KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK

SZERKESZTI KUCZKA PÉTER

HAL CLEMENT
Az elveszett rakéta

TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS REGÉNY

KOZMOSZ KÖNYVEK BUDAPEST, 1978

A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT:

HAL CLEMENT: MISSION OF GRAVITY
DOUBLEDAY AND COMPANY,
1954. PYRAMID BOOKS, NEW YORK, 1976.

FORDÍTOTTA: BORBÁS MÁRIA

AZ UTÓSZÓT KUCZKA PÉTER ÍRTA

(c) Borbás Mária, 1978 Hungarian translation

 1. TÉLI VIHAR

A szél, akár valami élőlény, úgy száguldott végig az öblön.

Foszlányokra szaggatta a víztükröt, nemigen lehetett megállapítani,
hol végződik a tenger, hol kezdődik a légkör; akkora hullámokat
korbácsolt fel, hogy úgy látszott, ha elérik a Bree-t, elsodorják, mint
valami kis szilánkot. De még félméternyire se duzzadtak a hullámok,
s már foghatatlan permetté szakadoztak.
Csak a permet érte Barlennant, amint a Bree tatfedélzetén
kuporgott. Hajóját már jóval előbb biztonságban partra vontatták;
szinte abban a pillanatban, amint bizonyos volt benne, hogy télire itt
marad. De azért akárhogyan is, kissé kényelmetlenül érezte magát.
Tengeren feleakkora hullámokat se látott soha, de valahogy az se
nyugtatta meg. hogy a súlytalanság, amelynek következtében a
hullámok ilyen magasra emelkednek, megakadályozza, hogy komoly
kárt tegyenek a hajóban, ha netán egészen idáig felcsapnának.
Barlennan ugyan nem volt különösen babonás, de a Világ
Pereméhez ennyire közel mit lehet tudni, mi történik. Még a
bármiféle számítgatásra alkalmatlan, fantáziátlan legénységet is oly-
kor-olykor mintha elfogná a nyugtalanság. Üldözi őket a
balszerencse, suttogták – akármi lakozik is a Peremen túl, és
küldözgeti ezer meg ezer mérföldnyire a világra a rémületes téli
szélviharokat, aligha örül, ha megzavarják. Ahányszor baleset érte
őket, mindig megindult a suttogás – márpedig baleset bőven akadt. A
parancsnok jól tudta, hogy mindenki könnyen hibázik, ha egy kiló tíz
dekát nyom a hetvenöt helyett, amihez világéletében hozzászokott;
de ahhoz, hogy ezt felfogja valaki, műveltség kell vagy legalábbis
logikus gondolkodás.
Még Dondragmer is, aki pedig igazán tudhatná... Barlennan
hosszú teste megfeszült, és már-már elüvöltötte magát, pedig
jóformán fel sem fogta, mi történik két pallóval odébb. Az első tiszt
úgy látszik épp most akarta ellenőrizni az egyik árboc tarcsköteleit,
és hála a majdnem-súlytalanságnak, teljes hosszában felmagasodott a
fedélzeten. Lélegzetelállító látvány volt, ahogy ott tornyosult,
veszedelmesen ingadozva hat hátsó lábán, habár a Bree legénysége
már nagyjából megszokta az efféle trükköket. Barlennant nem is ez
hökkentette meg. Ha valaki egy kilót nyom, és nem kapaszkodik
semmibe, elfújja az első szellő; márpedig fél tucat járólábbal
nemigen lehet kapaszkodni. És ebben a szélviharban... De Barlennan
hiába is ordított volna – hallani sem lehetett. Már mászott is át az
első gerendán, ami a tett színhelyétől elválasztotta, amikor észrevette,
hogy az első tiszt több szál kötelet is erősített a maga
szíjszerszámához meg a fedélzethez, és legalább olyan biztonságosan
oda van erősítve, mint maga az árboc.
Barlennan megnyugodott. Tudta, miért csinálja ezt Don:
egyszerűen így bizonyítja megvetését az iránt – akármi legyen is –,
ami ezt a vihart kelti, és magatartásával a legénységre akar hatni.
Derék fickó, gondolta Barlennan, és megint az öbölnek szentelte
figyelmét.
Senki meg nem tudta volna mondani, pontosan hol van most a
part. Vakító fehér permet örvénylett, kavarodott a majdnem fehér
homokkal, és mindent eltakart, ami száz méternél messzebb volt.
Lassan már magát a hajót is alig látta, mert a szél metáncsöppeket
vert az arcába, körülbelül olyan erővel, mintha puskagolyók
volnának; aztán szétmázolódtak a szemhéján. De legalább a fedélzet
szilárd a lába alatt, mint a szikla; könnyű ugyan a hajó, de nem fog
elszállani. Bajos is volna, gondolta komoran a parancsnok, amint a
tucatnyi kábel jutott az eszébe, melyek a hajót a mélyre süllyesztett
horgonyokhoz meg a partot pettyező alacsony fákhoz erősítették.
Bajos is volna – de nem lehetetlen, és nem ez volna az első hajó,
amely eltűnik, miután ennyire közel merészkedett a Peremhez. Talán
a legénység nem is alaptalanul gyanakszik a Repülőre. Végtére is
valóban ez a különös lény beszélte rá, hogy maradjon itt télre,
méghozzá úgy, hogy nem is ígért semmiféle védelmet a hajónak meg
a legénységnek. De persze ha a Repülő el akarná őket pusztítani,
könnyebben és biztosabban megtehetné, nem kellett volna őket rá-
beszélni a dologra. Ha az az óriás szerkezet, amelyet vezet, a Bree
fölé kerül, könnyen végezhet velük, még akár itt is, ahol a súlynak
oly csekély a jelentősége. Barlennan gondolatai más mederbe tértek;
az ép ösztönű meszklinita természetes borzongásával iszonyodott
attól, hogy bármi valóban szilárd kerüljön akár csak átmenetileg is
fölébe.
A legénység még idejekorán a védőponyvák alatt keresett
menedéket – amikor a vihar istenigazában rájuk tört, már az első tiszt
sem dolgozott. Mindenki jelen volt; Barlennan megszámlálta a
védőponyva alatt domborodó kupacokat, amíg még látta az egész
hajót. A vadászok idejében visszatértek; nem volt szükségük a
Repülő figyelmeztetésére, hogy vihar közeleg. Az elmúlt tíz napban
senki sem távolodott el öt mérföldnél messzebb a biztonságot jelentő
hajótól, ily csekély súllyal öt mérföldet megtenni semmiség.
Tartalékuk persze bőségesen volt; Barlennan nem volt ostoba, és
ügyelt rá, hogy a legénysége se legyen az. Azért a friss étel egészen
más. Vajon meddig köti őket ide ez a vihar? – töprengett. Ezt nem
lehetett az előjelekből kiolvasni, ha mégoly biztosan jelezték is
magát a vihart. Habár a Repülő talán tudja. A hajóval egyelőre mást
nem tehetnek; beszél inkább azzal a fura teremtménnyel.
Barlennan még most is hitetlenkedve pillantgatott a szerkentyűre,
amit a Repülőtől kapott, és szüntelenül igyekezett meggyőződni róla,
hogy az vajon mit is tud.
A szerkentyű ott hevert a maga külön kis védőponyvája alatt,
Barlennan mellett, a tatfedélzeten. Láthatólag tömör tömb, körülbelül
nyolc centi a hossza, négy-négy a szélessége, magassága. Sima
felületének egyik végén áttetsző folt, olyan, mint egy szem, és
láthatólag úgy is működik. Különben nincs is más rajta, csak az egyik
hosszú lapján egy kicsi, kerek nyílás. A tömb arccal felfelé hevert, a
"szem" kissé kidudorodott a védőponyva alatt. Maga a ponyva
természetesen hátszél iránt nyílt, úgyhogy az anyagot a szél
rátapasztotta a gép lapos felületére.
Barlennan a ponyva alá dugta karját, és addig tapogatózott, míg a
nyílást meg nem találta; abba aztán beillesztette ollóját. Mozgó része
nem volt a szerkentyű belsejének, se kapcsoló, se gomb, de ez nem
zavarta – ugyanis hasonló szerkentyűvel még sosem találkozott, mint
ahogy nem ismert se hőelemes, se fotocellás, se hálózatról táplált
adó-vevőt. Tapasztalatból tudta, hogy ha a nyílásba valami
fényáthatatlant dugnak, arról a Repülő nyomban tudomást szerez, és
tudta azt is, hogy ő akármit csinál, úgysem tudja kisütni, hogyan
történik ez. Mintha navigációra próbálnának tanítani egy tíznapos
gyereket, gondolta néha fanyarul Barlennan. Értelmes lény – és ez a
tudat olykor megnyugtatta –, de jó pár évnyi tapasztalata hiányzik.
– Itt Charles Lackland – szólalt meg hirtelen a gép, félbeszakítva a
parancsnok gondolatmenetét. – Te vagy, Barl?
– Itt Barlennan, Charles. – A parancsnok már elég folyékonyán
beszélte a Repülő nyelvét.
– Örülök, hogy hallom a hangodat. Nos, igazunk volt ezzel a
szellőcskével?
– Akkortájt jött, ahogy mondtad. Egy pillanat... igen, havat is
hozott. Nem is vettem észre. De port még nem látok.
 – Majd jön az is. A vulkán körülbelül tíz köbmérföldnyit szórt a
levegőbe, és ez napok óta terjed.
Barlennan nem felelt. Még nem sikerült ugyanis megegyezniük a
vulkán tekintetében, mert az Meszklinnek olyan pontján volt, amely
Barlennan földrajzi ismeretei alapján nem létezett.
– Azon törtem a fejemet, Charles, meddig tart a vihar. Úgy tudom,
a tieid fölülről is látnak, tudniuk kell hát, hogy mekkora.
– Máris baj van? Még csak most kezdődik a tél. Ezer meg ezer
nap, mire kikerülünk innen.
– Ezt értem. Élelmünk van elegendő, már ami a mennyiséget illeti.
Persze néha jólesnék valami friss, és azért lenne jó előre tudni, mikor
küldhetünk ki vadászokat.
– Aha! Sajnos, ezt nagyon-nagyon óvatosan kell időzíteni. Tavaly
télen nem voltam itt, de úgy tudom, ebben az évszakban jóformán
szüntelenül dúl a vihar ezen a vidéken. Jártál már valaha az
egyenlítőnél? A minél?
– Az egy... gondolom, ezt nevezitek „Perem"-nek.
– Nem, ilyen közel még sosem voltam, és nem tudom, hogyan
kerülhetne bárki is közelebb. Szerintem, ha még messzebb
kimerészkedünk a tengerre, a súlyunk maradékát is elveszítjük, és
kirepülünk a semmibe.
– Tévedsz, ha ez megvigasztal. Ha tovább mentek, visszanyeritek
a súlyotokat. Most is rajta vagytok az egyenlítőn, a súly itt a
legkisebb. Ezért jöttem én is ide. Most már látom, miért nem akarod
elhinni, hogy messze északra föld van. Azt hittem, csak a nyelvi
nehézségek miatt nem érted, mikor először került szóba a dolog.
Most van idő; leírnád nekem, mi az elgondolásod a világ
természetéről? Vagy van talán térképed is?
– Van itt egy Kupa a tatfedélzeten. De sajnos most nem látni, mert
a nap épp lement, és az Esstes fénye nem hatol át a felhőkön. Majd
ha felkel a nap, megmutatom. A síktérképeimmel nem megyünk
sokra, mindegyik csak résztérkép, nem adnak átfogó képet.
– Na jó; amíg a napkeltére várunk, elmondanád, hogyan képzeled
a dolgot?
– Nem biztos, hogy meg tudom magyarázni a ti nyelveteken, de
megpróbálom. Az iskolában azt tanultuk, hogy Meszklin hatalmas,
mély kupa. A fenék közelében a legsűrűbb a lakosság, ott a
legnagyobb a súly. A filozófusok szerint a súlyt egy nagy, sík lap
vonzása okozza, amelyen Meszklin nyugszik; minél jobban
megközelítjük a Peremet, annál kisebb a súlyuk, mivel annál jobban
eltávolodunk a laptól. Azt senki sem tudja, hogy maga a lap min
nyugszik; erről a kevésbé civilizált fajták körében jó néhány különös
hiedelem él.
– Ha a filozófusaitok nem tévednek, akkor nektek fölfelé kellene
másznotok, valahányszor távolodtok a középponttól, és az óceánok
mind lecsorognak a legmélyebb pontra – vélte Lack-land. –
Kérdezted ezt már filozófustól?
 – Srác koromban láttam egy képet az egész micsodáról. A
tanárunk mutatott egy ábrát: soksok vonal jött fölfelé a lapról, befelé
hajolt, aztán pontosan Meszklin közepe fölött összetalálkozott. A
tanár azt magyarázta, hogy a súly a vonalak mentén hat, nem
függőlegesen a lap irányában. Nem értettem teljesen, de úgy éreztem,
rendben van. Azt mondták, az elmélet igazolást nyert, mert a
térképen a földmérők által megállapított távolságok megegyeznek az
elméleti távolságokkal. Ennyit még én is értek, és ez jó bizonyí-
téknak tűnik. Ha az alakja nern olyan, amilyennek hiszik, a
távolságok biztosan összegabalyodnának mindjárt a kiindulópont
után.
– Helyes. Látom, a filozófusaitok jártasak a mértanban. Csak azt
nem értem, miért nem jöttek rá, hogy két idom is van, amely a
megfelelő távolságokat adná. Hát nem látod, hogy Meszklin felszíne
lefelé hajlik? Ha az elméletetek helyes, a látóhatár a fejetek fölött
volna. Ehhez mit szólsz?
– Azt, hogy ott is van. Ezért tudják még a legprimitívebb törzsek
is, hogy a világ kupa alakú. Csak itt kint, a Perem közelében látszik
másnak. Gondolom, a fény teszi. Végtére a nap itt még nyáron is
felkel és lenyugszik, és nem csoda, ha minden egy kicsit furának hat.
Hiszen úgy látszik, mintha a... hogy is mondtad? A látóhatár
közelebb volna északhoz és délhez, mint kelethez és nyugathoz.
Keletre és nyugatra sokkal távolabbról észre lehet venni a hajót. A
fény teszi?
 – Hm! Erre pillanatnyilag kissé nehezen tudnék válaszolni. –
Barlennan nem ismerte kellően a Repülő beszédmodorát, nem
észlelte a hangjában bujkáló nevetést. – Én sosem jártam a felszínen
távol a... khm!... a Peremtől, és személy szerint nincs is rá módom.
Nem tudtam, hogy minden olyannak látszik, ahogy az imént leírtad,
és e pillanatban nem is tudom, miért kellene olyannak látszania.
Remélem, meglátom, mihelyt elviszed azt a rádió-videokészüléket a
mi kis kirándulásunkra.
– Boldogan meghallgatlak, ha megmagyarázod, miben tévednek
filozófusaink – mondta udvariasan Barlennan. – Persze ha hajlandó
vagy megmagyarázni. De közben nagyon örülnék, ha megmondanád,
mikor csillapul egy kissé ez a vihar.
– Néhány percbe beletelik, míg adást kapok a tooreyi állomásról.
Úgy napkelte táján megint hívlak. Akkor meg tudom adni az
előrejelzést, és elég világos is lesz, hogy megmutathasd a Kupátokat.
Helyes?
– Nagyszerű! Várok. – Barlennan lekuporodott a rádió mellé:
körülötte vijjogott a vihar. A páncélos hátán csattanó metángolyók
nem zavarták ; magasabb szélességnél sokkal komiszabbak. Néha
elsöpörte a finom ammóniapermetet, ami megült a fedélzeten, de ez
csekélység volt – eddig legalábbis. Tél derekára, úgy öt-hatezer nap
múlva, a nap felolvasztja az anyagot, aztán hamarosan megfagy
megint. Az a lényeg, hogy a folyadékot távol tartsa a hajótól, vagy
megfordítva, mire megint megfagy, különben Barlennan legénysége
vagy kétszáz pallót tördelhet le a partról. A Bree nem afféle folyami
teknő, ha-nem jókora óceánjáró.
A Repülőnek ígérete szerint néhány perc kellett csak, és már meg
is szerezte a kért tájékoztatást. Hangja megint felhangzott a piciny
hangszóróból, mihelyt az öböl fölött a felhőket megvilágította a
felkelő nap.
– Sajnos, igazam volt, Barl. Nem várhatunk enyhülést. Jóformán
az egész északi féltekén, ami persze neked nem mond semmit, olvad
a jégtakaró. Mint hallom, a viharok egész télen kitartanak. Magasabb
déli szélességeken azért követik egymást ritkábban, mert a
Coriolis-elhajlás szilánkokra tördeli őket, mihelyt elhagyják az
egyenlítőt.
– A micsoda?...
– Ugyanaz az erő, amelynek hatására az elhajított lövedék
észrevehetően balra tart. A ti körülményeitek között ugyan még
sosem láttam, de ezen a bolygón biztos, hogy balra tart,
– Mi az az „elhajított"?
– Uramisten, hát nem használtuk még ezt a szót?! Hisz láttalak
ugrani – uramisten, dehogyis! –, amikor fenn jártál nálam
látogatóban a kunyhómban. Emlékszel erre a szóra?
– Nem.
– Nos, „hajítani" annyit jelent, hogy fogsz egy tárgyat, felemeled,
és erősen ellököd úgy, hogy egy bizonyos távolságot megtesz, és
csak akkor esik le a földre!
 – Értelmes országokban nem csinálunk ilyet. Itt sok mindent meg
lehet csinálni, ami ott vagy lehetetlen, vagy nagyon veszedelmes. De
ha odahaza „elhajítanék" valamit, az igen valószínű, hogy ráesne
valakire, méghozzá valószínűleg rám.
– Ha jól meggondolom, ez csakugyan veszedelmes. A három G
elég komisz itt az egyenlítőn, de a sarkokon közel hétszáz. Na
mindegy! Ha találsz egy tárgyat, amely elég kicsi ahhoz, hogy el tudd
hajítani, miért nem tudod elkapni, vagy legalábbis miért nem tudsz
ellenállni a becsapódási erőnek?
– Nehéz elképzelni ilyen helyzetet, de azt hiszem, meg tudok
felelni a kérdésedre. Mert nincs időm rá. Ha valamit elejtenek, akár
hajítják, akár nem, földet ér, mielőtt még megakadályozhatnám.
Felemelni és odébb vinni valamit más, és mászni más; hajítani és
ugrani? – pedig egészen más.
– Értem... legalábbis azt hiszem. Mi nagyjából kész ténynek
vettük, hogy a ti reakcióidőtök arányos a nehézkedésctekkel, de most
már látom, hogy ez emberközpontú elgondolás. Azt hiszem, most
már értem.
– Amit a szavadból megértettem, az ésszerűen hangzott.
Mindenesetre nyilvánvaló, hogy másmilyenek vagyunk; hogy
mennyire másmilyenek, azt valószínűleg sosem fogjuk pontosan
tudni. Annyira semmiképpen sem különbözünk, hogy ne tudnánk
beszélgetni, és szívből remélem, kölcsönösen hasznos
megállapodásra jutunk.
 – Ebben egészen biztos vagyok. Megjegyzem, ennek érdekében el
kell hogy mondd, hova akarsz elmenni, nekem pedig meg kell
mutatnom a térképeiden, hogy én hova szeretném, ha elmennétek.
Megnézhetnénk most azt a Kupát? A videokészüléknek elegendő a
fény.
– Persze! A Kupa a fedélzetbe van süllyesztve, nem lehet
elmozdítani. A gépet kell úgy elhelyeznem, hogy láthasd. Várj egy
pillanatig.
Barlennan átaraszolt a pallón egy kisebb ponyvával lefödött
helyig; menet közben a fedélzeti kötélbakokba kapaszkodott.
Hátrahúzta a ponyvát, aztán visszament, négy kötelet megerősített a
rádió körül, mindegyiket egy-egy csomóponton elhelyezett
kötélbakhoz rögzítette, levette a rádió védőponyváját, és nekilátott,
hogy átszállítsa a fedélzeten. A rádió lényegesen többet nyomott
Barlennannál, ha a kiterjedése jóval kisebb volt is, de mindenáron
meg akarta akadályozni, hogy elszálljon. A vihar egyáltalán nem
hagyott alább, maga a fedélzet is bele-beleremegett. A rádió szemét
úgy állította be, hogy szinte a Kupát érintette, a másik végét
peckekkel feltámasztotta, hogy a Repülő föntről belelásson. Ő maga
a Kupa túloldalán helyezkedett el, és megkezdte a magyarázatot.
Lackland akarva-akaratlan elismerte, hogy a Kupa belsejében levő
térképet logikusan szerkesztették, és a maga módján pontos. Hajlata
szorosan követte a bolygóét, mint ahogy ezt várta is – a fő tévedés
abban állt, hogy a Kupa homorú volt, összhangban a bennszülöttek
elképzelésével világuk alakjáról. Mintegy tizenöt centiméter volt az
átmérője, mélysége a középpontban nagyjából három és fél centi. A
térképet átlátszó fedél védte – Lackland megítélése szerint jég –, egy
szintben a fedélzettel. Ez némileg gátolta Barlennant, hogy a
részleteket megmutogathassa, de hiába, nem mozdíthatták el, mert
akkor a Kupát pillanatok alatt belepte volna az ammóniahó.
Szélvédett helyeken így is meggyűlt. A part viszonylag tiszta maradt,
de Lackland is, Barlennan is el tudta képzelni, mi történik a parttal
párhuzamos déli dombok túlsó oldalán. Barlennan titokban örült,
hogy tengerész. Aligha lenne jó mulatság pár ezer napig szárazföldön
utazni ezen a vidéken.
– Igyekeztem naprakész állapotban vezetni a hajóutat feltüntető
térképet – mondta a parancsnok, amikor letelepedett a Repülő
szemével szemben. – A Kupában nem is próbáltam változtatásokat
eszközölni, mert a felfelé vezető úton feltérképezett terület nem elég
kiterjedt ahhoz, hogy látsszék is. Részletesen aránylag keveset
mutathatok, de nagy általánosságban meg tudom mutatni, hova
akarok eljutni, mihelyt innen kikerülünk.
Valójában nem érdekel különösebben. Adni-venni bárhol tudok, és
ebben a pillanatban élelmen kívül alig van valami a fedélzeten. Mire
vége a télnek, abból se sok marad. Azóta, hogy beszéltünk róla, úgy
tervezem, hogy egy darabig elcirkálgatok az alacsony súlyú területen,
és növényi termékeket veszek fel, olyasmit, ami itt nem kapható, de
amit a délebbre élők nagyra becsülnek, mert kedvező hatással van az
étel ízére.
– Fűszerféléket?
– Ha így híják az effélét, akkor azt. Már szállítottam és kedvelem
az ilyen árut. Egyetlen hajórakományon szépen lehet keresni, mint
általában minden olyannal, aminek az értékét nem annyira a haszna,
mint a ritkasága határozza meg.
– Ezek szerint mihelyt felveszed az árut, nagyjából mindegy, hogy
merre mentek?
– Így van. Tudomásom szerint a te küldetésed a Középpont
közelébe visz bennünket, és ez remek! Minél délebbre megyünk,
annál magasabb árakat érhetek el, s az, hogy az út olyan hosszú, nem
lehet különösebben veszedelmes, hiszen megállapodásunk
értelmében segítesz nekünk.
– Úgy van! Akkor rendben! Bár örülnék, ha meg tudnánk
állapodni a fizetésedben, hogy ne fecséreld az idődet
fűszergyűjtögetésre.
– Nos, ennünk azt kell. Azt mondod, a ti testetek más, tehát más az
élelmetek is, úgyhogy mi nem tudunk a tieteken élni. Fémekre vagy
egyéb nyersanyagra nincs szükségem; s ha van, könnyen meg tudom
szerezni magam is. A legjobban azt szeretném, ha megkaphatnánk
néhány gépeteket, bár te azt mondod, azokat újra kellene
szerkeszteni, hogy a mi körülményeink között működhessenek. Az
adott körülmények között úgy látszik, hogy az eddigi
megállapodásunk a lehető legjobb.
– Igaz. Még ezt a rádiót is erre a munkára konstruálták, és nem is
tudnátok megjavítani. A tieidnek, ha nem tévedek, nincsenek hozzá
szerszámai. De azért az út során erről még beszélhetünk; talán
megtudunk egymásról egyet-mást, s találunk rá valami lehetőséget.
– Minden bizonnyal – felelte udvariasan Bar-lennan.
Azt a lehetőséget, hogy netán az õ tervei sikerülnek, természetesen
nem említette. A Repülő aligha helyeselte volna.
 2. A REPÜLŐ

A Repülő előrejelzése bevált; vagy négyszáz nap telt el, mire a

vihar érezhetően alábbhagyott. Ezalatt a Repülő öt ízben beszélt
Barlennanhoz rádión, mindegyik alkalommal rövid időjárásje-
lentéssel kezdte, és egy-két napon át általánosabb társalgással
folytatta. Barlennan, amikor megtanulta a különös teremtmény
nyelvét, és meglátogatta az öböl menti „Hegy"-en az előretolt állását,
még nem észlelte, hogy milyen különleges és szabályos az életrendje;
most azonban rájött, hogy a Repülő nagyjából előre meghatározható
időközben alszik vagy eszik, mintegy nyolcvannapos ciklusokban.
Barlennan nem volt filozófus – maga is osztozott az általános
meggyőződésben, amely a bölcselőket a gyakorlattól elszakadt
álmodozóknak tekintette –, és ezt a tényt egyszerűen úgy könyvelte
el, mint egy furcsa, de kétségtelenül érdekes teremtmény jellegzetes
tulajdonságát. Meszklini gondolkodásmódjával nem
következtethetett olyan világ létezésére, amely mintegy nyolcvanszor
hosszabb idő alatt fordul meg a tengelye körül, mint az övé.
Lackland ötödik jelentkezése eltért az előzőktől, és számos okból
kellemesebb is volt. A különbség részben annak a ténynek volt
tulajdonítható, hogy váratlanul történt, kellemessége pedig annak,
hogy az időjárásjelentés ezúttal kedvező volt.
– Barl! – A Repülő nem vesztegette az időt, tudta, hogy a
meszklinita mindig a rádió hallókörzetében tartózkodik. – Néhány
perccel ezelőtt jelentkezett a tooreyi állomás. Viszonylag tiszta
terület közeledik felénk. Nem tudta biztosan, milyen lesz a szél, de
látja a földet, a látási viszonyok tehát meglehetősen jók. Ha a
vadászaid ki akarnak menni, alig hinném, hogy elfújná őket a szél,
persze ha várnak még húsz-harminc napig, míg elvonulnak a felhők.
Azután úgy száz napig nagyon jó időnk lesz. Ha nem, idejében
értesitenek, hogy az embereid vissza tudjanak térni a hajóra.
– De hogy kapják meg a figyelmeztetésedet? Ha velük küldöm ezt
a rádiót, nem tudok veled beszélni a mindennapi dolgokról, akkor
pedig igazán nem tudom...
– Gondoltam rá – szakította félbe Lackland. – Azt hiszem, az
lenne a legokosabb, ha feljönnél ide, mihelyt egy kicsit csendesedik a
szél. Kaphatsz tőlem még egy készüléket, nem is ártana, ha lenne
nálad egypár. Úgy tudom, veszedelmes lesz az út, amelyre készülsz,
arról nem is beszélve, hogy hosszú. Harminc-egynéhány ezer mér-
föld toronyiránt; hogy hajóval és szárazföldön mennyi, azt még
kiszámítani sem tudom.
Lackland hasonlata némi késedelmet okozott. Barlennan
természetesen sosem hallotta még a „toronyiránt" kifejezést, s hogy
megértse, először a „torony" szó jelentésével kellett megismerkednie.
A „légvonalban" szóval sem mentek valami sokra; Barlennan ugyanis
sehogy sem tudta elképzelni, hogy a maga erejéből bármiféle élőlény
hogyan repülhet – hisz már a hajítás fogalmával is csak nehezen
tudott megbirkózni –, és a gondolat borzalommal töltötte el. Arról
már volt alkalma megbizonyosodni, hogy Lackland tud a levegőben
közlekedni, de ez annyira idegen volt számára, hogy jóformán nem is
hitte el. Lacklandnek ezzel számolnia kellett.
– És még valami – mondta. – Mihelyt annyira kitisztul, hogy
biztonságosan partra szállhatunk, lehoznak egy lánctalpast. Ha látod,
hogyan száll le a rakéta, talán jobban hozzászoksz a repülés
gondolatához.
– Lehetséges – felelt bizonytalanul Barlennan. – Nem biztos, hogy
látni akarom, amikor leszáll. Egyszer már ugyanis láttam, és... na,
legalább azt nem akarom, hogy a legénységből bárki jelen legyen.
– De miért? Gondolod, úgy megrémülnének, hogy nem vehetnénk
hasznukat?
– Nem. – A meszklinita őszintén válaszolt. – Azt nem akarom,
hogy lássák, én mennyire megijedek.
– Parancsnok, igazán meglepsz. – Lackland tréfálni próbált. – No
mindegy, megértlek, és hidd el, a rakéta nem röpül fölétek. Ha a
kupolám fala mellett vársz, magad is hallhatod, hogy rádión
irányítom a pilótát.
– De mennyire jön közel a fejünk fölé?
– Meg se közelít, nyugodj meg! Az én biztonságom is attól függ,
nemcsak a ti nyugalmatok. Ahhoz, hogy ezen a világon leszálljon,
még itt, az egyenlítőnél is meglehetősen nagy a légnyomás. Nem
szeretném, ha kupolán trafálna, elhiheted.
 – Jól van. Megyek. Azt mondod, jó volna, ha lenne még egypár
rádiónk. Mi az a „lánctalpas", amit az előbb említettél?
– Egy gép; az fog engem a szárazföldön szállítani, ahogy
benneteket a tengeren a hajó. Néhány nap múlva meglátod. Vagy
néhány óra múlva.
Barlennan elfogadta az új szót. A megjegyzés eléggé érthetőnek
hangzott:
– Megyek. Meglátom – hagyta rá.
A Repülő barátai Meszklin belső holdján pontosan jósoltak. A
taton kuporgó parancsnok mindössze tíz napkeltét számlált, mire a
köd gyérülni kezdett, a szél csökkent, és mindez a vihar közelgő
középpontját jelezte. A maga tapasztalata alapján hajlamos volt
elhinni, hogy a Repülő igazat mondott: a nyugalmas időszak alig
százkétszáz napig tart csak.
Akkor egy füttyentéssel – Lackland dobhártyája megpattant volna
belé, ha egyáltalán meghall ilyen magas rezgésszámot – a parancsnok
felrezzentette legénységét, és már osztogatta is a parancsokat:
Két vadászegységet alakítunk egyidejűleg. Az egyiket
Dondragmer vezeti, a másikat Merkoos; mindketten kilenc-kilenc
embert visznek magukkal. Én itt maradok a hajón, és én irányítom a
vadászatot, mert a Repülőtől kapunk még néhány beszélőgépet.
Mihelyt kitisztul az ég, elmegyek értük a Repülő Hegyére; a
beszélőgépeket meg egyéb szükséges holmit Fentről hozzák a Repülő
barátai, ezért a visszatérésemig mindenki a hajó közelében marad.
Távozásom után harminc nappal tervezzük az indulást.
– Kapitány úr, okos dolog, hogy olyan korán elhagyja a hajót?
Erős lesz még a szél. – Az első tiszt kipróbált jó barát volt, kérdése
nem volt szemtelen, habár jó néhány parancsnok súlyos
függelemsértésnek tartotta volna, ha az alárendeltjei kétségbe vonják
józan ítélőképességét. Barlennan megcsóválta az ollóját – nála ez
volt a mosoly megfelelője.
– Igaza van. De drága az időnk, és a Repülő Hegye innen alig egy
mérföld.
– Igen, de...
– Továbbá szélirányban van. Sok mérföldnyi kötelünk van a
raktárban; kettőt a páncélomhoz erősitünk, és két emberünk,
gondolom, Terblannen és Hars, a maga ellenőrzése alatt, Don, lassan
utánam engedi a kötelet, ahogy távolodom. Lehet, sőt valószínű,
hogy nem tudok megállni a lábamon, de ha olyan erős volna a szél,
hogy a megbízható tengerészkötelet is elszakítja, a Bree már régen
mérföldekre berepült volna a szárazföldre.
– De ha történetesen nem tud megállni a lábán, ha a levegőbe
emelkedik... – Dondragmer nagyon aggódott, kétségtelen, és a
kételyei mögött lappangó gondolat egy pillanatra a parancsnokot is
elhallgattatta.
– Hogy leesem? Ne feledje, hogy közel vagyunk a Peremhez – sőt,
a Repülő szerint éppen rajta vagyunk, és ezt el is hiszem, ha a
hegytetőről észak felé nézek. Mint néhányan már tapasztalhatták, itt
az esésnek nincs jelentősége.
– De kapitány úr úgy rendelkezett, hogy viselkedjünk úgy, mintha
normális volna a súlyunk, nehogy olyan szokásaink alakuljanak ki,
amelyek normális életre alkalmas földön ártalmasak lennének.
– Pontosan. Ez nem lesz szokás, hiszen normális helyen nem
emelhetne fel a szél. Mindegy, így csináljuk. Terblannen és Hars
ellenőrizzék a köteleket. Nem, ellenőrizze maga. Elég soká fog
tartani. Egyelőre ez minden. A fedezékben az őrség pihenhet. A
fedélzeti őrség ellenőrizze a horgonyokat és a kötélzetet.
Dondragmer, a fedélzeti őrség parancsnoka, elbocsátásnak
tekintette a parancsot, és megszokott fürge, határozott modorában
sietett végrehajtani. Kirendelt néhány embert, hogy eltakarítsák a
havat a pallók közül, mert akárcsak a kapitány, pontosan átlátta,
mivel járhat egy hirtelen olvadás. Barlennan elengedte magát, és
szomorúan tűnődött, vajon melyik őse hibáztatható azért a
szokásáért, hogy kellemetlen helyzeteket teremt magának,
amelyekből nem tud szépszerével kikászálódni.
A kötélötletet ugyanis a pillanat szülte; és Barlennan, mielőtt a
felhők felszakadoztak volna, a napok jó részét avval töltötte, hogy az
ötlet szülőatyján, vagyis saját magán gyakorolta az érveket, amelyek
az első tiszttel folytatott vitában fogantak. Még akkor sem volt
egészen nyugodt, amikor leereszkedett a szél alatti oldalon megült
hóba; még egy utolsó pillantást vetett legénységének két legerősebb
tagjára és a kötélre, amelyet készenlétben tartottak, azután nekivágott
a szélfútta tengerpartnak.
Voltaképpen nem is volt nehéz a járás. A kötelek húzása kissé
felfelé hatott, mert a fedélzet vagy egyarasznyival a földfelszín fölött
volt, amikor Barlennan elindult; ám a part lejtése ezt hamarosan
kiegyenlítette. A Bree lehorgonyzá-sára szolgáló fák is mind jobban
sűrűsödtek, ahogy beljebb hatolt a szárazföldön. Alacsony növésű,
lapos koronájú, szerteágazó fák voltak, a törzsük kurta, vastag;
nagyjából hasonlatosak a Meszklin déli félgömbjének mélyén növő
fákhoz. Itt azonban a koronák nem súrolták a földet, viszonylag
szabadon lebegtek; a sarkvidéki nehézkedésnek itt még kétszázad
része sem hatott. Idővel annyira megsürűsödött a bozót, hogy a fák
ágai összefonódtak barna-fekete szövedékké, amely remek fogózót
kínált. Barlennan idővel kitűnő mászási technikát alakított ki: elülső
ollójával kapaszkodott, s szabadon maradt, hernyóforma testének
hátulja jóformán gilisztamozgással tekergőzött előre némi üggyel--
bajjal az ágszövedék közt, de mert az ő teste is sima volt, az ágak is,
nem akadt fenn köztük.
Az első kétszáz méter után meglehetősen meredek volt a part; a
kitűzött távolságnak mintegy felénél Barlennan körülbelül
száznyolcvan centivel volt magasabban a Bree fedélzeténél. Innen jól
lehetett látni a Repülő Hegyét, még ha valakinek közel volt is a
szeme a földhöz, mint a meszklinitáké; és a parancsnok, mint már
annyiszor, megállt, hogy szemügyre vegye az előtte elterülő tájat.
 A hátralevő fél mérföld fehér, barna, fekete szövedék volt,
nagyjából olyan, mint amelyen már áthatolt. A növényzet még annál
is sűrűbb; jócskán megrekedt itt a hó, úgyhogy a talaj jóformán nem
is látszott.
A szövevényes síkság fölött magasodott a Repülő Hegye. A
meszklinita sehogy sem tudott úgy gondolni rá, mint művi úton
létrehozott építményre, oly iszonyatos nagy volt, meg aztán a teteje
az ő számára merőben ismeretlen építészeti megoldással és
ismeretlen anyagból készült: csillogó fémkupola, vagy hat méter
magas, átmérője mintegy tizenkét méter; kis híján tökéletes félgömb.
Jókora áttetsző területek pöttyözték, két hengeres kitüremlésén ajtó
volt. A Repülő azt mondta, ha valaki bemegy az ajtón, nem jut levegő
a Hegy egyik oldalából a másikba. Az ajtónyílás magas volt, befért
rajta az óriási idegen teremtmény. Az egyik alsó ablakból
hevenyészett palló vezetett föl az ajtóhoz, amelyen egy Barlennan
nagyságú és felépítésű teremtmény felmászhatott, és bekukkanthatott
a táblán. Kezdetben, amikor a Repülő nyelvét tanulta, a parancsnok
sok időt töltött a pallón; tanulmányozta a különös felszerelést és
berendezést az építmény belsejében, noha természetesen fogalma
sem volt róla, hogy mindez mire jó. A Repülő maga szemmel
láthatólag kétéltű lény – legalábbis sok időt töltött egy folyadékkal
teli tartályban lebegve. Méretét tekintve ez természetesen ésszerű
volt. Barlennan maga nem ismert Meszklinen a maga fajtájánál
nagyobb teremtményt, és ők éppenséggel nem voltak tenger- vagy
tólakók – de tudta, hogy pusztán a súlyt tekintve, ilyesmi létezhet a
Perem közelében levő óriási, jóformán földerítetlen területeken.
Szívből remélte, hogy nem találkozik ilyennel, legalábbis, amíg ő a
parton van. A nagyság súlyt jelent, és a súlyt az élete során belenevelt
óvatosságból óhatatlanul fenyegetőnek találta.
A kupola közelében nem volt más, csak az örökzöld növényzet. A
rakéta nyilvánvalóan nem érkezett még meg, és Barlennan egy
pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy ott marad és megvárja.
Biztos, hogy a Hegy túloldalán fog leereszkedni – a Repülőnek majd
gondja lesz rá, ha Barlennan addig nem érkezik meg. Csakhogy
semmi sem akadályozhatja meg a leszálló hajót, hogy az ő jelenlegi
helye fölött elszálljon; ezen Lackland sem segíthet, hiszen nem is
tudja pontosan, hol van a meszklinita. Kevés földlakó tudja
megállapítani egy negyven centi hosszú és öt centi átmérőjű test
helyzetét, amely vízszintesen mászik át a kusza növényzeten, fél
mérföld távolságban. Nem, nem, jobb lesz, ha felmegy egyenesen a
kupolához, ahogy a Repülő tanácsolta. A parancsnok folytatta útját,
közben egyre vonszolta maga után a köteleket.
Viszonylag hamar odaért, noha kissé hátráltatta az időnként
beköszöntő sötétség. Mire célhoz ért, beesteledett, habár útjának
utolsó szakaszát megvilágította az ablakok fénye. Mire azonban a
köteleket rögzítette, és kényelmes helyre mászott föl az ablak
külsején, baloldalt már a látóhatár fölé emelkedett a nap. A felhők
jóformán el is tűntek, habár még erősen fújt a szél, és még ha odabent
nincs is világosság, akkor is belátott volna az ablakon.
Lackland nem volt a szobában, és a meszklinita megnyomta a
pallóra szerelt pici gombot. A Repülő hangja nyomban felcsendült a
gomb melletti hangszóróból:
– Örülök, hogy megjöttél, Barl! Meghagytam McLellannek, addig
ne ereszkedjen le, míg ide nem érsz. De most már indítom, és holnap
napkeltére ideér.
– Most hol van? Tooreyn?
– Nem; a gyűrű belső peremén lebeg, alig hatszáz mérföld
magasságban. Még javában tartott a vihar, amikor odaért, úgyhogy
nem miattad várt. Amíg meg nem jön, kihozom a többi rádiót, amiről
szó volt.
– Egyedül vagyok, úgyhogy elég lesz, ha most csak egy rádiót
hozol. Elég körülményes cipelni, bár persze nem nehéz.
– Jobb lenne talán, ha megvárnánk a lánctalpast, és csak aztán
hoznám ki a rádiókat. Akkor vissza tudnálak vinni a hajóra. A
lánctalpasnak jó a szigetelése, úgyhogy nem lesz ártalmadra, ha
rátelepszel. Nos, mit szólsz hozzá?
– Remekül hangzik. Gyakoroljuk a nyelvet várakozás közben,
vagy inkább képeket mutatsz arról a helyről, ahonnan jöttél?
– Van nálam egypár kép. Beletelik néhány percbe, míg befűzöm a
vetítőbe, úgyhogy kellően sötét lesz, mire elkészülök. Egy pillanat,
mindjárt kimegyek az előcsarnokba.
 A hangszóró elnémult, és Barlennan a szoba túlsó oldalán levő
ajtóra szögezte szemét. Néhány pillanat múlva megjelent a Repülő,
két lábon járt, mint rendesen, a mankónak nevezett mesterséges
végtagok segítségével. Közeledett az ablakhoz, hatalmas fejét
megbiccentette a pirinyó néző felé, és a mozivetítő felé fordult. A
vetítővászon, amelyre a gép irányult, az ablakkal szemközti falon
volt; Barlennan, egyik pár szemét az emberi lényre szegezve
lekuporodott, hogy kényelmesen nézhesse a vetítést. Némán várt; a
nap közben lustán fölébe húzta ívét. Meleg volt a verőfényes
napsütésben, kellemes meleg, habár az olvadáshoz nem elegendő;
ennek útját állta az északi jégtakaró felől szüntelenül süvítő szél.
Barlennan elbóbiskolt, miközben Lackland befűzte a filmet a gépbe,
átsántikált a pihenőtartályához, és beleereszkedett. Barlennan
figyelmét elkerülte, hogy a folyadék felszínén rugalmas hártya van,
és azért nem lesz vizes az ember ruhája; ha észreveszi, talán
módosult volna az emberi lények kétéltűségéről alkotott elképzelése.
Lebegő helyzetéből Lackland felnyúlt egy kis kapcsolótáblához, és
felkattintott két kapcsolót. A szobavilágítás kialudt, a vetítő
működésbe lépett. Tizenöt perces tekercs volt, és még nem ért
egészen a végére, amikor Lackland kénytelen volt megint
feltápászkodni a mankóival. Közölte, hogy a rakéta leszállt.
– Akarod nézni a rakétát, vagy inkább végignézed a filmet? –
kérdezte. – Mire lejár a tekercs, nyilván befejezi a leszállást.
Berlennan nem szívesen vált meg a filmtől.
 – Szívesebben nézném a képet – mondta –, de talán okosabb, ha
hozzászokom a repülő dolgokhoz. Melyik oldalról jön?
– Gondolom, keletről. Igyekeztem alaposan leírni Wade-nek a hely
fekvését, és már fényképeket is készített. Jelenlegi helyzetéből abból
az irányból közelíthet meg aránylag a legkönnyebben. Sajnos, a
naptól nem elég jó a rálátásod, de a rakéta még negyven mérföld
magasan van. Nézz a nap fölé!
Barlennan követte az utasítást, és várt. Vagy egy percig semmit
sem látott; aztán vagy húsz fokkal a kelő nap fölött fém Villant.
– Magasság tíz, vízszintes távolság körülbelül ugyanannyi –
jelentette ugyanabban a pillanatban Lackland. – Befogtam a
távcsőbe.
A fém fényesebben villant, az irány jóformán tökéletes volt a
rakéta szinte hajszálpontosan a kupola felé tartott. A következő
percben már pontosan lehetett látni, illetve lehetett volna, ha a felkelő
nap fénye nem tűz éppen szembe. A rakéta egy pillanatig egy
mérfölddel kissé keletre az állomás fölött lebegett; és ahogy a Belne
kimozdult az egyenesből, Barlennan láthatta a hengeres hajótest
ablakait és fúvókáit. A viharos szél jóformán elült, most azonban
meleg áramlat támadt, amely olvadó ammónia szagával volt terhes;
onnan eredt, ahol a füvókák földet értek. A félfolyékony anyag
cseppjei bepermetezték Barlennan szemhéját, de ő csak bámulta a
lassan megülő fémtömeget. Hosszú testének minden izma pattanásig
feszült, karját oldalához szorította, ollóját úgy összezárta, hogy az az
acélhuzalt is elvágta volna, teste minden egyes szeletében vadul
lüktetett a szive. Visszatartotta volna a lélegzetét, ha lett volna az
emberéhez hasonlatos légzőszerve. Értelmével tudta, hogy az a
valami nem esik le – szüntelenül azt mondogatta, hogy nem eshet le;
de mivel olyan környezetben élt, ahol a tízcentis esés már a
hihetetlenül szívós meszklinita szervezetre is többnyire végzetes,
érzelmeit nem volt könnyű fegyelmeznie. Tudat alatt szüntelenül arra
várt, hogy a fémburok eltűnik szem elől, hogy a földön pillantja meg
újra a felismerhetetlenségig szétlapulva. Végtére, még most is vagy
száz méter magasan van...
A földön, a rakéta alatt, ahonnan eltűnt a hó, hirtelen lángra
lobbant a fekete növényzet. Fekete hamu szállt a becsapódás
helyéről, maga a föld is fölizzott egy kurta pillanatra, de csak amíg a
villogó henger könnyedén le nem ereszkedett a kiégett folt közepébe.
Néhány másodperc múlva a meszklini orkán üvöltését is meghaladó
robaj egy csapásra elült. Barlennanba szinte belehasított a fájdalom,
amikor kinyitotta görcsösen összezárt ollóit.
– Egy pillanatra állj félre, mindjárt viszem a rádiókat – mondta
Lackland. A parancsnok észre sem vette, hogy elment, de a Repülő
már nem volt a szobában. – McLellan mindjárt ide kormányozza a
lánctalpast. Nézd csak, míg jön, én addig belebújok a páncélba.
Barlennan csak részben láthatta, ahogy a lánctalpas odahajt.
Annyit látott, hogy a rakéta rakodóterének zsilipje kinyílik, és a
jármű előbukkan. Látott annyit a lánctalpasból, hogy felfoghatta, mi
is az – úgy gondolta legalábbis –, csak azt nem tudta, mi mozgatja
hernyótalpait. Hatalmas szerkezet volt, jó néhányan elfértek volna
benne a Repülő fajtájából, persze ha nincs telerakva gépekkel.
Akárcsak a kupolán, ezen is szép számmal volt ablak; az egyik elülső
ablak mögött a parancsnok a Repülőhöz hasonló páncélos alakot
pillantott meg – nyilván ő irányította a járművet. Akármi hajtotta a
gépet nem hallhatta így, mérföldnyi távolságból.
A távolságnak csak egy kis részét tette meg napszállatig, de már
jól látszott. Esstes, a kisebb nap még fent volt az égen, és jobban
fényeskedett, mint a Föld teliholdja, de Barlennan látása véges volt.
A lánctalpas éles fénypászmát vetített maga elé az útra,
következésképpen egyenesen a kupola felé, és ez bizony nem
segített. Barlennan mit tehetett: várt. Végtére még fényes napvilágnál
is messze volna ahhoz, hogy alaposan-szemügyre vegye, és
napkeltére biztosan a Hegyhez ér.
Persze meglehet, hogy még akkor is várnia kell; a Repülők talán
nem volnának elragadtatva, ha alaposan meg akarná vizsgálni a
masinájukat.
 3. FÖLD FÖLÖTT

A tank megérkezett, Lackland kibukkant a kupola fő légzsilipjén,

és a Belne felkelt – mindez lényegileg ugyanabban a pillanatban. A
jármű alig kétméternyire állt meg a pallótól, amelyen Barlennan
kuporgott. A tank vezetője is előbukkant; a két férfi a meszklinita
mellett állt és beszélgetett. Barlennan azon tűnődött, vajon miért nem
mennek be a kupolába, és feküsznek le, hiszen láthatólag mindketten
ugyancsak vesződnek a meszklinita nehézkedéssel; az új jövevény
azonban elhárította Lackland meghívását.
– Nem akarok barátságtalan lenni – mondta –, de most mondd meg
őszintén, Charlie, itt maradnál ezen a rémséges sárgolyón egy perccel
is tovább, mint feltétlenül muszáj?
– Nos, nagyjából ugyanezt a munkát el tudnám végezni Tooreyról
is vagy éppenséggel egy szabadon keringő hajóról – felelte Lackland.
De szerintem a személyes kapcsolat mindennél fontosabb. Szeretnék
minél többet megtudni Barlennan népéről. Az az érzésem, kevesebbet
adunk neki, mint amennyit várunk tőle, és jó volna megtudni, mit
tehetnénk értük. Meg aztán ő maga meglehetősen veszedelmes
helyzetben van, és ha közülünk itt van valaki, az sokat számít neki is,
nekünk is.
– Nem egészen értlek.
– Barlennan teherhajó-kapitány, szabadhajózást folytat, amolyan
szabadúszó felderítő-kereskedő. Messze kívül került a megszokott
területen, amelyen a népe lakik és közlekedik. Itt marad a déli tél
folyamán, amikor az északi sarki jégréteg elpárolgása olyan
viharokat okoz, hogy azt csak az tudja elképzelni, aki átélte itt, az
egyenlítő vidékén. Ilyen viharokat még ő se nagyon tapasztalt, hát
még mi. Ha vele bármi történik, gondold csak meg, mennyi esélyünk
van újabb személyes kapcsolatra! Ne feledd, hogy Barl normális
körülmények között a Földénél kétszáz-hétszázszorosan erősebb
gravitációs térben él. Aligha követhetjük hazáig, hogy megis-
merkedjünk a rokonságával! Azonkívül: a fajtájából bizonyára százan
sem akadnak, akik ugyanezt a mesterséget űzik, és még elég
vakmerőek is ahhoz, hogy ilyen messzire elmerészkedjenek az
otthonuktól. És ha van is ilyen száz, mi a valószínűsége, hogy mi
összeakadunk még eggyel? Tegyük fel, ezen az óceánon hajóznak
leggyakrabban; ez a nyúlvány, amelynek ez az öböl aprócska része,
hatezer mérföld hosszú, és kétezer széles – és a partvonala erősen
szaggatott. Az pedig, hogy fentről megpillantsunk egyet akár a
tengeren, akár a parton, nos, az képtelenség, hiszen Barlennan hajója
körülbelül tizenhárom méter hosszú, és talán négy méter széles, és ez
az egyik legnagyobb óceánjáró hajójuk. Mellesleg alig tíz centire
emelkedik a víz fölé. Nem, Wade, az, hogy Barlennannal találkoz-
tunk, szinte a lehetetlenséggel határos véletlen. Még egy ilyen
véletlenre nem számíthatunk. Mindenesetre érdemes a kedvéért vagy
öt hónapon át, míg be nem köszönt a déli tavasz, 3 G-n maradni.
Persze ha el akarod játszani az esélyünket, hogy megmentsünk közel
kétmilliárd dollár értékű felszerelést, miután kutatást végeztünk egy
ezer mérföld széles és körülbelül százötvenezer mérföld hosszú
bolygósávon...
– Nyertél! – ismerte be a másik emberi lény. – De azért örülök,
hogy te vagy itt, és nem én. Persze ha jobban ismerném Barlennant...
– mindkét férfi a pirinyó, hernyóforma lény felé fordult, aki a
dérékmagasságú pallón kuporgott.
– Barl, bocsáss meg, még be sem mutattam Wade McLellant
mondta Lackland. – Wade, ez itt Barlennan kapitány, a Bree
parancsnoka, világának kiváló tengerésze. Ezt nem tőle tudom, de a
puszta tény, hogy itt van, kellő bizonyíték.
– Örülök, hogy megismerhetlek, McLellan Repülő – mondta a
meszklinita. – Nem kell mentegetőzni, a beszélgetésetek nyilván
nekem is szólt. – És ollóját a hagyományos meszklinita üdvözlésre
nyitotta. – Jól tudom, milyen szerencse mindkettőnknek, hogy
találkoztunk, és remélem, hogy én is olyan jól tudom teljesíteni az
alku rám eső részét, mint bizonyára ti a magatokét.
– Kitűnően beszélsz angolul – jegyezte meg McLellan. –
Csakugyan alig hat hete kezdtél tanulni?
– Nem tudom, mennyi az, amit ti „hét"-nek neveztek, de annyi
bizonyos, hogy alig háromezer-ötszáz napja találkoztam a barátoddal
– válaszolt a parancsnok. Persze jó nyelvérzékem van, kell is az én
szakmámban; de nagyon sokat segítettek a filmek, amelyeket Charles
mutatott.
 – Szerencse, hogy a hangod alkalmas a mi hangzóink képzésére.
Néha még magunknak sem sikerül.
– Ezért tanultam meg én angolul inkább, minthogy Charlest
tanítsam meg a mi nyelvünkre. A mi hangjaink nagy része túlságosan
éles volna a ti hangszalagjaitoknak. – Barlennan óvakodott említeni,
hogy beszédének jó része az emberi fülnek túlságosan magas
rezgésszámú. Végtére Lackland talán még nem vette észre, és akár-
milyen becsületes egy kereskedőhajó kapitánya, azért kétszer is
meggondolja, hogy kijátssza-e valamennyi ütőkártyáját. – Azért azt
hiszem, Charlesra is sok ráragadt a mi nyelvünkből, amikor a Bree-n
rádión nézett és hallgatott minket.
– Igen kevés – ismerte be Lackland. – Amennyit láttam, abból arra
következtetek, hogy jól képzett legénységed van, a dolguk java részét
utasítás nélkül végzik, de a beszélgetésből, amit néha valamelyik
embereddel folytatsz, már egy szót sem értek.
– Vagyis amikor Dondragmerrel vagy Merkosszal beszélek. Az az
első és a második tisztem, és velük beszélek leggyakrabban.
– Kérlek, ne érts félre, igazán nem akarlak megbántani, de sehogy
sem tudom a tieidet megkülönböztetni. Egyszerűen, mert nem
ismerlek titeket eléggé.
Barlennan kis híján elnevette magát.
– Nálam még rosszabb. Én még csak azt sem tudom biztosan,
mesterséges borítással vagy anélkül látlak-e benneteket.
 – Alaposan elkanyarodtunk a lényegtől, és mindjárt ránk sötétedik.
Wade, gondolom, vissza akarsz térni a rakétára, és kimenni valahova,
ahol nincs súly, és az ember léggömbnek érzi magát. Amikor odaérsz,
ellenőrizd, hogy ennek a négy adó-vevőnek a frekvenciája eléggé
közel van-e egymáshoz, hogy egymással tartani tudják a kapcsolatot.
Nem hiszem, hogy érdemes lenne azzal vesződni, hogy teljesen
összehangoljuk őket, de az itteniek egy darabig használni fogják a
készülékeket, hogy összeköttetést létesítsenek a különböző részlegek
között, és a készülékeknek más-más a frekvenciája. Barl, a rádiókat a
légzsilipnél hagytam. Azt hiszem, az lenne a legésszerűbb, ha téged
meg a rádiókat feltennélek a lánctalpas tetejére, visszavinném
McLellant a rakétához, aztán téged meg a készülékeket átvinnélek a
Bree-hez.
Nyilvánvaló, hogy ez volt a helyes eljárás, Lackland tehát válaszra
sem várt, hanem már tette is a dolgát, minek következtében
Barlennan kis híján megtébolyodott.
Az ember páncélba bújtatott keze kinyúlt, és felemelte a
meszklinita pirinyó testét. Barlennan egy lélegzetállító másodpercig
érezte és látta, amint egy méterre vagy még magasabbra is föl-
emelkedik a földről; azután lerakták a tank lapos tetejére. Ollói
kétségbeesetten és hiábavalóan kaparták a sima fémfelületet, hogy
segítsék a szívólábak tucatjainak ösztönszerü kapaszkodását; szeme
vad borzalommal meredt a tetőt körülvevő űrre, amely alig néhány
testhossznyira tátongott minden irányban. Hosszú másodpercekig –
megvolt tán egy perc is – nem jött ki hang a torkán; és amikor végre
megszólalt, nem hallotta senki. Olyan messzire került az adó-vevőtől,
hogy akárhogy kiabált volna, úgysem értik – és különben is
tapasztalatból tudta, és még ebben az iszonyú pillanatban sem
felejtette el, hogy a tébolyult félelem üvöltése, amit legszívesebben
kibocsátott volna, pontosan hallható a Bree fedélzetén, mivel ott is
van rádió.
És akkor a Bree-nek új kapitánya lenne. Csak a parancsnok
bátorsága iránt érzett tisztelet indította arra a legénységet, hogy
kimerészkedjen a peremvidék viharaiba. Ha vége a bátorságának,
nem lesz többé se legénysége, se hajója sőt, nyugodtan mondhatja,
élete sem. Nincs óceánjáró, amelyen gyávát megtűrnének; még
hajósinasnak sem. Hazája ugyan itt van, ezen a szárazföldtömegen,
de gyalogszerrel megtenni a parton negyvenezer mérföldet – még
gondolatnak is lehetetlen.
Természetesen mindez nem tudatos gondolatok formájában villant
át Barlennanon, de a tényeket ösztönösen felfogta, hallgatott hát, míg
Lackland felszedte a rádiókat, és McLellannel beszállt a tankba.
Barlennan alatt megremegett a fém, mikor az ajtó odalent
becsapódott, és a következő pillanatban mozgásba lendült a jármű. S
ezenközben sajátos dolog történt nem emberi utasával.
A rettegéstől megtébolyodhatott volna. Helyzete nagyjából olyan
volt, mintha egy emberi lény fél kézen lógna az ablakpárkányon,
negyvenemeletnyi magasságban az aszfalt fölött.
 És Barlennan mégsem tébolyodott meg. Legalábbis nem a szó
közkeletű értelmében; továbbra is ésszerűen gondolkodott, és barátai
semmiféle változást nem észleltek volna a személyiségében. Egy
röpke pillanatra talán egy olyan földlakó, aki Lacklandnél jobban
ismeri a meszklinitákat, élt volna a gyanúperrel, hogy a meszklinita
felöntött a garatra; de a következő pillanatban már ennek sem volt
semmi nyoma.
És a rettegésnek sem. Csaknem hat testhossz magasságban a föld
fölött jóformán nyugodtan kuporgott. Persze kapaszkodott teljes
erejéből; később még arra is emlékezett, milyen szerencsésnek
találta, hogy a szél alábbhagyott, noha a sima fém szokatlanul jó
kapaszkodót kínált a szívólábaknak. Az egészben az volt a legmegle-
pőbb, hogy élvezte a kilátást. Igen, élvezte. Ha az ember lenéz a
dolgokra, nagy könnyebbség; remek képet kap meglepően nagy
területről. Mintha térképet nézne; és Barlennan mindeddig sohasem
úgy nézte a térképet, mint a táj felülről látott képét.
Valósággal megmámorosodott a diadaltól, míg a lánctalpas a
rakéta felé közeledett, azután megállt. A meszklinita vidáman
lengette ollóit a kibukkanó McLellan üdvözlésére, akit jól meg-
világított a tank lámpáinak visszfénye, és roppantul megörült, amikor
az ember visszaintett. A tank nyomban balra fordult, és elindult a
Bree felé; McLellannek szerencsére eszébe jutott, hogy Barlennant
nem védi semmi, és tapintatosan várt, míg egymérföldnyire
eltávolodtak, s csak akkor emelkedett gépével a levegőbe. A régi
rettegést kis híján felélesztette a látvány, amint a gép lassan felfelé
lebegett, láthatólag minden támasz nélkül – de ez csak egy pillanatig
fenyegetett; Barlennan komor elhatározással legyűrte rémületét, és
kényszerítette magát, hogy addig nézze a rakétát, míg el nem tűnt
szem elől a lebukó nap fényében.
Lackland is nézte; amikor azonban a fém utolsó villanással eltűnt,
nem vesztegette az időt: a tankot nyomban a veszteglő Bree-hez
vezette. Vagy százméternyire a hajótól megállt, de a fedélzeten a
döbbent legénység jól láthatta a jármű tetején kapaszkodó
parancsnokukat. Ha Lackland póznára tűzve hozza Barlennan fejét,
az sem lett volna döbbenetesebb.
Dondragmer, a Bree legénységének legértelmesebb, legjózanabb
tagja – a kapitányt is beleértve –, hosszú másodpercekre valósággal
megbénult; azután is csak a szeme rebbent; sóvár pillantást vetett a
külső pallókon álló lángportartályok és a „szórók" felé. Barlennan
szerencséjére a lánctalpas szél ellen közeledett; a tartályok
hőmérséklete ugyanis, mint rendesen, a klór olvadáspontja alatt volt.
Ha a szél kedvez, az első tiszt tűzfelhőket bocsátott volna a járműre,
tekintet nélkül arra, hogy a kapitánya esetleg életben van.
Halkan, dühödten felmorajlott az összegyűlt legénység, ahogy a
lánctalpas ajtaja kinyílt, és előbukkant Lackland páncélos alakja. A
kereskedőbe oltott kalózéletmód alaposan megszűrte a legénységet;
az maradt csak közöttük, aki a legcsekélyebb fenyegetésre is
gondolkodás nélkül harcba szállt, ha egy társát a legkisebb vesze-
delem fenyegette; rég kihullottak közülük a gyávák, az
individualisták. Lackland életét, mikor a szemük elé került, csupán a
megszokás mentette meg – a kondicionálás, amely megfékezte őket,
s nem tették meg a százméteres ugrást, holott leggyengébbjüknek is
csak egyetlen izomrebbenésébe került volna. Kúszva-mászva
özönlöttek a pallókon, mint holmi piros-fekete zuhatag, és közeledtek
a parton az idegen gép felé. Lackland persze látta, amint közelednek,
de tökéletesen félremagyarázta az indítékaikat, s még csak nem is
sietősen nyúlt fel a lánctalpas tetejére, emelte le Barlennant, és
helyezte a földre. Azután benyúlt a tankba, elővette az ígért rádiók
egyikét, és a homokra rakta, a parancsnok mellé; s addigra végre
felderengett a legénységben, hogy a kapitányuk él, és szemmel
láthatólag sértetlen. A zuhatag zavartan megtorpant, tétován
gomolygott félúton a hajó meg a tank között, és Lackland a rádió
fülhallgatóján mély basszustól cérnahangú cirpelésig terjedő
hangzavart hallott. Barlennan jól sejtette: Lackland valóban igyeke-
zett a hajón hallottakból felcsipegetni valameny-nyit a meszklinita
nyelvből, de most a legénységnek egy árva szavát nem értette.
Szerencsére! Régóta tudta ugyanis, hogy még a meszklini nyolc
atmoszféra felszíni nyomásnak ellenálló páncél sem jelentene
komolyabb akadályt a meszklinita ollóknak.
Barlennan egyetlen kurjantással elvágta a hangzavart: ezt
Lackland alighanem a páncélján át közvetlenül is meghallotta volna;
akkor is, ha nem érkezik egyenesen a fülébe a rádió hangerősítőjén át
fülsiketítőre felerősödve. A parancsnok nagyon jói tudta, mi játszódik
le emberei agyában, és nem óhajtotta Lacklandet miszlikbe tépve
látni a parton.
– Nyugalom! – Valójában Barlennant nagyon is emberi melegség
töltötte el, amint nézte, hogyan reagál a legénysége az ő vélt
veszedelmére, de most igazán nem óhajtotta bátorítani őket. – Eleget
játszadoztatok már itt a súlytalanságban, tudhatnátok, hogy nem
voltam veszélyben!
– De kapitány úr, hiszen megtiltotta...
– Azt hittük...
– Hisz fent volt... – zúdult a kapitányra a tiltakozás, de ő
félbeszakította a szóáradatot. – Tudom, hogy én tiltottam meg az
effélét, azt is megmondtam, miért. Amikor visszatérünk a súlyosság
és a normális életmód viszonyai közé, baj lenne, ha puszta
megszokásból meggondolatlanul efféle veszedelmes dolgokat művel-
nénk... – Ollóban végződő karjáva] a tank teteje felé intett. –
Mindannyian tudjátok, mit tesz a normális súly; a Repülő nem tudja.
Feltett engem oda, ugyanúgy, ahogy a szemetek láttára levett:
gondolkodás nélkül. Ő olyan helyről jön, ahol jóformán nincs is súly,
ott, azt hiszem, az ő testhosszának sokszorosát kitevő mélységbe
eshet, és nem történik bántódása.
Barlennan hallgatói belevájták vaskos lábaikat a homokba, mintha
jobban meg akarnának kapaszkodni, míg parancsnokukat hallgatják.
Vitatható, hogy megemésztették-e vagy hogy egyáltalán elhitték-e
parancsnokuk szavait; annyi bizonyos: megfeledkeztek a Lackland
ellen tervezett akcióról. Izgatott moraj tört fel a legénység soraiból,
de az uralkodó érzelem a meglepetés volt, nem a harag. Csak
Dondragmer hallgatott; kissé távolabb állt a többiektől, és a kapitány
tudta, hogy első tisztjének pontosabb, alaposabb beszámolót kell
adnia a történtekről. Dondragmernek nemcsak fantáziája volt, de esze
is, jócskán; és nyilván már azon töri a fejét, hogyan hathatott
Bárlennan idegrendszerére a kiállt kaland. Nos, ezt még ráérnek
megbeszélni; a pillanatnyi problémát a legénység jelenti.
– Készen állnak a vadászegységek? – Barlennan kérdésére megint
elnémult a hangzavar.
– Még nem ettünk – válaszolt kissé kényelmetlenül Merkoos. – De
minden egyéb elkészült, a hálók, a fegyverek...
– Az étel is?
– Egy napon belül kész, kapitány úr! – Karondrasee, a szakács,
további parancsra nem várva sarkon fordult, és a hajó felé indult.
– Don, Merkoos! Mindegyikőtök kap egy rádiót. Láttátok, hogyan
kezelem a készüléket a hajón. Nincs más dolgotok, csak beszélni a
készülék közelében. A készülékek segítségével az ollóközlésnél
hatékonyabb kapcsolatot lehet tartani, mivel nincs szükség arra, hogy
lássátok is egymást. Don, nem vagyok benne biztos, hogy a hajóról
fogom végezni az irányítást, ahogy eredetileg terveztem.
Felfedeztem, hogy a Repülő közlekedő gépének tetejéről nagy
távolságra el lehet látni, úgyhogy vele tartok, és a műveleteitek
közelében leszek.
– De kapitány úr! – Dondragmer alig jutott szóhoz
megdöbbenésében. – Hiszen... hiszen ha meglátják azt a... valamit,
elrontja az egészet! Száz méterről meghallani, hogy közeledik, és
nyílt terepen isten tudja, milyen messziről meg lehet látni! És
különben is... – Elhallgatott. Nem tudta, hogyan foglalja szavakba
legfőbb ellenvetését. Barlennan a segítségére sietett.
– Különben is, ki tud a vadászatra figyelni, ha közben látják, hogy
én milyen messze vagyok a földtől, igaz? – Az első tiszt ollója némán
bólogatott. A legénység is csatlakozott.
A parancsnok egy pillanatig kísértést érzett, hogy vitába szálljon
velük, de nyomban ráébredt, hogy hiába vesztegetné az időt. Nem
tudott ugyan visszahelyezkedni az emberei nézőpontjába, amely nem
is olyan régen még azonos volt az övével, de jól tudta, hogy nem is
olyan régen még ő maga sem hallgatott volna a „józan ész" szavára.
– Rendben, Don, nem foglalkozom a gondolattal. Valószínűleg
igazad van. Rádió-összeköttetésben maradunk, de látni nem fogtok.
– De ön ott lesz azon a gépen, kapitány úr? Mi történt önnel?
Hiszen tudni én is tudom, hogy egy-két méteres esésnek alig van
jelentősége itt a Peremen, de semmi áron nem tudnám magam
rávenni, hogy szándékosan előidézzek egy ilyen esést; és másról sem
tudom elképzelni. Még csak azt sem, hogy én magam másszak fel
annak a holminak a tetejére.
 – Nemrégiben mintha magát is egy testhossz magasságban láttam
volna az árbocon – mondta szárazon Barlennan. – Vagy netán valaki
más ellenőrizte a felső kötélzetet anélkül, hogy az árbocot előbb
megdöntötte volna?
– Az egészen más, én megvetettem a lábamat a fedélzeten – felelte
Dondragmer kissé kényelmetlenül.
– De azért jókorát bukfencezhetett volna. Masoktól is láttam már
ilyesmit. Ha emlékezetem nem csal, váltottunk is erről néhány szót,
amikor erre hajóztunk.
– Igen, kapitány úr! Az akkori parancs még érvényben van, annak
ellenére, hogy... – Az első tiszt megint elhallgatott, de nem is volt
szükséges befejeznie a mondatot. Barlennannak így is volt min
gondolkodnia.
– Eltekintünk a parancstól – mondta végül lassan. – Annak idején
ésszerű okokkal támasztottam alá, ezek ma is érvényesek, és
magukra vessenek, ha megfeledkeznek róluk, amikor visszakerülünk
a súlyosság állapotába. Mostantól fogva ki-ki hallgasson a maga
józan ítéletére. Akar valaki velem jönni?
A tagadó morgások, szavak, felkiáltások valóságos kórusa tört fel,
amihez Dondragmer is csatlakozott, noha kissé kimértebben a
többinél. Ha van ehhez való szerve, Barlennan bizonyára
elmosolyodik.
– Készüljenek fel a portyára! Tartom a kapcsolatot – bocsátotta el
legénységét a parancsnok. Azok engedelmesen visszaözönlöttek a
Bree-re, és kapitányuk sarkon fordult, hogy megfelelőképpen
szelídített formában előadja a történteket Lacklandnek. Nem volt
egészen nyugodt; az iménti szóváltás nyomán merőben új képzetek
támadtak az agyában; no de ezekkel majd lesz még ideje bőven
foglalkozni. Most szeretett volna minél hamarabb visszakerülni a
tank tetejére.
 4. BALESET

A déli part öble, ahol a Bree-t partra vontatták, mintegy húsz

mérföld hosszú, két mérföld széles torkolat volt. Egy nagyjából
hasonló formájú, mintegy kétszázötven mérföld hosszú nagyobb
tengerszoros déli partján nyílt; ez a szoros pedig hatalmas tengerbe
torkollt, amely véghetetlen távolságra terjedt az északi félgömbön –
észrevehetetlenül olvadt össze a sarki jégtakaróval. A három
tengerrész kelet nyugati irányban terjedt ki, a kisebbeket a
nagyobbtól északi oldalukon viszonylag keskeny félszigetek
választották el. Barlennan igazából nem is tudta, milyen kedvező a
hajó helyzete, hisz mindkét félsziget óvta az északi viharoktól.
Nyugat felé tizennyolc mérföldre azonban a közelebbi és
alacsonyabb fok adta védelem megszűnt; és Barlennan meg
Lack-land felmérhette, hogy mitől óvta meg őket még ez a keskeny
nyak is. A kapitány megint ott kuporgott a tank tetején, ezúttal
azonban a rádiót is szorongatta.
Jobbra a tenger terült el, egészen a távoli látóhatárig, messze túl az
öböl védőfalán. Mögöttük a part nagyjából olyan volt, mint ahol a
hajó vesztegelt: enyhén lejtő homoksáv, imitt-amott kötélfonadékra
emlékeztető fekete növényzettel tarkitva, amely oly jellemző volt
Meszklinre. Előttük azonban szinte nyoma sem volt növényzetnek.
Itt ellaposodott a homokos táj, és valósággal a végtelenbe nyúlt. Nem
volt egészen puszta, habár még a mélyen gyökerező növényeket is
hiába kereste a szem: imitt-amott azonban a hullámbarázdás síkon a
nemrégiben pusztító vihar sötét, mozdulatlan nyomait láthatták.
Akadt ezek között óriási tömeg összekuszálódott vízinövény,
valósággal felismerhetetlen eredetű; elpusztult tengeri állatok teteme,
némelyik még a kusza növénytömkelegnél is hatalmasabb. Lackland
bizony megdöbbent. Nem annyira az állatok méretétől – azokat
életükben nyilván a folyadék táplálta, amelyben lebegtek –, hanem
hogy milyen messzire sodródtak be a szárazföldre. Egy hatalmas
tömeg a parttól vagy félmérföldnyire terpeszkedett; és a földlakó
lassan-lassan felfogta, mire képes a meszklini szél még ilyen
nehézkedésnél is, amikor hatvanmérföld-nyi nyílt tengeren űzheti a
hullámokat. Szívesen vette volna szemügyre a tájat arról a fokról,
ahol a partot már a legkülső félsziget sem védelmezte, ez azonban
újabb százmérföldnyi utat jelentett volna.
– Mi történt volna a hajóddal, Barl, ha a hullámok elérik és
rázúdulnak?
– Attól függ, miféle hullám lett volna, és hogy épp hol vagyunk. A
nyílt tengeren különösebb baj nélkül meglovagoltuk volna; ha parton
vesztegel a Bree, mint most, aligha maradt volna belőle valami.
Magam sem tudtam, milyen magasra csapnak a hullámok itt a Perem
közvetlen közelében, de ha jobban utánagondolok, a legnagyobbak
talán viszonylag ártalmatlanok lettek volna, hisz nincs súlyuk.
– Sajnos, nem a súly a döntő; azt hiszem, az első következtetésed
volt a helyes.
 – Gondoltam ilyesmire, amikor a mögött a fok mögött kerestem
télre menedéket. Bevallom, fogalmam sem volt, hogy mekkorák
lehetnek idekint a Peremnél a hullámok. Ezek után igazán nem
meglepő, hogy ezen a szélességen minduntalan eltűnnek a felderítők.
– És ez még csak nem is a legrosszabb hely. Az a bizonyos
második fok, ami meglehetősen hegyes vidék, ha jól emlékszem a
fényképekre, védi ezt az egész szakaszt.
– Második fok? Arról nem is tudtam. Úgy érted, hogy amit a
félszigeten túl látunk, az nem más, mint egy újabb öböl?
– Az bizony! Elfelejtettem, hogy ti rendszerint földközelben
maradtatok. Nyugat felől közelítettétek meg a part mentén a fokot,
igaz?
– Igen. Ez a tenger jóformán ismeretlen. Ez a partvonal körülbelül
háromezer mérföldre nyúlik nagyjából nyugati irányba, mint valószí-
nűleg tudod – csak most kezdem felismerni, mit jelent az, ha az
ember felülnézetből látja a dolgokat –, aztán nagyjából délnek
kanyarodik. Nem nagyon szabályos; van egy hely, ahol megint
keletnek lehet haladni vagy kétezer mérföldön, de ha meghúznánk
egy egyenes vonalat hazai kikötőnkhöz, körülbelül tizenhatezer
mérföld volna délnek, és természetesen jócskán kellene még a part
mentén haladni. A nyílt tengeren átvágva nyugatnak, ezerkétszáz
mérföldet kellene megtennem hazáig. Ott persze ismerős vizeken
hajóznánk, és nem várna ránk más, mint a tenger szokásos
megpróbáltatásai.
 Míg beszélgettek, a tank távolodott a tengertől, és közeledett az
iszonyatos tömeg felé, amelyet a minapi vihar kivetett. Lackland
természetesen szerette volna alaposan megvizsgálni, hisz eddig
jóformán semmit sem látott Meszklin élővilágából; Barlennan is
hajlandónak mutatkozott. Sok tengeri szörnyeteget látott, míg a ten-
gert szántotta, de nem tudta, ez miféle lehet.
Alakja nem lepte meg egyiküket sem. Lehetett szokatlanul
áramvonalas bálna vagy kiváltképp dagadtra hízott tengeri kígyó; a
földlakót a zeug-lodonra emlékeztette, amely az ő világának tengerét
háborgatta vagy harmincmillió esztendeje. Csakhogy a Földnek
semmiféle hajdani lakója, amelynek nyoma fennmaradt, hogy az
ember tanulmányozhassa, nem közelítette meg ennek a micsodának a
méreteit. Csaknem kétszáz méter hosszan nyúlt el a homokos talajon;
teste életében láthatólag hengeres lehetett, átmérője vagy két és fél
méter. Most, hogy kikerült éltető eleméből, a folyadékból, olyan volt,
mint egy viaszfigura, amelyet kint felejtettek a tűző napon. A húsa
feleolyan tömör, mint a földi vizek lakóié, de a súlya még így is
megdöbbentette Lacklandet, amikor megpróbálta felbecsülni; ehhez
hozzájárult a földi gravitáció háromszorosa is.
– Mit csinálsz, ha ilyesmivel találkozol a tengeren? – kérdezte
Barlennant.
– Fogalmam sincs – hangzott a meszklinita lakonikus válasza. –
Láttam már ilyesmit, ha ritkán is. Rendszerint kint maradnak a mély,
állandó tengeren. Egyszer láttam csak felmerülni egyet és vagy négy
olyat, mint ez itt, amelyet kivetett a tenger. Nem tudom, mit esznek,
de valószínűleg mélyen a felszín alatt keresik. Sosem hallottam, hogy
hajót támadtak volna meg.
– Azt elhiszem – mondta némi éllel Lackland.
– Nehezen tudom ugyanis elképzelni, hogy azt bárki is túlélte
volna. Ha ez a jószág ugyanúgy táplálkozik, mint az én világom
bálnái, akkor bízvást egy szuszra beszippantja a hajóitokat, és még
csak észre sem veszi. Nézzük csak a száját.
– Megindította a tankot, és az irdatlan tömeg fejéhez kormányozta.
Volt szája, volt holmi koponyaféléje, de az utóbbit alaposan
bezúzta a tulajdon súlya. Annyi mindenesetre maradt belőle, hogy a
segítségével Lackland módosíthatta a szörnyeteg táplálkozásáról
alkotott feltevését. Ezekkel a fogakkal csakis húsevő lehetett. Először
fel sem ismerte, hogy ezek – fogak; csakhogy ha bordák, akkor
meglehetősen fura helyen vannak, vélte az ember, és így jutott el
nagy nehezen a helyes következtetéshez.
– Aránylag biztonságban lennétek. Barl – mondta végül Lackland.
– Az efféle jószág nem is álmodna róla, hogy megtámadjon titeket.
Egyetlenegy hajó meg sem érné az erőfeszítést, már ami az étvágyát
illeti, és alighanem csak olyasmit venne észre, ami százszorta
nagyobb a Bree-nél.
Jócskán úszkál hús a mélyebb tengerekben – felelte elgondolkodva
a meszklinita. – Bár nem hiszem, hogy sok hasznát venné bárki.
 – Ahogy mondod. Figyelj csak! Az előbb említettél valamit az
állandó tengerekről. Hogy érted? Van másféle tengeretek is?
– Azokra a részekre gondoltam, amelyek a téli viharok beköszönte
előtt is óceánok – felelt Barlennan. – Az óceán szintje kora tavasszal
a legmagasabb, amikor a viharok, amelyek a tél folyamán
megtöltötték az óceánmedreket, elülnek. Az év folyamán az óceánok
újra összezsugorodnak. Itt a Peremen, ahol annyira meredek a partfal,
nem nagy a különbség; de feljebb, ahol tisztességesebb a súly, a
partvonal kétszáztól kétezer mérföldnyire is változhat tavasztól őszig.
Lackland füttyentett.
– Vagyis – mondta félig-meddig magának – a ti óceánjaitok
szüntelenül párolognak négy földi éven át, fagyott metán csapódik le
az északi sarki jégtakarón, aztán az alatt a nagyjából öt hónap alatt,
amíg az északi féltekén tavaszból ősz lesz, az egész visszajön. Annak
idején ugyancsak megleptek ezek a viharok, de most már mindent
értek. – Lackland időszerűbb kérdésekre tért át.
– Barl, én kiszállok ebből a konzervdobozból. Amióta tudjuk,
hogy Meszklin létezik, az volt a szívem vágya, hogy szert tegyek
némi itteni szerves anyagra, és belőled mégsem vehetek metszetet.
Mit gondolsz, nagyon megromlott ennek a jószágnak a húsa, amióta
elpusztult?
– A mi számunkra még tökéletesen ehető, de abból, amit
elmondasz, arra kell következtetnem, hogy a ti szervezetetek nem
tudná megemészteni. A hús néhány száz nap elteltével rendszerint
mérgezővé válik, ha nem szárítják meg, vagy ha másképpen nem
tartósítják, és ezalatt fokozatosan megváltozik az íze. Ha akarod,
megkóstolom. – Feleletre nem is várt, még csak körül sem nézett,
hogy vajon a legénységből valaki nem tévedt-e arra; Barlennan
leereszkedett a tank tetejéről a mellette heverő hatalmas tömeghez.
Alaposan elszámította magát, átvitorlázott az irtóztató tetem fölött, és
egy pillanatra elfogta az ismerős vakrémület; de mire a túlsó oldalán
földet ért, tökéletesen visszanyerte önuralmát. Másodszorra már
jobban felmérte a távolságot, visszaugrott és várt, míg Lackland
kinyitja a jármű ajtaját, és előbukkan. A tankon nem volt légzsilip; az
ember még most is a nyomáspáncélt viselte, és egyszerűen hagyta,
hogy a meszklini atmoszféra behatoljon, miután bezárta a sisakját.
Fehér kristályok kísérték gomolyogva: jég és szén-dioxid, a benti
földi levegőből fagytak ki, mihelyt megcsípte őket a meszklini ádáz
hideg. Barlennannak nem volt szaglóérzéke, de lélegzőnyílásaiban
égető érzés támadt, amint a halvány oxigénfuvalom elérte. Nyomban
hátraugrott. Lackland pontosan felmérte, minek tulajdonítható ez, és
szaporán mentegetőzött, hogy nem figyelmeztette idejében.
– Semmi, semmi – mondta a kapitány. – Gondolnom kellett volna
rá. Egyszer már tapasztaltam ilyet, amikor elhagytad a Hegyet, ahol
élsz, és számtalanszor el is mondtad már, hogy az oxigén, amit te
lélegzel, különbözik a mi hidrogénünktől. Emlékszel, akkor, amikor a
nyelveteket tanultam.
 – Bizonyára így volt, de azért aligha várhatjuk el valakitől, aki
nem szokta meg a különböző világok és különböző atmoszférák
gondolatát, hogy észben tartsa ezt a lehetőséget. Az én hibám. No de
szerencsére nem esett bajod; nem tudok még eleget a meszklini
életfolyamatokról, fogalmam sincs, hogyan hathat rád. Ezért szeret-
nék metszetet venni ennek a jószágnak a húsából.
Lackland páncélján egy külső fémzsebben volt egy csomó műszer;
míg ormótlan páncélkesztyűjével matatott közöttük, Barlennan
nekilátott, hogy a maga módján mintát vegyen. Négy pár ollója
lemetszett egy darabka bőrt meg az alatta rejlő anyagból is
valamennyit, és a szájába továbbította; néhány pillanatig
elgondolkodva rágott.
– Nem is rossz – állapította meg végül. – Ha nem kell a
kísérleteidhez az egész, talán át is irányíthatnánk ide a
vadászegységeket. Még bőven ideérnek, mielőtt újra feltámad a
vihar, és itt mindenesetre több a hús, mint amennyit bárhol máshol
szerezhetnek.
– Jó ötlet – motyogta Lackland. Csak felületesen figyelt a másikra;
figyelme java részét az a probléma kötötte le, hogyan illessze a szike
hegyét az előtte heverő irdatlan tömegbe. Még az a gondolat sem
téríthette el – meg kell hagyni, a meszklinitának van humora! –, hogy
az egész iszonytató testet felhasználhatná laboratóriumi vizsgálatra.
Azt persze tudta, hogy ezen a bolygón az élő szövet nyilván
nagyon szívós. Barlennan meg az emberei pirinyók, de pacallá
mázolta volna őket a meszklini sarkvidéki gravitáció, ha a húsuk csak
annyira ellenálló, mint a földlakóké. Számított némi nehézségre, ha a
műszerrel át akar hatolni a szörnyeteg bőrén, de többé-kevésbé
ösztönösen feltételezte, hogy mihelyt áthatolt, már vége a
nehézségeknek. Most aztán rájött, mekkorát tévedett; a hús
ellenállása körülbelül az indiai tölgyével vetekedett. A szike extra ke-
mény ötvözetből készült, nehezen tompult volna el bármin, ha puszta
izomerőt alkalmaznak, de Lackland sehogy sem tudott áthatolni vele
ezen a tömegen, és végül kénytelen volt kapirgálással beérni, így
aztán szert tett néhány foszlányra, és ezeket gyüjtőpalackba
pecsételte.
– Van ennek a jószágnak puhább része is? kérdezte a meszklinitát,
ahogy felpillantott munka közben. – Kénytelen leszek elektromos
szerszámokat használni, különben nem tudok annyit kivágni ebből a
tetemből, hogy a tooreyi okos fiúk is meg legyenek vele elégedve.
– A szájában belül talán valamivel könnyebben enged – vélte
Barlennan. – De ha akarod, én szívesen lecsípek neked egypár
darabot, csak mondd meg, mekkorát és honnan. Jó lesz úgy? Vagy a
tudományos eljárásotokhoz csak fémszerszámokat szabad használni?
– Nem hinném. Egyébként nagyon köszönöm. Ha a nagyfejűeknek
nem tetszik, ám jöjjenek, és farigcsáljanak kedvükre – mondta Lack-
land.
– Tessék, csak rajta! Különben megpróbálkozhatunk a szájával;
nem is tudom, hogy itt egyáltalán áthatoltam-e a bőrön. – Nagy
keservesen megkerülte a partra vetett behemót fejét, egészen addig,
ahol a gravitáció torzította ajkak közül kibukkant a fogsor, az íny
meg vélhetőleg a nyelv.
– Csak arra vigyázz, elég kicsi darabkákat szedj le, hogy könnyen
beférjenek a palackokba. – A földlakó még egyszer megpróbálkozott
a szikével, és a nyelvet valamivel kevésbé ellenállónak találta, mint
az előző helyeket, Barlennan pedig eközben engedelmesen
harapdálta le a kívánt méretű darabokat. Néha-néha be is kapott
egyet-egyet; nem volt ugyan éhes, de hát a friss hús mégiscsak friss
hús. A palackok így is hamarosan megteltek.
Lackland felegyenesedett; lepecsételte az utolsó palackot, aztán
sóvár pillantást vetett az oszlopszerű fogakra.
– Gondolom, ahhoz legalábbis robbanó zselatin kéne, hogy
ezekből egyet kiszedjünk – mondta búsan.
– Az micsoda? – tudakolta Barlennan.
– Robbanóanyag: olyan anyag, amely hirtelen gázzá változik, és
eközben nagy zajt és megrázkódtatást okoz. Ilyen anyagokat
használunk ásásnál, fölösleges épületek vagy tereptárgyak
elmozdításánál, és néha harcban.
– Ez a hang robbanóanyag volt? – kérdezte Barlennan.
Lackland egy pillanatig nem válaszolt. Egy igen tisztes erősségű
„bumm!", olyan bolygón, amelynek lakói nem ismerik a
robbanóanyagokat, és ahol az emberfajnak több képviselője nem
tartózkodik, bizony meglehetősen zavaró körülmény, kiváltképp, ha
ennyire végszóra durran; és ha azt mondjuk, hogy Lackland
megdöbbent, ugyancsak enyhén fejezzük ki magunkat. Nem tudta
pontosan felbecsülni a robbanás távolságát vagy nagyságát, mert
egyszerre hallotta Barlennan rádióján és a maga fülhallgatóján; egy-
két másodperc elteltével azonban felettébb kellemetlen gyanú
fészkelte be magát az agyába,
– Nagyon úgy hangzott – felelte némi késéssel a meszklinita
kérdésére, miközben már elindult nagy nehézkesen a döglött tengeri
szörnyeteg feje körül, vissza a tankhoz. Ugyancsak rettegett, hogy
mit talál. Barlennan, kíváncsibban, mint valaha, a maga természetes
módján, azaz mászva követte.
Ahogy megpillantotta a tankot, Lackland egy pillanatra
megkönnyebbülést érzett; de ez éppoly mélységes megdöbbenéssé
változott, mihelyt a jármű ajtajához ért.
Ami a tank padlójából megmaradt, felkunkorodott, vékony
fémrongyokból állt, némelyik még a falak aljához tapadt, a többi a
műszerek és a belső felszerelés közé keveredett. A hajtómű, amely a
padló alatt helyezkedett el, teljes egészében eiőtárult, és a
kétségbeesett földlakónak elég volt egyetlen pillantás, máris látta,
hogy reménytelenül tönkrement. Barlennant mélységesen érdekelte
az egész jelenség.
– Ezek szerint bizonyára hoztál a tankodban robbanóanyagot –
jegyezte meg. – Miért nem használtad, ha anyagot akartál, szerezni
ebből az állatból? És mi hozta működésbe, ami ott volt még a
tankban?
– Nagyon értesz hozzá, hogy nehezeket kérdezz – mondta
Lackland. – Első kérdésedre az a válasz, hogy nem volt a tankban
robbanóanyag; a másodikra én magam körülbelül ugyanannyira
tudok megfelelni, mint te.
– De mégiscsak olyasmi okozhatta, ami a tankban volt –
erősködött Barlennan. – Azt még én is látom, hogy akármi volt, a
tankod padlója alatt volt, és ki akart szabadulni; és minálunk nincs
olyasmi, ami így hatna.
– Tisztelet-becsület a logikádnak, de az alatt a padló alatt semmi
sem volt, amiről elképzelhető, hogy felrobbant volna – felelt az
ember. – Villanymotorok és akkumulátorok nem robbannak. Ha volt
is itt valami tartály, akárhogy vizsgáljuk, legfeljebb a nyomát találjuk
meg, hiszen jóformán egy darabka se került ki a tankból. De egyelőre
komiszabb problémával kell megbirkóznom, Barl.
– Mégpedig?
– Tizennyolc mérföldre vagyok az élelmiszeremtől, azt leszámítva,
amit a páncélomban hordok. A tanknak vége; és ha született a világra
földlakó, aki tizennyolc mérföldet tud gyalogolni nyolcatmoszférás,
fűtött páncélban, hármas gravitációnál, hát annyi bizonyos: nem én
vagyok az. A levegőm, az végtelenségig kitart ezekkel az
algakopoltyúkkal és elegendő napfénnyel, de mielőtt odaérnék az
állomásra, éhen pusztulok.
 – Nem tudod hívni a barátaidat a gyors holdon, és megkérni, hogy
küldjenek érted rakétát?
– Megtehetném; valószínűleg már tudják is, ha a rádiószobában
valaki hallgatja a beszélgetésünket. Csak az a baj, hogy ha kénytelen
vagyok ilyesfajta segítségért folyamodni, akkor Rosten doki egész
biztosan arra kényszerít, menjek vissza télre Tooreyra; elég nehezen
tudtam rábeszélni, hogy engedjen itt maradni. Értesíteni fogom a
tankról, de az állomásról akarom közölni vele, ahova a segítsége
nélkül óhajtok visszajutni. Csakhogy errefelé nincs elegendő energia,
ami visszavigyen, te pedig nem tudsz bejutni az állomásra, hogy
megszerezd az élelmet.
– Mindenesetre hívjuk a legénységemet ajánlotta Barlennan. – Ők
fel tudják használni az itteni élelmet, annyit legalábbis, amennyit el
tudnak vinni. Azonkívül van még egy ötletem.
– Megyünk, kapitány! – hallatszott Dondragmer hangja a rádión.
Lackland megdöbbent, mert elfelejtette, hogy úgy rendelkezett:
mindegyik rádió vegye a másik adását, és megdöbbent a parancsnok
is, aki maga sem tudta, hogy az első tisztje ennyire ért angolul. –
Néhány nap legfeljebb, és ott vagyunk. Indulásnál azt az irányt
követtük, mint a Repülő gépe. – Az utóbbi tájékoztatás a maguk
nyelvén hangzott el; Barlennan lefordította Lacklandnek.
– Azt tudom, hogy te aztán nem éhezel meg egyhamar – mondta
az ember, és bánatos pillantást vetett az irdatlan húshegyre. – De mi
az a másik ötlet? Segít rajtam valamennyire?
 – Egy kicsit, azt hiszem. – A meszklinita elmosolyodott volna, ha a
szája rugalmasabb. – Lennél szíves rám lépni?
Lackland másodpercekre megdermedt meglepetésében. Végtére
Barlennan a legjobban hernyóra hasonlított, és ha az ember rálép egy
hernyóra... nos... De a következő pillanatban magához tért, és
elvigyorodott.
– Nem bánom, Barl. A meszklinita eközben odamászott a lábához,
és Lackland további habozás nélkül megtette volna a kért lépést, de
adódott egy kis nehézség a méretek miatt.
Lackland tömege mintegy hetvenkét kiló volt. Páncélja, a maga
nemében valóságos műszaki csoda, nagyjából ugyanannyi. A
meszklini egyenlítőn tehát az ember és a páncél együttes súlya
megközelítőleg négyszázharminc kiló volt – egy lépést sem lehetett
megtenni a lábakba beépített szellemes szervoszerkezet nélkül. Ez a
súly alig egynegyedével haladta meg Barlennanét a bolygó
sarkvidékén, ahol a meszklinita könnyűszerrel elbírt volna ennyi
súlyt. Csakhogy Barlennan súlya bolygójának ezen a részén
mindössze másfél kiló volt. A kísérletet szerencsére meghiúsította a
geometria, mert Barlennan teste negyven centi hosszú és öt centi
átmérőjű henger volt, és fizikai lehetetlenségnek bizonyult, hogy a
páncélos földlakó egyensúlyba kerülhessen rajta.
A meszklinita a tudománya végére ért; ezúttal Lackland szolgált
megoldással. A tank alsó részének néhány oldallemezét
megrepesztette a belső robbanás; és Lackland irányításával Bar-
lennan nagy erőfeszítéssel egyet valahogyan kiszabadított. Mintegy
hatvan centi széles és közel két méter hosszú volt: egyik végét
Barlennan erőteljes ollójával felfelé görbítette úgy, hogy remek
szánkó vált belőle. De Barlennannak itt az egyenlítőn egyszerűen
nem volt meg a kellő vonóereje, hogy elhúzza a szerkentyűt és a
legközelebbi növény, amely csörlőül szolgálhatott volna, legalább
negyedmérfoldnyire volt.
 5. TÉRKÉPEZÉS

Néhány nap múlva megérkezett a legénység, és Lackland

problémája jóformán egy csapásra megoldódott.
Természetesen nem az jelentette a segítséget, hogy a bennszülöttek
száma gyarapodott; huszonegy meszklinita együtt sem képviselt
elegendő vonóerőt, hogy megmozdítsa a megterhelt szánkót.
Barlennan arra gondolt, viteti velük úgy, hogy minden sarka alá a
legénységnek egy tagját állítja; és alapos fáradságába került, míg
leküzdhette a rendes meszklinita ellenállást, hogy tömör tárgy alá
álljanak. Amikor végre sikerült, hiábavalónak bizonyult az
erőfeszítés; a fémlemez ehhez nem volt eléggé vastag, és annyira
meghajlott a páncélos ember súlya alatt, hogy a sarkok kivételével az
egész lelógott a földre.
Dondragmer nem szólt sokat, de amíg ezt a kísérletet végezték,
némán kitekerte és összeerősítette a köteleket, amelyekkel
rendszerint a vadászhálókat húzták. Ezek összekötve kellően
hosszúnak bizonyultak, hogy elérjék a legközelebbi növényeket, és
ezeknek a gyökere, amely általában a leghevesebb meszklini szélnek
is ellenállt, megadta a kellő támogatást. Négy nap múlva a tank
valamennyi leszerelhető lemezéből alkotott szánkósor visszaindult a
Bree-hez Lack-landdel és az irtóztató húsrakománnyal; és nagyjából
egyenletesen haladva, óránként egymérföldes sebességgel, hatvanegy
nap múlva el is ért a hajóhoz. Még kétnapi munkával, a legénység
még több tagjának segítségével sikerült Lacklan-det páncélostul
átpréselni a hajó és a kupola közötti növényzeten, és biztonságba
helyezni a légzsilipjénél. Legfőbb ideje volt; a szél már annyira
megerősödött, hogy maga a legénység is csak kötelek segítségével
tudott visszakecmeregni a Bree-hez, és újra felhők száguldottak az
égen.
Lackland előbb evett, csak azután szánta rá magát, hogy
hivatalosan jelentse, mi történt a tankkal. Szerette volna szebben
kikerekíteni a jelentést; úgy érezte, tudnia illenék, mi történt
valójában a járművel. Kissé bajos lesz azzal vádolni valakit Tooreyn,
hogy véletlenül a tank padlója alatt felejtett egy adag robbanó
zselatint.
Már megnyomta a hívógombot az állomást a mesterséges
bolygóval összekötő készüléken, amikor egyszer csak rádöbbent a
megoldásra; és amikor Dr. Rostén barázdált arca megjelent a
képernyőn, Lackland már tudta, mit mondjon.
– Doki, egy kis hézag van a tankkal.
– Hallom. Elektromos vagy műszaki hiba? Komoly?
– Alapjában műszaki, habár az elektromos berendezésnek is része
van benne. Sajnos, azt hiszem, befellegzett a masinának; ami
megmaradt belőle, ott áll tizennyolc mérföldre innét, nyugatnak, a
part közelében.
 – Gyönyörű! Ez a bolygó egész szép kis pénzűnkbe kerül. Mégis
mi történt? És te hogy kerültél vissza? Alig hinném, hogy ekkora
gravitációnál páncélban elsétáltál volna tizennyolc mérföldnyire.
– Nem is... Barlennan meg a legénysége vontatott be. Amennyire
meg tudom ítélni a tank dolgot, a vezetőfülke és a motorház között a
padló nem volt légmentesen szigetelve. Amikor kiszálltam, hogy
vizsgálatokat végezzek, a meszklini atmoszféra – nagy nyomású
hidrogén – beszivárgott, és elkeveredett a padló alatti normális
levegővel. Ugyanez történt persze a vezetőfülkében is, de onnan az
ajtón át jóformán valamennyi oxigén kizúdult és felhígult, úgyhogy
már nem volt veszedelmes, mire bármi történhetett. Alatta – nos,
mielőtt az oxigén kiszabadult, szikra pattant.
– Aha! És mi okozta a szikrát? Járt valamelyik motor, amikor
kiszálltál?
– Igen. A kormányszervók, a dinamotorok és a többi. Aminek
szívből örülök, mert ha nem járnak, a robbanás nyilván aztán
következik be, hogy beszállok a tankba, és beindítom a motorokat.
– Hm! – A Rakéta-visszaszerző Különítmény vezetője kissé
kedvetlennek látszott. – Feltétlenül ki kellett szállnod?
Lackland áldotta szerencséjét, hogy Rostén biokémikus.
– Talán, nem kellett volna feltétlenül. Szövetmintákat vettem egy
kétszáz méteres bálnából, amelyet a vihar partra vetett a közelben.
Gondoltam, nem árt, ha valaki...
– Nálad vannak a minták? – vágott a szavába Rostén.
 – Nálam. Bármikor érte jöhetsz. És mellesleg, van még egy
tankunk, amit magaddal hozhatnál?
– Van. Majd akkor veszem fontolóra, hogy megkaphatod-e, ha már
végére érünk a télnek. Addig alighanem nagyobb biztonságban vagy
a kupolában. Mivel tartósítottad a mintákat?
– Semmi különössel. Hidrogénnel; vagyis az itteni levegővel. A
szokásos tartósítószereitek alighanem tönkretennék, már persze a ti
szempontotokból. Nem ártana, ha minél hamarabb érte jönnétek;
Barlennan azt mondja, pár száz nap elteltével mérgező lesz a húsa,
úgyhogy gondolom, vannak itt mikroorganizmusok.
– Csodálnám is, ha nem volnának. Maradj; két órán belül ott
leszek. – Rosten több szót nem vesztegetett a tönkrement tankra;
bontotta a vonalat. Lackland mérhetetlenül megkönnyebbült.
Lefeküdt; elvégre közel huszonnégy órája nem aludt egy
szemhunyást sem.
A rakéta érkezésére ébredt – félig-meddig. Rosten maga jött le,
ami egyáltalán nem volt meglepő. Még csak ki se kászálódott a
páncéljából; fogta a palackokat, amelyeket Lackland a légzsilipben
hagyott, hogy minimálisra csökkentse az oxigénártalom veszélyét,
egy pillantást vetett Lacklandre, nyomban látta, milyen állapotban
van, és ellentmondást nem tűrő hangon visszaparancsolta az ágyba.
– Az anyag alighanem megér egy tankot – mondta Rosten. – Most
pedig aludj! Meg kell még oldanod egypár problémát. Majd később
beszélgetünk, amikor talán már emlékezni fogsz rá, amit mondtam.
Viszlát! – És már csapódott is mögötte a légzsilip ajtaja.
Lackland csakugyan nem emlékezett Rosten búcsúszavaira; sok
óra elteltével azonban, amikor kialudta magát, és megint jóllakott,
maga Rosten emlékeztette rá.
– A tél, amikor Barlennan nem is remélheti, hogy utazhat, még
három és fél hónapig tart – kezdte jóformán bevezetés nélkül. –
Töméntelen mennyiségű telefotónk van idefent, amelyeket még nem
illesztettünk össze szabályos térképpé, de igyekeztünk a tényleges
elhelyezés szerint összeállítani. A nyelvi nehézségek miatt nem
tudtunk valódi térképet készíteni. A te munkád az lesz a tél hátralevő
részében, hogy ülj össze Barlennan barátoddal a fotók fölött,
készítsetek használható térképet, és tervezzétek meg az útvonalat,
amelyen Barlennanék a lehető leggyor sabban eljutnak az anyaghoz,
amelyet meg akarunk menteni.
– Csakhogy Barlennan nem akar gyorsan odaérni. Ő
felderítő-kereskedő útra indult, mi csak véletlenül kerültünk az
útjába. Rengeteg segítségét nem tudtuk mással viszonozni, mint
folyamatos időjárásjelentéssel.
– Ezt tudom. Ezért vagy idelent, ha már elfelejtetted volna;
állítólag diplomata vagy. Nem várok csodát, egyikünk sem, és
mindannyian jó viszonyban akarunk maradni Barlennannal.
Csakhogy azon a rakétán kétmilliárd dollár értékű speciális
felszerelés van, és a rakéta nem tudja elhagyni a sarkot. És a benne
levő tudományos anyag a szó legszorosabb értelmében felbecsül-
hetetlen!...
– Tudom, és igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt – vágott
közbe Lackland –, de a dolog fontosságát nem tudom a
bennszülöttekkel megértetni. Ez nem azt jelenti, mintha lebecsülném
Barlennan felfogóképességét, csak egyszerűen nincs meg a megfelelő
előképzettsége. Figyeljétek, mikor hagy alább a vihar, hogy Bar-
lennan, amikor csak lehet, feljöhessen, és tanulmányozhassa a
fényképeket.
– Nem tudnál holmi menedékfélét összeeszkábálni neki az egyik
ablak előtt, hogy rossz időben is ott maradhasson?
– Egyszer ajánlottam, de olyankor nem hajlandó otthagyni a
hajóját meg a legénységét. Meg is értem.
– No persze. Nos, tégy meg mindent, nem kell magyaráznom,
miről van szó. Az összegyűjtött anyagból többet tudhatunk meg a
gravitációról, mint Einstein óta bárki. – Rosten bontott; a téli munka
elkezdődött.
A bolygóra leszállt kutatórakétát, amelyet távirányítással tettek le
Meszklin déli sarka közelében, és amely az adatok valószínű
rögzítése után nem tudott felszállni, már megtalálták, s a helyét
bemérték. Más dolog volt azonban a Bree téli kikötőjének közeléből
megtalálni az oda vezető tengeri vagy szárazföldi útvonalat. Az
óceánon nem volt különösebben rossz a hajózás,
negyven-negyvenötezer mérföldet kellene megtenniük a part mentén,
közel a felét olyan vízen, amelyet Barlennan emberei már ismertek,
és a mentőexpedíció már viszonylag közel kerülne a tehetetlen
géphez. Ez a „viszonylag közel" is sajnálatos módon mintegy
négyezer mérföldet jelentett; és ezen a partszakaszon nem voltak
nagyobb folyók; amelyek lényegesen megrövidítették volna a
szárazföldön megteendő utat.
Az egyik, a Bree számára könnyen hajózható folyó a kiszemelt
hely ötvenmérföldes körzetében volt; itt azonban olyan óceánba
ömlött, amelynek semmiféle látható kapcsolata nem volt azzal a
tengerrel, amelyen Barlennanék hajóztak. Az utóbbi hosszú, keskeny,
szabálytalan tengerláncolat volt, Lackland állomásának környékén;
az egyenlítőtől valamelyest északra kezdődött, és majdnem az
egyenlítőig nyúlt a bolygó túloldalán. Útja meglehetősen közel haladt
el a déli sarkhoz – már meszklini viszonylatban meglehetősen közel.
A másik tenger, amelybe a rakéta közelében található folyó ömlött,
szélesebb volt, és partvonala szabályosabb; a szóban forgó
folyótorkolat nagyjából a legdélibb pontján nyílt, és az is az
egyenlítőig terjedt, sőt még azon is túl, ahol végül elvegyült az északi
jégtakaróval. Az első óceánláncolattól keletre feküdt, és láthatólag
keskeny, a sarktól az egyenlítőig húzódó földnyelv választotta el tőle
– a „keskeny" természetesen ismét meszklini értelemben értendő.
Ahogy a fényképeket lassan összeállították, Lackland arra a
következtetésre jutott, hogy a földnyelv szélessége kétezertől közel
hétezer mérföldig terjed.
 – Jó hasznát vehetnénk egy átjárónak az egyik tengerből a
másikba, Barl – jegyezte meg egyik nap Lackland. A meszklinita
kényelmesen nyújtózott pallóján az ablak előtt, és némán bólintott.
Túl voltak már a tél derekán; a nagyobbik nap észrevehetően
halványult, ahogy gyors ívét, végighúzta észak felé az égbolton. –
Biztos, hogy nincs valahol ilyen átjáró? Végtére is ezeket a
fényképeket javarészt ősszel készítették, és te azt mondod, hogy
tavasszal jóval magasabb az óceán szintje.
– Se ősszel, se tavasszal nem ismerünk semmiféle átjárót –
válaszolt a kapitány. – Egyet-mást tudunk az óceánról, amelyet
említettél, de nagyon keveset. Túlságosan sokféle nép él a két óceán
közötti szárazföldön, nemigen lehet velük kapcsolatot teremteni.
Egyetlen karavánnak két évbe telne az út, és általában nem mennek
el olyan messzire. Az áru sok kézen megy át, míg odaér, és mire a
földnyelv nyugati tengeri kikötőiben a kereskedőhajókra kerül, már
nehéz megállapítani az eredetét. Ha ilyesféle átjáró egyáltalán
létezik, itt kell hogy legyen a Perem közelében, a jóformán még
felderítetlen területen. A térképünk, amit te meg én csinálunk, még
nem terjed odáig. Annyi biztos, hogy az ősz folyamán innen délre
nincs ilyen átjáró. Végighajóztam ősszel az egész partvonalat, ne
feledd. Persze lehetséges, hogy ez a part átnyúlik a másik tengerig;
mi keleti irányban követtük több ezer mérföldön, és nem tudjuk, azon
túl mennyire megy.
 – Emlékezetem szerint kétezer mérfölddel a külső fok után megint
észak felé kanyarodik, Barl, de persze ez is ősszel voft, amikor én
láttam. Nem lesz könnyű hasznavehető térképet készíteni a
világotokról. Nagyon is sokat változik. Szívem szerint jövő őszig
várnék, hogy az elkészült térképnek hasznát is vegyük, de az az én
időszámításom szerint még négy év. Olyan sokáig nem maradhatok.
– Visszamehetnél a ti világotokba, és ott maradhatnál addig, habár
igazán sajnálnám, ha elmennél.
– Meglehetősen hosszú út lenne, Barlennan.
– Milyen hosszú?
Nos... a ti mértékegységeitekkel nem megyünk sokra. Nézzük
csak. A fénysugár, mondjuk, négyötöd másodperc alatt kerüli meg
Meszklin „Perem"-ét. – Ezt az időtartamot órájával érzékeltette;
Barlennan érdeklődve figyelte. Ugyanaz a sugár az én időszámításom
szerint tizenegy év, vagyis a tietek szerint körülbelül két és egy
negyed év alatt érne innen az én hazámba.
– Tehát a ti világotok olyan messze van, hogy nem lehet odalátni?
Erről még sosem beszéltél.
– Nem voltam benne bizonyos, hogy kellően áthidaltuk-e már a
nyelvi nehézségeket. Nem, az én világomra nem lehet odalátni, de a
napunkat megmutatom, mihelyt vége a télnek, és a tiéteknek a
megfelelő oldalán leszünk.
Az utolsó megjegyzés magas volt Barlennan-nak, de nem
kérdezett semmit. Ő csak két napot ismert: a fényes Belne
kelte-nyugta hozta a nappalt és az éjszakát, a halványabb Esstes
pedig e pillanatban is látszott az éjszakai égen. Alig fél év múlva,
nyár derekán a kettő egymás mellett lesz az égen, és akkor a
halványabb alig látszik; de Barlennan sosem törte a fejét ezeken a
változásokon.
Lackland letette a fényképet, amelyet épp nézett, és gondolataiba
merült. A szoba padlóját lazán összeillesztett képek borították; azt a
vidéket, amelyet Barlennan legjobban ismert, már elég pontosan
feltérképezték. Hanem azért még messze voltak attól, hogy az ember
előretolt állásának térsége is szerepeljen a térképeken; és az ember
máris türelmetlenkedett, mert a fényképek sehogy sem akartak
összeilleszkedni. Ha gömb alakú vagy megközelítőleg gömb alakú
világgal lenne dolguk, mint amilyen a Föld vagy a Mars, szinte
gondolkodás nélkül alkalmazta volna a megfelelő vetületkorrekciót a
kisebb térképen, amelyen dolgozott, és amely a helyiség egyik
oldalán álló asztalt beborította; Meszklin azonban megközelítőleg
sem volt gömb alakú. Lackland már rég rájött, hogy a Bree
Kupájának arányai nagyjából helyesek. A Kupa átmérője tizenöt
centiméter, a mélysége három és fél, hajlata sima, de nem egyenletes.
A fényképek összeillesztésének nehézségéhez járult az is, hogy a
bolygó felszíne viszonylag sima, alig van kiemelkedő topográfiai
jellegzetessége; s még ahol vannak is hegyek-völgyek, az egymás
mellé rakott fényképek más-más árnyalata ugyancsak megnehezítette
az összehasonlítást. A rendes fényképezési eljárást valósággal
felborította, hogy a fényesebb nap nem egészen kilenc perc alatt tette
meg útját a keleti és a nyugati látóhatár között; egyetlen sorozat
egymást követő fényképei olykor szinte ellenkező irányból kapták a
megvilágítást.
– Nemigen boldogulunk, Barl – mondta fáradtan Lackland. –
Addig érdemes volt próbálkozni, amíg remélhettük, hogy át lehet
vágni valahol, de mint mondod, ilyen átjáró nincs. Te tengerész vagy,
nem karavángazda; az a négyezer mérföld szárazföldön, épp ahol a
legnagyobb a gravitáció, csúnyán bead nekünk.
– Az a képességed, amellyel repülni tudsz, nem változtatja meg a
súlyodat?
– Nem – mosolygott Lackland. – Idővel, ha leolvashatjuk a
műszerek eredményeit a rakétán, amely a déli sarkotokon vesztegel,
majd erről is megtudunk egyet-mást. Épp ez volt a rakéta célja,
Barlennan; a ti világotok sarkain van a világegyetem általunk
elérhető pontjai közül a legszörnyűségesebb felületi nehézkedés. Van
sok egyéb világ, ami még a tiéteknél is tömörebb, közelebb is van
hozzánk, de nem forog úgy, mint Meszklin; és jóformán teljesen
gömb alakú. Mi épp abban az irdatlan gravitációs térben akartunk
méréseket végezni – mindenféle mérést. Számokkal nem is lehet
kifejezni azoknak a műszereknek az értékét, amelyeket erre az útra
terveztek és küldtek; amikor a rakéta nem reagált a felszállási
jelzésre, tíz bolygó kormányzata rendült meg. Muszáj megszereznünk
az adatokat, még ha csatornát kell is ásnunk, hogy átjuttassuk a
Bree-t arra a másik óceánra.
– De hat miféle szerkezeteket szállított az a rakéta? – kérdezte
Barlennan. És szinte az elhangzása pillanatában vissza is szerette
volna szippantania kérdést. A Repülő talán eltűnődik, hogy miért ez a
nagy kíváncsiság, és még a végén gyanút fog a kapitány indítékait
illetően. Lackland azonban természetesnek tartotta a kérdést.
– Sajnos nemigen tudnám megmagyarázni, Barl. Számodra
semmit sem mondanak az ilyen szavak: „elektron", „mágnesesség",
„kvantum" meg egy sereg egyéb. A rakéta hajtóművét talán
megértenéd, de nem biztos. – Lackland szemmel láthatóan
tökéletesen gyanútlan volt, Barlennan mégis úgy határozott; nem
firtatja a kérdést.
– Nem volna jó kikeresni azokat a képeket, amelyek az innen
keletre eső partot és szárazföldi területet mutatják?
– Azt hiszem, arra van némi esély, hogy találkoznak – felelte
Lackland. – Nem állítom, hogy tökéletesen ismerem az egész
területet. Talán lent, a jégtakaró közelében. Milyen hideget bírnak el
az embereid?
– Rossz, ha a tenger befagy, de kibírjuk, már persze ha nincs
sokkal hidegebb, mint most. Miért?
– Mert előfordulhat, hogy meg kell közelítenetek az északi
jégtakarót. Na, majd meglátjuk. – A Repülő végigpergette a
képhalmot, amelynek magassága még most is meghaladta Barlennan
hosszúságát, aztán előhúzott egy vékony köteget. Itt kell lennie... –
motyogta. – Megvan! Ezt a gyűrű belső széléről vették fel, Barl, több
mint hatszáz mérföld magasságból, kis látószögű teleobjektívval. Itt
láthatod a fő partvonalat, a nagy öblöt, itt meg, a nagy öböl déli
oldalán, azt az öblöcskét, ahol a Bree-t partra vontattátok. Ez még az
állomás felépítése előtt készült, bár amúgy sem látszana. No, most
rakosgassuk megint össze. A sík ettől keletre... – hangja megint
motyogásba fúlt, és a meszklinita lenyűgözve figyelte, amint az általa
még el nem ért tájak olvasható térképe kibontakozott előtte.
Egy darabig úgy látszott, csalódás vár rájuk, mert a partvonal
fokozatosan észak felé kanyarodott, ahogy Lackland gondolta;
pontosabban mintegy ezerkétszáz mérföldre nyugat és négyötszáz
mérföldre észak felé az óceán mintha véget ért volna – majd a part
újból nyugat felé kanyarodott. Hatalmas folyó ömlött itt belé, és
Lackland kezdetben abban reménykedett, hogy ez a szoros talán
kivezet a keleti tengerhez. Nekifogott tehát, hogy összeillesztgesse a
fényképeket, amelyek a hatalmas folyam felső szakaszáról készültek.
De hamarosan kénytelen volt felhagyni a gondolattal, mert a folyón
felfelé haladva, mintegy kétszázötven mérföldnyire hatalmas
zúgósorozatra bukkant; ezektől keletre meg a jókora folyó egyre
rohamosabban zsugorodott. Számos kisebb folyó ömlött belé;
nyilvánvalóan ez volt a bolygó egy hatalmas vízgyűjtő területének
főága. Lacklandnek feltűnt, hogy a folyam hamarosan apróbb
folyókra ágazik, ezért aztán kelet felé rakta össze a térképet.
Barlennan lankadatlan érdeklődéssel figyelte.
A főfolyam, amennyire meg tudták állapítani, kissé megváltoztatta
irányát: valamelyest délnek tartott. A fényképmozaikot ebbe az
irányba folytatva, tekintélyes hegyláncra bukkantak, és a földlakó
bánatosan csóválta a fejét. Felpillantott. Barlennan már tudta, mit
jelent ez a mozdulat.
– Ne hagyd abba! – kiáltott fel. – Az én országom meglehetősen
keskeny félsziget, és annak a közepén is ilyen hegylánc vonul végig.
Csak addig rakd még tovább a képeket, hogy meg lehessen állapítani,
milyen irányban folynak a folyók a hegyek túlsó oldalán.
Lackland ugyan nem volt derűlátó – nagyon is jól emlékezett a
maga bolygóján a dél-amerikai szárazföldre, hogysem afféle
szimmetriát tételezett volna fel, amilyenre a meszklinita számított –,
de eleget tett Barlennan kérésének. A meglehetősen keskenynek
bizonyuló hegylánc nagyjából kelet északkeletről
nyugat-délnyugatnak tartott; és az ember ugyancsak meglepődött,
amikor a túlsó oldal számtalan „vize" hirtelen egyetlen hatalmas
folyóban egyesült. Ez hosszú-hosszú mérföldeken át nagyjából
párhuzamosan futott a hegylánccal, menet közben kiszélesedett, és a
remény újból szárba szökkent. A folyás irányában ötszáz
mérföldnyire érte el tetőpontját; a hatalmas torkolat észrevehetetlenül
elvegyült a keleti óceán „vizével". Lackland eszeveszetten dolgozott,
jóformán abba sem hagyta, nem evett, nem pihent, amire pedig az
embertelen meszklini gravitáció ismeretében ugyancsak nagy
szüksége lett volna. Csak dolgozott, és a szoba padlóját hamarosan új
térkép borította – négyszög, amely kelet-nyugati irányban mintegy
kétezer mérföldet, hosszában pedig körülbelül feleannyit képviselt. A
térkép nyugati szélén világosan látszott a nagy öböl meg a piciny
bugyor, ahol a Bree vesztegelt: a másik oldalt jórészt a keleti tenger
jellegtelen felülete foglalta el. És közbül helyezkedett el a sorompó: a
szárazföld.
Keskeny volt; legkeskenyebb pontján, mintegy ötszáz
mérföldnyire északra az egyenlítőtől, parttól partig alig nyolcszáz
mérföld, és még ez a távolság is lényegesen csökkent, ha az ember a
főfolyók legfelső, hajóval elérhető pontjától mérte. Talán ha
háromszáz mérföld, amely részben egy hegyláncot szelt át –
mindössze ennyi terült el a Bree és a földlakó erőfeszítésének távoli
célpontjához vezető, viszonylag könnyű út között. Háromszáz
mérföld; meszklini szemszögből mindössze egyetlen kurta lépés.
Meszklini tengerésznek sajnálatos módon határozottan több volt,
mint egy lépés. A Bree a másik óceán mentén vesztegelt; Lackland
hosszú percekig némán meredt a kirakott mozaikra, aztán közölte
észleleteit pirinyó társával. Választ nem várt, legjobb esetben fél
szívvel adott beleegyezést; megállapítása oly nyilvánvalóan megfe-
lelt a tényeknek ám a parancsnok meglepő kijelentéssel válaszolt: –
Semmi baj, ha van még abból a fémből, amin téged meg a húst
elhoztunk – vágta rá gondolkodás nélkül Barlennan.
 6. A SZÁN

Lackland újabb hosszú percig bámult ki az ablakon, a tengerész

szemébe, míg végre felfogta az aprócska teremtmény szavainak
értelmét. Azután éber figyelemre kényszerítette magát.
– Úgy érted, hajlandók lennétek átvohtatni a Bree-t a szárazföldön
úgy, ahogy engem ideszánkáztattatok?
– Nem egészen. A hajó sokkal súlyosabb nálunk, ugyanolyan
problémánk lenne a vontatóerővel, mint a múltkor. Én úgy
képzeltem, te vontatnál minket egy másik tankkal.
– Értem. Értem! Természetesen lehetséges volna, hacsak olyan
terepre nem jutunk, ahol a tank nem tud áthaladni. Csakhogy
hajlandók volnátok-e te meg a legénységed ilyen útra? Az a kevés,
amit mi tehetünk értetek, megérné-e a külön fáradságot, és hogy még
messzebbre kerültök hazulról?
Barlennan mosolyra nyitotta ollóját.
– Sokkal jobb lenne, mint az eredeti tervünk. Országunk keleti
óceánjának partjáról sok kereskedelmi áru a szárazföldi hosszú
karavánútvonalakról származik; mire elérnek a mi tengeri
kikötőinkbe, oly mérhetetlenül megdrágulnak, hogy tisztességes
kereskedőnek alig van rajtuk haszna, így pedig közvetlenül vehetnem
fel az árut – nos, nekem ugyancsak megérné a fáradságot. Persze meg
kell ígérned, hogy visszafelé ugyanúgy áthozol a földnyelven.
 – Ez tisztességes alku, Barl! Biztos vagyok benne, hogy az enyéim
készséggel belemennek. De hogyan képzeled magát a szárazföldi
utat? Arról a vidékről nem tudsz semmit, mint ahogy magad
mondtad. Nem lehet, hogy a legénységed megijed az ismeretlen
földtől, a fölébük magasodó hegyektől s az állatoktól, amelyek
akkorák, hogy tifelétek olyanok talán nem is honosak?
– Néztünk már szembe épp elég veszéllyel –felelt a meszklinita. –
Nekem volt alkalmam megszokni a magaslatokat... még a tankod te-
tejét is. Ami meg az állatokat illeti, a Bree tűzzel van felfegyverezve,
és szárazföldön sem sétálhatnak nagyobb példányok, mint amilyenek
az óceánban úsznak.
– Igaz. Na jó, Barl. Isten látja lelkemet, nem akarlak lebeszélni; de
azt szeretném, ha alaposan meggondolnád a dolgot, és csak aztán
vágnál bele. Mert félúton már nem lehet visszafordulni.
– Értem, de ne félj, Charles! Most vissza kell mennem a hajóra;
gyülekeznek megint a felhők. Elmondom a legénységnek, mit
csinálunk, és ha bárkinek inába szállna a bátorsága, majd emlé-
keztetem, hogy az út hasznán a rangok arányában osztozunk. Nincs
az embereim közt egy se, aki a félelemre hallgatna, ha vagyonnal
kecsegtetik.
– Hát te? – kérdezte mosolyogva Lackland.
– Ó, én nem félek! – A meszklinita már el is tűnt az éjszakában, és
Lackland nem tudta, hogy pontosan hogyan is értse a szavait.
 Amikor Rosten értesült az új tervről, jó néhány epés megjegyzést
tett, miszerint Lackland-től mindig kitelik néhány nagyszerű ötlet, ha
azt akarja megindokolni, hogy minek neki egy újabb tank.
– Megvalósíthatónak látszik – ismerte be végül kelletlenül. – És
mégis, miféle szánt építsünk a barátod óceánjárójának? Mármint
mekkorát?
– A Bree körülbelül tizenkét méter hosszú, négy és fél méter
széles; merülése, úgy hiszem, tizennégy-tizenöt centi. Egy méter
hosszú, fél méter széles pallókból készült, ezeket kötél tartja össze
úgy, hogy nagyjából szabadon mozognak. Nem nehéz kitalálni, hogy
miért, itt, ezen a világon.
– Hm! Értem. Ha ilyen hosszú hajó két végét a hullámok emelnék,
a közepe meg szabadon lógna, fent, a sark közelében hamarosan
darabokra törne. Mi hajtja?
– Vitorlák; húsz-harminc pallón árboc van. Azt hiszem,
némelyikükön tőke is van, s azt fel lehet húzni, ha a hajót a partra
teszik. De ezt még nem kérdeztem meg Barlennantól. Nem tudom,
valójában mennyire jártasak a világnak ezen a részén a vitorlázás
tudományában, de mivel Barl csak olyan félvállról emlegeti, hogy a
nyílt óceán hatalmas részét átszelik, gondolom, tudják, mitévők
legyenek, ha ellenszélel találkoznak.
– Valószínűleg. Nos, ennek a holdnak a könnyűféméből majd
összeeszkábálunk valamit, és leszállítjuk.
 – Akkor hozzátok inkább, amikor már vége a télnek. Ha
szárazföldön marad, elvész a hó alatt, ha meg a tengerparton
dobjátok le, valakinek esetleg le kell buknia érte, mert megeshetik,
hogy a vízszint emelkedik, ahogy Barlennan számít is rá.
– Minek olyan sokáig várni? A tél derekán túl vagyunk, és a déli
féltekének innen látható részére fantasztikus mennyiségű csapadék
hullott.
– Akkor meg kérdezd a meteorológusokat, hacsak meg nem
zavarta az agyukat ennek a bolygónak a tanulmányozása. Van nekem
magamnak is elég bajom. Mikor kapom meg a tankot?
– Amikor használni is tudod. És ha ezt is felrobbantod, hiába
bőgsz másikéit, mert legközelebb csak a Földön akad utánpótlás.
Amikor Barlennan legközelebb, néhány száz nap elteltével
odalátogatott és meghallotta a beszélgetés lényegét, ugyancsak meg
volt elégedve. Legénysége lelkesen fogadta az utazás hírét; lehet,
hogy a haszon reménye csábította őket, de az is bizonyos, hogy
mindannyiukban bőségesen volt kalandvágy, ugyanaz, ami
Barlennant ily messzire csalogatta az ismeretlen területre.
– Mihelyt elül a vihar, indulunk – mondta Lacklandnek. – Még
bőven lesz hó a földön, és ez segít, hisz az útvonal nem a parti laza
homokon vezet.
– Nem hinném, hogy a tank számára olyan sokat jelentene a
különbség –jegyezte meg Lack-land.
 – De a mi számunkra igen – felelte Barlennan. – Igaz, nem lenne
veszélyes, ha a rázkódástól lepotyognánk a fedélzetről, de étkezés
közben, mondjuk, nem lenne kellemes. Eldöntötted már, mi lesz a
legjobb útvonal a szárazföldön?
– Dolgozom rajta. – Az ember elővette fáradozásainak
gyümölcsét, a térképet. – A legrövidebb út, amelyet együtt fedeztünk
fel, azzal a hátránnyal járna, hogy egy hegyláncon kellene
átvontassalak benneteket. Talán megoldható, de gondolni se merek
rá, hogy ez milyen hatással lehet a legénységedre. Nem tudom,
milyen magasak a hegyek, de ezen a világon minden magasság sok.
Ezt az útvonalat dolgoztam ki, látod? Vörös vonallal jelöltem meg. A
folyó mentén halad, amely a foknak ezen az oldalán a nagy öbölbe
torkollik, körülbelül ezerkétszáz mérföldön át, nem számítva a folyó
apróbb kanyarulatait, amelyeket valószínűleg nem kell követnünk.
Ezután vagy négyszáz mérföld toronyiránt, azután eléri egy másik
folyó forrásvidékét. Azon, ha akartok, valószínűleg le lehet
vitorlázni, esetleg én vontathatlak a partról – ahogy gyorsabb vagy
kényelmesebb nektek. Az a legkomiszabb, hogy a folyó jó darabon
három-négyszáz mérfölddel az egyenlítőtől délre folyik – még egy
fél G, amivel meg kell birkóznom. No, valahogy majd csak elbánok
vele.
– Csakugyan ez látszik a legjobb útnak – mondta Barlennan,
miután gondosan áttanulmányozta a térképet. A vízen vontatás
valószínűleg gyorsabb lesz, mint a vitorlázás, legalábbis a folyón,
ahol bizonyára nincs hely lavírozni. – Az utolsó szót a maguk
nyelvén mondta; Lackland elégedetten hallgatta a magyarázatát. Úgy
látszik, helyesen taksálta meg Barlennanék hajózási tudományát.
Azután, hogy megegyeztek az útvonalban, Lacklandnek nemigen
akadt dolga, miközben Meszklin a következő napéjegyenlőség felé
sodródott pályáján. Erre nem kellett sokáig várni; a déli féltekén a tél
dereka majdnem pontosan egybeesett azzal az idővel, amikor az óriás
világ napközeibe került, úgyhogy a pálya menti mozgás ősszel és
télen igen gyors volt. Mindkét évszak csak valamivel volt hosszabb
két földi hónapnál – a tavasz meg a nyár ellenben külön-külön vagy
nyolcszázharminc földi napig, azaz nagyjából huszonhat hónapig
tartott. Ez bőségesen elég kell hogy legyen magára a hajóútra.
Lackland kényszerpihenőjében a Bree legénysége nem osztozott.
A szárazföldi átkelés hosszas előkészületet igényelt, s ez annál
bonyolultabb volt, mert a legénységnek egyetlen tagja sem tudta
pontosan, mivel is kell a hajónak szembenéznie. Lehet, hogy az egész
úton csak szárított eledelt fogyaszthatnak; ugyanúgy lehetséges az is,
hogy az úton elegendő friss táplálékot találnak, s akkor nemcsak
hogy elláthatják magukat, de még cserecélokra alkalmas bőröket,
csontokat is vihetnek magukkai. Az utazás oly biztonságosnak
bizonyulhat, amilyen a tengerésznép szerint minden szárazföldi
utazás, de az is elképzelhető, hogy a terep meg az élővilága
ellenséges lesz. Ez utóbbira számítva a fegyvereiket tőlük telhetőleg
rendbe hozták. Akkora bunkósbotokat fabrikáltak, hogy még Hars
vagy Terblannen se igen tudta volna meglóbálni nagyobb gravitá-
ciónál; növényeket gyűjtöttek, amelyeknek a szára klórkristályt
tartalmazott, és feltöltötték a lángtartályokat. Lőfegyverük
természetesen nem volt; ennek még a gondolata sem foganhatott meg
olyan világban, amelynek lakói sosem láttak tömör, szabadon lebegő
tárgyat, mert ahhoz nagyon is hamar leesett, hogysem láthatták volna.
Ha a meszklini sarkon egy ötvenkaliberes golyót vízszintesen
kilőnek, útjának első száz méterén több mint harminc métert esik.
Amióta Barlennan megismerkedett Lacklanddel, már volt némi
fogalma a „hajítás"-ról, sőt, már-már arra gondolt, kikérdezi a
Repülőt, miféle fegyvert lehetne erre az elvre alapozni; de aztán úgy
döntött, megmarad a hagyományos fegyverzetnél. Lackland meg
azon tűnődött, mi lesz, ha a földnyelven átvezető útjukon olyan
néppel találkoznak, amely íjat, nyilat használ. Ellentétben
Barlennannal, ő nem érte be spekulációval: előadta elgondolását
Rostennek, és kérte, hogy a vontató tankhoz, adjanak 40 milliméteres
ágyút termit- és robbanógolyókkal. Rosten a szokásos morgás után
beadta a derekát.
A szán könnyen és gyorsan elkészült. Fémlemez volt bőven, a
szerkezet sem volt bonyolult. Lackland tanácsára nem szállították el
a szánt azonnal Meszklinre, mert a viharok még javában hordták az
ammóniával vegyes metánhavat. Az egyenlítő mentén még nem
emelkedett lényegesen az óceán szintje, éss a meteorológusok eleinte
barátságtalan megjegyzéseket tettek Barlennan szavahihetőségét és
nyelvtehetségét illetően; hanem amint tavasz közeledtével a napvilág
mind mélyebben érte a déli féltekét, és új fényképek készültek,
amelyeket össze lehetett hasonlítani az ősziekkel, az
időjárás-szakértők már alább adták, és egyes megfigyelők szerint
némán bolyongtak az állomás körül, legfeljebb magukban motyogtak
valamit. A nagyobb szélességeken a tengerszint máris vagy száz
méterrel magasabb volt, pontosan ahogy Barlennan megjósolta, és
most is napról napra emelkedett. A földi meteorológusok
tapasztalatait bizony jócskán megcáfolta az a jelenség, hogy egyazon
bolygón egyazon időben a tengerszint ennyire különböző lehet, és az
expedíció nem emberi tudósai közül egy sem tudott semmiféle
magyarázattal szolgálni. Az időjárás-mókusok keservesen törték a fe-
jüket még akkor is, amikor a nap útjának napi íve az egyenlítőtől
délre csökkent, és Meszklin déli féltekéjén hivatalosan is elkezdődött
a tavasz.
A viharoknak már rég csökkent az ereje, meg is ritkultak, részben
mert a bolygó ellaposodása az északi sarki jégtakarón tél dereka után
igen gyorsan csökkentette a sugárzást, részben pedig mert ugyenezen
idő alatt Meszklinnek a naptól való távolsága több mint ötven
százalékkal nőtt.
Amikor Barlennan véleményét kikérték erről a kérdésről,
hajlandónak mutatkozott a csillagászati tavasz beköszöntével
nyomban útra kelni, és semmi aggodalom jelét nem mutatta a
napéj-egyenlőségi viharokkal kapcsolatban.
 Lackland jelentette a belső holdon épült állomásnak, hogy a
bennszülöttek készen állnak, és nyomban megkezdődött a tank- és
szánszállítási hadmüvelet; már hetek óta készenlétben volt minden.
A teherszállító rakétának kétszer kellett fordulnia, bár a szán
könnyű volt, és a hidrogén-vas lövedékek tolóereje fantasztikusan
nagy. Előbb a szánt hozták le, hogy a Bree legénysége rárakhassa a
hajót, míg a rakéta visszatér a tankért; Lackland azonban
figyelmeztette a pilótát, ne szálljon le a hajó mellett, úgyhogy az
otromba szerkezetet ott hagyták a kupola közelében, míg a tank meg
nem érkezett, hogy átvontassa a partra. A tankot Lackland vezette, a
rakéta legénysége meg ott állt és bámult, de persze, ha kellett,
hajlandók voltak segédkezni a rakodásnál is.
De nem volt szükség emberi segítségre. A meszkliniták az alig 3
gravitációnál tökéletesen alkalmasak lettek volna arra, hogy
felemeljék és odébb vigyék a hajójukat, de nem tudták leküzdeni a
beléjük oltott félelmet, hogy testük bármelyik részét ilyen tömeg alá
helyezzék. Viszont kötelekkel könnyedén átvontatták a parton –
természetesen mindegyik tengerész egy vagy mindkét pár ollójával
szilárdan egy fához horgonyozta magát. A Bree, begöngyölt vitor-
lákkal, felhúzott tőkékkel, könnyedén siklott a homokon, fel a villogó
fémlapra. Barlennan téli igyekezete, hogy a hajó oda ne fagyjon a
parthoz, meghozta gyümölcsét; az utóbbi két hétben meg itt is
emelkedni kezdett az óceán szintje, akárcsak délebbre. A mind
feljebb hatoló fohadék, amelynek közeledtére már kétszáz méterrel
beljebb kellett vontatniuk a hajót a szárazföldön, bizonyára
kiolvasztotta volna a Bree-t, ha úgy hozza a szükség.
A távoli Tooreyn a szán építői kellő mennyiségű kampót és horgot
szereltek rá, hogy a tengerészek könnyen lekötözhessék a Bree-i.
Lackland nagyon vékonynak látta a kötélzetet, de a bennszülöttek
szemmel láthatóan tökéletesen megbíztak benne. Mint kiderült,
joggal, hisz a földlakó megállapította: olyan viharok során tartotta
hajójukat a parton, amikor ő maga talpig páncélban sem járkált volna
szívesen. Talán érdemes volna megvizsgálni, gondolta, hogy a
meszkliniták kötélzete és szövete állná-e a földi hőmérsékletet.
Ezt a gondolatmenetet Barlennan közeledése szakította félbe: a
parancsnok jelentette, hogy a hajó és a szán készen áll. Az utóbbit
máris hozzáerősítették vontatókötéllel a tankhoz; magába a tankba
berakták az egyszemélyes legénység több napi ellátmányát. Terv
szerint, szükség esetén rakétával biztosítják majd Lackland élel-
miszer-utánpótlását; a rakéta kellő távolságban előttük száll majd le,
hogy ne keltsen túlságosan nagy zavart a hajón utazó meszkliniták
soraiban. A manővert csak a legszükségesebb esetben szándékoztak
végrehajtani; az első balesetből okulva Lackland csak akkor óhajtotta
kinyitni a tankot, és beengedni a külső levegőt, ha ez elkerülhetetlen.
– Hát akkor indulhatnánk is, kis barátom –válaszolt Barlennan
jelentésére. – Még jó néhány óra hosszat nem leszek álmos, úgyhogy
addig jó darab utat megtehetünk felfele a folyó mentén. Nem
bánnám, ha kicsit hosszabb volna errefelé a nap; nem szeretek
sötétben vezetni hómezőn. Még a te legénységed se nagyon tudná
kihúzni a tankot a lyukból, ha történetesen megvolna is a kellő
vonóerő.
Szerintem sem, habár itt a Peremen nemigen tudom a súlyt
felbecsülni – felelt a kapitány. – De nem hiszem, hogy nagy volna a
kockázat; a hó még nem tapad annyira, hogy befedjen egy nagy
lyukat.
– Hacsak teljesen meg nem telt. No, ezen még ráérünk töprengeni.
Mindenki a fedélzetre! – Beszállt a tankba, lezárta az ajtót,
kiszivattyúzta a meszklini atmoszférát, és kieresztette a földi levegőt,
amelyet már előzőleg tartályokba sűrítettek. A levegő tisztítására
szolgáló algák kis tartálya villogott, ahogy a keringtetek buborékokat
kellettek benne. Apró „szimatoló" spektrométer tudatta, hogy a
levegő hidrogéntartalma elhanyagolható; Lackland, mihelyt erről
meggyőződött, késlekedés nélkül beinditotta a főmotorokat, és a
tankot meg az ormótlan utánfutót kelet felé irányította.
A bugyor körüli lapos táj képe fokozatosan megváltozott. Mintegy
negyven nap telt el, mire Lackland elálmosodott, de addig megtettek
ötven mérföldet, és lankás vidéken jártak. A dombok magassága a
száz-százhúsz métert is elérte. Eddig eseménytelen volt az útjuk,
könnyű volt vontatni is a szánt, utazni is rajta. Barlennan rádión
jelentette, hogy a legénység élvezi az utat, és hogy a szokatlan
tétlenség egyelőre senkit sem zavar. A tank és az utánfutó óránként
mintegy öt mérföldet tett meg, s ez jóval gyorsabb volt a meszklini
mászásnál; de a – számukra – csekély gravitáció hatására a legénység
némely tagja lemerészkedett a szánról, és megpróbálkozott az utazás
más módjával. Ugrásra még egyikük sem szánta rá magát, de úgy
látszott, hamarosan többen is magukévá teszik Barlennan friss-sütetű
közönyét az eséssel kapcsolatban.
Állattal eddig még nem találkoztak, de a hóban imitt-amott apró
nyomokat pillantottak meg; nyilván olyasfajta lényektől származtak,
amilyenekre a Bree legénysége a tél folyamán vadászott. A
növényvilág észrevehetően megváltozott; néhol valósággal
elborította a havat egy füfajta, és egy alkalommal a legénység majd
kővé dermedt, amikor egy különös növényt pillantott meg –
Lackland meglehetősen csökött fának nézte, de a meszkliniták sosem
láttak még ennyire a föld fölé magasodó növényt.
Lackland nem valami kényelmesen aludt a szűk skatulyában, a
legénység azonban kedvére létáborozhatott a környező vidéken. Friss
ele-ségre is szert akartak tenni, de portyáik fő mozgatórugója
mégiscsak az elcserélhető javak szerzése volt. Mindannyian számos
növényt ismertek, amelyek a Lackland által „fűszer"-nek nevezett
termést hozták, de ilyen nem nőtt a környéken. Sok magtermő
növényt találtak, mindegyiknek voltak levélforma kinövései és
gyökerei is, csak éppen senki sem tudta; vajon ezek ehetők-e, még
kevésbé, hogy élvezhetők-e. Barlennan legénysége között egy sem
volt oly elhamarkodott vagy gyermeteg, hogy akár csak megkós-
toljon is ismeretlen növényt; Meszklin vegetációjának java része
félelmetes biztonsággal, mindenféle méreggel védekezett. Ilyen
esetekben a vizsgálat szokásos módja az volt, hogy rábízták a dolgot
azokra a piciny állatkákra, amelyeket a meszkliniek öleb gyanánt
tartottak; amit a parsk vagy a ternee megevett, abban nem volt
semmi ártalmas. Sajnos, a Bree fedélzetén mindössze egyetlen állatka
volt, és az sem vészelte át a telet – jobban mondva az egyenlítőt; az
egyik téli vihar előszele elfújta, mert a gazdája nem kötözte le
idejében.
Ennek ellenére a tengerészek jócskán gyűjtöttek reményteljesnek
látszó növényeket, fel is hozták a hajóra, de egyiküknek sem volt
épkézláb ötlete, hogy mit is kezdjen a lelettel. Dondragmer volt az
egyetlen, aki sikeresnek mondható felderítést végzett; több fantázia
szorult bele, mint a társaiba, arra is gondolt tehát, hogy a tárgyak alá
is benézzen, és meg is mozgatott jó néhány követ. Eleinte kissé
kényelmetlenül érezte magát, de a szorongása hamarosan
nyomtalanul eltűnt; hatalmába kerítette az újfajta sport láza. Sok
mindent lehetett találni még a nehezebb kövek alatt is; és
Dondragmer hamarosan olyasféle tárgyakat vitt vissza a hajóra,
amelyek, a többiek egybehangzó állítása szerint, csak tojások lehet-
tek. Ezeket Karondrasee-re bízták – állati eredetű élelemtől senki
sem tartott –, és a sejtésük hamarosan igazolódott. A talált holmi
valóban tojás volt – méghozzá nagyon ízletes. Hamar felfalták
valamennyit, és csak azután jutott eszükbe, hogy néhányat meg
kellett volna tartani és kikeltetni: vajon miféle állaté. Ennek hallatán
Dondragmer azt a gondolatot vetette fel, hogy a kikeltetett állat talán
megtenné az elveszett ternee helyett. Az ötletet hatalmas ujjongás fo-
gadta, és már indultak is a tojásvadászok. Mire Lackland felébredt,
valóságos keltetőgéppé vált az egész hajó.
Lackland ellenőrizte, hogy mindenki visszatért-e a hajóra, aztán
újra elindította a tankot, és folytatták útjukat kelet felé. A következő
napokban már magasabb dombok szegélyezték az utat, és kétszer is
metánfolyamon keltek át, de mindkettő oly keskeny volt, hogy a szán
jóformán áthidalta. Szerencsére a dombok csak fokozatosan
magasodtak, mert a kényelmetlen érzés azért még felébredt a
tengerészekben, ha magasból kellett lepillantaniuk; de ez az érzés,
mint Barlennan jelentette, fokozatosan alábbhagyott. És azután, az út
második szakaszának mintegy huszadik napján a magasságtól való
félelmüket egy csapásra feledtette valami, ami mindkét jármű
utasainak figyelmét megragadta és meg is dermesztette.
 7. SZIKLA VÁR

Mindeddig lankásak, simák voltak a dombok, az időjárás rég

lekoptatta valamennyit. Indulás előtt Lackland attól tartott,
göröngyös, szaggatott lesz az út, de ennek mindeddig semmi nyomát
nem találták. A dombtetők mind szépen gömbölyödtek; még ha
sokkal sebesebben haladnak, akkor is simán átkeltek volna
valamennyin. Mikor azonban megint elértek egy dombtetőre, és
kitárult előttük a táj, valamennyien észrevették, hogy a következő
domb már egészen más.
Hosszabb volt, mint az eddigiek; inkább gerinc, mint halom;
hanem az igazi különbség a tetőn várta őket. A sima, szélkoptatta
hajlat eltűnt; ez a tető sziklásnak látszott, s közelebbről észrevették,
hogy egyenletes távolságban hatalmas sziklák sora szegélyezi – oly
egyenletesen, mintha előre megfontoltan rakták volna fel őket. A
sziklák nagysága változott; akadt köztük idomtalan nagy, szinte
Lackland tankjának méretével vetekedő, meg pingponglabda
nagyságú törmelék. Első pillantásra darabosnak látszottak, de
közelebbről már jól láthatták, hogy mindegyik kő nagyjából gömb
alakú. Lackland nyomban megállította a tankot, és megragadta
távcsövét – páncélt viselt, de a sisak nem volt a fején. Barlennan,
feledve legénységét, átugrott a Bree-ről a tankra, vagy
húszméternyire, és megtelepedett a tank tetején. Oda már rég rádiót
szereltek, és Barlennan jóformán még meg sem vetette a lábát, már
beszélt:
– Mi ez, Charles? Város, amilyenről meséltél? Nemigen hasonlít a
képeidhez.
– Én azt reméltem, majd te megmondod, mi a csuda ez – hangzott
a válasz. – Városnak nem város, a kövek meg nagyon is távol vannak
egymástól, aligha lehetnek fal vagy erődítmény. Látsz valami
mozgást? Én a távcsövön semmit se látok, de tudom, a te szemed
milyen éles.
– Annyit látok csak, hogy a dombtető egyenetlen; lehet, hogy azok
ott kövek, de ilyen messziről tisztán nem látom. Mozgást én sem
látok. Gondolom, ha valaki ekkora, mint én, nem is lát el olyan
messzire.
– Én ki tudnálak venni téged szabad szemmel is, de a szemeidet
vagy a végtagjaidat már nem tudnám megszámlálni. Annyit
mindenesetre majdnem biztosan meg tudok állapítani a távcsövön,
hogy a dombtető elhagyatott. De jóformán bizonyos, hogy azok a
kövek nem véletlenül kerültek oda; nem árt, ha nyitva tartjuk a sze-
münket, talán azt is észrevesszük, aki odarakta őket. Figyelmeztesd a
legénységet! Lackland megjegyezte magának, hogy Barlennan nem
lát messzire.
Két-három perc múlva már elég magasra hágott a nap, hogy az
előzőleg árnyékos részeket is megvilágítsa. Megálltak és figyeltek;
de nem mozdult más, csak az árnyék, és végül Lackland újra
elindította a tankot. Lefele mentek a lejtőn, amikor lenyugodott a
nap. A tanknak egyetlen fényszórója volt, ezt Lackland az ösvényre
szögezte, úgyhogy nem láthatták, odafönt a kövek között történik-e
valami, és ha igen, mi. Napkeltekor megint patakon keltek át, és a
feszültség nőttön-nőtt, ahogy újból hegynek fel vezetett az útjuk.
Egy-két percig semmit sem láttak, mert épp előttük volt a nap; de
csakhamar feljebb hágott, és megvilágította az előttük elterülő tájat.
A dombtetőn szemmel láthatólag semmi sem változott az éjszaka.
Lackland halványan úgy érezte, s mint kiderült, ebben az érzésben a
mesz-kliniták is osztoztak, hogy az éj folyamán szaporodtak a kövek;
de mert előző nap egyikük sem vállalkozott rá, hogy megszámolja,
most nem volt módjuk ellenőrizni. Látható mozgás pedig sehol
semmi.
A tank ötmérföldes sebességével öt-hat perc alatt mászták meg a
dombot, így mire felértek, mögéjük került a nap. Lackland észrevette,
hogy a nagyobb kövek között elég nagy a hézag, átfér a tank meg a
szán, úgyhogy a gerinc pereméhez közeledve, az egyik megfelelőnek
látszó nyílást célozta meg. A tank szétmorzsolt néhány kisebb követ,
és Dbndragmer, hátul, a hajón, egy pillanatig arra gondolt, hogy
valamelyik alighanem kárt tett a járműben, az ugyanis hirtelen
megállt. Barlennan a tank tetején kuporgott mozdulatlanul,
valamennyi szemét az alant elterülő látványra szögezte; a Repülő
persze nem látszott, de a következő pillanatban a Bree első tisztje
már arra gondolt, nyilván Lackland érdeklődését is annyira
megragadta, amit a völgyben lát, hogy megfeledkezett a vezetésről.
– Kapitány! Mi van ott? – kiáltotta el magát Dondragmer, de
ugyanakkor már intett a fegyveres különítménynek: a
lángtartályokhoz! A legénység többi tagja nem várt parancsra:
készenlétbe helyezkedett a külső pallókon, ki bunkós-bottal, ki
késsel, ki lándzsával. Barlennan egy hosszú másodpercig nem felelt,
és az első tiszt már-már azon volt, hogy megparancsolja egy
egységnek: szálljanak ki, és fedezzék a tankot – nem tudta, hogy
Lackland keze ügyében ott a végszükség esetére tartogatott
gyorstüzelő ágyú –, amikor parancsnoka megfordult, észlelte a
hadikészültséget, és csillapítólag intett.
– Semmi baj, azt hiszem – mondta. – Mozgást nem látunk, de az
ott odalent alighanem város. Várjanak egy pillanatig, a Repülő
mindjárt előbbre megy, úgyhogy maguk is láthatják majd, nem kell
kiszállniuk. – Aztán angolra váltva megkérte erre Lacklandet, s az
nyomban teljesítette is a kérést.
Lackland először csak azt látta – Barlennan ugyanazt, kevésbé
tisztán –, hogy széles, sekély, tálforma völgy terül el előttük, amelyet
dombok öveznek. A völgy közepén tónak kell lennie, gondolta
Lackland; máshova nem szökhetett az esővíz meg a hóié. Azután
észrevette, hogy a hegyek belső lankáján nincs hó; tisztán látszott a
domborzat. Méghozzá ugyancsak különös domborzat.
 Nem lehetett természetes képződmény. A gerinc alatt valamilyen
széles, sekély csatornák húzódtak meglepő rendszerességgel; akár az
óceán hullámai. A csatornák lefelé, a völgy közepe felé tartva,
mindjobban keskenyedtek, mélyültek, mintha céljuk esővíz-elvezetés
volna a középső víztárolóba. Ezt a feltevést azonban megdöntötte a
tény, hogy a csatornák nem találkoztak a középpontban – el sem
érték, noha mindegyik lejutott a völgy viszonylag sík padlójára. A
csatornáknál is érdekesebbek voltak a köztük emelkedő válaszfalak.
Ahogy a csatornák mélyültek, ezek egyre magasodtak, a lejtő felső
felén még simán legömbölyített gerincek voltak, de lefelé egyre
meredekebbek, míg végül már függőleges falakká váltak a csatornák
mentén. Néhány ilyen kis fal lenyúlt majdnem a völgy középpontjáig.
Nem mutattak mind egy irányba; vonaluk ívben hajlott, inkább
centrifugái-szivattyú bordáira emlékeztetett, mint kerékküllőkre.
Lackland becslése szerint a csatornák és a válaszfalak szélessége
egyaránt öt-hat méter lehetett. Maguk a falak tehát kellően vastagok,
hogy lakóhelyül szolgáljanak, kivált meszklinitáknak; felületük alsó
részén a számos kis nyílás is arra vallott, hogy valóban azok. A
távcsövön látszott, hogy a nem egészen a falak alján elhelyezkedő
nyílásokhoz pallók vezetnek fel; Lackland még egyetlen élőlényt sem
látott, de tudta, hogy várossal van dolga. A lakosok nyilván a
közfalakban laknak, és azért építkeztek így, hogy megszabaduljanak
az esővíztől. Az már nem jutott Lackland eszébe, hogy ha zavarja
őket a folyadék, vajon miért nem a dombok külső lankáján élnek.
 Idáig jutott gondolataiban, amikor Barlennan megkérte, hogy
vontassa át a Bree-t a tetőn, mielőtt lemegy a nap. Alig mozdult meg
a tank, az ajtónak vélt nyílásában tucatnyi sötét figura bukkant fel;
ilyen messziről nem vehettek ki részleteket, csak annyit, hogy az
alakok élőlények. Lackland ellenállt a kísértésnek, és csak amikor
már megfelelő kilátópontra vontatta a Bree-t, akkor állt meg, és nyúlt
a távcső után.
Kár is lett volna sietnie. A jószágok nem mozdultak, nyilván
figyelték a jövevényeket, míg be nem fejeződött a vontatási manőver;
a napnyugtáig hátralevő néhány percben aztán Lackland kedvére
szemlélődhetett. Némely részletet még távcsővel sem látott jól –
valószínűleg nem bújtak egészen elő a lakóhelyükről –, de amit
látott, az nagyon is arra utalt, hogy a figurák ugyanahhoz a fajtához
tartoznak, mint Barlennanék. Hosszú, hernyóforma a testük; több pár
szemük van – hogy mennyi, az természetesen ilyen messziről nem
látszott-, a szemek a legelső testszeleten helyezkedtek el, a végtagok
pedig nagyon hasonlók vagy éppenséggel ugyanolyanok, mint
Barlennanék ollóban végződő karjai. Színük, akárcsak a Bree
legénységéé, vörös-fekete; az utóbbi az uralkodó árnyalat.
Barlennan mindezt nem látta, de Lackland igyekezett hűségesen
tolmácsolni mindent, míg a város az esthomályba nem burkolózott.
Amikor Lackland elhallgatott, a kapitány a maguk nyelvén röviden
összefoglalta feszülten várakozó legénységének a hallottakat.
Lackland ezután megkérdezte:
 – Hallottál már arról, Barl, hogy a Perem közvetlen közelében is él
egy nép? Elképzelhető, hogy a ti nyelveteket beszélik?
– Alig hinném. Mint tudod, az enyéim igen kényelmetlenül érzik
magukat, mihelyt északra kerülnek attól, amit te egyszer „100
G-vonal"-nak neveztél. Én jó néhány nyelvet ismerek, de nem
hiszem, hogy itt bármelyiket beszélnék.
– Hát akkor mit tegyünk? Kerüljük meg a várost lopva, vagy
vágjunk át rajta nyíltan, hátha békés a lakossága? Bevallom, szívesen
megnézném közelebbről, de hát fontos dolog vár ránk, és nem
akarom kockáztatni az utunk sikerét. Te jobban ismered a fajtádat,
mint amennyire én valaha is megismerhetem; mit gondolsz, hogyan
fogadnának minket?
– Arra nincs szabály. Lehet, hogy holtra rémülnek a tankodtól
vagy attól, hogy én a tetején utazom, de az sem lehetetlen, hogy nem
alakult ki normális ösztönük a magassággal kapcsolatban itt, a
Peremnél. Jártunkban-keltünkben sok fura néppel találkoztunk, néha
alkut tudtunk kötni, máskor meg kénytelenek voltunk megverekedni
velük. De azt hiszem, ha elrejtjük szem elől a fegyvereket, és
kirakjuk az áruinkat, előbb alaposabban megnéznek, mielőtt
erőszakhoz folyamodnának. Szeretnék lemenni. Mit gondolsz, átfér a
szán odalent a csatornák között?
– Erre nem gondoltam – ismerte be kis hallgatás után Lackland. –
Előbb jobban szemügyre kell vennem a terepet. Talán az lenne a
legjobb, ha csak a tankkal mennék le, veled meg azzal, aki még
hajlandó a tetején utazni, így békésebb utasoknak látszanánk.
Valószínűleg észrevették már az embereid fegyvereit, és ha őket itt
hagyjuk..
– Nem láttak egy fia fegyvert sem, hacsak a szemük nem
százszorta jobb a miénknél – jelentette ki Barlennan. – De abban
egyetértek, hogy jobb, ha mi megyünk le először, és felmérjük a
terepet, vagy talán még jobb lenne a hajót átvontatni a túloldalra, és
onnét leruccanni? Talán nem kellene a Bree épségét kockáztatnunk
azokban a keskeny csatornákban.
– Mondasz valamit. Igen, talán ez lenne a legokosabb.
Megmondanád a legénységnek, mit határoztunk, és megkérdeznéd,
melyikük akar lejönni velünk?
Barlennan mindjárt vissza is tért a Bree-re –ott halkabban
beszélhetett, noha nemigen hitte, hogy bárki is meghallaná és
megértené.
A legénység is egyetértett abban, hogy tanácsosabb a hajóval
megkerülni a várost, és nem átvágni rajta, de az egyetértés csak eddig
tartott. Valamennyien szerették volna megnézni, de egyetlenegynek
sem akaródzott a tank tetején utazni, hiába győződtek meg róla, hogy
a kapitányuknak nem esett tőle semmi baja. A fogas kérdést végül
Dondragrner oldotta meg: a legénység, kivéve a Bree őrzésére
hátrahagyott tagjait, kövesse gyalogszerrel a tankot; nem kell felülni
rá, a maguk erejéből is könnyedén tudják tartani a jármű eddigi
sebességét.
 A vita alig néhány percig tartott, de mire véget ért, már fel is
bukkant a nap a látóhatár peremén; Barlennan jeladására tehát a
földlakó kilencven fokkal elfordította a tankot, és elindult a völgy
karimáján, épp csak a gerincen belül. Indulás előtt egy pillantást
vetett a városra, de nem látott semmiféle életjelet; hanem ahogy a
tank és a szán mozgásba lendült, megint fejek bukkantak fel a piciny
ajtókban – ezúttal még több. Lackland a vezetésre összpontosította
figyelmét; most már bizonyos volt benne, hogy a kíváncsiskodók
még akkor is ott lesznek, amikor nyugodtabban szemügyre veheti
őket. Néhány nap múlva el is jutottak a völgy túlsó oldalára; akkor
ledobták a vontatókötelet, és a tank orra lefelé irányult.
Kormányozni jóformán nem is kellett; a jármű követte az útjába
akadó első csatorna vonalát, és magától tartott a térség felé, amelyet
Lackland – minden alap nélkül – a város piacterének tartott. A tank
nyomában sereglett a Bree fele legénysége; a többi a másodtiszt
parancsnoksága alatt a hajót őrizte. Barlennan természetesen a tank
tetején utazott, mellette a cserére szánt árukészlet tornyosult.
Mögöttük volt a kelő nap, úgyhogy jól láthatták a völgyet.
Látnivaló akadt bőven; a város sok lakója elhagyta házát az idegenek
közeledtére. Sem Lackland, sem Barlennan nem tulajdonított
jelentőséget a ténynek, hogy ezek mind a nyílt tér túlsó oldalán
voltak – a közeledő utazók oldalán mindenki fedezékben maradt.
Ahogy fogyott a távolság, egyvalamire fény derült: a kezdeti
benyomás ellenére a városlakók nem tartoznak Barlennan fajtájához.
Hasonlóak, igaz; alakjuk, arányaik, szemeik és végtagjaik száma –
mindez egyezett; csakhogy a városlakók vagy háromszor olyan
hosszúak voltak, mint a messzi dél küldöttei. Hosszuk a másfél
métert is meghaladta, ahogy elnyújtóztak a csatornák kőpadlatán,
szélességük-vastagságuk is arányos volt ezzel.
Néhányan magasan felemelték hosszú testük elülső harmadát –
nyilvánvalóan jobban akarták látni a közeledő tankot –, s ebben a
képességükben is különböztek Barlennan népétől. A felemelkedő
fejek ide-oda ingtak, valahogy úgy, mint a földi kígyóké. De ezen az
alig észrevehető mozgáson kívül néma nyugalomban figyelték, amint
a fémszörnyeteg lekúszik a csatornán, kis hiján eltűnik a két oldalán
emelkedő falak között, aztán a szűk sikátorból kibukkan a város tág,
középponti terére. Ha a városlakók beszéltek is, hát oly halkan
beszéltek, hogy sem Lackland, sem Barlennan nem hallotta; még a
meszkliniták beszédének nagy részét kitevő ollómozgatás is
hiányzott. A jószágok vártak és figyeltek.
A tengerészek átférkőztek a tank melletti keskeny résen –
Lackland épp kibukkant a sikátorból –, és majdnem olyan némán
bámultak, mint a bennszülöttek. Az általuk ismert hajlék nyolc centi
magas fal volt, ponyvatetővel, védekezésül az időjárás szeszélyei
ellen; hogy valaki tömör anyagot rakjon a feje fölé, ezt
elképzelhetetlenül furcsának tartották. Ha nem a tulajdon szemükkel
látják, hogy az óriás városlakók bent vannak a különös
építményekben, Barlennan legénysége soha nem látott természetes
alakulatnak nézte volna a házakat.
Lackland csak ült a vezetőfülkében, nézett és gondolkodott.
Valójában időveszteség volt ez, hisz nem volt elegendő adat a
kezében, hogy bármi logikus következtetésre juthatott volna;
csakhogy tevékeny elméje egy pillanatra sem maradhatott tétlen.
Nézte a várost, és megpróbálta elképzelni, milyen a lakosok
mindennapi élete – míg Barlennan cselekedete el nem vonta a fi-
gyelmét.
A kapitány nem volt híve az időfecsérlésnek; ő kereskedni fog
ezekkel ha nem hajlandók, akkor odébbáll. Lackland figyelmét az
ragadta meg, hogy Barlennan a tank tetejéről lehajigálta a magukkal
hozott csereárukat, és ráparancsolt embereire, hogy lássanak
dologhoz. Meg is tették, mihelyt valamennyi csomag lepotyogott.
Barlennan maga az utolsó köteg után leugrott – ez a tett szemmel
láthatólag a legkevésbé sem döbbentette meg a némán figyelő
óriásokat, és maga is nekilátott a csereáru kiteregetésének. A földlakó
nagy érdeklődéssel várta a fejleményeket.
Volt ott néhány vég tarka kelme, apró csomagokban szántott
gyökerek – vagy talán kötéldarabok –, pirinyó fedeles kancsók,
nagyobbak üresen; ügyes, változatos árukészlet, de hogy mi mire
szolgált, azt Lackland csak találgathatta.
A kirakott holmi láttán a bennszülöttek közelebb húzódtak, hogy
kíváncsian-e vagy fenyegetően, azt bizony Lackland nem tudta
megállapítani. A tengerészek az aggodalom legcsekélyebb jelét sem
tanúsították. Mire végeztek az előkészületekkel, a bennszülöttek
szoros gyűrűbe fogták a tankot. A hosszú testek minden utat eltor-
laszoltak, csak azt az egyet nem, amerről Lacklandék jöttek. És a
különös teremtmények továbbra is csak hallgattak, úgyhogy
Lackland egyre kényelmetlenebbül érezte magát – Barlennant
azonban ez vagy hidegen hagyta, vagy igen jól palástolta érzelmeit.
Kiszemelt valakit a tömegből – a földlakó semmi okát nem látta,
miért épp azt, és nekilátott kereskedelmi programja
megvalósításának.
Hogy hogyan, azt Lackland, ha megfeszült. sem értette. A kapitány
előzőleg azt mondta, nem hiszi, hogy a városlakók megértenék a
nyelvét – és most mégis beszélt; mozdulataiból Lackland semmit sem
értett, habár Barlennan jócskán gesztikulált. Az idegen szemlélő
számára kibogozhatatlan rejtély volt, hogyan értik meg ezek
egymást, márpedig Barlennan tagadhatatlanul ért el némi eredményt.
Persze az volt a baj, hogy Lackland az idegen teremtményekkel való
néhány havi ismeretsége során alig egy szemernyit értett meg a
pszichológiájukból. S ezért aligha hibáztatható – a szakemberek még
hosszú évek múltán is értetlenül álltak előtte. A meszklini cselekvés
és taglejtés jó része egyenesen a testük fizikai működéséből fakad
úgy, hogy ugyanannak a fajtának egy másik tagja automatikusan
felfogja. Az óriás városlakók felépítése, habár nem voltak közeli
rokonságban a Barlennan-féle alfajjal, eléggé hasonlított az övékhez,
úgyhogy a kölcsönös megértés nem okozott áthidalhatatlan
problémát.
Viszonylag hamarosan mind több és több teremtmény bukkant elő
a házakból különféle tárgyakkal, amelyeket nyilvánvalóan el akartak
cserélni; Barlennan legénysége pedig lelkesen vetette be magát a
csereberébe. A nap közben lenyugodott, ám Barlennan kérésére
Lackland felgyújtotta a tank fényszóróját. A mesterséges világítás
láthatólag egyáltalán nem zavarta és nem is lepte meg az óriásokat;
még Barlennan sem tapasztalta ennek semmi jelét. Minden figyelmü-
ket a cserebere kötötte le, és amikor valamelyikük szabadult a
portékájától, vagy megszerezte, amire szemet vetett, visszatért a
házába, és átengedte a terepet a következőnek. Barlennan egész
készlete alig néhány nap alatt gazdát cserélt, és a csereárut felrakták a
tank tetejére.
Ennek javarésze éppoly idegen volt Lackland-nek, mint a Bree
eredeti rakománya; figyelmét azonban csakhamar két élőlény vonta
magára. Állatok lehettek, de nem tudta megállapítani, milyenek, oly
pirinyó volt mind a kettő. Szelídnek látszottak; ott kuporogtak annak
a tengerésznek a két oldalán, aki megszerezte őket, és nem is
igyekeztek szabadulni. Lackland – mint utóbb kiderült, helyesen –
arra következtetett, hogy a tengerészek a talált növényi eledel kipró-
bálására akarják használni ezeket az állatkákat.
– Vége a csereberének? – kiáltott oda Barlennannak, amikor az
utolsó bennszülött is elvonult a tank közeléből.
 – Nincs több árunk – felelte Barlennan. – Van valami terved, vagy
induljunk vissza?
– Nagyon szeretném tudni, milyenek ezek a házak belülről; én
persze nemigen férek be az ajtón, még ha le tudnám is vetni a
páncélt. Hajlandó volüál te vagy valamelyik társad bekukkantani?
Barlennan kissé tétovázott.
– Nem hiszem, hogy okos volna. Ezek itt elég békésen cseréltek,
de van bennük valami, ami nyugtalanít. Nem tudnám pontosan
meghatározni... Talán mert nem vitatkoztak eleget az árakon.
– Úgy érted, hogy nem bízol bennük? Attól tartasz, hogy vissza
akarják szerezni az eredeti holmijukat?
– Nem mondanám ilyen határozottan... Igazából semmi alapja
nincs a rossz érzésemnek.
– Mondjuk talán így: ha a tank visszaér a völgy karimájára, és
megint összekötjük a hajóval, hogy bármikor indulhassunk, és ha
közben ezek itt nem csinálnak semmi galibát, akkor visszajövök, és
bekukkantok magam. Jó lesz így?
Beszélgetésük során sem Barlennan, sem Lackland nem figyelte a
bennszülötteket; amazok azonban most először levetették közönyü-
ket. A közelebbi óriások megfordultak, és nyilvánvaló kíváncsisággal
szemlélték a kis skatulyát, amelyből Lackland hangja hallatszott.
Ahogy a beszélgetés folytatódott, mind több és több városlakó tért
vissza és figyelte; a doboz kicsiny volt ahhoz, hogy értelmes lényt
rejthessen, és íme, valaki mégis beszél hozzá – ez a csoda végül
áttört tartózkodásuk falán, amelyet még a tank sem tudott
megingatni. Amikor az apró hangszóróból felharsant Lackland
„igen"-je Barlennan ajánlatára, és a beszélgetés nyilvánvalóan véget
ért, a hallgatók közül jó néhányan visszasiettek a házukba, és
nyomban elő is bukkantak mindenféle holmival. Ezeket a tengeré-
szek számára immár jól érthető mozdulatokkal felajánlották – az
óriások a rádióra vágytak, és hajlandók voltak érte minden árat
megadni.
Barlennan elutasító válasza megdöbbentette őket. Mindegyik
igyekezett túllicitálni a szomszédját. Barlennan végül a
rendelkezésére álló leghatásosabb módon nyilvánította ki, hogy
szándéka megmásíthatatlan: feldobta a rádiót a tank tetejére, maga is
utána ugrott, és embereinek megparancsolta: hajigálják fel az
újonnan szerzett javakat. Az óriások másodpercekig valósággal
megkövültek: azután, mintegy jeladásra, sarkon fordultak, és
eltünedeztek a keskeny ajtónyílásokban.
Barlennan kényelmetlen érzése egyre fokozódott; igyekezett minél
több ajtónyílást szemmel tartani, miközben felrakta az újonnan
szerzett árut a veszedelem azonban nem a házak felől érkezett. A
nagy Hars pillantotta meg, ahogy a bennszülötteket utánozva
felmagasodott, és épp egy nagyobb csomagot dobott.fel kapitányá-
nak. Szeme történetesen arra a csatornára tévedt, amelyen
leereszkedtek; s a következő pillanatban Hars azt a hihetetlenül
harsány kurjan-tást hallatta, amely Lacklandet még most is mindig
megdöbbentette és meg is ijesztette. Hars az üvöltést szóözönnel
folytatta, amelyből a földlakó semmit sem értett, Barlennan azonban
nyomban felfogta, felpillantott, és csak annyit kiáltott angolul, ami a
leglényegesebb volt:
– Charles! Oda nézz! Fent! Mozogj! Lackland odanézett, és abban
a pillanatban megértette, miért ilyen furán épült ez a város. A völgy
karimáján elszabadult egy óriás szikla – jó feleakkora, mint a tank.
Épp annak a csatornának a torkolatában helyezkedett el, amelyen ők
leereszkedtek; és a lassan emelkedő falak egyenesen végigvezették a
jármű útján. Még vagy félmérföldnyire volt tőlük a völgy meredek
oldalán, de másodpercenként növekedett a sebessége, ahogy
soktonnás tömege engedett a földénél há-romszorta erősebb
gravitáció vonzásának!
 8. A MAGASSÁGISZONY GYÓGYMÓDJA

Hús-vér élőlények sebessége véges; Lackland azonban nagyon

közel járt hozzá, hogy megdöntsön minden rekordot. Nem bajlódott
semmiféle differenciálegyenlettel, nem számítgatta, mennyi idő
múlva ér oda a szikla: sebességbe tette a tankot, gázt adott, a
jármüvet kilencven fokkal elfordította, méghozzá akkora helyen,
hogy majd leszakadt az egyik lánctalp, és kivergődött a csatorna
szájából, amely egyenesen feléjük vezette az óriás lövedéket. És csak
ekkor fogta fel Lackland, miért épült így a város. Azt már észrevette,
hogy a csatornák nem torkollnak egyenesen a térbe: olyan az
elrendezésük, hogy legalább kettő vezethet át egy sziklát a piactér
valamely részén. Amikor elfordította a tankot, egy lövedék elől kitért,
de a támadók számítottak erre, és már repült is lefelé a többi kő.
Lackland gyorsan körülpillantott, ám hiába keresett olyan helyet, ami
nem esett volna az iszonytató lövedékek útjába. Ekkor a tank orrát az
egyik csatorna felé irányította, és megindult felfele a domboldalon.
Ezen a csatornán is száguldott lefelé már egy hatalmas szikla –
Barlennan úgy látta, valamennyi közül a legnagyobb –, és
másodpercenként mintha még növekedett volna. A meszklinita már
ugrásra készült, és azon törte a fejét, vajon a Repülő
megzavarodott-e; ekkor azonban olyan fültépő bődülés hallatszott,
ami meghaladta a meszkliniták legharsányabb kurjantását is. Ha
Barlennan idegrendszere úgy reagál, mint legtöbb földi állaté, már
feleúton fent járt volna a dombon. Az ő fajtájának reakciója azonban
rémület esetén az volt, hogy mozdulatlanná dermedt, úgyhogy a
következő néhány másodpercben csak ágyúval lehetett volna
Barlennant elmozdítani a tank tetejéről. Négyszáz méternyi
távolságban, közvetlenül a legördülő szikla előtt a csatorna egy
szakasza láng- és porfelhővé robbant, és a szikla a porfelhőbe zúdult.
A gyorstüzelő megint elbődült. Ezúttal vagy féltucatnyit ugatott, de a
robbanások oly sűrűn követték egymást, hogy a hangjuk jóformán
összeolvadt. A sziklának vagy a fele bukkant elő a porfelhőből, de
már megközelítőleg sem volt gömbölyű. A töltények energiája
jóformán teljesen megállította; a többit elintézte a súrlódás, mielőtt
még elérhette volna a tankot. Aligha gördülhetett, hisz csupa lapos
meg homorú felület volt.
Készenlétben állt odafent persze még sok szikla – de nem indult
útnak. Az óriások nyilván sietősen kielemezték az új helyzetet, és
rájöttek, hogy ezzei a módszerrel nem tudják megsemmisíteni a
tankot. Lackland nem tudhatta, mi egyébre képesek, de a
legvalószínűbb az volt, hogy közvetlen támadáshoz folyamodnak.
Valószínűleg éppoly könnyen feljuthatnak a tank tetejére, ahogy
Barlennan feljutott, visszaszerezhetik a holmijukat, és zsákmányul
ejthetik a rádiót; nehezen hitte, hogy a tengerészek útjukat állhatnák.
Ezt az aggályát nyomban közölte is Barlennannal.
– Igen, megpróbálhatják – hangzott a válasz. – Csakhogy ha
megpróbálnak felmászni, visszaverjük őket; ha ugranak, itt vannak a
bunkós-botjaink, és igazán nem tudom, hogy tud valaki elkerülni egy
ütést, ha épp úszik a levegőben.
– De hát hogy tudnál egyedül visszaverni több irányból érkező
támadást?
– Nem vagyok egyedül. – És megint az ismerős meszklini
ollómozdulat: a mosoly megfelelője.
Lackland csak akkor láthatta volna tankja tetejét, ha felkukkant az
áttetsző kilátókupolába, és csak úgy, ha levette volna sisakját.
Következésképpen nem látta a rövid „csata" eredményét, mint ahogy
azt sem, mi történt a tengerészekkel, akik elkísérték a városba.
Ezek a szerencsétlenek olyan döbbenetes helyzettel találták
magukat szemközt, mint annak idején a kapitányuk, amikor először
került fel a tank tetejére. Tárgyak – méghozzá nehéz tárgyak – estek
rájuk, ők pedig függőleges falakkal körülvett szűk csapdába kerültek.
Hogy megmásszak, arra nem is gondolhattak, habár szívólábaik,
amelyek oly jó szolgálatot tettek a meszklini orkánban, itt is
szakasztott olyan jól beváltak volna; ugrani – amit pedig oly gyakran
láttak az utóbbi időkben a kapitányuknál – majdnem olyan komisz
lett volna, ha ugyan nem komiszabb. De fizikailag lehetséges volt; és
ahol a lélek erőtlen, ott kész a test. Kettő kivételével valamennyi
tengerész ugrott; a kettő közül az egyik felmászott – gyorsan és jól –
az egyik „ház" falán. A másik Hars volt, aki a veszedelmet elsőként
észlelte. Talán hatalmas testi ereje miatt nem esett oly gyorsan
pánikba, mint a többiek; talán a rendesnél több szorult belé a
magasságiszonyból. Akármi volt is az oka, ő még lent volt a földön,
amikor egy kosárlabda nagyságú és csaknem éppoly gömbölyű szikla
zúdult rá. Nagyjából ugyanolyan eredménnyel, mintha egy Hars
tömegével azonos méretű gumibabára zúdult volna. A meszkliniták
védő „páncélja" a földi rovarok kitinjével egyező kémiai és fizikai
tulajdonságokkal rendelkezett, szívóssága és rugalmassága pedig
megfelelt a meszklini életfeltételeknek. A szikla nyolc métert ugrott a
levegőbe hármas gravitációnál, átzúdult a falon, amely rendes
körülmények között megállásra kényszerítette volna, a túlsó oldalon
a csatorna falának ütközött, visszapattant, azután dörömbölve vá-
gódott faltól falig, míg ki nem adta az energiáját. Mire – lényegesen
lassabban – visszatért a nyílt térre, a hadművelet már lezajlott; Hars
maradt csak a tengerészek közül a küzdőtéren. A többiek bizonyos
rendszerbe terelték a kezdeti vad ugrándozást, és vagy elértek már a
tank tetejére kapitányukhoz, vagy úton voltak hozzá; még a mászva
közeledő tengerész is áttért a lényegesen gyorsabb ugrásra.
Földi mértékkel mérve Hars hihetetlenül szívós volt, mégis
nyomot hagyott rajta az iménti megrázkódtatás. Tüdeje nem lévén,
nem kapkodott levegő után, de alaposan összevissza horzsolta és
ugyancsak elkábította az ütés. Egy perc is beletelt, míg annyira
visszanyerte mozgásképességét, hogy megpróbálta követni a tankot.
Utólag visszapillantva az eseményekre, sem Lackland, sem
Barlennan, sem maga Hars nem tudta volna megmagyarázni, hogy ez
alatt a perc alatt miért nem támadták meg az óriások. A földlakó úgy
vélte, az a tény, hogy ilyen ütés után Hars még egyáltalán mozdulni
tudott, elriasztotta a városlakókat minden efféle kísérlettől.
Barlennan, a meszklini alkat alaposabb ismeretében arra gondolt, az
óriásokat jobban érdekelte a préda, mint a vérengzés, és egyszerűen
nem látták be, miféle hasznuk származnék abból, ha megtámadnák a
magányos tengerészt. Bármi volt is az oka, Harsnak kellő ideje volt
visszanyerni öntudatát, és hamarosan utol is érte társait. Amikor
Lackland értesült a történtekről, megállt, és megvárta Harsot, akiért
aztán a legénység két tagja leszállt, és jóformán felhajították a tank
tetejére, ott nyomban elsősegélyben részesítették.
Amikor végre mindenki biztonságba került, olyan zsúfoltság volt a
tank tetején, sokan oly közel'kerültek a peremhez, hogy veszélyben
forgott a tengerészek újsütetű biztonságérzete. Lackland most már
késedelem nélkül megindult felfelé. Figyelmeztette a tengerészeket:
tartsák távol magukat az ágyú torkolatától, és a fegyvert előre
irányozta; a gerincen azonban semmi sem mozdult, több szikla nem
zúdult alá. A sziklahajigáló bennszülöttek alighanem visszahúzódtak
az alagutakba, melyek bizonyára a városból vezettek fel a
dombtetőre. Persze ez még nem volt biztosíték arra, hogy többet elő
sem bukkannak, és a tank tetejéről mindenki éberen figyelt, nem lát-e
mozgást vagy egyéb életjelet.
Másik csatornán kaptattak felfelé, mint amin lefele mentek,
következésképpen nem jutottak egyenesen a szánhoz; a tank azonban
elég magas volt, s így a Bree-t már azelőtt megpillantották, mielőtt a
tetőre fölértek volna. A hajó őrzésére hátrahagyott legénység ott volt,
s mind látható szorongással figyelte a völgyben zajló eseményeket.
Dondragmer a maguk nyelvén motyogott valamit: micsoda
ostobaság, hogy nem őrködnek minden irányban; ezt aztán Barlennan
bővített formában elismételte angolul. Az aggodalom azonban
alaptalannak bizonyult; a tank odaért a veszteglő szánhoz,
megfordult, és zavartalanul sikerült összekapcsolni a kettőt. Mihelyt
elindultak, Lackland arraa következtetésre jutott, hogy az óriások
alighanem túlbecsülték az ágyú képességeit; ha közvetlen közelből
éri őket támadás – mondjuk a rejtett alagútnyílásokból, ahol nyilván a
kőgörgetők voltak –, a fegyverrel nem értek volna semmit, mert a
Bree és a legénység közvetlen közelében nem használhatott nagy
erejű robbanóanyagot, sem termitlövedéket.
Lackland tehát kénytelen-kelletlen úgy határozott, hogy véget vet
a további felderítésnek, míg a Bree el nem éri a keleti óceán partját.
Ezt a határozatot Barlennan elé terjesztette, s a kapitány bele is
egyezett – csak magában gondolta, hogy azért nem egészen úgy lesz
az: a legénységnek akad némi dolga, míg a Repülő alszik.
Útra kelt tehát ismét az expedíció; a kaland során szerzett holmit a
meszkliniták átszállították a tank tetejéről a hajóra, Lackland pedig
Tooreyt hívta; tisztelettudóan végighallgatta Rostent, aki, mint várta,
dühöngött, amikor megtudta, mit müvelt a beosztottja, de mint elő-
zőleg, most is sikerült elhallgattatnia, amikor jelentette, hogy
bőségesen áll rendelkezésre növényi szövet, ha Rosten küld érte
konténereket.
Mire a rakéta leszállt – kellő távolságban, tekintettel a
meszkliniták idegrendszerére, megvárta őket, felszedte a gyűjtött
mintákat, és megint csak várt, míg a tank biztonságos távolba került,
és csak azután szállt fel: addigra megint jó néhány nap telt el. A
rakéta látogatásától eltekintve eseménytelenül. Néhány
mérföldenként meg-megpillantottak egy-egy sziklákkal körülrakott
dombtetőt, ezeket nagy ívben elkerülték, és az óriás városlakók, úgy
látszik, nem merészkedtek ki a falaik közül. Lackland akárhogy törte
a fejét, sehogy sem jött rá, honnan szerezhetik az óriások az
ennivalót. A vezetés egyhangú munkája nem kötötte le gondolatait,
úgyhogy számtalan feltevést gyártott a különös teremtményekről.
Ezeket időnként kifejtette Barlennan-nak, a derék kapitány azonban
nem volt az elméletek embere, úgyhogy Lackland nem sokra jutott
vele.
Egy gondolat nem hagyta nyugodni. Vajon miért építették így a
városaikat az óriások? Aligha várhatták a tankot vagy éppenséggel a
Bree-t. A védekezés ugyancsak gyakorlatíatlan módjának látszott ez,
ha a maguk fajtájának támadását akarják visszaverni, hisz azokat
aligha érheti a dolog meglepetésként.
Egyetlen lehetséges ok kínálkozott. Feltevés volt csupán, de
magyarázatot adott a város sajátos tervezésére meg arra is, miért nem
látni bennszülötteket a városokon kívül, s hogy miért nincs semmi
szántóföldféle a városok környékén. Lackland okoskodásában jó
néhány „ha" szerepelt, úgyhogy maga is bizonytalanul forgatta a
gondolatot, és Barlennannak meg sem említette. Hisz nem szolgált
magyarázatul arra, hogy idáig zavartalanul eljuthattak – ha az
elgondolás helyes, mostanáig már a gyorstüzelő muníciójának nagy
részét elhasználta volna. Ezért aztán nem szólt semmit, csak nyitva
tartotta a szemét; és nem is volt túlságosan meglepve, amikor egy
szép reggelen, mintegy kétszáz mérföldnyire az emlékezetes várostól,
egy előttük magasodó dombhát egyszer csak megmozdult, vaskos,
elefántforma lábakon felágaskodott, hatméteres nyakán ülő fejét
felemelte, tucatnyi szemével egy hosszú pillanatig farkasszemet
nézett velük, aztán imbolyogva megindult a közeledő tank felé.
Barlennan ezúttal nem megszokott helyén, a tetőn utazott, de
nyomban válaszolt, amikor Lackland szólította. A földlakó
megállította a tankot – volt még néhány percük haditanácsra; ha a
szörnyeteg tartja a tempóját, beletelik egy kis időbe, míg találkoznak.
– Barl, lefogadom, hogy ilyet még sose láttál. A ti bolygótok
ugyan nagyon szívós szöveteket terem, de ez aligha tudná a tulajdon
súlyát nagyon messzire hurcolni az egyenlítőtől.
– Igazad van; nem is láttam ilyet. Még csak nem is hallottam róla,
és nem tudom, veszedelmes-e. Őszintén szólva, nem is szeretném
megtudni. De persze: hús... Úgyhogy talán...
– Úgy érted, nem tudod, húsevő-e avagy növényevő? Én az
előzőre szavazok – mondta Lackland. – Ugyancsak különös
növényevő volna, amelyik megpillant egy még nála is nagyobb
micsodát, és abban a pillanatban nekiront – hacsak nem olyan ostoba,
hogy a tankot a maga fajtája nőstényének nézi. Ebben viszont erősen
kételkedem. Egyébként a hatalmas húsevők jelenléte a
legkézenfekvőbb magyarázata, hogy az óriások miért nem
merészkednek ki soha a városaikból, és hogy miért építettek ilyen
kiváló csapdákat. A dombtetőn felbukkanó szörnyetegnek, gondolom,
megmutatják magukat, így becsalogatják a völgybe, aztán sziklákkal
megölik –ahogy a tankkal is végezni próbáltak. Praktikus módja a
hús házhoz szállításának.
– Lehet, hogy így van, de minket pillanatnyilag nem ez érdekel. –
Barlennan kissé türelmetlennek látszott. – Mit kezdjünk itt ezzel? A
fegyvered, amelyik a sziklát összetörte, valószínűleg megölné, de
nem maradna belőle jóformán semmi hús. Ha viszont kimennénk a
hálókkal, nagyon közel volnánk, nem használhatnád a fegyvert, ha
bajba kerülünk.
– Ezek szerint arra gondolsz, hogy hálókkal mennétek egy ekkora
micsoda ellen?!
– Hát persze! A háló elég erős, csak az a kérdés, hogyan tudjuk
rávetni. Az a baj, hogy a lába túlságosan nagy, nem megy keresztül a
háló szemein, úgyhogy niába vetnénk az útjába, ahogy általában
szoktuk. Valahogy a teste meg a lábai köré kellene kerítenünk, azután
összehúzni.
– Mi az elgondolásod?
 – Nem is tudom. .. meg aztán időnk sincs ilyesmire; mindjárt itt
lesz.
– Ugorj le, oldd el a szánt. Előreviszem a tankot, és elfoglalom a
derék jószágot egy kicsikét, ha akarod. Ha neki akartok menni, és
bajba keveredtek, még lesz időtök félreugrani, mire a fegyvert
elsütöm.
Barlennan vita nélkül követte az ajánlat első részét, lecsusszant a
fedélzetről, és egyetlen ügyes mozdulattal eloldotta a szánt a
vontatókötélről. Elkurjantotta magát, hogy Lackland tudja, elkészült,
aztán felugrott a Bree fedélzetére, és gyorsan tájékoztatta a
legénységet a fejleményekről. Mire befejezte, már láthatták maguk is,
mert a Repülő előrevitte a tankot, és kissé félreállt, úgyhogy
valamennyien láthatták az óriási bestiát. Egy-két másodpercig nagy
érdeklődéssel szemlélték, volt, aki meg is lepődött, de félelemnek
semmiféle tanújelét nem adták, miközben a tank és eleven
ellenlábasa kontra táncot lejtett.
Amikor a gép előrébb hatolt, a szörnyeteg megtorpant. Fejét
leszegte; most már csak egy-méternyire volt a földtől, hosszú nyaka
jobbrabalra lengett, míg sok szemével minden irányból fel nem mérte
a helyzetet. A Bree-re ügyet sem vetett; vagy meg se látta a pirinyó
meszkliniták mozgását, vagy a tankot tartotta sürgetőbb
problémának. Ahogy Lackland a szörnyeteg egyik oldalát közelítette
meg, a nagy test elfordult, hogy továbbra is szembenézzen a
közeledővel. A földlakó egy pillanatig arra gondolt, száznyolcvan
fokos fordulatot ír le, de még idejében eszébe jutott, hogy akkor a
Bree egyenesen a tűzvonalba esik, ha történetesen az ágyút kell
használnia, úgyhogy a fordulási manővert befejezte, mihelyt a
lekapcsolt szán a szörnyeteg jobb oldalára került. Egyébként,
gondolta Lackland, ezzel a szemberendezéssel az valószínűleg épp-
úgy látja a mögötte mozgó tengerészeket, mint az előtte levőket.
Megint az állat felé haladt. Az már nem forgott, hanem
letelepedett, hasa a földet érte; majd megint fölemelkedett számos
lábára, fejét jóformán behúzta idomtalan törzsébe – szemmel lát-
hatóan védekezni készült. Lackland megint megállt, felkapta
fényképezőgépét, és sietve néhány felvételt készített az állatról;
azután, mivel ellenfele láthatólag nem volt támadó kedvében, ő is
csak elnézte egy-két percig.
Teste nagyobb volt valamivel a földi elefánténál; súlya a földön
nyolc-tíz tonna lett volna. A súly nagyjából egyenletesen oszlott el tíz
pár, rövid és iszonyúan vaskos lábán. Lackland úgy vélte, az állat
nemigen képes az iméntinél nagyobb sebességre.
Egy-két percnyi várakozás után a szörnyetegen a nyugtalanság
jelei mutatkoztak; fejét kissé előbbre nyújtotta, ide-oda lengette,
mintha azt kutatná, hol lát még ellenséget. Lackland attól tartott,
hogy figyelme a tehetetlen Bree-re és legénységére terelődik,
úgyhogy vagy egy méternyit előbbre ment a tankkal; ellenfele
nyomban visszatért védekező helyzetébe. Ez a játék többször is
megismétlődött, mind rövidebb időközökben. Addig-addig
cselezgettek, míg a nap le nem hanyatlott a nyugati dombok mögé;
ahogy elsötétült az ég, Lackland – mivel nem tudta, hogy a
szörnyeteg hajlandó vagy képes lesz-e a sötétben is felvenni a harcot
– módosította a helyzetet: felgyújtotta a tank fényszóróját. Ez
vélhetőleg majd megakadályozza a bestiát abban, hogy a fény mögé
lásson, még ha hajlandó is szembenézni a bizonyára új és ismeretlen
körülménnyel.
Nyomban kiderült, hogy az állatnak nincs ínyére a fény. Amikor a
fényszóró a szemébe tűzött, pislogni kezdett; Lackland látta, amint az
óriási pupillák összeszűkülnek; azután, elnyújtott sziszegéssel, amit a
tetőhangszóró felfogott, és tisztán továbbított a tank belsejébe, a
szörny egy-két méternyit előrecammogott és támadott.
Lackland nem tudta, hogy ennyire közel van – illetve,
pontosabban, hogy a szörnyeteg ilyen messzire elér. A nyak
hosszabbnak bizonyult, mint amennyire első látásra becsülte – most
teljes hosszában kinyúlt, előre és kissé féloldalra lökte a tömör fejet.
Ahogy elérte teljes hosszát, a fej megbillent, és oldalvást lesújtott. A
hatalmas agyarak egyike visszhangzó csapást mért a tank páncéljára,
és ugyanabban a pillanatban kihunyt a fényszóró. Újabb, élesebb
sziszegés tudatta Lacklanddel, hogy a fényt szolgáltató áram a
szörnyeteg fejébe hatolt; de nem vesztegetett időt e lehetőség
elemzésére. Sietősen hátrált, és közben eloltotta a vezetőfülke
világítását. Nem akarta, hogy az agyar a fülke ablakára sújtson
ugyanolyan erővel, amit a felső páncéllemezre pazarolt. Most már
csak a jármű elején, alul égtek a mélyen beágyazott lámpák,
megvilágítva a színteret. Az állat bátorságra kapott Lackland
hátrálásától, megint előrelendült, és egy lámpára sújtott. A földlakó
nem merte eloltani, mert akkor vaktában kellett volna hadakoznia,
inkább vad vészjelzést küldött rádión.
– Barl! Mi lesz azzal a hálóval? Ha nem vagytok készen, muszáj
lesz az ágyút használnom, hús ide, hús oda. Akkor pedig táguljatok;
olyan közel van. hogy a robbanóanyag kárt tenne a tankban, hisz
kénytelen vagyok termitlövedékkel lőni.
– A háló még nincs kész, de ha még egypár méterrel hátraviszed a
szörnyet, szél ellen lesz a hajótól, úgyhogy másképp tudjuk ellátni a
bajái.
– Rendben.
Lackland ugyan nem tudta, mi lesz az a „másképp", és erősen
kételkedett a hathatóságában, akármi légyen az, de ha a visszavo-
nulás megfelel a kapitány szándékának, őrajta ne múljon. Egy
pillanatig sem gondolt rá, hogy Barlennan fegyvere veszélyeztethetné
a tank épségét; meg kell hagyni, Barlennan sem. A földlakó ismételt
és sietős hátrálással távoltartotta a tank páncélzatát az agyaraktól; az
állat nyilván nem volt kellően értelmes, hogy előre lássa az ember
hadmozdulatait. Két-három percnyi manőverezés elég is volt
Barlennannak.
Ő sem tétlenkedett ebben a két-három percben. A szél alatti oldal
pallóin, a párviadalt vívó szörny és gép felé irányozva, négy,
nagyjából fújtatóhoz hasonló szerkentyű állt; a fúvókájuk fölé
adogatót szereltek. Mindegyik fújtatót két tengerész kezelte; a
kapitány jelére teljes erőből pumpálni kezdtek. A harmadik tengerész
az adogatót táplálta, amelyből a fújtató keltette légáramlatba finom
por ömlött. Ezt szárnyára kapta a szél, és a bajvívók felé sodorta. A
sötétben nemigen lehetett követni az útját; Barlennan azonban
pontosan becsülte fel a szelet, és néhány pillanatnyi pumpálás után
hirtelen más parancsot kiáltott.
Az adogatót kezelő tengerészek egy mozdulatára robajló lángözön
zúdult a bajvívók felé. A hajó legénysége idejekorán a védőponyvák
alatt keresett menedéket; a fújtatok kezelőit külön e célra szerkesztett
védőköpeny oltalmazta. Lackland olyan szavakra fakadt, amelyekre
Barlennant nem tanította meg. Teljes gázzal hátratolatott a
lángfelhőből, és eközben hő fohászt rebegett a fülkeablakok
kvarcüvegéért. Ellenfele csakoly igyekezettel, de kevesebb sikerrel
próbált a lángok elől kitérni. Előbb egyik, majd másik oldalra
tántorodott. A láng másodperceken belül kihunyt; nyomában sűrű,
fehér füst gomolygott. Hanem vagy a tűz volt kellően hatékony, vagy
a füst éppoly gyilkos hatású, mert a szörnyeteg egyre jobban
elbizonytalanodott. Tétova léptei megrövidültek, tántorgó lábai
már-már alig bírták ormótlan tömegét, végül elvesztette egyensúlyát,
és eldőlt; lába vadul kapált.
Napkeltére már épp csak hogy meg-megrándult a feje vagy a lába;
azután elcsöndesedett az iszonyú szörnyeteg. A Bree legénysége kitó-
dult a hajóról a fehér havon a feketére égett folt felé, és nyomban
nekiláttak a hússzerzésnek. A gyilkos fehér felhőt már elfújta a szél;
nyomában Lackland, nagy meglepetésére, fekete port látott a havon.
– Barl, mi a csudából keltettétek azt a tűzfelhőt? Eszedbe se jutott,
hogy esetleg elreped a tank ablaka?! – A kapitány a hajón maradt,
úgyhogy a rádión nyomban felhangzott a válasza:
– Ne haragudj, Charles; nem tudtam, miből vannak az ablakaid,
egy percig se gondoltam, hogy a nagy gépedben kárt tehet a
tüzfelhőnk. Legközelebb majd jobban vigyázok. A felhő anyaga egy
bizonyos növényből származik. Igen óvatosan kell a kristályokat
porrá törni, fénytől távol.
Lackland bólintott. Vegyésztudománya igen szerény volt, de ahhoz
mindenesetre elég, hogy sejtette a por természetét. Fényre gyullad, a
hidrogén táplálja, fehér felhőt kelt, a havon fekete foltok – mindez
csak egyet jelenthet. Meszklin hőmérsékletén megszilárdul a klór,
hidrogénnel vegyülve robban; a hidrogénklorid por alakban fehér; a
földet borító metánhóból meg, ha felforr, kicsapódik a hidrogén, és
szén marad a helyében. Különös növényvilág él ezen a világon!
Küldheti az újabb beszámolót Tooreyra – azaz nem, inkább arra az
esetre tartogatja a csemegét, ha Rosten legközelebb begurul.
– Borzasztóan sajnálom, hogy veszélyeztettem a tankodat. –
Barlennan nem győzött mentegetőzni. – Talán mégis jobb volna, ha
te bánnál el az ilyen állatokkal a puskáddal; vagy talán minket is
megtaníthatnál a kezelésére. Azt is egyenesen Meszklin használatára
szerkesztették, mint a rádiót?
– Nem, az ágyút nem kellett átalakítani, megváltoztatni. Itt is
egész jól működik, de sajnos, a ti országotokban aligha lehetne
hasznát venni.
– Felvett egy logarlécet, néhány pillanatig tanulmányozta, majd
így folytatta: – Ezzel a fegyverrel maximum negyvenöt méterre
lehetne lőni a sarkotokon.
Barlennan csalódottan hallgatott. Napokig faragták a húst az
elhullt állatról. Lackland eltette a koponyát – jó lesz Rosten valamely
majdani dühkitörése ellen –, és a karaván folytatta az útját.
Ment-ment a tank, húzta-vonta terhét, teltekmúltak a napok.
Időnként megpillantottak egy-egy szikla védte dombvárost; vagy
kétszer-háromszor Lackland élelmiszeradagja várta őket, amit a
rakéta tett le előzőleg; gyakran találkoztak vadállatokkal, akadt
köztük olyan is, mint Barlennan tüzének első áldozata, de akadt más
fajta is. Két ízben ejtettek el hálóval óriás növényevőket, Lackland
nagy bámulatára. Vadász és prédája közt termetre nagyobb volt a
különbség, mint a földi elefánt meg az afrikai pigmeus között.
Útjuk során mind dombosabb lett a vidék; a folyó, amelynek
partján immár több száz mérföldet tettek meg, elkeskenyedett, és
apróbb patakokra szakadozott. Két ilyen kis mellékfolyón csak nagy
üggyel-bajjal tudtak átkelni; a Bree-t el kellett oldani a szántól, és
vontatókötélen átúsztatni, míg a tank meg a szán víz alatt gázoltak át
a folyómedren. A folyók azonban most már annyira elkeskenyedtek,
hogy mindegyiket át lehetett hidalni a szánnal, úgyhogy emiatt nem
kellett késlekedniük.
Végül, nagy sokára, ezerkétszáz mérföldnyire a Bree téli
pihenőjétől, és mintegy háromszáz mérfölddel az egyenlítőtől délre –
ahol is Lacklandnek újabb fél G-vel kellett megküzdenie –, a folyók
iránya egyértelműen egybeesett az útirányukkal.
Lackland is, Barlennan is hallgatott erről néhány napig: alaposan
meg akartak győződni felőle: de végül már nem fért hozzá kétség –
elérkeztek a keleti óceánhoz vezető vízgyűjtőhöz. Hangulatuk ugyan
kissé megsínylette a hosszú utat, de most érezhetően felvidult; jó
néhány tengerész kapaszkodott fel a tank tetejére, hogy minél
hamarabb megpillanthassák a tengert. Lackland is feledte fáradtságát;
s ahogy nőttön-nőtt megkönnyebbülése, csak annál nagyobb volt a
megdöbbenése, amikor minden előjel nélkül egyszer csak egy
szakadék peremére értek; jóformán függőlegesen zuhant alá vagy
húszméternyit a partfal, széltében pedig elhúzódott, ameddig csak
ellátott a szem.
 9. A SZAKADÉK

Hosszú percekig egyikük sem szólt. Lackland és Barlennan oly

gondosan készítették el útjuk térképét a fényképfelvételekből... s
most megdöbbenésükben elállta szavuk. A legénység máskor oly sok
kezdeményezőerővel megáldott tagjai hallgatólag úgy döntöttek,
hogy ezúttal kapitányukra és idegen barátjára bizzák a probléma
megoldását.
Barlennan szólalt meg elsőnek.
– Hogy lehetett itt? Látom, hogy nem magas, de ha arról a pontról
nézzük, ahonnan lefényképezték, akkor is árnyékot kellett volna
vetnie a napnyugta előtti percekben!
– Pontosan, Barl. És csak egyetlen elképzelhető oka van, amiért
nem vettük észre. Emlékezz csak vissza, mindegyik fénykép több
négyzetmérföldet fog át egyetlen fényképre rákerült itt ez az egész táj
előttünk, és még ezenkívül is jó nagy terület. Erről a részről
bizonyára napkelte és dél között készült a felvétel, amikor nincs
árnyék.
– Vagyis ez a szakadék nem terjed túl egyetlen fénykép határán?
– Lehetséges; ugyanígy azonban az is lehetséges, hogy két-három
felvétel készült a határos területekről egyetlen délelőtt folyamán.
Sajnos nem tudom, milyen útvonalon szállt a fényképező rakéta. Ha
kelet-nyugati irányban haladt, és ezt tartom valószínűnek, könnyen
megeshetett, hogy ugyanabban a napszakban többször is elszállt a
szakadék fölött. No de ezt most hiába feszegetjük. Mivel ez itt
szemmel láthatólag létezik, a mi gondunk az, hogy hogyan folytassuk
utunkat. – Ezután újabb csönd lett, s ez el is tartott egy darabig. A
beszélgetés eddigi két résztvevőjének meglepetésére ezúttal'az első
tiszt törte meg:
– Nem lehetne a Repülő barátait megkérni, nézzék meg a
magasból, meddig terjed mindkét irányban ez a sziklafal? Lehet,
hogy akad könnyebb lejtő, ahol leereszkedhetünk, és nem is kell
nagy kerülőt csinálni. Ha az első térképről hiányzik ez a sziklafal,
talán készíthetnénk másikat.
Barlennan lefordította Dondragmer szavait. Lackland
megemelintette szemöldökét.
– A barátod megpróbálkozhatnék az angol beszéddel, Barl. Úgy
veszem észre, pompásan érti minden szavunkat. Vagy talán te
közvetíted neki valamely általam ismeretlen módon?
Barlennan csodálkozva és zavartan meredt első tisztjére. Ő nem
közölte a mondottakat Dondragmerrel – nyilvánvalóan a Repülőnek
van, igaza, és az első tiszt suttyomban megtanult angolul. Ennek
ellenére Lackland második feltevése sem járt messze a valóságtól –
Barlennan már rég megbizonyosodott felőle, hogy a meszklinita
hangok földi fül számára nem mind hallhatók, noha a jelenség okát
nem sikerült kiderítenie. Zavartan hallgatott néhány másodpercig; azt
latolgatta, mit lenne okosabb elárulni: közlési módszerüket,
Dondragmer angol tudását, mind a kettőt vagy esetleg egyiket sem?
Barlennan igyekezett a legésszerűbben megoldani a kérdést.
– Úgy látszik, Dondragmer okosabb, mint gondoltam. Igaz, hogy
értesz valamennyit a Repülő beszédéből, Don? – ezt angolul
kérdezte, csupa olyan hanggal, amit Lackland is meghallhatott. Majd
a maguk nyelvének élesebb hangján hozzátette: – Mondja meg az
igazat... ameddig lehet, leplezni akarom a tényt, hogy úgy is tudunk
beszélni, hogy ő ne hallja. Feleljen az ő nyelvén, ha tud.
– Sokat megtanultam a nyelvedből, Charles Lackland. Nem
tudtam, hogy haragudni fogsz érte.
– Egyáltalán nem haragszom, Don: sőt, nagyon örülök, és mi
tagadás, bámulok. Téged is éppoly szívesen tanítottalak volna, mint
Barlt, ha átjöttél volna az állomásra. De hát ha magadtól is
megtanultad... Gondolom, összehasonlítottad a beszélgetéseinket a
kapitánynak a beszélgetést követő tevékenységével, így hát kérlek,
végy részt a tárgyalásunkon. Az előbbi javaslatod nagyon ésszerű
volt, már hívom is Tooreyt.
A hold nyomban vette a hívást, a tank fő adófrekvenciáját ugyanis
a Meszklin külső gyűrűjén keringő továbbítóállomások segítségével
szüntelenül figyelték. A rádiós jelezte, hogy érti a problémát, és
megígérte, hogy amilyen gyorsan lehet, felmérik a helyzetet.
Ez az „amilyen gyorsan lehet" is eltartott jó néhány meszklini
napig; várakozás közben Lackland és a két meszklinita más terveket
igyekezett kovácsolni, ha a sziklafalat viszonylag rövid úton nem
tudnák megkerülni.
Egy-két tengerész hajlandónak mutatkozott leugrani, Barlennan
nagy aggodalmára – helytelenítette, hogy a természetes
magasságiszonyt a magasság tökéletes semmibevétele kövesse, ha
megannyira osztozik is már a legénység az ő mászási és ugrási
hajlandóságában. Lacklandet is megkérte, segítsen észhez téríteni a
vakmerő népséget, s ezt el is érte; a földlakó kiszámította ugyanis,
hogy a sziklafalról húszméteres magasból leesni, egyenértékű egy
otthoni harminccentis eséssel. A tengerészekben még éltek a gyerek-
kori emlékek, úgyhogy letettek a gondolatról. A kapitány a
történteket utóbb átgondolva rájött, hogy az élete során belesulykolt
mérték szerint a legénysége csupa háborodottból áll, magát sem
kivéve; ezúttal azonban úgy vélte, hasznukra válik az eszeveszettség.
Támadt más, ennél gyakorlatiasabb ötletük is, és Lackland úgy
érezte, ideje volna ezenközben egy kicsit aludnia, hogy némiképp
pótolja a mulasztást. Jót aludt hát a priccsen, csak egyszer ébredt fel
közben, akkor is azért, hogy jóllakjék; s csak mindezek után érkezett
meg a felmérő rakéta jelentése. Kurta volt és vigasztalan. A sziklafal
jelenlegi tartózkodási helyüktől mintegy hatszáz mérföldre
északkeletre, majdnem pontosan az egyenlítőnél ért el a tengerhez.
Az ellenkező irányban körülbelül ezerkétszáz mérföld volt a hossza,
fokozatosan alacsonyabb lett, és körülbelül az 5 G-s szélességnél tűnt
el. Nem volt egészen egyenes; egy ponton élesen elkanyarodott az
óceántól; a tank épp itt ütközött belé. Az öböl szélén két folyó zúdult
a szakadékba; a tank majdnem pontosan a kettő közé került,
méghozzá valóságos egérfogóba – józan ésszel nem is gondolhattak
arra, hogy átvontassák a Bree-t, hacsak sok mérföldet nem tesznek
meg felfelé a folyón, hogy eltávolodjanak a félelmetes zugoktól. Az
egyik vízesés harmincmérföldnyire volt dél felé, a másik körülbelül
százmérföldnyire északkeletnek, a sziklafal kanyarján túl. A rakéta
jelenlegi kényszerű magasságából természetesen nem tudta az egész
szakadékot részletesen megvizsgálni, de a közvetítőtiszt erősen
kételkedett, hogy a tank bárhol is lejuthat a falról. Talán valamelyik
vízesés közelében lehetne megkockáztatni. Ahol talajkopás látható,
ott valószínűleg létrejött járható ösvény.
– Hogy a csudába alakul ki egy ilyen sziklafal? – kérdezte
nyűgösen Lackland, miután mindezt végighallgatta. – Ezernyolcszáz
mérföldnyi gerinc, és ahhoz épp eléggé magas, hogy az utunkban
legyen, pedig muszáj átjutnunk rajta. Lefogadom, a maga nemében
az egyetlen az egész bolygón.
– Csak ne fogadkozz – válaszolt a földmérő.
– A fiziografikus fiúk majd a bőrükből bújtak ki örömükben,
mikor elmeséltem nekik, hogy mit láttam. Az egyikük szerint az a
csoda, hogy előbb bele nem ütköztél egybe; a másik erre azt mondta,
hogy az egyenlítőtől távolabb jócskán lehet ilyenre számítani,
úgyhogy egyáltalán nem lepődött meg. Még akkor is ezzel
játszadoztak, amikor otthagytam őket. Szerencséd, hogy az utazás
nagy részét kis barátod fogja helyetted lebonyolítani.
– Igazad lehet. – Lackland elhallgatott, mert eszébe jutott valami.
– Ha ezek a kitüremlések oly gyakoriak, megmondanád-e, akad
belőlük még egypár a tengerig? Vagy ahhoz újabb felmérést kell
végezned?
– Nem. Beszéltem a geológusokkal, mielőtt ennek nekivágtam, és
meg is néztem. Ha ezen lekecmeregtek, minden rendben – a barátod
hajóját vízre teheted a fal lábánál, a többi az ő dolga. Csak az a
probléma, hogy fogod átcipelni a vitorlást a peremen.
– Hm! Átcipelni! Te persze nem szó szerint értetted, Hank, de
lehet, hogy fején találtad a szöget. Kösz, öregem! Majd később talán
megint hívlak. – Lackland elfordult a rádiótól, hátradőlt priccsén, és
lázasan gondolkodott. Vízre bocsátva sosem látta még a Bree-t; a
hajó már partra vontatva vesztegelt, amikor megismerkedett
Barlennannal, most pedig, ha az út során vontatásra került a sor, ő
maga jórészt a felszín alatt töltötte az időt, a tankban. Ezért nem is
tudta, milyen magasan lebeg a hajó. Annyi bizonyos: ahhoz, hogy a
folyékony metán óceánján lebeghessen, rendkívül könnyűnek kell
lennie, hiszen a metán sűrűsége fele a vízének. A hajó még csak nem
is üreges – tehát nem a benne levő levegő által lebeg, amelynek révén
csökkenne a sűrűsége, mint a földi acélhajóké. A „fa", amelyből a
Bree készült, megfelelően könnyű ahhoz, hogy metánon lebegjen, és
hogy elbírja a hajó legénységét, meg a tekintélyes rakományt.
Egyetlen palló tehát valószínűleg néhány dekát nyom, legfeljebb ha
egy kilót, ennek a világnak ezen a pontján. Akkor tehát Eackland
odaállhat a szakadék peremére, és leeresztheti a pallókat; magát a
hajót két tengerész is elbírja – ha rá lehet beszélni őket, hogy alája
álljanak. Lacklandnek más kötele nem volt, csak amivel a szánt
vontatta, a Bree-n viszont akadt jócskán. A tengerészek nyilván
tudnak csigát szerelni... illetve... nem olyan biztos. A Földön minden-
esetre a hajósok elemi tudnivalói közé tartozik; de Meszklinen, ahol
mindenki tele van meglepő, de érthető előítélettel minden iránt, ami
emeléssel, ugrással, hajítással vagy a magassággal kapcsolatos
bármilyen egyéb tevékenységgel jár – nos, talán itt más a helyzet. De
hát csomót kötni mindenesetre tudnak Barlennan tengerészei, és most
már a vontatás eszméjétől sem idegenkednek; meg lehet majd ezt is
oldani. Nem is maradt más probléma, csak az, hogy vajon
hajlandók-e megengedni a tengerészek, hogy őket is leeresszék
hajóstul a sziklafalon. Legtöbb ember a kapitányra bízta volna a
kérdést, Lackland azonban úgy érezte, neki is részt kell vállalnia a
megoldásában.
Hanem azért csak meg kell kérdezni Barlennan véleményét.
Lackland súlyos karjával kinyúlt, felkattintotta kisebbik adóját, és kis
barátját hívta.
– Barl, törtem a fejemet. Mi lenne, ha az embereid kötélen
leengednék a hajót a sziklafalon pallónként, és odalent összeraknák?
– És te hogy jutsz le?
 – Sehogy. Innen délre vagy harmincmérföldnyire van egy nagy
folyó, az egészen a tengerig hajózható, ha hihetünk Hank Stearman
jelentésének. Én átvontatnálak benneteket a vízesésig, segítek, hogy
le tudjátok engedni a Bree-t, megvárom, amíg vízre bocsátjátok a
folyón, és jó szerencsét kívánok a további úthoz. Azután már mást
nem tehetünk értetek, csak időjárás- és navigációs tájékoztatást
adunk, ahogy megállapodtunk. Ugye, van elég köteletek, ami elbírja
a palló súlyát?
– Van hát! Ezen a vidéken a közönséges kötél elbírja akár az egész
hajót. Fákhoz vagy a tankodhoz kell erősíteni; az egész legénység
együttvéve sem tudna elegendő húzóerőt kifejteni. De hát ez nem
probléma. Azt hiszem, rátaláltál a helyes megoldásra, Charles.
– És mi lesz a legénységgel? Mit szólnak majd ahhoz, hogy így
eresztjük le őket?
Barlennan egy percig gondolkodott.
– Azt hiszem, menni fog. Majd a pallókon küldöm le őket, azzal a
paranccsal, hogy ne engedjék a sziklafalhoz koccanni. Akkor nem
néznek le ereszkedés közben, és lesz elég dolguk, úgyhogy nem
törődnek a magassággal. Különben is, itt mindenki olyan könnyűnek
érzi magát – Lackland némán felnyögött –, és senki sem fél, hogy
leesik; még annyira sem, amennyire ajánlatos volna. Nem lesz semmi
baj; megoldjuk. Indulunk is mindjárt a zúgóhoz?
– Mehetünk. Lackland nehézkesen felült, és a műszerfal elé
telepedett. Egyszerre irtózatos fáradtság fogta el. Az ő küldetése kis
híján véget ért, hamarabb, mint várta, és a teste már keservesen
áhítozott a szabadulásra az utóbbi két hónap során vonszolt súly alól.
Talán mégsem kellett volna itt áttelelnie... De akármennyire belefá-
radt is, mégsem bánta.
A tank jobbra kanyarodott és elindult, párhuzamosan a kétszáz
méternyire levő sziklaperemmel. A meszkliniták talán leküzdötték
magasságiszonyukat, de Lacklandben épp most alakult ki. Meg aztán
a meszklini állatvilággal való emlékezetes találkozása során
megsérült fényszórót azóta sem javította meg, és nem szándékozott
csökkentett világítással vezetni éjszaka a szakadék szélén.
Húsznapos kitartó úttal érték el a zugot. Messziről hallották már a
hangját; először csak a levegő rezgett, azután fokozatosan tompa ro-
bajjá, majd mennydörgéssé erősödött még a mészklini hangképző
szervek csúcsteljesítményén is túltett. Nappal volt, amikor
látótávolságba kerültek, és Lackland önkéntelenül megállt. Fél
mérföld széles volt a folyó, amikor a meredély szélére ért, és sima,
mint az üveg – mintha se sziklát, sem egyéb szabálytalan
képződményt nem rejtene a medre. Simán átgördült a peremen, és a
mélybe ömlött. Az esés jó egymérföldnyi mélységben kimarta a
sziklafalat; a szirtről pompás látvány tárult elébük. Fodrozódás nem
sejtette, milyen sebesen zuhan a folyadék, de a mélyből felcsapódó
tajték hevessége már annál többről árulkodott. Még ilyen
gravitációnál, ebben az atmoszférában is párafelhőbe burkolózott a
simán leomló lemez, s csak a szakadék alján ritkult, és kitűnt a folyó
alsó folyásának zavaros, örvénylő felszíne. Szél annyi volt csak,
amennyit a vízesés támasztott, és a folyam hamarosan elcsitult,
ahogy simán gördült az óceán felé.
Amint a tank megállt, a Bree legénysége kiszállt a hajóból, és
ahogy elözönlőitek a sziklafal peremét, már látszott, hogy nem lesz
semmi baj a leereszkedéssel. Barlennan visszaparancsolta őket a
hajóra, és már kezdődött is a munka. Lackland megkönnyebbülten
figyelte, amint kötélen ólmot eresztettek le a peremen, hogy bizto-
sabban megbecsülhessék a sziklafal magasságát. Néhány tengerész a
még szabadon heverő holmit kötözte a pallókra, azután eloldották a
pallókat összetartó köteleket, és ellenőrizték a pallók közti ütközőket.
Gyorsan, ügyesen dolgoztak, és hamarosan valamennyi palló levált a
hajótestről.
Amikor javában folyt már a munka, Barlennan és első tisztje a
peremre lépett, hogy kiszemeljék a leeresztéshez legalkalmasabb
helyet. A vízesés kimarta üreg már első pillantásra is alkalmatlannak
tetszett, a folyó zordnak, még ha vízen akarták is újra összeszerelni a
hajót. Végül mégis kiderült, hogy a szilafalnak bármelyik pontja
megteszi, úgyhogy a két tiszt gyorsan kijelölt egyet, lehetőleg minél
közelebb a vízesés torkolatához. Az újra összeszerelt hajót vagy a ré-
szeit odalent a tank segítsége nélkül kell a folyóhoz vonszolniuk, és
nem akarták feleslegesen meghosszabbítani sem megnehezíteni az
utazást
 A peremen árbocokból állványt eszkábáltak hogy kinyúló
függesztékkel óvják a kötelet a súrlódástól – csakhogy az árbocok
rövidek voltak, nem tudták egészen távol tartani a sziklafaltól a
pallókat. Lackland érdeklődve figyelte, amint csigaszerkezetet
erősítettek az állványzathoz, és helyre vontatták az első pallót.
Kötélhurokba erősítették, hogy vízszintesen szálljon alá, a fő kötelet
a hurokhoz erősítették, majd egy fa köré tekerték, a tengerészek
megragadták a kötelet, és a pallót áttolták a peremen.
Minden remekül működött, de Dondragmer és a kapitány minden
egyes alkatrészt nagyon-nagyon alaposan végigvizsgált, s csak akkor
mászott az első tiszt és a legénység egy tagja a perem alatt vagy
féltenyérnyire kissé ferdén függő lapra. Feszült várakozással figyelt
mindenki; de semmi sem történt, és Dondragmer végre megadta a
jelet, hogy ereszthetik. Akit nem a kötélhez szólitott a parancs, mind
a peremhez rohant; onnan figyelték az alászállást. Lackland is szíve-
sen figyelte volna, de nem mert sem a tankkal, sem tulajdon páncélos
személyével a perem közelébe merészkedni. Maga is kényelmetlenül
érezte magát, ha le kellett néznie, de a meszklini kötelek látványa
csak még fokozta rossz közérzetét; földi fűszeressegéd nem kötözne
meg ilyen hitvány madzaggal egy kilós zacskós cukrot.
Izgatott kurjongatás, rohangálás jelezte, hogy az első palló
épségben leért, és Lackland csak pislogott, amikor meglátta, hogy a
tengerészek egymás tetejébe rakják a pallókat, míg felhúzzák a
kötelet. Láthatólag nem akarták fecsérelni az időt. Lackland bízott
ugyan Barlennan ítéletében, de hirtelen úgy döntött, megnézi, hogyan
eresztik alá a pallórakást. Már-már felöltötte páncélját, amikor eszébe
jutott, hogy felesleges: elernyedt, hívta Barlennant, és megkérte,
állítson be egy-két kis közvetítőállomást, hogy a „szeműk" befogja a
művelet színterét. A kapitány nyomban teljesítette a kérést; utasított
egy tengerészt, hogy erősítse az egyik készüléket az állványzatra úgy,
hogy a „szeme" jóformán egyenesen lefelé irányult, egy másikat
pedig a pallószállítmány tetejére, amelyet épp akkor erősítettek a
kötélhurokra. Lackland közben átkapcsolt a másik készülékre. Az
első kis csalódást okozott, mert az észlelőlencsén a tartókötélből
mindössze vagy egyméternyi látszott, miáltal a teher látszólag
szabadon lebegett; a második viszont a sziklafalat mutatta – egy
geológus megnyalta volna a tíz ujját, ha láthatja. Amikor félig
leeresztették már a terhet, Lacklandnek eszébe jutott, hogy felhívja
Tooreyt: akit érdekel, nézze. A geológusrészleg nyomban válaszolt,
bekapcsolódott a vételbe, és ádáz figyelemmel kísérte a műveletet.
Sorra szálltak alá a rakományok; egyhangúan ismétlődött a
művelet. A manőver vége felé hosszabb kötelet alkalmaztak, és
lentről húzták, mert a legénység nagy része már leereszkedett;
Lackland gyanút fogott, amikor Barlennan végre hátat fordított az
események színterének, és felugrott a tank tetejére. Itt állandóra
szerelték fel a rádiót, és nem vitték le a többivel.
– Már csak két rakományunk van hátra. Charles – kezdte a
beszélgetést a kapitány. – Az utolsóval lesz egy kis bökkenő.
Szeretnénk lehetőleg az egész felszerelésünket megtartani, vagyis le
kell szerelni és leküldeni a csigaszerkezethez használt árbocokat is.
Nem akarjuk ledobni; nem biztos, hogy el tudnák kapni, és odalent
igen sziklás a talaj. Hajlandó volnál bebújni a páncélodba, és az
utolsó rakományt kézzel leereszteni? Majd úgy intézem, hogy csak
egyetlen palló legyen, az a néhány árboc, a hozzá tartozó szerkezet
meg jómagam. Az utolsó tétel kissé meglepte Lacklandet.
– Az én erőmre mered bízni magad, holott tudod, hogy máris
három és félszer a normális gravitációm alatt vagyok, és még ott lesz
a páncélom súlya is?
– Hát persze. A páncél kellően súlyos, hogy horgonyul szolgáljon,
és ha magad köré tekered a kötelet, fokozatosan tudod engedni. Nem
látok semmi nehézséget; egy-két kiló lesz az egész, a ti
súlyegységetekben kifejezve.
– Úgy talán nem is, de van ám még valami. A ti köteletek nagyon
vékony, és az én páncélom kézvégződése kissé ügyetlen, ha apróbb
tárgyakat kell megfogni. Mi lesz, ha a kötél kicsúszik a kezemből?
Erre már Barlennan is nagyot hallgatott.
– Mi a legkisebb tárgy, amelyet biztonságosan meg tudsz fogni? –
kérdezte végül.
– Hogy mi?... Hát talán egy árbocotok.
– Akkor nincs baj. A kötelet egy árboc köré tekerjük, és
használhatod csörlőnek. Utána meg kötelestül ledobod; ha eltörik az
árboc, az sem olyan nagy veszteség.
 Lackland vállat vont.
– Te tudod, mit kockáztatsz, Barl. Mondanom sem kell, hogy
nagyon óvatos leszek; igazán nem szeretném, ha bajod esne, kivált az
én hibámból. Mindjárt megyek.
A meszklinita elégedetten leugrott a földre, és a néhány utoljára
maradó tengerésznek elkezdett parancsokat osztogatni. Azután ezek
is aláereszkedtek az utolsó előtti rakománnyal, és néhány másodperc
múltán előbukkant a tankból a földlakó.
Barlennan már várta. Egy szál palló hevert a meredély szélén,
hurokba erősítve, útra készen. Rajta a rádió meg a szétbontott
állványzat, ösz-szecsomagolva. A kapitány Lackland felé húzta a
kötéllel körültekert árbocot. Az ember lassan közeledett, mert minden
pillanattal csak fokozódott az iszonyú kimerültség; nagy sokára azon-
ban vagy háromméternyire közelítette meg a peremet; amennyire
ormótlan öltözéke engedte, kinyúlt, és elvette az árbocot kis
barátjától, aki igyekezett minél jobban felágaskodni. Barlennan nem
várt biztatást, megnyugtató szót: szemmel láthatólag bízott nagy
barátjában. Visszatért a pallóhoz, még egyszer megbizonyosodott
felőle, hogy biztonságosan rákötözték a rakományt, megtaszította a
pallót – az ott billegett a szakadék peremén –, aztán maga is
felmászott.
Hátrafordult; búcsúpillantást vetett Lacklandre – a földlakó meg
mert volna esküdni rá, hogy még kacsintott is!
 Rajta, Charles! hangzott fel Barlennan hangja a rádión, azután a
kapitány szándékosan az ingatag egyensúlyú palló túlsó végére
lépett. Ollóját beakasztotta a hevederekbe, s ez elegendő is volt, hogy
rajta maradjon a pallón, amint az megint megbillent, majd átcsúszott
a peremen.
Lackland kezében kellően laza volt a kötél, a palló vagy
félméternyit eshetett; el is tűnt mindjárt a szeme elől. Éles rándítás
tudatta, hogy a kötél kitart, s a következő percben Barlennan vidám
hangja erősítette meg az információt.
– Eresztheted! – hangzott az utolsó mondat; és Lackland
engedelmeskedett.
Nagyjából olyan érzés volt, mintha sárkányt eregetne, a botra
tekert madzag is ezt a képzetet sugallta. Visszatértek gyermekkori
emlékei; csakhogy ha ezt a sárkányt elveszíti, azon nehezebben
sikerülne túltennie magát! Nem valami biztosan markolta az árbocot,
és lassan megfordult a tengelye körül, hogy a kötél köréje csava-
rodjon, csak azután változtatott fogást. Azután már nyugodtabban
merte ereszteni.
Időnként fel-felhangzott Barlennan bátorító szava; mintha az
aprócska lény pontosan tudná, miféle szorongással küszködik
Lackland.
– Már fele úton vagyok! Szép simán megyünk! Tudod-e, már
egész jól le tudok nézni ilyen magasból is! Mindjárt megérkezünk...
no még egy kicsit... ez az! Lent vagyok. Tartsd még egy pillanatig,
légy szíves; majd szólok, ha dobhatod.
Lackland követte az útmutatást. Emlékül megpróbált vagy
félméternyit leszakítani a kötélből, de még páncélba bújtatott kézzel
sem birkózott meg vele. Nagy sokára a páncél egyik rögzítő
kapcsának élén sikerült elnyiszálnia a kötelet, és az így nyert
emléktárgyat a karjára csavarta, csak azután teljesítette szövetségese
többi kérését.
– Odébb vittünk mindent, Charles; most már dobhatod a kötelet
meg az árbocot, amikor akarod. A vékony kötél nyomban le is
csusszant, majd nyomon követte a húszcentis ágacska, amely
valójában a Bree egyik főárboca volt. Lackland most tapasztalhatta,
hogy látni, amint a tárgyak a háromszoros gravitációnál leesnek,
sokkal komiszabb, mint gondolni rá. Talán a sarkoknál jobb volna;
ott már nem is lehet látni a lehulló tárgyat, hisz az első másodpercben
mintegy két mérföldet tesz meg! Habár meglehet, hogy a hirtelen
eltűnés éppúgy vagy még jobban megviseli az idegeket. Lackland
vállat vont, elhessegette e gondolatokat, és visszatért a tankhoz.
A videokészüléken nézte, amint összeszerelik a hajót. A művelet
vagy két órát vett igénybe. Halványan megrezdült benne valami
vágy, hogy maga is velük tartson, amikor az összeerősített pallókat a
széles folyamra taszították, és amint hallgatta Barlennan,
Dondragmer és a legénység búcsúszavait – a tengerészek nem
beszéltek ugyan angolul, mégis értette, mit akarnak kifejezni. Aztán a
folyó sodra felkapta a hajót, eltávolodott, és kikerült a tank
látószögéből. Lackland némán üdvözlésre emelte kezét, és nézte,
amint a Bree gyorsan távolodik, majd eltűnik útján a távoli tenger
felé.
Hosszú percekig csak ült és hallgatott; azután felrezzent
álmodozásából, és hívta Tooreyt:
– Eljöhetnétek értem. A felszínen többet már nem tehetek.
 10. ÜREGES HAJÓK

A nagy esés után a folyó kiszélesedett, ellustult. A lezúduló „víz"

fogságába került levegő szellőt támasztott, és Barlennan parancsára
megfelelő irányba állították a vitorlákat; a légáramlat azonban
csakhamar elült, és a hajót a folyó sodrának kénye-kedvére hagyta.
Mivel azonban a megfelelő irányba sodródtak, senki sem panasz-
kodott. A szárazföldi kaland érdekes és hasznos volt, az útközben
gyűjtött növényi termékeket otthon nyilván szép pénzért eladhatják –
de senki sem bánta, hogy megint úszik velük a hajó. Amíg csak
látszott, nézték a vízesést, aztán a nyugati égre pillantottak, amikor
felvillant a rakéta, és meghallották közeledésének tompa dübörgését
– de aztán valamennyien előre néztek, és várták, mit hoz a közeli
jövő.
Mind több figyelmet igényelt kétoldalt a part. Szárazföldi útjuk
során már megszokták a Repülő által „fa" névvel megjelölt
képződményeket, amelyek néhány naponként fel-felbukkantak.
Kezdetben lenyűgözve bámulták, azután hamarosan rájöttek, hogy ez
is csak egyik forrása az odahaza eladható élelemnek. Most azonban
mindjobban elszaporodtak a fák, s már-már azzal fenyegettek, hogy
egészen elnyomják az ismerős, terpeszkedő, kötélágú növényeket, és
Barlennan már azon törte a fejét, hogy ha idetelepítenének egy
kolóniát, vajon fennmaradna-e a Repülő által „fenyőtoboz"-nak
nevezett holmi kereskedelméből.
 Ötven teljes mérföldön nem észleltek értelmes élőlényt, noha
állatot jócskán láttak a part mentén. A folyóban nyüzsgött a hal, de
nem volt egy sem akkora, hogy veszélyeztethette volna a Bree-t.
Azután mindkét oldalt fák szegélyezték a folyót, s az erdő messzire
benyúlt a szárazföldre; Barlennan, kíváncsiságától ösztökélve, elren-
delte, hogy a hajót kormányozzák közelebb a parthoz – alaposabban
szemügyre akarta venni az erdőt.
Még az erdő mélyén is meglehetősen világos volt, mert a fák
koronája nem volt terebélyes, mint a földi erdőkben – hanem azért
ugyancsak különös volt. Az idegen növények árnyában sodródva a
legénység nagy részét megint elfogta a régi rettegés, amikor szilárd
tárgy került a fejük fölé; és mindenki megkönnyebbülést érzett, ami-
kor a kapitány intett a kormányosnak, hogy vigye a hajót távolabb a
parttól.
Lehet, hogy ennek a vidéknek van lakossága – hát csak tartsák
meg maguknak. Dondragmer mondta ki hangosan ezt a véleményt, és
általános helyeslés fogadta. A parton hallgatók azonban vagy nem
hallották, vagy félreértették a szavait. Talán nem tartottak
éppenséggel attól, hogy a Bree legénysége el akarja rabolni az
erdejüket, de úgy határoztak: nem kockáztatnak; és a súlyosság
vidékéről érkező látogatóknak megint csak lövedékekkel gyűlt meg a
bajuk.
A fegyverzet ezúttal csakis dárdákból állt. Hat dárda szállt némán
a partról, és fúródott remegve a Bree fedélzetébe; kettő lepattant a
tengerészek védőpajzsáról, nagy csattanással a pallókra vágódott,
azután elpihent. Az eltalált tengerészek merő reflexből nagyot
ugrottak, és mindketten a hajótól több méternyire pottyantak a folyó-
ba. Visszaúsztak, és a maguk erejéből kecmeregtek a fedélzetre, mert
nem akadt senki, aki segítsen: minden szem a rejtelmes támadás
eredetét kutatta. A kormányos nem várt újabb parancsra: a hajót még
élesebb szögben vitte a folyó közepe felé.
– Vajon ki lőtte ki ezeket, és vajon gépezetet használt-e hozzá,
mint a Repülő? A hangja nem volt olyan – motyogta maga elé
Barlennan, mit sem törődve azzal, hogy válaszol-e valaki. Terblannen
megcsavarintotta az egyik dárdát, kihúzta a fedélzetből, és alaposan
szemügyre vette keményfa hegyét; aztán, mintegy kísérletképpen,
visszadobta a távolodó partra. A hajítás merőben új mesterség lévén a
számára, úgy dobta, mint a gyerek a botot, és a dárda
hengerbucskázva ért vissza az erdőbe. Barlennan választ kapott az
egyik kérdésére; Terblannennek kurta volt a karja, a fegyver mégis
könnyen partot ért. A láthatatlan támadóknak tehát nem volt szüksé-
gük semmiféle ágyúhoz hasonló gépezetre, ha a felépítésük olyasféle,
mint az emberé. Hogy mik valójában, azt nem tudták Barlennanék
megállapítani, és a kapitánynak nem is akarózott firtatni a dolgot. A
Bree vitette magát tovább, s az incidensről tudósítás szállt
Lacklandhez a távoli Tooreyra.
Száz mérföldön át kísérte útjukat az erdő, a folyó meg fokozatosan
szélesedett. Az erdőlakókkal adódott egyetlen találkozás után a Bree
óvatosan középen maradt, de még így sem menekülhettek meg
minden bajtól. A dárdaeset után alig néhány nappal a folyó bal
partján kis tisztást pillantottak meg. Mivel Barlennan szeme alig
egyarasznyival volt csak a felszín fölött, nem látott olyan jól, ahogy
szeretett volna, de annyit meg tudott állapítani, hogy a tisztáson
vannak vizsgálatra érdemes tárgyak. Némi habozás után
megparancsolta a kormányosnak, hogy vigye közelebb a parthoz a
hajót. A tárgyak fára emlékeztettek, csak kurtábbak és vaskosabbak
voltak. Ha Barlennan magasabb, azt is meglátta volna, hogy a
földfelszin felett kis nyílások vannak a tárgyakon; Lackland a
videokészüléken nyomban észrevette, hogy ezek a micsodák az
afrikai bennszülöttek kunyhóihoz hasonlítanak. Egyelőre azonban
nem szólt. Meg aztán jobban is érdekelték azok a másfajta tárgyak,
amelyek részben a folyóban, részben a parton hevertek, a falunak vélt
hely előtt. Fatörzsek is lehettek éppenséggel, de krokodilusok is –
olyan messziről nem láthatta pontosan, de azt tartotta a leg-
valószínűbbnek, hogy kenuk. Érdekes volna látni, hogyan reagál
Barlennan az övéktől olyannyira különböző hajóra.
Beletelt azonban némi időbe, mire a Bree fedélzetén bárki is rájött,
hogy a „tuskók" valójában kenuk, a többi rejtelmes tárgy pedig
hajlék. Lackland egy darabig attól tartott, tovasodródnak a folyón, és
nem firtatják a dolgot; legutóbbi élményük óvatosságra intette
Barlennant. Mint kiderült, nem Lackland volt az egyetlen, aki nem
akarta, hogy a hajó megállás nélkül továbbússzon, s ahogy a Bree
elért a faluval szemközti pontra, vörös-fekete testek tömege zúdult a
partra, s bizonyította, hogy a földlakó helyesen következtetett. A
tuskóforma tárgyakat a folyóra lökték; mindegyikben tucatnyi
teremtmény, nyilvánvalóan azonos fajtájú, mint a Bree legénysége.
Ugyanolyan volt az alakjuk, nagyságuk, színük; s a hajóhoz
közeledve fültépő kurjantásokra fakadtak, szakasztott úgy, ahogyan
Lackland megszokta volt kicsiny barátainál.
A kenuk láthatólag kivájt fatörzsből készültek, üregük kellőképpen
mély volt, hogy a bennülőknek csak a feje látszott: a helyzetükből
Lackland arra következtetett, hogy a csónakban halszálka alakzatban
helyezkedtek el az utasok. Az evezőket a legelülső pár olló kezeltt.
A Bree szél alatti oldalán két-két tengerész állt a lángszórók
mellett, bár Barlennan úgy vélte, ilyen körülmények között aligha
lehetne a fegyvert használni. Krendoranic, a muníciós tiszt lázasan
tevékenykedett az egyik lőszeresláda körül. Senki sem sejtette, miben
sántikál; ilyen esetre nem volt elfogadott eljárásuk. A hajó rendes
védekezési módszerét ugyanis aláásta az a szinte példátlan tény, hogy
a nyílt tengeren tökéletes szélcsend uralkodott.
Nem is remélhették, hogy sikerrel használhatják a lángszórókat: a
kenuk ugyanis legyező alakzatba fejlődtek, és körülvették a Bree-t.
Amikor két-három méternyire megközelítették, megálltak, s egy-két
percig csend volt. Lackland kimondhatatlan bosszúságára ekkor
lement a nap, úgyhogy a további eseményeket nem láthatta. A
következő nyolc percben egyre csak igyekezett a maga számára
lefordítani a rádión érkező baljós hangokat, de a kísérlet kudarcba
fulladt, ugyanis akármi hangzott is el, az nem volt számára
hozzáférhető. Egy bizonyos: erőszakos cselekményre utaló hangot
nem hallott; a szemben állók nyilván először szóbelileg akarják kita-
pogatni egymást. A jelek azonban arra vallottak, hogy ők sem találtak
közös nyelvre, mert huzamosabb beszélgetésféle nem hallatszott.
Napkeltekor azonban azt kellett tapasztalnia, hogy az éjszaka
mégsem telt eseménytelenül. A sötétség leple alatt a Bree-nek már
tovább kellett volna sodródnia, ehelyett azonban még most is ott
vesztegelt, szemközt a faluval. Mi több: már nem a folyó közepén,
hanem alig pár méternyire a parttól. Lackland éppen meg akarta
kérdezni Barlennant, miért vállalt ekkora kockázatot, no meg azt is,
hogy hogyan sikerült odébb vinnie a hajót, amikor kiderült, hogy a
kapitányt sem kevésbé lepte meg az események ilyetén fordulata,
mint őt.
Lackland kissé bosszús arckifejezéssel fordult a mellette ülőkhöz:
– Barl máris bajba keveredett. Tudom, hogy dörzsölt fickó, de még
több mint harmincezer mérföldet kell megtennie, hát nem örülök, ha
már az első néhány száz után feltartóztatják.
– Nem segítesz neki? Ne feledd: kétmilliárd dollár forog kockán,
nem beszélve jó néhányunk szakmai becsületéről.
– Mit tehetnék? Mással, mint tanáccsal nem szolgálhatok, és ő
jobban fel tudja becsülni a helyzetét, mint én. Jobban látja, és a maga
fajtájával van dolga.
 – Amennyire látom, körülbelül annyira a maga fajtája, mint a
déltengeri szigetlakók Cook kapitányé. Elismerem, hogy látszólag
ugyanahhoz az alfajhoz tartoznak, de ha teszem azt kannibálok, a
barátod ugyancsak kényes helyzetben van.
– Akkor sem tudok segíteni. Hogy lehet egy kannibált lebeszélni,
hogy istenesen jóllakjon, ha még csak a nyelvén se tudok, és
személyesen nem is beszélhetek vele? Gondolod, hogy figyelne egy
kis dobozra, ami idegen, nyelven szól hozzá?
Lackland kollégája felvonta szemöldökét.
– Nem vagyok gondolatolvasó, nem is tudom megjósolni, hogyan
reagálna, de feltételezem, hogy adott helyzetben esetleg kellően
megijedne, hogy bármire hajlandó legyen. Etnológus lévén
biztosíthatlak, hogy jó sok bolygón, beleértve a Földet is, akadnak
primitív népek, amelyek a földig hajolnának, kultikus táncot
lejtenének, sőt még áldozatot is mutatnának be egy doboznak,
amelyik beszél hozzájuk.
Lackland elrágódott ezen a kijelentésen egy darabig, aztán
elgondolkodva bólintott, és visszafordult a képernyőhöz.
Néhány tengerész felragadott egy-egy tartalék árbocot, és
megpróbálták a hajót visszalökni a folyó közepére. Fáradozásukat
azonban nem koronázta siker. Dondragmer szemügyre vette a külső
pallókat, majd jelentette, hogy a hajó kalitkában van: körülöttük
karókat vertek a folyóágyba, csak a folyással ellentétes irányban
szabad az út. A kalitka – véletlenül-e vagy szándékosan – épp akkora
volt, hogy a Bree elfért benne. Alig hangzott el az első tiszt jelentése,
a kenuk lassan elsodródtak a kalitka három csukott oldalától, és a
nyitott negyedik előtt gyülekeztek; a tengerészek meg, akik az első
tiszt jelentésének hallatán már készültek a rudakkal a sodor ellenében
hajtani a hajót, most megálltak, és várták kapitányuk parancsát.
Barlennan egy pillanatnyi gondolkodás után a legénységet egy
mozdulattal a hajó túlsó végébe parancsolta, maga pedig az
összegyűlt kenukkal szemközti oldalra kúszott. Már rég kiokoskodta,
hogyan vihették odébb a hajóját; a sötétség beálltával az evezősök
közül néhányan alighanem csendesen kimásztak a kenukból, a Bree
alá úsztak és kedvükre odébb tolták a hajót. Nem volt ebben semmi
meglepő; ő maga is jó darabig kibírta folyó vagy tenger felszíne alatt,
hisz a folyadékban rendszerint jócskán akadt feloldott hidrogén. Csak
az aggasztotta, hogy vajon minek ezeknek a hajó.
Ahogy elhaladt az élelmiszertárlók előtt, az egyiknek felhajtotta a
fedelét, és kivett egy darab húst. Ezt a hajó szélére vitte, és felmutatta
mozdulatlanul hallgató foglyulejtőiknek. Amazok közt érthetetlen
hangzavar támadt; ez hamarosan elült; az egyik kenu lassan előbbre
úszott, az orrában ülő bennszülött felegyenesedett, és a hús után
nyúlt. Barlennan hagyta, hadd vegye el. A prédát megtapogatták
megizlelték; azután a főnök – ha ugyan az volt – leszakított belőle
egy jó darabot, a többit odaadta társainak, maga meg elgondolkodva
elfogyasztotta a részét. Barlennan felbátorodott; mivel a főnök nem
tartotta meg magának az egészet, ebből arra következtetett, hogy a
falubeliek elérték a társadalmi fejlődés bizonyos fokát. Előszedett
még egy darab húst, és ugyanúgy feléjük tartotta, mint az imént;
ezúttal azonban, amikor a másik érte nyúlt, Barlennan nem adta oda,
hanem a háta mögé rejtette, a hajót fogva tartó karók
legközelebbikéhez kúszott, előbb arra mutatott, azután a Bree-re,
végül a folyóra. Biztos volt benne, hogy érthető a mutogatás – az is
volt, hisz Tooreyn az emberek pontosan követték a logikáját, noha
egyetlen szó sem hangzott el emberi nyelven. A főnök azonban meg
se moccant. Barlennan elismételte a mutogatást, és végezetül megint
kinyújtotta a húsdarabot.
Lehet, hogy a főnök elért már a társadalmi tudatnak bizonyos
fokára, de csak a maga társadalmával kapcsolatban; ahogy ugyanis a
kapitány másodszor is felmutatta a húsdarabot, egy dárda nyúlt ki,
olyanformán, mint a kaméleon nyelve, felszúrta a húst, kitépte
Barlennan ollójából, és mire a döbbent tengerészek felocsúdtak, már
el is rántotta előlük. A következő pillanatban a főnök holmi
parancsfélét vakkantott, s ennek hallatán mindegyik kenu fele
legénysége előreugrott.
A tengerészek merőben járatlanok voltak a légitámadás terén, és el
is ernyedt kissé az éberségük, amikor kapitányuk tárgyalni kezdett az
ellenséggel. Következésképpen alig öt másodperc alatt a Bree
jóformán ellenállás nélkül a támadók kezére jutott. A főnök vezette
egység nyomban szemügyre vette az élelmiszertárlókat, és a nyelvi
akadályok ellenére is nyilvánvaló volt az elégedettségük. Barlennan
elkeseredetten figyelte, amint a húst végigvonszolják a fedélzeten,
azzal a látható célzattal, hogy átszállítsák a kenura, s csak most jutott
eszébe, hogy mégiscsak lehet valami segítség a bajban.
– Charles! – szólalt meg angolul. – Figyelsz? Lackland, akit
aggasztott is, de kissé mulattatott is az incidens, nyomban válaszolt:
– Igen, Barl; látom, mi folyik nálatok.
Figyelte, hogyan reagálnak a megszólalására a Bree foglyulejtői,
és nem kellett csalódnia. A főnök háttal állt a fedélzeti rádióknak;
most megfordult, mint egy felriasztott csörgőkígyó, körbepillantott,
és kereste a hangforrást – mindezt hihetetlenül emberi rémülettel. Az
egyik embere, aki szemben állt a rádiókkal, rámutatott arra a
készülékre, amelynek hangszórójából Lackland hangja hallatszott. A
főnök megpiszkálgatta késsel is, dárdával is a dobozt, az azonban
ellenállt minden behatolási kísérletnek, mire a főnök láthatólag úgy
döntött, tévedés történt. A földlakó pedig e pillanatban újra
megszólalt:
– Gondolod, hogy rájuk lehetne ijeszteni rádión, Barl?
A főnök feje ezúttal vagy öt centire volt a hangszórótól, és
Lackland cseppet sem igyekezett mérsékelni hangerejét.
Következésképpen ezúttal kétségtelenül megállapíthatták a hang
forrását, és a főnök hátrálni kezdett a lármás skatulyától. Láthatólag
igyekezett kellően fékezni mozgását, hogy megőrizze önbecsülését,
de ahhoz eléggé gyorsan hátrált, hogy kielégítse önfenntartási
ösztönét, és Lackland alig állta meg, hogy fel ne kacagjon.
 Barlennan még nem is válaszolhatott, amikor Dondragmer
odakúszott a húshalomhoz, kiválasztott egy ínycsiklandó darabot, és
látszólag mélységes alázattal a rádió elé helyezte. Vállalta a
kockázatot, hogy esetleg beleszalad néhány késbe, ám az új helyzet
annyira lenyűgözte őrzőit, hogy jóformán észre sem vették
Dondragmer mozdulatait. Lackland megértette, hogyan értelmezte az
első tiszt az ő kezdeményezését, úgyhogy folytatta a játékot;
hangerejét kellően mérsékelve – abban a reményben, hogy így talán a
kenusok nem hallanak ki természetfeletti haragot a hangjából –
szívből helyeselte az első tiszt manőverét.
– Derék dolog, Don! Ahányszor valamelyikőtök ilyesmit csinál,
igyekszem helyeslést kifejezni; és ha új ismerőseink valami
nemtetszőt művelnek, rájuk dörgök, mint a veszedelem. Te jobban
tudod, mi a megfelelő eljárás, úgyhogy igyekezz velük elhitetni,
hogy ezek a rádiók felsőbbrendű lények, akik nyomban villámot
szórnak, ha felingerlik őket.
– Értem. Mindent megteszünk – válaszolt az első tiszt. –
Gondoltam, hogy ilyesmin jár az eszed.
A főnöknek sikerült megint kellő bátorságot gyűjtenie, és hirtelen
dárdával támadt a legközelebbi rádióra. Lackland hallgatott; úgy
vélte, a dárda fahegyére gyakorolt természetes hatás is kellőképp
meggyőző lesz. A tengerészek nyomban vették a lapot. A szent
borzalomnak megfelelő érzelem kifejezésével fordultak el a szentség-
törő jelenettől, és ollójukkal elfedték szemüket. Egy pillanat telt el,
de nem történt semmi, Barlennan tehát egy darab húst helyezett a
készülék elé, és gesztusaival azt igyekezett érzékeltetni, hogy a
tudatlan idegen életéért könyörög. A folyó mentieket ez kellőképpen
lenyűgözte; a főnök kissé hátrább húzódott, maga köré intette társait,
és megvitatta velük a helyzetet. Végül a főnök egyik tanácsosa,
nyilvánvaló kísérletképpen, felemelt egy darab húst, és a legközeleb-
bi rádió elé tette. Lackland épp nyájas köszönetet akart rebegni,
amikor meghallotta Dondrag-mer hangját:
– Ne fogadd el!
Nem értette a felszólítás okát, de bízott az első tiszt ítéletében,
úgyhogy maximális hangerőre kapcsolt, és elüvöltötte magát, akár az
oroszlán. Az engesztelő áldozat adományozója vad rémülettel
hátraugrott; majd a főnök kurta parancsára megint előrekúszott,
felszedte a megvetett áldozatot, másik darabot választott ki a
halomból, és azt helyezte a haragvó hatalom elé.
– Jól van! – Ez megint az első tiszt hangja volt, a földlakó tehát
engedelmesen csökkentette a hangerőt.
– Mi baj volt az előbb? – kérdezte halkan.
– Én az ellenségem ternee-jének sem hajítanék oda egy ilyen
cafatot – közölte Dondragmer.
– A hasonlóság a tieid és az enyémek között még a
legszélsőségesebb helyzetekben is döbbenetes – állapította meg
Lackland. – Remélem, éjszaka szünetel a mulatság, mert sötétben
nem látom, mi folyik nálatok. Ha bármi történik, amire reagálnom
kell, az ég szerelmére, szóljatok! – A nap ugyanis megint alászállt.
Barlennan megnyugtatta, hogy mindenről tájékoztatják. A kapitány
már visszanyerte lelki egyensúlyát, és megint többé-kevésbé ura volt
a helyzetnek – már amennyiben ezt egy fogolyról elmondhatjuk.
A főnök egész éjszaka tanácskozott kísérőivel; a földlakó fülébe
tisztán elérkezett a hangjuk. Hajnalra nyilvánvalóan elhatározásra
jutottak. A főnök kissé félrehúzódott tanácsosaitól, és letette
fegyvereit, majd, amikor a kelő nap megint megvilágította a
fedélzetet, Barlennan felé közeledett, s intett az őreinek, hogy
táguljanak. A kapitány nagyjából sejtette, mi ellenfelének szándéka,
és nyugodtan várt. A főnök néhány ujjnyira Barlennantól megállt, a
nagyobb hatás kedvéért egy darabig hallgatott, csak azután szólalt
meg.
A tengerészek, természetesen, nem értették, mit mond, de a
gesztusait még a távolról figyelő emberek is pontosan leolvashatták.
Nyilvánvalóan egy rádiót akart. Lackland azon tűnődött, vajon
miféle természetfölötti erőt tulajdonít a főnök a készüléknek. Azt
akarja talán, hogy védelmezze faluját az ellenségtől, vagy hozzon
szerencsét a vadászainak? Mindegy; lényegtelen a kérdés. Csak az az
érdekes, mit csinál, ha elutasítják a kérését. Lehetséges, hogy
módfelett antiszociálisán viselkedik, és Lackland bizony aggódott
egy kicsit.
Barlennan kurtán válaszolt; szavai több bátorságról, mint józan
észről tanúskodtak – legalábbis Lacklandnek ez volt az érzése. A
válasz ugyanis egyetlen szóból állt, s egy mozdulatból, amelyről
Lackland már rég tudta, hogy „nem!"-et jelent. Most megtanulhatta
meszklini nyelven a rokon értelmű szót is; Barlennan nagyon hatá-
rozottan nyilatkozott.
A főnök – az egyik néző nagy megkönnyebbülésére legalább nem
tanúsított harcias magatartást. Rövid parancsot adott embereinek.
Azok nyomban letették fegyvereiket, és nekiláttak, hogy visszarakják
a zsákmányolt élelmiszert a tárlókba. Barlennan is, Lackland is arra
következtetett, hogy a fickó most már nem mer erőszakhoz
folyamodni, ha mégoly hevesen felébredt is benne a mohóság.
Amikor a fele élelmiszert már visszarakták, a főnök megismételte
kérését; az ismételt elutasítás hallatára meglepően emberi lemondó
gesztussal utasította alárendeltjeit hogy rakják vissza a többi eleséget
is. Lackland egyre kényelmetlenebbül érezte magát.
– Mit gondolsz, Barl, mit csinál, ha most is elutasítod? – kérdezte
halkan. A főnök reményteljes pillantást vetett a dobozra: talán
vitatkozik a gazdájával, talán arra utasítja, tegye meg, amit a
foglyulejtője kíván.
– Nem tudom, megkockáztathatok-e jövendölést – felelt a
meszklinita. – Ha szerencsénk van, hoz még ezt-azt a partról, hogy
megtoldja az árat; de nem biztos, hogy ennyire kitart a szerencsénk.
Ha a rádió nem volna annyira fontos, odaadnám neki.
– Az ég szerelmére! – A Lackland mellett ülő etnológust majd
szétvetette a düh. – Azért csináltad végig ezt a hókuszpókuszt, és
kockáztattad a magad életét meg az embereidét, hogy ne engedj ki a
karmaid közül egy olcsó, vacak videó-készüléket?!
– Olcsónak éppen nem olcsó – motyogta Lackland. –
Meszklini viszonyokra konstruálták, meszklini bennszülöttek
használatára.
– Mesebeszéd! – förmedt rá a néprajztudós. – Mire jók azok a
skatulyák odalent, ha nem arra, hogy információkat szerezzünk? Add
oda annak a kannibálnak! Hol lehetne jobb helyen? És hogy
tanulmányozhatnánk jobban egy tökéletesen ismeretlen fajta
mindennapi életét? Charles, néha igazán csodálkozom rajtad!
– Akkor csak három marad Barlennan kezében, és egynek
feltétlenül el kell jutnia a déli sarkra. Én megértlek, de azt hiszem,
meg kell szereznünk Rosten jóváhagyását, csak akkor hagyhatunk itt
egyet. Hisz még csak a kezdet kezdetén vagyunk.
– De miért? Mi köze ehhez Rostennek? Nem ő kockáztat, hanem
Barlennan, és nem őt érdekli ez a társadalom, hanem minket! Én azt
mondom, hagyjuk itt. Biztos, hogy Barlennan is itt akarja hagyni, és
szerintem ebben a helyzetben a döntés joga őt illeti.
A kapitány természetesen végighallgatta a vitát, és most
közbeszólt:
– Elfelejted, Charles barátja, hogy a rádió nem az enyém. Charles
adta ide használatra, és én ajánlottam, hogy biztonság kedvéért hadd
vigyek többet, hogy egy mindenképpen épségben célhoz érjen, még
ha elkerülhetetlen események révén a többit elveszteném is. Én úgy
érzem, az ő szava dönt, nem az enyém.
Lackland habozás nélkül válaszolt:
– Cselekedj belátásod szerint, Barl. Te vagy ott, a kritikus helyen;
te ismered a világodat meg a népét, jobban, mint ahogy mi valaha is
megismerhetjük; és ha úgy határozol, hogy egy rádiót otthagysz
ezeknél, még abból is hasznuk lesz a barátaimnak, mint hallhattad.
– Köszönöm, Charles! – Amint a Repülő elhallgatott, a kapitány
már határozott is. A főnök szerencsére lenyűgözve hallgatta a
beszélgetést, s közben meg sem kisérelte megismételni a kérést.
Barlennan a végsőkig vitte a játékot: legénysége néhány tagját
szólította és gyors parancsokat osztogatott.
A tengerészek óvatos mozdulatokkal kötélhurkot készítettek, s
vigyáztak, hogy eközben meg se érintsék egyik rádiót sem. Aztán
"biztos" távolságból vitorlafákkal óvatosan felemelték a rádiót, és
nagy üggyel-bajjal betaszigálták-böködték a hurokba. Dolguk
végeztével a hurok egyik kötélvégét tiszteletteljesen átnyújtották
Barlennannak. A kapitány intett a főnöknek: jöjjön közelebb, s mint
aki igen-igen kényes és módfelett értékes tárgyat bíz rá, átnyújtotta
neki a kötélvéget. Azután a társai felé intett, s jelezte hogy a másik
végét fogják meg ők. Néhányan óvatosan előbbre kúsztak; a főnök
sietősen kijelölte hármukat a megtisztelő feladatra, a többiek hátrább
húzódtak.
 A rádióhordozók nagyon lassan, nagyon óvatosan haladtak
terhükkel a Bree legkülső pallójának széléig. Odasiklott a főnök
kenuja: hosszú, keskeny láthatólag papírvékonyra kivájt kéreg,
eredetileg az erdő egyik fatörzse. Barlennan bizalmatlanul méregette.
Ő maga még csak tutajforma vízi járművön hajózott; üreges hajóval
most találkozott először. Bizonyos volt benne, hogy a kenunak sok
lesz a rádió súlya, amikor pedig a főnök kiparancsolta a csónakból a
legénység egy részét, Barlennan alig állta meg, hogy tagadólag ne
rázza meg a fejét. Úgy érezte, nem elegendő a terhelést ennyivel
csökkenteni. Ugyancsak meglepődött hát, amikor a kenu épp csak
egy hajszálnyit süllyedt a belehelyezett súlytól. Néhány másodpercig
feszülten figyelt; arra számított, hogy a csónak és terhe egyszerűen
elmerül – de nem történt semmi baj, és látszott, hogy nem is fog.
Barlennan mindig megragadta a kinálkozó alkalmat, ezt
bizonyította néhány hónappal azelőtti gyors elhatározása, hogy társul
a földlakóval, és megtanulja a nyelvét. Ez is új dolog, nyilvánvalóan
érdemes megtanulni: ha lehet olyan hajót készíteni, amely a
méretéhez képest aránytalanul nagy súlyt cipel – nos, hajós
nemzetnek feltétlenül érdemes megtanulni a titkát. Követ-
kezésképpen meg kell szerezni az egyik kenut.
Ahogy a főnök és három társa beszállt a csónakba, Barlennan
követte őket. Amikor meglátták közeledtét, vártak az indulással, mert
nem tudták, mit akar. Barlennan maga nagyon is jól tudta, mit akar,
de nem volt benne bizonyos, hogy sikeresen végre is tudja-e hajtani a
tervét. Volt azonban az ő népének is egy közmondása, amely nagyon
hasonlított a földlakók „Aki mer, az nyer!"-ére, és Barlennan nem
voltgyáva.
Nagyon óvatosan, nagyon tiszteletteljesen megérintette a rádiót,
eközben áthajolt a hajót és a kenut elválasztó másfél centis nyílt
folyófelszín fölött. Aztán megszólalt:
– Charles, meg akarom szerezni ezt a kis hajót, még ha vissza kell
is jönnöm és ellopnom. Amikor elhallgatok, szólalj meg, légy szíves,
mindegy, mit mondasz. Azt a gondolatot akarom elültetni ezekben,
hogy a rádiót szállító csónak megváltozott, már nem alkalmas
közönséges használatra, és el kell foglalnia a rádió helyét a Bree
fedélzetén. Helyes?
– Engem arra neveltek, hogy ítéljem el a szélhámosokat, egyszer
majd megmagyarázom, mit jelent ez a szó, de csodálom a
hidegvéredet. Csináld csak, ha tudod, Barl, de azért, ha lehet, a
bőrödet ne kockáztasd. – Lackland elhallgatott, és várta, hogy
fordítja a maga hasznára a meszklinita ezt a néhány mondatot.
Ezúttal sem folyamodott beszélt nyelvhez; mozdulatait azonban
még az emberek is kapiskálták, és iménti foglyulejtői számára napnál
is világosabb volt, mit akar kifejezni. Először gondosan szemügyre
vette a kenut, és kelletlenül bár, de láthatólag alkalmasnak találta.
Azután intett, hogy az időközben odasodródott kenu húzódjék
hátrább, és jelezte, hogy a folyó menti törzsnek még a Bree-n
tartózkodó néhány tagja is vonuljon biztonságos távolba. Azután
felemelte a dárdát, amelyet a főnök tanácsosa pottyantott le sürgős
hátrálása közben, és félreérthetetlenül tudtára adta mindenkinek,
hogy ne merészkedjenek a dárda hosszán belül megközelíteni a
kenut.
Majd lemérte dárdával a csónakot, a fegyvert odavitte a rádió
iménti helyéhez? és tüntetően tisztára takarított egy akkora területet,
amelyen elfér a csónak; majd megparancsolta tengerészeinek, hogy a
többi rádiót óvatosan vigyék odébb, és csináljanak helyet a Bree
leendő tulajdona számára. Talán egyéb rábeszélő manőverekkel is
megpróbálkozott volna a kapitány, de a napnyugta véget vetett a
további tevékenységnek. A folyólakók nem vártak, míg megvirrad;
amikor ismét a látóhatár fölé emelkedett a nap, a rádiót hordozó
kenut már kivonták a partra.
Barlennan aggodalmasan figyelte. Számos kenut partra vontak,
alig néhány csellengett a Bree körül. Sok bennszülött tolongott a
parton, és nézte a hajót; Barlennan nagy megelégedésére azonban az
értékes rakományt rejtő kenut nem merték megközelíteni. Úgy
látszik, sikerült hatnia a bennszülöttekre.
A főnök és társai óvatosan kirakták az értékes zsákmányt; a törzs
népe tisztes távolból figyelte őket, több dárdahossznyiról, mint a
Barlennan kiszabta távolság. A rádiót felvitték a partra, a tömeg
szétvált, és utat engedett, majd megint összezárult az ünnepélyes
menet mögött; s hosszú percekig nem történt semmi más. Ekkor
könnyen kitaszíthatták volna kalitkájából a Bree-t, a folyón maradó
néhány kenu legénysége jóformán ügyet sem vetett a hajóra –
csakhogy a kapitány nem adta fel egykönnyen a játszmát. Szemét le
nem vette a partról; feszülten figyelt; s nagy sokára siker koronázta
türelmét: hosszú sor fekete-vörös test bukkant fel az emelkedőn.
Egyikük a kenu felé közeledett; Barlennan hamarosan észrevette,
hogy nem a főnök, és figyelmeztető kurjantásra fakadt. A bennszülött
megtorpant; sietős tanácskozás következett, amely dallamos, de
Barlennanénál cseppet sem halkabb kiáltásokban csúcsosodott ki.
Néhány pillanat múlva megjelent maga a főnök, és egyenesen a
kenuhoz tartott; két tanácsos, aki a rádió partravitelében segédkezett,
most eltaszította s nyomban a Bree felé irányította a kis járművet.
Tisztes távolságból egy másik kenu követte.
A főnök a rádió átrakásának helyén a pallóhoz vitte a kenut, és
nyomban kiszállt. Barlennan még abban a pillanatban, amikor a kenu
eltávolodott a parttól, kiadta parancsait, s a kicsiny hajót most
felvontatták a fedélzetre, és az imént kiszabadított helyre húzták, a
mély tisztelet minden jelével. A főnök nem várta meg, míg végeznek
a művelettel; beszállt a másik kenuba, és visszatért a partra, csak
néha vetett egy-egy pillantást a hajóra. Partra szálló alakját azután
beburkolta az éjszaka.
– Nyertél, Barl! Bárcsak belém is szorult volna valami a
diplomáciai képességedből, nem volnék ilyen ágrólszakadt. Ott
maradtok holnapig, és megpróbáltok még valamit kicsikarni tőlük?
– Azonnal indulunk! – hangzott a kapitány határozott válasza.
 Lackland hátat fordított a sötét képernyőnek, és visszatért
szállására, hogy végre egyszer alaposan kialudja magát. Hatvanöt,
perc meszklini mértékkel kis híján négy nap telt el, amióta a falut
megpillantották.
 11. VIHARBAN

A Bree oly egyenletesen siklott át a keleti óceánra, hogy senki sem

tudta pontosan, mikor történt a változás. A szél napról napra
erősödött, végül már éppúgy használhatták a vitorlákat, mint a nyílt
tengeren. A folyó kezdetben méterekkel, végül már mérföldekkel
szélesedett, úgyhogy a fedélzetről nem is látszott a part. Még „tiszta
vízen" hajóztak – vagyis nem volt nyoma annak a nyüzsgő életnek,
amely az óceánokat ezernyi színárnyalatra festette –, de az ízét
érezték már, mint sorra valamennyi tengerész nagy elégtétellel
megállapította.
Még most is keletnek tartottak, mert a Repülő közlése szerint dél
felé hosszú félsziget zárta el az utat. Ha borúsra fordul az idő, jókor
figyelmeztetik őket a gondosan őrködő idegenek. A hajón még
bővében voltak az élelemnek; kitart, amíg el nem érik a gazdag
mélytengeri területeket. A legénység boldog volt.
De elégedett volt a kapitányuk is. Részben a maga vizsgálódása és
tapasztalata, részben Lackland hevenyészett magyarázata megtanítot-
ta, hogyan vihet a tutajforma vízi járműnél aránytalanul több súlyt
egy üreges hajó. Barlen-nan már nagyban tervezgette, hogy az
újonnan megismert elv alapján hatalmas hajót épít – akkorát vagy
talán nagyobbat is, mint a Bree –, úgyhogy tíz útjuk haszna is elfér
rajta. Dondragmer borúlátása sem zökkenthette ki rózsás álmaiból; az
első tiszt szentül hitte, valami oka csak van, hogy az öveik miért nem
használnak ilyen járműveket, ha nem tudta is, mi lehet az az ok.
– Annyira egyszerű – magyarázgatta. – Valaki már rég rájött volna,
ha nem volna benne semmi bökkenő. – Barlennan ilyenkor némán a
hajó mögé mutatott, ahol a kenu vígan himbálózott a Bree nyomában,
egy szál kötélen, holott élelmiszerkészletük nagyobbik felét abba
pakolták. Ha az első tisztnek történetesen van nyaka, nyilván
ugyanúgy ingatta volna a fejét, mint egy jó öreg kocsis az újmódi, ló
nélküli kocsi láttán.
Amikor végre délnek fordultak, Dondragmer felderült, mert új
gondolata támadt.
– Figyelje csak meg, kapitány úr, mihelyt magunkra szedünk egy
kis tisztességes súlyt, úgy elmerül, akár az ólom! – kiáltott fel. –
Lehet, hogy a peremvidékieknek jó, de normális viszonyokhoz derék,
tömör hajó kell.
– A Repülőnek nem ez a véleménye – válaszolt Barlennan. – Maga
is éppúgy tudja, mint én, hogy a Bree itt a Peremnél sem lebeg
magasabban, mint a hazai vizeken. A Repülő szerint azért, mert a
metánnak is kisebb a súlya, és ez eléggé ésszerűen hangzik.
Dondragmer nem felelt, csak épp önelégült mosolynak megfelelő
kifejezéssel pillantott a rugós mérlegre, a hajó egyik legfontosabb
navigációs műszerére. Amint ez megereszkedik, gondolta, egész
biztosan történik valami, amire sem a kapitány, sem a távolban a
Repülő nem számít. Hpgy mi lesz, azt persze nem tudta, de hogy
valami lesz, abban bizonyos volt.
A súly növekedett, a kenu azonban továbbra is szépen lebegett.
Persze nem oly magasan, mintha a Föld vizeit szántaná, hiszen a
folyékony metán feleolyan sűrű sincs, mint a víz; a kenu „vízvonala"
így, megrakott állapotban, körülbelül fele magasságban volt a gerinc
és a hajóperem között, úgyhogy teljes tíz centi maradt láthatatlan a
felszín alatt. Hanem a napok múltával a felszín fölötti tíz sem
csökkent, és az első tiszt szinte csalódásfélét érzett. Lehet, hogy
Barlennan és a Repülő mégsem tévedett? A rugós mérleg alig látható
mértékben elmozdult a nulláról – olyan világ számára szerkesztették,
ahol a súly hússzorosa, esetleg többszázszorosa a földi
normálsúlynak –, amikor vége szakadt az egyhangúságnak. A
tényleges súly mintegy hétszerese volt a földinek. Tooreyról késett a
szokásos hívás, és a kapitány is, az első tiszt is már-már arra gondolt,
hogy talán az összes megmaradt rádió elromlott – amikor végre meg-
szólalt a hang. Méghozzá nem Lacklandé, hanem a meteorológusé,
akit már jól ismertek a meszkliniták.
– Barl – kezdte minden teketória nélkül az időjós –, nem tudom,
milyen az a vihar, amit még ti is sokalltok, gondolom, eléggé magas
nálatok a mérce, de most alighanem olyan közeleg, amit én nem
szívesen töltenék odakint egy tizenkét méteres tutajon. Kis átmérőjű
ciklon, még meszklini viszonylatban is hurrikán erősségű, és az
ezermérföldes pályán, amelyet eddig megfigyeltem, annyira heves
volt, hogy felkavarta a tenger mélyét, és erős elszíneződés maradt a
nyomában a tengeren.
– Ez nekem elég – felelte rá Barlennan. – Hogy kerülhetem ki?
– Épp ez a bibi; nem tudom. Még elég messze van tőletek, és nem
vagyok benne száz százalékig biztos, hogy keresztezi az
útvonalatokat. Előbb még egy-két közönséges ciklon fog áthaladni
fölöttetek, azok is megváltoztatják kissé az útvonalat.
Meszklinen nincs part menti áramlat, s madarak sem
figyelmeztették őket, mint Kolumbuszt. Talán száz mérföldről is
látszanék egy magas go-molyfelhő, amilyen gyakran képződik
szigetek felett, de aligha pillantanák meg az eget borító párán át.
Barlennan puszta számítás és remény alapján hajózott, mert
odaföntről a földlakók sem látták már a szigeteket.
Hanem a különös esemény mégiscsak az égen következett be.
Pirinyó, fekete pötty jelent meg messze a Bree előtt, és a
meszklinitáknak merőben új, ám bárki emberfia szemében igencsak
ismerős, le-lecsapó, le-lemerülő mozdulatokkal közeledett. Kezdet-
ben senki sem vette észre, és mire meglátták, már nagyon közel volt,
és nagyon magasan, hogysem a videokészülék befoghatná. Az a ten-
gerész, aki észrevette, a szokásos rémült kurjantásra fakadt, s ez
ugyancsak kellően megijesztette a Tooreyn figyelő embereket, de
sokkal okosabbak nem lettek tőle. Látni csak annyit láttak, amikor
elkalandozó figyelmük visszatért a képernyőre, hogy a Bree
legénysége, hernyóteste felső harmadát felfele meresztgetve, mind az
eget fürkészi.
– Mi van. Barl? – kérdezte nyomban Lackland.
– Nem tudom – válaszolt a kapitány. – Egy pillanatra azt hittem, a
rakétátok az, és a szigeteket keresi, hogy segítsen nekünk. De már
látom, hogy kisebb, és egészen más az alakja.
– De repül?
– Igen. De nem csinál olyan zajt, mint a rakéta. Olyan, mintha a
szél fújná, csak éppen nagyon egyenletesen repül, és ellenkező
irányban. Nem tudom, hogyan írjam le; szélesebb, mint amilyen
hosszú, és olyasféle, mintha egy árbocot fektettek volna keresztbe
egy vitorlarúdon. Ennél jobban nem tudom megmagyarázni.
– Felfelé tudnád irányítani az egyik videókészüléket, hogy mi is
megnézhessük?
– Megpróbáljuk.
Lackland már hívta is az állomás telefonján az egyik biológust.
– Lánce, úgy hiszem, Barlennan valami repülő állatba ütközött.
Megpróbáljuk szemügyre venni. Lejönnél a vetítőbe, s elmondanád,
mit látunk?
– Mindjárt ott leszek. – A biológus hangja a mondat végén
elhalkult; nyilván már ment is kifelé a szobából. A tengerészek még
fel sem támasztották a videokészüléket, ő már ott volt. Nem szólt,
nem kérdezett semmit, némán belesüppedt egy karosszékbe.
Barlennan beszélt.
 – Oda-vissza száll a hajó fölött, néha egyenes vonalban, máskor
körben. Amikor fordul, megbillen, de más változást nem látni. Ahol a
két rúd találkozik, mintha teste volna... – folytatta a leírást, de az
észlelt tárgy nyilván kívül esett a kapitány minden eddigi
tapasztalatának körén, idegen nyelven meg kiváltképp nehezére esett
megfelelő hasonlatot találni.
Ha bekerül a látótérbe, hunyjátok le a szemeteket – vágott közbe
az egyik technikus. – Nagy zársebességű kamerát irányítottam a kép-
ernyőre, és szupervillanóval kell dolgoznom, ha jól akarok exponálni.
– ...a hosszú rúdra kisebb botokat raktak keresztbe, közöttük pedig
igen vékony vitortaféléket feszítettek ki. Megint közeledik felénk,
most nagyon alacsonyan... lehet, hogy mindjárt meglátjátok...
A nézők feszülten figyeltek; a fényképész megmarkolta a kamera
kioldózsinórját, és készenlétbe helyezte a villanót. A rejtelmes tárgy
azonban a vártnál hamarabb feltűnt a képernyőn, úgyhogy
mindannyian szemügyre vehették, mielőtt a villanófény elvakította
volna őket.
A fényképész pillanatok alatt előhívta a filmet, elkészítette a
kópiát, és már vetített is. Tizenöt másodpercbe sem telt az egész
müvelet.
A tárgy mozgását ötvenszeres lassításban vetítették – kiki kedvére
bámészkodhatott. Senkit sem lepett meg, hogy Barlennan nem tudja
leírni a repülő tárgyat; néhány hónappal ezelőtt, mielőtt Lacklandet
megismerte volna, nem is álmodta, hogy repülés egyáltalán létezik,
és az ő nyelvében nem is volt rá szó. Angoltudományában pedig nem
szerepelt a „repülőgéptörzs", a „szárny" vagy a „vezérsík" kifejezés.
A tárgy nem volt állat. Teste – vagyis a törzse körülbelül egy méter
lehetett, fele olyan hosszú, mint a zsákmányolt kenu. Hátul mintegy
másfél méternyire karcsú rúd nyúlt ki, ez tartotta a vezérsíkot. A
szárny fesztávolsága hat méter is megvolt, egy főrúdból és számos
bordából szerkesztették, s ez jól látszott a szárnyat borító, majdnem
átlátszó anyagon keresztül. Barlennan a maga módján igazán
kiválóan írta le a jelenséget.
– Mi hajtja? – kérdezte hirtelen az egyik néző. – Nincs
légcsavarja, sem látható fúvókája, és Barlennan szerint hangot sem
ad.
– Vitorlázórepülő – szólalt meg az egyik meteorológus. – Olyan
valaki bocsátotta fel, aki a tengeri sirály módjára érti a tengeri hullám
keltette légáramlatok törvényét. Könnyen elbír Barlennan fajtájából
akár kettőt is, és fent tud maradni a levegőben, míg ők leszállnak
enni meg aludni.
A Bree legénysége bizony már idegeskedett egy kicsit. Zavarta
őket, hogy a repülő gépezet tökéletesen néma, meg hogy nem látták:
kicsoda-micsoda van benne; senki sem szereti, ha szemmel tartja
valaki, akit ő nem láthat. A vitorlázórepülő nem tanúsított ellenséges
magatartást, de még elevenen élt bennük a városlakók támadásának
emléke, úgyhogy kényelmetlenül szemlélték a lebegő micsodát.
Néhányan szívesen kipróbálták volna újsütetű dobótudományukat
bármely kemény tárggyal, ami épp a fedélzeten hevert, de Barlennan
szigorúan megtiltott minden ilyesmit. Hát csak vitorláztak tovább,
törték a fejüket, és fölöttük az ég párás boltozatát újra sötétbe vonta a
naplemente. Senki sem tudta, örüljön-e vagy aggódjék, amikor fel
virradt a másnap, és nyomát sem látták a repülő masinának. A szél
erősödőit; északkeleti irányból szinte egyenesen keresztezte a Bree
útvonalát; a hullámok egyelőre nem követték, ezért ugyancsak
dobálták a hajót. Most tapasztalta Barlennan először a kenu
hátrányát: a metán, amit a szél befújt, vagy a hullám otthagyott, ott is
maradt. A kapitány még napszállta előtt felhúzatta a kis csónakot a
külső pallókra, és két emberét odaállította meregetni – holott erről a
fogalomról soha életében nem hallott, és nevén sem tudta volna
nevezni.
Teltek-múltak a napok; a vitorlázórepülő többé nem bukkant fel.
Végül már csak az e célra kijelölt őrök pásztázták állandóan az eget.
A pára még sűrűbb lett és elsötétült, s csakhamar felhők ereszkedtek
alá, alig tizenöt méternyire a tenger színe fölé. A földlakók közölték
Barlennannal, hogy az időjárás nem alkalmas repülésre, úgyhogy a
kapitány megszüntette az őrséget. De ő is, az emberek is váltig törték
a fejüket: a múltkori vitorlás repülő hogyan tájékozódott olyan párás
éjszakán, amikor még a csillagok sem szolgálhattak útmutatással.
Megpillantották az első szigetet; meglehetősen magas volt,
hirtelen emelkedett ki a tengerből, s menten eltűnt a felhők között.
Szélirányban volt attól a ponttól, ahonnan megpillantották, Barlennan
áttanulmányozta a földlakó magyarázata alapján készített vázlatát a
szigetvilágról, s megtartotta az útirányt. Várakozásának megfelelően
még el sem tűnt az első sziget, már felbukkant közvetlenül előttük a
következő, és Barlennan irányt változtatott, hogy a szélárnyékos
oldala mentén hajózhasson. A fenti megfigyelő tájékoztatása szerint
ez az oldal szaggatott volt, úgyhogy használható kikötőhellyel bizta-
tott, azonkívül Barlennannak esze ágában sem volta szél felőli
oldalon haladni jó néhány éjszaka – hisz annyi mindenképpen
rámegy a keresésre.
Ez a sziget is meglehetősen magasnak látszott; hegytetői felhőbe
burkolóztak, és a szél is érezhetően alábbhagyott, mihelyt a Bree a
szélárnyékos oldalra került. A part vonalát fjordok szabdalták;
Barlennan szándéka eredetileg az volt, hogy elhajózik a torkolatuk
előtt, Dondragmer azonban csökönyösen kitartott amellett, hogy
érdemes volna egy darabon behatolni a fjordokba, távol a nyílt
tengertől. Szerinte bármelyiknek a partján biztos menedékre
lelnének. Barlennant nem sikerült meggyőznie; mi több, a kapitány
kifejezetten azért engedett első tisztje unszolásának, hogy
bebizonyítsa: nincs igaza. Sajnálatos módon az első fjord, amelyet
szemügyre vettek, félmérföldnyire az, óceántól élesen elkanyarodott,
és jóformán tóvá szélesedett; majdnem szabályos kör volt, vagy száz
méter átmérőjű. Meredek partja ködbe burkolózott, kivéve a
torkolatnál, ahol a Bree beúszott, valamint egy kisebb nyílásnál, az
elsőtől alig néhány méternyire, ahol egy kis patak folyt a tóba.
Megfelelő part csak a két nyílás között kínálkozott.
Bőségesen volt idejük kikötni a hajót, és biztonságba helyezni a
rakományt; a felhők még nem a nagy vihar előhírnökei voltak, hanem
a meteorológusok által ígért két „közönséges" ciklon
mellékjelenségei. Alig néhány napja vesztegelt a Bree a kikötőben,
amikor megint kitisztult az ég, habár a viharos szél nem ült el.
Barlennan most már láthatta, hogy a kikötő valójában egy levesestál
formájú völgy alján van; a völgy fala nem haladta meg a harminc
métert, és nem volt különösebben meredek. Ha az ember felkapasz-
kodott egy kissé a partfalon, mélyen be lehetett látni a szigetre a
folyócska vágta hasadékon. Hamarosan azután, hogy kitisztult,
Barlennan kellemetlen felfedezést tett: tengeri kagylók, moszat és
meglehetősen nagy tengeri állatok csontjai hevertek tömegestül a
domboldalt borító növényzet között. További vizsgálattal felfedezte,
hogy mindez a jelenlegi tengerszintnél tíz méterrel magasabban is
még fellelhető, méghozzá egyenletes mennyiségben körös-körül a
völgyben. A maradványok egy része régi volt, szinte semmivé
foszlott, részben már be is lepte a növényzet; ezeket talán a mindig
változó magasságú óceán vetette partra. Hanem a többi viszonylag új
keletűnek látszott. Ennek nyilvánvaló volt az oka – bizonyos
alkalmakkor a tenger jóval a mostani szintje fölé emelkedik;
lehetséges tehát, hogy a Bree mégsincs annyira biztos helyen, mint
hitték.
 A meszklini viharokat mindössze egyetlen tényező korlátozta, s ez
tette lehetővé a tengeri hajózást: a metán párája sokkal sűrűbb, mint a
hidrogén. A Földön a vízpára könnyebb a levegőnél, és
nagymértékben hozzájárul a ciklon kifejlődéséhez; ha efféle vihar
van a Meszklinen, az óceánból felszippantott metán viszonylag rövid
idő alatt véget vet a viharnak. A kifejtett hő, amelynek révén a felhők
megsűrüsödnek, mindössze negyedrésze annak, amennyit hasonló
mennyiségű víz adna ki, és ez a hő a ciklon fűtőanyaga.
Mindezek ellenére a meszklini ciklon nem gyerekjáték.
Barlennannak vérbeli meszklinita létére most kellett ezt megtanulnia.
Fontolóra vette, mi lenne, ha a Bree-t feljebb felvontatnák, ekkor
azonban megszűnt a döntés lehetősége, mert a tó vize döbbenetes
gyorsasággal visszahúzódott, s a hajót ott hagyta partra vetve, vagy
húszméternyíre a tó szélétől. Néhány pillanat múlva kilencven fokkal
megváltozott a szélirány, és a szél sebessége annyira fokozódott,
hogy azok a tengerészek, akik történetesen a hajón voltak, a fedélzeti
kötélbakokba kapaszkodtak kétségbeesetten, aki meg parton volt, a
növényzetbe. Akármilyen nagyokat kurjantott a kapitány, hogy térjen
vissza mindenki a fedélzetre, vagy nem hallották, vagy nem akarták
meghallani a völgy falának, csaknem kör alakú menedékében.
Bokorról bokorra kapaszkodtak, mindig két pár ollóval, míg vissza
nem értek bajtársaikhoz, akik, amennyire tudták, odaerősítették
magukat a hajóhoz, amelyet a szél már ugyancsak emelgetett. Hosszú
percekig verte őket az eső, vagyis inkább a szigeten vegigzúduló,
viharűzte permet – aztán, mintegy varázsütésre, elült a szél is, az eső
is. Senki sem merte eloldani kötelékeit, de a lemaradt tengerészek
most aztán ahogy csak tudtak, igyekeztek a hajóra. Épp idejében.
A tenger színén mintegy három mérföld lehetett a vihar
centrumának átmérője; óránkénti sebessége hatvan-hetven mérföld. A
szél csak pillanatokra ült el: azt jelezte, hogy a ciklon középpontja
elérte a völgyet. Alacsony nyomású zóna volt, s ahogy a fjord
torkolatánál elérte a tengert, feltámadt a dagály. Emelkedett, gyorsult
a sodra, s úgy ömlött a völgybe, mintha öntözőcsőből zúdítanák.
Körülzúdult a völgy fala mentén, s már az első körben felkapta a
Bree-t; magasabbra, magasabbra szállt, ahogy a hajó az örvény
közepe felé vonzódott – öt méterre, hat méterre, hét méterre... azután
megint lecsapott a szél.
Keményfából készültek az árbocok, de elpattantak, akár a
fogpiszkáló. Két tengerész eltűnt; talán gondatlanul kötözték oda
magukat. Az új szél megragadta az árboca vesztett hajót, és az örvény
falához vágta; akár a faforgács, tehetetlenül tűrte, hogy magáyal
ragadja a folyadéközön. És a szél nem engedett; s ahogy ismét
erősödött a nyomás, a tó vize éppoly sebesen visszavonult, ahogy az
imént megáradt- de az a része, amelyen most a Bree lebegett, nem
talált más utat, csak a kis folyón át, s magával ragadta a hajót.
Napvilágnál Barlennan a Bree-t már jelen állapotában is
visszavezette volna a folyócskán, amíg egyáltalán lebegni tudott,
csakhogy a nap épp ebben a pillanatban hanyatlott alá, és a sö-
tétségben a hajó megfeneklett. Néhány pillanatnyi késlekedés is elég
volt, s a folyadék már visszavonult. Amikor újból felkelt a nap, a ka-
pitány pillantása tehetetlen pallók tömegére esett, vagy
húszméternyire a most már keskeny folyótól, mely oly sekély volt,
hogy egyetlen palló sem úszhatott volna rajta.
A tengert.a dombok elrejtették szem elől; egy hatméteres tengeri
szörny hevert élettelenül a folyó túlsó partján, s híven ábrázolta az
expedíció reménytelen helyzetét.
 12. SZELEK SZÁRNYÁN

Tooreyról jóformán mindent láttak; a rádió, akár a Bree fedélzetén

a többi laposabb tárgy, nem szabadult el a viharban. Amíg a Bree az
örvény játéka volt, természetesen nem sokat láttak a megfigyelők
jelenlegi helyzete azonban siralmas pontossággal rajzolódott ki
előttük. És a megfigyelőhelyiségben tartózkodó emberek közül
egyetlenegy sem tudott semmiféle ésszerű tanáccsal szolgálni.
A meszklinitáknak sem volt sok mondanivalójuk. Megszokták,
hogy hajójuk szárazföldön vesztegel, hisz nyárutón, ősszel gyakran
megesett az ő szélességükön is, hogy a tenger visszahúzódott – csak
az volt szokatlan, hogy ennyire hirtelen történik, s ily sok magas
szárazföld választja el őket az óceántól. Barlennan és első tisztje,
felmérve a helyzetet, bizony nem sok jót tapasztalt.
Élelmük még volt bőségesen, csak a kenu rakománya veszett el.
Dondragmer megragadta az alkalmat, hogy a tutajféleségek előnyeit
ecsetelje, csak arról feledkezett meg, hogy a kenuban nem megfelelő
módon rögzítették a rakományt, túlságosan bíztak ugyanis a csónak
magas oldalában. A kis lélekvesztő még most is ott volt vontatókötele
végén, és nem tett benne kárt a vihar. Faanyaga éppoly rugalmas volt,
mint a magasabb szélességek alacsony növésű növényeié. Maga a
Bree is hasonló anyagból készült, csak a formája volt kevésbé
ellenálló, de kár nem esett benne – persze nem úszta volna meg ilyen
sértetlenül, ha a völgy körfala netén csupa-csupa szikla. A hajó még
csak fel sem borult, hála építésmódjának – Barlennan ezt önként
elismerte, nem várta meg, míg az első tisztje az orra alá dörgöli. Nem
is a hajóval volt baj, még csak nem is az elveszett rakományt siratták
– csak épp sehol nem volt elérhető közelségben óceán, hogy újra
vízre bocsássák hajójukat.
– Legbiztosabb volna szétszedni, mint a múltkor, és átvinni a
hegyen. Nem nagyon meredek a hegyoldal, és még most sem
jelentékeny a súly – vélte hosszas fontolgatás után Barlennan.
– Valószínűleg igaza van, kapitány, de csak hosszában kellene
szétszedni a pallókat, hogy a hajó teljes hosszának megfelelő
tutajaink legyenek. Azokat áthúzhatnánk vagy vontathatnánk a
folyón, és hamarosan vízre is lehetne őket bocsátani. – Ez a javaslat
Harstól származott, aki már kiheverte a sziklával történt
összeütközését.
– Ez biztatóan hangzik. Hars, menjen, nézzen utána, körülbelül hol
tehetnénk megint vízre a tutajokat. A többiek pedig nyomban
nekiállhatnak a szétszerelésnek, ahogy Hars javasolta, és a szükséges
kirakodásnak.
– Vajon még most is rossz az idő azoknak a repülő masináknak? –
tűnődött fennhangon Dondragmer. Barlennan felpillantott.
– Még alacsonyan járnak a felhők, és a szél is erős – mondta. – Ha
a Repülők nem tévednek, márpedig nekik tudniok kell, az idő még
rossz. De azért nem árt néha fel-felnézni. Remélem, hamarosan
megint látunk egyet.
 – Egyet magam sem bánnék – vágta rá fanyarul az első tiszt. –
Gondolom, kapitány úr a kenu mellé szívesen szerezne egy repülő
masinát is. Hanem azt már most megmondom: végszükség esetén
talán vállalkozom rá, hogy beszálljak a kenuba, de amolyan repülő
masinára csak derült téli délelőttön vagyok hajlandó, amikor mind a
két nap fenn van az égen.
Barlennan nem válaszolt; eddig még nem foglalkozott a
gondolattal, hogyan szerezhetne a gyűjteményébe egy
vitorlázórepülőt is, de nyomban megragadta a fantáziáját az ötlet.
Már ami a repülést illeti... nos, megváltozott ugyan sok mindenről a
véleménye, de azért mindennek van határa.
A Repülők derült időt jósoltak, és a felhők valóban ritkultak a
következő néhány nap során. Akármennyire javultak is a látási
viszonyok, a legénység bizony nemigen pásztázta az eget. Volt egyéb
dolguk bőségesen. Hars terve megvalósíthatónak bizonyult; alig egy
pár száz méternyire a tó felé a meder már kellően mély volt, hogy a
tutajokat úsztassák rajta, és egy-egy pallót már alig néhány
méternyire tőlük is a víz sodrára bízhattak. Abban azonban tévedett
Barlennan, hogy a megnövekedett súly nem jelent sokat – minden
egyes alkotóelem kétszer olyan nehéz volt, mint amikor Lacklandtől
elváltak, azonkívül ők egyáltalán nem szoktak hozzá, hogy bármit is
felemeljenek. Erősek voltak ugyan, de ez az új gravitáció annyira
igénybe vette emelőképességüket, hogy kénytelenek voltak lerakni a
terhet a pallókról, és csak úgy tudták őket, üresen, áthúzni-vonni a
folyón. Mikor a pallók részben elmerültek, már egyszerűbb volt a
dolog; egy ásókülönítmény kiszélesítette a medret, kis híján a Bree
nyugvóhelyéig, úgyhogy ezután már jóformán gyerekjáték volt az
egész. Alig néhány száz nap elmultával a hosszú, keskeny tutaj
oszlopot, rajta megint a rakománnyal, ismét a tó felé vontatták.
Alig ért a hajó a folyónak arra a részére, ahol a legmeredekebb
volt a part, felbukkantak a repülő masinák. Karondrasee pillantotta
meg a vitorlázórepülőket; épp a fedélzeten készítette az ennivalót,
míg a többiek húzták a Bree pallóit, úgyhogy tevékenysége kevésbé
kötötte le a figyelmét. Vészkiáltására a földlakók s a meszkli-niták
egyaránt felriadtak, ám az előbbiek most sem látták a közeledő
látogatókat, mert a videó-készülékek beállítási szöge nem volt
megfelelő.
Barlennan azonban épp eleget látott. Nyolc vitorlázórepülő siklott
feléjük, egymáshoz meglehetősen közel, noha nem szabályos
kötelékben. Egyenesen közeledtek a kis völgy szélárnyékos
oldalának légáramlatán, míg jóformán a hajó fölé nem értek;
közvetlenül előtte azonban megváltoztatták útirányukat. Ahogy a
hajó fölé értek, mindegyik lebukott, kioldott egy tárgyat, majd
megfordult, és visszalendült a szél alatti oldalra, hogy megint
felemelkedhessen.
A hulló tárgyak nem látszottak tisztán; azt meg tudták állapítani a
tengerészek, hogy holmi dardafélék, hasonló a folyó menti nép
fegyvereihez, csak a hegyük jóval súlyosabb. A hulló tárgyak iránt
érzett hajdani félelem megint elfogta őket, de aztán látták, hogy a
lövedékeket nem rájuk irányozták: kicsivel előttük hullottak le.
Néhány másodperc elteltével megint alábuktak a vitorlázórepülők, és
a tengerészek menedéket kerestek – hátha most pontosabban
céloznak , ám a dárdák nagyjából ugyanoda hullottak ezúttal is. A
harmadik fordulóra már nyilvánvaló volt, hogy szándékosan céloztak
oda; végül kiderült az akció célja is. Minden egyes lövedék az itt még
keskeny folyóba hullott, és jó fele hosszáig behatolt az agyagos
mederbe. A harmadik forduló végeztével két tucat karó állta a hajó
útját.
Ahogy a Bree közeledett az akadályhoz, megszűnt a bombázás.
Barlennan azt hitte, folytatják, hogy ők ne közeledhessenek, és ne
távolithassák el az akadályt, de amikor odaértek, meglátta, hogy
ilyesmiről szó sincs. A dárdasövényt ugyanis semmiféle erő el nem
mozdíthatta; közel harmincméteres magasságból dobták le, hajszál-
pontos irányzékkal, 7 G-s térben, és csak erőgép mozdíthatta volna
el. Terblannen és Hars nekiveselkedett, de ötpercnyi hasztalan cibálás
után feladta a harcot.
– Nem tudnátok elvágni? – kérdezte távoli megfigyelő pontjáról
Lackland. – Az ollóitok jó erősek, úgy tudom.
– Csakhogy ez fa, nem fém – felelte Barlennan. – Ha volna nálunk
olyan kemény fémfűrész, amilyen szerinted még a mi fánkkal is
megbirkózik, vagy pedig valami masina, ami kicibálná ezeket. ..
 – De hát csak van veletek valami szerszám, ami elvágná?! Mivel
végzitek a hajójavítási munkát? A pallókat nyilván nem így
szakasztottak a fáról!
– Vágószerszámaink állatok fogából készülnek, erős keretbe
helyezve, és legtöbbjük nemigen hordozható. Amink van, azzal
megpróbálkozunk, de alig hinném, hogy sok időt hagynak rá.
– Tűzzel nem tudjátok távol tartani a támadókat?
– De igen, ha szél ellen jönnek. Csakhogy aligha lesznek olyan
ostobák.
Lackland elhallgatott, a legénység pedig ahány éles szerszámot
csak talált, azzal nekiesett a karóknak. Késeik keményfából
készültek, és aligha tehettek kárt a dárdákban, de mint Barlennan
utalt rá, volt náluk néhány csont és elefántcsont vágószerszám, s
ezzel aztán fűrészelték is a hihetetlenül kemény fát. A legénység
néhány tagja, akinek nem jutott szerszám, ásással próbálkozott;
felváltva lemerültek a fenékre, fellazították az agyagot, hogy a lomha
ár elmosta. Dondragmer egy darabig figyelte munkálkodásukat, aztán
rámutatott, hogy vélhetőleg köny-nyebb volna csatornát ásni az
akadály körül, mint százhúsz centis mélységből kiásni két tucat karót.
Javaslatán kapva kapott a vágószerszámmal nem rendelkezők hada,
és a munka jó iramban haladt.
A vitorlázórepülők ezenközben mindvégig ott kerengtek fölöttük;
vagy ott maradtak éjszaka, vagy váltás érkezett a sötétség perceiben –
ezt senki sem tudta megállapítani. Barlennan vizsla szemmel figyelte
a folyót szegélyező dombokat, mert minden pillanatban szárazföldi
erők felbukkanására számított; de jó ideig nem mozgott a környéken
más, mint a Bree legénysége meg a vitorlázórepülők. A repülő
masinák legénysége továbbra is láthatatlan maradt; senki sem tudta
megállapítani, hányan s hogy milyen fajtához tartozók utaznak a
masinákon, noha az emberek is, a meszkliniták is szentül hitték, hogy
csak Barlennanék népéhez lehetnek hasonlatosak. Akárkik voltak,
nem tanúsítottak különösebb aggodalmat a tengerészek ásási
manővere láttán, de annyi végül kiderült, hogy a művelet nem kerülte
el a figyelmüket. Háromnegyed részben elvégezték már a munkát,
amikor amazok akcióba léptek; újabb bombázás kezdődött, és csak-
hamar éppúgy elzárták a hajó útját, mint először. Arra most is
vigyáztak, hogy a legénységben ne tegyenek kárt. Az akció azonban
éppolyan morális hatással járt, mintha gyilkos támadás lett volna;
akármennyit ásnak, láthatólag semmi haszna, hisz napok munkáját
semmisítheti meg néhány percnyi bombázás. Új eljárást kell hát
kieszelni.
A földlakók tanácsára Barlennan már rég megparancsolta
embereinek, hogy ne alkossanak nagy csoportokat; most azonban a
hajó köré rendelte őket, és mindkét folyóparton laza kordont állított
fel párhuzamosan a tutajok sorával. A tengerészek kellő távolságban,
voltak egymástól, hogy ha az ellenség netán mégis támadást indít,
segíthessenek egymáson. Ott maradtak; Barlennan nyilvánvalóvá
akarta tenni, hogy most a vitorlázórepülők legénységén a sor. Ama-
zok azonban jó néhány napon át nem csináltak semmit.
Azután vagy tucatnyi újabb könnyű légi alkotmány jelent meg a
messzeségben; közeledett, alábukott, két csoportra oszlott, és a
foglyul ejtett hajó két oldalán leereszkedett a dombokra. Mint a
Repülő megjósolta, a szél segítette a siklórepülésben a masinákat;
földet érésüktől néhány méternyire álltak meg. Mindegyikből négy
lény bukkant elő, a szárnyakra ugrott, és a siklófelületet a közeli
bokrokhoz horgonyozta. Eddigi feltevésük helyesnek bizonyult: a
jövevények alakra, nagyságra, színre szakasztott másai voltak a Bree
tengerészeinek.
Mihelyt járműveiket biztonságba helyezték, összehajtható
szerkezetet állítottak fel szél ellenében, s ehhez kampóval felszerelt
köteleket erősítettek. Láthatólag gondosan megmérték a távolságot a
szerkezet meg a legközelebbi vitorlázórepülő között. Csak amikor
ezzel végeztek, akkor méltatták figyelemre a Bree-t és legénységét.
Elnyújtott süvítés szállt egyik dombtetőről a másikra; nyilvánvalóan
ez adta hírül a munka elvégzését.
Ezután a szélárnyékos dombon leszállt vitorlázók legénysége
leereszkedett a lankán. Ezúttal nem ugrottak, mint a földre szállást
követő művelet során, hanem azzal a hernyóforma mozgással
közeledtek, amit Barlennanék nemrégiben még a helyváltoztatás
egyetlen módjának ismertek – mielőtt még a Peremvidékre
merészkedtek volna. Ennek ellenére tekintélyes iramban haladtak a
jövevények, és csakhamar dobótávolságba kerültek – a tengerészek
borúlátóbb elemeinek megállapítása szerint –, mire lement a nap. Ek-
kor megálltak, és megvárták, míg megvirrad; a két hold épp elegendő
fényt adott, mindkét fél láthatta, hogy a másik nem ragadtatja magát
semmiféle gyanús mozdulatra. Napkeltével folytatták az
előnyomulást, míg a legelöl haladó új jövevény egyméternyire meg
nem közelítette a legközelebbi tengerészt, a társai pedig vagy egy
méterrel hátrább maradtak. A különítmény láthatólag fegyvertelen
volt, és Barlennan elébük ment – előzőleg azonban utasította két
tengerészét, hogy a videokészüléket állítsák be pontosan a találkozó
helyére.
A vitorlázópilóta nem vesztegette az időt: amint Barlennan odaért,
megszólalt. A kapitány egyetlen szavát sem értette. Néhány mondat
után a szónok is rájött erre; elhallgatott, majd a következő pillanatban
valamivel lassabban és hall-hatólag más nyelven folytatta. Barlennan
nem akarta az időt hasztalan találgatásra fecsérelni, úgyhogy ezúttal
szavakkal adta a másik tudtára, hogy nem érti. Amaz – Barlennan
nagy meglepetésére – nyomban átváltott a tengerészek nyelvére;
lassan beszélt, a kiejtése sem volt jó, de érthető volt, amit mondott.
– Régóta nem hallottam a te nyelvedet – mondta az idegen. –
Remélem, érthetően beszélek. Érted, amit mondok?
– Eddig tökéletesen – felelte Barlennan.
 – Helyes. Én Reejaaren vagyok, Marreninek, a Külső Kikötők
Tisztjének tolmácsa. Megbíztak, hogy derítsem ki, kik vagytok,
honnan jöttök, és milyen céllal hajóztok e szigetek körül.
– Kereskedelmi úton vagyunk, nincs meghatározott úticélunk. –
Barlennannak esze ágában sem volt említeni kapcsolatát a másik
világ lakóival. – Nem tudtunk ezekről a szigetekről; távolodni
igyekeztünk a Peremtől, mert épp elegünk van belőle. Ha kereskedni
akartok velünk, szívesen ráállunk; ha nem, csak azt kérjük,
engedjetek utunkra.
– Ezen a tengeren a mi hajóink és siklógépeink kereskednek,
sosem láttunk mást – felelte Reejaaren. – Egy dolgot nem értek. Az a
messze délről idevetődött kereskedő, akitől a nyelveteket
megtanultam, azt mondta, az ő országa a tenger túlsó partján terül el,
a nyugati szárazföldön. Tudjuk, hogy a mi óceánunkról nincs átjáró
innen a jéghez; és ti mégis észak felől közeledtek, amikor
megpillantottunk benneteket. Ez arra vall, hogy végigszimatoltátok
ezt a tengert, és földet kerestetek. Hogy vág ez egybe a meséddel? Mi
nem szeretjük a kémeket.
– Északról jöttünk, és a mi tengerünk meg a ti óceánotok között a
szárazföldön keltünk át. – Barlennannak nem volt ideje hihető hazug-
ságot kisütni, bár jól tudta, hogy az igazság alighanem hihetetlen
lesz. Reejaarenen meg is látszott, hogy a feltevés helytálló.
– A ti hajótokat nyilvánvalóan nagy szerszámokkal készítették,
amilyen nektek nincsen. Tehát hajóépítő műhely kellett hozzá, és
olyan ettől az óceántól északra nincs. Azt akarod velem elhitetni,
hogy szétszedtétek a hajót, és oly rengeteg szárazföldön
átvonszoltátok?
– Igen. – Barlennan úgy érezte, megtalálta a megfelelő kibúvót.
– Hogyan?
– Ti hogyan repültök? Sokan ezt nem hinnék el. – A tolmács
magatartása alapján a kérdés nem volt annyira jó, mint Barlennan
remélte.
– Igazán nem kívánhatod, hogy erre válaszoljak. A közönséges
területsértőket talán eltűrjük; de a kémekkel könyörtelenül elbánunk.
A kapitány igyekezett menteni, ami menthető.
– Nem is vártam, hogy válaszolj rá. Mindössze igyekszem
tapintatosan rámutatni, hogy talán neked sem illett volna
megkérdezned, hogyan keltünk át a szárazföldön.
– De mennyire hogy megkérdezem! Idegen, te nem fogod fel a
helyzetedet. Lényegtelen, hogy te hogyan vélekedel felőlem, de az
már annál lényegesebb, hogy én hogyan vélekedem felőled.
Egyszerűbben kifejezve: ha szépszerével szabadulni akartok, meg
kell győznöd arról, hogy ártalmatlanok vagytok.
– De hát hogyan árthatnánk nektek, egy szál hajó legénysége?
Miért féltek tőlünk annyira?
– Nem félünk tőletek! – csattant a határozott válasz. – És hogy mi
kárt tehettek? Egyetlen személy is – hát még egy egész hajó
legénysége! – értékes információ birtokába juthat, amelyet mi nem
akarunk közkinccsé tenni. Tudjuk természetesen, hogy a barbárok
csak úgy tanulhatnák meg a repülés tudományát, ha nagyon alaposan
elmagyaráznák nekik; ezért nevettem a kérdéseden. De azért jobb, ha
vigyáztok magatokra !
Barlennan semmiféle nevetést nem észlelt, és baljós sejtelmei
támadtak a tolmácsról és népéről. Úgy vélte, az lesz a legokosabb, ha
látszólag enged, de csak a fele igazságot mondja el.
– Segítséget kaptunk a hajó átvontatásában – mondta, és
igyekezett, hogy a hangja durcás legyen.
– A sziklahajigáló városlakóktól? No, ugyancsak nagy lehet a
rábeszélőképességed. Mi még csak lövedékeket kaptunk tőlük,
semmi mást. –Barlennan megkönnyebbülésére Reejaaren nem firtatta
tovább a kérdést. Sürgetőbb ügyekre fordította a szót. – Most tehát itt
vagytok, és kereskedni akartok velünk. Miféle csereárutok van? És
persze le akartok menni valamelyik városunkba?
Barlennan megszimatolta a csapdát, és ennek megfelelően
válaszolt:
– Itt akarunk kereskedni, vagy bárhol, ahol óhajtjátok; de nem
szívesen távolodnánk el a tengertől. Pillanatnyilag nincs más
csereárunk, csak egy rakomány élelmiszer a földszorosból, és olyat ti
már a repülő masináitok segítségével bizonyára bőven szereztetek.
– Élelmet rendszerint el lehet adni – felelte diplomatikusan a
tolmács. – Hajlandók vagytok most a cserére, mielőtt közelebb
kerülnétek a tengerhez?
 – Mint mondtam: ha szükséges; habár nem látom, miért volna
szükséges. Nem jutnánk nagyon messze, és utolérnének a repülő
masináitok, ha a beleegyezésetek nélkül akarnánk elhagyni a partot,
igaz?
Lehet, hogy Reejaaren gyanúja alábbhagyott, de ez az utolsó
kérdés új életre keltette.
– Talán utolérnénk, de ez nem az én dolgom. A döntés
természetesen Marreni kezében van, de alighanem itt kell
könnyítenetek a hajótok terhén. A kikötővámot mindenképpen le kell
rónotok.
– Kikötővámot? Hol itt a kikötő? És nem is szálltunk partra,
hanem partra vetett az ár.
– Idegen hajóknak mindenképp meg kell fizetniük a kikötővámot.
Hadd hívjam fel a figyelmedet, hogy a vám összegét a Külső Kikötők
Tisztje szabja meg, aki az én tájékoztatásom alapján fog megítélni
benneteket. Helyénvaló volna hát egy kis udvariasság.
Barlennan nehezen fékezte haragját, fennhangon azonban csak
annyit mondott, hogy Reejaa-rennek igaza van. Ezt a véleményét
hosszasan fejtegette, és láthatólag sikerült is a haragvó tolmácsot
némileg megengesztelnie.
Mindenesetre további fenyegetőzés nélkül távozott.
Két társa elkísérte; a többiek ott maradtak. A többi siklórepülő
személyzete gyorsan megragadta az összecsukható szerkezethez
erősített két kötelet, és meghúzta. A kötelek hihetetlenül rugalmasak
voltak, igen hosszúra nyúltak, és a kampók beleakaszkodtak a
siklórepülő orrába. A repülőt akkor eleresztették, és a kötél vissza-
pattant eredeti hosszúságára, a vitorlázórepülőt pedig felbocsátotta.
Barlennan nyomban heves vágyat érzett az ilyen rugalmas kötél
után. Meg is mondta, és Dondragmer mélységesen együtt érzett vele.
Hallotta az egész beszélgetést, és osztozott kapitányának a Külső
Kikötők Tisztje tolmácsa iránti érzelmeiben.
– Kapitány úr, azt hiszem, móresre taníthatnánk ezt a fickót.
Megpróbáljuk?
– Nagyon szeretném, de nem hiszem, hogy tanácsos volna, ha
magunkra haragítanánk, míg jó messze nem járunk innen. Nem
szeretném ha akár most, akár máskor a Bree-re potyogtatnák a
dárdáikat.
– Nem akarom én megharagítani, csak megijeszteni. „Barbárok"?
Ezt még megkeserüli! Minden attól függ, tudják-e a Repülők, hogyan
működnek ezek a masinák, és megmondják-e nekünk is?
– Valószínűleg tudják, hacsak el nem felejtették még, hiszen
annyival különb repülőgépeik vannak...
– Nem baj, az még jobb a tervemhez.
– ...de azt már nem tudom, hogy megmondják-e. Most már
valószínűleg maga is tudja, mit remélek én ettől az expedíciótól;
minél többet meg akarok tanulni a Repülők tudományából. Ezért
akarok odaérni a rakétájukhoz a Középpont közelében; maga Charles
mondta, hogy a legfejlettebb tudományos felszerelésükkel van
megrakva. Ha megszerezzük, nem lesz tengeri vagy szárazföldi
kalóz, aki Bree-nek akár a közelébe merészkedne, és kikötővámot
sem fizetünk soha többé. Azután már mi diktálunk mindenkinek.
– Sejtettem.
– Ezért nem tudom, elárulják-e, amire maga kíváncsi; lehet, hogy
megsejtették, mi jár az eszemben.
– Talán már kapitány úr is túlságosan gyanakvó lett. Kérte valaha
már azt a tudományos információt, amit el akar lopni?
– Igen; és Charles azt mondta, nehéz volna megmagyarázni.
Talán igaza is volt; talán ő maga sem tudja. De ezekről a
siklórepülőkről azért megkérdezném valamelyiküket; szeretném
látni, amint Reejaaren a porban kúszik előttünk.
– Mit forgat az eszében?
Dondragmer elmagyarázta. A kapitány kezdetben kétkedett, de
aztán egyre jobban fellelkesült; végül kettesben elindultak a rádiók
felé.
 13. NYELVBOTLÁS

Szerencsére Reejaaren jó néhány napig nem mutatkozott. A

többiek ott maradtak; négy-öt vitorlázórepülő mindig ott kerengett a
Bree fölött, és néhány szigetlakó a kilövőszerkezet mellett
gubbasztott a dombtetőkön. A repülő masinák száma nem változott
észrevehetően, de a dombtetőkön mind sűrűbb lett a nép. Odafent a
földlakók lelkesen csatlakoztak Dondragmer tervéhez, sőt, mint
Barlennan sejtette, nagy élvezetüket lelték benne. Néhány tengerész
nem tudta kellő gyorsasággal elsajátítani a szükséges tudnivalókat;
ezeket bizonyos értelemben ki kellett hagyni a tervből, de még ők is
felfogták a helyzetet, és Barlennan bizonyos volt benne, hogy a
kívánt hatás érdekében ők is megteszik majd a magukét. Egyelőre a
törött árbocokat javíttatta velük, úgyhogy ez a hajóhoz kötötte őket.
A terv érlelődött, és jóval mielőtt a tolmács visszatért volna, be is
gyakorolták, s maguk a tisztek is már türelmetlenül várták, mikor
próbálhatják ki. Dondragmer azonban nem mozdult a rádiótól, mert
másfajta tervet is készített Néhány napig fékezték magukat, de aztán
a kapitány meg az első tiszt egy délelőtt felballagott a domboldalon a
kikötött siklórepülőkhöz, és szentül elhatározták, hogy a
gyakorlatban is kipróbálják az elgondolást, noha egymásnak egy
szóval sem említették ebbéli szándékukat. Az idő már rég kitisztult,
csak az örök meszklini tengeri szél fújt, segítette és akadályozta is a
repülést. Ezúttal nyilvánvalóan segíteni akart; a siklórepülők
rángatták kábelüket, mint a türelmetlen élőlények, és a mellettük álló
kezelőszemélyzet a környező bokrokba kapaszkodott, hogy ha kell,
ezzel is hatásosabban tudják visszafogni a tartóköteleket.
Barlennan és Dondragmer addig közeledett a masinákhoz, míg
élesen „Megállj!"-t nem kiáltott valaki. Nem tudták, ki adta a
parancsot, sem azt, hogy mi a rangja, mert semmiféle rangjelzést nem
viselt; de tervük megvalósítása érdekében nem vitatkoztak.
Megálltak, és harminc-negyven méterről vették szemügyre a gépet,
míg az őrök ugyancsak harciasán méregették őket. Reejaaren dölyfös
magatartása, úgy látszik, nem volt ritka jellemvonás honfitársai
között.
– Csodálkoztok, barbárok szólalt meg az egyik őr rövid hallgatás
után. – Ha azt hinném, bármit megtudhattok a gépeinkről nézelődés
útján, kényszerítenélek, hogy hagyjátok abba. így csak annyit
mondhatok, hogy nagyon együgyű látvány vagytok. – Barlennan
nyelvén beszélt; kiejtése megközelítette a tolmácsét.
– Nemigen van mit tanulni a gépeitekről. Könnyebben
megbirkózhatnátok a széllel a jelenlegi helyzetben, ha csürőlapot is
alkalmaznátok. Miért nem inkább azzal foglalkoztatjátok az
embereiteket, hogy átalakítsák a gépeiteket?
– Barlennan angolul mondta a „csürőlapot", mivel az ő
nyelvükben erre nem volt szó. A másik magvarázatot kért; amikor
megkapta, egy pillanatra megrendült a gőgje.
– Láttál már siklórepülőt? Hol?
 – Soha nem láttam még ilyen repülő gépezetet – felelte Barlennan.
Kijelentése fedte ugyan az igazságot, csak a hangsúly volt
megtévesztő. – Sohasem jártam még ilyen közel a Peremhez, és ezek
az ingatag tákolmányok alighanem ösz-szeroskadnának a többletsúly
alatt, ha délebbre próbálnátok felrepíteni őket.
– Hogyan... – kezdte az őr, de el is hallgatott nyomban: rádöbbent,
hogy civilizált lény nem így viselkedik barbárokkal. Egy pillanatig
azon morfondírozott, mi is volna itt a megfelelő magatartás; aztán
elhatározta, hogy a probléma megoldását átruházza feletteseire. –
Reejaarent bizonyára érdekelni fogja minden apróbb változtatás, amit
ajánlhatsz. Talán még a kikötővámodat is csökkenti, ha kellő
értékűnek ítéli a javaslatot. Addig azonban azt ajánlom, tartsátok
távol magatokat a gépeinktől! Esetleg felfedezitek valami értékesebb
tulajdonságukat, és akkor sajnálattal kénytelenek leszünk benneteket
kémnek tekinteni.
Barlennan és első tisztje nem vitatkozott; visszatértek a Bree-re.
Nagy megelégedéssel töltötte el őket az elért hatás. A beszélgetést
részletesen ismertették a földlakóval.
– Hogyan reagált arra a célzásra, hogy van olyan vitorlázógépetek,
amely a 200 G-s térben is fel tud szállni?-érdeklődött Lackland. –
Gondolod, hogy elhitte?
– Nem tudom. Azt hiszem, úgy érezte, túlságosan sokat mond,
vagy túlságosan sokat hall, úgyhogy félretett minket, míg vissza nem
tér a főnöke. De azt hiszem, a megfelelő csapáson indultunk el.
 Lehet, hogy Barlennan helyesen ítélte meg a helyzetet – annyi
azonban bizonyos, hogy a visszatérő tolmács viselkedése nern erről
árulkodott. Amikor leereszkedett a domboldalon, nem ment el rögtön
a Bree-hez, az őr ugyanis valószínűleg beszámolt előbb a
beszélgetésről. Reejaaren azonban ezt nem említette.
– A Külső Kikötők Tisztje úgy határozott, egyelőre feltételezi,
hogy békés szándékkal jöttetek – kezdte. Természetesen
megszegtétek szabályainkat, amikor engedély nélkül szálltatok
partra, de tudja, hogy a kérdéses időpontban nehéz helyzetbe
kerültetek, és elnézi vétségeteket. Felhatalmazott, hogy szemléljem
meg rakományotokat, és határozzam meg a szükséges kikötővám és
bírság összegét.
– A tiszted nem akarná maga is megnézni a rakományunkat, és
esetleg elfogadni hálánk apró zálogát a szívességéért? – Barlennan
igyekezett a gunyorosságot elnyomni a hangjában. Reejaaren a
mosolynak megfelelő gesztussal válaszolt:
– Dicséretes a magatartásod, és bizonyára igen jól boldogulunk
majd egymással. Sajnos, elöljáróm a szigetvilág egy másik szigetén
van elfoglalva, és csak sok nap múlva jön el. Ha akkor még itt
lennétek, bizonyára örömmel elfogadja ajánlatodat. Addig is
nekiláthatunk a dolgunknak.
Reejaaren dölyfének nyoma veszett, amikor elmerült a Bree
rakományának vizsgálatában, sőt, öntudatlanul olyan információkhoz
juttatta Barlennant, amelyektől tudatosan a világ minden kincséért
sem vált volna meg. Szavai természetesen igyekeztek fitymálni
mindent, amit látott; szüntelenül hangoztatta mindeddig láthatatlan
főnöke „irgalmasságát". Mindenesetre jókora mennyiséget
eltulajdonított a „fenyőtobozokból", amelyeket a földnyelven át tett
útjukon szereztek. Pedig az itteniek könnyen tudtak volna ilyesmit
szerezni, hisz a távolsággal könnyen megbirkóztak a vitorlázórepülők
– mi több, a tolmács néhány megjegyzéséből kiderült, hogy ismerik
annak a vidéknek a bennszülötteit. Ha tehát Reejaaren értékesnek
tartja ezt a termést, nyilvánvaló, hogy a földnyelv „barbárjaivál" nem
mernek kikezdeni a tolmács fensőbbségesen kulturált honfitársai, és
hogy valójában nem is annyira a teremtés urai, mint amennyire el
szeretnék magukról hitetni az idegenekkel. Vagyis: az első tiszt terve
sikerrel kecsegtet, hiszen a tolmács valószínűleg mindenre hajlandó,
csak ne kerüljön hátrányos helyzetbe a Bree „barbár" legénységével
szemben. Barlennan kedve ugyancsak felvidult; úgy érezte, pórázon
vezetheti Ree-jaarent, mint egy ternee-t. Minden ügyességét latba
vetette hát, és a legénység megfelelő módon segédkezett.
Mihelyt lerótták a bírságot, a domboldalból csak úgy zúdultak
lefelé a szemlélők; bebizonyosodott, hogy a fenyőtobozhoz
hasonlatos termést valóban nagyra becsülik. Barlennan kezdetben
nem szívesen vált volna meg az egész rakománytól, mert remélte,
hogy hazájában igen magas árat kérhet el érte; de azután eszébe
jutott, hogy hazafelé menet úgyis át kell megint haladniuk a fenyves
vidéken.
 A vásárlók nagy része maga is hivatásos kereskedő volt, és
bőségesen hozott magával csereárut. Akadt közötte élelmiszer is, de a
legénység a kapitány parancsára erre ügyet sem vetett. A kereskedők
ezt természetesnek találták; végtére is, tengeren túli kalmár szemében
az ilyesmi jószerint értéktelen, hisz útra való eleséggel bőségesen
ellátja az óceán, a romlandó élelmiszerek pedig nem bírnák ki az utat
hazáig. A tartós „fűszer"-félék alkottak csupán kivételt, ilyesmit
pedig nem kínáltak a helybeli kereskedők.
Néhányuk azonban érdekes árut ajánlott. Volt közte kötél is, kelme
is, ami Barlennant ugyancsak érdekelte, és meg is lepte, hogy
ilyesmit is tartalmaz a kínálat. A kelmét kínáló árussal maga alkudott.
A kapitány hosszasan tapogatta ezt a hihetetlenül vékony és még
hihetetlenebbül erős szövedéket, míg elhitte végre, hogy szakasztott
ugyanaz az anyag, amilyenből a vitorlázórepülők szárnya készül Az
árustól megtudta, hogy a látszat ellenére ez igenis szőtt anyag, a
rostja növényi eredetű – a ravasz kalmár érinél többet nem volt
hajlandó elárulni róla –, és a kész szövetet egy bizonyos folyadékban
áztatják, amely a szálakat részben feloldja, és az anyag hézagait ily
módon kitölti.
– Tehát az anyag tökéletesen ellenáll a szélnek? Azt hiszem, otthon
ezt jól el tudnám adni. Gyakorlati célokra, például tetőnek aligha elég
erős, de díszítő célra valószínűleg megfelel, különösen a színes
változata. Bevallom, habár jó kereskedő sose tesz ilyet, hogy a
szigeten nem láttam még ennél megfelelőbb árucikket.
 – Hogy nem elég erős? – Nem is a kereskedő méltatlankodott,
hanem maga Reejaaren. Ezt a kelmét sehol máshol nem készítik, és
ez az egyetlen olyan anyag, amely "elég erős és elég könnyű, hogy a
siklógépeink szárnyát ebből készítsék. Ha veszel belőle,
természetesen csak kisebb tekercseket kaphatsz, ami arra a célra nem
felel meg. Csak a bolond alkalmazna varrást egy repülőszárnyon.
– No persze – helyeselt buzgón Barlennan. –Gondolom, ezt a
kelmét csak itt lehet szárnynak használni, ahol annyira kicsi a súly.
Hidd el, magasabb szélességen merőben alkalmatlan volna efféle
célra. Ha olyan erős a szél, hogy bárkit felemel, nyomban
foszlányokra tépné, mihelyt a levegőbe emelkedett. – Barlennan
majdhogy szó szerint nem idézte egyik emberi barátja szavait, aki azt
magyarázta, miért nem látni délebbre fekvő vidéken
vitorlázórepülőket.
– Természetesen a mi szélességünkön igen kicsi a siklógépek terhe
– helyeselt Reejaaren. – Semmi értelme nem volna erősebbre építeni;
csak a súlya növekedne.
Barlennan arra a következtetésre jutott, hogy ellenfele a szellemi
párbajra nincs nagyon jól felfegyverezve.
– Mi sem természetesebb – helyeselt. – Gondolom, ahol ilyen
viharok járnak, a hajóitok nyilván erősebbek. Azokat is behajítja a
szél a szárazföldre, mint az enyémet? Sosem láttam még a tengert
ilyen magasra emelkedni.
 – Vihar közeledtével megtesszük a szükséges óvintézkedéseket. A
tenger csak ezeken a kis súlyú szélességeken emelkedik ilyen
magasra, már amennyire megfigyeltem. A mi hajóink, mint látom,
voltaképpen nagyon hasonlatosak a tiéd-hez, csak a fegyverzetünk
eltérő. A tieteket nem ismerem. Kétségtelenül úgy találták a hadifilo-
zófusaink, hogy ilyen szélességnél az nem volna megfelelő. Nagy kár
érte a hajótokat a ciklonban, amely ide sodort benneteket?
– Meglehetősen – lódított Barlennan. – Milyen a ti hajótok
fegyverzete?
Egy pillanatig sem számított rá, hogy a tolmács válaszol a
kérdésre, legfeljebb arra, hogy ismét felöld minapi dölyfös modorát.
Reejaaren azonban ezúttal meglepően nyájasnak és segítőkésznek
bizonyult. Felkurjantott a dombtetőre az őrségnek, s az egyik ember
hamarosan meg is jelent az alkudozás színhelyén, ollójában különös
tárggyal.
Barlennan természetesen sosem látott még íj-puskát, sem egyéb
lőfegyvert. Kellő hatással volt rá, amikor Reejaaren gyors
egymásutánban három tizenöt centis, kvarchegyű nyilat röpített vagy
negyvenméternyire, egy növény kemény törzsébe. Már nem
csodálkozott a tolmács előzékenységén; ilyen fegyver holt súly
volna, mire a Bree útja egynegyedét megteszi hazafelé. Inkább
kísérletképpen ajánlotta csak fel Barlennan, hogy megveszi az egyik
íjpuskát; a tolmács pedig egyszerűen neki ajándékozta, egy köteg
nyílvesszővel egyetemben. Ez pontosan megfelelt a kapitány
céljainak. Ezúttal örült, hogy ostobának nézik; módfelett hasznos
volt.
Hihetetlen mennyiségű repülőszárnykelmére tett szert – Reejaaren
vagy megfeledkezett róla, hogy kisebb tekercsekben adja, vagy már
nem tartotta szükségesnek –, jócskán vett ruganyos kötelet is, és
annyi helyi terméket, hogy a Bree jóformán megtelt, épp csak a napi
teendők ellátására maradt hely a fedélzeten, és megfelelő mennyiségű
élelmiszernek a tárlókban. Barlennan viszont túladott minden
nélkülözhető holmiján, csak a lángszórókat tartotta meg. Reejaaren
ezeket nem is említette, hisz úgy tudta, megsérültek a viharban, habár
nyilvánvalóan felismerte fegyver voltukat. Barlennannak motoszkált
olyasmi az agyában, hogy ad egyet a tolmácsnak, természetesen
muníció nélkül, de még idejében ráébredt, hogy akkor meg kellene
magyaráznia a fegyver működési elvét, sőt a gyakorlatban is
bemutatni. Márpedig erről szó sem lehetett; ha ezek itt nem ismerik a
fegyvereit, ő aztán nem fogja velük megismertetni, ha meg igen, nem
akarta, hogy hazugságon kapják. Őrizze csak meg a jó hangulatát
Reejaaren.
A cserebere végeztével a helybeliek szétszéledtek; végül csak a
siklógépek és kezelőik maradtak a, színen, az őrség jó része lent
ácsorgott a hajó körül, mindössze néhányan maradtak posztjukon a
masinák mellett. Barlennan az előzők közt találta a tolmácsot is, mint
rendesen; kötetlenül elbeszélgetett a tengerészekkel. Ezek azután
beszámoltak róla, hogy Reejaaren a várakozásnak megfelelően
óvatosan igyekezett kiszedni belőlük, tud-e az ő népük repülni. A ten-
gerészek – szerepük szerint – semleges válaszokat adtak, amelyek
azonban „véletlenül" a légmozgástan meglehetős ismeretéről
árulkodtak. Óvakodtak persze elárulni, mily friss keletűek ezek az
ismeretek – s a forrásukról sem nyilatkoztak. Barlennan ekkor már
nagyjából bizonyos volt benne, hogy a szigetlakók – vagy legalábbis
hivatalos képviselőjük – azt hiszik, hogy az Övéi tudnak repülni.
– Nincs több csereárum – mondta végül Barlennan, mihelyt
sikerült magára vonnia Reejaaren figyelmét. – Azt hiszem, a díjakat
is leróttuk. Van valami ellenvetésetek, ha el akarunk menni?
– Hova készültök?
– Délnek, ahol normálisabbak a súlyviszonyok. Egyáltalán nem
ismerjük ezt az óceánt, csak néhány kalmárunktól kaptunk kósza
híreket, akik átkeltek a szárazföldön. Szeretném kissé jobban
megismerni azt a vidéket.
– Jól van. Mehettek kedvetekre. Kétségtelenül találkoztok majd a
mieinkkel útközben, magam is leruccanok néha délre. Óvakodjatok a
viharoktól. – A tolmács, aki most már maga volt a szívélyesség, a
domboldal felé fordult. – Még találkozunk a parton – szólt vissza. –
A fjordnak az a része, ahol kikötöttetek, valószínűleg kikötőrangra
emelkedik, és meg akarom szemlélni. – Majd folytatta útját a
vitorlázórepülők felé.
Barlennan visszatért hajójához, és épp meg akarta parancsolni,
hogy azonnal induljanak útnak a tenger felé – a szerzett árukat még a
csere folyamán berakodták –, amikor rádöbbent, hogy a siklók által
lehajigált karók most is az útjukat állják. Egy pillanatra arra gondolt,
visszahívja a szigetlakót, és megkéri, hogy szedesse ki az akadályt;
de aztn meggondolta magát. Nem volt abban a helyzetben, hogy
követelésekkel álljon elő, és Reejaaren a kérés hallatán megint csak
elővenné dölyfös magatartását. A Bree legénysége majd kiássa magái
a bajból.
A fedélzeten ki is adta a megfelelő parancsot, s előkerültek megint
a vágószerszámok, de Dondragmer félbeszakította a készülődést.
– Örömmel látom, hogy ez a munka nem bizonyult elfecsérelt
időnek – mondta.
– Micsoda? – kérdezte a kapitány. – Tudom, hogy az elmúlt
negyven-ötven nap során valamiben mesterkedett, de annyi dolgom
volt, hogy nem értem rá utánanézni, mi az. Magunk is lebo-
nyolítottuk az árucserét. És maga közben mit csinált?
– Akkor jutott eszembe a dolog, amikor itt elakadtunk; kapitány úr
mondott valamit a Repülőnek holmi gépezetről, amely kihúzza a
karókat – ez adta az ötletet. Később megkérdeztem őket, van-e ilyen
gép, ami nem túlságosan bonyolult, hogy mi is megérthessük, és egy
kis gondolkodás után egyikük azt mondta, van. Elmondta, hogyan
kell elkészíteni, és azóta azzal foglalkoztam. Ha egy háromlábat
szerelünk az egyik karóhoz, meg is mutatom mindjárt, hogyan
működik.
 – Miféle gépezet az? Azt hittem, a Repülők valamennyi gépe
fémből készül, amit mi nem tudunk megmunkálni, mert amelyik
kellően kemény, annak a megmunkálásához túlságosan sok hő kell.
– Ez az. – Az első tiszt két tárgyat mutatott. Az egyik egészen
egyszerű széles csigaszerkezet volt, rajta kampó. A másik hasonló, de
dupla, pecekforma fogak álltak ki mindkét kerék kerületén. Magukat
a kerekeket keményfa hasábból faragták, aztán összeillesztették.
Akárcsak az első csigaszerkezeten, ezen is kampó volt; ezenkívül
bőrszíjat fűztek át mindkét kerék fölött egy vezetőgyürűn, a szíjakat a
fogaknak megfelelően kilyuggatták, a végüket pedig összecsatolták,
hogy folytatólagos dupla hurkot képeztek. A meszkliniták semmit
sem tudtak kiokoskodni az egész szerkentyűből, még Dondragmer
sem tudta elképzelni, hogy egyáltalán működni fog. Oda vitte az
egyik rádió elé, és kiteregette a fedélzeten.
– Jól van összerakva? – kérdezte.
– Igen, és ha a szíj elég erős, működnie kell – hangzott a felelet. –
A szimpla csigaszerkezet kampóját ahhoz a karóhoz kell erősíteni,
amelyet ki akartok húzni; bizonyára meg tudjátok csinálni kötéllel. A
másik csigát pedig a háromláb tetejére kell erősíteni. Azt már
elmondtam, hogy azután mi a teendő.
– Igen, tudom. Arra gondoltam, hogy sok időbe telik megfordítani
a gépezetet, amikor már szorosan fel van húzva; inkább
kicsatolhatnám a csatot, és újra befűzném a szíjat.
 – Ez is jó, ha közben nem emeltek olyan súlyt, amit alá kell
támasztani – felelt a földlakó. – Okos gondolat, Don.
A legénység nyomban elindult az eredeti karócsoport felé, de
Barlennan megparancsolta, hogy várjanak.
– A csatornát, amit ástunk, kevesebb állja el. Don, nem mondta a
Repülő, mennyi ideig tart, míg a szerkezettel kihúzzuk őket?
– Nem tudta biztosan, mert nem tudja, milyen mélyre hatoltak a
karók, sem pedig, hogy milyen sebességgel tudjuk hajtani a gépet; de
úgy gondolja, egy-két nap megy rá mindegyikre. Gyorsabb, mintha
elfűrészelnénk őket.
– De még annál is gyorsabban megy, ha befejezzük a csatornát,
miközben maga kellő számú emberrel kihúzza a csatornát elzáró
karókat. Különben milyen néven nevezte a Repülő a szerkezetet?
– Differenciál-csigasornak mondta. A második szó érthető, de az
elsőt nem tudom lefordítani.
– Én sem. Hát akkor legyen differenciál. No, munkára: a maga
emberei a csigasorhoz, az enyémek a csatornához!
A legénység lelkesen nekilátott. Elsőnek a csatorna készült el,
mert hamar kiderült, hogy a legénység nagy része áshat. A
csigasornál két tengerész váltogatta egymást néhány perces idő-
közökben; ennyi elég is volt, hogy a karók lassan kiemelkedjenek a
mederből. Barlennan megelégedésére a hegyük is velük jött, úgyhogy
a művelet végeztével nyolc, igencsak veszedelmesnek látszó dárda
birtokosának mondhatta magát. Az ő népe nem értett a kő
megmunkálásához, ezért Barlennan igen nagyra becsülte a kvarc
dárdahegyeket.
Mihelyt leküzdötték az akadályt, viszonylag rövid utat kellett
megtenniük a tóig; itt aztán megálltak, hogy a Bree-t összerakják
eredeti formájára. Gyorsan végeztek a munkával – most már igen
nagy jártasságra tett szert a legénység ebben a műveletben –, és a
hajó megint aránylag mély vízen úszott. A földlakók odafent meg-
könnyebbülten felsóhajtottak. Mint kiderült: korán.
A vitorlázórepülők egész idő alatt ide-oda siklottak a Bree fölött.
Nem lehetett tudni, meglepi-e legénységüket a karók eltávolításának
módja – semmi sem vallott rá. Barlennan természetesen remélte,
hogy mindent láttak, és ezt az információt is csatolták az ő népének
nagyszerű képességeiről alkotott véleményükhöz. Nem volt
meglepve, amikor a fjord torkolatának közelében tucatnyi
vitorlázórepülő várta őket – megparancsolta a kormányosnak, hogy
ott vigye parthoz a hajót. Talán észreveszik a szigetlakók, hogy
épségben megszerezte a dárdákat.
Amikor a Bree néhány méternyire a parttól horgonyt vetett,
Reejaaren üdvözölte őket elsőnek:
– Tehát vízre bocsátottátok megint a hajótokat? A helyetekben nem
szeretnék a szárazföldtől messze viharba kerülni.
– Igazad van – helyeselt Barlennan. – Ismeretlen tengerekkel az a
baj, hogy az ember nem tudja, hányadán áll, ha vihar tör ki. Talán el-
mondanád, merre találunk ezeknek a vizeknek mentén földet? Vagy
van talán térképetek, amit nekünk adnátok? Már előbb is kérhettem
volna.
– A szigetekről készített térképeink természetesen titkosak –
hangzott a válasz. – De negyvenötven nap múlva kiértek a szigetek
közül, és akkor néhány ezer napi hajózásra délnek nincs szárazföld.
Nem tudom, milyen gyors a hajótok, úgyhogy nem tudom
megbecsülni, mikor fogtok odaérni. Először csak szigetekkel
találkoztok, azután annak a földnek a tengerpartja, amelyen
átkeltetek, keletnek kanyarodik, és ha tartjátok a déli irányt, meg is
találjátok, körülbelül a... – És itt olyan kifejezést használt, amely
földi viszonylatban a mintegy 45 G-s szélességnek felel meg. – Sokat
mesélhetnék nektek annak a partnak az országairól, de ahhoz sok idő
kellene. Most csak annyit mondok, hogy szívesebben kereskednek,
mint verekednek, habár nyilván lesz köztük, aki igyekszik majd nem
fizetni az áruért.
– Lesz, aki kémnek néz minket? – kérdezte nyájasan Barlennan.
– Természetesen, habár kévésüknek van olyan titka, amit érdemes
ellopni. Inkább ők próbálják majd ellopni a tieiteket, ha feltételezik,
hogy van titkotok. Nem ajánlom, hogy ott a repülésről beszéljetek.
– Nem is akarunk – biztosította Barlennan, nehezen leplezett
vidámsággal. – Köszönjük a jó tanácsot és a tájékoztatást. –
Parancsot adott a horgonyfelvonásra, és Reejaaren csak ekkor
pillantotta meg a kenut, amely élelmiszerrel megrakva ismét a kötél
végén himbálózott.
 – Ezt már észre kellett volna vennem – mondta a tolmács. –
Hogyan szereztétek ezt a bennszülöttektől?
Barlennan ekkor követte el az első súlyos hibát a szigetlakókkal
való tárgyalás során.
– Ó, ezt magunkkal hoztuk; gyakran használjuk a készlet
szállítására. Mint láthatod, olyan az alakja, hogy könnyen lehet
vontatni. – Az áramvonalra vonatkozó elemi ismereteit Lacklandtől
szerezte, miután a kenu a birtokukba került.
– Ezek szerint a ti országotokban is építenek ilyen hajót? –
kérdezte kíváncsian a tolmács. – Ez igazán érdekes; én még sosem
láttam délen ilyet. Megnézhetném? Vagy nincs már időtök? Mi sosem
vesződtünk ilyenekkel.
Barlennan habozott. Gyanította, hogy az utóbbi megállapítás
szakasztott olyan manőver, amilyet ő maga szokott alkalmazni; de
nem látott benne semmi veszedelmet, ha enged a kérésnek, hisz
Reejaaren akármilyen alaposan szemügyre veszi a kenut, nem lesz
sokkal okosabb tőle. Végtére is a kenunak épp az alakja a legfon-
tosabb, és azt bárki láthatja. Közelebb vitte hát a Bree-t a parthoz, a
vontatókötélen maga után húzva a kenut, és a várakozó szigetlakó
felé taszította. Reejaaren az öbölbe vetette magát, és a kis hajó felé
úszott, amely egy arasznyi mély folyadékban megfeneklett. A
tolmács testének elülső része felívelt, hogy benézhessen a kenuba;
erőteljes, ollóban végződő karja a kis csónak oldalát tapogatta. Ez
közönséges fából készült, és rugalmasan engedett a nyomásnak; s
eközben a szigetlakó riadókiáltást hallatott, amire a magasban cirkáló
négy vitorlázórepülő nyomban a Bree felé lendült, és a szárazföldi
erők is készerilétbe helyezkedtek.
– Kémek! – süvített Reejaaren. – Hozd nyomban partra a hajódat,
Barlennan, ha ugyan ez a valódi neved. Ügyesen hazudozol, de most
a hazugságaid börtönbe juttatnak!
 14. BAJBAN A KENU

Barlennannak sokszor mondogatták süvölvény korában, hogy a

sok beszéd egyszer még olyan bajba viszi, amiből aztán semennyi
beszéddel nem tudja magát kimesélni. Pályafutása során többször is
vészjóslóan közelgett ennek a jóslatnak a beteljesülése, és
mindannyiszor megfogadta, hogy legközelebb óvatosabb lesz. Ezt
érezte most is, és ugyanakkor sértette az a tudat, hogy voltaképpen
nem tudja, mivel árulta el magát a szigetlakónak. Nem volt azonban
ideje hosszú elmélkedésbe bocsátkozni; itt cselekedni kellett,
méghozzá gyorsan. Reejaaren már parancsokat osztogatott a
vitorlázórepülök legénységének, hogy szögezzék a Bree-t a
mederhez, mihelyt gyanús mozdulatot tesz a nyílt tenger irányába, és
a parton a kilövőszerkezetek sorra bocsátották fel az utánpótlást.
Kedvező volt a szél is, úgyhogy a siklók addig maradtak fent, amíg
csak akartak. Barlennan a földlakóktól tudta, hogy a vitorlázók
valószínűleg nem képesek nagyon magasra felszállni – csak annyira,
hogy hatásosan dobhassák le a lövedékeket –, de messze volt a nyílt
tengertől, nem bízhatott a kedvező áramlatokban. Már volt alkalma
megbizonyosodni a siklók célzási képességéről, és nem bízta hajóját
a véletlenre.
Mint már annyiszor, most is egyik embere cselekedett, míg
Barlennan fontolgatott. Dondragmer felragadta a Reejaarentől kapott
íj puskát, beleillesztett egy nyílvesszőt, és szélsebesen a part felé
irányozta a fegyvert úgy, hogy egyetlen támasztékán nyugodva, a
hegye épp a tolmácsra irányult.
– Nono, Reejaaren! Rossz irányba tartasz. – A szigetlakó, aki
kifelé indult az öbölből, megtorpant; hosszú testéről folyadék
csöpögött, elülső felét visszafordította a hajó felé, hogy vajon mit
akar az első tiszt. Amit látott, semmiféle kétségre nem adott okot, de
Reejaaren egy pillanatig tétovázott; nem tudta, mi volna a legoko-
sabb ebben a helyzetben.
– Nyilván azt gondolod, hogy nem találnálak el, mert még sosem
bántam efféle jószággal. Nos, ha úgy tetszik, menj tovább. Magam is
kíváncsi vagyok, vajon tudok-e bánni vele. Mindenesetre okosan
tennéd, ha villámgyorsan elindulnál felém, mert különben még azt
találom hinni, hogy szökni próbálsz. Mozgás! – Az utolsó szó már
hatalmas ordítás volt, s ez véget vetett a tolmács tétovázásának.
Nyilván nem akarta kipróbálni, ért-e a fegyverhez az első tiszt vagy
sem, úgyhogy visszafordult, és kiúszott a Bree-hez. Lehet, hogy
megfordult a fejében, hogy lebukik úszás közben, de nem volt meg
hozzá a mersze. A metán még a hajónál is csak arasznyi mély volt, és
aligha nyújtott volna Reejaarennek védelmet egy nyílvessző ellen,
amelyet elegendő erővel hajítanak ahhoz, hogy negyvenméteres
röppálya végén nyolc centi mélységben behatoljon a fába. Reejaaren
ugyan nem ezekkel a kifejezésekkel fogalmazta meg magában a
dolgot, de nagyon is jól tudta, mire képesek ezek a lövedékek.
Felmászott a fedélzetre, és csakúgy rázta a düh meg a félelem.
 – Gondoljátok, hogy ez majd megment benneteket? – kérdezte. –
Csak még jobban elrontottátok a dolgotokat. A sikló repülőgépek
nyomban lecsapnak, ha mozdultok, akár a fedélzeten vagyok, akár
nem.
– Majd te megparancsolod, hogy ne csapjanak le.
– Semmi parancsomnak nem engedelmeskednek, amíg láthatólag a
hatalmatokban vagyok; ha volna haderőtök, ezt tudnátok magatok is.
– Sose volt dolgom katonákkal – vetette oda Barlennan.
Ismét magához ragadta a kezdeményezést, mint mindig, ha a
dolgok végre elindultak meghatározott irányba. – Nos, egyelőre hi-
szek neked. Egyszerűen itt kell hogy tartsunk, míg meg nem
egyezünk valahogyan ebben a csacskaságban a mi partraszállásunk
tekintetében – hacsak időközben el nem látjuk odafent azoknak a
siklóknak a baját. Kár, hogy nem hoztunk magunkkal valami
modernebb fegyvert.
– Abbahagyhatod a csacskaságaidat – vágott vissza a fogoly. –
Nincs nektek se más fegyveretek, mint a többi déli vad népnek.
Beismerem, egy darabig megtévesztettél, de az imént elárultad
magad.
– Miből gondolod, hogy hazudtam?
–Azt nem mondom meg. De nem tévedek; hogy nem tudod, ez is
csak azt bizonyítja. Jobban járhattál volna, ha nem tévesztesz meg
bennünket; akkor óvatosabban kezeltük volna titkos adatainkat, és
nem tudtál volna meg annyit, hogy most kénytelenek legyünk
ártalmatlanná tenni.
– És ha ezt az utolsó mondatot nem mondod el, még rávehettél
volna, hogy adjuk meg magunkat – vágott közbe Dondragmer –,
habár még ez sem biztos. No de most már mindegy. Az a kérdés,
hogyan szabaduljunk ezektől a nyavalyás vitorlázórepülőktől.
Semmiféle felszíni járművet nem látok, ami aggodalomra adna okot,
a partiaknak meg nincs más fegyverük, csak amit a földre szállt
vitorlázórepülőkből vettek. Úgy vélem, egyelőre a vitorlázókra kell
bízniuk a dolgot. – Dondragmer itt átváltott angolra. – Emlékszik
valamire, kapitány úr, amit a Repülőktől hallottunk, és hasznunkra
lehetne, hogy megszabaduljunk ezektől a nyavalyás masináktól?
Barlennan említette a siklók korlátozott magasságát a nyílt tenger
fölött, de azt egyikük sem tudta, hogy ez pillanatnyilag hogyan
lehetne hasznukra.
– Ellenük fordíthatnánk az íjpuskát. – Barlennan a maguk nyelvén
tette ezt a javaslatot, és Reejaaren leplezetlen gúnnyal fogadta.
Krendoranic, a Bree muníciós tisztje, aki a legénység többi tagjával
egyetemben feszült figyelemmel kísérte az eseményeket, már nem
viseltetett oly megvetően az ötlet iránt.
– Csináljuk! – mondta lelkesen. – Már a folyó menti falu óta
szeretnék valamit kipróbálni.
– Micsodát?
 – Nem hinném, hogy kapitány úr örülne, ha itt, a barátunk füle
hallatára beszélnék róla. Ha kapitány úr hozzájárul, inkább
megmutatnám.
Barlennan egy keveset tétovázott, de azután beleegyezett. Igaz,
nem csekély aggodalommal figyelte, amint Krendoranic kinyitja az
egyik lángtárlót, de a muníciós tiszt értette a dolgát. Fényellenálló
anyagba burkolt kis csomagot emelt ki a tárlóból – most már értették,
min mesterkedett esténként, amióta elhagyták a folyó menti nép
faluját.
A csomag csaknem szabályosan gömb alakú volt; nyilvánvalóan
hajításra szánták. Mint mindenki másra, Krendoranicra is mély hatást
tett ennek az új képességnek, a hajításnak felfedezése. Most azonban
még tovább fejlesztette az elgondolást.
Megfogta a csomagot, alaposan hozzáerősítette az íjpuska egyik
nyílvesszőjéhez, egy réteg kelmét csavart a csomag és a nyílvessző
szára köré, és mindkét végét, amennyire csak tudta, szorosan
megkötötte. Azután behelyezte a lövedéket a fegyverbe. A folyón
lefelé tett rövid útjukon és a Bree szétszerelése folyamán is
igyekezett minél alaposabban megismerkedni a fegyverrel, ahogy
posztja megkívánta, és meggyőződött afelől, hogy mozdulatlan
célpontot meglehetősen nagy távolságról is eltalál. Mozgó célpont
tekintetében nem volt ennyire bizonyos, de azt tudta, mennyi idő
telik el a siklórepülők felbocsátása és lecsapása között, és tudta azt is,
hogy neki ez az időköz éppen elegendő.
 Krendoranic utasítására a lángszórók egyik kezelője odalépett
mellé egy gyújtószerkezettel, és várt. Azután, a feszülten figyelő
földlakók kimondhatatlan bosszúságára, odakúszott a legközelebbi
rádióhoz, és az íjpuska lábát a rádió tetejére állította, hogy
biztosabban álljon, amikor a fegyvert felfelé irányítja, így aztán
odafent az emberek semmit sem láthattak a történtekből.
A vitorlázórepülők még ekkor is viszonylag alacsonyan köröztek,
vagy négy-öt méterrel az öböl fölött, majd egyenesen a Bree fölé
szálltak, hogy adott jelre bombazáport bocsáthassanak rá. Még
Krendoranicnál jóval kevésbé tapasztalt lövész sem véthette volna el
őket. Kurta parancsot kiáltott segédjének, ahogy az egyik masina
közeledett, és a fegyverrel nyomon követte a sikló útját. Amint kellő
pontossággal célzott, kiadta a tűzparancsot, és a segéd a gyújtót a
lassan emelkedő nyílvessző végén a csomagocskához érintette.
Amikor az tüzet fogott, Krendoranic ollója megrántotta a ravaszt, és
füstcsík jelezte az íjpuskából kirepülő lövedék útját.
Krendoranic és segédje azonnal a fedélzethez lapult, és szél
ellenében hengeredtek, hogy elkerüljék a keletkező füstfelhőt; a
tüzelési pont közelében levő tengerészek szanaszét szóródtak. Mire
biztonságban érezték magukat, már jóformán vége is volt a
légelhárításnak.
A lövedék egy hajszál híján célt tévesztett; a lövész alábecsülte
célpontja sebességét. A lövedék a fő szárnyfelület legeslegszélső
pontját érte, és a klórporcsomag vadul lángolt. A lángfelhő a
siklórepülő fara körül terjengett, de a többi masina nem igyekezett
elkerülni a nyomában maradt füstcsíkot. A célpontul szolgáló repülő
legénysége sértetlen maradt, de a következő másodpercben leégett a
siklórepülő farokfelületének irányítószerkezete. A repülőgép orra a
föld felé irányult, a masina a partra siklott, és a pilóta meg a
legénység épp a földet érés előtti pillanatban ugrott ki belőle. A két
gép, amely belekerült a füstbe, szintén kormányozhatatlanná vált,
mert a hidrogénklorid párája harcképtelenné tette a legénységet, és
mindkét masina kényszerleszállást végzett az öbölben. Lezajlott tehát
a légelhárítás történelmének egyik legnagyobb csatája.
Barlennan nem várta meg, míg az utolsó áldozat is lezuhan, hanem
elrendelte, hogy vonják fel a vitorlákat. A szél ugyan nem volt
kedvező, de kellő vízmélység volt a tőkékhez, és elkezdték a
manőverezést kifelé a fjordból. Egy pillanatig attól tartottak, hogy a
parti fegyveresek a hajó ellen fordítják íjpuskáikat, de Krendoranic
nyomban készenlétbe helyezte a következő iszonyú lövedéket, a part
felé irányozta, és láttára amazok hanyatt-homlok menekültek – szél
ellen, hisz javarészt értelmes lények voltak.
Reejaaren némán figyelte a fejleményeket, csak a tartásán látszott
a mélységes elkeseredés. Még most is cirkált néhány sikló a
levegőben, olyikuk megpróbált magasabbra hágni, hogy légitámadást
intézzen a hajó ellen; ám a tolmács jól tudta, hogy a Bree szinte
tökéletes biztonságban van minden efféle kísérlettől, akármilyen
remek lövészek helyezkednek is el a vitorlázórepülők fedélzetén. Az
egyik sikló vagy tíz méter magasból meg is próbálkozott a
támadással, de a közelében elhúzó füstcsík hamarosan kedvét szegte.
A masinák nagy körökben lebegtek, mésszé lőtávolon kívül, a Bree
pedig háborítatlanul siklott a fjordon a tenger felé.
– Mi a csuda ment végbe odalent. Barl? – Lackland nem bírta
tovább türtőztetni kíváncsiságát; úgy vélte, most már biztonságosan
hallathatja hangját, hisz a parti tömeg már alig látszott a
messzeségben. – Nem szóltam közbe, mert attól tartottam, a rádió
még beleköp a levesedbe, de légy szíves, most már tájékoztass a
történtekről.
Barlennan röviden összefoglalta az elmúlt néhány száz nap
eseményeit, kiváltképp ami a beszélgetések során hangzott el, hisz
azt a földlakók nem érthették. A sötétség perceit kitöltötte a
beszámoló, napkeltekor pedig a hajó már majdnem elérte a fjord
torkolatát. A tolmács döbbenten, hitetlenül és egyre növekvő
kétségbeeséssel hallgatta a kapitány és a rádió párbeszédét; úgy vélte,
és nem is alaptalanul, hogy a kapitány kémkedésének eredményét
közli megbízóival, de sehogy sem tudott rájönni, hogy hogyan.
Amint kivilágosodott, Reejaaren az eddigitől ugyancsak eltérő
hangon kérte, tegyék partra, és Barlennan szíve megesett a
szerencsétlenen, aki eddig nyilván még sosem kért szívességet idegen
nép fiától, úgyhogy ötvenméternyire a parttól megengedte, hogy
beugorjon a vízbe. Amit az – mint Lackland jól láthatta – nagy
megkönnyebbüléssel meg is tett; a földlakó elég jól ismerte
Barlennant, de nem tudta kiszámítani, vajon hogyan jár el ebben a
kényes esetben.
– Barl! – szólalt meg néhány percnyi hallgatás után a földlakó. –
Mit gondolsz, néhány hétig még nem fogsz további bajba kerülni,
míg egy kicsit meg nem nyugszanak az idegeink meg az
emésztésünk? Ahányszor a Bree-t feltartóztatják, ezen a holdon
mindenki tíz évet öregszik.
– És kinek köszönhetem, hogy bajba kerültem? – vágott vissza a
meszklinita. – Ha nem tanácsoljátok, hogy keressek menedéket a
vihar elől, amit egyébként a nyílt tengeren sokkal biztonságosabban
átvészelhettünk volna, sose találkozom ezekkel a siklókészítőkkel.
Nem mintha bánnám; sok mindent tanultam, és azt is tudom, hogy
akad odafenn jó néhány barátod, aki semmiért el nem mulasztotta
volna a látványt. Az én szempontomból eddig meglehetősen unalmas
volt az utunk; néhány eddigi kis kalandunk roppant békésen
végződött, és egész szép haszonra tettünk szert.
– Mondd, de őszintén: mit tartasz többre, a kalandot vagy a
hasznot?
– Hát... magam sem tudom. Néha csak azért bocsátkozom bele
valamibe, mert érdekesnek ígérkezik; de végül sokkal jobban érzem
magam, ha valami hasznom is volt belőle.
– Akkor légy olyan szíves arra koncentrálni, hogy mi hasznod lesz
ebből az útból. Ha akarod, szívesen összeszedünk száz vagy akár
ezer hajórakományra való olyanfajta fűszert, amin épp az imént adtál
túl, és el is raktározzuk ott, ahol a Bree áttelelt; nekünk még úgy is
bőségesen megérné.
– Köszönöm; remélem, így is kellő haszonra teszek szert. Ne
fosszatok meg a mulatságtól. Igen, tartottam tőle, hogy ez lesz a
véleményed. Nos, nem írhatom elő, mit csinálj, csak azt ne felejtsd
el, légy szíves, hogy nekünk mit jelent az egész. – Barlennan
többé-kevésbé őszintén egyetértett, és a hajót megint délnek
irányította. A mögöttük elmaradó sziget látszott még néhány napig, és
gyakran kellett irányt változtatniuk, hogy a többit elkerüljék. A
szigetek közt gyakran tűntek fel a hullámokat súroló
vitorlázórepülők, de ezek mindig nagy ívben elkerülték a hajót. A hír
nyilván gyorsan terjedt a szigetlakók között. Azután a szárazföld
eltűnt a látóhatáron, és az emberek közlése szerint egyelőre előttük
sem volt belátható távolságban több – a derült, kedvező időben most
már határozottan tarthatták útirányukat.
Mintegy 40 G-s szélességnél délkeletnek kormányozták a hajót,
hogy elkerüljék a messze keletre előttük fekvő szárazföldet, amelyet
Reejaaren említett. A két fő tenger közötti viszonylag keskeny átjárón
haladt a hajó, de a fedélzetről nem láttak mást, csak az óceán
végtelen tükrét.
Az új tenger felé vezető útjukat mindössze egyetlen apró incidens
zavarta meg. Mintegy 60 G-nél a kenu, mely mindeddig hűségesen
követte a hajót a vontatókötélen, láthatóan merülni kezdett.
Dondragmer felöltötte „én megmondtam" arckifejezését, és
hallgatott, miközben a kis hajót felhúzták a fedélzetre, és alaposan
megvizsgálták. Jócskán volt metán a fenékben, de amikor kirakták,
sehol sem találtak léket. Barlennan a tajték számlájára írta a dolgot,
habár a folyadék jóval tisztább volt, mint maga az óceán. Visszatették
a kenut a tengerre, telerakták, de egy tengerész néhány naponként
ellenőrizte, és szükség esetén nekilátott a meregetésnek. Ez hosszú
napokig elegendőnek bizonyult; a frissen kiürített kenu könnyedén
lebegett, de azután egyre fokozódott a beszivárgás. Még két
alkalommal emelték ki és vizsgálták meg, de nem jutottak ered-
ményre; Lackland sem szolgálhatott semmiféle hasznos tanáccsal.
Talán lyukacsos a fa, vélte, de ebben az esetben már a kezdet
kezdetétől kellett volna észlelniük a szivárgást.
Amikor a tengeri útnak mintegy harmadát hagyták maguk mögött,
körülbelül 200 G-nél, válságosra fordult a helyzet. A tavasz előreha-
ladtával hosszabbodtak a napok, és a legénység kissé lazított. A
meregetéssel megbízott tengerész figyelme is lankadt, amikor a kenut
a pallóhoz húzta, és átmászott a palánkon. De azután nyomban
felébredt a figyelme. A kenu természetesen süllyedt egy kissé, amikor
a tengerész beszállt, a csónak rugalmas oldala megereszkedett, majd
behorpadt, s a kis lélekvesztő mind mélyebbre és mélyebbre merült.
Mindez másodpercek alatt zajlott le. A tengerész jóformán még fel
sem fogta, hogy a kenu oldala enged, amikor már az egész elsüllyedt,
s vele együtt a rakomány is, mivel annak jó része sűrűbb volt, mint a
metán. A tengerész kievic-kélt, a kenu a vontatókötél végén
alámerült, s eközben nagyot rántott a hajón. A Bree irama lassult, és a
legénység egyszeriben felriadt.
A meregetéssel megbízott tengerész felmászott a fedélzetre, és
elmondta, mi történt, a legénységnek mindazon tagjai pedig, akiket
nem tartott vissza más irányú kötelességük, a vontatókötélhez
rohantak. Nagy keservesen sikerült is kiemelniük a megfeneklett
csónakot, vele együtt a rakomány megfelelően lekötözött részét, s az
egyik rádiót ráirányították a látványra. Nem nyújtott azonban
jóformán semmi hasznos információt. A kenu rugalmas fája nyomban
visszaugrott eredeti formájára, a rakományt kirakták, de most sem
sikerült megállapítani a szivárgás okát.
Lackland a fejét csóválta, de nem szolgált magyarázattal.
– Mondjátok el, mit láttatok, ha egyáltalán látott valaki is valamit
– szólalt meg nagy sokára.
A meszkliniták egymás szavába vágva adták elő a történteket,
Barlennan pedig tolmácsolta elbeszélésük lényegét. A meregetéssel
megbízott tengerész beszámolója volt természetesen az egyetlen,
amelynek némiképp hasznát vehették.
– Jóságos ég! – motyogta Lackland. – Mire jó az érettségi, ha az
embernek semmi sem jut eszébe, mikor szüksége volna rá! A
folyadékon belüli nyomás megfelel a kérdéses pont fölötti folyadék
súlyának, és 200 G-nél még a metánnak is tekintélyes az egy
négyzetcentiméterre jutó súlya. Meg aztán az a fa alig vastagabb a
papírnál; csoda, hogy ilyen sokáig kitartott.
 Barlennan félbeszakította az érthetetlen monológot, és
magyarázatot kért:
– Te bizonyára tudod, mi történt – mondta. – Nem tudnád velünk
is megértetni?
Lackland nekiveselkedett, de nem járt teljes sikerrel. Sok
gimnazistán is kifog a nyomás fogalma mennyiségi értelemben.
Annyit megértett Barlennan, hogy minél mélyebbre merül valami
a tengerbe, annál nagyobb a húzóerő, és a mélységgel arányos
növekedése a gravitációval fokozódik; ezt az erőt azonban nem hozta
összefüggésbe másokkal, például a széllel vagy akár azzal a
jelenséggel, amikor ő maga merült úszás közben túlságosan gyorsan.
A fő szempont természetesen az volt, hogy minden lebegő tárgy
bizonyos részének a felszín alatt kell lennie, és hogyha ez a rész
üreges, előbb-utóbb összezúzódik. Amikor Lacklanddel való
beszélgetése során elértek ehhez a következtetéshez, Barlennan
kerülte Dondragmer tekintetét, és az sem vigasztalta meg, amikor
első tisztje rámutatott, hogy nyilván ezzel árulta el magát a
Reejaarennel folytatott eszmecserében. Még hogy az ő népe üreges
hajókat használ! A szigetlakók nyilván már rég tudják, hogy messze
délen ez képtelenség.
A kenut és rakományát felrakták a fedélzetre, és továbbhajóztak.
Barlennan sehogy sem tudott megválni az immár használhatatlanná
vált kis csónaktól, habár az igen sok helyet foglalt el. Az volt az
egyetlen haszna, hogy kellően magasra halmozhatták benne az
élelmiszert. Dondragmer ugyan attól tartott, hogy ezáltal a hajó veszít
hajlékonyságából, a kapitány azonban elhessegette az aggodalmait.
Százával, ezrével teltek-múltak a napok. A hosszú életű
meszkliniták nem tulajdonítottak nagy jelentőséget az idő múlásának,
a földlakók azonban keserves nyűgnek érezték a hajóutat, amely
most már életük szerves részévé vált. Figyelték a hajó útját, beszéltek
a kapitányhoz, méricskéltek, számítgattak, meghatározták a hajó
helyzetét, irányát, angolul tanították a legénységet, és maguk is
igyekeztek egyet-mást felcsipegetni a meszklini nyelvből. Lassan
elunta magát a Bree legénysége is; dolgozgattak, s úgy ütötték agyon
az időt, ahogy tudták, a négy földi hónap, vagyis
kilencezer-négyszáz-egynéhány meszklini nap során. A kenu
elsüllyedésének szélességén észlelt 190 G-s nehézkedés 400 G-re
növekedett, majd még tovább, a Bree szélességmérője, a rugós
mérleg tanúsága szerint. Hosszabbodtak a napok, rövidültek az
éjszakák, míg végre a nap úgy kerülte meg az eget, hogy nem
érintette a látóhatárt, csak épp egy kissé merült alá a déli égen. Maga
a nap mintha összezsugorodott volna, legalábbis úgy látták az
emberek, akik ehhez a jelenséghez már hozzászoktak a meszklini
napközelség rövid időszakában. A Bree fedélzetén levő
videokészülékeken át úgy látszott, hogy a látóhatár körös-körül a
hajó fölött van, mint ahogy Barlennan hónapokkal azelőtt oly türel-
mesen elmagyarázta Lacklandnek; s ő maga is csakoly türelmesen
hallgatta, amikor az ember azt bizonygatta, hogy ez pusztán optikai
csalódás. Az előttük nagy sokára felbukkanó föld is nyilvánvalóan
fölöttük volt; hogyan bizonyulhatna hát igaznak, ha csak csalódás
volt? A föld valóban ott volt. Ez bebizonyosodott, amikor elérték –
mert elérték, mégpedig az elveszett rakétáig hátralevő távolságnak
mintegy fele hosszáig, vagy kétezer mérföldre délnek elterülő óriási
öböl torkolatánál. Behajóztak az öbölbe, egyre lassabban, mivel az
végül közönséges folyótorkolatig keskenyedett, és csak nagy üggyel-
bajjal tudtak bemanőverezni, ahelyett, hogy a Repülő segítségével
megkeresték volna a kedvező szeleket. Végül az öböl végében
meglelték magát a folyót. Ennek is nekivágtak, de már csak a ritka
kedvező időszakokban vitorláztak; a tompa végű pallók ellenében
zúduló áramlatot nem tudták ellensúlyozni a vitorlák, bármennyire
széles volt is a folyó. Ehelyett vontatókötélre vették a hajót, s
egymást váltogatták a vontatókülönítmények, akiknek nem volt
nehéz a guk, hiszen ilyen nehézkedésnél egy szál meszklinita
egymaga is tekintélyes vontatóerőt tudott kifejteni. Megint eltelt
néhány hét, a földlakók már nem unatkoztak, a tooreyi állomáson
érezhetően növekedett a feszültség. Szinte látható volt a cél, és
szárba szökkent a reménység.
És megint elhervadt, mint hónapokkal ezelőtt, amikor Lackland
tankja útjának végére ért. Az ok nagyon hasonlított az akkorihoz,
ezúttal azonban a Bree és legénysége nem sziklafal tetején, hanem
sziklafal tövében találta magát. Maga a szikla pedig nem húsz méter
magas volt, hanem száz; és a közel 700 G-s térben a mászás, az
ugrás, a haladás egyéb gyors módja, amelyet oly buzgón űztek a
távoli Peremnél, csupa merő lehetetlenség volt a hajó legénysége, a
derék kis lények számára.
Vízszintes távolságban ötven mérföldre volt a rakéta;
függőlegesen, emberi viszonylatra átszámítva, közel harmincöt
mérföldnyire – meredek sziklafalon.
 15. A FENNSÍK.

A Bree legénységének gondolkodásmódja nem csupán átmenetileg

változott meg; velük született és beléjük nevelt vak rettegés a
magasságtól nyomtalanul eltűnt. Megmaradt azonban a józan
mérlegelés képessége; s bolygójuknak ezen a vidékén a fél
testhossznyi esés is szinte biztosan végzetes lehet még a szívós
meszklinita szervezetre is. Megváltozott a gondolkodásmódjuk, de
azért legtöbbjüket bizony kényelmetlen érzés fogta el, amikor a
Bree-t lehorgonyozták a folyóparton, az alig néhány méternyire
tornyosuló sziklafaltól, amely útjukat állta az elveszett rakéta felé.
A némán figyelő földlakók lázasan törték a fejüket, hogyan lehetne
ezt az akadályt legyőzni. Az expedíció egyetlen rakétája sem tudott
volna felemelkedni egyujjnyira sem a meszklini sarkvidék
gravitációs terében; az az egyetlen is, amelyet ilyen körülményekre
konstruáltak, tehetetlenül vesztegel; gyakorlatilag elveszett a
számukra. Még ha az űrhajó megküzdene is a nehézkedéssel, sem
emberi, de szakképzett nem emberi pilóta sem maradhatna életben
ezen a vidéken; azokat az élőlényeket pedig, amelyek ezeket a
körülményeket kibírják, annyira sem lehetne kiképezni
rakétakezelésre, mint a dzsungelból frissen szalajtott busman
bennszülöttet.
– Az utazásnak egyszerűen még nincs vége, ahogy gondoltuk –
elemezte sietősen a helyzetet Rosten, akit konzultációra hívtak a
vetítőterembe. – Kell, hogy legyen út a sziklatetőre vagy egy
enyhébb lejtőre. Beismerem, láthatólag itt valóban nincs olyan
ösvény, amin Barlennanék felkapaszkodhatnának, de semmi
akadálya, hogy megkerüljék a falat.
Lackland továbbította az ötletet a kapitánynak.
– Igen – mondta a meszklinita –, csakhogy azért van épp elég
nehézség. Már most is egyre nehezebben tudunk táplálékot szerezni a
folyóból; nagyon messzire kerültünk a tengertől. Meg aztán nem is
tudjuk, milyen messzire kellene még utaznunk, és így szinte
lehetetlen tervekef készíteni az élelmiszerkészlet meg egyebek
tekintetében. Csináltatok vagy tudnátok csinálni kellően részletes
térképet, hogy annak értelmében tervezhessük meg az útvonalunkat?
– Okos ötlet. Majd utánanézek, mit tehetünk. – Lackland elfordult
a mikrofontól, és jó néhány aggodalmas arccal találta szemközt
magát. – Mi baj? Nem készíthetnénk ugyanolyan fotótérképet, mint
az egyenlítő vidékén?
– De igen – felelte Rosten. – Készíthetünk térképet, amilyen
részleteset csak akartok; csakhogy nehéz lesz. Az egyenlítőnél a
rakéta megfelelő ideig tartózkodhatott körsebességgel a kiszemelt
pont fölött, alig hatszáz mérfölddel a felszín fölött, a kör belső
peremén. Itt azonban nem lenne elég az orbitális sebesség, még ha
megfelelőképpen tudnánk is használni. Közeli felvételekhez
valamiféle hiperbola pályát kellene alkalmaznunk, különben
beláthatatlan lesz az energiafogyasztás. Ami a felszínhez viszonyítva
több száz mérföldes másodpercenkénti sebességet jelent. Nem kell
magyaráznom, miféle képeket lehetne így készíteni. Mindenesetre
hosszú gyújtótávolságú lencsével kell készíteni a felvételeket, igen
nagy távolságról; és csak reménykedhetünk, hogy a részletek
megfelelnek Barlennan igényeinek.
– Erre nem gondoltam – ismerte be Lackland. – De azért
megcsinálhatjuk, és különben sem látok más megoldást. Lehet, hogy
Barlennan vaktában is nekivágna, de ezt azért talán mégsem illik
kérnünk tőle.
– Helyes! Kibocsátunk egy rakétát, és nekilátunk.
Lackland továbbította a beszélgetés lényegét Barlennannak, aki
válaszul bejelentette, hogy a szükséges tájékoztatás megérkeztéig ott
marad, ahol van.
– Hajózhatnánk felfelé, jobbra megkerülve a sziklát, vagy itt
hagyhatnánk a hajót meg a folyót, és balra indulhatnánk. De mivel
nem tudom, melyik jelent kisebb távolságot, egyelőre várunk. Persze
szívesebben hajóznék felfelé a folyón; különben nem lesz
gyerekjáték cipelni az élelmiszert meg a rádiókat.
– Rendben! Mi a helyzet az élelmiszerrel? Mintha azt mondtad
volna, ilyen messzire az óceántól nehéz eleséghez jutni.
– Kevesebb van, de azért nem sivatag ez sem. Egy darabig
mindenképpen boldogulunk. De ha át kell kelnünk a szárazföldön,
hiányozni fogsz te is, meg a puskád is. Ezzel az íjpuskával az utazás
kilenctized részében nem sokra mentünk; muzeális darab.
 – Miért tartod meg?
– Épp azért, mert muzeális darab, és a múzeumok jól megfizetik
az ilyesmit. Nálunk odahaza senki sem látott még álmában sem olyan
fegyvert, amely a hajítás elve szerint működik. Nem tudnátok esetleg
nélkülözni az egyik puskátokat? Lehet olyan is, ami már nem
működik.
Lackland nevetett.
– Sajnos nem. Csak kettő van. Reméljük, nem lesz rá szükség, de
nem is tudnám megindokolni, miért ajándékozom el.
Barlennan a bólintásnak megfelelő meszklinita gesztussal jelezte
megértését, és visszatért ügyes-bajos dolgaihoz. Sok pótolnivaló
akadt még a Kupán, a földgömb meszklinita megfelelőjén; a
földlakók az egész út során tájékoztatták helyzetéről és a
szárazföldtől való távolságról minden irányban, úgyhogy a homorú
térképen fel tudta tüntetni az átszelt két tenger partvidékét.
Az élelmiszerhelyzettel is foglalkozni kellett; mint Lacklandnek
mondta, nem volt egyelőre aggasztó, de ezentúl többet kell a
hálókkal foglalatoskodniuk. Maga a folyó, amely itt mintegy kétszáz
méter széles, láthatólag kellően gazdag halban jelenlegi szükségleteik
ellátására, a szárazföld azonban már kevésbé ígérkezett biztatónak. A
köves, kopár talaj alig néhány méternyire terjedt a folyó egyik
partján, és a szikla tövében hirtelen véget ért; a másik parton
dombláncok sorjáztak mérföldről mérföldre, minden bizonynyal a
távoli látóhatáron túl. A szikla tükörfényes volt és sima, mint némely
földi szakadék fala. Ha valaki ilyet meg akar mászni, még akár a
Földön is, az légy legyen a talpán (habár Meszklinen még a légy is
túlságosan súlyos lett volna). Növényzet nyomokban mutatkozott
csak, és ott-tartózkodásuk első ötven napján a Bree legénységének
egyetlen tagja sem látta semmiféle nyomát szárazföldi állatnak.
Olykor-olykor némelyikük mintha mozgást észlelt volna, de
mindannyiszor kiderült, hogy csak árnyék, amelyet a magas sziklafal
mögé bújó nap vetett. Annyira megközelítették a déli sarkot, hogy a
nap se kisebbnek, se nagyobbnak nem látszott egész álló nap.
A földlakók szorgosabban töltötték idejüket. Az expedíció négy
tagja, köztük Lackland, felszállt a rakétával, és a sebesen mozgó
holdról a bolygó felé bukott. A rakéta kilövési pontjáról a világ
nagyjából olyan volt, mint egy süteményestál, a közepén kis
dudorral; gyűrűje csak egy fénycsík, de erősen fénylett a
csillagpöttyös feketeségben, és laposabbnak tüntette fel az óriás
világot. A kép lassan változott; a gyűrű annak látszott, ami; de annak
ellenére, hogy kettős osztású volt, a rendszer nem hasonlított a
Saturnu-séhoz. Meszklin túlságosan ellaposodott, nem hasonlított
máshoz, csak magához – sarki átmérője húszezer mérföld sem volt a
mintegy negyvennyolcezer mérföldes egyenlítői átmérőhöz –, és ezt
csak az hiszi el, aki látja. Az expedíció tagjai már épp elégszer látták,
de most is lenyűgözte őket.
A mellékbolygó pályájáról kiesve a rakéta nagyon felgyorsult, de
mint Rosten előre megmondta, még ez a sebesség sem volt elég nagy.
Több energiát kellett használni, és ugyan a sark fölött áthaladva több
ezer mérföldnyi magasságban voltak a felszíntől, mégis gyorsan
kellett dolgoznia a fényképésznek. Háromszor tették meg az utat,
mindegyik út során két-három percet vett igénybe a fényképezés, és
ennél lényegesen többet, míg körülszáguldották a bolygót.
Amennyire lehetett, megbizonyosodtak felőle, hogy a bolygó
mindegyik alkalommal más oldalával fordult a nap felé, úgyhogy a
szikla magasságát az árnyék mérésével becsülhették fel mindegyik
oldalon. A felvételeket ezután táblázaton rögzítették, majd a rakéta,
újabb üzemanyag felhasználásával, hiperbola pályáját hatalmas ívvé
szélesítette, amely befogta Tooreyt, és annyi sebességet nyert, hogy
ne legyen szükség nagy gyorsításra, amikor odaérnek. Ezzel a
manőverrel nem veszítettek időt; menet közben is folytatódhatott a
térképkészítés...
Mint Meszklinen általában, érdekes és meglehetősen meglepő
eredmények születtek. Ez esetben a meglepetés a bolygókéreg e
részének a mérete volt, amely mintegy tömegestül tört felfelé. Alakja
Grönlandhoz hasonlított, hossza mintegy háromezer-ötszáz mérföld
volt, csúcsa jóformán addig a tengerig ért, amely felől a Bree
hajózott. A folyó azonban széles kanyart írt le körülötte, és majdnem
a túlsó végénél összekötötte a szélét az ék szélesebbik végével.
Magassága a széleken hihetetlenül egyenletes volt; az árnyékmérések
tanúsága szerint valamivel magasabb lehetett a csúcsnál, mint a Bree
jelenlegi kikötőhelyénél, de csak épp valamivel.
 Egyetlen pont kivételével. Egy képen, egyetlenegyen, elmosódott
volt az árnyék, ami szelídebb lankára is vallhatott. Ez is az ék
szélesebb oldalán volt, mintegy nyolcszáz mérföldnyire a hajó
jelenlegi helyétől. És ami még jobb, felfelé a folyón – és a folyó
továbbra is a sziklafal tövében kanyargóit. Annál a pontnál írt le
szélesebb kanyart, ahol az árnyék elhomályosult, mintha omladékos
lejtőt kerülne meg, s ez igencsak biztató jel volt. Azt jelentette, hogy
Barlennannak ezerhatszáz vagy ezerhétszáz mérföldet kell meg-
tennie, és nem ötezret, és a felét szárazföldön; de még az üt
szárazföldi része sem lesz lek űzd hetetlenül nehéz. Mindezt
Lackland közölte, és válaszul azt a véleményt kapta, hogy
gondosabban elemezze a felszínt, amelyen kis barátjának át kell
kelnie. Ezt egyelőre elhalasztotta, míg vissza nem érnek a
támaszpontra, mert ott minden eszköz rendelkezésére áll a
vizsgálathoz.
Ott a hivatásos térképészek a mikroszkópjaikkal és
sűrűségmérőikkel nem sok vigasztalót mondtak, mert maga a fennsík
meglehetősen sziklásnak bizonyult. Sem folyó, sem egyéb ok nem
igazolta a Lackland által észlelt törést a sziklafalban; de hogy van
törés, azt a vizsgálatok is bizonyították. A sűrűségmérő kimutatta,
hogy a táj középpontja alacsonyabban fekszik, mint a pereme, és
hogy valójában óriási sekély teknő; mélységét azonban nem lehetett
pontosan megbecsülni, mert nem volt a belső részén határozott
árnyék. Azt azonban minden kétséget kizáróan kimutatta a vizsgálat,
hogy a teknő legmélyebb pontja is jóval magasabban fekszik, mint a
sziklafalon túl elterülő vidék.
Rosten áttekintette a munka végeredményét, és kedvetlenül
felhorkant:
– Hát ennél többet aligha tehetünk értük – állapította meg végül. –
Nekem személy szerint nem kéne ez a bolygó, ha fizetnének sem.
Charlie, próbálj meg kisütni valamit, hogyan adhatnánk a
boldogtalanoknak erkölcsi támogatást; mert fizikai támogatásnak az
égvilágon semmiféle módját nem látom.
– Hisz ezen töröm a fejem kezdettől fogva. Rendkívül bosszantó,
hogy ez kerül az utunkba épp most, mikor már majdnem célnál
vagyunk. Csak azt remélem, hogy Barl nem akarja feladni az egészet;
ugyanis még most sem hisz nekünk vakon. Bárcsak valaki meg tudná
magyarázni neki és nekem ezt a magas-látóhatárcsalódást, akkor
talán el lehetne tántorítani attól a meggyőződésétől, hogy ez a világ
kupa alakú, és az, hogy mi nem ilyenről jövünk, legkevesebb ötven
százalékban a mi babonás hitünk csupán.
– Ezek szerint nem érted, hogy miért látszik magasabbnak?! –
szólt döbbenten az egyik meteorológus.
– Részleteiben nem, habár tudom, hogy a levegő sűrűségének van
valami szerepe a dologban.
– De hiszen pofon egyszerű.
– Nekem nem.
 – Mindenkinek az. Azt tudod, hogy a forró levegőréteg az út fölött
napos időben megtöri a fényt felfelé, csekély szögben, mert a forró
levegő sűrűsége kisebb, és a fény gyorsabban halad benne; látod az
ég visszatükröződését, és víznek hiszed. Néha még a Földön is nagy
kiterjedésű délibábot lát az ember, de mindnek ugyanez az elv az
alapja: a hidegebb vagy melegebb levegő találkozása vagy –
„prizma" megtöri a fényt. Itt ugyanez a helyzet, csak még a
nehézkedés is szerepet játszik benne; még a hidrogén sűrűsége is
gyorsan csökken, ahogy távolodunk Meszklin felszínétől. Meg persze
az alacsony hőmérséklet is hozzájárul.
– Ha mondod, biztos úgy van; én nem vagyok... – Lackland nem
fejezhette be a mondatot; Rosten komoran közbevágott: – Hogy
befolyásolja a magasság a sűrűség csökkenését?
A meteorológus elővette logarlécét, és némán tologatta egy-két
pillanatig.
– Igen nagy vonalakban, ha mínusz százhatvan fokos
átlaghőmérsékletet veszünk alapul, a felületi sűrűség nagyjából egy
százalékkal csökken körülbelül négyszázötven-ötszáz méter ma-
gasságban.
Szavait döbbent csend követte.
–És... körülbelül... mennyit csökken... mondjuk... százötven méter
magasságban? –kérdezte végül Rosten. Újabb néhány pillanatnyi
néma számolgatás után felhangzott a válasz:
 – Megint csak nagy vonalakban, hetvennyolcvan százalékot, de
lehet, hogy többet.
Rosten egy-két percig dobolt az asztalon; tekintete követte az ujjai
mozgását. Aztán körülnézett. Mindenki némán állta a pillantását.
– Gondolom, senkinek sincs épkézláb ötlete, hogyan mászhatnánk
ki a csávából... vagy netán akad, aki őszintén reméli, hogy
Barlennanék élhetnek és dolgozhatnak olyan légnyomásnál, amely a
normálishoz úgy aránylik, mint mondjuk tizennégy-tizenötezer méter
a miénkhez?
– Nem tudom. – Lackland mélyen elgondolkodott; szemöldökét
összevonta. Rosten egy kissé felderült. – Régebben utalás történt
arra, hogy víz, illetve metán alatt tudnak maradni, méghozzá jó
sokáig, és tekintélyes távolságra tudnak úszni. Ha visszagondoltok,
azok a folyó mentiek épp ezzel a módszerrel vitték parthoz a Bree-t.
Ha ez megfelel annak, ahogy mi visszatartjuk a lélegzetünket, vagy
ahogy a bálna raktározza el a levegőt, akkor nem megyünk vele
semmire; ha azonban a szükséges hidrogén jó részét megszerzik a
meszklini folyók és tengerek hidrogénoldatából, akkor
reménykedhetünk. Talán...
Rosten elgondolkodott.
– Rendben van szólalt meg aztán. – Hívd kis barátodat rádión, és
tudd meg, mi a helyzet az efféle képességével. Rick, te nézz utána
valahol, mennyire oldódik a hidrogén metánban nyolc atmoszféra
nyomásnál, mínusz 145° és 185° Celsius hőmérséklet között. Dave,
zsebre vághatod a logarlőcsödet, és ülj le egy számítógéphez; annyira
pontosan határozd meg a hidrogénsűrűség értékét azon a szíklatetőn,
amennyire a fizika, a kémia, a matek és az időjósok istene engedi.
Mellesleg, mintha olyasmit mondtál volna, hogy teljes három
atmoszféra esés van némelyik trópusi ciklon középpontjában?
Charlie, kérdezd meg Barlennantól, hogy ő meg az emberei mennyire
érezték meg. Mozgás!
Az értekezlet feloszlott, a tagok szétszóródtak, ki-ki munkájának
szentelte magát. Rosten a vetítőszobában maradt Lacklanddel, és
hallgatta a meszklinitával folytatott beszélgetését.
Barlennan közölte, hogy valóban sokáig tud minden probléma
nélkül úszni a felszín alatt, de fogalma sincs arról, hogy hogyan
csinálja. Különben sem lélegzik, és az alámerülésnél nem érzi azt a
fulladásos tünetet, mint amikor az ember víz alá kerül. Ha nagyon
sokáig lent marad, és nagy erőkifejtést végez, álmossághoz hasonló
érzés fogja el, már amennyire körül tudja irni; ha elveszítené az
eszméletét, ki lehetne húzni és feléleszteni, már persze ha közben
éhen nem hal. Nyilvánvalóan kellő mennyiségű hidrogént tartalmaz a
meszklini tenger, hogy életben maradjon, de a szokásos
tevékenységét nem tudja huzamosabban végezni.
Rosten láthatóan felderült.
– Semmi olyasféle kellemetlen érzés nincsen, mint a legkomiszabb
viharokban – folytatta a kapitány. – És még azt is valamennyien
kibírtuk, ami a siklórepülők szigetére vetett bennünket, igaz, csak
két-három percig voltunk a középpontjában. Mi a problémátok? Nem
értem, mit akartok kihozni ezekből a kérdésekből.
Lackland főnökére pillantott engedélyért, s amikor Rosten
bólintott, megszólalt:
– Arra a felfedezésre jutottunk, hogy a levegő ennek a sziklának a
tetején, ahol a rakétánk áll, ha a nehézkedés mindössze egyharmada
volna, akkor is óriási nyomásváltozást érzékelnétek. –Egy pillanatra
elhallgatott, de a meszklinita nem felelt. – Hajlandók volnátok
megpróbálkozni vele, Barlennan, hogy felmentek a fennsíkra? Ter-
mészetesen nem erőltetjük, ha túlságosan igénybe venné a
szervezeteteket, de hogy nekünk mennyire fontos, azt magad is
tudod.
– Persze hogy hajlandók vagyunk; eddig már eljutottunk, és miért
volna rosszabb, ami még vár ránk, mint amit eddig tapasztaltunk?
Meg aztán, szeretném... – Most ő hallgatott el egy pillanatra, aztán
más modorban folytatta. –Megtaláltátok már a módját, hogyan
kerülhetnénk fel oda, vagy a kérdés változatlanul elméleti volt?
– Találtunk valami útfélét – válaszolt Lackland. – Jelenlegi
helyzetetektől körülbelül nyolcszáz mérföldnyire felfelé a folyón.
Nem biztos, hogy fel tudtok rajta kapaszkodni; sziklaomlásnak
látszik, igen enyhe lejtéssel, de azt ilyen messziről nem tudjuk
megállapítani, mekkorák a sziklák. Pedig ha ott nem tudtok
felkapaszkodni, akkor sajnos nemigen fogtok feljutni egyáltalán. Úgy
látjuk, a sziklafal körös-körül függőleges, ennek az egyetlen pontnak
a kivételével.
– Helyes; indulunk felfelé a folyón. A felkapaszkodás ötletétől
nem vagyok elragadtatva, még ha kicsik is a sziklák, de megtesszük,
ami tőlünk telik. Talán útközben majd a videokészüléken látottak
alapján tudsz tanácsot adni.
– Sokáig tart, mire odaértek, alighanem.
– Nem hiszem; kedvező a szél. Amióta megérkeztünk ide, pedig
negyven-ötven napja is megvan, kitart az iránya is, az erőssége is.
Nem olyan erős, mint a rendes tengeri szél, de ahhoz elég, hogy
átsegítse a Bree-t a sodráson, hacsak nem lesz sebesebb a folyó.
– Ez itt nemigen keskenyedik el, legalábbis ameddig ti mentek
rajta. Ha gyorsul a folyása, valószínűleg azért, mert sekélyebb a
meder. Annyit mindenesetre mondhatok, hogy egyik képen sem
látszik nyoma zúgónak.
– Jól van, Charles! Mihelyt valamennyi vadászegység visszatér,
indulunk.
A vadászok sorra visszatértek a hajóra, mind szerzett élelmet, de
egyiknek sem volt érdekesebb jelentenivalója. Lankás vidék volt,
amerre jártak, az állatok kicsik, kevés a folyó, gyér a növényzet,
kivéve a néhány forrás vidékén. A legénység hangulata érezhetően
romlott; de mindjárt felszökött a kedvük, amikor megtudták, hogy
csakhamar vitorlát bont a Bree. Azt a néhány felszerelési tárgyat,
amelyet előzőleg kiraktak, most sürgősen visszapakolták, és a hajó
kihúzott a folyóra. Egy pillanatig a tenger felé fordult az orra, de
amikor felvonták a vitorlákat, és beléjük kapott a különösen
egyenletes szél, a hajó vitézül nekifeszült a folyó sodrának, és lassan,
de egyenletesen haladt az ismeretlen vidéken, a legeslegóriásibb
bolygón, amelynek feltárását ember valaha megkísérelte.
 16. SZELEK VÖLGYE

Barlennan arra számított, hogy a folyón felfelé haladva mind

kopárabb lesz a part, de épp az ellenkezőjét tapasztalták. Burjánzó,
polipszerű cserjék kúsztak mindkét oldalon, csak ott nem, ahol a
szikla a bal parton szinte függőlegesen a folyóba szakadt.
Kikötőhelyüktől mintegy százmérföldnyire több kisebb folyó ömlött
a fő-folyóba, és jó néhány tengerész esküvel állította, hogy a
növényzet közt állatok osonnak. A kapitány erős kisértést érzett, hogy
partra küldjön egy vadászkülönítményt, és bevárja visszatértüket, de
aztán két megfontolás alapján elvetette a tervet: a szél még akkor is
kitartóan fújt a nekik kedvező irányba, azonkívül nagyon szerette
volna már maga mögött tudni az utat, és alaposan szemügyre venni
azt a csudálatos masinát, amelyet a Repülők leküldték és elvesztettek
ennek a világnak sarkvidéki pusztaságában.
Útjuk során a kapitány mind nagyobb ámulattal figyelte a szelet;
eddig még sosem tapasztalta, hogy kétszáz napnál hosszabb ideig
kitartóan ugyanabba az irányba fújt volna. Most pedig nemcsak hogy
megtartotta irányát: egyenesen a sziklafal kanyarainak megfelelően
módosult, úgyhogy jóformán mindig pontosan hátba fogta a hajót.
Barlennan nem szüntette meg teljesen a fedélzeti őrséget, de nem volt
ellenvetése, amikor némelyik tengerész egy-két napig nem kísérte
lankadatlan figyelemmel a kötélzet rábízott szakaszát. A kapitány
maga pedig már nem is tudta, hány napja nem kellett igazítani a
vitorlákat.
A folyó ismét kiszélesedett, ahogy a Repülők megjövendölték; s
mint ahogy valószínűnek tartották, sekélyebb lett, és a sodra
gyorsabb. Ez bizonyos mértékig természetesen lassította a Bree
haladását, de nem annyira, mint ahogy számították, mert ugyanakkor
erősödött a szél. Sebesen hagyták maguk mögött a mérföldeket, a
napokat; és a meteorológusok bezsongtak. A nap észrevétlenül mind
magasabban rótta köreit az égen, ahhoz azonban nagyon is lassan,
hogy a derék tudósokat meggyőzte volna, hogy ő a felelős a szél
növekvő erejéért. Emberek, meszk-liniták előtt egyaránt
nyilvánvalóvá lett, hogy a jelenséget a helyi fizikai földrajz
számlájára kell írni, és nagy sokára Barlennan olyan biztonságban
érezte magát, hogy kurta megállást rendelt el, és felderítő- és
vadászegységet küldött partra abban a biztos tudatban, hogy amikor
azok visszatérnek a fedélzetre, a szél még akkor is kitart.
Ki is tartott, és a Bree pallói alatt megint suhantak a mérföldek.
Nyolcszáz mérföld, azt mondták a Repülők. Végre-valahára
felbukkant a messzeségben a sziklafalon az ígért törés.
A folyó egy darabig ellenkező irányba tartott, úgyhogy oldalról
látták a lejtőt, amely tizenöt méternyire a szikla tövétől már mintegy
húsz fokra megdőlt. Ahogy közeledtek, a folyam végre elkanyarodott
a faltól, és megláthatták, hogy a lejtő valójában legyezőforma
sziklaomlás, kiindulópontja pedig egy alig ötven méter széles ha-
sadék. A bevágásban a hegyoldal meredekebbé vált, de talán még
mászható; ezt eldönteni csak akkor lehet, amikor közvetlen közelből
nézhetik meg, miféle kövek alkotják a görgeteget. Amikor
közeledtek, biztató volt a látvány; ahol a folyó a lejtő alját érte,
látszott, hogy a görgeteget még a Bree legénységének mértékével
mérve is apró kavicsok alkotják. Ha a talaj nem túlságosan laza,
könnyen megmászhatják. Ekkor már a nyílás elé kanyarodtak, s
ekkor végre megváltozott a szél. A sziklafaltól kifelé bújt, és a
sebessége hihetetlenül fokozódott. Az elmúlt napok során észlelt
moraj most üvöltéssé duzzadt, és amikor a Bree a sziklafal nyílása elé
ért, kiderült, mi a hang forrása.
Szélroham támadt a hajóra, kis híján eltépte a vitorlák szívós
anyagát, és a hajót elsodorta a sziklafaltól. Az üvöltés szinte
robbanásszerű hevességgel fokozódott, és alig egy percen belül a
hajó olyan viharban küszködött a fennmaradásért, amilyet az
egyenlítő óta nem ért meg. Másodpercekig tartott csupán; a vitorlákat
már előzőleg úgy állították, hogy elfogják a hátfélszelet, s így
átvészelhessék a legkomiszabb vihart, és ne kelljen attól tartani, hogy
a hajó megfeneklik. Mihelyt kikerültek a viharból, Barlennan sürgő-
sen jobbra kormányozta a hajót, és a fennmaradó rövid távolságon
part felé vitte, közben pedig igyekezett rendezni gondolatait. Majd,
amint ez már szokássá vált az ismeretlen helyzetekben, hívta a
földlakókat, és magyarázatot kért. Nem kellett csalódnia: az egyik
meteorológus nyomban válaszolt, méghozzá olyan hangon, amelyről
a kapitány már tapasztalatból tudta, hogy öröm bujkál benne...
– Ez mindent megmagyaráz, Barl! A fennsík teknő formája!
Szerintem könnyebben fel tudtok mászni, mint gondoltuk. Csak azt
nem tudom, eddig mért nem gondoltunk rá!
– Mire?! – A meszklinita kérdése nem volt éppen gúnyos
felhorkanás, de tengerészei jól hallották kapitányuk hangjából az
értetlenséget.
– Arra, hogy az ilyen hely mire képes a ti nehézkedési, éghajlati és
légköri viszonyaitok közepette. Ide figyelj! Meszklinnek az általad
ismert részén, a déli félgömbön, a tél egybeesik azzal az időszakkal,
amikor a világ legközelebb van a naphoz. Ilyenkor északon nyár van,
és a jégtakaró leolvad, ezért vannak abban az évszakban olyan
szörnyű és állandó viharok. Ezt tudtuk. A sűrűsödő nedvesség, a
metán – nevezd, aminek tetszik – hőt bocsát ki, és felmelegíti a
levegőt a ti félgömbötökön, még ha három-négy hónapig nem
látjátok is a napot. A hőmérséklet valószínűleg majdnem a metán
forráspontjáig szökik fel, ami a ti felszíni nyomásotoknál körülbelül
mínusz száznegyvenöt fok. Így van? Ugye, télen jóval melegebb van
nálatok?
– Igen – ismerte el Barlennan.
– Nos jó. A magasabb hőmérséklet azt jelenti, hogy a ti levegőtök
nem ritkul ilyen gyorsan a magasság arányában; azt mondhatnánk,
hogy az egész légkör kiterjed. Kiterjed, és a perem mentén beomlik
abba a teknőbe, mint a víz a süllyedő levesestányérba. Azután
áthaladtok a tavaszi napéjegyenlőségen, a viharok elülnek, és
Meszklin távolodik a naptól. Hidegebb lesz, így van? – és a légkör
megint összezsugorodik; csakhogy a teknő mélyén jócskán ott
maradt belőle, és a felszíni nyomása most magasabb, mint a
megfelelő szinten a teknőn kívül. Természetesen sok kicsordul
belőle, és a szikláról leáramlik a tövébe – de a bolygó forgása balra
téríti. Ez volt az a szél, amely idáig segített benneteket. A többi pedig
az iménti vihar, amint épp kiömlik a teknőből az egyetlen helyen,
ahol tud, és a hasadék mindkét oldalán részleges légüres teret teremt,
úgyhogy a szél az oldalakról arrafelé száguld. Ilyen egyszerű!
– Ezt akkor is tudtátok, amikor épp áthaladtam a szeles övezeten?
– kérdezte fanyarul Barlennan.
– Hogyne! Akkor jutott eszembe. Ezért vagyok benne bizonyos,
hogy odafönt a levegő sűrűbb, mint gondoltuk. Érted?
– Őszintén szólva nem. De ha ti úgy gondoljátok, én is elfogadom.
Lassan kezdek vakon megbízni a tudományotokban. No de elmélet
ide, elmélet oda, mit jelent ez számunkra a gyakorlatban? Ezzel a
széllel szemben megmászni a hegyoldalt, nem lesz sétagalopp.
– Pedig muszáj lesz. A szél időközben valószínűleg alábbhagy, de
úgy gondolom, beletelik néhány hónap, míg kiürül a teknő – talán két
földi esztendő is. Azt hiszem, Barl, ha egyáltalán lehetségesnek
tartod, érdemes volna nyomban megpróbálkozni a hegymászással.
 Barlennan gondolataiba mélyedt. A Peremnél természetesen az
ilyen vihar felnyalábolna egy meszklinitát, és másodpercek alatt
kiröpítené a világból; csakhogy a Peremen nem is támad ilyen szél,
hiszen a teknőben rekedt levegőnek a jelenleginél sokszorta kisebb
volna a súlya. Ennyit már Barlennan is pontosan tudott.
– Nekivágunk – szólt hirtelen a rádióba, azután sarkon fordult, és
parancsokat kezdett osztogatni a legénységnek.
A Bree-t átvitték a folyón – Barlennan a fennsíktól távolabb eső
ponton kötött ki. Ott jó mélyen kihúzták a hajót a partra, és karókhoz
kötötték – a hegyomlás közelében nem volt olyan növény, amely
elbírta volna a terhelést. Öt tengerész a hajón maradt; a többi
szíjkantárt öltött, csomagjukat a szíjhoz erősítették, és nyomban
nekivágtak a hegyoldalnak.
Egy darabig nem zavarta őket a szél; Barlennan a kínálkozó úton,
a törmeléklegyezőn indult. Mint már távolabbról láthatták, apróbb
kavicsokból, homokból állt a görgeteg, ám ahogy feljebb kerültek, a
szikladarabok mind nagyobbak lettek. Mindannyian értették a jelen-
ség okát: az apróbb szemcséket elhordta a szél, és mindannyian
aggódva gondoltak arra, mekkora sziklákkal kell majd
megbirkózniuk magában a hasadékban.
A fal nyílásához néhány nap alatt elértek. Itt már megélénkült a
szél, néhány méternyire pedig olyan üvöltéssel tört elő egy sarok
mögül, hogy jóformán nem is értették egymás szavát, ahogy
közeledtek. Néha-néha meglegyintette őket egy erősebb fuvallat,
mintegy ízelítőül az elkövetkezendőkből; Barlennan azonban csak
egy pillanatra állt meg. Miután meggyőződött róla, hogy a csomagja
megvan, megint nekiindult; egész testével beledőlt a szélbe. A
többiek rendületlenül követték.
Legrosszabb sejtelmeik nem váltak valóra; egyes sziklatömböket
nem kellett megmászni. Voltak ugyan jókora darabok, de lejtős
oldalukat csaknem teljesen belepte a finomabb anyag takarója,
amelyet az örök szél a viszonylag védett területre söpört. Ezen a
takarón könnyebben eljutottak egyik sziklától a másikig, sőt volt,
ahol egyenesen a szél röpítette őket. Útjuk kanyargós volt, de lassan
mégis fölfele tartott.
Módosítaniuk kellett eredeti elgondolásukat arról, hogy a szél
viszonylag ártalmatlan. Egy tengerész megéhezett, megállt egy
védettnek vélt helyen, és a csomagjából ennivalót akart elővenni; a
védelmező szikla körül egy szélörvény, amelyet valószínűleg épp az
ő jelenléte okozott, mert megzavarta a hosszú hónapok, esztendők
állandó szélfúvásának egyensúlyát, belekapott a nyitott
élelmiszertartályba. Az ejtőernyőként működött, boldogtalan
tulajdonosát felkapta, és lezúdította a lejtőn. Frissen felkavart
homokfeinő rejtette el pillanatok múlva, és társai félrenéztek. Ilyen
nehézkedésnél tízcentis esés is végzetes; márpedig bajtársukra jó
néhány ilyen esés vár, míg a lejtő aljába nem ér. Ha történetesen a
zuhanást túléli, a maga több száz kilós súlya keni a sziklához, és a
végeredmény ugyanaz. Az életben maradtak jobban megvetették
lábukat, és az evés gondolatától tartózkodtak, míg a tetőre nem érnek.
A nap többször is áthaladt előttük, és besütött a hasadékba.
Többször is felbukkant mögöttük, és az ellenkező irányból bocsátott
a nyílásba sugárözönt. Valahányszor körülöttük fellángoltak a nap
fényében a sziklák, ők mindig egy kicsivel magasabban jártak a
hosszú hegyoldalban; és minden egyes alkalommal kissé veszített
dühéből a szél, ahogy elsüvített a hosszú testek mellett. A hasadék
láthatóan szélesedett, a hegyoldal kevésbé vált meredek. Előttük is,
kétoldalt is kitárult a sziklafal; végre szinte vízszintes út volt előttük,
és megpillantották a széles fennsíkot. Még erős szél fújt, de már nem
veszedelmes; s ahogy Barlennan a menet élén balra fordult, a szél
még inkább alábbhagyott. Itt nem volt olyan pontosan
meghatározható az iránya, mint odalent; mindenfelől fújt a
hasadékba, de épp ezért gyorsan veszített erejéből, míg ők kiértek a
vágásból. Nagy sokára meg mertek állni, nyomban nekiestek a
csomagjuknak, és a mintegy háromszáz nap folyamán első
étkezésüket élvezték – még a meszkliniták is sokallták már a böjtöt.
Amikor elaltatták éhségüket, Barlennan elindult felderíteni az
előttük fekvő tájat. Csoportját a vágás egyik oldalán állította meg,
szinte a fennsík peremén, és előttük, jóformán a fennsík fele
kerületén lejtett a terep. Csüggesztő látvány volt. A sziklák is
nagyobbak voltak; meg kellett őket kerülni – megmászásukra
gondolni sem lehetett. Még az irányt sem lehetett tartani közöttük;
mihelyt a sziklák közé kerültek, egyméternyire sem láttak, és a nap
sem szolgált tájékoztatással. Kénytelenek lesznek a perem közelében
maradni (azért nem nagyon közel; Barlennan magában
megborzongott). Azt majd csak a helyszínen tudják eldönteni,
hogyan keressék meg a rakétát, ha a közelébe érnek; de abban már
bizonyára segítenek a Repülők.
A következő probléma az élelmiszer volt. Jó ideig elég lesz, amit a
csomagokban magukkal hoztak valószínűleg a nyolcszáz mérföldes
útra visszafelé, a Bree korábbi állomáshelye fölötti pontig –, de kell
valami utánpótlási lehetőséget találni, mert a további útra már nem
lesz elég, s ha a rakétánál hosszasabban tartózkodnak, akkor sem.
Barlennan először semmiféle megoldást nem látott; azután lassan
felderengett valami. Alaposan meghányta-vetette magában a dolgot,
és végül úgy döntött: ennél jobbat úgysem tudna kitalálni. Mihelyt a
részleteket is kimódolta, hívta Dondragmert.
Az első tiszt volt a sereghajtó a keserves hegymászásban, s zokszó
nélkül nyelte a többiek nyomában zúduló homokot. Láthatólag nem
tett benne kárt az expedíció; Harsszal is felvehette volna a versenyt
szívósságban, ha erőben nem mérkőzhetett is vele. Most látszólag
egykedvűen hallgatta kapitánya szavait, s ha csalódottságot érzett is,
nem mutatta. Amikor pontosan megkapta feladatát, összehívta
osztagának jelenlevő tagjait, s a kapitány osztagának a felét is
hozzájuk. Újra elosztották a csomagokat, a Barlen-nannal maradó
viszonylag kicsiny csoport kapta az egész élelmet, valamint az összes
kötelet, egyetlen darab kivételével, amely eléggé hosszú volt ahhoz,
hogy Dondragmer osztaga valamennyi tagjának szíj szerszámán
áthurkolják. Okultak a tapasztalatból – és nem szerették volna, ha
megismétlődik.
Az előkészületek végeztével az első tiszt nem vesztegette az időt;
megfordult, és osztagát a lejtő felé vezette, amelyet csak az imént
másztak meg oly nagy erőfeszítéssel. A kötélre fűzött menet vége
hamarosan eltűnt a hasadékhoz vezető mélyedésben. Barlennan a
többiekhez fordult.
– Ezentúl szigorúan be kell osztanunk az élelmet. Nem igyekszünk
gyorsan haladni; nem volna belőle semmi hasznunk. A Bree jóval
előttünk visszaér a régi helyre, ahol vesztegelt, de előbb még
előkészületeket kell végezniük, hogy segíthessenek nekünk. Ketten,
akiknél rádió van, vigyázzanak rá; csak a rádiók segítségével tudhat-
juk meg, mikor közelitjük meg az űrhajót – hacsak valaki nem
vállalkozik rá, hogy minduntalan le-lenéz a meredély szélén.
Mellesleg erre még mindenképpen sor kerülhet; de ha igen, akkor én
vállalom.
– Indulunk máris, kapitány úr?
– Nem. Itt várunk, míg meg nem tudjuk, hogy Dondragmer
visszaért a hajóhoz. Ha bajba kerül, más tervet kell készítenünk,
amelynek értelmében valószínűleg nekünk is vissza kell mennünk a
sziklafal tövébe; ez természetesen nagy időveszteség volna, s ez az
idő igen hiányozna majd a visszafelé vezető úton.
 Dondragmer és osztaga eközben minden nehézség nélkül elérte a
lejtőt. Ott csak annyit vártak, amíg az első tiszt ellenőrizte, hogy
mindenki szíjszerszáma rendben van-e, és nem oldódott le a közös
kötélről; azután a maga szíját a kötél végéhez erősítette, és kiadta a
parancsot, hogy induljanak lefelé.
A kötél jó ötletnek bizonyult; még a meszkliniták sok lábával is
nehezebb volt a hegynek lefelé menni, mint felfelé. Ezúttal nem volt
olyan csomagjuk, amibe a szél belekaphatott volna, úgyhogy nem vitt
el senkit, de azért bizony nem volt könnyű az út. Mint előzőleg, most
sem tartották számon az idő múlását, és valamennyien
megkönnyebbültek, amikor kitárult előttük az út, és balra
kanyarodhattak a szél elől. Persze még akkor is lefelé néztek, ami
bizony igénybe vette a meszklinita idegrendszert; de az ereszkedő
nehezén már túljutottak. Alig három-négy nap múlva elérkeztek a
várakozó Bree-hez. A hajó mellett hagyott tengerészek már messziről
meglátták közeledő bajtársaikat, és tucatszám gyártották az
elméleteket, hogy vajon miért térnek vissza, és hogy mi történt a
többiekkel. A feltevések természetesen jobbára komorak voltak.
Hamarosan azonban megnyugodtak, és az első tiszt jelentette
érkezésüket a tooreyi állomásnak, hogy az emberek továbbíthassák
az értesülést Barlennannak a fennsíkra. A hajót ezután
visszavontatták a folyóra, ami nem volt könnyű, hisz hiányzott a
legénység egynegyede, no meg az sem volt csekélység, hogy a sarki
nehézkedés teljes ereje tapasztotta a parthoz a pallókat – de végül
sikerült a művelet. Két ízben is hasznát vették a
differenciál-csigasornak. Mihelyt a Bree megint vízre szállt,
Dondragmer, a folyón lefele tartva, az út nagy részét a csigasor
vizsgálatának szentelte. A szerkezeti elvet már kellőképp megismerte,
hogy segítség nélkül maga is csinált egyet; de azt nem tudta még
kiokoskodni, miért működik úgy, ahogy működik. A földlakók nagy
mulatságára szolgált, ahogy Dondragmer elbabrált a szerkezettel, de
voltak annyira udvariasak, hogy ezt nem mutatták, meg aztán nem is
akarták elrontani a meszklinita örömét, hogy maga oldhatja meg a
problémát. Lackland őszintén kedvelte Barlennant, de ő is már rég
arra a következtetésre jutott, hogy az első tiszt intelligenciája messze
meghaladja a kapitányét, és arra számított, hogy Dondragmer teljes
műszaki magyarázattal áll elő, mire a Bree visszatér előző
állomáshelyére – ebben azonban tévedett.
Az elveszett rakéta földre szállásának helyét majdnem pontosan
meg tudták állapítani; alig öt-hat mérföldes pontossággal.
Teleméteradói még több mint egy földi esztendeig működtek azután
is, hogy nem reagált a felszállási jelzésre; és Meszklin légköre nem
befolyásolta érezhetően a rádió teljesítményét.
A Bree helyzetét is megállapíthatták rádión, csakúgy, mint
Barlennan osztagáét; a földlakók dolga lesz, hogy elvezessék őket a
megfeneklett kutatórakétához, majd a két csoportot egymáshoz
kalauzolják. Tooreyról azonban nehéz volt a helyzetmeghatározás; a
holdról nézve mindhárom célpont a korong „peremén" volt. S ami
még rosszabb, a bolygó alakja miatt a helymeghatározás bármily
pirinyó hibája több ezer mérföldes eltérést jelenthetett. Ezt
orvoslandó, megint felbocsátották azt a rakétát, amely előzőleg a
bolygóról a fényképfelvételeket készítette, és körpályára irányították,
hogy szabályos időközökben áthaladjon a sarkok fölött.
Mihelyt a röppályát pontosan beállították, kielégítően pontos
helyzetmeghatározásokat készíthettek a pirinyó adók segítségével,
amelyeket a meszkliniták vittek magukkal.
A probléma tovább egyszerűsödött, amikor Dondragmer végre
levitte a Bree-t egykori állomáshelyére, és tábort ütött. Most már volt
rögzített adó a bolygón, és ezáltal a kérdés feltevése után egy-két
perccel már közölhették Barlennan-nal, mennyit kell még mennie. A
fenti megfigyelők szemében tehát helyreállt a rend.
 17. A FELVONÓ

Nem úgy azonban Barlennan szemében. A fennsík pontosan olyan

volt, amilyennek kezdettől látszott: meddő, köves, élettelen, zavaros.
A kapitány nem mert messzire eltávolodni a szegélytől; mihelyt a
sziklák közé kerülnek, elveszítik tájékozódóképességüket. Nem
voltak tájékozódásul szolgáló hegyek; legalábbis a talajról nem
látszott egy sem. A sűrűn elszórt szikláktól már néhány méternyire
sem láttak, látóterükben minden irányban sziklák tornyosultak, a
sziklafal szegélyének kivételével.
Maga az előrehaladás nem volt nehéz. A köveket nem tekintve,
egyenletes volt a talaj; a sziklákat pedig egyszerűen csak ki kellett
kerülni. Nyolcszáz mérföld embernek hosszú út, s még hosszabb
olyan negyvencentis teremtménynek, amely hernyómozgással halad;
s a folytonos kerülők lényegesen megnövelték az utat. Igaz, Bar-
lennan népe meglehetős sebességgel haladt a körülményekhez
képest.
A kapitánynak útközben aggodalmai támadtak az
élelmiszerkészlettel kapcsolatban. Amikor a terv megfogant benne,
úgy érezte, óriási ráhagyással dolgozott – ezt az elgondolást azonban
ugyancsak módosítania kellett. Minduntalan szorongva kérdezgette a
föntről figyelő földlakókat, hogy mennyi út áll még előttük; néha
kapott választ – ami mindig elkedvetlenítette –, néha a rakéta épp a
bolygó túlsó oldalán volt, és a válasz Tooreyról érkezett, mondván:
várjon egy kicsit a helyzetmeghatározásra.
Vége felé jártak már a hosszú, keserves útnak, amikor
Barlennannak eszébe jutott, hogy végtére is megpróbálhattak volna
átvágni a sziklákon. Maga a nap természetesen nem szolgálhatott tá-
jékozódásul; alig tizennyolc perc alatt megkerülte a látóhatárt. A
rakétában keringő megfigyelők azonban bármikor megmondhatták
volna neki, hogy a nap előtte, mögötte vagy melyik oldalán van a
kívánt útirányhoz képest. Mire azonban ez bárkinek eszébe jutott, a
hátralevő távolságot már könnyen megtehették, ha szüntelenül szem
előtt tartják a sziklafal szegélyét; Barlennan akkori helyzete és a
találkozási pont között majdnem egyenes volt a sziklaperem.
Volt még egy kevés elesegük, amikor végre olyan helyre értek,
ahol a földlakók nem találtak lényeges különbséget a rádiók
helyzetében. Elméletileg Barlennan tervének következő szakaszát
kellett volna végrehajtaniuk, hogy feltölt-hessék a megcsappant
élelmiszerkészletet; előbb azonban még egy komoly teendő várt
rájuk. Barlennan már említette a menetelés megkezdése előtt, de
senki sem szentelt különösebb figyelmet a dolognak. Most aztán nem
lehetett tovább halogatni.
A földlakók megmondták, hogy ennél közelebb aligha kerülhetnek
a Bree-hez. Ott van tehát az eleség, alig száz méterrel alattuk; de
mielőtt bármiféle lépést tehetnének a megszerzése érdekében,
valakinek – méghozzá valószínűleg többüknek – le kell néznie a
sziklafal szegélyén. Meg kell látniuk, pontosan hol vannak a hajóhoz
viszonyítva; emelőszerkezetet kell összeállítaniuk, hogy felhúzzák az
élelmiszert; vagyis, százméternyire le kell nézniük – és a
mélységérzékelésük igazán nem hagyott kívánnivalót.
Márpedig meg kellett tenni, és végül meg is tették. Barlennan,
ahogy illett, maga járt elöl jó példával.
Odament – igaz nem valami gyorsan – az egyméteres biztonsági
sávhoz, szemét az alacsony dombokra s a távoli látóhatárig emelkedő
egyéb tereptárgyakra szegezte. Aztán tekintete lassan mind közelebbi
pontokra vándorolt, míg végül útjába nem került közvetlen előtte a
sziklafal szegélye. Barlennan kényelmesen ide-oda pillantott,
szoktatta magát, hogy meglássa mindazt, amiről tudta, hogy alatta
van. Azután, jóformán észrevehetetlenül, előbbre kúszott, hogy minél
többet megláthasson a sziklafal tövében elterülő tájból. Sokáig
nagyjából egyformának látta, de sikerült figyelmet főként az új
részletekre összpontosítania, és nem a szörnyűségre, amit művel.
Végül láthatóvá vált a folyó, és Barlennan szinte gyorsan haladt
előre. Ott volt a túlsó part; ott volt a hely, ahol a legtöbb
vadászegység partot ért, miután átúszta a folyót; még elágazó és
összefonódó nyomuk is látszott – Barlennannak mindeddig fogalma
sem volt arról, hogy fentről mindent ennyire pontosan lehet látni.
És már látszott az innenső part is, a Bree nyomával, kissé távolabb
(ezt akkor hagyta, amikor előzőleg partra vonták) – és ott volt maga a
Bree is, semmit sem változott; tengerészek heverésztek a pallókon,
vagy bóklásztak a hajó szomszédságában a parton. Barlennan egy
pillanatra feledte a magasságot, és még egy kicsit előbbre araszolt,
hogy lekurjanthasson embereinek. És ekkor a feje túl került a
sziklafal szegélyén.
És Barlennan egyenesen lenézett a szikláról.
Annak idején úgy érezte, komiszabb élménye sosem lehet, mint
amikor először felrakták a tank tetejére. De most már maga sem tudta
volna megmondani, melyik komiszabb – a tanktető-e vagy a szikla.
Szinte azt sem tudta, hogyan került vissza a fal szegélyétől, és nem
kérdezte meg embereitől, hogy vajon szüksége volt-e a segítségükre.
Amikor végre megint fel tudta fogni, hol van – biztonságos két méter
távolságra a szegélytől –, még akkor is minden ízében remegett. Na-
pokig tartott, amíg tökéletesen magához tért.
Végül elhatározta, hogy mit lehet – és kell – tenni. Nem elég csak
nézni a hajót: a baj az, hogy összeköttetést kell teremteni a maga
helyzete meg a távoli, alacsonyabb pont között. Ezt a pontot a
földlakó javasolta, és Barlennan némi gondolkodás után elfogadta,
így meg lehet tenni mindent; jelt adhatnak a lenti tengerészeknek
csak ne nézzenek le a sziklafalon –, húzhatják a kötelet, ha kell. Jó öt
centire kell tartaniuk a fejüket a szegélytől, ez a józan ész titka és az
életben maradás záloga.
Dondragmer nem látta meg kapitánya felbukkanó fejét, de tudta,
hogy Barlennan osztaga épségben megérkezett a sziklatetőre. Őt is
tájékoztatták mindenről a Repülők. Osztagával most igen nagy
gonddal végigvizsgálta fölöttük a sziklafal peremét, a fentiek pedig a
legszélére toltak egy zsákot, és ide-oda mozgatták. Végre
megpillantották lentről, szinte pontosan a hajó fölött; még mielőtt
elfogta volna a szédülés, Barlennan észrevette, hogy nincsenek
pontosan a megfelelő helyen, és jeladás után korrigálták a hibát.
– Minden rendben – szólt Dondragmer angolul, és a rakétán az
egyik ember továbbította a jeladást.
Odafent a tengerész boldogan abbahagyta az üres zsák lengetését,
és lerakta a peremre úgy, hogy egy kicsit kilógott és láthatták, maga
pedig biztonságos távolba vonult vissza. Közben letekerték a
magukkal vitt kötelet. Az egyik végét alaposan egy kisebb szikla köré
tekerték. Barlennan maga ügyelt fel nagy gonddal a műveletre: ha a
kötelet elveszítik, a fennsíkon mindenki éhen pusztul.
Amikor megelégedésére szolgált a kötélvég rögzítése, a kötelet a
szegély közelébe vitette, esket tengerész óvatosan eregetni kezdte.
Dondragmert tájékoztatták haladásukról, de senkit sem állítottak oda
a letekeredő kötél fogadására. Ha odafent történetesen megcsúszik
valaki, és lezuhan az egész tekercs, akármennyire könnyű a kötél,
bizony nem volna kellemes alája kerülni. Dondragmer várt, míg
Barlennan nem jelezte, hogy leengedték végig a kötelet; akkor aztán
valamennyien odamentek érte a szikla tövébe.
A kötél le nem gombolyított része szoros tekercsben hevert a
földön. Dondragmer először is levágta a lelógó véget, és megmérte.
Most már pontosan meg tudta állapitani a sziklafal magasságát, mert
a hosszú várakozás során bőségesen volt ideje ellenőrizni az
árnyékhosszúságot.
A kötél elég hosszú volt, hogy leérjen a sziklafalról; úgyhogy az
első tiszt újabb kötelet hozatott a Bree-ről, odaerősítette a
sziklatetőről lógó kötél végéhez, és közölte a földlakókkal, hogy
Barlennan nekiállhat a felhúzásnak.
Keserves munka volt, de hála az izmos meszkliniták szorgos
munkájának, a második kötél viszonylag rövid idő alatt felkerült a
sziklatetőre, és á kapitány szorongása alábbhagyott. Most már ha
leejtik is az egyik kötelet, ott van a tartalék
A második rakomány egészen más volt, mint az első, legalábbis az
emelés tekintetében. Élelmiszercsomag volt; súlya körülbelül
megfelelt egy tengerészének. Normális körülmények között egyetlen
meszklinita nem tudott volna a bolygónak ezen a vidékén ilyen súlyt
felemelni, és a kapitány kicsiny csoportjának ugyancsak meggyűlt a
dolga. Egy megfelelő szikla köré tekerték a kötelet, és gyakran
megpihentek, míg végül sikerült felügyeskedniük a rakományt a
tetőre. A kötél bizony jócskán megsínylette a súrlódást. Sürgősen
tenni kellett valamit, s amíg az osztag ünnepelte a rájuk köszöntött
bőséget, a kapitánynak azon járt az esze, hogy hogyan segíthetnének
a dolgon. A lakoma után ki is adta első tisztjének a megfelelő
parancsot.
A következő néhány rakomány Barlennan utasításai értelmében
árbocokból és vitorlarudakból állt, valamint újabb kötélből és néhány
csigából, amelyeket előzőleg akkor használtak, amikor a távoli
egyenlítőnél leeresztették a Bree-t a sziklafalon. Ezekből háromlábat
és a régihez hasonlatos csigasort szerkesztettek –méghozzá igen
óvatosan, mert a szerkezet egyes darabjait emelni kellett, hogy
helyükre kötözzék őket, és a fejük feletti szilárd tárgyaktól való
hajdani rettegés a régi erővel támadt fel bennük. Mivel a
meszkliniták nem tudtak magasra felágaskodni, jórészt a földön
fekvő darabokat kötözték össze; az így nyert szerkezetet azután eme-
lő módjára alkalmazott rudakkal biztatták a helyükre. Ha emberekre
várt volna a feladat, egy óra alatt a végére járnak, a meszklinitáknak
azonban a sokszorosába került, és ezért a földlakók igazán nem
hibáztathatták őket.
A szegélytől biztonságos távolságban állították fel a háromlábat,
azután kimondhatatlan óvatossággal centizték a helyére, a lábait
pedig kisebb sziklákkal támasztották meg – a figyelő emberek
szemében ezek persze kavicsok voltak. A legsúlyosabb csigát a tőlük
telhető legbiztosabban egy árboc végéhez rögzítették, atfűzték rajta a
kötelet, és úgy állították a szerkezetet, hogy az árbocnak mintegy
negyede kinyúlt a mélység fölé. Belső végét ugyancsak sziklákkal
rögzítették. Ez a munka rengeteg időt emésztett fel, de megérte a
fáradságot. Először csupán egy csigát használtak, úgyhogy az
emelőosztagnak meg kellett birkóznia a rakomány teljes súlyával, a
súrlódást azonban csaknem tökéletesen kiküszöbölték, és amíg a
csapat pihent, a súlyt az árboc belső végéhez erősített kapocs
rögzítette.
Rakományt rakomány követett, odalent pedig nagyban folyt a
vadászat-halászat. A csigasor körül valóságos tábor alakult ki; az a
műszak, amelyik épp nem húzott, még arra is talált időt, hogy
hüvelyknyi kavicsfalakat emeljen, úgyhogy a tábor lassan-lassan már
a megszokott városaikhoz hasonlított. Tetőnek alkalmas kelme persze
nem volt – pontosabban Barlennan nem fecsérelte arra az
erőfeszítését, hogy odalentről felhozassa –, de egyébként egész
otthonosan berendezkedtek.
Lassan annyi tartalék gyűlt fel, hogy el sem tudták volna vinni.
Barlennan úgy tervezte, rejtekhelyeket létesít a rakétához vezető
útvonalon. Az út hátralevő része rövidebb lesz, mint a megmászott
hasadéktól idáig, de a megfeneklett rakéta mellett bizonyára jócskán
el kell időzniük, és arra az időszakra meg kell tenniük minden
óvintézkedést. Barlennan nem bánta volna, ha több embere van
odafenn a tetőn, hogy legyen valaki a csigasor mellett, a többieket
pedig magával vihesse- ez azonban nehézségekbe ütközött.
Túlságosan hosszadalmas lett volna, hogy még egy osztag eljusson a
hasadékhoz, aztán visszatérjen jelenlegi állomáshelyükre márpedig
az alternatívára senki sem gondolt szívesen. Barlennannak
természetesen az is megfordult a fejében, de a legénység egy
tagjának szerencsétlen kísérlete miatt nemigen akarózott ezt a témát
megpendítenie.
 Ez a bizonyos tengerész a kapitány jóváhagyásával – amit
Barlennan utólag már megbánt – jelt adott a lentieknek, hogy
menjenek odébb, azután egy puskagolyó nagyságú kavicsot a szikla
peremére gurított és megtaszította. Az eredmény mind a
meszkliniták, mind a földlakók számára érdekes volt. Az utóbbiak
nem láthattak semmit; odalent a sziklafal tövében az egyetlen
videokészülék a Bree fedélzetén volt, és a becsapódási ponttól
túlságosan távol, hogysem jó képet kaphattak volna; de hallani
éppoly jól hallottak mindent, akár a meszkliniták. Sőt, még látni is
jóformán ugyanannyit láttak, mert a kavics még a meszklini szemek
elől is egyszerűen eltűnt. Kurta pendülés, mint amikor hegedűhúr
pattan meg, egy másodperc töredéke múlva pedig éles csattanás,
amint a kő földet ért.
Szerencsére kemény, kissé nedves földet, és nem követ – akkor
ugyanis életveszélyt jelentett volna a záporozó törmelék. A
másodpercenként körülbelül egymérföldes sebességgel történt be-
csapódás hatására olyan sebességgel indult meg a föld, hogy
mozgását nem követhette a szem, de egy másodperc töredéke múltán
megdermedt, és kráterként vette körül a mély lyukat, ahol a lövedék a
talajba fúródott. A tengerészek lassan köréje gyűltek, nézték a
párolgó földet, aztán mintegy közmegegyezéssel jó pár méterrel elhú-
zódtak a szikla tövéből. Beletelt egy kis időbe, amíg magukhoz tértek
a megrázkódtatásból.
 Barlennannak mégiscsak több emberre volt szüksége odafent; őt
aztán nem olyan fából faragták, hogy feladjon egy tervet, azért, mert
hátha nem válik be. Egy szép napon felvonószerkezet ötletével állt
elő. Javaslatát a várakozásának megfelelő dermedt csend fogadta, de
ő szabályos időközönként rendíthetetlenül visszatért a témára, ahogy
a munka haladt. Mint Lackland már rég megállapította, a kapitány
jócskán meg volt áldva rábeszélőképességgel. Kár, hogy ezt a
meggyőzőhadjáratot a maga nyelvén folytatta, mert az emberek
ugyancsak élvezték volna, ha hallhatják Barlennan figyelemre
méltóan változatos és eredeti módszereit, és megfigyelhetik, amint
hallgatói a merev elutasítástól a kérdés fontolóra vételén át eljutnak a
kelletlen beleegyezésig. Lelkes támogatói sosem lettek az ügynek, de
Barlennan nem is várt csodákat. A sikert azonban mégsem csak a
maga fáradozásának köszönhette. Dondragmer kimondhatatlanul só-
várgott rá, hogy ő is ott legyen, amikor megtalálják a rakétát; nem
tudott napirendre térni afölött, hogy visszarendelték a hajóhoz, de
fegyelmezett tiszt lévén, egy szóval sem tiltakozott a parancs ellen.
Most azonban úgy érezte, elérkezett az alkalom, hogy
csatlakozhassék a cselekvő csapathoz, és a vártnál könnyebben
sikerült őt rávenni arra, hogy kötélen vontassák fel a sziklatetőre.
Még ha elszakad is a kötél, bölcselkedett, ő már arról úgysem fog
tudni. Ezért aztán a lenti tengerészek körében lelkes szószólója lett a
kapitány tervének; végül elhitette magával, hogy mindenáron fel akar
szállni, így már könnyen elhitték az alárendeltjei is, és lassan elpárol-
gott az ellenállásuk. Az önműködő reléket már üzembe helyezték,
Barlennan közvetlenül szólhatott a lenti csoporthoz, úgyhogy latba
vethette egyéni befolyását.
Végül azután kis tutajfélét ácsoltak, alacsony, tömör korláttal – ez
utóbbi Dondragmer találmánya volt –, úgyhogy aki beszállt, nem
láthatott le. Az egyenlítő menti csigasor felszereléséből maradt
deszkaalkotmányt kötélhurok tartotta vízszintesen.
A kötelek, csomók erősségét kötélhúzással ellenőrizték – a
földlakók nagy érdeklődéssel kísérték a müveletet –, majd a tutajt a
csigasor alá vonszolták, és a kötélhez erősítették. Az első tiszt
kérésére fentről lazán engedték a kötelet, és az utolsó csomót az
előzők mintájára ellenőrizték; amikor meggyőződtek felőle, hogy
minden rendben van, Dondragmer felmászott a tutajra, helyre tette a
korlát utolsó darabját, és jelt adott, hogy húzhatják. A rádiót
átvonszolták a hajóról; Barlennan közvetlenül hallhatta első tisztjét.
Ő is csatlakozott a vontatócsapathoz.
Lengés jóformán nem volt; Dondragmer még emlékezett, milyen
kényelmetlen volt, amikor legutóbb tartózkodott ilyen szerkezeten. Itt
egyenletesen fújt ugyan a szél a sziklafal mentén, de nem mozgatta
meg észrevehetően a hatalmas ingát: a kötél vékony volt, légáramlat
nem kapaszkodhatott bele, a súly túlságosan nagy. Ez nemcsak
kényelmi szempontból volt szerencse; ha bármely okból kileng az
inga, lengéssíkját kezdetben mintegy fél másodperc alatt tette volna
meg, s a felszállás folyamán ez az idő egyre csökkent volna, úgyhogy
a végén szinte a hangrezgéssel ért volna fel, és ez bizonyára
lerántotta volna a tetőn felszerelt szerkezetet.
Dondragmer célszerű gondolkodású, gyakorlati eszű lény volt,
felszállás közben nem is igyekezett nézelődni. Épp ellenkezőleg;
lehunyta szemét, és ezt egy csöppet sem szegyellte. Természetesen
végtelennek tűnt az út; valójában hat napig tartott. Barlennan
időnként leállíttatta a munkát, megvizsgálta a szerkezetet, és csak
akkor adott engedélyt a felvonás folytatására, amikor mindent a
legnagyobb rendben talált.
Nagy sokára felbukkant a deszkaalkotmány a sziklafal peremén,
majd a tartóhurok elérte a csigát, és nem emelkedett tovább. A
felvonó széle mindössze két-három centiméternyire volt a sziklától;
keskeny volt és hosszú, a meszkliniták alakjához alkalmazkodott.
Dondragmer a hangok hallatán kinyitotta szemét, hálásan lemászott a
felvonóról, és igyekezett minél távolabb kerülni a sziklafal
peremétől.
Barlennan még nem is adhatott jelt a lenti tengerészeknek, amikor
Lackland már jelezte a sikert, és szavait nyomban lefordították azok,
akik értettek valamicskét angolul. Enyhén szólva megkönnyebbültek;
látták, amint a felvonó megérkezik, de nem tudták, milyen állapotban
van az utasa. Barlennan nyomban megnyergelte az általános
elégedettséget; villámgyorsan leküldte a liftet, és jöhetett a következő
utas.
 Baleset nélkül lezajlott az egész hadművelet a felvonó tízszer
fordult, mire Barlennan úgy határozott, hogy most már elég lesz,
mert különben oly kevesen maradnak lent, hogy nem tudják ellátni a
többiek élelmezésének feladatát.
A feszültség természetesen felengedett; földlakók, bennszülöttek
egyaránt úgy érezték, kézzelfogható közelségbe került a cél.
– Ha két percig vártok még, Barl – továbbította Lackland az egyik
komputertől kapott információt –, a nap pontosan abba az irányba
esik, amelyet követnetek kell. Mint mondtuk, hatmérföldes
pontossággal tudjuk megadni a rakéta helyzetét. Annak a területnek a
középpontjára irányítunk benneteket, ahol megfeneklett, de onnan
már magatoknak kell tovább kutatnotok. Márpedig ha ott is olyan a
terep, mint a mostani helyeteken, nem lesz könnyű dolgotok.
– Bizonyára igazad van, Charles; ilyesmiben nincs semmiféle
tapasztalatunk. De azért majd csak megbirkózunk a problémával,
hisz a többivel is elbántunk valahogy, persze többnyire a ti
segítségetekkel. Jó irányban van már a nap?
– Egy pillanat... most! Láttok megközelíthető távolságban valami
iránypontot, amelyhez alkalmazkodhattok, amíg a nap megint kerül
egyet?
– Sajnos nem. Megtesszük, ami tőlünk telik, és mindennap kérjük
az iránymódosítást.
– A szél és az áramlatok ismerete nélkül ezt csak nagyjából
adhatjuk meg, de ennél többet nem tehetünk. Ahányszor be tudunk
mérni benneteket, mindig megadjuk az iránymódosítást. Sok
szerencsét!
 18. A BUCKA

Az érdekeltek csakhamar tapasztalták, hogy baj van az iránnyal.

Fizikai képtelenség volt egyenes vonalban haladni, egy-két
méterenként kerülgetniük kellett a sziklákat, mert nem láttak mögé-
jük, és megmászni sem tudták. A meszkliniták testi felépítése is
súlyosbította a helyzetet, hiszen a szemük földközelben volt.
Barlennan igyekezett váltogatva mindkét irányban kitérni, de nem
tudta pontosan felbecsülni egy-egy kitérő hosszát. Ünnep volt az a
nap, amikor a rakéta irányellenőrzése nem jelzett húsz-harminc fokos
eltérést.
Úgy ötvennaponként ellenőrizték az adó helyét – most csak egy
haladt velük, a másikat ott hagyták a felvonókezelő csoportnál –, és a
komputerek új irányt számítottak. Precíziós munkára volt szükség, és
olykor bizony némi kétség fért a megadott irány pontosságához.
Ilyenkor Barlennant mindig figyelmeztették, és a döntést az ő
belátására bízták. Néha, amikor a földlakók kicsit biztosabbak voltak
a dolgukban, a kapitány továbbment, máskor várt néhány napot, míg
jobb iránypontot nem kap. Várakozás közben újra szétosztotta a
terhet, és szükség esetén módosította az élelmiszer-fejadagot. Megtett
útjukat elszórt kavicsokkal jelezték. Arra is gondolt, hogy eltakarítják
a köveket az útból, és kétoldalt felhalmozzák – vagyis szabályos utat
építenek –, ezt azonban későbbre hagyták, amikor rendszeressé válik
a közlekedés az elveszett rakéta meg az utánpótlási támaszpont
között.
Lassan fogyott a sok-sok pár láb alatt az ötven mérföld, de végül
elfogyott. Az emberek valóban megtettek mindent, amit tudtak;
amennyire méréseiknek hihettek, Barlennannak most már az
elveszett rakéta mellett kellene állnia. Ám a videókészülék és a
kapitány egybehangzó tanúsága szerint szó sem volt erről, és ez
Lacklandet egyáltalán nem lepte meg.
– Ennél több nem telik tőlünk, Barl. Matekos mókusaink
ismeretében akár megesküszöm rá, hogy hat mérföldes körzetben
vagytok a rakétától, de minden valószínűség szerint sokkal közelebb.
Te jobban meg tudod szervezni a kutató expedíciót az embereidből,
mint én. Mindent megteszünk persze ezentúl is, csak azt nem tudom,
mi lehet az. Mik a terveid?
Barlennan hallgatott egy sort, mielőtt válaszolt volna.
Hatmérföldes kör iszonyúan nagy kutatási terület, amikor legfeljebb
három-négy méternyire lehet ellátni. Persze, ha szétszórja az
embereit, igen gyorsan tudnak haladni, de akkor megint fennáll a
veszély, hogy némelyiküket elveszíti. Ezt a kérdést tárta tehát
Lackland elé.
– Maga a rakéta körülbelül hat méter magas – mondta az ember. –
Gyakorlatilag tehát messzebbről megláthatjátok. Ha, mondjuk, fel
tudnátok kapaszkodni egy nagyobb sziklára, valószínűleg már most
is megpillanthatnátok az űrhajót, hisz épp ez a bosszantó az átkozott
helyzetben.
– No igen; csakhogy épp ezt nem tudjuk megtenni. A nagy sziklák
a ti mértéketekkel mérve másfél-két méter magasak, az oldaluk pedig
majdhogynem függőleges. De még ha meg tudnánk is mászni
valamelyiket, én soha többet nem vagyok hajlandó függőleges szikla
tetejéről lenézni, és az embereimet sem kockáztatom.
– Mégis felmásztatok a hasadékban a fennsíkra.
– Az más. Sosem voltunk még szakadék peremén.
– Tehát ha hasonló emelkedőn feljuthatnátok itt az egyik sziklára,
nekivágnátok? Nem zavarna a magasság?
– Hát... hm! Értem. No várj egy kicsit. – A kapitány gondosabban
vette szemügyre a környezetet. Jó néhány szikla tornyosult a
közelben; a legnagyobb valóban kétméternyire felmagasodott, köztük
és körülöttük pedig a töméntelen kavics. Talán ha Barlennan valaha
is kapcsolatba kerül térmértannal, nem jut olyan elhatározásra,
amilyenre jutott; mivel azonban nem volt valóságos fogalma az
építőanyag kiterjedéséről, amelynek kezelésére vállalkozott, úgy
határozott, hogy Lackland elgondolása ésszerű.
– Megcsináljuk, Charles. Van itt elég kis szikla meg föld, tudunk
belőle bármit építeni. – Elfordult a rádiótól, és kifejtette tervét a
többieknek. Lehet, hogy Dondragmernek voltak kételyei a terv
megvalósíthatósága felől – ezeket azonban elhallgatta. Hamarosan az
egész társaság köveket görgetett a kiszemelt szikla mellé, míg végül
a művelet színhelye körül ki nem tisztították a terepet. A kemény
ollók ezután fellazították egy darabon a talajt, és a földet az apróbb
kövek fölé terítették, arra meg a következő réteg kő került.
Lassan, de egyenletesen haladtak. Egy ízben a csoport néhány
tagját visszaküldték a jelzett ösvényen élelmiszerért – ez is azt
mutatja, mennyi időt vett igénybe a munka, hisz a hasadéktól idáig a
nyolcszáz mérföldes úton erre nem került sor –, ám végül a szikla
viszonylag lapos tetejét sok pár láb taposta – minden bizonnyal
először, amióta csak Meszklin belső energiái jelenlegi helyére tolták
a fennsíkot. A szikla egyik oldalán már enyhe lejtésű bucka
domborodott – a túloldalán még senki sem merészkedett lenézni,
mert ott csaknem függőlegesen szakadt a mélybe a fala.
Új megfigyelőpontjukról – Lackland ígéretének megfelelően –
hosszú hónapok utazása, veszedelmei után végre megpillantották az
expedíció célját. Barlennan felvontatta a videokészüléket, hogy a
földlakók is láthassák; s több mint egy földi esztendő óta először,
Rosten arcáról is eltűnt a megszokott komor kifejezés. Pedig nem
láthattak sokat; talán ha egy egyiptomi piramist fémlemezzel
borítanak, az látszott volna olyannak a messzeségből, mint ez a
tompa végű kúp, amely a közbülső sziklák fölé emelkedett. Nem
nasonlított arra a rakétára, amelyet Barlennan már ismert – mi több,
nemigen hasonlított semmiféle rakétára, amelyet eddig valaha is épí-
tettek húsz fényévnyire a Föld körzetében; de nyilvánvalóan olyasmi
volt, ami nem része a normális meszklini tájnak. És a földi
expedíciónak még azok a tagjai is, akik nem töltöttek hónapokat az
irdatlan bolygó felszínén, úgy érezték, hatalmas kő gördül le a
szívükről.
Barlennan örült, de nem osztozott Toorey ünnepi hangulatában.
Amazok édeskeveset láthattak a képernyőn abból, ami az ő jelenlegi
helyét a rakétától elválasztotta, s ami ugyan nem volt rosszabb az
eddigieknél – de jobb sem. És most már a földlakók irányítására sem
számíthatnak; s még új kilátópontjukról sem látta pontosan, hogyan
tarthatja meg útirányát az osztag a még hátralevő másfél mérföldön.
Az emberek nem tudtak iránymeghatározást adni – de talán alkal-
mazhatná ő maga a módszerüket?... Hisz ő megmondhatja nekik,
mikor áll megfelelő irányban a nap; azután pedig már az emberek
hívhatják őket, valahányszor áthaladnak a megfelelő ponton. Sőt,
elég volna, ha csak egy embere maradna itt, nem is kellene a
Repülőket zaklatni... No de várjunk csak: hisz most már csak egy
rádiója van, s az nem lehet egyszerre két helyen. Barlennan most
érezte először hiányát a folyóla-kóknál hagyott készüléknek.
Aztán eszébe jutott, hogy talán nem is lesz szüksége rádióra. Igaz,
a levegő itt nem viszi úgy a hangot – csak ebből a jelenségből vették
észre a tengerészek, hogy a fennsíkon ritkább a légkör –, ám a
meszklinita hang, mint Lackland megállapította, olyan, hogy csak az
hiszi el, aki hallja. A kapitány elhatározta, hogy kipróbálja; egy
emberét itt hagyja a megfigyelőmagaslaton, annak a feladata lesz,
hogy teljes erejéből elkurjantsa magát, valahányszor a nap áthalad
útjuk célja, a csillogó kúp fölött. A megtett utat most is jelzik,
úgyhogy követheti őket, amikor megérkeznek.
Barlennan körvonalazta elgondolását a többieknek. Dondragmer
rámutatott, hogy régebbi tapasztalatok alapján még így is túlságosan
messzire mehetnek egyik irányba, mert nem tudják a földlakók
módjára korrigálni az elkövetett hibák következtében felgyűlt
tetemes eltérést. A nap megfigyelésével megbízott őr hangja is csaló-
ka ezen a visszhangos vidéken. Azt azonban elismerte, hogy a
körülmények között még ez a legjobb ötlet, és megvan az esély arra,
hogy előbb-utóbb látótávolságba érnek a rakétához. Ezért
kiszemelték az őrt, és a többiek az új irányban folytatták útjukat.
Egy darabig még magát az őrt is látták, és könnyen korrigálhatták
eltérésüket, valahányszor meghallották a hangját. Hamarosan azon-
ban a többi szikla eltakarta az őrhelyet, és most már csak a szabályos
időközökben felhangzó –és visszhangzó – kurjantásra
hagyatkozhattak. Ahogy teltek-múltak a napok, mind halkabban szólt
a kurjantás, de mivel az élettelen fennsíkon nem volt semmi más
hang, nem lehetett kétségük afelől, hogy mit hallottak.
A szárazföldi utazásban egyiküknek sem lévén kellő tapasztalata,
nem tudták felbecsülni a megtett távolságot, és eddig mindig jóval
tovább tartott minden efféle út, mint eredetileg számították. Ezért
aztán valamennyiőjük számára kellemes meglepetés volt, amikor a
kősivatag egyhangúságát változás törte meg – habár a változás
egyáltalán nem olyan volt, amilyenre számítottak.
 Ott volt közvetlenül előttük, s egy pillanatra többen is arra
gondoltak, hogy érthetetlen módon körben haladtak. A sziklák között
ugyanis kavicsból és porhanyós földből álló lejtős bucka
domborodott. Nagyjából olyan magas, mint amilyet a
megfigyelőállomáson építettek; ám ahogy közeledtek, már látták,
hogy az alapterülete jóval nagyobb. Nem is látták, milyen messzire
nyúlik a fala. Mint az óceán hullámai, úgy nyaldosta a sziklákat –
csak épp ez a hullám megdermedt. A meszkliniták ugyan nem voltak
hozzászokva a robbanásokhoz vagy a meteorkráterekhez, de azt
látták, hogy ez az anyag a lankán túl valamely pontról lökődött ki.
Barlennan többször látta, amint a tooreyi rakéták leszállnak, úgyhogy
nagyjából sejtette, mi lehetett itt az ok, és hogy mit fognak látni, még
mielőtt fölérnének az emelkedőre. Mint rendesen, nagy vonalakban
most is igaza volt – ha nem is teljesen.
A rakéta a kupa alakú bemélyedés közepében állt, amelyet a
fúvókái égettek ki. Barlennan jól emlékezett, hogyan takarodott el a
hó, amikor a teherszállító rakéta leszállt Lackland „Hegye" mellett.
Úgy vélte, az itt igénybe vett emelőerőnek sokkal hatalmasabbnak
kellett lennie, hogy letehesse az irdatlan súlyú gépet, még ha ez
kisebb volt is. A közelében nem voltak nagyobb sziklák, de a kupa
oldala mentén már magasodott néhány. A mélyedésben nem volt
kavics, a lövedék hatméteres magasságából mindössze egy-másfél
méternyi emelkedett a síkságot borító kövek fölé.
 Átmérője az alapnál jóformán akkora volt, mint a magassága, és
annyi is maradt mintegy magassága egyharmadáig. Amikor a
videókészüléket a robbantott kráter belsejére irányították, Lackland
elmagyarázta, hogy ebben a részben helyezték el a hajtóerőt.
A gép felső része gyorsan keskenyedett tompa heggyé, és ez
tartalmazta a műszereket, sok világ oly iszonyatos időbefektetésének,
szellemi erőfeszítésének és pénzének eredményét. Ezen a részen több
nyílás volt, az egyes rekeszek nem zártak légmentesen. A légüres
teret vagy különleges légkört igénylő felszerelés a belső, légmentesen
elzárt rekeszekben foglalt helyet.
– Azt mondtad egyszer, amikor robbanás történt a tankodban, és
tönkretette, hogy itt is olyasmi történhetett – mondta Barlennan.
Semmiféle jelét nem látom; és ha a lyukak, amiket látok, már akkor
is itt voltak, amikor a rakétátok leszállt, hogy lehetett elegendő az
oxigénetekből, hogy robbanást okozzon? Azt mondtad, hogy a
világokon túl és a világok között nincs levegő, és ami van, az minden
nyíláson kiszivárogna.
Mielőtt Lackland válaszolhatott volna, Rosten közbevágott. A
vetítőszobában nézte csoportja többi tagjával a rakétát.
– Barlnak igaza van. Akármi okozta a bajt, nem oxigénrobbanás
volt. Hogy mi, azt nem tudom magam sem. Igen alaposan oda kell
figyelnünk, amikor kinyitják abban a reményben, hogy megtaláljuk a
hibát. Nem mintha most már sokat számítana, legföljebb azoknak,
akik még egy ilyen masinát akarnak építeni. Legjobb, ha most
mindjárt munkához látunk; egy falka fizikus lóg állandóan a
nyakamon tájékoztatásért. Még szerencse, hogy biológust raktak
ennek az expedíciónak az élére; mostantól kezdve nem lesz egyetlen
fizikus, akiből egy ép mondatot ki lehetne húzni.
– A tudósaitoknak egy kissé még türtőztetniük kell magukat –
vetette közbe Barlennan. –Valamit ugyanis nem vettetek észre.
– Mit?
– A műszerek közül, amiket a videokészüléketek lencséje elé
kellene tennem, egyik sincs két méternél közelebb a földhöz; és
mindet fémfal veszi körül, amit mi aligha tudnunk nyers erővel
elmozdítani, bármennyire puhának látszanak is a ti fémeitek.
– Az áldóját, igazad van! A második része könnyű; a felületi réteg
jórészt gyorsan elmozdítható lemez; könnyen meg tudjuk mutatni,
hogyan kell kezelni. Ami már a többit illeti... Hmmmmm!
Létrafélétek nincs, és ha volna sem tudnátok használni. A felvonótok
egyetlen csekély hátránya, hogy a magasból kell mozgatni.
– Bevallom, egyelőre zsákutcába kerültem. Majd kigondolunk
valamit; ha már itt tartunk, nem hagyjuk, hogy kifogjon rajtunk a
nyavalyás.
– Amíg a megfigyeléssel megbízott emberem ide nem ér, törjétek a
fejeteket valami megoldáson. Ha nem jut eszetekbe semmi, majd az
én elgondolásomat vesszük elő.
– Micsoda? Van valami ötleted?
 – Van hát. Annak a sziklának a tetejére is feljutottunk, amiről
megláttuk a rakétátokat; miért ne lehetne ugyanazt a módszert
alkalmazni itt is?
Rosten egy hosszú percig hallgatott. Lacklandnek az volt az
érzése, főnöke némán fenéken billenti magát.
– Csak egy bökkenőt látok – szólalt meg nagy sokára Rosten. – Itt
sokkal több sziklát kell felhalmoznotok, mint azelőtt. A rakéta több
mint háromszor olyan magas, mint a megfigyelőpontotok, és aligha
elég csak egy oldalról megközelíteni.
– És mi volna, ha csak az egyik oldalon építenénk utat? Aztán,
amint elértük a rakéta legalacsonyabb szintjét, ahol a benneteket
érdeklő gépek vannak, onnan már folytathatjuk az utat odabent, mint
ti a többi rakétában.
– Ennek két fő akadálya van A fontosabbik, hogy nem tudnátok
odabent közlekedni; a rakétát nem élőlények szállítására
konstruálták, a fedélzetek között nincs közlekedési lehetőség.
Minden gépezetet a hajótesten kívülről lehet elérni, a megfelelő
szinten. A másik, hogy nem lehet az alacsonyabb szinteken kezdeni;
feltéve, ha el tudjátok mozdítani a külső lemezt, de abban már erősen
kételkedem, hogy vissza is tudnátok rakni, amikor egy-egy résszel
végeztek. Mivel így a testen körös-körül el kellene mozdítani a külső
védőréteget, és csak azután lehetne feljebb haladni a következő
szintre, nem maradna elegendő fém, ami a felső szinteket tartaná. A
kúp teteje esetleg-beomlana. A külső nyílások a burok legnagyobb
részét foglalják el, és kellően vastagok, hogy jócskán bírják a
függőleges terhelést. Talán tervezési hiba; de ne feledd, arra
számitottunk, hogy csak az űrben nyitjuk ki őket, ahol egyáltalán
nincs súly. Sajnos, alighanem be kell temetnetek a rakétát a
legmagasabb szintig, ahol még felszerelés van, és aztán bontanátok le
a töltést szintről szintre. Még talán az is tanácsos lenne, hogy amikor
egy-egy szinttel végeztek, onnan elvinnétek a műszereket, az ab-
szolút mmimumra csökkentené a terhelést. Végtére ha valamennyi
lemezt leszeditek, csak törékeny váz marad, és elképzelni sem jó, mi
történnék vele, ha tele lenne a műszerekkel, közel 700 G-s
nehézkedésnél.
– Értem. – Most Barlennanon volt a töprengés sora. – Ti magatok
nem tudnátok valami más tervet kisütni? Mert ez, mint magad
mondod, sok munkával jár.
– Egyelőre nem tudunk jobbat. Ahogy ajánlottad, gondolkodunk,
míg a megfigyelőtök oda nem ér hozzátok. Habár azt hiszem, igen
hátrányos helyzetben vagyunk. Ha bármilyen megoldásra
bukkanunk, mindenhez gép kell, és azt úgysem tudjuk eljuttatni
hozzátok.
– Ezt már rég tudom.
A nap tovább körözött az égen; percenként húsz foknál valamivel
többet írt le. Messze hangzó kiáltás tudatta a megfigyelőposzton álló
őrrel, hogy küldetése véget ért; valószínűleg már feléjük tartott. A
tengerészek pihentek, szórakoztak; lassan mindenki leereszkedett
már a lyuk lankás oldalán, hogy közelebbről vegyék szemügyre a
rakétát. Ahhoz túlságosan eszesek voltak, hogysem varázslatnak
minősítsék, de azért szent borzalommal töltötte el őket a látvány. A
rakéta működési elvéről fogalmuk sem volt, bár nem lett volna nehéz
megértetni velük, ha Lackland csak egyszer is elgondolkodik azon,
vajon az a faj, amely nem lélegzik, hogyan tud mégis hangosan
beszélni. A meszklinita szervezet ugyanis, hasonlóképpen a földi
fejlábúakhoz, fejlett szifonberendezés birtokában volt, amelyet
kétéltű őseik gyorsúszásra használtak, ők pedig fújtatóként nagyon is
földi hangszálaikhoz, de azért eredeti rendeltetése szerint is tudták
alkalmazni. A természet kellőképpen felruházta őket minden
adottsággal, hogy megértsék a rakéta elvét.
De a tengerészek tisztelete nem a meg nem értésből fakadt.
Fajtájuk városokat épített, és jó mérnöknek tartották magukat; a
legmagasabb meszklinita fal azonban nem emelkedett tíz centinél
magasabbra. Több emeletes épületek, tömör, szilárd anyagból készült
tetők túlságosan is ellenkeztek volna az attól való szinte ösztönös
rettegésükkel, hogy szilárd anyag legyen a fejük fölött. Ennek a
csoportnak tapasztalatai némiképp megváltoztatták a magatartásukat:
az oktalan rettegés helyébe a súly értelmes tisztelete lépett – de a
szokás kitörölhetetlenül megmaradt. A rakéta mintegy nyolcvanszor
magasabb volt bármiféle mesterséges építménynél, amelyet az ő
fajtájuk valaha produkált; látványa nagyon is természetes
borzalommal töltötte el őket.
 Amint a megfigyelő megérkezett, Barlennan visszatért a rádióhoz
– nem született azonban jobb terv, mint az övé. És ez egyáltalán nem
lepte meg. Elhessegette Rosten mentegetőzését, és csapata élén
munkához látott. A fenti megfigyelők még akkor sem sejtették, hogy
megbízottjuk önálló gondolatokat forgat a fejében a rakétával
kapcsolatban. És még ha támad is ilyen gyanújuk, már késő lett
volna.
A munka sajátos módon könnyebbnek és gyorsabbnak bizonyult a
vártnál, méghozzá azon egyszerű okból, hogy a fúvókák által ki-
mozdított kő és föld viszonylag laza volt. Emberi lény, még ha
viselné is a nehézkedés megsemmisí-tőt, amit a tudósok a rakétában
elrejtett adatok segítségével akartak kifejleszteni, nem tudna ásót
belemélyeszteni, mert a nehézkedés igen hatásos tapadó tényező; a
törmelék csak meszklini viszonylatban volt laza. Nagy
mennyiségekben zúdították le a lyuk enyhén lejtő falán a fúvókák
körül növekvő rakásra; a kavicsokat kiszabadították és a törmelék
után gördítették, előzőleg figyelmeztető kurjantást hallatva. Erre
szükség is volt; mihelyt a kő elindult, olyan sebességre tett szert,
hogy emberi szem már nem is követhette, és rendszerint mélyen
belefúródott a frissen megmozgatott földhányásba.
Lassan még a leginkább borúlátó megfigyelők is úgy érezték, más
akadályra már nem kell számítani. Derűsen figyelték, amint a
kutatórakéta ragyogó fémburkát egyre jobban elfedi a kavics meg a
föld, és végül el is tűnik, csak a harminc centi magas kúp látszott ki,
jelezve a legmagasabb szintet, ahol még gépezetet szereltek fel.
A meszkliniták ezen a ponton abbahagyták a munkát, és
legtöbbjük leereszkedett a buckáról. Felvitték a videokészüléket, és
az most a kiálló fémcsúccsal nézett farkasszemet, ahol még látszott
egy nyílás vékony vonala. Barlennan egymaga lehevert a nyílás előtt;
láthatólag utasításra várt, hogy hogyan nyithatná ki. Rosten, aki
éppoly feszült figyelemmel kísérte a fejleményeket, mint a többiek,
megadta a magyarázatot. Négy rögzítőkapocs helyezkedett el a trapéz
alakú lemez négy sarkán. A két felső nagyjából Barlennan szemével
volt egy szintben, a másik kettő mintegy tizenöt centivel a bucka
teteje alatt. Normális körülmények között a nyílásokat széles pengéjű
csavarhúzó benyomásával és el-fordításával lehetett nyitni;
valószínűnek látszott, hogy a meszklini ollók játszi könnyedséggel
megbirkóznak ezzel a feladattal. Barlennan a lemez felé fordult, és
meggyőződött róla, hogy valóban ki tudja nyitni. A széles, hornyolt
csavarfejek könnyen elmozdultak és kibuktak, a lemez maga azonban
a helyén maradt.
– Jobb lesz, ha kötelet erősítetek az egyik csavarfejhez vagy mind
a kettőhöz, hogy biztos távolságból húzhassátok ki a lemezeket,
amikor leástatok már az alsókhoz, és azokat is kicsavartátok –
mondta Rosten. – Nem volna jó, ha az a fémlemez bárkire ráesne; jó
fél centi vastag, az alsók pedig még annál is vastagabbak.
 A tanácsot megfogadták, és a földet gyorsan elkotorták, míg elő
nem bukkant a lemez alsó széle. Ezekkel a csavarokkal is könnyen
megbirkóztak, és néhány pillanat múlva egy erős rántás a kötélen
elegendő volt ahhoz, hogy a lemez leváljon a rakéta burkáról. Olyan
csattanással zuhant le, mint a puskalövés.
A nap besütött a felnyitott hajótestbe, és világosan meglátszott az
egyetlen darabból álló szerkezet. A vetítőben figyelő emberek
torkából diadalkiáltás tört elő.
– Ez az, Barl! El sem mondhatom, mennyivel tartozunk nektek!
Menj csak egy kicsit odébb, hadd fényképezzük le gyorsan, aztán
mindjárt megadjuk az útbaigazítást, hogy kell kiemelni és a
lencséhez vinni az adatrögzítőt.
Barlennan nem felelt azonnal. Nem mozdult el helyéről; azután
közelebb kúszott a készülékhez, és az egészet megfordította,
úgyhogy most már semmi sem látszott a rakétából.
– Előbb néhány kérdést meg kell beszélnünk – mondta nyugodtan.
 19. ALKU

Halálos csend ülte meg a vetítőt. A pirinyó meszklinita feje

betöltötte a képernyőt, de senki sem tudta megfejteni, mit fejez ki a
merőben nem emberi „arc". Senki sem szólt; szófecsérlés volna
megkérdezni Barlennant, hogyan érti a dolgot, hisz nyilvánvalóan
épp azt akarja elmondani. Hosszú pillanatokig várt, csak azután szó-
lalt meg újra; méghozzá olyan tökéletes angolsággal, amilyenre még
Lackland sem tartotta képesnek.
– Dr. Rosten néhány pillanattal ezelőtt azt mondta, el sem tudja
mondani, mennyivel tartozik nekünk. Tudom, hogy a szavai bizonyos
értelemben őszinték, egy pillanatig sem kételkedem a hálájukban,
másrészt azonban pusztán szónokiak. Nincs szándékában többet adni
nekünk, mint amennyit már eddig is vállaltak: időjárásjelentést,
irányítást az új tengereken, esetleg segítséget a fűszernövények
gyűjtésében, amit Charles említett egyszer. Tökéletesen tudatában
vagyok, hogy az önök erkölcsi kódexe értelmében nem vagyok
többre jogosult; alkut kötöttem, és ragaszkodnom kell hozzá, kivált
mert önök jórészt már teljesítették az önökre háruló
kötelezettségeket.
– Mindamellett én többet akarok; és mivel az idők folyamán
megtanultam értékelni némelyikük véleményét, megmagyarázom,
hogy mi késztet erre. Ha lehetséges, szeretném megindokolni az
igényemet. Azt azonban máris megmondhatom, hogy akár sikerül
elnyernem egyetértésüket akár nem, mindenben ragaszkodom a
tervemhez.
– Mint tudják, kereskedő vagyok, akit elsősorban az érdekel, hogy
haszonnal adjon túl az áruján. Önök is felismerték ezt a tényt, és a
segítségemért cserébe felajánlottak minden anyagot, amire csak
gondolhattak; nem az önök hibája, hogy egyiküket sem tudom
használni. Az önök gépei, mint mondották, nem működnének az én
világom nehézkedési és nyomási viszonyai között. Az önök féméit
nem tudom használni, s ha tudnám, sem volna rájuk szükségem;
Meszklin felszínének számos részén szabadon hevernek. Némelyek
dísznek használják. De Charlesszal folytatott beszélgetéseimből
tudom, hogy csak nagy gépekkel lehet a fémekből bonyolult
formákat készíteni, és több hővel, mint amit mi előállíthatunk.
Mellesleg, mi ismerjük azt, amit önök tűznek neveznek, a
lángfelhőnél kezelhetőbb formájában is; sajnálom, hogy e tekintetben
megtévesztettem Charlest, de akkor ez látszott ajánlatosnak.
– Visszatérve az eredeti témára, minden egyebet elutasítottam az
irányítás és az időjárásjelentés kivételével. Azt gondoltam,
egyeseknek önök közül ez gyanús lesz, de a szavaikból ez nem derült
ki. Mindamellett beleegyeztem, hogy sokkal hosszabb hajóútra
megyek, mint amilyet történelmünk során bárki is megtett, csak
azért, hogy segítsek megoldani a problémájukat. Elmondták, hogy
mennyire nagy szükségük van arra a tudásra; az egyiküknek sem
jutott eszébe. hogy talán én is épp azt szeretném, habár időnként épp
ezért kérdezősködtem, amikor megláttam valamelyik gépüket. Önök
megtagadták a választ a kérdéseimre, mindig ugyanazzal az
ürüggyel. Ezért aztán úgy éreztem, minden módszerrel jogomban áll
felcsipegetni önöktől bármiféle tudást. Önök az idők során sokat
emlegették a „tudomány" értékét, és emögött mindig az a feltételezés
rejlett, hogy az én népem nincs ennek a birtokában. Nem látom be,
hogy ha az önök népének hasznos és értékes, miért ne lehetne az az
enyémnek is.
– Most már nyilván értik, hová akarok kilyukadni. Szakasztott
ugyanazzal a céllal indultam el erre az útra, mint ami az önök célja
volt, amikor elküldték: tanulni akartam. Meg akartam ismerni
mindent, aminek révén önök ilyen figyelemre méltó tetteket hajtanak
végre. Te, Charles, a tudomány segítségével élted át a telet egy olyan
helyen, amely különben nyomban megölt volna; vélhetőleg épp ilyen
hasznos lesz a tudomány az én népemnek is, ebben bizonyára
egyetértesz velem.
– Épp ezért új egyezséget ajánlok önöknek. Megértem, ha
vonakodnak, hisz az eddigi alkut nem tartottam be. Sajnos, ezen nem
tudok segíteni: akárhogyan is, én nem tágítok, és önök nincsenek
abban a helyzetben, hogy visszautasítsák a feltételeimet. Önök
nincsenek itt; nem is tudnak idejönni; az igaz, hogy robbanóanyagot
ledobhatnának haragjukban, de amíg itt vagyok a gépük mellett,
úgysem teszik meg. Az alku igen egyszerű: tudásért tudást. Engem,
vagy Dondragmert, vagy bárki mást a legénységemből, akinek ideje
és képessége van megtanulni az anyagot, egész idő alatt tanítanak,
amíg mi szétszedjük ezt a gépet, és közvetítjük önöknek a tudást,
amelyet tartalmaz.
– Hát én még ilyen...
– Várj, Főnök! – Lackland Rosten torkára forrasztotta a szót. Én
jobban ismerem Barlt, mint te. Hadd beszéljek vele. – Rostennel
látták egymást képernyőiken; az expedíció vezetőjének villámokat
szórt a szeme. De aztán felfogta a helyzetet, és engedett.
– Oké, Charlie! Beszélj.
– Barl, a hangodban megvetés bujkál, amikor az ürügyre utaltál,
amiért mi nem magyaráztuk meg neked a gépeinket. Hidd el nem
akartunk becsapni. A gépeink bonyolultak; annyira bonyolultak, hogy
az emberek, akik a gépeket tervezik és építik, a fél életüket töltik el
azzal, hogy megtanulják a működésük törvényeit és a gyártásuk
módját. És nem akarjuk lebecsülni a tieid tudását sem; igaz, hogy mi
többet tudunk, de csak azért, mert hosszabb időnk volt a tanulásra.
– Ha jól értem, miközben szétszeditek ennek a rakétának a gépeit,
mindent meg akarsz tanulni róluk. Barl, nagyon kérlek, hidd el, hogy
a tiszta igazságot mondom, amikor először is azt közlöm veled, hogy
én részemről nem tudnám megcsinálni, mert egyetlenegyhez sem
konyítok közülük; másodszor pedig akkor se mennél velük semmire,
ha megértenéd a működésüket. Talán így közelíthetném meg
legjobban a kérdést: ezek a gépek olyan dolgok mérésére szolgálnak,
amelyeket nem lehet látni, hallani, érezni vagy ízlelni – ezeket a
dolgokat hosszú időn át kellene másféle működés közben látnod,
hogy akár az alapelemeiket felfogd. Ezt ne vedd sértésnek; mindez
jóformán szó szerint vonatkozik rám is, pedig én úgy nőttem fel,
hegy gyerekkoromtól ezek az erők vettek körül. És mégsem értem
őket. Nem is fogorn megérteni halálom napjáig sem; a mi
tudományunkban olyan rengeteg tudás foglaltatik, hogy egyetlen
ember nem is remélheti, hogy valaha a végére ér, és nekem be kell
érnem azzal a területtel, amit ismerek – és talán életem során azt még
valami igen kevéssel gyarapíthatom. Nem fogadhatjuk el az alkudat,
Barl, mert fizikai képtelenség volna állnunk az alkut.
Barlennan nem tudott emberi értelemben mosolyogni, és
tartózkodott attól a megnyilvánulástól, amely náluk a mosoly
megfelelője volt. Éppoly komolyan válaszolt, ahogy Lackland
beszélt.
– Megteheted a magadét, Charles, ha nem tudsz is róla. Amikor
elindultam erre az útra, mindaz igaz volt, amit mondtál.
Szándékomban állt megtalálni a segítségeddel ezt a rakétát, aztán úgy
elhelyezni a rádiókat, hogy ne láthassatok semmit, és szétszerelni a
gépet, és megtanulni az egész tudományotokat. Csakhogy lassan rá-
jöttem, hogy amit mondtál, igaz. Rájöttem, hogy nem titkoljátok
előlünk szándékosan a tudást, hiszen oly gyorsan és gondosan
megtanítottatok a vitorlázórepülő-készítés törvényeire és módszerére.
Akkor is csak még jobban meggyőződtem erről, amikor segítettél
Dondragmernek elkészíteni a differenciál-csigasort. Arra számítot-
tam, hogy mindezt magad említed meg; miért nem szóltál ezekről;
hisz mindez melletted szól.
– Éppen amikor a vitorlázórepülőket magyaráztad, akkor kezdtem
kapiskálni, mit is jelent a „tudomány" szó. Ebből az epizódból jöttem
rá, hogy az az egyszerű találmány, amit a te néped már régen nem
használ, a világegyetem több törvényének megértését tételezi fel,
mint amennyinek a létezéséről az én népemnek egyáltalán tudomása
van. Mikor a pontos információ hiányáért mentegetőztél,
megemlítetted, hogy a te néped több mint kétszáz évvel ezelőtt
használt ilyenfajta siklórepülőket. Most már sejtem, mennyivel
többet tudok ma – sejtek annyit, hogy tudjam: mi az, amit nem
tudhatok.
– De te ennek ellenére is megteheted, amit akarok. Már így is tettél
valamit, amikor megmutattad a differenciál-csigasort. Én nem értem,
Dondragmer sem érti, pedig ő sokkal több időt töltött el vele; de
mindketten bizonyosak vagyunk benne, hogy valami rokonságban
van az emelőkkel, amelyeket egész életünkben használtunk. Mi a
kezdet kezdeténél akarjuk kezdeni, mert tudatában vagyunk annak,
hogy egész életünk sem elég a ti tudományotok elsajátítására. De azt
igenis reméljük, mert ahhoz eleget tanulhatunk, hogy megtudjuk, ti
miként jöttetek rá minderre. Annyit én is látok, hogy nem találga-
tással, még csak nem is bölcselkedéssel, vagyis a mi bölcseink
módján, akik azt tanítják nekünk, hogy Meszklin kupa. Ezen a
ponton hajlandó vagyok elismerni, hogy igazad van; de szeretném
tudni, miként jöttetek rá ugyanerre a ti világotokkal kapcsolatban.
Tudni akarom, miért lebeg a Bree, és miért lebegett egy darabig a
kenu is. Tudni akarom, mi nyomta össze a kenut. Tudni akarom,
miért fúj a szél a hasadékban – nem, nem értettem meg a
magyarázatodat. Tudni akarom, miért télen van a legmelegebb,
amikor pedig a leghosszabb ideig nem látjuk a napot. Tudni akarom,
miért ég a tűz, és miért halálos a lángpor. Azt akarom, hogy a leendő
gyermekeim és az ő gyermekeik tudják, mitől működik ez a rádió,
meg a te tankod, meg ez a rakéta. És még sok mindent szeretnék
tudni – kétségtelenül többet, mint amennyit valaha megtanulhatok; de
ha elindíthatom népemet a tanulás útján úgy, ahogy ti tettétek – nos,
akkor hajlandó vagyok felhagyni a nyereséges kereskedelemmel.
Sem Lackland, sem Rosten nem talált szavakat. Nagy sokára
Rosten törte meg a csendet:
– Barlennan kapitány, ha megtanulta, amit akar, és elkezdheti
tanítani a népét, megmondaná nekik, honnan jön az a tudás?
Gondolja, hogy hasznát vennék, ha megtudnák?
– Néhányan igen; meg akarnának tudni mindent a többi világról és
azokról a népekről, akik ugyanúgy indultak el a tudás útján, mint
most ők. Mások... nos, akadnak nálunk is jócskán, akik jobban
szeretik, ha más kaparja ki a gesztenyéjüket. Ezek nem fáradnának a
tanulással – ha más tudja, ők majd megkérdezik, amire éppen
szükségük van. Éppúgy, mint eleinte én magam. És ők sose jönnének
rá, hogy azért nem mondod meg nekik, mert nem tudod. Azt
gondolnák, hogy becsapod őket. Ha én mondanám el valakinek, ezek
előbb-utóbb rájönnének, és... nos, azt hiszem, jobb volna, ha engem
tartanának lángésznek. Vagy Dont; róla könnyebben elhiszik.
Rosten válasza rövid volt és lényegre törő. – Áll az alku!
 20. A BREE ÚTRA KEL

A villogó fémváz két és fél méterrel emelkedett a lapos tetejű

domb fölé. A meszkliniták nagy buzgalommal estek neki a következő
sor lemeznek, amelynek felső csavarai épp most kerültek napvilágra.
Mások az ellapátolt földet és kavicsot lökték a bucka szélére. A többi
ide-oda ment a megjelölt úton, amely a sivatagba vezetett; a
közeledők lapos, kerekes taligákon élelmiszert húztak, a távozók meg
üresen toltak hasonló taligákat. Nagy volt a sürgés-forgás; látszott,
hogy mindenki határozott céllal tevékenykedik. Ezúttal két rádió volt
a színen; az egyik a buckán, ahol egy földlakó irányította távoli
megfigyelőhelyéről a szétszerelést, a másik távolabb. Dondragmer a
második rádió előtt épp izgatott beszélgetésben volt a távoli,
láthatatlan lénnyel. A nap most is végtelen köreit rótta, de igen lassan
alább ereszkedett, és nagyon-nagyon lassan duzzadt.
– Sajnos, komoly problémát okoz annak az ellenőrzése, amit a
fénytörésről magyaráztatok – mondta az első tiszt. – A visszaverődést
értem; a rakétátok fémlemezeiből tükröket készítettem, és ezek igen
világosan megmagyarázzák. Nagy baj, hogy a szerkezet, amelyből
engedelmetekkel kivettük a lencsét, közben leesett; nekünk sajnos
nincs olyan anyagunk, mint a ti üvegetek.
– Még a lencse egy nagyobbacska darabja is megteszi, Don – szólt
a hang a hangszóróból.
 Nem Lackland hangja volt; ő szakszerűen magyarázott ugyan, de
néha szívesebben adta át specialistának a mikrofont. – Akármekkora
darab, megtöri a fényt, és még képet is ad... de várjunk, erre majd
később térünk rá. Keresd meg, ami maradt abból az üvegből, Don, ha
ugyan nem zúzódott porrá.
Dondragmer már indult volna, de aztán eszébe jutott valami, és
visszafordult a rádióhoz.
– Meg tudnád mondani, miből készült az az, „üveg", és hogy
nagyon nagy hő kell-e hozzá? Nálunk jó forró ám a tűz, és ott az az
anyag, amivel a Kupa le van fedve. Azt hiszem, Charles jégnek
mondta. Az jó volna?
– Igen, a tüzetekről tudok, csak azt nem értem, hogy sikerül
hidrogén légkörben növényeket égetnetek, még ha egy kis hús is
kerül bele. Egyébként a jég csakugyan megtenné, ha akad. Nem
tudom, miből van a ti folyami homokotok, de megpróbálhatnád
nagyon-nagyon forró tűzön megolvasztani, és akkor majd meglátjuk,
mi jön ki belőle. Semmit sem szavatolhatok, csak azt mondom, hogy
a Földön és az általam ismert többi világon a közönséges homokból
bizonyos fajta üveg lesz, amelyet egyéb anyagok hozzáadásával
tisztítanak. Csak azt nem tudom, hogyan írhatnám le neked azokat az
egyéb anyagokat, és még kevésbé, hogy hol lelhetők fel.
– Köszönöm; valakit megbízok, hogy próbálja ki a tüzet. Közben
keresek egy lencsedarabkát, bár félek, hogy nemigen maradt belőle
használható. Kár volt, hogy a bucka szélén akartuk szétszedni a
szerkezetet; az, amit „cső"-nek neveztek, nagyon könnyen elgurul.
Az első tiszt megint elfordult a rádiótól, és beleütközött
Barlennanba.
– Ideje, hogy nekilássanak a lemezeknek – mondta a kapitány. –
Én lemegyek a folyóhoz. Szükségük van valamire a munkához?
Dondragmer említette a homokot.
– Felhozhatnának egy keveset; vagy nagyon nagy lesz a
rakomány?
– Nincs semmi tervem; csak kedvtelésből megyek le. Most, hogy
elült a tavaszi szél, és kellemes szellő fúj, hasznos egy kis navigációs
gyakorlat. Mire jó a kapitány, ha nem tudja kormányozni a hajóját?
– Csakugyan. Megmondták a Repülők, mire szolgálnak ezek a
gépek?
– Meg, de nem vagyok egészen tisztában ezzel a térelnyelő
dologgal. Végül persze megint azzal hozakodtak elő, hogy ezt
szavakkal nehéz megmagyarázni. Miért, szavakon kívül még mivel
lehetne bármit megmagyarázni?!
– Ezen már én is gondolkodtam; azt hiszem, erre is használható az
a mennyiségi kód, amit ők matematikának neveznek. Én a
mechanikát többre tartom; az legalább kézzelfogható – és a taligák
meg a differenciál-csigasor felé mutatott.
– Legalábbis úgy látszik. Sok mindent kell hazavinnünk, és azt
hiszem, akad közte, amit jobb, ha nem verünk nagydobra. – Meg is
mutatta, mire gondol, és az első tiszt egyetértett. – De azért most
eljátszhatunk vele. – A kapitány ment útjára, Dondragmer pedig értő
pillantással követte. Nem bánta volna, ha Reejaaren a közelben van;
sosem állhatta ugyan a szigetlakót, de most talán sikerülne
meggyőzni, hogy a Bree legénysége nem csupa szószátyár hazudozó.
No de ilyen gondolatokkal kár az időt fecsérelni. Sok a munka. A
fémszörnyetegről lehántani a lemezeket, nem valami kellemes
mulatság, de hát neki is meg kell tennie a magáét. Dondragmer
felmászott a buckára, maga után szólítva osztagát.
Barlennan lement a Bree-hez. Már elkészítették a hajót az útra; két
tengerész volt a fedélzeten, égett a tűz. A villódzó, áttetsző hatalmas
vitorla látványa elgyönyörködtette Barlennant. Akárcsak az első tiszt,
ő is Reejaarenre gondolt, habár ő arra, vajon mit szólna a tolmács, ha
látná, mire használják a kelméjüket. Még hogy vitorlán nem lehet
varrás! Barlennan népe is tud egyet-mást, még ha a nyájas Repülők
nem magyarázzák is meg. Tízezer mérföldnyire se voltak még a
szigettől, ahol a kelmét szerezte, már megfoltoztatta vele a vitorláit,
és a varrás még a szelek völgye előtt is kitartott.
Barlennan besurrant a korlát nyílásán, meggyőződött róla, hogy
bezárta maga mögött, bepillantott a tűzaknába, amelyet fémfóliával
béleltek – a Repülők adományozta kondenzátorból. Feszült a
kötélzet; a kapitány bólintott a legénységnek. Az egyik még néhány
vesszőt hajított az akna izzó, lángtalan tüzére, a másik eloldotta a
köteleket.
 Az új Bree tizenkét méteres kelmegömbjét felduzzasztotta a forró
levegő, a léghajó felemelkedett a partról, és a szellő a folyó felé
sodorta.
 HAL CLEMENT

1.

Úgy látszik, vannak befejezhetetlen viták. Még az életnek vagy az

irodalomnak olyan viszonylag kis területén is, mint amilyen a
tudományos-fantasztikus irodalom.
Néhány évvel ezelőtt nyugodtan mondhattuk, hogy elcsitult a
modernek és a régiek vagy hagyományosak viadala, azt
gondolhattuk, hogy az ellentétek kiegyenlítődése, szintézise jött létre,
a nagyhangú és jó felkészültségű fiatalok megkapták, amire
vágyakoztak: olvasókat, sikereket, eszméik elismerését és –
természetesen anyagi helyzetük jelentős javulását, az öregek pedig
gondosabban, árnyaltabban kezdtek írni, eltanulták a fiataloktól a
lélekábrázolás néhány fogását, a modernebb gondolkodás néhány
igazságát. Azt hihettük, hogy az „Új Hullám" partot ért, és elsimult,
eggyé olvadt a régi hullámmal.
De mostanában egyre több jelét észlelhetjük annak, hogy a vita
nem ért véget. Nem a fiatalok nyugtalankodnak, igaz, hogy már nem
is annyira fiatalok, nem ők emelik fel bíráló szavukat, hanem az
idősebbek, a science fiction nagy öregei.
Két-három olyan elméleti írásokból összeállított antológia is
napvilágot látott mostanában, amelyben szinte csak az öregek
nyilatkoznak és vallanak a tudományos-fantasztikus irodalom
értékeiről és az írástudás problémáiról, szinte csak ők mondják el,
hogy miben is áll a science-fiction ereje, melyek jellegzetes vonásai,
és mit nem lehet benne számításon kívül hagyni.
Egyre több szó esik a tudományról.
Az előzmények után ez kissé furcsának tűnik.
Az „Új Hullám" lázadása vagy szabadságharca a hagyományos
science fiction sematikussága, önismétlése, formai és tartalmi
kiürülése ellen irányult. A fiatalok megunták az űrhajós történeteket,
az őrült tudósokat, fantasztikus találmányokat, megunták az
unalomig ismételt kalandokat, a science fiction vérszegénységét,
apolitikus és aszexuális jellegét.
Programjukat – nézeteiket – vázlatosan az alábbiakban
foglalhatjuk össze:
1. A science fiction nem kapcsolódik szükségszerűen a
tudományhoz. Bradbury munkássága már korábban is a technikai
civilizáció bírálatát jelentette, az „Új Hullám" kritikája ennél még
tovább megy, egészen odáig, hogy teljesen eltűnik belőle minden
hivatkozás a tudományra.
2. A science fiction nem szükségszerűen külterjes. Az „Új Hullám"
képviselői szembeállították a külterjes cselekménnyel törődő science
fictiont a befelé forduló fantasztikummal. Felfedezték a szürrealista
hagyományokat, tanulmányozni kezdték az úgynevezett „belső teret"
és az emberben rejlő ismeretlent. Kapcsolódtak a hippik
anyagiasságellenes és némi transzcendenciára hajlamos utópisztikus
mozgalmához, megvetették s különösen Amerikában dühösen
elutasították a technika kultuszát.
3. A science fiction nem szükségszerűen puritán. Kingsley Amis
félig gúnyosan még a science fiction rózsaszín jellegéről értekezett.
Az „Új Hullám" írói szerint a teljes embert kell ábrázolni, és ehhez
hozzátartozik a szexualitás is. William Burroughs hatására ez a
tendencia azt eredményezte, hogy főleg az amerikai íróknál össze-
vegyült a science fiction és a pornográfia.
4. A science fiction nem okvetlenül intellektuális. A hideg értelem
– mondták – megöli, elpusztítja a science fictiont, ezért meg kell
találni újra a fantasztikum mélységeit, vissza kell fordulni a
mítoszokhoz, az archetípusokhoz, a hősi fantasztikumhoz, amely a
különféle eposzokban és sagákban hagyományozódott.
5. A science fiction nem szükségszerűen klasszikus, realista – mi
inkább azt mondanánk, hogy lineáris – elbeszélő formákban jelenik
meg. A régebbi szerzők az eszmék vagy ötletek kedvéért
elhanyagolták a formákat, átvették a realista konvenciókat, az „Új
Hullám" képviselői viszont a modern formák után nyúltak. Hatott
rájuk a már említett szürrealizmus, hatottak McLuhan eszméi, a
hallucinogének, a szabad asszociációs technikák, a nem lineáris
szerkesztés, a logikátlanság, az irracionalizmus divatja.
A támadás totális volt, a hagyományos science fiction gyökereire
emelt fejszét. Ha következetesen végigcsinálható, akkor a sci-fi
pusztulását jelenti. Ezért is szálltak szembe vele az előző
nemzedékek írói. De végül is nem ők döntötték el a vitát, hanem az
olvasók, akik az „Új Hullám" terméséből sokat visszautasítottak.
Az „Új Hullám" mégis elérte, hogy a science fiction világában
egyre jobban elterjedt a „heroikus fantasztikum", a „kard és
boszorkányság" divatja, s a kiadók ilyen művek sokaságát jelentették
meg. Legpozitívabb hatása a lázadásnak az volt, hogy a képzelet
nagyobb teret kapott, a fantasztikum közeledett a népmesékhez, nem-
csak formailag, hanem erkölcseiben is.
És mostanában – úgy látszik – megérett az idő a természetes
ellenhatásra.

2.
Ben Bova, az Analóg című sci-fi magazin főszerkesztője ütötte
meg az első hangot. Az Analóg a legnagyobb példányszámú amerikai
magazin, korábbi szerkesztője egészen a haláláig John W. Campbell
volt, a technika, a tudomány és ugyanakkor az amerikai eredmények
bámulója és megszállottja, öregkorában reakciós és misztikus ál-
tudományok híve. Az örökébe lépett Bova nemrégiben kiadott egy
könyvet, körülbelül azzal a tartalommal, hogy „hogyan kell sci-fit
írni?", s ebben példákat is mellékelve meghatározza, hogy
szerkesztőként mit tart igazán értékes sci-ence fictionnek. Nézetei,
értékrendszere rokonszenves és humánus, bár hallgatólagosan eluta-
sítja az „Új Hullám" minden követelményét, és tudományosságot,
emberiességet, hagyományos stílust és érdekes cselekményt kíván.
 Ezután több szimpozion és kerekasztal-konferencia következett,
főleg a régi gárda tagjainak részvételével, a sci-fi írás módszereiről,
stílusokról, témákról stb. stb. válságjelekre utaló hangvételben. Az
elhangzott ars poeticák többsége hangoztatta a tudomány és a
tudományos-fantasztikus irodalom szoros kapcsolatát. Nyílt bírálat
nem érte az „Új Hullám"-ot, sőt egyes kiemelkedő alkotóit
elismeréssel emlegették, Harlan Ellisont pedig, az egykor
leghangosabb „dühös fiatalt" előadás tartására kérték fel. Ellison
elfogadta a meghívást, és igen, tárgyilagosan, tényszerűen és nagy
szakértelemmel arról beszélt, hogy hogyan kell filmforgatókönyvet
írni, s tette ezt olyan nyugalommal, mintha csak azt bizonyítaná,
hogy régen elmúlott a vihar, a helyzet konszolidálódott, a fiatalok
megtalálták helyüket, stílusukat, témáikat. Ellison jámborsága
önmagában is azt dokumentálja, hogy az amerikai science fiction
írók valamilyen válságot észlelnek, és az „aranykor" sikereiből és
szemléletéből szeretnének erőt meríteni a válság leküzdéséhez.
Vissza szeretnének térni – bár lehet, hogy magasabb szinten – a
tudomány és az irodalom szorosabb kapcsolatához. Nincs itt helyünk
részletezni, hogy milyen okok vezetik még őket törekvéseikben, de
talán nem járunk messze az igazságtól, ha utalunk arra, hogy az
amerikai társadalomban megint nagyobb elismeréssel beszélnek a
tudományról és technikáról, az ellenérzések mintha múlóban
lennének, kevesebb szó esik a veszélyekről, és több a lehetőségekről,
a tudomány és technika pozitív vonásairól. Az ötvenes-hatvanas évek
riadalma oszladozik, a tudomány bírálatának divatja múlni látszik.
A science fiction egész történetében mindig frissen követte, sőt
nagyon gyakran formálta is a tudományról alkotott nézeteket, s
nyilván most is jelzi a meglevő vagy készülő fordulatot. De ne
menjünk nagyon messzire a spekulációkban, maradjunk a tényéknél,
amelyek az új szcientifizálódás jeleit mutatják. Némi aggodalmat
csak az okozhat, hogy míg az „Új Hullám" kifejezetten
társadalomkritikai nézetekkel lépett fel, a korábbi science fiction
keveset foglalkozott társadalmi kérdésekkel, elfogadta a fennálló
rendet, biztosítottnak látta jövőjét.
A szimpozionokon és vitákon legtisztábban Hal Clement
képviselte a kemény sci-fi érdekeit.
Két komoly megnyilatkozásával is találkozhattunk.
Egyik tanulmányában nagy tudományos felkészültséggel és
erőteljes logikával az „elképzelt élőlények teremtéséről",
megalkotásáról beszélt. Abból indult ki, hogy korábban, a
mítoszokban, eposzokban, a természettudomány előtti fan-
tasztikumban, Homérosz és Mandeville idején, az Ezeregyéjszakában
vagy a különböző fantasztikus útirajzokban nem volt szükség
indokolni a szörnyek, vámpírok, Rokh-madarak, küklop-szok, sellők
stb. stb. létezését, ezeket a lényeket szabadon teremtette a képzelet,
és a hallgatóság minden további nélkül elfogadta őket valóságosnak.
 Más a helyzet a tudományos-fantasztikus irodalomban. Igaz, hogy
a kísértetekről, boszorkányokról és más nem létező lényekről ma is
örömmel olvasunk, de ezekben a képzelet játékát élvezzük, s nem
tekintjük a históriát hitelesnek, valóságosnak. A science fiction
viszont a hitelesség igényével lép elő. Ezért nem szabad benne
ellentmondani a tudomány igazságainak. Ha egy Mars-utazást
leírunk, űrhajónk működése nem mondhat ellent a természeti
törvényeknek, ezektől eltérni csak az extrapoláció, tehát az előreszá-
mítás segítségével, a reális határok között lehet. Ezt a követelményt
kell alkalmaznunk a Marslakók leírásánál is. A Marson nem
találhatunk olyan élőlényeket, mint E. R. Burroughs regényeiben, ott
nincsenek óriási lovak, kétfejű kutyák, hatalmas vízikígyók stb. stb.,
de nincsenek négykarú harcosok sem.
Az írónak, aki kemény science fictiont ír, ismernie kell a biokémia,
a biológia, a fiziológia, az ökológia legújabb eredményeit, és
élőlényeit s azok környezetét csak ezekre, illetve az ebből fakadó
lehetőségekre támaszkodva teremtheti. Élőlényeket teremteni csak a
természet segítségével és egyetértésével lehet.
Clement ezután hosszan és részletesen bírálja az amerikai science
fictionben található és az ő feltételeinek ellentmondó élőlényeket,
illetve alkotóikat. Ha egy másik világban – írja – a Fomalhaut VII.
vademberei leszállnak, hogy a hősnőt elrabolják, akkor testi
felépítésüket alaposan végig kell gondolni, mert a szárnyak mérete és
szerkezete, valamint a testsúly között szoros összefüggés van. Ezek a
vademberek nem repülhetnek úgy, mint a szúnyogok vagy a
madarak. Ha viszont a hősnő megmentésére a Regulus IV.-ről
villámgyorsan megérkezik a hős, akkor meg kell indokolni a
gyorsaságot, ki kell találni az eszközt vagy módszert, amellyel az
óriási távolság ilyen könnyen leküzdhető, s mindez nem oldható meg
üres halandzsával, vagy szépen hangzó szavakkal.
Clement a természet törvényei, az ismeretek és a logika mellett tör
lándzsát. Nem kívánja korlátozni a képzeletet, nem áll útjába, sőt
kifejti, hogy milyen fantasztikus lehetőségek nyílnak a
tudományosan képzett író előtt. Elbeszéli például, hogy mit jelent
egy idegen bolygó eltérő gravitációja, hogyan változtatja meg az
értelmes élőlények formáját, gondolkodásmódját, eszközeit,
társadalmát. Az írónak először ki kell dolgoznia az idegen világot,
meg kell alkotnia annak élőlényeit, azután kell megírnia a történetet,
felhasználva a korábban kigondolt részleteket a cselekmény
hitelesítéséhez. Arról is elmélkedik Clement, hogy vannak az
élőlények megalkotásának túlléphetetlen határai, például a kicsinyítés
megoldhatatlan, Swift liliputijai vagy a hangyaméretű lények
semmiképpen sem lehetnek értelmesek, felépítésük, méretük ennek
alapvetően ellentmond.
Másik tanulmányában már szélesebb területet tekint át.
A tudomány „kemény" és a technika „makacs" tényeiből
kiindulva, leleplezi kollégáinak mulatságos tévedéseit. Golding
például – írja Hal Clement – még a fénytan elemeivel sincs tisztában.
A legyek ura című regényében a rövidlátó fiú szemüvegével
gyújtanak tüzet, holott a konkáv lencsék nem gyűjtik, hanem szórják
a fényt. Ridder Haggard annyira nem ismerte a csillagászatot, hogy
leírt egy három óráig tartó teljes napfogyatkozást. Bradbury
számtalanszor tévedett a Mars és holdjai leírásában.
Clement a science fiction tudományos és művészi hitelességét
védelmezve lép fel az ilyen és hasonló tévedések ellen, és nem a
képzelet lefokozására vagy kiirtására törekszik. Véleménye szerint a
tudomány háromféle szerepet játszhat az irodalomban. Lehet egy
rejtélyes történet kulcsa, s ilyenkor a detektívregény megoldásához
jár közel; meghatározhatja a történet alaphelyzetét, konfliktusát,
szereplőit, ez az igazi kemény sci-fi; és lehet emberi konfliktusok
lényegében közömbös háttere.
Fontosnak tartja Hal Clement, hogy az alapötlet gazdag, sokrétű,
sokoldalú legyen, adjon lehetőséget a változatos, fordulatos
cselekmény kibontására, ne pukkadjon hamar széjjel. Egy-egy
novella épülhet apró, csattanós ötletre, a regényhez azonban ez
kevés. Jónak tartja például Arthur Clarke Holdrengés című
regényének alapeszméjét vagy Heinlein egyik regényét, amely a
DNS manipulációjára épül, s bemutatja ennek egyéni és társadalmi,
tudományos és erkölcsi következményei. Visszautasítja a „para-
pszichológia" a „parafizika", a „pszionika" körébe tartozó misztikus,
irracionális elképzeléseket, nem hisz a telepátiában, a telekinézisben
és a hasonló produkciókban, melyeket John W. Campbell az
Analógban olyan nagy előszeretettel közölt és reklámozott.
Gúnyosan említi az áltudományos hipotéziseket, a dánikenizmus űr-
hajósisteneinek szerepeltetését.
Nincs olyan tudós – írja –, aki azt állítaná, hogy mindent tudunk,
és a világról alkotott képünk teljes és tökéletes, de annyi már biztos,
hogy mágikus erők nincsenek, és ha egy science fiction hőse
effélékkel rendelkezik, akkor idegesíti a komoly és tudományosan
képzett olvasókat.
A kemény science fiction írójának intellektuális értelemben is
tisztességesnek kell lennie, nem zavarhatja össze olvasóinak
tudományos ismereteit, inkább arra kell törekednie, hogy inspirálóan
hasson, segítse a képzeletet felemelkedni a realitás talajáról.
Hosszan ismertettem Hal Clement nézeteit, nem okvetlenül azért,
mert nincsenek vitatható állításai, vagy mert mindenben egyetértek
vele. Hal Clement voltaképpen az irodalom területére kiránduló
tudós, mérnök vagy technokrata: következetes, száraz, gyakorlatias
és tisztességes, csak az a baj, hogy az irodalmat, illetve a science
fictiont, végső következtetésig elmenve, az ismeretterjesztés egyik
változatának, a nevelés eszközének tekinti.
Amit Hal Clement a sci-fi egyetlen helyes útjának tart, az a
sci-finek csak egyik ága, amely monopolhelyzetbe kerülve
elszegényitené az egész műfajt, visszavezetne a kezdet sémáihoz, a
témák, helyzetek és ezzel a mondanivaló else-kélyesedéséhez.
 Ha az amerikai science fiction valóban válságba került, akkor Hal
Clement receptje csak egyik recept, és nem mindent megoldó
csodaszer. Nem árt azonban ismernünk Clement nézeteit (mint ahogy
a vele szemben állók nézeteit sem!), hiszen a szocialista országok
esztétái, kritikusai és elméleti szakemberei is a fentebb ismertetett két
pólus köré csoportosítják érveiket, nézeteiket, és mert a vita nálunk
sem fejeződött be.
Meg kell hagyni, hogy Hal Clement hű önmagához, megvalósítja
az elmélet és gyakorlat egységét, esztétikáját a regényeiből
általánosítja, regényeit pedig ars poeticájára építi. Ha megvizsgáljuk
például Az elveszett rakéta című regényét, amelynek eredetileg
Gravitációs küldetés vagy Gravitációs expedíció a címe, úgy találjuk,
hogy benne minden megfelel a kemény science fiction Clement-féle
definíciójának. A tudományos alapötlet reális, és nem rugaszkodik
messzire, arra is lehetőséget nyújt, hogy a regény cselekményének s
minden epizódjának mozgatórugója legyen. Clement elgondol egy
Földünknél jóval nagyobb bolygót, amelyen a gravitáció sokkal
erősebb. Ha ezen a bolygón lehetséges az élet –és miért ne volna
lehetséges? –, akkor az értelmes élőlények szükségszerűen mások,
mint az emberek, igazodnak a bolygó nehézkedésl és egyéb
feltételeihez, s nemcsak biológiai felépítésükben, hanem
gondolkodásukban, kultúrájukban, technikájukban,
világszemléletükben is. így a meszkliniták majdnem kétdimenziós
térben élő lényekké válnak, a magasság számukra idegen és
veszedelmes szféra, a gravitáció következtében a leesés, akár csak kis
leesés is, maga a halál. Ez az élőlény találkozik az űrhajózó
földiekkel, akik képtelenek a bolygó egyes területeit megközelíteni,
így a könyv a különböző értelmes élőlények hasznos és baráti
együttműködésének igazságát példázza, konstruktív és humanista
nézeteket hirdet. Bármennyire különböznek is egymástól az emberek
és meszkliniták – mondja Clement –, különbségük csak esetleges,
formális, külsődleges, lényegüket tekintve azonosak abban, hogy a
megismerés, a tudás érdekében szövetségre lépnek, és együtt
munkálkodnak.
Hal Clement ebben a könyvében – számos amerikai kollégájával,
ellentétben, akik az együttműködést Iehetetlennek tartják – társadal-
mi és politikai következtetésekig jut, bizonyítva, hogy a
természettudományos objektivitástól egyáltalán nem idegen a
politikai objektivitás. Nyilván a regény ilyen és hasonló jó
tulajdonságainak köszönhető, hogy Az elveszeit rakétá-t a világ
számos nyelvére, így oroszra is lefordították.

3.
Hal Clement, eredeti nevén Harry Clement Stubbs, 1922-ben
született Sommerville-ben, az Egyesült Államokban. Iskoláit
Arlingtonban és Cambridge-ben végezte, Harvardban csillagászati
tanulmányokat folytatott. 1943-ban bevonult a légierőhöz, B-24-es
bombázók másodpilótája, majd pilótája volt, 35 bevetésben vett részt
a németek által megszállott Európa fölött. A háború után visszatért
tanulmányaihoz, közben a légierő tartalékosa maradt, majd 1953-ban
a massachusettsi Milton Akadémia tanára lett.
Első science fiction írásai is ebben az évben jelentek meg az
Astounding Science Fiction című magazin oldalain. Valódi nevén
számos tudományos dolgozatot publikált különböző szakfolyó-
iratokban.
Több tudományos szervezetnek tagja, aktívan dolgozik különböző
sci-fi egyesületekben, így az Amerikai Science Fiction írók
Szövetségében is.
Két évig a Nebula-díj bizottságának elnöke volt.
Nős, három leánya van.
Nem tartozik a termékeny írók sorába, nyolc regényt és egy
novellás kötetet adott ki. Regényei sorozattá állnak össze, nagyrészt a
Meszklin bolygón játszódnak. Az elveszett rakéta 1954-ben jelent
meg először az előkelő Double-day kiadónál.

Kuczka Péter
TARTALOM

1. Téli vihar ...................... 5

2. A Repülő ...................... 18
3. Föld fölött ..................... 31
4. Baleset ......................... 43
5. Térképezés ..................... 56
6. A szán ......................... 70
7. Sziklavár ....................... 83
8. A magasságiszony gyógymódja .... 97
9. A szakadék ..................... 113
10. Üreges hajók ................... 128
11. Viharban ....................... 147
12. Szelek szárnyán ................. 159
13. Nyelvbotlás ..................... 173
14. Bajban a kenu .................. 188
15. A fennsík ....................... 202
16. Szelek völgye ................... 215
17. A felvonó ...................... 227
18. A bucka ........................ 239
19. Alku ............................ 253
20. A Bree útra kel .................. 260
Hal Clement (Kuczka Péter) ......... 265
 KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK

A Kozmosz tudományos-fantasztikus sorozata a világirodalom és

a hazai könyvtermés legjavából válogat: a megjelenő regényekben és
novellás kötetekben a science fiction legfőbb erényei mutatkoznak
meg: hit az emberi észben – a tudományban; hit a cselekvésben – a
jövőben. Az irodalmi igényességű és izgalmas cselekményekben
bővelkedő sorozat minden egyes új kötete új meglepetés.

Megjelent

Clifford D. Simák: A város

Jemcev-Parnov: Világlélek
Cserna József: Dráma a Holdon
Szepes Mária: Surayana élő szobrai
Zsoldos Péter: A feladat
René Barjavel: Az óvatlan utazó
Pierre Boulle: A majmok bolygója
Issac Asimov: Alapítvány
Csernai Zoltán: Atleóntisz
Italo Calvino: Kozmikomédia
Isaac Asimov: Alapítvány és Birodalom
Jorge Luis Borges: Körkörös romok
Laczkó Géza: Holdbéli Dávid csodálatos
 tapasztalatai a Földön Gromova: Fénykörben – Ganszovszkij:
Három
nap egy esztendő (Egy kötetben) Zsoldos Péter: Ellenpont
Stanislaw Lem: Éden
Arthur C. Clarke: 2001. Ürodisszeia
Zsoldos Péter: A Viking visszatér
Isaac Asimov: Második Alapítvány
Ray Bradbury: Kaleidoszkóp
Herbert Ziergiebel: A világűr foglyai
Ljuben Dilov: A szkafander súlya
Zsuravljova: Hóhíd a szakadék fölött – Z. Jurjev: Alfa és Omega
(Egy kötetben)
Zsoldos Péter: Távoli tűz
Fekete Gyula: Triszex
Herbert Franke: Az elefántcsonttorony
Jókai Mór: Óceánia
Darázs Endre: Vashold
Mesterházi Lajos: Sempitermin
Pápay Kálmán: A leghosszabb éjszaka
Alekszej Tolsztoj: Garin mérnök hiperboloidja
Louis Trimble: A városgép
Szepes Mária: Tükörajtó a tengerben
Pierre Barbet: A psziborgok álmai
Ludvik Soucek: A Fekete Bolygó testvérei
Kaszás István: A Galaktika urai
Fekete Gyula: A kék sziget
Michael Moorcock: A fekete folyosó
Ilja Varsavszkij: Molekuláris kávéház
Vagyim Sefner: A szerény zseni
Genhagyij Gor: Varázsos út
M. Eliade: Különös kalandok
Ötvenedik
John Wyndham: Újjászületés
Czeslaw Chruszczewski: A kozmosz tüneménye
Mary Shelley: Frankenstein
Arkagyij és Borisz Sztrugackij: A kölyök
Günther Krupkat: Amikor meghaltak az istenek
Karin Boye: Kallocain
Szentmihályi Szabó Péter: A sebezhetetlen
Hal Clement: Az elveszett rakéta
 KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK

HAL CLEMENT

AZ ELVESZETT RAKÉTA

Az óriás Meszklin bolygón, ahol a gravitáció a földihez képest

több százszoros, egy kutató rakéta – a felbecsülhetetlen értékű adatok
kal – nem tud felszállni, a földi űrhajósod sem tudják megközelíteni.
Szerencsére akad egy vállalkozó kedvű meszklinita – 40 cm hosszú
és 5 cm átmérőjű kis lény –, aki fel-derítő-kereskedő, egy tengerjáró
hajó kapitánya, s mi sem ésszerűbb számára, mint hogy északról a
déli sarkig elmenjen a Repülők, rakétájához. Persze... ha ebből neki
is származik valami haszon! Az emberi és a nem emberi értelmes
lények remek összmunkája és a hosszú úton a sok izgalmas kaland,
tapasztalat meghozza az eredményt – miközben az olvasó úgy
megszereti a kis lényeket hogy sajnál tőlük elválni.
 ISBN 963 211 271 7
ISSN 0324-5225

Felelős kiadó: Szilvásy György

Felelős szerkesztő: Szabó Valéria
A szöveghűséget ellenőrizte: Göncz Árpád
Szakmailag ellenőrizte: Funk Miklós
Műszaki vezető: Gonda Pál
Képszerkesztő: Diósi Katalin
Műszaki szerkesztő: Végh Judit
43 800 példány, 11,2 (A/5) ív, MSZ 5601-59
Készült a Zrínyi Nyomdában (77.1391/1) rotációs eljárással
Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató
IF 3174-e-7880