BERNARD MINIER

A FAGY

GABO
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Glacé
XO Editions

Fordította: Bíró Péter

Szerkesztette: Till Katalin

A könyvet tervezte: Szabó Vince

Copyright © Bernard Minier, 2011

Hungarian translation © Bíró Péter, 2012

Hungarian edition © GABO Kiadó, 2012
A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges

Kiadja a GABO Könyvkiadó

www.gabo.hu
Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

ISBN 978-963-689-600-3

Készült a Borsodi Nyomda Kft.-ben

Felelős vezető: Ducsai György igazgató
Édesapám emlékének.
Feleségemnek, lányomnak és fiamnak.

Jean-Pierre Schamber-nak és Matos Ventarának

akik mindent megváltoztattak.
KÜLDI: DIANE BERG, Genf
CÍMZETT: DR. WARGNIER, Wargnier Pszichiátriai Intézet, Saint-Martin-
De-Comminges

DIANE BERG önéletrajza

Pszichológus (Svájci Pszichológiai Társaság)
Az igazságügyi pszichológia szakértője (Svájci Igazságügyi Pszichológiai
Társaság)

Születési dátum: 1978. július 16.

Állampolgárság: svájci

TANULMÁNYOK:
2002 – MA egyetemi diploma klinikai pszichológiából, Genfi Egyetem.
Diplomamunka: „Ösztönös ökonómia, hullagyalázás és darabolás a
kényszeres gyilkosoknál”.
1999 – Alapfokú (BA) pszichológiai diploma, Genfi Egyetem. Szakdolgozat:
„A gyermekkori félelmek néhány megnyilvánulása a 8-12 éves
korosztályban”.
1995 – Érettségi vizsga, humán és latin.
1994 – Középfokú angol nyelvvizsga (First Certificate of English)

SZAKMAI TAPASZTALAT:
2003 – Pszichoterápiai és igazságügyi pszichológiai magánpraxis, Genf
2001 – P. Spitzner asszisztense a pszichológiai és neveléstudományi
tanszéken, Genfi Egyetem
1999-2001 – Az egyetem igazságügyi orvostani intézetének pszichológus
gyakornoka, Genf
A champ-dolloni fogház egészségügyi részlegének
pszichológus gyakornoka

TAGSÁG SZAKMAI SZERVEZETEKBEN:

International Academy of Law and Mental Health (IALMH)
Genfi Pszichológiai és Pszichiátriai Szövetség
Svájci Pszichológiai Egyesület
Svájci Igazságügyi Pszichológiai Társaság
ÉRDEKLŐDÉS:
Komolyzene (tíz év hegedű), jazz, olvasás
Sportok: úszás, gyaloglás, búvárkodás, barlangászat, ejtőernyőzés
 BEVEZETÉS

Dgdgdgdgdgdg – taktaktak – ddgdgdgdgdg – taktaktak

Zaj volt. A folyamatosan súrlódó kábel monoton zúgását szabályos

időközönként – amikor az enyhe döccenéssel továbblóduló kabin saruja
áthaladt a tartóoszlopok görgőin – jellegzetes, kattogó hang szakította meg.
Az odakint zabolátlanul, a bajba jutott gyerekek panaszos kiáltozására
emlékeztető éles süvöltéssel tomboló szél hangja elkeveredett a kabin
utasainak ricsajával, akik a hangzavart túlkiabálva igyekeztek szót érteni
egymással. Huysmansszal együtt öten voltak.

Dgdgdgdgdgdg – taktaktak – ddgdgdgdgdg – taktaktak

– Kurva élet! Utálok ilyen időben felmenni! – mondta az egyik.

Huysmans hallgatott, és azt figyelte, hogy a kabin körül vadul kavargó
hópelyhek között mikor látja meg odalent, ezer méterrel alattuk a tavat. A
kábelek meglepően lazának tűntek, ahogy két ernyedt ívet húzva
beleolvadtak a szürkeségbe.
Ha csak rövid időre is, de szétvált a felhőtakaró, és megjelent a tó. Egy
pillanatra úgy tűnt, mintha csak a hegycsúcsok és az általuk szétszaggatott
felhők rojtos sávja között összegyűlt tócsa lenne.
– Ha akar, rohadtul be tud tenni az idő – szólalt meg egy másik. – Egy
héten át fogunk ott rohadni a kibaszott hegy gyomrában, az fix.
Az arruns-i vízi erőmű kétezer méterrel a tengerszint felett, hetven méter
mélyen a földbe vájt termek és az őket összekötő járatok sora volt, amelyek
közül a leghosszabb tizenegy kilométer hosszú. A felső tó vize ezen át jutott
a völgyben található generátorok folyamatosan szomjazó turbináihoz vezető,
másfél méter átmérőjű csővezetékbe, a frissvíz-csatornába. A hegy belsejében
kiépített gépházba csupán egyetlen út vezetett. A leszállóakna bejárata a
hegycsúcs közelében volt, a munkások onnan egy teherliften ereszkedtek le a
főjáratig, amelyen, miután a zsilipeket lezárták, kétszemélyes, utánfutós
járműveken haladtak végig. Egyórás út volt ez, végig a nyolc kilométer
hosszú járaton át, a sötétség birodalmának belseje felé.
 A felvonón kívül még a helikopter jöhetett volna szóba, azt azonban
kizárólag vészhelyzetben használták. A megfelelő időjárási viszonyok esetén
megközelíthető leszállóhelyet a felső tó közelében alakították ki.
– Joachimnak igaza van – mondta a legöregebb. – Ilyen időben még a
helikopter se tudna leszállni.
Mindannyian tudták, hogy ez mit jelent. Amikor majd újból megnyitják a
zsilipeket, a felső tó több ezer köbméternyi alázúduló vize bömbölve fogja
elárasztani a járatot, amelyet néhány percen át használni fognak. Ha baleset
történne, két órába telne ismét kiüríteni a folyosót, újabb egy óra alatt tennék
meg járműveikkel a visszautat a leszálló aknáig, a teherlift tizenöt perc alatt
vinné fel őket a szabad levegőre, ahonnan a kabinos felvonóval tíz perc alatt
jutnának le az erőműbe, onnan pedig fél óra alatt Saint-Martin-des-
Comminges-be, már ha egyáltalán járható az út.
Tehát, ha valaki balesetet szenvedne, legjobb esetben is csak négy hosszú
óra alatt kerülhetne kórházba. Az erőmű felett pedig eljárt már az idő. 1929
óta működött, és azóta nem fiatalodott egyetlen percet sem… Telente, a
havazás beállta előtt, négy hetet töltöttek odafent, hogy a világtól teljesen
elvágva karbantartsák és kijavítsák a muzeális gépeket. Nehéz és
veszedelmes munka volt.
Huysmans a sast figyelte, amely a kabintól nem messze kiterjesztett
szárnyakkal bízta magát a széláramlatra.
Egyetlen szót sem szólt; a kabin alatt tátongó fagyos mélység felé
fordította a tekintetét. A három hatalmas csővezeték a hegyoldal domborzatát
követve ereszkedett alá a mélybe. A völgy régóta eltűnt a szemük elől, és már
csak a felvonó pályájának utolsó oszlopa látszott a ködben, ahogy háromszáz
méterrel alattuk magányosan állt a helyén, ott, ahol a hegyoldal hirtelen
meredekebben kezdett ereszkedni. Egyenletes tempóban kapaszkodtak a
leszállóakna felé, ám ha a kábel elszakadt volna, több tízméternyi zuhanás
után ízzé-porrá zúzódtak volna a hegyoldal szikláin. A kabin úgy
himbálódzott velük a szélben, mint egy megrakott bevásárlókosár a
háziasszonyok karján.
– Hé, szakács! Mit eszünk ma?
– Nem biót, az biztos.
Egyedül Huysmans nem nevetett. Az erőmű felé vezető úton kapaszkodó
sárga mikrobuszt figyelte. Az igazgatóé volt, de néhány pillanaton belül –
mintha hatalmas port kavarva indiánok üldöztek volna egy postakocsit – a
vastagon gomolygó felhők utolérték, majd végleg elnyelték a járművet.
 Ahányszor csak úton volt a hegyre, olyan érzése támadt, mintha hirtelen
megértene valamit a földi lét nagy kérdései közül. Azt azonban, hogy
pontosan mit, képtelen lett volna megmondani.
Huysmans felpillantott a csúcsra.
Lassan közeledtek. A felvonó felső állomásának állványzatát a
leszállóakna bejárati részének betonjához rögzítették. Mihelyt megállt a
kabin, az emberek egy sor pallón és lépcsőfokon ereszkedhettek le az
aprócska betonépületig.
Kegyetlenül fújt a szél, -10 fok körül lehetett odakint.
Huysmans hunyorogva húzta össze a szemét.
Volt valami szokatlan az állványzat alakjában.
Valami, ami addig nem volt ott…
Mintha a viharos széllökésektől ostromolt acélgerendák és merevítők
között valamiféle árny lebegett volna.
Egy sas – jutott az eszébe. – Egy sas akadhatott fenn a kábelek és a csigák
között.
Ugyan már. Lehetetlenségnek tűnt, és mégis ott volt. Egy hatalmas madár,
kiterjesztett szárnyakkal. Lehet, hogy egy keselyű volt képtelen kiszabadulni
az építmény rácsozata közül.
– Hé, ezt nézzétek!
Joachim kiáltott fel, ő is észrevette. A többiek arrafelé fordultak.
– Te jó ég! Mi ez?
– Az biztos, hogy nem madár – futott át Huysmans agyán.
Furcsa, nehezen meghatározható nyugtalanság kerítette hatalmába. Az a
valami ott volt: mintha a felvonó peronja fölött, a kábelek és a csigák alatt
lebegett volna a levegőben. Egy hatalmas pillangóra emlékeztetett, egy
komor és fenyegető pillangóra, amelynek alakja élesen vált ki a hó és az
égbolt fehér hátteréből.
– A rohadt életbe! Ez meg mi az isten?
A felvonó motorja leállt, a kabin lassulni kezdett. Megérkeztek. A különös
alakzat egyre nagyobb lett.
– Jézus Mária!
Nem pillangó volt… és nem is madár.
A kabin egy utolsó döccenéssel megállt, az ajtók automatikusan kinyíltak.
A jegesen kavargó szél az arcukba csapta a havat. Senki sem szállt ki, csak
álltak ott, és nézték a téboly és a halál művét, és mindannyian tudták, hogy
ezt a képet sohasem lesznek képesek elűzni maguktól.
 A viharos erejű szél süvítve söpört végig a peronon. Huysmans akkor már
nem gyermekek kiáltozását hallotta: a tomboló szél üvöltésében valami egész
mást, kínok gyötrelméből felszakadó, hátborzongató sikolyok távoli hangját
vélte felfedezni. Hátráltak egy lépést a kabin belseje felé.
A félelem kegyetlen tempóban, lassítás nélkül robogott át rajtuk.
Huysmans az adóvevős sisak után kapott, a fejére tette és bekapcsolta.
– KÖZPONT? ITT HUYSMANS! HÍVJÁK A CSENDŐRSÉGET!
AZONNAL. MONDJÁK MEG NEKIK, HOGY KAPKODJÁK
MAGUKAT! VAN ITT EGY HULLA! ŐRÜLET EZ AZ EGÉSZ!
 I.
A FÉRFI, AKI SZERETTE A LOVAKAT
 1.

DIANE BERG felért a dombtetőre, és akkor meglátta az előtte magasodó

hegyvonulatot. A PIRENEUSOK.
Még távoli, a teljes horizonton végighúzódó, fehér szirtfalnak tűnt,
amelyen a dombos táj csendes hullámai elültek. Az ég magasában egy
ragadozó madár körözött.
December 10. volt, reggel 9 óra.
A műszerfal tetején heverő térkép szerint a következő kijáratnál kellett
lehajtania az autópályáról, hogy aztán déli irányba fordulva Spanyolország
felé folytassa az útját. Az ősöreg Lanciában nem volt GPS, de még fedélzeti
számítógép sem. Ekkor meglátta a sztráda feletti táblát: „17. kijárat,
Montréjeau/Spanyolország, 1000 m”.
Diane Toulouse-ban töltötte az éjszakát. A hotel gyanúsan olcsó, a
műanyag tusolófülkés és minitévés szoba pedig meglehetősen szűkös volt.
Az éjszaka kellős közepén vad és acsargó üvöltözésre riadt fel. Zakatoló
szívvel kucorgott az ágy végébe húzódva, és lélegzet-visszafojtva figyelt, ám
a szállodában néma csend honolt, senki és semmi nem mozdult. Már-már azt
hitte, hogy csak álmodta az egészet, amikor újrakezdődött a kétségbeesett
hangzavar. A gyomra is felkavarodott az iszonyattól, aztán rájött, hogy csak
néhány macska verekedett az ablaka alatt. Visszafeküdt, de nehezen merült
ismét álomba. Egy napja még Genfben volt, és néhány kollégával, baráttal
éppen az indulását ünnepelték, ő pedig csak nézte az egyetemi szobáját,
közben pedig azon gondolkozott, hogy vajon milyen lesz az új irodája.
A szálloda olvadásnak indult hótól latyakos parkolójában éppen a Lancia
zárjával bajlódott, amikor hirtelen átsuhant rajta a felismerés, hogy az egész
fiatalságát maga mögött hagyta. Tudta, hogy egy-két hét múlva már szinte
emlékezni sem fog az előző életére, néhány hónap leforgása alatt pedig –
figyelembe véve, hogy hol, milyen helyen készült eltölteni az elkövetkező
évet – óhatatlanul más emberré fog válni. „Maradj meg olyannak, amilyen
vagy”, tanácsolta neki az apja. Amikor az aprócska parkolót elhagyva ismét
nekilódult a már akkor zsúfolt sztrádának, azon kezdett töprengeni, hogy
mindez az előnyére fog-e szolgálni. Valaki azt mondta egyszer, hogy az
alkalmazkodás adott esetben komoly problémákkal, sőt maradandó
sérülésekkel is tud járni, úgyhogy csak reménykedhetett abban, hogy az ő
esetében nem erről lesz szó.
Állandóan az intézet járt a fejében.
Azok, akik ott éltek bezárva.
Diane-t az előző nap során ugyanaz a folyamatosan visszatérő gondolat
gyötörte: „Nem fog sikerülni. Nem fogom győzni. Lehet, hogy felkészültem, és
lehet, hogy én voltam a legalkalmasabb jelölt erre az állásra, de fogalmam
sincs arról, mi vár rám. Azok az emberek úgy fognak bennem olvasni,
mintegy nyitott könyvben.”
Úgy gondolt rájuk, mint emberekre, mint férfiakra és nem mint…
szörnyetegekre.
Pedig azok voltak, valóságos szörnyek; olyan teremtmények, akik annyira
különböztek tőle, a szüleitől és mindenkitől, akit ismert, mint a tigris a
macskától.
Tigrisek…
Így kellett gondolni rájuk, mert kiszámíthatatlan, veszélyes és emberi
ésszel szinte felfoghatatlan kegyetlenségre képes vadállatok voltak. A hegyek
közé elzárt tigrisek…
A fizetőkapunál kapott észbe. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy
hirtelen azt sem tudta, hova tette a jegyét. A kalickájában üldögélő fickó
szigorú tekintettel figyelte, ahogy előbb a kesztyűtartóban, majd a táskájában
kezdett lázasan kotorászni. Pedig idegeskedésre, kapkodásra nem volt semmi
ok, rajta kívül közel s távol nem volt senki.
A következő körforgalomnál Spanyolország és a hegyek felé fordult.
Néhány kilométerrel távolabb a síkság hirtelen véget ért, ő pedig ott találta
magát a hegyvidéki táj első kaptatóin. Az út erdőkkel borított, lekerekített
dombtetők között kanyargott tovább, ezeknek a lankáknak azonban még
semmi közük sem volt a magas hegycsúcsok csipkézett vonulatához, amelyet
a távolban már maga előtt látott. Az időjárás is megváltozott: egyre több
hópehely szálldosott a levegőben.
Az egyik kanyar után az út hirtelen a hófehér mezőkkel, folyókkal és
erdőkkel tovasuhanó táj fölé emelkedett.
Diane meglátott egy gótikus templomot, amely egy aprócska falu házainak
gyűrűjében gubbasztott az egyik dombtetőn. Az ide-oda járó ablaktörlőkön
túl kibontakozó táj egyre inkább a régi metszeteket juttatta az eszébe.
A Pireneusok nem olyan, mint Svájc – figyelmeztette jó előre Spitzner.
 Az út mentén apró kupacokban gyűlt a hó.

ELŐSZÖR A JELLEGZETES, KÉKEN VILLOGÓ FÉNYEKET látta meg

a hóesésben; az, hogy lezárták az utat, csak valamivel később vált világossá.
A csendőrség emberei álltak az egyre sűrűbb havazásban, és világító
botjaikkal előbb lassabb haladásra bírták, majd végül meg is állították az
autósokat. Diane-nak feltűnt, hogy fegyver van náluk. Az út mellett álló
fenyőfák tövében egy furgon és két motorkerékpár parkolt. Leeresztette az
ablakot; a hatalmas hópelyhek rövid időn belül átnedvesítették az ülését.
– Kisasszony, a papírjait, legyen szíves!
Előrehajolt, hogy kivegye őket a kesztyűtartóból. Az adóvevőkön
folyamatosan érkező újabb és újabb recsegős üzenetek hangjai beleolvadtak a
szaporán dolgozó ablaktörlők zörejébe és a kipufogódob vészjósló
dörömbölésébe. Az arcán érezte a hideg és nedves levegő érintését.
– Újságíró?
– Pszichológus. A Wargnier Intézetbe megyek.
A csendőr a nyitott ablakhoz hajolt, és alaposan szemügyre vette.
Nagydarab, szőke fickó volt, százkilencvennél nem lehetett sokkal kevesebb.
Diane az adóvevők hangfüggönye mögött is tisztán hallotta a folyót, amely
ott zúgott, morajlott az erdőben.
– Mi szél hozta erre a környékre? Svájc azért nem a szomszédban van.
– Az intézet egy pszichiátria, én pedig pszichológus vagyok. Érti már az
összefüggést?
A csendőr visszaadta a papírjait.
– Rendben. Mehet.
Miközben újraindította a motort, azon gondolkozott, hogy a franciák
mindig így ellenőrzik-e az autósokat, vagy csak rendkívüli esetekben, ha
történik valami. Az út a fák között fénylő folyócska (az útikönyve szerint
„sebes folyású hegyi patak”) kanyarulatait követve több éles kanyart írt le,
majd az erdő eltűnt, és egy jó öt kilométer széles lapálynak adta át a helyét,
amely a szélben szomorúan lengedező zászlós, kihalt kempingjeivel,
benzinkútjaival, az alpesi faházakat idéző, mutatós épületeivel és a
környékbeli sípályák előnyeit ecsetelő reklámtáblái sorával leginkább egy
széles sugárútra emlékeztetett…
A távolban feltűnt a – ha hinni lehetett az élénk színekkel festett táblának –
20 863 lakost számláló SAINT-MARTIN-DE-COMMINGES. A város felett
magasodó hegycsúcsokon szürke felhők ültek. A rajtuk itt-ott rést ütő néhány
napsugár – akár egy világítótorony pásztázó fénynyalábja – hol egy-egy
hegycsúcs körvonalát, hol egy-egy hágó éles peremét rajzolta ki. Az első
körforgalomnál Diane nem követte tovább a „városközpont’’ irányt, és az
épület mögött, amelynek hatalmas üvegportálján neon betűkkel a „Sport és
Természet?” kiírás szerepelt, befordult a jobbra nyíló kis utcába. Sok volt a
járókelő, és parkoló autóból sem keveset látott. „Egy ifjú hölgy számára nem
különösebben szórakoztató hely” – idéződtek fel benne Spitzner szavai,
miközben ablaktörlőinek otthonos és megnyugtató feleselését hallgatva
komótosan gurult az utcákon.
Az út emelkedni kezdett, és Diane egy pillanatra rálátott a lejtő alján
egymáshoz szoruló háztetőkre. Az úttesten a havat addigra felváltó szennyes
latyak hangosan verődött fel a kocsi alvázára. „Biztos vagy benne, hogy el
akarsz oda menni, Diane? Az egésznek nem sok köze van Champ-
Dollonhoz.” Champ-Dollonnak hívták azt a svájci börtönt, ahol az alapfokú
pszichológiai diploma megszerzését követően igazságügyi szakértőként
dolgozott, illetve szexuális bűnözőket kezelt. Sorozatos nemi
erőszaktevőkkel, pedofilokkal és a családon belüli szexuális bántalmazás
(hivatalnoki eufemizmus az erőszakos vérfertőzés jelölésére) körébe tartozó
esetekkel találkozott ott. Társszakértőként magukat szexuális bűntény
áldozatának valló kiskorúak hazugságvizsgálatain is részt vett, és elborzadva
kellett megállapítania, hogy a szakértő ideológiai és erkölcsi előfeltevései
milyen mértékben képesek kikezdeni az efféle vizsgálatok objektivitását és
eltorzítani azok eredményét.
– Furcsa dolgokat hallani időnként a Wargnier Intézetről – mondta annak
idején Spitzner.
– Beszéltem telefonon dr. Wargnier-val. Nagyon jó benyomást tett rám.
– Wargnier valóban kiváló tudós – bólintott Spitzner.
Diane ugyanakkor tudta, hogy őt már nem Wargnier, hanem az intézet új,
québeci igazgatója, a montreali Pinel Intézetből érkezett dr. Xavier fogadja
majd. Wargnier hat hónappal korábban nyugdíjba vonult ugyan, de Diane
pályázatát még ő nézte át és fogadta el, és ő volt az is, aki számos
telefonbeszélgetésük alkalmával a munkakörrel járó nehézségekre is
igyekezett őt figyelmeztetni.
– Dr. Berg, ez nem igazán könnyű hely egy fiatal hölgy számára, és nem
csupán az intézetről beszélek, hanem az egész környékről. Ez a völgy…
Saint-Martin… Szóval, ez itt a Pireneusok, Comminges. A telek hosszúak,
szórakozási lehetőség pedig nincs túl sok. Hacsak nem szereti a téli sportokat,
ugyebár.
– Ne felejtse el, svájci vagyok – válaszolta ő tréfásan.
– Ebben az esetben, ha adhatok egy tanácsot, ne hagyja majd, hogy
túlságosan magába szippantsa a munka, tartson szüneteket, lazítson, és
igyekezzen a szabadidejét a falakon kívül tölteni. Ez a hely… hogy is
mondjam… hosszabb távon elég nyomasztóvá tud válni.
– Igyekszem majd ehhez tartani magam.
– Más: nem nekem lesz abban a szerencsében részem, hogy önt
fogadhassam, ez már az utódomra, a montreali dr. Xavier-ra marad. Igen jó
hírű orvos, valószínűleg a jövő héten érkezik. Nagyon lelkes. Miként azt ön is
tudja, odaát valamennyivel előttünk járnak az agresszív betegek kezelésében.
Úgy gondolom, mindkettejük számára érdekes és hasznos lesz, ha egyeztetik,
ütköztetik a nézeteiket.
– Én is így gondolom.
– Akárhogy is, már régóta szükség lett volna egy igazgatóhelyettesre az
intézetben… Én túl kevés feladatot bíztam másra.
Diane ismét fák között haladt. Az út folyamatosan emelkedett, majd végül
egy vészjósló hangulatot árasztó, szűk és erdős völgybe futott. Diane lehúzta
az ablakot, a falevelek, a moha, a fenyőfák és a hó nedves illata úszott a
levegőben. A közelben morajló patak szinte még a motor zaját is elnyomta.
– Kihalt egy hely – jegyezte meg hangosan, hogy némileg felbátorodjon.
Óvatosan haladt a ködös és szürke téli reggelben. A fényszórói fenyő- és
bükkfák törzsét súrolták. Egy-egy ág, mintha nem maradt volna elég ereje
megtartani magát, az út mellett futó elektromos vezetékre hajolt. Időnként
szétnyílt az erdő, és moha lepte palatetők alatt ácsorgó, régóta lezárt,
elhagyott fészerek, csűrök bukkantak fel.
Valamivel távolabb, az egyik kanyaron túl Diane néhány épületet vett
észre. A forduló után ismét felbukkantak. Több, betonból és fából készült,
üvegezett bejárati ajtós épület állt az erdő szélén. Az útról lekanyarodó
ösvény a patak fölött átívelő fémhídhoz vezetett, majd onnan egy behavazott
tisztáson át egészen a szemmel láthatóan régóta nem használt, roskadozó
házakig. Nem tudta volna megmondani, hogy pontosan miért, de a világvégi
völgy mélyén álló, üres és lepusztult épületek látványa borzongással töltötte
el.

„ZERGE TÁBOR”
 Ez állt az ösvény bejáratánál kifüggesztett, rozsdamarta táblán. Az
intézetnek azonban még híre-hamva sem volt, és semmiféle kiírás sem
könnyítette meg a tájékozódást. A Wargnier Intézet nyilvánvalóan nem akarta
nagydobra verni a létezését. Diane-ban felmerült, hogy nem tévedt-e el. A
Nemzeti Geográfiai Intézet 1/25 000 méretarányú térképe kihajtogatva hevert
mellette az ülésen. Egy kilométer és tucatnyi újabb kanyar után egy
mellvéddel körbekerített pihenőt vett észre. Lassított, és elfordította a
kormányt. A Lancia nagyokat döccenve, a sarat magasra verve hajtott át a
vízzel teli kátyúkon. Diane magához vette a térképet, és kiszállt. A nyirkos
levegő rövid időn belül úgy átjárta mindenét, mintha hideg és nedves
lepedőbe csavarták volna.
A szállingózó hópelyhekkel mit sem törődve, ismét kihajtotta a térképet. A
nem sokkal korábban látott tábor épületeit három aprócska négyszög jelölte.
Az országút kacskaringós vonalát követve igyekezett megbecsülni az általa
addig megtett út hosszát. Valamivel távolabb két újabb, „T” betűt formáló
négyszöget fedezett fel. Bár az épületek rendeltetésére vonatkozóan
semmiféle információt nem talált, tekintettel arra, hogy az út ott véget ért, és
hogy a térképen egyetlen további szimbólum sem szerepelt, aligha lehetett
másról szó, mint az intézetről.
Egészen közel járt már…
Sarkon fordult, elsétált a mellvédig, és akkor hirtelen meglátta.

A FOLYÓN JÓVAL FELJEBB, a túlsó parton meredeken felfelé kaptató

emelkedő tetején két hatalmas kőépület állt. Diane a nagy távolság ellenére is
pontosan érzékelte a létesítmény roppant méretét. Gigantikus építmény volt,
ugyanazokkal a félelmetes arányokkal, amelyekkel általában a hegyekben
találkozhatunk, legyen szó akár erőművekről, akár úttorlaszokról vagy akár a
múlt század folyamán épült szállodákról. Valóságos küklopsz barlang… A
különbség annyi volt, hogy e hajlék mélyén nem csupán egyetlen Polüfémosz
lakott, hanem több.
Diane nem volt az a könnyen elbátortalanodó fajta. Számos olyan helyen
fordult már meg, amelyekről általában igyekeztek lebeszélni a turistákat, és
kamaszkora óta űzött kockázatosnak tartott sportokat, de a hidegvérét mindig
sikerült megőriznie. Ennek ellenére a szeme elé táruló látványban volt
valami, ami összerántotta a gyomrát. Nem valamiféle kézzelfogható
veszélytől tartott, nem, valami egész mástól… Az ugrástól az ismeretlenbe…
Elővette a mobiltelefonját, és beütötte a számot. Fogalma sem volt, hogy
van-e egyáltalán a közelben bármiféle adótorony, ami továbbítani fogja a
hívását, ám néhány csöngetés után ismerős hang szólalt meg a vonal túlsó
végén.
– Spitzner.
Hatalmas kő esett le a szívéről. Ez a meleg, határozott és higgadt hang
mindig is képes volt arra, hogy megnyugtassa és elűzze a kétségeit. Pierre
Spitzner, az egyetemi mentora volt az. Annak idején ő keltette fel az
érdeklődését az igazságügyi pszichológia iránt. Diane az európai „Children’s
rights” egyetemközi szervezet égisze alatt indított, a gyermekek jogairól
szóló intenzív előadássorozata alkalmával került közel Spitznerhez, ehhez a
tartózkodó és lenyűgöző tudóshoz, aki egyben remek férj és hét gyermek
édesapja is volt. A jeles pszichológus odavette maga mellé a Pszichológiai és
Neveléstudományi Karra. Ezzel – bár a mindig, mindenben roppant igényes
Spitzner nyilván túlságosan közhelyesnek találta volna ezt a képet – lehetővé
tette, hogy a bábból igazi pillangó váljon.
– Diane. Nem zavarlak?
– Dehogy zavarsz. Mi a helyzet? Hogy megy?
– Még nem érkeztem meg… Úton vagyok… De innen, ahol állok, már
látom az intézetet.
– Valami baj van?
Pierre hihetetlen volt. Még a telefonban is azonnal megérezte az ő
legkisebb rezdülését.
– Nem, minden rendben. Csak annyi, hogy… Szóval, ezeket a fickókat
tökéletesen el akarták szigetelni a külvilágtól, úgyhogy ide pakolták őket a
lehető leggyászosabb, legeldugottabb helyre, amit csak találtak. A hideg ráz
ettől a völgytől…
Szinte azonnal megbánta, hogy kimondta, amit gondolt. Úgy viselkedett,
mint egy gyerek, aki életében először maradt magára, vagy mint egy
diáklány, aki reménytelenül szerelmes a témavezetőjébe, és mindent elkövet,
hogy felhívja magára a figyelmet. Diane úgy érezte, Spitzner máris azon töri
a fejét, hogy miként fogja állni a sarat a későbbiekben, ha már az épület
puszta látványa rémülettel tölti el.
– Ugyan – szólalt meg Spitzner. – Egy rakás szexuális bűnözővel,
paranoiással és skizofrénnel volt már dolgod, vagy nem? Gondolj arra, hogy
ugyanazt fogod csinálni, mint korábban.
– De nem az összes volt gyilkos. Igazság szerint csak az egyikük volt az.
Képtelen volt elhessegetni a tudata mélyéről hirtelen felbukkanó képet: egy
sovány arc és a mézszínű szem, amely a ragadozók sóvárgásával tapadt rá.
Kurtz született szociopata volt, az egyetlen, akivel valaha is találkozott.
Hideg, manipulatív, instabil személyiség, akiben a megbánásra utaló
legapróbb jelet sem lehetett felfedezni. Három családanyát erőszakolt és
gyilkolt meg, közülük a legfiatalabb negyvenhat, a legidősebb hetvenöt éves
volt. Ők voltak a gyengéi, az érett nők. És persze a kötelek, a zsinórok, a
szájpeckek, a hurkok… Hiába próbált nem gondolni rá, Kurtz a sejtelmes
mosolyával és a ragadozókéra emlékeztető tekintetével annál mélyebben
vette be magát az agyába. Diane-nak az a felirat jutott az eszébe, amit
Spitzner tűzött ki a pszichológiai kar tömbjének első emeletén található
irodája ajtajára: „NE GONDOLJATOK A FEHÉR ELEFÁNTRA!”
– Diane, késő már efféle kérdéseket feltenni magadnak. Nem gondolod?
Elvörösödött.
– Képes leszel rá, biztos vagyok benne. Te vagy a legmegfelelőbb erre az
állásra. Azt nem mondom, hogy könnyű lesz, de tökéletesen meg fogod
oldani, hidd el.
– Igazad van – válaszolta Diane. – Röhejes vagyok.
– Dehogy. A helyedben mindenki így reagálna. Tudom, milyen híre van
annak a helynek, szóval ezzel a részével ne foglalkozz. Igyekezz a munkádra
koncentrálni, és amikor majd visszajössz hozzánk, te leszel a pszichopátiai
problémák legkomolyabb szakértője az egész kantonban. Most le kell
tennem, vár a dékán, mert pénzügyekről akar beszélni velem. Ismered,
milyen: nagyon észnél kell lenni vele. Sok szerencsét, Diane. Majd hívj, és
mesélj el mindent!
Búgás. Spitzner letette.
A patak zúgásán kívül semmit sem hallott. A csend vizes ponyvaként
borult fölé. Amikor az egyik túlterhelt ágról némi hó zuhant alá, összerezzent
a hangra. A mobilt eltette a tokjába, összehajtotta a térképet, és visszaült az
autóba.
Gázt adott, és kigördült a pihenőből.
Egy alagút következett. Csak a fényszórók fénye tükröződött a sötéten
csillogó, nedves úttesten. Világítás nem volt, csak egy éles kanyar az alagút
kijáratánál. Balra tőle aprócska híd hajolt át a patak felett. És akkor végre
meglátta a fehér korlátra rögzített első táblát: „CHARLES WARGNIER
BÜNTETÉS-VÉGREHAJTÁSI PSZICHIÁTRIAI KÖZPONT”. Lassan
bekanyarodott, és áthajtott a hídon. A hirtelen és erősen emelkedni kezdő út
fenyőfák és hóbuckák között kanyargott, Diane pedig félt, hogy az öreg batár
megcsúszik és kifarol a jeges úton. Természetesen sem hólánc, sem téli gumi
nem volt nála, ám az emelkedő rövid időn belül szelídebbé vált.
Még egy kanyar következett, és aztán már szinte ott is volt.
Amikor a hóesésen, a ködön és a fákon át meglátta maga előtt az
épületeket, ellazulva dőlt hátra az ülésen.
December 10-e volt, szerda, 11 óra 15 perc.
 2.

BEHAVAZOTT FENYŐK CSÚCSA a magasból, szinte függőleges, szédítő

perspektívából nézve; a ködbe burkolódzó törzsű fák között pedig az út
egyenes, messze guruló szalagja. Gyorsan tovatűnő hegycsúcsok. Valahol
egészen messze egy skarabeusz nagyságú Jeep Cherokee haladt a tűlevelű
óriások árnyékában, reflektorai lyukat ütöttek a gomolygó párába. A
hókotrók magas falat emeltek az út szélén, a távolban pedig fehérlő hegyek
torlaszolták el a látóhatárt. Az erdő hirtelen eltűnt; az út egyetlen éles
kanyarral megkerülte az elé tornyosuló sziklás meredélyt, majd egy gyors
vizű folyócska mellett futott tovább. A víz meg sem torpant az aprócska
gátnál, amelyet kavarogva és zubogva temetett maga alá. A túlsó parton egy
vízi erőmű fekete szájürege tátongott a hegy oldalában. Az út mellett tábla:
„SAINT-MARTIN-DE-COMMINGES, A MEDVÉK HAZÁJA – 7 km”
Servaz odapillantott.
A kép hátterében hegyek és fenyőfák rajzolódtak ki, előttük egy pireneusi
medve ácsorgott.
Pireneusi medve, hát persze! Szlovén medvék, amelyeket a környékbeli
pásztorok mindenáron szerettek volna puskavégre kapni.
A medvék ugyanis – a pásztorok szerint – túlságosan közel merészkedtek
már a településekhez, megtámadták a nyájakat, sőt az emberekre is
veszélyessé váltak.
Az egyetlen faj, amely komoly veszélyt jelent az emberre, az ő maga –
gondolta Servaz. Évről évre számtalan holttestet nézett meg a toulouse-i
hullaházban, de azok közül valahogy egyiket sem a medvék ölték meg.
Sapiens nihil affirmat quod no probet – motyogta maga elé.
{1}

Az út kanyarodni kezdett, úgyhogy lassított, majd az egyenes, erdős részre

érve ismét gázt adott. Ezúttal nem fenyők között járt; a nehezen
meghatározható aljnövényzet burjánzásában csak facsemetéket látott. A hegyi
patak a közelben csobogott. Hallotta jól, mert a hideg ellenére félig
leeresztette az ablakot. A víz kristályos muzsikája szinte elnyomta a CD-
lejátszóból áradó zenét, Gustav Mahler V. szimfóniájának allegróját.
Nyugtalan, szenvedélyes darab volt, jól illett mindahhoz, ami rá várt.
 Hirtelen villogó kék fényeket és világító botokkal integető emberi alakokat
vett észre az út közepén.
Csendőrök…
Ha a csendőrségnek fogalma sem volt arról, hogyan kezdjen el egy
nyomozást, gyorsan lezárt néhány utat. Servaznak az eszébe jutott mindaz,
amit Antoine Cantertől hallott aznap reggel a toulouse-i rendőrség bűnügyi
osztályán.
– Ma éjszaka történt a Pireneusokban, néhány kilométerre Saint-Martin-de
Comminges-től. Cathy d’Humières telefonált. Ha jól tudom, már dolgoztál
vele.
Canter, ez a brutális dél-nyugati akcentussal beszélő óriás, aki már régen,
kíméletlen rögbijátékos korában is imádta az ellenfeleit gyötörni, rendőrként
nagyon lentről indult, idővel mégis a helyi rendőrség bűnügyi osztályának
helyettes vezetője lett. Az arca úgy nézett ki, mint az esőverte homok: a bőrét
apró kráterek borították, dülledt leguánszemével pedig egyre csak Servazt
fürkészte.
– Ma éjszaka történt? De mi? – kérdezte Servaz.
Canter fehéres lepedékkel borított szájsarka kelletlenül megmozdult.
– Fogalmam sincs – mondta.
– Hogyhogy? – nézett rá döbbenten Servaz.
– Cathy d’Humières nem mondott semmit a telefonban, csak azt, hogy vár
téged, és ragaszkodik a legteljesebb titoktartáshoz.
– Ez minden?
– Igen.
Servaz tanácstalanul nézett a főnökére.
– Saint-Martin… Nem ott van az a bolondokháza?
– A Wargnier Intézet – bólintott Canter. – Franciaországban, sőt egész
Európában egyedülálló pszichiátriai intézmény. Azokat a gyilkosokat zárják
oda, akiket a bíróság beszámíthatatlannak nyilvánított.
Valaki megszökött, és menekülés közben elkövetett valamit? Ez
megmagyarázná az útlezárást. Servaz lassított. A csendőröknél MAT 49-es
géppisztolyokat és Browning BPS-SP típusú pumpás puskákat látott. Teljesen
leengedte az ablakot. Hópihék szálldostak a fagyos levegőben. Odatolta
rendőrigazolványát a csendőr orra alá.
– Hol történt?
– Az erőműbe kell mennie – emelte meg a hangját a csendőr, hogy
túlkiabálja a rádiókból harsogó üzeneteket. Minden egyes lélegzetvételére
újabb fehér párafelhő gomolygott elő a szájából. – Úgy tíz kilométernyire
lehet innen, a hegyekben. Saint-Martinbe érve az első körforgalomnál
forduljon jobbra, aztán a következőnél megint csak jobbra, az Astau-tó felé,
ki is lesz táblázva, és onnan már csak az utat kell követnie.
– És az útlezárás? Kinek az ötlete volt?
– A főügyész asszonyé. Rutin eljárás. Benézünk a csomagtartókba,
megvizsgáljuk a papírokat. Sohase lehet tudni.
– Aha – dünnyögte Servaz némi kétkedéssel a hangjában.
Továbbindult, felhangosította a CD-lejátszót. A scherzo kürtjeinek hangja
mindent betöltött körülötte, ő pedig a tekintetét egy pillanatra levéve az útról
a pohártartóban várakozó kihűlt kávé után nyúlt. Mindig ugyanazt a rituálét
követte, mindig ugyanúgy készült fel egy-egy újabb feladatra. Tapasztalatból
tudta, hogy a nyomozás első napja, első órája a legfontosabb, hogy ebben az
időszakban egyszerre ébernek, összeszedettnek és mindenre nyitottnak kell
lennie. A kávé, ugyebár, az éberséget szolgálta, a zene pedig segített jobban
koncentrálni és kisöpörni minden mást az agyából. Koffein és zene… ma meg
még fenyőfák és hó is… – motyogta magában lassanként görcsbe ránduló
gyomorral, végigpillantva az út szélén. Servaz ízig-vérig városi ember volt,
aki a hegyek között ellenséges területen érezte magát. Közben persze
emlékezett arra is, hogy ez nem volt mindig így, hogy amikor még gyerek
volt, nyaranta az apja hosszú sétákat tett vele ezekben a völgyekben. Az öreg
jó tanárként mutogatta a fákat, a köveket, a felhőket, az ifjú Martin Servaz
pedig figyelmesen hallgatta, amíg csak a férjét „tudálékosnak” és
„kiállhatatlannak” nevező édesanyja le nem terítette végre a pokrócot a
tavaszi fűre, és fel nem nyitotta a piknikkosár tetejét. Azokban a réges-régi
időkben még az ártatlanság uralkodott a világban. Mereven nézte az utat,
közben pedig azon tűnődött, hogy az igazi ok, amiért a későbbiekben soha
többé nem tért ide vissza, valószínűleg abban keresendő, hogy ez a tájék
mindörökre a szülei emlékével kapcsolódott össze benne.
Édes jó istenem, nem tudnád végre kisöpörni azt a padlást odafent? Egy
időben még pszichológushoz is járt. Három év után persze maga a doktor
dobta be a törölközőt. Közölte, hogy nagyon sajnálja, szeretne segíteni, de
képtelen; ő ilyen makacs ellenállásba még életében nem ütközött. Servaz csak
mosolygott, hogy nem baj, nem érdekes, és elsősorban az járt az eszében,
hogy az analízis befejezése milyen jótékony hatással lesz az anyagi
helyzetére.
Ismét körbepillantott. Ez lenne hát a keret… Már csak a kép hiányzik
belőle. Canter nem tudott semmit, és ezt meg is mondta, Cathy d’Humières, a
saint-martini ügyészség vezetője pedig ragaszkodott ahhoz, hogy egyedül
jöjjön. De miért? Megtartotta ugyan magának, de ez neki sem jött rosszul.
Egy hétfős nyomozócsoportot vezetett, és a „fiainak” (valójában hat férfiról
és egy nőről volt szó) akadt éppen elég gondjuk. Előző nap kezdtek
nyomozni egy meggyilkolt hajléktalan ügyében, akinek az agyba-főbe vert
holttestére egy Noé nevű falu közelében található kis tóban bukkantak rá,
nem messze attól a sztrádától, amelyen errefelé jövet nem sokkal korábban ő
is végighajtott. Negyvennyolc órán belül meg is találták a tetteseket. A
hatvan körül járó csavargót a halála előtt néhány órával három falubeli
kamaszgyerek társaságában látták, akik közül a legidősebb tizenhét, a
legfiatalabb tizenkét éves volt. Először természetesen tagadtak, aztán –
viszonylag hamar – mindent bevallottak. Indítékuk nem volt, és bűntudatuk
sem. A legidősebb közölte, hogy „egy söpredék volt, egy nagy nulla…”. A
rendőrséggel vagy az ifjúságvédelemmel egyiküknek sem volt addig dolga, jó
családból való fiatalok voltak átlagos iskolai előmenetellel, és még csak rossz
társaságba sem keveredtek. Közönyük láttán a nyomozás összes
résztvevőjében megfagyott a vér. Servaz látta maga előtt azokat a
gyerekarcokat; a tiszta és figyelmes szempárokat, amelyek félelem nélkül, sőt
kihívóan néztek vissza rá. Próbált rájönni, hogy melyikük lehetett az, akit a
többiek követtek, mert az ilyen eseteknél szükségképpen mindig volt egy
felbujtó, és egy idő után úgy is érezte, hogy rájött. Nem a legidősebb, hanem
a középső, akit paradox módon Clément -nak hívtak.
{2}

– Ki nyomott fel minket? – kérdezte.

Az ügyvédje csak ült döbbenten, mert a fiú – arra való hivatkozással, hogy
a védője „egy fos” – nem volt hajlandó szóba állni vele, és ez jogában is állt.
– Itt én kérdezek – mondta Servaz.
– Fogadok, hogy Schmitz anyja volt, az a ribanc.
– Nyugi már, vigyázz a szádra! – kérte az apja által felfogadott ügyvéd.
– Nem az iskola udvarán vagy – jegyezte meg Servaz. – Van fogalmad
arról, hogy mit kockáztattok, te meg a haverjaid?
– Erről még korai lenne beszélni – tiltakozott erőtlenül az ügyvéd.
– Baszódjon meg az a picsa! Dögöljön meg! Kurvára ki vagyok akadva.
– Ezzel azonnal állj le! – szólt rá dühösen az ügyvéd.
– Hallgass csak ide! – kezdett Servazban is felmenni a pumpa. – Húsz év
börtönt kockáztattok. Számolj csak utána! Mire szabadulsz, öreg leszel.
– Kérem – szólt közbe az ügyvéd –, ne…
 – Öreg, mint te, erre gondolsz? Hány éves vagy? Harminc? Negyven?
Király a bőrzakód. Biztos a turkeszból van. Mi az istent dumálnak már
nekem? Nem mi voltunk, nem csináltunk semmit, a kurva életbe! Az ég adta
világon semmit, de most tényleg. Itt mindenki meghülyült, vagy mi van már?
Egy átlagos kamaszgyerek – emlékeztette magát Servaz, hogy visszafogja
az indulatait –, akinek soha sem gyűlt meg a baja a rendőrséggel, de még a
tanáraival sem. Az ügyvéd nagyon sápadt volt, és kövér izzadságcseppek
gyöngyöztek a homlokán.
– Ez nem egy tévésorozat – szólalt meg nyugodtan Servaz. – A
játszadozásnak vége, ebből nem mászol ki. Ha itt valaki hülye, az egyedül te
vagy.
Mindenki más megbánást mutatott volna, annak a Clément nevű fiúnak
azonban egyetlen arcizma sem rándult; úgy tűnt, képtelen felmérni az ellene
felhozott vádak súlyát. Servaz olvasott már cikkeket a kiskorúakról, akik úgy
követtek el nemi erőszakot, úgy gyilkoltak és úgy kínoztak meg másokat,
mintha egyáltalán nem lettek volna tudatában annak, hogy miféle
borzalmakat követnek el. Mintha csak egy videojátékról vagy egy némileg
elfajuló szerepjátékról lett volna szó. Servaz egészen addig a napig nem volt
hajlandó elhinni, hogy ilyesmi valóban létezik, és a hatásvadász újságírók
túlzásának gondolta. Erre tessék, hirtelen szemközt találta magát az élő
példával. A három fiatal gyilkos közönyénél csak az volt a rosszabb, hogy az
efféle bűnügyek egyáltalán nem számítottak rendkívülinek. A világ egyetlen
hatalmas laboratóriummá vált, ahol a jóisten, a sátán vagy a sehova sem néző
sors tesztelhette a kémcsövekben összekotyvasztott, egyre őrültebb szereket,
anyagokat.

MIUTÁN HAZAMENT, Servaz – mintha csak fertőtleníteni akarná magát

– hosszan, alaposan megmosta a kezét, levetkőzött, majd egészen addig állt a
tus alatt, amíg már csak langyos víz folyt a bojlerből. Ezek után a
könyvespolchoz lépett, levette a Iuvenalis-kötetet, és felütötte a XIII.
szatíránál:

Annyira szent nap akad, melyen ne derülne ki rablás,

esküszegés, becsapás, nyereség, mit a bűn ezer útján
hajszolnak, s hogy a tőr és méreg szerzi a kincset?
Mert hisz a jók ritkák! Nézd meg, van-e annyi, ahány ág
dús Nílus deltájában s kapu Theba falában? {3}
 Ezeket a kölyköket mi tettük ilyenné – gondolta, miközben becsukta a
könyvet. Milyen jövő vár rájuk? Semmilyen. Minden odavan. A gazemberek
degeszre tömik a zsebüket, és a tévében parádéznak, miközben ezeknek a
gyerekeknek a szülei elveszítik az állásukat és a saját fiaik, lányaik is
vesztesnek tartják őket. Miért ne lázadnának fel ezek a kölykök? És miért van
az, hogy a luxusüzletek, a bankok, a hatalmasok palotái helyett az
autóbuszokat vagy az iskolákat gyújtják fel?
Úgy gondolkozom, mint egy öregember – jutott az eszébe valamivel
később. Talán azért, mert néhány héten belül tölti be a negyvenet? A három
fiút ráhagyta tehát a csoportjára, és útnak indult. Bár nem tudta, mi vár rá,
tulajdonképpen örült, hogy mással foglalkozhat.

A CSENDŐR ÚTBAIGAZÍTÁSÁT KÖVETVE végül nem ment be a

városba, kikerülte Saint-Martint. A második körforgalom után nem sokkal az
út emelkedni kezdett, ő pedig meglátta az odalent fehérlő háztetőket.
Félrehúzódott és kiszállt. A város nagyobbnak tűnt, mint gondolta volna. A
ködben, ha nehezen is, de kivette a folyó túlpartján keletre elnyúló, terebélyes
hómezőt, az ipari parkot és a néhány elhagyott kempinget, amely mellett
idefelé jövet elhaladt. Körben alacsony és hosszú épületekből álló
lakótelepeket látott, girbegurba kisutcáival a városközpont a környék
legmagasabb hegyének lábánál terült el. A fenyőfákkal borított, meredek
hegyoldalt a sífelvonók mentén két függőlegesnek tűnő, kopár sáv szelte át.
Az apróbb részleteket nem tudta kivenni, a köd és a hóesés miatt a
valóságosnál távolabbinak tűnt a város, neki pedig az jutott az eszébe, hogy
Saint-Martin nem fogja könnyen adni magát, hogy ezt a helyet nem szemből,
hanem kerülő utakon kell megközelítenie.
Visszaszállt a Jeepbe. Az út továbbra is emelkedett. A nyáron buján, a zöld
különböző árnyalataiban tobzódó növényzetet még a tél sem volt képes
tökéletesen eltakarni, és a vizek is éltek: mindenfelől források, zúgók,
patakok hangjai áradtak… Nyitott ablakkal áthajtott még egy-két, telente
félig-meddig elnéptelenedő falun, majd egy újabb táblát pillantott meg az út
szélén:
„VÍZERŐMŰ 4 KM”
Eltűntek mellőle a fenyőfák, és a köd is eloszlott. Az út szélén, kétoldalt,
embermagasságú jégfal tornyosult a vakító, téli napsütésben. Servaz „jeges
út” üzemmódba váltott.
Végül feltűnt az ipari forradalom korának építészetét idéző erőmű.
Hatalmas, terméskőből felhúzott épület volt magas, keskeny ablakokkal és
palatetővel, amelyen rengeteg hó gyűlt össze. Az épület mögött három óriási
cső kúszott felfelé a meredek hegyoldalban. A parkoló zsúfolásig volt
járművekkel és emberekkel. Egyenruhások és újságírók jöttek-mentek, a
megkülönböztető jelzés nélküli rendőrségi autók között széles
parabolaantennájával ott állt már a regionális tévé furgonja is. Servaz sok
sajtóigazolványt látott a szélvédők mögött, de volt ott egy 306-os Land Rover
kombi és két Transit (a színük egyből elárulta, hogy a csendőrséghez
tartoznak), illetve egy magasított tetejű furgon, amelyről Servaz már tudta,
hogy a pau-i csendőrség kutatási részlegének mozgólaboratóriuma, a
leszállóhelyen pedig egy helikopter várakozott.
Mielőtt kiszállt volna, a visszapillantó tükörben gyors pillantást vetett
magára. A megszokott kép fogadta: karikás szem, beesett arc. Pontosan úgy
nézett ki, mintha egész álló éjszaka tivornyázott volna, ugyanakkor azt is meg
kellett állapítania, hogy ezzel együtt sem mondta volna meg róla senki, hogy
negyvenéves. Beletúrt sűrű, barna hajába, és úgy-ahogy helyrepofozta a
frizuráját, aztán, hogy felébredjen, megdörzsölte az arcát, amelyet kétnapos
borosta borított, végül pedig feljebb húzta a nadrágját. Jó ég, megint fogyott!
A hópelyhek csiklandozták a szemét, az orrát, de ez a hóesés semmi sem
volt ahhoz képest, amit a völgyben látott. Hideg volt. Nagyon. Rövid idő alatt
belátta, hogy melegebben kellett volna öltöznie. Az újságírók, a kamerák és a
mikrofonok hirtelen felé fordultak, de mivel senki sem tudta, hogy kicsoda,
végül hagyták, nem foglalkoztak vele. Az épület felé indult, megtette a három
lépcsőfokot, és elővette az igazolványát.
– Servaz.
Hangja öblösen, visszhangosan verődött a csarnok falai között. Egy alak
vált ki a többi közül, és felé tartott. Magas, vékony, elegánsan öltözött, ötven
körüli asszony volt. A haja szőkére festve, alpakakabátja fölött hanyagul
odavetett sálat viselt. Cathy d’Humières ahelyett, hogy valamelyik helyettesét
ugrasztottá volna, személyesen jött el… Servaz érezte, ahogy az első
adrenalinfröccs végigfut a testén.
Az asszony arcéle, szikrázó tekintete egy ragadozó madáréra emlékeztetett.
Azok, akik nem ismerték, félelmetesnek találták. Akik ismerték, szintén.
Valaki egyszer azt mesélte róla, hogy isteni a spagettije, alla puttanesca!,
amiről Servaznak az jutott az eszébe, hogy nyilván emberi vért tesz bele, attól
lesz olyan szép a színe. Az ügyésznő megszorította a kezét (inas, hatalmas
keze volt, mint egy férfinak).
 – Milyen jegyben is született, Martin?
Servaz elmosolyodott. Első találkozásukkor ugyanezt a kérdést szegezte
neki. Ő akkoriban kezdett a toulouse-i rendőrség bűnügyi osztályán, az
asszony pedig még csak az egyik mezei helyettes ügyész volt a sok közül.
– Bak.
A főügyész asszony úgy tett, mintha nem látta volna a mosolyt.
– Akkor ezért annyira óvatos, szenvtelen és higgadt, nem gondolja?
(Fürkésző pillantást vetett rá.) Annál jobb, majd meglátjuk, utána mennyire
lesz szenvtelen és higgadt.
– Mi után?
– Jöjjön, bemutatom.
Servaz követte a főügyészt, lépteik kongtak a tágas teremben. Vajon
kiknek emelték ezeket a hihetetlen méretű épületeket itt, a hegyekben? Egy
majdan megjelenő felsőbbrendű emberi faj számára? Nyilván olyanok
építették őket, akik még bíztak az ipar fényes és töretlen fejlődésében, de az a
kor és vele együtt a jövőbe vetett hit is rég letűnt azóta – gondolta Servaz.
Egy üvegfalú iroda felé tartottak. Odabent fém irattartó szekrények között
egy tucatnyi íróasztalt látott. Miután átevickéltek közöttük, csatlakoztak a
helyiség közepén ácsorgó társasághoz. Cathy d’Humières mutatta be őket
egymásnak: Rémi Maillard századost, a saint-martini csendőrség
parancsnokát, Irène Ziegler századost a pau-i csendőrség speciális
nyomozócsoportjától, a saint-martini polgármestert – alacsony, széles vállú
alak volt oroszlánsörényre emlékeztető hajjal és markáns arcvonásokkal – és
az erőmű igazgatóját, akinek rövid haja, szemüvege, sportos garbója és bélelt
anorákja tökéletesen mérnökszerű külsőt kölcsönzött.
– Megkértem Servaz parancsnokot, hogy kapcsolódjon be a nyomozásba.
Toulouse-i helyettes főügyész koromban többször is alkalmam nyílt együtt
dolgozni vele, az általa vezetett csoport jó néhány kényes ügy megoldásában
volt a segítségünkre.
„Volt a segítségünkre”… Ez a néhány szó mindent elárult Cathy
d’Humières-ről. Servaznak úgy tűnt, hogy a főügyész asszony mindenképpen
igyekszik a csoportkép közepére tuszkolni magát. Aztán szinte azonnal
megbánta ezt a gondolatot, és úgy érezte, némileg igazságtalan vele, mert
akárhogy is, d’Humières-t olyan embernek ismerte, aki szereti a szakmáját, és
sem időt, sem fáradságot nem kímélve dolgozik. Márpedig Servaz nagyra
tartotta az ilyesmit, szerette a komoly embereket. Magát is ebbe a fajtába
sorolta: a komoly, kitartó és – valószínűleg – dögunalmas emberek közé.
 – Servaz parancsnok és Ziegler százados közösen fogják vezetni a
nyomozást.
Servaz látta, ahogy Ziegler százados szép arca megrándul. Neki megint
csak az jutott az eszébe, hogy ezek szerint fontos lehet az ügy. A rendőrség és
a csendőrség által végzett közös nyomozásoknak ritkán volt jó vége;
általában folyamatos veszekedés, rivalizálás lett a dologból, hogy a
különböző információk, bizonyítékok egymás elől való rejtegetését most ne
is említsük. Ugyanakkor persze kimondva, kimondatlanul egyre inkább
elvárták tőlük az együttműködést, Cathy d’Humières pedig sokkal
becsvágyóbb volt annál, semhogy akárcsak egyetlen percre is szem elől
tévessze a különböző ügyek politikai vonatkozásait. Végigmászta a
szamárlétrát, volt ügyészségi fogalmazó, majd titkár, helyettes ügyész… Öt
évvel korábban nevezték ki a saint-martini ügyészség élére, és Servaz
biztosra vette, hogy nem óhajt félúton megállni. Saint-Martin túl aprócska
hely volt, túl messze esett a tűztől, a legfontosabb eseményektől egy olyan
fékezhetetlenül ambiciózus asszony számára, amilyen Cathy d’Humières
volt. Servaz biztosra vette, hogy egy-két éven belül valamelyik jelentős
bíróságot fogja vezetni.
– A holttestet – kérdezte – itt találták meg, az erőműben?
– Nem – válaszolta Maillard –, odafent (mutatóujjával a plafon felé
bökött), a felvonó végállomásánál, kétezer méteren.
– Ki használja azt a felvonót?
– A gépek karbantartását végző munkások – vette át a szót az erőmű
igazgatója. – Ez egy amolyan önműködő föld alatti üzem, amely a felső tó
vizét a kint látható három csővezetékbe tereli. Normál esetben az erőmű
kizárólag a felvonóval közelíthető meg. Természetesen van egy helikopter-
leszálló is, de azt csak a sürgős orvosi beavatkozások esetében használjuk.
– Valamiféle ösvény, út?
– Van egy ösvény, de csak nyáron járható, télen többméteres hó fedi.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy az elkövető a felvonót használta? Hogy
működik?
– Roppant egyszerű. Egy kulccsal és egy gombbal lehet bekapcsolni, ja, és
van egy másik, nagy, piros gomb, amivel, ha valami gond adódik, meg lehet
állítani.
– Ez az a szekrény, amiben a kulcsokat tartják – mutatott Maillard egy
falra szerelt és lepecsételt fémdobozra. – Felfeszítették, ahogy az ajtót is. A
testet az utolsó oszlopra rögzítették, tehát kétség sem férhet hozzá, hogy a
tettes vagy tettesek a felvonóval vitték fel odáig.
– Nyomok nincsenek?
– Láthatót egyet sem találtunk. A kabinban viszont több százat
rögzítettünk, azokat már átküldtük a laborba. Most éppen ujjlenyomatot
veszünk az összes dolgozótól, hogy az összehasonlítást elvégezhessük.
Servaz bólintott.
– És a holttest? Mi történt vele?
– Lefejezték és megnyúzták, a bőrét pedig kétoldalt szétterítették. Úgy néz
ki, mint valami hatalmas szárny. A videón is láthatja majd, valóban
iszonyatos az egész. A munkások azóta sem tértek magukhoz.
Servaz ösztönei hirtelen riadót fújtak, tekintetét mereven a csendőrre
szegezte. Annak ellenére, hogy a világban egyre inkább tért hódít a féktelen
erőszak, ez az ügy a legkevésbé sem volt hétköznapinak tekinthető. Feltűnt
neki, hogy Ziegler százados egyetlen szót sem szólt, csak figyelmesen
hallgatott.
– Smink? Az ujjakat nem vágták le? – kérdezte Servaz az egyik kezét
felemelve.
A szakzsargonban akkor használták a „smink” kifejezést, ha a gyilkos
megpróbálta lehetetlenné tenni az áldozat azonosítását, és éppen azokat a
testrészeket távolította el vagy roncsolta össze, amelyek segítségével a
személyazonosság meghatározását elsődlegesen végezték, tehát az arcot, az
ujjakat vagy a fogakat…
A csendőr a csodálkozástól elkerekedett szemmel nézett Servazra.
– Nem értem… Nem mondták önnek?
Servaz összeráncolta a homlokát.
– Mit nem mondtak?
Látta, hogy Maillard kétségbeesett pillantást vet előbb Zieglerre, majd a
főügyésznőre.
– Hát, hogy az áldozat… – hebegte a csendőr.
Servaz közel járt ahhoz, hogy elveszítse a türelmét, de azért csak sikerült
kivárni a végét.
– Az áldozat egy ló.
– EGY LÓ?
Servaz hitetlenkedve nézett végig a társaságon.
– Igen, egy ló. Annak alapján, amit eddig tudunk, egy körülbelül egyéves
telivér.
Most Servazon volt a sor, hogy Cathy d’Humières felé forduljon.
 – Egy ló miatt hívatott ide?
– Azt hittem, tudja – mentegetődzött a főügyész. – Canter nem mondott
önnek semmit?
Servaz hirtelen látta maga előtt az irodájában üldögélő Cantert, és azt,
ahogy igyekszik úgy tenni, mintha fogalma sem lenne semmiről. Tudta. És
azt is tudta, hogy nyakában a meggyilkolt hajléktalan ügyével Servaz nem
lett volna hajlandó ekkora utat megtenni egy ló miatt.
– Ott van nekem az a három kölyök, aki meggyilkolt egy csavargót, ön
pedig ideugraszt egy gebe miatt?
D’Humières válasza engesztelően, mégis határozottan csengett.
– Nem akármilyen lóról van szó, hanem egy méregdrága telivérről, amely
ráadásul minden bizonnyal Éric Lombard tulajdonában állt.
Hát így állunk, gondolta Servaz. Éric Lombard, Henri Lombard fia és
Édouard Lombard unokája… Egy pénzemberekből, gyárosokból és
nagyvállalkozókból álló dinasztia, amely hat évtized óta nem csupán a
Pireneusoknak ebben a szegletében, de az egész megyében, sőt az egész
régióban is egyeduralkodói szerepet töltött be, és természetesen szabad
bejárása volt a hatalom legfelsőbb köreibe. Ebben az országban Éric
Lombard telivérjei szemmel láthatóan fontosabbak voltak, mint egy
meggyilkolt hajléktalan.
– Arról se feledkezzünk meg, hogy a közelben működik egy közveszélyes
őrültekkel telezsúfolt elmegyógyintézet. Ha az egyikük az elkövető, az azt
jelenti, hogy még most is szabadon mászkál.
– A Wargnier Intézet… Felhívták már őket?
– Persze. Szerintük senki sem hiányzik az ápoltak közül. Az biztos, hogy
egyikük sem hagyhatja el az intézményt, akár csak ideiglenesen sem.
Közölték azt is, hogy képtelenség átmászni a falakon, hogy az intézet
területén drákói biztonsági rendszabályok vannak érvényben: több izolációs
zóna, biometrikus érzékelők, gondosan válogatott személyzet és a többi és a
többi… Mindezt természetesen ellenőrizni fogjuk, ám az ápoltak sajátos
jellege miatt az intézet igen nagy hírnevet szerzett magának.
– Egy ló! – mondta ismét Servaz.
A szeme sarkából látta, hogy az addig meglehetősen tartózkodó Ziegler
százados halványan elmosolyodik, és ez a mosoly, amit egyedül ő vett észre,
hirtelen lecsendesítette a benne gyűlő indulatokat. Ziegler százados szemének
zöldje a mély tavakéra emlékeztetett, a kikandikáló, szőke, göndör fürtök
alapján pedig Servaz úgy ítélte meg, hogy az egyensapka meglehetősen szép,
szőke hajkoronát rejt. A százados ajka finoman volt kirúzsozva.
– És az útlezárások? Van valami értelmük?
– Amíg nem győződünk meg tökéletes biztonsággal arról, hogy a Wargnier
Intézet egyetlen lakója sem szökött meg, a helyükön fognak maradni –
válaszolta d’Humières. – Nem akarom, hogy bárki is hanyagsággal vádoljon.
Servaz értett mindent, de nem szólt egy szót sem. D’Humières-re és
Canterre valaki odafentről szólt rá. Mindig ugyanaz a játék. Hiába voltak jó
főnökök, hiába voltak különbek a bíróságokon és a minisztériumokban
nyüzsgő karrieristák túlnyomó többségénél, azokhoz hasonlóan, kifinomult
érzékkel azonnal megérezték a veszélyt. Valakinek a nagyfőnökök közül,
talán éppen magának a miniszternek, az a remek ötlete támadt, hogy ezzel a
felhajtással próbál meg jó pontot szerezni, és lekötelezni Éric Lombard-t, a
köztársaság legmagasabb rangú vezetőinek személyes barátját.
– És Lombard? Ő hol van?
– Az Egyesült Államokban, üzleti úton. Mielőtt értesítenénk, biztosak
akarunk lenni abban, hogy valóban az ő egyik lováról van szó.
– Az intézője ma reggel jelentette be, hogy az egyik állat eltűnt –
magyarázta Maillard. – A bokszát üresen találták, és a „személyleírás” is
egyezik. Az intéző hamarosan itt lesz.
– Ki találta meg? A munkások?
– Igen, ma reggel, amikor felmentek.
– Gyakran járnak oda?
– Évente legalább kétszer, tél elején és hóolvadás előtt – válaszolta az
erőmű igazgatója. – Ez egy régi üzem, a gépek elöregedtek. Annak ellenére,
hogy a rendszer önműködő, rendszeres karbantartást igényel. Három hónapja
voltak fent utoljára.
Servaz észrevette, hogy Ziegler százados folyamatosan őt figyeli.
– Tudjuk, hogy mikor állt be a halál?
– Az első vizsgálatok tanúsága szerint a mai éjszaka folyamán – közölte
Maillard –, de a boncolás után többet fogunk tudni. Azt azonban nyugodtan
kijelenthetjük, hogy az vagy azok, akik odatették, pontosan tudták, hogy a
munkások hamarosan fel fognak menni.
– És éjszakánként nem őrzik a gépházat?
– Dehogynem, két őr is tartózkodik itt, az épület túlsó oldalán van a
helyük. Azt mondják, hogy nem láttak, nem hallottak semmit.
Servaz habozott, és ismét csak a homlokát ráncolta.
– Azért egy lovat, még ha döglött is, nem lehet csak olyan egyszerűen ide-
oda szállítgatni… Ahhoz legalább egy pótkocsira vagy egy lószállító
utánfutóra volt szükség. Nem járt itt semmiféle jármű? Egyáltalán? Lehet,
hogy az őrök aludtak, csak nem merik megmondani, de az is lehet, hogy
meccset néztek a tévében vagy egy filmet. Bepakolni a tetemet a kabinba,
felmenni, ott elhelyezni, aztán visszajönni ide, ez azért eltart egy ideig.
Apropó, vajon hány ember képes megmozdítani egy lovat? A felvonó nem
csap zajt, amikor működik?
– De – szólalt meg első ízben Ziegler százados –, képtelenség nem
meghallani.
Servaz odafordult. A jelek szerint Zieglert is ugyanazok a kérdések
foglalkoztatták, mint őt. Valami nem stimmelt az őrökkel.
– Van valami elképzelése?
– Még nincs.
– Külön-külön kellene kihallgatni őket – mondta Servaz. – Szóval még ma,
mielőtt elengednénk őket.
– Már elkülönítettük őket – felelte Ziegler nyugodtan és határozottan. –
Egy-egy szobában ücsörögnek megfelelő őrizet alatt. Csak az… ön
érkezésére vártak.
Servaz észrevette azt a fagyos pillantást, amit Ziegler vetett d’Humières-re.
Hirtelen megremegett a föld. Servaznak volt egy olyan érzése, mintha a
vibrálás szép lassan az egész építményre átterjedt volna. A riadalom első
pillanatában lavinára vagy földrengésre gondolt, aztán rájött, hogy a felvonó
az. Zieglernek igaza volt: ezt nehéz nem észrevenni. Az iroda ajtaja kinyílt.
– Jönnek lefelé – jelentette az egyik őrszem.
– Kik? – kérdezte Servaz.
– A tetem – mondta Ziegler. – A felvonóval hozzák, nyilván végzett a
BHCS.
A Bűnügyi Helyszínelő Csoporté volt a parkolóban álló mozgólabor. A
jármű belsejében fényképezőgépek, kamerák és aktatáskák, amelyekben a
különböző minták levételéhez és tárolásához szükséges eszközöket tárolták.
A helyszíneken talált mintákat aztán a csendőrség Párizs közelében, Rosny-
sous-Bois-ban működő bűnügyi kutatóintézetébe küldték tovább. A
legsérülékenyebb minták tárolásához a mozgólabort természetesen egy
hűtőgéppel is felszerelték. Sok hűhó – jelen esetben – egy ló miatt.
– Na, menjünk! – szólt Servaz. – Látni akarom végre a nap hősét, a Saint-
martini Nagydíj győztesét.
Az épületből kilépve meglepődött a rengeteg újságírón. Azt még értette
volna, hogy egy gyilkosság ennyire érdekli őket, de hogy egy ló… A jelek
szerint egy Éric Lombard-féle milliárdos magánéleti problémája olyan
témává vált, amely méltó volt a sajtó és a nagyközönség érdeklődésére.
Servaz óvatosan lépkedett; amennyire csak lehetett, igyekezett nem
eláztatni a cipőjét a hóban, közben pedig ismét érezte, hogy Ziegler árgus
szemmel figyeli minden mozdulatát.
És akkor hirtelen meglátta.
Olyan volt, mint egy pokolbéli látomás… Már ha a poklot a jég
birodalmaként képzeljük el.
Minden viszolygása ellenére kényszerítette magát, hogy odanézzen. A ló
tetemét a rajta átvetett vastag hevederekkel egy nagyméretű, a nehéz
rakományok mozgatásához motorral és pneumatikus karokkal felszerelt
emelőhöz rögzítették. Servaz arra gondolt, hogy a tettesek valószínűleg egy
ugyanilyen szerkezet segítségével vitték fel és rögzítették a szerencsétlen
állatot… Éppen a felvonóból igyekeztek kijuttatni. Servaz igencsak tágasnak
találta a kabint. A néhány perccel korábban tapasztalt rezgések jutottak az
eszébe. Miként lehetséges, hogy az őrök egyáltalán nem érzékeltek az
egészből semmit?
Kelletlenül az állat felé fordult, hogy szemügyre vegye. Egyáltalán nem
értett a lovakhoz, mégis volt egy olyan érzése, hogy ez a szerencsétlen igen
szép példány lehetett. Mintha csak valami sima, sötét tónusú, egzotikus fából
faragták volna ki. Farkának fényes, fekete csomója sötétebb volt a testét
borító, rőtesbe hajló pörköltkávé-színű szőrnél, lábai viszont ugyanolyan
szénfeketék voltak, mint a farka és mint sörényének megmaradt része. A
tetemet apró, fehéren világító jégkristályok borították. Servaz kiszámolta,
hogy ha ott náluk fagypont alatt volt a hőmérséklet, odafönt jó néhány fokkal
kevesebb lehetett. A csendőrök valószínűleg hegesztőpisztolyt vagy
forrasztópákát használhattak az összefagyott köteleket borító jég
felolvasztásához. A szerencsétlen állat egyetlen hatalmas seb volt; a lenyúzott
bőr viharvert szárnyként lógott le a két oldalán.
A jelenlévők szinte beleszédültek a rettenetes látványba.
Azokon a helyeken, ahol lenyúzták a bőrt, fedetlenül maradt az állat
mélyvörös színű húsa, és valamennyi izomkötege tökéletesen kirajzolódott.
Mintha csak egy anatómiai atlasz rajzát nézték volna. Servaz lopva
körbepillantott. Ziegler és Cathy d’Humières sápadt volt, az erőmű igazgatója
pedig olyan arcot vágott, mintha egy kísértettel nézett volna farkasszemet.
Servaz is csak ritkán került szembe ilyen fokú szörnyűséggel. Roppant
kínosan érintette ugyan a felismerés, mégis be kellett látnia: az idők folyamán
annyira hozzászokott az emberi nyomorúság és szenvedés látványához, hogy
ennek az állatnak a gyötrelmes halála sokkal inkább megdöbbentette és
felkavarta.
És ott volt még a fej, pontosabban a hiánya, aminek folytán a nyak
egyetlen hatalmas, tátongó seb volt csupán. Mintha egy őrült elme
tébolyodott alkotását állták volna körül. Mivel kizárólag egy bomlott agyban
foganhatott meg ilyen terv, Servaznak ismét a Wargnier Intézet jutott az
eszébe. Annak ellenére, hogy az igazgató szerint egyetlen ápoltjuk sem volt
képes megszökni onnan, az intézetet nehéz lett volna kihagynia a
számításból.
Az ösztönei azt súgták, hogy Cathy d’Humières aggodalmai nem
alaptalanok: ez az ügy többről szól, mint egy döglött lóról. Az volt az igazán
hátborzongató, ahogy végeztek a szerencsétlennel.
Hirtelen megfordult, mert motorzúgást hallott.
Egy hatalmas japán terepjáró bukkant fel az úton, majd parkolt le néhány
méternyire tőlük. A kamerák azonnal arra fordultak. Az újságírók minden
bizonnyal Éric Lombard érkezésére számítottak, ám csalódniuk kellett, mert a
sötétített üvegű autóból egy hatvan körüli, ősz hajú, kefefrizurás férfi szállt
ki. Magas volt és széles vállú, mint egy nyugállományú katona vagy favágó.
Kockás inge inkább ez utóbbihoz illett volna. Feltűrt ingujja szabadon hagyta
izmos alkarját; a jelek szerint nem sokat foglalkozott a hideggel. Tekintetét
mindvégig a tetemre szegezte, majd mintha a többiek ott sem lettek volna,
megkerülte őket, és szapora léptekkel odasietett. Servaz később látta, hogy a
férfi feszes tartása elernyedt, széles vállai előrerogytak.
Végül vöröslő szemmel feléjük fordult, a tekintete párásan csillogott.
Fájdalom tükröződött benne, és düh.
– Ki az a szemétláda, aki ilyesmire képes?
– André Marchand, Éric Lombard intézője? – kérdezte Ziegler.
– Igen, én volnék.
– Felismeri az állatot?
– Igen, ez Freedom.
– Biztos benne? – nézett rá Servaz.
– Hát persze.
– Elmagyarázná ezt kicsit bővebben is? Hiányzik ugyanis a feje.
Marchand lesújtó pillantást vetett rá, aztán vállat vont, és ismét a ló teteme
felé fordult.
 – Komolyan azt hiszi, hogy sok hozzá fogható egyéves telivér pej csikó
rohangál a környéken? Fejjel vagy anélkül, nekem ez olyan magától értetődő,
mintha magának a bátyját vagy a nővérét kellene felismernie. – A ló bal első
lábára mutatott. – Nézze csak, itt ezt a keselységet a csüdön például.
– Ne haragudjon, de mit?
– A fehér sávot a pata fölött – tolmácsolt Ziegler. – Köszönjük, Marchand
úr. A tetemet a tarbes-i lótenyészetbe szállítjuk, ott fogják végezni a
boncolást. Állt-e bármiféle orvosi kezelés alatt Freedom?
Servaz nem akart hinni a fülének. Toxikológiai vizsgálatot fognak végezni
egy elpusztult lovon?
– Makkegészséges volt.
– Elhozta magával a papírjait?
– Itt vannak, az autóban.
Az intéző odament a terepjáróhoz, benyúlt a kesztyűtartóba, majd a
papírokkal a kezében jött vissza.
– Tessék, a törzskönyv és az egészségügyi füzet.
Ziegler megvizsgálta az iratokat. Servaz a válla fölött átpillantva szálkás,
apró betűkkel kitöltött rovatokat, rubrikákat és különálló adatlapokat látott,
illetve rajzokat, amelyek szemből és oldalról ábrázolták Freedomot.
– Lombard úr imádta ezt a lovat – mondta Marchand –, ő volt a kedvence.
Ott született nálunk, a központban. Csodálatos yearling volt.
A hangjában düh és szomorúság keveredett.
– Yearling? – súgta Servaz Zieglernek.
– A telivér lovakat hívják így, egyéves korukig.
Miközben Ziegler százados tovább nézegette a papírokat, Servaz képtelen
volt ellenállni a kísértésnek, és alaposan szemügyre vette a profilját. Szép
volt, az erő és a szakértelem aurája lengte körül, harminc körül járhatott. Nem
viselt jegygyűrűt. Servaz eltöprengett, hogy vajon van-e barátja, vagy
egyedülálló. Az is lehet persze, hogy, hozzá hasonlóan, elvált.
– Úgy hallottam, hogy ma reggel üresen találta a helyét a karámban? –
szólította meg az intézőt.
Marchand olyan éles pillantást vetett rá, amelyből csak úgy sütött a
szakember laikusok iránti lenézése.
– Ilyet biztos, hogy nem mondtam – válaszolta. – Nálunk egyetlen ló sem
alszik a karámban, mindegyiknek külön boksza van. Hogy ne szigeteljük el
őket teljesen, napközben valóban a karámban vagy az elkerített legelőn
vannak. Szóval, a bokszát találtam üresen; felfeszítették, tehát erővel jutottak
be.
Servaznak fogalma sem volt, hogy mi a különbség a karám és a boksz
között, de a jelek szerint Marchand számára ez fontos részlet volt.
– Remélem, megtalálják a gazembereket, akik ezt tették – mondta.
– Miért gazemberek?
– Őszintén, el tudja képzelni, hogy valaki egy szál magában felvisz oda
egy lovat? Az erőművet nem őrzik? Én azt hittem…
Hát igen, ez egy olyan kérdés volt, amire senki sem nagyon akart vagy
tudott válaszolni. A mindaddig távolabb ácsorgó Cathy d’Humières az
intézőhöz lépett.
– Nyugodtan mondja meg Lombard úrnak, hogy minden rendelkezésünkre
álló eszközzel azon leszünk, hogy felkutassuk azt vagy azokat, akik ezt a
gyalázatot elkövették. Bármikor, hangsúlyozom, bármikor hívhat. Kérem,
mondja meg neki.
Marchand úgy méregette a magas rangú köztisztviselő asszonyt, mintha ő
maga etnológus, amaz pedig a legbizarrabb amazóniai törzs tagja lett volna.
– Megmondom – bólintott. – A boncolás után szeretném megkapni
Freedomot. Lombard úr nyilván a birtokán szeretné eltemetni.
– Tarde venientibus ossa – jelentette ki Servaz.
Ziegler százados kissé meghökkent.
– Latin – állapította meg. – De mit jelent?
– „A későn jövőknek csak a csontok.” Mármint maradnak. Szeretnék végre
felmenni.
Ziegler mélyen a szemébe nézett. Közel olyan magas volt, mint ő. Servaz
úgy képzelte, a csendőr egyenruha alatt erős, hajlékony és izmos test rejtőzik.
Istenem, egy egészséges, szép és magabiztos lány. Hirtelen a fiatal Alexandra
jutott az eszébe.
– Az őrök kihallgatása előtt vagy után?
– Előtt.
– Felviszem.
– Egyedül is fel tudok menni – bökött a felvonó felé.
Ziegler intett neki.
– Most találkozom először zsaruval, aki latinul idézget – mosolyodott el. –
A felvonót lepecsételték, úgyhogy helikopterrel megyünk.
Servaz elsápadt.
– És maga fog vezetni?
– Miért? Mit gondolt?
 3.

A HELIKOPTER aprócska szúnyogként lódult az elefánthátszerűen hatalmas

hegy irányába. A gépház palateteje és a járművekkel telezsúfolt parkoló
gyorsan távolodott. Servaz ízlése szerint túlságosan is hirtelen történt a dolog;
úgy érezte, hogy a gyomrát valami furcsa vákuum először magába akarja
szippantani, aztán mégis meggondolja magát, és inkább elengedi.
Alattuk a hóban a fehér kezeslábast viselő helyszínelők az odafent levett
mintákat tartalmazó táskákat cipelték a felvonó peronjáról a mobillaborba.
Fentről nézve elég nevetségesen hatott a lenti nyüzsgés, amely leginkább egy
hangyaboly sürgésforgását juttatta Servaz eszébe. Csak remélni tudta, hogy
ezek a helyszínelők értik a dolgukat, mert a kiképzésük gyakran hagyott
kívánni valót maga után. Időhiány, nem megfelelő felszereltség, alacsony
költségvetés, miközben a folyamatosan szebb jövőről papoló politikusok
szólamai ellenére, soha sem változott semmi. A tetemet egy méretes zsákba
helyezték, összehúzták a cipzárt, majd egy hatalmas hordágyon elgurították a
hosszú mentőautóig, amely aztán üvöltő szirénákkal indult útnak, mintha
akadt volna még bármi ezen a világon, ami sürgős lett volna a szerencsétlen
állatnak.
Servaz meredten bámult maga elé a plexibuborék belsejében.
Tiszta idő volt. Az épület hátuljától három hatalmas cső kapaszkodott
felfelé a hegyoldalon, a felvonó oszlopai ugyanezen a nyomvonalon
sorakoztak. Servaz gondolt egy merészet, és ismét lepillantott, ám aztán
szinte egyből meg is bánta. Az erőmű gépháza akkor már a messze alattuk
lévő völgy legalján kucorgott, a különböző autók és furgonok pedig gyorsan
zsugorodó, színes pontokként enyésztek el a mélyben. A csövek a sáncról
elrugaszkodó síugróként szálltak alá a völgybe. Csupa kő, csupa jég volt az
egész világ, Servazt pedig olyan szédülés fogta el, hogy néhány pillanatra
még a levegővételről is elfeledkezett. Elsápadt, hatalmasat nyelt, és
igyekezett a hegy csúcsára szegezni a tekintetét. A kávé, amit az előbb a
gépház csarnokában álló automatából vásárolt magának, ott hömpölygött fel s
alá a nyelőcsövében.
– Rosszul érzi magát?
 – Semmi gond, minden rendben.
– Tériszonya van?
– Ugyan…
Ziegler százados elmosolyodott a fülhallgatós sisak fedezékében. Servaz a
szemét ugyan nem láthatta a napszemüveg mögött, de barna bőrét és a
hóborította hegyfalakról visszaverődő, vakító fényben az arcán láthatóvá váló
finom, szőke pihéket igenis megcsodálhatta.
– Ekkora felhajtás egy ló miatt – mondta hirtelen Ziegler.
Servaz megértette, hogy hozzá hasonlóan a csendőrnő sem ért egyet a
mozgósítás mértékével, csak mindezt akkor akarta a tudomására hozni,
amikor más nem hallhatta őket. Azon töprengett, hogy vajon a felettesei
kényszerítették-e rá az ügyet, és hogy ő igyekezett-e kibújni.
– Nem szereti a lovakat? – próbálta ugratni kicsit.
– Nagyon szeretem őket – válaszolta Ziegler komolyan –, nem ez a baj.
Ugyanolyan gondjaink vannak, mint maguknak: kevés a pénz, a felszerelés és
az ember, és maguk, bűnügyisek még jobban is állnak nálunk, úgyhogy ennyi
energiát pazarolni egy állatra…
– Viszont gondolja meg, az, aki képes ilyesmit tenni egy lóval…
– Persze – vágta rá azonnal, Servaz pedig érezte, hogy a nő tökéletesen
osztja az aggodalmát.
– Mondja el, mi történt odafent.
– Látja azt a fémplatót?
– Igen.
– Nos, ott áll meg a felvonó. Oda rögzítették a lovat, az állvány
szerkezetére, a kábelek alá. Ezt előre megtervezték, de a videón maga is
megnézheti majd. A munkások messziről még azt hitték, hogy egy madárról
van szó.
– Hányan voltak? A munkások.
– Négyen, plusz a szakács. A föld alatti üzembe vezető leszállóakna a
felvonó magasabbik platójáról közelíthető meg. Az a betonizé ott a plató
mögött, látja? A magukkal hozott felszerelést egy daru segítségével juttatják
le a mélybe, ott pedig kétszemélyes, utánfutós vontató targoncákra teszik, és
úgy viszik tovább. Az akna hetven méterrel lejjebb, a hegy gyomrában, egy
járatba nyílik. Hetven méter, nem kis mélység… Odalent abban a járatban
közlekednek, amely a felső tó vizét a gépházba leszálló csövekbe juttatja:
ilyenkor, arra az időre, amíg az emberek áthaladnak, a felső tó zsilipjét
lezárják.
 Éppen az olajfúró toronyként a hegy oldalába állított plató felett repültek
el. Mintha a semmiben lebegett volna. Servaz gyomra összerándult, és ismét
szédülni kezdett. A terasz alatt a lejtő meredeken rohant a mélybe, a
hegycsúcsok között pedig ráláttak a legalább ezer méterrel alattuk húzódó
tóra és az azon épített gát jellegzetes félkörívére.
Servaznak nem kellett különösebben megerőltetnie magát, hogy rájöjjön, a
helyszínelők hol vettek mintákat, és hol hányták odébb a havat a plató
környékén. Ott voltak még a nyomok mellé tűzött, számozott, sárga műanyag
lapocskák, és a felvonó oszlopára rögzített halogén lámpákat sem
áramtalanították még. Ezúttal nem okozhatott különösebb problémát a
bűntény helyszínének meghatározása – jutott Servaz eszébe –, bár a hideggel
nyilván meggyűlt a bajuk.
Ziegler százados az oszlop állványzata felé bökött.
– A munkások ki sem szálltak a kabinból. Hívták a lentieket, majd azonnal
elindultak visszafelé. Halálra rémültek, nyilván az is az eszükbe jutott, hogy
az őrült, aki ezt az egészet csinálta, még ott lehet valahol a közelben.
Servaz le sem vette a szemét a fiatal nőről. Minél tovább hallgatta, annál
jobban kezdte érdekelni az ügy, és annál több kérdés merült fel benne.
– Maga szerint elképzelhető, hogy egyetlen ember képes volt ilyen
magasra felvonszolni egy döglött lovat, és aztán segítség nélkül feltenni oda,
a kábelek közé? Ez azért elég nehezen kivitelezhetőnek tűnik, nem?
– Freedom körülbelül kétszáz kilót nyomhatott – válaszolta Ziegler. – Ha
ebből levonjuk a fejet és a nyakat, még mindig marad nagyjából százötven
kiló. Maga is látta az előbb azt a karos emelőt; egy ilyen gép segítségével
jelentős súlyokat lehet megmozgatni. A gond csak az, hogy ha, tegyük fel,
egy targonca vagy emelő segítségével sikerül is odáig felvinni egy lovat,
egyedül senki sem lenne képes felemelni az oszlopig és rögzíteni abban a
magasságban, ahol végül rátaláltak. És igen, igaza van: ahhoz is szükség volt
egy járműre, hogy az erőműig elvigyék. Márpedig az őrök semmit sem láttak.
– Pedig ketten voltak.
– És semmit sem hallottak.
– Pedig ketten voltak.
Egyiküknek sem kellett külön elmagyarázni, hogy az emberölések
tetteseinek hetven százalékát a bűntényt követő huszonnégy órán belül
sikerül azonosítani. De mi a helyzet, azokban az esetekben, amikor az áldozat
egy ló? Erre a kérdésre vonatkozóan valószínűleg nehéz lett volna
megbízható adatot találni a rendőrség statisztikáiban.
 – Túl egyszerű – mondta Ziegler. – Amire maga gondol, az túl egyszerű
lenne. Két biztonsági őr és egy ló. Mi okuk lett volna ilyesmit tenni? Ha Éric
Lombard valamelyik lovát akarták kicsinálni, miért lógatták volna fel szép
gondosan a felvonó tetején, ráadásul ott, ahol dolgoznak, és ahol mindenki
egyből rájuk gyanakodna?
Servaz alaposan megrágta a hallottakat. Tényleg, miért tettek volna
ilyesmit? Ugyanakkor pedig miként lehetséges, hogy nem hallottak semmit?
– Miért tettek volna ilyesmit, de most tényleg?
– Senki sem lesz csak úgy egyszerűen biztonsági őr, rendőr vagy csendőr –
közölte Servaz. – Mindenkinek vannak titkai.
– Magának is?
– Mert magának nem…
– De. Ott van azonban a Wargnier Intézet – váltott témát Ziegler,
miközben egy hirtelen mozdulattal megborította a helikoptert. Servaz ismét
kénytelen volt néhány lélegzetvételt kihagyni. – Ott aztán akad egy-két olyan
figura, akitől kitelne valami hasonló.
– Arra gondol, hogy valakinek mégiscsak sikerült ki-, majd visszajutnia
anélkül, hogy a személyzet észrevette volna? – Servaz elgondolkozva
szünetet tartott. – Eljutott a lovardáig, megölte a lovat, kihozta a bokszából,
és tök egyedül feltette egy járműre? Mindezt persze úgy, hogy közben senki
semmit nem vett észre az egészből sem ott, sem itt? Arról nem beszélve,
hogy meg is kellett még nyúznia, aztán felvinnie…
– Oké, rendben, ez tényleg abszurd – állította le Ziegler. – Végül mindig
csak ugyanoda jutunk vissza: akár őrült az illető, akár nem, hogyan volt
képes segítség nélkül olyan magasra feltenni és rögzíteni egy lovat?
– Két őrült szökött volna meg észrevétlenül, majd tért volna vissza a
cellájába, ahelyett hogy megpróbáltak volna lelépni? Ennek semmi értelme,
ez így nem áll össze.
– Ebben az ügyben az égadta világon semmi sem áll össze.
Servaz képtelen volt eldönteni, hogy a helikopter dőlt-e hirtelen jobbra és
kerülte meg a hegyet, vagy a hegyoldal alakja változott-e meg, mindenesetre
hatalmasakat nyelt, és görcsösen kapaszkodott az ülésbe. A plató és a lejárat
eltűnt mögöttük. Sziklák tömege vonult el a fülkéjük plexiburája alatt, majd
egy, a lentinél jóval kisebb méretű tó bukkant fel. A hegycsúcsok között
fészkelő vízfelületet vastag jég és hó borította; úgy nézett ki, mint egy vulkán
befagyott krátere.
Servaz egy házat pillantott meg odalent a tóparton. A védőgát közelében, a
hegyoldal tövében állt.
– A felső tó – mondta Ziegler – és a munkások szállása. A föld mélyéből
egy sikló viszi őket közvetlenül a ház belsejébe, az biztosítja az összeköttetést
a föld alatti üzemmel. Itt alszanak, itt esznek, a munkaidő lejártával itt élnek.
Öt napot töltenek itt, aztán hétvégére lemennek, mindezt három héten
keresztül. A ház komfortos, modern, megvan mindenük, még műholdas tévét
is nézhetnek, ezzel együtt is embert próbáló az egész.
– Amikor feljönnek, miért a föld alatti folyót iktatják ki, és miért nem
innen mennek le az üzembe?
– Az erőműnek nincs helikoptere, az itteni leszállópályát, ahogy a lentit,
csak és kizárólag vészhelyzetben használják a hegyimentők. Már ha azt az
időjárás egyáltalán lehetővé teszi.
A helikopter lassan ereszkedni kezdett a hófoltos, kőzetmorzsalékkal
borított területen kialakított sima, vízszintes leszállóhely felé. Kavargó
hófelhő fogta őket körbe. Servaz mintha egy nagy „H” betűt látott volna a hó
alatt.
– Szerencsénk van – szólt bele Ziegler a mikrofonba –, öt órával ezelőtt,
amikor a munkások rábukkantak a tetemre, annyira rossz volt az idő, hogy
nem jutottunk volna fel idáig.
Amikor a helikopter talpa elérte a leszálló talaját, Servaz úgy érezte,
újjászületett. Az sem érdekelte, hogy kétezer méter magasan vannak, de
végre szilárd talajt érzett a lába alatt. Aztán amikor az eszébe jutott, hogy le is
kell majd menniük, ráadásul ugyanúgy, ahogy jöttek, a gyomra ismét
összerándult, és elpárolgott a jókedve.
– Rossz időben, ha jól értem, miután a járat ismét megtelik vízzel, a hegy
foglyaivá válnak. Mit csinálnak, ha baleset történik?
Ziegler százados lebiggyesztette az ajkát.
– Ismét ki kell üríteniük a járatot, és az aknán keresztül visszamenniük a
felvonóhoz. Legkevesebb két órába, de inkább háromba telik, amíg
visszavergődnek a központba.
Servaz kíváncsi lett volna, mekkora prémiumot kaphatnak ezek a fickók,
hogy hajlandók ilyen kockázatot vállalni.
– Kié az erőmű?
– A Lombard-csoporthoz tartozik.
A Lombard-csoport. A nyomozás szinte még el sem kezdődött, de ez a név
immár másodszor úszik be a radarjuk képernyőjére. Servaz szinte látta maga
előtt a Franciaországban, illetve a nagyvilágban működő számtalan
vállalatból, leányvállalatból és holdingból összeálló, hatalmas és polipszerű
képződményt, amelynek karjai bárhova elérnek, és amelynek végtagjaiba vér
helyett pénz pumpálódik, hogy aztán a test távoli zugaiból milliárdokká
duzzadva áramoljon vissza a szív felé. Servaz nem volt különösebben otthon
az üzleti világban, de ahogy manapság szinte mindenki, nagyjából tisztában
volt a „multinacionális” szó jelentésével. Egy olyan csoportnak, mint a
Lombard, miért érhette meg fenntartani ezt a vénségesen vén, elavult
erőművet?
A rotor forgása lassult, a hajtómű zúgása gyengült.
Aztán csend lett.
Ziegler levette a sisakját, kinyitotta az ajtót, és leszökkent a földre. Servaz
követte a példáját, aztán lassan elindultak a befagyott tó felé.
– Kétezer-egyszáz méteren vagyunk – közölte a fiatal nő. – Azért érződik,
nem?
Servaz mélyen leszívta a mámorítóan hideg és kristálytiszta levegőt. Nem
tudta eldönteni, hogy a repülés vagy a magasság miatt, mindenesetre enyhén
szédült; a leginkább a mélységi mámorra emlékeztető érzést azonban inkább
izgalmasnak, mint zavarónak érezte. Olyan, hogy magassági mámor, vajon
létezik-e? – jutott az eszébe. A táj vad, zabolátlan szépsége és a vakító, fehér
sivatagban kristályosan fénylő magány megdöbbentette. A ház zsalui be
voltak zárva. Servaz igyekezett elképzelni, mit érezhetnek a munkások,
amikor reggelente, mielőtt aláereszkednének a sötétség birodalmába, kitárják
ezeket a tóra nyíló ablakokat. Lehetséges persze, hogy csak a rájuk váró
napra tudnak gondolni, a fülsüketítő zajra, a mesterséges fényre, az előttük
álló hosszú és gyötrelmes műszakra.
– Nem jön? A járatokat 1929-ben fúrták, az erőmű egy évvel később épült
meg – magyarázta Ziegler, miközben az épület felé indult.
Az egyetlen oldalsót leszámítva, az összes ablak az épület előtt végigfutó,
durván megmunkált terméskő oszlopos tornácra nézett. Servaz az egyik
pilléren meglátta a korábban emlegetett parabolaantennát.
– A járatot átvizsgálták?
– Persze. Az embereink még most is lent vannak, bár nem hiszem, hogy
bármit is találnánk errefelé. A tettes vagy tettesek nem jöttek el idáig, ők csak
betették a lovat a felvonóba, elhelyezték odafent, aztán szépen
visszafordultak.
Kinyitotta a fából készült, súlyos bejárati ajtót. Odabent az összes lámpa
világított, nagy volt a jövés-menés. A szobákban két-két ágy, a nappaliban
tévé, két kanapé és egy komód, a tágas konyhában pedig hatalmas
étkezőasztal állt. Ziegler a ház sziklába vájt belseje felé vezette Servazt, egy
olyan helyiségbe, amely fémszekrényeivel és a falra rögzített fogasaival
egyszerre tűnt zsilipkamrának és öltözőnek. Servaz a helyiség túlsó falán
meglátta a sikló sárga rácsát, amely mögött sötéten tátongott a hegybe vájt
járat.
Ziegler intett neki, hogy szálljon be, összehúzta a rácsot, és megnyomta a
gombot. A motor felbúgott, a kabin pedig döccenve megindult, hogy a
negyvenöt fokos lejtőn fényesen végigfutó sínpáron meg-megremegve, a
sötét sziklafalra szerelt, szabályos időközönként felbukkanó neoncsövek
komótos ritmusában aláereszkedjen velük a mélybe. A vágat egy hatalmas,
többsornyi fénycsővel megvilágított terembe, egy gépekkel és szerszámokkal,
csövekkel és kábelekkel telezsúfolt műhelybe vezetett. A helyszínelők itt is
ugyanolyan fehér kezeslábasban sürögtek-forogtak, mint odafent, az
erőműben.
– Lehet, hogy itt fogunk éjszakázni, de mindenképpen ki akarom kérdezni
ezeket a munkásokat. Ne engedjék haza őket. Telente mindig ugyanazok
járnak fel ide?
– Mire gondol?
– Most még semmire. A nyomozás ebben a fázisban olyan, mint egy erdei
útelágazás. Az összes ösvény egyformának tűnik, de közülük csak egy vezet
a jó irányba. Itt vannak a hegyekben, a világtól távol, az összezártság, az
egymásra utaltság nemcsak szorosabbra fűzi a barátságokat, de nyilván
feszültségeket is teremt. Bírni kell a gyűrődést.
– Egy korábbi alkalmazottja haragudott volna meg Lombard-ra? Ha így
lenne, mi szükség lett volna az egész cirkuszra? Ha valaki bosszút akar állni a
munkaadóján, fogja magát, a puskájával bemegy szépen a munkahelyére,
rátámad a főnökre vagy a kollégákra, aztán végez magával is. Az ilyen ember
nem szórakozik azzal, hogy lovakat aggasson a felvonók oszlopaira…
Servaz érezte, hogy Zieglernek igaza van.
– Szerezzük be az összes olyan személy pszichológiai kartonját, akik az
erőműnél dolgoznak vagy dolgoztak az utóbbi évek folyamán. Elsősorban az
idefent ténykedő brigádok tagjaira gondolok.
– Rendben! – Ziegler igyekezett túlkiabálni a zajt. – És az őrökkel mi
legyen?
– Előbb a munkásokkal beszéljünk, az őrökkel majd utána. Ha kell, itt
éjszakázunk.
 – Egy ló miatt!
– Jaja – bólogatott Servaz.
– Szerencsénk van. Rendes körülmények között pokoli itt a zaj, de lezárták
a zsilipeket, úgyhogy a felső tó vize nem jut el a duzzasztóhelyiségbe.
Servaz ezzel együtt úgy gondolta, hogy zaj szempontjából nem túl rózsás a
helyzet.
– Hogy működik ez az egész? – emelte meg a hangját.
– Nem vagyok szakember. A felső tó tározóját az olvadó hó tölti fel. A
vizet a föld alatti járatokon keresztül vezetik az üzemivízcsatornába, a kint
látható nagy csövekbe, és azokon jut le a völgybe, az erőmű áramtermelő
egységéig. A turbinákat a lezúduló víz ereje működteti. Ugyanakkor itt fent is
vannak turbinák, ahogy azt mondják, a vizet „több lépcsőben” dolgoztatják.
Hát így valahogy. A turbinák a víz meghajtó erejét mechanikai energiává
alakítják, majd ezt az energiát a generátorok elektromossággá, amit aztán
nagyfeszültségű távvezetékeken vezetnek el. Az erőmű évente ötvenöt-millió
kilowattórát termel, ami körülbelül egy harmincezer lakosú város éves
fogyasztásának felel meg.
Servaz önkéntelenül elmosolyodott a komoly előadás hallatán.
– Ha valakinek fogalma sincs erről az egészről, könnyen azt hihetné, hogy
egy szakértővel hozta össze a jó sorsa…
Körbepillantott a barlangban, amelynek a falát rácsok és különböző
kábelkötegekkel befuttatott állványok borították. Neon lámpatesteket,
szellőzőcsöveket, kapcsolótáblákat látott, a rücskös betonnal borított padlón
pedig hatalmas, ipari műemléknek tekinthető gépek sorakoztak…
– Ezzel megvolnánk – jelentette ki. – Felmegyünk, itt az égadta világon
semmit sem fogunk találni.
Mire felértek, beborult az ég. Sötét, gyorsan változó formájú fellegek
úsztak az immár baljós hangulatot árasztó befagyott kráter felett. A táj
hirtelen hozzáidomult a bűntényhez, és olyan kaotikus, sötét és dermesztő
hellyé vált, ahol az üvöltve tomboló szél könnyedén elnyomhatta egy ló
kétségbeesett nyerítését.
– Siessünk! – kezdte sürgetni Ziegler. – Egyre rosszabb az idő.
A szél elég csúnyán bánt a hajával, csak úgy tépte-cibálta a szőke
kontyából szeszélyesen elszabaduló tincseket.
 4.

– BERG KISASSZONY, őszintén megvallom, nem igazán értem, miért

ragaszkodott dr. Wargnier ahhoz, hogy felvegye önt, hogy mi szüksége
lehetett a klinikai, a genetikai pszichológiára, a freudizmusra és az összes
többi… zagyvaságra. Mindent összevéve én akkor már inkább az angolszász
klinikai módszerre szavaztam volna.
Dr. Francis Xavier egy hatalmas íróasztal mögött ült. Ápolt, apró termetű,
még fiatal férfi volt. Fehér inget, vad virágmintákban tobzódó nyakkendőt és
extravagáns, piros szemüveget viselt, festette a haját, és mindennek a tetejébe
még enyhe québeci akcentusa is volt.
Diane tekintete az íróasztalon látható, egyetlen könyvre, az Amerikai
Pszichiátriai Egyesület kiadásában megjelent Mentális rendellenességek
kórmeghatározó és statisztikai kézikönyve IV. kötetére esett. Enyhén
összevonta a szemöldökét. Nem igazán tetszett neki az az irány, amelybe a
beszélgetésük fordult, de ki akarta várni, hogy a mérges emberke ellője az
összes puskaporát.
– Értse meg, én pszichiáter vagyok, és… hogy is mondjam… szóval, ne
vegye sértésnek, de nem igazán látom, hogy miben tudna az intézet hasznára
lenni…
– Én… azért jöttem ide, dr. Xavier, hogy elmélyítsem a tudásomat, és
tovább képezzem magam. Ezt dr. Wargnier nyilván el is mondta önnek.
Amúgy pedig az ön elődje, mielőtt távozott volna az intézet éléről, helyettest
keresett, és elfogadta a pályázatomat, beleegyezett abba, hogy itt dolgozzak,
és erről az intézet képviselőjeként meg is állapodott a genfi egyetemmel. Ha
önnek bármi kifogása van az itt-tartózkodásom ellen, erről értesítenie kellett
volna minket, még mielőtt…
– Hogy elmélyítse a tudását, hogy tovább képezze magát? – Xavier szája
alig láthatóan elvékonyodott. – Hát mit gondol, hol van? Az egyetemen?
Berg kisasszony, azok a gyilkosok, akik odakint várják – bökött az ajtajára –,
százszorta kegyetlenebbek annál, mint amit maga a legrosszabb rémálmában
valaha is látott. Ők a mi Nemezisünk. A bosszú, a büntetés, amiért megöltük
Istent, és olyan társadalmat építettünk, amely a Gonoszt követi, azt tekinti
normának.
Diane – csakúgy, mint szinte minden mást, amit dr. Xavier-től addig
hallott – ezt az utóbbi mondatot is kissé hatásvadásznak érezte. Ugyanakkor
azonban attól, ahogy – hangjában a rettegés és a szellemi izgalom furcsa
elegyével – előadta az egészet, megborzongott. Végigfutott a hátán a hideg.
Fél tőlük. Még éjszaka, álmában is kísértik, sőt talán még a szobája mélyén is
hallja az üvöltésüket.
Diane elnézte az igazgató meglehetősen természetellenes hajszínét, és a
Halál Velencében hőse, Gustav von Aschenbach jutott az eszébe, aki –
egyrészt, hogy a tengerparton látott, alig serdült fiú tetszését elnyerje,
másrészt, hogy a közelgő halált becsapja – a haja mellett a szemöldökét, a
bajuszát is festette. Közben persze képtelen volt érzékelni, hogy próbálkozása
mennyire reménytelen és szánalmas.
– Van tapasztalatom az igazságügyi pszichológia területén. Három év
leforgása alatt háromszáznál is több szexuális bűnözővel volt dolgom.
– És hány gyilkossal?
– Eggyel.
Dr. Xavier szája enyhe, minden jóindulat nélküli mosolyra húzódott.
Hátradőlt.
– BA pszichológia diploma, a Genfi Egyetem MA egyetemi diplomája
klinikai pszichológiából – kezdte olvasni az orra hegyére tolt, piros
szemüvegen át.
– Négy évig dolgoztam egy pszichoterápiára és igazságügyi pszichológiára
szakosodott magánrendelőben, és az igazságügyi hatóságok felkérésére
szakértőként működtem közre polgári és büntetőperekben. Mindez szerepel
az önéletrajzomban.
– Büntetés-végrehajtási intézetben töltött gyakorlatok?
– Voltam gyakorlaton a champ-dolloni börtön egészségügyi részlegén,
ahol társszakértőként igazságügyi szakértői teendőket láttam el, illetve
szexuális bűnözők kezelésében vettem részt.
– International Academy of Law and Mental Health (IALMH), Genfi
Pszichológiai és Pszichiátriai Szövetség, Svájci Igazságügyi Pszichológiai
Társaság… Igen, igen, jól van.
Dr. Xavier ismét Diane-ra nézett, aki legalább olyan kellemetlenül érezte
magát, mintha valamiféle bizottság előtt állna.
– Egy utolsó dolog… Ön semmiféle, az itteni ápoltakkal való
foglalkozáshoz szükséges gyakorlattal nem rendelkezik, ön fiatal, még sokat
kell tanulnia, így a tapasztalatlanságából adódóan, ha nem is szándékosan, de
könnyen romba döntheti mindazt, amit mi próbálunk itt felépíteni. A felsorolt
tényezők együtt és külön-külön is magukban hordozzák annak a kockázatát,
hogy rontanak az ápoltjaink állapotán.
– Hova akar kilyukadni mindezzel?
– Sajnálom, de szeretném, ha az A részlegben őrzött hét legveszélyesebb
betegünktől távol tartaná magát. Ami pedig azt illeti, semmi szükségem
helyettesre, adott esetben a főnővér helyettesít.
Diane olyan hosszan és mélyen hallgatott, hogy arra már dr. Xavier is
felfigyelt. Amikor végül megszólalt, a hangja határozott és nyugodt maradt.
– Doktor Xavier, én éppen miattuk jöttem ide, és ezt doktor Wargnier
nyilván közölte is önnel. Az iratai között ott kell lennie a kettőnk
levelezésének is. A megállapodásunk feltételei tökéletesen világosak: doktor
Wargnier nem csupán megengedte, hogy az A részleg hét ápoltjával
találkozzak, de arra is megkért, hogy a beszélgetéseket követően készítsek
pszichológiai szakvéleményt, különös tekintettel Julian Hirtmannra.
Az igazgató arcáról lefagyott a mosoly, és ingerültté vált.
– Kisasszony, az intézetet már nem doktor Wargnier igazgatja, hanem én.
– Ha komolyan így gondolja, nekem semmi keresnivalóm sincs itt.
Természetesen tájékoztatni fogom az ön felettes hatóságát, a Genfi
Egyetemet és persze doktor Spitznert is. Messziről jöttem, doktor úr, igazán
megkímélhetett volna a felesleges utazástól.
Diane felállt.
– Ugyan már, Berg kisasszony, ugyan már! – egyenesedett fel Xavier, a
karját széttárva. – Lassan a testtel! Üljön le! Kérem szépen, üljön le! Isten
hozta az intézetben, ne értse félre, amit mondtam. Nekem semmi bajom
önnel, és biztos vagyok, hogy a képességei legjavát fogja nyújtani. Ki tudja,
még az is lehet… szóval, elképzelhető, hogy bizonyos szempontból a… hogy
is mondjam… az interdiszciplináris megközelítés hozzá fog járulni ezeknek a
szörnyetegeknek a megértéséhez. Hát persze! Miért is ne? Én mindössze
annyit kérek, hogy a feltétlenül szükségesnél többször ne teremtsen velük
kontaktust, és hogy mindig szigorúan tartsa magát az intézet belső
rendszabályaihoz. Ezeken a falakon belül a nyugalom egy rendkívül érzékeny
egyensúlyi helyzeten alapszik, és lehet, hogy itt tízszerte több biztonsági
előírás van, mint bármely más pszichiátriai intézményben, de azt is tudni kell,
hogy a rend bármiféle megbomlása előre nagyon nehezen kiszámítható
következményekkel járna.
 Francis Xavier megkerülte az asztalát.
Még annál is alacsonyabb volt, mint amilyennek Diane gondolta. Xavier
nem túl vékony talpú cipőjében is ugyanolyan magas volt, mint ő, tehát
százhatvanhét centi. Vakítóan fehér inge is túl nagy volt rá, szinte elveszett
benne.
– Jöjjön, felkísérem.
Kinyitott egy szekrényt, amelyben vállfákra akasztott, fehér köpenyek
sorakoztak. Kivette az egyiket, és Diane felé nyújtotta. Áporodott, megfáradt
mosószerszag terjengett a levegőben.
Xavier ott állt egészen közel hozzá, és egyik kezét finoman Diane karjára
tette. A körmei túlságosan is ápoltnak tűntek.
– Ezek az emberek komolyan hátborzongatóak – mondta lágy hangon,
egyenesen Diane szemébe nézve. – Felejtse el, hogy kicsodák, hogy mit
követtek el, és koncentráljon a munkájára.
Diane-nak eszébe jutott, amit Wargnier-tól halott a telefonban. Ugyanezt
mondta ő is, szinte szó szerint.
– Találkoztam már szociopatákkal – vetette közbe, ám ezúttal a hangja
nem csengett túl magabiztosan.
Xavier ránézett a piros keretes szemüvege mögül, és furcsa fény villant a
szemében.
– Azok nem ilyenek voltak, kisasszony. Azok nem ilyenek voltak.

FEHÉREK VOLTAK A FALAK, A PADLÓ, és fehérek voltak a neonok

is… Diane tudatában ez a szín, a nyugati civilizációhoz tartozók többségéhez
hasonlóan, az ártatlanság, a tisztaság, a szűziesség képzetéhez társult. Az
itteni nagy fehérség kellős közepén mégis kegyetlen gyilkosok éltek.
– A fehér eredetileg a halál és a gyász színe volt – szólalt meg Xavier,
mintha olvasott volna a gondolataimban. – Keleten ez még most is így van.
Ugyanolyan határszín, mint a fekete. A különböző beavatási szertartások
színe is egyébként. Ön most valami ilyesmin esik át, nem? Én még csak
néhány hónapja vagyok itt, úgyhogy a dekorációt nem én választottam.
Acélrácsok nyíltak-csukódtak, a vastag falakban mindannyiszor
elektromos reteszek kattantak előttük és mögöttük. Xavier alacsonyan és
fürgén lépkedett Diane előtt.
– Hol járunk? – kérdezte, miközben a kamerákat, az ajtókat és a különböző
kijáratokat próbálta számolni.
– Elhagytuk az adminisztratív helyiségeket, és mindjárt belépünk a
tényleges pszichiátriai részlegbe. Ez az első izolációs övezet.
Diane látta, hogy Xavier egy mágneskártyát csúsztat a falra szerelt
érzékelőbe. A gép leolvasta, majd visszaadta a kártyát, a rács pedig szétnyílt.
A túloldalon egy üvegkalitka fénylett. Odabent két, narancssárga kezeslábast
viselő őr ült a képernyők előtt, és a biztonsági kamerák képét figyelte.
– Jelen pillanatban nyolcvannyolc veszélyesnek, erőszakos cselekedetekre
hajlamosnak minősített páciensünk van. Elsősorban Franciaország egyéb
fegyintézeteiből vagy pszichiátriáiról érkeztek hozzánk, de vannak itt
Németországból, Svájcból vagy éppen Spanyolországból is… Ügyfeleink
olyan személyek, akik a bűnözésre, az erőszakra való hajlammal súlyosbított
mentális betegségek tüneteit produkálják. Egyrészt olyan betegek, akik túl
erőszakosnak bizonyultak ahhoz, hogy továbbra is az őket befogadó
kórházakban maradjanak, másrészt olyan elítéltek, akik túlságosan súlyos
pszichózisban szenvednek ahhoz, hogy egy fegyintézetben kezeljék őket, és
végül vannak közöttük olyan gyilkosok, akiket a bíróság beszámíthatatlannak
minősített. Ilyen ügyfelek mellé képzett személyzetre és olyan
berendezésekre van szükség, amelyek egyszerre képesek garantálni a betegek
és gondozóik, illetve az ide látogatók biztonságát. Jelenleg a C részlegben
tartózkodunk. Az intézetben háromféle biztonsági szint létezik: az alacsony, a
közepes és a magas. Ez itt egy alacsony biztonsági szintű terület.
Ahányszor csak Xavier ügyfélként emlegette az intézet lakóit, Diane arca
enyhén összerándult.
– A Wargnier Intézet már bizonyította, hogy az agresszív, közveszélyes és
erőszakra hajlamos betegekről való gondoskodás területén egyedülálló
teljesítményre képes. Praxisunk a legmagasabb színvonalú és legújabb
szabványokra épül. Először mindig egy pszichiátriai és kriminológiai
felmérést készítünk, amelynek része a fantázia-analízis és a plethysmográfiás
vizsgálat is.
Diane felkapta a fejét. A plethysmográfiás vizsgálat során különböző
szereplőkkel készített, különböző típusú és tartalmú jeleneteket (például egy
meztelen nőt vagy egy gyermeket) bemutató fotókkal és videókkal
stimulálják a pácienst, és mérik a reakcióit.
– Maguk averzív terápiának vetik alá mindazokat, akik deviáns viselkedést
mutatnak a plethysmográfiás vizsgálat során?
– Így van.
– Az averzív plethysmográfia elfogadottsága távolról sem egyöntetű –
jegyezte meg Diane.
 – Itt működik – válaszolta Xavier határozottan.
Diane érezte, hogy Xavier ismét fagyosabb lett. Neki, ahányszor csak az
averzív terápiáról hallott, mindig a Mechanikus narancs jutott az eszébe. Az
efféle kezelés lényege, hogy videokazettára vagy DVD-re rögzített deviáns
fantáziaképekhez (erőszakos jelenetek, levetkőztetett gyerekek stb.) igen
kellemetlen, sőt fájdalmas ingereket (például áramütés, ammóniaszag)
kapcsolnak, hogy így írják felül a páciensben a fenti fantáziák hatására
keletkező kellemes érzéseket. Ha az alany viselkedését tartósan akarják
módosítani, a kezelést rendszeres időközönként megismételik.
Tulajdonképpen valamiféle pavlovi kondicionálás ez, amelyet bizonyos
országokban, így például Kanadában, nemierőszak-tevőkön és pedofilokon
alkalmaznak.
Xavier a köpenyének szivarzsebéből kilógó golyóstoll gombját
nyomogatta.
– Tisztában vagyok vele, hogy sok itteni orvos szkeptikus a
viselkedésterápiai megközelítést illetően. Ezt a módszert elsősorban az
angolszász országok és az a montreali Pinel Intézet szorgalmazza, ahonnan
magam is érkeztem. Az eredmények meglepően jók, ugyanakkor persze az ön
francia kollégáinak nagy nehézséget okoz, hogy egy ennyire empirikus és
ráadásul a tengerentúlról érkezett módszert elismerjenek. A leginkább azt
kifogásolják, hogy olyan alapvető fogalmakat hagy figyelmen kívül, amilyen
például a tudattalan, a felettes én, illetve az ösztönöknek az elfojtási
stratégiákra való hatása…
A szemüvege mögül idegesítően elnéző pillantást vetett Diane-ra.
– Ezekben az országokban még ma is sokan elsősorban a pszichoanalízis
eredményeire támaszkodó megközelítést részesítik előnyben, és a
személyiség mélyrétegeinek átrendezését tekintik feladatuknak, tehát
figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a bűntudat és az érzelmek tökéletes
hiánya miatt az igazi pszichopata perverzek esetében ezek a kísérletek eleve
kudarcra vannak ítélve. Az efféle betegeknél egyetlen dolog működik,
mégpedig az „idomítás”. (Diane megdermedt; volt valami ijesztő abban,
ahogy Xavier ezt a szót kiejtette.) A jutalmazás és a büntetés legkülönfélébb
módozataival tudatosítanunk kell a páciensben, hogy felelős a kezelés során
történtekért, és feltételes viselkedésmódokat kell kialakítanunk benne. Az
igazságügyi vagy egészségügyi hatóságok kérésére ön- és közveszélyességi
vizsgálatokat is végzünk – folytatta, és megállt az újabb, biztonsági üvegből
készült ajtó előtt.
 – A legtöbb tanulmány ezeknek a vizsgálatoknak a kapcsán nem éppen a
megbízhatatlanságukat szokta kiemelni? – kérdezte Diane. – Akadnak
olyanok, akik szerint az ön- és közveszélyességre vonatkozó pszichiátriai
prognózisok közül minden második téves eredményt hoz.
– Azt szokták mondani – bólintott Xavier –, de ez elsősorban arra
vonatkozik, hogy a leggyakrabban túlbecsüli a veszélyesség fokát, nem pedig
alul. Ha kétség merül fel, az értékelésben rendszerint további fogva tartást
vagy a kórházi kezelés meghosszabbítását javasoljuk. Amúgy pedig – tette
hozzá a végtelenségig önhitt mosollyal – ezek a prognózisok, Berg
kisasszony, egy alapvető társadalmi igényt elégítenek ki. A bíróságok
tulajdonképpen arra kérnek minket, hogy oldjunk fel helyettük egy olyan
erkölcsi dilemmát, amelyet valójában senki sem képes eldönteni. Ez a
probléma a következő: miként lehetünk biztosak abban, hogy az ilyen-olyan
veszélyes személyekkel szemben hozott intézkedések révén anélkül
teljesíthetjük a társadalom védelme iránti kötelezettségünket, hogy közben az
illető alapvető jogai nem sérülnek? Erre a kérdésre senki sem ismeri a
választ. Ezért is tesznek úgy a bíróságok, mintha hinnének a pszichiátriai
szakértők megbízhatóságában. Ezt természetesen senki sem veszi be, ám így
az igazságszolgáltatás folyamatosan köhécselő, lefulladni készülő gépezete
tovább foroghat, sőt még az a látszat sem sérül, amely szerint a bírák bölcs és
megfontolt emberek, akik döntéseiket az adott ügy összes vonatkozásának
figyelembevételével hozzák meg, ami – és ezt halkan, egymás között
szögezzük le gyorsan – a demokratikus társadalmaink alapját képező összes
hazugság közül a legnagyobb és a legvadabb.
Egy újabb, szintén a falba süllyesztett mágneskártya-leolvasó elé értek. Az
előzőnél jóval fejlettebb szerkezetnek tűnt, és nem csupán apró képernyő,
illetve a kód bevitelére szolgáló tizenhat gomb volt rajta, hanem egy nagy,
piros fénnyel világító szenzor is, amelyhez Xavier odanyomta a jobb
mutatóujját.
– Természetesen a bentlakóinkkal kapcsolatosan nem merül fel ez a
dilemma. Ők ékesen bizonyították már, hogy mennyire veszedelmesek. Ez itt
a második izolációs övezet.
Diane a jobb oldalon egy újabb apró irodát látott, és az üveg mögött ismét
két alak körvonalai rajzolódtak ki. Legnagyobb bánatára Xavier megállás
nélkül továbbment előttük. Diane szerette volna, ha bemutatják a személyzet
tagjainak, de ekkor már biztosan tudta, hogy Xavier-nak esze ágában sincs
ilyesmi. Diane érezte, hogy a két férfi az üvegen át követi minden
mozdulatát, és hirtelen átsuhant rajta, hogy vajon milyen fogadtatásban lesz
része. Miket mondhatott róla Xavier a többieknek? Milyen csapdákat,
banánhéjakat és olajfoltokat készíthetett elő neki a legváratlanabb helyeken?
Egy pillanatra elfogta a honvágy. A kollégiumi szobája, az egyetemi
társaság, a tanszéki dolgozószobája jelent meg előtte, majd hirtelen egy férfi.
Érezte, ahogy elpirul, és igyekezett agyának legmélyebb zugába
visszahessegetni Peter Spitzner képét.

SERVAZ NÉZTE MAGÁT a tükörben, ahogy a pislákoló neonfényben áll.

Rémesen sápadt volt, két keze még mindig görcsösen markolta a
mosdókagyló repedezett peremét. Próbált nyugodtan, egyenletesen lélegezni,
aztán hideg vízzel kezdte locsolgatni az arcát.
Alig állt a lábán; olyan érzése volt, mintha valaki légpárnákat csempészett
volna a cipőjébe. A visszaút a helikopterrel nehézre, mondhatni felkavaróra
sikeredett. Odafönt valóban elromlott az idő, úgyhogy Ziegler századosnak
igencsak erősen kellett a botkormányba kapaszkodnia. A széllökések ide-oda
dobálták a gépet, az pedig úgy hánykolódott velük a viharban, mint egy
parányi mentőcsónak a megvadult tengeren. Ahogy földet értek, Servaz
sietve elvonult, hogy az erőmű vécéjében kiokádja magát.
Elfordult a tükörtől, és fenekével a mosdónak dőlt. A fülkeajtókon golyós-
és filctollal odafirkált graffitik éktelenkedtek. BIB A HEGY KIRÁLYA…
(csak a szokásos hetvenkedés). SOFIA EGY RIBANC… (mellette a hölgy
mobilszáma). AZ IGAZGATÓ EGY SZEMÉT KÖCSÖG… (egy nyom,
amelyen el lehetne indulni?). Végül volt még ott egy Keith Haring stílusában
készült rajz, amelyen apró, libasorban álló figurák dugták egymást seggbe.
Servaz elővette a zsebéből a legutóbbi születésnapján Margótól ajándékba
kapott digitális fényképezőgépet, majd közelebb ment, és egyénként
lefényképezte az összes falfirkát és rajzot.
Kilépett a mosdóból, és a hosszú folyosón végigballagva visszament a
csarnokba.
Odakint időközben ismét havazni kezdett.
– Jobban van?
Servaz őszinte aggodalmat vélt felfedezni Irène Ziegler mosolyában.
– Igen.
– Mi lenne, ha kihallgatnánk a munkásokat?
– Ha nem veszi rossz néven, inkább egyedül kérdezném ki őket.
Ziegler százados szép arca egyetlen pillanat leforgása alatt fagyos
kifejezést öltött. Servaz hallotta az odakint az újságíróknak válaszolgató
Cathy d’Humières hangját, de a hivatalos stílusban puffogtatott közhelyekből
csak foszlányok jutottak el hozzá.
– Ha vet egy pillantást a mosdóban lévő graffitikra, meg fogja érteni, hogy
miért. Ha egy férfival beszélnek, előkerülhetnek olyan információk,
amelyeket egy nő előtt esetleg nem akarnának szóba hozni.
– Jól van, parancsnok, de azért ne felejtse el, hogy ketten dolgozunk az
ügyön.

AZ ÖT FÉRFI FELNÉZETT, amikor belépett. Tekintetükben aggodalom,

fáradtság és harag keveredett. Servaz tisztában volt azzal, hogy reggel óta
várakoznak bezárva abban az irodában. Enni- és innivalót bőségesen kaptak;
a hatalmas tárgyalóasztalt pizza- és szendvicsmaradékok halmai, üres
üdítősdobozok és teli hamutartók borították. Úgy ültek ott, mint hajótöröttek
a lakatlan szigeten, ahova a vihar sodorta őket: borostásak voltak, és kócosak.
Ez alól egyedül a több fülbevalót is viselő, szakállas és fényesre borotvált
fejű szakács volt a kivétel.
– Jó napot! – köszönt Servaz.
Válasz nem érkezett, de alig érzékelhetően feszültebbé, feszesebbé vált a
tartásuk. Servaz külseje láthatóan meglepte őket. Azt mondták nekik, hogy a
gyilkosságiak egyik főnöke fog velük beszélni, erre megjelenik egy
negyvenes, borostás fickó, aki bőrzakójával és kopott farmerével a leginkább
tanárnak vagy újságírónak néz ki. Servaz egyetlen szó nélkül odébbtolt egy
zsírtól csöpögő pizzát, majd, miután még egy kávémaradékban úszkáló
csikkektől bűzlő műanyag poharat is eltakarított az útjából, fél fenékkel az
asztal szélére ereszkedett, egyik kezével beletúrt a hajába, és a munkások felé
fordult.
Sorban haladt, és alaposan megnézte őket magának, tekintete el-elidőzött
az arcokon. Egy kivételével mindegyikük lesütötte a szemét.
– Ki látta meg először?
A sarokban üldögélő fickó emelte fel a kezét. Kockás inget, felette pedig
egy „UNIVERSITY OF NEW YORK” feliratú, ujjatlan melegítő felsőt
viselt.
– Hogy hívják?
– Huysmans.
Servaz elővette a noteszét a zakója zsebéből.
– Hallgatom!
 Huysmans nagyot sóhajtott. Nem volt az a kimondottan türelmes fajta,
úgyhogy az utóbbi órák várakozása igencsak megviselte az idegeit. Ötödször
vagy hatodszor adta elő a történetet, így aztán elég gépiesre sikeredett a
beszámolója.
– Ki sem tették a lábukat a kabinból, egyszerűen csak visszajöttek. Miért?
Néma csend.
– Mert féltünk – vallotta be az, aki utoljára beszélt. – Féltünk, hogy a fickó
ott van még valahol a közelben, vagy elbújt odalent, a járatban.
– Miből gondolják, hogy férfi az illető?
– Maga el tudja képzelni, hogy egy nő ilyesmit csinál?
– Vannak maguk között veszekedések, viták?
– Csak amilyenek mindenhol adódnak – szólalt meg egy másik munkás. –
Részeg összeszólalkozások, nőügyek, mindig vannak olyanok, akik valahogy
nehezen férnek meg egymással. Ennyi.
– Magát hogy hívják? – nézett az illetőre Servaz.
– Etcheverry, Gratien.
– Az élet odafent azért mégiscsak elég kemény lehet, nem? – kérdezte
Servaz. – A különböző veszélyek, az elszigeteltség, az összezártság miatt
lehetnek feszültségek.
– Azoknak, akiket felküldenek, erős az idegzetük, bírják a gyűrődést,
felügyelő úr. Az igazgató nyilván mondta is magának. Aki nem bírja, lent
marad.
– Nem felügyelő, parancsnok. Ha így is van, viharos napokon, a rossz idő
és egyebek miatt csak-csak elszakad időnként a cérna, nem? – erőltette a
témát Servaz. – Azt is hallottam, hogy nagy magasságban nehezen alszik el
az ember.
– Ez így van.
– Mondana erről valamit?
– Első nap annyira kikészülünk a magasságtól és a munkától, hogy szinte
beájulunk az ágyba, aztán viszont egyre kevesebbet tudunk aludni, az utolsó
éjszakákon már csak két-három órát. Ez a hegy miatt van így. A hétvégén
aztán behozzuk a lemaradást.
Servaz ismét végigpillantott rajtuk; többen is egyetértően bólogattak.
Elnézte ezeket a nehéz életű, kemény embereket, akik nem végeztek
előkelő iskolákat, akik meg sem próbálnak úgy viselkedni, mintha
szellemóriások lennének, akik minden fillérért keményen megdolgoznak, és
egyetlen hangos szó nélkül végzik gyötrelmes munkájukat a köz érdekében.
A legfiatalabb harmincéves volt közöttük, de a többség negyven és ötven
között járt, tehát az ő korosztályába tartoztak. Servaz hirtelen szégyenkezni
kezdett amiatt, amit éppen csinál. Végül a szakácsra pillantott, de az ismét
kitért a tekintete elől.
– Tudnak valamit arról a lóról? Ismerte vagy látra valamelyikük korábban?
Meglepetten néztek rá, aztán komótosan csóválni kezdték a fejüket.
– Történt már odafent baleset?
– Nem is egy – válaszolta Etcheverry. – Az utolsó éppen két éve volt. Egy
fickó elveszítette az egyik kezét.
– Mi van vele azóta?
– Idelent dolgozik, az irodán.
– A neve?
Etcheverry elvörösödött, és zavart pillantást vetett a többiekre.
– Schaab.
Servaz arra gondolt, hogy utána kell néznie ennek a Schaabnak. Egy fej
nélküli ló és egy kéz nélküli munkás…
– Halálos balesetek nem voltak?
Etcheverry és a többiek tagadólag rázták a fejüket.
Servaz a legidősebb munkáshoz fordult. Masszív, jó felépítésű fickó volt,
ujjatlan pólója fedetlenül hagyta a karján dudorodó izomkötegeket. A szakács
mellett ő volt az, aki még nem szólalt meg, és ő volt az egyetlen, aki nem tért
ki Servaz tekintete elől. Hetyke fény izzott az amúgy fakó szempárban: Az
arca lapos volt, és mintha egy tömbből faragták volna; semmiféle érzelem
nem tükröződött rajta. Egy korlátolt, aggályok és kétségek nélküli ember –
gondolta Servaz.
– Maga dolgozik itt a legrégebben?
– Egen – válaszolta a férfi.
– Mióta is?
– Fent vagy lent?
– Fent és lent.
– Odafent huszonhárom, összesen negyvenkét éve.
Monoton, árnyalatok és színek nélküli hangon beszélt.
– Hogy hívják?
– Miért érdekel?
– Itt én kérdezek, rendben? Szóval hogy hívnak? – tegezte vissza Servaz.
– Tarrieu – vetette oda a férfi ingerülten.
– Hány éves vagy?
 – Hatvanhárom.
– Milyen a viszonyuk a főnökséggel? Nyugodtan beszélhetnek, amit
mondanak, köztünk marad. Az előbb láttam egy falfirkát a vécében. Az állt
rajta, hogy „A főnök egy köcsög”.
Tarrieu arca megvető vigyorba torzult.
– Úgy is van. De ha bosszúról lenne szó, őt találták volna meg odafent,
nem pedig azt a lovat. Vagy te máshogy gondolod, rendőr úr?
– Ki beszél itt bosszúról? – vágott vissza Servaz hasonló hangnemben. –
Szeretnéd helyettem vezetni a nyomozást? Szeretnél berukkolni a
rendőrséghez?
Néhányan gúnyosan felnevettek. Mint mikor tintát cseppentünk a vízbe…
Servaz látta, hogy a lassan, gomolyogva terjeszkedő indulat végül teljesen
vörösbe borítja Tarrieu arcát. Nyilvánvaló volt, hogy nem idegen tőle az
erőszak, a kérdés, mint mindig, csak az volt, hogy meddig képes elmenni.
Tarrieu szólásra nyitotta a száját, és készült visszavágni, aztán meggondolta
magát.
– Nem, nem szeretnék – mondta végül.
– Valamelyikük ismerte már korábbról is a lovasközpontot?
A fülbevalós szakács zavartan emelte fel a kezét.
– Mi a neve?
– Marousset.
– Nos, Marousset, maga lovagol?
Tarrieu felröhögött, és a többiek is követték a példáját. Servaz kezdett
dühbe jönni.
– Nem… én csak főzök… Időnként be szoktam segíteni Lombard úr
szakácsának… a kastélyban… ha fogadás van… vagy valami születésnap…
vagy július 14-én… a lovarda meg ott van egy köpésre…
Marousset-nak nagy, világos színű szeme volt, a pupillája viszont
gombostűfej nagyságúra szűkült. Rettenetesen izzadt.
– És a lovat látta korábban?
– Nem érdekelnek a lovak. Lehet, hogy láttam egyébként… Lóból aztán
van ott dögivel…
– És Lombard úr? Vele gyakran találkozik?
Marousset megrázta a fejét.
– Egy évben egyszer, talán kétszer, ha odamegyek, de olyankor szinte ki
sem teszem a lábam a konyháról.
– De azért csak látja időnként?
 – Igen.
– El szokott jönni az erőműbe?
– Lombard ide? – szólt közbe Tarrieu gúnyos hangon. – Lombard-nak ez
az üzem csak egy homokszem a sivatagban. Te megnézel minden szálat,
amikor a füvet nyírod?
Servaz a többiek felé fordult, de azok is helyeslően bólogattak.
– Lombard máshol él – folytatta Tarrieu az előbbi provokatív stílusban. –
Párizsban, New Yorkban, az Antillákon, Korzikán… és nagy ívben szarik
erre az üzemre. Megtartotta, mert az apja végrendeletében benne volt, hogy
meg kell tartania, de ezenkívül az égadta világon semmi köze az egészhez.
Servaz a fejét csóválta. Hirtelen kedve lett volna valami durvát mondani,
de nem látta sok értelmét. Lehet, hogy van abban valami, amit Tarrieu mond.
Lehet, hogy egyszer korrupt vagy csak hozzá nem értő rendőrökkel hozta
össze az élet. Az emberek is olyanok, mint a jéghegyek: a felszín alatt
rengeteg ki nem mondott gondolat, fájdalom és titok lakozik bennük…
Mindenki más, mint aminek látszik.
– Adhatok neked egy tanácsot? – kérdezte hirtelen Tarrieu.
Servaz megdermedt, és gyanakvó tekintettel fordult arrafelé, de Tarrieu
hangnemet váltott. Nem volt sem ellenséges, sem bizalmatlan, sem gúnyos.
– Hallgatlak.
– Az őrök – mondta Tarrieu. – Ahelyett, hogy velünk vesztegeted az
idődet, az őröket kellene kikérdezned. Piszkáld csak meg őket is egy kicsit!
Servaz nem vette le róla a tekintetét.
– Miért?
Tarrieu megvonta a vállát.
– Te vagy a zsaru…

SERVAZ VÉGIGMENT A FOLYOSÓN, és a csapóajtón át belépett a

túlfűtött iroda melege után dermesztően hidegnek tűnő csarnokba. Odakint
fel-felvillantak a vakuk, odabent pedig ilyenkor, egy-egy pillanatra hatalmas
és ijesztő árnyak népesítették be a csarnok falait. Servaz látta, ahogy Cathy
d’Humières éppen beszáll az autójába. Sötétedett.
– Na? – kérdezte Ziegler.
– Szerintem semmi közük az egészhez, de kettejüknek kicsit azért utána
kellene nézni. Az egyik Marousset, a szakács, a másikat pedig Tarrieu-nek
hívják. Ja, és van még egy bizonyos Schaab is. A fickó tavaly elveszítette az
egyik kezét.
 – És a másik kettő? Velük mi van?
– Semmi, egyszerű ellenőrzés.
Servaznak eszébe jutott Marousset tekintete.
– A kábszereseket is fel kéne hívni, hogy a szakács nem szerepel-e a
nyilvántartásukban.
Ziegler százados figyelmesen hallgatta, de nem tett hozzá semmit.
– A környéken lakókkal hogy állunk? – kérdezte Servaz.
– Az erőmű felé vezető út mentén fekvő falvakban most kérdezzük ki az
embereket, hátha látott valaki egy járművet az éjszaka folyamán, de eddig
még semmi.
– Más?
– Az erőmű külső falán is találtunk rajzokat. Márpedig ha vannak
graffitisek a környéken, az is elképzelhető, hogy láttak, hallottak valamit. Az
ilyenfajta bűntényhez komoly előkészületekre, terepszemlére van szükség. Ez
a nyom persze megint csak a biztonsági őrökhöz vezet. Lehet, hogy tudják, ki
készítette a graffitiket. És persze marad a kérdés, hogy miért nem hallottak
semmit.
Servaznak Tarrieu szavai jártak a fejében. Maillard csatlakozott hozzájuk.
Egy noteszbe jegyzetelt.
– És a Wargnier Intézet? – nézett rájuk Servaz. – Van egy bűntettünk, ami
nyilvánvalóan csak egy háborodott elme műve lehet, másrészről vannak őrült
bűnözőink, akiket alig néhány kilométernyire tartanak bezárva. Felőlem
mondhatja az intézet igazgatója, hogy egyetlen ápoltjuk sem juthatott ki
onnan, ezt a szálat akkor is a lehető legalaposabban meg kell vizsgálnunk.
(Zieglerre, majd Maillard-ra pillantott.) Nincs véletlenül egy pszichiáterük
valamelyik fiók mélyén?
Ziegler és Maillard összenézett.
– A napokban érkezik egy pszichokriminológus – válaszolta végül Irène
Ziegler.
Servaz szeme alig láthatóan összeszűkült. Egy pszichokriminológus egy ló
miatt… Tudta, hogy a csendőrség ebben is jóval a rendőrség előtt jár, de
felmerült benne, hogy ez azért talán mégiscsak túlzás; a csendőrségnek sem
kellene ennyire könnyen ugrasztania a szakértőit.
Éric Lombard keze tényleg sok helyre elér…
– Nagy szerencséjük, hogy mi is itt vagyunk – rángatta vissza a
gondolataiba merült Servazt tréfálkozva Ziegler –, különben külsős
szakértőhöz kellett volna fordulniuk.
 Servaz nem reagált, de pontosan tudta, hogy a nő mire célzott. Mivel, a
csendőrséggel ellentétben, a rendőrség nem foglalkozott saját profilkészítők
kiképzésével, a zsaruknak gyakran külsősökhöz – az efféle munkákban nem
minden esetben jártas és hozzáértő pszichológusokhoz – kellett fordulniuk.
– Ugyanakkor – védekezett Servaz különösebb meggyőződés nélkül – itt
és most csak egy lóról van szó.
A nőre nézett, de Irène Ziegler már egyáltalán nem mosolygott, sőt ahogy
bizonytalan, kérdő tekintetét Servazra vetette, kifejezetten feszültnek és
nyugtalannak tűnt. Esze ágában sincs félvállról venni ezt az ügyet – suhant át
Servazon. Ezek szerint már benne is felötlött, hogy a véres bűntett hátterében
valami még borzalmasabb ügy húzódik.
 5.

– OLVASTA Az időgépet?
Kihalt folyosókon jártak. Lépteik koppanása és Xavier folyamatos
duruzsolása valami furcsa, visszhangos zsongássá állt össze Diane fejében.
– Nem – válaszolta.
– H. G. Wellst szocialistaként elsősorban a műszaki haladás, a társadalmi
igazságosság és az osztályharc kérdései foglalkoztatták. Olyan témákhoz
nyúlt, amelyekkel előtte még senki sem foglalkozott: a Doktor Moreau
szigetében a génmanipulációt, A láthatatlan emberben pedig a tudomány
tébolyát vizsgálta. Az időgépben például a narrátor a jövőbe tesz utazást, és
azt tapasztalja, hogy Anglia valamiféle földi paradicsommá vált, ahol az eloik
békés és gondtalan népe él.
A beléptetőkártyáját egy újabb leolvasóba csúsztatta, de a tekintetét egy
pillanatra sem vette le Diane-ról.
– Az eloik – folytatta – a polgári társadalom kivételezett rétegeinek
leszármazottai. Az előző néhány ezer év során a kényelem és a stabilitás
olyan fokára jutottak, hogy az értelmi képességeik meggyengültek, méghozzá
annyira, hogy a mű cselekményének idejében az intelligenciahányadosuk egy
ötéves gyermekét éri el. Mivel hosszú évszázadok alatt mindenféle
erőfeszítéstől elszoktak, rettentő könnyen elfáradnak. Szép, szelíd, derűs, ám
ugyanakkor hátborzongatóan érzéketlen teremtményekké váltak: amikor az
egyikük a vízben fuldoklik, a többiek nyugodtan nézik, és egyiküknek sem
jut eszébe, hogy a szerencsétlen segítségére siessen.
Diane szórakozottan hallgatta, mert közben figyelt, igyekezett eligazodni
és a bármiféle emberi jelenlétre utaló, legapróbb jelet, zörejt, neszt elkapni a
folyosók labirintusában.
– Amikor aztán leszáll az éj, a regény narrátora egy egészen új, még
borzalmasabb világot fedez fel. Az eloik ugyanis nincsenek egyedül. A föld
alatt egy második faj is él, az undorító és félelmetes morlockok. Ők a
proletariátus leszármazottai, akik uraik kapzsisága miatt fokozatosan, egyre
inkább eltávolodtak a társadalom felsőbb rétegeitől, addig-addig, hogy végül
külön fajjá is váltak. Olyan ocsmányak, amilyen szépek az eloik, és mivel
föld alatti járatok, üregek mélyére húzódva élnek, annyira elszoktak a fénytől,
hogy már csak sötétedés után merészkednek elő vackaikból. Napnyugta után
az eloik ezért hagyják ott az idilli vidéket és húzódnak nagyobb csoportokba
verődve az egykori palotáik romjai közé. A morlockok ugyanis, a túlélés
ösztönétől hajtva, időközben kannibálokká váltak…
Diane-t egyre jobban kezdte idegesíteni a pszichiáter fecsegése. Hova akar
kilyukadni? Az azonban nyilvánvaló volt, hogy Xavier nem fog egyhamar
betelni a saját hangjával.
– Ez azért elég pontos leírása a társadalomnak, amelyben élünk, nem
gondolja, Berg kisasszony? Egyfelől vannak az eloik, akiknek a jólét
következtében és a veszély tökéletes hiányában az intelligenciája, az
akaratereje meggyengül, az önzése és közönyössége viszont felerősödik,
másrészről pedig ott vannak a rájuk vadászó ragadozók, akik folyamatosan
felidézik bennük a jó öreg képességet: a félelmet. Mi vagyunk, Berg
kisasszony, ön és én, az eloik… a betegeink pedig a morlockok.
– Nekem ez egy kissé leegyszerűsítő megközelítésnek tűnik.
Xavier úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a megjegyzést.
– Tudja, mi ennek a történetnek a tanulsága? Mert természetesen van
neki… Wells úgy vélte, hogy az értelmi képességek hanyatlása a veszély
eltűnésének logikus következménye… hogy a környezetével tökéletes
összhangban élő állat puszta szerkezetté, gépezetté válik. A természet csak
akkor mozgatja meg az értelmünket, ha a megszokás és az ösztön ehhez már
nem elég. Az intelligencia csak ott fejlődik, ahol van változás és ahol van
veszély.
Xavier, az arcán széles mosollyal, hosszan ránézett.
– Mi lenne, ha áttérnénk a személyzetre? – kérdezte végül Diane. – Eddig
nem túl sok emberrel találkoztunk. Minden automatizálva van?
– Körülbelül harminc ápolót foglalkoztatunk, hat nővért, egy orvost, egy
szexológust, egy főszakácsot, a konyhán és az étteremben összesen hét
kisegítő és felszolgáló dolgozik, és van még kilenc takarítónk is. A
költségvetési megszorítások miatt természetesen mindenkit félállásban
alkalmazunk; ez alól csak a három éjszakai ápoló, a főnővér, a szakács és
jómagam vagyok a kivétel. Az éjszakákat tehát hatan töltjük az intézet falai
között, no meg az őrök, akik, legalábbis a reményeim szerint, velünk
ellentétben (idáig érve kurtán-furcsán felkacagott) éberen végzik a dolgukat,
és nem hajtják álomra a fejüket. Önnel együtt ez a szám hétre fog emelkedni
– állapította meg mosolyogva.
 – Hatan… nyolcvannyolc beteggel?
Hány őr lehet itt? – merült fel Diane-ban a kérdés. Lelki szemei előtt
megjelent a hatalmas épület, amelyet a személyzet tagjai – a kihalt
folyosórengeteg mélyére zárt nyolcvannyolc veszélyes őrülttel együtt –
magára hagynak éjszakánként. Kirázta a hideg.
Xavier a jelek szerint észrevette, hogy valami baja van, mert még
szélesebben kezdett mosolyogni, feketén csillogó szemével pedig biztató
pillantást vetett rá.
– Amint azt már említettem önnek, az intézetben több biztonsági rendszer
is működik, és ezek több, önmagában is zárt, nehezen átjárható övezetre
osztják az épületet. A Wargnier Intézetből mind ez idáig senki sem szökött
meg, sőt még említésre méltó incidens sem fordult elő.
– Milyen gyógyszeres kezelést alkalmaznak?
– Amint azt ön is tudja, a szorongáscsökkentők jóval hatékonyabbnak
bizonyultak, mint a hagyományos anyagok. A nálunk alapvetően alkalmazott
kezelés keretében az LHRH típusú hormontartalmú gyógyszereket SSRI
antidepresszánsokkal kombináljuk. A kezelés közvetlenül a szexuális
tevékenységhez kapcsolódó hormonok termelésére hat, és csökkenti a
szorongásos eredetű lelki zavarokat. Talán mondanom sem kell, hogy az A
részleg hét lakójának esetében ezek a kezelések tökéletesen hatástalanok…
Egy tágas hallban találták magukat, egy lépcsősor aljában. A fokok közötti
réseken át egy terméskőből épült fal sejlett fel. Diane feltételezte, hogy annak
a gyönyörű falnak a belső oldalát látja, amelyet idejövet már megcsodált, és
amelyen, mint egy börtönön, apró ablakok sorakoztak. Elnézve a terméskőből
emelt falakat, a betonlépcsőket és a felcementezett padlót, Diane egyre csak
azon töprengett, hogy eredetileg minek szánhatták ezt az épületet. A hatalmas
üvegfalon át az estében lassan eltűnő hegyekre látott. Diane-t meglepte az
odakint terpeszkedő sötétség: valahogy nem érzékelte az idő múlását.
Hirtelen egy néma árny bukkant fel mellette, ő pedig kis híján felkiáltott a
rémülettől.
– Berg kisasszony, engedje meg, hogy bemutassam a főnővérünket,
Élisabeth Ferney-t. Lisa, hogy viselik magukat a „bajnokaink” ma este?
– Kicsit feszültek. Nem tudom, hogy csinálták, de már tudnak az erőműnél
történtekről.
A hangja ridegen és határozottan csengett. Magas, negyvenes éveiben járó,
szigorú arcú, ám elég szép, gesztenyebarna hajú nő volt. Az arckifejezésében
volt valami fölényes, ahogy elfogulatlanul, ám kissé tartózkodóan rájuk
nézett. Miközben arra várt, hogy a főnővér befejezze a mondandóját, Diane-
nak eszébe jutott az útlezárás.
– Idefelé jövet megállítottak a csendőrök – mondta. – Történt valami?
Xavier arra sem vette a fáradságot, hogy válaszoljon. Mintha ott sem lett
volna; a jelek szerint a pszichiáternek hirtelenjében kisebb gondja is nagyobb
lett Diane-nál. Lisa Ferney egy pillanatra ráemelte barna szemét, majd ismét
Xavier felé fordult.
– Az A részlegbe, ugye, már nem viszi le, legalábbis ma este?
– Lisa, Berg kisasszony az új… pszichológusunk. Hosszabb időre érkezett,
és mindenhova szabad bejárása lesz.
A főnővér tekintete ismét Diane-t kezdte fürkészni.
– Ebben az esetben – indult el felfelé – lesz még alkalmunk találkozni.
A betonlépcső egy újabb, ezúttal nem üvegezett, hanem tömör, vastag
acélból készült ajtóhoz vezetett. Csupán egyetlen négyszögletes
kémlelőnyílás volt rajta, és Diane azon át egy újabb, hasonló acélajtót látott.
Mintha egy zsilipkamra lett volna, amilyet a tengeralattjárókon vagy a
bankok alagsori páncéltermeiben látni. Az ajtó acéltokja felett egy kamera
figyelte minden mozdulatukat.
– Jó estét, Lucas – nézett fel Xavier az objektívbe. – Beengedsz minket?
Odafönt a lámpa pirosból zöldre váltott, Xavier pedig kinyitotta a súlyos
ajtót. Beléptek, és csendben várták, hogy a zár ismét bereteszelődjön. A
szűkös helyiségben Diane a fém és a terméskő szagán át megérezte a mellette
álldogáló főnővér parfümjének illatát. Ekkor hirtelen elnyújtott üvöltés
hallatszott a második ajtó mögül. Diane összerezzent. A fájdalmas kiáltás
hangjai csak lassan ültek el.
– Amint azt már említettem is, az A részleg hét lakójának esetében –
kezdett bele Xavier, mintha meg sem hallotta volna az üvöltést – az averzív
kezelés egy speciális módozatát alkalmazzuk. Egyfajta „idomításról” van szó.
(Immár másodszor használta ezt a kifejezést, és Diane ezúttal is
beleborzongott.) Hangsúlyozom, hogy ezek az emberek színtiszta
pszichopaták: tökéletesen hiányzik belőlük a bűntudat, az empátia, és semmi
esély a gyógyulásukra. Az idomításon túl csak a legminimálisabb kezelésre
szorítkozunk, így például időnként ellenőrizzük a szerotoninszintjüket, mivel
a vér túlságosan alacsony szerotoninszintje összefüggésben áll az
ingerlékenységgel és az erőszakra való hajlammal. Ami a többit illeti, a
lényeg csak annyi, hogy egyáltalán nem adunk nekik alkalmat arra, hogy
pusztítsanak. Ezek a szörnyetegek nem félnek semmitől, tökéletesen tisztában
vannak azzal, hogy sohasem juthatnak ki innen, úgyhogy semmiféle
tekintélyt nem ismernek el, és nincs az a fenyegetés, ami hatna rájuk.
Hangjelzés hallatszott, Xavier ápolt kezét a második acélajtóra helyezte.
– ISTEN HOZTA A POKOLBAN, BERG KISASSZONY, de nem ma
este fog alászállni. Ma este még nem, Lisának igaza volt. Ma este még
egyedül megyek… Lisa majd visszakíséri önt.

SERVAZ MEREVEN NÉZTE A MÁSODIK BIZTONSÁGI ŐRT.

– Szóval nem hallottál semmit?
– Nem.
– Mert szólt a tévé?
– Vagy a rádió – válaszolta a férfi. – Ha nem a tévét nézzük, a rádiót
szoktuk hallgatni.
– Teljes hangerőn?
– Igen, elég hangosan.
– És aznap éjjel mit néztetek vagy hallgattatok?
Most a biztonsági őrön volt a sor, hogy felsóhajtson. Előbb a csendőrök
jöttek, most meg ez a zsaru, ő pedig immár harmadszor adta elő, hogy mire
emlékszik.
– Egy focimeccset, a Marseille-Atlético Madridot.
– A meccs után pedig betettetek egy DVD-t, ugye?
– Úgy van.
A neoncső fénye megcsillant a koponyáján. Servaz látta, hogy a borotvált
fejen egy hosszú vágás fut keresztbe. A helyiségbe lépve ösztönösen úgy
döntött, hogy tegezni fogja az őröket, mert ezzel a fajtával nemigen lehetett
máshogy; egyből oda kellett nekik lépni és érzékeltetni velük, hogy kinek a
kezében van a gyeplő.
– És a film?
– Egy B kategóriás horror volt… Az éjszaka tekintete.
– És a hang?
– Hangos volt, már mondtam.
Servaz hosszú csendjei feszélyezték az őrt. Úgy érezte, magyarázkodnia
kell.
– A kollégám kicsit süket, amúgy meg tök egyedül vagyunk itt… ki miatt
kellene óvatoskodni?
Servaz egyetértően bólogatott. A másik fickó szinte szóról szóra
ugyanazokat a válaszokat adta, mint a társa.
 – Mennyi ideig is tart egy focimeccs?
– Kétszer negyvenöt perc, plusz a félidő meg a sérülések, a cserék…
Nagyjából két óra…
– És a film?
– Mit tudom én? Másfél, két óra talán.
– Hánykor kezdődött a meccs?
– A Bajnokok Ligája volt… 20.45-kor.
– Hm, akkor most nagyjából fél egy körül járunk… És utána? Mentetek
egy kört?
Az őr zavartan lehajtotta a fejét.
– Nem.
– Miért?
– Mert megnéztünk egy másik filmet.
Servaz előrehajolt. Kinézett az ablakon, de egy pillanatig csak a saját
tükörképét látta. Koromsötét volt odakint, a hőmérséklet jóval nulla fok alatt
lehetett.
– Egy újabb horrort?
– Nem.
– Hát mit?
– Pornót…
Servaz felvonta az egyik szemöldökét, és a fickóra vigyorgott. Néhány
rövid pillanatra úgy festett, mint egy nagyon rút és nagyon perverz nyúl
valamelyik rajzfilmből.
– Ühüm, értem… és az meddig ment?
– Nem t’om. Kettőig kábé…
– Ejha! És utána?
– Mit utána?
– Körbejártatok?
A biztonsági őr ezúttal teljesen magába roskadt.
– Nem.
– Egy újabb film következett?
– Nem, elmentünk aludni.
– Nem kellene körbejárnotok?
– De.
– Milyen gyakran?
– Két- vagy háromóránként.
– De ti, ha nem tévedek, egyetlen árva kört sem csináltatok aznap éjszaka.
 Az őr a cipője orrát bámulta, és úgy tűnt, minden figyelmét leköti a rajta
felfedezett apró folt.
– Nem…
– Nem hallom…
– NEM.
– És miért?
Az őr ezúttal felemelte a fejét, és Servazra nézett.
– Nézze… kinek jutna az eszébe, hogy feljöjjön ide télvíz idején? Nem jár
erre az égadta világon senki… Mintha a sivatag közepén ülnénk… Mi
értelme lenne, hogy körbe-körbe járkáljunk?
– De hát mégiscsak azért fizetnek titeket, vagy tévedek? És az összefirkált
falak?
– Időnként feljön ide egy-két fiatal… De csak szép időben…
Servaz közelebb hajolt, az arca alig néhány centire volt a biztonsági őrétől.
– Ez azt jelenti, hogy ha éjszaka, a film alatt egy autó feljött volna ide, ti
nem hallottátok volna meg?
– Nem.
– És a felvonót?
Az őr a másodperc egy tört részére elbizonytalanodott, tétovázott, és persze
ez nem kerülte el Servaz figyelmét.
– Azt se.
– Biztos vagy ebben?
– Ja… hát persze.
– És a vibráció?
– Milyen vibráció?
– A felvonótól az egész épület berezonál. Én éreztem az előbb. Ti nem
éreztetek semmit ma éjszaka?
– Nagyon lekötött a film.
Hazudott. Servaz számára teljesen nyilvánvaló volt a dolog. Ezek ketten,
még mielőtt a csendőrök megérkeztek volna, összebeszéltek; közösen találták
ki, hogy mit mondjanak. Ugyanazokat a válaszokat adták, és ugyanazokkal a
kérdésekkel lehetett őket zavarba hozni.
– Egy focimeccsünk volt dupla filmmel, az annyi mint nagyjából öt óra –
kezdett számolni Servaz, mint egy vendéglős, aki a vendégek fogyasztását
pötyögi éppen a kasszába. – Azért egy filmben nincs egész végig zaj, ugye?
Vannak csendesebb részek… még egy horrorfilmben is… sőt azokban
vannak csak igazán… Ahogy fokozódik a feszültség, az izgalom meg a
tetőfokára hág… (Servaz még mindig előrehajolt, az arcuk már majdnem
összeért, még az őr rossz szagú leheletét, a pórusaiból szivárgó félelmet is
érezte.) A szereplők csak nem töltik azzal az összes idejüket, hogy
kétségbeesetten fuldokolnak, hörögnek és sikoltoznak? És a felvonó? Mennyi
idő alatt jut fel? Negyedóra? Húsz perc? A visszaút ugyanannyi. Érted már,
hogy hova akarok ezzel az egésszel kilyukadni? Lásd be, nagyon-nagyon sok
mindennek kellett volna összejönnie ahhoz, hogy a film hangjai végig
elnyomják a felvonó zúgását! Te mit gondolsz erről?
Az őr űzött pillantást vetett rá.
– Tényleg nem t’om – mondta. – Lehet, hogy még korábban történt… a
meccs alatt. Az biztos, hogy mi semmit se hallottunk.
– Megvan még az a DVD?
– Persze… nyilván.
– Remek! Rekonstruálni fogjuk az eseményeket, hogy lássuk, a ti valóban
szűk körű mozizásotok képes volt-e elnyomni ezeket a zajokat. Ugyanezt
persze egy focimeccsel is ki fogjuk próbálni, sőt akkor már járjunk
mindennek a végére, még azt a pornót is betesszük. Na, mit szólsz?
Servaz látta, hogy az őr arcán kövér izzadságcseppek gurulnak végig.
– Iszogattunk – mondta, de annyira motyogott, hogy Servaznak meg kellett
ismételtetnie.
– Tessék?
– Ittunk…
– Sokat?
– Nem keveset.
Az őr esdeklő kézmozdulattal fordult Servaz felé.
– Kérem szépen… Maga, felügyelő úr, el sem tudja képzelni, milyenek itt
ezek a téli éjszakák. Látta ezt a vidéket? Sötétedés után olyan érzése van az
embernek, mintha egyes-egyedül lenne a világon, mintha… mintha a semmi
legmélyén ülne… vagy inkább egy lakatlan szigeten. Igen, ez az… egy
aprócska szigeten a hatalmas, csupa hó, csupa jég óceán kellős közepén –
magyarázta, tőle meglepő átszellemültséggel. – Odalent, a központban
vastagon tesznek rá, hogy mivel töltjük itt az éjszakákat. A számukra
láthatatlanok vagyunk, szinte nem is létezünk. Csak az érdekli őket, hogy a
berendezéseket és a felszerelést ne rongálja meg senki.
– Nem felügyelő vagyok, hanem parancsnok. Tegyük fel, hogy valakinek
mégiscsak sikerült feljutnia ide, aztán betörte az ajtót, működésbe hozta a
felvonót, és bevonszolt a kabinba egy döglött lovat – sorolta Servaz
türelmesen. – Ez azért eltarthatott egy darabig, és mégsem vette észre senki.
– Behúztuk a zsalukat, mert nagy vihar volt az éjszaka, a fűtés meg alig
működött. Ilyenkor takarót tekerünk magunkra, iszunk valamennyit, hogy
felmelegedjünk, bekapcsoljuk a tévét, vagy beteszünk valami zenét, és tökig
tekerjük, hogy ne halljuk a szelet. Be voltunk állva, úgyhogy ha volt is
valami zaj, nyílván azt hittük, hogy a vihar az. Az igaz, hogy nem végeztük
rendesen a munkánkat, de a lóhoz semmi közünk.
Egy null oda – gondolta Servaz. Könnyen el tudta képzelni, milyen lehet
egy vihar odafent, milyen lehet az, amikor a szél és a hó támad, az öreg,
huzatos és kihalt épületben pedig az összes zsalu és ajtó mozog, nyikorog…
Ugyanaz az ösztönös félelem tölt el ilyenkor mindenkit, mint amit a
fékevesztetten tomboló elemek dühének kiszolgáltatott első emberek
érezhették. Még kettesben sem lehet könnyű.
Servaz kissé tanácstalan volt. A két őr vallomása egyezett, mégsem hitt
nekik, és akárhogy is nézte, forgatta a dolgot, csupán egy dologban lehetett
biztos: abban, hogy hazudnak.

– SZÓVAL?
– Egyezik a vallomásuk.
– Igen.
– Egy kicsit túlságosan is.
– Igen, szerintem is.
Maillard, Ziegler és Servaz egy aprócska, ablaktalan, sápadt neonfényben
úszó szobában ültek össze. A falról egy plakát nézett rájuk, amelyen az
„Üzemorvosi ellátás, a munkahelyi ártalmak felmérése és megelőzése” felirat
alatt néhány jó tanács és egy telefonszám szerepelt. A csendőrök már
meglehetősen elcsigázottnak tűntek, és Servaz biztosra vette, hogy ő sem
festhet sokkal jobban. Akkor és ott úgy tűnt, hogy vége van mindennek: az
erejüknek, a világnak és lassanként az éjszakának is…
Valaki csurig töltött kávésbögréket hozott nekik. Servaz az órájára nézett.
5 óra 32 percet mutatott. Az erőmű igazgatója két órával korábban elköszönt
mindenkitől, majd szürkészöld arccal, vörös szemmel hazafelé indult. Servaz
homlokráncolva figyelte a laptopján pötyögő Zieglert, aki a fáradtság ellenére
is minden figyelmét a készülő jelentésre összpontosította.
– Már azelőtt megállapodtak, hogy mit fognak mondani, mielőtt
szétválasztottuk volna őket – szólalt meg Servaz, és felhörpintette a kávéját. –
Vagy azért, mert ők csinálták, vagy azért, mert valami más takargatnivalójuk
van.
– Mit csináljunk? – kérdezte Ziegler.
Servaz elgondolkozott egy pillanatra. Összegyűrte a műanyag poharat,
célba vette vele az egyik szemeteskosarat, de elhibázta.
– Semmink sincs ellenük – hajolt le a pohárért. – Elengedjük őket.
Servaz ismét átnézte a biztonsági őrök anyagát. Egyiküket sem találta
túlságosan bizalomgerjesztőnek. A szakmában töltött tizenhét év alatt
rengeteg ilyen alakkal találkozott már. A kihallgatás előtt Ziegler közölte
vele, hogy mindkettő bejkás, azaz a nevük szerepel a BJKA-ban (Bejelentett
Jogsértések Központi Adatbázisa). Ennek persze nem volt különösebb
jelentősége, a BJKA ugyanis nem kevesebb, mint huszonhatmillió jogsértést
tartalmazott, és ezek között – a jogvédők heves tiltakozása ellenére, akik az
„informatikai őrtorony” felállítása miatt „Nagy Testvér Díj”-jal „jutalmazták”
a francia rendőrséget – ott voltak a csak bírsággal sújtott, legenyhébb
szabálysértések is.
Zieglerrel együtt hamar kiderítették, hogy a két őr a bűnügyi
nyilvántartásban is szerepelt, hogy mindketten több, a felmerülő
vádpontokhoz képest viszonylag rövid börtönbüntetést is letöltöttek már.
Súlyos testi sértés, halállal való fenyegetés, személyi szabadság megsértése,
rablás és egy sor egyéb – nemegyszer az élettársuk rovására elkövetett –
erőszakos bűncselekmény volt a rovásukon. Lexikonvastagságú bűnügyi
dossziéjuk ellenére, mindent összevéve, ketten együtt sem töltöttek öt évnél
többet a rács mögött. A kihallgatások során nyilván már kezes bárányként
viselkedtek, és kijelentették, hogy okultak a történtekből, és jó útra térnek.
Mindketten összevissza esküdöztek, komolytalan volt az egész, a szokásos
blabla, aminek hallatán csak és kizárólag egy ügyvéd képes úgy tenni, mintha
elhinné. Servaznak azt súgta valami, hogy ha nem lenne zsaru, és
ugyanezeket a kérdéseket egy kihalt parkolóban tette volna fel, igen durva
negyedórát szerzett volna magának, a két biztonsági őr pedig nagyon élvezte
volna, hogy fájdalmat okozhat neki.
Servaz megdörzsölte az arcát. Irène Ziegler szép szeme körül jókora
karikákat látott, de így talán még vonzóbbnak tűnt. A nő addigra
megszabadult az egyenruha zakójától, szőke hajában játszadozott a neonfény.
Servaz hosszan tanulmányozta a nyakát, és látta, hogy az inggallérja alól egy
apró tetoválás, valami kínai írásjel kandikál ki.
– Szünetet tartunk, és alszunk néhány órát. Holnap mi lesz a program?
– A lovasközpont – válaszolta Ziegler. – Kiküldtem embereket, hogy
pecsételjék le a bokszot. A helyszínelők majd holnap megcsinálják.
Servaz emlékezett, hogy Marchand szerint erőszakkal hatoltak be.
– A személyzettel kezdjük majd. Elképzelhetetlen, hogy ne láttak vagy
hallottak volna valamit. Százados úr – fordult Maillard felé –, nem hiszem,
hogy holnap szükségünk lenne önre. Majd tájékoztatjuk.
Maillard egyetértően bólintott.
– Két kérdés van, amire sürgősen választ kell találnunk. Mi történt a ló
fejével, és miért bajlódtak azzal, hogy egy felvonó tetején tegyék
közszemlére a szerencsétlent? Ez az egész nyilván jelent valamit.
– Az erőmű a Lombard-csoport tulajdonában áll – mondta Ziegler –,
Freedom pedig Éric Lombard kedvenc lova volt… Nyilvánvaló, hogy az
egész ellene irányult.
– Valamiféle figyelmeztetés? – dobta be Maillard.
– Vagy bosszú.
– A bosszú is szolgálhat figyelmeztetésként – mondta Servaz. – Egy ilyen
Lombard-szerű fickónak nyilván sok ellensége van, de azt azért nehéz
elképzelni, hogy egy vetélytárs üzletember efféle akcióra szánja el magát.
Inkább az alkalmazottak között keresgéljünk. Azokat nézzük meg, akiket
elbocsátottak, meg azokat, akik álltak már pszichológiai vagy pszichiátriai
kezelés alatt.
– Van egy másik lehetőség is – hajtotta be Ziegler a laptopját. – Lombard
egy multinacionális cégcsoport feje, akinek Oroszországban, Dél-
Amerikában és Délkelet-Ázsiában is vannak érdekeltségei… Nyugodtan
elképzelhető, hogy ő vagy valamelyik cége valahol, valamikor keresztezte a
maffia vagy más bűnözői csoportok útját.
– Nagyon helyes. Az összes lehetőséget tartsuk észben, és semmit se
zárjunk ki egyelőre. Van egy normális hotel a közelben?
– Több mint tizenöt szálloda van Saint-Martinben – válaszolta Maillard. –
Minden attól függ, hogy milyet keres, de én az ön helyében a Russell-lel
kezdeném.
Servaz megjegyezte a nevet, de egyre csak a biztonsági őrök jártak a
fejében; a csendjeik, a zavart viselkedésük.
– Ezek a fickók félnek – mondta hirtelen.
– Mi van?
– Az őrök. Valami vagy valaki alaposan rájuk ijesztett.
 6.

SERVAZ A MOBILTELEFON csengésére riadt fel. A rádiós ébresztőórára

pillantott. 8:37. Basszus! Nem hallott semmit, mégiscsak a szálloda
főnökasszonyát kellett volna megkérnie, hogy ébressze fel. Irène Ziegler húsz
perc múlva már itt is lesz érte. Felvette a telefont.
– Servaz.
– Na, hogy ment odafent?
Espérandieu… A helyettese, régi szokásához híven, mindenkinél
korábban, elsőként ért be az irodába. Servaz szinte látta maga előtt, ahogy
Espérandieu a felesége által választott, utolsó divat szerinti pulóverében ül az
asztala mögött, és miközben egy hajtincs lezserül a homlokába lóg, egy japán
képregényt böngész, vagy a rendőrség valamelyik újonnan bevezetett
szoftverét teszteli.
– Nehéz lenne pontosan megmondani – válaszolta, miközben a fürdőszoba
felé indult. – Maradjunk annyiban, hogy egyetlen eddigi ügyre sem hasonlít.
– A francba, szívesen ott lettem volna.
– Majd a videón meglátod.
– Mégis, mi történt?
– Valaki kétezer méter magasan kikötözött egy lovat a kabinos felvonó
oszlopára – felelte Servaz, és szabad kezével igyekezett a víz hőmérsékletét
beállítani.
A vonal túlsó végén rövid csend állt be.
– Egy ló? A felvonópálya tetején?
– Igen.
Még hosszabb csend következett.
– Bazmeg! – mondta komoran Espérandieu, és jól hallhatóan belekortyolt
valamibe.
Servaz megesküdött volna, hogy egyszerű kávé helyett valami
pezsgőtablettából készült lötty az. Espérandieu a különböző szerek, porok
szakértője volt, és mindent tudott az ébredést és elalvást megkönnyítő, az
emlékezetet serkentő, a dinamizmust fokozó szerekről csakúgy, mint a
köhögés, a megfázás, a fejfájás és a gyomorbántalmak ellen bevethető
készítményekről. A leghihetetlenebb az egészben, hogy Espérandieu nem egy
nyugdíjazás előtt álló öreg róka volt, hanem még fiatal, ereje teljében lévő
kopó, aki alig valamivel túl a harmincon hetente háromszor járt futni a
Garonne partjára, és bár nem volt gondja sem a triglicerid-, sem a
koleszterinszintjével, mégis folyamatosan a legkülönfélébb betegségek
tüneteit fedezte fel magán, amelyek aztán – legalábbis néhány közülük – a
gondos kezelés hatására, egy idő után ténylegesen is jelentkeztek nála.
– Mikor jössz vissza? Szükségünk lenne rád, a kölykök azt állítják, hogy a
rendőrségen megverték őket. Az ügyvédjük meg azzal jött – folytatta
Espérandieu –, hogy az öregasszony iszákos, hogy semmit sem ér a
vallomása, és a legidősebb azonnali szabadon bocsátását kérte a
vizsgálóbírótól. A másik kettő már korábban hazament.
Servaz elgondolkozott.
– És az ujjlenyomatok?
– Csak holnapra lesznek meg.
– Hívd fel a helyettes ügyészt, és mondd meg neki, hogy húzza az időt a
legidősebbel. Tudjuk, hogy ők voltak, az ujjlenyomatok majd beszélnek
helyettük. Arra is kérd meg, hogy ezt is említse a bírónak, te pedig rugdosd a
labort, kapkodják magukat.
Letette. Sikerült tökéletesen magához térnie. Kilépett a tus alól, gyorsan
megtörölközött, tiszta ruhába bújt, majd fogat mosott. Irène Ziegler járt a
fejében, és miközben a szokásosnál hosszabban tanulmányozta magát a
tükörben, azon gondolkozott, vajon mit láthat benne a százados. Egy még
elég fiatal és alapvetően jóképű, de hullafáradt fazont? Egy kissé
szemellenzős, de azért elég hatékony zsarut? Egy elvált férfit, akinek az
arcáról és a ruházatáról is csak úgy süt a magány? És ha neki kellene önmagát
leírnia, ő vajon mit említene először? Nyilván a karikákat a szeme alatt, a
szája két oldalán végigfutó árkot és a szemöldökei között függőlegesen
húzódó, mély ráncot… Mintha a mosógépből húztak volna ki, pontosan úgy
nézek ki. A gyászos összhatás ellenére is meg volt győződve arról, hogy az
arcán, ha csak időnként is, de fel-felragyog még a fiatalság tüzének fénye. Te
jó ég! Mi jött rá? Hirtelen úgy érezte magát, mint egy beindult kamasz, aztán
inkább vállat vont, és kilépett az erkélyre. A Russell Hotel Saint-Martin
meredek utcáinak egyikében állt, és a szobákból a város jó részére rá lehetett
látni. Két kezét a korláton nyugtatva elnézte, ahogy a szűk utcákra telepedő
sötétség lassanként meghátrál a hajnali fények előtt. Kilenc óra felé járt már,
a reggeli ég áttetsző kristálykupolaként borult a hegyek fölé. Odafent,
kétezer-ötszáz méteres magasságban a gleccserek már előbújtak a homályból,
hogy a lentről még láthatatlan napsugarak sziporkázva babrálhassanak rajtuk.
Közvetlenül előtte az óváros, balra a folyón túl pedig a lakótelepek
paneltömbjei húzódtak. Két kilométernyire, a völgy túlsó felén óriás
hullámként emelkedett az erdős hegyoldal, amelyen csak a sífelvonó
pályájának sávja ejtett sebet. Leshelyéről alápillantva Servaz elnézte az
óváros még félhomályos utcáin munkahelyükre igyekvő, apró alakokat, az
áruszállító kamionok fényszóróinak csóváit, a zajos robogóikon a város
iskoláiba induló fiatalokat és a boltjaik rolóit felhúzó kereskedőket.
Megborzongott. Nem a hidegtől, hanem azért, mert hirtelen az a
szerencsétlen, oszlophoz kötözött ló jutott az eszébe, majd pedig az, vagy
azok, akik ezt tették.
Kihajolt az erkélyről. Ziegler odalent állt, és szolgálati 306-osának dőlve
várta. Ezúttal nem egyenruhában érkezett. Garbó és bőrdzseki volt rajta, a
vállán átvetve egy bőrtáska lógott, a kezében cigaretta füstölt.
Servaz lement hozzá, és behívta egy kávéra. Éhes volt, és indulás előtt
mindenképpen akart valamit enni. Ziegler az órájára pillantott, kelletlen arcot
vágott, aztán végül mégiscsak otthagyta az autóját, és követte a szállodába. A
Russell az 1930-as években épült szálloda volt, rosszul fűtött szobákkal,
végeláthatatlanul kanyargó, homályos folyosókkal és díszléces mennyezettel.
Az étkező azonban egészen más volt. A tágas, kellemes és virágos
asztalokkal berendezett verandáról lélegzetelállítóan csodálatos kilátás nyílt.
Servaz az üvegezett ajtó közelében telepedett le. Ő kávét és péksüteményt,
Ziegler pedig frissen facsart narancslevet rendelt. A szomszéd asztalnál a
szezon első spanyol turistái folytattak pergő, időnként roppant férfias
szavakkal fűszerezett társalgást.
Amikor oldalra fordította a fejét, Servaz figyelmét egy apró,
elgondolkodtató részlet keltette fel. Irène Ziegler nem csupán civilben volt,
de aznap reggel a bal orrcimpájában még egy apró, az ablakon át bezuhogó
fényben meg-megcsillanó ezüstkarikát is viselt. Ha a lánya vesz magára
hasonló ékszert, kevésbé lepődött volna meg, mint most, hogy egy
csendőrtiszten látta. Változnak az idők, gondolta.
– Jól aludt? – nézett Zieglerre.
– Nem. Végül még egy fél altatót is be kellett vennem. És ön?
– Nem ébredtem fel az órára… Legalább elég nyugodt hely. A turisták
zöme még nem érkezett meg.
– Majd két hét múlva, ilyenkor még minden csendes.
 – Odafent – pillantott Servaz a szemközti hegyoldalon a felfelé
kapaszkodó drótkötélpálya oszlopaira –, a felvonó tetején van valami
síközpont?
– Igen, a Saint-Martin 2000. Huszonnyolc pálya, ebből hat fekete, összesen
negyven kilométer hosszúak, négy kabinos és tíz beülős felvonóval. De a
peyragudes-i pálya is csak tizenöt kilométernyire van. Szokott síelni?
Servaz arcán mókás vigyor terült szét.
– Utoljára tizennégy éves koromban volt síléc a lábamon. Nem igazán
őrzök kellemes emlékeket az esetről. Hogy is mondjam… nem vagyok túl
sportos…
– Pedig úgy néz ki, mintha elég jó formában lenne – mosolyodott el
Ziegler.
– Ön nem különben…
Furcsa módon Ziegler elpirult. A társalgás akadozóvá vált. Előző nap
mindketten zsaruk voltak, akik egy ügyön dolgozva szakmai dolgokról
beszélgettek, ott és akkor azonban, a reggelizőasztalnál a maguk félszeg
módján igyekeztek kicsit jobban megismerni egymást.
– Kérdezhetek valamit?
Servaz beleegyezően biccentett.
– Tegnap azt kérte, hogy három munkásnak alaposabban is nézzünk utána.
Miért?
Megérkezett a rendelés, a felszolgáló ugyanolyan viharvert és szomorú
volt, mint maga a szálloda. Servaz megvárta, amíg elmegy, aztán elmesélte,
hogy zajlott az öt munkás kihallgatása.
– És ez a Tarrieu? – kérdezte Ziegler. – Milyen benyomást tett önre?
Servaz előtt megjelent a lapos, baltával faragott arc és a hideg tekintet.
– Értelmes ember, de tele van dühvel, indulattal.
– Értelmes… Ez azért érdekes.
– Miért?
– Olyan megrendezettnek tűnt odafent… az az egész őrület… Azt hiszem,
hogy aki csinálta, nemcsak tébolyodott, de intelligens is. Nagyon.
– Ha így van, az őröket nyugodtan kizárhatjuk – mondta Servaz.
– Lehetséges. Ha csak az egyikük nem tetteti magát.
Ziegler előhúzta a laptopot a táskájából, letette a narancsleve és Servaz
kávéscsészéje közé az asztalra, majd felnyitotta. Servaznak ugyanaz az érzése
támadt, mint néhány perccel korábban: az idők megváltoztak, és a nyomozók
egy új generációja jelent meg a színen. Lehet, hogy még nem elég rutinosak,
de nála sokkal inkább lépést tartanak a korral… Az idő mindenképp
meghozza majd a tapasztalatot is.
Amíg Ziegler ujjai a billentyűkön futkároztak, Servaz kihasználta az időt,
és alaposan szemügyre vette. Egészen máshogy festett, mint előző nap,
egyenruhában. Hosszan elnézte a garbó nyaka alól kikandikáló tetoválást, egy
kínai írásjelet, és hirtelen Margot jutott az eszébe. Mi ez az egész tetoválós
divatőrület? Ez meg a piercingek… Mit jelenthetnek vajon? Zieglernek volt
tetoválása, az orrcimpájában pedig karikát hordott. Az is lehetséges, hogy
máshol is visel intim testékszereket… A köldökében, sőt a mellbimbójában
vagy a nemi szervén, ahogy arról Servaz már olvasott valahol. Ez a gondolat
azért felzaklatta. Ugyanakkor felmerült benne az is, hogy vajon Ziegler
máshogy végzi-e ettől a munkáját, máshogy gondolkozik-e. Tisztában lévén
azzal, hogy a saját szexuális életére néhány éve a sivatagos jelző illett a
legjobban, Servaz hirtelen azt kezdte találgatni, hogy milyen lehet egy
Zieglerhez hasonló nőé, de aztán igyekezett minél hamar elhessegetni ezeket
a gondolatokat.
– Miért éppen a csendőrség? – kérdezte.
Ziegler felnézett, és egy pillanatra eltöprengett.
– Á – szólalt meg –, azt akarja kérdezni, hogy miért lettem csendőr?
Servaz bólintott, de nem vette le róla a tekintetét. Ziegler elmosolyodott.
– Gondolom, a biztos állás miatt… Meg hogy ne ugyanazt csináljam, mint
a többiek…
– Ezt hogy érti?
– Egyetemre jártam, szociológiára. Egy anarchista csoport tagja voltam, sőt
még kommunában is laktam egy ideig. A rendőrök és a csendőrök voltak a
főellenség: fasisztának, a hatalom vérebeinek, a reakció előőrsének
tekintettük őket, a kispolgári kényelem védelmezőinek, az elesettek, a
bevándorlók és a hajléktalanok elnyomóinak. Apám csendőr volt, és bár
tudtam, hogy ő nem ilyen, mégis úgy gondoltam, hogy az egyetemi
haveroknak van igaza, és az apám csupán az a bizonyos, szabályt erősítő
kivétel. Aztán, az egyetem után, amikor láttam, hogy forradalmár társaim
sorra orvosok, közjegyzői írnokok, banki alkalmazottak vagy HR-esek
lesznek, és egyre többet kezdenek beszélni a pénzről, a kihelyezésekről, a
befektetésekről, a megtérülési mutatókról, én is elgondolkoztam, és mivel
éppen munka nélkül voltam, végül jelentkeztem.
Ilyen egyszerű, gondolta Servaz.
– A Servaz, nem igazán francia név – jegyezte meg Ziegler.
 – Mert a magáé az…
– Lingolsheimben születtem, Strasbourg mellett.
Már éppen válaszolni készült, amikor hirtelen megszólalt Ziegler mobilja.
A nő bocsánatkérő pillantást vetett Servazra, és felvette. Összeráncolt
homlokkal hallgatott egy ideig, majd összecsukta a telefonját.
– Marchand volt. Megtalálta a ló fejét.
– Hol?
– A lovasközpontban.

NEM AZON AZ ÚTON HAGYTÁK EL Saint-Martint, mint amelyiken

Servaz érkezett. A város határában elhajtottak az egyre nagyobb
médianyilvánosságot kapó extrém sportok miatt mind többször bevetésre
kerülő hegyi csendőrség központja előtt.
Három kilométerrel távolabb lekanyarodtak az autóútról. Széles, tágas
síkságon jártak, ahol a hegyek ugyan nem tűntek el, de távolabb húzódtak. A
tájjal együtt Servaz is fellélegzett. Egy idő után már kerítés húzódott az út két
oldalán. A hó vakítóan ragyogott, szikrázott a napsütésben.
– A Lombard család birtokán járunk – közölte Irène Ziegler.
Hiába zötyögött az autó az egyenetlen talajon, továbbra is gyorsan vezetett.
Az út egy fasort keresztezett, és ahogy elhaladtak, két lovas – egy férfi és egy
nő – nézett utánuk. Ugyanolyan fekete és barna szőrű lovakon ültek, mint
amilyen Freedom is volt. Pej, emlékezett vissza Servaz. Kissé távolabb egy
„LOVASKÖZPONT” feliratú táblát láttak, amelyen nyíl mutatta, hogy balra
kell fordulniuk.
Miután több alacsony magtárszerűséget is elhagytak, Servaz kerítéssel
körülvett, különböző akadályokkal telerakott, szabályos négyszög alakú
pályákat látott, majd egy hosszú épületet, amelyben a bokszok lehettek,
illetve egy karámot. Volt ott még egy nagyobb építmény is, talán lovarda,
mindenesetre a csendőrség furgonja ott parkolt előtte.
– Szép hely. – Ziegler kiszállt az autóból, és körbehordozta a tekintetét. –
Három gyakorlópálya, az egyik a díjugratáshoz, a másik a díjlovagláshoz, a
harmadik pedig a terepversenyhez, az pedig, ott hátul, egy galopp-pálya.
Egy csendőr sietett eléjük, hogy mutassa az utat. Servaz és Ziegler a
nyomába szegődött. Ideges nyerítések, patacsattogás fogadta őket, mintha a
lovak érezték volna, hogy történt valami. Servaz hátán rövid időn belül
patakokban folyt a víz. Régebben megpróbálkozott a lovaglással, de csúfos
kudarc lett a vége. Félt a lovaktól, ahogy a sebességtől, a magasságtól és a
tömegtől is. Végighaladva a bokszok előtt, az épület túlsó kijáratához érve
meglátták a faltól körülbelül kétméternyire kifeszített „Csendőrség” feliratú,
sárga szalagot, belegázoltak a hóba, hogy kikerüljék, mert Marchand és
Maillard százados két másik csendőr társaságában hátul, az elkerített részen
túl várta őket. A téglafal tövében tekintélyes hókupac emelkedett. Servaz
meregette a szemét, de eltartott egy ideig, amíg a fényes, fehér felületen
meglátta a három barnás foltot. Kettő ezek közül a ló füle, a harmadik pedig
az egyik lezárt szeme volt. Servaz megborzongott. Maillard és az emberei jól
végezték a dolgukat: mihelyt értesítették őket, hogy mit találtak, ahelyett
hogy a közelébe mentek volna, inkább gondosan lezárták a hókupac
környékét. A hóban látható lábnyomok nyilván az ő kiérkezésük előtt
kerültek oda (talán éppen attól származtak, aki a fejet megtalálta), de a
csendőrök legalább nem bonyolították tovább a helyzetet. A helyszínelők
még nem érkeztek meg, de amíg ők nem végeztek, senki sem tehette be a
lábát az elkerített területre.
– Ki találta meg? – kérdezte Ziegler.
– Én – mondta Marchand. – Ma reggel, ahogy elmentem a bokszok előtt,
nyomokat láttam a hóban az épület körül. Követtem őket, és végül
megtaláltam ezt a kupacot. Egyből tudtam, hogy miről van szó.
– Követte a nyomokat? – nézett rá Ziegler.
– Igen, de tekintettel a körülményekre, azonnal maguk jutottak az eszembe,
és nem tapostam össze őket, hanem távolabb húzódtam.
Servaz egyre jobban hegyezte a fülét.
– Azt akarja mondani, hogy a nyomok érintetlenek maradtak? Hogy senki
sem taposta össze őket?
– Megtiltottam az embereimnek, hogy megközelítsék a területet – felelte az
intéző. – Csak kétféle nyom van itt: az enyém meg azé a szemétládáé, aki
lefejezte a lovamat.
– Ha lehetne és merném, Marchand úr, most összevissza csókolnám –
közölte Ziegler.
Servaz elmosolyodott, mert látta, hogy az idős intéző elpirul. Aztán ismét
elkomolyodtak, és a sárga szalagon túli területet kezdték fürkészni.
– Ott – mutatta Marchand a nyomokat, amelyek olyan élesen és tisztán
sorakoztak a fal tövében, hogy nincs a világon az a helyszínelő, aki ne nyalná
meg mind a tíz ujját, ha ilyet lát –, azok az ő nyomai, az enyémek meg ott
vannak.
Marchand bő méternyivel az illető útvonala mellett lépkedett, úgyhogy
kettőjük nyomai nem keresztezték egymást, nem keveredtek össze.
Ugyanakkor az is jól látható volt, hogy nem tudta megállni, és egészen közel
ment a hókupachoz.
– Ugye, nem nyúlt hozzá? – kérdezte Ziegler, miközben Marchand
nyomait követte a szemével.
Marchand lehajtotta a fejét.
– De. Én söpörtem le a havat a füléről és a szeméről. A kollégáinak már
mondtam, szóval, majdnem teljesen kiástam, de aztán végiggondoltam, és
még időben leálltam.
– Azt nagyon helyesen tette – bólintott elismerően Ziegler.
Marchand kissé zavartan, nyugtalan és tanácstalan arccal fordult feléjük.
– Miféle ember képes ilyet tenni egy lóval? Maguk értenek ebből az
egészből valamit? Hát hol élünk, mi zajlik ebben az országban? Itt már
mindenki megőrült?
– Az őrültség fertőző – válaszolt Servaz. – Épp, mint a nátha. Ez egy olyan
dolog, amit a pszichiátereknek már régóta meg kellett volna érteniük.
– Fertőző? – nézett értetlenül Marchand.
– A náthával ellentétben nem emberről emberre terjed, hanem a lakosság
egyik csoportjáról ragad át egy másikra, és teljes generációkat fertőz meg. A
malária hordozója a szúnyog, a tébolyé pedig elsősorban a média.
Marchand és Ziegler döbbenten néztek rá. Servaz legyintett, mintha csak
azt akarná mondani, hogy „rám se rántsanak”, és odébb sétált. Ziegler az
órájára nézett. 9.13 volt. Felnézett a fák koronája felett ragyogó napra.
– Te jó ég, hát hol vannak már ezek? Mindjárt elolvad a hó…
És tényleg, ahogy az idő haladt, az érkezésükkor még árnyékban lévő
nyomok egy részére rásütött a nap, és igaz ugyan, hogy még elég hideg volt,
és a hó nem mozdult, de úgy tűnt, ez már nem fog sokáig tartani. Végre
szirénázást hallottak az erdő felől, majd valamivel később felbukkant a
helyszínelők mozgólaborja, és megállt a lovarda udvarán.

A HÁROM HELYSZÍNELŐ TÖBB MINT EGY ÓRÁT töltött el

fényképezéssel, videózással, a különböző cipőnyomok kiöntésével, a tettes
által összejárt területekről származó hóminták levételével, illetve a ló fejének
óvatos megtisztításával. Természetesen a maradvány közelében is
fényképeztek, és folytatták a nyomok rögzítését. A spirálfüzettel
felszerelkezett Ziegler a munka összes fázisáról, illetve a technikusok által
elmondottakról feljegyzést készített.
 Eközben Servaz cigarettáról cigarettára gyújtott, és egy körülbelül
tízméteres szakaszon járkált fel-alá a tüskebokrok között csörgedező patak
partján. Egy idő után kicsit közelebb ment, és a sárga szalag túloldaláról a
helyszínelők ténykedését figyelte hallgatagon. Aztán egy csendőr érkezett
termosszal a kezében, és töltött neki is egy kávét.
A rögzítésre vagy lefényképezésre váró láb- és egyéb nyomok mellett egy-
egy fekete sorszámmal ellátott, sárga műanyagból készült, lovast ábrázoló
jelet tettek a hóra. Az egyik ilyen táblácska mellett egy helyszínelő térdepelt,
és az objektívet forgatva vakuval fotózott. A lábnyom mellett fekete PVC
vonalzó hevert a földön. A második technikus egy táskával érkezett,
kinyitotta, Servaz pedig rájött, hogy a lábnyom kiöntésére szolgáló készletet
hozta magával. A társa ekkor a segítségére sietett, mert a hó egy-két helyen
már olvadásnak indult, így tehát igencsak szorította őket az idő. Mialatt ők a
nyom rögzítésével foglalkoztak, a harmadik helyszínelő a lófejet igyekezett
kiszabadítani a hó alól. A fal észak felé nézett, úgyhogy ő, a kollégáival
ellentétben, kényelmes tempóban végezhette a munkáját. Servaznak az volt
az érzése, mintha egy felbecsülhetetlen értékű műtárgy feltárásán dolgozó
régész aprólékos, türelmes ténykedését figyelné. Végül aztán az egész fej
láthatóvá vált. Servaz nem volt szakember, de fogadni mert volna, hogy
Freedomot még a hozzáértők is gyönyörű állatnak találnák. A ló szeme
csukva volt, és valóban úgy nézett ki, mintha csak aludna.
– A jelek szerint elaltatták, mielőtt megölték és lefejezték – jegyezte meg
Marchand. – Ha így van, legalább nem szenvedett. Talán ez lehet a
magyarázat arra, hogy miért nem hallott senki semmit.
Servaz összenézett Zieglerrel, de nem volt mit tenni, meg kellett várni a
toxikológiai vizsgálat eredményét, ami valóban választ adhatott az őket
foglalkoztató kérdések némelyikére. A sárga szalagon túl a helyszínelők
csipeszek segítségével fiolákba helyezték és lepecsételték az utolsó mintákat.
Servaz tudta, hogy a bűnesetek kevesebb mint hét százalékát sikerül a
helyszínen talált nyomok alapján megoldani, ám ettől még egy fikarcnyival
sem csodálta kevésbé ezeknek az embereknek az erőfeszítéseit és kitartását.
Miután végeztek, Servaz elsőként lépett be az elkerített területre, és
azonnal a lábnyomok fölé görnyedt.
– 45-ös vagy 46-os lába van – mondta. – Szinte biztos, hogy férfi.
– A technikusok szerint ezek bakancsnyomok – közölte Ziegler –, és a
fickó egy kissé a sarkára és a külső lábélére nehezedik ugyan, de ez szinte
észrevehetetlen, már ha nem ortopédus az ember. Ugyanez a hiba ott, ott és
ott is látható.
Ahogy az ujjlenyomatokat, úgy a cipőnyomokat sem csupán a talprész
mintázata és mérete különbözteti meg egymástól, hanem egy sor apró, a
használat során kialakuló jellegzetes, egyedi hiba, például a kopás, a talpba
beágyazódó apró kövek, illetve az ágaktól, szögektől, üveg- vagy
fémszilánkoktól és éles kövektől keletkező különböző repedések, lyukak,
vágások. Az ujjlenyomattól eltérően azonban ezeknek a nyomoknak az
élettartama korlátozott, és pontos azonosításukhoz rövid időn belül – még
mielőtt a különböző terepeken való használat során megtett, hosszú
kilométerek alatt a jellegzetes hibák el nem tűnnek, és helyettük újabbak nem
keletkeznek – meg kell találni az eredeti lábbelit, amelytől származnak.
– Értesítette Lombard urat? – fordult Servaz Marchand-hoz.
– Igen. Nagyon megviselte. Lerövidíti az amerikai programját, hogy minél
hamarabb hazajöhessen, és már ma este repülőre száll.
– Tehát ön vezeti az istállót?
– A lovasközpontot. Igen, én.
– Hányan is dolgoznak itt?
– Ez nem nagy hely. Telente négyen vagyunk, mondhatni azok, akik több
dologhoz is értenek. Van egy lovász, vagyok én, van Hermine, a groom, aki
elsősorban Freedommal és még két másik lóval foglalkozik – őt viselték meg
leginkább a történtek –, és van egy oktató. Nyaranta, a szezonra fel szoktunk
venni még néhány oktatót, illetve néhány vezetőt a sétalovaglásokhoz.
– Hányan töltik itt az éjszakákat?
– Ketten. A lovász meg én.
– Mindenki itt van?
Marchand elgondolkodott.
– Az oktató szabadságon van a hétvégéig… Nálunk az ősz a holt szezon.
Azt most nem tudom, hogy Hermine bejött-e ma reggel. Nagyon odavan.
Jöjjön.
Az udvaron átvágva a legmagasabb épület felé indultak. Servaz orrát már a
bejáratnál megcsapta a lócitromok szaga, és bár nem volt túl feltűnő, az arcán
azonnal gyöngyözni kezdett a veríték. A nyeregtároló mellett elhaladva
odaértek a fedett lovarda bejáratához. Odabent egy fiatal nő éppen egy fehér
lóval foglalkozott. Az ügető állat végtelen kecsességgel nyújtotta a lépteit, ló
és lovasa szinte eggyé váltak. A ló szőrének fehérsége már-már kékbe hajlott,
távolabbról nézve a szügye és a pofája porcelánszínűnek tűnt. Servaznak
hirtelen olyan érzése támadt, mintha egy táncoló kentaur lányt látna.
 – Hermine! – kiáltotta Marchand.
A lovas rájuk pillantott, lassan feléjük indult, majd megállította a lovat, és
leszállt róla. Servaz látta, hogy a lány szeme vörös és duzzadt.
– Mi van? – kérdezte, és megpaskolta az állat nyakát.
– Keresd meg Hectort! A rendőrség ki akar kérdezni titeket. Az irodámban
találkozunk.
A lány csendben bólintott. Nem lehetett több húszévesnél. Az átlagnál
alacsonyabb volt, és bár szalmaszínű hajával, szeplős arcával kissé fiúsnak
tűnt, elég csinos volt. Fájdalmas pillantást vetett Servazra, majd a lovát
száron vezetve, lehajtott fejjel elindult.
– Hermine nagyon szereti a lovakat, kiváló lovas és kiváló tréner. Rendes
lány, csak nehéz természetű. Még érnie, komolyodnia kell egy kicsit. Amióta
Freedom megszületett, ő foglalkozott vele.
– Ez pontosan mit takar? – kérdezte Servaz.
– Először is korai kelést, a ló gondozását, tisztántartását, etetését, azt, hogy
kiviszi a szabadba, megmozgatja, ellazítja. A groom tulajdonképpen egy
személyben lovas és lovász. Hermine foglalkozik a két felnőtt telivérünkkel
is, a két versenylóval. Ez nem egy olyan szakma, ahol nagyon szokás
számolgatni a munkaidőt. Freedommal természetesen csak jövőre kezdett
volna komolyabban foglalkozni. Ő és Lombard úr is nagyon várták már,
Freedom igazán ígéretes ló volt, kiváló pedigrével. Hogy is mondjam, ő volt
itt az elsőszámú kedvenc, na.
– És Hector?
– Ő a legidősebb közülünk, és ősidők óta itt van. Hamarabb kezdett itt
dolgozni, mint én, vagy mint bárki közülünk.
– Hány ló van összesen? – kérdezte Ziegler.
– Huszonegy. Telivérek, francia hátaslovak, egy holsteni. Tizennégy saját,
a többi külsős ügyfeleké, mert bértartással, elletéssel és versenyfelkészítéssel
is foglalkozunk.
– Hány bokszuk van?
– Harminckettő, plusz egy negyven négyzetméteres, megfigyelőrendszerrel
ellátott, bekamerázott ellető boksz. Van még egy állatorvosi vizsgáló, több
csutakoló állás, két istálló, egy megtermékenyítő állomás, két pálya profi
akadályokkal, összesen nyolchektárnyi paddock kifutó, karám és
körbekerített túraterep ideiglenes menedékekkel, és van még egy galopp-
pálya is.
– Nagyon szép – bólogatott Ziegler.
 – És éjszaka csak ketten vigyáznak erre az egészre?
– Van riasztórendszer, és estére be is zárjuk az épületeket. Sokat érnek
ezek a lovak.
– Nem hallottak semmit?
– Nem. Semmit.
– Szed altatót?
Marchand megvető pillantást vetett rá.
– Itt nem a városon vagyunk, itt jól alszik az ember. Mi úgy élünk, ahogy
kell, a természet ritmusában.
– Semmi gyanús vagy szokatlan zaj nem volt? Nem riadtak fel egyszer
sem az éjszaka folyamán? Próbáljon visszaemlékezni…
– Én is gondolkoztam már ezen, de ha lett volna valami, már szóltam volna
maguknak. Egy ilyen helyen mindig vannak neszek, zörejek. Mozgolódnak
az állatok, a fák recsegnek-ropognak. Itt van mellettünk az erdő, itt soha sincs
tökéletes csend, de én például már régóta meg sem hallom szinte. Amúgy
meg itt van Cisco és Enzo, ők ugattak volna.
– A két kutya – bólintott Ziegler. – Milyen fajták?
– Cane corsók.
– Egyiküket sem láttam… Hol vannak?
– Bezártuk őket.
Két kutya és egy riasztórendszer.
Meg még két ember…
Mennyit nyomhat egy ló? Igyekezett visszaemlékezni arra, amit Zieglertől
hallott. Körülbelül kétszáz kilót? Képtelenség, hogy az éjszakai látogatók
gyalogosan jöttek és úgy is távoztak. Hogy tudták megölni, lefejezni, majd
felrakni egy járműre azt a lovat úgy, hogy közben senki sem vette őket észre,
hogy sem a kutyák, sem az emberek nem ébredtek fel, sőt még a riasztó sem
szólalt meg? Servaz képtelen volt felfogni. Sem a kutyák, sem az emberek
nem ébredtek fel… Ugyanúgy, ahogy az erőmű biztonsági őrei sem hallottak
semmit. Ez egész egyszerűen képtelenségnek tűnt. Zieglerhez fordult.
– Tudnánk keríteni valahonnan egy állatorvost, hogy vért vegyen a
kutyáktól? Éjszakánként szabadon engedik őket, vagy a kennelben vannak? –
nézett Marchand-ra.
– Kint vannak, de hosszú láncon. Ha valaki a bokszokhoz akar menni, nem
tudja őket kikerülni. De mondom, felébredtem volna az ugatásukra. Arra
gondol, hogy elkábították őket? Nem hinném. Reggel nem látszott rajtuk
semmi, olyanok voltak, mint mindig.
 – Ezt csak a toxikológiai vizsgálat után állíthatjuk biztosan – válaszolta
Servaz, és közben már azon törte a fejét, hogy miért a lovat kábították el, és
nem a kutyákat.

MARCHAND a nyeregtároló és az istálló közé ékelődő, aprócska szobát

használta irodaként. A falakon rengeteg polc, amelyek csak úgy roskadoztak
a különféle trófeák súlya alatt. Az ablakból az erdőre és a különféle
kerítésekkel, mesterséges és természetes akadályokkal, élő sövényekkel
körbekerített, behavazott rétekre lehetett látni. Az asztalon egy laptop, egy
lámpa, egy köteg számla, néhány irattartó és jó pár, lovakról szóló könyv
hevert.
Az előző félóra folyamán Ziegler és Servaz körbejárták a helyet, és
alaposan szemügyre vették Freedom bokszát, ahol a helyszínelők már
javában dolgoztak. A boksz ajtaját felfeszítették, és rengeteg vér volt a
földön. Nyilvánvalónak tűnt, hogy Freedomot ott helyben fejezték le,
valószínűleg egy fűrésszel, és valószínűleg azt követően, hogy elkábították.
Servaz a lovászhoz fordult.
– Semmit sem hallott a mai éjszaka folyamán?
– Aludtam – válaszolta a nagydarab öregember.
Nem volt megborotválkozva, és elnézve az arcvonásait, úgy tűnt, már rég
átlépte a nyugdíjkorhatárt. Az állán és beesett arcán a sündisznó tüskéihez
hasonlóan sűrű, szürkés színű szőrszálak meredeztek.
– Valami furcsa zaj? Semmi?
– Egy istállóban soha sincs csend – mondta ő is, mint korábban Marchand,
ám az őrök válaszaival ellentétben az övé nem úgy hangzott, mintha jó előre
kitervelte volna.
– Régóta van Lombard úrnál?
– A kezdetektől, sőt… Előtte már az apjának is dolgoztam.
A szeme véreres volt, orrát és arcát pedig enyhén szederjes színbe vonták a
megrepedt hajszálerek. Servaz lefogadta volna, hogy életében egyetlen szem
altatót sem vett be, viszont álmatlanság ellen szívesen folyamodott a jóféle
nedűkhöz.
– Milyen főnök?
Hector Servazra emelte vörös szemét.
– Nem látjuk túl gyakran, de rendes főnök, és a lovakat is nagyon szereti.
Freedom volt a kedvence. Itt született, fantasztikus lovak voltak már a
felmenői között is. Lombard úr majd megőrült azért az állatért, pont, mint
Hermine.
Az öregember lehajtotta a fejét, és Servaz látta, hogy a mellette álldogáló
fiatal lány a könnyeivel küszködik.
– Gondolja, hogy valaki haragudhatott Lombard úrra?
Az öreg ismét lehajtotta a fejét.
– Azt nem nekem kell tudnom.
– Sohasem hallott arról, hogy megfenyegették volna?
– Nem.
– Lombard úrnak sok ellensége van – szólt közbe Marchand.
Servaz és Ziegler az intéző felé fordultak.
– Mit akar ezzel mondani?
– Azt, amit mondtam.
– Ismer közülük valakit?
– Én nem foglalkozom Éric ügyeivel. Engem kizárólag a lovak érdekelnek.
– Mégis az „ellenség” szót használta, és nyilván nem véletlenül.
– Azt csak úgy mondtam.
– De mégis?
– Éric ügyeiben gyakran adódnak feszültségek.
– Ezt így rettenetesen nehéz értelmezni, kicsit konkrétabban nem lehetne?
– erőltette Servaz. – Véletlenül alakult így, vagy szándékosan?
– Felejtse el, amit mondtam! – mondta az intéző. – Csak a levegőbe
beszéltem… Fogalmam sincs Lombard úr viselt dolgairól.
Servaz egyetlen szavát sem hitte, mégis udvariasan köszönetet mondott
Marchand-nak. Ahogy kiléptek az épületből, a kék ég és a tündöklő
napfényben olvadásnak indult hó látványa megtorpanásra kényszerítette. A
bokszaikban ácsorgó lovak feje körül párafelhők lebegtek, a többiek
lovasaikkal a nyergükben kint a pályákon nyargaltak vagy úsztak a levegőben
az akadályok felett. Servaz elnézte őket, aztán csak állt, a nap felé fordította
az arcát, és igyekezett összeszedni a gondolatait…
Két kutya, egy riasztórendszer és két ember…
Sem itt, sem az erőműben nem láttak és nem hallottak semmit… Ilyen
nincs… Ez képtelenség…
Ahogy újabb és újabb részletek derültek ki a ló haláláról, Servaz egyre
jelentősebbnek kezdte érezni az ügyet. Olyan érzése volt, mintha igazságügyi
orvosszakértőként előbb egy ujjra, majd egy kézre, még később egy karra,
végül pedig egy egész holttestre bukkant volna. Egyre nyugtalanabb lett.
Ebben a históriában minden rendhagyó volt, és tökéletesen érthetetlen. Az
ösztönei riadót fújtak, Servaz veszélyt szimatolt, és hiába érezte a bőrén a
simogató napfényt, megborzongott.
 7.

VINCENT ESPÉRANDIEU SZEME ELKEREKEDETT, amikor

megpillantotta az Embouchure körúti irodába rákvörös fejjel belépő Servazt.
– Te aztán szépen odakaptál – állapította meg.
– A fényvisszaverődéstől van – válaszolta Servaz köszönés helyett. – És
még helikoptereztem is…
– Te?
Espérandieu régóta tisztában volt azzal, hogy a főnöke irtózik a sebességtől
és a magasságtól is, hogy az autóban százharminc felett elsápad, és magába
roskadva gunnyaszt csak az ülésen.
– Van valamid fejfájás ellen?
Vincent Espérandieu kihúzott egy fiókot.
– Aszpirin, Paracetamol vagy Ibuprofen?
– Valami pezsgőtablettára gondoltam.
A helyettese kis üveg ásványvizet és egy hatalmas tablettát tett le Servaz
elé az asztalra. Espérandieu egy zselékapszulát dobott be, majd egy korty
vizet is utánaküldött. Ekkor a nyitott ajtón át egy élethűre sikeredett nyerítés,
majd elégedett röhögés hallatszott be.
– Faszfejek – morogta Servaz.
– Azért van a dologban valami… A gyilkossági csoportot rángatni egy ló
miatt…
– Éric Lombard lováról van szó…
– Ó!
– Ha láttad volna, te is azon agyalnál, mint én, hogy akik ilyesmit tettek,
nem lesznek-e képesek még különb dologra is.
– Akik? Gondolod, hogy többen voltak?
Servaz szórakozott pillantást vetett a számítógép képernyőjére, ahonnan
Espérandieu gyönyörű, szőke kislánya mosolygott rá. A bal szeme alá, mint
valami bohócnak, még egy nagy csillagot is festettek.
– Te képes lennél egymagad elcipelni egy kétszáz kilós húsdarabot az
éjszaka kellős közepén, és aztán három méter magasra fellógatni?
– Valóban, ez elég izmos érvnek hangzik – bólintott a helyettese.
 Servaz megvonta a vállát, és körbepillantott az irodában. A redőnyök le
voltak engedve, az egyik oldalon a toulouse-i háztetőkre és a felettük
szürkéllő égre, a másikon pedig a folyosóra lehetett volna kilátni. Az
irodában álló másik íróasztal egy Samira Cheung nevű újonc helye volt, de ő
még nem ért be.
– És a kölykök? – kérdezte Servaz.
– A legidősebb előzetes letartóztatásba került, a másik kettőt, ahogy azt a
múltkor mondtam is, hazaengedték.
Servaz bólintott.
– Beszéltem az egyik apjával – folytatta a helyettese. – Biztosításban
utazik. Nem értette az egészet, és teljesen maga alatt volt, de amikor szóba
került az áldozat, teljesen begőzölt: „Az a pasas egy csavargó volt, egyetlen
józan pillanata sem volt! Csak nem akarják már ezeket a gyerekeket egy
hajléktalan miatt börtönbe küldeni?”
– Ezt mondta?
– Szó szerint. A szép nagy irodájában fogadott, és az első dolog, amit
közölt, az volt, hogy: „A fiam nem csinált semmit. Nem így lett nevelve.
Minden a többiek hibája, az a Jérôme rángatta bele, annak a munkanélkülinek
a fia.” Úgy beszélt, hogy látszott, az ő szemében a munkanélküliség, a
drogkereskedelem és a pedofília egy és ugyanaz.
– Melyik volt az ő fia?
– A Clément nevű.
A felbujtó, suhant át Servaz agyán. Nem esett messze a fájától, ő is
mélységesen lenézte a többieket.
– Az ügyvédjük már beszélt a bíróval – folytatta Espérandieu –,
nyilvánvaló a stratégiájuk: a legidősebbre fogják kenni az egészet.
– A munkanélküli gyerekére.
– Ja.
– Ő a leggyengébb láncszem.
– Ezektől az emberektől én egész egyszerűen hányok – nézett fel
Espérandieu.
Nyafogósan vontatott, fiatalos hanghordozással beszélt. Emiatt és kissé
modoros viselkedése miatt, hiába volt gyönyörű felesége, akadtak olyan
kollégák, akik azzal gyanúsították, hogy nem csupán a női nemhez vonzódik,
és az igazat megvallva Servazban is felmerült a gondolat, amikor
Espérandieu munkába állt a gyilkosságiaknál. Vincent Espérandieu
öltözködési szokásai is borzolták a csoport azon előemberszerű tagjainak az
idegeit, akik úgy vélték, hogy egy zsaru csak akkor az igazi, ha a férfiasság
összes külső jegyét magán viseli, és diadalmas hímként jön-megy a világban.
Espérandieu szerencsés fickó volt, az élet napos oldalán járt.
Harmincévesen jó házasságot kötött, és volt egy gyönyörű, ötéves kislánya
(az ő mosolya ragyogta be a számítógépe képernyőjét). Servaz rövid idő alatt
összebarátkozott a helyettesével, és a két év leforgása alatt, amióta
Espérandieu a gyilkossági csoportnál dolgozott, legalább fél tucatszor hívták
már meg magukhoz vacsorára, és Servazt mindannyiszor lenyűgözte a
házaspár kedvessége és szellemessége. Olyanok voltak, mintha a
magazinokban nagy számban előforduló fogpasztákat, utazásokat vagy
családi programokat hirdető reklámok valamelyikéről léptek volna le.
A csoport veteránjainak elborult az agya; teljesen megvadultak attól, hogy
nap mint nap egy minden jel szerint biszexuális zöldfülűvel kell együtt
dolgozniuk. A régiek és az újonc közötti helyzet annyira elmérgesedett, hogy
végül Servaznak kellett közbelépnie. Az ügy kapcsán két fickót a brigádból,
két igazi – ráadásul nyárspolgári allűrökkel megvert – macsót ugyan sikerült
egy életre magára haragítania, ugyanakkor azonban kivívta Espérandieu
háláját és megbecsülését, olyannyira, hogy emez még születendő gyermeke
keresztapjának is felkérte, mivel Charlène Espérandieu ismét gyermeket várt.
– A France 3 egyik riportere és néhány újságíró is keresett, hogy van-e
valami bizonyítékunk a kölykök ellen. Persze főleg azt akarták tudni, hogy
valóban megvertük-e őket, mivel – ahogy ők mondták – kiskorúakkal
szembeni, brutális rendőri fellépésről szóló híresztelések kaptak szárnyra.
Szokás szerint egymás szavait szajkózzák, kizárólag a controll cé controll vé
módszert ismerik. Ettől függetlenül volt valaki, aki elkezdte terjeszteni az
egészet.
Servaz homloka ráncba szaladt. Ha az újságírók szagot fognak, szünet
nélkül csörög majd a telefon, jönnek a nyilatkozatok, a cáfolatok, az egyik
miniszter pedig besétál a televízióba, és megígéri, hogy „mindenre fényt
derítenek”, és még ha be is bizonyítják – már ha sikerül egyáltalán –, hogy
minden szabályszerűen, az előírásoknak megfelelően zajlott, a gyanú árnyéka
továbbra is ott fog lebegni felettük.
– Kérsz egy kávét? – kérdezte a helyettese.
Servaz bólintott, Espérandieu pedig felállt, és kisétált az irodából. Servaz a
számítógép vibráló monitorára pillantott, aztán csak ült a félhomályban, és
ismét a három fiú járt a fejében: hogy mi vehette rá őket arra az őrültségre,
amit elkövettek.
 Ezeket a fiatalokat egész álló nap különböző álmokkal és hazugságokkal
traktálták, sőt erőszakosan rájuk tukmálták azokat. A cinikus kereskedők
minden alkalmat megragadtak arra, hogy üzletet csináljanak a fiatalok
elégedetlenségéből. Silányság, pornográfia, erőszak, hazugság, gyűlölet,
alkohol, drog – a fogyasztói tömegtársadalom csillogó-villogó kirakatában
minden ott volt, a fiatalok pedig ideális célpontnak bizonyultak.
Espérandieu visszaért a kávékkal.
– És a fiúk szobái? – nézett fel Servaz.
Samira Cheung éppen ekkor futott be. Az újonc aznap reggel az
időjáráshoz képest túl könnyűnek tűnő dzsekit, I’m an anarchist feliratú
pólót, fekete bőrnadrágot és hosszú szárú, piros műanyag csizmát viselt.
– Sziasztok – mondta, és iPodjának fülhallgatója majdnem belelógott a
kezében gőzölgő bögrébe.
Servaz viszonozta a köszönést, és csodálattal vegyes zavarral szemlélte
hihetetlenül furcsa látványt nyújtó beosztottját. Samira Cheung kínai apától
és francia-marokkói anyától származott. Ahogy azt Espérandieu-nek mesélte
(ő persze sietve továbbadott mindent Servaznak), nemzetközi hírű
belsőépítész édesanyja huszonhat évvel korábban őrülten szerelmes lett az
egyik hongkongi ügyfelébe, egy – legalábbis Samira elmondása szerint – nem
mindennapian szép és intelligens férfiba, ám miután teherbe esett, végül
mégis egyedül tért vissza Párizsba, mert időközben rájött, hogy Samira apja a
kemény drogok elkötelezett híve, és szinte naponta keresi a prostituáltak
társaságát is. Samira Cheung azért nyújtott sokkoló látványt, mert tökéletes
alakja visszataszítóan csúnya arccal párosult. Dülledt szemét szemceruzával,
apró, hegyes álla fölött terpeszkedő széles száját pedig rikító vörös rúzzsal
húzta ki. A brigád egyik fallokratája a következőképpen fogalmazta meg
Samira külsejéről alkotott véleményét: „Vele minden nap Halloween.” Mégis
volt valami, amit a génjeinek vagy a neveltetésének a javára lehetett írni:
Samira Cheung agya zakatolt, mint a gép, és vágott, mint a borotva, ő pedig
nem riadt vissza attól, hogy használja is. Gyorsan elsajátította a szakma
fortélyait, és – amint azt több ízben be is bizonyította – képes volt önállóan is
cselekedni. Servaz egyre összetettebb feladatokat bízott rá, Samira pedig sem
időt, sem fáradságot nem kímélve igyekezett elvégezni őket.
Samira hátravetette magát a székében, csizmás lábát feltette az íróasztalára,
és feléjük fordult.
– Mindhármuk szobáját átkutattuk – válaszolta Servaz kérdésére –, és
tulajdonképpen semmi különöset nem találtunk. Talán egy apróságot
leszámítva…
Servaz ránézett.
– Az első kettőnél nagyon erőszakos videojátékokra akadtunk, olyanokra,
ahol szét kell durrantani az ellenfél fejét, hogy minél több pontot szerezz,
ahol bombázni kell a jónépet, vagy különböző, rafinált fegyverekkel irtani,
akit csak érsz, szóval csupa ilyen durva, véres izéket.
Servaz még emlékezett arra a vitára, amely nem sokkal korábban éppen a
brutális videojátékok körül lángolt fel a sajtóban. A játékok kiadói
sértődötten jelentették ki, hogy ők „igenis odafigyelnek az erőszak kérdésére,
és körültekintően járnak el”. Az ellenük felhozott vádak némelyikét
egyenesen „elfogadhatatlannak” minősítették, és közben persze tovább
árulták a játékokat, amelyekben a játékosok a gyilkosság, a rablás és a kínzás
legkülönfélébb módozatait próbálhatták ki. Az ügy kapcsán megszólalt
néhány pszichiáter is, akik tudományos alapon fejtették ki, hogy a
videojátékok terjedése és a fiatalok körében tapasztalható erőszak között
nincs összefüggés, más tanulmányokból viszont az derült ki, hogy az ilyen
játékokkal idejüket töltő fiatalok sokkal közönyösebbé válnak mások
szenvedése iránt.
– Viszont a Clément nevű gyereknél egyetlen játék sem került elő. Pedig a
konzol ott volt…
– Úgy néz ki, hogy valaki gondosan eltüntette az összeset – tette hozzá
Espérandieu.
– Nyilván az apja – mondta Servaz.
– Jaja – bólintott a helyettese –, úgy véljük, ő tüntette el a játékokat, hogy
tisztára mossa a fiacskáját, a másik kettőt pedig bemártsa.
– Lepecsételtétek a szobákat?
– Persze, de a család ügyvédje, arra való hivatkozással, hogy nem a
bűntény helyszínéről van szó, kérvényezte az eltávolításukat.
– Volt számítógép a szobájukban?
– Igen, de nyugodtan törölhették róluk az adatokat. Megtiltottuk a
szülőknek, hogy hozzányúljanak, de vissza kellene menni egy technikussal
alaposabban megnézni a merevlemezeket.
– Ha sikerülne bebizonyítani, hogy készültek a gyilkosságra – vetette
közbe Samira –, nyilvánvaló lenne az előre megfontolt szándék, és nem
lehetne a továbbiakban balesetnek beállítani a dolgot.
Servaz kérdő pillantást vetett a lányra.
– Oké, de mégis hogy?
 – Nos, mindeddig semmiféle bizonyítékunk sincs arra, hogy valóban meg
akarták volna ölni. Az áldozat vérében igen magas alkoholszintet mutattak ki,
így elképzelhető, hogy a védelem ügyvédei a fulladást igyekeznek majd
elsődleges halálokként beállítani, de ez persze a boncolás eredményétől is
függ.
– Hogy belefulladt az ötvencentis vízbe?
– Miért ne? Volt már rá példa.
Servaz egy pillanatra elgondolkozott, de Samirának igaza volt.
– És az ujjlenyomatok? – kérdezte.
– Még várjuk őket.
Samira levette a lábát az asztalról, és felállt.
– Mennem kell, a bíróval van találkozóm.
– Jó kis zöldfülű, nem? – kérdezte Espérandieu, miután a lány eltűnt.
Servaz mosolyogva bólintott.
– A jelek szerint elvagy vele.
– Jól dolgozik, megbízható, akar és képes tanulni.
Servaz egyetértett, ezért sem gondolkozott túl sokat, mielőtt a hajléktalan
halálával kapcsolatos nyomozást jórészt Vincent-ra és Samirára bízta. Közös
volt az irodájuk, az ízlésük sok ponton (még az öltözködés terén is) egyezett,
és ahhoz képest, hogy mindketten megszállott zsaruk voltak, elég jól kijöttek
egymással.
– Szombat este szerény összejövetel – mondta Espérandieu –, téged is
várunk. Charlène ragaszkodik hozzá.
Servaz előtt megjelent Espérandieu döbbenetesen, mondhatni felkavaróan
szép feleségének a képe. A legutóbb testre simuló, vörös estélyi ruhát viselt,
hosszú, vöröses haja pedig úgy táncolt a fényben, mint lángok a nyári
éjszakában. Servaz torka elszorult. Charlène és Vincent fantasztikus
házigazdák voltak, ő mégsem akart a legszűkebb baráti körükhöz tartozni,
úgyhogy arra hivatkozva, hogy az estét a lányának ígérte, végül
visszautasította a meghívást.
– A fiúk anyagát az asztalodra tettem – kiáltotta még utána a helyettese,
amikor Servaz kilépett az irodából.
Visszatérve a saját helyére, Servaz rátette a töltőre a mobilját, és
bekapcsolta a számítógépét. Két pillanat múlva a mobil pittyegve jelezte,
hogy új SMS-e érkezett, ő pedig kelletlenül nyúlt érte, hogy kioldja a
billentyűzárat. Servaz elég közel állt ahhoz, hogy a mobiltelefont a tökéletes
elidegenedéshez vezető műszaki fejlődés végső állomásának tekintse, de
miután egy ízben félórás késéssel érkezett meg az egyik találkozójukra,
Margot ragaszkodott hozzá, hogy beszerezzen magának egyet.
papa szomb de. én vok te leszl? cs

Mi van? Ez most milyen nyelv? – nézett maga elé. Nagy nehezen lejöttünk
róla, most meg megyünk vissza a fára? Hirtelen úgy érezte, hogy ő nem érti
ezt az egészet, hogy valahol, valamikor elveszítette a fonalat. Gyakran volt ez
a benyomása, és valószínűleg akkor sem érezte volna sokkal idegenebbül
magát a világban, ha valami időgép hirtelen a XVIII. századba röpítette
volna. Megkereste a számot a telefonkönyvben, felhívta. A lánya közölte,
hogy bárki legyen is, hagyjon üzenetet, majd visszahívja. A háttérben
mindeközben olyan zene szólt, ami nyilvánvalóvá tette, hogy a pokol
csapnivaló muzsikusokkal van zsúfolásig tömve.
Aztán a hajléktalan dossziéjára tévedt a tekintete. Rendes körülmények
között azonnal bele kellett volna vetnie magát a munkába. Tartozott volna
ennyivel annak a szerencsétlen fickónak, akinek amúgy is nehéz földi pályája
a létező legostobább módon zárult le, de akkor és ott hirtelen nem érezte
magában az erőt.
Más járt a fejében. A számítógép felé fordult, és néhány kulcsszót
pötyögött be a Google keresősorába. Az „Éric Lombard csoport vállalat”
kifejezésekre 20 800 találatot dobott ki a gép. Ez nyilván kevesebb volt,
mintha azt írta volna be, hogy Obama vagy Beatles, de azért így is elég
jelentős mennyiség, ami nem is tűnt meglepőnek, hiszen Éric Lombard
karizmatikus és a média által felkapott figura volt, arról nem is beszélve,
hogy Franciaország leggazdagabb embereinek rangsorában az ötödik vagy a
hatodik helyen tanyázhatott.
Servaz gyorsan átfutotta a lista első néhány oldalát. Sok honlap volt, amely
Éric Lombard-én kívül, az apja (Henri) és nagyapja (Édouard) életrajzát is
tartalmazta, de talált a gazdasági és társasági élettel foglalkozó cikkeket is,
sőt – mivel Éric Lombard tehetséges, fiatal sportolók képzésével is
foglalkozott – még sporttárgyú írásokat is. Ezek között jó néhány olyan
akadt, amely magának Éric Lombard-nak a sportteljesítményeiről számolt be.
Ez a fickó vérbeli atléta és kalandor volt: tapasztalt hegymászó, maratonfutó,
triatlonista, raliversenyző, de részt vett az Északi-sarkra vagy Amazóniába
indított expedíciókban is, sőt sivatagi motorozás közben vagy egy utasszállító
repülőgép pilótafülkéjében ülve is készültek róla képek. A cikkekben
rendszeresen felbukkantak bizonyos angol kifejezések, mint például a
freeride, a base jump vagy a kitesurf, de ezeket Servaz már tényleg nem
igazán tudta hova tenni…
Az írások mellett általában ugyanaz a fénykép szerepelt Lombard-ról. Egy
viking. Ez jutott Servaz eszébe, ahogy elnézte a szőke hajú, szőke szakállú,
napbarnított, acélkék szemű, makkegészséges, energikus és magabiztos férfit.
Az a fajta nyughatatlan, türelmetlen természet lehetett, aki alig érkezik meg
valahová, már azon jár a feje, hogy hova kell majd továbbindulnia.
A Lombard-csoport élő reklámja.
Életkora: harminchat év.
Jogi szempontból a Lombard-csoport részvénytársaság volt, az anyacég, a
Lombard Vállalatok, azonban holding formában működött.
A birodalom négy legnagyobb cége a Lombard Média (könyvkiadás, sajtó,
terjesztés, televízió, rádió, film, internet), a Lombard Lux (idegenforgalom,
sportfelszerelés és sportruházat, illetve luxustermékek értékesítése – ebben
világszinten a negyedik legjelentősebb), a Lombard Kémia
(gyógyszergyártás, vegyipar) és az aeronautikára, űr- és védelmi kutatásokra
specializálódott ATK volt (az ATK betűszó az aeronautika, tervezés és
kutatás kifejezések kezdőbetűiből állt össze). A Lombard-csoport az anyacég,
a Lombard Vállalatok révén tizenöt százalékot birtokolt az ATK-ból. Éric
Lombard a Lombard Rt.-nél az elnöki és a vezérigazgatói, a Lombard Luxnál
és a Lombard Kémiánál a vezérigazgatói tisztet töltötte be, az ATK-nál pedig
az igazgatótanács elnökeként tevékenykedett. Az egyik francia kereskedelmi
egyetem és a londoni School of Economics elvégzését követően a Lombard
Lux egyik leányvállalatánál, egy ismert sportszergyártó cégnél kezdte meg a
pályafutását.
A világ hetvenöt országában jelen lévő vállalatcsoport 78 000 főt
foglalkoztatott, előző évi forgalma 17 928 milliárd, adózás előtti eredménye
1537 milliárd, nettó árbevétele 677 millió euró, adósságállománya pedig
3458 milliárd euró volt. Olyan számok voltak ezek, amelyekbe – a
nemzetközi pénzügyek szakértőit leszámítva – minden épeszű ember
beleszédült. Végigtekintve rajtuk, Servaz hamar megértette, hogy egy ekkora
vállalatbirodalom csak és kizárólag a család történetére való tekintettel,
érzelmi okokból ragaszkodhatott az aprócska és korszerűtlen vízerőműhöz;
azért, mert annak idején a Lombard-birodalom itt, a Pireneusokban született
meg.
Azt a szerencsétlen lovat azért éppen odafönt kötözték ki arra az oszlopra,
mert szimbolikus helyszínt akartak választani, hogy egyrészt családja
hagyományain, másrészt legfőbb szenvedélyén, a lovakon keresztül Éric
Lombard ellen intézzenek támadást.
A család utolsó férfiági leszármazottjával foglalkozó írásokból ugyanis
egyértelműen kiderült, hogy valamennyi szenvedélye közül a lovak iránti volt
a legfontosabb, a legerősebb. Éric Lombard Argentínától kezdve
Olaszországon át Franciaországig a világ több pontján is tartott ménest, de
mindig visszatért az első szerelemhez: a Comminges völgyében, a család
kastélyának közelében működő lovasközponthoz, ahol kezdőként először ült
nyeregbe.
Servaz akkor már biztosan tudta, hogy mindaz, ami a vízerőmű közelében
történt, nem az intézetből szökött egyik őrült műve, hanem tudatos, előre
megfontolt és gondosan kitervelt akció volt.
Abbahagyta az olvasást, és elgondolkozott. Habozott, hogy nekivágjon-e
az útnak, amely során egyetlen ló miatt a hatalmas vállalatbirodalom összes
szekrényében rejtőzködő összes csontvázat elő kell majd rángatnia,
ugyanakkor viszont felrémlett előtte a lefejezett állat látványa, és újra érezte a
sokkot, amit akkor és ott, a felvonóból kilépve élt át. Hogy is mondta
Marchand? „Lombard úrnak sok ellensége van.”
Megcsördült a telefon. Servaz felvette, Cathy d’Humières volt az.
– Eltűntek a biztonsági őrök.

– SOHA NE FORDÍTSON NEKIK HÁTAT – mondta Xavier.

Az üvegfal túloldalán a nap szinte tűzbe borította a hegyeket, és a
lávaszerűen hömpölygő, vörös fény lassan megtöltötte a termet.
– Ne lankadjon a figyelme, egyetlen pillanatra sem. Itt nem lehet hibázni.
Nagyon hamar meg fogja tanulni, miként olvashat a legapróbb jelekből: egy-
egy rebbenő pillantásból, egy-egy átsuhanó, izomrángásszerű mosolyból, a
felgyorsuló légzésből… Mindig legyen óvatos, és soha ne fordítson nekik
hátat!
Diane bólintott. Az egyik ápolt feléjük indult. A kezét a hasán tartotta.
– Hol van már a mentő, doktor úr?
– A mentő? – mosolygott rá szélesen Xavier.
– Amelyik a szülészetre visz. Elment a vizem. Már itt kéne lenniük.
Egy negyvenes éveiben járó, nagyjából százkilencven centis és százötven
kilós férfiról volt szó. Dús szakállt viselt, és hosszú haja alól két apró, lázasan
fénylő szem villant elő. Xavier, bár valósággal eltörpült mellette, egy cseppet
sem tűnt nyugtalannak.
 – Mindjárt itt lesz – válaszolta. – És kisfiú vagy kislány lesz?
A gombszerű szempár mereven tapadt rá.
– Ő az Antikrisztus – közölte a férfi, és komótos léptekkel otthagyta őket.
Diane látta, hogy egy ápoló a férfi minden mozdulatát szemmel tartja. A
közös helyiségben körülbelül tizenöt beteg tartózkodott.
– Elég sok istenünk és prófétánk van itt – mondta Xavier, akinek az arcáról
egy pillanatra sem tűnt el a mosoly. – Az őrültek mindig is szívesen fordultak
a vallás és a politika felé. Azelőtt az összes ápolt kommunistákat látott
mindenhol, manapság pedig már inkább terroristákat. Jöjjön, kérem.
A pszichiáter egy kör alakú asztalhoz lépett, amelynél hárman kártyáztak.
Kigyúrt karjával és tetoválásaival az egyik pontosan úgy nézett ki, mint egy
börtöntöltelék, a másik kettő azonban normálisnak tűnt.
– Bemutatom önnek Antoniót – mondta Xavier, és a tetovált fickóra
bökött. – Antonio az idegenlégióban szolgált. Sajnálatos módon meg volt
győződve arról, hogy az egységben, ahova beosztották, nyüzsögnek a kémek,
és egyik éjszaka sikerült is végeznie az egyikkel. Ugye, így volt, Antonio?
Antonio továbbra is a lapjaira meredt, de bólintott.
– A Moszad – közölte. – Mindenhol ott vannak.
– Robert pedig a szüleit támadta meg. Alaposan megkínozta őket, de
életben maradtak. Tegyük hozzá, hogy a szülei hétéves kora óta dolgoztatták
a tanyájukon, kenyéren és tejen tartották, és arra kényszerítették, hogy a
pincében aludjon. Robert harminchét éves, és, ha kíváncsi a véleményemre,
én úgy gondolom, hogy inkább a szüleit kellett volna idezárni.
– A Hang mondta nekem, hogy mit kell tennem – nézett rájuk Robert.
– És végül itt van Greg. Talán ő a legérdekesebb eset. Greg kevesebb mint
két év alatt egytucatnyi nőt erőszakolt meg. A boltokban vagy a postán szúrta
ki őket, aztán a nyomukba szegődött, és kileste, hol laknak. Később
visszatért, álmukban támadt rájuk, megkötözte és összeverte, majd mielőtt
hozzálátott volna, hasra fektette őket. Azt most hagyjuk ki, hogy milyen
kínzásokat kellett kiállniuk a szerencsétleneknek, elég, ha annyit tud, hogy
egész életükben viselni fogják „a látogatás” nyomait. Greg azonban nem ölte
meg őket. Nem, nem. Helyette egyik reggel nekiült, és levelet írt az
összesnek. Meg volt győződve arról, hogy a nők a vele kialakult… kapcsolat
hatására belészerettek, és teherbe is estek tőle. Szépen megírta hát nekik a
nevét és a címét, a rendőrség pedig haladéktalanul megjelent nála. Greg a mai
napig ír nekik, mi azonban természetesen nem továbbítjuk a leveleket. Majd
megmutatom őket. Mellesleg csodálatos irományok.
 Diane Gregre pillantott. Vonzó, a harmincas éveiben járó férfi volt, barna
hajjal, kék szemmel, ám amikor a tekintetük találkozott, Diane
beleborzongott.
– Mehetünk tovább?
Egy hosszú, félhomályba vesző folyosón lépdeltek.
Balra pillantva Diane észrevett egy ajtót, amely mögül kapkodó és feszült
párbeszéd foszlányai szűrődtek ki. A szavak egyre sietősebbé, pattogóbbá
váltak. Diane bekukkantott az ajtóba vágott kémlelőnyíláson, és valósággal
megdermedt. Odabent oxigénmaszkkal az arcán, a halántékán pedig
elektródákkal egy férfi feküdt a műtőasztalon. Ápolónők állták körül.
– Mi ez? – kérdezte.
– Elektrokonvulzív kezelés.
Elektrosokk-terápia… Diane a feje búbjáig lúdbőrös lett. Amióta csak az
1930-as években alkalmazni kezdték, az elektrosokk heves indulatokat
kavart. A módszer ellenzői embertelen, megalázó és fájdalmas eljárásnak
tartották, és a neuroleptikumok 1960-as évekbeli megjelenését és elterjedését
követően az elektrokonvulzív kezelés (ECT) jelentősen visszaszorult, ám a
nyolcvanas évek közepétől a világ számos országában, így Franciaországban
is, ismét egyre szélesebb körben folyamodtak hozzá.
– Azt értse meg – mondta Xavier Diane döbbenetét látva –, hogy a mai
ECT-nek semmi köze mindahhoz, ami ezen a címen a korábbiakban zajlott.
Súlyos depresszióban szenvedő betegeken alkalmazzuk, de mélyaltatásban,
és gyorsan ürülő izomlazítót is kapnak. A kezelés révén figyelemre méltó
eredményeket érünk el: a súlyos depressziós esetek 85 százalékában
hatékonynak mutatkozik, és ez a szám jóval magasabb annál, mint amit az
antidepresszánsok használata során mérünk. Az eljárás fájdalommentes, és a
napjainkban alkalmazott módszereknek köszönhetően sem a csontozatot
érintő maradandó torzulást, sem egyéb ortopédiai komplikációt nem okoz.
– A memória, illetve a kognitív képességek területén viszont annál inkább,
és a beteg akár hosszú órákig zavart tudatállapotban maradhat, arról nem is
beszélve, hogy mind a mai napig nem tudjuk, ténylegesen milyen hatást
gyakorol az ETC az agyra. Sok depressziós beteg van itt?
Xavier óvatos pillantást vetett rá.
– Nem. Mindössze az ápoltak tíz százaléka az.
– És hány skizofrén és pszichopata?
– Körülbelül ötven százalék a skizofrén, huszonöt százalék a pszichopata
és harminc a pszichotikus. Miért kérdezi?
 – Természetesen csak a depressziós eseteken végeznek elektrosokkot,
ugye?
Mintha finoman megmozdult volna körülötte a levegő, ahogy Xavier
ráemelte a tekintetét.
– Nem, az A részleg lakóin is szoktuk alkalmazni.
Diane meglepetten vonta fel a szemöldökét.
– Úgy tudtam, hogy ez csak a beteg vagy törvényes képviselője
hozzájárulásával lehetséges…
– Ez az egyetlen olyan eset, amikor ettől eltekintünk…
Diane rápillantott Xavier merev arcára. Valamit nem értett. Mély levegőt
vett, és igyekezett tökéletesen érzelemmentes hangon megszólalni.
– Mégis miért? Merthogy a terápiás célt kizárhatjuk… Az elektrosokk
hatásosságát a depresszión, a mániás eseteken és a skizofrénia bizonyos ritka
formáin kívül semmiféle egyéb betegség esetében nem sikerült bizonyítani…
– A közrend védelmében.
Diane homloka ráncba szaladt.
– Nem értem.
– Pedig elég egyértelműen fogalmaztam: ezekben az esetekben a büntetés
egyik formájáról van szó.
Xavier hátat fordított neki, és a sötét hegyek mögött vörösen lenyugvó nap
felé fordította az arcát. A férfi hosszú árnyékot vetett a folyosó padlóján.
– Mielőtt belép az A részlegbe, egy dolgot meg kell értenie, Berg
kisasszony. Nincs olyan dolog a világon, ami félelemmel töltené el ezt a hét
embert. Az egyedüllét, az elszigeteltség sem. A saját világukban élnek,
semmi sem jut immár el hozzájuk, semmi sem érinti meg őket. Jegyezze meg
jól: sohasem volt még dolga ilyen betegekkel. Soha az életben. Amúgy
természetesen ugyanúgy, ahogy máshol, a testi fenyítés alkalmazása itt is
tilos.
Xavier visszafordult, és tekintetét mereven Diane-ra szegezte.
– Egyetlen dologtól félnek… az elektrosokktól.
– Azt akarja mondani… – nézett rá Diane bizonytalanul –, hogy rajtuk…
– Igen, rajtuk érzéstelenítés nélkül végezzük a beavatkozást.
 8.

MÁSNAP, MIKÖZBEN AZ AUTÓPÁLYÁN ROBOGOTT, Servaz a

biztonsági őrökön törte a fejét. Cathy d’Humières azt közölte vele, hogy
előző nap egyszerűen nem jelentek meg a munkahelyükön. Az erőmű
igazgatója várt egy órát, majd a telefon után nyúlt.
A mobiljukon hívta őket, de egyikőjük sem vette fel, így Morane végül
értesítette a csendőröket, akik ki is vonultak a biztonsági őrök lakására. Az
egyikük húsz kilométernyire lakott Saint-Martintől, a másik jó negyvenre.
Egyedül éltek, és mivel a volt élettársukat mindketten többször is
életveszélyesen megfenyegették – egyikőjük még kórházba is juttatta az
asszonyt –, mindkettőt kitiltották azokból a megyékből, ahol a nők éltek.
Servaz tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a rendőrség nem sok erőfeszítést
tesz az ilyen intézkedések ellenőrzése és tiszteletben tartatása érdekében. A
magyarázat magától értetődött: túl sok bűnöző volt, túl sok feljelentés, túl sok
eljárás és túl sok ítélet született ahhoz, hogy valamennyinek érvényt lehetett
volna szerezni. Százezer letöltendő börtönre ítélt személy volt szabadlábon.
Egy részük arra várt, hogy bevonulhasson a büntetését letölteni, a másik
pedig egész egyszerűen lelépett a bíróságról, mert tudta, nincs túl nagy esély
arra, hogy a francia állam pénzt és időt fordítson a felkutatására, és mert
reménykedett, hogy egy idő után megfeledkeznek róla.
A biztonsági őrök után az ügyész asszony témát váltott, és közölte, hogy
Éric Lombard hamarosan hazatér az Egyesült Államokból, és haladéktalanul
beszélni kíván azokkal, akik a nyomozást vezetik. Servaz kis híján kijött a
sodrából. Egyrészt nyakig volt egy gyilkossági ügyben, másrészt pedig – attól
függetlenül, hogy meg akarta találni a ló gyilkosát, és hogy maga is félt, hogy
ez az ügy csak egy még súlyosabb bűntény előjátéka – Éric Lombard nem
ugráltathatja csak úgy kénye-kedve szerint.
– Nem tudom, hogy belefér-e – válaszolta kurtán. – Sok még itt a dolog a
meggyilkolt hajléktalan körül.
– Jobb lenne elmenni hozzá – erőltette d’Humières. – A jelek szerint
Lombard felhívta az igazságügy-minisztert, aki azonnal hívta a legfelsőbb
bíróság elnökét, aki pedig hívott engem. Én meg hívtam önt… Ez az igazi
láncreakció. Mellesleg hamarosan Cantertől is ugyanezt fogja hallani, mert
biztos vagyok benne, hogy Lombard a Belügyminisztériumot sem hagyta ki.
Egyébként azt hittem, hogy a hajléktalanügyben megvannak a tettesek.
– Egy elég gyenge lábakon álló tanúvallomásunk van eddig – vallotta be
kelletlenül Servaz, akinek egyelőre nem volt túl sok kedve belemenni a
részletekbe –, és várjuk a különböző nyomok vizsgálati eredményét. Elég sok
ujjlenyomat, cipőnyom és vér volt a helyszínen…
– Maga aztán egy igazi Bak… Servaz, ne játssza itt nekem a túlterhelt
zsarut, annyira utálom az ilyesmit. Nem fogok könyörögni… Tegye meg
nekem ezt a szívességet. Mikor tud odaugrani? Éric Lombard holnaptól várja
magukat saint-martini kastélyában. Ott tölti az egész hétvégét, szóval
szakítson rá időt.
– Rendben, de ahogy beszéltem vele, visszajövök ide, és befejezem ezt a
hajléktalanügyet.
Megállt a sztráda melletti egyik benzinkútnál, hogy tankoljon. Ragyogott a
nap, a felhők messzire menekültek. Felhívta Zieglert, akit kilencre vártak a
tarbes-i lótenyészetben, hogy részt vegyen Freedom boncolásán. Azt
javasolta, hogy Servaz is menjen oda, ő pedig belement, de sietve leszögezte,
hogy kint fog várakozni.
– Ahogy akarja – válaszolta Ziegler meglepett hangon.
Hogy magyarázza el neki, hogy fél a lovaktól, hogy egyszerűen képtelen
végigmenni az egész tenyészeten, a rengeteg állat között? Ziegler megadta
egy közeli bisztró nevét a Régiment-de-Bigorre sugárúton azzal, hogy
mihelyt végzett, ő is odamegy. Amikor Servaz megérkezett, Tarbes szinte
tavaszi napfényben fürdött. A város a Pireneusi Nemzeti Park határán, a
természet kellős közepén feküdt, a messzeségben makulátlan fehérséggel
ragyogó hegyek álltak sorfalat a kék ég alatt. Sehol egy felhő, az égbolt tágas
volt és tiszta, a távolból meg-megcsillanó hegycsúcsok pedig oly lebegően
könnyűnek tűntek, mint az indulásra kész léghajók. Mintha az agyamban
tornyosulnának, jutott Servaz eszébe, miközben elnézte őket, mert a
gondolatai mintha minduntalan zátonyra futottak volna azokon a csúcsokon.
Úgy érezte magát, mint aki egy zord és ismeretlen, világvégi vidéken jár.
Odaért a Ziegler által javasolt kávéházhoz, leült az ablaknál, és tejeskávét
rendelt croissant-nal. A bárpult felett az egyik sarokban a tévé egy
folyamatosan hírműsorokat sugárzó csatornára volt állítva. A maximumra
állított hangerő rettentően zavarta Servazt a gondolkozásban, és már-már
szólt, hogy vegyék lejjebb, amikor hirtelen Éric Lombard nevét hallotta. Egy
riporter emlegette, aki mikrofonnal a kezében egy reptéri leszállópálya
betonján ácsorgott. Servaz a háttérben ugyanazokat a hegyeket látta, mint
idefelé jövet az autóból, úgyhogy először csak figyelni kezdett, majd amikor
Éric Lombard arca is feltűnt a képernyőn, közelebb húzódott a bárpulthoz.
A beszélgetés a tarbes-i repülőtéren készült, közvetlenül a milliárdos
megérkezését követően. Mögötte ott volt a vakító fehér színű magángép,
amelynek törzsén hatalmas, kék betűkkel a LOMBARD név állt. Lombard
olyan komornak tűnt, mint a közeli hozzátartozójukat elveszítő emberek
általában. A riporter éppen azt kérdezte tőle, hogy ez az állat különösen sokat
jelentett-e számára.
– Nemcsak egy ló volt – válaszolta az üzletember olyan hangon, amelyben
a megindultság és a keménység éppen a megfelelő arányban keveredett –,
hanem hűséges társ és barát is. Mindazok, akik szeretik a lovakat, tudják,
hogy sokkal többek egy egyszerű állatnál, Freedom pedig kivételes ló volt, és
nagy reményeket fűztünk hozzá. A legelviselhetetlenebb azonban az a mód,
ahogy meg kellett halnia, én pedig minden követ meg fogok mozgatni a
bűnösök felkutatása érdekében.
Éric Lombard ekkor közelebb lépett a kamerához, és azon keresztül
egyenesen a tévénézők szemébe nézett. Servaz látta, ahogy tekintetében az
addigi szomorúság helyét a harag, a kihívás és a fenyegetés veszi át.
– Azoknak, akik ezt tették, tudniuk kell, hogy nem úszhatják meg, hogy én
olyan ember vagyok, aki szomjúhozza az igazságot.
Servaz körbepillantott a kávéházban. Minden tekintet a tévé képernyőjére
szegeződött. Nem rossz, gondolta, szép kis produkció volt. Természetesen és
magától értetődő módon jó előre megtervezték, de ettől még kegyetlenül
komolyan hangzott az egész. Servaz azon tűnődött, hogy egy olyan ember,
mint Éric Lombard, vajon meddig hajlandó elmenni a fenyegetés valóra
váltásában. A következő két órában igyekezett összegezni, leltárt készíteni
mindarról, amit tudtak, és mindarról, amit nem. Az ügynek abban a
fázisában, ahol tartottak, természetesen még ez utóbbi kupac volt a nagyobb.
Amikor Irène Ziegler végre felbukkant az utca túloldalán, Servaznak egy
pillanatra elállt a lélegzete. Fekete bőrből készült, a váll- és térdrészen szürke
fémvédővel kiegészített motoros szerelésben, az orrán és sarkán megerősített
csizmában, kezében zárt bukósisakját lóbálva érkezett. Egy amazon… Servaz
ismét elcsodálkozott, hogy milyen szép. Majdnem olyan szép volt, mint
Charlène Espérandieu, csak valahogy mégis más: talán sportosabb, kevésbé
törékeny. Charlène egy régi divatmetszethez hasonlított, Irène Ziegler pedig
inkább egy szörfbajnokhoz. Servaz zavarban volt, és felidéződött benne
mindaz, ami az orrkarika láttán suhant át rajta. Irène Ziegler – és ezt nehéz
lett volna tagadni – nagyon vonzó nő volt.
Az órájára pillantott. Már 11 felé járt.
– Na, mi volt? – nézett fel Servaz.
Ziegler elmesélte, hogy a boncolás túl sok újdonsággal nem szolgált,
hacsak azzal nem, hogy az állatot post mortem nyúzták meg. Marchand is ott
volt. Az igazságügyi orvosszakértő valószínűnek tartotta, hogy Freedomot
elkábították, de biztosat csak a toxikológiai vizsgálat után tud majd mondani.
Kifelé jövet a lovasközpont főnöke megkönnyebbültnek tűnt. Végül
beleegyezett a tetem megsemmisítésébe, mivel az állat gazdája csak a fejre
tartott igényt. Marchand szerint Lombard preparáltatni akarja, és kitenni a
szobája falára.
– Kitenni a falra? – ismételte meg hitetlenkedve Servaz.
– Úgy gondolja, hogy bűnösök? – kérdezte Ziegler.
– Most kikre gondol?
– A biztonsági őrökre.
– Fogalmam sincs.
Servaz elővette a telefonját, és a kastély számát hívta. A vonal túlsó végén
egy női hang válaszolt.
– Servaz parancsnok vagyok a toulouse-i rendőrség gyilkossági
csoportjától. Éric Lombard-ral szeretnék beszélni.
– Ne haragudjon, milyen nevet mondott?
– Servaz.
– Tartsa, kérem.
Végtelennek tűnő várakozás után ezúttal egy nehezen meghatározható korú
férfihang szólt bele a kagylóba.
– Igen?
– Éric Lombard-ral szeretnék beszélni.
– Ki keresi?
– Servaz parancsnok, gyilkossági csoport.
– Milyen ügyben?
Servazban kezdett felmenni a pumpa.
– Hallgasson ide! A főnöke akart velem találkozni. Rengeteg a dolgom
ezenkívül is, nincs túl sok vesztegetni való időm.
– Betűzze a nevét érthetően, és legyen szíves, közölje, milyen ügyben
telefonál! Lombard úrnak sincs mindenre ideje – mondta a férfi rendíthetetlen
nyugalommal a hangjában.
Ekkora pofátlanság hallatán Servaz hirtelen szóhoz sem jutott. Majdnem le
is csapta, de végül visszafogta magát.
– Servaz, S, E, R, V, A, Z. A lova, Freedom ügyében hívom.
– Miért nem ezzel kezdte? Tartsa!
A férfi húsz másodpercen belül ismét vonalban volt.
– Lombard úr ma délután, tizenöt órakor várja.
Amit mondott, a legkevésbé sem meghívásnak, sokkal inkább parancsnak
tűnt.

AMIKOR ELÉRTÉK ÉRIC LOMBARD BIRTOKÁT, olyan érzésük

támadt, mintha valami tündérmesébe tévedtek volna. Az autót és a motort ott
hagyták a saint-martini csendőrség parkolójában, és átszálltak egy szolgálati
járműbe. Ugyanazon az úton mentek, mint amin a múltkor a lovasközpontba
jutottak, csak most nem balra, az erdő felé fordultak, hanem egyenesen
továbbhajtottak.
Teres-tágas, szellősen lankás vidéken, hársfákkal, tölgyekkel, fenyőkkel és
szilfákkal övezett rétek között haladtak. A birtok hatalmas volt, határai a
beláthatatlan messzeségbe nyúltak. Mindenfelé durva deszkákból összerótt
fakerítéseket, legelésző lovakat láttak, a mezők között kanyargó utak szélén
pedig különböző mezőgazdasági gépek várakoztak munkára készen. A hó
csak foltokban maradt meg, tiszta és fényes idő volt. Servazt egy montanai
ranchre vagy egy argentin haciendára emlékeztette a leginkább, amit látott.
„MAGÁNTERÜLET, BELÉPNI TILOS”. Először csak a fák törzsére vagy a
rétek körül futó kerítés deszkáira rögzített figyelmeztetéseket vették észre, de
semmiféle akadály nem állt az arra tévedők útjába. Öt kilométerrel távolabb
azonban már egy legalább négyméteres kőfal takarta el előlük a kilátás jó
részét. Fent, a magasban faágak hajoltak át a durva köveken. Egy rácsos
kapuhoz értek. Megálltak. Az egyik oszlopra gránittáblát csavaroztak.
„CHATEAU-BLANC”, olvasta el Servaz az aranyozott feliratot.
Az oszlop tetején egy kamera pásztázott. Ki sem kellett szállniuk, hogy
beleszóljanak a kaputelefonba, a rács szinte azonnal kinyílt előttük.
Egy fasorban haladtak még egy bő kilométert. A tökéletesen
felaszfaltozott, nyílegyenes út fekete és fényes szalagként futott az
évszázados tölgyfaóriások göcsörtös ágai alatt. A park mélyén álló épület
egyre közelebb ért, és néhány pillanat múlva már le is parkoltak egy hólepte,
téli hanga- és halvány rózsaszín kaméliaágyás előtt. Servaz először csalódott
volt, mert a kastély kisebbnek tűnt, mint azt képzelte, ám miután egy kicsit
alaposabban is szemügyre vette, gyorsan felülbírálta saját magát. Gyermekien
gyönyörűséges épület volt. Valamikor a XIX. század végén vagy a XX.
elején épülhetett, és részben a Loire menti kastélyokra, részben pedig az
angol udvarházakra emlékeztetett. A tündérmesék kastélya… A földszinti
ablakok előtt állatformára nyírt bukszusok sora futott végig: egy-egy elefánt,
ló, zsiráf és szarvas alakja magasodott ki a hóból. Balra, kelet felé pillantva
Servaz egy franciakertet pillantott meg elgondolkodó szoboralakokkal és
medencékkel, kissé távolabb pedig egy ponyvával letakart úszómedencét és
egy teniszpályát is felfedezett. Egészen hátul nagy pálmaház állt, a tetején
furcsa antennák meredeztek.
Az interneten látott számok ötlöttek fel benne: Éric Lombard
Franciaország egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb embere volt, aki egy
hetven országban jelen lévő birodalom élén állt, tehát nyugodtan
elképzelhető, hogy az egykori melegházat hipermodern kommunikációs
központtá alakíttatta át. Ziegler becsapta az autó ajtaját.
– Oda nézzen!
Servaz abba az irányba fordult, amerre Ziegler mutatott, és hamarosan meg
is pillantotta a fák törzsére, az ágak közé elrejtett kamerákat. Legalább
harminc lehetett belőlük, és – holttér kizárva – valószínűleg az egész területet
lefedték. Nyilván őket is szemmel tartották. Elindultak a virágágyások között
futó kavicsos úton, majd áthaladtak a két ülő oroszlánt formázó, legalább öt
méter magasan fölébük tornyosuló bukszus között. Különös, gondolta Servaz,
olyan ez az egész park, mintha kőgazdag gyerekek szórakoztatására készült
volna. Ugyanakkor Servaz sehol sem olvasott arról, hogy Éric Lombard-nak
lennének gyerekei, sőt a cikkek zöme megrögzött agglegényként, igazi
nőcsábászként beszélt róla. Vagy ezek az állatformájú bukszusok esetleg még
az ő gyermekkorából származnának? A lépcsősor tetején egy hatvan körüli,
talpig feketébe öltözött, magas férfi figyelte őket szenvtelen, rideg arccal. Bár
soha életében nem látta addig, Servaz azonnal tudta, hogy ő az, akihez nem
sokkal korábban a telefonban volt szerencséje, és azt is érezte, hogy ismét
kezd dühbe gurulni. A fickó rezzenéstelen arccal állt, majd mielőtt megindult
volna befelé, odaszólt nekik, hogy kövessék. A hangja, amelyen mindezt
közölte, egyértelműen elárulta, hogy nem kérésről van szó, hanem sokkal
inkább parancsról.
Átlépték a kastély küszöbét.
Az útjuk tágas, kongóan üres szalonok során vezetett át. Mintha alagútban
jártak volna: a nap fénye csak valahol messze előttük, az épület túloldalán
derengett fel. Hatalmas volt a tér. Olyan magas volt a mennyezet, hogy az
előcsarnokot az első emeleti ablakokon át bezúduló fény világította meg. Az
előttük járó fekete ruhás férfi átkelt a hallon és egy bútorozatlan szalonon,
majd jobbra fordulva egy kétszárnyú ajtó felé vette az irányt, és bevezette
őket a könyvtárszobába. A falakon régi könyvek sorakoztak, a négy hatalmas,
üvegezett ajtón át pedig az erdőre lehetett kilátni. Éric Lombard
fejhallgatóval a fején állt az egyik ajtónál, és telefonon beszélt valakivel.
– A rendőrség megérkezett – közölte a fekete ruhás férfi tiszteletteljesnek
tűnő, ám mégis kissé gunyoros hangon.
– Köszönöm, Otto.
Otto távozott. Lombard befejezte az angol nyelven zajló társalgást, levette
és a közelében álló tölgyfa asztalra tette a fejhallgatót. Végigmérte őket.
Először Servazt, majd jóval alaposabban – és nyilván az öltözéke miatt kissé
meghökkent tekintettel – Zieglert vette szemügyre. Barátságosan
elmosolyodott.
– Kérem, bocsássanak meg Ottónak. Mintha egy másik korszakból
csöppent volna ide. Időnként úgy tesz, mintha valami fejedelem vagy király
lennék, ugyanakkor persze ő az, akire mindig, minden körülmények között
számíthatok.
Servaz nem szólt semmit, várta a folytatást.
– Tudom, hogy nagyon elfoglaltak, és azt is, hogy nincs vesztegetni való
idejük. Nekem sincs, higgyék el. Nagyon szerettem azt a lovat, csodálatos
állat volt, és biztos szeretnék lenni abban, hogy mindent, abszolút mindent
megtesznek majd annak érdekében, hogy kézre kerítsék azt, aki ezt a
gyalázatot elkövette.
Ismét rájuk nézett. Kék szemében nem csupán szomorúság tükröződött, de
keménység és elszántság is.
– Azt akarom, hogy világosan értsék, engem éjjel-nappal, a nap
huszonnégy órájában bármikor felhívhatnak, és, tűnjön bár a legvadabbnak,
az összes olyan kérdést feltehetik, amit fontosnak éreznek. Azért kértem,
hogy fáradjanak ide, mert biztos akarok lenni abban, hogy minden
lehetőséget, nyomot, információt megvizsgálnak, és minden önöktől telhetőt
elkövetnek a nyomozás sikeres lezárása érdekében. Azt akarom, hogy fény
derüljön minden részletre, és biztosítottak arról, hogy önök kitűnő nyomozók.
(Hirtelen elmosolyodott, majd a mosoly ugyanolyan gyorsan el is tűnt az
arcáról.) Ellenkező esetben, ha arra való hivatkozással, hogy csak egy lóról
van szó, önök hanyagul, hányaveti módon végzik a munkájukat, én nem
fogok válogatni az eszközökben.
Még csak azzal sem fárasztotta magát, hogy burkolt formában
fenyegetőzzön. Azt akarom… Lombard egyáltalán nem kertelt. Nem
engedhette meg magának, hogy vesztegesse az idejét, és nem is tette; nem
nézett semerre, csak ment egyenesen előre. Servaz már-már kezdte
megkedvelni. Az is tetszett neki, hogy mennyire szerette azt a lovat.
Irène Ziegler azonban láthatóan más véleményen volt, Servaz látta, hogy
egészen el is sápadt.
– Fenyegetődzéssel semmire sem fog menni – mondta visszafojtott
indulattal a hangjában.
Lombard ránézett, majd egyik pillanatról a másikra megenyhült, és
őszintén bűnbánó arcot vágott.
– Bocsásson meg! Biztos vagyok benne, hogy mindketten hozzáértéssel és
lelkiismeretesen végzik a munkájukat. A főnökeik nem győzték dicsérni
önöket. Ostobaság volt, ezek az… események teljesen összezavartak. Ziegler
százados, kérem, fogadja el a bocsánatkérésemet. Őszintén gondolom.
Ziegler kelletlenül bólintott, de nem mondott semmit.
– Ha nincs ellenvetése – szólt közbe Servaz –, és ha már itt vagyunk,
szeretném, ha belevágnánk, és feltehetnénk önnek a kérdéseinket.
– Természetesen. Fáradjanak utánam. Kérem, fogadjanak el egy kávét.
Éric Lombard kinyitotta a könyvtárszoba túlsó végében lévő ajtót. Egy
újabb szalonba léptek be. A hatalmas üvegajtókon át beömlő napfényben két
bőrkanapét láttak és egy dohányzóasztalt, amelyre valaki egy tálcán már
odakészítette a három csészét és a kávéskannát. Ez utóbbit Servaz
meglehetősen régi és különösen gyönyörű darabnak találta, csakúgy, mint a
szoba szinte egész berendezését. Minden készen várt rájuk, a kávé, a cukor,
az aprósütemény, sőt a tejszín is.
– Az első kérdésem az lenne – vágott bele Servaz egyenesen a közepébe –,
hogy tud-e olyasvalakiről, aki elkövethette a bűncselekményt, akinek
legalább egy jó oka volt arra, hogy megtegye.
Éric Lombard éppen a kávét szervírozta.
Hirtelen megállt, és mélyen Servaz szemébe nézett. Szőke haja tükröződött
a mögötte függő tükörben. Törtfehér színű, magas nyakú, kötött pulóvert,
szürke vászonnadrágot viselt, és nagyon le volt sülve.
– Igen – válaszolta, és a szeme sem rebbent közben.
Servaz összerezzent, és a mellette ülő Ziegler is felélénkült.
 – És nem – tette hozzá sietve Lombard. – Tulajdonképpen két kérdést tett
fel. Igen, ismerek egy csomó olyan embert, akinek lett volna oka megtenni.
És nem, nem ismerek senkit sem, aki képes lett volna megtenni.
– Ezt fejtse ki bővebben, kérem – mondta Ziegler gondterhelten. – Miért
lett volna oka bárkinek is megölni ezt a lovat?
– Hogy fájdalmat okozzon, hogy bosszút álljon, hogy megfélemlítsen.
Nyilván sejtik is, de az én szakmámban és az én vagyonommal nem nehéz
ellenségeket, irigyeket szerezni: konkurenseket szorítunk ki a piacról,
ajánlatokat utasítunk vissza, sokakat a tönk szélére juttatunk, és százával
bocsátjuk el az alkalmazottakat… Ha listát kéne készítenem azokról, akik
gyűlölnek, egy telefonkönyvnyi név jönne össze.
– Nem tudnánk, ha csak egy kicsivel is, de szűkíteni ezen a körön?
– Sajnos nem. Értem én, hogy mire gondolnak… Valaki megölte a
kedvenc lovamat, majd kiakasztotta egy olyan felvonópálya végén, ami az
enyém, tehát velem volt bajuk, ellenem irányult az egész. Így van, egyet is
értek önökkel, de halvány elképzelésem sincs, hogy ki csinálhatta.
– Nem fenyegették meg szóban vagy írásban? Nem kapott névtelen
leveleket?
– Nem.
– Az ön csoportja a világ hetvenöt országában van jelen.
– Hetvennyolc – javította ki Lombard.
– Tart-e fenn akárcsak közvetett kapcsolatot is kétes csoportokkal, a
szervezett bűnözéssel? Arra gondolok, hogy vannak olyan országok, ahol
többé-kevésbé elkerülhetetlen az… az érintkezés.
Lombard hosszan Servazra nézett, ám a tekintetében ezúttal nem volt
semmiféle agresszivitás, sőt a végén még el is mosolyodott.
– Maga aztán elég egyenes ember, parancsnok. A Keresztapa jutott az
eszébe azzal a levágott lófejjel? Nem, a csoportom semmiféle kapcsolatot
sem tart fenn a szervezett bűnözéssel. Legalábbis nem az én tudtommal. Azt
nem mondanám persze, hogy nincsenek olyan ázsiai vagy afrikai országok,
ahol nem kell szemet hunynunk bizonyos illegális tranzakciók felett, de, és
most legyünk őszinték, ezekben az esetekben különböző diktatúrákról van
szó, nem pedig bűnözői csoportokról.
– Ez nem zavarja önt? – kérdezte Ziegler.
Lombard felvonta a szemöldökét.
– Az, hogy diktátorokkal üzletel – pontosított a százados.
Lombard szája elnéző mosolyra húzódott, olyanra, amilyet azoknak az
uralkodóknak az arcán lehet látni, akik hirtelenjében nem tudják eldönteni,
hogy nevessenek-e alattvalójuk arcátlan merészségén, vagy ott helyben hóhér
kezére adják-e az illetőt.
– Nem hiszem, hogy a kérdésre adott válasz sokat lendítene a
nyomozásukon. Azt azonban tudniuk kell, hogy a csalóka látszat ellenére
nem mindenben az én szavam dönt. Egyes területeken együtt kell működnünk
a partnereinkkel, közülük is elsősorban a francia állammal, úgyhogy időnként
felmerülnek olyan „politikai” szempontok is, amelyekbe nincs beleszólásom.
Szókimondó, de ha kell, ért a mellébeszéléshez is – gondolta Servaz.
– Én csak egyre lennék kíváncsi. Miként lehetséges az, hogy senki sem
látott vagy hallott az égadta világon semmit. Sem a lovasközpontban, sem az
erőműben. Nehéz csak úgy ide-oda hurcolni egy döglött lovat az éjszaka
kellős közepén.
Lombard elkomorult.
– Igaza van, ez a kérdés bennem is felvetődött. Valaki nyilvánvalóan
hazudik, én pedig rettenetesen szeretném tudni, hogy ki az – tette hozzá
fenyegető hangon.
Olyan indulatosan tette le a csészéjét, hogy a csörömpöléstől Servaz és
Ziegler is összerezzent.
– Mindenkit összehívtam, az erőmű nappali és éjszakai személyzetét,
illetve a lovardában dolgozókat is. Ahogy megérkeztem, egyenként
kikérdeztem mindenkit. Négy órámba került, és nyilván elhiszik, ha azt
mondom, hogy minden rendelkezésemre álló eszközzel igyekeztem nyomást
gyakorolni rájuk, de nem jutottam sehova. Aznap éjjel senki sem hallott
semmit. Ez természetesen lehetetlenség. Marchand és Hector őszinteségét
illetően semmiféle kétely nincs bennem, sohasem lennének képesek bántani a
lovakat, ráadásul mindketten nagyon régóta állnak a család szolgálatában.
Őszinte és egyenes, hozzáértő emberek, mindig is kitűnő viszonyban voltunk
egymással, úgy is mondhatnám, hogy szinte családtagnak számítanak. Őket
nyugodtan kihúzhatják a listájukról, és ugyanez vonatkozik Hermine-re is.
Tündéri lány, imádta Freedomot, bele is betegedett ebbe az ügybe.
– Tud arról, hogy a két biztonsági őr eltűnt? – kérdezte Servaz.
Lombard homloka ráncba futott.
– Igen. Egyedül őket nem tudtam kikérdezni.
– Ketten vannak, és ahhoz is legalább két emberre volt szükség, hogy
odafönt kikötözzék a lovat arra az oszlopra. Ráadásul a bűnügyi
nyilvántartásban is szerepelnek.
 – Két ideális gyanúsított – tűnődött el Lombard.
– Mintha kételkedne a dologban…
– Nem tudom… Miért pont ott lógatták volna fel Freedomot, ahol
dolgoznak? Ennél nyilvánvalóbb módon nehezen tudták volna magukra
terelni a gyanút. Nem gondolják?
Servaz egyetértően bólintott.
– Ugyanakkor mégiscsak leléptek – jegyezte meg.
– Képzelje magát a helyükbe. Az ő múltjukkal… Ne vegye rossz néven, de
az a két fickó tökéletesen tisztában van azzal, hogy ha a rendőrségnek
egyszer a keze ügyébe kerül egy gyanúsított, túl sokáig már nem szokott
tovább keresgélni.
– Ki vette fel őket? – kérdezte Ziegler. – Mit tud róluk? Biztosra veszem,
hogy tegnap óta utánuk nézett.
– Így van. Marc Morane, az erőmű igazgatója vette fel őket egy olyan
program keretében, amelynek célja a lannemezani fogházból szabadult
elítéltek visszailleszkedésének megkönnyítése.
– Keveredtek már bármilyen ügybe, amióta az erőműben dolgoznak?
– A Morane által elmondottak alapján nem.
– Vannak-e olyanok, akiket az utóbbi évek során bocsátottak el az
erőműből vagy a birtokról?
Lombard végigmérte mindkettejüket. Szőke hajával, szakállával és kék
szemével úgy nézett ki, mint egy jó arcú tengerész. Hasonlított a saját
fényképeire.
– Ilyen részletkérdésekkel nem foglalkozom, a személyzeti ügyek nem rám
tartoznak, és, magától értetődő módon, az erőmű és a hozzá hasonló
nagyságrendű szervezeti egységek irányítása sem az én szintemen zajlik.
Ettől függetlenül természetesen hozzáférhetnek a teljes személyzeti
anyaghoz, és a munkatársaim is a rendelkezésükre állnak. Ilyen értelmű
utasítást kaptak. A titkárnőm át fog küldeni önöknek egy neveket és
telefonszámokat tartalmazó listát. Nyugodtan forduljanak hozzájuk, és ha
bármelyikük akadékoskodik, azonnal hívjanak engem. Amint azt már
mondtam is önöknek, számomra ez az ügy elsődleges fontossággal bír, és
jómagam is a nap huszonnégy órájában a rendelkezésükre állok.
(Névjegykártyát vett elő, és átnyújtotta Zieglernek.) Egyébként nyilván látták
az erőművet. Meglehetősen ósdi, elavult jószág már, és nem is igazán éri
meg, de mégis megtartjuk, mert a cégcsoport és a család történetének része.
Marc Morane-t, a jelenlegi igazgatót – tette hozzá – gyerekkorom óta
ismerem, általános iskolai osztálytársak voltunk. Ettől függetlenül évek óta
nem találkoztunk.
Servaz megértette, hogy Lombard ezzel az utóbbi megjegyzésével a
történet szereplői közötti hierarchikus viszonyokat igyekezett érzékeltetni,
azt, hogy a birodalom örököse számára az erőmű igazgatója csupán egy
alkalmazott a sok közül, aki valahol a szamárlétra alján, majdhogynem a
munkásaival egy szinten áll.
– Évente hány napot tölt itt, Lombard úr? – kérdezte Ziegler.
– Nehéz kérdés… Végig kell gondolnom… Mondjuk, hat és nyolc hét
között. Többet biztos hogy nem. A párizsi lakásomban természetesen több
időt töltök, mint ebben az öreg kastélyban. New Yorkban is sokat vagyok,
amúgy pedig, az igazat megvallva, az év felét az üzleti utazások töltik ki.
Szeretek itt lenni, főleg a síszezonban, illetve nyáron, hogy a lovaimmal
foglalkozhassak. Talán tudják is, szóval máshol is tartok lovakat, de mielőtt
az apám külföldre küldött volna tanulni, a gyerekkorom nagy részét itt
töltöttem, és lehet, hogy önök kihaltnak, lelombozónak találják ezt a helyet,
én mégis otthonosan érzem magam. Annyi jó és rossz történt itt velem… Az
idő múlása begyógyítja a sebeket, az emlékezet még a legszomorúbb
dolgokat is megszépíti…
A végére érve mintha elfátyolosodott volna a hangja. Servaz feszülten
figyelt, az ösztönei riadót fújtak. Várta a folytatást, az azonban elmaradt.
– Mire gondolt, amikor a „jó és rossz dolgokról” beszélt? – kérdezte
Ziegler csendesen.
Lombard egyetlen türelmetlen kézmozdulattal elhessentette a kérdést.
– Semmi jelentősége. Olyan régi dolgok ezek… Semmi közük a lovam
halálához.
– Ezt a mi dolgunk eldönteni – válaszolta Ziegler.
Lombard habozott.
– Maradjunk annyiban, hogy bár mindenki azt gondolja, hogy egy olyan
kisfiú, mint amilyen én voltam, idilli módon élhetett egy ilyen birtokon, ez
azért elég messze esik az igazságtól…
– Valóban? – kérdezte Ziegler.
Servaz látta, hogy az üzletember gyanakvó pillantást vet a kolléganőjére.
– Nézze, nem hiszem, hogy…
– Hogy mit?
– Hagyjuk! Semmi jelentősége…
Servaz hallotta, hogy a mellette ülő Ziegler felsóhajt.
 – Lombard úr – szólalt meg a csendőrnő –, az előbb még azzal
fenyegetődzött, hogy ha félvállról vesszük a munkánkat, meg fogjuk bánni,
és éppen ön szólított fel minket, hogy egyetlen nyomot se hanyagoljunk el,
még a legvalószerűtlenebbet se. Mi nyomozók vagyunk, nem guruk vagy
jósok. A lehető legtöbb adatra, információra van szükségünk az üggyel
kapcsolatban. Ki állíthatná biztosan, hogy a lezajlott szörnyűség okait nem a
múltban kell keresnünk?
– A mi dolgunk éppen az, hogy megtaláljuk az összefüggéseket és az
indítékokat – licitált rá Servaz.
Lombard rájuk nézett, és azt latolgatta, hogy beszéljen-e, vagy sem.
Ziegler és Servaz mozdulatlanul ültek. Az üzletember kivárt még egy ideig,
végül megvonta a vállát.
– Akkor engedjenek meg pár szót Henri és Édouard Lombard-ról, az
apámról és a nagyapámról – szólalt meg hirtelen. – Épületes egy történet. Ha
meghallgatják, elmondom önöknek, ki is volt valójában Henri Lombard. Egy
jéghideg, kőszívű és hajlíthatatlan ember. Erőszakos volt, önző, és, ahogy az
apja is, fanatikus rendpárti.
Ziegler arcára kiült a döbbenet, Servaz viszont még a lélegzetét is
visszafojtotta. Lombard szünetet tartott, közben ismét őket fürkészte. A két
nyomozó egyetlen szó nélkül várta a folytatást, és a rájuk telepedő csend
mintha egy örökkévalóságig tartott volna.
– Ahogy azt talán önök is tudják, a Lombard cég valójában a második
világháború alatt indult virágzásnak. Valljuk meg, apám és nagyapám
egyáltalán nem nézték rossz szemmel a német megszállást. Apám alig
húszéves volt akkoriban, úgyhogy a céget a nagyapám irányította innen,
illetve Párizsból. A vállalkozás történetének egyik leglendületesebb korszaka
volt az, a náci ügyfelek révén nagyon-nagyon jó üzletekhez jutottunk.
Lombard előrehajolt. A mögötte lévő tükör tette a dolgát, elismételte a
mozdulatot, ám mivel a jobb és bal oldalt felcserélte közben, úgy nézett ki,
mintha Lombard tükörképe függetlenítette volna magát az eredetijétől.
– A felszabadulás után nagyapámat kollaboránsként először halálra ítélték,
majd mégis megkegyelmeztek neki. Clairvaux-ban tartották fogva, ahol,
megjegyzem, Rebatet volt az egyik cellatársa. Végül 1952-ben szabadult,
{4}

majd egy évvel később elvitte egy szívroham. Időközben Henri fia vette át a
céget, ő látott hozzá a családi vállalkozás fejlesztéséhez, több lábra
állításához és modernizálásához. Fiatal kora ellenére, vagy talán épp azért,
apám a nagyapámmal ellentétben már 1943-ban megérezte, hogy megfordult
a széljárás, és az apja tudta nélkül igyekezett közeledni az ellenállási
mozgalomhoz és de Gaulle híveihez. Mindezt persze nem meggyőződésből
tette (ugyan már!), hanem a körülmények hatására, megalkuvásból. Amúgy
persze ragyogó elme volt, tökéletesen mérte fel a helyzetet. Sztálingrád után
tudta, hogy a II. Birodalom napjai meg vannak számlálva, úgyhogy attól
kezdve kettős játékot folytatott. Voltak a németek és volt a francia ellenállási
mozgalom. A Lombard-csoportot az 1950-es, 60-as és 70-es évek során az
apám formálta olyanná, amilyen ma is. A háború után kiváló kapcsolatot
alakított ki a gaulle-ista vezetőkkel és az egykori ellenállás kulcsfontosságú
pozíciókba került tagjaival. Jelentős nagyvállalkozó, igazi birodalomépítő és
valóságos látnok volt, otthon azonban, akár apaként, akár férjként, egy durva,
érzéketlen és távolságtartó, kegyetlen zsarnok. Már a megjelenése is
tekintélyt parancsolt: magas, szikár alak volt, aki mindig feketében járt, és a
saint-martini emberek akár tisztelték, akár gyűlölték, de féltek tőle. Annyira
szerette és csodálta saját magát, hogy másoknak már nem tudott semmit sem
adni. Még a feleségének vagy a gyerekeinek sem…
Éric Lombard felállt, és a komódhoz lépett. Levett róla egy bekeretezett
fényképet, és Servaz felé nyújtotta. A képről magas, szigorú arcú férfi nézett
vissza rá. Fekete öltönyt, vakítóan fehér inget viselt, a haja ősz volt, az orra
határozott vonalú, a tekintete pedig a ragadozó madarakéra emlékeztetett.
Henri Lombard nem hasonlított a fiára; a leginkább egy anglikán lelkészre
vagy egy fanatikus prédikátorra emlékeztetett. Servaznak a saját apja jutott az
eszébe; az a vékony és elegáns figura, akinek az arcvonásait képtelen volt
előcsalogatni emlékezetének mélyéről.
– Apám odahaza és a vállalatainál is rettegésben tartott mindenkit.
Pszichológiai, sőt fizikai erőszakot alkalmazott a beosztottaival, a feleségével
és a gyerekeivel szemben is. (Servaz hallotta, hogy Lombard hangja ezen a
ponton egy kissé megbicsaklik.) Anyám rákban halt meg negyvenkilenc éves
korában; ő volt apám harmadik felesége. A tizenkilenc év alatt, amíg együtt
élt apámmal, folyamatosan szenvedett a zsarnokságától, a dührohamaitól, a
gúnyos megjegyzéseitől és persze az ütéseitől. Apám rengeteg cselédet és
alkalmazottat kirúgott életében, és bár én is egy olyan közegben élek, ahol a
durvaságig menő határozottság erénynek számít, az apám keménysége
messze túllépett minden határt. Talán a démonjai vették el az eszét.
Servaz és Ziegler egymásra nézett. Mindketten érezték, hogy mennyire
hihetetlen a történet, amelybe a birodalom örököse bepillantást engedett
nekik. Nehéz lett volna olyan bulvárújságírót találni, aki ne adta volna a fél
karját, ha csak egy részét is hallhatja. Éric Lombard szemmel láthatóan úgy
döntött, hogy megbízik bennük. De vajon miért? Servaz hirtelen megértette.
Az elmúlt huszonnégy óra során az üzletember nyilván rengeteg helyre
telefonált. Servazban felidéződtek a világhálón talált szédületes számok, és
hirtelen végigfutott rajta a hideg. Éric Lombard-nak elég pénze és hatalma
volt ahhoz, hogy bármilyen információhoz hozzáférjen, és Servaz hirtelen
rájött, hogy a mágnás, velük párhuzamosan, maga is nyomozásba kezdett, és
az a nyomozás a ló halálának a körülményein túl a hivatalos nyomozást
vezető személyekre is kiterjedt. Nyilvánvaló volt. Lombard kétségkívül
legalább annyit tudott róluk, mint ők róla.
– Ez egy roppant fontos információ – szólalt meg végül Ziegler –, és jól
tette, hogy megosztotta velünk.
– Gondolja? Én nem lennék ennyire biztos benne. Ezek a dolgok már rég
feledésbe merültek. Természetesen mindaz, amit elmondtam önöknek,
szigorúan bizalmas természetű.
– Ha úgy van, ahogy mondja – jegyezte meg Servaz –, már van is egy
lehetséges indítékunk: a gyűlölet, a bosszúvágy, amit talán az apja egyik régi
alkalmazottja, ismerőse vagy ellensége táplál még a család iránt.
Lombard kétkedve csóválta a fejét.
– De ha így van, akkor miért ennyi idő után? Az apám tizenegy éve halott.
Még valamit hozzá akart volna fűzni, de Irène Ziegler mobiltelefonja
megcsördült, ő pedig vetett egy pillantást a számra, majd rájuk nézett.
– Bocsássanak meg!
A százados felállt, és félrehúzódott a szalon egyik sarkába.
– Az apja, ha nem tévedek, 1920-ban született – folytatta Servaz –, ön
pedig 1972-ben. Ahogy azt mondják, nem igazán siette el. Önön kívül volt
még gyermeke?
– Maud, a húgom. Ő 1976-ban, négy évvel utánam született, tehát
mindketten apám harmadik és egyben utolsó házasságából származunk. Az
előzőekből nem voltak gyerekei, de hogy miért, fogalmam sincs. A hivatalos
verzió szerint egy párizsi színházban találkozott anyámmal, aki ott
színészkedett…
Lombard ismét eltűnődött, hogy meddig mehet el az őszinteségben.
Hosszan fürkészte Servaz tekintetét, majd úgy döntött, folytatja.
– Anyám valóban remek színésznő volt, ám a társasági élet eseményein
kívül nem lépett a nyilvánosság elé, soha életében nem tette a lábát a világot
jelentő deszkákra, de még egy mozi pódiumára sem. Az ő tehetségének a
lényege az volt, hogy egyszerre csak egy-egy embernek komédiázott,
általában olyan koros és gazdag úriembereknek, akik igen magas árat fizettek
neki mindezért. A törzsvendégei nagyobb része tehetős üzletemberek voltak,
többük is szerette volna őt megkaparintani, és közöttük is apám volt az egyik
legkitartóbb. Nyilván rövid idő alatt feltámadt benne a féltékenység, és
kizárólag magának akarta megszerezni. Ahogy minden mást is egyébként.
Mindig mindenben apámnak kellett lennie az elsőnek, és ennek érdekében
előbb vagy utóbb, így vagy úgy félre is állította a vetélytársait. Végül
feleségül vette az anyámat, vagy mondjuk inkább úgy, hogy „megvásárolta”.
Ő már csak így intézte a dolgokat. Világéletében, még az esküvő után is úgy
bánt vele, mint egy… kurvával. Amikor összeházasodtak, apám ötvenegy
éves volt, az anyám pedig harminc. Anyám nyilván úgy érezte, hogy a
pályafutása lassan a végéhez közeledik, és ideje lenne váltani, arról azonban
fogalma sem volt, hogy a férfi, akihez hozzáment, ennyire erőszakos. Meg is
kapta a magáét rendesen.
Éric Lombard hirtelen elkomorodott. Azóta sem bocsátott meg az apjának.
Servaz beleborzongott, amikor rájött, hogy van valami, amiben az ő és
Lombard élete döbbenetes hasonlóságot mutat: mindkettejük gyermekkori
emlékeiben az öröm és a szenvedés, a derű és a rettegés hisztérikusan
egymást váltó pillanatai kavarognak szétválaszthatatlanul. Servaz a szeme
sarkából a nekik háttal álló Zieglert figyelte, aki a szalon másik végében még
mindig telefonált.
Ziegler befejezte, és hirtelen megfordult. A tekintete keresztezte Servazét,
ő pedig figyelni kezdett, mert érezte, hogy Ziegler olyasmit hallott a
telefonban, ami felzaklatta.
– Kitől tudja mindazt, amit a szüleiről mesélt?
Lombard keserűen felnevetett.
– Néhány évvel ezelőtt megbíztam egy újságírót, hogy kutakodjon kicsit a
családom történetében. (Egy pillanatra elbizonytalanodott.) Régóta vágytam
arra, hogy többet is megtudjak az apámról meg az anyámról… Nálam jobban
aztán senki sem tudta, hogy nem éltek kifejezetten idilli módon, de az az
újságíró annyi mindent derített ki, hogy még én is meglepődtem. Aztán
persze megvásároltam a hallgatását… Igen drágán, persze, de megérte.
– Mások nem is szimatoltak a téma körül azóta?
Lombard Servazra nézett. Ismét a kérlelhetetlen üzletember beszélt belőle.
– Dehogynem. Hát persze. Én pedig mindegyiket lefizettem. Egyiket a
másik után. Egy vagyonba kerültek… Van az az összeg, amiért bárki
hajlandó eladni magát…
Merev tekintettel figyelte Servazt, ő pedig megértette, hogy Lombard
tulajdonképpen azt akarta mondani, hogy még ő is. Servazt elöntötte a méreg.
Mindig is bőszítette ez a fajta arrogancia, ugyanakkor persze tudta, hogy a
vele szemben ülő férfinak igaza van. A rendőrséghez való belépésekor letett
eskü szellemében, ha saját magáról van szó, képes nemet mondani, de mit
tenne, ha történetesen újságíró, és a vele szemben ülő férfi a legjobb
egyetemeket, a legjobb professzorokat vagy a legbiztosabb munkahelyet ígéri
a lányának? Akkor is lenne ereje ilyesmit visszautasítani, ha Margot jövője a
tét? Lombard-nak igaza van, egy bizonyos összeg fölött mindenkit meg lehet
vásárolni. Lombard apja feleséget vett magának, a fia pedig újságírókat, és
persze nyilván politikusokat is. Éric Lombard sokkal közelebb állt az
apjához, mint gondolta volna.
Servaznak nem volt több kérdése.
Letette az üres kávéscsészét az asztalra. Ziegler akkor már ismét ott ült
velük, és Servaz minden egyes mozdulatát árgus szemekkel figyelte:
feszültnek, nyugtalannak tűnt.
– Nos – nézett rájuk Lombard kimérten –, szeretném tudni, hogy van-e
valami nyom, amin el fognak indulni.
A Servazban korábban egy pillanatra feltámadó rokonszenv egy csapásra
eltűnt. Lombard ismét úgy beszélt velük, mintha a cselédei, a csicskásai lettek
volna.
– Igazán sajnálom – vágta rá Servaz egy adóellenőr mosolyával –, de a
nyomozás jelenlegi fázisában inkább tartózkodnánk attól, hogy az ügyben
érintett személyekkel megosszuk ezeket az információkat.
Lombard ránézett, és sokáig fürkészte az arcát. Servaz látta rajta, hogy két
lehetőség között habozik: azon töpreng, hogy ismét fenyegetődzni kezdjen-e,
vagy inkább egy időre visszavonulót fújjon. Végül ez utóbbit választotta.
– Megértem – mondta. – Mindenesetre most már tudom, hogy kihez kell
fordulnom tájékoztatásért. Köszönöm, hogy eljöttek, és áldoztak rám az
idejükből.
Felállt. A találkozó véget ért, nem volt több mondanivalójuk.
Ugyanazon az úton távoztak, amelyen érkeztek, ismét átvágtak tehát a
félhomályos szalonokon. Odakint a fák kopár ágai recsegve-ropogva
hajladoztak az időközben feltámadt szélben. Servaz eltöprengett, mi lesz, ha
ismét havazni kezd, aztán az órájára pillantott. Háromnegyed öt volt. A lassan
lenyugvó nap fényében az állatformára metszett bokrok egyre hosszabb
árnyékot vetettek a földre. Servaz visszanézett a kastélyra, és látta, hogy Éric
Lombard mozdulatlanul áll az egyik emeleti ablakban, és őket figyeli. Ketten
voltak mellette, de közülük Servaz csak az Otto nevezetű férfit ismerte fel.
Ismét az eszébe jutott, ami még odafönt suhant át rajta: elképzelhető, hogy
ebben az ügyben esetleg a nyomozók után is nyomoznak. Lombard és az
emberei furcsa, néma és fenyegető tükörképként néztek utánuk az ablak sötét
négyszögéből. Amikor beszálltak az autóba, azonnal Zieglerhez fordult.
– Mi történt?
– Rosny-sous-Bois-ból hívtak. Megvan a DNS-vizsgálat eredménye.
Servaz nem akart hinni a fülének, mivel a mintákat alig negyvennyolc
órája vették le. A laborok állandó túlterheltsége miatt egyetlen DNS-
vizsgálatot sem csináltak meg ilyen rövid idő alatt. Valaki nagyon magasról
nyúlhatott le, hogy a folyamatosan növekvő kupac tetejére tegye ezt a
dossziét.
– A felvonó kabinjában talált nyomok (haj- és szőrszálak, nyál, illetve
körömdarabok) túlnyomó többsége valóban az erőmű munkásaitól és egyéb
alkalmazottaitól való. Az egyik üvegen azonban idegen nyálat is találtak.
Valakiét, aki nem az erőműhöz tartozik, viszont szerepel a FNAEG-ban. A
legszebb az, hogy az illető tulajdonképpen soha a büdös életben nem
járhatott volna még csak a hely közelében sem…
Servaz feszülten figyelt. A FNAEG a genetikai minták országos adatbázisa
volt. A nyilvántartás körül éles vita alakult ki, mivel az nem csupán a
nemierőszak-elkövetőktől, a gyilkosoktól és a pedofiloktól levett DNS-
mintákat tartalmazta, hanem azokét is, akiket kisebb horderejű ügyekben
(bolti lopásban vagy néhány gramm marihuána birtoklásában) marasztaltak
el. Ennek következtében az adatbázisban szereplő minták száma egy évvel
korábban már megközelítette az ötszázezret, és annak ellenére, hogy az
adatok kezelése a legszigorúbb törvényi szabályozás hatálya alatt állt, a
túlzott mértékű információgyűjtés teljes joggal aggasztotta az ügyvédeket és
a bírákat. Ugyanakkor azonban az, hogy az adatbázis túllépte a maga
természetes kereteit, számos jelentős eredményt is hozott. Ennek magyarázata
abban rejlik, hogy a bűnözés és a bűnözők időnként nem tartják magukat az
előre gyártott skatulyákhoz, tehát egy „kajakkúró” – a börtönszleng így hívja
a nemi erőszak elkövetőjét – adott esetben besurranó tolvajként vagy
fegyveres rablóként is tevékenykedhet, így a különböző betörések színhelyein
talált DNS-minták segítségével több nemierőszak-sorozat elkövetőjét sikerült
azonosítani és kézre keríteni.
 – Ki az? – kérdezte Servaz.
– Julian Hartmann. Mond valamit a név?
Szállingózni kezdett a hó, a megvaduló szélben a kinti hideg még az autó
belsejébe is benyomult. Az lehetetlen!, kiáltotta egy hang Servaz fejében.
Servaz annak idején több cikket is olvasott a La dép che du Midiben arról,
hogy a hírhedt svájci sorozatgyilkost átszállították a Pireneusokba. Az írások
elsősorban a szállítás során életbe léptetett, kivételesen szigorú biztonsági
rendszabályokkal foglalkoztak. Hogy sikerülhetett Hirtmann-nak kiszöknie
az intézetből, elkövetni a szörnyű bűncselekményt, végül pedig visszatérni a
cellájába?
– Ez egyszerűen hihetetlen! – sóhajtott fel Ziegler, mintha Servaz fel sem
tett kérdésére válaszolt volna.
Servaz egy ideig még döbbenten meredt a társára, aztán a szélvédő előtt
táncoló hópihéket kezdte figyelni.
– Credo quia absurdum est – mondta végül.
– Ez is latinul van – állapította meg Ziegler. – Mit jelent? Biztos
hiányoztam…
– Hiszem, mert képtelenség.
 9.

DIANE MÁR EGY ÓRÁJA AZ IRODÁJÁBAN ÜLT, amikor mintha

hirtelen kinyílt, majd azon nyomban be is csukódott volna az ajtaja.
Felnézett, hogy ki lehet az, aki kopogás nélkül nyit be hozzá, és arra
számított, hogy Xavier vagy Lisa Ferney fog ott állni.
Senkit sem látott.
Értetlenül nézte a csukott ajtót. Mintha léptek visszhangzottak volna
körülötte, pedig egyedül volt az irodájában. Az ablak tejüvegén át a szobába
szivárgó szürkéskék fény csak a megfakult tapétát és a fém irattartó szekrényt
világította meg. A léptek megálltak, csend lett, majd odébb húztak egy
széket. Valaki más kezdett járkálni – ezúttal egy női tűsarok kopogott –, majd
az illető is megállt.
– Hogy vannak ma a betegek? – szólalt meg Xavier hangja.
Diane a falra nézett. A pszichiáter irodája. A zajok tehát a szomszédos
szobából jöttek, pedig a válaszfalakat meglehetősen vastagra építették.
Eltartott egy ideig, de aztán hirtelen megértette. Felnézett, és a tekintete a
szoba sarkában, a mennyezeten látható rácsos szellőzőnyíláson állapodott
meg. Onnan szűrődtek ki a hangok.
– Idegesek – válaszolta Lisa Ferney. – Mindenki csak arról a lóról beszél.
Úgy tűnik, nagyon izgatja őket.
A furcsa akusztikai jelenségnek köszönhetően a főnővér minden egyes
szava tökéletesen érthető volt.
– Ha úgy látják jónak, emeljék meg az adagokat – mondta Xavier.
– Már megtörtént.
– Nagyszerű.
Diane a legapróbb részletet, rezdülést is tökéletesen kivette még akkor is,
amikor a beszélgetés szinte suttogásra váltott. Elgondolkozott, hogy Xavier
vajon tud-e az egészről, de arra jutott, hogy valószínűleg fogalma sincs
semmiről. Nem is igazán lehetett, hiszen Diane érkezése előtt üresen állt a
helyiség, ő pedig nem csapott nagy zajt, de az is lehet persze, hogy a hangok
csak egy irányban terjedtek. Diane irodája egy aprócska, négyszer kétméteres
szoba volt, amit korábban tárolóként használtak. Az egyik sarokban még
mindig ott álltak az egymásra polcolt, iratokkal teletömött kartondobozok. A
poréhoz egy másik, nehezen meghatározható, ám kellemetlen szag társult.
Hiába kerítettek neki nagy hirtelen íróasztalt, számítógépet és egy széket,
sokkal rosszabbul akkor sem járt volna, ha a kukák mellett rendezik be az
irodáját.
– És az újonc? Milyennek találod? – kérdezte Élisabeth Ferney.
Diane kiegyenesedett, és csupa fül lett.
– Miért, te mit gondolsz?
– Nem tudom, és éppen ez a problémám. Az már eszedbe jutott, hogy a
rendőrség nyilván ki fog szállni ide a ló miatt?
– És akkor mi van?
– Mindent át fognak kutatni. Nem félsz?
– Mitől kellene? Nincs semmi rejtegetni valóm – válaszolta Xavier, de a
hangja, még a szellőzőrendszeren keresztül is érzékelhető módon, egész
másról árulkodott. Diane hirtelen kényelmetlenül kezdte érezni magát.
Akaratán kívül a fültanúja lett egy beszélgetésnek, és ez akár még igen
kínosra is fordulhatna, ha véletlenül valaki rányitná az ajtót. A köpenye
zsebéből elővette a mobiltelefonját, és – bár nem volt túl valószínű, hogy
bárkinek is az eszébe jutna itt hívni – sietősen kikapcsolta.
– A helyedben én azon lennék, hogy a lehető legkevesebbet lássák. Meg
akarod mutatni nekik Juliant?
– Csak és kizárólag abban az esetben, ha ragaszkodnak hozzá.
– Akkor viszont lehet, hogy jobb lenne, ha előtte azért beugranék hozzá
egy rövid látogatásra.
– Feltétlenül.
Diane még a meg-megmozduló Lisa Ferney köpenyének a surrogását is
hallotta. Ismét csend támadt.
– Állj le! – szólalt meg Xavier egy kis idő múlva. – Ne most.
– Túlságosan feszült vagy. Szeretnék segíteni.
A főnővér hangja lágyan, simogatóan búgott a szellőzőrendszerben.
– Ó, úristen, Lisa… bejöhetnek…
– Olyan kis disznó vagy… Hogy beindultál…
– Lisa, Lisa, kérlek… Ne itt… Ó, te jó ég, Lisa…
Diane a füle tövéig elvörösödött. A pszichiáter még csak fél éve volt az
intézetben. Vajon mióta lehetnek szeretők? – jutott Diane eszébe, aztán a
gondolatai saját magára és Spitznerre terelődtek, de mégsem sikerült a másik
szobában zajló jelenet szereplőiként elképzelnie magukat. Lehet, hogy a hely
miatt volt, lehet, hogy a falak között fortyogva kavargó rengeteg indulat,
gyűlölet, pszichózis és düh miatt, de valahogy mélységesen betegesnek érezte
az imént lezajlott párbeszédet.
– Azt akarod, hogy abbahagyjam? – suttogta Lisa Ferney a fal túloldalán. –
Mondd ki. Csak mondanod kell, és abbahagyom.
– Neeee…

– INDULJUNK! Figyelnek minket.

Besötétedett. Ziegler hátranézett, és ő is meglátta az ablakban az akkor már
magányosan nézelődő Lombard-t.
Indított, és megfordult a fasorban. A rácsos kapu most is kinyílt előttük.
Servaz belenézett a visszapillantó tükörbe, és mintha még látta volna, hogy
Lombard eltűnik az egyre zsugorodó ablakból.
– Mi van az ujjlenyomatokkal és az egyéb nyomokkal?
– Egyelőre semmi lényeges, de még nem végeztek a vizsgálatokkal. Több
száz ujjlenyomatot és egyéb nyomot rögzítettek, de úgy néz ki, az összes a
személyzettől származik. Az elkövető nyilván kesztyűt viselt.
– Egy kis nyálat azért csak ott hagyott a kabin ablakán…
– Azt hiszi, valamiféle üzenetnek szánta?
Ziegler egy pillanatra levette a szemét az útról, és Servazra nézett.
– Kihívásnak… A fene tudja – rázta a fejét. – Ebben az ügyben semmit
sem lehet eleve kizárni.
– Vagy csak egyszerű véletlenről van szó. Sokkal gyakrabban fordul elő az
ilyesmi, mint gondolnánk. Elég volt egyet tüsszentenie az ablak közelében.
– Mit tud Hirtmannról?
Ziegler bekapcsolta az ablaktörlőt. A sötét égből egyre erősebben hullott a
hó.
– Hidegfejű gyilkos. Az intézet több lakójával ellentétben ő nem tébolyból
vagy felindulásból ölt, ő egy perverz pszichopata, egy rendkívül veszélyes és
intelligens ragadozó. Azért ítélték el, mert rettenetes körülmények között
végzett a feleségével és annak szeretőjével, de közben közel negyven
személy meggyilkolásával is gyanúsítják. Svájci, savoyai, észak-olaszországi
és ausztriai esetek… Összesen öt ország tehát, és valamennyi áldozat nő volt.
Ha a véletlen nem szól közbe, még a felesége meggyilkolása miatt sem
kapták volna el.
– A jelek szerint elég jól ismeri az ügyet.
– Akkoriban, amikor úgy másfél éve átszállították a Wargnier Intézetbe,
ráérő időmben utánanéztem egy kicsit. Az újságok rengeteget cikkeztek róla,
de személyesen sohasem találkoztam vele.
– Mindenesetre ez a legújabb fejlemény mindent megváltoztat. Mostantól
abból kell kiindulnunk, hogy Hirtmann az, akit keresünk, és ez még akkor is
így van, ha első ránézésre hihetetlennek tűnik az egész. Mit tudunk róla?
Milyen körülmények között tartják fogva az intézetben? Ezek most a
legfontosabb kérdések.
Ziegler bólintott, de közben tekintetét mereven az útra szegezte.
– Azon is el kell gondolkoznunk, hogy mit fogunk mondani – tette hozzá
Servaz –, hogy milyen kérdéseket akarunk feltenni neki. Alaposan fel kell
készülnünk a látogatásra. Én ugyan nem ismerem olyan jól az anyagát, mint
maga, de nyilvánvaló, hogy Hirtmann nem akárki.
– Ott van még az a kérdés is, hogy nem volt-e esetleg bűntársa az intézeten
belül – vetette fel Ziegler. – Nem beszélve a biztonsági rendszer gyenge
pontjairól.
Servaz hevesen bólogatott.
– Feltétlenül össze kell ülnünk egy előkészítő egyeztetésre. A dolgok
hirtelen egyértelműbbé, ugyanakkor persze bonyolultabbá is váltak, nekünk
pedig, mielőtt odamennénk, az összes nézőpontból át kell tekintenünk az
ügyet.
Ziegler egyetértett. Jelen pillanatban az intézet volt a legfontosabb, ám
ezen a területen bőven adódhattak olyan kérdések, amelyek
megválaszolásához ők sem a szükséges felkészültséggel, sem a szükséges
információkkal nem rendelkeztek.
– A pszichiáterünk valószínűleg hétfőn érkezik Párizsból, nekem pedig
holnap Bordeaux-ban kell előadást tartanom a csendőrségi jegyzőkönyvezés
gyakorlatáról. Nem szeretném lemondani egy ló miatt, úgyhogy azt javaslom,
inkább hétfőn menjünk az intézetbe.
– Ha viszont valóban Hirtmann áll az egész mögött – mondta Servaz –, ha
tényleg ki tudott szökni az intézetből, mindenképpen meg kell
akadályoznunk, hogy az ápoltak közül bárki is követhesse a példáját.
– Kértem erősítést a saint-gaudens-i körzetből. Már úton vannak.
– Az intézet összes kijáratát ellenőrizni kell, és át kell kutatni az összes ki-
és belépő autót, még a személyzetét is. Sőt néhány egységet ki kell
vezényelni a hegyekbe, hogy szemmel tartsák a környéket.
Ziegler bólintott.
– Az erősítés még ma éjszaka szolgálatba áll. Kértem éjjellátó
készülékeket, infra távcsöveket a fegyverekre, és javasoltam, hogy duplázzák
meg a már kivezényelt egységek létszámát, de meglepne, ha belemennének.
Van ugyan néhány hegyi ösvény, de azok felszerelés nélkül járhatatlanok, így
az intézet tulajdonképpen csak az úton vagy a völgyön át közelíthető meg. Ha
tehát Hirtmann-nak sikerül is kijátszania valahogy a biztonsági rendszert,
ezúttal már nem fog átjutni.
Ez az ügy, suhant át Servaz agyán, már nem egy lóról, hanem valami
sokkal komolyabbról szól.
– Van egy fontos kérdés, amire választ kell találnunk.
Ziegler kérdőn pillantott rá.
– Mi a kapcsolat Hirtmann és Lombard között? Mi az istennek bántotta azt
a szerencsétlen lovat?

SERVAZ MÉG ÉJFÉLKOR is ébren volt. Kikapcsolta a számítógépét – a

még Windows 98-on futó, a történelem előtti időkből származó, ásatag
romhalmaz a váláskor került hozzá –, az íróasztalán álló lámpát, és becsukta
maga mögött az ajtót. Átkelt a nappalin, kinyitotta az üveges ajtót, aztán csak
állt a harmadik emeleti erkélyén, és a kihalt utcát figyelte. Leszámítva az
orral egymással szemben két sorban parkoló járművek között időnként
felbukkanó, reménytelenül helyét kereső autót, senki és semmi nem mozdult.
Ahogy a legtöbb városban, itt is foglalt helyből volt a legtöbb, és ahogy a
legtöbb város – hiába aludták lakói az igazak álmát –, ez sem tudott soha
igazi, mély, teljes nyugalomba szenderülni. A nap huszonnégy órájában
zúgott, zakatolt, mint egy gép. Egy vendéglő konyhájában csörömpöltek az
edények, valahonnan egy férfi és egy nő beszélgetésének – vagy inkább
veszekedésének – a visszhangos foszlányai szűrődtek ki, majd felbukkant egy
fickó, és levizeltette a kutyájával néhány autó kerekét… Servaz visszament a
nappaliba, kicsit nézelődött a CD-i között, majd illedelmesre állítva a
hangerőt, feltette Mahler VIII. szimfóniáját, a Bernstein-félét. Korán fekvő
alsó szomszédjai ilyenkor már régen mély álomba merültek, és még a VI.
három hátborzongató kalapácsütése vagy a X. disszonáns hangzása sem lett
volna képes kirángatni őket belőle.
Julian Hirtmann…
Ismét eszébe jutott a név. Amióta néhány órával korábban az autóban Irène
Ziegler először kiejtette, valahogy ott lebegett a levegőben. Az elmúlt néhány
órában Servaz igyekezett a lehető legtöbbet megtudni a Wargnier Intézet
lakójáról. Nem kis megrökönyödéssel fedezte fel, hogy Julian Hirtmann nagy
tisztelője Mahler zenéjének. Ebben hasonlítottak egymásra. Hosszú órákon át
nézelődött az interneten, és jegyzetelt. Igaz, hogy egészen más okból
kifolyólag, de ugyanazt tette, mint Éric Lombard esetében, és rengeteg olyan
oldalra bukkant, amely a svájci bűnözővel foglalkozott.
Az ügy kezdete óta benne motoszkáló, rossz előérzet most már úgy
gomolygott egyre terebélyesedve, mint valami mérgesgázfelhő. Egészen
addig csak egy meglehetősen szokatlan esettel álltak szemben – egy ló
különös körülmények között bekövetkezett halálával –, ami sohasem duzzadt
volna ekkorára, ha az állat tulajdonosa nem egy milliárdos, hanem egy
környékbeli parasztember. Aztán egyszer csak kiderült, hogy az újkori
történelem egyik legveszedelmesebb gyilkosa is összefüggésbe hozható az
üggyel, de azt, hogy a dolgok pontosan miért és milyen módon jutottak idáig,
Servaz képtelen lett volna megmondani. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha
egy hosszú folyosó elején állna, de az összes ajtó be van zárva előtte, ő pedig
tudja, hogy mindegyik mögött a nyomozás egy-egy előre nem látható és
fenyegető részlete lapul. Nem volt mersze nekivágni, és sorban benyitni a
szobákba. Furcsa módon a képzeletbeli folyosót vörösen izzó lámpák
világították meg. Vörös fényben úszott minden, vörösben, mint a vér, mint a
düh, mint egy dobogó szív. Miközben hideg vízzel lötybölte az arcát, az
ideges nyugtalanságtól összerándult a gyomra, mert biztosan érezte, hogy
rövidesen újabb és újabb ajtókra fog bukkanni, mögöttük pedig sötétebbnél
sötétebb, gyászosabbnál gyászosabb szobákra. Ez még csak a kezdet…
Julian Hirtmannt közel tizenhat hónapja tartották őrizet alatt a Wargnier
Intézet legveszedelmesebb bűnözők számára fenntartott A részlegében,
amelynek mindössze hét lakója volt. Hirtmann azonban több okból is kilógott
e hatfős társaságból:
1.) intelligens volt, és hidegvérű, a neki tulajdonított számos gyilkosság
egyikét sem sikerült rábizonyítani;
2.) bár az esete nem tekinthető egyedülállónak, a sorozatgyilkosok azon
elenyésző kisebbségéhez tartozott, akik magas társadalmi pozíciót töltöttek
be. Hirtmann, letartóztatásának pillanatában, a genfi bíróság ügyészeként
tevékenykedett;
3.) Ziegler szavai szerint „csupán a véletlenek összejátszásának
köszönhető” a letartóztatása, majd ügyének bírósági tárgyalása kapcsán a
svájci igazságügy történetében mindaddig példátlan politikai-igazságügyi
botrány és vita bontakozott ki.
A véletlenek fentebb említett összejátszásából olyan elképesztő történet
kerekedett ki, amelyet – ha nem lett volna annyira tragikus és végletesen
visszataszító – akár még szórakoztatóan különösnek is tekinthetett volna
bárki. 2004. június 21-én, miközben hatalmas vihar dúlt a Genfi-tó
környékén, Julian Hirtmann nagyvonalúan békülékeny gesztust gyakorolva,
meghívta vacsorázni a felesége szeretőjét a tó partján fekvő birtokára, hogy
ott – ahogy mondta – „mint férfi a férfival tisztázhassák az ügyeket, és
megbeszéljék Alexia távozásának részleteit”.
A gyönyörű asszony ugyanis bejelentette, hogy el akarja hagyni, és
összeköltözik a szeretőjével, aki, Hirtmannhoz hasonlóan, a genfi bírói
testület tagja volt. Vacsora közben Mahler fenséges Kindertotenliederjét
hallgatták, és a válás részleteiről beszélgettek. (A meghökkent Servaz ennél
az információnál elidőzött egy darabig, és azon töprengett, ki lehetett az a
roppant aprólékos rendőr, aki még azt is lejegyezte, hogy „ezek a halott
gyerekeknek szóló dalok Hirtmann kedvenc zeneművei közé tartoztak”). Az
étkezés végén Hirtmann elővette a fegyverét, és arra kényszerítette a párt,
hogy kövessék a ház alagsorába, amelyet ő és a felesége korábban a
„szadomazochista élvezetek bűnbarlangjává” alakítottak át, hogy a genfi
elitbe tartozó barátaik részvételével zajló, csoportos orgiákat rendezzenek ott.
Hirtmann szerette nézni, ahogy szép feleségét egyszerre több férfi üti-veri,
kínozza a legkülönfélébb módokon; ahogy a Németországtól Hollandiáig
számtalan speciális boltban gond nélkül beszerezhető bilincsekkel,
korbácsokkal és mindenféle fura szerkezetekkel gyötrik és kényeztetik.
Ennek ellenére szinte eszét vesztette a féltékenységtől, amikor kiderült, hogy
a felesége el akarja hagyni valaki másért. Tovább rontott a dolgon, hogy az
asszony szeretőjét tökéletes idiótának és halálosan érdektelen figurának
tartotta.
A rengeteg cikk egyikében Servaz látott egy fényképet, amely Hirtmannról
és majdani áldozatáról készült a genfi bíróságon.
A szerető szinte eltörpült a nagyon magas és vékony ügyész mellett. A fotó
alapján Servaz úgy becsülte, hogy Hirtmann a negyvenes éveiben járhat. Az
óriás az egyik kezét baráti mozdulattal a szerető és kolléga vállán nyugtatta,
miközben úgy méregette, ahogy a tigris szokta a zsákmányát. Servaz
eltűnődött, hogy a kép készítésekor Hirtmann már tudta-e, hogy meg fogja
ölni a férfit. A képaláírás így szólt: Hirtmann ügyész és majdani áldozata, a
talárt viselő Adalbert Berger az Elveszett léptek termében.
Azon a június 21-i éjszakán Hirtmann kényszerítette a feleségét és annak
szeretőjét, hogy levetkőzve feküdjenek az alagsori ágyra, majd egészen addig
itatta őket pezsgővel, amíg mindketten le nem részegedtek. Ezt követően
megparancsolta a szeretőnek, hogy egy másfél literes palack tartalmával
locsolgassa a félelemtől reszkető Alexiát, akinek közben a szeretőjét kellett
pezsgővel öntöznie. Miután az italozással végeztek, Hirtmann átnyújtotta
Bergernek a pincében nagy számban található eszközök egyikét. Olyan volt,
mint egy fúrógép, csak a fúrófej helyett egy megtermett műpéniszt rögzítettek
rá. Egy egyszerű földi halandó számára furcsának tűnhet egy ilyen szerszám,
a szaküzletekben azonban számos változata beszerezhető, és a tóparti ház
vendégei is szívesen használták időnként. A délután folyamán Hirtmann
körültekintően úgy alakította át a gépet, hogy a csatlakozó zsinór
szigetelésének sérülése véletlen hibának tűnjön, és ne keltsen gyanút a
szakértőben, sőt még arra is volt gondja, hogy a tökéletesen működő
megszakítót a piacokon beszerezhető sokkal gyengébb minőségűre cserélje a
kapcsolószekrényben. Amikor a felesége szeretője végül a pezsgőben tocsogó
szerszámot mégis felnyomta Alexia hüvelyébe, a gumikesztyűt viselő
Hirtmann bedugta a csatlakozót a konnektorba. A hatás azonnali és látványos
volt, a pezsgő remekül vezette az áramot. Hirtmann valószínűleg mélységes
elégedettséggel figyelte volna áldozatait amint égnek meredő hajszálakkal,
vad görcsökben rángatódznak az ágyon, ám ekkor következett be az, amit
Ziegler a „véletlenek összejátszásának” nevezett.
A hibás megszakító miatt az áramütéstől ugyan semmi sem menthette meg
a szeretőket, mégis történt valami, amivel Hirtmann elfelejtett számolni: a
túlfeszültségnek köszönhetően működésbe lépett a ház riasztórendszere.
Hirtmann még szinte fel sem ocsúdott, amikor a sziréna üvöltésének,
valamint az aggodalmas szomszédság telefonhívásainak hatására
rohamtempóban kiszálló rendőrök már kopogtattak is az ajtaján.
Az ügyész ettől még nem veszítette el a hidegvérét. Bár eredetileg
valamivel később, csak az este folyamán akart szólni, tartotta magát ahhoz,
amit eltervezett. Kétségbeesetten, zavartan viselkedett, felfedte a kilétét,
közölte, hogy ügyész, és hogy szörnyű baleset történt az alagsorban, majd
szégyenkezve és feldúltan mondta a rendőröknek, hogy menjenek csak le. A
véletlenek ekkor – aznap délután immár másodszor – úgy döntöttek, hogy
beleszólnak az események menetébe. Hirtmann ahhoz, hogy elhallgattassa a
szirénát – és ezzel kis híján megmentse az áldozatai életét –, kénytelen volt
áramtalanítani, így a genfi kanton rendőrségénél szolgálatot teljesítő
Christian Gander csendőr, aki három kollégájával egyetemben ereszkedett le
a gyászos pincébe, később azt vallotta, hogy az áldozatok egyike még életben
volt. Hirtmann felesége, Alexia volt az. A zseblámpák fényében még
magához tért néhány pillanatra, és mielőtt meghalt volna, félelemtől eltorzult
arccal rámutatott a hóhérára. A két csendőr azonnal Hirtmannra fogta a
fegyverét, és minden szitkozódása és fenyegetődzése ellenére
megbilincselték, majd telefonáltak. Először a mentőt hívták, majd a genfi
rendőrség gyilkossági csoportját. A negyedórával később a helyszínre érkező
erősítés módszeresen átkutatta a házat, és az egyik bútor alatt viszonylag
rövid időn belül meg is találták a csőre töltött és kibiztosított automata
pisztolyt. Hirtmannt elvitték, majd nem sokkal később befutottak a bűnügyi
helyszínelők is. A vacsorára fogyasztott ételek maradékának vizsgálata során
kiderült, hogy a gyilkos ügyész be is kábítószerezte az áldozatait.
A valamivel később Hirtmann irodájában megtalált, az utóbbi tizenöt évből
származó iratoknak és újságkivágásoknak köszönhetően mintegy húsz fiatal
nő mindaddig fel nem derített eltűnésével sikerült őt kapcsolatba hozni. Az
ügy hirtelen egész más dimenzióba került: a továbbiakban már nem egy
szerelmi drámáról, hanem egy sorozatgyilkosról volt szó. Amikor az egyik
bankban kinyitották Hirtmann széfjét, onnan több, újságkivágásokkal tömött
dosszié került elő, amelyek negyven olyan személyről szóló cikkeket
tartalmaztak, akik öt ország területén (a francia Alpokban, az olasz
Dolomitokban, Bajorországban, Ausztriában és Svájcban) tűntek el az elmúlt
huszonöt év alatt. Korábban a szóban forgó ügyek egyikét sem sikerült
megoldani. Hirtmann természetesen azt állította, hogy kizárólag szakmai
szempontból érdeklődött az esetek iránt, sőt még a humorérzékét is
megvillantva közölte, hogy az ő gyanúja szerint az összes fiatal nő
ugyanannak a gyilkosnak esett áldozatul. Az utólag felfedezett eseteket –
tekintettel arra, hogy mind indítékukban, mind elkövetési módjukban
különböztek az első gyilkosságtól – jogi szempontból különválasztották.
Később, a bírósági tárgyalás során már megmutatkoztak Hirtmann
jellemének tényleges vonásai. A legkevésbé sem igyekezett titkolni a
hajlamait, sőt örömmel teregette ki őket a nyilvánosság előtt. A per folyamán
botrányok sorozata robbant ki, mivel a bírói testület és a genfi előkelő
társaság több tagja is részt vett az általa rendezett estélyeken, partikon.
Hirtmann élvezettel vetette oda koncként a nevüket, és ezzel számtalan, addig
köztiszteletnek örvendő ember hírnevét tiporta a sárba. A szex, a drog, a
pénz, az igazságszolgáltatás és a média körül forgó ügy addig példátlan
méretű, földcsuszamlásszerű politikai és bűnügyi botránnyá dagadt. A
világsajtóban akkoriban megjelent rengeteg fényképből sok hozzáférhető volt
még a neten. Csak néhány a címek és az aláírások közül: A borzalmak háza (a
tó partján álló, tekintélyes épület borostyánnal befutott homlokzata volt
látható), A szörnyeteg elhagyja a bíróság épületét (ezen a golyóálló mellényt
viselő Hirtmannt nála jó egy fejjel alacsonyabb rendőrök védik), Genfben áll
a bál, X.Y.-t azzal vádolják, hogy részt vett Hirtmann orgiáin stb.
Virtuális sétája során Servaznak alkalma volt megállapítani, hogy bizonyos
internetezők körében valóságos Hirtmann-kultusz alakult ki. Rengeteg honlap
foglalkozott vele, és ezek nagy része nem gyilkos őrültként, hanem a
szadomazochizmus vagy – és ez nem vicc – a „hatalom akarásának”
emblematikus figurájaként, a sátáni univerzum fényes csillagaként vagy
afféle nietzschei és rock übermenscheként emlegették. A fórumokon még
ennél is rosszabb volt a helyzet. Hiába volt rendőr, még Servaz sem gondolta
volna, hogy ennyi flúgos mászkál szabadon a világban. Olyan groteszk
álneveket választottak maguknak, mint 6-BORG, SYMPATHY FOR THE
DEVIL vagy KALI ISTENNŐ és az általuk fejtegetett eszmék, elméletek
éppen annyira zavarosak és kétesek voltak, mint felvett személyazonosságuk.
Servazt az összes fórummal, honlappal együtt mélységesen lelombozta ez
a mesterséges univerzum, és arra gondolt, hogy régebben még az összes
efféle eszement úgy érezhette, hogy egyedül van a világon, és szépen
meghúzta magát a saját zugában, napjainkra azonban a fejlett kommunikációs
eszközöknek és csatornáknak hála – amelyeken főleg az ostobaság és a
hibbantság terjed, és csak másodsorban a tudás, a lényegi ismeretek –
rájöttek, hogy nem magányosak, kapcsolatba léptek egymással, és ez még
inkább megerősítette őket zavaros és őrült elképzeléseikben. Servaznak
eszébe jutott, amit Marchand-nak mondott, és gyorsan helyesbítette is
magában: az őrültség valóban fertőző, de két fő hordozója van: a média és az
internet.
Hirtelen eszébe jutott a lánya üzenete, amelyben azt tudakolta, hogy
szombaton ráér-e. Az órájára pillantott. Éjjeli egy óra volt, sőt el is múlt hét
perccel. Már szombat volt. Servaz habozott, végül aztán mégis beütötte a
számot, hogy üzenetet hagyjon.
– Halló?
Összerezzent. A lánya egyből felvette, és a hangja annyira más volt, mint
amit Servaz megszokott, hogy először azt hitte, rossz számot hívott.
– Margot?
– Apa, te vagy az? – kérdezte bosszankodva. – Tudod, hány óra van?
Servaz azonnal rájött, hogy a lánya egy másik hívást várt, nem az övét.
Valószínűleg az anyja és a mostohaapja tudtán kívül hagyta bekapcsolva a
mobilját éjszakára, és a paplan alá bújva vette fel. Kinek a telefonját várta? A
barátjáét? Miféle barát lehet az, aki ilyenkor telefonálgat? Aztán persze
eszébe jutott, hogy péntek éjszaka van, és a diákság ilyenkor jár szórakozni.
– Felébresztettelek?
– Szerinted?
– Csak annyit akartam mondani, hogy megkaptam az üzenetet –
magyarázkodott Servaz –, és hogy megpróbálom szabaddá tenni a
délutánomat. Öt körül jó neked?
– Apa, biztos, hogy jól vagy? Olyan furcsa a hangod…
– Minden rendben, bogaram. Csak annyi, hogy… Nagyon sok munkám
van mostanában.
– Mindig ezt mondod.
– Mert így is van. Tudod, nem kell azt gondolni, hogy csak az dolgozik
sokat, aki sokat is keres… Ez hazugság.
– Tudom.
– Akár férfi, akár nő az illető, soha ne higgy a politikusoknak! – folytatta
Servaz. – Az összes hazudik.
– Apa, tényleg nem néztél az órára? Nem tudnánk ezt inkább máskor
megbeszélni?
– Igazad van. A szülőknek tényleg nem kellene manipulálniuk a
gyerekeiket, még akkor sem, ha úgy gondolják, hogy abban, amit mondanak
nekik, igazuk van. Inkább az önálló gondolkodásra kellene megtanítaniuk
őket. Még akkor is, ha a gyerekeik másképpen gondolkoznak, mint ők…
Ahhoz képest, hogy mennyire későre járt már, ez az eszmefuttatás nem
sikerült túl rövidre, sőt.
– Nem manipulálsz, apa. Beszélgetésnek hívják az ilyesmit, ami meg azt
illeti, magamtól is képes vagyok gondolkozni.
Servaz hirtelen nagyon nevetségesnek érezte magát, de ettől valahogy jobb
kedve lett. El is mosolyodott.
– Fantasztikus egy lányom van – mondta.
Margot csendesen elnevette magát.
– Nagyon elemedben vagy.
– Abszolút, és még csak hajnali negyed kettő van. Az élet nagyszerű! A
lányomról nem is beszélve… Jó éjszakát. Akkor holnap.
– Jó éjt, apa.
Ismét kiment az erkélyre. A hold a Saint-Sernin harangtornya felett
ragyogott. Az utcán lármás diákok vonultak végig. Ordibáltak, egymás
szavába vágva handabandáztak, aztán a jókedvű csapatot elnyelte az éjszakai
sötétség, és a lassan elhaló nevetésükben Servaz saját ifjúságának távolodó
emlékei visszhangzottak. Két óra felé aztán végignyúlt az ágyon, és végre
elaludt.

MÁSNAP, SZOMBATON, DECEMBER 13-ÁN Servaz összehívta a

nyomozócsoport egy részét, hogy áttekintsék a hajléktalan-gyilkosságot.
Samira Cheungnak aznap reggel piros-fehér csíkos harisnyában, testhez álló
bőr rövidnadrágban és egy legalább tizenkét centis sarkú, hátul rengeteg
fémcsattal összefogott, magas szárú csizmában sikerült megjelennie.
Servazban felötlött, hogy a lánynak nem sokat kellene az álcázással
veszkődnie, ha hirtelenjében a helyi prostituáltak közé való beépüléssel bízná
meg, aztán viszont az jutott az eszébe, hogy a helyettesére, Espérandieu-re
fenekedő két baromarcúnak, Pujolnak és Simeoninak is pontosan ez járhat
most a fejében. Espérandieu egyébként egy vízszintes csíkozású
tengerészpulóverben pompázott, amitől még fiatalosabbnak tűnt, és még
kevésbé nézett ki rendőrnek. Servaz egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy ő
valóban egy nyomozócsoport vezetője-e, vagy valami rejtélyes módon a
bölcsészkar büféjébe teleportálódott. Samira és Vincent addigra már
elővették a laptopjaikat. A lány nyakában, mint mindig, ott lógott az MP3
lejátszó fülhallgatója, Espérandieu pedig – mintha csak egy könyvben
lapozgatott volna – a mutatóujját húzogatta az iPhone-ján. Samira a vád egyik
gyenge pontjáról kezdett beszélni: semmiféle bizonyítékuk nem volt arra
nézve, hogy a három fiatalnak közvetlen köze lett volna a hajléktalan
halálához. A boncolás megállapította, hogy az áldozat azt követően fulladt
bele az ötven centiméteres vízbe, hogy vélhetően az őt ért ütések hatására
(ezek között egy igen erős a fején találta el) elveszítette az eszméletét. Ez a
„vélhetően” volt a legzavaróbb az egészben, ugyanis a hajléktalan
véralkoholszintje 1,9 ezrelék körül volt a halál beálltakor. Bár egész addig
mindketten gondosan kerülték ezt a témát, Servaz és Espérandieu tökéletesen
tisztában voltak azzal, hogy a védelem arra igyekszik majd felhasználni a
boncolási jegyzőkönyv megállapításait, hogy a bíróság a vádat halált okozó
testi sértésre változtassa, sőt valószínűleg azt próbálják majd bebizonyítani,
hogy a fulladás nem az elszenvedett fizikai bántalmazás, hanem az áldozat
ittas állapota miatt következett be.
– Ez már a bíró dolga – zárta le hirtelen a témát Servaz. – Az legyen benne
a jelentésben, amit tudtok, ne pedig az, amit feltételeztek.

AZNAP DÉLUTÁN Servaz kissé zavartan forgatta a lányától kapott listát.

– Mi ez?
– A kívánságlistám. Karácsonyra.
– Ez mind?
– Apa, ezek csak ötletek. Nem kötelező mindet megvenned – vigyorgott
Margot.
Servaz elnézte a lányát. A felső ajkában még ott volt a vékony kis
ezüstkarika, ahogy a rubinszínű piercing is a bal szemöldökében, a bal
fülében azonban az addigi négy karika mellé érkezett egy ötödik is. Servaz
gondolatai egy pillanatra Ziegler felé kalandoztak, aztán feltűnt neki, hogy
Margot megüthette magát, mert a jobb arcán egy kék foltot látott. Ismét a
listára pillantott: iPod, digitális képkeret (ez egy olyan keret – magyarázta a
lánya –, amiben a memóriában tárolt képek jelennek meg), Nintendo DS Life
hordozható játékkonzol (dr. Kawashima „haladó gerinctorna-
edzésprogramjával”), digitális fényképezőgép (7 megapixeles érzékelővel,
3x zoommal, 2, 5 hüvelykes képernyővel, képstabilizátorral, ha lehet), laptop
17 hüvelykes képernyővel (és, lehetőség szerint, 2 GHz-es Intel Centrino 2
Duo processzorral, 2GB RAM-mal, 250 GB-os merevlemezzel és CD-,
DVD-íróval). Margot sokáig gondolkodott azon, hogy kérjen-e iPhone-t, de
végül annyiban maradt magával, hogy az „egy kicsit drága” lenne. Servaznak
ködös elképzelése sem volt arról, hogy mennyibe kerülnek a listán szereplő
dolgok, miként arról sem, hogy mit jelent „a 2 GB RAM”, ő csak egy dolgot
tudott, azt, hogy ártalmatlan technológia márpedig nincs, hogy ebben a
mindinkább áttechnizált és egyre szorosabban összekapcsolódó világban
egyre kisebb helyre szorul a szabadság, és egyre kevesebb az eredeti
gondolat. Mi ez az egész megszállottan lázas és lelkes fogyasztás, ez a
tökéletesen felesleges kütyük iránti, ájult csodálat? Miért van az, hogy egy
ideje úgy érzi, egy új-guineai törzs tagja jóval egészségesebben gondolkozik
és okosabban látja a dolgokat, mint azoknak az embereknek a túlnyomó
többsége, akikkel nap mint nap találkozik? Vajon benne van a hiba, vagy
annak a világnak ment el a józan esze, amelyben az egykor hordóba költöző,
régi filozófushoz hasonlóan érezte magát. A belső zsebébe csúsztatta a listát,
Margot-t pedig homlokon csókolta.
– Meglátom, mit tehetek.
A délután folyamán elromlott az idő. Esett, és a szél is felerősödött,
úgyhogy behúzódtak az egyik fényárban úszó belvárosi üzlet kirakata fölé
kieresztett, szélben csattogó ponyvatető alá. Az utcán szinte mozdulni sem
lehetett a rengeteg embertől, autótól és karácsonyi dekorációtól.
Milyen idő lehet odafönt? – jutott hirtelen az eszébe. Vajon havazik az
intézet környékén? Servaz elképzelte a hórihorgas Julian Hirtmannt, amint a
cellája ablaka előtt áll, és kissé összegörnyedve, némán figyeli a hóesést.
Azóta hogy előző nap az autóban Ziegler közölte vele a hírt, Servaz
gyakorlatilag egyetlen pillanatra sem tudta kiverni a fejéből a svájci óriást.
– Apa, figyelsz rám egyáltalán?
– Persze, hogyne.
– Ugye, nem felejted el a listámat?
Igyekezett megnyugtatni Margot-t, majd javasolta, hogy üljenek be a
Capitole tér egyik kávéházába. Legnagyobb meglepetésére a lánya sört
rendelt. Addig mindig Cola lightot kért… Servaz hirtelen rádöbbent, hogy
Margot már tizenhét éves, ő viszont még mindig úgy tekint rá, mintha öttel
kevesebb lenne. Lehet, hogy azért alakult ez így, mert egy ideje nem igazán
tudta, mit kezdjen vele. Ismét a lánya arcán kéklő foltra tévedt a tekintete,
aztán az arcát kezdte fürkészni. Margot szomorú, karikás szemét lesütve
bámulta a sörét. Servazban egy sor kérdés merült fel. Miért szomorú? Kinek
a hívását várta hajnali egykor? Mi az a véraláfutás az arcán? Zsarureflex,
gondolta Servaz, de nem. Ezek egy apa kérdései voltak…
– Azt a kék foltot meg hogy sikerült összeszedned?
Margot felnézett.
– Mit?
– Az a plezúr az arcodon. Honnan van?
– Öö… megütöttem magam. Miért?
– Hol?
– Ez most tényleg érdekes?
Éles, támadó volt a hangja, Servaz elvörösödött. A gyanúsítottakkal
könnyebben boldogult, mint a saját lányával.
– Nem – válaszolta.
– Anya szerint az a bajod, hogy mindig, mindenre és mindenkire
gyanakszol. Biztos szakmai ártalom.
– Lehet, hogy igaza van.
Most ő kezdte a sörét bámulni.
– Felkeltem éjszaka, hogy pisiljek, és nekimentem az ajtónak. Ez így
megfelel?
 Servaz a lányára pillantva azon tűnődött, hogy higgyen-e neki. Hihetőnek
tűnt a dolog, az ő homloka is repedt már be így éjszaka, a fürdőszobába
menet. Ugyanakkor volt valami Margot hangjában, a válasz támadó
hangnemében, amitől kényelmetlenül érezte magát. Vagy csak képzelődött
volna? Miért van az, hogy ő, aki általában rövid idő alatt átlát az embereken,
éppen a lányával nem boldogul, és úgy általánosságban, miért lubickol, mint
a hal a vízben, amikor nyomoz, és miért ennyire tehetetlen és esendő, ha az
emberi kapcsolatokról van szó? Tudta, hogy a pszichológusok mit
mondanának. A gyerekkorát kezdenék emlegetni…
– Mi lenne, ha elmennénk moziba? – kérdezte.

AZNAP ESTE belökött valami készen vásárolt ételt a mikróba, ivott rá egy
csésze kávét (későn vette észre, hogy elfogyott a rendes, úgyhogy a rég lejárt
nescaféját volt kénytelen előkotorni), majd nekiült, hogy folytassa az
ismerkedést Julian Hirtmann-nal. Toulouse-ra leereszkedett az éjszaka.
Odakint fújt a szél, esett az eső, a dolgozószobát azonban Gustave Mahler a
nappaliból beáradó zenéje (VI. Szimfónia) töltötte be. Későre járt már, és a
jótékony félhomályon csupán az íróasztalon álló lámpa és számítógép
képernyőjének fénye ütött rést, úgyhogy minden idegszálával az olvasásra
összpontosíthatott. Folyamatosan körmölt a maga elé készített noteszbe, a
jegyzetek egyre több lapot töltöttek meg. A nappaliból beáradó hegedűszó
hangjai mellett ismét elmerült a sorozatgyilkos pályafutásának
tanulmányozásában. Miután a svájci bíró a büntethetőség megállapításához
pszichiátriai szakvéleményt kért, számos vizsgálatot és egyeztetést követően
a kijelölt szakértők a páciens dührohamaira, hallucinációira, az
ítélőképességét aláásó, skizofrén tüneteit elmélyítő, erős kábítószer-
függőségére, illetve az empátia – még Servaz számára is nyilvánvaló –
vitathatatlan és tökéletes hiányára hivatkozva, „teljességgel
beszámíthatatlannak” nyilvánították Hirtmannt. A szakértői jelentés szavaival
élve a vizsgált személy nem rendelkezett „sem a tettei feletti ellenőrzéshez
szükséges pszichikai adottságokkal, sem a választáshoz és döntéshozatalhoz
szükséges belső függetlenséggel”.
Ha hinni lehetett azoknak az adatoknak, amelyeket Servaz a svájci
igazságügyi pszichiátria bizonyos honlapjain talált, a kijelölt szakértők
makacsul ragaszkodtak a személyes értelmezésnek meglehetősen szűk teret
engedő tudományos módszerek alkalmazásához: a DSM-IV., a mentális
rendellenességek statisztikai kézikönyvére épülő egyentesztek tömegével
bombázták, Servaz pedig eltűnődött, hogy Hirtmann nem ismerte-e legalább
olyan jól ezt a kiadványt, mint a körülötte nyüzsgő orvosok.
Mindenesetre, a vizsgált személy közveszélyes voltára való tekintettel, a
szakértők kényszergyógykezelést és speciális intézményben történő,
„határozatlan idejű” elzárást javasoltak. Hirtmann két svájci pszichiátrián
fordult meg, mielőtt a Wargnier Intézetbe került volna. Nem ő volt az A
részleg egyetlen külföldről érkezett lakója, mivel – egyedülálló európai
intézményként – az intézet volt a leendő európai igazságügyi rendszer keretén
belül kiépítendő egységes pszichiátriai ellátórendszer első eleme. Servaz
homloka ráncba szaladt, miközben olvasott: mit akarhat jelenteni ez az egész,
hiszen az európai országok igazságszolgáltatásai között mind a törvényeket,
mind az ítéletek időtartamát tekintve óriásiak a különbségek, nem is beszélve
a rendelkezésre álló költségvetési keretekről, mert Franciaország például fele
akkora összeget fordít erre a területre, mint Németország vagy akár az
Egyesült Királyság.
Felállt és kiment, hogy kivegyen egy sört a hűtőből, de közben zakatolt az
agya. Hirtmann két személyisége között nyilvánvaló ellentmondás volt: az
újságcikkek alapján kirajzolódó, társadalmilag sikeres, szakmailag elismert
ember sehogy sem fért össze a szakértők jelentéseiben szereplő sötét és
zaklatott, fékezhetetlen és gyilkos fantazmagóriák zsákmányaként vergődő,
betegesen féltékeny figurával. Jekyll és Hyde? Vagy a zseniális manipulátor
Hirtmann-nak így sikerült elkerülnie a börtönt? Servaz lefogadta volna, hogy
az utóbbiról van szó. Meg volt győződve arról, hogy mire a szakértők elé
került, Hirtmann már pontosan tudta, hogyan kell viselkednie, mit kell
mondania. Mindez azt jelentené, hogy nekik is ezzel a páratlan képességű
színésszel és manipulátorral kell majd megmérkőzniük? Hogy lehetne
megfogni? Ha a három svájci szakértőt sikerült átvernie, a francia csendőrség
pszichológusának milyen esélyei lehetnek?
Később arra próbált rájönni, milyen gondolatmenetet követve lehetne
eljutni Hirtmanntól Lombard-ig. A kettejük közötti egyetlen és nyilvánvaló
kapcsolat a földrajzi közelség volt. Hirtmann véletlenül támadt volna a lóra?
Ott járt a lovarda környékén, és csak úgy az eszébe jutott? A lovasközpont
elég messze esett a völgyben futó főbb közlekedési útvonalaktól. Nem,
Hirtmann-nak az égadta világon semmi oka nem lett volna arra vetődni. Ha
pedig mégis ő ölte meg a lovat, a kutyák miért nem ugattak? Miért nem
használta ki a lehetőséget, hogy kijutott, és miért nem szökött meg? Hogy
játszotta ki az intézet biztonsági rendszerét? Minden egyes kérdés csak
újabbakat vetett fel.
Hirtelen valami egész más jutott Servaz eszébe. A lányának karikás volt a
szeme, és egész végig szomorúnak tűnt. Miért? Miért nézett ki annyira
szomorúnak és fáradtnak? Hajnali egykor azonnal felvette a telefont. Kinek a
hívását várta? És a kék folt az arcán? A magyarázatot egyáltalán nem találta
megnyugtatónak. Margot anyjával is beszélni fog a dologról…
Servaz hajnalig kutakodott Julian Hirtmann életében. Amikor végre
hanyatt dőlt az ágyon, már december 14-e volt, vasárnap, neki pedig olyan
érzése támadt, mintha két különböző puzzle darabjai között turkálna.
Egyetlen darab sem illett sehova.
A lányának karikás volt a szeme, és egész végig szomorúnak tűnt, ráadásul
véraláfutás volt az arcán. Mit jelenthet ez az egész?

AZNAP ESTE Diane Berg a szüleire gondolt. Az apja titokzatos ember

volt, igazi nyárspolgár, merev és zárkózott kálvinista, az a fajta, akiből Svájc
legalább annyit állított elő, mint csokoládéból vagy páncélszekrényből. Az
édesanyja a saját, külön bejáratú világában élt; titkokkal zsúfolt, képzeletbeli
világ volt ez, amelyben az angyalok muzsikája zengett, és amelynek
középpontja és magyarázata ő maga volt. Hangulata folyamatosan az eufória
és a mély depresszió között csapongott. Anyaként túlságosan el volt foglalva
magával ahhoz, hogy a szeretetéből néhány morzsánál többet juttathasson a
gyermekeinek, így Diane elég korán megértette, hogy abban a furcsa
világban, ahol a szülei élnek, neki nem igazán van helye.
Tizennégy éves korában szökött meg először, de nem jutott túlságosan
messzire. Rajtakapták, miközben a két órával korábban megismert fiú
társaságában a Led Zeppelin egyik CD-jét készült éppen ellopni, és a genfi
rendőrség egyszerűen hazavitte. Egy ennyire harmonikus környezetben
elkerülhetetlen volt a lázadás, és Diane szépen végig is járta ennek különböző
állomásait, a „grounge”-ot, a „neopunkot” és a „gót” stílust, majd végül
bekerült a pszichológia szakra, ahol megtanulta megismerni önmagát, és ahol
– ha megértenie nem is sikerült őket – legalább tisztába jött azzal, hogy kik és
milyenek a szülei.
A Spitznerrel való találkozás meghatározónak bizonyult. Bár a külső
szemlélő számára magabiztos és vonzó fiatal nőnek tűnhetett, Diane-nak nem
volt túl sok szeretője korábban. Spitznert azonban nem lehetett
megtéveszteni, hamar átlátott rajta. Diane rögtön az elején rájött, hogy nem ő
a tanár első trófeája a diáklányok közül, és ezt Spitzner sem tagadta. Diane-t
persze ez egy cseppet sem érdekelte, ahogy a kettejük közötti jelentős
körkülönbség vagy az a tény sem, hogy Spitzner házas ember és hat gyermek
édesapja. Ha pszichológusi képességei saját magára is kiterjedtek volna,
azonnal látja, hogy mennyire sablonos ez a kapcsolat: Pierre Spitzner egy
személyben képviselte mindazt, ami a szüleitől idegen volt, amit mindketten
gyűlöltek.
Egyszer, Diane jól emlékezett, volt egy hosszú és komoly beszélgetésük.
– Nem vagyok az apád – mondta a végén Spitzner –, sem az anyád. Ne várj
tőlem olyan dolgokat, amiket nem tudok megadni.
Az egyetemtől kapott legénylakásán voltak, Spitzner kezében egy pohár
Jack Danielsszel, borostásan, kócosan és félmeztelenül hevert a kanapén, és
láthatóan büszke volt a korához képest valóban meglepően robusztus testére.
– Mint például mit?
– Mondjuk, hűséget.
– Más nőkkel is le szoktál feküdni mostanában?
– Igen, a feleségemmel.
– Úgy értettem, hogy másokkal?
– Nem, mostanában nem. Most elégedett vagy?
– Leszarom.
– Ez hazugság.
– Oké, igazad van, nem szarom le.
– Engem viszont tényleg nem érdekel, hogy te kivel fekszel le – vágott
vissza Spitzner.
Volt azonban valami, amit sem ő, sem senki más nem vett észre: a zárt
ajtók, a szobák, ahova „tilos volt belépnie” és az anyja titkai miatt Diane-ban
a normálisnál jóval erősebb kíváncsiság dolgozott. Ez a tulajdonsága javára
vált a szakmájában, ugyanakkor időnként igen kényelmetlen helyzetekbe is
sodorta. Diane feleszmélt tűnődéséből, és azt figyelte, ahogy a hold lassan
eltűnik a gyűrött gézre emlékeztető felhők mögött. Aztán a fényes korong
újra előbukkant az egyik résben, majd ismét elbújt. Az ablak alatt álló,
behavazott fenyőfa egy pillanatra felragyogott az égből alácsorgó, tejfehér
fényben, majd hirtelen sötétbe borult minden.
Hátat fordított az ablaknak. A rádiós ébresztőóra piros számjegyei
világítottak a sötétben. Éjfél múlt huszonöt perccel. Nem mozdult semmi.
Tudta, hogy az épület túlsó szárnyában, az emeleten egy vagy két őr
szolgálatban van, de ócska foteljeik mélyéről nyilván a tévét nézték.
Az intézetnek ezen a részén csend és éjszakai nyugalom honolt, mindenki
aludt.
Pontosabban majdnem mindenki…
Diane az ajtóhoz ment. Mivel a küszöbnél volt egy néhány milliméteres rés
az ajtószárny és a padló között, lekapcsolta a villanyt. Amikor a gyenge huzat
fagyos érintését érezte a csupasz lábfején, beleremegett. Nemcsak a hideg
miatt borzongott, hanem a testében szétáradó adrenalin miatt is. Valami
felkeltette a kíváncsiságát…
Éjjeli fél egyre járt…
Ugyanaz történt, mint előző nap éjszaka. Mint az összes addigi éjszakán.
Valaki kinyitott egy ajtót. Nagyon lassan, óvatosan. Aztán semmi. Az a
valaki nem akarta, hogy bárki észrevegye.
Aztán ismét csend lett.
Az illető – akárcsak Diane – hallgatódzott.
Egy villanykapcsoló kattant, és vékony fénycsík jelent meg az ajtó alatti
résben. Valaki járt a folyosón. Olyan halkan, hogy Diane szívdobogása szinte
el is nyomta a léptek zaját. Az ajtórésen beszivárgó fényt egy elsuhanó
árnyék apasztotta el néhány pillanatra. Diane habozott, aztán mégis elszánta
magát, és hirtelen mozdulattal felrántotta az ajtót. Elkésett, az árny eltűnt.
Hatalmas lett a csend, a fény kialudt.
Diane leült az ágy szélére. Téli pizsama volt rajta, és kapucnis
fürdőköpeny, mégis didergett a sötétben. Azon töprengett, hogy ki
mászkálhat minden áldott éjszaka az intézet folyosóin, és miért. Mit akarhat?
Nyilvánvalóan valami titkos ügyről lehetett szó, mert az illető roppant óvatos
volt, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy észrevétlen maradjon.
Diane az első éjszaka után azt gondolta, hogy az egyik betegápoló vagy
nővér éhezhetett meg, és nem akarta, hogy titkos, éjszakai torkoskodására
fény derüljön. Diane azonban képtelen volt lehunyni a szemét, így látta, hogy
a folyosón csak két óra múlva kapcsolták fel ismét a villanyt. A második
éjszaka hullafáradt volt, nem bírt fennmaradni, és elaludt, a harmadik éjjel
viszont ismét visszatért az álmatlanság és vele a finom nyikorgás, a folyosón
felkapcsolódó villany és a lépcsőház felé elsuhanó árny is. Végül aztán lebírta
az álmosság, és elaludt, mielőtt az illető visszatért volna.
Diane becsúszott a paplan alá, és az ablakon beszűrődő fényben elnézte a
tizenkét négyzetméteres, fürdőszobás és vécés szobáját. Aludnia kell. Holnap
vasárnap, nem dolgozik. Át fogja nézni a jegyzeteit, aztán pedig lemegy
Saint-Martinbe. A hétfő azonban döntő jelentőségűnek ígérkezett, mert amint
dr. Xavier közölte vele, hétfőn megmutatja neki az A részleget…
 Aludnia kell…
Négy nap… Négy napja volt az intézetben, és úgy tűnt neki, hogy ez idő
alatt az érzékei kifinomultak. Meg lehet-e változni ilyen rövid idő alatt? És ha
igen, milyen lesz egy év múlva, amikor majd hazatér innen? Hirtelen
összekapta magát. Nem szabad ilyesmin törnie a fejét, hosszú hónapokat fog
még itt tölteni.
Még mindig nem értette, hogy lehetett őrült bűnözőket egy ilyen helyre
bezárni. Ez volt a legnyomasztóbb, legfurcsább hely, ahol egész addigi élete
során megfordult.
Márpedig, öreglány, egy éven át ez lesz az otthonod.
Erre a gondolatra aztán végképp kiment az álom a szeméből.
Átült az ágy fejéhez, és felkapcsolta az éjjeliszekrényen álló lámpát.
Bedugta a laptopját, felhajtotta, és várta, hogy elinduljon, és megnézhesse az
üzeneteit. Még szerencse, hogy az intézetben volt internet, sőt a vezeték
nélküli hálózatot is kiépítették.

[Nincs új üzenet.]

Vegyes érzelmekkel nézte a képernyőt. Mindazok után, ami történt,

valóban akarta, várta, hogy Spitzner írjon neki? Végül Diane döntött úgy,
hogy nem folytatja, pedig majd belehalt ebbe a döntésbe. Spitzner a szokásos
sztoicizmusával beletörődött a dologba, és ez iszonyúan fájt Diane-nak,
annyira, hogy még maga is meglepődött.
Habozott, mielőtt gépelni kezdett volna.
Tudta, hogy Spitzner nem értené a hallgatását. Megígérte neki, hogy
részletesen beszámol mindenről, és hogy rövid időn belül jelentkezik. Az
igazságügyi pszichiátria valamennyi szakértőjéhez hasonlóan Spitznert is
minden érdekelte a Wargnier Intézettel kapcsolatban. Amikor megtudta, hogy
Diane pályázatát elfogadták, azt nem csupán a lány előtt megnyíló esélynek
látta, hanem lehetőségnek is arra, hogy ő maga többet tudjon meg arról a
helyről, amelyről annyi szóbeszéd terjengett.
Diane legépelte az első szavakat:

Kedves Pierre!
Jól vagyok. Ez a hely…

Hirtelen megállt a keze a levegőben.

Egy kép rémlett fel előtte… Egy tiszta és dermesztő emlékkép…
 Spitzner nagy háza a tó fölött. A hálószobában félhomály, az üres ház
némán figyelte őket. Pierre és ő a széles ágyon feküdtek. Tulajdonképpen
csak egy dossziéért ugrottak be, amit a tanár otthon felejtett. A felesége a
repülőtéren várta, hogy a gépe elinduljon Párizsba, mert előadni készült a
„Személyiségek és nézőpontok” címmel meghirdetett konferencián (Spitzner
felesége majd tucatnyi, igen komplikált és véres, erősen szexuális
vonatkozású bűnügyi regény szerzőjeként ért el bizonyos sikereket). Pierre,
élve a kínálkozó lehetőséggel, körbevezette őt a házon. A hálószoba elé érve
kinyitotta az ajtót, és kézen fogta Diane-t. Ő először nem volt hajlandó ott
szeretkezni, de Pierre azzal a fajta gyerekes arckifejezésével kezdte
győzködni, amivel mindig is levette a lábáról, aminek sohasem tudott
ellenállni. A férfi ahhoz is ragaszkodott, hogy Diane vegye fel a felesége
fehérneműit, amelyek kivétel nélkül Genfi legdrágább boltjaiból
származtak… Diane nem akarta, ám végül mégsem tudott ellenállni a bűnös,
tiltott dolgok csábításának, és félretette az aggályait. Kiderült, hogy ugyanaz
a mérete, mint a szeretője feleségének. Éppen a lehunyt szemű, kipirult arcú
férfi alatt feküdt, szorosan összesimuló testük tökéletes összhangban mozgott,
amikor hirtelen a hálószoba ajtajában álló feleség közönyös és ridegen
parancsoló hangját hallotta:
– Vidd innen a kurvádat!

Lehajtotta a laptop fedelét, elment a kedve az írástól. Éppen odafordult,

hogy elzárja, ám ekkor meghűlt benne a vér. Az árny az ajtaja előtt állt…
Nem mozdult… Diane visszafojtott lélegzettel ült, képtelen volt
megmozdulni. Aztán a kíváncsiság és az ingerültség a rémület fölé kerekedett
benne. Felpattant, és az ajtóhoz futott.
Az árny azonban addigra ismét eltűnt.
 II.
ISTEN HOZOTT A POKOLBAN
 10.

DECEMBER 14-E, VASÁRNAP VOLT, REGGELI 7 ÓRA. A huszonnyolc

éves Damien Ryck (a barátainak csak Rico) elindult hazulról, hogy fusson
egyet a hegyekben. Szürke, rosszkedvű reggel volt, ő pedig tudta, hogy
aznapra már ilyen is marad az idő. Amikor ébredés után kiállt a ház tágas
teraszára, látta, hogy Saint-Martin háztetőire és utcáira vastag köd
ereszkedett, a város felett magasodó hegycsúcsok körül pedig homályosan
gomolygó felhők rajzoltak furcsa mintákat az égre.
Az időjárásra való tekintettel úgy döntött, hogy másnaposságát egy általa
már jól ismert útvonalon tett, könnyű futással próbálja kezelni. Előző este,
pontosabban néhány órával korábban erősen dülöngélve érkezett haza a
barátaitól, ahol egy hosszúra nyúlt mulatság során sikerült annyit innia a
füves cigik mellé, hogy végül ruhástól szédült az ágyba. Miután felébredt,
letusolt, a teraszon jólesően döntötte magába a kávét, elszívott hozzá még egy
jointot, közben pedig arra gondolt, hogy a hegyi levegő mennyire jót tesz
neki. Rico azt tervezte, hogy valamivel később, de még a délelőtt folyamán
befejezi az egyik tuskép kitöltését, ez pedig kényes feladat, olyan, amihez
biztos kézre van szükség.
Rico képregényszerző volt.
Igazi hivatás volt ez a számára, a szenvedélyének élhetett, és ráadásul
mindezt otthon tehette. Fekete-fehér, komor hangulatú műveit sokra tartották
a szakértők, és egyre nagyobb hírnévre tett szert a független képregény
belterjes világában. Az extrém síelés, a hegymászás, a mountain bike, a
sárkányrepülőzés és az utazás szerelmeseként Saint-Martin ideális helynek
tűnt számára ahhoz, hogy egy időre megtelepedjen ott. Mesterségének és a
modern kommunikációs eszközöknek köszönhetően nyugodtan
megengedhette magának, hogy ilyen távolságra lakjon Párizstól, ahol a
kiadója működött, és ahova évente csupán ötször-hatszor látogatott el. Eleinte
Saint-Martin lakói nehezen békültek ki karikatúrába hajlóan alternatív
megjelenésével, fekete és sárga színekben pompázó raszta frizurájával,
narancssárga fejkendőjével, poncsójával, számos piercingjével és rózsaszín
kecskeszakállával. Nyaranta ráadásul még azokat a három színben pompázó,
művészi igénnyel készült tetoválásokat is el kellett viselniük, amelyek szinte
anorexiásan sovány testének számos pontját (a vállát, a karját, a hátát, a
nyakát, a lábikráját és a combját) díszítették, s amelyeket rövidnadrágjai és
izompólói csak részben takartak el. Idővel aztán, ahogy jobban megismerték,
kiderült róla, hogy nem csupán tehetséges rajzoló, hanem megnyerő, kiváló
humorérzékkel megáldott figura, aki végtelenül kedves a szomszédokkal, a
gyerekekkel és az öregekkel.
Aznap reggel Rico végül belebújt a kifejezetten a terepfutáshoz való
cipőjébe, az MP3 lejátszója fülhallgatójára felhúzott még egy olyan fülvédős
sapkát, amilyet az Andok fennsíkjain élő parasztokon látni, majd komótosan
elkocogott a házától kétszáz méternyire, közvetlenül a szupermarket után
induló turistaút irányába.
A köd nem akart felszállni. A bolt kihalt parkolójában megkerülte a több
sorban kígyózó bevásárlókocsikat, majd a turistaútra kiérve megnyújtotta a
lépteit. Háta mögött ekkor megkondult a templom harangja, neki pedig olyan
érzése volt, mintha az ismerős hang csak több réteg vattán átjutna el hozzá.
Figyelnie kellett, hogy az egyenetlen, gyökerektől felvert, köves talajon ki
ne ficamítsa a bokáját. Két kilométernyi nagyon enyhe emelkedő következett.
Az út a pataknak hol az egyik, hol a másik partján kanyargott, így Rico
többször is átkelt az apró, fenyőgerendákból ácsolt, masszív hidakon a
hangosan zubogó víz felett. A terep egy idő után már erősebben emelkedett,
Rico érezte, ahogy az izmai megfeszülnek az erőfeszítéstől. A köd ritkábbá
vált. Valamivel feljebb, azon a részen, ahol a víz vadul kavargó, morajló
zuhataggá duzzadt, feltűnt a patakon átívelő acélhíd. Ez volt a legnehezebb
szakasz. Ha odáig eljutott az ember, onnan már megszelídült a terep, az
ösvény szinte vízszintesen haladt tovább. Rico nekilendült, és ahogy
felemelte a fejét, úgy látta, mintha valami himbálódzna a híd alatt. Egy zsák
vagy egy nagyobb csomag lógott az egyik tartópilléren.
A hídig hátralévő utolsó kanyarokat minden erejét összeszedve, leszegett
fejjel vette be. Amikor megállt, legalább százötvenes volt a pulzusa, amikor
azonban felnézett, azt hitte, szétrobban a szíve. Nem egy zsák lógott a hídon,
hanem egy test. Rico megdermedt. A megrázkódtatástól és a kimerültségtől a
lélegzete is elakadt. Tátott szájjal bámulta a testet, és levegő után kapkodott.
Az utolsó métereket kissé előregörnyedve, csípőre tett kézzel, már lépésben
tette meg.
BAZMEG, mi ez az egész?
Az első néhány pillanatban szinte fel sem fogta, hogy mit lát. Az is eszébe
jutott, hogy az éjszaka egy kissé túlzásba vitte a lazítást, és most hallucinál,
de a lelke mélyén tudta, szó sincs ilyesmiről. Túlságosan is valóságos volt az
egész, túlságosan rémisztő. Semmi köze nem volt az általa egyébként kedvelt
horrorfilmekhez. Egy embert látott… a hídról egy felakasztott, meztelen
holttest lógott le.
KURVA ÉLET!!!
Megfagyott az ereiben a vér.
Körülnézett, és végigfutott a hátán a hideg. A férfi nem egyedül végzett
magával, nem öngyilkos lett. Nemcsak a torkát szorította el a kötél, de a testét
több ponton is kikötözték a híd szerkezetéhez, a fejére pedig fekete
csuklyaszerűséget húztak… A vízhatlan anyagból készült, lejjebb köpennyé
szélesedő kapucni eltakarta a halott arcát.
BAZMEG! BAZMEG! BAZMEG!
Rico pánikba esett. Soha életében még csak hasonlót sem látott, és ez a
látvány a rettegés mérgét fecskendezte az ereibe. Egyedül volt a hegyekben,
négy kilométerre a várostól, egy olyan helyen, ahova csak egyetlen út
vezetett: az, amelyiken ő jött.
Ugyanaz, amelyen a gyilkos is érkezett…
Azon gondolkozott, hogy vajon mennyivel korábban történhetett a
gyilkosság, más szóval azon, hogy a gyilkos nincs-e még a környéken. Rico
rettegve fürkészte a ködös sziklákat, aztán vett egy nagy levegőt, megfordult,
és vad iramban nekivágott a Saint-Martinbe vezető ösvénynek.

SERVAZ SOHA ÉLETÉBEN nem volt sportos alkat. Az igazat megvallva

gyűlölte a sportot, annak minden ágát. Élőben ugyanúgy utálta, mint a
tévében. Viszolygott a sporteseményeken való részvételtől, és viszolygott
attól is, hogy ő maga sportoljon. Az egyik ok, amiért megszabadult a
tévéjétől, éppen az volt, hogy meglátása szerint túl sok sportot közvetítettek
benne, egyre többet, ráadásul a nap (vagy az éjszaka) bármely órájában.
Régebben, tehát a házassága tizenöt éve alatt, mégis rászorította magát
valamiféle minimális fizikai tevékenységre, és vasárnaponként eljárt kocogni.
Harmincöt percig tartott, egyetlen perccel sem tovább. Ennek ellenére vagy
ennek következtében tizennyolc éves kora óta egyetlen dekát sem szedett fel,
és ugyanolyan méretű nadrágokat vásárolt magának. Servaz ismerte e csoda
titkát: az apja génjeit örökölte, aki – eltekintve életének legutolsó szakaszától,
amikor az alkohol és a depresszió következtében szinte csontvázzá fogyott –
mindvégig inas és fürge maradt, mint a mezei nyúl.
 A válás óta azonban minden olyan tevékenységgel felhagyott, aminek
akárcsak a leghalványabb köze is volt a testmozgáshoz.
Ezen a vasárnap reggelen mégis úgy döntött, hogy újrakezdi, és ennek
Margot egyik, előző délután elejtett megjegyzése volt az oka: „Apa, úgy
döntöttem, hogy a nyári szünetet együtt töltjük. Kettesben, csak te és én, a
lehető legmesszebb Toulouse-tól.” A lánya Horvátországról beszélt, az
öblökről, a szigetekről, az épületekről és a napfényről. Margot könnyed és
sportos vakációt képzelt el, tehát reggelente futást és úszást, délután
semmittevést és nézelődést, az estéket pedig úgy tervezte, hogy akkor majd
táncolni viszi az apja, vagy csak sétálnak a tengerparton. A terv összeállt,
vitának helye nem volt, Servaznak tehát érdekében állt valamennyire formába
hoznia magát.
Előkotort egy régi rövidnadrágot, egy elnyűtt, kinyúlt pólót, belebújt a
tornacipőjébe, és a Garonne partja felé vette az irányt. Borús, enyhén ködös
idő volt. Ha nem volt szolgálatban, dél előtt még véletlenül sem dugta ki az
orrát hazulról, és most kissé csodálkozva tapasztalta, hogy a rózsaszín várost
olyan békés és derűs hangulat lengi be, mintha az összes gazfickó és
elmebeteg szabadságra ment volna.
Miközben kicsit fokozta a tempót, azon gondolkozott, amit a lánya
mondott neki. A lehető legmesszebb Toulouse-tól. Miért kell messze menni
Toulouse-tól? Újra megjelent előtte Margot szomorú és megtört arca, és
elfogta az aggodalom. Van valami itt, Toulouse-ban, ami elől menekülni
szeretne? Valami vagy valaki? Hirtelen eszébe jutott az a kék folt a lánya
arcán, és nagyon rossz előérzete támadt.
Hirtelen nem bírta tovább.
Túl gyors volt a tempó.
Megállt, levegő után kapkodott, előregörnyedt, két kezével a térdén
támaszkodott, a tüdeje égett, átizzadt pólója a hátára tapadt. Servaz az órájára
pillantott. Tíz perc! Tíz perc telt el, pedig olyan érzése volt, mintha már fél
órája futna. Te jó ég kivolt, mint a liba. Alig múltam negyven, és úgy
vonszolom magam, akár egy vén trotty – suhant át rajta a fájdalmas gondolat,
amikor a rövidnadrágja zsebében megrezdült a telefon.
– Servaz – hörögte.
– Mi a gond? – kérdezte Cathy d’Humières. – Rosszul van?
– Csak egy kis sport – préselte ki magából Servaz.
– Úgy tűnik, mintha magára is férne. Ne haragudjon, hogy vasárnap
zavarom, de új fejlemények vannak. Félek, hogy ezúttal nem egy lóról van
szó.
– Hogyhogy?
– Van egy halottunk. Saint-Martinben.
Servaz felegyenesedett. Még mindig nehezen jutott levegőhöz.
– Egy… halott… Miféle halott? Tudjuk, ki az?
– Még nem.
– Nincsenek papírok nála?
– Nincsenek. A bakancsot és egy esőköpenyt nem számítva meztelen
volt…
Servaz úgy érezte magát, mint akit gyomorszájon vágtak, Cathy
d’Humières pedig sorban előadta neki mindazt, amit az ügyről tudtak: a
fiatalembert, aki elindult, hogy körbefussa a tavat, aztán a patak felett átívelő
hidat, és az azon lógó holttestet…
– Ha a hídra volt felakasztva, lehet, hogy öngyilkos lett – kockáztatta meg
különösebb meggyőződés nélkül Servaz –, különben nem akart volna ilyen
nevetséges szerelésben mutatkozni.
– Az első vizsgálatok alapján úgy tűnik, inkább gyilkosságról van szó, de a
részleteket nem ismerem. Szeretném, ha utánam jönne a helyszínre.
Servaz egy dermesztően hideg kéz érintését érezte a tarkóján.
Bekövetkezett, amitől tartott. Először Hirtmann DNS-e, most pedig ez. Mi ez
az egész? Egy sorozat kezdete? Ezúttal kizárt, hogy a svájci képes lett volna
kiszökni az intézetből. De ha így van, ki ölte meg azt az embert, akit a hídon
találtak?
– Rendben – válaszolta. – Szólok Espérandieu-nek.
Az ügyésznő még közölte, hogy pontosan hova kell mennie, majd letette.
Servaz lerogyott egy közeli padra. A Pont-Neuf tövében, a Prairie aux Filtres
parkban volt, amely gyepes lankájával lágyan ereszkedett a Garonne felé. A
folyóparton sokan kocogtak.
– Espérandieu – mondta Espérandieu.
– Van egy halottunk, Saint-Martinben.
A vonal túlsó végén előbb csend támadt, majd hallotta, hogy a helyettese a
mikrofon elé szorított kézzel beszélni kezd valakihez. Lehet, hogy még
ágyban vannak Charlène-nel, jutott Servaz eszébe.
– Értem, akkor készülődöm.
– Húsz perc múlva beugrom érted – mondta Servaz.
Aztán eszébe jutott, hogy ez nem fog menni, de már késő volt. Tíz percbe
telt, amíg futva megtette az utat idáig, úgyhogy – amilyen állapotban volt – a
visszaút jóval tovább fog tartani. Ismét felhívta Espérandieu-t.
– Igen?
– Csak kényelmesen, bő fél óra is lesz, mire odaérek.
– Nem otthon vagy? – lepődött meg Espérandieu.
– Kicsit sportoltam.
– Sportoltál? Mit?
Servaz helyettesének hangjában őszinte hitetlenkedés érződött.
– Futottam.
– Te? Te szoktál futni?
– Ez volt az első – magyarázkodott Servaz ingerülten.
Szinte látta maga előtt Espérandieu-t, ahogy ott vigyorog a vonal
túloldalán, sőt azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy a mellette heverésző
Charlène is mosolyog. Felmerült benne, hogy ezek ketten időnként remekül
szórakozhatnak rajta, azon, hogy egyedül él, hogy pont olyan rigolyás, mint
egy elvált, középkorú férfi. Ugyanakkor egy dolgot biztosan tudott, azt, hogy
Vincent felnéz rá, hiszen már-már abszurd módon büszke volt, amikor Servaz
elfogadta, hogy ő legyen hamarosan születő második gyerekük keresztapja.
Visszament a Cours Dillon-i parkolóban hagyott autójához, de
kínkeservesen vánszorgott csak, mert annyira szúrt az oldala, mintha szöget
vertek volna bele. Nagy nehezen hazaért, letusolt, megborotválkozott, tiszta
ruhába bújt, majd beült az autóba, és elindult a kertváros felé.
Újonnan épült, amerikai stílusú ház volt kerítés nélkül, pázsitos előkerttel,
illetve a garázshoz és a bejárathoz vezető, félkörívet leíró, aszfaltos
utacskával. Servaz kiszállt az autóból. Az egyik szomszéd a létra tetején
billegve éppen egy télapót igyekezett az ereszhez rögzítem, valamivel lejjebb
gyerekek labdáztak az utcán, a túloldali járdán pedig egy ötvenes pár
kocogott végig. Magasak voltak, soványak, mindketten fluoreszkáló dresszt
viseltek. Servaz végigballagott a kis úton, és becsengetett.
Oldalra pillantott, hogy lássa, miként alakul a létra tetején a télapóval és a
girlandokkal küszködő szomszéd egyre veszélyesebbre forduló mutatványa.
Amikor visszafordult, majdnem hátraugrott a riadalomtól: Charlène
Espérandieu addigra csendben kinyitotta az ajtót, aztán csak állt és
mosolyogva figyelte őt. Lila pólója felett világos színű, kapucnis horgolt
mellényt viselt, és hozzá egy terhesekre szabott farmert. Mezítláb állt az
ajtóban, és egyszerűen képtelenség volt nem észrevenni gömbölyödő hasát.
És azt, hogy mennyire szép. Charlène Espérandieu egész lényéből
könnyedség, szellem és kifinomultság áradt. A jelek szerint a terhesség sem
nehezítette el, nem fosztotta meg sem a művészi szárnyalás képességétől, sem
a humorérzékétől. Charlène egy Toulouse belvárosában működő galériát
vezetett. Időnként Servazt is meghívták a megnyitókra, ő pedig illedelmesen
végig is nézte a fehér falakon sorjázó furcsa, időnként csak zavarba ejtő,
időnként valóban lenyűgöző képeket. Servaz egy pillanatra mozdulatlanná
dermedt, majd összekapta magát, és mély hódolattal visszamosolygott az
asszonyra.
– Gyere be. Vincent mindjárt kész lesz. Kérsz egy kávét?
Servaz rájött, hogy amióta felkelt, egy kortyot sem ivott még, úgyhogy
engedelmesen követte a nőt a konyhába.
– Vincent azt mondta, hogy sportolni kezdtél – mondta Charlène, és egy
csészét tett Servaz elé.
Servaz érezte, hogy az asszony évődik vele, és hálás volt a közvetlen,
oldott hangért.
– Csak próbálkoztam… Meg kell valljam, elég szánalmasra sikerült.
– Kitartás! Ne add fel!
– Labor omnia vincit improbus. A szívós munka mindent legyőz –
fordította is le buzgón bólogatva.
Charlène elmosolyodott.
– Vincent mesélte, hogy gyakran kapsz elő latin idézeteket.
– Egy aprócska trükk, hogy a lényeges pillanatokban jobban figyeljenek az
emberre.
Servaz egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy beszél neki az apjáról.
Soha senkivel nem beszélt még róla, de ha volt valaki, akivel megtette volna,
ez az asszony volt. Ez már az első vacsorameghívás során világossá vált.
Charlène akkor valósággal vallatásnak vetette alá, ám ez a vallatás baráti, sőt
időnként kifejezetten bizalmas hangnemben zajlott. Az asszony bólintott,
majd kijelentette:
– Vincent csodál téged, időnként látom rajta, hogy próbál utánozni, úgy
viselkedni, úgy válaszolni, ahogy azt hasonló helyzetben szerinte te tennéd.
Eleinte el sem tudtam képzelni, mitől változott meg, akkor jöttem rá,
miközben téged figyeltelek.
– Remélem, csak a jó dolgokat veszi át.
– Én is.
Servaz hallgatott. Espérandieu nagy lendülettel lépett be a konyhába, és
éppen egy olyan ezüstös színű dzsekibe próbált belebújni, amit Servaz már-
már illetlennek talált az alkalomhoz.
 – Kész volnék! (Kezét a felesége gömbölyű hasára tette.) Vigyázz
magatokra!
– Hányadik hónapban vagytok? – kérdezte Servaz az autóban.
– A hetedikben. Készülhetsz a keresztapaságra. Néhány szóban elmondod,
mi történt?
Servaz elsorolta azt a keveset, amit tudott.

MÁSFÉL ÓRÁVAL KÉSŐBB megálltak a szupermarket parkolójában,

amelyet a csendőrségi járművek, a kerékpárok és a nézelődök addigra szinte
teljesen elárasztottak. Így vagy úgy, de az információ kiszivárgott. A köd
ritkábbá vált, áttetsző fátyolként lebegett a dolgok felett; olyan érzése volt az
embernek, mintha egy bepárásodott ablakon át próbált volna belesni. Servaz
látta, hogy a sajtó is befutott, a regionális tévé közvetítő kocsija is ott állt már
a parkolóban. Az újságírók és a kíváncsiskodók a bolt betonrámpájának
aljában gyülekeztek, annál messzebb azonban, a csendőrség
derékmagasságban kifeszített, sárga szalagján túlra senki sem léphetett.
Servaz elővette az igazolványát, és felemelte a szalagot. Az egyik őr mutatta
neki, hogy merre van az ösvény. Az összeverődött tömeg zsivaja lassan
elhalkult mögöttük, ők pedig egyetlen szó nélkül, egyre feszültebben
ballagtak felfelé az úton. Az első kanyarig nem találkoztak senkivel, csak a
köd vált egyre sűrűbbé, ahogy közeledtek a hídhoz. Hideg és nyirkos volt a
levegő, szinte rájuk tapadt.
Servaznak ismét szúrni kezdett az oldala. Mielőtt az utolsó fordulónak
nekiindultak volna, lelassított, hogy levegőhöz jusson. Felpillantva
sürgölődő, homályos alakokat és – mintha csak a felettük gomolygó ködben
egy kamion vesztegelt volna bekapcsolt reflektorokkal – terebélyes, fehér
fényfoltot látott.
Miközben megtette az utolsó száz métert, egyre inkább az volt az érzése,
hogy a gyilkos tudatosan választotta ki a helyszínt. Pontosan úgy, mint
elsőre.
Semmit sem bízott a véletlenre.
Ismeri a környéket.
Ez nem stimmel, gondolta. Hirtmann már járt volna erre, mielőtt
átszállították az intézetbe? Honnan ismerhette ezt a vidéket? Csupa olyan
kérdés, amire majd nekik kell választ találniuk. Eszébe jutott, mi volt az első
gondolata, amikor d’Humières felhívta: Hirtmann ezúttal nem hagyhatta el az
intézetet. De akkor ki ölte meg azt a férfit, aki ott himbálódzik a híd alatt?
 Servaz a ködön át is felismerte Zieglert és Maillard-t. Ziegler nagyban
beszélgetett egy alacsony, barna bőrű, dús, sörényszerű frizurás alakkal.
Servaznak úgy rémlett, mintha már látta volna, aztán be is ugrott: Chaperon,
a saint-martini polgármester, aki már az erőműben is ott volt. Ziegler még
mondott valamit a férfinak, majd feléjük indult. Servaz bemutatta őket
egymásnak Espérandieu-vel, Ziegler pedig a híd felé bökött. A
fémszerkezetre irányított reflektor fehér fényében egy elmosódott emberalak
körvonalai bontakoztak ki.
– Iszonyatos látvány – igyekezte túlkiabálni Ziegler a vadul vágtató víz
morajlását.
– Mit tudunk? – üvöltötte Servaz.
Ziegler egy kövön üldögélő, narancssárga poncsós fiatalemberre bökött, és
összefoglalta a történetet: a fickó kocogni indult, meglátta a holttestet a
hídon, Maillard százados azonnal lezárta a környéket, és lefoglalta a tanú
mobilját, ám ennek ellenére az információ mégis kiszivárgott valahogy, és
eljutott a sajtóhoz.
– Mit keres itt a polgármester? – akarta tudni Servaz.
– Mi hívtuk ide, hogy azonosítsa az áldozatot, már ha helybeli az illető.
Lehet, hogy ő értesítette a sajtót. A politikusoknak, még ha ilyen kicsiben is
űzik az ipart, szükségük van az újságírókra.
Ziegler sarkon fordult, és a bűntény helyszíne felé indult.
– Minden kétséget kizáróan azonosítottuk a holttestet. A polgármester és
Maillard szerint egy saint-martini gyógyszerész, bizonyos Grimm az áldozat.
Maillard szerint a felesége már hívta is őket, és bejelentette az eltűnését.
– Az eltűnését?
A nő szerint a férje tegnap este elment a szokásos szombati pókerpartijára,
ahonnan éjfél körül kellett volna hazaérnie. Azért telefonált, mert nem jött
meg, és nem is adott hírt magáról.
– Hány órakor telefonált?
– Ma reggel nyolckor. Amikor felébredt, meglepődött, hogy a férje nincs
otthon, és az ágya is érintetlen.
– Az ágya?
– Külön hálószobában alszanak – bólintott Ziegler.
Lassan közeledtek, Servaz pedig igyekezett felkészülni. A híd két végén
óriási reflektorok világítottak, a köd úgy gomolygott, szállt körülöttük, mint
ágyúk csövéből a füst a harcmezőn. A vakító fényben minden csupa pára és
köd volt; és a pengeélesen meg-megcsillanó szikláival, köveivel együtt még a
patak is mintha gőzölgött volna. Servaz közelebb ment. A víz morajlása
szinte eggyé olvadt szívének vad lüktetésével.
A holttest meztelen volt.
Kövér.
Fehér.
A nedvességtől úgy csillogott a reflektorok fényében, mintha valaki olajjal
kente volna be. Elsőként az suhant át Servaz agyán, hogy a patikus kövér,
mondhatni, nagyon kövér volt. Elnézte a vastag combok hájas redői között
gyűrötten kucorgó, fekete szőrpamacsot és az aprócska nemiszervet, aztán a
tekintete feljebb siklott a püffedt, sápadtan szőrtelen és szintén ernyedt
redőket vető felsőtesten egészen a nyakig, amelybe annyira mélyen
belevágott a köré szoruló zsineg, hogy szinte egészen el is tűnt. Servaz
pillantása végül az áldozat arcát eltakaró kapucnira, majd onnan a hátára
boruló széles, vízhatlan köpenyre siklott.
– Miért tesz valaki kapucnis esőköpenyt az áldozatára, ha amúgy anyaszült
meztelenül akasztja fel?
– Azért, mert az esőköpeny jelent valamit – válaszolta Servaz –, ahogy a
meztelenség is.
– Rohadt egy látvány – tette hozzá a helyettese.
Servaz felé fordult, és a kicsit távolabb üldögélő, narancssárga poncsós
fiatalemberre mutatott.
– Vegyél kölcsön egy autót, vidd le a csendőrségre, és vedd fel a
vallomását.
– Rendben – bólintott Espérandieu, és elsietett.
Két, fehér kezeslábast és orvosi maszkot viselő helyszínelő hajolt át a
korláton. Egyikük egy toll-lámpát vett elő, és végigpásztázta az alattuk lógó
holttestet.
Ziegler feléjük bökött.
– Az orvosszakértő szerint fulladás volt a halál oka. Látja a köteleket?
Mutatta is, hogy az áldozatot három kötéllel rögzítették a hídhoz: egyet a
nyakára hurkoltak, egyet-egyet pedig a csuklóira, úgyhogy két kifeszített
karja „V” betűt formált.
– A jelek szerint a gyilkos a két oldalsó kötél segítségével, fokozatosan
engedte le a mélybe. Minél hosszabbra nyúltak a kötelek, a középső annál
jobban megszorult az áldozat nyaka körül, és végül meg is fojtotta. Nagyon
sokáig tarthatott…
– Rettenetes, gyötrelmes halál – szólalt meg mögöttük valaki.
 Megfordultak. Cathy d’Humières állt ott tekintetét a halottra szegezve.
Hirtelen öregnek és megviseltnek tűnt.
– A férjem készül eladni a kommunikációs cégükben meglévő
tulajdonrészét, hogy búváriskolát nyithasson Korzikán. Szeretné, ha
otthagynám a bíróságot, és vannak a maihoz hasonló reggelek, amikor
valahogy kedvem támad hallgatni rá.
Servaz tudta, hogy esze ágában sincs ilyesmit tenni. Cathy d’Humières
tökéletes feleségként, a társasági élet rettenthetetlen harcosaként élt a
képzeletében, aki egy kimerítő munkanap után is úgy volt képes fogadni a
barátait és felhőtlenül szórakozni velük, mintha a világban létező összes bűn
és mocsok alig valamivel okozna több gondot számára, mint egy feldöntött
borospohár.
– Tudjuk, ki az áldozat?
Ziegler neki is elmondta mindazt, amit nem sokkal korábban Servaznak.
– Tudjuk, melyik orvosszakértő kapta az ügyet? – kérdezte Servaz.
Ziegler odasétált a helyszínelőkhöz, majd visszajött, és megmondta a
nevet. Servaz elégedetten bólintott. Még kezdő korában összeakaszkodott egy
igazságügyi orvosszakértővel, mert az nem volt hajlandó kijönni egy olyan
bűntényhez kapcsolódó helyszínre, amelyben Servaz vezette a nyomozást.
Alig látott a dühtől, nyomban el is ment a toulouse-i egyetem kórházába, de a
doktornő makacsul kitartott az elhatározása mellett, képtelenség volt szót
érteni vele. Servaz később megtudta, hogy a nő azzal került fel a lapok
címoldalára, hogy egy sorozatgyilkosság ügyében az áldozatul esett,
környékbeli fiatal nők halálát valami hihetetlen gondatlansággal,
nemtörődömséggel öngyilkosságként könyvelte el.
– Nemsokára elviszik a holttestet – közölte Ziegler.
Odafönt sokkal hidegebb és nedvesebb volt a levegő, mint lent, a városban,
úgyhogy Servaz szorosabbra húzta a sálát, erről azonban az áldozat nyakába
vágó zsinór jutott az eszébe, úgyhogy végül ismét lazábbra vette az idegesítő
ruhadarabot.
Hirtelen két olyan részlet is feltűnt neki, ami a rettenetes látvánnyal való
szembesülés döbbenetében elsőre elkerülte a figyelmét.
Az első dolog, amit észrevett: a patikus bakancsot viselt, és a lábbeli
meglepően kicsinek tűnt az áldozat testméreteihez képest.
A második dolog az áldozat jobb keze volt.
Hiányzott az egyik ujja.
Egész pontosan a gyűrűsujja.
 És az az ujj azért hiányzott, mert levágták.

– INDULJUNK – mondta Cathy d’Humières, amikor a helyszínelők

felhozták és a hídra fektették a holttestet.
A fémszerkezet remegett, rázkódott a lépteik alatt, Servaz pedig lenézett a
mélyben rohanó vízre, és egy pillanatra elfogta a jeges rémület. A holttest
körül guggoló technikusok óvatosan leemelték róla a kapucnit. A jelenlévők
önkéntelenül is hátráltak egy lépést. A gyógyszerész száját vastag, ezüstös
öntapadó szalaggal ragasztották le. Servaz szinte érezte az áldozatot átjáró
rettegést, és szinte hallotta a ragasztószalag által elfojtott kétségbeesett és
kínok között fuldokló üvöltést. A gyógyszerész szeme tágra volt nyitva.
Jobban megnézve, Servaz rájött, hogy Grimm szeme nem természetes módon
maradt így, hanem azért, mert a gyilkos kifordította a szemhéját, majd –
vélhetően egy csipesz segítségével – meghúzta azt, és odaragasztotta a
szemöldöke fölé, illetve a könnyzacskói alá. Kényszerítette, hogy lásson… A
gyilkos egyébként valami nehéz tárggyal, egy fém- vagy fakalapáccsal
annyira összeroncsolta az áldozat arcát, hogy az orrát gyakorlatilag
leszakította; csupán egy aprócska bőr- és porcdarabka tartotta a helyén.
Servaz sárnyomokat is felfedezett a gyógyszerész hajában.
Egy pillanatra mindenki elcsendesedett. Ziegler a part felé fordult, és jelt
adott Maillard-nak, aki ekkor karon fogta a polgármestert, és elindult vele.
Servaz nézte, ahogy közelednek. Chaperon nagyon rémültnek tűnt.
– Igen, ez ő – dadogta. – Ez Grimm. Úristen, mit csináltak vele?
Ziegler gyengéden odaterelgette a polgármestert Maillard-hoz, az pedig
elvitte őt a holttest közeléből.
– Tegnap este együtt pókerezett Grimmel és két másik barátjukkal –
magyarázta Ziegler. – Ők látták utoljára életben.
– Azt hiszem, hogy ezúttal bajban leszünk – egyenesedett fel d’Humières.
Servaz és Ziegler kérdőn néztek rá.
– A sajtó megkülönböztetett figyelemben fog minket részesíteni. A
címlapokra fogunk kerülni, és most nem csak a helyi újságokra gondolok.
Servaznak végre leesett, hova akar a főügyésznő kilyukadni. Rájuk fognak
zuhanni a napi- és hetilapok, a tévék: rövid időn belül a vihar, a média által
keltett vihar kellős közepén fogják találni magukat. Ez egy cseppet sem teszi
könnyebbé a munkát, sőt nehezíti a sikeres nyomozást, de nem volt
választásuk. Servaznak ekkor hirtelen a szemébe ötlött egy részlet, ami
mindaddig elkerülte a figyelmét: Cathy d’Humières aznap reggel roppant
elegánsan kiöltözve érkezett. Ez persze nem volt túlságosan szembeszökő,
meglepő pedig még kevésbé, mert a főügyész mindig olyan volt, mintha
skatulyából húzták volna ki, de látható módon aznap különös gondot fordított
minden apró részletre. A blúza, a kosztümje, a kabátja, a nyaklánca és a
fülbevalója, tehát az egész megjelenése kifogástalanul választékos volt. Még
szigorú, de vonzó arcvonásait jól kiemelő, visszafogott sminkjébe sem
lehetett belekötni. Nem volt benne semmi mesterkéltség, még akkor sem, ha
igen sok időt tölthetett a tükör előtt, mire ezt sikerült összehoznia.
Tudta, hogy itt lesz a sajtó, és már eleve így készült.
Ellentétben Servazzal, aki arra sem vette a fáradságot, hogy
megfésülködjön. Még szerencse, hogy legalább megborotválkozott.
Cathy d’Humières tulajdonképpen csak egyet hagyott ki a számításból, azt
a megpróbáltatást, amit a halott látványa jelent, mert az bizony részben
romba döntötte az erőfeszítéseit, úgyhogy – annak ellenére, hogy igyekezett
uralkodni magán – az eredetileg tervezettnél idősebbnek, tanácstalanabbnak
és elcsigázottabbnak tűnt. Servaz odalépett a holttestet éppen vakujával
körbevillogó helyszínelőhöz.
– Ügyeljen majd, hogy egyetlen kép se kerüljön illetéktelen kezekbe –
mondta neki. – Ne hagyja szanaszét a dolgait.
A férfi bólintott. Nyilván megértette az üzenetet: ha bármelyik fénykép a
sajtónál köt ki, Servaz személyesen őt fogja felelősnek tekinteni.
– Az orvosszakértő megvizsgálta a jobb kezét? – nézett Zieglerre.
– Igen. Véleménye szerint az ujjat valami éles eszközzel, csípőfogóval
vagy metszőollóval vágták le. Pontosabbat az alapos vizsgálat után tud majd
mondani.
– A jobb kéz gyűrűsujja – dünnyögte Servaz.
– Viszont sem a jegygyűrűjéhez, sem a többi ujjához nem nyúltak –
bólintott Ziegler.
– Ugyanarra gondolunk?
– Egy pecsétgyűrű vagy valami másfajta gyűrű…
– A gyilkos el akarta tőle venni, magával vinni, mint valami trófeát…
Vagy azt akarta, hogy ne lássuk meg.
Ziegler meglepetten nézett Servazra.
– Miért akarta volna eltüntetni? Amúgy meg egyszerűen le is húzhatta
volna.
– Lehet, hogy nem sikerült neki. Grimmnek elég vastag ujjai voltak.
 AMIKOR SERVAZ VISSZAÉRKEZETT A HÍDTÓL, meglátva az
újságírók és a bámészkodók hadát, a legszívesebben kikerülte volna őket, de
a szupermarket háta mögött futó betonrámpán kívül – hacsak nem akarta
megmászni az egész hegyet – nem volt más út. Alkalomhoz illő arckifejezést
erőltetett magára, és már-már a tömegbe vetette magát, amikor valaki
megállította.
– Majd én…
Cathy d’Humières addigra visszanyerte a lélekjelenlétét. Servaz a háttérbe
húzódott, és ámulva figyelte a produkciót, azt az eleganciát, amivel a
főügyésznő eljátszotta, hogy valóban nyilatkozik, holott egyszerűen csak
lyukat beszélt mindenki hasába. Amikor egy újságírónak válaszolt, komor
arckifejezéssel mindig az illető szemébe nézett, beszéd közben azonban egy-
egy, a borzalmas eseményekre való tekintettel nagyon visszafogott, az azonos
szakmában dolgozók között mégis megengedhető cinkos, bajtársias
félmosolyt is megengedett magának.
Igazán nagy teljesítmény volt.
Servaz nem várta ki a végét, és az újságírók tömegén átfurakodva az autója
felé indult. A Cherokee a parkoló másik végében, az összetolt
bevásárlókocsik túloldalán állt. Alig látszott a ködben. A vadul rohamozni
kezdő szélben Servaz felhajtotta a kabátja gallérját, közben pedig arra a
művészre gondolt, aki a hídnál elébük táruló látványt megálmodta. Ha
ugyanaz tette, aki a lóval is elbánt, szereti a magasságot, a magaslati
helyeket.
Ahogy közeledett a dzsiphez, hirtelen olyan érzése támadt, mintha
valahogy más lenne, mint ahogy megszokta. Nézte egy ideig, amíg rájött. A
gumik, mint a leeresztett labdák, az aszfaltra rogytak. Kilyukasztották…
mind a négyet, és egy kulccsal vagy valami hegyes tárggyal még össze is
karcolták az autót.
Isten hozott Saint-Martinben, dünnyögte Servaz.
 11.

VASÁRNAP REGGEL AZ INTÉZET furcsán nyugodtnak látszott. Diane-

nak olyan érzése volt, mintha az összes lakó eltűnt volna az épületből. Néma
csend volt. Kikecmergett a paplan alól, majd az aprócska és jéghideg
fürdőszoba felé indult. Fázós sietséggel letusolt, megmosta, megszárította a
haját, és fogat mosott.
Mielőtt elhagyta volna a szobáját, kinézett az ablakon. Köd volt. Mintha az
éjszaka folyamán valamiféle szellem szállta volna meg a vidéket; ott
lengedezett, gomolygott a vastag hótakaró felett, a talpig fehérbe öltözött fák
körül. Tökéletesen magába zárta az intézetet. Talán tízméternyire lehetett
ellátni, ott a tekintet megtorpant, és beleütközött a fehéren párálló falba.
Diane azt tervezte, hogy lemegy és körülnéz Saint-Martinben. Gyorsan
felöltözött, és elhagyta a szobát. A földszinten berendezett büfé – eltekintve a
pult mögött ácsorgó felszolgálótól – kongott az ürességtől. Cappuccinót kért,
mellé egy croissant-t, majd az üvegfal közelében ült le. Két perce lehetett ott,
amikor egy harminc év körüli, fehér köpenyes férfi lépett be a terembe. Diane
a szeme sarkából figyelte, ahogy megrendeli a tejeskávét, a narancslevet és a
két croissant-t, majd ahogy már tálcával a kézben egyenesen felé tart.
– Jó napot. Ide ülhetek?
Diane mosolyogva bólintott.
– Diane Berg – nyújtotta a kezét –, én vagyok a…
– Tudom. Én pedig Alex. Az egyik ápoló. Szóval, itt fog dolgozni?
– Még csak most érkeztem…
– Elég durva, mi? Amikor először jártam itt, és megláttam ezt a helyet, kis
híján visszaültem az autómba, hogy elhúzzak innen – mondta nevetve. –
Pedig én még nem is töltöm itt az éjszakákat.
– Saint-Martinben lakik?
– Nem, nem a völgyben élek.
Mindezt úgy mondta, mintha ez lenne az utolsó dolog, amihez kedve
lenne.
– Nem tudja, telente mindig ilyen hideg van a szobákban? – kérdezte
Diane.
 A fiatalember mosolyogva nézett vissza rá. Elég kellemes, nyílt arca, barna
szeme és göndör haja volt. A homloka közepén, mintha valami harmadik
szem lett volna, egy megtermett anyajegy ült. Diane tekintete a kelleténél
valamivel tovább időzött rajta, amikor pedig látta, hogy ezt a fiatalember is
észrevette, még el is vörösödött.
– Igen, attól tartok – válaszolta a férfi. – A legfelső szint nagyon huzatos, a
fűtés pedig már elég régi.
Az üvegen túl a behavazott, ködbe boruló fenyőfákkal elé táruló, fenséges
táj egészen közelinek hatott. Olyan furcsának tűnt, hogy meleg kávét
kortyolgat, miközben csupán egyetlen vékony üveg választja el a hatalmas
fehérségtől, hogy egy pillanatra úgy érezte, mintha egy film díszletében
üldögélne.
– Pontosan mi az ön szerepe? – kérdezte Diane, aki úgy döntött, hogy él a
kínálkozó lehetőséggel, és igyekszik minél többet megtudni.
– Az érdekli, hogy mit csinál itt egy ápoló?
– igen.
– Szóval… pszichiátriai ápolóként előkészítjük és kiosztjuk a
gyógyszeradagokat, ellenőrizzük, hogy a betegek bevették-e, hogy a bevételt
követően nem alakul-e ki náluk iatrogén ártalom… Természetesen mi
felügyeljük az ápoltakat… de nemcsak szemmel tartjuk őket, hanem
különböző tevékenységeket szervezünk nekik, beszélünk velük, megfigyeljük
őket, ha gondjuk van, a rendelkezésükre állunk… Ezt azért nem visszük
túlzásba… Az ápolói munka lényege éppen az, hogy se a jelenlétünk, se a
hiányunk ne legyen túlságosan feltűnő, hogy ne legyünk közönyösek, de ne is
segítsünk állandóan. Nem szabad kilépni a szerepünkből. Főleg itt, ezekkel
a…
– Ami a gyógyszerezést illeti – kérdezte Diane, miközben igyekezett nem a
fiatalember homlokára figyelni –, komolyak az adagok?
– Igen… Itt a dózisok jóval a szokásosan ajánlott mennyiségek fölött
vannak… szőnyegbombázás gyógyszerekkel, az van itt, sőt tablettás
Hirosima. Nem aprózzuk el, de azért nem is lőjük ki őket teljesen. Maga is
látta, nincsenek elzombisodva. Egyszerűen arról van szó, hogy ezek a…
szóval… ezek a személyek túlnyomó többségükben gyógyszerrezisztensek,
úgyhogy olyan nyugtató- és neuroleptikum-koktélokkal zsonglőrködünk,
amelyek akár egy ökröt is leterítenének, és tesszük ezt a szokásos három
helyett négyszer egy nap, de ott van még az elektrosokk és a
kényszerzubbony is, ha meg semmi más nem használ, jön a csodaszer, a
klozapin…
Diane már hallott róla. A klozapin egy atípusos antipszichotikum volt, amit
az egyéb gyógyszerekre nem reagáló skizofréniás esetek kezelésére
alkalmaztak. A pszichiátriában használatos több vegyülethez hasonlóan a
klozapin is súlyos mellékhatásokat (vizelettartási probléma, nyáladzás,
látászavar, súlyvesztés, görcsös roham, trombózis) válthatott ki.
– Egy dolgot meg kell értenie – tette hozzá a fiatalember, akinek
időközben elkomorult az arca. – Itt az erőszak és a veszély sohasem valami
távoli és bizonytalan eshetőség…
Diane-nak hirtelen olyan érzése támadt, mintha Xavier-t hallotta volna:
„Az intelligencia csak ott fejlődik, ahol van változás, és ahol van veszély.”
– Ugyanakkor – nevetett fel kurtán az ápoló – ez a hely jóval
biztonságosabb, mint jó néhány nagyváros jó néhány negyede…
Megcsóválta a fejét.
– Magunk között szólva, nem is olyan régen a pszichiátria még kőkorszaki
viszonyok között működött, és a betegeket időnként hihetetlenül barbár
kísérleteknek vetették alá. Az inkvizítorok vagy a náci orvosok is csak
pislogtak volna, ha látják… A helyzet sokat javult, bár akad még bőven
tennivaló… Itt a gyógyulás szóba sem jön, itt csak a stabilizáció és a
nyomáscsökkentés jöhet szóba…
– Van más feladata is? – kérdezte Diane.
– Ja. Ott van még az egész adminisztráció. A papírmunkával és a
különböző nyomtatványok töltögetésével telik el az élet…
Egy pillanatra kinézett a tájra.
– Aztán meg ott vannak még a doktor Xavier és a főnővér által előírt
interjúk az ápoltakkal.
– Azokon mi történik?
– Az mindig pontosan meg van határozva. Jól bejáratott módszerek szerint
zajlik az egész, tematikusan felépített beszélgetések ezek, általában többé-
kevésbé szabványos kérdőíveket töltünk ki, időnként azonban rögtönözünk
is… A lehető legsemlegesebben kell viszonyulnunk a betegekhez, a
szorongásuk csökkentése érdekében nem szabad túlságosan invazívnak
mutatkoznunk… fontosak a csendek… a beszélgetésben beálló szünetek…
nem szabad kapkodnunk, siettetnünk a dolgokat, mert ellenkező esetben igen
gyorsan gondjaink támadhatnak…
– Xavier és Ferney szintén le szoktak ülni az ápoltakkal?
– Igen, persze.
 – Mi a különbség az önök és ő beszélgetéseik között?
– Igazándiból nem sok. Talán az, hogy vannak betegek, akik nekünk
olyasmit is elmondanak, amit velük sohasem osztanának meg. Talán, mert mi
állandóan ott vagyunk velünk, mert próbálunk bizalmi viszonyt kialakítani az
ápolók és a betegek között, persze úgy, hogy közben tartjuk magunkat a
terápiás távolságtartás szabályaihoz… Amúgy a gyógyszerezést és a kezelési
protokollt Xavier és Élisabeth határozza meg…
Az utolsó mondat elég furcsa hangfekvésben hangzott el, Diane enyhén
össze is vonta a szemöldökét.
– Mintha nem mindenben értene egyet a döntéseikkel…
Diane meglepődött a beálló csenden. A fiatalember annyit várt a válasszal,
hogy Diane homloka ráncba futott.
– Diane, ön még új itt… Majd meglátja…
– Mit fogok meglátni?
–…
Az ápoló rásandított; nyilvánvalónak tűnt, hogy olyan téma ez, amelyről
nincs túl sok kedve beszélni. Diane azonban kivárt, és kérdőn nézett rá.
– Hogy is mondjam?… Ön nyilván tisztában van azzal, hogy ez az intézet
nem olyan, mint a többi… hogy itt olyan betegekkel foglalkozunk, akiket
máshol képtelenek voltak kezelni… hogy mindannak, ami itt zajlik, semmi
köze ahhoz, amit máshol csinálnak.
– Mint például az A részleg betegein fájdalomcsillapító nélkül alkalmazott
elektrosokk-terápia?
Diane azonnal megbánta, hogy feltette a kérdést. A fiatalember hirtelen
kimért és hűvös lett.
– Ki beszélt önnek erről?
– Xavier.
– Ne foglalkozzon vele!
Az ápoló lesütötte a szemét, és a bögréjében lötyögő tejeskávét kezdte
tanulmányozni. Láthatóan bosszús volt, amiért hagyta magát belerángatni a
beszélgetésbe.
– Még abban sem vagyok biztos, hogy mindez törvényes – ütötte tovább a
vasat Diane. – A francia jog engedi az ilyesmit?
– A francia jog? Tudja, hogy évente hány pszichiátriai
kényszergyógykezelés zajlik ebben az országban? Ötvenezer… A beteg
beleegyezése nélkül, hivatalból elrendelt gyógykezelés a fejlett
demokráciákban kivételes esetnek számít, nálunk azonban egyáltalán nem…
Az elmebetegeket – és azokat is, akikről még csak gyanítjuk, hogy mentális
bajokkal küzdenek – kevesebb jog illeti meg, mint a normális
állampolgárokat. Ha egy bűnözőt akar letartóztatni, meg kell várnia a reggeli
hat órát. Ha viszont valakit elmebetegnek tart a szomszédja, és aláír egy
„Harmadik fél által kezdeményezett gyógykezelési kérelem” nevű papírt, a
rendőrség a nap huszonnégy órájában bármikor kiszállhat, és elviheti, az
igazságszolgáltatás pedig már csak azt követően lép működésbe, hogy az
illetőt megfosztották a szabadságától. Azt is csak akkor, ha az illető ismeri és
képes érvényesíteni a jogait… Nálunk ez a pszichiátria. Ez és a folyamatos
pénz-, eszköz- és létszámhiány, a neuroleptikumokkal való visszaélés, a
rengeteg félrekezelés… A pszichiátriai intézményeink kívül állnak a
törvényességen, és ez erre az intézetre még inkább érvényes, mint az összes
többire…
A fiatal ápoló arca a hosszú tiráda során mindvégig keserű és mosolytalan
maradt. Felállt, és betolta a székét.
– Nézzen alaposan körül, és ne bízza másra, alakítsa ki maga a személyes
véleményét.
– A személyes véleményemet? Miről?
– Arról, ami itt zajlik.
– Mert zajlik itt valami?
– Miért érdekes ez? Egyébként is maga szeretne többet tudni, nem?
Diane csak nézett utána. A fiatalember visszavitte a tálcáját, és elhagyta a
termet.

SERVAZ ELSŐ DOLGA AZ VOLT, hogy lehúzta a rolót, és felkapcsolta

a neonokat. Nem akarta, hogy az újságírók a teleobjektívjeikkel vadásszanak
rájuk. A képregényrajzoló fiatalember már hazament. Espérandieu és Ziegler
elővették a laptopjaikat, és vad gépelésbe kezdtek a tárgyalóban. Cathy
d’Humières az egyik sarokba elvonulva a mobilján beszélt, majd összecsukta
a készüléket, és leült az asztalhoz. Servaz elnézte őket egy ideig, aztán a
gondolataiba mélyedt.
Az ablak melletti sarokban egy fehér tábla állt. Servaz olyan helyre húzta,
ahol több fény esett rá, felvett egy filctollat, és két oszlopot csinált.

LÓ GRIMM
MEGNYÚZTÁK MEZTELEN
LEFEJEZTÉK MEGFOJTOTTÁK
UJJÁT LEVÁGTÁK, BAKANCS, KÖPENY
ÉJSZAKA ÖLTÉK MEG? ÉJSZAKA ÖLTÉK MEG?
HIRTMANN DNS-E HIRTMANN DNS-E?

– Ennyi vajon elég ahhoz, hogy úgy gondoljuk, a két bűntényt ugyanazok
követték el? – kérdezte.
– Van, ami egyezik és van, ami eltér – válaszolta Ziegler.
– Ugyanakkor mégis két olyan bűntényről van szó, amit négy nap
leforgása alatt ugyanabban a városban követtek el – jegyezte meg
Espérandieu.
– Így van. A két tettes gyakorlatilag kizárható. A két esetben minden
bizonnyal ugyanaz a személy volt az elkövető.
– Vagy ugyanazok a személyek – pontosította Servaz. – Ne felejtse el,
miről beszéltünk a helikopterben.
– Nem felejtem. Akárhogy is, van valami, ami lehetővé tenné, hogy
végérvényesen összekapcsoljuk a két esetet.
– Hirtmann DNS-e.
– Hirtmann DNS-e – bólintott rá Ziegler.
Servaz kissé széthúzta a roló lamelláit, kinézett, aztán egy fémes, rövid
csattanással elengedte őket.
– Komolyan azt gondolja, hogy képes volt elhagyni az intézetet és
kijátszani az embereik éberségét? – fordult ismét Ziegler százados felé.
– Nem, képtelenség. Magam ellenőriztem. Egyszerűen nem volt rés, amin
kibújhatott volna.
– Ha így van, nem Hirtmann volt.
– Legalábbis ezúttal.
– Ha most nem Hirtmann volt, elképzelhető, hogy az előző esetben sem ő a
tettes – vetette fel Espérandieu.
Mindenki ránézett.
– Hirtmann sohasem járt a felvonó felső állomásán. Valaki más volt ott.
Valaki, aki kapcsolatban áll vele az intézetben, aki akár szándékosan, akár
véletlenül magával vitt tőle egy haj- vagy szőrszálat.
Ziegler kérdőn nézett Servazra, mert rájött, hogy emez nem mindent
mondott el a helyettesének.
– A gond csak az – pontosította –, hogy nem szőrt és hajszálat találtunk a
felvonó kabinjában, hanem nyálat.
Espérandieu először Zieglerre meredt, majd szép lassan Servaz felé fordult,
aki bocsánatkérően lehajtotta a fejét.
– Nem logikus ez az egész – szólalt meg végül. – Miért öl meg valaki
előbb egy lovat, aztán meg egy embert? Miért teszi közszemlére azt az állatot
a felvonópálya tetején, az embert pedig egy hídon? Mi értelme ennek az
egésznek?
– Így vagy úgy, de mindkettőt felakasztották – mondta Ziegler.
Servaz ránézett.
– Igen, így van.
Ismét a táblához lépett, egy-két dolgot letörölt róla, majd írni kezdett.

LÓ GRIMM
FELAKASZTOTTÁK A HÍDRA AKASZTOTTÁK FEL
FELVONÓNÁL
KIHALT, FÉLREESŐ HELY KIHALT, FÉLREESŐ HELY
MEGNYÚZTÁK MEZTELEN
LEFEJEZTÉK MEGFOJTOTTÁK, AZ UJJÁT LEVÁGTÁK, BAKANCS,
KÖPENY
ÉJSZAKA ÖLTÉK MEG? ÉJSZAKA ÖLTÉK MEG?
HIRTMANN DNS-E HIRTMANN DNS-E?

– Ez eddig rendben. Miért ölte meg az állatot?

– Hogy Éric Lombard-t támadja – ismételte el Ziegler, ki tudja,
hányadszor. – Az erőmű és a ló hozzá vezet, ő volt a célpont.
– Oké, tegyük fel, hogy Lombard van a célkeresztben. De akkor hogy kerül
a képbe a patikus? A másik meg az, hogy a lovat lefejezték és félig
megnyúzták, Grimmet meztelenül találták meg a fején azzal a csuklyával
vagy kapucnival. Mi a kapcsolat a kettő között?
– Ha megnyúznak egy állatot, az egy kicsit olyan, mintha levetkőztetnék –
kockáztatta meg Espérandieu.
– És a ló esetében ott volt a két nagy, kiterített bőrdarab – mondta Ziegler.
– Először azt is hittük, hogy szárnyakat akar utánozni… de mi van, ha egy
köpenyt?…
– Lehetséges – sóhajtott Servaz különösebb meggyőződés nélkül. – De
miért fejezték le? És mit jelent a köpeny meg azok a bakancsok?
Ezekre a kérdésekre senki sem tudott felelni. Servaz folytatta:
– Végül mindig ugyanabba a kérdésbe szaladunk bele: mit keres ebben az
egészben Hirtmann?
 – Párbajra hívja ki magát – harsant egy hang az ajtóból.
Arrafelé fordultak. Egy férfi állt a küszöbön.
Servaz először azt hitte, hogy újságíró, és el is indult, hogy kitegye a
szűrét. A férfi a negyvenes éveiben járhatott, hosszú, világosbarna haja,
göndör szakálla volt. Nemrég érkezhetett a kinti hidegről, mert éppen
bepárásodott, apró, kerek szemüvegét törölgette. Aztán felvette, és derűsen
körbepillantott a társaságon. Pulóverben volt és vastag kordnadrágban, a
kinézete alapján irodalomtanár ugyanúgy lehetett, mint szakszervezeti
aktivista; az biztos, hogy öltözéke a hatvanas évek iránti erős nosztalgiáról
tanúskodott.
– Maga meg ki? – kérdezte Servaz nem túl kedvesen.
– Ön vezeti a nyomozást?
A váratlan vendég kézfogásra nyújtott kézzel Servaz felé indult.
– Simon Propp, a pszichokriminológus. Csak holnapra kellett volna
ideérnem, de a csendőrség felhívott, hogy mi történt, én pedig itt termettem.
Körbejárta az asztalt, és mindenkivel kezet rázott, majd nézelődni kezdett,
hogy hova üljön. Végül Servaztól balra nézett ki magának egy üres széket.
Servaz tudta, hogy a pszichológus választása nem véletlenül esett éppen arra
a székre, és – mint mindig, ha úgy érezte, hogy manipulálni akarják – enyhe
ingerültség futott át rajta.
Simon Propp közben a táblát kezdte tanulmányozni.
– Érdekes – mondta.
– Valóban? – kérdezte Servaz, önkéntelen gúnnyal a hangjában. – Mi jut
róla az eszébe?
– Ha nem zavarja, jobb szeretném, ha folytatnák, mintha én itt sem lennék
– válaszolta Propp. – Sajnálom, hogy félbeszakítottam, és természetesen nem
azért jöttem, hogy az ön munkamódszereit minősítsem. Egyébként sem
tudnám, és nem is ez a dolgom. Azért jöttem, hogy, ha majd szóba kerül,
segítsek megérteni Hirtmann személyiségét, vagy hogy a helyszínen talált
nyomok alapján felvázoljam az elkövető kórképét.
– Az előbb azt mondta, hogy az elkövető minket akar kihívni – mondta
Servaz.
Látta, hogy a pszichológus hunyorogni kezd a szemüvege mögött. Pufók
arca még a fényes szakáll alatt is kipirult a hidegtől; az egész fickóban volt
valami, ami egy minden hájjal megkent manóra emlékeztette Servazt.
Néhány másodpercig egymás szemébe néztek.
– Rendben – bólintott a pszichológus. – Tegnap a hétvégi házamban
alaposan felkészültem. Miután kiderült, hogy a felvonó kabinjában Hirtmann
DNS-ét találták meg, áttanulmányoztam az anyagát. Az nyilvánvaló, hogy
kitűnő manipulátor, hogy szociopata és roppant intelligens, de még ennél is
többről van szó: Hirtmann még a sorozatgyilkosok között is külön esetnek
számít. Nagyon ritkán fordul elő ugyanis, hogy azok a fajta
személyiségzavarok, amelyekben ő szenved, ne befolyásolnák így vagy úgy
az illetők intellektuális képességeit és emberi kapcsolatait, miként az sem
gyakori, hogy szörnyeteg mivoltuk tökéletesen észrevétlen marad a
környezetük számára. Éppen emiatt van gyakran szükségük egy bűntársra,
általában egy hozzájuk hasonló feleségre, aki segít nekik a látszat
fenntartásában. Amíg el nem fogták, Hirtmann-nak tökéletesen sikerült
kettéválasztania a társadalom színpadán szereplő és a dühöngő őrület
fogságában vergődő énjét. Tökéletesen megtévesztette az egész világot. Már
előtte is akadtak persze olyan szociopaták, akiknek ez sikerült, de amazok a
szakmájuk révén sokkal kevésbé voltak szem előtt, mint ő.
Propp felkelt, és lassan körbejárta az asztalt. Servaz egyre ingerültebben
figyelte az újabb pszichológusi hókuszpókuszt.
– Azzal gyanúsítják, hogy huszonöt év leforgása alatt több mint negyven
fiatal nőt ölt meg. Negyven gyilkosság egyetlen olyan apró jel vagy nyom
nélkül, ami az elkövető személyéhez közelebb vinne! Az irodájában vagy a
bankszéfjében tartott újságcikkek és dossziék nélkül sohasem jutottak volna
el hozzá.
Megállt Servaz mögött, ő azonban nem volt hajlandó forgolódni, és
tekintetét továbbra is a vele szemben ülő Irène Ziegleren nyugtatta.
– Aztán egyszer csak fogja magát, és nyomot hagy maga után… Nem is
akármilyet, hanem brutálisan nyilvánvalót, egyértelműt.
– Egyvalamiről megfeledkezik – szólt közbe Ziegler.
Propp leült a helyére.
– Akkoriban, amikor a gyilkosságok zömét elkövette, vagy nem végeztek
még DNS-vizsgálatokat, vagy azok a maiaknál még sokkal pontatlanabbak
voltak.
– Ez igaz, de…
– Ezek szerint azt gondolja, hogy mindaz, ami itt és most zajlik, egyáltalán
nem az általunk ismert Hirtmannra vall. Erről van szó?
Propp kicsit hunyorgott, pislogott, majd bólintott.
– Tehát ön szerint, annak ellenére, hogy ott volt a DNS-e, nem ő ölte meg
a lovat?
 – Nem ezt mondtam.
– Akkor nem értem.
– Ne felejtkezzen meg arról a tényről, hogy Hirtmann hét éve be van zárva.
A körülményei gyökeresen megváltoztak. Évek óta lakat alatt van, és
belepusztul az unalomba. Ő, aki korábban annyira tevékeny volt, most csak
fő a saját, lassú tűzön bugyborgó levében, és játszani szeretne. Gondolja
végig: mielőtt azon a féltékenységből elkövetett, buta gyilkosságon lebukott
volna, a legmagasabb körökben mozgott, és pezsdítően élénk társasági életet
élt. Társadalmilag rangot, megbecsülést vívott ki magának. Volt egy
gyönyörű felesége, és olyan orgiákat szervezett, amelyeket a genfi társaság
krémje látogatott. Mindeközben fiatal nőket rabolt el, kínzott, erőszakolt és
ölt meg a legnagyobb titokban. A hozzá hasonló szörnyetegek szemszögéből
nézve gyöngyélete volt, és nyilván esze ágában sem volt mindennek véget
vetni. Ezért is tűntette el annyira gondosan a holttesteket.
Propp ujjaival a szakállában kezdett babrálni.
– Ma már semmi értelme sem lenne rejtőzködnie. Sőt ellenkezőleg, azt
akarja, hogy tudják, ő volt az. Azt szeretné, ha beszélnének róla, ha
figyelnének rá.
– Meg is szökhetett volna, és akkor ismét azt tehetett volna, amit csak akar
– vetette ellen Servaz. – Miért tért vissza a cellájába? Ennek így semmi
értelme.
Propp a szakállát vakargatta.
– Az igazat megvallva, ez a kérdés engem sem hagy nyugodni tegnap óta.
Miért ment vissza az intézetbe, amikor a fokozott biztonsági intézkedések
miatt fennáll annak a veszélye, hogy a későbbiekben már nem fogja tudni
elhagyni az épületet? Miért vállalt ekkora kockázatot? Mi a célja ezzel?
Tökéletesen igaza van, ennek így semmi értelme.
– Hacsak nem arról van szó, hogy a játék jobban érdekli, mint a szabadság
– mondta Ziegler. – Vagy arról, hogy biztos abban, lesz alkalma, és képes is
lesz újból megszökni.
– De hogy lehet ebben biztos? – lepődött meg Espérandieu.
– Tekintettel a fokozott rendőri jelenlétre, én azt hittem, kizártuk, hogy a
második gyilkosságot Hirtmann követte el – szólt közbe Servaz. – Az előbb
még ebben maradtunk, vagy nem jól emlékszem?
A pszichológus végignézett rajtuk, és közben elgondolkozva tovább
morzsolgatta a szakállár Apró, sárgás színű szeme érett szőlőszemként
üldögélt a szemüvege mögött.
 – Úgy érzem, súlyosan alábecsülik őt – mondta végül. – Azt hiszem,
közelítőleges fogalmuk sincs arról, hogy kivel állnak szemben.

– ÉS A BIZTONSÁGI ŐRÖK? – vetette közbe Cathy d’Humières. –

Velük hol tartunk?
– Sehol – válaszolta Servaz. – Megléptek ugyan, de nem hiszem, hogy
benne lennének. Túl rafinált ez az egész hozzájuk képest. Mindeddig csak
testi sértések és néhány sírnivalóan piti ügy van a rovásukon. Egy
szobafestőből nem lesz egyik napról a másikra Michelangelo. A kabinban és
a felvonó végállomásánál talált nyomokból majd kiderül, hogy jártak-e a
tetthelyen, de nem hinném. Ugyanakkor persze az is nyilvánvaló, hogy van
valami rejtegetni valójuk.
– Egyetértek – mondta Propp. – Átnéztem a kihallgatási jegyzőkönyveket.
Egyáltalán nem illenek a képbe, ezzel együtt azért ellenőrizni fogom, hogy
nem álltak-e pszichiátriai megfigyelés vagy kezelés alatt. Volt már olyan,
hogy egy jelentéktelen bűnöző hirtelen kegyetlen szörnyeteggé változott. Az
emberi szellem és lélek rejtélyes egy valami, egyetlen eshetőséget se zárjunk
ki eleve.
Servaz homlokráncolva pillantott fel.
– Ott van még ez az előző esti pókerparti is… Meg kellene nézni, hogy
nem volt-e valami nézeteltérés. Az is lehet, hogy Grimmnek adósságai
voltak…
– Van egy probléma, amit sürgősen el kellene rendeznünk – szólalt meg
Cathy d’Humières. – Egész eddig csak egy elpusztult lóval volt dolgunk,
ráérősebben haladhattunk, most azonban, hogy már egy ember is meghalt, a
sajtó pillanatokon belül az intézetet is bele fogja keverni, és ha valami
szerencsétlenség folytán kiszivárog, hogy az első bűntény helyszínén
Hirtmann DNS-ére bukkantunk, egyből ránk fognak zuhanni. Látták, hány
újságíró van odakint? A két legfontosabb kérdés, amelyekre a lehető
leghamarabb választ kell találnunk, a következőképpen hangzik: kijátszotta-e
valaki a Wargnier Intézet biztonsági rendszerét? Elégségesek-e az általunk
felállított útzárak? Annál jobb, minél hamarabb válaszolunk ezekre a
kérdésekre. Azt javaslom, hogy még a mai nap folyamán menjünk el az
intézetbe.
– Ha így tennénk, félő, hogy a kint várakozó újságírók ránk ragadnának.
Nem lenne túl szerencsés egyenesen odavinni őket.
A főügyésznő elgondolkozott egy pillanatra.
 – Rendben, de az előbbi kérdésekre mihamarabb választ kell adnunk, és
azzal is egyetértek, hogy az intézetet tegyük át holnapra. Addig is tartok majd
egy sajtóértekezletet, hogy eltereljem a firkászok figyelmét. Martin, maga
hogy gondolja a továbbiakat?
– Holnap, amíg ön a sajtótájékoztatóját tartja, mi Ziegler századossal és dr.
Propp-pal elmegyünk az intézetbe, Espérandieu hadnagy pedig a boncoláson
vesz részt. Addig is kihallgatjuk az áldozat özvegyét.
– Tökéletes, legyen így, de ne feledjük a két legfontosabbat: a) kideríteni,
hogy Hirtmann megszökhetett-e az intézetből, b) megtalálni a kapcsolatot a
két bűntény között.

– VAN VALAMI, amit nem vettünk számításba – mondta Propp,

miközben kifelé jöttek az értekezletről.
– Mi lenne az? – kérdezte Servaz.
Az épület mögötti parkolóban álltak, biztonságos távolságra a sajtó
kíváncsiskodó képviselőitől. Servaz a távirányítós kulccsal célba vette a
Cherokee-t, amelyre egy autómentő cég addigra új gumikat tett. A fagyos
levegőben néhány hópehely táncolt. A hegycsúcsok fehéren fénylettek a
messzeségben, az ég azonban, amíg a szem ellátott, szürkén tornyosult
felettük. Újabb havazás készült.
– A gőg – válaszolta a pszichológus. Valaki itt, a völgyben istent játszik.
Az emberek és a törvények felett állónak hiszi magát, és kénye-kedve szerint
bánik a hozzánk hasonló nyomorult halandókkal. Mérhetetlen gőg munkál
benne, és ennek így vagy úgy meg is kell mutatkoznia, hacsak az illető nem
álcázza magát végtelenül szerénynek.
Servaz megállt, és a pszichológusra nézett.
– Ez a leírás meglehetősen jól illik Hirtmannra – mondta. – Az
álszerénységet leszámítva.
– És még rengeteg emberre – pontosította Propp. – A gőg, higgye el,
parancsnok, a legkevésbé sem megy ritkaságszámba.

A PATIKUS az utca utolsó házában lakott. Az utca tulajdonképpen csak

egy széles, gépjárművel is járható erdei út volt, az épület pedig a Svédország
vagy Finnország valamelyik elveszett csücskében álló skandináv házakra
emlékeztette Servazt. A tetőt kifakult, kék zsindelyezés borította, a tetőtér
alatti emeleti szint jó részét pedig nagy, fából ácsolt terasz foglalta el. A házat
nyír- és bükkfák állták körbe.
 Servaz és Ziegler kiszállt az autóból. Az út túloldalán alaposan
beöltöztetett gyerekek éppen hóembert építettek. Servaz felhajtotta a gallérját,
és elnézte őket, ahogy kesztyűs kezükkel a gyepet borító hóban kotorásznak.
Úgy látszik, ilyen idők járnak: művüket egy műanyag pisztollyal
fegyverezték fel. E harcias mellékzönge ellenére Servaz egy pillanatra még
meg is örült, hogy a gyerekek – ahelyett, hogy a szobájukban kuksolnának a
számítógép vagy a játékkonzol előtt – ilyen egyszerű dolgokkal
szórakoztatják magukat.
Rögtön ezután azonban meghűlt az ereiben a vér. Az egyik kisfiú odament
az utcán álló szemeteskonténerek egyikéhez, lábujjhegyre állt, felnyitotta a
tetejét, kotorászni kezdett benne, majd a megdöbbent zsaru szeme láttára egy
döglött macskát húzott elő belőle. A gyerek a grabancánál fogva tartotta az
aprócska tetemet, komótosan átballagott vele a havas pázsiton, és a
hóembertől körülbelül két méterre a földre tette a zsákmányt. A jelenetet
elnézve olyan érzése támadt az embernek, mintha a macskát valóban a
hóember terítette volna le egy jól irányzott pisztolylövéssel.
– Uramisten – mormolta Servaz kővé dermedve.
– A gyerekpszichológusok szerint – szólalt meg mellette Irène Ziegler – ez
nem a tévé és a média hatása, a gyerekek igenis képesek különbséget tenni a
valóság és a képzelet között.
– Naná hogy – mondta Servaz –, gyerekkoromban én tarzanost játszottam,
de egyetlen pillanatig sem gondoltam, hogy valóban képes lennék liánról
liánra ugrálni vagy megküzdeni a gorillákkal.
– Ugyanakkor egészen kicsi koruktól fogva erőszakos játékok, erőszakos
képek és gondolatok záporoznak rájuk.
– Reménykedjünk, hogy a pszichológusoknak igaza van – ironizált
szomorkásan Servaz.
– Miért mégis állandóan az az érzésem, hogy tévednek?
– Azért, mert zsaru.
A bejárati ajtóban egy asszony állt. A cigarettát a mutató- és hüvelykujja
között tartva dohányzott, és a körülötte gomolygó füstben hunyorogva
figyelte, ahogy közelednek. Bár a csendőrség csak három órával korábban
tájékoztatta a férje meggyilkolásáról, nem tűnt különösebben zaklatottnak.
– Jó napot, Nadine – szólalt meg Chaperon, akit Ziegler megkért, hogy
tartson velük. – Őszinte részvétem. Tudod, mennyire szerettem Giles-t…
Olyan szörnyű ez az… ami történt.
A polgármester nehezen formálta a szavakat, alig tudott megszólalni. A nő
arcon csókolta, de amikor Chaperon meg akarta ölelni, határozottan
elhúzódott, és a másik két látogató felé fordult. Magas, sovány, ötvenes
asszony volt, hosszúkás lóarcát ősz haj keretezte. Servazon volt a sor,
úgyhogy ő is kifejezte őszinte részvétét, majd amikor az asszony
köszönetképpen kezet fogott vele, nagyon meglepődött, hogy micsoda erő
van a szorításában. Servaz azonnal érzékelte az ellenséges hangulatot. Mit is
mondott Chaperon, hol dolgozik a nő? Valami humanitárius szervezetnél.
– A rendőrség szeretne feltenni neked néhány kérdést – folytatta a
polgármester. – Azt ígérték, hogy egyelőre csak a legsürgősebbekre
szorítkoznak, a többivel várnak. Akkor bemehetünk?
Az asszony egyetlen szó nélkül sarkon fordult, és bevezette őket. Servaz
látta, hogy az egész ház, úgy ahogy van, fából épült. Az aprócska előtér jobb
oldalán egy komód állt, a tetején lámpa és egy kitömött róka, amely egy
hollót tartott a szájában. Servaz úgy érezte magát, mint egy vadászházban.
Volt ugyan fogas is. de Nadine Grimm még célzást sem tett arra, hogy esetleg
levehetnék a kabátjukat, ehelyett átvágott az előtéren, és az első emeleti
teraszra vezető, meredek lépcső felé indult. Egyetlen szó nélkül a megviselt
párnákkal telerakott rattankanapéra mutatott, ahonnan egy mezőre és az
erdőre lehetett kilátni. Ő maga a lépcsőkorlát melletti hintaszékbe hanyatlott,
és betakarta a lábát.
– Köszönjük – mondta Servaz. – Az első kérdésem az lenne – tette hozzá
rövid tűnődés után –, hogy van-e valami elképzelése arról, hogy ki lehet a
tettes?
Nadine Grimm kifújta a füstöt, és közben Servaz szemébe nézett. Az
orrcimpái megrezdültek, mintha valami kellemetlen szagot érzett volna.
– Nem. A férjem patikus volt, nem gengszter.
– Kapott-e korábban fenyegetéseket, furcsa telefonhívásokat?
– Nem.
– Nem jártak drogosok a patikában? Volt esetleg betörés?
– Nem.
– Árult metadont?
Az asszony türelmetlen és némileg felháborodott pillantást vetett rá.
– Még sok ilyen kérdést akar feltenni? A férjem nem foglalkozott
drogosokkal, nem voltak ellenségei, és nem keveredett gyanús ügyekbe,
egyszerűen csak egy agyatlan és iszákos barom volt.
Chaperon elsápadt, Ziegler és Servaz egymásra nézett.
– Mit akar ezzel mondani?
 A nő egyre nyilvánvalóbb viszolygással pillantott rájuk.
– Azonkívül, amit mondtam, az égadta világon semmit. Aljas és ocsmány
dolog, ami történt. Fogalmam sincs, hogy ki tehette, miként azt sem tudom,
hogy miért. Egyetlen magyarázatot tudok elképzelni, azt, hogy az egyik
odafent bezárt őrültnek valahogy sikerült megszöknie. Jobban tennék, ha
velük foglalkoznának, ahelyett hogy itt vesztegetik az idejüket – tette hozzá
keserűen. – Ha arra számítottak, hogy egy könnyektől fuldokló özvegyet
találnak itt, az a maguk baja. A férjem nem igazán szeretett, és én sem őt, sőt
mélyen megvetettem. A házasságunk már régóta nem volt több, mint
valamiféle… modus vivendi. De ezért még nem öltem volna meg.
Servaz egy pillanatra megzavarodott; azt hitte, a nő be fogja vallani a
gyilkosságot, aztán persze rájött, hogy az éppen az ellenkezőjét, azt állította,
hogy nem ölte meg, noha bőven lett volna oka megtenni. Servaz ritkán
tapasztalta, hogy ennyi ridegség és ellenségesség munkáljon egyetlen
emberben, az arrogancia és a közömbösség pedig zavarba hozta, és
hirtelenjében nem is igazán tudta, hogyan kezelje az asszonyt.
Nyilvánvalónak tűnt, hogy van minek alaposabban utánanézni Grimmék
életében, csak abban nem volt biztos, hogy ez a legmegfelelőbb pillanat erre.
– Miért vetette meg? – kérdezte végül.
– Az előbb mondtam.
– Azt mondta, hogy a férje egy agyatlan barom volt. Ezt mire alapozta?
– Ezt azért nálam kevesen tudhatják jobban, nem?
– Fogalmazzon kicsit pontosabban, ha megkérhetem.
Az asszony már éppen valami csúnyát készült mondani, a tekintete
azonban találkozott Servazéval, és visszakozott. Mielőtt válaszolt volna,
kifújta a füstöt, és közben mindvégig kihívóan Servaz szemébe nézett.
– A férjem azért lett gyógyszerész, mert túl ostoba és túl lusta volt ahhoz,
hogy orvos legyen belőle. A patikát a szülei pénzéből vette, akik egy remekül
működő boltot vezettek. Kitűnő helyen volt, Saint-Martin belvárosában. Ettől
függetlenül, a lustaságából kifolyólag és mert nem voltak meg a szükséges
képességei, a férjem sohasem volt képes jövedelmezővé tenni a patikát.
Saint-Martinben hat gyógyszertár van, messze neki volt a legkevesebb
vásárlója, az emberek csak végszükség esetén fordultak hozzá, vagy
véletlenül, mint a boltba betévedő turisták, akiknek éppen aszpirinre volt
szükségük. Nem bíztam benne; még én sem hozzá fordultam, ha gyógyszerre
volt szükségem.
– Ha így állt a dolog, miért nem váltak el?
 Az asszony gúnyosan felnevetett.
– Maga el tudja képzelni, hogy az én koromban valaki újrakezdi az életét?
Ez a ház elég nagy két ember számára. Mindkettőnknek megvolt a maga
felségterülete, és vigyáztunk, hogy ne nagyon tévedjünk át a másikéra.
Amúgy pedig a munkám miatt elég sok időt töltök távol. Ez jócskán
megkönnyíti… megkönnyítette a dolgokat.
Servaznak a Nuptias non concubitus sed consensus facit latin jogi alapelv
jutott az eszébe. A házasságot nem az elhálás, hanem a megegyezés hozza
létre.
– Szombatonként rendszeresen eljárt pókerezni – fordult Servaz a
polgármesterhez. – Kikkel játszott?
– Velem és még néhány baráttal – válaszolta Chaperon –, de ezt már
mondtam a századosnőnek is.
– Tegnap este kik voltak ott?
– Serge Perrault, Gilles és én.
– A szokásos társaság?
– Igen.
– Pénzben játszanak?
– Igen, de alacsony összegekben. Vagy vendéglői meghívásban. Ha az
érdekli, sohasem írt alá adóslevelet, amúgy meg Gilles a leggyakrabban
nyert. Nagyon jó játékos volt – tette hozzá, az özvegyre pillantva.
– Semmi furcsa, szokatlan nem történt a tegnapi parti során?
– Mint például?
– Nem tudom… Vita, veszekedés…
– Nem.
– Hol játszottak?
– Perrault-nál.
– És utána?
– Mint mindig, együtt indultunk el, aztán Gilles ment a maga útján, én
pedig siettem haza lefeküdni.
– Útközben nem tapasztalt semmi különöset? Nem találkoztak senkivel?
– Nem, legalábbis nem emlékszem.
– A férje nem mondott vagy tett valami szokatlant az utóbbi időben? –
kérdezte Ziegler Nadine Grimmtől.
– Nem.
– Nem tűnt nyugtalannak, gondterheltnek?
– Nem.
 – Kapcsolatban állt Éric Lombard-ral?
Az asszony értetlenül nézett rá, aztán mintha felcsillant volna a szeme.
Elnyomta a cigarettát a korláton, és elmosolyodott.
– Maguk azt gondolják, hogy kapcsolat van a férjem halála és annak a
lónak az esete között? Ez elég vicces.
– Nem válaszolt a kérdésemre.
Az asszony ismét felnevetett.
– Egy Lombard-féle ember miért vesztegetné az idejét egy olyan elcseszett
alakra, amilyen a férjem volt? Nem, a legjobb tudomásom szerint nem
ismerték egymást.
– Van fényképe a férjéről?
– Minek?
Servaz kis híján kijött a béketűrésből, aztán az eszébe jutott, hogy az
asszony alig néhány órája özvegyült meg, és visszafogta magát.
– A nyomozáshoz lenne rá szükségem – válaszolta. – Több még jobb
lenne, és lehetőség szerint minél kevésbé régiek.
Egy pillanatra összenéztek Zieglerrel, aki hamar rájött, hogy miről van szó.
A levágott ujj. Servaz remélte, hogy a pecsétgyűrű rajta lesz valamelyik
képen.
– Nekem egyetlen újabb képem sincs a férjemről, és azt se tudom, hogy
hol tartotta őket, de majd körülnézek a holmija között. Egyéb?
– Egyelőre ennyi lett volna – válaszolta Servaz, és felállt.
Addigra már jéggé fagyott, és egyetlenegy dologra vágyott csupán: lelépni
onnan, minél hamarabb. Valószínűnek tartotta, hogy az özvegy éppen azért
ültette őket a teraszra, hogy minél előbb megszabadulhasson tőlük. A
zaklatottságtól és a hidegtől görcsbe rándult a gyomra, mert olyasmit látott,
amitől valósággal földbe gyökerezett a lába, és amit rajta kívül más nem
láthatott. Amikor Nadine Grimm kinyújtotta a karját, hogy elnyomja a
cigarettát a korláton, egy pillanatra felcsúszott a pulóvere ujja… És akkor a
döbbent Servaz behegedt sebek vékony, fehér vonalait pillantotta meg az
asszony csontos csuklóján. Nadine Grimm valamikor régebben megpróbált
öngyilkosságot elkövetni.
Ahogy beültek az autóba, Servaz a polgármesterhez fordult. A kérdés
akkor fogalmazódott meg benne, miközben az özvegyet hallgatta.
– Grimmnek volt szeretője?
– Nem – vágta rá Chaperon habozás nélkül.
– Biztos benne?
 A polgármester furcsa pillantást vetett Servazra.
– Semmiben sem lehet az ember egészen biztos, de ami Grimmer illeti, a
fejemet tenném rá. Neki nem volt rejtegetni valója.
Servaz eltűnődött a polgármester szavam.
– Ha van valami, amit megtanulunk ebben a szakmában, az az, hogy az
emberek ritkán azok, akiknek látszanak, illetve, hogy mindenkinek vannak
titkai.
Amikor befejezte, és a visszapillantó tükörbe nézett, néhány percen belül a
második váratlan jelenet játszódott le Servaz szeme előtt: Chaperon hirtelen
halálsápadt lett, és az arcára kiült az őszinte rettegés.

AZ INTÉZETBŐL KILÉPVE a jeges szél Diane arcába csapott. Még

szerencse, hogy vastag dzsekit, pulóvert és bélelt csizmát húzott. Miközben a
Lanciájához menet átvágott az épület előtti térségen, elővette a kulcsát.
Örömöt és megkönnyebbülést érzett, hogy egy időre elhagyhatja ezt a helyet.
Beült a volán mögé, ráadta a gyújtást. Egy kattanást hallott, a műszerfal
fényei egy pillanatra felvillantak, majd azon nyomban ki is aludtak.
Ezenkívül más nem történt. Basszus! Újra indított, de semmi. Jaj, ne! Újra és
újra elfordította a kulcsot, de nem történt semmi…
Az aksi, villant át rajta. Lemerült.
Vagy a hideg.
Eszébe jutott, hogy nyilván akadna az intézetben valaki, aki segíthetne
rajta, de hirtelen elbátortalanodott. Ült csak az autóban, és a szélvédőn át
nézte az épületet. A szíve minden különösebb ok nélkül a torkában ugrált.
Hirtelen úgy érezte, nagyon messzire keveredett hazulról.
 12.

SERVAZT AZNAP ESTE a volt felesége, Alexandra hívta telefonon.

Margot-ról akart beszélni, úgyhogy Servazt azonnal elfogta a nyugtalanság.
Alexandra azzal kezdte, hogy a lányuk abba akarja hagyni a zongorát és a
karatét, pedig egészen kicsi kora óta szenvedélyesen űzte mindkettőt.
Semmiféle értelmes magyarázattal nem állt elő, egyszerűen csak közölte az
anyjával, hogy nem csinálja tovább.
Alexandra tanácstalan volt. Margot egy ideje megváltozott, és az anyjának
az volt az érzése, hogy valamit titkol előle, és a korábbiakkal ellentétben
képtelen volt normálisan szót érteni a lányukkal. Servaz hagyta beszélni a
volt feleségét, de közben azon gondolkozott, hogy az asszony ugyanígy
panaszkodik-e Margot mostohaapjának is, vagy őt inkább kihagyja az
egészből. Bár tökéletesen tisztában volt önnön kicsinyességével, úgy érezte,
jobb lenne, ha ez utóbbi lenne az igaz.
– Van fiúja? – kérdezte hirtelen.
– Azt hiszem, igen, de nem hajlandó beszélni róla. Pedig nem ilyen szokott
lenni.
Servaz megkérdezte Alexandrától, hogy átkutatta-e Margot cuccait. Elég
jól ismerte az asszonyt ahhoz, hogy biztosan tudja, megtette. Alexandra
valóban igennel válaszolt a kérdésre, de nem talált semmit.
– Most, hogy ezeket a maileket és SMS-eket használják, képtelenség
belenézni a leveleikbe – jegyezte meg Alexandra bánatosan. – Aggódom,
Martin. Próbálj megtudni valamit, lehet, hogy neked hajlandó lesz elmondani.
– Nyugodj meg! Igyekszem majd beszélni vele. Nyilván nincs semmi
különös.
Közben persze eszébe jutott a lánya szomorú tekintete, a karikák a szeme
körül, és persze főleg a véraláfutás az arcán, és ettől ismét összeugrott a
gyomra.
– Köszönöm, Martin. És te jól vagy?
Kitérő választ adott, és az éppen zajló nyomozásról kezdett beszélni, de a
részletekbe persze nem ment bele. Házasságuk idején Alexandrának időnként
meglepő és eredeti gondolatai, meglátásai voltak.
 – Egy ló meg egy meztelen férfi? Ez tényleg elég furcsán hangzik.
Szerinted lesz még újabb áldozat is?
– Attól tartok – vallotta be Servaz. – De erről ne beszélj senkinek. Még a
felhőjáródnak se – tette hozzá, mert szokásához híven nem volt hajlandó a
nevén nevezni a pilótát, aki elcsábította tőle a feleségét.
– Akár úgy is tűnhetne, hogy ezek az emberek valami nagy disznóságot
követtek el – mondta, miután Servaz megemlítette az üzletembert és a
patikust. – Meg hogy együtt csinálták. Mindenkinek van takargatni valója.
Servaz csendben bólogatott magában. Te csak tudod, mi? Tizenöt éven át
voltak házasok. Vajon hány éven át csalta őt a pilótájával? Hányszor
használhatták ki a közös repülést arra, hogy – az utaskísérők és pilóták
esetében különösen találó kifejezéssel élve – a „fellegekben járjanak”? Az
asszony pedig mindannyiszor hazajött, és úgy tett, mintha mi sem történt
volna, sőt még apró ajándékokat is hozott mindenkinek. Mindez egészen
addig zajlott így, amíg egy nap el nem szánta magát. Magyarázatként annyit
tudott mondani, hogy Philt nem gyötrik rémálmok, hogy Phil nem mászkál
éjszakahosszat fel-alá a lakásban, és hogy Phil „nem halottak között él”.
– De miért pont egy ló? – kérdezte Servaz. – Mit jelent ez az egész?
– Fogalmam sincs – válaszolta Alexandra fakó hangon, Servaz pedig tudta,
hogy mit üzen ez a közöny. Azt, hogy elmúltak már azok az idők, amikor ők
a különböző ügyekről még eszmét cseréltek.
– Te vagy a zsaru – tette hozzá az asszony. – Na, jól van, mennem kell.
Próbálj beszélni Margot-val.
Letette. Hol és mikor fordultak rosszra a dolgok? Hol és mikor váltak szét
az útjaik? Akkoriban, amikor egyre több időt kezdett az irodában tölteni, és
egyre kevesebbet otthon? Vagy már korábban? Az egyetemen ismerkedtek
meg, majd Alexandra szüleinek határozott ellenkezése dacára alig hat hónap
után össze is házasodtak. Akkoriban még egyetemisták voltak, Servaz
irodalmat és latint készült tanítani, mint az apja, és meg akarta írni a „modern
nagyregényt”, Alexandra viszont, némileg szerényebben, idegenforgalmat
tanult. Aztán Servaz mégis a rendőrséghez lépett be. Ha kérdezték, mindig
azt mondta, hogy hirtelen ötlettől vezéreltetve, valójában azonban a múltja
miatt.
„Akár úgy is tűnhetne, hogy ezek az emberek valami nagy disznóságot
követtek el. Meg hogy együtt csinálták.”
Gyors és a legkevésbé sem zsarus észjárásával Alexandrának ismét sikerült
a lényegre tapintania. A kérdés csak az volt, hogy követhetett-e el együtt
olyasmit Lombard és Grimm, ami miatt valaki bosszút akarna állni rajtuk. Ezt
Servaz fájdalmasan valószínűtlennek tartotta. Ha pedig mégis, hogy
keveredett Hirtmann a történetbe?
Hirtelen egy másik nyomasztó gondolat kezdett felötleni benne. Lehet,
hogy Margot veszélyben van? A görcs csak nem akart kiállni a gyomrából.
Felkapta a zakóját, és kiszaladt a szobából. Lement a recepcióra, és
megkérdezte, hogy van-e valahol egy számítógép és egy webkamera. A
portás bólintott, hogy igen, előjött a pult mögül, és átvezette őt egy aprócska
szalonba. Servaz megköszönte, és elővette a mobilját.
– Apa? – hallotta a lánya hangját.
– Kapcsold be a webkamerádat!
– Most rögtön?
– Igen, most rögtön.
Servaz leült a géphez, és elindította a videochat programot. Eltelt öt perc,
de a lánya még mindig nem volt fent. Servaz éppen kezdte volna elveszíteni a
türelmét, amikor a képernyő jobb felső sarkában megjelent az üzenet, hogy
„Margot csatlakozott”. Servaz is elindította a videót, amire egy aprócska kék
fény gyulladt ki a kamerán.
Margot egy gőzölgő csészével a kezében üldögélt a szobájában, és kissé
zavartan, óvatosan hunyorgott az apjára. Mögötte a falon a Múmia című film
plakátja egy puskát szorongató fickóval, sivatagi naplementével és
piramisokkal.
– Mi a helyzet? – kérdezte Margot.
– Ezt én kérdezem tőled.
– Mi van?
– Abbahagytad a zongorát és a karatét. Miért?
Csak utólag jött rá, hogy a hangja túlságosan nyers, a szemrehányása pedig
túlságosan durva volt. Tudta, hogy a várakozás miatt sikerült így. Gyűlölte,
ha megvárakoztatják. Ettől függetlenül máshogy kellett volna hozzákezdenie,
előszörre kevésbé érzékeny ügyeket kellett volna felhoznia, vagy a szokásos
apró hülyeségekkel megmosolyogtatnia Margot-t, egyszóval – attól
függetlenül, hogy a saját lányával beszélt – tartania kellett volna magát a
manipuláció néhány alapvető szabályához.
– Ó, ezek szerint mama felhívott…
– Igen.
– Mást is mondott?
– Csak ennyit… Szóval?
 – A dolog rém egyszerű: csak középszerű zongorista lehetek, akkor meg
minek erőltetni? Nem nekem való, ennyi az egész.
– És a karate?
– Fáraszt.
– Fáraszt?
– Igen.
– Hm, hm. Csak így, hirtelen elkezdett fárasztani?
– Nem, egyáltalán nem hirtelen. Régóta gondolkoztam a dolgon.
– És mit akarsz csinálni helyette?
– Gőzöm sincs. Feltétlenül kell valamit csinálnom? Szerintem már vagyok
annyi idős, hogy egyedül döntsek. Vagy nem?
– Ez egy tartható álláspont – ismerte el Servaz, erőltetetten vigyorogva.
A lánya azonban nem mosolyodott el. Komor tekintettel nézett a
kamerába, és azon keresztül rá. Az arcára oldalról eső lámpafényben a kék
folt még jobban látszott. A szemöldökében lévő piercing úgy ragyogott,
mintha igazi rubin benne.
– Mi ez a rengeteg kérdés? Mit akartok ti tulajdonképpen tőlem? –
kérdezte egyre élesebbre váltó hangon Margot. – Miért van olyan érzésem,
mintha valami elcseszett rendőrségi kihallgatáson ülnék?
– Margot, csak egy kérdés volt… és nem is vagy köteles…
– Tényleg? Tudod mit, apa? Ha te mindig így fogsz hozzá a gyanúsítottak
kihallgatásához, nem hiszem, hogy túl sokra jutsz velük.
Rácsapott az asztalra, méghozzá akkorát, hogy attól még a hangszóró is
berezonált és ugrott egyet.
– A rohadt életbe, beszarás ez az egész!
Servaz megdermedt. Alexandrának igaza volt: a lányuk nem így szokott
viselkedni. Servaz csak azt szerette volna tudni, hogy egy előtte ismeretlen
okokból beálló és csupán időleges vagy egy külső személy hatására
bekövetkező változásról van-e szó.
– Sajnálom, bogaram – mondta. – Az agyamra megy ez a nyomozás. Meg
tudsz nekem bocsájtani?
Margot csak dünnyögött a vonal túlsó végén.
– Két hét múlva találkozunk… Rendben?
– Rám csörögsz előtte?
Servaz megkönnyebbült. Ez már az a Margot volt, akit ismert.
– Naná! Aludj jól, bogaram.
– Jó éjszakát, apa.
 Felment a szobájába, a zakóját az ágyra dobta, a minibárból előkotort egy
kis üveg whiskyt, és kilépett az erkélyre. Majdnem teljesen besötétedett már,
a hegyek fölé boruló tiszta égbolt nyugati irányban valamivel világosabb volt,
mint kelet felé. Néhány csillag is feltűnt már, úgy ragyogtak, mintha egy
gondos kéz külön-külön kifényesítette volna őket. Nagyon hideg lesz,
gondolta Servaz. A karácsonyi fények sziporkázó lávafolyamként
hömpölyögtek végig az utcákon, ám az odalent kavargó, izgatott nyüzsgés
jelentéktelenné törpült az időtlenség magasából lepillantó Pireneusokhoz
képest. A hegyek magasztos örökkévalóságához mérve a legkegyetlenebb
bűntény is majdnem annyira szánalmas és mellékes aprósággá válik, mint a
menet közben a szélvédőnek csapódó bogarak sorsa.
Servaz nekidőlt a korlátnak, és ismét kinyitotta a telefonját.
– Espérandieu – szólt bele Espérandieu.
– Egy szívességre akarlak kérni.
– Mi van? Történt valami?
– Nem. Ennek most semmi köze a nyomozáshoz.
– Értem.
Servaz nem tudta, hogy is kellene elkezdenie.
– Szeretném, ha hetente egyszer-kétszer követnéd Margot-t, miután kijön
az iskolából. Mondjuk, két-három héten át. Én nem tudom csinálni, mert
kiszúrna…
– Mi van?
– Jól hallottad.
A vonal túlsó végén síri csend támadt. Servaz a háttérből beszűrődő
zajokból hamar rájött, hogy Espérandieu egy bárban van éppen.
Espérandieu felsóhajtott.
– Martin, nem tehetem.
– Miért nem?
– Ez ellenkezne az összes…
– Egy egyszerű baráti szívességet kérek – szakította félbe Servaz. – Három
héten át hetente egyszer-kétszer kellene csak a nyomába szegődnöd autóval
vagy gyalog. Ennyi. Te vagy az egyetlen, akitől ilyesmit kérhetek.
– De miért?
– Az a gyanúm, hogy rossz társaságba keveredett.
– Ez minden?
– Azt hiszem, veri a fiúja.
– Basszus!
 – Igen – mondta Servaz. – Képzeld azt, hogy Mégane-ról van szó, és hogy
te kérlelsz engem. Mellesleg egyszer még erre is sor kerülhet.
– Oké, legyen, megcsinálom. De csak egy-két alkalom egy héten, rendben?
Három hét után pedig leállok, akkor is, ha nem találtam semmit.
– Rendben – sóhajtotta Servaz megkönnyebbülten.
– Mit fogsz csinálni, ha kiderül, hogy joggal gyanakodtál?
– Még nem tartunk ott. Egyelőre azt szeretném tudni, hogy mi a fene
zajlik.
– Persze, de tegyük fel, hogy igazad van, és rájövünk, hogy összeállt
valami lökött és erőszakos fickóval. Akkor mit fogsz csinálni?
– Szoktam én felindulásból cselekedni? – kérdezte Servaz.
– Néha.
– Csak tudni szeretném, hogy mi történik.
Megköszönte a helyettesének, és letette. Egy ideig még töprengett a
lányán, azon, ahogy öltözködik, a tetoválásain, a piercingjein… Aztán a
gondolatai az intézet felé terelődtek. Látta maga előtt, ahogy a behavazott
épület lassan elnyugszik. Mire gondolhatnak éjszakánként a celláik mélyén
azok a szörnyetegek? Miféle gyilkos fantomok és fantazmagóriák
népesíthetik be az álmaikat? Aztán arra gondolt, hogy nyilván akad köztük
olyan, aki éberen, tágra nyílt szemmel fürkészi saját lelkének gyászos tájait,
hogy felidézhesse az áldozatai emlékét.
Valahol messze, a hegyek felett egy Spanyolországból Franciaország
belseje felé tartó repülőgép szállt el a sötétben. Ezüstös fényű, aprócska
szikrának, hullócsillagnak, fémtestű üstökösnek tűnt, a helyzetjelzők
fényesen pislogtak az éjszakai égbolton… Servazba ismét belehasított, hogy
milyen végletesen magányos hely ez a völgy, hogy mennyire távol esik
mindentől.
Visszament a szobájába, és felkapcsolta a villanyt.
Elővett egy könyvet az útitáskájából, majd lezöttyent vele az ágy végébe.
Horatius ódáit olvasgatta.

MÁSNAP, MIUTÁN FELKELT, Servaz látta, hogy havazott az éjszaka. A

háztetők és az utcák fehéren néztek vissza rá, a hideg levegő szinte égette a
tüdejét. Gyorsan behúzódott az erkélyről a meleg szobába, letusolt,
felöltözött, majd elindult, hogy megreggelizzen.
Espérandieu már ott üldögélt a tágas verandán, az üvegezett ajtó
közelében. Láthatóan túl volt az étkezésen, és olvasott. Servaz messziről
figyelte egy ideig, de a helyettese teljesen elmerült az előtte heverő
könyvben. Servaz leült az asztalhoz, és kíváncsian a borítóra pillantott: egy
bizonyos Haruki Murakami nevű japán szerző Birkakergető nagy kaland
című műve volt az. Servaz soha életében nem hallotta még ezt a nevet.
Espérandieu mellett Servaznak időnként olyan érzése volt, mintha nem is
ugyanazt a nyelvet beszélnék, mintha egymástól távol eső vidékekről
származnának. Mindkettejüknek megvolt a maga sajátos kultúrája, erkölcsei
és szokásai. Espérandieu érdeklődési körébe számos és olyan Servaztól
alapvetően idegen dolog tartozott, mint amilyen például a képregény, a japán
kultúra, a tudomány, a kortárs zene és a fotográfia.
Espérandieu gyermeteg arckifejezéssel nézett fel a reggelizőasztal mögül,
majd az órájára pillantott.
– A boncolás nyolckor kezdődik – csukta be a könyvet. – Le is lépek.
Servaz egyetlen szó nélkül bólintott. A helyettese tökéletesen értette a
dolgát. Servaz belekortyolt a kávéjába, és olyan érzése támadt, mintha
kaparna a torka.
Tíz perc múlva már ő is a behavazott utcán gyalogolt. Mielőtt az intézetbe
indultak volna, Cathy d’Humières irodájában volt találkozója Zieglerre és
Propp-pal, mert a főügyész be akarta nekik mutatni a bírót, akire az ügyet
bízta. Séta közben Servaz visszatért az előző napi töprengéséhez. Mitől
válhatott Lombard és Grimm áldozattá? Milyen kapcsolat lehet közöttük?
Chaperon és az özvegy szerint nem is ismerték egymást. Előfordulhat, hogy
Lombard egyszer-kétszer betévedt a patikába, de ez nem túl valószínű, mivel,
egyrészt Saint-Martinben öt másik gyógyszertár is működött, másrészt pedig
Lombard nyilván mással intéztette az ilyenfajta bevásárlásait.
Idáig jutott a gondolatmenetében, amikor hirtelen megdermedt. Valami
zavarta, egy furcsa sejtés hasított belé. Az a kellemetlen érzése támadt, hogy
követik… Megperdült, és az utcát kezdte fürkészni, de semmi gyanúsat sem
látott. Csak egy pár taposta a havat nevetgélve, egy bevásárlókocsit húzó
öregasszony pedig éppen eltűnt az egyik sarkon.
A végén még üldözési mániám lesz ettől a völgytől…
Öt perc múlva belépett a bíróság rácsos kapuján. Az ügyvédek egyik
cigarettáról a másikra gyújtva beszélgettek a lépcsőn, a vádlottak családtagjai
pedig látható izgalommal várták, hogy folytatódjon a tárgyalás. Servaz átkelt
az előcsarnokon, és a bal oldali személyzeti lépcső felé indult. Amikor felért
a félemeletre, valamivel feljebb egy apró termetű férfi bukkant ki az egyik
márványoszlop mögül, és fürgén szedve a lábát egyenesen felé tartott a
lépcsőkön.
– Parancsnok úr!
Servaz megállt, és alaposan szemügyre vette a mellé lépő alakot.
– Ön lenne hát az a toulouse-i rendőr.
– Ismerjük egymást?
– Tegnap reggel láttam a tetthelyen Cathy d’Humières társaságában –
nyújtotta felé a kezét a férfi. – A nevét is tőle tudom. A jelek szerint úgy
gondolja, hogy maga a legmegfelelőbb ember a feladatra.
Istenem, Catherine… Servaz megszorította a felé nyújtott kezet.
– És ön?
– Gabriel Saint-Cyr, nyugalmazott tiszteletbeli vizsgálóbíró. Harmincöt
éven át dolgoztam ebben az épületben. (Az alacsony férfi széles mozdulattal
mutatott körbe az előcsarnokon.) Az utolsó szögig ismerem az egészet, ahogy
a város összes vagy legalábbis majdnem összes lakóját is.
Servaz alaposabban is szemügyre vette. Alacsony volt, és nyájasan
mosolygott ugyan, de látszott rajta, hogy az az igazi küzdő és harcos fajta. A
kiejtésén érződött, hogy ezen a vidéken született és itt is nőtt fel. Amikor
aztán Servaz elkapta a férfi élénk és fürkésző tekintetét, némileg meglepetten
rájött, hogy a volt bíró megtévesztő kedélyessége csak álca, amely –
ellentétben sokakkal, akiknek cinizmusa és iróniája mögött gondolattalanság
húzódik meg – metszően éles és következetes elmét takar.
– Ön most ajánlatot tett nekem? – kérdezte Servaz mosolyogva.
A bíró felnevetett. A nevetése őszinte, harsány és kifejező volt.
– Így van! Aki egyszer bíró lett, a sírig az is marad. Az igazat megvallva,
amikor látom, hogy mik történnek manapság, sajnálni kezdem, hogy
nyugdíjba mentem. Azelőtt még csak hasonló üggyel sem volt dolgunk.
Mindig ugyanaz a nóta, mindig csak az örök emberi ostobaság
megnyilvánulásai: egy-egy szerelemféltésből elkövetett gyilkosság vagy
szomszédok között elfajuló vita, amelynek végén valaki elsütött egy fegyvert.
Ha van kedve egy pohár fölött beszélni róla, rám számíthat, én vagyok a
maga embere.
– Bíró úr, máris elfelejtette, hogy a vizsgálati eredmények titkosak? –
kérdezte Servaz barátságos hangon.
– Ugyan már, nem kell mindent elmondania, de ne feledje, hogy nálam
jobban senki sem ismeri e völgy titkait. Legalább gondolkozzon el rajta,
parancsnok.
Servaznak már megfordult a fejében a dolog. Kapcsolatba kerülhetne
valakivel a helyiek közül, egy olyan emberrel, aki szinte az egész életét itt,
Saint-Martinben élte le, és aki a szakmája révén sok titkot ismerhet. Az
ajánlat nem tűnt érdektelennek.
– Mintha hiányozna önnek a régi munkája.
– Hazudnék, ha az ellenkezőjét állítanám – vallotta be Saint-Cyr. – Két éve
egészségügyi okokból vonultam nyugdíjba, és azóta úgy érzem magam, mint
egy élőhalott. Maga úgy gondolja, hogy Hirtmann tette?
Servaz összerezzent.
– Ezt meg hogy érti?
– Jaj, ne csinálja már! Pontosan tudja, miről beszélek. Ott az a DNS a
felvonó kabinjában.
– Ki beszélt erről önnek?
A bíró ismét felnevetett, és lefelé iramodott a lépcsőkön.
– Megmondtam már: mindenről tudok, ami ebben a városban történik.
Akkor a közeli viszontlátásra, parancsnok, és addig is jó vadászatot!
Servaz csak nézett utána, ahogy kilép a hatalmas kétszárnyú ajtón és
eltűnik az odakint kavargó hóesésben.

– MARTIN, BEMUTATOM MAGÁNAK Martial Confiant bírót.

Rábíztam az ügyet.
Servaz kezet szorított a fiatal bíróval. A harmincas évei elején járhatott,
magas volt, vékony és nagyon sötét bőrű, elegáns, finom kidolgozású,
négyszögletes szemüveget viselt. A kézfogása határozott, a mosolya pedig
barátságos volt.
– A látszat ellenére – szólalt meg Cathy d’Humières – Martial innen húsz
kilométernyire született és nőtt fel.
– Amíg vártunk, d’Humières főügyész asszony minden jót elmondott már
magáról, parancsnok.
A férfi hangja megőrzött valamennyit a szigetek lágyságából és
napsütéséből, de enyhén azért kihallatszott belőle a helyiek akcentusa. Servaz
elmosolyodott.
– Délelőtt az intézetbe megyünk – mondta. – Velünk akar tartani?
Nem esett jól megszólalnia, fájt a torka.
– Szóltak doktor Xavier-nak?
– Nem. Ziegler századossal úgy döntöttünk, hogy váratlanul fogunk
betoppanni.
Confiant bólintott.
 – Rendben, önökkel tartok – mondta –, de csak most az egyszer. Nem
akarok önökre telepedni. Az alapelvem az, hogy hagyni kell dolgozni a
rendőrséget. Mindenki tegye a maga dolgát – tette még hozzá.
Servaz csendben bólogatott. Ez inkább jó hír volt, már amennyiben a
kijelentésben foglaltak a gyakorlatban is érvényesülni fognak.
– Hol van Ziegler százados? – kérdezte Cathy d’Humières.
Servaz az órájára nézett.
– Hamarosan meg kell érkeznie. Lehet, hogy gondja akadt a havazásban.
Cathy d’Humières feszült, sietős arckifejezéssel nézett ki az ablakon.
– Rendben, ami engem illet, nekem sajtótájékoztatót kell tartanom, de
amúgy sem tartottam volna önökkel… Egy ilyen nyomasztó hely, ráadásul
ebben az időben! Brrr, nem hangzik túl jól.
 13.

– AGYI OXIGÉNHIÁNY – közölte Delmas, miközben fertőtlenítőszeres

kezét és alkarját mosta, súrolta az autokláv csap alatt.
A saint-martini kórház tekintélyes, vörös téglából épült tömbje élesen
kivált a körülötte húzódó gyepet borító hó vakító fehérségéből. A hullaház és
a boncterem bejárata szokás szerint a főbejárattól elég messze, egy
betonrámpa alatt volt. Az itt dolgozók csak Pokolként emlegették ezt a
helyet. Amikor fél órával korábban, a fülébe dugott lejátszón éppen a Gutter
Twins Idle Hands című számát hallgató Espérandieu befutott, az első dolog,
amit meglátott, egy bakokra állított koporsó volt a folyosó végén. Delmast, a
toulouse-i törvényszéki orvost és Cavalier-t, a saint-martini kórház sebészét
már az öltözőben találta, amint a rövid ujjú köpenyt és a műanyag
védőkötényt vették magukra. Delmas éppen azt magyarázta Cavalier-nak,
hogy milyen körülmények között találták a holttestet. Espérandieu szintén
hozzálátott a beöltözéshez, majd mentolos cukorkát tett a szájába, és elővett
egy tégely kámforos krémet.
– Ezt nem nagyon kéne – szólt oda neki Delmas. – Szétmarja mindenét.
– Sajnálom, doktor úr, de máshogy nem megy – válaszolta Vincent, és
alaposan bekente a szája és az orra közötti területet.
Amióta a gyilkossági csoportnál volt, számtalanszor kellett már
boncoláson részt vennie, így tudta jól, hogy egy adott pillanatban – amikor az
orvos felnyitja a gyomrot, és mintát vesz a zsigerekből (máj, lép,
hasnyálmirigy, belek) – a normális szaglással rendelkező személyek számára
elviselhetetlen bűz fogja elárasztani a helyiséget.
Grimm holtteste az enyhén megdöntött, csappal és elvezető csővel
felszerelt boncasztalon várakozott rájuk. Elég öreg és egyszerű jószág volt
azokhoz a nagy, elektromosan mozgatható boncasztalokhoz képest,
amilyenekkel Espérandieu a toulouse-i egyetem kórházában találkozott. A
holttestet több keresztrúd segítségével enyhén megemelték, hogy a
későbbiekben ne a saját testnedveiben feküdjön.
– Nos, itt vannak a mechanikus fulladás esetén tapasztalható jelek… –
kezdett bele Delmas, és úgy állította a mozgatható karú lámpát, hogy fénye a
holttestre essen.
A patikus elkékült szájára, majd szintén szederjes fülkagylójára mutatott:
– …a nyálkahártya és a bőr kékes elszíneződése…
Aztán a szétfeszített szemhéj belsejére:
– Vérbőség a kötőhártyában…
Végül az áldozat duzzadt és lilás színű arcára:
– Vérbőség az arcon és nyaktájékon… Sajnálatos módon az arc állapota
megnehezíti ezeknek a jeleknek a megfigyelését – szólt oda Cavalier-nak, aki
nem túl nagy kedvvel nézegette a véres pépet, amiből két szem dülledt ki. –
A tüdő és a szív felszínén is találunk majd pontszerű bevérzéseket. Teljesen
klasszikus, a nem specifikus fulladás tünetegyütteséhez tartozó jelek ezek,
amelyek egyértelművé teszik ugyan, hogy az áldozat, hosszabb-rövidebb
agóniát követően, mechanikus fulladás következtében halt meg, de további
kóroktani információval nem szolgálnak.
Delmas levette, megtörölte, majd visszatette a szemüvegét. Nem viselt
orvosi maszkot. Kölni- és fertőtlenítőszer-illat lengte körbe. Kövérkés,
alacsony termetű férfi volt, sima és rózsaszín arccal és hatalmas, kéken
világító szemmel.
– A tettes láthatóan konyított valamennyit az orvostudományhoz vagy
legalábbis az anatómiához, és olyan módszert választott, hogy a haláltusa a
lehető leghosszabb és leggyötrelmesebb legyen.
Delmas párnás mutatóujjával a mély bevágásra bökött, amelyet a kötél
hagyott a patikus nyakán.
– Fiziopatológiai szempontból három olyan mechanizmus van, ami az
akasztás során halálhoz vezethet. Az első a vaszkuláris, tehát az, amikor a két
fejverőér egyidejű elzárásával megakadályozzuk, hogy a vér az agyba jusson.
Ez történik, amikor a hurkot hátra, a tarkóhoz helyezzük. Ilyen esetben az agy
vérellátását közvetlenül blokkoljuk, az eszméletvesztés szinte azonnali, és azt
követően rövid időn belül a halál is beáll. Éppen ezért nem győzhetjük eléggé
ajánlani ezt a módszert mindazoknak, akik akasztás útján szeretnének
öngyilkosságot elkövetni – tette hozzá.
Espérandieu abbahagyta a jegyzetelést. Általában nehezen fogadta be a
törvényszéki orvosok humorát. Cavalier persze szinte itta kollégája minden
egyes szavát.
– Aztán ott van a neurológiai mechanizmus. Ha az emberünk nem szép
fokozatosan, a patikus csuklójára helyezett kötelek segítségével engedte
volna le őt, hanem a hídról egyszerűen lelökte volna a mélybe, az erőhatás
nyomán fellépő nyúltagyi és gerincvelői sérülések, tehát – tette hozzá külön
Espérandieu kedvéért, miközben finom mozdulattal megemelte a néhai
Grimm fejét – a nyúltagy és a gerincvelő roncsolódása szinte azonnali halált
okozott volna. Ő azonban nem ezt tette…
A szemüveg mögött a kék szempár Espérandieu tekintetét kereste.
– Nem, nem, fiatalember, ő nem ezt tette… A mi emberünk, ez a kis
huncut, oldalra helyezte a hurok csomóját. Így legalább az egyik, tehát a
csomóval átellenben lévő artéria karotisz, miszerint fejverőér, biztosítja az
agy vérellátását, a csuklókra rögzített kötelek segítségével pedig az
esetlegesen a gerincvelő roncsolódásához vezető fizikai behatásokat védte ki.
Higgye el, az emberünk tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mit miért tesz.
Ez a szerencsétlen fickó nagyon sokáig haldokolhatott.
Makulátlanul tiszta mutatóujjával a Grimm nyakán körbefutó, mély
bevágást követte.
– Mindenesetre egész biztosan akasztásról van szó. Nézzék csak, a nyom
elég magasan fut, alig valamivel az állkapocs hajlata alatt halad el, és tart a
felfüggesztési pont irányába. Nem ér teljesen körbe, ami egész máshogy
festene, ha már korábban megfojtották volna a kötéllel, mert az kevésbé
mély, szabályos, a nyak egész kerületén körbefutó nyomot hagyott volna.
Espérandieu felé fordult és rákacsintott.
– Tudja, amikor a férj megfojtja a feleségét egy kötéllel, aztán pedig
megpróbálja azt a látszatot kelteni, mintha az asszony felakasztotta volna
magát.
– Túl sok krimit olvas, doki – válaszolta Espérandieu.
Delmas kis híján felnevetett, aztán ismét olyan komoly lett, mint egy áldást
osztó pápa. Grimm szederjes arcához igazította a lámpát, hogy a félig
leszakított orrot és a felragasztott szemhéjat kezdje tanulmányozni.
– Ez itt tényleg az egyik leggusztustalanabb dolog, amit valaha is meg
kellett néznem – mondta. – Valami elviselhetetlen düh és gyűlölet sugárzik
ebből az egészből.

IDŐKÖZBEN A PSZICHOLÓGUS IS CSATLAKOZOTT hozzájuk, hátul

ült, a bíró mellett. Ziegler egy raliversenyző könnyed magabiztosságával
vezette a terepjárót, Servaz pedig ugyanolyan csodálattal adózott előtte, mint
ahogy a helikopterben tette. Hátul a bíró korábban arra kérte Proppot, hogy
beszéljen neki Hirtmannról, és mindaz, amit tőle hallott, olyan mélységes
döbbenettel töltötte el, hogy addigra ő is csak némán ült és meredt maga elé,
mint a többiek. A völgy vészjósló hangulata sem tett túl jót a társaság
meglehetősen nyomott hangulatának.
Az út hatalmas, a hó súlya alatt fehéren imbolygó fenyőfák alatt futott
velük. Az előttük arra járó kotrógép magas hófalat emelt az út szélén.
Elhaladtak az utolsó, jégbe dermedt tanya mellett – a birtok kerítéseit szinte
teljesen maga alá temette a hó, a kéményből füst tekergődzött az ég felé –,
aztán a csend és a tél végérvényesen átvette a hatalmat a táj felett.
A havazás addigra elállt, de vastag hótakaró fedett mindent. Valamivel
messzebb utolérték a hókotrót, amelynek villogója élénk narancssárga fénybe
vonta a fehér fákat, majd meg is előzték. Onnantól nehezebben haladtak.
A táj szinte kővé dermedt; égig érő, áthatolhatatlan fenyvesek és a folyó
kanyarulataiban terpeszkedő tőzeglápok jéggé fagyott foltjai között gurult a
terepjáró. A hegyoldal fenséges szürkeségbe burkolódzott. Aztán a völgy
ismét összeszűkült. Az erdő az út fölé magasodott, az út a patak fölé nyúlt, a
kanyarulatokban pedig láthatóvá váltak a part mentén álló bükkfák nagy,
csupaszon tekergődző gyökerei, amelyek közül a víz kimosta a földet. Az
egyik forduló után betonból és fából emelt épületek tűntek fel előttük széles,
üvegezett bejárati ajtókkal és az emeleti szinteken végigfutó ablakok sorával.
Az ösvény a patak felett rozsdásodó hídon, majd egy hólepte mezőn át
kanyargott a házak felé. Servaz egy viharvert táblát pillantott meg. „ZERGE
TÁBOR”. Az épületek elhagyatottnak tűntek, hosszú ideje nem használhatták
őket.
Servaz eltöprengett, vajon kinek juthatott az eszébe, hogy éppen egy ilyen
nyomasztó helyre építsen gyerektábort. Aztán arra gondolt, hogy ráadásul az
intézet is itt van a közelben, és végigfutott a hátán a hideg, bár a telep
állapotát látva arra a következtetésre jutott, hogy az valószínűleg már jóval a
Wargnier Intézet megnyitása előtt bezárta a kapuit.
Servazt átjárta a völgy borzongató, lenyűgöző szépsége.
Mintha a tündérmesék világába tévedt volna.
Igen, a gyerekkori sejtelmes és félelmetes csodalényekkel zsúfolt mesék
modern, felnőtt kiadása volt ez, és Servaz borzongva gondolt arra, hogy a
hófehér völgy és erdő mélyén emberevő óriások várnak rájuk.

– JÓ NAPOT! LEÜLHETEK?
Felnézett, és azt az ápolót látta maga előtt, aki előző nap kioktatta, és
faképnél hagyta. Hogy is hívták? Alex. Alex állt az asztalánál. A büfé ezúttal
zsúfolásig tele volt. Hétfő reggel lévén szinte a teljes személyzet összegyűlt,
hatalmas volt a zsongás.
– Természetesen – válaszolta összeszorított fogakkal.
Diane egyedül ült az asztalnál, és láthatóan senki sem gondolt arra, hogy
esetleg áthívja magához, csak egy-egy kíváncsi, fürkésző tekintetet kapott el
időnként. Ismét eltűnődött, hogy vajon miket mondhatott róla dr. Xavier.
– Öö… szeretnék elnézést kérni a tegnapi miatt… – ült le Alex – egy
kicsit… gorombán bántam magával… Nem tudom, miért, mert a kérdései
teljesen jogosak voltak… Kérem, bocsásson meg…
Diane figyelmesen végigmérte; a fiatalember zavara őszintének tűnt.
Kelletlenül bólintott, nem volt kedve többet beszélni az ügyről, a fickó
bocsánatkérését hallgatni pedig még kevésbé.
– Semmi gond… Már el is felejtettem az egészet…
– Akkor jó. Furcsa figurának gondolhat…
– Egyáltalán nem. Az igazat megvallva az én kérdéseim is kissé…
merészek voltak.
– Ez igaz – nevetett fel Alex. – Maga aztán nem tesz lakatot a szájára.
Mohón beleharapott a croissant-jába.
– Mi volt tegnap odalent? – váltott témát Diane. – Hallottam egy-két
elejtett szót, mintha valami komoly dolog történt volna…
– Meghalt egy férfi, az egyik saint-martini patikus.
– Mégis hogyan?
– Egy hídon himbálódzott, amikor megtalálták.
– Á, értem…
– Mmm… – mormolt Alex tele szájjal.
– Milyen borzalmas módja az öngyilkosságnak.
Alex felnézett, és lenyelte a szájában lévő falatot.
– Nem öngyilkosság volt.
– Nem?
Alex mélyen Diane szemébe nézett.
– Gyilkosság.
Diane először azt hitte, viccel vele, aztán ahogy félmosolyra húzva a száját
alaposan szemügyre vette a fiatalember arckifejezését, rájött, hogy komolyan
beszél. Diane arcáról lehervadt a mosoly, és végigfutott a hátán a hideg.
– Ez rettenetes! Biztos?
– Igen – hajolt hozzá Alex, mert az általános hangzavar ellenére sem akarta
felemelni a hangját. – És ez még nem minden…
Még közelebb húzódott, az arca olyan közel került az övéhez, hogy Diane
már szinte zavarónak érezte. Nem akarta, hogy pletykálni kezdjenek róla.
Kissé hátrébb húzódott.
– Azt beszélik, hogy egy esőköpenyt és bakancsot leszámítva anyaszült
meztelen volt… meg hogy sokat szenvedett, hogy megkínozták… Rico találta
meg, egy képregényrajzoló, aki reggelente arra szokott kocogni.
Diane csendben emésztette az információkat. Gyilkosság történt a
völgyben… egy eszement bűntény néhány kilométernyire az intézettől…
– Tudom, mire gondol most – mondta Alex.
– Tényleg?
– Arra gondol, hogy nyilván egy tébolyodott tette, mi meg tele vagyunk
őrült gyilkosokkal.
– Igen.
– Lehetetlenség kijutni innen.
– Tényleg?
– Igen.
– Egyáltalán nem volt szökés?
– Nem. (Alex újabb, hatalmas falatot tömött a szájába.) Akárhogy is,
létszámellenőrzéskor mindenki megvolt.
Diane ivott egy korty cappuccinót, majd megtörölte a száját egy
szalvétával.
– Akkor jó. Megnyugodtam – jegyezte meg tréfásan.
Ezúttal Alex nevetett fel teli szájjal.
– Jaja, belátom, hogy újoncként még rendes körülmények között sem túl
felemelő itt lenni, erre most az egész tetejébe itt van még ez a szörnyű ügy
is… Nem az ilyesmitől szokott feloldódni, ellazulni az ember. Sajnálom,
hogy ilyen rossz hírekkel kellett traktálnom.
– Amíg nem derül ki, hogy maga követte el, semmi gond az egésszel…
Alex olyan hangosan nevetett, hogy többen is feléjük fordultak.
– Ez a svájci humor? Nekem nagyon bejön!
Diane elmosolyodott. A tegnapi elrohanását és a mostani jókedvét látva
még nem igazán tudta eldönteni, hova tegye Alexet, de inkább
szimpatikusnak találta. A körülöttük ülők felé bökött a fejével.
– Reméltem, hogy Xavier bemutat majd a személyzetnek, de eddig még a
kisujját sem mozdította. Úgy azért nem túl könnyű beilleszkedni, ha senki
sem segít…
Alex barátságosan rápillantott és biccentett.
– Értem én. Figyeljen ide, a következő az ajánlatom: ma reggel már nem
megy, mert munkamegbeszélésem van a terápiás csoportommal, de kicsit
később körbevezetem a kócerájban, és bemutatom a csapatnak…
– Ez nagyon kedves magától.
– Ugyan már, ez teljesen természetes. Nem is értem, hogy Xavier vagy
Lisa miért nem tette már meg.
Hát igen, Diane is úgy érezte, hogy ez a kérdés joggal merülhet fel
bárkiben.

A TÖRVÉNYSZÉKI ORVOS ÉS CAVALIER egy bordaolló és egy

kétágú sebterpesz segítségével éppen az egyik bakancsot próbálta levágni.
– A bakancs nyilvánvalóan nem az áldozaté volt – közölte Delmas. –
Legalább három számmal kisebb, mint a lába. Ráerőltették. Nem tudom,
mennyi ideig lehetett a szerencsétlenen, de fájdalmas lehetett. Természetesen
nem annyira, mint ami még rá várt…
Espérandieu felpillantott a jegyzetfüzetéből.
– Miért adtak rá kisebb bakancsot? – kérdezte.
– Azt magának kell tudnia. Lehet, hogy a gyilkos bakancsot akart ráadni,
és csak ez volt kéznél.
– De miért kellett levetkőztetni, levenni a cipőjét, és utána bakancsot húzni
rá?
Az orvos vállat vont, hátat fordított Espérandieu-nek, és a felvágott
bakancsot egy tálcára helyezte. Nagyítót és csipeszt vett elő, majd aprólékos
gondossággal a sáros gumitalpra tapadt fűszálakat és kavicsszemcséket
kezdte gyűjtögetni a maga mellé készített hengeres üvegcsékbe. Amikor
végzett, Delmas megfogta a lábbelit, és látványosan azon kezdett
gondolkodni, hogy egy fekete szemeteszsákba vagy egy vastag papírtáskába
tegye-e. Végül az utóbbi mellett döntött. Espérandieu kérdő tekintettel nézett
rá.
– Hogy miért a papírszatyrot választottam, és nem a másikat? Azért, mert
ugyanúgy néz ki, mintha a bakancsra tapadt sár már megszáradt volna, de
lehet, hogy mégsem egészen. Márpedig a nedves bizonyítékokat sohasem
szabad műanyag zacskóban tárolni, mivel az esetleges nyirkosságban olyan
penészgombák fejlődhetnek ki, amelyek jóvátehetetlenül tönkretehetik a
biológiai bizonyítékokat.
Delmas megkerülte a boncasztalt, és egy hatalmas nagyítóval a levágott ujj
csonkját kezdte tanulmányozni.
– Valami éles és rozsdás eszközzel, egy nagyméretű csípőfogóval vagy
metszőollóval vághatták le… Az áldozat még életben volt. Adjon egy
csipeszt meg egy zacsit! – szólt rá Espérandieu-re.
Espérandieu engedelmeskedett, Delmas pedig felcímkézte a tasakot, a
maradék hulladékot pedig a fal mellett sorakozó szemetesek egyikébe
hajította. Hangos csattanással lerántotta a gumikesztyűt.
– Végeztünk. Semmi kétség, Grimm halálát mechanikus fulladás, tehát
akasztás okozta. A mintákat, ahogy azt Ziegler százados kérte, átküldöm
Rosny-sous-Bois-ba, a csendőrségi laborba.
– Mennyi esélyt lát arra, hogy két izomagyú kövessen el ilyesmit?
Az orvos Espérandieu-re nézett.
– Nem szeretek találgatni – mondta. – Én a tényekkel foglalkozom, a
feltételezéseket önökre bízom. Milyen izomagyúakra gondol?
– Biztonsági őrökre. Korábban testi sértésért és piti ügyekért ítélték el őket.
Fantáziátlan, tesztoszterontól duzzadó barmok… Ha EEG-re tenné a két
fickót, egy vízszintes vonal futna a papíron.
– Ha olyanok, amilyennek leírta őket, annyi valószínűsége van annak,
hogy ők a tettesek, mint annak, hogy egy szép napon az ország összes csökött
macsója belátja, hogy az autó az összes létező lőfegyvernél veszélyesebb
valami. De, mint mondtam, a következtetéseket önöknek kell levonniuk.

RENGETEG HÓ ESETT, mintha valami óriási porcukorraktárba tévedtek

volna. A völgy mélyét elzáró, dús növénytakarót a tél egyetlen varázsütésére
mintha kuszán terpeszkedő, zúzmarás pókháló borította volna be. Servaznak
olyan érzése volt, mint aki jégkorallokat nézeget a megfagyott óceán fenekén.
A patak a két part tömött hópárnája között folyt tova.
A sziklába vájt, erős korláttal szegélyezett út követte a hegy domborzatát,
és olyan keskeny volt, hogy Servaz egyre azon törte a fejét, mi történne, ha
egy kamion jönne velük szembe.
A sokadik alagútból kibukkanva Ziegler lassított, óvatosan legurult az
útról, és megállt. A korláttal szegélyezett terület szinte terasszá szélesedve
magasodott a jégbe dermedt növényzet fölé.
– Mi történt? – kérdezte Confiant.
Ziegler szó nélkül kinyitotta az ajtót, kiszállt az autóból, és a korláthoz
lépett. A többiek követték a példáját.
– Nézzék csak! – mondta Ziegler.
Arra fordultak, amerre mutatott, majd meglátták a távolba vesző
épületeket.
 – Ez durva! Nyomasztó egy hely! – kiáltott fel Propp. – Mint egy
középkori börtön.
A völgyet, amelyben az intézet állt, a hegyek kékes árnyéka borította
homályba, az épületet azonban a csúcsokról gleccserként alácsorgó, sárgás
színű reggeli napfény ragyogta be. Magányos és zord hely volt, ugyanakkor
olyan szép, hogy Servaznak még a szava is elakadt tőle. Ugyanolyan
nagyszabású látvány tárult a szeme elé, mint amikor az erőművet pillantotta
meg. Egyre csak azon gondolkozott, hogy a Wargnier Intézet megnyitása
előtt mire használhatták ezeket az épületeket, mert teljesen nyilvánvaló volt,
hogy ugyanazokban a dicsőséges időkben épült, amikor a föld alatti erőmű;
egy olyan korszakban, amikor még a falakat és a tetőket úgy építették, hogy
hosszú évszázadokig tartsanak, amikor még a jól végzett munka fontosabb
volt a befektetett összegek azonnali megtérülésénél, és amikor a vállalatokat
nem elsősorban a pénzügyi mérlegük, hanem az általuk kivitelezett munkák
nagysága alapján ítélték meg.
– Egyre kevésbé tudom elhinni, hogy van olyan, aki visszatérne erre a
helyre, ha egyszer már sikerült megszöknie – tette hozzá a pszichológus.
Servaz odafordult, mert rajta is ugyanez a gondolat suhant át, aztán
Confiant-t kezdte keresni a tekintetével, de az néhány méternyire tőlük éppen
telefonon beszélt valakivel. Servaz eltűnődött, hogy vajon ki lehet az, akit
éppen most ennyire sürgős volt felhívnia.
A fiatal vizsgálóbíró becsukta a telefonját, és feléjük indult.
– Mehetünk – mondta.
Egy újabb kilométer megtétele és egy újabb alagút után lekanyarodtak egy
még keskenyebb útra. Áthaladtak a patak felett, majd nekivágtak a fenyőfák
között kanyargó emelkedőnek. A vastag hótakaró alatt az úttest szinte
egybemosódott az útszegéllyel, de a jelek arra utaltak, hogy több jármű is
elhaladt előttük. Servaz tízig számolta a különböző nyomokat, aztán
abbahagyta. Találgatta, hogy az intézeten kívül hova vezethet még az út,
aztán két kilométerrel távolabb, miután az épületek elé értek, választ kapott a
kérdésre: az út ott ért véget.
Kiszálltak, hangosan csapódtak az ajtók, aztán azonban óriási lett a csend.
Mintha valamiféle tiszteletteljes félelem fogta volna el őket, egyetlen szót
sem szóltak, csendben nézelődtek csak. Dermesztő hideg volt, Servaz
behúzott nyakkal fogta össze magán a kabátot.
A hegyoldal legkevésbé meredek szakaszán épült intézet mint valami vár
magasodott a völgy fölé. Az apró ablakok a végeláthatatlan erdőségekkel
borított, szédületes hó- és sziklafalakkal koronázott lejtőkre néztek.
Servaz ekkor fent, a hegyen, több száz méternyire tőlük meglátta a téli
álcaruhás csendőröket. Adóvevőiken beszéltek egymással, közben pedig a
távcsöveiken éppen őket tartották szemmel.
Hirtelen egy fehér köpenyes, alacsony emberke bukkant fel az intézet
kapujában, és egyenesen feléjük tartott. Servaz meglepett pillantást vetett a
körülötte állókra.
Confiant bocsánatkérőn tárta szét a kezét.
– Én szóltam doktor Xavier-nak – mondta. – Jó barátom.
 14.

A JELEK SZERINT DR. XAVIER rettentően örült a látogatóknak. Szélesre

tárt karokkal kelt át az intézet előtti behavazott térségen.
– Nagyon rosszkor érkeznek, éppen munkaértekezletet tartunk. Hétfőnként
külön-külön leülök az összes egység valamennyi terápiás csapatával: az
orvosokkal, az ápolószemélyzettel, a gondozókkal és a szociális
munkásokkal.
Az arcán ülő széles mosoly mégis arra utalt, hogy nem túlzottan dühös,
amiért félbe kellett szakítania az egyik unalmas értekezletet. A bíró kezét
különösen barátságosan szorongatta.
– Egy ilyen tragédia kellett, hogy végre felgyere és megnézd, mit csinálok.
Dr. Xavier alacsony, még fiatal férfi volt, akit mintha skatulyából húztak
volna ki. Servaz látta, hogy egy legújabb divat szerinti nyakkendőt választott
magának. Folyamatosan mosolygott, közben pedig jóindulatú és derűs
tekintettel méregette a két nyomozót. Servaz figyelni kezdett, mert
ösztönösen óvakodott az elegáns, túl könnyen mosolygó emberektől.
Felnézett a magas falakra. Az intézet két tekintélyes méretű, négyemeletes
épületből állt, amelyek „T” alakban illeszkedtek egymáshoz (a „T” vízszintes
szára kétszer olyan hosszú volt, mint a függőleges). Servaz elnézte a
kisméretű ablakok sorát. A szürke kőből emelt fal olyan vastag volt, hogy
akár rakétavetővel is lőhették volna. Egy dolog biztosnak tűnt: az ápoltak
nem vájhattak benne alagutat a meneküléshez.
– Azt szeretnénk megnézni, hogy valamelyik lakódnak sikerülhetett-e
kiszöknie innen.
– Az teljességgel kizárt – vágta rá Xavier minden habozás nélkül. –
Amúgy pedig létszámellenőrzéskor sem hiányzott senki.
– Tudjuk – bólintott Servaz.
– Nem értem – nézett tanácstalanul a pszichiáter. – Akkor mit keresnek itt?
– Feltételezésünk szerint az ön egyik betege kijutott, megölte Éric
Lombard lovát, majd visszatért a cellájába – mondta Ziegler.
A pszichiáter szeme összeszűkült.
– És ezt komolyan gondolja?
 – Nekem is ez jutott az eszembe – szólt közbe Confiant, szigorú pillantást
vetve a nyomozókra. – Abszurd ötlet, de ettől függetlenül szeretnének
utánajárni.
Servazt mintha áramütés érte volna. Nem csupán arról volt szó, hogy a
fiatal bíró anélkül, hogy szólt volna nekik, értesítette Xavier-t, de az imént
még a munkájukat is igyekezett lejáratni egy külsős előtt.
– Személy szerint is gondolnak valakire? – kezdett nyugtalankodni Xavier.
– Julian Hirtmannra – mondta Servaz rezzenéstelen arccal.
A pszichiáter ránézett, de ezúttal nem mondott semmit. Vállat vont, és
sarkon fordult.
– Jöjjenek utánam!
A „T” betű két szárának találkozásában nyíló, háromszárnyú, üvegezett
bejárati ajtóhoz öt lépcsőfok vezetett fel.
– A személyzet tagjaihoz hasonlóan az összes ideérkező látogató is ezt a
bejáratot használja – magyarázta Xavier, nekivágva a lépcsőknek. – Van öt
vészkijárat is: egy az alagsorban, négy a földszinten. Ezek közül kettő az
épület oldalában, a főfolyosó két végén, egy a konyháknál, egy pedig a
melléképületben – mutatott a „T” betű rövidebb szárára –, a tornaterem után.
Kívülről képtelenség kinyitni őket, és belülről is csak egy speciális kulccsal
lehet. Jelentős tűz esetén azonban automatikusan kinyílnak. De csak és
kizárólag akkor.
– És a kulcsok? Kinél vannak?
– Körülbelül húsz személynek van kulcsa – válaszolta Xavier, belépve az
üveges ajtón. A gondozási egységek vezetőinek, a három földszinti
felügyelőnek, a főnővérnek, a főszakácsnak, nekem… Mindenesetre, ha
bármelyik ajtó kinyílna, a biztonsági központban azonnal jelezne a riasztó.
– Szükségünk lenne ezeknek a személyeknek a listájára – közölte Ziegler.
– A biztonsági központban folyamatosan szolgálatban van valaki? –
kérdezte Servaz.
– Igen. Mindjárt meg is látják, épp most érünk oda.
Beléptek a tágas előcsarnokba. Jobbra valamiféle váróhelyiséget láttak
vízszintes fémrúdhoz rögzített műanyag székekkel és zöld növényekkel. A
velük szemben található, félkör alakú, üvegezett helyiség leginkább egy bank
pénztárára vagy egy irodaház beléptető helyiségére emlékeztetett. Éppen
üresen állt. A bal oldalon húzódó tágas tér vakító fehér falát rikító színű
rajzok és festmények borították, rajtuk gyötrelmesen eltorzult arcok, élesen és
hegyesen kivillanó fogak, görcsösen tekergődző testek… Servaz azonnal
tudta, hogy az intézet betegei készítették őket.
Egy idő után hagyta a képeket, és tekintete egy kémlelőnyílással ellátott
acélajtóra tévedt. A biztonsági központ… Xavier elindult az előcsarnokon át,
és egyenesen arra tartott. A rövid lánccal az övére rögzített kulcsot behelyezte
a zárba, majd belökte a páncélajtót. Odabent két őr üldögélt, és tartotta
szemmel a tucatnyi képernyőt. Narancssárga kezeslábast és fehér pólót
viseltek, az övükön lógó kulcscsomók és bilincsek a legkisebb mozdulatukra
fémesen csördülve összekoccantak. Servaz hamar felfedezte a falra rögzített
könnygázflakonokat, lőfegyvert azonban sehol sem látott.
A monitorokon hosszú, kihalt folyosók, lépcsőházak, a közös helyiségek és
a büfé képe vibrált. A két férfi közönyösen pillantott rájuk, tekintetükben
ugyanaz a tompa üresség ült, mint ami az erőmű biztonsági őreinek szemében
is.
– Az intézetben negyvenkét belső és hat külső kamera működik –
magyarázta Xavier. – Összesen tehát negyvennyolc, és magától értetődően a
stratégiailag kulcsfontosságú pontokon kerültek felszerelésre.
A két fickóra mutatott.
– Éjszakánként egy, napközben két személy folyamatosan szolgálatban
van.
– Egy ember figyel több mint negyven monitort – jegyezte meg Servaz.
– Nem csak kamerák vannak – válaszolta Xavier. – Az intézmény több
részlegre, szektorra van osztva, és ezekben, az ott őrzött személyek
veszélyességétől függően, más és más biztonsági rendszabályok vannak
érvényben. Ha bárki engedély nélkül próbál meg az egyik szektorból a
másikba jutni, a riasztó azonnal jelez. (A képernyők fölött sorakozó, piros
lámpákra mutatott.) Az egyes biztonsági szintekhez különböző biometrikus
azonosítási módok társulnak. Ahhoz, hogy bejussunk az A részlegbe, ahol a
legveszedelmesebb ápoltakat őrizzük, egy olyan kettős biztonsági zsilipen
kell átjutni, amelyet a nap huszonnégy órájában egy őr felügyel.
– A személyzet összes tagja beléphet az A részlegbe? – kérdezte Ziegler.
– Természetesen nem. Oda kizárólag a részleg terápiás csapatának, a
főnővérnek, a negyediken szolgálatot teljesítő két őrnek, az orvosunknak, a
lelkésznek és nekem van bejárásunk, illetve egy néhány napja Svájcból
érkezett pszichológusnak.
– Erre a névsorra is szükségünk lenne – mondta Ziegler. – Lakcímmel és
az illetők munkakörével.
– Minden informatizálva van? – kérdezte Servaz.
 – Igen.
– Ki telepítette a rendszert?
– Egy magánkézben lévő biztonsági cég.
– Ki végzi a karbantartást?
– Ugyanők.
– A tervek megvannak valahol?
A pszichiáter kissé elbizonytalanodott.
– Milyen tervek?
– A rendszer kiépítési terve, a kábelezés, a biometrikus eszközök, az
épület…
– Feltételezem, hogy a biztonsági cégnél lehetnek – bizonytalankodott
Xavier.
– Szükségünk van a cég nevére, címére, telefonszámára. Küldeni szoktak
valakit az ellenőrzések elvégzésére?
– Mindent távfelügyelettel oldanak meg. Ha valami leáll vagy
meghibásodik, azonnal látják a számítógépeiken.
– Nem gondolja, hogy ez veszélyes? Mármint az, hogy a zsilipeket
olyanok ellenőrzik, akiket önök nem is ismernek?
Xavier elkomorodott.
– Nem tudják kinyitni az ajtókat, sőt a riasztórendszert sem képesek
kikapcsolni. Kizárólag azt látják, hogy mi történik, és hogy minden működik-
e.
– Az őrök – nézett Servaz a két fickóra – ugyanettől a cégtől vannak?
– Igen – bólintott Xavier, és kifelé indult a helyiségből. – Gond esetén
azonban nem ők intézkednek a betegekkel szemben, hanem az ápolók. Amint
azt nyilván önök is tudják, manapság mindenhol igyekeznek a lehető legtöbb
feladatot „kiszervezni”, tehát külsősökre bízni. – Megállt a csarnok közepén,
és rájuk nézett. – Ugyanúgy vagyunk, ahogy a többi intézmény: a
rendelkezésre álló személyzettel kell boldogulnunk, és ez a létszám egyre
kevesebbnek tűnik. Az utóbbi húsz-egynéhány év alatt az ország egymást
váltó kormányai több mint ötvenezer pszichiátriai ágyat és ezzel együtt több
ezer állást szüntettek meg szép csendben, pedig odakint a liberalizmus és a
gazdasági szükségszerűség nevében minden korábbinál nagyobb nyomás alá
helyezik az embereket, tehát egyre több őrült, lelkibeteg, paranoiás és skizoid
mászkál szabadon.
Xavier az előcsarnok túloldalán nyíló, széles, végeláthatatlan folyosó felé
indult, amely a jelek szerint hosszanti irányban az egész épületen
végighúzódott. Az egymástól szabályos távolságra elhelyezett rácsok,
amelyek meg-megállították őket, Servaz érzése szerint éjszakára
automatikusan reteszelődtek. Az ajtókon apró réztáblák, a nevek (köztük
Xavier-é is) általában dr.-rel kezdődtek, de ott volt „Élisabeth Ferney
főnővér” irodája is.
– Ugyanakkor azonban, úgy vélem, mi mégis kivételes helyzetben
vagyunk – tette hozzá dr. Xavier, miközben átvezette őket a második rácson
–, mivel nekünk a hiányzó személyzet pótlására a létező legmodernebb
biztonsági rendszer áll a rendelkezésünkre. Máshol nem ennyire kedvező a
helyzet. Franciaországban, amikor a létszámleépítéseket és a pénzügyi
megszorításokat akarják leplezni, vadul nekiállnak kétes elméleteket gyártani.
Játék a szavakkal vagy, ahogy nemrégiben valaki teljes joggal nevezte,
szemantikai szélhámosság az egész. „Minőségközpontú eljárás”, „éves
teljesítménytervezés”, „ápolói diagnosztika”? Az egésznek az a lényege,
hogy elhitetjük az ápolókkal, hogy képesek az orvosok helyett diagnózist
felállítani, ami aztán persze lehetővé teszi, hogy tovább csökkentsék a
kórházakban dolgozó orvosok létszámát. És mi az eredmény? Az egyik
kollégám látott olyan esetet, amikor néhány ápolónő a pszichiátriára küldött
egy férfit, miután „ön- és közveszélyes paranoiát” állapítottak meg nála
pusztán azért, mert összeszólalkozott a főnökével, majd idegességében azzal
fenyegette meg, hogy bíróság elé viszi az ügyet. Ennek a szegény fickónak
szerencséje volt, mert a kórházban a kollégám fogadta, aki gyorsan
felülbírálta az elsődleges diagnózist, és szépen hazaküldte.
Dr. Xavier megállt a folyosó kellős közepén, és drámai pillantást vetett
rájuk.
– A legelesettebbekkel szemben megnyilvánuló, intézményesített erőszak
és a minden korábbinál arcátlanabb politikai hazugságok világában élünk –
mondta komoran. – A kormányok és kiszolgálóik szeme előtt ugyanaz a két
cél lebeg: árucikké akarják tenni az egyéneket és ellenőrzésük alá vonni a
társadalmat.
Servaz elnézte a pszichiátert. Nagyjából ugyanezt gondolta ő is.
Ugyanakkor persze felmerült benne a kérdés, hogy azokban az időkben,
amikor még mindenhatónak tűntek, nem éppen a pszichiáterek vágták-e
maguk alatt a fát azzal, hogy nem annyira tudományos, mint inkább
ideológiai alapon olyan, gyakran pusztító következményekkel járó
kísérletekbe fogtak, amelyekben a kísérleti patkány szerepét emberi lények
töltötték be.
 Miközben folytatták az utat, Servaz egy újabb üvegkalitkában két másik,
narancssárga kezeslábasba öltözött őrt látott.
Jobb oldalon feltűnt az előbb még a monitoron látott helyiség.
– A személyzeti kávézó – pontosított Xavier.
A bejárattal szemközti üvegfalon át behavazott hegyekre és meleg színű
falakra nyílt kilátás. Az asztaloknál öten-hatan kávéztak, beszélgettek. Innen
egy magas helyiségbe mentek át. A lazacszínű falakat nagyméretű, tájképeket
ábrázoló fotográfiákkal díszítették, olcsó, de kényelmesnek tűnő fotelekből
pedig több nyugodt, barátságos zugot is kialakítottak.
– A társalgó – közölte a pszichiáter. – A családtagok ide húzódhatnak félre
az intézetben ápolt rokonukkal. Talán mondanom sem kell, hogy erre csak a
kevésbé veszélyes betegek esetében van mód. Ez a „kevésbé” persze nem
igazán mond sokat, úgyhogy egész idő alatt folyamatosan működik a kamera,
és az ápolók sem távolodnak el soha túl messzire.
– És a többiek? – szólalt meg először Propp.
Xavier alaposan szemügyre vette a pszichológust.
– A többségük soha nem fogad látogatót – válaszolta. – Ez itt sem
pszichiátriai kórháznak, sem börtönnek nem igazán szokványos. Ez egy
Európában is egyedülálló, kísérleti intézmény. Számos helyről érkeznek
hozzánk betegek, és valamennyi nagyon erőszakos: szexuális erőszak,
kegyetlen bánásmód, kínzás, gyilkosság… Ezeket a családtagjaikon vagy
idegeneken követték el, és mindannyian többszörös visszaesők. Mint láthatja,
itt csak az elit elitjével foglalkozunk – tette hozzá Xavier furcsa mosollyal. –
Csak keveseknek van kedve emlékezni arra, hogy a betegeink a világon
vannak. Talán ezért is került az intézet egy ennyire elzárt helyre. Családként
csak mi maradtunk nekik.
Xavier összes addigi megnyilvánulásával együtt Servaz ezt az utolsó
mondatot is kissé fellengzősnek érezte.
– Hány biztonsági szint van?
– Három. A beteg veszélyességétől függően van alacsony, közepes és
magas, és a szint besorolása nem csupán a biztonsági berendezések számát és
teljesítményét, illetve az őrök létszámát határozza meg, hanem az alkalmazott
kezelést és az ápolószemélyzet által a betegekkel kialakítandó kapcsolat
milyenségét is.
– Ki dönti el, hogy az ideérkező személy mennyire veszélyes?
– A mi szakembereink. A különböző klinikai elbeszélgetések, kérdőívek
mellett természetesen tanulmányozzuk a beteget ideutaló kollégák által
összegyűjtött anyagokat is, és ezeket kombináljuk a hazámból származó és
forradalmian új értékelési módszerrel. Jut eszembe, van egy újoncunk, és
éppen most zajlanak a felmérések. Kövessenek!
Egy lépcsősor felé terelgette őket, és a csiszolt betonlapokból összeépített,
széles fokok meg-megremegtek a lépteik alatt. Felérve az első emeletre, egy
finom fémráccsal megerősített üvegajtó előtt találták magukat.
Ezúttal Xavier-nak nem volt elég a kódot beütnie az aprócska
billentyűzeten, a tenyerét is oda kellett érintenie egy biometrikus
érzékelőhöz.
Az ajtó feletti táblán a következő kiírás volt olvasható:

C RÉSZLEG: ALACSONY VESZÉLYESSÉGI SZINT –

BELÉPÉS KIZÁRÓLAG A SZEMÉLYZET C, B ÉS A KATEGÓRIÁBA
SOROLT TAGJAI SZÁMÁRA

– Ez az egyetlen bejárat? – kérdezte Ziegler.

– Nem. A folyosó másik végén van egy zsilip, amelyen innen a következő,
tehát közepes biztonsági szintű részlegbe lehet átjutni. Azon a zsilipen
értelemszerűen kizárólag a személyzet B és A kategóriába sorolt tagjai
juthatnak át.
Egy újabb folyosón vezette őket végig, majd odaért egy „Értékelés”
feliratú ajtó elé, és benyitott.
Xavier félreállt az útból, hogy ők is bemehessenek.
Egy ablaktalan helyiségbe jutottak, amely annyira szűk volt, hogy össze
kellett szorulniuk. Egy férfi és egy nő figyelte a számítógép monitorát,
amelyen egy kamera által közvetített kép mellett több ablakban diagramok és
különböző információk futottak. A kamera egy fiatal férfit mutatott, aki egy
faliszekrénynél alig nagyobb, ablaktalan szobában ült egy támla nélküli
széken. Servaz látta, hogy a férfi virtuálisvalóság-sisakot visel a fején, majd a
tekintete lejjebb tévedt, és megborzongott: a beteg nadrágját letolták, a nemi
szervére pedig egy furcsa csövet húztak, amelyből mindenféle elektromos
kábelek tekergődztek elő.
– A szexuális devianciák felmérésére szolgáló, új módszer a virtuális
valóságon és a szemmozgást, illetve a péniszbeli véráramlást figyelő
rendszeren alapszik – magyarázta a pszichiáter. – Ez az a műszer, amit a
páciens nemi szervének a környékén látnak, és amivel a különböző
stimulusok által kiváltott izgalom fiziológiai megnyilvánulásait, tehát az
erekcióját mérhetjük. Az erektív reakcióval párhuzamosan egy infravörös
berendezéssel az alany szemmozgásait is mérjük, amiből világossá válik,
hogy mennyi ideig nézte a virtuálisvalóság-sisak által közvetített egyes
képeket, és az is, hogy a kép mely részlete kötötte le leginkább a figyelmét.
A pszichiáter közelebb hajolt a monitorhoz, és az egyik ablakra bökött.
Servaz figyelte, ahogy az ott látható diagram oszlopai emelkednek és
süllyednek. A rendszer a különböző színű oszlopok alatt a stimulus jellegét is
kijelezte: „hímnemű felnőtt”, „nőnemű felnőtt”, „hímnemű gyermek” stb.
– A sisak által közvetített képeken váltakozva felnőtt férfit, felnőtt nőt, egy
kilencéves kislányt, egy ugyanannyi idős fiút, illetve, kontroll képként, egy
szexuális vonatkozásoktól mentes, semleges személyt mutatunk neki.
Valamennyi animáció három percig tart, közben pedig folyamatosan mérjük
az alany fizikai és a szem reakcióit.
Felegyenesedett.
– Tudniuk kell, hogy az „ügyfélkörünk” túlnyomó részt szexuális
erőszaktevőkből áll. Összesen nyolcvannyolc ágyunk van: ötvenhárom a C
részlegben, huszonnyolc a B-ben, az A részlegnek pedig hét lakója van
jelenleg.
Servaz a falnak támaszkodott; izzadt és borzongott egyszerre, fájt a torka,
de főleg a szürreális és megalázó helyzetbe hozott férfi látványa töltötte el
rossz érzéssel, a férfié, akinek deviáns fantáziáit mesterséges eszközökkel
láthatóvá, érzékelhetővé tették, majd meg is mérték.
– Hány gyilkos van közöttük? – kérdezte bizonytalanul.
Xavier egyenesen a szemébe nézett.
– Harmincöt. A B és az A részleg valamennyi lakója az.

DIANE NÉZTE ŐKET, ahogy átkelnek az előcsarnokon, és elindulnak a

folyosón a személyzeti lépcső irányába. Hárman voltak, két férfi és egy nő.
Xavier szóval tartotta őket, de feszültnek tűnt, mintha védekezett,
magyarázkodott volna. A mellette lépkedő férfi és a nő folyamatosan
kérdésekkel bombázták. Diane megvárta, amíg eltávolodnak, majd az üveges
bejárati ajtóhoz lépett. Tizenöt méternyire tőle egy terepjáró állt a havas
parkolóban.
„Csendőrség” – olvasta el a jármű oldalán látható feliratot.
Diane-nak eszébe jutott a beszélgetés, amit Alexszel folytatott a
meggyilkolt patikusról. A jelek szerint a rendőrség is látott valamiféle
kapcsolatot az ügy és az intézet között.
 Valamivel később egy újabb gondolat hasított belé: a szellőzőnyílás az
irodájában, Lisa és Xavier kihallgatott beszélgetése… Az a furcsa eset a
lóval… Lisa Ferney már akkor említett valami olyasmit, hogy a rendőrség
valószínűleg ki fog jönni. Elképzelhető, hogy a két ügy kapcsolatba hozható
egymással? Ez a lehetőség vélhetően a rendőrökben is felmerült, jutott Diane
eszébe, majd a gondolatai ismét visszakanyarodtak a szellőzőnyílás felé…
Elfordult az ajtótól, és sietős léptekkel átvágott az előcsarnokon.

– VAN VALAMIJE megfázás ellen?

A pszichiáter ismét alaposan megnézte magának Servazt, majd kinyitotta
az egyik fiókot.
– Természetesen – nyújtott át egy üvegcsét. – Tessék, paracetamol és
efedrin. Ez segíteni szokott. Tényleg nagyon sápadt. Ne hívjak egy orvost?
– Köszönöm, elleszek.
Xavier a szoba sarkában álló hűtőszekrényhez lépett, majd egy üveg
ásványvízzel és egy pohárral tért vissza. Xavier irodájában néhány fém
irattartó, egy italhűtő, egy íróasztal (egy telefonkészüléken, egy számítógépen
és egy lámpán kívül nem volt rajta semmi), egy kisméretű, szakmunkákkal
telezsúfolt könyvespolc, az ablakpárkányon pedig néhány cserepes növény
állt… A berendezés meglehetősen szerénynek, igénytelennek volt mondható.
– Egyszerre csak egyet vegyen be, naponta legfeljebb négyet. Megtarthatja
az egészet.
– Köszönöm.
Servaz néhány pillanatra belefeledkezett a vízben lassan feloldódó tabletta
szemlélésébe. Bent, mélyen a szeme mögött fájdalmasan hasogatott a
koponyája. A hideg víz jót tett a torkának, a zakója alatt az ing izzadtan
tapadt a hátára. Lázas lehetett. Fázott is, de a hideg csak belülről támadhatott,
mert a légkondicionáló kijelzője 23 °C-t mutatott. Servaznak a nem sokkal
korábban a monitoron előtte pergő jelenet jutott az eszébe. Látta maga előtt
az erőszaktevőt, aki tehetetlenül tűrte, hogy ezúttal a gépek, a mérőműszerek,
az elektronikai eszközök rajta kövessenek el erőszakot. Elszorult a torka.
– Meg kell néznünk az A részleget – mondta, miután letette a poharat az
asztalra.
Határozott hangon akart megszólalni, de a torkát perzselő fájdalom miatt
csak valami vékonyka, rekedtes nyöszörgés jött ki belőle.
Az íróasztal túloldalán álló Xavier addig kedélyes tekintete hirtelen
elkomorult. Mint mikor a nap elé húzódó felhő az addig tavaszi fényekben
fürdő tájat egy csapásra baljós árnyak járta, nyomasztó homályba vonja.
– Ezt feltétlenül szükségesnek tartja?
A pszichiáter segítségkérő pillantása a két nyomozótól balra ülő bíró
tekintetét kereste.
– Valóban – fordult feléjük Confiant –, valóban szükségünk van arra,
hogy…?
– Úgy vélem, hogy igen – vágott a szavába Servaz. – Annak, amit most
elmondok önnek, szigorúan közöttünk kell maradnia – hajolt közelebb
Xavier-hoz. – Persze, lehet, hogy már erről is tud…
Beszéd közben a bíróra pillantott. Néhány másodpercig némán méregették
egymást, majd Servaz tekintete Confiant-ról Zieglerre siklott. A nő
visszanézett, és Servaz azonnal megértette, amit szavak nélkül üzent neki.
Csak lassan, nyugodtan…
– Mire gondol? – kérdezte Xavier.
Servaz megköszörülte a torkát. A néhány perce bekapott gyógyszer még
nem igazán hatott. A halántéka úgy fájt, lüktetett, mintha satuba fogták volna
a fejét.
– A felvonópálya tetején, ahol Lombard úr lovát megölték… az egyik
betegének a DNS-ére bukkantunk. Julian Hirtmannéra…
Xavier szeme elkerekedett.
– Úristen! Az nem lehet!
– Felfogja, hogy ez mit jelent?
Xavier tanácstalanul Confiant-ra nézett, majd lehajtotta a fejét. Őszintén
meg volt döbbenve. Nem tudta.
– Ez két dolgot jelenthet – folytatta Servaz rezzenéstelen arccal. – Vagy
személyesen Hirtmann járt odafent aznap éjjel, vagy valaki, akinek módjában
áll a közelébe jutni és nyálmintát venni tőle… Ez pedig, doktor úr, azt jelenti,
hogy akár Hirtmann-nak, akár másnak, de valakinek az ön intézetéből köze
van az ügyhöz.
 15.

– ISTENEM, EZ KÉSZ RÉMÁLOM! – roskadt magába Xavier.

Tanácstalanul, kétségbeesetten nézett rájuk.
– Elődöm, dr. Wargnier sokat küzdött azért, hogy ez a hely megnyithassa
kapuit. Amint azt önök is nyilván sejtik, rengetegen ellenezték a tervet, és
ezek az emberek nem tűntek el, csak hátrébb húzódtak, és ugrásra készen
várakoznak azóta is. Ők azok, akik úgy gondolják, hogy ezeknek a
bűnözőknek börtönben lenne a helyük, és akik sohasem nyugodtak bele, hogy
itt, ennek a völgynek a mélyén éljenek. Ha ez az egész kitudódik, az intézet
puszta léte kerül veszélybe.
Xavier lekapta extravagáns, piros szemüvegét, egy rongyot vett elő a
zsebéből, és dühösen törölgetni kezdte a lencséket.
– Azoknak, akik idekerülnek, már nincs hova menniük, mi jelentjük
számukra az utolsó menedéket, utánunk már nincs semmi. Sem a
hagyományos pszichiátriai klinikák, sem a börtönök nem képesek fogadni,
ellátni őket. Franciaországban csupán öt olyan hely van, ahol a legsúlyosabb
esetekkel foglalkoznak, ez az intézet tehát egyedülálló a maga nemében.
Évente tucatjával érkeznek hozzánk az elhelyezési kérelmek. Olyan
emberekről van szó ezekben az ügyekben, akik szörnyű bűncselekményeket
követtek el, de beszámíthatatlannak minősítették őket, vagy olyan súlyos
személyiségzavarban szenvedő elítéltekről, akiket a börtönök már képtelenek
ellátni, vagy olyan elmebetegekről, akik annyira veszélyesek, hogy az már
megoldhatatlan feladat elé állítja a hagyományos ellátás keretei között
működő intézményeket, de még a kifejezetten veszélyes esetekre
specializálódott intézetekből is érkeznek hozzánk betegek. Mi lesz velük, ha
megszűnik az intézet?
Egyre lázasabb tempóban dörzsölte a szemüvegét.
– Úgy van, ahogy mondtam: ebben az országban az ideológiára, a
gazdaságosságra és a pénzügyi prioritásokra való hivatkozással immár
harminc éve tudatosan rombolják a pszichiátriát. Az intézet sokba kerül az
államnak. Ugyanakkor a többi, hasonló profillal működő intézménnyel
ellentétben itt egy olyan európai szinten indított kísérlet zajlik, amelyet
részben az Európai Unió finanszíroz. Hangsúlyozom, hogy csak részben, és
Brüsszelben is akadnak jó néhányan, akik rossz szemmel néznek minket.
– Nem áll szándékunkban kiadni ezeket az információkat – mondta Servaz.
A pszichiáter kétkedő pillantást vetett rá.
– Ahogy halad a nyomozás, így vagy úgy, előbb vagy utóbb úgyis
kiszivárog minden. Képtelenség is lenne megakadályozni.
Servaz tudta, hogy igaza van.
– Egy megoldás van – szólt közbe Confiant. – Ha el akarjuk kerülni, hogy
a sajtó megtudja és a legvadabb találgatásokba kezdjen, a lehető leghamarabb
nyilvánosságra kell hoznunk az ügyet. Ha, még mielőtt a sajtó tudomást
szerezne a DNS-ekről, sikerülne rájönnünk, hogy melyik alkalmazottad
keveredett bele, legalább azt bebizonyíthatnánk, hogy az intézet falai közül
senkinek sem sikerült megszöknie.
A pszichiáter bólintott.
– Majd csendes magánnyomozásba kezdek én is – mondta –, és minden
tőlem telhetőt megteszek, hogy a segítségükre lehessek.
– Addig is láthatnánk az A részleget? – kérdezte Servaz.
Xavier felállt.
– Odavezetem önöket.

DIANE AZ IRODÁJÁBAN ÜLT. Mozdulatlanná dermedt, még a

lélegzetét is visszafojtotta…
Olyan tisztán hallott mindent, mintha a beszélgetés az ő szobájában zajlott
volna. Annak a zsarunak a hangja… Érződött rajta a kimerültség és az óriási
stressz. A túl nagy nyomás. Még tartja magát, de meddig fogja bírni? Minden
egyes szava szinte beleégett Diane emlékezetébe. A halott ló története
tökéletesen érthetetlennek tűnt számára, de azt azért felfogta, hogy egy
bűntény helyszínén megtalálták Hirtmann DNS-ét, és hogy a rendőrség
gyanúja szerint valaki az intézetből belekeveredett az ügybe.
Egy lemészárolt ló… egy meggyilkolt patikus… gyanakszanak az
intézetre…
Addigi nyugtalansága nem tűnt el, de akkor már valami más is keveredett
az érzéseibe… A leküzdhetetlen kíváncsiság… Az éjszakánként az ajtaja előtt
újra és újra megjelenő árny emléke ötlött fel benne… Diane, még egyetemista
korában, a falon át egyszer véletlenül kihallgatta, amint egy férfi ijesztgeti,
fenyegeti az övével szomszédos szobában lakó lányt.
Egymás után többször is visszajött, és mindig este érkezett, amikor Diane
már éppen aludni készült volna, és mindannyiszor ugyanazok a durva
fenyegetések hangzottak el. A férfi öblösen mély hangján azt hajtogatta, hogy
megöli, megcsonkítja a lányt, hogy pokollá teszi az életét. Végül becsapódott
az ajtó, távolodó léptek koppantak a folyosón, és egy idő után már csak a
szomszéd lány elfojtott zokogása hallatszott a csendben, és azokban a
hangokban mintha a városok némaságába befalazott, összes magányos és
gyötrődő lélek minden fájdalma ott visszhangzott volna.
Diane nem tudta, ki az a férfi (a hangja nem volt ismerős), sőt a szomszéd
lányt sem ismerte igazán, mert ha a véletlen összesodorta őket a folyosón, a
köszönésen és egy-két semmitmondó szón kívül nem igazán beszéltek
egymással. Diane annyit tudott róla, hogy Ottilie-nek hívják, hogy
közgazdaságtant tanul, hogy el-eljárogat ugyan ide-oda egy szemüveges,
szakállas fickóval, de az idő nagy részében mégis egyedül van. Nem volt
körülötte baráti társaság, és nem hívogatta a szüleit sem.
Diane-nak nem kellett volna beleavatkoznia, nem tartozott rá, mégsem
tudta megállni, és az egyik éjszaka követte a szomszéd szobából kilépő férfit.
Kiderült, hogy a fickó egy takaros házikóban él, Diane még egy női alakot is
látott az egyik ablak mögött. Le kellett volna állnia, de ő ráérő idejében
továbbra is a fickó nyomában maradt. Apránként rengeteg mindent megtudott
róla: a férfi egy szupermarket igazgatója volt, egy öt- és egy hétéves gyermek
édesapja, lóversenyre járt, a személyes bevásárlásait pedig titokban a
konkurens Globus hálózatnál intézte. Diane végül rájött, hogy a szomszédja a
férfi által vezetett szupermarketben kezdett dolgozni, hogy a tandíjra valót
előteremtse. Ott ismerkedtek tehát össze, majd nem sokkal később a lány
teherbe is esett a férfitől. Ez volt a fenyegetődzés, a megfélemlítés oka: a férfi
ragaszkodott ahhoz, hogy a lány elvetesse a gyereket. Egyébként egy másik
szeretőt is tartott, egy agyonsminkelt, harmincas pénztárosnőt, aki vadul,
folyamatosan rágógumizott, és tegezte a vásárlókat. „I’m in love with the
queen of the supermarket” – ahogy azt Bruce Springsteen is megénekelte
már. Egyik este Diane leült, és írt egy névtelen levelet a számítógépén, amit
aztán be is csúsztatott a szomszéd lány ajtaja alatt. A papíron mindösszesen
ennyi állt: „Sohasem fogja elhagyni a feleségét.” Egy hónappal később tudta
meg, hogy a szomszéd lány a terhesség tizenkettedik hetében – néhány
nappal a svájci jogban meghatározott határidő lejárta előtt – abortuszon esett
át.
Ismét felmerült benne, hogy a mások életébe való beavatkozás féktelen
vágya nem abból fakad-e, hogy egy olyan családban nőtt fel, ahol sokkal több
dolgot hallgattak el, fojtottak csendbe és tartottak titokban, mint amennyit
megosztottak egymással. Azon is sokat gondolkozott, hogy az apja, ez a
szigorú és merev kálvinista, vajon megcsalta-e valaha is az anyját. Azzal
tökéletesen tisztában volt, hogy az anyja már megtette; tudta, hogy rendszeres
látogatói között akadtak olyan férfiak, akik visszaéltek az asszony túlságosan
is élénk fantáziájával, és mindahányszor hiúnak bizonyuló reményeket
ébresztettek benne.
Fészkelődni kezdett a székén. Mi zajlik itt? Miközben próbálta
összeilleszteni a rendelkezésére álló információkat, egyre kellemetlenebb
érzése támadt.
A legrosszabb ez a saint-martini történet volt… az a rettenetes
gyilkosság… Az a tény pedig, hogy az intézet így vagy úgy érintve lehet
benne, csak tovább erősítette az ideérkezése első pillanatától fogva meglévő
rossz érzéseit. Sajnálta, hogy nincs mellette senki, akivel megoszthatná a
gondolatait, akivel beszélhetne a kétségeiről. A legjobb barátnője… vagy
Pierre…
Ismét eszébe jutott a rendőr, pontosabban az, amit ismert belőle. A hangja,
a hanglejtése és mindaz, amit ezek mögött sejtett. Stressz, nyomás,
nyugtalanság és ugyanakkor valamiféle erő, elszántság. És heves
kíváncsiság… Racionalitás és magabiztosság… Abban a képben, amely a
rendőrről kialakult benne, Diane önmagára ismert.

– ENGEDJÉK MEG, HOGY BEMUTASSAM ÉLISABETH FERNEY-T,

a főnővérünket.
Servaz figyelte, ahogy a magas nő kopogós tűsarkú cipőben közeledik
feléjük a folyosón. A haja rövidebb volt valamivel, mint Charlène
Espérandieu-é, de kibontott, hullámos fürtjei még így is a válla körül
táncoltak. Egyetlen szó nélkül, egy mosolytalan és kurta biccentéssel
üdvözölte őket, miközben a tekintete az indokoltnál egy kissé tovább időzött
Irène Ziegleren.
Servaz látta, hogy a fiatal csendőrnő lesüti a szemét.
Élisabeth Ferney ellentmondást nem tűrő és nyers egyéniségnek tűnt.
Feszülő blúza és szigorú arckifejezése alapján akár harmincöt évesnek, akár
ötvennek is nézhette az ember, úgyhogy Servaz végül annyiban maradt
magával, hogy a negyvenes éveiben járhat. Elszánt, vasakaratú teremtésnek
látszott. És ha a másik személy nő volt? – futott át rajta, majd az jutott az
eszébe, hogy ebből a kérdésből is látszik, mennyire tanácstalan… Ha hirtelen
mindenkit gyanúsnak kezd látni az ember, az azt jelenti, hogy senki sem az.
Nem volt egyetlen biztos nyomuk sem, amin elindulhattak volna.
– Lise az intézet lelke – mondta Xavier. – Mindenki másnál jobban ismer
itt mindent, és nincs olyan terápiás vagy gyakorlati kérdés, ami elkerülné a
figyelmét. Mind a nyolcvannyolc lakónkat ismeri, és még a pszichiátereknek
is egyeztetniük kell vele a munkájukat.
A főnővér rezzenéstelen arccal hallgatott egy ideig, majd finoman jelzett
Xavier-nak, aki félbe is szakította a mondandóját, hogy meghallgathassa,
Lisa Ferney pedig a fülébe súgott valamit. A jelenetet látva Servazban
felmerült, hogy nem a nő kezében van-e itt a tényleges hatalom. Xavier
közben szintén suttogva válaszolt, ők pedig csak álltak, és csendben várták,
hogy a bizalmas eszmecsere véget érjen. Végül a főnővér bólintott, feléjük
biccentett, és elindult.
– Folytassuk! – mondta a pszichiáter.
Az ellenkező irányba indultak, Servaz azonban egy lépéssel hátrébb
maradt, majd megfordult, és a széles hátán feszülő köpenyben, kopogós
tűsarkakon távolodó Lisa Ferney után nézett. A folyosó végére érve, mielőtt
még befordult a sarkon, a nő is visszafordult. A tekintetük egy pillanatra
találkozott. Servaznak úgy tűnt, mintha Lisa Ferney mosolygott volna.

– A LEGFONTOSABB – mondta Xavier –, hogy minden olyasmit

kerüljünk, ami esetlegesen konfliktust gerjeszthet.
Az utolsó zsilip, az A részleg bejárata előtt álltak. A folyosó itt már nem
volt kifestve, a terméskőből emelt falak csupaszok voltak. Eltekintve a vastag
acélajtóktól, a villogó neoncsövektől és a betonozott padlótól, akár egy
középkori erődben is érezhették volna magukat.
Xavier felnézett az ajtó fölé szerelt kamerára. Az addig piros fénnyel
világító lámpa zöldre váltott, és ezzel egy időben a vastag acéllemez mögötti
reteszek fémes kattanással kioldottak. Xavier kinyitotta a súlyos szerkezetet,
és mutatta nekik, hogy lépjenek be a két ajtó közötti, meglehetősen szűkös
területre. Az első ajtó lassan, magától csukódott be, majd hangosan
visszazáródott mögöttük, a túlsó ajtó reteszei pedig – a már megszokott
hangok kíséretében – kicsusszantak a helyükről. Mintha egy hajó gépházában
lettek volna; ahogy ott álltak a fémszagú homályban, csak a
kémlelőnyílásokon át szűrődött be hozzájuk némi fény. Xavier ünnepélyes
arccal nézett végig rajtuk, Servaz pedig tudta, hogy mi következik, hogy a
pszichiáternek megvan a maga jól bevált patronja, amit itt, a zsilipben szokott
az idelátogatóknak elpuffantani.
– ISTEN HOZTA ÖNÖKET A POKOLBAN – törte meg a csendet Xavier
mosolyogva.

AZ ÜVEGKALITKÁBAN egy őr üldögélt. Servaz tett néhány lépést előre,

és végignézett a tőlük balra induló, vakító fehér fénnyel megvilágított
folyosón. A padlót vastag, kék padlószőnyeg borította, a bal oldalon ajtók
sorakoztak, rajtuk apró, rombusz formájú kémlelőnyílások, jobbra pedig fali
díszek.
Az őr letette a magazint, amit éppen olvasgatott, és kijött a helyéről.
Xavier szertartásosan kezet szorított az egykilencven körüli hústoronnyal.
– Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek Külvilág urat. Az A részleg
lakói nevezték el így…
Külvilág úr nevetgélt egy sort, és parolázott velük. A kézfogása – mintha
csak attól félt volna, hogy egyetlen rossz mozdulattal összeroppantja őket –
puha volt és könnyű, alig lehetett érezni.
– Hogy van a társaság ma reggel?
– Nyugodtak – közölte Külvilág úr. – Könnyű napunk lesz.
– Ki tudja azt – mondta Xavier, és a látogatókra pillantott.
– A leglényegesebb, hogy ne provokáljuk őket – magyarázta Külvilág úr,
mintha csak a főnöke szavait ismételte volna –, hogy tartsuk meg a
távolságot. Van egy határ, amit nem szabad átlépni, különben támadásnak
veszik, és erőszakossá válhatnak.
– Márpedig attól tartok, hogy a vendégeink éppen ezeket a határokat
akarják feszegetni – közölte Xavier. – A rendőrségtől vannak.
Külvilág úr elkomorodott, arcvonásai megkeményedtek, vállat vont, és
visszament a helyére.
– Gyerünk – nézett rájuk Xavier.
Elindultak a folyosón, lépteik zaját elnyelte a puha szőnyeg. A pszichiáter
az első ajtóra mutatott.
– Andreas Németországból érkezett hozzánk. Álmukban, egy-egy
puskalövéssel ölte meg a szüleit, majd, mivel félt a magánytól, levágta a
fejüket, és a mélyhűtőbe tette. Esténként aztán elővette a fejeket, és két,
szintén fej nélküli próbababára tette őket, hogy így a nappali kanapéján
üldögélve együtt nézhessék a tévét.
Servaz minden szóra figyelt. Látta maga előtt a jelenetet, és kirázta a
hideg. A lovarda mögött talált levágott lófej jutott az eszébe.
 – Amikor a háziorvosuk benézett, hogy a szülők felől érdeklődjön, mert
azok már jó ideje nem jártak a rendelőjében, Andreas egy kalapáccsal
agyonütötte, majd az ő fejét is levágta. Később azt mondta, nagyon örült,
hogy a szüleinek lesz társasága, mert az orvos rettentően kedves és beszédes
ember volt. A rendőrség természetesen nyomozni kezdett az eltűnt doki után.
Mivel Andreas és a szülei szerepeltek a rendelőben talált nyilvántartásban, a
rendőrök odamentek, hogy kikérdezzék őket, Andreas pedig azzal fogadta
őket, hogy „Hát persze, itt vannak.” És valóban ott voltak… A három fej a
mélyhűtőben várta csendesen, hogy Andreas az esti tévézéshez elővegye
őket.
– Bájos – mondta Confiant.
– A gond csak az – folytatta Xavier –, hogy a pszichiátrián, ahova
bezárták, Andreas az éjszakás nővért is megpróbálta lefejezni. A
szerencsétlen nő nem halt bele, de egész hátralévő életében csak egy
berendezés segítségével tud majd beszélni, és sálakat, kendőket kell viselnie,
hogy az Andreas papírvágó kése által okozott sérülések szörnyű hegeit
eltakarja.
Servaz összenézett Zieglerrel, és látta, hogy ugyanarra gondol, amire ő,
hogy tudniillik itt van valaki, aki arra született, hogy fejeket vágjon le, és
akinek a cellája nincs túl messze Hirtmannétól. Servaz benézett a
kémlelőnyíláson. Andreas egy százötven kiló körüli óriás volt, ötvenkettes
derékbőséggel és negyvenhatos vagy negyvennyolcas lábbal. Hatalmas fejét
behúzta a vállai közé; úgy nézett ki, mintha nem is lenne nyaka, az arcán
pedig mogorva kifejezés ült.
Xavier a kissé távolabb nyíló második ajtóra mutatott.
– Jaime Esteban doktor Spanyolországból érkezett. Két nyár leforgása alatt
három párt ölt meg a határ túloldalán, az Ordesa y Monte Perdido, illetve az
Aigüestortes Nemzeti Parkban. Korábban köztiszteletben állt, sőt
önkormányzati képviselőnek is megválasztották, és bár agglegényként élt, a
rendelőjében jelentkező hölgyekkel mindig kifogástalanul udvariasan bánt, és
úgy általában mindig mindenkihez volt egy-egy jó szava.
Xavier benézett az ablakon, majd félreállt, és mutatta nekik, hogy lépjenek
csak közelebb.
– Sohasem derült ki, hogy miért tette. Magányos kirándulókra támadt,
mindig fiatal párokra. Előbb egy bottal vagy egy kővel bezúzta a férfiak
koponyáját, majd megerőszakolta és megfojtotta a nőket, végül pedig a
holttesteket egy vízmosásba dobta. Ja, majd elfeledtem, ivott a vérükből.
Mostanság már kifejezetten vámpírnak tartja magát. A spanyol kórházban,
ahová került, két ápolót is megmart a nyakán.
Servaz benézett a cellába. Egy sovány férfit látott gondosan ápolt, fekete
szakállal, brillantintól fénylő hajjal, aki rövid ujjú, fehér kezeslábasban
üldögélt az ágy szélén. A feje felett szólt a tévé.

– MOST PEDIG KÖVETKEZIK a legismertebb lakónk – jelentette be

Xavier olyan hangon, amellyel a megszállott gyűjtők szokták kollekciójuk
legbecsesebb darabját bemutatni.
Az ajtó melletti billentyűzeten beütötte a kódot.
– Jó napot, Julian – köszönt Xavier, majd belépett.
Nem érkezett válasz. Servaz követte a pszichiátert.
Meglepődött. A cella jóval nagyobbnak tűnt, mint az előzőek. Ezt
leszámítva nem volt különbség: a négy fal és a padló itt is fehér volt. A szoba
belsejében egy ágy volt, a falhoz tolva egy asztal állt két székkel, balra pedig
két ajtó (a zuhanyfülkéé és a faliszekrényé lehetett), illetve egy ablak,
amelyen egy nagyra nőtt fenyőfa hólepte csúcsára és a hegyekre lehetett
kilátni.
Servazt meglepte a helyiség aszketikus igénytelensége, és el is tűnődött,
hogy vajon a svájci akarta-e így, vagy egyszerűen csak rákényszerítették ezt
az egyszerűséget. Ha hinni lehetett a dokumentumoknak, le nem leplezett,
szabadlábon élő gyilkosként Hirtmann nyitott, intelligens, társaságkedvelő
ember, az irodalom és a kultúra egyéb megnyilvánulási formáinak lelkes
híve, fogyasztója volt. Leszámítva az asztalon álló, silány minőségű CD-
lejátszót, itt ebből semmi sem látszott. Ugyanakkor az ő cellájában a
bútorokat nem rögzítették a padlóhoz, és nem vonták be puha műanyaggal. A
jelek szerint úgy ítélték meg, hogy Hirtmann sem magára, sem másokra nem
jelent veszélyt.
Servaz enyhe borzongással ismerte fel a lejátszóból áradó zenét. Gustav
Mahler IV. szimfóniája volt…
Hirtmann továbbra is maga elé meredt. Újságot olvasott. Servaz kissé
előrébb hajolt, és látta, hogy a dossziéjában látott fényképekhez képest a
svájci jócskán lefogyott. Bőre tejszerűen fehér, szinte átlátszó volt, és élesen
elütött sötét színű, sűrű és rövidre vágott hajától, amelybe csupán egy-két ősz
szál keveredett. Nem volt megborotválva, az állán sötét, erős borosta ütközött
ki, ennek ellenére sikerült megőriznie azt a jól nevelt és életvidám külsőt,
amit nyilván még clochard-ként egy párizsi híd alatt tengődve sem tudott
volna levetkőzni magáról, és azt a kissé komor, összevont szemöldökű,
szigorú arckifejezést, ami annak idején nyilván tekintélyt kölcsönzött neki a
tárgyalótermekben. Kigombolt nyakú kezeslábast viselt, alatta pedig a sok
mosásban kissé megszürkült fehér pólót.
Valamennyivel idősebbnek tűnt, mint a Servaz által korábban látott
fényképeken.
– Engedje meg, hogy bemutassam Servaz parancsnokot – szólalt meg
Xavier –, Confiant bírót, Ziegler századost és Propp professzort.
A svájci felnézett, és az ablakon át betűző ellenfényben Servaz akkor
először nézhetett a szemébe. Mintha Hirtmannban fel is villant volna valami,
de tekintetében nem e világi fények tükröződtek, Servaz csak a furcsa,
mélyen, legbelül égő, lobogó tűz visszfényét látta. Egyetlen pillanat volt
csupán, aztán a svájci ismét az egykori genfi bíró civilizált, udvarias és
mosolygós arcát öltötte magára.
Amikor hátratolta a széket és felegyenesedett, még magasabb volt, mint
amilyennek a fényképek alapján tűnt. Majd két méter lehet – saccolta Servaz.
– Jó napot – mondta.
Hirtmann Servazra szegezte a tekintetét. A két férfi rövid ideig szótlanul
méregette egymást, majd Hirtmann váratlan dolgot tett. Hirtelen Servaz felé
nyújtotta a kezét, aki rémületében kis híján hátraugrott. Miközben a svájci
hosszan, erősen szorongatta a kezét, Servaz megborzongott. Mintha egy halat
nyomtak volna a markába. Talán a gyógyszerek mellékhatása lehetett, de
Hirtmann tenyere nyirkos és hideg volt.
– Mahler – mondta Servaz, hogy visszanyerje a nyugalmát.
Hirtmann meglepetten nézett rá.
– Szereti?
– Igen. A Negyedik első tétele – tette hozzá Servaz.
– Bedächtig… Nicht eilen… Recht gemächlich…
– Felszabadultan. Sietség nélkül. Nagyon ráérősen – fordította Servaz.
Hirtmann ismét meglepődött, de le volt nyűgözve.
– Adorno azt mondta, hogy olyan ez a tétel, mint a tündérmesék
„egyszervoltholnemvolt”-ja.
Servaz nem válaszolt, a zenére figyelt.
– Mahler nagyon nehéz körülmények között szerezte ezt a darabot –
folytatta a svájci. – Tudta?
De még mennyire hogy tudom.
– Igen – válaszolta Servaz.
 – Nyaralt… Olyan volt, mint egy rémálom… Gyalázatos volt az idő…
– És a helyi rezesbanda sem hagyott neki nyugtot…
– Tökéletes szimbólum, nem gondolja? A zene egyik legnagyobb
lángelméjét egy vidéki rezesbanda háborgatja.
A hangja mély volt és nyugodt, kifejezetten kellemes; a színészeknek, a
született szónokoknak szokott ilyen hangja lenni. Az arcvonásaiban, a
szemében és főleg hosszú, keskeny szájában volt valami nőies. Az orra
viszont húsos, vastag volt, a homloka pedig magas.
– Amint láthatják – lépett az ablakhoz Xavier –, hacsak nem Supermannek
hívják az embert, innen képtelenség megszökni. Tizennégy méter magasan
vagyunk, az üveg törhetetlen, és ki sem lehet nyitni.
– Ki ismeri az ajtó kódját? – kérdezte Ziegler.
– Én, Élisabeth Ferney és az A részleg két őre.
– Gyakran látogatják?
– Julian? – fordult Xavier a svájci felé.
– Igen?
– Sok látogatója van?
Hirtmann elmosolyodott.
– Hát ön, doktor úr, Ferney kisasszony, Külvilág úr, a fodrász, a lelkész, a
terápiás csapat, dr. Lepage…
– A főorvosunk – magyarázta Xavier.
– Ő ki szokott járni innen?
– Tizenhat hónap alatt egyszer hagyta el a cellát, hogy betömjék a fogát.
Az egyik saint-martini fogászt szoktuk kihívni, mert a szükséges felszerelés
itt helyben a rendelkezésünkre áll.
– És ez a két ajtó? – kérdezte Ziegler.
Xavier sorban kinyitotta őket. Az egyik egy beépített szekrény volt
alsóneműkupacokkal és vállfákon lógó kezeslábasokkal, a másik pedig egy
ablaktalan és szűkös mosdó.
Servaz alaposan szemügyre vette Hirtmannt. A svájcinak kifejezetten
karizmatikus kisugárzása volt, és a legkevésbé sem hasonlított egy
sorozatgyilkosra. Hirtmann annak látszott, ami még szabad életében volt:
hajlíthatatlan ügyésznek, tanult és jól nevelt embernek, és persze – elég volt a
szájára és az állára pillantani – életművésznek. Egyedül sötét és merev
tekintete nem illet a képbe. A szemében ravasz fény csillogott, félig
leeresztett szemhéja azonban meg sem rezzent. A pillantása szinte rázott,
mint egy sokkoló. Servazt már jó néhány hasonló bűnözővel összesodorta az
élet, de ennyire erőteljes és ellentmondásos egyéniséggel még soha nem volt
dolga addig. Más korokban – suhant át rajta – az ilyen embereket
boszorkányságért máglyára küldték volna, ma viszont tanulmányozzák,
próbálják megérteni. Servaznak volt már annyi élettapasztalata, hogy tudja,
az emberi gonoszság olyan valami, ami számokban nem kifejezhető, ami sem
tudományos igazsággá, sem biológiai folyamattá, sem pszichológiai elméletté
nem egyszerűsíthető. Az úgynevezett felvilágosult elmék úgy vélték, hogy a
gonoszság, a Rossz nem is létezik, és az ostoba emberek tudatában élő
babonaságnak, irracionális hiedelemnek igyekeztek beállítani. Mindezt persze
csak azért gondolták így, mert őket sohasem kínozták halálra egy pince
mélyén; mert ők sohasem láttak megerőszakolt gyerekeket az interneten; mert
őket sohasem rabolták el a családjuktól, sohasem idomították, drogozták és
erőszakolták meg heteken át férfiak tucatjai, hogy azután Európa valamelyik
nagyvárosának utcáin űzzék az ipart; mert az ő agyukat sohasem mosták ki
azért, hogy a tömeg kellős közepén robbantsák fel a testükre szerelt
bombákat… És azért, mert ők tízéves fejjel nem hallották, hogy üvölt az
anyjuk a bezárt ajtó mögött…
Servaz összerezzent. Hirtelen észrevette, hogy Hirtmann őt figyeli.
Megborzongott.
– Jól érzi itt magát? – kérdezte Propp.
– Azt hiszem, igen. Jól bánnak velem.
– De természetesen jobb szeretne kint lenni?
A svájci mosolya kifejezetten gunyorosra váltott.
– Azért ez egy elég furcsa kérdés – válaszolta.
– Tulajdonképpen igaza van – értett egyet Propp, a tekintetét mereven
Hirtmannra szegezve. – Zavarná, ha beszélgetnénk egy kicsit?
– Nincs ellenemre – mondta nyájasan a svájci, és kibámult az ablakon.
– Mivel tölti a napjait?
– És ön? – kacsintott Proppra Hirtmann.
– Nem válaszolt a kérdésemre.
– Újságot olvasok, zenét hallgatok, beszélgetek a személyzettel, nézem a
tájat, alszom, álmodozom…
– Miről álmodozik?
– Miről álmodozik az ember? – merengett el a svájci, mintha csak valami
filozófiai kérdésről lett volna szó.
Servaz végighallgatta, ahogy Propp bő negyedórán keresztül kérdésekkel
bombázza Hirtmannt, aki keresetlenül, derűs egykedvűséggel válaszolgatott.
A végén Propp megköszönte, Hirtmann pedig bólintott, mintha csak azt
akarta volna jelezni, hogy „semmi gond”. Confiant következett, aki láthatóan
jó előre összeállította a maga kérdéseit. A bírócska megcsinálta a leckét –
gondolta Servaz, aki a maga részéről inkább a spontán módszerek híve volt,
úgyhogy csak fél füllel hallgatta a következő párbeszédet.
– Hallott arról, ami odakint történt?
– Olvasom az újságokat.
– És mi a véleménye?
– Miről?
– Van valami elképzelése arról, hogy ki tehette?
– Arra céloz, hogy… olyasvalaki lehetett, mint én?
– Így gondolja?
– Nem, ön gondolja így.
– És ön? Ön mit gondol?
– Nem tudom. Nem gondolok semmit. Lehet, hogy innen volt valaki…
– Miből gondolja?
– Sok olyan ember van itt, aki képes lenne ilyesmire, nem?
– Olyanok, mint maga?
– Olyanok, mint én.
– Gondolja, hogy valaki kijuthatott volna innen, hogy elkövesse ezt a
gyilkosságot?
– Nem tudom. És ön mit gondol?
– Ismeri Éric Lombard-t?
– Ő a megölt ló tulajdonosa.
– És Grimmet, a patikust?
– Már értem.
– Mit ért?
– Találtak valamit, ami kapcsolatba hozható velem.
– Ezt meg miből gondolja?
– Mi az? Egy üzenet? „Én öltem meg”, aláírás: Julian Alois Hirtmann?
– A véleménye szerint, miért akarná valaki magára verni ezt a balhét?
– Elég nyilvánvaló, nem?
– Kifejtené bővebben?
– Az intézet bármely lakója tökéletesen megfelelne tettesnek.
– Úgy gondolja?
– Miért nem mondja ki végre a bűvös szót?
– Milyen szót?
 – Azt, amelyik folyamatosan ott motoszkál a fejében.
– Milyen szót?
– Őrült. (Confiant hallgatott.) Bolond. (Confiant hallgatott.) Zakkant.
Flúgos. Lökött. Eszement. Háborodott. Gyagya…
– Jól van, azt hiszem, elég lesz – szólt közbe Xavier. – Ha nincs több
kérdésük, szeretném, ha a továbbiakban nyugton hagynánk a betegemet.

– EGY PILLANATRA MÉG. Ha lehet.

Felé fordultak. Hirtmann nem emelte fel a hangját, de valami megváltozott
benne.
– Én is szeretnék mondani valamit önöknek.
Egymásra pillantottak, majd kérdő tekintettel rámeredtek. Hirtmann akkor
már nem mosolygott, az arcán szigorú kifejezés ült.
– Azért jöttek, hogy alaposan körbetapogassanak, megvizsgáljanak. Azt
kérdezik tőlem, hogy van-e valami közöm az odakint zajló eseményekhez,
ami nyilvánvalóan abszurdum. Csak mert egy szörnyeteg társaságában
vannak, magukat tisztának, ártatlannak, becsületesnek érzik, és azt hiszik,
valamennyi bűnük mocskától megszabadultak. Ez is abszurdum.
Servaz meglepett pillantást vetett Zieglerre. Xavier zavartan pislogott,
Confiant és Propp rezzenéstelen arccal várta a folytatást.
– Valóban azt hiszik, hogy az én bűneim kevésbé elítélendővé teszik a
maguk gyanús kis üzelmeit? Hogy azoktól a maguk kicsinyessége, vétkei
kevésbé gyalázatosak? Tényleg azt hiszik, hogy a gyilkosok, az
erőszaktevők, a gonosztevők állnak az egyik oldalon, maguk pedig a
másikon? Egyvalamit kellene megérteniük végre: nincs olyan szigetelőanyag,
ami megakadályozhatná a bűn szivárgását. Nincs kétfajta emberiség. Amikor
hazudnak az asszonynak vagy a gyereknek, amikor az idős anyjukat
becsapják egy otthonba, hogy szabadabban élhessenek, amikor a mások
hátára kapaszkodva gyűjtenek vagyont, amikor a fizetésük tört részéről sem
hajlandók lemondani azok javára, akiknek nincsen semmijük, amikor
önzésből vagy közönyből szenvedést okoznak másoknak, nos, akkor
olyanokká kezdenek válni, amilyen én vagyok. A lelkük mélyén sokkal
közelebb állnak hozzám és az intézet összes lakójához, mint hinnék. A
különbség csak a mértékben van, nem a természetünkben, mert az közös az
egész emberi fajban.
Lehajolt, és vaskos könyvet húzott elő a párnája alól. A Biblia volt…
– Ezt a lelkésztől kaptam. Azt hiszi, hogy ezzel megmenthet engem –
nevetett fel élesen és kurtán. – Baromság, mert az én bajom nem csak az
enyém. Az egyetlen, ami megmenthet minket, az a nukleáris holokauszt…
A hangja erős és meggyőző volt, és Servaz könnyedén el tudta képzelni,
hogyan hathatott annak idején a bírósági tárgyalótermekben. Komor
arckifejezése bűnbánatra és engedelmességre szólított fel. Hirtelen fordult a
kocka: úgy tűnt, látogatói a bűnösök, és ő az ártatlan. A jelenlévők
elbizonytalanodtak, láthatóan még Xavier-t is sikerült megdöbbentenie.
– Szeretnék négyszemközt beszélni a parancsnokkal – közölte Hirtmann
váratlanul, némileg szelídebb hangon.
Xavier Servazra pillantott, az pedig megvonta a vállát. A pszichiáter
zavartan összeráncolta a homlokát.
– Parancsnok? – kérdezte.
Servaz bólintott.
– Akkor rendben – mondta Xavier, és megindult az ajtó felé.
Propp is vállat vont; nyilván csalódott volt, amiért Hirtmann nem vele
kívánt beszélni, Confiant szemmel láthatóan helytelenítette ugyan a dolgot,
de engedelmesen követte a pszichiátert. Ziegler ment ki utolsóként, de előtte
még fagyos pillantást vetett a svájcira.
– Csinos lány – jegyezte meg Hirtmann, miután becsukódott az ajtó.
Servaz nem válaszolt; szótlanul, feszülten nézelődött csak.
– Nem tudom itallal, teával vagy kávéval kínálni, mert a jó szándékon
kívül minden más hiányzik hozzá.
Servaz a legszívesebben megkérte volna, hogy álljon le a komédiázással,
és térjen a lényegre, de visszafogta magát.
– Melyik szimfóniát szereti a legjobban?
– Nincs kedvencem – közölte Servaz kurtán.
– Mindenkinek van.
– Mondjuk, a Negyedik, az Ötödik és a Hatodik.
– Kivel?
– Természetesen Bernsteinnel, de Inbal is kiváló… Ha a Negyedikről van
szó, Haitink is jöhet, a Hatodik esetében inkább Wien… Figyeljen ide…
– Hmmm… Remek választás, bár itt az ilyesminek nincs különösebb
jelentősége – jegyezte meg Hirtmann a silány lejátszóra bökve.
Servaznak be kellett látnia, hogy a készülék meglehetősen gyatrán szól.
Már a látogatás elején feltűnt neki, hogy mindvégig Hirtmann irányította a
társalgást, még akkor is, amikor a többiek kérdésekkel bombázták.
– Sajnálom, hogy ezt kell mondjam – lendült támadásba Servaz –, de az
előbbi erkölcsi példabeszéde nem győzött meg. Hirtmann, csak hogy
egyértelmű legyen a dolog: kettőnkben nincsen semmi közös.
– Önnek szíve joga ezt gondolni, de amit mondott, tényszerűen nem igaz.
Mahlert például mindketten szeretjük.
– Miről akart velem beszélni?
– Beszélt Chaperonnal? – kérdezte Hirtmann ismét hangot váltva, majd a
tekintetét mereven Servazra szegezve figyelte annak legapróbb rezdülését is.
Servaz megborzongott, végigfutott a hátán a hideg. Ez tudja, hogy hívják a
saint-martini polgármestert…
– Igen – válaszolta óvatosan.
– Chaperon a barátja volt ennek a… Grimmnek. Tudta?
Servaz elképedve nézett Hirtmannra. Honnan tudja? Honnan szerezte
ezeket az információkat?
– Igen – felelte Servaz. – Igen. Ő maga mondta. De maga, maga honnan…
– Akkor kérje csak meg szépen a polgármester urat, hogy meséljen önnek
az öngyilkosokról!
– Kikről?
– Az öngyilkosokról, parancsnok. Kérdezzen csak rá az öngyilkosokra!
 16.

– AZ ÖNGYILKOSOK? Mi ez az egész?
– Fogalmam sincs, de a jelek szerint Chaperon tudja.
Ziegler kérdőn nézett rá.
– Hirtmann beszélt róluk?
– Igen.
– És maga hisz neki?
– Majd kiderül.
– De hát ez a fickó totál őrült.
– Meglehet.
– Mást is mondott még?
– Nem.
– És miért éppen önnek?
Servaz elmosolyodott.
– Gondolom, Mahler miatt.
– Hogyan?
– A zene… Gustav Mahler: ő a közös bennem és Hirtmannban.
Ziegler egy pillanatra levette a szemét az útról, hogy Servazra nézzen. A
tekintetén látszott, egyáltalán nincs meggyőződve arról, hogy az összes őrült
biztos helyen, az intézet falai között maradt, Servaz gondolatai azonban akkor
már egészen máshol jártak, és minden addiginál bizonyosabban érezte, hogy
valami új és ismeretlen, valami iszonyatos dologgal kell szembenéznie.

– NAGYON ÜGYES, amivel próbálkozik – szólalt meg Propp valamivel

később a Saint-Martinbe vezető úton.
Fenyőfák rohantak el mellettük, Servaz a gondolataiba temetkezve bámult
ki az ablakon.
– Nem tudom, hogyan csinálta, de azonnal észrevette a közöttünk húzódó
választóvonalat, és igyekszik rokonszenvet kelteni a csoport egyik tagjában,
hogy megoszthasson minket.
Servaz hirtelen hátrafordult, és a pszichológus szemébe nézett.
– „Rokonszenvet kelteni a csoport egyik tagjában” – ismételte el. – Bájos
megfogalmazás… Hova akar ezzel kilyukadni, Propp? Úgy gondolja,
elfelejtem, hogy ki és mi ő valójában?
– Nem erre gondoltam, parancsnok – kezdett visszakozni a pszichológus
zavartan.
– Pedig igaza van, doktor úr – kapott az alkalmon Confiant. – Egységesnek
kell maradnunk, ami pedig a nyomozást illeti, ki kell dolgoznunk végre a
koherens és hiteles stratégiát.
Szavai ostorcsapásként hatottak Zieglerre és Servazra. A zsaru érezte, hogy
a düh lassan elborítja az agyát.
– „Egységes?” Tényleg ezt mondta? Kétszer is leszólta a munkánkat! Egy
külsős előtt! Ezt nevezi maga „egységnek”? Eddig azt hittem, hagyja, hogy a
rendőrség végezze a dolgát.
Confiant rezzenéstelen arccal állta Servaz pillantását.
– Persze, csak nem olyankor, amikor azt látom, hogy a nyomozóim
nyilvánvalóan tévúton járnak – válaszolta komoran.
– Ha így gondolja, beszélje meg Cathy d’Humières-rel. És ha „a koherens
és hiteles stratégiát” emlegeti, árulja már el, hogy ön szerint milyen lenne az
pontosan! Bíró úr!
– Semmi esetre sem olyan, ami az intézethez közelíti az ügyet.
– Hogy lehettünk volna ebben biztosak, ha oda sem megyünk? – kérdezte
Ziegler meglepően higgadt hangon.
– Így vagy úgy – folytatta Servaz –, Hirtmann DNS-e kijutott az intézetből,
és feljutott valahogy a hegyre. És ez nem feltételezés, ez tény. Ha sikerül
kiderítenünk, hogy mindez hogyan történt, az elkövetőhöz is közelebb
juthatunk.
– Egyetértek – mondta Confiant –, valakinek az intézetből köze van a ló
halálához, de ez a valaki, és ezt éppen ön mondta, nem lehet Hirtmann.
Amúgy pedig óvatosabban is eljárhattunk volna. Ha ez az egész kiderül, félő,
hogy az intézet puszta léte is veszélybe kerül.
– Elképzelhető – bólintott Servaz mélységes közönnyel az arcán –, de ez
nem az én problémám. Amíg nem nézzük át az egész rendszer tervrajzait,
egyetlen lehetőséget sem zárhatunk ki. Kérdezze meg bármelyik börtön
igazgatóját, azt fogja válaszolni, hogy nincs sebezhetetlen biztonsági
rendszer. Vannak ügyes és elszánt emberek, akik bárhol képesek megtalálni
és kihasználni a gyenge pontokat. Arról nem is beszélve, hogy a személyzet
egyik tagja is segíthetett.
Confiant megdöbbent.
 – Továbbra is azt gondolja, hogy Hirtmann kiszökött?
– Nem – vallotta be kelletlenül Servaz –, sőt egyre valószínűtlenebbnek
érzem, de még korai lenne véglegesen kizárni ezt a lehetőséget. Van egy
másik, ugyanennyire lényeges kérdés, amire mindenképpen választ kell
találnunk: ki szerezhette meg Hirtmann nyálát, és juttatta fel a felvonó
kabinjába? És főleg: miért? A két bűntény kétségkívül összefügg.

– ELENYÉSZŐ AZ ESÉLYE ANNAK, hogy a két biztonsági őr ölte meg

a patikust – jelentette ki a laptopja fölé görnyedő Espérandieu a tárgyalóban.
– Delmas szerint az elkövető intelligens, ravasz, szadista hajlamú, és
rendelkezik bizonyos anatómiai ismeretekkel.
Az addigra legépelt jegyzetei alapján ismertette velük mindazt, amire a
boncolást végző orvos a hurok elhelyezkedése alapján jutott.
– Mindez igazolja az első benyomásainkat – pillantott rájuk Ziegler. –
Grimm tehát valóban lassan halt meg, és sokat szenvedett.
– Delmas szerint az ujját még a halál beállta előtt vágták le.
Nyomott csend telepedett a teremre.
– Nyilvánvaló, hogy az akasztás, a meztelenség, a köpeny és a bakancs
összefügg – szólt közbe Propp. – Egyik sem értelmezhető a többi nélkül; az
egész valamiféle üzenetet hordoz, de arra, hogy az pontosan mit jelent,
nekünk kell rájönnünk. Mindez persze arra is utal, hogy egy gondosan,
hosszú idő alatt kimunkált, jól előkészített tervről van szó. Össze kellett
szedni a szükséges dolgokat, kiválasztani a megfelelő helyet és időpontot.
Ennek az ügynek egyetlen olyan részlete sincs, amit a véletlenre bíztak volna,
és ugyanez érvényes a ló meggyilkolására is.
– Ki foglalkozik a kötelekkel? – kérdezte Servaz.
– Én – emelte fel a tollát Ziegler. – A labor már azonosította is a márkát és
a típust. Rá kell telefonálnom a cégre.
– Rendben. És a köpeny?
– Az embereink már rajta vannak az ügyön. Az áldozat házában is
alaposan körül kellene nézni – tette hozzá Ziegler.
Servaznak ismét az eszébe jutott Grimm özvegye, a tekintete és azok a
hegek a csuklóján. Megborzongott.
– Azt vállalom – mondta. – A biztonsági őrökkel ki foglalkozik?
– A mieink – válaszolta ismét Ziegler.
– Oké.
Servaz Espérandieu-höz fordult.
 – Menj vissza Toulouse-ba, és ami információt csak tudsz, gyűjts össze
Lombard-ról. Elég sürgős lenne. Mindenképpen rá kell jönnünk, hogy mi a
kapcsolat közte és a patikus között. Ha kell, kérj segítséget Samirától, és a
rendőrség részéről indítsd el az őrök elleni hivatalos vizsgálatot.
Servaz arra a tényre utalt, hogy napjainkban a rendőrség és a csendőrség
még mindig külön adatbázist használ. Ez ugyan az összes érintett dolgát
alaposan megnehezítette, de a francia közigazgatás sohasem arról volt híres,
hogy különösebben vonzódott volna az egyszerű megoldásokhoz.
Espérandieu felegyenesedett az asztaltól, az órájára nézett, és becsukta a
laptopját.
– Persze mindezt sürgősen, mint általában. Ha itt már nincs rám szükség,
én le is lépek.
Servaz a falon lógó órára pillantott.
– Jól van. Mindenkinek megvan a maga dolga, én például látogatóba
megyek. Talán itt lenne az ideje annak is, hogy feltegyünk néhány kérdést
Chaperonnak.

DIANE KILÉPETT AZ INTÉZETBŐL. Alaposan bebugyolálta magát:

pehelydzseki, magas nyakú pulóver, sínadrág és bélelt csizma volt rajta. A
biztonság kedvéért az első fölé még egy második kesztyűt is felhúzott, a
száját pedig vastagon bekente szőlőzsírral. A hóval belepett ösvény az épület
keleti oldalán indult, és a fák között többé-kevésbé egyenletesen ereszkedett a
völgy felé.
Csizmás lába mélyen besüppedt a frissen hullott hóba, de még így is gond
nélkül, tempósan haladt. Lélegzetvételének ütemére apró párafelhők úsztak el
az arca előtt. El kellett jönnie egy időre, szüksége volt friss levegőre. Amióta
a szellőzőnyílásnak köszönhetően véletlenül fültanúja lett annak a
beszélgetésnek, elviselhetetlennek érezte az intézet hangulatát. Szentséges
atyaúristen! Hogy fogja még egy évig kihúzni ezen a helyen?
A gyaloglás mindig is segített neki rendezni a gondolatait, a jeges levegő
pedig felfrissítette. Minél tovább töprengett, annál tisztábban látta, hogy az
intézetben minden máshogy alakult, mint ahogy előre elképzelte.
Ráadásul egy sor olyan dolog történt a környéken, aminek látszólag az
intézethez is köze volt.
Mindez összezavarta Diane-t. Rajta kívül más is észlelte a rendszeres
éjszakai jövés-menést? Ez ugyan valószínűleg nem függött össze a többi
eseménnyel, de Diane-ban felmerült, hogy mi van, ha mégis… Szólnia
kellene Xavier-nak? Hirtelen egy holló tűnt fel a semmiből, és röppent el
súlyos szárnycsapásokkal a feje felett. A szíve majd kiugrott a helyéről, aztán
ismét végtelennek tűnő csend ereszkedett rá. Hiába szomorodott el ismét,
hogy nincs mellette senki, akivel beszélhetne, el kellett fogadnia, hogy
egyedül van, hogy a megfelelő döntéseket neki magának kell megtalálnia és
meghoznia.
Még nem tett meg túl hosszú utat az ösvényen, de a hegyek magánya máris
nyomasztotta. A fák magasából rá zuhanó magány és csend valahogy
fenyegetőnek tűnt. Mintha csak fogoly lett volna, aki a börtön falán kívül
mást nem láthat, tekintete folyamatosan a völgyet szegélyező meredek
sziklafalakba ütközött. Olyan más volt ez, mint szülőföldjének, a Genfi-tó
környékének életteli és szellősen tágas vidékei. Az út erősebben kezdett
lejteni, úgyhogy figyelnie kellett, hova lép. A növényzet egyre sűrűbbé vált
körülötte, majd ismét ritkulni kezdett, végül pedig ott találta magát egy
tisztáson, amelynek közepén több épület magasodott. Hamar rájött, hogy a
völgy valamivel alacsonyabban fekvő részén álló üdülőközponthoz ért, amely
mellett még az intézetbe menet hajtott el. A három ház ugyanolyan
elhanyagoltnak és nyomasztónak tűnt, amilyennek néhány nappal korábban,
elsőre találta őket. Az erdőhöz legközebb eső épületet már szinte bekebelezte,
benőtte a vadon, de repedéseivel, betört ablakaival, mohától elzöldült, esőtől,
hótól elfeketült betonfalaival és üresen tátongó bejárataival a másik kettő is
gyászos látványt nyújtott, és ezt a hatást a viharvert ajtókon, ablakokon
akadálytalanul bezúduló, hol mélyebb, hol magasabb hangon süvöltő szél
fájdalmas és szomorú zenéje csak tovább fokozta. Az ázottan összetapadó,
csendes bomlásnak indult falevelek jellegzetesen átható szagú, félig-meddig
hólepte kupacokban gyülekeztek a falak tövében.
Diane óvatosan belépett az egyik ajtón. Akármerre nézett, a folyosókat és
az előcsarnokot ugyanaz a mocsok borította, mint a szegénynegyedek falait:
„Buzi zsernyákok”, „Kúrd a zsarut, ahol éred”; graffitik, amelyeken az
ismeretlenek olyan hevességgel követelték maguknak ezt a területet, mintha
lett volna bárki ezen a világon, akiben felmerült, hogy elvitassa tőlük;
primitív és mocskos fantáziájú rajzok… Diane megállapította, hogy Saint-
Martinben is szép számmal akadnak önjelölt művészpalánták.
Léptei magányosan visszhangoztak az üres előcsarnokban, a jeges
huzatban rövid idő alatt vacogni kezdett. Élénk fantáziájával szinte látta maga
előtt a vadul kurjongatva összevissza rohangáló kölyköket, és az őket
hallgatag pásztorkutyaként kerülgető felügyelő tanárokat, de ettől függetlenül
– maga sem tudta, miért – mégis az volt az érzése, hogy ez a hely sokkal
inkább a szigort és a szomorúságot idézi, mint a nyári vakációk felhőtlen
derűjét. Az az igazságvizsgálat jutott az eszébe, amit egy tizenegy éves fiún
végzett még akkoriban, amikor igazságügyi szakértőként egy genfi
magánrendelőben dolgozott. A gyereket a nyári táborozás alatt
megerőszakolta az egyik felügyelő. Diane-nál kevesen tudták jobban, hogy az
élet a legkevésbé sem hasonlít a Johanna Spyri-regényekhez. Vagy azért,
mert egyedül volt egy számára ismeretlen helyen, vagy az utóbbi napok
eseményei miatt, mindenesetre Diane-nak csak az a megszámlálhatatlan
erőszak, gyilkosság, kegyetlenkedés, testi és lelki kínzás járt az eszében, amit
az idők kezdete óta, minden istenáldotta nap elkövettek szerte a világban, és
ezzel a gondolattal szembenézni legalább annyira nehéz és fájdalmas volt,
mint magával a Nappal. Baudelaire jutott az eszébe:

De túl a párducok, sakálok s mind a hitvány

keselyűk, skorpiók, majmok s kígyók körén,
mely itt nyög, bőg, röfög, kúszik, megannyi rém,
bűneink átkozott állatkertjét rutítván… {5}

Hirtelen megdermedt. Motorzúgást hallott… Egy autó lassított, majd állt

meg csikorgó gumikkal a tábor előtt. Diane mozdulatlanná dermedt az
előcsarnokban, és lélegzet-visszafojtva hallgatódzott. Odakint finoman
becsukták az autó ajtaját. Felmerült benne, hogy esetleg az ifjú művészek
jöttek vissza, hogy tovább szépítgessék a maguk Sixtus-kápolnáját, amiről
pedig az jutott az eszébe, hogy nem feltétlenül lenne jó, ha egy ilyen helyen
egyedül találná szembe magát velük. Megfordult, és nesztelenül az épület
hátsó része felé lopakodott, amikor rájött, hogy rossz utat választott, és
zsákutcába került… A francba! A pulzusa emelkedni kezdett. Visszafelé
indult, aztán meghallotta a halkan közeledő idegen lépteit. Mintha csak a szél
sodorta, terelgette volna maga előtt a leveleket az épület előtti betonon…
Diane összerezzent. Itt van! Semmi oka nem volt elrejtőzni, de mégsem érzett
egy fikarcnyi kedvet sem ahhoz, hogy meglássák, annál is kevésbé, mert az
illető szintén óvatosan lépkedett, sőt egyszer még meg is állt. Diane
mozdulatlanná dermedt, néma csendben a hideg betonhoz simult, és érezte,
hogy a félelem apró izzadságcseppjei gyöngyözni kezdenek a haja tövénél.
Kinek lehet kedve ezen a helyen mászkálni? Az idegen óvatosságát érzékelve
Diane-ban önkéntelenül is az merült fel, hogy az illetőt csak valami
szégyenletes dolog hozhatta ide. Mi történne, ha most hirtelen előlépne, és
ráköszönne, hogy „Helló”?
A látogató egy ideig forgolódott, majd hirtelen elszánta magát, és elindult
felé. Diane-t elfogta a pánik, de nem tartott sokáig, mert az illető ismét
megtorpant, majd sarkon fordult, és végül az ellenkező irányba indult. Diane
összeszedte a bátorságát, kidugta a fejét a fal mögül, és utána nézett. Nem
volt igazán megnyugtató, amit látott: az idegen hátán hosszú, fekete színű
kapucnis köpeny verdesett, mint valami denevérszárny, és a durva, vízhatlan
anyag minden egyes lépésénél surrogó hangot hallatott.
A túlságosan bő ruhadarab miatt Diane képtelen lett volna megmondani,
hogy férfi-e vagy nő… Az árnyszerű alak testtartásában és mozgásában
ugyanakkor volt valami titokzatos és fenyegető, amitől Diane hátán
végigfutott a hideg.
Kihasználta, hogy az idegen egyelőre távolodik tőle, és otthagyta a
rejtekhelyét, de véletlenül rálépett valamire, és az a valami fémesen
megcsikordult a betonon. Kalimpáló szívvel menekült vissza a homályos
sarokba. Az illető ismét megállt.
– VAN ITT VALAKI?
Egy férfi… Gyenge és elég magas hangon szólalt meg, de kétségtelenül
férfi volt…
Diane szíve a torkában dobogott. Nem akart múlni az idő.
– VAN ITT VALAKI???
Volt valami különös ebben a hangban: a fenyegetés mellett mintha panasz,
törékenység és fájdalom is csendült volna benne. Diane-nak egy olyan
macska jutott róla az eszébe, amelyik fél, de közben a karmát meregetve
igyekszik félelmetesnek tűnni.
Azt biztosan tudta, hogy soha életében nem hallotta még ezt a hangot.
Hatalmas lett a csend, és mintha egy örökkévalóságig tartott volna. A férfi
nem mozdult. Diane sem. Valahonnan szivárgott a víz, a mellette lehulló
cseppek egy tócsában gyülekeztek. Odakint susogva kergetődztek a levelek,
de a benti csend gömbjében a legapróbb nesz is fülsértően hangosnak tűnt.
Az úton egy autó haladt el, de Diane szinte nem is érzékelte. Aztán egyszer
csak összerezzent, mert a férfiből rekedt és fájdalmas kiáltás szakadt fel,
amely aztán még hosszú időn át verődött a csupasz falak között.
– Mocskok, mocskok, mocskoook! – zokogta. – Szemetek! Rohadékok!
Dögöljetek meg! A pokol tüze emésszen el! Ohoooh!
Diane szinte levegőt sem mert venni, mindene lúdbőrös volt, a férfi pedig
egyre csak zokogott, majd hangosan surrogó esőköpenyében még térdre is
zuhant. Sírt, nyöszörgött, Diane pedig ismét nagy levegőt vett, és kinézett, de
a csuklyaszerű kapucnitól nem látta az arcát. Aztán a férfi hirtelen felállt, és
kirohant az épületből. Diane hallotta, ahogy néhány pillanat múlva csapódik
az autó ajtaja, felbőg a motor, és elhajt az úton. Előbújt a rejtekhelyéről, és
próbált egyenletesen lélegezni. Fogalma sem volt arról, hogy mi zajlott le a
szeme láttára és a füle hallatára. Gyakran járhat ide ez az ember? Mi
történhetett itt? Miért viselkedett úgy, ahogy azt Diane elsősorban az intézet
lakóitól várta volna?
Akárhogy is, az az idegen rettenetesen ráijesztett. Diane úgy döntött,
hazamegy, és a személyzet számára kialakított konyhában készít magának
valami jó meleg italt, hogy megnyugodjon. Kilépve az épületből még
metszőbbnek érezte a szelet, és vadul remegni kezdett. Tudta, hogy ennek
nem csak a hideg az oka.

SERVAZ EGYENESEN a városházára ment. A folyó közelében fekvő,

téglalap alakú téren kávéházak teraszait látta, és egy zenepavilont. A középen
álló épület erkélyén a francia és az európai zászló lengedezett lustán. Servaz
beállt az aprócska parkolóba, ahonnan rá lehetett látni a folyóra, amely
örvénylő és tiszta vízével rohant tova a betontámfal tövében.
Megkerülte a virágágyásokat, átügyeskedte magát a kávéházak teraszai
előtt várakozó autók között, és bement a városházára. Az első emeleten
közölték vele, hogy a polgármester nincs bent, és hogy nyilván az ásványvíz-
palackozó üzemében találhatja meg. A titkárnő, ha nehezen is, végül megadta
Chaperon mobilszámát, de Servaz hiába próbálkozott, csak az
üzenetrögzítőig jutott. Hirtelen rettenetesen üresnek kezdte érezni a gyomrát.
Rápillantott az órájára. Egy perc híján fél négy volt. Öt órát töltöttek az
intézetben.
Az épületből kilépve leült az első útjába kerülő teraszra, és nézelődni
kezdett. Az utca túloldalán táskával a hátukon iskolások ballagtak hazafelé,
és néhány fülsiketítően hangos motor is áthúzott a téren.
A pincér lépett hozzá. Servaz felnézett. Magas, sötét bőrű, harminc körüli
fickó volt, az a fajta, aki erős borostájával és barna szemével tetszeni szokott
a nőknek. Servaz egy pohár sört és egy omlettet rendelt.
– Régóta él itt? – kérdezte.
A pincér derűs gyanakvással nézett rá. Servaz hirtelen rájött, hogy eléggé
úgy hangzott az egész, mintha fel akarná szedni a fickót. Nyilván nem
először fordult volna elő ilyesmi.
– Húsz kilométerre innen születtem.
– Tud valamit az öngyilkosság-sorozatról?
A derű leolvadt a pincér arcáról, a gyanakvás maradt.
– Kicsoda maga? Újságíró?
Servaz megmutatta a jelvényét.
– Gyilkossági csoport. A Grimm nevű patikus meggyilkolásának ügyében
nyomozok. Biztos hallott már róla.
A pincér óvatosan bólintott.
– Szóval, mond magának valamit az, hogy „öngyilkosok”?
– Az minden idevalósinak mond valamit.
Servaz erre, mintha tűvel szurkálták volna, fészkelődni kezdett a széken.
– És mit?
– Régi história már, én nem sokat tudok róla.
– Mondja el azt a keveset.
A pincér egyre zavartabbnak tűnt, miközben egyik lábáról a másikra állva
a terasz közönségén járatta a tekintetét.
– Ez az egész nagyon régen történt…
– Mikor?
– Jó tizenöt éve.
– Azt mondta, hogy nagyon régen történt… De mi történt?
A pincér kissé meglepetten nézett rá.
– Hát az az öngyilkosság-sorozat.
– Miféle öngyilkosság-sorozat? – nézett rá Servaz idegesen. – Egy kicsit
érthetőbben, az istenért!
– Öngyilkosságok… kamaszgyerekek… ha jól tudom, tizennégy és
tizennyolc év közti fiúk és lányok vegyesen.
– Itt, Saint-Martinben?
– Igen, meg néhány környékbeli faluban, a völgyben.
– Több öngyilkosság? Mégis hány?
– Nem nagyon tudom. Még csak tizenegy éves voltam akkoriban. Öt vagy
hat, de lehet, hogy hét. Az biztos, hogy tíznél kevesebb.
– És mindannyian egyszerre ölték meg magukat? – kérdezte Servaz
döbbenten.
– Nem, de elég rövid idő alatt. Néhány hónap lehetett.
– Mi az, hogy néhány hónap? Kettő? Három? Tizenkettő?
– Inkább tizenkettő. Igen. Lehet, hogy egy év volt, de nem tudom… Nem
egy észlény ez az alkalmi dzsigoló – gondolta Servaz, de persze az is
elképzelhető volt, hogy egyszerűen csak nem akar segíteni neki.
– Azt lehet tudni, hogy miért csinálták?
– Nem hiszem. Nem.
– Nem hagytak búcsúlevelet?
A pincér vállat vont.
– Figyeljen, kisgyerek voltam akkoriban. Nyilván talál az idősebbek között
olyanokat, akik jobban emlékeznek, hogy mi történt. Én ennyit tudtam
mondani. Sajnálom.
Servaz meg sem próbálta visszatartani, csak nézett utána, ahogy elindul az
asztalok között, és eltűnik a kávéház belsejében. Az üvegen át látta, ahogy
odabent egy testes férfival, vélhetőleg a tulajdonossal kezd beszélgetni. A
férfi komor pillantást vetett Servaz irányába, majd vállat vont, és visszament
a pénztárgépe mögé.
Servaz bemehetett volna, hogy megkérdezze őt is, de érezte, hogy nem
ezen a helyen fog többet megtudni az ügyről. Egy tizenöt évvel korábbi
öngyilkosság-sorozat a kamaszok körében… Lázasan járt az agya. Ez az
egész hihetetlennek tűnt. Mi vehetett rá több környékbeli gyereket arra, hogy
végezzen magával? Tizenöt év múlva pedig gyilkosság történik, és itt van
még az a halott ló is… Van valami köze egymáshoz ennek a két
eseménysorozatnak? Servaz hunyorgott a fényben, és a távoli hegycsúcsokat
nézte.

AMIKOR ESPÉRANDIEU MEGJELENT az Embouchure körút 26. szám

alatti épület folyosóján, az egyik irodában valaki sztentori hangon elbődült.
– Nézd már, visszajött a főnök kedvence!
Espérandieu úgy döntött, inkább elengedi a füle mellett a megjegyzést.
Pujolnak nagy pofája volt, és mikronnyi agya (e két tulajdonság elég gyakran
párban jár). Nagydarab, kigyúrt alak volt őszes üstökkel és erős jóindulattal is
csak középkorinak tekinthető nézetekkel. Roppant szűkös skálán mozgó
viccein kizárólag az alteregója, Ange Simeoni volt képes nevetni. Ők ketten –
ahogy azt Aznavour énekelte meg – az „ostobaság nagyágyúi” voltak, és
elválaszthatatlan barátok. Martin Servaz képes volt kordában tartani őket, az
ő jelenlétében sohasem engedtek volna meg maguknak hasonló
jópofaságokat, ő azonban most nem volt ott.
Espérandieu folytatta az útját, és sorban elhaladt az összes iroda előtt, amíg
el nem érte a sajátját, amely a főnöké mellett, a folyosó végén nyílt. Magára
csukta az ajtót. Az íróasztalán Samira üzenete várta: „Felvittem a biztonsági
őröket a KSZL-be, ahogy kérted.” A KSZL a keresett személyek listája volt.
Espérandieu összegyűrte, és a szemétbe dobta a cetlit, iPhone-ján elindította a
TV on the Radio Family Tree című számát, majd kinyitotta a postaládáját.
Martin megkérte, hogy gyűjtse össze a lehető legtöbb információt Éric
Lombard-ról, ő pedig azonnal tudta, hova, kihez kell fordulnia. Espérandieu-
nek – az egyetlen Samira kivételével – az összes kollégájával, sőt Servazzal
szemben is megvolt az az előnye, hogy haladt a korral, hogy ő már a
multimédia területén, a cyberkultúrában, a közösségi oldalakon és a
fórumokon otthonosan mozgó generáció tagja volt, márpedig ezeken a
helyeken minden különösebb erőfeszítés nélkül lehetett szert tenni igen
érdekes, értékes ismeretségekre. Ugyanakkor persze Espérandieu egyáltalán
nem igyekezett sem Martin, sem bárki más orrára kötni, hogy honnan szerzi
az információit.

– SAJNÁLOM, DE MA MÉG NEM IS LÁTTUK.

A palackozóüzem igazgatóhelyettese türelmetlen pillantást vetett Servazra.
– Nem tudja, hol érhetném el?
A kövér férfi megvonta a vállát.
– Nem. Én is hívtam már, de nem kapcsolta be a mobilját. Normális
körülmények között be kellett volna jönnie. Próbálta otthon? Lehet, hogy
beteg.
Servaz megköszönte, és távozott az aprócska üzemből, amelyet
szögesdróttal is megerősített, magas fal vett körbe. Elgondolkozva nyitotta ki
a Jeepet. Már otthon is hívta Chaperont, ám hiába, senki sem vette fel. Servaz
a gyomrában érezte a növekvő aggodalmat.
Kinyitotta az ajtót, és beült a kormány mögé.
Chaperon rémült tekintete járt az eszében. Mit is mondott pontosan
Hirtmann? Akkor kérje csak meg szépen a polgármester urat, hogy meséljen
önnek az öngyilkosokról! Mi lehetett az, amit Hirtmann tudott, ők viszont
nem? És honnan a pokolból tudta?
Hirtelen valami egészen más jutott az eszébe. Elővette a mobilját, és
bepötyögte a noteszébe felfirkantott számot. A vonal túlsó végén egy női
hang válaszolt.
– Servaz, bűnügyi rendőrség – mondta. – Volt a férjének saját szobája,
valamiféle irodája, ahol a papírjait tartotta?
Rövid csend után olyan hang hallatszott a telefonban, mint mikor valaki a
mikrofon mellett fújja ki a füstöt.
– Igen.
– Megengedi, hogy odamenjek és körülnézzek?
– Van más választásom?
Az asszony hangjából ezúttal hiányzott az igazi él.
– Megtagadhatja. Ebben az esetben kénytelen lennék házkutatási parancsot
kérni, amit meg is kapnék, az ön negatív hozzáállása pedig óhatatlanul
felkeltené az ügyben eljáró vizsgálóbíró figyelmét.
– Mikor jönne? – kérdezte a nő kifejezéstelen hangon.
– Most rögtön, ha nem gond.
A hóember még ott állt a helyén, a gyerekek azonban eltűntek, és velük a
döglött macska is. Lassan sötétedett. Az eget komor, fenyegető felhők
foglalták el, a narancssárgás rózsaszínbe hajló fény csak a hegycsúcsok felett
húzódó keskeny sávban jutott át közöttük.
Grimm özvegye tökéletesen közönyös, rezzenéstelen kifejezéssel az arcán,
cigarettával a kezében most is a kékre festett faház bejáratában fogadta.
Félreállt, hogy Servaz bemehessen.
– A folyosó végén, a jobb oldali ajtó az. Nem nyúltam semmihez.
Servaz végigment a komódokkal, festményekkel, székekkel, mindenféle
csecsebecsékkel, dísztárgyakkal és a minden mozdulatát csendben figyelő
kitömött állatokkal telezsúfolt folyosón, majd benyitott az utolsó ajtón. A
behúzott zsaluk mögött csend és dohos félhomály fogadta. Kinyitotta az
ablakot. Az aprócska dolgozószobából a ház mögött húzódó erdőre lehetett
látni. A leírhatatlan rendetlenségben komoly küzdelmébe került
visszavergődni a szoba közepére. Grimm, amikor otthon volt, valószínűleg
ebben a helyiségben töltötte az idő nagy részét. A dossziékkal, karton
irattartókkal, vadász- és horgászmagazinokkal teleszórt, rozzant kanapéval
szemközt álló asztalon egy minitévé, egy hordozható sztereó lejátszó és egy
mikrohullámú sütő állt.
Servaz néhány pillanatra megállt a szoba közepén, és döbbenten pillantott
körbe a dobozokkal, bútorokkal és poros tárgyakkal zsúfolt káoszban.
Grimm kuckója, odúja…
Mint egy állat vacka…
Servaz megborzongott. Grimm kivert kutyaként élt jégcsapszerű felesége
mellett.
A falakat képeslapok, egy naptár és hegyi tavakat, folyókat ábrázoló
poszterek borították. A szekrények tetejéről is kitömött állatok néztek rá: egy
mókus, több bagoly, egy tőkés réce, sőt még egy vadmacska is. A sarokban
egy pár túrabakancsot pillantott meg, az egyik asztal tetején pedig több
horgászorsót. Grimm a természet szerelmese volt, vagy amatőr preparátor?
Servaz megpróbált a kövér patikus bőrébe bújni, aki rendszeresen
bezárkózott ide, ahol az élettelen tekintetükkel a félhomályt fürkésző
állatokon kívül más társasága nem volt. Igyekezett maga elé képzelni, amint
elalvás előtt a mikróban melegített moslékot tömi magába a kanapén, és a
tévét bámulja, mert a sárkány, akit harminc évvel korábban elvett, ide, ebbe a
folyosó végi lyukba száműzte őt. Servaz módszeresen végigkutatta a
fiókokat. Az elsőben tollakat, számlákat, gyógyszerlistákat,
bankszámlakivonatokat és bankkártya nyugtákat, a következőben pedig egy
távcsövet, még ki sem bontott, gyári csomagolású kártyapaklikat és autós
térképeket talált.
Aztán egészen bent, a fiók legmélyén tapogató ujjai beleütköztek
valamibe. Egy kulcscsomó volt az. Elővette, hogy alaposabban is szemügyre
vehesse. Egy nagyobb, valamiféle zárba való és két kisebb, lakatokhoz vagy
reteszekhez használatos kulcs lógott a karikán. Servaz zsebre tette.
A harmadik fiókból egy csalikészlet, horgok, damilok és egy fénykép
került elő.
Servaz az ablakhoz ment.
A fotóról Grimm, Chaperon és két másik férfi nézett vissza rá.
A kép elég rég készülhetett. Grimm szinte sovány volt, és Chaperon is
legalább tizenöt évvel fiatalabbnak tűnt. A négy férfi a tábortűz körül ült, és
egyenesen a kamerába mosolygott. Mögöttük, a kép bal oldalán, egy
örökzöldekkel és őszi színekben pompázó, lombhullató fákkal szegélyezett
tisztás, egy lágy lejtésű rét, a jobb oldalon pedig egy tó és a hegyek távoli
vonulata látszódott. Naplemente lehetett: a fák már hosszú, sötét árnyékot
vetettek, és a tábortűz füstje kacskaringósan emelkedett az esti fényekben.
Servaz ekkor látta meg a kép bal oldalán álló két sátrat.
Idilli hangulat.
A kép az élet egyszerű örömeiről és a barátságról szólt. Olyan férfiakról,
akik örülnek, hogy együtt lehetnek és táborozhatnak a hegyekben még egy
utolsót, mielőtt beköszönt a tél.
Servaz hirtelen megértette, miként volt képes Grimm kitaszítottként élni az
őt lenéző és megalázó felesége mellett: csak és kizárólag úgy, hogy a
barátaival időnként elmenekült a természetbe. Folyamatosan szembesült a nő
megvetésével, a szobája pedig nem börtön és nem odú volt, hanem éppen
ellenkezőleg alagút, vészkijárat, amelyen át a szabad világba juthatott. A
kitömött állatok, a poszterek, a horgászfelszerelés, az újságok, egyszóval
minden a szabadság ama felhőtlen pillanataira emlékeztette, amelyek körül
nyilván az egész élete forgott.
A fényképen szereplő férfiak kockás ingei, pulóverei és nadrágjai a 90-es
évek divatját idézték. Egyikőjük éppen a magasba emelte a kulacsát,
amelyben lehet, hogy nem vizet vitt magával, a másik pedig olyan
szórakozott félmosollyal nézett a kamerába, mintha gondolatban máshol járt
volna éppen, mintha az egész ceremónia nem igazán érdekelné.
Servaz alaposan szemügyre vette a két ismeretlen alakot. Az egyik úgy
nézett ki, mint egy kócos és szakállas óriás, a másik pedig egy elég magas,
sovány fickó volt dús barna hajjal és vastag szemüveggel.
Összehasonlította a fényképet és a falra kiakasztott posztert, de nem tudta
eldönteni, hogy azok más-más szögből ugyanazt vagy két teljesen különböző
tavat ábrázolnak-e.
Megfordította a képet.

Lac de l’Oule, 1993. október.

Tisztán, határozottan és pontosan rajzolt betűk futottak a papíron.

Servaz nem tévedett. A fénykép tizenöt éve készült, a szereplők annyi
idősek lehettek, mint ő most, negyven felé járhattak. Vajon álmodoztak-e
még, vagy már számot vetettek az életükkel?
A képen mosolyognak, tekintetükben az őszi este gyengéd fényei
ragyognak, az arcukra azonban már mély és sötét barázdák árnyéka vetül.
Mi lehetett az igazság? A fényképeken mindenki vagy legalábbis majdnem
mindenki mosolyog. Manapság már mindenki a globális hatalommá vált
média silányságához igyekszik igazodni, és szerepet játszik – gondolta
Servaz. Sőt olyanok is akadnak, akik végigripacskodják, túljátsszak az
életüket, mintha folyamatosan valami színpadon éreznék magukat. A látszat
és a giccs vált normává.
Lenyűgözve, figyelmesen nézte a fotót. Vajon fontos lehet? Egy ismerős
kis hang azt súgta neki, hogy igen.
Némi tétovázás után a képet is becsúsztatta a zsebébe.
Még elő sem húzta a kezét, amikor olyan érzése támadt, mintha elfelejtett
volna valamit. Határozott, sürgető érzés volt. Mintha az agya ösztönösen
elraktározott volna egy részletet, és most meghúzta volna a vészcsengőt.
 Ismét elővette a képet, és aprólékosan átvizsgálta. Négy mosolygó férfi…
lágy esti kontúrok… a tó… az ősz…. a vízen játszó fények… a hegyek
árnyéka a tó tükrén… Nem, nem találta, és a furcsa sugallat nem hagyta
nyugodni, ott motozott a fejében. Világosan és kétségbevonhatatlanul.
Valamit látott, észrevett, csak képtelen volt felidézni, hogy mi az.
Aztán hirtelen rájött.
A kezek.
A képen szereplő négy férfiból háromnak látszott a jobb keze, és
mindannyian vastag arany pecsétgyűrűt viseltek a gyűrűsujjukon.
A felvétel túl messziről készült ahhoz, hogy egészen biztos lehessen a
dolgában, de Servaz meg mert volna esküdni, hogy a három gyűrű egyforma
volt.
Olyan, amilyet Grimm viselhetett a levágott ujján.

KILÉPETT A SZOBÁBÓL. A házban szólt a zene. Jazz. Servaz a hang

irányába indult a folyosón, és végül egy szintén zsúfolt és rendetlen
szalonban találta magát. Az özvegy a fotelben ült és olvasott. Felpillantott a
könyvből, a tekintetéből csak úgy sütött az ellenszenv. Servaz megcsörgette a
kulcscsomót.
– Tudja, hogy mit nyitnak ezek?
A nő habozott, mintha azon töprengett volna, hogy lehet-e baja abból, ha
nem mond semmit.
– Van egy kis házunk a Sospel-völgyben – válaszolta végül. – Úgy tíz
kilométernyire innen, Saint-Martintől délre… egészen a spanyol határnál, de
csak hétvégénként jártunk… járt oda a férjem, és ő is csak tavasztól.
– A férje? És ön?
– Nyomasztó egy hely. Soha még csak a lábamat sem tettem be oda. Ő járt
oda, hogy egyedül legyen, pihenjen, gondolkozzon vagy horgásszon.
Pihenni, gondolta Servaz. Mióta van szüksége arra egy patikusnak, hogy
pihenjen? Hát nem az alkalmazottal ugrálnak helyette? Aztán belátta, hogy
felesleges gonoszkodnia, valójában fogalma sincs a patikus mesterségről.
Egy dolog azonban biztos volt: ki kell mennie a házhoz.

ESPÉRANDIEU harmincnyolc perc múlva kapott választ az üzenetére. A

szemerkélő eső finom mintákat rajzolt az ablakra. Toulouse-ra már leszállt az
este, és a nedves üveg túloldalán pislogó fények egy hatásvadász
képernyővédő mintázatának tűntek.
 Vincent a következő üzenetet küldte:

vincent.esperandieu@hotmail.com írta kleim162@lematin.fr-nak,

16:33:54:
[Tudsz valamit Éric Lombard-ról?]

kleim162@lematin.fr írta vincent.esperandieu@hotmail.com-nak,

17:12:44:
[Mi érdekelne?]

Espérandieu elmosolyodott, és a következő üzenetet gépelte be:

[Akadnak-e csontvázak a szekrények mélyén, vannak-e eltussolt

botrányok, esetleg folyamatban lévő peres eljárások a Lombard-csoport ellen
Franciaországban vagy külföldön? Pletykák keringenek-e róla? Minél
rosszindulatúbbak, annál jobb.]

kleim162@lematin.fr írja vincent.esperandieu@hotmail.com-nak,

17:25:06:
[Csak ennyi? Fel tudsz jönni az msn-re?]

A HEGY ÁRNYÉKA MAGA ALÁ TEMETTE A VÖLGYET, úgyhogy

Servaz felkapcsolta a fényszórót. Az évnek ebben a részében egy teremtett
lélek sem járt ebben a zsákutcaszerű völgyben. A folyótól odáig megtett
tizenkét kilométer alatt nagyjából kéttucatnyi épületet, csak és kizárólag
víkendházakat látott, amiket tulajdonosaik már szeptemberben is csak alig-
alig, így, karácsony táján pedig szinte egyáltalán nem használtak. A napnak
ebben a szakában már csak az óriás hegyek sötét tömegébe olvadó,
megrogyott árnyként sorakoztak az út szélén.
Az egyik enyhe kanyar után a reflektorok fényében Servaz megpillantotta a
Grimm özvegye által említett ösvényt. Lassított, és lekanyarodott az erdei
útra. Servaz a kormányba kapaszkodott, az autó pedig az egyenetlen talajon
nagyokat döccenve, tizenöttel vánszorgott előre. Az esti sötétségben a fák
komor alakja alig láthatóan rajzolódott ki a fénytelen égbolton. Gurult még
néhány száz métert, aztán végre megpillantotta a házat.
Servaz leállította a motort, de a fényszórókat égve hagyta, majd kiszállt. A
közvetlen közelben zúgó patak hangjai elárasztották a sötétséget. Körülnézett,
de közel s távol semmi fényt sem látott.
 Elindult a ház felé. A fényszórók megvilágították a fákat, és olyan
árnyékot rajzoltak Servaz elé, mintha valami pokolbéli sötétségből gyúrt óriás
lépdelt volna előtte. Felment a verandára vezető lépcsőn, és elővette a
kulcscsomót. Valóban három zár volt. A középsőbe illett a nagy kulcs, a két
kisebb pedig az alatta, illetve felette találhatóba. Eltartott egy ideig, amíg
rájött, hogy a két kisebb kulcs hova való, mivel egyformának tűntek, a felső
zárat pedig ráadásul még fordítva is szerelték fel. Servaz meglökte a beragadt
ajtót, és az, ha nehezen, ha fájdalmas nyikorgással is, de végül csak megadta
magát. A kapcsoló után kezdett tapogatni. Végül a bal oldalon találta meg.
Felkattintotta, és a mennyezetről lelógó lámpa fénybe borította a szobát.
Szinte megbénult az elébe táruló látványtól; néhány pillanatig dermedten
állt az ajtóban.
A ház berendezése mindössze egy pultból (mögötte nyilván egy aprócska
főzősarok volt), egy kinyitható ágyból, egy faasztalból és két székből állt, a
bal oldali falon azonban egy fekete, vízhatlan anyagból készült esőköpeny
lógott. Jó nyomon járt, egy lépéssel közelebb jutott az lényegéhez…

ESPÉRANDIEU KINYITOTTA A CHAT PROGRAMOT. Három percbe

telt, amíg a képernyő jobb alsó sarkában megjelent a rajzfilmekből ismerős
kutyát ábrázoló ikon és az üzenet:

kleim162 csatlakozott

Néhány másodpercen belül egy párbeszédablak ugrott fel ugyanazzal az

ikonnal.

kleim162:
miért érdekel Éric Lombard?

vinc.esp:
bocs, de nem beszélhetek róla

kleim162:
mielőtt feljöttem volna, kicsit körülnéztem. Megölték a lovát. A bírt több
újság is közölte. Köze van ennek a dologhoz?

vinc.esp:
No comment
 kleim162:
vince, te a gyilkosságjaknál vagy. Ne akard elhitetni velem, hogy egy ló
halála után nyomoztatnak veletek!!!

vinc.esp:
tudsz segíteni vagy nem?

kleim162:
mit nyerek én a dolgon?

vinc.esp:
baráti hálát

kleim162:
a kedveskedést hagyjuk máskorra. Azontúl?

vinc.esp:
te leszel az első, aki értesülni fog a nyomozás eredményéről

kleim162:
tehát van nyomozás. Ez minden?

vinc.esp:
te fogod először megtudni, ha az egész mögött valami fontosabb ügy
húzódik

kleim162:
OK, utánanézek

Espérandieu mosolyogva zárta be a chatablakot.

„Kleim162” egy szabadúszóként több jelentős hetilapnak is dolgozó
bűnügyi újságíró internetes álneve volt. Vérbeli, javíthatatlan kíváncsiskodó,
aki leginkább olyan helyekre szeretett beférkőzni, ahol a legkevésbé sem
látták szívesen. Espérandieu elég sajátos körülmények között ismerkedett
össze vele, és erről a „kapcsolatáról” soha, senkinek, még Martinnek sem
beszélt. Hivatalosan – a gyilkossági csoport többi tagjához hasonlóan – ő is
óvatosan bánt a sajtóval, és nem bízott annak képviselőiben, titkon azonban
úgy vélte, nemcsak a politikusok, a zsaruk is sokat nyerhetnek, ha egy-két
újságírót a kezük ügyében tartanak.

SERVAZ BEÜLT A JEEPBE, és Ziegler mobilszámát tárcsázta, de csak az

üzenetrögzítő kapcsolt be, úgyhogy gyorsan letette, és Espérandieu-t hívta.
– Találtam egy fényképet Grimmnél – mondta. – Jó lenne, ha dolgoznál
rajta egy kicsit.
A gyilkosságiaknál volt egy képszerkesztő program, amit egyedül
Espérandieu és Samira volt képes kezelni.
– Milyen a kép? Digitális vagy ezüsttartalmú?
– Papír. Egy régi fotó, férfiak vannak rajta. Az egyikőjük Grimm, de ott
van Chaperon, a saint-martini polgármester is. Úgy tűnik, hogy az összes
ugyanolyan gyűrűt visel. Elég homályosan látszik, de mintha valami rá lenne
vésve. Jó lenne, ha kiderítenéd, hogy mi az.
– Szerinted valami klubról, Rotary vagy szabadkőművesszerű izéről van
szó?
– Nem tudom, de…
– A levágott gyűrűsujj… – ugrott be hirtelen a helyettesének.
– Pontosan.
– Ok. Be tudod szkennelni és átküldeni nekem a csendőrségről?
Megnézem, de a program elsősorban a digitális képekkel való munkára van
kitalálva, a hagyományos fotókhoz kevésbé jól használható.
Servaz megköszönte. Éppen indított, amikor megcsördült a telefonja.
Ziegler volt az.
– Keresett?
– Találtam valamit – vágott egyből a közepébe. – Grimm nyaralójában.
– Nyaralója?
– A felesége beszélt róla. Grimm egyik fiókjában találtam meg a kulcsokat.
A jelek szerint a nő soha életében nem járt még csak a környékén sem. Ezt
látnia kell…
– Miről van szó?
– Egy esőköpenyről… ahhoz hasonlít, mint amilyet Grimm holttestén
találtunk, és vannak itt bakancsok is. Késő van, bezárok, a kulcsokat pedig
odaadom Maillard-nak. Holnap korán reggel jöjjenek ki a technikusok, és
alaposan fésüljenek át mindent.
A vonal túloldalán csend volt. Odakint süvöltött a szél.
– És maga mit intézett? – kérdezte Servaz.
– A kötelek a legújabb fajtából valók – válaszolta Ziegler. – Nagy
szériában gyártják, és Nyugat-, illetve Dél-Franciaország egész területén
forgalmazzák. Van rajtuk sorozatszám, úgyhogy megpróbálják
visszanyomozni a gyártóüzemet, és megtalálni a boltot, ahol eladták.
Servaz elgondolkozott. A reflektor által bevilágított terület határán kívül
egy bagoly telepedett az egyik ágra, és őt kezdte figyelni. Servaznak
Hirtmann tekintete jutott az eszébe.
– Ha meglenne a bolt, esetleg a biztonsági kamerák felvételeit is meg
lehetne szerezni – mondta.
Ziegler válasza elég szkeptikusan csengett.
– Még ha meg is őrzik egy ideig az anyagot, a törvény szerint egy hónapon
belül meg kell semmisíteniük. Csak akkor működhet a dolog, ha a köteleket
nemrégiben vásárolták.
Servaz szinte tökéletesen biztos volt abban, hogy az, aki Grimmel végzett,
hónapokon át készült a gyilkosságra. Az utolsó pillanatban vehette meg a
köteleket, vagy már jóval korábban?
– Jól van, meglátjuk – mondta Servaz. – Akkor holnap.

VÉGIGDÖCÖGÖTT AZ ERDEI ÖSVÉNYEN, amíg el nem érte az utat.

Sötét felhők úsztak a hold elé. A völgy mély és hallgatag tónak tűnt, a fölé
boruló ég pedig szinte eggyé vált a sötétlő hegyekkel. Servaz vetett egy
pillantást jobbra, aztán balra is, majd felhajtott az útra.
Gépiesen belenézett a visszapillantó tükörbe.
Egy pillanatra elállt a szívverése: két fényszóró gyulladt ki mögötte…
Valamivel feljebb attól a helytől, ahol az ösvény véget ért, az út szélére
húzódva egy autó várakozott a sötétben. A visszapillantóban látta, ahogy a
fények lassan elindulnak a széles útpadkáról, és a nyomába szegődnek.
Nagyságuk és magasságuk alapján valószínűleg egy terepjáróról volt szó.
Servaz hátán végigfutott a hideg. Nyilvánvaló volt, hogy az autó miatta volt
ott, ahol. Mi más oka lehetett volna arra, hogy ott lapuljon a kihalt völgy
mélyén? Servaz próbált rájönni, hogy ki vagy kik lehetnek azok. Lombard
emberei? Ha Lombard emberei esetleg meg is figyelik, miért éppen itt és
most bukkantak volna fel?
Egyre idegesebb lett.
Hirtelen észbe kapott, hogy túl erősen szorongatja a kormányt, és próbált
mélyeket lélegezni. Nyugalom. Csak semmi pánik. Egy autó van mögötted…
És akkor mi van? Aztán eszébe jutott, hogy esetleg a gyilkos gurul mögötte,
és ettől olyan érzés fogta el, ami – be kellett vallania – a leginkább a
halálfélelemre emlékeztette. Az előbb bent járt a házban, és ezzel talán túl
közel került az igazsághoz… veszélyessé, zavaróvá vált valaki számára.
Ismét belenézett a tükörbe. Éppen egy hosszú kanyarból jött ki, úgyhogy az
őt követő autó fényei eltűntek az út menti fák között.
Aztán ismét meglátta őket. A Jeep belsejét erős fény töltötte be, Servaz
szíve pedig óriásit ugrott. Reflektoroznak! Érezte, hogy az egész teste
verítékben úszik. Úgy hunyorgott a vakító fényben, ahogy az éjszakai úton
autók elé tévedő vadállatok szoktak, ahogy az a bagoly pislogott az előbb az
ágon. A szíve eszeveszett ütemben vert.
A terepjáró közelebb húzódott, már ott volt egészen rajta, az erős
reflektorok bevilágították a Jeep belsejét, a műszerfal legapróbb jelzése is
szinte izzott a hideg, fehér fényben.
Sebességiszonyát ezúttal maga alá gyűrte az üldözőjétől való félelem,
úgyhogy rálépett a gázra, a mögötte haladó pedig hagyta, hogy valamivel
nőjön a kettejük közötti távolság. Servaz próbált egyenletesen lélegezni, de a
szíve egyre vadabbul zakatolt, és az arcán is patakzott a veríték.
Akárhányszor belenézett a visszapillantóba, a mögötte fehéren fénylő
reflektorok vakító fénye telibe kapta, és apró, fekete pontok kezdtek táncolni
a szeme előtt.
A terepjáró hirtelen gyorsulni kezdett. A francba, ez megörült! Belém fog
jönni!
Ekkor, még mielőtt bármivel próbálkozhatott volna, a fekete jármű
megelőzte. Servaz egy pillanatra pánikba esett, azt hitte, hogy le fogják
szorítani az útról, de a terepjáró a másik sávban tovább gyorsult, és egyre
távolabb került tőle. Még látta, ahogy a következő kanyar előtt felvillannak a
féklámpái, majd eltűnt a szeme elől. Servaz lassított, némi zötykölődés után
leállt az út szélén, majd előrehajolt, a kesztyűtartóból kivette a fegyverét, és
remegő lábbal kiszállt. A hideg éjszakai levegő jót tett. Ellenőrizni akarta a
tárat, de annyira remegett a keze, hogy csak lassan, nagy nehezen boldogult.
Amilyen sötét volt az éjszaka, a figyelmeztetés annál világosabb: volt
valaki ebben a völgyben, aki nem akarta, hogy tovább nyomozzon, hogy
rájöjjön az igazságra.
De miféle igazságra?
 17.

ZIEGLER ÉS SERVAZ is ott állt a domb tetején fekvő aprócska temető sírjai
között, amikor másnap a fenyőfák tövében örök nyugalomra helyezték
Grimmet.
A sír körül összegyűlt társaság mögött komoran magasodó fák ágai úgy
susogtak, zsolozsmáztak a szélben, mintha ők is gyászoltak volna. A hófödte
fehérséget csak a koszorúk mélyzöldje és a sírgödör tátongó feketesége törte
meg. A város a völgy mélyére húzódva hallgatott, Servaz pedig arra gondolt,
hogy ők ott fent most valóban közelebb vannak az éghez.
Rettenetes éjszakája volt. Többször is verítékben úszva ébredt, és bármit
tett, újra meg újra az esti események peregtek le előtte. Még nem beszélt
Irène-nel, mert furcsa módon attól tartott, hogy ha megtenné, leváltanák, és
másra bíznák az ügyet. Veszélyben lennének itt? Egyvalami biztos volt: ez a
völgy nem szereti a titkai között kutakodó idegeneket.
Elnézte a dombot, és próbált megnyugodni. Nyáron kellemes hely lehet ez
a nőiesen lágy és gömbölyded hullámaival a város felett dúsan zöldellő
domb. Innen nézve Servaz még a hegyeket is kevésbé találta fenyegetőnek, és
az időjárás is megenyhült valamelyest. Ahogy kifelé ballagtak a temetőből,
Ziegler oldalba bökte, jelezve, hogy Chaperon ismét felbukkant. A
polgármester éppen Cathy d’Humières-rel és egyéb helyi tisztviselőkkel
beszélgetett. Servaz zsebében megrezdült a mobil, úgyhogy felvette. A
főnökségről hívták. Servaz egyből tudta, miről van szó, a fickó olyan
jellegzetesen előkelősködő kiejtéssel és városias hangnemben beszélt, mintha
reggelente melasszal gargarizált volna.
– Hol tartanak a lóval?
– Ki szeretné tudni?
– A parancsnoki kabinet erősen érdeklődik az ügy fejleményei iránt.
– Azt is tudják, hogy megöltek egy férfit?
– Igen, Grimmet, a patikust. Tudunk róla – válaszolta a hivatalnok, mintha
az ügy legapróbb részletét is ismerné, pedig ez azért kevéssé volt valószínű.
– Akkor nyilván megértik, hogy mostanság nem Lombard úr lova a
legfontosabb a számomra.
 – Parancsnok úr, Cathy d’Humières kezeskedett afelől, hogy ön
megbízható ember.
Servaz kezdett begurulni. Nálad aztán biztos, hogy megbízhatóbb –
gondolta. Olyan, aki nem azzal tölti az idejét, hogy a folyosón szorongatja a
fontos emberek kezét, hogy alávág a munkatársainak, és felkészültnek tetteti
magát az értekezleteken.
– Van valami nyom?
– A leghalványabb sem.
– És a két biztonsági őr?
Hoppá, ez mégiscsak rávette magát, és elolvasta az anyagot. Nyilván csak
sietősen átfutotta, mielőtt a telefonért nyúlt volna, ahogy a diákok szokták
átnyálazni a leckét közvetlenül az óra előtt.
– Nem ők voltak.
– Miért olyan biztos ebben?
Azért, mert én minden időmet gyilkosok és áldozatok között töltöm,
miközben te a seggedet lapítod a székedben.
– Nem az ő műfajuk. Amúgy pedig, ha személyesen is meg akar győződni
minderről, jöjjön le ide, és csatlakozzon hozzánk.
– Ugyan, kérem, parancsnok úr, nyugodjon meg. Senki sem vonja kétségbe
az ön hozzáértését – igyekezett lecsendesíteni őt a beszélgetőtársa. – Úgy
vezeti a nyomozást, ahogy önnek tetszik, csak ne veszítse szem elől azt sem,
hogy tudni akarjuk, ki ölte meg azt a lovat.
Az üzenet teljesen egyértelmű volt: a patikusokat bárki, bármikor
nyugodtan gyilkolászhatja, és az anyaszült meztelen holttestüket is
kilógathatja a hidak alá, de Franciaország egyik legbefolyásosabb emberének
a lovát nem lehet csak úgy lefejezni.
– Rendben – mondta Servaz.
– Viszonthallásra, parancsnok úr – köszönt el a férfi, mielőtt letette volna.
Servaz látta maga előtt, ahogy ott ül az íróasztalánál és mosolyog azon,
hogy lám-lám mekkora hatalma is van a jelentéktelen vidéki kolléga felett.
Szép öltönyében, mutatós nyakkendőjében, kölniillat felhőjében azzal tölti a
napjait, hogy érdektelen, ám hangzatos kifejezésektől hemzsegő
feljegyzéseket készít, aztán, ha eljön az ideje, derűsen könnyít duzzadó
hólyagján, kedvtelve nézegeti magát a mosdó tükrében, majd végül lemegy a
kantinba, hogy elvegyüljön a hozzá hasonlók között.
– Szép szertartás egy szép helyen – szólalt meg valaki mellette.
A hang irányába fordult. Gabriel Saint-Cyr mosolygott rá. Servaz
megszorított a bíró feléje nyújtott kezét. A kézfogása is olyan volt, mint ő
maga: nem volt benne sem fellengzősség, sem megfélemlítő szándék.
– Éppen az járt a fejemben, hogy ez a hely ideális arra, hogy az ember itt
töltse az örökkévalóságot – mondta Servaz mosolyogva.
A nyugdíjas bíró egyetértően bólintott.
– Én pontosan erre készülök. Lehet, hogy ön előtt térek nyugovóra, de ha
van kedve hozzá, szívesen látom. Biztos vagyok benne, hogy remek társaság
lenne: az én helyem arrafelé van.
Saint-Cyr a temető sarka felé bökött. Servaz elnevette magát, majd
cigarettára gyújtott.
– Azt meg honnan tudja?
– Mit is?
– Hát, hogy remek társaság lennék?
– Az én koromban és az én rutinommal már elég rövid idő alatt képes
vagyok felmérni az embereket.
– És nem szokott tévedni?
– Ritkán, arról nem is beszélve, hogy tökéletesen megbízom Catherine
ítéletében.
– Öntől nem kérdezte a csillagjegyét?
Ezúttal Saint-Cyr nevette el magát.
– Horoszkópilag? Az volt az első dolga, amikor bemutattak minket
egymásnak. A családomnak van itt egy kriptája – tette hozzá. – Én három
évvel ezelőtt a temető lehető legtávolabbi csücskében vettem magamnak
sírhelyet.
– Miért?
– Megrémültem a gondolattól, hogy egy örökkévalóságig kell elviselnem a
közelségüket.
– Grimmet ismerte? – kérdezte Servaz.
– Úgy döntöttek, hogy igénybe veszik a szolgálataimat?
– Meglehet.
– Nagyon titokzatos figura volt. Chaperont kellene kérdeznie – mutatott
Saint-Cyr a távolodó polgármesterre. – Jól ismerték egymást.
Servazban felidéződtek Hirtmann szavai.
– Nekem is úgy tűnt – bólintott. – Grimm, Chaperon és Perrault, ugye? A
szombat esti pókerpartik…
– Igen. Meg Mourrenx. Ők négyen, negyven éve. A gimnázium óta
elválaszthatatlanul…
 Servaznak eszébe jutott a zsebében lapuló fénykép. Elővette, és
megmutatta a bírónak.
– Ők azok?
Gabriel Saint-Cyr elővette a szemüvegét, sőt alaposan meg is tisztította,
mielőtt tanulmányozni kezdte volna a képet. Servaz látta, hogy a mutatóujját
az artrózis erősen deformálta már, és remegett is, ahogy rámutatott a négy
férfira. Parkinson-kór.
– Igen. Ez Grimm… ez pedig Chaperon…
A mutatóujj odébb csúszott a képen.
– Ez Perrault (a magas, sovány fickó dús hajjal és vastag keretes
szemüveggel). Sportfelszerelés-boltja van Saint-Martinben, de magashegyi
túrákat is vezet.
Saint-Cyr végül a szakállas óriásra bökött, aki nevetve a magasba emelte a
kulacsát.
– Gilbert Mourrenx. A saint-martini cellulózüzemben dolgozott. Két éve
halt meg gyomorrákban.
– Azt mondja, hogy ezek négyen elválaszthatatlanok voltak?
– Végül is – tette el a szemüvegét Saint-Cyr – igen, elválaszthatatlanok…
mondhatni…
Servaz a bíróra nézett. Saint-Cyr hangjában volt valami furcsa… Az idős
bíró sem verte le róla a szemét. Látszólag nem volt semmi különös, mégis
mintha valamit sugallni akart volna Servaznak.
– Voltak kétes ügyeik? – kérdezte Servaz.
A nyugdíjas bíró tekintete ugyanolyan lázasan csillogott, mint az övé.
Servaz visszafojtotta a lélegzetét.
– Inkább csak pletykák… És úgy harminc éve egy feljelentés… Egy saint-
martini család részéről. Szerényen éltek, az apa munkás volt, az erőműben
dolgozott, az anya pedig munkanélküli.
Az erőmű. Servaz még jobban kezdett figyelni.
– Feljelentették őket?
– Igen. Zsarolásért. Vagy valami hasonlóért… (Az idős bíró
homlokráncolva kutatott az emlékei után.) Ha nem csal az emlékezetem,
polaroid képeket készítettek ennek a nehéz sorsú családnak a lányáról… Egy
tizenhét éves bakfisról. A képeken meztelen volt, és szemmel láthatóan
részeg, sőt az egyiken, azt hiszem, több férfi társaságában szerepelt. A
fiatalemberek nyilvánvalóan azzal fenyegették, hogy terjeszteni fogják a
képeket, ha a lány nem tesz meg nekik bizonyos dolgokat… Nekik és a
haverjaiknak… A lány idegei azonban egy idő után felmondták a szolgálatot,
és mindent bevallott a szüleinek.
– És mi történt azután?
– Semmi. A szülök még azelőtt visszavonták a feljelentést, hogy a
csendőrök kikérdezhették volna a négy fiatalembert. Nyilván valamiféle
megállapodás született: visszavonják a feljelentést, cserébe pedig nem lesz
több zsarolás. A szülők nyilván nem akarták, hogy a képek közkézen
forogjanak…
Servaz összevonta a szemöldökét.
– Azért ez elég furcsa. Maillard egy szót sem szólt erről az egészről.
– Lehet, hogy nem is hallott az ügyről. Akkoriban még nem itt szolgált.
– De ön igen.
– Én igen.
– És elhitte a történetet?
Saint-Cyr elgondolkozó arcot vágott.
– Ön rendőr, ugyanúgy tudja, mint én, hogy mindenkinek vannak titkai,
amelyek általában nem túl fényes dolgok. Miért hazudtak volna azok az
emberek?
– Hogy pénzt húzzanak ki a négy fiatalember családjából.
– És ezzel egy életre sárba tiporják a lányuk jó hírét? Ugyan. Ismertem az
apát. Néhány apróbb munkát végzett nálam azokban az időkben, amikor
munkanélküli volt. Egyenes fickó, a régi iskolából való. Úgy is mondhatnám,
hogy nem azok a faja emberek, akik ilyesmire vetemednének.
Servaznak eszébe jutott Grimm házikója és mindaz, amit ott talált.
– Az előbb azt mondta, hogy mindenkinek vannak titkai.
Saint-Cyr figyelmesen hallgatta.
– Igen. A magáé mi lenne, parancsnok?
Servaz a lehető legrejtélyesebb mosolyát vette elő.
– Az öngyilkosok – mondta. – Mond ez önnek valamit?
Ezúttal igazi megdöbbenést látott a bíró szemében.
– Ki beszélt önnek erről?
– Úgy sem hinné el, ha megmondanám.
– Azért mondja csak!
– Julian Hirtmann.
Gabriel Saint-Cyr hosszan, figyelmesen tanulmányozta Servazt.
– Ezt komolyan mondja? – kérdezte kissé zavartan.
– Teljes mértékben.
 Az idős bíró néhány pillanatra elnémult.
– Mit csinál ma este, nyolc körül?
– Nem terveztem semmit.
– Nos, ha így áll a dolog, vacsorázzon nálam. Ha hihetünk a vendégeim
ítéletének, nagyon jó vagyok, igazi mesterszakács. Torrent köz 6. Nem lehet
eltéveszteni. Egy malom az utca legvégén, közvetlenül az erdő szélén. Akkor
ma este.

– REMÉLEM, MINDEN RENDBEN – mondta Servaz.

Chaperon zavartan fordult meg. Éppen az autójába készült beszállni.
Feszültnek, nyugtalannak tűnt. Amikor meglátta Servazt, elvörösödött.
– Ezt most miért kérdezi?
– Tegnap többször is próbáltam elérni – válaszolta Servaz baráti hangon –,
de mindhiába.
A saint-martini polgármester arca továbbra is zavart tükrözött. Láthatóan
igyekezett megőrizni a hidegvérét, de ez nem sikerült neki tökéletesen.
– Gilles halála nagyon megrázott. Ez a rettenetes gyilkosság… Ez a
kegyetlenség… Ez a szörnyű… Pihenésre volt szükségem, egyedül kellett
lennem. Elmentem sétálni a hegyekbe.
– Egyedül a hegyekbe? Nem félt?
A polgármester összerezzent.
– Miért kellene félnem?
Elnézve az alacsony, napbarnított férfit, Servaz megállapította, hogy az
nem egyszerűen fél, hanem egyenesen retteg. Töprengett, hogy most
beszéljen-e vele az öngyilkosokról, de végül úgy döntött, jobb, ha nem
egyszerre játssza ki az összes lapját. A ma esti, Saint-Cyrnél elköltött vacsora
után már többet fog tudni. A fényképet azért előhúzta a zsebéből.
– Ismerős ez a fénykép?
– Ezt meg hol találta?
– Grimmnél.
– Régi kép – dünnyögte Chaperon, gondosan kerülve a tekintetét.
– Igen. 1993 októberében készült – pontosította Servaz.
Chaperon tett egy kézmozdulatot, amellyel mintha azt akarta volna jelezni,
hogy azok az idők már elmúltak, és apró, barna pöttyökkel borított kézfeje
egy pillanatig ott táncolt Servaz szeme előtt. A rendőr megrökönyödve
bámult maga elé. A polgármester nem viselte a pecsétgyűrűt. Nem sokkal
korábban vehette le, mert a gyűrűsujján egy világos színű, széles csík futott:
körbe.
Servaz fejében csak úgy záporoztak a kérdések.
Grimm ujját levágták, Chaperon pedig levette a pecsétgyűrűt, amit a
fényképen mind a négyen viseltek. Mit akarhat ez jelenteni? A gyilkos
nyilvánvalóan tudta. A fotón látható másik két férfinak is volt valami köze
Grimm halálához? És ha igen, honnan tudhatott minderről Hirtmann?
– Jól ismeri őket? – kérdezte Servaz.
– Igen, elég jól. Bár Perrault-val akkoriban többet találkoztunk, mint
manapság.
– Ő is járt pókerezni?
– Igen. És túráztunk is együtt, de nem értem, hogy…
– Köszönöm – szakította félbe Servaz. – Egyelőre nincs több kérdésem.
– KI EZ? – kérdezte Ziegler az autóban, és rábökött a férfira, aki egy hozzá
hasonlóan rozzant Peugeot 405-ös felé igyekezett.
– Gabriel Saint-Cyr, nyugalmazott vizsgálóbíró. Tegnap a bíróságon
futottam össze vele.
– És miről beszélgettek?
– Grimmről, Chaperonról, Perrault-ról és egy bizonyos Mourrenxről.
– A három pókerjátékos… De ki az a Mourrenx?
– A társaság negyedik tagja. Két éve halt meg. A rák vitte el. Saint-Cyr
szerint harminc éve feljelentették őket zsarolásért. Leitattak egy lányt,
lefényképezték meztelenül, aztán pedig megfenyegették, hogy nyilvánosságra
hozzák a képeket…
– …ha nem tesz meg nekik ezt-azt…
– Így van.
Ziegler szeme felcsillant.
– Ezen el lehetne indulni – mondta.
– De mi köze ennek az egésznek Lombard lovához és Hirtmannhoz?
– Fogalmam sincs.
– Harminc éve történt. Négy részeg fiatalember és egy még részegebb
lány. És akkor mi van? Fiatalok voltak, hülyeséget csináltak. Hova jutunk
ezzel?
– Mindez lehet, hogy csak a jéghegy csúcsa.
Servaz ránézett.
– Ezt hogy érti?
– Lehet, hogy voltak még hasonló „hülyeségek”, hogy nem érték be
ennyivel, és lehet, hogy az egyiknek rossz vége lett.
 – Túl sok a „lehet” – jegyezte meg Servaz. – De van más is. Chaperon
levette a pecsétgyűrűt.
– Hogyhogy?
Servaz elmesélte neki, amit nem sokkal korábban látott. Ziegler homloka
ráncba futott.
– Ön szerint mit jelent ez az egész?
– Gőzöm sincs. Addig is meg kell mutatnom magának valamit.
– A víkendházat?
– Jaja. Mehetünk?

HAJNALI ÖT ÓRAKOR megszólalt az éjjeliszekrényen álló ébresztőóra,

Diane felkelt, és dideregve kivánszorgott a fürdőszobába. Mint minden
reggel, a zuhanyból először most is tűzforró víz jött, majd lassan, de biztosan
jéghidegre váltott. Diane sietve megtörölközött, és magára kapkodta a ruháit.
A következő egy órában átnézte a jegyzeteit, majd lement a földszinti
kávézóba.
A terem kongott az ürességtől, még a személyzetből sem volt ott senki.
Diane odalépett a pult mögött álló presszógéphez, elkészítette a kávéját, majd
leült, és egész addig tovább böngészte a jegyzeteit, amíg meg nem hallotta a
folyosón közeledő lépteket. Xavier érkezett, apró biccentéssel üdvözölte
Diane-t, ő is bement a pult mögé kávét főzni, majd a gőzölgő csészével a
kezében a lány felé indult.
– Jó reggelt, Diane. Korán kelt.
– Jó napot, uram. A szokás hatalma…
A jelek szerint Xavier jó hangulatban volt. Kortyolgatta a kávéját, közben
pedig folyamatosan mosolyogva őt figyelte.
– Készen áll, Diane? Jó hírem van. Ma délelőtt meglátogatjuk az A részleg
lakóit.
Diane igyekezett leplezni az izgalmát, és megőrizni a hivatalos hangnemet.
– Ez tényleg jó hír, uram.
– Kérem, szólítson Francisnak.
– Ez tényleg jó hír, Francis.
– Remélem, nem ijesztettem meg túlságosan a múltkor. Egyszerűen csak
figyelmeztetni szerettem volna, de meglátja, minden remekül fog menni.
– Úgy érzem, felkészültem.
Xavier pillantásából egyértelműen kiderült, hogy vannak kétségei.
– Kit nézünk meg?
 – Julian Hirtmannt.

A WHITE STRIPES a Seven Nation Army című számot énekelte éppen,

amikor kinyílt az iroda ajtaja. Espérandieu felnézett a képernyőről.
– Helló – mondta Samira. – Megvolt a boncolás?
– Pfuj – legyintett Espérandieu, és levette a fülhallgatót.
Samira megkerülte Vincent íróasztalát, és leült a helyére. Espérandieu üde
és kellemes parfümillatot érzett, enyhe tusfürdő beütéssel. Az első naptól
kezdve őszinte rokonszenvet táplált Samira Cheung iránt, akire, hozzá
hasonlóan, a csoport egyes tagjai folyamatosan gúnyos és rosszindulatú
megjegyzéseket tettek. Az apró termetű lány azonban visszalőtt, és többször
is helyre tette a gyökereket, akik persze ettől csak még hevesebben kezdték
gyűlölni.
Samira Cheung előkapott egy ásványvizes üveget, és beleivott. Aznap
reggel a kapucnis kardigán és a farmerkabátka felett bőrdzsekit viselt, hozzá
pedig katonai gyakorlónadrágot, nyolc centi magas sarkú bokacsizmát és
simlis sapkát.
Szinte teljesen ráhajolt a képernyőjére. Az arca rendkívül csúnya volt, és
ezen még a smink sem segített. Amikor először látta, még Espérandieu is
nehezen állta meg, hogy ne tegyen rá megjegyzést, aztán idővel megszokta,
olyannyira, hogy időnként már valami furcsa, paradox bájt is képes volt
felfedezni rajta.
– Merre jártál? – kérdezte Espérandieu.
– A bírónál.
Espérandieu hamar rájött, hogy Samira a három fiú ügyében eljáró
vizsgálóbíróról beszél, és elmosolyodott, amikor arra a hatásra gondolt, amit
a lány gyakorolhatott a bíróság folyosóján várakozókra.
– Halad az ügy?
– A jelek szerint a védelem egy-két érve tanyát vert a bíró úr buksijában…
– Hogyhogy?
– A fulladásos verzió egyre népszerűbb.
– Basszus!
– Te nem vettél észre semmit, amikor jöttél? – kérdezte Samira.
– Mit kellett volna?
– Pujolt és Simeonit.
Espérandieu elhúzta a száját. Ezt a témát nem különösebben kedvelte.
– De, a jelek szerint csúcsformában vannak – mondta komoran.
 – Tegnap óta látom rajtuk – tett rá még egy lapáttal a lány. – Olyan
érzésem van, mintha Martin távolléte szárnyakat adott volna nekik.
Vigyáznod kellene.
– Miért nekem?
– Tudod jól.
– Nem tudom, magyarázd el.
– Gyűlölnek téged. Azt hiszik, homokos vagy, és az az ő szemükben
ugyanaz, mintha pedofil lennél, vagy kecskéket tosznál seggbe.
– Téged se szeretnek – jegyezte meg Espérandieu, aki tartózkodott attól,
hogy a Samira által alkalmazott, túlságosan erőteljes nyelvi eszközöket
használja.
– De még mindig jobban, mint téged. Engem azért nem szeretnek, mert
félig kínai, félig arab vagyok. Már csak valamennyi feka vér hiányzik
belőlem… Én egyszerűen csak az ellenséghez tartozom, de veled más a
helyzet. Téged ezer és egy okuk van utálni: a viselkedésed, a kütyüid, az,
hogy Martin melletted áll, a feleséged…
– A feleségem?
Samira elnevette magát.
– Naná. Képtelenek felfogni, hogy egy olyan fickó, mint te, miként volt
képes ilyen feleséget fogni magának.
Ezúttal Espérandieu mosolyodott el. Kedvelte és értékelte Samira
egyenességét, de úgy érezte, időnként lehetne valamennyivel
diplomatikusabb.
– Neandertáliak – mondta.
– Előemberek – bólintott Samira –, de a helyedben óvatos lennék. Biztosra
veszem, hogy készülnek valamire.

AMIKOR GRIMM HÁZA ELÉ ÉRVE KISZÁLLTAK AZ AUTÓBÓL,

Servaz arra gondolt, nem lehetséges-e, hogy csak hallucinált előző este. A
völgy egyáltalán nem tűnt fenyegetőnek és kihaltnak, és amikor becsukta a
kocsi ajtaját, ismét érezte, hogy kapar a torka. Reggel elfelejtette bevenni a
gyógyszerét.
– Van egy kis víz magánál?
– A kesztyűtartóban van egy üveggel – felelte Ziegler.
Elindultak a vízparton álló ház felé. A folyó ezüstösen csillogott, kristályos
csobogása finom hálót szőtt a fák törzse között. A szürke hegyoldalon
elsősorban hegyi és lucfenyők álltak, tölgyből jóval kevesebb volt. Valamivel
feljebb, a part mentén egy illegális szemétlerakó éktelenkedett. Servaz
rozsdás hordókat, fekete műanyag zsákokat, mocskos matracot, hűtőgépet
látott, sőt egy számítógépet is, amely a belőle kilógó különböző drótokkal és
vezetékekkel úgy nézett ki, mint egy hosszú karjaival élettelenül lebegő
polip. Az ember még itt, ebben a szinte érintetlen völgyben is csak pusztítani
volt képes.
Servaz felment a verandára vezető lépcsőn. „Csendőrség – Tiltott terület” –
állt a bejáratot lezáró, széles szalagon. Servaz felemelte, megforgatta a
kulcsot a zárban, majd egy erőteljes mozdulattal belökte az ajtót. Félreállt,
előreengedte Zieglert.
– Bal oldalt, a falon – mondta.
Ziegler tett egy lépést befelé, majd megállt.
– Basszus!
Servaz is belépett. Jobbra ott volt az amerikai konyha pultja és szekrényei,
a szoba hátsó falánál a párnákkal telezsúfolt kinyitható ágy a fiókokkal, a
könyvespolcok, a sarokban a horgászfelszerelés (botok, gyékénykosár,
vízálló csizma, merítőháló), és az egész szobát, valamennyi tárgyat és
felületet a legkülönbözőbb porok (aluminium, ólomkarbonát, angolvörös,
fekete mágnespor, fluoreszkáló rózsaszín por) borították, amelyekkel a
helyszínelők a megbúvó nyomokat igyekeztek láthatóvá tenni. A helyenként
előforduló, terebélyes, kék foltokból látszott, hogy Blues Start is használtak,
tehát vérnyomok után is kutattak (láthatóan eredménytelenül).
Megsorszámozott kartonlapok hevertek szanaszét, sőt egy-egy helyen még a
szőnyegből is kivágtak apróbb darabokat.
Servaz lopva Zieglerre sandított.
A csendőrnő zaklatottnak tűnt, tekintetét mereven a falra szegezte. Az
esőköpeny alvó denevérként lógott a helyén, a sötét és fényes anyag élesen
elütött a fal világos színétől. A kapucnit patentokkal rögzítették a köpenyhez,
alatta pedig, a fenyőgerenda padlón ott állt a pár bakancs. A köpeny fényes
anyagán és a lábbelin is ott voltak a vizsgálat során használt különböző
anyagok maradékai.
– Nem tudom, miért ráz ki a hideg ettől az izétől – szólalt meg Ziegler. –
Tulajdonképpen csak egy esőkabát meg egy pár bakancs…
Servaz a nyitott ajtó felé pillantott. Odakint minden mozdulatlanul csendes
volt, de a vakító fényszórók képe beleégett a retinájába. Hallgatódzott, de
semmiféle jármű nem közeledett, csak a patak zúgását hallotta. Egy pillanatra
ugyanaz a zsigeri, állatias és vacogó félelem öntötte el, mint éjszaka, amikor
a vakító fény bevilágította a műszerfalát.
– Mi a baj? – kérdezte Ziegler, aki megérzett valamit rajta.
– Az éjszaka követtek… Egy autó várt rám az ösvény végén, az úton…
Ziegler döbbenten nézett rá. Az arcán nyugtalan kifejezés suhant át.
– Ez biztos?
– Igen.
Nagy csend telepedett rájuk.
– Szólni kell d’Humières-nek.
– Nem. Jobb szeretném, ha ez kettőnk között maradna. Egyelőre
legalábbis.
– De miért?
– Nem tudnám megmondani… Confiant még a végén képes lenne
kihasználni a helyzetet, és elvenni tőlem az ügyet. Természetesen arra
hivatkozna, hogy a biztonságom érdekében teszi – tette hozzá halvány
mosollyal.
– Maga szerint ki volt az?
– Talán Éric Lombard emberei?
– Vagy a gyilkosok…
Ziegler elkerekedett szemmel nézett Servazra, aki rájött, hogy a nő azon
töri a fejét, mit tenne, ha vele történne hasonló. A félelem fertőz – gondolta
Servaz. Volt ebben az ügyben valami beláthatatlanul sötét; valamiféle
zabolázhatatlan, bármely pillanatban valóra válni kész fenyegetés gomolygott
a történet magjában, amelyhez ők, a jelek szerint, veszélyesen közel jutottak.
Másodszor ötlött az eszébe, hogy talán az életük is veszélyben forog.
– Itt az ideje, hogy elbeszélgessünk a polgármester úrral – mondta hirtelen.

– NE AGGÓDJON, minden rendben lesz.

Diane elnézte a tagbaszakadt Külvilág urat, akinek a kezeslábasa
meglehetősen tekintélyes izomtömeget rejthetett, és aki vélhetően hosszú
órákat töltött naponta a különböző erősítő gépek rángatásával és az
acélkorongokkal súlyosbított vasrudak emelgetésével. Barátságosan
rákacsintott, Diane pedig biccentett.
Azzal ellentétben, amit a jelek szerint a férfiak gondoltak, nem elsősorban
az izgalom, inkább a heves szakmai kíváncsiság munkált benne.
Aztán jött a neonfényben úszó folyosók sora, a lépteik minden zaját
elnyelő, puha szőnyeg és a vakítóan fehér fal…
Mintha csak egy szupermarketben jártak volna, csendes háttérzene szólt.
Valami New Age muzsika lehetett légies hárfa- és zongorafutamokkal.
Ajtók…
Diane nem is pillantott a kémlelőnyílások felé, szó nélkül követte a fürge
léptekkel előtte járó Xavier-t.
Síri csend volt, mintha mindenki aludt volna még. Minimalizmus és
design: akár egy ötcsillagos, modern szálloda folyosóján is járhattak volna.
Diane-nak eszébe jutott az a hosszú és fájdalmas üvöltés, amit első itt
jártakor hallott. Vajon belőtték őket előtte? Nem, Alex világosan megmondta
neki, hogy a többségük gyógyszer-rezisztens.
Xavier megállt az utolsó ajtónál, beütötte a kódot a billentyűzeten, és
elfordította a kilincset.
– Jó napot, Julian.
– Jó napot, doktor.
Diane még nem lépett be a cellába, csak Hirtmann mély fekvésű, nyugodt
és udvarias hangját hallotta.
– Látogatót hoztam, az új pszichológusunkat. Diane Berg. Ő is svájci.
Diane beljebb lépett. Hirtmann az ablaknál állt, amelyből egy
jegenyefenyő csúcsára lehetett látni. Tekintetét elfordította a tájról, és Diane-
ra nézett. Egy méter kilencvennél is magasabb volt, dr. Xavier gyermeknek
tűnt mellette. A negyvenes éveiben járhatott, barna haja rövidre volt vágva,
szabályos arcvonásaiból határozottság, magabiztosság sugárzott. Elég szép
férfi – gondolta Diane, már ha valaki szereti ezt a kissé merev fajtát. Magas
homlok, vékony száj, szögletes áll…
Ami elsőre feltűnt neki, az Hirtmann átható, sötét és intenzív tekintete volt.
Rezzenéstelen szemében a mindig ugrásra kész értelem fénye csillogott.
Hirtmann összehúzta a szemét, és tetőtől talpig végigmérte Diane-t.
– Jó napot, Julian!
– Önnek is. Tényleg pszichológus?
Diane látta, hogy Xavier derűsen néz maga elé. Hirtmann arcán réveteg,
álmodozó mosoly jelent meg.
– Melyik környéken lakik, mármint Genfben?
– Colognyban – válaszolta Diane.
Hirtmann bólintott, és ellépett az ablaktól.
– Gyönyörű házam volt a tóparton. Ma újgazdagok laknak benne. Az a
számítógépes, mobiltelefonos fajta, akinél egy árva könyvet sem találni.
Istenem, egy olyan házban, ahol maga Percy Bysshe Shelley lakott, amikor
Svájcban élt! Maga el tudja ezt képzelni?
 Hirtmann sötéten csillogó szemét Diane-ra emelte. Választ várt.
– Szeret olvasni? – csúszott ki Diane-ból az ügyetlen kérdés.
Hirtmann vállat vont, láthatóan csalódott volt.
– Dr. Berg szeretne önnel rendszeres időközönként elbeszélgetni.
Hirtmann ismét Diane felé fordult.
– Valóban? És mit nyerek én a dolgon? Leszámítva azt, hogy élvezhetem a
társaságát?
– Semmit – válaszolta Diane őszintén. – Az égadta világon semmit. Nem
áll szándékomban, hogy bármiféle módon könnyítsék az ön szenvedésén.
Mellesleg nem is szenved. Ahogy azt az imént mondta, a társaságom által
nyújtott örömön túl egyebet nem tudok önnek felajánlani. Nagyon hálás
lennék azonban, ha hajlandó lenne beszélgetni velem.
Se hízelgés, se hazugság – Diane úgy érezte, hogy elég jól kivágta magát.
Hirtmann rászegezte a tekintetét.
– Hm… őszinteség… (pillantása Diane-ról Xavier-ra siklott). Ritka erény
errefelé. Tegyük fel, hogy belemegyek… Miből fognak állni ezek a…
beszélgetések? Remélem, nem áll szándékában arra vetemedni, hogy
valamiféle vicces analízisnek vessen alá? Előre szólok: ez nem fog menni.
Velem nem.
– Nem. Én igazi beszélgetésekre gondoltam. A legkülönbözőbb témákról,
amikről csak ön óhajt.
– Nem ártana, ha lenne néhány közös érdeklődési körünk – ironizált
Hirtmann.
Diane nem ment bele a játékba.
– Beszéljen magáról! – nézett rá Hirtmann. – Mit csinált eddig?
Diane elmondta. Megemlítette a genfi pszichológiai és neveléstudományi
szakot, az egyetem igazságügyi orvostani intézetét, a magánrendelőt, ahol
dolgozott és a champ-dolloni börtönt, ahol pszichológus gyakornok volt.
Hirtmann, mintha csak vizsgáztatott volna, mutatóujját a felső ajkához
illesztve figyelt, és halálos komolysággal bólogatott. Diane önkéntelenül
elmosolyodott, aztán eszébe jutott, hogy a svájci mit tett azzal a több tucat,
vele egykorú nővel, és hirtelen elszállt a jókedve.
– Feltételezem – mondta Hirtmann –, hogy amióta ebben az ön számára új
és különleges közegben mozog, érez némi feszültséget, szorongást.
Hirtmann tesztelte. Tudni akarta, hogy mire számíthat, és nem óhajtott
olyan egyirányú találkozókba belemenni, amelyek során ő beszél, Diane
pedig csak hallgat.
 – Igen. Az új állással, az új környezettel, az új felelősséggel járó feszültség.
Szakmai drukk, amit én pozitív, előrevivő dolognak tartok.
Hirtmann bólintott.
– Ha maga mondja. Mint tudja, az elzártan élő csoportok hajlamosak a
regresszióra – mondta. – Itt nem csupán az ápoltak, de a személyzet tagjai,
sőt a pszichiáterek is visszafejlődnek. Majd meglátja. Itt a bezártság három,
egymásra épülő szinten érvényesül. Először is itt van ez a bolondok háza,
aztán a völgy és végül odalent az az egyre mélyebbre süllyedő város, a
generációk óta rokonházasságokból, vérfertőző kapcsolatokból és családon
belüli erőszakból születő idióták gyülekezete. Majd ezt is meglátja. Néhány
napon, héten belül infantilisnek fogja magát érezni, és ahogy lassan előbújik
magából az a régi kislány, a legszívesebben ismét elkezdené az ujját szopni…
Diane Hirtmann hideg szemében látta, hogy az szívesen mondott volna
valami obszcént, ám visszafogta magát. Szigorú neveltetést kaphatott. Diane
hirtelen rájött, hogy komorságával, az idősödő, értelmiségi férfiakra jellemző
megnyerő külsejével és a sötétbarna hajába vegyülő ősz szálakkal Hirtmann
az apjára emlékezteti.
Ugyanaz a keskeny rajzolatú száj és áll, ugyanaz a kissé hosszú orr és
ugyanaz az élénk, mindent kifürkésző és mindent latra tevő tekintet. Diane
érezte, hogy ha nem sikerül kiűznie a fejéből ezeket a gondolatokat, alul fog
maradni.
Felötlött benne a kérdés, hogy miként volt képes ugyanez az ember
kifejezetten erőszakos, perverz orgiákat szervezni. Hirtmannban nem egy,
hanem több személyiség lakozott.
– Mire gondol? – kérdezte.
Hirtmann figyelmét semmi sem kerülte el. Erre oda kell majd figyelnie.
Diane úgy döntött, hogy – nem elfeledkezve természetesen a kötelező
távolságtartásról – a lehető legőszintébb lesz.
– Azt hiszem, valamelyest emlékeztet az apámra – mondta.
Hirtmann, akkor először, mintha elbizonytalanodott volna. Diane látta,
hogy elmosolyodik, és megállapította, hogy a mosoly tökéletesen átrajzolja
az arcvonásait.
– Valóban? – lepődött meg őszintén Hirtmann.
– Ugyanaz a tipikusan svájci polgári neveltetés érződik önön is, ugyanaz a
visszafogottság, komolyság. Hiába rázta le magáról, hiába szabadult meg tőle
az idők folyamán, a protestantizmus szellemisége árad önből. Olyan, mint az
összes svájci nagypolgár: egy szigorúan kettőre zárt páncélszekrényhez
hasonlít a leginkább. Azon gondolkoztam, hogy vajon neki is volt-e valami
megvallhatatlan titka, mint önnek.
Xavier döbbent és némileg dühös pillantást vetett rá, Hirtmann szája
azonban még szélesebb mosolyra húzódott.
– Végül is úgy érzem, jól meg fogjuk érteni egymást – mondta. – Mikor
kezdünk? Minél hamarabb szeretném folytatni a beszélgetést.

– NINCS SEHOL – mondta Ziegler, és behajtotta a mobilját. – Sem a

polgármesterségen, sem otthon, sem az üzemében. Mintha megint nyoma
veszett volna.
Servaz előbb a csendőrnőre nézett, majd a szélvédőn át a folyóra.
– Ha majd előkerül, komolyan rá kell szállnunk a polgármester úrra, de
addig is próbálkozzunk Perrault-val.

AZ ALKALMAZOTT, egy húsz év körüli nő, olyan dühödten rágta a

rágógumiját, mintha valami sürgős elszámolnivalója lett volna vele.
Nem tűnt kifejezetten sportosnak, inkább olyan volt, mint aki nem sajnálja
magától az édességet, és nem számolja túl szigorúan a tévé vagy a
számítógép előtt töltött órákat. Servazon átsuhant, hogy Perrault helyében ő
bizony nem igazán merte volna rábízni a kasszát. Végignézett a síléceken, a
snow-boardokon, majd a túrabakancsokkal, színes kezeslábasokkal, polár
holmikkal zsúfolt állványokon és a divatos kiegészítőkön, amelyek vagy a
nyersfa polcokon, vagy szorosan egymás mellé préselve a különböző
akasztókon lógtak. Servaz elmélázott, hogy Perrault vajon milyen
szempontok alapján választotta ki pont ezt a teremtést. Lehet, hogy ő volt az
egyetlen, aki elfogadta a megajánlott fizetést?
– Nyugtalannak tűnt? – kérdezte Servaz.
– Egen.
Servaz Ziegler felé fordult. Az imént csöngettek be a Saint-Cyr által a
négyes harmadik tagjának nevezett Perrault legénylakásába, amelyet a bolt
felett bérelt. Semmi. Az üzlet gondját viselő alkalmazott azt állította, hogy
előző nap látta utoljára. Hétfő reggel megjelent, és közölte, hogy néhány
napig távol lesz. Halaszthatatlan családi esemény – fűzte hozzá
magyarázatképpen. A rágógumis nő mondta Perrault-nak, hogy csak ne
aggódjon, ő majd viszi addig a boltot.
– Mit jelent az, hogy nyugtalan volt? – kérdezte Ziegler.
A nő forgatott kettőt-hármat a rágógumin, mielőtt válaszolt volna.
 – Tényleg elég durván nézett ki, úgy, mint aki nem aludt (újabb rágás), és
képtelen volt egy helyben maradni, csak járkált fel-alá.
– Olyan volt, mintha félne?
– Egen. Az előbb már mondtam.
A boltos majdnem fújt egy buborékot, ám az utolsó pillanatban mégis
meggondolta magát.
– Tud adni egy számot, amin el lehet önt érni?
A nő kihúzott egy fiókot, és a papírok között kezdett turkálni, majd végül
elővett egy névjegyet, és átnyújtotta Zieglernek, aki vetett egy rövid pillantást
a logóra. Egy hegy és a hóban maga mögött cikcakkos nyomot hagyva lefelé
száguldó síelő volt rajta, felette pedig cirkalmas betűkkel ott állt, hogy: Sport
és Természet.
– Miféle főnök Perrault? – kérdezte Ziegler.
Az alkalmazott bizalmatlan pillantást vetett rá.
– Sóherféle – bökte ki végül.

ESPÉRANDIEU FÜLHALLGATÓJÁBAN éppen Sufjan Stevens énekelte

a Come on Feel the Illinoise-t, amikor a számítógépére pillantott. A
képszerkesztő program éppen akkor fejezte be a munkát.
– Ezt nézd meg! – szólt oda Samirának.
A lány felkelt. A felsőjének a cipzárja lefelé csúszott időközben, úgyhogy
amikor mélyen kivágott pólójában előrehajolt, dús dekoltázsa ott hullámzott
Espérandieu orra előtt.
– Mi ez?
A gyűrű volt az kétezerszeres nagyításban. A kép nem volt tökéletesen
éles, de a vöröses háttérből mintha két aranyszínű jel vált volna ki.
– Ilyen gyűrűt viselhetett a levágott ujján az a Grimm nevű patikus, akit
Saint-Martinben gyilkoltak meg – válaszolta Espérandieu az izgalomtól
elszoruló torokkal.
– Hm, ezt meg honnan veszitek, ha egyszer le volt vágva az ujja?
– Hosszú lenne, hagyjuk. Te minek nézed?
– Két jel, talán két betű – mondta Samira.
Espérandieu közelebb hajolt, és a képernyőre meresztette a szemét.
– Két C lenne? – találgatta.
– Vagy CE…
– Vagy CD…
– Nem inkább OF?
 – Várj csak…
Espérandieu több ablakot is megnyitott a monitor jobb oldalán, átállított
néhány értéket, pár kurzort pedig odébb csúsztatott, majd ismét elindította a
programot. Csendben várták az eredményt. Samira nem mozdult, úgyhogy
Espérandieu ott látta maga előtt a vállán áthajolva nézelődő lány két lágyan
gömbölyded és rugalmas mellét. A bal oldalin még az anyajegyet is tisztán
kivette.
– Szerinted miben vannak ennyire elmélyülve? – hallatszott be kintről a
csúfondáros kérdés.
A felugró üzenet szerint a program lefutott, majd néhány pillanaton belül
ismét megjelent a kép. Éles volt. A vörös háttérből két tisztán olvasható betű
vált ki:
„ST”

SERVAZ, AZ ÚTBAIGAZÍTÁSNAK MEGFELELŐEN, az erdőszéli

patakhoz kifutó utcácska legvégén megtalálta a malmot. Előbb az ablakokon
kiszűrődő fényeket látta meg, az épület formája csak később rajzolódott ki
előtte az estében. Az utca legvégén, jóval túl az utolsó házon, otthonos
fények játszottak a patak sötét tükrén. Három világos ablak. Fent a magasban
csak a hegyek, a fenyvesek és a csillagokkal teleszórt ég. Servaz kiszállt az
autóból. Hideg este volt ugyan, de az előzőek sokkal rosszabbak voltak.
Csalódott volt. Miután hiába próbálták elérni Chaperont és Perrault-t,
Chaperon volt feleségével is kudarcot vallottak. Az asszony elköltözött, és
Bordeaux környékén telepedett le. A polgármester tehát elvált ember volt, a
lánya valahol Párizs közelében élt. Serge Perrault-nak is sikerült utánanézni:
ő sohasem nősült meg. Ha mindehhez hozzáadjuk a Grimm és a nekirendelt
házisárkány között dúló hidegháborút, könnyen megállapítható volt, hogy
nem a családi élet volt a három fickó legfőbb erőssége.
Servaz átballagott a malmot az úttal összekötő, rövid hídon. Nem messze
egy malomkerék forgott nyikorogva a sötétben, Servaz hallotta a lapátokra
zuhogó víz csobogását.
Megragadta a kopogtatót, és erősen odaütötte a nem túl magas, vénséges
vén és súlyos ajtóhoz, amely szinte azonnal kinyílt előtte. Gabriel Saint-Cyr
fehér ingben, csokornyakkendőben és kardigánban állt ott. Bentről
hangulatos zene szűrődött ki. Schubert A halál és a lányka című
vonósnégyese.
– Gyere be!
 Servaznak feltűnt a tegezés, de nem tette szóvá. Belépve azonnal
megérezte a lakásban lengedező kellemes illatokat, és a gyomra sem
késlekedett hangot adni a türelmetlenségének. Servaz ekkor jött rá, hogy
farkaséhes, hogy a reggel bekapott omlett óta egy falatot sem evett.
Miközben lefelé indultak a lépcsőn a jobbra nyíló nappaliba, Servaz
elcsodálkozott kissé. A bíró két tányérral – egy-egy nagyobbal és a rájuk
helyezett egy-egy kisebbel – és szinte vakítóan fehér abrosszal terített meg,
sőt még az ezüst gyertyatartóban álló két gyertyát is meggyújtotta.
– Megözvegyültem – kezdett magyarázkodni, miután elkapta Servaz
pillantását. – A munka volt az életem, és nem igazán készültem fel arra, hogy
egy szép napon nem csinálhatom majd tovább. Az, hogy még tíz vagy
harminc évet élek, már tökéletesen egyre megy. Az öregség hosszú és
felesleges várakozás csupán, úgyhogy addig is igyekszem elfoglalni magam.
Már az is az eszembe jutott, hogy nyitok egy vendéglőt. Végül is miért ne?
Servaz elmosolyodott. A bíró valóban nem olyannak tűnt, mint aki sokáig
bírta volna tétlenül.
– De nyugodj meg… ugye, tegezhetlek az idősebb jogán?… nem állandóan
az elmúláson jár az eszem, egyszerűen csak igyekszem értelmesen
kihasználni az időt, tehát művelgetem a kertemet, és főzőcskézek, fúrok-
faragok, olvasok, utazom…
– Néha azért betéved a bíróságra is, hogy a legújabb ügyekről se maradjon
le.
Saint-Cyr szeme felcsillant.
– Pontosan!
Leültette Servazt, majd bement a nappalival egybenyitott konyha pultja
mögé, és szakácskötényt kötött a derekára. A kandallóban égő tűz lobogó
fénye megvilágította a tetőzet gerendáit. A szoba nyilván ócskásoktól
összeszedett tárgyakkal, öreg bútorokkal, kisebb-nagyobb asztalokkal volt
berendezve: Servaz egy régiségkereskedésben érezte magát.
– Ahogy Paul Gauguin mondta: „A főzéshez könnyed szellem, nemes lélek
és adakozó szív kell.” Nem okozna gondot, ha az aperitifet átugornánk?
– A legkevésbé sem. Éhen halok.
A vérbeli pincéreket is megszégyenítő ügyességgel mozgó Saint-Cyr két
tányérral és egy üveg borral lejtett vissza az asztalhoz.
– Borjúmirigy szarvasgombával leveles tésztában – jelentette be, miközben
a tányéron gőzölgő fogást Servaz elé helyezte.
Csodálatos illata volt. Servaz belemélyesztette a villáját, és a szájához
emelte az első falatot. Megégette a nyelvét, de ritkán evett ennyire finomat.
– Nos?
– Ha bírónak is olyan jó volt, amilyen kiváló szakácsnak, a saint-martini
bíróság sokat veszített.
Saint-Cyr a helyén kezelte a dicséretet. Tökéletesen tisztában volt a
képességeivel ahhoz, hogy tudja, a kissé tán túlzó bók mögött őszinte dicséret
rejtőzik. Felvette a fehérboros üveget, hogy töltsön Servaz poharába.
– Ezt kóstold meg! – mondta.
Servaz előbb a fény felé tartotta a poharat, majd a szájához emelte. Az
asztal közepén égő gyertyák fényében a bor enyhén smaragdba játszó,
halványarany színben pompázott. Servaz nem volt igazán hozzáértő, de az
első korty után már tökéletesen tisztában volt a felszolgált ital kivételes
jellegével.
– Csodálatos. Igazán. Attól függetlenül, hogy nem vagyok szakértő…
Saint-Cyr bólintott.
– B tard-montrachet, 2001-es évjárat.
Servazra kacsintott, és csettintett a nyelvével.
A második korty után Servaz úgy érezte, szédülni kezd. Nem kellett volna
üres gyomorral érkeznie.
– Azt reméli, hogy előbb-utóbb megered a nyelvem? – nézett mosolyogva
a bíróra.
Saint-Cyr felnevetett.
– Öröm nézni, ahogy falsz. Mintha egy hete nem ettél volna. Mi a
véleményed Confiant-ról? – váltott témát hirtelen.
A kérdés váratlanul érte Servazt. Habozott.
– Nem igazán tudom. Túl korai lenne még bármit mondani…
Saint-Cyr szemében ismét megcsillant a ravaszkás fény.
– Naná, hogy nem korai. Tökéletesen kialakult véleményed van. Csak
meglehetősen lesújtó, és ezért nem akarsz róla beszélni.
A megjegyzés zavarba ejtette Servazt. A bíró nem tett lakatot a szájára.
– Confiant nem igazán méltó a nevére – folytatta Saint-Cyr, a választ meg
{6}

sem várva. – Nem bízik senkiben, és benne sem érdemes bízni. Ezt már lehet,
hogy te is tapasztaltad.
A találat a bírónál volt, Servaz pedig ismét arra gondolt, hogy az öregúr
még nagy hasznára lehet. Amikor befejezte az evést, Saint-Cyr azonnal
leszedte a tányérokat.
– Mustáros nyúl – jelentette be, amikor visszajött. – Megfelel?
 Egy másik üveg bort hozott, ezúttal vöröset. Fél órával később, a
desszertként feladott és sauterne-i borral elfogyasztott almás sütemény után
már a kandalló közelében elhelyezett fotelekben ültek. Servaz jóllakottan és
kissé spiccesen pislogott. Az idejét sem tudta, mikor érezte magát utoljára
ennyire kellemesen elnehezültnek. Saint-Cyr egy nagy, hasasan gömbölyű
pohárban konyakot szolgált fel neki, magának pedig Armagnacot töltött.
Leült ő is, és olyan pillantást vetett Servazra, amiből az egyből megértette,
hogy ideje rátérni a lényegre.
– A legyilkolt ló ügyével is foglalkozol – jelentette ki a bíró az első lusta
korty után. – Szerinted kapcsolatba hozható a patikussal?
– Lehet.
– Két szörnyű bűntény néhány nap leforgása alatt, és egymástól mindössze
néhány kilométernyire.
– Úgy van.
– Milyennek találtad Éric Lombard-t?
– Arrogánsnak.
– Ne haragítsd magadra! Messzire elér a keze, és hasznos lehet a számodra,
de azt se engedd, hogy helyetted ő irányítsa a nyomozást.
Servaz ismét elmosolyodott. Lehet, hogy a bíró nyugdíjba vonult, de még
nem jött ki a gyakorlatból.
– Jó lenne, ha beszélne nekem az öngyilkosokról.
Saint-Cyr az ajkához emelte a poharát.
– Hogy lesz manapság valakiből zsaru? – kérdezte, mintha meg sem
hallotta volna, amit Servaz mondott. – Hiszen mindenki korrupt, mindenki
csak azon töri a fejét, hogy miként tömhetné degeszre a zsebeit! Hogy lehet
ezeket a dolgokat a helyükre tenni? Nem vált szörnyűségesen nehézzé,
komplikálttá ez az egész?
– Egyáltalán nem, sőt éppen ellenkezőleg, nagyon is egyszerű – válaszolta
Servaz. – Az emberek két csoportba oszthatók: vannak a gazemberek és a
többiek. Mindenkinek választania kell, hova akar tartozni, és ha ezt valaki
nem teszi meg, az már azt jelenti, hogy a gazemberek közé állt.
– Te hiszel ebben? Könnyű neked: vannak a jók és a rosszak? Milyen
szerencsés vagy! Figyelj! Itt vannak a választások, és három jelölt van: az
első félig lebénult a gyermekparalízis miatt, magas vérnyomásban,
vérszegénységben és számos egyéb súlyos betegségben szenved, notórius
hazudozó, asztrológushoz jár, csalja a feleségét, láncdohányos és túl sok
martinit iszik. A második túlsúlyos, már három választást is elveszített,
depresszióra hajlamos, túl van két szívrohamon, szivarozik, esténként pedig,
mielőtt a két erős altatóját bevenné, pezsgőt, portóit, konyakot és whiskyt
vedel. A harmadik kitüntetett háborús hős, tiszteli a nőket, szereti az
állatokat, csak időnként iszik egy-egy pohár sört, és egyáltalán nem
dohányzik. Te melyikre szavaznál?
– Gondolom, arra számít, hogy a harmadikat mondom…
– Hát ez az! Bravó! Épp most golyóztad ki Rooseveltet és Churchillt, és
választottad meg Adolf Hitlert. Lásd be, a dolgok sohasem pontosan olyanok,
mint amilyennek látszanak.
Servaz felnevetett. Határozottan szimpatikus volt neki a bíró. Olyan
embernek tűnt, akin nehéz fogást találni, és akinek a gondolatai olyan
kristálytiszták, mint a háza alatt elzúgó patak vize.
– Ez egyébként a baj a médiával is manapság – folytatta Saint-Cyr. –
Érdektelen részletkérdéseken csámcsognak, és felnagyítják őket. És mi
következik mindebből? Az, hogy ha a média olyan lett volna az ő korukban,
mint ma, Rooseveltet és Churchillt valószínűleg meg sem választják. Hagyd a
látszatot, Martin, az ösztöneidre bízd magad!
– Szóval, az öngyilkosok – ismételte meg Servaz.
– Mindjárt rátérek.
A bíró töltött magának egy második Armagnacot, majd felszegte a fejét, és
elszántan Servazra nézett.
– Én vizsgáltam az ügyet. Az egész pályafutásom legkeményebb időszaka
volt az. 1993 májusa és 1994 júliusa között, tehát egyetlen bő év leforgása
alatt zajlott le minden. Hét öngyilkosság. Tizenöt és tizennyolc év közötti
kamaszgyerekek voltak… Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna.
Servaz visszafojtotta a lélegzetét. A volt bíró hangja is megváltozott:
keménység és végtelen szomorúság csengett ki belőle.
– Egy közeli faluban élő lány, egy bizonyos Alice Ferrand volt az első.
Egy tündéri kislány, remek iskolai eredményekkel. Értelmiségi családból
származott: az apja bölcsész, az anyja tanítónő volt. Alice-t problémamentes
gyerekként ismerte mindenki, vele egyidősekkel barátkozott, imádta a rajzot
és a zenét. Mindenki szerette. 1993. május 2-án, a reggeli órákban találták
meg felakasztva az egyik környékbeli csűrben.
Felakasztva… Servaz torka elszorult, de minden idegszálával figyelt.
– Tudom, mi jár a fejedben – mondta Saint-Cyr a szemébe nézve –, de
minden kétséget kizáróan öngyilkosság volt, az igazságügyi orvosszakértő ezt
teljes egyértelműséggel megállapította. Egyébként Delmas volt az, te is
ismered, az egyik legjobb és legmegbízhatóbb. Ráadásul a lány
íróasztalfiókjából előkerült egy skicc is, amit a csűrről készített, és amin még
azt is kiszámolta, milyen hosszúra kell hagynia a kötelet a gerenda és a
csomó között ahhoz, hogy a lába még véletlenül se érje el a földet.
A bíró hangja az utolsó mondatnál elcsuklott, és Servaz látta, hogy a
könnyeivel küszködik.
– Ebbe az ügybe majd beleszakadt az ember szíve. Egy ennyire aranyos
kislány… Amikor öt héttel később, június 7-én, egy tizenhét éves fiú lett
öngyilkos, még csak szörnyű egybeesésnek tartottuk az egészet, és csupán a
hónap végén bekövetkező harmadik eset után kezdtünk gyanakodni.
(Felhajtotta az italát, és az üres poharat a kerek dohányzóasztalra tette.) Rá is
tökéletesen emlékszem. Abban az évben a június és a július kánikulát hozott,
fantasztikus volt az idő, mintha sohasem akarna vége szakadni a meleg
estéknek. A némi enyhületre vágyó emberek késő éjszakáig üldögéltek a
parkokban, a folyóparton vagy a kávéházak teraszán, mert a lakásokban
elviselhetetlen volt a hőség. Akkoriban még nem létezett a légkondicionálás,
és nem volt mobiltelefon sem. Június 29-én este én is éppen a kávéházban
ültem Cathy d’Humières elődjével és az egyik helyettes ügyésszel, amikor
jött a pincér, és mutatta a pulton álló telefont, hogy engem keresnek. A
csendőrség volt. „Találtunk egy újabbat” – mondták, én pedig valahogy
egyből tudtam, miről beszélnek.
Servaz kezdte egyre dermesztőbbnek érezni a beszélgetést.
– Ahogy az előző kettő, ez a harmadik is felakasztotta magát. Egy
búzamező közepén omladozó magtárban találtak rá. A legapróbb részlet is
elevenen él bennem: a nyári este, az érett búza, a végtelennek tűnő
napnyugta, a köveket még este tízkor is felforrósító hőség, a legyek, a csűr
homályában himbálódzó holttest. Rosszul lettem, és még aznap kórházba is
vittek, de azután folytattam a vizsgálatot. Ahogy mondtam már neked,
sohasem volt ennél gyötrelmesebb ügyem. Valóságos kálvária volt: a
családok fájdalma, a döbbent értetlenség, a félelem, hogy újrakezdődik…
– Azt tudjuk, hogy miért tették? Előkerült valamiféle magyarázat?
A bíró még ennyi idővel az események után is zavartan, tanácstalanul
nézett Servazra.
– Az égadta világon semmi. Sohasem tudtuk meg, mi játszódhatott le
bennük, egyikőjük sem hagyott hátra olyasmit, amiből kiderült volna.
Természetesen mindenki számára óriási megrázkódtatást jelentett az egész.
Minden reggel azzal a görccsel a gyomrunkban ébredtünk, hogy újabb gyerek
öngyilkosságáról érkezik hír. Soha senki sem tudott rájönni, hogy miért itt,
nálunk történt ilyesmi. A szülők, akiknek hasonló korú gyerekeik voltak,
természetesen attól féltek, hogy majd az övék is hasonlóképpen cselekszik.
Rettegtek, és, a kamaszok tiltakozása ellenére, tudni akartak minden
lépésükről, vagy egyszerűen nem engedték el őket sehová. Ez több mint egy
évig ment így. Összesen hét eset volt. Hét! Aztán egy szép napon
abbamaradt.
– Hihetetlen egy történet! – kiáltott fel Servaz.
– Azért mégsem annyira. Azóta hallottam, hogy máshol, Walesben,
Québecben, Japánban is történtek hasonló esetek, amelyekben serdülőkorú
gyerekek együtt határozták el, hogy öngyilkosságot fognak elkövetni.
Manapság még rosszabb a helyzet: az interneten veszik fel egymással a
kapcsolatot, és olyan üzeneteket küldözgetnek egymásnak a fórumokon, hogy
„Az életemnek semmi értelme, társat keresek, aki segít meghalni.” Nem
túlzok. A walesi öngyilkosságok esetében a részvétnyilvánítások és versek
között olyan üzeneteket is találtak, hogy: „Hamarosan megyek utánad”…
Józan ésszel ki hinné el, hogy ilyesmi létezik?
– Azt hiszem, olyan világban élünk, ahol már minden lehetséges.
Elsősorban persze a legrosszabb…
Egy kép jelent meg előtte: egy fiú súlyos léptekkel vág át a búzamezőn,
háta mögött a lenyugvó nap, a kezében pedig egy kötél. Körülötte
csicseregnek a madarak, a hosszú, nyári este csupa élet, elevenség, az ő testét,
lelkét azonban már megkaparintotta a sötétség… Saint-Cyr komoran nézett
rá.
– Igen, én is így látom. Visszatérve a fiatalokra, ha a tettükre nem is adtak
semmiféle magyarázatot, arra viszont találtunk bizonyítékot, hogy az
öngyilkosság elkövetésére igenis bátorították egymást.
– Hogyhogy?
– A csendőrök többüknél is találtak a többi öngyilkosjelölttől érkezett
leveleket, tehát kapcsolatban álltak egymással. Ezekben beszámoltak a
terveikről, arról, hogy milyen módon akarják végrehajtani, arról, hogy milyen
türelmetlenül várják már. A probléma csak az volt, hogy a leveleket nem a
posta kézbesítette, és csak álnevek szerepeltek bennük. Amikor felfedeztük
őket, döntés született arról, hogy a környező településeken a tizenhárom és
tizenkilenc év közé eső, teljes korosztálytól ujjlenyomatot veszünk, és
összevetjük a leveleken találhatókkal. Még egy grafológust is felkértünk.
Hihetetlenül aprólékos babramunka volt, amelyet egy teljes nyomozócsoport
végzett napi huszonnégy órában. A levelek között voltak olyanok,
amelyeknek az írója már öngyilkos lett, de az erőfeszítéseknek hála, tudom,
hogy hihetetlenül hangzik, de még három életben lévő jelöltet sikerült
azonosítanunk. Állandó megfigyelés alá helyeztük és egy pszichológus
csoport gondjaira bíztuk őket. Az egyiküknek egy fürdőkádba ejtett
hajszárítóval ennek ellenére sikerült kiviteleznie a tervét. Ő volt a hetedik
áldozat… A másik kettő sem akkor, sem a későbbiekben nem próbálkozott.
– És azok a levelek…?
– Igen, megtartottam őket. Tényleg azt gondolod, hogy ennek az egésznek
köze van a patikus és Lombard lovának meggyilkolásához?
– Grimmet felakasztva találtuk meg… – mondta Servaz óvatosan.
– És, ha úgy vesszük, tulajdonképpen a lovat is…
Servazt ismerős érzés töltötte el: olyan, amit akkor szokott érezni az
ember, amikor átlendül egy ponton, amikor átlép egy határt. Már csak az volt
a kérdés, hogy mi vár rá a túloldalon. A bíró felkelt. Kiment a nappaliból,
majd két perc múlva egy hatalmas, mindenféle papírokkal és dossziékkal
teletömött kartondobozzal tért vissza.
– Minden itt van. A levelek, a nyomozati anyag másolata, a szakértői
jelentések… Kérlek, ne itt nyisd ki.
Servaz, szemét a dobozra szegezve, bólintott.
– Az öngyilkosságot és a leveleket leszámítva volt közöttük egyéb
kapcsolat is? Egy bandába, egy társaságba tartoztak?
– Gondolhatod, hogy minden létező irányban kutattunk, és eget-földet
megmozgattunk, de hiába. A legfiatalabb tizenöt és fél éves volt, a
legidősebb tizennyolc. Nem voltak osztálytársak, nem volt egyforma az
ízlésük, és szabadidejükben is más dolgokkal foglalkoztak. Néhányan jól
ismerték egymást, de többen szinte alig. Az egyetlen közös vonásuk az volt,
hogy mindannyian szerény vagy átlagos anyagi helyzetű családokból
származtak, egyikőjük sem tartozott tehát a saint-martini nagypolgárság
köreibe.
Servaz átérezte a bíró keserűségét. Tudta, mit jelent több száz órát eltölteni
a legapróbb nyom, a legjelentéktelenebb részlet felkutatásával, és tudta,
milyen az, amikor a felfoghatatlant igyekszik megérteni az ember. Ez az ügy
meghatározó volt Gabriel Saint-Cyr életében, sőt az is elképzelhető, hogy a
betegsége és idő előtti nyugdíjba vonulása mögött is ez állt. Servaz tudta,
hogy a bírót még holtában is kísérteni fogják ezek a kérdések, hogy egész
hátralévő élete azzal fog telni, hogy folyamatosan, újra és újra felteszi őket
magának.
– Van-e olyan hipotézis, ami nem szerepel az anyagban, de benned
felmerült? – kérdezte hirtelen Servaz, viszonozva a tegezést, mintha az
elhangzó beszámoló keltette érzelmek közelebb hozták volna őket
egymáshoz. – Egy ötlet, amiről bizonyíték hiányában letettél végül?
A bíró láthatóan habozott.
– Természetesen rengeteg feltételezést megvizsgáltunk – válaszolta
óvatosan –, ezek közül azonban egyiket sem sikerült akár csak a legkisebb
mértékben is alátámasztanunk, egyik sem vezetett sehová. Pályafutásom
legnagyobb rejtélye ez az ügy. Úgy vélem, nincs olyan vizsgálóbíró vagy
nyomozó, akinek ne lenne legalább egy ilyen az életében. Egy meg nem
oldott ügy, ami a sírig kísérti, amire csak keserű szájízzel tud gondolni, és
ami az összes elért sikert semmivé teszi.
– Így van – értett egyet Servaz. – Mindenkinek megvan a maga
megoldatlan rejtélye, és mindegyik ilyen ügyben létezik egy nyom, amit
valahogy fontosabbnak érzünk a többinél. Egy nyom, egy sugallat, ami ugyan
nem vezetett sehová, de amiről továbbra is úgy érezzük, hogy egy kicsit több
szerencsével, vagy ha a nyomozás máshogy alakul, lehetett volna belőle
valami. Tényleg nem volt semmi efféle? Valami, ami nem került be a
dobozba?
A bíró mélyen elgondolkozott, miközben a tekintetét mereven Servazra
szegezte. Ismét úgy tűnt, hogy habozik. Végül összevonta bozontos
szemöldökét, és így szólt:
– De, valóban volt egy ígéretesnek tűnő elképzelésem, de egyetlen adatot,
egyetlen tanúvallomást sem találtam, amivel alátámaszthattam volna a
gyanúmat, úgyhogy ott maradt, ahol volt… Itt bent – kopogtatta meg a fejét a
mutatóujjával.

– A ZERGE TÁBOR – mondta Saint-Cyr. – Lehet, hogy már hallottál is

róla.
A név csak zuhant-zuhant végig Servaz agyán, majd, mint a perselybe
hajított aprópénz, fémes csendüléssel célba ért, és akkor felidéződött benne az
elhanyagolt épületek és az intézet felé vezető úton látott rozsdás tábla
emlékképe, illetve az, hogy milyen nyomasztónak érezte azt a helyet.
– Az intézetbe menet elhajtottunk mellette. Ha jól tudom, már nem
használják.
– Így van – mondta a bíró –, de több évtizeden át működött. A háború után
nyitották meg, és csak a 90-es évek végén zárták be.
Szünetet tartott.
– A Zerge tábort azoknak a Saint-Martinben és környékén élő gyerekeknek
a számára építették, akik korlátozott anyagi lehetőségeik miatt máshogy nem
jutottak volna el nyaralni a nyári szünidőben. A részben önkormányzati
támogatásból fenntartott tábor (az élén egy igazgatóval) nyolc és tizenöt év
közötti gyerekeket fogadott. Amolyan nyári tábor volt ez a megszokott
programokkal, hegyi túrákkal, labdajátékokkal, testedzéssel és fürdőzéssel a
közeli tavakban…
A bíró olyan arcot vágott, mintha az egyik fogába hirtelen belesajdult
volna a fájdalom.
– Azért kezdett érdekelni, mert az öngyilkosok közül öten is megfordultak
ott, ráadásul a halálukat megelőző évben. Tulajdonképpen ez volt közöttük az
egyetlen kapcsolódási pont. Amikor utánanéztem az ott-tartózkodásuknak,
arra jutottam, hogy összességében két nyárról van szó, és hogy közvetlenül az
első szóba jöhető szünidő előtt igazgatóváltás történt a tábor élén.
Servaz minden idegszálát megfeszítve figyelt; tudta, hogy a bíró hova akar
kilyukadni.
– Ekkor elkezdtem kutakodni a harmincas éveiben járó igazgató életében,
de nem találtam semmit: házas volt, egy kisfiú és egy kislány édesapja,
teljesen hétköznapi figura…
– Tudod, hol lehet manapság megtalálni? – kérdezte Servaz.
– A temetőben. Jó tíz éve belerohant a motorjával egy kamionba. A
probléma az, hogy sehol, semmiféle arra utaló nyomot nem találtam, hogy a
gyerekek szexuális erőszak áldozataivá váltak volna. Ráadásul két öngyilkos
nem is járt a telepen. Mellesleg tekintettel az ott megforduló környékbeli
gyerekek nagy számára, semmi meglepő nincs abban, hogy az áldozatok
közül többen is jártak ott, úgyhogy végül feladtam, és nem foglalkoztam
tovább ezzel a nyommal…
– De továbbra is úgy gondolod, hogy lehet, mégis ebben az irányban
kellett volna tovább haladnod?
Saint-Cyr felnézett. A szeme szikrát szórt.
– Igen.
– Említetted azt a feljelentést, amit Grimm és a három másik ellen
nyújtottak be, majd vontak is vissza szinte azonnal. Feltételezem, hogy az
öngyilkosok ügyében nyomozva őket is kihallgattad…
– Miért tettem volna? Semmiféle kapcsolat nem volt a két ügy között.
 – Biztos, hogy egyetlenegyszer sem jutottak az eszedbe? – nézett kérdőn
Servaz.
Saint-Cyr ismét elbizonytalanodott.
– Dehogynem, persze…
– Egy kicsit bővebben…
– Az a szexuális zsarolási ügy nem az első eset volt, hogy a négy fickót a
szájukra vették az emberek. Előtte és utána is voltak esetek, susmorogtak
mindenfélét, de ezek az ügyek, ezt az egyet leszámítva, egyszer sem jutottak
el a hivatalos feljelentésig.
– Mit susmorogtak?
– Hogy más lányokkal is ugyanezt tették, és hogy néhányszor rossz vége
lett a dolognak, hogy Grimm és a többiek nem vetették meg az italt, és
részegen erőszakossá váltak… Ilyenek… A szóban forgó lányok azonban
már nagykorúak voltak, vagy majdnem, az öngyilkosok pedig gyerekek,
úgyhogy ezt a szálat sem követtem. Amúgy pedig akkoriban mindenféle
pletyka járta még…
– És igaz volt? Már amit Grimmről és a többiekről beszéltek?
– Lehet… De azért ne legyenek illúzióid. Itt is csak úgy van, mint máshol.
Se szeri, se száma a lepcses szájú szomszédasszonyoknak és az önjelölt
csendőröknek, akik, csak azért, hogy az idejüket agyonüssék, a
leghajmeresztőbb történeteket képesek terjeszteni, és persze, ha a szükség
úgy hozza, akár ki is találni. Mindezek azonban nem bizonyítanak semmit.
Mély meggyőződésem, hogy volt ezekben a dolgokban igazság, de
valószínűleg, ahogy szájról szájra járt a pletyka, egyre vadabbá, túlzóbbá vált.
Servaz bólintott.
– Ugyanakkor persze joggal merül fel benned, hogy a patikus
meggyilkolása nem kapcsolódik-e így vagy úgy bizonyos múltbéli
eseményekhez – folytatta a bíró. – Mindennek, ami ebben a völgyben
történik, köze van a múlthoz. Ha ki akarod deríteni az igazságot, minden
egyes követ fel kell emelned, és megnézned, mi van alatta.
– És Hirtmann? Mi az ő szerepe ebben az egészben?
A bíró tűnődve nézett rá.
– Ez az, amit még aktív vizsgálóbíró koromban úgy hívtam, hogy „a
darabka, ami nem illik a képbe”. Minden ügyben volt egy ilyen: egy részlet,
ami sehogy sem akart a helyére kerülni a kirakós játékban. Ha félretettük,
hirtelenjében összeállt a kép, de mégis ott volt, és sehogy sem akart eltűnni.
Ez általában azt jelentette, hogy valahol, valami elkerülte a figyelmünket. Ez
aztán a későbbiekben néha fontosnak bizonyult, néha nem. Vannak bírók és
zsaruk is, akik tudatosan nem foglalkoznak az ilyen részletekkel, és gyakran
éppen ebből kerekednek ki a téves ítéletek. A magam részéről sohasem
voltam hajlandó figyelmen kívül hagyni az ilyen elemeket, de azt sem
engedtem, hogy eltereljék a figyelmemet.
Servaz az órájára pillantott, és felkelt a fotelből.
– Kár, hogy annak idején nem dolgozhattunk együtt ezen az ügyön –
mondta. – Most is jobb lenne veled, mint Confiant-nal.
– Köszönöm – mondta Saint-Cyr, és ő is felegyenesedett. – Úgy érzem,
remek csapat lettünk volna.
Az étkezőasztalra, a konyhára és a kandalló közelében álló asztalkára
mutatott.
– Lenne egy ajánlatom. Ahányszor csak Saint-Martinben kell éjszakáznod,
a házam nyitva, az asztalom terítve vár majd téged, hogy ne kelljen a komisz
szállodai koszton tengődnöd, vagy üres gyomorral lefeküdnöd.
Servaz mosolygott.
– Ha a továbbiakban is ilyen kiadós lesz a vacsora, hamarosan
alkalmatlanná válok a nyomozói munkára.
Gabriel Saint-Cyr teli szájjal felnevetett, és az általa előadott történet
nyomán addig rájuk telepedő, nyomott hangulat egy csapásra elillant.

VALAMIVEL ÉJFÉL UTÁN JÁRT AZ IDŐ, amikor az intézet tökéletes

csendjében alig hallhatóan megnyikordult egy ajtó. Diane felöltözve, nyitott
szemmel feküdt az ágyon, és várt. Oldalra fordította a fejét. Az ajtó alatti
résen át fény szűrődött be, és hallotta, ahogy valaki óvatos léptekkel járkál
odakint.
Felkelt.
Miért csinálja ezt? Senki és semmi nem kényszerítette. Résnyire nyitotta
az ajtót.
A folyosó addigra ismét sötétbe borult, a túlsó végén nyíló lépcsőházban
azonban égett a villany. Diane vetett egy pillantást az ellenkező irányba is,
aztán elindult. Farmer volt rajta, pulóver és mamusz. Ha véletlenül
összetalálkozna valakivel, mit mondana, miért járkál ilyen kései órán a
folyosón? Elérte a lépcsőházat. Hegyezni kezdte a fülét. A távolodó léptek
először a harmadikról visszhangzottak, azután a másodikról, majd végül az
első emeleten elhaltak. Diane mozdulatlanná dermedt; nem mert áthajolni a
korláton és lenézni.
 Egy kattanás.
Az illető éppen az első emeleti ajtónál ütötte be a biometrikus
beléptetőrendszer kódját. A negyedik emelet kivételével, ahol a személyzet
lakott, minden szint bejáratánál volt egy ilyen szerkezet. Diane hallotta,
ahogy az első emeleti ajtó mechanikája működésbe lép, kinyit, majd
visszazáródik. Ez most komoly? Éjnek évadján tényleg követ valakit az új
munkahelyén?
Ő is leszaladt a lépcsőn, majd a biztonsági ajtónál megállt, és elszámolt
tízig. Már éppen kezdte volna beütni a kódot, amikor eszébe jutott valami, és
a keze hirtelen megállt a levegőben.
A kamerák…
Az ápoltak számára megközelíthetetlen szolgálati lépcsőház, illetve a
személyzet bentlakó tagjainak elhelyezésére szolgáló negyedik emelet
kivételével, tehát a földszinttől a harmadik emeletig az épület összes olyan
zugát, ahol a betegek közlekedtek vagy tartózkodtak, biztonsági kamerák
figyelték. Diane tehát nem követhette tovább az emberét anélkül, hogy előbb
vagy utóbb be ne lépjen az egyik kamera látóterébe.
Az illető, akit követett, a jelek szerint egy cseppet sem tartott a kameráktól,
az ő felbukkanása azonban nyilván gyanút ébresztene.
Nagyjából itt tartott a gondolkodásban, amikor ismét lépteket hallott az
ajtó túloldaláról. Annyi ideje maradt csupán, hogy visszahúzódjon a
lépcsőházba, és ott meglapuljon, amikor a zárszerkezet ismét működésbe
lépett.
Eltöltötte a jeges rémület, ám az illető, ahelyett hogy a szobák felé indult
volna, folytatta az útját lefelé. Diane csupán egyetlen pillanatig habozott.
Te megőrültél!
A földszinti ajtóhoz érve megállt. Sehol senki. Hova tűnhetett? Ha az illető
bement volna a közös helyiségekbe, Diane-nak hallania kellett volna a zárak
kattanását. A valamivel lejjebb, a lépcsőházban balra, az utolsó lépcsősor
takarásában nyíló pinceajtó majdnem elkerülte a figyelmét. Látta, hogy az
ajtó lassan csukódik vissza… Mivel a lépcsőház felőli oldalon csupán egy
gomb volt rajta, később már csak kulccsal nyithatta volna ki. Diane
odaszaladt, és még mielőtt a súlyos acélszárny becsukódott volna, kezét a
résbe csúsztatta.
Erőlködve maga felé húzta, és kinyitotta az ajtót.
Az egyszerű betonból készült lépcső a forduló után az ellenkező irányba
fordulva meredeken vezetett az alagsor sötét és málló vakolatú mélységeibe.
 Diane habozott.
Egész más az intézet folyosóján követni valakit, mert ott, ha rajtakapják,
nyugodtan mondhatja, hogy sokáig dolgozott az irodájában, és eltévedt, az
alagsorban viszont mindez már jóval furcsábban hangzana.
A léptek továbbra is lefelé tartottak…
Diane elszánta magát, és hagyta, hogy az ajtó becsukódjon, mivel az
alagsor felőli oldalról egy vízszintes karral bármikor ki lehetett nyitni. A zár
halk kattanással bereteszelődött. Diane-t rövid idő alatt átjárta a nyirkos és
pinceszagú hideg. Lefelé indult. A második fordulónál járt, amikor hirtelen
kialudt a fény. Eltévesztette a következő fokot, apró kiáltás szaladt ki belőle,
és a falnak zuhant. Fájdalomtól eltorzult arccal kapott a vállához, majd a
lélegzete is elakadt. Az illető megállt. A mindaddig csak agyának
peremvidékein tanyázó félelem hirtelen az egész valóját lerohanta. A szíve
majd kiugrott a helyéről, és a fülében lüktető vér vad dobolása minden egyéb
zajt és zörejt elnyomott. Már majdnem visszafordult, amikor ismét lépteket
hallott. Az illető ismét távolodni kezdett… Diane lenézett. Nem volt tökéletes
a sötét; a lépcsőházban derengő fény kísérteties, halványsárga színbe vonta a
falakat. Diane ismét elindult. Óvatosan vette a fokokat, és végül egy tágas,
gyengén megvilágított folyosón találta magát.
Csövek és elektromos kábelek futottak a mennyezet alatt, a falakon pedig
szivárgások rozsdás nyomai és beázások fekete foltjai éktelenkedtek.
Az alagsor…
A személyzet tagjai közül sem túl sokan ismerhették ezt a helyet.
Áporodott volt a levegő, a hideg és a nedvesség miatt Diane-nak olyan
érzése volt, mintha egy kriptában járna.
És a zajok. Távolodó léptek, a plafonról csepegő víz, a szellőztető rendszer
távoli mormolása: volt az egészben valami félelmetes.
Megborzongott.
Mintha egy jeges kéz simogatását érezte volna a gerincén. Továbbmenjek,
vagy ne? Kanyarulataival és elágazásaival valóságos labirintusnak tűnt ez a
hely. Igyekezett uralkodni magán, és kitalálni, merre tarthatnak a léptek.
Egyre távolabbról, egyre gyengébben hallotta őket, és a fény is egyre fogyott
körülötte. Gyorsan kellett cselekednie. A világosság és a hangok egy irányból
érkeztek hozzá. Elérte a következő sarkot, és kinézett a fal mögül. Egy
emberi alak körvonalait látta a folyosó végén… Alig pillantotta meg, amikor
az illető hirtelen jobbra fordult, és eltűnt a szeme elől.
Diane rájött, hogy az általa követett személy mellett mozgó, gyengén
pislákoló fény egy elemlámpától származik.
Összeszorult a torka, és megindult, hogy ne maradjon magára a sötétben.
Reszketett a hidegtől és a félelemtől. Őrültség ez az egész! Mit keresek itt?
Az égadta világon semmi sem volt nála, amivel megvédhette volna magát!
Minden lépésére oda kellett figyelnie, mert a folyosó ugyan elég széles volt,
de időnként mindenféle kacat, ágybetétek, matracok, falhoz támasztott
vaságyak, törött mosdók, törött fotelek és székek, kartondobozok,
kiselejtezett számítógépek és televíziók torlaszolták el az útját. Ráadásul az
előtte járó árnyszerű alak jobbra-balra kanyarogva egyre mélyebbre hatolt az
intézet belsejébe, Diane pedig csak a halványan derengő fényből tudta, hogy
az illető mikor, merre fordult. Eszébe jutott, hogy feladja, és visszafordul, de
hamar megérezte, hogy immár késő: a sötétben egyszerűen képtelen lenne
visszatalálni a kijárathoz. Próbálta kitalálni, hogy mi történne, ha megnyomná
az egyik villanykapcsolót, és fénybe borulna a folyosó. Az, aki előtte járt,
nyilván rájönne, hogy valaki a nyomában van. Vajon hogy reagálna?
Visszafordulna? Diane-nak nem volt más választása, az előtte hunyorgó fényt
kellett követnie. Apró körmök neszeztek körülötte a padlón. Patkányok!
Menekültek előle, Diane pedig úgy érezte, agyonnyomja a sötétség. A fény a
kettejük közötti távolságtól függően hol gyengült, hol erősödött…
Egyre tisztábban látta, mennyire megfontolatlanul cselekedett, amikor a
vadászösztönére hallgatott. Miért nem maradt veszteg a szobájában?
Ekkor egy vasajtó nyikordult, majd csukódott be, ő pedig hirtelen a
tökéletes sötétség kellős közepén találta magát. Mintha megfosztották volna a
szeme világától. Minden tájékozódási képességét elveszítette, az orra hegyéig
sem látott a tökéletes, áthatolhatatlan sötétben… A vér a fülében dobolt, ő
pedig hiába próbált nagyokat nyelni, a szája teljesen kiszáradt. Forgolódott,
de hiába. A szellőző zúgását és a valahonnan cseppekben szivárgó vizet is
hallotta, de ezek a jelek olyan távoliak és hasznavehetetlenek voltak, mint a
ködkürt éjszakai sötétbe hasító hangja a viharos tengeren süllyedő hajónak.
Aztán eszébe jutott a farmerja farzsebében lapuló mobiltelefon, és remegő
kézzel elő is vette. Az aprócska képernyő még annál is gyengébb fénnyel
világított, mint amire számított. A kezét is alig látta. Elindult, és egész addig
ment a sötétben, amíg remegő ujjai bele nem ütköztek valamibe. Elérte a
falat. Vagy legalábbis valamit, ami betonból volt. Óvatosan, egészen addig
követte az érdes felületet, amíg ki nem tapogatott egy kapcsolót. A
neoncsövek pislogtak, hunyorogtak néhányat, majd egyenletes fényükkel
elárasztották az alagsort, Diane pedig sietve arrafelé indult, amerről az előbb
az ajtócsukódást hallotta. Ugyanolyan ajtó volt, mint amelyiken korábban
belépett az alagsorba. Lenyomta a biztonsági zár vízszintes rúdját, ám eszébe
jutott, hogy ha egyszer becsukódik mögötte az ajtó, nem fog tudni
visszajönni. Tett néhány lépést, majd a földön, a kiselejtezett kacatok között
észrevett egy deszkadarabot. Felvette, becsúsztatta az ajtószárny és a félfa
közötti résbe, majd folytatta az útját.
Egy lépcsőt látott maga előtt és egy üvegfalat… Azonnal ráismert… Már
járt itt… Megtett néhány lépcsőfokot, aztán megállt. Nem kellett
továbbmennie… Tudta, hogy odafent, a lépcső végén kamera van. És egy
kémlelőablakos, vastag acélajtó, annak túloldalán pedig egy zsilip.
Valaki az éj leple alatt beosont az A részlegbe…
Valaki, aki a szolgálati lépcsőt és az alagsort használta, hogy kikerülhesse
a biztonsági kamerákat. Kivéve azt, amelyik a páncélajtó felett működött.
Diane-nak izzadt a tenyere, és görcsbe rándult a gyomra. Tudta, hogy mindez
mit jelent: annak, akit követett, volt egy segítőtársa az „A” részleg őrei
között.
Igyekezett elhitetni magával, hogy nincs semmi különös ebben az
egészben, hogy a személyzet néhány tagja, ahelyett hogy aludna, titokban,
mondjuk, pókerezik, vagy hogy az egyik ápolónőnek viszonya van Külvilág
úrral, de a lelke mélyén érezte, hogy egész másról van szó. Túl sokat hallott
már. Amikor Svájcból útra kelt, biztosan érezte, hogy az útja az őrület és a
halál birodalmába fog vezetni, csakhogy, a várakozásaival ellentétben, ez a
két erő kicsúszott az ellenőrzése alól, és elszabadult. Valami fenyegető
hatalom munkált itt, ő pedig azzal, hogy idejött az intézetbe – akár tetszett
neki, akár nem –, belement a játékba…
 18.

MIRE A CSENDŐRSÉG épülete elé ért, a jó ideje sűrű pelyhekben hulló hó

egyre csak tovább hízó takarója már mindent ellepett. Az ügyeletes a pult
mögött bóbiskolt, és mivel estére leeresztették a bejárati rácsot, fel kellett
állnia, hogy beengedje Servazt, aki a súlyos kartondobozt magához ölelve
egyenesen a tárgyaló felé indult a kihalt és csendes folyosón. Éjfél felé járt.
– Ide, ide – szólt utána egy hang, amikor elhaladt az egyik ajtó előtt.
Servaz megtorpant, és bekukkantott a félhomályos irodába. Irène Ziegler
üldögélt az asztal mögött. Servaz a roló kusza lamellái között kipillantva
látta, ahogy az utcán szivárgó gyenge fényben kavarognak a hópihék. A nő
ásítva nyújtózkodott, amiből Servaz azonnal rájött, hogy várakozás közben
nyilván ő is elszunyókált. Ziegler előbb a kartondobozra nézett, majd
rámosolygott. A kései óra ellenére Servaz kifejezetten elbűvölőnek találta.
– Ez meg mi?
– Egy doboz.
– Azt látom, de mi van benne?
– Az öngyilkosságok teljes anyaga.
Ziegler zöld szemében meglepett és kíváncsi fény gyúlt.
– Saint-Cyrtől kapta?
– Kér egy kávét? – tette le Servaz a súlyos dobozt a legközelebbi asztalra.
– Egy eszpresszót, cukorral. Köszönöm.
Servaz kiment az irodából, egyenesen a folyosó végén álló automatáig,
majd két gőzölgő műanyag pohárral a kezében tért vissza.
– Tessék, ez a tied – tette le az egyiket.
Ziegler döbbent pillantást vetett rá.
– Itt lenne az ideje, hogy tegeződjünk, nem? – mentegetődzött Servaz, és
az a magától értetődő természetesség jutott az eszébe, amellyel az idős bíró
letegezte őt. Ő vajon mi a francért nem képes ilyesmire? A kései óra vagy az
előbbi mosoly miatt szánta el magát hirtelen erre a lépésre?
Ziegler ismét elmosolyodott.
– Rendben. Szóval, a vacsora? A jelek szerint hasznosan telt.
– Előbb te.
 – Nem, előbb te.
Servaz fél fenékkel az íróasztal szélére ereszkedett. Vetett egy pillantást a
képernyőn megjelenő félbehagyott pasziánszra, aztán belevágott. Ziegler
figyelmesen hallgatta végig, egyszer sem szakította félbe.
– Micsoda hihetetlen história – mondta, amikor Servaz befejezte.
– Meglep, hogy még nem hallottál róla.
Ziegler a homlokát ráncolva hunyorgott.
– Valami mintha derengene. Néhány újságcikk talán, vagy a szüleim
vacsora közben elejtett egy-két félmondata… Azt azért jó, ha tudod, hogy
akkoriban még nem voltam a csendőrségnél. Annyi idős lehettem, mint azok
a gyerekek.
Servaz hirtelen rájött, hogy semmit sem tud róla, még azt sem, hogy
merrefelé lakik, és Ziegler is így lehet vele. Az eltelt egy hétben csak és
kizárólag a nyomozásról beszéltek.
– Pedig itt laktál a környéken – erőltette a témát.
– A szüleimmel úgy tizenöt kilométernyire laktunk Saint-Martintől, egy
másik völgyben. Nem is ide jártam iskolába. Gyerekfejjel, ha egy másik
völgyben laktál, az olyan volt, mintha egy másik világban éltél volna. Tizenöt
kilométer egy gyereknek annyi, mint ezer a felnőttnek. Akkoriban innen húsz
kilométerrel nyugatabbra szálltam fel az iskolabuszra, ami elvitt az innen
negyven kilométerre lévő lannemezani gimnáziumba, később pedig Pau-ba
jártam a jogi karra. Most, hogy mondod, már emlékszem, hogy az
osztályfőnöki órákon volt szó ezekről az öngyilkosságokról, csak vélhetően
jó mélyre elsüllyesztettem magamban az egészet.
Servaz érezte, hogy Ziegler nem szívesen beszél a gyerekkoráról, és azon
gondolkozott, hogy vajon miért.
– Érdemes lenne kikérni Propp véleményét – mondta.
– Miről?
– Hát arról, hogy miért akartad kitörölni az emlékeid közül ezeket az
eseményeket.
Ziegler kényszeredett pillantást vetett rá.
– Az öngyilkos gyerekeknek és ennek az egésznek mi köze van
Grimmhez?
– Lehet, hogy semmi.
– Akkor miért érdekes egyáltalán?
– Grimm meggyilkolása valamiféle bosszúra emlékeztet, azokat a
gyerekeket pedig mintha valami vagy valaki belekényszerítette volna az
öngyilkosságba. Ráadásul ott van az a néhány éve Grimm, Perrault és
Chaperon ellen szexuális zsarolás miatt tett feljelentés is… Ha összerakjuk
ezeket a darabokat, mi sül ki belőle?
Mintha áramütés érte volna, Servaznak furcsa érzése támadt. Valamit
találtak. És az a valami ott volt, egy kéznyújtásnyira tőlük. A történet sötéten
fortyogó magva, a kritikus tömeg, amelyből minden következett… Ott volt,
csak megbújt az egyik sarokban, ahova a tekintetük még nem ért el. Servaz
érezte, ahogy az adrenalin végigdübörög az erein.
– Szerintem, kezdjük azzal, hogy átnézzük a dobozt – mondta enyhén
remegő hangon.
– Belevágunk? – nézett rá Ziegler, de valójában nem is igazán kérdésnek
szánta.
Servaz látta, hogy a nő arcára is ugyanaz az izgatott reménykedés ül ki,
mint amit ő érzett. Az órájára pillantott. Hajnali egy óra felé járt, és odakint
még mindig havazott.
– Rendben. A vér – váltott hirtelen témát –, pontosan hol is találták?
Ziegler kissé zavarodott pillantást vetett rá.
– A hídon, nem messze attól a helytől, ahol a patikus lógott.
Néhány pillanatig szótlanul néztek egymásra.
– Vér – ismételte meg Servaz. – Egész egyszerűen képtelenség!
– A laboreredmény teljesen egyértelmű.
– Vér… Mintha…
– …Hirtmann megsebesült volna, miközben Grimmet felakasztotta…

ZIEGLER KÉZBE VETTE A DOLGOKAT, és addig kotorászott az

irattartókkal, dossziékkal, gyorsírásos jegyzetekkel és hivatalos levelekkel
tömött kartondobozban, amíg elő nem ásta a mappát, amelyen nagy betűkkel
az „Összegzés” cím állt. Az anyagot minden kétséget kizáróan Saint-Cyr
személyesen állította össze; a bíró kézírása – az orvosok macskakaparásával
ellentétben – olvasható, könnyed és lendületes volt. Servaz megítélése szerint
bámulatos tisztánlátással és tömörséggel foglalta össze a nyomozás
különböző szakaszait. Ziegler ennek az írásnak az alapján igyekezett
tájékozódni a kartonban található anyagok dzsungelében. Egymás után vette
elő a lapokat a dobozból, majd a különféle dokumentumokat (kórboncnoki
jelentések, kihallgatási jegyzőkönyvek, szülői vallomások, a bizonyítékok
jegyzéke, a gyerekek otthonaiban talált levelek) külön-külön kupacokba
csoportosította. Saint-Cyr személyes használatra valamennyi papírról
fénymásolatot készített. Ezeken kívül a következők voltak még a dobozban:
újságkivágások,
öntapadó cédulák,
jegyzettömbökből kitépett lapok,
térképek, amelyeken fekete kereszt jelölte azt a helyet, ahol az adott
kamaszgyerek az öngyilkosságot elkövette, és amelyeken nyilakkal, illetve
piros körökkel megrajzolt, rejtélyes útvonalak is szerepeltek,
iskolai bizonyítványok,
osztályfényképek,
cetlikre firkantott jegyzetek,
sztrádadíjnyugták…
Servaz döbbenten pislogott csak. Az idős bíró láthatóan személyes ügyként
kezelte ezt a történetet, és mint az előtte nyomozók közül többen, ő is a
rejtély megszállottja lett. Vajon annak idején komolyan úgy vélte, hogy majd
otthon, amikor már semmi dolga sem lesz, amikor minden idejét ennek az
ügynek szentelheti, sikerül rábukkannia a megoldásra? Nem sokkal később
Servaz és Ziegler egy még kegyetlenebb dokumentumra bukkant. A hét
áldozat adatlapjai voltak, fényképekkel és az öngyilkosság időpontjával:

1993. május 2.: Alice Ferrand, 16 éves

1993. június 7.: Michaël Lehmann, 17 éves
1993. június 29.: Ludovic Asselin, 16 éves
1993. szeptember 5.: Marion Dutilleul, 15 éves
1993. december 24.: Séverine Guérin, 18 éves
1994. április 16.: Damien Llaume, 16 éves
1994. július 9.: Florian Vanloot, 17 éves

– Úristen!
Remegett a keze, ahogy az asztali lámpa fényénél szétterítette, majd
tanulmányozni kezdte a Zieglertől kapott hét kartonlapot és a sarkukba tűzött
fotókat. Hét mosolygós arc… Voltak, akik a kamerába néztek, és voltak, akik
elfordították a tekintetüket. Servaz előbb a bénultan mellette álló Zieglerre
nézett, majd ismét a gyerekekre. Elszorult a torka.
Ziegler a boncolási jegyzőkönyvek egy részét átadta Servaznak, a kupac
másik felét pedig maga kezdte tanulmányozni. Jó ideig csendben olvastak.
Amint az várható is volt, a jelentésekben halálokként az akasztás szerepelt.
Ez alól csupán két kivétel volt; az első esetben az áldozat egy hegycsúcsról
vetette le magát, a másodikban pedig – egy már rendőri felügyelet alá
helyezett fiúról volt szó – áramütés végzett vele, miután a fürdőkádban ülve
szándékosan a vízbe ejtette a bekapcsolt hajszárítót. Az igazságügyi
szakértők semmiféle idegenkezűségre utaló nyomot nem találtak, kétség sem
fért tehát ahhoz, hogy a fiatalok egyedül érkeztek a „bűntény” színhelyére, és
hogy ott is egyedül cselekedtek. A boncolások közül négyet Delmas, illetve
egy másik, Servaz számára szintén ismerős és hozzáértő kórboncnok végzett.
A boncolási jegyzőkönyvek után áttértek a szülők vallomásaitól függetlenül
elkészített környezettanulmányokra, amelyek révén a hatóságok a hét áldozat
személyiségét igyekeztek feltérképezni. Ahogy az már csak lenni szokott,
előkerült ugyan néhány aljas és rosszindulatú pletyka, a vallomások alapján
mégis tipikus, normális kamaszokra jellemző arcképek álltak össze. Ez alól
csupán az osztálytársaival szembeni erőszakos fellépéséről és a tekintély
elleni, állandó lázongásáról ismert Ludovic Asselin esete volt a kivétel. A
legmegrendítőbb vallomásokat a jelek szerint mindenki által kedvelt és
egyöntetűen tündéri gyermekként leírt Alice Ferrand-ról, az első áldozatról
vették fel. Servaz elnézte a fényképet: az érett búza színére emlékeztető,
szőke fürtök, porcelánszerűen sima és fehér bőr; a lány komoran nézett a
kamerába. Szép volt, a vonásait mintha egy miniatúrafestő rajzolta volna
meg. Az arc egy kedves és csinos tizenhat éves lányé volt, a tekintet azonban
mintha egy öregemberé lett volna. Értelem sugárzott belőle, és azontúl még
valami… Vagy csak a képzelete játszott volna Servazzal?
Hajnali három óráig bírták, akkor Servaz úgy döntött, hogy ad némi
pihenőt maguknak. Végigballagott a folyosón, belépett a mosdóba, és hideg
vizet csorgatott az arcára, majd felegyenesedett, és a tükörbe nézett. A háta
mögött sorakozó ajtókat kísérteties fénybe borító neonok egyike idegesen
hunyorgott a feje felett. Servaz túl sokat evett-ivott Saint-Cyrnél, hullafáradt
volt, és ez meg is látszott rajta. Belépett az egyik fülkébe, hatalmas
csobogással könnyített magán, leöblítette a kezét, majd a szárító alá dugta.
Visszafelé indult, de az italautomata előtt megtorpant.
– Egy kávét? – kiáltotta el magát a néptelen folyosón.
Szavai visszhangzottak a síri csendben. A folyosó túlsó végén lévő iroda
nyitott ajtaján át hamarosan megérkezett a válasz.
– Egy eszpresszót cukorral! Köszönöm!
Servaz eltűnődött, hogy rajtuk és a bejáratban ülő ügyeletesen kívül lehet-e
még valaki az épületben. Úgy tudta, hogy a csendőrök lakásai a másik
szárnyban vannak. Pohárral a kézben, a sárga, piros és kék színű kerek
asztalokat kerülgetve átsétált a sötét kávézón. A rombusz mintás, erős
vasráccsal védett üvegajtón túl egy aprócska kertre hullott csendesen a hó.
Elnézte a gondosan nyírt sövényeket és az itt lakó csendőrök gyerekeinek
épített homokozót a színes műanyag csúszdával. Egészen messze, a hófehér
síkságon túl hegyek körvonalai rajzolódtak ki a sötét égbolton. Servaznak
ismét az intézet és annak lakói jutottak az eszébe. Hirtmann… A vére ott volt
a hídon… Mit jelenthet ez az egész? „Mindig van egy darabka, ami nem illik
a képbe” – mondta Saint-Cyr. Ez a részlet néha fontos, néha pedig nem…

HAJNALI ÖT ÓRA VOLT, amikor Servaz hátradőlt a fotelban, és

bejelentette, hogy elég volt. Ziegler is elgyötörtnek tűnt, az arcán
csalódottság tükröződött. Semmi. Az anyagban az égadta világon semmit,
szexuális zaklatásra uraló, legapróbb nyomot, utalást sem találtak. Utolsó
jelentésében maga Saint-Cyr is hasonló következtetésre juthatott, mert a
lapszélére ceruzával még fel is jegyezte: „Szexuális zaklatás? Nincs
semmiféle bizonyíték.” Ugyanakkor a kérdést kétszer is aláhúzta. Servazon
átsuhant, hogy szóba hozza Zieglernek az üdülőtelepet, de végül letett róla.
Túl fáradt volt, nem érezte már hozzá az erőt.
Ziegler az órájára pillantott.
– Szerintem ma éjszaka már nem jutunk semmire. Aludnunk kellene
valamennyit.
– Benne vagyok, megyek a szállodába. Találkozunk tízkor a tárgyalóban.
Te hol alszol?
– Itt. Megkaptam az egyik szabadságon lévő csendőr lakását. Így
megspórolunk valamennyit a költségvetésnek.
Servaz bólintott.
– A mai nehéz időkben a legkisebb is számít, hát nem?
– Még soha életemben nem volt hasonló ügyem – állt fel Ziegler. – Először
a halott ló, aztán ez a felakasztott patikus a hídon, és a két dolog között az
egyetlen közös elem egy sorozatgyilkos DNS-e… Most pedig előkerültek
ezek a kamaszok, akik egymás után öngyilkosságot követtek el. Kész
rémálom az egész. Nincs benne logika, nincs vezérfonal. Lehet, hogy hirtelen
felébredek, és rájövök, hogy ez az ügy soha nem is létezett.
– Lesznek, akik felriadnak majd – mondta Servaz elszántan –, de azok nem
mi leszünk, hanem az vagy azok, akik mindezt elkövették… És nem is kell
már sokat várniuk.
Fürge léptekkel hagyta el az irodát, és a szállodába indult.
 AZNAP ÉJSZAKA az apjával álmodott. Ismét tízéves fiúcska volt. Egy
kellemes, meleg nyári este fényei lengtek be körülötte mindent… Az apja egy
bizonytalan körvonalú, imbolygó árnyék volt csupán, ugyanúgy, ahogy az a
két másik alak is, akikkel a házuk előtt beszélgetett. Amikor közelebb ment
hozzájuk, a kis Servaz látta, hogy két vénségesen vén, fehér tógát viselő férfi
áll az apja mellett. Szakálluk is volt. Servaz befurakodott közéjük, és rájuk
bámult, de azok hárman egyáltalán nem foglakoztak vele. Figyelmesen
hallgatva őket rájött, hogy latinul beszélnek. Élénk hangnemben, de
barátságosan folyt a szó közöttük. Servaz apja egyszer csak felnevetett, majd
ismét elkomolyodott. A házból kiszűrődő zene ismerősnek tűnt ugyan
Servaznak, de – akkor és ott – képtelen volt rájönni, hogy mit is hall.
A távolból, az út felől ekkor motorzúgás törte meg az éjszakai csendet, és a
három férfi hirtelen elhallgatott.
– Jönnek – szólalt meg végül az egyik öregember.
A hangja gyászosan csengett, Servaz pedig remegni kezdett álmában.

SERVAZ TÍZ PERC késéssel érkezett a csendőrségre. Felébredve majd

összeesett a fáradtságtól, és egy nagy bögre kávéra, két cigarettára és egy
tűzforró zuhanyra volt szüksége ahhoz, hogy nagyjából magához térjen. A
torka még mindig égetett, fájt, kapart. Ziegler természetesen már ott volt.
Ismét a modern páncélzatra emlékeztető bőr és titán szerelését vette fel,
Servaznak pedig eszébe jutott, hogy a csendőrség épülete előtt látta is a
motorját. Megegyeztek, hogy végigjárják az öngyilkosok családjait, és el is
osztották egymás között a címeket. Három jutott Servaznak, Zieglernek pedig
négy. Servaz úgy döntött, hogy a lista első helyén szereplő Alice Ferrand
szüleinél kezd, akik nem Saint-Martinben, hanem az egyik közeli faluban
laktak. Arra számított, hogy szerény körülmények között élő, idős és a
fájdalomtól megtört emberekkel fog találkozni, úgyhogy eléggé meglepődött,
amikor egy magas, még ereje teljében lévő férfival találta magát szemben, aki
mosolyogva, félmeztelenül és mezítláb fogadta. Egy szál vászonnadrágban
volt, amit öv helyett egy vastag madzag tartott meg rajta.
A meglepetéstől Servaz hebegve-habogva mutatkozott be, és magyarázta el
jövetele célját, úgyhogy Alice apja gyanakodni kezdett.
– Van magánál valami papír?
– Parancsoljon.
A férfi alaposan megnézte magának az igazolványt, majd megenyhült, és
visszaadta Servaznak.
 – Csak biztos akartam lenni – mentegetődzött –, hogy nem újságíró, mert
azok szokták időről időre elővenni ezt a történetet, ha nincs miről írniuk.
Jöjjön be!
Gaspard Ferrand félreállt, előreengedte a vendéget. Servaz akaratlanul is
szemügyre vette a magas és sovány férfi napbarnított felsőtestét, amelyen
egyetlen deka zsír sem volt, csupán néhány őszes szőrszál. A mellkasa
domború volt, a cserzett bőr mint a sátorponyva feszült rajta, a mellbimbói
azonban olyan barnák voltak, mint az öregembereké. Ferrand észrevette,
hogy Servaz végigméri.
– Bocsásson meg, hogy így fogadom, éppen jógáztam. A jóga és a
buddhizmus nagy segítséget jelentett Alice halála után.
Servaz először elcsodálkozott, aztán eszébe jutott, hogy Alice apja – a
többi szülőtől eltérően – nem alkalmazott volt vagy munkás, hanem
irodalomtanár. A lelki szemei előtt egy olyan ember jelent meg, akinek sok
szabadsága van, és szívesen utazgat olyan egzotikus helyekre, mint Bali,
Phuket, a karibi térség, Rio de Janeiro vagy a Maldív-szigetek.
– Csodálkozom, hogy a rendőrség még foglalkozik ezzel a történettel.
– Valójában a Grimm nevű patikus halála ügyében nyomozok.
Ferrand feléje fordult. Servaz értetlenséget látott a tekintetében.
– És úgy véli, hogy Grimm halálának köze van a lányom vagy a többi
szerencsétlen gyerek öngyilkosságához?
– Ezt próbálom kideríteni.
Gaspard Ferrand fürkésző pillantást vetett rá.
– Első ránézésre a két ügy közötti összefüggés nem igazán tűnik magától
értetődőnek. Hogyan merült fel önben mégis?
Egyáltalán nem sötét a fickó. Servaz habozott a válaszadással. Gaspard
Ferrand látta rajta a zavart, és rájött, hogy álldogálnak csak egymással
szemben az előszobában, ő félmeztelenül, a vendége pedig teljes téli
öltözetben. A szalon nyitott ajtajára mutatott.
– Teát, kávét?
– Inkább kávét, ha nem probléma.
– A legkevésbé sem. Én a teára szavazok. Foglaljon helyet, amíg
megcsinálom – mondta, és eltűnt a hosszú előszoba túlsó végén található
konyhában. – Helyezze magát kényelembe!
Servaz nem számított ilyen barátságos fogadtatásra. Alice édesapja
szemmel láthatóan szívesen fogadott látogatót, még akkor is, ha az illető
rendőr, és azért jött, hogy a tizenöt évvel korábban öngyilkosságot elkövetett
lányáról kérdezősködjön. Körülnézett. Elég nagy rendetlenség volt. Mintha a
saját nappaliját látta volna: bármerre nézett, az asztalokon, a fotelekben, a
kanapén halomban álltak a könyvek és az újságok. No meg a por… Gaspard
Ferrand egyedül élt. Vajon elvált vagy megözvegyült? Talán ezért is fogadja
ilyen örömmel a vendégeket. Az egyik szekrényke tetején a Tégy az éhezés
ellen! borítékja hányódott. Servaz, aki maga is a független szervezet
támogatói közé tartozott, azonnal felismerte a szürke, újrahasznosított
borítékon látható, kék logót. Amikor szemügyre vette a különböző,
dzsungelekben vagy rizsföldeken készült, bekeretezett képeket, amelyeken
Alice apja hol dél-amerikai, hol ázsiai parasztok társaságában bukkant fel,
Servaz rájött, hogy Gaspard Ferrand életében az utazás nem arról szól, hogy
az Antillák egyik tengerpartján sütteti magát a napon, és az egyik daiquirit
issza a másik után.
Lerogyott a kanapéra. Kéznyújtásnyira tőle, egy sötétszínű fából készült
elefántos széken szintén több, egymásra rakott könyvet látott. Servaz a
bútordarab afrikai nevét igyekezett előkaparni az emlékei mélyéről: esono
dwa…
Kávéillat töltötte meg a szobát, majd tálcával a kézben hamarosan
felbukkant Ferrand is. Két gőzölgő bögrét, kockacukrot, hozzávaló csipeszt
és egy fényképalbumot hozott magával. Miután a tálcát letette az asztalkára,
az albumot Servaz felé nyújtotta.
– Tessék.
Servaz belenézett. Ahogy arra számítani lehetett, Alice-ról készült
fényképek voltak benne: Alice négyévesen a pedálos autóban; Alice virágot
öntöz a locsolókannával, ami majdnem akkora, mint ő; Alice az édesanyjával,
aki sovány, réveteg és Virginia Woolf-osan nagy orrú asszony volt; Alice
tízévesen rövid gatyában, vele egyidős fiúkkal focizik, és elszánt tekintettel
éppen az ellenfél kapuja felé vezeti a labdát… Egy rossz testbe tévedt fiú, egy
csodálatos és gyönyörű kislány… Gaspard Ferrand lezöttyent Servaz mellé.
Időközben felkapott magára egy mao-nyakú inget, amely ugyanolyan színű
volt, mint a lenvászon nadrág.
– Alice csodálatos gyerek volt, lelkiismeretes, mindig vidám és segítőkész.
A szemünk fénye volt.
Ferrand egyre csak mosolygott, mintha Alice emlékét felidézni felhőtlen,
minden gyötrelemtől mentes érzés lett volna a számára.
– Okos gyerek volt, ügyesen rajzolt, volt érzéke a zenéhez, a nyelvekhez, a
sporthoz, az íráshoz… Csak úgy falta a könyveket. Tizenkét évesen már
tudta, mit akar csinálni: milliárdos akart lenni, aztán pedig szétosztani a
pénzét azok között, akiknek arra a legnagyobb szükségük van.
Gaspard Ferrand furcsa, rekedt nevetésben tört ki.
– Sohasem jöttünk rá, hogy miért tette.
Ezúttal kiérződött a hangjából az iszonyatos fájdalom, de gyorsan
összeszedte magát.
– Miért kell elveszítenünk azt, ami a legjobb bennünk, és miért kell tovább
élnünk ezzel a tudattal? Tizenöt éven át nem hagyott nyugodni ez a kérdés, de
ma megtaláltam a választ.
Ferrand olyan furcsán nézett rá, hogy Servazban egy pillanatra még az is
felmerült, hogy Alice apja esetleg megháborodott.
– Ezt a választ azonban mindenkinek magában kell megtalálnia. Úgy
értem, hogy nincs a világon senki, aki ebben a segítségére lehetne, vagy ön
helyett megadhatná.
Gaspard Ferrand metsző tekintete Servazt fürkészte, hogy értette-e, amit
mondott, ő pedig rettentően kényelmetlenül érezte magát.
– Zavarba hoztam – állapította meg a házigazda –, bocsásson meg! Látja,
ilyen az, ha egyedül él az ember. A feleségemet egy gyors lefolyású rák vitte
el két évvel Alice halála után. Miért érdekli ez a tizenöt évvel ezelőtti
öngyilkosság-sorozat, ha egyszer annak a patikusnak a halála ügyében
nyomoz?
– Egyik gyerek sem hagyott hátra olyan búcsúlevelet, amiben
magyarázattal szolgált volna a tettére?
– Egyik sem. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lett volna. Mármint
magyarázat az öngyilkosságokra. Ezek a gyerekek valami pontosan
meghatározható okból választották a halált, nem egyszerűen azért, mert úgy
gondolták, hogy nem éri meg leélni az életüket.
Ferrand Servazra szegezte a tekintetét, ő pedig azon töprengett, hogy az
apa vajon tudott-e a Grimmről, Perrault-ról, Chaperonról és Mourrenxről
keringő szóbeszédről.
– Alice megváltozott az öngyilkossága előtti időszakban?
Ferrand bólintott.
– Igen, de nem egyik napról a másikra történt. Először észre sem vettük,
mert a változás csak lassan, fokozatosan következett be. Alice kevesebbet
nevetett, mint régen, gyakrabban jött dühbe, egyre több időt töltött a
szobájában… Ilyen apró jelek… Egyik nap azzal jött, hogy abba akarja
hagyni a zongorát, és a korábbiakkal ellentétben már nem is beszélt a
terveiről.
Servaz ereiben meghűlt a vér. Az Alexandrával a szállodában folytatott
telefonbeszélgetése járt az eszében, és az a kék folt Margot arcán.
– Azt nyilván nem tudja megmondani, hogy pontosan mikor kezdődött…
Ferrand habozott. Servaznak az volt az érzése, hogy egész pontos
elképzelése van a dologról, csak képtelen beszélni róla.
– Azt gondolom, hogy jó néhány hónappal az öngyilkossága előtt. A
feleségem a kamaszodás rovására írta ezeket a változásokat.
– És ön? Ön is úgy gondolja, hogy mindez egy természetes folyamat része
volt?
Ferrand ismét furcsa pillantást vetett rá.
– Nem – válaszolta határozottan egy pillanatnyi csend után.
– Mit gondol, mi történt vele?
Alice apja olyan hosszan hallgatott, hogy Servaz már arra gondolt, meg
kellene ráznia a karját, és visszarángatni a Földre.
– Nem tudom – válaszolta, Servaz szemébe nézve –, de tudom, hogy
történt valami. Valaki ebben a völgyben tudja, hogy miért lettek öngyilkosok
a gyerekeink.
A válaszban és Ferrand hangjában volt valami rejtélyes, és ez elültette a
bogarat Servaz fülében. Már éppen arra készült, hogy megkérje, fejtse ki
pontosabban, mire gondol, amikor a zsebében megcsördült a mobilja.
– Bocsásson meg – mondta Servaz, és felállt.
Maillard volt az. A csendőr hangjából izgatottság csendült ki.
– Volt egy különös telefonhívás. Az illető elváltoztatta a hangját, és magát
kereste. Azt mondta, hogy sürgős, hogy információi vannak a Grimm-
gyilkosságról, de csak magával akart beszélni. Természetesen nem ez volt az
első ilyen jellegű hívás, de… szóval nem tudom, de ez most valahogy
komolynak tűnt… Úgy érződött, mintha a fickó félne.
Servaz idegesen kezdett mászkálni.
– Félt? Mi az, hogy „félt”? Biztos benne?
– Igen. A fejemet tenném rá.
– Megadták neki a számomat?
– Meg. Nem kellett volna?
– Dehogynem. Nagyon jól tették. Az övé megvan?
– Mobilról hívott, és ahogy megkapta a számot, azonnal lecsapta.
Próbáltuk visszahívni, de csak a hangpostája jelentkezett.
– Azonosították már?
 – Még nem. Ahhoz a mobilszolgáltatóra lenne szükségünk.
– Hívják fel Confiant-t és Ziegler századost, nekem most nincs időm.
Magyarázzák el, mi a helyzet! Derítsék ki, ki ez a fickó! Most rögtön
kezdjenek hozzá!
– Rendben. Nyilván hívni fogja magát – jegyezte meg a csendőr.
– Mikor futott be a hívás?
– Még öt perce sincs.
– Remek. Nyilván mindjárt fel fog hívni. Addig is érjék el Confiant-t és
Zieglert. Elképzelhető, hogy a fickó nekem sem fogja elárulni, hogy ki ő, és
az is lehet, hogy csak szórakozik. Akárhogy is van, tudnunk kell, kiről van
szó!
Servaz letette, az idegei pattanásig feszültek. Mi történhetett? Ki akarhatott
vele beszélni? Chaperon? Valaki más? Valaki, aki félt…
Valaki, aki nyilván attól is tartott, hogy a saint-martini csendőrök
felismerik, mert különben miért változtatta volna el a hangját…
– Kellemetlen hírek? – kérdezte Ferrand.
– Inkább kérdések – válaszolta szórakozottan Servaz –, és talán válaszok…
– Nehéz mesterség.
Servaz elmosolyodott.
– Ön az első tanár, akitől ezt hallom.
– Nem azt mondtam, hogy becsületes mesterség.
Servazt kellemetlenül érintette a célzás.
– Miért ne lenne az?
– Mert a hatalom szolgálatában áll.
Servaz kezdte elveszíteni a türelmét.
– Férfiak és nők ezrei mást se tesznek, mint hogy, az ön szavával élve,
szolgálják a hatalmat, tehát feláldozzák a családjukat, a hétvégéiket, az
éjszakai nyugalmukat csak azért, hogy ők legyenek az utolsó bástya, az
utolsó sánc, ami ellenáll…
– A barbárságnak? – fejezte be Ferrand.
– Annak. Gyűlölhetik, ostorozhatják vagy akár meg is vethetik őket, de
nem boldogulnának nélkülük.
– Ahogy a gyűlölt, ostorzott és megvetett tanárok nélkül sem – válaszolta
mosolyogva Ferrand.
Ezt megbeszélték.
– Szeretném látni Alice szobáját.
Ferrand felállt, és kinyújtóztatta magas, napbarnított testét.
 – Mutatom az utat.
Servaz pormacskákat látott a lépcsőn, és az is nyilvánvaló volt, hogy a
korlátot is nagyon rég nem törölték végig, nem fényesítették ki. Ferrand
magányosan élt. Ugyanúgy, ahogy Servaz. Ahogy Gabriel Saint-Cyr vagy
Chaperon és Perrault is… Alice szobája nem az első emeleten volt, hanem
egész fent, a tetőtérben.
– Ez lenne az – mutatott Ferrand egy rézkilincses, fehér ajtóra.
– Megszabadultak azóta a dolgaitól… átrendezték a szobát?
Gaspard Ferrand arcáról egyetlen pillanat alatt eltűnt a mosoly, és valami
mélységesen reménytelenül szomorú kifejezésnek adta át a helyét.
– Hozzá sem nyúltunk, mindent úgy hagytunk, ahogy volt.
Hátat fordított, és leballagott. Servaz egy ideig csak állt ott, a lépcső
tetején. Odalentről, a konyhából edénycsörömpölés hallatszott; a szűkös
előtérbe a feje felett lévő aprócska tetőablakon átjutott némi fény. Servaz
elnézte az üveget borító porhóréteg kristályos mintázatát, majd végül nagy
levegőt vett, és benyitott a szobába.
Az első, ami feltűnt neki, a csend volt.
A leesett hó még inkább elfojtotta a kinti zajokat, de mégis volt valami
különös ebben a némaságban. Aztán a hideg… A szobában nem működött a
fűtés. Borzongató volt a csend és a hideg, ami körülfogta. Egy kriptában
érezte magát, pedig nyilvánvaló volt, hogy egyszer, régen valaki itt élte az
életét. Egy gyerek lány…
A falakat fényképekkel tűzködte tele, ott volt az íróasztala, a polcai, a
ruhásszekrénye, a komódja (felette egy nagy tükör), és ott volt az ágya egy-
egy éjjeliszekrénnyel mindkét oldalon. A berendezést valószínűleg egy
használtbútor-kereskedőnél szedték össze, majd élénk színekkel átfestették. A
szobában a fal halványlilájától és a padlószőnyeg fehérségétől egyaránt
élesen elütő narancs és sárga szín dominált.
A kislámpák ernyője és az éjjeliszekrények narancssárgák voltak, ahogy az
ágy és az íróasztal is; a komód, illetve a tükör kerete pedig sárga. Az egyik
falon hatalmas poszter. A KURT név állt rajta, és egy szőke énekest ábrázolt.
A szőnyegen kendők, csizmák, újságok, könyvek és CD-k hevertek. Servaz
hosszú ideig csak állt, és hagyta, hogy a szanaszét heverő holmik látványa
mélyen beléivódjon. Mi lehetett a szoba különös hangulatának a titka?
Nyilván az, hogy minden úgy maradt benne, ahogy volt. A mozdulatlanságba
dermedt tárgyakon csak a por gyűlt, szaporodott rendületlenül. Senki sem tett
a helyére semmit; mintha a szülők meg akarták volna állítani az időt, mintha
múzeumot, mauzóleumot akartak volna csinálni a szobából. Még így, hosszú
évek elmúltával is olyan volt az a szoba, mintha Alice bármelyik pillanatban
betoppanhatott volna, és Servaznak szegezhette volna a kérdést, hogy mit
keres ott. Hányszor foghatta el ez az érzés Alice apját az elmúlt évek során?
Servaz úgy érezte, ő valószínűleg beleőrült volna a tudatba, hogy egy
emelettel a feje fölött ott van ez az érintetlenül hagyott szoba, és a folyamatos
kísértésbe, hogy felmenjen a lépcsőn, és benyisson oda… Csak még az
egyszer, utoljára… Servaz az ablakhoz lépett, végigpillantott az utcán, ahol
szinte szemmel láthatóan vastagodott a hótakaró, majd nagyot szusszantva
hozzálátott módszeresen átnézni mindent. Az asztalon egy kupacban
tankönyvek, hajgumik, egy olló, ceruzatartók, papír zsebkendők, néhány
zacskó cukorka, egy tömb rózsaszín post-it, amin Servaz a következő, az idő
múlásával megfakult tintával írt feljegyzést olvasta: Könyvtár, 12.30. Volt
még ott egy gumival átfogott határidőnapló, számológép és egy lámpa is.
Kinyitotta a határidőnaplót. Április 25-én, egy héttel a halála előtt Alice a
következőket jegyezte bele: Könyvet visszaadni Emmának. 29-én: Charlotte.
30-án, tehát három nappal az öngyilkossága előtt pedig: Matekdolgozat.
Gömbölyű, szépen formált betűk futottak a papíron. Nem remegett a keze…
Servaz végigpörgette a lapokat. Augusztus 11-énél a következő bejegyzést
látta: Emma szülinapja. A kérdéses időpontban Alice több mint három
hónapja halott volt már. Az eseményt jóval korábban jegyezhette fel… Hol
lehet most Emma? Mi lett belőle? Servaz kiszámolta, hogy a harmincas évei
elején járhat, és hiába a múló évek, időnként nyilván eszébe jut az a szörnyű
1993-as év és azok a halott gyerekek. Az íróasztal fölé egy heti órarendet és
egy naptárt rajzszögeztek a falra. A szünetek vastag, sárga filctollal voltak
aláhúzva. Servaz tekintete a végzetes napon állapodott meg: május 2.
Olyannak tűnt, mint az összes többi… Még feljebb egy fapolcot látott, rajta
könyvek és – annak ékes bizonyítékául, hogy Alice jeleskedett ebben a
sportban – különböző judoversenyeken nyert kupák sorakoztak. Mellettük
egy kazettás magnó árválkodott.
Servaz az éjjeliszekrényekkel folytatta. A tetejükön a két narancssárga
ernyős lámpán kívül egy ébresztőórát, újabb zsebkendőket, egy Game Boy-t,
egy hajcsipeszt, egy körömlakkos üveget és egy papírkötéses regényt látott.
Belenézett a fiókokba. Színes levélpapírok, egy filléres bizsukkal teli
dobozka, egy csomag rágógumi, egy golyós dezodor és néhány elem…
Végigtapogatta a fiókok alját.
Semmi.
 Az íróasztalban irattartókat, tankönyveket, füzeteket talált, mellettük
halomban álltak a tollak, a filcek és a gemkapcsok, a középső fiókból pedig
egy spirálfüzet került elő különféle vázlatokkal. Servaz végiglapozta, és
megállapította, hogy Alice valóban tehetséges volt. Annak ellenére, hogy a
ceruza- és filcrajzok nagy részén még érződött az iskolás jelleg, a lány
ábrázolásmódja biztos kézről és jó megfigyelőképességről árulkodott.
Legalul további gumik, egy kefe néhány rátapadt szőke hajszállal, egy
körömvágó olló, rúzsok, egy doboz aszpirin, mentolos cigaretta és egy
átlátszó műanyag öngyújtó hevert… Servaz belenézett dossziékba és
füzetekbe. Házi feladatok, fogalmazások és piszkozatok voltak bennük…
Félretette őket, és az egyik sarokban, a padlószőnyegen álló sztereó minihifit
vette szemügyre, amelyet a többi tárgyhoz hasonlóan szintén vastag porréteg
fedett. CD-lejátszó és rádió is volt benne. Servaz ráfújt a szerkezetre, majd
amikor a hirtelen felemelkedő szürke felhő elült, egymás után kinyitotta a
különböző rekeszeket. Semmi. A nagyméretű tükör és a fényképekkel borított
fal felé indult. Egy-két fotó annyira közelről készült, mintha a lefényképezett
tárgyat az objektívra ragasztották volna, a többin viszont a szereplők mögött
kivehető volt a táj: hegyek látszódtak, egy-egy tengerpart részlete vagy a
Parthenon oszlopai. Általában Alice korabeli lányok szerepeltek ezeken a
képeken; mindig ugyanazok az arcok. Időnként egy-egy fiú is felbukkant a
társaságban, de a fényképészt láthatóan egyik sem foglalkoztatta
különösképpen. Iskolai kirándulások lehetettek? Servaz hosszan fürkészte az
idő múlásával megsárgult felvételeket.
Mit keresett valójában? Az egyik fotón megakadt a szeme. Tucatnyi
gyerek, közöttük Alice, áll egy rozsdás tábla mellett. A Zerge tábor… Alice
egyike volt azoknak, akik megfordultak ott… Servaznak feltűnt, hogy azokon
a fényképeken, amelyeken szerepelt, mindig Alice volt a középpontban. Ő
volt a legszebb, a legsugárzóbb személyiség, az, aki akaratlanul is magára
vonta a figyelmet.
A tükör…
A tükör meg volt hasadva.
Valaki valamikor hozzávágott valamit. A tárgy becsapódásának helyét a
jellegzetes, csillag formájú sérülés, és az abból kiinduló, hosszanti repedés
jelezte. Alice lehetett? Vagy egy nehéz, reménytelen pillanatában az
édesapja?
A keretbe tűzve megsárgult, pöndörödött szélű, Ré szigetéről, Velencéből,
Görögországból vagy Barcelonából származó képeslapok. Egyik-másik ki is
csúszott a helyéről, és a komódra vagy a padlószőnyegre hullott. Az egyik
különösképpen felkeltette Servaz figyelmét. Szar az élet, hiányzol. Aláírás:
Emma. A komódon egy palesztin kendő, mindenféle csecsebecse, néhány
sminkvatta és egy kék cipődoboz. Servaz kinyitotta. Levelek… Finom
remegés futott át rajta, mert az öngyilkos kamaszok Saint-Cyr dobozából
előkerült levelei jutottak az eszébe. Egyenként, figyelmesen nézte át őket.
Mályva vagy lila színű tintával írt, hol naivan őszinte, hol tréfás hangvételű,
ugyanattól a néhány feladótól érkezett levelek voltak. Servaz még csak
halvány utalást sem talált a közelgő eseményekre. Felötlött benne, hogy a
kézírásokat össze kellene hasonlítania a kartondobozban talált levelekével,
aztán eszébe jutott, hogy ez már nyilván megtörtént annak idején… A komód
fiókjai… Megemelte a póló-, alsónemű-, lepedő- és ágyneműkupacokat, majd
négykézlábra ereszkedett a szőnyegen, és benézett az ágy alá. Akkora és
annyi pormacskát látott, amivel akár egy dunyhacihát is meg lehetett volna
tölteni, és egy gitártokot.
Felkapcsolta a lámpát, és kinyitotta. A hangszer lakkozott testét apró,
pókhálószerű repedések futották be, a H húr el volt szakadva. Servaz
bekukkantott a test belsejébe, de nem látott semmit. Az ágyat egy színes
rombuszokból összevarrt takaró borította. Servaz végignézte az ott heverő
CD-ket. Csupa angol nyelvű banda: Guns N’Roses, Nirvana, U2… Úgy
érezte magát abban a szobában, mintha a 90-es évek múzeumába csöppent
volna. Nem volt internet, sem számítógép, de még mobiltelefon sem. A világ
túl gyorsan és túl sokat változik egyetlen emberöltő leforgása alatt – gondolta
Servaz. Megforgatta a párnákat, a lepedőt és a paplant, sőt egyik kezével még
a matrac alá is benyúlt. Az ágynak nem volt semmiféle jellegzetes illata, a
plafonig gomolygó por szagán kívül semmit sem érzett.
A fekhely mellett egy aprócska Voltaire-fotel állt. Valaki (talán maga
Alice) azt is narancssárgára festette át. A háttámlán egy ócska katonai felső
hevert. Servaz alaposan végigtapogatta az ülőrészt, de azonkívül, hogy
sikerült egy újabb porfelhőt felkavarnia, nem járt eredménnyel, úgyhogy
végül leült, és nézelődött csak, hagyta, hogy a gondolatai ide-oda
csapongjanak.
Mit lát maga előtt?
Egy teljesen normális, talán a koránál valamivel érettebb kamaszlány
szobáját.
Servaz a könyvek között ott látta Marcuse Egydimenziós emberét, az
Ördögöket és a Bűn és bűnhődést. Ki ajánlhatott neki ilyen olvasmányokat?
Nyilván nem a babaarcú osztálytársai. Aztán eszébe jutott, hogy az apja
irodalomtanár volt… Servaz ismét körbehordozta a tekintetét a szobán.
Ebben a szobában – gondolta – a szövegek, a szavak uralnak mindent. Ott
vannak a könyvekben, a képeslapokon, a levelekben… Mindet mások
vetették papírra, de hol lehetnek Alice szavai? Elképzelhető lenne, hogy egy
lány, aki falta a könyveket, aki olyan ügyesen fejezte ki magát a gitárjával
vagy a rajzaival, ne érezte volna a szükségét annak, hogy ugyanezt a szavak
segítségével is megtegye? Alice május 2-án halt meg, és nem volt semmiféle
nyom, ami a lány életének utolsó napjaira emlékeztetett volna. Lehetetlenség
– gondolta Servaz. Sehol egy napló, sehol semmi: valami nem stimmel. Ha
egy olyan Alice korabeli, értelmes és kíváncsi lányról van szó, akit a létezés
számos nagy kérdése foglalkoztatott, és aki a kétségbeesés olyan fokára
jutott, hogy végül még az életének is véget vetett, elképzelhető lenne, hogy
semmiféle naplót nem vezetett, hogy legalább néhány bánatát nem vetette
papírra legalább egy füzetben vagy egy kósza lapon? Manapság a
kamaszoknak ott vannak a blogok, a különböző üzenetküldő és chat
programok, a közösségi oldalak személyes adatlapjai, de korábban, ha a
kérdéseikről, a kétségeikről és a titkaikról volt szó, csak és kizárólag a toll és
a papír állt a rendelkezésükre.
Servaz felkelt, hogy ismét végignézze az összes füzetet, fiókot, de csak
iskolai irományokat és feladatokat talált. A fogalmazásokba, házi
dolgozatokba is belepillantott. 18/20, 17/20, 15/20, 19/20 … A szöveges
{7}

értékelések legalább annyira elismerőek voltak, mint maguk a jegyek, de ezek

között az írások között sem akadt egyetlen személyes jellegű sem.
Alice apja tüntette volna el őket?
Szívélyesen fogadta Servazt, és azt mondta neki, meg van győződve arról,
hogy a gyerekek egy pontosan meghatározható okból vetettek véget az
életüknek. Miért akart volna tehát elrejteni valami olyasmit, ami segíthette
volna az igazság kiderítését? A hivatalos jelentések sem tettek említést
semmiféle naplóról. Semmi sem utalt arra, hogy Alice vezetett volna
ilyesmit, és mégis, mindennek ellenére Servaz minden korábbinál inkább
meg volt győződve arról, hogy a szobából hiányzik valami.
Egy rejtekhely. Elvégre a kamaszlányok szeretik az ilyesmit… De hol
lehet Alice-é?
Servaz kinyitotta a ruhásszekrényt. A fogasokon kabátok, ruhák, dzsekik,
farmerok lógtak, és egy hófehér kimonó barna övvel. Egyenként végigkutatta
a zsebeket, majd félretolta őket. Alul cipők, csizmák sorakoztak, és a kis
zseblámpa fényénél Servaz még a belsejükbe is bekukkantott. A fogasok
feletti polcon bőröndöket és egy hátizsákot talált. Hatalmas porfelhőt magára
szabadítva levette és a padlószőnyegre helyezte, majd módszeresen átkutatta
valamennyit.
Semmi… Elgondolkozott…
Ezt a szobát tapasztalt nyomozók serege, sőt talán Alice szülei is átkutatták
már az utolsó szögig. Ha volt rejtekhely, nehezen elképzelhető tehát, hogy ne
találták volna meg. Keresték-e egyáltalán? Alice-t mindenki ragyogó eszű
lánynak tartotta. Lehet, hogy olyan helyet talált, ami senkinek sem jutott az
eszébe? Vagy ő, Servaz téved, és egy nem is létező nyomot követ?
Mit tudhat ő arról, hogy milyen gondolatok, milyen álmok járnak egy
tizenhat éves lány fejében? A saját lánya néhány hónappal korábban töltötte
be a tizenhetet, és – azon egyszerű oknál fogva, hogy életében nem járt ott –
neki még csak elképzelése sem volt arról, hogyan nézhet ki a szobája. Ettől a
gondolattól valahogy nagyon kényelmetlenül kezdte magát érezni. Valahol
hátul, a tudata legmélyén ott motozott, babrált benne egy gondolat. Olyan
érzése volt, mintha a szoba átnézése közben valami elkerülte volna a
figyelmét, vagy inkább mintha hiányzott volna onnan valami, aminek ott
kellett volna lennie. Gondolkozz! Ott volt, egészen közel, szinte érezte. Az
ösztöne azt súgta, hogy valami hiányzik. De mi? MI? Ismét körbepillantott a
szobán, és számba vette azt összes szóba jöhető helyet. Mindent megnézett,
még a szegélyléceket és a fehér padlószőnyeg alatt lerakott padlódeszkákat is
végigtapogatta. Sehol semmi. Annak ellenére, hogy képtelen lett volna
rábökni, megmondani, mi az, biztosan érezte, hogy az ösztönei jeleznek
valamit.
A levegőben szállongó portól hirtelen eltüsszen tette magát, úgyhogy
előhúzta a zsebkendőjét.
Hirtelen eszébe jutott a telefonhívás.
Nem kereste senki! Eltelt egy óra, és semmi! Görcsbe rándult a gyomra.
Mit tököl már az a fickó? Miért nem telefonált?
Servaz előkotorta a zsebéből a mobilját, és rápillantott. Ismét kétségbe
esett: a készülék ki volt kapcsolva! Próbálta életre kelteni, de lemerült. A
francba!
Kisietett a szobából, majd lefelé kezdett szaladni a lépcsőn. Éppen a
folyosón rohant kifelé, amikor Gaspard Ferrand kidugta a fejét a konyhából.
– Jövök vissza! – vetette oda Servaz, és felrántotta a bejárati ajtót.
Odakint tombolt a vihar. A szél felerősödött. A járda fehérlett a hótól, a
pelyhek kavarogtak, szálltak a levegőben.
Servaz sietősen kinyitotta az utca túloldalán parkoló Jeepet, keresgélni
kezdett a kesztyűtartóban, előhúzta a töltőt, majd visszaszaladt a házba.
– Semmi gond – mondta a meghökkent Ferrand-nak.
Egy konnektor után kezdett nézelődni, majd miután talált egyet a folyosón,
bedugta a töltőt.
Várt néhány másodpercet, és bekapcsolta a telefont. Négy üzenet!
Éppen az elsőt kezdte olvasni, amikor megcsörrent a készülék.
– Servaz! – kiáltotta.
– KURVA ÉLET, HOVA AZ ISTENBE TŰNT?
Az illető halálra volt rémülve, és Servaz sem sokkal kevésbé. Zúgott a füle,
a vér vad ritmust vert a dobhártyáján. A férfi ezúttal nem változtatta el a
hangját, de az még így sem tűnt ismerősnek.
– Kicsoda maga?
– Serge Perrault, én vagyok…
Perrault!
– Tudom, ki maga! – vágott a szavába Servaz.
Rövid csend támadt.
– Beszélnünk kell. Most azonnal! – kiabálta Perrault kétségbeesetten.
– Hol? – üvöltötte Servaz. – Hol?
– Fent a tojásoknál, negyedóra múlva. Igyekezzen!
Servazt is egyre inkább elfogta a pánik.
– Hol, miknél fent?
– A kabinoknál, bassza meg! Odafönt, a Saint-Martin 2000-nél, a
sífelvonóknál! Ott várok! Kapkodja magát, az istenit! Hát nem érti, hogy én
leszek a következő?! Egyedül jöjjön!
 19.

AZ ÉG KOROMFEKETE, AZ UTCA HÓFEHÉR VOLT, amikor Servaz

ráadta a gyújtást. Odakint a hó egyre csak kavargott, Servaz bekapcsolta az
ablaktörlőt, és felhívta Ziegler mobilját.
– Hol vagy? – kérdezte, amikor az felvette.
– A szüleimnél – válaszolta suttogva, amiből Servaz egyből megértette,
hogy nincs egyedül.
– Az merre van?
– A város végén. Miért?
Servaz néhány szóban beszámolt Perrault segélykérő telefonjáról.
– Közelebb vagy, mint én – állapította meg végül. – Indulj azonnal!
Minden perc számít! Odafönt vár!
– Miért nem szólunk a csendőrségnek?
– Arra most nincs idő! Rohanj!
Servaz letette. Lehajtotta a „RENDŐRSÉG” feliratú napellenzőt, kitette a
villogót az autó tetejére, és bekapcsolta a szirénát. Mennyi időbe telhet
feljutni oda? Gaspard Ferrand nem Saint-Martinben lakott, hanem egy attól öt
kilométernyire fekvő falucskában. Az utakat hó borította… Servaz úgy
számolt, hogy bő negyedóra alatt érhet a város központjában található
felvonó parkolójába. Hány perc alatt jut majd fel? Tizenöt? Húsz?
A ház ajtajában álló Ferrand döbbent tekintetétől kísérve, kipörgő
kerekekkel, üvöltő szirénával indult útnak. Az utca végén a közlekedési
lámpa pirosra váltott. Servaz éppen arra gondolt, hogy áthajt rajta, amikor
meglátta a jobb felől érkező hatalmas kamiont. Vadul beletaposott a fékbe, és
egy pillanattal később már érezte, hogy elveszítette az ellenőrzést a jármű
felett. A Jeep a kereszteződés kellős közepén állt meg; a bömbölő kürtjével
elrobogó acélszörnyeteg szinte súrolta. Servaz majd belesüketült az éles
hangba, és szinte megbénult az ijedségtől. Nehezen jutott levegőhöz. Még
mindig olyan erővel szorította a kormányt, hogy a bütykei egészen
belefehéredtek. Végül aztán ismét egyesbe kapcsolt, és továbbindult. Nem
volt ideje sokat elmélkedni, és talán jobb is volt így. Nem csupán
harmincnyolc tonna acél, hanem talpig vasban maga a halál vágtatott el
mellette.
A következő kereszteződésnél jobbra fordult, és elhagyta a falut. A síkság
fehéren tárult ki előtte, és bár az ég továbbra is haragos, fenyegető színekkel
borult fölé, a havazás legalább elállt. Gázt adott.
Keleti irányból hajtott be Saint-Martinbe, de már az első körforgalomnál
eltévesztette az irányt. A kormányt püfölve káromkodott egy sort, majd a
produkciót hitetlenkedve figyelő autóstársak döbbent tekintetétől kísérve
visszafordult. Szerencsére nem volt túl nagy forgalom. Két újabb
körforgalom következett, majd elhajtott egy templom előtt, és végül ott találta
magát a város kereskedelmi és kulturális központjában, a szállodáival,
elegáns boltjaival, mozijával és az öreg platánok alá húzódó, kávéházi
teraszaival szélesen hömpölygő Étigny sugárúton. Az út két oldalán autók
parkoltak, középen pedig a járművek párhuzamosan futó keréknyomaiban a
megolvadt hó fekete latyakja sötétlett. Servaz közvetlenül a mozi előtt jobbra
fordult. Egy nyilat látott, és alatta a feliratot: „FELVONÓK”.
Az utca végén megpillantotta a hegy tövében elterülő, tágas parkolót. A
vele szemben magasodó hegyoldal mintha egyenesen az égbe vezetett volna,
a fenyőfák sorfala között pedig ott fehérlett a felvonó pályájának sávja. A
parkoló járművek sorai között lassítás nélkül hajtott végig, majd a felvonó
alsó állomásánál durván a fékbe taposott. Az autó ismét megpördült, de egy
pillanattal később Servaz már a betonpillérek között felfelé tartó lépcsőn
rohant a pénztárak felé, ahol éppen egy párt szolgáltak ki. Servaz előkapta az
igazolványát.
– Rendőrség! Mennyi ideig tart feljutni?
Az üveg mögött üldögélő férfi rosszalló pillantást vetett rá.
– Kilenc perc.
– Nem lehet valahogy meggyorsítani?
A pénztáros úgy nézett rá, mintha nem is értené a kérdést.
– Aztán minek?
Servaz igyekezett megőrizni a nyugalmát.
– Nincs időm okoskodni veled. Szóval?
– A szerkezet maximális sebessége öt méter másodpercenként – mondta a
fickó duzzogva –, tehát tizennyolc kilométer óránként.
– Akkor gyerünk! Tekerd a maximumra! – kiáltotta Servaz, és beugrott az
egyik nagy plexiablakos, négy aprócska üléssel ellátott fülkébe.
Az ajtó automatikusan bezáródott. Servaz nagyot nyelt. A kabin egy enyhe
rándulással lesiklott a vezető sínről, ő pedig hirtelen a levegőben találta
magát. Jobbnak látta nem ácsorogni tovább a szapora tempóban Saint-Martin
havas háztetői fölé emelkedő, a drótkötélpálya első tartóoszlopa felé lóduló,
ingatag kapszulában, úgyhogy leült inkább. Vetett egy gyors pillantást maga
mögé, de ahogy a helikopterben, most is egyből megbánta. A kötélpálya
rémisztően lazának tűnő ívéről az emberiség ostobán vakmerő, minden
veszélyre fittyet hányó felelőtlensége jutott az eszébe, ami pedig a drótkötél
átmérőjét illette, nos, az jóval kisebb volt annál, mint amit megnyugtatónak
érzett volna. A háztetők és az utcák gyorsan távolodtak. Az előtte körülbelül
harmincméteres közökkel haladó kabinok ki-kilengtek a heves széllökésektől.
Servaz látta, hogy a pénztárnál előtte álló pár végül letett a kalandról, és
éppen az autója felé ballag. Egyedül volt tehát, rajta kívül senki sem utazott
se fel, se le. A kabinok üresen közlekedtek. Az egyre erősebb szél süvöltését
leszámítva csend volt körülötte.
Ismét havazni kezdett. Az út felénél hirtelen ködbe borult minden, és még
mielőtt felfogta volna, hogy pontosan mi is történik vele, Servaz egy furcsa,
elmosódott körvonalú, irreális világ kellős közepén találta magát, ahol
egyedüli társaságként a gomolygó ködben meredező fenyők kísérteties serege
és a vad táncot járó hópelyheket a kabin körül kergető szél maradt mellette.
Megfeledkezett a fegyveréről! A nagy sietségben otthagyta a
kesztyűtartóban. Mi lesz, ha odafönt szembe találja magát a gyilkossal? Arra
már nem is mert gondolni, hogy ha a gyilkos fegyverrel a kézben vár rá
odafent, ő bizony könnyű prédának bizonyulna. Sehova sem tudna elrejtőzni,
nem lenne fedezéke, mert nyilvánvaló, hogy a műanyag kabin képtelen
felfogni a lövedékeket.
Azon imádkozott, hogy Ziegler hamarabb érjen oda. Rendes körülmények
között a századosnak előtte kellett járnia. Ő aztán nem az a fajta, aki
elfelejtkezik a fegyveréről. Hogy fog reagálni Perrault, ha meglátja, hiszen
arra kérte Servazt, hogy egyedül jöjjön?
Eszébe jutott, hogy meg kellett volna kérdeznie a pénztárban ücsörgő
okostojástól, látta-e a csendőrnőt, de akkor már elkésett, hiszen idegtépő,
másodpercenként ötméteres sebességgel rohant az ismeretlenbe. Elővette a
telefonját. Perrault-t hívta, de csak a hangposta jelentkezett.
Basszus! Ez meg miért kapcsolta ki a mobilját?
Kétszáz méterrel feljebb két sötét alakot látott az egyik lefelé ereszkedő
kabinban. Amióta elindult, ők voltak az első emberi lények, akikkel
találkozott. Zieglert hívta.
– Ziegler.
 – Odafent vagy? – kérdezte.
– Nem, még útközben. – Egy pillanatra elhallgatott. – Sajnálom, Martin,
kicsúsztam a motorral, és nekihajtottam a járdaszegélynek. Megúsztam
karcolásokkal, de járművet kellett cserélnem. Te hol vagy?
A francba!
– Nagyjából félúton.
Ahogy közeledett az odafentről két utassal lefelé ereszkedő kabin, egyre
gyorsabbnak tűnt. Servaz kiszámolta, hogy ha a két kabin 18 km/ órás
sebesességgel halad egymással szemben, az… az azt jelenti, hogy 36 km/órás
sebességgel közelednek egymáshoz.
– Azt tudod, hogy vihar van odafent?
– Nem – válaszolta Servaz. – Fogalmam sem volt róla. Perrault nem veszi
fel…
– Fegyver van nálad?
A távolság ellenére is úgy látta, mintha a kabin egyik utasa őt figyelné.
– Az autóban felejtettem.
Ziegler csendjében volt valami mélységesen lesújtó.
– Legyél óv…
A vonal megszakadt. Servaz ránézett a mobiljára. Kész, vége! Ismét
tárcsázta a számot. „Nincs elérhető hálózat.” Már csak ez hiányzott. Még
kétszer próbálkozott, de hiába volt minden. Servaz nem akart hinni a
szemének. Amikor felnézett, látta, hogy a fentről érkező kabin időközben
még közelebb ért. Az egyik utas arcát fekete símaszk takarta, úgyhogy csak a
szemét és a száját láthatta. A másik hajadonfőtt volt, szemüveget viselt. Az
üveg mögül a ködön át mindkettő egyenesen őt nézte. Az egyik – legalábbis
Servaznak úgy tűnt – komoran, keményen, a másik pedig…
…a másik félt…
Servaz hirtelen felfogta, mi is történik, és a maga teljes borzalmában átlátta
a helyzetet.
Perrault! A magas, sovány, kócos hajú és vastag szemüveget viselő fickó a
fényképről.
Servaz szíve majd kiugrott a helyéről. A kabin, mint egy álomban, akkor
már gyors tempóban közeledett. Már csak húszméternyire volt. Néhány
pillanaton belül el fog haladni az övé mellett. És akkor Servaz meglátott
valamit. Az érkező fülke tőle távolabb eső oldalán hiányzott a plexiüveg…
Perrault Servazra szegezte a tekintetét, a szája nyitva volt, a szeme pedig
egészen tágra nyílt a rettegéstől. Üvöltött. Servaz még az üvegen, a
szélfúváson, a csörlő és a súrlódó kábel zaján át is hallotta azt az üvöltést.
Még sohasem látta ezt a rettenetet egyetlen emberi arcon sem. Mintha
bármely pillanatban széteshetett, kettéhasadhatott volna az az arc.
Servaz önkéntelenül nyelt egyet. Amikor a kabin egy vonalba ért az
övével, és távolodni kezdett, minden részletet tökéletesen látott: Perrault
nyaka köré kötelet tekertek, majd átvezették azt a kívül, a hiányzó ablaküveg
fölött található csörlőn. A szerkezet nyilván arra szolgált, hogy a
mozgásképtelen kabinból az esetleges sebesülteket le lehessen ereszteni –
suhant át Servazon. A kötél másik végét a maszkos férfi tartotta a kezében.
Servaz igyekezett elkapni a tekintetét, de amikor a két fülke egymás mellé
ért, a férfi az áldozata mögé húzódott.
Ismerem! Fél, hogy a maszk ellenére is rájövök, ki ő! – jutott az eszébe.
Hiába nyomogatta a mobilját. „Nincs elérhető hálózat.” Pánikba esve
valami vészcsengő, segélyhívó vagy bármi más után kezdett kutatni a
kabinban… Sehol, semmi! A rohadt életbe! Nyugodtan felfordulhat az ember
ezekben a száguldó kabinokban. Servaz a távolodó fülke után nézett, és a
tekintete még egyszer, utoljára találkozott a rémülettől halálra vált Perrault-
éval. Ha nála lett volna a pisztolya, legalább próbálhatott volna… De mit is?
Mit tehetett volna? A fegyverrel – és ehhez semmiféle kétség nem férhetett –
pocsékul bánt. Az évente egyszer kötelezően teljesített felmérések során
csapnivaló teljesítményével valahányszor hitetlenkedő kétségbeesésbe
kergette az oktatókat. A kabin és két utasa lassan eltűnt a ködben.
Servaz hisztérikusan felnevetett, majd a legszívesebben üvölteni kezdett
volna.
Dühében ököllel hatalmasat ütött az egyik ablakba. Életének leghosszabb
percei következtek. Öt percen át vonult még alatta a ködben a gyalogos
hadként felsorakozó fenyőfák menete, öt teljes, végtelennek tűnő, gyötrelmes
perc kellett ahhoz, hogy meglássa végre a felvonó végállomásának aprócska,
zömök tömbjét. Ahogy a lenti, ez az épület is súlyos vasbeton pilléreken állt.
Még feljebb pillantva Servaz néptelen sípályákat, mozdulatlan sífelvonókat
és ködbe burkolódzó épületeket látott. A kiszállóhelyen egy férfi álldogált, és
őt figyelte. Ahogy kinyílt az ajtó, Servaz kiugrott a kabinból. Kis híján el is
esett, de az igazolványát a magasba tartva csak rohant tovább az egyenruhás
fickó felé.
– Állítsa le! Most, rögtön! Állítsa meg a fülkéket!
Az alkalmazott döbbenten pislogott rá szemellenzős sapkája alól.
– Mi van?
 – Meg tudja állítani? Igen vagy nem?
Üvöltve tombolt a szél, Servaz igyekezett túlkiabálni. Dühe és
türelmetlensége a jelek szerint meggyőzte a férfit.
– Igen, de…
– Akkor állítsa le! Aztán hívja a lentieket! Van telefonja?
– Persze, természetesen.
– ÁLLÍTSA LE MOST AZONNAL, ÉS ADJA IDE A TELEFONT!
GYERÜNK MÁR!
A kezelő besietett az épületbe. Idegesen beszólt egy mikrofonba, majd
aggodalmas pillantást vetett Servazra, és elfordított egy kapcsolót. A kabinok
egy utolsó nyikordulással megálltak. Servaz ekkor döbbent rá, hogy milyen
iszonyatos zaj vette körül mindaddig. Felkapta a telefont, és a csendőrséget
hívta. Az ügyeletes vette fel.
– Adja nekem Maillard-t! Servaz parancsnok keresi. KAPKODJA
MAGÁT!
Egy perc múlva Maillard már vonalban is volt.
– Az előbb kereszteztem a gyilkos útját. Éppen lefelé tart a következő
áldozatával együtt. Leállíttattam a felvonót. Azonnal szedje össze az
embereit, és menjenek az alsó állomáshoz. Ahogy a helyszínre érnek, újra
beindítjuk a felvonót.
A szavait néhány pillanatig tartó, döbbent csend fogadta a vonal túlsó
végén.
– Biztos benne? – dadogta Maillard.
– Tökéletesen. Perrault volt az. Húsz perce hívott fel, hogy segítséget
kérjen, és idefent várt. Most láttam kötéllel a nyakán az egyik lefelé tartó
kabinban. Egy símaszkos alak volt vele.
– Jó ég! Riadóztatok. Ahogy készen állunk, hívom.
– Próbálja elérni Ziegler századost is. A mobilom nem működik.
Maillard tizenkét perc elteltével jelentkezett ismét. Servaz várakozás
közben fel-alá mászkált a peronon, és folyamatosan dohányzott.
– Kész vagyunk – jelentette a csendőr a telefonban.
– Remek. Akkor újraindíttatom a felvonót. Perrault és a gyilkos ott lesz az
egyik kabinban. Én is indulok lefelé.
Jelt adott a kezelőnek, majd beugrott az egyik fülkébe. Alighogy meglódult
vele a szerkezet, Servazban felébredt a gyanú, hogy valami nem stimmel. A
gyilkos nyilván arra készült, hogy kilöki Perrault-t az alattuk tátongó
mélységbe, és szépen végignézi, ahogy ott lóg a kötél végén, de nyilván nem
állt szándékában egészen az alsó állomásig utazni ilyen feltűnő kísérettel.
Servaz azon gondolkozott, hogy van-e olyan hely, ahol a gyilkos kiugorhat a
még mozgó kabinból, ám ahogy feltette magának a kérdést, már biztosan
tudta, hogy igen.
Vajon Maillard és az emberei számoltak ezzel a lehetőséggel, és
ellenőrzésük alá vonták a hegyre vezető valamennyi utat?
Ismét hívta Zieglert, de ugyanúgy járt, mint nem sokkal korábban. Ahogy a
felfelé vezető út során, most is sűrű ködben haladt; a fenyőfák bizonytalan
körvonalain és a mellette elhaladó, üres kabinokon kívül semmi mást nem
volt képes kivenni. Egy helikopter rotorjának jellegzetes hangjára lett
figyelmes. A gépet nem látta ugyan, ám a hangok alapján úgy érezte, nem
felette, hanem valahol alatta lehet.
Mi történhet odalent? Az ablakhoz húzódott, és kifelé bámult, de a ködben
húszméternyire sem látott el. Ekkor a kabinok megálltak. Olyan hirtelen
történt az egész, hogy Servaz elveszítette az egyensúlyát. Arccal nekizuhant
az üvegnek, és annyira beverte az orrát, hogy a fájdalomról könnyek szöktek
a szemébe. Mi az istent csinálnak ezek odalent? Körülnézett. A néma kabinok
úgy billegtek a kötélpályán, mint a lampionok valami kerti mulatságban. A
szél addigra elcsendesedett valamelyest, a hópelyhek szinte függőlegesen
hulltak az égből. A fák tövét vastag hótakaró borította. Servaz ismét
telefonálni próbált, de nem járt eredménnyel.
A műanyag fülke fogságába esve Servaz az elkövetkező három
negyedórában a fenyőfákat és a ködöt bámulta. Fél óra elteltével a kabin
hirtelen meglódult, haladt három métert, majd ismét megállt. Servaz
káromkodott. Mit szórakoznak már? Felállt, visszaült, majd ismét
felpattant… Még ahhoz sem volt elég helye, hogy a lábát rendesen kinyújtsa.
Amikor a felvonó végre ismét elindult, ő már jó ideje a sorsába beletörődve
ült csak, és várt.
Az alsó állomáshoz közeledve a köd egy csapásra eloszlott, és feltűntek a
háztetők. Servaz meglátta a villogók fényét, és a parkolóban nagy számban
várakozó csendőrségi járműveket is kivette. A csendőrök egyenruhában, a
bűnügyi helyszínelők a szokásos fehér kezeslábasban jöttek-mentek, a nyitott
ajtóval veszteglő mentőautó közelében álló kerekes hordágyon pedig egy
ezüstösen csillogó hőszigetelő takaró alatt egy test hevert.
Servaz dermedten nézett maga elé.
Perrault meghalt.
Azért állították meg a felvonót, hogy elvégezhessék az első szemlét, majd,
miután levették az áldozatot, ismét beindították a szerkezetet. Servaz azonnal
és szinte bizonyosan érezte, hogy a gyilkosnak sikerült meglépnie. Ahogy
szétnyílt előtte az ajtó, és kilépett a betonra, látta, hogy a lépcső alján Ziegler,
Maillard, Confiant és d’Humières várja. Ziegler a bőrszerelését viselte, az
azonban több helyen is elszakadt, úgyhogy kilátszott alóla a nő
horzsolásokkal és alvadt vérrel borított térde és könyöke. A jelek szerint
Zieglernek arra sem jutott addig ideje, hogy ellássa a sérüléseit, sőt a
megrepedt plexis bukósisakját is a kezében szorongatta még.
– Mi történt? – kérdezte Servaz.
– Ezt a leginkább mi kérdezhetnénk öntől – szólt közbe Confiant.
Servaz lesújtó pillantást vetett rá. Egy futó pillanatig szerette volna, ha a
fiatal bíró egy porcelánfigura ő pedig egy méretes kalapács lenne, aztán
inkább Cathy d’Humières felé fordult.
– Az ott Perrault? – bökött a letakart testre. A főügyésznő bólintott.
– Hívott a mobilomon – magyarázta Servaz. – Sürgősen beszélni akart
velem. Félt, életveszélyben érezte magár. Odafent adott találkozót, én pedig
szóltam Ziegler századosnak, és rögtön indultam.
– Arra nem is gondolt, hogy erősítést kéne hívnia? – nézett rá Confiant.
– Szorított az idő, és azt akarta, hogy egyedül menjek. Csak velem akart
beszélni.
Confiant dühtől szikrázó szemmel meredt rá, Cathy d’Humières inkább
elgondolkozó volt. Servaz ismét a hordágyon letakarva heverő testre
pillantott. A helyszínelők éppen a kerekes lábakat hajtották vissza, hogy
betehessék a mentőkocsiba. A törvényszéki orvost nem látta sehol,
valószínűleg végzett, és már el is ment. A parkoló túloldalán kihúzott
kordonon túl néhány kíváncsiskodót látott. Hirtelen egy vaku villant, majd
rögtön még egy. A helikopter már nyilván leszállt, mert a motorzúgás elült.
– A tettes? – kérdezte Servaz.
– Meglépett.
– Hogyan?
– Amikor megláttuk a kabint, az egyik ablaka hiányzott, Perrault pedig ott
lógott a levegőben – mondta Maillard. – Ekkor állítottuk le a felvonót. Van
egy hely, ahol a drótkötélpálya keresztezi a felfelé vezető ösvényt. Elég
széles, telente pedig azok használják, akik sílécen akarnak Saint-Martinbe
leereszkedni. A kabinok körülbelül négy méterrel az ösvény felett haladnak
el, a mi emberünk azonban nyilván annak a kötélnek a másik felén
ereszkedett le, amelyre Perrault-t felakasztotta. Onnan már egy jó síelő három
perc alatt leér.
– Hova vezet az az ösvény?
– A termálfürdő mögé – mutatott Maillard a hegyre. – A fürdőkomplexum
a hegy keleti oldalán van. Az ösvény megkerüli a hegyet, és végül pontosan
az épület mögött, tehát egy elég eldugott helyen ér véget.
Servaz már kétszer is járt arrafelé, úgyhogy látta maga előtt az egészet. A
tágas teret egyik oldalról az erdős hegyoldalnak támaszkodó, a XIX.
században épített és a későbbiekben felújított és egy teljes egészében
üvegezett szárnnyal kibővített fürdő zárta le. A tér másik három oldalán
szállodák és kávéházak sorakoztak, a terület közepét pedig egy parkoló, tehát
többtucatnyi autó foglalta el…
– Ott veszítettük el a nyomát – mondta Maillard.
– A helyszínelők az ösvényt is átvizsgálják?
– Természetesen. A környéket lezártuk, a technikusok pedig épp most
kutatják át méterről méterre a felvonó és a fürdő parkolója közötti területet.
– Gondosan kiszámította az egészet – jegyezte meg Ziegler.
– Pedig nem volt túl sok ideje.
– Honnan tudhatott arról, hogy Perrault segítséget kért telefonon? –
kérdezte a csendőrnő.
Alaposan megforgatták magukban a kérdést, de megfelelő válasszal senki
sem tudott szolgálni.
– Dinamikus kötelet használt – szólalt meg Maillard. – Profi alpinista cucc.
Lehet, hogy folyamatosan az autójában tartotta, ahogy a síléceket is, úgyhogy
könnyen magával vihette egy hátizsákban.
– Elég sportos lehet – fűzte hozzá Ziegler –, és nem ijed meg a saját
árnyékától.
Servaz bólintott.
– Valószínűleg van fegyvere, máskülönben Perrault soha az életben nem
lett volna hajlandó beszállni vele a felvonóba, de én sem fegyvert, sem
sílécet, sem hátizsákot nem láttam nála, bár az igazat megvallva nem is
annyira figyeltem, hogy mi van a kabinban.
Perrault félelemtől eltorzult arca… Servaz képtelen volt kiverni a fejéből…
– Hogy helyezkedett el Perrault-hoz képest? – kérdezte Ziegler.
– Perrault állt a felém eső oldalon, a gyilkos pedig mögötte.
– Lehet, hogy pisztolyt szorított Perrault oldalához. Vagy kést…
– Elképzelhető… Ezt is gondosan megrendezte… Pedig nem volt sok
ideje… Gyors és pofátlan… Talán túlságosan is az… Amikor a kabinjaink
elhaladtak egymás mellett, ő bebújt Perrault mögé – tette hozzá
homlokráncolva Servaz.
– De miért, hiszen símaszkban volt!
– Hogy ne lássam a szemét.
Ziegler rámeredt.
– Gondolod, félt, hogy felismered?
– Igen. Olyan valakiről lehet szó, akivel már találkoztam. Akit közelről
láttam.

– KI KELL HALLGATNI A PÉNZTÁROST – mondta Servaz. –

Megkérdezni, látott-e valakit.
– Már megtörtént. Perrault-t felismerte. Amúgy határozottan állította, hogy
senki más nem ment fel… Rajtad kívül…
– Az meg hogy lehet?
– A Saint-Martin 2000 az út felől is megközelíthető. Körülbelül tíz perc a
város déli kijáratától. Bőven volt ideje feljutni.
Servaz igyekezett maga elé képzelni a térképet. A városból dél felé vezető
út a fürdő előtti térről indult, és tizenkét kilométerrel távolabb, alig néhány
kőhajításnyira a spanyol határtól ért véget. Ezen a völgyön átjutott el Grimm
hétvégi házába. Erről az útról ágazott le az, amelyik a sípályákhoz vezetett
fel.
– Ha így áll a dolog, két autóra volt szüksége. Egyre odafönt és egy
másikra lent.
– Így van. És valószínűleg valakire, aki lent várakozott rá – fűzte tovább
Ziegler. – Itt, a fürdő előtt. Hacsak nem volt egy második autója, ami már
régebb óta itt parkolt.
– Az első kocsi még lehet, hogy odafönt van. A sípályákhoz vezető utat
lezárták? – fordult Servaz Maillard-hoz.
– Igen, folyamatosan ellenőrizzük a lefelé tartó járműveket, és a fent
maradtakat is fogjuk.
– Ketten vannak – szólalt meg Ziegler.
Servaz rászegezte a tekintetét.
– Igen. Ugyanúgy, ahogy az erőműnél, most is ketten voltak.

HIRTELEN VALAMI EGÉSZ MÁS JUTOTT AZ ESZÉBE.

– Fel kell hívni az intézetet. Most rögtön.
– Megtörtént. Hirtmann a cellájában van, reggel óta ki sem mozdult onnan.
A személyzet két tagja is beszélt vele, és Xavier is személyesen ellenőrizte.
Confiant úgy nézett Servazra, mintha csak azt mondaná: „Na, ugye, én
megmondtam.”
– A sajtó teljesen meg fog vadulni – szólalt meg d’Humières. – A
címlapokra fogunk kerülni, és most nem csak a helyi újságokra gondolok.
Eszébe ne jusson senkinek összevissza nyilatkozgatni.
Servaz és Ziegler hallgatott.
– Ha egyetértenek, a sajtóval Confiant bíró, illetve jómagam tartom a
kapcsolatot. A többiek hallgatnak. Folytatjuk a munkát, több nyomunk is van.
Ennyi. Ha az újságírók többet akarnak tudni, forduljanak hozzám vagy
Martialhoz.
– Azzal az egy feltétellel, hogy a bíró úr a nyilatkozataival nem nehezíti
tovább a nyomozást végzők munkáját – mondta Servaz.
Cathy d’Humières pillantása hirtelen fagyossá vált.
– Mi ez az egész?
– Tegnapelőtt, az intézetből visszafelé jövet Servaz parancsnok ránk
támadt, mármint dr. Proppra és rám – védekezett Confiant. – Elveszítette a
fejét, teljesen megfeledkezett magáról.
A főügyésznő Servaz felé fordult.
– Martin?
– Az, hogy „elveszítette a fejét”, azért enyhe túlzás – jegyezte meg Servaz
gúnyosan. – Annyi bizonyos, hogy a tisztelt bíró úr anélkül, hogy arról önnek
vagy nekünk szólt volna, értesítette dr. Xavier-t a látogatásunkról, pedig
korábban abban egyeztünk meg, hogy váratlanul fogunk beállítani.
– Ez igaz? – nézett d’Humières továbbra is fagyosan Confiant-ra.
A fiatal bíró arca eltorzult.
– Xavier a barátom, képtelen voltam csak úgy, egyetlen szó nélkül
beállítani hozzá a rendőrséggel.
– Ha így volt, nekünk miért nem szólt? – tett neki szemrehányást indulattól
remegő hangon d’Humières.
Confiant zavartan sütötte le a szemét.
– Nem is tudom… Az egész nem tűnt annyira… lényegesnek.
– Ide hallgasson! Minden mozdulatunkat árgus szemmel figyelik – bökött
dühösen a kordon túloldalán ácsorgó újságírók felé. – Nem akarom, hogy
megosztottnak lássanak minket, és ha így alakultak a dolgok, a továbbiakban
csak az egyikünk fog beszélni, az pedig én leszek! Merem remélni, hogy
rövid időn belül a végére érnek a nyomozásnak – szólt még vissza
elmenőben. – Fél óra múlva értekezletet tartunk és egyeztetünk.
A távozó Martial Confiant olyan pillantást vetett Servazra, mintha ő maga
tálib, utóbbi pedig a pornófilmipar egyik üdvöskéje lett volna.
– Te aztán tudod, hogy szerezhetsz barátokat magadnak – mondta utánuk
nézve Ziegler. – Azt mondtad, hogy egymás mögött álltak?
– Perrault és a gyilkos? Igen.
– Alacsonyabb vagy magasabb volt Perrault-nál?
Servaz elgondolkozott.
– Alacsonyabb.
– Férfi vagy nő?
Servaz elmerengett egy pillanatra. Vajon hány tanút kérdezett már ki a
pályája során? A szerencsétlenek mindig akkor voltak a legnagyobb gondban,
amikor az efféle kérdésekre kellett válaszolniuk. Most pedig, hogy rajta volt a
sor, hirtelen ráébredt, mennyire könnyen cserbenhagyhatja az embert az
emlékezete.
– Férfi volt – válaszolta némi habozás után.
– Honnan veszed?
Ziegler megérezte rajta a bizonytalanságot.
– Nem tudom… – tartott szünetet. – Abból, ahogy mozgott, ahogy
viselkedett…
– Nem amiatt van inkább, hogy egy nőről nehezen feltételezed, hogy
ilyesmit tesz?
Servaz halványan Zieglerre mosolygott.
– Lehetséges. Miért akart Perrault felmenni oda?
– Nyilvánvalóan menekült valaki elől.
– Az az egy biztos, hogy van egy újabb akasztásunk.
– Nincs viszont levágott ujj.
– Lehet, hogy egyszerűen nem volt ideje ilyesmire.

– EGY SZŐKE ÉNEKES 1993-ból. Szakáll, hatalmas szem, lázas tekintet,

a keresztneve Kurt. Mond ez neked valamit?
– Kurt Cobain – vágta rá Ziegler minden gondolkodás nélkül. – Az egyik
srác szobájában láttad?
– Alice-éban.
– Kurt Cobain öngyilkos lett – mondta Ziegler, miközben Servaz autója
felé sántikált.
– Mikor? – állt meg hirtelen Servaz.
 – Azt hiszem, 1994-ben. Főbe lőtte magát.
– Azt hiszed vagy biztosan tudod?
– Biztos. Legalábbis az évszám. Ami a többit illeti, akkoriban nagy
rajongója voltam. Elég sok híresztelés terjengett arról, hogy meggyilkolták.
– 1994… Akkor nem őt utánozták – indult el ismét. – Látott már orvos?
– Majd később.

ABBAN A PILLANATBAN, AHOGY RÁADTA A GYÚJTÁST,

megcsördült a telefonja.
– Servaz.
– Vincent. Mi az istent művelsz már a telefonoddal? Reggel óta próbállak
elérni.
– Mi a helyzet? – érdeklődött, mintha a neki feltett kérdést meg sem
hallotta volna.
– A pecsétgyűrű. Rájöttünk, mi van a tetejébe vésve.
– És mi?
– Két betű. Egy „S” és egy „T”.
– „ST”?
– Az.
– És mit jelentenek? Szerinted?
– Fogalmam sincs.
Servaz elgondolkozott egy pillanatra, aztán valami egész más jutott az
eszébe.
– A szívességet sem felejtetted el, amit kértem?
– Miféle szívességet?
– Margot-val kapcsolatban…
– Ó, a francba! Micsoda barom vagyok… De, kiment a fejemből.
– És hogy állunk a hajléktalannal?
– Ja, igen. Elkészült a helyszínen talált nyomok elemzése. Mindhárom
gyerekét megtaláltuk, de mindez nem igazán számít, mert Samira szerint a
bíró a fulladásos verzió felé hajlik.
Servaz tekintete elkomorult.
– Nyilván nyomást gyakorolnak rá, de a boncolás majd meggyőzi. A jelek
szerint Clément apjának elég erős hátszele van.
– A többiektől ez nem mondható el. A bíró újra ki akarja hallgatni a
legidősebbet, tudod, a munkanélküli gyerekét, mert úgy véli, hogy ő volt a
felbujtó.
 – Majd meglátjuk. És Lombard? Találtál valamit?
– Még keresek.

A TÁGAS, ABLAKTALAN, neonokkal megvilágított helyiségben több

sorban elrendezett, poros irattartókkal zsúfolt, magas fémpolcok álltak. A
bejárat mellett két íróasztalt látott, az egyiken egy legalább ötéves
számítógép, a másikon pedig egy kőkorszaki, súlyos és ormótlan
mikrofilmolvasó. A mikrofilmeket tartalmazó dobozokat szintén a polcokon
tárolták.
A Wargnier Intézet emlékezete.
Amikor Diane megkérdezte valakitől, hogy a teljes iratanyag digitalizálva
van-e már, az illető kis híján az arcába nevetett.
Azt tudta, hogy az A részleg lakóinak az anyagát már feldolgozták, de az
előző nap szerzett magának nyolc újabb pácienst, akikkel kapcsolatban
Xavier végül úgy döntött, megengedi neki, hogy „beléjük kóstoljon”. A jelek
szerint azonban nem voltak elég érdekesek ahhoz, hogy bárki is vegye a
fáradságot, és felvigye az anyagukban található adatokat az informatikai
rendszerbe. Diane megindult a polcok közötti egyik folyosón, és a borítókat
kezdte tanulmányozni, hogy megértse, milyen módszer szerint
csoportosították az anyagokat. Tapasztalatból tudta, hogy a választott
módszer nem minden esetben magától értetődő, mivel az irattárosok,
könyvtárosok és a számítógépes alkalmazások kiagyalói között is akadnak
szép számmal bizarr észjárású emberek.
Örömmel állapította meg, hogy az irattárral foglalkozó alkalmazottnak volt
annyi józan esze, hogy a betűrend szerinti elrendezést válassza. Kikereste a
szükséges mappákat, és letelepedett a kisméretű íróasztalhoz. Ahogy ült a
csendben, távol az intézet bizonyos részlegeiben tapasztalható nyüzsgéstől,
hirtelen eszébe jutott mindaz, ami az előző éjszaka történt vele az alagsorban,
és kirázta a hideg. Amióta reggel kinyitotta a szemét, folyamatosan azokat a
félelmetes folyosókat látta maga előtt, érezte a nyirkos és hideg pinceszagot,
és emlékezett, hogy milyen volt, amikor ott találta magát a tökéletes sötétség
kellős közepén.
Ki mehetett át az A részlegbe az éjszaka folyamán? Ki lehetett az a zokogó
és üvöltő férfi a táborban? Kinek lehetett köze a Saint-Martinben elkövetett
bűncselekményekhez? Túl sok kérdés… Egyik követte a másikat, és olyan
makacs vadsággal tértek vissza időről időre, és ostromolták lázasan zakatoló
agyát, ahogy a tenger csap ki dagálykor a part fövenyére. Diane pedig meg
akarta találni a válaszokat…
Kinyitotta az első dossziét. Az ápoltakról pontos nyilvántartást vezettek,
amelyben a betegség jelentkezésével, az első diagnózisokkal és az intézetbe
kerülésüket megelőző kórházi tartózkodásaikkal, az esetükben alkalmazott
gyógyszeres kezelésekkel és az azok során esetlegesen fellépő
mellékhatásokkal kapcsolatos valamennyi információ és adat megtalálható
volt… A hangsúlyt az adott beteg veszélyességére és a vele szemben
alkalmazandó óvintézkedésekre fektették, és ez – ha hajlamos is lett volna
megfeledkezni róla – folyamatosan emlékeztette Diane-t arra, hogy az intézet
bizony nem az ártatlan gyermekek gyűjtőhelye.
Készített néhány jegyzetet, majd tovább olvasott. Az alkalmazott kezelések
voltak soron… Semmi meglepőt nem talált. Diane megállapította, hogy a
betegek tekintélyes, a szabványos adagokat jócskán meghaladó dózisokban
kapják a neuroleptikumokat és a nyugtatókat. Ez alátámasztotta mindazt, amit
Alextől hallott. Valamiféle gyógyszerészeti Hirosima – jutott az eszébe, és
megborzongott. Nem szerette volna, ha az ő agyát bombázzák ezekkel az
anyagokkal… Tökéletesen tisztában volt a szörnyű mellékhatásokkal, és már
a puszta gondolatuktól is megdermedt. Minden dosszié mellett talált egy
gyógyszerezési kartont az adagokkal, a beadás ütemezésével, a kezelésben
esetlegesen bekövetkező változtatásokkal, a gyógyszereknek az adott egység
részére történő kiadásának időpontjával… Ha az egység, amelyhez a beteg
tartozott, újabb szállítmányt vett át az intézet gyógyszertárából, a
szállítólevelet az egység ügyeletes ápolója írta alá, a raktár vezetője pedig
ellenjegyezte.
Neuroleptikumok, altatók, anxiolytikumok… de pszichoterápiának nyoma
sem volt, legalábbis az ő megérkezéséig… Bummbummbumm… Diane előtt
egy hatalmas, szabályos időközönként lesújtó kalapács és az annak csapásai
alatt szétzúzódó emberi koponyák képe jelent meg.
Amikor a negyedik dossziét maga elé vette, hirtelen úgy érezte, koffeinre
lenne szüksége, de végül úgy döntött, előbb végére ér az olvasnivalónak.
Végezetül átfutotta még a gyógyszeres kartont. Ugyanúgy, ahogy a korábbi
esetekben, a gyógyszeradagoktól most is kirázta a hideg:

Clozapin: 1200 mg/nap (3 db 100 mg-os tabletta naponta négyszer).

Zuclopenthyxol acetat: IM inj. 400 mg/nap.
Tiaprid: 200 mg óránként.
Diazepám: Ampulla IM20 mg/nap.
 Meprobamát: 400 mg osztható tablettában.

Te jó ég! Miféle zombikat kapott meg páciensnek? Ismét Alex szavai

jutottak az eszébe: néhány évtizednyi durva gyógyszeres kezelést követően az
intézet lakóinak túlnyomó többsége kemorezisztenssé vált. Ezek a fickók
annyi anyaggal a szervezetükben mászkáltak a folyosón, amennyi egy T-
rexet is könnyedén leterített volna, rajtuk pedig az enyhe kábultságon kívül
szinte semmi sem látszódott meg az egészből. Éppen készült becsukni a
dossziét, amikor feltűnt neki a lapszélre felrótt rövid, kézírásos megjegyzés.

Miféle kezelés ez? Megkérdeztem Xavier-t. Válasz nincs.

Dőlt betűs, sietős kézírás. Diane szinte érezte a jegyzet készítőjének

frusztrált ingerültségét. Homlokráncolva ismét átnézte a gyógyszerek listáját,
az adagolást, és rövid időn belül megértette az illető megdöbbenését. Emlékei
szerint a clozapint azokban az esetekben alkalmazták, amikor az egyéb
neuroleptikumok nem bizonyultak elégségesnek. De ebben az esetben, miért
írtak fel zuclopenthyxolt? Az is felrémlett benne, hogy a szorongásos tünetek
kezelése során nem szokás egy időben két anxiolitikumot vagy két
hipnotikumot adni. Itt pedig pontosan ez történt. Lehet, hogy voltak még
egyéb szabálytalanságok is, amelyeket ő nem is érzékelt – nem volt se orvos,
se pszichiáter –, de a jegyzet készítőjének figyelmét nem kerülték el. A jelek
szerint Xavier nem méltatta válaszra az illetőt. Diane némileg zavartan azon
töprengett, hogy mindez rá tartozik-e, majd végül arra jutott, hogy az egyik
betegének az anyagáról van szó. Mielőtt bármiféle pszichoterápiába kezdene,
tudnia kell, hogy miért írták fel neki ezt az észbontó koktélt. Az anyagban
skizofréniás pszichózisról, súlyos delíriumos rohamokról, mentális zavarról
volt szó, de az általánosságokon túl feltűnő módon hiányzott belőle bármiféle
konkrétum, pontosítás.
Kérdezze meg Xavier-t? Az illető már megtette, és nem járt eredménnyel.
Ismét maga elé vette az egyik korábban átnézett dossziét, egyenként
megvizsgálta az ügyeletesek és az intézeti gyógyszertár vezetőjének az
aláírásait, majd végül megtalálta, amit keresett. Az egyik lap tetejére valaki a
következőket írta: „késedelmes szállítás fuvarozói sztrájk miatt”. Diane
összehasonlította a „késedelmes” és a „kezelés” szavakat. A betűk alakja
megegyezett, a két írás egy kéztől származott: a margón talált jegyzetet a
gyógyszerkészlet kezeléséért felelős személy írta.
 Először őt kell megkérdeznie.

DIANE A HÓNA ALÁ KAPTA a dossziét, és felment a második emeletre.

Az intézet gyógyszertárát egy agyonmosott farmeros, fehér köpenyes,
lestrapált tornacipős, fiatal ápoló vezette. Az utóbbi három napban nem
borotválkozott, a haja pedig összevissza, kócosan meredezett a fején. A
szeme körüli karikák láttán Diane úgy gondolta, hogy kiszabadulva az intézet
falai közül heves és mozgalmas éjszakai életet élhet.
A gyógyszertár két részből állt. Az egyik a fogadóhelyiség volt (a pulton
csengő, rengeteg papír és üres kartondobozok), a másikban pedig biztonsági
üveges gyógyszeres szekrényekben a készletet tárolták. Az ápoló, akinek (ha
a köpenyére hímzett írásnak hinni lehetett) Dimitrij volt a keresztneve, talán
túlságosan is széles mosollyal pillantott fel a belépő Diane-ra.
– Üdv!
– Üdv! – köszönt vissza Diane. – A gyógyszerészeti készítmények
kezeléséről szeretnék némi tájékoztatást kapni.
– Természetesen. Ön az új pszichológus, ugye?
– Igen.
– Mire kíváncsi?
– Arra, hogy hogyan működik ez az egész.
– Jól van – bólintott Dimitrij a szivarzsebébe csúsztatott tollat piszkálva. –
Jöjjön csak.
Diane belépett a pult mögé. A gyógyszerész felkapott egy vaskos,
kartonborítású füzetet, ami egy főkönyvre emlékeztetett a leginkább.
– Ő lenne a nyilvántartásunk. Ebbe jegyzünk fel minden beérkező és
kiadott gyógyszert. A gyógyszertár feladata egyrészt, hogy számon tartsa az
intézet gyógyszerigényét, és elkészítse a megrendeléseket, másrészt pedig,
hogy a leszállított gyógyszereket átvegye, tárolja, majd szétossza a különböző
egységek között. A gyógyszertár saját költségkerettel dolgozik. A
rendeléseket általában havi rendszerességgel, egyben adjuk le, de időnként
azért adódnak egyedi megrendelések is.
– Önön kívül ki tudja, hogy mi jön be és mi megy ki innen?
– A nyilvántartásba bárki belenézhet, de dr. Xavier-nak vagy a
leggyakrabban Lisának vagy adott esetben a főorvosunknak, dr. Lepage-nak
alá kell írnia az összes szállítólevelet és megrendelést. Amúgy pedig
valamennyi gyógyszerről külön készletkartont vezetünk. (Elővett egy vaskos
irattartót, és felütötte.) Ebben az intézetben használt összes gyógyszer benne
van, és ennek a rendszernek hála, mindig pontosan ismerjük a rendelkezésre
álló készleteket. Aztán pedig a különböző készítményeket szétosztjuk az
egységek között, és a kiadott gyógyszerek listáját az egységért felelős ápoló,
illetve jómagam is aláírjuk.
Diane fellapozta a magával hozott dossziét, és rábökött a pótlapon
olvasható kézírásos megjegyzésre.
– Ez ugye az ön kézírása?
Dimitrij a homlokát ráncolta.
– Így van – válaszolta némi habozás után.
– A jelek szerint nem ért egyet a szóban forgó beteg kezelésével…
– Nos… ööö… nem éreztem célravezetőnek…, hogy egy időben kétféle
anxiolitikumot vagy zuclopenthyxol acetátot és clozapint írjanak fel neki…
Én… hm… szóval ez egy kissé már túlságosan szakmai dolog…
– Aztán megkérdezte dr. Xavier-t.
– Igen.
– És ő mit válaszolt?
– Hogy gyógyszertáros vagyok, nem pedig pszichiáter.
– Értem. Minden beteg ennyire durva kezelést kap?
– A legtöbbjük. Tudja, többévnyi kezelés után szinte az összes…
– Gyógyszerrezisztenssé válik… Igen, tudom… Zavarná, ha ezekbe
belenéznék? – bökött a nyilvántartásra és a készletkartonokat tartalmazó
irattartóra.
– Ugyan, dehogy. Parancsoljon, itt vannak. Foglaljon helyet.
Átment a szomszédos helyiségbe, és a hangját szinte suttogóra fogva
valakivel telefonon kezdett beszélni. Nyilván a barátnőjét hívta. Dimitrij nem
viselt jegygyűrűt. Diane kinyitotta a nyilvántartást, és lapozgatni kezdett
benne. Január… február… március… április.
A decemberi leltár két lapot töltött meg. A második oldal közepe táján
december 7-i dátummal szerepelt egy sor, amely felkeltette Diane figyelmét:
„Xavier beérkező rendelése”. A sor mellett három gyógyszer neve is
szerepelt. Nem ismerte őket, de biztosra vette, hogy nem pszichotrópokról
van szó. Kíváncsiságból feljegyezte magának a neveket, és szólt Dimitrijnek,
aki elsusogott még egy „én is nagyon szeretlek”-et a telefonba, majd
megjelent.
– Ez mi?
A gyógyszerész vállat vont.
– Fogalmam sincs. Ezt nem én írtam ide, szabadságon voltam akkoriban.
 Kutatni kezdett a készletkartonos dossziéban, és a homlokát ráncolta.
– Nézzünk csak oda… Ez furcsa… Erről a három cuccról nincs karton,
csak a számlák vannak itt… Előfordulhat, hogy aki a nyilvántartást kezelte,
nem tudta, mit is kell pontosan csinálnia…
Most Diane-on volt a sor, hogy megvonja a vállát.
– Hagyja csak. Nem fontos.
 20.

UGYANABBAN A TÁRGYALÓBAN GYŰLTEK ÖSSZE, ahol a legutóbbi

alkalommal. Ziegler, Servaz, Maillard százados, Simon Propp, Martial
Confiant és Cathy d’Humières ült az asztal körül. Servaz kérésére Ziegler
röviden összefoglalta a tényeket. Servaznak feltűnt, hogy a csendőrnő olyan
megvilágításban adta elő a történteket, hogy Servazzal kapcsolatban még
csak fel se merülhessen, hogy rosszul döntött, saját magát viszont
hanyagsággal vádolta, amiért az időjárással mit sem törődve motoron indult
útnak aznap reggel. Ezt követően felhívta a figyelmet arra a körülményre,
ami a két legutóbbi gyilkosságban közös volt: az akasztásra. Az
öngyilkosság-sorozatról nem tett említést, ugyanakkor elmondta, hogy
Chaperonnal és egy két éve elhunyt negyedik férfival együtt Grimm és
Perrault ellen annak idején feljelentést tettek egy szexuális zsarolási ügyben.
– Chaperon? – nézett hitetlenkedve Cathy d’Humières. – Erről még nem
hallottam.
– Saint-Cyr szerint több mint húsz évvel ezelőtt történt – pontosított Servaz
–, tehát jóval azt megelőzően, hogy a polgármester úr elindult volna a
választásokon. Amúgy pedig a feljelentést szinte azonnal visszavonták.
Csak azt mondta el, amit Saint-Cyrtől hallott. A főügyész kétkedő
pillantást vetett rá.
– Maga tényleg úgy gondolja, hogy a két ügy között van kapcsolat? Egy
részeg lány, szintén elázott fiatalemberek, néhány kompromittáló fénykép…
Nem szeretném, ha úgy tűnne, mintha védeném az efféle dolgokat, de azért
felfújni sem kell őket.
– Saint-Cyr szerint más szóbeszéd is járta négyükkel kapcsolatban.
– Nagyjából hasonló szexuális zaklatásokról szóló történetek keringtek,
meg olyanok, hogy részegen hamar kötekedővé, agresszívvá váltak a nőkkel
szemben. Az említett eseten kívül azonban nem volt több hivatalos
feljelentés, és azt is, mint mondtam, nagyon gyorsan visszavonták. Ezenkívül
pedig ott van még az esőköpeny és a bakancs is, amit Grimm kunyhójában
találtunk. Ugyanolyanok vagy nagyon hasonlóak azokhoz, amilyenek a
holttesten voltak…
 Servaz tapasztalatból tudta, hogy mindaddig, amíg nincsenek a birtokában
megfelelően alátámasztott tények, nem érdemes túl sokat mondani az
ügyészeknek és vizsgálóbíróknak, mert ellenkező esetben azok hajlamosak
általánosságban megfogalmazott ellenvetéseket tenni. Ezzel együtt is túl nagy
volt a kísértés, hogy messzebb menjen.
– Saint-Cyr szerint Grimm, Perrault, Chaperon és a néhai Mourrenx a
gimnázium óta elválaszthatatlanok voltak. Arra is rájöttünk, hogy a négy férfi
egyforma pecsétgyűrűt viselt, olyat, amilyet valószínűleg Grimm is hordott a
levágott ujján…
Confiant a szemöldökét ráncolta, és értetlenkedő pillantást vetett rájuk.
– Fel nem fogom, hogy kerül ide ez az egész gyűrű-história – mondta.
– Nos, feltételezhetően valamiféle ismertetőjelről van szó.
– Ismertetőjel? Minek az ismertetőjele?
– Azt most még valóban nehéz lenne megmondani – látta be Ziegler, sötét
pillantást vetve a bíróra.
– Perrault-nak nem vágták le az ujját – vetette közbe d’Humières, aki nem
is igyekezett palástolni a szkepticizmusát.
– Ez így van, de a Servaz parancsnok által talált fénykép bizonyítja, hogy
Perrault valamikor igenis hordta a pecsétgyűrűt. Lehet, hogy a gyilkos csak
azért nem tartotta fontosnak, hogy levágja az ujját, mert a gyűrű nem volt
rajta.
Servaz elnézte őket. A lelke mélyén érezte, hogy jó nyomon járnak, hogy
mint az aszfaltot felpúposító fagyökerek, valami lassanként kezd a felszínre
kerülni. Valami sötét és dermesztő dolog.
A borzalmak vidékén, ahol jártak, az esőköpeny, a gyűrűk és a levágott
vagy helyükön hagyott ujjak olyanok voltak, mintha a gyilkos útközben apró
kavicsokat hagyott volna maga mögött.
– Nyilvánvaló, hogy nem tudunk eleget ezeknek az embereknek az életéről
– szólalt meg hirtelen Confiant. – Ha ezzel foglalkoztunk volna, ahelyett
hogy az intézetre összpontosítunk, esetleg találhattunk volna olyasmit, ami
időben figyelmeztetett volna minket. Itt most a Perrault-val történtekre
gondolok.
Mindenki számára tökéletesen világos volt, hogy ez a „mi” színtisztán
retorikai fogás, Confiant valójában „önök”-et akart mondani, és ez az „önök”
pedig csak és kizárólag Zieglert és Servazt takarta. Servaz mindeközben azon
töprengett, hogy nincs-e némi igazság mindabban, amit Confiant mondott.
– Mindenesetre mindkét áldozat érintve volt a feljelentésben, és viselte az
említett gyűrűt – szögezte le. – Ezeket az egybeeséseket nem hagyhatjuk
figyelmen kívül, arról már nem is beszélve, hogy a feljelentésben szereplő
harmadik személy nem más, mint Roland Chaperon.
Látta, hogy Cathy d’Humières elsápad.
– Akkor legalább tudjuk, hogy mi a legsürgősebb teendő.
– Igen. Minden követ meg kell mozgatnunk, hogy megtaláljuk és rendőri
védelem alá helyezzük a polgármestert. Nincs vesztegetni való időnk –
pillantott az órájára Servaz –, úgyhogy javaslom, vessünk is véget az
értekezletnek.

A SAINT-MARTINI ALPOLGÁRMESTER olyan nyugtalan pillantást

vetett rájuk, mintha a saját élete lenne veszélyben. Sápadtan ült első emeleti
irodájában, és idegesen babrálta a golyóstollát.
– Tegnap reggel óta képtelenek vagyunk elérni – mondta, ahogy meglátta
őket. – Nagyon aggódunk, főleg azok után, ami történt.
Ziegler megértően bólintott.
– Nincs valami elképzelésük arról, hogy hol lehet?
A hivatalnok tanácstalanul pislogott.
– A legőszintébben semmi.
– Valaki, akihez elutazhatott esetleg?
– A nővére Bordeaux-ban él. Már hívtam, de nem tud róla semmit, és a
volt felesége sem…
Az alpolgármester olyan bizonytalan és rémült arccal nézett hol egyikükre,
hol másikukra, mintha ő lett volna a következő a listán. Ziegler egy
névjegykártyát nyújtott át neki.
– Ha bármilyen információja van, hívjon. Még akkor is, ha önnek nem
tűnik igazán fontosnak a dolog.
Tizenhat perccel később leparkoltak a palackozóüzem előtt, amelyet
Servaz két nappal korábban már meglátogatott, és amelynek Chaperon az
igazgatója és a tulajdonosa is volt egy személyben. Alacsony, modern épület
volt, a magas rácskerítés tetején szögesdrót spirál futott végig. A parkolóban
berakodásra váró kamionok sorakoztak. Odabent iszonyatos volt a hangzavar.
Ahogy a legutóbbi alkalommal, Servaz ismét elnézte a gépsort, amelyen a
palackokat emberi kéz érintése nélkül előbb egy erős vízsugárral tisztára
mosták, majd a csapoknál teletöltötték, végül pedig az automata még kupakot
és címkét is tett rájuk. A munkások csak ellenőrizték a különböző
műveleteket. Servaz és Ziegler felment az igazgató hangszigetelt irodájába
vezető fémlépcsőn. Ugyanaz a torzonborz, rosszul borotvált férfi ült most is
ott, aki a legutóbb Servazt fogadta. Pisztáciát rágcsált, és gyanakodva
méregette őket.
– Valami nem stimmel – mondta, egy héjat a szemetesbe köpve. – Roland
se tegnap, se ma nem jött be az üzembe. Nem az a fajta, aki egyetlen szó
nélkül el szokott maradni. Azok után, ami történt, nem értem, hogy miért
nincsenek már ellenőrző pontok az utakon. Mire várnak? Ha én rendőr vagy
csendőr lennék…
Ziegler húzogatta az orrát az üvegkalickában terjengő izzadságszag miatt,
és elnézte a fickó kék ingén, a hónalj tájékán éktelenkedő, terebélyes foltokat.
– De nem az – szakította félbe szigorú hangon. – Arról nincs valami
elképzelése, hogy hol lehet?
A nagydarab férfi tekintete villámokat szórt. Servaz nem állta meg
mosolygás nélkül. Voltak a környéken éppen elegen, akik ehhez a fickóhoz
hasonlóan úgy gondolták, hogy a városi emberek képtelenek értelmesen
cselekedni.
– Nem, Roland nem az a fajta, aki túl sokat beszél a magánéletéről.
Néhány hónapja egyszer csak kiderült, hogy elvált. Korábban egyetlen szót
sem szólt a házasságában adódó problémákról.
– „A házasságában adódó problémák” – ismételte meg Ziegler
leplezetlenül gunyoros hangon. – Ezt szépen mondta.
– Elmegyünk hozzá – mondta Servaz, amikor beszálltak az autóba. – Ha
nincs ott, a pincétől a padlásig át kellene nézni a házát. Hívd Confiant-t, és
kérj házkutatási engedélyt.
Ziegler felkapta a telefont, és tárcsázta a számot.
– Nem veszi fel.
Servaz egy pillanatra levette a szemét az útról. Hatalmas, esőt vagy havat
hozó felhők gomolyogtak a baljóslatúan sötétlő égen. A nap egyre
alacsonyabbra ereszkedett.
– Mindegy. Nincs időnk. Megleszünk nélküle.

ÉPPEN A GUTTER TWINS The Stations című száma szólt, amikor

Margot Servaz kilépett a gimnázium kapuján. A megkülönböztető jelzések
nélküli autó homályában üldögélő Espérandieu a nagy csapatokban az utcára
tóduló diákokat figyelte. Néhány pillanaton belül kiszúrta a lányt. Margot
bőrdzsekit és csíkos sortot viselt, sőt néhány hajtincsét lilára is festette.
Lábára necc cicanadrág simult, a bokáján pedig hatalmas, szőrős lábszárvédő
éktelenkedett, amitől úgy nézett ki, mintha egyenesen a síelésből érkezett
volna az iskolába. Margot ebben az öltözékben legalább annyira kilógott a
tömegből, mint egy elegáns vacsora közönsége közé csöppent indián
fejvadász. Espérandieu-nek Samira jutott az eszébe. Ellenőrizte, hogy a
fényképezőgépe ott van-e az anyósülésen, az iPhone-ját pedig, amely egész
addig a Saturnalia című albumot játszotta végtelenítve, „diktafon”
üzemmódba állította.
„17 óra. Kijött a gimiből, az osztálytársaival beszélget.”
Margot tízméternyire tőle nevetgélt, beszélgetett, majd egy dohányos
tasakot vett elő a dzsekije zsebéből. Ejnye – gondolta Espérandieu. Margot
hallgatta a barátnőit, és közben cigarettát kezdett sodorni magának. Túl
ügyesen csinálod – gondolta Espérandieu. – Nyilván nem ma kezdted.
Hirtelen úgy érezte magát, mint egy tetves kukkoló, aki nyálcsorgatva
vadászik az iskolák környékén hemzsegő kamaszlányokra. Hát, Martin, ez
elég nagy szívás. Fél perc múlva egy robogó hajtott oda a társasághoz.
Espérandieu komolyan figyelni kezdett.
Látta, hogy a motoros leveszi a sisakját, és kimondottan a főnöke lányával
kezd beszélgetni. Margot végül a járdára hajította a cigarettát, rátaposott,
majd felszállt a robogó hátsó ülésére.
Nocsak, nocsak… „Robogón távozik egy tizenhét-tizennyolc év körüli
egyénnel. Az illető hajszíne fekete, nem az iskolába jár.”
Espérandieu nem tudta, fényképezzen-e. Túl közel volt, nem akarta, hogy
észrevegyék. Ahogy elnézte, elég jóképű srác volt, extra erős fixáló géllel
kezelt haja az égnek meredt. Felvette a bukósisakját, a másikat Margot felé
nyújtotta. Ő lenne az a patkány, aki veri a lányt, és összetöri a szívét? A
robogó nekilódult. Espérandieu beállt a forgalomba, és a nyomába szegődött.
A srác gyorsan és veszélyesen vezetett, vad, szeszélyes cikcakkokat leírva
szlalomozott az autók között, közben pedig folyamatosan forgatta a fejét és
üvöltözött, hogy az útitársával szót érthessen. Egyszer még gonoszul el fog
bánni veled az élet, barátocskám…
Espérandieu kétszer is azt hitte, hogy elveszítette őket, de aztán végül
mégis sikerült ismét rájuk tapadnia. Nem akart villogót használni. Egyrészt
nem lett volna szerencsés feltűnést keltenie, másrészt pedig az akció a
legkevésbé sem volt hivatalos, így ő sem tekinthette úgy, hogy szolgálatban
van.
A robogó végül egy dús sövény mögé rejtőző kertes ház előtt állt meg.
Espérandieu egyből felismerte a helyet, mert járt már itt a főnökével. Servaz
volt felesége, Alexandra és az ő seggfej pilótája lakott ott.
És ebből adódóan persze Margot is.
A lány leszállt a robogóról, levette a sisakot, aztán csak ácsorgott a járdán,
és ráérősen beszélgetett még egy ideig a motoron üldögélő fiúval.
Espérandieu attól tartott, hogy a végén ki fogják szúrni. A kihalt utcában,
nem egészen öt méterre állt meg tőlük, de szerencséjére túlságosan lekötötte
őket a társalgás. Minden a lehető legnagyobb nyugalomban zajlott, nem volt
veszekedés, fenyegetődzés, sőt éppen ellenkezőleg, fel-felnevettek, apró,
bizalmas bólintásokkal kísérték egymás mondanivalóját. Mi van, ha Martin
tévedett? Nyugodtan elképzelhető, hogy idővel a zsarumunka paranoiát okoz.
Végül Margot előrehajolt, arcon csókolta a fiút, az pedig megdurrogtatta a
motorját, és elhajtott. Mindezt olyan lendülettel és sebességgel tette, hogy
Espérandieu a legszívesebben kiszállt volna, hogy alaposan megbírságolja.
Basszus, nem ő az! Vincent-t zavarta a főnöke miatt elvesztegetett óra,
csendben szenrségelt egy sort, aztán megfordult, és elindult arra, amerről jött.

SERVAZ ELNÉZTE A FÁK MÖGÖTT MEGBÚVÓ, sötét homlokzatot.

Fehér, tekintélyt parancsolóan magas épület volt, az emeleti szinteken díszes
faerkélyekkel és zsalukkal. Csúcsos, meredek tető fedte, az előtetőn pedig
háromszögletű, fából készült oromdísz ékeskedett. Tipikus hegyvidéki épület
volt. Az elegáns környéken, egy lejtős kert mélyén, hatalmas fák árnyékában
megbúvó házig nem jutott el az utcai lámpák fénye. Volt az egészben valami
kimondottan fenyegető. Vagy csak a képzelete játszott vele? Az Usher-ház
vége című mű egyik részlete jutott az eszébe. „Nem tudom, hogy történt, de
az épület megpillantására elviselhetetlen szomorúság érzése járta át
szellememet.” {8}

Zieglerhez fordult.
– Confiant még mindig nem veszi fel?
Ziegler a zsebébe csúsztatta a telefont, és megrázta a fejét. Servaz belökte a
rozsdás, nyikorgó vaskaput. Elindultak a fasoron. Lábnyomok mindenfelé;
senki sem vette a fáradságot, hogy eltakarítsa a havat. Servaz felment a
bejárathoz vezető lépcsősoron. Felpillantott az ajtó fölé nyúló üvegtetőre,
majd lenyomta a kilincset. Zárva. Odabent a leghalványabb fény sem
derengett. Visszafordult. Elnézte az odalent terpeszkedő várost. A karácsonyi
fények úgy lüktettek, mintha ott dobogott volna a völgy szíve. Ha nagyon
gyengén, nagyon messziről fel is szűrődött valami a forgalom morajából, a
dudák hangjából, idefent szinte tökéletes csend honolt. A hegyoldalban
húzódó lakónegyed ódon házai között a magába forduló polgári lét nehezen
megfogalmazható szomorúsága és nyomasztó békéje telepedett mindenre.
Ziegler is felért a lépcső tetejére.
– Mi legyen?
Servaz körbepillantott. A ház terméskőből épült lábazatában a
lépcsőfeljáró két oldalán sötétlő pinceablakokat nézte, de mivel erős vasrács
védte őket, arrafelé sem juthattak be. A két földszinti ablak zsaluja azonban
nyitva volt. A kert mélyén, egy bokor mögött apró, házikó formájú sufnit vett
észre. Leballagott a lépcsőkön, és arrafelé indult. Az ajtó nem volt
lelakatolva, úgyhogy benyitott. Friss földszag ütötte meg az orrát. A sötétben
gereblyéket, seprűket, virágosládákat, egy locsolókannát, egy talicskát és egy
létrát látott… Servaz a hóna alá csapta az alumíniumlétrát, és a ház felé
indult. A falnak támasztotta, és felmászott az ablakhoz.
– Te meg mit csinálsz?
Válasz helyett lejjebb húzta a kabátja ujját, majd ököllel kétszer is az
ablaküvegbe vágott.
Aztán, még mindig bebugyolált kézzel lesöpörte az üvegdarabokat,
benyúlt, elfordította a kilincset, és belökte az ablakot. Arra számított, hogy
éles hangon felüvölt a riasztóberendezés, de semmi sem történt.
– Azt, ugye, tudod, hogy egy ügyvéd az egész eljárást érvényteleníthetné
amiatt, amit most csináltál? – nézett fel rá a létra tövében álldogáló Ziegler.
– A legfontosabb, hogy megtaláljuk Chaperont, amíg még életben van.
Nem bíróság elé akarjuk állíttatni. Mondjuk azt, hogy így találtuk az ablakot,
és csak éltünk a kínálkozó lehetőséggel…
– ÁLLJ!
Egyszerre fordultak a hang irányába. Valamivel messzebb, a fasorban egy
alig kivehető alak állt két fenyő között, és puskát fogott rájuk.
– Kezeket fel! Ne mozduljanak!
Servaz nem engedelmeskedett, kezét a zsebébe mélyesztette, elővette az
igazolványát, és leereszkedett a létrán.
– Kár a fáradságért, öreg. Rendőrség.
– Mióta tör be a rendőrség az emberekhez? – kérdezte a férfi a fegyverét
leeresztve.
– Amióta nagyon sürgős neki – válaszolta Servaz.
– Chaperont keresik? Nincs itt. Két napja nem láttuk.
Servaz hamar rájött, hogy a Saint-Cyr által emlegetett „önjelölt
tömbházfelügyelő”-fajta egyik példányával van dolga. Majd minden utcában
akad egy olyan fickó, aki feljogosítva érzi magát arra, hogy betolakodjon
mások életébe, és mindezt pusztán azért, mert azok éppen az ő közelébe
költöztek. Ezek az emberek úgy vélik, hogy joguk van felügyelni a többieket,
a sövény mögül leselkedni utánuk, főleg, ha van bennük valami gyanús. Az
önjelölt rendfenntartók gyanúját elsősorban a homoszexuális párok, a
gyermeküket egyedül nevelő anyák, a félénk és zárkózott agglegények keltik
fel, de ferde szemmel néznek úgy általában mindenkire, aki nem áll velük
szóba, vagy nem osztja a rögeszméiket. Servaz személy szerint mélyen
megvetette ugyan ezt az embertípust, azt azonban még ő is elismerte, hogy a
tettesek és áldozatok környezetének megismerésében nagy segítséget
jelentettek a nyomozómunkát végzők számára.
– Nem tudja, hova mehetett?
– Nem.
– Miféle ember?
– Chaperon? Jó polgármester. Normális fazon. Udvarias, mosolygós,
mindenkihez van egy jó szava. Mindig le lehet vele állni néhány szóra.
Határozott elképzelései vannak, rend van a fejében. Nem olyan, mint az a
másik ürge, ott.
Az utcában valamivel lejjebb álló egyik házra bökött. Servaz érezte, hogy
„az a másik ürge, ott” a környék önjelölt biztonsági őrének kedvenc
céltáblája. Ez hozzátartozott a dologhoz. Kedve lett volna megjegyezni, hogy
„azt a másik ürgét, ott” nyilván soha életében nem jelentették fel szexuális
zaklatás, zsarolás miatt, de nem tette. A szolgalelkűségen túl az volt a baj
ezekkel az önjelölt körzeti megbízottakkal, hogy gyakran rosszul választották
meg a célpontjukat. Ráadásul általában párosával működtek, a leggyakrabban
férj és feleség alkotta a félelmetes duót.
– Köszönöm – bólintott Servaz. – Most már hazamehet.
A férfi dünnyögött valamit, aztán sarkon fordult.
– Ha további felvilágosításra van szükségük, az 5. szám alatt lakom –
vetette oda a válla felett. – Lançonneurnek hívnak.
– Nem szeretném szomszédnak – nézett a távolodó alak után Ziegler.
– Ha kicsit jobban utánanéznél a szomszédjaidnak – nézett rá Servaz –,
biztos akad közöttük is hasonló, mert az ilyenekből mindenhova jut.
Gyerünk!
Felkapaszkodott a létrán, és bemászott a házba.
A talpa alatt megcsikordultak az üvegszilánkok. Körülnézett. A
félhomályban egy bőrkanapét látott, a padlót szőnyegek, a falat lambéria
borította, és volt ott egy íróasztal is. Servaz kitapogatta a kapcsolót, és
felkapcsolta a villanyt. Időközben Ziegler is felért a létra tetejére, lábát
átemelve az ablakpárkányon, belépett a szobába. Mögötte, az ágak között ott
pislogtak a völgy fényei. Körbejártatta a tekintetét. Minden jel szerint
Chaperon vagy a volt feleség dolgozószobájában voltak. A falakon polcok,
könyvek és régi fényképek sorakoztak. Hegyi tájak szerepeltek rajtuk, és a
múlt század eleji pireneusokbeli falvak, utcák sapkás férfiakkal és
fiákerekkel. Servaz emlékezett rá, hogy volt olyan idő, amikor a Pireneusok
fürdőhelyeit még a párizsi úri társaság színe-virága látogatta, amikor azokat –
Chamonix-hoz, Saint-Moritzhoz vagy Davoshoz hasonlóan – a legelegánsabb
hegyvidéki települések között emlegették.
– Először nézzük meg, nincs-e itt Chaperon – mondta. – Remélhetőleg
nem akasztotta fel magát. Aztán alaposan átkutatunk mindent.
– És mit is keresünk?
– Az majd akkor derül ki, ha megtaláltuk.
Kimentek a dolgozószobából.
Egy folyosó.
A túlsó végén lépcső.
Servaz szép sorban az összes ajtón benyitott: szalon, konyha, fürdőszoba,
étkező.
A fémrudakkal a fokokhoz rögzített öreg szőnyeg elnyelte a léptei zaját,
ahogy felfelé ment a lépcsőn. A dolgozószobához hasonlóan az aprócska
lépcsőház falait is világos színű lambéria borította. A falakon régi
jégcsákányok, hágóvasak, bakancsok, kezdetleges sílécek, egyszóval csupa-
csupa, a hőskorból származó hegymászó- és túrafelszerelés sorakozott.
Servaz megállt, hogy alaposabban is szemügyre vegyen egy képet, amelyen
egy alpinista állt oszlopos szentként egy vékonyka és függőleges sziklás
kiszögellésen. Néhány pillanaton belül felkavarodott a gyomra… Hogyhogy
nem szédül az a férfi? Ott áll a semmi szélén, és úgy mosolyog a
fényképezőgépbe, mintha mindez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Servaz rövid idő alatt rájött, hogy a szédítő helyen ácsorgó férfi nem mást,
mint maga Chaperon. Egy másik képen egy kiugró szikla alatt lógott, és
olyan nyugodtan üldögélt a biztosító hámban a több száz méteres mélység
felett, mint egy madár az ágon. Csupán egyetlen vékonyka kötél tartotta
vissza attól, hogy alázuhanjon, odalent pedig egy völgy és egy elszórt falvak
között kanyargó folyócska sejlett fel.
Servaz szívesen megkérdezte volna a polgármestert, hogy milyen érzés
ezekről a helyekről lepillantani, és mellesleg persze arról is meghallgatta
volna, hogy milyen érzés egy gyilkos célkeresztjébe kerülni. Vajon
ugyanolyan szédületes az is? A ház egész berendezése a hegynek, az
önmagunk meghaladásának volt szentelve. A polgármester láthatóan egész
más alkat volt, mint a patikus. Mindaz, amit a házban látott, megerősítette az
erőműbeli első találkozásuk során kialakult benyomását, miszerint az őszes
sörényű és napbarnított Chaperon a természet és a fizikai erőpróbák
szerelmese, és apró termete ellenére is kőkemény fickó.
Amikor később a hídon ismét találkozott vele, és amikor egy autóban
utaztak, már csak egy félelemtől halálra vált, kétségbeesett embert látott
maga előtt. A két találkozás között persze megölték a patikust. Servaz
elgondolkozott. A ló lemészárlása, bár szörnyű körülmények között történt,
nem volt ekkora hatással a polgármesterre. Vajon miért? Azért, mert csupán
egy lóról volt szó? Vagy azért, mert akkor még nem érezte úgy, hogy maga is
veszélyben van? Servaz, akinek a felvonó kabinjában átéltek óta szinte
rögeszméjévé vált, hogy nem veszíthet egyetlen percet sem, hirtelen észbe
kapva, sürgősen folytatta a ház felderítését. Az emeleten egy fürdőszobát, egy
vécét és két hálószobát talált; közülük az egyik jóval nagyobb volt. Servaz
járkálni kezdett, és rövid időn belül furcsa érzése támadt. Hunyorogva
pillantott körbe; valami szöget ütött a fejében.
Egy szekrény. Egy komód. Egy kétszemélyes ágy, amelyet – elnézve a
matrac felületét – már jó ideje csupán egy ember használhatott. Székből és
éjjeliszekrényből is csupán egyetlen darabot talált.
Egy elvált, egyedülálló férfi hálószobája. Kinyitotta a szekrényt…
Ruhák, blúzok, szoknyák, pulóverek és női kabátok sorakoztak benne
felakasztva, alul pedig magas sarkú cipők…
Servaz végighúzta az ujját az éjjeliszekrény lapján. Vastagon állt rajta a
por… Úgy, mint Alice szobájában…
Chaperon nem itt aludt.
Válásuk előtt az ex-Chaperonné egyedül használta a hálót.
Grimmékhez hasonlóan ők is külön töltötték az éjszakákat…
Servazt felkavarta ez a felismerés; ösztönei azt súgták, hogy mindez jelent
valamit. Ismét érezte az egy ideje már lerázhatatlanul, egyre inkább rá
nehezedő nyomást. A veszély, a közelgő tragédia előérzete vibrált körülötte.
Megjelent előtte a kabinban eszeveszetten üvöltő Perrault arca, és hirtelen
megfordult vele a világ. Az ágy végében kellett megkapaszkodnia. Hirtelen
kiáltás harsant:
 – MARTIN!
Kisietett az emeleti folyosóra. Ziegler valahol lent volt, onnan hívta.
Servaz szinte futva vette a fokokat. A lépcső alatti pincelejárat nyitva volt. A
kazánháznak és mosókonyhának használt tágas, alagsori helyiség falát
terméskő borította. Sötét volt. Valamivel távolabb fényt látott maga előtt…
Arrafelé igyekezett. A másik, szintén elég tágas szobát egyetlen, pucér
villanykörte világította meg, de a gyengécske fény nem jutott el az összes
zugba. Egy munkapadot látott, és nagy parafa táblákra felakasztott
hegymászó eszközöket. Ziegler egy fémszekrény előtt állt. A nyitott ajtón
lakat lógott.
– Mi a…?
Hirtelen elhallgatott. Közelebb lépett. És akkor meglátta a szekrényben a
vízhatlan, kapucnis esőköpenyt és a bakancsokat.
– És ez nem minden – mondta Ziegler, és átnyújtott neki egy cipősdobozt.
Servaz kinyitotta, és a gyenge fény felé tartotta. A gyűrű volt benne a már
ismerős „S” és „T” betűkkel, és egy elsárgult, gyűrött sarkú, régi fénykép.
Négy férfi állt egymás mellett; rajtuk ugyanolyan fekete, kapucnis
esőköpeny, mint amilyen a nyitott szekrényben lógott, mint amilyenben a
halott Grimmet megtalálták, és amilyet Servaz a patikus folyóparti házának
falán fedezett fel… A négy férfi arcának egy részére árnyékot vetett a
csuklyaszerű kapucni, de Servaz azért felismerte Grimm petyhüdt állát és
Chaperon szögletes állkapcsát. A négy fekete alak a tűző napon állt, és ettől
az esőköpenyek valahogy még fenyegetőbbnek és érthetetlenebbnek tűntek.
A kép nyáron készült, a táj idilli hangulatot árasztott, Servaz még a madarak
énekét is hallani vélte, mégis érezte a gonoszt: az erdős, nyári napfényben
fürdő tájban a négy árnyalak egyértelművé, szinte kézzel foghatóvá tette a
jelenlétét. A gonosz létezik – gondolta Servaz –, és ez a négyfős férficsapat
sem más, mint az ő megszámlálhatatlan reinkarnációjának egyike.
Lassanként kezdett összeállni benne a kép, kezdte látni azt, hogy mi
történhetett.
Servaz úgy vélte, hogy a négy férfit látszólag a hegy, a természet, a túrázás
és a táborozás iránti rajongás kötötte össze, de volt egy másik, titkos, az
előbbinél jóval félelmetesebb közös szenvedélyük is. Alámerülve a völgyek
mélyének magányába, a számukra oly otthonos hegycsúcsok magasztos
nagyságától felgerjedve végül érinthetetlennek kezdték érezni magukat.
Servaz úgy érezte, hogy egyre közelebb jut a lényeghez, a történet azon
rétegéhez, amelyből minden további részlet, esemény következett. Az évek
folyamán valamiféle zárt világot alkotó „miniszektává” váltak, amelynek
tagjai úgy éltek itt, a Pireneusoknak ebben az elveszett szegletében, ahová a
nagyvilág zaja csak a tévén és az újságokon keresztül jutott el, hogy nem
csupán a szó földrajzi, de pszichológiai értelmében is egyre inkább
elszigetelődtek. És nem csupán a többiektől, de még a saját házastársaiktól
is… Ez magyarázza a válásaikat és a párkapcsolataikat megmérgező,
kölcsönös gyűlölködést.
Mindez addig tarthatott így, amíg a valóság utol nem érte őket.
Az első vérig.
Mert akkor aztán, mint valami seregélyraj, riadtan szétszéledtek, és
kiderült róluk, hogy sohasem voltak többek annál, mint amik most: egy
maroknyi szerencsétlen, halálra rémült, gyáva és a maguk kreálta
piedesztálról kegyetlen hirtelenséggel alázuhanó, szánalmas fickó.
Ettől a pillanattól fogva a hegy már nem a büntetlenül maradt gaztetteik
néma tanúja volt, hanem bűnhődésük színhelye. De ki lehet az igazságtevő?
Hogy nézhet ki? Hová rejtőzhetett?
Gilles Grimm.
Serge Perrault.
Gilbert Mourrenx és persze Roland Chaperon.
A saint-martini „klub”.
Egy kérdés izgatta. Miféle bűntetteket követhettek el? Mert Servaz nem
kételkedett abban, hogy Zieglernek igaza volt, amikor úgy vélte, hogy annak
a lánynak a szexuális zsarolása csupán a csúcsa egy olyan jéghegynek,
amelynek mindeddig rejtve maradó borzalmait ő éppen felderíteni készül.
Ugyanakkor valamiféle akadályt érzett maga előtt, egy olyan részletet, ami
sehogy sem illett a képbe. Ez így túl egyszerű, túl magától értetődő – suhant
át rajta. Valami feszül előttük, amin nem látnak át, ami eltakarja előlük az
igazságot.
Servaz közelebb húzódott a kertre nyíló pinceablakhoz, és kinézett a
sötétbe.
Az igazságosztó ott jár valahol, odakint az éjszakában, és csak arra vár,
hogy lecsaphasson. Hozzájuk hasonlóan nyilván ő is Chaperont keresi. De
hova menekülhetett a polgármester? Vajon messzire futott, vagy itt rejtőzik
tőlük csupán egy karnyújtásnyira, a közelben?
Hirtelen újabb kérdés merült fel benne. Ez a mocskos banda csupán ebből
a négy emberből állt, vagy többen is benne voltak?
 AMIKOR ESPÉRANDIEU HAZAÉRT, a bébiszittert a nappaliban találta.
A lány kicsit csalódottan tápászkodott fel a kanapéról. Láthatóan nemigen
akaródzott otthagynia a Dr. House éppen futó epizódját, de az is lehet, hogy
arra számított, valamivel több pénzt fog keresni aznap este. Az elsőéves
joghallgatónak valami egzotikus neve volt. Barbara, Marina vagy talán Olga?
– próbált visszaemlékezni Espérandieu. Ludmilla? Stella? Vanessa? Végül le
kellett mondania arról, hogy a keresztnevén szólítsa, a kétórányi munkát
viszont kifizette neki. Elolvasta Charlène üzenetét is, amit a hűtőszekrényre
mágnesezett cetlin talált: Kiállítás-megnyitó. Későn jövök. Csók. Elővett egy
sajtburgert a mélyhűtőből, berakta a mikróba, majd a konyhapultra tette, és
bekapcsolta a laptopját. A postaládájában több olvasatlan üzenet is
várakozott, és ezek egyike Kleim162-től érkezett. A levél tárgysorában a
következő állt: „Re: L-lel kapcsolatos kérdések.” Espérandieu becsukta a
konyha ajtaját, odahúzott egy széket, és olvasni kezdett:

„Szia, Vincent!
Íme a kutatómunkám első eredményei. Semmi extra, de van azért néhány
olyan apróság, ami némileg más képet fest Éric Lombard-ról, mint ami róla a
nagyközönségben él. Nem is annyira régen egy Davosban rendezett fórumon,
ahol különböző milliárdosok beszélgettek egymás között, emberünk a
globalizáció kapcsán az ABB korábbi svéd elnökének, Percy Barneviknek a
definícióját idézte: A globalizáció számomra nem más, mint az a szabadság,
amely révén a cégem ott és akkor fektet be, ott és azt termel, vásárol és ad el,
ahol és amit akar, és mindezt úgy, hogy közben a munkajog, illetve a
szociális érdekegyeztetés tekintetében a lehető legkevesebb megszorítást kell
eltűrnie.” Mellesleg a multinacionális cégek vezetőinek általában ez a
hitvallása.
Ahhoz, hogy megérthessük, miként képesek ezek a vállalatok egyre
nagyobb nyomást gyakorolni az államra, tudnunk kell, hogy az 1980-as évek
elején 7000, 1990-ben 37 000, tizenöt évvel később pedig már 70 000
multinacionális cég létezett a világban, és ezek mintegy 800 000
leányvállalatukon keresztül a kereskedelmi folyamatok hetven százalékát
tartották az ellenőrzésük alatt. És ez a folyamat egyre csak gyorsul. Az
eredmény: sohasem termelődött még ekkora nyereség a világban, és annak
elosztása sem volt még soha ennyire egyenlőtlen, igazságtalan. A Disney
vezérigazgatója 300 000-szer többet keres, mint az a haiti munkás, aki a cég
számára a pólókat gyártja. Az AIR igazgatóságának tizenhárom tagja, akik
között ott van Éric Lombard is, a tavalyi évben 10 millió eurós prémiumot
vett fel, tehát kétszer annyit, mint amennyit a csoport egyik ázsiai üzemének
hatezer munkása együttvéve keresett.”
Espérandieu a homlokát ráncolta. Most akkor Kleim162 a liberalizmus
egész történetét elő fogja neki adni? Tudta, hogy az ismerőse zsigerileg
idegenkedik a rendőrségtől, a politikusoktól és a multiktól, és hogy nem
csupán újságíró, de a Greenpeace és a Human Rights Watch tagja, sőt az sem
volt titok előtte, hogy Kleim162 a G8-ak genovai és seattle-i
csúcsértekezletével párhuzamosan megrendezett antiglobalizációs
ellencsúcson is részt vett, így 2001-ben Genovában is a saját szemével látta,
amikor az olasz csendőrök berontottak a tüntetők éjszakai szálláshelyévé
átalakított Diaz nevű iskolába, és példátlan kegyetlenséggel addig
gumibotozták az ott tartózkodó férfiakat és nőket, amíg a vér el nem borította
a padlót és a falakat. Miután végeztek, hívták a mentőket. A mérleg: 1 halott,
600 sebesült és 281 letartóztatott személy.
„Éric Lombard a család vállalatcsoportjának sportszergyártó cégénél tette
meg az első lépéseket. A márkát az összes gyerek ismeri, mivel számos
élsportoló viseli a cég termékeit. Öt év alatt sikerült megdupláznia az ágazat
bevételeit. Hogy hogyan? A már-már „művészi színvonalú” alvállalkozói
rendszer révén. A cipőket, pólókat, mezeket, nadrágokat és egyéb
felszereléseket már addig is indiai, indonéziai és bangladesi nők és gyerekek
készítették. Éric Lombard odautazott, és módosította a megkötött
szerződéseket. Azóta, ha egy beszállító meg akarja kapni a gyártási licencet,
roppant szigorú feltételeknek kell megfelelnie: a sztrájk szóba sem jöhet,
tökéletes minőséget kell produkálni, mindeközben pedig a gyártási
költségeket olyan alacsony szintre kényszerítették, hogy nincs az a
gyártulajdonos, aki abból az éhbérnél többet lenne képes fizetni a
munkásainak. Annak érdekében pedig, hogy Lombard folyamatos nyomás
alatt tarthassa a beszállítóit, az engedélyeket havonta vizsgálják felül. Ezt a
trükköt a konkurenciától vették át, mert azok már korábban is így
dolgoztattak. Az új üzletpolitika bevezetését követően a cég ezen ágazata
minden korábbinál jövedelmezőbbé vált.”
Espérandieu végignézett magán. A pólóján az „EGY HŰJE MELLETT
ÁLLOK” felirat volt látható, és egy balra mutató nyíl.
„Jöhet még egy példa? 1996-ban a csoport gyógyszerészeti részlege
felvásárolta azt az amerikai céget, amely az eflomitin, az afrikai
tripanoszómiázis (közismertebb neve: álomkór) elleni, egyetlen hatásos
gyógyszer előállítójaként vált ismertté. A betegség manapság 450 000 embert
sújt Afrikában, és kezelés nélkül agyvelőgyulladáshoz, kómához és végül
halálhoz vezet. A Lombard-csoport rövid úton megszüntette a gyógyszer
gyártását. Hogy miért? Nem volt elég kifizetődő. Mert igaz ugyan, hogy a
betegség több százezer embert érint, ám elsősorban olyanokat, akik nem
rendelkeznek megfelelő vásárlóerővel. Amikor a humanitárius vészhelyzetre
való tekintettel például Brazília, Dél-Afrika vagy éppen Thaiföld úgy döntött,
hogy megkerülve a gyógyszerészeti óriáscégek szabadalmi jogait, az AIDS és
az agyvelőgyulladás ellen bevethető hatóanyagokat maguk fogják gyártani,
Lombard összefogott a fenti cégekkel, hogy az említett országok lépését
együttes erővel támadják meg a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) előtt.
Akkoriban az öreg Lombard már haldoklott, úgyhogy a csoport irányítását a
huszonnégy éves Éric vette át. Na, kezded már egy kicsit más szemmel nézni
ezt a belevaló és sármos kalandort, a drágalátos média kedvencét?”
Konklúzió: – gondolta Vincent – Lombard-nak valószínűleg nem kevés
ellensége van. Ez nem igazán volt jó hír. A további, hasonló hangnem íródott
oldalakat csak átfutotta, alaposabb tanulmányozásukat későbbre halasztotta.
Az egyik bekezdésen azért megakadt a szeme.
„A számodra a legérdekesebb talán az a roppant súlyos konfliktus lehet,
amely a Lombard-csoport és a belga határ közelében működő Polytex
munkásai között robbant ki még 2000 júliusában. Az 1950-es évek elején a
Polytex, amely az elsők között kezdte meg a műszálgyártást
Franciaországban, körülbelül ezer munkást foglalkoztatott. 1991-ben a céget
egy multi előbb felvásárolta, majd – mondván, hogy a piacon hozzáférhető
olcsóbb műszálak miatt a cég már nem nyereséges – szinte azonnal tovább is
adta. Ez azonban így nem egészen állta meg a helyét: jó minősége miatt a
termék sebészeti felhasználásában komoly lehetőségek rejlettek; a Polytexnek
tehát igenis volt piaca. Végül, néhány tulajdonosváltást követően, megjelent a
színen az egyik Lombard-féle leányvállalat.
A munkások számára egy Lombard-csoport méretű, a gyógyszerészeti, az
orvosi és sebészeti iparban tevékenykedő multi érkezése maga volt a már
nem is remélt csoda, és az emberek hittek is benne. A korábbi tulajdonosok
mindegyike fenyegetődzött az üzem bezárásával: bérstoppot vezettek be, a
hétvégéket és ünnepnapokat is figyelmen kívül hagyva emelték a munkaidőt,
és ettől a módszertől Lombard sem tért el: az első időkben ő is még nagyobb
erőfeszítést kért. A csoport valójában egyetlen okból vásárolta fel az üzemet:
a gyártási szabadalmakat akarta megszerezni. A charleville-mézières-i
kereskedelmi bíróság 2000. július 5-én jelentette be a cég felszámolását. A
munkások számára ez rettenetes csalódás volt. A döntés azonnali és jóvátétel
nélküli elbocsátást, a munka azonnali leállását, a berendezések kiárusítását
jelentette. A Polytex feldühödött munkásai ekkor elfoglalták az üzemet, majd
bejelentették, hogy készek akár mindenestől fel is robbantani, ha pedig senki
sem hajlandó figyelembe venni a követeléseiket, 50 ezer liternyi kénsavat
fognak a Meuse-be engedni. Tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy milyen
veszélyes fegyvert tartanak a kezükben: az üzem a legveszélyesebb Seveso
besorolást kapta. Olyan és annyi mérgező anyag volt a helyszínen, hogy tűz
vagy robbanás esetén előre nehezen megjósolható súlyosságú környezeti
katasztrófa következett volna be.
A hatóságok kiürítették a szomszédos települést, több száz rendőr vette
körbe az üzemet, a Lombard-csoportot pedig felszólították, hogy a
szakszervezet bevonásával azonnal kezdje meg a tárgyalásokat. A konfliktus
öt napon át tartott. Mivel a tárgyalások nem haladtak, július 17-én a
munkások ötezer liter, szimbolikusan vörösre festett kénsavat öntöttek a
Meuse-t tápláló egyik patakba, és azzal fenyegetődztek, hogy ezt két óránként
meg fogják ismételni.
A rendőrség, a szakszervezet és a cég vezetése ekkor már „vállalhatatlan
ökoterrorizmus”-ról beszélt, az egyik jelentős esti újság címlapján – és ez
nem vicc – „A szociális terrorizmus eljövetelét” hirdette, és a munkásokat az
„öngyilkos tálibokhoz” hasonlította. A dolog igazi érdekességét az adta meg,
hogy a Polytex fennállása óta a Meuse és az egész térség legmasszívabb
környezetszennyezője volt. Végül, három nappal később, a csendőrség
különleges egysége visszafoglalta az üzemet. A munkások megverve,
behúzott farokkal, anélkül kullogtak haza, hogy bármit is sikerült volna
elérniük. Elképzelhető, hogy többen közülük azóta sem voltak képesek
megemészteni a történteket.
Egyelőre ennyi lenne. Folytatom a keresést. Jó éjszakát, Vincent.”

Espérandieu a homlokát ráncolta. De ha így áll a dolog, miért éppen most?

Miért nyolc évvel később? Lehet, hogy a munkások közül néhányan börtönbe
kerültek? Vagy a munkanélküliként végigtengődött évek után a felejteni
képtelen családjaikat magukra hagyva öngyilkosságot követtek el? A
jegyzettömbjébe felírta magának a megválaszolandó kérdéseket.
Espérandieu a képernyő sarkában lévő órára pillantott. 7.03 volt.
Kikapcsolta a gépet, nyújtózkodott egyet, majd felállt, és kivett egy üveg tejet
a hűtőből. A házban csend volt. Mégane a szobájában játszott, Charlène csak
hosszú órák múlva volt várható, a bébiszitter elment. A mosogatónak
támaszkodva bekapott egy nyugtatót, és csak úgy, az üvegből hörpintve egy
kortyot, nagy nehezen le is nyelte. Valami hirtelen sugallatnak engedve
megnézte a gyógyszeres dobozt, majd megállapította, hogy valóban a
Lombard-csoport egyik készítményével igyekszik csillapítani azt a
nyugtalanságot, ami a csoport tevékenységének tanulmányozása során fogta
el.
Gondolkozott, hogy milyen úton-módon szerezhetne további információkat
Lombard-ról, és akkor eszébe jutott egy párizsi illető, egy zseniális fiatal nő,
akit még a rendőrakadémiáról ismert, és aki – munkaköréből adódóan –
minden bizonnyal izgalmas információkkal szolgálhat majd.

– MARTIN, EZT NÉZD MEG!

Visszamentek, hogy átkutassák az emeleteket. Servaz egy aprócska – a
mindent ellepő, vastag porréteg tanúsága szerint –, évszázadok óta
használaton kívüli szobát vett munkába. Végignyitogatta a szekrényeket, a
fiókokat, benézett a párnák, matracok alá, és éppen a kandalló tűzterét lezáró
fémlapot próbálta leszerelni, amikor a nyitott ajtón át meghallotta Irène
kiáltását.
Kilépett az első emeleti lépcsőfordulóba. Vele szemben, a folyosó
túloldalán egy kapaszkodókkal ellátott, meredek létra, amilyet a hajókon látni
általában, odafent pedig egy nyitott csapóajtó. A nyíláson át némi világosság
szűrődött a folyosó sötétjébe.
Servaz felkapaszkodott, és bedugta a fejét a nyílásba.
Ziegler a szoba közepén állt, és integetett, hogy jöjjön már.
Tágas, osztatlan padlástér volt; egyetlen nagy helyiség, amely hangulatos
gerendázatával háló- és dolgozószobaként is szolgált. Servaz feltornászta
magát a nyíláson, és kiegyenesedett. A nyers fából készült berendezés (a
szekrény, az ablak alatti tárolófiókos ágy és az íróasztalként használt,
egyszerű asztal) és a dekoráció is a hegyi lakok hangulatát idézte. Az egyik
falon hatalmas Pireneus-térkép a völgyekkel, a falvakkal, az utakkal és a
hegycsúcsokkal… Servaz a kezdetektől fogva azon töprengett, hol aludhatott
Chaperon, mivel a ház egyetlen addig látott szobája sem tűnt lakottnak. A
válasz ott volt a szeme előtt.
Ziegler a tekintetével a szobát pásztázta, Servaz pedig követte a példáját…
A szekrény ajtaja nyitva volt…
 Üres vállfák…
a padlón egy kupacba szórt ruhadarabok…
az asztalon rendezetlen papírlapok,
a fekvőhely alatti kihúzott fiókban összevissza hányt férfi alsóneműk.
– Már így találtam mindent – dünnyögte Ziegler. – Mi történhetett itt?
Servaz hirtelen észrevett egy apróságot, ami addig elkerülte a figyelmét: az
íróasztalon, a papírok között egy nyitott; lőszeres doboz…
Chaperon, nyilván a nagy kapkodásban, egy töltényt leejtett a padlóra.
Egymásra néztek…
A polgármester úgy menekült;
mintha maga az ördög lihegett volna a sarkában.
Az életét féltette…
 21.

ESTE HÉT ÓRA VOLT. Diane-t hirtelen elfogta az éhség, így levonult az
aprócska étkezőbe, ahol a személyzet azon tagjai, akik az éjszakát az
intézetben töltötték, elfogyaszthatták a vacsorára kínált egyetlen menüt.
Üdvözölte a bejárat közelében álló asztalnál táplálkozó két őrt, és felvett egy
tálcát.
Bekukkantott a meleg ételek kiadópultjának üvegén, és elfintorodott. „Sült
csirke hasábburgonyával”. Ha egészségesen akar táplálkozni, ha az itt töltött
idő alatt nem akar tíz kilót magára szedni, valamit ki kell majd találnia.
Desszertként gyümölcssalátát választott. Az üvegfal közelébe telepedett, és
evés közben az éjszakai vidéket bámulta. Az épület körül elhelyezett lámpák
fénye szikrát szórt a fenyőfák tövében fehérlő havon. Olyan volt az egész,
mintha valami tündérmesébe csöppent volna.
A két őr végzett, Diane egyedül maradt a kihalt és néma teremben. Amikor
az addig a pult mögött ácsorgó konyhás is eltűnt, valami furcsán szomorú és
bizonytalan érzés fogta el. Régebben is számtalanszor előfordult, hogy a
többiek nyomtalanul eltűntek az egyetemről, és elárasztották Genf kocsmáit,
ő pedig egyedül maradt a kollégiumi szobájában, és a vizsgáira készült vagy
dolgozott, de akkor valahogy soha sem érezte magát ennyire otthontalannak,
ennyire magányosnak, ennyire elveszettnek. Általában esténként, a sötétség
beálltával volt a legrosszabb.
Idegesen összerezzent, dühös volt magára. Hát hova tűnt a tisztánlátása és
mindaz, amit az emberekről, a pszichológiáról, a fiziológiáról tudott? Talán
jobban tenné, ha ahelyett hogy átengedné magát az érzelmeinek, inkább az
önmegfigyelésben igyekezne elmélyedni. Ismerte a mechanizmus lényegét:
alkalmazkodásra való képtelenség = görcsösség = szorongás. Egyetlen
mozdulattal félresöpörte ezt a gondolatot. Tökéletesen tisztában volt azzal,
hogy mitől érzi magát rosszul. Az egésznek semmi köze sem volt hozzá. Az
itteni dolgok miatt volt minden, ő pedig mindaddig képtelen lesz
megnyugodni, amíg nem deríti ki, hogy pontosan mi zajlik az intézetben.
Felállt, és a futószalagra tette a tálcáját. A folyosók ugyanolyan kihaltak
voltak, mint az étkezde.
 Éppen befordult volna az irodájába vezető folyosóra, amikor hirtelen
földbe gyökerezett a lába. Olyan érzése támadt, mintha valami dermesztően
hideg folyadékot nyelt volna. Xavier-t látta a folyosón, amint lassú, óvatos
mozdulattal éppen az ő irodájának az ajtaját igyekszik becsukni… Xavier
jobbra, majd balra is vetett egy gyors pillantást, Diane pedig fürgén
visszahúzódott a fal fedezéke mögé. Hatalmas kő esett le a szívéről, amikor
hallotta, hogy Xavier a másik irányba indul.

MAGNÓKAZETTÁK…
A polgármester íróasztalán összevissza heverő papírok között figyelt fel
rájuk. Manapság már szinte senki sem akad, aki használná őket, Chaperon
azonban – legalábbis a jelek szerint – a szabályt erősítő kivétel volt. Servaz
végignézte a rájuk ragasztott címkéket: MADÁRDAL 1, MADÁRDAL 2,
MADÁRDAL 3… Abbahagyta. Az egyik sarokban észrevett egy kis
minihifit, abban volt kazettás magnó is.
Hegymászás, madarak… Ez a fickó aztán valóban szenvedélyesen
szeretheti a természetet.
No meg a régi dolgokat, a fényképeket, a kazettákat… Mindenféle öreg
limlom egy öreg házban… Mi ebben a furcsa?
És mégis… Servaz úgy érezte, mintha az agyának egyik rejtett zugában
egy lámpácska villogni kezdene. Az egésznek volt valami köze ahhoz, amit a
szobában látott. Pontosabban a madárdalokhoz Mit jelenthet ez az egész?
Általában bízott az ösztönében, elég ritkán jelzett feleslegesen.
Lázasan járt az agya, de nem jött rá semmire. Ziegler éppen a csendőrséget
hívta, hogy pecsételjék le a házat, és hívják a technikusokat.
– Egyre közelebb kerülünk az igazsághoz – mondta, miután letette.
– Igen – bólintott komoran Servaz. – De az is nyilvánvaló, hogy nem mi
vagyunk az egyetlenek.
Az idegesség ismét görcsbe rántotta a gyomrát. Immár semmiféle kétsége
sem volt afelől, hogy a nyomozás gordiuszi csomója a Grimm-Perrault-
Chaperon-Mourrenx kvartett, és annak múltbéli „tevékenysége”. A gyilkos
vagy gyilkosok azonban legalább két lépéssel előttük jártak; vele és
Zieglerrel ellentétben ők például jó ideje tökéletesen tudták, amit tudniuk
kellett… De hogy került Lombard lova és Hirtmann ebbe az egészbe?
Servazban ismét felmerült, hogy van az ügynek egy olyan aspektusa, amiről
neki fogalma sincs.
Otthagyták a padlást, és kiléptek a házból a kivilágított lépcsőfeljáróra.
Hideg és nedves éjszaka volt. A fák árnyai ide-oda suhantak, hajladoztak a
sötét kertben, és valahol, a homály mélyén egy zsalu nyikorgott. Ahogy állt
ott, átfutott rajta, hogy vajon miért foglalkoztatják őt annyira azok a
madárdalok. Elővette a zsebéből, és átadta Zieglernek a kazettákat.
– Add oda ezeket valakinek, de ne csak úgy belepörgessen, hallgassa
szépen végig az egészet.
Ziegler meglepett pillantást vetett rá.
– Szeretném tudni, hogy tényleg madárfütty van-e rajta, vagy valami más
is…
Megcsördült a telefonja. Benyúlt a zsebébe, és megnézte, ki hívja. Antoine
Canter volt az, a főnöke.
– Ne haragudj – nézett Zieglerre, és lefelé indult a lépcsőn. – Servaz – szólt
bele, amikor már a hóban lépkedett.
– Martin? Antoine vagyok. Vilmer látni akar.
Vilmer dandártábornok, a toulouse-i bűnügyi rendőrség parancsnoka…
Servaz nem szerette, a tábornok pedig szívből viszonozta az érzéseit. Vilmer
szemében Servaz maga volt a régimódi zsaru megtestesítője, aki csökönyösen
ellenez minden újítást, aki individualista, aki az ösztöneire hagyatkozik, és
aki nem hajlandó betű szerint követni a minisztériumból érkező újabb és
újabb utasításokat. Vilmer mindig is simulékony, engedelmes és egymással
gond nélkül felcserélhető beosztottakról álmodozott.
– Holnap majd beugrom – bólintott Servaz a kapu előtt várakozó Ziegler
irányába pillantva.
– Nem, nem, még ma este látni akar. Az irodájában vár. És ez nem vicc.
Két órád van, hogy jelentkezz.

SERVAZ NEM SOKKAL ESTE NYOLC ÓRA UTÁN hagyta el Saint-

Martint. Fél órával később maga mögött hagyta a D 825-ös utat, és felhajtott
az A 64-es autópályára. A fáradtság első rohama már az autóúton meglepte,
amint a vele szemben közlekedő járművek fényszóróitól hunyorogva, vaksin
igyekezett előrébb jutni. A sztráda első pihenőhelyénél megállt, bement a
büfébe, és az automatáknál vett magának egy kávét. Miután azzal végzett,
benyúlt az egyik hatalmas hűtőbe egy Red Bullért. Fizetett a pénztárnál,
kinyitotta a dobozt, majd, még mielőtt visszament volna az autójához, az
állványokon sorakozó magazinok címlapját és a napilapok főcímeit nézegetve
azt is megitta.
Amikor megérkezett, Toulouse-ban gonosz, apró szemű eső esett.
Odaintett a kapuügyeletesnek, beállt a parkolóba, és a lift felé indult. Az óra
pontosan 21.30-at mutatott, amikor megnyomta az utolsó emelet gombját. Ha
csak tehette, elkerülte azt a szintet. Azok a folyosók túlságosan is azokat az
időket juttatták az eszébe, amelyeket még pályakezdőként a rendőrség
főparancsnokságán töltött, ahol főleg olyanok dolgoztak, akiknek a „police”
szóról elsősorban a szövegszerkesztők betűtípusai jutottak az eszébe, és akik
a „terepzsaruktól” érkező összes kérést, javaslatot úgy fogadták, mintha az
ebola vírus egy-egy újabb törzséről lett volna szó. A napnak ebben az
órájában az itt dolgozók túlnyomó többsége már rég otthon üldögélt. Servaz
akaratlanul is összehasonlította ezeknek a puhára bélelt folyosóknak a
csendjét és azt az állandó feszültségben vibráló és kaotikus hangulatot, amely
az ő csoportjának az emeletén uralkodott. Természetesen Servaz a vezetők
között is ismert számos hozzáértő, hatékony és tettre kész embert, de ők
valahogy ritkán jutottak előrébb vagy feljebb, és még ritkábban viseltek
legutóbbi divat szerint készült nyakkendőket. Espérandieu tanai jutottak az
eszébe, és elmosolyodott. Helyettese úgy vélte, hogy egy bizonyos
négyzetméter/ öltöny-nyakkendő sűrűség felett már olyan területre érünk,
amit ő csak „a csökkenő hozzáértés”, „az abszurd döntések”, „az önfényezés”
vagy „a folyamatos hárítás” tartományaként emlegetett.
Servaz megnézte az óráját, majd úgy döntött, hogy Vilmernek öt percet
még ki kell bírnia nélküle. Nem mindennap nyílt alkalma megváratni valakit,
aki az ideje jó részét a saját köldökének a tanulmányozásával töltötte.
Belépett a terembe, ahol az italautomaták sorakoztak, és némi aprót dobott a
kávégépbe. Az egyik asztalnál két férfi és egy nő beszélgetett. Amikor
belépett, a társalgás hirtelen elhalkult: valaki suttogva elsütött egy poént. Hát
igen, a humor – gondolta Servaz. A volt felesége vetette mindig a szemére,
hogy nincs humorérzéke. Lehet, hogy igaza is volt. De mindez egyben az
intelligencia hiányát is jelentené? Ha belegondolt, hogy hány idióta
jeleskedik a humor területén, nyilvánvaló volt, hogy nem, az azonban biztos,
hogy valamiféle lelki fogyatékosság jelének tekinthető. Majd megkérdezi
Propptól. Servaz minden nagyképűsködésével együtt is egyre
rokonszenvesebbnek találta a pszichológust. Befejezte ki tudja, hányadik
kávéját, és elhagyta a termet, ahol a társalgás ismét hangosabbra váltott. A nő
felnevetett mögötte. Jókedve mesterkélt és közönséges volt, Servaz minden
egyes hajszála az égnek állt tőle.
Vilmer irodája alig néhány lépésnyire volt. A titkárnő szívélyes mosollyal
fogadta Servazt.
 – Menjen be! Már várja.
Servaz agyán átsuhant, hogy mennyire lesz ez neki jó, közben pedig azon
tűnődött, vajon Vilmer titkárnőjének kifizetik-e a túlórákat. Vilmer sovány
volt, kecskeszakálla ápolt, a frizurája mindig kifogástalan, a szája sarkában
pedig – mint egy makacs herpesz – valami kényszeredett mosolyféle ült
letörölhetetlenül. Ha ingről, nyakkendőről, öltönyről és cipőről volt szó,
ragaszkodott a legújabb divathoz, a színek tekintetében pedig láthatóan a
csokoládé- és gesztenyebarnát, valamint a lila különböző árnyalatait
részesítette előnyben. Servaz szerint Vilmer volt az élő példa arra, hogy még
egy seggfej is magasra tud kapaszkodni, ha a felettesei még nála is nagyobb
seggfejek.
– Foglaljon helyet – mondta Vilmer.
Servaz lerogyott a fekete bőrfotelbe. Vilmer elégedetlennek tűnt.
Megpróbált egyszerre elgondolkodónak és számon kérőnek tűnő arckifejezést
magára ölteni, miközben egyetlen szó nélkül, az állát összekulcsolt kezére
támasztva figyelte Servazt néhány pillanatig. Nem volt Oscar-díjas alakítás,
Servaz pedig halvány mosollyal viszonozta a pillantását. Ez a mosoly mindig
is felbőszítette a tábornokot.
– Úgy véli, a jelenlegi helyzetben van okunk nevetgélni?
Ahogy a főkapitányságon mindenki, Servaz is tudta, hogy Vilmer az
íróasztal mögött ülve jutott egyre feljebb. A pályája legelején az
erkölcsrendészeten töltött, rövidke időt leszámítva, soha életében nem volt
terepen, és – a pletykák szerint – a kollégái akkor is csak a nyelvüket
köszörülték rajta, és körberöhögték.
– Nem, uram.
– Három emberölés egy hét alatt!
– Kettő – pontosított Servaz. – Kettő és egy ló.
– Hol tartanak?
– Egy hete folyamatosan dolgozunk, és ma délelőtt majdnem sikerült is
sarokba szorítanunk a gyilkost, végül azonban meglépett.
– Ön hagyta megszökni – pontosított az igazgató. – Confiant bíró panaszt
tett ön ellen – tette még hozzá.
Servaz felkapta a fejét.
– Hogyhogy?
– Nálam és a minisztériumban is, azok továbbították az ügyet a miniszter
kabinetfőnökének, az pedig azonnal engem hívott.
Rövid szünetet tartott.
 – Nagyon kellemetlen helyzetbe hozott, parancsnok.
Servaz köpni, nyelni nem tudott. Confiant átnyúlt d’Humières feje felett! A
bírócska aztán nem vesztegeti az idejét.
– Most akkor elveszi tőlem az ügyet?
– Természetesen nem – válaszolta Vilmer olyan hangon, mintha meg sem
fordult volna ilyesmi a fejében. – Amúgy pedig meg kell mondanom,
Catherine d’Humières a védelmébe vette magát, elég meggyőzően méghozzá.
Ő úgy véli, hogy önök Ziegler századossal kitűnő munkát végeznek.
Vilmer, mintha nehezére esne ilyen képtelenségeket beszélni, elhúzta az
orrát.
– Ugyanakkor emlékeztetném, hogy ezt az ügyet nagyon magasan ülő
emberek követik figyelemmel. A viharzóna kellős közepében vagyunk. Most
éppen minden nyugodt, de ha kudarcot vall, annak következményei lesznek.
Servaz ismét elmosolyodott. Vilmer csak ül itt a csinos zakójában,
rezzenéstelen arccal, de közben tele van a gatyája, mert tökéletesen tisztában
van azzal, hogy a „következmények” nem csupán a nyomozás vezetőit
fenyegetik.
– Ez egy roppant kényes ügy. Ezt egy pillanatra se felejtse el.
És mindez egy ló miatt… A ló érdekli őket! – jutott ismét Servaz eszébe,
és alig tudta palástolni a dühét.
– Ez minden? – kérdezte.
– Nem. Az a pasas, az áldozat, Perrault magát hívta segítségül?
– Igen.
– De miért?
– Nem tudom.
– Nem próbálta meg lebeszélni arról, hogy felmenjen oda?
– Nem volt rá időm.
– És mi ez a história azzal az öngyilkosság-sorozattal? Hogy kerül ide
egyáltalán ez az egész?
– Egyelőre nem tudunk semmit, de Hirtmann célzott rá, amikor nála
jártunk.
– Hogyhogy?
– Nos, egész egyszerűen azt tanácsolta, hogy nézzek utána ezeknek az
öngyilkosságoknak.
Az igazgató Servazra meredt, és az elképedése ezúttal teljességgel
őszintének tűnt.
– Ez azt jelenti, hogy az a Hirtmann diktálja magának, hogy miként
nyomozzon az önre bízott ügyben?
Servaz homloka ráncba futott.
– Aki ezt mondja, az kissé… leegyszerűsíti a dolgokat.
– Leegyszerűsíti? – emelte meg a hangját Vilmer. – Az az érzésem,
parancsnok, hogy összevissza kapkodnak ebben az ügyben. Megvan
Hirtmann DNS-e, nem? Mi kell még magának? Mivel nem hagyhatta el az
intézetet, nyilvánvaló, hogy van egy bűntársa. Azt kerítse elő!
Csodálatos, hogy milyen egyszerűek a dolgok, ha jó messziről nézzük őket,
és fogalmunk sincs semmiről – gondolta Servaz, de a lelke mélyén tudta,
hogy Vilmernek igaza van.
– Mit tudnak?
– Néhány éve feljelentést tettek Grimm és Perrault ellen zsarolásért…
szexuális zsarolásért.
– És?
– Nyilván nem ez volt az első szárnypróbálgatásuk. Nyugodtan
elképzelhető az is, hogy más nőkkel vagy gyerek lányokkal még ennél is
tovább mentek… Ez lehet az az indíték, amit keresünk.
Servaz tudta, hogy meglehetősen ingoványos területre tévedt, ahol nincs
túl sok tény a kezében, de ekkor már nem volt visszaút.
– Bosszúról lenne szó?
– Valami olyasmiről.
Hirtelen felfigyelt a Vilmer mögött lógó plakátra. Egy piszoárt ábrázolt.
Servaz ismerte. Marcel Duchamp-é volt. A George Pompidou Központ 2006-
os dadaista kiállítása… Hát persze. Hogy a látogatók egyből tudják, az itt
dolgozó férfiú nem csupán roppant kifinomult és a művészetek megszállottja,
de egyben remek humorérzékkel is meg van áldva.
Az igazgató elgondolkozott egy pillanatra.
– És mi köze ennek Lombard lovához?
Servaz tűnődve nézett fel.
– Ha abból a feltételezésből indulunk ki, hogy valamiféle bosszú áll az ügy
hátterében, igen valószínű, hogy ezek az alakok, mármint az áldozatok,
valami nagy ocsmányságot követhettek el – ismételte el szinte szó szerint
Alexandra szavait –, miként az is gyanítható, hogy mindezt együtt tették.
Lombard esetében, mivel nem tudtak a közelébe férkőzni, a gyilkos vagy a
gyilkosok a lovát vették célba.
Vilmer hirtelen elsápadt.
– Nehogy azt mondja… Nehogy azt mondja nekem, hogy maga szerint
Éric Lombard-nak… hogy neki is köze volt… Köze volt…
– Szexuális bűncselekményekhez? – fejezte be helyette Servaz, és bár
érezte, hogy egy kissé túlfeszíti a húrt, a főnöke szemében megvillanó
félelem valósággal felvillanyozta. – Nem, jelenleg semmiféle ilyen gyanú
nem merült fel, de az nyilvánvaló, hogy valamiféle kapcsolat van közte és a
többiek között, és emiatt ő is célkeresztbe került.
Egyvalamit legalább elért: sikerült belefojtania a szót Vilmerbe.

KILÉPVE A FŐKAPITÁNYSÁG ÉPÜLETÉBŐL, Servaz a belváros felé

vette az irányt. Nem volt kedve hazamenni, legalábbis nem egyből. Le kellett
vezetnie a Vilmer-szerű emberekkel való találkozások során benne
felgyülemlő feszültséget és indulatot. Gyilkos, hideg és apró szemű eső esett.
Nem volt nála ernyő, ám ezúttal valóságos áldásnak érezte a hűvös
vízcseppek érintését. Mintha lassanként megtisztult volna az utóbbi néhány
napban rárakódott mocsoktól.
Öntudatlanul a Taur utca felé sétált, és egyszer csak a helyettese felesége
által vezetett, Charlen’s névre keresztelt művészeti galéria ragyogó
fényekben úszó portálja előtt találta magát. Az üvegen át belátott a keskeny,
de mélyen az épület belsejébe nyúló, kétszintes helyiségbe, amelynek modern
belső kialakítása és fehér falai élesen elütöttek a környező öreg házak
téglahomlokzatának rózsaszínjétől. Nyüzsgő tömeget látott odabent.
Kiállítás-megnyitót tarthatnak. Már éppen készült lelépni, amikor felpillantva
meglátta Charlène Espérandieu-t, amint az első emeletről integet neki.
Kénytelen-kelletlen belépett hát a terembe. Bár a ruhája és a haja csöpögött a
víztől, cuppogósra ázott cipőjével pedig nedves foltokat hagyott maga után a
világos színű padlón, jóval kevesebben bámulták meg, mint azt elsőre
gondolta volna. Excentrikus, modern és nyitott szellemű, vagy legalábbis
annak látszani akaró társaság volt ott. Lehet, hogy a külsőségek alapján ítélve
valóban modernnek és nyitottnak tűntek, de vajon a lelkük mélyén is azok
voltak? Csupán a konformizmus formái váltják egymást – jutott az eszébe. A
sínekre szerelt lámpák és a vakítóan fehér falak ragyogásában hunyorogva a
terem túlsó végében kanyargó acél csigalépcső felé igyekezett. Éppen rálépett
az első fokra, amikor a terem falán meglátta azt a hatalmas képet.
Nem is festmény volt, hanem egy négy méter magas fénykép.
Egy óriási méretű, a kék különböző árnyalataiban tobzódó, elég betegesre
sikerült Keresztre feszítés. A háttérben felsejlő viharos égbolton sápadt
villámoktól szabdalt felhők gomolyogtak. A kereszten Jézus helyett egy
terhes nő volt látható. A feje oldalra csuklott, a szeméből vérkönnyek hulltak,
és a töviskoszorúról is rikító piros vércseppek folytak alá kékes homlokára.
Nemcsak megfeszítették, de a melleit is levágták; a helyükön két, szintén
élénkpirosan vérző sebhely tátongott csupán, a szeme pedig – mintha valami
hályog áttetsző fátyla borult volna rá – tejszerűen opálos volt.
Servaz önkéntelenül is hátrált egy lépést. Elviselhetetlennek érezte a kép
realizmusát és a benne megfogalmazódó erőszakot. Miféle beteg elmében
fogalmazódhat meg ilyesmi?
Miből táplálkozhat az erőszak efféle kultusza – merült fel benne a kérdés
–, a sokkoló hatású képeknek a tévéből, a filmvászonról, a könyvek lapjairól
ránk zúduló áradata? Mindez a félelem elleni küzdelem egyik
megnyilvánulása lenne? A művészek túlnyomó többsége csupán közvetett,
absztrakt ismeretekkel, tapasztalatokkal rendelkezik az erőszakról, vagy
másképpen, pontosabban fogalmazva: egyáltalán nem ismeri azt. Mi lenne,
ha a naponta a legkegyetlenebb bűntényekkel szembesülő rendőrök, a
közlekedési balesetek áldozatait a roncsok közül kivágó tűzoltók, az újságok
legvéresebb rövidhíreinek valóságával nap mint nap találkozó bírák
kezdenének el festeni, szobrászkodni vagy írni, és vajon az ő kezük alól
kikerülő alkotások mit ábrázolnának? Ugyanazt vagy valami egészen mást?
Az acélfokok megremegtek a lába alatt, ahogy felfelé lépkedett. Charlène
egy elegáns, drága öltönyös, selymesen aláomló ősz hajú férfival társalgott.
Egy pillanatra elhallgatott, és intett neki, hogy jöjjön csak. Servaz úgy
hámozta ki a beszélgetésből, hogy a férfi, egy dúsgazdag bankár, a galéria
egyik leghűségesebb ügyfele.
– Jól van, lemegyek, hogy tovább gyönyörködhessek a csodálatos
anyagban – mondta. – És hadd gratuláljak még egyszer, kedvesem, a maga
tökéletes ízléséhez. Egyszerűen elképzelni sem tudom, hogy képes
valahányszor ilyen tehetségeket előbányászni.
A férfi elment. Servaz azon tűnődött, hogy ránézett-e a fickó akár csak
egyetlenegyszer is, mert úgy tűnt, még azt sem érzékelte, hogy milyen
állapotban lépett oda hozzájuk. Az ilyen emberfajta számára Servaz mintha
nem is létezett volna. Charlène két oldalról arcon csókolta, Servaz pedig
érezte leheletének eper- és vodkaillatát. Gyönyörű volt a vörös terhesruhában,
amely felett rövid, fehér műbőr zakót viselt. A szeme, akárcsak a nyakéke,
kissé túlságosan is élénken csillogott.
– Mintha esne – nézett végig Servazon gyengéd mosollyal, majd
körbemutatott a galérián. – Nem túl gyakran jársz errefelé, de nagyon örülök,
Martin, hogy most itt vagy. Tetszik?
– Elég… hogy is mondjam… felkavaró – válaszolta.
Charlène felnevetett.
– A művész Mentopagusnak hívatja magát, a tárlat címe pedig:
Kegyetlenség.
– Akkor elég jól sikerült – tréfálkozott Servaz.
– Nagyon rosszul nézel ki, Martin.
– Sajnálom, nem is kellett volna idejönnöm.
Charlène egyetlen legyintéssel intézte el a mentegetőzést.
– Itt, ha nem akarsz feltűnést kelteni, a legjobb megoldás, ha növesztesz
egy harmadik szemet a homlokod közepére. Ezek az emberek azt hiszik,
hogy az avantgárd, a modernség, a nonkonformizmus élvonalába tartoznak,
hogy a szépség sugárzik belőlük, hogy jobbak, mint a többiek…
Servazt meglepte a Charlène hangjából kicsengő keserűség, és a nő
jégkockákkal teli poharára tévedt a pillantása. Lehet, hogy az alkohol beszél
belőle?
– Az egocentrikus művészek már csak ilyenek – mondta.
– A közhelyek éppen azért válnak közhellyé, mert sok bennük az igazság –
válaszolta Charlène. – Valójában, azt hiszem, csupán két olyan embert
ismerek, akik rendelkeznek a belső szépség adományával – folytatta, mintha
csak magában beszélne. – Vincent-t és téged. Két zsaru… Te ráadásul még
mélyen titkolod is…
Servaz meglepődött a bóktól; egyáltalán nem számított ilyesmire.
– Gyűlölöm a művészeket – mondta Charlène váratlanul, elcsukló hangon.
Amit ezután tett, még jobban megdöbbentette Servazt. A nő előrehajolt, és
ismét arcon csókolta, csak ezúttal a szájához egész közel, majd az ujjai
hegyével egy pillanatra még Servaz ajkát is megérintette… Nehezen tért
magához, annyi visszafogottság és intimitás volt e két mozdulatban. Érezte,
ahogy a távolodó Charlène alatt finoman megremegnek a vaslépcső fokai.
Servaz szíve egy ütemre vert a nő lépteivel, forgott vele a világ. Az egyik
sarokban sitt, gipsz- és kőtörmelék állt egy kupacban a padlón, és ő nehezen
döntötte el, hogy egy műalkotásról van-e szó, vagy a felújítási munkák még
el nem tüntetett nyomairól. Szemben a falon egy négyzet alakú kép volt
kiállítva, amely egy tömbszerű és mégis sokszínű tömeget ábrázolt. Több
száz, lehet, hogy több ezer apró figura alkotta a sokaságot. A jelek szerint a
földszinten tomboló Kegyetlenség az emeletet már megkímélte.
– Hát nem mesteri? – szólalt meg mellette egy nő. – Ez a pop artos,
képregényes beütés! Mintha egy lekicsinyített Roy Lichtensteint látna az
ember!
Servaz összerezzent. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy meg sem
hallotta a közeledő lépteket. A nő mintha énekelt volna; hol mélyebb, hol
magasabb hangon beszélt.
– Quos vult perdere Jupiter prius dementat – válaszolta Servaz.
A nő értetlenkedve nézett rá.
– Latinul volt: Akit Jupiter el akar veszejteni, annak elébb elveszi az eszét.
Servaz a lépcső felé menekült.

AMIKOR HAZAÉRT, Mahler Dal a Földről című szimfóniájának Eiji

Oué-féle modern változatát tette fel Michelle de Younggal és Jon Villarsszal,
és egyből a felkavaró Búcsúhoz ugrott. Nem volt álmos, úgyhogy levett egy
könyvet a polcról. Héliodórosz Sorsüldözött szerelmesekje volt az.
„A leány most itt él velem. Gyermekemnek tartom, az én nevemet viseli, ő
ad értelmet életemnek. A legmerészebb reményeimet is felülmúlta: milyen
játszi könnyedséggel tanult meg görögül! Milyen gyorsan fejlődött érett nővé!
Akár egy friss, viruló hajtás, mely szemünk előtt szökken virágba! Közelben,
távolban nincs olyan leány, aki felvehetné szépségével a versenyt. Görögök és
idegenek szeme egyaránt csak őt keresi, őrajta pihen meg.” {9}

Ahogy ott üldögélt a polc előtt, a fotelben, egyszer csak abbahagyta az

olvasást, mert a megtört Gaspard Ferrand jutott az eszébe, és attól kezdve a
gondolatai – mint varjúraj a szántóföld felett – egyre csak az öngyilkosság-
sorozat és Alice körül keringtek. Ahogy Héliodórosz ifjú Kharikleiája, Alice
is vonzotta a tekinteteket. Servaz újra átolvasta a szomszédok vallomásait:
Alice Ferrand példás gyerek volt, szép, koraérett, a tanulásban és a sportban
is remekül teljesítő és segítőkész lány. Az utolsó időkben azonban – az
édesapja szerint legalábbis – megváltozott. Mi történhetett vele? Servaz előtt
megjelent a Grimm-Perrault-Chaperon-Mourrenx-féle négyes… Lehet, hogy
Alice és a többi öngyilkos valahol, valamikor keresztezték az útjukat? De
hol? A táborban? A hét öngyilkos gyerekből ketten még a közelében sem
jártak annak a helynek…
Servaz ismét megborzongott. Úgy érezte, mintha a lakás hirtelen jó néhány
fokkal lehűlt volna. Ki akart menni a konyhába egy kis üveg ásványvízért, de
a nappali minden átmenet nélkül forogni kezdett körülötte. A polcon
sorakozó könyvek hullámoztak, a lámpa fénye, mint valami sav, marta a
szemét, ő pedig vaksin hunyorgott csak. Visszazuhant a fotelbe.
 Lehunyta a szemét, majd ismét kinyitotta. A szédülés megszűnt. Szentséget
isten, mi volt ez?
Felkelt, és kitámolygott a fürdőszobába. Elővette a Xavier-től kapott egyik
tasakot. Égett a torka, egy pillanatig úgy tűnt, a hűvös víz jót tett neki, de
aztán a perzselő fájdalom visszatért. Megdörzsölte a szemét, és visszament a
nappaliba, majd kilépett az erkélyre, a szabad levegőre. Vetett egy futó
pillantást az esti fényekre, és az jutott az eszébe, hogy a modern városok
földöntúli fényeikkel és állandó zajaikkal elveszik lakóiktól az enyhet, a
nyugalmat hozó álmokat, és arra kényszerítik őket, hogy napfelkeltétől
alvajáró szellemekként bolyongjanak csak egyre.
Később a gondolatai visszatértek Alice-hoz. Megjelent előtte a lány
padlásszobája a narancsszínű és sárga bútorokkal, a lila falakkal és a fehér
padlószőnyeggel. Látta a fényképeket, a képeslapokat, a CD-ket, a
tanszereket, a ruhákat és a könyveket. A napló… a napló hiányzott… Egyre
hihetetlenebbnek érezte, hogy egy olyan lány, mint Alice, ne vezetett volna
ilyesmit.
Tehát a naplónak ott kell lennie valahol…
Ismét Gaspard Ferrand képe merült fel benne. Bölcsésztanár, világutazó és
jógi… Akaratlanul is a saját apja jutott az eszébe, aki szintén irodalmat,
görögöt és latint tanított, és egy ragyogó, titokzatos elme volt: igazi különc,
időnként indulatos figura… Genus irritabile vatum: „A látnokok ingerlékeny
fajtája”…
Servaz érezte, hogy ez a gondolat óhatatlanul egy másikhoz is elvezeti
majd, de késő volt már, képtelen volt feltartóztatni az áradást, nem tehetett
mást, hagyta, hogy az emlékek rázúduljanak, és rémálomszerűen
valóságosnak tűnő világuk legmélyére sodorják.
A tények. Csak a tények.
A tények a következők voltak: egy langyos júliusi estén az akkor tízéves
kis Martin Servaz a házuk udvarán játszott, amikor a hosszú, egyenes úton
egy közeledő autó fényszórói jelentek meg. Servazék egy régi, a legközelebbi
falutól is három kilométerre fekvő, magányos tanyán laktak. Este tíz óra felé
járt, a leereszkedő, selymes félhomályba burkolódzó mezőkön a
tücsökciripelést ilyenkor már lassan elnyomta a békák kuruttyolása. A
látóhatár szélén sorakozó hegyek felől a közelgő vihar tompa moraja gördült
végig a tájon, pedig a még tiszta, sápadt égbolton kigyúltak már és egyre
fényesebben ragyogtak a csillagok. Az este csendjében egy autó közeledett
nesztelenül az úton. Egy idő után a néma, alig hallható suhanás motorzúgássá
erősödött, a jármű pedig lassított. Fényszóróit a házra szegezte, és lassan, a
kátyúkban nagyokat döccenve felfelé kezdett kapaszkodni. A kavicsok
csikorogtak a kerekei alatt, ahogy behajtott az udvarra, és lefékezett. Amikor
a két férfi kiszállt, egy hirtelen széllökés végigborzolta a nyárfák sustorgós
leveleit. A kisfiú az egyre növekvő sötétben nem tudta kivenni az
arcvonásaikat, de tökéletesen hallotta, amikor az egyikük megszólította:
– Szia, öcskös, a szüleid itthon vannak?
Ezzel egy időben kinyílt a ház ajtaja, és a kiszűrődő fényben az anyja
alakja jelent meg. A férfi, aki megszólította, ekkor hadarva, a kései
alkalmatlankodás miatti sűrű elnézéskérések közepette az anyja felé indult, a
másik pedig baráti mozdulattal az ő vállára tette a kezét. Volt valami az
érintésében, ami az első pillanattól fogva zavarta a kis Servazt. Valami alig
érzékelhető zavar támadt az esti békességben. Annak ellenére, hogy a férfi
kedvesen beszélt, az anyja pedig mosolygott, ő mégis mintha valami néma
fenyegetést érzett volna maga körül. Felnézett, és az ablakban meglátta az
apját, amint elgondolkozva áll az első emeleti dolgozószobájában, ahol a
tanítványok dolgozatait javította. Szeretett volna rákiabálni az anyjára, hogy
vigyázzon, hogy ne engedje be őket a házba, de udvariasságra nevelték, és
arra, hogy ne szóljon közbe, amikor a felnőttek beszélgetnek.
Hallotta az anyja hangját: „Jöjjenek be.”
A háta mögött álló férfi ekkor finoman lódított rajta egyet. Vékonyka
ingén is átsütött a vastag, erős ujjak melege, a mozdulatot pedig inkább
parancsolónak, mint barátságosnak érezte. Mind a mai napig emlékezett arra,
hogy a kavicsos földön meg-megcsikorduló lépéseik úgy visszhangzottak a
fejében, mint valami újabb és újabb figyelmeztetés. Emlékezett a mögötte
haladó férfi erős kölni- és izzadságszagára, miként arra is, hogy – mintha
csak azok is rémült riadóztatásba kezdtek volna – egyre hangosabbnak
hallotta a tücskök ciripelését. A szíve úgy vert, mint egy rontást és átkot
szóró sámán dobja. Amikor felértek a lépcsőfeljáró tetejére, a mögötte lévő
férfi valamit a szájára és orrára szorított. Egy nedves anyag volt az, Servaz
torkát, tüdejét mintha lángok perzselték volna végig; apró, fényes pontok
ugráltak a szeme előtt, aztán tökéletes sötétségbe borult előtte minden.
A lépcső alatti tárolóban tért magához. Hányingere volt, és szédült,
édesanyja kintről beszűrődő, esdeklő hangja pedig megijesztette. Ahogy
hallgatta az anyját hol fenyegető, hol csitítgató, hol kiröhögő két férfi távoli
hangját, a félelem teljesen a hatalmába kerítette, és remegni kezdett. Vajon
hova tűnhetett az apja? Akkor már a zsigereiben érezte, tudta, hogy azok a
férfiak nem is igazán emberi lények, hanem a filmekből ismerős, gonosz és
ártó teremtmények: Phineas Mason, a Pléhsuszter az és a Zöld Manó…
Rájött, hogy az apja – ahogy az a képregények hőseivel gyakran megesik –
nyilván megkötözve, tehetetlenül hever valahol, mert különben már rég
kiszabadította volna őket. Hosszú évekkel később Servaznak egyszer az
eszébe jutott, hogy az apjának sem Seneca, sem Marcus Aurelius nem lehetett
túl nagy hasznára azokban a pillanatokban, amikor a két látogatót kellett
volna jobb belátásra bírnia. De észhez lehet-e téríteni két kiéhezett farkast?
Főleg, hogy nem húsra voltak kiéhezve, ők másra vágytak. Ha a tízéves
Servaznak már akkoriban van órája, tudhatta volna, hogy éjfél után húsz
perccel tért magához, és azt is lemérhette volna, hogy még közel öt órának
kell eltelnie ahhoz, hogy a rettenet véget érjen. Öt hosszú óra, amit az
édesanyja szinte szünet nélkül végigüvöltött, -zokogott, -hörgött, -átkozódott
és -könyörgött. Miközben az üvöltés előbb zokogássá, majd hörgéssé, végül
pedig értelmetlen motyogássá halkult, miközben Servaz orrából egyre
szivárgott a nyúlós, ragacsos takony, a combján pedig folyt a langyos vizelet,
miközben a hajnal első hangjai (egy idő előtt felriadó kakas rikoltása, egy
kutya távoli ugatása, az alig százméternyire lévő úton elrobogó autó zúgása)
áthatoltak a tároló ajtaján, és miközben az ajtórésben halvány fény kezdett
derengeni, lassan, fokozatosan csend lett a házban. Hatalmas, tökéletes volt
az a csend, végleges és furcsán megnyugtató.
Servaz már három éve volt a rendőrségen, amikor – tizenöt évvel az
események után – sikerült megszereznie a boncolási jegyzőkönyvet. Így
utólag már tudta, hogy élete egyik leggyászosabb hibáját követte el. Azt hitte,
hogy annyi év után már lesz elég ereje, de tévedett. Elmondhatatlan rettenet
volt részletesen végigolvasni, miféle szenvedésen ment át az édesanyja azon
az éjszakán. Miután végzett, a fiatal Servaz behajtotta a dossziét, felállt,
rohant a mosdóba, és kihányta a reggelijét.
A tények. Csak a tények.
A tények a következők voltak: az apja túlélte, de így is két hónapot töltött
kórházban, Servazt pedig erre az időre a nagynénje vette magához. Miután
felépült, az apja visszatért az iskolába, ám rövid időn belül kiderült, hogy
alkalmatlan a tanításra. Többször is ittasan, borostásan és ápolatlanul jelent
meg a tanítványok előtt, akiket ráadásul időnként durván bántalmazott is. Az
iskola vezetése végül határozatlan időre szabadságolta, amit az apja arra
használt fel, hogy még mélyebbre süllyedjen. Servazt ismét a nagynénjénél
helyezték el… A tények. Csak a tények… Két héttel azután, hogy az
egyetemen megismerkedett azzal a lánnyal, akit aztán fél év múlva feleségül
is vett, a nyár közeledtével Servaz úgy döntött, hogy hazautazik meglátogatni
az apját. Az autóból kiszállva vetett egy gyors pillantást a házra. Oldalt, a régi
fészer addigra romokban állt, de maga a ház is lakatlannak tűnt, a zsaluk fele
be volt hajtva. Servaz megzörgette a bejárati ajtó üvegét. Semmi. Benyitott.
„Apa?” Válasz helyett csak a csend. Az öreg nyilván megint hullarészegen
hever valahol. Ledobta a zakóját és a táskáját, ivott egy pohár vizet, majd
miután a szomját oltotta, felkapaszkodott a lépcsőn, mert biztosra vette, hogy
az apját a dolgozószobában fogja találni, ahol, minden valószínűség szerint,
éppen a mámorát alussza ki. Ott is volt. A csukott ajtó mögül halk zene
szűrődött ki. Servaz hamar felismerte: az apja kedvence, Gustav Mahler volt
az.
Servaz egy dologban tévedett azonban. Az apja nem aludt, és nem is
valamelyik kedves latin szerzőjét olvasgatta. Mozdulatlanul, tágra nyílt,
üveges szemmel ült a foteljében… A szája sarkában fehéres nyálhab. Méreg.
Ahogy Socrates, ő is azt választotta… Két hónappal később Servaz sikeresen
jelentkezett rendőrtisztnek.

ESTE TÍZKOR DIANE lekapcsolta a villanyt az irodájában. Az egyik

anyagot magához vette, mert lefekvés előtt még be akarta fejezni, és felment
a negyedik emeleten található szobájába. Ott, mint mindig, hideg volt,
úgyhogy, mielőtt leült volna az ágy végébe, hogy olvasni kezdjen, a ruhájára
felkapta még a köntösét is. A jegyzeteit nézegetve eszébe jutott az aznapi első
páciense. Apró termetű, hatvannégy éves, teljesen ártalmatlannak tűnő férfi
volt olyan éles és rekedt hanggal, mintha valaki ráspollyal esett volna a
hangszálainak. Valamikor régen filozófiát tanított. Amikor Diane belépett
hozzá, végtelenül udvariasan üdvözölte őt. Egy olyan társalgóban
beszélgettek, ahol az asztalok és a fotelek is a padlóhoz voltak hegesztve. A
nagy képernyős tévét ütésálló üveg védte, és a helyiségben található
valamennyi sarok, kiszögellés és a bútorok élei is vastag, puha műanyaggal
voltak bevonva. Rajtuk kívül senki sem volt a teremben, de egy ápoló azért
őrködött az ajtó előtt.
– Victor, hogy érzi magát ma? – kérdezte Diane.
– Mint egy kibaszott zsák szar…
– Ezt hogy érti?
– Mint egy hatalmas rakás kutyaszar, egy trágyakupac, ürülék,
tehénlepény, bélsár, mintegy…
 – Victor, miért mondja ezt?
– Úgy érzem magam, mint ami a maga seggén jön ki, doki, amikor ül a…
– Nem akar válaszolni nekem?
– Úgy érzem magam…
Diane akkor megfogadta, hogy soha többé nem teszi fel ezt a kérdést neki.
Victor a feleségét, a sógorát és a sógornőjét is agyonütötte egy baltával. Az
anyaga szerint a felesége és felesége bátyjának a családja semmibe se vette,
és folyamatosan gúnyos megjegyzéseket tettek rá a jelenlétében. „Normális”
életében Victor egy kiváló iskolákat végzett és végtelenül művelt ember volt.
Az előző kórházban rávetette magát az egyik nővérre, aki pechére nevetni
merészelt a társaságában, és csak az volt a szerencséje, hogy Victor csupán
ötven kilót nyomott…
Diane hiába igyekezett a jegyzeteire koncentrálni, nem igazán sikerült.
Tudat alatt egész más foglalkoztatta. Igyekezett minél hamarabb végezni a
munkájával, hogy aztán az intézetben zajló dolgokon töprenghessen.
Fogalma sem volt arról, hogy mit fog találni, de el volt szánva, hogy folytatja
a nyomozást. Most már legalább tudta, hol kell elkezdenie. Az ötlet akkor
jött, amikor megleste az irodájából kisurranó Xavier-t.
Kinyitotta a következő dossziét, és felidézte a szóban forgó beteget. Lázas
tekintetű, negyvenes férfi volt, beesett arca szinte teljesen eltűnt dús szakálla
és zsíros, ápolatlan haja alatt, mögött. A magyar származású, a tengeri
élővilágra szakosodott egykori kutató erős akcentussal ugyan, de kitűnően
beszélt franciául. Györgynek hívták.
– Kapcsolatban állunk a tengerek mélyével – közölte vele, ahogy belépett
hozzá. – Maga még nem tudja, doktornő, de mi igazándiból nem is létezünk,
mi csak gondolatok vagyunk, mélytengeri, tehát az óceánok mélyén, kétezer
méternél is nagyobb mélységben élő tengeri lények tudatának a kivetülései.
Az örök homály birodalma az, a napfény sohasem jut le odáig. Ott mindig
vaksötét van.
Ahogy ezt a szót kiejtette, Diane szinte megdermedt a jeges rémülettől.
– És hideg – folytatta György –, nagyon, nagyon hideg. A nyomás pedig
hatalmas. Tízméterenként egy atmoszférával nő, ezeken a lényeken kívül
senki sem képes elviselni. Szörnyekre hasonlítanak, tudja? Olyanok, mint mi.
Óriási szemük van, az állkapcsukban hegyes fogak sorakoznak, a testüket
teljes hosszában fénylő csápok borítják. Vagy dögevők, amelyek az óceán
felsőbb rétegeiből alászálló, elpusztult állatokat fogyasztják, vagy
irgalmatlan, az áldozatukat akár egyben lenyelni képes ragadozók. Odalent a
sötétség és a kegyetlenség az úr. Ahogy itt is. Létezik például a viperahal, a
Chauliodus sloani, amelynek a fejét hosszú, penge élességű és üvegszerűen
áttetsző fogak, kígyószerű testét pedig fényes foltok borítják. Aztán ott van
még a piranháknál is ocsmányabb és félelmetesebb Linophryne lucifer és a
sok Photostomias guernei, meg a pókokra emlékeztető pycnogonidák és a
bárdhalak, amelyek úgy néznek ki, mintha döglöttek lennének, pedig nagyon
is élnek. Ezek a lények sohasem láthatják meg a nap fényét, sohasem
emelkednek fel a felszínre. Ahogy mi sem, doktornő. Hát nem látja a
hasonlóságot? Mert mi, akik itt vagyunk, önökkel ellenétben, nem is létezünk
valójában; minket ezeknek a lényeknek a tudata vetít ki. Ha lent, a mélyben
az egyikük elpusztul, itt is meghal közülünk valaki.
György fátyolos szemmel beszélt, mintha közben ott lent járt volna, az
óceánok feneketlen mélységeiben. Abszurd monológjának rémálomszerű
szépsége valósággal megdermesztette Diane-t, aki csak nehezen volt képes
kiverni a fejéből ezeket a képeket.
Az intézetben minden csak az ellentétpárjával együtt van jelen – jutott
Diane eszébe. Szépség/kegyetlenség. Csend/üvöltés. Magány/promiszkuitás.
Félelem/kíváncsiság. Amióta csak megérkezett, az ő minden lépését is
egymásnak ellentmondó érzések, érzelmek irányították.
Diane becsukta a György nevű beteg anyagát tartalmazó dossziét, és
mással kezdett foglalkozni. Egész este azon a kezelésen, azon a vegyi
kényszerzubbonyon töprengett, amelyet Xavier alkalmaz néhány betegén,
illetve azon a titkos látogatáson, amelyet az ő irodájában tett. Lehet, hogy
Dimitrij, a gyógyszertár vezetője elmondta Xavier-nak, hogy ő mennyire
élénken érdeklődött a betegek kezelésében alkalmazott módszerei iránt? Nem
tűnt valószínűnek. Dimitrij szavaiból kimondatlanul is a Xavier iránti
ellenszenv sugárzott. Diane arról sem feledkezhetett meg persze, hogy a
pszichiáter csupán néhány hónapja érkezett, és az intézet alapítójának a
helyét vette át. Lehet, hogy Xavier-nak egyszerűen csak nem sikerült jó
kapcsolatot kialakítania a személyzet néhány tagjával?
Addig forgatta a jegyzeteit, amíg a Xavier által megrendelt három rejtélyes
gyógyszert meg nem találta. Ahogy elsőre, a nevek ezúttal sem mondtak neki
semmit.
Bekapcsolta a laptopját, és elindította a Google-t.
Beírta az első két kulcsszót…
Diane fészkelődni kezdett, amikor azt látta, hogy a Hypnosal nem más,
mint annak a tiopentál-nátrium nevű érzéstelenítőnek a kereskedelmi
forgalomba kerülő változata, amely egyike az Egyesült Államokban a halálos
ítéletek végrehajtása során beadott három szernek, és amelyet Hollandiában
az eutanáziához használnak. A kereskedelmi forgalomban szintén elérhető,
igen ismert Penthotal nevű készítménynek is ez a hatóanyaga. Egy időben a
narkoanalízisben használták. A narkoanalízis lényege, hogy kábító hatású
szer beadásával igyekeztek segíteni a beteget abban, hogy elfojtott emlékeit a
felszínre hozza. A módszert régóta bírálták, és nem is alkalmazzák már,
mivel az öntudatlanul elfojtott traumák létezését tudományosan nem sikerült
igazolni.
Mit művelhet Xavier?
A második keresés eredménye még inkább zavarba ejtette Diane-t. A
xylazin szintén érzéstelenítő volt ugyan, de az állatgyógyászatban használták.
Diane-ban felötlött, hogy valamit kihagyott, hogy valamin átsiklott a
figyelme, és folytatta a nyomozást a további eredmények között is, de semmi
olyasmit nem talált, ami arra utalt volna, hogy a szert a gyógyászat bármely
más területén is alkalmaznák. Egyre furcsábban érezte magát. Mit keres egy
állatorvosi készítmény az intézet gyógyszerkészletében?
Gyorsan megnézte a harmadik gyógyszert is. A csodálkozástól majdnem a
feje búbjáig szaladt fel a szemöldöke. A másik két szerhez hasonlóan a
halotan is érzéstelenítő volt, a szívre és a májra gyakorolt romboló hatása
miatt azonban a fejlődő országok kivételével kiszorult a műtőkből. Az
embereken való alkalmazását ugyanakkor 2005-ben világszerte betiltották, és
azóta a halotant – a xylazinhoz hasonlóan – csak és kizárólag állatorvosi
célokra használták.
Diane hanyatt dőlt, és a párnára hajtotta a fejét. Gondolkozott. Legjobb
tudomása szerint az intézetben nem voltak állatok. Se kutya, se macska…
(Úgy derengett, mintha néhány ápoltnak fóbiája lett volna a háziállatoktól.) A
gép után nyúlt, és ismét, egyenként végigvette az összes rendelkezésére álló
információt. Hirtelen megakadt a szeme valamin. Majdnem a legfontosabbon
siklott át. A három készítményt csupán egyetlen esetben alkalmazták
egyidejűleg. A lovak elaltatásához…
Az információt egy kifejezetten állatorvosoknak szánt honlapon találta. A
szerkesztő, aki maga is a lovak szakértője volt, egy 490 kg súlyú állat
esetében 0,8 mg/kg mennyiségű xylazint, majd intravénás thiopental-nátrium
injekciót és végül 2,5%-nyi halotan beadását javasolta.
Ló, lovak…
A gyomrában mintha György teremtményeinek egyike kezdett volna
ébredezni. Xavier… Felidéződött benne a szellőzőnyíláson át kihallgatott
beszélgetés. Aznap, amikor az a rendőr közölte vele, hogy az intézetből
valakinek köze van a ló halálához, Xavier rettenetesen zavarodottnak,
elveszettnek tűnt. Diane egyetlen épkézláb okot sem talált arra, hogy a
pszichiáter miért ment volna fel a hegyre és ölte volna meg a szerencsétlen
állatot, és a rendőr is két személyről beszélt. Ugyanakkor egy másik gondolat
kezdett motoszkálni benne… Ha valóban Xavier szerezte az anyagot, amivel
a megölése előtt elkábították a lovat, nyilván Hirtmann DNS-ét is ő juttatta
ki.
De miért? Mi lehet Xavier szerepe ebben az egészben?
A pszichiáter tisztában volt-e azzal, hogy a ló után egy embert is meg
fognak ölni? Tettestársként hogyan keveredhetett bele a völgyben elkövetett
bűncselekményekbe, hiszen csupán néhány hónapja költözött erre a vidékre?
Diane képtelen volt lehunyni a szemét. Hánykolódott csak az ágyban, hol a
hasára, hol a hátára fordult, és az ablakon túl sápadt fénnyel derengő, szeles
éjszakai eget nézte. Túl sok kérdés nyomasztotta, az agya képtelen volt
leállni. Hajnali három felé bevett egy fél altatót.

SERVAZ ÜLT A FOTELBEN, és a Búcsú első recitativójának

fuvolafutamát hallgatta, amelyet valaki egyszer „egy álombéli fülemüle”
hangjához hasonlított. Aztán, mint a csapkodó szárnyak, bekapcsolódott a
hárfa és a klarinét is. A madárdalok – jutott az eszébe hirtelen. Miért zaklatta
fel ismét ez az emlék? Chaperon szerette a természetet, a hegymászást. És
akkor mi van? Miféle jelentősége lehetne azoknak a hangfelvételeknek?
Servaz hiába törte a fejét, nem jött rá, és mégis biztosan tudta, hogy volt ott
valami, egy még homályba vesző részlet, ami csak arra várt, hogy meglássa.
Vajon van-e valami köze az egésznek a polgármesternél talált felvételekhez?
Sürgősen meg kell majd tudnia, hogy valóban madárfütty van-e azokon a
kazettákon… Nem ez volt azonban az egyetlen dolog, ami nem hagyta
nyugodni. Volt más is…
Felállt, és kiment az erkélyre. Az eső elállt ugyan, de a nedvesen feketéllő
járdák felett lebegő, finom köd lassan gomolygó, fényes pára burkot rajzolt a
lámpák köré. Nyirkos és hűvös volt a levegő. Charlène Espérandieu jutott az
eszébe, az a váratlanul bensőséges csók, amit az arcára lehelt… Idegesen
megrándult a gyomra.
Ahogy belépett nappaliba, hirtelen megértette, hol volt a bökkenő. Nem a
madárdalok keltették fel a figyelmét, hanem a kazetták. A görcs egyre
erősödött, a gyomra, mintha cementet nyelt volna, egyetlen, súlyos csomóba
ugrott össze. A pulzusa felgyorsult. Vadul forgatta a noteszét, aztán végre
megtalálta a számot. Tárcsázott.
– Halló! – válaszolt egy férfihang.
– Beugorhatnék úgy nagyjából másfél óra múlva?
Csend.
– De az már jóval éjfél után lenne.
– Szeretnék újból körülnézni Alice szobájában.
– Ilyenkor? Nem várhat holnapig?
A hangból a legőszintébb döbbenet csengett ki. Servaz tudta, mit érezhet
Gaspard Ferrand. A lánya immár tizenöt éve halott volt, a férfi pedig nem
értette, mi lehet egyszeriben ennyire sürgős.
– Szeretnék még egyszer körülnézni, ha lehet, még ma éjjel – erőltette
Servaz.
– Rendben van. Úgysem szoktam éjfél előtt ágyba kerülni. Fél egyig
várom, de utána lefekszem.

ÉJFÉL UTÁN HUSZONÖT PERCCEL elérte Saint-Martint, de ahelyett,

hogy behajtott volna a városba, az elkerülő úton az öt kilométernyire fekvő
falu felé indult.
Gaspard Ferrand az első csengetésre ajtót nyitott. Rettenetesen izgatottnak
és kíváncsinak tűnt.
– Valami új dolog derült ki?
– Ha nem zavarja, szeretném előbb megnézni Alice szobáját.
Ferrand elgondolkodva nézett rá. A pulóver és a farmer felett háziköntöst
viselt, de a papucsát mezítlábra húzta fel. A lépcső felé bökött. Servaz
megköszönte, és feliramodott. A szobába lépve egyenesen a narancssárgára
festett íróasztal feletti polcocskához lépett.
A kazettás magnó…
Egyszerű, ósdi kazettás magnó volt; a padlón álldogáló minihifivel
ellentétben sem rádió, sem CD-lejátszó nem volt benne. Alice nyilván csak
úgy összeszedte valahol.
Ugyanakkor azonban Servaz az első látogatása során sehol sem látott
kazettákat. Emelgette, méregette a készüléket, de a súlya teljesen normálisnak
tűnt. Ez persze nem jelentett semmit. Kihúzta, egyenként végignézte az
íróasztal és az éjjeliszekrény összes fiókját, de sehol semmi; egyetlen kazettát
sem talált. Lehet persze, hogy annak idején voltak, csak aztán, amikor áttért a
CD-kre, Alice egyszerűen kidobta őket.
De akkor miért tartotta meg a feleslegessé vált magnót? A poszterek, a
CD-k, a Game-Boy, de még a bútorok színei is olyan érzést keltettek
Servazban, mintha a 90-es évek múzeumában járt volna.
Egy dolog nem illett a képbe: a kazettás magnó…
Servaz a tetején található fogantyúnál fogva felemelte, és minden oldalról
alaposan szemügyre vette. Kinyitotta a kazettás rész fedelét. Üres volt.
Lement a földszintre. A szalonból kiszűrődött a tévé hangja. Egy kései
időpontban sugárzott irodalmi és kulturális magazinműsor volt az.
– Lenne egy kicsi, csillagfejű csavarhúzója? – állt meg Servaz az ajtóban.
Ferrand a kanapén ült, és a tekintete ezúttal már nem csupán kíváncsi,
hanem szigorú és parancsoló is volt.
– Mit talált?
Türelmetlen volt, tudni akarta, mi zajlik.
– Semmit, az égadta világon semmit, de ha találok valamit, azonnal szólok.
Ferrand felállt, és kiment a szobából, majd néhány pillanattal később már
jött is vissza a szerszámmal. Servaz visszament a tetőtérbe. Gond nélkül
sikerült kilazítania a három csavart, könnyen engedtek. Mintha egy gyerekkéz
szorította volna meg őket…
A lélegzetét visszafojtva leemelte az előlapot.
Megtaláltam…
Ez a lány egy zseni volt. A magnó elektromos alkatrészei közül jó
néhányat kipakoltak, hogy több hely legyen odabent. Barna ragasztószalaggal
három kék fedelű füzetke volt a készülék belső oldalához rögzítve.

SERVAZ MOZDULATLANUL nézte a füzeteket. Nem álmodik? Alice

naplója… Évek óta lapult itt titokban, és senkinek még csak fogalma sem volt
a létezéséről. Még szerencse, hogy Gaspard Ferrand érintetlenül hagyta a
lánya szobáját. Óvatos mozdulatokkal eltávolította a kiszáradt, elöregedett
ragasztószalagot, és kiemelte a füzeteket a gépből.
– Mi az? – szólalt meg egy hang a háta mögött.
Servaz megfordult. Ferrand tekintetét mereven a füzetekre szegezte. A
szemében már-már beteges kíváncsiság tüze lobogott. Servaz kinyitotta az
egyik füzetet, és belenézett. Elolvasta az első szavakat. A szíve hatalmasat
dobbant: augusztus 12., szombat… Igen, ez tényleg az…
– Úgy tűnik, hogy egy napló.
– Ott volt? – kérdezte Ferrand. – Egész végig, ennyi éven át ott volt benne?
 Servaz bólintott. Látta, hogy Ferrand szemét elfutják a könnyek, és az
arcára kiül a mélységes szomorúság és fájdalom. Servaz hirtelen rettenetesen
kezdte érezni magát.
– Át kell néznem őket – mondta. – Lehet, hogy itt, ezeken a lapokon rejlik
a magyarázat. Utána természetesen meg fogja kapni őket.
– Magának sikerült – suttogta Ferrand elhaló hangon. – Magának sikerült,
ami eddig egyikünknek sem… Hihetetlen… Hogy… Hogyan jött rá?
– Ne, kérem, még ne – nyugtatta Servaz. – Túl korai lenne.
 22.

NYOLC ÓRA FELÉ JÁRT, már az ég is kivilágosodott a hegyek felett,

amikor végzett az olvasással. A csukott füzetek az asztalon hevertek, Servaz
pedig kilépett az erkélyre, és mélyen beszívta az üdítően hűvös reggeli
levegőt. Halálosan kimerültnek, betegnek érezte magát, az összeroppanás
határán járt. Korábban az a Clément nevű fiú, most meg ez az egész…
A havazás elállt. Valamivel enyhébb, barátságosabb idő volt, mint az
elmúlt napokban, de a város felett súlyos, lomha felhők vonultak, és fent, a
hegyoldal magasában, az éjszakai sötétségből éppen csak előbúvó fenyőfák
körül köd gomolygott. Miközben a háztetők és az utcák felragyogtak a furcsa,
ezüstös fényben, Servaz az arcán érezte a lassan megeredő eső első cseppjeit,
amelyek apró krátereket ütöttek az erkély sarkában összegyűlt hókupac addig
sima felületén. Visszahúzódott a lakásba. Éhséget nem érzett, de egy forró
kávéra mindenképpen szüksége volt, úgyhogy lement a szálló art deco üveges
teraszára, ahonnan az esőben megfakult városra lehetett rálátni. A pincérnő
friss kenyeret, kávét, narancslevet, vajat és több apró lekvárosüvegcsét tett le
elé. Maga is meglepődött, de pillanatok alatt felfalt mindent. Olyan volt az
egész, mint valami szelleműzés: az evés azt jelentette, hogy él, hogy a
füzetek lapjain megelevenedő pokolhoz nincs köze, vagy legalábbis még egy
ideig képes azt távol tartani magától.
Alice-nak hívnak, tizenöt éves vagyok. Nem tudom még, hogy mit kezdek
ezzel a füzettel, és hogy lesz-e egyáltalán valaki, aki egyszer elolvassa. Lehet,
hogy teleírom, aztán meg egyszerűen összetépem vagy elégetem. Lehet, hogy
nem. De ha most nem írok, biztos, hogy belebolondulok. Megerőszakoltak.
Nem egyetlen mocsok volt, nem… többen jöttek a rohadékok. Egy nyári
éjszakán… Megerőszakoltak…
Alice naplója az egyik legkegyetlenebb olvasmány volt, ami valaha is
Servaz kezébe került. A borzalom, a rettenet maga… Egy kamaszlány naplója
rajzokkal, versekkel, titokzatos mondatokkal. Az éjszaka folyamán, majd
amikor a hajnal egy bizalmatlan és gyanakvó állat lassúságával még csak
sündörgött körülötte, voltak pillanatok, amikor az eszébe jutott, hogy
egyszerűen a szemetesbe hajítja az egészet. Bár kevés konkrétum volt a
lapokon, elsősorban célzásokat, sejtelmes utalásokat talált, néhány dolog
mégis egyértelműen kiderült. 1992 nyarán Alice Ferrand megfordult az azóta
bezárt Zerge táborban. Ez volt az a hely, amely mellett Servaz a Wargnier
Intézetbe menet elhaladt, amelyet Saint-Cyr is említett, és amelynek fotóját
még a szobája falára is kitűzte. Amíg működött, a Zerge tábor nyaranta
azokat a Saint-Martinben vagy annak környékén élő gyerekeket fogadta,
akiket szerény anyagi körülményeik között élő családjaik máshol nem tudtak
volna üdültetni. Afféle helyi hagyomány volt ez. Alice, akinek abban az
évben a legjobb barátnői közül több is jelentkezett a táborba, megkérte a
szüleit, hogy hadd tartson velük. Először nem igazán akarták, ám végül mégis
beadták a derekukat. Elmagyarázták Alice-nak, nem csupán azért határoztak
így, hogy neki örömet szerezzenek, hanem azért is, mert mindez végső soron
egybeesik az emberek közötti egyenlőségről és a társadalmi igazságosságról
vallott nézeteikkel. Alice le is írta aztán, hogy a szülei aznap „életük
legrosszabb döntését hozták”. A lány nem haragudott a szüleire és magára
sem. Csak azokra a „DISZNÓKRA”, „MOCSKOKRA”, „NÁCIKRA”
haragudott (ezeket a szavakat nagybetűkkel és piros tintával írta), akik
tönkretették az életét. Alice szerette volna „kasztrálni, kiherélni őket, egy
rozsdás ollóval levágni a farkukat, aztán megetetni velük, és végül megölni
őket”.
Servazban felötlött, hogy Clément és Alice között több hasonlóság is van:
mindketten intelligensek és érettebbek voltak a koruknál, és mindkettőben
megvolt a hajlam a féktelen verbális agresszióra is. Na és persze a fizikálisra
is… – suhant át Servazon. A különbség az volt, hogy az előbbi végül egy
hajléktalan, az utóbbi pedig inkább önmaga ellen fordult.
Servaz nagy szerencséjére Alice nem írta le részletesen mindazt, amin
átment. Nem a szó szoros értelmében vett naplóról volt szó, Alice nem az
egymást követő napok eseményeit vette sorra, inkább valamiféle vádbeszéd
volt az, amit papírra vetett. Egyetlen, fájdalmas kiáltás. Mivel érzékeny és
intelligens gyerek volt, a szavai is letaglózták az embert, de az igazán
elviselhetetlenek a rajzai voltak. Ha nem ennyire halálosan nyomasztó
témáról szóltak volna, némelyiküket kifejezetten tehetséges munkának
lehetett volna nevezni. Servaz figyelmét a leginkább az a rajz keltette fel,
amely a négy esőköpenyes, bakancsos férfit ábrázolta. Alice igazán
tehetséges volt. A fekete anyag legapróbb ráncát és a csuklyaszerű kapucni
nyomasztó árnyékába vesző négy arcot is megrendítő erővel ábrázolta.
Előkerültek olyan rajzok is, amelyeken a négy férfi meztelenül kiterítve, tágra
nyitott szemmel és szájjal, holtan fekszik… Fantáziált – gondolta Servaz.
Figyelmesen megnézve a rajzokat, Servaz csalódottan állapította meg,
hogy bár az esőköpenyeket és a meztelen testeket tökéletes élethűséggel
ábrázolta a lány, az arcok még csak nem is emlékeztettek az általa ismert
négy férfi vonásaira. Servaz sem Grimmet, sem Perrault-t, sem Chaperont
nem ismerte fel… A templomok homlokzatán, vízköpőin ádáz arccal
grimaszoló, kőből kifaragott démonokat idéző, torz és szörnyeteg arcok, a
bűn és a kegyetlenség karikatúrái néztek vissza Servazra. Alice vajon
szándékosan torzította el őket? Vagy esetleg mindez azt jelenti, hogy a lány
és a barátai egyáltalán nem is látták a többüket megkínzó férfiak arcát? Hogy
azok sohasem hajtották hátra a csuklyájukat? Ugyanakkor a szövegekből és a
rajzokból néhány következtetést azért le tudott vonni. Először is: a rajzokon a
férfiak mindig négyen voltak, tehát nyilvánvaló volt, hogy csak ők négyen
vettek részt a nemi erőszakokban. A napló szövege egy másik, Grimm
meggyilkolásának körülményei kapcsán felmerülő kérdésre is választ adott. A
bakancs rejtélyére… Mindaddig érthetetlen volt ugyanis, hogy a patikus
miért viselt bakancsot, ám a szövegben előrehaladva Servaz rábukkant a
magyarázatra:

Ezek a gusztustalan állatok mindig esős, viharos éjszakákon jönnek.

Nyilván azért, mert biztosak akarnak lenni abban, hogy senki sem lepi meg
őket, amíg a táborban vannak. Kinek is lenne kedve ebben a völgyben
mászkálni, amikor úgy zuhog, mintha dézsából öntenék?
Ocsmány bakancsaikkal ott tocsognak az ösvény sarában, hogy aztán
mocskos nyomokat hagyva maguk után, ezek a dagadt disznók
végigtrappoljanak a folyosókon, és beszennyezzenek mindent, amihez csak
hozzáérnek.
A nevetésük durva, a hangjuk közönséges és erős: az egyikükét biztosan
felismertem.

Az utolsó mondatot olvasva Servaz izgatott lett. Remegő kézzel lapozva

oda-vissza átnézte a füzeteket, de sehol sem talált újabb célzást, ami a
gazfickók kilétére utalt volna. Aztán hirtelen a következő mondat futott el a
szeme előtt: „Sorban, egymás után csinálták.” Ezek a szavak valósággal
megbénították, képtelen volt továbblépni. Aludt néhány órát, majd folytatta
az olvasást. Miután bizonyos részeket többször is átnézett, megállapította,
hogy Alice-t egy alkalommal, pontosabban egyetlen éjszakán erőszakolták
meg, hogy aznap nem ő volt az egyetlen, aki így járt, és hogy a férfiak annak
a nyárnak a folyamán öt vagy hat alkalommal jártak a táborban. Miért nem
szólt Alice? Miért nem szólt egyik áldozat sem? Bizonyos utalásokból Servaz
úgy vette ki, hogy azon a nyáron az egyik gyerek szakadékba zuhant, és
meghalt. Elrettentő példa, a többieknek szóló figyelmeztetés lehetett? Ezért
lettek öngyilkosok? Mert halállal fenyegették őket? Vagy mert szégyellték
magukat, és úgy gondolták, hogy nem hinnének nekik? Akkoriban az ilyen
tettek elkövetői csak a legritkább esetben lepleződtek le. Servaznak ezekre a
kérdéseire a napló semmiféle magyarázattal nem szolgált.
A füzetekben verseket is talált, és ezek – bár Alice nem elsősorban a
szövegek irodalmi minőségére, hanem az általa átélt borzalmak kifejezésére
koncentrált – ugyanolyan tehetségről árulkodtak, mint a rajzok:

ÉN voltam az az aprócska, KÖNNYBEN ázó test?

Az a Mocsok, az a folt a földön, az a paca: ÉN voltam?
– egyre csak
Néztem a szinte arcomhoz simuló földet, amelyre
A hóhérok árnya borult;
Nem számít, mit tettek, mit mondtak,
Tisztaságom csonthéját nem sérthetik meg.
„Papa, mit jelent az, hogy SZAJHA?”
Kérdeztem egyszer hatéves koromban. Most ők válaszoltak.
ÁLLATOK ÁLLATOK ÁLLATOK ÁLLATOK

Egy aprócska részlet – a sok közül – felkeltette Servaz figyelmét. A

történtekről beszélve Alice többször is említette az „esőköpenyek hangját”,
azt, hogy a fekete, vízhatlan anyag a férfiak minden mozdulatára zizegett,
surrogott. „Azt a zajt – írta Alice – sohasem fogom elfelejteni, és mindörökre
egyetlen dolgot fog jelenteni, azt, hogy a gonosz létezik, és hangja is van.”
Ez az utolsó mondat mélyen elgondolkoztatta Servazt. Folytatva az
olvasást megértette azt is, hogy miért nem talált Alice szobájában semmiféle
naplót, semmiféle tőle származó írást:

„Volt egy naplóm, amibe az előző életem mindennapi apróságait írtam

bele. Összetéptem és kihajítottam. Mi értelme lenne naplót vezetni EZEK
után? Ezek a rohadékok nem csupán a jövőmet szúrták el, de az egész
múltamat is bemocskolták mindörökre.”
 Servaz rájött, hogy Alice valószínűleg nem tudta elszánni magát és kidobni
ezeket a füzeteket, hiszen úgy érezhette, hogy lehet, az idők végezetéig ez
marad az egyetlen hely, ahol kimondatott az igazság mindarról, ami történt.
Ugyanakkor persze abban is biztos akart lenni, hogy a szülei még véletlenül
sem bukkannak rá. Ezért kellett a rejtekhely… Valószínűleg tudta, hogy a
halála után a szülei érintetlenül fogják hagyni a szobáját. Vagy legalábbis
szerette volna. Mintha titkon azt remélte volna, hogy egy napon valaki
megtalálja a füzeteit… Azt persze nyilván nem gondolta, hogy ennyi idő telik
el, és hogy végül egy számára ismeretlen férfi, egy vadidegen bukkan rájuk.
Annyi bizonyos csak, hogy Alice nem „herélte ki a gazembereket”, hogy nem
a bosszút választotta. Valaki azonban megtette helyette… De ki? Az apja, aki
Alice után a feleségét is elveszítette? Egy másik szülő? Vagy egy szintén
megerőszakolt gyerek, aki nem lett öngyilkos, akiben felnőve sem
csillapodott a harag és a gyűlölet, akiben az olthatatlan bosszúszomj azóta is
munkál?
Amikor a végére ért, Servaz messzire lökte magától a füzeteket, és kiment
az erkélyre. Fulladozott. Ez a szoba, ez a város, ezek a hegyek… Máshol
akart lenni, megnyugtató távolságban ettől a helytől.
Miután behabzsolta a reggelijét, visszament a szobába. A fürdőben jól
kifolyatta a csapot, teleeresztette a fogmosópoharat, és két tasakkal is bevett a
Xavier-től kapott gyógyszerből. Lázasnak érezte magát, és émelygett, a
homlokán gyöngyözött az izzadság. Olyan érzése volt, mintha az előbb
lezúdított kávé ott kotyogna a gyomrában. Sokáig állt a forró zuhany alatt,
aztán felöltözött, magához vette a mobilját, és elindult.
A Cherokee valamivel messzebb, egy ital- és ajándékbolt előtt állt. Súlyos,
nagy cseppekben esett az eső. A hó visszavonulóban volt, az utcákat
elárasztotta a csatornákban zubogó víz hangja. Beült az autóba, és hívta
Zieglert.

AZNAP REGGEL, nem sokkal azután, hogy megérkezett a

gyilkosságiakhoz, Espérandieu egy számot tárcsázott a telefonján. A hívás
Párizs XIII. kerületében, a Château-des-Rentiers utca 122. címen található
tízemeletes, félkörív alakú épületben csengett ki. A vonal túlsó végén egy
alig érzékelhető akcentussal beszélő nő jelentkezett.
– Hogy s mint, Marissa? – érdeklődött Espérandieu.
Marissa Pearl parancsnok a GVO, a Gazdaságvédelmi Osztály gazdasági
és pénzügyi részlegének kötelékébe tartozott. Szorosabban vett szakterülete a
„fehérgalléros bűnözés” volt. Ha a pénzügyi- és adóparadicsomok, a
pénzmosás, az aktív és passzív korrupció, a manipulált versenytárgyalások, a
közvagyon elsikkasztása, a befolyással üzérkedés, a multinacionális cégek
vagy a bűnszervezetek kerültek szóba, Marissa egyszerűen verhetetlen volt.
Ráadásul tanárként is hírnevet szerzett magának, úgyhogy Espérandieu
lelkesen hallgatta végig a rendőrtiszti akadémián tartott előadását. Rengeteget
kérdezett tőle, majd az óra után leültek egy italra, és rájöttek, hogy az
érdeklődésük és ízlésük több ponton is egyezik; mindketten rajongtak
Japánért, a független képregényért és az indie rockért… Feljegyezték egymás
e-mailcímét, telefonszámát, mert az ő szakmájukban egy jó helyen ülő
ismerős segítségével gyakran igen mély kátyúkból is ki lehetett rángatni a
megfeneklett nyomozásokat. A kellemes találkozás emlékére időnként írtak
egymásnak vagy megeresztettek egy-egy hívást, egyszóval tartották a
kapcsolatot, gondolván, hogy az egyszer, majd, esetleg, ha valamelyikük a
másik segítségére szorul, jól fog még jönni.
– Az egyik TOP 40-es vállalat nagyfőnökén vagyok rajta. Ez az első
ekkora ügyem, ami azt is jelenti, hogy igencsak igyekeznek keresztbe tenni.
De csitt, pici szám, ne tovább!
– Te leszel a TOP 40 réme, Marissa – vigasztalta Espérandieu.
– És te miért hívtál, Vincent?
– Van valamid Éric Lombard-ról?
Hatalmas csend támadt a vonal túloldalán.
– Ilyet! Kitől kaptad a fülest?
– Milyen fülest?
– Ne mondd már, hogy véletlen. Ő a fickó, akiről beszéltem, Lombard.
Rajta dolgozom. Honnan tudtad meg?
Espérandieu érezte, hogy Marissa gyanakvóbbá válik. A gazdasági részleg
háromszáznyolcvan zsaruja olyan világban mozgott, amelyet az enyhe
üldözési mánia hangulata lengett át. Ezek az emberek a munkájuk során
túlságosan is hozzászoktak a korrupt politikusokhoz, a lefizetett
köztisztviselőkhöz, a nemzetközi óriáscégek mögé rejtőző, korrumpálódott
ügyvédekhez és az információk fejében a hatóságok áldásával zajló
disznóságokhoz.
– Körülbelül két hete itt, a Pireneusokban megölték Lombard kedvenc
lovát, amíg ő az Egyesült Államokban járt üzleti úton. Ezt követően még két
gyilkosság történt ugyanezen a környéken, mi pedig úgy gondoljuk, hogy a
három ügy összefügg. Hogy valamiféle bosszúról van szó. Ezért igyekszünk
minél többet megtudni Éric Lombard-ról… Főleg az érdekel, hogy vannak-e
ellenségei.
Espérandieu érezte, hogy a nőben feloldódik az előbbi feszültség.
– Te aztán micsoda egy mázlista vagy! – kiáltott fel Marissa, és
Espérandieu szinte látta maga előtt, ahogy el is mosolyodik. – Egy feljelentés
nyomán épp most borogatjuk a bilit. El sem tudod képzelni, mi minden kerül
elő.
– Gondolom, ezek szigorúan bizalmas dolgok…
– Így van, de ha látok valamit, aminek köze lehet az ügyedhez, szólok.
Rendben? Két emberölés és egy ló? Micsoda történet? Na, jól van… figyelj,
most nincs túl sok időm, mennem kell lassan.
– Szóval számíthatok rád?
– Persze. Ahogy akad valami a számodra, küldöm. Egyszer majd
meghálálod, ugyebár… Azt, ugye, tudjuk mind a ketten, hogy én nem
mondtam semmit, neked pedig fogalmad sincs arról, hogy éppen min
dolgozom. Addig is, akarod hallani a legjobbat? Lombard 2008-ban kevesebb
adót fizetett, mint a házamban működő pékség tulajdonosa.
– Az meg hogy lehet?
– Roppant egyszerű. Jobb könyvelői vannak. Fejből ismerik szép hazánk
adórendszerének mind a 486, elsősorban az adókedvezmények falában
nyiladozó kiskapuját. A legnagyobb lyuk természetesen Franciaország
tengeren túli területein tátong. Nagyvonalakban arról van szó, hogy a
tengeren túli térségben végrehajtott beruházások után járó adókedvezmények
az ipar területén akár a 60%-ot, a hotelfelújítás és a turisztikai hajóztatás
területén akár a 70%-ot is elérhetik. Ráadásul, mivel a beruházásoknak nincs
felső határa, az adóalapból levont összegeknek sincs. Ezeknek a
beruházásoknak a célja – magától értetődő módon – nem a vállalkozás hosszú
távú életképességének biztosítása, hanem a rövid távú haszonszerzés.
Lombard márpedig nem ruház be veszteséggel: így vagy úgy visszaszerzi a
pénzét. Ha mindehhez még hozzáadjuk a kettős adóztatás elkerülését szolgáló
nemzetközi egyezményekben, a műalkotások vásárlásában és egy sor egyéb
könyvelési trükkben (ilyen például a saját vállalati részvények
visszavásárlására előjegyezhető kölcsön) rejlő lehetőségeket, már nem is kell
Svájcig vagy a Kajmán-szigetekig szaladnia annak, aki el akarja dugni a
pénzét. A végeredmény pedig az, hogy Lombard kevesebbet fizet, mint az ő
pénzének ezredrészét sem kereső adófizető polgár. Azért ez nem rossz, ahhoz
képest, hogy ott van Franciaország tíz leggazdagabb embere között…
 Espérandieu-nek eszébe jutott, hogy Kleim162 egyszer azt mondta neki,
hogy a nemzetközi pénzügyi szervezetek (például az IMF) és a különböző
kormányok legfőbb törekvése mindig is „a beruházások számára kedvező
gazdasági környezet” megteremtése volt. Más szavakkal tehát az, hogy a
leggazdagabbak adóterheit a középosztály tagjaira nyomják át. Vagyis ahogy
azt egy adócsalásért leültetett, amerikai milliárdos fogalmazta meg cinikusan:
„Only little people pay taxes.” Espérandieu arra gondolt, lehet, össze
{10}

kellene hoznia Kleim162-őt Marissával; remekül megértenék egymást.

– Kösz, Marissa, te aztán értesz hozzá, hogy meghozd az ember életkedvét.
Espérandieu egy ideig tűnődve figyelte a képernyővédőjét. Hatalmas
botrány készül… Lombard és a csoportja pedig nyakig benne van… Ennek az
egésznek lehet valami köze az ő nyomozásukhoz?

ZIEGLER, PROPP, MAILLARD, CONFIANT ÉS D’HUMIÈRES

figyelmesen hallgatták Servazt. Croissant-ok, zsömlék voltak előttük (az
egyik csendőr hozta őket a közeli pékségből), és persze tea, kávé, ásványvíz,
poharak. Mindannyian fáradtak voltak, és ez meg is látszott rajtuk.
– Alice Ferrand naplója új irányt ad a nyomozásnak – jelentette ki Servaz.
– Pontosabban igazolja az egyik korábbi feltételezésünket, azt, hogy
bosszúról van szó. Gabriel Saint-Cyr beszámolója szerint az öngyilkosságok
utáni vizsgálat egyik iránya éppen a szexuális erőszak volt, ám mivel
semmiféle bizonyíték nem került elő, végül ezt a nyomot feladták. Pedig, ha
hihetünk a naplónak, a Zerge táborban tartózkodó gyerekek közül többeket is
megerőszakoltak vagy bántalmaztak. Nem is egyszer, és vélhetően ezek a
kegyetlenkedések hajszolták néhányukat az öngyilkosságba.
– Egy olyan naplóról beszélünk, amit mind ez idáig csak ön olvasott –
jegyezte meg Confiant.
Servaz Maillard-hoz fordult, az pedig körbejárt, és kiosztotta a füzetek
egy-egy fénymásolt példányát. Közben nagyon kellett figyelnie a poharakra,
csészékre és a péksüteményekre is. Volt olyan, aki már evett (előtte vastagon
állt a morzsa), és volt, aki még hozzá sem nyúlt.
– Igen, így van. Az ok roppant egyszerű. A naplót nem azért írták, hogy
bárki elolvassa, tehát alaposan el volt rejtve, nekem pedig, ahogy azt már
említettem is, jó adag szerencsével, csak ma éjszaka sikerült rábukkannom.
– És mi van, ha az a lány csak kitalálta az egészet?
Servaz széttárta a karját.
– Nem hiszem… Döntsék el maguk… Ahhoz szerintem túl reális… túl
pontos… Amúgy pedig, ha erről volt szó, miért dugta volna el ennyire?
– És hova, kihez jutunk így? – kérdezte a bíró. – Az egyik áldozathoz, aki
felnőtt fejjel bosszút áll? Az egyik szülőhöz? De akkor meg mit keres
Hirtmann DNS-e a tetthelyen? És mi van Lombard lovával? Soha életemben
nem láttam még egy ehhez foghatóan zavaros nyomozást!
– Nem a nyomozás zavaros – szólt közbe Ziegler éles hangon –, hanem
maga az ügy.
Cathy d’Humières kiürült kávéspoharát szorongatva hosszan, tűnődve
figyelte Servazt.
– Gaspard Ferrand-nak remek indítéka volt a gyilkosságokhoz – jegyezte
meg.
– Ugyanúgy, ahogy az összes olyan szülőnek, akinek a gyereke öngyilkos
lett – felelte Servaz. – És ahogy az összes olyan áldozatnak is, akit
megerőszakolt ugyan ez a társaság, ám mégsem ölte meg magát, és megérte a
felnőtt kort.
– Ez egy nagyon fontos adalék – bólintott végül a főügyésznő. – Mit
javasol, Martin?
– A legsürgősebb, a legfontosabb továbbra is az, hogy megtaláljuk
Chaperont, még mielőtt ez az egy vagy több gyilkosunknak sikerül. Most már
azt is tudjuk, hogy egy négyfős társaság garázdálkodott a Zerge táborban. A
nyomozás során főleg erre kell koncentrálnunk, no meg persze természetesen
az öngyilkosságot elkövetett gyerekekre, mert most már tudjuk, hogy
kapcsolat van köztük és a mostani két áldozat között, és azt is, hogy ezt a
kapcsolatot a tábor környékén kell keresnünk.
– Annak ellenére, hogy az öngyilkosok közül ketten soha életükben nem
jártak ott? – vetette ellen Confiant.
– Az az érzésem, hogy ezek a füzetek nagyjából minden kétséget
eloszlatnak a történtekkel kapcsolatban. A két másik kamaszt máshol, a
táboron kívül erőszakolhatták meg. Azt sem tudom, hogy a kvartett tagjait
tekinthetjük-e egyáltalán pedofiloknak… Nincs arra utaló jel, hogy
kisgyerekekre támadtak volna, inkább serdülőkorúakat és fiatal felnőtteket
vettek célba. Változtat ez valamit a lényegen? Ezt már nem nekem kell
eldöntenem.
– Ha az öngyilkosságok listáját nézzük, az sem volt érdekes, hogy fiú-e
vagy lány az illető – jegyezte meg Propp –, de igaza van: a négy férfi profilja
nem igazán a pedofilokéra emlékeztet, hanem a kifejezetten a legperverzebb
játékokhoz és a szadizmushoz vonzódó szexuális ragadozókéra, akiket
ugyanakkor kétségkívül elsősorban a fiatal áldozatok vonzottak.
– Micsoda elferdült állatok – mondta Cathy d’Humières viszolyogva. –
Hogy akarja előkeríteni Chaperont?
– Nem tudom – vallotta be Servaz.
– Még sohasem voltunk hasonló helyzetben – csóválta a fejét a főügyész. –
Azon gondolkozom, hogy nem kellene-e erősítést kérnünk.
Servaz válasza mindenkit meglepett.
– Nem lennék ellene. Fel kell kutatnunk és ki kell kérdeznünk mindenkit,
aki annak idején, még gyerekfejjel megfordult a táborban, és persze a még
életben lévő szülőket is. Ez csak azután lesz lehetséges, hogy sikerült
összeállítani a teljes névsort; ahhoz pedig hangyaszorgalom, idő és ember
kell. Időnk azonban nincs, gyorsan kell haladnunk. Megoldásként marad
tehát a még több ember. Ezt a munkát csak további személyek bevonásával
tudjuk elvégezni.
– Rendben – mondta d’Humières. – Ahogy hallottam, a toulouse-i
rendőrkapitányság már így se lát ki az ügyekből, úgyhogy a csendőrséghez
fogok fordulni – pillantott Zieglerre és Maillard-ra. – Mi van még?
– A Grimm felakasztásához használt kötél – szólt Ziegler. – A gyártó
jelentkezett. A köteleket egy tarbes-i boltban adták el… Hónapokkal ezelőtt.
– Ez azt jelenti, hogy a videokamerák felvételei nem lesznek már meg –
mondta d’Humières. – Sok fogy belőle?
– A bolt, ahol a kötelet eladták, egy hatalmas sportszer outlet. A
pénztárosok vásárlók tucatjait szolgálják ki naponta, hétvégén pedig még
rosszabb a helyzet, úgyhogy tőlük semmit sem fogunk megtudni.
– Világos. Más?
– Az intézet biztonsági rendszerével foglalkozó cég – folytatta Ziegler –
elküldte az ott dolgozó munkatársai névsorát. Elkezdtem átnézni, de eddig
semmi érdekes.
– Perrault boncolása ma délután lesz – nézett fel d’Humières. – Ki lesz ott?
Servaz jelentkezett.
– Utána elmegyek Xavier-hoz az intézetbe – tette hozzá. – Szükségünk van
a Hirtmann-nal kapcsolatban álló személyek listájára. A saint-martini
polgármesterséget is fel kell hívni, hogy át tudják-e adni a táborban annak
idején megfordult gyerekek névsorát. A jelek szerint a Zerge tábor pénzügyi
és adminisztrációs tekintetben is hozzájuk tartozott. A két legfontosabb hely,
ahol kapirgálnunk kell, az intézet és a tábor. Hátha találunk köztük valamiféle
kapcsolatot.
 – Mégis, miféle kapcsolatra gondol? – kérdezte Confiant.
– Tegyük fel, hogy a táborban megfordult gyerekek egyikéről (az egyik
áldozatról) kiderül, hogy manapság az intézetben dolgozik.
Cathy d’Humières nagyon figyelt.
– Ez elég érdekesen hangzik – bólintott.
– Én beszélek a polgármesteri hivatal dolgozóival – ajánlkozott Ziegler.
Servaz döbbent pillantást vetett Zieglerre, mert az nagyon hangosan, szinte
kiabálva szólt közbe, és ez egyáltalán nem volt rá jellemző.
– Rendben – bólintott Servaz –, de legfontosabb előkeríteni Chaperont,
bárhol is legyen. Ki kell kérdezni a volt feleségét, lehet, hogy ő tud valamit.
Át kell nézni a papírjait, mindig előkerülhet onnan valami számla vagy bérleti
szerződés, ami elvezethet a rejtekhelyéhez. Ma van találkozód a volt
feleséggel – nézett Zieglerre –, menj, beszélj vele, utána meg elintézheted a
polgármesteri hivatalt.
– Jól van. Még valami? – kérdezte d’Humières.
– A pszichológiai profil – bólintott Propp. – A tetthelyeken talált elemek,
tehát az akasztás, a bakancs, Grimm meztelensége stb. figyelembevételével
már hozzákezdtem ugyan a részletes profil összeállításához, de mindaz,
amiről a naplóban szó van, alapjaiban forgatja fel az elképzeléseimet. Át kell
néznem az anyagot.
– Mennyi időre van szüksége?
– Most már elég adat van ahhoz, hogy gyorsan haladhassunk. Valamikor
hétfő környékén megkapja a szakvéleményt.
– Hétfő környékén? Közben pedig reménykedünk, hogy a gyilkosok nem
dolgoznak a hétvégén? – kérdezett rá elég szigorúan d’Humières.
Propp bele is vörösödött a gúnyos megjegyzésbe.
– Még egy utolsó dolog. Ez szép munka volt, Martin. Én egy pillanatig
sem kételkedtem abban, hogy jó döntést hoztam, amikor önre esett a
választásom.
Miközben ezt mondta, a tekintete Servazról Confiant-ra siklott, aki inkább
lesütötte a szemét.

ESPÉRANDIEU a The Raconteurs Many Shades of Black című számát

hallgatta éppen, amikor megcsördült a telefonja.
– Ugye, azért hívtál, mert érdekelne, hogy történtek-e furcsa dolgok
mostanában Éric Lombard körül? – szólt bele a kagylóba Marissa.
– Nagyjából igen – hagyta rá Espérandieu, bár emlékei szerint ő máshogy
fejezte ki magát.
– Lehet, hogy találtam valamit. Nem tudom, hogy mennyit segít, mert így,
első ránézésre semmi köze sincs az ügyetekhez. Nemrégiben történt, és, úgy
tűnik, lett is belőle némi felfordulás.
– Azért mondd!
És Marissa mondta is. A magyarázat elég hosszadalmasra sikerült, de
Espérandieu még így is elég nehezen fogta fel a lényegét. Ha jól értette, egy
százharmincötezer dolláros, a Lombard Média könyvelésében szereplő
tételről volt szó, amelyet egy produkciós cégtől megrendelt televíziós
riportért fizettek ki. Ellenőrizték a szóban forgó céget, de tőlük semmiféle
riportfilmet nem rendeltek. A könyvelési tétel mögötti összeget tehát
nyilvánvalóan elsikkasztották. Amikor Marissa befejezte, Espérandieu
csalódottan hallgatott. Egyrészt nem volt biztos abban, hogy tökéletesen
felfogta az egészet, másrészt pedig nem látta, hogy mindez miben lehet a
segítségére. Azért készített néhány jegyzetet az előtte heverő lapra.
– Na, tudod használni?
– Nem igazán – válaszolta Espérandieu. – Azért nagyon köszönöm.

AZ INTÉZETBEN SZINTE TAPINTANI lehetett a feszültséget. Diane

egész délelőtt szemmel tartotta Xavier-t, a legapróbb rezdülését, mozdulatát
is figyelte. A pszichiáter nyugtalannak, feszültnek és halálosan kimerültnek
tűnt. A tekintetük többször is találkozott. Xavier tudja… Egész pontosan
fogalmazva: Xavier tudja, hogy Diane tudja… De lehet, hogy csak
képzelődött… Projekció és átvitel: Diane tökéletesen tisztában volt e
jelenségek működésével.
Szólnia kellene a rendőrségnek? Egész délelőtt ezen a kérdésen rágódott.
Egyáltalán nem volt biztos abban, hogy hozzá hasonlóan a rendőrség is
közvetlen kapcsolatot fog látni a neki szemet szúró gyógyszerrendelés és
annak a szerencsétlen lónak a halála között. Diane megkérdezte Alexet, hogy
az intézetben tart-e bárki is bármiféle állatot, és a férfi láthatóan meglepődött,
mielőtt határozott nemmel válaszolt volna. Arra is jól emlékezett, hogy a
megérkezését követő délelőttöt – akkor találták meg az állatot – végig Xavier
társaságában töltötte; márpedig az igazgató nem úgy festett, mint aki
átvirrasztotta volna az éjszakát, hogy lemészároljon, ide-oda szállítgasson és
végül kétezer méteren, a mínusz tízfokos hidegben egy acélállványzatra
kikötözzön egy lovat. Éppen ellenkezőleg, Xavier akkor még tökéletesen
frissnek és főleg elviselhetetlenül arrogánsnak, lekezelőnek tűnt.
 Egy biztos: kimerült és feszült semmiképpen sem volt.
Diane hirtelen aggódni kezdett, hogy nem ítélkezett-e túl gyorsan, hogy az
elszigeteltség és az intézetben uralkodó, furcsa hangulat hatására nem vált-e
paranoiddá, hogy ez az egész nem csupán az ő képzeletében létezik-e, és
hogy nem teszi-e tökéletesen nevetségessé magát azzal, hogy kihívja a
rendőrséget. Mi lesz, ha a rendőrök teljesen észszerű magyarázatot találnak
majd arra, hogy mit keresnek a gyógyszerek az intézetben, ő pedig végleg
elveszíti minden hitelét Xavier és az intézet többi dolgozója előtt. Arra már
nem is mert gondolni, hogy egy ilyen presztízsveszteség mekkora terhet
jelentene neki, miután hazatér Svájcba.
Mindezt végiggondolva jócskán megcsappant a harci kedve.
– Nem érdekli, amit beszélek?
Diane hirtelen visszatért a valóságba. A vele szemben ülő páciens
szigorúan nézett rá. Hatalmas, bütykös kezén még most is látszott, hogy
egykor fizikai munkával kereste a kenyerét. Igazságtalan elbocsátását
követően az egykori munkás egy csavarhúzóval támadt a főnökére. Az
anyagát végigolvasva Diane úgy vélte, hogy annak idején egy néhány hetes
pszichiátriai kezelés elég lett volna neki, ő azonban szerencsétlenségére egy
túlbuzgó, elvakult pszichiáter kezébe került. Tíz éve állt kezelés alatt, és
hosszú időn át hatalmas dózisokban kapta a pszichotróp anyagokat, úgyhogy
a kezdetben még csupán egyszerű depresszióban szenvedő férfi a végére
valóban tökéletesen megbomlott.
– Dehogynem, Aaron. Érdekel…
– De látom, hogy nem.
– Higgye el…
– Meg fogom mondani dr. Xavier-nak, hogy magát nem érdekli, amit én
mondok.
– Miért akarna maga ilyesmit csinálni, Aaron? Ha úgy gondolja,
visszatérhetnék a…
– Ez csak duma. Időt akar nyerni.
– Időt nyerni?
– Nem kellene mindig elismételnie, amit mondok.
– Mi van magával, Aaron?
– „Mi van magával, Aaron?” Egy órája mintha a falnak beszélnék.
– Ugyan már! Dehogyis, én…
– „Ugyan már! Dehogyis, én…” Kipp-kopp, valami gond támadt odabent,
doktornő?
 – Tessék?
– Nem forog az észkerék?
– Miért beszél ilyeneket, Aaron?
– „Miért beszél ilyeneket, Aaron?” Kérdések, mindig csak ezek a
kérdések!
– Azt hiszem, majd később folytatjuk ezt a beszélgetést…
– Én nem hiszem. Megmondom dr. Xavier-nak, hogy csak az időmet
vesztegetem magával. Én nem akarok többet beszélgetni.
Diane elvörösödött.
– Ugyan már, Aaron! Ez még csak a harmadik alkalom. Én…
– Maga valahol egész máshol jár, doktornő. Nem érdekli. Máson jár az
esze.
– Aaron, én…
– Tudja mit, doktornő? Maga nem idevaló. Menjen vissza oda, ahonnan
jött, menjen szépen vissza a maga Svájcába.
Diane összerezzent.
– Ki mondta magának, hogy svájci vagyok? Erről sohasem beszéltünk.
Aaron hátravetette a fejét, és gúnyos nevetésben tört ki, majd Diane
szemébe fúrta szürkén és tompán fénytelen tekintetét.
– Mit képzel maga? Itt semmi sem marad titokban. Itt mindenki tudja,
hogy maga svájci, mint Julian.

– SEMMI KÉTSÉG – mondta Delmas. – A nyakára tekerték a kötelet,

aztán kilökték a mélybe. Szemben a patikussal, az ő esetében a nyúltagy, a
gerincvelő is sérült, és (nyilván a zuhanást követő erőhatás következtében) a
nyakcsigolyák is súlyosan roncsolódtak.
Servaz igyekezett nem ránézni a hasra fordított, felnyitott tarkójú és
koponyájú Perrault holttestére. A szürkeállomány tekervényei és a gerincvelő
kocsonyásan csillogott a boncterem lámpájának erős fényében.
– Nincsenek sem vérömlenyek, sem szúrások – folytatta a kórboncnok –,
és mivel eszméleténél volt, amikor ön látta a kabinban, közvetlenül még
mielőtt… Egy szó, mint száz: önként követte a gyilkosát.
– Valószínűbb, hogy fegyverrel kényszerítették – mondta Servaz.
– Az nem az én asztalom. Azért csinálunk egy vérvizsgálatot. Grimm
vérében, ha elenyésző mennyiségben is, de flunitrazepámot mutattak ki. Ez
egy, a kereskedelemben Rohypnol néven kapható nyugtató, ami tízszer
erősebb, mint a Valium, és elsősorban súlyos alvászavar esetén szokták
alkalmazni, de fájdalomcsillapítóként is használják. Grimm patikus volt,
nyugodtan elképzelhető tehát, hogy ezzel a gyógyszerrel igyekezett az
álmatlanságát kezelni. Lehetséges… Ugyanakkor tudni kell, hogy ez a szer
rajta van a parti-, avagy más néven nemierőszak-drogok listáján. Nemcsak
azért, mert emlékezetkiesést okoz, mivel, főleg alkohollal keverve, erősen
csökkenti a gátlásokat, hanem azért is, mert színtelen, szagtalan, íztelen, és
mivel a vérben nem marad meg, és a vizelettel rövid időn belül távozik a
szervezetből, szinte lehetetlen kimutatni. Huszonnégy óra elteltével a
hatóanyag legapróbb maradványai is nyomtalanul eltűnnek.
Servaz halkan elfüttyentette magár.
– Azt, hogy csak nagyon elenyésző mennyiséget találtak belőle, nyilván a
bevétel és a vérvétel között eltelt, viszonylag hosszú idő magyarázza. A
Rohypnol szájon át, intravénásan, egyben vagy porrá törve, italba keverve is
beadható… A tettes valószínűleg azért folyamodott hozzá, hogy az áldozat
engedelmesebb, könnyebben kezelhető legyen. A fickó, akit keresnek, szinte
megszállottan szeret irányítani, Martin, és nagyon, nagyon ügyes.
Delmas a hátára fordította a testet. Perrault arca akkor már nem volt
annyira rémült, mint amilyennek Servaz a kabinban látta, inkább
meggyötörtnek tűnt. Delmas az elektromos fűrész után nyúlt.
– Rendben, azt, hiszem, eleget láttam – nyelt nagyot Servaz. – A lényeg,
hogy tudjuk, mi történt. Majd elolvasom a jelentését.
– Martin – szólt utána Delmas.
Engedelmesen visszafordult.
– Nagyon rossz bőrben van – csóválta a fejét az orvos a fűrésszel a
kezében. Éppen úgy nézett ki, mint egy hétvégi barkácsoláshoz készülődő
családapa. – Ne csináljon személyes ügyet ebből az egészből.
Servaz bólintott és kiment. A folyosón szemügyre vette a koporsót, ami a
halottaskamra előtt várakozott Perrault-ra. Végre kikeveredett a kórház
alagsorából, megállt egy pillanatra a betonrámpán, és bár nagyokat, jólesőket
szippantott a friss levegőből, a formalin, a fertőtlenítőszer és a holttest
összekeveredő szagának emlékét még jó ideig nem tudta kiszellőztetni
magából. Éppen a Jeepet készült kinyitni, amikor megcsörrent a telefonja.
Xavier kereste.
– Megvan a névsor – közölte a pszichiáter. – Mármint azoké, akik
kapcsolatban álltak Hirtmann-nal. Elküldjem?
Servaz felnézett a hegyekre.
– Elmegyek érte – válaszolta. – Nemsokára ott vagyok.
 Komor volt az ég, de az eső már elállt, amikor elindult a hegyek és az
intézet irányába. Az út szélén fehérlő hóról a szél fel-felkapta és az autó elé
hajtotta az őszből emlékeztetőül még ott maradt utolsó, sárgás és rőtes
színben pompázó faleveleket. Metsző szél rángatta a csupasz ágakat, azok
pedig göcsörtös karmaikkal mintha Servaz után kapkodtak volna. Margot
jutott az eszébe. Vajon Espérandieu rászánt némi időt, hogy kövesse? Aztán
Charlène Espérandieu-n, a Clément nevű fiún és Alice Ferrand-on
gondolkozott… Egyszóval, miközben követte az út kanyarulatait, egyszerre
kavargott, gomolygott benne minden.
Ismét megcsörrent a telefonja. Felvette. Propp volt az.
– Egyet elfelejtettem mondani: a fehér szín nagyon fontos, Martin. A
hófedte csúcsok a ló esetében, Grimmnél a meztelen test, Perrault-nál ismét a
hó. Fehér! A fehér a gyilkos színe; a tisztaságot, a megtisztulást szimbolizálja
a számára. A fehér szint keresse! Azt hiszem, hogy a gyilkos környezetének is
meghatározó eleme a fehér szín.
– Mint az intézet? – kérdezte Servaz.
– Nem tudom. Ezt a nyomot kizártuk, nem? Sajnálom, nem tudok többet
mondani. Keresse a fehér színt!
Servaz megköszönte és letette. Elszorult a torka. Érezte a fenyegetést, ott
volt körülötte a levegőben.
Nem volt még vége.
III.
FEHÉR
 23.

– TIZENEGY – mondta Xavier, és kissé előrehajolva az asztal felett

átnyújtotta a lapot. – Az elmúlt két hónap folyamán tizenegyen kerültek
érintkezésbe Hirtmann-nal. Itt a névsor.
A pszichiáter idegesnek és nyúzottnak tűnt.
– Hosszan elbeszélgettem valamennyiükkel – mondta.
– És?
Dr. Xavier tehetetlenül tárta szét a kezét.
– Semmi.
– Hogyhogy semmi?
– Nem derült ki semmi. A jelek szerint egyiküknek sincs semmi takargatni
valója. Vagy az összes titkol valamit. Nem tudom.
Amikor Servaz értetlenkedve pillantott rá, mentegetőzni kezdett.
– Arra gondoltam csak, hogy összezárva élünk itt, távol a világtól. Ilyen
körülmények között mindig is szoktak adódni a külső szemlélő számára
érthetetlennek tűnő feszültségek. Vannak apró titkok, ennek vagy annak a
rovására a színfalak mögött zajlanak ilyen-olyan hadmozdulatok, klikkek
alakulnak ki, egyszóval az emberi kapcsolatok olyan bonyolult játszmája ez,
amelynek a szabályai szürreálisnak tűnhetnek a kívülállók számára. Nyilván
nem igazán érti, miről beszélek.
Servaz elmosolyodott, mert a saját csapata jutott az eszébe.
– Dehogynem – mondta. – Tökéletesen értem, doktor úr.
Xavier valamennyivel oldottabbá vált.
– Egy kávét?
– Örömmel.
Xavier felállt. Servaz az egyik sarokban egy kisméretű kávéfőzőt látott,
amely mellett egy kosárkában halomban álltak az aranyszínű kapszulák. Jó
kávé volt, Servaz lassan kortyolgatta, nem nagyon akarta, hogy vége legyen.
Az, hogy kényelmetlenül érezte magát az intézetben, erős eufemizmus volt.
Valójában képtelen volt felfogni, hogy lehet egy ilyen helyen dolgozni,
anélkül hogy az ember ne válna maga is dühöngő őrültté. Nem, nem is csak a
betegek… Ez az egész hely, ezek a falak és kint azok a hegyek…
 – Egyszóval, nem könnyű tisztán látni – folytatta Xavier. – Itt mindenkinek
megvannak a maga kis titkai, és ilyen körülmények között senki sem egészen
őszinte.
Xavier, piros szemüvege mögött hunyorogva, apró, bocsánatkérő mosolyt
eresztett meg. Még te sem, barátom – gondolta Servaz –, még te sem játszol
nyílt lapokkal.
– Értem.
– Természetesen, azért, mert összeállítottam a Hirtmann-nal személyes
kontaktusba kerülők listáját, még nem gondolom mindegyikükről azt, hogy
szóba jöhetnek gyanúsítottként.
– Valóban?
– Ott van például a főnővérünk, a személyzet egyik legrégebbi tagja. Már
dr. Wargnier idejében is itt dolgozott, és intézményünk működése nem kis
részben az ő betegekre vonatkozó ismeretein és szakmai hozzáértésén
alapszik. Maximálisan megbízom benne, vele kár is az idejét vesztegetnie.
Servaz belenézett a névsorba.
– Hm… Élisabeth Ferney? Ugye, ő az?
Xavier bólintott.
– Abszolút megbízható.
Servaz felnézett, és a pszichiáter arcát fürkészte. Xavier elvörösödött.
– Köszönöm – hajtotta össze és tette a zsebébe a lapot Servaz. Egy
pillanatig habozott. – Lenne egy kérdésem, aminek semmi köze a
nyomozáshoz. A pszichiáternek és a magánembernek, nem pedig a tanúnak
szól.
Xavier kíváncsian vonta fel a szemöldökét.
– Doktor úr, maga hisz a Gonosz létezésében?
Xavier csendje a vártnál jóval hosszabbra nyúlt. Közben furcsa, piros
szemüvege mögül mereven Servazt figyelte, mintha azon gondolkozott volna,
hogy az hova akar valójában kilyukadni.
– Pszichiáterként – szólalt meg végül – a válaszom az, hogy ez a kérdés
nem a pszichiátria, hanem a filozófia, azon belül is az erkölcstan körébe
tartozik. Ebből a nézőpontból azt látjuk, hogy a Gonoszt nem lehet a Jó
nélkül elgondolni, hogy ezek egymást feltételező, a másik nélkül nem
értelmezhető fogalmak. Hallott már a Kohlberg-féle erkölcsi fejlődési
szakaszokról?
Servaz a fejét csóválta.
– Lawrence Kohlberg egy amerikai pszichiáter, aki az emberi erkölcsi
fejlődés hat szakaszának megállapításakor Piaget tanulási szintjeiből merített.
Xavier megállt a beszédben, hátradőlt a székében, majd két kezét
összefonva a hasán egy pillanatra a gondolataiba merült.
– Kohlberg szerint az egyén erkölcsi érzéke a személyiségfejlődés során
egymást követő szintek elsajátításával alakul ki. Ezeknek a szakaszoknak
egyike sem ugorható át. Ha egy adott erkölcsi szintet már elért, az egyén nem
térhet vissza az alacsonyabb szintekre: azt a szintet egy életre elérte.
Ugyanakkor persze távolról sem mindenki jut el az utolsó, legmagasabb
szintre, sokan megrekednek egy alacsonyabb állapotban. Ezek a szakaszok
transzkulturális jellegűek, tehát a kultúrák felett, azoktól függetlenül
léteznek, és az emberiség valamennyi tagjának esetében azonosak.
Servaznak úgy tűnt, hogy sikerült felkeltenie a pszichiáter érdeklődését.
– Az első szinten – kezdte lelkesen Xavier – a jó az, amiért jutalom jár, a
rossz pedig az, amiért büntetés. Mint amikor vonalzóval ráütünk a gyerek
kezére, hogy megértse, amit csinált, az rossz. Az engedelmesség önmagában
vett értékként tűnik fel, a gyermek azért engedelmeskedik, mert a felnőttnek
hatalmában áll őt megbüntetni. A második szinten a gyermek már nem
csupán azért engedelmeskedik, hogy megfeleljen egy felsőbb tekintélynek,
hanem azért, hogy megerősítést, jutalmat kapjon: kialakul valamiféle
kölcsönhatás…
Xavier halványan elmosolyodott.
– A harmadik szakaszban az egyén eléri a konvencionális erkölcs első
szintjét: a többiek, az őt körülvevő emberi közeg elvárásainak próbál
megfelelni. A család, a csoport ítélete a legfontosabb. A gyermek megtanulja
a tiszteletet, az engedelmességet, a bizalmat, a hálát. A negyedik szinten a
csoport fogalma kitágul az egész társadalomra. Kialakul a törvény és a rend
tisztelete. Még mindig a konvencionális erkölcs területén vagyunk, ez a
konformizmus szakasza: jó az, ha teljesítjük a feladatunkat, a rossz pedig az,
amit a társadalom elutasít.
Xavier előredőlt.
– Az ötödik szinttől az egyén kilép a konvencionális erkölcs világából,
meghaladja azt. Ez a posztkonvencionális erkölcs birodalma. Az addigi
egoista önzetlenné válik. Tudja már, hogy minden érték viszonylagos, hogy a
törvényeket be kell tartani, ám ez nem jelenti azt, hogy azok szükségképpen
jók, igazságosak is. A közösség érdekét tekinti a legfontosabbnak. Végül, a
hatodik szinten, az egyén olyan szabadon választott erkölcsi elvek alapján
cselekszik, amelyek – amennyiben azokat ő erkölcstelennek tartja – akár a
hazája törvényeivel is összeütközésbe kerülhetnek. A saját lelkiismerete és
ítélete a legfontosabb. Az erkölcs hatodik szintjére jutott személynek világos,
következetes, a saját erkölcsi rendszerébe illeszkedő elképzelése van a
világról: elkötelezetten vesz részt a közösségi életben, a jótékony célú
tevékenységben, és nyíltan fellép az érdekelvűség, az önzés és kapzsiság
ellen.
– Ez nagyon érdekes – mondta Servaz.
– Ugye? Talán kár is önnek mondanom, hogy a legtöbben valahol a
harmadik és negyedik szint táján megrekednek. Kohlberg szerint létezik egy
hetedik szint is, amit csak nagyon kevesen érnek el. Az ilyen emberek,
túllépve a közönséges földi halandókat, az egyetemes szeretet, az együttérzés
és a szentség tartományában mozognak. Kohlberg is csupán néhány példát
említett: Jézust, Buddhát, Gandhit… Bár ez nem igazán hangzik
tudományosan, és főleg nem egy pszichiáter szájából, tulajdonképpen
fogalmazhatunk úgy, hogy a pszichopaták a nulladik szint foglyai.
– És úgy gondolja, hogy ugyanígy a gonoszság szintjei is
meghatározhatóak lennének?
A kérdés hallatán a pszichiáter szeme felcsillant a piros keret mögött.
Mintha csak valami ínyencség került volna elé, megnyalta a szája szélét.
– Roppant érdekes kérdés – mondta. – Megvallom, már bennem is
felmerült. Egy ilyen skálán a Hirtmann-szerű lényeknek, a hetedik szintre
jutott személyek fordított tükörképeként, valahol a tartomány másik
végpontján lenne a helye, tehát összességében…
A pszichiáter a csillogó szemüvegen keresztül olyan pillantást vetett rá,
mintha azon tűnődne, hogy Servaz hányadik szintig jutott, őt pedig furcsa,
szorongató érzés fogta el, mintha valami készülődne a mellkasában. A páni
félelem… Képek villództak előtte: azok a fényszórók mögötte az úton és a
visszapillantó tükörben, a felvonó kabinjában üvöltő Perrault arca, Grimm
meztelen holtteste a hídon, a lefejezett ló, a fölé magasodó svájci óriás
tekintete, Lisa Ferney pillantása az intézet folyosóján… A kezdetektől ott
volt benne ez a félelem… mint valami mag, amelynek csak ki kellett
csíráznia és szárba szökkennie… A legszívesebben a nyaka közé kapta volna
a lábát, és menekült volna ebből a völgyből, a hegyek közül…
– Köszönöm, doktor úr – állt fel sietősen.
– Nincs mit – mondta Xavier, majd megfogta és nem is engedte el egyből
Servaz felé nyújtott kezét. – Nagyon fáradtnak tűnik, tényleg rosszul néz ki,
parancsnok. Pihennie kéne.
 – Ma már másodszor hallom ezt – mosolyodott el Servaz, de ahogy kifelé
indult, remegett a lába.

15 ÓRA 30 PERC. A téli délután lassan estébe hajlott. A fenyőfák fekete

árnya egyre hosszabbra nyúlt, egyre terebélyesedett a havon, a hegyek éles
pereme a völgyre lepelként boruló, szürke és fenyegető égboltot hasogatta.
Servaz beült az autóba, és a listára pillantott. Tizenegy név… Kettőt ismert
közülük, Lisa Ferney-t és dr. Xavier-t… Ráadta a gyújtást, és elindult. A hó
szinte teljesen elolvadt; opálos fényű, puha, kásaszerű latyak borította az
úttestet. A lassan homályba boruló bekötőúton senkivel sem találkozott, ám
néhány kilométerrel távolabb, az egykori tábor felé leágazó ösvény elején egy
parkoló autót vett észre. Egy piros színű Volvo 940-est… Servaz lassított, és
megpróbálta leolvasni a rendszámot, de a jármű olyan mocskos volt, hogy a
felverődött sár és a levelek a rendszámtábla jó részét eltakarták. Véletlen
lehetett, vagy szándékos álcázás? Érezte, hogy elfogja az idegesség.
Ahogy elhaladt, benézett az autóba, de az üresnek tűnt. Valamivel távolabb
ő is leparkolt, és kiszállt. Sehol senki. Az ágak olyan sejtelmes hangon
susogtak, zörögtek, mint a szél által felkapott, zsákutcák mélyére tévedt és
onnan szabadulni képtelen, öreg újságpapírok, és mindezt a patak monoton
zsolozsmája kísérte. Egyre inkább besötétedett. Servaz kivette a zseblámpát a
kesztyűtartóból, és az út széli roskadt és piszkos hóban veszteglő Volvóhoz
ment, de azonkívül, hogy az autó belseje majdnem ugyanolyan mocskos volt,
mint a külseje, semmi különösebbet nem látott. Megpróbálta kinyitni az ajtót,
de az zárva volt.
Servaznak hirtelen eszébe jutott, mi történt vele a felvonónál, úgyhogy
visszament a fegyveréért. Miközben átkelt a rozsdás hidacskán, érezte, ahogy
körbefogja a patak körül megmozduló levegő hűvöse. Lépkedett az ösvény
sarában, és akkor már bánta, hogy nem vett bakancsot, erről pedig az Alice
naplójában olvasottak jutottak az eszébe. Néhány lépés után a cipője
ugyanolyan siralmas állapotba került, mint a Volvo. Újból eleredt az eső.
Eleinte még a fák fedezékében haladt, ám ahogy kiért a hó alól is kilátszó
gazzal és csalánnal felvert tisztásra, az esőcseppek vad dobolásba kezdtek a
fején. Nem sokat segített ugyan, de Servaz felhajtotta az átázott gallérját. Az
eső és szél rohamaiban ácsorgó tábor tökéletesen kihaltnak tűnt.
Az épületek felé közeledve az ösvény enyhén emelkedni kezdett, ő pedig
megcsúszott a sárban, és nem sokon múlt, hogy teljes hosszában el ne
vágódjon. Elejtette a fegyverét, amely végül egy tócsában landolt.
Káromkodva kihalászta, és arra gondolt, ha valaki most a fák közé rejtőzve
nézné, hogy mit művel, nyilván remekül szórakozna a bénaságán.
Az épületek, mintha csak őt várták volna. A nadrágja és a kabátujja tiszta
sár volt, az öltözékének többi része csak csuromvizes.
Servaz kiáltott egyet, de senki sem válaszolt. A pulzusa addigra az egekbe
emelkedett, fejében szépen egymás után az összes jelzőfény pirosra váltott.
Ki mászkálhat itt, ebben az elveszett, kihalt táborban, mit kereshet? És főleg,
miért nem válaszolt, hiszen nyilvánvalóan hallania kellett Servaz hosszan
visszhangzó kiáltását?
A három palatetős épület alpesi stílusban, ám betonból épült, csupán
néhány díszítőelemük készült fából. Az emeleteken egyforma ablakok
sorakoztak, lent pedig nagyméretű, üveges ajtók szolgáltak bejáratként. Az
épületeket nyitott folyosók kötötték össze. Az ablakok sötét lyukként
meredtek Servazra, sehol sem égett a fény. Az üvegek egy jó része már régen
betört, néhányat közülük durva furnérlapokkal pótoltak, a szétcsúszott, sérült
ereszekből pedig vadul zuhogott alá a víz. Amikor zseblámpájával
végigpásztázta a főépület homlokzatát, meglátta a bejárat fölé festett,
elmosódott jelmondatot: „Az élet iskolájában nincs szünidő.” A bűnében
sincs – suhant át rajta.
Hirtelen mintha valami mozgást érzékelt volna a látótere bal oldalán. Arra
kapta a fejét, de nem látott semmit. Lehet, hogy csak a szélben megmoccanó
ágak játszottak vele? Szinte biztosan érezte, hogy nem, hogy igenis egy
hirtelen mozduló árnyat látott. Egy árnyat az árnyak között…
Megnézte, hogy a fegyvere ki van-e biztosítva, sőt csőre is töltötte, majd
óvatosan elindult. Megkerülve a bal oldali épületet, oda kellett figyelnie,
hova lép, mert az amúgy is laza, sáros talaj hirtelen lejteni kezdett. Hatalmas
bükkfák állták körbe, egyenes törzsükből csak jóval feljebb, többméteres
magasságban hajtottak ki az első ágak. A fák csupasz koronájára felpillantva
Servaz a szürke ég darabjait és az egyenesen az arcába hulló eső cseppjeit
látta. A faóriások között meredeken lefelé tartó ösvény a valamivel lejjebb
csörgedező patak partjára vezetett.
És akkor észrevett valamit…
Fény…
Aprócska és hunyorgó fény volt, mintha csak egy kísértet lámpását látta
volna. Pislogott néhányat, hogy lekergesse a szempillájáról az esőcseppeket,
de a fény továbbra is ott volt.
Basszus, ez meg mi a franc?
 Egy láng… Alig láthatóan, pislákolva, de ott táncolt a földtől körülbelül
egy méternyire, az egyik fa tövében.
A belső riasztója folyamatosan jelzett. Azt a lángot valakinek meg kellett
gyújtania, és az a valaki nem is lehet túlságosan messze. Servaz ide-oda
kapkodta a tekintetét, majd leereszkedett egészen a fáig. Megint majdnem
elcsúszott a sárban. Egy gyertya… Az a fajta, amit az ételek melegen
tartásához használnak, vagy arra, hogy a szoba hangulatát feldobják. A
törzshöz rögzített aprócska tartón állt. A zseblámpával rávilágított a rücskös
kéregre, majd hirtelen olyasmit látott, amitől földbe gyökerezett a lába. Egy
arasznyival a láng fölött valaki késheggyel egy nagy szívet vésett a fa
törzsébe… Az ábra belsejében öt név: Ludo + Marion + Florian + Alice +
Michaël…
Az öngyilkosok… Servaz csak nézett maga elé; szinte kővé vált a
döbbenettől.
Az eső kioltotta a lángot.
És akkor jött a támadás. Kegyetlen, vad és félelmetes volt. Hirtelen
megérezte, hogy nincs egyedül, majd szinte közvetlenül ezután valami hideg
és puha szakadt a fejére. Elöntötte a pánik, és bár kegyetlenül rugdalódzott,
küzdött, a támadója nem ingott meg. A hidegség ekkor rátapadt az orrára és a
szájára. Egy műanyag szatyor! – harsant a néma üvöltés Servaz félelemtől
halálra vált agyában. A férfi ekkor hatalmasat, fájdalmasat rúgott hátulról a
térdhajlatába, Servaz lába pedig megrogyott. A földre került, támadója a
teljes súlyával ránehezedett, ő pedig tehetetlenül feküdt arccal a sárban.
Fulladozott. A műanyagon keresztül is érezte a sár puha és nedves érintését.
A másik egyre mélyebbre nyomta Servaz arcát a sárba, de közben a szatyrot
is kíméletlenül szorította a nyaka körül, a karját pedig a térdével bénította
meg. A fulladozó Servaz előtt megjelent a Grimm hajába tapadt sár képe, és
ettől elöntötte a jeges, leküzdhetetlen félelem. Kétségbeesetten vergődött,
mozgatta a lábát, próbálta a hátán ülő ellenfelét kibillenteni az egyensúlyából,
de minden hiába volt, a szorítás nem engedett. Ahogy lélegzett, szörnyű
hangok kíséretében a zacskó anyaga hol levált az arcáról, hol pedig ismét az
orrára, szájára, a fogai közé tapadt. Alig jutott már levegőhöz, és egyre
vadabb pánik töltötte el. Levegőtlen műanyag börtönében vergődve úgy
érezte, hogy szíve bármely pillanatban felmondhatja a szolgálatot. Aztán
hirtelen hátrarántották a fejét, és érezte, ahogy a nyakára tekeredő kötél
minden eddiginél szorosabban rögzíti a műanyag zacskót is. Amikor a földön
kezdték vonszolni, éles fájdalom hasított a nyakába.
 Lábával kétségbeesetten, összevissza kapart, meg-megcsúszva tolta magát
előre, hogy a nyakát majd leszakító erőt csökkenteni tudja. A feneke
megemelkedett, visszazuhant, aztán csak csúszott a síkos földön, miközben a
kezével kétségbeesett reménytelenséggel igyekezett lazítani a kötél halálos
szorításán. Több méteren át húzták-vonták így, ő pedig kificamodott
végtagokkal küzdött, zihált, fulladozott.
Egy-két perc – gondolta –, és vége lesz mindennek.
Addigra végleg elfogyott a levegője.
Görcsösen tátogott, de a műanyag nem hagyta lélegzethez jutni.
A zacskó belsejében egyre ritkábbá vált az oxigén, helyét az általa
kilélegzett szén-monoxid foglalta el.
Ugyanarra a sorsra fog jutni, mint Grimm!
Mint Perrault!
Mint Alice!
Felakasztva foga végezni!
Már-már elveszítette az eszméletét, amikor ismét lélegzethez jutott. Mintha
valahol kinyílt volna egy szelep… A levegő friss volt, és ismét érezte az
arcán az esőcseppeket is. Hatalmas, rekedt és mámoros kortyokban újra és
újra beszívta a tüdejét, ha először sípolva, akadozva is, de végre ismét
elárasztó hideg és nedves levegőt.
– LÉLEGEZZEN, LÉLEGEZZEN!
Xavier hangja volt. Servaz a hang irányába fordította a fejét, majd némi
hunyorgás után megismerte a fölé hajló pszichiátert, aki erőlködve és talán
még nála is rémültebb arccal tartotta őt.
– Hol… Hol van?
– Meglépett. Én már nem is láttam. Hallgasson, és lélegezzen mélyeket!
Hirtelen felbőgött egy motor, és Servaz azonnal rájött.
A Volvo!
– A francba! – mondta, minden erejét összeszedve.

SERVAZ A HÁTÁT egy fának vetve a földön ült. Hagyta, hogy a víz
végigfolyjon a haján, az arcán. Úgy tűnt, a mellette guggoló Xavier sem sokat
foglalkozott azzal, hogy az öltönye átázott, hogy méregdrága cipője csupa sár
lett.
– Éppen mentem le Saint-Martinbe, amikor megláttam az autóját. Kíváncsi
voltam, mit csinálhat itt, úgyhogy gondoltam, jövök és körülnézek.
A pszichiáter mélyen Servaz szemébe nézett, és halványan elmosolyodott.
 – Olyan vagyok, mint bárki más… Ez a nyomozás, a gyilkosságok… Hogy
is mondjam? Szörnyű ez az egész, de ugyanakkor rettentően érdekes,
izgalmas is. Szóval, kerestem magát, aztán egyszer csak megláttam, ahogy itt
fekszik a földön, a fején azzal a szatyorral és azzal a… kötéllel a nyaka körül.
A fickó nyilván meghallotta az autót, és egyetlen pillanat alatt eltűnt.
Biztosan nem számított arra, hogy itt bárki meg fogja zavarni.
– Csapda… – dadogta Servaz a nyakát dörzsölgetve. – Csapdát állított
nekem.
Megszívta az ázott cigarettát, és az sercegve felparázslott. Egész testében
remegett. A pszichiáter óvatosan félrehúzta a gallérját.
– Hadd nézzem… Nem néz ki túl jól… Elviszem a kórházba. Azonnal el
kell látni a sebet, a nyakát és a gégéjét pedig meg is kell röntgenezni.
– Köszönöm, hogy er… hogy erre járt…

– JÓ NAPOT! – mondta Külvilág úr.

– Jó napot! – köszönt vissza Diane. – Julianhoz jöttem.
A kezeslábasában álldogáló Külvilág úr az övén pihentette két lapátszerű
kezét, miközben az ajkát biggyesztve végigmérte őt. Diane szemrebbenés
nélkül állta a pillantását, és igyekezett megőrizni a nyugalmát.
– Dr. Xavier nincs magával?
– Nincs.
Az óriás arcán mintha valami árnyék suhant volna át. Diane ismét a
szemébe nézett, amire Külvilág úr vállat vont és elindult.
Diane zakatoló szívvel követte.
– Látogató – kiáltott be a nagydarab őr a cellába, miután kinyitotta az ajtót.
Diane belépett. Hirtmann meglepetten nézett rá.
– Jó napot, Julian!
A svájci nem válaszolt. Úgy tűnt, rossz napja van; a legutóbbi alkalommal
tapasztalt kedélyességnek ezúttal nyoma sem volt. Diane-nak minden
akaraterejét össze kellett szednie, hogy ne forduljon sarkon és ne távozzon,
amíg még nem késő.
– Nem tudtam, hogy látogatóm lesz – szólalt meg végül Hirtmann.
– Én sem tudtam – válaszolt Diane. – Legalábbis öt perccel ezelőttig.
Ezúttal meglepően tétovának látta Hirtmannt, és ez majdhogynem
elégedettséggel töltötte el. Leült az asztalkához, és szétterítette a papírjait
maga előtt. Arra számított, hogy Hirtmann odajön, és leül majd vele
szemben, de az semmi ilyesmit nem csinált, csak mászkált fel-alá az ablak
előtt, mint egy ketrecbe zárt vadállat.
– Mivel a továbbiakban rendszeresen fogunk találkozni – kezdte Diane –,
szeretnék bizonyos dolgokat tisztázni, hogy kijelölhessük a beszélgetéseink
keretét, és hogy legyenek bizonyos fogalmaim arról, miként is zajlanak a
dolgok az intézmény falain belül…
Hirtmann megállt, gyanakvó pillantást vetett rá, majd egyetlen szó nélkül
folytatta a sétát.
– Nem zavarja?
Csend.
– Nos, rendben… akkor lássunk hozzá… Sok látogatót fogad, Julian?
Hirtmann ismét megállt, hogy ránézzen, majd hátul összekulcsolt kézzel
folytatta az ideges fel-alá mászkálást.
– Az intézeten kívülről?
Csend.
– És az intézetből ki szokott jönni? Dr. Xavier? Élisabeth Ferney? És ki
még?
Csend.
– Szokott velük beszélni a kinti történésekről?
– Dr. Xavier engedélyezte ezt a látogatást? – állt meg előtte hirtelen
Hirtmann.
Diane kényszerítette magát, hogy felnézzen. Ó ült, Hirtmann pedig állt, és
teljes magasságában fölé tornyosult.
– Szóval, én…
– Lefogadom, hogy nem. Mit akar itt, dr. Berg?
– Ööö… épp az imént magyaráztam el… én…
– Cccc. Hihetetlen, hogy magukban, lélekkurkászokban, időnként
mennyire nincs semmiféle lélektani érzék. Én egy jól nevelt ember vagyok,
dr. Berg, de azt nem szeretem, ha idiótának néznek – tette hozzá
meglehetősen éles hangon.
– Hallott arról, hogy mi történik odakint? – kérdezte Diane, félretéve a
pszichológusi hangnemet.
Hirtmann lenézett rá; úgy tűnt, gondolkozik, majd leült, és alsókarját az
asztalra támasztva, összekulcsolt ujjakkal előrehajolt.
– A gyilkosságokról akar beszélgetni? Igen, olvasom az újságokat.
– Tehát annyi információja van, amennyit az újságok megírnak? Így van?
– Hova akar kilyukadni? Mi történik odakint, amitől ilyen állapotba került?
– Milyen állapotba?
 – Olyan… rémültnek tűnik… De nem csupán rémültnek. Úgy néz ki,
mintha keresne valamit… Úgy néz ki, mint egy állatka, egy földet túró, apró
állatka, sőt nem is… Úgy néz ki, mint egy mocskos kis patkány… Ha látná a
saját szemét! Te jó ég, dr. Berg, hát mi van magával? Nehezen viseli ezt a
helyet, ugye? Hát nem fél, hogy a kérdéseivel felborítja az intézet olajozott
működését?
– Olyan, mintha dr. Xavier-t hallanám – gúnyolódott Diane.
Hirtmann elmosolyodott.
– Jaj, ne, kérem! Hallgasson ide! Én már akkor láttam, hogy ez az egész
nem magának való, amikor először belépett ide. Ez a hely… Miért jött ide?
Mit gondolt, mit fog itt találni? A Sátán megtestesüléseit? Itt csak
szerencsétlen pszichopaták, skizofrének, paranoiások, nyomorult és beteg
emberek vannak, dr. Berg, és ebbe magamat is beleértettem. Az egyetlen, ami
megkülönböztet minket a más helyen lévőktől, az az erőszak… De higgye el,
az viszont nem csak az ápoltak között van jelen…
Széttárta a kezét.
– Ó, persze, tudom, hogy dr. Xavier látásmódja… hogy is mondjam,
némileg romantikus… és olyanokat gondol rólunk, hogy gonosz
teremtmények, az isteni bosszúállás eszközei vagyunk… Hadd ne soroljam
tovább a hülyeségeit. Azt is tudom, hogy úgy érzi, küldetést teljesít. Az ő
számára olyan ez a hely, mintha megtalálta volna a pszichiátria Szent Grálját.
Bődületes baromság!
Beszéd közben a tekintete egyre komorabbá, kegyetlenebbé vált, Diane
pedig akaratlanul is hátrébb csúszott a székén.
– Ugyanúgy, ahogy máshol, itt sincs más, mint szar, középszerűség, rossz
bánásmód és hatalmas dózisban adagolt kábítószerek. A pszichiátria a XX.
század legnagyobb szélhámossága. Nézze csak meg, milyen gyógyszereket
használnak! A legtöbbről azt sem tudják, hogy miért hat, arról nem is
beszélve, hogy a tudomány más területein fedezték fel őket véletlenül!
Diane rászegezte a tekintetét.
– Beszéljen az információiról! – mondta. – Csak az újságokból szerzi őket?
– MAGA NEM FIGYEL ARRA, AMIT MONDOK.
A hangja erősen, nyersen és parancsolóan csengett. Diane összerezzent;
érezte, hogy el fogja veszíteni, hogy Hirtmann be fog zárkózni. Hibát
követett el, valamit rosszul csinált…
– De, figyelek, én…
– Nem figyel arra, amit mondok.
 – Miért mondja ezt, én…
És akkor hirtelen megértette.
– Mit akart azzal mondani, hogy az erőszak nem csak az ápoltak között van
jelen?
Hirtmann pengeéles szája halvány és kegyetlen mosolyra húzódott.
– Látja, tud maga, ha akar.
– Mit jelent az, hogy „nem csak az ápoltak között van jelen”? Kiről, mikről
beszél? Őrültekről? Szerencsétlenekről? Bűnözőkről? Gyilkosokról? A
személyzet tagjai között is van, erről van szó?
– Tulajdonképpen mégiscsak szeretek magával beszélgetni.
– Miről beszél, Julian? Kiről van szó?
– Maga mit tud, Diane? Mit derített ki?
– Ha elmondom magának, mi a garancia arra, hogy nem mondja vissza?
Hirtmann hátborzongató nevetésben tört ki.
– Jaj, Diane! Ez most úgy hangzott, mint egy nagyon rossz filmdialógus!
Maga tényleg azt hiszi, hogy engem érdekel ez az egész? Nézzen már rám!
Soha az életben nem jutok ki innen! Odakint összedőlhetne a világ, engem
még az is hidegen hagyna… Hacsak nem omlik le ez a fal…
– A DNS-ét megtalálták azon a helyen, ahol megölték a lovat – mondta
Diane. – Erről tudott?
Hirtmann hosszan, elgondolkozva nézett rá.
– És maga? Maga honnan tudja?
– Az most nem érdekes. Akkor most tudta, vagy sem?
Hirtmann arca finoman megrándult; lehet, hogy elmosolyodott.
– Tudom, mit keres – szólalt meg. – De azt is, hogy nem itt fogja
megtalálni. A válasz a kérdésre pedig a következő: MINDENT TUDOK,
DIANE. Mindent, ami itt bent és odakint zajlik. Nyugodjon meg, senkinek
sem fogok szólni a látogatásáról. Az viszont nem biztos, hogy Külvilág úr is
hasonlóképpen fog eljárni. Velem ellentétben, ő nem cselekszik szabadon. Ez
az igazi paradoxon. Most pedig, menjen! Lehet, hogy a főnővér negyedórán
belül itt lesz. Menjen! Meneküljön erről a helyről, fusson, amilyen messze
csak tud, Diane! Itt veszélyben van.

ESPÉRANDIEU AZ ÍRÓASZTALÁNÁL ÜLT és gondolkozott. A

Marissával folytatott beszélgetés után támadt egy ötlete. Állandóan a
telefonban hallott összeg járt az eszében: az a százharmincötezer dollár. Mi
lehet mögötte? Első ránézésre az összegnek semmi köze sem volt a
nyomozásukhoz. Első ránézésre… Aztán hirtelen bevillant neki valami.
Őrültségnek tűnt, annyira, hogy kezdetben még ő maga is elvetette.
Az ötlet azonban makacsnak bizonyult, tartotta magát, ellenállt. Mibe
kerülne, ha utánajárna? Tizenegykor végül elszánta magát, és kutatni kezdett
a számítógépén, majd felvette a telefont. Az első ember, akivel beszélt,
nagyon tartózkodó volt, és nem akart világos választ adni a kérdésére. Arra
hivatkozott, hogy ilyesmiről nem szokás telefonon tárgyalni, még egy
rendőrrel sem. Ennek ellenére, amikor Espérandieu megemlítette a
százharmincötezer dolláros összeget, azt a választ kapta, hogy a szóban forgó
távolságot figyelembe véve nagyjából ez a szokásos ár.
Espérandieu kezdett izgatottá válni.
A következő félórában tucatnyi hívást bonyolított le. Az első néhány nem
hozott eredményt. Mindig ugyanazt a választ kapta: nem, az említett
időpontban semmi ilyesmi nem történt. Ismét kezdte értelmetlennek találni az
ötletét. Abba a százharmincötezer dollárba annyi minden belefért. Aztán
tárcsázott még egy utolsó számot… Bingó! Hitetlenkedve és egyre
izgatottabban hallgatta a vonal túloldaláról érkező választ. Lehet, hogy
beletrafált, egyenesen a közepébe? Létezhet ilyesmi? Egy gyenge belső
hangocska igyekezett lehűteni a lelkesedését, és azt hajtogatta, hogy akár
véletlen egybeesés is lehet, ő azonban – tekintettel az időpontra – ezt nem
igazán tartotta elképzelhetőnek. Letette a telefont, és csak nehezen tért
magához. Hihetetlen! Néhány egyszerű telefonhívással sikerült hatalmasat
lendítenie a nyomozáson.
Az órájára nézett. 16.50. Először fel akarta hívni Servazt, de végül nem
tette: kellett még egy végső megerősítés. Felkapta a telefonját, és feszülten
tárcsázni kezdett. Érezte, hogy ezúttal jó nyomon jár.

– HOGY ÉRZED MAGAD?

– Nem túl fényesen.
Ziegler aggodalmasan nézte Servazt, és legalább annyira zaklatottnak tűnt,
mint ő. Az ápolónők ki-be járkáltak. Addigra egy orvos már megvizsgálta,
többször is megröntgenezték, majd – bár tökéletesen járóképes volt – egy
kerekes ágyon betolták a szobájába.
Xavier a kórház folyosóján üldögélve várta, hogy Ziegler felvegye a
vallomását, a kórterem előtt pedig egy csendőr állt. Hirtelen kinyílt az ajtó.
– Úristen, mi történt? – kiáltotta a beviharzó Cathy d’Humières, és az
ágyhoz lépett.
 Servaz igyekezett a lehető legrövidebben elmondani.
– És nem látta az arcát?
– Nem.
– Biztos?
– Annyit tudok, hogy erős, és tudja, hogy kell valakit mozgásképtelenné
tenni.
Cathy d’Humières komor pillantást vetett rá.
– Ez nem mehet így tovább – mondta, majd Zieglerhez fordult. –
Hagyjanak minden kevésbé sürgős ügyet úgy ahogy van, és az összes
emberüket erre állítsák rá. Chaperonnal hol tartunk?
– A volt feleségének fogalma sincs arról, hogy hol lehet – válaszolta
Ziegler.
Servaz emlékezett, hogy Ziegler Bordeaux-ba készült, hogy találkozzon a
volt polgármesterné asszonnyal.
– Milyen? – kérdezte.
– Tipikus úriasszony. Egy agyonszolizott és – sminkelt sznob.
Servaz elmosolyodott.
– Kikérdezted a férjéről?
– Igen. Érdekes volt. Ahogy szóba hoztam a dolgot, bezárkózott, mint egy
osztriga, és csak banális dolgokat mondott. A hegymászásról, a politikáról, a
férjét kisajátító barátokról beszélt, a közös megegyezéssel lezajlott válásról és
a közös életükről, amely végül más irányba fordult, és a többi, de közben
éreztem, hogy a lényeget elhallgatja.
Servaznak eszébe jutott Chaperon háza. Külön hálószobájuk volt… Mint
Grimmnek és a feleségének… De miért? Lehet, hogy az asszonyok valahogy
tudomást szereztek férjük szörnyű titkairól? Servaz bizonyosan érezte, hogy
így kellett történnie. Az is lehet persze, hogy csak megsejtették az igazságot.
Grimm özvegyének a férje iránti megvetése, az öngyilkossági kísérlete és
Chaperon feleségének viszolygása attól, hogy a magánéletükről beszéljen,
mind-mind ugyanarra az okra volt visszavezethető. Bár a gaztettek
részleteivel nem voltak tisztában, ezek az asszonyok nyilván tudtak férjeik
elvetemült perverziójáról.
– Beszéltél neki arról, amit a házban találtunk? – kérdezte Zieglertől.
– Nem.
– Tedd meg! Nincs vesztegetni való időnk. Hívd fel, és mondd meg neki,
ha elhallgat valamit, és a férje holtan kerül elő, ő lesz az első számú
gyanúsított.
 – Rendben. Találtam más érdekeset is – tette hozzá.
Servaz várt.
– Az intézet főnővérének, Élisabeth Ferney-nek fiatalkorában meggyűlt a
baja az igazságszolgáltatással. Balhék, betörések, rablások. Mopedeket kötött
el, hivatalos személy elleni erőszak, kábítószer, garázdaság, zsarolás és
megfélemlítés… Annak idején többször is megfordult javítóintézetben.
– És ezzel együtt felvették az intézetbe?
– Elég régi ügyekről beszéltem. Aztán beállt a sorba, továbbtanult. Mielőtt
Wargnier, Xavier elődje felvette volna, több pszichiátriai intézményben is
megfordult. Mindenki kaphat egy második esélyt.
– Azért ez elég érdekes.
– Amúgy Lisa Ferney oszlopos tagja a húsz kilométernyire lévő Saint-
Laryban működő egyik testépítő körnek, de a lövészklubba is beiratkozott.
Hirtelen Servaz és d’Humières is nagyon kezdett figyelni. Servaznak az
jutott az eszébe, hogy talán mégis jól működött az ösztöne, amikor az
intézetben jártak. Lisa Ferney beleillett a képbe… Azok, akik odafent az
állványra rögzítették a lovat, igencsak jó erőben voltak, a főnővér testi ereje
márpedig nem egy férfiéval is felvehette volna a versenyt.
– Folytasd a keresést – mondta Servaz. – Lehet, hogy jó ez az irány.
– Ja, igen, majd elfelejtettem – bólintott Ziegler. – A kazetták…
– Igen?
– Csak madárének volt rajtuk.
– Aha.
– Jól van, megyek a városházára, hátha van egy listájuk a táborban
megfordult gyerekekről – búcsúzott Ziegler.
– Hölgyek, urak, szeretném, ha hagynák pihenni a parancsnokot – harsant
egy erős hang az ajtóban.
Minden tekintet arra fordult. Egy harminc év körüli, fehér köpenyes orvos
állt a küszöbön. Kreol bőre volt; sűrű, vastag szemöldöke szinte összeért erős
vonalú, horgas orra fölött, a kitűzőjén pedig a „dr. Saaleh” név állt.
Mosolyogva közeledett feléjük, a tekintetéből azonban hiányzott a vidámság;
felvont szemöldökéből és szándékoltan elszánt arckifejezéséből az sugárzott,
hogy ezen a helyen még az ügyészeknek, a csendőröknek sincs más
választásuk, mint hogy meghajoljanak az orvosi akarat és tekintély előtt.
Servaz eközben már dobta is le magáról a takarót.
– Szó sem lehet arról, hogy itt maradjak – jelentette ki.
– Szó sem lehet arról, hogy ilyen állapotban elengedjem – válaszolta dr.
Saaleh, kezét barátságos, de ellentmondást nem tűrő mozdulattal a vállára
téve. – Még nem fejeztük be a vizsgálatokat.
– Akkor csinálják gyorsan – mondta megadóan Servaz, és kissé
türelmetlenül visszadőlt a párnára, azonban miután a többiek kimentek,
becsukta a szemét, és egyetlen pillanat alatt mély álomba merült.

UGYANEZEKBEN A PILLANATOKBAN az Interpol Lyonban, a

Charles-de-Gaulle rakpart 220. száma alatt található főparancsnokságának
erődszerű épületében egy rendőrtiszt éppen felvette a mobilját. A hatalmas,
számítógépekkel, telefonokkal, nyomtatókkal és kávéfőzőkkel zsúfolt, a
Rhône-ra néző amerikai típusú, egy légterű iroda kellős közepén állt. Az
alacsony válaszfalak fölött egy feldíszített fenyőfa magasodott, csillaggal a
csúcsán.
Amikor felismerte a vonal túloldalán megszólaló hangot, a homloka ráncba
szaladt.
– Vincent, te vagy az? Te jó ég, öregem, hogy rohan az idő! Mi lett veled?
Az alkalmazottai számát tekintve az ENSZ után második legnagyobb
szervezetként az Interpol száznyolcvanhét tagországot tömörít. A központ
különböző részlegei nem a szó klasszikus értelmében vett rendőrséget,
inkább valamiféle felderítőközpontot alkotnak, amely szakértelmével és
adatbázisaival (többek között százhetvennyolc-ezer bűnöző és négyezer-
ötszáz szökésben lévő, körözött személy adatait tartják nyilván) állt a
tagországok rendőrségeinek a rendelkezésére. A szervezet évente több ezer
nemzetközi elfogatóparancsot adott ki (ezek a híres „vörös szintű”
körözések). A férfit, aki az előbb felvette a telefonját, Luc Damblinnek
hívták. Ahogy Marissát, Espérandieu őt is a rendőrtiszti akadémián ismerte
meg. Váltottak még néhány udvarias szót, aztán Espérandieu rátért a
lényegre.
– Szívességet szeretnék kérni.
Damblin a fénymásoló fölé, a válaszfalra kitűzött arcképekre függesztette a
tekintetét. Orosz maffiózók, albán leánykereskedők, szerb és horvát
ékszertolvajok és az elmaradott országokban ténykedő nemzetközi
pedofilhálózatok tagjai néztek vissza rá. Valaki piros süveget és fehér
télapószakállat biggyesztett rájuk, ám sokkal megnyerőbbek így sem lettek.
Damblin figyelmesen hallgatta a kollégáját.
– Szerencséd van – közölte a végén. – Van Washingtonban az FBI-nál egy
fickó, aki jön nekem eggyel, mert annak idején kisegítettem az egyik
ügyénél. Fel fogom hívni, és megnézzük, mit lehet tenni. De mihez kell
neked ez az információ?
– Az egyik folyamatban lévő nyomozáshoz.
– És köze van az Egyesült Államokhoz?
– Majd elmagyarázom. Átküldöm a fotót – mondta Espérandieu.
Az interpolos az órájára pillantott.
– Lehet, hogy beletelik valamennyi időbe. A fickó elég elfoglalt. Mikorra
kellene a dolog?
– Sajnálom, de elég sürgős.
– Mindig az – vágta rá Damblin. – Ne félj, a kupac tetejére teszlek. A régi
szép idők emlékére… Meg amúgy is mindjárt itt a karácsony: ez lesz az én
ajándékom.

SERVAZ KÉT ÓRÁVAL KÉSŐBB ébredt fel. Beletelt néhány pillanatba,

amíg rájött, hogy mit keres abban a szép fehér, nagy ablakos, kék rolós
szobában. Miután tisztázta magával, hogy kórházban van, nézelődni kezdett,
a holmiját kereste. Amikor meglátta az egyik széken pihenő, átlátszó
műanyag zsákot, kiugrott az ágyból, és sietősen felöltözött. Három perccel
később már kint is volt az utcán, és elővette a mobilját.
– Halló?
– Martin vagyok. Ma este is nyitva a fogadó?
Az öregúr felnevetett a telefonban.
– Jól tetted, hogy hívtál. Már éppen készültem vacsorázni.
– Lenne néhány kérdésem is.
– És én még azt hittem, hogy csak a főztöm miatt hívsz! Micsoda csalódás!
Találtál valamit?
– Majd elmondom.
– Rendben, akkor várlak.

SÖTÉT ESTE VOLT MÁR, de az iskola előtti rész jól meg volt világítva.
A bejárattól tízméternyire várakozó autóban üldögélő Espérandieu meglátta
az épületből kilépő Margot-t. Szinte alig ismert rá. A lány legutóbb még
fekete haja most skandináv szőke volt, ráadásul két copfba fonva lógott le
kétoldalt, amitől úgy nézett ki, mintha a Mädchen egyik karikatúrája
elevenedett volna meg. És az a furcsa kis svájci sapka a fején!
Ahogy Margot elfordult, Espérandieu – a tekintélyes távolság ellenére is –
látta, hogy a copfok közötti területen újabb tetoválás került a nyakára.
Hatalmas, színes rajz volt. Vincent-nak a saját lánya jutott az eszébe. Apaként
mit fog csinálni, ha majd Mégane adja ilyesmire a fejét? Ellenőrizte, hogy a
fényképezőgép ott van-e a keze ügyében, az anyósülésen, és ráadta a gyújtást.
Ugyanúgy, ahogy előző nap, Margot a barátnőivel beszélgetett a járdán, és
közben cigarettát sodort magának. Egy idő után a robogón közlekedő lovag is
befutott.
Espérandieu felsóhajtott. Ha valahogy el is tűnnének előle, már tudta, hogy
hol keresse őket, nem kell tehát a tegnapi rázós manővereket
megkockáztatnia. Beállt a forgalomba, és utánuk indult. A robogó vezetője
belekezdett a szokásos akrobatamutatványokba. Az iPhone-jában a Gutter
Twins szólt éppen. „O, Father, Now I can’t believe you’re leaving”. A
következő lámpához érve Espérandieu lassított, majd meg is állt. Az előtte
lévő autó éppen parkolni kezdett. A robogó négy járművel előtte állt a
sorban. Tudta, hogy a kereszteződés után egyenesen folytatja majd az útját,
úgyhogy megnyugodott.
Amikor zöldre váltott, a rekedt hang éppen azt énekelte, hogy „My mother,
she don’t know me / And my father, he can’t own me”, a robogó pedig
hatalmas durrogással hirtelen jobbra fordult. Espérandieu szenrségelt.
Basszus, ezek meg hova mennek! Ez az út nem a házhoz vezet! A lámpa miatt
összetorlódott járművek idegtépő lassúsággal indultak meg. Espérandieu
kezdett idegessé válni. A lámpa sárgára, majd pirosra váltott, de ő áthajtott
rajta, úgyhogy még éppen látta, amint a jó kétszáz méterrel előtte haladó
robogó a következő lámpánál balra fordul. A franc enné meg! Hova
mehetnek? A következő kereszteződésen is éppen pirosra váltott, amikor
áthajtott, és próbálta csökkenteni a távolságot.
A városközpont felé tartanak.
Addigra befogta őket, és gyakorlatilag rájuk tapadt. A forgalom sűrűbbé
vált, az autók fényei csillogva verődtek vissza az esőben nedves aszfaltról, és
ez egy cseppet sem könnyítette meg a cikcakkban haladó robogó követését.
Hamar előkapta az iPhone-ját, elindította a „közlekedési hírek”-et, majd az
érintőképernyőre helyezett hüvelyk- és mutatóujjával kinagyította a
környéket, amelyen haladtak. Negyedórával később az Alsace-Lorraine
utcánál a robogó letette az utasát, majd elhajtott. Espérandieu csak a tilosban
tudott megállni, úgyhogy lehajtotta a RENDŐRSÉG feliratú napellenzőt, és
kiszállt. Az ösztöne azt súgta, hogy valami történni fog. Eszébe jutott, hogy a
fényképezőgépet az autóban hagyta, káromkodva visszament tehát értve,
majd futva a „célszemély” nyomába eredt.
 Margot komótos tempóban haladt előtte a tömegben, így Espérandieu-nek
még arra is jutott ideje, hogy bekapcsolja és ellenőrizze a fényképezőgépet.
Margot az Esquirol tér felé fordult. A kivilágított kirakatok és az égősorok
különös fénybe vonták a fákat és az öreg házfalakat. Karácsony közeledtével
hatalmas tömeg áramlott az utcákon, ami megkönnyítette Espérandieu dolgát:
ilyen körülmények között nehéz lett volna lebuknia, szinte észrevehetetlenné
vált. Margot hirtelen megállt, körülnézett, majd belépett a Père Léon nevű
sörözőbe. Espérandieu ösztönei riadót fújtak: akinek nincs takargatnivalója,
az nem így viselkedik. Megnyújtotta a lépteit, elsétált a kocsma bejáratáig, és
törni kezdte a fejét. Ötször-hatszor összefutott már Margot-val, és nem tudta
kiszámítani, hogyan reagálna a lány, ha azt látná, hogy közvetlenül utána ő is
megjelenik.
Az ablakon át figyelte, ahogy Margot előbb szájon csókolja az asztal
túloldalán üldögélő alakot, majd ledobja magát a székre. A lány valósággal
ragyogott, és Espérandieu azt is látta, milyen boldog mosollyal hallgatja a
másikat.
Ekkor Espérandieu alaposabban szemügyre vette az illetőt. Ó, a francba!

HIDEG DECEMBERI ESTE VOLT. Servaz elnézte a hegyek felett

bujkáló csillagokat és a malmot, amelynek barátságos meleget ígérő fényei a
víz sötét felszínén tükröződtek. Csípős szél fújt, az eső havazásba fordult.
Amikor kinyílt az ajtó, Servaz látta, ahogy házigazdája arcára ráfagy a
mosoly.
– Te jó ég! Mi történt veled?
Mivel a kórházban belenézett az egyik tükörbe, Servaz tudta, hogy elég
félelmetesen néz ki. A pupillája kitágult, a szeme olyan véreres volt, hogy
arra még a Dracula címszerepét játszó Cristopher Lee is irigykedve csettintett
volna, a nyaka fültől fülig szederjes színben pompázott, az orra és a szája
környékét vörösre dörzsölte a műanyag zacskó, és ott volt még az a szörnyű,
lilás színnel körbefutó, kisebesedett nyom is, amit a nyakára tekert kötél
hagyott. A hidegtől vagy az idegi megterheléstől a szeme is könnyezett.
– Kicsit elkéstem – szólalt meg rekedtes hangon. – Ha lehetne, előbb
inkább bemennék. Hideg esténk van.
Vacogott, minden tagjában reszketett. Odabent Saint-Cyr aggodalmas
tekintettel kezdte méregetni.
– Atyaúristen. Gyere, itt majd felmelegszel – mondta az idős bíró, és a
lépcsőn lefelé indulva a tágas nappali irányába mutatott.
 Az asztal, csakúgy, mint a legutóbbi alkalommal, már meg volt terítve. A
kandallóban lobogott a tűz, Saint-Cyr pedig odahúzott egy széket, hogy
Servaz leülhessen, majd felkapott egy üveget, és töltött neki.
– Igyál! Lazíts egy kicsit. Biztos, hogy menni fog?
Servaz bólintott, hogy igen. Ivott egy kortyot. A mély bordó színű bor
szinte feketén ragyogott a pohárban; erős volt, de kitűnő. Már amennyire
hiányos szakértelmével meg tudta ítélni.
– Somontano – mondta Saint-Cyr. – A Pireneusok túloldalára járok érte,
Felső-Aragóniába. Szóval, mi történt?
Servaz elmesélte. Lelki szemei előtt újra és újra felbukkant a tábor, és
ilyenkor mindannyiszor érezte, hogy hatalmas adag adrenalin zuborog végig
az egész testén. Ki akarhatta megfojtani? Filmszerűen peregtek előtte a nap
eseményei. Gaspard Ferrand? Élisabeth Ferney? Xavier? De hát Xavier
mentette meg… Az is lehet persze, hogy a pszichiáter az utolsó pillanatban
mégis visszariadt a rendőrgyilkosságtól. Az egyik pillanatban valaki még
kegyetlenül kínozta, aztán hirtelen ott termett mellette Xavier. És ha nem is
volt senki más, csak ő? Nem, az nem lehet, hiszen hallották, amikor a Volvo
elment! Összefoglalta tehát Saint-Cyrnek az elmúlt két nap eseményeit:
Chaperon fejvesztett menekülését, az üres házát a köpennyel és a bakanccsal,
az íróasztalon felejtett töltényes dobozzal…
– Közelítesz az igazsághoz – állapította meg Saint-Cyr aggodalmas arccal.
– Már egészen közel jársz. Ez azonban – tette hozzá Servaz nyakára pillantva
–, ez, amit veled csinált… Hihetetlenül erőszakos, és nem tartja vissza immár
semmi: ha kell, akár még rendőröket is kész gyilkolni.
– Ő vagy ők – mondta Servaz.
Saint-Cyr nyugtalan pillantást vetett rá.
– Ez elég nyugtalanító Chaperonra nézve.
– Neked nincs valami ötleted, hogy hova bújhatott?
A bíró elgondolkodott.
– Nincs, de Chaperon a hegyek és a hegymászás megszállottja, és mind
francia, mind spanyol oldalon ismeri az összes ösvényt, csapást, menedéket.
A hegyi csendőrséggel kellene beszélned.
Hát persze! Hogy nem jutott ez már korábban is az eszébe?!
– Könnyű vacsorát készítettem – mosolyodott el Saint-Cyr –, ahogy kérted
a múltkor. Pisztráng lesz mandulamártással. Spanyol recept. Közben majd
folytatjuk.
Két gőzölgő tányérral tért vissza a konyhából. Servaz ivott még egy korty
bort, aztán rávetette magát a pisztrángra. Fenséges illata volt. A mártás
könnyű volt, mégis csodás: a mandula, a fokhagyma, a citrom és a
petrezselyem íze harmonikus egységgé állt össze benne.
– Úgy gondolod, hogy valaki a gyerekekért akar bosszút állni?
Servaz elgyötört arccal bólintott. Minden nyelésnél pokoli fájdalom
hasított a torkába. Az étvágya is elment. Félretolta a tányért.
– Sajnálom, de nem megy – mondta.
– Semmi gond, megyek, és csinálok neked egy kávét.
Servaznak hirtelen a fatörzsbe vésett szív jutott az eszébe, és az öt név. Öt
név a hét öngyilkosé közül.
– Tehát a szóbeszéd igaznak bizonyult – tért vissza egy csészével a
kezében Saint-Cyr. – Hihetetlen, hogy nem találtuk meg azt a naplót, miként
az is, hogy képtelenek voltunk bármi olyasmit találni, amivel igazolhattuk
volna ezt a feltevést.
Servaz tökéletesen értette. Látta a bírón, hogy egyrészt megkönnyebbült,
mert az igazság végre-valahára kiderült, ugyanakkor tudta azt is, mit érezhet
az, aki éveken át megszállottan üldözött egy célt, majd amikor már feladta,
letett róla, hirtelen ott terem valaki, akinek sikerül helyette megcsinálnia. Az
ilyen ember úgy érezheti, hogy éppen a lényeget nem vette észre, hogy
feleslegesen töltötte, elvesztegette az idejét.
– A lényeg végül is az, hogy jó volt a megérzésed – mondta Servaz. – A
kvartett tagjai a jelek szerint sohasem vették le a köpenyt, ha akcióba
lendültek, és sohasem fedték fel az arcukat az áldozataik előtt.
– De hát hogy lehet az, hogy soha, senki, egyetlen áldozat sem tett
panaszt?
– Az ilyen ügyekben, és ezt te is ugyanolyan jól tudod, mint én, nagyon
gyakran ez a helyzet. Az igazság általában csak évekkel később, akkor
szokott kiderülni, amikor az áldozatok már felnőttek, önállóak, amikor már
nem kell félniük a támadójuktól.
– Átnézted már a táborban megfordult gyerekek névsorát? – pillantott fel
Saint-Cyr.
– Milyen névsort?
A bíró döbbent pillantást vetett rá.
– Hát azt, amit a táborban nyaraló gyerekekről állítottam össze… Ott volt a
dobozban, amit átadtam neked.
– Abban semmi ilyesmi nem volt – mondta Servaz.
Saint-Cyr ingerültnek tűnt.
 – Dehogynem! Naná, hogy volt! Szerinted elment az eszem? Az összes irat
ott van, és ez is. Ebben biztos vagyok. Annak idején, ahogy azt már
említettem is neked, próbáltam összefüggést találni az öngyilkosságok és a
táborban megfordult gyerekek között. Arra gondoltam, hogy esetleg már
korábban is voltak öngyilkosságok; hogy voltak gyerekek, akik jártak a
táborban, és megölték magukat, csak az ügyek elszórt, elszigetelt jellege
miatt ezekre senki sem figyelt fel. Ez igazolhatta volna azt a sejtésemet, hogy
a tragédiáknak köze van a Zerge táborhoz. Elmentem szépen a városházára,
és megszereztem az összes olyan gyerek névsorát, akik a tábor alapítása óta
megfordultak ott. És ez az irat ott van a kartondobozban.
Saint-Cyr nem szereti, ha kétségbe vonják a szavait vagy a szellemi
képességeit – állapította meg Servaz, arról nem is beszélve, hogy az öregúr
igencsak biztosnak tűnt a dolgában.
– Sajnálom, de semmi ilyesmit nem találtunk a papírok között.
A bíró fejcsóválva nézett Servazra.
– Te a fénymásolatokat kaptad meg. Akkoriban még roppant aprólékos
voltam, nem úgy, mint manapság. Az anyag minden egyes darabjáról
fénymásolatot készítettem – állt fel –, és biztos vagyok benne, hogy a
névsorral sem tettem máshogy. Gyere!
Végigmentek egy mutatós, szürke és régies hatást keltő, kőlapokkal
borított folyosón. A bíró kinyitott egy alacsony ajtót, és felkapcsolta a
villanyt. Servaz követte házigazdáját az aprócska, poros dolgozószobába.
Soha életében nem látott még ilyen kis helyen ekkora rendetlenséget.
Leírhatatlan volt a káosz… Könyvespolcokat, székeket, kerek asztalkákat
látott, amelyeken jogi könyvek hevertek a legnagyobb összevisszaságban.
Halomban álltak az irattartók és a dossziék is, köztük pedig, nyilván
megfontolt szándékkal, külön-külön csoportosított iratok halmai álltak. Még
a padlóra és a sarkokba is jutott belőlük. Saint-Cyr magában motyogott, és az
egyik széken álló, harminc centi magas kupacban kezdett kotorászni. Nem
járt sikerrel, úgyhogy átment egy másik irattoronyhoz. Végül, jó öt perc
elteltével egy összetűzött papírcsomóval a kezében egyenesedett fel, és
diadalmas arccal Servaz felé nyújtotta.
– Tessék.
Servaz belenézett a listába. Két oszlopba gépelve, három oldalon át
többtucatnyi név sorakozott a papíron. Tekintete fürgén szaladt végig a
lapokon, de az elején semmi sem állította meg. Aztán felbukkant az első
ismerős név. Alice Ferrand… Folytatta. Ludovic Asselin… Egy újabb
öngyilkos. Nem sokkal lejjebb a harmadikat is megtalálta. Florian Vanloot…
Éppen annak a két gyereknek a nevét kereste, akik, mielőtt végeztek volna
magukkal, voltak a táborban, amikor a szeme megakadt valamin. Valamin,
amire senki sem számított volna…
Egy név, amelynek nem lett volna szabad ott lennie.
Egy név, aminek a láttán elfogta a szédülés. Servaz összerezzent, mintha
áram ütötte volna meg, azt hitte, csak képzelődik. Behunyta a szemét, majd
ismét kinyitotta, de a név nem tűnt el, még mindig ott volt a többi gyereké
között. Irène Ziegler.
Ezt nem hiszem el!
 24.

JÓ IDEIG ÜLT a Cherokee volánjánál, és a szélvédőn át csak bámult a

semmibe. Nem látta az egyre sűrűbben szállingózó pelyheket, és az utat
borító vastag fehérséget sem. Az egyik utcai lámpa fénye ragyogó kört rajzolt
a hóba; a malom ablakai azonban szép sorban sötétbe borultak. Egy
kivételével. Nyilván a hálószoba volt az. Servaz arra gondolt, hogy az idős
bíró valószínűleg olvas az ágyban. A zsalut sem hajtotta be, felesleges is lett
volna, mivel a betörőnek át kellett volna úsznia a patakot, majd megmásznia
a falat ahhoz, hogy elérje az ablakokat. Ennél jobb és hatékonyabb védelmet
nehéz lett volna elképzelni, és nem kellett hozzá se kutya, se riasztó.
Irène Ziegler… A név szerepelt a listán… Servaz törte e fejét, hogy mindez
mit jelenthet. Eszébe jutott, ahogy a Saint-Cyrnél tett első látogatását
követően, hóna alatt a dobozzal visszament a csendőrségre, és látta maga
előtt Zieglert, amint munkához lát, és sorban, egyenként előveszi az
öngyilkosságokra vonatkozó nyomozás dokumentumait. Saint-Cyr a
leghatározottabban állította, hogy a táborban megfordult gyerekek névsora ott
volt a papírok között. Mi van, ha az öregúr szenilis, ha gondjai vannak a
memóriájával, ám ezt még magának sem hajlandó bevallani? Lehet, hogy
máshová tette a névsort… Volt azonban egy másik lehetséges magyarázat is.
Eszerint az irat azért nem került Servaz kezébe, mert Irène Ziegler egész
egyszerűen lenyúlta, eltüntette. Servaznak az is eszébe jutott, hogy a
századosnak mennyire nehezen akaródzott visszaemlékeznie az
öngyilkosság-sorozatra, amikor ő a csendőrségen, azon az átdolgozott első
éjszakán először szóba hozta azt. Hirtelen egy másik emlék is bevillant neki:
az, amikor a felvonó kabinjában rostokolt, és próbálta elérni Zieglert. A nő
közelebb volt, előtte kellett volna odaérnie, és mégsem volt ott, amikor ő
megérkezett, majd beszállt a kabinba. A telefonban Ziegler azt mondta neki,
hogy úton van már, de balesete volt a motorjával, és csak az események után
találkozott vele… Perrault akkor már halott volt.
Servaz hirtelen észbe kapott: a bütykei is belefehéredtek, olyan erővel
szorította a kormányt. Megdörzsölte a szemét. Fáradt volt, az idegei
pattanásig feszültek, mindene sajgott, fájt, a gondolatait pedig egyre inkább
átjárta a kételkedés halálos mérge. Zakatolt az agya, újabb és újabb dolgok
jutottak az eszébe: Ziegler értett a lovakhoz, úgy vezetett autót, helikoptert,
ahogy még a férfiak közül is kevesen, és úgy ismerte a környéket, mint a
tenyerét. És ott volt az aznap reggeli jelenet is… Ziegler megemelte a
hangját, és szinte kikövetelte magának, hogy ő mehessen a városházára, mert
ő már tudta, hogy mit fog ott találni, hogy az az egyetlen nyom, amely hozzá
vezethet. Vajon Chaperon papírjait is átnézte már, hogy elsőként ő találhassa
meg? Vajon Ziegler próbálta őt megölni a táborban, ő szorította a fejére a
zacskót és a kötelet? Servaz képtelen volt elhinni.
A fáradtság lelassította, az agya már nem akart engedelmeskedni. Mitévő
legyen? Semmivel sem tudta alátámasztani a csendőrnő bűnösségét.
A műszerfali órára pillantott, majd a telefonja után nyúlt, és hívta
Espérandieu-t.
– Te vagy az, Martin? Mi a helyzet?
Servaz beszámolt neki az idős bíróról és az iratokról, majd arról, amire
nem sokkal korábban jött rá. Hatalmas csend támadt a vonal túlsó végén.
– Gondolod, hogy ő volt? – szólalt meg végül Espérandieu kétkedő
hangon.
– Nem volt velem, amikor láttam a kabinban Perrault-t és a gyilkost, aki
símaszkot viselt, és ráadásul, amikor a két fülke elhaladt egymás mellett, el is
bújt Perrault mögé, mert nem akarta, hogy lássam a szemét. Neki kellett
volna elsőként odaérkeznie, de nem volt sehol, csak jóval később futott be –
sorolta Servaz, majd egy újabb dolog jutott az eszébe. – Annak idején ő is járt
a táborban, de erről nem szólt, ért a lovakhoz, ismeri a hegyeket, sportos, és
nyilván a hegymászókötél beszerzése sem okoz neki problémát…
– Jó ég! – szakadt ki Espérandieu-ből.
Hangjában a döbbenet és a megrendültség keveredett. Szinte suttogva
beszélt, Servaz pedig arra gondolt, hogy nyilván ágyban van már, és Charlène
valószínűleg ott alszik mellette.
– Mi legyen? – kérdezte.
Csend. Servaz szinte látta maga előtt Espérandieu döbbent arcát. A
helyettese nem volt hozzászokva ahhoz, hogy a főnök kiengedje a kezéből a
gyeplőt.
– Olyan furcsa a hangod.
– Kivagyok, és azt hiszem, lázam is van.
A táborban átélt támadást nem említette, nem volt kedve beszélni róla.
– Hol vagy most?
 Servaz végignézett a kihalt utcán.
– Saint-Cyr háza előtt.
Gépiesen belenézett a visszapillantó tükörbe, de az utcának az a része is
kihalt volt. Sehol senki. A százméternyire álló utolsó ház zsalui be voltak
zárva, csak a hó esett szapora és hallgatag pelyhekben.
– Menj vissza a szállodába – mondta Espérandieu. – Meg se moccanj!
Jövök.
– Mikor? Ma este?
– Ja. Magamra kapom a ruhám, és indulok. És Ziegler? Tudod, hogy hol
van?
– Gondolom, otthon.
– Vagy Chaperont keresi. Esetleg felhívhatnád. Csak úgy, a biztonság
kedvéért.
– És mit mondjak neki?
– Fogalmam sincs. Hogy nem érzed jól magad, hogy beteg vagy, kimerült.
Az előbb te magad mondtad, de a hangodon is érződik. Mondd neki, hogy
holnap ágyban maradsz, mert nem megy, nem bírod tovább. Meglátjuk, hogy
reagál.
Servaz elmosolyodott. A történtek után Ziegler nyilván hinni fog neki.

– MARTIN? MI VAN VELED?

Servaz nagyon hegyezte a fülét. A háttérből egy lehalkított tévékészülék
hangjai szűrődtek a telefonba. Ziegler tehát otthon volt. Vagy valakinél…
Egy lakásban? Egy házban? El sem tudta képzelni, hol, milyen helyen élhet a
százados. Az azonban biztos volt, hogy nem odakint járt az éjszakában, hogy
kiéhezett farkasként a polgármesterre vadásszon. Vagy hogy az ő nyomait
kövesse… A lelki szemei előtt hirtelen megjelent Ziegler… Az a bőrszerelés,
az a magas szárú csizma és az a hatalmas, bivalyerős motor, és ahogy vezette
azt a helikoptert. Servaz biztosan érezte, hogy Ziegler volt az.
– Semmi – válaszolta. – Azért hívtalak, mert leállok. Ki kell aludnom
magam.
– Nem vagy jobban?
– Nem tudom. Képtelen vagyok rendet tenni a fejemben, nem tudok
gondolkozni. Kimerült vagyok, és rettenetesen fáj a nyakam. (Az a legjobb
hazugság, amely nyomokban igazságot is tartalmaz). Képes leszel holnap
egyedül boldogulni? Mindenáron meg kell találnunk Chaperont.
– Rendben – válaszolta Ziegler némi gondolkodás után. – Az biztos, hogy
ilyen állapotban nem folytathatod. Pihenj, én meg majd hívlak, ha van
valami. Addig is megyek aludni, mert, ahogy te is mondtad, tiszta és világos
fej nélkül nem fog menni.
– Jó éjszakát, Irène.
Servaz megnyomta a piros gombot, majd egyből tárcsázta a helyettesét.
– Espérandieu – szólt bele Espérandieu.
– Otthon volt. Legalábbis egy tévé szólt a háttérben.
– De nem aludt.
– Azért vannak rajta kívül is jó páran, akik későn fekszenek le. És te? Te
merre jársz?
– A sztrádán. Még megállok tankolni. Életemben nem láttam ilyen sötét
vidéket. Egy szűk óra, és ott vagyok. Mit szólnál, ha odamennénk hozzá, és
megfigyelnénk?
Servaz eltöprengett, hogy futja-e ilyesmire az erejéből.
– Azt sem tudom, hol lakik.
– Most viccelsz?
– Eszemben sincs.
– Akkor mit csináljunk?
– Hívom d’Humières-t – döntötte el Servaz.
– Ilyenkor?
Servaz az ágyra dobta a mobilját, elment a fürdőszobába, és megmosta
hideg vízzel az arcát. Szívesen ivott volna egy kávét, de erre túl sok esélye
nem volt. Visszament a szobába, és hívta Cathy d’Humières-t.
– Martin, maga az? Te jó ég! Tudja, mennyi az idő? Amilyen állapotban
maga van, már rég aludnia kéne!
– Sajnálom – mondta. – Vészhelyzet van!
Hallotta, ahogy az ügyésznő felül az ágyában.
– Egy újabb áldozat?
– Nem, de azért elég komoly. Van egy új gyanúsítottunk, de erről nem
beszélhetek senkinek. Önt leszámítva, természetesen.
– Ki az? – kérdezte d’Humières hirtelen felébredve.
– Ziegler százados.
D’Humières nehezen jutott szóhoz.
– Mondjon el mindent! – mondta végül.
Servaz meg is tette. Beszélt a Saint-Cyr-féle névsorról; arról, hogy nem
lehet tudni, merre járt Ziegler, hol volt Perrault halálakor; hogy mennyire
nem szeret a gyerekkoráról és a táborban töltött időkről beszélni, és arról a
mély hallgatásról, amelybe a magánéletével kapcsolatban burkolódzik.
– Ezek a dolgok még nem bizonyítják a bűnösségét – mondta d’Humières.
Ügyészi okoskodás – gondolta Servaz. Az ő szemében Irène Ziegler első
számú gyanúsítottá lépett elő, és ráadásul mindannak, amit elmondott
d’Humières-nek, semmi köze sem volt a zsaruösztönhöz vagy a
megérzésekhez.
– De igaza van – szólt d’Humières –, ezzel együtt is elég zavarba ejtő
dolgok ezek. Ez a névsor dolog például nagyon nem tetszik nekem. Mit vár
tőlem? Gondolom, nem azért hívott, hogy elmondjon valamit, ami nyugodtan
várhatott volna holnapig.
– Szükségünk lenne a címére. Nekem nincs meg.
– Szükségünk?
– Megkértem Espérandieu-t, hogy jöjjön ide.
– Meg akarják figyelni? Már ma éjszaka?
– Meglehet.
– Úristen, Martin! Aludnia kéne! Belenézett már a tükörbe?
– Azt most inkább kihagynám.
– Nincs az ínyemre ez az egész. Legyen óvatos! Ha tényleg ő az, nagyon
veszélyesre fordulhat a dolog. Már megölt két embert, és minden bizonnyal
legalább olyan jól bánik a fegyverrel, mint maga.
És akkor még nagyon finoman fogalmaztunk – suhant át Servazon. Ő
személy szerint abszolút nulla volt lövészetben, ami pedig a helyettesét
illette, nos, őt is nehéz volt Piszkos Harryként elképzelni.
– Akkor öt perc múlva hívjon vissza, kell még néhányat telefonálnom –
kérte d’Humières.
Espérandieu negyven perc múlva kopogtatott be. Servaz ajtót nyitott.
Helyettese hajában és kabátján hópelyhek ültek.
– Van egy pohár vized és egy kávéd? – kérdezte egy aszpirines üveggel a
kezében, majd alaposabban is szemügyre vette a főnökét. – Ó, a rohadt
életbe…

AMIKOR SERVAZ kilépett Saint-Cyrtől, Diane még az irodájában

üldögélt.
Azon gondolkozott, hogy mit tegyen most. Tudta, hogy végre cselekednie
kellene, de nem mindig érezte a szükséges elszántságot. Nagy volt a kísértés,
hogy úgy tegyen, mintha semmi sem történt volna, hogy elfelejtsen mindent,
amire rájött. Beszéljen Spitznerrel? Eleinte úgy tűnt, valóban ezt kellene
tennie, aztán, némi töprengés után, már kevésbé volt biztos a dolgában.
Igazság szerint nem volt kihez fordulnia.
Egyedül volt, és csak magára számíthatott. A képernyő sarkában látható
órára pillantott.
23.15.
Az intézetben tökéletes csend honolt, csak az odakint vágtató szél zuhant
neki az ablaknak időnként. Nem sokkal korábban végzett az Excel-
táblázattal, amelybe a napközben folytatott beszélgetések során összegyűlt
adatokat rögzítette, Xavier pedig már jó ideje elhagyta az irodáját. Most vagy
soha… Görcsbe rándult a gyomra. Mi lesz – jutott az eszébe –, ha valaki
észreveszi, de aztán inkább elhessegette magától a gondolatot.

– LÁTOM.
Espérandieu átadta Servaznak a látcsövet, ő pedig a lejtő aljában álló
háromemeletes épületet kezdte fürkészni. Irène Ziegler a nappalija közepén
állt, és egy mobiltelefont tartott a füléhez. Csak úgy dőlt belőle a szó. Úgy
volt öltözve, mint aki készül valahová, nem pedig úgy, mint aki a lefekvés
előtti idejét a tévé előtt készül agyonütni.
– Nem úgy tűnik, mintha le akarna feküdni – jegyezte meg Espérandieu, és
visszavette a látcsövet.
Saint-Martintől húsz kilométernyire, egy kisebb emelkedő tetején álltak,
egy sövénnyel szegélyezett parkoló legszélén. Találtak egy helyet, ahol a két
szomszédos bokor között maradt valamennyi hely, és becsusszantak a résbe.
Jeges szél fújt. Servaz felhajtotta a gallérját, Espérandieu pedig a fejébe húzta
lassan teljesen behavazott anorákjának a kapucniját. Servaz meg-
megremegett, és hangosan vacogott. Huszonkét perccel jártak éjfél után.
– Indul! – szólt Espérandieu, amikor látta, hogy Ziegler lekapja az ajtó
közelében felakasztott motorosdzsekit.
Egy pillanattal később már be is csapta maga mögött a lakásajtót.
Espérandieu a ház bejáratát kezdte figyelni a látcsövön, és húsz másodperccel
később Ziegler fel is bukkant. Leereszkedett a lépcsőn, és a hóeséssel mit
sem törődve a motorja felé indult.
– Bazmeg! Ezt nem hiszem el!
Az autóhoz futottak. Amikor a lejtő alján, a ház sarkánál bevették a
kanyart, az autó még ki is farolt, de még éppen látták, ahogy a városközpont
felé vezető, meredek út legtetején a motor jobbra fordul. Mire ők is odaértek
a kereszteződéshez, a lámpa pirosra váltott. Mivel ilyen időben és a napnak
ebben a szakában nem volt sok esély arra, hogy bárkivel is találkozzanak,
gondolkodás nélkül áthajtottak rajta. Egy hosszú, behavazott úton találták
magukat. Jóval előttük Ziegler óvatosan és lassan haladt, ami egyrészt jó volt,
mert kisebb gondot jelentett a nyomában maradni, másrészt viszont rossz,
mert könnyebben lebukhattak, mivel egyedül voltak a hófehér sugárúton.
Ziegleren és rajtuk kívül, ameddig a szem ellátott, egyetlen kósza lélek sem
járt a városban.
– A végén még kiszúr minket – mondta Espérandieu, és lelassított.
Elhagyták a városkát, és körülbelül tíz kilométert tettek meg viszonylag kis
sebességgel. Az út – két kihalt falu kivételével – végig a jobbról és balról is
hegyek által őrzött hómezők között vezetett. Espérandieu nagy előnyt adott
neki, úgyhogy Ziegler motorjából végül már csak a cigarettaparázsként
vöröslő hátsó lámpa fényét látták.
– Hova mehet ilyenkor? – kérdezte Espérandieu.
A hangjából ugyanaz a döbbenet csendült ki, mint amivel a főnöke figyelte
az eseményeket. Servaz nem válaszolt.
– Gondolod, hogy megtalálta Chaperont?
Erre a gondolatra Servaz megdermedt; érezte, ahogy egyre inkább a
hatalmába keríti az izgalom. Rettegett attól, ami következik. Minden jel arra
utalt, hogy igaza volt: Ziegler hazudott neki, hiszen nem feküdt le, hanem
titokban, a legsötétebb éjszaka kellős közepén útnak indult. Servaz újra és
újra átgondolta a nyomozás különböző részleteit, a Ziegler bűnösségére utaló
jeleket.
– Elfordult jobbra.
Servaz meregette a szemét. Ziegler valóban lekanyarodott az útról, és
behajtott egy alacsony, négyszögletes épülethez tartozó kivilágított
parkolóba. A helyben nem volt semmi különös, pontosan olyan volt, mint az
országutak mellé települt, összes többi kereskedelmi és vendéglátó egység. A
hóesésen át egy zöld fénnyel világító neonreklámot láttak. A csövek egy
keménykalapos, cigarettázó nő profilját rajzolták ki, a cigaretta füstje pedig a
következő szavakat formálta: „PINK BANANA”. Espérandieu lassított.
Ziegler leállította a motorját, és leszállt róla.
– Ez meg mi? – nézett Servaz. – Éjszakai mulató?
– Egy bige bár – válaszolt Espérandieu.
– Micsoda?
– Egy leszbikus szórakozóhely.
Egyesben gurultak be a parkolóba. Ziegler éppen a szmokingjára felvett
vastag, prémgalléros szövetkabátban fagyoskodó biztonsági őrt üdvözölte,
majd áthaladt a bejárat két oldalán álló műpálmák között, és eltűnt odabent.
Espérandieu lassan gurult el a diszkó ajtaja előtt. Valamivel távolabb több
hasonló épület bukkant eléjük a sötétből: olyanok voltak, mint egy-egy óriási
cipősdoboz. Valamiféle bevásárlóközpont-féleség lehetett. Espérandieu
elfordította a kormányt, és a lámpák, neonok fénykörén jóval kívül orral a
mulató bejárata felé fordulva betolatott az egyik sötét helyre.
– Te akartál többet tudni a magánéletéről… Tessék, itt van.
– Mit csinálhat odabent? – kérdezte Servaz.
– Szerinted?
– Arra gondoltam, hogy ha üldözi Chaperont, és tudja, hogy kevés ideje
van, miért jön mégis ide? Hajnali egykor ráadásul?
– Lehet, hogy olyasvalakivel van találkozója, akitől információt kaphat.
– Egy leszbikus bárban?
Espérandieu megvonta a vállát. Servaz a műszerfalon világító órára
pillantott. 1:08.
– Vigyél vissza – mondta.
– Hova?
– Hozzá.
Beletúrt a zsebébe, és egy csinos tolvajkulcskészletet húzott elő.
Espérandieu homloka ráncba szaladt.
– Hoppá, hoppá! Ez nem annyira jó ötlet. Bármelyik pillanatban kijöhet.
– Kiteszel, aztán visszajössz ide, és ellenőrzöd, hogy bent van-e még. Nem
megyek be, amíg nem szólsz. Fel van töltve a mobilod?
Servaz elővette a telefonját. Ez egyszer működött. Espérandieu is elvégezte
az ellenőrzést, majd bólintott.
– Várj csak! Láttad már, hogy nézel ki? Alig állsz a lábadon. Ha tényleg
Ziegler a gyilkos, rohadt veszélyes.
– Ha szemmel tartod, bőven lesz időm eltűnni. Nincs időnk sokat
okoskodni.
– És ha az egyik szomszéd meglát, és hangoskodni kezd? Confiant egy
életre elintézhet. Az a fickó gyűlöl téged.
– Senki nem fog észrevenni semmit. Gyerünk! Elég időt vesztegettünk
már!

DIANE KÖRÜLNÉZETT. Sehol senki, a folyosó csendes volt és kihalt.

Az intézetnek ebben a részében nem volt biztonsági kamera, mivel ide az
ápoltaknak nem volt bejárásuk. Lenyomta a kilincset. Az ajtó nem volt
kulcsra zárva. Megnézte az óráját. Tizenkét perccel múlt éjfél. A szobában az
ablakon át beszivárgó holdfény derengett. Xavier irodája…
Becsukta maga mögött az ajtót. Valamennyi érzékszerve lázasan működött,
és addig még sohasem tapasztalt gyorsasággal reagált, mintha a feszültség
hatására a látása és a hallása vadállatiasan érzékennyé, kifinomulttá vált
volna. Tekintete végigsiklott az íróasztalon (csak egy lámpa, egy telefon és
egy számítógép volt rajta), az attól jobbra és balra álló könyvespolcon, illetve
fém irattartó szekrényen, a sarokban fehérlő hűtőszekrényen és az ablakban
sorakozó virágcserepeken. Odakint tombolt a vihar, és időnként – nyilván,
amikor felhők úsztak a hold elé – olyan sötét lett, hogy az ablak szürkéskéken
derengő négyzetén kívül semmit sem látott, majd ismét kivilágosodott, és
ismét láthatóvá váltak a részletek.
Az egyik sarokban egy pár kisméretű súlyzó állt a földön. Méretük ellenére
meglehetősen nehezeknek tűntek, ahogy megmozgatta őket. Négy darab
kétkilós korong volt rajtuk. Diane ki akarta nyitni az első fiókot, de az kulcsra
volt zárva. A fenébe! A másodikkal több szerencséje volt. Némi gondolkodás
után felkapcsolta az asztali lámpát. Végignézte a mappákat és dossziékat, de
egyik sem tűnt érdekesnek. A harmadik fiókban néhány filcen és golyóstollon
kívül semmit sem talált.
Az irattartó szekrény felé indult, amely tömve volt a sínekre felfüggesztett
dossziékkal. Diane többet is kihúzott, hogy belenézzen. A személyzet
tagjainak anyaga… Élisabeth Ferney névvel ellátott dossziét nem talált,
viszont a kezébe akadt egy, amelyen az Alexandre Banski név szerepelt.
Mivel az intézetben nem volt másik Alexandre, csak a gyógyszertár
vezetőjéről lehetett szó. Közelebb húzta a lámpát, hogy jobban lásson.
Alex önéletrajzából kiderült, hogy Elefántcsontparton született 1980-ban.
Diane fiatalabbnak gondolta volna. Nőtlen volt, egy Saint-Gaudens nevű
városkában lakott. Diane-nak ismerősnek is tűnt a név, mintha látta volna,
amikor a környék térképét nézegette. Négy éve állt az intézet
alkalmazásában, előtte az Armentières-ben működő állami
elmegyógyintézetben dolgozott. Egyetemi tanulmányai alatt számos szakmai
gyakorlatot csinált végig, többek között egy gyermekpszichiátrián is
megfordult. Diane úgy gondolta, hogy erről a későbbiekben majd szeretne is
vele beszélni. Közelebbről is szerette volna megismerni Alexet; úgy
gondolta, hogy akár még barátok is lehetnének. A fiatalember jó értékeléseket
kapott. Az évek során, előbb Wargnier, majd Xavier tollából olyan
bejegyzések kerültek a lapjára, mint hogy „alapos”, „hozzáértő”, „jó
kezdeményezőkészség”, „csapatjátékos”, „jó a kapcsolata az ápoltakkal”.
Oké, rövid az éjszaka…
Diane becsukta és a helyére tette a dossziét, majd némileg szorongva
megkereste a magáét. „Diane Berg”. Kinyitotta. Ott volt az önéletrajza és a
dr. Wargnier-val váltott elektronikus levelezése. Összeszorult a gyomra,
amikor észrevette Xavier-nak a lap aljára biggyesztett kézírásos
megjegyzését. „Problémás személyiség?” A további dossziékban nem talált
semmi érdekeset. A másik három fiókba is belekukkantott. A páciensek
anyagai… Adminisztrációs papírok… Az, hogy Élisabeth Ferney neve sehol
sem bukkant fel, megerősítette azt a gyanúját, hogy valójában a főnővér tartja
a kezében a hatalmat. Mi más oka lehetett volna annak, hogy sem Wargnier,
sem Xavier nem mert róla dossziét vezetni?
Diane tekintete végigsiklott az iroda túloldalán álló könyvespolcon, majd
ismét az íróasztalra és a számítógépre tévedt. Habozott, aztán leült Xavier
székébe. A háttámlából erős szappan- és kissé talán túlságosan is átható,
fanyar parfümillat áradt. Hallgatódzott egy ideig, majd bekapcsolta a
számítógépet. Mintha egy csecsemő lett volna odabent, a dobozban valami
nyöszörögni kezdett, majd gyenge, panaszos hangon fel is sírt.
Feljött a háttérkép – egy közhelyes őszi tájat ábrázolt –, majd egymás után
az ikonok is megjelentek.
Diane alaposan végignézte őket, de különösebben egyik sem keltette fel a
figyelmét. Kinyitotta a levelezőprogramot. Semmi lényeges. Az utolsó
üzenet, amelyet aznap délelőtt küldtek szét, a személyzet tagjainak szólt, és a
„Terápiás egységek munkaértekezleteinek ütemterve” címet viselte. A
beérkező üzenetek mappában 550 levél volt, ebből 12 olvasatlan. Diane-nak
nem volt ideje az összeset megnyitni, gyorsan belenézett az utolsó
negyvenbe, de semmi olyasmit nem talált, ami rendhagyónak lett volna
tekinthető.
Végül belenézett az elküldött üzenetekbe is. SEMMI.
Bezárta a levelezőprogramot, és megnyitotta a Kedvenceket. Több webcím
is felkeltette az érdeklődését. Szerepelt például a listában egy
egyedülállóknak szóló társkereső honlap, egy másik, amely a „Hódítson egy
pszichológus-szexológus segítségével” címen futott, egy harmadik, amelyen
a „legfrissebb” pornóképeket lehetett nézegetni és egy negyedik, amely a
„Mellkasi fájdalmak, szív- és érrendszeri problémák” címen hirdette magát.
Diane eltűnődött egy ideig, hogy Xavier-nak valóban vannak-e gondjai a
szívével, vagy csupán a hipochondriája nem hagyja nyugodni, majd tovább
nézelődött. Negyedóra elteltével kikapcsolta a gépet. Csalódott volt.
Az első, kulcsra zárt fiókra nézett.
Felmerült benne, hogy Xavier esetleg egy külső merevlemezt vagy egy
pendrive-ot rejteget ott. A pornóoldalakat leszámítva Xavier gépe túlságosan
is tisztának tűnt egy olyan emberhez képest, aki bizalmas anyagokkal is
dolgozik.
Diane körülnézett, felvett egy gemkapcsot, széthajtogatta, majd – ahogy
azt a filmekben látta – matatni kezdett vele a zárban.
A kísérlet természetesen sikertelennek bizonyult, ráadásul a kapocs még el
is tört, és egy darabkája a zárban maradt. Diane halkan szenrségelt egy ideig,
aztán fogott egy papírvágót, és ha nehezen is, ha hosszú percek küzdelmével
is, de végül csak sikerült kipiszkálnia a fémdarabkát. Ezek után végigpergette
magában az összes szóba jöhető helyet, és hirtelen támadt egy ötlete.
Székével az ablak felé fordult, és felállt. Egyenként megemelte a
virágcserepeket. Semmi. Végül az ujjaival belekotort a földbe.
A harmadik cserépnél tartott, amikor kitapintott valamit. Egy
szövetdarabot érzett, benne pedig valami keményet… Egy kis tasakot húzott
elő. Benne volt a kulcs. Felgyorsult a pulzusa, ám a fiókot kinyitva
csalódottan nézett csak maga elé. Merevlemez és pendrive helyett csak az
intézetre vonatkozó papírokat talált: bizalmas anyagok helyett csupán
jelentéseket, kollégákkal váltott leveleket. De akkor miért zárta be a fiókot
Xavier? Miért nem hagyta nyitva, mint az összes többit? A lapok között
nézelődve észrevett egy dossziét, amely vékonyabb volt a többinél. Kivette a
fiókból, és az asztalra tette, hogy ráessen a lámpa fénye. Néhány lap volt
benne csupán, közülük az egyiken nevek sorakoztak több oszlopba gépelve.
Alaposabban megnézve Diane látta, hogy egy fénymásolatról van szó,
amelyen a saint-martini városháza pecsétje szerepelt. Diane belenézett, majd
félretette a kétoldalas dokumentum első lapját.
A másodikon egy sárga post-itet vett észre. Diane óvatosan levette, és a
lámpa alá tartotta. Xavier néhány nevet is lefirkantott a papírra, és mind a hat
sor végére kérdőjelet tett:

Gaspard Ferrand?
Lisa?
Irène Ziegler?
Tábor?
 Bosszú?
Miért a ló?

Diane egyből tudta, mit tart a kezében. Mintha a saját kérdéseit látta volna.
A nevek közül kettő nem mondott neki semmit, a „tábor” szó hatására pedig
óhatatlanul is felidéződött benne a két nappal korábban ott átélt kellemetlen
élménye. A gyanúsítottak listája… Hirtelen eszébe jutott a szellőzőnyíláson
át kihallgatott beszélgetés, amely során Xavier azt ígérte annak a rendőrnek,
hogy személyes nyomozást fog folytatni a személyzet tagjainak körében, és a
kis papírlap tanúsága szerint tartotta is a szavát. Abból, hogy Xavier
nyomozott az ügyben, logikusan következett, hogy ő nem lehetett a rendőrség
által keresett cinkostárs. De, ha így állt a helyzet, mivel magyarázhatók az
általa leadott gyógyszerrendelések?
A meghökkent Diane visszacsúsztatta a tasakba a papírokat, majd miután a
dossziét is a helyére tette, kulcsra zárta a fiókot. A másik két személyről nem
tudott semmit, de a listában volt legalább egy olyan név, amellyel
kapcsolatban tovább tudta folytatni a kutatást. Azzal, hogy a „tábor” szót írta
a nevek után, Xavier vajon arra akart utalni, hogy az említett személyek így
vagy úgy kapcsolatban álltak a hellyel? Diane-nak eszébe jutott az az üvöltve
zokogó férfi, akit látott. Mi történhetett ott? És mi köze lehetett mindennek a
Saint-Martin közelében elkövetett bűncselekményekhez? A válasz
nyilvánvalóan a pszichiáter által leírt következő szóban rejlett. Bosszú…
Diane rájött, hogy túl sok a számára ismeretlen elem ebben az ügyben ahhoz,
hogy ki tudja deríteni az igazságot. A jelek szerint Xavier előtte járt, de még
neki is sok nyitott kérdésre kellett választ találnia.
Kezében a kulccsal hirtelen mozdulatlanná dermedt. Lépteket hallott a
folyosón… Önkéntelenül is összébb húzódott a székben, és kezét halkan,
óvatosan csúsztatva az asztalon, lekapcsolta a lámpát. Aztán csak ült a szobát
betöltő kékesen derengő holdfényben. A szíve vadul kalimpált. A léptek az
ajtaja előtt álltak meg… Az egyik őr jár körbe? Megláthatta az ajtó alatt
kiszűrődő fényt? Iszonyú lassúsággal teltek a másodpercek. Végül a léptek
ismét távolodni kezdtek; az őr nyilván folytatta az útját.
A szíve még jó ideig a torkában dobogott, aztán lassan megnyugodott, és
ismét egyenletesen kezdett lélegezni. Egyetlen dologra vágyott: fel akart
menni a szobájába, és a fejére húzni a takarót. Nagyon szerette volna persze
kifaggatni Xavier-t az ügyről, de nyilvánvaló volt, hogy ha az ő kis éji
házkutatására fény derülne, egy pillanat leforgása alatt nem csupán az állását
veszítené el, de az egész szakmai karrierjének búcsút inthetne egy életre. Más
úton-módon kell tehát nekikezdenie, ha bármit meg akar tudni Xavier-tól…

– A MOTORJA ITT ÁLL. Még mindig odabent van.

Servaz lezárta a mobilját, és megnyomta a lépcsőházi villanykapcsolót. Az
órájára pillantott (hajnali 1 óra 27 perc volt), majd a folyosó második
lakásának ajtajára. Csend volt, mindenki aludt. Hosszan tisztogatta a
cipőtalpát a lábtörlőn, majd elővette az álkulcsokat, és a zárral kezdett
bíbelődni. Fél perc sem telt el, már bent is volt. Ziegler nem vette a
fáradságot, hogy külön reteszt vagy hárompontos biztonsági zárat
szereltessen fel.
Servaz egy folyosót látott maga előtt a jobb oldalon két ajtóval. Az első
egy újabb folyosóra nyílt, a második pedig a nappaliba. Az utcai lámpák
fénye bederengett a sötét helyiségbe. Az üveges ajtón át látszott, hogy
odakint egyre sűrűbben havazik. Servaz óvatosan lépkedett a néma és sötét
nappaliban, a villanykapcsolót kereste. Amikor meglett, a hirtelen támadt
fényben láthatóvá vált a spártai szigorral összeállított berendezés. Hevesen
dobogó szívvel állt meg és nézett körbe.
A fehér színt keresse, tanácsolta neki Propp.
Lassan körbehordozta a tekintetét. A falak fehérre voltak festve, a nappali
berendezése hideg és élettelen volt. Modern. Megpróbált elvonatkoztatni
attól, hogy ismeri Zieglert, és igyekezett a külsőségek alapján elképzelni,
milyen lehet az, aki ezek között a falak között él, de nem jutott semmire.
Olyan érzése volt, mintha egy fantom lakását látná. Közelebb lépett, hogy
szemügyre vehesse a falra szerelt polcon sorakozó sportkupák között
álldogáló tucatnyi könyvet, és megborzongott. Az összes könyv nagyjából
ugyanazt a témát járta körbe: szexuális bűncselekmények, a nők ellen
irányuló erőszak, a nők leigázása, a pornográfia és a nemi erőszak. Servaz
beleszédült. Közel járt az igazsághoz… Átment a konyhába. Jobb kéz felől
hirtelen valamiféle mozgást érzékelt, majd még mielőtt bármit tehetett volna,
valami a lábához ért. Elöntötte a rémület, hátrahőkölt, a szíve majd kiugrott a
helyéről. A kandúr hosszan, panaszosan felnyávogott, majd észvesztve
menekülni kezdett, aztán eltűnt a lakásban. Úristen, te aztán rám hoztad a
frászt! Servaz megvárta, amíg lehiggad kissé, majd sorban benézett a
szekrényekbe. Semmi érdekeset nem talált. Annyit azért megállapított, hogy
Irène Ziegler jóval tudatosabban, egészségesebben táplálkozik, mint ő. Átkelt
a nappalin, és a szobák felé indult. Az egyik ajtaja nyitva volt: egy íróasztalt,
egy katonás pontossággal bevetett ágyat és fém irattartó szekrényt látott.
Sorban kihúzta a fiókokat. Különböző felirattal ellátott dossziék sorakoztak
benne: adóügyek, áram, régi egyetemi előadások, lakbér, egészségügy,
előfizetések… Az éjjeliszekrényen egymásra polcolt angol nyelvű könyvek
álltak. The Woman-Identified Woman, Radical Feminism a Documentary
History. Megcsörrent a telefonja, ő pedig ismét majdnem összeesett a
rémülettől.
– Hogy állsz? – érdeklődött Espérandieu.
– Egyelőre semmi. Van mozgás?
– Nem, még mindig bent van. Az az eszedbe jutott, hogy esetleg nem
egyedül él? Az istenért, az égadta világon semmit sem tudunk róla!
Servazban egy pillanatra meghűlt a vér. Espérandieu-nek igaza volt. Még
csak fel sem merült benne ez a kérdés. Három csukott ajtó volt a lakásban. Mi
lehet mögöttük? Legalább az egyik valószínűleg hálószoba, mert azt,
amelyikben éppen állt, a jelek szerint nem használta senki. A legkisebb zaj
nélkül jött be, amúgy pedig éppen hajnali kettő felé járt, amikor általában a
legmélyebben alszanak az emberek. Görcsbe rándult a gyomra. Kiment a
szobából, és megállt a szemben lévő, csukott ajtó előtt. Nem hallott semmit.
Fülét rátapasztotta az ajtóra. Csak a saját vérének zuborgását hallotta, amúgy
csendes volt minden. Kezét a kilincsre tette, és óvatosan benyitott.
Egy hálószoba… Egy vetetlen ágy…
Sehol senki, a szíve ettől függetlenül vadul kalimpált. Hirtelen az jutott az
eszébe, hogy mindez nyilván az általános fizikai állapotának tudható be, és,
ha nem akar a közeli jövőben szívrohamban felfordulni, jobban tenné, ha
sportolna valamennyit.
A másik két csukott ajtó mögött a fürdőszobát és a WC-t találta. Visszatért
oda, ahol az íróasztal állt. Végignyitogatta a fiókokat, de golyóstollakon és
bankkártyabizonylatokon kívül semmit sem talált. Ahogy a tekintete az
íróasztal alá tévedt, egy színes foltot vett észre. Egy autós térkép volt, Ziegler
véletlenül sodorhatta le az asztalról. A telefonja ismét megrezdült.
– Kijött!
– Oké. Kövesd, és hívj, amikor már csak egy kilométernyire vagytok.
– Ne szórakozz már! – idegeskedett Espérandieu. – Húzz onnan, az istenit
neki!
– Lehet, hogy találtam valamit.
– Már a motoron ül! El is indult!
– Menj utána! Gyerünk! Kell még öt perc.
 Servaz letette. Felkapcsolta a lámpát, és lehajolt a térképért.

ESPÉRANDIEU HAJNALI 2 óra 2 perckor látta, hogy Irène Ziegler egy

másik nő társaságában kilép a Pink Bananából. Motoros szerelésében és
fekete bőrcsizmájában a csendőrnő leginkább egy gyönyörűséges amazonra
emlékeztetett, a kíséretében lévő nő testhez álló farmerével, magas szárú,
fűzős csizmájával és fehér, prémgalléros szaténdzsekijével viszont úgy
festett, mintha valamelyik divatlapból lépett volna ki. A szőke Zieglerrel
ellentétben ő barna volt, hosszú haja lágyan omlott a prémgallérra. A
motorhoz sétáltak. Ziegler felült rá, váltottak még néhány szót, majd a barna
fej a szőkéhez hajolt. Espérandieu hatalmasat nyelt, amikor látta, hogy a két
gyönyörű nő teli szájjal csókolózni kezd.
Ó, basszus! – nyögte hirtelen kiszáradó torokkal.
Felbőgött a motor, a tetőtől talpig bőrbe öltözött Ziegler valósággal
egybeolvadt az acélparipájával. Ez a nő lehet, hogy gyilkos – igyekezett
lehűteni nekilóduló fantáziáját Espérandieu.
Hirtelen átsuhant rajta egy gondolat. Éric Lombard lovával ketten
végeztek. Gyorsan, még mielőtt az eltűnt volna a diszkóban, lefényképezte a
barna nőt is. Ki lehet vajon? Elképzelhető, hogy a gyilkosok nők voltak?
Elővette a mobilját, és hívta Servazt.
Káromkodva tette le a telefont. Martin még öt percet akart. Kész őrület.
Azonnal le kellett volna lépnie onnan! Espérandieu indított, és elviharzott a
kidobóember előtt. A parkoló kijáratában lévő kanyar kissé szűkre sikerült,
úgyhogy ismét megfarolt a havon, mielőtt hatalmas gázzal nekilódult volna
az előtte elnyúló egyenes útnak. Csak akkor lassított valamelyest, amikor
meglátta a motor hátsó lámpáját. Gépiesen a műszerfali órára pillantott. 2 óra
17 perc volt.
Martin, az isten szerelmére, tűnj el onnan!

SERVAZ ALAPOSAN, AZ ÖSSZES LÉTEZŐ SZÖGBŐL szemügyre

vette, amit talált.
Felső-Comminges 1:50 000 léptékű térképét tartotta a kezében, de hiába
nézte, hajtotta szét, és hiába húzta még a lámpát is közelebb, semmi
különöset sem látott rajta. Pedig Ziegler valamiért csak használta
nemrégiben. Valószínűleg mielőtt elindult volna. Itt van valahol, amit
keresel, csak nem veszed észre – gondolta. De mit keres? Mit kell keresnie?
És akkor hirtelen bevillant: Chaperon rejtekhelye!
 Ott kell lennie valahol. Valahol, azon a térképen…

VOLT EGY HELY AZ ÚTON, ahol több kanyar is követte egymást gyors
egymásutánban. Mivel egy hosszú egyenes szakasz után értek oda, erősen
lassítaniuk kellett. Az út hólepte fenyő- és nyírfákkal borított, dimbes-
dombos tájon haladt egy patak mellett. Nappal képeslapszerű, éjszaka, a
reflektorok fényében szinte földöntúlinak tűnő vidék volt.
Espérandieu látta, hogy – mielőtt erős motorját bevitte volna az első
kanyarba és eltűnt volna a fák mögött – Ziegler lassított, majd fékezett. Odáig
érve Espérandieu is levette a lábát a gázról, és hasonló óvatossággal hajtotta
végre a műveletet, sőt az egész első dombot nagyon komótosan kerülte meg,
szinte alapjáraton duruzsolt a motor, amikor elérte a patakot. Ez sem volt
azonban elég…
Akkor és ott képtelen lett volna megmondani, hogy mi volt az. Egy sötét
árny…
Az út túloldalán bukkant fel, majd a reflektorok fényébe érve
mozdulatlanná dermedt. Espérandieu ösztönösen belelépett a fékbe. Rossz
döntés volt. Az autó keresztbefordult az úton, de továbbra is az állat felé
tartott. Gyilkos lendülettel kapta el. Espérandieu-nek a kormányba
kapaszkodva sikerült ugyan visszaszereznie az irányítást a jármű felett, de
elkésett. Leállt, bekapcsolta a vészvillogót, kikötötte a biztonsági övet, majd
elővette a zseblámpát a kesztyűtartóból, és kiszállt. Egy kutya! Egy kutyát
ütött el. Az állat az út közepén feküdt a hóban, és a zseblámpa fényén át
esdeklő tekintettel egyenesen Espérandieu-re nézett. Szétnyílt pofáját fehéres
lepedék borította, ahogy sebesen emelkedő-süllyedő horpasszal szaporán, túl
szaporán kapkodta a levegőt. Az egyik lába rángatódzott.
NE MOZDULJ, ÖREGEM! MINDJÁRT JÖVÖK – motyogta maga elé
Espérandieu.
Benyúlt az anorákja zsebébe. A mobilja! Nem volt ott! Az út irányába
pillantott, de persze hiába, a motor már réges-régen eltűnt. Bassza meg,
bassza meg és harmadszor is bassza meg! Az autóhoz rohant, behajolt,
felkapcsolta a belső világítást, és betapogatott az ülések alá. Semmi, az a
nyomorult telefon mintha felszívódott volna, nem találta sem az üléseken,
sem a padlón. HOL A FRANCBAN LEHET AZ A KURVA MOBIL?

SERVAZ HIÁBA NÉZTE ÁT töviről hegyire a térképet, egyetlen olyan

Zieglertől származó jelet, szimbólumot sem talált, amely arra utalt volna,
hogy rájött, hol rejtőzik Chaperon. De miért kellett volna megjelölnie bármit?
Lehet, hogy csak egy pillantást vetett a térképre, hogy éppen csak ellenőrizni
akart valamit, amit amúgy már tudott. Servaz elnézte Saint-Martint, a
sípályákat, a környező falvakat, hegycsúcsokat és völgyeket, az utat, amelyen
érkezett, és azt is, amely az erőműbe, a táborba és az intézetbe vezetett…
Körülnézett. Egy lap keltette fel a figyelmét. Ott hevert az íróasztalon, a
többi papír között megbújva.
Maga elé húzta, és fölé hajolt. Egy tulajdoni lap… A pulzusa felgyorsult. A
hivatalos iratot Roland Chaperon (Saint-Martin-de-Comminges-i lakos)
nevére állították ki. A cím is ott volt: Hourcade (község), Aure-völgy, 4.
körzet, 12. dűlő… Servaz káromkodott, mert az adott körülmények között
sem a földhivatalhoz, sem a jegyzőhöz nem fordulhatott segítségért. Aztán
észrevette, hogy Ziegler egy betűt és egy számot firkantott a lap aljára. D4.
Azonnal megértette, miről van szó. Nyirkos kezében szorongatva a lapot
ismét a térképre pillantott, és a mutatóujjával lázasan keresni kezdte a szóban
forgó D4-es mezőt…

ESPÉRANDIEU VISSZAFORDULT. A telefon ott feküdt az úton.

Rávetette magát. A készülék két darabban hevert a földön, a műanyag ház
szétesett. Ne már! Próbálta felhívni Servazt, de nem sikerült. Kezdett pánikba
esni. Martin! A kutyából szívszaggató nyüszítés szakadt ki, Espérandieu
odakapta a tekintetét. Ilyen nincs! Mi ez az egész kurva rémálom?
Gyorsan kinyitotta a hátsó ajtót, visszament az állathoz, és alányúlva
felemelte. Nehéz volt. A kutya fenyegetően morgott, de hagyta, Espérandieu
pedig a hátsó ülésre fektette, becsapta az ajtót, és beült előre. Az órára
pillantott. 2 óra 20 perc volt! Ziegler valószínűleg pillanatokon belül hazaér.
Martin, húzz el onnan! Az isten szerelmére, HÚZZ EL! A kerekek kipörögtek,
megint keresztbefordult, az utolsó pillanatban valahogy mégis sikerült
egyenesbe állnia, aztán megindult a havas úton. A kanyarokban ki-kifarolt, de
úgy kapaszkodott a kormányba, mint egy raliversenyző. A pulzusa
százhatvan körül lehetett.

EGY KERESZT… Korábban elkerülte a figyelmét az az apró, piros

tintával a D4-es mező kellős közepébe rajzolt kereszt. Servaz kis híján táncra
perdült örömében. Azon a helyen, a néptelen, erdős, hegyes vidéken egy
szabad szemmel alig látható, fekete négyzet szerepelt a térképen. Egy
menedék- vagy vadászház lehetett? Nem igazán számított, Servaz most már
tudta, hogy hova fog menni Ziegler a diszkóból.
Hirtelen az órájára pillantott. 02.20… Valami nincs rendben…
Espérandieu-nek már régen telefonálnia kellett volna. Ziegler tizenhat perce
jött ki a mulatóból. Ez jóval több, mint amire szüksége volt ahhoz, hogy…
Kiverte a hideg veríték. El kell tűnnie… MOST AZONNAL! Kétségbeesett
pillantást vetett az ajtóra, visszatette a térképet oda, ahol találta, lekapcsolta
az íróasztalon álló lámpát, majd a hálószobában is eloltotta a világítást, és
átment a nappaliba. Motorzúgást hallott kintről. Servaz az üveges ajtóhoz
sietett, és még időben érkezett, hogy lássa, ahogy Ziegler motorja eltűnik az
épület sarkánál. Megborzongott. Már itt is van!
A villanykapcsolóhoz rohant, és a nappaliban is lekapcsolta a csillárt.
Végigfutott a folyosón, kilépett a lakásból, és finoman behúzta maga
mögött az ajtót. Annyira remegett a keze, hogy majdnem elejtette az
álkulcsot. Nagy nehezen sikerült visszazárnia a lakást, és a lépcső felé kezdett
rohanni, ám hirtelen megtorpant. Mit csinál? Hova rohan? Ha arra próbál
menekülni, egyenesen belefut Zieglerbe. Összerezzent, amikor hallotta, hogy
két emelettel lejjebb nyikorogva kinyílt az előcsarnok ajtaja. Csapdába esett.
Kettesével rohant vissza a lépcsőn, igyekezett a lehető leghalkabban
kapkodni a lábát, és egy pillanat múlva már ott is állt, ahonnan elindult: a
második emeleti lépcsőfordulóban. Körülnézett. Nem volt másik kijárat,
elrejtőzni sem tudott… Ziegler a ház utolsó emeletén lakott.
A szíve majd kiugrott a helyéről. Servaz próbált gondolkozni. Hogyan
reagálna? Annak alapján, amit Zieglernek mondott, neki most betegen
kellene hevernie a szállodában, ehelyett hajnali fél 3-kor itt ácsorog.
Gondolkozz! Hiába volt azonban minden, nem ment, egyszerűen leblokkolt
az agya. Nem volt más választása, ismét fogta az álkulcsot, bedugta a zárba,
elfordította, bement a lakásba, és becsukta maga mögött az ajtót. Zárd be! A
nappaliba sietett. A spártai egyszerűséggel berendezett lakás finoman szólva
nem volt túlzsúfolva bútorokkal: egyszerűen nem volt hova elbújnia. Egy
pillanatra felmerült benne, hogy villanyt gyújt, ledobja magát a kanapéra, és
mosolyogva, derűsen várja, hogy Ziegler belépjen. Azt mondaná, hogy az
álkulcsával jött be, mert valami fontos közlendője lenne. Ugyan már, ez
baromság! Úszik a verítékben, levegőt is alig kap, zihálva lélegzik, Ziegler
egyből látná a rémületet a szemében. A lépcsőházban kellett volna
bevárnia… Mekkora barom volt! Késő bánat, eb gondolat… Ziegler vajon
végezni akar majd vele?
Jeges borzongás futott rajta végig. Ismerős volt, a táborban érezte életében
először… aznap… Ez a gondolat hirtelen magához térítette. Rejtőzz el!
Hatalmas léptekkel a hálószoba felé indult, és abban a pillanatban, amikor
Ziegler kulcsa megcsörrent a zárban, becsúszott az ágy alá.
Kicsit feljebb csúszott, úgyhogy a nyitott ajtón át látta, amint egy pár
csizma lép be az előszobába. Állát a padlóhoz nyomva feküdt, az arcán
csorgott a veríték, és hirtelen olyan érzése támadt, mintha egy rémálomba
csöppent volna. Valószerűtlen volt az egész; valami olyasmi zajlott körülötte
és benne, ami tulajdonképpen meg sem történhetett volna.
A csizmák a nappali felé indultak, és Servaz még Ziegler bőrruhájának
finom nyikorgását is tökéletesen hallotta. Éppen a kabátja ujjával igyekezett
letörölni a homlokáról ömlő izzadságot, amikor a jeges rémület újabb
hulláma csapott át rajta. A mobilja! Elfelejtette kikapcsolni!

A KUTYA UGYAN FOLYAMATOSAN NYÜSZÖGÖTT A HÁTSÓ

ÜLÉSEN, de legalább nem mocorgott. Espérandieu az utolsó kanyart is
ugyanúgy vette be, ahogy az összes előzőt. A határon vezetett, az autó
kifarolt, ő azonban lenyomta a kuplungot, ellenkormányzott, majd a gázra
lépve sikerült ismét egyenesbe kerülnie.
Megérkezett Ziegler háza elé.
Leparkolt, felkapta a fegyverét, és nagy lendülettel kiszállt. Felnézve látta,
hogy a nappaliban ég a villany. Ziegler motorja ott volt, tehát hazajött,
Servaznak azonban nyoma sem volt.
Cseszd meg Martin, bújj már elő!
Espérandieu kétségbeesetten fürkészte az épület környékét, majd támadt
egy ötlete. Visszaült az autóba, és indított. A kutya elhaló hangon tiltakozott.
– Tudom, tudom. Ne aggódj, öreg, rólad sem feledkezem meg.
Felhajtott a parkolóhoz vezető erős emelkedőn, felkapta a távcsövet, és
bepréselte magát a sövénybe, a korábban már kipróbált helyre. Ziegler egy
üveggel a kezében éppen kijött a konyhából. A bőrdzsekijét ledobta a
kanapéra, ivott néhány kortyot az üvegből, majd kioldotta az övét, lehúzta a
csizmáját, és eltűnt a képből. Néhány pillanat múlva, a nappalitól balra, egy
kisebb, tejüveg ablak mögött is kigyúlt a fény. A fürdőszoba… Ziegler
zuhanyozni ment. De hol lehet Martin? Volt-e ideje eltűnni? Ha igen, hol a
fenében bujkál már? Espérandieu nagyot nyelt. A fürdőszoba és a nappali
üveges ajtaja között volt egy harmadik ablak. Mivel a redőny fel volt húzva, a
szoba ajtaját pedig nyitva hagyták, az előszobából beszűrődő fényben
Espérandieu egy ágyat látott a félhomályban. Hirtelen egy árny bújt elő alóla,
és a bejárati ajtó felé kezdett osonni. Martin! Espérandieu a legszívesebben
diadalüvöltésben tört volna ki, végül aztán beérte annyival, hogy a látcsövön
át az épület kijáratát figyelte mindaddig, amíg Servaz fel nem bukkant végre.
Espérandieu arcára széles mosoly ült ki. Servaz jobbra-balra kezdett
nézelődni, a helyettesét kereste, az pedig két ujját a szájába dugva füttyentett
neki. Servaz felnézett, és meglátta, majd felfelé kezdett mutogatni.
Espérandieu felfogta, és a távcsővel ismét az ablakokat kezdte pásztázni.
Irène Ziegler azonban még mindig a zuhany alatt volt. Espérandieu mutatta
Servaznak, hogy menjen az épület sarkához, ő pedig bevágta magát az
autóba. Néhány pillanattal később a főnöke már ki is nyitotta az utasoldali
ajtót.
– Cseszd meg! Hova tűntél? – kérdezte, miközben a szájából látványos
párafelhő gomolygott elő. – Miért nem…
Hirtelen meglátta a hátsó ülésen fekvő kutyát, és elakadt a szava.
– Ez meg mi?
– Egy kutya!
– Azt látom, de mit csinál ott?
Espérandieu néhány szóban vázolta a balesetet. Servaz becsusszant az első
ülésre, és becsukta az ajtót.
– Egy kutya miatt hagytál a szarban?
Espérandieu bocsánatkérő arcot vágott.
– Brigitte Bardot-tól örököltem, amúgy pedig darabokra tört a mobilom.
Rettenetesen beszarattál. Lássuk be, ezt az egészet itt, ma este, mi bizony
elkúrtuk. Nem kicsit…
Servaz bólintott a sötétben.
– Egyedül az én hibám. Igazad volt, remélem, lesz még ennél sokkal jobb
ötletem is az életben.
Ezt Espérandieu mindig is nagyra tartotta Servazban. Sok más főnökkel
ellentétben ő képes volt belátni és vállalni a tévedéseit is.
– Azért találtam valamit – tette hozzá Servaz.
Beszámolt a térképről és a tulajdoni lapról. Előkotorta a papírfecnit, amire
kapkodva sikerült felírnia a címet, aztán néhány pillanatra elhallgattak.
– Ide kell hívni Samirát és a többieket. Erősítésre van szükségünk.
– Biztos, hogy nem hagytál nyomot?
– Nem hinném. Leszámítva azt a liternyi verítéket az ágy alatt.
– Akkor ez rendben volna – mondta Espérandieu. – Most viszont sürgős
dolgunk van.
 – Igen? És mi lenne az?
– A kutya. Kerítenünk kell egy állatorvost. Most azonnal.
Servaz a helyettesére nézett, és először azt hitte, hogy csak valami rossz
vicc az egész, Vincent azonban halálosan komoly képpel nézett vissza rá.
Servaz hátrafordult, és szemügyre vette a kutyát. Rossz bőrben volt, és
levertnek tűnt. Az állat kínos lassúsággal felemelte a fejét az ülésről, és
szomorú, lemondó, végtelenül jámbor szemmel nézett rájuk.
– Ziegler zuhanyozik – szólalt meg Espérandieu –, ma éjszaka már nem
teszi ki a lábát. Úgy számol, hogy ott van neki az egész holnapi nap, mert te
ugye ágyban maradsz. Napközben fogja csinálni.
Servaz még habozott, aztán bólintott.
– Rendben – nyújtotta át a mobilját. – Rángasd ki Samirát az ágyból,
mondd neki, hogy kapja össze magát, és két másik emberrel együtt jöjjön ide,
aztán hívhatod a csendőrséget, hogy hol van itt egy állatorvos.
Espérandieu az órára nézett (2 óra 45 volt). Bő tíz percet beszélhetett
Samirával. Amikor letette, a főnöke felé fordult, de Servaz akkor már az
ajtónak dőlve, hátrabicsaklott fejjel aludt.
 25.

A TÁBORI ÁGY hatalmasat reccsent, amikor a takarót ledobva magáról

felült, és oldalra fordulva csupasz talpát a padlóra helyezte. Egy apró,
bútorozatlan szobában töltötte az éjszakát. Servaz ásított, és felkapcsolta az
ágy fejénél, a földön ácsorgó lámpát. Charlène Espérandieu-vel álmodott.
Meztelenül hevertek egy kórházi folyosón, és… szeretkeztek. Az orvosok és
az ápolónők ott mászkáltak körülöttük, de az egészből nem láttak semmit.
Miért éppen a padlón? Servaz vetett egy pillantást szépen fejlett reggeli
erekciójára, és annyira idétlennek érezte a helyzetet, hogy el is nevette magát.
Benyúlt az órájáért a tábori ágy alá. Hat óra volt… Felegyenesedett,
nyújtózkodott, majd felnyalábolta a székről a számára odakészített
ruhadarabokat. Az ing nagynak, a nadrág éppen megfelelőnek tűnt. Az
alsóneműket, a törölközőt és a tusfürdőt is magához vette. Bár nem sok esély
volt rá, hogy bárkivel is összefusson a folyosón, valamennyit várt, majd
amikor alsónadrágjának domborulata már megközelítette a méltósággal
vállalható mértéket, kilépett a szobából, és a folyosó túlsó végén található
zuhanyzó felé indult. Folyamatos megfigyelés alá helyezték Zieglert, ő pedig
lemondott a szállodáról, és inkább a csendőrségen aludt, hogy gond nélkül
irányíthassa az akciót.
A tusoló tökéletesen kihalt volt, csak a haldokló radiátor magányos és
gyenge próbálkozására fittyet hányó, gonosz huzat járkált benne föl-alá.
Servaz tudta, hogy a csendőrök az épület másik szárnyában található, külön
lakrészekben alszanak, és hogy ezt a helyiséget nem túl gyakran használják.
Káromkodott, mert amikor megnyitotta a meleg csapot, a zuhanyrózsából
csak félig langyos víz volt hajlandó a fejére folydogálni.
Ahogy szappanozta magát, minden egyes mozdulatra fájdalmas grimaszba
torzult az arca. Gondolkozott. Tökéletesen meg volt győződve Irène Ziegler
bűnösségéről, de volt még azért néhány homályos részlet, az igazság felé
vezető folyosón volt még néhány kinyitásra váró ajtó. Több, környékbeli
nőhöz hasonlóan Zieglert is megerőszakolta a négy férfi. A százados
lakásában talált könyvek tanúsága szerint ezt a traumát mind a mai napig nem
sikerült feldolgoznia. Grimmet és Perrault-t az általuk elkövetett nemi
erőszak miatt ölték meg. De miért éppen felakasztották őket? Az öngyilkos
gyerekek miatt, vagy más okból? Volt valami, ami nem hagyta nyugodni
Servazt: Chaperon úgy menekült, úgy hagyta ott a házát, mintha maga a sátán
lett volna a nyomában. Vajon tudta, hogy ki a gyilkos?
Azzal nyugtatta magát, hogy Ziegler folyamatos megfigyelés alatt áll, és
azt is tudják, hol rejtőzik Chaperon, tehát az ő kezükben van az összes adu.
A jeges huzat vagy az egyre hidegebb víz, vagy talán a fejére húzott
műanyag zacskó emléke miatt volt, de aznap reggel folyamatosan borzongott,
az érzés pedig, ami a kihalt tusolóban elfogta, a félelemre hasonlított a
leginkább.

SERVAZ EGY IDEJE MÁR az üres tárgyalóteremben ült a kávéjával,

amikor szép sorban a többiek is befutottak. Maillard, Confiant, Cathy
d’Humières után megérkezett Espérandieu, majd a vele folyamatos harcban
álló két izomagy, Pujol és Simeoni is. Ültek az asztal körül, várták, hogy
elkezdődjön, és addig is ki-ki a jegyzeteit tanulmányozta. Miközben a termet
lassan megtöltötte az ide-oda hajtogatott lapok zörgése, Servaz elnézte a
sápadt, fáradt, gondterhelt arcokat. Szinte tapintani lehetett a feszültséget.
Amíg várta, hogy mindenki elkészüljön, ő is felírt még néhány szót a
tömbjébe, aztán felnézett és belekezdett.
Összefoglalta a helyzetet. Amikor arról beszélt, hogy mi történt vele a
táborban, néma csend lett. Pujol és Simeoni csak nézték Servazt, és látszott
rajtuk, mindkettő arra gondol, hogy vele ilyesmi sohasem fordulhatott volna
elő. Lehet, hogy igazuk is volt. Lehet ugyan, hogy a zsaru mesterség
legsötétebb oldalát képviselték, ám ezzel együtt is olyan tapasztalt rendőrök
voltak, akikre nehéz helyzetekben is lehetett számítani.
Amikor Servaz Ziegler bűnösségéről kezdett beszélni, Maillard sápadtan,
összeszorított szájjal kezdett fészkelődni a helyén. A hangulat egyre
nyomottabbá, feszültebbé vált. Ismerve a két testület amúgy sem felhőtlen
viszonyát, az, hogy a rendőrség gyilkossággal vádol meg egy csendőrt,
hihetetlen összetűzéseket vetített előre.
– Rohadt egy ügy – jegyezte meg komoran d’Humières.
Nem túl sokan és nem túl gyakran látták ennyire sápadtnak. A főügyésznő
fáradt arcát szinte betegesen mély ráncok barázdálták. Servaz az órájára
pillantott. 8 óra volt. Ziegler hamarosan fel fog ébredni. Ekkor, mintha csak
őt akarta volna igazolni, megcsörrent a mobilja.
– Most kel fel – hallotta Samira Cheung hangját.
 – Pujol – mondta Servaz –, indulj Samirához! Ziegler felébredt, és azt
akarom, hogy legyen ott egy harmadik autó is. Kolléga, nem kéne, hogy
kiszúrjon titeket. Simeoni, te leszel a harmadik járműben, de ne tapadjatok rá
túlságosan. Tudjuk, hova fog menni, úgyhogy inkább veszítsétek el, mint
hogy rájöjjön, követitek.
Pujol és Simeoni egyetlen szó nélkül vonult ki a teremből. Servaz felállt,
és elsétált a falra akasztott térképhez. A tekintete néhány pillanatig ide-oda
járt a notesze és a térkép között, majd rábökött egy pontra. Mutatóujját végig
ott tartva hátrafordult, és végignézett az asztal körül ülő társaságon.
– Ez az!

A KUNYHÓ MOHALEPTE TETŐZETÉN ÁT KIVEZETETT

kályhacsőből füst szállt az égre. Servaz körbepillantott, és elnézte az erdős
hegyoldalakat belengő, szürkés párafelhők gomolygását. A nedves levegőben
a köd, a füst és az avar illata keveredett. A ház jóval alattuk, egy behavazott
völgy mélyén, egy aprócska, a fák gyűrűjében megbúvó tisztás közepén állt.
Az egyetlen odavezető utat három csendőr és egy vadőr őrizte láthatatlanul
megbújva. Servaz Espérandieu-re és Maillard-ra pillantott, azok pedig
bólintottak, és a mögöttük felsorakozó tucatnyi emberrel együtt lassan
ereszkedni kezdtek a völgy felé.
Hirtelen megálltak, mert a kunyhó ajtaján egy férfi lépett ki. Nyújtózkodott
a napfényben, mélyen beszívta a levegőt, köpött egyet, majd – mintha csak a
pásztorkürtök mély, öblös hangját akarná utánozni – szellentett egy
hatalmasat. A legfurcsább az volt az egészben, hogy egy madár csúfondáros
hangján válaszolt is neki az erdőből. A férfi még egyszer körülnézett, majd
visszament a házikóba.
Hiába volt borostás, Servaz azonnal felismerte.
Chaperon…
Az emberek a ház háta mögött érték el a tisztást. A pára olyan sűrű volt,
akár egy gőzfürdőben, bár annál jóval kevésbé perzselő. Servaz figyelte, mit
csinálnak. Néhány kézjelet váltottak, majd két csoportra oszlottak. Lassan,
térdig a hóba süppedve haladtak előre, majd az ablakok alatt összegörnyedve
az épület eleje felé igyekeztek. Servaz az első csoport élére állt. Amikor
kilépett a ház sarka mögül, hirtelen kinyílt az ajtó, Servaz pedig fegyverrel a
kézben meglapult mögötte. Chaperon tett három lépést, lehúzta a sliccét, és
jólesően dudorászva vizelni kezdett.
– Fejezd be a pisálást, Pavarotti, és emeld fel szépen a kezed! – szólalt meg
Servaz.
A polgármester káromkodott, mert alaposan eláztatta a cipőjét.

DIANE-NAK RETTENETES éjszakája volt. Négyszer is verítékben úszva

riadt fel, és olyan erős nyomást érzett a mellében, mintha vasabroncsba
szorították volna. A lepedője is csuromvíz volt. Azon gondolkozott, hogy
nem kapott-e el valami betegséget.
Arra is emlékezett, hogy rémeset álmodott. Erőszakkal kényszerzubbonyt
adtak rá, és kikötözték az ágyhoz az intézet egyik cellájában, a köré sereglő
betegek pedig először csak nézték, aztán a különböző szerektől nyirkos
kezükkel az arcát kezdték tapogatni. Ő csak rángatta a fejét, és üvöltött, aztán
kinyílt az ajtó, és gonosz mosollyal az arcán Julian Hirtmann lépett be. A
következő pillanatban már nem a cellájában, hanem valami sokkal tágasabb
helyen, valahol a szabadban találta magát. Éjszakai sötét volt, tudta, hogy a
közelben ott egy tó, és tüzek égtek mindenfelé. Madárfejű, hatalmas férgek
csúsztak-másztak a fekete földön tekergődzve, miközben meztelen férfiak és
nők százai közösültek a lángok vöröses lobogásában. Hirtmann is ott volt, és
Diane tudta, hogy ő szervezte a hatalmas orgiát. Rettenetesen megrémült,
amikor rájött, hogy ő is meztelenül fekszik az ágyban, hogy még mindig meg
van kötözve ugyan, de a kényszerzubbony már nincs rajta. Így vergődött,
küzdött, amíg csak fel nem ébredt.
Hosszan állt a zuhany alatt, hogy az álom nyúlós, ragacsos emlékétől
megszabadulhasson.
Azon gondolkozott, hogyan kellene viselkednie. Ahányszor felmerült
benne, hogy beszél Xavier-val, mindig eszébe jutottak a pszichiáter által
megrendelt állatorvosi gyógyszerek, és valahogy rossz érzése támadt: mi van,
ha kiderül, hogy önként sétált be az oroszlán barlangjába? Mintha csak egy
furcsa, becsapós, háromdimenziós fénykép lett volna előtte: attól függően,
hogy milyen szögből nézte, Xavier arca is folyamatosan változott, és Diane
képtelen volt mozdulatlanul tartani a képet. Milyen szerepet játszhat a
pszichiáter ebben az egészben?
Annak alapján, amit tudott, Xavier valószínűleg ugyanabban a helyzetben
volt, mint ő: a rendőröktől tudta, hogy az intézet egyik alkalmazottja
belekeveredett a gyilkosságokba, és próbált rájönni, hogy ki lehet az. A
különbség annyi volt, hogy Xavier előtte járt, és egy sor olyan információval
rendelkezett, amivel ő nem. Ugyanakkor persze, néhány nappal aló megölése
előtt, olyan gyógyszerekhez jutott hozzá, amelyekkel nyugodtan el lehetett
altatni a szerencsétlen állatot. Diane mindig ugyanoda lyukadt ki: a két
hipotézis tökéletesen ellentmondott egymásnak, és mégis mindkettőt
tényekkel lehetett alátámasztani. Elképzelhető, hogy Xavier úgy adta
valakinek a gyógyszereket, hogy közben fogalma sem volt arról, mi készül?
Ha így lett volna, az illető nevének fel kellett volna bukkannia Xavier
nyomozásában. Diane nem értette az egészet.
Ki lehet Irène Ziegler és Gaspard Ferrand? Nyilván két olyan személy,
akinek köze van a Zerge táborhoz. Ahogy Lisa Ferney-nek is… Erre kellene
elindulnia. Márpedig az egyetlen biztos pont, amit ismert, a főnővér személye
volt.

SERVAZ BELÉPETT A KUNYHÓBA. A rézsútos tető nagyon alacsony

volt, a feje búbja a plafont súrolta. A szoba mélyére tolt vetetlen ágyon fehér
lepedőt, barna ágyneműt és egy foltos párnát látott. A nagyméretű kályha
fekete csövét a plafonon át vezették ki a szabadba, mellette a földön pedig
szabályosan oszlopba rendezték a fahasábokat. Az egyik ablak alá mosogatót
és egy nem túl nagy konyhapultot szereltek egy – nyilván palackról működő
– gázmelegítővel. A plafonról viharlámpa lógott alá, alatta az asztalon egy
üveg sör és egy csikkekkel teli hamutartó társaságában testes keresztrejtvény-
gyűjtemény hevert. Füst-, dohány-, sör- és főleg savanykás izzadságszag
terjengett. Mivel zuhanyozót nem látott sehol, Servaz nem értette, hogy
Chaperon miként oldhatta meg a tisztálkodást.
– Hát ennyi maradt ezekből a mocskokból… Két hulla és egy bűzlő, magát
patkányként elvackoló harmadik szerencsétlen…
Servaz kinyitogatta a szekrényeket, benyúlt a matrac alá, átkutatta az ajtó
mögött lógó kabát zsebeit. Kulcsokat, egy pénz- és egy irattárcát talált.
Belenézett ez utóbbiba, de csak a szokásos dolgok voltak benne: személyi
igazolvány, csekkfüzet és egy-egy Vitale, Visa és American Express kártya…
A pénztárcában húszasokban és ötvenesekben nyolcszáz euró lapult. Végül
benézett még egy fiókba; ott megtalálta a fegyvert és a töltényeket is.
Kiment a szabad levegőre.

AZ EMBEREK NEM EGÉSZ ÖT PERC ALATT elfoglalták a helyüket.

Tíz csendőr az erdőben elbújva a ház közelében maradt, hat másik pedig a
völgy és az ösvény feletti stratégiai pontokra húzódott vissza, hogy szemmel
tarthassák az érkező Zieglert. Kevlar golyóálló mellényükben mindannyian
olyan tömzsinek tűntek, mint a Playmobil figurák. Servaz és Espérandieu a
kunyhóban maradt Chaperonnal.
– Dugják fel maguknak – mondta a polgármester. – Ha nincs semmijük
ellenem, lelépek. Nincs joguk az akaratom ellenére itt tartani.
– Ahogy gondolja – bólintott Servaz. – Ha úgy akarja végezni, mint a
haverjai, nyugodtan elmehet. A fegyvert azonban lefoglaljuk, úgyhogy ahogy
kilép innen, védtelenül fog állni. A lebukott kémek ezt úgy mondják, hogy
egyedül „a hidegben”.
Chaperon gyűlölködve nézett rá, mérlegelte az esélyeket, végül vállat vont,
és lezöttyent az ágyra.

9.54-KOR SAMIRA JELENTETTE, hogy Ziegler elindult otthonról. Nem

sieti el – gondolta Servaz. Miért is tenné, hiszen úgy tudja, hogy az egész nap
a rendelkezésére áll, és nyilván gondosan előkészítette a támadást. Servaz az
adóvevő után nyúlt, és szólt az egységeknek, hogy a célpont mozgásba
lendült. Töltött magának egy kávét.

10.32-KOR SERVAZ már a harmadik kávét itta aznap, és – Espérandieu

heves tiltakozása ellenére – az ötödik cigarettájára is rágyújtott. Mindeközben
Chaperon az asztalnál ülve szótlanul pasziánszozott.

10.43-KOR SAMIRA ismét telefonált, és közölte, hogy Ziegler megállt

egy bárnál kávézni, de cigarettát, bélyeget és virágot is vett.
– Virágot? Egy virágárusnál?
– Naná, majd a hentesnél…
Kiszúrta őket…

10.53-KOR SERVAZ arról értesült, hogy Ziegler végre elindult Saint-

Martin felé. Ahhoz, hogy a kunyhóhoz jöhessen, előbb fel kell mennie az
útra, amely Saint-Martint azzal a városkával köti össze, ahol lakik, majd
jobbra fordulva ráhajtania az egyenesen délre tartó, völgyek, sziklafalak és
hatalmas erdők között futó, alacsonyabb rendű útra, amelyről leágazik az
erdei ösvény, ahonnan a völgybe vezető útra térhet.

MI AZ ISTENT CSINÁL? – kérdezte Espérandieu, amikor már 11 óra is

elmúlt. Leszámítva Samira és Servaz telefonjait, az utóbbi órában háromnál
több mondat nemigen hangzott el a kunyhóban.
Jó kérdés – gondolta Servaz.
 11.09-KOR SAMIRA JELENTKEZETT, és jelentette, hogy Ziegler nem
kanyarodott rá a völgybe vezető útra, és egyenesen Saint-Martin felé tart.
Nem idejön… Servaz káromkodva kiment egy kis friss levegőt szívni.
Maillard bukkant fel az erdőből, és odament hozzá.
– Akkor most mit csinálunk?
– Várunk.

– A TEMETŐBEN VAN – közölte Samira 11.45-kor.

– Mi van? Mi az istent kavar a temetőben? Kiszúrt titeket, és most
alaposan megsétáltat!
– Nem biztos. Elég bizarr dolgot művelt…
– Hogyhogy?
– Bement egy kriptába, és jó öt percet bent is töltött. Oda kellettek a
virágok. Nélkülük jött ki.
– Egy családi kripta?
– Igen, de nem az övé. Megnéztem: a Lombard-ok kriptája.
Servaz meglepődött. Nem tudta, hogy a Lombard-okat Saint-Martinben
temették el… Érezte, hogy a helyzet irányítása szép lassan kicsúszik a
kezéből. Van itt valami, amiről ő nem tud… Az egész ügy Éric Lombard
lovával kezdődött, aztán a nyomozás egy időre elterelődött róla, és a Grimm-
Perrault-Chaperon trióra és az öngyilkosságokra koncentrált. Erre most
hirtelen ismét a képbe került Lombard. Mi jelenthet mindez? Mit csinált Irène
Ziegler a kriptában? Servaz egy szót sem értett az egészből.
– Hol vagy most? – kérdezte.
– Még a temetőben. Meglátott, úgyhogy Pujol és Simeoni vették át.
– Jövök.
Servaz kilépett a kunyhóból, végigment a gyalogösvényen, majd elérve az
erdei utat, berontott a bozótba. Kiszabadította a jeepet az álcázásként köré
rakott, hólepte, súlyos ágak fogságából, és beült a kormány mögé.

SERVAZ 12.10 PERCKOR állt meg a temető előtt. Samira Cheung a

bejáratnál várta. A hideg ellenére felül csupán egy béleletlen bőrdzseki, alul
pedig egy megdöbbentően rövid nadrág, vastag harisnya és sötétbarna színű,
igencsak viharvert bőrbakancs volt rajta. Olyan hangosan hallgatta a zenét,
hogy az autóból kiszállva Servaz egyből felfigyelt a lány fülhallgatójából
kiszűrődő zajokra. A svájcisapka alatt kipirult arcot elnézve Servaznak azok a
lények jutottak az eszébe, akiket abban az effektekkel, varázslókkal és csodás
hatalmú gyűrűkkel telepakolt filmben látott, amire egyszer Margot cipelte el.
Amikor látta, hogy Samira kapucnis pulóveréről egy halálfej néz vissza rá,
összevonta a szemöldökét. Legalább elég alkalomhoz illő – gondolta. A lány
nem igazán tűnt rendőrnek; a többség elsőre inkább sírgyalázónak nézte
volna.
A sírok és fenyőfák között szelíden kanyargó út egy dombon át vezetett a
temető túlsó végében magasodó örökzöld erdő felé. Egy idős hölgy szigorú
arccal figyelte őket. A Lombard-kriptát nehéz lett volna eltéveszteni. Az
összes többinél nagyobb volt; leginkább egy mauzóleumra vagy kápolnára
emlékeztetett. Mindkét oldalán egy-egy tiszafa állt őrt. A bejáratot lezáró
kovácsoltvas rácshoz három márvány lépcsőfok vezetett fel. Samira eldobta a
cigarettáját, körbejárta az épületet, keresgélt egy ideig, majd végül egy
kulccsal a kezében tért vissza.
– Ziegler is így csinálta – mondta. – Az egyik kő mögött tartják.
– És nem szúrt ki? – hitetlenkedett Servaz, elnézve Samira szerelését.
A francia-kínai-marokkói lány elvörösödött.
– Értem a dolgom. Amikor rám nézett, én éppen a virágokat igazgattam az
egyik síron. Még arra is emlékszem, hogy a fickót Élőnek hívták. Azért ez
vicces, nem?
Servaz felnézett a kriptára, de az ajtó feletti timpanonon nem volt
semmiféle felirat. Samira bedugta a kulcsot a zárba, majd belökte a
nyikorogva engedelmeskedő rácsot. Servaz belépett a kriptába. Jobb kéz felől
egy aprócska nyíláson át szivárgott be ugyan némi fény, de az csak ahhoz
volt elegendő, hogy a három sír körvonalát nagyjából kivehessék. Servaz, ki
tudja, hányadszor, ismét elgondolkozott, hogy miért érzik úgy az emberek,
hogy a halál önmagában nem elég, miért akarják azt még nyomasztóbbá, még
reménytelenebbé, még sötétebbé tenni. Vannak olyan helyek, kultúrák a
világban, ahol ahelyett, hogy gyászos, lehangoló templomokat emelnének, és
rekviemeket, siratókat, kádisokat és a siralomvölgy gondolatával átitatott
imákat énekelnének, mormolnának, az emberek szinte félvállról veszik a
halált, már-már vidám eseményként élik meg, és összegyűlnek, hogy evéssel,
ivással ünnepeljék, hogy nevessenek rajta. Olyan ez az egész, mintha az a
rengeteg rákbetegség, közlekedési baleset, szívroham, öngyilkosság és
gyilkosság nem lenne elég, mintha az emberek nem érnék be ennyi
borzalommal… – gondolta Servaz. Az egyik síron egy magányos csokrot vett
észre. Szinte világított a sötétben. Samira elővette az iPhone-ját, és
bekapcsolta rajta a „zseblámpa” funkciót, majd a képernyő gyenge, derengő
fényében végigsétált a sírok előtt. ÉDOUARD LOMBARD… HENRI
LOMBARD… Az apa és a nagyapa… Servaz arra gondolt, hogy a harmadik
sír minden bizonnyal Éric édesanyjáé, Henri feleségéé, az egykori, pályát
tévesztett színésznőé, call-girlé, a – Henri Lombard szavával élve – kurváé…
De mi a fenének hozott Irène virágot éppen az ő sírjára?
Előrehajolt, hogy elolvassa a feliratot… A homloka ráncba szaladt.
Hirtelen olyan érzése támadt, hogy újabb lépést tett az igazság kiderítése
felé, ugyanakkor azt is érezte, hogy ismét összekuszálódott minden.
Samirára nézett, majd a készülék halvány fényében ismét szemügyre vette
a síremléken látható feliratot.
MAUD LOMBARD, 1976-1998.

– EZ MEG KI?
– Éric Lombard húga. Négy évvel volt fiatalabb nála. Nem tudtam, hogy
meghalt.
– Számít ez?
– Lehet.
– Szerinted miért hozott neki virágot Ziegler? Van valami elképzelésed?
– A leghalványabb se.
– Beszélt róla neked? Mondta, hogy ismerte?
– Nem.
– Mi köze lehet az egésznek a gyilkosságokhoz?
– Nem tudom.
– Akárhogy is, most legalább van egy kapcsolódási pontod – mondta
Samira.
– Hogy érted?
– Megvan a kapcsolat Lombard és az ügy többi szála között.
– Miféle kapcsolat? – döbbent meg Servaz.
– Ziegler nem véletlenül hozott virágot erre a sírra. Kell hogy legyen
valami magyarázat, és ha te nem is tudod még, hogy mi az, Ziegler tisztában
van vele. Egyszerűen meg kell majd tőle kérdezni, amikor kihallgatjuk.
Igen, gondolta Servaz. Irène Ziegler sokkal többet tud az ügyről, mint ő.
Servaz úgy számolta, hogy Ziegler és Maud Lombard körülbelül egyidősek
lehetnek. Barátnők voltak? Azok után, hogy kiderült, Ziegler megfordult a
táborban, most a múltjának egy olyan újabb, eddig ismeretlen részletére
derült fény, amelynek köze volt a nyomozáshoz. A jelek szerint Irène
Zieglernek elég sok titka volt.
 Henri Lombard feleségének, Éric anyjának azonban nyoma sem volt a
kriptában. Nem engedték meg neki, hogy a családtagjaival együtt osztozzon
az esendő örökkévalóságon, a halálon túl is csak megvetésben lehetett része.
Maud Lombard huszonegy éves kordban balt meg – ötlött fel Servazban a
temető kijárata felé ballagva. Az ösztöne azt súgta, hogy valami lényeges
dologra bukkant. Miben halhatott meg? Balesetben? Betegségben? Vagy
másról van szó?
Samirának igaza volt: Zieglernél van a kulcs. Előfordulhat, hogy miután
letartóztatják, kipakol majd, de ebben Servaz nem igazán bízott, mert
többször is volt alkalma tapasztalni, hogy Ziegler igencsak határozott
személyiség.
De hova tűnhetett?
Servazt hirtelen elfogta a nyugtalanság. Az órájára nézett. Már jó ideje
nem kapott újabb hírt. Éppen készült felhívni Pujolt, amikor megcsörrent a
mobilja.
– Elvesztettük – üvöltötte a telefonban Simeoni.
– Micsoda?
– Azt hiszem, kiszúrt minket, a leszbi ribanca! Simán ott hagyott a
kibaszott motorjával!
Kurva élet! Servaz érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul, és szétárad
benne az adrenalin. Maillard számát kezdte keresni a mobiljában.
– Pujol és Simeoni elveszítették a célszemélyt – ordította. – Nyoma
veszett. Szóljon Espérandieu hadnagynak, és álljanak készenlétben.
– Rendben. Gond egy szál se. Várjuk.
Servaz letette, és vadul irigyelte a csendőr nyugalmát.

HIRTELEN AZ ESZÉBE JUTOTT VALAMI. Ismét elővette a mobilját,

és Saint-Cyrt hívta.
– Halló!
– Maud Lombard. Mond neked valamit ez a név?
Rövid csend a vonal túlsó végén.
– Már hogyne mondana? Éric Lombard húga.
– Huszonegy évet élt. Az azért elég kevés, nem? Tudod, hogy halt meg?
– Öngyilkos lett – vágta rá a bíró, ezúttal minden habozás nélkül.
Servaz visszatartotta a lélegzetét. Titkon ezt a választ akarta hallani.
Kezdett összeállni a kép… Egyre tisztábbnak tűnt minden…
A pulzusa egyre hevesebben vert.
 – És mi történt?
Újabb rövid csend.
– Tragikus história – szólalt meg végül Saint-Cyr. – Maud nagyon
sebezhető, naiv teremtés volt. Ha jól tudom, amikor az Egyesült Államokban
tanult, szenvedélyesen beleszeretett egy fiatalemberbe. Aztán, amikor az
elhagyta egy másik lány miatt, Maud képtelen volt túltenni magát a dolgon,
ráadásul egy évvel korábban az apját is elveszítette… Hazajött, hogy itt
vessen véget az életének.
– Ennyi?
– Mit vártál?
– Azok a sövények a Lombard-ok parkjában az ő emlékét őrzik?
Saint-Cyr ismét habozott.
– Igen. Ahogy te is tudod, Henri Lombard kegyetlen zsarnok volt, de
időnként azért ilyen kedvességek is kiteltek tőle. Nagy ritkán, ha eluralkodott
rajta az apai gyengédség. Ha nem csalnak az emlékeim, azokat az
állatfigurákat akkor nyíratta, amikor Maud még csak hatéves volt, Éric
Lombard pedig megtartotta őket. A húga emlékére, ahogy magad is mondtad.
– Soha nem járt a Zerge táborban?
– Egy Lombard ott? Na, ne viccelj már! A tábort a szegény gyerekeknek
tartották fenn, akik a családjukkal nem jutottak volna el nyaralni.
– Tudom, tudom.
– Akkor hogy jut egyáltalán az eszedbe, hogy egy Lombard gyerek
betehette oda a lábát?
– Egy újabb öngyilkosság. Meg sem fordult benned, hogy felvedd a
listádra?
– Öt évvel az események után? Az öngyilkosság-sorozat jóval korábban
véget ért, arról nem is beszélve, hogy Maud kész nő volt már akkoriban, nem
egy csitri.
– Egy utolsó kérdés. Hogy lett öngyilkos?
Saint-Cyr hallgatott egy ideig.
– Felvágta az ereit – mondta végül.
Servaz csalódott volt: tehát nem akasztotta fel magát.

12.30-KOR ESPÉRANDIEU üzenetet kapott az adóvevőjén. Kaja… Az

ágyon heverő Chaperonra pillantott, aztán vállat vont, és kiment a kunyhóból.
A többiek az erdő szélén várták. A csendőrség „vendégeként” szabadon
választhatott a párizsi (bagett, sonka, ementáli), a nizzai (tonhal, saláta,
paradicsom) és a keleti (kebab, paradicsom, paprika, saláta) szendvics közül.
A keleti mellett döntött.

SERVAZ VISSZASZÁLLT A Cherokee-ba. A megválaszolatlan kérdések

fortyogó, kavargó magmájából egy gondolat kezdett lassan kiemelkedni.
Maud Lombard öngyilkos lett… Az áldozatok listáján Lombard lova volt az
első… És mi van akkor, ha az ügy lényege itt van, nem pedig a táborban? Az
ösztönei azt súgták, hogy ez a lehetőség új távlatokat nyit előtte. Volt egy
ajtó, amit még nem nyitottak ki, és amin a „Lombard” név állt. Hogyan, miért
került Éric Lombard a bosszúálló célpontjai közé? Servaz hirtelen rájött,
hogy mindaddig nem tulajdonított kellő figyelmet ennek a kérdésnek. Eszébe
jutott, hogy milyen sápadt lett Vilmer, amikor ő az irodájában arra utalt, hogy
esetleg kapcsolat lehet Lombard és a nemierőszak-tevők között. Akkor és ott
mindez blöff volt csupán, ami arra szolgált, hogy elbizonytalanítsa a
toulouse-i bűnügyi rendőrség arrogáns igazgatóját, de a dolog mögött egy
létező és komoly kérdés húzódott meg… Azzal pedig, hogy Ziegler ott járt a
Lombard-ok kriptájában, mindennél fontosabbá vált, hogy tisztázzák, milyen
kapcsolatban állt valójában Lombard az ügy többi áldozatával.

– JÖN.
– Vettem.
Espérandieu felpattant. Elengedte az adóvevő gombját, és megnézte az
óráját. 13.46 volt. Elővette a fegyverét.

– BÁZIS 1 A KÖZPONTNAK. Látom a célszemélyt. Most hagyta ott az

ösvény elején a motorját. Felétek tart. Vétel, bázis 2…
– Itt bázis 2. Vettük. Most haladt el előttünk…

VALAMIVEL KÉSŐBB:
– Itt bázis 3. Előttem nem haladt át. Ismétlem: a célszemély nem járt erre.
– Hol az istenben van? – vakkantott Espérandieu az adóvevőbe. – Látja
valaki? Vétel.
– Itt bázis 3. Még mindig semmi…
– Itt bázis 4. Én sem látom…
– Itt bázis 5. Sehol, senki.
– KÖZPONT, ELVESZTETTÜK. ISMÉTLEM: ELVESZTETTÜK.

HOL A FRANCBAN LEHET MARTIN?

 Espérandieu még lenyomva tartotta az adóvevő gombját, amikor a kunyhó
ajtaja kivágódott, és hatalmasat koppant a falon. Espérandieu a pisztolyát
előreszegezve megperdült… és egy fegyver csövével találta magát szemben.
Egy fekete szempár meredt rá. Espérandieu hatalmasat nyelt.
– Mit keres itt? – kérdezte Ziegler.
– Letartóztatom – közölte Espérandieu olyan hangon, amelyet még maga
sem érzett túl meggyőzőnek.
– Irène! Tegye le a fegyvert! – harsant odakintről Maillard hangja.
Egyetlen, kétségbeejtő pillanatig nem lehetett tudni, mi fog történni, aztán
Ziegler bólintott, és leengedte a fegyverét.
– Ez Martin ötlete volt?
Ziegler szemében mélységes szomorúság ült, Espérandieu mégis
rettenetesen megkönnyebbült.

16.53-KOR, AMIKOR A JÉGHIDEG NAPLEMENTE lassan a hegyekre

ereszkedett, és a kavargó szélben ismét vad táncba kezdtek a hópelyhek,
Diane kiosont a szobájából. Elindult a kihalt negyedik emeleti folyosón.
Néma csend volt. A napnak ebben az órájában a személyzet összes tagja a
helyén volt, és az alsóbb emeleteken tette a dolgát. Diane-nak is éppen az
egyik betegével vagy az irodájában kellett volna lennie, de negyedórával
korábban feltűnés nélkül feljött ide. Miután sokáig hallgatódzott a résnyire
nyitott ajtón át, arra a következtetésre jutott, hogy egyedül van az alsó
szinten.
Körülnézett, majd rövid habozás után lenyomta a kilincset. Lisa Ferney
ajtaja nem volt bezárva. Diane-nak rossz előérzete támadt: ha a főnővérnek
bármi rejtegetni valója lett volna, nyilván nem lett volna ennyire óvatlan, és
gondosan kulcsra zárta volna. Az aprócska, félhomályos szoba pontosan
olyan volt, mint az övé. Az ablakon túl, a távolban sötéten és fenségesen
vonuló hegyek rezzenéstelenül állták az oldalukba kapó vihar legújabb
rohamát. Diane felkapcsolta a villanyt, és a szobát elöntötte a halvány, sárgás
fény. Az öreg, tapasztalt detektívek mozdulatával benyúlt a matrac alá,
kinyitotta a szekrényt, az éjjeliszekrényt, benézett az ágy alá, átvizsgálta a
fürdőszobában sorakozó gyógyszereket. Nem volt sok hely, ahova bármit el
lehetett volna rejteni, úgyhogy mindössze negyedórányi kutatás után
csalódottan, üres kézzel távozott.
 26.

– NEM HALLGATHATJA KI – mondta d’Humières.

– És miért nem? – nézett vissza Servaz.
– Megvárjuk a csendőrség belső ellenőrzésének két tisztjét. Amíg meg nem
érkeznek, nincs kihallgatás. Óvatosnak kell lennünk. Ziegler százados
kihallgatására csak a felettesei jelenlétében kerülhet sor.
– Nem akarom kihallgatni, csak beszélni szeretnék vele.
– Jaj, istenem, Martin… A válasz: nem. Várunk.
– És mikorra érnek ide?
Cathy d’Humières az órájára pillantott.
– Valószínűleg két órán belül. Nagyjából.

– ÚGY TŰNIK, HOGY A MI DRÁGALÁTOS LISÁNKNAK ma este

programja van.
Diane a kávézó bejárata felé pillantott. Lisa Ferney bejött, a pulthoz ment,
és rendelt egy kávét. Nem munkaruhában volt. Köpeny helyett ezúttal
prémgalléros kabátot viselt, alatta pedig hosszú, halvány rózsaszín pulóvert,
farmernadrágot és magasan térd fölé érő csizmát. A haja szabadon omlott a
selymes fényű prémre, és láthatóan sem a szempillafestékkel, sem az
alapozóval, sem a púderral, sem pedig a rúzzsal nem spórolt.
– Tudod, hova megy? – kérdezte Diane.
Alex sokat sejtető vigyorral az arcán bólintott. A főnővér rájuk sem nézett,
gyorsan megitta a kávéját, és eltűnt. Hallották, ahogy sietős léptekkel
végigmegy a folyosón.
– Nyilván a „titokzatos lovagjához” – mondta Alex.
Diane ránézett. A fiatalember éppen úgy nézett ki, mint egy vásott kölyök,
aki élete nagy titkát készül megosztani a legjobb haverjával.
– Mi ez az egész história?
– Mindenki tudja, hogy Lisának szeretője van Saint-Martinben, csak azt
nem tudja senki, hogy ki az. Még senki sem látta a fickót. Ha így megy el,
általában csak reggel jön vissza. Voltak, akik rászálltak, és megpróbáltak
kihúzni belőle valamit, de egyszerűen elküldte őket melegebb éghajlatra. A
legfurcsább, hogy mind ez idáig sem Saint-Martinben, sem máshol nem
látták őket együtt.
– Valószínűleg családos emberről van szó.
– Ha így van, az asszony éjszaka dolgozik.
– Vagy olyan munkája van, ami miatt időnként el kell utaznia.
– Hacsak nem valami sokkal durvább dolog áll a háttérben – találgatott
Alex, és démonikus arckifejezést öltve közelebb hajolt az asztal felett.
Diane igyekezett uralkodni magán, de mivel nem sikerült elhessegetnie
magától azt, amit tudott, egyre feszültebb lett.
– Mint például?
– Lehet, hogy orgiákon vesz részt… De az is lehet, hogy ő a gyilkos, akit
mindenki keres…
Diane megborzongott, és egyre nehezebben titkolta a nyugtalanságát. A
szíve hevesen vert. Lisa Ferney egész éjszaka távol lesz… Itt az alkalom…
Most vagy soha…
– A fehér kabát és a halvány rózsaszín pulcsi nem a legmegfelelőbb viselet
az emberek kinyiffantásához. A legapróbb piszok is egyből meglátszik rajta,
nem? És minek ennyi sminket feltenni hozzá…
– Lehet, hogy a gyilkolászás előtt még el is csábítja őket. Tudod, mint az
imádkozó sáskák.
Diane úgy érezte, mintha egy betontömb lenne a gyomra helyén; jobb
szeretett volna leállni ezzel a témával, de Alex, a jelek szerint, remekül
szórakozott.
– Utána pedig fellógatja az áldozatát egy hídra? Ez már nem is egy
imádkozó sáska, ez egy Terminátor.
– Az a baj veletek, svájciakkal, hogy túl gyakorlatiasak vagytok – kezdte
ugratni Alex.
– Eddig azt hittem, értékeled a tipikus svájci humort.
Alex nevetgélt, Diane pedig felállt.
– Mennem kell – mondta.
Alex felnézett és bólintott. A mosolya kicsit túlságosan is szívélyesre
sikerült.
– Oké, nekem is van mit csinálnom. Remélem, később még összefutunk.

18.30-RA SERVAZ annyi pocsék kávét ivott meg és annyi cigarettát

szívott el, hogy kezdett komolyan rosszul lenni. Kiszaladt a mosdóba, hogy
hideg vízzel megmossa az arcát, és kis híján majdnem beleokádott a WC-
csészébe, aztán a hányinger, ha nem is tűnt el teljesen, enyhült valamelyest.
– Hol a fenében vannak már? – kérdezte, amikor visszaért az aprócska
szobába, ahol műanyag székeken ücsörögve a gyilkossági csoport tagjai
várakoztak.

DIANE BEZÁRTA maga mögött az ajtót, és dobogó szívvel nekidőlt.

A szobában ugyanaz a kékes fény derengett, mint előző nap Xavier
irodájában.
Bódító parfümillat lengte körül. Felismerte. Lolita Lempicka. Az ablakon
át beszivárgó gyenge fény megcsillant az íróasztalon álló üvegcsén.
Mivel kezdjem?
Xavier irodájához hasonlóan itt is voltak ugyan irattartó szekrények, Diane
végül mégis inkább a megérzését követte, és úgy döntött, hogy az íróasztalt
veszi előre.
Egyik fiók sem volt bezárva. Amikor felkapcsolta a lámpát, hogy alaposan
átvizsgálhassa a tartalmukat, egy különös tárgy keltette fel a figyelmét. Egy
rubinnal, zafírral és smaragddal díszített aranyszalamandra. Mivel
papírnehezékként használták, és ennyire szem előtt volt, a méretét elnézve
Diane úgy gondolta, hogy csupán egy hamis kövekkel kirakott, aranyszínűre
mázolt bóvli. A fiókokkal folytatta. Különböző színű dossziék hevertek
bennük. Sorban kinyitotta őket, de az összes a főnővér intézeti munkájához
kapcsolódott. Jegyzetek, számlák, jelentések, terápiás dokumentációk,
egyszóval semmi különös nem került elő… Legalábbis a harmadik fiókig.
Egy kartonmappa lapult az alján…
Diane elővette, és kinyitotta. Kivágott újságcikkek… Az összes a völgyben
elkövetett gyilkosságokkal foglalkozott. Lisa Ferney aprólékos gondossággal
gyűjtötte az üggyel kapcsolatos információkat.
Egyszerű kíváncsiság? Vagy valami más?
A szél süvített az ajtó alatt, úgyhogy egy pillanatra megállt. Odakint egyre
erősebben tombolt a vihar. Diane megborzongott, majd ismét munkához
látott.
A fém irattartók következtek… A sínekre felfüggesztve ugyanolyan
dossziékat talált, mint Xavier-nál. Miközben kivette, és a lámpa fényénél
egyesével átnézte őket, folyamatosan olyan érzése volt, hogy csak vesztegeti
az idejét, hogy nem fog találni semmit, mert nincs semmi, amit találhatna. Ki
lenne annyira őrült vagy megfontolatlan, hogy az irodájában tároljon bármit
is, ami az általa esetlegesen elkövetett bűncselekményekkel összefüggésbe
hozható?
Miközben ide-oda lapozgatott a papírok között, a tekintete ismét a lámpa
fényében sziporkázó szalamandrára tévedt… Diane nem értett az ilyesmihez,
de szép és míves utánzatnak tűnt.
Hosszan, hunyorogva vizsgálgatta. Mi van, ha mégis igazi?
Mit árulna el a főnővérről, ha valóban az lenne? Egyrészt, hogy akkora
hatalma és tekintélye van az intézetben, hogy fel sem merül benne, hogy
bárkinek is eszébe jutna a tudtán kívül az irodájába merészkedni, másrészt
pedig, hogy a szeretője meglehetősen gazdag ember, mert ha a szalamandra
tényleg nem hamisítvány, egy kisebb vagyont érhet.
Akárhogy forgatta is magában Diane a két lehetőséget, az ösztönei azt
súgták, hogy valami érdekesre bukkant.

A CSENDŐRSÉG BELSŐ ELLENŐRZÉSÉNEK két tisztje civilben

érkezett, és az arcukon annyira nem tükröződött semmiféle érzelem, hogy
akár viaszbábuknak is nézhette volna őket az ember. Gyors kézfogással
üdvözölték Cathy d’Humières-t, illetve Confiant-t, majd közölték, hogy a
lehető legrövidebb időn belül és hatszemközt ki akarják hallgatni Ziegler
századost. Servaz éppen tiltakozni készült, ám a főügyésznő megelőzte, és
minden további nélkül teljesítette a kérésüket. Fél óra telt el, mire ismét
kinyílt annak a szobának az ajtaja, ahol Zieglert tartották.
– Akkor most rajtam a sor, hogy kettesben elbeszélgessek Ziegler
századossal – jelezte Servaz. – Nem fog sokáig tartani, utána pedig
egyeztetjük, hogy ki, mire jutott.
Cathy d’Humières Servaz felé fordult, és valamit még mondani akart, de
látva a parancsnok tekintetét, inkább meggondolta magát, és csendben
maradt. Az egyik viaszbábu azonban megelevenedett.
– A csendőrség egy tagját nem hallgathatja ki egy…
A főügyész felemelte a kezét, és félbeszakította.
– Kaptak elég időt, nem? Tíz perce van, Martin, egyetlen veszekedett
pillanattal sem több. Utána az összes érintett részvételével folytatjuk a
kihallgatást.
Servaz belökte az ajtót. Ziegler egyedül ült az aprócska irodában, a fény
oldalról esett az arcára. Az utcai lámpák körül ugyanúgy kavarogtak a
hópelyhek, mint legutóbb, amikor kettesben voltak ebben a szobában. Sötét
este volt már. Servaz leült, és hosszan Zieglerre nézett, aki szőke hajával,
fekete, csatokkal és cipzárokkal zsúfolt, a váll- és térdrészen betétekkel
megerősített bőrszerelésében leginkább egy tudományos fantasztikus mű
hősnőjére emlékeztetett.
– Minden oké?
A nő összeszorított szájjal bólintott.
– Nem hiszem, hogy te tetted volna – közölte egyből Servaz, mély
meggyőződéssel a hangjában.
Ziegler tekintetében mintha megmozdult volna valami, de nem szólt
semmit. Servaz várt néhány pillanatot, mielőtt folytatta volna. Nem igazán
tudta, hol kezdje.
– Nem te ölted meg Grimmet és Perrault-t, pedig látszólag minden ellened
szól. Tisztában vagy ezzel?
Ziegler ismét bólintott.
Servaz az ujjain számolva sorolta a tényeket: Ziegler hazudott – vagy
legalábbis elhallgatta az igazságot – a táborral, az öngyilkosokkal
kapcsolatban, és nem szólt arról sem, hogy tudja, hol rejtőzik Chaperon…
– És akkor sem voltál ott, amikor Perrault meghalt, pedig neked kellett
volna elsőként odaérned.
– Elestem a motorral.
– Te is tudod, hogy ez azért így elég soványka magyarázat. Egy baleset,
amit senki sem látott…
– Ez van.
– Nem hiszek neked – vágott közbe Servaz.
Ziegler szeme kissé elkerekedett.
– Most akkor ártatlannak vagy bűnösnek tartasz? El kéne döntened.
– Ártatlannak, de ami a balesetet illeti, hazudsz.
Egy pillanatra úgy tűnt, hogy sikerült meglepnie Zieglert, a végén aztán
mégiscsak ő hökkent meg. A nő ugyanis elmosolyodott.
– Rögtön tudtam, hogy nagyon jó vagy – mondta.
– A múlt éjszaka – rohamozott tovább Servaz –, éjfél után elmentél abba a
diszkóba. Amikor hazaértél, én ott lapultam az ágyad alatt. Akkor tudtam
csak lelépni, miközben zuhanyoztál. Nem kellene beérned egy mezei zárral.
Mi dolgod volt azon a helyen?
Ziegler nem is akarta titkolni, hogy ez talált. Hosszan, elgondolkozva nézte
Servazt.
– Egy barátnőmmel találkoztam – válaszolta végül.
– Az éjszaka és egy ilyen nyomozás kellős közepén? Amikor az ügy lassan
a végkifejlethez közeledik, nekünk pedig minden utolsó kis erőnkre
szükségünk lenne?
– Sürgős volt.
– Mi volt annyira sürgős?
– Azt elég nehéz lenne elmagyarázni.
– Miért? – nézett Servaz. – Mert én férfi vagyok, egy macsó zsaru, te pedig
egy nőbe vagy szerelmes?
Ziegler dacos pillantást vetett rá.
– Mit tudsz te ezekről a dolgokról?
– Semmit. Igazad van, de nem is én keveredtem gyanúba egy kettős
gyilkossági ügy kapcsán. Én nem vagyok az ellenséged, Irène, és nem
vagyok egy jöttment, homofób gyökér sem, úgyhogy tehetnél némi
erőfeszítést a kedvemért.
Ziegler szemrebbenés nélkül viszonozta a pillantását.
– Az éjszaka egy üzenet várt otthon. Zuzka hagyta, a barátnőm.
Szlovákiából való. Szakítani akart. Azt vetette a szememre, hogy túlságosan
lefoglal a munkám, hogy elhanyagolom, hogy lélekben mindig máshol
járok… Meg az összes hasonló. Gondolom, ismered ezt, hiszen elváltál,
tudod, hogy miről beszélek. Rengetegen válnak, szakítanak a rendőrök közül,
és ez a homoszexuális rendőrökre is igaz. Beszélnem kellett vele. Azonnal.
Nem akartam, hogy így menjen el, anélkül hogy meg sem próbáltunk szót
érteni. Elviselhetetlen volt a gondolat, úgyhogy gondolkozás nélkül rohantam
a Pink Bananába. Zuzka vezeti a helyet.
– Régóta vagytok együtt?
– Másfél éve.
– És fülig szerelmes vagy?
– Igen.
– Térjünk vissza a balesethez! Vagyis az állítólagos balesethez. Mert szó
sem volt ilyesmiről, ugye?
– Dehogynem. Persze hogy volt. Nem láttad a szerkóm? A sebeimet? Mit
gondolsz, hol szereztem őket?
– Egy ideig azt hittem, hogy a kabinból való kiugrás közben – válaszolta
Servaz –, miután kilökted Perrault-t.
Ziegler fészkelődni kezdett a széken.
– De már nem hiszed?
– Nem, mivel ártatlan vagy.
– Ezt meg miből gondolod?
– Mert azt hiszem, tudom, hogy ki tette. Ugyanakkor persze azt is
gondolom, hogy ha volt is baleseted, nem a teljes igazságot mondtad el róla.
Úgy tűnt, Ziegler ismét elámul Servaz éleslátásán.
– A baleset után szándékosan késtem el – vallotta be. – Nem siettem el a
dolgot.
– Miért?
– Azt akartam, hogy Perrault meghaljon… Pontosabban, akartam adni
némi időt, esélyt a gyilkosnak, hogy elkapja.
Servaz hosszan fürkészte Ziegler arcát. Bólintott.
– Amiatt, amit tettek? – mondta. – Grimm, Chaperon, Mourrenx és ő…
Ziegler nem szólt, csak bólintott.
– A táborban – folytatta Servaz.
Ziegler meglepetten nézett rá.
– Nem… Jóval később… Már a jogi karra jártam Pau-ban, amikor az egyik
hétvégén, valami falusi búcsúban összefutottam Perrault-val. Felajánlotta,
hogy hazavisz… Grimm és Mourrenx néhány kilométernyire a falutól, egy
ösvény végén vártak ránk… Chaperon, nem tudom, hogy miért, de aznap
éjjel nem volt velük. Ezért aztán csak akkor jöttem rá a négyük közötti
kapcsolatra, amikor te megtaláltad azt a fényképet. Amikor… amikor láttam,
hogy Perrault lekanyarodik az útról, és ráhajt az ösvényre, egyből tudtam,
miről van szó. Ki akartam szállni, de ő csak ütött és ütött. Menet közben és
azután is, hogy megálltunk, közben a cafattól a ribancig mindennek elhordott.
Dőlt belőlem a vér. Aztán pedig…
Elhallgatott. Servaz sokáig gondolkozott, mielőtt megszólalt volna.
– És miért nem…?
– …tettem feljelentést? Én… szóval akkoriban elég sok mindenkivel
lefeküdtem. Férfiakkal, nőkkel… Az egyik tanárommal például a jogi karról,
de volt egy többgyermekes családanya is, az apám pedig csendőr volt.
Tudtam, hogy mi történne, ha megtenném. Jönne a nyomozás,
felbugyborogna a mocsok, kitörne a botrány… A szüleimre gondoltam, arra,
hogy mit szólnának, meg az öcsémre és a mostohanővéremre, akiknek
fogalmuk sem volt a magánéletemről…
Valahogy így őrizhették meg ennyi időn át a titkukat – gondolta Servaz.
Az első megérzése volt a helyes, ami Chaperon házában suhant át rajta.
Valószínűleg arra alapoztak, hogy a megerőszakolt áldozatok kilencven
százaléka nem fog feljelentést tenni, és – leszámítva a táborozó kamaszokat,
akik sohasem látták az arcukat – olyan könnyű prédákat szemeltek ki, akikről
lehetett tudni, hogy nonkonformista életmódjuk miatt nem fognak a
rendőrségre rohanni. Intelligens ragadozók voltak tehát… A feleségeik
azonban átláttak rajtuk, egy idő után nyilván megérezték valamit, és vagy
külön hálószobába költöztek, vagy elhagyták őket.
Eszébe jutott a tábor igazgatója, aki motorbalesetben halt meg. Még ez a
szerencsétlen eset is jól jött nekik.
– Azt azért tudod, hogy veszélybe sodortad az életemet?
– Sajnálom, Martin, őszintén, de azért jelen pillanatban mégiscsak engem
gyanúsítanak gyilkossággal – nézett rá Ziegler szomorkás mosollyal.
Igaza volt. Kemény menetnek ígérkezett. Confiant nem egykönnyen fogja
elengedni a koncot, most, hogy az ölébe pottyant egy tökéletesnek tűnő
gyanúsított. Ráadásul Ziegler fejét éppen Servaz nyújtotta át neki tálcán…
– Hát igen, és ott kezd az ügy igazán komplikálttá válni – mondta Servaz
–, hogy a távollétemet kihasználva akartad becserkészni Chaperont, és
senkinek sem szóltál egy szót sem.
– Nem akartam megölni… Én csak… meg akartam ijeszteni. Akartam látni
a rémületet a szemében, hiszen ő is ezt tette az áldozataival, és még élvezte
is. Kettesben akartam lenni vele az erdő mélyén, és a szájába akartam tolni a
fegyver csövét, hogy legalább egy ideig azt higgye, ütött az utolsó órája.
Azután persze letartóztattam volna.
A hangja olyan hidegen csengett, hogy Servazban egy pillanatra még az is
felmerült, hogy esetleg mégiscsak tévedett.
– Még egy kérdés – mondta. – Mikor jöttél rá, hogy mi zajlik igazából?
Ziegler mélyen a szemébe nézett.
– Az első gyilkosság után már gyanakodtam, aztán, amikor Perrault is
meghalt, Chaperon pedig eltűnt, már tudtam, hogy valaki behajtja rajtuk
mindazt a bűnt, amit elkövettek. Azt persze nem tudtam, hogy ki.
– Miért nyúltad le a gyerekek névsorát?
– Hülye reflex volt. Rajta voltam azon a papíron, téged pedig láthatóan
nagyon érdekelt minden, ami abban a kartondobozban volt. Nem akartam,
hogy faggassanak, hogy a múltamban turkáljanak.
– Egy utolsó kérdés. Miért vittél ma virágot Maud Lombard sírjára?
– Maud Lombard is öngyilkos lett.
– Tudom.
– Mindig is tudtam, hogy valamiféle módon ő is ezeknek a hiénáknak az
áldozata volt, és adódott olyan pillanat, amikor bennem is felötlött, hogy
hozzá hasonlóan oldjam fel ezt a problémát. Egy időben, mielőtt elmentem a
jogi karra, őt pedig még nem sodorta össze az élet ezekkel a mocskokkal,
gyakran találkoztunk a különböző bulikban. Nem voltunk igazán barátnők,
inkább csak afféle jó ismerősök, de szerettem. Független, titokzatos lány volt,
nem beszélt sokat, de érezhetően szabadulni akart abból a közegből, ahonnan
származott. Azóta a születésnapján minden évben virágot vittem a sírjára,
úgyhogy ma, mielőtt elindultam volna, hogy letartóztassam az utolsó, még
életben lévő mocskot, valahogy jelezni akartam neki…
– Pedig Maud Lombard soha életében nem járt a táborban.
– És akkor mi van? Maud sokszor megszökött otthonról, és olyankor
eléggé kétes figurákkal lógott. Az sem volt ritka, hogy csak későn ért haza.
Valahol nyilván összeakadt velük, ahogy én is.
Servaz agya lázasan járt. Kezdett összeállni a kép. Hihetetlen megoldás…
Servaznak nem volt több kérdése. Ismét elfogta a szédülés. Megdörzsölte a
halántékát, és felállt.
– Lehet, hogy van egy olyan eshetőség, amivel nem számoltunk – mondta.

D’HUMIÈRES ÉS CONFIANT a folyosón várta. Servaz elindult feléjük,

de közben folyamatosan úgy érezte, mintha a falak és a padló állandó
mozgásban lennének, ő pedig bármelyik pillanatban elveszíthetné az
egyensúlyát. Megnyomkodta a tarkóját, és mélyeket lélegzett, de továbbra is
úgy érezte, mintha légpárnákon járna.
– Nos? – kérdezte a főügyésznő.
– Nem hiszem, hogy ő lett volna.
– Micsoda? – kiáltott fel Confiant. – Remélem, ez csak valami rossz vicc.
– Most nincs időm magyarázkodni. Gyorsan kell cselekednünk, de ha
gondolják, tartsák itt, a jó melegben. Chaperon hol van?
– Éppen a táborban történt nemi erőszakok ügyében próbálják vallomásra
bírni – válaszolta ridegen d’Humières –, de egy árva kukkot sem hajlandó
mondani.
– Nem évült el az ügy?
– Ha az újonnan felmerült információk birtokában újranyitjuk a
nyomozást, nem. Martin, remélem, tudja, mit csinál.
Egymásra néztek.
– Én is – mondta Servaz.
Egyre jobban szédült, és a feje is hasogatott. A szolgálat pultjánál kért egy
üveg vizet, és mielőtt kiment volna a parkolóban várakozó autójához, bevett
egyet a Xavier-tól kapott tabletták közül.
Hogyan beszélhetett volna az ötletéről anélkül, hogy a fiatal bíró haragját
ne vonja magára, a főügyésznőt pedig ne hozza kellemetlen helyzetbe?
Egyetlen kérdés nyugtalanította csak, és azt még tisztázni akarta, mielőtt
kiterítette volna a lapjait. Szüksége volt valakinek a véleményére, valakiére,
aki megnyugtathatná, hogy jó úton jár, és aki mindenekelőtt is tanácsot
adhatna neki, hogy meddig mehet el úgy, hogy közben a nap nem perzseli
meg a szárnyait. Servaz az órájára nézett. 21.12 volt.

A SZÁMÍTÓGÉP…
Diane leült elé, és bekapcsolta. Xavier gépével ellentétben ezt jelszó védte.
Nocsak, nocsak… Az órájára nézett. Már majdnem egy órát töltött az
irodában.
Gondban volt, mert a legkevésbé sem rendelkezett egy hacker
képességeivel… Tíz hosszú percen át törte a fejét különböző jelszavakon, sőt
a Julian Hirtmann és a Lisa Ferney névvel is megpróbálkozott már oda-
vissza, de egyik esendő kísérlete sem hozott eredményt. Ismét elővette a
fiókból az egyik dossziét, amelyben korábban különböző személyes papírokat
talált. Különböző telefonszámokat ütött be, majd Lisa társadalombiztosítási
azonosító jelét, születési dátumát, első és második keresztnevének különböző
variációit (a főnővér teljes neve Élisabeth Judith Ferney volt), végül pedig a
három betűs monogramból és a születési dátumból kihozható különböző
kombinációkkal kísérletezett… Hiába volt minden. Basszus!
A tekintete ekkor ismét a szalamandrára tévedt…
Beírta, hogy „szalamandra”, majd jött az „ardnamalasz”.
Nem történt semmi…
A sarokban álló órára sandított. 21.28 volt.
Alaposabban megnézte az állatkát. Egy hirtelen ötlettől vezérelve
felemelte, és a hátára fordította. A szalamandra hasán a „Van Cleef & Arpels,
New York” feliratot látta. Beírta a neveket. Semmi… Ne már! Ez nevetséges!
Mint egy nyamvadt kémfilmben! Fordítva is begépelte, de az sem működött…
Mégis, mit vártál, öreglány? Nem a moziban vagyunk! Végső
kétségbeesésében a kezdőbetűkkel próbálkozott: VC&ANY. Semmi,
semmi… Akkor nézzük fordítva: YNA&CV…
A monitor hirtelen hunyorogni kezdett, majd ott találta magát a belépő
képernyőn. Ez az! Diane nem akart hinni a szemének; türelmesen várta, hogy
a háttérkép és az összes ikon is betöltsön.
Kezdődhet a játék!… Az idő azonban gyorsan telt, az óra már 21 óra 32
percet mutatott.
 Diane imádkozott, hogy Lisa Ferney egész éjszakára kimaradjon.

A MAILEK…
A beérkező levelek közül legalább száz egy rejtélyes, Demetrius nevű
feladótól érkezett.
A „Tárgy” sorban mindannyiszor a következő megnevezés szerepelt:
Titkosított üzenet…
Diane megnyitotta az egyik levelet, de csak érthetetlen jelek sokasága
jelent meg előtte. Hamar rájött, hogy mi lehet a probléma, mert már vele is
előfordult ilyesmi az egyetemen. Az üzenet titkosítására szolgáló tanúsítvány
lejárt, és így a címzett sem tudta már dekódolni.
Diane agya lázasan dolgozott.
Az efféle problémák elkerülése érdekében általában azt javasolták, hogy a
címzett közvetlenül az üzenet megnyitását követően mentse le azt, például
HTML formátumban, a gépére. Lisa Ferney helyében Diane is ezt tette volna.
Megnyitotta hát a „Saját dokumentumok”, majd abban a „Fogadott fájlok”
könyvtárat, és ott meg is találta, amit keresett: a „Demetrius” nevű mappát.
Lisa Ferney nem törődött túl sokat az óvatossággal, de hát miért is tette
volna. A számítógépét jelszó védte, de tudta, hogy amúgy sem merne senki
kutakodni benne.

Lisa,
vasárnapig New Yorkban vagyok. A Central Park tiszta hó és jeges hideg
van. Gyönyörű. Rád gondolok. Néha verítékben úszva ébredek az éjszaka
közepén, és tudom, hogy a testeddel, az ajkaddal álmodtam. Remélem, tíz nap
múlva már Saint-Martinben leszek.
Éric

Lisa,
pénteken indulok Kuala Lumpurba. Találkozhatnánk még előtte? Nem
mozdulok a kastélyból. Gyere!
Éric

Hova tűntél, Lisa?

Miért nem jelentkezel? Még mindig haragszol a múltkori miatt?
Meglepetésem van a számodra. Boucheronnál vettem. Nagyon sokba került.
Imádni fogod.
 Szerelmes levelek… vagyis inkább üzenetek… Tucatjával álltak, sőt lehet,
hogy százával. Több évre visszamenőleg…
Lisa Ferney gondosan elmentette az összeset. Ráadásul mindegyik alatt
egyetlen név állt. „Éric”. Éric sokat utazott, Éric gazdag volt, és Éric kérései
többé-kevésbé parancsok voltak. Éric szerette a meghökkentő hasonlatokat,
és betegesen féltékeny szerető volt:

A féltékenység hullámai át-átcsapnak a fejem felett, és mindegyik kicsit

jobban meggyötör, mint az előző. Azon gondolkodom, hogy kivel dugsz.
Ismerlek, Lisa. Meddig bírod ki egy darab hús nélkül, amit a combjaid közé
gyömöszölhetnél? Esküdj meg, hogy nincs senkid!

Időnként, amikor már sem a fenyegetőzés, sem a könyörgés nem látszott

használni, Éric nagy kedvvel adta át magát az önostorozás kéjeinek:

Most valószínűleg egy szemét állatnak tartasz. Egy mocskos gennyládának,

egy szar alaknak. Lisa, én nem érdemellek meg téged! Tévedtem, amikor azt
hittem, hogy megvásárolhatlak a nyavalyás pénzemmel. Meg tudsz
bocsájtani?

Diane gyorsan haladt előre a listában, a jelen felé. Érzékelte, hogy az

utolsó üzenetekben a hangvétel valahogy megváltozott. Már nem csupán egy
szerelmi históriáról volt szó, valami más is zajlott:

Igazad van. Eljött a cselekvés ideje. Túl sokáig vártam. Ha most nem
tesszük meg soha nem is fogjuk már. Nem felejtettem el az egyezségünket,
Lisa, és tudod jól, hogy állni szoktam a szavam. Ó, igen, te aztán tudod…

Lisa, nekem is bátorságot ad, ha téged ilyen erősnek és elszántnak látlak.

Azt hiszem, igazad van: nincs az az igazságszolgáltatás, amely nekünk
nyugalmat adhatna. Ezt nekünk magunknak kell megtennünk.

Olyan sokáig vártunk, de most úgy érzem, eljött a megfelelő pillanat.

Diane ujja hirtelen megdermedt az egéren. Lépteket hallott a folyosóról…

Visszafojtotta a lélegzetét. Ha az, aki arra tévedt, véletlenül tudja, hogy Lisa
elhagyta az intézetet, nyilván meg fog lepődni, ha mégis fényt lát az ajtaja
alatt kiszűrődni.
 Az illető azonban megállás nélkül továbbment…
Diane felsóhajtott, folytatta az üzenetek böngészését, és félhangosan
szenrségelt. Egyre csalódottabban vette tudomásul, hogy néhány célzáson és
sejtelmes megfogalmazáson kívül semmiféle konkrétumot nem sikerült
találnia.
Még öt percet adott magának, mielőtt lelépett volna. Úgy döntött, hogy az
utolsó harminc üzenetet végignézi.

Beszélnünk kell, Lisa. Van egy tervem. Szörnyű terv. Tudod, mi az a

gambit? A sakkban gambitnak hívjuk azt az áldozatot, amelyet azért hozunk a
megnyitás során, hogy a későbbiekben stratégai előnyt kovácsolhassunk
belőle. Ilyesmire készülök. Bár a szívem szakad belé, egy lovat fogok
feláldozni.

A ló – gondolta Diane, és a lélegzete is elakadt.

A szíve majd kiugrott a helyéről, és miközben arra várt, hogy a következő
e-mail megnyíljon, úgy érezte, egyre mélyebbre hatol a sötétség birodalmába.

Megjött, amit rendeltünk? Biztos, hogy nem fogja észrevenni, hogy

aláhamisítottad a nevét?

Diane elkerekedett szemmel és cserepesre száradt szájjal nézte meg a

küldés dátumát. December 6… A választ (a korábbi üzenetekhez hasonlóan)
ezúttal sem találta a mappában, de nem is volt rá szüksége. A kirakós játék
utolsó darabja is a helyére került. A két lehetséges megoldásból immár csak
egy maradt. Xavier azért kezdett nyomozásba, mert ártatlan volt, és mert nem
tudott semmiről: nem ő adta le a gyógyszerrendeléseket. Azokat Lisa Ferney
írta… Xavier nevében…
Diane hátradőlt a székben, és próbálta végiggondolni, hogy mindez mit is
jelent. A válasz egyértelmű volt. Lisa és az Éric keresztnevű férfi ölték meg a
lovat, és valószínűleg a patikust is…
És minderre egy valamiféle, közöttük régóta fennálló egyezség értelmében
került sor… Hosszú idő után úgy döntöttek, hogy teljesítik, amiben
megállapodtak.
Igyekezett a gondolatmenet végére érni… Az idő egyre inkább sürgette.
Most már eleget tudott ahhoz, hogy értesítse a rendőrséget. Hogy is hívták
azt a zsarut, aki itt járt az intézetben? Servaz. Az íróasztalon álló, kisméretű
nyomtatón kinyomtatta az utolsó üzenetet, és elővette a mobilját.
 A FÁK KOMOR, FENYEGETŐ SEREGKÉNT magasodtak a reflektorok
fényében. Ez a völgy szerette a sötétséget, és gyűlölte az idegeneket, akik a
titkait akarták kifürkészni. Servaz időnként hunyorogva igyekezett sajgó
szemét a fák között kanyargó, keskeny úton tartani. Egyre erősebb fejfájás
gyötörte; úgy érezte, hogy a halántéka menten szétreped. A viharos szél a
kavargó hópelyheket az autó elé kergette, ahol aztán azok apró, gyorsan
kihunyó üstökösként tűntek el az esti sötétben. Servaz teljes hangerőn
hallgatta Mahlert. A hatodik szimfónia… A mélységesen szomorú és
baljóslatú futamok tökéletesen festették alá a jegesen tomboló hóvihar
dermesztő képeit.
Mennyit aludhatott az elmúlt két nap során? Halálosan kimerültnek érezte
magát. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért, de ismét Charlène jutott
az eszébe, és az asszony hirtelen felbukkanó képe, a galériabeli
gyengédségének emléke melegséggel töltötte el. Megcsördült a mobilja.

– SERVAZ PARANCSNOKKAL kell beszélnem.

– Ki keresi?
– A nevem Diane Berg. Pszichológus vagyok a Wargnier Intézetben, és…
– Jelenleg nem tudom adni – vágott a szavába a csendőr a vonal másik
végén.
– De beszélnem kell vele!
– Kérem, adja meg az adatait, vissza fogja hívni.
– Nagyon sürgős lenne!
– Sajnálom, de elment.
– Nem tudná megadni a számát?
– Figyeljen, én…
– Az intézetben dolgozom – mondta Diane a tőle telhető legnyugodtabb,
leghatározottabb hangon –, és tudom, hogy ki juttatta ki Julian Hirtmann
DNS-ét. Fel tudja fogni, hogy ez mit jelent?
Hosszú csend támadt a telefonban.
– Megismételné, kérem?
Diane engedelmeskedett.
– Egy pillanat. Kapcsolok valakit…
Három csengés után:
– Maillard százados. Hallgatom…
– Figyeljen ide! – szólt Diane. – Nem tudom, hogy ki maga, de nekem
sürgősen Servaz parancsnokkal kell beszélnem. Rettentően fontos lenne.
 – Ki keresi? A nevét legyen szíves!
Diane másodszor is bemutatkozott.
– Mit akar tőle, dr. Berg?
– A saint-martini halálesetekről van szó. Ahogy már mondtam, az
intézetben dolgozom, és tudom, hogy ki juttatta ki Julian Hirtmann DNS-ét…
Ezzel a kijelentéssel sikerült a szót beszélgetőpartnerébe fagyasztania.
Diane már-már azt hitte, hogy Maillard letette.
– Értem. Rendben van. Mondom a számát. Tudja írni?

– SERVAZ – vette fel a telefont Servaz.

– Jó estét – mondta egy női hang. – Diane Bergnek hívnak, pszichológus
vagyok a Wargnier Intézetben. Maga nem ismer engem, de én önt igen. Ott
voltam a szomszéd szobában, amikor Xavier irodájában járt, és hallottam az
egész beszélgetést.
Servaz szíve szerint mondta volna, hogy nagyon siet, de volt valami a nő
hangjában és abban a tényben, hogy az intézet munkatársa, ami miatt végül
mégsem szakította félbe.
– Figyel rám?
– Hallgatom – mondta Servaz. – Mit óhajt, asszonyom?
– Kisasszony. Tudom, hogy ki ölte meg a lovat, és valószínűleg ugyanez a
személy juttatta ki Julian Hirtmann DNS-ét is. Érdekli, hogy kiről van szó?
– Egy pillanat – kért türelmet Servaz.
Lassított, és lehúzódott az útpadkára. A fák ide-oda hajladoztak a szélben,
görcsös ágaik úgy hadonásztak a reflektor fényében, mintha valami régi,
német expresszionista film pergett volna előtte.
– Itt vagyok. Mondjon el mindent!

– AZT ÁLLÍTJA, HOGY AZ E-MAILEKET egy bizonyos Éric írta?

– Igen. Maga tudja, hogy kiről van szó?
– Azt hiszem, igen.
Az erdő mélyén, az út szélére húzódva Servaz azon töprengett, amit az
imént hallott ettől a nőtől. Mindaz, amit a temetőben kezdett sejteni, és amit
aztán a csendőrségen kihallgatott Ziegler által elmondottak igazolni
látszottak, hogy tudniillik Maudot minden bizonnyal megerőszakolták, újabb,
méghozzá szinte kétségbevonhatatlan megerősítést nyert. Éric Lombard…
Servazban hirtelen az erőműbeli őrök, a csendjeik, a hazugságaik jutottak az
eszébe. A kezdetektől érezte, hogy valamit eltitkolnak előle, most pedig már
azt is tudta, hogy azért hallgattak, mert benne voltak, de azért voltak benne,
mert kényszerítették őket. Vagy megzsarolták a két fickót, vagy
megvásárolták a hallgatásukat. Lehet, sőt valószínű, hogy a két eszközt
egyszerre vetették be. Valamit láthattak, és azért kussoltak, hazudtak és
vállalták még azt is, hogy rájuk terelődjön a gyanú, mert nem volt más
választásuk.
– Régóta kutakodott már Berg kisasszony?
Diane hallgatott egy sort, mielőtt válaszolt volna.
– Csak néhány napja érkeztem az intézetbe – mondta végül.
– Veszélyesre fordulhat a dolog.
Újabb csend következett. Servaz azon töprengett, hogy mennyire válhat
kockázatossá a helyzet Diane számára. A lány nem rendőr, nyilván követett
el hibákat is, és ráadásul egy olyan, eleve erőszakos helyen tartózkodik, ahol
bármi megeshetett.
– Beszélt minderről másnak is?
– Nem.
– Most nagyon figyeljen rám! – mondta Servaz. – A következőt fogja
tenni. Van kocsija?
– Van.
– Helyes. Azonnal hagyja el az intézetet, üljön be az autójába, és menjen le
Saint-Martinbe, még mielőtt a hóvihar ezt lehetetlenné nem teszi. Keresse
meg a csendőrséget, és mondja azt, hogy a főügyész asszonnyal akar
beszélni. Mondja, hogy én küldtem, és meséljen el neki mindent úgy, ahogy
nekem. Világos?
– Igen.
Servaz már letette, amikor Diane-nak az eszébe jutott, hogy az autója
lerobbant.

A REFLEKTOROK FÉNYÉBEN FELTŰNT A LOVASKÖZPONT.

Kihalt és sötét épületek fogadták. Se lovakat, se embereket nem látott, és a
bokszokat is bezárták már éjszakára. Servaz megállt a téglából és fából emelt
központi épület előtt, és kiszállt.
Egy pillanatra elnézte a körülötte rajzó hópelyhek táncát. A meg-
megélénkülő szél morajlott a fák között, ő pedig felhajtotta a gallérját, és a
bejárat felé indult. A kutyák a láncaikat csörgetve hangos ugatásba kezdtek a
sötétben. A zajra az egyik ablak derengő fényében egy homályos alak
bukkant fel, és kinézett.
 Servaz belépett az épületbe. Az ajtó félig nyitva volt, és a hosszú folyosón
is égett a lámpa. Lószarszagot érzett. Jobbra egy lovast vett észre, aki a kései
óra ellenére a manézs lámpasorai alatt gyakorolt. A bal oldali ajtóban ekkor
Marchand jelent meg.
– Mi van? – kérdezte.
– Néhány kérdést szeretnék feltenni önnek.
Az intéző egy valamivel távolabb eső ajtó felé bökött. Servaz belépett.
Ugyanaz a trófeákkal, lovas könyvekkel és dossziékkal zsúfolt iroda volt,
mint a legutóbbi alkalommal. A laptop képernyőjén egy ló fényképét látta.
Gyönyörű állat volt: egy pej, még az is lehet, hogy éppen Freedom. Amikor
Marchand elhaladt előtte, Servaz orrát megcsapta a belőle áradó whiskyszag.
Az egyik polcon egy alaposan megkezdett Label 5-öt látott.
– Maud Lombard-ról van szó.
Marchand meglepett és bizalmatlan pillantást vetett rá. A szeme egy kissé
túlságosan is csillogott.
– Tudom, hogy öngyilkos lett.
– Igen – bólintott az idős intéző. – Csúnya egy história.
– Hogy csinálta?
Servaz látta, hogy Marchand elbizonytalanodik. A férfi, mielőtt ráemelte
volna a tekintetét, egy pillanatra másfelé nézett. Hazudni fog…
– Felvágta az ereit…
– BAROMSÁG! – üvöltött Servaz, és hirtelen galléron ragadta az intézőt.
– MARCHAND, MAGA HAZUDIK! HALLGASSON IDE: EGY
ÁRTATLAN EMBERT GYANÚSÍTOTTAK MEG GRIMM ÉS
PERRAULT MEGGYILKOLÁSÁVAL! HA MOST AZONNAL NEM
MONDJA EL NEKEM AZ IGAZSÁGOT, ÉN GYILKOSSÁGBAN VALÓ
BŰNRÉSZESSÉGÉRT LECSUKATOM! GYORSAN GONDOLJA VÉGIG,
NEM FOGOM AZ EGÉSZ ÉJSZAKÁT ITT TÖLTENI.
A dühtől remegő Servaz még a bilincset is elővette.
Az intézőt láthatóan megrémítette a váratlan és heves dühroham, majd a
bilincs csörgését hallva el is sápadt. Tágra meredt szemmel Servaz arcába
bámult.
– Maga csak blöfföl!
Igazi pókerjátékos volt, aki nem hagyta magát megvezetni. Servaz elkapta
a csuklóját, és durván hátracsavarta.
– Mit csinál? – kérdezte Marchand döbbenten.
– Előre szóltam.
 – Nincs semmi bizonyítéka!
– Maga szerint hány olyan vádlott rohad előzetesben, aki ellen nincs
bizonyíték? Halljam!
– Várjon! Ezt nem teheti! – esett hirtelen pánikba Marchand. – Ehhez nincs
joga!
– Figyelmeztetem, egy rakás fotós vár a csendőrség előtt – hazudta Servaz,
miközben az ajtó felé kezdte taszigálni. – Amikor kiszállunk az autóból, majd
a fejére teszünk egy kabátot, magának csak a földet kell bámulnia, és
hagynia, hogy vezessék.
– Várjon, várjon! Az istenit neki, várjon már!
Servaz azonban szorosan tartotta, és nem tágított. Már a folyosón jártak.
Odakint tombolt a szél, a nyitott ajtón át hópelyhek szabadultak be az
előcsarnokba.
– Oké, rendben. Hazudtam. Vegye le rólam!
Servaz megállt. A lovas döbbenten figyelte őket a manézsból.
– Előbb az igazat akarom hallani – súgta Servaz Marchand fülébe.
– FELAKASZTOTTA MAGÁT! A kastély parkjában, a hintára…
Servaz visszafojtotta a lélegzetét. Felakasztotta magát… Csak kibökte…
Levette a bilincset. Marchand ösztönösen a csuklóját kezdte dörzsölgetni.
– Soha nem felejtem el – hajtotta le a fejét. – Nyár volt, esteledett… Egy
majdnem átlátszó, fehér ruhát vett fel. A kis félreszegett nyakával úgy
lebegett ott a naplementében, a pázsit fölött, mint valami kísértet… Még most
is előttem van… Majd minden este látom…
Nyár volt… Ő is ezt az évszakot választotta az öngyilkossághoz, mint a
többiek… Fehér ruha… Servazban hirtelen felötlött, amit Propp mondott
neki: A fehér szint keresse…
– Miért hazudott?
– Természetesen azért, mert valaki megkért rá – sütötte le a szemét
Marchand. – Ne kérdezze, hogy miért volt fontos, mert fogalmam sincs. A
főnök nem akarta, hogy kitudódjon, és kész.
– Pedig nagyon is fontos – mondta Servaz, és kifelé indult.

ESPÉRANDIEU ÉPPEN KIKAPCSOLTA a gépét, amikor megcsörrent a

telefonja. Nagyot sóhajtva az órájára nézett (21.40-et mutatott), és felvette.
Amikor meghallotta, hogy az interpolos ismerőse, Luc Damblin az, kissé
feljebb ült a székén. Amióta csak visszatért Toulouse-ba, ezt a hívást várta, és
lassan már kezdte feladni a reményt.
 – Igazad volt – vágott egyenesen a közepébe Damblin. – Ő volt az. Min is
dolgozol pontosan? Fogalmam sincs, hogy mi a jó ég zajlik itt, de az az
érzésem, hogy valami nagy dologba vágtad a fejszéd. Nem akarsz mondani
valamit róla? Mi dolga lehet a gyilkossági csoportnak egy olyan fickóval,
mint ő?
Espérandieu kis híján leszédült a székéről. Hatalmasat nyelt, még a székről
is felállt.
– Biztos vagy benne? Az FBI-os csávó visszaigazolta? Mondd el, hogy
szerezte az infót!
Az elkövetkező öt perc folyamán Luc Damblin részletesen elmagyarázott
mindent. Azta! – gondolta Espérandieu, miután letette a telefont. Ezzel
bizony fel kell hívnia Martint. Most azonnal!

SERVAZNAK OLYAN ÉRZÉSE VOLT, mintha az elemek összeesküdtek

volna ellene. A hópihék átláthatatlanul kavarogtak a reflektorok fényében, a
fák északi oldalát pedig lassanként belepte a fehérség. Igazi hóviharba
került… és éppen ma éjszaka… Félve gondolt bele, hogy annak a
pszichológusnőnek sikerült-e levergődnie Saint-Martinbe, vagy a borzalmas
útviszonyok miatt ott rekedt. Néhány perce, miközben kilépett a
lovasközpont főépületéből, gyorsan elintézett még egy telefont.
– Halló – mondta az ismerős hang.
– Találkoznunk kell, még ma este, és egy kicsit éhes is vagyok. Nincs még
túl késő?
A vonal túlsó felén nevetés harsant, ám aztán hirtelen csend lett.
– Van valami fejlemény? – kérdezte Gabriel Saint-Cyr, és nem is
igyekezett leplezni a kíváncsiságát.
– Tudom, hogy ki tette.
– Tényleg?
– Igen. Tényleg.
A bíró hallgatott egy sort.
– Van már letartóztatási parancsod?
– Még nincs. Előbb szeretném hallani a véleményedet.
– Mit akarsz csinálni?
– Legelőször is tisztáznék néhány jogi vonatkozást a segítségeddel, utána
pedig akcióba lépek.
– Nem árulod el, hogy kiről van szó?
– Előbb vacsorázzunk, aztán majd beszélünk.
 Saint-Cyr ismét elhallgatott egy időre.
– Megvallom, igazán kíváncsivá tettél. Akkor gyere! Szégyen ugyan, de
csak csirke van itthon…
– Mindjárt ott vagyok – mondta Servaz, és letette.
A malom ablakai hívogató, meleg fénnyel hunyorogtak a viharban, amikor
Servaz leparkolt a patak közelében. Az úton egyetlen autóval, egyetlen
gyalogossal sem találkozott. Bezárta a Cherokee-t, és a hófúvásban
előregörnyedve a híd felé indult. Az ajtó mintha magától nyílt volna ki előtte.
Odabent a sült csirke, a lobogó tűz, a bor és a fűszerek elkeveredő illata
fogadta. Saint-Cyr elvette a kabátját, felakasztotta egy vállfára, majd a szalon
felé bökött.
– Kezdésnek egy kis forralt bor? Húsz percen belül a csirke is kész,
úgyhogy addig beszélgethetünk.
Servaz az órájára nézett. 22 óra 30 percet mutatott. Az elkövetkező néhány
óra sorsdöntő lesz. Miközben tologatja majd a bábukat, több lépéssel előre
kellene gondolkoznia… A kérdés csak az, hogy elég tiszta-e a feje
mindehhez. Az idős bíró a maga tapasztalatával segíthet neki abban, hogy ne
kövessen el hibát. Olyan félelmetes ellenféllel kell szembenéznie, aki a
legapróbb jogi tévedésbe is bele fog kötni. Rettenetes éhség is gyötörte, a
sülő csirke illatától időnként összerándult a gyomra.
A kandallóban hatalmas rönk égett. A lángok árny- és fényalakokkal
népesítették be a falakat és a mennyezet gerendáit. Ezúttal nem Schubert
muzsikája, hanem a ropogó tűz, a kandalló kéményében süvöltő szél és az
odakint tomboló vihar hangjai töltötték be a nappalit. Nyilvánvaló volt, hogy
Saint-Cyr egy fél szót sem akar elmulasztani mindabból, amit Servaz
mondani készül.
A kandalló közelébe tolt füles fotelek közötti asztalkán két gőzölgő pohár
állt rubinszínű borral félig megtöltve.
– Ülj le! – mutatott a bíró az egyik fotelre.
Servaz elvette a hozzá közelebb álló poharat. Megtapogatta, majd
beleszippantott az édeskés, fűszeres párába. Narancs-, fahéj- és szerecsendió-
illatot érzett.
– Forralt bor – mondta Saint-Cyr. – Üdítő és kalóriadús a maihoz hasonló
estéken, és csodákra képes a fáradtsággal szemben. Ez majd felélénkít, mert
hosszú lesz az éjszaka, ha jól sejtem.
– Ennyire látszik? – nézett fel Servaz.
– Már mi?
 – A fáradtság.
A bíró tekintete elidőzött rajta.
– Kimerültnek tűnsz.
Servaz ivott. Elfintorodott, mert megégette a nyelvét, de a bor kellemesen
telt íze valósággal szétáradt a szájában és a torkában. Hogy legyen mit
ropogtatni az ital mellé, Saint-Cyr egy tálkában apró, fűszeres
kenyérdarabkákat is tett az asztalra. Servaz bekapott egyet, aztán még egyet.
Farkaséhes volt.
– Szóval? – pillantott rá Saint-Cyr. – Mesélsz? Ki az?

– BIZTOS EBBEN? – kérdezte Cathy d’Humières a hangszóróból.

Espérandieu az íróasztalra feltett lábbal üldögélt az Embouchure körúti
irodájában, és a Converse-e orrát bámulta.
– Az illető szerint, akitől az információt kaptam, kétség sem férhet hozzá.
Az Interpol lyoni központjában dolgozik, Luc Damblinnek hívják. Sikerült
beszélnie az egyik FBI-os kapcsolatával, és halálosan biztos a dolgában.
– Te jóságos isten! – kiáltott fel a főügyész. – Servazzal, ha jól értettem,
még nem tudott beszélni…
– Kétszer próbáltam, de foglalt volt, csak a hangpostája jelentkezett.
Néhány percen belül hívom megint.
Cathy d’Humières rápillantott a Chopard órára, amit kommunikációs
szakember férjétől kapott a huszadik házassági évfordulójukra. 22.50…
Felsóhajtott.
– Szeretném, ha megtenne valamit a kedvemért, Espérandieu. Hívja!
Próbálkozzon. Ha eléri, mondja neki, hogy szeretnék hajnal előtt ágyba
kerülni, és hogy nem fogunk egész este rá várni.
Espérandieu katonásan tisztelgett a vonal másik végén.
– Értettem, asszonyom!

IRÈNE ZIEGLER a rácsos ablakon át is hallotta a szél dühöngését.

Odakint valóságos hóvihar tombolt. Elvette a fülét a válaszfaltól. Megismerte
Cathy d’Humières hangját. Ahogy számos egyéb közintézményben, az építési
költségek minimalizálása érdekében, a csendőrség épületében is szinte
papírvékonyságúra építették a válaszfalakat.
Ziegler mindent hallott. A jelek szerint Espérandieu fontos, az ügy
szempontjából sorsdöntő jelentőségű információhoz jutott hozzá. Ziegler
nagyjából értette is, hogy miről van szó. Ami pedig Martint illette, nos, ő
eltűnt. Ha jól sejtette, mielőtt belevágott volna, elment, hogy tanácsot kérjen
valakitől… Ziegler megkopogtatta az ajtót, és az hamarosan ki is nyílt.
– Ki kell mennem a mosdóba – közölte.
Az őr rázárta az ajtót. Rövid időn belül egy egyenruhás fiatal nő érkezett.
Gyanakvó pillantást vetett Zieglerre.
– Kövessen, százados! Csak aztán semmi mókázás…
Ziegler elöl összebilincselt kézzel felállt.
– Köszönöm – mondta. – A főügyész asszonnyal is szeretnék beszélni.
Mondja meg neki, hogy fontos.

A SZÉL ZÚGOTT A KANDALLÓ KÉMÉNYÉBEN, és vadul rángatta a

lángokat. Servaz az ájulás szélén volt. Amikor letette a poharat, látta, hogy
remeg a keze. Riadtan húzta vissza, mert nem akarta, hogy Saint-Cyr bármit
is észrevegyen. A fűszeres bor zamata kellemes volt, de mégis volt valami
kesernyés utóíze. Spiccesnek érezte magát, pedig annak most nem volt itt az
ideje. Elhatározta, hogy az elkövetkező fél óra során csak vizet iszik, aztán
pedig kér egy erős kávét.
– Valami gond van? – nézett rá a bíró, és letette a poharát.
– Voltam már jobban is, de minden rendben lesz.
Valójában még sohasem érezte magát ennyire kimerültnek és feszültnek.
Egyetlen aprócska lépésnyire volt attól, hogy megoldja élete legfurcsább
ügyét, mégis majd összeesett a fáradtságtól, a képek és a hangok csak valami
furcsa ködön át érkeztek el hozzá, és forgott vele a világ.
– Tehát, nem gondolod, hogy Irène Ziegler lenne a bűnös? – vette fel a
beszélgetés fonalát a bíró. – Pedig minden ellene szól.
– Tudom, de van egy új fejlemény.
A bíró kérdőn vonta fel a szemöldökét.
– Ma este felhívott egy pszichológus, aki a Wargnier Intézetben dolgozik.
– És?
– Diane Bergnek hívják, svájci. Csak nemrég érkezett. A jelek szerint úgy
érezte, hogy furcsa dolgok zajlanak odafent, ezért magánnyomozásba kezdett.
Rájött, hogy az intézet főnövére lovaknak való altatószereket szerzett be, és
hogy egy bizonyos Éric nevű férfi szeretője. Ez az Éric, ha hihetünk az általa
írt maileknek, nagyon gazdag és sokat utazik.
– Hogyan tudta mindezt kideríteni az a pszichológus? – hitetlenkedett a
bíró.
– Hosszú história.
 – És te azt gondolod, hogy Éric nem más, mint… De hát ő az Egyesült
Államokban volt aznap éjjel, amikor a lovat megölték…
– Valóban tökéletes alibi… – bólintott Servaz. – És amúgy is kinek jutna
eszébe, hogy az áldozat egyben a tettes is?
– Ez a pszichológus… ő hívott fel téged? Hiszel neki? Megbízhatónak
tartod? Az intézet nagyon megviselheti az ember idegeit, ha valaki nincs
hozzászokva.
Servaz Saint-Cyrre pillantott, és hirtelen elbizonytalanodott. És ha mégis
az öregnek van igaza?
– Emlékszel, amikor egyszer azt mondtad, hogy minden, ami ebben a
völgyben történik, a múltba nyúlik vissza? – kérdezte Servaz.
A bíró némán bólintott.
– Te magad mondtad, hogy Éric Lombard húga, Maud, huszonegy éves
korában lett öngyilkos.
– Így van – szólalt meg hosszú idő után először Saint-Cyr. – Úgy
gondolod, hogy ez az eset összefügg a táborbeli gyerekek öngyilkosságával?
Az a lány sohasem járt ott.
– Ahogy másik két öngyilkos sem – felelte Servaz. – Hogy találtuk meg
Grimmet és Perrault-t? – nézett a bíróra, miközben a szíve hirtelen és minden
ok nélkül hevesebben kezdett verni.
– Felakasztva.
– Így van. Amikor kérdeztelek, hogy Éric Lombard húga milyen módon
végzett magával, te azt mondtad, hogy felvágta az ereit. Mondjuk, ez a
hivatalos verzió… Ma este azonban kiderítettem, hogy valójában ő is
felakasztotta magát. Vajon miért hazudott volna Lombard ezzel kapcsolatban,
hacsak nem azért, hogy senkinek ne jusson eszébe összefüggést keresni Maud
halála és a mostani gyilkosságok között?
– A pszichológusod beszélt valakinek erről az egészről?
– Nem. Nem hiszem. Azt tanácsoltam neki, hogy jöjjön le Saint-Martinbe,
és beszéljen Cathy d’Humières-rel.
– Akkor tehát mire jutottál?
– Arra jutottam, hogy Grimmet és Perrault-t Éric Lombard gyilkolta meg –
mondta Servaz, és közben olyan érzése volt, mintha a nyelve a
szájpadlásához akarna tapadni, az állkapcsa pedig egyre nehezebben, egyre
fájdalmasabban mozogna. – Azt hiszem, bosszút állt mindazért, amit a húga
ellen követtek el, az imádott húga ellen, akinek az öngyilkosságáért (a másik
hét gyerekével együtt) a Grimm-Perrault-Chaperon-Mourrenx kvartettet tette
felelőssé. Tegyük hozzá, teljes joggal. Ördögi tervet eszelt ki, hogy ő maga
szolgáltathasson igazságot, közben pedig a Wargnier Intézet-beli és talán a
lovasközpontbeli bűntársa segítségével ügyesen elterelte magáról a gyanút.
Servaz a karfán nyugvó bal kezére pillantott. Hiába próbálta megállítani,
egyre csak remegett, amikor pedig felsandított, látta, hogy ez Saint-Cyr
figyelmét sem kerüli el.
– Lombard rendkívül intelligens. Rájött, hogy azok, akik a gyilkosságok
ügyében nyomoznak, előbb vagy utóbb összefüggésbe fogják hozni őket a
tizenöt évvel korábbi öngyilkosságokkal, a húgáét is beleértve. Úgy gondolta,
a legkönnyebben akkor terelheti el a személyéről a gyanút, ha magát is
áldozatként tünteti fel. Ehhez csak annyi kellett, hogy az első bűntény ellene
irányuljon. De hogy csinálja? Az, hogy megöljön egy ártatlan embert, fel sem
merült benne. Aztán egyszer csak megvilágosodhatott. Olyan bűntényt kell
elkövetnie, amellyel senkinek sem jutna az eszébe őt vádolni: egy olyan lényt
kell megölnie, amelyhez mindennél jobban ragaszkodott: a kedvenc lovát.
Valószínűleg nagyon nehéz és fájdalmas döntés volt, de egy ilyen, az
egyesült államokbeli tartózkodása alatt elkövetett mészárlásnál egyszerűen
nem létezett jobb alibi. Ezért nem ugattak a lovasközpontot őrző kutyák, és
ezért nem nyerített a ló sem. Elképzelhető, hogy az intézetbeli főnővér
mellett a lovasközpontban is volt egy bűntársa, mert legalább két ember
kellett ahhoz, hogy a lovat felszállíthassák a hegyre. És az erőmű riasztója
sem működött. Mivel biztos akart lenni abban, hogy Freedom nem fog
szenvedni, még véletlenül sem bízta volna másra az állat megölését, és saját
kezűleg végzett vele, ahogy Grimm-mel és Perrault-val is. Nem az a fajta
család ez, amely visszariadna az ilyesmitől: Éric Lombard vérbeli sportoló és
kalandor, egy igazi harcos, aki hozzá van szokva a legkegyetlenebb
kihívásokhoz, ahhoz, hogy súlyos döntéseket hozzon, és aki nem riad vissza a
piszkos munkáktól sem.
A kimerültség tette volna, a kevés alvás? Akárhogy is, olyan érzése volt,
mintha egyre homályosabban látna; mintha a szükségesnél jóval erősebb
szemüveget viselne.
– Lombard vagy a testőrei alaposan megszorongathatták az erőmű
biztonsági őreit. Nyilván megfenyegették őket, hogy mindkettejüket
visszajuttatják a börtönbe, de az is lehet, hogy egyszerűen csak
megvásárolták a hallgatásukat. Amúgy Lombard valószínűleg rövid idő alatt
felmérte, hogy a hirtmannos sztori nem sokáig fog működni, de ez nem
zavarhatta különösebben, mivel ez csak az első füstfüggöny volt. Egyébként
nyilván az sem okozott neki problémát, hogy a tizenöt évvel korábbi
öngyilkosság-sorozattal kezdtünk foglalkozni, sőt éppen ellenkezőleg, mivel
a gyanúsítottak köre ezzel kitágult az összes szülőre, sőt a kvartett azóta
felnőtt korba lépett, egykori áldozataira is. Kérdés, hogy azt tudta-e, hogy
Ziegler szintén járt a táborban, és így ideális gyanúsított válna belőle is, vagy
ez csak puszta véletlen.
Saint-Cyr komor, feszült arccal figyelt, és egyetlen szót sem szólt. Servaz
letörölte a homlokáról az izzadságot.
– Végül is nyilván azt gondolta, hogy még ha nem is működik tökéletesen
mindaz, amit kitalált, sikerült úgy megkavarnia a lapokat, hogy szinte
lehetetlen lesz kibogozni az ügyet és eljutni hozzá.
– Szinte – mosolyodott el szomorkásan Saint-Cyr. – De persze nem
számolt azzal, hogy olyan valaki bukkan fel a színen, mint te.
Servaz érezte, hogy a bíró hanghordozása megváltozott, és azt is érzékelte,
hogy a mosolyában a csodálaton kívül volt valami furcsa kétértelműség is.
Servaz próbálta megmozgatni a kezét. Már nem remegett, a karja viszont
elnehezült, mintha ólomból öntötték volna.
– Nagyszerű nyomozó vagy – dicsérte Saint-Cyr fagyos hangon. – Ha
annak idején lett volna akárcsak egyetlen ilyen ember a kezem alatt, ki tudja,
hogy a végül bizonyíték hiányában ejtett ügyek közül hányat sikerült volna
eredményesen lezárnom?
Servaz zsebében megcsörrent a mobil. Érte akart nyúlni, de mintha
gyorsan kötő betont öntöttek volna rá, képtelen volt megmozdítani a karját.
Végtelenül hosszúnak tűnt az idő, és csupán néhány centiméterrel tudta
odébb húzni a kezét. A telefon, darabokra törve a két férfi közé telepedett
csendet, makacsul, sokáig csörgött, majd, miután bekapcsolt a hangposta,
elnémult.
A bíró tekintete egyenesen rá szegeződött.
– Kicsit… furcsán… furán érzem magam – dadogta Servaz, és a karja
lehanyatlott.
Kurva élet! Mi van vele? Az állkapcsa, a szája alig mozgott, nehezen
formálta a szavakat. A kezét előrébb csúsztatva, a karfába kapaszkodva
megpróbált felállni, de a szoba forogni kezdett körülötte. Erőtlenül
visszarogyott a fotelba. Mintha Saint-Cyr hangját hallotta volna: „Hiba volt
Hirtmannt belekeverni…” Servaz képtelen volt eldönteni, hogy jól hallotta-e.
Lassan elboruló agya lázasan dolgozott, igyekezett felfogni a bíró szavainak
az értelmét:
 – …előre lehetett tudni, hogy a svájci fog felülkerekedni. A DNS-éért
cserébe mindent kiszedett Élisabeth-ből, utána pedig rászabadított téged az
öngyilkos gyerekekre, és mindezt csak azért, hogy bebizonyíthassa, igenis ő
mozgatja a szálakat. Mert ez legyezgette az önérzetét, hízelgett a mérhetetlen
hiúságának. A jelek szerint tetszettél neki.
Servaz kissé összevonta a szemöldökét. Tényleg Saint-Cyr beszélt hozzá?
Egy pillanatra, mintha Lombard-t látta volna. Hunyorgott néhányat, mert az
izzadságcseppek marták a szemét, de nem tévedés volt, az öreg bíró ott ült a
helyén. Saint-Cyr egy mobiltelefont vett elő a zsebéből, és tárcsázott.
– Lisa? Itt Gabriel… Ahogy elnézem, a te drágalátos minden lében kanalad
nem beszélt senkinek. Csak annyi ideje volt, hogy Martinnek szóljon. Igen,
biztos vagyok benne… Igen, nagyon is kézben tartom az eseményeket…
Letette, és ismét Servaz felé fordult.
– Elmesélek neked egy történetet – mondta, és Servaz úgy érezte, mintha
egy hosszú alagút másik végéről érkeztek volna hozzá a hangok. – Ez a
történet egy kegyetlen zsarnok kisfiáról szól. Egy roppant értelmes és
csodálatos fiúcskáról. Ahányszor csak eljött hozzánk, mindig volt nála egy
csokor, útközben szedegetett virág vagy néhány kavics, amit a patakparton
gyűjtött össze. Nekünk, a feleségemmel, nem volt gyerekünk, így az, hogy
Éric megjelent az életünkben, valóságos égi ajándék volt, maga a napfény.
Saint-Cyr olyan kézmozdulatot tett, mintha el akarná hessegetni az
emléket, mintha nem akarná, hogy elragadják az érzelmei.
– A kék égen azonban mindvégig ott volt egy felhő. Éric apja, a híres
Henri Lombard rettegésben tartott mindenkit. A gyáraiban ugyanúgy, mint az
otthonában. A kastélyban, ahol te is jártál. Amennyire szeretetteljes és
figyelmes tudott lenni a gyerekeivel, a dührohamaival, az üvöltözésével és az
anyjukra záporozó ütésekkel legalább annyira félelemben is tartotta őket.
Talán mondanom sem kell, hogy Éricet és Maudot mennyire megviselte a
kastélyban uralkodó hangulat.
Servaz nyelni akart, de nem sikerült, majd próbált megmozdulni. Ismét
hívták, a telefon most is sokáig csengett a zsebében, aztán elhallgatott.
– Akkoriban ugyanennek a pataknak a partján, a kastélytól nem messze,
egy erdei házban laktunk a feleségemmel – folytatta Saint-Cyr, mintha meg
sem hallotta volna. – Henri Lombard hiába volt zsarnok, egy paranoiás és
bizalmatlan őrült, ő még nem zárta falak, szögesdrót és kamerák mögé a
birtokot, mint manapság. Akkoriban ez valahogy nem volt divat, még nem
volt ekkora a veszély, és nem volt ennyi bűncselekmény… Mondjunk bármit,
akkoriban még emberibb hely volt a világ. A lényeg, hogy a házunk afféle
menedékhely lett Éric számára, néha egész délutánokat töltött nálunk.
Időnként magával hozta Maudot is, a húgát, ezt a szép és szomorú tekintetű
kislányt, aki szinte sohasem mosolygott. Éric nagyon szerette, és már
tízévesen a védelmezőjének tekintette magát.
Saint-Cyr rövid szünetet tartott.
– A munkám nagyon lekötött, sok elfoglaltsággal járt, általában kevés időt
töltöttem otthon, de attól kezdve, hogy Éric elkezdett hozzánk járni,
ahányszor csak tudtam, igyekeztem elszabadulni. Boldog voltam, amikor
láttam, hogy egyedül vagy a húgával kézen fogva felbukkan a kastélyból a
házhoz vezető úton. Valójában én töltöttem be azt a szerepet, amit az apja
nem volt képes. A sajátomként neveltem azt a gyereket, ő az én legnagyobb
büszkeségem, a legnagyobb sikerem. Mindent megtanítottam neki, amit
tudtam. Hihetetlenül fogékony volt, és a többszörösét adta vissza annak, amit
kapott. Elég csak megnézni, hogy kivé, mivé vált mára! És ez nem csupán
annak a birodalomnak köszönhető, amit örökölt, nem, nem, hanem annak,
amit tőlem tanult: a szeretetünknek.
Servaz megdöbbenve látta, hogy az idős bíró sír, hogy ráncos arcán kövér
könnycseppek gördülnek alá.
– És aztán megtörtént az a szörnyűség. Emlékszem a napra, amikor
felakasztva találtuk Maudot azon a hintán. Éric soha többé nem lett olyan,
amilyen volt. Magába fordult, komorabbá vált, megkeményedett. Páncélt
növesztett maga köré. Az üzleti életben ez nyilván még a hasznára is vált, de
ő már nem az az Éric volt, akit egykor ismertem.
– Mi… mi tört… mi történt…?
– Mauddal? Éric nem mondott el mindent, de azt hiszem, valahol belefutott
azokba a mocskokba…
– Nem… Azután…
– Teltek-múltak az évek. Maud öngyilkossága után Éric lett az egy évvel
korábban elhunyt apjukról rájuk szálló birodalom egyedüli örököse. Hirtelen
betemette a munka, az egyik nap Párizsban érte, a másik már New Yorkban
vagy Szingapúrban, egyetlen perc sem jutott magára. Később aztán a húga
halálával kapcsolatos kételyek és kérdések persze ismét a felszínre törtek. Ezt
akkor értettem meg, amikor néhány éve egyszer eljött hozzám, és kérdezgetni
kezdett. A fejébe vette, hogy kideríti az igazságot, még egy magánnyomozó
céget is megbízott, azok az emberek pedig nem igazán adtak a formaságokra,
és sem a módszereiket, sem az erkölcseiket tekintve nem voltak
különösebben finnyásak… A hallgatásukat sem két fillérért vásárolta meg.
Nagyjából azt az utat járták be ők is, mint te, és végül kiderítették az
igazságot arról a négy férfiról. Attól kezdve Éricnek nem okozott többé
gondot, hogy elképzelje, mi történt a húgával és előtte még annyi lánnyal,
asszonnyal. Elhatározta, hogy ő maga fog igazságot szolgáltatni, és ehhez
meg is voltak az eszközei. Ő aztán tökéletesen tudta, hogy csak részben
bízhat meg az igazságszolgáltatásban. A szeretője, Élisabeth Ferney
személyében komoly segítőre talált. Lisa ezen a vidéken nőtt fel, és nem
csupán szerelmes Éric Lombard-ba, de annak idején ő is a kvartett áldozatává
vált.
A kandalló és a lámpák fénye bántotta Servaz szemét. Patakokban folyt
róla a veríték.
– Öreg vagyok, az én időm lassan lejár – mondta Saint-Cyr. – Egy év? Öt
vagy tíz? Nincs már jelentősége. Mindent magam mögött hagytam. Ami még
hátravan, úgysem szólna másról, mint arról, hogy várom a halált. Miért ne
rövidíteném le ezt az időt, ha a halálommal egy olyan rendkívüli embernek
tehetek szolgálatot, amilyen Éric Lombard.
Servaz érezte, hogy elhatalmasodik rajta a pánik. A szíve vadul vert,
képtelen volt megmozdulni, és az egész nappali egybemosódott a szeme előtt.
– Majd hátrahagyok egy levelet, amelyben leírom, hogy én követtem el a
gyilkosságokat – mondta Saint-Cyr meglepően nyugodt és elszánt hangon –,
hogy végre győzzön az igazság. Sokan tudjak rólam, hogy mennyire
foglalkoztattak, bántottak az öngyilkosságok, tehát senki sem fog
különösebben meglepődni. Leírom majd, hogy a lovat azért öltem meg, mert
azt hittem, hogy Éric apja, Henri is részt vett a nemi erőszakokban, téged
pedig azért, mert lelepleztél. A végére még odabiggyesztem azt is, hogy
megbántam mindent, és hogy nem láttam más kiutat, ám még mielőtt
végeztem volna magammal, töredelmes vallomást akartam tenni. Szép levél
lesz, felkavaró és méltóságteljes. Már meg is írtam…
Meglóbálta a papírt Servaz orra előtt, őt pedig elöntötte a rémület. Az
agyáról felszállt a köd, és felélénkült.
– Nem… nem érsz vele semmit… Diane Berg… bizonyítani tudja… hogy
bűnös… és besz… beszélni fog Cathy d’Humières-rel…
– Amúgy – folytatta rezzenéstelen hangon Saint-Cyr – a pszichológusnődet
holtan fogják találni az éjszaka folyamán. A nyomozás során az iratai között
megdönthetetlen bizonyítékot fognak találni arra, hogy csak és kizárólag
azért jött ide Svájcból, hogy az egykori szeretőjének, Julian Hirtmann-nak
segítsen megszökni.
– Miért… Miért csinálod ezt?
– Már megmondtam. Éric a legnagyobb büszkeségem. Én neveltem, én
tettem azzá, aki. Zseniális üzletember, aki őszinte és becsületes tudott
maradni… Ha lehetett volna fiam, ő is ilyen lenne…
– Lop, csal… korrupt… és gyerek… gyerekeket dolgoztat…
– Hazugság! – pattant fel a fotelből Saint-Cyr.
Fegyver van nála… Egy automata pisztoly…
Servaz elkerekedett, csodálkozó szemmel nézett rá, de a homlokáról
lecsorgó izzadság marni kezdte a szaruhártyáját. Túlságosan is tisztán hallotta
Saint-Cyr szavait, a neszek, zörejek és illatok mintha önálló életre keltek
volna. Az érzékszervei lázasan dolgoztak, az idegei pattanásig feszültek a
hullámokban támadó ingerek ostromában.
– A hallucinogének miatt van – mosolyodott el ismét Saint-Cyr. – El sem
tudod képzelni, mire képesek valójában. Nyugodj meg, a kábítószer, amit az
eddigi étkezések során fogyasztottál el, nem halálos. A dolog célja csak az
volt, hogy a szellemi, fizikai képességeid meggyengüljenek, és hogy mind a
környezeted, mind a magad számára szokatlannak tűnő reakciókat váltson ki
belőled. Ez a mostani, amit a borodba tettem, egy időre meg fog bénítani.
Magadhoz térni azonban már nem lesz időd, mert addigra halott leszel.
Martin, borzasztóan sajnálom, hogy idáig fajultak a dolgok, régóta nem
találkoztam olyan érdekes figurával, mint te.
Mint egy partra vetett hal, Servaz tátott szájjal, ostobán elkerekedett
szemmel nézte Saint-Cyrt. Elfogta a düh, hogy e miatt a kibaszott kábítószer
miatt ilyen idióta arccal fog meghalni.
– Hát igen, furcsa, hogy én, aki egész életemben harcoltam a bűn ellen,
mégis gyilkosként fogom végezni – mondta a bíró keserűen –, de miattad
nincs más választásom. Éric Lombard nem kerülhet börtönbe, hiszen tele van
még nagy tervekkel. Az általa támogatott szervezeteknek köszönhetően a
gyerekeknek nem kell éhezniük, a művészek dolgozhatnak, a diákok pedig
ösztöndíjakhoz jutnak… Nem fogom hagyni, hogy egy mezei zsaru
tönkretegye a kor egyik legnagyszerűbb emberének az életét, aki csupán a
maga módján akart igazságot szolgáltatni egy olyan országban, ahol ez a szó
már régóta kiüresedett és elveszítette az értelmét.
Servazban felmerült, hogy Saint-Cyr vajon valóban arról az emberről
beszél-e, aki más gyógyszergyártó óriáscégekkel összefogva
megakadályozta, hogy az afrikai országok AIDS és álomkór elleni
gyógyszereket gyártsanak, aki az indiai és bangladesi nők és gyerekek
kizsákmányolására ösztönözte az alvállalkozóit, aki a cég szabadalmainak
megszerzése érdekében először felvásároltatta ügyvédeivel a Polytexet, majd
utcára tette a munkásokat. Melyik volt az igazi Éric Lombard? A gátlástalan
és cinikus üzletember, vagy a bőkezű mecénás, az emberek barátja? A húgát
védelmező kisfiú, vagy az emberi nyomorúságból mérhetetlen hasznot húzó
cápa? Servaz ekkor már képtelen volt józanul gondolkozni.
– Én… az a pszichológus – igyekezett érthető szavakat kipréselni magából
–, gyilkosságok… Megtagadsz mindent… amire az egész életedet feltetted…
gyilkosként végzed…
Úgy tűnt, hogy Saint-Cyr elbizonytalanodik egy pillanatra, aztán – mintha
csak a zavaró gondolatokat akarná elűzni magától – megrázta a fejét.
– Tiszta lelkiismerettel hagyom itt ezt az egészet. Az igaz, hogy voltak
elvek, amelyeket eddig sohasem tagadtam meg, de ezeket ma már lábbal
tiporja a világ. A középszerűség, a becstelenség, a cinizmus uralkodik
mindenen. A mai emberek gyermekként akarnak élni. Felelőtlenek, ostobák
és csábítja őket a bűn. Erkölcsi érzék nélküli idióta az összes… Rövid időn
belül a barbárság soha nem tapasztalt erejű hulláma végképp el fog söpörni
minket. A folyamat már el is kezdődött, és a legőszintébben, ki ejtene
könnyet utánunk? Önzésünkben és mohóságunkban elherdáltuk mindazt,
amit az őseink ránk hagytak. Ebben a mocsokban csak az Érichez hasonló
emberek képesek a felszínen maradni…
A fegyverével Servaz orra előtt hadonászott, akiben – mintha csak a
fotelbe szegezett testében dúló drog ellenszere lenne – szétáradt a düh. Előre
lendült, de szinte még fel sem emelkedett, amikor érezte, hogy a kísérlete
kudarcra van ítélve. A lába nem bírta, összecsuklott. Saint-Cyr hátrébb lépett,
és nyugodtan nézte végig, ahogy ő hatalmas csörömpöléssel az asztalkán álló
vázát és a lámpát is magával sodorva elnyúlik a földön. Hason feküdt a
perzsaszőnyegen, a feje mellett heverő lámpa fénye égette a szemét. A
homloka felhasadt a kisasztal élén, a sebből ömlött a vér.
– Ugyan már, Martin, erre semmi szükség! – méltatlankodott Saint-Cyr.
Servaznak sikerült felkönyökölnie, parázsként izzott benne a düh. Vaksin
hunyorgott, fekete pöttyök táncoltak a szeme előtt, és csak elmosódott
körvonalú, fényes és sötét foltokat látott.
Kúszni kezdett, és egyik kezét kinyújtva igyekezett belekapaszkodni Saint-
Cyr nadrágszárába, de az hátrébb lépett. Servaz a bíró két lába között a
kandallóban lobogó fahasábokra pillantott, de a tekintete elhomályosodott, és
sárgás, vöröses köd kezdett ereszkedni rá. Utána minden nagyon gyorsan
történt.
– TEGYE LE AZT A FEGYVERT! – kiáltotta valaki.
Servaznak úgy rémlett, mintha valahol már hallotta volna ezt a hangot, de
túlságosan kába volt ahhoz, hogy egy archoz, egy névhez tudja kapcsolni.
Hallotta, amint eldördül az első lövés, majd utána a második is. Saint-Cyr
összerándult, nekiesett a kandalló kőpárkányának, majd onnan
visszacsapódva Servazra zuhant. Amikor felnézett, valaki már igyekezett
lerángatni róla a súlyos, magatehetetlen testet.
– MARTIN, MARTIN! MEGVAGY?
Servaz pislogott, mintha valami a szemébe ment volna. Egy elmosódott arc
hajolt fölé. Irène… Valaki állt a háta mögött… Maillard…
– Vizet… – suttogta Servaz.
Irène Ziegler kiszaladt a konyhába, töltött egy pohár vizet, majd visszajött,
és itatni kezdte. Servaz állkapcsa fájt, alig mozgott, úgyhogy nehezen, lassan
kortyolta az italt.
– A fürdőszoba… segíts…
A két csendőr a hóna alá nyúlt, és támogatni kezdték, de Servaz minden
egyes lépésnél úgy érezte, hogy menten összeroskad.
– Lom… Lombard… – dadogta.
– Mi van vele?
– Lez… lezárni az utakat…
– Már megtörtént – nyugtatta meg Irène. – Miután telefonált a helyettesed,
lezártuk a völgyet. Közúton képtelenség menekülni.
– Vincent?
– Igen. Sikerült bizonyítékot szereznie arra, hogy Lombard hazudott, mert
aznap éjszaka, amikor Freedomot megölték, már nem volt az Egyesült
Államokban.
– Heli… kop…
– Kizárt. Ilyen időben képtelenség felszállni.
Servaz a mosdó fölé hajolt, Ziegler pedig megengedte a hideg vizet. Servaz
még előrébb dőlt, hogy az arcára folyjon a vízsugár. Mintha áramütés érte
volna, a jeges víz érintésére összerándult mindene, még a lélegzete is elakadt,
és csak harákolt, köpködött, próbálta összeszedni magát, azt azonban, hogy
mennyi ideig görnyedhetett a kagyló fölött, később sem tudta volna
megmondani.
Amikor felegyenesedett, már sokkal jobban volt; a szer hatása lassan
enyhült. Elsősorban a vészhelyzet pezsdítette fel, az kerekedett a kábasága
fölé. Cselekedniük kell… Azonnal…
– Cathy hol van?
– A csendőrségen vár minket.
Ziegler Servazra nézett.
– Oké, gyerünk! Fogy az időnk.

LISA FERNEY BEHAJTOTTA a mobilját, a másik kezében pisztolyt

tartott. Diane nem értett a fegyverekhez, de elég filmet látott ahhoz, hogy
tudja, a cső végén éktelenkedő henger alakú valami csak egy hangtompító
lehet.
– Diane, félek, hogy senki sem fog a segítségére sietni – mondta a főnővér.
Az a rendőr, akivel beszélt, fél órán belül halott lesz. Még szerencse, hogy a
zsaru hibájából ugrott az esti programom.
– Maga tudja használni ezt az izét? – bökött Diane a fegyverre.
Lisa Ferney elmosolyodott.
– Megtanultam. Beléptem egy lövészklubba. Éric vett rá. Éric Lombard.
– A szeretője – bólintott Diane – és a bűntársa.
– Nem szép dolog mások dolgai között turkálni – tréfálkozott a főnővér. –
Lehet, hogy hihetetlennek tűnik, de amikor Wargnier a fejébe vette, hogy
helyettesre van szüksége, miután (ezt se hagyjuk ki) engem elutasított azzal,
hogy nincs meg a szükséges képzettségem, válogatni kezdett a rengeteg
jelentkező közül, és képzelje csak el, magát én szúrtam ki; én kardoskodtam
amellett, hogy megkapja az állást.
– De miért?
– Azért, mert maga svájci.
– És?
Lisa Ferney kinyitotta az ajtót, és a fegyvert továbbra is Diane-ra fogva
kinézett a néptelen folyosóra.
– Mint Julian… Amikor a többi között megláttam a maga pályázatát,
egyből tudtam, hogy nagy segítségünkre lesz a tervünk megvalósításában.
Diane-ban lassanként összeállt a kép. Kirázta a hideg.
– Milyen terv?
– Hogy megöljük azokat a mocskokat.
– Kiket?
– Grimmet, Perrault-t és Chaperont.
– Azért, amit a táborban tettek? – kérdezte Diane, akinek eszébe jutott a
Xavier irodájában látott post-it.
– Pontosan. Azért, amit a táborban és máshol követtek el… Az egész völgy
az ő vadászterületük volt…
– Találkoztam valakivel a táborban… Zokogott és kiabált… Az egyik
áldozat volt?
Lisa átható pillantást vetett Diane-ra, mintha azon gondolkodna, hogy
mennyit tudhat valójában.
– Igen, Mathias. A szerencsétlen sohasem heverte ki… Háborodott, de
amúgy teljesen ártalmatlan.
– Még mindig nem értem, mi közöm nekem ehhez az egészhez.
– Nem is igazán lényeges – mondta Lisa. – Diane, maga lesz az, aki azért
érkezett Svájcból, hogy segítsen Hirtmann-nak megszökni, aki felgyújtotta az
intézetet, és kivezette őt innen. Micsoda pech, hogy miután kijut, az a gaz
Julian képtelen lesz uralkodni régóta elfojtott ösztönein, képtelen lesz
ellenállni a kísértésnek, hogy megölje azt, aki honfitársa és a cinkosa is
egyben. Tehát önt, Diane. Ennyi.
Diane-t olyan tiszta, olyan heves rettegés kerítette a hatalmába, hogy
mozdulni sem volt képes.
– Eleinte még más módszerekkel akartuk összekuszálni a nyomokat, de én
már akkor is Julianra gondoltam. Tulajdonképpen hiba volt, mert az
olyanokkal, mint Julian, csak valamit-valamiért alapon működnek a dolgok.
A nyáláért és a DNS-éért cserébe tudni akarta, hogy miért van ezekre
szükségünk, sőt még ez sem volt elég, mást is meg kellett neki ígérnem. És itt
lép be a képbe maga, Diane…
– Abszurd az egész. Rengetegen ismernek Svájcban, és senki sem hinne el
egy ilyen történetet.
– Az ügyben azonban nem a svájci rendőrség fog nyomozni, amúgy pedig
mindenki tudja, hogy egy ilyen hely mennyire megterhelő tud lenni az
érzékeny lelkületű emberek számára. Dr. Wargnier-ban egyetlen kétely
merült fel magával kapcsolatban. A hangja, a mailjei alapján valahogy
„sebezhetőnek” érezte. Erre, alkalomadtán, felhívom majd a rendőrség
figyelmét, ők pedig nyilván Wargnier-t is ki fogják hallgatni, és higgye el,
Xavier (aki egyáltalán nem akarta magát itt látni) sem igyekszik majd a
szavaimat cáfolni. Látja, Diane, a végén elég sokan fognak maga ellen
vallani… Jobban tette volna, ha nem kerül az utamba. Korábban még életben
akartam hagyni, és akkor néhány év börtönnel megúszta volna.
– A DNS-ügyet akkor sem tudja a nyakamba varrni – kockáztatta meg
végső kétségbeesésében Diane.
– Ez igaz. Ezért kerestünk mást erre a szerepre. Hónapok óta fizetünk
Külvilág úrnak, ő pedig cserébe szemet hunyt az A részlegben tett
látogatásaim és a Hirtmann-nal való tárgyalásaim felett. Ez a pénz még bajt
fog hozni rá, mert a rendőrség idővel rájön, hogy az utalások Svájcból
érkeztek, és főleg mert megtalálják majd nála a fecskendőt, amivel vért vett
Hirtmanntól.
– Öt is meg akarják ölni?
Diane-t szédülés fogta el, és úgy érezte, mintha egy feneketlen kút
sötétjében zuhanna megállíthatatlanul.
– Maga szerint? Azt hiszi, hogy az életem hátralévő részét börtönben
akarom tölteni? Na, gyerünk! – bökött Lisa az ajtó felé. – Az idő sürget.
 27.

– RÁM VÁR? – kérdezte Servaz.

Cathy d’Humières összerezzent a hangra, és az ajtó felé fordult. Tekintete
hosszan elidőzött Servazon, majd Zieglerre és Maillard-ra siklott, végül pedig
ismét Servazra.
– Szentséges isten! Mi történt magával?
Servaz vetett egy pillantást az ajtó mellett lógó tükörre. Riadt és véreres
szeme körül szörnyű fekete karikák húzódtak.
– Inkább te mondd el – kérte Zieglert, és mivel a föld még akkor is
imbolygott a lába alatt, lerogyott egy székre.
Irène Ziegler beszámolt a történtekről, d’Humières, Confiant és a két
viaszbábuszerű csendőrtiszt pedig néma csendben hallgatta végig. Zieglert a
főügyésznő bocsátotta szabadon közvetlenül Espérandieu telefonja után. Neki
jutott az eszébe, hogy a kollégája az idős bírónál lehet, és Servaz kizárólag
ennek a megérzésnek köszönhette az életét, no meg annak, hogy a malom
csupán ötpercnyi autóútra van a csendőrség épületétől.
– Saint-Cyr! – csóválta a fejét d’Humières. – El sem akarom hinni.
Servaz éppen a vízben oldódó aszpirinjét kavargatta, amikor a köd
egyszeriben felszállt az agyáról, és tökéletes élességgel megjelentek előtte a
malomban lezajlott események. Bevérzett szeme hirtelen elkerekedett.
– A francba! – kiáltott fel. – Én már azt sem tudtam, hol vagyok, Saint-Cyr
pedig, mielőtt végzett volna velem, telefonált még az intézetbe… Azt a Lisát
hívta, és elmondta neki, hogy a pszichológusnő rajtam kívül nem beszélt
senkivel… ő pedig tökéletesen kézben tartja a helyzetet…
A főügyész elsápadt.
– Ez azt jelenti, hogy az a lány veszélyben van! Maillard, az intézethez
rendelt egység még ott van a helyén? Mondja meg az embereinek, hogy most
rögtön menjenek be!
Cathy d’Humières elővette a mobilját, és tárcsázott, majd néhány
pillanattal később már el is tette.
– Dr. Xavier nem veszi fel.
– Ki kell hallgatni Lombard-t – mondta Servaz –, és le kell tartóztatni. Már
csak azt kéne tudni, hogy csináljuk. Párizsban, New Yorkban vagy az egyik
szigetén ugyanúgy lehet, ahogy akár itt is… Azt azonban nem hiszem, hogy
az emberei kapásból közölnék velünk…
– Itt van – szólalt meg Confiant.
Minden tekintet rá szegeződött.
– Mielőtt idejöttem volna, felkerestem a kastélyában, mert megkért, hogy
tájékoztassam a nyomozás legutóbbi fejleményeiről. Ez pont azelőtt történt,
hogy a helyettese telefonált volna – pillantott Servazra –, csak… khm… csak
még nem volt időm mindezt megemlíteni. Annyira felpörögtek az
események…
Servaz eltűnődött, hogy a fiatal bíró hányszor járhatott a kastélyban a
nyomozás kezdete óta.
– Erre később majd még visszatérünk – közölte d’Humières szigorú
hangon. – A völgy összes útját lezárták? Remek. Beszélni fogunk a
párizsiakkal. Mi házkutatást tartunk a kastélyban, és azt akarom, hogy ezzel
egy időben Lombard ottani lakását is átvizsgálják. A két akciót tökéletesen
össze kell hangolnunk és a lehető legbizalmasabban kell kezelnünk. Csak a
valóban nélkülözhetetlen embereket fogjuk beavatni. Lombard – állt fel
Servazra pillantva – súlyos hibát követett el azzal, hogy az egyik emberem
életére tört. Lehet felőlem az, aki, de átlépte a határt, és aki ezt megteszi,
velem találja szemben magát. Fel kell hívnom a minisztériumot. Sok a
dolgunk. Az egységek szépen elfoglalják a helyüket, mi átbeszéljük még a
részleteket, utána pedig akcióba lendülünk. Nincs vesztegetni való időnk.
Vita alakult ki az asztal körül, mert nem mindenki értett egyet az
elhangzottakkal. A csendőrtisztek hímeztek-hámoztak, kibúvókat kerestek
arra hivatkozva, hogy Lombard nagyon nagy kutya, hogy itt karrierek
forognak kockán, hogy az ügy számos, a hierarchikus viszonyokat és a
rendőrséggel való kétoldalú együttműködést érintő kérdést vet fel…
– Honnan jött rá Vincent, hogy Lombard nem Amerikában volt? – nézett
rájuk Servaz.
Ziegler válaszolt: szerencséjük volt. Egy névtelen feljelentés nyomán a
párizsi gazdaságrendészet a Lombard-birodalom több leányvállalatának a
könyvelését is ellenőrizte. Úgy tűnt, elég nagy botrány lesz a dologból.
Néhány nappal korábban, a Lombard Media vizsgálata során újabb
szabálytalanságra és néhány számlára bukkantak. A Lombard Media
százharmincötezer dollárt utalt el egy televíziós riportokat készítő
vállalatnak, ám a produkciós cégnél végrehajtott ellenőrzés során kiderült,
hogy a szóban forgó riportot le sem forgatták, hogy a számlák mögött tehát
nem volt semmi, szóval kamu volt az egész. Az igaz, hogy a cég
rendszeresen dolgozott a Lombard Mediának, de az adott időszakban és az
említett összegben semmiféle riportot nem rendeltek tőlük. A pénzügyesek
ekkor firtatni kezdték, hogy mire szolgálhatott ez a summa, de elsősorban is
az érdekelte őket, hogy miért igyekeztek ennyire elrejteni előlük. Csúszópénz
lehetett? Valaki sikkasztott? A pénzügyesek akkor már az utalást végrehajtó
bank ellen kértek és kaptak engedélyt a vizsgálat lefolytatására, és kikérték
tőlük a kifizetés tényleges kedvezményezettjének a nevét. Sajnálatos módon
azonban a tranzakciót nagyon körültekintően bonyolították le: az összeg
néhány óra leforgása alatt befutott egy londoni számlára, majd átutalták előbb
a Bahamákra, aztán egy harmadik, a karibi térségben vezetett számlára,
onnan pedig egyszerűen eltűnt, nyoma veszett… De mi volt az összeg
rendeltetése? Százharmincötezer dollár egyrészt elég csinos összeg,
másrészről azonban mégiscsak egyetlen csepp a Lombard-birodalom
tengerében. Ekkor beidézték a Lombard Media vezérigazgatóját, és
megfenyegették, hogy lecsukják okirat-hamisításért. A fickó megijedt, és
végül beszélni kezdett: az ügyletre Éric Lombard személyes kérésére került
sor, sürgősséggel. A vezérigazgató ugyanakkor a leghatározottabban
kijelentette, hogy az összeg rendeltetési célját nem ismeri. Mivel Vincent
megkérte a gazdaságvédelmiseket, hogy a Lombard-csoporttal kapcsolatos, a
közelmúltban felmerülő, bármiféle szabálytalanságról értesítsék, a kapcsolata
– bár ennek az ügynek látszólag semmi köze sem volt a ló meggyilkolásához
– átadta neki ezt az információt.
– De hol itt az összefüggés? – kérdezte az egyik magas rangú csendőrtiszt.
– Nos, ekkor Espérandieu hadnagynak eszébe jutott valami. Felhívott egy
légitársaságot, ami jeteket ad bérbe gazdag üzletembereknek, és kiderült,
hogy ez az összeg éppen fedezi egy Európa és az Egyesült Államok közötti
oda-vissza út költségeit.
– Éric Lombard-nak saját gépei és saját pilótái vannak – vetette ellen az
egyik csendőrtiszt. – Miért fordult volna egy külsős céghez?
– Azért, hogy a repülésnek ne maradjon nyoma, hogy ne jelenjen meg a
csoport könyvelésében – válaszolta Ziegler. – Így csak az összeget kellett
valahogy eltüntetnie.
– Erre szolgált a kamu riport – bólintott d’Humières.
– Pontosan.
– Érdekes – biccentett a csendőrtiszt. – Mindez azonban csak feltételezés.
 – Ennél azért többről van szó. Espérandieu hadnagy úgy okoskodott, hogy
ha aznap éjszaka, amikor a lovat megölték, Éric Lombard titokban visszatért
az Egyesült Államokból, nyilván itt kellett leszállnia valahol a közelben.
Felhívta a környékbeli repülőtereket. A legközelebbivel kezdte, és haladt
szépen sorban, Tarbes, Pau, Biarritz… A harmadik volt a jó: december 9-én
este a biarritz-bayonne-i reptéren valóban leszállt egy amerikai társaság
magángépe. A rendelkezésünkre álló információk alapján úgy tűnik, hogy
Éric Lombard álnéven, hamis papírokkal lépett az ország területére. Senki
sem látta. A gép fél napot töltött itt, majd kora hajnalban visszarepült. Ennyi
idő alatt autóval nyugodtan meg lehet tenni a Bayonne-Saint-Martin
távolságot, el lehet menni a lovasközpontba, megölni Freedomot, felvinni a
felvonó tetejére és visszatérni a reptérre.
Minden tekintet Zieglerre szegeződött.
– És még nincs vége – mondta. – A biarritzi reptér éjszakai
járatnyilvántartásában, illetve ki- és berepülési naplójában megtalálták az
amerikai légitársaságot. Vincent Espérandieu ekkor felhívta az egyik
interpolos kapcsolatát, az pedig érintkezésbe lépett az FBI-jal. Az amerikaiak
a mai nap folyamán beszéltek a gép pilótájával, aki egyértelműen
azonosította Éric Lombard-t, és hajlandó is volt az ügyben tanúvallomást
tenni.
Ziegler Servazra nézett.
– Lehet, hogy Lombard sejti, mire készülünk, nyilván neki is vannak
ismerősei az FBI-nál vagy a Belügyminisztériumban.
Servaz felemelte a kezét.
– Két emberem kora este óta, amióta sejteni kezdtem, hogy mi zajlik,
megfigyelés alatt tartja a kastélyt. Ha a bíró úrnak igaza van, Lombard még
mindig ott tartózkodik. Jut eszembe, hol van Vincent?
– Már úton van, néhány percen belül itt lesz – felelte Ziegler.
Servaz felállt, de a lábai még rogyadoztak.
– A kórházban lenne a helyed – szólt rá Ziegler –, nem vagy olyan
állapotban, hogy részt vehess az akcióban. Gyomormosásra és orvosi
felügyeletre van szükséged, azt sem tudjuk, mit adott be neked Saint-Cyr.
– Akkor megyek kórházba, ha befejeztük. Ez az én ügyem is, de – tette
hozzá – a háttérben fogok maradni. Már ha nem lesz gond, és Lombard
hajlandó minket beengedni… Ami azért meglepne.
– Ha ott van még egyáltalán – tette hozzá Cathy d’Humières.
– Ott lesz… Valami azt súgja…
 HIRTMANN HALLGATTA, ahogy a szél az ablaküvegnek hajtja az apró,
fagyos pelyheket. Igazi hóvihar – gondolta mosolyogva. Aznap este az ágyon
ülve végig azon töprengett, hogy mi lesz az első dolga, ha ismét szabadon
járhat-kelhet. Gyakran gondolkozott ilyesmin, és ez valahányszor hosszú,
kéjes ábrándozásba ringatta.
A számára legkedvezőbb forgatókönyv szerint megszerzi a pénzt és a
hamis papírokat, amiket a svájci határ közelében, egy savoyai temetőben
rejtett el. Az egészben az a legviccesebb, hogy a százas és kétszázas
címletekben lévő százezer svájci frankot és a hamis iratokat tartalmazó
vízhatlan és hőálló dobozt egy olyan koporsóban rejtette el, amelyben egyik
áldozatának az édesanyja nyugodott. A koporsóról és a temetőről maga a
szerencsétlen áldozat beszélt neki, mielőtt megölte volna. A pénzből kifizeti a
plasztikai sebészt, aki a jelenlétével annak idején többször megtisztelte az ő
genfi „estélyeit” (Hirtmann egy másik rejtekhelyen őrzött néhány olyan
felvételt, amelyről körültekintő módon hallgatott a pere során, és amely sokat
árthatott volna az orvos jó hírének). Miközben napi ezereurós szobájában
(kilátással a Földközi-tengerre) bebugyolált fejjel lábadozik majd a derék
orvos klinikáján, nappalra beszereztet magának egy csúcsminőségű lejátszót,
hogy Mahlert hallgathasson, éjszakánként pedig egy kellően képzett és
megfelelően szakosodott call-gril társaságát fogja élvezni.
Hirtelen lehervadt ajkáról az ábrándozó mosoly, az arca összerándult, és a
homlokát kezdte dörzsölni. ETTŐL A KURVA KEZELÉSTŐL
ISZONYATOS FEJGÖRCSROHAMOK TÖRTEK RÁ. Az a kretén Xavier
és az egész pszichobanda… Seggfejek… Sarlatán az összes!
Érezte, ahogy szétárad benne a harag. A józanságot fokozatosan háttérbe
szorító indulat utat fúrt magának az agyában, a düh sötét, egyre
terebélyesebben gomolygó, sötét foltja lassanként elborította zaklatott
elméjének óceánját, és rejtekhelyéről előbújó, zsákmányra éhes murénaként a
világosság utolsó foszlányaira vetette magát. Hirtelen kedve lett volna az
öklével verni a falat vagy fájdalmat okozni valakinek. Csikorgatta a fogait,
ide-oda rángatta a fejét, nyögött és nyöszörgött, mint egy leforrázott macska,
aztán hirtelen megnyugodott. Időnként csak iszonyú nehézségek árán sikerült
fegyelmeznie magát, de végül mindig sikerült. A különböző pszichiátriai
intézetekben hosszú hónapokon át olvasta az agyalágyult pszichiáterek
könyveit, és elleste tőlük a szemfényvesztés, a varázslás tudományát,
bűvészmutatványaik apró trükkjeit. Cellája mélyén egyre csak gyakorolt,
gyakorolt, olyan kitartóan, ahogy arra csak a megszállottak képesek. Tudta,
mi a legfőbb gyengéjük: nincs a világon egyetlen olyan pszichiáter sem, aki
ne lenne eltelve saját magától. Egy azonban mégiscsak akadt – egyetlen a sok
tucat közül, akivel dolga volt –, aki rájött, hogy miben mesterkedik, és el is
kobozta tőle a könyveit.
Hirtelen éles hangok szaggatták szét a csendet. Hirtmann felült az ágyon.
A sziréna fülsiketítő sivítása a halántékát hasogatta, a migrén szorítása szinte
elviselhetetlenné fokozódott.
Szinte még végig sem gondolhatta, hogy mi történt, amikor kialudt a
világítás, ő pedig ott találta magát a sötétben, amit csak az ablakon át derengő
esti fények, illetve az ajtó kémlelőnyílását szabályos időközönként betöltő,
narancssárgás fény oldott valamelyest. A tűzjelző lámpája…
Eszeveszett tempóban vert a szíve. Tűz van az intézetben! Lehet, hogy itt a
soha vissza nem térő alkalom…
Hirtelen kinyílt a cella ajtaja, és Lisa Ferney sietett be rajta. A folyosóról
beörvénylő narancssárga fényben, mint valami árnyékrajzon, csak alakjának
sötét tömbje látszott.
Egy viharkabát, egy fehér köpeny és nadrág, illetve egy pár bakancs volt
nála. Odadobta Hirtmann-nak.
– Öltözz! Gyorsan!
Az asztalra letett egy gázálarcot.
– Majd ezt is vedd fel! Igyekezz!
– Mi van odakint? – kérdezte Hirtmann, miközben magára kapkodta a
ruhákat. – Rosszul alakulnak a dolgok? Kell valaki, hogy elterelhesse a
figyelmüket?
– Egy pillanatra se hitted el, mi? – kérdezte a főnővér mosolyogva. – Csak
szórakozásból mentél bele. Azt gondoltad, hogy nem fogom állni a szavam.
Egyenesen Hirtmann szemébe nézett. Kevés olyan ember akadt, aki erre
képes volt.
– Nekem mit találtál ki, Julian? Hogy akartál megbüntetni?
Kinézett az ablakon.
– Fürgébben! – mondta. – Nem érünk rá egész éjjel.
– Hol vannak az őrök?
– Külvilág urat kiiktattam, a többiek összevissza rohangálnak, és
igyekeznek megakadályozni, hogy a betegek olajra lépjenek. A tűzjelző
kikapcsolta a riasztórendszert, úgyhogy ma éjszaka tárva-nyitva minden ajtó.
Siess! Odalent van egy csapat csendőr, de a haverjaid egy időre lekötik őket.
Hirtmann felvette a gázálarcot, és hátul kissé szorosabbra húzta a szíjakat.
Lisa elégedett volt az eredménnyel. A köpenyével és gázálarccal nehéz lesz
ráismerni Hirtmannra. Egyedül a magassága árulkodó…
– Menj le a lépcsőn az alagsorba – adott át neki egy kis kulcsot Lisa. – Ott
már csak a falra festett nyilakat kell követned, egy rejtett kijárathoz fognak
vezetni. Én álltam a szavam, most rajtad a sor, hogy megtedd a magadét.
– A magamét?
Hirtmann hangja furcsán öblösnek hatott a gázálarcban.
Lisa Ferney egy fegyvert húzott elő a zsebéből, és átnyújtotta neki.
– Diane Berg lent van az alagsorban megkötözve. Vidd magaddal, öld
meg, aztán hagyd ott valahol, és tűnj el.

AHOGY KILÉPTEK A FOLYOSÓRA, Hirtmann azonnal megérezte a

füstszagot. A tűzjelző villódzó fénye elvakította, a közelben üvöltő sziréna
hangja majd széthasította a koponyáját. A folyosó kihalt volt, az összes ajtó
nyitva állt. Ahogy elhaladt előttük, Hirtmann látta, hogy a cellák üresek.
Külvilág úr, egy csúnya sebbel a fején, a földön hevert. Körülötte a padlón
vér, sok vér… Amikor átértek az ezúttal tárva-nyitva álló zsilipen,
szembetalálták magukat a lépcsőházban felfelé hömpölygő füsttel.
– Gyorsan, gyorsan! – mondta Lisa Ferney, aki érezhetően kezdett pánikba
esni.
A tűzjelző fénye vörösre festette világosszőke haját, az arcát
narancssárgásra színezte, és szemöldökének, orrának és állának ívét
sötétebbre, határozottabbra húzva átrajzolta a vonásait, és kissé férfias
jelleget adott nekik.
Kettesével vették a lépcsőket. Lisa köhögött az egyre sűrűbbé váló füstben,
majd amikor leértek a földszintre, megállt, és megmutatta Hirtmann-nak az
alagsorba vezető utat.
– Üss meg! – mondta.
– Mi van?
– Húzz be egyet! Ököllel! Az arcomba. Csináld már!
Hirtmann egy pillanatig sem habozott. Lisa Ferney elesett, felkiáltott, és
kezét az arcához kapta. Hirtmann vetett még egy elégedett pillantást a nő
arcát elöntő vérre, majd eltűnt.

LISA FERNEY látta, ahogy Hirtmann eltűnik a füstben. Erős fájdalmat

érzett ugyan, de elsősorban nyugtalan volt. Még mielőtt felgyújtotta volna az
intézetet, látta, hogy az addig a hegyoldalban posztoló csendőrök
megindulnak az épület felé. Mi keresnivalójuk van itt, ha egyszer az a rendőr
meghalt, Diane pedig elkábítva és megkötözve hever az alagsorban?
Valami nem a terveknek megfelelően alakult…
Felállt. Az álla és a blúza is véres volt. Imbolygó léptekkel a kijárat felé
indult.

SERVAZ A KASTÉLY rácsos kerítésénél állt Maillard, Ziegler, Confiant,

Cathy d’Humières, Espérandieu, Samira, Pujol és Simeoni társaságában. A
mögöttük parkoló három furgonban állig felfegyverzett csendőrök
várakoztak. Servaz kétszer is megnyomta a csengőt, de nem történt semmi.
– Mi legyen? – nézett rá Cathy d’Humières, fázósan összedörzsölve két
kesztyűs kezét.
– Nem reagálnak.
Addigra úgy összejárták a havat a kapu előtt, hogy a nyomaik
megkülönböztethetetlenül összekavarodtak.
– Nem létezik, hogy senki sincs itt – mondta Ziegler. – Ha Lombard nincs
is a kastélyban, a személyzet tagjai és az őrök mindig itt vannak…
Egyszerűen csak nem hajlandók mozdulni.
A leheletük meglátszott a hidegben, de az apró párafelhőket a viharos szél
felkapta, és pillanatok alatt szétkergette.
A főügyész az aranyórájára nézett. 0 óra 36 perc volt.
– Mindenki a helyén van? – kérdezte.
A Párizs VIII. kerületében, az Étoile tér közelében található lakásba öt
percen belül behatolnak, és megkezdődik a házkutatás. Néhány lépésnyire
tőlük két civil fagyoskodott. Dr. Castaing és a Gamelin nevű jegyző
jelenlétére független tanúként volt szükség arra az esetre, ha az ingatlan
tulajdonosa nem tartózkodna otthon. Mivel a főügyésznő úgy ítélte meg,
hogy fennáll a bizonyítékok megsemmisítésének a veszélye, és mivel Saint-
Cyr Servaz elleni gyilkossági kísérletének esetében tettenérést állapított meg,
azonnali hatállyal elrendelte az éjszakai házkutatást.
– Maillard, kérdezze meg a párizsiakat, hogy készen állnak-e. Martin, hogy
van? Elég nyúzottnak tűnik… Nem lenne jobb, ha itt várna, és Ziegler
századosra bízná az akció irányítását? Tökéletesen megoldaná.
Maillard a furgonok felé indult. Servaz mosolyogva figyelte Cathy
d’Humières-t. A nő szőkés haja és sálja vadul lobogott a viharos szélben, és
úgy tűnt, hogy a harag és a felháborodás ez egyszer még a karrierépítés
szempontjait is maguk alá gyűrték benne.
 – Menni fog – mondta.
A furgon belsejéből izgatott hangfoszlányok szűrődtek ki. Maillard
dühöngött:
– De ha egyszer mondom, hogy nem megy! Mi van? Hol? Igen, persze,
azonnal szólok nekik!
– Mi van? – kérdezte d’Humières, miután Maillard visszarohant.
– Az intézet lángokban áll! Kitört a pánik. Az ottani embereink igyekeznek
megakadályozni a betegeket a szökésben. A biztonsági rendszer nem
működik, sürgősen oda kell küldenünk mindenkit.
Servaz elgondolkozott. Ez nem lehet véletlen…
– Diverzió – mondta.
Cathy d’Humières komor pillantást vetett rá.
– Világos – bólintott, majd Maillard-hoz fordult. – Mit mondtak pontosan?
– Azt, hogy az intézet ég, hogy az összes beteg az épületen kívül
tartózkodik az ottani őrök és a mieink felügyelete alatt. A helyzet bármelyik
pillanatban válságosra fordulhat. Úgy tűnik, hogy néhány ápoltnak,
kihasználva a helyzetet, sikerült megszöknie. Igyekeznek összeszedni őket.
Servaz elsápadt.
– És mi van az A részleg betegeivel?
– Fogalmam sincs.
– Ilyen hóban és ekkora hidegben nem juthatnak túl messzire.
– Sajnálom, Martin, de ez vészhelyzet – vágott közbe d’Humières. – A
maga csapata maradhat, de a lehető legtöbb emberre van szükségem odafent.
Erősítést fogok kérni.
Servaz Zieglerre pillantott.
– A századost hagyja itt – mondta.
– Be akar menni? Csak így, minden támogatás nélkül? Lehet, hogy
odabent fegyveresek várják.
– De az is lehet, hogy senki sincs odabent.
– Servaz parancsnokkal tartok – szólt közbe Ziegler. – Nem hinném, hogy
veszélyes lenne. Lombard gyilkos, de nem gengszter.
D’Humières végigpillantott a kis csapaton.
– Rendben. Confiant, maga itt marad velük. Legyenek óvatosak! Ha a
legkisebb gond adódik, megvárják az erősítést! Értették?
– Ön itt marad hátul – mondta Servaz Confiant-nak. – Ha már szabad lesz
az út és kezdődhet a házkutatás, majd szólok. Csak akkor megyünk be, ha
nincs veszély.
 Confiant szomorúan bólintott, Cathy d’Humières pedig ismét az órájára
nézett.
– Oké, megyünk az intézethez – mondta, és elindult az autója felé.
Servaz és Ziegler végignézte, ahogy Maillard és a többiek beszállnak a
furgonokba. Egy perccel később már messze jártak.

AZ ALAGSORI VÉSZKIJÁRATOT őrző csendőr a fegyvere után nyúlt,

amikor a vasajtó kinyílt. Egy magas, fehér köpenyes férfi lépett ki rajta
gázálarcban, majd karjában egy ájult nővel felfelé indult a lépcsőn.
– Rosszul lett – mondta a férfi a gázálarc mögött. – A füst… Van autója?
Vagy van egy mentő? Orvosra van szüksége, most azonnal!
A csendőr elbizonytalanodott. A betegek és ápolók nagy részét az épület
másik oldalán gyűjtötték össze. Fogalma sem volt, hogy van-e orvos
közöttük, ő pedig azt a parancsot kapta, hogy ezt a kijáratot tartsa szemmel.
– Nincs időnk – magyarázta a férfi. – Próbáltam már újraéleszteni…
Minden perc számít. Van autója, vagy nincs?
A gázálarcos férfi hangja komor, öblös és parancsoló volt.
– Keresek valakit – mondta a csendőr, és elrohant.
Nem sokkal később egy autó bukkant fel a támfal tövében. Az előbbi
csendőr az utasoldalról szállt ki, a sofőr – szintén egy csendőr – pedig intett
neki, hogy szálljanak be hátra. Megvárta, amíg Hirtmann lefekteti Diane-t az
ülésre, majd azonnal indított. Megkerülték az épületet, amely előtt a svájci
ismerős arcokat látott; az intézet betegei és dolgozói ácsorogtak ott a tűztől
biztonságos távolságra húzódva. A lángok addigra az épület tekintélyes
részében felcsaptak már. A tűzoltók éppen a fecskendőt tekerték le a szemmel
láthatóan vadonatúj, piros járművükről. A másik riadókocsi már dolgozott
ugyan, de nyilvánvaló volt, hogy elkéstek: az épületet már nem lehetett
megmenteni. A bejárat előtt a mentősök éppen egy kerekes hordágyat húztak
elő az autó hátsó részéből.
Miközben a lángokban álló épület lassan eltűnt mögöttük, Hirtmann,
tekintetét a sofőr tarkójára szegezve, élvezte a zsebében lapuló fegyver hideg
érintését.

– HOGY JUSSUNK ÁT A RÁCSON?

Servaz alaposan szemügyre vette, de a kovácsoltvas meglehetősen
szilárdnak tűnt, csak egy erős autóval lehetett volna áthajtani rajta. Ziegler
felé fordult, aki az egyik oszlopon felfutó borostyánra bökött.
 – Azon.
Naná, miért nem megyünk kicsit még közelebb a kamerához? – gondolta
Servaz.
Ziegler éppen a fegyvere tárát ellenőrizte.
– Lehet, hogy nincs is bent senki, hogy mindenki lelépett – mondta.
– De az is lehet, hogy tízen, húszan, harmincan várnak minket – nézett rá
Espérandieu, majd elővette a Sig Sauerét, és egy vadonatúj tárat tolt bele.
– Ha így állna a dolog, csak abban reménykedhetünk, hogy derék,
törvénytisztelő emberek – viccelődött Samira. – Azért ritkán van olyan, hogy
egyszerre két különböző helyről is mindenféle gyilkosok szökjenek meg.
– Semmi sem utal arra, hogy Lombard-nak volt ideje meglépni – válaszolta
Servaz. – Nyilván itt van, és nyilván ezért akarták volna, hogy ahányan csak
vagyunk, az intézethez rohanjunk.
Confiant mélyen hallgatott, és gyászos képpel figyelte Servazt. Ziegler
nem várt tovább, megmarkolta a borostyánt, és nekilendült; felmászott az
oszlopon, megkapaszkodott a kamerában, átemelte a lábát, majd szerencsésen
földet ért a kerítés túloldalán. Servaz intett Pujolnak és Simeoninak, hogy
őrködjenek és vigyázzanak a bíróra, aztán nagyot szusszanva elszánta magát.
Nehézkesebben oldotta meg a feladatot, mint Ziegler, főleg a pulóverére
felvett golyóálló mellény zavarta. A sort Espérandieu zárta.
Servaz földet éréskor éles nyilallást érzett, fel is kiáltott. Amikor lépni
próbált, ismét beléhasított a fájdalom. Kificamította a bokáját.
– Gond van?
– Minden oké – válaszolta kurtán.
Hogy szavainak nyomatékot adjon, ha sántikálva is, de megindult. Ahányat
lépett, a fájdalom annyiszor hasított belé. Összeszorította a fogát, és
ellenőrizte, hogy nem felejtette-e a túloldalon a fegyverét.
– Meg van töltve? – kérdezte a mellette haladó Ziegler. – Tölts csőre!
Most! És legyen a kezedben.
Servaz hatalmasat nyelt; Ziegler megjegyzésétől a haja is az égnek állt.
1 óra 5 perc volt.
Servaz rágyújtott, és elnézte a hosszú, felaszfaltozott fasor végén
évszázados tölgyek között magányosan álló kastélyt. Az épület homlokzata
és az előtte húzódó, havas térség ki volt világítva csakúgy, mint az állatokat
formázó bukszusok. Apró fényszórók nyalábjai ragyogtak elő a hóból. A
főépület néhány ablakában is világosságot látott. Mintha csak ránk
várnának…
 Amúgy semmi mozgás. A park és a kastély tökéletes mozdulatlanságba
dermedt. Ez az út vége – jutott az eszébe. Egy kastély… Mint a
tündérmesékben. Egy tündérmese szigorúan tizennyolc éven felülieknek…
Itt van. Nem ment el, mert itt kell megtörténnie.
Ez így rendeltetett. Kezdettől fogva.
A mesterséges fényekben fürdő kastélyt félelmetesnek és lenyűgözőnek
látta. A hófehér homlokzat valóban káprázatos látványt nyújtott. Servaznak
Propp szavai jutottak az eszébe.
„Keresse a fehér színt!”
Miért nem gondolt erre korábban?

– ÁLLJON MEG!
A vezető kissé elfordította a fejét, de továbbra is az utat figyelte.
– Tessék?
Hirtmann a hangtompítót a csendőr tarkójához szorította.
– Állj! – mondta.
Az autó lassulni kezdett. Hirtmann megvárta, amíg megáll, aztán meghúzta
a ravaszt. A csendőr koponyája szétrobbant, élettelenül a kormánykerékre
zuhant, a szélvédő bal felső sarkát pedig hirtelen beborította a szétfröccsenő,
vérből, csontból és agyvelőből álló massza. Az autó belsejében csípős
puskaporszag terjengett. A szélvédőn lefelé kezdett csorogni a sűrű, barna
anyag, Hirtmann pedig arra gondolt, hogy mielőtt továbbindul, le kellene
takarítania.
Diane-ra pillantott, de a lány még nem volt magánál. Hirtmann levette a
gázálarcot, kiszállt a jeges szélbe, kinyitotta a vezetőoldali ajtót, és kirángatta
a csendőrt. A holttestet ott hagyta a hóban, és az ajtózsebben kezdett turkálni.
Talált egy rongyot, nagyjából letörölte a véres szélvédőt, majd hátrament, és
a hónalja alá nyúlva megragadta Diane-t, aki még tehetetlenül, elomló
tagokkal tűrte, hogy mozgassák, de Hirtmann érezte, hogy hamarosan
magához fog térni a kloroform kábulatából. Elhelyezte az első ülésen,
becsatolta a biztonsági övét, ő pedig megkerülte az autót, és a fegyvert a két
lába közé téve a kormányhoz ült. A csendőr még meleg teste gőzölgött a
havas, hideg éjszakában…

A TÖLGYFÁK KÖZÖTT FUTÓ fasor végén, a kastély előtti, tágas, félkör

alakú térség pereméhez érve Ziegler megállt. Jeges szél fújt, mindnyájan
átfagytak. Elnézték a sövényből formált, hatalmas állatalakokat, a
porcukorszerű hóval borított virágágyásokat, a fehéren magasodó kastélyt…
Az egész olyan valószerűtlennek tűnt.
És békésnek. Csalóka nyugalom ez – gondolta pattanásig feszült idegekkel
Servaz.
A szél elől az utolsó tölgyfa mögé húzódva Ziegler átadott egy-egy
adóvevőt Servaznak és Espérandieu-nek. Határozott hangon utasításokat
osztott:
– Két csoportra oszlunk. Az egyik jobbra, a másik balra megy. Amikor
olyan állásban lesztek, hogy már tudtok fedezni, mi – itt Samirára bökött –
bemegyünk. Ha ellenállásba ütközünk, visszavonulunk, és megvárjuk az
akciócsoportot.
Samira bólintott, majd átsiettek a sétány túloldalára, és eltűntek a fák
között. Mindez olyan gyorsan történt, hogy Servaznak arra sem volt ideje,
hogy kinyissa a száját. Espérandieu-re pillantott, az pedig vállat vont. A
másik irányba indulva ők is bevették magukat a fák közé, és elkezdték
megkerülni a félkör alakú teret. Servaz menet közben sem vette le a szemét a
kastélyról.
Hirtelen összerezzent.
Valami megmozdult… Úgy tűnt, mintha az egyik ablak mögött egy árny
suhant volna át.
Az adóvevő felrecsegett.
– Felvettétek a pozíciót?
Ziegler volt az. Servaz habozott. Most akkor látott valamit, vagy sem?
– Lehet, hogy láttam valakit az emeleten – mondta –, de nem vagyok
benne biztos.
– Oké, mindenképpen bemegyünk. Fedezzetek!
Servaz szólni akart Zieglernek, hogy várjanak, de elkésett.
A két nő már ott futott a behavazott ágyások közötti ösvényen. Amikor az
oroszlánformára nyírt bukszusok között haladtak át, Servazban meghűlt a
vér: az első emeleten kinyílt az egyik ablak, és egy fegyvert tartó kéz jelent
meg benne. Servaz gondolkodás nélkül célzott, lőtt, és a legnagyobb
meglepetésére az egyik üveg hangos csörömpöléssel apró szilánkokra is
robbant, de nem a jó ablakot találta el. Az árnyék eltűnt.
– Mi történt? – hallotta Ziegler hangját az adóvevőből.
Servaz látta, hogy ott lapul az egyik oroszlán tövében. Nem tűnt a
legbiztonságosabb fedezéknek. Ha valaki beleereszt egy sorozatot, Ziegler ott
fog maradni.
 – Figyeljetek! – kiáltotta Servaz. – Minimum egy fegyveres biztos van
odabent. Az előbb rátok akart lőni.
Ziegler intett Samirának, majd az épület bejáratához rohantak, és eltűntek
odabent. Úristen! Ezekben külön-külön több tesztoszteron van, mint benne és
Espérandieu-ben együttvéve!
– Ti jöttök! – szólt Ziegler hangja az adóvevőből.
Servaz dühös volt. Vissza kellett volna fordulniuk, hogy megvárják az
erősítést. Mégis nekilódult, Espérandieu pedig utána. A bejárat felé futottak,
amikor odabentről több dörrenés is hallatszott. Hármasával vették a
lépcsőket, és berohantak a tárva-nyitva álló ajtón. Ziegler az egyik szobor
mögül az előcsarnok belseje felé tüzelt éppen, Samira pedig a földön feküdt.
– Mi történt? – üvöltötte Servaz.
– Ránk lőttek!
Servaz aggodalmas pillantást vetett az egymásból nyíló szalonok sötétjébe.
Ziegler Samira fölé hajolt. A lábán tátongó seb erősen vérzett, hosszú, vörös
csíkot húzott maga után a csarnok márványpadlóján. A lövedék a combján
találta el, de az ütőeret nem érte. Samira a földön fekve kesztyűs kezét a sebre
szorította, hogy csillapítsa a vérzést. Nem volt mit tenni, meg kellett várni a
segítséget. Ziegler elővette az adóvevőt, hogy mentőt kérjen.
– Maradunk, ahol vagyunk – jelentette ki Servaz, miután a százados
befejezte. – Megvárjuk az erősítést.
– Egy bő óra lesz, mire ideérnek.
– Nem érdekel.
Ziegler bólintott.
– Teszek rá egy nyomókötést – fordult Samirához. – Nem tudhatjuk, lehet,
hogy még használnod kell a fegyveredet.
A zsebéből előhúzott ragasztószalag és egy felbontatlan csomag papír
zsebkendő segítségével néhány pillanat alatt elkészült, majd olyan szorosra
húzta, hogy elálljon a vérzés. Servaz tudta, hogy ezzel a kötéssel a sebesült
már nincs közvetlen veszélyben, és viszonylag sokáig ki tud tartani. Előkapta
az adóvevőt.
– Pujol, Simeoni, kapkodjátok magatokat!
– Mi történt? – kérdezte Pujol.
– Ránk lőttek, Samira megsebesült. Segítségre van szükségünk. Az
előcsarnokban vagyunk, most nyugodt minden.
– Vettem.
Servaz oldalra pillantott, és összerezzent.
 A falon kitömött állatfejek sorakoztak. Medve, szarvas, zerge… Az egyik
ismerős volt. Freedom… A meleg, aranyfényű szempár egyenesen
rászegeződött.
Hirtelen arra lett figyelmes, hogy Irène az épület belseje felé iramodik.
Kurva élet!
– Maradj vele! – kiáltotta oda Espérandieu-nek, és utána indult.

DIANE-NAK OLYAN ÉRZÉSE VOLT, mintha hosszú órákat aludt volna

át. Kinyitotta a szemét, és a szélvédőnek rohanó hópelyhek függönyén át
elnézte a reflektorok fényében alattuk elrohanó utat. A tőle kissé balra
recsegő rádióból apró hangjelzések közé ékelődve újabb és újabb üzenetek
érkeztek.
Azután oldalra fordította a fejét, és meglátta…
Az első gondolata az volt, hogy álmodik, de tudta, hogy nem erről van szó.
Hirtmann, látva, hogy felébredt, nyugodtan vezetett tovább. Lenyúlt a két
lába között tartott fegyverért, és Diane-ra fogta.
Egyetlen szót sem szólt. Nem is volt rá szükség.
Diane-nak egyre csak az járt a fejében, hogy Hirtmann hol és mikor fogja
megölni. No meg hogyan. Ő is valahol az erdő mélyén fogja végezni, mint az
a több tucat lány és asszony, akiket sohasem találtak meg? A rémület
valósággal megbénította, és úgy érezte magát az autóban, mint egy csapdába
esett állat. Annyira elviselhetetlennek tűnt a rá váró sors, hogy a félelem
lassanként átadta a helyét a haragnak, az elszántságnak… A bizonyosságnak,
amelyet a kinti hidegnél is dermesztőbbnek érzett: lehet, hogy meg kell
halnia, de nem lesz könnyű zsákmány, küzdeni fog, és nem adja olcsón a
bőrét. Ki kell várnia a legmegfelelőbb pillanatot… Lesz olyan, mert kell
lennie, csak az a fontos, hogy ő készen álljon…

MAUD, EGYETLEN HÚGOCSKÁM… Aludj csak, hugi, aludj… Olyan

szép vagy, amikor alszol… Olyan békés, olyan csodálatos…
Elbuktam, Maud. Meg akartalak védeni, te pedig bíztál, hittél bennem,
mégis kudarcot vallottam. Húgocskám, nem tudtalak megvédeni a világtól;
képtelen voltam megakadályozni, hogy a világ bemocskoljon, hogy bántson.
– Uram, mennünk kell! Jöjjön!
Éric Lombard a benzineskannával a kezében megfordult. Otto az egyik
kezében fegyvert szorongatott, a másik karja tehetetlenül lógott: a zakója ujja
csupa vér volt.
 – Várj – mondta –, csak még egy kicsit, Otto. A húgocskám… Mit tettek
vele? Mit tettek vele, Otto?
Ismét a koporsóhoz fordult. A tágas, fényárban úszó szobában minden
fehér volt. Fehérek voltak a falak, a padló, a bútorok… A középen álló,
négyszögletes emelvényhez minden oldalról két lépcsőfok vezetett fel. Egy
nagy, fehér, elefántcsont koporsó állt rajta, mindkét oldalán egy-egy
virágokkal borított asztalkával.
Éric Lombard magasra emelte a kannát, és benzint locsolt a ravatalra. A
nyitott koporsó vakítóan fehér selyemmel bélelt belsejében lehunyt szemmel,
arcán félmosollyal Maud Lombard feküdt hófehér ruhában. Maga volt a
szűzies tisztaság, a halhatatlanság…
Plasztináció. A kiállításokon is bemutatott, tökéletesen tartósított holttestek
esetében is alkalmazott eljárás során a szövetekből eltávolítják a vizet és a
zsírt, és szilikonnal helyettesítik. Éric Lombard tekintetét a benzincseppektől
csillogó, angyali arcra szegezte.
Az erőszak már fölemelkedett; hogy a gonoszság vesszejévé váljék… Eljön
az idő; közel a nap! Aki vesz, az ne örüljön, s aki elad, az ne szomorkodjék,
mert a harag mindenkire rátör. Aki bűnben él, nem kap többé erőre. Ezékiel
Könyve, 7. fejezet, 11-14.
– Uram! Hallotta, amit mondtam? Indulnunk kell!
– Nézd csak, hogy alszik, mennyire békés. Sohasem láttam még ennyire
szépnek.
– Az istenért, hiszen halott! HALOTT! Kérem, szedje össze magát!
– Apám minden este felolvasott a Bibliából. Emlékszel, Maud? Az
Ótestamentumból. Alaposan belénk verte a leckét, megtanított arra, hogy
magunknak kell igazságot szolgáltatnunk, hogy egyetlen sértést vagy bűnt
sem hagyhatunk megtorlatlanul.
– Kérem, uram, térjen észhez! Mennünk kell!
– Persze ő maga is kegyetlen és igazságtalan volt. Amikor Maud elkezdett
fiúkkal találkozgatni, apám úgy bánt vele is, mint anyánkkal. Akik
megmenekülnek, elfutnak, s mint a völgyek galambjai, a hegyek felé tartanak,
de én mind halálba küldöm a bűne miatt. Minden kéz ellankad, s minden térd
szétfolyik, mint a víz. Zsákruhába öltöznek, és félelem fogja el őket. Ezékiel
Könyve, 7. fejezet, 16-18.
Odafent lövések dördültek. Otto megfordult, és a fegyverét előreszegezve a
lépcsőház felé indult. A sebesült karjába hasító fájdalomtól eltorzult az arca.
 A FÉRFI AZ EGYIK sarok mögül bukkant fel. Nagyon gyorsan történt
minden. A lövedék annyira közel járt hozzá, hogy Servaz még a süvítését is
hallotta. Visszalőni sem volt ideje, mert Ziegler egyből tüzelt. A férfi eldőlt,
mint egy márványszobor, fegyvere pedig fémes csattanással a földre hullott.
Ziegler a pisztolyát maga előtt tartva odament, és a fickó fölé hajolt.
Hatalmas, vörös folt éktelenkedett a vállán; életben volt, de sokkot kapott.
Ziegler beleszólt az adóvevőjébe, aztán felegyenesedett.
Amikor Servaz, Pujol és Simeoni is megindult, észrevették a szobor
mögött megbúvó ajtót.
– Erre – mondta Pujol.
Egy lépcsőházba értek. Amerre néztek, csak fehér márványt láttak. A
szélesen kanyargó csigalépcső a hatalmas épület belsejébe ereszkedett alá.
Ziegler előreszegezett fegyverrel elindult. Alig tett meg néhány lépést,
amikor lövés dördült, ő pedig szélsebesen visszarohant, és fedezéket keresett.
– Odalent is van még egy!
Ziegler valamit leakasztott az övéről. Servaz egyből rájött, hogy mi az.

OTTO LÁTTA a lépcsőfokokon teniszlabdaként lefelé pattogó, majd mellé

guruló, fekete valamit. Kip-kop-kip-kop… Túl későn kapott észbe… Bénító
gránát… A hirtelen elszabaduló, több millió kandela fényerejű villanás
egyetlen pillanat leforgása alatt elvakította, majd a szobát megremegtető,
rettenetes robbanás kegyetlen erejű lökéshulláma végigszaladt a testén.
Forogni kezdett vele a világ, és elveszítette az egyensúlyát.
Mire felocsúdott, már két alak rohant felé. Kapott egy hatalmas rúgást az
állába, elejtette a fegyverét, aztán megfordították, majd nem sokkal később
érezte, hogy a csuklóján hidegen kattan a bilincs. Ekkor látta meg az akkor
már a ravatal körül táncoló lángokat. A főnöke eltűnt. Otto nem ellenkezett.
Zsoldosként Bob Denard és David Smiley parancsnoksága alatt már nagyon
fiatalon Afrikában harcolt, aztán a 60-as években végigcsinálta a gyarmati
háborúk összes borzalmát: hol ő kínzott meg másokat, hol őt kínozták.
Később Henri Lombard-hoz szegődött, aki ugyanolyan jéghideg és kemény
volt, mint ő, végül pedig a fiát, Éricet szolgálta. Nem volt az a könnyen
megfélemlíthető fajta.
– Baszódjatok meg, ahányan csak vagytok! – közölte kimérten.

AZ ARCUKON ÉREZTÉK a lobogó lángok perzselő forróságát. A tűz a

szoba közepén tombolt, a plafont már feketére festette a korom. Nem sok
idejük volt, alig kaptak levegőt.
– Pujol, Simeoni – bökött Ziegler a lépcsőházban heverő Otto felé –,
vigyék ki a furgonhoz!
Servaz a lángoló ravatalt nézte. A tűz már a koporsóban fekvő testet
nyaldosta, de a tündöklően fiatal arc és a szőke hajzuhatag még érintetlen
volt.
– Úristen! – szakadt ki Zieglerből.
– Láttam a sírját a temetőben – bólintott Servaz.
– A jelek szerint üresen áll. Hogy maradhatott meg ilyen állapotban ennyi
ideig? Bebalzsamozták?
– Nem, az nem lett volna elég. Vannak módszerek, Lombard pedig nem
sajnálta a pénzt.
Servaz nézte, ahogy az angyali arc valami égett húsból, csontból és
szilikonból összegyúrt masszává válik. Hihetetlen, már-már földöntúli
látvány volt.
– Hol van Lombard? – kérdezte Ziegler.
Servaz hirtelen feleszmélt a döbbenetből, amely a koporsót lassanként
elemésztő lángok láttán fogta el, és a terem túlsó végében tárva-nyitva álló
ajtó felé bökött. Igyekeztek minél távolabb húzódni a terjeszkedő tűz
forróságától, úgyhogy a falhoz tapadva közelítették meg.
Egy újabb, felfelé vezető lépcsősorhoz értek. Szűkebb és elhanyagoltabb
volt, mint amin érkeztek. A szürke, párától csillogó kövön sötét csíkok
futkároztak.
A kastély mögött bukkantak ki a szabadba.
Szél, hó, vihar és éjszakai sötét fogadta őket.
Ziegler megállt, és fülelni kezdett, de csak a szél zúgott. A telihold
előbukkant, majd ismét eltűnt a felhők mögött. Servaz a sötét erdőt figyelte.
A holdfényben csillogó havon egy motoros szán nyoma futott tova. A
jellegzetes három vonal az erdő felé vezető ösvényt követte, majd eltűnt a fák
között.
– Késő. Meglépett – mondta Servaz.
– Tudom, hova vezet ez az ösvény. Két kilométernyire innen egy
völgykatlanba fut bele, majd fel a hegyre, hogy a gerincen túl egy másik
völgybe ereszkedjen le. Onnan az út már egyenesen Spanyolországba vezet.
– Utána küldhetnénk Pujolt és Simeonit.
– Legalább ötven kilométeres kerülőt kellene tenniük. Lombard előttük fog
odaérni, ott pedig nyilván már várja egy autó.
 A motoros szán nyomai egy erdőszéli kis épülettől indultak. Ziegler
arrafelé indult. Kinyitotta az ajtót, és felkapcsolta a világítást. Odabent a két
motoros szánon kívül (a kulcsok ott sorakoztak egy táblán) síléceket,
bakancsokat és sisakokat is találtak, a falon pedig fekete színű síruhák lógtak,
amelyeknek fényvisszaverő csíkozása rikító sárgán foszforeszkált.
– Jó ég! – kiáltott fel Ziegler. – Kíváncsi lennék, hogy honnan szerzett
engedélyt ezekre.
– Hogyhogy?
– Ezeknek a gépeknek a használata szigorú feltételekhez van kötve –
akasztotta le az egyik kezeslábast.
Servaz nagyot nyelt, amikor látta, hogy Irène öltözni kezd.
– Te meg mit csinálsz?
– Kapj fel egyet!
Ziegler a kezeslábasok és a bakancsok felé bökött. Servaz
elbizonytalanodott. Kell lennie valami más megoldásnak is… Például le
lehetne zárni az utakat… A gond csak az, hogy minden erőt az intézethez
vezényeltek… Márpedig ha Lombard a túloldalra indult, nyilván pontosan
tudja azt is, hogy mivel menekül majd tovább. Irène már a kulcsok között
keresgélt, aztán beindította az egyik hosszú masinát, és kitolta a szabadba.
Felkapcsolta a fényszórót, aztán visszafordult még egy sisakért és egy pár
kesztyűért. Servaz szerencsétlenkedett, nehezen boldogult a túl nagy
kezeslábassal, és a golyóálló mellény is zavarta.
– Vedd már fel, és gyerünk! – igyekezett túlkiabálni a motorzúgást Ziegler.
Servaz a fejébe nyomta a piros-fehér sisakot, és szinte azonnal gyötörni
kezdte a légszomj. Felhajtotta a kapucnit is. Úgy lépkedett a bakancsban,
mint annak idején Armstrong a Holdon. Vagy inkább mint egy pingvin a
jégmezőn…

– TUDOM, MI JÁR A FEJÉBEN, DIANE.

Diane a gondolataiba merült, úgyhogy Hirtmann mély, rekedtes hangjára
összerezzent.
– Az, hogy milyen módon akarom megölni, és most kétségbeesetten töri a
fejét a menekülésen. A megfelelő pillanatra vár, arra, hogy hibázzak.
Sajnálattal közlöm, hogy erre nem kerül sor, és hogy ebből adódóan ma
éjszaka meg fog halni.
Ezeknek a szavaknak a hallatán Diane-t eltöltötte a félelem addig még
sohasem tapasztalt, testének legrejtettebb zugába is behatoló, dermesztő
hidege. Próbált nyelni, de a torka görcsösen összerándult.
– Persze az is lehet, hogy nem… Előfordulhat, hogy végül mégis életben
hagyom. Nem szeretem ugyanis, ha manipulálni akarnak. Nem lenne nagy
baj, ha Élisabeth Ferney keserűen megbánná, hogy ki akart használni, sőt. Ő,
aki mindig is szerette, ha az övé az utolsó szó, ez egyszer nagyon nagyot
csalódhatna, és ha végeznék magával, megfosztanám magamat ettől az apró
győzelemtől. Ez a maga egyetlen esélye, Diane. Az igazat megvallva, még
nem döntöttem el, mi legyen.
Hazudik… Már döntött. Diane minden pszichológusösztöne ezt súgta, sőt
kiabálta. Ez is csak beteges játszadozás, egy apró ravaszság, amivel azért
csepegtet némi reményt az áldozatba, hogy végül még attól is megfoszthassa
és ezáltal még jobban összeroppantsa. Igen, Hirtmann egyik perverz kis
játéka az egész. A rettegés, a hiú remény, majd végül, az utolsó pillanatokban
a csalódás és a legsötétebb kétségbeesés.
Hirtmann elhallgatott, és a rádióban sorjázó üzeneteket figyelte. Diane is
igyekezett kivenni belőlük valamit, de olyan mélységes zűrzavar uralkodott a
bensejében, hogy képtelen volt a recsegő-ropogó beszédfoszlányokra
összpontosítani.
– Úgy tűnik, csendőr barátainknak elég sok dolga akad odafent. Mintha
nem is igen győznék.
Diane az elvonuló tájat figyelte az ablakon át. A keskeny utat ugyan hó
borította, mégis elég nagy sebességgel haladtak; a csendőrök nyilván
felszerelték a téli gumikat. A fák sötét törzsén és a néhány, itt-ott előbukkanó
szikla szürke tömbjén kívül semmi sem bontotta meg a táj egyenletes,
szeplőtlen fehérségét. A távolban magas hegyek nyújtóztak az éjszakai
égboltra, és Diane egy apró, a csúcsok között nyíló rést vett észre egyenesen
maguk előtt. Lehet, hogy arra vezet majd az útjuk.
Diane ismét Hirtmannra pillantott, aztán csak nézte a férfit, aki meg fogja
ölni. És ekkor megfogalmazódott benne egy gondolat. Élesen és tisztán
ragyogott, mint egy holdfényben megcsillanó jégcsap. Hirtmann csak
blöffölt, amikor azt mondta, hogy nem fog hibázni, őt akarta csak
megfélemlíteni, azt akarta, hogy adja fel, és – abban a reményben, hogy
Hirtmann majd életben hagyja – engedelmeskedjen neki.
Hirtmann azonban tévedett, Diane nem erre készült…

ÁTHALADTAK MÉG KÉT HÓTORLASZ KÖZÖTT, és kiértek az

erdőből. Servaz meglátta a katlan bejáratát. Elnézve az óriási kiterjedésű
völgytorkot, Servaznak akaratlanul is azok a félelmetes méretű építmények
jutottak az eszébe, amelyeket ideérkezve az első nap látott. Itt minden
aránytalanul hatalmas volt: a táj, a szenvedélyek és a bűnök is… A vihar
ismét erőre kapott, a hópelyhek vadul kavarogtak körülöttük. Ziegler a
parányi plasztik szélvédő mögött görnyedve kapaszkodott a kormányba,
Servaz pedig egészen közel hajolt hozzá, és hiábavaló igyekezettel próbált
minél inkább elrejtőzni a szembe vágtató, jeges szél elől. A kesztyű és a
kezeslábas sem tartotta melegen, a metsző szél mindkettőn áthatolt, csak a
golyóálló mellény nyújtott valamennyi védelmet a hideg ellen. A motoros
szán időnként ide-oda csapódott a buckák között. Servaz ilyenkor általában
úgy érezte, hogy a következő pillanatban felborulnak.
A kegyetlen erejű széllökések ellenére egyre közelebb értek a hatalmas
katlanhoz, amelynek oldalát a kőtörmelék és a jég közös erővel lépcsőzetes
alakúra formálta. A tél beálltával a fagy varázsütésére a sziklafal tetejéről
alárobogó zuhatagok vize – mintha csak a viasz csorgott volna le egy
hatalmas gyertya oldalán – hófehér mozdulatlanságba dermedt. Amikor a
telihold előbújt a felhők közül, és derengő fénybe vonta a tájat,
lélegzetelállító szépség tárult a szemük elé. Mintha a végtelen várakozás, a
megtorpanó idő birodalmába jutottak volna.
– Látom! – kiáltotta Servaz.
A motoros szán hosszúkás alakja már a katlan túloldalán meredeken felfelé
kapaszkodó emelkedő felénél járt. Servaz halványan mintha még a
sziklafalakban nyíló egyik hasadék felé vezető ösvény vonalát is kivette
volna. Hirtelen szétnyíltak a felhők, az ég sötét tükrén lebegve ismét
előbukkant a hold, és tejfehér fényével elárasztotta a katlant. A hegyoldal és
jégmező minden egyes részlete tisztán kivehetővé vált. Servaz felnézett. Az
alak egy pillanatra eltűnt éppen egy szírt mögött, majd a túloldalon ismét
megjelent. Servaz előrehajolt, és igyekezett kapaszkodni, miközben az alattuk
dübörgő, bivalyerős gép könnyedén kapaszkodott felfelé az emelkedőn.
A hasadékon átjutva ismét fenyőfák között találták magukat. Lombard
eltűnt. Az út éles kanyarokat leírva továbbra is emelkedett; időnként szinte
vakon haladtak, mert a hirtelen széllökésekben elébük kavarodó hó fehér
függönyéről még a reflektor fénye is visszaverődött. Servaz úgy érezte,
mintha egy felbőszült istenség zúdította volna rájuk jeges gyűlöletének
minden üvöltő szitkát. Vacogott a kezeslábasban, ugyanakkor azt is érezte,
ahogy egy verítékpatakocska végigfolyik a háta közepén.
– Hol van? – kiabálta az elöl ülő Ziegler. – A rohadt életbe, hova tűnt?
 Szinte tapintható volt a hangjában tomboló feszültség, Servaz érezte azt is,
ahogy minden izma megfeszül, miközben igyekszik a motoros szánt
engedelmességre kényszeríteni. És persze Zieglerben lehetett jó adag düh is,
amiért Lombard kis híján börtönbe juttatta. A milliárdos csak játszott
mindenkivel, és kihasználta őket. Servaz egy futó pillanatra
elbizonytalanodott, hogy Irène képes lesz-e megőrizni a józan
ítélőképességét, és nem sodorja-e halálos veszélybe mindkettejüket.
Kinyílt az erdő. Felrobogtak egy dombra, majd a túloldalon lefelé kezdtek
ereszkedni. A vihar minden átmenet nélkül elcsendesedett, és a hegyek úgy
magasodtak az égre, mintha csak az óriások serege gyűlt volna köréjük, hogy
az éjszakai párviadal néma szemtanúi legyenek. És akkor, jó százméternyivel
alattuk a lejtőn meglátták Lombard-t… Letért az ösvényről, és otthagyta a
motoros szánt a hóban. Kétrét görnyedt, karját jellegzetes mozdulattal a föld
felé nyújtotta.
– Snowboardra vált! – kiáltott fel Ziegler. – A szemétláda! Ki fog csúszni a
kezünk közül!
Servaz látta, hogy Lombard egy meredek és sziklás lejtő tetején áll, és a
milliárdos legkülönbözőbb sportteljesítményeit taglaló cikkek jutottak az
eszébe. Felmerült benne, hogy vajon a motoros szánon tudják-e majd követni,
és végül arra jutott, hogy ha ez így lenne, Lombard sem szállt volna le róla.
Ziegler eszeveszett tempóban száguldott az ösvényen. Letért Lombard
gépének nyomvonaláról, Servaz pedig úgy érezte, hogy mindjárt a levegőbe
repülnek. Látta, ahogy Lombard feléjük fordul, és felemeli a karját.
– Vigyázz! Fegyver van nála!
Servaz képtelen lett volna megmondani, hogy Ziegler mit csinált, de a gép
hirtelen keresztbe fordult, ő pedig a következő pillanatban már fejjel lefelé, a
hóba fúródva kalimpált. Fény villant, majd dörrenés hallatszott. A lövés
hangja hosszan, hangosan verődött ide-oda a hegyek között. Újabb lövés,
aztán még egy harmadik is… Mintha az ég zengett volna. Aztán csönd lett.
Servaz kalimpáló szívvel lapult a hóban. Ziegler mellette feküdt, és bár
elővette a fegyverét, valami rejtélyes okból kifolyólag mégsem használta. Az
ütolsó lövés döreje még el sem ült, amikor újabb hangra lettek figyelmesek.
Egyetlen, hatalmas roppanás…
Servaz sohasem hallott hasonlót… Fogalma sem volt, hogy mi lehet.
Fektében úgy érezte, mintha a föld remegne alatta. Egy pillanatig azt hitte,
rosszul van.
A roppanást valami sokkal mélyebb, erősebb, tompább és ismeretlen
eredetű hang követte.
A morajlás egyre erősebbé vált. Mintha a síneken feküdne… Mintha egyre
közelebb érne hozzá a vonat… Nem, nem is egy vonat, hanem egyszerre
több…
Felegyenesedett, és látta, hogy Lombard, a tekintetét a hegyre emelve,
mozdulatlanná dermedve áll odafent.
És akkor hirtelen megértette.
Ziegler rémült pillantását követve ő is felnézett a tőlük jobbra magasodó
csúcsra. Ziegler felpattant, és rángatni kezdte.
– Gyerünk! Fuss! Gyorsan!
Az ösvény felé vonszolta. Térdig merültek a hóba. Servaz igyekezett lépést
tartani vele, de a kezeslábasban és a síbakancsokban csak nehézkesen és
esetlenül tudott mozogni. Megállt egy pillanatra, és visszanézett Lombard-ra,
aki a hódeszkája kötésével bajlódott. Servaz látta, amint aggodalmas
pillantást vet a csúcs irányába. Ő is arra nézett, és elállt a lélegzete. Odafent,
a holdfényben, mintha csak egy óriás ébredezett volna; az egész jéggel
borított hegyoldal mozgolódott. Servazt elfogta a rémület, és miközben a
magas hóban szökdécselve, hadonászva igyekezett fokozni a tempót, egy
pillanatra sem vette le a szemét a hegyről.
Az odafent gomolygó, hatalmas és hófehér felhő ekkor megindult, és a
hegyoldalt borító fákon átgázolva egyenesen a völgy felé rontott. Vége –
gondolta Servaz. Itt a vége. Próbált még gyorsabban haladni, és már vissza
sem nézett, nem érdekelte, mi történik odafent. A rettenetes erejű hullám
néhány pillanat múlva sodorta el őket. Servaz lába alól kifutott a talaj, aztán
csak emelkedett, repült, sodródott, mint egy tehetetlen szalmabábu. Gyenge
kiáltás szakadt ki belőle, de a hó azt is elnyelte. Mintha egy mosógép dobja
forgatta, dobálta volna. Köhögött, fuldoklott a hótól; tehetetlenül kalimpálva,
reménytelenül kapkodott levegő után. Egy pillanatra látta még Zieglert, és az
arcára kiülő, halálos rémületet, aztán szem elől vesztette. Servaz egyre csak
pörgött, forgott tehetetlenül.
Aztán elcsendesedett minden…
A füle zúgott…
Nehezen lélegzett…
Itt fog meghalni betemetve… lassan kifogyva a levegőből…
VÉGE…

DIANE MEGLÁTTA A HEGYRŐL lerohanó, irdatlan hófelhőt.

 – Vigyázat! – kiáltott Hirtmannra egyrészt a veszély miatt, másrészt azért,
hogy ráijesszen.
Hirtmann oldalra pillantott, és a szeme hirtelen elkerekedett a döbbenettől.
Amikor a faágakat, köveket magával sodró förgeteg elérte az út szélét és
készült átcsapni rajta, Hirtmann hirtelen félrerántotta a kormányt, és
elveszítette az uralmát a jármű felett. Diane beütötte a fejét az ajtóba. Érezte,
hogy az autó sodródni kezd, lassan keresztbe fordul, majd közvetlenül ezután
telibe kapta őket a lavina.
A világ fejtetőre állt. Az út úgy forgott Diane körül, mint egy vásári
körhinta, a teste ide-oda csapódott, a fejét pedig ismét beütötte az ajtóba.
Tompán és félelmetesen morajló, tejfehér köd telepedett rájuk. Az út melletti
lejtőre csúszott autót a bokrok sem tudták lefékezni, úgyhogy többször is
megperdült maga körül. Diane két-három ízben még az eszméletét is
elveszítette néhány pillanatra, úgyhogy ezek a pillanatok furcsa villanások és
rövid, fekete lyukak sorozataként maradtak meg benne. Amikor panaszos
csikorgással végre megállt az autó, Diane ugyan kábának érezte magát, de az
eszméletén volt. A szélvédő apró darabokra tört, a motorháztetőt vastagon
ellepte a hó, és a műszerfalon át becsörgedező hólé apró, kopogós kavicsokat
sodort a lábára. Hirtmannra pillantott. Ő nem volt bekötve, úgyhogy ájultan,
véres arccal ült a helyén. A fegyver… Diane kétségbeesetten próbálta
kikapcsolni az övét, és végül sikerrel is járt. Körülnézett, de először nem
találta a pisztolyt, aztán végre megpillantotta. A padlón, majdnem a pedálok
alá szorulva hevert, Hirtmann lábánál. Diane egészen előrehajolt, majd
viszolygását leküzdve egyik kezével a svájci lába közé nyúlt, és nagy
nehezen megkaparintotta a fegyvert. Forgatta, nézegette, és azon
gondolkozott, hogy ki van-e biztosítva, vagy sem. Volt egy kézenfekvő mód
arra, hogy kiderítse… Diane célba vette Hirtmannt, de azonnal érezte, hogy
képtelen lesz megtenni, hogy akármit is tett ez a szörnyeteg, nem tudja
meghúzni a ravaszt. Leeresztette a fegyvert.
És akkor hirtelen feltűnt neki valami. A csend…
A szél zúgásán és a fák kopasz ágainak zörgésén kívül semmi sem hallott.
Hirtmannt figyelte, a lassan visszatérő öntudat jeleit kereste rajta, de a
svájci rezzenéstelen arccal ült a helyén. Lehet, hogy meghalt… Nem volt
kedve hozzáérni, hogy ellenőrizze. A félelem ott volt, nem múlt el, és érezte,
hogy mindaddig ott is fog maradni, amíg össze lesz vele zárva abban a
fémdobozban. Diane végigtapogatta a zsebeit, a mobilját kereste, de nem
találta; nyilván elvették tőle. Annak ellenére, hogy Hirtmann eszméletlen
volt, Diane képtelennek érezte magát arra, hogy átkutassa a zsebeit.
A fegyvert szorongatva felkapaszkodott a műszerfalra, majd a szélvédőn át
kikúszott a motorháztetőt borító hóra. Akkor már a hideget sem érezte, a
testében szétáradó adrenalin felmelegítette. Lemászott az autóról, és azonnal
combközépig merült a hóba. Nehezen haladt. Sikerült úrrá lennie a kezdődő
pánikrohamon, és továbbkapaszkodott az út felé. Még egyszer, utoljára
visszanézett az autóra. Hirtmann nem mozdult. Lehet, hogy meghalt.

Mintha magához térne…

Hall minket?

Hangok, szavak… Nagyon messziről hallotta őket, de valaki beszélt

hozzá… Aztán csak a fájdalom… Sokféle fájdalom… A kimerültség, a
halálos álmosság, a gyógyszerek… Egy élesen villanó tiszta pillanat…
Mintha arcokat, fényeket látott volna maga körül… Aztán ismét csak a
lavina, a hegy, a hideg és végül a tökéletes sötétség…

Martin, hallod, amit mondok?

LASSAN, NAGYON LASSAN nyitotta ki a szemét. A plafonon ragyogó

fénykorong először elvakította, aztán egy elmosódott alak hajolt fölé. Servaz
hallotta, hogy egy lágy és kedves hang szólongatja, beszél hozzá, de hiába
igyekezett kivenni az illető vonásait, csak a feje körül ragyogó glóriát látta.
Ettől függetlenül szépnek tűnt az arc.
Egy női kéz érintését érezte a kezén.

Martin, hallasz engem?

Felemelte a fejét. Charlène mosolygott rá. Fölé hajolt, és arcon csókolta.

Kellemes volt az érintése. Könnyed parfümillat… Kinyílt az ajtó, és a
helyettese lépett be.
– Magához tért?
– Úgy tűnik, de még nem szólalt meg.
Charlène felé fordult, cinkosan rákacsintott, és ettől Servaz hirtelen
tökéletesen ébernek érezte magát. Espérandieu két gőzölgő bögrével a
kezében átballagott a szobán, és az egyiket a feleségének nyújtotta. Servaz
próbálta elfordítani a fejét, de valahogy nem sikerült. A nyakmerevítő…
– Basszus, micsoda egy história… – csóválta a fejét Espérandieu.
 Servaz szeretett volna felülni, de a beléhasító fájdalom nem engedte.
– Az orvos azt mondta, hogy ne mozogj – nézett rá komolyan Espérandieu.
– Három repedt borda és néhány egyéb bibi a nyak- és fejtájékon, egy-két
fagyás. Ja, és három lábujjadat amputálni kellett.
– Micsoda?
– Nem, nem. Csak vicceltem.
– És Irène?
– Rendbe fog jönni. Itt van, egy másik kórteremben.
– Nem úszta meg annyival, mint te, de nagyjából oké. Néhány törése
van…
Servaz óriási megkönnyebbülést érzett, de volt valami, amit nagyon
szeretett volna tudni.
– Lombard?
– Nem találták meg, és ebben az időben egyelőre nem lehetett elkezdeni a
kutatást. Talán holnap. Nyilván a lavina alatt végezte. Nektek, kettőtöknek
mázlitok volt, titeket csak a széle súrolt.
Servaz elfintorodott. Kíváncsi lett volna, hogy mit szól a helyettes, ha őt
súrolja így valami.
– Szomjas vagyok… – mondta.
Espérandieu bólintott, és elindult, majd nem sokkal később egy ápolónővel
és egy orvossal együtt tért vissza. Ők ketten Charlène-nel kimentek, Servazt
pedig kikérdezték, és tetőtől talpig megvizsgálták. A nővérke egy poharat
nyújtott felé egy szívószállal. Víz… Servaz torka teljesen ki volt száradva.
Ivott, aztán kért még. Ismét nyílt az ajtó, és Margot bukkant fel. Servaz a
lánya pillantásából arra következtetett, hogy valóban durván nézhet ki.
– Nyugodtan játszhatnál akár rémfilmekben is. Hátborzongató vagy –
mosolygott rá Margot.
– Utólagos engedelmeddel idehoztam – kukkantott be Espérandieu. –
Hagylak is titeket.
Becsukta az ajtót.
– Egy lavina… huhh, kész beszarás – mondta Margot, és nem mert túl
sokáig ránézni, zavartan vigyorgott csak, aztán a kényszeredett mosoly is
lefagyott az arcáról. – Tudod, hogy könnyen meghalhattál volna? Az istenit
neki, apa, ekkora faszsággal ne próbálkozz nekem többet!
Miféle beszéd ez? – háborgott magában Servaz, aztán meglátta Margot
könnybe lábadt szemét. Már jóval azelőtt ideérhetett, hogy ő magához tért
volna, és nyilván felzaklatta az, amit látott. Hirtelen elérzékenyült. Az ágyra
mutatott.
– Ülj le, kérlek.
Megfogta a kezét, és ezúttal Margot hagyta. Sokáig hallgattak csak. Már
éppen készült megszólalni, amikor kopogtattak. Az ajtó felé nézett. Egy
harminc körüli nő lépett a szobába. Servaz biztosan tudta, hogy soha életében
nem látta. A nő szemöldöke fölött és a jobb arcán néhány seb éktelenkedett, a
homloka csúnyán berepedt, a szemei pedig vörösek és karikásak voltak.
Vajon őt is a lavina kapta el?
– Servaz parancsnok?
Bólintott.
– Diane Berg vagyok, az intézet pszichológusa. Telefonon már beszéltünk.
– Mi történt magával?
– Autóbalesetem volt – válaszolta, és úgy mosolygott hozzá, mintha
valami mulatságos dologról lett volna szó. – Én is feltehetném ugyanezt a
kérdést, de már tudom a választ. Lenne egy perce? – pillantott Margotra.
Servaz a lányára nézett, aki pofát vágott, végigmérte Diane-t, majd felállt
és kiment. Diane közelebb lépett az ágyhoz. Servaz a szabaddá vált székre
mutatott.
– Azt tudja, hogy Hirtmann eltűnt? – ült le Diane.
Servaz ránézett, aztán a nyakmerevítő ellenére megrázta a fejét. Hirtmann
tehát szabad… Az arca hirtelen elkomorodott, a tekintete pedig olyan kemény
és sötét lett, mintha ott, legbelül kialudt volna az összes fény. Akkor –
gondolta – ez az egész éjszakai akció is csak egy újabb, hatalmas fiaskó.
Lombard hiába volt gyilkos, egy maroknyi gazemberen kívül senkire sem
jelentett veszélyt. Hirtmann azonban egész más. Benne a zabolátlan, a maga
körül mindent felperzselő düh dolgozik, és azok a sötéten lobogó lángok
mindörökre elválasztják a többi halandó világától. A határt nem ismerő, a
megbánás nélküli kegyetlenség tombol benne, a csillapíthatatlan vérszomj.
Servaz hátán végigfutott a hideg. Mi lesz most, hogy a svájci ismét szabadon
kószál a világban? Gyógyszerek nélkül ismét magával ragadja majd a téboly,
ismét elszabadul benne az indulat, űzi-hajtja majd a vadászat, a
zsákmányszerzés ösztöne. Servazban meghűlt a vér, ahogy belegondolt. A
Hirtmann-féle valódi, perverz pszichopatákban nyoma sincs az emberi
érzéseknek, a gyönyör pedig, amit a mások megkínzása, megerőszakolása és
megölése nyújt, túl nagy, túl erős ahhoz, hogy lemondjanak róla, úgyhogy
mihelyt alkalma lesz rá, a svájci újra fogja kezdem.
– Mi történt? – kérdezte Servaz.
 Diane elmesélte neki mindazt, amit az éjszaka folyamán átélt attól a
pillanattól kezdve, hogy Liza Ferney rajtakapta az irodájában, egészen addig,
hogy az eszméletlen Hirtmannt ott hagyta az autóban. Majd két órán át
gyalogolt, anélkül hogy egy teremtett lélekkel is találkozott volna, és mire
végre bekopogtatott az útjába kerülő első falu első házába, teljesen átfagyott,
sőt már vészesen ki is hűlt. Amikor a csendőrség odaért a baleset helyszínére,
az autóban már nem volt senki. A láb- és vérnyomok, amiket találtak, csak az
útig vezettek, ott azonban eltűntek.
– Valaki felvette.
– Nyilván.
– Vagy egy arra járó autó vagy a bűntársa.
Servaz kinézett az ablakon túl terjengő, sötét éjszakára.
– Hogy jött rá, hogy Lisa Ferney volt Lombard cinkosa? – kérdezte.
– Hát, az egy elég hosszú história. Tényleg tudni akarja?
Servaz mosolyogva nézte Diane-t, és érezte, hogy most neki, a
pszichológusnak lenne szüksége arra, hogy beszélhessen valakivel. Hogy
kiadhassa magából. Most, azonnal… Ez volt a megfelelő pillanat Diane és az
ő számára is. Servaz megérezte, hogy a mai és az azt megelőző néhány
éjszaka során átélt rettegés és erőszak hatása alatt a nő ugyanolyan
valószerűtlennek érez most mindent maga körül, mint ő. Hiába voltak
idegenek, ahogy ott ültek magukra maradva a kórterem csendjében, úgy
érezték, mintha régi ismerősök lennének.
– Itt az egész éjszaka előttünk – válaszolta Servaz.
Diane elmosolyodott.
– Szóval – kezdett bele –, aznap délelőtt érkeztem meg az intézetbe,
amikor azt a lovat megtalálták odafent. Pontosan emlékszem, esett a hó, és…
 EPILÓGUS
CRIMEN EXTINGUITUR MORTALITE
(A HALÁL KIOLTJA A BŰNT)
Amint ezt Caesar észrevette, jelt adott a hat cohorsból alakított negyedik
vonalnak. Ez hirtelen előrontott, és olyan erővel támadta meg Pompeius
lovasait, hogy senki nem tudott nekik ellenállni.
{11}

– Ott vannak – mondta Espérandieu.

Servaz felnézett a Galliai háborúból. Leengedte az ablakot. Elsőre csak a
karácsonyi díszkivilágítás fényei között tolongó, egynemű és arctalan
tömeget látta, majd szép lassan – mint amikor nagyítóval közelítünk egy
csoportképhez – két alak vált ki a sokaságból. A látványtól elszorult a szíve.
Margot… A lány nem volt egyedül. Egy férfi lépkedett mellette. Magas volt,
elegáns, fekete öltönyt viselt, és a negyvenes éveiben járhatott…
– Ő az – mondta Espérandieu, és lekapta a fülhallgatóját, amelyből a
Portishead The Rip című száma szólt éppen.
– Biztos vagy benne?
– Persze.
Servaz kinyitotta az ajtót.
– Várj meg itt!
– Aztán csak szép nyugodtan – szólt utána a helyettese.
Servaz válasz helyett elvegyült a tömegben. A jó százötven méterrel előtte
járó Margot és a férfi jobbra fordult. Servaz sietősre fogta, minél hamarabb el
akarta érni a sarkot, félt, hogy időközben eltűnnek valamelyik keresztutcában,
de a kereszteződéshez érve látta, hogy nyílegyenesen folytatják az útjukat, és
nyilván a Capitole-ra, a karácsonyi vásárba tartanak. Lelassított, majd ő is
megindult a hatalmas tér irányába, ahol az alkalmi árusok fabódéi sorakoztak.
Margot és a szeretője a standoknál meg-megállva nézelődött. A lánya
tökéletesen boldognak tűnt. Időnként megragadta a férfi karját, mutatott neki
ezt-azt, ő pedig nevetve szintén rábökött valamire. Bár igyekeztek nem
túlságosan kimutatni, gesztusaik alapján egyértelmű volt, hogy szoros testi
kapcsolat van közöttük. Servazt elfogta a féltékenység. Nagyon rég nem látta
ennyire vidámnak, sőt boldognak a lányát. Felmerült benne, hogy esetleg
mégis igaza lehet Espérandieu-nek, és a fickó teljesen ártalmatlan.
Aztán átsétáltak a téren, az árkádok alatt működő kávéházak felé vették az
irányt, és a téli hideg ellenére az egyik teraszon ültek le. A férfi csak
magának rendelt, amiből Servaz arra következtetett, hogy a lánya nem marad
sokáig. Behúzódott az egyik bódé mögé, és várt. Öt perccel később Margot
valóban felállt, könnyed csókot nyomott a fickó szájára, és elment. Servaz
várt még néhány percet. Közben alaposabban is szemügyre vette Margot
szeretőjét. Jó arcú, magabiztos férfi volt magas homlokkal, igényes és drága
ruhadarabjairól pedig látszott, hogy nincsenek anyagi gondjai. Jól tartotta
magát, de néhány évvel azért idősebb lehetett Servaznál. Egy balkézről való
kapcsolat. Feltámadt benne a harag. A tizenhét éves lánya egy olyan házas
emberrel jár, aki még nála, az apjánál is idősebb…
Nagy levegőt vett, majd határozott léptekkel odament, és leült.
– Jó napot – mondta.
– Foglalt a hely – mondta a férfi.
– Nem hinném, a lány elment.
A férfi meglepődve nézett rá, és alaposan végigmérte. Servaz közömbös
arccal viszonozta a pillantását. A fickó arcán halvány mosoly játszott.
– Rengeteg szabad asztal van. Szívesebben lennék egyedül, ha meg nem
sértem.
Szabatosan fejezte ki magát, az iróniája pedig magabiztosságról
tanúskodott. Nem volt az a könnyen elbizonytalanítható fajta.
– Kiskorú még, ugye? – nézett rá Servaz.
Erre már a férfi arcáról is eltűnt a mosoly.
– Ez mennyiben tartozik önre?
– Nem válaszolt a kérdésemre.
– Nem tudom, hogy ki maga, de most szépen fogja magát, és elhúz innen.
– Az apja vagyok.
– Mi van?
– Margot apja vagyok.
– Maga a zsaru? – kérdezte a férfi hitetlenkedve.
Servaz hirtelen úgy érezte magát, mintha gyomorszájon vágták volna.
– Így emleget a lányom?
– Nem, én emlegetem így – válaszolta a fickó. – Margot mindig „apát”
mond, nagyon szereti magát.
Servaz nem volt hajlandó elérzékenyülni.
– És a felesége mit gondol erről az egészről?
A férfi sem pengette tovább az érzelmek húrjait.
– Ahhoz magának semmi köze.
– Beszélt róla Margot-nak?
Servaz elégedetten állapította meg, hogy ezzel sikerült felidegesítenie a
másikat.
 – Figyeljen ide! Akár az apja, akár nem, ez nem tartozik magára. Igen:
mindent elmondtam Margot-nak. Mindegy neki, nem érdekli. Most pedig, ha
lenne szíves távozni…
– És ha nincs kedvem, mit fog csinálni? Hívja a rendőrséget?
– Ebbe a játékba nem kellett volna belemennie velem – közölte a férfi
fojtott, de fenyegető hangon.
– Tényleg? És mi van, ha elmegyek a feleségéhez, és elmondok neki
mindent?
– Miért csinálja ezt? – kérdezte a fickó, de Servaz nagy meglepetésére nem
igazán ijedtnek, inkább csak értetlennek tűnt.
Servaz egy pillanatra elgondolkozott.
– Nehezen békülök ki a gondolattal, hogy a tizenhét éves lányomat egy
olyan, maga korabeli pasas használja felnőtt játékszernek, aki amúgy
beleszarik az egészbe.
– Azt maga honnan tudja?
– Elválna egy tizenhét éves lány miatt?
– Ne legyen nevetséges!
– Nevetséges? Azt nem tartja nevetségesnek, hogy egy férfi a maga
korában egy csitrivel kefél? Na, erről mit gondol? Nincs ebben az egészben
valami mélységesen szánalmas?
– Elegem van a kihallgatásból – csattant fel a férfi. – Elég volt! Álljon le
ezzel a zsaru tempóval!
– Mi van?
– Jól hallotta.
– Margot kiskorú. Akár le is csukathatnám.
– Baromság! Ebben az országban a szexuális nagykorúság határa a
tizenötödik életév, úgyhogy ha továbbra is így folytatja, a végén még
magának támadhatnak komoly problémái.
– Valóban? – kérdezte gúnyosan Servaz.
– Ügyvéd vagyok – mondta a fickó.
A francba – suhant át Servazon. – Már csak ez hiányzott.
– Igen – bólintott a férfi. – A toulouse-i kamara tagja. Margot tartott attól,
hogy maga tudomást szerez a… kapcsolatunkról. Nagyon szereti magát, de,
bizonyos szempontból persze, egy kissé régimódinak tartja…
Servaz csak meredt maga elé, és hallgatott.
– A lázadó külső mögött Margot egy fantasztikus, okos és független lány,
és jóval érettebb, mint azt maga gondolná. Ami azt illeti, igaza van, nem áll
szándékomban elhagyni miatta a családomat, és ezt ő is nagyon jól tudja.
Mellesleg ő is szokott korabeli srácokkal találkozgatni.
Servaznak kedve támadt megkérni, hogy most inkább már fogja be.
– Régóta tart? – kérdezte olyan hangon, ami még neki magának is
furcsának tűnt.
– Tíz hónapja. Egy mozipénztár előtti sorban találkoztunk, és ha tudni
akarja, ő kezdeményezett.
Szóval még csak tizenhat éves volt… A vér olyan sebességgel tolult Servaz
agyába, hogy még a füle is zúgott bele. Mintha ezernyi darázs zümmögésén
át hallotta volna a fickó hangját.
– Megértem az érzéseit – mondta az ügyvéd –, de alaptalanul aggódik.
Margot egy normális, kiegyensúlyozott lány, aki jól érzi magát a bőrében, és
képes önállóan dönteni.
– Jól érzi magát a bőrében? – szedte össze magát Servaz. – Nem vette
észre, hogy az utóbbi időben milyen szomorú? Ez maga miatt van!
A férfi kissé zavarba jött, de állta Servaz tekintetét.
– Nem – mondta – Maga miatt. Azért, mert elveszettnek, tanácstalannak és
magányosnak látja. Pontosan tudja, hogy a magány, az egyedüllét mennyire
megviseli, hogy a munkája mennyire kimeríti, hogy maga szeretné, ha több
időt töltenének együtt, és Margot azzal is tisztában van, hogy az anyja is
hiányzik magának. Szóval, csak ismételni tudom: Margot rettenetesen szereti
magát.
Hallgattak egy ideig, aztán, amikor Servaz beszélni kezdett, a hangja a
lehető leghidegebben csengett.
– Szép védőbeszéd volt – mondta –, de ezt a dumát inkább a tárgyalásokra
tartogasd, velem csak az idődet vesztegeted.
A szeme sarkából látta, hogy a tegezéssel végre sikerült kiakasztania
fickót, és ez őszinte, mély örömmel töltötte el.
– Most pedig figyelj jól. Te ügyvéd vagy, és mára nyilván nevet szereztél
magadnak, de a szakmai jó híred nélkül halott lennél. Annak, hogy a lányom
jogi szempontból szexuálisan nagykorúnak számít, vagy sem, ennek az
egészhez az égadta világon semmi köze. Ha holnap elkezdik pletykálni, hogy
te gyereklányokkal kefélsz, neked véged van: szép sorban el fogod veszíteni
az ügyfeleidet. Lehet, hogy a feleséged most még szemet huny a viselt
dolgaid felett, de, és ezt hidd el, akkor már sokkal kevésbé lesz megértő,
amikor elkezd apadni a bevétel. Szóval, fogod magad, és szépen megmondod
Margot-nak, hogy vége. A többit rád bízom, azt mondasz neki, amit csak
akarsz, a szócséplésben úgyis nagyon otthon vagy. A lényeg, hogy soha
többé nem akarok rólad hallani. Ja, arra az esetre, ha bármi az eszedbe jutna,
az egész beszélgetést felvettem, csak a vége maradt le valahogy. Szép napot.
Servaz felállt, és mosolyogva elsétált, és még arra sem volt kíváncsi, hogy
a szavai milyen hatást váltottak ki a fickóból, mert pontosan tudta, mi fog
történni. Aztán, amikor az eszébe jutott, hogy Margot-nak nyilván fájni fog,
egy pillanatra belesajdult a bűntudat.

KARÁCSONY NAPJÁN Servaz korán kelt, majd csendben leosont a

földszintre. Kitűnő formában érezte magát, pedig miután a többiek nyugovóra
tértek, ő még hajnalig beszélgetett Margot-val a nappaliban, ami nem is az
övék volt. Apa és lánya jól megvoltak a kanapén, a feldíszített karácsonyfa
tövében.
A lépcső aljára érve rápillantott a külső-belső hőmérőre. Odakint valamivel
nulla fok felett járt, a házban pontosan tizenöt fok volt, mivel a házigazdák
éjszakára letekerték a fűtést. Az egész házban hideg volt.
Servaz néhány pillanatig hallgatta a csendet. Elképzelte, ahogy a többiek a
takaró alatt fekszenek: Vincent és Charlène, Mégane, Margot… Hosszú idő
után most először fordult elő, hogy karácsony napján nem otthon ébredt.
Valahogy idegenül mozgott az egészben; különös érzés volt, de nem
túlságosan zavaró, sőt. Jelen pillanatban egy fedél alatt aludt a helyettese, aki
egyben a legjobb barátja is volt, annak a felesége, akit vadul kívánt, és a saját
lánya. Hogy mit talált ebben furcsának? A legmeglepőbbnek azt tűnt, hogy
hajlandó volt egyáltalán elfogadni ezt a helyzetet. Amikor elmesélte
Espérandieu-nek, hogy a lányával fogja tölteni a karácsonyt, az egyből
meghívta őket magukhoz. Servaz vissza akarta utasítani, aztán a legnagyobb
meglepetésére mégis igent mondott.
– Nem is ismerem őket – tiltakozott Margot az autóban. – Azt mondtad,
hogy kettesben leszünk, szó sem volt arról, hogy zsarukkal töltjük az estét!
Margot aztán persze jól érezte magát, pillanatok alatt összemelegedett
Charlène-nel, Mégane-nal és elsősorban Vincent-nel. Az este folyamán volt
egy olyan pillanat, amikor Margot – erősen, de még vállalhatóan spicces
állapotban – pezsgősüvegét a magasba emelve fel is kiáltott: „Életemben nem
gondoltam volna, hogy egy zsernyák ennyire cukorpofa tud lenni!” Servaz
akkor először látta a lányát részegen. Az addigra szintén rózsás hangulatba
került Espérandieu-t annyira szórakoztatta Margot vallomása, hogy a végén
már a kanapé előtti szőnyegen fetrengett. Servaz az elején még zavartnak
érezte magát Charlène jelenlétében, és folyamatosan a galériában történtek
jártak az eszében, aztán az ital és az általános jókedv hatására végül ő is
feloldódott.
Amikor mezítláb a konyha felé vette az irányt, véletlenül odébb pöccintett
valamit a lábával, mire az a valami villogni és ricsajozni kezdett. Egy japán
robot volt. Vagy inkább kínai? Nyilván. A következő pillanatban egy újabb
valami bukkant fel. Fekete volt, viharos sebességgel érkezett a nappali
irányából, és körülötte kezdett ugrálni. Servaz lehajolt, és alaposan
meglapogatta az állat oldalát. Az a kutya volt, akit a Pink Bananából
visszafelé jövet Espérandieu elgázolt, és akit végül egy hajnali háromkor az
ágyából kirángatott állatorvosnak sikerült megmentenie. Mivel az állat
kedvesnek és szelídnek bizonyult, Espérandieu úgy döntött, hogy annak a
vérfagyasztó éjszakának az emlékére megtartja, és hosszas tépelődés után
végül az Árnyék nevet adományozta neki.
– Jó reggelt – köszönt Servaz – és boldog karácsonyt, haver. Ki tudja, hol
lennél most, ha nem szaladsz át azon az úton?
Árnyék egyetértően csóválta a farkát, sőt néhányat vakkantott is hozzá,
majd követte őt a konyhába. Servaz tett még néhány lépést, aztán megtorpant.
Bár egész addig azt hitte, mégsem ő kelt elsőnek. Charlène már ott állt a
pultnál, és nagyban forralta a vizet, főzte a kávét, és gyömöszölte a
kenyérszeleteket a pirítóba. Servaz elnézte egy pillanatra, ahogy a köntösére
omló, vöröses hajával ott áll, neki háttal, és elszorult torokkal már éppen
vissza akart vonulni, amikor Charlène, egyik kezét a gömbölyödő hasán
tartva, hirtelen felé fordult.
– Jó reggelt, Martin!
Az ablakon át látszott, amint egy autó lassan végiggurul az utcán, az
ereszen pedig az a hibás égő még akkor is makacsul villogott. Egy igazi
karácsony – gondolta Servaz. Elindult, de rálépett egy plüssállatra, az pedig
hangosan felvinnyogott. Charlène elnevette magát, lehajolt érte,
felegyenesedett, majd Servaz tarkójára fonva a kezét magához vonta, és
szájon csókolta. Servaz a füle tövéig elvörösödött, és riadtan gondolt arra,
hogy mi történne, ha valaki hirtelen megjelenne. Ugyanakkor persze az őket
egymástól elválasztó, tekintélyes méretű has ellenére is azonnal erős
vágyakozás ébredt benne. Nem ez volt az első eset, hogy egy terhes asszony
megcsókolta, de az még sohasem fordult elő vele, hogy az illető nem tőle várt
gyermeket.
– Charlène, én…
 – Pszt… Ne mondj semmit. Jól aludtál?
– Remekül. Kap… kaphatok egy kávét?
Az asszony gyengéden megsimogatta az arcát, és a kávéfőzőhöz lépett.
– Charlène…
– Ne mondj semmit, Martin. Ne most. Majd később beszélünk. Most
karácsony van.
Servaz kézbe vette a csészét, és szórakozottan maga elé bámulva
felhörpintette a kávét. Állottnak, rossz ízűnek érezte a száját, és hirtelen
nagyon bánta, hogy mielőtt leereszkedett volna az emeletről, nem mosott
fogat. Megfordult, de Charlène addigra eltűnt. Neki támaszkodott a
konyhapultnak, és olyan érzése volt, mintha termeszek pusztítanák a
gyomrát. Még mindig érezte a tagjaiban a hegyekben tett kirándulása
emlékeit. Egész addigi életének a legfurcsább karácsonya volt ez a mostani.
És a legvérfagyasztóbb is. Egy percre sem szabadulhatott a gondolattól, hogy
Hirtmann szabadon jár-kel a világban. Vajon elhagyta a környéket? Több
ezer kilométernyire van-e, vagy itt kószál valahol? Servaznak folyamatosan
Hirtmann járt a fejében, de Lombard is gyakran az eszébe jutott. Végül
megtalálták a holttestét. Jéggé volt fagyva. Servaz, valahányszor felidéződött
benne a látvány, beleborzongott. Miféle szörnyű és lassú halál… Kis híján ő
is erre a sorsra jutott.
Gyakran pergette végig magában a nyomozás néhány fagyos és véres
napját. Utólag már hihetetlennek tűnt az egész… és valahogy rettentően
távolinak. Voltak, maradtak kérdések, amelyekre, úgy érezte, valószínűleg
sohasem fognak választ kapni. Ilyen volt például a gyűrűkön szereplő S és T
betű. Mit jelenthettek? Hol és mikor követhette el a négy férfi a rettenetes
sorozat első bűntényét? Melyikük vitte magával a többit, ki volt közülük a
hangadó, a vezető? Sohasem fogják megtudni. Chaperon mélyen hallgatott. A
börtönben várt az ítéletre, de egy szót sem lehetett belőle kihúzni; nem volt
hajlandó beszélni. Servaznak hirtelen egész más jutott az eszébe. Néhány
nap, és negyvenéves lesz. December 31-én született, és – ha az anyja
elbeszélésének hinni lehetett – pontban éjfélkor, tehát az első dolog, amit a
saját sírásán kívül ezen a világon hallott, az a szomszédos szobában
elszabaduló pezsgősdugók pukkanása volt.
Állt a konyhában, és hirtelen minden rázuhant. Negyven év… és mihez
kezdett az életével?

– HA JOBBAN MEGGONDOLJUK, a nyomozás legfontosabb

felfedezését te szállítottad – jelentette ki kategorikusan Kleim162 karácsony
második napján –, nem pedig a parancsnokod, az a… hogy is hívják?
Kleim162 azért utazott le az ország délnyugati csücskébe, hogy ott töltse
az ünnepeket. A „rózsaszín városba” az előző nap folyamán érkezett meg a
Párizs-Bordeaux-Toulouse vonalon közlekedő TGV-vel.
– Servaz.
– Mindegy, szóval a te Latinmondásokatidézek-hogymégokosabbnak
tűnjek parancsnokod lehet, hogy a nyomozók királya, sőt ásza, de te most
azért alaposan lekörözted.
– Azért ne túlozzunk! Szerencsém volt, és Martin hihetetlen munkát
végzett.
– És a szexuális hangoltságát illetően milyen a te istenséged?
– Heteró, százötven százalékig.
– Az gond – mondta Kleim162.
Kibújt a takaró alól, és az ágy végébe ült. Meztelen volt. Vincent
Espérandieu egyik kezét a tarkója mögé téve az ágy támlájának támaszkodott,
mélyet szívott a cigarettájából, és kedvtelve tanulmányozta Kleim162 széles
és izmos hátát. A mellkasán finoman gyöngyöző izzadságpermet csillogott.
Amikor Kleim162 felkelt, és a fürdőszobába indult, Espérandieu képtelen
volt megállni, hogy ne bámulja meg az újságíró formás fenekét. Odakint, ha
csak december 26-án is, de végre havazni kezdett.
– Időnként nem szoktad úgy érezni, hogy szerelmes vagy belé? – kérdezte
Kleim162 a fürdőszobából.
– A feleségem az.
Kisvártatva egy vizes, szőke fej bukkant elő.
– Hogyhogy? Le is fekszenek?
– Még nem – fújta ki a füstöt Vincent a plafon felé.
– Azt hittem, hogy a feleséged terhes, ő meg a keresztapa-jelölt.
– Így is van.
Kleim162 őszintén meglepődött.
– És nem vagy féltékeny?
Espérandieu a mennyezetre emelve a tekintetét ismét elmosolyodott, az
újságíró döbbenten megcsóválta a fejét, és ismét eltűnt a zuhany alatt.
Espérandieu feltette a fülhallgatót, amelyben éppen Mark Lanegan
fantasztikusan rekedtes, nyers hangja és Isobel Campbell fátyolos susogása
váltogatta egymást. The False Housband…
 EGY SZÉP ÁPRILISI reggelen Servaz elhajtott a volt felesége házához,
hogy felvegye a lányát. Mosolyogva nézte, ahogy Margot kilép a kapun, és
hátizsákosan, napszemüvegben az autó felé indul.
– Készen állsz? – kérdezte, amikor Margot bezöttyent mellé.
Nekiindultak a Pireneusok felé vezető sztrádának, majd – bár Servaz
tarkója enyhén zsibbadni kezdett, a homloka pedig ráncba szaladt – a
Montréjeau, Saint-Martin de Comminges kijáratnál le is hajtottak róla. Dél
felé tartottak, egyenesen a hegyek irányába. Gyönyörű idő volt. Szeplőtlen
kék ég alatt robogtak, a távoli, hófedte csúcsok szikráztak a napfényben, a
félig leeresztett ablakokon át betóduló friss levegő pedig valósággal
megrészegítette az embert. Egyetlen szépséghiba adódott csupán, mégpedig
az, hogy Margot teljes hangerővel bömböltette a kedvenc számát, és még
énekelt is hozzá, de aznap még ezzel sem lehetett Servaz kedvét szegni.
A kirándulás ötlete egy héttel korábban, akkor merült fel benne, amikor
hosszú hónapok után Ziegler ismét felhívta telefonon, hogy megkérdezze, mi
van vele. Festői falvacskákon át vezetett az út, a hegyek egyre közelebb
értek, majd végül már nem is látták őket, csak annyit érzékeltek, hogy
emelkedik az út. A kanyarokból fantasztikus kilátás nyílt az alattuk zölden
terpeszkedő tájra, a völgyek mélyén lapuló tanyákra, a folyók csillogó
szalagjára és a napfény glóriájába vont párafoltok között lassan vonuló
nyájakra. Megérkeztek a parkolóba, amelyet a hegyek mögött járó nap reggeli
fénye még nem sütött be egészen. Nem ők voltak az elsők. Kissé távolabb
egy motor állt, két utasa pedig a közeli sziklákon üldögélve várakozott.
Amikor meglátták Servazt és Margot-t, felálltak.
– Jó reggelt, Martin – mondta Ziegler.
– Jó reggelt, Irène – köszönt vissza Servaz, és bemutatta neki Margot-t.
Irène kezet szorított Margot-val, majd megfordult, hogy ő is bemutassa a
társaságában lévő gyönyörű nőt. Zuzka Smatanova hosszú, borostyánszínű
hajába belekapott a szellő, rájuk mosolygott, és üdvözölte őket. Erőteljes,
határozott kézfogása volt. Váltottak néhány szót, aztán elindultak. Ziegler és
Martin ment elöl, Zuzka és Margot kissé lemaradva követték őket. Servaz
hallotta, ahogy fel-felnevetnek. Ők Irène-nel csak kissé távolabb, a hosszú
emelkedőn kezdtek beszélgetni. A kavicsok meg-megcsikordultak a
bakancsaik talpa alatt, ahogy a kissé lejjebb elfolyó patak csobogását
hallgatva ballagtak. A nap meleg sugarai az arcukat simogatták.
– Tovább kutattam – szólalt meg hirtelen Ziegler, amikor egy aprócska,
fenyőgerendákból összerótt hídra értek.
 – Mivel kapcsolatban?
– A kvartettel kapcsolatban – válaszolta Ziegler.
Servaz aggodalmas pillantást vetett rá. Nem akarta elrontani a szépnek
ígérkező napot.
– És?
– Kiderítettem, hogy Chaperont, Perrault-t, Grimmet és Mourrenx-t tizenöt
éves korukban nyári táborba küldték a szüleik a tengerhez. Tudod, hogy
hívták azt a helyet?
– Honnan tudnám?
– Sirály tábornak.
– És akkor mi van?
– Emlékszel a gyűrűbe vésett betűkre?
– ST – torpant meg Servaz.
– Igen.
– Gondolod, hogy… hogy ott kezdődött…?
– Elképzelhető.
A délelőtti napfény a könnyű szélben susogó nyárfák levelén babrált.
– Tizenöt évesen… Akkoriban kezdjük felfedezni magunkat… Az életre
szóló barátságok kora… és persze az ébredező szexualitásé – mondta Servaz.
– És az első bűnöké is – nézett rá Ziegler.
– Igen. Lehet, hogy ez a magyarázat.
– Vagy valami egész más – mondta Ziegler.
– Vagy valami egész más…
– Mi van már? – kérdezte Margot, amikor odaért hozzájuk. – Mi ez az
ácsorgás?
Zuzka szigorú pillantást vetett rájuk.
– Basszus! – mondta. – Álljatok már le!
Servaz körbepillantott. Micsoda gyönyörű nap! Hirtelen az apja jutott az
eszébe, aztán elmosolyodott.
– Álljunk le! – bólintott, és ismét nekiindult a hegynek.
 Néhány pontosítás

A könyvben szereplő adatok, tények némelyike a túlfűtött fantázia

szüleményének tűnhet, holott egyáltalán nem az. A kétezer méteres
magasságban a hegy belsejébe vájt vízerőmű a valóságban is létezik,
mindössze néhány tíz kilométerrel áthelyeztem. Hasonlóképpen elmondható,
hogy a könyvben leírt pszichiátriai kezeléseket (például az averzív terápiát
vagy a pénisz plethysmográfiát) sajnálatos módon a világ és Európa bizonyos
kórházaiban még napjainkban is alkalmazzák, miként az elektrosokk is – bár
sokat változott Lou Reed és a Kill your Sons kora óta – az orvosi gyakorlat
része maradt a XXI. század Franciaországában. Ami pedig az Espérandieu
által hallgatott zenéket illeti, nos, azokat bármikor letölthetik az internetről.
 Köszönetnyilvánítás

Az első számú gyanúsított neve Jean-Pierre Schamber. Biztos ízlésén, a krimi

és az egyéb irodalmi műfajok iránti szenvedélyes rajongásán túl, súlyosbító
körülményként meg kell említenem, hogy olyan szerteágazó zenei
ismeretekkel rendelkezik, amelyekkel engem, fájó módon, még legádázabb
rágalmazóimnak sem jutna az eszébe megvádolni. Ő volt az, aki az első
oldalak után elhitette velem, hogy hiba lenne, ha feladnám. Köszönöm,
barátom!
Következzen a többi cinkos, mert nekik – függetlenül attól, hogy ők
mennyit ismernek be – szintén komoly felelősségük van mindabban, amit
elkövettem: a feleségem, aki tudja, hogy mit jelent egy íróval élni, és aki
mérhetetlenül megkönnyíti az életemet; az én világutazó lányom, aki
időnként az egész planétát túl szűkösnek érzi, és akit akkor sem egykönnyen
érnék utol, ha három életem lenne; a fiam, aki százszor többet tud nálam a
modern kor technikai vívmányairól, és aki, remélem, legalábbis egy rövid
időre hajlandó lesz lemondani róluk, és elolvassa ezt a könyvet.
Dominique Matos Venturához más szálak vezetnek. Az ő bátorítása,
tehetsége és a barátságunk nélkül ez a könyv sohasem született volna meg,
arról nem is beszélve, hogy a könyv írásához az ő dalai szolgáltak zenei
aláfestésül.
Greg Robert bűnössége lehet, hogy nem bizonyítható egyértelműen, de
vitathatatlanul gyanús figura. Fáradhatatlan hibavadász, türelmes olvasó,
akinek egyetlen hibája csak az, hogy imádja a fantasyt. Greg elsősorban a
barátom, és csak másodsorban az unokaöcsém.
Töredelmes vallomásomban következzenek azok, akiknek többszörösen
bizonyított bűnrészességéhez semmiféle kétség nem férhet: az XO Kiadó
egész csapata, élén Bernard Fixot-val, a kérlelhetetlen királycsinálóval.
Köszönet Edith Leblonsd-nak a szakmai elhivatottságáért és támogatásáért,
Jean-Paul Camposnak, amiért első számú rajongómnak nyilvánította magát,
Valérie Taillefernek a hozzáértéséért és értő hozzáállásáért, Florence
Parlente-nak, Gwenaëlle Le Golfnak és természetesen – végül, de nem
utolsósorban – Caroline Lépée-nek, aki a durva acélt arannyá változtatta.
Köszönet Gaëlle-nek a fényképekért, Patricknak sajátos humoráért,
Claudine-nak és Philippe-nek, amiért megolajozták a csikorgó
fogaskerekeket, nővéremnek és Jónak, amiért mindig itt vannak és a K-klán
megmaradt tagjainak: Loïcnak Bretagne-ért, Christiannak a pincéjéért (és a
szerszámaiért), Didier-nek a tökéletes cimboraságért, Dominique-nek,
Ghislaine-nek, Patríciának és Nicole-nak a sok kacagásért…
Végső soron az írás sokkal kevésbé magányos tevékenység, mint
amilyennek korábban gondoltam.
 Jegyzetek

{1}
Latin mondás: A bölcs nem állít olyasmit, amit nem tud bizonyítani.
{2}
Latin eredetű név, jelentése: irgalmas, kegyes.
{3}
Iuvenalis, XIII. szatíra (Persius és Iuvenalis: Szatírák, Az ókori irodalom kiskönyvtára, 136. o.,
Európa Könyvkiadó, 1977., fordította: Muraközy Gyula).
{4}
Lucien Rebatet (1903-1972): fasiszta nézeteiről ismert francia író, újságíró
{5}
Charles Baudelaire, A romlás virágai, Előhang (részlet), Tóth Árpád fordítása.
{6}
A Confiant beszélő név, A confiant szó jelentése magyarul: jóhiszemű.
{7}
Franciaországban a legjobb érdemjegy a 20-as.
{8}
Edgar Allan Poe: Az Usher-ház vége (Babits Mihály fordítása).
{9}
Héliodórosz: Sorsüldözött szerelmesek, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1974., 82. o.
(Szepessy Tibor fordítása).
{10}
Csak a kisemberek fizetnek adót (angol).
{11}
Julius Caesar, A gall háború (Szepessy Tibor fordítása).
 Tartalom
CÍMOLDAL
IMPRESSZUM
BEVEZETÉS
I.
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
II.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.
20.
21.
22.
III.
23.
24.
25.
26.
27.
EPILÓGUS
Néhány pontosítás
Köszönetnyilvánítás
Jegyzetek