2

Bizó Béla:

HIT ÉS HAZA

© http://ekonyv.org

2016.

3
4
 „S ugyan miért ne tudnánk megválni oly állapotoktól, oly elhelyezkedésektől s
előnyöktől, melyek az evangéliumnak, s az egyháznak is ideiglenes beöltözködései? Az ily
előnyökből idővel hátrányok lesznek.
Megdermesztik a formalitások merevségével az életet. Azt hozzájuk kötni, vagy éppen
velük azonosítani nem lehet; de éppen azért a formák, előnyök letörésétől sem szabad
féltenünk az evangéliumot. S ugyan ki azonosítaná azt akár a feudalizmussal, akár a XVII.
századbeli abbékkal vagy a magyar egyház gazdag stallumaival? Ezeket mind az idő hozta s
az idő viszi el: volt divatjuk s múlik divatjuk, mint ahogyan múlik divatja a rizsporos
parókáknak s az aranyos papucsoknak. De ki fogta ezeket siratni? Csak az, aki a fejlődést s a
küzdelemben beállított életnek természetrajzát nem ismeri; csak az, aki folyton a múltba néz s
ott keresi az Isten akaratát. Hát igen, a múltban megnyilatkozik az Isten akarata, de van abból
a jelenben s lesz abból a jövőben is.
Most tenni, teremteni, alakítani kell, bele kell állnunk szívvel, lélekkel az új idők
igényeibe s dagadó vitorlákkal kell beeveznünk az új kurzusok vizeire. A francia egyház
szomorú példája szolgáljon eligazításul? Az a világ megnemértés s az a régibe való
kapaszkodás szolgáljon elijesztő például, hogy hogyan nem szabad viselkedni annak, ami
szellem és élet!

Prohászka Ottokár: Az új idők áramában 1918.

5
 Iránytű

a keresztény világnézet és a nemzetiszocialista nemzetszemlélet közös építő

munkájához.1
A magyar szélsőjobboldali tömegmegmozdulást a liberális baloldal mindenáron úgy
szeretné feltüntetni, mint a külföldnek ugyanilyen eszmei síkon mozgó szociálpolitikájának
szolgai utánzását, amely ellentétben van az „ősi alkotmánnyal“ s a nemzet lelkületével. S
mivel lépten-nyomon tapasztalják azt, hogy a magyar nemzet elbolsevizálásán szovjetpénzzel
támogatott titkos kommunista sejtek dolgoznak, készen vannak mindjárt az analógiával: a
nemzetiszocialista mozgalmak mögött guruló márkát gyanítanak. Másképp szinte érthetetlen
előttük a jobboldali propaganda letagadhatatlan és szédületes perspektívákat nyújtó
eredménye. Egyvalamiről azonban megfeledkeznek: hogy a nacionalista gondolat minden
propaganda nélkül is feltartóztathatatlanul terjed. Világáramlat ez, melyet nem kell
propagálni, de amelyet nem lehet feltartóztatni sem. Nem német vagy olasz vívmány. Csak
éppen ott vált előbb közéletet irányító tényezővé, államberendezkedéssé. Éppen úgy lehetett
volna a nemzetiszocializmus kiépítésének elsőbbsége magyar érdem, ha a világháború utáni
természetes népi megmozdulásnak nem felejtettek volna el alapot adni. Még azt sem lehet
mondani, hogy a nemzetiszocialista társadalomszemlélet kialakítására csak a német példa
lehet ránk hatással. Hiszen ugyanolyan példával szolgálhat — természetesen az egyes népi
sajátosságnak megfelelő változások mellett — az olasz, a belga, a spanyol, a román, ma már a
szlovák, a horvát, sőt a török és francia nacionalista törekvések is.
Ma már nyugodtan mondhatjuk, hogy nem sikerült a liberális baloldalnak a magyar
közvéleményt a jobboldali eszmék támogatásától elidegeníteni azzal, hogy idegen import. Ma
már a magyar társadalom akkor sem riadna vissza ettől a világszemlélettől, ha tényleg idegen
import volna, mert nem szégyen külföldről importálni olyan eszméket, amiknek a nemzet
újjászületését fogjuk köszönhetni annál is inkább, mert a liberális szellem vagy a marxi
szocializmus sem speciális magyar találmány.
Amikor a liberális baloldal kénytelen volt a fenti érvelést mint értéktelenné vált lomot
eldugni a többi mellé ócska fegyvertárába, talált egy új módszert, amelyet a saját érdekében
kijátszhat a jobboldali világnézet ellen. Ördögi találékonysággal a jobboldalt állítja szembe a
jobboldallal. A nacionalista világnézet ellen hivatkozik az ember másik legszentebb érzésére;
a vallási világnézetre, a magyar közvélemény egyházias érzületére. A hitleri
nemzetiszocialista mozgalmat és a hazai szélsőjobb szervezkedést úgy tünteti fel, mint amely
tagadója volna a nemzetek felett álló, a nacionalizmust a helyes keretek között tartó
egyetemes kereszténységnek s mint amely szükségképpen, ex professo vallaná az újpogány,
nemzeti vallások, nálunk a turáni fehérló-kultusz behozatalának fontosságát és egyedüli
helyességét. S ebből az állításból megfelelő logikával következtették azt, hogy keresztény
ember nem lehet soha híve a nemzetiszocialista szemléletnek, hogy az egyház és
nemzetiszocializmus úgy állanak egymással szemben, mint tűz és a víz.
A magyar nemzetiszocializmus abban az esetben lenne csak kereszténytelen s így
lelkiismeretben tilos minden keresztény ember, pap és hívő számára, ha ex professo
szükségképpen vallana a keresztény hitrenddel ellentétes tanítást, vagy ha programszerűen

1
Ez a rövid vázlat nem akarja teljesen kimeríteni és megoldani a fenti célkitűzést: csak meg
akarja jelölni azt az eszmekört, amelynek megvilágítása és feldolgozása ma a legnagyobb keresztényi
és nemzeti érdek.

6
akarná megakadályozni az egyházat az evangélium hirdetésében, amire isteni küldetést
kapott. Ez azonban nem állapítható meg sem a nemzetiszocializmus etimológiai vagy tartalmi
jelentéséből, sem a nemzetiszocialista pártok hivatalos állásfoglalásából.
A nemzetiszocializmus etimológiailag két olyan fogalomnak az eredője, a nemzeti és
közösségi gondolatnak, amelynek mindegyike természetjogon alapuló és az evangéliumban
kiteljesedő örök igazság. XI. Pius pápa ugyan a Quadragesimo Anno kezdetű körlevelében azt
Írja. „…a szocializmus mint tan, mint történeti tény, mint mozgalom, ameddig igazi
lényegében szocializmus marad, a katolikus tannal lényegében összeegyeztethetetlen, ha
egyes kérdésekben az igazsághoz és az igazságossághoz el is jutott, mert az alapfölfogása az
emberi társadalomról a keresztény igazságtól eltérő. „Szocializmus alatt azonban a pápa és az
egyház a kommunizmust és a szociáldemokráciát érti, vagyis azt a közösségi eszmét, amit az
osztályharc, a magántulajdon megszüntetése és a materializmus jellemez. A spirituális, sem
osztályharcot, sem osztálykülönbséget nem ismerő, a magántulajdon szentségét fenntartó
szocializmus ma már egyházilag is általánosan használt kifejezője annak a társadalmi
rendnek, amit a Quadragesimo Anno is hirdet. Ilyen értelemben használják a
„keresztényszocialista“ szót is.
Tartalmilag a nemzetiszocializmus elismeri, hogy a vallás nemcsak magánügy, hanem
közügy is; alaptétele a gyakorlati Isten-hit annyira, hogy elvi tagadója az atheizmusnak,
értékeli és felhasználja az egyház valláserkölcsi szolgálatait annyira, hogy elvileg tiltja a
felekezetenkívüliséget. Spirituális, ideológiai alapon áll s így végleg leszámolt a keresztény
gondolat legnagyobb veszedelmével, a liberális kor torzszülöttjével: a materializmussal. A
nemzetiszocializmus továbbá mint társadalmi és gazdasági rend gyakorlati továbbépítője a
keresztény gondolatnak.
Nem állapítható meg egyházellenes elvi állásfoglalás a nemzetiszocialista pártok és
azok hivatalos vezetőinek megnyilatkozásából és programjából. Elegendő talán hivatkozni két
komoly és felelősségteljes megnyilatkozásra. A Nyilaskeresztes Párt vezetője hivatalosan
leszögezte: „Nem tűrhető, hogy az egyén, belső élete kettészakadjon, hogy vallási
meggyőződése nemzeti meggyőződősével összeütközésbe kerüljön. Az egyén csak akkor
egész ember és csak akkor számíthat népi közösségünk kiegyensúlyozott, igazi, hasznos
tagjának, ha vallási meggyőződése és nemzeti meggyőződése erős kapcsolatban és forró
összhangban él lelkében... Semmi közünk ahhoz, hogy más nemzetek mit akarnak kezdeni
valláserkölcsi életükkel, csak ahhoz, hogy mit akarunk mi:
a Hungarizmusnak soha semmi baja nem lesz a vallási egyházakkal, sőt bennünk
fogják megtalálni igaz, hű, erős támaszukat.”
Vagy ha valakinek úgy tetszik, idézhetjük a III. Birodalom vezérének kijelentését a
„Mein Kampf”-ból:
a politikai vezér számára mindenkor sérthetetlenek legyenek népének vallási tanai és
intézményei. Más magatartás, kiváltképpen Németországban katasztrófához vezetne.
A magyar nemzetiszocializmust tehát nem lehet egyházellenességgel vádolni, de nem
lehet ezzel vádolni még a hivatalos német nemzetiszocializmust sem. A Kulturkampf, vagy ha
úgy tetszik a Lutherek, Kantok, Harnackok, Döllingerek Németországa ma nagyon is
egyházias. S hogy nem teljesen az, az sem a nemzetiszocializmus, sőt még csak nem is a
hivatalos német politika számlájára irható fel egészen. A III. Birodalom megteremtője
szembetalálkozott egy nagy párttal: a katolikus Centrummal, amely hatalmi szempontból még
világnézeti ellenfelével is szövetkezett. A nemzetiszocializmus lavinája elsősorban ezt a
kezdetben aktív, később korszerűtlen és meddő pártot söpri el, hogy a politikai káoszban erős
kézzel rendet teremtsen. Ezek az intézkedések fájtak a Centrum mögött álló egyháznak, de
éppúgy fájt a megfiatalodó német népnek, hogy a megújhodás útjában mindenkor egyházi
férfiak állottak. A német nemzetiszocialista forradalom ennyi áldozatot követelt.

7
 S ma már az egyháznak be kell látnia, hogy ez a seb, amit kapott, egy súlyos műtét volt,
ami által egy halálosan komoly rákfenétől szabadult meg: a bolsevizmustól.
A német nép várja a baráti kézfogást a közös ellenséggel szemben s ha ez meglesz
minden fenntartás nélkül, akkor erejét fogja veszíteni az a vallási nacionalista egyéni
törekvés, amit a hivatalos hitlerizmus soha se tett magáévá.
A magyar szélsőjobboldal távolról sincs olyan ellentétben az egyházzal még mozgalmi
síkon sem, mint a német hitlerizmus. Elsősorban azért, mert a magyar nép egyházias érzülete
mindig mélyebb volt. Másodsorban mert talán nem áll vele szemben olyan mereven a
hivatalos egyházpolitika. Amikor külföldről új eszmék lépték át a magyar határt, a magyar
mindenkor átszűrte azt a maga konzervatív, vallásos lelkületén. Ami hiba, ami
kereszténytelen volt ezekben az eszmékben, az idegen maradt a magyar néplélektől. A francia
szabadgondolkozás, az ú. n. felvilágosultság hozzánk is eljutott, de nálunk nem volt olyan
egyházellenes éle s nem támasztott Voltaireket, akik olyan mereven adták volna ki a jelszót:
ecrase l’ infan! A humanizmus sem hozta hollós Mátyás udvarába a régi pogány szellemet. A
XIX. századvégi atheista forradalmak magyar kivitele 1848 volt. A német Kulturkampf,
amely még ma is érezteti hatását, nálunk legfeljebb a 90-es évek körüli egyházpolitikai
törvényekben mutatkozott. A kommunizmus nehezen talált magának utat a népi lélekhez s
legfeljebb csak pár hónapos pünkösdi királyságot tudott eredményezni. Ha van egyházellenes
éle esetleg a német nemzetiszocializmusnak, letompul mire hozzánk ér annál is inkább, mert
az azonos elnevezés csak a koreszmének az azonosságai jelenti, nem pedig az azonos
nemzetberendezkedést.
Nem jár el helyesen a klérus, ha ennek ellenére vallás- és egyházellenes szándékot
imputál, sőt szinte minden áron rákényszerít a magyar nemzetiszocialista mozgalomra. Ilyen
eljárás vagy bizalmatlanságból származik s akkor a rossz szándék feltételezése, a
bizalmatlanság fokozása legalább is lelkipásztori imprudencia; ha pedig politikai taktikából
származik, akkor súlyos visszaélés milliók lelkiismeretével. Ha a nemzetiszocialista
mozgalmi egyének nemhivatalos megnyilatkozásai néha egyházelleneseknek látszanak, akkor
ezt úgy kell tekinteni, mint egy lelki válságban levő egyén tévedését, amelynek igen sok
esetben az a politikai harc az okozója, ami jelenleg be nem vállaltan is fennáll a hivatalos
egyház és a nemzetiszocialista mozgalmak között. Ilyen megnyilatkozásokkal szemben az
igazi keresztényi eljárás az volna, ha jó pásztor módjára személyesen megy utána az eltévedt
báránynak s politikai meggyőződésének megsértése, pártpolitikai kesztyű odadobása nélkül
mutat rá az elvi eltérésekre.
Keresztény elvi szempontból sokan elfogadhatatlannak tartják a nemzetszocializmus
két ideológiai tételét. Az egyik:

a nemzetiszocialista államberendezkedés totális jellege.

Az államtotalitás politikai alapja a tekintélyi elv. A tekintélyuralom és a diktatúra

azonban nem azonos fogalom. A diktátori hatalom nem a népben gyökeredzik, hanem külső
erő következtében a népre rákényszerül. A tekintélyi elv hordozója a tekintélyi elv
gyakorlására a néptől kapja a felhatalmazást. A diktátor saját akaratát kényszeríti a népre akár
a nép javára, akár kárára; a tekintélyi elv hordozója mindig a népközösség akaratát valósítja
meg. A diktátor is, a tekintélyi elv hordozója is teljes egyéni elhatározással, döntési
függetlenséggel, a módszer szabad megválasztásával uralkodik. A diktátori hatalom
komponense azonban csak a diktátor egyéni akarata: jó szándéka vagy szeszélye; addig a
tekintélyi elv hordozója totális hatalmát két komponensnek köszönheti: saját egyéni
rátermettségének és a népközösség bizalmának. A diktátor emberi felelősséggel senkinek sem
tartozik, a tekintélyi elv hordozója felelősséggel tartozik a népközösségnek és a
népközösséget képviselő s a tekintélyuralmat alátámasztó totális pártnak.

8
 Ebből következik: a diktatúra sohasem kívánatos állapot, bár lehet szükséges rossz; a
tekintélyuralom azonban lehet végleges államforma, amely túléli még a tekintélyi elv
jelenlegi hordozóját is. A diktatúra lehet káros, sőt végzetes a nemzet jövőjére, a
tekintélyuralom azonban soha sem kerülhet szembe a népközösség jól felfogott érdekével.
A tekintélyuralom államtotalitást eredményez. Ez a totalitás kettőt jelent: 1. Az állam
feladatköre kiterjed az állami élet minden mozzanatára, kiterjed a család és egyéni élet
minden olyan mozzanatára, ami a közösség érdekét érinti. 2. Az állam ezt a feladatkörét
teljesen korlátlanul, függetlenül és maradék nélkül valósítja meg.
Az államtotalitás eszméje logikusan következik az állam fogalmából és az állam
hivatásából. A keresztény terminológia szerint az állam: societas perfecta vagyis más szóval
totális tömörülés. A fogalom tehát nem új, csak a gyakorlati alkalmazása új. Az állam eddig
nem akart vagy nem tudott élni természetadta jogával; ez a népközösség vagy a népközösség
egyes rétegeinek válságára vezetett. Ebből a mulasztásból azonban nem lehet fegyvert
kovácsolni az államtotalitás ellen.
Az államtotalitás nem olyan abszolút, mint amilyennek némelyek gondolják vagy
egyesek öntudatlanul hiszik. Semmi teremtett földi dolog nem lehet abszolút, mert nem öncél,
hanem csak eszköz. Érthető, ha a totalitás fogalmát és jelentősegét ma annyira kiemeljük
azokkal a mulasztásokkal szemben, amikben a liberális állam vétkezett. Igazi jelentősége
tehát ezt a nemzetiszocialista állam nem hagy ki gondoskodása köréből semmi olyan
feladatot, ami a népközösség érdekét közvetlenül vagy közvetve érinti s aminek
megvalósításához hozzáfog, azt totálisan, tökéletesen végzi. Szélmalomharcot folytat tehát az,
aki az államtotalitást úgy fogja fel, mint egy filozófiai rendszert, amely a totális államot
öncélú, önmagától való valóságnak tekinti, vagyis Istennek. Így pl. az államtotalitás még a
legszélsőségesebb ideológusok szerint sem jelenti a magántulajdon teljes megszüntetését, a
tudomány, a művészet s így a vallás teljes megkötöttségét, nem jelenti a beleszólást a
népközösség legfontosabb közületének: a családnak belső életébe. Amint lehet a totális
államban független egyéni, családi, tudományos, művészi élet, éppen úgy lehet nemcsak
egyéni vallásszabadság, hanem független egyházi szabadság is. Ellenben nem lehet állami
beleszólás nélkül olyan egyéni, családi, társadalmi, tudományos, művészi s így vallási vagy
egyházi élet, amely a népközösség érdeke ellen vétkezik. Így nem lehet a magántulajdonban
levő javakat a tulajdonosnak elpusztítani, a közösség használatából kivonni,
felhasználhatatlanul hagyni; nem lehet a családi életet önkényesen feldúlni és szétzülleszteni,
a családtagok jogait és kötelességeit önkényesen megvonni; nem lehet a tudományt, a
művészetet beállítani népközösség-ellenes irányba; nem lehet a társadalmi erőket egymással
szembeállítani és parciális célokra felhasználni, nem lehet a vallási életet atheizmussal,
felekezetenkívüliséggel gyöngíteni, nemzeti- és keresztényellenes szektákkal részeire bontani,
s végül nem lehet az egyházi életet (az egyháznak politikai, társadalmi, gazdasági életét, az
egyháznak világi életberendezkedését) antiszociálissá tenni.
Ezt értjük államtotalitás ellen. Emellett a totalitás mellett van a másik societas perfecta:
az egyház, amely szintén csak úgy tudja betölteni a maga hivatását, ha 1. munkássága kiterjed
telteljes, totális feladatkörére, 2. hivatását teljesen, totálisan végzi. Ez a két totalitás: az állam
és az egyház két különböző síkon mozog, az egyik a természetes, földi síkon, a másik a
természetfeletti, kegyelmi síkon, két sínpárja a magyar életnek, ami elvezeti a népközösség
minden tagját a totális célhoz: emberi élethez és keresztényibb élethez, aránylagos földi
boldogsághoz és abszolút örök boldogsághoz.
Tehát jogosan beszélhetünk két (mindenesetre relatív) totalitásról anélkül, hogy akár
gyakorlati, akár logikai kontradikciót állítanánk. Mivel mind a két totalitás ugyanazon a
földrajzi területen működik, alanyai ugyanazok az egyének, vezetői egyúttal a másik totalitás
tagjai, szükségképpen vannak olyan feladataik, amik találkoznak és azonosak A feladatkör
lehet azonos, de nem lehet ellentétes, mivel más a távolabbi cél és más a szempont, amely

9
szerint mindkettő feladata megoldandó. Így az államnak testi, szellemi és állampolgári
szempontból totális joga van a gyermekneveléshez, de ugyancsak totális joga van ugyanerre
az egyháznak is a lelki, természetfeletti, kegyelmi élet szempontjából. A két feladat nemcsak
hogy nem ellentétes, hanem kell is hogy az állam és az egyház is totálisan: miden gyermek,
minden egyén nevelését tökéletesen oldja meg.
Elvi ellentétek nincsenek, de lehetnek gyakorlati ellentétek Gyakorlatilag lehetnek
ellentétek, mint hogy voltak is mindig akár a feudális, akár a liberális, akár a szociális, sőt
még a theokratikus államberendezkedésekben is. S lesz is ellentét, ha az államhatalom és az
egyház politikai ellenfelekként állanak egymással szemben.
Ha valakinek kétsége van akár egyik, akár másik oldalról az államtotalitás fenti
magyarázatával szemben, gondoljon az alábbi gyakorlati példára. Senki sem tulajdoníthat, de
senki sem követe! a totális állam részére olyan jogot, hogy megállapíthassa: mit higgyen az
Úrvacsora kérdésében a katolikus és mit higgyen a protestáns. Így nem akar beleszólni, de
nem is szólhat bele a totális állam az egyháznak többi dogmatikájába és lelkipásztori
tevékenységébe sem. Ez a körülmény éppúgy nem ejt csorbát a totalitás eszméién, mint ahogy
elismeri az egyház saját totalitását.
A másik elfogadhatatlannak látszó tétel:

a fajelmélet.

A nemzetiszocializmus szükségképpen jutott el a faji gondolathoz és a fajvédelemhez.

Hiszen a nemzet fogalmát főképpen a nemzetalkotó faj határozza meg. Sőt a faj nem csupán
meghatározza a nemzetet, hanem meg is szabja a nemzet fejlődésének útját, irányát,
dinamikáját. Elismerjük, hogy a német s főképp a magyar nemzet kialakulásra nem csupán
faji adottságok hatottak, hanem történelmi, lelki, kulturális, nyelvi adottságok is.
Mindezeknek az eredője a nemzet. A faji meghatározás nélkül azonban a nemzet fogalma
erőtlen és hiányos lenne. A faji vagy vérségi származás mindenkor a nemzeti élet el nem
vitatható meghatározója marad. Tudjuk, hogy a nemzet faji összetétele nem egységes. A
magyar faji fogalom meghatározásánál nem is akarunk elmenni messze történelmi távlatokba,
s különösen egészen addig az időkig, amikor az ősi ugor török-mongol vérelemekkel
keveredett. De másrészt nem vagyunk hajlandók a történelem folyamán kialakult s ma
magyarnak mondott faji fogalmat holmi széteső, laza „kultúrközösségi” gondolattal
helyettesíteni! A magyarság csak úgy tudja biztosítani szupremáciáját e hazában, ha
történelmi, nyelvi, kulturális, lelki, de mindenekelőtt vérségi tényezőkből összetevődő külön
magyar fajiságát nem engedi megrontani sem ellenséges fajú vérelemek beütése által, sem
biológiai vérrontás által.
Nem lehet a fajelmélet rovására írni, hogy a német fajt és vért a IlI. Birodalom az
összes fajok fölé emeli, mert mi magyar nemzetiszocialisták nem a német, hanem a magyar
fajvédelem alapján állunk. Nem is lehet életképes egy olyan nemzet, amelyik nincsen saját
fajiságának, saját hivatásának teljes tudatában. Ha mi — mindenesetre kellő értékeléssel —
mondhatjuk: extra Hungariam non est vita… vagy hazánk bokréta az Isten kalapján: a földön,
akkor né nézzük istenítésnek, ne nézzük magyar szempontból sértésnek, ha a német vagy más
nemzetiszocializmus a saját fajiságát mindennél többre értékeli.
A fajvédelem abban az esetben válik dogmatikailag tarthatatlanná, ha a fajt és a vért
öncélúvá tenné, ha „egyetlen faj ethnikai zártságába szorítaná az Istent, a világ Teremtőjét, a
Királyt és a népek törvényhozóját, akinek nagysága előtt a nemzetek olyan kicsinyek, mint
egy csepp a vizes vödörben.” „Ha a fajt, vagy népet vagy az államot, vagy ennek valamely
formáját, vagy az államhatalom képviselőit ... ki akarja szakítani ebből a földi értékrendből s
mindennek, még a vallásos érdekeknek is legfőbb zsinórmértékévé akarván tenni,
bálványimádó kultuszba isteníti őket…”

10
 A fenti szavak XI. Pius pápa szavai, aki 1937. március 14-én kelt „Mit brennender
Sorge” kezdetű német nyelvű körlevelében elítélte a fajmítoszt, mint új pogányságot. XI. Pius
pápa fenti elítélő szavait, valamint a körlevél többi megállapításait a magyar
nemzetiszocializmus nem veszi magára, de a hivatalos német nemzetiszocializmus sem. A
nemzetiszocialista fajvédelem nem valláspótló mítosz. S ha másutt az volna: vegyük
tudomásul, hogy a magyar nemzetiszocializmus nem merő utánzat, hanem sajátos magyar
eszmetartalom az új koreszme jegyében. S végül, ha nálunk is akadnak hívei a
fajmitológiának, azok éppúgy távol állnak a magyar nemzetiszocializmustól, mint a turáni
egyistenhívők.
A faji gondolat gyakorlati célja tulajdonképpen a nemzettagok vérének tisztasága,
egészsége és a nemkívánatos vérbeütésektől való távoltartása. Erre szükség van biológiai,
hygiéniai szempontból éppúgy, mint lelki és kulturális szempontból. Az ilyen fajvédelem
gyakorlati kereszténység. Mivel magyar faji szempontból főképpen s majdnem kizárólag a
zsidó vérkeveredés jelent nagy veszedelmet, azért a magyar fajvédelem gyakorlatilag a zsidó
és a magyar fajkeveredés megakadályozását jelenti. Ugyanígy fogható fel azonban pl. a
cigánykérdés, vagy — ha lenne — a néger kérdés stb.
Így jut el a nemzetiszocializmus

az antiszemitizmushoz;

s így jutna el ide akkor is, ha társadalmi, gazdasági, erkölcsi sőt vallási szempontok
nem kényszerítenék reá. A nemzetiszocializmus nemcsak antiszemitizmus, az
antiszemitizmus még nem nemzetiszocializmus, tehát annak csak részletproblémája. A
keresztény gondolat szempontjából is igaz, hogy az antiszemitizmus még nem kereszténység.
De nem lehet letagadni, hogy a kereszténység szükségképpen ellenfele a zsidó vallási,
erkölcsi, társadalmi és gazdasági életberendezkedésnek. Szinte közhely volna hivatkozni az
egyház zsidóellenes intézkedéseire és a világnézeti űrre, ami a krisztusi kereszténység és a
Krisztus-gyilkos zsidóság között tátong. Mégis mi az oka, hogy komoly keresztény körök is
elvi aggályokat támasztanak a zsidó-kérdésben? Hivatkoznak humanizmusra és keresztényi
türelemre. Alaptalanul, mert az az önvédelmi harc, amit a nemzetiszocializmus társadalmi,
politikai, erkölcsi és gazdasági téren a zsidósággal vív s az a végső terv, amellyel a zsidó
kérdést rendezni óhajtja, emberi és keresztény szempontból nagyon is türelmes.
Komolyabb elvi nehézség; dogmatikailag tarthatatlan az a teória és az a gyakorlat,
amely
1.) a zsidó számára megtagadja a keresztvizet,
2.) az antiszemitizmust átviszi az ószövetségi zsidóságra és a kereszténység eredetére.
Mindkét felfogás, amely nem ideológiai tartozéka a nemzetiszocializmusnak, az
antiszemitizmus harci, mozgalmi túlhajtása.
1.) Az első felfogás és gyakorlat a zsidótörvények tökéletlen megszerkesztése folytán
keletkezett s mindenesetre csak időleges. Az a körülmény, hogy a zsidóság faji és felekezeti
jellegét kellőképpen nem határolták el s hogy a keresztség tényét, tehát egy merőben
kegyelmi aktust belekevertek egy politikai, gazdasági harcba, szükségképpen eredményezte
azt, hogy egyes államok megtiltják a megkeresztelkedést a zsidók számára. Elvileg ez
evangéliumellenes, gyakorlatban azonban csak azt jelenti, hogy az illető kormányzat vagy
mozgalom nem hisz a zsidóság őszinte megtérésében, nem tartja kívánatosnak a faji
beolvadást s veszélyesnek tartja a zsidóság burkolt gazdasági és társadalmi térfoglalását.
Ezekben az államokban az egyház is megtagadhatja a keresztség kiszogáltatását nem elvileg,
hanem gyakorlatilag a fenti okoknál fogva vagy pedig a katekumenátus (hitjelöltség) idejét az
ősegyház szellemében több évre kitolhatja. Mindenesetre nem merült volna fel ez az elvi

11
nehézség akkor, ha az intéző egyházi körök teljes megértéssel keresték volna a zsidótörvény
elvi alapjait annak politikai támadása helyett.
Az egyház csak azt tanítja, hogy a keresztségre joga van minden embernek fajra való
tekintet nélkül, de sohase mondta azt, hogy a keresztség által a megkeresztelt elveszti fajiságát
vagy élvezőjévé válik egy nemzeti közösség javainak. A cigány vagy a néger
megkeresztelkedése által, sőt papi vagy püspöki felszentelés által se változtatja meg külön
fajiságát, társadalmi helyzetét, állampolgársági jogait vagy joghiányait. Zsidófajú egyén
megkereszteltetése által továbbra is zsidófajú marad, s a megkereszteltetés tényéből nem
igényelhet magának több jogot, nagyobb gazdasági, társadalmi előnyt egy más fajú nemzeti
közösségben, mint amennyit élvez izraelita vallású fajrokona. Ha ennek ellenére óhajtja a
keresztséget, akkor szándéka tiszta, ha nem, maga állít ki önmagáról bizonyítványt a
keresztségre való alkalmatlanságáról. A már megkeresztelt zsidók pedig szép hivatást fognak
maguknak találni egy zsidófajú államban, ahol hirdetői lehetnek a krisztusi evangéliumnak.
2. A másik teória: amelyik mentesíteni akarja a kereszténységet minden zsidó elemtől,
szintén csak az antiszemitizmus harci, mozgalmi túlzása, de nem hivatalos tanítása a
nemzetszocializmusnak. Ebből a szempontból nem egyhangú, szeretetlen, politikai ízű, „új
pogányságot” szimatoló kirohanásra van szükség, hanem az elvi kérdések higgadt, komoly
megvilágítására. A mai zsidósággal nemcsak az államnak, hanem az egyháznak .is kétezer
éves pöre van. A zsidóság vádja és rágalma magát a Megváltót is s utána az első három
század keresztényeinek százezreit küldte vértanúhalálba. Ahol a zsidóság politikailag is
hatalmi helyzetben volt, ott véres keresztényüldözés volt, ahol gazdasági hatalomfölényben
volt a keresztény néppel szemben, ott is nagyobb mértékben folyt a keresztényüldözés
gazdasági téren, mint amilyent a véres pogromok vagy a céltudatos antiszemitizmus valaha is
kigondolni tudott
Az ószövetségi zsidóságot a kereszténység se értékeli sokkal többre mint maguk a
próféták, akik szüntelen haraggal korbácsolták vissza a lázadó, materialista gondolkozású,
erkölcstelen Baál kultuszok felé kacsintgató zsidó népet nagy hivatásának: a monotheizmus, a
messiásvárás és a kezdetleges erkölcsiség sziklavárába. A környező pogány népekkel
szemben az ószövetségi zsidóság fenti hármas értéke határozottan pluszt, Istentől kapott
hivatást jelentett. Az evangéliummal szemben azonban az ószövetségi zsidóság hite egy óriási
hiány, egy óriási igénylés volt a hitbeli és erkölcsbeli beteljesülés felé. Az ószövetség még
nem kereszténység, azonban az ószövetség előfeltétele az evangéliumnak; az ószövetség
igazolja azt, hogy miért volt szükség megváltásra, az ószövetségben levő pozitívumok
hirdetik, hogy az igazi istenhit emberi, népi gyarlóságtól is függetlenül tud hatékony maradni,
tud fennmaradni; az ószövetségben levő negatívumok pedig hirdetik az evangéliumnak annál
nagyobb tökéletességét. Az ószövetségi zsidóság történelme nekünk nem a zsidóság faji
hivatását hirdeti és nem is lehet forrása a hivatását megtagadó, Krisztus-gyilkos mai zsidóság
iránti rokonszenvnek, hanem kizárólag Isten nagyságát hirdeti, akinek örök tervében még egy
fajilag tökéletlen nép is alkalmas eszköz lehet.
A fentiek után nem kell külön fejtegetni, mire nem terjed ki a nemzetiszocialista
állam totalitása és mire nem terjed ki az egyház totalitása.
Az állam a totális gondolat megcsorbítása nélkül tartózkodni köteles minden olyan
lépéstől, ami beleszólás lenne az egyház hitelvi, theológiai kérdéseibe, az egyház pedig
tartózkodjék minden olyan lépéstől, ami kizárólag az állam hatásköre. Az érintkező
kérdésekben az egyház is, az állam is tartsa meg azt a nézőpontot, amely lényegéhez tartozik.
A gyakorlati nehézségek megoldása végett kívánatos volna a nemzetiszocialista állam és az
egyház együttműködése, ami azonban nehezen valósítható meg, ha a harci, mozgalmi időben
ellenségesen állottak egymással szemben. Azonban ha vannak is gyakorlati nehézségek, kell,
hogy határozott elvi álláspontja maradjon a nemzetiszocialista mozgalomnak: ami feltétlenül
dogmatikai kérdés, ott nem kívánok az egyháztól megalkuvást.

12
 A kérdést nézzük a kereszténység szempontjából s nézzük az állam, illetőleg a
mozgalmi nemzetiszocializmus szempontjából. Kétezer éves történelmi tény s a
kereszténység lényegéből folyó igazság az, hogy az, egyház elvi, dogmatikai, theológiai
kérdésekben nem enged s nem is engedhet. Ha engedne, megszűnne lenni az az erkölcsi erő,
ami a hívő tömegek hitét, bizalmát, lelki egyensúlyát szilárddá teszi. Mivel pedig az egyház
elvi kérdésekben nem engedhet, ilyen irányú állami beavatkozás esetén olyan elvi harc,
világnézeti küzdelem indulna meg, ami felőrölné a kereszténységet, feldúlná az állam életét, a
tömegek egy részét az államtól, másik részét az egyháztól idegenítené el, s a népközösség
minden tagjának lelkében meghasonlást idézne elő. S ez az állapot nem változna, mert lehet
sokakat elidegeníteni az egyháztól, de nem lehet a tömegekkel állandóan s teljesen
megtagadtatni a keresztény gondolatot. A papság kezébe pedig egy olyan erkölcsi fegyver
volna adva, amivel keresztes háborút vezethetne az államhatalommal szemben.
Ez történelmi tény s meg nem változtatható valóság, amivel számolnia kell
mindenkinek.
Ilyen lelkiismereti konfliktus, ilyen világnézeti harc nem érdeke a nemzetiszocialista
államnak. Ezért kell eleve arra az álláspontra helyezkednie a nemzetiszocialista
mozgalomnak, hogy kerülni fogja a dogmatikai súrlódást az egyházzal s ebből a szemszögből
vizsgálat alá veszi ideológiáját. De ugyancsak ezért kell kerülni az egyháznak minden olyan
illetéktelen beavatkozást, pártpolitikai harcot, személyeskedést, sértő bizalmatlankodást és
meg nem értést, korszerűtlen életberendezéshez való ragaszkodást, amelyek a
nemzetiszocialista állammal való együttmunkálkodást lehetetlenné teszik.
Erősen hangsúlyozzuk, hogy súlyos felelősség nehezedik mindkét részről a vezető
tényezőkre.
A nemzetiszocializmus lényegéből következik az, hogy

a nemzetiszocialista állam és az egyház viszonya

csak egy lehet: tevékeny együttműködés. A keresztény szociológia szerint a legszebb

viszony az egyház és az állam között az, amikor egyik sem avatkozik a másik ügyébe,
ellenkezőleg egymást segítik. Az egyház úgy, hogy az állam tekintélyét erősíti és az állam
talpkövét: az erényt és az istenhitet biztosítja és erősíti. Az állam az egyházat a működéséhez
szükséges anyagiak megszerzésében támogatja, védi az egyházi személyek, ténykedések
szabadságát.
Mivel az egyháznak és az államnak vannak közös ügyei (házasság, nevelés,
anyakönyvezés) kívánatos, hogy az állam és az egyház törvény szerint is szövetkezzék és
egyetértéssel intézzék a közös ügyeket. A nemzetiszocialista állam éppen totális
berendezkedése miatt nem hagyhatja figyelem és támogatás nélkül azt a munkát, amit az
egyház végez. A nemzetiszocializmusnak sarkalatos tétele az Istenhit ápolása a történelmi
egyházak munkájával. Éppen ezért nem nemzetiszocialista gondolat az állam és az egyház
szétválasztása, mely esetben az egyház valóban idegen test lenne az állam testében.

A nemzetiszocializmus megvalósítja a Quadragesimo anno követeléseit.

Nemcsak az egyház érdeke, nemcsak a világnézeti meddő küzdelem megakadályozása

indokolja azt, hogy a hivatalos egyház támogassa a nemzetiszocializmust még mozgalmi
korában is, hanem az a megfontolás is, hogy a nemzeti szocializmus az egyház szociális
követeléseit maradék nélkül meg tudja valósítani. A Qu. anno rendszerint szembe szoktak
állítani a nemzetiszocializmussal mondván: nem kellenek új rendszerek, új mozgalmak a
szociális kérdés megoldásához, mert elég ahhoz a Rerum Novarum-ban és a Qu. anno-ban
lefektetett szociális rend.

13
 Ha elolvassuk XI. Pius pápa hatalmas szociális körlevelét a Qu. anno-t, amellyel 1931.
május 15-én XIII. Leó pápa Rerum Novarum kezdetű híres enciklikája negyven éves
évfordulóján ajándékozta meg a szociális válságban vergődő világot — két megállapításra
jutunk: az egyik az, hogy a Qu. anno szociális célkitűzése egytől-egyig szerepelnek a
nemzetiszocialista programban s egytől-egyig megvalósultak a nemzetiszocialista
államokban. A másik megállapítás, hogy a pápai körlevél nem adott konkrét tervet a szociális
irányelvek megvalósításához, mert mint írja „az intézmények reformjánál elsősorban az
államra gondolunk” s nem szabta meg az államformát és azokat a gyakorlati módszereket,
amikkel az állam megvalósíthatja a felvázolt szociális rendet, vagyis nem zárja ki eleve a
nemzetiszocialista államberendezkedést.
A nemzetiszocialista államformák (a fasizmust éppúgy értjük alatta, mint a magyar
nemzetiszocializmust minden külön nemzeti sajátosságai mellett is) programba vették és
nagyrészt megvalósították a Qu. anno célkitűzéseit. A társadalom elproletárosodása, a
földtelen földmunkások nyomora, a javak aránytalan elosztása, többgyermekes családok
egészségtelen lakásviszonyai, az anyák ellátatlansága, üres családi tűzhely, irtózás a
gyermekáldástól, az emberi erő kizsákmányolása, féktelen üzleti nyerészkedés,
részvénytársaságok és bankok antiszociális berendezkedése, tisztviselői hűtlenség, kiáltó
szociális végletek, munka és pénzuzsora, a közerkölcs megromlása stb., stb. Ezekre a
társadalmi bajokra mutat rá a pápa megrázó szavakkal. S mit tett a nemzetiszocializmus?
Ahol uralomra jutott, erélyes kézzel pótolt ezen a téren is évszázados mulasztásokat.
A Qu. anno felveszi a harcot az individualista gazdasági renddel és a liberalizmussal
szemben, elítéli az öncélú kapitalizmust, megbélyegzi a marxi szocializmust, eltiltja híveit a
szociáldemokráciától, miközben súlyos szavakkal teszi mérlegre mindegyik bűnét és
mulasztásait. S a nemzetiszocializmus? Pár év alatt kivégzi és lomtárba küldi a kereszténység
fenti hidrafejű ellenségeit és megmenti Európa keresztény kultúráját a bolsevizmus már-már
mindent elpusztító mételyétől.
A Qu. anno nemcsak a hiányokra és tévedésekre mutat rá, hanem a kibontakozás
irányelveire is: Isten-hit, szociális igazságosság, összetartozandóság érzete, szociális szeretet,
az osztálygyűlölet megszűnése, a magánérdek fölött álló közjó, a szabad verseny korlátozása,
az állam irányító joga és kötelessége az új szociális rend védelmében, a magántulajdon
szociális és közjellege, közösségi gondolat, a magántulajdon állami szabályozása,
szükségszerű államosítások, proletárok megváltása, a javak kiegyenlítődése, családi vagyon
és családi munkabér, a tőke szociális jellege, a munka méltósága, osztályharc megszüntetése,
munkakötelezettség, kollektív munkaszerződés, nők és gyermekek védelme, vállalatok
felelősége, munkanélküliség megszüntetése, munkához való jog, árrögzítés, az árak helyes
arányosítása, művelt kisemberek, a kultúra közkincs jellege, az állam és társadalmi rend
reformja, pártküzdelmek megszüntetése, hivatásrendi tagozódás, a munkapiac elítélése,
nemzetközi gazdasági együttműködés (új Európa).
Íme ezek a Qu, anno követelései. S maradék nélkül ezek a nemzetiszocializmus
követelései is. A Qu. annot a nemzetiszocializmussal szembe állítani veszélyes politikai
taktika, vagy vaskos tudatlanság.
A Qu. anno nem is vindikálja az egyház számára a meghirdetett szociális rend
kialakítását, mert az kívül esik az egyház hatókörén. A tények viszont azt igazolják, hogy
eddig csak a totális államoknak sikerült letörni a kapitalizmus, a liberalizmus és a marxi
szocializmus erejét, amelyek mindvégig akadályai lettek volna a szociális rendnek. Aki a
nemzetiszocialista államberendezkedést akadályozza, vagy késlelteti, az akadályozza és
késlelteti az oly sokszor hangoztatott Qu. anno-s szociális rendet.

A nemzetiszocializmus a keresztény gondolat alapja.

14
 Az egyház papjai mindig elismerték, hogy hiába van az egyház minden törekvése,
hiába van ezer pap ezer prédikációja,… a nélkülöző, rongyos, didergő, emberi jogaitól
megfosztott ember nem fogja soha magáévá tenni az evangéliumot. S hiába minden szép
körmenet, és ünneplő dísz, hiába minden főpásztori barátság, és egyházi elismerés,... a pénz
és tőke diktátorai, a luxus, a kéj, s a hatalom mámorosai nem fogják soha átélni és
megvalósítani a szalonokban oly sokszor hangoztatott kereszténységet. A nemzetiszocialista
állam éppen a szociális válság megoldásával, a szociális végletek kiegyenlítésével fogja
lerakni azt az alapot, amelyen az egyház lélekvezetése elindulhat. Erős hitünk és
meggyőződésünk szerint a nemzetiszocializmus megteremti rövidesen a Kárpát-Duna
medencéjében a szociális igazságot, megtisztítja és megújítja a magyar lelkiséget, helyreállítja
a közéleti morált, visszaadja az emberi munkának azt az értékét, amit elrabolt tőle a tőke és az
arany, a társadalmi együttélés alapjává a becsületességet, a közösségért való áldozathozást, az
igazi felebaráti szeretetet teszi meg, visszaállítja a nőt arra a piedesztálra, amire az
evangéliumi kereszténység helyezte és visszahozza a nemzeti élet középpontjába az elfelejtett,
az elhanyagolt, a nemakart gyermeket; a nemzeti jövendőt.
Ennél többet nem tehet egy államhatalom, egy politikai mozgalom a keresztény
gondolatért.
Tovább megyünk. A keresztény filozófia tanítása szerint a természetfeletti feltételezi a
természetest. Supernaturale supponit naturalem. A természetfölötti erények, mint amilyen az
Istenbe vetett hit és remény, az isteni szeretet, a kegyelmi élet, amit az egyház szentségei
közvetítenek, az Istengyermekség állapota, ami az örök életnek, az Isten örök bírásának
záloga, mind-mind megvalósíthatatlan egy olyan emberben, egy olyan társadalomban és egy
olyan állami életben, amelyben nincsenek meg a természetes erények: a becsület, a tisztesség,
a közösségtudat, a bátorság, a kitartás, a megértés, a részvét, a jellem, a tisztaság és a többi.
Éppen ezért sem a kommunista, sem a liberális, sem a plutokrata, sem az önző, sem a
munkátlan here, nem lehet soha igaz keresztény. Ha tehát van egy olyan államhatalom, van
egy olyan politikai mozgalom, amely zászlajára írta s megvalósítani tudja azt az embertípust,
amely a fenti természetes erényekkel rendelkezik, akkor az az államhatalom, az a politikai
mozgalom a kereszténység és az egyház legnagyobb jótevője.

Egyházi reform-szükségletek.

Abból a nagy társadalmi és gazdasági átalakulásból, ami ma végbemegy, a magyar

történelmi egyházak sem vonhatják ki magukat.
A mai nemzedék bonckés alá vette a magyar étet minden életmozzanatát, hogy a
diadalmaskodó új koreszme, a nemzetiszocializmus reflektorfénye mellett megvilágítsa, és
vagy átértékelve megújítsa, vagy jóváhagyólag tökéletesítse. Talán egyetlen kérdés van,
amelynek teljes átértékelése még nem történt meg: az egyházi élet problémája.
Az egyházi életnek kettős arculata van: egy természetfölötti isteni, s ezért változatlan
és egy fejlődő, emberi változó arculata. A kettő összefüggésben van egymással és egymásra
kölcsönös hatással vannak. A természetfölötti, isteni elem kibontása, megőrzése és
alkalmazása a tanító egyház, az egyházi hierarchia joga és kötelessége. S megállapítható,
hogy az egyház jól sáfárkodott ezzel a jogával és kötelességével. Az egyház a maga
igehirdetésének módjában és lélekvezetésében alkalmazkodott az idők szelleméhez, a hívek
lélekszükségletéhez. Ennek volt a következménye a legutóbbi évtizedek vallási fellendülése.
Ez a vallási megújhodás azonban sokszor csak látszólagos, mindenesetre nem teljes. A
keresztény hívek tömegei érzéketlenül, idegenül vagy ellenségesen állnak szembe a tanító
egyházzal. Hitetlen körökben a kereszténység csődjéről beszélnek, de jóakaratú körök is
kénytelenek megállapítani, hogy joggal beszélhetünk lelki válságról. Mert az egyedek és az

15
egyedekből összetevődő közösség nem engedi önmagában érvényre juttatni a keresztény
gondolatot.
Természetesen az ősegyház mély és mindent betöltő vallásossága ma már nem
lehetséges. Az ősegyház tagjai ugyanis egyénenként jutottak el Krisztushoz és a keresztény
gondolathoz, tehát át is élték azt, míg a mai keresztények beleszületnek abba. Amíg az
ősegyház tökéletes Krisztus-hívői mellett ott voltak a pogányok, addig a keresztény
Európában korunk tökéletes keresztényei mellett mindig ott lesznek a „keresztény” pogányok,
akik csak a külső formát vették át a kereszténységből.
Ebből logikusan következik a válasz erre a kérdésre: van-e kiút ebből a lelki válságból:
Lesznek mindig s törekedni kell, hogy mindig többen és többen, akik magukévá teszik az
evangéliumi lelkületet, de lesznek mindig, akik továbbra is csak alanyai maradnak az egyház
belmissziós tevékenységének. A válság ott van, hogy ma aránylag nagy ez utóbbiak száma.
A válságból kivezető út éppúgy állami, mint egyházi feladat, s ez a kivezető út kettős:
lelki és szociális. Ha majd az állam emberi életmódhoz segíti az elesett népi tömegeket s ha
majd az emberi élethez segített nép az egyházban nemcsak adminisztrációs szervet lát, ahol
anyakönyvezik, nemcsak adókivető hatóságot, ahol egyházi adót fizet, ha majd anélkül veszi
igénybe az egyház szolgálatait, hogy stólafizetésre nyissa ki erszényét, ha majd nem fog látni
az egyháziakban egy magasan fölötte álló társadalmi osztályt, amelyet nem tud hogyan
címezni, ha majd a legutolsó ember is minden elfogultság és szükségtelen előszobázás nélkül
kopogtathat be a pap ajtaján, legyen az püspök vagy káplán, majd ha az egyház
birtokállománya a mai idők szellemében és arányosan fogja szolgálni az egyház jól felfogott
érdekeit, — akkor az egyház által hirdetett evangélium jobban fog utat találni magának a
szélesebb népi tömegekhez.
A fentiek rávilágítanak az egyházi élet egy pár igen fontos, de dogmatikailag nem
kötött s így megváltoztatható problémájára, amelyek még nincsenek átértékelve. Ehhez járul
még két elintézetlen s rendkívül fontos feladat: az egyik a keresztény gondolat összhangba
hozása a diadalmaskodó politikai és gazdasági renddel a nemzetiszocializmussal, a másik a
történelmi egyházak társadalmi és nemzetépítő együttműködése.

Egyházi reform-törekvések jogosultsága.

A kereszténység, az egyház lényegéből következik az, hogy az egyházi életnek még a

fejlődésre alkalmas problémáit sem helyes és ezért nem is szabad az egyházi hierarchiával
ellentétben erőszakkal megoldani. Mert nem lehet a keresztény gondolat erősödését várni a
keresztény gondolat legfőbb őrei és sáfárai tekintélyének lerontásával. Azonban ebből nem
következik az, hogy a hívek és az alsó papság ne foglalkozzanak komoly szándékkal ezekkel
a feladatokkal. Minden reformtörekvés alulról indul ki, akik az élen járnak, azok nem is
ismerhetik annyira a problémákat, mint azok, akik közvetlenül érdekeltek benne. Ha a
vezetettek részéről nem nyilvánul meg soha valami reform utáni óhaj, vagy törekvés vagy
mozgalom, akkor a vezetője nem is éreznek indítást reform-munkálatokra. A problémákat az
élet veti fel, s az életnek hordozója: a tömeg. Nem szolgálja az egyház jól felfogott érdekét az,
aki rosszul értelmezett egyházi szubordinációból, vagy kényelemből, vagy politikai
számításból nem veti fel a problémákat, hanem hagyja, hogy a tömeg, az utca oldja meg a
maga módján, vagy hagyja, hogy az elintézetlen problémák tömegapasztáziára vezessenek.
A fent érintett reform-törekvések a mai nemzeti élet legkényesebb részét jelentik. A
hivatalos egyház nem foglalkozik vele eléggé, mert nem kap erre indítást alulról. A világi
vallásos tábor pedig nincs is rá feljogosítva. Ezért szükséges, hogy a magyar kereszténység
elitjei összefogva komolyan foglalkozzanak ezzel a kérdéssel, s a lelkekben mindenesetre már
leszűrődött tervezeteket konkretizálják és rendszerezzék.

16
 Az egyház a történelem folyamán, amilyen meg nem alkuvó volt theológiai
kérdésekben, olyan rugalmas volt mindig a koreszmékkel szemben. Meggyőződésünk, hogy
az egyház be fog tudni kapcsolódni a magyar népközösségi munkába, még pedig nemcsak
tagjaiban, akik egyúttal a nemzetiszocializmus zászlóvivői, nemcsak papjaiban, akiknek nagy
része egyébként is szociális szellemű, hanem be fog kapcsolódni társadalmi és gazdasági
szervezetében is. Erre szükség van, nemcsak a keresztény gondolat megerősödése miatt,
hanem szükség van a nemzetiszocialista állam vagy mozgatom szempontjából is. A magyar
munkaállam nem nélkülözheti a hatékonnyá vált keresztény gondolatot s nem tűrheti, hogy a
magyar életnek csak egy mozzanata is totális megújhodás nélkül maradjon.

A történelmi egyházak együttműködése.

Fejtegetésünk folyamán az egyház alatt mindenkor a keresztény történelmi egyházakat

értettük. A nem keresztény vallásfelekezetek nem lehetnek alkotó tényezői a magyar életnek,
amely elválaszthatatlanul van összefonódva a keresztény világnézettel. A felburjánzó
keresztény szekták támogatása, vagyis a keresztény egyházi és társadalmi erők további
szétforgácsolása lehet talán némelyek számára mozgalmi taktika, de semmi esetre sem lehet
nemzetiszocialista és így nemzeti érdek. Gondoljunk csak arra, hogy a magyar társadalom e
nélkül is túlságosan szét van forgácsolva, tagolva, gondoljunk a felburjánzó szekták
antimilitarista, népközösség-ellenes működésére s gondoljunk a nemzeti vagyon fölösleges
elkallódására, amit az egyre szaporodó szekták anyagi fenntartása idézne elő.
A történelmi keresztény egyházak bekapcsolódása a nemzeti munkaközösségbe
azonban megkívánja ezeknek az egyházaknak nemzeti és társadalmi együttműködését. Ez az
együttműködés nem vonatkozhat dogmatikai, lelkipásztorkodási, egyházkormányzati és
gazdasági szempontokra, amelyben való együttműködés sem egyházi, sem nemzeti
szempontból nem kívánatos, mert lagymataggá és vizenyőssé tenné az egyházak
lélekvezetését attól eltekintve, hogy megvalósíthatatlan. Olyan társadalmi és nemzeti
együttműködésre gondolunk a közös ellenséggel, az atheizmussal és a vallási közönyösséggel
szemben a magyar népközösség lelki érdekében, mint amilyent Prohászka Ottokár püspök
kezdeményezett. Alkalmas módja volna ennek az együttműködésnek egy olyan sajtóorgánum,
amely közös címmel kifejezett közös eszmei alapon egy szélesebb körű közös tömörülés
irányítása alatt, de két párhuzamos lappéldányban, katolikus és protestáns tagozatban
szolgálná a prohászkai elgondolást.
Az alábbiakban még egy pár gondolatot vetünk fel, amelyek alkalmasok arra, hogy a
vajúdó világnézeti kérdéseket tisztázzák.

„Politizáló egyház”

Mivel az igazi politika tulajdonképpen nemzetépítés, az egyház és annak papjai nem

mondhatnak le arról a jogról és kötelességről, hogy figyelemmel kísérjék és ellenőrizzék a
nemzeti élet alakulását. Annál is inkább megvan ez a joguk és kötelességük, mert a magyar
népi közösség a keresztény gondolat alapján áll, a keresztény gondolat legfőbb őre és szolgája
pedig az egyház. Az egyháznak a pártpolitikai életen kívül számos alkalma van ezeket a
keresztény alapelveket hangoztatni és megkövetelni. S ehhez való jogát senki kétségbe nem
vonja.
A pártpolitikai életben közvetve egyház-hű tagjai révén szintén kiveheti részét az
egyház abból a célból, hogy ott is érvényre juttassa a keresztény és szociális követeléseit. A
tanító egyház, vagyis a papság közvetlenül ne kapcsolódjék bele a politikai életbe. Ez a
követelés nem lehet hátrányos az egyházra nézve, mert az egyházi élet csődjét jelentené az, ha
a keresztény elveket és az egyház igazi érdekét csak a papság tudná hangoztatni, ha erre

17
alkalmas világi apostolokkal nem rendelkezne. Nem lehet sérelmes a pap személyére nézve,
aki a nemzet lelki arcvonalának katonája, mint ahogy nem sérelmes a pártpolitikai tilalom a
katonaságra nézve. A pap tevékenykedhet hivatását képviselve a párt világnézeti hátterét
képező mozgalmi életben.
Miért kell az egyháznak pártpolitikán felül állnia? Az egyházat nem a papság alkotja,
hanem a papság és a hívek lelki közössége. Lehet-e ott igazi egyházi életről, kereszténységről
beszélni, ahol a papság más politikai pártéletben helyezkedik el, mint a hívő tömegek? Az
egyháznak erejének teljességével kell latba vetni minden lelki befolyását, hogy a magyar élet
egész vonalán a keresztény gondolat érvényesüljön, eredményesen kell, hogy felemelje szavát
a szociális visszaélések ellen. Ezt a feladatot azonban az egyház nem fogja tudni
maradéktalanul teljesíteni, ha lelki befolyását fölöslegesen csökkenti pártpolitikai harcokba
való beavatkozás által.
Mikor politizál az egyház? Amikor politikai célzattal egyházi síkon külön pártot alakit,
amikor politikai mozgalmat, pártalakulást hivatalosan támogat vagy kiszolgál, amikor
nemzetpolitikai kérdésben külön hivatalos álláspontot képvisel (pl. legitimizmus), amikor
sajtóját egy politikai párt szolgálatába állítja vagy más jobboldali párt ellen felhasználja,
amikor jobboldali pártokkal szemben pártküzdelmekbe bocsátkozik, amikor vallási,
egyházközségi egyesületeit, szervezeteit politikai síkra állítja akár egy párt kiszolgálására,
akár egy másik párt támadására, akár külön politikai célkitűzéssel.
Ezekben az esetekben az egyház szükségképpen szembekerül valamelyik politikai
párttal vagy mozgalommal s így ahhoz a párthoz tartozó saját hívő tömegeivel.
A nemzetiszocialista államhatalom az egyháztól elveinek tiszteletben tartása mellett
teljes támogatást és közreműködést kíván társadalmi és egyházi síkon. A nemzetiszocializmus
mozgalmi korában nem kíván támogatást az egyháztól, csak teljes tárgyilagosságot, megértést
és olyan pártonkívüliséget, mint amilyet az egyház a többi jobboldali pártoknak nyújt. A
nemzetiszocialista mozgalom meghallgatja és magáévá teszi az egyház elvi kívánságait,
theológiai észrevételeit, gyakorlati igényeit, de elvárja, hogy az egyház és a papság a
nemzetiszocialista mozgalmakat jóindulatú semlegességgel, tárgyilagossággal kezelje. A
nemzetiszocialista mozgalomnak nincs kifogása az ellen, ha az egyház Quadragesimo anno-ra
hivatkozik, de ne állítsa szembe a nemzetiszocializmussal, nincs ellene kifogása, ha elítéli a
fajmítoszt és a turáni újpogányokat, de ne aposztrofálja ezekkel a szavakkal jogtalanul a
nemzetiszocialista mozgalmak híveit; s ne erőszakolja rá minden áron a mozgalomra. A
nemzetiszocialista mozgalom helyesli, ha az egyház harcol a krisztusibb életért, de elvárja,
hogy a nemzetiszocialistákat ne nevezze keresztényteleneknek és antikrisztusoknak. A
nemzetiszocializmus pl. helyesnek tartja, ha az Actio Catholica a maga kiadványaiban harcol
a vallástalanság ellen, harcol a szentistváni állameszméért, s leszögez bizonyos elvi
kérdéseket, de tiltakozik az ellen, hogy az Actio Catholica hivatalos kiadványaiban hivatalos
egyházi állásfoglalás módján olyan hangon írjon s beszéljen ennek alapján a szószéken és az
egyesületekben, sőt még az iskolákban is a magyar nacionalista mozgalmakról nyíltan vagy
burkoltan, mint az manapság rendszerint történik. Elég csak hivatkozni többek között a
Nemzetiszínű pogányság, vagy pedig Szent István országa és a mai Magyarország című
hivatalos kiadványokra, miknek terjesztését a lelkészkedő papságra kötelezően előírják és
számon kérik.
A nemzetiszocialista mozgalom ezt a komoly tárgyilagosságot és egyházhoz illő
pártonkívüliséget jogosan megkívánja az egyháztól és a papságtól, megkívánja a mozgalom
érdekében, az egyház érdekében, a szociális válságban vergődő magyar milliók érdekében, de
elsősorban az egyház nemzetiszocialista politikát valló híveinek lelki egyensúlya érdekében.

A pap szerepe a nemzetiszocialista mozgalomban

18
 tehát a következő:
1. Mint magyar ember nem állhat szembe a nemzetiszocializmussal, amely az új
magyar élet egyetlen biztosítéka.
2. Mint keresztény ember örüljön, hogy a nemzetiszocializmusban a szociális
kibontakozás a keresztény gondolat jegyében történik és adva lesz mindenki számára a
vallásos élethez szükséges emberi életlehetőség.
3. Mint pap fontolja meg
a.) mit eredményez a nemzetiszocializmussal szemben tanúsított ellenséges vagy
elkülönülő magatartása,
b.) mit eredményezne a mozgalomba való pozitív bekapcsolódása éppen az egyház
érdekében.
A magyar klérus vállaira nagy történelmi felelősség nehezedik. Évtizedekre, vagy talán
évszázadokra dönti el az egyház szerepét az újjáalakuló magyar életben. A magyar klérustól
függ, hogy lelkiismereti háború fog-e dúlni a jövőben az állam és az egyház között és a
keresztény milliók lelkében vagy nem. Mert ne felejtse el a magyar klérus, hogy a magyar
nemzetiszocializmus olyan lesz, amilyenné teszik azok, akik a mozgalomba beleviszik a
maguk izzó magyarságukat és törhetetlen keresztény hitüket.

Gyakorlatig feladatok.

A nemzetiszocializmus totális nemzetszemlélete nem hagyja figyelmen kívül az

egyházi életet sem. Arra törekszik, hogy az egyházi élet is korszerűen illeszkedjék bele az új
magyar életközösségbe. Azt a törekvést azonban a nemzetiszocializmus az egyház útján, az
egyház önkéntes elhatározásával akarja megvalósítani.
Mihelyt ezek a törekvések megvalósulnak, megszűnik minden ellentét az egyházi
körök és a nemzetiszocialista mozgalmak között és megvalósulhat a közös, vállvetett nemzeti
építőmunka.
A nemzetiszocializmus főként az alábbi követeléseket támasztja az egyházzal
szemben, mint az egyház által sürgősen megoldandó feladatokat:
1. A papság erőteljesebb nemzeti nevelése.
2. A papság szociálisabb, népibb életszemlélete és életberendezkedése.
3. Az egyházi birtokállomány korszerű átszervezése a következő szempontok
figyelembevételével:
a.) megállapítani és biztosítani a célvagyon jellegét,
b.) figyelembe venni a magyar parasztság földigényét és a termelés érdekeit,
c.) gondoskodni a célvagyon birtokállomány szociális és intenzív kihasználásáról
központi irányítás és korszerű bérletrendszer mellett,
d.) biztosítani az egyház függetlenségét és anyagi életlehetőségét,
e.) a célvagyon jövedelmét arányosan felhasználni az egyház személyi és dologi
szükségleteire,
f.) a lelkészkedő papságot mentesíteni minden közvetlen gazdálkodás alól.
4. Joghatóságon és egyházi funkción nem alapuló egyházi és világi címek és külső
distinkciók mérséklése.
5. A lelkészi javadalmak arányosítása és biztosítása figyelembe véve a szociális és
családi szempontokat. Természetesen a stóla-, párbér, kötelesmunka-rendszernek mint
korszerűtlennek megszüntetése.
6. Papi politikai és gazdasági összeférhetetlenség megállapítása.
7. Papi, papözvegyi és papárva nyugdíj-kérdés lehetőleg állami rendezés.
8. A népközösség érdeke ellen és hivatása ellen vétő pap nyilvános felelősségre
vonása, elsősorban saját egyházi hatósága által.

19
 9. Autonóm egyházi szerv létesítése minden történelmi keresztény egyház részére,
amely a főpapság, az alsópapság, a világi hívek és az állam kiküldöttjének megfelelő
bevonásával állapítja meg és utalja ki az egyház személyi és dologi szükségleteit szolgáló
fedezetet. Ez a fedezet az egyházi birtokállomány és a vallásalap jövedelméből, az állam
hozzájárulásából és az egyházi adó bevételeiből tevődik össze.
10. Az egyházi adó egységes és progresszív kulcs szerint és az állam által történő
kivetése bármilyen vallásfelekezetű egyén jövedelme, vagyona, a részvénytársaságok,
vállalatok és egyéb vagyonforrások után s az így befolyó egyházi adó összegek átutalása az
egyes keresztény önkormányzati szervekhez.
Amennyiben az egyház részéről hajlandóság mutatkozik a fenti feladatok
megvalósítására vagy elfogadására, egy olyan kedvező társadalmi és politikai légkör fog
kialakulni, amelyben egymásra talál pap és hívő, hívő keresztény és harcos
nemzetiszocialista, hogy együtt meneteljenek a nemzetiszocialista magyar munkaállam felé,
ami a magyar élettér minden polgára számára biztosítani fogja az emberibb és keresztényibb
életet.

20