Családomnak

Köszönetnyilvánítás

Teljes szívemből köszönetet mondok az alábbiaknak, akik nélkül ezt a

könyvet nem tudtam volna megírni:

Greer Kessel Hendricksnek

Heather Neelynek
Lea, Fred és Stacy Chboskynak
Robbie Thompsonnak
Christopher McQuarrie-nek
Margaret Mehringnek
Stewart Sternnek
Kate Degenhartnak
Mark McClain Wilsonnak
David Wilcoxnak
Kate Wardnak
Tim Perellnek
Jack Hornernek
Eduardo Braniffnek

és végül...

Dr. Earl Reumnak, aki csodálatos verset írt, és Patrick Comeaux-nak,

aki rosszul emlékezett rá tizennégy éves korában.
ELSŐ RÉSZ
1991. augusztus 25.

Kedves Barátom!

Azért írok neked, mert egy lány azt mondta, számíthatok rád, meg fogsz
érteni, és mert nem akartál lefeküdni senkivel azon a bulin, habár
megtehetted volna. Kérlek, ne is próbáld kitalálni, ki lehet ez a lány, mert
akkor rájönnél, hogy ki vagyok én, és azt egyáltalán nem szeretném.
Mindenkit más néven hívok majd, tucatneveket használok, mert nem
szeretném, ha megtalálnál. Pont ezért nem fogom ráírni a címem a
borítékra. Nincs semmilyen hátsó szándékom ezzel. Becsszó.
Egyszerűen szükségem van arra, hogy valaki meghallgasson és
megértsen, és meg se próbáljon lefeküdni valakivel azon a bulin, még
akkor se, ha megtehetné. Abban bízom, hogy vannak még ilyen emberek.
Remélem, megértesz, mert még élsz, és értékelni is tudod az életet.
Legalábbis ebben reménykedem, mert mások erőt merítenek belőled, a
barátaid akarnak lenni, ennyire egyszerű az egész. Legalábbis így
hallottam.
Szóval az életemről fogok írni. Szeretném, ha tudnád, hogy boldog és
szomorú is vagyok egyszerre, és még mindig azon töröm a fejem, hogy is
van ez.
Szerintem a családom miatt vagyok ilyen, és különösen azóta, hogy
Michael tavaly tavasszal egyik nap nem jött iskolába, Mr. Vaughn pedig
bejelentette a hangosbemondón:
– Fiúk és lányok, sajnálattal kell közölnöm, hogy az egyik diákunk
eltávozott közülünk. Michael Dobsonról a pénteki iskolagyűlésen fogunk
megemlékezni.
Fogalmam sincs, hogyan terjednek a hírek az iskolában, de azt tudom,
hogy a legtöbbször igaz a hír. Talán az ebédlőben történt. Nem nagyon
emlékszem. De Dave a fura szemüvegében elmesélte, hogy Michael
öngyilkos lett. Az anyukája együtt bridzsezett Michael egyik
szomszédjával, aki hallotta a lövéseket.
 Nem igazán emlékszem, mi történt később, de arra igen, hogy a bátyám
belép Mr. Vaughn irodájába, és azt mondja, hagyjam abba a sírást. Aztán
átkarolt, és azt mondta, szedjem össze magam, amikorra apa hazaér. Utána
elmentünk a McDonaldsba sült krumplit enni, és megmutatta, hogyan kell
flipperezni. Azzal viccelődött, hogy miattam ki kellett hagynia a délutánt
az iskolában, és megkérdezte, hogy van-e kedvem segíteni megszerelni a
Camarót. Szerintem nagyon magam alatt lehettem, mert ez volt az első
alkalom, amikor megengedte.
Az iskolai tanácsadó foglalkozásokon megkérték néhányunkat, akik
szerettük Michaelt, hogy mondjunk róla pár szót. Azt hiszem, attól féltek,
hogy valamelyikünk öngyilkosságot kísérel meg vagy ilyesmi, mert
nagyon idegesek voltak, és az egyik egyfolytában a szakállát babrálta.
Az a dilis Bridget elmondta, hogy néha megfordult a fejében az
öngyilkosság gondolata, amikor a tévében a reklámblokk jött. Őszinte volt,
és ez összezavarta az iskolapszichológusokat. Carl, aki nagyon kedves
mindenkivel, bevallotta, hogy nagyon szomorú, de soha nem tudná
megölni magát, mert az bűn.
Az egyik iskolapszichológus az egész csoportot kikérdezte, és végül
rám került a sor.
– Neked mi a véleményed, Charlie?
Ebben az volt a nagyon furcsa, hogy soha életemben nem beszéltem
ezzel a férfival, mert „specialista” volt, mégis tudta a nevem, pedig nem
volt rajtam névkártya, mint amikor nyílt nap van.
– Hát, Michael szerintem kedves srác volt, nem értem, miért tette.
Nagyon szomorú vagyok, de igazából az zavar, hogy nem tudom az okát.
Most újraolvastam ezt a mondatot, de egyáltalán nem így beszélek. Az
irodában meg főleg nem így hangzott, amit mondtam, mert még mindig
sírtam. Nem tudtam abbahagyni a zokogást.
A pszichológus azt mondta, úgy sejti, Michaeléknél „bajok voltak
otthon”, és nem akart senkinek sem beszélni róla. Valószínűleg ezért érezte
egyedül magát, és ezért lett öngyilkos.
Ekkor ráüvöltöttem a pszichológusra, hogy Michael szólhatott volna
nekem. És elkezdtem még jobban zokogni. Megpróbált megnyugtatni, azt
mondta, hogy egy tanárra vagy iskolapszichológusra gondolt. De csak
sírtam és sírtam, míg végül a bátyám eljött értem a Camarójával, és elvitt
magával.
Az iskolaév hátralévő részében a tanárok másként bántak velem, jobb
jegyeket kaptam, habár nem lettem okosabb. Az igazat megvallva
szerintem aggódtak miattam.
 Michael temetése furcsa volt, mert az apja nem sírt. Aztán három
hónappal később elköltözött Michael anyukájától. Legalábbis Dave ezt
mesélte ebéd közben. Néha elgondolkozom ezen. Azon tűnődöm, milyen
lehetett Michaeléknél vacsora vagy tévénézés közben. Michael nem írt
búcsúlevelet, legalábbis a szülei nem mutatták meg senkinek. Talán „bajok
voltak otthon”. Bárcsak tudhatnám, mi történt. Ügy talán tisztában lehetnék
a veszteséggel. Akkor talán lenne valami szomorú értelme az egésznek.
Azt viszont tudom, hogy az eset miatt azon tűnődöm, vajon nálunk is
vannak-e „bajok otthon”, de úgy tűnik, hogy egy csomó embernek sokkal
rosszabbul megy a sora. Mint például amikor a nővérem első barátja egy
másik lánnyal kezdett randizni, és a nővérem végigzokogta az egész
hétvégét.
Apa így szólt:
– Vannak emberek, akiknek sokkal rosszabbul megy a sora.
Anya egy szót sem szólt. Ennyi történt. Egy hónappal később a nővérem
összejött egy új fiúval, és megint vidám zenéket hallgatott. Apa visszatért a
munkájához. Anyám a söprűhöz. A bátyám meg tovább szerelgette a
Camarót. Illetve csak addig, amíg a nyár elején el nem ment a főiskolára. A
Penn State csapatában focizik, de még ki kellett javítani a jegyeit, hogy
tovább focizhasson.
Szerintem egyik gyerekkel sem kivételeznek a családunkban. Hárman
vagyunk testvérek, én vagyok a legfiatalabb. A bátyám a legöregebb. A
nővérem nagyon csinos, kíméletlenül bánik a fiúkkal, most felsős. Már én
is ötösöket kapok az iskolában, mint a nővérem, így aztán mindenki békén
hagy.
Anya nagyon sokat sír tévénézés közben. Apa sokat dolgozik és
becsületes. Helen néni szerint apa túl büszke ahhoz, hogy elkapja a
kapuzárási pánik. Csak mostanában értettem meg, hogy mit ért ezen, mert
apa most töltötte be a negyvenet, és egyáltalán nem változott meg.
Mindenki közül Helen nagynénivel jöttem ki a legjobban. Tizenéves
korában csont nélkül ötös volt mindenből, tőle kaptam egy csomó könyvet,
hogy olvassam el. Az apám szerint azok a könyvek nagyobbaknak valók,
de nekem tetszett mindegyik, így aztán apa csak a vállát vonogatta, és nem
szólt bele, hogy mit olvasok.
Helen néni az élete utolsó éveit nálunk töltötte, mert valami szörnyűség
történt vele. Senki nem akarta elmesélni nekem a történetet, de én mindig
kíváncsi voltam rá. Körülbelül hétéves koromban hagytam abba a
kérdezősködést, mert egyszer, amikor Helen nénit faggattam, sírógörcsöt
kapott.
 Ekkor apa megpofozott, és figyelmeztetett:
– Ne nyaggasd Helent, fáj neki a kérdezősködés!
Ezt nem akartam, így aztán nem faggattam többet. Helen néni
megfenyegette apát, hogy soha többé ne merjen megütni a jelenlétében, az
apám pedig azt válaszolta, hogy a saját házában azt csinál, amit akar, anya
meg csak hallgatott, akárcsak a bátyám és a nővérem.
Többre nem emlékszem, mert nagyon erős sírás jött rám, és egy idő után
apa és anya felvittek a szobámba. Nem sokkal később anya néhány pohár
fehérbor után elmesélte, mi történt a nővérével. Néhány embernek sokkal
rosszabbul megy a sora, mint nekem. Tényleg.
Itt az idő, hogy lefeküdjek aludni. Nagyon késő van már. Nem tudom,
miért mondtam el neked ezt az egészet. Írnom kellett valakinek, mert
holnap kezdem el a középiskolát, és nagyon félek.
Szeretettel ölellek,
Charlie

1991. szeptember 7.

Kedves Barátom!

Nem szeretem a középiskolát. Az ebédlőt „menzának” hívják, ez elég

furcsa. Együtt járok irodalomfaktra ezzel a Susan nevű lánnyal. Felsőben
nagyon vicces lány volt ez a Susan. Szerette a filmeket, és mindig
kölcsönadta a kazettákat, amiket a bátyja, Frank válogatott össze irtó jó
zenékből. De nyáron leszedték Susan fogszabályzóját, kicsit magasabb és
szebb is lett, megnőttek a mellei. Most sokkal lükébben viselkedik a
folyosón, főleg, ha fiúk is vannak a közelben. Szerintem ez elég szomorú
dolog, mert Susan nem igazán tűnik boldognak. Az igazat megvallva,
szerintem szégyelli, hogy irodalomfaktra jár, és már nem is köszön, ha
összefutunk a folyosón.
Amikor az iskolai tanácsadáson Michaelről kérdezték Susant, azt
mesélte, hogy Michael egyszer azt mondta neki, ő a legszebb lány az egész
világon, fogszabályzóstul, mindenestül. Aztán megkérdezte Susantől, hogy
„lesznek-e barátok”, ami általános iskolában komoly dolognak számít.
Középiskolában ezt úgy mondják, hogy „akarsz-e velem járni”. Utána
csókolóztak és filmekről beszélgettek, és Susannek irtózatosan hiányzott
Michael, mert ő volt a legjobb barátja.
Ez persze elég vicces, mert egy fiú és egy lány nem szokott egymás
legjobb barátja lenni az iskolámban. Kivéve Michaelt és Susant. Pont úgy,
mint én és Helen néni. Bocsánatot kérek. „Helen néni és én.” Ezt is a héten
tanultam. Meg még a következetes központozást.
Nem szoktam sokat beszélni, és az egyik srác, akit Seannak hívnak,
felfigyelt rám. Megvárt a testnevelésóra után, és nagyon éretlen dolgokat
mondott nekem, mint például hogy „blokkolósat fog velem játszani”, ami
azt jelenti, hogy beledugja a fejem a vécékagylóba, aztán lehúzza, hogy a
hajam körbe-körbe forogjon. Sean sem látszott valami boldognak, meg is
mondtam neki. Ekkor dühbe gurult, és ütni-verni kezdett, én pedig azt
tettem, amire a bátyám tanított. A bátyám nagyon jól tud verekedni.
– Támadd a térdet, a torkot és a szemet!
Pont ezt csináltam. Kemény voltam Seannal. Aztán sírni kezdtem. A
nővéremnek pedig ki kellett jönnie a specializációs órájáról, és haza kellett
vinnie. Mr. Small behívatott az irodájába, de nem függesztettek fel vagy
ilyesmi, mert az egyik srác elmondta az igazságot Mr. Smallnak.
– Sean kezdte. Önvédelem volt.
Tényleg az volt. Nem értem, miért akart bántani Sean. Én sohasem
tettem vele semmi rosszat. Kicsi is vagyok. Ez van. Azt hiszem, Sean nem
sejtette, hogy tudok verekedni. Az igazság az, hogy jóval keményebben is
elbánhattam volna vele. És talán meg is kellett volna tennem. Eszembe
jutott, hogy talán sor kerül majd rá, ha elkezd az után a srác után
érdeklődni, aki elmondta az igazat Mr. Smallnak, de Sean a srác közelébe
se ment. Így aztán feledésbe merült az egész.
Néhány gyerek furcsán néz rám, amikor elmegyünk egymás mellett a
folyosón, mert nem díszítem ki a szekrényemet, és én vertem össze Seant,
és nem tudtam utána abbahagyni a sírást. Szerintem elég érzelgős lehetek.
Mostanában nagyon magányos vagyok, mert a nővéremet teljesen
lefoglalja, hogy ő lett a legöregebb a családban. A bátyámat meg a
focistakarrierje foglalja le a Penn State-en. Az edzőtábor után azt mondta
neki az edzője, hogy egyelőre csere lesz, aztán ha belerázódik, akkor lehet
kezdő.
Apa abban reménykedik, hogy profi játékos lesz, és a Steelersben fog
játszani. Anya boldog, hogy a fia ingyen járhat a főiskolára, mert a
nővérem nem focizik, és mindkettőjükre nem jutna pénz. Ezért szeretné, ha
megbecsülném magam, hogy tanulmányi ösztöndíjat kapjak.
 Szóval ezt csinálom, amíg találok végre egy barátot. Reméltem, hogy a
srác, aki elmondta az igazat, barátkozni fog velem, de valószínűleg csak jó
fej volt, nem akart mást.
Szeretettel ölellek,
Charlie

1991. szeptember 11.

Kedves Barátom!

Most nincs sok időm, mert az angoltanárom feladott egy könyvet, és én

szeretek minden könyvet kétszer elolvasni. Véletlenül pont az a címe, hogy
Ne bántsátok a feketerigót! Ha még nem olvastad, akkor szerintem nem
ártana, mert nagyon érdekes könyv. A tanárom mindig csak pár fejezetet ad
fel egyszerre, de én nem tudok így olvasni. Első nekifutásra elolvastam a
felét.
Na, mindegy, azért akartam írni neked, mert láttam a tévében a
bátyámat. Általában nem szeretem a sportot, de ez különleges alkalom volt.
Az anyám elsírta magát, az apám átkarolta a vállát, a nővérem mosolygott,
ami azért vicces, mert a bátyám és a nővérem folyton veszekednek, ha
együtt vannak.
A bátyám benne volt a tévében, és idáig ez volt a legjobb élmény a
középiskola elmúlt két hete alatt. Nagyon hiányzik a bátyám, ami elég
furcsa, mert nem sokat beszélgettünk egymással, amíg velünk élt. Az
igazat megvallva most sem beszélgetünk.
Szeretném elmondani, hogy milyen poszton játszik, de nem lehet, mert
akkor rájönnél, hogy ki vagyok. Remélem, nem baj.
Szeretettel ölellek,
Charlie
1991. szeptember 16.

Kedves Barátom!

Elolvastam a Ne bántsátok a feketerigót! Most ez a legkedvesebb

könyvem, de persze mindig ezt gondolom, amíg el nem olvasok egy újabb
könyvet. Az angoltanárom megengedte, hogy „Billnek” szólítsam az
osztályon kívül, és kaptam tőle egy újabb könyvet. Azt mondja, hogy jól
tudok olvasni, értem a nyelv lényegét, és jó lenne, ha írnék egy esszét a Ne
bántsátok a feketerigót!-ból.
Megemlítettem anyának, ő pedig azt szerette volna tudni, hogy Bill
miért nem egyszerűen másodikos vagy harmadikos angolórát javasolt. Erre
azt válaszoltam, hogy ezek az órák alapjában véve ugyanazok, csak
bonyolultabb könyvekkel foglalkoznak, és az nem lenne nagy segítség
számomra. Anya azt mondta, hogy ebben nem olyan biztos, és majd
bemegy Billhez. Aztán megkért, hogy segítsek neki elmosogatni, és így is
tettem.
Most komolyan, utálok mosogatni. Kézzel szeretek enni egy szalvétáról,
de a nővérem szerint ez szennyezi a környezetet. Az iskolai Föld Napja
Klub tagja, itt szokott fiúkkal találkozni. Mindegyik nagyon kedvesen
viselkedik vele, de nem igazán értem, miért, talán mert szép. Ő aztán
nagyon kegyetlenül bánik a fiúkkal.
Az egyik különösen megjárta. Nem árulom el a nevét. De elmesélek
róla mindent. Szép barna haja van, jó hosszú, amit lófarokban hord.
Szerintem ezt bánni fogja, amikor visszatekint az életére. Állandóan olyan
kazettákat ajándékoz a nővéremnek, amikre téma szerint válogatja össze a
számokat. Az egyik kazettának az volt a címe, hogy „Őszi avar”. Sok szám
volt rajta a Smithstől. Még a kazettaborítót is kifestette kézzel. Miután
megnézték a kikölcsönzött filmet, és elment, a nővérem nekem adta a
kazettát.
– Kell ez neked, Charlie?
Elfogadtam a kazettát, de kényelmetlenül éreztem magam, mert ezt ő
kapta. Azért meghallgattam. És nagyon-nagyon tetszett. Van rajta egy
„Asleep” című szám, amit neked is meg kellene hallgatnod. Meséltem erről
a számról a nővéremnek. Aztán egy héttel később megköszönte nekem,
mert amikor a fiú a kazetta felől érdeklődött, pontosan azokkal a szavakkal
válaszolt, amiket tőlem hallott, a fiú pedig teljesen meghatódott, hogy
milyen sokat jelentett a nővérem számára ez a szám. Remélem, ez azt is
jelenti, hogy jó leszek majd a randizásban, amikor eljön az ideje.
Viszont nem kellene elkalandoznom. Ezt mondja a tanárom, Bill is,
mert nagyjából úgy írok, mint ahogyan beszélek. Szerintem ezért akar
esszét íratni velem a Ne bántsátok a feketerigót!-ból.
A nővérem fiúja mindig tisztelettel beszél a szüleimmel. Anyának ez
nagyon tetszik. Apa szerint puhány a srác. Azt hiszem, a nővérem ezért
bánik vele úgy, ahogy bánik.
Az egyik este nagyon durva dolgokat vágott a fejéhez, mert a fiúja nem
szállt szembe az osztály főgenyájával még tizenöt éves korában, vagy
valami ilyesmi. Az igazat megvallva én a kikölcsönzött filmet néztem, így
aztán nem nagyon figyeltem a veszekedésre. Állandóan hajba kapnak,
úgyhogy inkább a filmet néztem a változatosság kedvéért, de csalódtam
benne, mert valamilyen folytatás volt.
Szóval, már négy jeleneten keresztül civakodott vele, ami szerintem úgy
tíz perce tarthatott, amikor a fiú elsírta magát. Nagyon hevesen zokogott.
Akkor hátrafordultam, és a nővérem rám mutatott.
– Hát erről van szó. Még Charlie is ki mert állni a támadója ellen. Erről
van szó.
Erre a fiú nagyon dühbe gurult. Rám nézett. Aztán meg a nővéremre.
Feldühödött, és jó erősen pofon vágta a nővéremet. De tényleg erősen.
Mozdulni sem tudtam, annyira meglepődtem. A srác egyáltalán nem úgy
nézett ki, mint aki bárkit is meg tudna ütni. Egészen addig csak egy
kazettákat másoló fiú volt, aki a témákhoz még borítót is festett saját
kezűleg, amíg meg nem ütötte a nővéremet, és abba nem hagyta a sírást.
A legkülönösebb az egészben az volt, hogy a nővérem semmit sem
csinált. Egyetlen szót sem szólt, csak rámeredt a fiúra. Nagyon
furcsállottam. A nővérem már attól is irtó dühbe gurul, ha másmilyen
márkájú tonhalat veszel, most viszont pofon vágta egy srác, de a
nővéremnek egyetlen hang sem hagyta el a száját. Egyszerűen ellágyult és
kedves lett. És persze megkért, hogy hagyjam magukra őket, amit meg is
tettem. Miután a fiú elment, a nővérem azt mondta, hogy „járnak”
egymással, és ne mondjam el se apának, se anyának, hogy mi történt.
Szerintem a fiú végre szembeszállt a főgenyával. Azt hiszem, így van
értelme az egésznek.
Azon a hétvégén nagyon sok időt töltött a nővérem azzal a fiúval. Jóval
többet nevettek, mint szoktak. Péntek este az új könyvemet olvastam, de
elfáradtam, ezért aztán úgy döntöttem, hogy tévét fogok nézni. Aztán
kinyitottam a pinceajtót, és megláttam, hogy a nővérem és ez a fiú is
meztelen.
A srác rajta feküdt, a nővérem lábai lelógtak a heverő két oldalán.
Fojtott hangon felsikított, amikor meglátott:
– Kifelé, te perverz disznó!
Így aztán otthagytam őket. Másnap a bátyám meccsét néztük. A
nővérem áthívta a fiúját. Fogalmam sincs, mikor ment haza előző nap.
Egymás kezét szorongatták, és úgy csináltak, mintha nagyon boldogok
lennének. A srác mondott valami olyat, hogy a csapat már nem a régi,
amióta a bátyám leérettségizett, az apám pedig megköszönte, és amikor a
fiú elment, az apám megszólalt, hogy ez a fiú olyan kiváló ifjúvá érik
majd, akiben van tartás. Anya nem szólt semmit. Ennyi történt.
– Igazad van. Így lesz. – A nővérem nem tudott mást mondani. Én pedig
láttam magam előtt a fiút, ahogyan a házi feladatát írja, és a meztelen
nővérem jár az eszében. Láttam, ahogyan kéz a kézben néznek olyan
focimeccseket, amik nem is érdeklik őket. Láttam, hogy a fiú a bokorba
hány egy házibulin. S láttam, hogy a nővérem beletörődik a dologba
Mindkettőjüket nagyon sajnáltam.
Szeretettel ölellek,
Charlie

1991. szeptember 18.

Kedves Barátom!

Mondtam már, hogy a technikaórára is járok? Szóval járok technikaórára

is, ez a másik kedvenc órám Bill angolfaktja mellett. Múlt éjszaka
megírtam az esszét a Ne bántsátok a feketerigót!-ból, és ma reggel be is
adtam. Holnap ebédszünetben fogjuk megbeszélni, ha minden jól megy.
Na, az a lényeg, hogy van egy „Sehogy” nevű srác a technikaórán. Ez
nem vicc. Tényleg az a neve, hogy „Sehogy”. Irtó mulatságos fiú.
„Sehogy” akkor kapta a nevét, amikor a gyerekek csúfolták felsőben. Azt
hiszem, most már másodikba jár. A gyerekek Pattynek kezdték csúfolni,
miközben az igazi neve Patrick volt. „Sehogy” erre kifakadt:
 – Vagy Patricknek hívtok, vagy sehogy.
Így aztán a gyerekek ráragasztották a „Sehogy” nevet. Azóta se kopott
le róla. Új fiúnak számított akkoriban a környéken, mert az apukájának az
új felesége itt lakott. Azt hiszem, most már elhagyom az idézőjelet, mert
kezd idegesíteni, és csak megakaszt az írásban. Remélem, ettől még tudsz
követni. Majd szólok, ha zavaró lesz valami miatt.
Szóval a technikaórán Sehogy elkezdte nagyon viccesen kifigurázni Mr.
Callahant, a tanárt. A zsírkrétájával még pofaszakállat is rajzolt magának.
Majdnem megszakadtunk a nevetéstől. Amikor Mr. Callahan meglátta a
szalagcsiszoló mellett bohóckodó Sehogyot, el is nevette magát, mert a fiú
nem gonoszkodásból utánozta őt. Csak tréfálni akart. Bárcsak láthattad
volna, mert én azóta nem nevettem ilyen nagyon, amióta a bátyám
elköltözött tőlünk. A bátyám régen lengyel vicceket mesélt, tudom, hogy
ez nem helyes, de csak a humoros részekre figyeltem, a lengyeles részekre
nem. Akkor is dőltem a nevetéstől.
Mellesleg a nővérem visszakérte az „Őszi avar” kazettát. Most
egyfolytában azt hallgatja.
Szeretettel ölellek,
Charlie

1991. szeptember 29.

Kedves Barátom!

Sok minden történt velem az elmúlt két hétben. Nagy része jó, de van sok
rossz dolog is. Meg mindig nem értem, miért történnek ilyenek.
Először is Bill hármast adott a Ne bántsátok a feketerigót!-esszémre,
mert összefolynak a mondataim. Most azt gyakorlom, hogyan tudnék
másként írni. Azt is mondta, hogy használnom kellene az órán tanult
kifejezéseket, mint például a „korpulens” és „sárga az irigységtől”. Leírom
őket, de nem hiszem, hogy ebben a formában helyesek.
Az igazat megvallva, fogalmam sincs, mikor lehet használni őket. Nem
azt mondom, hogy nem kell ismerni ezeket a kifejezéseket. Egyértelmű,
hogy kell. Csak még soha eletemben nem hallottam, hogy valaki azt
mondta volna, hogy „korpulens” meg „sárga az irigységtől”. A tanárokat is
beleértve. Akkor meg mi értelme van olyan szavakat használni, amiket
senki sem ismer, vagy nem használ szívesen? Ezt egyszerűen nem értem.
Ugyanez a helyzet azokkal a mozisztárokkal, akiket borzasztó rossz
nézni. Néhányuknak legalább egymillió dollárja van, és mégis újabb
filmszerepeket vállalnak. Levegőbe repítik a rossz fiúkat. Nyomozókkal
ordibálnak. Interjúkat adnak magazinoknak. Amikor meglátom azt a
bizonyos színésznőt egy magazin címlapján, nagyon megsajnálom, mert
senki sem tiszteli, mégis rengeteg interjút készítenek vele. Az interjúk meg
mind ugyanolyanok.
Mindegyik azzal indít, hogy milyen étteremben mit esznek „___finom
mozdulatokkal eszegette a kínai csirkesalátát, és a szerelemről beszélt.” A
címlapok is mind ugyanazt harsogják: „___-nek leáldozott a csillaga,
szakított, megjelent a legújabb filmje/tévéshow-ja/lemeze.”
Szerintem rendes a sztároktól, hogy interjúkat adnak, és elhitetik
velünk, hogy pontosan ugyanolyanok, mint mi, de az igazat megvallva az
az érzésem, hogy az egész egy nagy hazugság. A gond az, hogy fogalmam
sincs, ki nem mond igazat. Azt meg végképp nem értem, miért veszik
annyian ezeket a magazinokat. Nem értem, hogy a fogorvosnál várakozó
hölgyek miért szeretik ennyire. A múlt héten szombaton a következő
beszélgetés fültanúja voltam a fogorvosnál:
– Láttad a filmet? – mutat a hölgy a borítóra.
– Igen. Megnéztük Harolddal.
– És milyen volt?
– Ez a nő egyszerűen elbűvölő!
– Szerintem is.
– Jut eszembe, itt van ez az új recept.
– Diétás?
– Aham.
– Ráérsz holnap?
– Nem. Megkérhetnéd Mike-ot, hogy faxolja el Haroldnak.
– Megbeszéltük.
A hölgyek ezután arról a sztárról beszélgettek, akit az előbb említettem,
és megvolt a véleményük róla.
– Szerintem undorító.
– Olvastad az interjút a Good Housekeeping-ben?
– Azt amelyik pár hónapja jelent meg róla?
– Aham.
– Undorító.
 – És a Cosmopolitan-interjút láttad?
– Nem.
– Istenemre mondom, gyakorlatilag ugyanaz az interjú volt.
– Nem is értem, miért kapták fel ennyire ezt a nőt.
Attól sem lettem különösebben szomorú, hogy az egyik hölgy
történetesen anya volt, mert az anyukám gyönyörű. És folyton diétázik.
Apa néha megdicséri a szépségét, de anya meg sem hallja. Mellékesen
jegyzem meg, apa nagyon jó férj. Olyan pragmatikus fajta.
Fogorvos után kiautóztunk a temetőbe, ahol anya sok rokona nyugszik.
Apa nem szeret temetőbe járni, mert kitöri a frász. Engem nem zavar, ha el
kell menni a temetőbe, mert Helen nénit is ott temették el. Mindenki anyát
tartotta szebbnek, Helen néni mindig csak második volt. Helen néniben az
volt a jó, hogy soha nem diétázott. Viszont „korpulens” is volt. Hűha!
Mégis sikerült!
Helen néni mindig megengedte, hogy fent maradjunk, és megnézzük a
Saturday Night Live-ot, amikor ránk vigyázott, vagy nálunk lakott, vagy a
szüleim egy másik házaspárhoz mentek vendégségbe, hogy
lerészegedjenek és társasjátékozzanak. Emlékszem, nagyon kicsi
koromban mindig elaludtam, miközben a bátyám, a nővérem és Helen néni
a Szerelemhajót vagy a Fantasy Islandet nézte. Kiskoromban soha nem
tudtam ébren maradni, bárcsak tudtam volna, mert a bátyám és a nővérem
néha emlegeti ezeket az időket. Talán szomorú egy kicsit, hogy ez már
csak emlék. Talán nem is annyira szomorú. Talán csak arról van szó, hogy
szerettük Helen nénit, főleg én, és akkor még együtt lehettünk vele.
Nem kezdem el sorolni a tévénézős emlékeket, de ha már a témánál
vagyok, az egyiket elmesélem, mert egy kicsit mindenkit érint az eset. És
mivel nem ismerlek, esetleg jól fog esni, ha olyan dologról írok, ami téged
is érint.
A család a tévé előtt ült, a M*A*S*H befejező epizódját néztük, tisztán
emlékszem mindenre, habár még nagyon kicsi voltam akkoriban. Anya
sírt. A nővérem is sírt. A bátyám minden erejét megfeszítve visszatartotta a
lélegzetét, hogy ne sírja el magát. Apa pedig az egyik utolsó jelenet
közepén kiment a konyhába szendvicset készíteni. Arra nem emlékszem,
mi történt a sorozatban, mert túl fiatal voltam még, de apa soha nem ment
ki szendvicsért, esetleg csak a reklámok alatt, és akkor is inkább anyát
küldte általában. Utánamentem a konyhába, és láttam, ahogyan apa a
szendvicset csinálja... és sír. Még jobban zokogott, mint anya. Nem hittem
a szememnek. Amikor végzett, visszatette a hozzávalókat a hűtőbe,
abbahagyta a sírást, megtörölte a szemét, aztán észrevett.
 Ekkor odalépett hozzám, megveregette a vállamat, és így szólt:
– Ez a mi kis titkunk, rendben van, bajnokom?
– Persze – válaszoltam.
Apa felemelt a másik kezével, amiben nem volt szendvics, bevitt a
tévészobába, és az epizód végéig az ölében ültem. A műsor végén
felnyalábolt, kikapcsolta a tévét, és hátrafordult.
És akkor apa kijelentette:
– Szenzációs sorozat volt.
És akkor anya így szólt:
– A legjobb, amit életemben láttam.
És akkor a nővérem megkérdezte:
– Milyen régóta ment?
És akkor a bátyám így válaszolt:
– Kilenc éve, te hülye.
És akkor a nővérem visszavágott:
– Te vagy a hülye!
És akkor az apám rájuk parancsolt:
– Hagyjátok abba, most rögtön!
És akkor anya is megszólalt:
– Hallgassatok apátokra!
És akkor a bátyám csendben maradt.
És akkor a nővérem is elhallgatott.
És évekkel később jöttem rá, hogy a bátyám tévedett.
Le akartam ellenőrizni a könyvtárban, és megtudtam, hogy ez az epizód
volt a legnézettebb a televíziózás történetében, ami bámulatba ejtett, mert
úgy tűnt, mintha csak mi öten néztük volna.
Tudod... az iskolában sok srác utálja a szüleit. Némelyiket verik.
Némelyiküknek rossz élet jutott. Némelyik csak arra kellett a szüleinek,
hogy trófeaként mutogassák őket a szomszédoknak, mintha győzelmi
szalagok vagy aranycsillagok lennének Némelyik csak annyit akart, hogy
békén hagyják és ihasson.
Ami engem illet, bármennyire nem értem meg apát és anyát, és
bármennyire sajnálom őket néha, én személy szerint szeretem őket, nem
tehetek róla. Anya kivisz a temetőbe, hogy meglátogassuk a szeretteit. Apa
sírt a M*A*S*H alatt, aztán rám bízta a titkát, az ölébe ültetett, és
„bajnokomnak” nevezett.
Mellesleg csak egy lyukas fogam van, de akárhogy erőlködik a
fogorvos, akkor sem fogok fogselymet használni.
Szeretettel ölellek,
 Charlie

1991. október 6.

Kedves Barátom!

Kimondhatatlanul szégyellem magam. Az egyik nap kimentem a

középiskolai csapat focimeccsére, nem is tudom, miért. Felsőben
Michaellel néha kijártunk a mérkőzésekre, habár egyikünk sem volt elég
népszerű ahhoz, hogy ott legyünk. Egyszerűen olyan alkalom volt, amire
péntekenként eljárhattunk, ha nem akartunk tévét nézni. Néha Susan is
felbukkant, ilyenkor fogták egymás kezét Michaellel.
Most viszont egyedül mentem, mert Michael meghalt, Susan meg más
srácokkal lóg, Bridget még mindig dilis, Carlt katolikus iskolába íratta az
anyukája, a fura szemüveges Dave pedig elköltözött. Csak bámultam az
embereket, hogy ki szerelmes, és ki az, aki csak lődörögni jött, amikor
megláttam a srácot, akiről már meséltem. Emlékszel még Sehogyra?
Sehogy kijött a mérkőzésre, és ő volt az egyik, aki a felnőtteken kívül
tényleg a pályát figyelte. Ügy értem, a meccsre koncentrált. Időről időre
felkiáltott.
– Gyerünk, Brad!
Így hívják a csapatunk irányítóját.
Na most, én általában elég szégyenlős vagyok, de Sehogy olyan srácnak
tűnt, akihez csak úgy oda lehet menni egy focimeccsen, még akkor is, ha
három évvel fiatalabb vagy nála, és egyáltalán nem számítasz népszerűnek
a suliban.
– Szia, téged ismerlek a technikaóráról!
Sehogy nagyon barátságos fiú.
– Charlie a nevem – mondtam nem túl szégyenlősen.
– Én meg Patrick vagyok. Őt Samnek hívják – mutatott a mellette ülő
nagyon szép lányra. A lány intett a kezével.
– Szia, Charlie!
Samnek ragyogó mosolya volt.
 Mindketten hellyel kínáltak, és úgy tűnt, komolyan gondolják, így aztán
leültem. Hallgattam, ahogyan Sehogy kiabál. Figyeltem, ahogyan elemezte
a játékot. És rájöttem, hogy Sehogy nagyon érti a focit. Valójában legalább
olyan jól, mint a bátyám. Talán mostantól nem is Sehogynak kellene
hívnom őt, hanem Patricknek, elvégre így mutatkozott be, és Sam is így
szólítja.
Mellesleg Samnek barna haja van, és nagyon-nagyon szép, zöld szeme.
Egyáltalán nem tolakodó fajta zöld. Már korábban is elmondhattam volna,
de a stadion reflektorai miatt minden szín olyan fakó volt. Csak akkor
tudtam jobban szemügyre venni Samet, amikor beültünk a Big Boyba, és
Sam meg Patrick egyik cigarettáról a másikra gyújtott. A Big Boyban jól
éreztem magam, mert Patrick és Sam nem csak a beavatottak számára
érthető vicceket sütött el, így nem kényszerítettek arra, hogy minden
erőmet megfeszítve próbáljam követni a beszélgetést. Szó sem volt erről.
Kérdéseket tettek fel nekem.
– Hány éves vagy, Charlie?
– Tizenöt.
– Mi leszel, ha nagy leszel?
– Még nem tudom.
– Mi a kedvenc együttesed?
– Szerintem talán a Smiths, mert tetszik az „Asleep” című számuk, de
nem vagyok benne olyan nagyon biztos, mert a többi dalukat nem igazán
ismerem.
– Mi a kedvenc filmed?
– Erre nem tudok válaszolni. Mindegyik ugyanolyan.
– És a kedvenc könyved?
– Az Édentől messze F. Scott Fitzgeraldtól.
– Miért?
– Mert ezt olvastam utoljára.
Erre a válaszra elnevették magukat, mert látták, hogy komolyan
mondom, nem pedig csak fel akarok vágni. Aztán elmesélték, hogy nekik
mik a kedvenceik, és csendben üldögéltünk tovább. Tökös pitét ettem, mert
a hölgy azt mondta, hogy ennek van most a szezonja, Patrick és Sam pedig
még több cigarettát szívott el.
Néztem őket, és nagyon boldognak látszottak így együtt. Az a jófajta
boldogság látszott rajtuk. És annak ellenére, hogy Samet nagyon szépnek
és kedvesnek tartottam, és ő volt az első lány, akit szívesen elhívtam volna
randizni majd amikor tudok már autót vezetni, nem bántam, hogy van
barátja, főleg, ha olyan jó fej, mint Patrick.
 – Mióta „jártok”? – kérdeztem.
Erre kitört belőlük a nevetés. Alig bírták abbahagyni.
– Mi olyan vicces? – érdeklődtem.
– Testvérek vagyunk – válaszolt Patrick nevetve.
– Pedig nem is hasonlítotok egymásra – mondtam.
Erre Sam elmagyarázta, hogy csak mostohatestvérek, mert Patrick
apukája elvette Sam anyukáját feleségül. Nagyon megörültem, mert
egyszer tényleg szeretnék randizni Sammel. Nagyon-nagyon. Annyira
kedves lány.
Mégis szégyellem magam, mert aznap éjszaka különöset álmodtam.
Együtt voltunk Sammel. Egyikünkön sem volt ruha. A lába lelógott a
heverő két oldalán. Ekkor felébredtem. És soha az életben nem éreztem
még magam ilyen jól. De rossz is volt, mert nem kértem engedélyt Samtől,
hogy meztelenül láthassam. Azt hiszem, el kell mesélnem Samnek ezt az
álmot, remélem, nem lesz belőle baj, legfeljebb bennfentes vicceket
gyártunk majd belőle. Azt még jobban szeretném, mint randizni.
Szeretettel ölellek,
Charlie

1991. október 14.

Kedves Barátom!

Tudod, mi az „önkielégítés”? Ügy sejtem, hogy tudod, mert öregebb vagy

nálam. Azért mindenesetre elmondom. Az önkielégítés az, amikor addig
dörzsölöd a nemi szervedet, amíg orgazmusod lesz. Hűha!
Korábban azt gondoltam, hogy amikor a filmekben meg a show-
műsorokban kávészünetről beszélnek, akkor inkább önkielégítés-szünetet
kellene tartaniuk. Ügy viszont csökkenne a munkahatékonyság.
Csak hülyülök. Nem gondolom komolyan. Csak azt szerettem volna, ha
elmosolyodsz. A „hűha” viszont komoly volt.
Elmeséltem Samnek, hogy álmomban meztelenül ölelkeztünk a
kanapén, aztán kínomban elsírtam magam, és tudod, mit csinált? Nevetett.
Nem gonoszságból. Igazán kedves, meleg hangon nevetett. Azt mondta,
hogy aranyos vagyok. Azt is mondta, hogy nincs abban semmi rossz, ha
róla álmodtam. Erre abbahagytam a sírást. Ekkor Sam megkérdezte, hogy
szépnek találom-e őt, én pedig azt válaszoltam, hogy „elragadónak”. Sam
ekkor egyenesen a szemembe nézett.
– Ugye, tudod, hogy túl fiatal vagy hozzám, Charlie? Ugye, tudod?
– Igen, tudom.
– Nem szeretném, ha azzal töltenéd az idődet, hogy ilyenek járnak a
fejedben.
– Persze. Csak egy álom volt.
Akkor Sam jó erősen átölelt, ami furcsa volt, mert a családom nem az az
ölelkezős fajta, kivéve Helen nénit. Néhány pillanat múlva már éreztem
Sam parfümjét és a nekem feszülő testét. Akkor elhúzódtam tőle.
– De, Sam, ilyenek járnak a fejemben.
Csak rám nézett, és megcsóválta a fejét. Aztán átkarolta a vállamat, és
végigkísért a folyosón'. Az udvaron találkoztunk Patrickkel, mert néha
nincs kedvük bemenni órára. Dohányoznak inkább.
– Patrick, Charlie a maga charlie-s módján belém esett.
– Tényleg?
– Én próbáltam nem beleesni... – védekeztem, amitől mindketten
elnevették magukat.
Patrick akkor megkérte Samet, hogy hagyjon magunkra, és ő így is tett,
aztán Patrick elmagyarázott pár dolgot a lányokkal kapcsolatban, majd
megkért, hogy ne pocsékoljam az időmet Samre.
– Charlie, elmondta már neked valaki, hogy működik ez az egész?
– Nem hinném.
– Hát, van néhány szabály, amit be kell tartanod, még ha nem is tetszik.
Érted?
– Azt hiszem.
– Helyes. Vegyük például a lányokat. Az anyukájukat meg a
magazinokat meg sok minden mást utánoznak, hogy megtanulják, hogyan
kell bánni a fiúkkal
Az anyukákra meg a magazinokra meg a sok-mindenmásra gondoltam,
és ideges lettem, főleg, ha a tévét is belevettem.
– Azt akarom mondani, hogy ez nem olyan, mint a filmekben, ahol a
lányok a seggfejeket meg a hasonlókat kedvelik. Ez nem ilyen egyszerű.
Azokat szeretik, akik értelmet adnak az életüknek.
– Értelmet?
– Igen. Világos? A lányok azt szeretik, ha a srácokat nehéz megkapni.
Ettől pályára állnak, és akkor már tudják, hogyan kell viselkedniük. Mint
egy anyuka. Mit tenne az anyukád, ha nem moroghatna amiatt, hogy
takarítsd ki a szobádat? És te mihez kezdenél, ha az ő morgolódása nem
bírna rá arra, hogy kitakarítsd? Mindenkinek szüksége van anyukára. Az
anyukák tudják ezt. Ettől nyer értelmet az életük. Felfogtad?
– Igen – válaszoltam, habár nem értettem. Annyira azért világos volt,
hogy igennel válaszoljak, és mégse hazudjak.
– Az a helyzet, hogy néhány lány tényleg azt hiszi, megváltoztathatja a
fiúkat. A vicces az, hogy ha végül sikerül nekik, akkor unatkozni
kezdenek. Nincs több kihívás. Egyszerűen időt kell hagyni a lányoknak
arra, hogy új módon közelítsenek a problémához, ennyi az egész.
Néhányuk azonnal rájön, mit kell tennie. Mások csak később. Megint
mások soha nem találják meg a megoldást. A helyedben nem aggódnék
túlságosan emiatt.
De én szerintem aggódtam miatta. Azóta aggódom, hogy elmondta.
Nézem a kézen fogva járó párokat a folyosón, és megpróbálom kitalálni,
hogyan is van ez. Az iskolai bálokon a hátsó sorban ülök, dobolok a
lábammal, és csodálkozom, hogy milyen sok pár táncol a „közös
számukra”. A folyosón azt figyelem, hogy a lányok a fiúk dzsekijét
hordják, és a tulajdon fogalmán tűnődöm. Elmélázom azon, hogy tényleg
boldogok-e az emberek. Remélem, igen. Nagyon remélem.
Bill engem figyelt, miközben az embereket néztem, és óra után
megkérdezte, min törtem a fejem, én meg elmondtam neki.
Végighallgatott, bólintott, és „helyeslő” hangokat hallatott. Amikor
befejeztem a mondandómat, a „komoly beszélgetés” arckifejezésével
nézett rám.
– Te mindig ilyen sokat gondolkodsz, Charlie?
– Az baj?
Csak azt szerettem volna, ha valaki elmondja végre az igazságot.
– Nem feltétlenül. Csupán arról van szó, hogy néhány ember a
gondolataiba menekül az élet elől.
– Az baj?
– Igen.
– Szerintem én nem menekülök az élet elől. Vagy nem így tűnik?
– Hát, vegyük például azt, hogy táncolsz-e a bálokon?
– Nem vagyok valami jó táncos.
– Randizol?
– Nincs autóm, és még ha lenne is, nem vezethetek, mert még csak
tizenöt éves vagyok. Még nem találkoztam kedvemre való lánnyal, kivéve
Samet, hozzá viszont túl fiatal vagyok, így neki kellene vezetnie, ami meg
nem igazságos szerintem.
Bill elmosolyodott, és tovább kérdezgetett. Lassan elérkezett ahhoz,
hogy „bajok vannak otthon”. Ekkor meséltem neki a kazettamásolós fiúról,
aki megütötte a nővéremet, mert csak arról volt szó, hogy apának és
anyának nem szólhatok róla, Billről nem. Ettől aztán nagyon komoly
arckifejezést vágott, és valami olyat mondott nekem, amit szerintem nem
fogok elfelejteni a félév végéig, de talán soha sem.
– Charlie, azt a szerelmet viszonozzuk, amit megérdemlünk.
Csak álltam ott egy hang nélkül. Bill vállon veregetett, és adott egy új
könyvet. Azt mondta, hogy minden rendbe jön majd.
Általában gyalog megyek haza az iskolából, mert akkor úgy érzem,
megdolgoztam érte. El szeretném majd mondani a gyerekeimnek, hogy
gyalog jártam iskolába, mint a nagyszüleim is a „régi szép időkben”.
Különös, hogy ezen gondolkozom, mert még soha nem is randiztam, de
szerintem van értelme. Rendszerint körülbelül egy órával több az út,
mintha busszal mennék, de megéri, amikor tiszta és hideg az idő, mint ma
is.
Amikor hazaértem, a nővérem egy széken ült. Anya és apa előtte álltak.
Rögtön tudtam, hogy Bill telefonált, és elmondta nekik. Szörnyen éreztem
magam. Minden az én hibám.
A nővérem sírt. Anya hallgatott. Apa beszélt. Azt mondta, hogy a
nővérem nem találkozhat többet a verekedős fiúval, és még ma este
beszélni fog a srác szüleivel. A nővérem beismerte, hogy az egész az ő
hibája, provokálta a fiút, de apa azt válaszolta, hogy ez nem mentség.
– De szeretem őt!
Még soha életemben nem hallottam ennyire sírni a nővéremet.
– Nem, ez nem így van.
– Gyűlöllek!
– Nem, ez nem így van.
Az apám néha nagyon higgadt tud lenni.
– Az életem semmit sem ér nélküle!
– Soha senkiről ne gondold ezt többet! Még rólam se.
Ez anya volt.
Anya körültekintően választja meg a csatamezőt, és egyet elmondhatok
a családomról. Amikor anya mond valamit, mindig eléri, amit akar. És
most is így történt. A nővérem azonnal abbahagyta a sírást.
Apa ekkor homlokon csókolta a nővéremet, habár nem szokása. Aztán
kiment, beült az Oldsmobile-jába, és elhajlóit. Szerintem a fiú szüleihez
tartott. Én meg nagyon sajnáltam őket. Mármint a fiú szüleit. Mert apa nem
szokott veszíteni. Egyszerűen mindig nyer.
Anya ekkor eltűnt a konyhában, hogy elkészítse a nővérem kedvenc
ételét, a nővérem pedig így szólt hozzám:
– Utállak!
Máshogy mondta, mint apának. Ezúttal komolyan gondolta. Tényleg.
– Én meg szeretlek téged – csak ennyire telt tőlem.
– Beteg vagy, tudod? Mindig is beteg voltál. Mindenki így gondolja.
Kezdettől fogva.
– Majd megpróbálok megváltozni.
Akkor sarkon fordultam, bementem a szobámba, becsuktam az ajtót,
bedugtam a fejem a párnám alá, és hagytam, hogy a csend a helyére tegye
a dolgokat.
Erről jut eszembe, szerintem kíváncsi lehetsz egy-két dologra apáról.
Vert-e bennünket, amikor kicsik voltunk? Vagy mostanában ver-e
bennünket? Abból gondolom, hogy szeretnéd tudni, mert Bill kíváncsi volt,
miután a nővéremről és a fiújáról meséltem neki. Ha nagyon érdekel, akkor
elmondom, hogy nem vert. Egy ujjal sem ért hozzánk. Egyetlenegyszer
kaptam tőle pofont, amikor Helen néni miattam sírt. Miután mindenki
megnyugodott, letérdelt elém, és elmesélte, hogy a mostohaapja sokszor
megverte, és még a főiskolán elhatározta, amikor anya terhes lett a
bátyámmal, hogy soha sem fogja megverni a gyerekeit. És borzasztóan érzi
magát a pofon miatt. És tényleg nagyon megbánta. És soha többé nem fog
megütni. És nem is ütött meg soha többé.
Néha szigorúan bánik velünk, ennyi az egész.
Szeretettel ölellek,
Charlie

1991. október 15.

Kedves Barátom!

Azt hiszem, elfelejtettem megemlíteni az előző levelemben, hogy Patrick

volt az, aki elmagyarázta az önkielégítést. Szerintem azt is elfelejtettem
elmondani, milyen gyakran maszturbálok most, de elég gyakran. Nem
szeretek képeket nézegetni közben. Egyszerűen lecsukom a szemem, és
egy ismeretlen hölgyről ábrándozom. És próbálom nem szégyellni magam.
Soha nem gondolok Samre. Soha. Ez nagyon fontos nekem, mert annyira
boldog voltam, amikor azt mondta, hogy „a maga charlie-s módján”, ezt
amolyan bennfentes humornak éreztem.
Egyik éjszaka annyira erős lelkifurdalásom volt, hogy megígértem
Istennek, soha többet nem teszek ilyet. Így aztán takarókkal próbálkoztam,
de fájt, aztán párnákkal, de az is fájt, így maradt a hagyományos módszer.
Nem igazán kaptam vallásos nevelést, mert a szüleim katolikus iskolába
jártak, de erősen hiszek Istenben. Soha nem adtam nevet Istennek, ha érted,
mire gondolok. De azért bízom benne, hogy nem bántottam meg az Urat.
Mellesleg apa komolyan elbeszélgetett a fiú szüleivel. A fiú anyja
nagyon-nagyon dühös lett, és kiabálni kezdett a fiával. A srác apja egy szót
sem szólt. Apa nem személyeskedett velük. Nem mondta, hogy a fiuk a
„nevelés csődje” vagy hasonlókat.
Apa csak annyit kért, hogy segítsenek a fiukat távol tartani a lányától.
Miután ebben megállapodtak, magára hagyta a családot, hogy intézzék el
maguk között a dolgot, és hazajött a sajátjához. Legalábbis ezt mondta.
Csak azt az egy dolgot kérdeztem apától, hogy a fiúnál voltak-e bajok
otthon. Mit gondol, szerinte verik-e a szülei a fiukat? Azt válaszolta, hogy
törődjek a magam dolgával. Talán azért mondta, mert nem tudta a kérdésre
a választ, vagy nem kérdezte meg tőlük, vagy nem gondolta, hogy lényeges
lehet.
– Nem mindenkivel történtek szívszorító dolgok, Charlie, és ha igen, az
akkor sem mentség.
Nem mondott mást. Aztán tévét néztünk
A nővérem még mindig nagyon dühös rám, de apa szerint helyesen
cselekedtem. Remélem, hogy igaza van, mert néha nagyon nehéz
eldönteni, mi a helyes.
Szeretettel ölellek,
Charlie
1991. október 28.

Kedves Barátom!

Sajnálom, hogy hetekig nem írtam neked, de megpróbáltam „nem

menekülni az élet elől”, ahogy Bill mondta. Furcsa, hogy amikor olvasok
egy könyvet, néha a szereplők helyébe képzelem magam. Meg levélírás
után két napig azon szoktam gondolkozni, mire jöttem rá a levél közben.
Nem tudom, hogy ez jó vagy rossz. Mindenesetre megpróbálok nem
menekülni az élet elől.
Mellesleg annak a könyvnek, amit Billtől kaptam, Pán Péter a címe, és
J. M. Barrie írta. Tudom, mire gondolsz. A Pán Péter rajzfilmre az
elveszett fiúkkal. A könyv sokkal jobb annál. Egy fiúról szól, aki nem akar
felnőni, és amikor Wendy felnő, úgy érzi, becsapták. Legalábbis ezt
hámoztam ki a könyvből. Szerintem Bill azért adta oda ezt a könyvet, mert
meg akart tanítani valamire.
A jó hír az, hogy befejeztem a könyvet, és a fantasztikus történet miatt
nem képzeltem bele magamat. Így egyszerre tudtam nem menekülni az élet
elől és olvasni.
Ami a menekülést illeti, megpróbálok részt venni az iskolában tartott
közösségi rendezvényeken. Már túl késő ahhoz, hogy valamelyik klub
tagja legyek vagy ilyesmi, de megpróbálok elmenni, amire tudok. Mint
például az öregdiákok focimeccsére vagy báljára, még akkor is, ha nincs
kivel randiznom.
Nem tudom elképzelni, hogy érettségi után visszajönnék az
öregdiákmeccsre, de vicces volt úgy tenni, mintha mégis. Patrick és Sam a
szokásos helyükön ültek a lelátón, én meg úgy tettem, mintha már egy éve
nem találkoztunk volna, habár láttam őket ebéd közben, amikor a
narancsomat ettem, ők pedig cigarettáztak.
– Patrick, te vagy az? És Sam! Jó régen nem találkoztunk. Ki áll
nyerésre? Istenemre mondom, a főiskola nagyon kemény! Erre a hétvégére
huszonhét könyvet adtak fel, és a barátnőmnek is segítenem kell
transzparenst festeni a keddi tüntetésre. Hadd tudják csak meg a
tisztségviselők, hogy komolyan gondoljuk! Apa a golfütés mozdulatát
finomítja, anya pedig állandóan teniszezik. Nem szabad szem elől
tévesztenünk egymást! Szívesen maradnék még, de el kell ugranom a
nővéremért az érzelmi terápiára. Nagyon szépen fejlődik. Örülök, hogy
találkoztunk!
Aztán otthagytam őket. Lesétáltam a büféhez, vettem három doboz
nachost és egy diétás kólát Samnek. Sam rám mosolygott. Azt szeretem
benne, hogy nem tart bolondnak, amiért utánozok ezt-azt. Patrick sem, de
őt lekötötte a mérkőzés és az ordítozás Braddel, az irányítóval.
Sam a meccs közben elmesélte, hogy az egyik barátjuk meghívta őket
estére egy házibuliba Aztán megkérdezte, hogy elmegyek-e velük, én meg
igent mondtam, mert még soha nem voltam házibuliban. Habár nálunk volt
már egy otthon.
A szüleim Ohióba utaztak egy távoli unokatestvér temetésére vagy
esküvőjére. Nem emlékszem már, melyikre. A bátyámra bízták a házat.
Akkor ő tizenhat éves volt. Kihasználta az alkalmat, és hatalmas bulit
szervezett, volt sör meg minden. Rám parancsoltak, hogy elő ne jöjjek a
szobámból, amivel semmi gond nem volt, mert ott volt a ruhatár, és jó
móka volt átkutatni a zsebeket. Úgy tízpercenként egy részeg fiú vagy lány
esett be az ajtón, miközben kereste a kijáratot vagy valami ilyesmi. Aztán
észrevettek, és otthagytak. Mindegyikük, kivéve az egyik párt.
Ez a pár, akikről később megtudtam, hogy nagyon népszerűek voltak, és
szerették egymást, bebukott az ajtón, és megkérdezték, zavar-e, ha
használják a szobámat. Elmondtam nekik, hogy a bátyám és a nővérem
megparancsolta, hogy el ne mozduljak innen, mire ők megkérdezték, hogy
attól függetlenül használhatják-e úgy, hogy én is bent vagyok. Azt
válaszoltam, hogy nem látom okát, miért ne tehetnék, így aztán becsukták
az ajtót, és csókolózni kezdtek. De nagyon komolyan ám. Néhány perc
után a fiú benyúlt a lány blúza alá, de a lány ellenkezett.
– Ne csináld, Dave!
– Mi van?
– Itt ez a kölyök.
– Ne törődj vele.
A fiú keze tovább siklott felfelé a lány blúza alatt, minél jobban
tiltakozott a lány, annál feljebb jutott. Néhány perc múlva már nem
ellenkezett, a fiú pedig lehúzta róla a blúzt, látszott a fehér csipkés
melltartója. Becsületesen megvallom, fogalmam sem volt, mit csináljak.
Nemsokára levette róla a melltartót is, és elkezdte csókolgatni a melleit.
Aztán belenyúlt a bugyijába, mire a lány elkezdett nyögdécselni. Szerintem
mindketten részegek voltak. A fiú megpróbálta lehúzni a lány nadrágját, de
a lány jó erősen sírni kezdett, így aztán a fiú a sajátját tolta le. Az
alsónadrágjával együtt lehúzta a térdéig.
 – Kérlek, Dave! Ne...
De a fiú csak a fülébe suttogott lágy hangon, hogy milyen jól néz ki,
meg ilyenek, a lány pedig megfogta a srác péniszét, és elkezdte mozgatni.
Ha egy kicsit is szebben le tudnám írni, mi történt, nem kellene
használnom a pénisz szót, de így volt.
Néhány perc múlva a fiú leszorította a lány fejét a péniszéhez, a lány
pedig elkezdte csókolgatni. Még mindig sírt. Aztán abbahagyta a sírást,
mert a fiú betette a péniszét a szájába, és szerintem úgy nem lehet sírni.
Ekkor már rájuk sem bírtam nézni, mert majdnem elhánytam magam, ők
viszont folytatták, sőt mást is csináltak, a lány pedig egyfolytában
ellenkezett. Akkor is hallottam a tiltakozását, ha befogtam a fülemet.
Végül belépett a nővérem, hozott nekem egy tál burgonyaszirmot, és
amikor meglátta a lányt meg a fiút, azok abbahagyták. A nővérem zavarba
jött, de nem annyira, mint a lány. A fiú inkább nagyra volt magával. Nem
nagyon mondott semmit. Miután kimentek a szobámból, a nővérem
megkérdezte:
– Tudtad, hogy bent voltak?
– Igen. Megkérdezték, hogy használhatják-e a szobámat.
– Miért nem zavartad ki őket?
– Nem tudtam, mit csinálnak.
– Te perverz! – mondta a nővérem mielőtt kiment, le sem tette a
burgonyaszirmos tálat.
Elmeséltem a történetet Patricknek és Samnek, akik nagyon
elcsendesedtek. Sam elmondta, hogy járt egy kicsit Dave-vel, mielőtt a fiú
belevetette volna magát a punkzenébe; Patrick megjegyezte, hogy hallott a
buliról. Nem lepődtem meg, mert az a házibuli legendává vált. Legalábbis
ezt veszem észre, amikor elmondom, hogy a bátyám kicsoda.
Amikor kiérkezett a rendőrség, a bátyám a ház tetején aludt. Senki sem
tudja, hogy került fel oda. A nővérem az egyik negyedikessel hempergett a
mosókonyhában. Akkor ő még csak elsős volt. Aztán rengeteg szülő jelent
meg, hogy hazavigye a gyerekét, csomó lány sírt és hányt. Eddigre a
legtöbb fiú már lelépett. A bátyám nagy bajba került, a szüleim pedig
„komolyan elbeszélgettek” a nővéremmel a rossz hatásokról. Ennyi történt.
A Dave nevű fiú most negyedik osztályba jár. Az iskolai focicsapat
tagja. Elkapó poszton játszik. Láttam annak a mérkőzésnek a végét, amin
Dave touchdownt ért el Brad passzából. Ezzel nyerte meg a csapat a
meccset. A lelátókon az emberek eszüket vesztették, mert sikerült legyőzni
az ellenfelet. De nekem csak az a buli járt a fejemben. Már hosszú idő óta
nem jutott eszembe, de most sokáig elmerengtem róla, aztán odafordultam
Samhez:
– Megerőszakolta, igaz?
Sam csak bólintott. Nem tudtam volna megmondani, hogy egyszerűen
szomorú volt, vagy csak többet tudott nálam.
– Szólni kellene valakinek, nem?
Sam most csak a fejét csóválta. Aztán elmagyarázta, hogy min kell
keresztülmenni, ha bizonyítani is akarod, főleg egy olyan középiskolában,
ahol mindenki tudja, hogy a fiú és a lány is népszerű, és szerelmesek
egymásba.
A másnapi öregdiákbálon láttam, ahogyan együtt táncolnak. Dave és a
barátnője. És nagyon begurultam. Még én is megijedtem magamtól. Az
jutott eszembe, hogy oda kellene mennem Dave-hez, és úgy megverni,
ahogyan Seant kellett volna. Szerintem meg is tettem volna, de Sam
meglátott, és átkarolt, ahogy szokott. Lecsillapított, és tulajdonképpen
hálás is vagyok ezért, mert ha nekiesek Dave-nek, akkor egyre jobban
dühbe gurulok, és a lány is ellenállt volna, mert az ő szerelme Dave. Azt
hiszem, attól még jobban begurultam volna.
Úgyhogy eldöntöttem, a második legjobb megoldást választom, és
leeresztem Dave autójának a kerekeit. Sam tudta, melyik autóval jött Dave.
Az öregdiák-focimeccs utáni péntek éjszakát nem biztos, hogy valaha is
képes leszek leírni másként, mint hogy meleg érzés volt. Sam és Patrick
elvittek autóval az esti bulira, és én Sam kisteherautójában középen ültem.
Sam imádja a kisteherautóját, szerintem azért, mert az apukájára
emlékezteti. Az érzés akkor tört rám, amikor Sam megkérte Patricket, hogy
keressen egy rádiócsatornát. De Patrick csak reklámokat talált. És aztán
megint csak reklámokat. Meg egy nagyon rossz szerelmes számot, még
„baby” is volt benne. Aztán még több reklámot. És végül rálelt erre a
lélegzetelállító számra egy fiúról, és mindannyian elhallgattunk.
Sam a kormányon ütötte a ritmust, Patrick kinyújtotta a karját az
ablakon, és vitorlázott a kezével. Én meg csak ültem kettejük között.
Miután a dal véget ért, megszólaltam.
– Úgy érzem, nincsenek korlátaim.
Erre Sam és Patrick úgy nézett rám, mintha még soha nem hallottak
volna ennél klasszabb dolgot. Mert a szám annyira klassz volt, mi pedig
igazán figyelmesen végighallgattuk. Életünknek ezt az öt percét nem
fecséreltük el hiába, és jó értelemben véve fiatalnak érezhettük magunkat.
Azóta megvettem a lemezt, és meg tudnám mondani, mi volt az a szám, de
az igazat megvallva a lemez nem ugyanaz, mint amikor az első igazi
bulidra tartasz egy kisteherautó első ülésén, mindkét oldaladon egy-egy
kedves emberrel, és éppen elkezd esni az eső.
Megérkeztünk a házibuli színhelyéhez, és Patrick olyan titkos módon
bekopogott. Hang nélkül nehéz lenne megmutatni ezt a titkos kopogást. Az
ajtó résnyire kinyílt, és egy göndör hajú srác feje jelent meg a nyílásban.
– Patrick avagy Patty avagy Sehogy?
– Bob.
Az ajtó kinyílt, és a régi barátok megölelték egymást. Aztán Sam és Bob
is összeölelkezett. Majd Sam így szólt:
– Ismerd meg a barátunkat, Charlie-t!
Nem fogod elhinni, az biztos, de Bob megölelt! Amíg a kabátjainkat
felakasztottuk, Sam azt mondta nekem, hogy Bob „kurvára készen van,
mint a lecke”. Ezt idéznem kellett, még akkor is, ha káromkodás van
benne.
A buli a ház pincéjében volt. A helyiségben szállt a füst, a gyerekek
nálam jóval idősebbek voltak. Két lány egymásnak mutogatta a tetoválásait
és a köldökpiercingjeit. Negyedévesek lehettek.
Az egyik srác, valamilyen Fritz, csak úgy tömte magába a Twinkiest.
Fritz barátnője a női jogokról magyarázott neki, ő pedig azt hajtogatta:
– Tudom, baby.
Sam és Patrick nekiállt dohányozni. Bob felment a konyhába, amikor
megszólalt a csengő. Visszatérve mindenkinek hozott egy-egy doboz
Milwaukee’s Best sört, s jött vele két új vendég is. Az egyik Maggie volt,
akinek rögtön vécére kellett mennie. A másik Brad, az iskolai csapat
irányítója. Komolyan mondom!
Nem tudom, miért jöttem ennyire lázba, de talán attól, hogy a folyosón
meg a pályán vagy valahol máshol látott emberekről jó tudni, hogy ők is
valódiak.
Mindenki barátságosan viselkedett velem, és sokat kérdeztek rólam.
Szerintem azért, mert én voltam a legfiatalabb, és nem akarták, hogy
kényelmetlenül érezzem magam, főleg az után, hogy nem kértem sört. Még
a bátyámmal ittam egy sört tizenkét éves koromban, de nem ízlett. Nálam
ilyen egyszerűen mennek a dolgok.
Azt is megkérdezték tőlem, hányadik osztályba járok, és mi leszek, ha
nagy leszek.
– Még csak most vagyok elsős, egyelőre még nem tudom.
Körbenéztem, és láttam, hogy Sam és Patrick kimentek Braddel. Bob
ekkor kezdte körbeadni az ennivalót.
– Kérsz csokis sütit?
 – Igen. Köszönöm.
Elég éhes voltam, mert Sam és Patrick meccs után általában elvisz a Big
Boyba, és szerintem már hozzászoktam. Beleharaptam a sütibe, kicsit
furcsa volt az íze, de attól még csokis süti volt, amit szeretek. De ez a
csokis süti különleges volt. Mivel te öregebb vagy, szerintem sejted, miféle
csokis süti volt.
Fél óra múlva elkezdett forogni körülöttem a szoba. Az egyik
köldökpiercinges lánnyal beszélgettem, ő pedig olyannak tűnt, mintha
éppen egy filmben szerepelne. Sokat kellett pislognom, folyton körbe-
körbe nézegettem, és a zene nehezen zubogott, mint egy vízesés.
Sam lejött a pincébe, és amikor észrevett, Bobhoz fordult:
– Te normális vagy?
– Ugyan már, Sam. ízlik neki a süti. Kérdezd csak meg tőle!
– Hogy érzed magad, Charlie?
– Könnyű vagyok, mint a fény.
– Látod? – Bob igazából kicsit ideges lett, amiről később megtudtam,
hogy a paranoia miatt van így.
Sam odaült mellém, és megfogta a kezem, az érintése hűvös volt.
– Látsz valamit, Charlie?
– Fényt.
– Jó érzés?
– Ühüm.
– Szomjas vagy?
– Ühüm.
– Mit szeretnél inni?
– Vaníliaturmixot.
Erre a szobában mindenkiből kitört a nevetés, kivéve Samet.
– Be van lőve.
– Éhes vagy, Charlie?
– Ühüm.
– Mit szeretnél enni?
– Vaníliaturmixot.
Azt hiszem, akkor sem nevethettek volna jobban, ha valóban vicces
dolgot mondok. Ezután Sam kézen fogott, és segített felállni, de a padló
himbálózott.
– Gyere velem! Szerzünk neked vaníliaturmixot.
Miközben az ajtó felé tartottunk, Sam odaszólt Bobnak.
– Ez nem változtat azon, hogy seggfej vagy.
 Bob csak nevetett. És végül Sam is elnevette magát. Én meg örültem,
hogy mindenki pont olyan boldog, mint amilyennek látszik.
Sam felkísért a konyhába, és felkapcsolta a villanyt. Hűha! Olyan
fényes lett minden, hogy majd megvakultam. Mintha nappal mentél volna
moziba, és amikor kijössz, alig tudod elhinni, hogy kint világos van. Sam
tejet meg valamilyen jégkrémet öntött a turmixgépbe. Megkérdeztem tőle,
hogy merre van a fürdőszoba, ő meg csak a karjával intett, akárha otthon
lenne. Szerintem Sam és Patrick sok időt tölthettek ebben a házban, amikor
Bob még középiskolába járt. Amikor kijöttem a fürdőszobából, zajt
hallottam abból a szobából, ahová a kabátjainkat tettük. Kinyitottam az
ajtót, és megláttam, hogy Patrick Braddel csókolózik Ez amolyan lopott
csók volt. Meghallották az ajtót, és megfordultak. Patrick szólalt meg
először.
– Te vagy az, Charlie?
– Sam éppen vaníliaturmixot csinál nekem.
– Ki ez a kölyök? – Brad igazán idegesnek tűnt, nem úgy, ahogy az
előbb Bob.
– Egy barátom. Nyugi.
Patrick ezután kijött velem a szobából, és becsukta mögöttünk az ajtót.
Mindkét kezével megfogta a vállamat, és egyenesen a szemembe nézett.
– Brad nem szeretné, ha bárkinek is beszélnél erről.
– Miért?
– Mert fél.
– Miért?
– Azért, mert... hé, várjunk csak... te be vagy lőve?
– Azt mondták, menjek le a pincébe. Sam éppen vaníliaturmixot csinál
nekem.
Patrick alig bírta visszafojtani a nevetést.
– Figyelj ide, Charlie. Brad nem szeretné, ha bárkinek is beszélnél erről.
Meg kell ígérned, hogy nem mondod el senkinek. Ez a mi kis titkunk lesz.
Jó?
– Jó.
– Kösz.
Azzal Patrick sarkon fordult, és visszament a szobába. Fojtott hangokat
hallottam, Brad mérgesnek tűnt, de nem gondoltam volna, hogy ez az én
dolgom, így visszamentem a konyhába.
Be kell vallanom, hogy ez volt életem legjobb vaníliaturmixa. Olyan
finom volt, hogy már-már megrémített.
 Mielőtt eljöttünk volna a buliról, Sam lejátszotta nekem néhány kedvenc
dalát. Az egyiknek az volt a címe, hogy „Blackbird”. A másiknak meg az,
hogy „MLK”. Mindkettő gyönyörű volt. Azért írtam le a címüket, mert
józanul is ugyanilyen klassz számoknak találtam őket.
Egy másik érdekes dolog is történt velem, mielőtt eljöttünk. Patrick
lejött az emeletről. Gondolom, Brad elment. Patrick csak mosolygott. Bob
elkezdett viccelődni vele, hogy beleesett a csapat irányítójába. Patrick még
szélesebben mosolygott. Még soha nem láttam ennyire mosolyogni. Aztán
Patrick felém mutatott, és odaszólt Bobnak.
– Nem semmi a srác, ugye?
Bob bólintott. Patrick ekkor olyat mondott, amit szerintem soha
életemben nem fogok elfelejteni.
– Charlie egy különc.
Bob pedig hevesen bólogatott. És vele együtt a szobában mindenki.
Kicsit olyan idegesség jött rám, mint korábban Bobra, de Patrick nem
hagyta, hogy túl ideges legyek. Leült mellém.
– Látsz dolgokat. Nem beszélsz róluk. És érted a lényeget.
Nem hittem volna, hogy mások gondolnak valamit rólam egyáltalán.
Nem tudtam, hogy figyelnek. Az első igazi házibulin ültem egy pince
padlóján Sam és Patrick között, és eszembe jutott, hogy Sam a barátjaként
mutatott be Bobnak. Aztán az is eszembe jutott, hogy Patrick is így tett.
Akkor elkezdtem sírni. És ott senki sem nézett rám furcsán ezért. Aztán
még erősebben sírtam.
Bob magasra emelte a poharát, és mindenki mást is erre kért.
– Charlie-ra!
És mindenki azt mondta.
– Charlie-ra!
Nem igazán értem, miért csinálták ezt, de nagyon különlegesnek
éreztem magam ettől. Főleg Samtől esett jól. Főleg tőle.
Mesélnék még az öregdiákbálról, de most, hogy végiggondolom, Dave
gumijának a leeresztése volt a legjobb az egészben. Megpróbáltam
táncolni, ahogy Bill mondta, de általában azokat a számokat szeretem,
amire nem lehet táncolni, úgyhogy nem vittem túlzásba. Sam nagyon
csinosan nézett ki a ruhájában, de próbáltam nem észrevenni, mert nem
szeretnék úgy gondolni rá.
Azt azért észrevettem, hogy Brad és Patrick egyetlen szót sem beszéltek
egymással az egész bálon, mert Brad az egyik pomponlánnyal, Nancyvel
táncolt, aki a barátnője. Akkor vettem észre azt is, hogy a nővérem azzal a
fiúval táncol, akitől eltiltották, habár egy másik fiú vitte el a bálba.
 A tánc után Sam kisteherautóján távoztunk Most Patrick vezetett. Amint
a Fort Pitt alagút felé közeledtünk, Sam megkérte Patricket, hogy álljon
félre. Nem értettem, mi történik. Aztán Sam felmászott a platóra, semmi
nem volt rajta, csak a báli ruhája. Széles mosollyal az arcán azt mondta
Patricknek, hogy indítson. Szerintem már csináltak ilyet korábban is.
Na, mindegy, Patrick nagyon gyorsan hajtott, és mielőtt beértünk volna
az alagútba, Sam felállt, és a ruhája hullámzó óceánná változott. Amikor
beértünk az alagútba, minden hangot elnyelt valamiféle vákuum, helyükön
csak egyetlen dal maradt, ami a magnóból szólt. Ennek a gyönyörű
számnak az volt a címe, hogy „Landslide”. Amikor kiértünk az alagútból,
Sam nagyon vicces kiáltásban tört ki, és már ott is voltunk. A belvárosban.
Az épületek fényben úsztak meg ilyenek, minden olyan volt, amitől
gondolkodnod kell. Sam leült, és elnevette magát. Patrick is nevetett. Én is
nevettem.
Megesküdnék rá, hogy abban a pillanatban nem voltak korlátaink.
Szeretettel ölellek,
Charlie
MÁSODIK RÉSZ
1991. november 7.

Kedves Barátom!

Ma olyan nap volt, amikor nem bántam, hogy iskolába kell menni, mert
annyira szép idő volt. Az égen felhők úsztak, a levegő akár a langyos
fürdővíz. Nem hinném, hogy valaha is tisztábbnak éreztem volna magam.
Amikor hazaértem, a zsebpénzemért le kellett nyírnom a füvet, de
egyáltalán nem bántam azt sem. Zenét hallgattam, magamba szívtam a
napot, és elmerültem az emlékeimben. Olyanok jutottak eszembe, mint
amikor a környéken sétáltam, nézegettem a házakat, a pázsitot, az élénk
színű fákat, és ennyi épp elég volt.
Nem tudok semmit a zenről meg ilyenekről, ami a kínaiak meg az
indiánok vallásának a része, de az egyik tetovált és köldökpiercinges lány a
buliból július óta buddhista lett. Semmi másról nem tud beszélni, még
esetleg arról, hogy milyen drága a cigaretta. Ebédidőben szoktam látni
néha, Patrickkel és Sammel dohányzik. Úgy hívják, hogy Mary Elizabeth.
Mary Elizabethtől tudom, hogy a zen lényege az, hogy a világ összes
dolgával összekapcsolja az embert. A fák, a füvek és a kutyák részévé
válsz. Meg ilyenek. Még azt is elmesélte, hogy a tetoválása is ezt
szimbolizálja, de arra már nem emlékszem, hogyan. Szóval szerintem a zen
olyan, mint ez a nap volt, amikor a levegő részévé válsz, és
visszaemlékszel dolgokra.
Például eszembe jutott, hogy a gyerekeknek volt régen egy játékuk.
Kézbe kellett venni egy labdát vagy valami mást, ami csak egy gyereknél
lehetett, a többiek pedig megpróbálták elkapni. És bárkinél volt is a labda,
körbe-körbe kellett futkosnia, a többiek pedig megpróbálták elkapni. Akár
órákig is így ment. Soha nem értettem pontosan a játék lényegét, de a
bátyám nagyon szeretett ilyet játszani. Nem az érdekelte, hogy futhasson a
labdával, hanem az, hogy elkaphassa az embereket. A gyerekek úgy hívták
ezt a játékot, hogy „Kend el a ratyit”. Egészen eddig nem gondoltam bele
igazán, hogy mit is jelent ez a név.
 Patrick elmondta nekem kettejük történetét Braddel, és most már értem,
hogy miért nem haragudott Bradre, mert egy lánnyal táncolt az
öregdiákbálon. Harmadikos korukban elmentek egy buliba, ahol az összes
népszerű gyerek megjelent. Igazából Patrick már azelőtt is népszerűnek
számított, mielőtt Sam jó zenéket mutatott volna neki.
Patrick és Brad rendesen lerészegedtek azon a bulin. Mondjuk, Patrick
szerint Brad jóval részegebbnek tettette magát, mint amilyen valójában
volt. A pincében ültek valami Heather nevű lánnyal, és amikor a lány
kiment vécére, a két fiú kettesben maradt. Patrick úgy mondta, hogy
egyszerre volt kényelmetlen és izgató érzés.
– Mr. Brosnahan osztályába jársz, igaz?
– Voltál már a Pink Floyd lézershow-ján?
– Borra sör. Meggyötör.
Amikor már nem tudtak miről cseverészni, egyszerűen egymás szemébe
néztek. És ott a pincében egymásba gabalyodtak. Patrick szerint olyan volt,
mintha a világ az egész súlyával a vállukra nehezedett volna.
Hétfő reggel viszont Brad ugyanazt hajtogatta az iskolában.
– Hú, haver, nagyon kiütöttem magam! Nem emlékszem semmire.
Mindenkinek elmondta, aki ott volt a buliban. Többször is elmondta
ugyanazoknak. Még Patricknek is elmondta. Senki sem látta Patricket és
Bradet együtt, Brad mégis csak ezt hajtogatta. Azon a pénteken megint volt
egy buli. Akkor Patrick és Brad betéptek, habár Patrick azt állította, hogy
Brad úgy csinált, mintha sokkal jobban be lenne lőve. És végül ismét
egymásba gabalyodtak. Hétfőn az iskolában Brad megint ezt mondogatta:
– Hú, haver, nagyon kiütöttem magam! Nem emlékszem semmire.
Ez így ment hét hónapon keresztül.
Végül Brad már az órák előtt is vagy részeg volt, vagy be volt lőve.
Nem mintha ő és Patrick az iskolában is egymásba gabalyodtak volna.
Csak a pénteki bulikon gabalyodtak egymásba, de Patrick azt állította,
hogy Brad még csak rá sem néz a folyosón, nemhogy szólna hozzá egy
szót is. És ezt nagyon nehezen viselte, mert Patrick igazán szerette Bradet.
Amikor eljött a nyár, Bradnek nem kellett aggódnia az iskola vagy
bármi más miatt, így jóval többet ivott és dohányzott. Patrick és Sam nagy
bulit tartott a házukban egy csomó kevésbé népszerű gyereknek. Brad is
megjelent a bulin, ami elég nagy felbolydulást okozott, mert ő a
népszerűek közé tartozott, de Patrick senkinek nem szólt arról, hogy Brad
miért jött el. Amikor már majdnem mindenki otthagyta a bulit, Brad és
Patrick felmentek Patrick szobájába.
Azon az éjszakán feküdtek le először egymással.
 Nem akarom részletezni, mert ez elég személyes dolog, de azért annyit
elmondok, hogy Brad volt a lány, ha azt nézzük, hogy mit hova kell rakni.
Úgy gondolom, hogy ezt nagyon fontos kijelenteni. Utána Brad nagyon
erősen elkezdett sírni. Rengeteget ivott előtte. És nagyon-nagyon be volt
lőve.
Bármit is csinált Patrick, Brad csak sírt. Nem hagyta, hogy Patrick
átölelje, ami nagyon szomorú, mert én át szeretném ölelni azt, akivel
lefekszem.
Végül Patrick feladta Bradra az alsónadrágját, és így szólt.
– Csak tegyél úgy, mintha kifeküdtél volna.
Patrick aztán felöltözött, és megkerülte a házat, hogy úgy tűnjön, mintha
nem a saját szobájából menne vissza bulizni. Ő is zokogott, és eldöntötte,
hogy ha megkérdezik, miért sír, akkor majd azt mondja, a marihuánától
vörös a szeme. Végül összeszedte magát, és belépett a bulizók közé. Úgy
tett, mintha nagyon részeg lenne. Odalépett Samhez.
– Láttad Bradet?
Sam elkapta Patrick tekintetét. Elkiáltotta magát.
~ Hahó! Látta valaki Bradet?
Senki sem látta, így jó néhányan elmentek megkeresni. A végén
megtalálták Patrick szobájában... aludt.
Patrick végül felhívta Brad szüleit, mert nagyon aggódott miatta.
Elmesélte nekik, hogy Brad nagyon rosszul van, de azt nem, hogy miért, és
megkérte őket, hogy vigyék haza. Brad szülei megérkeztek, és Brad apja
meg néhány fiú, köztük Patrick is, kivitték Bradet az autóhoz.
Patrick nem tudja, hogy Brad tényleg aludt-e ekkor, de ha nem, akkor
nagyon jól tettette. A szülei rehabilitációra küldték Bradet, mert azt
akarták, hogy maradjon esélye a sportösztöndíjra. Patrick azon a nyáron
már nem találkozott Braddel.
Brad szülei soha nem jöttek rá, hogy a fiuk miért részegedik le és lövi
be magát folyamatosan. Mindenki értetlenül állt a dolog előtt. Kivéve azt a
pár embert, aki tudta a választ.
Amikor újra elkezdődött az iskola, Brad kerülte Patricket. Nem ment el
azokra a bulikra, ahol Patrick is ott volt, meg ilyenek, de ez nem sokkal
több, mint egy hónappal ezelőtt véget ért. Ezen az éjszakán dobálta meg
kövekkel Patrick ablakát, és figyelmeztette Patricket, hogy senkinek ne
szóljon egy szót se róla. Mostanában csak éjszaka találkoznak
golfpályákon és olyan bulikon, mint amilyen Bobéknál volt, ahol az
emberek tartják a szájukat, és megértik az ilyen dolgokat.
 Megkérdeztem Patricktől, sajnálja-e, hogy titokban kell tartania a
kapcsolatát Braddel, ő pedig azt válaszolta, hogy nem szomorú emiatt,
mert most már Bradnek nem kell berúgnia vagy belőnie magát a
szeretkezéshez.
Szeretettel ölel,
Charlie

1991. november 8.

Kedves Barátom!

Angolfakton megkaptam Billtől az első négyesemet a Pán Péter-esszémre!

Az igazat megvallva, fogalmam sincs, hogy mit csináltam másként.
Elmondta, hogy javul a nyelvérzékem, és a mondatszerkezeteim is jobbak.
Szerintem nagyszerű, hogy észre sem veszem, mégis egyre jobb vagyok.
Bill mellesleg csupa ötöst ír be az ellenőrzőmbe és a szüleimnek küldött
leveleibe is. Az esszékre adott jegyek köztünk maradnak.
Eldöntöttem, hogy talán írással akarok majd foglalkozni, amikor
felnövök. Csak éppen azt nem tudom, hogy mit fogok írni.
Arra gondoltam, talán magazinokba írok cikkeket, hogy végre legyen
olyan riport is, ami nem így kezdődik: „Miközben ___letörölte a mézes
mustárt a szájáról, a harmadik férjéről és a kristályok gyógyító erejéről
mesélt.” De most komolyan, szerintem nagyon rossz riporter lennék, mert
elképzelni sem tudom, hogy egy politikussal vagy mozisztárral szemben
ülök az asztalnál, és kérdezgetem. Valószínűleg csak autogramot kérnék
tőlük az anyukámnak, vagy valami ilyesmi. Szerintem ki is rúgnának
emiatt. Szóval inkább mégis csak egy napilapnál kellene dolgoznom, hogy
átlagos embereket kérdezhessek, de a nővérem szerint a napilapok mind
hazudnak. Azt nem tudom, hogy ez igaz-e, majd még ki kell találnom,
amikor felnövök.
Viszont elkezdtem dolgozni egy rajongói lapnak, Punk Rocky a címe.
Ez ilyen fénymásolt magazin a punk rockról és a Rocky Horror Picture
Show-ról. Nem írok, hanem kisegítek.
 Mary Elizabeth irányítja a lapot, csakúgy, mint a Rocky Horror Picture
Show helyi vetítéseit is. Mary Elizabeth nagyon érdekes személyiség, mert
van buddhizmust szimbolizáló tetoválása és köldökpiercingje meg
polgárpukkasztó frizurája, de amikor dirigál, akkor olyan, mint apa, amikor
egy „nehéz nap” után hazaér. Ő is harmadéves, a nővéremet ribinek és
sznobnak tartja. Megmondtam neki, hogy soha többé ne beszéljen így a
nővéremről.
Mindent egybevéve, azt hiszem, a Rocky Horror Picture Show tetszett a
legjobban idén. Patrickkel és Sammel néztük meg halloweenkor. Igazán
vicces volt, hogy a gyerekek beöltöztek a szereplőknek, aztán eljátszották a
filmet a mozivászon előtt. Az is, hogy az emberek pont a megfelelő
pillanatban kiabálnak bele a filmbe. Szerintem ezekkel tisztában vagy, de
úgy gondoltam, azért elmondom, ha esetleg nem tudnád.
Patrick volt „Frank-N-Furter”. Sam játszotta Janet szerepét. Nagyon
nehéz volt a filmre koncentrálni, mert Sam alsóneműben mászkált,
miközben Janet volt. Igazán próbáltam nem úgy gondolni Samre, de ez
egyre nehezebben megy nekem.
Az igazat megvallva, szeretem Samet. Ez nem olyan szerelem, mint a
filmeken. Néha csak nézem, és arra gondolok, hogy ő a legszebb és a
legkedvesebb ember az egész világon. Meg nagyon okos és vicces is. Írtam
hozzá egy verset, miután láttam a Rocky Horror Picture Show-ban, de neki
nem mutattam meg, mert összezavarodtam. Leírnám neked, de ez
tisztességtelen lenne Sammel szemben.
A helyzet az, hogy Sam most egy Craig nevű fiúval jár.
Craig idősebb a bátyámnál. Talán huszonegy éves is lehet, mert
vörösbort iszik. Craig játszotta Rockyt az előadáson. Patrick szerint
Craignek „oltári teste van”. Fogalmam sincs, Patrick honnan veszi ezeket a
szavakat.
Sejtem viszont, hogy igaza van. Craignek tényleg oltári teste van.
Ezenkívül nagyon kreatív is a srác. Az itteni Művészeti Intézeten keresztül
a JCPenney-katalógusokban és hasonlókban modellkedik. Szeret fotózni.
Láttam néhány képét, és nagyon tetszenek. Van egy fotó Samről, ami
egyszerűen csodálatos. Nehéz leírni, hogy Sam milyen gyönyörűen néz ki
rajta, de azért megpróbálom.
Ha az „Asleep”-et hallgatod, és azokra a ragyogó napokra gondolsz,
amelyek előhozzák belőled a régi emlékeket, és eszedbe jut a legragyogóbb
szempár, amit valaha láttál, és elsírod magad, és a képen látható ember
megvigasztal, akkor érted, hogy miről beszélek.
Az akarom, hogy Sam ne kedvelje Craiget.
 Most talán azt gondolod, hogy féltékeny vagyok Craigre. De nem.
Becsszóra. Csak arról van szó, hogy Craig nem igazán figyel Samre. Nem
azt akarom mondani, hogy Craig rossz srác, mert egyáltalán nem az. Csak
arról van szó, hogy mindig olyan, mintha egy másik világban élne.
Ez olyan, mint amikor lefényképezi Samet, és a fotó gyönyörű szépen
sikerül. Craig azt fogja gondolni, hogy azért, mert ő fényképezte. Ha én
készítettem volna a képet, akkor biztos lennék benne, hogy csakis Sam
miatt lett gyönyörű a kép.
Szerintem az nagyon rossz, amikor egy fiú ránéz egy lányra, és azt
gondolja, hogy a pillantása fontosabb, mint a lány maga. És szerintem az is
rossz, amikor egy fiú csak a fényképezőgépen keresztül tud őszintén nézni
egy lányra. Nagyon rosszul esik, hogy Sam csak azért érzi jól magát, mert
egy idősebb fiú így néz rá.
Megkérdeztem a nővéremet, hogy mit gondol erről, és szerinte nem sok
tartás van Samben. Azt is elmesélte, hogy Samnek rossz híre volt
másodikos korában. A nővérem azt állítja, hogy Sam „oboaművész” volt
akkoriban. Remélem, érted, hogy ez mit jelent, mert én egyszerűen nem
tudok így gondolni Samre, beszélni meg végképp nem akarok róla.
Tiszta szívemből szeretem Samet, és nagyon fáj.
Megkérdeztem a nővéremtől, hogy is volt az a dolog a fiújával a bálon.
Addig nem volt hajlandó elmondani, amíg meg nem ígértem, hogy
egyetlen szót sem szólok senkinek, Billt is beleértve. Így aztán megígértem
neki. Elmesélte, hogy titokban találkozik a fiúval, amióta apa eltiltotta tőle.
Elmesélte, hogy ha nincsenek együtt, állandóan rá gondol. Azt mondta,
hogy össze fognak házasodni a főiskola után, a fiú pedig elvégzi a jogi
egyetemet is.
Megnyugtatott, hogy ne aggódjak, a fiú akkor este ütötte meg utoljára.
És ne aggódjak azért se, hogy újra meg fogja verni. Ennél többet nem
mondott, pedig be nem állt a szája.
Jó érzés volt leülni a nővéremmel azon az estén, mert szinte sohasem
beszélgetünk egymással. Meglepődtem rajta, hogy mennyi mindent
elmesélt magáról, de szerintem azért, mert mindent titokban kell tartania,
így aztán nincs kinek elmondania. És szerintem már nem bírta tovább.
Habár megkért rá, hogy ne aggódjak miatta, ettől függetlenül nagyon
aggódom.
Végül is a nővérem.
Szeretettel ölellek,
Charlie
1991. november 12.

Kedves Barátom!

Imádom a Twinkiest, ezt azért mondom, mert mindenkinek azon kell

gondolkoznia, miért érdemes élni. Környezettan órán Mr. Z. egy kísérletről
beszélt, hogy fogtak egy patkányt vagy egy egeret, és egy ketrec egyik
felébe tették. A ketrec másik felében ennivaló volt. És akkor ez a patkány
vagy egér átsétált szépen az ennivalóhoz, és megette. Ezután visszarakták a
patkányt vagy egeret az eredeti helyére, és áramot vezettek a padlóba, amin
ennek a patkánynak vagy egérnek át kellett mennie, ha enni akart. Ezt
ismételgették egy darabig, aztán egy bizonyos áramerősség felett a patkány
vagy egér már nem ment el az ennivalóért. Aztán megismételték a
kísérletet, de úgy, hogy ennivaló helyett valami olyat adtak a patkánynak
vagy egérnek, amitől nagyon jól érezte magát. Nem tudom, mi volt az,
amitől ilyen jól érezte magát, talán valamilyen patkány- vagy egérchips
lehetett. Nem is érdekes, a lényeg az, hogy a kutatók észrevették, a patkány
vagy egér jóval több áramot is elviselt, hogy jól érezhesse magát. Sokkal
többet, mint az egyszerű ennivaló esetében.
Nem tudom, hogy ez miért lényeges, de azért nagyon érdekes dolog.
Szeretettel ölellek,
Charlie

1991. november 15.

Kedves Barátom!

Az idő kezd hideg és fagyos lenni errefelé. A szép őszi időnek vége. A jó
hír az, hogy nemsokára kezdődik a szünet, amit már nagyon várok, mert a
bátyám nemsokára hazajön. Talán már hálaadáskor is itt lesz! Legalábbis
remélem, hogy anya kedvéért megteszi.
 A bátyám hetek óta nem telefonált, anya pedig egyfolytában arról
beszél, hogy a bátyámnak milyen jegyei vannak, alszik-e eleget, mit eszik,
apa pedig folyton ugyanazt hajtogatja:
– Nem fog lesérülni.
Én személy szerint remélem, hogy a bátyám úgy tölti a főiskolán az
idejét, mint ahogy a filmekben mutatják. Nem azokra a filmekre gondolok,
ahol a diákszövetség hatalmas bulit rendez. Inkább olyanokra, amikben egy
fiú találkozik egy okos lánnyal, aki rengeteg pulóvert visel, és a kakaó a
kedvence. Könyvekről meg problémákról beszélgetnek, és csókolóznak az
esőben. Szerintem valami ilyesmi igazán jót tenne a bátyámnak, főleg
akkor, ha a lány szebb az átlagosnál. Azt hiszem, az ilyen lányok a
legjobbak. Én személy szerint furcsának találom a „szupermodelleket”.
Fogalmam sincs, miért.
A bátyám viszont teleaggatta a szobája falát „szupermodellek”, autók,
sörök és hasonlók képével. Ha ehhez hozzágondoljuk a valószínűleg
piszkos padlót, akkor megkapjuk, hogyan néz ki a szobája. A bátyám
mindig is utált beágyazni, de a szekrényében rendet tartott. Na, ez milyen
már!
Az a helyzet, hogy amikor a bátyám hazatelefonál, nem sok mindent
mond. Kicsit beszél az órákról is, de leginkább a focicsapatról mesél. A
csapat a figyelem középpontjában áll, mert nagyon jó, és van néhány
igazán nagy játékosuk is. A bátyám szerint az egyik srác milliomos lesz
egy szép napon, habár „csonthülye”. Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy
nagyon hülye.
A bátyám mesélt egy történetet arról, hogy az egész csapat az öltözőben
ült, és arról beszélgettek, mit kellett tenniük ahhoz, hogy focizhassanak a
főiskolán. Végül szóba kerültek a SAT-pontszámok, én ilyen vizsgát még
soha nem tettem.
Akkor megszólalt az egyik srác:
– Nekem 710 pontom volt.
Akkor a bátyám így szólt:
– Matekból vagy humánból?
Akkor a srác visszakérdezett:
– Ha?
És akkor az egész csapat nevetésben tört ki.
Mindig szerettem volna egy ilyen csapatban játszani. Nem tudom
biztosan, miért, de mindig azt gondoltam, hogy klassz lenne „dicső
napokat” megélni. Akkor mesélhetnek róla a gyerekeimnek meg a
golfpartnereimnek. Mondjuk mesélhetnék a Punk Rockyról és az iskolából
hazafelé vezető útról, meg ilyenek. Talán ezek az én dicső napjaim, csak
nem veszem észre, mert nincs közük a labdához.
Kiskoromban sportoltam, és nagyon jól is ment, csak az volt a baj, hogy
nagyon agresszív lettem tőle, így az orvosok megmondták anyának, hogy
hagyjam abba.
Apának is voltak dicső napjai régen. Láttam néhány fiatalkori képét.
Nagyon jóképű férfi volt. Nem tudom máshogy mondani. Olyan volt, mint
amilyenek a régi fényképek szoktak lenni. A régi képek gyűröttek, az
emberek fiatalok, és sokkal boldogabbnak látszanak.
Az anyám gyönyörű a régi fényképeken. Tulajdonképpen mindenkinél
szebb, talán Sam az egyetlen kivétel. Néha elnézem a szüleimet, és azon
töprengek, hogy mi történt velük, ami miatt olyanok lettek, mint most.
Aztán elgondolkozom azon, mi lesz a nővéremmel, amikor a barátja
elvégzi a jogi egyetemet. És azon is, hogy milyen képet fog vágni a bátyám
a focikártyán, vagy mondjuk akkor, ha soha nem lesz saját kártyája. Apa
két évig baseballozott a főiskolán, de abba kellett hagynia, mert anya terhes
lett a bátyámmal. Apa ekkor kezdett el dolgozni a hivatalban. Az igazat
megvallva, fogalmam sincs, mit dolgozik apa.
Néha elmesél egy történetet. Nagyon jó sztori. Az állami
baseballbajnokságáról szól, még középiskolás korából. A kilencedik menet
végén jártak, az első bázist már elfoglalták. Ketten ki is estek, és apa
csapata egy bázissal lemaradt az ellenféltől. Apa fiatalabb volt az egyetemi
csapat legtöbb tagjánál, mert még csak második osztályba járt, és szerintem
a csapat azt hitte, hogy ki fognak kapni miatta. Nagy nyomás nehezedett rá.
Nagyon ideges volt. És félt is. Néhány dobás után azonban egyre inkább
„nyeregben érezte magát”. Amikor a dobójátékos nekikészült a dobásnak,
és elhajította a labdát, apa pontosan tudta, hogy hova fog menni. Olyan
erősen ütötte meg a labdát, mint eddig még soha életében. Hazafutást ért el,
a csapata pedig megnyerte az állami bajnokságot. Az a legklasszabb ebben
a történetben, hogy apa mindig ugyanúgy meséli el. Soha nem szokott
túlozni.
Néha eszembe jut apa története, amikor Patrickkel és Sammel
focimeccsen vagyunk. Lenézek a pályára, és arra a fiúra gondolok, aki
éppen touchdownt ért el. Eszembe jut, hogy ez a fiú éppen a dicső napjait
éli, és ebből a pillanatból is egy újabb történet lesz, mert a touchdownokat
és hazafutásokat elérő fiúk egyszer apák lesznek. És amikor a gyerekei
megnézik a fiú fényképét az évkönyvben, arra fognak gondolni, hogy az
apjuk robusztus és jóképű volt annak idején, és sokkal boldogabbnak tűnt.
 Nagyon remélem, eszembe jut majd elmondani a gyerekeimnek, hogy
ők is pont olyan boldogok, mint én voltam a régi fényképeken. Azt is csak
remélni tudom, hogy hisznek majd nekem.
Szeretettel ölellek,
Charlie

1991. november 18.

Kedves Barátom!

A bátyám végül felhívott bennünket, és nem fog hazajönni hálaadás

hétvégéjére, mert a foci miatt lemaradt a tanulással. Anya annyira kiborult,
hogy elvitt magával új ruhákat vásárolni.
Biztos azt fogod gondolni, hogy amit most leírok, túlzás, de szavamra
mondom, hogy nem az. Attól kezdve, hogy beültünk az autóba, egészen
addig, hogy hazaértünk, anya szó szerint egyfolytában beszélt. Egyetlen
pillanatra sem hagyta abba. Ráadásul mindenki füle hallatára. Először arról
beszélt, hogy apának ragaszkodnia kellett volna hozzá, hogy a bátyám
hazajöjjön, ha csak egyetlen délutánra is. Aztán arról, hogy a nővéremnek
most már el kell döntenie, mit akar kezdeni az életével, és „bombabiztos”
iskolákba is be kell adnia a jelentkezését, ha esetleg a jókba nem vennék
fel. Aztán arról magyarázott, hogy a szürke szín jól áll nekem.
Megértem anya gondolkodását. Teljesen.
Ez olyan, mint amikor kicsik voltunk és elmentünk bevásárolni. A
nővérem és a bátyám szokás szerint egyfolytában veszekedtek, én pedig a
bevásárlókocsi aljában ültem. És anya a vásárlás végére annyira mérges
lett, hogy teljes erejéből tolta a kocsit, én meg úgy éreztem magam, mintha
egy tengeralattjáróban ülnék.
Tegnap pont ilyen volt az egész, azzal a különbséggel, hogy az első
ülésen ültem.
Amikor ma összefutottam Patrickkel és Sammel az iskolában,
mindketten megjegyezték, hogy az anyukámnak nagyon jó az ízlése, már
ami a ruhákat illeti. Otthon elmondtam anyának, ő pedig mosolygott.
Megkérdezte, hogy szeretném-e áthívni őket vacsorára az ünnepek után,
mert az ünnepek alatt anya túlságosan ideges szokott lenni. Felhívtam
Samet és Patricket, és ők igent mondtak.
Annyira izgulok!
Az utolsó barátom, aki eljött hozzánk vacsorázni, Michael volt, még
tavaly. Tacót ettünk. Az igazán klassz dolog az volt, hogy Michael nálunk
aludt. Végül persze alig aludtunk. Sokat beszélgettünk mindenféléről,
lányoktól. filmekről, zenéről. Világosan emlékszem, hogy éjszaka
körbejártuk a szomszédos házakat. A szüleim aludtak, akárcsak a
szomszédok. Michael minden ablakon benézett. Sötét és csendes volt
minden.
Michael megszólalt.
– Ezek az emberek szerinted kedvesek?
Én meg azt válaszoltam.
– Andersonék? Persze, azok. Öregek már.
– És ők?
– Hát, Mr. Lambert nem szereti, ha a baseball-labdát át dobjuk a
kertjébe.
– És mi a helyzet velük?
– Mrs. Tanner már három hete az anyukájánál van látogatóban. Mr.
Tanner a hétvégéket azzal tölti, hogy a hátsó verandán üldögél, és
baseballmeccs-közvetítést hallgat. Nem tudom, hogy kedvesek-e, mert
nincsenek gyerekeik.
– Beteg?
– Ki beteg?
– Mrs. Tanner anyja.
– Nem hiszem. Anya biztosan tudná, de még nem mondta.
Michael bólintott.
– Válnak.
– Szerinted tényleg?
– Ühüm.
Sétáltunk tovább. Michael időnként elhallgatott. Gondolom, nem ártana,
ha elmondanám, hogy anya azt hallotta, Michael szülei elváltak. Azt
mondta, a házasságoknak csak hetven százaléka nem bomlik fel, ha meghal
a gyerek. Szerintem valamilyen magazinban olvashatta.
Szeretettel ölellek,
Charlie
1991. november 23.

Kedves Barátom!

Szereted a családoddal eltölteni az ünnepeket? Nem az anyukádra és az

apukádra gondoltam, hanem az egész családra, a nagybátyádra,
nagynénédre és az unokatestvéreidre. Mert én szeretem.
Először is, nagyon érdekesnek és nagyszerűnek tartom, hogy mennyire
szereti egymást mindenki, de nem mindenki kedveli a másikat. Másodszor
pedig a veszekedések mindig ugyanolyanok.
Általában úgy kezdődik, hogy anya apukája (a nagypapám) iszik egy
harmadik pohárral is. Nagyjából ekkor kezd dőlni belőle a szó. Ilyenkor
mindig panaszkodik, hogy a régi környékre beköltöztek a feketék, mire a
nővérem megharagszik rá, mire a nagypapám elmondja neki, hogy fogalma
sincs, miről beszél, mert a külvárosban lakik. Aztán elmeséli, hogy senki
sem látogatja az öregek otthonában. Aztán kikotyogja az összes családi
titkot, például hogy az ilyen és olyan unokatestvér hogyan „csinálta fel” a
Big Boy egyik felszolgálónőjét. Talán azt is meg kéne említenem, hogy a
nagypapám nem hall valami jól, így aztán jó hangosan szokott beszélni.
A nővérem mindig harcba száll vele, de soha nem tudja meggyőzni. A
nagypapám sokkal-sokkal makacsabb, mint a nővérem. Anya mindig segít
a nagynénjének főzni, de az étel a nagypapám szerint állandóan „túl
száraz” lesz, még akkor is, ha levesről van szó. És ekkor anya nagynénje
elsírja magát, és bezárkózik a fürdőszobába.
A nagy-nagynénikém házában csak egyetlen fürdőszoba van, úgyhogy a
bajok akkor kezdődnek, amikor a sör feszíteni kezdi az unokatesóimat. Ott
feszengnek és tekeregnek összevissza az ajtó előtt, dörömbölnek néhány
percig, és már majdnem sikerül kicsalogatniuk a nagy-nagynénikémet,
amire a nagypapám megint elkezdi szidni, és az egész kezdődik elölről. Az
unokatestvéreimnek mindig a kertbe kell kimenniük vécézni, az egyetlen
kivétel akkor volt, amikor a nagypapám részegen elaludt már ebéd után. Ha
kinéznél az ablakon, mint én szoktam, azt látnád, hogy az unokatesóim úgy
vécéznek, mintha vadászni mentek volna. Szörnyen sajnálom az
unokanővéreimet és a többi nagy-nagynénikémet, mert ők nem járhatnak a
bokorba pisilni, főleg, ha hideg van kint.
Arról is beszélnem kellene, hogy apa csak üldögél csendesen, és iszik.
Apa nem nagyivó, de amikor anya családjával kell együtt lennie, Tommy
unokatesóm szavai szerint „felönt a garatra”. Azt hiszem, apa a lelke
mélyén inkább a saját családjával szeretné eltölteni az ünnepet Ohióban.
Akkor nem kellene nagypapa közelében lennie. Nem nagyon szereti a
nagypapámat, de erről nem beszél senkinek. Még amikor hazafelé jövünk,
akkor sem. Egyszerűen nem érzi jól magát a bőrében.
Amikor végéhez közeledik az este, a nagypapám már általában annyira
részeg, hogy megmozdulni sem tud. Apának, a bátyámnak és az
unokatestvéreimnek kell kivinni annak az autójához, akit a legkevésbé
bántott meg. A nagypapám nagyon kövér.
Emlékszem, hogy egyszer a bátyám fuvarozta vissza a nagypapámat az
öregek otthonába, és én is velük mentem. A bátyám mindig jól kijött a
nagypapámmal. Ha nem szidja anyát vagy a nővéremet, és nem rendez
jelenetet nyilvános helyen, akkor a bátyám nem haragszik meg rá.
Emlékszem, hogy szakadt a hó, és minden nagyon csendes volt. Csaknem
békés. A nagypapám lecsillapodott, és teljesen másképpen kezdett el
beszélni.
Elmesélte, hogy tizenhat éves korában félbe kellett hagynia az iskolát,
mert az apukája meghalt, és valakinek el kellett tartania a családot. Beszélt
azokról az időkről, amikor naponta háromszor járt a malomba, hogy
megkérdezze, van-e munka. Elmondta, hogy milyen nagyon hideg volt. És
azt, hogy mennyire éhes volt mindig, mert addig nem evett, amíg a család
jól nem lakott. Azt mondta, ezt nem érthetjük meg, mert nekünk nagy
szerencsénk van. Aztán beszélt a lányairól, anyáról és Helen néniről.
– Tisztában vagyok azzal, mit érez az anyád irántam. Helenről is tudom,
hogy mit érzett. Egyszer... a malomba mentem... nem volt munka...
elküldtek... hajnali kettőkor értem haza... alig álltam a lábamon... a
nagyanyád megmutatta az ellenőrzőjüket... minden jegy közepes... a
lányok viszont okosak voltak. Így aztán bementem a szobájukba, és némi
értelmet vertem beléjük... amikor végeztem, ők meg sírtak, a magasba
emeltem az ellenőrzőjüket, és így szóltam... „Soha többet ne lássak ilyet!”
Anyád még mindig emlegeti ezt a történetet... de tudod... soha többé nem
történt ilyen... felvették őket a főiskolára... mindkettőjüket. Bárcsak lett
volna rá pénz... Bárcsak Helen megértette volna. Szerintem az anyád
megértette... valahol mélyen... ő jó ember... legyél büszke rá.
Amikor elmeséltem anyának, nagyon elszomorodott, mert vele soha
nem beszélt így a nagypapa. Soha, de soha. Még akkor sem, amikor
kikísérte.
De ez a hálaadás más volt. Megnéztük együtt a bátyám focimeccsét
videón, hogy a rokonok is láthassák. Az egész család odaült a tévé elé, még
a nagy-nagynénikéim is, akik soha nem néznek meccset. Soha nem
felejtem el, milyen volt az arcuk, amikor a bátyám pályára lépett.
Mindenféle dolog tükröződött az arcukon. Az egyik unokatesóm
benzinkutas. Egy másik két évig nem dolgozott, mert megsérült a keze. És
megint egy másik már legalább hét éve akarja befejezni a főiskolát. Apa
meg azt mondta egyszer, hogy mindenki irigy a bátyámra, mert kapott egy
esélyt az élettől, és nem akarja elszalasztani.
De abban a pillanatban, amikor a bátyám pályára lépett, ez az egész
szertefoszlott, és mindenki büszke volt rá. Egyszer a bátyám nagyot
játszott a harmadik kísérletnél, és mindenki izgatottan kiabált, habár páran
már megnéztük a mérkőzést korábban. Láttam, hogy apa mosolyog.
Ránéztem anyára, ő is mosolygott, habár nagyon félt, hogy a bátyám
megsérül, ami elég furcsa volt, elvégre egy régi mérkőzést néztünk
videóról, és tudhatta, hogy a bátyám nem fog lesérülni. A nagynénikéim és
az unokatesóim és a gyerekeik és mindenki más is mosolygott. Még a
nővérem is. Csak két ember nem mosolygott. A nagypapám és én.
A nagypapám sírt.
Az a csendes és titkosfajta sírás volt. Olyan sírás, amit csak én vettem
észre. Arra gondoltam, amikor bement anya gyerekszobájába, megverte, és
a magasba tartott ellenőrzővel figyelmeztette, hogy soha többé ne forduljon
elő ilyen. Most úgy gondolom, hogy a bátyámra gondolt. Vagy a
nővéremre. Vagy rám. Hogy biztos lehessen abban, ő volt az utolsó, akinek
malomban kellett dolgoznia.
Nem tudom, hogy ez rossz-e vagy sem. Nem tudom, hogy melyik jobb,
ha a gyerekeid boldogok, vagy hogy főiskolára járnak. Nem tudom, hogy
érdemes-e összeveszni a lányoddal azért, hogy jobb élete legyen, mint
neked. Egyszerűen nem tudom. Csendben ültem, és néztem a
nagypapámat.
Amikor a meccs véget ért, és befejeztük a vacsorát is, mindenki
elmondta, hogy miért tartozik hálával. Nagy részük a bátyámat vagy a
családot vagy a gyerekeit vagy Istent említette. És mindenki komolyan is
gondolta, függetlenül attól, hogy mi történik másnap. Amikor rám került a
sor, sokáig gondolkodtam, mert most először ülhettem a nagyasztalnál a
felnőttek között, a bátyám széke ugyanis üres maradt.
– Hálát mondok azért, hogy megnéztük a bátyám meccset videóról, és
senki sem veszekedett.
Az asztal körül majdnem mindenki kényelmetlenül érezte magát.
Néhányan mérgesnek látszottak. Apa úgy nézett rám, mintha igazat adna
nekem, de nem akarna szólni semmit, mert ez nem az ő családja. Anya
ideges volt, hogy apa mit fog tenni. Csak egyvalaki szólalt meg. Az a
nagy-nagynénikém, aki be szokott zárkózni a fürdőszobába.
– Ámen.
Ettől valahogyan minden rendbe jött.
Amikor hazafelé készülődtünk, odamentem a nagypapámhoz,
megöleltem és megpusziltam. Letörölte a szám nyomát az arcáról, és rám
nézett. Nem szereti, ha a család fiútagjai hozzáérnek. Ennek ellenére
örülök, hogy megtettem, arra az esetre, ha meghalna. Helen nénivel ilyet
valahogy soha nem sikerült csinálni.
Szeretettel ölellek,
Charlie

1991. december 7.

Kedves Barátom!

Hallottál már a titkos Mikulásról? Ez egy játék, a barátok kihúzzák egymás

nevét egy kalapból, és egy csomó karácsonyi ajándékot vesznek annak,
akinek a nevét húzták. Az ajándékokat „titokban” elrejtik a másik
öltözőszekrényében, amikor az nem látja. Aztán a legvégén van egy buli,
ahol mindenki felfedi magát, amikor átadja az utolsó ajándékot.
Először Sam játszotta ezt a barátaival, három évvel ezelőtt. Most már
bizonyos értelemben hagyománnyá vált ez a szokás. És általában az
ajándékozós buli a legjobb az egész évben. A szünet előtti utolsó tanítási
nap estéjén tartják.
Nem tudom, ki húzta ki a nevemet. Én Patricket kaptam.
Nagyon örülök, hogy Patrick nevét húztam ki, habár Samet jobban
szerettem volna. A technikaórán kívül már hetek óta nem találkoztam
Patrickkel, mert az idejét áltatában Braddel tölti, szóval, ha az ajándékain
töröm a fejem, az olyan, mintha rá gondolnék.
Az első ajándék egy válogatáskazetta lesz. Nem lehet más. Már
kiválasztottam a dalokat is meg a témát is. Az lesz a címe, hogy „Akkor
télen”. Azt viszont eldöntöttem, hogy nem fogom kiszínezni a
kazettaborítót. Az A oldalon sok szám lesz a Village People-től és Blondie-
tól, mert Patrick imádja ezt a fajta zenét. Rajta lesz még a „Smells Like
Teen Spirit” a Nirvánától, amit Sam is és Patrick is szeret. De a másik
oldal nekem sokkal jobban tetszik. Olyan téli számok vannak rajta. Ezek:
„Asleep” – Smiths
„Vapour Trail” – Ride
„Scarborough Fair” – Simon & Garfunkel
„A Whiter Shade of Pale” – Procol Harum
„Time of No Reply” – Nick Drake
„Dear Prudence” – Beatles
„Gypsy” – Suzanne Vega
„Nights in White Satin” – Moody Blues
„Daydream” – Smashing Pumpkins
„Dusk” – Genesis (még mielőtt Phil Collins beszállt volna!)
„MLK” – U2
„Blackbird” – Beatles
„Landslide” – Fleetwood Mac

És végül...

„Asleep” – Smiths (újra!)

Egész éjszaka ezen dolgoztam, és remélem, hogy Patricknek is annyira

fog tetszeni, mint nekem. Különösen a második oldal. Remélem, hogy a
második oldalt bármikor meg tudja majd hallgatni, amikor egyedül ül a
kormánykerék mögött, és azt érzi, hogy tartozik valahová vagy szomorú.
Remélem, hogy a kazetta pont jó lesz neki erre.
Csodálatosan éreztem magam, amikor a kész kazettát a kezemben
tartottam. Arra gondoltam, hogy egy kazetta van a tenyeremben, telis-tele
emlékekkel, érzésekkel, hatalmas örömmel és bánattal. Elfér a
tenyeremben az egész. Eszembe jutott, hogy mennyi ember szerette ezeket
a számokat. És hány embernek segítettek átvészelni a nehéz időket. És
milyen sokan hallgatták őket, amikor jól ment a soruk. És milyen sokat
jelentenek ezek a dalok. Nagyszerű lenne, ha csak egy számot is én
írhattam volna. Ha én írtam volna az egyik dalt, nagyon büszke lennék rá,
az biztos. Remélem, hogy a számok szerzői boldogan élnek. Remélem,
hogy tudják, ennyi bőven elég. Szerintem legalábbis, mert engem boldoggá
tettek. És én csak egyetlen ember vagyok a sok közül.
Már alig várom, hogy megkapjam a jogosítványomat. Nemsokára
meglesz!
Mellesleg már jó régen nem írtam Billről. Viszont nincs is nagyon mit
mondani róla, mert folyton csak könyveket ad olvasni, olyanokat, amiket a
többi tanítványának nem, én meg elolvasom őket, aztán esszét írat belőlük,
én meg megírom az esszéket. A múlt hónapban, vagy valahogy így,
elolvastam A nagy Gatsbyt és A béke szigetét. Kezdem észrevenni, hogy
Bill egy bizonyos rendszer szerint adja fel a könyveket. És mint a
válogatáskazettát, minden egyes könyvet csodálatos a kezemben tartani.
Mindegyik a kedvencem. Mind, egytől egyig.
Szeretettel ölellek,
Charlie

1991. december 11.

Kedves Barátom!

Patricknek nagyon tetszett a kazetta! Szerintem viszont tudja, hogy én

vagyok a titkos Mikulása, mert azt hiszem, sejti, hogy csak én csinálnék
ilyen kazettát. Azt is tudja, hogy milyen a kézírásom. Nem értem, miért
csak utólag jutnak eszembe ezek a dolgok. A kazettát kellett volna utoljára
odaadnom.
Mellesleg kitaláltam, hogy mi lesz a második ajándékom. Mágnesvers.
Tudod, mi ez? Ha esetleg még nem hallottál róla, akkor elmondom, mi ez.
Egy lány vagy fiú jó csomó szót ír egy mágneses lapra, aztán kivágja őket.
A hűtő ajtaján tarthatod a szavakat, és miközben szendvicset készítesz
magadnak, verseket írhatsz. Jó buli.
Az én titkos Mikulásom ajándéka nem volt valami extra. Ez elszomorít.
Bármibe lefogadom, hogy a titkos Mikulásom Mary Elizabeth, mert csak ő
ajándékozna zoknit.
Szeretettel ölellek,
Charlie
1991. december 19.

Kedves Barátom!

Az utolsó levelem óta használtruha-boltból származó „alibi ajándékot”

kaptam. Egy nyakkendőt, egy fehér inget, cipőt és egy régi övet. Úgy
számolom, hogy az utolsó ajándékom, amit a bulin kapok, egy zakó lesz,
mert már csak az hiányzik. Egy géppel írt üzenet szerint a bulira fel kell
vennem az összes ajándékot. Remélem, van valami e mögött az egész
mögött.
A jó hír az, hogy Patricknek az összes ajándék tetszett. A hármas számú
ajándék vízfestékkészlet és papír volt. Arra gondoltam, hogy biztos
szeretne ilyet, még ha soha nem is fog vele festeni. A négyes számú
ajándék egy szájharmonika meg hozzá tartozó használati útmutató volt. Ez
talán ugyanolyan ajándék, mint a vízfesték, de szerintem mindenkinek
szüksége van vízfestékre, mágnesversre és szájharmonikára.
A buli előtti utolsó ajándékom egy könyv lesz, aminek az a címe, hogy
The Mayor of Castro Street. Egy Harvey Milk nevű férfiről szól, aki San
Franciscóban a melegmozgalom élére állt. Amikor Patrick elmondta, hogy
meleg, kicsit utánanéztem a könyvtárban, mert az igazat megvallva nem
sokat tudtam a dologról. Találtam egy újságcikket, amit egy Harvey
Milkről szóló dokumentumfilmről írtak. És amikor kiderült, hogy a film
nincs meg a könyvtárban, kikerestem a nevét a katalógusból, és
megtaláltam ezt a könyvet.
Én nem olvastam a könyvet, de a könyv borítója alapján nagyon jónak
tűnik. Remélem, Patrick is értékelni fogja. Már alig várom, hogy
megajándékozhassam Patricket a bulin. Mellesleg letettem a szemeszter
végi vizsgákat, nagyon sok dolgom volt, és akartam is róla írni, csak
egyszerűen nem volt annyira érdekes, mint az ünnepekkel kapcsolatos
dolgok.
Szeretettel ölellek,
Charlie
1991. december 21.

Kedves Barátom!

Hűha! Hűha! Lefesthetem neked a képet, ha szeretnéd. Mindnyájan Sam és

Patrick házában ültünk, ahol még sohasem voltam ezelőtt. Ilyen házakban
laknak a gazdagok. Ragyogó tiszta volt az egész ház. És mindenki átadta
az utolsó ajándékát. Az utcán világítottak a lámpák, esett a hó, varázslatos
volt. Mintha egy másik világba csöppentünk volna. Egy jobb világba.
Most először találkoztam Sam és Patrick szüleivel. Nagyon kedvesek
voltak. Sam anyukája nagyon csinos, és jól tud viccet mesélni. Samtől
tudom, hogy fiatalkorában színésznő volt.
Patrick apukája nagyon magas, és jó erős a kézfogása. Meg nagyon jól
tud főzni. Egy csomó szülő jelenlétében kínosan érzi magát az ember. De
Sam és Patrick szülei nem ilyenek. A vacsora alatt végig barátságosak
voltak, és vacsora után otthagytak minket, hogy ne zavarják a bulit. Még
csak nem is ellenőriztek bennünket. Egyszer sem. Engedték, hogy úgy
érezzük magunkat, mintha miénk lenne az egész ház. Ezért úgy döntöttünk,
hogy a bulit a „játékszobában” tartjuk meg, ahol nem voltak játékok, csak
egy hatalmas rongyszőnyeg.
Amikor elmondtam, hogy én vagyok Patrick titkos Mikulása, mindenki
elnevette magát, mert régen tudták már, Patrick pedig elővette a legjobb
színészi képességeit, hogy meglepetést színleljen, ami nagyon kedves volt
tőle. Aztán mindenki arra volt kíváncsi, mi lesz Patrick utolsó ajándéka, én
pedig azt válaszoltam, hogy egy vers, amit réges-régen olvastam. Ezt a
verset még Michael másolta le nekem. Azóta már legalább ezerszer
elolvastam, mert fogalmam sincs, ki írta. Azt sem tudom, hogy egy
könyvből van-e, vagy órán tanították. Nem tudom, hány éves volt a költő.
Csak azt tudom, hogy szívesen találkoznék vele. Tudni szeretném, hogy jól
érzi-e magát.
Szóval mindenki arra biztatott, hogy állva olvassam fel a verset. Én meg
nem szégyelltem magam, mert azt játszottuk, hogy felnőttek vagyunk, és
brandyt ittunk. Meleget éreztem. Egy kicsit még mindig érzem, de ezt
akkor is el kell mesélnem. Szóval felálltam, és mielőtt felolvastam volna a
verset, mindenkit megkértem, hogy ha ismerik a költőt, akkor legyenek
szívesek, szóljanak nekem.
 Amikor befejeztem a verset, mindenki elcsendesedett. Olyan
szomorúfajta csendben ültek. De az volt a csodálatos, hogy egyáltalán nem
volt rossz ez a szomorúság. Csak olyan valami volt, amitől mindenki
körbejáratta a tekintetét, és rájöttek, hogy hol vannak. Sam és Patrick rám
nézett.
Én meg rájuk. Szerintem tudták. Semmi konkrétat persze. Csak tudták.
És szerintem ennél többet nem is kívánhatna egy baráttól az ember.
Patrick ekkor tette be az ajándék kazettájának a B oldalát, és
mindenkinek újra töltött brandyt. Gondolom, mindannyian kicsit furán
néztünk ki, amikor megittuk, de egyáltalán nem éreztük furcsán magunkat.
Az biztos.
Miközben hallgattuk a számokat, Mary Elizabeth felállt. De nem zakót
tartott a kezében. Kiderült, hogy nem is ő volt a titkos Mikulásom. A
tetovált, köldökpiercinges másik lány titkos Mikulása volt, akinek az igazi
neve Alice. Valamilyen fekete körömlakkot ajándékozott neki, amit Alice
már régen kiszemelt magának. Alice pedig nagyon örült. Én csak ültem ott,
járattam a szemem jobbra-balra. Kerestem a zakót. Fogalmam sem volt,
kinél lehet.
Ekkor Sam állt fel, és átadott Bobnak egy indián marihuána-pipát, ami
jó ajándéknak tűnt.
Még többen ajándékozták meg a párjukat. Még többen ölelkeztek össze.
Aztán a végéhez ért az ajándékozás. Nem maradt más, csak Patrick. Ő
pedig felállt, és bement a konyhába.
– Kér még valaki chipset?
Mindenki kért. Három hosszú csomag Pringlesszel és egy zakóval a
kezében tért vissza. Odalépett hozzám. És azt mondta, hogy az összes nagy
író öltönyt viselt.
Így aztán felvettem az öltönyt, habár nem éreztem úgy, hogy
megérdemelném, mert Bill esszéin kívül nem írtam még semmit, de
annyira kedves ajándék volt, és egyébként is mindenki tapsolt. Sam és
Patrick is úgy gondolta, hogy nagyon jól áll. Mary Elizabeth mosolygott.
Azt hiszem, életemben először éreztem, hogy „jól nézek ki”. Érted? Arról a
jóleső érzésről beszélek, amikor belenézel a tükörbe, és életedben először
áll jól a hajad. Nem hiszem, hogy olyan sokat kellene törődnünk a
testsúllyal, az izmokkal és a jó frizurás napokkal, de amikor minden
összejön, az kellemes érzés. Tényleg az.
Az este hátralévő része nagyon különleges volt. Mivel sokan utaztak
Floridába, Indianába meg hasonló helyekre a családjukkal, azoknak is
adtunk ajándékot, akiknek más volt a titkos Mikulásuk.
 Bob nyolcad adag marihuánával meg egy karácsonyi üdvözlőlappal
lepte meg Patricket. Még be is csomagolta. Mary Elizabeth fülbevalót adott
Samnek. Alice is. Sam szintén fülbevalót ajándékozott nekik. Szerintem ez
valami lányos dolog lesz. Be kell vallanom, hogy kicsit elszomorodtam,
mert Samen és Patricken kívül senkitől sem kaptam ajándékot. Azt hiszem,
nem állok elég közel a többiekhez, így talán érthető. De attól még kicsit
szomorú voltam.
És akkor rám került a sor. Bob egy kis műanyag szappanbuborék-fújót
kapott tőlem, mert ez illett hozzá a legjobban. Azt hiszem, jól eltaláltam.
– Nem kellett volna. – Csak ennyit mondott.
Az este hátralévő részében egyfolytában buborékokat fújkált a magasba.
Alice következett. Anne Rice egyik könyvét ajándékoztam neki, mert
egyfolytában őt emlegeti. Olyan szemmel nézett rám, mintha nem akarná
elhinni, hogy tudom, Anne Rice a kedvence. Szerintem nem volt tisztában
azzal, hogy mennyit beszél, én pedig mennyire figyelek rá. Azért ő is
megköszönte az ajándékot. Ezután Mary Elizabeth jött. Negyven dollárt
adtam neki egy üdvözlőkártyába csúsztatva. A kártyán ez állt: „Hogy a
Punk Rocky következő száma színes fénymásolaton jelenhessen meg.”
Vicces tekintettel nézett rám. Aztán mindenki ugyanígy nézett, kivéve
Patricket és Samet. Szerintem rosszul érezték magukat, mert nem hoztak
nekem semmit. Viszont nem kellett volna rosszul érezniük magukat, mert
azt hiszem, nem ez a lényeg. Mary Elizabeth elmosolyodott, megköszönte
az ajándékot, és már nem nézett a szemembe.
Utoljára hagytam Samet. Már hosszú ideje törtem a fejem az ajándékán.
Talán már attól a pillanattól kezdve gondolkodtam rajta, hogy először
láttam őt igazán. Nem úgy értem, hogy találkoztam vele, vagy megláttam,
hanem arra, hogy igazán láttam, ha érted, hogy mire gondolok.
A kártyára ráírtam, hogy az ajándékát Helen nénitől kaptam még régen.
Egy régi, 45-ös lemez volt, rajta a Beatles „Something” című dala.
Kiskoromban folyton ezt a dalt hallgattam, és közben felnőtt dolgok körül
jártak a gondolataim. A szobám ablakánál álltam, a tükörképemet
bámultam meg mögötte a fákat, és ezt a számot hallgattam órákon
keresztül. Akkor döntöttem el, hogy ha találkozom valakivel, akit
ugyanolyan gyönyörűnek találok, mint ezt a dalt, akkor nekiajándékozom a
lemezt. És most nem a külső szépségre gondolok. Hanem a gyönyörű
összes értelmére. Így aztán elhatároztam, hogy Sam megkapja a lemezt.
Sam ellágyult tekintettel nézett rám. Aztán megölelt. Én meg becsuktam
a szemem, mert csak a karját akartam érezni. Megpuszilt, és úgy súgta,
hogy senki más ne hallja:
 – Szeretlek.
Tudom, hogy csak baráti szeretetet értett rajta, de nem zavart, mert
azóta, hogy Helen néni meghalt, most mondták nekem harmadszor. A
másik kettő anya volt.
Ezek után alig akartam elhinni, hogy Sam is hozott nekem valamit, mert
az igazság az, hogy azt gondoltam, a „szeretlek” volt az ajándékom. De
tényleg kaptam tőle valami mást is. És most először olyan szép dolgot
kaptam, amitől mosolyognom kellett, és nem sírni. Szerintem Sam és
Patrick ugyanabban a használtcikk-boltban vásároltak, mert az ajándékaik
passzoltak egymáshoz. Sam felvitt a szobájába, odakísért a komódhoz,
amelyet egy színes párnahuzat borított. Felemelte a huzatot, és az
öltönyömben álldogálva megláttam egy régi írógépet, benne új szalaggal.
Az írógépbe belefűztek egy fehér papírlapot is.
Sam azt gépelte arra a fehér lapra: „Írjál rólam majd egyszer”. Én pedig
beírtam neki a választ ott rögtön, a szobájában állva. Csak ennyi volt:
– Megígérem.
Nagyon jó érzés fogott el, hogy ez a szó volt az első, amit a Samtől
kapott vadonatúj régi írógépemen írtam. Egy percig csak csendben ültünk
ott, aztán elmosolyodott. Akkor ismét odaléptem az írógéphez, és újra
írtam neki valamit.
– Én is szeretlek.
Sam ránézett a lapra, aztán vissza rám.
– Charlie... csókolóztál már?
Megráztam a fejem. Nagy volt a csend.
– Kiskorodban sem?
Megint megráztam a fejem. Sam nagyon szomorú arcot vágott.
Elmesélte, hogy milyen volt, amikor először csókolózott. Az apukája
egyik barátjával csinálta. Hétéves volt. Senkinek sem beszélt róla azóta,
kivéve Mary Elizabethet és Patricket, akinek egy évvel ezelőtt mesélte el.
Aztán elsírta magát. Aztán mondott valamit, amit soha nem fogok
elfelejteni. Soha, de soha.
– Tudom, hogy tudod, hogy kedvelem Craiget. Azt is tudom, hogy
megkértelek rá, ne álmodozz rólam. Tudom, hogy olyan értelemben nem
lehetünk együtt. De most azt szeretném, ha egy pillanatra elfelejtenéd
mindezt. Oké?
– Oké.
– Biztos szeretnék lenni abban, hogy az első ember, aki megcsókol
téged, tiszta szívvel szeret.
– Jó.
 Most már zokogott. És én is, mert ha sírni látok valakit, akkor nekem is
kell, nem tehetek róla.
– Biztos akarok lenni benne. Érted?
– Értem.
És akkor megcsókolt. Olyan csók volt, amiről csak suttogva
beszélhettem később, még a barátaimnak is. Olyan csók volt, amitől
biztosan tudtam, hogy még soha életemben nem voltam ilyen boldog.

Megsárgult papírra zöld betűkkel

verset írt
És „Kapca” lett a címe
mert így hívták a kutyáját
És ennyi volt az egész
És a tanárától ötöst kapott
és egy aranycsillagot
És az anyukája kitette a versét a konyhaajtóra
és felolvasta a nagynéniknek
Ebben az évben vitte el Tracy atya
a gyerekeket az állatkertbe
És hagyta, hogy énekeljenek a buszon
És megszületett a kishúga
apró lábujjakkal és haj nélkül
És az apja és az anyja sokat csókolózott
És a szomszéd lánytól Valentin-napra
lapot kapott, egy egész sor x-szel
az apjától kellett megkérdeznie, mi az a sok x
És az apja mindig betakarta este
És mindig ott volt vele.

Megsárgult papírra kék betűkkel

verset írt
És „Ősz” lett a címe
mert éppen ősz volt
És ennyi volt az egész
És a tanárától ötöst kapott rá
de megkérte, érthetőbben írjon
És az anyja nem tette ki a versét a konyhaajtóra
 mert frissen mázolták
És a gyerekek elmesélték
Tracy atya szivarozik
És a csikket az imapadon hagyja
És van úgy, hogy kiégeti
Ebben az évben kapott a húga szemüveget
vastag lencséket fekete keretben
A szomszéd lány kinevette
amikor a Mikuláshoz készült
És a gyerekek elmesélték
miért csókolózik az apja és az anyja
És az apja már sohasem takarta be este
És dühös lett
amikor sírva kérlelte.

Kitépett füzetlapra
verset írt
És „Ártatlanság: csak kérdezem” lett a címe
mert a barátnőjéről szólt
És ennyi volt az egész
És az oktatója ötöst adott rá
és furcsán meresztette a szemét
És az anyja nem tette ki a versét a konyhaajtóra
mert nem is tudott róla
Ebben az évben meghalt Tracy atya
És elfelejtette
a Hiszekegy végét
És rajtakapta a húgát
a verandán üzekedett
És már nem csókolózott az apja és az anyja
nem is beszélgettek
És a szomszéd lány
vastag sminket hordott
Köhögnie kellett, amikor megcsókolta
de megcsókolta azért
mert így szokás
És hajnali háromkor bújt ágyba
az apja horkolt már.
 Ezért próbált barna papírzacskóra
új verset írni
És „Egyáltalán sehogy” lett a címe
Mert tényleg ennyi volt csak az egész
Ötöst kapott magától
és egy-egy vágást mindkét csuklójára
És kitette a versét az ajtóra a fürdőben
mert sejtette
a konyháig már nem jutna el.

Ezt a verset olvastam fel Patricknek. Senki sem tudta, ki írta, de Bob azt
mondta, ő már hallotta egyszer, és valami srác búcsúüzenete volt. Nagyon
remélem, hogy nincs igaza, mert akkor nem tudom, tetszik-e a vége.
Szeretettel ölellek,
Charlie

1991. december 23.

Kedves Barátom!

Sam és Patrick tegnap elutaztak a szüleikkel a Grand Canyonhoz. Nem

vagyok nagyon szomorú, mert még emlékszem Sam csókjára. Békés érzés,
jólesik. Gondoltam arra is, hogy ettől kezdve nem mosom meg a szám,
ahogy a tévében láttam, de aztán eszembe jutott, hogy az elég undorító
lenne egy idő után. Így aztán inkább levegőztem egyet a környéken.
Elővettem a régi szánkómat és a régi sálamat is. Ez amolyan meghitt
dolog.
Elsétáltam ahhoz a dombhoz, ahol régen szánkóztunk. Rengeteg kissrác
volt ott. Néztem, ahogyan lecsúsznak a dombról. Néztem, ahogy ugratnak
meg versenyeznek egymással. Aztán arra gondoltam, hogy ezek a
kisgyerekek egy nap felnőnek majd. És ezek a gyerekek úgy fognak élni,
mint mi. Egyszer majd mindannyian csókolózni fognak. De most éppen
elég nekik, hogy szánkózhatnak. Szerintem nagyon jó lenne, ha a
szánkózás elég maradna mindenkinek, de sajnos nem így van.
Igazán boldog vagyok, hogy nemsokára itt a karácsony és a
születésnapom, mert akkor hamarabb véget is ér mindkettő, mert már most
érzem, hogy magába szív a rossz hely, ahogy korábban is. Miután Helen
néni eltávozott, erre a helyre kerültem. Annyira komoly volt a baj, hogy
anyának orvoshoz kellett vinnie, és egy évet ki is hagytam az iskolából.
Most már megpróbálok nem gondolni rá, mert attól csak rosszabb lesz.
Olyan ez, mint amikor nézed magad a tükörben, és kimondod a nevedet.
Aztán egy idő után úgy tűnik az egész, mintha nem is valóság lenne. Persze
néha azért szoktam ilyet csinálni, de nincs szükség arra, hogy egy órát a
tükör előtt álljak. Minden nagyon gyorsan történik, és a dolgok
elmosódnak körülöttem. Aztán kinyitom a szemem és nem látok semmit.
Akkor kapkodni kezdem a levegőt, hogy végre lássak egyáltalán, de nem
megy. Nem szokott gyakran ilyen történni, de amikor mégis, megijedek.
Ma reggel majdnem így jártam, de Sam csókjára gondoltam, ettől
elmúlt.
Talán nem kellene ilyen bőven írnom erről, mert túlságosan is
felizgatom magam. Nem szabad túl sokat gondolkoznom. És próbálok nem
menekülni az élet elől. Azért nehéz, mert Sam és Patrick a Grand
Canyonban vannak.
Holnap anya elvisz, és mindenkinek veszünk ajándékot. Aztán
megünnepeljük a születésnapomat. December 24-én születtem. Nem
tudom, mondtam-e már. Nagyon fura egy születésnapom van, mert közel
van a karácsonyhoz. Utána megünnepeljük a karácsonyt apa családjával, és
a bátyám is hazajön egy kis időre. Ezután vizsgázom majd autóvezetésből,
úgyhogy nagyon sok dolgom lesz, amíg Sam és Patrick nincsenek itthon.
Ma este tévéztem egy kicsit a nővéremmel, de ő nem akarta megnézni a
karácsonyi műsorokat, így aztán felmentem a szobámba olvasni.
Kaptam Billtől egy könyvet a szünetre. A Zabhegyezőt. Bill kedvenc
könyve volt, amikor annyi idős volt, mint én. Azt mondta, az ilyen
könyveket igazán a sajátjának érzi az ember.
Elolvastam az első húsz oldalt. Azt még nem tudom, tetszik-e, de pont
időszerűnek tűnik. Remélem, Sam és Patrick felhívnak a születésnapomon.
Attól sokkal jobban érezném magamat.
Szeretettel ölellek,
Charlie
1991. december 25.

Kedves Barátom!

Apa régi gyerekszobájában ülök Ohióban. A családom még lent van a

földszinten. Rosszul érzem magam. Nem tudom, mi lehet velem a baj, de
kezdek félni. Nagyon szeretném, ha már ma este hazamennénk, de
éjszakára általában itt maradunk. Nem akarok szólni anyának, mert akkor
elkezdene aggódni. Samnek és Patricknek elmondanám, de ők meg nem
hívtak fel tegnap. Ma reggel pedig eljöttünk otthonról, miután kibontottuk
az ajándékokat. Talán délután megpróbáltak felhívni. De remélem, hogy
mégsem, mert nem voltam otthon. Remélem, nem baj, hogy írok neked
erről. Csak fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Mindig elszomorodok,
amikor ilyen történik velem, nagyon szeretném, ha Michael itt lenne
mellettem. És bárcsak Helen nénikém is itt lenne! Nagyon hiányzik Helen
néni. Még az sem segít, ha olvasom a könyvemet. Nem tudom. Valahogy
túl gyorsan járnak a gondolataim. Nagyon-nagyon gyorsan. Mint ma este
is.
A családom Az élet csodaszépet nézte, ez nagyon gyönyörű film.
Folyton az járt a fejemben, hogy miért nem Billy bácsiról készítettek
filmet? George Bailey fontos ember volt a városban. Egy csomó ember az
ő segítségével tudott elköltözni a nyomornegyedből. Megmentette a várost,
és amikor az apja meghalt, ő maradt az egyetlen, aki képes volt rá.
Kalandra vágyott, mégis a háttérbe húzódott, feláldozta az álmait a
közösség boldogulása érdekében. Azért akart meghalni, mert az
életbiztosítás összegét a családja kapta volna meg. És akkor egy angyal jött
el hozzá, és megmutatta neki, hogy milyen lett volna a világ, ha nem
születik meg. Az egész város szenvedett volna. A felesége „aggszűz”
maradt volna. És a nővérem idén egyetlen szóval sem mondta, hogy
milyen ódivatú ez az egész. Minden második évben magyarázni kezdett
arról, hogy Mary megdolgozik a pénzéért, és csak azért, mert nem ment
férjhez, még nem számít értéktelen embernek. De idén semmi ilyet nem
mondott. Fogalmam sincs, miért. Arra gondoltam, hogy talán a titkos fiúja
miatt van így. Vagy esetleg amiatt, ami a nagymamához vezető úton történt
a kocsiban. Azért szerettem volna, hogy a film Billy bácsiról szóljon, mert
sokat ivott, kövér volt, és miatta úszott el a pénz. Azt szerettem volna, ha
lejön egy angyal az égből, és megmutatja, hogy Billy bácsi életének is volt
értelme. Most akkor szerintem jobban érezném magam.
Az egész még otthon kezdődött tegnap. Nem szeretem a
születésnapomat. Gyűlölöm. Elmentünk vásárolni anyával és a
nővéremmel, és anyának elrontotta a kedvét a csúcsforgalom meg a
parkolás. A nővéremnek pedig azért volt rossz a kedve, mert nem tudott
ajándékot venni a titkos barátjának úgy, hogy anya ne lássa. Ezért majd
később vissza kell jönnie ajándékért. Furcsán éreztem magam. Nagyon
furcsán, mert miközben körbejártam az üzleteket, nem jutott eszembe
semmilyen ajándék, aminek apa örülne. Tudtam, hogy Sam és Patrick mit
szeretne, hogy mit vegyek nekik, de fogalmam sem volt, hogy mit szeretne
apa, mit vehetnék neki, esetleg mit készítsek én magam. A bátyám szereti
az olyan posztereket, amiken nők meg sörösdobozok vannak. A nővérem
szeretne ajándékkupont kapni a fodrászhoz Anya a régi filmeket és a
növényeket szereti. Apa csak golfozni szeret, de ez nem téli sport, kivéve,
mondjuk, Floridát, viszont mi nem ott lakunk. A baseballt meg már régen
abbahagyta. Azt sem szereti, ha emlékeztetik a baseballra feltéve, ha nem ő
mesél róla történeteket. Egyszerűen szerettem volna, ha eszembe jut
valamilyen ajándékötlet, mert szeretem apát. Viszont nem tudom, minek
örülne. És nem is szeret beszélni ezekről a dolgokról.
– Miért nem szállsz be abba a pulóverbe, amit a nővéred vesz apának?
– Nem szeretnék. Magam akarok venni neki valamit. Milyen zenét
szeret?
Apa már nem nagyon hallgat zenét, amit meg szeret, az már megvan
neki.
– Milyen könyveket szeret olvasni?
Apa már nem igazán szokott olvasni, mert munkába menet hallgatja
meg őket kazettáról, azokat meg ingyen elhozhatja a könyvtárból.
Milyen filmeket szeret? Egyáltalán mit szeret?
A nővérem úgy döntött, hogy egyedül veszi meg apának a pulóvert.
Aztán nagyon mérges lett rám, mert időt kellett kerítenie arra, hogy
visszajöjjön a boltba, és megvegye a titkos barátja ajándékát.
– Az isten szerelmére, Charlie! Akkor vegyél neki golflabdát!
– De az nyári sport.
– Anya! Segíts már eldönteni, hogy mi legyen!
– Charlie! Nyugodj meg! Nincs semmi baj.
Annyira elszomorodtam. Nem értettem semmit. Anya nagyon aranyosan
viselkedett, mert amikor rám jön, akkor ő az, aki megpróbálja helyretenni a
dolgokat.
 – Sajnálom, anya.
– Ne sajnáld. Valamilyen szép ajándékkal akarod megörvendeztetni
apát. Ez nagyon kedves tőled.
– Anya! – A nővérem már tényleg kezdett méregbe gurulni.
Anya rá se nézett a nővéremre.
– Azt veszel apának, amit csak gondolsz, Charlie. Biztos vagyok benne,
hogy bárminek örülni fog. Most pedig nyugodj meg. Nincs semmi baj.
Anya bevitt négy különböző üzletbe. A nővérem mind egyik boltban
leült a legközelebbi székbe, és magában nyögdécselt. Végül megtaláltam a
tökéletes üzletet. Filmeket árultak. És megláttam videokazettán a
M*A*S*H utolsó részét, reklámok nélkül. Sokkal jobban lettem. Aztán
elkezdtem mesélni anyának, hogyan néztük meg együtt a tévében.
– Ismeri a történetet, Charlie! Ő is ott volt. Menjünk már! Rajta!
Anya megmondta a nővéremnek, hogy inkább a maga dolgával
törődjön, és végighallgatta az ismerős történetet, amiből kihagytam azt a
részt, amikor apa elsírta magát, mert az a mi kis titkunk. Anya még azt is
megjegyezte, hogy milyen jól tudok mesélni. Szeretem anyát. És most meg
is mondtam neki. Ő is elmondta, hogy mennyire szeret. És egy ideig
rendben ment minden.
Az ebédlőasztalnál ültünk, arra vártunk, hogy apa hazahozza a bátyámat
a repülőtérről. Nagyon sokat késtek, és anya aggódni kezdett, mert odakint
jó erősen havazott. A nővéremet sem engedte el otthonról, mert segítenie
kellett a főzésben. Anya azt szerette volna, ha minden különlegesen jól
sikerül, mert a bátyám végre hazajött, nekem meg születésnapom volt. De
a nővéremnek semmi más nem járt a fejében, mint a barátjának szánt
ajándék. Nagyon rossz volt a hangulata. Úgy viselkedett, mint azok a
szemtelen gyerekek a nyolcvanas évek filmjeiben, anya pedig minden
mondat után hozzátette, hogy „ifjú hölgy”.
Végül apa felhívott bennünket telefonon, és elmondta, hogy a hó miatt
nagyon sokat késik a bátyám. Csak azt hallottam, amit anya válaszolt.
– De Charlie-nak születésnapja van... Nem, nem gondolom, hogy tudnál
bármit is tenni... Lekéste? Csak kérdezem... Nem mondom, hogy a te
hibád... Nem... Nem tudom melegen tartani... Ki fog száradni... Hogy?
...De ez a kedvence... Akkor mit adjak nekik enni? ...Persze hogy éhesek...
Már egy órája itt kellene lenned... Hívhattál volna hamarabb is...
Nem tudom, mennyi ideig tartott a telefonbeszélgetés, mert nem
szerettem volna az asztal mellől végighallgatni. Felmentem a szobámba, és
olvastam. Már egyáltalán nem is voltam éhes. Csak szerettem volna egy
kis nyugalmat. Nem sokkal később anya bejött a szobámba. Elmondta,
hogy apa újra telefonált, és fél órán belül hazaérnek a bátyámmal.
Megkérdezte, hogy van-e valami baj, és tudtam, hogy nem a nővéremre
gondol, és tudtam azt is, hogy nem a veszekedésre a telefonban apával,
mert szokott ilyen történni néha, nem lehet mit tenni. Csak észrevette, hogy
nagyon szomorú voltam ma, és nem gondolta volna, hogy a barátaim
távozása miatt vagyok szomorú, mert tegnap még semmi bajom sem volt,
amikor visszaértem a szánkózásból.
– Helen néni miatt van?
Olyan hangsúllyal mondta, hogy máris elkezdődött az érzés.
– Kérlek, Charlie, ne csináld ezt!
De csak azért is csináltam. Mint minden születésnapomon.
– Sajnálom.
Anya nem hagyta, hogy beszéljek róla. Tudja, hogy akkor becsukom a
fülemet, és nagyon felgyorsul a légzésem. A tenyerét a számra tapasztotta,
és megtörölte a szemem. Megnyugodtam annyira, hogy le tudjak menni a
lépcsőn. És ahhoz is elég nyugodt voltam, hogy örüljek a bátyámnak,
amikor hazaért. És a vacsora nem volt száraz. Aztán kimentünk az utcára,
hogy kitegyük a lampionokat, ez a szokás, amikor az összes szomszédunk
homokkal töltött barna zacskókkal díszíti ki az utca két oldalát. A homokba
ekkor egy-egy gyertyát teszünk, és meggyújtjuk őket, ettől az utca a
Mikulás „leszállópályájává” válik. Szeretem a lampionokat, mert nagyon
szépen néz ki, meg hagyomány is, és jól elvonja a figyelmemet a
születésnapomról.
Tényleg kedves ajándékokat kaptam születésnapomra a családomtól. A
nővérem még mindig haragudott rám, de azért kaptam tőle egy Smiths-
lemezt. A bátyámtól a focicsapat poszterét kaptam, rajta az összes játékos
autogramjával. Apa néhány lemezt ajándékozott nekem, biztos a nővérem
súgott neki, hogy mit vegyen. Anya pedig olyan könyveket adott
ajándékba, amik nagyon tetszettek neki kiskorában. Az egyik könyv a
Zabhegyező volt.
Anya könyvét ott kezdtem el olvasni, ahol Bill könyvét abbahagytam.
És ettől ki is ment a fejemből a születésnapom. Csak az járt a fejemben,
hogy nem is olyan sokára leteszem az autóvezetői vizsgát. Ez igazán
kellemes gondolat volt. Aztán a szemeszter közben vett vezetésórák
jutottak az eszembe.
Mr. Smith, aki egy kicsit alacsony, és vicces szaga van, egyikünknek
sem engedte, hogy vezetés közben bekapcsoljuk a rádiót. Két
másodikossal, egy fiúval és egy lánnyal együtt tanultunk vezetni. Titokban
fogdosták egymás lábát a hátsó ülésen, amikor rajtam volt a sor. Aztán,
ugye, én is ott voltam. Bárcsak lenne egy csomó történetem az autóvezetés-
órákról. Persze, hogy láttunk oktatófilmeket halálos balesetekről az
autópályán. Meg persze rendőrök is tartottak nekünk előadást. És az is jó
buli volt, amikor megszereztem a jogosítványomat, de anya és apa azt
mondták, hogy amíg nem elkerülhetetlenül szükséges, addig ne vezessek,
mert a biztosítás annyira sokba kerül. Samet pedig soha nem mertem
megkérni, hogy vezethessem a kisteherautóját. Egyszerűen nem tudtam
rászánni magam.
Ezek a gondolatok megnyugtattak a születésnapom estéjén.
Másnap reggel jól kezdődött a karácsony. Apa nagyon örült a
M*A*S*H-kazettának, ettől én nagyon boldog voltam, főleg azért, mert
elmondta, hogy neki milyen emlékei vannak arról az estéről, amikor együtt
néztük meg az epizódot. Kihagyta azt, amikor elsírta magát, de közben rám
kacsintott, így aztán tudtam, hogy emlékszik még rá. Még a kétórás autóút
Ohióba is nagyjából rendben ment az első fél órában, habár a hátsó ülés
lehajtott könyöklőjén kellett ülnöm, de közben apa a főiskoláról
kérdezgette a bátyámat, aki csak beszélt és beszélt. Az egyik olyan
pomponlánnyal jár, aki a meccsek alatt szaltózni szokott. A lányt Kellynek
hívják. Apát nagyon érdekelte ez a dolog. A nővérem megjegyezést tett
arról, hogy a pomponlányos szurkolás butaság és szexista is, mire a bátyám
azt válaszolta, hogy fogja be a száját. Kelly filozófia szakra járt.
Megkérdeztem a bátyámat, hogy Kelly különlegesen szép lány-e.
– Inkább baromira szexis.
Aztán a nővérem elkezdett beszélni arról, hogy nem az a legfontosabb,
hogyan néz ki egy nő. Igazat adtam neki, de a bátyám azzal vágott vissza,
hogy a nővérem egy „leszbikus kurva”. Akkor anya megmondta a
bátyámnak, hogy ne használjon ilyen szavakat előttem, ami elég furcsa, ha
azt vesszük, hogy én vagyok az egyetlen a családban, akinek van egy
meleg barátja. Vagy talán nem is meleg, de legalább mer beszélni róla.
Nem vagyok azért olyan biztos ebben, mindenesetre apa megkérdezte,
hogyan ismerte meg a bátyám Kellyt.
A bátyám és Kelly egy „Ye Olde College Inn” vagy valami hasonló
nevű étteremben találkoztak először a Penn State-en Állítólag készítenek
ott egy híres édességet, a „grillezett sütit” Szóval Kelly a diákszövetségi
tagokkal volt ott, és éppen mentek már, amikor leejtett egy könyvet pont a
bátyám lába elé, aztán továbbsétált. A bátyám szerint Kelly tagadja, de ő
biztos benne, hogy direkt ejtette le a könyvet. A fák zöldelltek, amikor egy
játékautomata-terem előtt kötöttek ki. Legalábbis ő így írta le. A délután
hátralévő részét régi videojátékokkal töltötték, mint például a Donkey
Kong, és nosztalgiáztak, amit szomorúan édes kifejezésnek találok, ha
általában vesszük az értelmét. Megkérdeztem, hogy Kelly kakaót ivott-e.
– Be vagy lőve?
Anya megint megkérte a bátyámat, hogy ne beszéljen így velem, ami
megint csak furcsa volt, mert szerintem én vagyok a családban az egyetlen,
aki valaha is belőtte magát. Esetleg még a bátyám. De nem vagyok benne
biztos. A nővérem biztos nem. Aztán az is lehet, hogy a családomból
mindenki drogozott már, csak ezekről a dolgokról nem beszélünk
egymásnak.
A következő tíz percben a nővérem a diákszövetség görög rendszerét
ócsárolta. Alig bírta abbahagyni a „beavatási szertartásról” szóló
történeteket, meg hogy miként haltak bele a srácok. Aztán elmesélte, hogy
azt hallotta, az egyik diákszövetségbe úgy lehetett bekerülni, hogy a
lányoknak alsóneműben kellett piros filctollal bekarikázni magukon a
„hájat”. A bátyámnak ekkorra már elege volt a nővéremből.
– Ez baromság!
Még most sem hiszem el, hogy a bátyám úgy káromkodhatott az
autóban, hogy apa és anya nem szólt rá. Szerintem azért teheti meg, mert
már főiskolás. A nővérem nem zavartatta magát. Csak szövegelt tovább.
– Nem baromság! Mesélték.
– Vigyázz a szádra! – szólt hátra apa.
– Tényleg? Ki mesélte? – kérdezte a bátyám.
– Hallottam a Nemzeti Közrádióban – válaszolta a nővérem.
– Ó, istenem!
A bátyám jól tud hahotázni.
– Akkor is hallottam.
Anya és apa mintha a szélvédő túlsó oldalán folyó teniszmeccset nézték
volna, mert egyfolytában ingatták a fejüket. Egy szót sem szóltak. Nem
néztek hátra. Azért azt meg kell jegyeznem, hogy apa lassan olyan
hangosra állította a rádióból szóló karácsonyi zenét, hogy majd
megsüketültünk.
– Akkora hülye vagy, hogy az már túlzás. Nem tudsz te semmiről
semmit. Még nem is vagy főiskolás. Kellynek nem kellett ilyet csinálnia.
– Na persze... csak nem köti az orrodra.
– Biztos... elmondaná. Nincsenek titkaink egymás előtt.
– Te annyira érzékeny, modern srác vagy!
Véget akartam vetni a vitának, mert már kezdtem rosszul érezni magam.
Így feltettem még egy kérdést.
– Szoktatok könyvekről meg problémákról beszélgetni egymással?
 – Köszönöm a kérdést, Charlie. Igen. Ami azt illeti, szoktunk. Kelly
kedvenc könyve például Henry David Thoreau Waldenje. Kelly pont
mostanában mondta, hogy szoros párhuzam figyelhető meg a
transzcendentális mozgalom és korunk között.
– Hú! De nagy szavak!
A nővérem mindenki másnál jobban tudja forgatni a szemét.
– Figyelj már! Kérdezett valaki? Éppen a barátnőmről mesélek az
öcsémnek. Kelly reméli, hogy a demokrata jelöli legyőzi George Busht.
Kelly szerint, ha demokrata elnök kerül az ország élére, akkor
elfogadhatják végre a nők egyenlőségéről szóló alkotmánykiegészítést.
Úgy ám! Ez ugyanaz a törvény, amiről te sápítozol folyton. A
pomponlányok is foglalkoznak ilyenekkel. Amikor meg nem, akkor is
képesek jól érezni magukat.
A nővérem összefonta a karját, és elkezdett fütyörészni. De a bátyám
már nagyon belelovallta magát a dologba. Láttam, hogy apa nyaka egyre
vörösebb.
– De tudod, van még egy különbség köztetek... Kelly igazán hisz a nők
jogaiban, és soha nem hagyná, hogy egy férfi megverje. Szerintem ezt
rólad nem lehet elmondani
Istenemre mondom, majdnem meghaltunk. Apa olyan erősen taposott
bele a fékbe, hogy a bátyám csaknem átrepült az első ülésre. Amikor a
gumiszag enyhült, apa mély lélegzetet vett, és hátrafordult. Először a
bátyámra nézett. Nem szólt egy szót sem. Csak rámeredt.
A bátyám úgy nézett apára, mint a szarvas, amit az unokatestvéreim
lőttek. Két hosszú másodperc után a bátyám a nővéremhez fordult.
Szerintem rossz volt a lelkiismerete, legalábbis a szavaiból úgy tűnt.
– Sajnálom. Rendben? Tényleg nagyon sajnálom. Ugyan már! Ne sírj!
A nővérem annyira zokogott, hogy az már ijesztő volt. Apa akkor a
nővéremhez fordult. Most sem szólt egy szót sem. Csak pattintott egyet az
ujjával, hogy a nővérem rá figyeljen és ne a sírásra. A nővérem felkapta a
fejét. Először összezavarodott, mert apa tekintete hideg volt. De aztán
lehorgasztotta a fejét, megvonta a vállát, és így szólt a bátyámhoz:
– Sajnálom, hogy így beszéltem Kellyről. Rendes lánynak tűnik.
Apa ekkor anyához fordult. Anya meg ránk nézett.
– Apátok és én nem akarunk több veszekedést. Főleg nem a család előtt.
Megértettétek?
Anya és apa néha nagyon jó csapatot alkotnak. Jó nézni. A bátyám és a
nővérem is bólintott, aztán leszegték a fejüket. Apa akkor így szólt
hozzám:
 – Charlie?
– Igen, uram?
Nagyon fontos, hogy ilyen helyzetben a mondat végére odakerüljön az
„uram”. És ha a teljes neveden szólítanak, akkor jobb vigyázni. Én aztán
tudom.
– Charlie, azt szeretném, ha te vezetnél, amíg odaérünk anyámékhoz.
Mindenki tudta, hogy apa valószínűleg élete legrosszabb döntését hozta.
De senki sem mert ellenkezni. Az országút közepén kiszállt az autóból.
Beült hátra a bátyám és a nővérem közé. Én bekászálódtam a kormány
mögé, kétszer lefullasztottam az autót, aztán bekötöttem az övet. Az út
hátralevő részén végig én vezettem. Azóta nem izzadtam ennyire, amióta
abbahagytam a sportolást, habár kint tél volt.
Apa családja hasonlít anya családjára. A bátyám egyszer megjegyezte,
hogy az unokatestvérek mind ugyanolyanok, csak más a nevük. A
legnagyobb különbség a nagyi. Szeretem a nagyit. Mindenki szereti a
nagyit. A ház előtt várt bennünket a feljárón, ahogy szokott. Mindig előre
tudta, ha érkezik valaki.
– Most már Charlie is vezethet?
– Tegnap múlt tizenhat éves.
– Vagy úgy!
Nagyi elég öreg, mindig mindent elfelejt, de övé a legjobb süti a
világon. Amikor meg nagyon kicsi voltam, anya anyukája mindig cukorral
várt bennünket, apa anyukája pedig sütivel. Anya mesélte, hogy
kiskoromban úgy hívtam őket, „Cukros nagyi” meg „Sütis nagyi”. A pizza
széle viszont pizzacsont volt. Fogalmam sincs, ezt miért írtam le.
Ez olyan, mint az első emlékem, szerintem akkor jöttem rá, hogy én
vagyok én. Anya és Helen néni elvittek az állatkertbe. Talán hároméves
lehettem. Arra a részletre nem emlékszem. Szóval volt ott két tehén. Egy
anyatehén meg a kicsinye. Nagyon szűk helyre voltak bezárva. Szóval a
gyerekboci ott járkált az anyja lábai között, amikor kapott a fejére egy
„tockost”. Ezt akkor a világ legviccesebb dolgának tartottam, és három
órán keresztül nevettem rajta. Először még anya és Helen néni is velem
együtt nevettek, mert örültek, hogy nevetek. Valószínűleg egy szót sem
lehetett kihúzni belőlem kiskoromban, és amikor normálisan viselkedtem,
mindenki nagyon örült. De a harmadik óra felé már megpróbáltak
lecsillapítani, amitől csak még inkább nevettem. Szerintem nem tartott
három óráig, de azért nagyon hosszú időnek tűnt. Néha eszembe jut ez az
emlék. Ha „kedvező” előjelnek venném, akkor minden bizonnyal túloznék.
 Az ölelések és a kézfogások után bementünk nagyi házába, és apa egész
családja ott volt. Phil nagy-nagybácsi 1 műfogsorával, és Rebecca néni, aki
apa húga. Anya elmesélte, hogy Rebecca néni megint elvált, úgyhogy
fogjuk be a szánkat. Csak a süti járt az eszemben, de nagyi a rossz csípője
miatt nem csinált sütit az idén.
Süti helyett mindenki leült a tévé elé, az unokatesóim és a bátyám
fociról beszélgettek. Phil bácsi meg ivott. Meg ebédeltünk. Ráadásul a
gyerekasztalnál kellett ennem, mert apa családjában több gyerek van.
A kisgyerekek a lehető legfurcsább dolgokról beszélgetnek. Tényleg.
Ebéd után nekiálltunk megnézni Az élet csodaszépet, s egyre szomorúbb
lettem. Miközben felfelé tartottam a lépcsőn apa régi szobájába, és
nézegettem a régi fényképeket, arra gondoltam, hogy a fényképek
valamikor még nem csak emlékek voltak. Az jutott eszembe, hogy volt
valaki, aki a fényképezőgépét tartotta, miközben az emberek vacsoráztak
vagy ilyesmi.
Nagyi első férje Koreában halt meg. Apa és Rebecca néni még nagyon
kicsik voltak. Nagyi fogta a fiát és a lányát, aztán odaköltözött Phil
bácsihoz.
Jó néhány év eltelt, míg végül nagyi rettentő szomorú lett, mert ott volt
ez a két kisgyerek, őt pedig kimerítette a felszolgálás. Szóval egy nap a
vendéglőben dolgozott, amikor betoppant egy kamionsofőr, és elhívta
randizni. A nagyi irtó jól nézett ki, ahogyan a régi fényképeken kinéznek
az emberek. Egy ideig jártak egymással. Végül aztán összeházasodtak. A
férjéről kiderült, hogy borzalmas ember. Mindig megverte apát. Megverte
Rebecca nénit is. De legjobban a nagyit verte. Mindig. És a nagyi semmit
sem tudott tenni ellene, legalábbis azt hiszem, mert hét évig tartott.
Akkor lett vége, amikor Phil bácsi kék-zöld foltokat látott Rebecca
nénin, és kihúzta az igazságot a nagyiból. Ekkor összehívta jó pár barátját a
gyárból. Aztán megtalálták nagyi második férjét egy kocsmában. És akkor
igen csúnyán összeverték. Phil bácsi nagyon szereti elmesélni ezt a
történetet, amikor a nagyi nincs ott. A történet állandóan változik, de a
lényeg ugyanaz marad. A fickó négy nappal később egy kórházban
meghalt.
Még mindig nem tudom, Phil bácsi hogyan úszta meg a börtönt.
Egyszer megkérdeztem apától, ő pedig elmagyarázta, hogy akkoriban a
környéken lakók egyetértettek abban, hogy nem minden tartozik a
rendőrségre. Ha valaki csak egy ujjal is hozzányúlt valaki lányához vagy
anyjához, akkor megfizetett érte, az emberek pedig elfordították a fejüket.
 Csak az a baj, hogy hét évig tartott az egész, mert Rebecca néninek
később ugyanilyen férjei voltak. Rebecca néni esete azonban más volt,
mert a környéken lakók változnak. Phil bácsi megöregedett, apa pedig
elköltözött a szülővárosából. így Rebecca néninek távolságtartási végzést
kellett szereznie.
Elgondolkodom azon, hogy a három unokatestvérem, akik Rebecca néni
gyerekei, milyen felnőttek lesznek. Egy lánya és két fia van. De el is
szomorodom, mert szerintem a lány pontosan úgy végzi majd, mint
Rebecca néni, az egyik fiú meg úgy, mint az apja. A másik fiú akár olyan
is lehet majd, mint apa, mert nagyon jó sportoló, és más volt az apja, mint
a bátyjának és a nővérének. Apa nagyon sokat szokott beszélgetni vele, és
mindig tanítgatja, hogyan kell a baseball-labdát elhajítani és megütni.
Kiskoromban féltékeny voltam a fiúra, de azok az idők már elmúltak. Mert
a bátyám szerint ennek az unokatestvéremnek van egyedül esélye a
családból. Szüksége van az apukámra. Mostanra már rájöttem erre.
Apa régi szobája nagyjából most is olyan, mint amikor eljött, legfeljebb
a festék fakóbb. Az íróasztalon van egy földgömb, amit nagyon sokszor
pörgethettek meg. A falakat baseballjátékosok poszterei borítják. Meg régi,
újságokból kivágott cikkek arról a nagy meccsről, amit másodikos korában
nyert meg. Fogalmam sincs, miért, de tényleg megértettem, miért kellett
apának elköltöznie innen. Apa rájött, hogy a nagyi soha nem fog új férjet
találni magának mert már nem bízott az emberekben, és feladta a keresést
is, és mert fogalma sem volt, hogy kezdje el újra. Azt is látta, hogy a
nővére a mostohaapja fiatalkori hasonmásaival randizik. Nem volt
maradása.
Lefeküdtem apa ágyára, és kinéztem az ablak előtt álló fára, ami
valószínűleg jóval kisebb volt akkor, amikor apa nézte annak idején.
Ugyanazt éreztem, mint ő is azon az éjszakán, amikor rájött, hogy ha nem
költözik el, soha nem élheti a saját életet. A többiek életét kell élnie.
Legalábbis apa így fogalmazott. Talán ezért van az, hogy apa családja
minden évben ugyanazt a filmet nézi végig. Így már érthető. Valószínűleg
azt is meg kellene említenem, hogy apa sohasem sír a film végén.
Nem tudom, hogy nagyi vagy Rebecca néni meg tud-e bocsátani
apának, amiért otthagyta őket. Csak Phil bácsi érti ezt a részét a dolognak.
Mindig nagyon furcsa azt látni. hogy apa mennyire másként viselkedik, ha
az anyukája vagy a nővére is ott van vele. Mindig rosszul érzi magát,
elmegy sétálni a nővérével. Egyszer az ablakon keresztül láttam, hogy apa
pénzt ad Rebecca néninek.
 El szoktam tűnődni azon, hogy Rebecca néni miről beszél az autóban a
hazafelé vezető úton. Kíváncsi vagyok, hogy mi járhat a gyerekei fejében.
Kíváncsi vagyok, hogy beszélnek-e rólunk. Kíváncsi vagyok, hogy
végiggondolják-e, kinek van esélye a családban. Fogadni mernék, hogy
igen.
Szeretettel ölellek,
Charlie

1991. december 26.

Kedves Barátom!

A szobámban ülök, épp most értünk vissza a kétórás, hazafelé tartó

autóútról. A nővérem és a bátyám kedvesen viselkedtek egymással, így
nem kellett vezetnem.
Hazafelé jövet általában elmegyünk Helen néni sírjához. Ez már
amolyan hagyománnyá vált. A bátyám és apa nem igazán szeretik, de
miattam és anya miatt nem szólnak egy szót sem. A nővéremnek nagyjából
mindegy, de azért érzékeny néhány dologra.
Amikor meglátogatjuk Helen néni sírját, mindig valami nagyon jó
tulajdonságáról beszélgetünk anyával. Legtöbbször arról, hogy
fennmaradhattam megnézni a Saturday Night Live-ot. Anya pedig mindig
mosolyog, mert tudja, hogy gyerekként ő is szeretett volna fennmaradni, es
megnézni a műsort.
Mindketten viszünk virágot a sírra, néha üdvözlőkártyát is. Azt
szeretnénk, ha tudná, hogy hiányzik nekünk, gondolunk rá, és nagyon
fontos része volt az életünknek Anya mindig azt hajtogatja, hogy ezt nem
mondtuk neki elégszer, amíg még élt. Szerintem, ahogy apának, úgy
anyának is lelkiismeret-furdalása van. Annyira furdalta a lelkiismeret, hogy
pénz helyett inkább otthont biztosított neki.
Szeretném, ha tudnád, hogy anyának miért van lelkiismeret-furdalása
Talán el kellene mondanom neked, de nem tudom, szabad-e. Valakivel jó
lenne megbeszélni. A családomban senki sem akar beszélni róla. Erre az
egyre egyszerűen nem hajlandók. Arra a rossz dologra gondolok, ami
Helen nénivel történt, és nem akarták elmesélni, amikor még kicsi voltam.
Ha közeleg a karácsony, semmi másra nem tudok gondolni... valahol
mélyen, legbelül. Ez az egyik dolog, ami miatt nagyon mély szomorúságot
érzek.
Nem fogom elmondani, ki volt. Azt sem, hogy mikor történt. Csak azt
fogom elmesélni, hogy Helen nénit molesztálták. Utálom ezt a szót. Olyan
valaki volt, aki nagyon közel állt hozzá. De nem az apukája. Aztán végül
elmondta az apukájának. De ő nem akarta elhinni. A család egyik barátja
volt. Ettől minden még rosszabbra fordult. A nagyi sem mondott semmit.
A férfi pedig továbbra is eljött látogatóba.
Helen néni nagyon sokat ivott. Helen néni sokat drogozott. Helen
néninek rengeteg problémája volt a férfiakkal és a fiúkkal. Az élete nagy
részében boldogtalan volt. Egyfolytában kórházakba járt. Mindenféle
kórházba. Végül egy olyan kórházban kötött ki, ahol segítettek kitalálni
neki, hogyan tehetné rendbe az életét, így aztán odaköltözött hozzánk.
Iskolába is járt, hogy jó állást találhasson. Megmondta az utolsó gonosz
férfinak az életében, hogy hagyja békén. Diétáznia sem kellett, mégis
fogyott. Vigyázott ránk, hogy a szüleink elmehessenek otthonról,
ihassanak is társasjátékozhassanak. Megengedte, hogy fennmaradjunk este.
Ő volt az egyetlen anyán, apán, a bátyámon és a nővéremen kívül, akitől
mindig két ajándékot kaptam. Az egyiket születésnapomra. A másikat
karácsonyra. Még akkor is, amikor beköltözött hozzánk, és egyáltalán nem
volt pénze. Mindig két ajándékot kaptam tőle. És ezek az ajándékok voltak
a legjobbak.
1983. december 24-én egy rendőr csengetett be hozzánk. Helen néni
borzalmas autóbalesetet szenvedett. Nagyon havazott. A rendőr elmondta
anyának, hogy Helen néni meghalt. A rendőr nagyon kedves volt, mert
amikor anya sírni kezdett, elmesélte, hogy a baleset nagyon komoly volt,
és Helen néni azonnal szörnyethalt. Vagyis Helen néni egyáltalán nem
szenvedett. Véget ért az összes szenvedés.
A rendőr megkérte anyát, hogy menjen vele, és azonosítsa a holttestet.
Apa dolgozott. A bátyámmal és a nővéremmel ekkor jöttünk oda az
ajtóhoz. A hetedik születésnapomon történt. Mindannyian születésnapi
csákót viseltünk. Anya parancsolt rá a nővéremre és a bátyámra, hogy
tegyék fel. A nővérem látta, hogy anya sír, és megkérdezte, mi történt.
Anyából egyetlen szót sem lehetett kihúzni. A rendőr letérdelt elénk, és
elmesélte. A bátyám és a nővérem elsírta magát. Én nem. Tudtam, hogy a
rendőr hibázott.
 Anya megkérte a bátyámat és a nővéremet, hogy vigyázzanak rám, és
elment a rendőrrel. Azt hiszem, tévét néztünk. Nem nagyon emlékszem.
Apa még anya előtt hazaért.
– Miért lógatjátok az orrotokat?
Elmondtuk. Apa sem sírt. Megkérdezte, hogyan érezzük magunkat. A
bátyám és a nővérem azt felelte, rosszul. Én azt, hogy jól. A rendőr viszont
hibázott. Nagyon havazott. Valószínűleg ezért nem vette észre magát.
Anya hazaért. Sírt. Ránézett apára, és bólintott egyet. Apa átkarolta, akkor
jöttem rá, hogy a rendőr mégsem hibázott.
Nem igazán tudom, hogy ezután mi történt, és soha nem is
kérdezősködtem róla. Csak arra emlékszem, hogy bementünk a kórházba.
Egy szobában ültem, vakított a fény. Emlékszem, hogy egy orvos
kérdezgetett. Emlékszem, hogy elmondtam, Helen néni volt az egyetlen,
aki átölelt. Emlékszem a családom látványára, ahogyan a váróteremben
ülnek karácsonykor. Emlékszem, hogy nem mehettem el a temetésre.
Emlékszem, hogy soha nem búcsúzhattam el Helen nénitől.
Nem tudom, milyen hosszú ideig kezelt az orvos. Nem emlékszem,
hogy mennyi ideig nem járhattam iskolába, Jó hosszú ideig. Csak ennyit
tudok. Arra a napra viszont emlékszem, amikor jobban lettem, mert
eszembe jutott, hogy Helen néni mit mondott nekem pont azelőtt, mielőtt
elindult volna a hóesésben az autójával.
Bebugyolálta magát a kabátjába. Odaadtam neki az autó kulcsait, mert
én voltam az egyetlen, aki mindig megtalálta őket. Megkérdeztem Helen
nénit, hová megy. Azt mondta, hogy titok. Tovább nyaggattam Helen
nénit, ezt nagyon szerette. Imádta, hogy folyton kérdezősködöm. Aztán
végül megrázta a fejét, elmosolyodott, és a fülembe súgta:
– Megveszem a születésnapi ajándékodat.
Ekkor láttam őt utoljára. Eljátszom a gondolattal, hogy Helen néni
megkapta volna az állást, amiért annyit tanult. Eljátszom a gondolattal,
hogy végül találkozott volna egy jóravaló férfival. Eljátszom a gondolattal,
hogy diétázás nélkül is leadta volna azokat a kilókat, amiket szeretett
volna.
Annak ellenére, amit anya és az orvos és apa mondott nekem a
lelkiismeret-furdalásról, mindig az jár a fejemben, amit biztosan tudok.
Helen néni még ma is élne, ha mindenki máshoz hasonlóan ő is csak egy
ajándékot vett volna nekem. Még mindig élne, ha nem olyan napon
születek, amikor eshet a hó. Bármit megtennék, hogy ne így legyen.
Szörnyen hiányzik Helen néni. Most nem tudok többet írni, mert
túlságosan elszomorodtam.
 Szeretettel ölellek,
Charlie

1991. december 30.

Kedves Barátom!

A legutóbbi levelem után másnap befejeztem a Zabhegyezőt. Azóta már

háromszor elolvastam. Fogalmam sem volt, mi mást csinálhatnék ezen
kívül. Sam és Patrick ma éjszaka végre hazajönnek, de ma már nem
láthatom őket. Patrick valamilyen helyen találkozik Braddel. Sam pedig
Craiggel találkozik. Holnap mindkettőjükkel tudok beszélni a Big Boyban,
aztán Bob szilveszteri buliján.
A legizgalmasabb az egészben az, hogy a Big Boyba egyedül fogok
elmenni autóval. Apa azt mondta, addig ne vezessek, amíg ki nem tisztul
az idő, és mára végre kitisztult egy kicsit. Készítettem egy
válogatáskazettát a találkozás örömére. Az lett a címe, hogy „Az első
autóút”. Talán egy kicsit túlságosan szentimentális vagyok, de szeretek
eljátszani a gondolattal, hogy öregkoromban majd vethetek egy pillantást
ezekre a kazettákra, és eszembe jutnak majd ezek az autóutak.
Az első autóutam Helen néni sírjához vezetett. Ez volt a legelső
alkalom, hogy anya sem jött velem. Megadtam a módját. A karácsonyra
kapott pénzből virágot vettem. Még egy válogatáskazettát is hagytam a
sírján. Remélem, nem gondolod, hogy megőrültem.
Mindent elmeséltem Helen néninek. Samet és Patricket. A barátaikat.
Az első szilveszteri bulimat holnap. Elmeséltem, hogy a bátyám a szezon
utolsó meccsét újév napján fogja játszani. Elmondtam, hogy amikor a
bátyám elutazott, anya mennyire sírt. Meséltem a könyvekről, amiket
olvasok. Meséltem az „Asleep” című dalról. Elmeséltem milyen volt,
amikor úgy éreztük, nincsenek korlátaink.
Elmeséltem, hogy megkaptam a jogosítványt. Hogy anya vezetett odáig.
Vissza meg én. Hogy a rendőr, aki vizsgáztatott, nem nézett ki furán, és a
neve is normális volt, ami átverésnek tűnt.
 Emlékszem, hogy amikor éppen búcsút vettem volna Helen nénitől,
sírni kezdtem. Valódi sírás volt. Nem az a pánikszerű, ami gyakran tör
rám. És azt is megígértem Helen néninek, hogy csak fontos dolgok miatt
fogok sírni, mert már a gondolatot is gyűlölöm, hogy a sok sírás miatt jóval
kevesebbet ér, amikor Helen néni miatt sírok. Akkor búcsút vettem tőle, és
hazavezettem. Aznap éjszaka újra elolvastam a könyvet, mert tudtam, ha
nem teszem, akkor ismét rám tör a sírás. Úgy értem, az a pánikszerű.
Addig olvastam, amíg teljesen ki nem merültem, és le kellett feküdnöm.
Reggel befejeztem a könyvet, aztán egyből elkezdtem elölről az egészet.
Csinálnom kellett valamit, hogy ne kelljen sírnom. Mert megígértem Helen
néninek. És mert nem akarok gondolkodni. Úgy nem, mint a múlt héten.
Nem szabad gondolkodnom többé. Soha, de soha többé.
Nem tudom, te éreztél-e már ilyet. Hogy ezer évig tudnál aludni. Vagy
meghalni. Vagy elfelejteni, hogy létezel. Vagy valami ilyesmi. Szerintem
ez elég morbid dolog, de ezt szeretném, amikor rám jön. Pont ezért
próbálok meg nem gondolkodni. Csak azt szeretném, ha ezek a rohamok
véget érnének. Ha rosszabbra fordul a helyzet, megint az orvosnál fogok
kikötni. Már nagyon közel állok hozzá.
Szeretettel ölellek,
Charlie

1992. január 1.

Kedves Barátom!

Hajnali négy óra van, ami már új évnek számít, habár még mindig
december 31-e van, vagyis amíg le nem fekszenek az emberek. Nem tudok
aludni. A többiek vagy alszanak, vagy szeretkeznek. Egész este kábeltévét
néztem, és zselétortát ettem. A dolgok elmozdultak a helyükről. Mesélni
akartam Samről és Patrickről és Craigről meg Bradről és Bobról és a
többiekről, de már nem emlékszem, mit akartam mondani róluk.
Kinn békés minden. Tisztában vagyok vele. Korábban pedig autóval
mentem a Big Boyba. Találkoztam Sammel és Patrickkel. Brad és Craig is
velük volt. Ettől nagyon szomorú lettem, mert csak Sammel és Patrickkel
akartam együtt lenni. Így még soha nem találkoztunk egymással.
A dolgok még rosszabbul álltak egy órával ezelőtt, és a fát bámultam,
ami egyszer csak sárkánnyá változott, aztán vissza, és eszembe jutott az a
szép nap, amikor a levegő része lettem. Eszembe jutott az is, hogy akkor
fűnyírással kerestem meg a zsebpénzemet, most meg hólapátolással. Így
aztán elkezdtem lapátolni a havat Bob felhajtójáról, ami elég furcsa dolog
egy szilveszteri bulin.
Olyan voltam, mint Mr. Z, az arcom vörös lett a hidegtől, akár Mr. Z
borvirágos arca, a cipőm fekete, a hangom pedig szakasztott olyan, mint
amikor Mr. Z arról beszélt, hogy a bebábozódó kukac valójában a kínok
kínját éli át, és hét évig tart megemészteni a rágógumit. És akkor ez a Mark
nevű srác egyszer csak előtoppant a semmiből, felnézett az égre, és azt
mondta, hogy figyeljem csak a csillagokat. Fel is pillantottam, és azt
láttam, hogy egy hatalmas, fekete bura zárul ránk, akár egy üvegből készült
hógolyó, Mark pedig elmesélte, hogy a fehér csillagok igazából csak
lyukak a fekete üveggömbön, és amikor a mennyországba kerülünk, az
üveg apró darabokra törik, és csak a csillagok sziporkázó leple marad,
amely mindennél fényesebben tündököl, mégsem bántja a szemet. A bura
hatalmas volt, végtelen és nyugodt, én pedig olyan kicsinek éreztem
magam.
Néha kinézek az ablakon, és eszembe jut, hogy mennyi ember látta már
a havat. Ugyanúgy, mint amikor arra gondolok, hogy hányan olvasták már
a könyveket. És hallgatták a dalokat.
Kíváncsi vagyok, ők hogy érzik magukat ma éjszaka.
Nem igazán tudom, mit beszélek. Talán nem is kellene írnom erről, mert
még mindig úgy látom, hogy elmozdulnak a helyükről a tárgyak. Azt
szeretném, hogy ne mozogjanak, de még néhány órán keresztül biztosan
mozogni fognak. Ezt mondta Bob is, mielőtt felvitte volna a szobájába Jillt,
egy lányt, akit nem ismerek.
Szerintem arról van szó, hogy ez az egész nagyon ismerősnek tűnik. De
nem igazán nekem. Egyszerűen tudom, hogy ezek egy másik gyerek
érzései. Pontosan most érzem őket, amikor minden békés odakint, és látja
az ember mozogni a dolgokat, habár nem akarja, és mindenki alszik már. A
könyvek, amiket mások már olvastak előtted. És a kedvenc számaid,
amiket mások már előtted is ismertek. És az a lány, aki tetszik neked,
másoknak is tetszik. És tudod, hogy ha ez akkor tűnne fel, amikor boldog
vagy, akkor még boldogabb lennél, mert ezt a dolgot úgy hívják:
„összehangoltság”.
 Ez az egész olyan, mint amikor nagyon tetszik egy lány, mire látsz egy
szerelmespárt, akik egymás kezét fogják, és örülsz nekik. Máskor meg
ugyanaz a pár rettentően feldühít. Te viszont nem akarsz mást, mint örülni
a boldogságuknak, mert akkor te is boldog lehetsz.
Most már tudom, hogy miért jutott az eszembe mindez. Leírom, így
talán nem kell gondolkodnom róla. És nem dühítem fel magam. De úgy áll
a dolog, hogy hallom, amint Sam és Craig szeretkeznek, és most jöttem rá,
mit jelent annak a versnek a vége.
Bárcsak soha ne tudtam volna meg. Hinned kell nekem.
Szeretettel ölellek,
Charlie
HARMADIK RÉSZ
1992. január 4.

Kedves Barátom!

Elnézést kérek a legutóbbi levelem miatt. Az igazat megvallva nem sokra

emlékszem belőle, de az ébredésemből arra következtetek, hogy nem volt
valami szép levél. Csak az maradt meg annak az éjszakának a többi
részéből, hogy az egész házat átkutattam boríték és bélyeg után. Amikor
végül találtam, megcímeztem a borítékot, és lesétáltam a dombról, a fákon
túlra, ahol a posta van, mert tudtam, ha akkor nem dobom be a levelet a
postaládába, valószínűleg soha nem fogom feladni.
Nagyon furcsa, hogy mennyire fontosnak tűnt akkor az a levél.
Amikor odaértem, bedobtam a levelet a postaládába. Nincs visszaút.
Megnyugodtam. Aztán elkezdtem hányni, és egészen napfelkeltéig
hánytam. Az úton egy csomó autót láttam, és tudtam, hogy mindenki a
nagyszülőkhöz tart. És azt is tudtam, hogy közülük sokan látják majd a
bátyám meccsét még aznap. És az agyamban kattogtak a fogaskerekek.
A bátyám... futball... Brad... Dave és a barátnője a szobámban...
kabátok... hideg... tél... „Őszi avar”... nem mondod el... te perverz... Sam és
Craig .. Sam... karácsony... írógép... ajándék... Helen néni... a fák meg csak
mozogtak... nem hagyták abba... akkor lefeküdtem, és csináltam egy
hóangyalt.
Egy rendőr talált rám, sápadt kékre fagyva aludtam.
Még sokáig reszkettem a hidegtől, miután anya és apa hazavitt a
sürgősségi osztályról. Senki sem került bajba miattam, mert ilyen dolgok
korábban is történtek velem gyerekkoromban, amikor orvoshoz jártunk.
Elkóboroltam és elaludtam. Mindenki tudta, hogy bulizni mentem, de
senki, még a nővérem sem sejtette, hogy ezért történt. Én pedig tartottam a
szájam, mert nem akartam, hogy Sam vagy Patrick vagy Bob vagy bárki
más bajba kerüljön. De legfőképpen, nem szerettem volna apa és anya
arcát látni, amikor megtudják az igazat.
Így aztán nem árultam el nekik semmit.
 Csendben maradtam, nézelődtem. És észrevettem a dolgokat. A
pöttyöket a mennyezeten. És a takaró durva anyagát. És a doktor
gumiszerű arcát. És hogy mennydörgésszerű suttogásnak tűnt, amikor azt
mondta, hogy újra pszichiáterhez kellene járnom. Most először mondott
ilyet egy orvos a szüleimnek úgy, hogy én is ott voltam. A köpenye
annyira fehér volt. Én meg annyira fáradt.
Egész nap másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy a bátyám
meccsét miattam szalasztottuk el, és nagyon reméltem, hogy a nővérem
felvette kazettára.
Szerencsére felvette.
Hazaértünk, anya teát készített nekem, apa pedig megkérdezte, hogy
kíváncsi vagyok-e a meccsre, én pedig igennel válaszoltam. A bátyámnak
nagyon jól ment a játék, de most senki sem szurkolt igazán. Mindenki
engem figyelt a szeme sarkából. Anya pedig bátorítóan elmondta, hogy ez
az évem az iskolában nagyon jól sikerült, és talán orvosi segítséggel rendbe
jönnek majd a dolgok. Amikor anya bizakodik, egyszerre tud hallgatni és
beszélni. Apa folyton „paskolt”. Szeretetből, bátorítólag szokták
megpaskolni az ember térdét, vállát vagy karját. A nővérem felajánlotta,
hogy megcsinálja a hajamat. Nagyon furcsa volt, hogy hirtelen annyira
figyelmesek lettek.
– Ezt hogy érted? Mi baj van a hajammal?
A nővérem ide-oda járatta a tekintetét, mintha kínban lenne. A
hajamhoz nyúltam, és rájöttem, hogy jó sok hiányzik belőle. Becsszóra
mondom, nem emlékszem, mikor tehettem, de az alakjából arra
következtettem, hogy mindenféle elképzelés nélkül nekiestem egy ollóval.
Itt is, ott is nagy tincsek hiányoztak. Mintha vedlenék. A bulin nem
hiszem, hogy tükörbe néztem volna, mert az arcom teljesen máshogy
festett, ijesztő volt. Egyből észrevettem volna.
A nővérem segített kicsit kiegyenesíteni a hajam, és szerencsére az
iskolában mindenki, Samet és Patricket is beleértve, menőnek tartotta.
– Sikkes – jegyezte meg Patrick.
Ettől függetlenül úgy döntöttem, soha többet nem veszek be LSD-t.
Szeretettel ölellek,
Charlie
1992. január 14.

Kedves Barátom!

Úgy érzem, mintha mindenkit becsaptam volna, mert a darabjaiból újra

összeraktam az életem, és senkinek sem szóltam róla. Nem tudok a
szobámban üldögélni és olvasni, mint korábban. Még a bátyámmal sem
szívesen beszélek, ha telefonál. A csapatával harmadikok lettek az
országos bajnokságon. Senki sem árulta el neki, hogy miattam
szalasztottuk el a meccsét.
El kellett mennem a könyvtárba, hogy kikeressek valamit egy könyvből,
mert nagyon féltem. A tárgyak időről időre újra mozogni kezdenek, a
hangok pedig mélyen konganak. És egyetlen értelmes dolog sem jut
eszembe. A könyv szerint néha előfordul, hogy amikor valaki LSD-t vesz
be, nem múlik el a hatása. Azt írta az a könyv, hogy az LSD megnöveli
valamilyen enzim szintjét az agyban. Azt is írta az a könyv, hogy az LSD
tulajdonképpen tizenkét óra skizofréniát okoz, és ha már eleve magas
ennek az enzimnek a szintje az agyadban, akkor nem múlik el az LSD
hatása.
Levegő után kapkodtam. Nagyon megijedtem, mert eszembe jutott egy
skizofrén gyerek a kórházból, amikor még kicsi voltam. És az sem esett jól,
hogy előző nap az összes gyerek az új, karácsonyra kapott ruhájában jött
iskolába, így aztán én is úgy döntöttem, hogy a Patricktől kapott
öltönyömet veszem fel, mire kilenc hosszú órán gúnyolódás céltáblája
lettem. Borzalmas nap volt. Aznap életemben először lógtam óráról,
inkább kimentem az udvarra, hogy találkozzam Sammel és Patrickkel.
– Durván nézel ki – vigyorgott Patrick.
– Kérhetek egy cigarettát? – szóltam. Nem tudtam rávenni magam, hogy
azt mondjam: „Dobj meg egy blázzal.” Életem első cigarettája volt. Nem
tudtam megtenni.
– Naná – válaszolta Patrick.
Sam leállította Patricket.
– Valami baj van, Charlie?
Elmondtam nekik, mire Patrick egyfolytában az kérdeznie, hogy „rossz
volt-e a trip”.
– Nem, nem. Nem arról van szó. – Kezdtem ideges lenni.
 Sam átkarolt, és elmondta, hogy tudja, min megyek keresztül. Azt is
mondta, hogy ne aggódjak. Ha egyszer betéptél, eszedbe jut néha, milyen
volt. Ennyi az egész. Az út ilyenkor hullámzik. Az arcod műanyag, a
szemeid meg különböző méretűek. Az egész csak a képzeletedben él.
Csak ezután kaptam tőle cigarettát.
Amikor rágyújtottam, nem kellett köhögnöm. Nyugalom áradt szét
bennem. Tudom, hogy az egészségtanóra szerint dohányozni rossz dolog,
mégis ez az igazság.
– És most koncentrálj a füstre! – szólt Sam.
Én pedig a füstre koncentráltam.
– Olyan, mint minden füst, nem?
– Aha – szerintem ezt válaszolhattam.
– Na, akkor most nézd meg a játszótér betonját. Mozog?
– Aha.
– Jól van... akkor most koncentrálj arra a betonon heverő papírdarabra.
Én pedig arra a betonon heverő papírdarabra koncentráltam.
– Mozog a beton?
– Nem, már nem.
Most már sínen vagy, de valószínűleg soha többet nem kellene LSD-t
bevenned, magyarázta Sam, aztán elmondta, hogy mi is az a „transz”.
Akkor esel transzba, amikor nem koncentrálsz semmire, és körülötted
minden magába szív és egyfolytában mozog. Sam azt mondta, ez
rendszerint metaforikus dolog, de akiknek nem lenne szabad többet LSD-t
bevenniük, azok szó szerint ezt érzik.
Ekkor elnevettem magam. Annyira megkönnyebbültem. Sam és Patrick
pedig mosolyogtak. Boldog voltam, hogy ők is elmosolyodtak, mert már
nagyon zavart az aggódó tekintetük.
Azóta már nem nagyon mozognak a tárgyak. Több óráról nem is
hiányoztam. És talán már nem érzem úgy, hogy mindenkit becsaptam
volna azzal, hogy megpróbálom a darabjaiból újra összerakni az életemet.
Bill szerint a Zabhegyezőről beadott dolgozatom (amit a vadonatúj régi
írógépemen írtam) sikerült legjobban az összes közül. Azt mondta, hogy
nagyon gyorsan „fejlődöm”, és egymásfajta könyvet kaptam tőle
„jutalomképpen”. Jack Kerouac írta, Úton a címe.
Most már napi tíz cigarettát szívok.
Szeretettel ölel,
Charlie
1992. január 25.

Kedves Barátom!

Fantasztikusan érzem magam a bőrömben! Tényleg. Ha majd borzalmas

hetem lesz, emlékeznem kell erre az érzésre. Neked volt már ilyen?
Nagyon rosszul érzed magad, aztán elmúlik, és fogalmad sincs, hogyan.
Amikor ilyen fantasztikusan érzem magam, eszembe kell vésnem, hogy
egyszer lesz majd rossz hetem is, így annyi kiváló élményt kell
elraktároznom, amennyit csak tudok, hogy a következő rossz héten
emlékezhessek rájuk, és higgyek abban, hogy lesz még jobb is. Nem
mindig működik, de szerintem nagyon fontos, hogy legalább
megpróbáljam.
A pszichiáterem nagyon kedves férfi. Sokkal jobb, mint a legutóbbi
pszichiáter volt. Az érzéseimről, a gondolataimról és az emlékeimről
beszélgetünk. Mint amikor kiskoromban egyszer a házunk környékén
sétáltam. Teljesen meztelen voltam, a kezemben egy nagy kék esernyőt
tartottam, pedig nem is esett. Én meg annyira boldog voltam, mert anya
mosolygott rajtam. És ő csak ritkán mosolygott. Szóval csinált rólam egy
fotót. A szomszédok meg panaszkodtak.
Máskor meg láttam egy olyan film reklámját, amiben emberöléssel
vádoltak egy férfit, pedig nem is ő volt a gyilkos. A főszereplő az egyik
színész volt a M*A*S*H-ből. Azt hiszem, ezért emlékszem rá. Az előzetes
szerint az egész film arról szólt, hogyan próbálja bebizonyítani az
ártatlanságát, ennek ellenére lehet, hogy mégis rács mögé fog kerülni. Ez
nagyon megijesztett. Az is megijesztett, hogy mennyire megijedtem ettől.
Hogy olyan miatt büntetnek meg, amit el sem követtél. Vagy hogy
ártatlanul lesz belőled áldozat. Ezt soha nem szeretném megélni.
Nem tudom, hogy fontos-e minderről beszámolnom neked, de akkor
„áttörésnek” tűnt.
A pszichiáterben az a legjobb, hogy a váróteremben zenei magazinok
vannak. Az egyik alkalommal elolvastam egy cikket a Nirvanáról, és nem
volt benne semmi a mézes-mustáros salátaöntetről, de még salátáról sem.
Ennek ellenére az egész cikk az énekes gyomorproblémáiról szólt. Furcsa
volt.
Mint már említettem, Sam és Patrick imádják a Nirvana legjobb számát,
így aztán gondoltam, elolvasom a cikket, hogy később beszélgethessünk
róla. A magazin végül azt írta, hogy az énekes olyan, mint John Lennon a
Beatlesből. Amikor később elmeséltem Samnek, nagyon dühös lett. Azt
mondta, hogy ha már hasonlítani kell valakihez, akkor inkább Jim
Morrisonhoz hasonlítsuk, de igazából senkire sem hasonlít, csak saját
magára. A Big Boyban ültünk a Rocky Horror után, és hatalmas vita
kerekedett belőle.
Craig azt mondta, a probléma az, hogy mindenki mindig összehasonlít
mindenkit mindenkivel, és emiatt az emberek hiteltelenné válnak, mint a
fényképészetórán.
Bob azt mondta, az egész arról szól, hogy a szüleink görcsösen
ragaszkodnak a fiatalságukhoz, és az agyukra megy, ha nem tudnak
valamihez viszonyítani.
Patrick azt mondta, az a probléma, hogy már minden megtörtént, és
nagyon nehéz teljesen új dolgokkal előjönni. Senki sem lehet olyan nagy,
mint a Beatles, mert a Beatles helyezte „kontextusba” az egészet. Azért
voltak olyan nagyok, mert senkihez sem lehetett hasonlítani őket, így aztán
korlátok nélkül törhettek felfelé.
Sam hozzátette, hogy manapság egy együttes vagy akárki a második
lemeze után hasonlítja magát a Beatleshez, és innentől kezdve a saját,
egyedi hangzásviláguk lejtőre kerül.
– Neked mi a véleményed, Charlie?
Nem emlékeztem, hogy hol hallhattam vagy olvashattam, amit
válaszoltam. Azt mondtam, talán F. Scott Fitzgerald írta Az Édentől messze
című könyvében. A könyv végén a főszereplő srácot felveszi egy idősebb
úr. Mindketten az Ivy League öregdiák-focimeccsére tartanak, és
vitatkozni kezdenek egymással. Az idősebb úr nagyon jómódú. A srác
viszont „kiábrándult”.
Szóval elkezdenek beszélgetni, a srác pedig éppen az idealista korszakát
éli. A „nyughatatlan és izgága nemzedékéről”1 beszél, meg ilyenek. És
valami olyat is mond, hogy „most nem hősök kellenek, mert nem lesz rájuk
szükség”. A könyv az 1920-as években játszódik, ami szerintem
fantasztikus dolog, mert akár a Big Boyban is beszélgethettek volna erről.
És talán szüleink és a nagyszüleink tényleg beszélgettek is erről. És lehet,
hogy most mi is ilyen helyzetben vagyunk.
Szóval azt mondtam, hogy szerintem a magazin hőst próbál faragni
belőle, de később valaki találhat olyan dolgot róla, amitől kevesebbnek is
tűnhet, mint az átlagember. És fogalmam sincs, miért, mondtam, mert én

1
Bart István fordítása
csak egy dalszerző srácot látok, akinek a számait sokan szeretik, és
szerintem ez bőven elég. Talán tévedek, mondtam, de az asztalnál
mindenki erről kezdett beszélgetni.
Sam a televíziót hibáztatta. Patrick a kormányt. Craig a „tömegmédiát”.
Bob elment vécére.
Mivel nem igazán oldottuk meg a dolgokat, fogalmam sincs, hogy miért
volt fantasztikusan jó érzés ott ülni és megbeszélni a helyünket a világban.
Olyan volt, mint amikor Bill azt mondta, hogy „ne meneküljek az élet
elől”. Akkor még az öregdiákbálba is elmentem, mint már korábban
mondtam, de most sokkal jobban éreztem magam. Főleg az volt jóleső
érzés, hogy az emberek a világon mindenhol hasonló dolgokról
beszélgetnek, mint mi a Big Boyban.
Ezt is elmondtam volna az asztaltársaságnak, de jól elvoltak a
cinizmusukkal, én meg nem akartam elrontani a mulatságukat. Szóval csak
hátradőltem egy kicsit, a Craig mellett ülő Samet néztem, és próbáltam
nem túlságosan elszomorodni. Nem mondom, hogy nagyon sikeres
próbálkozás volt. De egyszer, miközben Craig éppen magyarázott valamit,
Sam felém fordult, és rám mosolygott. Olyan volt, mint egy lassítva
lejátszott filmes mosoly, utána minden rendbe jött.
Meséltem erről a pszichiáteremnek, de ő azt válaszolta, hogy túl korai
még következtetéseket levonni.
Hát, én nem tudom. Egyszerűen fantasztikus napom volt. Remélem,
neked is.
Szeretettel ölellek,
Charlie

1992. február 2.

Kedves Barátom!

Az Úton nagyon jó könyv. Nem kellett dolgozatot írnom belőle Billnek,

mert „jutalomképpen” kaptam, mint már mondtam. Megkért, hogy
beszéljük meg az irodájában iskola után, és én be is mentem hozzá. Teával
várt, pont úgy, mint egy felnőttet. Még azt is megengedte, hogy elszívjak
egy cigarettát az irodájában, de nyomatékosan megkért, hogy az
egészségem érdekében hagyjak fel a dohányzással. Meg egy szórólapot is
talált az íróasztala fiókjában, amit nekem adott. Most könyvjelzőnek
használom.
Azt gondoltam, hogy a könyvről fogunk beszélgetni Bill-lel, de végül
mindenféle „dologra” terelődött a szó. Fantasztikus volt szabadon
beszélgetni ilyen sok témáról. Bill Samről, Patrickről és a szüleimről
kérdezősködött, én meg elújságoltam neki, hogy megszereztem a
jogosítványt, és meséltem a beszélgetésről is a Big Boyban. A
pszichiáteremről is meséltem. A buliról és a nővéremről meg a barátjáról
viszont hallgattam. Még mindig találkoznak titokban, ami a nővérem
szerint csak „olaj a szenvedélyük tüzére”.
Miután elmondtam, hogy mi van velem, megkértem Billt, hogy
meséljen ő is az életéről. Ekkor is kedvesen viselkedett, nem próbálta
játszani a nagymenőt, és nem is bizalmaskodott. Csak önmagát adta.
Elmesélte, hogy a diákmunkát tanulmányozta valamilyen nyugati
főiskolán, ahol nem adnak jegyeket, ami nekem különösnek tűnt, de Bill
azt mondta, hogy ennél jobb oktatásban sehol sem volt része. I'elajánlotta,
hogy ad majd nekem egy ismertető füzetet a főiskoláról, amikor eljön az
ideje.
Ezt követően a Brown Universityre járt másodképzésre. Utazgatott egy
kicsit Európában, és amikor hazajött, a Teach for America alapítványon
keresztül hátrányos helyzetű gyerekeket tanított. A mostani iskolaév végén
talán New Yorkba költözik, és színdarabokat fog írni. Úgy sejtem, hogy
Bill még mindig nagyon fiatal, de nem akartam neveletlen módon
megkérdezni tőle. Azt viszont megkérdeztem, hogy van-e barátnője, és azt
válaszolta, hogy nincs. Elég szomorú arcot vágott közben, de nem akartam
rákérdezni, hogy miért, mert az már tolakodás lett volna. Aztán megkaptam
tőle a következő olvasmányt, az a címe, hogy Meztelen ebéd.
Amint hazaértem, belekezdtem, és az igazat megvallva, fogalmam sincs,
miről beszél ez a fickó. De ezt titokban fogom tartani Bill előtt. Sam
elmesélte, hogy William S. Burroughs heroin hatása alatt írta a könyvet, és
csal „sodródjak az árral”. Megpróbáltam. De így sem tudtam kitalálni,
miről szól a könyv, úgyhogy lementem tévézni a nővéremmel.
A Gomer Pyle ment, a nővérem pedig hallgatott, nyűgös volt. Próbáltam
beszélgetni vele, de azt mondta, fogjam be a számat, és hagyjam békén.
Így aztán néhány percig néztem a műsort, de még a könyvnél is kevésbé
értettem, úgyhogy inkább elhatároztam, hogy megcsinálom a matek házit,
de ez hiba volt, mert a matekot sem értettem soha.
 Egész nap össze voltam zavarodva.
Ezután segíteni próbáltam anyának a konyhában, de leejtettem a jénai
tálat, mire ő felküldött a szobámba, hogy olvassak, amíg apa hazaér, pedig
az olvasás indította el ezt az egész zűrzavart. Szerencsére apa azelőtt
hazajött, hogy belekezdhettem volna a könyvbe, de ő meg azt mondta,
hogy „ne lógjak rajta, mint egy majom”, mert hokimeccset akar nézni. Egy
ideig néztem vele a meccset, de nem tudtam uralkodni magamon, és
egyfolytában kérdezősködtem, hogy melyik játékos milyen nemzetiségű,
erre ő elkezdte „pihentetni a szemét”, ami egyenlő az alvással, de mégsem
engedte, hogy átkapcsoljak egy másik csatornára. Erre elküldött tévét nézni
a nővéremhez, a nővérem viszont anyához küldött, hogy segítsek neki a
konyhában, anya viszont felküldött a szobámba olvasni. Így is tettem.
Már a könyv harmadánál járok, és eddig nagyon tetszik.
Szeretettel ölellek,
Charlie

1992. február 8.

Kedves Barátom!

Elhívtak a Sadie Hawkins-bálra. Ha esetleg nálatok nem lenne ilyen,

elárulom, hogy ez egy olyan bál, ahová a lányok hívják el a fiúkat. Az én
esetemben a lány Mary Elizabeth, a fiú meg én vagyok. Hihetetlen, nem?
Szerintem akkor kezdődött az egész, amikor pénteken segítettem Mary
Elizabethnek összetűzni a Punk Rocky számot a Rocky Horror Picture
Show-előadás előtt. Mary Elizabeth annyira kedves volt aznap. Azt
mondta, hogy két okból is ez a szám sikerült a legjobban, és mindkettő
nekem köszönhető.
Először is, színes szám lett, másodszor pedig benne volt a vers, amit
Patricknek ajándékoztam.
Tényleg fantasztikus lett ez a szám. Szerintem akkor is így fogom
gondolni, amikor öregebb leszek. Craig hozott párat a régi színes
fényképeiből. Sam néhány „underground” hírt hozott mindenféle
együttesekről. Mary Elizabeth cikket írt a demokrata jelöltekről. Bob egy
vadkendert támogató szórólapot hozott a számba. Patrick pedig egy hamis
kupont, amelynek a felmutatásakor ingyenes „szopás” jár a Smiley Cookie
mellé a Big Boyban. Amíg a készlet tart!
Ha hiszed, ha nem, még egy (hátulról készített) meztelen fotó is volt
benne Patrickről. Sam Craiggel csináltatta a képet. Mary Elizabeth
mindenkit megkért, tartsa titokban, hogy Patrick van a fényképen, amit
mindenki meg is tett, kivéve Patricket.
Egész este azt kiabálta: „Elő vele! Elő vele!” Ez a kedvenc mondata a
kedvenc filmjéből, a Producerekből.
Mary Elizabeth azt mondta, szerinte Patrick azért szerette volna a képét
megjelentetni a számban, hogy Brad különösebb feltűnés nélkül
megszerezhesse a fényképét, de Elizabeth szerint Patrick nem tűnt túl
meggyőzőnek. Brad oda sem nézett, amikor megvette az újságot, szóval
Elizabethnek valószínűleg igaza volt.
Amikor aznap este megnéztem a Rocky Horror Picture Show-t, Mary
Elizabeth nagyon dühös volt, mert Craig nem jött el. Senki sem tudta,
miért nem. Még Sam sem. Az volt a baj, hogy senki nem tudta eljátszani
Rocky, az izmos robot (nem vagyok teljesen biztos benne, hogy ő
micsoda) szerepét. Miután Mary Elizabeth mindenkit jól szemügyre vett,
odajött hozzám.
– Charlie, hányszor láttad az előadást?
– Tízszer.
– El tudnád játszani Rockyt?
– Nekem nincs oltári testem.
– Az nem számít. El tudod játszani?
– Azt hiszem.
– Csak hiszed, vagy biztos vagy benne?
– Azt hiszem.
– Nem baj, az bőven elég.
A következő dolog, amire emlékszem, hogy csak papucs és egy szál
fürdőnadrág van rajtam, amit valaki aranyszínűre festett. Fogalmam sincs,
hogyan történhetnek velem ilyen dolgok. Nagyon izgultam, főleg azért,
mert az előadás alatt Rocky végigfogdossa Janet egész testét, és Sam
játszotta Janet szerepét. Patrick azzal viccelődött, hogy „erekcióm” lesz.
Nagyon reméltem, hogy nincs igaza. Egyszer erekcióm volt az
osztályteremben, és ki kellett mennem a táblához. Borzalmas volt. És
amikor eszembe jutott ez az eset, és hozzávettem a reflektorfényt meg azt,
hogy egy szál fürdőnadrágban leszek, pánikba estem. Majdnem feladtam,
de Sam azt mondta, nagyon szeretné, ha én játszanám el Rockyt, és
szerintem pontosan erre volt szükségem.
Az egész előadást nem mesélem el részletesen, elég annyi, hogy soha
életemben nem szórakoztam még ilyen jól. Nem viccelek. Úgy kellett
tennem, mintha énekelnék, táncolnom is kellett, és egy „tollboa” volt
rajtam a fináléban, ami egyáltalán nem volt furcsa, mert hozzátartozott az
előadáshoz, habár Patrick semmi másról nem tudott beszélni.
– Charlie tollboában! Charlie tollboában! – Egyszerűen nem tudta
abbahagyni a nevetést.
De a legjobb az egészben az a jelenet volt, amikor Janettel meg kellett
érintenünk egymást. Nem azért volt jó, mert megérinthettem Samet, ő
pedig megérintett engem. Pont ellenkezőleg. Tudom, hogy butaságnak
hangzik, de így igaz. A jelenet előtt Samre gondoltam, és az jutott
eszembe, hogy ha úgy nyúlok hozzá a színpadon és komolyan is
gondolom, akkor az annyira közönséges lesz. És bármennyire is szeretném
úgy megérinteni őt egy szép napon, azt nem akarom, hogy közönséges
élmény legyen. Nem szeretném, ha Rocky és Janet simogatnák egymást.
Sam és én legyünk azok, akik megérintik egymást. Akkor lenne jó, ha ő is
komolyan gondolná. így aztán csak eljátszottuk az egészet.
Az előadás végén mindnyájan meghajoltunk, és nagy tapsot kaptunk.
Patrick kilökött a felsorakozott színészek elé, hogy én külön is
meghajoljak. Azt hiszem, így mutatják be a közönségnek az új színészeket.
Csak arra tudtam gondolni, milyen jó érzés tapsot kapni, és boldog voltam,
hogy a családomból senki sem látott, amint tollboában játszom Rockyt.
Főleg apa.
Ennek ellenére volt erekcióm, de csak később, a Big Boy parkolójában.
Ekkor hívott el Mary Elizabeth a Sadie Hawkins-bálba, miután így
szólt:
– Nagyon jól néztél ki abban a jelmezben.
Kedvelem a lányokat. Tényleg. Mert akkor is tetszel nekik
fürdőnadrágban, ha valójában nem is áll jól. Utólag bűntudatom volt az
erekció miatt, de gondolom, ezen már nem lehet változtatni.
Elmeséltem a nővéremnek, hogy egy lány meghívott a bálra, de alig
figyelt rám. Aztán próbáltam tanácsot kérni tőle, hogyan kell bánni a
lányokkal a randin, mert ez volt életem első randija, de nem is válaszolt.
Nem rosszindulatból volt ilyen. Csak „maga elé meredt a semmibe”.
Megkérdeztem, hogy jól érzi-e magát, mire azt válaszolta, hogy egyedül
szeretne maradni, erre aztán felmentem, és befejeztem a Meztelen ebédet.
 Miután elolvastam a könyvet, az ágyamban heverésztem, a mennyezetet
bámultam, és mosolyogtam magamban, mert olyan jófajta volt az a csend.
Szeretettel ölellek,
Charlie

1992. február 9.

Kedves Barátom!

El kell árulnom valamit a legutóbbi levelemről. Tudom, hogy Sam soha

nem hívna el bálba. Tudom, hogy Craiggel menne el, és ha nem Craiggel,
akkor Patrickkel, mert Brad barátnője, Nancy, Braddel menne. Szerintem
Mary Elizabeth nagyon okos és csinos, és boldog vagyok, hogy vele
randizhattam először. De miután igent mondtam, és Mary Elizabeth
elújságolta az egész csoportnak, azt szerettem volna, ha Sam féltékeny
lesz. Tudom, hogy nem szép dolog ilyet kívánni, de akkor is ezt kívántam.
Sam viszont nem lett féltékeny. Az igazat megvallva, boldogabban már
nem is fogadhatta volna a hírt, ami rosszulesett.
Még azt is elmagyarázta, hogyan kell bánni egy lánnyal a randin, amit
nagyon érdekesnek találtam. Azt mondta, hogy egy olyan lánynak, mint
Mary Elizabeth, nem szabad azt mondani, hogy jól néz ki. A ruháját kell
dicsérni, mert a ruháját ő választotta, az arcát viszont nem. Azt is
elmagyarázta, hogy bizonyos lányoknak ki kell nyitni az autó ajtaját, és
virágot kell venni, de Mary Elizabeth esetében (főleg, hogy a Sadie
Hawkins-bálba megyünk) ne csináljak ilyet. Így aztán megkérdeztem, hogy
akkor mit csináljak, mire azt válaszolta, hogy sokat kérdezzek, és ne
zavarjon, hogy Mary Elizabeth egyfolytában beszél. Erre azt mondtam,
hogy ez nem nagyon demokratikus dolog, de Sam azt válaszolta, hogy
Mary Elizabeth mindig így viselkedik a fiúkkal.
Sam figyelmeztetett, hogy szex dolgában Mary Elizabeth nagyon
trükkös, mert volt már több barátja is, és jóval tapasztaltabb nálam. Azt
mondta, ha bármilyen szexuális dologra kerül sor, és nem tudom, mit
csináljak, akkor csak figyeljek oda a másik csókjára, és én is ugyanúgy
viszonozzam a csókot. Szerinte így érzéki lesz a csók, én pedig
mindenféleképpen érzéki szeretnék lenni.
Így aztán megkérdeztem:
– Megmutatnád, hogyan kell?
Sam így válaszolt:
– Ne próbálj behúzni a csőbe!
Néha szoktunk így évődni egymással. Ez mindig meg nevetteti. Miután
Sam mutatott egy Zippo-trükköt, meg kértem, hogy meséljen még Mary
Elizabethről.
– Mi van akkor, ha nem akarok semmi szexuálisat művelni vele?
– Egyszerűen mondd azt, hogy még nem állsz készen rá.
– Ez be szokott jönni?
– Néha.
Még meg szerettem volna kérdezni Samet arról, hogy mi történik, ha
nem jön be, de nem akartam tolakodni és a lelkébe gázolni. Bárcsak ne
szeretném Samet! Ezt tényleg; komolyan gondolom.
Szeretettel ölellek,
Charlie

1992. február 15.

Kedves Barátom!

Nem érzem magam valami jól, mert minden összekuszálódott. Elmentem a

bálra, és el is mondtam Mary Elizabethnek, hogy milyen szépen felöltözött.
Kérdezgettem, és hagytam, hogy egyfolytában beszéljen. Jó sok mindent
tanultam a „tárgyiasításról”, az őslakos indiánokról és a burzsoáziáról.
De legfőképpen Mary Elizabethről tudtam meg sok mindent.
Mary Elizabeth két szakra szeretne járni a Berkeley-n. Az egyik a
politológia. A másik a szociológia, amit nőtudomány szakirányon végezne
el. Mary Elizabeth gyűlöli a középiskolát, es leszbikus kapcsolatokat
szeretne kipróbálni. Megkérdeztem tőle, hogy szépnek gondolja-e a
lányokat, de ő úgy nézett rám, mintha hülye lennék, és azt válaszolta:
„Nem ez a lényeg.”
 Mary Elizabeth kedvenc filmje a Vörösök. A kedvenc könyve a Vörösök
egyik női szereplőjének az önéletrajza. Most nem jut eszembe a szereplő
neve. Mary Elizabeth kedvenc színe a zöld. Kedvenc évszaka a tavasz.
Kedvenc jégkrémje (azt mondta, elvből nem eszik alacsony
kalóriatartalmú, mélyfagyasztott joghurtot) a Cherry Garcia. Kedvenc étele
a pizza (fele gomba, fele zöldpaprika). Mary Elizabeth vegetáriánus, és
utálja a szüleit. Emellett folyékonyan beszél spanyolul.
Egész idő alatt csak egyetlenegy dolgot kérdezett tőlem, hogy akarok-e
adni búcsúcsókot. Amikor azt válaszoltam, hogy még nem készültem fel
rá, azt válaszolta, hogy megérti, és elmondta, hogy milyen jól érezte magát
velem. Azt mondta, én vagyok a legérzékenyebb fiú, akivel eddig
találkozott, amit nem értettem, mert azon kívül, hogy nem szakítottam
félbe, semmit sem csináltam. Aztán megkérdezte, hogy akarok-e még
randizni vele, de erről nem beszélgettünk Sammel, így aztán nem
készültem fel a válaszra. Igent válaszoltam, mert nem akartam helytelenül
viselkedni, de nem hinném, hogy képes lennék még egyszer összeszedni
annyi kérdést, ami egy egész este elég. Fogalmam sincs, mit csináljak.
Hányszor randizhat az ember úgy, hogy még nem készült fel a csókra?
Nem hiszem, hogy Mary Elizabeth az esetem. Ki kell kérnem Sam
véleményét erről.
Mellesleg Sam Patricket vitte el a bálba, mert Craig azt állította, hogy
túl sok a dolga. Szerintem nagyon összevesztek ezen. Végül Craig azt
mondta, hogy nem akar elmenni valami hülye középiskolai bálba, mert már
megvan az érettségije. A tánc alatt Patrick kiment a parkba, hogy beszívjon
a nevelési tanácsadójával, Mary Elizabeth pedig elment megkérni a
lemezlovast, hogy lányzenekarok számait tegye be, így Sam és én
kettesben maradtunk.
– Jól érzed magad?
Sam nem válaszolt azonnal. Olyan szomorkásnak tűnt.
– Nem igazán. És te?
– Nem tudom. Ez az első randim, úgyhogy nincs mihez hasonlítani.
– Fel a fejjel! Ügyes leszel.
– Azt mondod?
– Kérsz puncsot?
– Hát persze.
Ezzel Sam elment. Tényleg nagyon szomorúnak látszott, én pedig azt
kívántam, bárcsak felvidíthatnám valamivel, de azt hiszem, ez néha nem
megy. Így aztán egyedül álldogáltam a fal mellett, és egy ideig néztem a
táncolókat. Szívesen leírnám a látványt, de szerintem ez pont olyan dolog,
hogy a saját szemeddel kell látnod, vagy legalább ismerned kell azokat,
akikről szó van. Persze az is lehet, hogy ismerted ezeket az embereket a
középiskolából, ha érted, mire gondolok.
Ez a bál csak a nővérem miatt volt más, mint a többi. A nővérem és a
barátja együtt jöttek. Aztán az egyik lassú szám alatt mintha nagyon
összevesztek volna, mert a fiú már nem nézett a nővérem szemébe, ő pedig
kirohant a táncparkettről a mosdók felé. Megpróbáltam utolérni, de túl
nagy előnnyel indult. Nem is jött vissza táncolni, a barátja pedig végül
hazament.
Miután Mary Elizabeth kitett a házunk előtt, bementem, és a nővéremet
sírva találtam a pincében. Ez most másfajta sírás volt. Kicsit megijedtem
tőle. Nagyon halkan és lassan szóltam hozzá:
– Jól vagy?
– Hagyj békén, Charlie!
– Azt nem lehet. Mi a baj?
– Úgysem értenéd meg.
– Legalább megpróbálnám.
– Hülyére röhögöm magam! De tényleg.
– Akkor szeretnéd, hogy felébresszem anyát és apát?
– Ne, azt ne.
– Pedig ők talán...
– CHARLIE! KUSSOLJ! ÉRTED? CSAK KUSSOLJ!
Na, ekkor kezdett el igazán sírni. Nem szerettem volna, hogy még
rosszabbul érezze magát, így magára hagytam.
Ekkor ölelt át. Egy szót sem szólt. Csak megölelt jó szorosan, és nem
engedett el. Én is szorosan öleltem őt. Furcsa is volt, mert még soha nem
öleltem meg a nővéremet ezelőtt.
Legalábbis önszántából nem. Egy idő után megnyugodott egy kicsit, és
elengedett. Mély lélegzetet vett, és elsimította az arcába lógó hajtincsét.
Na, ekkor mondta el, hogy terhes.
Szívesen elmesélném, hogy mi történt az este hátralévő részében, de
becsszóra mondom, nem sokra emlékszem. Az egész egy nagy, szomorú
álom volt. Arra emlékszem, hogy a barátja szerint nem az övé a gyerek, de
a nővérem biztos benne. Azt is megtudtam, hogy ott a bálon szakítottak
egymással. A nővérem még nem mondta el senkinek, mert nem akarja,
hogy ez legyen a téma. Csak én, ő és a barátja tudunk róla. Egyetlen
ismerősünknek sem árulhatom el. Soha. Senkinek.
Megmondtam a nővéremnek, hogy egy idő után már nem fogja tudni
tovább titkolni, de erre azt válaszolta, hogy még időben véget vet az
egésznek. Mivel már tizennyolc éves, nem szükséges hozzá apa és anya
beleegyezése. Csak arra volt szüksége, hogy valaki elkísérje a klinikára a
következő szombaton. És az a valaki én voltam.
– Még szerencse, hogy már megvan a jogosítványom.
Meg akartam nevettetni. De a nővérem nem nevetett.
Szeretettel ölellek,
Charlie

1992. február 23.

Kedves Barátom!

A klinika várótermében ültem. Már legalább egy órája várakoztam. Nem

emlékszem pontosan, hogy mennyi ideje ültem ott. Billtől kaptam egy új
könyvet, de egyszerűen nem tudtam odafigyelni az olvasásra. Szerintem ez
érthető.
Aztán megpróbálkoztam a magazinokkal is, de megint csak nem ment.
Nem is igazán azért, mert arról szóltak volna a cikkek, hogy mit esznek az
emberek. Hanem a magazinok borítója miatt. Mindegyikről csak nők
mosolyogtak rám, mély dekoltázzsal. Azon tűnődtem, hogy vajon ezek a
nők szépen akartak-e kinézni, vagy ez csak a munka része volt. Azon
tűnődtem, vajon volt-e más választásuk, ha sikeresek akartak lenni.
Egyszerűen nem tudtam kiverni ezt a gondolatot a fejemből.
Szinte magam előtt láttam a fotózást meg a színésznőt vagy modellt,
ahogy a barátjával elfogyaszt egy „könnyű ebédet” a fotózás után. Magam
előtt láttam, hogy a barátja arról kérdezgeti, milyen volt a napja, és a nőnek
nem sok mondanivalója van, vagy ha ez volt az első címlapképe, akkor
nagyon izgatott, mert elindult a híressé válás útján. Szinte láttam a
magazint az újságosnál, amint sok-sok névtelen szem fürkészi, és hogy
néhány ember ezt igazán fontosnak tartja. Magam előtt láttam, hogy az
olyan lányok, mint Mary Elizabeth, milyen dühösek lennének, amiért a
színésznő vagy modell a többi színésznőhöz és modellhez hasonlóan
megvillantotta a dekoltázsát, miközben a Craighez hasonló fotósok csak a
kép minőségét néznék. Aztán eszembe jutott, hogy néhány férfi csak azért
veszi meg az újságot, hogy legyen mire maszturbálni. Aztán azon
tűnődtem, hogy a színésznőnek vagy a barátjának mi a véleménye erről, ha
van egyáltalán. Aztán az jutott eszembe, hogy éppen ideje lenne
abbahagyni a tűnődést, mert ettől a nővéremnek még nem lesz jobb.
Ekkor gondolkodtam el jobban a nővéremről.
Eszembe jutott, amikor a barátaival kifestették a körmömet, és ez
egyáltalán nem volt baj, mert a bátyám nem látta. És megengedte, hogy a
babáival eljátsszak egy színdarabot, vagy hagyta, hogy azt nézzek a
tévében, amit csak szeretnék. És amikor „ifjú hölgy” kezdett lenni belőle,
mindenkinek megtiltotta, hogy ránézzen, mert kövérnek gondolta magát.
De valójában nem is volt kövér. És valójában nagyon jól nézett ki. És
mennyire megváltozott az arckifejezése, amikor rájött, hogy a fiúk szerint
jól néz ki. És milyen más volt az arca, amikor először tetszett meg neki egy
olyan fiú, aki nem egy poszterről bámult rá. És milyen volt az arca, amikor
rájött, hogy szereti azt a fiút. És akkor eltűnődtem, hogy milyen lesz az
arca, amikor kijön az ajtó mögül.
A nővéremtől tudom, hogy honnan jönnek a gyerekek. És ő volt az is,
aki kinevetett, amikor azonnal megkérdeztem, hogy hová mennek a
gyerekek.
Amikor ez eszembe jutott, elkezdtem sírni. De nem hagyhattam, hogy
bárki is meglássa, mert esetleg megtiltanák, hogy hazavezessek, vagy
felhívnák a szüleinket. Ennek pedig nem szabad megtörténnie, mert a
nővérem számít rám, és ez az első alkalom, hogy valaki számít rám
valamiben. Amikor rájöttem, hogy azóta nem sírtam, amióta megígértem
Helen néninek, hogy csak nagyon fontos dolgok miatt fogok sírni, ki
kellett mennem a váróteremből, mert nem tudtam tovább türtőztetni
magamat.
Jó sokáig ülhettem az autóban, mert végül a nővérem talált rám. Sorban
szívtam a cigarettákat, egyiket a másik után, és sírtam. A nővérem
bekopogott az ablakon. Lehúztam. Olyan furcsa arccal nézett rám. Aztán a
furcsa arckifejezés dühbe váltott.
– Charlie, te cigizel?
Rettentő mérges lett. Nincs rá szó, hogy mennyire.
– El sem tudom hinni, hogy cigizel!
Ekkor hagytam abba a sírást. És nevetni kezdtem. Mert annyi mindent
mondhatott volna közvetlenül az után hogy végzett, és mégis a
cigarettázást szúrta ki. És nagyon mérges lett miatta. És tudtam, hogy a
nővérem tényleg nagyon dühös, különben az arca nem lenne ennyire
másmilyen. Normális arcot vágna.
 – El fogom mondani apának és anyának. Tisztában vagy vele?
– Nem, nem fogod – Istenemre mondom, képtelen voltam abbahagyni a
nevetést.
A nővérem egy pillanatig fontolgatta a dolgot, aztán szerintem
megértette, hogy miért nem mondhatja el apának és anyának. Mintha
hirtelen eszébe jutott volna, hogy hol vagyunk, mi történt vele, és mennyire
őrült beszélgetésbe bonyolódtunk, ha mindezt figyelembe vesszük. Aztán ő
is elnevette magát.
De a nevetéstől rosszul lett, úgyhogy ki kellett szállnom, és be kellett
segítenem a hátsó ülésre. Már előre odakészítettem egy párnát és egy
takarót, mert úgy gondoltuk, hogy jobb lesz, ha kialussza magát, mielőtt
hazaállítunk.
Mielőtt elaludt volna, így szólt:
– Ha végig dohányozni fogsz, akkor húzd már le az ablakot egy kicsit!
Ettől aztán megint rám jött a nevetés.
– Charlie cigizik. Ezt nem hiszem el!
Ettől még jobban kellett nevetnem, és azt mondtam:
– Szeretlek.
A nővérem pedig azt válaszolta:
– Én is szeretlek. Csak hagyd már abba a nevetést.
Végül a nevetés alábbhagyott, csak fel-felnevettem néha, aztán az is
abbamaradt. Hátrafordultam, és láttam, hogy a nővérem alszik. Így hát
beindítottam a motort, ráadtam a fűtést, hogy melegben aludhasson. Ekkor
kezdtem bele abba a könyvbe, amit Billtől kaptam. Henry David Thoreau
írta. A címe az, hogy Walden, és ez a bátyám barátnőjének a kedvenc
könyve, úgyhogy nagy izgalommal kezdtem bele.
Amikor lement a nap, beletettem a könyvbe a dohányzásellenes
szórólapot oda, ahol épp tartottam, és elindultunk hazafelé. A házunktól
néhány tömbre megálltam, felébresztettem a nővéremet, és elraktam a
párnát meg a takarót a csomagtartóba. Beálltam a felhajtóra. Kiszálltunk.
Bementünk.
– Hát ti ketten meg hol csavarogtatok egész nap?
– Az ám! Mindjárt kész a vacsora.
A nővérem rám nézett. Én meg rá. A vállát vonogatta. Így aztán
belekezdtem egy végeláthatatlan történetbe arról, hogy megnéztünk a
moziban egy filmet, aztán a nővérem megtanított az autópályán vezetni, és
voltunk a McDonald’sban.
– A McDonald’sban ettetek? Mikor?
 – Anyátok bordát csinált vacsorára, nem zavar? – Apám az újságját
olvasta.
Miközben meséltem, a nővérem odament az apámhoz, és megpuszilta
az arcát. Apa fel sem nézett az újságjából.
– Tudom, tudom, de még a film előtt voltunk a Mc Donald’sban, az meg
már jó régen volt.
Aztán az apám célratörő kérdést tett fel.
– Milyen filmet láttatok?
Meghűlt bennem a vér, de a nővérem még azelőtt előrukkolt gyorsan
egy film címével, mielőtt megpuszilta volna anyát. Soha életemben nem
hallottam erről a filmről.
– Jó volt?
Újra meghűlt bennem a vér.
A nővérem viszont higgadt maradt.
– Nem volt rossz. Isteni illata van a bordának!
– Úgy van – mondtam. Aztán eszembe jutott valami, amivel
elterelhetem a szót. – Hé, apa! Ma este lesz a hokimeccs?
– Igen, de csak akkor nézheted meg velem, ha egyetlen hülye kérdést
sem teszel fel.
– Jól van, de lehet egyet kérdeznem most, a meccs előtt?
– Nem tudom. Lehet?
– Szabad? – javítottam ki magamat.
Apa felmordult.
– Csak rajta!
– Minek is hívják a játékosok a hokikorongot? Elfelejtettem.
– Pakknak. Az a neve, hogy pakk.
– Nagyon jó. Köszi.
Ettől kezdve a szüleink már nem kérdezősködtek a napunkról vacsora
közben, habár anya megjegyezte, mennyire örül annak, hogy többet
vagyunk együtt a nővéremmel.
Éjszaka, amikor a szüleink már aludtak, lementem az autóhoz, és
kivettem belőle a párnát és a takarót. Felvittem őket a nővérem szobájába.
A nővérem nagyon fáradt volt. Nagyon lágyan szólt hozzám.
Megköszönte, hogy egész nap segítettem neki. Azt mondta, hogy nem
hagytam cserben. És azt is elmondta, hogy azt szeretné, ha ez a mi kis
titkunk maradna, mert eldöntötte, hogy azt fogja mondani a barátjának,
csak vaklárma volt a terhesség. Szerintem már nem bízott meg benne.
Miután lekapcsoltam a villanyt, és kifelé tartottam a szobájából,
hallottam, amint lágy hangon azt mondja:
 – Hagyd abba a dohányzást a kedvemért, hallod?
– Hallom.
– Tényleg nagyon szeretlek, Charlie.
– Én is szeretlek téged.
– De én komolyan gondolom.
– Én is.
– Akkor jó. Szép álmokat! Szép álmokat!
Ekkor becsuktam az ajtót, és hagytam aludni. Aznap este nem volt
kedvem olvasni, így hát lementem, és megnéztem a tévében egy félórás
hirdetést, ami egy fitneszgépet reklámozott. Folyamatosan egy 1-800-as
telefonszám villogott a képernyőn, úgyhogy felhívtam őket.
Michelle-nek hívták azt a nőt, aki felvette a telefont. Én pedig
elmondtam Michelle-nek, hogy csak gyerek vagyok, és nincs szükségem
fitneszgépre, de remélem, hogy jól telik az éjszakája.
Michelle ekkor csapta le a telefonkagylót. És én cseppet sem bántam.
Szeretettel ölel,
Charlie

1992. március 7.

Kedves Barátom!

A lányok furcsák, de nem rosszindulatból mondom. Egy szerűen nincs rá

más szó.
Újabb randim volt Mary Elizabethtel. Sok szempontból hasonlított a
bálra, kivéve, hogy most kényelmesebb ruhát viseltünk. Megint Mary
Elizabeth hívott el randizni, ami szerintem nem baj, de azt hiszem, időről
időre nekem kellene megpróbálni, mert nem várhatom el, hogy mindig
engem hívjanak randira. Meg persze ha én kérek randit, akkor biztosan
olyan lánnyal találkozhatok, aki nekem is tetszik. Annyira bonyolult ez az
egész!
A jó hír az, hogy ezen a randin én vezettem. Elkértem apától az autóját.
Vacsora közben történt.
– Minek az neked? – Apa nagyon félti az autóját.
 – Charlie-nak van egy barátnője – szólalt meg a nővérem.
– Nem is a barátnőm – mondtam.
– Ki ez a lány? – kérdezte apa.
– Miről van szó? – szólt hátra anya a konyhából.
– Charlie el akarja kérni az autót – válaszolta apa.
– Minek az neki? – kérdezte anya.
– Éppen ezt akarom kihúzni belőle! – emelte fel a hangját apa.
– Nem kell gúnyolódni! – mondta anya.
– Sajnálom – jelentette ki apa minden meggyőződés nélkül. Aztán ismét
felém fordult:
– Na, mesélj akkor erről a lányról!
Így hát mondtam pár dolgot Mary Elizabethről, de kihagytam a
tetoválást meg a köldökpiercinget. Apa elmosolyodott egy kicsit, azt
kutatta, hogy rosszban sántikálok-e. Aztán igent mondott. Kölcsönadta az
autóját. Amikor anya odahozta a kávét, apa elmesélt neki mindent, amíg én
a desszertet ettem.
Akkor este apa bejött a szobámba, és leült az ágyam szélére, miközben
én már pont a könyv végén jártam. Rágyújtott, és a szexről kezdett
mesélni. Már évekkel ezelőtt is beszélt róla egyszer, de akkor még sokkal
több volt benne a biológia. Most ilyeneket mondott: „Tudom, hogy az apád
vagyok, de...”, „manapság nem vigyázhat az ember eléggé” és „húzzál
gumit” és „ha nemet mond, akkor komolyan kell venni”, „mert ha erővel
kényszeríted, hogy olyat csináljon, amit nem szeretne, akkor nagy bajba
kerülsz, ifiúr”, „és ha nemet mond, de igenre gondol, akkor be kell
vallanunk, hogy csak játszik veled, és egy vacsora árát sem érdemes
rákölteni” „ha tanácsra van szükséged, nyugodtan szólj nekem, de ha
valami miatt nem szeretnél velem beszélni róla, akkor a bátyád majd
segít”, és végül „örülök, hogy megbeszéltük ezt”.
Akkor az apám megborzolta a hajamat, rám mosolygott, és kiment.
Szerintem nem ártana elmondanom, hogy az apám nem hasonlít a
televízióban látott apákra. A szexhez hasonló dolgoktól nem jön zavarba.
Valójában nagyon jól ismeri ezeket a dolgokat.
Szerintem kifejezetten boldog volt, mert kiskoromban nagyon sokszor
pusziltam meg a szomszéd fiút, és annak ellenére, hogy a pszichiáter
véleménye szerint természetes, ha az ilyen dolgok érdeklik a kisfiúkat és a
kislányokat, azt hiszem, az apám félt. Talán tényleg természetes, de nem
tudom pontosan, hogy miért.
Na, mindegy, Mary Elizabethtel bementünk a városba megnézni egy
filmet. Ezekre mondják, hogy „művészfilm”. Mary Elizabethtől tudom,
hogy a film díjat nyert valamilyen európai fesztiválon, amit Mary Elizabeth
lenyűgözőnek tartott. Miközben a filmkezdésre vártunk, Mary Elizabeth
azt mondta, mekkora szégyen, hogy milyen sokan mennek el egy ostoba
hollywoodi filmre, miközben most meg alig ülnek a nézőtéren. Aztán arról
beszélt, hogy már alig várja, hogy kiszabadulhasson innen, és főiskolára
mehessen, ahol az emberek méltányolják az ilyen dolgokat.
Aztán elkezdődött a film. Idegen nyelvű volt, feliratos, amin jól
szórakoztam, mert most először olvastam filmet. A film nagyon érdekes
volt, de nem hinném, hogy nagyon jó lett volna, mert egyáltalán nem
éreztem magam másképp, amikor véget ért.
Mary Elizabeth azonban máshogy érezte magát. Egyfolytában azt
mondogatta, hogy „kifejező” film volt. Nagyon „kifejező”. Talán tényleg
az volt. Az a helyzet, hogy fogalmam sincs, mit akart mondani a film,
ennek ellenére nagyon jól elmondta.
Valamivel később egy underground lemezbolthoz hajtottunk, és Mary
Elizabeth mindent megmutatott nekem. Rajong ezért az üzletért. Azt
mondta, ez az egyetlen hely, ahol saját maga lehet. Elmesélte, hogy mielőtt
még népszerűek lettek volna a kávéházak, a gyerekeknek nem volt hová
menni, kivéve a Big Boyt, de az már nagyon régi hely.
Megmutatta a filmes részleget is, és mesélt a kultuszfilmesekről és a
franciákról. Aztán levitt a külföldi lemezekhez, és beszélt az „igazi”
alternatív zenéről. Aztán elvitt a folk részleghez, és olyan lányzenekarokról
mesélt, mint a Slits.
Elmondta, hogy lelkiismeret-furdalása van, amiért nem vett nekem
semmit karácsonyra, és rám bízza, hogy mit kérek. Aztán megvette nekem
Billy Holiday egyik lemezét, és megkérdezte, hogy meghallgatjuk-e náluk.
Így történt, hogy a nappalijukban üldögéltem egyedül, amíg Mary
Elizabeth felment valami innivalóért. Körbenéztem a szobában, minden
tiszta volt, és a szag alapján úgy tűnt, mintha senki sem lakna a házban.
Észrevettem egy kandallót, mellette golftrófeákat. Aztán volt ott még
televízió és hifi is. És akkor visszaért Mary Elizabeth, a kezében két
pohárral és egy üveg brandyvel. Azt mondta, mindent utál, amit a szülei
szeretnek, kivéve a brandyt.
Megkért, hogy töltsek, amíg ő tüzet rak. Ő is nagyon izgatott volt, amit
furcsálltam, mert soha nem láttam meg ilyennek. Arról beszélt, hogy
mennyire szereti a tüzet, és majd egyszer meg szeretne házasodni, és le
szeretne telepedni Vermontban, ami szintén furcsa, mert Mary Elizabeth
nem szokott ilyeneket mondani. Amikor kész lett tűz, feltette a lemezt, és
odatáncolt hozzám, vagy mi. Azt mondta, nagy melegséget érez, de nincs
melege.
A zene elkezdődött, koccintott velem, azt mondta, „egészségedre”, és
belekortyolt a brandybe. A brandy nagyon finom volt, de ha már itt
tartunk, akkor sokkal jobban ízlett az, amit a titkos Mikulás-partin ittunk.
Az első pohár brandyvel villámgyorsan végeztünk.
A szívem zakatolt, kezdtem ideges lenni. A kezembe nyomott még egy
pohár brandyt, és közben nagyon finoman végigsimított a kezemen. Aztán
átvetette a lábat a lábamon, néztem, ahogyan lóbálja. Aztán éreztem a
kezét a tarkómon. Lassú mozdulatokkal simogatott. A szívem majdnem
kiugrott a helyéről.
– Tetszik a lemez? – kérdezte alig hallhatóan.
– Nagyon jó. – Tényleg tetszett. Gyönyörű szép volt.
– Charlie?
– Aha?
– Tetszem neked?
– Aha.
– Ideges vagy?
– Aha.
– Nyugodj meg.
– Jó.
Ekkor éreztem meg a másik kezét. A térdemtől indult és felkúszott a
combom külső oldalán egészen a csípőmig és hasamig. Akkor elhúzta a
lábát a lábamról, és velem szembe fordulva beleült az ölembe. Egyenesen a
szemembe nézett, és egyetlenegyszer sem pislogott. Egyetlenegyszer sem.
Az arca kipirult, és másmilyennek tűnt, mint azelőtt Aztán odahajolt
hozzám, és elkezdte csókolgatni a nyakam és a fülem. Aztán az arcom.
Aztán a szám. És valahogy minden megszűnt létezni. Megfogta a kezem,
és becsúsztatta a pulóvere alá, én pedig el sem tudtam hinni, hogy velem
történik mindez. Azt sem hittem el, hogy ilyen egy mell. Később azt sem,
hogy így néz ki. Vagy azt sem, hogy a melltartóval ilyen bonyolult bánni.
Miután végeztünk mindennel, ami a has simogatása után szokott jönni,
lefeküdtem a padlóra, Mary Elizabeth pedig a mellkasomra hajtotta a fejét.
Mindketten nagyon lassan vettük a levegőt, hallgattuk a lemezt és a tűz
pattogását. Amikor a lemez véget ért, a mellemen éreztem Mary Elizabeth
lélegzetét.
– Charlie?
– Aha?
– Szerinted szép vagyok?
 – Szerintem nagyon szép vagy.
– Komolyan?
– Komolyan.
Akkor egy kicsit szorosabban hozzám bújt, és a következő fél órában
Mary Elizabeth egy szót sem szólt. Csak feküdtem ott, és azon
gondolkoztam, hogy mennyire megváltozott a hangja, amikor
megkérdezte, hogy szépnek tartom-e, és mennyire más volt azután, miután
válaszoltam, és Sam miért mondta, hogy Mary Elizabeth nem szereti az
ilyen dolgokat, és mennyire elzsibbadt a karom.
Istennek hála, hogy végre meghallottuk a garázskapu motorjának a
hangját.
Szeretettel ölel,
Charlie

1992. március 28.

Kedves Barátom!

Kicsit melegszik már az idő, és az emberek egyre kedvesebbek az iskola

folyosóján. Nem feltétlenül velem, hanem úgy általában. Beadtam egy
dolgozatot Billnek a Waldenről, de most máshogy láttam hozzá. Nem
egyszerű olvasónaplót írtam. Úgy írtam meg az olvasónaplót, mintha
egyedül töltenék két évet egy tó mellett. Úgy tettem, mintha kétkezi
munkából tartanám fenn magam, és rájöttem volna egy-két dologra. Az
igazat megvallva ezt szívesen ki is próbálnám most.
A Mary Elizabethtel eltöltött este után minden megváltozott. Az egész
hétfőn kezdődött az iskolában, amikor Sam és Patrick széles vigyorral
fogadott. Mary Elizabeth mesélt nekik a randinkről, amit nem szerettem
volna, de Sam es Patrick szerint ez fantasztikus dolog, és nagyon örültek,
hogy összejöttünk Mary Elizabethtel.
– Nem is értem, miért nem láttam előre. Ti ketten nagyon jól
összeilletek!
Azt hiszem, Mary Elizabeth is így gondolja, mert teljesen megváltozott
a viselkedése. Mostanában mindig kedves, de valahogy ez nem áll jól neki.
Nem tudom, hogyan magyarázzam el. Valahogy úgy néz ki, hogy Sammel
és Patrickkel cigarettázunk az udvaron iskola után, beszélgetünk, aztán
elindulunk hazafelé. Amikor hazaérek, Mary Elizabeth rögtön felhív, és
megkérdezi: „Mi történt veled?” És fogalmam sincs, hogy mit válaszoljak,
mert csak annyi történt, hogy hazasétáltam, ami nem valami sok. Azért
elmesélem, hogy milyen volt az út hazafelé. Aztán Mary Elizabeth elkezd
beszélni, és nagyon hosszú ideig nem is akarja abbahagyni. Egész héten
így ment. Ezt csinálta végig, meg szedegette a korpát a ruhámról.
Két nappal ezelőtt olyan könyvekről kezdett beszélni, amik közül már
sokat olvastam. És amikor elmondtam neki, hogy ismerem ezeket a
könyveket, nagyon hosszú kérdéseket tett fel, amik igazából a saját
gondolatai voltak, csak kérdőjelet tett a mondatok végére. Válaszképpen
csak annyit tudtam mondani, hogy „igen” meg „nem”. Egyszerűen nem
lehetett máshogyan válaszolni a kérdésekre Azután elkezdett beszélni a
továbbtanulási terveiről, de ezt már hallottam korábban, így melléraktam a
telefonkagylót, és elmentem vécére, viszont amikor visszajöttem, Mary
Elizabeth még mindig beszélt. Tudom, hogy nem volt szép dolog, de úgy
éreztem, ha nem teszem meg, akkor valami sokkal rosszabbat fogok
csinálni. Például ordítok egy hatalmasat vagy lecsapom a telefonkagylót.
Ezenkívül egyfolytában arról a Billie Holiday-lemezről beszél, amit
ajándékba kaptam tőle. Azt mondja, hogy minden fantasztikus dolgot meg
akar mutatni nekem. És az igazat megvallva nem igazán akarom ezeket a
fantasztikus dolgokat megismerni, ha ez azt jelenti, hogy végig kell
hallgatnom, amint Mary Elizabeth egyfolytában arról beszél, hogy milyen
fantasztikus dolgokat mutatott meg nekem. Olyan, mintha a három dolog
összefüggne: Mary Elizabeth, én és a fantasztikus dolgok, de Mary
Elizabethnek az első dolog a legfontosabb. Ezt nem tudom megérteni. Én
azért vennék valakinek egy lemezt, hogy neki is tetsszen, nem pedig azért,
hogy a lemezről mindig én jussak az eszébe.
Aztán itt van a vacsora esete is. Amióta véget értek az ünnepek, anya
folyamatosan azt kérdezgeti, hogy mikor hívom meg Samet és Patricket
vacsorára, mert megígérte, hogy eljöhetnek hozzánk, amikor megtudta
tőlem, hogy Sam és Patrick szerint jó ízlése van a ruhák terén. Úgy vártam
már ezt az alkalmat! Beszéltem Patrickkel és Sammel, és megegyeztünk a
vasárnap estében, aztán úgy két órával később Mary Elizabeth odajött
hozzám a folyosón, és megkérdezte:
– Hány órakor is lesz az a vasárnapi vacsora?
Nem tudtam, mitévő legyek. A meghívás csak Samnek és Patricknek
szólt. Az elejétől kezdve így volt. Mary Elizabethet nem akartam
meghívni. Értem, hogy arra számított, őt is meghívom, de nem várta ki a
sorát. Nem is célzott rá. Vagy bármi.
Így azon a vacsorán, amin meg akartam mutatni anyának és apának,
hogy milyen kedves és fantasztikus ember Sam és Patrick, egész végig
Mary Elizabeth beszélt. Ez nem csak az ő hibája volt. Apa és anya több
kérdést tett fel neki, mint Samnek és Patricknek. Szerintem azért, mert
Mary Elizabethtel járok, és rá jobban kíváncsiak, mint a barátaimra. Talán
így van értelme az egésznek. De akkor is. Ez most olyan, mintha nem is
találkoztak volna Sammel és Patrickkel. Pedig pont az lett volna a lényeg.
Amikor a vacsora véget ért, és mindenki hazament, anya csak annyit
mondott, hogy Mary Elizabeth okos, apa meg csak annyit, hogy a „barát
nőm” csinos. Egy szót sem szóltak Samről vagy Patrickről. És én az egész
estétől csak azt az egyet vártam, hogy megismerjék a barátaimat. Ez volt a
legfontosabb az egészben.
A szex dolgában is vannak furcsaságok. Ügy néz ki, hogy alapjában
véve azt ismételjük, mint az első alkalommal, de nem pattog a tűz, nem
szól a Billie Holiday-lemez, mert egy autóban csináljuk, és sietni kell.
Lehet, hogy ez a normális, de akkor sem helyénvaló dolog.
A nővérem ilyen nőkről szóló könyveket olvas, amióta elmondta a
barátjának, hogy a terhessége csak vaklárma volt, mire a fiú ki akart vele
békülni, a nővérem meg nemet mondott.
Úgyhogy kikértem a véleményét Mary Elizabethről (a szexet kihagytam
belőle), mert tudtam, hogy elfogulatlan lesz, főleg, hogy „távol maradt” a
vacsorától. A nővérem szerint Mary Elizabeth önbizalomhiányban
szenved, mire azt válaszoltam neki, hogy Samről is ezt mondta még
novemberben, amikor Sam járni kezdett Craiggel, pedig ő teljesen más,
mint Mary Elizabeth. Mindent nem lehet az önbizalomhiányra fogni, nem
igaz?
A nővérem megpróbálta tisztázni a dolgokat. Elmondta, hogy Sam azért
mutatja meg nekem ezeket a fantasztikus dolgokat, mert így „irányító
pozícióba” kerül, amire nem lenne szüksége, ha magabiztos lenne. Azt is
mondta, hogy azok az emberek, akik soha nem engedik ki a kezükből az
irányítást, attól félnek, hogy semmi nem úgy sikerül majd, ahogy
szeretnék.
Nem tudom, hogy ez igaz-e vagy sem, de ettől függetlenül
elszomorodtam. Nem Mary Elizabeth miatt. Vagy magam miatt. Csak úgy
általában. Mert egyre inkább úgy tűnt, hogy fogalmam sincs, ki is ez a
Mary Elizabeth egyáltalán. Nem azt mondom, hogy hazudott magáról, csak
annyira máshogy viselkedett, mint azelőtt, hogy megismertem volna, és ha
valójában nem olyan, mint kezdetben volt, akkor mondhatta volna. De az is
lehet, hogy olyan, mint korábban, csak én nem veszem észre. Egyszerűen
nem akarok még egy olyan dolog lenni Mary Elizabeth életében, amit
irányíthat.
Megkérdeztem a nővéremet, hogy mit csináljak, ő meg azt mondta,
hogy az lesz a legjobb, ha őszintén megvallom az érzéseimet. A
pszichiáteremnek is ez a véleménye. Aztán nagyon szomorú lettem, mert
az jutott eszembe, hogy én is más vagyok, mint aminek Mary Elizabeth az
elején látott. És talán hazudtam neki, amikor nem árultam el, hogy
nehezemre esik egyfolytában, szó nélkül végighallgatni, amit mond. De én
csak kedves akartam lenni, ahogy Sam mondta. Nem tudom, hol rontottam
el.
Felhívtam a bátyámat is, hogy megkérdezzem a véleményét, de a
szobatársa szerint nagyon sokat kell tanulnia, így aztán üzenetet sem
hagytam neki, nehogy elvonjam a figyelmét az iskoláról. Azért elküldtem
neki a Waldenről írott olvasónaplót, hogy odaadhassa a barátnőjének.
Aztán ha lesz idejük rá, elolvashatják, és megbeszélhetjük közösen, és úgy
már kikérhetem a véleményüket Mary Elizabethről, mert a bátyámnak és a
barátnőjének normális a kapcsolata, és biztosan tudnak majd tanácsot adni.
De ha nem is tudunk beszélni róla, akkor is nagyon szívesen beszélnék a
bátyám barátnőjével. Akár telefonon is. Egyszer láttam már a bátyám egyik
meccséről készült videofelvételen, de az nem ugyanaz. Még akkor sem, ha
ott is nagyon gyönyörűen nézett ki. De nem volt különleges szépség, csak
olyan átlagos. Fogalmam sincs, miért mondom el mindezt. Milyen jó
lenne, ha Mary Elizabeth nem mindig csak azt kérdezné tőlem, hogy „Mi
történt veled?”
Szeretettel ölel,
Charlie

1992. április 18.

Kedves Barátom!
Szörnyű nagy bonyodalmat okoztam. Tényleg. Borzasztóan érzem magam.
Patrick azt tanácsolta, hogy egy ideig húzzam meg magam.
Az egész múlt hétfőn kezdődött. Mary Elizabeth magával hozott az
iskolába egy verseskötetet, amit e. e. cummings írt. A könyvnek az a
története, hogy Mary Elizabeth egy filmben hallott egy verset, ami egy nő
kezét a virágokhoz és az esőhöz hasonlítja. Annyira tetszett neki a vers,
hogy megvette a könyvet. Azóta már sokszor elolvasta, és azt mondta,
nekem is szükségem van egy példányra. Nem arra, amit ő vett magának,
hanem egy új kötetre.
Egész nap azt mondogatta, hogy mindenkinek mutassam meg a
könyvet.
Tudom, hogy hálásnak kellett volna lennem a verseskötetért, mert Mary
Elizabeth nagyon szép dolgot csinált. Én mégsem voltam hálás érte. De ne
érts félre. Úgy tettem, mintha hálás lennék. Viszont nem voltam az. Az
igazat megvallva kezdtem dühbe gurulni. Talán ha azt a példányt
ajándékozta volna nekem, amit magának vett, más lett volna az egész.
Vagy ha esetleg lemásolta volna kézzel azt a kedvenc versét az esőről egy
szép papírra. És főleg, ha nem kényszerített volna arra, hogy minden
ismerősünknek mutassam meg a verseskötetet.
Talán őszintének kellett volna lennem vele, de akkor nem éreztem
helyénvalónak.
Amikor aznap vége lett az iskolának, nem mentem haza, mert nem
tudtam rászánni magam, hogy beszéljek Mary Elizabethtel telefonon, az
anyám pedig nem tud valami „rutinosan” hazudni. Úgyhogy inkább
elsétáltam arra a környékre, ahol az üzletek és a kazettaboltok vannak
Egyenesen a könyvesboltba mentem. És amikor a hölgy a pult mögül
megkérdezte, hogy segíthet-e nekem, akkor kinyitottam a táskámat, és
visszaadtam neki a verseskötetet, amit Mary Elizabethtől kaptam. A pénzt
nem költöttem el. A zsebemben maradt.
Hazafelé csak arra tudtam gondolni, hogy milyen szörnyű dolgot tettem,
és sírni kezdtem. Mire az ajtónkhoz értem, már annyira sírtam, hogy a
nővérem abbahagyta a tévézést, és megkérdezte, mi a baj. Amikor
elmeséltem neki, visszavitt autóval a könyvesboltba, mert én túlságosan
össze voltam zavarodva ahhoz, hogy vezessek, és visszavásároltam a
könyvet, amitől egy kicsit jobban éreztem magam.
Amikor Mary Elizabeth aznap este megkérdezte telefonon, hogy hol
voltam egész nap, elmondtam neki, hogy a nővéremmel elmentünk a
könyvesboltba. És amikor megkérdezte, hogy vettem-e neki valami szépet,
azt mondtam, hogy vettem. Meg sem fordult a fejemben, hogy komolyan
gondolja, mégis ezt válaszoltam. Olyan nagyon rosszul éreztem magam
amiatt, hogy majdnem visszaadtam a tőle kapott könyvet. Aztán jó éjszakát
kívántunk egymásnak. Aztán lementem, hogy megkérdezzem a
nővéremtől, elvinne-e ismét az üzletbe, hogy vehessek valami szépet Mary
Elizabethnek. A nővérem azt válaszolta, hogy menjek egyedül. És azt is
mondta, hogy ideje lenne őszintén megvallani az érzéseimet Mary
Elizabethnek. Talán őszintén el kellett volna mondanom, de akkor
valahogy nem éreztem helyénvalónak.
Másnap odaadtam Mary Elizabethnek az ajándékot, amit a
könyvesboltban vettem. A Ne bántsátok a feketerigót! egy vadonatúj
példánya volt. Az első dolog, amit Mary Elizabeth mondott, ez volt:
– Ez nagyon eredeti gondolat!
Győzködtem magam, hogy nem akar gonoszkodni. Nem akar viccelődni
velem. Nem akarja összehasonlítgatni az ajándékokat. Kritizálni sem akar.
És tényleg nem akart. Hinned kell nekem. Így aztán elmeséltem neki, hogy
Bill könyveket szokott feladni csak nekem, és a Ne bántsátok a feketerigót!
volt az első. És ez a könyv nagyon fontos számomra. Erre azt válaszolta:
– Köszönöm szépen. Nagyon édes vagy!
De aztán elmesélte, hogy három évvel ezelőtt már olvasta, és szerinte
„túlértékelték” a könyvet, ráadásul egy fekete-fehér filmet is forgattak
belőle olyan híres színészekkel, mint Gregory Peck és Robert Duvall, és a
legjobb forgató könyv díját is megkapta a filmakadémiától. Ezután
valahova mélyre elástam az érzéseimet.
Eljöttem az iskolából, mindenfelé mászkáltam, és éjjel egy óráig haza
sem mentem. Amikor elmondtam apámnak az okát, azt válaszolta, hogy
viselkedjek úgy, mint egy férfi.
Amikor másnap az iskolában Mary Elizabeth megkérdezte, hogy mit
csináltam előző nap, azt mondtam neki hogy vettem egy doboz cigarettát,
beültem a Big Boyba, és egész álló nap az e. e. cummings-verseskötetet
olvastam, meg klubszendvicset ettem. Tudtam, hogy nem fogok lebukni,
mert Mary Elizabeth soha nem kérdezne tőlem semmit a könyvről. És
igazam is lett. Miután mindent elmondott a verseskötetről, nem hiszem,
hogy el kéne olvasnom. Még akkor sem olvasnám el, ha akartam volna.
Biztos vagyok benne, hogy őszintének kellett volna lennem akkor vele,
de az igazat megvallva olyan dühös lettem, mint amikor még sportoltam,
és lassan félni kezdtem magamtól.
Pénteken szerencsére elkezdődött a húsvéti vakáció, és ez egy kicsit
elvonta a figyelmem a dolgokról. Bill feladta a Hamletet a szünetre. Azt
mondta, hogy szükségem lesz szabadidőre, ha igazán koncentrálni akarok a
színdarabra. Gondolom, nem kell mondanom, hogy ki írta a darabot. Bill
csak azt az egy tanácsot adta, hogy hasonlítsam össze a főszereplőt az
eddig olvasott könyvek főszereplőivel. Azt is mondta, ne gondoljak arra,
hogy a dráma „csak kitaláció”.
Szóval tegnap, nagypénteken, különleges előadást tartottunk a Rocky
Horror Picture Show-ból. Attól volt különleges, hogy már mindenki a
húsvéti szünetre készült, és egy csomó gyereken még mindig a húsvéti
misén viselt ruhája volt. Hamvazószerdára emlékeztetett, amikor a
gyerekek behamvazott homlokkal jönnek iskolába. Ettől mindig olyan
különleges hangulata lesz az egésznek.
Az előadás után Craig mindenkit meghívott a lakásába borozni és
meghallgatni a Fehér Albumot. Miután lejárt a lemez, Patrick azt javasolta,
hogy játsszunk „felelsz vagy mersz”-et, amit nagyon kedvel, amikor már
„szalonspicces”.
Fogadjunk, hogy nem fogod kitalálni, ki nem válaszolt a kérdésre? Hát
én. Egyszerűen nem akartam elárulni az igazat egy buta játék miatt.
Nagyjából egész este jó szórakozás volt a játék. Olyan bátorságpróbák
voltak, mint egy hajtásra meginni egy sört. De akkor Patrick adott nekem
egy feladatot. Nem tudom, szándékosan engem választott-e, mindenesetre
én kaptam a merészségpróbát.
„Csókold szájon a legszebb lányt a szobában.”
Ügy döntöttem, hogy őszinte leszek. Utólag már látom, hogy ennél
rosszabb alkalmat nem is választhattam volna.
Akkor lett néma csend, amikor felálltam (mivel Mary Elizabeth pont
mellettem ült). Mire odaértem Samhez, és letérdelve megcsókoltam, a
csend már elviselhetetlen lett. Nem romantikus csókot adtam. Baráti csók
volt, mint amikor én voltam Rocky, ő meg Janet. De ez senkit nem
érdekelt.
Mondhatnám, hogy az egy húzásra megivott bor vagy sör miatt történt.
Mondhatnám az is, hogy már elfelejtettem, amikor Mary Elizabeth
megkérdezte, hogy szerintem szép-e. De akkor hazudnék. Az igazság az,
hogy amikor Patrick feladta a merészségpróbát, tudtam, hogy mindenkinek
hazudnék, ha Mary Elizabethet csókolnám meg. Beleértve Samet.
Beleértve Patricket. Beleértve Mary Elizabethet. És már nem tudtam
tovább hazudni. Még akkor sem, ha csak játék volt az egész.
Miután megtört a csend, Patrick mindent bevetett, hogy megmentse az
estét. Először így szolt:
– Hát ez elég furcsa, nem?
 De nem jött be. Mary Elizabeth kisietett a fürdőszobába. Patrick azt
mondta később, hogy Mary Elizabeth nem szerette volna, ha sírni látják.
Sam utánament, de az ajtóból visszafordult, és komoly, sötét hangon
odaszólt nekem:
– Elment az eszed, baszd meg?
Az az arckifejezés, ahogy mondta! És mennyire komolyan gondolta!
Hirtelen minden olyannak tűnt, mint amilyen valójában. Borzasztóan
éreztem magam. Egyszerűen borzasztó volt. Patrick azon nyomban felállt,
és kivitt magával Craig lakásából. Kimentünk az utcára, és csak egy
dologban voltam biztos, fáztam. Mondtam, hogy visszamegyek, és
bocsánatot kérek Patrick azt válaszolta:
– Nem, majd én kihozom a kabátokat. Várj meg itt!
Amikor Patrick magamra hagyott, sírni kezdtem. Valódi, pánikszerű
sírás volt, nem tudtam abbahagyni. Mikor Patrick visszaért, azt zokogtam:
– Vissza kellene mennem bocsánatot kérni!
Patrick a fejét csóválta.
– Higgy nekem! Én a helyedben nem mennék vissza.
Aztán megcsörgette az autókulcsot az orrom előtt, és így szólt:
– Gyere! Hazaviszlek.
Mindent elmondtam Patricknek az autóban. Meséltem a lemezről. A
könyvről. És a Ne bántsátok a feketerigót!-ról. Arról, hogy Elizabeth soha
nem kérdezett tőlem semmit, és erre Patrick csak annyit válaszolt: „Nagy
kár, hogy nem vagy meleg.”
Ettől egy kicsit alábbhagyott a sírás.
– Persze ha meleg lennél, akkor sem randiznek veled, zűrös vagy.
Ettől elnevettem magam egy picit.
– És én még Bradről gondoltam azt, hogy nem normális!
Erre még jobban elnevettem magam. Ezután Patrick felhangosította a
rádiót, és hazahajtottunk az alagutakon keresztül. Amikor kitett a ház előtt,
azt tanácsolta, hogy húzzam meg magam egy időre. De ezt már meséltem,
szerintem. Azt mondta, ha többet tud, akkor majd felhív.
– Kösz, Patrick.
– Szóra sem érdemes.
Aztán így szóltam:
– Figyelj csak, Patrick! Ha meleg lennék, veled szeretnék randizni.
Fogalmam sincs, miért mondtam ezt, de akkor helyénvalónak tűnt.
Patrick csak pimaszul elmosolyodott, és így válaszolt:
– Na persze.
Aztán elhúzta a csíkot.
 Aznap este az ágyban fekve meghallgattam a Billie Holiday-lemezt, és
belekezdtem e. e. cummings verseskötetébe. A nő kezét a virágokhoz és az
esőhöz hasonlító vers után letettem a könyvet, és odamentem az ablakhoz.
Hosszú ideig bámultam a tükörképemet meg mögötte a fákat. Semmire
sem gondoltam. Semmit sem éreztem. A zenét sem hallottam. Órákon
keresztül.
Valami nagy baj van velem. És fogalmam sincs, hogy mi lehet az.
Szeretettel ölel,
Charlie

1992. április 26.

Kedves Barátom!

Az óta az este óta senki sem keresett. Nem hibáztatom őket. Az egész
szünetben a Hamletet olvastam. Billnek igaza volt. Sokkal jobban el
tudtam képzelni a darabban a srácot, mim bárki mást, akiről eddig
olvastam. A könyv sokat segített abban is, hogy kitaláljam, mi a baj velem.
Nem feltétlenül jöttem még rá, de segített a tudat, hogy már más is
keresztülment ezen. Főleg, hogy olyan valaki volt, aki már régen meghalt.
Végül felhívtam Mary Elizabethet, és elmondtam neki, hogy minden
este a lemezt hallgatom, és olvasom hozzá az e. e. cummings könyvet.
De csak annyit válaszolt erre:
– Most már túl késő, Charlie.
Szívesen elmagyaráztam volna, hogy már nem akarok randizni vele, és
csak a barátjaként mondom, de tudtam, hogy ettől minden rosszabbra
fordulna, így hát nem beszéltem erről. Csak ennyit szóltam:
– Sajnálom.
És tényleg sajnáltam. És tudom, hogy elhitte. De amikor ettől sem
változott meg semmi, és csak kellemetlen/nyomasztó csend honolt a vonal
túlsó felén, már biztos voltam benne, hogy tényleg túl késő.
Patrick betartotta a szavát, és felhívott, de csak annyit mondott, hogy
Craig nagyon megharagudott Samre miattam, és maradjak távol a
dolgoktól, amíg minden kitisztul. Megkérdeztem tőle, hogy
találkozhatnánk-e, csak mi ketten. Azt válaszolta, hogy nagyon sok dolga
van Brad és a családja miatt, de majd felhív, ha lesz ideje. Még nem
telefonált.
Szívesen mesélnék a családommal töltött húsvétvasárnapról is, de már
meséltem a hálaadásról és a karácsonyról, és ez az ünnep is nagyjából úgy
telt, mint a többi.
Kivéve azt, hogy apa fizetésemelést kapott, az anyám meg nem, mert a
házimunkáért nem fizetnek, a nővérem meg már nem olvassa azokat az
önbizalom-növelő könyveket, mert új barátja van.
A bátyám is hazajött, de amikor megkérdeztem, hogy odaadta-e a
barátnőjének a Waldenről írott olvasónaplómat, azt mondta, hogy nem,
mert a lány szakított vele, amikor megtudta, hogy a bátyám megcsalja. Ez
már régebben történt. Így hát megkérdeztem, hogy ő elolvasta-e, de nem,
mert túl sok dolga volt. Azt mondta, hogy majd a szünet alatt megpróbálja
elolvasni. Eddig még bele sem kezdett.
Így hát meglátogattam Helen nénit, és életemben először ez sem
segített. Azt is próbáltam, hogy felidézem a legutolsó fantasztikus hetem
részleteit, ahogy korábban elterveztem, de ez sem segített.
Tudom, hogy magamnak köszönhetem az egészet. Tudom, hogy
megérdemlem. Mindent megtennék, hogy ne így legyen. Mindent
megtennék, hogy a többieket kiengeszteljem. Hogy ne kelljen többet
pszichiáterhez járnom, aki a „passzív agresszióról” magyaráz. És hogy ne
kelljen rossz emlékekről beszélgetnem vele. Vagy a rossz dolgokra ne
nosztalgiával gondoljak.
Csak azt szeretném, ha Isten vagy a szüleim vagy Sam vagy a nővérem
vagy valaki más végre elmondaná, hogy mi a baj velem. Ha megmutatnák,
hogyan legyek értelmes módon másmilyen. Hogy vége legyen ennek az
egésznek. Hogy örökre magam mögött tudhassam. Tudom, hogy ez rossz
dolog, mert ezért én vagyok felelős, és azzal is tisztában vagyok, hogy a
dolgoknak először rosszabbra kell fordulniuk, mielőtt javulhatnának, mert
ezt mondja a pszichiáterem is, de ennyi rosszat már nem tudok elviselni.
Egy hétig nem beszéltem senkivel, így végül felhívtam Bobot. Tudom,
hogy helytelenül tettem, de fogalmam sem volt, mi mást csinálhatnék.
Megkérdeztem tőle, hogy van-e valamije számomra. Azt válaszolta, hogy
maradt még úgy hét gramm marihuánája. Így aztán fogtam a húsvéti
pénzem egy részét, és megvettem tőle.
Azóta egyfolytában azt szívom.
Szeretettel ölel,
Charlie
NEGYEDIK RÉSZ
1992. április 29.

Kedves Barátom!

Bárcsak azt mondhatnám, hogy minden jobbra fordult, de sajnos nem.

Azért is nehéz a dolgom, mert újra elkezdődött az iskola, és nem járhatok
azokra a helyekre, ahová korábban jártam. És már semmi sem lehet újra
olyan, mint régen volt. És még nem készültem fel arra, hogy elbúcsúzzam
ezektől a dolgoktól.
Az igazat megvallva, az utóbbi időben mindent kerülök.
Mászkálok az iskola folyosóján, és figyelem az embereket. Nézem a
tanárokat, és eltűnődöm azon, hogy miért tanítanak. Hogy szeretik-e a
munkájukat. Vagy bennünket. Azon gondolkodom, hogy mennyire voltak
okosak tizenöt éves korukban. De nem gonoszságból. Csak érdekel. Úgy
értem hogy nézem az iskolásokat, és azon töprengek, hogy ki törte össze a
szívüket aznap, és hogyan fognak ezzel megbirkózni három dolgozat és
egy olvasmánynapló mellett. Vagy hogy kik szakítottak. És miért. Főleg
mert tudom, hogy ha másik iskolába járnának, akkor akinek összetörték a
szívét, annak más törte volna össze a szívét – szóval miért kell ebből
személyes ügyet csinálni? És ha másik iskolába járnék, akkor most nem
ismerném sem Samet, sem Patricket, sem Mary Elizabethet és senki mást
sem, kivéve a családomat.
Történt velem egy eset, ezt elmesélem. A bevásárlóközpontban voltam,
mert mostanában oda szoktam járni. Az elmúlt pár hétben mindennap
elmentem a plázába, és megpróbáltam kitalálni, hogy mit keresnek ott az
emberek. Most ezt kutatom.
Volt ott egy kisfiú. Talán négyéves lehetett. Nagyon sírt az anyukája
után. Biztos elvesztették egymást. Aztán megláttam egy másik fiút, aki úgy
tizenhét körül volt. Szerintem másik iskolába járt, mert még soha nem
láttam. Na mindegy, ez a másik srác, aki nagyon keménynek látszott a
bőrdzsekijében, a hosszú hajával meg minden, odament ehhez a kisfiúhoz,
és megkérdezte a nevét. A kisfiú megmondta, és abbahagyta a sírást.
 Egy perccel később hallottam, amint a hangosbeszélőn bemondják az
anyukájának, hogy a fia az információs pultnál várja. Így hát odamentem
az információs pulthoz, hogy lássam, mi történik.
Szerintem már régóta kereshette az anyuka a gyerekét, mert futva
közeledett az információs pulthoz, és amikor meglátta a kisfiát, elsírta
magát. Szorosan magához ölelte, és elmagyarázta, hogy mindig maradjon
mellette. Aztán megköszönte az idősebb srácnak a segítséget, de a srác
csak ennyit válaszolt: „Legközelebb vigyázz rá, baszd meg!”
Aztán a srác elsétált onnan.
Az információs pult mögött ülő bajuszos férfinak a szava is elakadt. Az
anyukának is. A kisfiú megtörölte az orrát, felnézett az anyukájára, és azt
mondta.
– Sült krumplit!
Az anyuka lenézett a kisfiára, bólintott egyet, aztán elmentek. Így hát
követtem őket. Az éttermek felé tartottak, ahol sült krumplit vettek. A
kisfiú mosolygott, és csupa ketchup volt. Az anyukája pedig két slukk
között a kisfiú arcát törölgette.
Elnéztem az anyukát, megpróbáltam elképzelni, hogy nézhetett ki
fiatalkorában. Meg hogy van-e férje. És a kisfiát akarta-e, vagy csak a
véletlen műve. És vajon ez számít-e egyáltalán.
Másokat is láttam a bevásárlóközpontban. Öregembereket, ahogy
egyedül üldögélnek. Sötétkék színűre festeti szemű fiatal lányokat, furcsa
ábrázattal. Fáradtnak tűnő kissrácokat. Apukákat szép zakóban, akik még a
srácoknál is fáradtabbnak látszottak. Az éttermek pultja mögött dolgozó,
holtfáradt gyerekeket. A pénztárgépek fiókjai nyíltak és csukódtak. Az
emberek fizettek, és elvették a visszajárót. És ez nagyon nyugtalanított.
Így hát úgy döntöttem, elmegyek máshová, és megpróbálom kitalálni,
hogy miért járnak oda az emberek. Sajnos nem sok ilyen hely van. Nem
tudom, meddig bírom még barátok nélkül. Régen sokkal egyszerűbben
ment, de ez még az előtt volt, hogy ismertem volna a barátság érzését.
Néha sokkal könnyebb, ha nem ismerünk meg bizonyos dolgokat. És elég
az is, ha sült krumplit eszünk az anyukánkkal.
Az elmúlt két hétben Susan volt az egyetlen, akivel tényleg beszéltem, ő
az a lány, aki Michaellel „járt” felsőben, de akkor még fogszabályozót
viselt. Megláttam a folyosón egy csomó ismeretlen fiú társaságában.
Mindannyian nevettek és szexuális poénokkal viccelődtek, Susan pedig
mindent erejét megfeszítve próbált a többiekkel együtt mulatni. Amikor
meglátta, hogy a társaságuk felé közeledem, az arca „hamuszürkébe”
váltott. Mintha nem akart volna emlékezni rá, hogy ki volt egy évvel
ezelőtt, azt meg végképp nem szerette volna, ha a fiúk megtudják, hogy
korábban ismert, sőt, mi ketten barátok is voltunk. Az egész társaság
elcsendesedett és engem bámult, de figyelemre se méltattam őket.
Ránéztem Susanre, és csak annyit mondtam:
– Hiányzik?
Nem akartam kegyetlen lenni, vagy vádaskodni. Csak tudni szerettem
volna, hogy van-e még valaki, aki nem felejtette el Michaelt. Az igazat
megvallva nagyon be voltam lőve, rosszul éreztem magam, és egyszerűen
nem tudtam kiverni ezt a kérdést a fejemből.
Susan zavarban volt. Fogalma sem volt, mit tegyen. Múlt év vége óta
egy szót sem szóltunk egymáshoz. Valószínűleg nem volt valami
sportszerű dolog mások előtt ilyet kérdezni tőle, de most már csak mások
társaságában szoktam látni, és igazán tudnom kellett végre, hogy mit
gondol.
Először azt hittem, hogy a meglepetéstől lett kifejezéstelen az arca, de
miután hosszú ideig olyan maradt, rájöttem, hogy nem így van. Hirtelen
felfogtam, hogy ha Michael még mindig élne, Susan már valószínűleg nem
vele „járna”. Nem azért, mert Susan rossz vagy felszínes vagy kegyetlen
ember lenne. Hanem mert a dolgok változnak. A barátok eltűnnek. Az élet
pedig senkire sem vár.
– Sajnálom, hogy megzavartalak, Susan. Mostanában rosszul mennek a
dolgaim. Ennyi az egész. Legyen szép napod! – szóltam, és elsétáltam.
– Jézusom, ez a srác milyen kurvára flúgos! – hallottam sustorogni az
egyik fiút, amikor elfordultam tőlük. Nem kegyetlenségből mondta, inkább
tényként jelentette ki, Susan pedig nem mondott ellent. Szerintem én is ezt
mondanám magamról mostanában.
Szeretettel ölellek,
Charlie
1992. május 2.

Kedves Barátom!

Pár napja elmentem Bobhoz, hogy vegyek még marihuánát. Valószínűleg

elfelejtettem mondani, hogy Bob nem a mi iskolánkba jár. Talán azért,
mert több tévét néz, mint bárki az ismerőseim közül, és fantasztikusan ért a
jelentéktelen dolgokhoz. Hallanod kéne, hogyan beszél Mary Tyler Moore-
ról. Kicsit ijesztő.
Bob a saját életét éli. Azt állítja, csak minden másnap zuhanyozik.
Mindennap leméri a „készletét”. Azt mondja, ha együtt cigarettázol
valakivel, és van öngyújtód, akkor tüzet kell adnod. De ha csak gyufa van
nálad, akkor neked kell először rágyújtanod, így nem a másik lélegzi be a
„veszélyes ként”. Azt mondja, ez így illik. Azt is mondja, hogy bajt hoz az
emberre, ha „hármasával szívja”. A nagybátyjától hallotta, aki Vietnamban
harcolt. A nagybátyja mondott olyat, hogy három cigaretta elég volt ahhoz,
hogy az ellenség rájöjjön, hol van az ember.
Bob azt mondja, ha egyedül gyújtasz rá, és a cigaretta csak félig gyullad
meg, akkor valaki éppen gondol rád. Azt is mondja, hogy ha találsz egy
egycentest, csak akkor hoz „szerencsét”, ha fejjel felfelé látod meg. Azt
mondja, ha valaki van veled, amikor megtalálod a szerencsét hozó egy
centest, akkor az a legjobb, ha átadod neki a szerencsét. Bob hisz a
karmában. Meg kártyázni is szeret.
Bob a helyi kétéves főiskolát végzi levelező szakon. Főszakács szeretne
lenni. Egyedüli gyerek, a szülei soha sincsenek otthon. Azt mondja, ez
nagyon zavarta, amikor még kisebb volt, de most már nem annyira.
Bobbal az a helyzet, hogy elsőre nagyon érdekes embernek tűnik, mert
tudja, hogyan kell cigarettázni meg a szerencsepénzzel bánni, és mindent
tud Mary Tyler Moore-ról. De egy idő után csak ismétli önmagát. Az
elmúlt pár hétben már semmi olyat nem mondott, amit korábban ne
hallottam volna. Ezért rázott meg, amikor elmesélte, mi történt.
Brad apja gyakorlatilag rajtakapta Bradet és Patricket.
 Azt hiszem, hogy Brad apja nem tudott a fia dolgairól, mert amikor
rajtakapta őket, Brad apja elkezdte verni Bradet. De nem pofozta. Szíjjal
verte. Keményen. Patrick mesélte Samnek, aki elmondta Bobnak, hogy
még soha nem látott ehhez foghatót. Szerintem nagyon durva lehetett.
Patrick azt akarta mondani, hogy „Hagyja abba!”, és azt, hogy „Még
megöli!” Meg is próbált birokra kelni Brad apjával. De meg sem tudott
mozdulni. Brad pedig csak azt kiabálta Patricknek: „Tűnj el!” Végül
Patrick otthagyta őket.
Ez múlt héten történt. És Brad azóta nem jött iskolába. Mindenki úgy
gondolja, hogy Bradet átíratták egy katonai iskolába, vagy valami ilyesmi.
Senki sem tud semmi biztosat. Egyszer Patrick megpróbálta felhívni
Bradet, de amikor Brad apja szólt bele a telefonba, lecsapta a kagylót.
Bob azt mondta, hogy Patrick „rossz bőrben” van. El sem tudom
mondani, milyen szomorú lettem, amikor meghallottam, mert fel szerettem
volna hívni Patricket, a barátja akartam lenni, és segíteni rajta. De nem
tudtam, hogy felhívhatom-e, mert azt mondta, hogy várjak, amíg
kitisztulnak a dolgok. Az a helyzet, hogy csak ez járt a felemben.
Így aztán pénteken elmentem a Rocky Horror Picture Show-ra.
Megvártam, amíg elkezdődik az előadás, és csak akkor mentem be a
terembe. Nem szerettem volna elrontani az előadást. Csak látni szerettem
volna Patricket a szokásos Frank’n Furter szerepében, mert tudtam, ha
látom, akkor minden rendben van vele. Mint amikor a nővérem borzasztó
dühös lett rám a cigarettázás miatt.
A hátsó sorban ültem, és néztem az előadást. Még jó néhány jelenet volt
hátra, amíg Frank’n Furter színre lép. Ekkor láttam meg Samet Janet
szerepében. És annyira hiányzott! És annyira sajnáltam, hogy mindent
összezavartam. Főleg akkor, amikor megláttam Mary Elizabethet, aki
Magentát játszotta. Erőt kellett vennem magamon, hogy tovább tudjam
nézni az előadást. De akkor fellépett a színpadra Patrick mint Frank’n
Furter, és nagyszerűen játszott. Több szempontból is sokkal jobb volt, mint
régen. Annyira jó érzés volt együtt látni az összes barátomat! Még azelőtt
kimentem a nézőtérről, hogy a film véget ért volna.
Hazahajtottam, és közben meghallgattam néhány számot azokból az
időkből, amikor még úgy éreztük, nincsenek korlátaink. Úgy tettem,
mintha ők is ott utaznának velem az autóban. Még fennhangon
beszélgettem is velük. Elmondtam Patricknek, hogy szerintem nagyon jól
játszott. Megkérdeztem Samet, mi a helyzet Craiggel. Elmondtam Mary
Elizabethnek, hogy sajnálom, ami történt, és azt is, hogy mennyire tetszett
az e. e. cummings-verseskötet, és szeretnék beszélgetni róla. Aztán
abbahagytam, mert nagyon elszomorodtam. Az is eszembe jutott, hogy ha
meglát valaki, amint vezetés közben hangosan beszélek magamban, a
pillantásuk miatt még annál is rosszabbá válik a helyzet azzal a valamivel,
ami nem stimmel velem, mint gondoltam.
Amikor hazaértem, a nővérem tévét nézett az új barátjával. Sokat nem
lehet elmondani róla, legfeljebb azt, hogy Eriknek hívják, rövid haja van,
és harmadikos. Erik vette k i a filmet. Miután kezet fogtunk, kérdezgetni
kezdtem őket a filmről, mert nem ismertem, kivéve az egyik színészt, akit
korábban egy televíziós show-ban láttam, de nem jutott eszembe a neve.
A nővérem azt mondta:
– Hülyeség ez a film. Nem tetszene neked.
Én meg azt kérdeztem:
– Miről szól?
Erre azt válaszolta:
– Ugyan már, Charlie! Mindjárt vége van.
Erre azt mondtam:
– Végignézhetem veletek a végét?
Erre azt mondta:
– Végignézheted az elejétől, miután megnéztük.
Erre azt válaszoltam:
– Akkor mi lenne, ha megnézném a végét veletek, aztán
visszapörgetném, és az elejétől megnézném idáig?
Ekkor állította le a filmet.
– Nem érted a célzást?
– Nem igazán.
– Kettesben szeretnénk lenni.
– Aha. Akkor bocsánatot kérek.
Az igazat megvallva tudtam, hogy kettesben szeretne maradni Erikkel,
de nem akartam egyedül lenni. Azzal azért tisztában voltam, hogy nem
viselkedem tisztességesen, és csak azért rontom el a szórakozását, mert
hiányoznak a többiek, így aztán jó éjszakát kívántam, és otthagytam őket.
Felmentem a szobámba, és belekezdtem a Billtől kapott legújabb
könyvbe. Az a címe, hogy Közöny. Bill azt mondta, hogy nagyon könnyű
olvasmány, de nagyon nehéz „jól olvasni” ezt a könyvet. Fogalmam sincs,
mit értett ezen, de eddig tetszik.
Szeretettel ölellek,
Charlie
1992. május 8.

Kedves Barátom!

Nagyon különös, ahogy a dolgok egy csapásra a visszájára tudnak fordulni.

Hirtelen történik valami, és minden megint olyan, mint régen.
Hétfőn Brad megjelent az iskolában.
Teljesen megváltozott. Nem úgy értem, hogy lila foltok lettek volna
rajta vagy valami ilyesmi. Az arcával nem volt sem mi baj. De korábban
Brad mindig az a srác volt, aki peckesen jár a folyosón. Nem találok rá
jobb szót. Úgy értem, hogy vannak olyan emberek, akik folyton leszegett
fejjel járnak. Nem szeretnek mások szemébe nézni. Brad sohasem
viselkedett így. De most ilyen lett. Főleg, ha Patrickről van szó.
Láttam őket fojtott hangon beszélgetni a folyosón. Túlságosan messze
voltam ahhoz, hogy halljam, miről beszélgetnek, de azt észrevettem, hogy
Brad semmibe veszi Patricket. És amikor Patrick kezdett dühbe gurulni,
Brad csak becsukta a szekrényét, és elsétált. Ez még nem lett volna furcsa,
ugyanis Brad és Patrick soha nem beszéltek egymással az iskolában, mert
Brad titokban akarta tartani a kapcsolatukat. Először is az volt a különös,
hogy Patrick ment oda Bradhez. Így aztán rájöttem, hogy már nem
találkoznak egymással a golfpályán. És nem is beszélnek egymással, még
telefonon sem.
Aztán délután egyedül dohányoztam kint az udvaron és megláttam
Patricket, ő is cigarettázott. Messze álltam tőle, így nem találkoztunk
egymással, de nem akartam megzavarni, ezért nem mentem oda hozzá. De
Patrick sírt. Zokogott. Ezután akármikor láttam, úgy tűnt, mintha lélekben
valahol messze lenne. Olyan volt, mintha valahol máshol lenne. És én
ismerem ezt az érzést, mert korábban az emberek rólam is ezt mondták.
Talán még mindig így gondolják. Nem vagyok biztos benne.
Csütörtökön tényleg valami borzasztó dolog történt.
A menzán ültem egymagamban, ettem a Salisbury steakemet, amikor
megláttam, hogy Patrick odamegy Bradhez, aki a focista haverjaival ült az
asztalnál, és Brad megint rá sem hederített Patrickre. Akkor Patrick
mondott valamit, nagyon mérgesnek látszott, és hátat fordított, hogy
otthagyja őket. Brad egy pillanatig mozdulatlanul ült, aztán hátrafordult. És
akkor meghallottam. Csak annyira volt hangos, hogy pár környező
asztalnál hallhatták. Úgy értem, hogy azt, amit Brad Patrick után kiáltott.
 – Buzi!
Brad focista haverjai nevetésben törtek ki. Néhány asztalnál csend lett,
amikor Patrick visszafordult. Baromira dühös volt. Nem viccelek.
Odaviharzott Brad asztalához, és megkérdezte:
– Minek neveztél?
Istenemre mondom, Patrick nagyon mérges volt. Ezelőtt még sohasem
láttam ilyennek.
Brad rövid ideig némán ült, de a haverjai a vállát lökdösve noszogatták.
Brad felnézett Patrickre, és az előbbinél lágyabb, de sokkal kegyetlenebb
hangon megismételte:
– Buzinak neveztelek.
Brad haverjai még nagyobb nevetésben törtek ki. Legalábbis addig,
amíg Patrick be nem húzott Bradnek. Elég félelmetes volt, hogy egy
csapásra néma csend lett az egész teremben, aztán elkezdődött az igazi
zűrzavar.
A verekedés kemény volt. Sokkal keményebb, mint tavaly az enyém
Seannal. Nem volt egy tiszta ütés sem, nem olyan volt, mint a filmeken.
Patrick és Brad csak birkózott és csépelte egymást. És a legagresszívabb és
legdühösebb kapta a legtöbb ütést. Ez a verekedés teljesen kiegyenlített
harc volt, amíg Brad haverjai be nem szálltak, onnantól kezdve öten voltak
egy ellen.
Ekkor avatkoztam közbe. Egyszerűen nem tudtam végignézni, hogy
bántják Patricket, annak ellenére sem, hogy még nem tisztultak ki a
dolgok.
Szerintem mindenki, aki ismer, valószínűleg megijedt és megzavarodott
volna. Talán a bátyám az egyetlen kivétel. Megtanította nekem, hogy mit
kell tenni ilyen helyzetben. Nem akarom részletezni, de azt elmondhatom,
hogy végül Brad és két haverja feladta a harcot, és csak meredt rám. A
másik két barátjuk a földön feküdt. Az egyik a térdét markolászta, amit
szétvertem a menza fémszékével. A másik az arcát fogta. A szemét vettem
célba, de nem volt nagyon vészes. Nem akartam, hogy nagyon vészes
legyen.
Lenéztem a földre, és megláttam Patricket. Az arca elég rosszul nézett
ki, és nagyon sírt. Felsegítettem, aztán Bradre néztem. Nem hiszem, hogy
akár egy szót is váltottunk volna korábban, de szerintem épp itt volt az
ideje. Csak annyit mondtam.
– Ha még egyszer ilyet csinálsz, mindenkinek el fogom mondani. És ha
akkor sem hagyod abba, akkor kiszúrom a szemed.
 Az arcát a kezébe temető barátjára mutattam, és tudtam, hogy Brad hall
engem, és tudja, hogy komolyan gondolom, amit mondtam. Mondjuk,
semmit sem válaszolt, mert az iskolai biztonsági őrök megérkeztek, és
kivezettek bennünket a menzáról. Először az orvosi szobába vittek, aztán
Mr. Smallhoz. Patrick kezdte a verekedést, így aztán felfüggesztették egy
hétre. Brad haverjai egyenként három napot kaptak, mert csoportosan
támadtak Patrickre.
Bradet nem függesztették fel, mert ő csak védte magát. Én sem kaptam
felfüggesztést, mert egy barátomnak segítettem, akire egyszerre öten
támadtak.
Brad és én egy hónapra tanulószobára kerültünk, ami még aznap
elkezdődött.
A tanulószobán Mr. Harris semmilyen szabályt sem szabott. Hagyta,
hogy olvassunk vagy a házi feladatot csináljuk vagy beszélgessünk. Ez
igazán csak akkor büntetés, ha az iskolából hazaérve egyből leülsz tévét
nézni, vagy nagyon érdekel, hogy mi kerül az ellenőrződbe. Nem tudom,
hogy nem egy nagy hazugság-e az egész. Úgy értem, az ellenőrző.
A tanulószoba első napján Brad odaült mellém. Nagyon szomorú arcot
vágott. Azt hiszem, most fogta fel, hogy mi történt, miután felocsúdott a
harcból.
– Charlie?
– Igen?
– Kösz. Kösz, hogy leállítottad őket.
– Nagyon szívesen.
Ennyi volt az egész. Azóta egy szót sem szóltam hozzá. Másnap pedig
nem ült mellém. Először nem nagyon értettem, miért mondta. Aztán
szerintem rájöttem. Én sem szeretném, ha jó néhány barátom összeverné
Samet, még akkor se, ha már nem kedvelném.
Amikor aznap véget ért a tanulószoba, Sam várt rám. Amint megláttam,
elmosolyodott. Teljesen elgyengültem. El sem tudtam hinni, hogy tényleg
rám várt. Aztán láttam, hogy megfordul, és jéghideg pillantást vet Bradre.
Brad azt mondta:
– Mondd meg Patricknek, hogy sajnálom!
Sam azt felelte:
– Mondd meg te!
Brad elkapta a tekintetét, és odasétált az autójához. Aztán Sam odajött
hozzám, és összeborzolta a hajam.
– Hallottam, hogy olyan vagy, mint valami nindzsa.
Szerintem bólinthattam egyet.
 Sam hazavitt a kisteherautójával. Útközben elmesélte, hogy tényleg
nagyon dühös volt rám azért, amit Mary Elizabethtel tettem. Elmesélte,
hogy Mary Elizabeth már régóta az egyik legjobb barátnője. Emlékeztetett
arra, hogy Mary Elizabeth ott állt mellette, amikor azon a nagyon nehéz
időszakon ment keresztül, amiről már mesélt nekem, amikor az írógépet
kaptam tőle. Nem szeretném újra elismételni, hogy mit mesélt.
Szóval azt mondta, hogy amikor őt csókoltam meg Mary Elizabeth
helyett, egy időre nagyon megromlott a kapcsolatuk. Szerintem azért, mert
Mary Elizabeth nagyon kedvelt engem. Ettől elszomorodtam, mert
fogalmam sem volt róla, hogy ennyire kedvel. Azt hittem, csak meg akarja
mutatni nekem azt a sok fantasztikus dolgot. Ekkor Sam így szólt:
– Charlie, te olyan hülyén tudsz viselkedni néha. Tisztában vagy vele?
– Igen. Tényleg így van. Tudok róla. Becsszóra.
Aztán Sam elmesélte, hogy rendeződött a kapcsolata Mary Elizabethtel,
és megköszönte, hogy megfogadtam Patrick tanácsát, és meghúztam
magam, mert így minden egyszerűbb volt. Úgyhogy azt válaszoltam:
– Akkor újra a barátom vagy?
– Hát persze – csak ennyit mondott.
– És Patrick is?
– Patrick is.
– És a többiek is?
– A többiek is.
Ekkor sírtam el magam. De Sam lecsitított.
– Emlékszel, mit mondtam Bradnek?
– Igen. Azt mondtad neki, hogy ő maga kérjen bocsánatot Patricktől.
– Ez Mary Elizabethre is vonatkozik.
– Én megpróbáltam, de azt válaszolta...
– Tudom, hogy megpróbáltad. Ezért mondom, hogy próbáld meg újra.
– Jó.
Sam kitett a házunk előtt. Amikor már elég messze volt ahhoz, hogy ne
lásson, újra elsírtam magam. Azért, mert újra a barátom lett. És ez bőven
elég volt hozzá. Így aztán megfogadtam, hogy soha többé nem kuszálom
össze a dolgokat. És ezt be is fogom tartani. Biztos lehetsz benne.
Amikor ma este elmentem a Rocky Horror Picture Show előadására,
elég feszült volt a helyzet. Nem Mary Elizabeth miatt. Azzal nem volt baj.
Bocsánatot kértem tőle, és megkérdeztem, hogy akar-e még valamit
mondani nekem. És csakúgy, mint korábban, az egyetlen kérdésemre
nagyon hosszú választ kaptam. Amikor meghallgattam, amit mondott
(tényleg odafigyeltem), megismételtem, hogy sajnálom, ami történt. Akkor
megköszönte, hogy nem próbálom egy csomó kifogással szépíteni azt, amit
tettem. És a dolgok visszatértek a régi kerékvágásba azzal a különbséggel,
hogy már csak barátok voltunk.
Az igazat megvallva szerintem leginkább azért jött rendbe minden, mert
Mary Elizabeth elkezdett randizni Craig egyik barátjával. Úgy hívják a
srácot, hogy Peter, főiskolára jár, ami boldoggá teszi Mary Elizabethet. A
Craig lakásában tartott bulin véletlenül meghallottam, ahogy Mary
Elizabeth azt mondja Alice-nek, sokkal boldogabb Peterrel, mert van
„véleménye”, és sokat szoktak vitázni. Azt mondta, hogy én nagyon édes
és megértő srác vagyok, de a kapcsolatunk túl egyoldalú volt. Olyan
valakire volt szüksége, aki jóval nyitottabb a beszélgetésekre, és nincs
szüksége mások beleegyezésére, hogy megszólaljon.
Nevetni szerettem volna. Vagy dühbe gurulni. Vagy csak legyinteni
egyet, hogy milyen furcsa minden ember, főleg én. De éppen buliztam a
barátaimmal, így aztán ez igazán nem számított. Ehelyett ittam, mert
rájöttem, hogy nem kellene ilyen sok marihuánát szívnom.
Attól lett feszült a helyzet, hogy Patrick hivatalosan is bejelentette, nem
játssza el többé Frank’n Furter szerepét. Azt mondta, hogy soha, de soha
többé nem lép fel. Úgyhogy leült, és velem együtt végignézte az előadást a
nézőtérről, és nehezen tudtam végighallgatni azokat a dolgokat, amiket
mondott, mert Patrick nem szokott boldogtalan lenni.
– Gondoltál már arra, Charlie, hogy a csapatunk ugyanolyan, mint,
mondjuk, egy focicsapat? És csak az a különbség, hogy mit és miért
viselünk?
– Tényleg?
Szünetet tartott.
– Szerintem ez az egész egy rakás szart sem ér.
És ezt komolyan gondolta. Nagyon nehéz volt ilyen keserűnek látni
Patricket.
Egy ismeretlen srác játszotta Frank’n Furter szerepét. Nagyon sokáig ő
volt a beugró Patrick helyett, és most lehetőséget kapott, hogy fellépjen. Ő
is nagyon jól játszott. Nem volt olyan jó, mint Patrick, de azért elég jó volt.
Szeretettel ölellek,
Charlie
1992. május 11.

Kedves Barátom!

Mostanában sokat voltunk együtt Patrickkel. De nem sokat beszéltem.

Csak hallgattam, és bólogattam, mert Patricknek szüksége van arra, hogy
meghallgassa valaki. De ez nem olyan, mint Mary Elizabeth esetében.
Teljesen más.
Az egész az előadás utáni szombat reggelén kezdődött. Az ágyamban
feküdtem, és azt próbáltam kitalálni, hogy néha miért sikerül visszaaludni,
ha már felébredtél egyszer, máskor meg miért nem. Anya ekkor kopogott
be az ajtón.
– Patrick barátod hív.
Így aztán felkeltem, és kitöröltem az álmot a szememből.
– Halló?
– Öltözz. Mindjárt nálatok vagyok.
Letette. Csak ennyit mondott. Tulajdonképpen nagyon sok mindent
kellett volna csinálnom, mert már közeledett az iskolaév vége, de úgy tűnt,
mintha valamiféle kaland várna ránk, úgyhogy felöltöztem.
Patrick körülbelül tíz perc múlva megérkezett. Az előző napi ruhái
voltak rajta. Le sem zuhanyozott, meg semmi. Szerintem le sem feküdt. A
kávé, a cigaretta és a Mini Thins ébren tartotta, ez olyan kicsi tabletta, a
Quick Martokban és a Truck Stopokban lehet kapni. A Mini Thins ébren
tart! Teljesen legális, de megszomjazol tőle.
Így aztán beszálltam Patrick autójába, bent vágni lehetett a füstöt.
Megkínált cigivel, de azt mondtam, hogy a házunk előtt nem gyújthatok rá.
– A szüleid nem tudják, hogy dohányzol?
– Nem. Tudniuk kellene?
– Nem gondolnám.
Eleinte Patrick nem sokat beszélt. Csak hallgatta a zenét a magnón. A
második szám elején aztán megkérdeztem tőle, hogy ez az a
válogatáskazetta-e, amit a titkos Mikulásom hozott neki a karácsonyi bulin.
– Egész éjszaka ezt hallgattam.
Patricknek ilyen hatalmas vigyor ült az arcán. Nagyon ijesztő volt.
Olyan volt, mint egy maszk. Feltekerte a hangerőt. És gázt adott.
– Mondok neked valamit, Charlie. Jól érzem magam. Érted? Nagyon
jól. Mintha szabad lennék, vagy ilyesmi. Mintha nem kellene többé
szerepet játszanom. Elvégre főiskolára fogok járni. Ott minden más lesz.
Érted?
– Persze – válaszoltam.
– Egész éjszaka azon gondolkoztam, hogy milyen posztereket fogok
kitenni a kollégiumi szobám falára. És hogy a szobának csupasz téglafala
lesz-e. Mindig is szerettem volna egy csupasz téglafalat, hogy
kifesthessem. Érted?
Most csak bólintottam, mert nem igazán várta meg, hogy azt mondjam,
„persze”.
– Ott máshogy mennek majd a dolgok. Ennek így kell lennie.
– Így lesz – mondtam.
– Tényleg így gondolod?
– Persze.
– Kösz, Charlie.
És így ment egész nap. Voltunk moziban. Ettünk pizzát. És amikor
Patrick elfáradt, kávét ittunk, ő meg evett egy-két Mini Thinst. Amikor
szürkülni kezdett, megmutatta az összes helyet, ahol Braddel találkoztak
régen. Nem sok mindent mondott. Csak bámult maga elé.
Végül a golfpályán kötöttünk ki.
A tizennyolcas pályán ültünk, ami egy domb tetején volt, elég magasan,
és néztük a naplementét. Volt nálunk egy üveg vörösbor, amit Patrick a
hamis személyi igazolványával vásárolt, és felváltva iszogattuk.
Beszélgettünk.
– Hallottál már Lilyről? – kérdezte.
– Kiről?
– Lily Millerről. Nem tudom mi volt a teljes keresztneve, csak Lilynek
hívta mindenki. Végzős volt, amikor másodikba jártam.
– Nem gondolnám, hogy ismertem.
– Azt hittem, a bátyád elmesélte a történetét. Mindenki ismeri.
– Nem emlékszem.
– Na, mindegy. Ha már hallottad, szólj.
– Jó.
– Szóval Lily feljött ide az egyik sráccal, aki minden darabban a
főszerepet játszotta.
– Parkernek hívták?
– Igen, úgy. Honnan tudtad?
– A nővérem teljesen bele volt zúgva.
– Tökéletes! – Mindketten egyre részegebbek lettünk.
 – Szóval Parker és Lily feljöttek ide az egyik éjjel. Meg voltak őrülve
egymásért. Parker ajándékba vett neki még egy theszpiszes kitűzőt is, vagy
mit.
Két mondat között itt már ömlött a bor Patrick szájából, mert annyira
nevetett.
– Még saját számuk is volt. Valami „Broken Wings” a Mr. Mistertől.
Nem tudom pontosan, remélem, hogy a „Broken Wings” volt, mert így
kerek a történet.
– Meséld tovább! – biztattam.
– Jól van, jól van! – Nyelt egyet.
– Szóval már régóta jártak, és szerintem már le is feküdtek egymással,
de ezt az estét különlegesre tervezték.
Lily összepakolt egy kis piknikre valót, Parker pedig elhozta a
magnóját, hogy meghallgathassák a „Broken Wings”-t.
Patrick egyszerűen nem tudott elszakadni ettől a számtól. Vagy tíz
percig nevetett rajta.
– Jó, jó. Sajnálom. Szóval eszik a szendvicseket, amiket piknikre
hoztak, meg minden. Kezdenek beindulni. A magnó szól, és éppen
elkezdenék „csinálni”, amikor Parker rádöbben, hogy elfelejtett kotont
hozni. Mindketten meztelenül fekszenek a pálya füvén. Kívánják egymást.
De nincs koton. Na, szerinted mit csináltak?
– Fogalmam sincs.
– Hát, mint a kutyák, az egyik szendvicses zacskóval!
– Neee! – csak ennyit tudtam kinyögni.
– Deee! – vágott vissza Patrick.
– Istenem – hangzott a riposztom.
– De bizony! – zárta rövidre Patrick.
Miután alábbhagyott a röhögésünk, és szétköpködve elpazaroltuk a bor
nagy részét, Patrick így szólt hozzám:
– Akarod hallani a poént?
– Miért, az még hátravan?
– Lily osztályelső volt, és ő mondta a ballagási búcsúbeszédet! És
amikor a beszédet mondta, már mindenki ismerte a sztorit!
Annyira nevettünk, hogy majd megszakadtunk. Ilyen gyomorfájást
máshogy nem is lehet kapni. Olyan marha jó volt.
Így hát Patrick és én elmondtuk egymásnak az összes történetet, ami
eszünkbe jutott.
 Volt egy Barry nevű srác, aki mindig sárkányokat épített rajzórán.
Aztán iskola után petárdákat szerelt a sárkányokra, magasba reptette őket,
a petárda meg felrobbant. Most repülésirányítónak tanul.
Patrick története, Samtől hallotta

Aztán volt egy Chip nevű másik srác, aki az összes zsebpénzét meg a
karácsonyra és a születésnapjára kapott pénzt rovarirtóra költötte, és
felajánlotta az összes szomszédnak, hogy ingyen kiirtja a bogarakat.
Az én történetem, a nővéremtől hallottam

Volt egy Carl Burns nevű fickó, akit mindenki csak C. B.-nek hívott.
Egy szép napon C. B. annyira berúgott egy bulin, hogy megpróbálta
„megdugni” a házigazda kutyáját.
Patrick története

Volt egy másik srác, akit mindenki „Maszti Jacknek” hívott, mert egy
lerészegedős bulin állítólag maszturbáláson kapták. És az iskolai csapat
minden egyes meccse előtt, amikor összejöttek a szurkolók, a srácok
ütemesen tapsoltak és azt kántálták: „Maszti Jack! ...csatt-csat-csatt...
Maszti Jack!”
Az én történetem, a bátyámtól hallottam

Előkerültek más történetek és nevek is. Második Bázispont Stace,

akinek már negyedikben nagy mellei voltak, és megengedte néhány fiúnak,
hogy megfogdossa őket. Vincent, aki LSD-t szedett, és megpróbálta
lehúzni a kanapét a vécén. Sheila, aki állítólag egy hot doggal maszturbált,
és a sürgősségi osztályon kötött ki. Hosszú volt a lista.
A végén már másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy ezek az
emberek hogyan fogják érezni magukat az érettségi találkozójukon. Vajon
zavarban lesznek-e, és nem fizettek-e túl kis árat azért, hogy legendássá
váljanak.
Miután a kávé és a Mini Thins kicsit kijózanított bennünket, Patrick
hazavitt. Az ajándék válogatáskazettáról szóltak a téli dalok. És akkor
Patrick így szólt hozzám:
– Kösz, Charlie.
– Ugyan már!
 – A menzára gondoltam.
– Ugyan már!
Aztán hallgattunk. Hazavitt, és megállt az autófeljárón. Megöleltük
egymást, jó éjszakát kívántunk, és amikor már éppen kibontakoztam volna
az öleléséből, még szorosabban átölelt. Aztán az arcomhoz hajolt. És
megcsókolt. Igazi csók volt. Aztán nagyon lassan elhúzódott.
– Sajnálom.
– Ne sajnáld! Nincs semmi baj.
– De akkor is. Sajnálom.
– Igazán nincs mit sajnálni. Semmi baj sincs.
Így aztán azt mondta, „kösz”, aztán újra átölelt. És odahajolt hozzám,
hogy újra megcsókoljon. Én meg hagytam. Fogalmam sincs, miért. Jó
hosszú ideig ültünk ott az autóban.
Csak csókolóztunk, nem csináltunk mást. És még az sem tartott nagyon
sokáig. Egy idő után a szeme már nem volt homályos a bortól vagy a
kávétól, vagy az ébren töltött éjszakától. Aztán elsírta magát. És elkezdett
beszélni Bradről.
Én meg nem vágtam közbe. Mert erre valók a barátok.
Szeretettel ölellek,
Charlie

1992. május 17.

Kedves Barátom!

Az első együtt eltöltött esténk óta minden reggel fáradtan ébredek, fáj a
fejem, nehezen kapok levegőt. Nagyon sokat vagyunk együtt Patrickkel.
Sokat iszunk. Pontosabban Patrick iszik, én csak iszogatok.
Nagyon nehéz, ha az ember barátja ennyire szomorú. Főleg akkor, ha
nem tudsz semmit sem tenni érte azon kívül, hogy „ott vagy vele”.
Szeretném, ha már nem kínozná magát, de nem tudok mit csinálni.
Úgyhogy vele tartok, amikor meg szeretné mutatni a saját világát.
Az egyik éjszaka Patrick elvitt egy parkba, ahol a férfiak egymásra
találnak. Patrick azt mondta, ha nem szeretném, hogy szóljanak hozzám,
akkor süssem le a szemem. Azt mondta, szemkontaktussal egyezel bele
abba, hogy ismeretlenként hülyéskedj valakivel. Senki sem beszél a
másikhoz. Csak keresnek egy helyet, ahol együtt lehetnek. Kis idő után
Patrick meglátott valakit, aki tetszett neki. Megkérdezte, hogy adjon-e
cigarettát, és amikor visszautasítottam, vállon veregetett, és félrevonult
ezzel a fiúval.
Én csak üldögéltem a padon, nézelődtem. Az emberek csak árnyékok
voltak. Néhányuk a földön. Mások fának támaszkodva. Megint mások csak
sétáltak. Néma csend volt. Pár perc múlva rágyújtottam, és meghallottam,
hogy valaki suttog hozzám.
– Van még egy cigid? – kérdezte a hang.
Hátrafordultam, és megláttam egy férfi árnyékát.
– Hát persze – válaszoltam.
A férfi felé nyújtottam a cigarettát. Elvette.
– Van tüzed? – kérdezte.
– Hát persze – mondtam, és meggyújtottam egy gyufát.
De nem hajolt oda hozzám, hanem a kezével szélárnyékot csinált a
tűznek, mintha fújna a szél. Csakhogy nem fújt. Szerintem csak meg akarta
érinteni a kezem, amíg meggyújtotta a cigarettáját, és jóval tovább tartott,
mint szükséges. Talán csak azt akarta, hogy lássam az arcát a gyufa
lángjánál. Hogy lássam, mennyire jóképű. Fogalmam sincs. Ismerősnek
tűnt. De nem jöttem rá, hol láttam már.
Elfújta a gyufát.
– Kösz – mondta, és kifújta a füstöt.
– Ez természetes – válaszoltam.
– Zavar, ha ideülök?
– Egyáltalán nem.
Leült mellém. Mondott pár dolgot. A hangja megütötte a fülemet.
Felismertem a hangját. így aztán rágyújtottam egy újabb cigarettára, és
ismét megnéztem az arcát, koncentráltam, és beugrott. Az a fickó volt, aki
a tévéhíradóban a sporthíreket mondja!
– Szép esténk van – szólalt meg újra.
Nem hittem a szememnek Szerintem sikerült bólintanom egyet, mert
folytatta. Sportról beszélt! Elmondta, hogy mennyire rossz, hogy az
ütőjátékosokat kijelölik a baseballban, és a kosárlabda miért termel
profitot, és a főiskolai focibajnokságban melyik csapat tűnik ígéretesnek.
Még a bátyámat is megemlítette! Becsületszavamra mondom!
Én csak így válaszoltam:
– Na és milyen a televíziózás?
 Valószínűleg ezt nem kellett volna, mert a fickó felállt, és otthagyott.
Kár, mert még meg akartam kérdezni, hogy szerinte bekerül-e a bátyám a
profik közé.
Egy másik este Patrick elvitt egy helyre, ahol ragit árultak, amit
szipuzni kell. Ragijuk éppen nem volt, de a fickó a pult mögött azt mondta,
hogy van valamije, ami legalább annyira jó. Így aztán Patrick azt vette
meg. Spraypalackban volt. Mindketten szippantottunk belőle, és
becsületszavamra mondom, azt hittük, rögtön szívinfarktust kapunk.
Egyszóval Patrick szerintem minden olyan helyet megmutatott nekem,
ahová egyedül soha nem jutottam volna el. Elvitt egy karaokebárba a
belváros egyik legforgalmasabb utcáján. Egy táncklubba is. És egy
konditerem zuhanyzójába. Mindenféle helyre. Néha Patrick fickókat
szedett fel. Néha meg nem. Azt mondta, az embernek manapság nehéz
vigyáznia magára. És sohasem lehet tudni.
Azokon az éjszakákon, amikor felszedett valakit, mindig nagyon
szomorú lett. Nem volt egyszerű eset, mert Patrick minden este nagyon
izgatottan vetette bele magát az éjszakába. Mindig megjegyezte, hogy
szabadnak érzi magát. És az esti buli sorsszerű. Meg ilyenek. De az este
végére elszomorodott. Néha beszélt Bradről. Néha meg nem. De egy idő
után már egyáltalán nem érdekelte ez az egész, és már nem volt semmi,
ami elterelhette volna a figyelmét.
Így aztán ma este kitett a házunk előtt. Ma este mentünk vissza a
parkba, ahol a férfiak egymásra találnak. És ma este látta a parkban Bradet
egy másik fickóval. Brad túlságosan el volt foglalva, így nem vett észre
bennünket. Patrick egy szót sem szólt. Nem is csinált semmit. Csak
visszament az autóhoz. És csendben elhajtottunk. Közben kidobta az üveg
bort az ablakon. Hatalmas csattanással tört össze, amikor földet ért. És ma
– ellentétben a többi estével – nem akart megcsókolni. Csak megköszönte,
hogy a barátja vagyok. Aztán elhajtott.
Szeretettel ölellek,
Charlie

1992. május 21.

Kedves Barátom!

Az iskolaév a vége felé jár. Még egy hónap van hátra, vagy valahogy így.
De a negyedikeseknek, mint a nővérem, Sam és Patrick, már csak pár hétig
kell iskolába járnia. Aztán jön a végzősök bálja meg az érettségi, és
mindnyájukat lefoglalja a készülődés.
Mary Elizabeth az új barátjával, Peterrel megy a bálra. A nővérem
Erikkel. Patrick Alice-szel. Craig pedig beleegyezett, hogy ez egyszer
Sammel megy a bálba. Még egy limuzint is béreltek, meg minden. Persze
nem a nővérem. Ők a barátja új autójával, egy Buickkal mennek.
Bill mostanában nagyon szentimentális volt, mert lassan véget ér az első
tanítással töltött éve. Legalábbis nekem ezt mondta. Korábban úgy
tervezte, hogy New Yorkba költözik, és színdarabokat fog írni, de aztán azt
mondta, hogy elment tőle a kedve. Nagyon tetszik neki az angoltanítás, és
úgy gondolja, hogy esetleg a drámatagozatot is megkaphatja jövőre.
Szerintem nagyon lefoglalta ez a gondolat, mert a Közöny óta nem adott
új olvasnivalót. Mondta, hogy nézzek meg jó sok filmet, és egy esszében
írjam le a véleményem. A filmek a következők voltak: Diploma előtt,
Harold és Maude, Kutyasors (ez feliratos!), Holt költők társasága és a
Hihetetlen igazság című film, amit nagyon nehéz volt meg szerezni.
Egyetlen nap alatt megnéztem az összes filmet. Meglehetősen
fantasztikus élmény volt.
Az esszém nagyon hasonlított a legutóbbi esszéimre, mert Bill mindig
hasonló könyveket és filmeket ad fel. Mondjuk, a Meztelen ebéd kivétel
volt.
Mellesleg azt is elárulta, hogy ezt a könyvet azért olvastatta el velem,
mert akkoriban szakított a barátnőjével, és filozofikus hangulata volt.
Szerintem ezért volt szomorú azon a délutánon, amikor az Útonról
beszélgettünk. Elnézést kért, hogy a magánéletét belekeverte a tanításba,
én pedig elfogadtam a bocsánatkérését, mert fogalmam sem volt, hogy
van-e más választásom. Nagyon különös, hogy a tanárok is emberek, még
akkor is, ha Billről van szó. Azt hiszem, hogy azóta már kibékült a
barátnőjével. Most együtt élnek. Legalábbis nekem ezt mondta.
Így hát Billtől megkaptam az utolsó olvasmányt ebben az iskolaévben.
Az a címe, hogy Az ősforrás, és nagyon hosszú.
Bill ezekkel a szavakkal nyújtotta át a könyvet:
– Kicsit szkeptikusan kezeld ezt a könyvet. Nagyszerű olvasmány. De
inkább szűrő legyél, mint szivacs.
 Szerintem Bill néha elfelejti, hogy még csak tizenhat éves vagyok. De
azért nagyon boldog vagyok, hogy elfelejti.
Még nem kezdtem bele, mert a többi tantárgyból lemaradtam, mivel túl
sokat voltam Patrickkel. De ha utolérem magam, mindenből csont nélkül
ötös leszek, aminek nagyon örülök. Matekból majdnem elúszott az ötös, de
Mr. Carlo azt tanácsolta, hogy ne vonjak kétségbe mindent állandóan, és
csak kövessem a szabályokat. Így is tettem. Most minden dolgozatomra
maximális pontot kapok. Bárcsak tudnám, hogyan működnek a szabályok.
Becsszóra, fogalmam sincs.
Azon gondolkodtam mostanában, hogy azért kezdtem el leveleket írni
neked, mert féltem a középiskolától. Mostanában viszont nagyon jól érzem
magam, úgyhogy ez elég vicces dolog.
Erről jut eszembe, Patrick felhagyott az ivással, amióta meglátta Bradet
akkor a parkban. Szerintem már jobban érzi magát. Most már csak le akar
érettségizni és főiskolára járni.
Miután láttam Bradet a parkban, a rákövetkező hétfőn Brad
tanulószobára került. Brad újra a régi volt.
Szeretettel ölellek,
Charlie

1992. május 27.

Kedves Barátom!

Az utóbbi pár napban Az ősforrást olvastam, és kiváló könyvnek tartom. A

fülszövegben olvastam, hogy az író Oroszországban született, és
fiatalkorában vándorolt ki Amerikába. Akkor még alig beszélt angolul, de
nagy író szeretett volna lenni. Ez szerintem csodálatra méltó, így én is
nekiálltam, hogy írjak egy történetet.
„Ian MacArthur aranyos kis szivar, szemüveges érdeklődéssel tekint a
világba, és mindent zajos igennel üdvözöl.”2

2
Jack Kerouac: Úton, Bartos Tibor fordítása
 Ezzel a mondattal kezdődött. A baj az volt, hogy nem tudtam, hogyan
folytassam. Miután háromszor is kitakarítottam a szobámat, úgy
döntöttem, hogy kicsit félreteszem Iant, mert kezdtem megharagudni rá.
Rengeteg időm volt az írásra és az olvasásra, meg arra, hogy a múlt hét
eseményeiről gondolkozzam, mert mindenkinek sok a dolga a
szurkolóbuli, az érettségi és a határidők miatt. Jövő pénteken mennek
utoljára iskolába A szurkolóbuli a rákövetkező héten lesz, de Sam azt
mondta, hogy az összes iskola nem tarthatja ugyanazon a napon a
szurkolóbulit, különben a város összes szmokingja meg étterme sem lenne
elég. Azt válaszoltam, hogy úgy tűnik, mindent nagyon gondosan
elterveztek. Aztán vasárnap jön az érettségi bankett. Nagyon izgalmas
hétnek nézünk elébe. Bárcsak én is itt tartanék már!
Azon tűnődöm, milyen lesz, amikor elvégzem a középiskolát. Vajon
milyen lesz, amikor egy szobatárssal kell osztozkodnom, és sampont kell
venni magamnak. Azon gondolkodtam, milyen fantasztikus lenne, ha
három év múlva Sammel mehetnék el a végzős szurkolóbulira. Remélem,
péntekre esik majd. Remélem, hogy én fogom mondani a búcsúbeszédet az
ünnepségen. Kíváncsi vagyok, hogy milyen beszédet fogok mondani. És
vajon Bill fog-e segíteni megírni, ha mégsem költözik el New Yorkba,
hogy színdarabokat írjon. Vagy esetleg úgy is fog-e segíteni nekem, ha
mégis New Yorkban lakik már, és színdarabokat ír. Szerintem az
különösen szép dolog lenne tőle.
Fogalmam sincs. Az ősforrás nagyon jó könyv. Remélem, hogy szűrő
vagyok.
Szeretettel ölellek,
Charlie

1992. június 2.

Kedves Barátom!

Végzősként ti követtetek el csínyeket? Talán igen, mert a nővérem szerint

ez már sok iskolában hagyománnyá vált. Idén a következő volt a
csínytevés: néhány végzős feltöltötte az úszómedencét úgy hatezer doboz
szőlőízű Kool-Aiddel.
Fogalmam sincs, hogy ki találja ki ezeket és miért, de azt értem, hogy a
végzős csínyek hozzátartoznak az iskola befejezéséhez. Hogy ennek mi
köze van a szőlőízű üdítővel teletöltött úszómedencéhez, azt egyáltalán
nem értem, de annak kifejezetten örültem, hogy elmaradt a tornaóra.
Tényleg nagyon izgalmas napok voltak ezek, mert mindenki az év végi
hajrá lázában égett. A barátaim és a nővérem most pénteken mennek
utoljára iskolába. Egyfolytában a csínytevésekről beszélnek. Még azok
sem, akik Mary Elizabethhez hasonlóan „viccesnek” gondolják a
csínyeket, ők sem tudják türtőztetni magukat, és mindig azt ismételgetik,
hogy mekkora hecc ez a „viccelődés”. Nagyon jó szórakozás nézni őket.
Szóval mostanra már mindenki kitalálta, hogy melyik iskolában tanul
tovább. Patrick a University of Washingtonra megy, mert közel akar lenni
a zenei élethez. Azt mondja, később talán egy lemezcégnél fog dolgozni.
El tudja képzelni a jövőjét szóvivőként, esetleg olyan valaki lesz, aki új
együtteseket keres. Sam végül úgy döntött, hogy már jó korán elkezd járni
egy nyári képzésre az általa választott főiskolán. Imádom ezt a kifejezést.
Az általam választott főiskola. A bombabiztos iskola a másik.
Az a helyzet, hogy Samet két főiskolára is felvették. Az általa választott
főiskolára és a bombabiztos másikba is. Ősszel kezdhetne a
bombabiztosban, de ahhoz, hogy az általa választott főiskolára járhasson,
először egy speciális nyári kurzust kell elvégeznie, mint ahogy a
bátyámnak is Igen, így van! A Penn State-re fog járni, ami fantasztikus,
mert akkor egyszerre látogathatom meg őt is meg a bátyámat is. Még nem
akarok arra gondolni, hogy mi lesz, ha Sam elköltözik, de eltűnődtem
azon, mi történne, ha összejönnének a bátyámmal, ami butaság, mert nincs
bennük semmi közös, és Sam Craiget szereti. Nem szabad így
gondolkoznom.
A nővérem egy Sarah Lawrence nevű, „keleti parti, kis
bölcsészettudományi főiskolára” fog járni. Nehezen jött össze, mert
nagyon sok pénzbe kerül, de a végén megkapta a Rotary Club vagy a
Moose Lodge vagy valami ilyesmi tanulmányi ösztöndíját, ami szerintem
nagyon szép dolog volt tőlük. Azt hittem, a nővérem fogja mondani a
ballagási búcsúbeszédet, de volt egy négyese amiatt, hogy nehéz időszakon
ment keresztül, amikor még a régi barátjával voltak együtt.
Mary Elizabeth a Berkeley-n fog továbbtanulni. Alice pedig filmszakra
fog járni a New York Universityn. Nem is tudtam, hogy szereti a filmeket,
de ezek szerint igen. „Mozgóképes alkotásnak” hívja a filmeket.
 Mellesleg befejeztem Az ősforrást. Tényleg fantasztikus élmény volt.
Furcsa dolog, ha a könyvről azt kell mondani, hogy fantasztikus élmény
volt, de valahogy így érzek. Különbözött a többi olvasmánytól, mert nem
arról szólt, hogy milyen gyereknek lenni. És nem hasonlított a Közönyre
meg a Meztelen ebédre sem, habár bizonyos szempontból ez is filozofikus
könyv volt. De valahogy nem kellett keresni benne a filozófiát. Érzésem
szerint a szerző elég egyértelműen fogalmaz, és az egészben az a legjobb,
hogy megfogadtam, amiről írt, és a saját életemre alkalmaztam. Talán így
kell szűrőként viselkedni. De nem vagyok benne biztos.
Van egy rész, ahol a főszereplő, aki építész, a legjobb barátjával, egy
sajtómágnással hajózik egy jachton. És a sajtómágnás azt mondja, hogy az
építész nagyon önző ember. Az építész azt válaszolja, hogy ha elsüllyedne
a hajó, és csak egy ember férne be a mentőcsónakba, akkor szívesen
feláldozná az életét a sajtómágnás kedvéért. És aztán valami olyat mond,
hogy „Bármikor meghalnék érted. De érted élni nem tudnék.”
Vagy valami ilyesmit. Szerintem az a lényeg, hogy minden embernek a
saját életet kell élnie, és csak utána úgy dönteni, hogy másokkal is
megosztja az életét. Talán így lehet „nem menekülni az élet elől”. Ebben
nem vagyok olyan biztos. Mert nem tudom, hogy élnék-e egy ideig csak
Samért. Aztán meg ő sem szeretné, ha így lenne, úgyhogy sokkal jobb
barátkozni vele. Legalábbis remélem.
Meséltem a pszichiáteremnek a könyvről, Billről, Samről és Patrickről
meg a főiskolákról, de őt csak az érdekli, hogy milyen volt, amikor kicsi
voltam. Az a helyzet, hogy nagyon úgy érzem, csak ugyanazokat az
emlékeket ismételgetem. Nem igazán tudom. Szerinte ez nagyon fontos.
Majd kiderül.
Még szívesen folytatnám a levelet, de meg kell tanulnom a szabályokat
a csütörtöki matematika záróvizsgára. Szoríts nekem!
Szeretettel ölellek,
Charlie

1992. június 5.

Kedves Barátom!
A múltkor a futásunkról szerettem volna még írni. Csodálatosan szép
naplemente volt. A dombon történt. Azon a dombon, a tetején a
tizennyolcadik lyukkal, ahol Patrickkel úgy nevettünk, hogy spriccelt a
szánkból a bor. Sam és Patrick és mindenki, akit szeretek és ismerek, csak
néhány órával korábban búcsúzott el örökre a középiskolától. Én meg
örültem, hogy boldogok. A nővérem még azt is hagyta, hogy megöleljem
az iskola folyosóján. Így aztán Sammel és Patrickkel elmentünk a Big
Boyba, és szívtuk a cigarettákat, egyiket a másik után. Aztán elmentünk
sétálni, hogy elüssük az időt, amíg elkezdődik a Rocky Horror. Közben
olyan dolgokról beszélgettünk, amik akkor fontosnak tűntek. És akkor
felpillantottunk arra a dombra. Erre Patrick elkezdett futni, hogy elérje a
naplementét. Sam azonnal követte. Én meg láttam a sziluettjüket. Ahogy a
nap felé szaladnak. Akkor én is utánuk futottam. Annyira tökéletes volt
minden, hogy ennél jobb már nem is lehetett volna.
Aznap este Patrick úgy döntött, hogy még egyszer utoljára eljátssza
Frank’n Furter szerepét. Boldogság sugárzott róla, miközben beöltözött, és
mindenki nagyon örült, hogy fellép. Igazából nagyon megható volt az
egész. Olyan jól játszott, mint még soha. Lehet, hogy elfogult vagyok, de
nem érdekel. Erre az előadásra egész életemben emlékezni fogok. Főleg az
utolsó számra.
Annak a dalnak az a címe, hogy „I’m Going Home”. A filmben Tim
Curry, aki a szereplőt alakítja, sír a szám alatt. Patrick viszont mosolygott.
És ez annyira odaillett.
Még a nővéremet is sikerült rábeszélnem, hogy a barátjával jöjjenek el
megnézni az előadást. Már azóta próbáltam elhívni, hogy elkezdtem járni
az előadásokra, de soha nem akarta látni. Most viszont eljött. És mivel sem
ő, sem a barátja még soha nem látták, technikai értelemben véve „szüzek”
voltak, ami azt jelenti, hogy „beavatásképpen” egy csomó megalázó dolgot
kellett csinálniuk az előadás előtt. De ezt nem akartam előre elmondani a
nővéremnek, úgyhogy fel kellett menniük a színpadra, és el kellett
táncolniuk a Time Warpot.
A táncverseny vesztesének imitálnia kellett, hogy egy nagy, kitömött
Gumby-babával szexel, úgyhogy gyorsan megmutattam a nővéremnek meg
a barátjának, hogyan kell eltáncolni a Time Warpot, nehogy elveszítsék a
versenyt. Nagyon vicces volt látni, ahogyan a nővérem a Time Warpot
táncolja a színpadon, de azt hiszem, az már túl sok lett volna, ha végig kell
néznem, hogy egy nagy, kitömött Gumby-babával szexel.
Megkérdeztem a nővéremet, hogy lenne-e kedve eljönni Craig bulijára
az előadás után, de azt válaszolta, hogy az egyik barátja is bulit rendez, és
inkább oda megy. Nem bántam, mert legalább eljött az előadásra. És
mielőtt távoztak volna, megölelt. Ez már két ölelés volt egyetlen nap alatt!
Nagyon szeretem a nővéremet. Főleg akkor, ha kedves velem.
Craig bulija fantasztikus volt. Craig és Peter pezsgővel várták az összes
végzőst. Tánc is volt. Meg beszélgetés. Aztán láttam, hogy Mary Elizabeth
megcsókolja Petert, és boldog. Azt is láttam, hogy Sam megcsókolja
Craiget, és boldog. Aztán láttam Patricket és Alice-t, hogy izgatott
beszélgetésbe bonyolódnak a jövőjükről, és nem zavarja őket, hogy nincs
senki, akit megcsókolhatnának.
Úgyhogy csak üldögéltem egy üveg pezsgő társaságában a CD-lejátszó
mellett, és úgy váltogattam a lemezeket, ahogy a hangulat kívánta. Persze
szerencsém is volt, mert Craignek kiváló gyűjteménye van. Amikor az
emberek fáradni látszottak, valami vicceset tettem be. Amikor azt láttam,
hogy inkább beszélgetni szeretnének, lágyabb zenéket választottam.
Fantasztikus élmény volt úgy üldögélni egyedül egy bulin, hogy mégis a
dolgok részese voltam.
A buli után mindenki köszönetet mondott nekem, mert tökéletes volt a
zene. Craig azt mondta, hogy nyugodtan elmehetnék lemezlovasnak, és
kereshetnék pénzt a középiskola alatt, ahogy ő is a modellkedéssel. Ez jó
ötlet. Még félre is tehetnék a pénzből, és úgy is elmehetnék főiskolára, ha a
Rotary Club vagy a Moose Lodge nem segít rajtam.
A bátyám a múltkor azt mondta a telefonban, hogy ha bejut a profik
közé, akkor nem kell aggódnom a főiskola költségei miatt. Azt mondta,
majd ő kézbe veszi a dolgokat. Már alig várom, hogy újra lássam a
bátyámat. Haza fog jönni a nővérem ballagására, ami nagyon szép dolog
tőle.
Szeretettel ölellek,
Charlie

1992. június 9.

Kedves Barátom!
Ma este van a szurkolóbuli. Én meg a szobámban ülök. A tegnapi nap
nehéz volt, mert nem maradt ismerősöm az iskolában, mivel a barátaimnak
és a nővéremnek véget ért a tanítás.
A legrosszabb az ebédidő volt, mert eszembe jutott, amikor mindenki
haragudott rám Mary Elizabeth miatt. Még a szendvicsemet sem kívántam,
pedig anya a kedvencemet csomagolta, mert szerintem előre tudta, hogy
mennyire szomorú leszek a többiek miatt.
A folyosó is más volt. A harmadévesek másként viselkedtek, mert most
már ők lettek a legöregebbek az iskolában. Még pólókat is csináltattak az
alkalomra. Fogalmam sincs, kinek jut ilyen az eszébe.
Csak az jár a fejemben, hogy Sam két hét múlva elutazik a Penn State-
re. Mary Elizabethet meg lefoglalja majd a pasija. A nővéremet meg a saját
fickója. Alice és én viszont nem vagyunk annyira közel egymáshoz.
Tudom, hogy Patrick még itt lesz, de attól tartok, hogy mivel már nem
szomorú, nem akar majd annyi időt tölteni velem. Tudom, hogy ezek rossz
gondolatok, de néha nem tudom türtőztetni magam. Úgyhogy a
pszichiáterem lesz az egyetlen ember, akivel beszélgetni tudok majd, és ez
most egyáltalán nem tűnik jó ötletnek, mert egyfolytában a
gyerekkoromról kérdezget, és egyre betegebb kérdései vannak.
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy rengeteget kell tanulni, így
nincs időm gondolkodni.
Már csak abban reménykedem, hogy ma este mindenki, akiről ez az
egész szól, fantasztikusan fogja érezni magát. A nővérem barátja is
megjelent a Buickjával, fehér „frakkot” viselt a fekete öltözéke fölött, ami
valami miatt rosszul nézett ki. A spanyol övének (fogalmam sincs, hogy
tényleg így hívják-e) a színe passzolt a nővérem halványkék, mélyen
kivágott ruhájához. A magazinokat juttatta eszembe. Nem kellene ennyire
pörögnöm. Nyugalom.
Abban reménykedem, hogy a nővérem gyönyörűnek látja magát, és az
új pasija is ezt érezteti vele. Remélem, Craig nem érezteti Sammel, hogy ez
a szurkolóbuli semmit sem ér, csak azért, mert idősebb nála. Remélem,
hogy Mary Elizabeth és Peter esetében sem ez a helyzet. Remélem, hogy
Brad és Patrick végül kibékülnek, és az egész iskola szeme láttára táncolni
fognak egymással. És azt is, hogy Alice titokban leszbikus, és szerelmes
Brad barátnőjébe, Nancybe (és fordítva), így aztán senki sem marad pár
nélkül. Remélem, hogy a lemezlovas legalább annyira jó lesz, mint én
voltam pénteken. És abban is reménykedem, hogy a fotók fantasztikusan
fognak sikerülni, és soha nem lesznek belőlük régi fényképek, és senki sem
szenved autóbalesetet.
 Ebben reménykedem leginkább.
Szeretettel ölellek,
Charlie

1992. június 10.

Kedves Barátom!

Éppen most értem haza az iskolából, de a nővérem még mindig alszik az

iskolai szurkolóbuli után. Patrick és Sam telefonszámát is hívtam, de ők is
alszanak. Patrickéknek vezeték nélküli telefonjuk van, ami folyton lemerül,
és Sam anyukájának a hangja olyan volt, mintha egy Snoopy-rajzfilm
figurája beszélne. Bah, bah... bhu.
Két záróvizsgám is volt ma. Az egyik biológiából, ami szerintem
tökéletes lett. A másik Bill órájából. A nagy Gatsbyről kellett írni. Csak az
volt nehéz az egészben, hogy már nagyon régen feladta nekem ezt a
könyvet, és alig emlékeztem rá.
Miután beadtam a dolgozatot, megkérdeztem Billtől, hogy írjak-e esszét
Az ősforrásból, mivel már mondtam neki, hogy befejeztem a könyvet, de
nem adott másik feladatot. Azt mondta, nem lenne igazságos, ha most
íratna velem esszét, amikor úgyis sok záróvizsgát kell tennem a héten.
Ehelyett meghívott a házába, hogy vele és a barátnőjével töltsem a szombat
délutánt, ami elég jó mókának tűnik.
Úgyhogy pénteken elmegyek a Rocky Horrorra. Szombaton meg Bill
sorházába vagyok hivatalos. Aztán vasárnap megnézem a ballagási
ceremóniát, és a nővérem miatt a bátyámmal meg a családdal töltöm a
napot. Ezután valószínűleg elmegyek Samhez és Patrickhez, és
megünnepeljük, hogy véget ért a középiskola. Aztán még két napot kell
iskolába járnom, aminek nem sok értelme van, mert akkor már nem kell
dolgozatokat írni. Ehelyett valamilyen programok lesznek. Legalábbis ezt
hallottam.
Azért gondolkodom ennyire előre, mert az iskolában szörnyű magányos
vagyok. Szerintem ezt már mondtam, de minden nap egyre nehezebb lesz.
Két záróvizsgát is kell tennem holnap. Történelemből és gépírásból. Aztán
pénteken lesz az összes többi vizsgám, többek között testnevelésből és
technikából. Azt viszont nem tudom, hogy valóban lesz-e vizsga ezekből a
tárgyakból. Főleg technikából. Szerintem Mr. Callahan csak lejátssza majd
az egyik régi lemezét. Amikor félévi dolgozatot kellett volna írni, akkor is
ezt csinálta, de most más lesz, mert Patrick már nem fog tátogni a
szövegre. Mellesleg kiválóan sikerült a múlt heti matematikavizsgám.
Szeretettel ölellek,
Charlie

1992. június 13.

Kedves Barátom!

Most értem haza Billtől. Ma délelőtt akartam írni a tegnap estéről, de aztán
el kellett mennem Billhez.
Tegnap este Craig és Sam szakítottak.
Nagyon szomorú volt látni. Az utóbbi néhány napban nagyon sok
részletet hallottam a szurkolóbuliról, és az éjjel-nappal vetített videónak
köszönhetően láthattam, hogyan nézett ki mindenki. Sam gyönyörű volt.
Patrick jóképű. Mary Elizabeth, Alice és Mary Elizabeth barátja is
fantasztikusan nézett ki. Csak az volt a baj, hogy Alice fehér színű, stiftes
dezodorral kente be a hónalját, ami kilátszott a pánt nélküli ruhája alól.
Nem hiszem, hogy ez sokat számít, de Alice valószínűleg emiatt aggódott
egész éjszaka. Craig is nagyon jól nézett ki, szmoking helyett viszont
öltönyt viselt. De nem emiatt szakítottak.
A szurkolóbuli nagyon jól indult. A limuzin fantasztikus volt, a sofőr
mindenkinek adott szívnivalót, ettől aztán a drága ételek még finomabbnak
tűntek. A sofőrt Billynek hívták. A szurkolóbulin egy nagyon rossz
zenekar játszott feldolgozásokat, Gypsies of Allegheny volt a nevük, a
dobos viszont jó volt, és mindenki táncolt. Patrick és Brad egy pillantást
sem vetettek egymásra, de Sam szerint Patrick nem zavartatta magát
emiatt.
A szurkolóbuli után a nővérem és a barátja az iskola afterpartijára
mentek. A bulit egy felkapott, belvárosi táncklubban rendezték. A nővérem
azt mondta, jó móka volt, hogy szépen felöltözve táncolhattak egy
lemezlovas jó zenéjére, és végre nem a Gypsies of Allegheny játszott. Még
egy komikus is volt, aki paródiákat adott elő. Csak az volt a baj, hogy ha
bementél, és ki akartál volna jönni, akkor utána már nem engedtek vissza a
bulira. Szerintem ez a szülők ötlete volt, hogy ne érje baj a srácokat. De ez
látszólag senkit sem zavart. Túlságosan is jól érezték magukat, mert pont
elég embernek sikerült alkoholt becsempésznie.
A buli reggel hét órakor ért véget, és mindenki elment a Big Boyba
palacsintát meg bacont enni.
Megkérdeztem Patricktől, hogy tetszett neki a szurkolóbuli afterpartija,
és azt válaszolta, hogy remek móka volt. Elmesélte, hogy Craig egy egész
lakosztályt kivett egy hotelben, de végül csak Craig és Sam mentek el oda.
Igazából az történt, hogy Sam el szeretett volna menni az afterpartira is, de
Craig rettentő dühös lett, mert már kifizette a lakosztályt. De nem emiatt
szakítottak.
Craignél szakítottak tegnap, a Rocky Horror után. Mint már mondtam,
Mary Elizabeth barátja, Peter, Craig jó barátja, és Peter hirtelen
belecsöppent a dolgokba. Szerintem nagyon kedveli Mary Elizabethet, és
Samet is eléggé megkedvelte, mert Peter kezdte feszegetni az egészet.
Senki sem sejtett semmit.
Tulajdonképpen Craig az elejétől kezdve megcsalta Samet. És amikor
azt mondom, hogy megcsalta, akkor nem úgy értem, hogy berúgott, és
félrelépett egy lánnyal, aztán meg lelkiismeret-furdalása volt miatta. Több
lánnyal is megcsalta. Többször. Részegen és józanul is. És szerintem soha
nem volt lelkiismeret-furdalása.
Peter eleinte azért nem szólt bele, mert senkit sem ismert. Samet sem
ismerte. Azt hitte, hogy Sam csak egy buta középiskolás lány, mert Craig
mindig ezt mondta.
Szóval miután Peter megismerte Samet, elkezdte hajtogatni Craignek,
hogy mondja el az igazat Samnek, mert ő nem egy buta középiskolás lány.
Craig mindig megígérte, de aztán soha nem mondta el az igazságot. Mindig
volt valami kifogása. Craig szerint ezek „okok” voltak.
– Nem akarom elrontani a szurkolóbuliját.
– Nem akarom elrontani az érettségijét.
– Nem akarom elrontani a fellépését.
Aztán Craig végül azt mondta, hogy semmi értelme sincs elmondani.
Sam úgyis főiskolára fog járni. Talál majd magának egy másik pasit. Craig
meg mindig „vigyázott” a többi lánnyal. Ebből a szempontból nincs semmi
ok az aggodalomra. És Sam miért ne őrizhetne szép emlékeket a
kapcsolatukról? Azt mondta, nagyon kedveli Samet, és nem akarja
összetörni a szívét.
Peter elfogadta ezt az érvelést, de tudta, hogy nem helyes. Legalábbis
ezt állította. A tegnapi előadás után Craig viszont elújságolta Peternek,
hogy még egy lánnyal összejött a szurkolóbuli délutánján. Ekkor jelentette
ki Peter, hogy ha Craig nem mondja el az igazságot, akkor majd ő megteszi
helyette. Persze Craig hallgatott, Peter meg még mindig azt gondolta, hogy
nem az ő dolga, de aztán véletlenül meghallotta, ahogy Sam Mary
Elizabethtel beszélgetett a bulin. Sam azt mesélte Mary Elizabethnek, hogy
talán Craig a „nagy ő”, és megpróbál kitalálni valamilyen megoldást a
távkapcsolatra, amíg főiskolára jár. Levél. Telefon. Közös nyaralás.
Tanítási szünet. Peternél elszakadt a cérna.
Odaállt Craig elé, és azt mondta:
– Vagy beszélsz vele, vagy mindent elmondok neki!
Így aztán Craig felment a szobájába Sammel. Jó sokáig voltak fent.
Aztán Sam egyenesen a bejárathoz sietett, közben csendesen zokogott.
Craig nem szaladt utána. Valószínűleg ez volt az egészben a legrosszabb.
Nem úgy értem, hogy meg kellett volna próbálnia rendbe hozni a
kapcsolatot, de legalább utánaszaladhatott volna.
Annyit tudok, hogy Sam teljesen maga alatt volt. Mary Elizabeth és
Alice utána mentek, hogy ne csináljon butaságot. Én is velük tartottam
volna, de Patrick a karomnál fogva visszatartott. Lehet, hogy csak szerette
volna tudni, mi történt, de az is lehet, hogy úgy gondolta, Sam nem akar
férfit látni maga mellett.
Mindenesetre örülök, hogy bent maradtunk, mert szerintem mi
akadályoztunk meg egy nagyon durva verekedést Craig és Peter között.
Mivel mi is a házban voltunk, csak üvöltöztek egymással. Az ordibálás
közben derültek ki azok a részletek, amiket elmondok.
Craig azt üvöltötte.
– Baszd meg, Peter! Baszd meg!
Peter meg így válaszolt.
– Ne engem okolj azért, hogy az elejétől fogva átbasztad a fejét! A
szurkolóbuli délutánján is? Te mekkora egy fasz vagy! Hallod? Kurva
nagy seggfej vagy!
Meg ilyenek.
Amikor úgy tűnt, hogy nekirontanak egymásnak, Patrick közéjük lépett,
és együttes erővel kituszkoltuk Petert a lakásból. Mire kiértünk, a lányok
már nem voltak ott. Így hát mindhárman beszálltunk Patrick autójába, és
hazavittük Petert. Még mindig fortyogott benne az indulat, úgyhogy
„megszellőztetett” egy-két dolgot Craigről. Ekkor még több részletet
hallottam arról, hogy mi történt. Végül kitettük Petert, ő pedig megígértette
velünk, hogy elmondjuk Mary Elizabethnek, hogy meg se forduljon a
fejében, hogy megcsalta, mert sohasem csalta meg. Nem szerette volna, ha
annak a „faszfejnek” a „tettestársa” lenne mások szemében.
Mi megígértük neki, ő meg bement a lakásába. Fogalmunk sem volt
Patrickkel, hogy Craig mit mondott el Samnek. Mindketten abban
reménykedtünk, hogy az igazság „kíméletesebb” verzióját választotta. Az
is éppen elég, hogy Sam ne közeledjen hozzá soha többet. Ahhoz viszont
nem elég, hogy Sam mindent megkérdőjelezzen, ami csak létezik. Az is
lehet, hogy jobb teljesen ismerni az igazságot. Most már tényleg nem
tudom, mit gondoljak.
Így aztán megegyeztünk abban, hogy mi sem világosítjuk fel, hacsak ki
nem derül, hogy Craig „elbagatellizálta” a dolgot, és Sam meg fog
bocsátani neki. Remélem, erre nem kerül sor. Remélem, hogy Craig éppen
eleget mondott el neki ahhoz, hogy Sam otthagyja.
Autóval elmentünk az összes olyan helyre, amiről azt gondoltuk, hogy
megtaláljuk a lányokat, de nem jártunk sikerrel. Patrick arra tippelt, a
lányok valószínűleg körbeautózzák a várost, hogy Sam „kicsit
lenyugodjon”
Így aztán Patrick hazavitt. Megígérte, hogy felhív másnap, és elmondja,
amit megtudott.
Emlékszem, mielőtt álomba merültem volna, rájöttem valamire.
Valamire, ami szerintem fontos. Rájöttem, hogy egész este nem tudtam
örülni annak, hogy Craig és Sam szakítottak. Egyáltalán nem örültem.
Egyszer sem jutott eszembe, hogy a szakítás azt is jelentheti, hogy Sam
egyre jobban megkedvel majd. Csak arra tudtam gondolni, hogy Samet
nagyon megbántották. És azt hiszem, abban a pillanatban jöttem rá, hogy
tényleg szeretem Samet. Mert nem nyerhettem a dolgon semmit, de ez nem
érdekelt.
Aznap délután nehezemre esett megmászni a Bill sorházához vezető
lépcsőket, mert Patrick egész délelőtt nem telefonált. És annyira aggódtam
Samért. Felhívtam őket, de senki sem vette fel a telefont.
Bill teljesen máshogy néz ki, amikor nem visel öltönyt. Egy régi
Brown-póló volt rajta. Ügy értem az iskola neve volt Brown. A barátnője
szandált és egy szép virágos ruhát viselt. A hónalja meg szőrös volt. Ez
nem vicc! Nagyon boldognak tűntek így együtt. Örültem, hogy Bill
boldog.
 A házukban nem volt sok bútor, de nagyon kényelmes helynek látszott.
Rengeteg könyvük van, ezekről vagy fél órán át kérdezgettem őket. Még
egy képet is láttam, amely akkor készült, amikor Bill és a barátnője még a
Brownra jártak. Billnek nagyon hosszú haja volt akkoriban.
Amíg Bill barátnője elkészítette az ebédet, Bill salátát csinált. Én meg
csak üldögéltem a konyhában, gyömbérsört iszogattam, és néztem őket. Az
ebéd valamilyen spagetti volt, mert Bill barátnője nem eszik húst. Most
már Bill sem eszik húst. A salátát azért bacondarabok díszítették, mert a
bacon mindkettőjüknek hiányzik.
Nagyon szép dzsesszlemez-gyűjteményük van, ebéd alatt végig ezek
szóltak. Egy kis idő után kinyitottak egy üveg fehérbort, én meg kaptam
egy újabb gyömbérsört. Aztán beszélgetni kezdtünk.
Bill megkérdezte, hogy milyen volt Az ősforrás, én meg
bebizonyítottam neki, hogy szűrő voltam.
Ezután azt akarta tudni, hogy tetszett az első év a középiskolában, én
meg elmeséltem neki az összes olyan történetet, amiből láthatja, hogy
„nem menekülök az élet elől”.
Aztán a lányokról kérdezett, én meg elmondtam, hogy mennyire
szeretem Samet, és hogy az a hölgy, aki Az ősforrást írta, vajon mit szólna,
ha megtudná, hogyan jöttem rá, hogy szeretem Samet.
Amikor befejeztem a mondanivalómat, Bill elcsendesedett.
Megköszörülte a torkát.
– Charlie... köszönetet kell mondanom neked.
– Miért? – kérdeztem.
– Mert nagy élvezet volt tanítani téged.
– Hát... ennek örülök. – Fogalmam sem volt, mi mást mondhatnék erre.
Akkor Bill nagyon hosszú szünetet tartott, és a hangja olyan volt, mint
apáé, amikor komoly dolgokról akar beszélni.
– Charlie! – kezdte. – Tudod, hogy miért adtam neked annyi
pluszfeladatot?
Ingattam a fejem. Az az arckifejezés! Egyetlen szót sem tudtam szólni.
– Charlie, tudod, hogy milyen okos vagy?
Megint csak a fejem ingattam. Bill komolyan beszélt. Furcsa volt.
– Charlie, te az egyik legtehetségesebb ember vagy azok közül, akikkel
eddig találkoztam. És nem a többi iskolásra gondoltam. Úgy értem, hogy
az összes ember közül, akiket eddig ismertem. Ezért kaptad a
pluszfeladatokat. Nem tudom, hogy erre rájöttél-e időközben?
– Azt hiszem. Nem vagyok biztos benne. – Nagyon furcsán éreztem
magam. Nem értettem, honnan ered ez az egész. Én csak pár esszét írtam.
 – Charlie! Kérlek, ne érts félre. Nem szeretném, ha kényelmetlenül
éreznéd magad emiatt. Csak azt szerettem volna, ha tudod, hogy mennyire
különleges vagy... és ezt csak azért mondom, mert nem tudom, hogy
mondta-e már neked valaki.
Ránéztem. És a furcsa érzés elmúlt. Sírhatnékom támadt. Olyan
kedvesen bánt velem, a barátnője tekintetén meg láttam, hogy ez az egész
nagyon sokat jelent Billnek. És fogalmam sem volt, hogy miért olyan
fontos ez neki.
– Szóval, amikor az iskolaév véget ér, már nem leszek többé a tanárod,
és szeretném, ha tudnád, hogy ha bármire szükséged van, vagy még több
könyvre vagy kíváncsi, vagy meg szeretnéd mutatni nekem az írásaidat,
vagy bármi mást, akkor mindig a barátodként állok a rendelkezésedre. A
barátom vagy, Charlie.
Kicsit elsírtam magam. Azt hiszem, a barátnője is elsírta magát. Bill
nem sírt. Bill rendíthetetlennek tűnt. Arra jól emlékszem, hogy
legszívesebben átöleltem volna. De még sohasem csináltam ilyet, mert
szerintem Patrick és a lányok meg a család nem számít. Egy ideig
hallgattam, mert fogalmam sem volt, mit mondhatnék.
Így aztán végül csak annyit szóltam:
– Soha nem volt még ilyen jó tanárom.
Erre azt válaszolta:
– Köszönöm.
Ennyi volt az egész. Bill nem erőltette, hogy jövőre is menjek be hozzá,
ha szükségem van valamire. Nem akarta tudni, hogy miért sírtam. Csak azt
szerette volna, hogy végighallgassam a mondanivalóját, és minden menjen
tovább a maga módján. Valószínűleg ez volt a legjobb az egészben.
Néhány perccel később szedelődzködni kezdtem. Fogalmam sincs, ki
dönti el ezeket a dolgokat. Egyszer csak megtörténik, és kész.
Így aztán elindultam a bejárati ajtó felé, Bill barátnője pedig megölelt,
elbúcsúzott tőlem, ami nagyon szép dolog volt tőle, ha figyelembe
vesszük, hogy ma találkoztunk először. Aztán Bill felém nyújtotta a kezét,
én pedig megfogtam. Kezet ráztunk. Még suttyomban meg is öleltem
gyorsan, mielőtt elköszöntem volna tőle.
Hazafelé az autóban a „különleges” szó járt a fejemben. Az jutott
eszembe, hogy az utolsó ember, akitől ezt hallottam, Helen néni volt. Mély
hálát éreztem, hogy újra hallhattam. Mert szerintem mindnyájan elfelejtjük
ezt néha. És úgy gondolom, hogy mindenki különleges a maga módján.
Komolyan. A bátyám ma este jön haza. A ballagási ünnepély meg holnap
lesz. Patrick még mindig nem hívott. Én már telefonáltam neki, de senki
sem vette fel. Így aztán elhatároztam, hogy elindulok, és ballagási
ajándékot veszek mindenkinek. Egész idáig nem volt rá időm.
Szeretettel ölellek,
Charlie

1992. június 16.

Kedves Barátom!

Éppen most hozott haza a busz. Ma volt az utolsó tanítási nap. Az eső meg
esett. Ha busszal megyek, középtájra szoktam ülni, mert azt hallottam,
hogy csak a buzgómócsingok ülnek előre, hátra meg a lógósok, és én ettől
az egésztől idegbajt kapok. Fogalmam sincs, hogy a „lógósokat” hogyan
nevezik más iskolákban.
Mindenesetre ma úgy döntöttem, hogy előre ülök, a lábamat meg
felteszem az ülésre. Úgy, mintha feküdnék, a hátamat meg az ablaknak
támasztottam. Amikor kicsik voltunk, mindig dalokat énekeltünk, amikor
hazafelé buszoztunk az utolsó tanítási napon. A kedvencünk egy Pink
Floyd-szám volt, és mint később rájöttem, az volt a címe, hogy „Another
Brick in the Wall, Part II”. De volt még egy dal is, amit szerettünk, mert
csúnya szóval végződött.

Nincs már toll / és nincs már könyv / szemünkből nem csordul könny /
Csak a csengő érdekel / Vége, ördög vigye el.

Amikor elénekeltük, egy feszült pillanatig mindig a buszsofőrre néztünk.

Aztán mindannyian elnevettük magunkat, mert tudtuk jól, hogy a
káromkodás miatt bajba kerülhetünk, de számbeli fölényünk miatt meg
fogjuk úszni a büntetést. Túl kicsik voltunk még, nem tudtuk, hogy a
buszsofőrt nem érdekli a dalunk. A sofőr meg nem akar mást, csak
hazaérni a munkaideje leteltével. És talán kialudni az ebédhez elfogyasztott
italok hatását. Akkor még ezek a dolgok nem számítottak. A
buzgómócsingok és a lógósok összetartottak.
A bátyám szombat este jött haza. Teljesen máshogy nézett ki, mint a
buszon utazó srácok, mert az évkezdet óta szakállt növesztett! Annyira
örültem neki! A mosolya is más volt, és sokkal „udvariasabban”
viselkedett. Leültünk vacsorázni, és mindenki a főiskoláról kérdezgette.
Apát a foci érdekelte. Anyát a kurzusok. Engem a vicces történetek. A
nővérem idegesen kérdezgette arról, hogy „igazából” milyen a főiskola, és
majd ő is felszedi-e az „elsős tizenötöt”? Nem igazán értettem, hogy miről
beszél, de szerintem arra gondolt, hogy meg fogni hízni.
Azt hittem, a bátyám majd sokat fog mesélni magáról. Mindig ezt
csinálta, amikor nagy meccse volt a középiskolában, vagy szurkolóbuli
volt vagy valami ilyesmi. De most sokkal jobban érdekelte, hogy mi mit
csinálunk, főleg a nővérem érettségijéről kérdezett sokat.
Így hát amíg beszélgettek, nekem eszembe jutott a sporthíreket
szerkesztő férfi a tévéből, és az, hogy mit mondott a bátyámról. Rettentő
izgatott lettem. Ezt tudnia kellett az egész családnak. Utána a következő
történt.
Apa megszólalt:
– Hűha! Na, ehhez mit szóltok?
A bátyám így szólt:
– Tényleg?
Én azt válaszoltam:
– Igen. Beszéltem vele.
A bátyám megkérdezte:
– Mondott valami jót?
Apa azt mondta:
– Bármilyen hír jó hír. – Fogalmam sincs, honnan veszi apa ezeket.
A bátyám folytatta:
– És mit mondott?
Így válaszoltam:
– Hát, úgy emlékszem, hogy szerinte a főiskolai sport nagyon leterheli a
hallgatókat. – A bátyám bólogatva helyeselt. – De azt is mondta, hogy a
sport jellemformáló hatású. Meg hogy a Penn State-nek nagyon jó most az
utánpótlása. És téged is megemlített.
Apa megszólalt:
– Hűha! Na, ehhez mit szóltok?
A bátyám így szólt:
– Tényleg?
 Én azt válaszoltam:
– Igen, beszéltem vele.
A bátyám megkérdezte:
– Mikor beszéltél vele?
Erre így válaszoltam:
– Pár héttel ezelőtt.
Aztán meghűlt bennem a vér, mert hirtelen eszembe jutott a történet
többi része. Hogy éjszaka egy parkban találkoztam azzal az emberrel. És
hogy megkínáltam cigarettával. És hogy megpróbált felszedni. Csak ültem
ott, és abban reménykedtem, hogy valahogy másra terelődik a szó. De nem
volt szerencsém.
– Hol találkoztál vele, édesem? – kérdezte anya.
Feszült csend támadt. Én meg a legjobb alakításomat nyújtottam, hogy
úgy tűnjön, elfelejtettem az egészet. Ezek jártak a fejemben.
Szóval... az egyik órára jött be.. de a nővérem tudja, hogy nem igaz... a
Big Boyban találkoztunk... a családjával volt ott... nem... apa leszidna,
hogy miért háborgattam „szegényt”... bemondta a hírekben... de már
elárultam, hogy személyesen beszéltem vele... várjunk csak...
– A parkban találkoztunk. Patrick is ott volt – mondtam végül.
Apa megkérdezte:
– A családjával volt? Háborgattad szegényt?
– Nem. Egyedül volt.
Ebbe apával együtt mindenki beletörődött, még hazudnom sem kellett.
Szerencsére elterelődött rólam a figyelem, amikor anya megkérdezte, amit
mindig szokott, ha a család valamit ünnepelt
– Ki kér fagylaltot?
Mindenki kért, kivéve a nővéremet. Szerintem az „elsős tizenöt” miatt
aggódott.
Másnap reggel korán keltünk. Még mindig nem hallottam semmit
Patrickről és Samről, és senki másról sem, de tudtam, hogy az ünnepélyen
látni fogjuk egymást, és próbáltam nem aggódni túlságosan. Az összes
rokon, beleértve apa ohiói családját is, körülbelül délelőtt tíz óra felé
érkezett meg. A két család nincs igazán jóban, de mi, a fiatalabb
unokatestvérek, szeretjük egymást, mert nem egészen világos, hogy van-e
más választásunk.
Hatalmas, pezsgős ebédet csaptunk, és csakúgy, mint tavaly a bátyám
ballagásán, anya a pezsgő helyett szénsavas almalevet adott az apukájának
(a nagypapámnak), mert nem akarta, hogy berúgjon és jelenetet rendezzen.
És a nagypapa ugyanúgy megdicsérte az almalevet, mint tavaly:
 – Nagyon finom ez a pezsgő!
Nem tudom, észrevette-e a különbséget, mert a nagypapa sörös. Néha
azért whiskyt is iszik.
Fél egy felé véget ért a korai ebéd. Az unokatesóim vezettek, mert a
felnőttek még túl spiccesek voltak ahhoz, hogy autóval menjenek az
ünnepélyre. Apa kivétel volt, mert teljesen lefoglalta, hogy mindent
felvegyen a videotékából bérelt kamerával.
– Mi értelme van videokamerát venni, ha egy évben csak háromszor
használjuk?
Így aztán a nővérem, a bátyám, apa, anya és én más-más autóba ültünk,
hogy mutatni tudjuk az utat, és senki se tévedjen el. Én az ohiói
unokatesóimmal utaztam együtt, akik azonnal elővettek egy „marist”, és
körbeadták. Én nem szívtam, mert nem volt hozzá kedvem, ők meg erre azt
mondták, amit mindig szoktak.
– Charlie, te annyira töketlen vagy!
Szóval az összes autót letettük a parkolóban, és mindannyian
kiszálltunk. A nővérem Mike unokatesómmal ordibált, hogy letekert
ablakkal vezetett, és a huzat összekócolta a frizuráját.
– De hát dohányoztam! – hangzott a válasz.
– Nem tudtál volna várni tíz percet? – vágott vissza a nővérem.
– De az a szám annyira jó volt! – zárta le a vitát Mike.
Szóval, miközben apa előszedte a videokamerát a csomagtartóból, a
bátyám meg néhány ballagó lánnyal beszélgetett, akik egy évvel idősebbek
voltak és „jól néztek ki”, a nővérem elindult, hogy elkérje anyától a
pénztárcáját. Anya pénztárcájában az a fantasztikus, hogy bármikor
szeretnél akármit, anyánál ott a pénztárcája. Kiskoromban
„elsősegélycsomagnak” hívtam, mert akkoriban arra volt leginkább
szükségünk. Még most sem tudom, hogyan csinálja.
Miután a nővérem kitollászkodta magát, a ballagási kalapokat követve
elindult a pályára, mi meg elhelyezkedtünk a lelátón. Anya és a bátyám
közé ültem, mert apa éppen egy jobb látószöget keresett a felvételhez.
Anya meg egyfolytában csitítgatta a nagypapát, aki folyamatosan azt
hajtogatta, hogy milyen sok fekete diák jár ebbe az iskolába.
Amikor anya belátta, hogy esélye sincs, elmesélte, mit mondott a tévés
sportrovat szerkesztője a bátyámról. A nagypapa erre odahívta magához a
bátyámat, hogy megbeszéljék a dolgot. Ez okos húzás volt anyától, mert a
bátyám az egyetlen, aki őszintén beszél a nagypapával, és így le tudja
csillapítani. A történet után ez következett:
 – Te jó isten! Nézz végig a lelátón! Ez a sok színes bőrű... – A bátyám
nem hagyta, hogy végigmondja, amit akart.
– Figyelj ide, papa! Állapodjunk meg valamiben. Ha még egyszer kínos
helyzetbe hozol bennünket, visszaviszlek az otthonba, és nem fogod látni
az unokád ballagási búcsúbeszédét. – A bátyám nagyon kemény tud lenni.
– De akkor te sem fogod látni, nagyokos! – A nagypapa is nagyon
kemény tud lenni.
– Az lehet, de apa videóra veszi az egészet. És el tudom intézni, hogy én
lássam, te meg ne. Értesz?
A nagypapámnak elég beteg mosolya van. Főleg, ha veszít. Többet nem
hozta szóba a dolgot. Fociról kezdett beszélni, és nem jegyezte meg, hogy
a bátyám fekete srácokkal játszik egy csapatban. El sem tudom mondani,
milyen rossz volt tavaly, amikor a bátyám a ballagókkal együtt lent volt a
pályán, és a lelátón senki sem tudta lecsitítani nagypapát.
Amíg fociról beszélgettek, Patricket és Samet kerestem a tekintetemmel,
de ilyen messziről csak a ballagási kalapok sűrűjét láttam. Amikor
megszólalt a zene, a kalapok odamasíroztak a pályán felállított
összecsukható székekhez. Ekkor láttam meg, hogy Sam Patrick mögött
lépked. Nagyon megkönnyebbültem. Nem igazán tudtam volna
megmondani, hogy boldog-e vagy szomorú, de az éppen elég volt, hogy
láthattam, és megbizonyosodhattam, hogy ő is itt van.
Amikor mindenki leült a helyére, a zene elhallgatott. Mr. Small meg
felállt, és beszédet mondott arról, hogy micsoda fantasztikus évfolyamot
búcsúztatnak idén. Beszámolt az iskola néhány eredményéről, és kiemelte,
hogy az új számítógéplabor érdekében jelentős reményeket fűznek az
iskolanapon rendezett süteményvásárhoz. Aztán bemutatta az új
évfolyamtitkárt, aki beszédet mondott. Fogalmam sincs, mit csinál egy
évfolyamtitkár, de a lány beszéde nagyon jól sikerült.
Akkor került sor az öt legjobb diák beszédére. Ez egy iskolai
hagyomány. A nővérem osztálymásodikként a negyedik beszédet tartotta.
A végzős búcsúbeszéd mindig a legutolsó. Utána Mr. Small és az
igazgatóhelyettes, aki Patrick szerint egészen biztosan meleg, átadta az
érettségi bizonyítványokat.
Az első három beszéd nagyon hasonlított egymásra. Mindegyik
popszámokból idézett, és valahogy kapcsolódott a jövőhöz. A beszédek
alatt figyeltem a bátyám két kezét. Egyre erősebben szorította össze őket.
Amikor a nővérem nevét mondták, anya felállva tapsolt. Igazán
fantasztikus volt a nővéremet a pódiumon látni, mert a bátyám körülbelül
kétszázhuszonharmadik volt az évfolyamában, így aztán esélye sem volt
arra, hogy beszédet mondhasson. És lehet, hogy elfogult vagyok, de
amikor a nővérem egy popszámból idézett és a jövőről beszélt, az
fantasztikus volt. Ránéztem a bátyámra, és ő viszonozta a pillantást.
Mindketten elmosolyodtunk. Aztán anyára néztünk, de ő halkan sírdogált
zavarában, úgyhogy a bátyám is és én is megfogtuk a kezét. Anya ránk
nézett, elmosolyodott, és még erősebben kezdett sírni. Akkor mindketten a
vállára hajtottuk a fejünket, mintha egyszerre ölelnénk át, amitől még
jobban zokogott. Vagy még jobban zokogott. Nem tudom, melyik a jó. De
finoman megszorította a kezünket, és nagyon lágy hangon azt mondta, „Ó,
fiúk!”, aztán folytatta a sírást. Annyira szeretem anyát! Nem érdekel, hogy
nyálasan hangzik. A következő születésnapomon szerintem én fogok
ajándékot venni neki. Szerintem ez lenne a jó szokás. A gyerek kapjon
mindenkitől ajándékot, de az anyukáját ő lepje meg ajándékkal, mert az
anyukája is ott volt, amikor megszületett. Ez szerintem nagyon szép dolog
lenne.
Amikor a nővérem befejezte a beszédet, tapsoltunk és kurjantgattunk,
de a nagypapánál senki sem tapsolt és kurjantgatott hangosabban. Senki.
Fogalmam sincs, miről volt szó a fő ballagási búcsúbeszédben, kivéve
azt, hogy a lány Henry David Thoreau-tól idézett egy popszám helyett.
Aztán Mr. Small fellépett a pódiumra, és megkért mindenkit, hogy
tartózkodjon a tapstól, amíg az összes nevet fel nem olvasták, és ki nem
osztották az összes bizonyítványt. Azt azért meg kell említenem, hogy ez
tavaly sem működött.
Szóval, végignéztem, hogy a nővérem megkapja a bizonyítványát, és
anya újra elsírja magát. És láttam Mary Elizabethet is. Meg Alice-t. És
láttam Patricket. Meg Samet. Fantasztikus nap volt. Az sem rontotta el,
hogy Bradet is megpillantottam. Rendben volt minden.
A parkolóban találkoztunk a nővéremmel, és legelőször a nagypapám
ölelte át. A maga módján nagyon büszke ember a nagypapa. Mindenki
elmondta, hogy mennyire tetszett neki a beszéd, még akkor is, ha ez nem
igaz. Aztán megláttuk, hogy apa a parkolón keresztül közeledik felénk, a
feje felett diadalmasan lengeti a kamerát. Azt hiszem, a leghosszabb ölelést
apától kapta a nővérem. Samet és Patricket kerestem a szememmel, de
sehol sem láttam őket.
Az otthoni bulira tartva az ohiói unokatesóim rágyújtottak egy újabb
marihuánás cigarettára az autóban. Most én is beleszívtam, de megint
„töketlennek” neveztek. Fogalmam sincs, miért. Lehet, hogy az ohiói
unokatestvéreimnek ez a szokása. Meg a viccmesélés.
– Minek van harminckét lába és egy foga?
 – Na minek? – kérdeztük mindannyian.
– A sornak egy nyugat-virginiai munkaügyi központ előtt.
Meg ilyenek.
Amikor hazaértünk, az ohiói unokatesóim egyből meg rohanták a
bárszekrényt, mert a ballagás olyan esemény, ahol mindenki ihat.
Legalábbis tavaly meg idén így volt. Kíváncsi vagyok, mi lesz az én
ballagásomon. De az még nagyon távol van.
Szóval a nővérem azzal töltötte a buli első óráját, hogy bontogatta a
ballagási ajándékokat, és minden egyes csekk, pulóver vagy ötvendolláros
után egyre szélesebb vigyor jelent meg az arcán. A családunkban senki
sem gazdag, de mindenki megpróbál félretenni ezekre az alkalmakra, és
egy napig úgy teszünk, mintha gazdagok lennénk.
Csak a bátyám és én voltunk, akik nem pénzt vagy pulóvert adtak
ajándékba. A bátyám megígérte a nővéremnek, hogy egyik nap elviszi
bevásárolni, és megveszik a főiskolához szükséges dolgokat, mint amilyen
a szappan is, és ezeket majd ő fogja kifizetni, én meg egy kőből faragott,
kézzel festett kisházat vettem neki, ami Angliában készült. Azt mondtam
neki, hogy olyan ajándékot szerettem volna adni, amitől otthon érezheti
magát akkor is, ha már a főiskolán lesz. Miután elmondtam, a nővérem
még arcon is csókolt.
De a buli legjobb része az volt, amikor anya odajött hozzám, és szólt,
hogy telefonon keresnek. Felvettem a kagylót.
– Halló?
– Charlie?
– Sam!
– Mikor jössz át hozzánk?
– Most rögtön! – válaszoltam.
Akkor az apám, aki whisky sourt ivott, felmordult:
– Amíg itt vannak a rokonok, sehová sem mész! Megértetted?
– Hát, Sam... meg kell várnom, amíg elmennek a rokonok – mondtam.
– Jó... hétig itt leszünk. Utána meg majd felhívunk, bárhol is legyünk. –
Sam hangja nagyon boldog volt.
– Jól van, Sam. És gratulálok!
– Köszi, Charlie. Szia!
– Szia!
Letettem a kagylót.
Istenemre mondom, azt hittem, a rokonok soha nem akarnak már
hazamenni. A történeteik. A bundában sült malachús, amit ettek. A
fényképek, amiket nézegettek, és amikor azt mondták, „amikor még ekkora
voltál”, kézzel mutatva a magasságomat. Mintha megállt volna az idő.
Nem mintha zavartak volna a történeteik, nem erről volt szó. A bundában
sült malac pedig egész finom volt. De már annyira hiányzott Sam.
Körülbelül fél tízre mindenki degeszre tömte magát és kijózanodott.
Háromnegyed tízre az ölelkezéssel is végeztek. Kilenc óra ötvenkor üres
volt a felhajtó. Apámtól a következő mondat kíséretében kaptam húsz
dollárt és az autója kulcsait: „Kösz, hogy itt maradtál. Ez nagyon sokat
jelentett nekem és a családnak.” Spicces volt, de ez nem változtatott
semmin. Samtől megtudtam, hogy egy belvárosi táncklubba mentek. Így
aztán bepakoltam az ajándékokat a csomagtartóba, beszálltam, és
elhajtottam.
Van valami abban az alagútban a belváros felé. Éjszaka még a
lélegzeted is eláll tőle. Egyszerűen lélegzetelállító. A hegy egyik oldalán
behajtasz az alagútba, sötét van, a rádió hangosan szól. Amikor már bent
vagy, a menetszél megszűnik, a lámpák vakítanak. Mire megszokod a
fényt, már látod az alagút másik végét a távolban, miközben a rádió lassan
elhalkul, majd elhallgat, mert a rádióhullámok teljesen gyengék lesznek.
Ekkor már az alagút közepén tartasz, és minden csendes álomba fordul.
Ahogy a kijárat felé közeledsz, nem tudsz elég gyorsan hajtani. És végül,
amikor már úgy tűnik, hogy soha nem érsz el az alagút végére, hirtelen ott
van előtted. A rádió újra megszólal, hangosabbnak hallod, mint azelőtt. Te
pedig kisüvítesz az alagútból, rá a hídra. És akkor meglátod. A várost.
Millió fény és épület, ugyanolyan izgalmas, mint első alkalommal. Igazán
nagyszerű fogadtatásban részesülsz.
Fél órán keresztül bolyongtam a táncklubban, mire megtaláltam Mary
Elizabethet és Petert. Whiskyt ittak szódával, amit Peter vett, mert ő az
idősebb, és pecsétet is kért a kezére. Gratuláltam Mary Elizabethnek, és
megkérdeztem, hol vannak a többiek. Azt mondta, Alice a női vécében lövi
be magát, Sam és Patrick pedig táncol. Azt tanácsolta, üljek le valahova, és
várjam meg őket, mert nem tudja pontosan, hol táncolnak. Így aztán
leültem, és hallgattam, ahogy Peter és Mary Elizabeth a demokrata
jelöltekről vitatkoznak. Az idő megint állni látszott. Annyira szerettem
volna már látni Samet.
Körülbelül három szám után Sam és Patrick izzadságban úszva
visszatértek.
– Charlie!
Amikor felálltam, úgy öleltük meg egymást, mintha hónapok óta nem
találkoztunk volna. Ha figyelembe vesszük a történteket, akkor szerintem
ez érthető. Miután kibontakoztunk az ölelésből, Patrick leheveredett
Peterre és Mary Elizabethre, akár egy kanapéra. Kivette Mary Elizabeth
kezéből az italát, és megitta. „Hé, seggfej”, szólalt meg Mary Elizabeth.
Azt hiszem, Patrick részeg volt, habár mostanában már nem iszik, meg
aztán Patrick józanon is csinál ilyeneket, úgyhogy nehéz eldönteni.
Sam ekkor kézen fogott.
– Imádom ezt a számot!
Elhúzott a táncparkettre. Táncolni kezdett. Én is táncoltam. A szám
gyors volt, így aztán nem ment valami jól, de Samet nem érdekelte.
Táncoltunk, és ennyi pont elég volt. A szám után egy lassú jött. Sam rám
nézett. Én meg vissza rá. Aztán megfogta a kezem, és magához húzott.
Nem tudok lassúzni sem, de azt tudom, hogyan kell ringatózni.
A leheletén áfonyalé és vodka érződött.
– Próbáltalak megtalálni ma a parkolóban.
Reméltem, hogy az én leheletem még mindig fogkrémszagú.
– Én is.
Hallgattunk a szám végéig. Egy kicsit szorosabban ölelt. Én is
szorosabban öleltem őt. És csak táncoltunk. Ez volt aznap az egyetlen
pillanat, amikor szerettem volna megállítani az időt. Úgy szerettem volna
maradni hosszú-hosszú ideig.
A táncklub után visszamentünk Peter lakásába, és mindenkinek átadtam
a ballagási ajándékomat. Alice egy könyvet kapott Az élőhalottak éjszakája
című filmről, nagyon tetszett neki, Mary Elizabethnek pedig a Kutyasorsot
ajándékoztam feliratos DVD-n, amitől egészen odavolt.
Ezután Patricknek és Samnek is odaadtam az ajándékát. Még különleges
csomagolópapírt is szereztem az ajándékaikhoz. A vasárnapi vicces
újságokba csomagoltam őket, mert azok színesek voltak. Patrick letépte a
csomagolópapírt az ajándékáról. Sam viszont el sem szakította, úgy vette le
róla a ragasztószalagot. Aztán megnézték, mi van a dobozban.
Patrick megkapta az Útont, a Meztelen ebédet, a Közönyt, Az Édentől
messzit, a Pán Pétert és A béke szigetét.
Sam a Ne bántsátok a feketerigót!-t, a Zabhegyezőt, A nagy Gatsbyt, a
Hamletet és Az ősforrást kapta.
A könyvek alá egy-egy üdvözlőkártyát tettem, amit a Samtől kapott
írógépen írtam. A kártyákon az állt, hogy ezek a kedvenc könyveim, és
azért szerettem volna, hogy legyen belőlük Samnek és Patricknek is, mert
ők a legjobb fejek az egész világon.
Miután elolvasták a kártyákat, csendben rám néztek. Egyikük sem
mosolygott vagy sírta el magát, vagy valami ilyesmi. Kinyíltunk egymás
számára, amikor a szemünk találkozott. Tudták, hogy komolyan gondolom,
amit a kártyára írtam. És én is tudtam, hogy ez sokat jelent nekik.
– Mi áll a kártyán? – kérdezte Mary Elizabeth.
– Nem baj, ha elmondom, Charlie? – kérdezte Patrick.
Megráztam a fejem, és amíg felolvasták a kártyáikat, addig elmentem,
hogy teletöltsem a kávéspoharamat vörösborral.
Amikor visszaértem, mindhárman rám néztek, én pedig azt mondtam:
– Mindnyájan nagyon fogtok hiányozni nekem. Remélem, jól fogjátok
érezni magatokat a főiskolán.
Aztán elsírtam magam, mert hirtelen belém villant, hogy egyedül
maradok. Szerintem Peter fura szerzetnek tart. Így aztán Sam felállt, és
kimentünk a konyhába, közben elmondta, hogy „nincs semmi baj”. Mire a
konyhába értünk, már megnyugodtam egy kicsit.
Sam megkérdezte:
– Tudod, hogy egy hét múlva elutazom, Charlie?
– Igen, tudom.
– Ne kezdj el újra sírni.
– Jól van.
– Szeretném, ha végighallgatnál.
– Jó.
– Nagyon félek, hogy magányos leszek a főiskolán.
– Tényleg? – kérdeztem. Erre nem igazán gondoltam korábban.
– Ugyanúgy félek a magánytól, mint te.
– Értem – bólintottam.
– Úgyhogy egyezzünk meg valamiben. Amikor összesűrűsödnek a
dolgok a főiskolán, felhívlak téged, és ha neked van eleged az itteni
dolgokból, te hívsz fel engem.
– Levelezünk majd egymással?
– Természetesen – válaszolta Sam.
Akkor újra elsírtam magam. Néha tényleg olyan vagyok, mint a
hullámvasút. De Sam türelmes volt.
– Charlie, a nyár végén visszajövök, de azelőtt még élvezzük ki az
utolsó hetet, amit együtt töltünk. Közösen mindenki. Jó?
Bólintottam, és megnyugodtam.
Az est további részében csak ittunk, hallgattuk a zenét, ahogy szoktuk,
de most Peter lakásán voltunk, és ez jobb volt, mint Craignél, mert
Peternek jobb zenéi vannak. Körülbelül éjszaka egy óra felé hasított belém
a gondolat.
– Ó, istenem! – kiáltottam.
 – Mi a baj, Charlie?
– Holnap iskola!
Azt hiszem, ha akartam volna sem tudtam volna jobban megnevettetni
őket.
Peter bevitt magával a konyhába, kávét készített nekem, hogy
kijózanodjak a hazaúthoz. Úgy nyolc csészével ihattam meg egyhuzamban,
és húsz perc múlva készen álltam, hogy hazavezessek. Csak az volt a baj,
hogy mire hazaértem, nem tudtam elaludni a sok kávétól. Mire beértem az
iskolába, azt hittem összeesek a fáradtságtól. Szerencsére minden
záróvizsgán túl voltunk, és egész nap csak filmeket néztünk. Soha nem
aludtam még ilyen jót. Meg boldog is voltam, mert az iskola nagyon
magányos hely lett a többiek nélkül.
A mai nap más volt, mint a többi, mert éjszaka nem aludtam, és este
nem is találkozhattam Sammel és Patrickkel, ugyanis a szüleik ünnepi
vacsorára vitték őket. A bátyám meg randizott az egyik ballagó lánnyal, aki
„jól nézett ki”. A nővérem a barátjával töltötte az időt. Anya és apa meg
még mindig a ballagási buli fáradalmait heverte ki.
A tanárok zöme jórészt hagyta a srácokat, hogy üldögéljenek és
beszélgessenek egymással, miután visszaadtuk a könyveinket. Az igazat
megvallva egyetlen ismerőst sem találtam, kivéve talán Susant, aki a
folyosón történtek után jobban kerül, mint valaha. Szóval én nem igazán
tudtam beszélgetni. Egyedül Bill órája volt jó, mert tudtam beszélni vele.
Nehéz volt elbúcsúzni tőle az óra végén, de azt mondta, hogy még látjuk
egymást, így ez nem is igazi búcsú. Bármikor felhívhatom nyáron, ha
társaságra vágyom vagy szeretnék könyveket kérni tőle, és ettől kicsit
jobban éreztem magam.
Az egyik girbegurba fogú srác, akit Leonardnek hívnak, „strébernek”
csúfolt a folyosón, de nem nagyon zavart, mert szerintem nem érti a
lényeget.
Az ebédemet az egyik udvari padon ettem meg, ahol régen dohányozni
szoktunk. Miután elfogyott a csokis tekercs, rágyújtottam, hátha kér valaki
egy cigarettát tőlem, de senki sem jött oda hozzám.
Mikor az utolsó óra is véget ért, mindenki üdvrivalgásban tört ki, és
közösen tervezgetni kezdték, hogy mit csinálnak majd a nyáron. És
mindenki kipakolt a szekrényéből, a régi papírokat és jegyzeteket meg
könyveket a folyosó padlójára dobálták. Mikor odaértem a szekrényemhez,
megláttam azt a vézna srácot, aki egész évben a szekrényszomszédom volt.
Ezelőtt még egy szót sem szóltunk egymáshoz.
Megköszörültem a torkomat, és megszólítottam.
 – Szia! Charlie vagyok.
Csak annyit válaszolt:
– Tudom.
Aztán becsukta a szekrényajtót, és magamra hagyott.
Így aztán kinyitottam a szekrényemet, az összes régi papíromat meg a
többi dolgot bepakoltam a hátizsákomba, és a padlóra szórt könyvek és
papírok meg jegyzetek halmain átgázolva kimentem a parkolóba. Ezután
felszálltam a buszra. Aztán megírtam ezt a levelet neked.
Tulajdonképpen nagyon örülök neki, hogy véget ért ez az év. Sok időt
szeretnék együtt tölteni a többiekkel, mielőtt még elmennek a főiskolára.
Főleg Sammel szeretnék sokat együtt lenni.
Erről jut eszembe, hogy mindenből színötös lettem. Az anyám nagyon
büszke volt rám, és a bizonyítványomat kitette a hűtőszekrény ajtajára.
Szeretettel ölellek,
Charlie

1992. június 22.

Kedves Barátom!

A Sam elutazása előtti éjszaka miatt az egész előző hét csak ködösen
rémlik. Sam eszeveszetten kapkodott, mert velünk is akart lenni, meg
készülődnie is kellett. Megvenni a dolgokat. Összecsomagolni. Meg
ilyenek.
Minden este összejöttünk, miután Sam elbúcsúzott valami nagybácsitól,
vagy egy újabb közös ebédre hívta meg az anyukája, vagy még több dolgot
vásárolt az iskolához. Félt, és egészen addig nem nyugodott meg, és nem
lett újra a régi, amíg nem kapott egy kortyot abból, amit éppen ittunk, vagy
egy slukkot abból, amit éppen szívtunk.
Samet az segítette át a hét nehézségein, hogy együtt ebédelt Craiggel.
Sam azt mondta, hogy lehetőleg „pontot akar tenni” a kapcsolat végére, és
szerintem szerencséje volt, mert Craig elég kedvesnek bizonyult, amikor
nem hibáztatta Samet a szakítás miatt. Craig azt is elmondta Samnek, hogy
értékes embernek tartja. És azt is mondta, hogy sajnálja, és minden jót
kíván a jövőhöz. Az emberek néha nagyon furcsa módon választják meg,
hogy mikor viselkedjenek nagyvonalúan.
Az egészben az volt a legjobb, hogy Sam nem kérdezett rá Craig többi
barátnőjére, pedig kíváncsi volt rájuk. Samben nem maradt tüske. Azért
szomorú volt. De ez amolyan mulandó szomorúság volt. Olyan
szomorúság, amit az idő meggyógyít.
Az elutazása előtti éjszakán mindannyian Sam és Patrick házában
jöttünk össze. Bob, Alice, Mary Elizabeth (Peter nélkül) és én. Csak
üldögéltünk a „játékszobában” a szőnyegen, és felidéztük a dolgokat.
Emlékszel az előadásra, amikor Patrick... emlékszel, amikor Bob... és
amikor Charlie. ..meg Mary Elizabeth... és Alice... meg Sam...?
A közös poénok nem voltak többé poénok. Történetté váltak. Senki sem
emlegette a kellemetlen embereket és a kellemetlen élményeket. És amíg a
nosztalgia távol tartotta a holnapot, senki sem érzett szomorúságot.
Egy idő után Mary Elizabeth és Bob meg Alice hazament, de
megígérték, hogy reggel visszajönnek elbúcsúztatni Samet. Szóval
hármasban maradtunk: én, Patrick és Sam. Csak üldögéltünk. Nem nagyon
beszélgettünk. Egészen addig, amíg el nem kezdtük a közös élményeinket
emlegetni.
Emlékszel, amikor Charlie először jött oda hozzánk azon a
focimeccsen... és emlékszel, amikor Charlie leengedte Dave gumiját az
öregdiákbálon... emlékszel a versre... és a kazettára, amit másolt... és a
Punk Rocky színes számára... és emlékszel, amikor úgy éreztük, nincsenek
korlátaink ...?
Amikor befejeztem, mindhárman elcsendesedtünk és elszomorodtunk.
Miközben hallgattunk, eszembe jutott, amiről még soha senkinek nem
beszéltem. Amikor sétáltunk. Csak mi hárman. Én voltam középen. Nem
emlékszem, hogy hová mentünk vagy honnan jöttünk. Még az évszakot
sem tudom felidézni. Csak arra emlékszem, hogy kettejük között
lépkedtem, és életemben először éreztem, hogy tartozom valahova.
Végül Patrick felállt.
– Elfáradtam, srácok. Jó éjszakát!
Aztán megborzolta a hajunkat, és felment a szobájába. Sam odafordult
hozzám:
– Charlie, még be kell pakolnom néhány dolgot. Velem maradsz még
egy kicsit?
Bólintottam, és felmentünk.
Amikor beléptünk Sam szobájába, feltűnt, hogy Sam csókja óta
mennyire más lett. A képek lekerültek a falról, a komódok üresen
tátongtak, és minden nagy kupacban tornyosult az ágyon. Azt mondtam
magamban, hogy bármi is történjen, nem fogom elsírni magam, mert nem
szeretném, ha Sam még jobban pánikba esne.
Így aztán csak néztem, ahogy pakol, megpróbáltam annyi részletet
megfigyelni, amennyit csak tudtam. A hosszú haját, törékeny csuklóját és
zöld szemét. Mindent az agyamba akartam vésni. Különösképpen a
hangját.
Sam mindenféléről beszélt, csak hogy elterelje a figyelmét. Elmondta,
hogy holnap hosszú út vár rájuk, és a szülei kibéreltek egy furgont. Azon
tűnődött, hogy milyen kurzusai lesznek, és végül milyen „főszakot” választ
majd. Azt mondta, nem szeretne egyetlen diákszövetség tagja sem lenni, de
már nagyon várja a focimeccseket. Egyre szomorúbb lett. Végül
megfordult, és azt kérdezte.
– Miért nem hívtál el randizni, miután történt az a dolog Craiggel?
Csak ültem némán. Fogalmam sem volt, mit válaszoljak. Sam lágy
hangon tette fel a kérdést.
– Charlie... miután megtörtént az a dolog Mary Elizabethtel a bulin, és
táncoltunk a klubban, meg minden...
Fogalmam sem volt, mit válaszoljak. Becsületszavamra mondom, nem
értettem semmit.
– Jól van, Charlie... Egyenes leszek. A Craiggel történtek után mit
gondoltál? – Tényleg kíváncsi volt a válaszra.
Erre azt mondtam:
– Hát, sok mindent. De leginkább azt, hogy a szomorúságod sokkal
fontosabb nekem, mint az, hogy Craig már nem a barátod. És ha ez azt
jelentette volna, hogy ki kell vernem téged a fejemből, ha boldognak látlak,
azt is el tudtam volna viselni. Ekkor jöttem rá, hogy teljes szívemből
szeretlek téged.
Letelepedett mellém a padlóra. A hangja halk volt.
– Charlie, hát nem érted? Én ezt nem érzem. Nagyon aranyos vagy, meg
minden, de néha olyan, mintha teljesen máshol lennél. Igazán fantasztikus,
hogy meghallgatod a másikat, és támogatod, ha bajba kerül, de mi van
akkor, ha a másiknak nem támogatásra van szüksége? Mi van akkor, ha
ölelő karokra van szüksége, vagy valami ilyesmire? Nem üldögélhetsz
tétlenül, nem helyezheted mások életét a sajátod elé, és nem gondolhatod,
hogy ez a szerelem. Ez egyszerűen nem megy. Cselekedned kell.
– És mit kellene csinálnom? – kérdeztem. A szám kiszáradt.
– Nem tudom. Mondjuk, kézen fogni a másikat, amikor egy lassú szám
jön egy bulin. Vagy elhívni randira. Vagy elmondani az embereknek, hogy
mire van szükséged Vagy, mondjuk, hogy mit szeretnél. Mint például
akkor ott a táncparketten, ott meg szerettél volna csókolni?
– Igen – feleltem.
– És akkor miért nem csókoltál meg? – kérdezte nagyon komoly
hangon.
– Mert nem tudtam, hogy te is szeretnéd.
– Ezt miből gondoltad?
– Abból, amit korábban mondtál.
– Abból, amit kilenc hónappal korábban mondtam? Hogy verj ki a
fejedből?
Bólintottam.
– Charlie, azt is mondtam, hogy ne dicsérd meg Mary Elizabethet. És
hogy sokat kérdezzél tőle, és hagyd beszélni. Most egy olyan sráccal van
együtt, aki ennek pont az ellenkezőjét csinálja. És működik a dolog, mert
Peter ilyen. Saját magát adja. És cselekszik.
– De én nem kedveltem Mary Elizabethet.
– Charlie, te nem érted a lényeget. Az a lényeg, hogy szerintem akkor is
ugyanígy viselkedtél volna, ha kedvelted volna Mary Elizabethet. Ez
olyan, mint amikor Patrick segítségére siettél, és elverted azt a két tagot,
akik bántani akarták, de mi van akkor, amikor Patrick saját magát akarja
bántani? Mi történt akkor, amikor elmentetek ketten abba a parkba? Vagy
amikor megcsókolt? Szeretted volna, hogy megcsókoljon?
Megráztam a fejem.
– Akkor miért hagytad?
– Mert a barátja akartam lenni – válaszoltam.
– Nem sikerült, Charlie. Amikor ezek történtek, egyáltalán nem úgy
viselkedtél, mint ahogy egy barát szokott. Azért, mert nem voltál vele
őszinte.
Mozdulatlanul ültem. A padlót bámultam. Egy szót sem szóltam.
Nagyon kényelmetlenül éreztem magam.
– Charlie, ugyanerről beszéltem neked kilenc hónappal ezelőtt, amikor
azt mondtam, hogy verj ki a fejedből. Nem Craig miatt mondtam. Nem
azért, mert úgy gondolom, hogy nem vagy fantasztikus. Egyszerűen nem
szeretem, ha belém esnek. Ha megtetszem valakinek, azt szeretném, ha a
valódi énemet kedvelné, és nem azt, aminek gondol. És nem akarom, hogy
magában tartsa az érzéseit. Az a jó, ha kimutatja, hogy én is érezhessem.
Azt akarom, hogy felszabadultan viselkedjen mellettem. És ha olyat csinál,
ami nem tetszik, akkor megmondom neki.
Kicsit elsírta magát. De nem szomorúságból.
 – Tudod, hogy Craiget hibáztattam azért, hogy nem tehettem meg
bizonyos dolgokat? Tudod, hogy most milyen hülyén érzem magam
emiatt? Craig talán nem bátorított, de nem is akadályozott. Egy idő után
viszont azért nem tettem meg egy-két dolgot, mert nem akartam, hogy
másnak lásson. De az a helyzet, hogy nem voltam vele őszinte. Akkor meg
miért érdekelne, hogy szeret-e vagy sem, ha nem is tudja, hogy ki vagyok
igazából?
Samre néztem. Már nem sírt.
– Szóval holnap elutazom. És nem fogom hagyni, hogy újra így járjak.
Azt fogom csinálni, ami nekem tetszik. Az leszek, aki igazából vagyok. És
rá fogok jönni, hogy ki is vagyok valójában. De most itt vagyok veled. És
itt és most tudni akarom, hogy mire vágysz, és mit akarsz csinálni.
Türelmesen várta a válaszom. De azok után, amit mondott, rájöttem,
hogy azt kell tennem, amit szeretnék. Nem kell fontolgatnom. Nem kell
hangosan kimondanom. És ha majd nem tetszik neki, akkor szólni fog.
Aztán folytathatjuk a pakolást.
Így aztán megcsókoltam. Sam pedig visszacsókolt. Lefeküdtünk a
padlóra, és csókolóztunk. Puha érzés volt. Halkan nyögdécseltünk Aztán
elhallgattunk. Mozdulatlanul feküdtünk. Átmentünk az ágyra, és
ráfeküdtünk arra a sok mindenre, ami még nem került bele a bőröndökbe.
Egymás felsőtestét simogattuk a ruhán keresztül. Aztán benyúltunk a ruhák
alá. Aztán levettük a ruhákat. És olyan gyönyörű szép volt minden. Sam
volt gyönyörű szép. Megfogta a kezem, és becsúsztatta a bugyija alá.
Megérintettem. Nem akartam elhinni, hogy ez velem történik. Mintha
minden értelmet nyert volna. Egészen addig, amíg az alsónadrágomba nem
nyúlt, és meg nem érintett.
Ekkor leállítottam Samet.
– Mi a baj? – kérdezte. – Fájt?
Megráztam a fejem. Valójában nagyon jó érzés volt. Fogalmam sem
volt, mi lehet a probléma.
– Sajnálom. Nem akartam...
– Nem, ne sajnáld – mondtam.
– De szégyellem magam – mondta.
– Ne szégyelld magad. Nagyon jó érzés volt – mondtam. Kezdtem
nagyon kijönni a sodromból.
– Még nem állsz készen? – kérdezte.
Bólintottam. De nem ez volt a baj. Magam sem tudtam, mi a baj.
– Nem baj, ha még nem állsz készen – mondta. Igazán kedves volt
hozzám, mégis nagyon rosszul éreztem magam.
 – Charlie, szeretnél inkább hazamenni? – kérdezte. Azt hiszem,
bólinthattam, mert segített belebújni a ruháimba. Aztán ő is felvette az
ingét. Én meg legszívesebben felpofoztam volna magam, hogy ilyen
gyerekesen viselkedem. Mert szerettem Samet. És összejöttünk. Én meg
tönkretettem. Egyszerűen borzalmasan éreztem magam. Borzalmasan.
Kikísért a szobájából.
– Elvigyelek? – kérdezte. Apám autójával jöttem. Nem voltam részeg.
Sam tekintetében aggodalom tükröződött.
– Kösz, de nem kell.
– Charlie, ilyen állapotban nem vezethetsz.
– Sajnálom. Akkor gyalog megyek – válaszoltam.
– Hajnali két óra van. Majd én hazaviszlek. Visszament, hogy
megkeresse a slusszkulcsot. Én meg csak álltam ott a hallban.
Legszívesebben meghaltam volna.
– Olyan fehér vagy, Charlie, mint a fal. Kérsz egy kis vizet?
– Nem. Nem tudom. – Nagyon erős sírás jött rám.
– Figyelj ide. Heveredj le a kanapéra – mondta. Lefektetett a kanapéra.
Hozott egy nedves konyharuhát, és beborogatta a homlokom.
– Aludj itt ma éjszaka! Jó?
– Jó.
– Próbálj megnyugodni. Lélegezz mélyeket!
Úgy tettem, ahogy mondta. És mielőtt álomba zuhantam volna,
megszólaltam.
– Nem bírom tovább. Sajnálom – mondtam.
– Nincs semmi baj, Charlie. Aludj szépen – válaszolta Sam.
De már nem Samhez beszéltem. Valaki máshoz szóltam.
Elaludtam, és álmodni kezdtem. A bátyámmal és a nővéremmel
tévéztünk, Helen néni vigyázott ránk. Minden olyan volt, mint a lassított
felvétel. A hangok is mintha a pincéből jöttek volna. És Helen néni olyat
csinált, mint Sam. Erre ébredtem fel. Fogalmam sem volt, hogy mi történik
körülöttem. Sam és Patrick hajolt fölém, és Patrick megkérdezte, hogy
kérek-e reggelit. Szerintem bólintottam. Ettünk. Sam még mindig aggódó
tekintettel nézett rám. Patricken semmi különös nem látszott. Szalonnás
tojást ettünk a szüleikkel, és semmiségekről beszélgettünk. Fogalmam
sincs, hogy miért említettem meg a szalonnás tojást. Nincs jelentősége.
Egyáltalán semmi jelentősége sincs. Megérkezett Mary Elizabeth, meg a
többiek is eljöttek, és miközben Sam anyukája még egyszer mindent
leellenőrzött, mindenki odasétált a kocsibeállóhoz. Sam és Patrick szülei
beszálltak a furgonba. Patrick vezette Sam kisteherautóját, és mindenkitől
elbúcsúzott pár napra, amíg távol lesz. Aztán Sam egyesével megölelt
bennünket, és mindenkitől elbúcsúzott. Mivel a nyár végén még visszajön
néhány napra, inkább elköszönés volt, mintsem búcsú.
Tőlem köszönt el utoljára. Sam odalépett hozzám, és nagyon hosszú
ideig tartott az ölelésében. Végül belesúgott a fülembe. Rengeteg
csodálatos dolgot mondott arról, hogy nem baj, hogy tegnap este még nem
álltam készen, és nagyon fogok hiányozni neki, és nagyon vigyázzak
magamra, amíg nem lesz itthon.
– Te vagy a legjobb barátom – csak ennyit tudtam válaszolni, más nem
jött ki a torkomon.
Rám mosolygott, megpuszilta az arcomat, és egy pillanatra tovatűnt a
tegnap esti rossz érzés. De a puszi akkor is inkább búcsúcsóknak tűnt, mint
egyszerű elköszönésnek. A helyzet az, hogy nem sírtam. Fogalmam sem
volt, hogy mit érzek.
Végül Sam beült Patrick mellé, aki beindította a motort. Megszólalt egy
fantasztikus szám. Mindenki mosolygott. Én is. De már máshol voltam.
Egészen addig nem tért vissza a rossz érzés, amíg el nem tűntek a
távolodó autók. De most sokkal rosszabb lett. Mary Elizabeth és a többiek
is sírtak, és megkérdezték, hogy elmegyek-e velük a Big Boyba, vagy
valami ilyesmi. Nemet mondtam. Köszönöm, de nem. Haza kell mennem.
– Jól érzed magad, Charlie? – kérdezte Mary Elizabeth. Szerintem már
megint egyre rosszabbul nézhettem ki, mert aggódni látszott.
– Nincs semmi baj. Csak fáradt vagyok – hazudtam.
Beszálltam apa autójába, és elhajtottam. És szóltak a számok a
rádióban, pedig be sem kapcsoltam. És amikor beálltam az autóbejáróba,
szerintem el is felejtettem leállítani a motort. Egyenesen odamentem a tévé
előtti kanapéhoz a nappaliban. Elkezdtem nézni a show-műsorokat, pedig a
tévé ki volt kapcsolva.
Fogalmam sincs, mi a baj velem. Úgy néz ki, mintha csak ez a sok leírt
zagyvaság mentene meg a széthullástól. Sam elment. Patrick sem lesz
itthon pár napig. Nem szívesen beszélnék Mary Elizabethtel vagy bárki
mással, még a bátyámmal vagy valamelyik családtagommal sem. Talán
Helen néni kivétel. De ő már meghalt. És ha élne, valószínűleg akkor sem
tudnék a szemébe nézni. Mert egyre inkább úgy érzem, hogy amit tegnap
éjszaka álmodtam, igaz volt. És a pszichiáterem nem is kérdezett olyan
beteg dolgokat.
Fogalmam sincs, mitévő legyek. Ismerek olyanokat, akiknek sokkal
rosszabbul megy a sora. Tisztában vagyok ezzel, de akkor is letaglóz az
érzés, és egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy az
anyukájával a plázában sült krumplit majszoló kissrác egyszer majd felnő,
és megveri a nővéremet. Bármit megtennék, hogy kiverjem ezt a
gondolatot a fejemből. Tudom, hogy megint száguldoznak a gondolataim,
és olyan, mintha transzban lennék, de a kép megragadt a fejemben, és nem
akar továbbállni. Látom a kissrácot, ahogy üti a nővéremet, nem akarja
abbahagyni, én pedig megpróbálom leállítani, mert a kissrác nem gondolja
komolyan, de nem hallgat rám, és nem tudom, mitévő legyek.
Sajnálom, de most ennek a levélnek vége.
Azért mindenekelőtt szeretném megköszönni, hogy te is azok közé
tartozol, akik meghallgatnak és megértenek, és nem próbálnak lefeküdni
másokkal, habár nyugodtan megtehetnék. Komolyan mondom, nagyon
sajnálom, hogy így bántam veled, hiszen nem is ismersz, soha nem
találkoztunk, ráadásul nem is árulhatom el, hogy ki vagyok, mert
megígértem, hogy titokban tartom. Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy a
telefonkönyvet lapozgatva bukkantam rád. Nem bírnám elviselni, ha ezt
gondolnád. Szóval, kérlek, higgy nekem, amikor azt mondom, hogy
Michael halála után szörnyen éreztem magam, és az osztályban az egyik
lány, aki ügyet sem vetett rám, rólad mesélt a barátnőjének. És még így
ismeretlenül is úgy tűnt, hogy közel állsz hozzám, mert annyira jó
embernek látszottál. Olyan embernek tűntél, akit nem zavar, ha egy gyerek
leveleket írogat neki. Olyan embernek látszottál, aki megérti, hogy ezek a
levelek jobbak, mint egy napló, mert így személyesebb az egész, és egy
naplót bárki megtalálhat. Nem szeretném, ha aggódnál miattam, vagy azt
gondolnád, hogy már találkoztunk valahol, és nem is akarom tovább
rabolni az idődet. Sajnálom, ha a terhedre voltam, mert tényleg nagyon
sokat jelentesz nekem, és remélem, neked jól megy a sorod, mert biztosan
megérdemled. Komolyan mondom. Remélem, te is így gondolod. Jól van.
Akkor Isten veled.
Szeretettel ölellek,
Charlie
EPILÓGUS
1992. augusztus 23.

Kedves Barátom!

Az elmúlt két hónapot kórházban töltöttem. Tegnap engedtek ki. Az

orvostól tudom, hogy az anyám és az apám a nappali kanapéján talált rám.
Anyaszült meztelenül ültem ott, és néztem a tévét, ami nem is volt
bekapcsolva. Azt mondták, hogy egyetlen szót sem szóltam, nem is
reagáltam semmire. Az apám még le is kevert egyet, hogy magamhoz
térjek, pedig ő soha nem ütne meg, de ezt már mondtam. Még a pofon sem
segített. Így aztán bevittek abba a kórházba, ahol hétéves koromban
kezeltek, miután Helen néni meghalt. Azt mondták, hogy egy hétig nem
beszéltem és nem is ismertem fel senkit. Még Patricket sem, aki ezek
szerint meglátogatott. Elég ijesztően hangzik.
Csak arra emlékszem, hogy bedobom a levelet a postaládába. A
következő emlékem meg már az, hogy az orvos irodájában ülök. Aztán
eszembe jut Helen néni. És sírni kezdek. Az orvos pedig, aki egy nagyon
kedves doktornő, kérdezgetni kezd. Én pedig válaszolok a kérdéseire.
Nem akarok a kérdésekről és a válaszokról beszélni. De arra azért
rájöttem, hogy minden, amit Helen néniről álmodtam, valóban megtörtént.
Egy kis idő után azt is megértettem, hogy minden egyes szombati tévézés
közben ugyanaz történt.
Az első pár hét a kórházban nagyon nehéz volt.
Az volt a legnehezebb, amikor a doktornő irodájában ültünk, és ő
elmesélte anyának és apának, hogy mi történt velem. Anya úgy sírt, mint
még soha. Apa olyan mérges volt, amilyennek még soha nem láttam. Mert
amikor ilyenek történtek velem, nem sejtettek semmit.
De a doktornő azóta már segített megérteni egy csomó mindent. Helen
nénit. A családomat. A barátaimat. És saját magamat. Ezeknek a
dolgoknak sok fázisa van, és mindegyik során fantasztikusan bánt velem.
Ennek ellenére az volt a legnagyobb segítség, amikor látogatókat
fogadhattam. A családom, még a bátyám és a nővérem is meglátogatott
akkoriban, egészen addig, amíg a bátyámnak vissza kellett mennie focizni
a főiskolára. Ezután már csak hárman jöttek, a bátyám viszont mindig
küldött képeslapot. Az utolsó lapon azt is elárulta, hogy elolvasta a
Waldenről írott olvasónaplómat, és nagyon tetszett neki, aminek nagyon
örültem. Ahogy Patricknek is, amikor meglátogatott. Patrickben az a
legjobb, hogy még a kórházban is ugyanúgy viselkedik, mint máshol.
Ugyanúgy viccelődik, amitől jobban érzed magad, és nem tesz fel
kérdéseket, amitől csak rosszabbul leszel. Még egy levelet is hozott
Samtől, amiben Sam megígérte, hogy hazajön augusztus végén, és ha
addigra jobban leszek, akkor ő, Patrick és én ismét áthajtunk az alagúton.
És ha szeretném, akkor majd én állhatok a kisteherautó platóján. Az efféle
dolgok segítettek a legtöbbet.
Azok a napok is jók voltak, amikor postát kaptam. A nagyapám nagyon
kedves levelet küldött nekem. A nagy-nagynénim is. Meg a nagyi és Phil
bácsi is. Rebecca néni még virágot is küldött, mellé egy üdvözlőlapot,
amelyet az összes ohiói unokatesóm aláírt. Jó érzés volt tudni, hogy
gondolnak rám, és az is nagyon jólesett, amikor Patrick behozta magával
Mary Elizabethet és Alice-t meg Bobot meg a többieket is. Még Peter és
Craig is velük jött. Azt gyanítom, kibékültek egymással. Örültem, hogy
meglátogattak. Annak is örültem, hogy Mary Elizabeth csak beszélt és
beszélt. Ettől kevésbé tűnt abnormálisnak a helyzet. Mary Elizabeth még
tovább is maradt, mint a többiek. Annyira boldog voltam, hogy kettesben
lehettünk, mielőtt még elmegy a Berkeley-re. Mint ahogy annak is örültem,
amikor Bill és a barátnője meglátogattak két héttel ezelőtt. Novemberben
összeházasodnak, és engem is meghívtak az esküvőre. Jó érzés, hogy van
valami, amire lehet készülni.
Akkor kezdtem elhinni, hogy minden rendbe jön majd, amikor a
nővérem és a bátyám velem maradtak a kórházban, miután a szüleim
elmentek. Ez valamikor júliusban történt. Nagyon sokat kérdezgettek
Helen néniről, mert szerintem velük soha nem csinált olyat, mint velem. A
bátyám nagyon szomorú volt. A nővérem meg dühös. Ekkoriban kezdett
tisztább lenni a kép, mert ezután már senkit sem kellett gyűlölni.
Úgy értem, hogy amikor a bátyámra és a nővéremre néztem,
elképzeltem, hogy egyszer ők is nagybácsi és nagynéni lesznek, ahogy én
is nagybácsi leszek majd. Mint ahogy az anyám és Helen néni is testvérek
voltak.
És leülhettünk egymással, és eltűnődhettünk, és lelkiismeret-furdalást
érezhettünk egymás iránt, és hibáztathattunk egy csomó embert azért, amit
tett vagy nem tett, vagy amiről nem tudott. Nem tudom. Azt hiszem,
mindig akad valaki, akit hibáztatni lehet. Talán ha a nagyapám nem verte
volna, akkor anya nem lenne ilyen csöndes. És talán nem ment volna hozzá
az apámhoz sem, mert ő sohasem verekszik. És akkor meg sem születtem
volna. De nagyon örülök.
Később eljöttek értem Sam kisteherautójával. És elmentünk a Big
Boyba, pont úgy, mint régen. Sam mesélt az életről a főiskolán, ami
nagyon izgalmasnak tűnt. Én pedig meséltem neki az életről a kórházban,
ami viszont egyáltalán nem izgalmas. Patrick viccelődött, hogy mindenki
az igazat mondja. A Big Boy után beültünk a kisteherautóba, és ahogy Sam
ígérte, az alagúthoz hajtottunk.
Körülbelül fél mérföldre lehettünk az alagúttól, amikor Sam megállt, én
pedig felmásztam a platóra. Patrick olyan hangosra vette a rádiót, hogy én
is halljam, és az alagút felé közeledve a zenét hallgattam, és arra
gondoltam, amit az elmúlt év során mondtak nekem az emberek. Bill azt
mondta, hogy különleges vagyok. A nővérem azt, hogy szeret engem.
Anya is. Még apa és a bátyám is azt mondta, amikor kórházban feküdtem.
Eszembe jutott, hogy Patrick a barátjának nevezett. És az is, hogy Sam azt
mondta, cselekedjek. Hogy ne üldögéljek tétlenül. És arra gondoltam,
milyen fantasztikus, ha családja és barátai vannak az embernek.
Miközben beszáguldottunk az alagútba, nem tártam ki a karomat úgy,
mintha repülnék. Hagytam, hogy a szél az arcomban vágjon. Elsírtam
magam, de mosolyogtam közben. Mert még így is szerettem Helen nénit,
amiért két ajándékot vett nekem. És mennyire szerettem volna, hogy az
anyának a születésnapomra vett ajándékom különleges legyen. És
mennyire szerettem volna, hogy a nővérem és a bátyám meg Sam és
Patrick és mindenki más is boldog legyen.
De elsősorban azért sírtam, mert hirtelen rájöttem, hogy én állok a
platón, és én száguldok a széllel az arcomban. Nem érdekelt a belváros
látképe. Eszembe sem jutott. Mert felállva száguldottam az alagútban. És
nem üldögéltem tétlenül. És ez pont elég volt ahhoz, hogy úgy érezzem,
nincsenek korlátaim.
Holnaptól másodikos leszek. És akár hiszed, akár nem, egyáltalán nem
félek a középiskolától. Talán nem is lesz időm leveleket írni, mert az is
előfordulhat, hogy túlságosan lefoglal majd, hogy „ne meneküljek az élet
elől”.
 Szóval, ha úgy alakulna, hogy ez az utolsó levelem, bízzál abban, hogy
jól megy a sorom, és ha esetleg mégsem, akkor előbb-utóbb úgyis
rendeződik minden.
Remélem, hogy veled is így lesz.
Szeretettel ölellek,
Charlie