Arthur W. Pink: Kommentár A Zsidókhoz Írott Levélhez

Arthur W.
Pink
Magyarázat a Zsidókhoz
írott levélhez
1
Tartalomjegyzék
1. fejezet ................................................................................................................................. 8
Krisztus felsőbbrendű a prófétáknál ............................................................................................... 8
Zsid1:1-3 ....................................................................................................................................................... 8
Zsid1:4-6 ..................................................................................................................................................... 22
Krisztus felsőbbrendű az angyaloknál .......................................................................................... 22
Zsid1:7-9 ..................................................................................................................................................... 31
Zsid1:10-14.................................................................................................................................................. 38
2. fejezet ................................................................................................................................... 47
Zsid2:1-4 ..................................................................................................................................................... 47
Zsid2:5-9 ..................................................................................................................................................... 55
Zsid2:9-11 ................................................................................................................................................... 62
Zsid2:11-13.................................................................................................................................................. 70
Zsid2:14-16.................................................................................................................................................. 78
Zsid2:17-18.................................................................................................................................................. 86
3. fejezet ................................................................................................................................... 94
Krisztus felsőbbrendű Mózesnél .................................................................................................... 94
Zsid3:1-6 ..................................................................................................................................................... 94
Krisztus felsőbbrendű Mózesnél .................................................................................................. 101
Zsid3:7-12 ................................................................................................................................................. 101
Krisztus felsőbbrendű Mózesnél .................................................................................................. 109
Zsid3:13-19................................................................................................................................................ 109
4. fejezet ................................................................................................................................. 117
Krisztus felsőbbrendű Józsuénál ................................................................................................. 117
Zsid4:1-3 ................................................................................................................................................... 117
Zsid4:3-10 ................................................................................................................................................. 124
Zsid4:11-16................................................................................................................................................ 133
5. fejezet ................................................................................................................................. 142
Krisztus felsőbbrendű Áronnál.................................................................................................... 142
Zsid5:1-4 ................................................................................................................................................... 142
Zsid5:5-7 ................................................................................................................................................... 149
2
Zsid5:8-10 ................................................................................................................................................. 157
Zsid5:11-14................................................................................................................................................ 164
6. fejezet ................................................................................................................................. 173
Csecsemő- és felnőttkor ................................................................................................................ 173
Zsid6:1-3 ................................................................................................................................................... 173
Hitehagyás ..................................................................................................................................... 181
Zsid6:4-6 ................................................................................................................................................... 181
A Lélek kettős munkája ................................................................................................................ 189
Zsid6:4-6 ................................................................................................................................................... 189
A hitvallók két osztálya................................................................................................................. 197
Zsid6:7-8 ................................................................................................................................................... 197
Kétféle keresztyén leírása ............................................................................................................. 204
Zsid6:9-11 ................................................................................................................................................. 204
A keresztyén kitartás .................................................................................................................... 212
Zsid6:12-15................................................................................................................................................ 212
A lélek horgonya............................................................................................................................ 219
Zsid6:16-20................................................................................................................................................ 219
7. fejezet ................................................................................................................................. 228
Melkisédek ..................................................................................................................................... 228
Zsid7:1-3 ................................................................................................................................................... 228
Melkisédek, folytatás .................................................................................................................... 235
Zsid7:4-10 ................................................................................................................................................. 235
A papság megváltozott .................................................................................................................. 242
Zsid7:11-16................................................................................................................................................ 242
A judaizmus félretétetik ............................................................................................................... 249
Zsid7:17-19................................................................................................................................................ 249
A judaizmus félretétetik ............................................................................................................... 256
Zsid7:20-24................................................................................................................................................ 256
A tökéletes pap .............................................................................................................................. 263
Zsid7:25-28................................................................................................................................................ 263
8. fejezet ................................................................................................................................. 272
A tökéletes pap .............................................................................................................................. 272
Zsid8:1-5 ................................................................................................................................................... 272
A két szövetség............................................................................................................................... 279
Zsid8:6-9 ................................................................................................................................................... 279
A két szövetség............................................................................................................................... 286
Zsid8:10-13................................................................................................................................................ 286
9. fejezet ................................................................................................................................. 294
Az előképi sátor ............................................................................................................................. 294
Zsid9:1-5 ................................................................................................................................................... 294
A szembeállított papok ................................................................................................................. 301
Zsid9:6-10 ................................................................................................................................................. 301
Az örök megváltás ......................................................................................................................... 308
Zsid9:11-14................................................................................................................................................ 308
3
A Közbenjáró ................................................................................................................................ 315
Zsid9:15 ..................................................................................................................................................... 315
Az új szövetség............................................................................................................................... 322
Zsid9:16-22................................................................................................................................................ 322
A nagy áldozat ............................................................................................................................... 329
Zsid9:23-28................................................................................................................................................ 329
10. fejezet ............................................................................................................................... 338
Az előképi áldozat ......................................................................................................................... 338
Zsid10:1-4 ................................................................................................................................................. 338
Az isteni megtestesülés .................................................................................................................. 345
Zsid10:5-7 ................................................................................................................................................. 345
Krisztus felajánlása ....................................................................................................................... 351
Zsid10:7-10................................................................................................................................................ 351
Az egyház tökéletesítése ................................................................................................................ 359
Zsid10:11-14.............................................................................................................................................. 359
Megszentelődés .............................................................................................................................. 366
Zsid10:15-18.............................................................................................................................................. 366
Bejutás Istenhez............................................................................................................................. 373
Zsid10:19-23.............................................................................................................................................. 373
A keresztyén kitartás .................................................................................................................... 380
Zsid10:23-24.............................................................................................................................................. 380
Hitehagyás ..................................................................................................................................... 387
Zsid10:25-27.............................................................................................................................................. 387
A hitehagyottak kárhozata ........................................................................................................... 394
Zsid10:28-31.............................................................................................................................................. 394
A gyötrelem ösvénye ..................................................................................................................... 400
Zsid10:32-34.............................................................................................................................................. 400
A lélek megmenekülése ................................................................................................................. 407
Zsid10:35-39.............................................................................................................................................. 407
11. fejezet ............................................................................................................................... 415
A hit kiválósága ............................................................................................................................. 415
Zsid11:1-3 ................................................................................................................................................. 415
Ábel hite ......................................................................................................................................... 422
Zsid11:4 ..................................................................................................................................................... 422
Énókh hite ...................................................................................................................................... 428
Zsid11:5-6 ................................................................................................................................................. 428
Noé hite .......................................................................................................................................... 434
Zsid11:6-7 ................................................................................................................................................. 434
Ábrahám elhívása ......................................................................................................................... 441
Zsid11:8 ..................................................................................................................................................... 441
Ábrahám élete ............................................................................................................................... 448
Zsid11:9-10................................................................................................................................................ 448
Sára hite ......................................................................................................................................... 453
Zsid11:11-12.............................................................................................................................................. 453
A hit kitartása ................................................................................................................................ 460
Zsid11:13-14.............................................................................................................................................. 460
4
A hit jutalma .................................................................................................................................. 466
Zsid11:15-16.............................................................................................................................................. 466
Ábrahám hite ................................................................................................................................. 472
Zsid11:17-19.............................................................................................................................................. 472
Izsák hite ........................................................................................................................................ 483
Zsid11:20 ................................................................................................................................................... 483
Jákob hite ....................................................................................................................................... 488
Zsid11:21 ................................................................................................................................................... 488
József hite ....................................................................................................................................... 493
Zsid11:22 ................................................................................................................................................... 493
Mózes szüleinek hite...................................................................................................................... 498
Zsid11:23 ................................................................................................................................................... 498
Mózes hite ...................................................................................................................................... 504
Zsid11:24-25.............................................................................................................................................. 504
Mózes hite ...................................................................................................................................... 509
Zsid11:25-26.............................................................................................................................................. 509
Mózes hite ...................................................................................................................................... 515
Zsid11:26-27.............................................................................................................................................. 515
Mózes hite ...................................................................................................................................... 520
Zsid11:28 ................................................................................................................................................... 520
Izrael hite ....................................................................................................................................... 525
Zsid11:29 ................................................................................................................................................... 525
Izrael hite ....................................................................................................................................... 531
Zsid11:30 ................................................................................................................................................... 531
Ráháb hite ...................................................................................................................................... 537
Zsid11:31 ................................................................................................................................................... 537
A bírák hite .................................................................................................................................... 542
Zsid11:32 ................................................................................................................................................... 542
A hit eredményei ........................................................................................................................... 548
Zsid11:33-34.............................................................................................................................................. 548
A hit csúcsa .................................................................................................................................... 554
Zsid11:35-36.............................................................................................................................................. 554
A hit csúcsa .................................................................................................................................... 559
Zsid11:37-38.............................................................................................................................................. 559
A hit családja ................................................................................................................................. 565
Zsid11:39-40.............................................................................................................................................. 565
12. fejezet ............................................................................................................................... 571
A hit követelményei....................................................................................................................... 571
Zsid12:1 ..................................................................................................................................................... 571
A hit tárgya .................................................................................................................................... 576
Zsid12:2 ..................................................................................................................................................... 576
Felszólítás a kitartásra .................................................................................................................. 582
Zsid12:3-4 ................................................................................................................................................. 582
Isteni fenyítés ................................................................................................................................. 588
Zsid12:5 ..................................................................................................................................................... 588
Isteni fenyítés ................................................................................................................................. 593
5
Zsid12:5 ..................................................................................................................................................... 593
Isteni fenyítés ................................................................................................................................. 599
Zsid12:6 ..................................................................................................................................................... 599
Isteni fenyítés ................................................................................................................................. 604
Zsid12:7-8 ................................................................................................................................................. 604
Isteni fenyítés ................................................................................................................................. 610
Zsid12:9 ..................................................................................................................................................... 610
Isteni fenyítés ................................................................................................................................. 616
Zsid12:10 ................................................................................................................................................... 616
Isteni fenyítés ................................................................................................................................. 621
Zsid12:11 ................................................................................................................................................... 621
Felszólítás az állhatatosságra ....................................................................................................... 627
Zsid12:12-13.............................................................................................................................................. 627
Felszólítás a szorgalomra.............................................................................................................. 633
Zsid12:14 ................................................................................................................................................... 633
Felszólítás vizsgálódásra ............................................................................................................... 640
Zsid12:15 ................................................................................................................................................... 640
Óvás a hitehagyás ellen ................................................................................................................. 646
Zsid12:16-17.............................................................................................................................................. 646
A judaizmus alsóbbrendűsége...................................................................................................... 652
Zsid12:18-19.............................................................................................................................................. 652
A judaizmus alsóbbrendűsége...................................................................................................... 658
Zsid12:20-21.............................................................................................................................................. 658
A keresztyénség felsőbbrendűsége ............................................................................................... 663
Zsid12:22-24.............................................................................................................................................. 663
A keresztyénség felsőbbrendűsége ............................................................................................... 669
Zsid12:22-24.............................................................................................................................................. 669
Felszólítás az odafigyelésre ........................................................................................................... 674
Zsid12:25-26.............................................................................................................................................. 674
A judaizmus elmúlása ................................................................................................................... 680
Zsid12:26-27.............................................................................................................................................. 680
A keresztyénség bevezetése .......................................................................................................... 686
Zsid12:27 ................................................................................................................................................... 686
Krisztus királysága ....................................................................................................................... 692
Zsid12:28 ................................................................................................................................................... 692
Az utolsó figyelmeztetés ................................................................................................................ 698
Zsid12:28-29.............................................................................................................................................. 698
13. fejezet ............................................................................................................................... 705
Az atyafiúi szeretet ........................................................................................................................ 705
Zsid13:1 ..................................................................................................................................................... 705
Az atyafiúi szeretet ........................................................................................................................ 711
Zsid13:1-3 ................................................................................................................................................. 711
Házasság......................................................................................................................................... 717
Zsid13:4 ..................................................................................................................................................... 717
Kapzsiság ....................................................................................................................................... 723
Zsid13:5 ..................................................................................................................................................... 723
6
Megelégedés ................................................................................................................................... 729
Zsid13:5-6 ................................................................................................................................................. 729
Indítékok a hűségre....................................................................................................................... 736
Zsid13:7-8 ................................................................................................................................................. 736
A megerősített szív ........................................................................................................................ 742
Zsid13:8-9 ................................................................................................................................................. 742
A keresztény oltár ......................................................................................................................... 748
Zsid13:10 ................................................................................................................................................... 748
Krisztus a mi bűnért való áldozatunk ......................................................................................... 753
Zsid13:11-12.............................................................................................................................................. 753
A táboron kívül.............................................................................................................................. 759
Zsid13:12-13.............................................................................................................................................. 759
A táboron kívül.............................................................................................................................. 765
Zsid13:13-14.............................................................................................................................................. 765
A keresztyén áldozat ..................................................................................................................... 771
Zsid13:15-16.............................................................................................................................................. 771
A keresztyén áldozatok ................................................................................................................. 777
Zsid13:15-16.............................................................................................................................................. 777
A keresztyén vezetők..................................................................................................................... 783
Zsid13:17 ................................................................................................................................................... 783
A keresztyén vezetők..................................................................................................................... 789
Zsid13:17 ................................................................................................................................................... 789
A jó lelkiismeret ............................................................................................................................ 795
Zsid13:18-19.............................................................................................................................................. 795
Ima a szolgálókért ......................................................................................................................... 802
Zsid13:18-19.............................................................................................................................................. 802
Az apostol imája ............................................................................................................................ 808
Zsid13:20-21.............................................................................................................................................. 808
Az apostol imája ............................................................................................................................ 814
Zsid13:20-21.............................................................................................................................................. 814
Isteni buzdítások ........................................................................................................................... 819
Zsid13:22 ................................................................................................................................................... 819
A lelki szabadság ........................................................................................................................... 826
Zsid13:23 ................................................................................................................................................... 826
Zárszó ............................................................................................................................................. 831
Zsid13:24-25.............................................................................................................................................. 831
7
1. fejezet
Krisztus felsőbbrendű a prófétáknál
Zsid1:1-3
1. Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképen szólott hajdan az atyáknak a

próféták által, ez utolsó időkben szólott nékünk Fia által,
2. A kit tett mindennek örökösévé, a ki által a világot is teremtette,
3. A ki az ő dicsőségének visszatükröződése, és az ő valóságának képmása, a ki
hatalma szavával fentartja a mindenséget, a ki minket bűneinktől megtisztítván, üle a
Felségnek jobbjára a magasságban.
Mielőtt belekezdenénk a levél magyarázatába, hadd mutassunk előbb további

bizonyítékokat arról, hogy Pál apostol volt a szerzője. Először is figyeljük meg a páli jellegét,
s legelőször is a numerikust. Szembeszökő párhuzamot látunk a felsorolásban a Rm8:35-39 és
a Zsid12:18-24 között. Az előbbiben azokat a dolgokat sorolja fel, amik nem szakítják el a
szentet Isten szeretetétől, ami Krisztus Jézusban van. Ha az olvasó összeszámolja ezeket,
akkor tizenhetet talál, de egy hetes és egy tízes csoportra osztva. Az első hét a 35. versben
található, a maradék tíz a Rm8:38-39-ben. A Zsid12:18-23-ban ellentétet állít a Sinai-hegy és
a Sion hegye között, s megemlít tizenhét részletet, ahol a tizenhét ismét egy hetes és egy tízes
csoportra oszlik. A Zsid12:18-19-ben megnevez hét dolgot, amikhez a szentek „nem
járultak”, a 22-24-ben pedig tíz dolgot, amikhez járultak, nevezetesen a Sion hegyét, az élő
Isten városát, a mennyei Jeruzsálemet, az angyalok ezreit, az elsőszülöttek seregét és
egyházát, mindenek bíróját Istent, a tökéletes igazak lelkeit, az Újszövetség közbenjáróját,
Jézust, és a meghintésnek vérét. V. ö. a Gal5:19-21-gyel is, ahol az apostol „a test
cselekedeteinek” leírásakor szintén tizenhetet sorol fel. Amennyire tudjuk, az újszövetségi
írók közül senki más nem használta így a tizenhetes számot.
Azután az általa használt kifejezések. Csak egyet emelünk ki. A Zsid2:10-ben sok
fiakról beszél, akiket Krisztus vezet a dicsőségre. Az Újszövetségben egyedül Pál apostol az,
aki a „fiak” kifejezést használja. A többiek másik görög szót használnak, aminek a jelentése
„gyermekek”.
A doktrínai párhuzamosság kedvéért vessük össze a Rm8:16-ot a Zsid10:15-tel, és az
1Kor3:13-at a Zsid5:12-14-gyel. Ki kételkedhetne abban, hogy a Szentlélek ugyanazt a
tollforgatót használta mindkét esetben?
Figyeljük meg a hitbuzgalmi hasonlóságot. A Zsid13:18-ban a levél szerzője ezt
mondja: „Imádkozzatok érettünk”. Látjuk, hogy Pál a többi levelében többször is
megfogalmaz hasonló kérést, de a többi levélíróról nincs feljegyezve, hogy ezt kérte volna!
Végül meg kell jegyezni, hogy Timóteus a társa volt e levél szerzőjének, Lásd
Zsid13:23. Semmi más utalást sem ismerünk sehol arról, hogy Timóteus bárkinek is a
munkatársa lett volna, mint Pál apostolnak: az, hogy az ő társa volt, világos a 2Kor1:1-ből, a
Kol1:1-ből és az 1 Thessz3:1-2-ből.
A sok, erre a levélre is rányomott páli jellegzetesség mellett azt is megemlíthetjük,
hogy olyasvalaki írta, aki „fogoly” volt (lásd Zsid10:34 – az angol változatban: „Mert
könyörültetek rajta az én fogságomban” – a ford.), olyasvalaki, aki most elszakadt a zsidó
hívőktől (Zsid13:19 – az angol változat szerint a vers vége: „hogy mihamarabb
visszaadathassam néktek” – a ford.) – vajon ez nem azt jelzi, hogy Pál írta ezt a levelet,
miközben a bérelt szállásán volt Rómában (Csel28:30)? Aztán itt a szembeszökő tény, ami
nagyobb hatást gyakorol majd egyes olvasókra, mint a többire: ha a Zsidókhoz írott levelet
8
nem Pál apostol írta, akkor az Újszövetség csak tizenhárom levelet tartalmaz az ő tollából,
mely szám a Szentírásban mindig a gonoszhoz kapcsolódik! De ha a Zsidókhoz írott levelet is
ő írta, akkor a leveleinek teljes száma tizennégy, azaz 7 x 2, ami a tökéletesség száma, illetve
a kettő a tanúságtételé. Azaz, tökéletes bizonyságot tett az Úrnak ez a szeretett szolgája a
zsidóknak és a pogányoknak egyaránt.
Végül van még egy bizonyítéka annak, hogy Pál apostol írta a Zsidókhoz írott levelet.
A 2Thessz2:17-18-ban ezt olvassuk: „A köszöntést én Pál írom a saját kezemmel, a mi
ismertető jegye minden levelemnek. Így írok. A mi Urunk Jézus Krisztusnak kegyelme
mindnyájatokkal!” Nos, ha az olvasó elolvassa ennek az apostolnak az első tizenhárom levele
záró versét, akkor meglátja, hogy ez a „jel” szerepel mindegyikben. Aztán ha a Jakab, Péter,
János és Júdás leveleinek végéhez lapoz, felfedezi ennek a figyelemre méltó hiányát. Ez Pál
apostol „megkülönböztető” jele volt. Az írásainak beazonosítására szolgált. Amikor tehát a
Zsidókhoz írott levél végén azt olvassuk, hogy „kegyelem mindnyájatokkal”, a bizonyíték
meggyőző és teljes arra nézve, hogy eredetileg Pál keze írta a Zsidókhoz írott levelet.
Mielőtt tovább lépnénk, pár szót kell szólnunk Pálnak, mint e levél írójának a
különleges alkalmasságáról. A „Miért négy evangélium?” című kis munkámban (20-22. oldal)
felhívtuk a figyelmet Istennek a négy ember kiválasztásában megmutatkozó bölcsességére,
akiket az evangéliumok megírására használt. Mindegyikükben világosan láthatjuk a speciális
személyes alkalmasságot az előtte álló feladat ellátására. Így van ez itt is. A Zsidókhoz írott
levélben Krisztust mindenütt mint megdicsőült Egyetlent mutatja be a mennyben. S ott
először Pál apostol látta az Urat (Csel26:19), aki akkor nagyon alkalmas volt és nagyon sok
tapasztalattal rendelkezett ahhoz, hogy bemutassa a zsidóknak az elvetett Messiást! Látta Őt
ott, s István, valamint a Páthmoszra száműzött János kivételével egyedül ő volt az, aki így
látta vagy látja.
Megkérdezhető: miért marad ki Pál apostol neve a levél bevezetőjéből? Erre
háromféle válasz adható. Először is, ez a levél elsősorban a megtért „zsidóknak” szól, s Pál
nem volt jellemző módon vagy lényegében véve az apostoluk. Ő a pogányok apostola volt.
Másodszor, a nevének feljegyzése a levél elején valószínűleg sok zsidó olvasót a levél ellen
hangolt volna az előítéleteik miatt (v. ö. Csel21:27-28, 22:17:22). Harmadszor, a levél legfőbb
célja Krisztus magasztalása, s ebben a levélben Ő az „apostol”, lásd Zsid3:1. Ezért lett volna
helytelen Pálnak megemlítenie a saját apostolságát. De térjünk most rá a levél tartalmára.
Zsid1:1-3. Ezek a versek nemcsak előszó, hanem tartalmazzák a levél doktrínális
szakaszának összefoglalását. Az alapeszme azonnal szembeszökő. Itt röviden, de döntő
módon mutatja be a keresztyénség magasabbrendűségét a judaizmussal szemben. Az apostol
oly módon vezeti fel a témát, ami várhatóan a legkisebb mértékben váltja ki a zsidó olvasók
ellenszenvét. Annak elismerésével kezdi, hogy a judaizmusnak isteni tekintélye volt: Isten
volt az, aki az atyáikhoz szólt. „Megerősíti és elpecsételi a tantételt, amit a héberek vallottak,
miszerint rájuk bízták Isten orákulumait. Mózes és a próféták írásaiban pedig rendelkeztek a
Szentírással, ami nem volt megszeghető, s amiben Isten mutatta ki nekünk az akaratát”
(Adolph Saphir). Érdemes megjegyezni, hogy az evangéliumok az ószövetségi történelem
összefoglalójával kezdődnek Ábrahámtól Dávidig, Dávidtól a fogságig és a fogságtól Jézusig,
az Ézsaiás által megjövendölt Immánuelig (Mt1), s a levelek is annak elmondásával kezdik,
hogy a próféták által magyarázott evangéliumot „Isten prófétái már korábban megígérték a
Szentírásban” (Rm1:1-3).
Kijelentve, hogy Isten szólt az atyákhoz a próféták által, az apostol azonnal rámutat
arra, hogy Isten most a Fia által szólt hozzánk. „A levél nagy témája az Ó- és az Újszövetség
közti ellentét bemutatása. Ez az ellentét azonban az egységükön alapszik. Lehetetlen helyesen
megértenünk az ellentétet mindaddig, amíg először meg nem értjük a hasonlóságukat. Az
Ószövetséget és az Újszövetséget nem úgy állítja ellentétbe, ahogyan a tudás világosságát a
pogányság sötétségével és tudatlanságával, mert az Ószövetség is Istené, ezért rendelkezett
9
isteni dicsőséggel. Szép az az éjszaka, ahol a prófécia és az előképek Holdja és csillagjai
világítanak, de amikor felragyog a Nap, elfelejtjük az éberség és a várakozás óráit, s a nap
világos és örömteli világosságában megjelenik nekünk az örök és mennyei szentély valósága
és lényege” (Adolph Saphir). Vizsgáljuk most meg ezeket a nyitó szavakat egymásután.
„Isten” (1. vers). Konkrét utalás az Atyára, ahogy „a Fia” kifejezés utal rá. De a
Szentháromság többi Személye sincs kizárva. Az ószövetségi időkben az Istenség a Fiú,
illetve lásd 2Móz3:2,5 és 1Kor10:9, valamint a Szentlélek által, lásd Csel28:26 és Zsid3:7
szólt. Mivel a háromság egység, gyakorta mondják, hogy az egyik Személy munkálkodik a
másik helyett. Látványos példáját látjuk ennek az 1Móz19:24-ben, ahol Jahvéról a Fiúról
olvassuk, hogy tüzet hozott le Jahvétól az Atyától.
„Isten… szólott” (1. vers). Az Istenség nem szótlan. Az igaz és élő Isten a pogányok
bálványaival ellentétben nem néma. A Szentírás Istene a filozófusok és az evolucionisták
abszolút és személytelen „ősokával” ellentétben nem hallgatag. A Föld történetének kezdetén
látjuk Őt szólni: „És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.” (1Móz1:3) „Ő szólt
és meglett, ő parancsolt és előállott.” (Zsolt33:9) Szólt az emberekhez és még mindig szól.
Ezért soha nem lehetünk elég hálásak.
„Isten sok rendben… szólott” (1. vers). Nem egyszer, és nem kétszer. A görögben a
„sok rendben” szó szerint azt jelenti: „sok részben”, amiből szükségszerűen arra
következtetünk, hogy néha egyszer, néha másszor. Az Ábrahámtól Malakiásig tartó
ezerötszáz éves időszakban Isten gyakran szólt: egyesekhez kevés, másokhoz sok szóval. Az
apostol itt azt az utat kövezte ki, ami a keresztyénség felsőbbrendűségének világos
megmutatkozásához vezetett. A mózesi időkben kegyelmesen adott isteni kijelentés csak
részleges volt. A zsidók szembe akarták állítani Mózest Krisztussal (Jn9:28). Az apostol
elismeri, hogy Isten szólt Izraelhez. De hogyan? Közölte velük az elméje teljességét? Dehogy.
Az ószövetségi kijelentés csak visszavert sugarakból állt, nem a töretlen és teljes
világosságból. Ezt szemléltetendő, utalhatunk az isteni jellem fokozatos megismertetésére az
Ő különféle titulusain keresztük, vagy az eljövendő Messiásról szóló próféciákra. Ez volt az
„itt egy kicsi, ott egy kicsi”.
„Isten… sokféleképen szólott” (1. vers). Az igemagyarázók többsége ezeket a
szavakat a különböző módozatokra utalóknak tekintik, melyekkel Isten kijelentette Magát a
prófétáknak – néha közvetlenül, néha közvetve, egy angyalon keresztül (1Móz19:1 skv.),
néha hallható hangon, néha álmokon és látomásokon keresztül. De dr. J. Brownnal együtt mi
is abban hiszünk, hogy itt konkrétan arról van szó, miképpen szólt Isten az atyákhoz a
próféták által, nem pedig arról, hogy miképpen ismertette meg a gondolatait magukkal a
prófétákkal. „A kijelentést néha előképek bemutatásával és jelképes cselekedetekkel közölte,
néha folytatólagos példabeszédekkel, máskor különálló jelképekkel, megint máskor
különösen világos, konkrét nyelvezettel. A kijelentés formája néha egy történet, máskor egy
jövendölés, megint máskor egy érvelő értekezés, néha prózai, máskor verses alakban” (Dr. J.
B.) Itt tehát Isten szuverenitásának az egyik szemléltetését láthatjuk: Ő nem egyformán
cselekszik, vagy nem korlátozza Magát egyetlen beszédmódra az atyákkal. Ígéretek és
jövendölések, előképek és jelképek, parancsok és rendeletek, figyelmeztetések és buzdítások
által szólt.
„Isten… szólott hajdan az atyáknak a próféták által” (1. vers). Azaz, az apostol ráüti a
pecsétjét az ószövetségi Írások isteni ihletettségére és tekintélyére. Az „atyák” itt visszamegy
egészen addig az időpontig, amikor Isten elkezdett foglalkozni a zsidókkal – v. ö. Lk1:55. Az
„atyákhoz” Isten a próféták „által”, vagy még inkább szó szerint és pontosabban „a
prófétákban” szólt. Ez azt jelzi, hogy Isten birtokolta a szívüket, irányította az elméiket és
igazgatta a nyelvüket, így nem a saját szavaikat mondták, hanem az Övéit – lásd 2Pt1:21.
Néha a próféták maguk is tudatában voltak ennek, lásd 2Sám23:2 stb. Hozzátehetjük, hogy a
10
„próféta” szó Isten ajkát jelenti, lásd 1Móz20:7, 2Móz7:1, Jn4:19 – az asszony felfogta, hogy
Isten beszélt hozzá, Csel3:21!
„Isten… ez utolsó időkben szólott nékünk” – ez jobb – „Fia által” (1.vers) „Így leírva
a zsidó kijelentést egy, a keresztyénekről szóló beszámolóval folytatja és ezt antitetikus
formában kezdi. Azt Isten, Aki ’az atyához’ szólt, most ’hozzánk’ szól. Az Isten, aki ’hajdan’
szólt, most ’ez utolsó időkben’ szól. Az Isten, Aki ’a próféták által’ szólt, most ’a Fia által’
szól. Nincs semmi az evangéliumi kijelentés leírásában, ami megfelelne e két kifejezésnek:
’sok rendben’ és ’sokféleképen’, de a szükségszerűen kifejezik az evangéliumi kijelentés
teljességét a zsidóknak adott kijelentés részlegességével szemben, valamint evangéliumi
kijelentés egyszerűségét és világosságát a zsidóknak adott kijelentés sokoldalúságával és
homályosságával szemben.” (Dr. J. Brown)
„Az Isten akaratának szakaszos kijelentése (’sok rendben’ stb.) itt az 1. versben
különbségtevés és különbözőség jelleggel van feltüntetve az Ő akaratának kijelentéséhez
viszonyítva az evangélium idején, ami egyetlen alkalommal történt, ti. amikor az Ő Fia itt járt
a Földön. Mert akkor Isten egész tanácsvégzése ismertté vált, mert jó volt azt ismerni az
egyháznak, amíg ez a világ fennáll. Ebben a vonatkozásban mondta Krisztus: ’mindazt, a mit
az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam néktek’ (Jn15:15) és ’A Vigasztaló pedig… mindenre
megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, a miket mondottam néktek’ (Jn14:26).
Ellenvetés: az apostoloknak sok dolog a későbbiek során jelentetett ki. Válasz: azok nem
voltak más dolgok, mint amiket Krisztus jelentett ki korábban, még az életében.” (Dr. Gouge)
Az ellentét fő pontja itt az ószövetségi „próféták” és Krisztus, „a Fiú” között áll fenn.
Bár a Szentlélek itt nem munkálta ki ennek az ellentétnek a részleteit, mi magunk is
megadhatjuk azokat, ha visszatérünk az Ószövetséghez. Mr. Saphir látványosan foglalta össze
ezeket hét pontban. ’Először: a próféták sokan voltak, egyik a másik után, s különböző
időszakokban éltek. Másodszor, Isten kijelentését ’különféleképen’ adták közre:
hasonlatokkal, látomásokkal, jelképekkel. Mindegyik prófétának megvolt a saját ajándéka és
jelleme. A termetük és a képességeik különböztek. Harmadszor, ők bűnös emberek voltak:
Ézs6:5, Dán10:8. Negyedszer, nem birtokolták állandóan a Szentlelket. A ’szó’ eljutott
hozzájuk, de nem rendelkeztek az Ígével! Ötödször, Nem értették a saját tulajdon üzenetük
magasságait és mélységeit – 1Pt1:10. Hatodszor, még kevésbé fogták fel Isten kijelentésének
egészét az ószövetségi időkben. Hetedszer, Keresztelő Jánoshoz hasonlóan nekik is
bizonyságot kellett tenni ’Nem én vagyok a világosság, én csak azért küldettem el, hogy
bizonyságot tegyek a világosságról’.” Nos, pont az ellenkezője volt igaz minden
vonatkozásban a „Fiúval”. Jóllehet Istennek a prófétákon keresztül adott kijelentése ugyanúgy
ihletett és hiteles, mégis, a Fián keresztül adottnak több a méltósága és az értéke, mert Ő
kijelentette az Atya szívének minden titkát, a tanácsvégzésének teljességét és a kegyelmének
gazdagságát.
„Ez utolsó időkben” (1. vers). Ezt a kifejezést nem abszolút módon kell érteni, hanem
a „hajdan” ellentétjeként. Krisztus szolgálata jelezte az „utolsó időket”. Az, amit a Szentlélek
a zsidóknak erőteljesen hangsúlyozott, az az evangélium kijelentésének a véglegessége volt.
A „prófétákon” keresztül Isten jövendöléseket és előképeket adott, a Fiúban a beteljesedést és
a lényeget. „Az idők teljessége” akkor jött el, amikor Isten elküldte a Fiát (Gal4:4). Most már
semmije sincs tartalékban. Nincs további, még közlendő kijelentése. Krisztus az Istenség
végső Szószólója. Az írott Íge most már teljes. Végül figyeljük meg, hogy osztja fel Krisztus
a történelmet: minden Nála korábbi dolog előre mutat Őrá, s minden utána következő dolog
hátra mutat Őrá. Ő Isten minden tanácsvégzésének központja.
„Szólott nékünk” (1. vers). „A többes szám első személy közvetlenül vonatkozik
annak a kornak a zsidóságára, akikhez tartozott mind a szerző, mind az olvasói. De a kifejezés
ugyanúgy igaz mindenki másra vonatkoztatva, minden ezt követő korban, mindazokra
vonatkozóan, akikhez az üdvösség beszéde eljut. Isten az Ő akaratának teljes, befejezett
11
kijelentésében az emberek Jézus Krisztuson keresztüli üdvösségének vonatkozásában még
mindig beszél mindenkihez, akiknek lehetőségük nyílik olvasni az Újszövetséget, vagy
hallani az evangéliumot.” (Dr. J. Brown)
„Fia által” (1. vers). Krisztus két vonatkozásban is „Isten Fia”. Először örökkévalóan
Fiú, mint a Szentháromság második Személye, nagyon is Isten (valóságos Isten a valóságos
Istenből). S Ő a „megtestesült Fiú” is. Amikor Magára vette a bűntelen emberi természetét,
nem szűnt meg Istennek lenni, s nem is „üresítette meg Magát” attól, vagyis a saját isteni
attribútumaitól (mint azt egyesek istenkáromló módon tanítják), melyek elválaszthatatlanok
az isteni Lénytől. „Testben megjelent Isten” volt (1Tim3:16). A születését megelőzően Isten
egy angyalt küldött Máriához, mondván, hogy Ő (a testté lett Íge) „szentnek hivatik, Isten
Fiának” (Lk1:35). Az, Aki a betlehemi jászolban született, ugyanaz az isteni Személy volt, aki
az örökkévalóságtól fogva létezett, bár most egy másik, újabb természetet öltött Magára, az
emberit. De olyan tökéletes az isteni és az emberi természet közötti összhang Krisztusban,
hogy bizonyos esetekben az egyiket a másiknak tulajdonítják, lásd Jn3:13, Rm5:10. Ebben a
második vonatkozásban van most szemléltetve a mi áldott Megváltónk ebben az
igeszakaszban: a Közbenjáró, az Istenember. Isten benne és rajta keresztül „szólt”, lásd
Jn17:8, 14. stb.
Összefoglalva az elmondottakat megemlíthetjük, hogy a levelünk eme nyitó mondata
miképpen mutat rá az Isten kommunikációi közötti háromszoros ellentétre a judaizmusban és
a keresztyénségben. Először a saját jellegük vonatkozásában: az egyik töredékes és nem teljes
volt, a másik tökéletes és befejezett. Másodszor, az alkalmazott eszközök tekintetében: az
elsőben bűnös emberek közvetítették, a másodikban az Ő szent Fia. Harmadszor, a
kiválasztott időszakokat illetően: az egyiknél „hajdan”, a másiknál „az utolsó időkben”,
jelezve, hogy Isten most teljes mértékben kijelentette Önmagát, nem tartott vissza semmit. De
nincs itt valami még mélyebb és áldottabb dolog? Mi azt hisszük, van. Próbáljuk meg
felvázolni.
Ezekben a nyitó versekben a központi és lényegi dolog a beszélő Isten. Egy hallgatag
Isten ismeretlen Isten: a „beszélő” Isten Önmagát kifejező, kijelentő Isten. Mindaz, amit
tudunk, vagy most tudhatunk Istenről, az az, amit kijelentett Önmagáról az Ígéjén keresztül.
De a Zsidókhoz írott levél nyitó verse ellentéteket mutat be Isten „szólásai” között. Izraelnek
„hajdan” adott kijelentést Önmagáról. Majd adott egy másikat is „az utolsó időkben”. Mi volt
hát ennek a két különálló kijelentésnek a jellege?
Mint azt valamennyien tudjuk, Isten Ígéje két fő részre oszlik, az Ó- és az
Újszövetségre. Tanulságos tudni, hogy a megkülönböztető jelleg, melyben Isten kijelentette
Magát ezekben, megfelel annak a két feljegyzett szónak Őróla, ami János első levelében van
feljegyezve. „Az Isten világosság” (1Jn1:5) és „az Isten szeretet” (1Jn4:8). Jegyezzük meg
alaposan ennek a két kijelentésnek a sorrendjét, melyek megismertetik velünk, hogy kicsoda
Isten Önmagában.
„Isten világosság”. Ez volt az Ő jellege, ami az ószövetségi időkben jelenttetett ki. Mi
a legelső dolog, amit halljuk, hogy kimond az Ő Ígéjében? Ez: „Legyen világosság”
(1Móz1:3). Milyen jelleggel jelent meg bűnös ősszüleinknek az 1Móz3-ban? Mint
„világosság”, mint a Szent, Aki megalkuvást nem ismerve ítéli el a bűnt. Milyen jelleggel
jelent meg az özönvíznél? Mint „világosság”, kíméletlenül leszámolva azzal, ami gonosz volt.
Miképpen ismerttette meg Magát Izraellel a Sinai-hegynél? Mint „Aki a világosság”. S
folytathatjuk ezt az egész Ószövetségen keresztül. Nem mondjuk, hogy a szeretete teljesen
ismeretlen volt, de a legbiztosabb, hogy nem volt teljesen kijelentve. Az isteni jellem
kijelentésének jellegzetessége volt a mózesi korban az Isten, mint világosság.
„Isten szeretet”. Ebben a jellegében van Ő kijelentve az újszövetségi időkben. A
szeretetének megismertetése végett küldte el az Ő szeretetének Fiát. Csak Krisztusban hullt le
teljesen a lepel erről a szeretetről. Nem azt jelenti ez, hogy hiányzott a világosság: az nem volt
12
lehetséges, látva, hogy Ő Isten volt és ma is az. A szeretet, amit gyakorolt és kimutatott
mindig is szent szeretet volt. De amiképpen az „Isten világosság” volt a jellegzetes kijelentés
az ószövetségi időkben, úgy az „Isten szeretet” a jellegzetes az újszövetségi kijelentésben.
Végső soron erre az ellentétre mutatnak rá a Zsidókhoz írott levél nyitó versei. A prófétáknak
Isten világosságként „szólt” (jelentette ki Magát): a szentsége követelményeit, igényeit,
kívánságait helyezte előtérbe. De a Fiúban a szeretet édes hangsúlya az, amit hallunk. Isten
vonzalmai azok, amiket a Fiú kifejezett, a mi vonzalmunkat kérve, ezért szívvel és nem fejjel
lehet Istent megismerni.
„„Isten… ez utolsó időkben szólott nékünk Fia által”. Megjegyezzük, hogy (az angol
változatban a birtokos névmás külön szó – a ford.) az „övé” szó dőlt betűs, ami azt jelenti,
hogy nincs megfelelője az eredetiben. De ennek a szónak a kihagyása homályossá teszi a
mondatot, s az sem segítene sokat, ha megtudjuk, hogy az „által” szónak a „-ban” ragnak
kellene lenni: „Isten szólott nékünk a Fiúban”. Valójában azonban nem annyira homályos,
mint első ránézésre tűnik. Ha egy barátod elmondaná, hogy meglátogatott egy bizonyos
gyülekezetet, ahol a lekész „latinban (latinul) beszélt”, akkor nem volna nehéz megértened,
mire gondolt. „Latinban beszélni” annyi, mint az a konkrét nyelv jellemezte a szónoklatát.
Ugyanez a helyzet itt is. „A Fiúban” arra utal, ami Isten kijelentését jellemezte. Annak az
ellentétnek a gondolatát, hogy Isten, aki régen próféta-szerűen szólt, most Fiú-szerűen szól. A
gondolat hasonló, mint ami a Timóteusnak írott első levélben szerepel: „Isten megjelent
testben”. A „testben” szó arra utal, ami jellemezte az isteni kinyilatkoztatást. Isten nem
felfoghatatlan vagy láthatatlan módon jelent meg, s nem is angyali formában, hanem
„testben”. S most „a Fiúban”, azaz Fiú-szerűen szólt.
Isten egész kijelentése és megnyilatkozása most Krisztusban van. Egyedül Ő jelenti ki
az Atya szívét. Krisztus nemcsak kijelentette vagy közreadta Isten üzenetét, de Ő Maga volt
Isten üzenete és ma is az. Mindaz, amit Istennek mondania kell nekünk, benne van az Ő
Fiában: az Ő minden gondolata, tanácsvégzése, ígéretei, ajándékai megtalálhatók az Úr
Jézusban. Vegyük Krisztus tökéletes életét, a magatartását, az útjait: ez Isten „szólása” –
Önmaga kijelentése nekünk. Vegyük a gyengéd könyörületét kijelentő és a hatalmas erejét
kimutató csodáit: ezek az Isten „szólásai” hozzánk. Vegyük a halálát, ami Isten irántunk érzett
szeretetét ajánlja, amikor még bűnösök voltunk. Értünk halt meg: ez az Isten „szólása”
hozzánk. Vegyük a feltámadását, a sír feletti győzelmét, annak legyőzését, akinek hatalma
volt a halálon, az előjövetelét „az elaludtak első zsengéjeként” – az eljövendő „aratás”
zálogjaként: ez Isten „szólása” hozzánk.
Az, ami annyira áldott a Zsidókhoz írott levél e nyitó mondatában, s ami olyannyira
fontos, hogy a szívünknek meg kell azt tartania, az nem más, mint az, hogy Isten teljesen új
jellemben jött el – Fiú-szerűen. Nem azt jelenti ez, hogy Isten beszél hozzánk a Fiúban,
hanem Isten Fiú-szerű jellemben szól hozzánk, a szeretet jellemében. Isten szólhatott volna
hozzánk „Mindenható-szerűen”, mint tette azt a Sinai hegynél, de akkor megrettentett és
lesújtott volna minket. Isten szólhatott volna hozzánk „Bírák-szerűen”, ahogyan majd fog is a
nagy trónon ülve, de akkor elítélne minket és örökre száműzne a jelenlétéből. De, legyen
áldott az Ő neve, „Fiú-szerűen” szólt hozzánk a leggyengédebb viszonyban, amit csak Magára
vehetett.
Mi volt a kijelentés a mennyből, amint a Fiú megjelent? „Született néktek” – mi? Nem
„bíró”, sőt nem is „tanító”, hanem „a Megtartó, ki az Úr Krisztus” (Lk2:11). Itt jelenttetett hát
ki Isten szíve.
Ez az a jellem, amiben Isten „szólt”, vagy kijelentette Magát, amit a levelünk eme
nyitó mondata kihangsúlyoz. Az Ő szeretett Fia személyében jelent meg előttünk, hogy
elhozza nekünk az isteni szeretet ismeretét, s tette azt azért, hogy eljegyezze a mi
szeretetünket. A dolog természeténél fogva ennél semmi sem lehet magasztosabb. Krisztuson
keresztül Isten most teljesen, tökéletesen, végleg kijelenttetett.
13
Sokat veszítünk, ha nem tartjuk állandóan észben, hogy Krisztus Isten – „a testben
megjelent Isten”. Megvalljuk, hogy hiszünk az isteni mivoltában az áldott Szentháromság
második Személyeként. De féli kell attól, hogy gyakran megfeledkezünk erről, amikor az Ő
földi életéről szóló feljegyzéseket olvassuk, vagy amikor az Ő szájából származó szavakat
latolgatjuk. Amikor egy szakaszt olvasunk az evangéliumokból, nagyon szükséges
megértenünk, hogy ott Isten az, Aki szól hozzánk „Fiú-szerűen”. Isten szeretete ismertté lett.
Vegyük a Lk19:10 ismert szavait: „Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse
és megtartsa, a mi elveszett.” De ki volt ez az Emberfia? A „testben megjelent” Isten: Isten,
aki az Ő Fia jellemében jelentette ki Magát. Így ez a jól ismert igevers a bukott teremtményei
felett szomorkodó Istent mutatja be nekünk. Vegyük a Mt11:28 drága Ígéjét: „Jőjjetek én
hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.”
Ezeket a szavakat a názáreti Jézus mondta ki, de mégis azt szemléltetik, amit a Zsid1:2 mond:
ez Isten volt, Aki Fiú-szerűen szólt, azaz adta tudtára a nyomorult bűnösöknek az isteni
szeretetet. Olvassuk tehát a négy evangéliumot ezzel az előttünk levő dicsőséges igazsággal.
Látjuk már a csodálatos és áldott ellentétet, amire a Zsidókhoz írott levél nyitó versei
mutatnak? Mennyire különböző a két kijelentés, amiket Isten adott a saját jellegéről! Az
ószövetségi időkben Isten „szólt”, s annak megfelelően jelentette ki Magát, ami Ő, mint
világosság: összhangban a ténnyel, hogy a világosság „a prófétákban” volt, akik
megismertették az Ő gondolatait. Az újszövetségi időkben is „szólt” Isten, és annak
megfelelően jelentette ki Magát, ami Ő, mint szeretet: összhangban a ténnyel, hogy a szeretet
„a Fiúban” volt, s Ő így vált ismertté. Ne csak meghajoljunk Előtte tisztelettel és félelemmel,
hanem ragaszkodjon Őhozzá a szívünk is forró szeretettel és imádattal!
A Zsidókhoz írott levelet az különbözteti meg a többi könyvtől, hogy a témája a
keresztyénség felsőbbrendűsége a judaizmussal szemben. Témája az Újszövetség túláradó
kiválósága. A Szentlélek által követett módszer a téma kifejtésében ez: veszi Őt, Aki az élet
központja és kerülete, a keresztyénség élete és világossága, Magát Krisztust, s egymásután
felvonultatja Előtte az egyik tárgyat a másik után. Ahogyan a Fiú fennkölt, fontos, tiszteletre
méltó, úgy ezen tárgyak némelyike is az, de „a Fiú” jelenlétében a dicsőségük a végtelen
jelentéktelenség homályába vész.
Valaki felhívta a figyelmet a hasonlóságra a Mt17-ben feljegyzettekkel. Ott Krisztust a
szent hegyen látjuk, átváltozva a tanítványai előtt, s amint tovább nézik a ragyogó
kiválóságát, nem látnak más embert, „csak Jézust egyedül”. Először megjelentek mellette
állva Mózes és Illés, s annyira valóságosak és megtapinthatók voltak, hogy Péter ezt mondta:
„Ha akarod, építsünk itt három hajlékot, néked egyet, Mózesnek is egyet, Illésnek is egyet”.
De ahogyan néztek, „fényes felhő borítá be őket”, és egy hang hallatszott ezt mondva: „Ez
amaz én szerelmes Fiam, őt hallgassátok” (Lk9:35). Mennyire jelentőségteljesek a rögtön ez
után következő szavak: „És mikor a szózat lőn, találtaték Jézus csak maga”. Mózes és Illés
dicsőségét úgy elhomályosította a Krisztussal kapcsolatos, végtelenül nagyobb dicsőség, hogy
még a látványuk is eltűnt.
Nos, valami ehhez nagyon hasonlót látunk a Zsidókhoz írott levélen keresztül. A
Szentlélek az egyik részletet a másik után veszi fel, majd mutatja fel a tökéletesen kiváló
„Fiú” jelenlétében, s amikor ezt teszi, azok dicsősége elhalványul és „csak Jézus egyedül”
marad. A próféták, az angyalok, Mózes, Józsué, a lévita papság, a hit ószövetségi emberei,
mindenki előkerül, mindegyiket összeveti Krisztussal, s mindegyik elhalványul az Ő sokkal
nagyobb dicsősége előtt. Azaz, azok a dolgok, amiket a judaizmus a legtöbbre becsült, sokkal
alacsonyabb rendűeknek mutatkoztak ahhoz képest, amit Isten most a keresztyén
kijelentésben mutatott meg.
A nyitó versekben a levél kulcsüzenete azonnal szembeszökő. Amint az megszokott a
Szentírásban. a Lélek a kulcsot a számunkra közvetlenül a bejárat fölé helyezte. Ott egy
ellentmondást látunk. Ott a judaizmus és a keresztyénség közötti ellentétet látjuk. Ott az
14
utóbbinak a felmérhetetlen felsőbbrendűségét látjuk az előbbivel szemben. Ott a „Fiút” látjuk
beszélőként, Akire oda kell figyelnünk, a Célt látjuk, amit szemlélnünk kell, a szív
Megelégítőjét, Akin keresztül Isten most tökéletesen és véglegesen ismertté vált. Isten
ezekben az utolsó időkben „a Fiúban szólt hozzánk”. Mivel Isten a forrás, ahonnan minden
áldás árad, Ő kerül elénk a levél legelső szavában. Mivel Krisztus az a csatorna, amin
keresztül minden áldás eljut hozzánk, a szöveg Ő említi a következőkben, mégpedig a
legmagasztosabb jellegében, „Fiúként”. Mindél többet elmélkedünk imádságos módon ezek
felett a nyitó versek felett, annál világosabbá válik a csodálatos mélységük, a kimeríthetetlen
tartalmuk és a kimondhatatlanul drága mivoltuk.
Az előző szakaszban rámutattunk, miképpen van felvázolva az ellentét a Zsidókhoz
írott levél első két sorában Krisztus és a próféták között. Izrael a legnagyobb tisztelettel
tekintett rájuk, s joggal Fiúnak, mert ők voltak Jahve eszközei, amiket használni kegyeskedett
a gondolatainak és az akaratának kijelentésére az ószövetségi időkben. De bármennyire is
isteniek voltak a közléseik, azonban mégis csak egy jobbnak és kiválóbbnak a bevezetői
voltak. A kijelentés, amit Isten adott rajtuk keresztül nem volt sem teljes, sem végleges,
amiképpen erre a töredékes jellegük utal: „sok rendben és sokféleképen”. Isten a régi időkben
a prófétákban szólt az atyákhoz. Ezzel szemben az ószövetségi kijelentést meghaladó és
felülmúló módon szólt Isten ezekben az utolsó időkben „szólt hozzánk a Fiúban”, azaz a
keresztyénségben új, tökéletes és végleges kijelentést adott Önmagáról.
Azaz, a keresztyénségnek a judaizmussal szembeni felsőbbrendűsége van itt kettős
módon jelezve. Először szükségszerű következtetéssel: az utóbbi nem szerteágazó és
töredékes, hanem egyetlen és teljes. A nagy beteljesedés, amihez az előbbi csak bevezetés
volt. Ez a szubsztancia és a valóság, amihez az előző csak árnyakat és előképeket
szolgáltatott. Másodszor, az alkalmazott eszközöket illetően: az elsőben Isten „a prófétákban”
szólt, a másodikban „a Fiában”. Amennyire a Fiú személyes dicsősége felülmúlja a
prófétákét, annyira az Isten által Krisztuson keresztül adott a kijelentés is nemesebb és
fennköltebb annál, amit Ő a judaizmus idején adott. Az elsőben Ő a világosságként vált
ismertté – ezt fejezték ki a szentsége követelményei, igényei, és követelései. A másikban
szeretetként vált ismertté – a szíve érzelmei mutatkoztak meg.
Azért pedig, hogy a zsidók ne jussanak arra a következtetésre, hogy Krisztus nem volt
több, mint csak egy újabb eszköz, amint keresztül Isten „szólt”, a Szentlélek a most következő
versekben elénk tárja a Megváltónk legmagasztosabb és legáldottabb személyes
kiválóságainak némelyikét. Ő tehát azzal folytatja, hogy felmagasztalja az új szövetség isteni
Prófétájának és az üdvökonómia Alapítójának a Zsidókhoz írott levélben megjelenő alakját.
Ezt azzal teszi, hogy elénk tár az Ő csodálatos dicsőségei közül hetet. Most rátérünk ezek
áttekintésére. Vizsgáljuk meg
1. Az Ő örökösi mivoltát.
„A kit tett mindennek örökösévé” (2. vers). Három dolog érdemel itt figyelmet.
Először a jelleg, amiben Krisztust látjuk. Másodszor a kijelölése az örökösödésre.
Harmadszor, az örökség kiterjedése.
Először, ez a kijelentés, miszerint Isten a Megváltót jelölte ki „mindennek örökösévé”
témájában hasonló Péter szavaihoz pünkösdkor. „Bizonynyal tudja meg azért Izráelnek egész
háza, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten, azt a Jézust, a kit ti megfeszítettetek.”
(Csel2:36) Mindkét igeszakaszban az utalás arra a megtiszteltetésre történik, ami a
Megváltóra lett ráruházva, s a beszélő vagy író célja mindkét esetben a keresztyén kijelentés
felmagasztalása volt a Szerzője és a Feje felmagasztalt méltóságának megmutatásával.
Az, hogy az „Örökös” kifejezés a jelentésében hasonlít az „Úr” kifejezésre, világosan
kiderül a Gal4:1-ből: „a meddig az örökös kiskorú, semmiben sem különbözik a szolgától,
15
jóllehet ura mindennek”. S mégis, bár van hasonlóság az „Örökös” és az „Úr” kifejezések
között, világos különbség is van közöttük. Sőt, csodálattal szemlélhetjük az isteni
különbségtételt a Zsid1:2-ben is, ami látványosan következik az után, hogy mint „Fiú”-ra
hivatkozott Rá – valójában az örökös mivoltának a bizonyítékát is megadja ezzel, mert a fiú
az apa örököse.
Az „örökös” szó két dolgot sugall: méltóságot és uradalmat annak kiegészítő jogi
felhatalmazásával. A jelentését ugyanis láthatjuk az 1Móz21:10,12-ben a Gal4:1-ben stb.
„Egy „örökös” a jogi birtokosa és haszonélvezője mindannak, amivel az atya rendelkezett. Az
Atyával és a Fiúval kapcsolatosan az Egyik legfelsőbb rendű szuverenitása semmiképpen sem
sérül a Másik legfelsőbb rendű szuverenitása által – v. ö. Jn5:19. A különbség csak a módban
rejlik: az Atya mindent a Fiú által tesz, a Fiú pedig mindent az Atyától eredendően
cselekszik.” (Dr. Gouge) Az „örökös” itt Krisztus tulajdonosi mivoltát jelzi. Ő minden dolog
Birtokosa és Szétosztója.
Másodszor, Krisztust az örökségre az Atya „jelölte ki”. Ez azonnal megmutatja, hogy
a „Fiú”, Akin keresztül Isten kijelentette Magát, itt nem a Maga elvont Istenségében van
bemutatva, hanem közvetítőként, mint megtestesült. Csak ebbéli minőségében lehet „kijelölt”
Örökös, mint Istent, a Fiút, lényegileg véve, nem lehetett volna felhatalmazni semmire.
A „kijelölés” az Istenség örök tanácsvégzésében történt. Ezzel két dolgot erősít meg: a
bizonyosságot és az érvényességet. Mivel Isten eleve elrendelte, hogy a Közbenjáró legyen
„mindenek örököse”, az Ő öröksége a legbiztosabb és abszolút garantált, „”Mert a seregek
Ura végezte, és ki teszi azt erőtelenné? (Ézs14:27) Vajon nem mondta: „tanácsom megáll, és
véghez viszem minden akaratomat” (Ézs46:10)? Azután mivel Isten „jelölte ki” a Közbenjárót
„örökösnek”, ez biztosít minket a vitathatatlan jogáról ehhez a legfelsőbb rendű méltósághoz.
Az, ami elhangzik Krisztus papi mivoltáról a Zsid5:5-ben, vonatkoztatható erre a másik
méltóságra is. Krisztus nem Önmagát dicsőítette az örökösi mivolta miatt, hanem az, Aki azt
mondta neki „Te vagy az én Fiam, ma nemzettelek téged”, jelölte ki Őt örökösnek is.
Korábban mondtuk: ez a kijelölés az Istenség örök tanácsvégzésében történt. A jelen
igeszakaszunkkal össze kell hasonlítani a Csel2:23-at: „Azt, a ki Istennek elvégezett
tanácsából és rendeléséből adatott halálra, megragadván, gonosz kezeitekkel keresztfára
feszítve megölétek”. Volt tehát két fő dolog, amire a Közbenjáró „kijelöltetett”: a
szenvedésekre (v. ö. még 1Pt1:19-20) és a dicsőségre – v. ö. 1Pt1:11. Nos ez azt mutatja meg
nekünk, hogy a kezdetektől fogva Krisztus volt a központja az egész isteni tanácsvégzésnek.
Mielőtt egyetlen teremtmény létezésre jutott volna, Isten kijelentette minden dolog
„Örökösét”, s ez az Örökös az Úr Jézus Krisztus volt. Ez volt az eleve elrendelt jutalma az
önkéntes megaláztatásának. Ő, Akinek sehol nem volt helye a fejét lehajtani, most a
világegyetem törvényes Birtokosa.
Krisztus eme kijelölését az örökségre említi az Ószövetség próféciája is:
„elsőszülöttemmé teszem őt és felebbvalóvá a föld királyainál” (Zsolt89:28). Az „elsőszülött”
a Szentírásban nem annyira az először születésre, mint inkább a méltóságra és az örökségre
vonatkozik, lásd az 1Móz49:3-t, ahol legelőször fordul elő. Figyelemre méltó megfigyelni és
a legünnepélyesebb felfedezni, hogy az Ő megtestesülése napjaiban Izrael elismerte Őt ennek:
„Ez az örökös; jertek, öljük meg őt, és a miénk lesz az örökség” (Mk12:7) volt a borzasztó
mondásuk.
Harmadszor, szóljunk most néhány szót az örökségről, amire a Közbenjáró ki lett
jelölve: „A kit tett mindennek örökösévé”. Ennek megmutatkozása ma még a jövő, de a
megerősítése megtörtént, amikor a feltámadt Megváltó ezt mondta a tanítványainak: „Nékem
adatott minden hatalom mennyen és földön” (Mt28:18). Abban az időben eszünkben jutnak
majd Isten szavai: „Törvényül hirdetem: Az Úr mondá nékem: Én fiam vagy te; én ma
nemzettelek téged. Kérjed tőlem és odaadom néked a pogányokat örökségül, és birtokodul a
föld határait.” (Zsolt2:7-8) Az emberiségre vonatkozó tulajdonjoga bebizonyosodik, amikor
16
„beül majd az ő dicsőségének királyiszékébe. és elébe gyűjtetnek mind a népek, és elválasztja
őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől.” (Mt25:31-32) A joga a
mindenki feletti rendelkezésre a nagy fehér trónnál bizonyosodik be. De ez akkor lesz, amikor
ez a világ elmúlik, s az Ő egyetemes öröksége teljesen és örökre megmutatkozik: az új Földön
fog állni „az Istennek és a Báránynak királyiszéke”! (Jel22:1)
„Milyen gazdag is a mi bámulatos Jézusunk! Az áldott Úr, amikor a kereszten függött,
semmije sem volt. Nem volt hová lehajtania a fejét, még a ruháit is elvették Tőle. Olyan sírba
temették, mely nem az Övé, vagy a családjáé volt. A Földön a végletekig szegény volt, senki
sincs olyan abszolút szegény, mint amilyen Ő volt. De mint ember, Ő fog örökölni mindent,
mint Jézus, Isten és ember egy személyben. Minden angyal, minden emberi lény a Földön
minden hatalmas, amikor megkérdezik: ’Ki mindennek az Ura?’, ezt válaszolják: ’Jézus,
Mária Fia’.” (Saphir) Ez a jutalom, amit Isten rendelt az egyszer megalázott Egyetlennek.
De az összes közül a legcsodálatosabb a Rm8:16-17-ben olvasható Íge: „Ez a Lélek
bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek,
örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak”. Ezek nem az angyalok. A
Vele fennálló felbonthatatlan egység miatt fogja az Ő népe is élvezni az örökséget, amit Isten
a Fiának jelölt ki. Itt felfedezzük az isteni bölcsességet és megfontoltságot abban, hogy
Krisztusról nem mint „mindenek Uráról”, hanem mint „Örökösről” beszél. Mi soha nem
lehetünk „úr-társak”, de a kegyelem „örököstársakká” tett minket. Emiatt mondta a Megváltó
az Atyának: „én azt a dicsőséget, a melyet nékem adtál, ő nékik adtam” (Jn17:22).
2. A teremtői mivoltát.
„A ki által a világot is teremtette” (2. vers). A világ szó görög megfelelője az

„aionasz”, aminek az elsődleges jelentése korok. De itt egy fogalomcserével látszólag az
anyagra vonatkozik, s a világegyetemet jelenti. „Az aion tulajdonképpen időszakot jelent,
akár múltbelit, akár jövőbelit, s aztán az időben formált és tett dolgokat jelenti – a világot…
Az aionasz nyilvánvalóan az előző mondatban szereplő ta panta (minden dolog) szinonimája.”
(Dr. J. Brown) Két dolog késztet minket erre a nézetre. Először, más írások a Fiúnak
tulajdonítják a teremtést: Jn1:3, Kol1:16. Másodszor, Ez ad jelentést az előző mondatnak: Ő
volt a kezdetben a kijelölt örököse mindennek, mert Neki kellett lennie ezek Teremtőjének. A
Kol1:16 megerősíti ezt: „mindenek Ő általa és Ő reá nézve teremttettek”.
„A ki által a világot is teremtette”. Ez világos bizonyságát adja a Közbejáró isteni
mivoltának: csak Isten képes teremteni. Ezt az Isten által tett új kijelentés felbecsülhetetlenül
nagy értékének a kihangsúlyozása végett is említi. A figyelem Őrá irányul, Akiben és Akin
keresztül Isten szólt „az utolsó időkben”. Három dolog is elhangzik a 2. versben nekünk
Krisztusról. Először, a személye – Ő a „Fiú”. Másodszor, a méltósága és az uralma – Ő
„mindennek örököse”. Harmadszor, a munkája – Ő „teremtette a világot”, az eget és a földet.
Ha tehát a méltósága ennyire felmagasztalandó, ha a dicsőségének oly nagynak kell lennie,
mit nem lehet elmondani egy ilyen „Fiúról”? Az igazság micsoda teljességét tette Isten
ismertté a népe számára Őbenne!
3. A ragyogását
„A ki az ő dicsőségének visszatükröződése” (3. vers). Ebben a versben a Szentlélek

folytatja Krisztus kiválóságainak a bemutatását, mégpedig ugyanabban a sorendben, mint az
előző versben. Először is, az Ő személyének isteni méltósága, a viszonya az Atyával – Ő az
Atya dicsőségének fényessége. A görög ige, amiből a „fényesség” szó származik, azt jelenti
„fényt vagy világosságot kibocsátani, az itt használt főnév pedig azt a ragyogást, ami a
világosságból ered, mint a napsugarak a Napból. A kifejezést tehát jelképesen használja. Dr.
17
Gouge ezt olyan ügyesen fejti ki, hogy átvesszük az ő 1650-ben megjelent kommentárjából:
„Semmilyen más teremtménytől kölcsönzött hasonlat sem képes teljesebben elénk tárni az
Atya és a Fiú között fennálló kölcsönös kapcsolatot: 1. A Napból származó fényesség
ugyanolyan természetű, mint Ézsaiás napja (v. ö. Jn10:30). 2. Ugyanolyan szakadatlan, mint a
Nap: soha nem létezett a Nap fényesség nélkül (v. ö. Jn1:1). 3. A fényesség nem választható
külön a Naptól: a Nap nem lehet Nap, ha a fényerejét elkülönítik tőle (v. ö. Péld8:30). 4. Ez a
fényesség, noha a Napból ered, nem maga a Nap (v. ö. Jn8:42). 5. A Nap és a fényesség két
különálló dolog: az egyik nem a másik (v. ö. Jn5:17). 6. A Nap minden dicsősége ez a
fényesség (v. ö. Jn17:5, 2Kor4:6). 7. A fény, amit a Nap ad a világnak, ebből a fényességből
fakad (v. ö. Jn14:9) … A Fiú tehát semmivel sem alacsonyabb rendű az Atyánál, hanem
minden módon egyenlő Vele. Ő volt a világosság, Atyja világossága, sőt, az Ő Atyja
dicsőségének világossága. Bármiféle kiválóság is volt az Atyában, ugyanaz megvolt a Fiúban
is a legragyogóbb módon. A dicsőség elénk tárja a kiválóságot, a dicsőség fényességét, a
kiválóságok kiválóságát.”
A jelen igeszakaszunkban szereplő eme harmadik elem oly mértékben meghaladja a
véges elménk felfogóképességét, hogy lehetetlen kellőképpen kifejezésre juttatni szavakban.
Krisztus Isten dicsőségének kisugárzása. A Közbenjáró viszonya az Istenséghez olyan, mint a
sugaraké magához a Naphoz. Elképzelhetjük a Napot az égen, mégis, ha nem ragyog: ha nem
lennének sugarak, nem látnánk azt. Így Fiút Krisztustól külön, Isten dicsőségének a
„fényességét” nem lennénk képesek meglátni. Krisztus nélkül az ember sötétségben, a végső
sötétségben van Istent illetően. Krisztus az, Akiben Isten kijelenttetik.
4. A lényét
„Az ő valóságának képmása” vagy még inkább szó szerint „a szubsztanciájának a

lenyomata” (3. vers). A „képmás” a görögben is egy szó, s a belőle származó ige azt jelenti
„bevésni”, a főnévi alakja pedig „ami be van vésve”, mint egy bélyegző egy pénzérmén vagy
a nyomtatás a papíron – nyomással készült jel. Semmi sem hasonlíthat jobban az eredeti
öntőmintára vagy pecsétre, mint az agyagból vagy viaszból kipréselt képmás: egy egyik
hordozza a másik formáját vagy jellemzőit. Az ószövetségi szentek nem tudták tökéletesen
„kifejezni” sem Istent, sem az angyalokat, mert ők csak véges teremtmények, de Krisztus, Aki
Maga az Isten igen, és meg is tette. Mindaz, ami Isten a Maga természetében és jellegében,
abszolút és tökéletes módon fejeződik ki és mutatkozik meg a megtestesült Fiúban.
„És az Ő szubsztanciájának a lenyomata.” Itt megint azzal szembesülünk, amit nehéz
felfogni, s még nehezebb kifejezni. Talán a segítségünkre lehet, ha összehasonlítjuk az
1Tim6:16-ot a Kol1:15-tel: „a ki hozzáférhetetlen világosságban lakozik; a kit az emberek
közül senki nem látott, sem nem láthat”, „A ki képe a láthatatlan Istennek”. Isten minden
valódi ismerete az Ő közeledéséből származik hozzánk, mert mi nem vagyunk képesek
„eléréssel” megtalálni Őt. A megközelítésnek az Ő részéről kell jönnie, s „az egyszülött Fiú, a
ki az Atya kebelében van, az jelentette ki őt” (Jn1:18).
„Az Ő szubsztanciájának a lenyomata.” Ez a legjobb megközelítés Isten lényegének
vagy lényegi létezésének meghatározására. A „szubsztancia” szó lényegi lényt vagy lényegi
létezést jelent, de milyen keveset tudunk mi erről! Isten Önmagában létező. Olyasvalaki,
Akinek soha nem volt kezdete, de tele van mindennel, amit az áldott attribútumokról tudunk.
S Krisztus, a megtestesült Fiú a mondhatni konkrét „lenyomata” ennek a létezésnek. Mind
említettük, az eredeti kifejezés a pecsét lenyomatától származik. Bár soha nem láttuk a
pecsétet, mégis, a lenyomat szemlélésével (ami pont olyan, mint a pecsét) valódi és pontos
elképzelést alkothatunk magáról a pecsétről. Krisztus tehát Isten szubsztanciájának a
lenyomata, olyasvalaki, Akiben minden isteni tökéletesség megtalálható. Noha Ő lényegileg
világosság, a „világosság” kisugárzása is; noha Önmagában lényegileg Isten, Isten látható
18
ábrázolása is. „Istennel” és Istenként Ő Isten megjelenése is, tehát Általa és Rajta keresztül
tanuljuk meg, micsoda is az Isten.
„Az Ő szubsztanciájának a lenyomata.” Nem elegendő csak olvasni a Szentírást, sőt az
sem, ha szakaszokat hasonlítunk össze, s még akkor sem tettünk meg mindent, amikor
világosságért imádkozunk az Ígék felett, elmélkedni is kell, hosszasan elmélkedni. Kiről
hangzottak el ezek a szavak? A „Fiúról”, de mint megtestesültről, azaz az Emberfiáról. Arról,
Aki belépett ebbe a világba a csodálatos és titokzatos fogantatással a szűz méhében. Az
emberek kételkedhetnek ebben és tagadhatják, s nem csoda, ha nincs másuk, csak a romlott
értelmük vezeti őket. Miképpen képes egy bűntől elsötétült értelem megragadni, hinni és
szeretni azt az igazságot, hogy a nagy Istennek egy törékeny emberi természetbe kellett
rejtenie Magát? Hogy a mindenhatóságnak szolgai formába kellett öltöznie? Hogy az
Örökkévalónak ma született csecsemővé kellett válnia? Ez az Istenség „nagy titka”, de Isten
családja számára „ellenmondás nélkül való”.
De ha a meg nem segített emberi elme képtelen megragadni a tényt, hogy a nagy Isten
emberi formába rejti Magát, mennyivel kevésbé képes azt felfogni, hogy az elrejtőzés
Önmaga kinyilatkoztatása volt – a Láthatatlan vált láthatóvá, a Végtelen vált felfoghatóvá a
véges számára. De mégis „az Ő szubsztanciájának a lenyomata” volt. Ki volt? A megtestesült
Fiú, az ember Jézus Krisztus. Kinek a „szubsztanciája”? Istené! De miképpen lehetséges ez?
Isten örök, Krisztus pedig meghalt! Igaz, de mégis megmutatta isteni mivoltát pontosan azon
a módon, ahogyan meghalt. Úgy halt meg, ahogyan senki más: „Letette” az életét. Sőt, azzal
is kimutatta isteni mivoltát, hogy feltámadt: „rontsátok le ezt a templomot” (az Ő testét),
mondta, „s én felépítem ismét”. S meg is tette. Az Ő isteni mivolta most abban mutatkozik
meg, hogy „örökkön örökké él”.
De Isten megváltozhatatlan és önálló, míg Krisztus éhezett és szomjazott. Igaz, mivel
„mindenben hasonlóvá tétetett a testvéreihez” azért, hogy ezeknek a dolgoknak a tényleges
megtapasztalásából képes legyen „megtámogatni a megkísértetteket”. Emellett ki is mutatta
az önállóan mindenre elégséges voltát, csodálatos módon jóllakatva az ötezret, valamint az
abszolút hatalmát a természet felett, uralkodva a szeleken és a hullámokon, elszárítva a
fügefát stb.
De Isten mindenek Ura, Krisztus pedig „bárányként vitetett a mészárszékre”. Annyira
tehetetlennek látszott, amikor letartóztatták és amikor a kereszten függött! De a kinézet
megtévesztő, néha nagyobb dolog visszatartani az erő kimutatását, mint bevetni azt! De az Úri
mivoltának felvillanó fénysugarai még akkor is felcsillantak. Nézzük meg Őt a kertben: azok,
akiket az elfogására küldtek, elterültek a földön (Jn18:6)! Nézzük meg Őt megint a kereszten,
amint a hatalmát bevetve „kikapja az üszköt a tűzből”. Isten hatalma volt az, nem kevesebb,
ami képes megszabadítani egyet a Sátán foglyai közül! Igen, Krisztus volt „az Ő
szubsztanciájának a lenyomata”, mindig is az volt, „mert Benne lakozott az Istenség
teljessége testileg” (Kol2:9).
5. A kormányzását
„A ki hatalma szavával fentartja a mindenséget” (3. vers). Az igazság Lelke tovább

folytatja a méltósága és a fensége leírását, Akiben Isten most „szól” hozzánk. Ez a
kinyilatkoztatás a jelentését tekintve egyértelmű, a kiterjedését tekintve pedig korlátlan. Az „a
ki által a világot is teremtette” kifejezés ellen felhozható, hogy végső soron a „Fiú” csak egy
szolgáló, egy közreműködő volt, akit Isten alkalmazott arra a nagy munkára. Válaszképpen
elég rámutatni: nincs utalás a Szentírásban, hogy Isten valaha is egy puszta teremtményt,
legyen bármilyen magas rangú, alkalmazott volna olyan munkára, ami bármi értelemben
összehasonlítható lenne a „világ teremtésének” hatalmas feladatával. De hogy elejét vegye az
efféle kifogásoknak, s megmutassa, hogy a „Fiú” magasabb rendű Isten legnemesebb és
19
legtiszteltebb szolgálóinál, ezért jelenti itt ki: „A ki hatalma szavával fentartja a
mindenséget”, mármint a hatalmával. Hozzátehetjük, hogy a görög olvasat a „sajátja”, mint a
Mt16:26-ban – „az ő saját lelkében kárt vall”, illetve a Zsid3:6-ban – „a maga háza felett”. „A
mindenség fenntartása” isteni munka.
Mondtuk, hogy az „örökös” kifejezés két dolgot jelent: méltóságot és uradalmat. A 3.
vers nyitó mondataiban a Közbenjáró méltóságát látjuk, itt viszont az uralma tárul a szemünk
elé. Ahogyan elhangzott, hogy Ő „mindennek örököse”, úgy hangzik most el, hogy Ő tart
fenn „mindeneket” – minden dolgot, láthatókat és láthatatlanokat, égen vagy földön, vagy a
föld alatt: „mindeneket”, nemcsak teremtményeket, de az eseményeket is.
A „fenntart” jelentésű görög szó „hordozást” vagy „támogatást” jelent, lásd Mk2:3. De
jelent „megelevenítést” vagy „ösztönzést” is. Ezt a szót használja a Septuaginta a „lebeg”
helyén az 1Móz1:2-ben. Krisztus eme ötödik dicsőségében az Ő isteni gondviselését látjuk.
„A ’fenntart’ szemlátomást mind a megőrzése, mind a kormányzásra vonatkozik. ’A ki által a
világot is teremtette’ létezésre hívta az anyagokat és ékes rendbe rendezte el azokat, s
ugyancsak Általa akadályozza meg, hogy ezek zűrzavarba roskadjanak vagy
visszaváltozzanak semmivé. Az egész világegyetem az Ő kezén függ: az Ő kikutathatatlan
bölcsessége és határtalan hatalma mutatkoznak meg az élők és az élettelenek, a racionális és
irracionális lények összetett mozgásának kormányzásában és irányításában az Ő nagy és szent
céljainak megfelelően, s teszi ezt az Ő hatalmának szavával, vagy az Ő hatalmas szavával.
Mindezt erőfeszítés vagy nehézség nélkül teszi. Megszólal, és megvan, parancsol és előáll”
(Dr. J. Brown). Micsoda bizonyítéka ez annak, hogy a „Fiú” Isten!
Ő, Aki szolgai formában jelent meg a Földön, a világegyetem Fenntartója. Úr ő
mindenekfelett. Neki adatott „a hatalom minden test felett” (Jn17:2). A Jeruzsálemet
megsemmisítő római seregek „az Ő hadseregei” voltak (Mt22:7). Az angyalok „az Ő
angyalai”, lásd Mt13:41, 24:31. Minden mozdulatot égen és földön Jézus Krisztus irányít.
„Minden Ő benne áll fenn” (Kol1:17). Ő nemcsak a lelki birodalom vezetője, de „fenn is tart
mindent”. Minden mozdulat, fejlődés, cselekedet az Ő hatalmának Ígéje által marad fenn és
az irányítja. Ennek villanásai megmutatkoztak az Ő testi ittléte napjaiban is. A szelek és a
hullámok engedelmeskedtek a szavának. A betegség és a fertőzés elmenekültek a parancsára.
A démonok is alá voltak vetve az Ő ellentmondást nem tűrő parancsainak. Még a halottak is
feltámadtak az Ő hatalommal teljes rendeletére. S minden korban, egészen a mai napig az
egész teremtést az Örököse, Alkotója és Fenntartója akarata és szava irányítja.
6. Az engesztelését
„A ki minket bűneinktől megtisztítván” (3. vers). Itt valami még csodálatosabb van.
Szembeötlő megnézni a pontot, amivel ez a kijelentés kezdődik. A kereszt hatalmas
botránykő volt a zsidók számára, de az apostol nagyon távol áll attól, semhogy mentegetőzzön
a Fiú haláláért. Ellenkezőleg, a legnagyobb dicsőségei között mutatja azt itt be. S valóban az
is volt. A népe bűneinek elvétele nagyobb és pompázatosabb munka volt még a világ
megalkotásánál vagy minden dolog fenntartásánál az Ő nagy hatalmával. A bűnáldozata
hatalmas dicsőséget hozott az Istenségre, s nagyobb áldásokat a megváltottaknak, mint a
teremtő vagy a gondviselő munkássága.
„Miért jött le a mi szegény Földünkre ez a csodálatos és dicsőséges Lény, Akiben
minden összefoglaltatik, és Aki minden mást megelőzően az Atyja öröme és dicsősége? Mi
célból? Ragyogni? Megmutatni a fenségének ragyogását? Mennyei bölcsességet tanítani? Igaz
és szent joggal uralkodni? Nem. Azért jött, hogy megtisztítson a bűneinktől. Micsoda
magassága ez a dicsőségnek! Micsoda mélysége a megalázkodásnak! Végtelen a fenségében,
végtelen a megalázkodásában és a szeretetének mélységeiben. Milyen dicsőséges Úr! S
20
milyen borzalmas áldozata a kimondhatatlan szeretetnek, hogy Ő Maga tisztított meg minket
a bűneinktől!” (Saphir)
„A ki minket bűneinktől megtisztítván”. Ez az Általa elvégzett engesztelésre
vonatkozik. A „megtisztítás” hasonlatát a mózesi üdvrendtől kölcsönzi – v. ö. A görög szó
néha a tisztítóeszközt jelenti (Jn2:6), néha pedig magát a cselekedetet (Mk1:44). Mindkettő
benne foglaltatik ebben: Krisztus áldozatának érdemei és hatékonysága. Az igeidő, az
aorisztosz befejezett cselekedetet jelent, szó szerint: „megtisztított”. Másvalaki egy kiegészítő
és megszégyenítő gondolatot tett ehhez hozzá, amire a hasonlat mutat – a bűneink mocska,
ami „megtisztítást” igényel. Krisztus áldozatának kontrasztív és felülmúlhatatlan értéke és
hatékonysága tárul tehát a szemünk elé. Az Ő vére különbözik a törvényes és ceremoniális
megtisztulásoktól. Azok egyike sem volt képes eltörölni a bűnöket – Zsid10:4. Valamennyi
csak „a test megtisztítására”, s nem „a lélek megtisztítására szolgált (Zsid9:13).
„Ennek a megtisztítási formának a módja és ereje a témája ennek az egész levélnek.
De ebben a rövid ’a ki minket bűneinktől megtisztítván’ kifejezésben van összefoglalva
minden. ’Aki’ – az Isten Fia, az örök Íge emberi testben. Aki a pap, Aki az áldozat, sőt oltár
és minden más, ami szükséges a teljes és valóságos engeszteléshez és kibéküléshez. Ő
teljesítette be, aminek az engesztelés napja az előképe volt, amikor az engesztelést Izrael
számára végezték, hogy minden bűnüktől megtisztítsa őket (3Móz16:30). Ezt a mi nagy
Főpapunk mondta nekünk: ezen a napon tiszták vagytok Isten előtt minden bűnötöktől. Ő a
beteljesedés és a valóság, mert Ő Isten Fia. ’Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít
minket minden bűntől’ (1Jn1:7). Az egyház annak a vére árán lett megvásárolva, Aki az Isten
(Csel20:28 - tulajdon vérével szerzett). Íme, az áldozat tökéletessége a megtestesült Fiú
végtelen méltóságában. A bűn elvétetett. Ó, milyen csodálatos dolog ez!” (Saphir)
7. A felmagasztaltatását
„Üle a Felségnek jobbjára a magasságban” (3. vers). Kimondhatatlanul áldott dolog

ez. Ő az, Aki a szégyen ennyire felmérhetetlen mélységeibe szállt alá, Aki megalázta Magát
és „engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig”, felmagasztaltatott minden
fejedelemség és hatalmasság, és minden név fölé, melyeket nemcsak ebben, hanem az
eljövendő világban is neveznek. Mindennél fontosabb alaposan megfigyelni a kapcsolatot e
két csodálatos kifejezés között: „a ki minket bűneinktől megtisztítván, üle a Felségnek
jobbjára a magasságban”. Nem tudunk helyesen gondolkodni az Isten-emberről ott, ahol most
Ő van anélkül, hogy felfognánk: maga az Ő ottléte önmagában is megmutatja, hogy a
„bűneink” örökre eltöröltettek. A Közbenjáró mostani dicsősége a döntő bizonyítéka a
bűneink eltörlésének. Micsoda áldott kapcsolat van tehát itt a mi lelki békességünk és az Ő
dicsősége között!
„Üle a Felségnek jobbjára a magasságban”. Itt három dolog van megemlítve. Először
is a magas megtiszteltetés: az „ülés” a Szentírásban gyakran a méltóságot kifejező testhelyzet,
amikor a magasabb rangúak ülnek az alacsonyabb rangúak előtt, lásd Jób29:7, Dán7:9-10,
Jel5:13. Másodszor, az eldöntött folytonosságot. Az 1Móz49:24-ben Jákob azt mondta
Józsefnek, hogy „az íja erőben marad”, amit alkalmasan fordítanak a „mereven marad kézíve”
kifejezéssel. A 3Móz8:35-ben a „maradjatok” szó szerint „üljetek”. Noha felszabadítja majd
azt az ülőhelyet, amikor alászáll a levegőben (1Thessz4:16), hogy Magához vegye a tulajdon
vérén megvásárolt népét, a Jel22:1-ből mégis világos, hogy a legmagasabb tisztesség és
dicsőség eme pozíciója Krisztusé örökkön örökké. Harmadszor, megnyugvást jelent, az Ő
áldozati szolgálatainak és szenvedéseinek befejeződését. Gyakran rámutattak, hogy nem
gondoskodtak ülőhelyről Izrael papjai számára, a sátor bútorai között nem volt szék. S miért?
Mert az ő munkájuk soha nem fejeződött be, lásd Zsid10:1, 3. De Krisztus engesztelő
21
munkája befejeződött, a kereszten Ő kijelentette: „Elvégeztetett” (Jn19:30). Ennek
bizonyítékaképpen Ő most a Felség jobbján ül.
A „Felség jobbján” kifejezés Magára Istenre vonatkozik. A „Felség” akkora nagyságot
jelöl, amelynek folytán valakit mindenek felett tisztelnek és mindenkinél jobba szeretnek.
Ezért ez egy delegált titulus, ami a királyok sajátsága, v. ö. 2Pt1:16. A mi szakaszunkban
Isten legfelsőbb rendű szuverenitására vonatkozik. Itt a lehető legmagasabb méltóságra és
pozícióba emelt Megváltó felmagasztaltatását hivatott kihangsúlyozni és felnagyítani. A „jobb
kéz” a hatalomról (2Móz15:6) és a tisztességről (1Kir2:19) beszél. A „magasságban” a
görögben összetett szó, ami sehol máshol nem használatos az Újszövetségben. Szó szerint „a
legmagasabb magasságot” jelenti, a felfogható vagy lehetséges legemelkedettebb
felmagasztaltatás. Azaz, azt látjuk, hogy a világegyetemben a legmagasabb ülőhely most az
Övé, Akinek egykor a fejét sem volt hová lehajtani.
Meg kell említeni, hogy a Zsid1:2-3-ban a Szentlélek röviden felvázolja a Közbenjáró
három nagy hivatalát. Először a prófétait: Ő Isten utolsó szóvivője. Másodszor a királyit: az Ő
királyi méltósága tart fenn minden dolgot, s az Ő hatalmának szavával jelenti ki abszolút
szuverenitását. Harmadszor a papit: a két részt, ami az Ő engesztelő áldozata a népéért és a
közbenjárása Isten jobbján.
Zárásképpen rá kell mutatni, hogy a Zsidókhoz írott levél eme nyitó verseiben minden
éles ellentétben áll azzal, amit Izrael élvezett az ószövetségi üdvökonómiában. Voltak
prófétáik: Krisztus pedig Isten utolsó szóvivője. Ők az Ő népe voltak. Ő Isten Fia. Ábrahám
lett „a világ örököse” (Rm4:13), Krisztus pedig a világegyetem „örököse”. Mózes megalkotta
a sátrat, Krisztus „a világot”. A törvény megadta „az eljövendő jó dolgok előképét”, Krisztus
pedig Isten dicsőségének a fénye. Az ószövetségi időkben Izrael Krisztus teofánikus
megnyilatkozásait élvezte, most Ő megjelent, mint Isten Személyének a képmása. Mózes
Izrael terhét hordozta (4Móz11:11-12), Krisztus „mindeneket fenntart”. A régi áldozatok nem
vettél el a bűnöket, Krisztus áldozata igen. Izrael főpapjai soha nem ültek le, Krisztus igen.
Zsid1:4-6
Krisztus felsőbbrendű az angyaloknál
4. Annyival kiválóbb lévén az angyaloknál, a mennyivel különb nevet örökölt

azoknál.
5. Mert kinek mondotta valaha az angyalok közül: Én Fiam vagy te, én ma
szűltelek téged? és ismét: Én leszek néki Atyja és ő lesz nékem Fiam?
6. Viszont mikor behozza az ő elsőszülöttét a világba, így szól: És imádják őt az
Istennek minden angyalai.
Az Isten által elfogadott lelki munkással szemben támasztott egyik első követelmény
az, hogy imádkozva és állandóan az igazság Ígéjének „helyes hasogatására” kell törekednie
(2Tim2:15). Különösen akkor ez a helyzet, amikor azokkal az igeszakaszokkal foglalkozik,
amelyek az Úr Jézus Krisztus személyével kapcsolatosak. Amíg nem „hasogatjuk helyesen”
vagy nem teszünk határozott különbséget aközött, amit elhangzik róla a lényegi létezését,
valamint a hivatalos jellegét tekintve, addig biztosan hibázunk, mégpedig fájdalmasan. A
„lényegi létezése” alatt azt értjük, hogy Ő mindig is Isten, a Fiú volt és annak is kell maradnia
mindörökre. A „hivatalos jellege” arra utal, ami Közbenjáróként, azaz a megtestesült
Istenként, az Istenemberként határozható meg Róla. Ez mindkét esetben ugyanaz az áldott
személy, de más vonatkozásban szemlélve.
Ennek a helyes hasogatásnak az elmulasztása arról, amit az igazság Ígéje mond az Úr
Jézus Krisztusról okozta, hogy az újjá nem született emberek a leggyalázatosabb és
22
legmegalázóbb nézeteket alkották meg Róla, ami egyes újjászületetteket is eltévelyített
megannyi igeszakasz értelmezése során. Az első szemléltetéséhez idézhetünk egyes
odaszántabb unitáriusokat, akik az olyan kifejezésekre hivatkozva, mint „az én Atyám
nagyobb nálamnál” (Jn14:28), „mikor pedig minden alája vettetett, akkor maga a Fiú is
alávettetik annak, a ki neki mindent alávetett” (1Kor15:28) stb. azt állították, hogy noha a Fiú
felette áll minden teremtménynek, alacsonyabb rendű az Atyánál. De az idézett igeszakaszok
nem Krisztus „lényegi létezésére” vonatkoznak, hanem a Közbenjárói jellegében beszélnek
Róla. Utóbbi példájaként megemlíthetjük, miképpen értelmezi egy képzett exegéta, dr. John
Brown a Zsid1:4 második részét, mint a Megváltó lényegi létezésére utalót.
Megmutatkozik tehát, hogy amire felhívtuk a figyelmet, az több mint önkényes
teológiai megkülönböztetés. Lényeges befolyással van a helyes nézetek kialakítására Krisztus
személyéről és a Szentírás megannyi igaszakaszának alapos magyarázatára. Nos, Isten az Ő
Ígéjében nem húzott megy olyan mesterséges vonalakat, mint amilyeneket az emberek
szoktak. Azaz, Krisztus lényegi és hivatalos dicsőségei gyakran inkább keveredni látszanak,
mintsem külön-külön osztályoztatni. Ennek egyik példáját látjuk a Zsidókhoz írott levél első
fejezetének első három versében. Először azt olvassuk, hogy a mózesi korszak végén Isten a
Fia által szólt a zsidókhoz. Ez nyilvánvalóan a Földön történt, miután az Íge megtestesült. Ez
utalás Krisztusra az Ő megváltói jellegében. Másodszor, az „A kit tett mindennek örökösévé”
világosan ugyanabban a jellegében mutatja Őt, mert az Ő lényegi létezésében efféle
„kijelölésre” nem volt szükség, mert Isten a Fiúként „minden dolog” az Övé. De mikor
rátérünk a harmadik mondatra: „a ki által a világot is teremtette”, ott világosan megváltozik a
nézőpont. A világ jóval a Fiú megtestesülése előtt lett megteremtve, így ezt a kijelentést Róla
az Ő örök és lényegi létezésére kell vonatkoztatnunk.
A kíváncsi elme természetes módon tesz fel a kérdést: Miért történt ez a nézőpont-
változás? Miért kell bevezetni a Fiú eme magasabb rendű dicsőségét a közbenjárói
kiválóságai felsorolásának közepén? Mert tiszta sor, hogy a Szentlélek ezekre tér vissza a 3.
versben következő mondatokban. A választ nem kell messze keresni: a Megváltó
felmagasztalása végett a mi megbecsülésünk szerint: annak megmutatása végett, hogy az, Aki
szolgai formában jelent meg a Földön, a legnagyobb méltósággal és fenséggel bírt, aminek
imádásra kell hajtani a szíveinket Előtte. Ő, Aki „megtisztított minket a bűntől” ugyanaz, Aki
„a világot teremtette”. A megfeszített volt a Teremtő! De ez nem ebben az igeversben elénk
táruló csoda. Ahhoz, hogy megfeszített lehessen, a Teremtőnek emberré kellett válnia. Isten
Fia (noha soha nem szűnt meg az lenni) vált Emberfiává, s ez az Ember magasztaltatott fel a
Felséges jobbján. Olyan csodálatosan fogalmazta meg ezt a dolgot a néhai Mr. Saphir, hogy
teljes terjedelmében idézzük:
„Mi a csodálatosabb, látni Isten Fiát kis csecsemőként Betlehemben, vagy látni az
Emberfiát az Atya jobbján? Mi a csodálatosabb, látni a Tanácsost, a Csodálatost, az erős
Istent, a békesség Fejedelmét, az örök Atyát, a nekünk született gyermeket, és a nekünk adott
Fiút, vagy látni az Emberfiát a föld porában, Aki az Atya jobbjára ült? A főpap évente egyszer
lépett be a szentek szentjébe, de ki mert volna ott lakozni, vagy a kerubok mellé ülni, ahol a
Legfelségesebb dicsősége jelent meg? Jézus azonban, az Emberfia felment a saját erejéből, a
saját jogán és az Atya kijelölésére, majd a trónra ülve dicsőséggel és fenséggel koronáztatott
meg. A mindenható szeretet szárnyain jött le a mennyből, de a visszatéréshez a mennybe a
mindenhatóság és a szeretet nem volt elegendő. Viszonylag könnyű volt (ha használhatom ez
a kifejezést erre a legfantasztikusabb csodára) Isten Fiának megaláznia Magát, s lejönni a
Földre, de a visszatéréshez a mennybe meg kellett keresztelkednie a szenvedés
keresztségével, s meg kellett halnia az átkozott fán. Nem úgy ment fel ismét, ahogyan lejött,
mert szükséges volt, hogy Ő, Aki végtelen kegyelmében felvette a mi helyzetünket, lehajoljon
és levegye a terheinket, majd legyőzze az ellenségeinket. Ezért keresztelkedett meg a lelke az
Ő keresztségével, s e jeruzsálemi megjelenésének első pillanatától kezdve tudta, hogy szent
23
teste templomának meg kell töretnie, s előre tekintett arra az elmúlásra, amit át kellett élnie
azon a hegyen. Nem úgy ment fel ismét, ahogyan lejött, mert Isten Fiaként jött, de nem
pusztán Isten Fiaként ment vissza, hanem Isten megtestesült Fiaként, Dávid Fiaként, a mi
testvérünkként és Urunkként. Nem úgy ment fel ismét, ahogyan lejött, mert egyedül jött, jó
Pásztorként, határtalan könyörületre indulva, a pusztában levő elveszett és pusztuló juhára
gondolva, hanem a megmentett juhhal a vállán tért vissza, s örvendezve a mennyei és örök
otthonába vitte haza. Nem pusztán diadalmenetben ment vissza, hanem Ő, Aki sírva jött elő a
drága magot hordozva, Ő, Aki saját Maga adatott az áldozata által halálra, tért vissza a
kévéivel együtt… amikor Önmaga által tisztította le a bűneinket, akkor ült Isten jobbjára. Az
Ő vére erejével lépett be a szentek szentjébe. Megölt Bárányként magasztalta fel Őt Isten, s
adott Neki olyan nevet, mely minden más név fölött való.”
Ami szembeszökő, sőt uralkodó a Zsidókhoz írott levélnek ebben a nyitó fejezetében
az a Fiú közbenjárói dicsősége. Igaz a lényegi dicsőségére is van utalás a 2. versben: „a ki
által a világot is teremtette”, de mint már említettük, ezt a Közbenjáró felmagasztalása végett
mondta a mi becslésünk szerint, nehogy méltatlan és téves elképzelést alkossunk az Ő
személyéről. Aki „megtisztított minket a bűneinktől” ugyanaz a személy, Aki a világot
teremtette. Ő az, Aki Isten „dicsőségének visszatükröződése, és az ő valóságának képmása”.
Micsoda alapunk, micsoda okunk van így kiáltani: „Méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen
erőt és gazdagságot és bölcseséget és hatalmasságot és tisztességet és dicsőséget és áldást”
(Jel5:12)! Erre az Istenember jogosult. Emiatt magasztaltra fel Őt Isten a saját jobbján.
Megmutatva a végtelen felülemelkedését a prófétákon, másodszor rámutattuk a mérhetetlen
felsőbbrendűségére az angyalok felett.
„Annyival kiválóbb lévén az angyaloknál, a mennyivel különb nevet örökölt azoknál”
(4. vers). Mielőtt megpróbálnánk részleteiben is magyarázni ezt a verset, helyes lehet feltenni
a kérdést: Miért hozakodik elő a Szentlélek itt az „angyalokkal”? Mi volt a konkrét célja
Krisztusnak a hozzájuk viszonyított felsőbbrendűsége bemutatásával? Ezekre a kérdésekre
legalább háromszoros válasz adható.
Először, mert a Szentlélek fő célja ebben a levélben az Úr Jézus felmagasztalása
Istenemberként, messze minden név és méltóság fölé. A következő szakaszban (3. fejezet)
bemutatja Krisztus felsőbbrendűségét Mózessel szemben. De ha Mózessel kezdené, akkor
nem menne eléggé vissza, mert Mózes, a közbenjáró, „a törvényt angyalok rendelésére vette”
(Csel7:53). Miután az angyalokat úgy írja le a Szentírás, mint „hatalmas erejűeket”, s így
nagyon magasra emelteket a létezési skálán az ember felett, ezért volt szükséges leszögezni
Krisztus felsőbbrendűségét minden teremtett lénnyel szemben annak megmutatása végett,
hogy mennyivel kiválóbb azoknál. Azt bizonygatni, hogy Isten Fia magasabb rendű az
angyaloknál, felesleges, de azt megmutatni, hogy az Emberfia is messze felettük áll, lényeges
volt, ha a zsidók azt a dicsőséget akarták Neki tulajdonítani, ami megillette.
Másodszor, a Szentlélek előtt levő cél ebben a levélben a Közbenjáró mindenek fölött
való méltósága és uralma bemutatásával a keresztyénség mérhetetlen felsőbbrendűségének
szemléltetése volt a judaizmussal szemben. Az Általa itt követet módszer nagyon szemléletes
és meggyőző. A régi rend vagy üdvökonómia „angyalok rendelésére” adatott (Csel7:53). Azt,
hogy ez pontosan mit jelent, nem tudjuk teljesen biztosan eldönteni, noha van néhány
igeszakasz, ami némi világosságot vet rá. Az 5Móz33:2-ben olvassuk: „Az Úr a Sinai hegyről
jött, és Szeirből támadt fel nékik; Párán hegyéről ragyogott elő, tízezer szent közül jelent
meg” – „szentek”, azaz „angyalok”. Aztán a Zsol68:18-ban: „Az Isten szekere húszezer, ezer
meg ezer; az Úr közöttük van, mint a Sinai hegyen az ő szent hajlékában”. Végül a Gal3:19
ezt mondja: „Micsoda tehát a törvény? A bűnök okáért adatott, a míg eljő a Mag, a kinek
tétetett az ígéret; rendeltetvén angyalok által, közbenjáró kezében”. Azaz, Jahve dicsősége a
Sinain (a mózesi üdvökonómia kezdete) angyali volt, s az angyalok alkalmazása a
törvényadásban elpecsételte a méltóságát és a fontosságát. De a törvény korszaka lezárult az
24
új és magasabb rendű dicsőség megjelenésével a Fiúban, s a Zsidókhoz írott levél 1. fejezete
az angyalokat Neki alávetetteknek mutatja. S nemcsak a Fiúnak, mert azzal a kijelentéssel
zárul, hogy az angyalok most szolgái „az üdvösség mostani örököseinek”!
Harmadszor, meg kell mutatni Krisztusnak (a keresztyén élet központjának és
életének) a felsőbbrendűségét az angyalokkal szemben, mert a zsidók a
legmagasztosabbaknak tekintették őket Isten minden teremtménye között. S joggal. Jahve a
leggyakrabban, mint „a szövetség Angyala” (Mal3:1) „az Úr Angyala” jelent meg nekik. A
legkorábbi időktől kezdve az angyali szolgálat a fő eszköze az isteni hatalomnak volt,
valamint a kommunikáció közvetítője is. „Az Úr Angyala” szabadította meg Hágárt
(1Móz16:7), s Ő jelent meg Ábrahámnak. Angyalok szabadították meg Lótot (1Móz19:1).
„Az Úr Angyala” védte Izraelt a páska éjszakáján (4Móz20:16). Ezért a zsidók az embernél
többre becsülték az angyalokat. Azt hallva, hogy Maga a Messiás, Isten megtestesült Fia
emberré lett, az ő szemükben alacsonyabb rendűvé tette Őt az angyaloknál. Ezért volt
szükséges a saját Szentírásukból megmutatni nekik, hogy a Közbenjáró, a megtestesült Isten
annyival nagyobb méltósággal és hatalommal bírt az angyaloknál, mint amennyivel magasabb
az ég a földnél.
„Annyival kiválóbb lévén az angyaloknál.” Ezt az igeverset nevezhetjük a textusnak. a
fejezet többi részét pedig a prédikációnak – a magyarázatának és a használatának. Az első
kulcs a jelentéséhez és a témájához az első két szóban rejlik (ami a görögben egy – és a
magyarban is, a ford.), „lévén”. Nyelvtanilag majdhogynem hibának tűnik névelővel kezdeni
az új bekezdést (az angol változatban ez az első két szó, „being made” – a ford.) Valójában a
Lélek keze munkájának a tökéletességét tárja elénk. Szemlélteti a figyelemre méltó
különbséget, ami mindig megkülönbözteti Isten élő munkáit az emberek élettelen termékeitől
– vessük össze egy szék vagy egy asztal részeit az emberi test különböző részeivel. Az
elsőben a különböző részek úgy vannak összerakva, hogy teljesen megkülönböztethetők, és az
összekapcsolások is világosan észrevehetők. A másodikban az egyik tag vége beleolvad a
másik kezdetébe. A hasonlatunk talán hétköznapi, de szemlélteti az egyik legnagyobb
különbséget az emberek írásai és Isten Írása között. Utóbbi egy élő szervezet, az igazság teste,
amit Isten lehelete elevenített meg!
Noha a negyedik vers az levél egy különálló részét kezdi, mégis szorosan és
elválaszthatatlanul kapcsolódik a megelőző bevezető versekhez, konkrétabba a harmadik vers
befejező mondataihoz. Amíg ezt nem tartjuk szem előtt, biztos, hogy tévedünk a
magyarázatával. A harmadik vers végén Krisztus úgy van bemutatva, mint Aki eltörölte a
népe bűneit, más szóval, mint Emberfia, Ő a megtestesült Isten és ebbéli minőségében ültetett
a Fenség jobbjára a magasságban. Most van egy Ember a dicsőségben. S ez az Ember, a
„második Ember” (1Kor15:47), Aki jobb volt, mint az angyalok, s Aki „náluk kiválóbb nevet
szerzett”. Ez az, amit a nyitó kötőszó világossá tesz, melynek célja a gondolataink
visszairányítása oda, amit a harmadik vers végén olvastunk.
„Annyival kiválóbb lévén az angyaloknál”. A mondat jelentésének felbecsüléséhez
röviden meg kell vizsgálnunk az „angyalok” kiválóságát. Az angyalok a legfelsőbb rendűek
Isten minden teremtménye között, a menny az ő természetes otthonunk (Mt24:36). Ők
„hatalmas erejűek” (Zsolt103:20). Ők Isten „követei” (Zsolt104:4). Mint a király szolgálatára
rendelt nemesek, ők „az öreg korú szolgálói” (Dán7:10). Ők „szentek” (Mt25:31). A
tekintetük olyan, mint „a villámlás” (Mt28:3). Ők Isten trónját veszik körül (Jel5:11). Ők
intézik a természet minden fejleményét. „Isten nem pusztán törvényekkel és alapelvekkel,
öntudatlan és mozdulatlan erőkkel mozgatja és uralja a világot, hanem fénnyel és szeretettel
teljes élőlényekkel is. Az angyalai olyanok, mint a tűz lángjai, ügyelnek a szelekre, a földre, a
fákra, és a tengerre (a Jelenések könyve megmutatja ezt – Arthur W. Pink). Az angyalain
keresztül folytatja a világ kormányzását” (Saphir).
25
De akármilyen dicsőségesek is az angyalok, bármennyire is magasztos a helyzetük,
bármilyen nagy is a munkájuk, ők mindazonáltal az Úr Jézus, mint Ember alárendeltségében
állnak, mert Isten Őt az emberi természetében ültette mindenkinél magasabbra. „Az apostol az
előző versekben bebizonyítja, hogy Krisztus kiválóbb az emberek legkiválóbbjainál. Olyan,
Akit Isten rendkívüli módon ihlette a Szentlelkével, s Akinek közvetlenül jelentette ki az
akaratát, hogy azt tudathassa másokkal. Ők voltak a papok, a próféták és a nép vezetői. De ők,
valamint mások, a kiválóságaik ellenére a Földön halandók voltak. Ezért Ő magasabbra
emelkedett és kihívta a mennyei és halhatatlan lelkeket, akiket angyaloknak neveznek. Az
angyalok mind a legkiválóbb teremtmények. Ha Krisztusnak kiválóbbnak kell lenni a
legkiválóbbnál, akkor szükségszerűen a legeslegkiválóbbnak kell lennie. Mert ez az első
Krisztus hivatalai között, amit az apostol konkrétan példáz, mely példázásban megannyi
bizonyítékát adja Krisztus isteni természetének és embernek mutatja Őt úgy, ahogyan Isten is.
A következő fejezetben pedig Istennek úgy, ahogyan ember is: ’mindenestől fogva
hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz’ (Zsid2:17).” (Dr. Gouge)
„Annyival kiválóbb lévén az angyaloknál”. Ézsaiáson keresztül Isten megígérte, hogy
„a fájdalmak férfia”, akit „ki kell vágni az élők földjéről” a népe vétkei miatt, nagyon
megjutalmazza majd a szenvedéseiért: „Azért részt osztok néki a nagyokkal, és zsákmányt a
hatalmasokkal oszt” (Ézs53:12). A Zsolt68:19-ben úgy látjuk Őt, mint aki felment „a
magasságba”, hogy mint hatalmas győztes, foglyokat vezethessen a diadalmenetében és
ajándékokat kapjon az emberek számára. A Filippi 2-ben megtudjuk, hogy Őt, Aki szolgai
formát öltött Magára, s hasonlóvá lett az emberekhez, Aki engedelmes volt mindhalálig,
mégpedig a kereszthalálig, „az Isten is felmagasztalá… és ajándékoza néki oly nevet, a mely
minden név fölött való; Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké
és föld alatt valóké.” (9-11. versek) „Annyival kiválóbb lévén az angyaloknál”, először is a
Számára kijelölt pozíció folytán – Ő a Felségesnek jobbjára ült a magasságban, az angyalok
pedig a trón körül (Jel5:11) – a Bárány ül a trónon!
„A mennyivel különb nevet örökölt azoknál” (4. vers). „Mi, akik Nyugaton lakunk,
csekély fontosságot tulajdonítunk a névnek, de Isten mindig arra tanította a népét, hogy
mindig tulajdonítsanak nagy jelentőséget a névnek. Az első kérés az Úr imájában a
szenteltessék meg a Te neved, s minden áldás és kiváltság, amit Isten ruházott rá Izraelre,
abban foglaltatik össze, hogy Isten kijelentette nekik az Ő nevét. A név tehát külső
kifejeződése, záloga és pecsétje mindannak, ami az illető valójában és lényegében, s amikor
azt olvassuk, hogy Isten Fia magasztosabb nevet kapott az angyaloknál, az azt jelenti, hogy
nemcsak méltóságban, de fajtában is messze felettük áll.” (Saphir) „A Jézus Krisztusnak adott
leíró megjelölés, ha szembeállítjuk az angyaloknak adottal, egy magasabb létezési rendhez
tartozónak jelöli Őt. Azok neve a teremtett lelkek, az Ő neve az Isten egyszülött Fia.” (Dr. J.
Brown)
„A mennyivel különb nevet örökölt azoknál” (4. vers). Amikor az igevers első részét
kommentáltuk, megpróbáltuk megmutatni, hogy az utalás az Atyára történik, Aki
megjutalmazza a Közbenjárót az áldozati munkájáért, és felhívtuk a figyelmet a Fil2:9-11-re
található párhuzamra. Abban az igeszakaszban ez áll: „Annakokáért az Isten is felmagasztalá
őt” és itt megvan a mondat ellenpárja: „a mennyivel különb nevet örökölt azoknál”. A
következő kijelentés „és ajándékoza néki oly nevet, a mely minden név fölött való” ellenpárja
pedig „különb nevet azoknál”, azaz a legmagasztosabbat az összes teremtett lény között.
Végül, a jogát erre a magasztos névre megerősíti, hogy minden térd meghajlik előtte. Így a
Zsid1:4 utolsó mondata is megerősíti Krisztus jogát a kiválóbb nevére. Ez nem véletlen
egybeesés, hogy a megfelelő igeszakasz a Zsid1:4-ben megtalálható Pál apostol egyik
levelében is.
„Különb nevet örökölt azoknál”. Ez megerősíti Krisztus jogát a kiválóbb nevére. Az
angol fordítás itt kissé félrevezetőnek látszik („örökösödés által szerzett” – a ford.) A
26
görögben az „örökölt” egyetlen szó. Ez egy technikai, a jogi titulusra vonatkozó kifejezés a
birtoklás biztosításáról. Az örökösödési jog, amit Sára nem akarja, hogy a szolgáló fia is
megkapjon, ezzel a szóval van kifejezve: „nem lesz örökös” (Gal4:30). Azaz „nem szerez
örökösödés útján”, vagyis „nem örököl”. Krisztus joga a legfőbb méltóságra kettős: először is
az emberi és a lényegi isteni mivolta közötti egység folytán, másodszor, mint jutalom a
közbenjárói szenvedéseiért és Atyja iránti páratlan engedelmességéért.
„Mert kinek mondotta valaha az angyalok közül: Én Fiam vagy te?” (5. vers)
Kijelentve Krisztusnak az angyalokkal szembeni felsőbbrendűségét, a Szentlélek most
bizonyítja is ezt, a bizonyítékot az Ószövetségből merítve. Az első igeszakasz, mire
hivatkozik, a második zsoltárban található, s meg kell figyelni a bemutatásának módját is.
Kérdéses formában teszi ezt meg. Ez azoknak az elméit volt hivatott serkenteni, akik a levelet
olvassák. Érdemes megemlíteni, hogy a tanításnak ez a megkérdező formája nagyon gyakran
fordul elő Pál leveleiben, például 1Kor9:4-10, Gal3:1-5 és még sokkal többször, mint
bármelyik más újszövetségi szerző. Ezt a tanítási módszert gyakran használta az Úr Jézus
Krisztus is, mint azt egy pillantás az evangéliumra is megmutatja. Vegyük észre azt is, hogy a
feltett kérdés feltételezte, hogy a zsidók ismerték a Szentírás egész tartalmát. Az idézet
kérdéses formában történt feltétele annak felelt meg, mintha ezt mondta volna: Ítéljétek meg
magatok, igazat mondok-e – hol van bárhol a Szentírásban feljegyezve, hogy Isten egy
angyalt a Fiának szólított volna? Ezt nem tudták volna megítélni, ha nem lettek volna jól
képzettek az Ígében.
„Mert kinek mondotta valaha az angyalok közül: Én Fiam vagy te?” A válasz:
egyiknek sem. Az ószövetségi Írásokban egyetlen hely sincs, ahol Isten „Fiamnak” szólított
volna egy angyalt. Igaz, hogy a Jób38:7-ben az angyalokat „Isten fiainak” nevezi, de ez
egyszerűen csak utalás a teremtésükre. Ádámot is nevezi „Isten fiának” (Lk3:38) ugyanabban
az értelemben. Az újjászületett szentek az új teremtés következtében „Isten fiai”. De egyetlen
konkrét angyalt sem nevezett az Atya „Fiamnak”. Az Úr Jézust igen, mind a keresztelésénél,
mind az átváltozásakor. Itt nemcsak a kiválóságát, de az egyediségét is megfigyelhetjük.
„Mert kinek mondotta valaha az angyalok közül: Én Fiam vagy te, én ma szűltelek
téged?” (5. vers) Ez utóbbi kifejezés nem csekély nehézséget okozott egyes
igemagyarázóknak és a múltban heves teológiai küzdelmek csataterévé vált. A vita „Krisztus
örök Fiúsága” miatt folyt. Azok, akik ezt állítják, az „e nap” (vagy „ma”) kifejezést a
görögben ugyanúgy időlennek értelmezték, mint a Luk23:43-ban, s a „ma szűltelek téged”
szavakat a Fiú örökkévaló nemzésére vonatkoztatták az Atya által. A csaták legnagyobb része
pusztán küzdelem volt a szavakon mindennemű haszon nélkül. Noha a Szentírás világosan
tanítja az Istenséget és a Fiú abszolút isteni mivoltát (Zsid1:8), valamint kijelenti az
örökkévalóságát s (Jn1:1), sehol nem beszél az „örök Fiúságáról”. Ahol pedig a Szentírás
hallgat, ott nekünk is illik csendben maradnunk. Ez a vers természetesen nem tanítja Krisztus
„örök Fiúságát”, mert ha megengedjük az apostolnak, hogy meghatározza a saját kifejezéseit,
akkor ezt olvassuk a Zsid4:7-ben: „Ismét határoz egy napot: Ma, szólván Dávid által” stb. Ez,
nekünk úgy tűnik, a Lélek előrelátását szemlélteti, Aki így akadályozza meg, hogy a „ma”
szót a Zsid1:5-ben időtlen, határtalan „nap”-örökkévalóságnak tekintsük.
Annak további bizonyítéka, hogy a Lélek itt nem Krisztus lényegi istenségét vagy
örök Fiúságát tárgyalja, meglátható, ha egy pillantást vetünk az igeszakaszra, melyből ezek a
szavak származnak. A Zsid1:5-ben sokkal több van egy kiragadott ószövetségi mondat puszta
idézésénék. Az utalás itt a második zsoltárra történik, s ha az olvasó veszi a fáradságot és
végig elolvassa, azonnal meglátja a szembeszökő helyénvalóságot abban, hogy az apostol itt
utal rá. Ez az első ószövetségi igeszakasz, amit a Zsidókhoz írott levél idéz, s mint bármi első
a Szentírásban különleges figyelmet követel az kiemelkedő fontosságának következtében. A
maga helyén, rögtön a 4. versben elhangzottak után, miszerint Ő, Aki alacsonyabbá tétetett az
angyaloknál, most felmagasztaltatott föléjük, a hivatkozás a 2. zsoltárra volt a leginkább
27
odaillő. Annak két része van, s a Messiás megaláztatásáról és felmagasztaltatásáról beszél! A
3. versben Ellene tanácskoznak, a 10-12, versekben a királyoknak és a bíróknak hódolattal
kell adózniuk Neki.
A 2. zsoltárban az Atyát halljuk, amint ezt mondja a Messiásnak: „Én fiam vagy te; én
ma nemzettelek téged” (7. vers). Az egész szövegkörnyezet azt mutatja, hogy az Atya a
Fiúhoz az időben, s nem az örökkávalóságban, továbbá a Földön és nem a mennyben szól az
Ő közbenjárói minőségében, nem pedig a lényegi Lényében. Nincs is semmi nehézség a „ma
nemzettelek téged” kifejezésben, a Szentlélek a Csel13:32-ben magyarázta meg ennek
jelentését. Ott az apostol kijelentette a zsidóknak, hogy Isten beteljesítette az atyáiknak tett
ígéretét, nevezetesen „feltámasztotta” Jézust, azaz elküldte Őt hozzájuk. A Csel13:32 nem
Krisztus feltámadására vonatkozik, hanem a megtestesüléséről és az Izrael előtti
megjelenéséről beszél – v. ö. 5Móz18:18, „Prófétát támasztok nékik”, illetve Csel3:26.
Egészen a Csel13:34-35-ig az apostol nem említette az Ő feltámadását: „feltámasztotta őt
halottaiból”. Így a Csel13-ban a 2. zsoltárt annak bizonyítékaképpen említi, hogy az Atya
elküldte a Megváltót Izraelhez, és az Ő ígérete beteljesedett az isteni megtestesülésben. S
hozzátehetjük, hogy az „ismét” szó nem fordul elő a görögben és kimarad az angol Revised
Version-ból is. Ha további bizonyítékra van szükség arról, hogy a „ma nemzettelek téged”
Krisztus megtestesülésre vonatkozik, azt a Lk2:11 szolgáltatja: a „született néktek ma a
Megtartó, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában” nem lett volna elmondható senki másról,
csak Isten egyszülött Fiáról. Így a „ma” itt az angyal hangjával konkrétan a Megváltó
születésnapjára vonatkozik.
„Ma nemzettelek téged”, Ez tehát újabb igevers, ami Krisztus szűztől való születését
tanítja! Az emberi mivoltát Isten, az Atya „nemzette”. Noha Emberfia, nem ember nemzette.
Mivel az emberi mivoltát az Atya nemzette, az angyal ezt mondta az anyjának: „a mi születik
is szentnek hivatik, Isten Fiának” (Lk1:35).
„És ismét: Én leszek néki Atyja és ő lesz nékem Fiam” (5. vers). A nyitó „és” köti
össze ezt a második idézetet az elsővel: ami ez után következik, az világosan és döntő módon
leszögezi e vers első részének területét. Itt a kétségtelen bizonyítéka annak, hogy a Szentlélek
nem az Ő lényegi dicsőségének megfelelően beszél Krisztusról, hanem mint megtestesültről,
az Ő közbenjárói jellegében. Ha az 5. vers első része a Fiú és az Atya örökkévaló kapcsolatára
vonatkozna, mint azt az összes régebbi (kálvinista) igemagyarázó állítja, akkor biztosan
értelmetlen volna hozzátenni a soron következő idézetet. Az „én leszek” nem az időtlen
múltba visz vissza minket! Nem is lett volna semmi oka a Szentháromság első Személyének
azt kijelenteni a másodikról, hogy „Atyja lesz Neki”. Világos, hogy ez a világ által kivetett
Fiát elfogadó és elismerő Atya.
„És ismét: Én leszek néki Atyja és ő lesz nékem Fiam”. Ez a második idézet Sámuel 2.
könyvéből származik (2Sám7), ami egyik része az Ószövetség nagy messianisztikus
jövendöléseinek. Mint minden próféciának, van másodlagos és elsődleges célja, valamint
részleges és végső beteljesedése. Először Salamonra utalt, aki sok vonatkozásban figyelemre
méltó mintaképe volt az Úr Jézusnak. De főleg Magára Krisztusra vonatkozott. Az pedig,
hogy Salamon nem teljesítette be, kellően világos a 13. versből, mert ahogyan dr. Brown
rámutatott, „Egy olyan fiúra utal, aki az után jön a világra, hogy Dávid eltávozott az
ősatyákhoz, miközben Salamon nemcsak megszületett a halála előtt, de meg is koronázták. A
születendő személynek pedig, bárki legyen is az, ’Isten házába és királyságába’ kell
betelepednie, s az ő trónjának ’mindörökké’ fenn kell állnia – ezek a szavak természetesen
nem vonatkoznak a maguk teljes értelmében Salamonra.” Kétségtelenül senki sem érvelne a
kizárólagos vonatkozás mellett Salamonra, ha nem lennének a 2Sám7:14-ben ez után
következő szavak. De a képzett héber igemagyarázók elmondják nekünk, hogy az „a ki mikor
gonoszul cselekszik” szavak nyugodtan fordíthatók így is: „bárki cselekszik gonoszul”, s
ennek párhuzamát megtaláljuk a Zsolt89:30-33-ban.
28
„És ismét: Én leszek néki Atyja és ő lesz nékem Fiam”. Ez volt Isten ígérete a
Messiással, Dávid Fiával kapcsolatosan ezer évvel azt megelőzően, hogy megjelent a Földön.
„Atyja leszek neki”. Elismerem Fiamnak, és ennek megfelelően bánok Vele. Ezt tette. A
halálban nem engedte, hogy romlást lásson, hanem feltámasztotta a halálból. Felemelte a saját
jobbkezéhez. „S Ő lesz nekem Fiam.” Ő ennek megfelelően fog tevékenykedni. És így is lett.
Mindig úgy beszélt Róla, mint „Atyjáról”. Engedelmeskedett Neki mindhalálig. A lelkét
pedig az Ő kezébe adta.
„Viszont mikor behozza az ő elsőszülöttét a világba, így szól: És imádják őt az
Istennek minden angyalai.” (6. vers) Ez idézet a Zsolt97:7-ből, ami a Septuaginta így olvas:
„imádjátok Őt mind, ti az Ő angyalai”. Micsoda bizonyítéka volt ez annak, hogy a Fiú
„annyival kiválóbb volt az angyaloknál”! Oly messze álltak ezek a mennyei teremtmények a
megtestesült Fiú dicsőségének megközelítésétől: parancsot kaptak az Ő imádására! De mielőtt
ezt részleteznénk, figyeljük meg alaposan azt a speciális jelleget, amelyben Krisztust itt látjuk.
Neki sok titulusa van és egyik sem nélkülözi a maga megkülönböztető jelentőségét. Az
angyalok arra kapnak parancsot, hogy mint „elsőként nemzettnek” vagy „elsőszülöttnek”
hódoljanak Neki. Mivel sokan állnak távol annak világos megértésétől, hogy micsoda a
pontos értéke és a jelentése ennek a megnevezésnek, vizsgáljuk meg közelebbről is. A görög
πρωτότοκον szó kilencszer fordul elő az Újszövetségben, ezek közül nyolcszor az Úr Jézusra
vonatkozik. Ez nyilvánvalóan a nagy méltóság titulusa.
Krisztus eme újszövetségi titulusának másokhoz hasonlóan az Ószövetségben vannak
a gyökerei. A jelentése világosan felfogható az 1Móz49:3-ban, ahol Jákob ezt mondja
Rubennek: „Rúben, te elsőszülöttem, erőm, tehetségem zsengéje, első a méltóságban, első a
hatalomban”. Azaz, az elsődleges jelentése nem az elsőnek születettség, hanem a méltóság, a
tisztelet, az uralom. Figyeljük meg, hogy a 2Móz4:22-ben Isten az „elsőszülöttjének” nevezi
Izraelt, mert övék volt az a nagy megtiszteltetés, hogy az Ő kegyelt népe lehettek. A 89.
zsoltár nagy messianisztikus jövendölésében, miután megígérte, hogy megrontja a
szorongatóit és leveri a gyűlölőit (24. vers), s miután a tökéletes Szolga ezt mondja: „Atyám
vagy te; én Istenem és szabadításom kősziklája!” (27. vers), az Atya kijelenti: „Én meg
elsőszülöttemmé teszem őt és felebbvalóvá a föld királyainál” (28. vers) Világos tehát, hogy
ez a titulus semmiképpen sem az Ő Lényének örökkévaló eredetére, azaz az „örök Fiúságára”
vonatkozik, még kevésbé utal az időbeli teremtésére, ahogyan a Jehova Tanúi és mások
istenkáromló módon állítják, hanem a tisztességnek és a dicsőségnek arra a magas pozíciójára
vonatkozik, ami az Emberfiára lett ráruházva az engedelmessége és a szenvedése okából.
Ez a kifejezés az Újszövetségben először a Mt1:25-ben fordul elő: „míg meg nem
szülé az ő elsőszülött fiát”, másodszor pedig a párhuzamos Lk2:7-ben. Az, hogy Máriának
több fia is volt, világosan kiderül a Mt13:55-ből. Az Úr Jézus nemcsak időben volt az első, de
a Fő is, nemcsak közöttük, de fölöttük is állt. A Rm8:29-ben azt olvassuk, hogy Isten arra
predesztinálta a választottjait, hogy az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, hogy Ő
legyen elsőszülött sok atyafi között, azaz a Főjük és a legkiválóbb Irányítójuk. A Kol1:15-ben
úgy van Róla szó, mint „minden teremtménynek előtte születettről”, ami természetesen nem
azt jelenti, hogy Neki Magának kellett először megteremttetnie, ahogy manapság sok gonosz
ember tanítja, mert a Szentírás soha nem nevezi Őt „Isten Elsőszülöttjének”, hanem azt állítja,
hogy Ő a Feje és az Ura minden teremtménynek. A Kol1:18-ban úgy van Róla szó, mint
„elsőszülöttről a halottak közül”, ami nem azt jelenti, hogy Neki kellett először feltámadni,
hanem hogy Ő az, Akihez a az Ő szentjeinek teste hasonlítani fog – lásd Fil3:21. A
Zsid11:28-ban ez a kifejezés Egyiptom virágjára és erejére vonatkozik. A Zsid12:23-ban az
egyházat a dicsőségben „az elsőszülöttek egyházának” nevezik. Ez a titulus tehát szinonimája
a „minden dolog kijelölt örököse” kifejezésnek. Ezt azonban meg kell különböztetni az
„egyszülöttől” a Jn1:18-ban és 3:16-ban. Utóbbi a kedveskedés kifejezése, ahogyan utalás a
29
Zsi11:17-re megmutatja – Izsák nem volt Ábrahám „egyszülöttje”, mert Ismáelt is ő nemzette,
de Izsák volt a kedves fia. S Krisztus is így Isten „kedves Fia” – lásd Zsolt22:21, 35:17.
„Az ’elsőszülöttnek’ a törvény alapján volt tekintélye a testvérei felett (v. ö. Rm8:29),
s nekik dupla rész járt, valamint a megtiszteltetés, hogy papként tevékenykedhettek. Az
elsőszülött Izraelben szent volt, azaz, az Úrnak szentelt. Ruben kiváltságai, aki e jogát a bűne
miatt veszítette el, megoszlottak, az uradalma Júdára szállt, s dupla rész Józsefre, akitől két
törzs származott és két rész kapott Kánaánból Efraim és Manassé által (1Krón5:1-2),
miközben a papság és az áldozás joga átszállt Lévire. Az ’elsőszülött’ szó jelent bármi mást
is, ami ugyanabból a fajtából (dologból) bármit felülmúl. Mint például ’a szegények
elsőszülöttjei’ (Ézs14:30) a legnyomorultabbakat jelenti, ’a halál zsengéje’ (Jób18:13)
rettentően félelmetes halált, ami felülmúl minden fájdalmat és erőszakot. Az ’elsőszülött’
kifejezést azokra is vonatkoztatták, akiket a legjobban szerettek. Például Efraimot ’az Úr
elsőszülöttjének’ nevezi, azaz ’a kedves fiának’. Mindezekben a alkalmazásokban az
’elsőszülött’ az Úr Jézusra vonatkozik mind a természete, mind a hivatala, mind pedig a
dicsősége felsőbbrendűségét illetően.” (Robert Haldane)
„Viszont mikor behozza az ő elsőszülöttét a világba” stb. Az igemagyarázókat
megosztja a „viszont” szó jelentése és helye. Sokan azt állítják, hogy így kell fordítani:
„Amikor ismét behozza majd a lakható világba az elsőszülöttjét”. Nem keveset kell
elmondani ennek a nézetnek az alátámasztásához. Először is, a görög igazolja. Az 5 vers
második felében a fordítók megtartották az eredeti sorrendet: „és ismét: Én leszek néki
Atyja”. De itt, a 6. versben eltávolodtak ettől: „És ismét, amikor behozza” az „amikor majd
behozza ismét” helyett. Másodszor, semmiről sem tudunk a Szentírásban, ami arra utalna,
hogy az angyalok imádták a csecsemő Megváltót. A Lk2:13-14 úgy utal rájuk, mint akik
Istent imádják a mennyben és nem az Ő megtestesült Fiát a Földön. De a Jel5:11-14
megmutatja nekünk, hogy az egész menny imádja a Bárányt a Fölre történő visszatérése
előestéjén, amikor majd hatalommal és dicsőséggel jön el. Az igeszakaszok, melyek Krisztus
másodi eljövetelével kapcsolatban említik meg az angyalokat, az alábbiak: Mt13:42, 16:27,
24:31, 25:31, 2Thessz1:7.
Az, hogy a 6. vers Krisztus második eljövetelére vonatkozik, további megerősítést
nyer a „mikor behozza az ő elsőszülöttét a világba” kifejezésből. Ez a nyelvezet világosan
arra az időre tekint vissza, mikor Jahve Kánaán földje, a megígért örökségük birtokába
helyezte Izraelt. „Beviszed s megtelepíted őket örökséged hegyén” (2Móz15:17). „Hogy
kiűzzön náladnál nagyobb és erősebb népeket előled, hogy bevigyen téged, és adja néked az ő
földjöket örökségül” (5Móz4:38). Hasonlóképpen, amikor Krisztus visszatér a Földre, az Atya
ezt mondja majd Neki: „Kérjed tőlem és odaadom néked a pogányokat örökségül, és
birtokodul a föld határait” (Zsolt2:8).
Amellett, amit elmondtunk a „mikor behozza az ő elsőszülöttét a világba” kifejezésről,
felhívjuk a figyelmet arra, amiben nem kételkedünk: itt egy lappangó ellentét húzódik meg.
Ez a világból történő kiűzésével van szembeállítva az első eljövetelekor. Az emberek
mondhatni megszégyenítő módon űzték Őt ki a világból. De visszajön – mégpedig fenségben,
Isten kinyilatkoztatott hatalmával. Őt majd „behozzák” ünnepélyes pompában, s ugyanaz a
világ, ami korábban a gyalázatáról tanúskodott, majd szemlélni fogja isteni uralmát. Akkor
„az ő Atyjának dicsőségében” jön el, és az angyalok örömteli hódolattal adóznak majd Annak,
akinek a tisztelete Atyjának fő öröme. Akkor majd az Atya ajkáról hallja majd a világ:
„imádják őt az Istennek minden angyalai”.
Elméink természetes módon visszatérnek az első eljövetelhez, ami a Lukács 2-ben van
feljegyezve. De ott az angyalok a Küldőt magasztalták, nem a Küldöttet. Az imádásuk tárgya
Isten volt a magasságban, bár a mozgatórugója a szeretetreméltó Baba. De mikor Krisztus
visszajön a Földre, akkor Magát az Elsőszülöttet fogják imádni. Erre utalt, amikor ezt mondta:
„mikor eljő az ő dicsőségével, és az Atyáéval és a szent angyalokéval”. „Az angyalok
30
dicsősége”, azaz a dicsőség, amit Neki adnak, nevezetesen az imádásuk. Akkor majd
meglátják „az Isten angyalait, a mint felszállnak és leszállnak az ember Fiára” (Jn1:51). Mi,
akiket Ő kiválasztott és megmentett, imádjuk Őt most, az elvettetésének idején!
Zsid1:7-9
7. És bár az angyalokról így szól: Ki az ő angyalait szelekké teszi és az ő szolgáit

tűz lángjává,
8. Ámde a Fiúról így: A te királyi széked óh Isten örökkön örökké. Igazságnak
pálczája a te országodnak pálczája.
9. Szeretted az igazságot és gyűlölted a hamisságot: annakokáért felkent téged az
Isten, a te Istened, örömnek olajával a te társaid felett.
Ezek a most előttünk levő versek folytatják az utolsó részben megkezdett szakaszt. A
levél külön szakaszaként ez a második rész itt kezdődik és a második fejezet végéig tart. A
témája Krisztus felmérhetetlen magasabbrendűsége az angyalokkal szemben. S bár ennek a
résznek a határai világosan meghatározottak, mégis szorosan kapcsolódik az előzőhöz. Az
első fejezet első három verse tartalmazza annak összefoglalóját, amit utóbb részletesen is
tárgyal a levél, s valóban, a Zsid1:4-14 a 2. és 3. versekben megfogalmazott különféle
kijelentések bizonyítékait tárják elénk. Először is, a 2. vers Őt, Akit a zsidó nemzet megvetett
és elutasított, az „Emberfiának” mondja, s az 5. versben megmutatja, hogy Őt, Aki ellen a
Föld királyai összefogtak, a fejedelmek tanácskoznak, Jahve Maga „az én Fiamnak” nevez.
Másodszor, a 2. vers Őt, Akit gonosz kezek feszítettek keresztre „minden örökösének”
mondja, s a 6. vers megadja ennek bizonyítékát: Isten kijelentette, hogy Ő az „Elsőszülött” – a
két kifejezés a jelentésüket tekintve gyakorlatilag egymás szinonimái.
Megmutatkozik tehát, hogy a Szentlélek által követett módszer az apostol felindítása
volt hét kijelentés megtételére Krisztus fennkölt méltóságáról és uralmáról, majd ezek
megerősítése a Szentírásból. A bizonyítékokat az Ószövetségből veszi. Onnan kezdi
megmutatni, hogy a Messiásnak az angyalok felett álló személynek kellett lennie. A 2.
zsoltárnak „a Fiú” várására kellett volna indítani a zsidókat, s a Zsolt97:7-nek meg kellett
volna őket tanítani arra, hogy a megígért Messiásnak kellett kapnia a teljes mennyei
hierarchia imádatát. Az 5. és 6. versekben a Szentlélek leszögezte Krisztus felsőbbrendűségét
mind névben, mind méltóságban, a rá következő versekben megmutatja az angyalok
alárendeltségét mind természetben, mind rangban.
„A angyalokról így szól: Ki az ő angyalait szelekké teszi” (7, vers). Ez idézet a 104.
zsoltárból, melynek nyitó versei leírják Jahvének, mint a Teremtőnek és a világegyetem
Kormányzójának dicséretét. A második és harmadik vers látszólag a közbenső egeket írják le,
míg a negyedik vers a lakóit. Az ötödik verstől kezdve beszél a Földről és annak legkorábbi
történetéről. A tény, hogy a Földet rögtön az angyalok után említi, azt sugallja, hogy földi
eseményekhez kapcsolódókként tekint rájuk, mivel a szolgákat Isten a földi dolgok
szabályozására alkalmazza.
A Lélek célja ezeknek a verseknek az idézésével a Zsid1-ben világos: rá akart mutatni
az angyalok és a Fiú természete közötti ellentétre. Azokat „alkotta” – teremtettek, a Fiú nem
teremtett. Nemcsak teremtettek az angyalok, de Maga Krisztus teremtette őket. „Aki… teszi”
– ez visszatekint a 2. vers utolsó mondatára: „a ki (a Fiú) által a világot is teremtette”. Ez a
világteremtés az, amiről a 104. zsoltár beszél. Sőt nem pusztán „az angyalok”, hanem „az Ő
angyalai” néven emlegeti őket. Ők „lelkek (szelek)”, Ő pedig Isten. Ők „szolgák”, Ő pedig a
Főjük (Kol2:10).
31
„Ki az Ő angyalait lelkekké (szelekké) teszi”. A héber „lelkek” szónak a 104.
zsoltárban, valamint a görög „lelkeknek” fordított szónak a Zsid1:7-ben egyaránt van
elsődleges és másodlagos jelentése, nevezetesen lelkek és „szelek”. A soron következő
szavakból – „és az ő szolgáit tűz lángjává” – úgy tűnik, hogy Isten nemcsak meghatározza
ezeknek a mennyei teremtményeknek a természetét, de a minőségeiket és a tevékenységeiket
is leírja. Ezért az előttünk levő szavakat hajlamosak vagyunk kettős jelentéssel venni. Három
okot mondhatunk, amiért az angyalokat „szelekhez” hasonlítja. Első a hatalmuk, ami
láthatatlanná teszi őket. A szél az egyike azon nagyon kevés dolgoknak a természeti világban.
ami emberi szemmel nem látható. S az angyalok is Isten teremtményeinek azon nagyon kevés
osztályához tartoznak, akik képesek elrejtőzni az ember érzékszerveinek hatóköre elől.
Második a nagy erejük. Ahogyan a szél is, amikor Isten küldi ki, úgy az angyalok is képesek
elseperni mindent maguk előtt (2Kir19:35). Harmadik a nagy sebesség, amivel járnak. Ha az
olvasó alaposan elmélkedik a Dán9:21-23 felett, rájön, hogy az alatt a rövid pillanat alatt,
amíg a próféta imádkozott, egy angyal a mennyből eljutott hozzá a Földre! Más hasonlatok is
javasolhatók imádságos elmélkedéssel.
„És az ő szolgáit tűz lángjává” (7. vers). Itt, mint a Szentírásban mindenütt, a „tűz” az
Isten ítéletéről beszél, s a mondat egésze arról tájékoztat minket, hogy az angyalok Isten
haragjának ítéletvégrehajtói. Egy sor igeszakasz említhető meg ennek a ténynek az
ünnepélyes szemléltetéseként. Az 1Móz19:13-ban azt olvassuk, amit a két angyal mondott
Lótnak Szodomáról: „mi elvesztjük e helyet, mivelhogy ezek kiáltása nagyra nőtt az Úr előtt;
és az Úr küldött minket, hogy elveszítsük ezt”. Isten Egyiptomot sújtó ítéleteiről ezt olvassuk:
„Rájok bocsátá haragjának tüzét, mérgét, búsulását és a szorongatást: a gonosz angyalok
seregét” (Zsolt78:49), ami alatt nem a bukott angyalokat, hanem „a gonoszság angyalait”
értjük, azaz az ítélet angyalait – v. ö. a „gonosz” szó jelentését az Ézs45:7-ben, ahol nem a
„jó”-val, hanem a békességgel van szembeállítva. Aztán a Mt13:41-42-ben ezt olvassuk: „Az
embernek Fia elküldi az ő angyalait, és az ő országából összegyűjtik a botránkozásokat mind,
és azokat is, a kik gonoszságot cselekesznek, és bevetik őket a tüzes kemenczébe: ott lészen
sírás és fogcsikorgatás.” Vajon nem vet ez az igeszakasz fényt a Jel20:15-re? „És ha valaki
nem találtatott beírva az élet könyvében, a tűznek tavába vetteték” – ki által, ha nem az
angyalok által, Isten haragjának ítéletvégrehajtói által?
„És az ő szolgáit tűz lángjává”. Ezek a szavak is kétségtelenül az angyalok ragyogó
fényességére és félelmetes megjelenésére vonatkoznak, amikor a maguk természetes
formájában jelennek meg a halandók szemei előtt. Egy sor igehely erősíti meg ezt. Figyeljük
meg, hogy amikor Bálám meglátta az Úr angyalát „meghajtá magát és arczra borula”
(4Móz22:31). Figyeljük meg, miképpen van megírva az angyalról, aki elgördítette a követ a
Megváltó sírjának szájáról, hogy „a tekintete pedig olyan volt, mint a villámlás” és „az őrizők
pedig tőle való féltökben megrettenének, és olyanokká lőnek mint a holtak” (Mt28:3, 4). Ez
ad számot a „ne félj”-ről, amivel az angyalok oly gyakran szólították meg a különböző
embereket a kegyelem küldetései során, lásd Mt28:5, Lk1:20, 2:10. Figyeljük meg, az
angyalok miképpen „a tűz lángjai”. Azt olvassuk, hogy amikor az Úr angyala eljött Péterhez,
„világosság fénylett a börtönben” (Csel12:7)! Igen, egy angyal fényessége oly ragyogó,
amikor megjelenik az embereknek, hogy János apostol odaborult egynek a lábához, hogy
imádja (Jel19:10), nyilvánvalóan összetévesztve őt Magával az Úrral, ahogyan megjelent az
átváltozás hegyén.
„Ámde a Fiúról így: A te királyi széked óh Isten örökkön örökké” (8. vers). Itt a
Szentlélek újabb, a 45. zsoltárból idéz Izrael Messiása felsőbbrendűségének bebizonyítása
végett az angyalok felett. Mennyire áldott és szembeszökő az elénk táruló ellentét! Itt az Atyát
halljuk, amint az Ő megtestesült Fiához szól, „Istennek” mondva Őt. „A Fiúnak mondja”,
hogy mások hallhassák és tudjanak erről. „A Te trónod, ó Isten”. Micsoda éles az
ellentmondás! Milyen mérhetetlen a szakadék, ami elválasztja egymástól a teremtményt és a
32
Teremtőt! Az angyalok csak „lelkek”, a Fiú „Isten”. Amazok csak „szolgálók”, Övé a „trón”.
Ők csak „a tűz lángjai”, az ítélet végrehajtói, Ő az, Aki parancsol nekik és elküldi őket.
„Ámde a Fiúról így: A te királyi széked óh Isten örökkön örökké”. Ez adja meg
nekünk Krisztus isteni mivoltának a Szentírásban található egyik leghangsúlyosabb és
kétségtelen bizonyítékát.
„Ámde a Fiúról így: A te királyi széked óh Isten örökkön örökké”. Ez megadja nekünk
Krisztus isteni mivoltának egyik, a Szentírásban található leghangsúlyosabb és legvilágosabb
bizonyítékát. Maga az Atya tesz bizonyságot az Istenségnek Róla, Akit a emberek lenéztek és
megvetettek. S mennyire ideillő az idézet a 45. zsoltárból itt a Zsid1-ben! A 6. versben azt
olvassuk, hogy Isten angyalai parancsot kaptak a Közbenjáró „imádására”. Most pedig annak
a helyességét látjuk, amiért ezt teszik – Ő „Isten”! Isteni tiszteletet kell Neki adniuk az Ő
tulajdon természete miatt. Azaz, megint csak bámulhatjuk a Szentírás tökéletes rendjét.
„Ámde a Fiúról így: A te királyi széked óh Isten örökkön örökké”. Egyeseknek
nehézséget jelentett az itt szereplő „trón” beazonosítása. Az előzőkből, valamint a 9. versben
következőkből – „a te Istened” – világos, hogy a Fiút itt a közbenjárói minőségében szólítja
meg. De vajon nem világos az első korinthoszi levélből, hogy lesz idő, amikor az Ő
közbenjárói királyságának vége szakad? Természetesen nem. Bármit is tanítson vagy ne
tanítson az 1Kor15, természetesen nem mond ellen Isten Ígéje más részeinek. A Szentírás újra
és újra megerősíti Krisztus közbenjárói királyságának végnélküliségét: lásd Ézs9:7, Dán7:13-
14, Lk1:33 stb. Még az új Földről is ezt olvassuk: „az Istennek és a Báránynak királyiszéke”
(Jel22:1)!
Ha tehát nem a közbenjárói királyság az, amit Krisztus átad az Atyának, akkor
micsoda? Erre ezt válaszoljuk: a messiási, a földi királyságát. A Lk19:12-ben (ez az
evangélium adja elénk konkrétan az Ő tökéletes emberi mivoltát) Krisztus úgy beszél
Önmagáról, mint „nemes emberről”, aki messzire utazik, „hogy országot vegyen magának,
aztán visszatérjen”, majd hozzáteszi: „És lőn, mikor megjött az ország vétele után” stb. (15.
vers). Erre utal a Mt25:31: „Mikor pedig eljő az embernek Fia az ő dicsőségében, és ő vele
mind a szent angyalok, akkor beül majd az ő dicsőségének királyiszékébe”. Ahogyan az első
eljövetele napjaiban, a Szentháromság második (megtestesült) Személyét több gyalázat érte,
mint az Atyát vagy a Lelket, a második eljövetelekor úgy fog Ő egy ideig tiszteltebb lenni
Azoknál. Ezt követően, még mindig az „Emberfia” jellegében (lásd Jn5:27) „végrehajtja az
ítéletet”, tudniillik az ellenségein. Azután, leverve minden ellenséges erőt (hatalommal, akik
nem békültek meg a kegyelem által) „átadja az országot Istennek” (1Kor15:24) – figyeljük
meg, hogy az nem „elvétetik Tőle”!
Az, hogy nem a közbenjárói királyság az, amit Krisztus átad az Atyának, világosan
kiderül az 1Kor-ból, ahol konkrétan elhangzik, hogy „akkor maga a Fiú is alávettetik annak”.
Mint az Istenember, a Közbenjáró, hivatalosan alávettetik az Atyának. Ennek nyilvánvalónak
kell lenni. Az örökkévalóságon át Krisztus közbenjárására lesz szükség a szövetség
fenntartására a Teremtő és a teremtmény, a Végtelen és a véges között, ezért a Szentírásban
ötször (a kegyelem száma) fordulnak elő az alábbi szavak: „Te pap vagy örökké, Melkisédek
rendje szerint”. De a lényegi létezésében a Fiú nincs alávetve az Atyának, amint az világos a
Jn17:5-ből.
Azaz hisszük, hogy miközben a Fiú messiási királysága csak ideig való, a közbenjárói
királysága örökkévaló. A földi királysága csak korlátozott ideig áll fenn, de a királysága az új
Földön örökké fennmarad. Áldott megfigyelni, hogy Krisztus még Közbenjáróként is az
Atyáé. „A te királyi széked óh Isten örökkön örökké”. Mennyivel magasabbra helyezi Őt az
angyaloknál!
„Igazságnak pálczája a te országodnak pálczája” (8. vers). Az apostol még mindig a
45. zsoltárból idéz, és folytatja a Zsid1:4-ben tett kijelentés bizonyítékainak felsorolását. Nem
nehéz észrevenni, miképpen járul hozzá az itt idézett mondat ehhez az érveléshez. A „pálca” a
33
királyság jele és a tekintély jelképe. Ennek egyik szemléltetését látjuk Eszter könyvében.
Amikor Ahasvérus bizonyítékát akarta adni Eszter iránti királyi kegyének, kinyújtotta elé a
pálcáját (lásd Eszt5:2, 8:4). Így a „pálca” itt is a királyi hatalom jelképe. „A Fiú a Király, a
legfőbb méltóság az angyalok között az, hogy övék az első rang az alattvalói között” (dr. J.
Brown). A szenvedő Megváltó most a legfőbb Szuverén, a nagy hatalmú angyalok a szolgái.
„Igazságnak pálczája a te országodnak pálczája”. Nagyon áldott dolog ez. Krisztus
királyságának pálcája nem pusztán az önkényesen gyakorolt hatalom pálcája, hanem „az
igazságé”. „Az apostol által a pálcához kapcsolt görög szó feddhetetlenséget, egyenességet,
elfogulatlanságot jelent, ellentétben a gonoszsággal, durvasággal, egyenetlenséggel. Mindezt
jelenti a héber szó is, így alkalmasan vonatkoztatja egy pálcára, ami egyenes és függőleges,
nem görbe, nem hajlik se erre, se arra. Így a kormányzás, amit a pálca jelképez, igaz és
becsületes, jogos és egyenlő, nincs benne elhajlás semelyik oldal felé.” (dr. Gouge)
A Szentháromság Istene már régen kijelentette: „A ki igazságosan uralkodik az
emberek felett, (az) a ki Isten félelmével uralkodik” (2Sám23:3). Ennek soha nem láttuk a
tökéletes példáját a Földön, de nemsokára majd meglátjuk. Amikor az Úr Jézus visszatér majd
Jeruzsálembe és felállítja ott a trónját, akkor pártatlan egyenlőséggel fogja elrendezni a
királyságának minden ügyletét, nem részesítve előnyben sem az osztályokat, sem a
tömegeket. Ahogyan Melkisédek, az Ő előképe, Ő lesz „az igazság Királya” és „a békesség
Királya” (Zsid7:2). Ez a két minőség az, amik majd jellemzik az Ő uralkodását. „Uralma
növekedésének és békéjének nem lesz vége a Dávid trónján és királysága felett, hogy
fölemelje és megerősítse azt jogosság és igazság által mostantól mindörökké.” (Ézs9:7) Akkor
teljesedik majd be az ókori jövendölés: „Ímé, eljőnek a napok, azt mondja az Úr, és támasztok
Dávidnak igaz magvat, és uralkodik mint király, és bölcsen cselekszik és méltányosságot és
igazságot cselekszik e földön.” (Jer23:5) A jutalmak, amiket Ő oszt ki, az ítéletek, amiket Ő
hajt végre, pártatlanul lesznek megállapítva. De ne felejtsük el, hogy ez ugyanúgy igaz a
kormányzásáról már most is, bár ezt egyedül csak a hit fogja fel: Minden korban igaz marad,
hogy „Igazság és jogosság a te királyi székednek alapja” (Zsolt89:14).
„Szeretted az igazságot és gyűlölted a hamisságot” (9. vers). Az igék múlt idejét
alaposan meg kell figyelni. Még mindig az Atya beszél a Fiához, magasra értékelve azokat az
erkölcsi tökéletességeket, amiket Ő mutatott ki itt a Földön. Utalás ez az Úr Jézus Krisztusra
az Ő megaláztatásának napjaiban. Az előttünk levő szavak rövid, de áldott leírását adják mind
a jellemének, mind a viselkedésének. Először is, szerette az igazságot. Az „igazság” annak a
megcselekvését jelenti, ami helyes. A tévedhetetlen mérce pedig Isten kijelentett akarata.
Ettől a mércétől a megtestesült Fiú soha nem tért el. Tizenkét éves fiúként mondta: „Avagy
nem tudjátok-é, hogy nékem azokban kell foglalatosnak lennem, a melyek az én Atyámnak
dolgai?” (Lk2:49) – azaz az Ő tetszése szerint cselekedni, válaszolni az Ő kívánságaira.
Amikor válaszol János tiltakozására a megkeresztelése ellen, ezt mondja: „Engedj most, mert
így illik nékünk minden igazságot betöltenünk.” (Mt3:15) Amikor az ördög kísértette azzal,
hogy kövesse a saját akaratának útját, ezt válaszolta: „Meg van írva: Nemcsak kenyérrel él az
ember, hanem minden ígével, a mely Istennek szájából származik.” (Mt4:4). Teljesen
beteljesedett tehát, hogy „engedelmes volt halálig, még pedig a keresztfának haláláig”
(Fil2:8).
„Szeretted az igazságot”. Ez sokkal több, mint az igazságot cselekedni. Ezek a szavak
megmutatják nekünk Krisztus minden cselekedetének forrását, nevezetesen az Atya iránti
odaszántságát és vonzalmát. „Hogy teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem”
(Zsolt40:8) volt a megvallása a Tökéletesnek. „Mely igen szeretem a te törvényedet”
(Zsolt119:97). Ez jelentette ki a viselkedését a Szentírás előírásai és parancsolatai iránt. Itt
látjuk az egyediségét. A mi engedelmességünk milyen gyakran vonakodó! Milyen gyakran
keresztezi Isten akarata a miénkét, s amikor a válaszunk engedelmes, az gyakorta örömtelen
és kelletlen. Messze más volt a helyzet az Úr Jézussal. Ő nemcsak előadta az igazságot, de
34
„szerette” is. Ő elmondtatta: „a te törvényed keblem közepette van” (Zsolt40:8) – a
szívemben, az érzelmek székhelyén. Amikor egy bűnös teremtmény mondta, hogy Isten
törvénye a szívében van, az azért volt úgy, mert Maga Isten véste bele oda (lásd Zsid8:10).
Mivel szerette az igazságot, Krisztus „gyűlölte a hamisságot”. A két dolog
szétválaszthatatlan: az egyik nem létezhet a másik nélkül (Ám5:15). Ahol megvan Isten
valódi szeretete, ott jelen van az undorodás is a bűntől. A Megváltó bűn iránti utálata
megmutatkozik a cselekedeteiben a kísértésének végén, valamint a templom Általa elvégzett
megtisztításában. Figyeljük meg, hogy miután szembesült az ördög gonosz kéréseivel az
ismétlődő „meg van írva” szavakkal, szent undorral mondta: „Eredj el Sátán” (Mt4:10).
Látjuk Őt, mint Atyja házának védelmezőjét, Aki kikergeti a világi kereskedőket és ezt
kiáltja: „ne tegyétek az én Atyámnak házát kalmárság házává” (Jn2:16). Mit kellett ennek
jelentenie annak, Aki így szerette az igazságot és harminchárom évig gyűlölte a hamisságot a
sátorban egy olyan világban, mint amilyen ez! S mit kellett jelentenie annak, Aki „a bűnösök
közé számláltatott” és „bűnné lett” a népéért!
„Szeretted az igazságot és gyűlölted a hamisságot”. Ez még mindig igaz rá, mert Ő
nem változott. „A ki ismeri az én parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem; a ki
pedig engem szeret, azt szereti az én Atyám, én is szeretem azt, és kijelentem magamat
annak.” (Jn14:21). Így hát Ő még mindig „gyűlöl”: „Így vannak nálad is, a kik a Nikolaiták
tanítását tartják, a mit gyűlölök.” (Jel2:15) Milyen mértékben jellemző ez rád és rám, kedves
olvasó? Akkor mértékben, amekkorában valóban Krisztussal járunk: sem többen, sem
kevesebben. Minél jobban élvezzük a Vele való közösséget, minél jobban formálódunk át az
Ő képmására, annál jobban fogjuk szeretni azokat a dolgokat, amiket Ő is szeret, és gyűlölni
azokat a dolgokat, amiket Ő is gyűlöl.
„Annakokáért felkent téged az Isten, a te Istened, örömnek olajával a te társaid felett”
(9. vers). A Lélek még mindig a 45. zsoltárból idéz. Isten igazságának ellenségei itt egy
„nyilvánvaló ellentmondást” fognak felfedezni. A 8. versben a szóban forgó Személyt
„Istenként” köszönti a trónon. De itt úgy szól hozzá, mint egy alárendelt valakihez: „felkent
téged az Isten, a te Istened”. Miképpen lehet ugyanaz a személy a legfőbb és az alárendelt?
Ha Neki Magának is volt Istene, hogyan lehetett volna egyidejűleg Isten? Nem csoda, ha az
Isten dolgai „bolondság a természeti ember számára”! A rejtély azonban mégis könnyen
megmagyarázható, s a látszólagos ellentmondás azonnal összhangba hozható. A Közbenjáró a
saját Személyében egyszerre Teremtő és teremtmény, Isten és ember. Ha egyszer látjuk, hogy
mint Közbenjáróról, mint az Istenemberről beszél itt Krisztusról, akkor minden nehézség
szertefoszlik. Ez az, ami megadja a kulcsot az egész igeszakaszhoz. Sokat nem lehet
megérteni a Zsidókhoz írott levél 1. fejezetéből, ha nem látjuk, hogy a Szentlélek itt nem
Krisztus lényegi dicsőségéről beszél, hanem a közbenjárói méltóságáról és tisztességéről.
„Annakokáért felkent téged az Isten, a te Istened”. Erről dr. Gouge helyesen mondta:
„Krisztus Istenember. Istent háromféleképpen mondhatjuk az Ő Istenének. 1. Mivel Krisztus
emberi természetét Isten teremtette és Ő tartotta fenn más teremtményekhez hasonlóan. 2.
Mivel Krisztus közbenjáró, Őt Isten bízta meg és küldte el (Jn3:35), Ő pedig alávetette Magát
Istennek, hogy az Ő akaratát cselekedje, és azokat a munkákat végezze, amikre Isten jelölte ki
(Jn4:34, 9:4). Ezekben a vonatkozásokban Isten az Ő Istene is. Mivel Krisztus, az Istenember
Isten által adatott Főnek a misztikus testhez, ami az egyház (Ef1:22-23), Isten ezért
szövetségre lépett Vele ennek a testnek az érdekében (Ézs42:6, 49:8). Ezért nevezik a
szövetség követének (Mal3:1) és közbenjárójának (Zsid8:6). Nos, Isten különleges módon az
Istenük azoknak, akikkel szövetségre lépett, ahogyan megmondta Ábrahámnak: ’És
megállapítom az én szövetségemet én közöttem és te közötted’ stb. ’hogy legyek tenéked
Istened’ (1Móz17:7). Mivel Isten szövetséget kötött Ábrahámmal és a magvával, úgy
Krisztussal és a magvával is, akik az Isten választottjai. Ezt a magot említi az Ézs53:10. Így
35
az Isten és Krisztus közötti különleges kapcsolattal Isten Krisztus Istene is a Vele fennálló
szövetségben. S Isten különleges módon a választottaknak Istene is Krisztuson keresztül.”
„Annakokáért felkent téged az Isten, a te Istened”. Amíg itt volt a Földön, a
Közbenjáró elismerte Istent az Istenének. Az Ő Ígéje által élt, és alávetette Magát az Ő
akaratának. Teljesen Tőle függött. „Én ő benne bízom” (Zsid2:13) volt a fogadalma, sőt,
„Születésem óta a te gondod voltam; anyám méhétől fogva te voltál Istenem” (Zsolt22:10)!
Sok hasonló kijelentése van feljegyezve a zsoltárokban. A kereszten elismerte az
alávetettségét: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Még a feltámadása után is
ezt halljuk Tőle: „Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez, és a ti
Istenetekhez.” (Jn20:17) Így most, noha a Fenség jobbján ül, ott „közbenjár” értünk. Ezért
amikor dicsőségben visszatér majd a Földre, „kérni fogja” az örökséget (Zsolt2:8). Menyire
előhozza ez az Ő emberi mivoltának igazságát, a valódi Istenemberét az igaz Istenen
keresztül! Titokzatos, csodálatos, áldott Személy, Aki mindent a saját hatalmának szavával
tart fenn, még a közbenjáró helyén: Ő Maga az „erős Isten” (Ézs9:6), Akinek Isten az Istene!
„A te Istened, örömnek olajával”. Világos utalás ez az ókori, Isten által bevezetett
módszerre, mellyel Izrael királyait iktatták be a hivatalukba. A megkoronázásukat jelölte az
olaj ráöntése a fejükre: lásd 1Sám16:13, 1Kir1:39 stb. Erre való utalással nevezték a
királyokat „felkenteknek” (2Sám19:21) és „az Úr felkentjének” (JSir4:20). „Pál apostol és a
zsoltáros egyaránt úgy beszélnek a Messiásról, mint hercegről, és a véleményük az, hogy
’Isten, a Te Istened állított Téged annak a királyságnak az élére, ami messze jobban tele van
örömmel, mint amennyi bármely már uralkodóra lett valaha is ráruházva. Olyan királyságot
adott Neked, amelyik kiterjedése és időtartama, valamint áldásainak sokasága és nagysága
olyan messze felülmúl minden, emberre vagy angyalra ruházott királyságot, amennyivel
magasabb a menny a Földnél’.” (J. Brown)
Bár meg vagyunk győződve, hogy Krisztusnak ez a felkenetése „az öröm olajával”
(ami az Ő „pálcájának” és „királyságának” a 8. versben történő említését követi) utalás a
beiktatására a magasságban királyi megtiszteltetéssel – ez „az Úr áldása”, amit a dicsőség
Királya a mennybemenetelekor kapott (Zsolt24:5, és figyeljük meg alaposan az egész zsoltárt)
– mégsem gondoljuk, hogy magában foglalja a teljes kiterjedését. Azután hisszük, hogy utalás
ez az Ő, mint a nagy Főpapunk tisztességére is, mert meg van írva: „és pap is lesz az ő
székében” (Zak6:13). Így nyilvánvaló utalást látunk ebben a versben a 133. zsoltárban
megírottakra is. Ott ezt olvassuk: „Ímé, mily jó és mily gyönyörűséges, a mikor együtt
lakoznak az atyafiak! Mint a drága olaj a fejen, a mely aláfoly a szakállon, az Áron szakállán;
a mely lefoly köntöse prémjére” – v. ö. 2Móz30:25, 30. Ez a legdrágább, noha a szépségét
ritkán veszik észre. Milyen kevesen látnak a 133. zsoltár verseiben többet is, mint Földön
összhangban élő szentek kívánatosságát és áldottságát! De vajon ez minden, amiről a zsoltár
tanít? Hisszük, hogy nem. Akkor mi az a hasonlóság, amire az 1. és a 2. versben elhangzottak
mutatnak? Mi a jelentése a „mily jó és mily gyönyörűséges, a mikor együtt lakoznak az
atyafiak! Mint a drága olaj a fejen” szavaknak?
Mi a hasonlóság az egységben együtt lakozó szentek és a drága kenet között, ami
lefolyt Áron fejéről a köntöse prémjére? Furcsának tűnik, hogy sokan nem vették észre ezt a
dolgot. Izrael főpapjaként Áron előképe volt a mi nagy Főpapunknak. Az ő „fejének”
felkenetése előképe volt a mi felmagasztalt Főnk felkenetésének. Az illatos kenet lefolyása
még Áron köntösének prémjére is felvázolta a dicsőséges tényt, hogy azok, akik Krisztus
Testének tagjai, részesülnek az Ő édes illatából Isten előtt. A 133. zsoltárban szereplő
hasonlat nyilvánvaló: a testvérek együtt lakozása nem pusztán a közöttük fennálló béke
megőrzése miatt „jó és gyönyörűséges”, hanem szemlélteti a Krisztus és a népe között
fennálló lelki és misztikus egységet is. A mi együtt lakozásunk nemcsak, nem elsődlegesen a
saját jólétünk végett „jó és gyönyörűséges”, hanem mert külsőleg megjeleníti, konkrét
példáját adja annak a láthatatlan és isteni egységnek, ami a Fő és a teste tagjai között áll fenn.
36
„Felkent téged az Isten, a te Istened, örömnek olajával”. Az Ószövetségben az „olaj”
mindig a Lélek jelképe, Áron és Dávid felkenetése pedig Krisztusnak a Szentlélekkel történt
felszentelésének ábrázolása volt. De itt nem a Lélek alászállására utal Krisztus
megkeresztelkedésekor (ahogyan egyes igemagyarázók vélik). Ez kiderül a 9. vers
szerkezetéből. A „szeretted az igazságot és gyűlölted a hamisságot” szavak visszatekintenek
az Úr Jézus földi életére, ahogyan az igék múlt ideje jelzi. Az „annakokáért felkent téged az
Isten, a te Istened” szavak pedig megmutatják, hogy ez jutalom volt a tökéletes munkájáért, a
Megalázott megtiszteltetése. Ez szoros párhuzamban áll a Csel2:36-ban olvashatókkal: „Úrrá
és Krisztussá tette őt az Isten, azt a Jézust, a kit ti megfeszítettetek”, valamint a Csel5:31-ben
megírottakkal: „Ezt az Isten fejedelemmé és megtartóvá emelte jobbjával”.
A „Felkent téged az Isten, a te Istened, örömnek olajával” hitünk szerint arra utal,
hogy a Szentlélek a Közbenjárónak alárendeltetett. Pont ahogyan a megtestesült Fiú
alárendeltje volt az Atyának, most úgy alárendeltje a Szentlélek Krisztusnak. Pont ahogyan a
Megváltó nem Önmagát, hanem az Atyát dicsőítette, úgy van most itt a Szentlélek Krisztust
dicsőítendő (Jn16:14). Van néhány igeszakasz, melyek világosan tanítják a Lélek mostani
hivatalos alárendeltségét Krisztusnak: „Mikor pedig eljő majd a Vígasztaló, a kit én küldök
néktek az Atyától” (Jn15:26). Ami pünkösdkor történt, ugyanezt a tényt nyilatkoztatta ki,
ahogyan az Ő előfutára is kijelentette: „Én vízzel kereszteltelek titeket, de ő Szent Lélekkel
keresztel titeket” (Mk1:8). A Jel3:1 az Úr Jézust úgy említi, mint „a kinél van az isteni hét
lélek”, azaz a Szentlélek az Ő tökéletességeinek teljességében és a tevékenységeinek
sokaságában. S azért „van”, hogy megadja a Lelket az Ő népének. Ez további bizonyítéka
annak, hogy a szenvedő Megváltó felmagasztaltatott a legfelsőbb rendű Felség helyére.
„A te társaid felett”. Az igemagyarázók véleménye megoszlik arról, hogy itt az
angyalokról vagy a keresztyénekről van-e szó. Mind a héber szó a Zsolt45:7-ben, mint a
görög szó itt azokat jelenti, akik „részesei egy és ugyanazon állapotnak”. Ha emlékezetünkbe
idézzük, hogy a Szentlélek Krisztusról itt a Közbenjárói jellegében beszél, akkor kisebb a
valószínűsége, hogy megütközünk attól a gondolattól, hogy az angyalokat nevezi a
„társainak”.
„Őket arra az alacsony rangra való tekintettel nevezi a társainak, amire az Isten Fia,
mindenek Teremtője megalázta Magát, teremtett természetet öltve Magára” (Dr. Gouge). S
nem szabad átsiklanunk a felett a tény felett sem, hogy az egész szakasz fő célja a
Közbenjárónak az angyalok feletti felsőbbrendűségének bizonyítása volt.
Mint már rámutattunk, a 9. vers központi gondolata Krisztus felruházása királyi
tisztességekkel, ami rögtön a „pálcája” és a „királysága” után következik a 8. versben. Az
angyalok is uralkodók, nagy hatalom van rájuk ruházva, s Isten kormányzati
adminisztrációjának nagy része van letéve a kezükbe. De az ember Jézus Krisztus messze
föléjük lett felmagasztalva ebben a vonatkozásban is. Szoros párhuzam található ezzel a
Kol1:18-ban, ahol ezt olvassuk az Új Jézusról: „mindenekben Ő legyen az első”. Fontos
megemlíteni, hogy közvetlen szövegösszefüggésben ezzel az angyalokat „királyi székeknek,
uraságoknak, fejedelemségeknek, hatalmasságoknak” említi (16. vers)! De Krisztusnak
adatott a „pálca” és a királyi tisztség, ami messze mindegyikük fölé emeli Őt.
De amit a fentiekben mondtunk, ez nem meríti ki a Zsid1:9 eme záró szavainak a
témáját. Amint az gyakran előfordul a Szentírásban (bizonyságot téve a szavainak
kimeríthetetlen teljességéről) legalább kettős utalás van a „társak” szóban: először az
angyalokra, azután a keresztyénekre – így hozva létre kapcsolatot a 14. verssel, ahol „az
üdvösség örökösei” vannak közvetlenebbül szem előtt. Az, hogy a „társak” a hívőkre is
vonatkozik, világosan kiderül a Zsid4:14-ből, ahol a μέτοχοι a speciálisan használt kifejezés:
„Mert részeseivé (társaivá) lettünk Krisztusnak”, ha az elejétől a végéig szilárdan megtartjuk a
meggyőződésünket.
37
Noha Isten csodálatos kegyelme úgy egyesítette a népét a Ő szeretett Fiával, hogy „a
ki pedig az Úrral egyesül, egy lélek ő vele” (1Kor6:17), nekünk mégis gondosan észben kell
tartanunk, hogy Ő „elsőszülött sok atyafi között” (Rm8:29). Bár az Ő teste tagjai,
mindazonáltal Ő a Fő. Bár örököstársai, Ő a mi Urunk! S bár a keresztyének felkenettek a
Lélekkel (1Jn2:20, 27), a mi áldott Megváltónk „örömnek olajával a társai felett” lett
felkenve. A Lélek most alá van vetve az Ő kormányzásának, de nincs alávetve a miénknek.
Krisztus az, Aki „megdicsőült”, a Lélek a cselekvő Személy, mi pedig az edények vagyunk, s
Ő rajtunk keresztül munkálkodik. Azaz Krisztusnak minden dologban „kiválósága” van.
Valóban meglepő meglátni, mennyi foglaltatott az ókori jóslatban a Messiásról, amit a
Lélek itt a 45. zsoltárból idézett. Próbáljuk meg összefoglalni annak a figyelemre méltó
próféciának a tartalmát. Először, megalapozza az isteni mivoltát, mert Maga az Atya nevezi
„Istennek”. Másodszor, megmutatja nekünk a felmagasztalt pozíciót, amit most elfoglal: a
trónon ül és ott marad örökre. Harmadszor, megemlíti a királyi mivoltát: Ő kezeli a királyi
„pálcát”. Negyedszer, beszél az Ő kormányzásának pártatlanságáról és a szabályának
kiválóságáról: az Ő pálcája „igazság”. Ötödször, visszavisz minket az Ő testi jelenléte
napjaihoz és megismerteti velünk az Ő jellemének s viselkedésének tökéletességét itt a
Földön: „szerette az igazságot és gyűlölte a hamisságot. Hatodszor, feltárja a helyet, amit
elfoglalt, amikor jelentéktelen emberré tette Magát, mint Istennek alávetett Ember: „a Te
Istened”. Hetedszer, bejelenti a jutalmat, amit ezért a leereszkedésért és kegyelemért kapott:
„Ezért… Isten felkent Téged”. Nyolcadszor, megerősíti a kiválóságát minden dologban, mert
az öröm olajával lett felkenve „társai fölé”. Bárcsak Isten Lelke élénkítene fel minket, hogy
imádságosabban és szorgalmasabban kutassuk azt a könyvet, amiben Róla van ez megírva!
Zsid1:10-14
10. És: Te Uram kezdetben alapítottad a földet és a te kezeidnek művei az egek;

11. Azok elvesznek, de te megmaradsz, és mindazok, mint a ruha megavulnak.
12. És palástként összehajtod azokat és elváltoznak, te pedig ugyanaz vagy és a te
esztendeid el nem fogynak.
13. Melyik angyalnak mondotta pedig valaha: Ülj az én jobbkezem felől, míglen
ellenségeidet lábaidnak zsámolyává teszem?
14. Avagy nem szolgáló lelkek-é mindazok, elküldve szolgálatra azokért, a kik
örökölni fogják az idvességet?
A Zsidókhoz írott levél 1. fejezetének záró versei látványos csúcspontját alkotják az

apostol állításainak. Ezekben rejlenek a jelen fejezetben található legjobban megindító, s
egyben legizgalmasabb utalások. Ezekben a Szentlélek befejezi a Közbenjárónak az angyalok
feletti felsőbbrendűségének bizonyítását, amit Izrael saját Szentírásából vezetett le. Ötször
idézett szakaszokat az Ószövetségből, amik a Messiás felmagasztalt méltóságát és dicsőségét
tárták elénk. A hatodik és hetedik idézet itt következik a 102. és a 110. zsoltárból, melyek
megmutatják, hogy Őt, Aki ennyire páratlan megaláztatáson és szenvedésen ment keresztül,
azt Isten úgy köszöntötte és olyan bánásmódban részesítette, mint olyasvalakit, Aki a
legnagyobb tisztességre és jutalomra volt méltó. Ennek részleteit fogjuk majd látni, ahogyan
haladunk előre a magyarázattal.
Nagyon szembeszökő meglátni, hogy a Szentlélek eme hét ószövetségi idézetének a
jellege tökéletes összhangban van mindegyik szám szerinti sorrendjével. Az egyik a
felsőbbség száma: lásd Zak14:9 – azon a napon nem lesz senki, aki vitatná az Úr hatalmát,
mert a Sátán a mélységben lesz. Így az első idézet a Zsid1-ben kiemeli Krisztus, mint „Fiú”
38
felsőbbrendűségét az angyalokkal szemben (5. vers). A kettő a tanúk száma, lásd Jel11:3 stb.
Így a második idézet jelentése a Zsid1-ben a Fiú és az Atya különleges viszonya, amiről
bizonyságot tett. A három a kinyilatkoztatás száma és a harmadik idézetben a Közbenjárónak
az Őt „imádó” angyalok által kinyilatkoztatott felsőbbrendűségét látjuk (6.vers). A négy a
teremtmény száma, s a negyedik idézetben a Szentlélek jelentőségteljesen elfordul
Krisztustól, Aki több mint teremtmény, és az angyalok alacsonyabb rendűségével foglalkozik
(7. vers), akik „tétettek”. Az öt a kegyelem száma, s az ötödik idézet a Megváltó trónja elé
visz minket (8. vers), ami „a kegyelem trónja” (Zsid4:16). A hat az ember száma, s a hatodik
idézet (10-12. versek) tartalmazzák Isten válaszát az Emberfia panaszaira, Aki „az Ő
napjainak felén” ragadtatott el. A hét a teljesség, valamint a munka utáni pihenés száma, lásd
1Móz2:3. Így a hetedik idézet úgy tekint Krisztusra, mint Aki most az Isten jobbján ül (13.
vers) a befejezett munkája jutalmaként. Mennyire tökéletes a Szentírás minden részlete!
A Zsid1 utolsó verse adja a teljes bemutatását a kereszténység felsőbbrendűségének a
judaizmussal szemben, valamint Krisztus felmagasztaltatásának a mennyei hierarchiák fölé.
Az angyalok oly sokkal a Megváltó alatt vannak, hogy Ő elküldte őket: szolgáljanak az Ő
népének. E szolgálat tényét, valamint annak természetét és értékét manapság csak kevesek
ismerik. A téma az egyik legérdekesebb és legfontosabb, s nagyon érdemes sokkal teljesebben
tanulmányozni, mint amennyire a korlátozott hely itt enged nekünk belemerülni. Bárcsak az
általunk megkísérelt puszta körvonalazása arra ösztönözné az olvasókat, hogy kitöltsék azt
teljes mértékben!
„És: Te Uram kezdetben alapítottad a földet” (10. vers). A nyitó „és” megmutatja,
hogy az apostol folytatja a 4. versben megfogalmazott állítás bizonyítékának bemutatását.
Krisztus kiválóságának ezt a bizonyítékát Isten tulajdon munkájából, a teremtésből vezeti le.
Az állítás az Ószövetségben található isteni kijelentésen alapszik. Ez az állítás így
fogalmazható meg: A Teremtő kiválóbb a teremtményeknél. Krisztus a Teremtő, az angyalok
a teremtmények. Krisztus tehát kiválóbb az angyaloknál. Azt, hogy Krisztus a teremtő, itt
bizonyítja, azt pedig, hogy az angyalok teremtmények, a 7. versben mutatta meg. Ezt az
igevers egyben teljesség teszi a választ arra a kérdésre, ami a 4. versnél fogalmazódhatott meg
egyesek elméjében, nevezetesen, hogy mi az a „kiválóbb név”, amit a Közbenjáró
megszerzett? A válasz a „Fiú” (5. vers), „Isten” (8. vers), „Úr” (10. vers).
„És: Te Uram kezdetben alapítottad a földet”. A zsoltár, amiből ez az idézet
származik, tényleg csodálatos, bizonyos vonatkozásban talán az egész sorozat
legfigyelemreméltóbb darabja. Elénk tárja a Megváltónak magát a lelkét. Közülünk nagyon
kevesen mernék ezt Krisztusra vonatkoztatni, – ha egyáltalában lenne valaki, – ha Isten Lelke
nem tette volna ezt meg a Zsidókhoz írott levél első fejezetében. Ez a zsoltár tárja elénk
Krisztus valódi és tökéletes emberi mivoltát, mint a lenézett és megvetett Valakiét. Úgy
mutatja Őt be, mint aki átérezte, mégpedig mélyen átérezte azokat a tapasztalatokat, amiket
megélt. Joggal nevezhetnénk a fájdalmak férfia zsoltárjának. Benne azt látjuk, amint
megnyitja a szívét és kiönti a bánatát Isten előtt. Sokat veszítünk, ha nem figyelünk oda
alaposan annak a résznek a szövegkörnyezetére, amit a Lélek itt idéz. Térjünk vissza a nyitó
versekhez:
„Uram, hallgasd meg az én imádságomat, és kiáltásom jusson te hozzád! Ne rejtsd el a
te orczádat tőlem; mikor szorongatnak engem, hajtsd hozzám a te füledet; mikor kiáltok,
hamar hallgass meg engem! Mert elenyésznek az én napjaim, mint a füst, és csontjaim, mint
valami tűzhely, üszkösök. Letaroltatott és megszáradt, mint a fű az én szívem; még kenyerem
megevéséről is elfelejtkezem. Nyögésemnek szavától csontom a húsomhoz ragadt. Hasonló
vagyok a pusztai pelikánhoz; olyanná lettem, mint a bagoly a romokon. Virrasztok és olyan
vagyok, mint a magános madár a háztetőn. Minden napon gyaláznak engem ellenségeim,
csúfolóim esküsznek én reám. Bizony a port eszem kenyér gyanánt, és italomat könyekkel
vegyítem, A te felindulásod és búsulásod miatt; mert felemeltél engem és földhöz vertél
39
engem. Napjaim olyanok, mint a megnyúlt árnyék; magam pedig, mint a fű, megszáradtam.”
(Zsolt102:2-12)
A fenti idézet hosszabb annál, amit idézni szoktunk, de lehetetlennek látszik rövidíteni
anélkül, hogy a pátoszát és a ránk gyakorolt megindító hatását ne csorbítanánk. Ezzel
lehetőségünk nyílik meglátni valamennyit a Megváltó „lelke vajúdásából”. Mennyire meg kell
hajtanunk a szívünket Előtte! Ezeket a panaszos mondatokat a mi áldott Megváltónk mondta
ki vagy a Gecsemáné kert sötét árnyai között, vagy a Golgota még szörnyűségesebb sötétsége
alatt. De a szörnyű kínjai ellenére figyeljük meg ennek a Szenvedőnek az Istenbe vetett
tökéletes bizalmát!
„De te Uram örökké megmaradsz, és a te emlékezeted nemzetségről nemzetségre áll.
Te kelj fel, könyörülj a Sionon! Mert ideje, hogy könyörülj rajta, mert eljött a megszabott idő.
Mert kedvelik a te szolgáid annak köveit, és a porát is kímélik. És félik a népek az Úrnak
nevét, és e földnek minden királya a te dicsőségedet; Mivelhogy az Úr megépítette a Siont,
megláttatta magát az ő dicsőségében. Oda fordult a gyámoltalanok imádsága felé, és azoknak
imádságát meg nem útálta. Irattassék meg ez a következő nemzedéknek, és a teremtendő nép
dicsérni fogja az Urat. Mert alátekintett az ő szentségének magaslatáról; a mennyekből a
földre nézett le az Úr. Hogy meghallja a fogolynak nyögését, és hogy feloldozza a halálnak
fiait. Hogy hirdessék a Sionon az Úrnak nevét és az ő dicséretét Jeruzsálemben. Mikor
egybegyűlnek a népek mindnyájan, és az országok, hogy szolgáljanak az Úrnak.”
(Zsolt102:13-23) Áldott dolog itt szemlélni, ahogyan a Megváltó elnéz a láthatókról a
láthatatlanokra: a sötét jelenből a ragyogó jövőbe.
„Megsanyargatta az én erőmet ez útban, megrövidítette napjaimat. Ezt mondám: Én
Istenem! Ne vígy el engem az én napjaimnak felén.” (Zsolt102:24-25) Itt megint lehetőségünk
nyílik meghallani az „erős kiáltását” (Zsid5.7) annak, Aki mindenki másnál jobban volt a
„fájdalmak férfia”. Nagyon kevés ennél megindítóbb dolog van feljegyezve az Ígében: hogy
az Úr Jézust, a tökéletes Emberfiát harminchárom éves korában az emberek alkalmatlannak
találják arra, hogy tovább éljen! Még alig lépett be a férfikorba, amikor keresztre feszítették.
Gondoljátok, hogy az semmiség volt Krisztus számára? Ó testvéreim, mélyen átérezte Ő azt.
Ki kételkedhetne ebben ennek a szörnyű panasznak a fényében: „Megsanyargatta az én
erőmet ez útban, megrövidítette napjaimat. Ezt mondám: Én Istenem! Ne vígy el engem az én
napjaimnak felén”? Mint ember, élesen érezte ezt a „kivágattatást” a legelsőként.
A Megváltó eme szavai világossá teszik, mit szenvedett Ő el a lelkében. Ő tökéletes
Ember volt, az emberi természet minden bűntelen érzékenységével. Egy nagyon megindító
előképe a kivágattatásnak, ami Krisztus férfikorának elején történt, a 3Móz2:14-ben található.
A Mózes harmadik könyvének második fejezetében leírt ételáldozat minden fajtája a
Megváltó emberi mivoltára mutat. Itt a 14. versben Izraelnek vennie kellett „tűznél pergelt
[zöld] kalászokat” és fel kellett ajánlani áldozatként az Úrnak. A „zöld kalászok” (v. ö.
Jn12:24, ahol Krisztus Önmagáról beszél ez alatt a jelkép alatt) még nem teljesen értek be, s a
Fiú „pergelt” (azaz tűzzel kiszárított – a ford.) – ez annak jelképe, hogy Isten ítélete sújtotta. S
így volt Krisztussal is. Az ember sarlója kiment a gabonaföldre, s Ő „kivágattatott” élete
virágjában, amikor még alig volt harminchárom éves (Zsolt90:10).
S mi volt a menny válasza a Megváltónak erre a fájdalmas kiáltására? Egy másik
zsoltár feljegyzi Isten válaszát: „a te esztendeid nemzedékek nemzedékéig tartanak. Régente
fundáltad a földet, s az egek is a te kezednek munkája. Azok elvesznek, de te megmaradsz;
mindazok elavulnak, mint a ruha; mint az öltözetet, elváltoztatod azokat, és elváltoznak. De te
ugyanaz vagy, és a te esztendeid el nem fogynak.” (Zsolt102:25-28).
„Milyen csodálatos ez! Mennyire felfoghatatlan az isteninek és az emberinek, az
örökkévalóságnak és az időnek, a szomorúságnak és a mindenhatóságnak ez az egysége! Ne
csodálkozzunk, hogy a kínszenvedésnek, a gyengeségnek és a bánatnak, a gyötrődő hitnek ezt
a nyelvezetét tulajdonítja a Szentlélek Jézusnak. Emlékezzünk: Jézus élete a hit élete volt, egy
40
valóságos, igazi és heves összeütközés. S noha állandóan szilárdan Isten ígéreteibe
kapaszkodott, a bánat érzése, az Istentőé való végső függőségének érzése és az előre tekintés
az utolsó szenvedéseire mind-mind valóság volt. Hit által szerezte meg a győzelmet, tudta,
hogy bár szenvedéseken át, de az Atyához tér vissza. Tudta, hogy Emberfiaként és a népe
Megváltójaként meg fog dicsőülni olyan dicsőséggel, amivel az Atyával rendelkezett, mielőtt
a világ alapjai le lettek volna rakva.” (Saphir)
Vizsgáljuk meg közelebbről az Atyának a szenvedő Fia panaszos könyörgésére adott
áldott válaszát. „De Te, Uram”. A megtestesülése előtt Dávid a Lélek által az Urának nevezte
Őt (Mt22:43). A születésekor az angyalok, akik az első örömteli híreket hozták az
eljöveteléről a Földre, „az Úr Krisztusként” köszöntötték Őt (Lk2:11). A földi szolgálata alatt
a tanítványok „Úrnak” nevezték (Jn13:13). Így emlegetik gyakorta az apostoli levelekben is
(Rm1:3 stb.). De itt nem más, mint Maga az Atya az, Aki közvetlenül Úrnak nevezi azt
szenvedő Embert, ahogyan az arcára borult a Gecsemáné kertben, mondhatni nagy
vércseppeket izzadva. Így mondhatja minden hívő és így is kell mondaniuk Neki: „Én Uram
és én Istenem” (Jn20:28), s ekképpen kell imádniuk.
„Te Uram kezdetben”. Ez a kifejezés leszögezi az Ő örökkévalóságát, Aki a Megváltó
lett. Ha Krisztus „a kezdetben” lefektette a Föld alapjait, akkor Ő kezdet nélkül való, azaz
örök: v. ö. Péld8:22-23.
„Kezdetben alapítottad a földet.” Mély benyomást tesz ránk a tény, hogy Istennek
valamilyen jó oka volt, amiért az Ígéjében több, mint huszonöt alkalommal utal a Föld vagy a
világ „alapjára” és „alapjaira”. Hisszük, hogy ezzel védi meg az Ő népét napjaink népszerű
téveszméjétől, miszerint a Föld forog a tengelyén, de az égitestek mozdulatlanok, s csak
nekünk tűnik úgy, hogy mozognak, ahogyan a vízpartok és a fák is teszik annak számára, aki
evezős csónakban vagy vitorlás hajóban ül. Ezt az elméletet először (már amennyire a szerző
tudja) a pogány görög filozófusok alkották meg, majd Kopernikusz a XV. században, azután a
„hamisan annak nevezett” tudomány (lásd 1Tim6:20) visszhangozta napjainkban. Ó jaj, Isten
sok szolgája és az Ő népe is elfogadta ezt. De az efféle felfogás nem egyeztethető össze a
Föld oly gyakran hangoztatott „alapjával”, ami szükségszerűen magában foglalja annak
szilárdságát! S nem hozható összhangba a Szentírás ismételt kijelentéseivel, miszerint „a Nap
mozog” (Józs10:12) stb. A szerző teljesen tisztában van azzal, hogy ez a bekezdés szánakozó
mosolyt csalhat egyesek arcára. Ám ez nem fogja őt megindítani. Legyen Isten igaz és
minden ember hazug. Mi megelégszünk annak biztosra vételével, amit Ő mondott. Pál bolond
akart lenni Krisztus kedvéért (1Kor4:10), mi pedig teljesen bolondok akarunk lenni a
Szentírás kedvéért.
„És a te kezeidnek művei az egek” (10. vers). Ez látszólag behoz egy kiegészítő
gondolatot. Az előző mondatban a teremtés Krisztusnak van tulajdonítva, itt az Ő hatalma
nagyságának. Az egek oly sokkal nagyobb méretűek a Földnél, s ez az Alkotójuk
mindenhatóságát sugallja.
„Azok elvesznek, de te megmaradsz” (11. vers). Ez az igavers egy újabb
tökéletességét említi Krisztusnak, nevezetesen az állandóságát. Az ég és a Föld elpusztulnak.
János apostol prófétai látomásban látta az „új eget és új földet; mert az első ég és az első föld
elmúlt vala” (Jel21:1). Krisztus azonban „megmarad”. Ő „tegnap és ma és örökké ugyanaz”.
„És mindazok, mint a ruha megavulnak. És palástként összehajtod azokat és
elváltoznak” (11-12. versek) Ez kihangsúlyozza a teremtmény változékonyságát. Két
hasonlatot alkalmaz: először, a Föld mondhatni „elöregszik, mint a ruha”, azaz nem tart
örökké, hanem egyszer majd eléri a megszabott végét, lásd 2Pt3:10. Minél tovább áll fenn
tejhát, annál közelebb kerül a végéhez, ahogyan a ruhát is minél tovább hordják, annál
közelebb van a végéhez. Vajon a földrengések növekvő száma nem annak bizonyítéka, hogy
az „öregkor” gyorsan közeledik? Másodszor, az egeket mondhatni „palásként összehajtja”,
mert a Szentírás kijelenti, hogy „az ég, mint írás egybehajtatik” (Ézs34:4).
41
„Összehajtod azokat.” Ez utal Krisztus abszolút hatalmára a teljes teremtés felett. Ő,
Aki mindent alkotott, abszolút hatalommal rendelkezik ahhoz, hogy megőrizzen,
megváltoztasson, és megsemmisítsen mindent, ahogyan Neki tetszik. Ő a Fazekas, mi pedig
csak az agyag, ami megolvad, ha Ő úgy akarja. A mi Urunk Jézus Krisztus valóságos
Istenként a Legmagasztosabb és legfőbb Szuverén mindenek felett s Ő cselekszik mindent,
„Hogy megtudják, hogy te, a kinek neve Jehova, egymagad vagy felséges Isten az egész
földön” (Zsolt83:19). „Az Úr szavára lettek az egek” (Zsolt33:6). Ugyanarra a szóra majd
minden össze is lesz hajtva. A gyakorlati haszna ennek aszíveinkben világos: ebben az Úrban
biztonsággal megbízhatunk, s ezt az Urat tisztelni és imádni kell. Micsoda szent ámulással
kell viseltetnünk Iránta!
„Te pedig ugyanaz vagy és a te esztendeid el nem fogynak” (12. vers). „A
teremtmények változékonyságát konkrétan bemutatva az apostol visszatér a fő dologra, ami
Krisztus állandósága. Korábban általánosságban szögezte le a ’Te megmaradsz’ kifejezésben.
Itt két újabb ágon tárja elénk ugyanazt. Noha mindez a három kifejezés egy és ugyanazon
dologra irányul, nevezetesen, az állandóságra, mégis, annak megmutatása végett, hogy ez nem
szócséplés, s nem is hiábavaló ismételgetése egy és ugyanazon dolognak, ezek a kifejezések
elkülöníthetők egymástól. A ’Te megmaradsz’ Krisztus minden időket megelőző
örökkévalóságára utal, mert ez magában hordozza a korábbi lényét, amiben még mindig
benne van. Benne nincs változás, ezért mondja Magáról: ’én, az Úr, meg nem változom’
(Mal3:6). ’A te esztendeid el nem fogynak’ Krisztus örökké tartó mivoltára utal, ami megvolt
minden időknek előtte, folytatódik minden koron keresztül és így is fog folytatódni minden
időn túl.” (Dr. Gouge)
„Te pedig ugyanaz vagy és a te esztendeid el nem fogynak”. Ez volt Isten válasza
Krisztusnak arra a panaszára, mely szerint „kivágattatik” a napjainak felében. Emberfiaként
az „évei” nem érhetnek véget! A Fiúistenként Ő örökkévaló a lényében, de Emberfiaként a
feltámadásban elnyerte „az örök életet” (v. ö. Zsid7:14-17). Valóban felfogjuk ezt? Hiszen a
kereszt óta eltelt ezerkilencszáz évben az emberek megszülettek, éltek, majd meghaltak.
Államférfiak, uralkodók, királyok léptek színre majd tűntek le. De van egy dicsőséges Ember,
Aki átível az évszázadokon, Aki a saját emberi mivoltában áthidalja ezt a tizenkilenc
évszázadot. Nem halt meg, még csak meg sem öregedett. Ő „tegnap és ma és örökké
ugyanaz”!
„Te pedig ugyanaz vagy és a te esztendeid el nem fogynak”. Micsoda bizonyosság
volt ez a hívő Izraelnek, akik fájdalmasan összezavarodtak a Messiás „kivágatásakor” a
napjainak felében! Megaláztatva bár, de Ő volt a Teremtő. Szolgai formában jelent meg
közöttük, de Ő volt és most is Ő mindennek a szuverén Elrendezője. Meghalt a kereszten, de
most „örökké él”. A saját Szentírásuk tett erről bizonyosságot? Maga Isten erősítette ezt meg!
S mi a gyakorlati haszna ennek a csodálatos szakasznak manapság a mi számunkra?
Biztosan ez: először, egy Szabadító, Aki nem más, mint az, Aki a mennyet és a földet alkotta,
hatalmas Megváltó. „Idvezítheti is azokat, a kik ő általa járulnak Istenhez”. Másodszor,
olyasvalakiben, Aki változhatatlan és örök, biztonsággal és meggyőződéssel bízhatunk: senki
sem képes kiszakítani minket az Ő kezéből! Harmadszor, olyasvalakinek, Aki „Úr” mindenek
felett, szent ámulattal kell adóznunk és meg kell adnunk a Neki kijáró dicséretet, alázatot és
szolgálatot.
„Melyik angyalnak mondotta pedig valaha: Ülj az én jobbkezem felől, míglen
ellenségeidet lábaidnak zsámolyává teszem?” (13. vers) Ez egészíti ki a bizonyítékot, amit az
apostol a 2-3. versekben említett. Maga az Ószövetség tett arról bizonyságot, hogy az elvetett
Messiás most Isten jobbján ül, s ez Magának az Atyának a szava által történt. Az idézet a 110.
zsoltárból való, abból a zsoltárból, amit az Újszövetség gyakrabban idéz, mint az összes
többit.
42
A 13-14. versek összetartoznak. Bennük újabb ellentét mutatkozik meg Krisztus és az
angyalok között. Állításként ez így fogalmazható meg: Ő, Aki Isten jobbján ül, sokkalta
kiválóbb, mint a szolgálók. Krisztus ül Isten jobbján, az angyalok pedig a „szolgálók”. Ezért
Krisztus sokkal kiválóbb, mint ők. Az előző részt bizonyítja a 13. vers, az utóbbit a 14. vers.
Mivel a 13. vers tartalma Isten segítségével majd ismét elénk kerül ennek a levélnek a
tanulmányozása során, most csak a legrövidebb megjegyzést fűzzük hozzá. A beszélő itt az
Atya, a megszólított a Fiú, mégpedig az Ő közbenjárói minőségében, mert Isten Emberfiaként
magasztalta Őt fel. Ennek további bizonyítéka a „míglen ellenségeidet lábaidnak zsámolyává
teszem”. Mint közbenjáró Király és Főpap, Krisztus alárendeltje az Atyának. Annak van
alárendelve, Aki „mindent az Ő lábai alá vetett” (1Kor15:27).
„Amíg én”. Krisztus nem fog örökké Isten jobbján ülni. A thesszalonikabelieknek írott
első levélben olvassuk: „Mert maga az Úr riadóval… leszáll az égből” stb. A mostani
kegyelem napja végéig marad ott. Utána, egy rövid időszakot követően az ellenségei a
lábainak zsámolyává lesznek. Ez lesz az Ő visszatérése a Földre, lásd Jel19:11-21, Ézs63:1-3
stb. Akkor Maga Krisztus győzi majd le az ellenségeit: figyeljük meg a „Neki”-t az
1Kor15:25-ben, ám ez Atyja rendeletére történik, lásd Zsolt2:6-9.
„Avagy nem szolgáló lelkek-é mindazok, elküldve szolgálatra azokért, a kik örökölni
fogják az idvességet?” (14. vers) Ez az igevers tárja elénk a tényt, aminek minden
keresztyénben változatos és mély érzelmeket kell ébresztenie. Sajnos az Íge kutatásában való
szorgalom hiánya miatt az Úr népéből sokan tudatlanok sok mindennel kapcsolatban ami az
Ígében elhangzik és amiről itt van szó.
Ennek fel kell ébresztenie bennünk a csodálkozás érzését. Az angyalokat a mi
kísérőinkként festi le! Amikor arra gondolunk, kicsodás és micsodák ők – a magas rangjukra a
létezés skáláján, a bűntelen mivoltukra, a csodálatos képességeikre, a tudásukra és a
hatalmukra – akkor biztosan megdöbbentő dolog megtudni, hogy szolgálniuk kell nekünk.
Gondoljuk csak meg: az el nem bukott angyalok várnak Ádám bukott leszármazottjaira! A
menny udvaroncai szolgálnak a földi hernyóknak! A hatalmas angyalok, akik „hatalmas
erejűek” (Zsolt103:20) figyelnek azokra és szolgálják azokat, akik oly sokkalta alattuk állnak!
El tudjátok képzelni, hogy a királyi család hercegei felkeresik a nyomortanyák lakóit és
szolgálnak nekik, de nemcsak egyszer vagy esetenként, hanem állandóan? De a hasonlat
összességében hamis. Isten angyalai szolgálatra küldettek a megváltott bűnösökhöz!
Csodálkozzatok ezen.
Fel kell szítania bennünk Isten heves dicséretét. Micsoda bizonyítéka ez az Ő
kegyelmének, micsoda bizonysága ez a szeretetének, hogy elküldi angyalait „szolgálni”
nekünk! Ez az Ő kegyelmének újabb csodálatos gondoskodása, amit egyikünk sem becsül
meg úgy, ahogyan kellene. Ez újabb következménye a Krisztussal fennálló áldott
szövetségünknek. A Mt4:11-ben ezt olvassuk: „angyalok jövének hozzá és szolgálnak vala
néki”. Ezért, miután az isteni kegyelem eggyé tett minket Vele, így velünk is ezt teszik.
Micsoda bizonyítéka ez a Vele fennálló egységünknek! Isten angyalai elküldettek szolgálni a
megváltott bűnösöknek! Hajtsuk meg imádattal a fejünket és dicsérjük Őt!
El kell mélyíteni bennünk a biztonság érzését. Igaz, ezzel vissza lehet élni, de helyesen
használva mennyire alkalmas arra, hogy lecsendesítse a félelmeinket, ellensúlyozza a
gyengeségünk érzését és megnyugtassa a szívünket a veszély idején! Vajon nincs megírva?
„Az Úr angyala tábort jár az őt félők körül és kiszabadítja őket” (Zsolt34.8), akkor pedig
miért féljünk? Ne kételkedünk abban, hogy minden keresztyén sokkal többször „szabadult ki”
angyali közbenjárással a halál állkapcsai közül, mint azt bármelyikünk elképzelhetné. Isten
angyalai elküldettek szolgálni a megváltott bűnösöknek. Akkor ennek felfogása mélyítse el
bennünk az Úr védelmező gondoskodásának érzését, amiért a hatalmas angyalaira bízott
bennünket.
43
fogják az idvességet?” (14. vers) Három dolgot kell fontolóra venni: azokat, akiknek az
angyalok szolgálnak, azt, hogy miért szolgálnak és a szolgálatuk formáját.
Azokat, akiknek az agyalok szolgálnak „az üdvösség örököseinek” nevezi. Ez a
kifejezés minimum négy dolgot jelöl. Van uradalom, amibe Isten eleve elrendelte az Ő népét:
örökség, amit Isten akar nekik adni. Ezt az örökséget jelöli az „üdvösség”, lásd 1Thessz, ahol
az elrendelésünkről beszél. Ez az üdvösségünk beteljesedése, amiről itt szó van (Zsid9:28,
1Pt1:3-4). Ezt az uradalmat vagy örökséget joggal nevezi „üdvösségnek”, mert azok, akik
belépnek ebbe, örökre megszabadulnak minden veszélytől, s biztonságban lesznek minden
gonoszságtól. Ez az „örökösei az üdvösségnek” kifejezés a törvényes jogainkat is jelenti
ehhez az örökséghez elévülhetetlen. Továbbá feltételezi a halál eljövetelét, Krisztus halálát.
Végül, magában foglalja annak örökkévalóságát: „Neki és örököseinek örökre”.
Ezek „az üdvöség örökösei” azok, akiknek az angyalok szolgálnak. S hogy jobban
megragadhassuk az angyalok és a keresztyének viszonyát, használjuk egy szemléltető példát.
Vegyük a yorki herceg mostani udvartartását. Abban sok tisztel, bizalomba fogadott és
szeretett szolga van. Őket nevezik a birodalom „urainak” s „úrhölgyeinek”, de ők mégis a
csecsemő Erzsébet hercegnőt „szolgálják”. Jelenleg ő korban, erőben, bölcsességben és
tudásban alattuk, de a rangját és a helyzetét tekintve felettük áll. Ő a királyi családból
származik, hercegnő, a trón valószínű örököse. Hasonlóképpen az üdvösség örökösei most a
csecsemőkorukat élik, ők csak kisbabák Krisztusban. Ez az ő kisebbségük kora. Az angyalok
nagyon felülmúlnak minket erőben, bölcsességben és tudásban, de mégis ők a mi szolgáink,
ők „szolgálnak” nekünk”. Miért? Mert a születésünknél, a rangunknál és a helyzetünknél
fogva messze felettük állunk. Mi Isten gyermekei vagyunk, Krisztus örököstársai, királyi
véren lettünk megváltva sőt „királyokká és papokká” tétettük Isten számára (Jel1:6). Ó,
milyen csodálatos a rangunk – a menny királyi családjának a tagjai vagyunk, s a szent
angyalok ezért szolgálnak minket. Micsoda elhívásunk van! Micsoda gondoskodásban
részesít minket az isteni szeretet!
Most tegyük fel a kérdést: miért „szolgálnak” így minket? Mi okból vagy okokból
rendelte el Isten, hogy az angyalok a segédeink legyenek? Minden útját tökéletes
bölcsességgel rendelt el. Kérdezzük hát meg tisztelettel ezt a rendeletét illetően.
Először is, nem az engedelmesség és a jóindulat kegyelmét akarja gyakoroltatni
magukban az angyalokban? Ez a rájuk kiszabott feladat valódi próbája az Alkotójuk iránti
hűségüknek. Parancsot kapnak, hogy hagyják el a menny dicsőségét, s jöjjenek le erre a
szegény, bűntől megátkozott Földre, s gyakran kunyhókban és szegényházakban keressék
meg Isten gyermekeit. Micsoda próbája ez az Isten iránti hűségüknek? Sőt mi több, micsoda
lehetőséget kapnak ezáltal arra, hogy használják a jóindult bennük levő lelkét! Ami Isten
törékeny és szenvedő gyermekeit illeti, így kell az együttérzésüket kiváltani. Ilyesmik
nincsenek a mennyben, ott nincs kétségbeesés vagy szenvedés. S azt hiszem, hogy ha az
angyalok be lennének zárva a felhőtlen boldogság birodalmába, akkor sztoikusok lennének –
képtelenek volnának együttérezni a szegény, lesújtott teremtményekkel. Ezért, az
engedelmesség és a jóindulat lelkületének gyakorlása végett Isten megbízta őket, hogy
„szolgálják azokat, akik örökölni fogják majd az üdvösséget”.
Másodszor, vajon Isten nem azért szabta ki rájuk ezt a szolgálatot, hogy közelebbről is
megismertesse velük az Ő csodálatos kegyelmét és páratlan, a szegény bűnösök iránt érzett
szeretetét? Az angyalok nemcsak távoli szemlélői Isten kegyelme csodálatos céljai
megvalósításának, hanem részben annak tényleges ügyintézőivé lettek! Így a Tőle kapott
megbízás következtében gyakorlati módon tanulják meg, mily nagy mértékben gondoskodik
rólunk.
Harmadszor, vajon nem azért jelölte ki őket Isten erre a szolgálatra, hogy szorosabb
kötelék álljon fenn a családja különböző részei között? Az Ef3:15 nemcsak Krisztus
44
megváltottjaira vonatkozik, hanem a menny összes lakosára: „A kiről neveztetik minden
nemzetség, mennyen és földön”. Igen az angyalok is tagjai Isten „családjának”. Figyeljük meg
a Zsid12:22-23-ban, hogy ennek két nagy csoportja vagy egymás mellé állítva: „az angyalok
ezreihez… az elsőszülöttek seregéhez és egyházához”. Azaz, az angyalok azt a megbízást
kapták, hogy szolgálják azokat, akik az üdvösség örökösei lesznek azért, hogy Isten
családjának két nagy csoportja között szorosabbra fonódjék a kötelék és erősödjön a
szimpátia.
Negyedszer, vajon Isten nem azért bízta rájuk ezt a szolgálatot, hogy magasztalják az
Úr Jézus munkáját? Az angyalok nemcsak alá vannak vetve Krisztusnak, mint Uruknak, s
nemcsak arra kapnak elhívást, hogy Istenként imádják Őt, de arra is fel vannak használva,
hogy ügyeljenek az Ő megváltottjainak biztonságára és átmeneti érdekeire. Nem kétséges,
hogy ez a negyedik, említett ok az első és a végső. Mennyire felmagasztalja ez a Megváltót!
Azzal, hogy megbízza őket, hogy „szolgáljanak azoknak, akik örökölni fogják az üdvösséget”
Isten a jóváhagyását üti rá Krisztus kereszten elvégzett munkájára.
Most pedig nézzük meg, miképpen „szolgálnak” nekünk az angyalok. Először is a
megvédésünkkel az átmeneti veszélyektől. Látványos példáját ennek a Királyok második
könyvében. Elizeust és a szolgáját Szíria királya fenyegette. Elküldte az erőit, hogy fogják el
őket. Egy sereg körülfogta a város, amelyben tartózkodtak. A szolga megrettent. A próféta
Istenhez imádkozott, hogy nyissa meg a szemeit. „És megnyitá az Úr a szolga szemeit és láta,
és ímé a hegy rakva volt tüzes lovagokkal és szekerekkel Elizeus körül.” Ezek, mint tudjuk a
Zsolt68:18 és a Zsid1:7 fényében, Isten védőangyalai voltak. A folytatásban megtudjuk, hogy
az ellenség vaksággal sújttatott, s így Isten szolgái megmenekültek. Ez konkrét szemléltetése
volt a Zsolt34:8-nak: „Az Úr angyala tábort jár az őt félők körül és kiszabadítja őket”.
Másodszor, a megszabadításunkkal az átmeneti veszélyekből. Fő példáját ennek
Lótnál látjuk: „És mikor a hajnal feljött, sürgetik vala az Angyalok Lótot, mondván: Kelj fel,
vedd a te feleségedet és jelenlevő két leányodat, hogy el ne veszsz a városnak bűne miatt.
Mikor pedig késedelmeskedék, megragadák a férfiak az ő kezét és az ő feleségének kezét és
két leánya kezét, az Úrnak iránta való irgalmából, és kivivék őt: és ott hagyák a városon
kívül.” Milyen gyakran „sürgettek” bennünket az angyalok a veszélyben és „ragadtak meg”,
mikor késlekedtünk, azt talán majd az utolsó nap mutatja meg.
Újabb példáját látjuk ennek Dánielnél. Arra az eseményre utalunk, amikor bevetették
őt az oroszlánok vermébe. Minden bibliaolvasó tudja, hogy a próféta csodálatos módon
menekült meg ezektől a vadállatoktól, de általánosságban nem ismert, milyen konkrét
eszközöket használt Isten ennél az alkalomnál. Ezt a Dán6:22-ben látjuk: „Az én Istenem
elbocsátá az ő angyalát, és bezárá az oroszlánok száját és nem árthattak nékem”. Micsoda
szemléltetése ez a Zsolt34:8-nak: „Az Úr angyala tábort jár az őt félők körül és kiszabadítja
őket”!
Isten népe angyali szabadításának esetei nem szorítkoznak az Ószövetségre. A
Csel5:17-19-ben ezt olvassuk: „De felkelvén a főpap és mind a kik vele valának, azaz a
sadduczeusok felekezete, betelének irigységgel, és ráveték kezöket az apostolokra, és a
közönséges tömlöczbe tevék őket. Hanem az Úrnak angyala éjszaka megnyitá a tömlöcz
ajtaját, és kihozván őket…” A Csel12:6-9-ben pedig ez áll: „azon az éjszakán aluszik vala
Péter két vitéz között, megkötözve két lánczczal; és őrök őrizék az ajtó előtt a tömlöczöt. És
ímé az Úrnak angyala eljöve, és világosság fénylék a tömlöczben: és meglökvén Péter oldalát,
felkölté őt, mondván: Kelj föl hamar! És leesének a lánczok kezeiről… És kimenvén, követé
őt.”
Az angyalok szolgálatának másik formája, amit Isten gyermekeinek a felügyeletében
végeznek, a Lk16:22-ben tárul a szemünk elé: „Lőn pedig, hogy meghala a koldus, és viteték
az angyaloktól az Ábrahám kebelébe”. A természetes érzelmeink számára a halálos ágy
jelenete gyakran a legfájdalmasabb és a legkétségbeejtőbb megtapasztalás. Íme, ott egy
45
tehetetlen teremtmény, lesoványodva a betegségtől, eltorzulva a kíntól, levegő után kapkodva,
az arca fakó, az ajkai reszketnek, a szemöldökei nedvesek a hideg izzadtságtól. De ha nem
lenne elrejtve előlünk a lelki világ az Isten által kijelölt lepellel, akkor azt is látnánk, ahogyan
a menny dicsőséges lakosai körülveszik az ágyat, várva Isten felszólítására, hogy elvigyék azt
a lelket a Földről a Sátán területén keresztül az Atya házába. Ott vannak, készen az utolsó
szolgálatuk ellátására azoknak, akik az üdvösség örökösei lesznek. Akkor hát, keresztyén,
miért kellene félni a haláltól?
Alaposan meg kell figyelni, hogy az angyalokról többes számban beszél a Lk16:22, s a
Zsolt91:11-12 is: „Mert az ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged minden
útadban. Kézen hordoznak téged, hogy meg ne üssed lábadat a kőbe.” Semmi sincs a
Szentírásban, ami alátámasztaná keresztyénekként egyetlen őrangyal katolikus hagyományát:
a többes szám az említett igeszakaszokban közvetlenül ellene szól.
fogják az idvességet?” (14. vers) „Ez a szöveg kérdő formában szerepel, de ugyanúgy
megfelel erőteljes kijelentésnek is. Biztos, hogy egyetlen angyal sem üldögél Isten trónjánál,
hanem bizonyosan valamennyien szolgáló lelkek. A szolgáló pedig szolga – olyan személy,
aki alacsonyabb rangú helyet foglal el, aki alárendelt szerepet játszik, és más akarata irányítja
őt. Az angyalok ’szolgáló lelkek’, nem pedig kormányzó lelkek. A szolgálat, nem az
uralkodás az ő osztályrészük. Az első kifejezésben kifejeződik, hogy ők Isten szolgálói vagy
szolgái, a másodikban, hogy Ő küldi el, bízza meg ezeket a szolgáit azok szolgálatára, akik
majd örökölni fogják az üdvösséget. Ők a szolgái, s Ő eszközként használja őket, az Ő saját
népe boldogságának előmozdítására. A Fiú társuralkodó – ők szolgák. A Fiú ül – ők
elküldettek.” (Dr. J. Brown)
Végül meg kell említenünk, hogy a „szolgáló lelkek” titulus vagy kinevezés. Az
angyalok nem csak szolgálják Isten szentjeit, de hivataluk is van ennek megtételére. Nemcsak
„kimennek” őket szolgálni, hanem „elküldetnek”. Nem maguktól láttak neki ennek a
dolognak, hanem határozott feladatot vagy megbízást kaptak az Alkotójuktól. Mennyire
bizonyítja ez ismét azt, hogy Krisztus számára milyen drágák azok, akiket a vérén váltott
meg! Ó, bárcsak leborulnának a szíveink a szeretete eme áldott gondoskodásnak a
csodálatában és imádásában, miközben még itt vagyunk ebben a vadonban! Ó, bárcsak
eltöröltetnének a félelmeink, s a szíveink megerősödnének annak felfogása során, hogy a
veszélyek és veszedelmek közepette, amik most körülvesznek, Isten angyalai őriznek minket
és szolgálnak nekünk!
46
2. fejezet
Zsid2:1-4
1. Annakokáért annál is inkább szükséges nékünk a hallottakra figyelmeznünk,

hogy valaha el ne sodortassunk.
2. Mert ha az angyaloktól hirdetett beszéd erős volt és minden bűn és
engedetlenség elvette igazságos büntetését:
3. Mimódon menekedünk meg mi, hogyha nem törődünk ily nagy idvességgel? a
melyet, miután kezdetben hirdetett az Úr, azok, a kik hallották, biztosítottak
számunkra,
4. Velök együtt bizonyságot tevén arról az Isten, jelekkel meg csodákkal és
sokféle erőkkel s a Szent Léleknek közléseivel az ő akarata szerint.
Ennek a szakasznak a megnevezése azon a tényen alapszik, hogy a Zsidó levél 2.

fejezetének nyitó versei az 1. fejezetben elmondottakon alapuló buzdítást tartalmaznak. Azaz,
a mostani rész a levél második szakaszának a folytatása. Miután az „annakokáért” szóval
kezdődik, ez felhívás a számunkra mindannak áttekintésére, amit már láttunk.
A levél első szakasza, mely az első három igeversből áll, két módon fogható fel: akár
bevezetésként a levél egészéhez, akár annak egy konkrét részeként, melyben Krisztus
felsőbbrendűsége tárul elénk a prófétákkal összevetve. Az ez után következő szakaszban a
fejezet végéig Krisztusnak az angyalokhoz viszonyított felsőbbrendűsége tárul elénk. Ezt
jelenti ki a 4. vers és a bizonyítékokat az 5-14. versekben látjuk. A bizonyítékokat mind az
ószövetségi Írásokból meríti, s az így adott bemutató teljességét és tökéletességét bizonyítja,
hogy a bizonyítékok heten vannak. Azaz, évszázadokkal azelőtt, hogy megjelent volna a
Földön, az igazság Ígéje bizonyságot tett Krisztus mindent felülmúló kiválóságáról és a
felmagasztaltatásáról minden teremtmény fölé.
E hét, Krisztusnak az angyalok feletti kiválóságáról tanító szakaszt elemzésként és
összefoglalásként így fejezhetjük ki: (1) Kiválóbb nevet kapott náluk, 4-5. versek. (2)
Elsőszülöttként fogják Őt imádni, 6. vers. (3) Ő alkotta őket, 7. vers. (4) Ő az isteni trónon
ülő, 8-9. versek. (5) Ő felkenettetett föléjük, 9. vers. (6) Ő a világegyetem Teremtője,
változhatatlan és örökkévaló, 10-12. versek. (7) Náluk nagyobb tisztességnek örvendő helyet
kapott, 13-14. versek.
Szembetűnő, hogy ugyanez a hét idézet az Ószövetségből egyben bizonyítékát
szolgáltatják a Közbenjáró hétszeres dicsőségének is, amit a 2-3. versek jelentenek ki. Ott Őt
először is „Fiúnak” mondja, melynek bizonyítéka az 5. versben olvasható a második
zsoltárból származó idézetben. Másodszor, „örökösnek” nevezi, aminek a bizonyítékát a 6.
versben olvashatjuk, ahol el van ismerve „elsőszülöttnek”. Harmadszor, a 2. versben azt
olvassuk, hogy Ő „teremtette a világot”, ennek bizonyítéka a 10. versben található a 104.
zsoltárból származó idézetben. Negyedszer, „Isten dicsősége fényességének” nevezi a 9.
versben és egy ószövetségi Írást idéz annak megmutatása végett, hogy „felkenetett az öröm
olajával a társai fölé”. Ötödször, Ő a „kifejezett képmása” Isten személyének a 8. versben, s
Szentírás idézett szakasza megmutatja, hogy az Atya „Istennek” ismeri el Őt. Hatodszor, a 3.
versben kijelenti, hogy „Isten jobbjára ült a magasságban, a 13. versben pedig a 110. zsoltárt
idézi ennek bizonyítására. Micsoda példája ez a „mindent megpróbáljatok”-nak
(1Thessz5:21), ráadásul Magának Istennek az Ígéje által!
Felvázolva Krisztus isteni természetét és királyi funkcióját, az apostol most, a 2.
fejezetben az Ő emberi mivolta valóságosságának és egyediségének a megmutatásával
47
folytatja. Az egyikről a másikra áttérve a Szentlélek arra indítja őt, hogy gyakorlati
alkalmazhatóságát adja a hallgatói számára mindannak, amit már eléjük tárt, mert a két dolog,
ami mindig fontos és a két cél, amire Isten igaz szolgája mindig is törekszik, az Úr dicsősége
és azoknak a lelki java, akiket szolgál. Isten igazsága nemcsak az értelmünkhöz, de a
lelkiismeretünkhöz is szól. Nemcsak tanítani akar minket, de meg is akar indítani és formálni
is akarja az életünket.
Egy adott értelemben a második fejezet első négy verse felfogható zárójeles
megjegyzésnek, mivel megszakítják az apostol értekezését Krisztusnak az angyalokkal
fennálló kapcsolatáról, amire visszatér az 5. és kiegészíti a 9. versben. De ez a kitérő, ami
nagyon távol áll attól, hogy irodalmi hiba legyen, nagyon szép. Mikor történik meg, hogy egy
jól képzett elme felhagy a logikus gondolkodással? Vagy egy tanult prédikátor azzal, hogy
szabályos sorrendben beszéljen? Nem akkor, amikor az érzelmei mélyen felkorbácsolódnak?
Ez történt itt Pál apostollal is. Nagy szíve epedezett a test szerinti testvéreinek üdvössége
után, ezért az elméje egy pillanatra elfordult az általa elemzett témától, hogy a
lelkiismeretükhöz szólhasson. Ő, aki ezt mondta a római szenteknek: „Atyámfiai, szívem
szerint kívánom és Istentől könyörgöm az Izráel idvességét” (Rm10:1), nem volt képes
nyugodtan írni a zsidóknak anélkül, hogy meg ne szakította volna és ne intézett volna
hozzájuk egy szenvedélyes kérést. Ezt Isten segítségével majd újra és újra látni fogjuk.
Központi dolog ebben a zárójeles megjegyzésünkben a buzdítás, hogy alapos
figyelmet fordítsunk az evangéliumra. Ezt az intést az 1. versben intézi hozzánk, aztán
megerősíti a 2-4. versekben is. Két dolgot említ ennek a kötelességnek a megerősítése végett:
az egyik a veszély, a másik a bosszú, ami biztosan lesújt az evangéliumot elhanyagolókra. A
veszélyre ezek a szavak utalnak: „hogy valaha el ne sodortassunk”. A bosszúra pedig ezek:
„Mimódon menekedünk meg mi?” Ezt kihangsúlyozza egy komoly figyelmeztetés,
nevezetesen, hogy Isten megvetői rövid úton megkapták a magukét a törvény alatt. Ezért
azok, akik becsukják a füleiket az evangélium előtt, ami sokkalta kiválóbb, kétségtelenül
sokkal nagyobb haragot halmoznak fel maguknak a harag napjára (Rm2:4-5). Most pedig
készek vagyunk megvizsgálni a jelen szakasz részleteit.
„Annakokáért annál is inkább szükséges nékünk a hallottakra figyelmeznünk, hogy
valaha el ne sodortassunk.” (1. vers) Ebben és a soron következő versekben az apostol
konkretizálja a kötelességet, amivel a legkiválóbb Tanítónak kell adóznunk, Akit Isten
küldött, hogy feltárja előttük az evangéliumot. Ez a kötelesség nem más, mint a
közönségesnél nagyobb figyelem fordítása az evangéliumra. Ez a nyitó „annakokáért” szónak
a jelentése, ami azt jelenti: azért, amiatt, mert Isten kegyeskedett ily kiváló Tanítót kijelölni,
így jobban oda kell Rá figyelnünk. Az „annakokáért” visszanéz mindarra a sokféle
dicsőségre, amikkel Krisztus kiválóságát tárta elénk az előző fejezetben. Mivel Ő Isten Fia,
figyeljetek Rá. Ő „mindennek az örököse”, tehát figyeljetek Rá. Mivel Ő „teremtette a
világot”, ezért figyeljetek Rá, és így tovább. Mindezek alapokul szolgálnak, melyeken a
mostani buzdításunk alapszik.
„Ez tehát megfelel a következőknek: ’Mivel Jézus Krisztus annyival jobb az
angyaloknál, hogy örökségként náluk jobb nevet kapott – mivel Ő lényegileg és hivatalosan is
felfoghatatlanul magasztosabb ezeknél a mennyei hírnököknél, az Ő üzenete mindenekfelett
megköveteli a figyelmünket, a hitünket és az engedelmességünket’.” (Dr. J. Brown)
A szerző méltóságának és tekintélyének kiválósága, s a tudásának és a bölcsességének
kiválósága nagyon dicsérik mindazt, amit mondott vagy leírt. Ha egy bölcs és tanult király
felvállalja mások tanítását, akkor meg kell adni neki a kellő figyelmet és szorgalmasan kell őt
hallgatni. „Délnek királyné asszonya… eljött a földnek széléről, hogy hallhassa a Salamon
bölcsességét” (Mt12:42), s boldogoknak mondta azokat a szolgáit, akik szüntelenül előtte
álltak és hallhatták a bölcsességét (1Kir10:8). De itt Salamonnál is nagyobbra utal az apostol,
ezért „annál is inkább szükséges nékünk a hallottakra figyelmeznünk”. A prófétáknál
48
szokásos dolog volt ezekkel a szavakkal bevezetni a mondanivalójukat: „Ezt mondta az Úr”, s
ezzel felkelteni a hallgatóik figyelmét, valamint ámulatba ejteni a szíveiket. Itt az apostol az
Úr személyére utal, mint érve annak meghallgatása végett, amit Ő mondott.
„Annál is inkább szükséges nékünk.” „Feltűnő látni, miképpen veszi át az apostol
azok helyét, akik a többi zsidóhoz hasonlóan hallották az üzenetet azoktól, akik személyesen
hallották Őt. Teljes mértékben úgy írt, nem mint az ő hivatalát felmagasztaló apostol, hanem
mint Izrael egyik tagja, akit azok szólítottak meg, akik együtt éltek a Messiással a földi
szolgálata idején. Megerősítést nyert ’nékünk’, mondja a Zsidókhoz írott levél, megint csak a
nemzete mellé helyezve önmagát ahelyett, hogy a mennyei látomásait adná közre
olyasvalakiként, aki kivétetett a nép és a pogányok közül, akikhez küldetett. Arra tekint, ami a
tulajdonképpeni bizonyságuk volt, nem arra, ami rendkívüli módon lett elkülönítve.
Amennyire csak lehetséges, a saját területükön foglalkozik velük, természetesen anélkül, hogy
kompromittálná a sajátját.” (William Kelly)
„Szükséges nékünk a hallottakra figyelmeznünk.” Az apostol itt az olvasók
felelősségét kérik számon. Ez egy buzdítás egy különleges kötelesség ellátására. A görög szó
nagy erős és hangsúlyos, néha a „kell” szóval fordítják. Így az 1Tim3:2-ben: „a püspök
feddhetetlen legyen”, azaz a kötelessége ilyennek lennie. Amire itt az apostol rámutatott, az
az olvasóira háruló szükségszerűség. Nem önkéntes dolog, ami a kényünk-kedvünkre van
bízva, hogy megteszünk-e vagy sem. Az „annál is inkább szükséges… figyelmeznünk”, több,
mint egy jótanács, ez isteni előírás, és Isten azt parancsolta nekünk, hogy „jól megőrizzük a
határozatait” (Zsolt119:4). Azaz, az Ő szuverenitását, valamint a hatalmát és a jogait felettünk
szem előtt tartva „annál is inkább szükséges… figyelmeznünk” arra, amit megparancsolt,
hogy tegyük meg. Lejjebb ereszkedve a bölcsesség része az, hogy megtegyük, „buzgón
figyelmeznünk kell a hallott dolgokra” a saját magunk boldogsága érdekében.
„’Figyelmezni’ annyi, mint elgondolkodni egy konkrét dologról, odafigyelni arra,
fontolóra venni azt. Ezt állítja szembe az ’ily nagy üdvösség elhanyagolásával’. Senki sem
olvashatja a Szentírást anélkül, hogy ne venné észre az fontolóra vételre helyezett hangsúlyt,
valamint az elhanyagoláshoz kapcsolódónak mutatott vétkességet és veszélyeket. S egyáltalán
nem is csodálatos ez, amikor arra gondolunk, hogy az evangélium erkölcsi orvosság erkölcsi
betegségekre. Ha hiszünk benne, akkor válik hatékonnyá. De nem hihetünk benne, míg meg
nem értjük, s nem érthetjük meg, amíg oda nem figyelünk rá. Az igazságot észben kell
tartanunk ahhoz, hogy a megfelelő hatása lehessen, s mi más módon lehet észben tartani, mint
odafigyeléssel.” (Dr. J. Brown)
„Az itt említett kötelezettség az elme komoly, szilárd és rögzített ráirányítása a
hallottakra, az akaratnak az engedelmességre hajlítása, s a szív hozzáigazítása, az érzelmek
rendelkezésre állítása és az egész ember hozzáigazodása. Magában foglalja tehát az Íge
ismeretét, a belé vetett hitet, az iránta való engedelmességet és minden más, ezzel kapcsolatos
szempontot.” (Dr. Gouge)
„A hallottakra.” „Meghallgatni” nem elégséges, imádságos elmélkedésre és személyes
elsajátításra is szükség van. Nem kétséges, a távolabbi utalás az evangéliumra történt, amit
ezek a zsidók hallottak, bár a közvetlenebb utalás arra történt, amit az apostol adott eléjük az
előző fejezetben Isten Fiának személyéről és munkájáról. Nekünk manapság minden magába
foglalt, amit Isten mondott az Ő Ígéjében.
„Hogy valaha el ne sodortassunk.” Itt nehéz teljesen pontosan megállapítani a Lélek
szavainak pontos jelentését. Az „el ne sodortassunk” a görögben egy szó, és sehol máshol
nem fordul elő az Újszövetségben. A névmás hiánya látszólag azt a célt szolgálja, hogy kettős
jelentéssel értelmezhessük: nehogy „elsodortassunk” a hallott dolgoktól vagy nehogy mi
magunk „elsodortassunk”, hitehagyottakká váljunk.
„Hogy valaha el ne sodortassunk.” A veszély valós. A bűn hatásai rá vannak
pecsételve a tagjainkra: könnyű felidézni az értéktelen dolgokat, de Isten dolgai kicsúsznak az
49
elménkből. Ez a mi hibánk, amiért elmulasztjuk „a buzgóbb odafigyelést”. Amíg nem
„tartjuk észben” (1Kor15:2) és amíg nem tájékozódunk ezekről kellőképpen, kicsúsznak az
elménkből úgy, ahogyan a víz kifolyik a lyukas edényből.
„Nehogy véletlenül elsodródjunk.” Így értelmezve ezek a szavak hallatják az első
figyelmeztető megjegyzést a hitehagyás ellen, s ez az igevers párhuzamos a 3:14-gyel, a 4:1-
gyel és a 12:25-tel. A kitartás a hitben, a megmaradás az Ígében a tanítványság legfőbb
előfeltétele, Lásd Jn8:31, Kol1:23 stb. Sokan, akik hallották és egykor valóban érdeklődőknek
tűntek a lelki dolgok iránt „a hit dolgában hajótörést szenvedtek” (1Tim1:19).
Az egész szakasz figyelembevételével négy okot említhetünk meg, amiért buzgóbban
kell odafigyelnünk az Isten által nekünk mondott dolgokra. Először, annak dicsősége és
fensége miatt, Aki által közölte velünk a gondolatait és az akaratát: ez a Fiú. Másodszor, mert
a keresztyénség üzenete végleges. Harmadszor, az evangélium végtelenül nagy értéke miatt.
Negyedszer, azok reménytelen kárhozata és rettenetes kínjai miatt, akik elutasítják vagy
engedik elillanni Isten csodálatos kegyelmének a bizonyságát.
„Mert ha az angyaloktól hirdetett beszéd erős volt és minden bűn és engedetlenség
elvette igazságos büntetését” (2. vers). Az apostol itt újabb érvet említ, amiért a zsidóknak
szorgalmasan oda kell figyelniük az evangéliumra. Kimutatva, hogy ezt a figyelmet a
Szerzőjének és a Közreadójának kiválósága miatt kell megadni, valamint a jótétemények
miatt, melyek a hanyagság miatt el fognak veszni, most bejelenti a menny biztos bosszúját az
elhanyagolókra, olyan bosszút, ami még annál is fájdalmasabb lesz, amit a törvény alatt
szoktak végrehajtani.
A nyitó „Mert” jelzi, hogy ami következik, az érv a zsidók meggyőzésére. A „ha”
jelentése itt „mivel(hogy)”, mint a Jn8:46-ban, a 14:3-ban, a Kol3:1-ben stb. Az „az
angyaloktól hirdetett beszéd” látszólag a mózesi törvényre utal, v. ö. Csel7:53, Gal3:19. „Az
egyetlen nehézség látszólag a szent történész ama kijelentéséből fakad, miszerint a törvény
minden egyes szavát Jahve mondta ki. De ez a nehézség inkább látszólagos, semmint
valóságos. Az apostol egész érvelésének alapja ugyanis az, hogy Isten mondta ki mind a
törvény, mind az evangéliumot. Mind az egyik, mind a másik isteni eredetű. A két
kijelentésnek nem az eredetét, hanem a közvetítőjét állítja szembe egymással. ’Angyalok
szolgálatával ismertette meg velünk az akaratát a törvény megadásával. Az Ő Fia által
ismertette meg velünk az akaratát a kegyelem kijelentésével.’ Ezekből a szavakból
valószínűnek tűnik, hogy a hallható szó, amivel a Sion hegyén adatott a kijelentés, angyali
szolgálat eredménye volt.” (Dr. J. Brown)
Mivel az angyalok által hirdetett beszéd az Úr Ígéje volt, ezért „erős” – szilárd,
sérthetetlen, ellenmondást nem tűrő volt. Ennek bizonyítékát szolgáltatják az „és minden bűn”
stb. szavak. A különbséget a bűn és az engedetlenség között nem könnyű meghatározni. Az
egyik inkább Isten törvényének a külsődleges megszegését jelenti, a másik talán a szív
állapotát, ami azt kiváltotta. Az „elvette igazságos büntetését” szavak jelzik, hogy Isten
törvényének minden megszegése a vétségnek megfelelő büntetést kapta. A „büntetés” szó
közvetíti az „amit megérdemel” gondolatot. Az Isten törvényének megsértéséért nem mindig
ebben az életben, de mindazonáltal ki lesznek szabva a büntetések, lásd Rm2:3-9.
Ez az igevers teszi közzé a legfontosabb alapelvet Isten kormányzó tevékenységével
kapcsolatosan: ez az alapelv pedig az, hogy az egész Föld Bírája abszolút igazságos lesz a
gonoszokkal szemben. Bár a közvetlen utalás a törvény büntetéseinek kiszabására irányuló
tevékenységére történik, mégis, miután Ő nem változik, szigorúan vonatkozik a végítélet
eljövendő napjára is. A büntetéseknek lesznek fokozatai és ezek a fokozatok, a kiszabott ítélet
minden egyes Isten ellen lázadóra azon az alapon történik majd, hogy minden egyes bűn és
engedetlenség megkapja „az igazságos büntetését”. Röviden elmondhatjuk, hogy a büntetés
megfelel majd [a kapott] világosságnak és lehetőségnek (Mt11:20-24, Lk12:47-48), az
50
elkövetett bűnök természetének (Jn19:11, Mk12:38-40, Zsid10:29) és az elkövetett bűnök
számának (Rm2.6 stb.).
„Mimódon menekedünk meg mi, hogyha nem törődünk ily nagy idvességgel?” (3.
vers) Ez az igevers felvet egy sor kérdést, melyekre talán nem lehet perdöntő és végleges
választ adni. Kire utal a „mi”? Hogyan menekülünk meg – mitől? Pontosan mit is jelent a
„nagy üdvösség”? Ezeken a kérdéseken elmélkedve néhány megfontolást kell állandóan szem
előtt tartanunk. Először is, a népet, akiknek a levél közvetlenül íródott, valamint a
körülményeket, amik között éltek. Másodszor a levél központi célját, és a konkrét témájának
megkülönböztető jellegét. Harmadszor, e vers tartalmának jelentését, valamint a különféle
kifejezéseit. Negyedszer, a világosságot, amit a levél többé részeinek tartalma vethet erre.
A viszony e vers, valamint a megelőzők között nyilvánvaló. Az apostol csak az imént
gyakorolt nyomást a testvéreire, hogy jobban figyeljenek a hallott dolgokra, melyeket többé-
kevésbé a 3. vers második fele határoz meg „a melyet, miután kezdetben hirdetett az Úr” – ez
utalás az evangélium Általa történt prédikálására. Egy fogalomcserével az evangéliumról van
szó, ami kijelenti és hirdeti Isten üdvösségét. Az Ef1:13-ban „az üdvösségetek
evangéliumának” nevezi, a Csel13:26-ban „ez üdvösség beszédének”, a Tit2:11-ben pedig
„Isten üdvözítő kegyelmének”. Az evangélium korszakát „az üdvösség napjának” (2Kor6:2).
Az evangélium szolgálói pedig azok, akik nekünk „az üdvösség útját hirdetik” (Csel16:17).
Az, hogy az „üdvösség” szó alatt az evangéliumot kell érteni, kiderül a 2, vers
kontrasztív kifejezéséből is – „az angyaloktól [ti. angyalok által] hirdetett beszéd”. Az a
beszéd az evangélium közreadása előtt hangzott el (megemlítjük, hogy az „evangélium” szó
egyszer sem fordul elő az Ószövetségben), s nyilvánvalóan a törvényt jelölte. Alkalmasan
nevezhetjük az evangéliumot „üdvösségnek”, mert a törvénnyel ellentétben (ami „a
kárhoztatás szolgálata” volt, 2Kor3:9) az üdvösség szolgálata. Másodszor, az evangélium
Szerzője maga „az üdvösség”, lásd Lk2:30, Jn4:22 stb., ahol az „üdvösség” szó „az Üdvözítő”
szinonimája. Harmadszor, mert mindaz, amit tudni kell az üdvösségről, benne van az
evangéliumban. Negyedszer, mivel Isten evangéliuma az üdvösség kijelölt eszköze, lásd
1Kor1:21. Igaz, az Ószövetségben Isten választottjainak volt evangéliuma és ismerték azt –
Gal3:16, Zsid4:2 – de az nem volt nyilvánosan kihirdetve és teljesen feltárva. Ők előképeken
és árnyékokon, s ígéretekben és próféciákban rendelkeztek vele.
Ennek az üdvösségnek a kiválóságát jelzik az „ily nagy” szavak. Bármely rokon
értelmű szó hiánya azt jelzi: oly csodálatos, hogy a nagyságát nem is lehet kifejezni. Ezzel
kapcsolatosan Dr. Brown jól mondta: „Az ’üdvösség’ itt az emberek megszabadítása Jézus
Krisztus közbenjárásával. Erről az üdvösségről beszél az apostol úgy, mint kimondhatatlanul
nagyról: nem pusztán csak nagy üdvösség, hanem ’ily nagy üdvösség’ – ez a kifejezés
különösen alkalmas a fontossága nagyrabecsülésének kifejezésére. S aki tud bármit erről a
szabadulásról, vajon csodálkozhat az apostol által használt nyelvezeten?
Mik azok a rosszak, amiktől megszabadít? Isten nemtetszése annak minden félelmetes
következményével az időben és az örökkévalóságban, s ’ki ismeri az Ő haragjának erejét’? A
végtelen hatalmat kell felmérnünk és a végtelen bölcsesség mélységeibe kell lehatolnunk,
mielőtt megválaszolhatnánk a félelmetes kérdést. Csak annyit mondhatunk: ’A Te
félelmednek megfelelő a Te haragod’. A legrettentőbb elképzelés is messze alatta marad a
rettenetes valóságnak. A természet romlása állandóan növekszik és a nyomorúságok
változnak a kínok elszenvedésében tanúsított változó képességeinek megfelelően –
hevességben csak a tűrőképességünk ereje korlátozza ezeket, amit a mindenható ellenségünk
képes határtalanul fokozni és kiterjeszteni a létezésünk egész örökkévalóságára – ezek azok a
rosszak, amiktől ez az üdvösség megszabadít.
S mik azok az áldások, amikre felemel? A bűneink teljes, ingyenes és örökös
megbocsátása – a végtelenül hatalmas, bölcs és jóindulatú Jahve atyai kegyességének élvezete
51
– az erkölcsi természetünk átalakulása - a nyugodt lelkiismeret – a jó reménység idelenn,
majd a megfelelő időben a tökéletes tisztaság és a tökéletes boldogság Isten örök élvezetében.
S hogyan lesznek ezek a rosszak tőlünk elfordítva? Hogyan lesznek ezek az áldások
megszerezve a számunkra? Isten Egyszülöttjének megtestesülése, engedelmessége,
szenvedése és halála által, bűnáldozatként a mi helyünkön! S miképpen vagyunk mi egyénileg
érdekeltek ebben az üdvösségben? A Szentlélek működésén keresztül, amiben nem kisebb
hatalmat mutat fel annál, ami feltámasztotta a Megváltót a halálból, vagy ami megteremtette a
világot. Bizonyos, hogy az efféle szabadulás megérdemli az ’ily nagy üdvösség’
megnevezést!”
De ez a nagy üdvösség, ami az evangéliumban válik ismertté, „elhanyagolható”.
Miközben igaz, hogy az üdvösség nemcsak kihirdetésre került, de meg is van erősítve és
valósítva Isten választottjaiban a Szentlélek által, mégsem szabad megfeledkezni arról, hogy
az evangélium azok erkölcsi felelősségéhez szól, akikhez eljut. Nemcsak hatékony, de
általános elhívás is létezik, ami „az emberek fiaihoz” szól (Péld8:4). Az evangélium a
bűnösök elfogadására való lásd 1Tim1:15, 2Kor11:4. Az evangélium több mint a jó hír
közzététele, több, mint a megterhelt lelkek hívogatása Krisztushoz megkönnyebbülésért és
békességért. Első megszólításként azokhoz, akik hallják, isteni megbízás, tekintélyes parancs,
amit a bűnös a maga közvetlen veszélyeztetésére figyelmen kívül hagy. Az, hogy „parancsot”
ad, kiderül a Csel17:30-ból és a Rm16:25-26-ból. Az pedig, hogy az engedetlenség e
„parancs” iránt büntetve lesz, kiderül a Jn3:18-ból, az 1Pt4:17-ből és a 2Thessz1:8-ból.
Az itt „elhanyagolásnak” fordított görög szót a Mt22:5-ben a „könnyen vették”
kifejezéssel fordították. Ebben az utóbbi szakaszban a Királyról van szó, aki menyegzőt
szervez a Fiának, majd elküldi a szolgáit azokhoz, akik hivatalosak voltak a menyegzőre. Ők
azonban „könnyedén vették” a Király meghívását és mentek a maguk útján, az egyik a
családjához, a másik a kereskedésébe. A példabeszéd magát a bűnt mutatja be, mire az apostol
itt figyelmezteti a zsidókat, nevezetesen, hogy nem figyelnek arra, mait az Úr mond nekik és
figyelmen kívül hagyják az Ő nagy üdvösségét. „Elhanyagolni” az evangéliumban annyi, mint
figyelmen kívül hagyni és hitetlennek maradni. Hogyan, kérdezi az apostol, „menekülnek
meg” az ilyenek? „Megmenekülnek” – mitől? A „gyehenna büntetésétől” (Mt22:33)! Ez, úgy
véljük, az elsődleges jelentése és a tágabb köre a 3. versben feltett kérdésnek. Ha valaki azt
mondaná erre, hogy ez nem lehetséges, mert Pál apostol a „mi”-be konkrétan önmagát is
beleérti, a válasz az, hogy ugyanezt teszi a Zsid10:26-ban is! Az pedig, hogy a „mi” többeket
is magában foglal, semmint csak azokat, akik valóban hittek az evangéliumban, világosan
kiderül a 4. versből.
Rátérve most ezeknek a szavaknak a szűkebb értelemben vett alkalmazására és
közvetlenebb vonatkozására azoknak az újjászületett zsidóknak az esetében, akikhez a
Szentlélek közvetlenül szólt, meg kell vizsgálnunk ezeket a levél fő céljának, valamint
azoknak a körülményeknek a fényében, amikbe a héberek akkortájt kerültek: nevezetesen, a
fájdalmas kísértésbe, hogy hagyjanak fel a keresztyénség iránti hűségükkel és térjenek vissza
a judaizmushoz. Így nézve az „ily nagy üdvösség” csak újabb neve magának a
keresztyénségnek, a „jobb dolog”, amit Krisztus hozott el. A judaizmusnak buknia kellett
Isten szigorú ítélete folytán. Ha tehát elfordultak a Krisztussal fennálló szövetségüktől és
visszamentek ahhoz, ami már a megsemmisülés küszöbén állt, miképpen „kerülhették volna
el” a kérdést, amivel szembesülniük kellett?
A Zsid2:3-at a teljes szövegkörnyezetével összhangban kell értelmezni. A 2. fejezet
nyitó versében az apostol gyakorlatiasan és gondosan alkalmazza az 1. fejezetben
elmondottakat, ahol kimutatta a keresztyénség felsőbbrendűségét a judaizmussal szemben,
Krisztusnak – a keresztyénség központjának és lényegének – a felmagasztalásával bizonyítva
az angyalok fölé. A Zsid1:14-ben „az üdvösség örököseiről” beszélt, ami más egyebek mellett
úgy mutatott rá az üdvösségükre, mint ami még a jövő eseménye. Egy bizonyos értelemben
52
már megszabadultak (a bűn büntetésétől), más értelemben még meg kellett szabadulniuk (a
bűn jelenlététől). De Isten mindig úgy bánik az Ő népével, mint felelős teremtményekkel.
Erkölcsi lényekként a tuskókkal és a kövekkel ellentétben, tekintetbe veszi a felelősségüket.
Ezért kapnak Isten szentjei figyelmeztetést arra, hogy „igyekezzenek az elhívásukat és a
kiválasztásukat erőssé tenni” (2Pt1:10) – erősség a maguk, valamint a testvéreik számára. Ez
más egyebek mellett a kegyelem Isten által elrendelt eszközeivel, valamint kitartással és
megmaradással a hitben tehető meg, lásd Jn8:31, Csel11:23, 13:43, 14:22, 2Tim3:14 stb.
A keresztyén életet egy „versenyfutáshoz” hasonlítja: 1Kor9:24, Fil3:13-14, 2Tim4:7,
Zsid12:1. A „versenyfutás” megköveteli az önfegyelmet, a személyes erőfeszítést, a kitartást.
Az örökség ígéretként áll előttünk, de meg van írva: „Mert békességes tűrésre van
szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedvén, elnyerjétek az ígéretet” (Zsid10:36). Az
„ígéretet” a hit és a türelem erősítik meg az elénk táruló versenytáv tényleges „megfutásával”.
Ennek fényében az „elhanyagolás” az iparkodás „elmulasztását” jelenti az elhívásunk és
kiválasztásunk biztossá tételében, valamint a „nekidőlés” elmulasztását a „versenytávnak”.
Elkerülni mit? Ó, figyeljük meg, milyen elvontan foglalta szavakba az apostol. Nem mondta
ki a „mi”-t. Minden az egyéntől függ. Ha ő csak egy élettelen hitvalló és továbbra is
elhanyagolja az evangéliumot, a pokol lesz a biztos osztályrésze. De ha újjászületett hívő,
még ha gondatlan és világias is, akkor a bizonyosság és az öröm hiánya, a haszontalanság és a
gyümölcstelenség lesz az osztályrésze, s miképpen kerüli majd el a szent Atya vesszőjét?
Azaz, az igeversben feltett kérdés mindenkihez szól, akik a levelet olvassák.
„A melyet, miután kezdetben hirdetett az Úr, azok, a kik hallották, biztosítottak
számunkra” (3. vers). Ennek nem kell sokáig feltartania minket. Ennek fő célja a az
odafigyelés fontosságának és szükségességének kihangsúlyozása a Krisztus által mondottakra,
s ezzel együtt gondosan össze kell vetni az 5Móz18:18-19-et és a Lk2:35-öt. A „miután
kezdetben” szavak mellesleg arra utalnak, hogy Krisztus volt az első evangélium-hirdető! Az
utalás arra történik, amit Krisztus hirdetett először, s fel van jegyezve az evangéliumban,
utána pedig arra, amit az Ő apostolai hirdettek és ami a Cselekedetek könyvében van
feljegyezve. A Megváltó titulusa itt „Úr”, ami kihangsúlyozza mind a méltóságát, mind a
tekintélyét, s utal arra, hogy a zsidók felelősségét is megemlítette. Amíg Krisztus nem jött el
és nem prédikált, addig „a nép… sötétségben ül vala… és… a halálnak földében és
árnyékában ülnek vala” (Mt4:16). A „biztosítottak számunkra” kifejezést vessük össze a
Lk1:1-2-vel. Az apostol felhívta a zsidók figyelmét annak az alapnak a bizonyosságára, amin
a hitük alapult.
„Velök együtt bizonyságot tevén arról az Isten, jelekkel meg csodákkal és sokféle
erőkkel s a Szent Léleknek közléseivel az ő akarata szerint.” (4. vers) Ez utalás azokra a
csodákra, amiket Isten tett az apostolokon keresztül a keresztyén korszak elején. A
Cselekedetek könyve sok példáját és szemléltetését jegyzi fel az itt mondottaknak: lásd 10,
13:11, 3:7, 9:40, 19:12 stb. Az evangéliumot először Maga az Úr prédikálta, majd
megerősítették az apostolok, s Maga Isten is, olyan cselekedetekben, amiket csak az isteni
hatalom hajthatott végre. „Bizonyságot tenni” a görögben egy, de kettős jelentésű szó. Az
egyszerű ige azt jelenti: tanúsítani egyvalamit, mint a Jn1:7-ben. A kettős jelentésű szó azt
jelenti: bizonyságot adni a tanúságtételhez, vagy bizonyságot adni valami más
megerősítéséhez. Dupla tanúságtétel: egyesített bizonyság, vagy közös tanúságtétel mind az
egyik, mind a másik által. Hasonló dupla bizonyságot látunk a Rm8:16-ban.
Az Isten által használt eszközöket a szolgája bizonyságtételének megerősítéséhez négy
kifejezéssel írja le: jelek, csodák, csodatételek, ajándékok. Az első három ugyanarra
vonatkozik, bár különböző szemszögekből. A „jelek” egyszerűbbé és nyilvánvalóbbá tételét
jelentik mindannak, amit egyébként nehéz lenne észrevenni, v. ö. a kifejezések használatát a
Mt12:38-ban és 16:1-ben, és figyeljük meg a „látni” és „mutatni” szavak használatát. A
„csodák” rámutatnak mind a jelek látványos természetére, mind az azokban létrehozott
53
hatásaikra, akik ezeket szemlélték, v. ö. Csel2:19, 7:36. A „csodatételek” arra a
természetfeletti erőre utalnak, ami a „jeleket” és a „csodákat” létrehozta. A görög szót a
2Kor12:12-ben „erőknek” fordítják. Azaz, a „csodatételek” Isten mindenható hatalmának
látványos és csodálatos cselekedetei, melyek felette vagy szemben állnak a természet
rendjével. A szövegünk „különféle csodákról” beszél, s a Cselekedetek könyve Isten sok
természetfeletti közbeavatkozását jegyzi fel.
Egy további, Isten által használt eszköz az evangélium megerősítésében „a Szentlélek
ajándékai (közlései)”. Az itt ajándékoknak fordított görög szó jelentése „elosztást” vagy
„szétosztást” jelent. Egyes számban a Zsid4:12-ben fordul elő, ahol „megoszlásnak” fordítják.
Verbális formában az 1Kor7:17-ben találkozunk vele: „a mint kinek-kinek adta az Isten”.
Mivel a Szentlélek eme kiosztásai nem azoktól származtak, akik gyakorolták, és akiken át
megmutatkoztak, ezért nem helytelenól fordítják „ajándékoknak”: utalás ez a rendkívüli
ajándékokra, amik az apostolokon keresztül, illetve általuk mutatkoztak meg. Ezeket az
„ajándékokat” láthatjuk a Cselekedetek könyvében is – például a Pünkösd napja, vagy az
1Kor12:4 és az utána következők. Ezekhez hozzátehetjük „a különféle csodákat és a
Szentlélek ajándékait”, melyeket Isten még az előtt adott, hogy az Újszövetséget leírták volna.
Most viszont a Szentírás teljes, ezért ezekre többé nincs szükség és nem is adatnak.
„Az ő akarata szerint.” Az előbb említett különféle csodák és ajándék-osztogatások az
Istenség szuverén jótetszésének megfelelően lettek elrendelve és kiosztva. Az elosztás
cselekedete az Atyának tulajdoníttatik az az 1Kor7:17-ben, a Fiúnak az Ef4:7-ben és a
Léleknek az 1Kor12:1-ben. A görög szöveg ezt jelenti: „az Ő tulajdon akaratának
megfelelően”. Isten akarata az egyetlen szabály, ami által mindaz el van rendelve, amit Ő
Maga cselekszik, s amivel mindent el kell rendelni, amit az Ő teremtményei tesznek. A
Szentírás különbséget tesz Isten titkos és kinyilatkoztatott akarata között, lásd 5Móz29:29,
ahol mindkettőről szó van. Isten titkos akaratát az Ő „tanácsának” (Ézs46:10), az „akarata
tanácsának” (Ef1:11), az Ő „végzésének” (Rm8:28), a „jókedvének” (Ef1:9) nevezik. Isten
kijelentett akarata az Ő Ígéjében válik ismertté, s azért nevezik így, mert ahogyan a
közönséges eszközt is, amivel az emberek közreadják a gondolataikat, a szájuk igéjének
nevezik, úgy nevezik Isten akaratának kinyilatkoztatását is „az Ő Ígéjének”. Isten eme
kijelentett akaratát írja le a Rm12:2, s elsősorban erre utal az Úr imájának második mondata
is. Itt, ebben a szövegben Isten titkos akaratát jelenti.
A teremtményi büszkeség és gőg mostani napjaiban emlékeznünk kell arra, hogy Isten
szuverén, senkivel sem tárgyal, senkivel sem tanácskozik, s azt tesz, amit akar. Isten akarata
az egyetlen szabály. Ahogyan megteremt, kormányoz és elrendel minden dolgot, úgy
osztogatja a Lelkének ajándékait „az ő akarata szerint”. Ha bárki zúgolódna, Ő ezt kérdezi:
„Avagy nem szabad-é nékem a magaméval azt tennem, amit akarok?” (Mt20:15) Fontos
megjegyezni, hogy a Szentlélek eme ajándékait nem „a hit mértékének megfelelően” kapták,
akik kapták – pont ahogyan a talentumok példázatában, a szuverén Úr egyenlőtlenül osztotta
ki azokat a saját jótetszésének megfelelően. Bárcsak eljuttatná az isteni kegyelem írót és
olvasót egyaránt a teljes behódolásra Isten titkos akaratának és a kinyilatkoztatott akarata
iránti engedelmességre!
Az, amit a 2-3. versekben olvastunk, megmutatja nekünk, mennyire szilárd és biztos
az az alap, amint a hitünk nyugszik. Buzgón odafigyelve az evangéliumra, annak egyedi és
ámulatba ejtő tartalmának ellenére sem ravaszul kitalált meséket követünk, hanem
olyasvalamit, amit hitelesített és megcáfolhatatlan tanúk adnak elénk. Először Maga az Úr
kezdte elmondani. Bár ez elegendő volt ahhoz, hogy az evangéliumot „minden elfogadásra
méltóvá” tegye, Isten, megkönyörülve a gyengeségünkön, „megerősíttette” azokkal, akik
maguk is hallották az Urat. Ezeknek az embereknek a tanúbizonyságát pedig a hatalom isteni
megmutatkozásai hitelesítették rajtuk keresztül, s úgy, ahogyan sem addig, sem utána nem
történt. Végül, pótlólagos megerősítéseket adtak a Szentlélek természetfeletti kiáradásai. Isten
54
tehát kegyelmesen halmozott tanúságot tanúságra, bizonyságot bizonyságra. Mennyire
hálásaknak kell lennünk ezért a sok tévedhetetlen bizonyítékért! Ezek fontolóra vétele erősítse
meg a hitünket Isten kegyelme dicsőségének dicsőítésére!

Zsid2:5-9
5. Mert nem angyaloknak vetette alá a jövendő világot, a melyről szólunk.

6. Sőt bizonyságot tett valahol valaki, mondván: Micsoda az ember, hogy
megemlékezel ő róla, avagy az embernek fia, hogy gondod van reá?
7. Kisebbé tetted őt rövid időre az angyaloknál, dicsőséggel és tisztességgel
megkoronáztad őt és úrrá tetted kezeid munkáin,
8. Mindent lábai alá vetettél. Mert azzal, hogy néki mindent alávetett, semmit
sem hagyott alávetetlenül: de most még nem látjuk, hogy néki minden alávettetett.
9. Azt azonban látjuk, hogy Jézus, a ki egy kevés időre kisebbé tétetett az
angyaloknál, a halál elszenvedéséért dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg, hogy
az Isten kegyelméből mindenkiért megízlelje a halált.
A jelen szakasz témáját, gondolati sorrendjét és a logikai kihatásait nem olyan könnyű
felfedezni, mint a korábbiakét. Az, hogy legalábbis az első része a Zsid1:14-ben elengedett
szálat veszi fel ismét, és folytatja Krisztus felsőbbrendűségének bemutatását az angyalokkal
szemben, kiderül az 5. versből, de amikor eljutunk a 9. versig, azt olvassuk, hogy Jézus
„kisebbé tétetett az angyaloknál”. Első ránézésre ez valódi nehézséget jelet, de ahogyan
általában lenni szokott az efféle szakaszokkal, a 9. vers egészében véve megadja a kulcsot a
jelen szakaszhoz.
A Zsid1:4-14-ben a Szentlélek az apostolon keresztül hétszeres bizonyítékát adta
Izrael Messiása felsőbbrendűségének az angyalokkal szemben. Ez a bizonyíték, amit a saját
Szentírásukból vett, világos és ellentmondást nem tűrő volt. A Zsid2:1-4-ben következett egy
zárólejes megjegyzés: megragadta az alkalmat, hogy komoly és megalapozott kérelmet
intézzen a zsidók lelkiismeretéhez és szívéhez az addig elhangzottakat illetően: az evangélium
tekintélye összemérhető volt annak kegyelmével és Isten ugyanúgy meg fogja bosszulni azok
figyelmen kívül hagyását, amit először az Ő Fia hirdetett, mint tette azt a törvénytől való
eltérésekkel is, amit angyalok közvetítésével adott át. Most, a Zsid2:5-ben és az utána
következő versekben elejét vesz az ellentmondásnak és eltörli azt.
Az ellentmondást így lehet megfogalmazni: Miképpen lehet kijelenteni a
felsőbbrendűségét annak, Aki emberré lett és meghalt? Mint az előző cikkben megmutattuk a
zsidók nagyobb tisztességre tartották az angyalokat, mint az „ősatyák” közül a
legnagyobbakat – Ábrahámot, Mózest, Józsuét és Dávidot. S ezt jól tették: a saját Szentírásuk
jelentette ki, hogy [az angyalok] „hatalmas erejűek”. Azaz, valódi nehézséget jelentett a
számukra az a tény, ahogy Ő, Akit az apostol mutatott be nekik, „az angyaloknál kiválóbb
nevet” örökölt, amit Emberfiaként ismertek, hiszen az ember az angyaloknál alacsonyabb
rendű teremtmény volt. Továbbá, az angyalok nem haltak meg, de Krisztus igen: miképpen
lehetne hát náluk felsőbbrendű?
A Szentlélek által követett módszer ennek az ellenvetésnek a megelőzésében és
eltörlésében az alábbi. Megmutatja (a 9. versben), hogy a Krisztus által eltűrt megaláztatás és
a szenvedés nagyon távol áll attól, hogy elhomályosítsa az Ő dicsőségét ezek az Ő
felmagasztaltatásának dicséretre méltó okai voltak. Ennek alátámasztása végett figyelemre
méltó idézet szerepel itt a 8. zsoltárból annak bizonyítása végett, hogy Isten az embert, és nem
az angyalokat tette meg a jövendő üdvökonómia – az „eljövendő világ” fejévé. Isten arra
55
vonatkozó terve abban az ökonómiában az, hogy az „embert” emelje a teremtményei közül a
legmagasabb helyre, s ezt a célt Krisztus emberré válása és halála erősítette meg, amivel
megszerezte Magának és a népének a transzcendens máltóság és tisztesség ama állapotát,
amiről a zsoltáros azt prófétálta, hogy embernek kell birtokolni az eljövendő korban.
Azaz, tévednek azok az igemagyarázók, aki azt feltételezik, hogy a Zsid2:5-ben az
apostol elkezd további bizonyítékokkal előhozakodni Krisztus felsőbbrendűségéről az
angyalokkal szemben. Ennek teljes bemutatása megtörtént az 1. fejezetben, amint a hét idézett
ószövetségi szakasz megmutatták. Igaz, hogy amit az apostol az 5. versben mond, az
világossá teszi a Megváltó felmagasztalását a mennyei hierarchiák fölé, de ennek az volt a
célja, hogy elejét vegye az ellenvetésnek. Amivel a jelen szakaszban van dolgunk, azt annak
megmutatása végett tárja elénk, hogy az 1. fejezetben bemutatott bizonyíték cáfolhatatlan
legyen és maga az ellenvetés, amit egy zsidó tehet ellene, a megfelelő módon legyen kezelve
és teljesen meg legyen cáfolva a saját Szentírásával. Ámulhatunk tehát annak bölcsességén,
Aki ismeri a véget a kezdetektől fogva s még az ember haragját is a Maga dicséretére fordítja.
„Mert nem angyaloknak vetette alá a jövendő világot, a melyről szólunk” (5.vers).
Ennél a versnél három kérdésről kell alaposan elgondolkodnunk. Mi az itt szereplő „eljövendő
világ”? Mit jelent az „alávettetés”? Milyen kihatása van mindennek az apostol által
kijelentettekre? Próbáljuk meg ezeket sorrendben megválaszolni.
Az igemagyarázók semmiképpen sincsenek azonos véleményen az „eljövendő
világot” illetően. A régebbiek közül sokan, akik posztmillenisták voltak, ezt a mostani,
evangéliumi korszakra vonatkoztatták a mózesi üdvrenddel szemben. Mások azt feltételezik,
hogy az egyházra vonatkozik, aminek Krisztus a Feje, nem az angyalok. Megint mások az
örökkévalóság szinonimájának tekintik, összevetve az Úr szavaival a Mt12:32-ből: „a ki a
Szent Lélek ellen szól, annak sem ezen, sem a más világon meg nem bocsáttatik”. Eme utolsó
nézet ellen szól, hogy a „világ”-nak fordított görög szó teljesen más a Zsid2:5-ben, mint a
Mt12:32-ben.
Úgy véljük, az első kulcs az itt használt kifejezés megértéséhez a Szentlélek által a
„világ”-nak fordított konkrét szóban rejlik. Ez nem a „kozmosz”, a „világot” jelentő
megszokott szó, mint a Jn3:16-ban stb., de nem is az „aion”, aminek a jelentése „kor” a
Mt13:35-ben, a Zsid9:26-ban stb. Itt ehelyett az „ökumené” szó szerepel, ami etimológiailag
azt jelenti: „lakható hely”, ám ez semmit sem segít nekünk. A szó tizenötször szerepel az
Újszövetségben. Tizenháromszor ezek között látszólag a „Föld” szinonimájaként használatos.
De a maradék helyek, például a Zsid1:6 fényt derít a jelen igeversre. Ahogyan igyekeztünk
kimutatni az arról az igeversről szóló magyarázatunkban, „mikor behozza az ő elsőszülöttét a
világba (ökumené)”, az Krisztus második eljövetelre utal erre a Földre, s az Ő ezeréves
királyságára utal. Ez szerintünk a Zsid2:5 jelentése is.
Az „eljövendő világ” az érdeklődés tárgyát és a minden istenfélő zsidó közötti
beszélgetések gyakori témáját képezte. Velünk ellentétben az eléjük adott reménység nem a
menny volt, hanem egy dicsőséges királyság a Földön, amiben a Messiásuk uralkodik
igazságosan. Ez olyan időszak lesz, amikor Jeruzsálemet többé „nem tiporják lábbal a
pogányok”, hanem „az egész Föld dicsőségévé” válik, amikor a pogány bálványimádásnak át
kell adnia a helyét „Az Úr dicsősége ismeretének”, ami majd úgy tölti be a Földet, ahogyan a
vizek a tengert. Más szóval, olyan időszak lesz ez, amikor a prófétáiknak a királysággal
kapcsolatos jövendöléseik beteljesednek. S Krisztus tanításaiban sem volt semmi, ami azt
mutatnák, hogy ezek a várakozások alaptalanok. Sőt, Ő Maga mondta: „Bizony mondom
néktek, hogy ti, a kik követtetek engem, az újjá születéskor, a mikor az embernek Fia beül az
ő dicsőségének királyi székébe, ti is beültök majd tizenkét királyi székbe, és ítélitek az Izráel
tizenkét nemzetségét. És a ki elhagyta házait, vagy fitestvéreit, vagy nőtestvéreit, vagy atyját,
vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy szántóföldjeit az én nevemért, mindaz
56
száz annyit vészen…” (Mt19:28-30) Azok, akik hittek Benne, mint Megváltóban a bűntől,
buzgón várták az Ő királyságának felállítását a Földön, lásd Csel1:6.
Az „eljövendő világ” a megújult Föld a Messiás uralma alatt. A Szentírás lelki
számtanában a Föld száma a négyes, ami világosan rá van vésve: figyeljük meg a négy
évszakot, a négy égtájat. Mennyire látványos megemlíteni, hogy a Szentírás pontosan négy
Földről beszél, nevezetesen az Ádám előttiről, a mostaniról, az ezerévesről (az átoktól
megszabadítottról) és az új Földről. Az „eljövendő világ” az az időszak, amikor Izrael majd a
saját földjén lakozik békében és áldottan, amikor megszűnnek a háborúk, amikor véget ér az
elnyomás és az igazságtalanság, amikor az egész teremtett világ kimutatja majd a békesség
Fejedelmének jelenlétét.
Nem az angyaloknak „vetette alá” Isten ezt az eljövendő világot. Az „alávetni”
egyetlen összetett görög szó fordítása, melynek a jelentése „alá helyezni”. Egyszerű
formájában azt jelenti: kijelölni vagy kirendelni, összetett formájában, kijelölni fölé”.
Figyeljük meg „Ő” személyes névmást. Isten alávet, akit Ő akar és annak, akinek Ő akarja.
Mivel Isten nem vetette alá a világot az angyaloknak, ezért az angyalok nem rendelkeznek
hatalommal felette. „Isten jótetszése az, ha angyalokat használ ott, ahol a gondviselés, a
törvény vagy a hatalom kérdései merülnek fel, de amikor az Ő dicsőségének megjelenéséről
van szó Krisztusban, akkor más, az Ő természetéhez jobban illő és az Ő érzéseinek megfelelő
eszközökre van szükség.” (W. Kelly) Kinek vetette hát alá Isten az eljövendő világot?
Anélkül, hogy konkrét választ adna erre a kérdésre, az apostol az olvasóira hagyja a válasz
megadását abból, amit az ószövetségi jövendölés mondott erről.
Mielőtt rátérnénk az utolsó pontra, gondolkodjunk el annak jelentőségén, amit ez az 5.
vers kölcsönös az apostol állításának. A „mert” szóval kezdődik, ami azt jelzi, hogy ez egy
pillantás visszafelé, s most valami korábban mondottnak a folytatása. Ez az okhatározói
kötőszó nem a mostani fejezete első négy verséhez kapcsolódik, mert ahogyan megmutattuk,
azok egy zárójeles megjegyzést alkotnak. A visszapillantás a mondottakra a Zsid1:14-re
vonatkozik, ahol ezt olvassuk: „Avagy nem szolgáló lelkek-é mindazok, elküldve szolgálatra
azokért, a kik örökölni fogják az idvességet?” Az örökséget nem az angyalok kormányozzák
majd, ők csak az „örökösök” szolgálói. „Mert nem angyaloknak vetette alá a jövendő
világot,” (a földi örökséget) „a melyről szólunk”. A kapcsolat tehát világos. Az „amelyről
szólunk” visszavisz minket a Zsid1:14-hez és ezt erősíti meg a Zsid2:6-9.
Mielőtt rátérnénk a soron következőkre, foglaljuk össze, mit olvastunk az 5. versben.
A Zsid1:14-ben az apostol kijelentette, hogy az angyalok Krisztus megváltottjainak
alárendeltségében állnak. Most pedig kijelenti, hogy az ezeréves korszakban sem az angyalok,
hanem „az üdvösség örökösei” fogják elfoglalni az uralkodói helyet. Az „eljövendő világot”
említi itt mert a következő korszakban lépünk be és élvezzük majd „az üdvösség örökségét”.
Azt szem előtt tartva, ami a 8. zsoltárban és a Zsid2:5-ben szerepel, egy szándékos ellentét
állítható fel itt az Ádám előtti Földet illetően, ami nagy valószínűséggel az akkor még el nem
bukott Sátán és angyalai uralma alatt állt. A gyakorlati jelentősége enne az igeversnek a
zsidókra nézve az alábbi: továbbra is ragaszkodjatok a Krisztussal fennálló szövetségetekhez,
mert eljön majd az idő, amikor azok, akik így tesznek, olyan dicsőségbe lépnek be, ami
felülmúlja majd az angyalokét is.
„Sőt bizonyságot tett valahol valaki, mondván: Micsoda az ember, hogy
megemlékezel ő róla, avagy az embernek fia, hogy gondod van reá?” (6. vers) Eme idézet
jelentősége és az apostol állítására gyakorolt hatása keresésekor gondosan kell
tanulmányoznunk annak a figyelemre méltó és kevéssé megértett zsoltárnak a témáját és a
részleteit, amiből vétetett. De figyeljük meg először is, hogyan vezeti fel a kérdést: „Sőt
bizonyságot tett valahol valaki, mondván”. Ez arra utal, hogy a zsidók olyan jól ismerték a
Szentírást, hogy nem kellett megadni a hivatkozást! A „sőt” arra utal, hogy az apostol
elkezdte kimutatni az angyalokkal szembeni különbséget: nem „és”, hanem „sőt”!
57
Mielőtt tovább lépnénk, elmélkedjünk egy kicsit a 8. zsoltár doktrínális tanításán. Ezt
nem is tehetjük meg jobban, mint a dr. Gouge által adott összefoglaló felidézésével: „A
zsoltár fő célja Isten dicsőségének felmagasztalása: ez nyilvánvaló annak második és utolsó
verséből. Ez az a fő dolog, amit Isten tettei bizonyítanak, amit általánosságban olyan
világosoknak jelent ki, hogy még a csecsemők is magasztalhatják bennünk Istent az ellenségei
megdöbbenésére, 3. vers. Konkrétan, először megcselekszi ezeket a látható tetteket, melyek
kimutatják Isten örök hatalmát és Istenségét, 4. vers. Utána felmagasztalja Istennek az
emberrel szembeni jóságát (Aki nyomorult, halandó teremtménnyé tette Önmagát, 5. vers) az
ember nagy felmagasztalásával a többi teremtmény fölé, ami alól az angyalok sem kivételek,
6-9. vers. Isten eme nagyságának bizonyítéka az ember iránt úgy ámulatba ejtette a próféta
lelkét, hogy azt nagy csodálattal így fejezte ki: ’Micsoda az ember?’ stb. Ezért úgy fejezi be
azt a zsoltárt, hogyan elkezdte: Isten dicsőséges kiválóságának magasztalásával.”
A 8. zsoltár 5. versének jelentése, amit itt először idéz a Zsid2, megérthető a
közvetlenül azt megelőző szavakból: „Mikor látom egeidet, a te újjaidnak munkáját; a holdat
és a csillagokat, a melyeket teremtettél: micsoda az ember - mondom - hogy megemlékezel
róla?” Isten teremtése nagyságának fényében, szemben az égitestekkel, micsoda az ember?
Ezt erősíti meg az a konkrét szó, amit itt a Szentlélek használt. Az Ószövetségben négy
különböző szót használt, melyek mindegyikét „emberek” fordítja az angol változat. Az egyik,
itt használt ezek közül az „énós”, ami törékeny és bukott embert jelent. Ez a szó használatos a
Zsolt9:21-ben! Micsoda az ember, hogy törődsz vele? Még kevésbé kellene megkoronáznia
„dicsőséggel és tisztességgel”! Ó, ez az, aminek a legnagyobb csodálkozásra kell indítania a
szívünket, mert ez tölt el minket egyre növekvő ámulattal és dicsérettel az eljövendő
korokban.
„Micsoda az ember, hogy megemlékezel ő róla, avagy az embernek fia, hogy gondod
van reá?” (6. vers) Utóbbi mondatot szemlátomást az előbbi kihangsúlyozása végett teszi
hozzá. Az „embernek fia” kifejezést az „ember” kisebbítése végett teszi hozzá, v. ö. Jób25:6.
A másik ok, amely miatt ez a második mondat hozzátehető a 6. vershez, az annak kimutatása,
hogy nem Ádámról beszél. Mert az 5-7. versek tartalma alapján sokan gondolhatnák, hogy az
emberi nem ősatyjáról van szó (lásd 1Móz1:26), ad a negyedik versnek ez a második része
szemlátomást tudatosan tétetett hozzá, hogy helyesbítsen minket. Ádám természetesen nem
volt egy „embernek fia”!
„Kisebbé tetted őt rövid időre az angyaloknál” (7. vers). Ez további bizonyítékát adja
annak, hogy nem Ádámról van itt szó. Mind a Zsolt8:6-ban használt héber, mind a Zsid2:7-be
használt görög szó bukást, vagy annak elveszítését jelenti, ami korábban volt. „A ’kisebbé
tetted’ szó nem azt jelenti, hogy eleve alacsonyabb rendű állapotban teremttetett, hanem azt
jelenti, hogy egy magasabb rendű állapotból került egy alacsonyabb rendűbe.” (Dr. J. Brown)
A használt héber szó a vizek apadását jelenti, amikor Noé özönvize visszahúzódott
(1Móz8:5), tagadólag pedig az özvegy olajának el nem apadását (1Kir17:14, 16). A görög
szót Keresztelő János használta, amikor azt mondta: nékem alább kell szállanom” (Jn3:30).
De mire utal itt a Szentlélek a 7. versben? Először is le kell szögezni, hogy mind a
héberben, mind a görögben a „kevéssé” szónak kettős jelentése van, mind az időre, mind a
fokozatra vonatkozik. Az 1Pt5:10-ben „rövid időnek” fordítják, s így szerepel a Lk22:58-ban
és a Csel5:34-ben is. Hitünk szerint itt is ez a jelentése, mint ahogyan biztosan ez a 9. versben.
Nos, milyen konkrét értelemben tette a törékeny és bukott embert „kisebbé rövid időre” Isten
az angyaloknál? Dr. Brownnal együtt ezt kell válaszolnunk: „Nem kételkedhetünk abban,
hogy az ember még a legjobb állapotában is bizonyos vonatkozásban alacsonyabb rendű volt
az angyaloknál, de más vonatkozásban azonos szinten volt velük. Az egyik ilyen volt a
halhatatlanság, s érdemes fontolóra venni, hogy pont ez a dolog az, amire utal, amikor ezt
mondj a feltámadt szentekről, a feltámadás fiairól: ’Mert meg sem halhatnak többé: mert
58
hasonlók az angyalokhoz’.” (Lk20:36) Azaz, egy időre az ember, noha ki van téve a halálnak,
„az angyaloknál kisebbé tétetett”.
„Kisebbé tetted őt rövid időre az angyaloknál, dicsőséggel és tisztességgel
megkoronáztad őt és úrrá tetted kezeid munkáin” (7. vers). Pont mint az igevers első részében,
ahol az utalás az ember megaláztatására történik, itt az ember Isten által történő
felmagasztalásáról van szó.
„Az igék nem jövő, hanem múlt idejűek, nem mond ellen annak, hogy jövendölésnek
tekintsük ezt a verset, mert ez elég gyakori a prófétai stílusban. A legtöbb jövendölés, például
Ézsaiás könyvének 53. fejezetében, múlt időben van kifejezve.” (Dr. J. Brown) Ehhez
hozzátehetjük, hogy minden prófécia Isten örök céljának szempontjából beszél, s annyira
biztos a beteljesedést illetően, hogy a múlt idő azt mutatja meg, hogy annyira biztos, mintha
már beteljesedett volna az időben. V. ö. a „megdicsőítette” szót a Rm8:30-ban és lásd
Rm4:17. Értjük tehát, hogy a 7. vers második része Krisztus megváltottjainak eljövendő
megdicsőülésére vonatkozik.
„Dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt és úrrá tetted kezeid munkáin.” Ezt a
Lélek a megváltottakra, a Zsid1:14 „örököseire” vonatkoztatja, „a melyről szólunk” (Zsid2:5).
Az, hogy a megváltottak „megkoronáztatnak”, az Újszövetség világosan tanítja. Például a
2Tim4:7-8-ban az apostol ezt mondja: „Ama nemes harczot megharczoltam, futásomat
elvégeztem, a hitet megtartottam: végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet
megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is,
a kik vágyva várják az ő megjelenését.” Jakab is kijelenti: „Boldog ember az, a ki a
kísértésben kitart; mert minekutána megpróbáltatott, elveszi az életnek koronáját, a mit az Úr
ígért az őt szeretőknek” (Jak1:12).
Ők „dicsőséggel és tisztességgel” lesznek megkoronázva. A Szentírásban a „dicsőség”
valaminek a kiválóságát jelenti. Ezért itt azt jövendöli, hogy a méltóság, amit Isten majd a
szentjeire ruház, a legkiválóbb dolog lesz, amit csak megkaphatnak. A héber szó valami
valódit és lényegit jelent azzal ellentétben, ami csekély súlyú és hiábavaló. A „tisztesség” szó
valami ragyogót jelent, a Zsolt110:3-ban a „szentséges” szóval fordítják. A jellegzetessége az,
hogy mások megbecsülik. Azaz, itt egy látványos szót látunk a megváltottak
megdicsőüléséről. Először is „meg lesznek koronázva”, azaz a legmagasabb rangú pozícióba
kerülnek. Másodszor, „dicsőséggel” lesznek megkoronázva, azaz személyükben rendkívül
kiválókká tétetnek. Harmadszor, „tisztességgel” lesznek megkoronázva, azaz az alattuk állók
majd tisztelettel néznek fel rájuk.
„És úrrá tetted kezeid munkáin.” Ez Isten szentjeinek uralmára és uralkodására utal az
eljövendő napon. A Dániel 7:18, 27-ben ezt olvassuk: „De a magasságos egeknek szentei
veszik majd az országot, és bírják az országot örökké és örökkön örökké… Az ország pedig
és a hatalom és az egész ég alatt levő országok nagysága átadatik a magasságos egek szentei
népének; az ő országa örökkévaló ország, és minden hatalmasság néki szolgál és
engedelmeskedik.” A Jelenések 2:26-ban pedig ezt olvassuk: „És a ki győz, és a ki mindvégig
megőrzi az én cselekedeteimet, annak hatalmat adok a pogányokon”.
„Mindent lábai alá vetettél” (8. vers). Az itt használt nyelvezet világosan megmutatja a
kapcsolatot e között a 8. zsoltárból származó idézet, valamint az apostol által az 5. versben
kijelentettek között. Ott ő azt mondta: „Mert nem angyaloknak vetette alá a jövendő világot, a
melyről szólunk”. Itt megtudjuk, hogy a világ az „embernek” lesz alávetve. Itt megtudjuk,
hogy az „embernek”, bár törékeny és bukott, de megváltott és felmagasztalt az Úr által,
„minden dolog” a lába alá lesz vetve. Ez az áldott folytatódása az 1Móz1:26-nak – a korai
Paradicsom visszaadatik. Az eljövendő világ eme „alávettetésének” abszolútságát a
megváltott embernek az itt használt jelkép jelzi: „a lábai alá”. Lejjebb már nem is lehet. Nem
egyszerűen „a lábaihoz”, hanem „alá”. Az alávetettség kiterjedését a „minden” jelzi. Ez túllép
a Zsolt8:8-9 tárgykörén, mert az utolsó Ádám többet biztosított a népének annál, mint amit az
59
első Ádám elveszített. Minden teremtmény, még az angyalok is, az ember
„alárendeltségében” lesznek.
„Mindent lábai alá vetettél. Mert azzal, hogy néki mindent alávetett, semmit sem
hagyott alávetetlenül: de most még nem látjuk, hogy néki minden alávettetett” (8. vers). Ez az
apostol megjegyzése a 8. zsoltárból idézett szavaihoz. „Olyan tisztességet ruháztál rá az
emberre, amilyet egyetlen teremtményedre sem. A teremtett világegyetem fejévé tetted őt.
Ebből az igeszakaszból kiderül, hogy egyedül Isten kivételével, Aki mindent Maga alá rendel,
minden dolog alá van rendelve az embernek. Az eljövendő világban még az angyalok is az
alárendeltjei. Az ember Isten mellett áll abban a világban.” (Dr. J. Brown) A Jelenések 21:7-
ben ezt olvassuk: „A ki győz, örökségül nyer mindent; és annak Istene leszek, és az fiam lesz
nékem”. Az örököstársi mivoltunk Krisztussal (Rm8:17) megmutatkozik majd az eljövendő
világban. Micsoda kilátás! Ó bárcsak már most megragadná ezt a hit és élvezné! Ha
valóságosabb lenne a számunkra, e világ jelentéktelen fecsegései többé nem vonzanának
minket. Ha valóságosabb lenne a számunkra, akkor ennek az életnek a megpróbáltatásai és a
bajai képtelenek lennének megszomorítani vagy megindítani minket. Bárcsak lehetővé tenné
az Úr az övéi közül mindenki számára, hogy elforduljon a láthatóktól és a láthatatlanokra
nézzen!
„De most még nem látjuk, hogy néki minden alávettetett” (8. vers). Ez egy
feltételezett ellenkező nyelvezete, ami megerősíti s megalapozza a jelen szakasz nyitó
bekezdéseiben mondottakat. A „néki” itt az „ember” a 6. versből. Elejét véve annak az
ellentmondásnak, miszerint a názáreti Jézus nem lehet felsőbbrendű az angyaloknál, látva,
hogy Ő ember volt, az apostol annak megmutatásával száll ezzel szembe, hogy Isten régi
jövendölései közül az egyik kijelentette, hogy ő, aki rövid időre kisebbé tétetett az
angyaloknál, dicsőséggel és tisztességgel lett megkoronázva, és Isten keze munkái alá lettek
neki rendelve, sőt miden dolog, tehát még az angyalok is „alávettettek neki”. De miképpen
lehetséges ez? – kérdezi az ellenkező. „De most még nem látjuk, hogy néki minden
alávettetett”. Amit mondtál, azt az érzékszerveink tanúbizonysága meghazudtolja: ami a
szemünk elé tárul, az cáfolja. Nagyon távol vagyunk attól, hogy minden dolog alá lenne
rendelve az embernek, még a vadállatok sem hajtják végre a parancsait! Amilyen
megválaszolhatatlannak tűnhet ez a nehézség, olyan gyorsan ad rá kielégítő és teljes
megoldást. Ez a következő versben olvasható.
„Azt azonban látjuk, hogy Jézus, a ki egy kevés időre kisebbé tétetett az
angyaloknál… dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg” (9. vers). A legáldottabb dolog
megfigyelni, miképpen száll szembe az apostol az ellenkezővel: azonnal és közvetlenül Őrá
mutatva, Aki a központja minden reménységünknek és Akinek a Személyéhez kötődik
minden érdekünk és áldásunk. „Nekem a következő tűnik az apostol gondolkodásmenetének:
’Az eljövendő világban az emberek, és nem az angyalok foglalják el az első helyet. Egy ókori
jövendölés, ami az eljövendő világra vonatkozik, világosan bizonyítja ezt. Az ember által
elfoglalandó hely abban a világban nemcsak magas, de a teremtmények között a legelső. A
jövendölés szavai korlátlanok. Annak kivételével, Aki mindent alávet az embernek, minden
alá van vetve neki. Ennek a jövendölésnek be kell teljesednie. Krisztus felmagasztaltatásában
utóbb, valamint a megaláztatásának következtében kezdett beteljesedni ez a jövendölés. Ez
az, ami a menny bölcs és igazságos tanácsvégzése szerint szükséges volt, és ami a teljes
beteljesedés hatékony eszköze lesz az emberek közül megváltottak egész testületére
vonatkozólag.” (Dr. J. Brown)
„Azt azonban látjuk, hogy Jézus.” Mit jelent ez? Mire utalt az apostol? Miképpen
„látjuk Jézust”? Nem holmi titokzatos álmokkal vagy eksztatikus látomásokkal, nem is a
képzeletünk használatával, s nem is a vizualizáció folyamatával, hanem hit által. Pontosan
úgy, ahogyan Krisztus kijelentette a Jn8:56-ban: „Ábrahám a ti atyátok örvendezett, hogy
meglátja az én napomat; látta is, és örült”. A hit a lélek szeme, ami látja, amit Isten Ígéje tár
60
elé és örül annak. Az evangéliumokban, a Cselekedetek könyvében, az apostoli levelekben, a
Jelenésekben Isten beszámolt nekünk a Fia felmagasztalásáról. Akik hit által elfogadják, amit
Ő ott kijelentett, azok „látják Jézust megkoronázva dicsőséggel és tisztességgel”, mégpedig
ugyanolyan valóságosan és elevenen, ahogyan az ellenségei látták egykor Őt itt a Földön
„megkoronázva tövisekkel”.
Ez az, ami megkülönbözteti Isten valódi népét a puszta hitvallóktól. Minden valódi
keresztyénnek van oka Jóbbal együtt ezt mondani: „Az én fülemnek hallásával hallottam
felőled, most pedig szemeimmel látlak téged” (Jób42:5). „Látta” Őt, amint elhagyja a
mennyet és a Földre jön azért, hogy „megkeresse és megtartsa, ami elveszett”. „Látta” Őt,
mint helyettesítő áldozatot a kereszten, ahová „a testében vitte fel a bűneinket a fára”. „Látta”
Őt győztesen feltámadni a sírból, s mivel Ő él, mi is élni fogunk. „Látta” Őt felmagasztalva,
„dicsőséggel és tisztességgel megkoronázva”. Így „látta” Őt a hit szeme elé állítva Isten biztos
Ígéjében. Számára a Szentírás bizonysága végtelenül biztosabb és értékesebb, mint az
érzékszerveinek bizonysága.
A név, amivel itt Isten Fiát megnevezi, az Ő megaláztatásának neve. „Jézus” nem egy
titulus. A „Megváltó” teljesen más szó a görögben. „Jézus” az Ő emberi neve volt, mint egy
emberé itt a Földön. A „názáreti Jézusként” emlegették az ellenségei. De a saját népe nem,
mert az apostoloknak ezt mondta: „Ti engem így hívtok: Mester, és Uram. És jól mondjátok,
mert az vagyok.” (Jn13:13) A négy evangéliumban csak egyetlen egyszer találkozunk azzal,
hogy a sajátjai a „názáreti Jézus” néven említik Őt (Lk24:19), s ez akkor történt, amikor a
hitük teljesen megrendült. Ez a hitetlenség nyelvezete volt. Az, hogy a evangéliumokban az
elbeszélő formában „Jézusként” emlegetik, kihangsúlyozza a megaláztatását.
Amikor rátérünk a Cselekedetek könyvének ama részére, ami a felmagasztaltatásáról
számol be, ott ezt olvassuk: „Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten, azt a Jézus” (Csel2:36). Így
áll az apostoli levelekben is: Isten „ajándékoza néki oly nevet, a mely minden név fölött
való”, s az a név az „Úr” (Fil2:9-10). Azaz, vagy „Krisztusként” – ami titulus – vagy Úr Jézus
Krisztusként utalnak Rá az apostoli levelek: olvassuk el figyelmesen például az 1Kor1:3-10-
et. Így kell örvendenie az Ő népének, amiért a magukénak tudhatják Őt. Egyszerűen csak
„Jézusnak” szólítani imában a dicsőség Urát, vagy másoknak így beszélni Róla, szentségtelen
bizalmaskodást, útszéli közönségességet, olyan tiszteletlenséget jelent, ami nagyon elítélendő.
A négy evangélium után az Úr Jézust soha többé nem emlegették az Újszövetségben
egyszerűen csak „Jézusként”, hacsak nem történeti azonosítás céljából (pl. Csel1:11), illetve
annak a megaláztatásnak a aláhúzása végett, amin keresztülment, vagy amikor az ellenségei
beszéltek Róla. Itt, a Zsid2:9-ben a „Jézus”, s nem pedig az „Úr Jézus Krisztus” is az Ő
megaláztatásának kihangsúlyozására szolgál: Ő volt az, Akinek oly páratlan szégyen és
gyalázat lett az osztályrésze, amely miatt „megkoronáztatott dicsőséggel és tisztességgel”.
Bárcsak lehetővő tenné az isteni kegyelem író és olvasó számára egyaránt, hogy oly
magasztos nézeteket alakítsanak ki erről a Jézusról, amikor is mindig ügyelünk az 1Pt3:15
buzdítására: „Krisztust pedig Úrként szenteljétek meg a ti szívetekben” (Revised Version,
Károlinál „Az Úr Istent pedig…” – a ford.)
Nos a legfontosabb itt azt meglátnunk, ahogyan az apostol felhasználja a Megváltó
megdicsőülését. Jézus felmagasztaltatása az Ő megváltottjai jövőbeli felmagasztalásának
bizonyítéka és záloga. A 8. zsoltár próféciájának beteljesülése már megkezdődött. Jézus
megkoronázása dicsőséggel és tisztességgel az alapja és a garanciája az Ő egész népe végső
megdicsőülésének. Krisztus „első zsengeként”, az eljövendő aratás foglalójaként lépett be a
mennybe. Ő „útnyitóként” (Zsid6:20) ment be a kárpit mögé, ezért másoknak is lenniük kell,
akik majd követik Őt oda.
Itt van tehát hitünk szerint a 8. zsoltár helyes értelmezése és alkalmazása. A belőle
idézett versek a Zsid2-ben nem Ádámra utalnak, nem is az emberiség egészére, s nem is csak
Egyedül Magára Krisztusra, hanem a megváltottjaira is. A Szentlélek a zsoltároson keresztül
61
az ember új rendjére tekintett előre, melynek az Új Jézus a Feje. Az ember Krisztus Jézusban
Isten az ember új rendjét hozta napvilágra, Benne, akiben nemcsak ártatlanság, de
tökéletesség is megtalálható. Erről az emberről beszél az Ef2:15: „ama kettőt (a zsidók és a
pogányok közül megváltottakat) egy új emberré teremtse”, valamint az Ef4:13: „Míg eljutunk
mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra,
a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére”. Mivel pedig hit által látjuk Jézust
„dicsőséggel és tisztességgel” megkoronázva, megtaláljuk önmagunk „dicsőséggel és
tisztességgel” megkoronázásának bizonyítékát és zálogát is.
„„Azt azonban látjuk, hogy Jézus, a ki egy kevés időre kisebbé tétetett az
angyaloknál… dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg”, mint alapja és biztosítéka a mi
közelgő felmagasztaltatásunknak is. Ez az isteni választ a zsoltáros kérdésére, amit réges-
régen tett fel: „Micsoda az ember - mondom - hogy megemlékezel róla?” Ó testvéreim
Krisztusban, amikor éjjel nyugovóra tértek, s elgondolkodtok a saját végtelen
jelentéktelenségünkről, amikor Isten fenségéről és szentségéről elmélkedtek, majd a
rendkívüli bűnösségetekre gondoltok, és a porba rogytok, emlékezzetek arra, hogy van egy
ember a dicsőségben, s az az ember a mércéje Isten veletek kapcsolatos gondolatainak.
Emlékezzetek, hogy csodálatos és szuverén kegyelem által nemcsak eleve elrendeltettetek az
elváltozásra az Ő képére és hasonlatosságára, hanem örököstársainak is lennetek kell az
osztozáshoz az Ő örökségében. Bárcsak adná meg az Úr minden keresztyén olvasónak azt a
hitet, amely lehetővé teszi a számára annak a csodálatos és áldott kilátásnak a megragadását,
amit Isten Ígéje tár elé!

Zsid2:9-11
9. Azt azonban látjuk, hogy Jézus, a ki egy kevés időre kisebbé tétetett az
angyaloknál, a halál elszenvedéséért dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg, hogy
az Isten kegyelméből mindenkiért megízlelje a halált.
10. Mert illendő vala, hogy a kiért minden és a ki által minden, sok fiakat
vezérelvén dicsőségre, az ő idvességök fejedelmét szenvedések által tegye tökéletessé.
11. Mert a megszentelő és a megszenteltek egytől valók mindnyájan, a mely oknál
fogva nem szégyenli őket atyjafiainak hívni,
Az utolsó részben helyhiány miatt meg kellett szakítanunk a Zsid2 magyarázatát egy
igevers közepén. A folytatás megkövetelte volna, hogy a 11. vers végéig folytassuk, ez túl
hosszúvá tette volna. De a dolog, aminél meg kellett állnunk, valójában befejezte az első
gondolatot, amit az apostol szögez le a jelen szakaszunkban. Ahogyan igyekeztünk
megmutatni, az 5. verstől kezdve az apostol elkezdi megválaszolni az ellenvetést, amit
megfogalmaztak és minden valószínűség szerint meg is fogalmaztak azzal szemben, amit az
első fejezetben felvázolt, nevezetesen a Közbenjárónak, Izrael Messiásának a mérhetetlen
felsőbbrendűségét az angyalokhoz viszonyítva. Ez ellen két akadály volt az útban, amit el
kellett távolítani.
Először, miképpen lehetett Krisztus az angyaloknál felsőbb rendű, látva, hogy ember
volt? Másodszor, hogyan rendelkezhetett náluk nagyobb kiválósággal, látva, hogy meghalt?
Az akadályok kielégítő módon el lettek távolítva a 8. zsoltárra történő hivatkozással, ahol
Isten profetikus nyelvezettel jelentette ki, hogy megkoronázta „az embert” dicsőséggel és
tisztességgel, és „mindent a lába alá vetett”. Erre az ellenkező ezt válaszolná: „De most nem
látjuk, hogy minden alá volna vetve neki” (8. vers), miképpen bizonyítja hát a 8. zsoltár ezt a
dolgot? Így, válaszolja az apostol: már most is „látjuk (hit által), hogy Jézus dicsőséggel is
62
tisztességgel lett megkoronázva”, s a felmagasztaltatásában megtaláljuk az alapját és a
garanciáját, a bizonyítékát és a zálogát egész népe eljövendő felmagasztaltatásának.
A Zsidókhoz írott levél 2. fejezetének eme legérdekesebb része maradékában meg
fogjuk látni, miképpen engedte a Szentlélek a szeretett apostolnak megválaszolni és eloszlatni
a zsidók második ellenvetését, ugyanolyan meggyőző és kielégítő módon, ahogyan az első
ellenvetéssel tette. Jóllehet igaz, hogy az angyalok nem fognak és nem tudnak meghalni
(Lk20:36), s bár tény, hogy Jézus meghalt, ez azonban semmiképpen sem jelenti azt, hogy Ő
alantasabb volt náluk. Ez az a konkrét dolog, amiről az apostol itt értekezik és amit mi is
górcső alá fogunk venni.
Először is megmutatja, miért kellett Krisztusnak meghalnia. Nevezetesen azért, hogy
mindenkiért, vagy ahogyan az Amplified Version olvasatában szerepel, „minden fiúért”
megízlelje a halált. Másodjára kijelenti, hogy Istennek nagylelkű terve volt azzal, hogy a Fiát
ilyen mélyre süllyesztette a szenvedésben: az Ő kegyelméből „ízlelte meg” a halált (9. vers).
Harmadjára kijelenti, hogy ez az eljárás megfelel a mindent elrendező természetének és a
dicsőség megadásának a Számára: „illendő volt” (10. vers). Negyedszer, azt állítja, hogy
elkerülhetetlen volt Krisztusnak a népével fennálló egysége miatt (11. vers). Ötödször három
ószövetségi igeszakaszt idéz a Megváltó és a megváltokkal között fennálló egység
bizonyítására. Térjünk most rá erre a szakaszra és figyelmesen mérlegeljük a részleteit.
„Azt azonban látjuk, hogy Jézus, a ki egy kevés időre kisebbé tétetett az angyaloknál,
a halál elszenvedéséért dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg, hogy az Isten
kegyelméből mindenkiért megízlelje a halált” (9. vers) Ennek az igeversnek a központi
gondolata az előző szakaszban került elénk, nevezetesen, az egyszer megalázott (Fiú)
felmagasztaltatása. Most meg kell vizsgálnunk az egyes mondatait, és meg kell állaptanunk
ezek egymáshoz való viszonyát. Valójában öt dolog van ebben az igeversben, melyek
mindegyikét górcső alá fogjuk venni. Első a Közbenjáró megaláztatása: „Azt azonban látjuk,
hogy Jézus, a ki egy kevés időre kisebbé tétetett az angyaloknál”. Második a
megaláztatásának természete: „a halál elszenvedéséért” vagy sokkal inkább „elszenvedése
által”. Harmadik a megaláztatásának célja: hogy „mindenkiért (vagy inkább ’minden fiúért’)
megízlelje a halált”. Negyedik a megaláztatása megindító oka: „az Isten kegyelméből”.
Ötödik a megaláztatásának jutalma: „dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg”.
„Azt azonban látjuk, hogy Jézus, a ki egy kevés időre kisebbé tétetett az angyaloknál”.
Mennyire meg kell olvasztania a szívünket és mélységes ámulatba kell ejtenie a lelkünket
ezeknek a szavaknak! Annak, hogy Ő, az angyalok Teremtője, az Uruk, Akit a megtestesülés
előtt imádtak, „kisebbé tétetett” és ráadásul a mi kedvünkért! A szívünknek valóban halottnak
kell lennie, ha nem jön izgalomba és nem telik el dicsérettel, ahogyan elgondolkodunk ezen a
mérhetetlen lealacsonyodáson. Mint azt kimutattuk a 7. vershez fűzött magyarázatunkban, az
itt a „kevés” szó helyén álló görög szót az Újszövetség két jelentéssel használja: néha fokozati
megjelölésként, néha az idővel kapcsolatosan. Itt az időre vonatkozik: „kevés időre”. Azt
pedig, hogy milyen konkrét értelemben szemléli az apostol Krisztus „kisebbé tételét” az
angyaloknál, a következő mondat mondja el nekünk.
„A halál elszenvedéséért.” Sokaknak jelentett nehézséget ez a mondat. Ami zabvarba
ejtette őket, az nem más, mint hogy „a halál elszenvedéséért” szavak vajon a célt jelentik-e ki
amiért Krisztus „kisebbé tétetett az angyaloknál”, vagy hogy a „a halál elszenvedéséért” adja
meg az okát, amiért „dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg”. Személyesen mi
biztosra vesszük, hogy a kettő közül egyik sem adja meg a tényleges gondolatot.
A fent említett nehézség magateremtette. Azért keletkezett, mert helytelenül
határozták meg az utalást arra, hogy Krisztus „kisebbé tétetett az angyaloknál”. Mint már
kijelentettük, hiszünk abban, hogy ez azt jelenti: „egy kevés időre” (az angol változatban ez
az utóbbi kifejezés nincs benne – a ford.). Ha az olvasó felidézi az általunk a Zsid2:7-hez
fűzötteket, meglátja, hogy Dr. J. Brown arra vonatkozó javaslatát fogadtuk el, mely szerint ez
63
különleges utalás a halandóságra, mivel az angyalok nem képesek meghalni. Meg vagyunk
arról győződve, hogy ez az előttünk levő igevers jelentése. Minden, erre a mondatra
vonatkozó kétértelműség eltűnik, ha az „-ért” ragot kicseréljük az „által” szóra. Az angol
fordítók tényleg megjegyzik lapszéljegyzetben, hogy „által”. A görög elöljárószó a „dia”, s
ezt újra és újra „által”-nak fordítják mind tárgyesetű, mind mikor birtokos esetű főnevek
esetében.
Az „-ért”-et ily módon „által”-ra cserélve kiderül, hogy ebben a harmadik mondatban
a Szentlélek kegyesen meghatározta a második mondat jelentését. (1) „De látjuk Jézust”, (2)
„Aki egy kis időre kisebbé tétetett az angyaloknál” (3) „a halál elszenvedése által”. Ebben a
konkrét dologban tétetett Jézus egy időre kisebbé az angyaloknál, nevezetesen, a kínhalál
elszenvedése által – olyan megtapasztalás ez, amit az Isten által nekik megadott alkattal ők
képtelenek voltak elviselni. A Szentlélek által itt megragadott pont tehát az, hogy az, amiben
Jézus kisebbé tétetett az angyaloknál, az Ő halandósága volt. De itt nagyon óvatosaknak kell
lennünk a kifejezéseik magyarázatával. Amikor azt mondjuk, hogy Krisztus a megtestesülése
folytán „halandóvá” vált, akkor azt nem szabad úgy értenünk, hogy úgy rendeltetett alá a
halálnak az Ő testében, ahogyan Ádám bukott leszármazottjai vannak alárendelve. Az Ő
emberi mivolta szent és romolhatatlan volt, a halál magja vagy csírája nem volt meg benne, s
nem is tudta Őt megtámadni. Ő saját Magáról tette le az életét (Jn10:18). Nem, mi úgy értjük,
és a Szentírás is azt tanítja, hogy emberré válásakor Krisztus olyan természetet öltött Magára,
amely képes volt meghalni. Ezt az angyalok nem tették, s ebben a vonatkozásban egy ideig
náluk alacsonyabbá vált.
„A halál elszenvedése által”. Ez a kifejezés azt jelenti, hogy Krisztus távozása az élők
földjéről nem könnyed vagy gyengéd módon történt, hanem „kínhalállal”, ami rengeteg belső
agóniával és külső szenvedéssel járt. A „keresztfa halála” volt (Fil2:8). Olyan halál volt,
amiben Ő nemcsak az emberek és a Sátán kezétől szenvedett, de Magától Istenétől is. Olyan
halál volt, amiben teljesen eleget tett a végtelen szentség is igazságosság követelményeinek.
Olyan feladat volt ez, amit egyetlen teremtmény sem lett volna képes elvégezni. Íme tehát a
csodák csodája: Krisztus vállalta fel azt a munkát, ami messze felülmúlta az összes angyal
erejét, de ő mégis kisebbé tétetett náluk! Ha valaha volt hatalom, ami a gyengeségben vált
tökéletessé, akkor ez volt az!
„Dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg.” Ez az igevers domináns mondata.
Ezt illetően nem tehetünk jobbat, mit idézzük Mr. C. H. Welch szavait: „A megkoronázás
dicsőséggel és tisztességgel Krisztus Főpappá szentelése Melkisédek rendje szerint. ’És senki
sem veszi magának e tisztességet… Hasonlóképpen Krisztus sem maga dicsőítette meg
magát’ (Zsid5:4-5). Erre találunk utalás a Zsid3:3-ban: ’Mert ez nagyobb dicsőségre
méltattatott, mint Mózes, a mennyiben a ház építőjének nagyobb a tisztessége, mint a háznak’.
Azaz Krisztus mind Mózest, mint Áront felülmúlja tisztességben és dicsőségben, s amikor
dicsőséggel és tisztességgel megkoronázva látjuk, valóban elmerülten nézzük Őt, Aki a
hitvallásunk Apostola (Mózes) és Főpapja (Áron).”
Itt van tehát az apostol válaszának első része arra, ami hatalmas „botránykő” volt a
zsidók számára (1Kor1:23). Őt, Aki a kínhalál által kis időre kisebbé tétetett az angyaloknál, a
megaláztatása és a tökéletes engesztelő áldozata folytán Maga Isten „magasztalta fel”.
Felmagasztaltatott „felül minden fejedelemségen és hatalmasságon és erőn és uraságon és
minden néven, mely neveztetik nemcsak e világon, hanem a következendőben is” (Ef1:21).
Nem egyszerűen csak ez a felmagasztalás követte a Megváltó szenvedését és halálát, hanem
ahogyan az Ézs53:12-ben az „azért” és a Fil2:9-ben az „annakokáért” világosan jelzi, ezt
érdemi jutalom követte. Ezért a keresztet nemhogy mentegetni kellene, hanem az egyenesen
felmagasztalta a Megváltót. Krisztus halála és megaláztatása távolról sem olyasvalami, amit
egy keresztyénnek szégyellni kellene, ezek pont annak az okai, amiért Isten ennyire jelesen
megjutalmazta Őt. A „töviskoronára” válaszul, amit az ember adott neki, következett a
64
„dicsőség és a tisztesség koronája”, amit Isten adott meg Neki. A megalázott Krisztus többé
már nem megalázott, a világegyetem trónja az, amin most ül.
Mielőtt tovább lépnénk a következő igeversre, kérdezzük meg az olvasót: vajon
megkoronáztad-e „dicsőséggel és tisztességgel” Őt, akit a világ kivetett magából? Vajon Urad
és Mestered Ő gyakorlati módon? Vajon az Ő dicsősége és tisztessége a legfontosabb dolog
előtted? Megkapja Ő tőled egy dicsőítő szív rajongását és imádását? „Méltó a Bárány.” Ó
bárcsak valóban elfoglalná a szívünk trónját és uralkodna ott életünk Királyaként! Micsoda
megbecsülésben tartja az Atya az Ő egykor megalázott Fiát: megkoronázta dicsőséggel és
tisztességgel! Mit kell hát azokkal tennie, akik „megvetik és elutasítják” Őt?
„Hogy az Isten kegyelméből mindenkiért megízlelje a halált.” Itt van az apostol
válaszának második része a zsidók ellenvetésére. Istennek nagylelkű célja volt annak
megengedésével, hogy a Fia egy időre kisebbé váljon az angyaloknál. A végcél teljes
mértékben szentesítette az eszközt. Csak a Fiú megízlelő halála által menekülhettek meg Isten
fiai a bukés romjaitól, csak így lehetett összeegyeztetni Isten igazságosságát és könyörületét.
Ez úgy tekintjük, jelzi a kapcsolatot e végső mondat és az igevers többi része között: Isten
célja a Fiának az angyaloknál alacsonyabbá tételével az volt, hogy az Ő népe Megváltójává
válhasson. A nyitó „hogy” (hopos, ami azt jelenti: „abból a célból, hogy”), ami a célt fejezi ki,
perdöntő.
Jelentős viták folytak a „megízlelte a halált” kifejezés pontos jelentését illetően. Itt,
mint a Szentírásban mindig, a nyelvezet olyan teljességét látjuk, amit az ember rövid
meghatározásai soha nem lesznek képesek felölelni. A nyelvezet által sugallt első és
legkézenfekvőbb gondolat az, hogy a Megváltó tudatosan, érezhetően tapasztalta meg a halál
keserűségét. „A mi Urunk Jézus Krisztus halála lassú és fájdalmas halál volt. Ő ’átsült a
tűzön’, ahogyan a páskabárány előképében láttuk. De nem pusztán arról volt szó, hogy hosszú
ideig tartott, s az eme agóniája ugyanúgy társult mellé, mint a testi fájdalom, hanem olyan
kapcsolatba került a halállal, amilyenbe egyetlen véges teremtmény sem kerülhet. Megízlelte
a halált abban a pohárban, amit az Úr Jézus Krisztus a kereszten ivott ki.” (Saphir)
Ezt a szörnyű halált előrelátással ízlelte meg. Mert a szolgálatának kezdetétől fogva
(igen, azt megelőzően, ahogy a Lk2:49 szavai világosan megmutatják), mindig is a tudatában
volt a kereszt annak minden borzalmával együtt, lásd Mt16:21, Jn2:4m Jn3:16 stb. A
Golgotán ténylegesen kiürítette a méregpoharat. A halál, amit megízlelt, „a bűn által elhozott
átok, a megszegett törvény büntetése, az ördög hatalmának megmutatkozása, Isten haragjának
kifejeződése volt, és mindezekkel az összetevőkkel az Úr Jézus Krisztus kapcsolatba került és
megízlelte azok ízét.” (Saphir)
„hogy az Isten kegyelméből mindenkiért megízlelje a halált.” Ennek a mondatnak a
nyitó szavai elénk tárják annak kiváltó okát, ami az Istenséget arra indította, hogy ily páratlan
megaláztatásnak vesse alá a Fiút: Isten ingyenes kegyessége volt ez. Nem azért történt, mert
az isteni kormányzás végcéljai megkövetelték volna, hogy kegyelmet mutasson az ellene
lázadóknak, még kevésbé azért, mert bármiféle igényt tartotta volna Őrá. Istenen kívül semmi
sincs, ami bárminek a megcselekvésére indítaná Őt: Ő „mindent az ő akaratjának tanácsából
cselekszik” (Ef1:11). Kizárólag Isten kegyelmének és jótetszésének volt köszönhető, nem
pedig az ember vagy a Sátán erőszakosságának, hogy az Úr Jézus Krisztust keresztre
feszítették. Ennek a drága áldozatnak az elrendelését nem másra kell visszavezetni, mint Isten
szuverén jóságára.
„Mindenkiért.” [„Minden emberért.”] Ez a fordítás teljesen félrevezető. Az „embert”
jelentő „antroposz” görög szó egyáltalán nem található meg az igeversben. Azaz, az egyik
alapvető szöveg, amire az arminiánusok támaszkodnak a bibliaellenes vitatkozásaikban az
egyetemes engesztelésről, szertefoszlik a levegőben. A Revised Version dőlt betűvel szedi az
„ember” szót, jelezve, hogy az eredetiben nem található meg. A görög szó a „panta”, ami azt
jelenti „mindenki”, azaz mindenki azok közül, akikről az egész szakasz beszél, nevezetesen
65
„az üdvösség örökösei” (Zsid1:14), a „fiak” mindegyike (Zsid2:10), az „atyafiak” mindegyike
(Zsid2:11). Mondhatjuk, hogy ezt a nézetet fogadják el dr. Gouge és dr. J. Brown, Saphir egy
sokan mások, akik megemlíthetők. Teológiailag ezt követeli meg a „megízlelte a halált
mindenkiért”, azaz helyettesítő módon, helyettük, hogy nekik ne kelljen. Ezért mindenki,
akikért Ő megízlelte a halált, ők maguk soha nem fogják ezt tenni (lásd Jn8:52) s ez csak Isten
népe esetében igaz.
Amit most mondtunk, az megannyi igehely támasztja alá. „Népem bűnéért lőn rajta
vereség” (Ézs53:8), s az egész emberiség nem az Ő „népe”. „Leteszem az életemet a
juhokért” mondta a Fiú (v. ö. Jn10:11), de minden ember nem tartozik Krisztus juhaihoz
(Jn10:26). Krisztus azokért jár közben, akikért meghalt (Rm8:34), de nem könyörög a világért
(Jn17:9). Azok, akikért meghalt, a megváltottak (Jel5:9), s a megváltásból szükségszerűen
következik a bűnbocsánat (Kol1:14), azonban nem mindenkinek lettek megbocsátva a bűnei.
„Mert illendő vala, hogy a kiért minden és a ki által minden, sok fiakat vezérelvén
dicsőségre, az ő idvességök fejedelmét szenvedések által tegye tökéletessé” (10. vers). Ez
megadja az apostol válaszának harmadik részét arra az ellenvetésre, amit itt megcáfol, s ez a
leginkább megragadó kijelentés. Most még magasabbra emelkedik és előáll azzal, aminek
valóban meg kell hajoltatnia a szívünket az imádatban. Az „illendő” szó azt jelenti Isten
jellemének megfelelő, ahhoz igazodó. Ez összhangban volt azokkal az isteni attribútumokkal,
miszerint a Fiúnak egy időre „kisebbé kell tétetnie az angyaloknál” azért, hogy „megízlelje a
halált” az Ő népéért. Ez nemcsak Isten örök céljának felelt meg, hanem illett is az Ő összes
csodálatos tökéletességeihez. Isten soha nem volt istenibb, mint Jézus személyében. Ő a mi
bűneinkért lett keresztre feszítve.
„Mert illendő vala, hogy a kiért minden és a ki által minden, sok fiakat vezérelvén
dicsőségre, az ő idvességök fejedelmét szenvedések által tegye tökéletessé.” Öt dolog követeli
meg ebben az igeversben a tiszteletteljes és szorgalmas odafigyelésünket. Első a konkrét
jelleg, amelyben itt Isten látható, mint olyasvalakiben „a kiért [van] minden és a ki által [van]
minden”. Másodszor, a mód, ahogyan „illendő vala” a Legfelségesebbnek sok fiakat
dicsőségre vezérelni a saját szeretett Fiának átadásával a szörnyű kereszthalálra. Harmadszor
a konkrét jelleg, amiben itt Maga a Fiú látható: „az üdvösségünk Fejedelme”. Negyedszer,
hogy milyen értelemben „tétetett tökéletessé a szenvedések által”. Ötödször, az isteni
elrendelés eredménye: a sok fiú tényleges elvezérlése „az üdvösségre”.
Először is a különleges jelleg, melyben Istent itt látjuk. „Mert illendő vala, hogy a
kiért minden és a ki által minden.” Ez a kifejezés a legkorlátlanabb és legabszolútabb módon
tárja elénk Isten magasztos szuverenitását: a „minden” kivétel nélküli, azaz kiterjed miden
teremtményre, minden eseményre. „Mert… a kiért minden [van]” kijelenti, hogy a
legfelségesebb Isten a végső oka mindennek. „Mindent teremtett az Úr az ő maga czéljára”
(Péld16:4), azaz a saját céljai teljesülése, azok elérése végett, a Maga dicsőségére. A Jel4:11-
ben is ezt olvassuk: „Méltó vagy Uram, hogy végy dicsőséget és tisztességet és erőt; mert te
teremtettél mindent, és a te akaratodért vannak és teremttettek”. Ez az áldott, alapvető, mégis
elképesztő igazságot ellentmondás és zúgolódás nélküli hittel kell elfogadni. Ő, Akit az ember
haragja megdicsőít (Zsolt76:11), nemcsak megvédi majd a megszegett törvényét a bűnösök
megbüntetésével, de az igazsága és a szentsége is felmagasztaltatik majd a megsemmisítésük
által. Maga a pokol is hozzájárul majd az Ő dicsőségéhez.
„És a ki által minden [van]”. Minden létező teremtmény, minden bekövetkező
esemény Isten saját elrendelésének és tevékenységének köszönhető. Semmi sem történik vagy
történhet meg Isten akarata nélkül. A Sátán nem kísérthette volna Pétert Krisztus engedélye
nélkül. A démonok sem mehettek volna bele a disznókba, amíg meg nem engedte nekik. S
egy verebecske sem esik le a földre az Ő rendelése nélkül. Ez csak másik mód annak
kijelentésére, hogy Isten ténylegesen kormányozza az Általa teremtett világot. Igaz, hogy sok,
nagyon sok minden van ebben a kormányzásban, amit nem vagyunk képesek megérteni,
66
hiszen hogyan foghatná fel a véges a végtelent? Ő Maga mondja nekünk, hogy az Ő útjai
„kifürkészhetetlenek”, s ezt a saját tévedhetetlen Ígéje jelenti ki.
„Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké”
(Rm11:36). „A kiért minden és a ki által minden [van]”. Semmi sem korbácsolja fel jobban a
testi elme ellenségességét és tesz bizonyságot a bukott ember tudatlanságáról, bűnéről és
önkényes lázadásáról, mint a válasz, amit ad, amikor ez a hatalmas tény és komoly igazság
ránehezedik. Az emberek azonnal panaszkodni kezdenek: ha ez így van, akkor mi csak bábuk,
felelősségmentes teremtmények vagyunk. Vagy ami még rosszabb, istenkáromló módon
állítják: ha ez igaz, akkor Istent, és nem minket kell vádolni a gonoszsággal. Az efféle ostoba
fröcsögésre csak egyetlen válasz adható: „Sőt inkább kicsoda vagy te óh ember, hogy
versengsz az Istennel? Avagy mondja-é a készítmény a készítőnek: Miért csináltál engem
így?” (Rm9:20)
Vegyük most fontolóra az Istenség eme titulusának vagy elnevezésének a helyességét.
A különféle módok, amikkel Isten utal Önmagára a Szentírásban, a különféle titulusok,
amiket felvesz, nem holmi szeszély által szabályozottak, hanem a végtelen bölcsesség rendeli
el ezeket, s mi sokat veszítünk, ha elmulasztjuk alaposan mérlegelni ezek mindegyikét. Ennek
az alapelvnek a szemléltetése végett nézzük a következő példát. A Rm15:5 úgy említi Őt,
mint „a békességes tűrésnek és vígasztalásnak Istenét”, s teszi ezt a négy megelőző vers
témájához igazodva. A 2Kor4:6-ban igy jelenik meg: „az Isten, a ki szólt: setétségből
világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a mi szívünkben”, ami nagyon szép igazodás a
megelőző öt igevers témájához. A Zsid13:20-ban „a békesség Istene” volt az, Aki kihozta a
halálból a mi Urunk Jézus Krisztust. Miért? Mert az Ő szent haragja kiengesztelődött a
kereszten. Így a Zsid2:10-ben az apostol elhallgattatja a zsidók gőgös és gonosz érvelését,
emlékeztetve őket arra, a Legfelsőbb Szuverénnel vitatkoznak. Mert Érte és Általa van
minden: az Ő dicsősége a vége mindennek, az Ő akarata a világegyetem törvénye, ezért
vitatkozni az Ő módszerével, amivel sok fiakat vezérel üdvösségre, a legrosszabb fajta
fegyelemsértés és istenkáromlás volt.
S mi a gyakorlati kihatásai Isten eme titulusának? Először is, Isten elismerése ebben a
jellegben a kötelességünk, amit Ő követel meg. Hinni abban, „a kiért minden és a ki által
minden” annak egyszerű elismerése, hogy Ő az Isten mindenek felett, és Ő irányít mindent.
Bármi, ami ennél kevesebb, valójában ateizmus. Másodszor, a megelégedés biztos eredménye
annak a szívnek, ami valóban megragadja ezt az igazságot és arra támaszkodik. Ha valóban
hiszem, hogy „minden dolog” Isten dicsőségéért van és az Ő legyőzhetetlen és tökéletes
akarata által jött létre, akkor alázatosan, sőt hálásan fogok fogadni mindent, amit Ő rendel el
és küld rám. Az efféle ember nyelvezetének ilyennek kell lennie: „Ő az Úr, cselekedjék úgy, a
mint néki jónak tetszik” (1Sám3:18). Harmadszor, a meggyőződésnek és a dicséretnek kell a
végeredménynek lenni. Isten csak azt teszi, ami „illendő” Neki, ezért bármit is tesz, annak
igazságosnak és a legjobbnak kell lennie. Igaz, hogy a mi rövidlátó és a bűntől elhomályosult
látásunk gyakran képtelen meglátni, hogy miért cselekszik Isten egyes dolgokat, de mégis
teljes mértékben meg lehetünk győződve arról, hogy mindig bölcs és szent oka van rá.
„Mert illendő vala.” Közvetlenebbül, a nyitó „mert” annak az okát adja meg, amit a 9.
vers végén olvashattunk. Ha tisztelettel megkérdezzük, miért választott Isten kegyelme ilyen
módot a választottjainak megváltásához, itt a kész válasz: „illendő vala” igy cselekednie. A
görög kifejezés jelzi egy dolog megfelelőségét vagy egyezését egy másikkal. „Te pedig
azokat szóljad, a mik az egészséges tudományhoz illenek” (Tit2:1), azaz ami azzal
összeegyeztethető. Így a görög kifejezés valaminek az illedelmességét fejezi ki, „a mint illik
az istenfélelmet valló asszonyokhoz” (1Tim2:10). A keresztyén asszonyok felékesítése
jócselekedetekkel illendő dolog, sőt a megvallásuk szépsége és dicsősége. Hasonlóképpen
Isten kegyelme, ami megízleltette Krisztussal a halált az Ő népéért, megválaszolta az Ő
szívének szeretetét és illett az Ő természetének szentségéhez. Az efféle elrendezés illett Isten
67
jelleméhez, összhangban volt az attribútumaival, és összeegyeztethető volt a
tökéletességeivel. Soha semmi nem mutatott ki többet Isten dicsőségéből és soha semmi nem
fog többet szolgálni annak, mint az, hogy kisebbé tette a Fiát azért, hogy megízlelhesse a
halált az Ő népéért. A gondolatok tág tere tárul elénk. Röviden nézzünk meg néhány részletet.
Ez „lett” Isten bölcsessége. Az Ő bölcsessége megmutatkozik minden munkájában, de
sehol nem annyira látványosan vagy feltűnően, mint a Golgotán. A kereszt a mindentudás
mesterműve volt. Isten ott mutatott megoldást arra a problémára, amit véges érelem soha nem
lett volna képes megoldani, nevezetesen, hogy miképpen lehet tökéletes összhangba hozni az
igazságot és a könyörületet. Miképpen volt lehetséges az igazságosságnak megtartani a
törvény követelményeit, de mégis kiterjedni a kegyelemnek annak megszegőire? Ez
lehetetlennek látszott. Ezek voltak azok a dolgok, amibe angyalok vágytak belenézni, de
olyan hatalmas volt a mélységük, hogy nem volt kötél, amivel kifürkészhették volna. A
kereszt azonban megadja a megoldást.
Ez „lett” Isten szentsége. Mi az Ő szentsége? Az ember nyelv nem képes erre kielégítő
meghatározást adni. Talán a lehető legközelebb annak kimondával jutunk hozzá, hogy ez a
gonoszság antitézise, Magának Istennek a bűnt gyűlölő természete. Az ószövetségi időkben
Isten újra és újra kimutatta a nemtetszését a bűnnel szemben, de Isten szentségének fehér
rénye soha nem ragyogott olyan elevenen, mint a Golgotán, ahol látjuk, amint a saját szeretett
Fiára sújtott le, mert a népe bűneit áthelyezte Őrá.
Ez „lett” az Ő ereje. Soha nem mutatkozott meg Isten ereje olyan csodálatosan, mint a
Golgotán. Miben mutatkozik meg? Abban, hogy a Közbenjáró képesség vált három óra alatt
eltűrni mindazt, amire a gonoszoknak egy örökkévalóságot kell majd fordítaniuk. Az isteni
harag minden hulláma és hömpölygése rázúdult (Zsolt42:8). Ám Ő mégsem semmisült meg.
A sötétségnek ebben a három órájában összpontosult mindaz, amit az elveszettek egy
örökkévalóságon át fognak elszenvedni és csakis Isten ereje volt képes megtartani a szenvedő
Megváltót. Igen, csak az isteni Megváltó volt képes kiállni a kiáradt harag ama viharát, s ezért
mondta Isten: „Segítséget adtam a vitéznek” (Zsolt89:20).
Ez „lett” az igazsága. Ő semmiképpen nem menthette fel a vétkest. A bűnt mindenütt
meg kell büntetni, akárhol is találunk rá. Isten igazsága nem enyhítette semelyik
követelményét, amikor a bűnt Neki tulajdonítással Krisztuson találta. Ahogyan a Rm8:32
mondja: „z ő tulajdon Fiának nem kedvezett”, Isten igazsága soha nem mutatkozott meg
látványosabban, mint mikor így kiáltott: „Fegyver, serkenj fel az én pásztorom ellen és a
férfiú ellen, a ki nékem társam! így szól a Seregeknek Ura. Verd meg a pásztort” (Zak13:7).
Ez „lett” Isten szeretete és kegyelme. Ennek megszámlálhatatlanul sok jelét bírják és
kapják Isten gyermekei, de a legfőbb bizonyítéka a kereszten adatik. „Nem abban van a
szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem hogy ő szeretett minket, és elküldte az ő Fiát
engesztelő áldozatul a mi bűneinkért.” (1Jn4:10). Isten kegyelme ott van minden cselekedete
felett, de soha olyan teljesen és dicsőségesen nem mutatkozott meg, mint amikor Krisztus
emberré lett és átokká vált a népéért, hogy az áldás lehessen az övék.
Ezután azt a speciális jelleget kell górcső alá vennünk, amelyben Magát a Megváltót
szemlélhetjük itt: „az ő üdvösségük fejedelme”. Ez az egyike annak a több mint háromszár
titulusnak, ami az Úr Jézusnak adatik a Szentírásban, s melyeik mindegyikének megvan a
maga megkülönböztetett jelentése és értékessége. A görög szó az „archegos”, s ez négy
alkalommal fordul elő a Szentírásban. A jelentése „fővezér”. A Zsid12:2-ben „szerzőnek” van
fordítva (az angol változatban. Károlinál fejedelem – a ford.), ami szerencsétlen fordítás. A
Csel3:15-ben és 5:31-ben „fejedelem”. Azaz, olyan titulus ez, ami felhívja a figyelmet a
Megváltónk méltóságára és dicsőségére és kihangsúlyozza azt, de az Ő közbenjárói
minőségében.
Észben kell tartanunk, hogy az újszövetség első napjaiban a sereg „fővezére” nem a
háttérből osztogatta a parancsait a tisztjeinek, hanem átvette a vezetést, és a saját személyes
68
példájával buzdította és serkentette a katonáit a hősies tettekre. Azaz, e titulus mögött az a
gondolat húzódik meg, hogy Krisztus a népe előtt megy, vezeti a katonáit és Ő a
parancsnokuk. Három vonatkozásban „ment előttük”. Először, az engedelmesség útját járva,
lásd Jn13:15. Másodszor, a szenvedés útját járva, lásd 1Pt2:21. Harmadszor, a dicsőség útját
járva. Az előfutárunkként lépett be a mennybe, ezért mondja a hitünk: „De hála az Istennek, a
ki a diadalmat adja nékünk a mi Urunk Jézus Krisztus által”. Látható tehát, hogy a 10. vers is
ugyanazt a gondolatot folytatja, mint a 9.
„Az üdvösségük fejedelme.” Ennek a titulusnak a világos és szükségszerű
következtetése az, hogy mi is egy nehézségekkel, veszélyekkel és ellenállással teli országon
megyünk keresztül úgy, mint Izrael a pusztában, az ígéret földje felé vezető útjukon. Ezért
van szükségünk Fővezérre, Vezetőre, Elöljáróra, Aki biztonsággal keresztül visz mindenen.
Krisztus eme titulusa tehát bátorítás a szívünk számára: a Vezetőnk kegyelme, hűsége és ereje
garantálja a hadakozásunk sikeres végkimenetelét. Ismételten arra tanít minket, hogy az
üdvösségünk egész munkáját az elejétől a végéig Isten Krisztus kezébe tette le.
„Az ő idvességök fejedelmét szenvedések által tegye tökéletessé.” Ez a mondat
sokaknak okozott valódi nehézséget: miképpen lehet egy tökéletes személyt „tökéletessé
tenni”? De a nehézség inkább képzeletbeli, semmint valóságos. Az utalás ugyanis nem
Krisztus személyére történik, hanem az Általa betöltött hivatalra. Az Ő jellemének nem volt
szüksége „tökéletesítésre”. Velünk ellentétben Neki nem volt szüksége fegyelmi tanfolyam
elvégzésére a hibák leküzdéséhez és az erények kifejlesztéséhez. Hitünk szerint a Zsid5:9 adja
meg a kulcsot a most tanulmányozott szavakhoz: „tökéletességre jutván, örök idvesség
szerzője lett mindazokra nézve, a kik neki engedelmeskednek”. Az előző vers (Zsid5:8) arról
beszél, hogy Krisztus „megtanulta azokból, a miket szenvedett, az engedelmességet”. Nem azt
jelenti ez, hogy engedelmeskedni tanult meg, hanem inkább azt, hogy tapasztalat által tanulta
meg az engedelmességet. Hasonlóképpen, a tapasztalatokból, amiken keresztülment, „tétetett
tökéletessé” Krisztus nem tapasztalatilag, hanem hivatalosan, s így lett az üdvösségünk
„fejedelmévé”. Látványos előképét látjuk ennek Józsué esetében, aki a pusztai tapasztalatai
által vált hivatalosan alkalmassá Izrael „fejedelmének”, elvezetve őket a Kánaán földjére.
„Az ő idvességök fejedelmét szenvedések által tegye tökéletessé.” Két további dolgot
kell észben tartani: ennek az igaszakasznak a konkrét célját, valamint a levél egészének a
konkrét célját és célkitűzését. Az apostol különleges célja a Krisztus megalázó halála miatti
botrány eltörlése volt, ami botránykő volt a zsidók számára. Ezért jelenti itt ki, hogy Krisztus
szenvedései nem gyalázatot, hanem dicsőséget eredményeztek: „tökéletesítették” az
alanyukat, hogy a népe „fejedelme” lehessen, amit a 18. vers is megerősít. A levél egésze
céljának tekintetében az apostol eme szava különösen alkalmas volt a lesújtott és fájdalmas
próbáknak kitett zsidók vigasztalására: az, hogy a saját Fejedelmük is a szenvedéseken
keresztül jutott dicsőségre, elegendő volt a katonáinak ahhoz, hogy ugyanezt az utat járják. Ez
az Íge tehát erős párhuzamot mutat az 1Pt4:1-gyel.
Hozzá kell tennünk, hogy a „tökéletesít”-nek fordított görög szó a Zsid7:28-ban
„megszentelt”-nek van fordítva (az angol változatban, Károlinál tökéletes – a ford.). A
szenvedések által Krisztus alkalmassá vált és ünnepélyesen ki lett jelölve Vezetőnknek. A
szenvedései által győzte le az ellenségeit és az ellenségeinket, dicsőséges győzelmet aratva
felettük, s így vált alkalmassá, hogy a „fejedelmünk” legyen. Mekkora okunk van dicsőíteni
Krisztus keresztjét! A hit szeme ott nem csak felhasználható bölcsességet, páratlan
könyörületet, mérhetetlen szeretetet lát, de győzelmet, diadalt, dicsőséget is. Meghalva
megsemmisítette a halált.
„Sok fiakat vezérelvén dicsőségre.” Ez a fejedelem munkája és jutalma is egyben. A
„dicsőség” kifejezés az egyik legátfogóbb szó a Bibliában. Majdhogynem lehetetlen
meghatározni: talán a „minden kiválóság summája” kifejezéssel juthatunk a legközelebb
hozzá. Azt jelenti, hogy a „sok fiak” a lehetséges legmagasztosabb helyzetbe, valamint a
69
méltóság és a tisztesség állapotába kerülnek. Ez Krisztus saját „dicsősége”, amibe majd
jutnak: „És én azt a dicsőséget, a melyet nékem adtál, ő nékik adtam, hogy egyek legyenek, a
miképen mi egy vagyunk” (Jn17:22, lásd Kol3:4).
Erre a „dicsőségre” kell eljutni sokaknak. Egyeseknek nehézséget okoz
összeegyeztetni ezt a szót a Mt20:16-tal: „sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a
választottak”. Ellentétben a pusztulásra jutó nagy tömegekkel, Isten választottjai valóban
„kevesen vannak” (Mt7:14), az Ő nyája valóban „kicsiny” (Lk12:32), de önmagában véve a
minden generációból megváltottak mégis „sokan vannak”.
Erre a „dicsőségre” sokan nem pusztán „eljutnak”, hanem „elvitetnek”. Ez ugyanaz a
szó, mint a Lk10:34-ben, ahol az irgalmas szamaritánus „elvitte” a megsebesített, félholt
szegény embert, aki nem volt képes magától „jönni” a „fogadóhoz”. Az olvasó figyelje meg
ezeket a további igeszakaszokat is: Én2:4, Ézs42:16, 1Pt3:18. A sok fiak eme „elvezérlése” a
„dicsőségre” konkrét állapotokon keresztül történik. Újjászületéskor átvitetnek a halálból az
életbe. Az Úr visszatérésekor bevitetnek az Atya házába (1Thessz4:16-17). Az egészet az
elveszett bárányról szóló példázat foglalja össze, lásd Lk15:4-6.
Zárásképpen megkérdezzük az olvasót: Vajon te egyike vagy azoknak a „fiaknak”,
akiket Krisztus „dicsőségre vezérel”? Ebben teljesen biztos vagy? Meg van írva: „Mert a kiket
Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai” (Rm8:14). Igaz ez rád? Láthatják mások is ennek a
bizonyítékait? Vajon az életedet a konokság, a világ útjai, a barátaid és a rokonaid kedvében
járás irányítja, vagy az írott Íge, ami nem más, mint az, amit a Lélek használ a Fiai
vezérlésére?
A fentiekben azt tanulmányoztuk, ami „illett” Istenhez: utoljára nézzük meg, mi az
ami „illik” az ő kedves gyermekeihez. „A Krisztus evangyéliomához méltóan viseljétek
magatokat” (Fil1:27). Ha most a világosság vagyunk az Úrban, járjunk „a világosság fiaiként”
(Ef5:8). Keressük a kegyelmet, hogy úgy járjunk, „mint illik elhívatásotokhoz, melylyel
elhívattatok” (Ef4:1).

Zsid2:11-13
11. Mert a megszentelő és a megszenteltek egytől valók mindnyájan, a mely oknál

fogva nem szégyenli őket atyjafiainak hívni,
12. Mondván: Hirdetem a te nevedet az én atyámfiainak, az anyaszentegyháznak
közepette dícséretet mondok néked.
13. És ismét: Én ő benne bízom; és ismét: Ímhol vagyok én és a gyermekek, a
kiket az Isten nékem adott.
Mivel úgy éreztük, hogy a Zsidókhoz írott levél második fejezetének második részét a
szokásosnál rövidebb szakaszokra kell bontanunk (hogy több részletbe bocsátkozhassunk),
ezért szükséges lesz minden fejezetet az eddigiek egy rövid összefoglalójával kezdeni. Noha
nem szeretjük a drága időt puszta ismétlésekre fecsérelni, mégis elkerülhetetlennek tűnik, ha a
gondolatmenet folytonosságát akarjuk fenntartani és az apostol érvelésének célját akarjuk
intelligensen követni. Sőt, miután az Isten szent Ígéjét igyekszünk tanulmányozni, mindig a
bölcsesség részét képezi, hogy odafigyeljünk az isteni rendelkezésre: „aki hisz, az nem fut”
(Ézs28:16). Megállni és áttekinteni a már megtárgyaltakat arra szolgál, hogy rögzítsük az
emlékezetünkben azt, ami egyébként kiszorulhatna. Ahogyan az apostol mondta a
filippibelieknek: „Ugyanazokat írni néktek én nem restellem, tinéktek pedig bátorságos”
(Fil3:1).
70
A levél nyitó fejezetében a 4-14. versekben hét ószövetségi igeszakaszt idéz avégett,
hogy bemutassa Izrael Messiásának felsőbbrendűségét az angyalokkal szemben. A második
fejezet első négy verse zárójeles, mivel annak a szakasznak az érvelése megszakad azért, hogy
a már elhangzottakat a lelkiismerethez szóló kéréssé tegye. A Zsid2:5-től visszatér a
Közbenjáró és a mennyei teremtmények viszonylagos helyzetének tárgyalására. Itt két
ellenvetésnek veszi elejét és foglalkozik azokkal, s ez pedig világosan kiderül a nyolcadik
vers utolsó mondatából, ami egy nehézség közbeiktatása. A két ellenvetés az alábbi:
Miképpen lehet Krisztus felsőbbrendű az angyaloknál, látva, hogy Ő ember volt?, illetve
Miképpen rendelkezhet náluk nagyobb kiválósággal, látva, hogy meghalt?
E két ellenvetés megválaszolása során először a 8. zsoltárra hivatkozik, ami profetikus
nyelven jelentette ki, hogy Isten megkoronázta az „embert” (a megváltott embert)
„tisztességgel és dicsőséggel”, s „mindent a lábai alá vetett”. S Jézus felmagasztaltatásában a
hit az Ő egész népe eljövendő felmagasztaltatásának alapját és garanciáját, bizonyítékát és
zálogát látja (9. vers). Másodszor, a Közbenjáró megaláztatásának szükségessége abban a
tényben rejlik, hogy Neki „meg kell ízlelnie a halált” helyettesítő Áldozatként, ha a „sok
fiaknak” örök életet kell kapniuk (9. vers). Harmadszor, az apostol kijelentette, Istenek
jóindulatú célja volt azzal, hogy engedte a Fiát így megaláztatni: az Ő „kegyelme” által ízlelte
meg a halált (9. vers). Negyedszer, kihirdette, hogy ez az eljárásmenet illett az Ő
dicsőségének természetéhez és tisztességéhez, Aki mindent elrendelt: „illendő vala” Neki (10.
vers). Ötödször, az isteni szeretet és bölcsesség, mely „a szenvedések által” tökéletesítette az
üdvösségünk Fejedelmét, teljes igazolást nyert a végeredmény következtében, tudniillik, hogy
„sok fiak” üdvözülnek.
A Zsid2:11-ben, ami a jelen szakaszunk kezdő verse, A Fiú megaláztatásának
szükségessége még nyilvánvalóbbá válik: „Mert a megszentelő és a megszenteltek egytől
valók mindnyájan, a mely oknál fogva nem szégyenli őket atyjafiainak hívni”. A nyitó „mert”
azonnal jelzi, hogy a Szentlélek még mindig a korábban mondottak megerősítésével
foglalkozik, s folytatja annak bemutatását, hogy az angyalok Ura miért lett emberré. Az
olvasónak segíthet az igevers jelentésének megragadásában, ha így jelentjük ki: szükséges
volt, hogy Krisztus egy időre „kisebbé váljon az angyaloknál”, ha valaha is alapot és okot
akart ahhoz, hogy „atyjafiainak” evezhessen bennünket. Ez az a titulus, mely közös helyzetet
és rangot előfeltételez, mert ezért kell „eggyé” lennie velük. Más szóval, a Megváltónak
azonosulnia kell azokkal, akiket meg akar váltani.
Hozzátehetjük, hogy a 11. vers nyitó „mert”-je közvetlen kapcsolatot hoz létre a 10.
verssel: újabb okát adja annak, miért „volt illendő” Istennek a népe Fejedelmét a szenvedések
által tökéletesíteni. Pont azért, hogy valamennyien „egyek” lehessenek. Ebben rejlik Krisztus
szenvedésének az igazságossága. Nem egy ártatlan személyt gyilkoltak meg azért, hogy a
bűnösök szabadon távozhassanak, mert az az igazságtalanság csúcsa lett volna, hanem egy
ártatlan Személy, önként, szeretetből azonosította Magát a vétkesekkel és vált felelőssé az Ő
bűneikért. Ezért „mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz” (Zsid2:17).
Milyen kedvessé tesz ez Őt a számunkra!
Az „egytől valók” nagyon elvont, s emiatt nem könnyű konkrétan meghatározni.
„Figyeljük meg, hogy ez csak a megszentelt személyekről hangzik el. Krisztus és a
megszenteltek mind egy társaságot alkotnak, az emberek együttesen azonos helyzetben
vannak Isten előtt, de az elképzelés kissé tovább is megy. Nem egy és ugyanazon Atyától
származnak, ha így lenne, nem lehetett volna ezt mondani: ’nem szégyenli őket atyjafiainak
(testvéreinek) hívni’. Akkor nem tehetett volna más, mint hogy a testvéreinek nevezi őket. Ha
azt mondjuk ’ugyanabból a tömegből’, nos, ez a kifejezés túl messzire kitolható úgy, mintha
Ő és mások ugyanolyan természetűek lennének, mint Ádám gyermekei, mindannyian
bűnösök. Ebben az esetben Jézusnak minden embert a testvérének kellene neveznie. Mivel
azonban a csak a ’megszenteltek’ azok, akiket Isten Neki adott, csak őket nevezi így. Ő és a
71
megszenteltek azonban, mint emberek, azonos természetűek és helyzetűek Isten előtt. Amikor
azt mondom ’azonos’, az nem azt jelenti, hogy a bűn azonos állapotában vannak. Épp
ellenkezőleg, mert a ők a Megszentelő és a megszenteltek, az emberi mivolt ugyanabban a
bizonyságában vannak, mert Isten előtt a Neki szentelt ember ugyanolyan helyzetű, mint Ő,
mint Ember(fia), mint Megszentelt az Isten előtt.” (Mr. J. N. Darby)
Bár az idézet kissé homályosan fogalmazott, mégis hisszük, hogy közel jár a Lélek
gondolataihoz. Ők, Krisztus és a népe „egytől valók”. Talán mondhatjuk: valamennyien egy
osztályból vagy társaságból valók. Ha Krisztusnak kellett az emberek Megmentőjének lennie,
akkor Neki Magának is embernek kellett lennie. Ez az, amit a rögtön ez után következő
ószövetségi idézetek megmutatnak. Mi azonban hisszük, hogy az „egytől valók”
kiterjedésében kissé tágasabb annál, amit Mr. Darby megjegyzései tártak elénk. A Zsid2
hátralevő része szemlátomást azt is bemutatja, hogy ez utal a Megszentelő és megszenteltek
állapotbeli egységére már ebben a világban is. A Pásztor a juhok előtt ment (Jn10:4), a
követendő út az, amelyen Ő is járt. Azaz, „egytől valók” a helyzetükben, a szenvedéseikben, s
a függőségükben Istentől.
„Mert a megszentelő és a megszenteltek egytől valók mindnyájan.” So igemagyarázó
teljesen eltévesztette ennek az „egytől valók”-nak a jelentését. Ha elegendő figyelmet
fordítottak volna a tartalomra, meg kellett volna látniuk, hogy az apostol itt nem a
keresztyének Krisztussal az Isten előtti elfogadásban és a dicsőségben fennálló egységéről
értekezik, hanem Krisztusnak és az Ő népének egységét tárja elénk a megaláztatásukban. Más
szóval, az apostol itt ne a felemeltetésünkről beszél Krisztus szintjére, hanem az Ő
leereszkedéséről a miénkre. Az, ami ez után következik, világosan megalapozza ezt.
De mit ért „a megszentelő és a megszenteltek” alatt? A Megszentelő Maga Krisztus, Ő
szentelte meg a sok fiakat, akiket dicsőségre vezet. „A megszentelés forrás és ereje Isten
Fiában, a mi Megváltónkban rejlik. Mi, akiket dicsőségre vezet, nagyon távol álltunk Istentől
a kárhoztatás és a halál állapotában. Mi más lehetne különbözőbb, mint a természetes
állapotunk, valamint Isten dicsősége, amire várunk? A törvényszegéseink miatt elítélten,
bűnben éltünk, elidegenedtünk Istentől, s az Ő világosságának és szeretetének jelenléte nélkül
valók voltunk. Holtak voltunk, s a ’holtak’ alatt nem azt a modern fantáziálást értem, mely
úgy magyarázza a halált, mint a létezés megszűnését, hanem ez a nyomorúság és romlottság
folytonos, aktív, öngerjesztő állapota, amibe a bűnös az engedetlensége folytán került. Holtan
a vétkekben és a bűnökben jártunk, az énünk kénye-kedve szerint élőként holtan (Ef2:1-2,
1Tim5:6). Mi lehetne ellentétesebb a dicsőséggel, mint az az állapot, amibe a természetünknél
fogva kerültünk? S ha a dicsőségbe kell jutnunk, akkor nyilvánvalóan meg is kell
szentelődnünk: meg kell szabadulnunk és el kell különülnünk a vétkektől, a mocsoktól és a
haláltól, s Isten jelenlétébe kell kerülnünk, ahogy kegyet, világosságot és életet találunk, hogy
az Ő élete szállhasson le a lelkünkre, s mi részeseivé válhassunk az isteni természetnek.
Krisztus a mi megszentelődésünk. Egyetlen áldozatával örökre tökéletesítette a
megszentelteket (Zsid10:14). A testének, mint bűnért való áldozatnak a felkínálásával
megszentelte mindazokat, akik a bizalmukat Belé vetik. Megszentelni annyi, mint elkülönítve
lenni Isten számára: elkülönítve lenni szent felhasználásra. Minket, akik távol voltunk,
Krisztus vére közel hozott. S noha a kiválasztásunk Isten, az Atya által kezdeményezett (Aki
így a megszentelődésünk szerzője, Júd1:4), s szív megtisztítása és megtisztulása pedig
általánosan a Szentléleknek tulajdoníttatik (Tit3:4-5), mégis Krisztusban lettünk kiválasztva
és Krisztus az, Akitől a Szentlelket kaptuk, s Krisztus munkája folytonos használatának,
valamint az Ő élete állandó közlésének következtében élünk és növekszünk. Krisztus a mi
megszentelődésünk.
A Belé vetet hit által szentelődünk meg (Csel26:18). Önmagát feláldozva Isten
jelenlétébe vitt minket. Az Íge által, Isten igazsága által, a bennünk lakozó Lélek által
folyamatosan szenteli a kegyeseit. Az egyháznak adta Magát, ’hogy azt megszentelje,
72
megtisztítván a víznek feredőjével az Íge által’ (Ef5:26). ’Szenteld meg őket a te
igazságoddal’ (Jn17:17, 15:3).
Krisztus Maga a megszentelődésünk alapja, forrása, módszere és csatornája. Naponta
kapunk arra buzdítást, hogy vetkőzzük le az óembert és öltözzük fel az újat, s öldököljük meg
a földi tagjainkat. De mi más módon vagy módszerrel engedelmeskedünk az apostoli
buzdításnak, ha nem Krisztus tökéletes, bűnért való áldozatának, mint mindenre elégséges
engesztelésnek a folyamatos szemlélésével? ’A megöletett Bárány.’ Jézus az, Aki megszentel.
A Szentlelket, a Vigasztalót Krisztus küldte, hogy Őt dicsőítse, s feltárja és a miénkké tegye
az Ő üdvösségét. Krisztus képmására változunk el, a Lélek által, mint Krisztustól való az Ő
megdicsőült emberi mivoltában.” (Saphir)
„A mely oknál fogva nem szégyenli őket atyjafiainak hívni” (11. vers). Mivel Krisztus
emberré vált, nem szégyelli „atyaifiainak” elismerni azokat, akiket az Atya adott Neki. A
természet közös jellege, amin a Megszentelő és a megszenteltek osztoznak, alapot szolgáltat
Neki ahhoz, hogy „atyjafiainak” nevezze őket. S hogy megaláztatásának napjaiban ezt tette,
az meglátszik a Mt12:49-ből és a Jn20:17-ből. S hogy ezt teszi majd az ítélet napján is,
kiderül a Mt25:40-ből. Az, hogy „nem szégyelli” őket így nevezni, világosan kimutatja a
leereszkedés cselekedetét az Ő részéről, a leereszkedését, mely abból a tényből ered, hogy Ő
több volt mint ember, nem más, mint „a dicsőség Ura”. Nem kétséges, van ezekben a
szavakban egy lappangó ellentét: a világ gyűlölte őket, a test szerint testvéreik lenézték és
„hitehagyottaknak” nevezték őket, de Isten megtestesült Fia nem szégyellte „atyjafiainak”
nevezni őket. Így viszonyul hozzánk is. Ezért, ha „nem szégyell” elismerni minket, akkor
vajon mi majd „szégyellünk megvallani Őt”? S ne szégyelljük „atyafiainknak” elismerni a
nyáj legszegényebbjeit sem!
„A mely oknál fogva nem szégyenli őket atyjafiainak hívni.” Mielőtt tovább lépnénk
ezektől az áldott szavaktól, hangsúlyosan ki kell mondani: ez a kegyelem Krisztus részéről
nem teheti olyan vakmerőkké az Ő népét, hogy úgy beszéljenek Róla, mint a „testvérükről”.
Ez a legelítélendőbb. „Kérdés: nevezhetjük e viszony alapján Isten Fiát a testvérünknek?
Válasz: nem látjuk példáját annak, hogy bármely szent valaha is ezt tette volna. Rendszerint a
méltóság titulusait adják Neki, például Úr, Mester, Megváltó. S bárhogyan is kegyeskedik
nekünk megadni ezt a tisztességet Isten Fia, mégis meg kell tartanunk a szívünkben a
magasztos és tiszteletteljes nagyrabecsülését, s ezen az alapon olyan megszólításokkal illetni
Őt, ami ezt ki is mutatja. Az alattvalók nem használják az egyenrangúság titulusait a
feljebbvalóikkal szemben, mert ha ezt tennék, az az arrogancia jele volna.” (Dr. Gouge)
Ugyanez az alapelv vonatkozik a Jn15:15-re: Krisztus leereszkedő kegyelemmel nevezhet
minket „a barátainak”, de ez nem jogosít fel minket arra, hogy „barátként” beszéljünk Róla!
„Mondván: Hirdetem a te nevedet az én atyámfiainak” (12. vers). Az apostol még
egyszer az írott Ígére hivatkozik annak alátámasztása végett, amit az imént jelentett ki. Az
idézet a 22. zsoltárból származik, ami nemcsak alátámasztja a 11. versben elhangzottakat,
hanem hozzájárult a vele szemben megfogalmazott ellenvetés eltörléséhez is. Mint közismert,
a 22. zsoltár a kereszt nagy zsoltárja. A 20-21. versekben a szenvedő Megváltó kiáltását
halljuk: „Szabadítsd meg lelkemet a kardtól (az isteni igazságszolgáltatástól, v. ö. Zak13:7), s
az én egyetlenemet a kutyák körmeiből (a pogányoktól, v. ö. Mt15:24-26). Ments meg engem
az oroszlán (az ördög, v. ö. 1Pt5:8) torkából.” Ezt követi a hit bizonyossága: „Meghallgattál
engem az unikornis szarvai közül (Károlinál: és a bivalyok szarvai közül hallgass meg engem
– a ford.)”. Ez a zsoltár fordulópontja: a Szenvedő kiáltásait a Magasságos meghallgatta.
Micsoda perdöntő és megsemmisítő válasz ez a gáncsoskodó zsidónak! Isten saját Ígéje
jelezte előre a Messiásuk megaláztatását és szenvedését! Ez tévedhetetlenül tárult eléjük. Mit
mondhattak erre? Semmit sem tudta rá válaszolni.
Sőt mi több, a 22. zsoltár nemcsak a Messiás szenvedéseit jelezte előre, de beszámolt a
győzelméről is. Olvassuk el ismét a 21. verset: „Ments ki az oroszlán szájából, mert Te
73
meghallgattál engem”. Krisztus nem a haláltól, hanem a halálból menekült meg, v. ö. Zsid5:7.
S mi a következő a 22. zsoltárban? Ez: „Hadd hirdessem nevedet atyámfiainak”. Itt a
Megváltó a feltámadás alapjain áll, minden ellensége felett győztesen. Ez az, amit az apostol
idéz a Zsid2:12-ben.
Amit pedig különösen fontos megjegyezni, az az, hogy ebben az igeversben a 22.
zsoltárból halljuk, amint Krisztus elmondja: hirdetni fogja az Atya nevét az „atyafiaknak”. Ezt
csak a feltámadás alapján lehet megtenni. Miért? Mert a természetüknél fogva ők „holtak
voltak a vétkekben és a bűnökben”. Mivel azonban „Krisztussal együtt megelevenedtek”
(Ef2:5), Isten fiaivá tétettek, s ezért „atyjafiai” Isten feltámadt Fiának. Ezért nagyon fontos
megjegyezni azt a pontot, ahol a 22. vers előfordul a 22. zsoltárban. Az Úr Jézus soha nem
nevezte az Ő népét „atyafiaknak” a kereszt másik oldalán! Úgy beszélt róluk, mint
„tanítványokról”, „juhokról”, de soha nem úgy, mint „atyafiakról”. De amint feltámadt a
halálból, ezt mondta Máriának: „menj az én atyámfiaihoz és mondd nékik: Felmegyek az én
Atyámhoz és a ti Atyátokhoz” (Jn20:17). Itt volt tehát a megválaszolhatatlan válasz a zsidók
ellenvetésére: Krisztus a feltámadás alapját csak a halálon keresztük érhette el, v. ö. Jn12:24
„Hirdetem a te nevedet az én atyámfiainak.” Itt halljuk, amint a Fiú az Atyához szól,
megígérve, hogy el fogja látni a kapott megbízatást. A görög szó, amit a „hirdetni” szóval
fordítottak, nagyon hangsúlyos és átfogó. Azt jelenti: kihirdetni, közzétenni, kiállítani,
ismertté tenni. Isten „nevét” kihirdetni annyi, mint feltárni, micsoda az Isten, megismertetni a
kiválóságait és a tanácsvégzéseit. Ezt megcselekedni jött Krisztus: lásd Jn17:6 és 17:26. Senki
más nem volt megfelelő erre a feladatra, mert senki más nem ismerte az Atyát, csak a Fiú
(Mt11:27). De csak az „atyjafiainak” tette ezt meg Krisztus. Ők azok a „kisdedek”, akiknek a
mennyei dolgok ki lettek jelentve (Mt11:25), ők azok, akik előtt ismertté lettek „a mennyek
országának titkai” (Mt13:11). Mindenki más elől ezek az áldott kijelentések „rejtettek”, s az ő
számunkra ezek csak példázatok.
„Az anyaszentegyháznak közepette dícséretet mondok néked” (12. vers). Ez fejezi be
az idézetet a Zsolt22:22-ből. Nem kétséges, hogy az első beteljesedése ennek a Csel1:3
„negyven napja” alatt következett be: figyeljük meg, miképpen hozza be a Csel1:4 a
gyülekezetbe, bár a végső beteljesedése akkor még jövőbeli esemény. A helyzet, amiben
Krisztust itt látjuk, nagyon áldásos: „közepette”, azaz a Megváltó vezeti a megváltottjainak
dicséretét. Az Isten számára idegenek is részt vehetnek a puszta „vallás” minden külsődleges
formájában, de ők soha nem dicsérik Istent. Csak a feltámadás alapján lehetséges a dicséret.
Nagyon szép előképét látjuk ennek a 2Móz15:1-ben – csak miután Izrael átment a Vörös-
tengeren, s látták a halott Egyiptomiakat a tengerparton, „akkor éneklé Mózes és az Izráel fiai
ezt az éneket az Úrnak”. Figyeljük meg, miképpen vezette Mózes, a közbenjáró előképe a
dicséretüket!
„És ismét: Én ő benne bízom” (13. vers). Az apostol még mindig a zsidók
ellenvetésére válaszol: miképpen lehet a názáreti Jézus felsőbbrendű az angyaloknál, látva,
hogy ember volt és meghalt? Itt a 12-13. versekben messiási szakaszokat idéz az
Újszövetségből a 10-11. versekben tett kijelentések alátámasztása végett. Először a
Zsolt22:22-t idézi, melyben halljuk, hogy Krisztus „atyjafiainak” nevezi a megváltottjait. A
következtetés félreérthetetlen: ez olyan titulus, mely közös helyzetet és közös állapotot
feltételez, s ehhez a dicsőség Urának meg kellett alázkodnia, le kellett jönnie az ő szintjükre
és emberré kellett válnia. Aztán, ugyanabban az igeszakaszban látjuk, amint a Megváltó
„dicséretet énekel” Istennek. Ez megint csak mint megtestesültet mutatja Őt nekünk, mert
csak emberként volt képes dicséretet énekelni Istennek! Sőt, nem is Úrként látjuk az egyház
fölött, hanem olyasvalakiként, Aki „közepette” van. Azaz, itt az „egytől valók” kifejezés van
szemléltetve és megindokolva.
Most pedig a második idézet következik az Ézs8:17-ből, a Septuaginta változata
szerint. A szakasz, amiből származik, nagyon figyelemre méltó. A 13. verstől kezdődően egy
74
buzdítást látunk: „A seregek Urát: Őt szenteljétek meg, Őt féljétek, és Őt rettegjétek!” Ez azt
jelenti: adjátok meg Neki a valódi helyet a szívetekben, ismerjétek el a magasztos méltóságát,
hajoljatok meg a szavakkal ki nem fejezhető fensége előtt, hódoljatok be a szuverenitásának,
reszkessetek még annak gondolatától is, hogy vitába szálltok Vele!
Aztán a 14. versben a Seregek Ura kettős jelleggel áll előttünk: „És Ő néktek
szenthely lészen; de megütközés köve és botránkozás sziklája Izráel két házának, s tőr és háló
Jeruzsálem lakosainak.” Ezek a kifejezések, a szentély és a botránykő meghatározzák az Úr
viszonyát a kiválasztottakhoz és a ki nem választottakhoz. Az elsőknek Ő menedék,
nyugvóhely, az imádat központja, a másodikaknak botrány. „A kő” Krisztus egyik titulusa, s
nagyon érdekes és tanulságos végig követni a különféle vonatkozásait. Az elsőt az
1Móz49:24-ben találjuk. Itt az Ézs8-ban Krisztust az Ő alacsonyságában látjuk. Izrael
olyasvalakit várt, aki kiemelkedik a Föld nagyjai közül is, ezért mikor ez a valaki, Aki
jászolban született, az asztalos munkapadjánál fáradozott, s nem volt hová lehajtania a fejét,
megjelent előttük, „lenézték és megvetették” Őt. Az itt használt hasonlat nagyon megrendítő.
Milyen alacsony helyzetet kellett elfoglalni a dicsőség Urának ahhoz, hogy Izrael
megbotránkozzon Rajta, mint egy láb alá kerülő kövön! Azután a Szentlélek még egyszer arra
az ószövetségi igeszakaszra utal, melyben a Messiást alázatban láthatjuk úgy, mint egy, a
földön heverő „követ”.
Aligha szükséges hozzátenni, hogy maga a megaláztatás, amibe a Megváltó belépett,
amikor nem azért jött ide, hogy Neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és életét adja
váltságul sokakért, az teszi Őt „becses kővé” (1Pt2:6) mindazok számára, akiknek a hite látja
ragyogni az isteni dicsőséget a megaláztatás alatt. Mi indítja meg jobban a szívünket, mi más
késztett jobban meghajlásra az imádásban Isten előtt, mint amikor az Ő Fiát szemléljük a
Jn13-ban. Bizony, „a Kő”, ami a tanítványok lábait mossa! Áldott dolog tudni, hogy a Kő,
amit az építők megvetettek „szegeletkővé lett” (Zsolt118:22), azaz felmagasztaltatott.
Visszatérve az Ézs8-ra, a 15. vers felerősíti azt, ami az előzőben elhangzott. „És
megütköznek köztük sokan, s elesnek és összetöretnek; tőrbe esnek és megfogatnak!”
Mindannyian tudjuk, mennyire komolyan és mennyire szó szerint teljesedett ez be a zsidók
történelmében. Aztán a 16. versben kijelenti a következményeit Izrael Messiása elvetésének:
„Kösd be e bizonyságtételt, és pecsételd be e tanítást tanítványaimban!” Azóta mindig lepel
borította Izrael szívét, még a Szentírás olvasása közben is (2Kor3.15).
Itt következik az Íge a Zsid2:13-ból: „Én ő benne bízom” (Ézs8:17, a Septuaginta
változata). E a legáldottabb Íge. Kifejezi a Megváltó magától értetődő bizalmát Istenben. A
bánásmód ellenére, amiben részesült Izrael mindkét háza részéről, a Jahvéba vetett bizalma
rendületlen maradt: a láthatókról aláthatatlanokra tekintett. Ennek az idézetnek a jelentősége a
Zsid2-ben nyilvánvaló: ez a dolog nem történhetett meg, amíg Krisztus nem vált emberre,
mert ha csak Isten Fiaként beszélünk Róla, akkor a „bizakodás” elképzelhetetlen, lehetetlen
lett volna. Csodálatos bizonyítéka ez a Zsid2:11-ben kijelentetteknek annak az egységnek a
vonatkozásában, ami Krisztus és a népe között áll fenn: Neki, hozzájuk hasonlóan, a hit útját
kellett járnia.
„Én ő benne bízom”. Ez valóban olyan Íge, melynek meg kell hajlítania a szívünket a
csodálkozásban. Mennyire alacsony helyet foglalt el az ég és a föld Alkotója! Mennyire
kiemelik ezek a szavak az Ő emberi mivoltának a valóságosságát! Isten Fia Emberfiává vált, s
amíg itt volt, ezen a Földön, az Általa elfoglalt hellyel tökéletes összhangban tevékenykedett.
A hit életét élte itt, azaz, az Istenbe vetett bizalom és a Tőle való függőség életét. A Jn6:57-
ben hallottuk, amint ezt mondta: „én az Atya által élek”. Ez az, amit ráerőltetett a Sátánra,
amikor azzal kísértette, hogy teremtsen kenyeret Önmagának.
Az Ézs8:17 nem az egyetlen ószövetségi igeszakasz, ami Krisztusnak az Istenbe vetett
„bizalmáról” beszél. A Zsolt16:1-ben ezt kiáltja: „Tarts meg engem Istenem, mert benned
bízom”. Emberként nem volt illendő, hogy független és egyedülálló maradjon, s nem is tette
75
ezt meg. Ennek a zsoltárnak az egész úgy láttatja Őt, mint életében, halálában és
feltámadásában teljes függőségben levőt. Látványosan megmutatkozik ez, ha a 10-11.
verseket összevetjük a Jn2:19-cel és a Jn10:18-cal. János evangéliumának azokban a
szakaszaiban, ahol az Ő isteni dicsősége ragyog keresztül az emberi mivoltának leplén, a saját
feltámadásáról beszél. De itt a Zsolt16-ben, ahol az Ő emberi mivoltának tökéletességei
mutatkoznak meg, láthatóan Istenben bízik azt illetően, hogy majd ismét feltámasztja Őt.
Mennyire fontos a Lélek nézőpontjához igazodni minden egyes szakaszban!
„Én ő benne bízom”. A mi Urunk eme tökéletességén nem elmélkedünk kellőképpen.
Az élet, amit Jézus Krisztus itt élt harminchárom éven át, a hit élete volt. Ez a jelentése annak
a kevéssé megértett Ígének a Zsid12:2-ben: „Nézvén a hitnek fejedelmére (a görög szó
ugyanaz, mint a Zsid2:10-ben) és bevégezőjére (tökéletesítőjére) Jézusra (ez az Ő emberi
neve)”. Ha ezeket a szavakat kellőképpen mérlegeljük a szövegkörnyezetük fényében, a
jelentésük világos. A Zsid11-ben az ószövetségi szentek példáival szemléltettük a hitélet
különféle összetevőit, de Jézusban minden összetevő tökéletes példáját látjuk. Mind
fejedelmünk vagy vezetőnk a katonái előtt ment, serkentő példát mutatva nekik. Az út,
amelyen járniuk kell, ugyanaz, amin Ő is járt. A versenypálya, amit meg kell futnunk,
ugyanaz, mint amit Ő is megfutott. Úgy kell járnunk és futnunk, ahogyan Ő tette: hit által.
„Én ő benne bízom”. Ez volt mindig is a szíve kifejezése. Krisztus elmondhatta, s
csakis Ő mondhatta el: „Születésem óta a te gondod voltam; anyám méhétől fogva te voltál
Istenem” (Zsol22:11). Soha senki nem élt olyan teljes függőségben Istentől, mint Ő: „Az Úrra
néztem szüntelen; mert jobb kezem felől van, meg nem rendülök” (Zsolt16:8) volt az Ő
nyelvezete. Annyira nyilvánvaló volt a hite ég mások számára is, hogy még az ellenségei is, a
keresztet körülállva, keserű gúnyt űztek abból: „Az Úrra bízta magát, mentse meg őt;
szabadítsa meg őt, hiszen gyönyörködött benne!” (Zsolt22:9). Mennyire áldott dolog tudni,
hogy amikor arra kapunk elhívást, hogy hitben járjunk, hódoljunk be Istennek és éljünk a Tőle
való függőségben, elfordulva az idő ködétől az eljövendő örökség felé, hogy Másvalaki már
járta ezt az utat, hogy a bárányait összeterelve a jó Pásztor előttük járt (Jn10:4), azaz semmi
mást nem parancsol, csak azt, amit először Ő Maga is megtett!
„Én ő benne bízom”. Ez még mindig igaz az ember Jézus Krisztusra. A Jel1:9-ben
olvasunk „Jézus Krisztus királyságáról és tűréséről”, azaz a hit türelméről. V. ö. Zsid11:13, A
Zsid11:12-13 így magyarázza: „Ő azonban, egy áldozattal áldozván a bűnökért, mindörökre
űle az Istennek jobbjára, várván immár, míg lábainak zsámolyául vettetnek az ő ellenségei.”
Ez a hit várakozása, ami Isten ígéretének beteljesedését várja. Ó, kedves olvasó, a közösség
Krisztussal nem holmi misztikus, hanem intenzíven gyakorlati dolog. A közösség Krisztussal
legelőször is azt jelenti: hit által járni.
„És ismét:.. Ímhol vagyok én és a gyermekek, a kiket az Isten nékem adott” (13. vers).
Ez teszi teljessé az idézetet az Ézs8:17-18-ból. E szavak helytállósága az apostol érveinek
alátámasztásához kiderül abból, hogy Krisztus Közbenjáróként foglalta le a helyét Isten előtt,
a „gyermekeket” Tőle kapott ajándékként bírva. Az ember Krisztus vallja meg az egységét
velük, azonos rangra helyezve Magát és a gyermekeket: „én és a gyermekek”, v. ö. „az én
Atyámhoz és a ti Atyátokhoz” (Jn20:17). Maga az Úr Jézus jelenik meg Isten előtt a
Szolgálójaként, Aki hűségesen és sikeresen ellátta a rábízott feladatot. Itt az Atyához szól,
örvendezve a saját tulajdon munkája gyümölcseinek. Mintha ezt mondta volna: „Itt vagyok, ó,
Atyám, Akit a saját kebledről küldtél el a mennyből a földre, hogy gyűjtsem össze a Te
választottjaidat a világból. Én teljesítettem azt, amiért küldtél: íme, itt vagyok én, és a
gyermekek, akiket Te adtál nekem.” Noha botránykőnek és a megbotránkozás sziklájának
bizonyult Izrael mindkét háza számára, mégsem maradt nép nélkül: a „gyermekek” adattak
Neki, s velük rendelkezik és jelenik meg ünnepélyesen Isten előtt.
Kik ezek a „gyermekek”? Először is mindazok, kiket a Közbenjáró Istenhez visz.
Ahogyan az 1Pt3:18-ban olvassuk: „Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, mint igaz
76
a nem igazakért, hogy minket Istenhez vezéreljen”. Ez az, amit itt látunk, hogy Krisztus
cselekszik: hivatalosan Isten elé viszi a gyermekeket. Másodszor, ők Krisztus
„gyermekeinek” vannak itt tekintve. Az Ézs53:10-11-ben hangzott el: „magot lát, és napjait
meghosszabbítja, és az Úr akarata az ő keze által jó szerencsés lesz. Mert lelke szenvedése
folytán látni fog, és megelégszik...” A Jn13:33-ban és a Jn21:5-ben Őt valóságosan halljuk,
amint a tanítványait a „gyermekeinek” ismeri el. Nincsen ebben semmi összeegyeztethetetlen.
Elmélkedjen z olvasó az 1Kor4:14-15 felett: ha azokat, akik Isten szolgáinak prédikálására
születtek újjá, nevezhetők az ő „gyermekeiknek”, mennyivel inkább nevezhetők Jézus
Krisztus „gyermekeinek” azok, akiket Ő nemzett az Ő Lelke és Ígéje által!
„Ímhol vagyok én és a gyermekek, a kiket az Isten nékem adott”. Azokat, akiket Isten
adott Krisztusnak, Ő újra és újra megemlítette a nyilvános szolgálata során. „Ímhol vagyok én
és a gyermekek, a kiket az Isten nékem adott” (Jn6:37). „Megjelentettem a te nevedet az
embereknek, a kiket e világból nékem adtál: tiéid valának, és nékem adtad azokat… Én
ezekért könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, a kiket nékem adtál…”
(Jn17:6, 9). Ők a világ teremtése előtt adattak Krisztusnak (Ef1:4). Ezek a „gyermekek” Isten
választottjai, az Általa szuverén módon elkülönítettek a kezdetektől fogva az üdvösségre
(2Thessz2:13). Isten választottjai „a világ teremtése előtt”, azaz az örökkávalóságtól fogva
adattak Krisztusnak, s ez rávilágít a Megváltónak az Ézs9:6-ban található titulusára: „az
örökkévalóság Atyja”. Ez sokakat összezavart, pedig nem kellett volna. Krisztus az
„örökkévalóság Atyja”, mert „az örökkévalóságtól fogva” voltak gyermekei!
Miért adattak ezek a „gyermekek” Krisztusnak? Az első válasznak ennek kell lennie:
az Ő saját dicsőségére. Krisztus Isten minden tanácsvégzésének központja, s az Ő dicsősége
az egyetlen dolog, amit mindig is szem előtt tartott. Krisztusnak örök dicsősége lesz azért,
mert a családja veszi majd körül, melynek minden tagja eleve elrendeltetett arra, hogy „az Ő
ábrázatához hasonlatosokká legyenek” (Rm8:29). A második válasz pedig: hogy
megmenthesse őket. „Minden, a mit nékem ád az Atya, én hozzám jő; és azt, a ki hozzám jő,
semmiképen ki nem vetem” (Jn6:37).
„Ímhol vagyok én és a gyermekek, a kiket az Isten nékem adott”. Nem kételkedünk
abban, hogy a végső utalás ezekre a szavakra arra az időre tekint előre, amit a Júdás apostol
levelének végén található csodálatos dicséret jelez: „Annak pedig, a ki titeket a bűntől
megőrizhet, és az ő dicsősége elé állíthat feddhetetlenségben nagy örömmel, az egyedül bölcs
Istennek, a mi megtartónknak, dicsőség, nagyság, erő és hatalom most és mind örökké.
Ámen.” Amikor az Úr Jézus az ítélet gyorsan közeledő napján majd Magához gyűjti a
megváltottakat és „Önmaga elébe állítja dicsőségben az egyházat, úgy hogy azon ne legyen
szeplő, vagy sömörgözés, vagy valami afféle” (Ef5:27), akkor fog majd győztesen így
kiáltani: „Ímhol vagyok én és a gyermekek, a kiket az Isten nékem adott”. Közben
igyekezzünk a szívünkre venni valamennyit ezeknek a szavaknak az áldottságából, hogy „az
Úr öröme” már most a mi erősségünk lehessen! (Neh8:10).
„Ímhol vagyok én és a gyermekek, a kiket az Isten nékem adott”. Igyekezzünk
rámutatni egy-két világos következményre. Először is mennyire drágáknak kell lelniük Isten
választottjainak Krisztus számára! Ők az Atya saját „ajándékai” Neki. Egy ajándék értéke
nem a belső értékében rejlik, hanem abban a megbecsülésben és szeretetben, amit az ajándék
adója iránt éreznek. Mindenekelőtt ebben a fényben látja Krisztus mindig a saját népét: az
Atya Őiránta érzett szeretetének kifejeződéseként. Másodsor, mennyire biztos, hogy Krisztus
folytatja majd a gondoskodást és a szolgálatot a népének! Ő nem lehet közönyös azok jólétét
illetően, akiket az Atya adott Neki. Ahogyan a Jn13:1 kijelenti: „szerette az övéit e világon,
mindvégig szerette őket”. Harmadszor, micsoda biztonságban vannak! Az övéi közül senki
sem pusztulhat el! Csodálatosan tárja ezt elénk a Jn18:8-9, ahol azoknak, aki Őt letartóztatni
jöttek, Krisztus ezt mondta: „Azért, ha engem kerestek, ezeket bocsássátok el; Hogy
77
beteljesüljön a beszéd, a melyet mondott: Azok közül, a kiket nékem adtál, senkit sem
vesztettem el.”
Kimondhatatlanul áldott mindaz, ami elénk tárul a Zsid2:12-13-ban. Az Úr népét itt
háromféleképpen látjuk. Először is, Krisztus az „atyjafiainak” ismeri el őket. Ó, milyen
csodálatos! A becsvágyó világi ember testi megtiszteltetésekre és címekre vágyik, de mije
van, ami csak egy pillanatra is összehasonlítható azzal a tiszteletreméltó titulussal, amivel
Krisztus illeti a megváltottjait? Legközelebb, ha rágalmaznak az emberek, és sértő nevekkel
illetnek, emlékezz, keresztyén testvérem, hogy Krisztus téged az egyik „atyjafiának” nevez.
Másodszor, a megváltottak egész közösségét nevezi itt „az egyháznak”, s látjuk, amint
Krisztus közöttük énekel dicséretet. Ők tehát testületileg nézve az imádók társasága, s Ő, Aki
„Pap mindörökké” vezeti az öröméneküket és az imádásukat. Harmadszor, az Úr Jézus
elismeri őket a „gyermekeinek”, olyan gyermekeknek, akiket Isten adott Neki. Ez egyszerre
beszél arról, hogy milyen közel állnak Hozzá és mennyire drágák az Ő számára. Biztos, hogy
a kegyelemnek ez a csodálatos gazdagsága erre a kiáltásra késztet minket: „dicsőség és
hatalom [Neki] mind örökkön örökké! Ámen.” (Jel1:6)

Zsid2:14-16
14. Mivel tehát a gyermekek testből és vérből valók, ő is hasonlatosképen részese

lett azoknak, hogy a halál által megsemmisítse azt, a kinek hatalma van a halálon,
tudniillik az ördögöt,
15. És megszabadítsa azokat, a kik a haláltól való félelem miatt teljes életökben
rabok valának.
16. Mert nyilván nem angyalokat karolt fel, hanem az Ábrahám magvát karolta
fel.
A Zsidókhoz írott levél második fejezetének záró versei olyan gazdagok és teljesek a
tartalmukat tekintve, és a témájuk pedig, amivel foglalkoznak, annyira fontos, hogy szükségét
éreztük pótlólagos teret adni a magyarázatukhoz. Egyre jobban és jobban megtanuljuk, hogy a
Szentírás rövidke szakasza imádságos szívvel megvizsgálva és ismételten átgondolva még
több áldást terem a szívnek, eledelt a léleknek és segítséget a járónak, mint egy egész, csak
futólag átolvasott fejezet. Nem ok nélkül mondta az Úr Jézus a szántóvetőről szóló
példázatban: „A melyik pedig a jó földbe esett, ezek azok, a kik a hallott Ígét tiszta és jó
szívvel megtartják, és gyümölcsöt teremnek béketűréssel” (Lk8:15). Az egyetlen módja az Íge
„megtartásának” vagy szoros megragadásának a hosszas elmélkedés és a türelmes, kitartó
tanulmányozás.
A most előttünk levő igeversek az apostol ihletett magyarázatának a részét alkotják a
„Fiú” emberré válásáról és az elszenvedett szörnyű kereszthaláláról. Ha az olvasó visszatér az
előző rész harmadik bekezdéséhez, ott öt okát találja (a 9-10. versekben megindokolva)
annak, hogy miért szenvedett el Krisztus ilyen megaláztatást. A 11-13. versekben négy
további említ. A Szentháromság második személyének alacsonyabbá kellett válnia az
angyaloknál. Ha alapot és okot akart ahhoz, hogy „atyjafiainak” szólítson bennünket (11-12.
versek), mert ez a titulus közös alapot és kiindulópontot feltételez. Azután szükséges volt,
hogy a dicsőség Ura „egytől valóvá váljon” a népével, ha az egyház közepette kellett
„dicséretet énekelnie Istennek (12. vers). S ezt meg is tette, amint az ószövetségi Írások is
bizonyságot tettek róla. Azután szükséges volt Neki, Aki Isten formájában volt, „szolgai
formát” ölteni Magára, ha a hit életének tökéletes példájaként kellett a népe elé állnia. Az
Ézs8:17-ben pedig halljuk, amint ezt mondja a prófétálás Lelke által „és benne bízom”. Végül
78
az „Ímhol vagyok én és a gyermekek, a kiket az Isten nékem adott” kiáltása (13. vers) is
megkövetelte, hogy emberré legyen és a szentjeivel így egyenrangúvá váljon.
A 14-16. versekben találjuk a legmélységesebb kijelentéseket az egész Szentírásban az
isteni megtestesülésről. Ha nem másért, hát e miatt kell lassan haladnunk a vizsgálatával. A
Szentlélek itt is további okok bemutatásával folytatja, hogy miért volt szükséges az angyalok
Urának egy időre kisebbé válni náluk. Három újabbat jelöl itt meg, s ezeket így lehet
felsorolni: először, hogy megsemmisítse és kiiktassa azt, akinek hatalma van a halál felett,
azaz az ördögöt (14. vers). Másodszor, hogy megszabadíthassa a népét annak a félelemnek a
rabszolgaságából, amit a halál okozott (15. vers). Harmadszor, Ábrahám gyermekeit csak Ő
válthatta meg Ábrahám magvának felkarolásával (16. vers).
„Mivel tehát a gyermekek testből és vérből valók, ő is hasonlatosképen részese lett
azoknak, hogy a halál által megsemmisítse azt, a kinek hatalma van a halálon, tudniillik az
ördögöt” (14. vers). „A kapcsolat e között az igevers és az előző szakasz között ekképpen
vázolható fel: Mivel illendő volt Neki, Akiért és Aki által van minden, hogy sok fiakat
dicsőségre vezetve az üdvösségük Fejedelmét a szenvedések által tökéletesítse, s mivel az
ószövetségi próféciák szerint a Megszentelőnek és a megszentelteknek, az Üdvözítőnek és az
üdvözülteknek ugyanabból a fajból kell származniuk, az üdvözültek pedig emberi lények,
ezért Isten Fia, a kijelölt Üdvözítő olyan természetet vett fel, ami képes volt szenvedni és
meghalni. Nevezetesen, az emberi természetet, amikor üdvözíteni jött, hogy abban a
természetben meghalhasson és a halálával elérje a kijelölésének nagy célját, a Sátán
hatalmának megsemmisítését, és a választott népének megmentését.” (Dr. J. Brown)
A vers nyitó szavai azt jelentik, hogy a Szentlélek végkövetkeztetést von le a most
idézett ószövetségi bizonyíték-szövegekből. A „Mivel tehát” kifejezés helyén álló görög
szavakat a Zsid4:6-ban a „Látva tehát (Károlinál: Mivelhogy annakokáért – a ford.)
kifejezéssel fordítják, aminek a jelentése „Ebből nyilvánvaló”, tudniillik, hogy Isten Fia vált
Emberfiává azok kedvéért, akiket Isten adott Neki.
„Mivel tehát a gyermekek testből és vérből valók, ő is hasonlatosképen részese lett
azoknak, hogy a halál által megsemmisítse azt, a kinek hatalma van a halálon, tudniillik az
ördögöt” (14. vers). Itt látjuk az örök Íge megtestesülését, Isten Fiának Emberfiává válását.
Gondoljuk át először ennek csodáját, másodszor a szükségességét, harmadszor a természetét,
negyedszer a tökéletességét és ötödször a célját.
A tragikus dolog az, hogy mostanság az elménk annyira befelhősödött és az értelmünk
annyira a bűn befolyása alatt áll, hogy lehetetlenség a számunkra teljes mértékben felfogni az
isteni megtestesülés csodáját. „Mert most tükör által homályosan látunk” (1Kor13:12). De
hála Istennek, ez az állapot nem tart örökké, mert hamarosan, nagyon hamar „színről-színre”
fogunk látni. S amikor Isten csodálatos kegyelme által az Ő népe a Maga szépségében
szemléli majd a Királyt, akkor, úgy véljük, nem zavarba jönnek és elámulnak majd, hanem
olyan csodálkozással telnek majd el, hogy a szívük és az egész lényük imádatban fog
meghajolni.
A másik dolog, ami oly nehézzé teszi a számunkra az isteni megtestesülés csodájának
megragadását az, hogy ebben a pillanatban nincsen semmi, amihez hasonlíthatnánk, nincs
hasonló dolog, ami bárhogy megközelíthetné. Egyedülálló, páratlan a magányos nagyságában.
Megremegünk, amikor arra gondolunk, hogy az angyalok el lettek küldve szolgálni az
üdvösség örököseit: azok a csodálatos teremtmények, akik messze felülmúlnak minket
bölcsességben és erőben, a kiszolgálóinkká váltak; azok a szent teremtmények arra kaptak
megbízást, hogy a szegény bűnösök körül táborozzanak; hogy a menny udvaroncainak a földi
hernyókra kell várniuk! Ez tényleg nagy csoda. De ó, testvéreim, az a csoda végleg
jelentéktelenné fakul és semmivé halványul összevetve azzal a sokkalta nagyobb csodával,
hogy az angyalok Teremtője elhagyja a mennyei trónját és alászáll a bűntől átkozottá vált
79
Földre; hogy az, Aki előtt az angyalok meghajolnak, egy időre Maga is részesévé válik
„testnek és vérnek”! Ez a csodák csodája!
Olyan csodálatos volt az isteni megtestesülés páratlan eseménye, hogy a mennyei
seregek is alászálltak hirdetni az újszülött Megváltót. Olyan csodálatos volt, hogy „az Úr
dicsősége”, a szavakkal ki nem fejezhető Sekina, ami egykor betöltötte a templomot, de
hosszú idővel előtte visszahúzódott a Földről, megint megjelent, mert „az Úr dicsősége
ragyogta körül” a megdöbbent pásztorokat a betlehemi síkságon. Oly csodálatos volt, hogy az
időrend forradalmasítva lett és az anno mundi átalakult anno domini-vá: a naptár
megváltozott, s ahelyett, hogy a világ kezdetétől datálódott volna, Krisztus születésétől
kezdett datálódni. Így az idő Ura felírta a saját aláírását a századokra. De folytassuk most az
isteni megtestesülés szükségességével.
Ezt nyilvánvalóan tudtunkra adták mind a korábban elhangzottak, mind a soron
következők. Ha Isten „gyermekeinek”, akik az Ő Fiának adattak, meg kell „szentelődniük”,
akkor Neki „egytől valónak” kell lennie velük. Ha azoknak a gyermekeknek, akik a
természetüknél fogva testnek és vérnek a részesei, „meg kell szabadulniuk attól, akinek
hatalma van a halál felett, azaz az ördögtől”, akkor a Megszentelőnek is „hasonlóképpen
részesévé kellett ennek lennie”. Ha Neki könyörületes és hűséges Főpapnak kellett lennie
Isten dolgaiban, akkor Neki is „mindenben hasonlítania kell az atyjafiaira”. Ha Neki képesnek
kell lennie „támogatni azokat, akik kísértéseket szenvedtek el”, akkor Neki is el kell
szenvednie „a megkísértetést. Mivel pedig Istenként „nem kísérthető”, ezért emberré kellett
válnia ehhez a megtapasztaláshoz.
A kell lennie valóságos, sürgős, abszolút volt. Nem volt más módja annak, hogy Isten
kegyelmének a népe iránti tanácsvégzése kimunkálható legyen. Ha valaha is „Hozzá
hasonlókká” kellett válnunk, akkor először Neki kellett hasonlatossá válni mihozzánk. Ha
Neki kellett megadnia Nekünk a Szentlelket, akkor először a testünket kellett Magára öltenie.
Ha úgy kellett egyesülnünk az Úrral, hogy „egy lélek” legyünk Ővele (1Kor6:17), akkor Neki
kellett először kapcsolódnia a testünkhöz úgy, hogy valamennyien „egytől valók” legyünk.
Egyszóval, ha részeseivé kellett válnunk az isteni természetnek, akkor Neki is részesévé
kellett válnia az emberi természetnek. Megint látjuk tehát az apostol válaszának jelentését arra
az ellenvetésre, aminek most elejét veszi. Hogyan lehetséges az, hogy egy ember
felsőbbrendűvé váljon az angyaloknál? Ő nemcsak az mutatta meg a zsidóknak a saját
Írásaikból, hogy az Ember Jézus Krisztus kiválóbb nevet kapott, mint bárki, aki a mennyei
hierarchiához tartozik, hanem itt annak a szükségességét is kimutatja, hogy a dicsőség Ura
Emberré váljon. Ha nekünk „el kell változnunk az Ő képmására”, akkor Neki is „hasonlatossá
kell válnia a bű testéhez”. Ha Ábrahám gyermekeit kell megváltani, akkor Neki is Magára
kell öltenie „Ábrahám magvát”.
Az isteni megtestesülés természetére itt a „test és vér” szavakkal utal. Ez a kifejezés
beszél az ember törékenységéről, függőségéről és halandóságától. Ez nyilvánvaló azokból az
igeszakaszokból, ahol előfordul. A „test és vér” szavak ötször kapcsolódnak össze az
Újszövetségben: Mt16:17, 1Kor15:50, Gal1:16, Ef6:12, Zsid2:14. Megalázó kifejezés ez,
mely kihangsúlyozza a test gyengeségét és az ember korlátjait: figyeljük meg miképpen van
szembeállítva a „test és vér” azokkal a nagyobb ellenségekkel, akikkel a keresztyének
hadakoznak.
A „test és vér” a mostani állapota Isten ama gyermekeinek, akik arra lettek
kiválasztva, hogy a dicsőségbe kerüljenek. A természetes alkatuk és állapotuk alapján nincs
semmi, ami megkülönböztetné a választottakat az elvetettektől. A görög szó a „részesek”
helyén a „közös” jelentésű gyökérből származik: a Rm15:27-ben a pogány hívőket
„részeseknek” mondja Izrael lelki áldásaiban, azaz ezeket közösen, egyformán élvezik. Isten
gyermekei tehát egyformán részesei az ördög gyermekeivel együtt „testben és vérben”. Az
újjászületésünk nincs erre semmiféle befolyással: a korlátozásk és a gyengeségek, amikkel a
80
„test és vér” jár továbbra is fennmaradnak. Ennek sok okát lehet megjelölni: hogy ne
fuvalkodjunk fel a lelki rangunk és kiváltságaink miatt; hogy tudatára ébredjünk a
fogyatékosságainknak, s megérezzük a gyengeségünket Isten előtt; hogy megalázkodhassunk
Előtte, Aki Lélek; hogy a könyörület kegyelme kifejlődhessen bennünk, a testvéreink szintén
részesei a „testnek és vérnek”, s nekünk gyakran van arra szükségünk, hogy erre
emlékeztessenek.
Az „Ő is hasonlatosképen részese lett azoknak” szavakban megerősítését látjuk a
Megváltó emberi mivoltának. Nem pusztán azt jelenti ez, hogy a dicsőség Ura ember
formában jelent meg a Földön, hanem ténylegesen „testté és vérré” vált, kitéve minden
emberi, de bűntől mentes törékenységnek. Tudta, mit jelent éhezni, testileg elgyengülni, hogy
mi a fájdalom és a szenvedés. Maga a tény, hogy Ő volt a „fájdalmak férfia”, jelzi, hogy „Ő is
hasonlatosképen részese lett azoknak”. Ebben látjuk Krisztus csodálatos leereszkedését,
amikor igazodott a feltételekhez, amikben a gyermekei voltak. Végtelen különbözőség állt
fenn közöttük: Ő végtelen volt, amazok végesek; Ő mindenható, amazok törékenyek és
gyengék; Ő örökkévaló, amazok halálra ítéltek. Mindazonáltal nem utasította el, hogy
igazodjon hozzájuk, s így „megfeszíttetett erőtelenségből” (2Kor13:4), ami arra az állapotra
utal, amelybe belépett.
Az isteni megtestesülés tökéletességét is jelzik az „Ő is hasonlatosképen részese lett
azoknak” szavak. Ezek a szava kihangsúlyozzák azt a tényt, hogy Krisztus emberré válása
önkéntes cselekedet volt az Ő részéről. A „gyermekek” a természetüknél fogva kerültek a
„test és vér” közös állapotába. Ahhoz a rendhez tartoztak, nem volt szavuk a dologban.
Magának a lényüknek a törvénye alapján lett ez az állapotuk. De nem így volt az Úr Jézussal.
Ő ebbe az állapotba a létezés másik szférájából és állapotából lépett be. Ez hát a leereszkedés
cselekedete volt, önkéntes cselekedet, a szeretet által vezérelt cselekedet, amiért „részese lett
azoknak”.
Ezek a szavak rámutatnak Urunk emberi mivoltának az egyediségére is. A
legáldottabb dolog megfigyelni, hogy a Lélek itt, mint mindenütt, gondosan őrizte a Megváltó
dicsőségét. Nem az hangzik el, hogy Krisztus „részese volt testnek és vérnek”, hanem „Ő is
hasonlatosképen részese lett azoknak”. A különbség csekélynek tűnhet, első rénézésre nem
könnyen észrevehetőnek, de mégis van valódi, fontos, eleven különbség. Noha Krisztus
emberré, valódi emberré vált, Ő mégis más, gyökeresen eltérő volt minden más embertől.
Emberré válva nem „részesedett” abból a halálos méregből, amit a bűn hozott be az ember
alkatába. Az Ő emberi mivoltát nem szennyezte be a bukás vírusa. A megtestesülése előtt
megmondatott az anyjának: „a mi születik is szentnek hivatik” (Lk1:35). A mi Urunk emberi
mivoltának ez a bűntelensége, az egyedisége az, amit oly gondosan őriz a Szentlélek által
felvázolt megkülönböztetés a Zsid2:14-ben.
Az isteni megtestesülés célját itt a „hogy a halál által megsemmisítse azt, a kinek
hatalma van a halálon, tudniillik az ördögöt” szavak jelzik. Ezt szem előtt tartva részesedett
Isten Fia „testből és vérből”. A különböző igeszakaszokban, ahol az isteni megtestesülésről
beszél az Újszövetség, különböző okok vannak megadva és különböző célok vannak
feljegyezve. Például, a Jn3:16 elmondja, hogy az egyik fő cél Isten páratlan szeretetének
feltárása és bemutatása volt. Az 1Tim1:15 kijelenti, hogy „Krisztus Jézus azért jött e világra,
hogy megtartsa a bűnösöket”. De itt, a Zsid2:14-ben annak megsemmisítését említi, akinek
hatalma van a halál felett.
A Szentlélek célja a jelen igeszakaszban a dicsőség Ura végtelen meghajlásában rejlő
legmegalázóbb dolog dicsőséges és hatékony oldalának a megmutatása volt. Rámutat
azoknak, akik a keresztben botránykövet találtak, hogy a felette függő sötét felhőnek volt egy
aranyszínű oldala is. Ami a külső szemlélő, vagy inkább a tanulatlan szív és elme számára
annyira megalázó tragédiának tűnt, az a valóságban dicsőséges győzelem volt, mert a
Megváltó általa fosztotta meg az ördögöt a hatalmától és tépte ki a kezéből a legfélelmetesebb
81
fegyverét. Pontosan ahogyan a sebhelyek sem járatják le vagy szégyenítik meg a katonát, ha
azokat tiszteletre méltó ügyben szerezte, így Krisztus szenvedései is a kereszten, ahelyett,
hogy a vereségét jeleznék, valójában csodálatos győzelem volt, mert ezek által győzte le Isten
és ember legfőbb ellenségét.
„Hogy a halál által megsemmisítse azt, a kinek hatalma van a halálon, tudniillik az
ördögöt.” A legáldottabb dolog megemlíteni ennek a kijelentésnek a különleges, az apostol
által tárgyalt speciális témára vonatkozó jelentőségét. A zsidók megbotránkoztak attól a
ténytől, hogy a Messiásuk meghalt. Itt a Szentlélek megmutatta, hogy a halál egyáltalában
nem homályosította el Krisztus dicsőségét, hanem példázta azt, mert a halál által győzte le a
nagy ellenséget és szabadította meg az Ő fogoly népét. „Ő nemcsak a mennyben dicsőséges,
hanem pont azon a helyen győzte le a Sátánt, ahol a gyászos hatalmát gyakorolta az emberek
felett, s ahol Isten ítélete súlyosan az emberekre nehezedett.” (Mr. J. N. Darby)
ördögöt.” Három dolog hívja itt fel magára a figyelmet. Először is mit jelent az, hogy „az
ördögnek hatalma van a halálon”? Másodszor, miféle „halálról” van itt szó? Harmadszor,
Krisztus miféle értelemben „semmisítette meg” az ördögöt? Mert a következő igevers
szavaiból világos, hogy az utalás konkrétan arra történik, ami Krisztus megtestesülése előtt
történt. Az, hogy ez nem jelenti azt, hogy az ördögnek abszolút hatalma lett volna a fizikai
halál kiszabása felett az ószövetségi időben, az világosan kiderül egyes igeszakaszokból.
Nagyon régen Jahve kijelentette: „Most lássátok meg, hogy én vagyok, és nincs Isten
kivülem! Én ölök és elevenítek” (5Móz32:39). Aztán „Az Úr öl és elevenít, sírba visz és
visszahoz” (1Sám2:6). Majd megint: „az Úr Isten az, a ki megszabadít a haláltól”
(Zsolt68:20). Ezek az igeszakaszok döntők, s megmutatják, hogy még a mózesi
üdvökonómiában is az életadás és a halál kiszabása csak és kizárólag Isten kezébe voltak,
függetlenül attól, hogy miféle eszközöket alkalmazott Ő ezzel kapcsolatban.
A konkrét „halál”-fajtát, amiről itt szó van, a „hogy a halál által megsemmisítse” stb.
szavak magyarázzák. A halál, amit Krisztus elszenvedett, a „bűn zsoldja” volt, a törvény
büntetőjogi szankciója, a szent Isten haragjának elszenvedése. Az itt említett dolog
mélységesen titokzatos, de a Szentírás mégis vet rá némi fényt. A Jn8:44-ben Krisztus
kijelenti, hogy az ördög a kezdetektől fogva „emberölő” volt. A Zak3:1-ben látjuk, amint az
ördög Jahve jobbján áll, hogy szembeszálljon Izrael főpapjával. A témával kapcsolatosan
mondta Saphir: „De milyen halált halt Krisztus? Olyat, ami felett az ördögnek volt hatalma. Ő
kezelte azt a halált. Ő volt az, akinek jogos volt a követelése arról, hogy nekünk meg kell
halnunk. Van igazság a Sátán követelésében.
Teljesen igaz, hogy a Sátán csak bitorló, de az emberek megmentése során Isten
tökéletes igazságossággal, törvényességgel és igazsággal jár el. A zsidó hagyományok szerint
a bukott angyalok gyakorta vádolják az embereket és panaszkodnak Isten előtt, amiért a bűnös
emberek kegyelmet kapnak. A mi megváltásunk összhangban van a becsületesség és az
egyenlőség alapelveivel, amikre alapozott mindent Isten. E világ fejedelme elítéltetett
(Jn16:11) – nem pusztán hatalommal lett legyőzve, hanem hatalommal, törvénnyel és
igazsággal… Ő Isten igazságossága mellett, a törvény hajthatatlansága, a bűneink természete
mellett kardoskodott. De mikor Krisztus a mi halálunkat halta meg, amikor bűnné és átokká
lett értünk, akkor a Sátán minden hatalma szertefoszlott… Mit mondhat most a Sátán? A
törvény igazsága, fensége és tökéletessége jobban érvényesült, mintha az egész emberi faj
örökre elveszett volna. A büntetést a megszegett törvényért Jézus szenvedte el, s most, hogy a
törvény igazolást nyert, a bűn eltöröltetett és a halál elnyeletett. Krisztus megsemmisítette az
ördögöt.”
Mivel az ördög az, aki keresztülvitte ősszüleink bukását, ami által az összes utódukra
kimondatott a halálos ítélet (Rm5:12); mivel ő ordító oroszlánként jár körbe, „keresvén, kit
elnyeljen” (1Pt5:8); mivel arra szólította fel Istent, hogy szabja ki a törvény büntetését a
82
vétkesre (Zak3:1); s mivel Isten választottjai az újjászületésüket megelőzően még most is „a
sötétség hatalma” alatt lévén (Kol1:13, v. ö. Csel26:18) holtak a vétkeikben és a bűneikben,
sőt „ezekben járnak a levegőbeli hatalmasság fejedelme szerint”, az ördögről mondhatjuk,
hogy „rendelkezik hatalommal a halál felett”.
A „megsemmisítse azt, a kinek hatalma van a halálon” szavak nem végleges
eltüntetést jelent, hanem semmivé és erőtlenné tételt. Az 1Ko1:28-ban ugyanaz a görög szó
„megsemmisítésnek” van fordítva, a Rm3:3-ban „hiábavalóvá tételnek”, a Rm3:31-ben
„érvénytelenítésnek” (Károlinál: hiábavalóvá tételnek – a ford.). A Sátán oly mértékű
vereséget szenvedett Krisztustól, a Főtől, hogy soha nem kerekedik fölé egyetlen tagjának
sem. Ez Krisztus dicsőségére és az Ő népe buzdítására van megírva, hogy szálljanak vele
szembe. A Sátán egy tönkretett ellenség. Ezért van megírva: „álljatok ellene az ördögnek, és
elfut tőletek” (Jak4:7). Azok számára, akik hisznek, a győzelem bizonyos. Ha az ördög fölénk
kerekedik az vagy a gyávaság, vagy a hit hiánya miatt történik.
„A ’megsemmisítése annak, akinek hatalma van a halálon’, a hatalmától való
megfosztásét jelenti. János apostol mondja, hogy ’Isten Fia azért jelent meg, hogy az ördög
munkáit lerontsa’, azaz a tudatlanságot, a tévelygést, a romlottságot és a nyomorúságot. Az
előttünk levő igeszakaszban a megsemmisítés egy konkrét összetevőre vonatkozik, amiben az
ördögöt szemléljük. Megsemmisíteni őt annyi, mint elpusztítani őt, mint ’akinek hatalma van
a halálon’, azaz ebben a megvilágításban tehetetlenné tenni őt a gyermekekkel szemben, azaz
megszüntetni a halált, mint büntető gonoszságot. A halál még a szentek esetében is Istennek a
bűnnel szembeni nemtetszése kifejeződése. De Krisztus halála miatt nem a testük reménytelen
felbomlása, nem a lelkük belépése az örök nyomorúságba. A halál azok számára, akikért
Krisztus meghalt, valóban a testük sírba helyezését jelenti, de ’a dicsőséges feltámadás biztos
és kétségtelen reménységében’, s magában foglalja a megszabadított lélek bevezetésé a
mennyei paradicsom minden dicsőségébe”. (Dr. J. Brown)
A Sátánnak ez a megfosztása a halál feletti hatalmától a Megváltó életének letételével
történt, „hogy a halál által megsemmisítse azt”. „Ez azt jelenti, hogy az eszköz, amivel
Krisztus legyőzte a Sátán konkrétan a halál. Ennek a nagy és dicsőséges győzelemnek a
kivívásához egy ilyen hatalmas ellenség felett Krisztus nem gyűjtött angyalseregeket, pedig
megtehette volna (Mt26:53), s nem övezte fel Magát fenséggel és rettentéssel, mint a
2Móz19:16-ban, hanem azzal tette meg, hogy a gyenge testet és vért öltötte Magára, s ezzel
megalázkodott a halálig. Ebben a vonatkozásban mondja az apostol, hogy ’lefegyverezte a
fejedelemségeket és a hatalmasságokat, őket nyíltan mutogatta, legyőzve őket a kereszten’
(lásd Kol2:15), a halálát értve alatta. Az apostol tehát Krisztus keresztjét egy trófeához
hasonlítja, amin az ellenfeleitől zsákmányolt dolgok függenek. A régi időkben a győztesek a
legyőzött ellenségeik felszerelését és fegyvereit fel szokták akasztani az erődök és a tornyok
falaira.” (Dr. Gouge)
ördögöt”. Látványos előképét látjuk ennek a Bír14:12-19-ben: kérjük az olvasót, olvassa azt
át, mielőtt rátér a rövid megjegyzéseinkre. A Sámson által felett találós kérdés előképe annak,
amiről itt a Zsid2:14-ben van szó. A legnagyobb „evő” (Bír1:14), vagy „fogyasztó” a halál.
De mégis az evőből jön ki élelem, azaz a halálból élet keletkezik, lásd Jn12:24. Figyeljük meg
a Bír14-ben, mennyire jellemzően képtelen a természeti ember önmaga megoldani ezt a titkot.
Krisztus halálának titkát, Júda törzsének Oroszlánját ki kell jelenteni. Végül figyeljük meg,
hogy a találós kérdést megoldóknak váltóruhát biztosítottak, ami előképe volt a hívő igazságot
jelképező ruhájának!
„És megszabadítsa azokat, a kik a haláltól való félelem miatt teljes életökben rabok
valának” (15. vers). Gondosan észben kell tartanunk, hogy ebben a versen az apostol egy
konkrét embercsoportot tartott szem előtt, nevezetesen „az üdvösség örököseit”, Isten „fiait”,
Krisztus „atyjafiait”. Itt az újjá nem született állapotukban vannak megemlítve, a rabszolgaság
83
állapotában, az újjá nem születettség napjaiban, ezért vannak kitéve „a haláltól való
félelemnek”. Ebből a félelemből szabadította meg őket az a halál, amit Krisztus halt. Ezt
tekintjük a jelen igevers általános jelentésének. A 2Tim1:7 pedig beszámol ennek
következményéről: „Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erőnek és
szeretetnek és józanságnak lelkét.”
A nyitó „És” és a „megszabadítsa” ige (ami ugyanabban a számban és időben
szerepel, mint a „megsemmisítse” az előző versben) azt jelzik, hogy Krisztus halálának ez a
két, egymástól elválaszthatatlan célja volt, nevezetesen az ördög megsemmisítése és a mi
megszabadításunk. Pont ahogyan Ábrahám semmisítette meg azokat az ellenségeket, akik
foglyul ejtették Lótot Szodoma többi lakosával együtt, hogy „megszabadíthassa” őket
(1Móz14:14), s ahogyan Dávid is megsemmisítette az amálekitákat, hogy „megszabadíthassa”
a feleségeit, a gyermekeit és másokat a kezükből (1Sám27:9), úgy győzte le Krisztus is az
ördögöt, hogy „megszabadíthassa” azokat, akik (engedve a kísértésének) a foglyaivá lettek.
Milyen hatalmas köszönettel tartozunk Krisztusnak, amiért így győzte le a nagy
ellenségünket!
A „halálfélelmet”, azaz Istennek a bűn feletti ítéletét illetően az emberek sokkal
nagyobb rabszolgaságban vannak, mint amit elismernek vagy elképzelnek. Ez a „félelem”
volt az, amely miatt Ádám és Éva elrejtőztek Isten jelenlétében (1Móz3:9), amely miatt Káin
ezt kiáltotta: „Nagyobb az én büntetésem, hogysem elhordozhatnám” (1Móz4:13), amely
miatt Nábál szíve elhalt benne (1Sám25:37), amely miatt Saul ájultan zuhant a földre
(1Sám28:20), ami megreszkettette Félixet (Csel24:25), s ami a Föld királyait és nagy embereit
arra ösztönzi majd, hogy kérjék a hegyeket: essenek rájuk (Jel6:15-16). Igaz, a természeti
ember néha sikeresen elfojtja a lelkiismerete vádjait a bűn gyönyöreiben, de „olyan a
bolondnak nevetése, mint a tövisnek ropogása a fazék alatt” (Préd7:6). Ettől a félelmetes
rabszolgaságtól szabadította meg Krisztus az Ő népét a kegyelmével: s a Lelke által betölti
őket „minden örömmel és békességgel a hivésben” (Rm15:13).
Ennek az igazságnak nagyon szép és a legteljesebb képe található az 1Sám17-ben.
Lapozzon az olvasó ahhoz a fejezethez és figyelje meg a következő részleteket: először, a 4-8.
versekben egy előképben látjuk az ószövetségi szenteket zaklató Sátánt. Másodszor, hol volt
Dávid (aki Krisztus előképe), abban az időben, amikor Góliát Isten népét ijesztgette? A 14-15.
versek adják meg a választ: atyja házában, a juhokat őrizte. Így a mózesi üdvökonómiában
Krisztus a mennyben maradt, Atyja házában, de mégis gondoskodott a juhairól. Harmadszor,
Góliát „negyven napon át” szidalmazta Izraelt, a 16. vers azt a negyven évszázadot jelképezi
Ádámtól Krisztusig, ameddig az ószövetségi szentek halálfélelemben éltek, mert „az élet és a
világosság” csak „az evangéliumon keresztül” hozattak el (2Tim1:10). Negyedszer, ezt
követően látjuk, amint Dávid alhagyja atyja házát áldásokkal megrakodva a testvérei számára,
17-18. versek. Figyeljük meg a „korán reggel” kifejezést a 20. versben, mely megmutatja a
készségességét a küldetésre indulni. Ötödször, figyeljük meg a fájdalmas fogadtatást, amiben
a testvérei részesítették, 28. vers: az erőfeszítéseit nem becsülték meg, a célját félreértették és
hamis vádakat fogalmaztak meg ellene. Hatodszor, a 32, 38-39. versekben csodálatos előképét
látjuk annak, ahogyan Krisztus legyőzte a Sátánt a pusztaságban: figyeljük meg, miképpen
lépett fel Dávid az ő pásztori jellegében (40. vers, v. ö. Jn10). Felvett „öt” kövecskét a
patakból (a csörgedező víz a Szentlélek jelképe), de csak egyet használt azok közül. Krisztus
is a pusztaságban Mózes (és a Szentírás első) öt könyvét választotta a fegyverének, de csak az
egyiket használta, az ötödiket. Figyeljük meg, hogy Dávid nem a kövecskével győzött! Azzal
döntötte le, de a saját kardjával vágta le. Krisztus is, „a halál által” győzte le azt, akinek
hatalma volt a halálon. Olvassuk el ismét az 51. verset s nézzük meg, mennyire pontos az
előkép, melyben Krisztus „széttapossa” a kígyó fejét. Végül olvassuk el az 52. verset, s
nézzük meg a tipikus csúcspontot: a „félelemben levők” megszabadulnak. Milyen csodálatos
könyv a Biblia!
84
„Mert nyilván nem angyalokat karolt fel, hanem az Ábrahám magvát karolta fel” (16.
vers). Ez az igevers, ami nem csekély vitákat gerjesztett, nem jelent nehézséget, ha az egész
szövegkörnyezet fényében mérlegeljük. Nem az isteni megtestesülésről számol be, amiről a
14. versben van szó, hanem annak céljával, vagyis inkább Krisztus halálának
következményeivel foglalkozik. A nyitó „Mert” először visszatekint a 9-10. versekre, majd
rögtön a 14-15. versekre. A Lélek itt megemlíti az okot, amiért Krisztus megízlelte a halált
minden fiú számára, s elmondja, miért semmisítette meg az ördögöt a foglyainak
megszabadítása végett: azért, mert nem angyalokra, hanem Ábrahám magvára irányult az Ő
nagylelkű kegyessége. A „mert” és a vers egyensúlya is előre tekintenek, lefektetve az alapját
annak, ami a 17. versben következik: annak az alapja, amiért Krisztus hasonlóvá vált az
atyjafiaihoz és a hűséges és könyörületes főpapjukká lett, az volt, hogy Ábrahám magvát
karolta fel.
Az itt a „felkarolt” vagy „megragadott” kifejezéssel fordított igét máshol is
megtaláljuk, nagyon látványos kapcsolatokban. Ott is ez szerepel, ahol Krisztus kinyújtja a
kezét és kimenti a süllyedő Pétert (Mt14:31), ott a „megragadta” szóval fordítják. De ott is ez
szerepel, ahol Krisztus „megfogta” a vak ember kezét (Mt8:23). De a vízkóros ember
esetében is ezt látjuk. „Megfogta” és meggyógyította őt (Lk14:4). Itt, a Zsid2:16-ban az utalás
az üdvösségünk Fejedelmének a mindenható hatalmára és a legyőzhetetlen kegyelmére
történik. Az apostolnak azok a szavai szemléltetik ezt, amit a saját értekezésére utalva
mondott: „a miért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus” (Fil3:12). Ez történt és még
mindig történik Isten választottjainak mindegyikével. Önmagukban elveszetten, a pusztulásba
sietnek, amikor Krisztus kinyújtja a kezét és megszabadítja őket. Ezért mindegyikről
elmondható: „Avagy nem tűzből kikapott üszög-é ez?” (Zak3:2) Olyan biztosan „ragad meg”,
hogy senki sem szakítható ki az Ő kezéből!
De nemcsak az isteni kegyelem legyőzhetetlenségét hangsúlyozza ki az igeversünk,
hanem világosa tanítja annak abszolút szuverenitását is. Krisztus nem „Ádám magvát”, az
egész emberiséget ragadja meg, hanem csak „Ábrahám magvát”, Isten választott népe atyjáét.
Ezt az „Ábrahám magva” kifejezést az Újszövetség mind a természetes, mind a lelki magvára
használja. Itt az utóbbiról van szó. „Az ígéretek pedig Ábrahámnak adattak és az ő magvának.
Nem mondja: És a magvaknak, mint sokról; hanem mint egyről. És a te magodnak, a ki a
Krisztus.” (Gal3:16), nemcsak a személyes, hanem a misztikus Krisztus. A Gal3 utolsó verse
mutatja ezt meg: „Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát az Ábrahám magva vagytok, és ígéret
szerint örökösök”.
Ez az igevers feloldhatatlan nehézséget jelent azoknak, akik Isten szeretetének és
kegyelmének egyetemességében hisznek. Azoknak, akik így tagadják a Szentírás világos
tanítását, miszerint Krisztus „a juhokért” tette le az életét, de csak értük. Ők azt állítják, hogy
az igazság és a kegyelem egyaránt megkövetelik, hogy Ádám egész fajáért haljon meg. De
miért nehezebb elhinni, hogy Isten nem adott üdvösséget az emberi faj egyik részének annál,
hogy nem adott senkinek sem a bukott angyalok közül? Ők magasabban álltak a létezés
skáláján, de ők is bűnösök lettek, akiknek Megváltóra lenne szükségük. Mégsem adatott nekik
senki sem! Ő nem az angyalokat „ragadta meg”.
Sőt, mi több, a mostani versünk nemcsak a kiválasztás igazságát tárja elénk, hanem
megmutatja az elvettetés komoly tényét is. Krisztus nem Üdvözítője az angyaloknak. „És az
angyalokat is, a kik nem tartották meg fejedelemségöket, hanem elhagyták az ő lakóhelyöket,
a nagy nap ítéletére örök bilincseken, sötétségben tartotta” (Júd1:6). Jól mondta minderről Dr.
Brown:
„Micsoda lehengerlő téma ez az elmélkedéshez! Ő nem az angyalok Üdvözítője,
hanem az emberek családjának kiválasztottjaié. Beleveszünk az ámulatba, amikor engedjük az
elménket megnyugodni azok számán és méltóságán, akiket nem ragad meg, valamint azoknak
a viszonylagos és valóságos aljasságán, akiket megragad. Az efféle kijelentések egyes jó, de
85
ebben az esetben nem túl bölcs embereket arra késztetett, hogy megkérdezzék: Isten Fia miért
inkább az embereket, és nem az angyalokat üdvözíti? Ebben a dologban a Szentírás hallgat, s
így kell tennünk nekünk is. Nem kétséges, hogy jó okok vannak erre, mind az isteni döntések
és rendelések minden más részére, s nem valószínűtlen, hogy a létezésünk valamelyik
jövőbeli állapotában ezeket az okokat majd megismerjük. Addig azonban nem mehetünk
messzebb, ’igen Atyám, mert így volt kedves Előtted’. Nem merek ’behatolni a láthatatlan
dolgokba’ nehogy bebizonyosodjon, hogy ’hiábavaló módon fuvalkodtam fel a testi
gondolkodástól’. Ehelyett az apostollal együtt ezt mondom: ’Íme, Isten jósága és
szigorúsága’, az elbukottakra szigorúság’, mégpedig a legigazságosabb szigorúság, ’de az
üdvözülök számára jóság’, a lekevésbé megérdemelt jóság.” (Dr. Brown)
Áldja meg az Úr mindazt, amit az eddigiekben láttunk!

Zsid2:17-18
17. Annakokáért mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz,

hogy könyörülő legyen és hív főpap az Isten előtt való dolgokban, hogy engesztelést
szerezzen a nép bűneiért.
18. Mert a mennyiben szenvedett, ő maga is megkísértetvén, segíthet azokon, a
kik megkísértetnek.
Ezek a most előttünk levő versek fejezik be a levél második nagy szakaszát, amiben az
apostol Krisztus felsőbbrendűségét tárja elénk az angyalokkal összehasonlítva, s
megválaszolta a kettős ellenvetést, amit ezzel szemben fogalmazhattak meg. Kimutatva, hogy
szükséges volt Isten Fiának emberré lennie a népe kimentése végett a bűneikből, a Szentlélek
megragadta az alkalmat pár szembeszökő részlet bemutatására Krisztus emberi mivoltának
valóságosságáról és tökéletességéről. A Zsid2:11-ben kijelenti, hogy Krisztus és az Ő népe
„egytől valók”. Ez hétszeres megerősítést nyer az alábbiak szerint: először, ők egyek a
megszentelődésben,11. vers. Másodszor, egyek a családi kapcsolatokat illetően, 11-12a
versek. Harmadszor, egyek az dicséretben, 12b vers. Negyedszer, egyek a bizalomban, 13.
vers. Ötödször, egyek a természetüket illetően, 14. vers. Hatodszor, egyek az ígéret
vonalában, 16. vers. Hetedszer, egyek a kísértés megtapasztalásában, 18. vers.
Figyelemre méltó azonban megemlíteni, hogy pont ebben az igaszakaszban, ami
Krisztus azonosulását tárja elénk az Ő népével a Földön, a Szentlélek nagyon vigyázott a
Megváltó dicsőségére és kimutatta, szintén hétszeres megerősítéssel, az Ő egyediségét is.
Először, Ő az „üdvösségünk Fejedelme” (10. vers), mi vagyunk azok, akiket megvált.
Másodszor, Ő a „Megszentelő”, mi pedig csak megszenteltek (11. vers). Harmadszor, a tény,
hogy „nem szégyell minket atyjafiainak nevezni” (11. vers) világosan kimutatja az Ő
felsőbbrendűségét. Negyedszer, Ő a dicséretünk vezetője, amit Isten elé visz (12. vers).
Ötödször, figyeljük meg az „én és a gyermekek” kifejezést a 13. versben. Hatodszor, figyeljük
meg az ellentétet a „részesei” (Károlinál: valók – a ford.) és a „részese lett” kifejezések között
a 14. versben. Hetedszer, Ő az ellenség megsemmisítője, mi pedig csak megszabadultunk, 14-
15. versek. Itt tehát, mint mindenütt máshol is, felsőbbrendűsége van minden dologban.
A másik, ami látványosan és világosan megjelenik a Zsid2 második részében, az Isten
megkülönböztető kegyelme és eleve elrendelő szeretet. Krisztus az Ő „választottja”
(Ézs42:1), Akit azért nevez így, mert az Ő népe „a Benne kiválasztottak” (Ef1:4). Figyeljük
meg, hogy miképpen van ez is hétszeresen alátámasztva. Először, „sok fiakat vezet
dicsőségre” (10. vers). Másodszor, Ő „az üdvösségük fejedelme” (10. vers). Harmadszor, „a
megszenteltek” el vannak különítve (11. vers). Negyedszer, „az anyaszentegyháznak
86
közepette” (12. vers). Ötödször, „a gyermekek, akiket az Isten nékem adott” (13. vers).
Hatodszor, „felkarolta Ábrahám magvát” (16. vers), nem Ádámét, hanem „Ábrahámét”, Isten
választott népének atyjáét. Hetedszer, „hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért” (17. vers).
Ha az olvasó visszalapoz a harmadik bekezdéshez a 10. versnél, valamint a
másodikhoz és a harmadikhoz a 11. versnél, akkor meglátja, hogy felhívtuk a figyelmet az
apostol által elénk tárt tizenkét okra, melyek bemutatják Krisztus emberré válásának és
halálának az illendőségét és szükségességét. Azokban a versekben, amiken most
elmélkedünk, két további okot említ. Először, a Megváltó megtestesülése és halála kötelező
volt, ha Neki kellett lennie a „könyörülő és hű főpapnak” (17. vers). Másodszor, az efféle
megtapasztalások ahhoz voltak szükségesek, hogy képes legyen „segíteni azokon, akik
megkísértetnek” (18. vers). Így tehát tizennégy választ ad a két ellenvetésre, amivel a zsidók
hozakodhattak elő, s még egyszer teljesen bemutatja a két fő dolgot, melyeket tárgyalunk.
Jóllehet a mostani szakaszunk csak két igeverset foglal magába, ezek mégis
olyannyira tele vannak fontos tanításokkal, hogy a mostaniaknál sokkal több oldalt is
szentelhetnénk a kifejtésüknek és az alkalmazásuknak. Olyan súlyos témákat tárgyalnak ezek,
mint Krisztus megtestesülése, Krisztus papsága, Krisztus engesztelő áldozata, Krisztus
megkísértése és Krisztus támogatása. Ezek valóban nagyon drága témák: legyen az igazság
Lelke a Vezetőnk, amikor imádságosan rátérünk ezek vizsgálatára.
„Annakokáért mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz, hogy
könyörülő legyen és hív főpap az Isten előtt való dolgokban, hogy engesztelést szerezzen a
nép bűneiért” (17. vers) A Szentlélek itt újabb okát adja annak, miért volt szükséges Isten
Fiának megtestesülnie és letennie az életét a népéért: azért kellett ezt megtennie, hogy
hatékony Főpap lehessen. Mivel Krisztus papsága újra és újra elénk fog kerülni a későbbi
fejezetekben, itt most nem tárgyaljuk részletesen. Gondolkodjunk el a jelen igevers néhány
szaván és mondatán.
„Annakokáért” egy végkövetkeztetés levonását jelzi az előző versekben mondottakból.
„Kellett lennie”: a görög szó nem ugyanaz, mint a 2:10-ben szereplő „illendő vala”. Ott az
utalás az Atyára, míg itt a Fiúra történik. Ott az illendőséget fejezte ki, itt a szükségességre
vonatkozik, ami bár nem abszolút, mégis összhangban van Isten arra vonatkozó rendeletével,
ahogyan a bűnösöket meg kell váltani és az Ő igazságának eleget kell tenni, v. ö. Lk24:46.
„Hasonlatosnak lenni az atyjafiaihoz” párhozamos az „egytől valók”-kal a 11. versben, és a
„hasonlatosképen részese lett azoknak”-kal a 14. versben. A kifejezés elkezdi megjeleníteni
Krisztus emberi természetének valóságát: Ő ember volt, olyan ember, mint mi.
A „mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz” szavakat nem
szabad abszolútértelemben felfogni. Amikor az író rámutat más igehelyek vonatkozásában, a
„mindenben” szót korlátoznunk kell az olyan igeversekben, mint a Jn12:32, 1Tim2:4,
1Tim2:6 stb. Egyesek úgy vélik, hogy mi úgy értelmezzük a Bibliát, ahogyan nekünk
megfelel. De mit kezdenek egy olyan igeverssel, mint a Zsid2:17? Vajon a „mindenestől
fogva hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz” szavakat korlátozás nélkül kell értelmezni?
Vajon a természetünk romlottságával együtt vált hozzánk hasonlatossá? Vajon szenvedett úgy
a fizikai betegségektől, ahogyan mi szenvedünk? Hangsúlyozottan nem. Hogyan tudhatjuk
ezt? Más igeszakaszokból a Szentírást a Szentírással kell összevetni ahhoz, hogy megértsük
bármely igevers vagy kifejezés jelentését. Ugyanezek a görög szavak, amiket itt a
„mindenestől fogva” kifejezéssel fordítanak (kapantata) jelennek meg a Zsid4:15-ben is, ahol
azt olvassuk, hogy Krisztus „megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt”,
mert így kell fordítani a görög kifejezést. Azaz, a Szentlélek konkrétan kijelenti, hogy a
„mindenestől fogva” nem egyetemes!
Mit jelent és tartalmaz hát a „minden”? Az válaszoljuk erre, hogy mindent, amit a
Szentírás nem zár ki vagy nem hagy figyelmen kívül. „Amikor az emberek látták Őt, nem
vettek észre a külső megjelenésében semmi szuperemberi, dicsőséges, a földi gyengeségtől és
87
függőségtől mentes dolgot. Nem ragyogásban és hatalomban jött. Nem olyan fényességben és
erőben, amilyennel Ádám rendelkezett a bukását megelőzően. ’Mindenben hasonlatossá vált
hozzánk’: a testében, mert éhes és szomjas volt, elfáradt, aludt, s az elméjében, mert fejlődött.
Tanulnia kellett. Egyre bölcsebbé vált az Őt körülvevő dolgokban, s növekedett, nemcsak
testben, hanem mentális és normál erőben is. S a vonzalmaiban is, mert szeretett.
Megdöbbent, csodálkozott az emberek hitetlenségén. Néha örült, s ’örvendezett lélekben’,
máskor haragos és sértődött volt, mint amikor látta a zsidók képmutatását. A buzgóság
tűzként égett Benne: ’a te házadhoz való féltő szeretet emészt engem’. S heves buzgóságot
mutatott Isten temploma szentségének védelmezésében. Megszomorodott, reszketett az
érzelmektől, a lelke megfeszült Benne. Néha erőt vettek Rajta az érzelmi hullámok, amikor az
Előtte álló jövőt szemlélte.
Ne úgy képzeljük el Őt, mint pusztán emberként megjelenő valakit, vagy mint embert,
aki csak az Ő testében él, hanem mint embert, testben, lélekben és szellemben. Gyakorolta a
hitet, olvasta a Szentírást, hogy vezetést és buzdítást kaphasson abból, átimádkozta az
éjszakát, különösen mikor látott valamiféle elvégzendő nagy és fontos munkát, mint például
az apostolok kiválasztását. Sóhajtozott, amikor látott egy néma embert, könnyekre fakadt
Lázár sírjánál. Látta a halál és a Sátán hatalmát. A könyörgéseihez hangos kiáltások és
könnyek társultak, a lelke rendkívül bánatos volt.” (Saphir) Azaz, Isten Fia hasonlatossá vált
az atyjafiaihoz abban, hogy emberré lett, emberi szellemmel, lélekkel és testtel, a
csecsemőkortól a felnőtt korig, s minden ember tapasztalatot Ő is megismert, kivéve a bűnt és
a betegséget.
„Hogy könyörülő legyen és hív főpap az Isten előtt való dolgokban, hogy engesztelést
szerezzen a nép bűneiért.” Isten Fia Emberfiává vált, hogy főpap lehessen. Abszolút
szükséges volt ez. Először is, a végtelen különbözőség miatt Isten és ember között: Ő
végtelenül dicsőséges és fenséges, és hozzáférhetetlen világosságban lakozik (1Tim6:16); ők
viszont csak por és hamu (1Móz18:27). Másodszor, a természet ellenkezősége miatt Isten és
ember között: Ő a legtisztább és a legszentebb, ők a legszennyezettebbek és szentségtelenek.
Harmadszor, az emiatt fellépő ellenségesség miatt Isten és ember között (Rm5:10, Kol1:21).
Ebből megláthatjuk: egyetlen embernek sincs közvetlen bejutása Istenhez pap nélkül, s nincs
más alkalmas pap, aki eljárhatna az emberekért az Istenre tartozó dolgokban, egyedül csak
Jézus Krisztus, az Istenember. Így lett Ő kijelölve „közbenjárónak Isten és ember között”
(1Tim2:5-6).
A két természete közötti tökéletes egység folytán az Úr Jézus „könyörületes és hű
Főpap”: „könyörületes” az emberek iránt és „hű” Isten iránt. „Könyörületesnek lenni annyi,
mint részvéttelinek, mindig késznek lenni a gyengéd együttérzés hatása alatt támogatni,
vigasztalni és megszabadítani. Ugyanazt az utat járva, mint az Ő szenvedő és próbára tett
népe, Krisztus képes belépni a megpróbáltatásaikba. Ő nem olyan, mint egy angyal, aki soha
nem érzett fájdalmat. Ő ember, s az Ő együttérzése nem csorbul attól, hogy felmagasztaltatott
a mennyben. Ugyanaz az emberi szív dobog a keblében, Aki Isten jobbján ül, mint ami sírásra
késztette Őt Jeruzsálem felett. „Hűnek” lenni azt jelenti, hogy a könyörületességét a szentség
szabályozza. Az együttérzését Isten igazságosságának megfelelően gyakorolja. Tökéletes
egyensúly áll fenn Nála Isten követelményeinek betartása és a mi gyengeségeink megsegítése
között.
„Hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért.” Sajnálatos, hogy az Amplified Version
fordítói „megbékélésnek” fordították ezt a szót. A Revised Version fordítói a helyes szót
használták („engesztelés”). A görög szó itt a „hilaskeothai”, ami a verbális formája az 1Jn2:2-
ben és az 1Jn4:10-ben találhatónak. A „megbékélésnek” fordított szó a „katallage”, ami a
2Kor5:18-19-ben és a Rm5:11-ben fordul elő, bár ott „engesztelésnek” fordítják, de rosszul. A
két fogalom között lényeges különbség áll fenn, amit viszont kevéssé értenek meg. A
megbékélés az engesztelés egyik gyümölcse vagy következménye. A megbékélés Isten és
88
közöttünk történik, az engesztelés kizárólagosan Isten felé. Az engesztelés Isten szent és jogos
haragjának a lecsillapítása volt, a megbékélés a belépés a békességbe, amit Krisztus
engesztelő áldozata tett lehetővé.
„Hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért.” Ez az apostol érvelésének a csúcsa. Itt
van a mindent eldöntő válasza a zsidók gáncsoskodására. Az engesztelés Isten
választottjainak bűneiért nem történhetett volna meg, ha a Fiú nem válik emberré, ha nem lesz
„egytől való” azokkal, akiket a Legfelségesebb tanácsa az örökkávalóságtól fogva arra jelölt
ki, hogy „a dicsőségbe kerüljenek”. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy Ő is részesült „testből
és vérből”, s minden dologban „hasonlatossá vált az atyjafiaihoz”. Csak így válhatott a
„gyermekek” Megváltójává, akiket Isten adott neki.
A Szentírásban a megváltó első jellemzője az, hogy neki ugyanabba a családba kell
tartoznia, mint a megváltottjának. „Ha elszegényedik a te atyádfia, és elad valamit az ő
birtokából, akkor álljon elő az ő rokona, a ki közel van ő hozzá, és váltsa ki, a mit eladott az ő
atyjafia.” (3Móz25:25) A megváltónak „rokonnak” kell lennie: ezt a tényt teljesen és
gyönyörűen szemlélteti Ruth könyve (Lásd Zsid3:12-13, 4:1, 4:4, 4:6). Sem a könyörületnek,
sem a szeretetnek, sem a hatalomnak nem volt semmi haszna, amíg a rokonságot nem
igazolták. Ennek fontos jelentőségét a rögtön ez után következőkre igyekszünk most
bemutatni.
„Hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért.” Ez az Íge, a szövegkörnyezetének
fényében az egyik leglényegesebb az egész Szentírásban, amit az engesztelés témájában
találunk, mivel kiemeli Isten abszolút igazságosságát azzal kapcsolatban. Attól tartunk, hogy
sokak elméjében ott lappang a gyanú, hogy bár a csodálatos kegyelem és a páratlan szeretet
indította Istent arra, hogy engedje meghalni a fiát a bűnösökért, szigorúan véve azonban ez
mégis igazságtalan cselekedet volt. Hiszen valóban jogos volt meghalnia egy ártatlan
személynek a bűnösök helyett? Igazságos volt, hogy valaki, Aki olyan tökéletesen tisztelte
Istent és tartotta meg a törvényének minden pontját, elszenvedje ezt a szörnyű büntetést? Azt
mondani, hogy ennek így kellett lennie, nem volt más mód a megmentésünkre, nem ad
közvetlen választ a kérdésünkre, sőt, ez nem egyéb, mint jezsuita érvelés: „a cél szentesíti az
eszközt”.
A bűnt meg kell büntetni: a szent Isten nem hunyhatott szemet a sok vétkünk felett.
Ezért, ha el akarjuk kerülni a vétkeink jogos jutalmát, akkor egy bűntelen helyettesítőnek kell
megfizetni a bűn minden zsoldját helyettünk. De vajon nem értene egyet a keresztyén olvasó
azzal, hogy végtelenül jobb lett volna valamennyiünk számára a tüzes tóba vettetni, semhogy
Isten igazságtalanul bánjon a Szeretettjével? Akkor hát a mi üdvösségünket egy örök
szégyenbélyeg szörnyű árán kellett bebiztosítani, ami Isten szent nevére üttetett rá? Ez az,
amire sokak teológiai rendszere juthatna. De nem így a Szentírás. Azonban mégis nézzünk
szembe őszintén a kérdéssel: Vajon igazságos volt Isten, amikor a folttalan Fiától vett
elégtételt a népe üdvösségének bebiztosításhoz?
Ezen a ponton sok igehirdető mutatott „nem megismerés szerinti” buzgóságot
(Rm10:2). Jószándékú, de testi, Isten dolgainak leegyszerűsítésére irányuló igyekezetükben az
emberi ügyek szintjére vonták le az Ő szent és utolérhetetlen igazságát. Az isteni titkokat
olyan dolgokra utalva igyekeztek „szemléltetni”, amik az érzékszerveink tartományaiba
esnek. Isten mondta: „Érzéki ember pedig nem foghatja meg az Isten Lelkének dolgait: mert
bolondságok néki; meg sem értheti, mivelhogy lelkiképen ítéltetnek meg” (1Kor2:14). Miéért
nem hisszük el, amit Ő mondott? Nem taníthatunk egy tetemet, márpedig a természeti ember
holt a bűnben. Ha Isten Ígéje nem visz neki életet és világosságot, akkor erre egyetlen
szavunk sem képes és nem is teszi meg. S kilépni a Szentírás keretei közül a „szemléltetés”
végett pimaszság, vagy valami még rosszabb. Amikor az igehirdető megpróbálja
leegyszerűsíteni a Szentháromság három Személyének titkát a „természettől” kölcsönzött
szemléltetéssel, akkor csak a maga ostobaságát mutatja be és nem segít senkinek.
89
Ugyanez a helyzet an Engesztelés megszentelt igazságával és szent titkával is. A jó
emberek nem vonakodtak összevissza turkálni az évkönyvekben, ókoriakban és modernekben
egyaránt, hogy megtalálják azok példáit, akik maguk ártatlanok lévén valamely bűnben,
önként vállalták magukra a vétkesek büntetését. Valóban szomorú szemlélni Isten dolgainak
ezt a szentségtelen leértékelését, de még sokkal rosszabb és a legelítélendőbb látni a
félremagyarázásaikat a világegyetem egész történetének legnagyobb eseményéről. Egy
ártatlan ember, aki elhordozza egy vétkes büntetését, eleget tehet egy emberi kormányzat
követelményeinek, de az efféle elrendezés soha nem tehet eleget Isten igazságos kormányzása
követelményeinek. Annak ugyanis akkor a tökéletessége, hogy alatta egyetlen ártatlan
személy sem szenvedett és egyetlen vétkes sem úszta meg soha. S Isten Fiának engesztelése is
nagyon távol áll attól, hogy kivételt képezzen e szabály alól, hanem az a legmeggyőzőbb
bizonyítékát szolgáltatja az igazságának.
Ha egyszer rájövünk, hogy az engesztelés Krisztusnak és az Ő népének egységén
alapszik, azon az egységen, ami akkor alakult ki, amikor Ő is részesült testből és vérből,
akkor Isten igazsága azonnal megtisztul a rágalmaktól, amiket sok igehirdető szükségszerű
következményként szórt rá. Aki Istennek adott megbékítést, az nem idegen vagy jóbarát volt,
elszenvedve azt, amit más érdemelt, hanem a Fő, Aki felelős volt az Ő lelki Teste tagjainak
cselekedeteiért pontosan úgy, ahogyan azokat a tagokat is vétkeseknek tekintették, akik
esetében a természetes főjük, Ádám cselekedete miatt „egynek bűnesete által minden emberre
elhatott a kárhozat” (Rm5:18). Ebben a vonatkozásban talán érdemes megjegyezni, hogy Isten
mindenre kiterjedő gondviselése következtében a gyilkos testének a fejével bánnak el, amikor
halálbüntetést kiszabva rá lefejezik, például Franciaországban, vagy felakasztják a nyakánál
fogva Angliában, illetve gázzal végzik ki az Egyesült Államok egyes részein. Azaz, a fej a
felelős a lábért, mely gyors volt a vérontásra s a kezekért, melyek elkövették a halálos bűnt.
Bármily nagy is a helyettesítő méltósága, vagy bármilyen mélységes is az önkéntes
megalázkodása, az engesztelés értünk nem volna lehetséges, amíg az a helyettesítő mind
ténylegesen, mind jogilag nem válik eggyé velünk. Az egyháza megváltása végett, a bűneink
eltakarítása végett Krisztusnak úgy kellett egyesülnie a népével, hogy a bűnük az Ő bűne, s a
szenvedése és a halála az ő szenvedésük és haláluk legyen. Röviden, az egységnek Isten Fia
és a népe között, valamint az övéknek Vele olyan valóságosnak és bensőségesnek kell lennie,
mint amilyen Ádámé és az utódaié volt, akik valamennyien vétkeztek és meghaltak benne. Így
Ő az idők teljességében Magára vette a testüket és a vérüket, a tulajdon testében vitte fel a
bűnüket a fára, hogy ők meghalva a bűnnek élhessenek az igazságnak, meggyógyulva az Ő
sebeivel. Ezért semmiféle emberi üzletkötés nem szemléltetheti Krisztus kezességét és
áldozati halálát, s bármely erre irányuló kísérlet nemcsak elsötétíti a tanácsvégzést a „nem
megismerés szerinti” szavakkal, hanem valójában az öntelt istentelenségben vétkes.
Valószínűleg nem egy igehirdető indult arra, hogy a szerzővel együtt kiáltsa: „Atyám, bocsáss
meg nekem, mert nem tudtam, mit cselekszem”.
Itt van tehát a válasz a kérdésünkre: Isten választottjainak üdvössége nem az Istenség
szent neve bemocskolásának kimondhatatlan árán vétetett meg, hanem a mód, ami ezt
biztosította, adja meg Isten kérlelhetetlen igazságosságának legékesebb bizonyítékát. Mert
amikor bűn találtatott Rajta, Isten „az ő tulajdon Fiának nem kedvezett” (Rm8:32). Ellene
történt ez, Aki kegyelmesen leereszkedett, hogy „a bűnösök közé sorolják”, Aki nemcsak a
helyüket foglalta el, hanem eggyé is vált velük. Ha nem állt volna először valóságos és
lényegi kapcsolatban a bűneinkkel, nem tudta volna elszenvedni a büntetést sem. Annak
igazságossága, hogy Isten a mi bűneinket a Megváltónak tulajdonította, azon alapult, hogy Ő
eggyé vált a népével.
Ez az a tény, amit folyamatosan ismételget a közvetlen szövegkörnyezet egészében
mindenütt. „A megszentelő és a megszenteltek egytől valók mindnyájan” (11. vers). „Ímhol
vagyok én és a gyermekek, a kiket az Isten nékem adott” (13. vers). „Mivel tehát a gyermekek
90
testből és vérből valók, ő is hasonlatosképen részese lett azoknak” (14. vers). „Annakokáért
mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz” (17. vers). Miért? Miért? Itt az
ihletett válasz: „hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért”. Ismét mondjuk, ez csak a velük
fennálló egysége miatt volt lehetséges. Amikor Krisztus eggyé vált a népével, az ő vétkük az
Övé is lett, ahogyan a feleség tartozása a házasság által a férj tartozásává is válik. Ezt Maga
Krisztus is elismerte: „Mert bajok vettek engem körül, a melyeknek számuk sincsen; utolértek
bűneim, a melyeket végig sem nézhetek; számosabbak a fejem hajszálainál, és a szívem is
elhagyott engem” (Zsolt40:13).
„Hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért.” A levélben előzőleg elhangzottak
fényében és a kijelentés valóban fényesen ragyog. Az egész szövegkörnyezet kimutatja
nekünk az Ő alkalmasságát ennek a rendkívüli munkának az elvégzésére, arra a munkára,
amit egyedül csak Ő volt képes elvégezni. Először, Ő Maga volt „a Fiú”, Isten dicsőségének a
ragyogása, az Ő lényének a lenyomata. Azaz az isteni méltóság volt az a Személyében, ami
ennyire végtelen értéket adott a munkájának. Másodszor, az erkölcsi tökéletességei
emberként, az igazság szeretete és a hamisság gyűlölete (Zsid1:9), amikkel eleget tett a
törvény minden követelményének. Harmadszor, az egysége a népével eredményezte, hogy
„bűnné lett értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk ő benne”.
Az „engesztelés” (ami az újszövetségi beteljesítése az „engesztelő felajánlásnak”),
amit Krisztus végzett el, volt a tökéletes elégtétel, amit Ő kínált fel Isten szentségének és
igazságosságának a népe bűneiért, hogy ezeket igazságosan el lehessen törölni, s örökre
eltávolítani Isten színe elől olyan messzire, „a milyen távol van a napkelet a napnyugattól”. A
Megváltónak ez az áldozati munkája papi cselekedet volt, mint amit a jelen igevers szavai is
kellőképpen alátámasztanak.
A „nép bűnei” ugyanis párhuzamos a Mt1:21-gyel és Jn10:11-gyel. Ezek a versek
világosan tanítják, hogy engesztelés csak Isten választottjaiért tétetett. „A nép” világosan
párhuzamos „az üdvösség örököseivel” (Zsid1:14), a „sok fiakkal” (Zsid2:10), az
„atyafiakkal” (Zsid2:12), „Ábrahám magvával” (Zsid2:16). Egyedül velük vált eggyé
Krisztus. Az „egytől valók” a Zsid2:11-ben konkrétan úgy van meghatározva, mint ami csak
„a megszentelő és a megszenteltek” között áll fenn. Ő „Ábrahám magvát”, és nem „Ádám
magvát” karolta fel. Ő nem az emberiség „Feje”, hanem „az anyaszentegyházé, ami az Ő
teste” (Ef1:21-23). Az egyetemes engesztelés, ami jórészt meghiúsul, a Sátán koholmánya
azzal a céllal, hogy gyalázatot hozzon Krisztusra, Aki így legyőzött Megváltóvá válna. Az
Isten igazságának elvontan felkínált általános engesztelés, ami elméletileg mindenki számára
elégséges, de önmagában senki számára sem hatékony, pusztán képzelgés, ami azokban fogan
meg, akik hiábavaló módon fuvalkodtak fel a testi elme által. A részleges engesztelés, ami
egy meghatározott népért történt, s aminek az örökkávaló előnyeit valamennyien élvezni
fogják az, amit Isten Ígéje egységesen tanít.
„Mert a mennyiben szenvedett, ő maga is megkísértetvén, segíthet azokon, a kik
megkísértetnek” (18. vers). Itt van a végső ok, amiért a Fiúnak emberré kellett válnia és meg
kellett halnia: így jobban képes támogatni az Ő megkísértett népét. Nem egyszerűen a
megkísértése az, ami alkalmassá tehette Őt, mert Maga Isten is kísérthető (4Móz14:22), bár
nem gonoszsággal (Jak1:13). Így az emberek is kísérthetők, bár kevéssé vagy egyáltalán nem
indulnak meg attól. De az olyan kísértések, melyek szenvedést okoznak valakinek, úgy hatnak
rá, hogy szánalmat kelt benne a többi megkísértett iránt, s emiatt segít rajtuk, amennyire csak
tőle telik. Ez az a dolog, amit a Lélek itt megragadott.
„Mert a mennyiben szenvedett, ő maga is megkísértetvén”. Krisztus megkísértésének
tárgya fontos, mert annak téves elképzelései szükségszerűen az Ő páratlan Személyét gyalázó
elképzelésekhez vezetnek. Ha az Úr engedi, reméljük, hogy részletesebben is meg tudjuk ezt
beszélni a Zsid4:15-nél. Azonban mégis szükségét érezzük néhány megjegyzésnek most. A
kísértések, amiknek a mi áldott Urunk ki volt téve, valóságosak voltak, s erről az az ihletett
91
kijelentés tett tanúbizonyságot, miszerint „szenvedett” azoktól. De azt, hogy azok
megütközést keltettek Benne, vagy megvolt annak bármi lehetősége, hogy engedjen azoknak,
hangsúlyosan tagadni kell. Azt, hogy Ő emberré vált, emberi szellemmel, lélekkel és testtel, s
ezért volt emberi akarata, teljes mértékben hisszük, de azt, hogy a szívében, illetve az
akaratában a legcsekélyebb hajlam is meg lett volna engedni a gonosz ösztönzésnek, még
elképzelni is gonoszság. Nemcsak bűntelen volt az emberi mivolta, de „szent” is (Lk1:35), s a
Benne rejlő szentség úgy visszavert minden bűnt, mint a víz a tüzet.
A kísértéseket vagy próbákat, amiket Krisztus itt a Földön szenvedett el, nem szabad
azokra korlátozni, amik a Sátán részéről érték, bár ezek is benne voltak. Először is, Krisztus
szenvedett a testi éhségtől (Mt4:1-2) stb. Másodszor, a szent természete nagyon szenvedett az
aljas ördög jelenlététől, s ezért mondta: „Eredj el Sátán” (Mt4:10). Harmadszor a kísértések a
farizeusok és mások részéről „megszomorították” Őt (Mk3:5). Negyedszer, a saját
tanítványainak ama szavai okoztak Neki szenvedést, amik „sértést” jelentettek a Számára
(Mt16:23). Ötödször a legnagyobb szenvedést Atyja kísértései vagy próbatételei okozták Neki
(lásd Jn12:27, Mt26:38-39, 27:46). Figyeljük meg a Lk22:28-ban „az én kísértéseim”
kifejezést – a Megváltó úgy beszél az egész életéről, mint egyetlen szüntelen próbasorozatról!
Mennyire valóságosak és mélyek a „szenvedései”, melyek közül sokakat felfednek a messiási
zsoltárok.
Maga a tény, hogy szenvedett, amikor „megkísértetett”, mutatja meg az Ő
egyediségét. „Ő szenvedett, de soha nem engedett. Mi nem ’szenvedünk’, amikor engedünk a
kísértésnek: a test örömét leli azokban a dolgokban, melyekkel megkísértetik. Jézus
szenvedett, amikor kísértés érte. Fontos megemlíteni, hogy a test, amikor a vágyainak
megfelelően cselekszik, nem szenved. S ó jaj, élvezi a kísértést. De mikor a Szentlélek
világosságának és az engedelmesség hűségének megfelelően a lélek ellene áll az ellenség
támadásainak, legyenek azok kifinomultak vagy gyötrők, akkor az illető szenved. Ezt tette az
Úr és ezt kell tennünk nekünk is.” (Mr. J. N. Darby)
„Segíthet azokon, a kik megkísértetnek.” Miután Ő, mint a fájdalmak férfia szintén
átment ezen a színen, ezért tapasztalatból képes felmérni és átérezni a népe bánatait. De értsük
meg: nem a bennünk levő „test” szorul „segítségre”, hanem az új természet, s hűséges szív.
Ami az Ő kedvében akar járni. „Segítségre” a test ellenében van szükségünk, hogy
megöldökölhessük a tagjainkat, melyek földiek. A megígért örökséget még nem értük el. Még
mindig a pusztaságban vagyunk, ami semmit nem ad nekünk, ami lelkileg szolgálna. Olyan
világban élünk, melyben minden szembeszegül a valódi kegyességgel. Arra kapunk elhívást,
hogy „fussuk meg az előttünk levő küzdőteret” és „harcoljuk meg a hit szép harcát”, s ehhez
naponta van szükségünk „segítségre”.
A görög „képes” [megsegíteni] szó egyaránt magában foglalja az alkalmasságot és az
akaratot. Krisztus egyszerre illetékes kész megtámogatni a népét. Ha nem kapjuk meg ezt a
támogatást, az azért van, mert nem kérjük. A görög „segítség” szó nagyon hangsúlyos, s azt
jelenti, odafutni valakinek a kiáltására, mint amikor a szülő reagál egy gyermek kétségbeesett
kiáltására. Áldott szemléltetését látjuk annak, ahogyan Krisztus „megsegíti” a saját tulajdon
népét a Mt14:30-31-ben, ahol azt olvassuk, hogy miután Péter látta a heves szelet, megrémült
és süllyedni kezdett, s így kiáltott: „Uram, tarts meg engem!” S aztán látjuk, amint „Jézus
pedig azonnal kinyújtván kezét, megragadá őt”.
Egy alkalommal az Úr Jézus ezt kérdezte a tanítványaitól: „Hiszitek-é, hogy én azt
megcselekedhetem?” (Mt9:28) S mindig így teszi próbára az övéi hitét. Ábrahámnak ezt
mondta: „Avagy az Úrnak lehetetlen-é valami?” (1Móz18:14) Mózestől, aki kételkedett
abban, hogy az Úr majd húst ad Izraelnek a pusztában, ezt kérdezte: „Avagy megrövidült-é az
Úrnak keze?” (4Móz11:23) Jeremiásnak ezt a szívhez szóló kérdést tette fel: „vajjon van-é
valami lehetetlen nékem?” (Jer32:37) S még mindig ezt kérdezi: „Hiszitek-é, hogy én azt
92
megcselekedhetem?” Megcselekedni mit? – kérdezhetjük. Bármit, amire valóban szükséged
van a békesség, a bizonyosság, a szabadulás, a támogatás megadásához.
„Segíthet azokon, a kik megkísértetnek.” Emlékezzünk rá, kicsoda Ő: az Istenember.
Emlékezzünk a megtapasztalásokra, melyeken keresztülment! Ő is állt a megpróbáltatások
helyén, s megkísértetett, hogy legyen bizalmatlan, essen kétségbe és semmisítse meg
Önmagát. Igen, megkísérttetett „hozzánk hasonlóan mindenben, kivéve a bűnt”. Emlékezzünk
a mostani helyzetére: a Fenség jobbján ül a magasságban! Mennyire áldott dolog tudni, hogy
ő „képes” együttérzően belépni a szenvedéseinkbe és a bánatainkba, s megvan a hatalma arra,
hogy „megsegítsen”!
„Mint a fájdalmak férfia

Elszenvedtél minden jajt,
S bár dicsőségben emeltek a trónra,
Képes vagy minden szenteden könyörülni itt lenn.”
Ó, micsoda Megváltónk van! A mindenható Isten, de mégis a legtapintatosabb ember.

Valaki, Aki annyival felettünk áll az eredeti természetes és a mostani dicsősége
vonatkozásában, mint a menny áll a föld felett, de Aki mégis „megindul a gyengeségeinken”.
Valaki, Aki a világegyetem Teremtője, de Aki mégis emberré lett, élte az életét a Földön
ugyanúgy, ahogyan mi is éljük, átment ugyanazokon a próbákon, amiken mi is átmegyünk, s
nemcsak úgy szenvedett, ahogyan mi, hanem sokkalta intenzívebben. Mennyire alkalmas Ő
arra, hogy nagy Főpapunk legyen! Mennyire elégséges Ő minden szükségünk betöltéséhez! S
Isten bölcsessége és kegyelme mennyire teljes igazolást nyer az Ő áldott Fiának kijelölésével,
hogy egy időre kisebbé váljon az angyaloknál! Bárcsak megerősödne az Iránta érzett
szeretetünk, s mélyülne az imádatunk annak szemlélése közben, amit a Zsidókhoz írott
levélnek ebben az első két fejezetében látunk!
93
3. fejezet
Krisztus felsőbbrendű Mózesnél
Zsid3:1-6
1. Annakokáért szent atyafiak, mennyei elhívásnak részesei, figyelmezzetek, a mi

vallásunknak apostolára és főpapjára, Krisztus Jézusra,
2. A ki hű ahhoz, a ki őt rendelte, valamint Mózes is az ő egész házában.
3. Mert ez nagyobb dicsőségre méltattatott, mint Mózes, a mennyiben a ház
építőjének nagyobb a tisztessége, mint a háznak.
4. Mert minden háznak van építője, a ki pedig mindent elkészített, az Isten az.
5. Mózes is hű volt ugyan az ő egész házában, mint szolga, a hirdetendőknek
bizonyságára,
6. Krisztus ellenben mint Fiú a maga háza felett, a kinek háza mi vagyunk, ha a
bizodalmat és a reménységnek dicsekedését mind végig erősen megtartjuk.
A jelen szakaszunk bevezet minket a levél harmadik részébe, abba a szakaszba, mely a
Zsid4:6-ig tart. Az első szakasz, mely csak az első három nyitó versből áll, bizonyítékot
szolgáltat Krisztus felsőbbrendűségére a prófétákkal szemben. A második szakasz, a Zsid1:4-
től a 2. fejezet végéig bemutatja Krisztus felsőbbrendűségét az angyalokkal szemben. A
mostani pedig Krisztus felsőbbrendűségét tárgyalja Mózessel szemben. „Ennek a szakasznak
a tartama röviden így foglalható össze: az Úr Jézus Krisztus, az Újszövetség Közbenjárója
felette áll Mózesnek, az ószövetségi időszak közbenjárójának, mert Jézus az Isten Fia, s a ház
Ura, míg Mózes Isten szolgája, aki hűséges a házban. S ezen a doktrínális kijelentésen
alapszik az a buzdítás, miszerint nem szabad megkeményítenünk a szívünket, nehogy ne
jussunk be abba a nyugalomba, aminek az ígéret földjének birtokba vétele csak az előképe
volt. Ez a szakasz két részből áll: egy doktrínális kijelentésből, ami az alapját alkotja,
valamint az arra épülő buzdításból.” (Saphir)
Az összes istenfélő jellem közül, akiket az ószövetségi Írások állítanak elénk, nincs
senki, aki nagyobb igényt tarthatna a figyelmünkre, mint Izrael jogalkotója. Akár a figyelemre
méltó csecsemő- és gyermekkorára gondolunk, akár az önfeláldozó lemondására (Zsid11:24-
26), akár az Istentől kapott megbízására, valamint a hűségére annak végrehajtásában, akár az
Izrael iránti rajongására (2Móz32:32), akár a tiszteletreméltó kiváltságaira (2Móz31:18) vagy
az ő közreműködésével megvalósult fontos változásokra gondolunk, „nehéz lesz találni”,
mondta valaki, „akár a világi, akár a szent történelem feljegyzéseiben olyan illetőt, akinek a
jelleme annyira alkalmas rá, hogy egyszerre keltsen ragaszkodást és parancsoljon tiszteletet, s
akinek a története oly nagy mértékben van tele érdekességekkel és tanulságokkal”.
Mózes története az elejétől a végéig figyelemre méltó. A gondviselés keze őrizte őt
meg csecsemőkorában és Isten keze ásta meg a sírját az élete végén. A kettő között a
legfurcsább és legellentmondásosabb viszontagságokon ment keresztül, amiket halandó
valaha is megtapasztalhatott. Az Isten által ráruházott megtiszteltetések sokkal nagyobbak
voltak, mint bárki más emberfia esetén, akár előtte, akár utána. A történelmük legjelentősebb
időszakában Isten ügyletei Izraellel rajta keresztül bonyolódtak. A közelsége Jahvéhez
figyelemre méltó, bámulatos, egyedi volt. A saját személyében volt próféta, pap és király.
Rajta keresztül került bevezetésre az egész lévitai üdvökonómia. Általa épült fel a sátor. Azaz,
könnyen megérthetjük a nagy megbecsülést, amelyben a zsidók Isten e kedvelt emberét
részesítették, v. ö, Jn9:28-29.
De bármilyen nagy volt is Mózes, a Szentlélek a Zsidókhoz írott levélnek ebben a
harmadik szakaszában arra szólít fel minket, hogy elmélkedjünk azon, Aki olyannyira
94
felülmúlta őt, mint amennyire az ég a földet. Először, Krisztus mérhetetlenül felette állt
Mózesnek a saját Maga személyében: Mózes Isten embere volt, Krisztus Maga volt Isten.
Mózes Ádám bukott utódja volt, aki bűnben fogant és vétekben formáltatott, Krisztus
bűntelen, feddhetetlen, szent volt. Aztán Krisztus mérhetetlenül felette állt Mózesnek a
hivatalainak tekintetében is. Mózes próféta volt, akin keresztül Isten beszélt, Krisztus Maga
volt az „igazság”, Aki tökéletesen kijelentette Isten egész elméjét, akaratát és szívét. Mózes
ellátott papi feladatokat (2Móz24:6, 2Móz32:11), de Krisztus a „nagy Főpap”. Mózes „király
volt Jesurunban” (5Móz33:5), Krisztus a „királyok Királya”. S hogy csak még egy összevetést
említsünk, Krisztus mérhetetlenül magasabb rendű volt Mózesnél a munkáiban. Mózes
megszabadította Izraelt Egyiptomból. Krisztus megszabadítja a népét az örök tűzből. Mózes
felépítette a földi sátrat, Krisztus most helyet készít a számunkra a mennyben. Mózes
keresztülvezette Izrael a pusztaságon, de ne vezette be őket a Kánaánba, Krisztus ténylegesen
vezet majd be sokakat „a dicsőségbe”. Bárcsak egyre jobban és jobban belevésné a Szentlélek
a Megválónk magasztos méltóságát és egyedi kiválóságát!
„Annakokáért szent atyafiak, mennyei elhívásnak részesei, figyelmezzetek, a mi
vallásunknak apostolára és főpapjára, Krisztus Jézusra” (1. vers). Három dolog van ebben az
igeversben, ami felkelti a figyelmünket: az adott buzdítás, a megszólított nép és a
sajátosságok, amik itt Krisztust jellemzik. A buzdítás felhívás a Krisztusra „figyelésre”. A
megszólított nép a „szent atyafiak, mennyei elhívásnak részesei”. A sajátosságok, amik itt a
Megváltót jellemzik, az „apostol és főpap”.
„Annakokáért”. Ez a szó összekapcsoló láncszemet biztosít a két előző és a két soron
következő fejezet között. Ez tökéletes átmenet, mert mindkét irányba tekint. A korábban
elhangzottak tekintetében a jelen igevers tudtunkra adja, miképpen kell azokat
felhasználnunk: „figyelmeznünk” kell Krisztusra, a szívünket Rá kell irányítanunk, Aki
„mindenestől kedves”. A soron következők tekintetében ez az alapvető buzdítás teremt alapot
a soron következő buzdításokhoz: ha engedelmeskedünk ennek az előírásnak, akkor védettek
leszünk a gonoszságoktól, amik az ókori Izraelt sújtották, amiért megszomorították az Urat, s
nem jutottak be a „nyugalmukba”.
Az itt adott buzdítás az „Annakokáért… figyelmezzetek, a mi vallásunknak apostolára
és főpapjára”. Három kérdés vár megválaszolásra: mit ért a „figyelmezzetek Rá” alatt; miét
kell ezt tennünk; valamint a különleges sajátosságok, melyekben figyelmeznünk kell Rá. Az
Újszövetségben nem kevesebb, mint 11 szót fordítanak a „figyelmezz” kifejezéssel. Ezek
közül négy egyszerű szó, míg hét összetett. A Szentlélek által a Zsid3:1-ben használt szó
jelentése: olyan alaposan elgondolkodni a dologról, hogy ezáltal a teljesebb ismeretére jutni
annak. Ezt a szót használta a mi Urunk is a „tekintsétek meg a hollókat”, „tekintsétek meg a
liliomokat” szakaszokban (Lk12:14, 12:27). Ez az a szó, ami leírja Péter reakcióját a
mennyből aláereszkedő lepedő láttán: „megnézém, és látám a földi négylábú állatokat”
(Csel11:6). Megtaláljuk a Mt7:3-ban, a Rm4:19-ben a Zsid10:24-ben. A Csel7:31-ben a
„katanoeo”-t „meglátta” szóval fordították. A Lk20:23-ban „észrevéve” a fordítása.
Összességében ez a görög szó tizennégyszer fordul elő az Újszövetségben.
„Figyelmezni” Krisztusra, ahogyan itt parancsolja, azt jelenti, alaposan elgondolkodni
arról, kicsoda és micsoda Ő; figyelmesen mérlegelni az Ő méltóságát és kiválóságát;
elgondolkodni azon, mi jár Neki. Attól „sodortatunk el”, ha elmulasztjuk alaposan mérlegelni
a fontos megfontolásokat (Zsid2:1). Viszont a fontos és értékes dolgok feletti szorgalmas
elmélkedés teszi képessé az értelmet azok jobb felfogására, az emlékezetet azok jobb
megtartására, s a szívet is jobban lenyűgözve az embert arra, hogy jobban hasznosítsa azokat.
„Figyelmezni” Krisztusra annyi, mint szemlélni Őt, de nem egyszerűen csak holmi futó
pillantást vetni Rá, vagy holmi eseti gondolatot szentelni Neki, hanem a szív által teljesen
elfoglalni magunkat Vele. „Tégy engem mintegy pecsétet a te szívedre” (Én8:6) az Ő nekünk
95
szóló elhívása. S a mi mulasztásunk ebben a dologban magyarázza azt, hogy miért tudunk oly
keveset Róla, miért szeretjük Őt olyan erőtlenül, miért bízunk Benne olyan tökéletlenül.
A Lélek által itt elénk tárt indítékra, amiért így kell „figyelmeznünk” Krisztusra, utal a
nyitó „annakokáért”. Ez következtetést von le a korábban elhangzottakból. Mivel Krisztus az,
Akin keresztül most az Istenség teljes és végleges módon kijelentetett; mivel Ő Isten
dicsőségének a ragyogása és az Ő szubsztanciájának lenyomata; mivel örökösödés által
kiválóbb nevet kapott az angyaloknál; mivel Ő végtelen kegyelméből „egytől valóvá” lett
azokkal, akiket megváltani jött, engesztelést téve a népe bűneiért; mivel most a Fenséges
jobbján ül a magasságban, s ott Ő a „könyörülő és hű Főpap”; mivel Ő Maga is szenvedett el
kísértést, így képes segíteni azokon, akik megkísértetnek, ezért Ő végtelenól méltó a mi
folyamatos figyelmünkre és bámulatunkra. A nyitó „annakokáért” egyben megelőző
következtetés is ahhoz, ami ez után következik: mivel Krisztus nagyobb tiszteletre méltó
Mózesnél, ezért „figyelmezzetek” Rá.
Két különleges jellemző az, amikben itt a Szentlélek Krisztus szemlélését parancsolja.
Az első az „apostol”. Ez Krisztus prófétai hivatalára utal. A titulust azért használja, mert az
„apostol” volt a legmagasabb rendű kijelölt szolgáló az újszövetségi időkben. Az apostolságot
több tiszteletben részesítették, mint bármely más tisztséget az egyházban (Ef4:11), így tehát
Krisztus prófétai hivatalát magasztalja. Az apostol kifejezés Isten „küldöttjét” jelenti, aki az Ő
követeként tekintéllyel van felruházva. A János evangéliumában gyakran látjuk „küldöttként”
(3:34, 5:36 stb.) Krisztusnak, mint az Íge prófétájának, apostolának és szolgálójának az
általános feladata az Ő Atyjának megismertetése volt az Ő népével. Ezt meg is tette, lásd
Jn8:26 stb. Az Ő speciális elhívása arra a feladatra közvetlen volt: „A miként engem küldött
vala az Atya, én is akképen küldelek titeket” (Jn20:21).
Krisztus több, mint apostol. Ő „az apostol”. Ez az oka annak, amiért senki más, még
Pál sincs megemlítve ebben a levélben. Ő mindenki más fölé emelkedik. Ő volt az első
apostol, a tizenkettő másikat Ő jelölte ki. Az Ő apostoli illetékesége kiterjedtebb volt a
többiekénél. Péter a körülmetéltek apostola volt, Pál a pogányoké, de Krisztus mindkét
csoportnak prédikált: akik közel voltak Hozzá, s akik távol álltak Tőle (Ef2:17). Ő mindenki
másnál bőségesebben megkapta a Lelket (Jn3:34). Vele a Hírnök vált üzenetté: Ő Maga volt
„az igazság”. A csodák, amiket tett („az apostolság jelei”, 2Kor12:12) nagyobbak és
számosabbak voltak a többiekénél. Bizony, Krisztus „az apostol”, mert minden dologban
kiemelkedő. A mi különleges, ebből fakadó kötelességünk az „Őt hallgassátok!” (Mt17:5, v.
ö. 5Móz18:15, 18)
A második jelleg, amelyben itt „figyelmeznünk” kell Krisztusra, a „vallásunk
Főpapja”. Miután Krisztus papsága részleteiben kerül majd elénk a későbbi fejezetekben,
most csak néhány megjegyzést teszünk róla. Mint azt már mondtuk, az Úr Jézus a
„könyörülő… és hív főpap az Isten előtt való dolgokban” (Zsid2:17). Ez azonnal megadja
nekünk azt az alapvető tulajdonságot, ami megkülönbözteti a papi hivatalát a prófétaitól.
Prófétaként Krisztus Isten képviselője a népe számára, mint „pap” az Ő képviselőjük Isten
előtt. Apostolként Istentől szól hozzánk, Főpapunkként értünk emel szót Istennél. A két
hivatal a Jn13:3-ban kapcsolódik össze: „ő az Istentől jött és az Istenhez megy”. Azaz, kitölti
a teljes teret Isten között és közöttünk: apostolként közel áll hozzám, papként közel áll
Istenhez.
„A [meg]vallásunk”. A görög szó itt összetett és a tulajdonképpeni jelentése
„egyetérteni”. Az Újszövetségben valaminek a megvallására használatos (1Tim6:12-13),
valamint annak a hitnek a bemutatására, amit egy keresztyén vall (Zsid4:14). Itt tekinthető a
megvallás cselekedetének, amivel Krisztust „Apostolnak és Főpapnak”, illetve a vallott hitünk
tárgyát valljuk meg. A keresztyének nem szégyellik Őt elismerni, mert Ő sem szégyelli őket.
Krisztus apostolsága és papsága a hitünk megkülönböztetett tárgyai, mert a keresztyénség
teljes mértékben Krisztus Személye köré fonódik. A megvallás az, amit a hit tesz, lásd
96
Zsid10:23. Rokon értelmű szó ehhez a szóhoz található a Zsid11:13-ban és a Zsid13:15-ben, a
„dicséret áldozata”. Ez a két utalás kiemeli ennek a hit(vallásnak) az „idegen és vándor”
jellegét, melynek Krisztus Jézus az Apostola és a Főpapja.
Már csak azt a népet kell megemlítenünk, akiknek a buzdítás szól: őket a „szent
atyafiak, mennyei elhívásnak részesei” megnevezéssel illeti. Ezeket a zsidókat „atyafiaknak”
nevezte, mert lelkileg Isten családjához tartoztak. „Ő nyilvánvalóan a nemrég kihirdetett
áldott igazságra utal, miszerint Jézus, az Isten fia nem szégyell minket atyjafiainak nevezni
(Zsid2:11). Azokat érti tehát alatta, akik Isten Lelke által újjászülettek, s akik Istent az
Atyjuknak nevezhetik. Azokhoz szól, akik Krisztus Jézusban vannak, akik Vele együtt
elevenedtek meg, mert amikor Ő feltámadt a halálból, Ő lett az ’elsőszülött sok atyai között’.
’Szent atyafiaknak’ nevezi őket, mert az atyafiságnak ezen a tényén alapul a
megszentelődésük: ’a megszentelő és a megszenteltek egytől valók mindnyájan’.” (Saphir)
Nem kétséges, hogy a „szent atyafiak” a megkülönböztetésükre is szolgált a test szerinti
testvéreiktől, a hitetlen zsidóktól. Ennek a pogányokhoz intézett kérésnek a használatával az
apostol bizonyságot tett a zsidók iránti érdeklődéséről és szeretetétől: „atyafiakként” ismerte
el és becsülte meg őket.
„Milyen érdekes és örömteli látvány tárul így az elméink elé a világon mindenfelé
szétszórt, mindenféle rokonsághoz, néphez, nyelvhez és nemzetséghez tartozó, egymástól
szinte végtelenül változatos módokon, például tehetség, vérmérséklet, tanultság, rang,
körülmények alapján különböző, de mégis egy láthatatlan kötéllel, az igazságba vetett hittel a
bizalmuk, szeretetük és engedelmességük nagy tárgyához kötődő valódi keresztyénekről!
Krisztus Jézus egyetlen hatalmas testvériséget alakít ki, ami odaszánt az Ő Atyjának és az ő
atyjuknak, az Ő Istenének és az ő Istenüknek a tiszteletére és szolgálatára! Te is ehhez a szent
testvériséghez tartozol? Ez nagyon fontos kérdés. A válaszadáshoz figyelt meg Krisztus
szavait a Mt12:50-ben.” (Dr. J. Brown)
„Mennyei elhívásnak részesei.” Ez azonnal arra szolgál, hogy kihangsúlyozza a
keresztyénség felsőbbrendűségét a judaizmussal szemben, mely csak földi elhívást és földi
örökséget ismert. A „részesei” szó azt jelenti „osztoznak benne”. Az elhívás, amit a
keresztyének kapnak (Ef4:1) mennyei, mert az eredete a mennyből származik; mert
eszközként a Lélek és az Íge használatosak, s azok a mennyből valók; az állampolgárságunk
miatt (Fil3:20); mert a végcél, amire az elhívást kapjuk, az örök menny. Így akarta rányomni a
Szentlélek a sok megpróbáltatást elszenvedett zsidókra a kiváltságaik felbecsülhetetlen
értékét.
Végül, a kérés egészét a megszólítottak és Krisztus viszonyának a fényében kell nézni.
Miképpen lehetséges a bűnös földi hernyókat ilyen megnevezéssel illetni? A megtestesült
Fiúval fennálló egységük miatt, Akinek a kiválósága nekik tulajdoníttatik, és Akinek a
helyzetében ők is osztoznak. Részesei vagyunk a mennyei elhívásnak, mert Ő a csodálatos
leereszkedésében osztozott a földi sorsunkban. Amije van, az megvan nekünk is, ahol Ő van,
ott vagyunk mi is. Ő Isten Szentje, ezért mi is szentek vagyunk. Ő „magasabbá tétetett a
mennyeknél”, azért mi is „részesei vagyunk a mennyei elhívásnak”. Amennyire a szívünk
képes ezt valóban megragadni, annyire leszünk itt „idegenek és vándorok”. Ahol a
„Kincsünk” (Krisztus) van, ott lesz a szívünk is. Ez az, amiért „figyelmeznünk” kell Rá.
„A ki hű ahhoz, a ki őt rendelte, valamint Mózes is az ő egész házában” (2. vers).
„Mózesről beszélni a zsidóknak mindig is nagyon nehéz és kényes dolog volt. Aligha
érthetik meg vagy foghatják fel a pogányok a mélységes tiszteletet és szeretetet, amivel a
zsidók viseltetnek Mózes, az Isten embere iránt. Egész vallásos életükben, minden Istennel
kapcsolatos gondolatukban, minden gyakorlatukban és hagyományukban, minden, a jövőre
vonatkozó reménységükben, mindenben, ami Istenhez kapcsolja őket, Mózeshez is
97
kapcsolódnak. Mózes nagy apostol volt a számunkra, az Isten által hozzájuk küldött ember, az
Ószövetség közbenjárója.” (Saphir) Bámuljuk tehát a Szentlélek tökéletes bölcsességét, mely
oly nyilvánvalóan mutatkozik meg a jelen igeszakaszunkban. Mielőtt bemutatná Krisztus
felsőbbrendűségét Mózessel szemben, először rámutat a köztük levő hasonlóságra,
megemlítve Isten szolgájának a „hűségét”. Mielőtt ezzel foglalkoznánk, térjünk rá a vers első
részére.
„A ki hű ahhoz, a ki őt rendelte”. Egy apostol vagy követ fő minősítése az, hogy
hűséges legyen. A hűség két dolgot jelez: a bizalmat és a bizalom helyes teljesítését. „A mi
Urunk rendelkezett bizalommal… s ennek a bizalomnak Ő hűségesen eleget tett. Nem a saját
Maga dicsőségét kereste, hanem azét, Aki elküldte Őt. Mindig elmondta, hogy az üzenete
nem a sajátja, hanem az Atyáé, s kijelentette Isten egész akaratát vagy Ígéjét, ami Rá
bízatott.” (Dr. John Owen) Krisztus mindig hűséges volt ahhoz, Aki elküldte Őt. Ez volt az Ő
fő gondja az elejétől fogva mindvégig. Fiúként „nékem azokban kell foglalatosnak lennem, a
melyek az én Atyámnak dolgai” (Lk2:49). A szolgálatának közepe táján: „Nékem
cselekednem kell annak dolgait, a ki elküldött engem” (Jn9:4). A végén: „ne úgy legyen a
mint én akarom, hanem a mint te” (Mt26:39).
„Valamint Mózes is az ő egész házában.” ’A kulcs az egész szakaszhoz a jelképes
’ház’ szóban keresendő, ami oly gyakran található meg benne (összesen hétszer – A. W. Pink).
Feltételezve, hogy a ’ház’ szó itt építményt jelent, az egész szakasz kibogozhatatlan
kuszasággá válik. A ’ház’ itt a családot vagy a háztartást jelenti. Ez a szóhasználat egy
gyakori szófordulat példája, amivel annak a nevét, ami tartalmaz, adjuk annak, amit tartalmaz.
Az ember családja rendszerint a házában lakik, s ezért nevezik a háza(népének). Ez a
szóhasználat megszokott a Bibliában. ’Izrael háza’, ’Áron háza’, ’Dávid háza’ nagyon
mindennapos kifejezések Izrael, Áron és Dávid gyermekeire, leszármazottjaira, családjaira.
Ezt a megjegyzést észben tartva a most olvasott vers, bármennyire rövidnek találjuk is, a
következő kijelentéseket tartalmazza: Mózest Isten jelölte ki az egész családja fölé, s Mózes
hűségesen eleget tett a belé vetett bizalomnak. Jézust Isten jelölte ki az egész családja fölé, s
Jézus hűségesen eleget tett a belé vetett bizalomnak.” (Dr. J. Brown)
„A ház, az épület Isten gyermekeit jelenti, akik hit által, mint élő kövek épülnek
Krisztus Jézusra, az Alapra, akik betöltekeztek Szentlélekkel, akikben Isten lakozik, mint az
Ő templomában, s akikben Isten dicsértetik és mutatkozik meg dicsőségben. Ez a szemléltetés
nagyon egyszerű és tanulságos. Kövekhez vagyunk hasonlítva, s mivel minden hasonlat
hiányos, azt is hozzá kell tennünk, hogy nem holt, hanem élő kövek vagyunk, ahogyan az
apostol az efézusbelieknek írott levelében beszél az épület növekedéséről. A mód, amivel az
Úr Jézus Krisztushoz vitetünk és Vele egyesülünk, nem az épület, hanem a hit. Az építők
elvetették a ’szegletkövet’ (Zsolt118:22), de ’Krisztushoz járulva’ (1Pt2:4-5) egyszerűen
hittel, ’ti magatok is lelki házzá épültök fel’. Amikor elkezdjük a törvény cselekedeteit
megtenni, akkor építeni próbálunk, és amíg építeni próbálunk, addig nem épülünk. Amikor
felhagyunk a munkálkodással, akkor hit által a Szentlélek ad hozzá minket Krisztushoz és
ültet bele az élő szőlőtőbe, Aki egyben az alap is. Akkor meggyökerezünk és
megalapozottakká válunk. A ház egy, s Isten minden gyermeke Lélekben egyesülnek.”
(Saphir)
A Lélek itt kiemelten említi Mózessel, a tipikus „apostollal” kapcsolatosan, hogy Isten
egész házában hűséges volt, hűséges a földi családjával kapcsolatos feladatainak ellátásában,
ami fölé Jahve helyezte őt. S noha a hit dolgában személyesen csődöt mondott, mégis hűséges
volt, mint „apostol”. Soha nem tartotta vissza sem a fáraótól, sem Izraeltől az Ígét, amit az Úr
adott neki. A sátor felállításakor mindent „annak a mintának megfelelően” csinált, amit a
hegyen látott. Amikor lejött a hegyről és meglátta a népet az aranyborjút imádni, nem kímélte
őket, hanem kardot rántott (2Móz32:27-28). Minden dologban igazodott az utasításokhoz,
amiket Jahvétől kapott (2Móz40:16).
98
„Mert ez nagyobb dicsőségre méltattatott, mint Mózes, a mennyiben a ház építőjének
nagyobb a tisztessége, mint a háznak” (3. vers). Asz apostol most Krisztus Mózessel
szembeni felsőbbrendűségének bemutatásával folytatja. De mielőtt erre rátérnénk, ámuljunk
el ismét a neki megadott, az érveinek bemutatásában megmutatkozó mennyei bölcsességen.
Az előző versben elismerte Mózes nagyságát, s itt is elismeri, hogy dicsőségre vagy dicséretre
méltó. Ez azonnal kimutatja, hogy Pál nem volt a judaizmus ellensége, nem akarta azt leszólni
vagy szidalmazni. Ugyanolyan figyelemre méltó azt meglátni, hogy most, a zsidók szemeinek
arra fordításával, Aki végtelenül nagyobb Mózesnél, nem a hibáiról beszél az egyiptomi
lemészárlásakor (2Móz2), a tanúsított lassúságáról a reagálásban az Úr elhívására (2Móz3:4),
a haragjáról, amivel lesújtott a sziklára (4Móz20), hanem Krisztus dicsőségét tárja a szemük
elé.
Ez a harmadik igevers adja meg az első bizonyítékát Krisztus felsőbbrendűségének
Mózessel szemben: Ő Isten házának az Építője, Mózes pedig soha nem volt az. A nyitó
„mert” az első verse tekint vissza, előhozva az okot vagy érvet, amiért a zsidóknak
„figyelmezniük” kell a megvallásuk apostolára és főpapjára: nevezetesen azért, mert Ő
nagyobb dicsőségre méltó, mint Mózes, a tipikus apostol. „A ’ház építője’ kifejezés megfelel
a családalapítónak. Ez a beszédmód egyáltalán nem szokatlan. A 2Móz1:21-ben elhangzik,
hogy Isten ’megépítette a házaikat’ azoknak az emberséges asszonyoknak, aki nem
engedelmeskedte a fáraó barbár parancsának, hogy öljék meg az izraelita csecsemőket, azaz,
megszilárdította a családjaikat, sok és virágzó leszármazottat adva nekik. A Ruth4:11-ben azt
olvassuk, hogy Ráhel és Lea építették meg Izrael házát. S Náthán mondja ezt Dávidnak a
2Sám7:11-ben: ’És megmondotta néked az Úr, hogy házat csinál néked az Úr’, s hogy ez mit
jelent, azt a rögtön utána következőkből, a 2Sám7:12-ből tudjuk meg.” (Dr. J. Brown)
A Mózes és Krisztus között így felvázolt különbség világos és hatalmas. Noha
hivatalosan fölé emeltetett, Mózes mégsem volt az izraeliták családjának alapítója, hanem
egyszerűen csak a tagja. A megvallásunk Apostolával azonban nagyon más a helyzet. Ő
nemcsak Isten családjának a Feje (Zsid2:10, 2:13, az „atyjafiai”, a „gyermekei”), hanem az
építője és az alapítója is annak. Ahogyan az Ef2:10-ben olvassuk: „Mert az Ő alkotása
vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban (vagy „által”)”. Mózes nem teremtette Isten
gyermekeit, Krisztus igen. Mózes olyan néphez jött, akik már szövetségi kapcsolatban álltak
az Úrral, Krisztus viszont azokat karolja fel, akik halottak a vétkeikben és a bűneikben, s
újjáteremti őket. Azaz, ahogyan a család alapítója a legnagyobb tisztességre méltó, úgy
Krisztus is több dicsőséget érdemel Mózesnél.
„Mert minden háznak van építője, a ki pedig mindent elkészített, az Isten az” (4. vers).
A Lélek itt még nagyobb dicsőségét mutatja be Krisztusnak. A kapcsolódás nyilvánvaló. Az
előző versben azt állította: az építő nagyobb tisztességre méltó, mint a ház, mivel pedig
Krisztus a család építője, Mózes pedig annak csak az egyik tagja, Őt „több dicsőségre”
méltónak kell tartani. A 4. versben megadja ennek bizonyítékát, ahogyan a nyitó „mert” is
jelzi. A bizonyíték kettős: Krisztus nemcsak „a ház”, hanem „minden” építője. Krisztus
nemcsak az Isten által „kirendelt” Közbenjáró (2. vers), hanem Ő Maga Isten. Mennyivel
nagyobb dicsőségre méltó tehát!
A „mert minden háznak van építője” kifejezést a legszélesebb értelemben kell venni, a
„házat” szó szerint és átvitt értelemben egyaránt értve. Minden emberi lakóépületet, minden
emberi családot valaki megalapozott/megalapított. Így az „a ki pedig mindent elkészített”
kifejezést korlátozás nélkül kell érteni. Az egész világegyetem Krisztus által épült
(„teremtetett”, Zsid11:3), mert „minden Ő általa lett” (Jn1:3), minden, ami „a mi van a
mennyekben és a földön, láthatók és láthatatlanok” (Kol1:16). Ezért Krisztus alkotta Mózest,
valamint Izrael egész családját is. „A ki pedig mindent elkészített, az Isten az”. A Szentlélek
itt tudatosan használja az isteni címet, mert a Krisztusnak tulajdonított munka (Isten
családjának a felépítése) isteni munka, s ez minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy
99
Krisztus nagyobb Mózesnél, mert alátámasztja mindazt, ami az első fejezetben hangzott el a
Közbenjáróról, tudniillik, hogy Ő valódi Isten. Ezért kell mindenkinek „úgy tisztelnie a Fiút,
miként tisztelik az Atyát” (Jn5:23).
„Mózes is hű volt ugyan az ő egész házában, mint szolga, a hirdetendőknek
bizonyságára, Krisztus ellenben mint Fiú a maga háza felett” (5-6. versek). Ezek a szavak
tárják elénk a következő bizonyítékát Krisztus Mózessel szembeni felsőbbrendűségének: a
tipikus apostol csak szolga volt, Krisztus pedig „a Fiú”, az első csak bizonyságot tett a
másodikról. A pozíció, amit az isteni kegyelem jelölt ki Mózes számára hatalmas tiszteletet
érdemlő, ám ő mégis csak, mint „szolga” szolgált Jahve előtt. Az „ő egész házában” szavakon
kellőképpen el kell gondolkodnunk: más szolgálók is szolgáltak a család különböző részeiben,
de Mózes dicsősége az volt, hogy őt minden részében használták annak, azaz Izrael egész
családjának a gondját és irányítását bízták Rá. De még ezzel együtt is összehasonlíthatatlanul
alacsonyabb rendű az Úr Jézusnál, mert Ő Fiú volt, de nem „az ő egész házában”, hanem „a
saját tulajdon házában”.
„Mózes is hű volt ugyan az ő egész házában, mint szolga.” Az apostol itt ismét a
zsidóknak a keresztyénséggel szembeni előítéleteit veri vissza. Ő nem vonta kétségbe Mózes
nagyságát. Ellenkezőleg, megismétli a 2. versben mondottakat, kihangsúlyozva azt az „is”
szóval. Sőt Mózes hűsége, mint „szolgáé” emlékeztető mindenki számára, hogy ez az a
tulajdonság, amelynek minden „szolgát” jellemeznie kell. A „mint szolga” szavak jelentése
ugyanaz, mint a Jn1:14-ben a „és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének
dicsőségét”, azaz a „mint” kiemeli a szemlélt jelleg valóságát. Mózes hűségesen viselkedett
„szolgaként”, nem úgy járt el, mint egy úr. Ezt bizonyította az Isten iránti nagy tisztelete
(2Móz3:6), a komoly vágyakozása Isten kegyességének valamely bizonyítékára (2Móz34:9),
az Úr dicsőségének a saját dicsősége elé helyezése (Zsid11:24-26), 2Móz32:10-12), és a
szelídsége az emberek előtt (4Móz12:3).
„A hirdetendőknek bizonyságára.” Erre az Ígére nagyon nagy szükségük volt a
zsidóknak. A keresztyénség kinyilatkoztatása tehát egyáltalában nem ütközött a Pünkösddel,
sokkal inkább megelőlegezte azt. Mózes mindent úgy rendelt el a ház előképi
istentiszteletében, hogy azok egyszerre lehessenek bizonyságai és zálogjai mindannak, ami
később majd teljesebben is elénk tárul az evangéliumok által. Ezért mondta Krisztus: „Mert
ha hinnétek Mózesnek, nékem is hinnétek; mert én rólam írt ő” (Jn5:46). Máshol pedig ezt
látjuk: „És elkezdvén Mózestől és minden prófétáktól fogva, magyarázza vala nékik minden
írásokban, a mik ő felőle megirattak” (Lk24:27).
„Krisztus ellenben mint Fiú a maga háza felett.” Itt a végső bizonyítéka annak, hogy
Krisztus „nagyobb dicsőségre méltattatott, mint Mózes”. A jelen igeszakaszban bemutatott
bizonyítékok a mi Urunk mérhetetlen felsőbbrendűségéről szám szerint heten vannak és így
sorolhatók fel: Mózes apostol volt, Krisztus „az apostol” (1. vers). Mózes a „ház(nép)” tagja
volt, Krisztus volt annak építője (3. vers). Mózes egyetlen házhoz kötődött, Krisztus
„mindent elkészített”, mert Ő a világegyetem teremtője (4. vers). Mózes ember volt, Krisztus
Isten (4. vers). Mózes csak egy „szolga” volt, Krisztus „a Fiú”. Mózes a hirdetendők
„bizonysága” volt (5. vers), Krisztus adta meg a szubsztanciáját és a beteljesedését
mindannak, amiről Mózes bizonyságot tett. Mózes csak egy szolga volt Jahve házában,
Krisztus Fiú volt a Maga háza felett. A puritán Owen furcsamód ezt írja: „Az apostol itt
hátrahagyja Mózest, többé nem beszél róla, ezért megadja neki mondhatni a tisztességes
temetést. S ezt a dicsőséges sírfeliratot vési fel a sírjára: Mózes, az Úr hűséges szolgája az Ő
egész házában.”
„Krisztus ellenben mint Fiú a maga háza felett, a kinek háza mi vagyunk” (6. vers). Itt
a ház világosan meghatározott: a lelki ház, ami a Krisztusban hívőkből áll. Nemcsak az 1.
versben szereplő „atyafiak”, a mennyei elhívás részesei, hanem Isten lelki családjának összes
tagja, mert Ő bennük lakozik. Mennyire alkalmasak voltak ezek az „a kinek háza mi
100
vagyunk” szavak a súlyos próbák sújtotta zsidók vigasztalására és bátorítására! Micsoda
ellentételezés volt ez azért, mert elveszítették a helyüket a hitetlen zsidók között!
„Ha a bizodalmat és a reménységnek dicsekedését mind végig erősen megtartjuk” (6.
vers) Vajon ezek a szava meggyengítik az legutoljára mondottak erejét? Semmiképpen sem:
ezek egy nagyon szükséges figyelmeztetést tartalmaznak. „Hatalmas nehézségek merültek fel,
olyan körülmények, melyek különösen azokat a zsidókat érintették, akik, miután örömmel
fogadták az igazságot, hatalmas megpróbáltatásoknak voltak kitéve, s abba a veszélybe
kerültek, hogy feladják a reménységét. Egy zsidó számára különösen kemény volt ezt a két
tényt egymással összekötni: Eljött a Messiás és el is távozott a dicsőségbe, de a nép pedig,
akik a Messiáshoz tartoztak, bánatban, gyalázatban és szenvedésben maradt vissza idelenn.”
(W. Kelly)
A zsidók mindig is annak veszélyében voltak, hogy a jövőt alárendelik a jelennek, s
megfeledkeznek a láthatatlanról (Krisztus a mennyben) a láthatóért (judaizmus a Földön), s
megsirattak feladják a hitvallásukat, amely miatt heves üldöztetéseket szenvedtek el. Ezért
kellett őket emlékeztetni arra, hogy a Krisztus házához való tartozásuk bizonyítéka volt, ha
szilárdan ragaszkodtak Hozzá a vándorútjuk végéig.
„Ha a bizodalmat és a reménységnek dicsekedését mind végig erősen megtartjuk.”
Miután lényegében ugyanez a gondolat fogalmazódik meg a 14. versben is, most eltekintünk e
szavak teljes magyarázatától és átültetésétől a gyakorlatba. Legyen most annyi elég, hogy a
Szentlélek itt újra belesulykolja ezekbe a zsidókba azt, amit a Zsid2:1-vben jelentett ki.
„Annakokáért annál is inkább szükséges nékünk a hallottakra figyelmeznünk, hogy valaha el
ne sodortassunk”. Emlékezzen minden keresztyén olvasó arra, amit az Úr mondott: „Ha ti
megmaradtok az én beszédemben, bizonynyal az én tanítványaim vagytok” (Jn8:31).

Zsid3:7-12
7. Annakokáért a mint a Szent Lélek mondja: Ma, ha az ő szavát halljátok,

8. Meg ne keményítsétek a ti szíveteket, mint az elkeseredéskor, a kísértés ama
napján a pusztában,
9. A hol a ti atyáitok próbára tevéssel megkísértének engem és látták az én
cselekedeteimet negyven esztendeig.
10. Azért megharagudtam arra a nemzetségre és mondám: mindig tévelyegnek
szivökben; ők pedig nem ismerték meg az én útaimat.
11. Úgy hogy megesküdtem haragomban, hogy nem fognak bemenni az én
nyugodalmamba.
12. Vigyázzatok atyámfiai, hogy valaha ne legyen bármelyikőtöknek hitetlen
gonosz szíve, hogy az élő Istentől elszakadjon;
A jelen fejezet első hat versében négy dolog volt előttünk. Először, a felszólítás a
„figyelmezésre” a hitvallásuk apostolára és főpapjára. A régi időkben Mózes volt Isten
apostola és küldötte Izrael számára, Áron pedig a főpap. De Krisztus mindkét hivatalt a saját
Személyében egyesíti. Másodszor, Krisztusnak a Mózessel szembeni felsőbbrendűsége: ez hét
részlet vonatkozásában tárul elénk, melyeket nem szükséges megismételni. Harmadszor, az
egyik dolog, amit a Szentlélek kiemel a sok ajándék és kiválóság közül, amiket az isteni
kegyelem Mózesre ruházott, a „hűsége” volt (2, 5. versek), s így mondja el Krisztus Jézusról
is, hogy „hű ahhoz, a ki őt rendelte” (2. vers). Negyedszer, az a kijelentés, miszerint a
tagságot Krisztus házában főleg a mindvégig tartó ragaszkodás a bizodalom és a reménység
101
öröméhez bizonyítja (6. vers). Azt pedig, hogy bensőséges kapcsolat áll fenn e négy dolog,
valamint a jelen igeszakasz tartalma között, a róla szóló magyarázatunk fogja alátámasztani.
„Ha a bizodalmat és a reménységnek dicsekedését mind végig erősen megtartjuk.” Az
itt említett „bizodalmat” az evangélium tette ismertté (Kol1:23), a reménységet, ami Isten
népének a mennyben van eltéve (Kol1:5), a dicsőség reménységét (Kol1:27). A keresztyének
élő reménységre születtek újjá (1Pt1:3), a „boldog reménységre” (Tit2:13), nevezetesen a mi
Istenünk és Megváltónk, Jézus Krisztus visszatérésére, amikor majd jön, hogy Magához
vegyen minket, Önmagához hasonlatossá tegyen, s örökre Vele legyünk: amikor Isten minden
ránk vonatkozó ígérete beteljesedik. Az utalás a szilárd ragaszkodásra ennek a reménységnek
a bizodalmához nem szubjektív, hanem objektív. Ez a keresztyén hit félelem nélküli
megvallását jelenti. Ez a „mindig késznek lenni megfelelni mindenkinek, a ki számot kér
tőletek a bennetek levő reménységről, szelídséggel és félelemmel” (1Pt3:15). István ennek az
egyik példája. Akkor ehhez a reménységhez mindvégig „örvendezve” kell ragaszkodni, s Pál
ennek az egyik példája, Csel20:24.
Ami jelen szakaszunkban következik, az tartalmazza a komoly és gyakorlati
alkalmazását mindannak, amit a fentiekben futólag áttekintettünk. Itt az apostol elkezdi
emlékeztetni a zsidókat Izrael múltbeli hitetlenségére, valamint a szörnyű következményeire,
miután nem ragaszkodtak a pusztai vándorlásuk végéig a remény bizonyosságához és
öröméhez, amit Isten tárt eléjük. A szakasz a 95. zsoltárból idéz, ami mind a megelőzőkre,
mind a soron következőkre rávilágít. Az út, aminek bejárására Isten népe elhívást kap, a hit
útja, s ez az út szükségszerűen tele van próbákkal, azaz nehézségekkel és
megpróbáltatásokkal, és sok a csábítás is azon, melyek arra kísértenek, hogy a „mellékút
mezejére” kóboroljunk el. Sok a figyelmeztetés és a veszélyjelzés is, amiket Isten hűséges
állított: ezek egyikére térünk most rá.
„Annakokáért” (7.vers). A jelen szakaszunk eme nyitó szava hármas jelentéssel bír.
Először is az összes eddig elhangzottból levont következtetés. Másodszor, bevezető annak
alkalmazásához, amiről a Zsid3:1-6-ben olvastunk. Harmadszor, a most következők alapjául
szolgál. Az olvasó látni fogja, hogy a 7. valamint a 8-11. versek többi szava zárójeles, s hitünk
szerint joggal, a mondat pedig a 12. versben fejeződik be: „Vigyázzatok atyámfiai, hogy
valaha ne legyen bármelyikőtöknek hitetlen gonosz szíve, hogy az élő Istentől elszakadjon”.
Ennek a buzdításnak az okait korábban megmutattuk. Először is a Megváltónk
páratlan kiválósága miatt, amiért messze felette áll Izrael prófétáinak és kiválóbb nevet kapott
bármely, addig az angyaloknak adott névnél. Ezért azok, akik Hozzá tartoznak, nagyon
ügyelniük kell arra, hogy ne keményítsék meg a szívüket Ellene és ne távolodjanak el Tőle.
Másodszor, miután az apostol Jézus Krisztus több tisztességre méltó Mózesnél, ezért a
népének különösen ügyelni kell arra, hogy semmiképpen se forduljanak el az Általa
megkövetelt engedelmességtől, ami a legtermészetesebb módon kijár Neki. Harmadszor,
Izrael siralmas történelmét szem előtt tartva, akik Isten csodálatos kegyei ellenére
megkeményítették a szívüket, megszomorították Őt és úgy felbőszítették, hogy megesküdött:
nem mennek be a nyugalmába, ezért nekünk vajon mennyire kell ügyelnünk arra, hogy
„szilárdan ragaszkodjunk” a bizonyosságunkhoz és a reménységünk öröméhez „mindvégig”?
„A mint a Szent Lélek mondja.” Valóban látványos megfigyelni annak módját,
ahogyan az apostol behozza az ószövetségi idézetet. Ez a 95. zsoltárból származik, de a
feljegyzésére használt emberi eszközt, figyelmen kívül hagyva a figyelem az isteni Szerzőre
irányul, arra, Aki „felindította” a zsoltárost, v. ö. 2Pt1:20-21. Ennek látszólag az az oka, hogy
Pál az idézendő szavak súlyosságát, isteni tekintélyét akarja sulykolni a zsidóknak:
gondoljátok meg alaposan, hogy ami következik, azok a Szentlélek szavai, hogy azonnal és
zúgolódás nélkül engedelmeskedhessetek azoknak.
„A mint a Szent Lélek mondja.” Valóban látványos megfigyelni annak módját,
ahogyan összekapcsolja a Zsid1:1-et a Zsid2:3-mal. A legelsőben Isten, az Atya az, Aki
102
„szólt”. „Mimódon menekedünk meg mi, hogyha nem törődünk ily nagy idvességgel? a
melyet, miután kezdetben hirdetett az Úr” – ott a Fiú látható. Itt, a Zsid3:7-ben a beszélő a
Lélek, így ezt a három igeszakaszt összekapcsolva az Istenség mindhárom Személyét halljuk.
Figyeljük meg az itt használt ige idejét is: nem „a Szentlélek mondta”, hanem „mondja”: a
mindig jelen lévő, élő üzenet Isten népe számára mindegyik soron következő generációban.
„Bármit is adott ihlet által a Szentlélek, ami fel van jegyezve a Szentírásban, azokkal továbbra
is beszél hozzánk mind a mai napig.” (Dr. John Owen) Figyelje meg az olvasó alaposan a
hétszer ismétlődő „A kinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek” szavakat is
a Jelenések 2-ben és 3-ban.
„A mint a Szent Lélek mondja.” Dr. Gouge rámutatott, miképpen tanít nekünk ez a
mondat négy dolgot a Szentlélekről. Először is, Ő valódi Isten: „Isten szólt Dávid szájával”
(Csel4:25). „Isten” szólt a próféták által (Zsid1:1), s „a Szent Lélektől indíttatva szólottak az
Istennek szent emberei” (2Pt1:21). Másodszor, a Szentlélek önálló Személy: Ő „szólt”. Egy
befolyás, holmi pusztán elvolt dolog nem képes beszélni. Harmadszor, a Szentlélek létezett
még mielőtt Krisztus megjelent volna testben, mert Dávidon keresztül is szólt. Igaz, hogy
„Krisztus Lelkének” nevezik, de hogy mégis létezett az Ő megtestesülése előtt, azt az
1Móz1:2 és más igehelyek is bizonyítják. Negyedszer, Ő az Ószövetség Szerzője, ezért az
isteni ihletettségű és tekintélyű.
„Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket” (7-8. versek). Itt
kezdődik az apostol idézete a 95. zsoltárból, melynek az első része (1-6. versek) a
leglelkesebb felhívást intézi Isten népéhez, hogy örvendezzenek és járuljanak Elé az
imádóiként. A legideillőbb volt tehát itt az idézet ebből a zsoltárból, mert az első hét versének
a tartalma tényleges felerősítését tartalmazza a „figyelmezzetek”-nek a Zsid3:1-ből. Ott a
zsidók arra kaptak parancsot, hogy foglalkozzanak Krisztussal, s ha a szívük megtelt az Ő
mindent felülmúló kiválóságával, és páratlan nagyságával, akkor „menjenek elébe
hálaadással; vigadozzanak néki zengedezésekkel” (Zsolt95:2).
Az apostoluk és s főpapjuk „készített mindent” (Zsid3:4), Aki nem más, mint Isten.
Ugyanezt az igazságot állítja a Zsolt95:3-5 is: „Mert nagy Isten az Úr, és nagy király minden
istenen felül. A kinek kezében vannak a földnek mélységei, és a hegyeknek magasságai is az
övéi. A kié a tenger, és ő alkotta is azt, és a szárazföldet is az ő kezei formálták.” Ennek a
szemlélése készít fel minket a soron következő reakcióra: „Jőjjetek, hajoljunk meg, boruljunk
le; essünk térdre az Úr előtt, a mi alkotónk előtt! Mert ő a mi Istenünk, mi pedig az ő
legelőjének népei és az ő kezének juhai vagyunk” (Zsolt95:6-7).
A következő dolog a zsoltárban: „vajha ma hallanátok az ő szavát, ne keményítsétek
meg a szíveteket”. Így a következő dolog a Zsid3-ban az „a kinek háza mi vagyunk, ha a
bizodalmat és a reménységnek dicsekedését mind végig erősen megtartjuk”. A zsoltáros tehát
így intette a saját korában megszólítottakat, hogy hallgassanak az Úr szavára és ne
keményítsék meg a szívüket Ellene úgy, mint az elődeik. Ennek idézésével itt a Zsid3-ban az
apostol azonnal arra utalt, hogy mi az ellentéte a bizonyosságuk szilárd megtartásának.
A „ma” a jelen időt jelenti, sőt, annak folytatódását is beleértve. Nem szabad
huszonnégy órára korlátozni, hanem ez a kifejezés néha olyan jelen időszakot foglal magába,
ami sok napot, sőt évet tartalmaz. A Zsid3:13-ben ezt olvassuk: „Hanem intsétek egymást
minden napon, míg tart a ma”. A Zsid13:8-ban pedig ezt: „Jézus Krisztus tegnap és ma és
örökké ugyanaz”. Így van a mostani szövegünkben is. Ahogyan a jelen, amikor Dávid élt, a
számára és az akkor élők számára volt a „ma”, úgy volt a jelen, amikor az apostol és a zsidók
éltek a számukra a „ma”, s az idő, amelyben mi élünk a mi számunkra a „ma”. Ez felöleli azt
az időszakot, ameddig az emberek életben vannak a Földön, ameddig Isten kegyelme és
áldásai hozzáférhetők a számukra. Átfogja a pusztai vándorutunk teljes időszakát. Így a „vég”
a Zsid3:6-ban a 7. versben szereplő „ma” lezárása.
103
„Ma, ha az ő szavát halljátok.” „Tinéktek kiáltok, férfiak; és az én szóm az emberek
fiaihoz van!” (Péld8:4) Kétségtelen azonban, hogy a közvetlen megszólítás a szövegben
azoknak szól, akik Isten gyermekeinek vallják magukat. Isten „szava” az Ő akaratának
jelzése, ami a mi engedelmességünk szabálya. Az Ő akarata az Ő Ígéjében válik ismertté, ami
élő Íge, mely által Isten hangja manapság hallatszik. A régi időkben Isten így panaszkodott:
„Az ökör ismeri gazdáját, és a szamár az ő urának jászlát; Izráel nem ismeri, az én népem nem
figyel reá!” (Ézs1:3) „Hallani” Isten szavát azt jelenti: tisztelettel odafigyelni arra, amit mond,
szorgalmasan elmélkedni felette, készséggel elfogadni és méltányolni vagy engedelmeskedni
annak. A szívünk megkeményítése az, ami megakadályoz minket valójában az Ő hangjának
meghallásában, amint azt a következő mondat jelzi. Most ezt vesszük górcső alá.
„Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket”. Isten Ígéje a
szívhez szól, a lényünknek ahhoz az erkölcsi központjához, amiből az élet dolgai kiindulnak
(Péld4:23). Létezhet a lelkiismeret meggyőződése, az intelligencia egyetértése, az értelem
ámulata, de amíg a szív meg nem indul, nincs válaszreakció. Itt a szív megkeményedését a
teremtménynek tulajdonítja: ez a meg nem térés (Rm2:5), a hitetlenség (Zsid3:12) és az
engedetlenség (Zsolt95:8) következménye.
„Úgy tűnik, a szívnek ez a bűnös megkeményedéséhez, amivel a nép vádolható volt a
pusztaságban, s aminek elkerülésére inti itt az apostol a zsidókat, három dolog társul: 1.
Bűnös hanyagság, nem véve kellőképpen figyelembe a módokat és az eszközöket, amikkel
Isten valakit hitre és engedelmességre szólít fel. 2. Bűnös feledékenység, és kivetése a szívből
és az elméből az olyan meggyőződéseknek, amiket Isten az Ígéjével és a tetteivel, a
könyörületével és az ítéleteivel, a szabadításaival és a megpróbáltatásaival bármikor létrehoz
és megszilárdít azokban. 3. Makacs ragaszkodás a testi és érzéki dolgok szeretetéhez, s
gyakorlatilag ezek többre tartása azoknál indítékoknál az engedelmességre, amiket Isten
javasol nekünk. Amikor ez a helyzet, az emberek szíve úgy megkeményedik, hogy
közönséges módon nem képesek odafigyelni Isten szavára. Isten Ígéjének olyan a természete,
a hatékonysága és a hatalma, hogy az emberek nem képesek kiállni vagy ellenszegülni annak
anélkül, hogy bűnös módon meg ne keményednének ellene. Mindenki, akinek az Íge annak
rendje és módja szerint kijelenttetik, de nem szakadt el Istentől, önként áll ellene a saját
makacsságának, hogy az Íge hatékony legyen és működjön. Ha az emberek új makacsságot és
keménységet adnak az elméiknek és a szívüknek, ha előítéletekkel és ellenszenvvel erősítik
meg magukat az Íge ellenében, ha ellenállnak a munkájának a vágyaik és a romlott indulataik
iránti szeretet miatt, akkor Isten joggal hagyhatja őket elpusztulni és eltelni a saját útjaik
gyümölcseivel.” (Dr. John Owen)
„Meg ne keményítsétek a ti szíveteket, mint az elkeseredéskor, a kísértés ama napján a
pusztában” (8. vers). Ez utalás arra, ami az Exodus 17 fejezetének elején van feljegyezve. Ott
azt olvassuk, hogy Izrael gyülekezete Refidimbe ment, ahol „a népnek nem vala inni való
vize”. Ahelyett, hogy Jahvére számítottak volna a szükségleteik betöltése végett, ahogyan
Márában is tette (2Móz15:25), valamint a Sin pusztájában (2Móz16:4), „versengtek”
Mózessel (2. vers), „És szomjúhozik vala ott a nép a vízre és zúgolódék a nép Mózes ellen és
monda: Miért hoztál ki minket Égyiptomból? hogy szomjúsággal ölj meg minket,
gyermekeinket és barmainkat?” (3. vers) Jóllehet Mózes az Úrhoz kiáltott és az Úr
kegyelmesen válaszolt vizet fakasztva a sziklából, Isten szolgája mégis nagyon elégedetlen
volt, mert a 7. versben ezt olvassuk: „És nevezé annak a helynek nevét Masszának (kísértés)
és Méribának (civakodás), Izráel fiainak versengéséért, és mert kísértették az Urat, mondván:
Vajjon köztünk van-é az Úr vagy nincsen?”
Ismét rámutatunk ennek az idézetnek az ellentétességére a zsidók esetében. „Mózes
gondolata (az 1-5. versekben) természetesen Izraelre utal a pusztában. Hűséges volt a
közbenjáró, akin keresztül Isten foglalkozott velük, de vajon Izrael hűséges volt-e? Isten szólt:
engedelmeskedtek? Isten csodajeleket mutatott nekik: bíztak Benne és követték Őt hittel? S
104
ha Izrael nem volt hűséges Mózeshez, s a hitetlenségük romlást hozott rájuk, akkor mennyivel
vétkesebbek leszünk mi és menyivel nagyobb veszély leselkedik ránk, ha nem leszónk
hűségesek az Úr Jézushoz!” (Saphir)
Nemcsak az igaz, hogy az utunk nehézségei és megpróbáltatásai próbára tesznek
bennünket, de ezek a próbák fel is fedik a szívünk állapotát. Egy válság se létre nem hozza se
nem rontja meg az embert, de megmutatja őt. Amíg minden simán megy, úgy tűnik, jól
kijövünk egymással. De valóban? Vajon az elméink Istenre irányulnak, vagy helyette
önelégülten pihenünk az átmeneti kegyelmében? Amikor kitör a vihar, nem annyira az a
lényeg, hogy kudarcot vallunk alatta, mint inkább az, hogy nyilvánvalóvá válik: megrögzötten
nem támaszkodunk Rá, s nem járunk naponta a Tőle való függőségben. A körülmények nem
változtatnak meg minket, de lelepleznek. Pál örvendezett az Úrban, amikor a körülmények
kellemesek voltak. S akkor is dicséreteket énekelt az Úrnak, amikor vérzett a háta a filippi
pincebörtönben. A tény az, hogy ha csak akkor éneklünk, amikor a körülmények kedvezők a
számunkra, akkor az éneklésünk nem ér semmit, és komoly okunk van abban kételkedni,
hogy vajon örvendezünk-e „az Úrban” (Fil4:4) egyáltalában.
Az ok, amiért Izrael zúgolódott Meribánál, mert nem volt víz: a körülményekkel
voltak elfoglalva, a látás alapján jártak. A válság, amivel szembesültek, csak a szívük
állapotának, nevezetesen a „hitetlenség gonosz szívének” kimutatására szolgált. Ha bíztak
volna Jahvében, azonnal Hozzá fordultak volna, Elé terjesztették volna a szükségleteiket és
Rá számítottak volna azok betöltése végett. De a szívük megkeményedett. A legsúlyosabb
figyelmeztetés volt ez a zsidóknak. A körülményeik a legfájdalmasabbak voltak a test
számára. A nyomorúságok nagy csatáját vívták. Miképpen állhatták ki? Ha zúgolódnának, az
a hitetlenségük külső megnyilvánulása volna. Ó, milyen könnyű megvallani, hogy hívők
vagyunk, de a felhívás még mindig felhangzik: „Mi a haszna, atyámfiai, ha valaki azt mondja,
hogy hite van, cselekedetei pedig nincsenek?” (Jak2:14)
„A hol a ti atyáitok próbára tevéssel megkísértének engem és látták az én
cselekedeteimet negyven esztendeig” (9. vers). Az „a hol” az előző versre tekint vissza. A
„kísértés ama napja a pusztában” magában foglalta Izrael utazásának egész időszakát a Vörös-
tengertől Kánaánig. „Az izraeliták története a folytatólagos provokáció története. A Szin
pusztájában a kenyér hiánya miatt zúgolódtak, s Isten mannát adott nekik. Refidimnél a víz
hiánya miatt zúgolódtak, s azt kérdezték, Jahve vajon velük van-e, Ő pedig vizet adott nekik a
kősziklából. A Sinai pusztaságában, nem sokkal a törvény átvétele után aranyborjút
készítettek és imádták azt. Thaberánál a hús hiánya miatt zsörtölődtek, s fürjek küldettek, amit
félelmetes csapás követett. Kádes-barneánál elutasították, hogy felmenjenek és birtokba
vegyék a földet, ami rájuk hozta a félelmetes ítéletet, amire a zsoltárokban találunk utalást, s
miután az ítéletet kihirdették, ők vakmerően megpróbálták azt megtenni, amit korábban
elutasítottak. Mindezek a dolgok alig több, mint két év alatt lezajlottak az Egyiptomból történt
távozásuk után. Harminchét évvel ez után megint Kádesben látjuk őket, amint a víz és más
dolgok miatt zúgolódnak. Nem sokkal ez után a kenyér hiánya miatt panaszkodnak, bár vőben
volt mannájuk, s a tüzes kígyók büntetése sújtotta őket. Sittimben, az utolsó állomáson, azzal
bosszantották az Urat, hogy a moabiták tisztátalan bálványimádásába keveredtek bele.
Nagyon igaz tehát Mózes kijelentése: ’A naptól fogva, a melyen kijöttél Égyiptom földéből,
mind addig, míglen e helyre jutottatok, az Úr ellen tusakodtatok vala’, 5Móz9:7.” (Dr. J.
Brown)
„A hol a ti atyáitok próbára tevéssel megkísértének engem és látták az én
cselekedeteimet negyven esztendeig” (9. vers). Izrael szörnyű bűneit tárja itt a szemünk elé
két kifejezéssel: „próbára tették” és „megkísértették” Jahvét, az utóbbit az előző
magyarázataként teszi hozzá. Próbára tenni valakit annyi, mint kipróbálni vagy megvizsgálni,
hogy az illető vajon tényleg olyan-e amilyennek kijelentetett, illetve, hogy képes-e vagy
akarja-e megtenni ezt és ezt a dolgot. Isten próbára tételével Izrael tapasztalatból ismerte meg,
105
hogy Ő valóban Isten, Akinek megismertette Magát. Ebben az igeszakaszban Isten próára
tételét bűnként mutatja be, ami bőszíti Őt, s így is kell értenünk, a legrosszabb értelmében.
Ahelyett, hogy hittek volna a kijelentésében, Izrael úgy járt el, mintha a saját pusztulásukat
kockáztatva akarnák kideríteni, hogy vajon tényleg teljesíti-e az ígéreteit és beváltja-e a
fenyegetéseit.
„Konkrétan két szélsőségességgel kísértik az emberek Istent: az egyik a vakmerőség, a
másik a bizalmatlanság. Mindkettő a hitetlenségből fakad. Az, hogy a bizalmatlanság a
hitetlenség folyománya, kétségtelen. S jóllehet a vakmerőség látszólag a túl nagy
magabiztosságból ered, ha közelről megnézzük, rájövünk, hogy az emberek azért lépnek
bizonytalan utakra, mert nem hiszik, hogy Isten megteszi, amit kell a maga útján. Ha az
izraeliták hittek volna abban, hogy Isten a maga idejében és a maga módján meg fogja
semmisíteni a kánaánitákat, akkor nem vakmerősködtek volna a konkrét felszólítás ellenére az
Úr ládája és Mózes nélkül elindulni, ahogyan tették, 4Móz14:40. Ó jaj, micsoda az ember!
Az emberek merészen teszik próbára Istent biztosíték nélkül, amikor túl sokat várnak
Isten hatalmától és gondviselésétől: az ördög is ezzel kísértette Krisztust, amikor a templom
ormára állította, nevezetesen az, hogy vesse alá Magát, Isten megkísértése volt. Ezért
válaszolt neki Krisztus ekképpen: „Ne kisértsd az Urat, a te Istenedet” (Mt4:5-7). Az emberek
bizalmatlanul kísértik Istent, amikor kétségbeejtő helyzetben lévén azt képzelik, hogy Isten
nem képes elegendő támogatást adni. Így kísértette Izrael királya is Istent, amikor ezt mondta:
’az Úr gyűjtötte össze ezt a három királyt, hogy a Moáb kezébe adja őket’ (2Kir3:13).
Ugyanígy a főember is, aki ezt mondta: ’Hacsak az Úr ablakokat nem csinál az égen; akkor
meglehet’ (2Kir7:2).” (Dr. Gouge)
„És látták az én cselekedeteimet negyven esztendeig.” Ez kiemeli Izrael bűnének
megbocsáthatatlanságát és szörnyűségét. Jahve nem volt idegen a számukra, mert újra és újra
megmutatkozott erőteljesen az ő oldalukon. Isten itt említett cselekedetei a sok és nagy
csodák, amiket azóta tett, hogy először felvette őket Egyiptomban a pusztai vándorlásuk
végéig. Egyesek ezek közül a kegyelem cselekedetei voltak, megszabadítva őket az
ellenségektől és a veszélyektől, s ellátva őket a szükséges dolgokkal. Mások az ítélet
cselekedetei voltak, mint például a csapások az egyiptomiakra, a megsemmisítésük a Vörös-
tengernél, valamint az őket magukat sújtó büntetései. Megint mások kijelentések voltak,
melyeket Önmagáról tett, mint például a felhő által, ami éjjel-nappal vezette őket, vagy ott
voltak a jelenlétének bámulatos bizonyítékai a Sinai hegyen vagy a Sekina dicsősége, ami
betöltötte a sátrat. Ezek nem a régmúltban vagy nagy távolságban lezajlott tettek voltak,
amikről csal hallottak, hanem ténylegesen a szemük láttára történtek. Milyen világosabb
bizonyítékát akarhatták volna Isten hatalmának és gondviselésének? Mégis kísértették Őt! Az
Isten által adott legvilágosabb bizonyítékoknak sincsen semmiféle hatása a hitetlen és makacs
szíveinkre!
Kimondhatatlanul komoly figyelmeztetés ez mindenki számára, akik Isten népéhez
tartozóknak vallják magukat. S még csodálatosabb és dicsőségesebb kinyilatkoztatást adott
Isten Önmagáról, mint amit az izraeliták valaha is élvezhettek. Isten megjelent testben. Az
egyszülött Fiú jelentette ki az Atyát. Teljes mértékben kimutatta az Ő páratlan kegyelmét és
mérhetetlen szeretetét azzal, hogy eljött ide és meghalt a szegény bűnösökért. Amikor
elhagyta a Földet elküldte a Szentlelket, így most nem Mózesünk van, hanem a
Szentháromság harmadik Személye vezet bennünket. Isten megismertette a törvényeit
Izraellel, de most az Ő teljes Ígéje van a kezünkben. Mi többet mondhatna annál, amit már
elmondott? Milyen nagy a mi felelősségünk, s mennyire mérhetetlenül nagyobb a bűnünk,
mint Izraelé, ha megvetjük azt, Aki beszél hozzánk!
Izrael bűnének tovább fokozását látjuk abban, hogy „negyven éven át” szemlélték
Isten csodálatos munkáját. Isten egész idő alatt folytatta a csodáit, a hitetlenségük és a
zúgolódásuk dacára a mannát naponta küldte mindaddig, amíg át nem lépték a Jordánt! Az
106
ember hitetlensége nem gátolhatja Isten hatalmának a munkáit: „De hát hogy ha némelyek
nem hittek? Vajjon azoknak hitetlensége nem teszi-é hiábavalóvá az Istennek hűségét? Távol
legyen.” (Rm3:3-4) Egy hitetlen főember nem tudta elhinni, hogy Isten akkora bőséget ad,
amilyet megígért, amikor Samária a hosszas ostrom miatt éhezett, mégis „úgy történt, a mint
az Isten embere a királynak jövendölte” (2Kir7:18). Sem a zsidók, sem Krisztus tanítványai
nem hitték, hogy az Úr Jézus fel fog támadni a halálból, Ő mégis ezt tette a harmadik napon.
Ó, Isten csodálatos türelme! A beteljesedése bárcsak megolvasztaná és megtérésre és
engedelmességre indítaná a szívünket!
„Azért megharagudtam arra a nemzetségre.” (10. vers) Ezekben és a soron következő
szavakban ismerjük meg Izrael bűnének félelmetes következményeit. „Amikor Isten azt
mondja, hogy ’megharagudott’, úgy érti, megterhelték, bosszantották, kiváltották a
nemtetszését azon a tűréshatáron túl, ameddig a türelem terjedhetett. Ez magában foglalja
Isten ítéletét a bűnük nagyságát illetően, annak minden fokozásával és a megbüntetésére
irányuló határozott szándékával. Az emberek úgy élnek, beszélnek és cselekszenek, mintha
Isten csak nagyon keveset törődne azzal, hogy mit tesznek, főként a bűneiket illetően: Ő vagy
nem veszi azokat figyelembe, vagy ha mégis, nem nagyon foglalkozik azokkal. Vagy, szívből
meg kell szomorodnia, s olyan mélyen át kell éreznie az ember bűnös provokációit, hogy az
elgondolni vagy elhinni sem képesek. A bűnökkel kapcsolatos gondolatokat illetően azt
hiszik, hogy Isten teljesen olyan, mint ők. De nagyon nem így van, mert Isten törődik a
tisztelettel abban, amit teszünk: Ő a saját dicsőségére és tiszteletére alkot bennünket. Ami
pedig ezzel ellentétes, az közvetlenül az Ő gyalázatára van. S Istennek erre nagyon
érzékenynek kell lennie, nem tagadhatja meg Önmagát. Ő az igazság Isteneként is érintett, az
Ő szentséges és igazsága az Ő természete, s neki Önmagán kívül nincs más okra szüksége a
bűnök megbüntetéséhez.” (Dr. John Owen)
„És mondám: mindig tévelyegnek szivökben” (10. vers). A tévelygés a szívben annak
a gonosz és hamis következtetésnek a levonását jelzi, mely szerint a bűn és a lázadás jobban
megéri, mint a behódolás és az engedelmesség Istennek. A romlott vágyaik hatalma, az
értelmük sötétsége és a kísértések ereje miatt Ádám bukott utódainak megszámlálhatatlan
tömege hiszik azt, hogy a saját akarat útját járni jobb, mint behódolni az Istennek. A bűn
becsap: miatta nevezik az emberek világosságnak a sötétséget, édesnek a keserűt,
szabadságnak a rabszolgaságot. Az emberek szívének nyelvezete ez: „Micsoda a Mindenható,
hogy tiszteljük őt, és mit nyerünk vele, ha esedezünk előtte?” (Jób21:15) Figyeljük meg, hogy
Izrael „mindig tévelyegtek a szívükben”, ami a reménytelen állapotukról tett bizonyságot.
Radikálisan és szokásból voltak gonoszok. Ahogyan Mózes mondta nekik végül: „Tusakodók
voltatok az Úr ellen, a mióta ismerlek titeket” (5Móz9:24).
„Ők pedig nem ismerték meg az én útaimat” (10. vers). Az „utak” a Szentírásban mind
Isten rendelkezéseit vagy gondoskodását, mind pedig a parancsolatait jelenthetik. Az út az,
amin valaki jár. Itt nem Isten „titkos” (Ézs55:9, Rm9:33), hanem a nyilvánvaló útjairól beszél.
A nyilvánvaló útjai főképpen a cselekedetei, amikkel kijelenti Önmagát és bemutatja a
tökéletességeit, lásd Zsolt145:17. Isten munkáit azért nevezik az Ő „útjainak”, mert,
úgymond, azokon járva láthatjuk Őt: „Látták a te bevonulásodat, oh Isten!” (Zsolt69:24) A mi
kötelességünk elmélkedni Isten munkáin vagy „útjain” (Zsolt143:5), bámulni és magasztalni
az Urat azokon (Zsolt138:4-5), s elismerni az azokban rejlő igazságosságot (Zsolt145:17).
Isten rendeléseit is nevezik az Ő útjának és „útjainak” (Zsolt119:27, 32, 33, 35), mert ezek
ismertetik meg az utat, amelyen szeretné, ha járnánk. Az, hogy Izrael nem ismerte Isten útjait
mind a cselekedeteinek, mind a rendeléseinek vonatkozásában, szándékos volt, mert
elhanyagolták és elvetették a megismerésüknek az Isten által a számukra biztosított eszközeit:
makacsul elutasították ezek gyakorlati ismereteinek megszerzését, pedig ez az egyetlen olyan
tudás, ami valóban értékes.
107
„Úgy hogy megesküdtem haragomban, hogy nem fognak bemenni az én
nyugodalmamba” (11. vers). Ez lett a félelmetes vége Izrael bűnének. Isten türelme elfogyott.
A megrögzött hitetlenségük és a folyamatos lázongásuk felingerelték Őt. A rájuk kimondott
ítélet visszavonhatatlan volt, amit az Ő esküje is megerősített. Az ítélet az volt, hogy nem
mehetnek be a Kánaán földjére, amiről, mint „nyugodalomról” beszél, mert az oda történő
belépéssel ér véget a pusztai vándorlásuk és utazásuk. „Isten nyugodalma”, mertazzal fejezi
be Izrael bevitelének munkáját az atyáiknak megígért földre, s mert (lásd 3Móz25:23) a
tartózkodása a zarándokaival megszűnik.
„Megjegyezhetjük, hogy 1. Amikor Isten a Bene levő nagy haragot említi a bűn ellen,
azzal az embereket a bennük rejlő bűn nagyságára tanítja. 2. Isten ugyanazt a szilárdságot adja
a fenyegetéseinek is, mint az ígéreteinek. Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy az ígéretek
szilárdak és stabilok, de ami a fenyegetéseket illeti, úgy vélik, azok így vagy úgy, de
kikerülhetők. 3. Amikor az emberek felbőszítették Istent a megátalkodottságukkal, s Ő
visszavonhatatlanul elrendeli a megbüntetésüket, akkor majd megtapasztalják a végrehajtás
komolyságát. 4. Egyedül Isten jelenléte az, ami egy helyet vagy állapotot jóvá, vagy
kívánatossá tesz. ’Ők’ nem mennek be az ’én’ nyugalmamba.” (Dr. John Owen)
„Vigyázzatok atyámfiai, hogy valaha ne legyen bármelyikőtöknek hitetlen gonosz
szíve, hogy az élő Istentől elszakadjon” (12. vers). Itt az apostol elkezdi a 95. zsoltárból épp
az imént idézett komoly szakasz a gyakorlati alkalmazását a hívő zsidókra. Figyelmezteti őket
a hitehagyás veszélyére. Ez világosan kiderül „az élő Istentől elszakadjon” kifejezésből.
Ugyanazt a görög igét a Lk8:13-ban is az „elszakadni” jelentéssel fordítják, a főnévi alakja
pedig „hitehagyást jelent a 2Thessz2:3-ban. Elkerülhetetlen következménye az efféle
hitehagyás annak, ha utat adnak a „hitetlen gonosz szívnek”, ami ellen az apostol inti azokat,
akiknek azt írja „vigyázzanak”.
Azaz, ennek a versnek a tartalma azonnal elénk tárja az a témát, amin állandóan
vitatkoztat a keresztyénség évszázadaiban mindvégig, tudniillik, hogy lehetséges-e vagy sem
Isten valódi gyermekének hitehagyottá válni és végül elpusztulni. Erre a vitás kérdésre itt mos
nem fogunk kitérni, mert a rögtön ez után következő igeversek tartalma kötelez majd minket,
hogy foglalkozzunk vele a következő szakaszban, ha Isten is úgy akarja. Legyen most elég
csak annyit mondani, hogy itt a megvallás próbára tételéről van szó, hogy a megvallás vajon
őszinte-e vagy hamis. Ezt ennek a próbára tételnek a végeredménye teszi világossá minden
egyes esetben.
„Vigyázzatok atyámfiai.” Isten szentjei eme áldott és kedves megnevezésének
bevezetője itt nagyon fontos. Azok, akiknek az apostol írt, ezzel az ellenvetéssel
hozakodhattak volna elő: „Az általad idézett igeszakasznak nincs ránk nézve törvényes
vonatkozása. Az a szakasz a hitetlenek viselkedését írja le, mi pedig hívők vagyunk.” Ezért
szólítja őket az apostol „atyámfiainak”, mindazonáltal megparancsolja nekik, hogy
„vigyázzanak”. Még nem voltak túl a veszélyen, még mindig a pusztaságban voltak. Azok,
akiket a 95. zsoltár említ, jól kezdték, amit az bizonyít, hogy dicséretet énekeltek Jahvénak a
Vörös-tenger túlpartján (lásd 2Móz15). Ők is kinyilvánították hűségüket az Úrnak: „az egész
nép egy akarattal felele és monda: Valamit rendelt az Úr, mind megteszszük” (2Móz19:8). De
mégis tény marad, hogy sokan hitehagyottakká lettek és elpusztultak a pusztaságban. Innen
származik ennek a „vigyázzatok atyámfiai, hogy valaha ne legyen bármelyikőtöknek hitetlen
gonosz szíve” Ígének a hatalmas jelentősége.
„Hogy az élő Istentől elszakadjon.” Az utalás itt világosan Magára az Úr Jézusra
történik. A Mt16:16-ban az Atyát nevezi „élő Istennek”, itt, és a Tim2:10-ben a Fiút, míg a
2Kor6:16-ben a Szentlelket (v. ö. 1Kor3:16). Annak oka, amiért ezt az isteni titulust adja a
Megváltónak, nyilvánvaló: a kísértés, amivel a zsidók szembesültek, nem a hitehagyás volt,
hanem a keresztyénséggel kapcsolatos megvallásuk elhagyása. A hitetlen zsidók csalóként
vetették el Jézus Krisztust és arra ösztökélték azokat, akik hittek Benne, hogy tagadják meg és
108
térjenek vissza a judaizmushoz, ezzel együtt pedig az igaz Istenhez, Jahvéhez. Azt, hogy
Krisztus Isten az apostol itt, a 4. versben jelentette ki, s most arra figyelmezteti őket, hogy a
keresztyén hitvallás elvetése, és a visszatérés a judaizmushoz nem a Jahvéhez történő
visszatérés lesz, hanem „az elszakadás az élő Istentől”. Azt pedig, hogy Krisztus az igazi és
élő Isten, az apostol teljes mértékben bemutatta ennek a levélnek az előző fejezeteiben.
Annak vizsgálatát, hogy milyen mértében és módon vonatkozik a 95. zsoltárból
származó kijelentés és a Zsid3:12-ben szereplő intés napjaink keresztyénjeire, el kell
halasztanunk a következő fejezetig. Közben ügyeljünk a 2Pt1:10-ben olvasható
figyelmeztetésre: „Annakokáért, atyámfiai, igyekezzetek inkább a ti elhívatástokat és
kiválasztatásotokat erőssé tenni”, s miközben ezt tesszük, imádkozzunk gyakrabban és
buzgóbban Istenhez, hogy szabadítson meg minket „a hitetlen gonosz szívtől”.

Zsid3:13-19
13. Hanem intsétek egymást minden napon, míg tart a ma, hogy egyikőtök se
keményíttessék meg a bűnnek csalárdsága által:
14. Mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha ugyan az elkezdett bizodalmat
mindvégig erősen megtartjuk.
15. E mondás szerint: Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti
szíveiteket, mint az elkeseredéskor.
16. Mert kik keseredtek el, mikor ezt hallák? Nemde mindazok, a kik kijövének
Égyiptomból Mózes által?
17. Kikre haragudott vala pedig meg negyven esztendeig? avagy nem azokra-é, a
kik vétkeztek, a kiknek testei elhullottak a pusztában?
18. Kiknek esküdött pedig meg, hogy nem mennek be az ő nyugodalmába,
hanemha az engedetleneknek?
19. Látjuk is, hogy nem mehettek be hitetlenség miatt.
Két nagy igazság létezik, amik átívelnek a Szentíráson és megerősítést nyernek annak
minden egyes lapján: az, hogy Isten szuverén, s az, hogy az ember felelős teremtmény. S csak
akkor szabadulunk meg a tévelygéstől, ha az igazság egyensúlyát fenntartjuk e kettő között.
Az isteni szuverenitást nem szabad az emberi felelősség kizárására használni, s az emberi
felelősséget sem szabad annyira túlhangsúlyozni, hogy Isten szuverenitását figyelmen kívül
hagyjuk vagy tagadjuk. A veszély itt nem elképzelt, amint azt a keresztyénség története is
fájdalmasan bemutatja. Az Íge alapos tanulmányozása és minden benne foglalt dolgoknak a
tényleges elsajátítása az egyedüli biztosítékunk.
Olyan teremtmények vagyunk, akik hajlamosak a szélsőségekre: mint az óra
mozgásban lévő ingája az egyik oldalról a másikra lendülünk át. Sehol máshol nem
mutatkozott meg ez a hajlam szánalmasabban, mint a teológusoknak a keresztyén
biztonságára vonatkozó tanításaiban. Egyrészről voltak, akik a „ha egyszer üdvözült, örökre
üdvözült” elvhez ragaszkodtak, sokan viszont ahhoz, hogy az ember megmenekülhet ma, de
elveszhet holnap. S mindkét oldal talált alátámasztást a Bibliában az ellentétes nézeteikhez!
Nagyon oktalan és óvatlan kijelentéseket tettek mindkét oldalon. Egyes kálvinisták bátran
kijelentették, hogy ha a bűnös elfogadta Krisztust a Megváltójának, nem számít, mit tesz
utána, nem számít milyen életet él ezt követően, nem veszhet el. Egyes arminiánusok nyíltan
tagadták Krisztus befejezett munkájának a hatékonyságát, s kijelentették, hogy amikor a
bűnös megtér és hisz Krisztusban, az csak az üdvözíthető oldalra helyezi őt, próbaidőssé
109
válik, s a saját jócselekedetei és hűséges lesz a döntő tényező ahhoz, hogy a mennyben vagy a
pokolban tölti majd az örökkévalóságot.
Végtelenül sok könyvet írtak erről a témáról, de egyik oldal sem volt képes kielégíteni
a másikat, s az író a maga részéről egyáltalán nem lepődik meg ezen. A pártszellem
túlságosan elszállt, a szektás előítéletek túl erőteljesek voltak. A küzdő felek célja túl gyakran
inkább az ellenoldal elhallgattatása volt, mintsem az eljutás az igazságra. A követett módszer
gyakran volt teljesen méltatlan a „világosság gyermekeihez”. A Szentírás szakaszainak egyik
részét a szolgálatukba állították, míg más részeket vagy figyelmen kívül hagytak, vagy
félremagyaráztak. Vajon nem tény, hogy egyes kálvinisták őszintén elismerték, hogy vannak
szakaszok a Bibliában, melyekről azt szeretnék, ha egyáltalán nem volnának benne? S ha
egyes arminiánusok is ugyanilyen őszinték lennének, akkor vajon nem ismernék el, hogy
vannak szakaszok a Szentírásban, melyeket képtelenek beleilleszteni abba a hitvallásba, amit
vallanak? Szomorú, ez valóban szomorú. Isten Ígéjében nincsen semmi, amitől bármely
keresztyénnek félnie kellene, s ha van valahol egy igevers, ami ellentétben áll a hitvallásával,
akkor a hitvallásának jaj.
Nos, a keresztyén biztonság, mint minden más igazság a Szentírásban, kétoldalú.
Beletartozik mind Isten szuverenitása, mind az emberi felelősség. Ennek felismerésének és
számtásba vételének elmulasztása okozott pusztítást és hozott létre oly sok zűrzavart. A
szerző többször hallotta a híres ortodox bibliatanítót, amint ezt mondja: „Nem hiszek a
szentek állhatatosságában (megmaradásában a kegyelemben), de hiszek a Megváltóéban”. Ez
azonban az igazság egyik oldalának figyelmen kívül hagyása. Az Újszövetség sokat beszél a
szentek állhatatosságáról, s ezt tagadni vagy figyelmen kívül hagyni nemcsak tiszteletlenség
Istennel szemben, de kárt is okoz a lelkeknek.
Voltak, akik bátran kijelentették, hogy ha Isten az örökkévalóságtól fogva kiválasztott
valakit az üdvösségre, az illető üdvözülni fog, nem számít, mit tesz vagy mit nem tesz. De
Isten Ígéje nem ezt tanítja. A Szentírás mondja: „kezdettől fogva kiválasztott titeket Isten az
üdvösségre, a Lélek szentelésében és az igazság hitében” (2Thessz2:3), s ha valaki „nem hiszi
az igazságot”, soha nem fog üdvözülni. Az Úr Jézus kijelentette: „ha meg nem tértek,
mindnyájan, hasonlóképen elvesztek” (Lk13:3), tehát ha a bűnös „nem tér meg”, nem
üdvözül. Hasonlóképpen voltak olyanok, akik ezt mondták: ha az ember most valódi
keresztyén, nem számít, hogy fog élni a jövőben, nem számít, mennyire vagy milyen
mértékben csúszik vissza, nem számít, miféle bűnöket követ majd el, biztos lehet a
mennyben. Így megfogalmazva ez a tanítás mérhetetlen károkat okozott, ezért, kockáztatva a
saját ortodoxiánk gyanúba keverését, komolyan és erőteljesen tiltakozunk ellene.
A szerző sokakkal találkozott, akik keresztyéneknek vallották magukat, de akiknek a
mindennapos élete semmiben sem különbözött a körülöttük élő, a hitet nem vallók ezreitől.
Ők ritkán vagy talán soha nem láthatók ima-összejöveteleken, nincs náluk családi áhítat,
ritkán olvassák a Bibliát, s nem beszélnek veled Isten dolgairól, az életvitelük teljesen
világias, de mégis teljesen biztosak abban, hogy a mennyhez tartoznak! Vizsgáljuk csak meg
a magabiztosságuk alapját: el fogják mondani, hogy sok évvel azelőtt elfogadták Krisztust a
Megváltójuknak, s most a „ha egyszer üdvözült, örökre üdvözült” a vigaszuk. Ilyen emberek
ezrei élnek ma a Földön, akik mégis a széles utat járják, ami a pusztulásba vezet, a szívük
hamis békességével és az ajkaik hiábavaló megvallásával taposva azt.
Nem nehéz előre látni sokak gondolatait, akik elolvasták az előző bekezdéseket.
„Teljesen egyeztértünk azzal, hogy sokan vannak a keresztyénségben, akik a biztonság hamis
alapjain állnak és sokan vallják meg Krisztus nevét, akik soha nem születtek újjá. Ez azonban
nincsen semmiféle ellentétben Krisztusnak azzal a kijelentésével, hogy az Ő juhai közül egy
sem fog elpusztulni soha.” Teljesen igaz. De amire itt rá szeretnénk mutatni és be szeretnénk
vésni az olvasóink elméjébe, az ez: nincs jogom kisajátítani magamnak a Megváltónak a
Jn10:28-29-ben olvasható áldott szavait, amíg meg nem felelek a „juhainak” a Jn10:27-ben
110
található meghatározásának. S nincsen okom ezt az ígéretet azokra vonatkoztatni, akik nem
adják a jelét annak, hogy igazodnak azok jelleméhez, akikről Ő ott beszél. Senki ne válassza
szét azt, amit Isten ott egybeszerkesztett!
Az igeszakasz ezzel kezdődik: „Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem
őket, és követnek engem.” Ez az Úr saját meghatározása azokról, akiket a „juhainak” tart.
Viszont, ha ezzel szemben én e világ megtévesztő hangjára „hallgatok”, ha a saját akarat, a
magam kedvében járás, az önmegvalósítás útját járom, akkor milyen jogon tartom maga
Krisztus egyik „juhának”? Semmi jogon nincs erre. De ha ennek ellenére mégis az övéi közül
egynek vallom magamat, akkor az életvitelem cáfolja meg a megvallásomat. S ha valaki, aki a
vigasztalás szavaival jön hozzám, rám erőltetve Isten a népének tett ígéreteit, azzal csak
megerősít engem a gaztettek útján és támogat a hamis reménységben.
Erre mondhatjuk ezt: „De a valódi keresztyén is elhagyhatja az első szeretetet”. Ez
igaz, s még azt megelőzően, hogy az egyház ezt megtette, az Úr Jézus megjelent, de nem ezt
mondta: „minden jóra fordul a végén”, hanem ezt: „térj meg, és az előbbi cselekedeteket
cselekedd; ha pedig nem, hamar eljövök ellened, és a te gyertyatartódat kimozdítom helyéből”
(Jel2:5). „De a valódi keresztyén is visszacsúszhat és válhat nagymértékben világiassá ismét”.
Akkor, ha megteszi, nem arra van szüksége, hogy Isten szentjeinek örök biztonságáról
halljon, hanem annak örök és félelmetes következményeiről, ha utat engedünk a hitetlenség
gonosz szívének, s megmaradunk azon az úton. „Igen, de ha Isten népének a tagja, akkor meg
lesz büntetve és a kegyelem majd helyreállítja. Ezért hát nem látom be annak helyességét,
hogy figyelmeztessék: fennáll a veszélye annak, hogy elvész.”
Ó, nem ok nélkül jelentette ki az Úr Jézus többször is: „aki mindvégig kitart, az
üdvözül”. S ne feledkezzünk meg arról, hogy a Mt13:20-21-ben olyanokról beszél, akik „csak
egy ideig tartanak ki”! Ennek megint ellene lehet vetni: „Az efféle kihangsúlyozása az Isten
választottjai állhatatosságának felesleges, mert ha az ember keresztyén, akkor ki fog tartani, s
nincs szükség arra, hogy a kitartásra ösztökéljék”. De az apostolok nem így gondolkodtak
vagy cselekedtek. A Csel11:22-23-ban ezt olvassuk: „kiküldék Barnabást, hogy menjen el
egész Antiókhiáig. Ki mikor oda jutott és látta az Isten kegyelmét, örvendeze; és inté
mindnyájukat, hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban.” Aztán a Csel13:43-ban ezt
látjuk: „követék Pált és Barnabást; a kik szólván hozzájuk, biztaták őket, hogy maradjanak
meg az Isten kegyelmében”. Azután a Csel14:21-22-ben ezt olvassuk: „És miután hirdették az
evangyéliomot annak a városnak, és sokakat tanítványokká tettek, megtérének Listrába,
Ikoniumba és Antiókhiába. Erősítve a tanítványok lelkét, intvén, hogy maradjanak meg a
hitben, és hogy sok háborúságon által kell nékünk az Isten országába bemennünk.”
Egyesek nézete szerint az efféle buzgóság az apostolok részéről teljesen szükségtelen
volt. De a pártatlan keresztyén olvasó a fenti szakaszokból azt szűri le, hogy az apostolok nem
hittek a mechanikus üdvözülésben, melynek során Isten úgy bánna az emberekkel, mintha
fatuskók vagy kövek lennének. Nem, ők olyan üdvösségről beszéltek, amit „félelemmel és
rettegéssel” kell kimunkálni (Fil2:12). Olyan üdvösségben, ami gyakorlati tevékenységre ívja
fel az emberi felelősséget. Olyan isteni üdvösségben, ami a kegyelem ama eszközei
használatának segítségével valósul meg, melyeket Isten biztosított kegyelmesen a számunkra.
Igaz, hogy „Isten hatalma őriz minket”, de a rögtön ezt követő szavak rávilágítanak arra, hogy
Isten „hit által” tart meg (1Pt1:15). S a hit nemcsak táplálkozik Isten ígéreteiből, hanem a
Szentírás figyelmeztetései egészséges gyakorlatra is serkentik és irányítják.
Valóban szükség van tehát az afféle szavakra, mint például „Krisztus ellenben mint
Fiú a maga háza felett, a kinek háza mi vagyunk, ha a bizodalmat és a reménységnek
dicsekedését mind végig erősen megtartjuk” (Zsid3:6). „Ó, Isten áldott Ígéje és ígérete, hogy
mindvégig megtart minket! De hogyan tartatunk meg? Hit által, éberség által, önmegtagadás
által, ima és böjt által, a folytonos ügyelés által önmagunkra az Ő Ígéjének megfelelően.
’Erősen tartsátok meg’, ha azon a napon majd nem pusztán külső megvallónak akartok
111
bizonyulni, nem pusztán a hálóban levő halaknak, hanem az egyetlen Mester igazi és élő
tanítványainak.” (Saphir).
„Hanem intsétek egymást minden napon, míg tart a ma, hogy egyikőtök se
keményíttessék meg a bűnnek csalárdsága által” (13. vers). „Szükség van az állandó
éberségre, nehogy a hitetlenség miatt ’elszakadjanak az élő Istentől’. ’Vigyázzatok’, mondja
az apostol. Meg vagyok arról győződve, hogy nincsenek veszélyesebb gyakorlati hibák,
amikbe a keresztyénséget vallók beleeshetnek ezzel kapcsolatosan. Hamarabb kezdenek
gyanakodni bármire, mint a hitük megalapozottságára és szilárdságára. Sokan hiszik
magukról, hogy hívők, akiknek egyáltalában nincs valódi hitük, s ez majd be is bizonyosodik
a próba órájában, ami talán közelebb van, mint gondolnák. S majdnem mindenki, akiknek van
hite, úgy vélik, hogy többel is rendelkeznek belőle, mint amennyi van a valóságban. Nincs
imádság, amit egy keresztyénnek gyakrabban el kellene mondania, mint azt, hogy ’Uram,
növeld a hitemet’; ’szabadíts meg a hitetlen, gonosz szívtől’.
Minden hitehagyás, akár részleges, akár teljes, a hitetlenségből fakad. A keresztyén
legbuzgóbb vágyának és fáradhatatlan erőfeszítéseinek a hite növelésére és kiterjesztésére,
valamint ’a Jézusban rejlő igazságról’ alkotott pontos és mély benyomást keltő nézetek
kialakítására kell irányulniuk. Pont amilyen mértékben tudunk megszabadulni a ’hitetlen
gonosz szívtől’, olyan mértékben leszünk képesek teljes szívvel ragaszkodni az Úrhoz,
követni Őt teljes mértékben és minden arra irányuló kísértés dacára, hogy hagyjunk fel az Ő
ügyével, ’minden parancsolatjában és rendelésében feddhetetlenül járni’. Az apostol, hogy
meggátolja a hitehagyás félelmetes és katasztrofális végeredményét, felszóltja őket egymás
hitének a megerősítésére kölcsönös buzdítással, s ezzel száll szembe azokkal a gonosz és
megtévesztő befolyásokkal, melyek az engedetlenségben és a hitetlenségben igyekeztek őket
megkeményíteni.” (Dr. J. Brown)
„Inteni egymást minden napon” annyi, mint felhívni egymás figyelmét és buzdítani
egymást a kölcsönös kötelezettségek ellátására. Ennek a kötelességünknek az ellátásában
sajnos fájdalmasan lazák vagyunk: mint a tanítványok az átváltozás hegyén (Lk9:32) és a
Gecsemáné kertben (Lk22:45). Mi is túlontúl tompák és álomszuszékok vagyunk, s
folyamatosan szükségünk van mind a buzdításra, mind az ösztökélésre. Mind vándortársak
egy ellenséges országban, mint ugyanannak a családnak a tagjai „gondoskodnunk kell
egymásról” (1Kor12:25), „szeretnünk kell egymást” (Jn13:34), „imádkoznunk kell egymásért
(Jak5:16), „vigasztalnunk kell egymást” (1Thessz4?18), „intenünk kell egymást” (Rm5:14),
„építenünk kell egymást” (1Thessz5:11), s „békességben kell lennünk egymással” (Mk9:50).
Csak így vagyunk ténylegesen egymás segítségére. S figyeljük meg a „minden napon”
buzdítást, mert nem szabad beelfáradnunk a jócselekedetekbe, amíg tart a „ma”, mert ez arra
figyelmeztet minket, hogy a vándorlásunk csak rövid idejű lesz és gyorsan eljön az éjszaka,
amikor senki sem munkálkodhat.
Az „egyikőtök se keményíttessék meg” növeli az előírt kötelezettség jelentőségét. A 8.
versben olvastunk a szív keménysége által okozott rettenetes károkról, itt pedig figyelmeztet
ellene. A következtetés tévedhetetlen: a szív keménysége annak következménye, hogy
elhanyagoljuk a megpuhítására szolgáló eszközöket. Az agyag és a viasz a természetüknél
fogva kemények, s csak a lágyító erő hatására puhulnak meg, de amikor elveszik a hőt, ismét
visszatrének a természetes keménységük állapotába. Ugyanez a gonosz hajlam marad meg a
keresztyénben is. A test „gyenge”, a szívünk „csalárd”, s csak az eszközök napi használatával
és a közösség által tartatnak meg a kegyesek. Egy keresztyén hibáját gyakran a testvéreinek is
tulajdonítják ugyanúgy, mint a saját hitetlenségének. Milyen gyakran látjuk, hogy amint
észrevesszük, hogy egy szent utat ad a szív keménységének, akkor elkezdjük őt másoknak
emlegetni ahelyett, hogy hűségesen és gyengéden biztatnánk a vétkest!
„A bűnnek csalárdsága által.” Itt említi meg a gonoszság okát, ami ellen figyelmeztet
és amire folyamatosan ügyelnünk kell. A bűn sokféle megtévesztése az, ami nagyon
112
eluralkodott az emberek felett. Utalás ez a természetünk romlottságára, amivel születünk, s
amit mindig magunkkal cipelünk. Ez az, amit a Szentírás a „test” kifejezéssel ír le: a vágyak,
amik mindig ellentétesek a Lélekkel. Isten Ígéje „a csalárdság kívánságairól” (Ef4:22), „a
gazdagság csalárdságáról” (Mt13:22) beszél, mert a velük született romlottság miatt az
emberek többre tartják az anyagi gazdagságot az eleven kegyességnél és a mennyei
boldogságnál. Így olvasunk „a gonoszság csalárdságáról” (2Thessz2:10). A filozófiát (az
Istennel ellenségeskedő testi elme gőgös bölcselkedését) „üres csalásnak”, a hivatásos
professzorok buja praktikáit „a saját csalárdságaiknak” (2Pt2:13) nevezi az Íge. Ez a bűn
egyik fő jellemzője: megtéveszt. „A bűn minden mesterkedése tetszetős csalik, ami elrejtik a
veszélyes horgokat, és arra csábítják a bolond halakat, hogy ráharapjanak, s fennakadjanak
azokon a halász prédáiként.” (Dr. Gouge)
A bűn eme csalárdságának komoly mozgatórugóvá kell válnia, hogy duplán
óvakodjunk ellene a bolond beállítottságunk és a természeti hajlamaink miatt, amik arra
serkentenek, hogy engedjünk a kísértéseknek. A bűn nem a saját mivoltában mutatkozik
nekünk. Hazug módon kínál komoly előnyöket. Öntudatlanul elámítja az elménket. Igazodik
mindenki egyéni vérmérsékletéhez és körülményeihez. Vonzó ruhát öltve rejti el a maga
szörnyűségét. Megtéveszt minket azzal, hogy hamisan értékeljük önmagunkat., Az egyik nagy
ok, amiért Isten kegyelmesen nekünk adta az Ígéjét a bűn valódi jellegének feltárása volt. A
bűn csalárdsága által a szív megkeményedik. „Megkeményedni annyi, mint érzékeltlenné
válni Jézus Krisztus követeléseire, így azok nem gyakorolják a megfelelő benyomást az
elmére, nem keltenek figyelmet, s nem eredményeznek hitet és engedelmességet. Az
keményedett meg, aki gondatlan, hitetlen, megátalkodott és engedetlen.” (Dr. J. Brown)
A teljes szövegkörnyezet fényében a különleges utalás a buzdításra a 13. versben
komoly intés a hitehagyás ellen. Amire különösen szükségünk van, az egymás naponkénti
buzdítása a ragaszkodásra Krisztushoz, nehogy valami más vegye át az Ő helyét a
szeretetünkben. Bűnös természetünk egészen arra irányul, hogy szakadjunk el az élő Istentől,
ragadjuk meg az árnyékokat és hagyjuk figyelmen kívül a lényeget. Ez különösen veszélyes
volt a zsidókra nézve. A bűn próbálta becsapni őket. Igyekezett visszahúzni őket a
judaizmushoz, mint az egyetlen igaz és Isten által elrendelt valláshoz. Az alattomos
felhívások elleni védekezés végett buzdítja őket az apostol arra, hogy „naponta intsék
egymást”, azaz azonnal és gyakran. A fontosságát annak, hogy odafigyeljenek erre a
felszólításra, a legerősebb világosságba helyezi az, ami rögtön ez után következik.
„Mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha ugyan az elkezdett bizodalmat mindvégig
erősen megtartjuk” (14. vers). Ezek a szavak fejezik be a 12. versben elkezdett buzdítást.
Ezeket a hitehagyástól való elrettentésképpen (12. vers), valamint az azt kiváltó okra történő
figyelmeztetésképpen teszi hozzá. Ennek az igeversnek a tartalma a jelentését tekintve
hasonló ahhoz, amit a 6. versben láttunk: mindkét esetben a megvallás az, ami próbára tétetik.
Két csoport létezik, akikre az efféle buzdítások nincsenek hatással: a vallástalanok, akik
halottak a vétkekben és a bűnökben, s nem érdeklődnek az efféle dolgok iránt, és az önigazult
vallásos hitbuzgók, akik bár lelkileg ugyanúgy halottak, van bennük intellektuális érdeklődés.
Sok magát keresztyénnek valló ember, akik meg vannak fertőzve napjaink laodiceai
lelkületével, megvonják majd a vállukat és ezt mondják: Az efféle figyelmeztetések nem
vonatkoznak rám, nincs meg a veszélye annak, hogy Isten igazi gyermeke hitehagyottá váljon.
Az efféle emberek nem látják hasznát ezeknek az isteni figyelmeztetéseknek, a lelkiismeretük
soha nincs megérintve. De ahol a szív rendben van Istennel, ott mindig fennáll a önbizalom
hiánya, s az ilyen embert a Lélek komoly figyelmeztetéseire való odafigyelés tartja meg a
függőségben. Pontosan ezek az intések az Istentől való elszakadás ellen tartják féken az
újjászületetteket.
„A kitartás a Krisztusba vetett bizalmunkban mindvégig nagy erőfeszítést és
szorgalmat igénylő dolog minden egyes hívő számára. Igaz, hogy az állhatatoságunk
113
Krisztusban, ami a kérdést és az eseményt illeti, nem a mi szorgalmunktól függ abszolút
mértékben. A Krisztussal történt egyesülést változhatatlansága a kegyelmi szövetség hűsége
folytán az, ami végső soron létrehozza és bebiztosítja azt. Mindazonáltal a szorgalmas
erőfeszítésünk is olyan elkerülhetetlen eszköz erre a célra, hogy nélküli soha nem fog
megvalósulni. Ezért kapunk annyi figyelmeztetést ebben és más levelekben, hogy óvakodjunk
a hitehagyástól és az elszakadástól, s ezek az intések és figyelmeztetések minden igaz hívőnek
adatnak, hogy megtudják: mennyire elkerülhetetlenül szükséges Isten rendelése és magának a
dolognak a természete miatt az éber szorgalmuk és igyekezetük a Krisztusban való
megmaradás érdekében.” (Dr. John Owen)
Rá kell azonban mutatnunk, hogy ezeket a komoly figyelmeztetéseket nem szabad a
gyenge keresztyéneknek sulykolni, akik bár igyekeznek elfogadhatóan járni Isten előtt, híjával
vannak a meggyőződésnek. „Figyeljük meg itt, hogy a Sátán és a tulajdon lelkiismeretünk,
amikor még nem szabadult meg, gyakran úgy alkalmazzák ezt a levelet, mintha a kételkedő
keresztyénekről vagy azokról a személyekről, akik még nem viseltetnek teljes bizalommal
Isten iránt, nem volna szó. Mintha az ebben az állapotban levőkre nem vonatkoznának a
buzdításai és a figyelmeztetései. Ezek a buzdítások a keresztyén embert hivatottak megőrizni
abban a bizonyosságban, amivel rendelkezik, hogy tartson ki, de nem céljuk a félelmek és a
kétségek csillapítása. A levélnek ez ilyen irányú használata a kételyek szankcionálására az
ellenség eszköze. Csak annyit tennék hozzá, hogy jóllehet a kegyelem teljes ismerete (amire
ebben az esetben a lélek még egészen biztosan nem jutott el), az egyetlen dolog, ami képes a
jó lelkiismeretet fenntartani és megszabadítani azt a félelmektől, mégis nagyon fontos, hogy
ebben az esetben fenntartsuk a jó lelkiismeretet és ne adjunk az ellenség kezébe speciális
támadó eszközöket.” (J. N. D.)
Ennek az igeversnek a helyes megértéséhez elsődleges fontosságú, hogy
megjegyezzük az igeidőt az első mondatban: nem „részeseivé leszünk Krisztusnak, ha”, mert
az teljes mértékben lerombolná Isten kegyelmének evangéliumát, tagadná Krisztus befejezett
munkája hatékonyságát, s lehetetlenné tenné az elfogadásunkat Isten előtt a halált
megelőzően. Nem, a Lélek ezt mondja itt „részeseivé lettünk Krisztusnak”, s a görögben ez
még döntőbben fejeződik ki: „Mert a Krisztus részeseivé tétettünk”. A „részesei” szó itt
ugyanaz, mint a Zsid3:1-ben a „mennyei elhívásnak részesei”, s a Zsid1:9 végén
„bajtársaknak” fordítják. Talán a „társak” jobb fordítás. Azt jelenti, hogy úgy „kapcsolódunk
az Úrhoz”, hogy „egy lélekké” váltunk Vele (1Kor6:17). Olyan egyesülést jelent ez
Krisztussal, hogy „az Ő testének tagjai vagyunk, az Ő testéből és az Ő csontjaiból valók”
(Ef5:30). Azaz, a kegyelem által „örököstársai Krisztusnak” (Rm8:17). A részeseivé lettünk
Krisztusnak kifejezés megmutatja, hogy volt idő, amikor a keresztyének nem voltak azok.
Nem így születtek: ez rájuk ruházott kiváltság volt, amikor „befogadták Őt” a
Megváltójuknak (Jn1:12).
„Ha ugyan az elkezdett bizodalmat mindvégig erősen megtartjuk.” Ez nem annak a
feltételét fejezi ki, amitől Krisztus részeseinek maradunk, abban az értelemben, hogy ez egy
eshetőség lenne. „Mi az az egyetlen dolog, amire Krisztus vágyik? Mi az az egyetlen nagy
dolog, amit tesz? Mi az az egyetlen nagy titok, amit mindig igyekszik minél világosabban
megismerni és minél határozottabban megragadni? Vajon nem az, hogy ’A szerettem az
enyém és én az Övé vagyok’? A szívünk legbelső vágya és az Íge buzdítása egybeesnek.
Mindvégig ki kell tartanunk, ezért nagy örömmel és vidámsággal fogadjuk a komoly
buzdítást: ’Aki mindvégig kitart, az üdvözül’. ’Valaki az eke szarvára veti kezét, és hátra
tekint, nem alkalmas az Isten országára’. Állandóan hallani akarjuk a hangot, ami a mennyei
trónról beszél: ’A ki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe űljön velem, a mint
én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyiszékében’.” (Saphir)
A megkezdett bizodalmat mindvégig erősen megtartani annyi, mint bizonyítékot
szolgáltatni a hitvallásunk őszinteségéről, megmutatni mind önmagunknak, mind másoknak,
114
hogy „részeseivé lettünk Krisztusnak”. Nehézségeket feltételezhetünk előre az úton, komoly
próbákat várhatunk: mi más módon mutatkozhatna meg a hit? A pofonok és a próbák nem
tesznek mást, csak alkalmakat adnak a hit megmutatkozásához, s ezek egyben a hit
gyakorlásának és növekedésének az eszközei is. A görög szó a bizodalomra itt nem ugyanaz,
mint a 6. versben: az ott szóban forgó „bizodalom” a hit bátor és szabad megvallását
biztosítja, itt viszont egy mélyen gyökerező bizonyosság Krisztus kiválóságáról és
elégségességéről, ami támogatja a szívünket. Az egyik külső, a másik belső. „Az elkezdett
bizodalom erős megtartása” azt jelenti: „megmaradni a hitben, alaposan és erősen” (Kol1:23).
Amikor Jóbbal együtt mondjuk: „Még ha meg is öl engem, akkor is bízom Benne” (v. ö.
Jób13:15).
„Mindvégig.” Ez a próba. A keresztyén életút elején a Krisztusba vetett bizalmunk
teljes és szilárd volt. Tudtuk, hogy Ő a nagy Megváltó, s teljesen meg voltunk arról győződve,
hogy Ő képes megtartani, amit rábíztunk addig a napig. De az út göröngyös mivolta, az
éjszaka sötétsége, a vihar hevessége, amibe előbb-utóbb belekerülünk, meg akarják ingatni a
magabiztosságunkat s talán (most a nagy bánatunkra) így kiáltottunk: „Uram, nem törődsz
velünk?” Mégis, ha valóban „Krisztus részesei” vagyunk, akkor, bár elbukhatunk, mégse
vettetünk el végleg. Az Ígéhez fordultunk és segítséget, világosságot vigaszt találtunk. Ha
rájöttünk, hogy az általunk elszenvedett megpróbáltatások pont azok, amikről Isten
megmondta, hogy az osztályrészünk lesznek, „mi arra rendeltettünk” (1Thessz3:3). Benne
megtanultuk, hogy Isten ostorozásai az Ő szeretetéből fakadtak (Zsid12). S most, noha
fájdalmas megtapasztalásokkal tétettünk próbára, hogy egyre kevésbé bízzunk önmagunkban,
a barátainkban, sőt a testvéreinkben, az Úrba vetett bizodalmunk a kegyelem által mégis nőtt
és intelligensebbé vált. Azaz, a tapasztalati megerősítését kapjuk ennek az Ígének: „Jobb
akármi dolognak vége annak kezdetinél” (Préd7:8).
„E mondás szerint: Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveiteket,
mint az elkeseredéskor” (15. vers). Az apostol folytatja a gyakorlati alkalmazását annak a
komoly igeszakasznak, amit a 95. zsoltárból idézett, sulykolva nekik annak egyes részleteit.
Ebben az igeversben a központi dolog a Krisztushoz történő ragaszkodásra vonatkozó
útmutatás. Két dolgot kell megfigyelni: a teljesítendő kötelességet, pozitívan „az Ő szavának
meghallását”, negatívan „a szív megkeményítését”. Ezt a kötelezettséget azonnal el kell látni:
„Ma”, s ki kell tartani ebben mindaddig, amíg „ma van”, azaz a földi vándorutunk végéig. A
lehetőséget, amit a kegyelem ad meg nekünk, buzgón ki kell használnunk és tovább kell
fejlesztenünk mindaddig, amíg a lehetőség ideje tart a számunkra. Az intés ismét az Izrael
ókori kudarcára való figyelmeztetés. Azaz, másoknak az előttünk elkövetett bűneit kell
megszívlelnünk, hogy elkerülhessük azokat.
„Amikor halljuk Isten hangját, s ó, milyen drágán és édesen szól Ő hozzánk a
megtestesült Ígének, Jézusnak, az Ő Fiának a Személyében, Aki meghalt értünk a Golgotán! a
szívnek válaszolnia kell… Ezzel a kifejezéssel a lelki létezésünk középpontjára utalt, arra a
középpontra, amiből a gondolatok és az érzelmek származnak, ahonnan az élet dolgai
erednek, az a titokzatos forrás, amit csak Isten ismerhet és kutathat. Ó, bárcsak ott lakozna
Krisztus! Isten hangja meglágyítja a szívet. Ez tehát a célja az isteni Ígének: a szívünk
megpuhítása. Ó, jaj, a természetünknél fogva keményszívűek vagyunk, s amit jó és
lágyszívűnek nevezünk, az Isten szemében valójában nem az. Amikor a szívünkbe fogadjuk
Isten Ígéjét, amikor elismerjük a bűnünket, amikor bámuljuk Isten kegyelmét, amikor
vágyódunk a közösségre Istennel, amikor látjuk Jézust, Aki megmenteni jött minket,
megmosni a lábainkat és kiontani a vérét az üdvösségünkért, akkor a szívünk lágy és puha
lesz. Mert a megtérés, a hit, az ima, a türelem, a menny reménysége, mindezek a dolgok
lággyá teszik a szívet: lággyá Isten iránt, s lággyá az embertársaink iránt.” (Saphir)
„Mert kik keseredtek el, mikor ezt hallák? Nemde mindazok, a kik kijövének
Égyiptomból Mózes által?” (16. vers). Az apostol itt elkezdi leírni azokat, akik vétkeztek az
115
elkeseredésben, amit a következőkben meg is erősít. A célja ezeknek az embereknek a
megemlítésével az volt, hogy még teljesebb bizonyítékát adja a keresztyén éberség
szükségességének a szív keménysége ellen, mert azok, akik ennek engedtek, magukra
haragították Istent. A nyitó „mert” a korábban elmondottakra mutat. A kimondhatatlanul
komoly tény, amire itt utal, hogy hatszázezer ember hagyta el Egyiptomot, de kettő, Káleb és
Józsué kivételével minden a sivatagban pusztultak el.
A görög „megharagít” szó sehol máshol nem szerepel az Újszövetségben, de a
Septuaginta használja a Zsolt78:17-ben, 78:40-ben, 106:7-ben, 106:33-ban, Jer44:8-ban stb.
„Megszomorították” Őt (Ézs63:10) az Ígéjének megvetésével. Ezzel megmutatták, hogy nem
Istentől valók, lásd Jn8:47, 1Jn4:6. Ha egy megtéretlen férfi vagy nő olvasná ezeket a sorokat,
mi azt mondanánk: óvakodj attól, hogy megharagítsd Istent a makacsságoddal. Azoknak, akik
nem hisznek az evangélium „a halál illatává válik a halálra”.
„Kikre haragudott vala pedig meg negyven esztendeig?” (17. vers) Ez az olvasó
lelkiismeretének felindítása végett szerepel kérdező formában, v. ö. Mt21:28, Jak4:5 stb.
„Avagy nem azokra-é, a kik vétkeztek, a kiknek testei elhullottak a pusztában?” (17. vers)
„Nem azt mondja, hogy ’meghaltak’, hanem ’a testeik elhullottak’, ami megvetést és
sértődöttséget jelent. Isten néha azokat az embereket, akik gonoszul a bűn példáivá váltak,
igazságosan teszi példákká a büntetésükben is. Mi célból számol be erről? Azért, hogy
óvakodjunk, nehogy ’a hitetlenségnek ugyanazon példájába essünk’ (Zsid4:11). Ez tehát
egyik példája a hitetlenek elbukásának és megbüntetésének.” (Dr. John Owen)
„Kiknek esküdött pedig meg, hogy nem mennek be az ő nyugodalmába, hanemha az
engedetleneknek?” (18. vers) Emlékeztetve a zsidókat az előző versben, hogy a bűn volt az
oka a régi Izrael megsemmisítésének, most megfogalmazza annak a bűnnek a jellegét is: a
hitetlenség. A sorrend rettenetesen fontos: nem hallgattak Isten szavára, ennek
következményeképpen megkeményedtek a szíveik. Ennek eredménye lett a hitetlenség, a
végkimenetele pedig a megsemmisülés. Milyen kimondhatatlanul komoly! Az itt az „akik
nem hittek” kifejezéssel fordított görög szó (az angol eredetiben – a ford.) ugyanúgy az
„engedetleneknek” kifejezéssel is fordítható, így is van fordítva a Rm2:8-ban és a Rm10:21-
ben. Megfelel ugyanannak a dolognak, csak a nézőpont helyzetében különbözik. Az elme
vagy a szív felől nézve „hitetlenség”, az akarat felől nézve „engedetlenség”. Mindkét esetben
a biztos következménye Isten hangja visszautasításának.
„Látjuk is, hogy nem mehettek be hitetlenség miatt” (19. vers). „Az apostol nem az
aranyborjú készítésének és imádásának a bűnét szúrja ki, s nem a kirívó vétkekkel hozakodik
elő, amikbe Béth-Peórnál estek bele. Megannyi sokkalta látványosabb és az elménk számára
sokkalta félelmetesebb bűnre lehetett volna rámutatni, de Isten úgy gondolta, hogy a
hitetlenség bűne minden másnál nagyobb. Hit által nyerünk üdvösséget, a hitetlenség miatt
veszünk el. A szív a hit által tisztul meg, s a hitetlenség által keményedik meg. A hit közel
visz Istenhez, a hitetlenség eltávolodás Tőle.” (Saphir) Nincs oly nagy bűn, ami ne lenne
megbocsátható, ha a vétkes hisz, de „aki nem hisz, immár elkárhozott”.
A szakasz egészének a súlyos próbák alá vetett és ingadozó zsidókra vonatkoztatása a
legtalálóbb és a legkomolyabb volt. Az apostol kétszer emlékeztetett arra (9, 17. versek), hogy
atyáik hitetlensége „negyven éven át” folytatódott. Majdnem ugyanekkora időszak telt el a
levél megírása, valamint aközött, amikor a Fiú meghalt, feltámadt és a mennybe ment. A
Szentírásban a negyven a próbatétel száma. Izrael próbatétele már majdnem véget ért, i. sz.
70-ben bekövetkezett a végső szétszóratásuk. S Isten nem változott. Aki régen felbőszült
Izrael keményszívűségén, ismét megsemmisítette azokat, akik kitartottak a hitetlenségükben.
Óvakodjunk tehát és figyeljünk oda a komoly figyelmeztetésre. „Vigyázzatok atyámfiai, hogy
valaha ne legyen bármelyikőtöknek hitetlen gonosz szíve, hogy az élő Istentől elszakadjon.”
Adjon Isten nekünk olyan szívet, hogy odafigyelhessünk erre az intő figyelmeztetésre!
116
4. fejezet
Krisztus felsőbbrendű Józsuénál
Zsid4:1-3
1. Óvakodjunk tehát, hogy mivel megvan az ő nyugodalmába való bemenetel

ígérete, valaki közületek fogyatkozásban levőnek ne láttassék.
2. Mert nékünk is hirdettetett az evangyéliom, miképen azoknak: de nem
használt nékik a hallott beszéd, mivel nem párosították hittel azok, a kik hallották.
3. Mert mi, hívők, bemegyünk a nyugodalomba, miképen megmondotta: A mint
megesküdtem az én haragomban, nem fognak bemenni az én nyugodalmamba; jóllehet
munkáit a világ megalapításától kezdve bevégezte.
Az apostol által a Zsid3:12-ben elkezdett buzdítás nem fejeződik be, amíg el nem
érünk a Zsid4:12-ig, mindaz, ami közben van, a 95. zsoltárból idézett szakasz magyarázatát és
alkalmazását tartalmazza. Az összekötő kapcsot a korábban áttanulmányozott és a soron
következő rész között a Zsid3:19 tartalmazza: „Látjuk is, hogy nem mehettek be hitetlenség
miatt”. Ezek a szavak alkotják az átmenetet a két fejezet között, lezárva a 12-13. versekben
található buzdítást és lefektetve az alapját a soron következő intésnek. Mielőtt folytatnánk, jó
lesz megvizsgálni azt a kérdést, ami valószínűleg sokak elméjében felmerült, nevezetesen:
látva, hogy gyakorlatilag minden felnőtt, akik kijöttek Egyiptomból Mózessel, elpusztultak a
sivatagban, vajon emiatt Isten arra vonatkozó ígéretei, hogy beviszi őket a Kánaán földjére,
nem hiúsultak meg?
A 2Móz6:6-8-ban Jahve ezt mondta Mózesnek: „Annakokáért mondd meg az Izráel
fiainak: Én vagyok az Úr és kiviszlek titeket Égyiptom nehéz munkái alól és megszabadítlak
titeket az ő szolgálatjoktól és megmentlek titeket kinyújtott karral és nagy büntető ítéletek
által. És népemmé fogadlak titeket s Istentekké lészek néktek és megtudjátok, hogy én vagyok
a ti Uratok Istentek... És béviszlek titeket a földre, a mely felől esküre emeltem fel kezemet,
hogy Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak adom azt, és néktek adom azt örökségül, én az Úr.”
Idézzük most Dr. J. Brown hasznos megjegyzéseit erről a szakaszról:
„Ez az ígéret, ami Izraelre, mint népre vonatkozik, nem tartalmaz semmit, amiből
szükségszerűen arra kellene következtetni, hogy az akkori generációból kellene bárkinek is
belépni az ígéret földjére. Semmiféle konkrét feltétel nincs megemlítve ebben az ígéretben,
még a belé vetett hit sem. Mégis, ami azt a generációt illette, az, ahogyan az esemény
bizonyította, világosan benne foglaltatott, mert ha abszolút, feltétlen ígéret lett volna annak a
generációnak a számára, akkor be kellett volna teljesednie, mert ellenkező esetben Ő, Aki
nem hazudhat, csődöt mondott volna a saját szavának teljesítésével. Nem kétséges, hogy az
ígéret beteljesedése attól függött, hogy hisznek-e benne és ennek megfelelően járnak-e el. Ha
hittek volna abban, hogy Jahve képes Izraelt, az Ő népét bevinni a Kánaán földjére és akarja
is ezt, majd ennek a hitnek a hatására elindultak volna, hogy a birtokukba vegyék a földet,
akkor az ígéret beteljesedett volna a számukra.
Ez volt a lényege a velük kötött szövetségnek. ’Mostan azért ha figyelmesen
hallgattok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nékem valamennyi
nép közt az enyéim; mert enyim az egész föld. És lesztek ti nékem papok birodalma és szent
nép.’ (2Móz19:5-6). ’Ímé én Angyalt bocsátok el te előtted, hogy megőrízzen téged az útban,
és bevigyen téged arra a helyre, a melyet elkészítettem. Vigyázz magadra előtte, és hallgass az
ő szavára; meg ne bosszantsd őt, mert nem szenvedi el a ti gonoszságaitokat; mert az én
nevem van ő benne. Mert ha hallgatándasz az ő szavára; és mindazt megcselekedénded, a mit
117
mondok: akkor ellensége lészek a te ellenségeidnek, és szorongatom a te szorongatóidat.’
(2Móz23:20-22).
A hitetlenségüket és az engedetlenségüket emlegeti állandóan, mint okot, amiért nem
mentek be a földre. ’Hogy mindazok az emberek, a kik látták az én dicsőségemet és
csudáimat, a melyeket cselekedtem Égyiptomban és e pusztában, és megkisértettek engemet
immár tízszer, és nem engedtek az én szómnak: Nem látják meg azt a földet, a mely felől
megesküdtem az ő atyáiknak; senki nem látja azt azok közöl, a kik gyaláztak engem.’
(4Móz14:22-23), v. ö. Józs5:6) Isten megígérte Izraelnek, hogy beviszi őket a Kánaán
földjére, de azt nem ígérte meg, hogy mindenképpen beviszi, akár hisznek és
engedelmeskednek, akár nem. Nem, ezeknek az embereknek a számára az ígéret
érvénytelenné vált, mert nem abszolút ígéretet kaptak.
Az ő hitetlenségük azokban nem tette hatástalanná Isten ígéretét. A következő
generáció számára teljesedett be: ’Megadá azért az Úr Izráelnek mindazt a földet, a mely felől
megesküdött vala, hogy odaadja azt az ő atyáiknak. És bírák azt, és lakozának abban.’
(Józs21:43). Józsué is hivatkozott maguknak az izraelitáknak az ígéret beteljesedésének
teljességére, lásd Józs23:14. Az a generáció hitt az ígéretekben, miszerint Isten megadja nekik
a Kánaánt, és ennek a ténynek a hatására mentek előre Józsué vezetésével, s vették birtokba a
földet maguknak.”
Ugyanez az alapelv magyarázza meg azt is, ami hatalmas nehézséget jelentett
sokaknak, nevezetesen, Izrael tényleges birtoklását Kánaánban. Az 1Móz13:14-15-ben ezt
olvassuk: „Az Úr pedig monda Ábrámnak, minekutánna elválék tőle Lót: Emeld fel szemeidet
és tekints arról a helyről, a hol vagy, északra, délre, keletre és nyugotra. Mert mind az egész
földet, a melyet látsz, néked adom, és a te magodnak örökre.” Ez az ígéret újra és újra
megismétlődött, lásd 1Móz17:8 stb. Miképpen lehetséges akkor, hogy Izrael gyermekei csak
egy időre foglalták el a földet? Az utódaik legnagyobbrészt nem ott élnek ma. Meghiúsult
volna Isten ígérete? Semmiképpen sem. Az Ábrahámnak tett ígéretében Isten nem határozta
meg, hogy a leszármazottjai valamely konkrét generációjának kell elfoglalnia a földet
„örökre”, és ebben rejlik a probléma megoldása.
Isten Ábrahámnak tett ígérete a puszta kegyelem alapján tétetett, semmiféle feltétel
sem kapcsolódott ahhoz. Ám a kegyelem csak ott bővelkedik, ahol előzőleg a bún
bővelkedett. A szuverén kegyelem csak azután lép közbe, hogy az ember felelőssége górcső
alá került, s a kudarca és a méltánytalansága megmutatkoztak. Az pedig teljesen világos
megannyi szakaszból az 5Móz31:26-29-ben, hogy Izrael a Kánaán földjére nem annak a
feltétel nélküli kegyelmi szövetségnek az alapján lépett be, amit Jahve Ábrahámmal kötött,
hanem a feltételes cselekedeti szövetség alapján, amit a Sinai hegynél kötöttek (2Móz24:6-8).
Ezért, amikor sok-sok év múlva Izrael Józsué halála után belépett a Kánaánba, ezt olvassuk:
„Felméne pedig az Úrnak angyala Gilgálból Bókimba, és monda: Én vezettelek fel titeket
Égyiptomból, és hoztalak benneteket erre a földre, a mely felől megesküdtem a ti atyáitoknak,
és mondék: Nem bontom fel az én szövetségemet ti veletek soha örökké. Csakhogy ti se
kössetek frigyet ennek a földnek lakosival, rontsátok le az ő oltáraikat; de ti nem hallgattatok
az én szómra. Miért cselekedtétek ezt? Annakokáért azt mondom: Nem űzöm el őket előletek,
hanem legyenek néktek mint tövisek a ti oldalaitokban, és az ő isteneik legyenek ti néktek tőr
gyanánt.” (Bír2:1-3)
Ugyanezek az alapelvek működnek Istennek az evangéliumban tett ígéretei
vonatkozásában is. „Az örök élet evangéliumi ígérete, a Kánaán ígéretéhez hasonlóan olyan
ígéret, ami biztosan be fog teljesedni. Biztos az egész ’mag’ számára. Ők ’ki lettek választva
Krisztusban a világ teremtését megelőzően’. Az örök élet őket illetően még az idők előtt meg
lett nekik ígérve, s Isten azt esküvel erősítette meg. Ők lettek megváltva Istennek ’a Bárány
vére által’, s ők kapnak elhívást a megfelelő időben az Ő céljainak megfelelően. Az
örökségük ’a mennyben van eltéve’ a számukra, s ’őket Isten nagy hatalma őrzi hit által az
118
üdvösségre’. Végül majd ’örökölik az országot, ami a világ teremtésétől kezdve neki
készíttetett’.
Az evangéliumi kijelentés azonban nem tesz bizonyságot senkinek arról, hogy
Krisztus konkrétan érte is meghalt, hogy ő biztosan üdvözül az Ő halála által, s nem ígér
abszolút módon üdvösséget minden embernek, mert abban az esetben mindenkinek meg kell
menekülni, vagy Isten lesz hazug. Ehelyett azt jelenti ki, hogy ’aki hisz, az üdvözül, aki pedig
nem hisz, elkárhozik’. Az igazság hívőiként van biztosítva számunkra az örök élet, s csak úgy
élvezhetjük ennek a bizonyosságnak a vigasztalását, ha kitartunk az igazság eme hite mellett
és ki is mutatjuk, hogy ezt tesszük. ’Istennek a kiválasztásra vonatkozó célja megáll’, s
minden választottja biztosan üdvözül, de ők nem ismerhetik a kiválasztásukat és nem
élvezhetik az üdvösségük semmiféle abszolút bizonyosságát függetlenül a kitartásuktól a
hitben, szeretetben és az evangélium iránti engedelmességben, lásd 2Pt1:5-12. S a
keresztyénnek a fejlődésének minden szakaszában fontos megemlékeznie arról, hogy aki
visszafordul, ’a pusztulásba’ fordul vissza, s csak az nyerheti el ’a lélek üdvösségét’, aki
továbbra is hisz és kitart az igazság hitében.” (Dr. J. Brown)
A bevezetőnk ehhez a szakaszhoz már meghaladta a szabályos korlátokat, de bízunk
abban, hogy a fentiekben elhangzottakat Isten majd felhasználja a különféle nehézségek
tisztázására, amik próbára tették a szeretet népe közül sokak elméjét, továbbá majd arra is
szolgálnak, hogy jobban felkészítsenek minket a mostani szakasz gondos áttanulmányozására.
Az előttünk levő versek egyáltalán nem könnyűek, amire azt, aki átolvassa ezeket, csakhamar
rájön. Az apostol érvelése szokatlanul bonyolultnak tűnik, a tanítása ellentmondani látszik a
Szentírás más részeinek, s a „nyugodalmat”, ami a központi témájuk, nehéz meghatározni
bármekkora bizonyossággal. Maga az író igyekszik most némi tétovázással és nem csekély
izgalommal kifejteni, s szeretné minden olvasójának a fejébe vésni az 1Thessz5:21-ben
olvasható isteni végzés fontosságát és szükségességét: „Mindent megpróbáljatok; a mi jó, azt
megtartsátok!”
Nyilvánvalónak kell lenni, hogy az első dolog, ami segít megértenünk az igeszakaszt
az, ha megvizsgáljuk a tárgyát. Ennek a fejezetnek a tartalma nem található meg a
rómabelieknek, a korinthusbelieknek vagy az efézusbelieknek írott levelekben, de a zsidóknak
írt levélben, aminek a központi témája a keresztyénség magasabbrendűsége a judaizmussal
szemben, s minden egyes fejezetben van valami, ami ezt példázza. A témát Krisztus
felülmúlhatatlan kiválóságainak bemutatásával bontakoztatja ki, Aki a keresztyénség
Középpontja és Élete. Az eddigiekben láttuk Krisztus felsőbbrendűségét a prófétákkal, az
angyalokkal és Mózessel szemben. Most Krisztus dicsőségéről van szó, ami felülmúlja
Józsuéét.
A következő kulcsunkat a negyedik fejezet, valamint az azt megelőzők kapcsolatában
kell megtalálnunk. Nyilvánvaló, hogy a szövegösszefüggés a Zsid3:1-ben kezdődik, ahol azt a
parancsot kapjuk, hogy „figyelmezzetek, a mi vallásunknak apostolára és főpapjára”. Az
egész harmadik fejezet csak ennek a nyitó versnek a megerősítése. A tartalma ekképpen
foglalható össze: Krisztust „törődni kell Vele”, oda kell Rá figyelni, meg kell bízni Benne, s
engedelmeskedni kell Neki, először is, a fennkölt személyes kiválóságai miatt, mert Ő a Fiú,
Aki „hűséges” a saját háza felett. Másodszor, a végzetes következmények miatt, amik abból
fakadnak, ha nem „törődünk” Vele, ha megvetjük Őt. Ezt a második pontot szemlélteti
azoknak az izraelitáknak a szomorú példája, akik nem hallgattak az Úrra Mózes napjaiban, s
az Ő esetükben ennek az lett a következménye, hogy nem mentek be a Kánaán
nyugodalmába.
A Zsid4 első részeiben a 3. fejezet fő témája folytatódik. Megint előhozza az
„Apostolunk” felsőbbrendűségét, ezúttal Józsuéval szemben, mert ő is Isten „apostola” volt.
Ezt az 5Móz34:9 tárja elénk szembeszökő módon: „Józsué, a Nún fia pedig beteljesedék
bölcseségnek lelkével; mert Mózes tette vala ő reá kezeit; és hallgatának reá Izráel fiai, és úgy
119
cselekedének, a mint parancsolta vala az Úr Mózesnek”. A „kézrátétel” elsődleges gondolata
a Szentírásban az azonosítás gondolata. Vesse össze az olvasó a Józs1:5-öt és a Józs1:16-18-
at. A Zsid3 témájának folytatódása a Zsid4-ben meglátható a „nyugodalom” ismételt
említéséből is, lásd Zsid3:11, 3:18, v- ö- Zsid4:1, 4:3 stb. A Zsid3:11, 3:18 „nyugodalma” a
Kánaánra vonatkozik, s noha Józsué ténylegesen bevezette Izraelt abba (lásd a Zsid4:8
marginális fordítását), az apostol mégis a Zsolt95-re utalással bizonyítja, hogy Izrael
valójában soha nem jutott be Isten nyugodalmába. Itt látszik a keresztyénség apostolságának a
felsőbbrendűsége: Krisztus a valódi nyugodalomba viszi be a népét. Hitünk szerint ez az
igazságnak a mostani szakaszunkban kifejtett vonala.
„Óvakodjunk tehát, hogy mivel megvan az ő nyugodalmába való bemenetel ígérete,
valaki közületek fogyatkozásban levőnek ne láttassék” (1. vers). Ennek a fejezetnek a nyitó
szavai arra intenek, hogy komolyan vegyük a szívünkre a 3. vers végén adott komoly
figyelmeztetést. Isten ítéleteinek, amik a gonoszokat sújtják, óvatosabbakká kell bennünket
tenniük, hogy ne járjunk az ő nyomdokaikban. A „mi” megmutatja, hogy Pál ugyanúgy
prédikált magának is, ahogyan a zsidóknak. A „[Mi] óvakodjunk tehát” egyeseket
megbotránkoztatott, az Ézs41:10, 43:1, 5 stb. „Ne félj”-e miatt. A Jn14:27-ben Krisztus ezt
mondja nekünk: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” A 2Tim1:7-ben pedig ezt
olvassuk: „Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és
józanságnak lelkét”. Viszont a hívőknek mondja: „az Istent féljétek” (1Pt2:17), s munkálják
ki az üdvösségüket „félelemmel és rettegéssel” (Fil2:12). Miképpen lehet összeegyeztetni
ezeket a különféle igeszakaszokat?
A Biblia tele van paradoxonokkal, amik a természeti ember számára
ellentmondásoknak tűnnek. Az Ígét „helyesen kell hasogatni” a „félelem” témájában
ugyanúgy, mint minden más témában, amivel csak foglalkozik. Van félelem, amit a
keresztyénnek fejlesztenie kell, és van félelem, amitől tartózkodnia kell. Az Úr félelme a
bölcsesség kezdete, s a Péld14:26-27-ben ezt olvassuk: „Az Úrnak félelmében erős a
bizodalom… Az Úrnak félelme az életnek kútfeje”, majd megint „Boldog ember, a ki
szüntelen retteg” (Péld28:14). Az Újszövetség bizonysága ugyanezt a kötelességet sulykolja.
Krisztus parancsolta a tanítványainak „attól féljetek inkább, a ki mind a lelket, mind a testet
elvesztheti a gyehennában” (Mt10:28). A római szenteknek mondja Pál: „fel ne fuvalkodjál,
hanem félj” (Rm11:20). Isten népének írta Péter apostol: „félelemmel töltsétek a ti
jövevénységtek idejét” (1Pt1:17). Még a mennyben is hangzik majd ez az Íge: „Dícsérjétek a
mi Istenünket mindnyájan ő szolgái, a kik félitek őt, kicsinyek és nagyok!” (Jel19:5)
A félelmet nevezhetjük a nemszeretem érzések egyikének. Jó vagy gonosz attól
függően, hogy mire irányul és mivégett. A Zsid4:1-ben a helyes tárgyra irányul, a gonosz
kizárása végett. Az a gonoszság a hitetlenség, ami, ha kitartanak benne, a hitehagyásban és a
pusztulásban ér véget. Erre a keresztyénnek állandóan ügyelnie kell, állhatatosan
szembeállítva vele a szívét. Természetes hajlamunk az elbukás, s a megannyi kísértés,
amiknek ki vagyunk téve, a bűn csalárdsága, a Sátán ravaszsága és Isten ama igazsága, amivel
magukra hagyja az embereket, erőteljes megerősítései ennek a kötelezettségnek. Ami Magát
Istent illeti, nekünk olyan tiszteletteljes ámulattal kell félnünk az Ő szent fenségét, ami arra
indít minket, hogy mindenben igyekezzünk a kedvében járni, és óvakodjunk a megsértésétől.
Az az istenfélelem, ami gonosz egy keresztyénben, az a szolgai iga, ami bizalmatlan
viselkedéshez vezet, megöli az Iránta való szeretetet és gyűlöletes zsarnoknak tekinti Őt. Ez a
démonok félelme (Jak2:19).
„Óvakodjunk tehát.” „Üdvös dolog emlékezni arra, hogy hajlamosak vagyunk a
részrehajlásra és az egyoldalúságra a lelki életünkben azért, hogy résen lehessünk, hogy
gondosan és aggodalmasan vehessük fontolóra a ’Hiszen meg van írva’-t; hogy akarjunk
tanulni azoktól a keresztyénektől, akik különféle kegyelmi ajándékokat kaptak, s akik
tapasztalatai eltérnek a miénktől; de mindenekelőtt, hogy követhessük és szolgálhassuk Magát
120
az Urat, hogy Istennel járhassunk, s hallhassuk a jó Pásztor hangját. A kegyesség formái, a
tanítás típusai hajlamosak arra, hogy csatornák helyett helyettesítőkké, szárnyak helyett
súlyokká váljanak.
A jelen levél buzdításai egyesek számára lehetnek nehezen összeegyeztethetők a
Szentírás ama tanításával, mely szerint Isten kegyelme, ha egyszer megadatott a Szentlélek
erejével hit által, többé soha el nem veszíthető, s akik egyszer újjászülettek és Krisztusban
vannak, örökre Krisztusban maradnak. Ne tompítsuk el a komoly és átható buzdítások élét.
Ne hagyjuk ezeket figyelmen kívül és n kezeljük belső közömbösséggel. ’Hiszen meg van
írva.’ Tudjuk, ez nem jelenti azt, hogy bármiféle valós ellentmondás lenne a Szentírásban,
hanem az igazság különböző összetevőinek mindegyikét azonos hűséggel, teljességgel és
hangsúllyal mutatja be. Ezért meg kell tanulnunk szabadon mozogni, s nem begörcsölni és
beleszilárdulni egy adott helyzetbe: nyitva kell tartanunk a szemeinket és nem szabad a
kedvenc tanítás fényében szemlélni mindent. S miközben teljesen és örömmel fogadjuk a
teljes elfogadásunk és békességünk, valamint Isten Krisztusban változhatatlan szeretetének
bizonyságát, az apostollal együtt mi is gondoljuk át a bűneinket és a ránk leselkedő
veszélyeket a legalapvetőbb, de mégis a legvalóságosabb földi és időbeli szemszögből.
Mikor Krisztust szemlélik és befogadják, ott békesség van, de vajon nincsen félelem
is? ’Hiszen te nálad van a bocsánat, hogy féljenek téged!’ (Zsolt130:4) Hol látjuk Isten
szentségét és a törvény félelmetes fenségét úgy, ahogyan Krisztus keresztjében? Hol látjuk a
bűneinket és a méltatlanságunkat, a vétkeink és a nyomorúságunk mélységét úgy, mint az Úr
Jézus engesztelésében? Félelemmel és reszketéssel örvendezünk… Azért járjuk meg
félelemmel a földi vándorutunkat Isten gyermekeiként és Krisztus szentjeiként, mert ismerjük
az Atyát, tudjuk, hogy a Megváltó drága vérén lettünk megváltva. Ez nem szolgai félelem,
hanem az örökbefogadás félelme. Nem a kárhozattal való rettegés félelme, hanem azok
félelme, akik üdvözültek, és akiket Krisztus tett szabadokká. Ez nem holmi tökéletlen és
átmeneti állapot, nem pusztán azokra vonatkozik, akik épp elkezdték Isten útját járni. Ne
képzeljük azt, hogy ez a félelem azért van, hogy az utunk valamelyik későbbi szakaszán
elenyésszen, hogy eltűnjön az úgynevezett ’magasabb rendű keresztyén életben’. Nem,
nekünk a földi vándorutunkat félelemben kell bejárnunk. A hitünk harcának utolsó pillanatáig,
a vándorutunk legvégéig Isten gyermeke, miközben bízik és örvendez, istenfélelemben jár.”
(Saphir)
„Mivel megvan az ő nyugodalmába való bemenetel ígérete.” Nagyon szembeszökő
megfigyelni, miképpen van ez kifejezve. Nem azt mondja, hogy „mivel ígéret tétetett” vagy
„adatott”. A szíveink megvizsgálása végett mondja így. Isten ígéretei a hit elé tárulnak, s csak
akkor lesznek egyénileg a mieink, és csak akkor élvezzük a jót azokból, ha a magunkévá
tesszük vagy megragadjuk azokat. A pátriárkákról hangzik el Isten ígéreteit illetően, hogy
„(1) csak távolról látták azokat, (2) meg voltak azokról győződve és (3) magukhoz ölelték
azokat” (Zsid11:13). Jahve bizonyos ígéretei azoknak „voltak meg,”, akik kijöttek
Egyiptomból. Ezek nem „adattak” egyetlen konkrét személynek sem és nem annak a
meghatározott generációnak „tétettek”. S ahogyan az apostol megmutatta a Zsid3-ban, az
Egyiptomból kijöttek többsége nem voltak képesek „magukhoz ölelni” azokat az ígéreteket,
mert nem hallgatták meg azt, Aki szólt, s megkeményítették a szíveiket. De Káleb és Józsué
„megragadták” azokat az ígéreteket és így bejutottak a Kánaán földjére.
Amikor az apostol itt ezt mondja: „Óvakodjunk tehát, hogy mivel megvan az ő
nyugodalmába való bemenetel ígérete”, a görögben nincs meg a „mi” személyes névmás
(ahogyan amagyarban sem – a ford.), amikor a zsidók felelősségéhez szól. Azt sulykolja
nekik, hogy hitben járjanak, és ne látásban, s ösztökéli őket: úgy vegyék magukra az Istentől
„hagyott” ígéretet, hogy ne tűnjenek annak híjával levőknek. De mire utal az apostol, amikor
azt mondja: „nehogy a [meg]hagyott ígéret”? Biztos, hogy a szövegkörnyezet fényében az
elsődleges hivatkozás világos: az, amit az evangélium ad tudtunkra. Az evangélium üdvöséget
121
hirdet mindazoknak, akik hisznek. De az evangélium nem tesz ígéretet egyetlen konkrét
személynek sem. Így fogalmazza meg: „valaki hisz, nem fog elveszni”. Ez az ígéret
„megvan”, megvan a tévedhetetlen Írásokban, megvan az elítélt bűnösök vigasztalására,
„megvan” a hit számára, hogy megragadhassa. Az üdvösség ígérete előre néz, végtére Isten
örök, tökéletes és töretlen mennyei nyugalmára, aminek a Kánaán „nyugodalma”, valamint
Izrael egyiptomi rabságának nehéz időszaka és a fáradságos vándorlásaik a pusztában voltak a
megfelelő előképei.
„Valaki közületek fogyatkozásban levőnek ne láttassék.” Egy pillanatra átugorva a
„láttassék” szót, vizsgáljuk meg a „fogyatkozásban levő” kifejezést. Itt ismét a Zsid11:12
segíthet nekünk. Mint arra a fentiekben rámutattunk, az az igevers három különböző állapotot
jelez a pátriárkák hitében. Először, „távolról” látták Isten ígéreteit. Túl jóknak látszottak
ahhoz, hogy igazak legyenek, messze meghaladva az elképzeléseiket. Másodszor, „meg
voltak azokról győződve”, vagy ahogyan a Revised Version fordítja, „üdvözölték azokat”,
ami egy sokkal közelebbi ismeretséget jelez azokkal. Harmadszor, „magukhoz ölelték”
azokat, így nem lettek „azoknak híjával”, hanem a szívükre vették. Így kell cselekednie egy
felrázott és aggódó bűnösnek az evangélium ígéretével. Csodálatos, egyedi, rendkívüli azt
tudni, hogy az ígéret „megvan” neki, s a Személy, Akire az az ígéret mutat, „üdvözlendő” és
„átölelendő”. „A mi kezdettől fogva vala (1), a mit hallottunk (2), a mit szemeinkkel láttunk
(3), a mit szemléltünk (4), és kezeinkkel illettünk, az életnek Ígéjéről” (1Jn1:1).
Ezen a ponton az olvasó talán készen áll tiltakozni a fentiekben elhangzottak ellen.
„De miképpen vonatkozhat az ’ígéret’ az evangéliumban a szegény bűnösök számára
bemutatott dolgokra, látva, hogy az apostol a hívőkhöz szólt? Ez vajon nem ’az Ő
nyugodalmába történő bemenetel’ kellő világossággal megfogalmazott ’ígérete’?” Anélkül,
hogy most megkísérelnénk részletesebben tárgyalni Isten „nyugodalmát”, a
szövegkörnyezetből világosnak kell lennie, hogy az elsődleges utalás itt az Ő mennyei
nyugodalmában való örökkévaló osztozásra történik. Ez a hívő reménysége, ami a mennyben
van eltéve, „a melyet már előbb hallottatok az igazság beszédében, mely az evangyéliom”
(Kol1:5). Először ez a „reménység” látszólag „távoli”, de ahogyan nő a hit, „üdvözli” és
„átöleli”. De csak annyira, amennyire gyakorolja a hitet. Ha felhagyunk a mennyei hangnak a
meghallgatásával és a ráfigyeléssel, s a szívünk megkeményedik a bűn csalárdsága miatt, a
reménységünk fénye elhomályosodik, „fogyatkozásban levőkké” válunk, s ha ez az út
folytatódik, a reménység átadja a helyét a kétségbeesésnek.
Az apostol buzdításának egész lényege itt a hitben való kitartás parancsoló
szükségességének a kihangsúlyozása a keresztyének számára. Izrael reménységgel telve
hagyta maga mögött Egyiptomot, amiről világos bizonyságot tesz az énekük is a Vörös-
tengernél, lásd Móz15:13-19. De ó, jaj, a reménységük hamar elhalványult. Látásban jártka,
nem hitben, s a dicséret helyét átvette a zúgolódás, s a szív megkeményedése váltotta fel az
odafigyelést az Úr hangjára. Így a még a pusztaságban levő zsidók esetében is próbára tétetett
a Krisztusba vetett hitük és az Úrba vetett bizalmuk. Egyesek közülük mér eltávolodtak az
Úrtól, amint erről oly keserves bizonyságot tesz a Zsid10:25. Vajon akkor azok, akiket az
apostol „szent atyafiaknak” nevez, végül majd nem jutnak be Isten nyugodalmába? Ugyanez
ma a helyzet a keresztyénekkel is. A menny célként tárul eléjük, ha naponta törtetnek előre,
kitartással futva meg az előttük levő távot. De a reménységünk ösztönzőjének csak addig van
hatalma a szív felett, amit gyakoroljuk a hitet.
Mit ért a „fogyatkozásban levővé válni” alatt az evangéliumnak a mennyei ígérete
vonatkozásában? Először is, vajon ezt a szót nem az intés élességének fokozása végett szúrja
be ide? Ez annak megmutatása végett szerepel, hogy az apostol nem jutott ténylegesen arra a
következtetésre, hogy eme „szent atyafiak” közül bárki hitehagyottá lett, hanem csak annak
veszélyébe kerülhetett, amire a „nehogy” figyelmeztet. Másodszor, vajon nem az istenfélelem
további serkentése volt az olyan hűvösség és tompaság ellen, ami veszélybe sodorhatta az
122
eléjük tárt jutalmat? Harmadszor, és elsődlegesen, vajon nem az volt a célja, hogy
megmutassa a keresztyéneknek, mennyire kell óvakodniuk? Nem elegendő csak arról
meggyőződve lenni, hogy végleg soha nem bukhatunk el: nem szabad még a látszatát sem
kelteni ennek, s nem szabad alkalmat adni más keresztyéneknek azt gondolni, hogy
eltávolodtunk az élő Istentől. Az utalás a járásunkra történik. Azt a parancsot kapjuk, hogy
„mindentől, a mi gonosznak látszik, őrizkedjünk” (1Thessz5:22). Figyeljük meg, hogy
ugyanez a „tekintetnek” szó miképpen jelenti az „annak látszanak”-ot a Gal2:9-ben. Még a
visszacsúszás látszatát is serényen el kell kerülni.
„Mert nékünk is hirdettetett az evangyéliom, miképen azoknak: de nem használt nékik
a hallott beszéd, mivel nem párosították hittel azok, a kik hallották.” (2. vers) Ennek az
igeversnek a tartalma egyértelműen alátámasztja az 1. versben szereplő „ígéret” általunk adott
meghatározását, nevezetesen, hogy az evangélium ígéretére vonatkozik, ami a végső
alkalmazását illetően előre tekint az örök nyugodalomra a mennyben. Itt világos jelentését
adja az „evangéliumnak” is. Az apostol nyilvánvaló célja annak az intésnek a megerősítése
volt, hogy féljünk a hitehagyott izraelitákat sújtó hasonló ítélettől és kerüljük el a
hitetlenségben tanúsított hasonló magaviseletet.
Az ókori izraelitáknak prédikált evangélium a 2Móz6:6-8-ban van feljegyezve, s hogy
az „nem párosult hittel azoknál, akik hallgatták”, kiderül a következő igeversből: „Eképen
szóla Mózes az Izráel fiaihoz; de nem hallgatának Mózesre, a kislelkűség és a kemény
szolgálat miatt”. Aligha kell mondanunk, hogy ez nemcsak akkor történt, amikor az
evangélium üzenetét prédikálta nekik, lásd 4Móz13:26-27, 30, ami pedig a hitetlenségüket
illeti, 4Móz14:1-4. „De nem használt nékik a hallott beszéd.” „Semmivel sem lettek jobbak
attól. Nem nyerték el az áldást annak vonatkozásában, aminek az ígéretét kapták: nem mentek
be a Kánaán földjére, hanem a pusztaságban haltak meg.” (Dr. J. Brown) Ennek oka pedig az
volt, hogy nem fogadták hittel a jó híreket. Az evangélium puszta hallgatása nem elég, hinni
is kell benne ahhoz, hogy hasznot húzhassunk abból. Azaz, a Zsid4:2 párhuzamos a Zsid2:3-
mal.
„Mert mi, hívők, bemegyünk a nyugodalomba” (3. vers). Mivel sok igemagyarázó
nem értette helyesen ezeket a szavakat, ezért letértek az apostol érvelésének útjáról.
Fájdalmas, hogy itt vitába kell szállnunk a Szentírás néhány kiemelkedő magyarázójával, de
nem merünk senkit „atyánknak” nevezni, legyen bármennyire lelki, vagy jól képzett is.
Nekünk azt a világosságot kell követnünk, amit Isten adott meg nekünk, bár ismét
kihangsúlyoznánk az olvasó felelősségét abban, hogy maga is „mindent vizsgáljon meg”.
„Mert mi, hívők, bemegyünk a nyugodalomba.” Sokan úgy tekintetté ezeket a
szavakat, mint amik arra a lelki nyugalomra vonatkoznak, amibe a hívők itt és most lépnek
be. De úgy véljük, ez tévedés. Az apostol nem azt mondta: „Mert mi, hívők, bementünk a
nyugodalomba”. Erre ezt is lehet válaszolni: „De azt sem mondta, hogy ’Mert mi, hívők, be
fogunk menni a nyugodalomba’.” Ez igaz, mert így felfogva meggyengítené az érvelését. Sőt,
megfosztaná a 11. vers buzdítását a jelentőségétől: „Igyekezzünk tehát bemenni abba a
nyugodalomba, hogy valaki a hitetlenségnek ugyanazon példájába ne essék”. Ha tehát a 3.
vers nem arra a lelki nyugalomra utal, amibe a hívők most lépnek be, akkor mi a jelentése?
A Bagster’s Interlinear (s mi nem ismerünk vele egyenrangú angol fordítást) ezt
mondja: „Mert mi lépünk be a nyugodalomba, akik hiszünk”. E a görög szöveg szó szerint
angol fordítása. Így megfogalmazva a történeti időzítést elkerüljük és csak egy doktrínális
tény elvont kijelentésével van dolgunk. Ez az igevers adja meg nekünk a 2. vers pozitív
oldalát, meghatározva azok jellegét, akik bemennek Isten nyugodalmába, nevezetesen, a
hívők. A hitetlen izraeliták nem mentek be, a hívő keresztyének be fognak menni. Fontos
emlékezni arra, hogy ennek az egész szakasznak a „nyugodalma” olyasvalami, ami egyelőre
csak „meg van ígérve”, lásd 1. vers.
123
„Mert mi, hívők, bemegyünk a nyugodalomba.” „Az apostol minden korszak hívőiről
beszél, mint testületről, amelyhez ő és azok, akiknek ír, szintén hozzátartoztak és ezt mondja:
’mi vagyunk azok, akik hiszünk, és mi vagyunk egyedül, akik bármely korszakban
beléphetünk Isten nyugodalmába’.” (Dr. J. Brown) A nyitó „mert” jelzi, hogy ami következik,
azt annak okaként teszi hozzá, ami korábban elhangzott. Az okot az ellentmondások
törvényéből, a kikerülhetetlen ellentétekből vezeti le. Az ellentmondásoknak ellentétes
következményeiknek kell lenniük. A hit és a hitetlenség ellentmondások, ezért a
következményeik is ellentétesek. Miután tehát a hitetlen nem mehet be Isten nyugodalmába
(Zsid3:18), a hívőknek be kell menniük (Zsid4:3), ez a kiváltságuk. Hitünk szerint ezt jelenti
ez az elvont kijelentés.
„Azok meghatározása szerepel itt, akik learatják Isten ígéretének jótéteményét: ’akik
hittek’. Hinni annyi, mint olyan hitelt adni Isten ígérete igazságának, hogy Őbenne nyugszunk
meg a megígért dologban történő részvétel vonatkozásában. Nem lehet bizonyosságunk a
megígért dolog felől mindaddig, amíg nem hiszünk az ígéretben. ’A melyben hittetek is,
megpecsételtettetek az ígéretnek ama Szent Lelkével’ (Ef1:13). ’Tudom, kinek hittem’,
mondja az apostol, s ebből vonja le ezt a következtetést: ’és bizonyos vagyok benne, hogy ő
az én nála letett kincsemet meg tudja őrizni ama napra’ (2Tim1:12). Ezt Krisztus is kimutatta
azzal a feltétellel, amit megkövetelt azoktól, akiket meggyógyított: ’Ha hiheted azt, minden
lehetséges a hívőnek’ (Mk9:23).” (Dr. Gouge)
A 3. vers második részét rá kell hagynunk a következő részre. Közben pedig
„Óvakodjunk tehát”. „Isten választott népének abszolút biztonságában, a rögzített és
változhatatlan osztályrészében soha nem kételkedhetünk. Mert az örök, mennyei, isteni
nézőpontból a szentek soha nem bukhatnak el, őket Krisztussal együtt ültetik a mennyei
helyekre, megújulnak a Lélek által, és Általa örök dicsőségre vannak elpecsételve. De ki látja
Isten szentjeit ebből a nézőpontból? Nem a világ, s nem is a keresztyén testvéreink. Ők csak a
mi jellemünket és a járásunkat látják… A mi szemszögünkből, akik az időben élünk napról
napra, a leghőbb vágyunknak annak kell lenni, hogy szilárdan kitartsunk, Krisztusban
lakozzunk, Istennel járjunk, s gyümölcsöt teremjünk, ami majd kimutatja az igazi és Isten-
adta élet meglétét. Ezért az apostol, aki ezt mondja a filippibelieknek: ’Meg lévén győződve
arról, hogy a ki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégezi a Krisztus Jézusnak napjáig’
(Fil1:6), hasonló gondolatot tesz hozzá egy másik levélben: ’Ha megmaradtok a megalapozott
és megszilárdult hitben, nem távozva el az evangélium reménységétől’. Az első szakaszban
Pál nézőpontja a mennyei, örökkévaló, a másodikban a Földről néz a menny felé, az időből az
örökkévalóság felé. S mi más módon gondolkodhatna, beszélhetne, buzdíthatná és
bátoríthatná önmagát és a keresztyén testvérei, ha nem ezen a módon? Mert pontosan ezekkel
a buzdításokkal és figyelmeztetésekkel tart meg minket Isten kegyelme. Annak érdekében,
hogy a választottak ne bukjanak el, ki kell emelni tényszerűen és időben a hitehagyásuk
(ideális és örökkévaló) lehetetlenségét. Ezért intézett hozzánk Isten az Ő bölcsességében és
kegyelmében olyan ünnepélyes üzeneteket és oly forró kérleléseket, hogy ügyeljünk,
küzdjünk, vigyázzunk magunkra és álljunk ellene az ellenségnek.” (Saphir)

Zsid4:3-10
3. Mert mi, hívők, bemegyünk a nyugodalomba, miképen megmondotta: A mint

munkáit a világ megalapításától kezdve bevégezte.
124
4. Mert valahol a hetedik napról ekképen szólott: És megnyugovék Isten a
hetedik napon minden ő cselekedeteitől.
5. És ugyanabban ismét: Nem mennek be az én nyugodalmamba.
6. Mivelhogy annakokáért áll az, hogy némelyek bemennek abba, és a kiknek
először hirdettetett az evangyéliom, nem mentek be engedetlenség miatt:
7. Ismét határoz egy napot: Ma, szólván Dávid által annnyi idő multán, a mint
előbb mondva volt. Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveiteket.
8. Mert ha őket Józsué nyugodalomba helyezte volna, nem szólana azok után más
napról.
9. Annakokáért megvan a szombatja az Isten népének.
10. Mert a ki bement az ő nyugodalmába, az maga is megnyugodott
cselekedeteitől, a miképen Isten is a magáéitól,
Oly sok zűrzavar, a Zsidókhoz írott levél 4. fejezetének oly sok ellentétes magyarázata
állt fenn az igemagyarázók elméjében a múltban, hogy szükségesnek látjuk lassabban haladni
és igyekezni megadni a teljes bizonyítékát annak a magyarázatnak, amivel mi hozakodunk
elő. Ami a legnagyobb nehézséget jelentette sokak számára, az látszólag a 3. vers elején tett
kijelentés: „Mert mi, hívők, bemegyünk a nyugodalomba”, vagy szó szerint „mert mi
bemegyünk a nyugodalomba, akik hiszünk”. Úgy tekintve ezt az igeverset, mint ami arról a
lelki nyugalomról szól, amibe a hívők most lépnek be, teljes csődöt mondtak az 1. vers
második részének értelmezésével. Az, hogy a bűnösök mennek be a nyugodalomba hit által,
világos Krisztusnak a Mt11:28-ben tett ígéretéből. Azt pedig teljes mértékben elismerjük,
hogy az, hogy milyen mértékben fogják ezt élvezni, a hit gyakorlásának mértékétől és
gyakoriságától függ. De ezek a dolgok nem témái annak, amiről Pál itt a 4. fejezetben
értekezik.
Úgy tekintve, hogy a Zsid4:3 a hívő mostani nyugodalmáról beszél, sok igemagyarázó
úgy olvasta ezt, mint a fejezet nyitó versét és a jelentését illetően intésnek tekintették:
Óvakodjanak a keresztyének, nehogy a gondatlanság és a visszacsúszás miatt
„fogyatkozásban levőknek” találtassanak Krisztus nyugodalmában tapasztalati élvezetében.
Más szóbal, úgy tekintenek a Zsid4 nyitó verseinek „nyugodalmára”, mint ami az Úrral való
közösséget jelenti. Azt állítják, hogy ennek kellett lennie az apostol elméjében, mert ő nem a
meg nem tértekhez szólt, hanem a „szent atyafiakhoz, mennyei elhívásnak részeseihez”.
Figyelemre méltó leleményességgel hivatkoztak a szövegkörnyezetre, a Zsid3 záró verseire,
mint az állításaikat alátámasztó helyekre. Azok, akik nem mentek be a Kánaánba (amit úgy
tekintenek, mint a szentek mostani osztályrészét), nem pogányok, hanem izraeliták voltak,
Isten szövetségi népe. Nekünk tehát le kell leplezni ezt a magyarázati tévedést, mielőtt
folytatnánk.
Először is még egyszer szeretnénk az olvasót arra emlékeztetni, hogy az apostol itt
nem a pogány keresztyéneknek, hanem a zsidóknak ír, akiknek a körülményei és a kísértései
sajátosak, egyediek voltak. Nagyon valóságos és halálos veszély fenyegette őket, de nem
annyira a Krisztussal fennálló lelki közösségünk megszakadását, hanem inkább a Belé vetett
hitük teljes megtagadását illetően. A kísértés, amivel szembesültek, a keresztyén hitvallásuk, a
most felmagasztalt és az Isten jobbján ülő názáreti Jézusba vetett hitük teljes elhagyása és a
visszatérés a judaizmushoz volt. Ezt a tényt észben kell tartani, amikor elkezdjük a levél
minden fejezetének vizsgálatát. Ennek figyelmen kívül hagyása a biztos katasztrófához vezet
a magyarázatunkban.
Másodszor, miközben igaz, hogy az apostol a figyelmeztetését a Zsid3-ban Izraelnek,
Isten szövetségi népének a történelméből meríti, mégis észben kell tartani, hogy létezett
kiválasztás a kiválasztáson belül, egy lelki a nemzetin belül. A Rm9:7-8 konkrétan kijelenti:
„Sem nem mindnyájan fiak, kik az Ábrahám magvából valók; hanem: Izsákban neveztetik
125
néked a te magod. Azaz, nem a testnek fiai az Isten fiai; hanem az ígéret fiait tekinti magul.”
Amíg nem tartjuk észben határozottan ezt a tényt, félreértések és tévedések fognak kísérni. A
tény az, hogy Izrael, mint nemzet az ószövetségi időkben nem Isten választottjainak előképe
az újszövetségi időkben (mint azt sokan feltételezték), hanem a keresztyénség egészének
előképe. Csak a lelki maradék, Isten választottjai a nemzeten belül alkották az előképét az Ő
mai szentjeinek.
Harmadszor, ha figyelmesen megnézzük a Zsid3-ben az izraelitákról elhangzottakat,
az döntő módon kimutatja, hogy ők nem az Istennel való közösségből kikerült igazi
keresztyének, hanem a névleges hívők példája, akik soha nem születtek újjá. Ennek a
megjegyzésnek a bizonyítékaképpen hangzik el a Zsid3:10-ben: „mindig tévelyegnek
szivökben”. Nos, jóllehet a hívők is gyakran tévednek, de mégsem „mindig”. Azután
hozzáteszi: „ők pedig nem ismerték meg az én útaimat”. Elmondható ez Isten lelki
kiválasztásáról? Egészen biztosan nem. Azután a 11. versben ezt látjuk: „Úgy hogy
megesküdtem haragomban, hogy nem fognak bemenni az én nyugodalmamba”, de Isten soha
nem haragszik a saját gyermekeire. Majd a 17. versben nem egyszerűen az hangzik el, hogy
„meghaltak”, hanem hogy a „testei elhullottak” a pusztaságban. Ez a nyelvezet biztos
bizonyítéka annak, hogy ők nem Isten gyermekei voltak, mert „az Úr szemei előtt drága az ő
kegyeseinek halála” (Zsolt116:15). Végül, az apostol szavai a Zsid3:19-ben nem engednek
meg semmiféle félreértelmezést: „Látjuk is, hogy nem mehettek be hitetlenség miatt”. Azaz,
ők „fiak, a kikben nincs hűség” (5Móz32:20).
A 4. fejezet elején az apostol ezt a komoly figyelmeztetést azok megvallásának
próbára tételéhez alkalmazza, akik „az élő Istentől való elszakadás” veszélyében voltak.
Először ezt mondja: „Óvakodjunk tehát”. A „tehát” szónak nem volna valódi jelentősége, ha a
hitetlenekre utalás után használná a példájukat a hívőke figyelmeztetésére arról, hogy fennáll
a lehetősége és a veszélye az Úrral való közösségük megszűnésének. Ebben az esetben ez a
szemléltetés erőltetett és lényegtelen lenne. Nem, amikor azt mondja, hogy „óvakodjunk
tehát”, akkor nyilvánvalóan az üres megvallás veszélyét tartotta észben, s felszólítja őket,
hogy tegyék próbára a hitüket, mely próbára a kitartással válaszolhatnak. „(Ne)hogy mivel
megvan az ő nyugodalmába való bemenetel ígérete, valaki közületek fogyatkozásban levőnek
ne láttassék”. Ez nem a közösség „nyugodalma” volt, amibe beléptek, hanem intette őket,
hogy ne hagyják azt el, illetve ne mulasszák el annak élvezetét. Ehelyett ez a megígért
nyugodalom volt. Ami ez után következik, az világosan meghatározza az „Ő nyugodalmát”, s
megerősíti az előbbiekben mondottakat. Ennek az evangéliumhoz van köze nem pedig a
szabályokhoz a szentek számára! A kihangsúlyozott dolog pedig a hit megléte vagy hiánya.
A gondolatok sorrendje a Zsid4-ben, már amennyire képesek vagyunk felismerni, az
alábbi: először egy komoly figyelmeztetés hangzik el mindazok számára, akik
keresztyéneknek vallják magukat, hogy nekik kell munkálkodniuk az üdvösségükön
félelemmel és reszketéssel, s úgy kell járniuk, hogy az senkire ne gyakoroljon olyan
benyomást, mintha „látszólag” eltávolodnának Krisztustól. Ezt követi a másik komoly
figyelmeztetés, miszerint nem elegendő csak hallgatni az evangéliumot: ahhoz, hogy
hasznunkra váljon, hittel el is kell azt fogadni. Harmadik egy kijelentés, miszerint csak a
hívők mennek be Isten nyugodalmába. A szakasz többi részében a Lélek további
megjegyzéseket tesz a 95. zsoltárról és megmutatja (tagadó következtetéssel), micsoda Isten
„nyugodalma”, s hogy a hívő belépése abba egyelőre még a jövő eseménye.
„Mert mi, hívők, bemegyünk a nyugodalomba, miképen megmondotta: A mint
munkáit a világ megalapításától kezdve bevégezte” (3. vers). Ennek a két mondatnak az
egymáshoz való viszonyát a „miképpen megmondta” jelzi: ami ez után következik, az idézet a
95. zsoltárból, aminek kapcsolata az igevers nyitó szavaival az, hogy az ott elhangzottak
bizonyítékát szolgáltatják. Mint rámutattunk az előző szakaszban, a „mert mi, hívők,
126
bemegyünk a nyugodalomba” egyszerűen csak arról tájékoztat minket, hogy kik azok, akik
abban a kiváltságban részesülnek, hogy bemehetnek Isten nyugodalmába, nevezetesen, a
hívők. Most ennek megerősítése következik. A második mondatot illetően nem tehetünk
jobbat, mint idézzük dr. Gouge-t:
„Ezeknek a ’miképpen megmondotta’ szavaknak lehet kettős a vonatkozásuk. Az
egyik közvetlen, a rákövetkező szavak előtt. Így felfogva az ellentétek szabályának
bizonyítékát szolgáltatják. Az állítás ereje azon a szabályozott eseten alapszik, amit az apostol
biztosra vesz, nevezetesen (6. vers), hogy ’némelyek bemennek’ abba a nyugodalomba, amit
Isten ígért meg. Ebből kiindulva ez az állítás a következőképpen fogalmazható meg: Ha
némelyek ’bemennek’, azok vagy hívők, vagy hitetlenek. De nem a hitetlenek, mert Isten
esküvel fogadkozott ellenük. Tehát a hívők fognak bemenni.
A második utalás távolabbra mutat az előző vers második részére. Ha a 3. vers első
mondatát zárójelbe tesszük, akkor ennek utalása az előző versre látszólag megfelelőbbé válik.
Mert megmutatja, hogy a hitetlenek nem aratnak jótéteményeket az ígéret Ígéjéből, mert Isten
megesküdött, hogy ők nem mennek be az Ő nyugodalmába. Az „Ő” névmás Istenre
vonatkozik. Arra, amit Ő mondott abban Dávid által a Zsolt95:11-ben.”
„Jóllehet munkáit a világ megalapításától kezdve bevégezte” (3. vers). Ezen a ponton
kezdődik a valódi nehézsége a szakasznak, részben a sajátos nyelvtani szerkezetének
köszönhetően. „A most következő igeszakasz sajátosan elkülönülő kinézetet hordoz, s
megzavarta az igemagyarázókat. Én úgy vélem, hogy a 3. vers utolsó szavait el kell választani
az azokat közvetlenül megelőző szavaktól, s a közvetlenül utána következőkhöz kell
kapcsolni. A 4. és 5. versekkel egyetemben ezek egyfajta magyarázó megjegyzésnek tűnnek
az ’Isten nyugodalma’ kifejezéshez.” Ezzel a magyarázattal a szerző egyetért, sőt, úgy tűnik,
lehetetlennek tartja bármiféle összefüggő értelem felfedezését a szövegben, hacsak nem így
értelmezzük azt. Folytatjuk az idézetet Dr. Brown-tól:
„Ígéret adatott nekünk a bemenetelre az Ő nyugodalmába. Isten ’nyugodalma’ a szó
elsődleges használatában az ószövetségi Írásokban annak az állapotnak a leírása, amelyben
megszűnt a teremtő energia használata és létrejött a teremtett dolgokban való megelégedés
Isten ama hatnapos munkájának a befejeződése után, melynek az elején ’megformálta az eget
és a Földet és azok minden seregét’. Ebben az értelemben a kifejezés világosan nem volt
alkalmas arra, hogy az apostol által tárgyalt témára vonatkozzon, de ezekben a szavakban azt
mutatja meg, hogy az ’Isten nyugodalma’ kifejezés a Szentírásban nem vonatkozik annyira az
Istennek a teremtést követő nyugalmára, hogy ne lehetne alkalmazni más témákra, amikre
valójában vonatkoztatják is.
A 4-5. versek. Noha a munkák befejeződtek a világ teremtése óta (mert bizonyos
helyen ebben az értelemben beszélt a hetedik napról: Mert valahol a hetedik napról ekképen
szólott: ’És megnyugovék Isten a hetedik napon minden ő cselekedeteitől.’), mégis, itt ismét:
’Nem mennek be az én nyugodalmamba.’ Ezen a módon a három, látszólag elkülönülő rész
egy mondattá áll össze, s az az egy mondat olyan nézetet fejez ki, ami alkalmas az apostol
által használt nyelvezet világossá tételére.”
„Jóllehet munkáit a világ megalapításától kezdve bevégezte.” Ez a monda a bevezetője
a most következőknek, amiben az apostol lépésről lépésre vezeti a zsidókat egy magasabb
rendű és jobb nyugalom átgondolásához, annál, amit valaha is élveztek ebben a világban. Két
„nyugodalmat” említ az Ószövetség Isten kegyességének különleges zálogjaiként: a
szombatot és a Kánaán földjét. Az előbbit „az Úr nyugodalmának szombatjaként” (2Móz35:2)
és „az Úr szombatjaként” említi, az utóbbit „a nyugodalomként, amit az Úr adott nekik”
(5Móz12:9, Józs1:15). Ezekre tekintettel a zsidók joggal mondhatták volna: Mindig is
élveztük az Úr szombatját és atyáink hosszú időn át voltak a Kánaán birtokában, miért
beszélsz hát annyit az Isten nyugodalmába történő bemenetelről? A soron következő versek
127
megválaszolják ezt az ellenvetést, kimutatva, hogy eme „nyugodalmak” egyikét sem értette
sem Dávid a 95. zsoltárban, sem ő maga itt, a Zsid4-ben.
A „nyugodalom”, amire az apostol mutatott rá a zsidóknak, olyan áldott olyan fontos
dolog volt, ami messze felülmúlt mindent, amit a judaizmus ismert, s ezért ügyelt annyira,
hogy ne tévesszék el annak természetét és jellegét. Először is megtisztítja az utat a
meghatározása előtt, megmutatva, hogy mit nem foglal magában. Elkezdi a szombattal, ami
az a Szentírás által említett első „nyugodalom”. Másodjára rátér a Kánaán nyugodalmára. A
szombat nyugodalma előképe volt a mennyei nyugalomnak, s a Kánaán bizonyos fontos
értelemben szintén a jelképe volt, de Pál most elfordul az előképek és az árnyékok
szemlélésétől, hogy magát annak az előfutárját és lényegét szemléljék.
Ez az utalás „a világ megalapításától kezdve bevégzett minden munkára” visszavisz
minket az 1Móz2:1-2-höz. Ezek a teremtés és a helyreállítás munkái, melyek az 1Móz1-ben
vannak részletezve. A „megalapítás” szó itt kettős gondolatot hordoz: stabilitást és kezdetet.
Mint azt említettük a Zsid1:10-hez fűzöttekben, a „megalapítás (alapozás)” annak szilárdságát
jelzi, amit ráépítenek: ez az épület legalsó része, melyen az egész szerkezet nyugszik. Mivel a
„megalapítás” az első dolog, amivel foglalkoznak az építkezés során, ezért ez a kifejezés itt a
jelen világrendszer kezdetét jelenti.
„Mert valahol a hetedik napról ekképen szólott: És megnyugovék Isten a hetedik
napon minden ő cselekedeteitől.” (4. vers) Isten nyugodalmának azon a legelső hetedik napon
legalább négyszeres jelentősége van. Először is az Ő saját belenyugvását, elégedettségét
jelentette abba, amit alkotott. „És látá Isten, hogy minden a mit teremtett vala, ímé igen jó.”
Másodszor a Teremtő mutatott ezzel a teremtményeinek követendő példát. Miért „hat nap”
alatt végezte el Isten azt, ami a Mózes első könyvének első fejezetében van leírva? Ha úgy
akarta volna, mindent elvégez egy nap, sőt egy szempillantás alatt! Nyilván az volt a célja,
hogy tanítson minket. Ahogyan a nagy Isten végezte a hasznos munkákat a teremtményeinek
időleges szükségleteiről gondoskodva, ugyanúgy kell nekünk is. S pont ahogyan Isten is
felhagyott minden, azon a hat napon végzett munkájával és „megpihent” a hetedik napon, úgy
kell nekünk is ezt tenni. Harmadszor, az a legelső szombat a profetikus záloga volt annak a
„nyugodalomnak”, amit majd ez a Föld fog élvezni Krisztus uralkodása alatt. Negyedszer,
előképe és foglalója volt annak az örök szombatnak, amikor majd Isten „szeretetben
nyugszik” (Sof3:17, Károlinál: hallgat az ő szerelmében – a ford.)
Talán itt hozz á kellene tenni, hogy az „és Isten megnyugodott” szavak nem jelentik
abszolút értelemben, hogy Ő a tétlenség állapotában maradt. A „nyugodalom” a Szentírásban
soha nem a tétlenség állapota. Megváltónk „az én Atyám mind ez ideig munkálkodik” szavai
a Jn5:17-ben a szombatnapot illetően semmiképpen sem ütköznek az1Móz2:3-mal. Isten
„nyugodalma” ott az új teremtmények létrehozásának abbahagyása volt, amit pedig Krisztus
mond az Ő munkájáról, amivel jót tesz a teremtményeinek, az Isten gondviselésére
vonatkozik, ami sem éjjel, sem nappal nem szűnik meg soha megőrizni, támogatni és
kormányozni a teremtményeit. Ebből megtudjuk, hogy a szombat megtartása a részünkről
nem a tétlenség állapotában maradást jelenti, hanem a tartózkodást a többi nap szokásos
munkálkodásaitól. A Megváltó saját példája az evangéliumban arra tanít minket, hogy az
abszolút szükséges cselekedetek megengedhetők, a könyörület cselekedetei pedig helyesek.
Az Ézs58:13-14 tájékoztat arról, miképpen kell megtartani a szombatot. A Jn5:17 az
1Móz2:3-hoz kapcsolódva tartalmaz utalás a mennyei örök „nyugodalomra” is: ez minden
testi cselekedet abbahagyása lesz, amikkel idelenn vagyunk elfoglalva, de mégsem a tétlenség
állapotát fogja jelenteni, mint azt a Jel22:3 is bizonyítja.
„És ugyanabban ismét: Nem mennek be az én nyugodalmamba.” (5. vers) Az érvelés
vonalát, amit az apostol itt követ, könnyebben észrevesszük, ha kellő figyelmet fordítunk az
„ismét” szóra. Ő azt bizonygatja, hogy Istennek volt egy másik „nyugodalma” is amellett,
amit a teremtési munkáit követte. Ez világosan kiderül a 95. zsoltár nyelvezetéből, amit a
128
következő versben kommentál. A Szentlélek tehát arra figyelmeztet minket, hogy minden
egyes, a Szentírásban szereplő kifejezést a szövegkörnyezetével szoros összhangban kell
értelmezni. Rengeteg zűrzavar lett volna elkerülhető, ha az igemagyarázók tartották volna
magukat ehhez az egyszerű, de alapvető szabályhoz. Vegyük a Jak5:16 gyakran idézett
szavait: „igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése”. Oly gyakran tekintik itt „az igaz
embert” azonosnak a „keresztyénnel”, azzal, aki „igaz” Krisztusban. De ez a nézet figyelmen
kívül hagyja a szövegkörnyezetet. Ez a kijelentés nem a Róma levélben, hanem Jakabnál
található. Jakab levele nem annyira a hívő helyzetét, mint inkább az állapotát vázolja fel
nekünk. Egy keresztyén imái, akinek az útjai nem „helyesek” Isten előtt, keveset vagy semmi
sem „használnak”. A Példabeszédek könyvében is mindvégig az „igaz” embert nem annak
tekinti, akinek tulajdonítva lett az igazság, hanem aki a gyakorlatban az.
Vegyük ismét a hívő mostani, tapasztalati „nyugodalmát”. Az Újszövetségben egy sor
versben megtalálható ugyanaz a „nyugodalom” szó, de azok semmiképpen sem ugyanarra a
dologra vagy megtapasztalásra vonatkoznak. Minden egyes utalást a közvetlen
szövegkörnyezetének, a konkrét könyvnek a fényében kell vizsgálni, amelyben megtalálható
(megemlékezve az adott könyv témájáról, s azzal kapcsolatosan arról, mit mond ki az a
„nyugodalom”. „Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és
én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem,
hogy én szelid és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.” (Mt11:28-
29) Itt nyilvánvaló már majdnem a legelső pillantásra, hogy két különböző „nyugodalmat”
látunk. Az első nevezhető a lelkiismeret nyugalmának, amit az elítélt bűnös, aki a tudatos
bűneinek elhordozhatatlan terhe alatt nyög, akkor szerezz meg, amikor Krisztus kegyelmére
bízza magát. A második a lélek nyugalma, amit, ó jaj, sok keresztyén csak nagyon kevéssé
ismer, ha egyáltalán tud róla valamit. Ezt úgy lehet megszerezni, ha felvesszük Krisztus
„igáját” és „tanulunk” Tőle.
„Mivelhogy annakokáért áll az, hogy némelyek bemennek abba, és a kiknek először
hirdettetett az evangyéliom, nem mentek be engedetlenség miatt:” (6. vers). Az első szavak
arra utalnak, hogy [az apostol] következtetést von le a korábbiakban elhangzottakból. Az 5.
versben Istennek a hitetlenek elleni kijelentése van feljegyezve, itt az apostol arra következtet
belőle, hogy létezik nyugodalom, amibe a hívők mennek be. Mivel Isten megígérte
egyesekről, hogy bemennek az Ő nyugodalmába, ezért nekik be is kell menni abba: ha nem a
hitetleneknek, akkor a hívőknek. Az „annakokáért áll az” itt azt jelenti: „ebből következően”,
mert Isten egyetlen szava sem eshet a földre. Az Ő egyetlen ígérete sem tehető végleg
semmissé. Bár sokan semmi jót sem aratnak azokból, mások mégis részeseivé válnak a
jótéteményeiknek. S bár a felnőtt izraeliták elsöprő többsége elpusztultak a sivatagban, Káleb
és Józsué mégis beléptek a Kánaán földjére.
„És a kiknek először hirdettetett az evangyéliom, nem mentek be engedetlenség
miatt.” A „hirdettetett” szó itt „evangelizálást” jelent. Ugyanezt a gyökérszó van
„evangéliumnak” fordítva a 2. versben. Ezt megmutatja nekünk, először is, hogy Isten
egyetlen eszközt alkalmazott a bűnösök megmentésére a kezdetektől fogva, nevezetesen, az
evangélium prédikálását, v. ö. Gal3:8. Másodszor, az evangélium követelménye azokhoz, aki
hallják, a hit, hogy szaván fogják Istent, s gyermeki egyszerűséggel és örömmel fogadják a jó
hírt, amit Ő küldött hozzánk. Harmadszor, hogy a „hitetlenség” kizár Isten kegyeiből és
áldásaiból. A Zsid11:31-ben olvassuk: „Hit által nem veszett el Ráháb, a parázna nő a
hitetlenekkel (Károlinál: az engedetlenekkel – a ford.) együtt”. Nem azért „vesztek el” a
többiek, mert kánaániták, pogányok, gonosz népség voltak, hanem mert nem hittek. Komoly
figyelmeztetés ez azoknak a zsidóknak, akiknek a hite halovány volt.
„Ismét határoz egy napot: Ma, szólván Dávid által” (7. vers). Nyilvánvaló, hogy a
Zsid4:6 nem teljes mondat, ami a Zsid4:11-ben fejeződik be. Az, ami a 7-10. versekben
következik, zárójeles megjegyzés, aminek a vizsgálatába most belekezdünk. Ennek a zárójeles
129
megjegyzésnek a célja annak az alapelvnek a felállítása, amin a buzdítás alapszik.
Nevezetesen, mivel létezik „Isten nyugodalma”, amibe a hívők belépnek, s látva, hogy az
ókori Izrael nem ment be abba, manapság még jobban oda kell figyelnünk Isten Ígéjére, amit
meghallgattunk. S „igyekezzünk tehát bemenni abba a nyugodalomba, hogy valaki a
hitetlenségnek ugyanazon példájába ne essék”.
„Ismét határoz egy napot: Ma, szólván Dávid által annyi idő multán, a mint előbb
mondva volt. Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveiteket.” (7. vers) Ez
tekinthető annak a szövegnek, amit az apostol elkezd magyarázni és alkalmazni. A Revised
Version fordítása sokkal jobb: „Ismét meghatároz egy konkrét napot: Ma, mondja Dávid által,
oly hosszú idő elteltével (ahogyan az már korábban elhangzott), ma, ha halljátok stb.” A
Zsolt95:11-ből véve az érvet annak megmutatásához, hogy a „nyugodalom” ígérete (1. vers),
amivel a keresztyének rendelkeznek, nem ugyanaz, mint amit az 1Móz2:3 említ, az apostol
most elkezdi kimutatni, hogy létezik más „nyugodalom”, amit keresni kell, mint a Kánaán
földje. Ezért ne tartsuk szükségtelennek ennek bemutatását, nehogy a Szentlélek bölcsességét
kétségbe vonóknak találtassunk.
Az apostol érvelése itt a Zsolt95:7-ből vett „ma” szóra támaszkodik. Ez volt az, ami
„határozott” vagy „meghatározott” volt. Az „annyi idő múltán” arra az időtartamra utal, ami
az izraeliták sivatagi pusztulása és a zsoltár megírása között telt el, melyben szerepelt az isteni
buzdítás Isten akkor élő népe számára. Mózes és Dávid között öt évszázadnyi idő telt el
(Csel13:20). „Az apostol érvét ekképpen lehet megfogalmazni: „Az a nyugodalom, amibe az
emberek meghívást kaptak négyszázötven évvel a megszerzett nyugodalom után, más, mint
amivel Izrael rendelkezett. Az a nyugodalom, amire Dávid utalt, olyan, amibe a Kánaán
birtokba vétele után négyszázötven évvel kapnak meghívást az emberek. A Kánaán tehát nem
az a nyugodalom.” (Dr. Gouge)
„Mert ha őket Józsué nyugodalomba helyezte volna, nem szólana azok után más
napról.” (8. vers) Világos, hogy az apostol itt annak a zsidó ellenvetésnek veszi elejét, ami így
fogalmazható meg: Jóllehet sok izraelita, akik a pusztaságban voltak, nem léptek be a
Kánaánba, mások mégis, mert Józsué bevezette őket oda. Ennek megelőzése végett az apostol
bizonyítja, hogy az ószövetségi Írások ezen kívül még egy „nyugodalomról” beszélnek. Nem
tagadja, hogy Kánaán egy „nyugodalom”, de tagadja, hogy ez volt az egyetlen nyugodalom,
olyan, aminek az elérése után már ne kellett volna másokat keresni. A „nem szólana azok után
más napról” a bizonyítéka annak, hogy Józsué nem abba a „nyugodalomba” telepítette le a
népét, amit Dávid említett.
Épp itt láthatjuk azt a dolgot, amire az apostol ráirányította a zsidók figyelmét, jóllehet
az érzelmeik kímélése végett nem jelentette ki kerek-perec. Dicsőséges dolog volt, amikor
Józsué kivezette Izrael seregeit a pusztaságból, át a Jordánon az ígéret földjére. Valóban ez
volt a nemzeti történelmük egyik legkiemelkedőbb korszaka. S az apostol se becsülné azt alá
közvetlenül. De mégis, ha a zsidók csak egy pillanatig elgondolkodnának annak a
nyugodalomnak a természetén, amibe Mózes jeles utódja vezette be atyáikat, akkor látniuk
kellene, hogy az nagyon távol állt a tökéletestől. Az csak egy földi örökség volt. Tele volt
ellenségekkel, akiket ki kellett fosztani. A folytonos birtoklásuk a saját, Istennel szembeni
hűségük függvénye volt. Viszonylag rövid ideig élvezhették. Nagyon más Isten nyugodalma,
amibe a keresztyénség Apostola fogja bevezetni az Ő népét. Figyeljük meg a szavait: „Az én
Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek.
Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek,
ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy a hol én vagyok, ti is ott legyetek.” (Jn14:2-
3). Itt tehát láthatjuk Krisztus felsőbbrendűségét Józsuéval szemben, mivel a nyugodalom,
amibe Ő viszi be népét, felülmúlja azt, amibe Józsué vezette be Izraelt.
„Annakokáért megvan a szombatja az Isten népének.” (9. vers) Ez az igevers
tartalmazza az előző érvből levont végkövetkeztetést. Az apostol megmutatta, hogy a Dávid
130
által említett „nyugodalom” se nem az ős-szombat nyugodalma az 1Móz2-ben, se nem a
Kánaán nyugodalma, amibe Józsué vezette be Izrael második generációját. Így tehát „megvan
a szombatja az Isten népének”, azaz, van Isten népének valamiféle másik nyugodalma, ami a
jövőben várható. Ezért az „annakokáért” itt először is egy általános, az előzőkből levont
következtetés. „Megvan az ígéret” az Isten nyugodalmába való bemenetelre (1. vers). Ezt az
ígéretet a magunkévá kell tennünk, „hittel párosítva” azokban, akik hallották (2. vers). Csak a
hívők mennek be abba a nyugalomba, mert Isten megesküdött, hogy a hitetlenek nem mennek
be abba (3. vers). S bár említi Isten nyugodalmát az 1Móz2-ben (2-3. versek), s bár Józsué
bevezettet Izraelt a Kánaán nyugodalmába (8. verse), mégsem e „nyugodalmak” egyike volt a
megígért a keresztyéneknek (8. vers). Ebből csak arra következtethetünk, hogy Isten népe
számára létezik másik „nyugodalom” (9. vers).
Az, hogy a keresztyén tökéletes „nyugodalma” még a jövő eseménye, világos a 11,
vers nyelvezetéből, ahol a zsidókat arra inti, hogy „igyekezzenek tehát bemenni abba a
nyugodalomba”. Így tehát a 9. verset általános, az előzőkből levont következtetésnek tekintve
így értelmezzük azt: „Nyilvánvaló tehát, hogy van nyugodalma Isten népének”. Ezek a szavak
a zsidóük szívének megnyugtatására irányultak. Hátat fordítva a judaizmusnak, lemondtak a
Kánaán „nyugodalmáról”, de ez nem jelentette azt, hogy a Krisztusba vetett hitük miatt
megszűntek „Isten népe” lenni, s nem foglalta magában minden kiváltság és áldás elvesztését
sem. Sőt, az apostol arra figyelmeztette őket a Zsid3:6, 12, 14-ben, hogy lehetetlenség
megtartani az Isten népéhez tartozás kiváltságát, kivéve a Krisztusba vetett hiten keresztül.
Most arról biztosítja őket, hogy csak ennek a népnek maradt meg az Isten nyugodalma.
Korábban rámutattunk, hogy az „annakokáért” a 9. versben mindenekelőtt azt jelzi,
hogy az apostol általános következtetést von le az addig elhangzottakból. Most felhívnánk a
figyelmet egy sajátosabb következtetésre, amire ez a szó mutat. Nagyon fontos megemlíteni,
hogy ebben a versben a Szentlélek teljesen eltérő szót használ a „nyugodalomra”, mint az 1,
3-5 és 8. versekben. Ott a görög szót helyesen fordítják „nyugodalomnak”, de itt a
„sabbatismos” szerepel, s ennek jelentését helyesen adták meg a fordítók széljegyzetben úgy,
mint „a szombat megtartását”. A Revised Version így adja vissza magát a szöveget:
„Megmarad tehát a szombati nyugalma Isten népének.”
A Szentlélek célját ennek a kifejezésnek a használatával itt nem nehéz felfedezni. A
hébereknek írt, olyan zsidóknak, akik azt vallották, hogy keresztyénekké lettek, bíztak az Úr
Jézusban. A hitvallásuk fájdalmas próbák elé állította őket a hitetlen testvéreik részéről. Az
atyáik hitét elhagyóknak minősítették őket. Megtagadták őket, mint „Isten népét”. De mint
említettük, az apostol itt megnyugtatja őket, hogy most csak a krisztusban hívőknek van
jogcímük arra, hogy „Isten népe” közé sorolják őket. Megtagadva a judaizmust Krisztusért a
„szombat” kérdése is mélyen meggyötörte őket. Az apostol itt megnyugtatja az elméiket.
Elérkezett az alkalmas pont ebben a levélben, ahol ezt fel lehetett vetni: beszélt a
„nyugodalomról”, s most tájékoztatja őket, hogy a keresztyénségben is „megmaradt a
szombat-megtartás Isten népe számára”. Az „annakokáért” szóban specifikus utalás található
a 4. versben elhangzottakra: Isten a hetedik napon megpihent a munkáitól, ezért a Krisztusban
hívőknek, „Isten népének” is pihenni kell.
„Megmarad tehát a szombat-megtartás Isten népe számára.” Az utalás nem valamilyen
jövőbeli, hanem egy jelenkori dologra történik. A görög igét (a maga passzív formájában)
soha nem fordították más angol megfelelővel, mint a „megmarad” kifejezéssel. A Zsid10:26-
ban is előfordul (Károlinál nincs többé, az angolban nem marad többé – a ford.). A
„megmarad” azt jelenti „miután másokat visszavontak, ez hátramarad, változatlanul
folytatódik”. Itt tehát Isten Lelkének világos, pozitív, egyértelmű kijelentését látjuk:
„megmarad tehát a szombat-megtartás”. Semmi sem lehetne egyszerűbb, semmi sem lehetne
egyértelműbb. A látványos tény az, hogy ez a kijelentés pont abban a levélben hangzik el,
aminek a témája a keresztyénség felsőbbrendűsége a judaizmussal szemben, s ami azoknak
131
íródott, akiket „szent atyafiaknak, a mennyei elhívás részeseinek” nevez. Ezért nem
tagadható, hogy a Zsid4:9 közvetlenül a keresztyén szombatról szól. Ezért ünnepélyesen és
hangsúlyosan kijelentjük, hogy bárki, aki azt állítja, hogy nincs keresztyén szombat,
közvetlenül a Szentírásnak mond ellent.
„Mert a ki bement az ő nyugodalmába, az maga is megnyugodott cselekedeteitől, a
miképen Isten is a magáéitól” (10. vers). Ebben az igeversben az apostol konkrétan
meghatározza annak a kiváló nyugodalomnak a természetét, amiről beszélt: ez megnyugvás a
cselekedeteinktől, ahogy Isten is megnyugodott a sajátjaitól. A célja azzal, hogy így írja le a
nyugodalmunkat, annak megmutatása, hogy ez nem ebben a világban található meg, hanem az
eljövendő világban van fenntartva a számunkra. Ennek a versnek az érve, a nyitó „mert” azt
jelzi, hogy további bizonyítékot szolgáltat az elmondottak megerősítéséhez, s azt abból a
magától értetődő alapelvből veszi, hogy a nyugalom nem élvezhető, amíg a munkát be nem
fejezik. Ez a világ tele van fáradsággal, gyötrelemmel és bajjal, de az eljövendő világban
mindezektől teljesen megszabadulunk.
„A te parancsolatodnak nincs határa” (Zsolt119:96). Isten Ígéjének akkor a szélessége
és a teljessége, hogy azt semmiféle egyszerű magyarázat sem képes kimeríteni. Pont
amiképpen a 9. versnek legalább kettős alkalmazása van, ami magában foglalja egyrészt az
általános végkövetkeztetést mindabból, ami előtte elhangzott, másrészt a konkrét
következtetést abból, amit a 4. versben látunk, úgy van itt is. A 9. vers nemcsak egy általános
alapelvet tartalmaz, ami az apostolnak a 9. versben elhangzó következtetését hivatott
alátámasztani, de van benne egy speciális következtetés és alkalmazás is. A névmás számbeli
változása itt nem jelentéktelen. Az 1. versben a többes számú „minekünk” áll, a 3. versben a
„mi”, majd a 11. versben megint a „mi”, de a 10. versben az „ő és magáéi”. „Nekem úgy
tűnik, hogy Krisztus megnyugvását a munkáitól hasonlítja össze Isten megnyugvását a
munkáitól a teremtés befejezése után.” (Dr. John Owen)
Az utalás Krisztusra a 10. versben (emlékezzünk a szakasz a Zsid3:1-ben kezdődik és
a Zsid4:14-16-ban végződik) bevégzi az apostol bizonyításának pozitív oldalát az Ő
felsőbbrendűségéről Józsué felett. A 8. versben megmutatta, hogy Józsué nem vezette be
Izraelt Isten tökéletes nyugodalmába, most pedig kijelenti, hogy Krisztus, a mi Apostolunk
bement abba, s az Ő belépése záloga és bizonyítéka annak, hogy az Ő népe is bemegy oda, „a
hová útnyitóul bement érettünk az Előfutárunk” (Zsid6:20). Sőt mi több, ami elhangzik
Krisztusról a 10. versben, az lezárja a 9. vers értelmezését és csodálatos teljességet ad az ott
elhangzottaknak: „Annakokáért megvan a szombatja az Isten népének. Mert a ki bement az ő
nyugodalmába, az maga is megnyugodott cselekedeteitől, a miképen Isten is a magáéitól,”
Így tehát a Szentlélek itt arra tanít minket, hogy Krisztus nyugodalmát az Ő megváltói
munkájának szempontjából nézzük, mintegy párhuzamban Isten teremtői munkájával.
Párhuzamos dolgokként beszél ezekről ebben a vonatkozásban: abban a kapcsolatban, hogy
mindkét munkának meg kell tartani a szombatot! A nyitó „mert” a 10. versben megmutatja,
hogy ami következik, az megadja az okát, amiért Isten népének most meg kell tartania a
szombatot. Ez az ok teljesebb jelentéssel ruházza fel a szombatot ahhoz képest, amilyennel az
ószövetségi időkben rendelkezett. Most már nemcsak Isten teremtési munkáinak emléke, s a
Teremtőnknek, mint a Tulajdonosunknak az elismerése, hanem annak a nyugodalomnak is a
jelképe, amibe Krisztus ment be az Ő befejezett munkájának örök emlékeként. Miután pedig
Krisztus befejezte a munkáját és bement az Ő „nyugodalmába”, feltámadván a hét első
napján, ezzel azt adta tudtunkra, hogy a hatnapos keresztyén munkálkodásnak hétfőtől
szombatig kell tartani, s az Ő szombatját vasárnap kell megtartani. Ezt erősíti meg az a
pótlólagos tény is, hogy az Újszövetség megmutatja: Krisztus keresztre feszítése után a hét
első napja volt az, amit elkülönítettek az isteni imádásra. Áldja meg az Úr azt, ami előttünk
volt!
132
Zsid4:11-16
11. Igyekezzünk tehát bemenni abba a nyugodalomba, hogy valaki a

hitetlenségnek ugyanazon példájába ne essék.
12. Mert az Istennek beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél, és
elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig, és megítéli a
gondolatokat és a szívnek indulatait.
13. És nincsen oly teremtmény, a mely nyilvánvaló nem volna előtte, sőt
mindenek meztelenek és leplezetlenek annak szemei előtt, a kiről mi beszélünk.
14. Lévén annakokáért nagy főpapunk, a ki áthatolt az egeken, Jézus, az Istennek
Fia, ragaszkodjunk vallásunkhoz.
15. Mert nem oly főpapunk van, a ki nem tudna megindulni gyarlóságainkon,
hanem a ki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt.
16. Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy
irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül.
Az előttünk levő igeversek zárják le a levelünk mostani szakaszát, azt a szakaszt, a mi

a Zsid3:1-ben kezdődik, s aminek két fő része van: először is leszögezi Krisztus
felsőbbrendűségét Mózessel szemben, másodszor, az Ő felsőbbrendűségét Józsuéval
szemben. A 4. fejezet utolsó hat versében a gyakorlati alkalmazását látjuk a korábban
elhangzottaknak. Ez az alkalmazás egy buzdítással kezdődik a keresztyének számára:
„Igyekezzünk tehát bemenni abba a nyugodalomba”. Ennek a „nyugodalomnak” mind a
természetét, mind a helyét meghatározták a korábbi igeversek. Ahogyan a fejezet nyitó verse
megmutatja, ez „Isten nyugodalma”, ami ígéretben tárul elénk. Gyönyörűen mondta valaki:
„De mit értett Isten az Ő nyugalmába hívás alatt? Nem azt, hogy bemennek a maguk
nyugalmába, hanem az Övébe. Ó, micsoda áldott különbség! Igyekszem a kérdés végső,
legmélyebb megoldásához. Isten nekünk adja Magát, de minden ajándékában is Önmagát adja
nekünk. Itt rejlik a különbség az összes, emberek által koholt vallás, melyeknek eredete az
ember lelkiismeretében és szívében van és földi származású, valamint az igazság, az
üdvösség, s az élet között, ami felülről jelenttetik ki nekünk, a mennyből alászállva. Minden
vallást ugyanazt próbálja ígérni: világosságot, igazságot, békét, erőt és örömöt. De az emberi
vallások csak a teremtmény világosságára, a teremtmény igazságára, az emberi, korlátozott és
tökéletlen békére, erőre és áldásokra gondolnak. Ők az embertől indulnak ki felfelé. Isten
azonban Önmagát adja nekünk, s Magában minden ajándékot, ezért minden ajándéka
tökéletes és isteni.
Ad nekünk Isten igazságot? Ő Maga a mi igazságunk, Jahve-Cidkenu. Ad nekünk
Isten békét? Krisztus a mi békességünk. Ad nekünk Isten világosságot? Ő a mi világosságunk.
Ad nekünk Isten kenyeret? Ő az a kenyér, amit megeszünk. Mivel a Fiú az Atya által él, így
aki Engem eszik, Általam él (Jn6). Maga Isten a mi erőnk. Isten a miénk és minden
ajándékában és áldásában Önmagát adja nekünk. A Szentlélek által egyek vagyunk
Krisztussal, és Krisztus, az Isten Fia a mi igazságunk, sőt, a mi életünk. Aratok még bármi
más valóságos jelenlétet? Vajon nem vagyunk teljességgel ’megistenülve’, amikor Isten
bennünk lakozik és él, mi pedig Őbenne vagyunk? Mi egyéb valóságos jelenléttel,
rettenetessel és áldottal rendelkezhetnénk, mint azzal, amit az apostol írt le, ezt mondván:
’Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus’? Vagy máshol: ’Mindenre van erőm
a Krisztusban, a ki engem megerősít’. Így adja a saját nyugodalmát nekünk Isten a mi
nyugalmunkként.” (Saphir)
133
Az arra vonatkozó buzdítás után, hogy igyekezzünk bemenni Isten nyugodalmába,
utalás következik Isten Ígéjének élő, erőteljes és átható jellegére, valamint a hatásaira, amiket
az újjászületés során hoz létre. A 13. versben szereplő komoly figyelmeztetés fényében a 12.
vers tartalmát látszólag azért hozza elő, hogy lehetővé tegye a zsidók számára a keresztyén
hitvallásuk valódiságának próbára tételét: eleget mond nekik ahhoz, hogy kideríthessék,
újjászülettek-e vagy sem. Aztán a fejezet a levélben, sőt valójában az egész Újszövetségben
megtalálható az egyik legdrágább szakasszal fejeződik be. Megismerteti velünk a kegyelmes
gondoskodást, amit Isten biztosít szegény népének, ameddig a próbatételek helyén vannak.
Elénk tárja a mi nagy Főpapunk elégségességét és szimpátiáját, amire tekintettel a
keresztyének azt a parancsot kapják, hogy „járuljanak azért bizodalommal a kegyelem királyi
székéhez, hogy irgalmasságot nyerjenek és kegyelmet találjanak, alkalmas időben való
segítségül”. A Szentlélek szálljon alá és nyissa meg előttünk az Ő Ígéjének ezt a szakaszát!
„Igyekezzünk tehát bemenni abba a nyugodalomba, hogy valaki a hitetlenségnek
ugyanazon példájába ne essék.” (11. vers) Mint az előző cikkelyben rámutattunk, ez az
igevers fejezi be a 6. versben elkezdett mondatot. Annak a komoly ténynek a fényében, hogy
azoknak az izraelitáknak a nagy többsége, akiknek először hirdettetett a nyugodalom
evangéliuma, nem fogadták az hittel, s ezért elpusztultak a sivatagban, továbbá, mivel csak a
valódi hívők mennek be Isten nyugodalmába, a zsidóknak most azt parancsolja, hogy ne
takarékoskodjanak az erőfeszítéseikkel, nehogy csődöt mondjanak és elmulasszák a
nyugodalmat. Ez a 11. vers egyben az 1. vers kiegészítése is.
Az „igyekezzünk” ige egy másik, „siessünk” jelentésű igéből származik. Ez hivatott
kimutatni az ellentétet a „valaki közületek fogyatkozásban levőnek ne láttassék” részből az 1.
versben. A szó az „utóbb” szóból származik, ezért egyes ügyes nyelvészek kijelentik, hogy a
„fogyatkozásban levő” kifejezés szó szerint azt jelenti: „ez napot késő”. Hisszük, hogy a
Lélek szándékolt célja az, ami a 4Móz14-ben van feljegyezve. Izrael már átkelt a sivatagon,
és eljutott Kádes-Barneába. Onnan Mózes kiküldött tizenkét kémet, hogy nézzék meg a
Kánaán földjét. Ők ellentmondó jelentéssel tértek vissza. Tízen közülük a rájuk váró
nehézségeket nagyították fel és elcsüggesztették a népet, De Káleb ezt mondta: „Bátran
felmehetünk, és elfoglalhatjuk azt a földet” (4Móz13:31). A gyülekezet csak a tízre hallgatott,
és „sírtak azon az éjszakán”, zúgolódva Mózes és Áron ellen. S az egész gyülekezet ezt
mondta nekik: „Vajha megholtunk volna Égyiptom földén! vagy ebben a pusztában vajha
meghalnánk! Miért is visz be minket az Úr arra a földre? hogy fegyver miatt hulljunk el?
feleségeink és a kicsinyeink prédára legyenek? Nem jobb volna-é nékünk visszatérnünk
Égyiptomba? És mondának egymásnak: Szerezzünk előttünk járót, és térjünk vissza
Égyiptomba.” (4Móz14:1-4)
Ekkor fellobbant Jahve haragja a hitetlen népével szemben? „Meddig tűrjek e gonosz
gyülekezetnek, a mely zúgolódik ellenem? Hallottam Izráel fiainak zúgolódásait, a kik
zúgolódnak ellenem! Mondd meg nékik: Élek én, azt mondja az Úr, hogy épen úgy
cselekszem veletek, a miképen szólottatok az én füleim hallására! 29. E pusztában hullanak
el a ti holttesteitek.” (4Móz14:27-29). De ahelyett, hogy meghajoltak volna az Úr súlyos
ítélete előtt, ezt olvassuk: „És felkelének reggel, és felmenének a hegy tetejére, mondván: Ímé
készek vagyunk elmenni a helyre, a melyről szólott az Úr, mert vétkeztünk”. Mózes kitartóan
tiltakozott: „Miért hágjátok át ilyen módon az Úr akaratát, holott nem sikerülhet az néktek.
Fel ne menjetek, mert nem lesz közöttetek az Úr, hogy el ne hulljatok a ti ellenségeitek előtt.”
Ők azonban nem hallgattak rá: „Mindazáltal merészkedének felmenni a hegy tetejére...
Alászálla azért az Amálek és a Kananeus, a ki lakik vala azon a hegyen, és megverék őket, és
vágák őket mind Hormáig.” (4Móz14:44-45) Egy napot késtek! Késlekedtek, nem bíztak az
Úrban, s nem hallgattak az Ő hangjára Káleben keresztül az előző napon, s most
„fogyatkozásban levőkké” váltak a Kánaán megígért nyugalmába történő bemenetet illetően.
134
Izraelnek Kádes-Barneánál tanúsított késlekedésére tekintettel intette az apostol a
zsidókat: „Féljünk tehát, nehogy az Ő nyugalmába való bemenetel ígéretét illetően bárki
fogyatkozásban levőnek látsszon”. Mint már rámutattunk, a „látsszon” a járásukra
vonatkozott: ne legyen semmi az útjukon, ami a megállás, az ingadozás a Krisztustól való
elszakadás látszatát keltené. Mert a keresztyének akkor válnak látszólag fogyatkozásban
levőkké, egy napot későkké az Isten nyugodalmába történő bemenetelre „adott” ígéret
vonatkozásában, ha visszasüllyednek a világ útjainak szintjére, s letelepednek itt ahelyett,
hogy „idegenekként és vándorokként” mennének előre. Ez visszatekintést és vágyakozás
jelent Egyiptom húsos fazekaira. Ó, kedves olvasóm, miről tesz bizonyságot a mindennapi
életed? Arról a tényről, hogy még nem mentél be a „nyugodalmadba”, hanem találtál itt
valamit, ami helyettesíti? Ha igen, halld a komoly szót: „Keljetek fel és menjetek ki, mert ez
nem a nyugalomnak helye; a tisztátalanság miatt, a mely elveszít, és pedig borzasztó
veszedelemmel!” (Mik2:10)
Figyelmeztetve tehát a zsidókat az 1. versben arra, hogy mit kerüljenek el, az apostol
most a 11. versben elmondja, mire törekedjenek. „Igyekezniük” kellett bemenni abba a
nyugodalomba. Mint azt korábban mondtuk, a görög szó a „sietni” igéből származik, ami itt
azt jelenti, „(szorgalmasan) iparkodni”, s a Revised Version így is fordítja. A 2Tim2:15-ben is
az „igyekezz” szóval van fordítva. „Az ’igyekezz’ annyi, mint ’buzgón és kitartóan keresni’.
A mód, ahogyan a zsidó keresztyéneknek ’igyekezniük kellett abba a nyugodalomba’: hinniük
kellett az igazságban és ’szilárdan és rendíthetetlenül’ ki kellett tartaniuk a hitükben, valamint
az igazság hitének természetes eredményeiben.” (Dr. J. Brown). Az ember felelőssége az,
amit itt ismét megemlít, s a Zsid4:11 szorosan párhuzamos az 1Kor10:10-12-ben és a 2Pt1:5-
10-ben olvasható buzdításokkal.
A mi valódi „nyugodalmunknak” még el kell jönnie, az egyelőre csak „meg van
ígérve” (1. vers). Közben haladnunk kell felé. „Ez a világ nem alkalmas hely és ez az élet sem
alkalmas idő annak a nyugodalomnak az élvezésére, ami a mennyben van fenntartva. Az itteni
nyugodalom túlságosan ehhez a világhoz ragasztja majd a szíveinket és ezt mondatja velünk:
’jó nékünk itt lennünk’ (Mt17:4). Meggyengíti a sóvárgó vágyakozásunkat Krisztus után, Aki
a mennyben van. A halál kellemetlenebb, a menny pedig kevésbé kívánatos lesz. A lelki
fegyverzetünknek, s Isten különféle, ránk ruházott kegyelmi ajándékainak nem lesz sem
bizonyítéka, sem próbája. Isten gondviselését, bölcsességét, hatalmát, könyörületét nem lehet
majd olyan jól felismerni. Ennek a nyugodalomnak még el kell jönnie, s fenn van tartva a
számunkra. S az lesz a mi bölcsességünk, amíg itt élünk, ha készülünk a nehézségekre és az
igyekezetre adjuk a fejünket, mint a katonák a harcmezőn és a munkások napközben. Mégis, a
szemünket ezen a nyugodalmon tartjuk, hogy általa még jobban felbátorodjunk és kitartsunk
mindvégig.” (Dr. Gouge)
„Hogy valaki a hitetlenségnek ugyanazon példájába ne essék.” Az előző buzdítás
megerősítése végett az apostol kimutatja a veszélyt és a kárt, ami annak az elhanyagolását
követné. A „(ne)hogy” az óvatosság szava, s a körültekintésre, mint a hitehagyást megelőző
intézkedésre int. A „hogy valaki” arra utal, hogy ezt az óvatosságot és körültekintést nem
szabad csak saját magunkra korlátozni, hanem az kiterjed a vándor-társainkra is. A „ne essék”
kifejezés a végleges bukásra utal: a Rm11:22-ben is használatos. A hitvallók elbukhatnak, és
ez sokakkal meg is történt (lásd 1Jn 2:19 stb.): óvakodjunk tehát. A mások „példájának”, akik
elbuktak a hitetlenség miatt, minket óvatosságra kell intenie.
„Ebből a buzdításból könnyen megláthatjuk: 1. hogy nagy ellentétek keletkeznek majd
az emberek között az Isten nyugalmába történő bemenetel munkáját illetően… De mindezek a
nehézségek ellenére Isten ígérete a hittel keverve biztonságosan keresztülvisz minket
mindegyiken. 2. hogy amiképpen az igyekezetünk és munkálkodásunk legjava szükséges a
Krisztus nyugalmába való bemenetel elnyeréséhez, ezért az nagyon is megérdemli, hogy
ebben fejtsük ki ezeket. Az emberek megelégednek azzal, ha a végsőkig kiteszik magukat és
135
minden erejükkel a ’veszendő kenyérért’, sőt ’azért, ami nem is kenyér’ küzdenek. De az
evangélium nyugodalma megérdemli a legnagyobb szorgalmunkat és igyekezetünket.
Meggyőzni az embereket erről az evangélium prédikálásának az egyik fő célja.” (Dr. John
Owen)
Ahogyan a 9. és 10. versek tartalmával is volt, itt is meg vagyunk arról győződve,
hogy kettős hivatkozás van a 11. vers szavaiban: egy általános és egy speciális. Az általános a
keresztyének jövőbeli és tökéletes nyugodalmára utal a mennyben, a speciális arra, ami annak
jelképe és előképe, nevezetesen a heti szombatra. Úgy hisszük, ezért mondja itt a Szentlélek:
„Igyekezzünk tehát bemenni abba a nyugodalomba” vagy inkább „az Ő nyugodalmába”, mint
az 1. versben. Az „abba a nyugodalomba” szándékosan magában foglalja mind Isten örök
nyugodalmát, mind a szombati megnyugvást, amiről a 10. versben van szó. Így tehát
„igyekeznünk kell” bemenni, s nemcsak azért, mert a szombat megszentségtelenítése a
világiak részéről elkedvetleníthet bennünket, hanem mert vannak hitvalló keresztyének, akik
nagy hangon ragaszkodnak ahhoz, hogy nem létezik „keresztyén szombat”. Óvakodjunk attól,
hogy nem figyelünk Isten eme Ígéjére és „a hitetlenségnek ugyanazon példájába” esünk, mint
Izrael a pusztában, amikor nem figyeltek Isten szavára.
„Mert az Istennek beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél, és elhat a
szívnek és léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a
szívnek indulatait.” (12. vers) Ennek a versnek az első szava (melynek a jelentése „mivel”)
jelzi, hogy az apostol itt újabb okot szolgáltat arra, amiért a hitvalló keresztyéneknek
szorgalmasoknak kell lenniük az törtetésben az eléjük helyezett nyugodalom felé. Ezt az okot
Isten Ígéjének természetéből és az Általa létrehozott hatásokból vezeti le. Ez, és a következő
igevers szemlátomást a megvallás próbára tétele, valamint avégett szerepel, hogy lehetővé
tegye a próbára tett lelkeknek annak megállapítását, hogy újjászülettek-e, vagy sem.
„Igyekezzünk tehát bemenni abba a nyugodalomba… Mert az Istennek beszéde élő és
ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél, és elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és a
velőknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait.” Nyilvánvalónak
kell lennie, hogy az itt kihangsúlyozott legelső dolog az, hogy a keresztyénség nem annyira a
külső viselkedésben, mint inkább abban a helyben mutatkozik meg, amit Isten Ígéje elfoglal
bennünk. Isten Ígéje „elhat a szívnek és léleknek a megoszlásáig”, s ez a hatása, amit létrehoz,
amikor az Úr alkalmazza és a bűnös újjászületik. Az ember hármas lény, szellemből, lélekből
és testből áll. Hisszük, hogy ez a legelső és legmélyebb jelentése az 1Móz1:26-nak:
„Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra”. Isten Maga is Szentháromság az
egységben és ilyennek alkotta az embert is.1
11
Ez az ún. trichotómia nézete, amiről Louis Berkhof professzor ezt írja a Rendszeres teológiájában: „Az ember
hármas összetételének elképzelése a görög filozófiából származik, amely a test és lélek egymáshoz való
viszonyát az anyagi világegyetem és Isten kölcsönös viszonyához hasonlónak fogta fel. Úgy gondolták, hogy
amint az utóbbiak csak egy harmadik szubsztancia vagy köztes lény útján voltak képesek közösségre lépni, úgy
az előbbiek is csak egy harmadik, vagy közbenső elem, nevezetesen a szellem segítségével képesek kölcsönös,
élő kapcsolatba lépni.” A King James angol fordításban például az „elhat a szívnek és léleknek a megoszlásáig”
szakasz így szerepel: „elhat a léleknek és a szellemnek a megoszlásáig”. A trichotómiában, mondja Berkhof
professzor, „a testet az ember anyagi részének, a lelket az állati élet alapelemének, míg a szellemet az Istenhez
kapcsolódó és halhatatlan résznek tekintik az emberben”. A Szentírás azonban nem tanítja az ember hármas
természetét. „Az ember természetének uralkodó bemutatása a Szentírásban világosan dichotómikus” – mondja
Berkhof professzor, majd utána oldalakon keresztül kifejti, miért. Ebbe most ne menjünk bele, ott megtalálható.
Annyi azért legyen szabad megjegyezni, hogy a „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra”
közvetlenül nem bizonyítja az ember természetének sem a hármas, sem a kettős jellegét így az egyiknek vagy a
másiknak az alátámasztására (vagy cáfolására) nem is használható fel. A Szentháromság pedig azt jelenti, hogy
Isten a Lényében egy, a Személyében három, nem pedig azt, hogy a Lényében egy és az összetevőiben három (és
ezért kellene az embernek is hármas lénynek lennie). A magam részéről a dichotómiában hiszek és ezért
következetesen „léleknek” fordítom mind a „spirit”, mind a „soul” szavakat, ahol pedig egy mondatban
szerepelnek, ott hozzáfűzöm ezt a magyarázatot. – a ford.
136
A „lélek” az ember legmagasabb rendű része, az istentudat trónusának helye. A
„lélek” az ego, maga az egyén, s az öntudat helye. Az embernek van „lelke”, de Ő „élőlény”.
A „test” a háza vagy sátra, ami az érzéki tudat trónszéke. Azon a napon, amikor az első ember
vétkezett, lelkileg meghalt. De a „halál” a Szentírásban soha nem jelenti a létezés
megszűnését, hanem minden elválasztást jelent (lásd Lk15:24). Az ember lelki „halálának” a
természetére az Ef4:1u utal: „elidegenedés az isteni élettől”. Amikor Ádám engedetlen volt az
Alkotójával szemben, akkor bukott teremtménnyé vált, elkülönült Istentől. Az első hatása
ennek az volt, hogy a „lelke” nem működött elkülönülten, többé már nem volt közösségben
Istennel. A szelleme a lelke szintjére esett vissza.2
A „lélek” az érzelmek székhelye (1Sám18:1, Bír10:16, 1Móz42:21 stb.). Ez a
természetünknek az a része, ami mozgásba hozza „a test kívánságát, és a szemek kívánságát,
és az élet kérkedését”. Az újjá nem született embert „érzéki embernek” nevezik (1Kor2:14),
az itt szereplő görög szó a melléknévi formája a „psziché” vagy a „lélek” szónak. Azaz, az
újjá nem született embert teljes mértékben a lelke, a vágyai, a kívánságai, az érzelmei
irányítják. A lelki megfontolásoknak azonban nincs súlyuk a számára, mert „elidegenedett az
isteni élettől”. Igaz, van „lelke”, azaz képes felfogni mindent maga körül, ami bizonyságot
tesz az Isten „örökké való hatalmáról és istenségéről”. Ez „az Úrtól való szövétnek”
(Péld20:27) benne, de a bukás miatt mégsincs közössége Istennel. Az újjászületéskor azonban
végbemegy a „szívnek és a léleknek a szétválása”. A lélek közössége Istennel helyreáll,
kapcsolatba kerül, „kibékül” Vele. A szív (az angol eredetiben „lélek” – a ford.) elválik
lélektől (az angol eredetiben „szellem” – a ford.) és ismét elkülönülve működik attól. „Mert
bizonyságom nékem az Isten, kinek lelkem szerint szolgálok” (Rm1:9); „a lelkem könyörög”
(1Kor14:14, az King James változatban itt a „szellem” szó szerepel – a ford.) stb.
Ennek az első következményére utalnak a 12. vers záró szavai: „és megítéli a
gondolatokat és a szívnek indulatait”. Isten Ígéje (az ember) lényének legbelsejét tárja fel.
Látó szemekkel rendelkezve most először fedezi fel, micsoda gonosz, romlott és poklot
érdemlő teremtmény is ő. S bárt Isten kegyelmének köszönhetően rengeteg külső
gonoszságtól mentesült a megtéretlenségének napjaiban is, s akár példás jellemként is élhetett
a felebarátai között, most azonban észreveszi, hogy „nem lakik benne jó”, hogy kétségbeesett
szívének minden gondolata és szándéka egész életében ellentétes volt a szent Isten
követelményeivel és parancsolataival. Az Íge teljesen átkutatta, s felfedezte őt önmagának.
Elveszett, romokban heverő, tönkrement bűnösnek látja önmagát. Mindig ez az első tudatos
hatása az újjászületésnek, mert aki még mindig „halott a vétkeiben és a bűneiben”, nem fogja
fel a rettenetes helyzetét Isten előtt.
Mielőtt tovább lépnénk, szeretnénk buzgón sulykolni az olvasónak azt, ami most volt
előttünk, s megkérdeznénk: Isten Ígéje „átdöfött” így téged is? Behatolt-e úgy a lényed
legbelső részébe úgy, ahogyan soha ember szava nem volt képes? Feltárta-e gonosz szíved
tetteit? Felfedezte-e a gonoszság süllyesztőjét, ami belül lakozik? Ne tévelyegj ezzel
kapcsolatosan, kedves barátom a Szentírás háromszor szent Istene „igazságot követel a
bensőben” (v. ö. Zsolt51:8). Ha Isten Ígéje átkutatott éged, akkor kiálthatod Ézsaiással együtt:
„Jaj nékem, elvesztem” (Ézs6:5); Jóbbal együtt: „hibáztatom magamat” (Jób42:1); a
vámszedővel együtt „Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek!” (Lk19:13) De ha számodra
idegenek ezek a megtapasztalások, akkor nem számít mi a megvallásod vagy a
teljesítményed, nem számít, milyen nagyra tartod magadat, illetve a keresztyének milyen
nagyra tartanak, Isten azt mondja, hogy még mindig halott vagy a bűnben.
Ne tételezze fel azt senki, hogy megpróbáltunk teljes leírást adni mindarról, ami az
újjászületéskor történik. Nem, megelégedtünk annyival, amennyi a Zsid4:12-ben hangzik el. S
ne gondoljuk, hogy ennek a versnek a nyelvezete arra korlátozódik, ami az újjászületéskor
2
Lásd az előző lábjegyzetet. – a ford.
137
megy végbe: nem, csak a kezdeti hivatkozásban van meg. Isten Ígéjének az ott leírt
tevékenységei ismétlődnek, valahányszor csak a keresztyén kilép a Vele való közösségből,
mert akkor nagymértékben az érzékei uralják őt, nem pedig a lelke. Nem kell rámutatni, de a
Szentírás rettenetes elhanyagolása manapság mégis szükségessé teszi annak kimondását, hogy
amikor Isten gyermeke közösségben jár Vele, akkor az Ő Ígéje nem „kardként” jut el hozzá,
hanem inkább „lámpásként”, ami megvilágítja az utat a lábai előtt. Ha az olvasó összeveti a
Jel2:12-t a Jel19:15-tel, a megerősítését kapja meg ennek.
Ennek a 12. versnek a viszonya az egész szövegkörnyezettel nagyon látványos, a
tartalma pedig isteni értelemben megfelelő. Kiemeli a megvallásunk „Apostolának”
méltóságát és istenségét. Megmutatja az Ő Ígéjének elégségességét. Látványos megemlíteni,
hogy pontosan hát dolgot mond róla. Először is, az „Isten Ígéje”. Másodszor, élő vagy
„megelevenítő”. Harmadszor ható, „hatalmas”. Negyedszer hatékony, „élesebb a kétélű
kardnál”. Ötödször, áthatoló, „elhatol”. Hatodszor, megújító, „elhat a szívnek és léleknek” a
megoszlásáig. Hetedszer leleplező, feltáró, napvilágra hozza „a gondolatokat és a szívnek
indulatait”. Az utalás arra, hogy az Íge elválasztja az ízeket (külső) és a velőket (belső) a
megkülönböztető hatalmáról beszél az egész lényünk vonatkozásában. Minél jobban alávetjük
magunkat a kutató és meggyőző befolyásának, annál áldottabbak leszünk.
„És nincsen oly teremtmény, a mely nyilvánvaló nem volna előtte, sőt mindenek
meztelenek és leplezetlenek annak szemei előtt, a kiről mi beszélünk.” (13. vers) Az
Amplified Version fordítása itt hibás, a nyitó „Sem” teljesen félrevezető. A Revised Version
szerint (és Károli szerint is – a ford.) „És nincsen oly teremtmény, a mely nyilvánvaló nem
volna előtte” stb. Azaz, az első szó jelzi, hogy az Íge hatalmának és hatékonyságának az oka
következik, olyan ok, ami annak a természetéből fakad, Akié az Íge, nevezetesen Istenéből,
Akinek, mivel Ő Maga a szívek kutatója és mindennek a Kiderítője, tetszett azt a hatalmat
abban és az által a szolgálat által, valamint az Íge alkalmazása által gyakorolni. A két vers
együtt további okot ad arra, amiért Krisztus hangját meg kell hallgatni: azért, mert Istenhez
hasonlóan Ő is mindenható.
„Lévén annakokáért nagy főpapunk, a ki áthatolt az egeken, Jézus, az Istennek Fia,
ragaszkodjunk vallásunkhoz.” (14. vers) A kapcsolat e között és az előző között a
legáldottabb. A fejezetünk záró versei a buzdítás drága szavait tartalmazzák. Beszélnek
nekünk Isten kegyelmének csodálatos gondoskodásáról a népe iránt, miközben ők még a
próbák helyén vannak. Arról biztosítanak bennünket, hogy azok közül, akik valóban Isten
népéhez tartoznak, senki sem marad ki a tökéletes és örök nyugalomból.
A Revised Version olvasata: „Lévén tehát nagy Főpapunk”. A Bagster’s Interlinear
szerint: „Lévén tehát Főpapunk, nagyszerű”. Az általános utalás az 1:3-ban, 2:17-ben, 3:1-ben
elhangzottakra vonatkozik: az Istenfiúság, a megtestesülés, Jézus felmagasztaltatása, a
Főpapunk a legfőbb indíték arra, hogy ragaszkodjunk a (hit)vallásunkhoz. A konkrét utalás
pedig az apostolnak a jelen fejezetben kifejtett fő mondanivalójára vonatkozok: ha
megkérdezik, hogy miféle reménységünk van nekünk, szegény bűnösöknek a belépésre Isten
nyugodalmába? A válasz: mert Krisztus, a mi Főpapunk már bement a mennybe, s nekünk is
ezt kell tennünk Benne és Általa. A közvetlen utalás pedig a 12-13. versekben elhangzottakra
vonatkozik: biztosan felismerjük, ha eltérünk a hitvallásunktól, ezért ragaszkodnunk kell
ahhoz.
Ami Krisztus papságát illeti, az, ha Isten is úgy akarja, teljesebben is elénk kerül a
soron következő fejezetekben, ezért itt csak néhány rövid megjegyzést teszünk a most vizsgált
igeversről. Először is meg kell jegyezni, hogy a Szentlélek itt Krisztust jelöli meg „nagy
Főpapként”, senki mást: sem Áron, sem Melkisédek nem kapja ezt a címet. Ennek használata
kiemeli a mi Főpapunk legfelsőbb rendű méltóságát, kiválóságát és elégségességét.
Másodszor, „Ő átment (a görögben: „áthatolt”) az egeken”. „Ez a szó áthatolást jelent valamin
az útban levő nehézségek ellenére. Így hangzik el, hogy az angyal és Péter ’általmentek az
138
első őrsön és a másodikon’ (Csel12:10). Krisztus Urunk Magára öltötte a mi természetünket,
kijött a szűz méhéből, s megszületése után a csecsemő-, gyermek- és felnőttkorában megannyi
nehézségen, kísértésen, üldöztetésen, sőt magán a halálon és a síron is keresztülment. A
feltámadása után pedig áthatolt a levegőn és a csillagos egeken, s belépett a mennyek
mennyébe. Látjuk tehát, hogy semmi sem volt képes megakadályozni Őt az odajutásban arra a
helyre, ahol a mi Főpapunkként akart megjelenni Atyja előtt.” (Dr. Gouge)
„Mert nem oly főpapunk van, a ki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem a ki
megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt.” (15. vers) Ez a legáldottabb
dolog. A harmadik, ami elhangzik a mi felmagasztalt Főpapunkról a 14. versben az, hogy Ő
„az Isten Fia”. Joggal kérdezhetik a szegény bűnösök, tudatában lévén a saját
méltatlanságuknak és hitványságuknak: Mi, akik olyan gyengék és érdemtelenek vagyunk,
miképpen közeledhetünk Őhozzá és kereshetjük az Ő közbenjárását? A szegény szívünk
megerősítése végett a Szentlélek azonnal arra emlékeztet minket, hogy jóllehet Krisztus
ennyire nagy és dicsőséges Pap, mégis telve van együttérzéssel és gyengéd könyörülettel a
lesújtott népe iránt. Ő ugyanúgy „könyörülő” is (Zsid2:17), ahogyan mindenható. Ő ugyanúgy
Ember is, ahogyan Isten. Ő Maga is elszenvedte a kísértést hozzánk hasonlóan mindenben,
kivéve a bűnt.
„Hanem a ki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt”, vagy
„aki megkísértetett mindenben a mi hasonlatosságunkra, kivéve a bűnt”, azaz lélekben és
testben. „Megkísértetett, próbára tétetett, gyötretett, mert nem mond többet az Íge. Bármilyen
is az erkölcsi gonoszság a kísértésben, az vagy a kísértő romlott szándékának, vagy a
megkísértett gyengeségének és bűnének köszönhető. Önmagában ez csak egy próba, aminek
lehet jó és lehet rossz hatása. Ő hozzánk hasonlóan megkísértetett, de mégis bűntelenül. A
bűnt mérlegelhetjük akár az eredete, akár a hatása alapján. Az embereket a bűn a
bűn(elkövetésre)re kísérti, a megrögzött bűn a tényleges bűn(elkövetés)re, a belső bűn a külső
bűn(elkövetés)re. S ez bennünk, bűnösökben a bűn legnagyobb forrása. Az apostol
emlékeztet minket Krisztus szentségére és tisztaságára, nehogy azt képzeljük, hogy belülről
volt hajlamos bármi olyasféle belső bűnös kísértésre, mint amilyenre magunkat látjuk
hajlamosoknak, akik soha nem vagyunk mentesek a vétektől és a szennyeződésektől.
Bármiféle kísértésnek is volt kitéve, vagy szenvedte azt el, amik csak kívülről érhették, ezek a
legcsekélyebb hatást sem gyakorolták rá. Ő minden dologban abszolút ’bűntelen’ volt. A bűn
soha nem kísértette a szent természete következtében, s a kísértése sem eredményezett bűnt,
mert olyan tökéletes volt az engedelmessége.” (Dr. John Owen)
Az ember Krisztus Jézus Isten Szentje volt, ezért nem volt képes vétkezni. De vajon a
Sátán és Ádám nem bűn nélkül voltak megteremtve, ám mégis engedtek a kísértésnek? De
igen, de az egyik csak egy teremtett angyal, a másik csak egy ember volt. De a mi Urunk és
Megváltónk nem teremtett lény, hanem Ő „a testben megjelent Isten”. Emberi mivoltában
„szent” volt (Lk1:35), s így oly magasan állt a még el nem bukott Sátán és Ádám felett is,
mint az ég a föld felett. Ő nemcsak feddhetetlen Isten, de feddhetetlen Ember is volt. E világ
fejedelme eljött, de nem talált Benne semmit (Jn14:30). Így hát nem csak követendő
példaként áll előttünk, hanem olyan célpontként is, amire a hit rendíthetetlen bizalommal
támaszkodhat.
„Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot
nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül.” (16. vers) Ez az igevers
tárja elénk a második alkalmazását Krisztus papi mivoltának a magunk számára. Az elsőt a
14. vers említi: „ragaszkodjunk vallásunkhoz”, itt „járuljunk azért bizodalommal a kegyelem
királyi székéhez”. Az egész szövegkörnyezet vonatkozásában ez az igevers adja tudtunkra azt
a csodálatos és áldott gondoskodást, amit Isten biztosított a népének a pusztaságban. S itt
szemlélhetjük a keresztyénségnek a judaizmussal szembeni felmérhetetlen felsőbbrendűségét
is. Az izraeliták a külső pitvarra voltak korlátozva, senki nem járulhatott Istenhez a függönyön
139
belülre, csak a főpap. De minden keresztyén, a legfiatalabb, a leggyengébb, a legtudatlanabb
is „közelivé tétetett” (Ef2:13), s ennek következtében a bejutás szabadsága az Isten trónjához
most a törvényes és áldott osztályrészük.
„S ha ilyen Főpapunk van a mennyben, vajon elveszíthetjük a bátorságunkat?
Visszatarthat-e a gyávaság, a türelmetlkenség, a csüggetszívűség? Feladhatjuk-e a
vallásunkat, a szövetségünket vagy a Krisztus iránti engedelmességünket? Vagy nem leszünk
olyanok, mint Józsué és Káleb, akik teljes mértékben követték az Urat? Ragaszkodjunk
szorosan a vallásunkhoz, tartsunk ki és harcoljunk meg a hit nemes harcát. Nagy Főpapunk a
legmagasabb rendű dicsőségben a mi igazságunk és erőnk. Szeret, felügyel, imádkozik,
erősen tart minket és soha nem fogunk elveszni. Jézus a mi Mózesünk, Aki a magasságban
imádkozik értünk. Jézus a mi igaz Józsuénk, Aki megszerezte a győzelmet az ellenség felett.
Csak legyetek erősek és bátrak, ne féljetek, s ne essetek kétségbe. Az Ígének abban a
tükrében, amiben a bűnünket és a gyengeségünket szemléljük, annak a tökéletes Valakinek a
képmását is látjuk, Aki átment az összeütközésen és a kísértésen, Aki Főpapként a szívén
visel minket, s a nyáj Pásztoraként örökre a biztonságban tart minket. Bátran járulunk tehát a
kegyelem trónjához. Az Úr a mi Istenünk. Nem pusztán kegyelem van a trónnál, hanem maga
a trón a kegyelem trónja. A kegyelem az, ami fegyelmez minket az éles és áthatoló Íge által, a
kegyelem az, ami ránk tekint, még miután meg is tagadtuk, és keserves sírásra fakaszt. A
Bárány ül a trónon. S ezért járulunk oda bátran.
A bátran nem ellentétes azzal, hogy tisztelettel és reszketve. Szó szerint ez azt jelenti
’elmondva mindent’ olyan magabiztossággal, ami alapos őszinteséget, nyíltságot, teljes és
nyílt beszédet szül. ’Öntsétek ki a szíveiteket előtte.’ Gyertek, amint vagytok, mondjátok el,
mit éreztek, kérjétek, amire szükségetek van. Valljátok meg a bűneiteket, a félelmeiteket, a
kósza gondolataitokat és érzelmeiteket. Jézus, az Úr, átment minden bánaton és
megpróbáltatáson, amin az ember szíve keresztülmehet, s ahogyan a legélesebben érezte a
nyomorúságot és a kísértést, úgy volt mindezen nehézségek ellenére is közösségben az
Atyával. Ő tehát tudja, miképpen kell támogatni azokat, akik kísértéseknek vannak kitéve.
Mennyire teljesen és fenntartások nélkül beszélhetünk tehát Istenhez az ember Jézus Krisztus
jelenlétében és közvetítésével!
Az Úr Jézus tele van gyengéd könyörülettel és a legalaposabb, elevenebb és mindent
felölelő együttérzéssel. Ez az Ő főpapi mivoltának tökéletességéhez tartozik. Mert pont emiatt
kísértetett meg. Szenvedett. Igaz, a mi gyengeségeink végső soron a bűnösségünk
következményei: a testi gyengeségünk soha nem mentes az akaratunk bűnös
közreműködésétől, s a Megváltó tudja, a saját földi tapasztalatából, mennyire tudatlanok,
szegények, gyengék és romlottak a tanítványai. Szerette őket, vigyázott rájuk fáradhatatlan
türelemmel, imádkozott értük, hogy a hitük el ne fogyjon, s emlékeztette őket, hogy a lélek
akar, de a test erőtlen. Emlékszik a saját bűntelen gyengeségére is, tudja, milyen állandó
gondolkodásra, elmélkedésre és imádkozásra van szükségünk a Sátán legyőzéséhez, valamint
ahhoz, hogy hűségesek maradjunk Istenhez. Tudja, mit jelent a lélek számára bánatosnak és
levertnek lenni, s mit jelent felüdülni az isteni jóindulat napfényétől, s örvendezni a Lélekben.
Odajárulhatunk Hozzá, s várhatjuk a teljes, gyengéd, mély együttérzést és könyörületet. Ő
kész befogadni a gyenge, sebesült, bűntől bemocskolt hívőt, felszárítani a keservesen síró
Péter könnyeit, s azt mondani a testében levő tövistől elcsigázott Pálnak: ’Az én kegyelmem
elegendő neked’.
Csak annyit kell megértenünk, hogy mi bűnösök vagyunk, Ő pedig a Főpap. A törvény
azért adatott, hogy minden száj bezáruljon, mert vétkesek vagyunk. A Főpap azért adatott,
hogy minden száj megnyíljon… Hitben jövünk, de bűnösökként. Aztán kegyelmet kapunk, s
mindig szükségünk van a kegyelemre, a lábaink megmosására, az üdvösség örömének a
helyreállítására a számunkra, a visszacsúszásink meggyógyítására és a sebeink bekötözésére.
Mindig kapunk majd segítséget, valahányszor csak szükségünk lesz rá. Mert Isten
140
megengedheti, hogy a Sátán és a világ, az ínség és a szenvedés ellenünk támadjanak, de
mindent a javunkra fordít. Engedi a szükség idejét, hogy segítségül hívhassuk őt, majd
megszabadulva dicsőíthessük az Ő nevét.” (Saphir)
„Bátorsággal kell hát járulnunk a kegyelem trónjához.” (Bagster) Tegyük hát ezt teljes
bizonyossággal a befogadásunkat illetően Isten előtt az Ő Szeretettjének Szeméjében (Ef1:6).
Az ige a Zsid4:16-ban nem aorisztikus, hanem jelen idejű: „jöjjünk” állandóan, folytonosan,
váljon ez a szokásunkká. Ez az első előfordulása ennek az áldott szónak ebben a levélben, a
többi a Zsid7:25-ben, a 10:1-ben, a 10:22-ben, a 11:6-ban, a 12:18-ban és a 12:22-ben
található. A „kegyelmet kapni” passzív, és a múltbeli vétségekre utal. A „kegyelmet találni”
aktív, s azt jelenti, hogy alázatosan, buzgón és hittel keressük azt. „Megsegíteni a szükség
idején” napi, sőt óránkénti dolog. De bármikor lép fel a szükség, akár lelkileg, akár
átmenetileg, a mindenre elég kegyelem mindig elérhető. Bárcsak folytonosan keresnénk,
hiszen megvan a változhatatlan ígéret, miszerint „keressetek és találtok”.
141
5. fejezet
Krisztus felsőbbrendű Áronnál
Zsid5:1-4
1. Mert minden főpap emberek közül választatván, emberekért rendeltetik az

Isten előtt való dolgokban, hogy ajándékokat és áldozatokat vigyen a bűnökért,
2. A ki képes együttérezni a tudatlanokkal és tévelygőkkel, mivelhogy maga is
körül van véve gyarlósággal.
3. És ezért köteles, miképen a népért, azonképen önmagáért is áldozni a
bűnökért.
4. És senki sem veszi magának e tisztességet, hanem a kit Isten hív el, miként
Áront is.
Most rátérünk a levél leghosszabb szakaszára (Zsid5:1-10:39), arra a szakaszra, ami

doktrínális és gyakorlati szempontokból talán a legfontosabb. Benne a Szentlélek a
Megváltónk papságáról beszél. E legáldottabb és létfontosságú témát illetően manapság a
legnagyobb zűrzavar uralkodik a keresztyénségben. Ezen azonban aligha csodálkozhatunk.
Mert nemcsak az az idő jött el, amikor azok többsége, akik Krisztus nevét vallják, „nem tűrik
a szilárd tanítást”, akik a testi és világias vágyaik után választottak maguknak tanítókat, akik
Istent nem tisztelő újdonságokkal csiklandozzák a viszkető füleiket, hanem el is fordították
azokat az igazságtól, „odafordulva a mesékhez” (2Tim4:2-4). Soha nem volt arra nagyobb
szükség, hogy a valóban istenfélő keresztyének hallgassanak az isteni intésre: „Mindent
megpróbáljatok; a mi jó, azt megtartsátok!” (1Thessz5:21). Egyetlen biztosítékunk az, ha a
béreaiak példáját követjük és naponta kutatjuk az Írásokat, meggyőződve arról, hogy az
emberektől hallott és olvasott dolgok, örvendjenek bármekkora tudományos, kegyes vagy
ortodox hírnévnek, összhangban vannak-e Isten tévedhetetlen Ígéjével.
A katolikusok, és velük együtt az anglikánusok is egyre növekvő számban
gyakorlatilag félretették Krisztus papságának egyedülálló nagyságát és az Ő engesztelésének
elégségességét, az emberi papokat állítva közvetítőkként Isten és a bűnös emberek közé. Az
arminiánusok alapvető tévelygésben vannak, amikor Krisztus papi hivatalát és szolgálatát, az
egész emberi fajjal kapcsolatban állónak és arra hatással levőnek tüntetik fel. A Plymouthi
Testvérek legtöbb vezetője félremagyarázták a Szentírást Krisztus halála papi jellegének
tagadásával, azt állítva, hogy a papi hivatalába csak a mennybemenetele után lépett, s ezért,
mondják, annak nincs közvetlen kapcsolata a bűnnel vagy a bűnökkel, hanem az csak az
együttérzés szolgálata, valamint támogatás a gyengeségekkel szemben. Azonban nem lenne
hasznos cél a mások hibáinak elemzése, ezért térjünk rá a téma pozitív oldalára.
Három utalást Krisztus Főpapságára már láttunk a levél korábbi fejezeteiben. Először
a Zsid2:17-ben olvastuk: „Annakokáért mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie az
atyafiakhoz, hogy könyörülő legyen és hív főpap az Isten előtt való dolgokban, hogy
engesztelést szerezzen a nép bűneiért”. Ez már önmagában is elegendő azok okoskodásainak
cáfolásához, akik azt tanítják, hogy Krisztus papi munkájának semmi köze sincs a
„bűnökhöz”. Másodszor, a Zsid3:1-ben arra kaptunk buzdítást, hogy „figyelmezzünk a mi
vallásunknak apostolára és főpapjára, Krisztus Jézusra”. Harmadszor a Zsid4:14-ben
hallottuk: „Lévén annakokáért nagy főpapunk, a ki áthatolt az egeken, Jézus, az Istennek Fia”.
Ez megint olyan kijelentés, ami bizonyítja, hogy Megváltónk már a mennybemenetele előtt
belépett a papi hivatalába, mert „nagy főpapként” Ő volt az, „a ki áthatolt az egeken”.
Kiegészítve a Zsid4:14-hez fűzötteket és bevezetve az előttünk levőket, jegyezzük
meg, hogy az Úr Jézus Krisztus „nagy Főpapnak” írja le az Íge. Ez a szó azonnal
142
kihangsúlyozza az Ő kiválóságát és elsőrendűségét. Soha nem volt és soha nem lehet még
valaki, aki ilyen méltósággal és dicsőséggel rendelkezhetne. Először is a Személyének
méltósága: Ő nemcsak Emberfia, hanem az Isten Fia is (Zsid4:14). Másodszor, a
természetének tisztasága: Ő „bűntelen” (Zsid5:15), „szent” (Zsid7:26). Harmadszor, a
rendjének kiválósága: Melkisédek rendje (Zsid5:6). Negyedszer, az elrendelésének
ünnepélyessége: „esküvel” (Zsid7:20-21), ahogyan senki más. Ötödször, az áldozatának
kiválósága: „önmagát áldozta fel ártatlanul” (Zsid9:14). Hatodszor, a kormányzásának
tökéletessége (Zsid7:11, 7:25). Ő eleget tett az isteni igazságnak, elnyerte az isteni kegyet,
bejutást kapott a kegyelem trónjához, s bebiztosította az örök üdvösséget. Hetedszer, a
hivatalának örökkévalósága: változhatatlan és örökkévaló (Zsid7:24). Ezekből már jobban
észrevehetjük az olasz pápa istenkáromló gőgjét, aki „pontifex maximus”-nak, a legnagyobb
főpapnak nevezi magát.
„A mózesi üdvökonómia egyetlen része sem ragadta meg olyan erősen a zsidók
képzeletét és érzelmeit, mint az ároni főpapság, s annak a rituális imádásnak a rendszere, mely
felett az azt a hivatalt betöltők uralkodtak. A fényűző ruházat, az ünnepélyes felöltözés, a
főpap titokzatos szentsége, a templom pompája, amiben szolgált, s az általa bemutatott vallási
szertartások lenyűgöző ragyogása együttesen varázslatosan működtek a zsidók
ragaszkodásának kiváltásában a ma már túlhaladott üdvökonómiához, s az erőteljes
előítéleteik felkorbácsolásában azzal az egyszerű, lelki, feltűnésmentes rendszerrel szemben,
ami azt felváltotta. Ezekkel az előítéletekkel szemben mutatja itt be az apostol, hogy a
keresztyén üdvökonómia nincs semmi, a mózesiben megtalálható kiválóságnak híjával. Épp
ellenkezőleg: magasztosabb főpapja van, fenségesebb temploma, szentebb oltára,
hatékonyabb áldozata, s a lelkileg megvilágosított elme számára a mózesi előképi ceremóniák
minden átmeneti ragyogása elhomályosul és szertefoszlik a keresztyén intézmény állandó
valóságainak mindenek feletti dicsőségei között.” (Dr. John Brown)
De még egyszer szívesen magállunk és megcsodáljuk Isten Lelkének tökéletes
bölcsességét, ami a jelen levél igazságának bemutatásának módszerében követ. Ha
Krisztusnak Mózessel és Áronnal szembeni felsőbbrendűségével kezdte volna, az a zsidók
előítéleteit azonnal felkeltette volna. Ehelyett a közbenjáró Megváltó személyes méltóságát
mutatta be (a saját Írásaikból) olyan hatalmasnak, hogy még az angyalok dicsősége is messze
alatta maradt az Övénél. Ennek szükségszerű következménye, hogy messze alatta kell
maradnia a földi halandókhoz kapcsolódó látványos tisztességnek is. Sőt, a 4. fejezet végén
Krisztus Főpapságát oly módon mutatja be, hogy általa minden megújult szívet meg kell
nyernie annak. Ott az apostol nemcsak azt jelentett ki, hogy a mi Főpapunk isteni (14. vers),
szent (15. vers), s áthatolt az egeken, hanem hogy Ő légy együttérzéssel viseltetik a
gyengeségeink iránt, mert hozzánk hasonlóan mindenben megkísértetett (kivéve a bűnt).
Továbbá, Rajta keresztül kaptunk szabad bejárást Isten kegyelmének trónjához, hogy
könyörületet nyerhessünk (annak elengedésével, amit érdemelnénk) és kegyelmet kaphassunk
(azt megkapva, amire nincs jogunk) a megfelelő időben. Mennyire üdvözölnünk kell egy
ilyen főpapot! Milyen hálásaknak kell lennünk Neki!
Megvigasztalva így Isten gyermekeinek a szívét, biztosítva őket Krisztus
könyörületéről, mint az Ő hatékony közbenjárásának a zálogjáról a magasságban, az apostol
most tovább lép a megtestesült Fiú papsága természetének és dicsőségének a felvázolásához.
Az előző szakaszokban követett módszert alkalmazza itt is. Ahogyan a Zsid1-ben és 2-ben az
angyalokkal, a 3-ban és a 4-ben Mózessel és Józsuéval hasonlította össze, a jelen és a soron
következő fejezetekben az ároni papság rendjét és feladatait vizsgálja, hogy kikövezhesse az
utat ahhoz a kiválóbb rendhez, amihez a mi Főpapunk tartozik. „A szakasz menetében
nyilvánvalóvá teszi, hogy bármi lényegi dolog volt a főpap hivatala számára, mindaz
megtalálható Krisztus Jézusban, s bármi tökéletlensége is volt az ároni főpapságnak, az nem
143
található meg Benne, s egy sereg Benne megtalálható kiválósággal az ároni papok nem
rendelkeztek.” (Dr. J. Brown)
„Mert minden főpap emberek közül választatván, emberekért rendeltetik az Isten előtt
való dolgokban, hogy ajándékokat és áldozatokat vigyen a bűnökért, a ki képes együttérezni a
tudatlanokkal és tévelygőkkel, mivelhogy maga is körül van véve gyarlósággal. És ezért
köteles, miképen a népért, azonképen önmagáért is áldozni a bűnökért. És senki sem veszi
magának e tisztességet, hanem a kit Isten hív el, miként Áront is.” (1-4. versek) Ezzel
meghatároztuk a papi hivatás lényegi természetét.
A most idézett versek a lévita főpapok általános leírását tartalmazzák. Öt dolog
hangzik itt el róluk. Először is, „emberek közül kell kiválasztani”, azaz részesének kell lennie
azok természetének, akikért munkálkodik. Másodszor, nem magánszemélyként kell
munkálkodnia, hanem nyilvános hivatalt viselőként: „emberekért rendeltetik”. Harmadszor,
nem üres kézzel kell Isten elé járulnia, hanem „ajándékokkal és áldozatokkal a bűnökért”.
Negyedszer, nem volt mentes a gyengeségektől, hogy még inkább kész legyen támogatni a
lesújtottakat (2-3. versek). Ötödször, nem törtethetett vakmerően elfoglalni a hivatalát, hanem
Isten választotta ki és fogadta őt el (4. vers). Nézzük meg ezek mindegyikét közelebbről is.
„Mert minden főpap emberek közül választatván.” Először is az emberi mivoltát emeli
ki. Egy angyal nem volna alkalmas főpap, hogy az emberekért munkálkodjon, mert nem
rendelkezik az ő természetükkel, nincs kitéve az ő kísértéseiknek, s nem ismeri tapasztalatból
az ő szenvedéseiket. Ezért nem alkalmas a munkálkodásra értük, tehát képtelen irántuk a
„könyörületre”, mert minden valódi közbenjárásnak a mozgatórugója a szívbéli együttérzés.
Azaz, egy pap elsődleges minősítése az, hogy személyesen kell viszonyulnia azokhoz,
akiknek a jólétéért közbenjár, és ugyanazzal a természettel kell rendelkeznie, mint ők.
„Mert minden főpap emberek közül választatván.” Észben tartva, hogy elsősorban
kikhez íródott ez a levél, nem nehéz felfedeznünk, miért kezdődik a jelen szakaszunk némileg
szaggatott módon. Mint arra már oly sokszor rámutattunk a Zsid2-höz fűzöttekben, az, ami a
zsidókat olyannyira zavarba ejtette, az volt, hogy Aki emberi formában jelent meg és lakozott
az elméjükben, isteni tiszteletet követelt Magának (Jn5:23 stb.). De ha Isten Fia soha nem vált
volna emberré, soha nem foglalhatta volna el a papi hivatalt, és soha nem mutathatott volna be
olyan áldozatot a népéért, amit az isteni igazság követelt meg. Az isteni megtestesülés
kötelező szükségszerűség volt, ha az üdvösséget be kellett biztosítani Isten választottjai
számára. „Krisztusnak valódi emberré kellett válnia, mert miután mi nagyon távol vagyunk
Istentől, bizonyos értelemben a mi Főpapunk személyében kell Elé állnunk, ami nem volna
lehetséges, ha Ő nem lenne egy közülünk. Ezért az, hogy Isten Fiának közös a természete a
miénkkel, az nem csökkenti az Ő méltóságát, hanem csak még jobban feldicséri azt nekünk,
mert Ő alkalmas arra, hogy kibékítsen minket Istennel, mivel Ő ember.” (Kálvin János)
„Emberekért rendeltetik.” Ez elmondja nekünk annak okát, miért és mi célból és
„választatott” a főpap „az emberek közül”: azért, hogy másokért, vagy pontosabban, mások
helyett cselekedhessen. Erre a pozícióra és munkára „rendeltetett” vagy lett kijelölve Isten
által. Ezzel együtt a mózesi üdvökonómiában a zsidókat arra tanították, hogy az emberek
közvetlenül és személyesen nem közeledhetnek Istenhez. Ők bűnösök voltak, Ő pedig szent,
ezért egy szakadék volt közöttük, melyet képtelenek voltak áthidalni. Egyszerre ünnepélyes és
látványos dolog észrevenni, hogy amikor a bűn először belépett a világba, Isten miképpen
nyomta rá a szörnyű igazságát a bukott ősszüleinkre. Az „élet fája”, amitől a halhatatlanságot
kellett kapni (1Móz3:22), Magának Istennek volt a jele és a jelképe. Így amikor Ádám
vétkezett, ezt olvassuk: „És kiűzé az embert, és oda helyezteté az Éden kertjének keleti oldala
felől a Kerúbokat és a villogó pallos lángját, hogy őrizzék az élet fájának útját” (1Móz3:24).
Ebből tudta meg az ember a szörnyű tényt, hogy „elidegenültek az isteni élettől” (Ef4:18).
Ugyanez a szörnyű igazság nehezedett az izraelitákra is. Amikor Maga Jahve szállt alá
a Sinai hegyre, a nép el volt zárva Tőle. „És vess határt a népnek köröskörűl, mondván:
144
Vigyázzatok magatokra, hogy a hegyre fel ne menjetek s még a szélét se érintsétek; mindaz, a
mi a hegyet érinti, halállal haljon meg” (2Móz19:12). Az Úr volt a hegytetőn, a nép a hegy
alatt, egymástól elválasztva. S így volt a sátor felállítása után is. A külső pitvaron túl nem
mehettek: a szenthelyre csak a papok mehettek be. A szentek szentjébe pedig, ahol Isten
lakozott, egyedül a főpap mehetett be, s ő is csak az engesztelés napján. Így volt a zsidóknak a
kezdetektől fogva bemutatva az Ézs5ö:2 szörnyű igazsága: „a ti vétkeitek választanak el
titeket Istenetektől”.
De a főpapjuk személyében, az ő képviseletén keresztül Isten előtt Izrael beléphetett a
szent területre. Ezt nagyon szépen tárja elénk az Exodus 28. fejezete, mely könyvnek a
megváltás a témája. Abban ezt olvassuk: „Annakutána végy két ónix-követ, és mesd fel
azokra az Izráel fiainak neveit… És tedd e két követ az efód vállkötőire, az Izráel fiaira való
emlékeztetés kövei gyanánt, hogy emlékeztetőül hordozza Áron azoknak neveit az ő két
vállán az Úr előtt… Azután csináld meg az ítéletnek hósenét mestermunkával; úgy csináld
mint az efódot csináltad… És foglalj abba befoglalni való köveket… A kövek tehát az Izráel
fiainak nevei szerint legyenek… És viselje Áron az Izráel fiainak neveit az ítélet hósenén, az
ő szíve felett, a mikor bemegy a szenthelyre, emlékeztetőűl az Úr előtt szüntelen.” (9, 12, 15,
17, 21, 29. versek) A főpap „emberekért rendeltetésének” vonatkozásában ezt olvassuk: „És
tegye Áron mind a két kezét az élő baknak fejére, és vallja meg felette Izráel fiainak minden
hamisságát és minden vétkét, mindenféle bűneit: és rakja azokat a baknak fejére, azután
küldje el az arravaló emberrel a pusztába” (3Móz16:21).
„Emberekért rendeltetik.” E szavak alkalmazása Krisztus Személyére és munkájára
nyilvánvaló. Ő nemcsak emberré lett, hanem megbízást is kapott Istentől, hogy az emberekért
és helyettük munkálkodjon. „Ímé itt vagyok, hogy cselekedjem a te akaratodat” (Zsid10:9): ez
bejelenti mind az Istentől kapott megbízatását, mind a saját készséget annak teljesítésére. Azt,
hogy mi volt ez a megbízatás, a következő versből tudjuk meg: „A mely akarattal
szenteltettünk meg egyszer s mindenkorra, a Jézus Krisztus testének megáldozása által”.
Eljött megtenni azt, amire az emberek nem voltak képesek azért, hogy eleget tegyenek az
isteni igazság követelményeinek, hogy elnyerje az isteni jóindulatot. Jegyezzük meg futólag,
hogy az „emberekért rendeltetik” alatt nem általánosságban az egész emberiséget, hanem azt a
népet kell érteni, akiket Isten adott neki. Ahogyan Áron az előképi főpap sem a kánaániták
vagy az amálekiták bűneit vallotta meg a kezét a bak fejére téve, hacsak csak Izrael bűneit.
„Az Isten előtt való dolgokban”, azaz az Ő szentsége követelményeinek
kielégítésében. A papok tevékenységének célja Isten: az Ő jellemét, az Ő követelményeit, az
Ő dicsőségét tartják szem előtt. Ezeknek „az Isten előtt való dolgokban” szavaknak a
vonatkoztatása Krisztusra megkülönbözteti a mi Urunk papságát a többi hivatalától.
Prófétaként feltárja Isten elméjét és akaratát. Királyként legyőz minket Önmagának, uralkodik
felettünk és védelmez bennünket. De az Ő papságának célja nem mi vagyunk, hanem Isten.
„Hogy ajándékokat és áldozatokat vigyen a bűnökért.” „Vinni” (vagy felkínálni) a
főpap fő feladata. Istennek kínál fel az emberekért. Ajándékokat és áldozatokat kínál fel, azaz
eucharisztikus vagy hálaadó, valamint áldozati vagy engesztelő áldozatokat. „Az első szó, úgy
vélem, különféle áldozatokat foglal magában, tehát általános kifejezés, de a második főleg az
engesztelő áldozatokat jelenti. De az is jelenti, hogy a pap áldozatok nélkül nem béketeremtő
Isten és ember között, mert áldozatok nélkül nincs engesztelés a bűnre, s Isten haragja sem
csillapodik le. Ezért valahányszor csak kibékülés történik Isten és ember között, ennek a
felajánlásnak mindig szükségszerűen meg kell azt előznie. Látjuk tehát, hogy az angyalok
semmiképpen sem képesek elnyerni Isten jóindulatát a számunkra, mert nincsen áldozatuk.”
(Kálvin János)
„Hogy ajándékokat és áldozatokat vigyen a bűnökért.” E szavak alkalmazása az Úr
Jézusra, a mi nagy főpapunkra felhívja a figyelmet az Ő halálának állandó és lényegi
összetevőjére, amit mára szinte teljesen szem elől tévesztettek. Krisztus áldozati halála papi
145
cselekedet volt. A kereszten Krisztus nemcsak szenvedett az emberek kezétől, s tűrte Isten
büntető haragját, hanem ténylegesen „megteljesített” (Lk9:31) valamit: Önmagát kínálta
áldozatként Istennek. A Golgotán Krisztus nemcsak Istennek a büntetést elhordozó Báránya
volt, hanem Főpap is, Aki az oltárnál ténykedett. „Mert minden főpap ajándékok meg
áldozatok vitelére rendeltetik, a miért szükséges, hogy legyen valamije ennek is, a mit
áldozatul vigyen.” (Zsid8:3) Ahogyan a Zsid9:14-ben is olvassuk: „önmagát áldozta fel
ártatlanul Istennek”.
Krisztus a kereszten sokkal több volt, mint szándékos áldozat, aki passzívan tűri az
isteni ítélet csapásait. Ott egy munkát végzett, és nem is hagyta abba, amíg győztesen így nem
kiáltott: „Elvégeztetett!” „A Krisztus is szerette az egyházat, és Önmagát adta azért” (Ef5:25).
„Letette az életét” a juhokért (Jn10:11, 18), ami egy aktívan cselekvő személyről szóló állítás.
„Életét halálra adta” (Ézs53:12). „Kibocsátá lelkét” (Jn19:30). „A pokol minden ereje és dühe
összegyűlt Ellene: a mennyei kard felfalta Őt és a menny Istene elhagyta. A Föld, a pokol és a
menny így fogtak össze Ellene a menny minden igazságának, és a Föld minden
igazságtalanságának legvégéig. Mi hát a kereszt dicsősége, ha nem az, hogy noha ilyen
cselekedetekkel esküdtek össze a tettének meghiúsítása végett. Az Ő tette azonban mindet
túlélte, s nem legyőzötten és megfélemlítve halt meg: nem halt meg mindaddig, amíg át nem
adta Magát a halálnak.” (H. Martin „Az engesztelésről”).
„A ki képes együttérezni a tudatlanokkal és tévelygőkkel, mivelhogy maga is körül
van véve gyarlósággal.” (2. vers) Tovább lépve most a lévita papság céljáról, mondunk pár
szót a jellemzőikről, melyek közül az első a könyörület azok iránt, akikért a papnak
munkálkodnia kell. „Az itt ’együttérez’-nek fordított szót marginális jegyzetben ’ésszerűen
elnéző’-nek fordítják. Senkitől nem várható el, hogy helyesen lássa el a főpap feladatait, ha
nem képes beleélni magát az általa képviseltek érzéseibe. Ha a hibáik nem váltanak ki belőle
más érzést, csak megvetést, ha nem indították más érzésre, csak a haragra, akkor nem lesz
alkalmas közbenjárni értük Istennél, s nem hajlik majd annak megtételére, ami az engesztelés
megszerzéséhez a bűneikre, valamint a szolgálataik teljesítéséhez szükséges. A zsidó főpap
azonban olyasvalaki volt, aki képes volt könyörülni és elnézőnek lenni a tudatlanok és a
tévelygők iránt, mert ’maga is körül van véve gyarlósággal’. A ’gyarlóság’ itt világosan a
bűnös gyengeséget jelenti, s valószínűleg az abból fakadó kellemetlen hatásokat is. A zsidó
főpap maga is bűnös volt. Voltak személyes tapasztalatai a kísértésről, s az ember hajlamáról,
hogy engedjen azoknak és vétkezzen, továbbá a bűnök következményeiről. Így megvolt a
természetes képessége és meg kellett lennie az erkölcsi képességének is a könyörületre a
bűnös társai iránt.” (Dr. J. Brown)
S megkérdezhetjük: mi volt a Lélek célja itt ennek a személyes tulajdonságnak a
megemlítésével a lévitai főpapban? Hitünk szerint legalább négyféle. Először, hallgatólagosan
fel akarta hívni a figyelmet Izrael főpapjainak hibájára. Nagyon komoly dolog megfigyelni,
miképpen mondott csődöt közülük a legutolsó rendkívül feltűnő módon pont ebben a
dologban. Amikor a szegény Anna „bánatos lelkű” volt, s miközben imádkozott, sírva az Úr
előtt, Éli, mivel az ajkai nem mozogtak, azt hitte, hogy részeg és gorombán szólt hozzá
(1Sám1:9-14). Azaz ahelyett, hogy együttérzett volna vele a szomorúságában, s közbenjárt
volna érte, kegyetlenül lebecsülte őt. Igaz, „az ember téved”, de egyúttal az is teljesen
nyilvánvaló, hogy tökéletes főpapot soha nem lehet találni az emberek fiai között. Másodszor,
vajon Isten Lelke itt nem az utat kövezte ki a kirívó különbség bemutatásához a mi nagy
Főpapunk és az ároni között? Harmadszor, vajon ez a kijelentés a 2. versben nem mutatja meg
még egyszer, hogy a főpap munkájának értéke és hatékonysága elszakíthatatlanuk kötődnek a
személyes tulajdonságaihoz, nevezetesen, az erkölcsi tökéletességeihez, az emberi
együttérzéséhez? Negyedszer, ez ismételten kihangsúlyozta annak szükségességét, hogy az
Isten Fia emberré váljon, mert csak így tudta megszerezni a szükséges emberi
könyörületességet.
146
„Ez az együttérző, szerető, gyengéd, mindere kiterjedő és kedves törődés a bűnössel
tökéletesen csak egy bűntelenben létezhet. Ez első ránézésre paradoxnak tűnik, mert azt
várnánk, hogy a tökéletes ember lesz a legszigorúbb bíró. A bűnt illetően pedig ez
kétségtelenül igaz. Isten még az angyalait is oktalansággal vádolja. Ott is szemléli a bűnt, ahol
mi észre sem vesszük. S Jézus, Izrael Szentje, az Atyjához hasonlóan rendelkezik a tűz
lángjához hasonló szemekkel, s felfedez mindent, ami ellentétes Isten elméjével és akaratával.
De a bűnöst illetően Jézus az Ő tökéletes szentségének következtében a legkönyörületesebb,
legegyüttérzőbb, legtapintatosabb Bíró. Mert mi, nem látva mélyen és élesen a bűnt, s azt a
központi, lényegi gonoszságot, ami minden emberben létezik, és különféle módokon és
mértékben mutatkozik meg, nem vagyunk képesek igazságosan megítélni az emberek
viszonylagos bűnösségét és hibáztathatóságát. Sőt, a bűneink türelmetlenebbekké és
szigorúbbakká tesznek minket mások bűnei iránt. A hiábavalóságunk tűrhetetlennek tartja
mások hiábavalóságát, a büszkeségünk szélsőségesnek tartja mások büszkeségét. Elvakulva a
saját konkrét bűneink bűnösségétől megdöbbenünk más, a miénktől valóban különböző, de
Istent nem kevésbé sértő vagy káros tendenciákat mutató bűnein. Viszont minél jobban
ismerjük az isteni szeretetet és megbocsátást, annál erősebb az isteni könyörületbe és megújító
kegyelembe vetett hitünk, s annál reményteljesebb és engedékenyebb lesz a bűnösökről
alkotott nézetünk. Végül, minél jobban bírjuk a Pásztor, az Orvos, az Atya Lelkét, annál
mélyebb lesz az együttérzésünk a tudatlanok és az önfejűek iránt.
Az Úr Jézus volt tehát a legkönyörületesebb, legmegfontoltabb, legengedékenyebb,
legreményteljesebb a bűnösök iránti érzelmeiben és a velük való bánásmódjában. Végtelenül
szent és teljesen tiszta volt a bűn gyűlöletében és megítélésében, de gyengéd és kegyelmes
volt a bűnöshöz. Látva a bűnös szívet mindenkiben, s nem az emberi, megszokott és külső
mérlegeléssel, hanem isteni mércével mérve fel a bűnt annak valós belső jellegével
összhangban a végtelenül szent és érzékeny Jézus gyakran kevesebb megdöbbentő és
fájdalmat okozó dolgot látott a részeges és kicsapongó emberekben, mint a nagy tiszteletnek
örvendő, de önző és istentelen vallásosokban. Úgy tekintett a bűnre, mint a legnagyobb és
legfélelmetesebb gonoszságra, de a bűnösre úgy, mint szegény, elveszett tehetetlen személyre.
Aza, miközben Jézus teljes szentségben a legtisztességesebben, szeretetreméltóbban és
leggyengédebben ítél meg minket, tapasztalatból ismeri a test gyengeségét, valamint a
küzdelem nehéz és fájdalmas mivoltát. Milyen csodálatos beteljesülése ez a pappal szemben
támasztott követelménynek, miszerint neki emberek közül kell származnia! Olyasvalakinek
kell lennie, Akire teljes és nyugodt bizalommal tekinthetünk. A mi Képviselőnk, az ember
Jézus Krisztus tökéletes, isteni szeretettel és könyörülettel rendelkezett.” (Kivonat Adolph
Saphirtól)
Azok, akikért a főpapnak munkálkodnia kellett, itt úgy vannak leírva, mint
„tudatlanok és tévelygők”. Ők nem két különálló csoportot alkotnak, mert ezek a szavak
valójában a bűnösök kettős leírását tartalmazzák. Helyesen mondta valaki: „a Bibliában
minden bűn a tudatlanság, de a hibáztatható tudatlanság következményeként van feltüntetve.”
„Az istentelenek útja pedig olyan, mint a homály, nem tudják miben ütköznek meg”
(Péld4:19). „Nincs, a ki megértse, nincs, a ki keresse az Istent” (Rm3:11). Minden bűnös
ostoba. A „tévelygés” azt jelenti, hogy az emberek letértek arról az útról, amit Isten Ígéje
jelölt ki a számunkra, hogy azon járjanak. „Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, kiki az ő
útára tértünk” (Ézs53:6). „És ezért köteles, miképen a népért, azonképen önmagáért is áldozni
a bűnökért” (3. vers). „Nem volt senki, aki áldozatot mutathatott volna be a főpap bűneiért,
ezért azt neki magának kell megtennie. Ugyanazon a módon és ugyanazokból az okokból,
ahogyan a népért tette, s ez azért volt szükséges, mert ugyanazokkal a gyengeségekkel volt
körülvéve, s ő is bűnös volt a bűnök tekintetében, ezért nem kevésbe szorult vezeklésre vagy
engesztelésre, mint maga a nép.” (Dr. John Owen) Azoknak az igehelyeknek a
147
megtekintéséhez, ahol a főpap azt a parancsot kapja, hogy mutasson be áldozatot a saját
bűneiért, lásd 3Móz4:3, 7, 9, 4:6, 16, 24.
„És ezért köteles, miképen a népért, azonképen önmagáért is áldozni a bűnökért.” (3.
vers) Itt megint megfigyelhetjük, ahogyan Isten Lelke felhívja a figyelmet a lévita papság
tökéletlenségeire, hogy előkészíthesse az utat Krisztus végtelenül magasabb rendű
tökéletességei előtt. De ez nem minden ebben az igeversben. Mielőtt Áron áldozatot
mutathatott volna be Izraelért, először a maga bűneiért kellett azt megtennie, hogy
megtisztultan és elfogadottan állhasson Jahve elé. Más szóval, annak, aki a szent Isten és a
nép közé lépett, annak nem lehetett saját bűne, s az isteni kegy tárgyát kellett képeznie. A
személyes alkalmasságnak tehát a pap alapvető tulajdonságának kellett lennie: a lévita papság
esetében ez a ceremoniális, míg Krisztus esetében személyes és öröklött alkalmasság volt.
„És senki sem veszi magának e tisztességet, hanem a kit Isten hív el, miként Áront is.”
(4. vers) „Az előző igevers jelentik ki a főpap személyes funkcióit, de önmagukban ezek nem
elégségesek ahhoz, hogy bárkit felruházzanak erre a hivatalra, mert törvényes elhívásnak is
lennie kell ehhez. Áront Isten közvetlenül és rendkívüli módon hívta el. Isten Mózesnek adott
parancsára kapta az elhívást, és kapott megbízást annak ellátására. Ténylegesen elválaszttatott
s felszenteltetett a főpapi hivatalra, s ez más által bemutatott különleges áldozatokkal valósult
meg. Mindezek a dolgok szükségesek voltak Áron számára, mert Isten az ő személyében
állította fel a papság új rendjét.” (Dr. John Owen)
„És senki sem veszi magának e tisztességet.” Az „e tisztesség” kifejezés a főpapi
hivatalra vonatkozik, mert bárki számára közeledni a Legfenségesebbhez, személyes
kapcsolatban állni Vele, mások ügyeiben eljárni Előtte, kieszközölni a jóindulatát azok iránt
valóban jeles kiváltság és hatalmas kegy. Ennek a megkülönböztetett megtiszteltetésnek a
jeleként Áront a legfényesebb és leglenyűgözőbb ruhákba öltöztették (2Móz28). Ha a
példaképen túl az előképre nézünk, észrevehetjük, miképpen állítja a Lélek még egyszer a
zsidók elé azt, amivel a kereszt botrányát akarta eltörölni. Testi értelem számára Krisztus
halála megalázó látvány volt, de a lelkileg megvilágosítottak látták, amint a Golgotán Ő a
nagy „tisztességgel” járó hivatalnak a feladatait látja el.
„Hanem a kit Isten hív el, miként Áront is.” Ez volt a végső és legfontosabb minősítés:
senki nem tevékenykedhetett főpapként, amíg nem kapott isteni elhívást erre a hivatalra. „Az
alapelv, amin az isteni elhívás szükségessége nyugszik a papi hivatal törvényes
gyakorlásához, nyilvánvaló. Teljes mértékben Isten akaratától függ, hogy Ő vajon elfogadja-e
az emberek szolgálatait és megbocsátja-e a bűneiket. Feltételezve pedig, hogy ez az Ő
akarata, Rá tartozik elrendelni mindent annak módját illetően, ahogyan ez végre lesz hajtva.
Istennek nem kötelessége mindenkit, vagy olyasvalakit elfogadni, aki saját magától vagy az
embertásai által megválasztva veszi magára az áldozatok bemutatásának és az ajándékok
adásának hivatalát másokért, s ilyen körülmények között egyetlen embernek sem lehet semmi
oka elvárni, hogy Isten fogadja el a felajánlásait, amíg Ő nem adott neki megbízást ezek
felkínálására, valamint ígéretet arra vonatkozólag, hogy ezek által kiengesztelődik. Így tehát
magának az esetnek a természeténél fogva volt szükség a főpap feladatainak törvényes
ellátására.” (Dr. J. Brown) Ahová az apostol itt elvezet az annak a bizonyítéka, hogy Krisztus
papságának Isten volt a Szerzője. Mivel pedig a sorton következő versekben erről lesz szó,
most kihagyjuk.
„Hanem a kit Isten hív el, miként Áront is.” Ami egy hivatalt törvényessé tesz, az nem
más, mint Isten elhívása. A legfontosabb elismerendő alapelv ez, olyan, amilyet a
törvénytelenség mostani eláradásának napjaiban kirívóan elhanyagolnak. Az ember akaratát
teljes mértékben alá kell rendelni Isten akaratának. Mindent, ami az Ő munkájával
kapcsolatos, isteni rendeléseknek kell szabályozni. A hasznosságot, a kényelmet, a népszerű
szokásokat ki kell zárni a képből. Senki sem törtethet jogosan a szent hivatalba isteni elhívás
148
nélkül. Ha magamat választom ki, vagy ha nincs magasabb tekintélyem a bűntársak
kiválasztásán nem más, mint az Isten tekintélyének elbitorlása.
Minden szolgálat Krisztus kezében van (Jel2:1). Ő jelölte ki a tizenkét apostolt,
később pedig a kiküldött hetven tanítványt. Ezt parancsolja nekünk: „Kérjétek azért az
aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába” (Mt9:38). Amikor felvitetett, „adott
némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangyélistákul, némelyeket
pedig pásztorokul és tanítókul” (Ef4:11). Pál napjaiban hangzott el: „Mimódon prédikálnak
pedig, ha el nem küldetnek?” (Rm10:15) De ezekben a napokban milyen sokan futnak
anélkül, hogy „elküldettek” volna! Az emberek magukra vállalták, hogy evangélisták,
pásztorok, tanítók legyenek anélkül, hogy erre elhívást kaptak volna Istentől. Az Ő
elhívásának hiányáról tesz bizonyságot a minőstő ajándék hiánya. Amikor Isten elhív valakit,
akkor mindig fel is szereli az illetőt.
Visszatérve Áron elhívására megfigyelhetjük, hogy eljött az idő, amikor a hivatalos
tekintélye próbára tétetett (4Móz16:2). A mód, ahogyan Isten igazolta a szolgáját, méltó a
legalaposabb figyelmünkre. Ennek a leírását a 4Móz17-ben találjuk: Áron vesszője kihajtott
és mandulát érlelt. Természetfeletti gyümölcs volt a jele és a záloga annak, hogy őt Isten hívta
el. Vegyünk ezt jól a szívünkre. Ezzel a mércével megítélve hányan állhatnának meg Istentől
küldött szolgákként? Amikor Isten elhív egy embert nem holmi gyümölcstelen küldetéssel
bízza meg őt.
Komoly dolog bárki számára betolakodni egy szent hivatalba. Uzziás tragikus esete
(2Krón26:16-21) maradandó figyelmeztetés. Ó, jaj, milyen ritkán figyelnek oda erre, s milyen
súlyosan gyalázzák Istent! Vannak, akik leszólják az „egy emberes szolgálatot” és elvágják
magukat Isten valódi szolgáinak építő üzeneteitől. De húszéves tapasztalattal három
kontinensen a szerző sokkalta jobbnak tartja azt, amit egyesek keresztyénellenesen elítélnek a
„minden ember szolgálatának” törvénytelenségével és testi megnyilvánulásaival szemben,
ami az ő választásuk. Aztán milyen sokakat nógatnak arra, hogy vasárnapi iskolai tanítók és
utcai szónokok legyenek, pedig sem elhívásuk, sem kinevezésük nincs Istentől erre amunkára!
S milyen sokan lépnek fel misszionáriusokként, akik legfeljebb néhány év elteltével
felhagynak azzal a munkával: micsoda bizonyítéka ez annak, hogy nem Istentől „küldettek”
vagy „kaptak elhívást”! Súlyozza alaposan minden olvasó a Zsid5:4-et. Amíg nem hívott el
Isten, ne kezd semmi munkába az Őérte. A nyughatatlan lelkek pedig keressék a kegyelmet,
hogy hallgathassanak az isteni parancsolatra: „legyen minden ember gyors a hallásra,
késedelmes a szólásra” (Jak1:19).

Zsid5:5-7
5. Hasonnlóképen Krisztus sem maga dicsőítette meg magát azzal, hogy főpap
lett, hanem az, a ki így szólott hozzá: Én Fiam vagy te, ma szűltelek téged.
6. Miképen másutt is mondja: Te örökké való pap vagy, Melkisédek rendje
szerint.
7. Ki az ő testének napjaiban könyörgésekkel és esedezésekkel, erős kiáltás és
könyhullatás közben járult ahhoz, a ki képes megszabadítani őt a halálból, és
meghallgattatott az ő istenfélelméért,
A Szentlélek fő célját ebben a levélben folyamatosan észben kell tartania az

olvasónak. Ez a cél pedig a keresztyénség felsőbbrendűségének bizonyítása a judaizmussal
szemben. A judaizmus központja és dicsősége az Isten által kijelölt papság volt, mit tud hát a
keresztyénség kínálni ezen a ponton? „A hitetlen zsidók hajlamosak lennének azt mondani
149
keresztyén felebarátaiknak ’a ti vallásotok híjával van a vallás legelső követelményét illetően,
mert nincs főpapotok. Hogyan lesznek a bűneitek megbocsátva, ha nincs senkitek, aki
engesztelő áldozatot kínálhatna fel értetek? Hogyan lesznek a szükségeitek betöltve, amikor
nincs senkitek, aki közbenjárhatna értetek Istennél?’ A választ erre a gáncsoskodásra az
apostol szavaiban találjuk: ’Lévén… nagy Főpapunk’, Zsid4:14.” (Dr. J. Brown)
Az, hogy Isten gondoskodott Főpapról a népe számára, az az Ő ígéretének
beteljesedése. Az ároni papság bizonyított kudarcáról Élinek és fiainak a napjaiban
(1Sám1:14, 2, 12-17, 22) az Úr kijelentette: „Támasztok azonban magamnak hűséges papot,
ki kedvem és akaratom szerint cselekszik; és építek néki állandó házat” (1Sám2:35). Ennek a
beteljesedése található meg az Úr Jézus Krisztus Személyében és munkájában. De elkezdve
Krisztus papi mivoltának tanulmányozását a lehető legnagyobb fontosságú dolog azt
meglátni, hogy mind Áron, mind Melkisédek előképi személyei szükségesek voltak ahhoz,
hogy előre jelképezzék a keresztyénség középpontját és szívét jelentő nagy Főpap változatos
cselekedeteit és kiválóságait. Ennek a felismerésnek az elmulasztása eredményezte a sok
elégtelen és téves értekezés megjelenését a témában.
Mind Áronra, mind Melkisédekre szükség volt Krisztus papi szolgálata különböző
fázisainak bemutatásához. Mielőtt azonban az apostol az utóbbival foglalkozhatott volna,
először meg kellett mutatnia, hogy Krisztus beteljesített mindent, amit az előbbi csak előre
vetített: mielőtt elidőzhetett volna azokon a dolgokon, amikben Krisztus felülmúlta a lévita
papságot, először le kellett szögeznie a párhuzamokat és a hasonlóságokat. Ezt teszi meg az
apostol a Zsidókhoz írott levél 5. fejezetében. Az első négy versben a lévita főpap leírását
látjuk: először a természetét illetően (1. vers), másodszor az alkalmazásának vonatkozásában
(1. vers), harmadszor a minősítésének tekintetében (2. vers), negyedszer a kötelességével
kapcsolatosan (3. vers), ötödször az elhívásával összefüggésben (4. vers). A rögtön ez után
következő versekben mindezt közvetlenül alkalmazza Krisztusra. Ennek megcselekvésével a
Szentléleknek kettős célja volt:
Először is bemutatja az előkép beteljesedését. Isten célja Izrael főpapjainak
kijelölésével az Úr Jézus Személyének és munkájának beharangozása volt. Ezért lennie kell
némi hasonlóságnak a kettő között. Másodszor, hogy a zsidók megtudják: a lévita rend
küldetése és szolgálata véget ért. A céljukat elérték, többé nem volt rájuk szükség: most, hogy
eljött a Szubsztancia, feleslegessé váltak az árnyékok, Sőt, mi több, a fennmaradásuk maga
elvetette volna az alapításuk célját: ők előképek voltak, ezért a megtartásuk annak tagadását
jelentette volna, hogy a Valóság eljött. Mert a lévitai papság folytatódása azt jelentené, hogy
van értékük és hasznuk Krisztustól függetlenül. Innen származik az ároni papság és Krisztus
viszonya kimutatásának szükségessége, hogy még világosabban megmutatkozzon: az előbbi
folytatódása nemcsak haszontalan lenne, de egyenesen káros.
S hogy szoros kapcsolat áll fenn Áron és Krisztus papsága között, az nyilvánvaló a
jelen szakasz nyitó verséből. Kijelentve, hogy „és senki sem veszi magának e tisztességet,
hanem a kit Isten hív el, miként Áront is”, az apostol most hozzáteszi: „hasonnlóképen
Krisztus” (5. vers) vagy „Krisztus is ugyanezen a módon”. Itt tehát vitathatatlanul párhuzamot
von. Amiképpen a lévita főpappal volt minden, a hivatalához szükséges dolgot illetően,
ugyanúgy volt Krisztussal is. Az 5-10. versekben ugyanaz az öt dolog (kivéve a bűnt)
található meg nagy Főpapunkban, amit Áronról és az utódairól is állított. S hogy voltak
eltérések is, az elkerülhetetlen volt Áronnak és az utódainak a személyes tökéletlenségei
következtében: ha Krisztusban lett volna bármi, ami megfelelt azok hiányosságainak és
hibáinak, akkor Ő alkalmatlanná vált volna.
„Hasonnlóképen Krisztus sem maga dicsőítette meg magát azzal, hogy főpap lett” (5.
vers). A Zsid2:17-ben, 3:1-ben és 4:14-ben kijelentetett, hogy Krisztus a nagy Főpap. Most
pedig az ellenvetésnek megy elébe. Fontolóra véve Isten törvényének a szigorúságát és a
különleges követelményeket azzal szemben, aki a papi hivatalba lép, de főleg azért, mert
150
tudjuk, hogy Jézus nem tartozott Lévi törzséhez, miképpen nevezhető Ő „Papnak”? Ennek a
nehézségnek a feloldása végett az apostol kihangsúlyozza azt a tényt, hogy a fő követelmény
és minősítés az isteni elhívás volt: „senki sem veszi magának e tisztességet, hanem a kit Isten
hív el” (4. vers). Ezt a szabályt alkalmazva az apostol most kimutatja magából a Szentírásból
a mi Urunk jogát és címét erre a hivatalra. Mielőtt súlyoznánk ennek bizonyítékát, jegyezzük
meg, hogy Őt itt „Krisztusnak” nevezi. Az apostol célja ezzel annak megmutatása volt, hogy
Ő a megígért Messiás, az atyák Reménysége, s Neki kellett Főpapnak lennie örökre Isten háza
felett. A „Felkent” az Ő felkenését jelzi erre a hivatalra.
„Hasonnlóképen Krisztus sem maga dicsőítette meg magát azzal, hogy főpap lett.”
Nem Ő vette Magához ezt a méltóságot, nem törtetett ebbe a hivatalba. Ahogyan ki is
jelentette: „Ha én dicsőítem magamat, az én dicsőségem semmi: az én Atyám az, a ki dicsőít
engem” (Jn8:54). Nem, Ő megalázta Önmagát, szolga formát öltött Magára (Fil2:7), s mindig
az Atya iránti tökéletes alávetettségben cselekedett. Nem is volt semmi szükség arra, hogy
felmagasztalja Önmagát: szövetségre vagy egyezségre lépett az Atyával, s biztosan bízhatott
abban, hogy Ő a Maga részéről teljesíti majd az egyezség Rá eső részét. Az „a ki magát
megalázza, felmagasztaltatik” (Mt23:12) ugyanúgy igaz volt a Főre is, mint a tagokra.
„Hasonnlóképen Krisztus sem maga dicsőítette meg magát azzal, hogy főpap lett.” Ő,
Akié a tekintély, felruházta Krisztust a papság tisztességével úgy, ahogyan Áronnal is tette.
Egy hiányjelet kell tenni a benne foglalt antitézis kiegészítéséhez: „hanem Ő dicsőítette meg
Őt”, vagy „Ő (Isten) tette meg Őt Főpapnak”. Arra, hogy Krisztus megdicsőült a főpapi
tisztség ráruházásával, világosan utal. Az a nagy tisztesség adatott meg a közbenjárói
Személyének, azaz az emberi mivoltának (ami egyesült az istenivel). A Szentírás világosan
tanítja, hogy az Ő közbenjárói Személye képes volt megdicsőülni a dicsőség fokozataival, a
dicsőség növekedésével: lásd Jn17:1, 1Pt1:21. Ez a tisztesség majd világosabban is
megmutatkozik, amikor rátérünk a Számára, mint pap számára kijelölt munka természetére:
nem kevesebb volt ez, mint a szakítás meggyógyítása, amit a bűn okozott Isten és ember
között azáltal, hogy „felmagasztalja a törvényt és tiszteletre méltóvá teszi azt”. Ez akkor is
megmutatkozik, amikor az Ő munkájának hatásait szemléljük: ezek a háromszor szent Isten
igazolása és dicsőítése, sok fiak üdvösségre vezetése, s Önmaga megkoronázása dicsőséggel
és tisztességgel. Azzal a papi munkával Krisztus elnyerte Magának annak a népnek a
szeretetét, háláját és imádatát, akik még majd tökéletesen el is változnak az Ő képmására és
örökkön örökké dicsőíteni fogják Őt.
Milyen csodálatos és áldott dolog tudni, hogy Krisztus tisztessége és a mi
üdvösségünk elnyerése olyan szoros kapcsolatban áll azzal, hogy az Ő dicsősége lett, amikor
megtétetett a Közbenjárónknak! Három fő hivatal létezik, amit Krisztus Közbenjáróként visel:
Ő próféta, pap és uralkodó. Ám olyan fontosság, méltóság és áldottság kapcsolódik a papi
hivatalához (amit a testi értelem aligha képes felfogni), ami nem kapcsolódik a másik
kettőhöz. A Szentírás három bizonyítékát adja ennek. Először, soha nem olvasunk „a mi nagy
Prófétánkról”, vagy „a mi nagy Királyunkról”, csak „a mi nagy Főpapunkról”! (Zsid4:14)
Másodszor, a Szentlélek sehol nem hangoztatja, hogy Krisztus kijelölése a prófétai vagy a
királyi hivatalára „megdicsőítette” volna Őt, de ezt igenis kijelenti az elhívásáról a papi
hivatalra! (Zsid5:5) Harmadszor, nem olvasunk az isteni „eskü” ünnepélyes komolyságáról a
prófétai vagy a királyi hivatalra történt felkenetésével kapcsolatban, de a papi hivatalt illetően
igen: „Megesküdt az Úr és meg nem másítja: Pap vagy te örökké” (Zsolt110:4)! Azaz,
Krisztus papsága rendkívüli fontosságú.
„Hasonnlóképen Krisztus sem maga dicsőítette meg magát azzal, hogy főpap lett,
hanem az, a ki így szólott hozzá: Én Fiam vagy te, ma szűltelek téged.” (5. vers) Az apostol itt
a 2. zsoltár bizonyságtételét idézi, de miképpen erősíti meg ez az idézet Krisztus papságát,
vagy bizonyítja az Ő „elhívását” erre a hivatalra? Az, hogy az idézetet bizonyítékképpen
hozza elő, kiderül a következő versből: „Miképen másutt is mondja”, ami további
151
megerősítése az Ő elhívásának. Alaposan mérlegelve a célt, amiért itt a Zsolt2:7-et idézi,
figyeljük meg: először is nem a papságot, hanem az arra való elhívást tartaj az apostol a
szeme előtt. Másodszor, a célja egyszerűen csak annak megmutatása volt, hogy Krisztus
minden közbenjárói tekintélyét Istentől kapta. Harmadszor a Zsolt2:7-ben Isten a megtestesült
Krisztust az Ő Fiának jelenti ki. Az „én Fiam vagy Te” kinyilatkoztatás bizonyságot tett arról,
hogy az Atya elfogadta Őt annak a munkának az ellátására, amivel megbízta. Ez az
ünnepélyes elfogadás az Atya részéről jelezte, hogy Megváltónk semmi mást nem vállalt fel,
csak amit az Atya bízott Rá. Az Atya, elismerve az emberi formát öltött Krisztust „az én
Fiamként”, kijelölte Őt közbenjáró Papként az Ő népe számára. Más szóval, Krisztus
„elhívása” Isten részéről tartalmazta az Ő, mint megtestesült Fiú formális és nyilvános
elismerését. A Zsolt2:7 leírja az „elhívást”.
Megfigyelendő, hogy a Zsolt2:7 a „Törvényül hirdetem” szavakkal kezdődik, ami a
nyilvános kihirdetését jelenti annak, ami öröktől fogva eleve elrendeltetett és kijelöltetett az
örök szövetségben. Isten adta közre, hogy a Közbenjáró isteni megbízást kapott, ezért
rendelkezett minden, a hivatalához megkövetelt tekintéllyel. A mélyebb jelentése ennek a
kinyilatkoztatásnak, az „én Fiam vagy Te” elmondja nekünk, hogy Krisztus elégségessége a
papi hivatalra az Ő isteni természetében rejlik. A Személyének méltósága volt az, ami értéket
adott annak, amit cselekedett. Mivel Ő volt a Fiú, Isten ezért jelölte ki Főpapnak: s nem adja
át másnak a dicsőségét. Pont mivel Fiú, Isten ezért teszi meg „mindennek örökösévé”
(Zsid1:2).
„Én Fiam vagy te.” Ezeknek a szavaknak az alkalmazása arra az elhívásra, amit
Krisztus kapott a papi hivatalához hitünk szerint történelmileg arra vonatkozik, ami a Mt3:16-
17-ben van feljegyezve. Ott annak árnyékát látjuk kivetülni az alacsonyabb és látható síkra,
aminek kicsit később kellett megtörténnie a magasabb és láthatatlan síkon. Ott annak az
ellentétjét látjuk, ami Áron beiktatásakor történt a papi hivatalba. A 3Móz8-ban három dolgot
látunk feljegyezve erről az előképről. Első az elhívása (1-2. versek). Második a felkenetése
(12. vers). Harmadik a megszentelése (22. vers). Ugyanez a három dolog történt meg ismét,
csak fordított sorrendben (mert mindenben elsősége van) a Megváltónk megkeresztelése
során, ami a földi szolgálatának egyik nagy krízise volt. Hisz harminc évig élt visszavonultan
Názáretben. Most pedig eljött a földi szolgálatának ideje. Ennek megfelelően felszenteltetik, s
odaszánja Magát Istennek, megkeresztelkedve Isten szolgájának a keze által. Másodszor ott
volt a Jordán. Ő felkenettetett a munkára: „a názáreti Jézust, mint kené fel őt az Isten Szent
Lélekkel” (Csel10:38) Harmadszor, Isten ott és akkor ismerte Őt el a sajátjának: „Ez amaz én
szerelmes fiam, a kiben én gyönyörködöm”. Ez volt az Atya bizonyságtétele arról, hogy
elfogadta Krisztust a papi hivatalra és munkára.
Korábban rámutattunk a Zsolt2:7-ben feljegyzett profetikus Íge első történelmi
beteljesedésére. Ahogyan minden próféciának legalább kétszeres a beteljesedése, itt is látjuk,
hogy az Atyának a Fiú jóváhagyásával kapcsolatos ugyanezen szavai másodszor az
evangélium történetében vannak feljegyezve. A Mt17:5-ben ismét halljuk, amint az Atya
mondja: „a Fiam vagy”, illetve „ez az én szerelmes Fiam”. Ez az átlényegülés hegyén történt,
amikor Krisztus megdicsőülten állt a tanítványai előtt. Ott adott Isten egy miniatűr élőképet
Krisztus dicsőséges királyságáról. Ahogyan Péter mondja: „szemlélői voltunk az ő
nagyságának” (2Pt1:16). S ez kétségtelenül mélyenszántóbb utalás a Zsid5:5-ben, mert az ott
idézett 2. zsoltár előre jelzi Krisztusnak, mint „Királynak” a beiktatását. Mégsem szabad
megfeledkezni arról, hogy Krisztus papsága az Ő királyságának az alapja: „uralkodni fog az ő
székében, és pap is lesz az ő székében” (Zak6:13). „Bárányként” an jogosultsága a trónra
(Jel22:1), figyeljük meg az „annakokáért” szót a Fil2:9-ben. Ő pap, királyi tekintéllyel,
Király, papi gyengédséggel.
„Miképen másutt is mondja: Te örökké való pap vagy, Melkisédek rendje szerint.” (6.
vers) Újabb bizonyítékát adja Krisztus Istentől kapott elhívásának a papi hivatalra: az idézet a
152
110. zsoltárból származik, amit a zsidók messiásinak ismertek el. Ott az Atya a prófétaság
lelkével mondta ezeket a szavakat a megtestesült Fiának. Azaz, itt kettős bizonysággal
hozakodott elő. A téma annyira fontos volt, hogy Isten kegyeskedett ezeknek a zsidóknak
megerősítést adni a megerősítésre. Mennyire kegyesen tűri a tompaságunkat! Figyeljük meg a
Zsolt62:12-ben a „kétszer” szót, a Jn8:12-ben, 8:21-ben stb. az „ismét” szót, és a „sok”
bizonyítékot a Csel1:3-ban. A „miképpen másutt is mondja” újabb bizonyítéka annak, hogy
Isten volt az Ószövetség szerzője. Itt az Atyát Dávidon keresztül haljuk beszélni, a Zsolt22:1-
ben a Fiún keresztül, a Zsid3:7-ben a lelken keresztül. „Miképen másutt is mondja” konkrétan
a Fiúnak. Az Atya Hozzá szóló beszéde volt az Ő „elhívása”, pont ahogyan a Zsid7:21-ben az
esküje. A „te pap vagy” az Ő örök rendelkezéséről, az Atya és a Fiú közötti örök szövetségről
beszél, ami által a Fiú kijelöltetett a hivatalra. Így volt Krisztus „Áronhoz hasonlóan Istentől
elhívott”.
„Ki az ő testének napjaiban könyörgésekkel és esedezésekkel, erős kiáltás és
könyhullatás közben járult ahhoz, a ki képes megszabadítani őt a halálból, és meghallgattatott
az ő istenfélelméért.” (7. vers) Ha megpróbáljuk magyarázni ezt az igeverset, három dolog
követel figyelmet. A tárgyának vagy témájának megállapítása, a kapcsolata
szövegkörnyezettel és a hozzájárulása az apostol érveihez, s az ünnepélyes kifejezéseinek a
meghatározása. A témája Krisztus papi szolgálata: ez nyilvánvaló a „könyörgésekkel és
esedezésekkel” kifejezésből. „Ahogyan a 4-6. versek témája a ’Jézus Krisztus isteni kijelölést
kapott a papi hivatalra’, úgy a 7-9. versek témája a ’Jézus Krisztus sikerrel látta el a papi
hivatalt’.” (Dr. J. Brown) A szövegkörnyezettel való kapcsolata pedig az, hogy az apostol itt
megmutatta, hogy „körül van véve gyarlósággal” (2. vers) az előképben, „az erős kiáltás és
könnyhullatás” pedig ennek bizonyítéka. Most pedig a kifejezéseket fogjuk mérlegelni.
Mielőtt rátérnénk a saját magyarázatunkra, először csatoljuk Dr. Brown hasznos elemzését.
„A mondat (7-10. versek) két részre oszlik. 1. ’Ő’, Krisztus, papi minőségben
’engedelmességet tanult az elszenvedettekből’. 2. ’Ő’, ugyanabban a minőségben ’az örök
üdvösség Szerzőjévé vált azok számára, akik engedelmeskedtek neki’. A ’ki az ő testének
napjaiban’ és az ’ámbár Fiú’ mondatok minősítik az általános kijelentést, miszerint
’engedelmességet tanult az elszenvedettekből’, s ’az erős kiáltás és könnyhullatás’,
’könyörgésekkel és esedezésekkel… járult ahhoz, a ki képes megszabadítani őt a halálból’ és
a ’meghallgattatott az ő istenfélelméért’ mondatok szemléltetik mind a természetét, mind a
kiterjedését azoknak a szenvedéseknek, amikből Krisztus megtanulta az engedelmességet. A
’tökéletességre jutván’ minősíti a mondat második részét, összekapcsolva azt az elsővel, s
megmutatva, hogy ’az engedelmesség megtanulása az elszenvedettekből’ miképpen vezetett
ahhoz, hogy ’az örök üdvösség Szerzője lett mindazoknak, akik engedelmeskedtek neki’.”
Ebben a 7. versben Izrael főpapjának két újabb tulajdonsága tulajdoníttatik
Krisztusnak. Először, a „gyarlóságoktól körülvett” (2. vers) mivolta, ami alkalmassá teszi,
hogy könyörüljön azokon, akikért munkálkodik. Hasonlóképpen a Fiú is, amikor elkezdte
ellátni a hivatalát, bűntelen gyengeséggel könyörült. Ezt itt három módon példázza. Először,
amikor betöltötte az ároni előképet, nevezetesen „az ő testének napjaiban”, ami az előtt volt,
hogy „megkoronázták dicsőséggel és tisztességgel”. Másodszor, az állapotával, „az ő testének
napjaiban”, ami a gyengeség és a megaláztatás állapotát jelzi. Harmadszor, a magatartásával,
„erős kiáltás és könyhullatás közben”, mert ezek a természetünk gyengeségéből fakadnak. Az
angyalok nem sírnak. Másodszor, Izrael főpapja azért lett kijelölve, hogy „áldozzon” (1-2.
versek). Ez az, amit látunk, hogy Krisztus tesz: felkínál Istennek „a ki képes megszabadítani
őt a halálból”. Ez egy papi cselekedet volt, s ez világosan kiderül abból a tényből, hogy a 7.
vers kijelentését közvetlenül előzi meg (a 6. versben), illetve követi (a 10. versben) az utalás a
papi mivoltára. Vizsgáljuk most meg a verset mondatról mondatra.
„Ki az ő testének napjaiban.” „A test Krisztus vonatkozásában a még meg nem
dicsőült emberi természetet jelenti annak minden gyengeségével egyetemben, amitől Ő ki volt
153
téve az éhségnek, a szomjúságnak, a fáradtságnak, a munkálkodásnak, a szomorúságnak, a
bánatnak, a félelemnek, a fájdalomnak, s magának a halálnak is. Ezzel fejezi ki az apostol azt,
amit korábban a főpapról mondott a törvény szerint: ’gyarlósággal volt körülvéve’.” (Dr. John
Owen) A „test” szót gyakran használja a Szentírás az emberre, mint szegény, törékeny,
halandó teremtményre: Zsolt78:39, 65:3. „Az ő testének napjai” ellentétes a „tökéletessé
tétetett”-tel. Ezek lefedik a mi Urunk megaláztatásának teljes időszakát a jászoltól a sírig, v.
ö. 2Kor5:16. Ebben az időszakban volt Krisztus „a fájdalmak férfia”, eltelve azokkal, soha
nem mentesülve tőlük, s „a betegség ismerője”, ami társult hozzá és soha el nem hagyta Őt.
Kétségtelen, hogy ez konkrét utalás azoknak a napokban a végére, amikor a bánata és a
megpróbáltatásai kicsúcsosodtak.
„A ’testének napjai’ az Ő megaláztatásának teljes időszakát jelenti, azt, amikor eljött
az emberek közé úgy, mint közülük egy, bár akkor is az Isten Fia volt, Akinek a fensége el
volt rejtve. Krisztusra vonatkoztatva a ’test’ azt jelenti, hogy valódi emberi mivoltot öltött
Magára, de olyat, ami a neki tulajdonított bűn súlya alatt állt az azzal járó átokkal együtt: egy
bűntelen, de bűn-hordozó emberi mivoltot. Az Úr érezte a testi gyengeséget az egész
helyettesítő munkája során, s bár személyesen folttalan volt, mindennek ki volt téve, amit mi
örököltünk, mert a mi helyünket vette át. Valóban nem találjuk meg Benne a bűn személyes
következményeit, például a betegséget és a kórságot, csak azokat a következményeket, amik a
bűntelen helyettesítőre hárulhatnak. Ő ugyanis soha nem volt Ádám szövetségében, hanem Ő
Maga volt az utolsó Ádám. Hivatalos céllal öltött testet, elviselte a bűn következményeit:
éhséget és szomjúságot, fáradtságot és kimerültséget a homloka verejtékével, az üldöztetést és
az igazságtalanságot, a letartóztatást és a szenvedést, a sebeket és a halált.” (Smeaton
professzor az engesztelésről)
„Könyörgésekkel és esedezésekkel.” [Könyörgéseket és esedezéseket felkínálva.] A
görög „felkínálva” szó azt jelenti „viseltetni”. Ez tizenhatszor fordul elő a levélben, s mindig
papi cselekedetet jelöl. Lásd Zsid8:3, 8, 9:7, 14, 10:11, 14, 18. A könyörgések és az
esedezések az emberi természet törékenységét fejezik ki, mert soha nem olvasunk arról, hogy
az angyalok imádkoznak. Az „imák” kétfélék lehetnek: könyörgések azért, ami jó, és kérések
a megszabadításra attól, ami rossz, itt mindkettőt megemlíti. A görög „esedezéseket” jelentő
szó sehol máshol nem fordul elő az Újszövetségben, klasszikus értelemben olajágat jelent,
amit azok emelnek fel, akik másoknak a békéért könyörögnek. Itt az látható, amint Krisztus
„felkínálja” Magát Istennek (Zsid9:14). A felkínálása papi imákkal és könyörgésekkel együtt
történik. Ezeket azért említi, hogy példázza a „gyengeségét” és kihangsúlyozza nekünk,
milyen nagy munka volt engesztelést adni a bűnért. Ezek az imák és esedezések nem
korlátozandók a Gecsemáné kerti lelki gyötrelemre, vagy a kereszten eltöltött órák
kínszenvedéseire: ezeket úgy kell tekinteni, mint amiket a megaláztatásának teljes időszaka
során kínált fel. „Az emberi vétek nyomása megrögzötten nyomasztotta az elméjét, s
kiváltképpen így lett Ő mind az ima, mind a fájdalmak férfia.” (Dr, Brown)
„Erős kiáltás és könyhullatás közben.” Ezek a szavak nemcsak a Főpapunk által eltűrt
szenvedés hevességére utalnak, hanem annak mértékére is, amennyire érezte azokat. Az
Istenember nem volt sztoikus, közömbös az átélt félelmetes tapasztalatokkal szemben. Nem, ő
nagyon szenvedett, s nemcsak a testében, de a lelkében is. A törvény átka, melynek önként
vetette alá Magát, ugyanúgy sújtotta a lelkét is, mint a testét, mert mi mindkettőben
vétkeztünk, Ő pedig mindkettőt megváltotta. Ezeket a kiáltásokat és könnyhullatást nem az
idézte elő, amit az emberek kezétől szenvedett el, hanem az, amit a Neki tulajdonított bűn
hozott rá Isten kezétől. Elborította a borzalom és a gyötrelem nyomása, amit a bűnnel
szembeni isteni harag okozott.
„Erős kiáltás és könyhullatás közben.” Ezek részbeni beteljesedését alkották a
Zsolt22:2-ben szereplő „jajgatásomnak szava” próféciának. Ezeknek az „erős kiáltásoknak”
egyik részét az evangéliumok is feljegyzik. Ezt mondta a tanítványainak: „igen szomorú az én
154
lelkem mind halálig!” (Mt26:38) Az Atyához így imádkozott: „Atyám, ha akarod, távoztasd
el tőlem e pohárt” (Lk22:42). Ott azt olvassuk róla, hogy „haláltusában lévén,
buzgóságosabban imádkozék, és az ő verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a
földre hullanak”. Akkora volt a lelke gyötrelme, hogy szabadításért kiáltott. Önként lépett arra
a helyre, ahová a bűn vitt minket, a nyomorúság és a szenvedés helyére. Egyetlen szív sem
képes felfogni annak az összecsapásnak a szörnyűségét, amin a mi Áldott Helyettesítőnk
keresztülment. „Nagy fenszóval kiálta Jézus, mondván: ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI?
azaz: Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?” (Mt27:46) Itt megint tanúi vagyunk
az áldozatát kísérő „erős kiáltásnak”. S hogyan vonatkozik ez ránk? Ha az Ő áldozata „erős
kiáltás és könyhullatás közben” lett felkínálva Istennek, akkor senki se képzelje azt, hogy ha
ez csak kevéssé érdekel bennünket, ha a szíveink nem indulnak meg a bűn szörnyűségén, s
megátalkodottság ridegségében és a hitetlenség tunyaságában maradunk. Gondolja meg jól,
aki Krisztushoz közeledik, miképpen közeledett Ő Istenhez a bűnösök érdekében.
„Járult ahhoz, a ki képes megszabadítani őt a halálból.” A konkrét jelleg, amelyben a
mi szenvedő Kezesünk szemléli itt Istent, nagy figyelmet érdemel. Ezek a szavak feltárják,
miképpen szemlélte Krisztus az Istenséget abban az időben: „aki képes”. A képesség vagy a
hatalom természeti vagy erkölcsi. A természeti hatalom erő és aktív hatékonyság: Istenben a
mindenhatóság. Az erkölcsi hatalom a jog és a tekintély: Istenben az abszolút szuverenitás.
Krisztus mindkettőt a szeme előtt tartotta. Isten mindenhatóságának vonatkozásában a
szabadulást kereste, a szuverenitását illetően szelíden engedelmeskedett. Az első volt a
hitének, a második a félelmének tárgya. Isten e két attribútumának mindig előttünk kell
lennie, amikor a lábainak zsámolyához közeledünk. A mindenhatóságának látványa bátorítani
fogja a szívünket és megerősíti a hitünket, az Ő nagy szuverenitásának felfogása alázatossá
tesz majd bennünket Előtte és féken tartja az önteltségünket.
„Járult ahhoz, a ki képes megszabadítani őt a halálból.” Ez tudtunkra adja az „erős
kiáltásának és könnyhullatásának” okát is: így látta a halált. Nem pusztán a lélek és a test
szétválását, hanem „a bűn zsoldját” is, a törvény ama átkát, amivel Isten igazságos bíróként
sújtja a vétkest. A szövetség Kezeseként, olyasvalakiként, aki önként vette Magára a népe
minden adósságát, a szent Isten haragjának kell Őt sújtani. Erre utal Krisztus, amikor ezt
mondta: „Nyomorult és holteleven vagyok ifjúságomtól kezdve; viselem a te rettentéseidet,
roskadozom” (Zsolt88:16). A konfliktus csak fokozódott, ahogyan közeledett a vég, és egyre
hangosabban kiáltozott a szabadulásért: „Körülvettek engem a halál kötelei, és a pokol
szorongattatásai támadtak meg engem; nyomorúságba és ínségbe jutottam. És az Úrnak nevét
segítségül hívám: Kérlek Uram, szabadítsd meg az én lelkemet!” (Zsolt116:3-4)
De mi volt az a „szabadulás”, amit keresett? Kivétel a halál elszenvedése alól? Nem,
mert parancsot kapott rá, hogy tűrje (Jn10:18, Fil2:8). Mi hát? Figyeljük meg alaposan, hogy
Krisztus nem azért imádkozott, hogy a meghaláltól, hanem hogy „a haláltól” szabaduljon
meg. Hisszük, hogy a válasz kettős. Arra törekedett, hogy fennmaradjon alatta. Amikor a
halál, mint Isten haragjának következménye a bűneinkért a szeme elé tárult, mélyen és
rettenetesen átérezte, hogy a törékeny emberi természet mennyire képtelen azt elviselni és
legyőzni. Tudatában volt annak, hogy szüksége van isteni támogatásra és segítségre, ami
lehetővé teszi a számára a Rá nehezedő felbecsülhetetlen teher elhordozását. Ezért az ő
kötelessége volt tökéletes, de még mindig függő emberként imádkozni azért, hogy ez ne
borítsa el és ne győzze le. Bízott abban „a ki képes”. Kijelentette: „És az Úr Isten megsegít
engemet, azért nem szégyenülök meg” (Ézs50:7).
„És meghallgattatott az ő istenfélelméért.” A legjobb igemagyarázók is különböznek
ezeknek a szavaknak az értelmezésében. Két magyarázatot adtak, amiket a hitünk szerint
kombinálni kell e mondat teljes jelentésének a kifejtéséhez. Kálvin szerint Krisztus
„félelmének” tárgya Isten szörnyű ítélete volt a bűneinkre, amikor lesújtott Rá az igazság
kardjával, s amikor elhagyta Őt. Az ellen érvelve, hogy a „félelem” itt Krisztus saját
155
kegyességére vonatkozik, amiért Isten válaszolt Neki, ez az alapos exegéta rámutat „az Ő
félelme” birtokos szerkezet hiányára: a görög „apo” elöljárószó (a „huper”-rel szemben) azt
jelenti, „-tól, -től”, nem pedig „miatt”, a „félelem” szó pedig a legtöbbször izgatott
„megdöbbenést” jelent, ahogyan a Septuaginta használja. Kálvin mondja: „Nem kételkedek
abban, hogy Krisztus arról ’hallhattatott meg’, amitől félt, így nem borították el az Őt sújtó
gonoszságok és nem nyelte el a halál. Mert ebbe a küzdelembe Isten Fiának nem a
hitetlensége miatt kellett belebocsátkoznia (ami minden félelmünk forrása), hanem mert
emberként testben állta ki Isten ítéletét, azt a borzalmat, ami fáradságos erőfeszítés”, és
hozzátehetjük, isteni támogatás „nélkül nem lehetett kiállni”.
Krisztus szenvedései meggörnyesztették a lelkét, bánatot, zavarodottságot, iszonyatot
és rettegést keltve. Ezt a haláltusája mutatja a Gecsemáné kertben. Miközben viselte Isten
„rettentéseit”, „roskadozott” (Zsolt88:15). „Mint a víz, úgy kiöntettem”, kiáltotta. „csontjaim
mind széthullottak; szívem olyan lett, mint a viasz, megolvadt belső részeim között. Erőm
kiszáradt, mint cserép, nyelvem ínyemhez tapadt…” (Zsolt22:15-16). Majd megint:
„Szabadíts meg engemet, oh Isten, mert a vizek lelkemig hatottak. Mély sárba estem be, hol
meg nem állhatok… Hogy el ne borítson a vizek árja, és el ne nyeljen az örvény” (Zsolt69:2-
3, 16). Félelem, fájdalom, a test és a lélek kínjai voltak az osztályrésze. Isten elhagyta Őt. Az
Istennel fennálló viszonyának vigasztaló befolyása megszűnt. Ennek érzése most fel lett
függesztve. Ezért telt meg kimondhatatlan nehézséggel és bánattal, s „erős kiáltás és
könyhullatás közben” imádkozott szabadulásért.
„És meghallgattatott.” Ez először is Isten jóváhagyását vagy elfogadását jelenti az
esedező személyét illetően. Krisztus imája itt ugyanolyan választ kapott, mint Pál könyörgése
a tövise eltávolításáért a testéből: nem kivételt téve, hanem isteni támogatást adva, amivel
elviselheti a próbát. A Gecsemáné kertben „angyal jelenék meg néki mennyből, erősítvén őt”
(Lk22:43). Így volt a kereszten is. „Az elméje és a szíve meg lett erősítve és támogatva az
emberi mivolta által érzett rettegés és rémület ellen, hogy tökéletesen belenyugodjon Isten
akaratába. Meghallgattatott annyira, amennyire meghallgatást akart, mert bár nem tehetett
egyebet, csak az egésztől való megszabadulást kívánta, mivel ember volt, Istenemberként
azonban nem kívánta azt abszolút módon, mert teljesen alá volt vetve az Atya akaratának.”
(Dr. John Owen)
„És meghallgattatott az ő istenfélelméért.” Más igemagyarázók helyesen mutattak r,
hogy a „félelem” helyén álló görög szó isteni tiszteletet vagy kegyességet jelent: v. ö.
Zsid12:28, ahol a főnév formájában szerepel. Istenfélelemtől indíttatva imádkozott, ezért
nyert meghallgatást. A személyes tökéletességei tették a könyörgését elfogadhatóvá. Ez volt
az Ő bizonyossága a szenvedéseinek győztes befejezésekor: „a bivalyok szarvai közül
hallgattál [Károlinál: hallgass] meg engem” (Zsolt22:22). Ez tárja elénk a Megváltó
könyörgésének második és végső jelentését azt illetően, hogy szabaduljon meg „a haláltól”,
valamint az Atya második válaszát, amikor „’A békesség Istene’, a megbékélt Istenség
’kihozta a halálból a juhoknak nagy pásztorát, örök szövetség vére által, a mi Urunkat
Jézust’.” (Dr. J. Brown)
Azaz, eme legünnepélyesebb és csodálatos vers tartalmának összefoglalásához itt
megtudjuk, hogy a mi áldott Helyettesítőnk a papi munkájának ellátása során szembesült
Istennek a rettenetes haragjával, ami „a bűn zsoldja”. Másodszor, ezt az emberi természetnek
a gyengeséggel társult törékenységében tapasztalta meg „az Ő testének napjaiban”.
Harmadszor, oly mértékben tapasztalta meg Isten ítéletének lesújtását a bűnre, amit mi
képtelenek vagyunk még felfogni is, és erről tettek bizonyságot „az erős kiáltás és a
könnyhullatás”. Negyedszer, szabadulásét kiáltott, erőért, hogy kiállhassa és kivonulásért a
sírból. Ötödször, Isten válaszolt Neki, megadta a szükséges támogatást és feltámasztva Őt a
halálból.
156
Sok leckét lehet leszűrni az előttünk állókból. Isten Fia a megaláztatásnak micsoda
végtelen mélységeibe szállt alá! Milyen kimondhatatlanul rettenetesek voltak a kínjai!
Micsoda szörnyűséges dolognak kell lennie a bűnnek, ha ekkora áldozat kellett az
engeszteléshez! Milyen valóságos és rettenetes Isten haragja! Mekkora szeretet indította Őt fel
arra, hogy helyettünk szenvedjen! Minek kell lennie azok osztályrészének, akik lenéznek és
elutasítanak egy ilyen Megváltót! Micsoda példát mutatott Ő nekünk arra, hogy a szükség
órájában Istenhez forduljunk! Mekkora buzgóságra van szükség ahhoz, hogy az imáink
választ kapjanak! S mindenekelőtt. Mekkora hála, szeretet, imádat és dicséret illeti meg Őt
azoktól, akikért Isten Fia meghalt!

Zsid5:8-10
8. Ámbár Fiú, megtanulta azokból, a miket szenvedett, az engedelmességet;

9. És tökéletességre jutván, örök idvesség szerzője lett mindazokra nézve, a kik
neki engedelmeskednek,
10. Neveztetvén az Istentől Melkisédek rendje szerint való főpapnak.
A Zsidókhoz írott levél 5. fejezetének első tíz verse olyan hatalmas és lényegi
jelentőségű témát tár elénk, hogy nem merünk sietni a vele kapcsolatos magyarázatunkkal.
Ezek a versek az Úr Jézus Krisztus személyét, valamint az Isten népe nagy Főpapjaként
végzett hivatali munkáját tárják elénk. Megmutatják az Ő valóban elégséges mivoltát ennek a
hivatalnak a tiszteletre méltó, de fáradságos feladatainak ellátásához. S megmutatják a jogát
és a címét a hivatal ellátására. Feltárják a teljeskörű alkalmasságát rá. Megismertetik velünk a
megváltói munkássága természetét és gazdagságát, s kijelentik annak győztes végkimenetelét.
De bármennyire is világos a bizonyságtételük, a témát, amit tárgyalnak, a legtöbb keresztyén
oly homályosan látja manapság, hogy szükségesnek tartottuk hosszadalmas bevezetőt adni a
Krisztus papságához tartozó fő jellemzők bemutatásához.
Kezdjük ennek megkérdezésével: miért rendelte el Isten a papi hivatalt? Miben rejlik
ennek szükségessége? Az első és legnyilvánvalóbb válasz: a bűn miatt. A bűn szakadást
okozott a szent Isten és a bűnös teremtményei között. Ha Isten a lényegi jellegében közeledett
volna hozzájuk, az csak ítéletet eredményezhetett volna, benne a biztos elpusztításukkal, mert
Ő „nem hagyja a bűnöst büntetlenül” (2Móz34:7). S a bűnös sem volt képes a legcsekélyebb
közeledésre sem Istenhez, mert „elidegenültek az isteni élettől” (Ef4:18) és így „holtak voltak
a vétkeik és bűneik miatt” (Ef2:1). Így pedig nemcsak egy lelki cselekedet megtételére voltak
képtelenek, de teljesen híjával voltak mindennemű lelki törekvésnek. Önmagában nézve a
bukott ember helyzete teljesen reménytelen volt.
Istennek azonban kegyelmes céljai vannak az emberrel: nem mindenkivel, csak a
bukott fajból kiválasztott maradékkal. Ha Isten Ádám minden leszármazottjával szemben
kegyelmes lenne, akkor az Ő kegyelmének dicsősége elhalványodna, mert akkor úgy tűnne,
mintha a kegyelem megadása olyasvalami lenne, amivel Isten tartozik az embereknek, miután
elmulasztotta megóvni őket a bűnbeeséstől. De a kegyelem egy meg nem érdemelt kegy,
amire egyetlen teremtmény sem jogosult, s ami semmiképpen sem követelhető Istentől. Ezért
azt szuverén módon kell gyakorolnia a Szerzőjének (2Móz33:19) ahhoz, hogy a kegyelem
kegyelemnek tűnjön (Rm11:6).
De elhatározva azt, hogy kegyelmet ad annak a népnek, akiket kiválasztott
Krisztusban a világ teremtését megelőzően (Ef1:4, 2Tim1:9), Istennek a saját tökéletességével
összhangban kell munkálkodnia. A népe bűnét nem hagyhatja figyelmen kívül. Az igazság
ennek megbüntetéséért kiált. Ha meg kellett szabadulniuk a büntetőjogi következményeitől,
157
azt csak az értük tett kielégítő elégtétellel volt lehetséges. Vérontás nélkül nincs bűnbocsánat.
Az engesztelés alapvetően szükséges volt. Kegyelmet nem lehetett adni az igazság rovására.
Nem, a kegyelemnek „uralkodnia kell az igazság által” (Rm5:21). A kegyelem csak az
elvégzett megváltás alapján volt gyakorolható (Rm3:24).
S ki volt képes tökéletes elégtételt adni Isten törvényének? Ki volt képes kielégíteni az
isteni szentség minden követelményét, ha a bűnös népet annak követelményeivel összhangban
kellett megváltani? Ki volt illetékes arra, hogy magára vállalja annak a népnek a felelősségét,
s eleget tegyen annak a Legmagasztosabb teljes elégedettségére? Ki volt képes egyszerre
tisztelni a Mindenható jogait, de mégis együttérző módon belépni a gyengeségébe és a
szükségeibe azoknak, akiket meg kellett menteni? Világos, hogy az egyetlen megoldás erre a
problémára és az egyetlen válasz a kérdésre a Közbenjáróban rejlik, abban, Aki egyszerre
képes és felhatalmazott arra, hogy eljárjon mind Isten nevében, mind az övékben. Emiatt lett
kijelölve Isten Fia arra, hogy a bűn testéhez hasonlatossá válva Istenemberként „könyörülő és
hű Főpap” lehessen (Zsid2:17), mert a közbenjárói mivolt a fő dolog a papságnál.
S ez az, ami elénk tárul a Zsid5 nyitó verseiben. Ott három dolgot látunk: egyrészt
Istent, másrészt az embert, továbbá a főpapot, aki az összekötő kapocs a kettő között. „Mert
minden főpap emberek közül választatván, emberekért rendeltetik az Isten előtt való
dolgokban, hogy ajándékokat és áldozatokat vigyen a bűnökért” (1. vers). Ott, ahol nem
látható ez a kettős kapcsolat és ez a kettős szolgálat, nem létezhet helyes papi koncepció. S
egyedül Krisztusban vált ez teljesen jóvá. Ő az egyetlen összekötő kapocs a menny és a Föld,
az egyetlen Közbenjáró Isten és az „emberek” között (1Tim2:5). Az Istenség oldaláról,
fentről, Ő a Közbenjáró lefelé, az emberek felé, s az emberek felől Ő a Fő felfelé, az Isten felé
A papság a szent Istennel fennálló élő kapcsolat egyedüli csatornája. Komoly és félelmetes
bizonyítékát találjuk ennek abban a tényben, hogy a Sátán, majd Ádám is elbukott, mert nem
volt Közbenjáró, aki közöttük és Isten között állt volna, hogy állva tartsa őket az Isten előtt.
Korábban mondtuk, hogy Krisztus az egyetlen összekötő kapocs a menny és a Föld
között, egyedül Ő hidalja át a tátongó szakadékot Isten és az Ő népe között, akiket bukott és
aláaknázott bűnösöknek tekinthetünk. Utolsó mondatunk valóban összefoglalja a Zsidókhoz
írott levél 1. és 2. fejezeteinek egészét. Ott egy hosszadalmas indokolással van dolgunk, ami
elénk tárja a Krisztusban levő két, az isteni és az emberi természet közötti viszonyt, valamint
mindkettő meglétének szükségességét ahhoz, hogy Ő alkalmas legyen a papi hivatalra. Neki
Isten Fiának kell lennie emberi természetben. Neki „mindenestől fogva hasonlatosnak kellett
lennie az atyafiakhoz”, hogy „könyörülő legyen és hív főpap” azért, „hogy engesztelést
szerezzen a nép bűneiért”, azért, hogy „segíthessen azokon, a kik megkísértetnek”. A
Zsid2:17-18 hozza elénk az apostol ebben a két fejezetben elhangzó kijelentésének
csúcspontját.
Krisztus papi munkája az volt, hogy „engesztelést szerezzen a nép bűneiért”. Teljes
elégtételt kellett adnia Istennek a felelősségeik miatt. Ez „a törvény naggyá és dicsőségessé”
tétele volt (Ézs42:21). Azért, hogy ez megtörténhessen, a törvényt be kellett tartani, annak
tökéletesen kellett engedelmeskedni gondolatban, szóban és tettben egyaránt. Ennek
megfelelően Isten Fia „a törvény alatt lett (Gal4:4) és „betöltötte” a követelményeit (Mt5:17).
S Krisztusnak ez a tökéletes engedelmessége, amit helyettesítőként és hivatalosan tanúsított,
tulajdoníttatik most az Ő népének, amint meg van írva: „egynek engedelmessége által sokan
igazakká lesznek (jogilag)” (Rm5:19). De a „törvény naggyá tétele” is benne foglaltatik
abban, hogy elhordozta a büntetését, az Ő népe helyett, amiért megszegték az előírásait s ezt
szenvedte el, „megváltva minket a törvény átkától, átokká levén érettünk” (Gal3:13).
S hogy összefoglaljuk az általunk áttekintett alapot: 1. Krisztus papságának oka a bűn
volt: ez az, ami elidegenítette a teremtményt a Teremtőtől. 2. Krisztus papságának forrása a
kegyelem volt: a lázadók nem voltak jogosultak rá. Ez a csodálatos gondviselés egyedül az
isteni kegyességből fakadt. 3. Krisztus papságának a kapcsolódási pontja a közvetítés, hogy
158
közbelépjen, azaz az emberek számára Isten felé szolgáljon. 4. A tökéletes papságra való
alkalmasság feltétele az Istenember: senki más nem tehet eleget Isten követelményeinek, csak
Isten, és senki más nem töltheti be az emberek szükségleteit, csak az Ember. 5. A papság
munkája az engesztelés megadása a bűnért. Ehhez hozzátehetjük: 6. A papság célja az Isten
követelményeinek tiszteletben tartása, Krisztus megdicsőülése és a népe megváltása. 7. Az Ő
papságának végeredménye a népe megtartása Isten kegyeiben. Más kiegészítő pontok a
későbbi fejezetekben kerülnek elénk, ha Isten is úgy akarja.
A Zsidókhoz írott levél 5. fejezetének 8. és 9. versei fejezik be az előző cikkben látott
szövegrészt. Hogy jobban megértsük ezek mondanivalóját és jelentését, idézzük fel ismét a
korábbi versek tanítását. A Zsid5 első részében az apostol célja az volt, hogy megmutassa,
miképpen teljesedett be Krisztusban azt ároni előkép. Először is, Isten hívta el vagy jelölte ki
a papi hivatalra (4-6. versek). Másodszor, alkalmassá tette Őt a könyörületre azok iránt, akik
miatt hivatalba lépett. Ő „együttérzett… (bűntelen) gyarlósággal körülvéve” (2, 7. versek).
Harmadszor, „áldozott” Istennek papként, „miképen a népért, azonképen önmagáért is” (3.
vers) „erős kiáltás és könyhullatás közben” (7. vers). Ami pedig most van előttünk, az kiemeli
Krisztus más egyéb tökéletességeit is, amik alkalmassá teszik Őt a papi hivatal ellátására,
valamint tudtukra adják ennek örömteli végeredményeit.
„Ámbár Fiú, megtanulta azokból, a miket szenvedett, az engedelmességet” (8. vers).
Tekintettel az előző versben lefestett, kimondhatatlan megaláztatására, a Főpapunk isteni
méltóságát említi itt azért, hogy megóvja és fokozza az Ő dicsőségét. „Az előző versben
tárgyalt dolgok látszólag nincsenek összhangban azzal a beszámolóval, amit Jézus Krisztus
személyéről kapunk a levél elején. Mert ott Isten Fiának mondja, olyan dicsőséges módon,
hogy megérdemelten magasztaltatik fel minden mennyei angyal fölé. Itt alantas, kétségbeejtő
állapotban látjuk, megalázkodva, mintegy az életéért könyörögve ’erős kiáltás és
könnyhullatás közben’ az előtt, Aki képes megszabadítani Őt. Ezek a dolgok úgy tűnhettek a
zsidók előtt, mint amik ellentétesek egymással. S valóban ’a megütközés kövét és a
botránkozás szikláját’ jelenti manapság is sokak számára: a testi elméjükkel és
okoskodásukkal nem képesek ezeket összebékíteni…
Az apostol célja ezen a helyen nem a hitetlenek ellenvetéseinek visszautasítása, hanem
azok hitének útbaigazítása, akik hisznek ezeknek a dolgoknak az igazságában. Mert ő
nemcsak azt mutatja be, hogy minden lehetséges a részvétele miatt a testből és a vérből Neki,
Aki az Isten örökkévaló Fia, hanem hogy az egész ezáltal Neki tulajdonított megaláztatás és
kétségbeesés szükséges volt annak a hivatalnak a vonatkozásában, aminek az ellátását Magára
vállalta, valamint annak a munkának a vonatkozásában, ami Őrá bízatott. S ezt a soron
következő versekben teszi meg.” (Dr. John Owen)
„Ámbár Fiú, megtanulta azokból, a miket szenvedett, az engedelmességet” (8. vers).
Először is, milyen kapcsolatban áll ez a kijelentés azzal a szakasszal, aminek a részét alkotja?
Másodszor, mi az a konkrét „engedelmesség”, amire itt utal? Harmadszor, milyen értelemben
„tanult engedelmeséget” a Fiú? Negyedszer, „azok, a miket szenvedett”, miképpen tanították
engedelmességre? Ötödször, mik az itt nekünk mutatott gyakorlati leckék? Ez néhány az
igeversünk által felett kérdések közül, amik válaszért kiáltanak.
Az „ámbár Fiú” közvetlenebbül az 5. versre néz vissza, ahol a Zsolt2:7 egyik részét
idézi. „Az az idézet Krisztus isteni máltóságára és kiválóságára, mint a papságának
örökkévaló alapjára is emlékeztet minket. Jézus isteni megbízatást kapott, Őt az Atya jelölte
ki, mert Fiú volt, s így minden szükséges minősítése megvolt a hivatalának ellátásához.
Mindazonáltal a Fiúnak ’engedelmességet kellett tanulnia’. Nemcsak tekintéllyel és
méltósággal kellett bírnia, de is képesnek kellett lennie együttérezni a bűnösök állapotával. Az
emberi tapasztalatok körébe lépve könyörületes és hűséges Főpappá tétetett, s a szenvedés
által vált alkalmassá a legfőbb érdekeink irányítására, valamint au ügyünk igazgatására. A
testvériség köteléke, az azonosulás a szenvedéssel és a bánattal tették Őt alkalmassá arra,
159
hogy megérintse a gyengeségeink érzése. Hasonlatossá vált hozzánk (Zsid2:17), szenvedett,
hogy megsegíthesse a megkísértetteket (Zsid2:18), minden vonatkozásban olyanná vált, mint
mi magunk a személyes bűnöség egyetlen kivételével (Zsid4:15), s engedelmességet tanult
abból, amit elszenvedett. Mindennek az volt a célja, hogy könyörületes és együttérző Főpappá
válhasson.” (Smeaton professzor)
Itt a válasz az első kérdésünkre. A 8. versben a Szentlélek még mindig azt mutatja be,
miképpen látható az előképben is az, ami megtalálható a valódiban (3. vers). Mi tudná
hangsúlyosabban kiemelni annak tényét, hogy a Főpapunk „képes együttérezni, mert körül
van véve gyarlósággal”, mint az az információ, hogy nemcsak égetően érezte a
tapasztalatokat, amiken keresztülment, hanem „engedelmességet is tanult” ezekből a
tapasztalatokból? Nem kell vonakodnunk addig elmenni, ameddig az igazság Lelke ment,
hanem inkább keresnünk kell a kegyelmet ahhoz, hogy mindent elhiggyünk, amit mondott.
Senki sem féltette jobban a Fiú dicsőségét, mint Ő, és senki sem tudta jobban, hogy milyen jól
megmutatkozott a dicsősége az önkéntes leereszkedésével a gyalázat ennyire felfoghatatlan
mélységeibe. Miközben szilárdan ragaszkodunk Krisztus abszolút isteni mivoltához, nem
szabad (az isteni mivoltának hamis elképzelésén keresztül) vonakodnunk Őt követni
gondolatban és érzelemben a megaláztatásnak abba a mélységébe, amibe a mi kedvünkért
szállt alá. Amikor a Szentírás azt mondja, hogy „engedelmességet tanult”, nem szabad addig
farigcsálni ezeket a szavakat, ameddig azok már kevesebbet jelentenek annál, amit
kimondanak.
A „megtanulta az engedelmességet” szavak nagyon erőteljesen emelik ki annak az
emberi mivoltnak a valóságosságát, amit a Fiú Magára öltött. Valódi Emberré vált. Ha
meghajlunk a kijelentés előtt, miszerint „Jézus pedig gyarapodék bölcsességben és testének
állapotjában, és az Isten és emberek előtt való kedvességben” (Lk2:52), akkor miért
bokrosodunk meg sokakhoz hasonlóan attól, hogy „engedelmességet tanult”? Igaz, áldott
módon igaz, hogy ezek a szavak nem azt jelentik, hogy volt benne valami, ami ellenszegült
Isten törvényének, s amit komolyan meg kellett volna fegyelmezni, hogy engedelmeskedjen.
Jól mondja Kálvin: „Nem erővel kényszerítették rá, s nem volt szüksége efféle
gyakorlatoztatásra, mint az ökrök és a lovak esetében, amik vadságát erővel kell
megszelídíteni, mert Ő nagyon is meg akarta adni Atyjának azt az engedelmességet, amivel
tartozott Neki.” Nem, Ő Maga jelentette ki: „Hogy teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem,
én Istenem” (Zsolt40:9) Majd megint: „Az én eledelem az, hogy annak akaratját cselekedjem,
a ki elküldött engem” (Jn4:34).
De mi az „engedelmesség”? Alávettetés másvalaki akaratának, más tekintélyének az
elismerése, más tetszésének teljesítése. Ez teljesen új megtapasztalás volt a Fiú számára. A
megtestesülése előtt Ő Maga foglalta el a tekintély, a legfelsőbb tekintély helyét. Az ülőszéke
a világegyetem trónja volt. Onnan adta ki a parancsait és kényszerítette ki az
engedelmességet. Most azonban egy szolga helyére állt be, teremtményi természetet öltve
Magára. Emberré vált. S ezen az új helyen és szerepben viselkedett illő engedelmességgel
Más iránt. „A törvény alatt” lett, és annak előírásait be kell tartania. Sőt mi több: a hely, amit
elfoglalt, hivatalos volt. Mert a népe kezeseként kellett elfoglalnia. Neki kellett teljesítenie a
kötelességeiket. Neki kellett kimunkálnia a tökéletes igaz mivoltot a számukra, tehát a
képviselőjükként engedelmeskednie kellett Isten törvényének. Olyasvalakiként volt itt, akinek
eleget kellett tennie Isten követelményeinek. „Magasztalnia és tiszteletre méltóvá kellett
tennie” a törvényt, önkéntes, tökéletes, örömteli engedelmességgel adózva annak.
Aztán Krisztus „engedelmessége” a papi felkenetésének lényegi részét alkotta. Ennek
előképe megvolt a régi időkben, bár nagyon kevesen vették észre az áldozatra kijelölt
állatokban: ezeknek „mocsoktalannak, épnek” kellett lenniük. Ez jelölte a kiválóságukat: a
nyáj „válogatottjainak” kellett lenniük (Ezék24:5). Ennek az előképe sokkalta többre mutatott,
mint csak Krisztus bűntelen mivoltára, ami pusztán negatív. Szem előtt tartotta az Ő pozitív
160
tökéletességeit, az aktív engedelmességét, a személyes kiválóságát is. Amikor Krisztus
„önmagát áldozta fel ártatlanul Istennek” (Zsid9:14), akkor olyan áldozatot mutatott be, ami
már eleget tett a törvény minden előírásos követelményének. S ő Papként kínálta fel Magát
Istennek, ezzel töltve be az ároni előképet. De mindenben Övé az elsőség, mert a kereszten
egyszerre volt Áldozó és Áldozat. Azaz, a legbensőségesebb kapcsolat áll fenn a 8. vers
tartalma és szövegkörnyezetet, s különösen a 7. vers között.
„Megtanulta az engedelmességet.” A megtestesült Fiú belépett annak
megtapasztalásába, aminek engedelmeskednie kellett. Megtagadta Önmagát, feladta a saját
akaratát, „nem önmagának kedveskedett” (Rm15:3). Nem volt benne függelemsértés,
semmiben sem vonakodott Isten törvényétől, hanem az engedelmessége önkéntes és szívből
jövő volt. Mivel pedig „a törvény alatt” lett emberré, „megtanulta”, mit követel Tőle az isteni
igazságosság, amikor parancsot kapott, hogy tegye le az életét (Jn10:18). „Megtanulta” az
engedelmességnek az a fokát, amit a szentség követelt meg. Aztán Istenemberként Krisztus
tapasztalati úton „tanulta meg” az engedelmességet. Ahogyan mi is ténylegesen megkóstolva
ismerjük meg az étel édességét vagy keserűségét, úgy tanulta meg Ő is, mi az alávettetés,
engedelmeskedve Atyja akaratának. „Sőt, mégis volt még valami különleges is abban az
engedelmességben, amit Isten Fia a saját szenvedéseiben tanult meg, nevezetesen, hogy mit
jelent egy bűntelennek szenvedni a bűnösökért, ’az igaznak a nem igazakért’. Ez az
engedelmesség sajátosan az Övé volt, mi azt nem ismerhetjük és nem tapasztalhatjuk meg
annak útjait és ösvényeit.” (Dr. John Owen)
„Azokból, a miket szenvedett” tárja elénk az eszközt, amivel engedelmességet tanult.
Ebben minden benne van, amit Krisztus elszenvedett, a testi léte napjaiban, elejétől a végéig.
Egész útja egyetlen szenvedés volt, s megvolt benne az engedelmesség megtapasztalása a
számára mindenben. Minden színhely, ahol megfordult, alkalmat adott azoknak a
kegyelmeknek a megtapasztalására, amikben az engedelmesség foglaltatik. A szelídség és az
alázatosság (Mt11:29), az önmegtagadás (Rm15:3), a türelem, (Jel1:9), a hit (Zsid2:13)
szokás-szerűen a szent természete részei voltak, de csak a szenvedése miatt voltak képesek
működni. Ahogyan a szenvedései növekedtek, úgy nőtt az engedelmességei is a
kiterjedésében és a hevességében a Rá nehezedő nyomás miatt: minél jobban felforrósodott a
konfliktus, annál inkább megmutatkozott kifelé a belső engedelmessége (v. ö. Ézs50:6-7).
Nem pusztán passzívan tűrte a szenvedést, hanem engedelmességgel, mégpedig a
legbámulatosabbal és legpáratlanabbal.
Összefoglalva most ennek a csodálatos versnek a fontos tanításait: Ő, Aki
személyesen minden engedelmesség felett állt, olyan mélyre hajolt, hogy az engedelmesség
helyére állt. Azon a helyen megtanulta a szenvedései által az engedelmesség tényleges
megtapasztalását, aminek engedett. Ebből megtudjuk, mi volt szükséges a kezesség tényleges
ellátásához: mind aktív, mind passzív engedelmességre, amivel helyettesítőként adózott. A
nyitó „ámbár” szó jelzi, hogy a személyének magas méltósága nem mentesítette Őt attól a
megaláztatástól, amiben a mi üdvösségünk foglaltatik benne. A „mégis” szó3 a felkiáltás jele,
mélyíti a csodálkozásunkat az Ő végtelen leereszkedésén a mi érdekünkben, mert a
szolgasága helyen sem szűnt meg soha a dicsőség Urának lenni. „Nem volt kevésbé Isten,
amikor meghalt, mint amikor ’megbizonyíttatott hatalmasan Isten Fiának… a halálból való
feltámadás által’ (Rm1:4)” (Dr. John Owen).
S mik ennek a nekünk itt mutatott gyakorlati leckéi? Először is, a Megváltónk példát
mutatott nekünk arra, hogy követnünk kell a lépteit. Megmutatta, miképpen viseljük a
teremtményi természetünket: teljes és megkérdőjelezetlen alávettetés Isten iránt van
megkövetelve tőlünk. Másodszor, Krisztus ezzel megtanított minket az Isten iránti alávettetés
mértékére: „engedelmes lévén halálig (Fil2:8)”. Harmadszor, az Isten iránti
3
A Károli-fordításban nem szerepel a „megtanulta” szó előtt. – a ford.
161
engedelmességnek ára van: „De mindazok is, a kik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban,
üldöztetni fognak” (2Tim3:12). Negyedszer, az Isten akaratának megfelelően elszenvedett
szenvedés nagyon építő. Krisztus Maga is tanult az Általa elszenvedettekből: annál inkább
kell nekünk is, akiknek sokkal több tanulnivalójuk van (Zsid12:10-11). Ötödször, Isten
irántunk érzett szeretete nem mentesít a szenvedéstől. Még az Ő szeretetének Fia, Krisztus
sem lett megkímélve a nagy kínoktól és megpróbáltatásoktól: elég a tanítványnak, ha olyan,
mint a Mestere.
„És tökéletességre jutván, örök idvesség szerzője lett mindazokra nézve, a kik neki
engedelmeskednek” (9. vers). „Az apostol, miután beszámolt Krisztusnak, mint Főpapunknak
a szenvedéseiről Önmaga áldozatul kínálásával, most azzal folytatja, hogy mi lett ennek az
eredménye és mi volt Isten különleges célja vele. Ez pedig általánosságban nem volt más,
mint az, hogy az Úr Krisztus, figyelembe véve az elveszett állapotunkat, minden módon
alkalmassá váljon ’az örök üdvösség tökéletes okává lenni mindazok számára, akik
engedelmeskednek Neki’. Két dolog rejlik tehát ezekben a szavakban, amire Isten törekedett,
és ami megvalósult Krisztus szenvedéseiben. 1. A Maga részéről, hogy ’tökéletessé
válhasson’, nem abszolút módon, hanem a hivatalának a bűnösök érdekében történő ellátása
vonatkozásában. 2. A hívőket illetően azért, hogy az ’örök idvesség szerzője’ lehessen.” (Dr.
John Owen) Ez jó tartalmi összefoglalása a 9. versnek, de egy sor dolog további magyarázatra
szorul.
„És tökéletességre jutván.” A „tökéletesség” szó gyakran fordul elő ebben a levélben.
Azt jelenti, „beteljesíteni” vagy „befejezni”. Azt is jelenti, „felajánlani” vagy „teljesen
odaszentelni”. A mostani szakaszunk a második előfordulása, az elsőt a Zsid2:10-ben láttuk,
amire fel kell itt hívnunk az olvasó figyelmét. Ott az ige aktív módon használatos az Atya
vonatkozásában, Neki kellett „tökéletessé tennie” az üdvösségünk Fejedelmét. Itt passzív
módon használatos, beszámolva nekünk Isten eme cselekedetének a hatásáról Krisztus
személyére nézve: a szenvedései által jutott „tökéletességre”. Ez Krisztusnak, mint Papnak a
kiválasztására vonatkozik. „A törvény főpapjait az állatok szenvedése és halála szentelte fel,
amiket áldozatokként kínáltak fel a felszentelésükkor (2Móz29). De Krisztus papságának
tökéletességéhez az tartozott hozzá, hogy a saját szenvedéseiben és azok által legyen
felszentelve.” (Dr. John Owen) A legfontosabb azt megjegyezni, hogy itt arra utal, ami az „Ő
testének napjaiban” történt, nem pedig a feltámadására vagy a mennybemenetelére? A 7-9.
versek egyetlen teljes kijelentést alkotnak. A görög változat még hangsúlyosabb, mint az
Amplified Version: „S tökéletesíttetve a Neki engedelmeskedők számára az örök üdvösség
Szerzőjévé vált.” Nem a mennyben „vált tökéletessé”, hanem még mielőtt „az örök üdvösség
Szerzőjévé vált”, v. ö. Zsid10:14, ami kiemeli az egységünket Vele az Ő elfogadott
engedelmességében és befejezett áldozatában.
Az „és tökéletességre jutván” nem jelent semmiféle kimunkált változást az Ő
személyében, hanem a teljes alkalmassá válásáról beszél a papi hivatalra, s Önmaga
bemutatásáról Istennek tökéletes áldozatként a népe bűneiért. A hivatalos „tökéletessé
válása” a szenvedései által és azokban valósult meg. Önmaga felkínálásával lett felszentelve a
papi hivatalra, s az áldozatának aktív bemutatásával Istennek ellátta annak lényegi feladatát.
Azaz, az általunk most vizsgált ihletett kijelentés még egy nyílt ellenvetést tartalmaz (v. ö.
Zsid2:17) azokkal szemben, akik azt állítják, hogy Krisztus nem volt Főpapnak kijelölve és
felszentelve a feltámadásáig. Igaz voltak a papi hivatalához tartozó egyéb tettei és
kötelezettségei is, amiket még el kell látnia, de ezek a korábbi szenvedéseinek
hatékonyságától függenek: ezekhez most vált megfelelővé. A „tökéletességre jutván” vagy
„felszentelve” a papi hivatalra a keresztnél párhuzamra lel a mi Urunk tulajdon szavaiban: „És
én ő érettök oda szentelem magamat” (Jn17:19). „Itt a végső cél, amiért Krisztusnak
szenvednie kellett: hogy így lehessen Őt beiktatni a papságába” (Kálvin János).
162
„Örök idvesség szerzője lett.” „Így tökéletesedve a heves, engedelmes, kegyes
szenvedés által, megszerezve minden érdemet, minden hatalmat és tekintélyt, s minden
együttérzést, amik szükségesek a Megváltó főpapi funkciójának ellátásához, ’örök idvesség
szerzője lett’. Ez a második kijelentés, amit az apostol tesz annak az alapelvnek a
szemléltetése során, hogy a mi Urunk alkalmasnak bizonyult annak a hivatalnak az ellátására,
amire Isten által lett kijelölve, a funkcióinak sikeres ellátása által. A „tökéletességre jutván”
mellékmondat összekapcsolja ezt a második kijelentést az elsővel, megmutatva, hogy
’engedelmességet tanulva azokból, amiket az Ő testének napjaiban szenvedett”, a mi Urunk
megalázott állapota miképpen vezetett e oda, hogy most, a felmagasztalt állapotában mi
módon ’az üdvösség szerzője mindazoknak, akik Neki engedelmeskednek… A
’tökéletességre jutván’ pontos megfelelője annak, hogy ’így megszerezve’ minden szükséges
minősítést, ténylegesen üdvözíti őket.” (Dr. J. Brown)
Az „üdvösség szerzője” kicsit más, mint az „üdvösség fejedelme” a Zsid2:10-ben. Ott
Krisztus ténylegesen vezet sokakat az Ígéje és a Lelke erőteljes alkalmazása által a
dicsőségre. Itt Krisztus munkája az érdemszerző és hatásos oka az ő üdvösségüknek. Ez volt a
tökéletes elégtétel, amit Istennek megadott, Ó Maga, mint engesztelő áldozat, ami
bebiztosította a népe örök megszabadítását a bűneik büntetőjogi következményeitől. Az
engesztelésével Őt lett a megváltásunk megvásárlója és kieszközlője. Az Ő közbenjárása és a
Lelkének ajándéka az Ő tökéletes áldozatának az eredményei és gyümölcsei. „Ő megtett
mindent, ami szükséges volt ahhoz, hogy a népe üdvösségét összeegyeztethetővé tegye és
azzal szemléltesse az isteni jellem tökéletességeit és az isteni kormányzás alapelveit. S Ő
ténylegesen megóvja a népét a vétkességtől, a romlottságtól és a nyomorúságtól, ténylegesen
téve őket valóban szentekké és boldogokká mindörökre.” (Dr. J. Brown)
Az üdvösséget, amit Krisztus elnyert és most bebiztosít az Ő egész népének, itt
„örökkévalónak” mondja. Először is, senki más nem megfelelő a számunkra. Az Istentől
kapott természetünknél fogva valamennyien örökkévalókká lettünk megalkotva. De a bűn
által kitettük magunkat az örök kárhozatnak, „természet szerint haragnak fiai valánk, mint
egyebek is” (Ef2:3). Így lett az örök üdvösség a mi mély és égető szükségünk. Másodszor, a
Megváltó érdemei végtelenek, ami az Igazság kezétől a megfelelő üdvösséget követeli meg, s
ez értékben és időtartamban végtelen, v. ö. Zsid9:12. Harmadszor, a nagy Főpapunk által
megszerzett üdvösség van itt szembeállítva a lévita főpap által kieszeközölttel: az engesztelés,
amit Áron végzett el, csak egy esztendőre volt elégséges (3Móz16), de amit Krisztus nyert el,
az örök érvényű.
A „mindazokra nézve, a kik neki engedelmeskednek” azokat írja le, akik a
kedvezményezettjei a mi nagy Főpapunk engesztelésének. „A kifejezés hangsúlyos. Közülük
mindenkinek, akik engedelmeskednek Neki: egyikük sem lesz kivétel abból, hogy része és
érdekeltsége legyen ebben az üdvösségben, de rajtuk kívül senki más nem lesz befogadva
abba.” (Dr. John Owen) Ez nem jelent egyetemesen minden embert, csak azok, akik
meghajolnak a jogara előtt. Ennek az Ő nagy üdvösségének a részeseiről van itt szó az emberi
felelősségre vonatóság fogalmainak megfelelően. Mindenki, aki hallja az evangéliumot, azt a
parancsot kapja, hogy higgyen (1Jn3:23): ez a felelősségük. Az „engedelmesség” ebben a
versben evangéliumi, nem jogi, ez „a hit engedelmessége” (Rm16:26). Ezt olvassuk a
Szentlélekről is a Csel5:32-ben, „kit Isten adott azoknak, a kik néki engednek”. De ezt az
„engedelmességet” nem szabad a kezdeti cselekedetre korlátozni, hanem az egész hitbéli
életet felöleli. Egy keresztyén a nem keresztyénnel szemben az, aki engedelmeskedik
Krisztusnak (Jn14:23). A „mindenki, akik engedelmeskednek Neki” a Zsid5:9-ben az előző
versben szereplő „engedelmességet tanulttal” szemben a tagokat azonosítja a Főjükkel!
Mielőtt rátérnénk a következő versre, próbáljuk meg kimutatni, hogy az általunk most
vizsgált szakasz miképpen mutatja be nemcsak azt, hogy Krisztus gondoskodott annak
lényegéről, amit a lévita papság vetített előre, de azt is, miképpen volt kiválóbb minden
163
pontban, ezzel mutatva be Krisztus felmérhetetlen felsőbbrendűségét Áronnal szemben.
Először is, Áron csak ember volt (1. vers), Krisztus „a Fiú”. Másodszor, Áron „áldozatokat”
mutatott be (1. vers), Krisztus egyetlen, tökéletes áldozatot mutatott be egyszer, s
mindenkorra. Harmadszor, Áron „gyarlósággal volt körülvéve” (2. vers), Krisztus volt a
„szent”4 (Zsolt89:19). Negyedszer, Áronnak a saját bűneiért is kellett áldoznia (3. vers),
Krisztus bűntelen volt. Ötödször, Áron önmagán kívüli áldozatokkal áldozott, Krisztus
Önmagát kínálta fel. Hatodszor, Áron csak átmeneti üdvösséget ért el, Krisztus bebiztosította
az örök üdvösséget. Hetedszer, Áron engesztelése csak Izraelre terjedt ki, Krisztusé
„mindenkire, akik engedelmeskednek Neki”.
„Neveztetvén az Istentől Melkisédek rendje szerint való főpapnak.” (10. vers) Ez az
igevers alkotja az átmenetet a Zsidókhoz írott levél 5. fejezetének első része, valamint a
második rész között, ami kiterjed a 7. fejezet végéig, megszakítva egy hosszú zárójeles
szakasszal. Az Urunk papságával kapcsolatos első részben az apostol a Zsid2:17-18- ban
elhangzott kijelentést erőstette fel és bemutatta annak bizonyítékát, hogy Krisztus töltötte be
az ároni előképet. A második részben, ahol Urunk papi hivataláról beszél, a Zsid4:15-ben tett
kijelentését erősíti fel, s megmutatja, hogy Krisztusban nem pusztán Főpapunk van, hanem
„nagy Főpapunk”. A Zsidókhoz írott levél 5. fejezetének ebben a két részében tárgyalt témája
különböző aspektusait jelzi a 6, 10. versekben megfigyelhető eltérés. Az előbbiben ezt
mondja: „Te örökké való pap vagy, Melkisédek rendje szerint”, de a 10. versben hozzáteszi:
„Neveztetvén az Istentől Melkisédek rendje szerint való főpapnak”.
A „neveztetvén” (hívatva) görög szó a 10. versben teljes mértékben különbözik a 4.
versben szereplő „(Isten) hív el” szótól.5 Az előző elrendelést vagy kijelölést jelent, az utóbbi
üdvözlést vagy köszöntést. A 10. vers helyes jelentésének a megértéséhez lényeges gondosan
megfigyelni a pontos helyet, ahol ez a kijelentés elhangzik: nem előzi meg a „könyörgésekkel
és esedezésekkel… járult” (7. vers), az „engedelmességet tanult” (8. vers), a „tökéletességre
jutott” és az „örök üdvösség Szerzője lett” (9. vers) kijelentéseket. Akkor hangzik el, hogy
Isten „Melkisédek rendje szerint való főpapnak” nevezte Krisztust. Amit a 6. versben
találunk, az semmiképpen sem gyengíti ennek erejét, még kevésbé ellentétes azzal. Az 5-6.
versekben a Lélek nem Krisztus papságának rendjéről beszél, hanem bizonyítékot ad arra,
hogy Maga Isten hívta Őt el erre a hivatalra.
Nem bocsátkozunk ennek a 10. versnek a magyarázatába most, hanem megelégszünk
azzal, hogy a figyelmet ráirányítjuk arra a fontos tényre, hogy ez Krisztus „tökéletességre
jutásának”, az „örök üdvösség Szerzőjévé” válásának a következményeképpen üdvözölte Őt
Isten, mint „Melkisédek rendje szerint való főpapot”. Isten eme cselekedete követte a
Megváltó halálát és feltámadását. Isten így üdvözölte a bűn és a halál feletti Győztest. Innen
származik az új megnevezése helyessége. Ha az olvasó odalapoz az 1Móz14-hez meglátja,
hogy a történelmi Melkisédek először akkor lép színre, amikor üdvözli Ábrahámot
Khéedorlaomer és szövetségesei felett aratott figyelemre méltó győzelme után. Amikor
visszatért a királyok „megveréséből”, akkor jelent meg és üdvözölte őt Melkisédek. Azaz,
elismerte Ábrahám győzelmét. Hasonlóképpen üdvözölte Isten is a nagy Győztest. Isten Lelke
tegye alkalmassá a szívünket és az elménket arra, hogy mélyebb betekintést nyerjünk az Ő
eleven orákulumaiba!

Zsid5:11-14
4
A Károli-fordításban: „kegyelt”. – a ford.
5
Az angolban mindkettő a „call” igével van fordítva. – a ford.
164
11. A kiről nekünk sok és nehezen megmagyarázható mondani valónk van, mivel
restek lettetek a hallásra.
12. Mert noha ez idő szerint tanítóknak kellene lennetek, ismét arra van
szükségetek, hogy az Isten beszédeinek kezdő elemeire tanítson valaki titeket; és olyanok
lettetek, a kiknek tejre van szükségetek és nem kemény eledelre.
13. Mert mindaz, a ki tejjel él, járatlan az igazságnak beszédiben, mivelhogy
kiskorú:
14. Az érettkorúaknak pedig kemény eledel való, mint a kiknek mivoltuknál
fogva gyakorlottak az érzékeik a jó és rossz között való különbségtételre.
Az utolsó szakaszunk végén rámutattunk, hogy Zsidókhoz írott levél 5. fejezetének 10.
verse a fejezet két szakaszának a csatlakozása. Az első szakaszban, az 1-9. versekben az
apostol megmutatta, miképpen teljesedett be Krisztusban, aminek a előképét láttuk a lévita
főpapokban, s miképpen múlja felül Áront a saját Személyében. A második szakaszban, ami a
10. versnél kezdőik és valójában kiterjed a 10. fejezet végéig, folytatja Krisztus
felsőbbrendűségének bemutatását Áronnal szemben, főleg annak megmutatásával, hogy az Úr
Jézus az övénél kiválóbb rendhez tartozó papságot gyakorol. Ennek alátámasztása végett az
apostol a Zsolt110:4-re utal. A célja ezzel kettős: egyrészt elismeri, hogy Krisztus nem az
alkotmány, a törvény és az ároni papság rendje szerint volt Főpap, másodszor, emlékezteti a
zsidókat, hogy volt papság, ami megelőzte Áronét és eltért attól, de azt is Isten rendelte el, s
pontosan abból a célból, hogy előképét adja a mi nagy Főpapunk Személyének.
Ezen a ponton azonban sok tanuló egy nehézséggel szembesült. Ezt így
fogalmazhatjuk meg: látva, hogy ez a levél újra és újra kijelenti, hogy Krisztus „Melkisédek
rendje” szerinti pap, miképpen lehet igaz, hogy Áron, aki egy teljesen másik rendhez tartozott,
előképe lehetett a hivatalának és a munkájának? Ez a probléma főleg abból fakadt, hogy nem
vették észre: a Szentlélek nem azt mondta, hogy Krisztus „Melkisédek rendjének főpapja”,
hanem „Melkisédek rendje szerinti” stb. A különbség a két kifejezés között valódi és
gyökeres. A birtok-rag szükségszerűen egy adott rendre korlátozta volna a papságát. Mert
amikor azt mondjuk, hogy Fineás és Éli „Áron rendjének főpapjai” voltak, akkor pont
ugyanazt a papságot értjük alatta, ami Ároné is volt. De nem ez a helyzet Krisztussal. Az Ő
papsága nem korlátozódik semmiféle emberi rendre, mert senki emberfia nem lett volna képes
kibírni vagy ellátni azt a munkát, ami Krisztus papságához tartozik.
Mint már korábban többször is rámutattunk, nagyon nagy fontosságú Isten Fia
papságának jó megértéséhez, hogy észrevegyük: mint Áronnak, mint Melkisédeknek
előképeinek kellett lenniük az Ő papi hivatalának. Ennek az volt az oka, hogy Krisztus a papi
munkáját két külön fázisban végzi: egyik a megaláztatásának napjaiban történt, a másik a
felmagasztaltatásának idején zajlik. Áron volt az előképe az elsőnek, Melkisédek a
másodiknak. Ezzel a ténnyel tökéletes összhangban nem mondta a Zsid2:17 Krisztust
„Melkisédek rendje szerinti” főpapnak a Zsid2:17-ben, Zsid3:1-ben vagy 4:15-ben. Nem
történt meg, hogy Krisztus „Melkisédek rendje szerinti” főpapnak neveztetett volna Istentől,
amíg az apostol meg nem mutatta a Zsid5:5-9-ben azt, hogy aminek Áron volt az előképe
(Zsid5:1-4), azt Krisztus betöltötte. S itt ismét szeretnénk rámutatni, hogy ez csodálatosan és
áldott módon körvonalazódott az 1Móz14-ben, ahol Melkisédek jön és üdvözli a győztes
Ábrahámot.
Különböző, Melkisédek személyével kapcsolatos dolgok léteztek azon túl, ami Áronra
vonatkozott, amik a mi nagy Főpapunk látványos előképévé tették őt. Amikor pedig Krisztust
„Melkisédek rendje szerinti” papnak nevezi, annak a kifejezésnek a jelentése a Szentírásban
arról az ószövetségi szereplőről kijelentettek megfelelő. „A különleges hasonlóság miatt, ami
aközött állt fenn, ami Melkisédek volt és aminek Krisztusnak lennie kellett, Isten az Ő
papságát Melkisédek rendinek nevezi.” (Dr. John Owen) A „Melkisédek rendje szerinti” nem
165
jelenti az Ő papságának a korlátozását arra a rendre, ellenkező esetben ugyanis ezt mondta
volna: „Melkisédek rendjéből való”, hanem azokra a részletekre mutat rá, amikben az ő
papsága Krisztus papságának is az előképe volt. A különféle részleteket, amikben ez a
hasonlóság rejtett, a Zsidókhoz írott levél 7. fejezetében fejti ki. Most mindössze csak arra
szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy a Szentírásban sehol nem látjuk Melkisédeket áldozat
bemutatása közben, hanem ehelyett ezt olvassuk: „kenyeret és bort hozott” (1Móz14:18),
amik jellemzően a már egyszer s mindenkorra bemutatott nagy áldozat emlékeztetői.
Krisztus halála volt az, ami betöltötte az ároni előképet, teljes és tökéletes áldozatot
adva a népe bűneiért. A feltámadásban öltötte Magára azt a jelleget, amiben Melkisédek volt
az Ő, mint királyi Főpap előképe. Az Úr Jézus, miután hivatalosan „tökéletessé vált” és „az
örök üdvösség szerzője lett mindazoknak, akik engedelmeskedtek neki”, akkor jelentette be,
hogy „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön” (Mt28:18). Először a kereszt volt,
azután a korona: először „maga-magát áldozta meg” (Zsid7:27), majd „magába a mennybe
lépett be, hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk” (Zsid9:24), s ott „pap is az ő
trónján” (Zak6:13).
„Neveztetvén az Istentől Melkisédek rendje szerint való főpapnak.” (10. vers) Most
érte el a legfontosabb pontot az apostol az érvelésében, aminek a központi célja a
keresztyénség felmérhetetlen felsőbbrendűségének bemutatása volt a judaizmussal szemben.
A zsidó üdvökonómia központja a templom és a papság volt, így a keresztyénség kiváló
dicsősége is a Papja, aki a mennyei szentélyben szolgál, a melkisédeki előkép betöltésében
tevékenykedve. S jóllehet az apostol most elért az értekezésének legfontosabb pontjához, ezt
mégis nagy kényesen kellett kezelni, tekintettel az olvasóinak testi előítéleteire. Annak
kijelentése, hogy a sírból történt kijövetele után Maga Isten üdvözölte úgy Krisztust, mint
„Melkisédek rendje szerinti” papot, megfelelt annak, hogy az ároni rend ily módon Isten által
félretétetett, s vele együtt a mózesi törvény rendeletei és ceremóniái is. A meghajlás ez előtt
volt a legkeményebb dolog egy zsidó számára, még ha meg is tért, mert az minden láthatónak
a megtagadását és a teljesen láthatatlanokhoz való ragaszkodást jelentette. Ez annak elhagyása
volt, amihez az atyáik tizenöt évszázadon át ragaszkodtak, s annak követése, amit a test
szerinti testvéreik döntő többsége sátáninak nyilvánított. Az ezzel az előítélettel létrehozott
nehézség fényében az apostol megszakítja az érvelésének menetét és beszúr egy hosszú
zárójeles szakaszt.
„Az apostol alig fogott bele a levele központi és legfontosabb részébe, amikor
fájdalmasan megérezte a Fiú mennyei és örökös papságáról szóló tanítás elmagyarázásának
nehézségét. S ez nemcsak a téma nagysága és mélysége miatt van így, hanem a zsidók lelki
állapota miatt is, akikhez szól. A szemük elé tárta az Úr Jézust, Aki a szenvedései után
tökéletessé vált a felmagasztaltatásában mennyi Főpappá. Amikor megint a 110. zsoltárt idézi,
’Pap vagy te örökké Melkisédek rendje szerint’, az Atya által a Fiúhoz intézett ünnepélyes és
minden részletre kiterjedő szavakat, akkor annyira élénken és mélyen átérzi ennek a mennyei
tudásnak a rendkívüli gazdagságát, a bölcsesség és a vigasztalás kincseit, melyek a mennybe
ment Urunk papságában rejlenek, hogy vágyik arra, hogy ezzel a dicsőséges misztériummal
kapcsolatos ismereteit kifejtse a zsidók előtt, s főleg azért, mert ez volt az az igazság, amire a
legsürgősebb szükségük volt. Itt és egyedül itt láthatták meg a valós helyzetüket imádóként az
igazi sátorban, a mennyei szentélyben. Itt, csakis itt volt számukra vigasztalás abban a kínban,
amit a templomból és a jeruzsálemi földi szolgálatból történt kiűzésük miatt éreztek. S
Krisztus mennyei papságának ismeretéből világosságot is nyerhettek, amivel elkerülhették a
csalárd tévelygést, s erőt is meríthettek abból, amivel leküzdhették az útjukba kerülő
nehézségeket.” (Adolph Saphir)
Ennek a zárójeles megjegyzésnek a menetében, amit most kezdünk el vizsgálni, az
apostol két különböző hangot üt meg. Először egy komoly figyelmeztetést hangoztat, majd
egy kegyelmes bátorítást ad. A figyelmeztetés a Zsid5:11-6:8-ban hangzok el, a bátorítás a
166
Zsid6:9-20-ban. Mindaddig, amíg a keresztyének testben vannak és ki vannak téve az ördög
támadásainak, folytonos figyelmeztetésre van szükségük, s mindaddig, amíg a bennük lakozó
bűn gyötri őket és egy ellenséges világban vannak, addig mennyei buzdításra is szükségük
van. Minden, a szenteknek nyújtott hatékony szolgálat e két vonal mentén folyik, ide-oda
váltogatva a kettő között. Az igehirdetők jól teszik, ha alaposan megjegyzik ezt a tényt, amit
teljes mértékben példáznak az apostolok összes levelei, s minden keresztyén olvasó jól teszi,
ha a szívére veszi azt az ünnepélyes és szívhez szóló szakaszt, amibe most belekezdünk.
„A kiről nekünk sok és nehezen megmagyarázható mondani valónk van” (11. vers).
„Akiről”: ez Krisztusra vonatkozik, mint a melkisédeki előkép betöltőjére. Az apostolnak sok
minden járt a fejében, sokat akart a testvérei elé tárni. Sok minden tartozott ehhez a papi
rendhez, amik nagy fontosságúak és hatalmas értékűek voltak, amiket a legszükségesebb volt
ismerni: a Krisztus dicsőségére vonatkozó dolgok, valamint az Ő népe örömével és
vigasztalásával kapcsolatos dolgok. De ezeket „nehéz elmondani”, vagy ahogyan a Revised
Version említi, „nehéz elmagyarázni”. Ez nem azt jelenti, hogy maga az apostol találta
nehéznek ezek megragadását, s azt sem jelenti, hogy olyan természetűek lettek volna, ami
miatt a helyes nyelvezet feltalálásán munkálkodott, hogy világosan kifejezhesse ezeket. Nem,
hanem mivel ezek a dolgok sértették a zsidók érzékenységét, a apostol lelke ezért jutott
szorult helyzetbe. Ez világosan kiderül a következő mondatból.
„Sok és nehezen megmagyarázható mondani valónk van, mivel restek lettetek a
hallásra” (11. vers). „’Restnek lenni a hallásra’ azt az elmeállapotot írja le, amelyben a
kijelentések nem hoznak létre semmiféle kapcsolódó benyomást, nem figyelnek azokra, s nem
érzik át azokat. Egyszóval, az elmebeli fásultság állapotát írja le. Ha valaki ebben az
állapotban van, akkor nagyon nehéz neki bármit is megmagyarázni, mert semmi, legyen
bármennyire egyszerű is önmagában, nem fogható fel, amennyiben nem figyelnek oda rá.”
(Dr. J. Brown) A Revised Version itt megint jobb: „lassúak lettetek a hallásra”. De nem
mindig volt ez így. Volt idő, amikor a zsidók buzgalommal figyeltek az Ígére és szorgalmasan
alkalmazták azt. „Amikor először prédikálták nekik az evangéliumot, az felkeltette a
figyelmüket és gondolatokat ébresztett bennük, de most sokjak számára közönséges dologgá
vált. Azzal hízelegtek maguknak, hogy mindent tudnak róla. Olyan lett a számunkra, mint egy
hang, amihez a fül már régen hozzászokott: az illető nincs a tudatában és nem is figyel rá.”
(Dr. J. Brown)
A „restnek” fordított görög szó a Zsid6:12-ben „lustaként” szerepel.6 Ez a
nehézkesség vagy a tétlenség állapotát jelzi. Ezek a zsidók mentálisan és lelkileg olyanokká
váltak, mint a naplopók a természeti világban: tunyák arra, hogy nekigyürkőzzenek, túl lusták
ahhoz, hogy bármiféle erőfeszítést tegyenek a továbbfejlődés végett. Lelki restek, tunyák
voltak. Az olvasó nézze meg a Péld12:27-et, 19:24-et, 21:25-öt, 24:30-34-et és a 26:13-16-ot,
s emlékezzen, hogy mindezeknek az igeszakaszoknak lelki vonatkozásuk van. „Restté” vagy
„tunyává válni a hallásra” az ellenkezője az „igyekezetnek a 2Pt1:5-ben és 1:10-ben. A
léleknek ebben az állapotában az apostol nehéznek találta a magasabb rendű igazság
felfogására vezetni a zsidókat. Sok mindent el kellett mondania nekik, de a hidegségük, a
tespedtségük, az előítéleteik visszafogták őt. S ez a mi okulásunkra van feljegyezve: nekünk
szól, és adja meg a Lélek nekünk a halló füleket is.
„Restek lettetek a hallásra.” Hány keresztyénre igaz ez manapság! „Jól futottatok;
kicsoda gátolt meg titeket?” (Gal5:7) Ez ad okot a gyászra Isten minden igaz szolgájának.
Mivel elárad a romlottság, a szeretet sokakban meghidegül. A vonzalmak inkább a lenti,
mintsem az odafel való dolgokra irányulnak. Sokan, akik eltévelyedtek, azt hiszik, hogy az
örök üdvösségük biztos, azt bizonyítják, hogy nem törődnek az Istennel fennálló jelenlegi
kapcsolatukkal. S a keresztyének, akik összekeverednek ezekkel az élettelen hitvallókkal,
6
A Károli-fordításban ott is a „rest” szerepel. – a ford.
167
károsan érintettek, mert „jó erkölcsöt megrontanak gonosz társaságok” (1Kor15:33) Csekély
mértékben dőlnek neki „azoknak pedig, a melyek előttük vannak” (Fil3:14), emiatt aztán
csekély a növekedésük is a kegyelemben és az Isten ismeretében. S a tulajdon természetünk
törvénye folytán nem előre megyünk, hanem visszacsúszunk.
Kevesen vannak, akik látszólag megértik, hogy az igazságot „szerezni” kell
(Péld23:23) az átmeneti érdekeknek a lelkiek alá rendelésének árán megvásárolva azt. Ha a
keresztyén „növekedni akar az Isten megismerésében” (Kol1:10), akkor teljes szívvel át kell
adnia magát az Isten dolgainak. Lehetetlenség Isten és a mammont együtt szolgálni. Ha a
hitvalló keresztyén szíve ugyanolyan beállítottságú lesz, mint ezeké a névleges hitvallóké,
azaz a földi kényelemre, a világi bővelkedésre, a mulandó gazdagságra irányul, akkor a
„valódi javakat” el fogja adni „egy tál ételért” (Zsid12:16). De ha az isteni kegyelem által az
új természet birtokában a lelki dolgokra vágyik és éhezik, az a vágyakozás és éhség csak úgy
tölthető be és csillapítható le, ha átadja magát a szüntelen keresésnek. Fel kell öveznünk az
„elménk derekait” (1Pt1:13), s „hasogatni (tanulmányozni)” kell az Ígét (2Tim2:15), s a
kegyelem eszközeit „teljes igyekezettel” (2Pt1:5) használva. A szorgalmas lélek az, amely
„megkövéredik” (Péld13:4).
Milyen sokan vannak, akik az Isten igaz szolgája szolgálatában üldögélve „restek a
hallásra”! Keveset várnak Istenre, csekély mértékben erőltetik meg a szívüket a szolgálat
előtt, ami felkészítené őket az Ő üzenetének átvételére. Ehelyett az átlagos hallgató a világi
dolgokkal megtelt elmével jön Isten házába. „El kell vetnünk minden undokságot és a
gonoszság sokaságát”, ha „szelídséggel akarjuk fogadni a beoltott Ígét” (Jak1:21). A helyes
indítékkal kell odafigyelnünk Isten Ígéjére, nem puszta kíváncsiságból, nem pusztán csak
kötelesség-teljesítés miatt, még kevésbé azért, hogy kritizálhassuk, hanem hogy
„növekedjünk” (1Pt2:2), mégpedig a gyakorlati istenfélelemben. S ha nem akarjuk elfelejteni
a hallottakat, hogy azok valódi hasznot jelentsenek a lelkünk számára, elmélkednünk kell
azokon (Zsolt1:2) és buzgón kell könyörögnünk azért a kegyelemért, hogy képesek legyünk
odafigyelni a hallottakra.
„Mert noha ez idő szerint tanítóknak kellene lennetek, ismét arra van szükségetek,
hogy az Isten beszédeinek kezdő elemeire tanítson valaki titeket; és olyanok lettetek, a kiknek
tejre van szükségetek és nem kemény eledelre.” (12. vers) A nyitó „mert” jelzi, hogy az
apostol itt megokolja a vádat, amit a hívő zsidókkal szemben fogalmazott meg az előző vers
végén. Azzal a céllal korholta őket, hogy kiemelje a szomorú állapotot, amibe a tétlenségük
juttatta őket. Az állapotukat három megfontolásból is szánalmasnak kellett tekinteni. Először
is, elég régen megtértek már ahhoz, hogy másokon segítsenek. Másodszor, ahelyett, hogy
hasznosak lettek volna, újra meg kellett őket tanítani Isten igazságának az ábécéjére.
Harmadszor, nagyon messze álltak attól, semhogy megrághatták volna a kemény eledelt, mert
az állapotuk miatt csak a satnya csecsemőkori eledelt kaphatták.
„Mert noha ez idő szerint tanítóknak kellene lennetek.” Ez, úgy tűnik nekünk, csak
másik mód annak kimondására, hogy „gondoljátok meg, mióta vagytok keresztyének, mióta
ismeritek az igazságot, s miféle előmenetelt kellett volna tanúsítanotok abban!” Korholás volt
ez neki, amiért „nem vették mag az alkalmakat” (Ef5:16). A legvalószínűbb, hogy ezek között
a zsidók között voltak olyanok, akik az elhívásukat Krisztus nyilvános szolgálatának
napjaiban kapták, de kétségtelenül voltak közöttük a Pünkösd napján megtért 3 ezer közül
valók is, s azóta már eltelt mintegy harminc év. Az alatt az idő alatt mindenkinek volt
Ószövetsége, ami nyilvánvaló bizonyságot tett mindarról, amit Krisztusról tanultak. Az
evangéliumot prédikálták és „megerősítették” nekik (Zsid2:1-3). Sőt, ahogyan a Cselekedetek
könyve is megmutatja, az apostolok keményen és hosszasan munkálkodtak közöttük, s
eddigre már az Újszövetség nagyobb részét is a kezükbe vehették. Ezért hasonlítja őket a
Zsid6:7-ben a földhöz, „amely beissza a gyakorta reá hulló esőt”. Azaz, minden kiváltságot és
lehetőséget megkaptak.
168
„Tanítóknak kellene lennetek.” Ez beszél arról a fejlődésről, amit el kellett volna
érniük, a felhasználásáról, amit el kellett volna végezniük, s a tanításról, amit át kellett volna
venniük. Az evangéliumot Isten nemcsak a saját egyéni öröme és tanulása végett adja a
keresztyénnek, hanem „gíraként” is, amit Krisztus dicsőségére kell megforgatni (Lk19:13),
mint „világosságot” mások megvilágosítása végett (Mt5:15-16). A „tanítóknak kellene
lennetek” megmutatja, hogy ez a kötelezettség volt megkövetelve tőlük. Milyen kevéssé
fogják fel ezt manapság a keresztyének! Milyen kevesen figyelnek a Szentírás szolgálatára
olyan fülekkel, hogy az ne csak a saját maguk hasznára váljék, hanem felkészítse őket mások
megsegítésére is! Helyette nagyon sokan hallgatják az Ígét puszta megszokásból, a
lelkiismeretük megnyugtatása végett. De erre a két célra minden keresztyén hallgatónak
imádságos szívvel kell törekednie: a saját maga épülésére, s arra, hogy hasznos legyen mások
számára.
„Tanítóknak kellene lennetek.” Ne tompítsuk ennek a dolognak a szigorúságát azzal,
hogy azt mondjuk: Isten nem akarja, hogy az Ő egész népe nyilvános igehirdetőkké legyenek.
Az Újszövetség nem korlátozza a „tanítást” a szószékre. Az egyik legfontosabb helyszín az
otthon, s annak kell keresztyén szemináriummá válnia. A törvény idején Isten parancsba adta
az izraelitáknak, hogy osszák meg az Ő Ígéjét a házuk népével: „És gyakoroljad ezekben a te
fiaidat, és szólj ezekről, mikor a te házadban ülsz, vagy mikor úton jársz, és mikor lefekszel,
és mikor felkelsz.” (5Móz6:7) Vajon Isten kevesebbet követel most tőlünk, a teljes világosság
korszakában? Biztosan nem. Figyeljük meg még egyszer, miképpen kapják a parancsot az
idős asszonyok a Tit2:3-5-ben „a fiatalabbak megokosítására”: soha nem volt erre nagyobb
szükség, mint manapság. Ezt látjuk a 2Tim2:2-ben is: a testvéreknek „másokat kell
tanítaniuk”. Igen, minden keresztyénnek tanítónak „kell lennie”.
„Ismét arra van szükségetek, hogy az Isten beszédeinek kezdő elemeire tanítson valaki
titeket.” Az apostol folytatja a közömbös zsidók korholását és sulykolja nekik a „restté
válásnak a hallásra” elkerülhetetlen következményeit. A lelki tunyaság nemcsak a gyakorlati
előrehaladást gátolja meg a keresztyén életben, hanem visszacsúszást is eredményez.
Nemcsak az isteni igazság ismeretét veszítették el abszolúte, de a szívükre se vették és nem
éltek annak erejében. A 2Pt1-ben a keresztyéneket arra szólítja fel, hogy ragasszanak a hitük
mellé „jó cselekedetet, a jó cselekedet mellé tudományt, a tudomány mellé pedig
mértékletességet, a mértékletesség mellé pedig tűrést, a tűrés mellé pedig kegyességet, a
kegyesség mellé pedig atyafiakhoz való hajlandóságot, az atyafiakhoz való hajlandóság mellé
pedig szeretetet.” Majd az apostol hozzáteszi: „Mert ha ezek megvannak és gyarapodnak
bennetek, nem tesznek titeket hivalkodókká, sem gyümölcstelenekké a mi Urunk Jézus
Krisztus megismerésére nézve”. Ugyanakkor komoly figyelmeztetésben is részesülünk: „Mert
a kiben ezek nincsenek meg, az vak, rövidlátó, elfelejtkezvén a régi bűneiből való
megtisztulásáról”. Ez volt a zsidók állapota.
„Az Isten beszédeinek kezdő elemei.” A szívük hűvössége miatt annyira
visszacsúsztak, hogy csak a tanulók legalsóbb osztályába lehetett őket besorolni: újra kellett
tanulniuk az ábécéjüket. Világos bizonyítéka volt ennek a tunyaságuk és az előmenetelük
hiánya. „Az Isten beszédének kezdő elemei” kifejezés a hitünk kezdetlegességét, az első
leckéinket, a Szentírás elementáris igazságait jelenti. Amíg ezeket meg nem ragadják hittel, s
ezek nem gyakorolnak hatást a szívre és az életre, a tanítvány nem kész a továbbtanulásra az
Isten dolgaiban. A zsidók esetében ezek a „kezdő elemek” vagy elemi tanítások az alábbiak
voltak: az Ószövetség üdvökonómiája szigorúan előképi; a rendelései és a ceremóniái Isten
Fiának Személyét és munkáját jelezték előre, Akinek el kellett jönnie és engesztelést kellett
tennie a népe bűneiért. Így jött el: az előképek helyt adtak a nagy Igazinak, s az árnyékokat
felváltotta maga a Szubsztancia. Igaz, hogy aztán elhagyta ezt a színpadot, elment magába a
mennybe, ott megjelenni Isten jelenlétében a népe érdekében. Oda kellett követnie Őt a
hitünknek és a szeretetüknek. Ehelyett vissza akartak menni a jeruzsálemi templomi
169
szolgálatokhoz. A szívüket az immár idejétmúlt előképekre és alakokra irányították, amit az
apostol nem vonakodott „erőtlen és gyarló elemeknek” nevezni (Gal4:9).
A hitben járás helyett a zsidókat a látott dolgok befolyásolták. Ahelyett, hogy előre
néztek volna a mennybement és megdicsőült Megváltóra, azzal a rendszerrel voltak
elfoglalva, ami előképe volt az Ő munkájának a megaláztatása napjaiban. Azaz, újra meg
kellett tanulniuk „az Isten beszédeinek kezdő elemeit”. Emlékeztetni kellett őket arra, hogy a
tökéletes immár eljött, ezért tehát azzal, ami részleges volt, eltűnt. S mi ennek a kifejezésnek a
vonatkozása manapság a keresztyénekre? A következő. A hitünk kezdő elemei ezek: Jézus
Krisztus azért jött a világba, hogy megmentse a bűnösöket; az Ő szabadítása tökéletes és
befejezett, nem hagy semmit, amit nekünk kellene hozzátenni; az egyetlen alkalmasság, amit
a bűnösöktől megkövetel, hogy a Lélek tárja fel előttük, hogy szükségük van Rá. Minél
nagyobb bűnösnek ismerem magamat, annál nagyobb szükségem van Krisztusra és annál
jobban igazodok Hozzá, mert Ő „a gonoszokért” halt meg (Rm5:6). A romlottságom és a
nyomorúságom felismerése volt az, ami először odavonzott Hozzá. Ha minden szükségemben
és szegénységemben Őrá bízom magam, akkor befogad, mert kijelentette, hogy „a ki hozzám
jő, semmiképen ki nem vetem”. Ebben bízva örvendezve folytatom az utamat, köszönetet
mondva és hálát adva Neki, Általa és Érte élve.
Ahelyett azonban, hogy a Szeretettben történt befogadásuk örömteli bizonyosságában
élnének, sokan utat engednek a kételkedésnek. Megkérdőjelezik az „érdeküket Krisztusban”, s
azon töprengenek, hogy „vajon az Övé vagyok, vagy sem?” Folytonosan önmagukkal vannak
elfoglalva, akár a jó, akár a rossz énükkel. S így a békességük véget ér. Ahelyett, hogy a
szeretetük Krisztusra irányulna, a figyelmük befelé fordul, s a hitükkel vagy annak hiányával
foglalkoznak. Ahelyett, hogy Isten kegyességének dicsőséges fényében járnának, a
„kételkedés kastélyában” laknak, vagy „a csüggedés mocsarában” küszködnek. Ahelyett,
hogy mások tanítói lennének, nekik maguknak van szükségük arra, hogy valaki megtanítsa
nekik „az Isten beszédeinek kezdő elemeit”. Csak az óvodába valók. Ismét el kell nekik
mondani, hogy a hit elfordítja a tekintetét önmagáról és teljesen a Másikkal foglalja el magát.
El kell nekik mondani, hogy Krisztus a bűnös Megváltója, nem pedig a hit: maga a hit pusztán
a Felé azért kinyúló üres kéz, hogy kaphasson valamit.
Ezt a mondatot többféleképpen lehet jog szerint alkalmazni. Vizsgáljuk meg a
jelentőségét a keresztyének másik csoportjára nézve, akik közé az olvasóink közül is sokan
tartozhatnak. Volt idő, amikor „a messze vidéken” azzal a moslékkal próbáltál meg jóllakni,
amivel a disznókat etették (Lk15). De rájöttél, hogy az erőfeszítésed hiábavaló. S hogy más
hasonlatot használjunk, egymás után végigpróbáltad a világi kutakat, de csak hogy felismerd:
„a ki ebből a vízből iszik, ismét megszomjúhozik” (Jn4:13). Rájöttél, hogy az evilági dolgok
nem képesek kielégíteni a mélységes szükségeidet. Akkor fáradtan és nagyon megterhelten
Krisztus elé jutottál és rájöttél, hogy Ő a „teljességgel szeretetreméltó” Személy. Ó, micsoda
örömre gyulladtál! „Te vagy, ó, Krisztus, minden, amire szükségem van!” De ma is ezt
mondja a szíved? Ó, jaj, „elhagytad az első szeretetet” (Jel2:4), s azzal együtt a békesség és a
megelégedettség is nagy fokban a múlté. Mint a koca, amelyik visszatér dagonyázni a sárba,
sokan mennek vissza a világba felfrissülésért, majd kielégülésért. Ó, kedves olvasó, téged
nem kell ismét „az Isten beszédeinek kezdő elemeire” tanítani? Nem kell emlékeztetni téged,
hogy ezen a színpadon semmi sem képes az új természetnek szolgálni, annak az új
természetnek, ami a menny számára teremtetett? Nem kell újra megtanulnod, hogy egyedül
Krisztus képes megelégíteni a szívedet?
„Az Isten beszéde” a Szentírásnak adott sok megnevezés egyike. István „élő Ígéknek”
nevezte (Csel7:38). „Ezek a Szerzőjük vonatkozásában azok ’az élő Isten’ beszédei, miközben
a beszédek, amikkel a Sátán megbolondította a világot, a legfeljebb a holtak síremlékein és
koporsóin olvashatók. Ezek a használatuk és a hatékonyságuk vonatkozásában ’élők’, mert
életadó Ígék azoknak, akik engedelmeskednek nekik (5Móz32:47). Mivel ezek ’Isten
170
beszédei’, így valamennyiünk lelke is lelkiismerete felett a legfőbb hatalommal bírnak. Ezért
egyben tévedhetetlen igazságok is.” (Dr. John Owen)
„És olyanok lettetek, a kiknek tejre van szükségetek és nem kemény eledelre.” Az
apostol itt tovább korholja a zsidókat az ernyedtségük miatt és eléjük tárja a leromlott
állapotukat egy olyan hasonlattal, aminek a célja a megalázásuk: a csecsemőkhöz hasonlítja
őket. Ugyanezt a hasonlatot használja az 1Kor3:1-2-ben is. A „tej” itt ugyanazt jelenti, mint
„az Isten beszédeinek kezdő elemei”. A „kemény eledel” Krisztus hivatalaira, s főleg a
papságára utal, mint alkalmasra a szükségleteinkhez és ragaszkodásunkhoz. A „tej” a
csecsemőknek való, de a keresztyéneknek növekedniük kell és erősekké kell válniuk az
Úrban. Arra buzdítja őket, hogy „ne legyetek gyermekek értelemben” (1Kor14:20), és azt
parancsolja nekik, hogy „legyetek férfiak, legyetek erősek” (1Kor16:13).
„Mert mindaz, a ki tejjel él, járatlan az igazságnak beszédiben, mivelhogy kiskorú”
(13. vers). A „tejjel él”’ azt jelenti, nem él semmi egyébbel. Az „igazság beszéde” alatt az
Isten kegyelmének evangéliumát érti. Az 1Kor1:18-ban „a keresztről való beszédnek” nevezi,
mert az a fő témája. A Rm10:8-ban „a hit beszédének”, mert ez a fő követelmény
mindazoknak, akik hallják. Itt „az igazság beszéde” a természete, a használata és a célja miatt.
Az evangéliumban „az Istennek igazsága jelentetik ki” (Rm1:16-17), mert Krisztus „a törvény
vége… minden hívőnek igazságára” (Rm10:4). Nos, itt a zsidókat nem tudatlanoknak vagy az
igazság beszédét nélkülözőknek mondja, hanem „járatlanoknak” vagy „tapasztalatlanoknak” a
használatában. Elmulasztották továbbfejleszteni a tulajdonképpeni céljának megfelelően. Ha
világosan felfogták volna az evangéliumot, észrevették volna a lévita papság folytatásának
szükségtelenségét az áldozataival egyetemben.
Az egyetlen „járatlan” az igazság beszédében a „kiskorú”. Ezt a kifejezést itt
feddésként használja. A „kiskorú” gyenge, tudatlan. A lelki „kiskorú” az, aki nem rendelkezik
kellő ismeretekkel Krisztusról, azaz tapasztalati tudással és szívbéli ismeretekkel Róla.
Jegyezze meg az olvasó, hogy a lelki kiskorúság volt az, ami Isten népét jellemezte régen, a
judaizmus alatt (Gal4:1-6). Ők az eljövendő Krisztusra tekintettek előre, Akinek a Személye
és a munkája előképek és előképi személyek által tárult a szemük elé. Ez volt az alap, amira a
zsidók majdnem visszacsúsztak. A földi dolgok kötötték le a figyelmüket. S ez még ma is így
van. Valaki lehet húsz-harminc éven át keresztyén, de ha nem felejti el a mögöttes dolgokat,
és nem feszül neki az előtte levőknek, akkor a tényleges tapasztalatait és a lelki képességeit
illetően csak „kiskorú”.
„Az érettkorúaknak pedig kemény eledel való, mint a kiknek mivoltuknál fogva
gyakorlottak az érzékeik a jó és rossz között való különbségtételre.” (14. vers) Itt fejezi be az
apostol azt az ellentétet, amit az előző versben kezdett meg, s leírja azok jellemzőit, akiknek a
kemény eledel való. A kijelentése szükségszerű következtetéssel magyarázza el nekünk, hogy
miért váltak a zsidók „restekké a hallásra”. Sok mindennek van itt mély gyakorlati
jelentősége. A „kemény eledelt” a „tejjel” vagy Isten Ígéjének „kezdő elemeivel” állítja
szembe, amiket a fentiekben határoztunk meg. Ez a „kemény eledel” azok megfelelő része,
akik maguk mögött hagyták a csecsemőkort, akik úgy „dolgozták fel” a csecsemőkor „tejét”,
hogy „növekedtek” általa és nőttek a hitben és a szeretetben. Ez a növekedés a lelki
„érzékeink” vagy képességeink használatából ered és az mozdítja elő. A gyermekeknek is
vannak „érzékeik”, de ők nem tudják, hogyan használják azokat a maguk javára. A lelki
képességeink megfelelő használata teszi lehetővé a számunkra a különbségtételt „a jó és a
rossz” között. Ebben mondtak annyira szánalmas csődöt a zsidók.
„Egy gyermek könnyedén rákényszeríthető az étkezésre. A dajkája könnyen ráveheti,
hogy még az ízletes mérget is lenyelje. A felnőtt azonban ’a használat során’ megtanulta arra
alkalmazni az érzékeit, hogy különbséget tegyen az ember számára ártalmas és tápláló dolgok
között.” (Dr. J. Brown) Ugyanez megáll a lelki birodalomban is. Van valami az új emberben,
ami megfelel az „öt természetes érzékünknek”, nevezetesen az értelem, a tudat, az érzelmek.
171
De ezeket edzeni és fejleszteni kell. Csak az elme állandó és szorgalmas edzésével a lelki
dolgokon, az Íge szorgalmas tanulmányozásával naponkénti elmélkedés útján, a bele vetett hit
gyakorlásával, a buzgó könyörgéssel a Léleknek világosságért, érjük el a különbségtétel
mindennél fontosabb képességét a jó és a rossz, az igazság és a hamisság között. „Az érzékek
gyakoroltatása” megszerzett képeséget vagy alkalmasságot jelent, ahogyan egy fegyelmezett
katona van felszerelve a kötelességeinek, illetve egy edzett atléta a munkájának ellátására.
Efféle képességet a keresztyén csak úgy szerezhet, ha állandóan és serényen az Isten dolgaival
foglalkozik. „A mivoltuknál fogva gyakorlottak” nem a hirtelen nekirugaszkodásokra
vonatkozik, hanem a rendszeres gyakorlatra, a megszilárdult szokásra. A végeredmény a
minden szem elé kerülő dolog helyes megítélésének lelki képessége.
Ebben mondtak csődöt a zsidók, és ó, jaj, ebben mond csődöt manapság sok
keresztyén is. „Az érzékeiket nem edzették, nem jártak Istennel szoros közelségben, nem
követték a Mestert, nem figyeltek buzgón a hangjára, ami elmondja, mi Isten jó, kedves és
tökéletes akarata. Nem alkalmazták tudatosan az ismereteket, amikkel rendelkeztek, hanem
hagyták azokat elhalni és használaton kívül kerülni. Ha valóban és igazán részesedtek volna a
tejből, nem maradtak volna csecsemők.” (Adolph Saphir) A tunyaságuk miatt képtelenek
voltak különbséget tenni „a jó és a rossz” között, azaz az igazság és a hamisság között, a
Lélek ösztönzései és a Sátán sugalmazásai között, az új természet kívánságai és a régi vágyai
között. Olyanok voltak, mint a csecsemők a természeti világban: képtelenek voltak
különbséget tenni aközött, ami helyes volt a judaizmus üdvökonómiájában, aközött, ami most
a keresztyénséghez illett.
A „gyakorlottak az érzékeik a jó és rossz között való különbségtételre” arra utal, ami a
hívő elé kerül lelki táplálékként. A „jó” az, ami tápláló és alkalmas eledelnek, a „rossz” az,
ami nem szolgálja az épülését, hanem a pusztulására válik. Maga a Szentírás is „rossz”, ha
nem megfelelően hasogatják és használják. Ezt látjuk a Sátánnak a Szentírással történt
visszaélésében Krisztussal (Mt4:6). Az igazság „rosszá” válik, amikor nem a saját helyénvaló
és isteni arányaiban mutatkozik meg. A zsidók ellenségei az ószövetségi Írásokra hivatkoztak
úgy, ahogyan manapság a katolikusok is teszik az istentisztelet és a papság általuk kidolgozott
formáinak alátámasztása végett. Sok más módon is aktív ma a Sátán, amikor Isten népe elé
tárja „a jót és a rosszat”, s hacsak a lelki képességeiket nem edzették szorgalmasan, sok
várakozással Istenre, könnyedén áldozatul esnek a fél-hazugságainak.
„Ha a nép ténylegesen szerette és babusgatta volna azt, amit oly naivan neveznek ’az
egyszerű evangéliumnak’, a tudásuk és a keresztyén jellemük mélyült volna, s minden
igazság, ami a megfeszített Krisztusban összpontosul, a vizsgálatuk és az örömük tárgyává
vált volna, ami gazdagította és emelte volna a tapasztalataikat. Nincsenek azoknál alaposabb
tantételek, mint amik ki lettek hirdetve, amikor Krisztus szabadítását bejelentették. Az egész
fejlődésünk annak a tanításnak a teljesebb tanulmányozásától függ, ami először hirdettetett
nekünk.” (Adolph Saphir) A világosság használata, amivel már rendelkezünk, az igazság
átültetése a gyakorlatba, amit már megkaptunk tesz minket alkalmassá arra, hogy többet
tegyünk. Amíg nem ezt tesszük, elkorcsosultak vagyunk, s a bennünk levő világosság
sötétségre változik. A mannával nem hernyókat etetnek! (2Móz16:20) A szervezetünkbe fel
nem szívódott megemésztetlen tej megerjed. A visszacsúszott állapot megfoszt a szilárd
ítélőképességtől. A „gyakorlottak az érzékeik a jó és rossz között való különbségtételre” titkát
a Hós6:3 jelenti ki: „Akkor ismerünk meg, ha követjük az Úr megismerését”.7 Az Ő kegyelme
ösztönözzön minket erre.
7
A Károli-fordítás szerint: Ismerjük hát el, törekedjünk megismerni az Urat. – a ford.
172
6. fejezet
Csecsemő- és felnőttkor
Zsid6:1-3
1. Annakokáért elhagyván a Krisztusról való kezdetleges beszédet, törekedjünk

tökéletességre, nem rakosgatván le újra alapját a holt cselekedetekből való megtérésnek
és az Istenben való hitnek,
2. A mosakodásoknak, tanításnak, kezek rátevésének, holtak feltámadásának és
az örök ítéletnek.
3. És ezt megcselekeszszük, ha az Isten megengedi.
A most következő magyarázat, amit ezekről a versekről adunk, egyáltalában nincs

összhangban a korábbi szerzők által megfogalmazottokkal. Nagymértékben különbözik a dr.
Kálvin, Owen és Gouge, valamint az időben közelebbi A. Saphir és dr. J. Brown írásaiban
szereplőktől. Nagyon tiszteljük az ő munkáikat és nagyon sokat köszönhetünk azoknak, amik
a segítségünkre vannak, de mégis vesszük a bátorságot és nem követjük azokat vakon. A
„mindent megpróbáljatok” (1Thessz5:21) mindig is fontos kötelességünk. Noha ellenkezik a
természetes hajlamainkkal eltérni az általuk adott magyarázatoktól (többektől némi
bátortalansággal), mégis hálásak vagyunk Istennek, amiért az utóbbi években több
világosságot adott néhány szolgájának az Ő csodálatos és kimeríthetetlen Ígéjéből. Bárcsak
kegyeskedne többet adni nekünk is!
A fent említett szerzők a „Krisztusról való kezdetleges beszéd”, vagy ahogyan a
Revised Version lapszéljegyzete fordítja „Krisztus kezdetének Ígéje” kifejezést a
keresztyénség alapvető igazságaira vonatkoztatták, melyek összefoglalóját az 1. vers második
részében és a 2. vers egészében szereplő hat dologban látták, míg a „törekedjünk
tökéletességre” kifejezést a keresztyén kijelentés mélyebb és magasztosabb dolgaira való
elhívásnak tekintették. De számunkra perdöntőnek látszó okok miatt ennek a szakasznak ez a
magyarázata teljességgel tarthatatlan. Nem veszi figyelembe a levél központi témáját,
valamint annak célját, amiért megíródott. Egyáltalán nem juttatja érvényre a közvetlen
szövegkörnyezetet, s teljesen megdől, amikor részleteiben vizsgáljuk.
Mint azt már oly gyakran ismételgettük ebben a kommentárban, a levelünk témája a
keresztyénség mérhetetlen felsőbbrendűsége a judaizmussal szemben. Amíg az igemagyarázó
nem tartja ezt szilárdan az elméjében és nem így halad fejezetről fejezetre, szakaszról
szakaszra, addig biztosan el fog tévedni. Ez az a kulcs, ami kinyit minden szakaszt, ha
megpróbáljuk bármely részét e nélkül megnyitni, a hatás kényszeres és erőltetett lesz. Ennek a
megfontolásnak a fontosságát nem lehet túlbecsülni, s néhány látványos példáját már láttuk az
előző fejezetek tanulmányozása során. Itt is jó szolgálatot tesz nekünk, ha alkalmazzuk. Az
apostol nem a keresztyénség két különálló állapotát állítja szembe egymással, egy
csecsemőkorit és egy felnőttet, hanem ismét inkább a lényeget az árnyképekkel. Tovább
sulykolja a zsidóknak annak szükségességét, hogy felhagyjanak a láthatókkal a
láthatatlanokért, az előképekkel a valóságért.
Az pedig, hogy a mostani szakasz tanulmányozásába kezdve a legfontosabb a
kapcsolatának vizsgálata a közvetlen szövegkörnyezettel, nyilvánvaló a legelső
„Annakokáért” szóból. Az apostol itt következtetést von le valami korábban elhangzottból. Ez
visszavezet minket a Zsid5:11-14-ben feljegyzettekhez, aminek a helyes megértéséhez a
közvetlenül utána következők alapos kifejtése szükséges. Azokban a szavakban az apostol a
zsidókat korholja a lelki tunyaságuk miatt, s kicsinyekhez hasonlítja őket, akik semmi mást
nem képesek fogyasztani, csak tejet. Elmondja nekik: szükségük van rá, hogy „az Isten
173
beszédeinek kezdő elemeire tanítson valaki titeket”, ami azt jelenti, hogy nem fogták fel
világosan a tényt, hogy a judaizmus csak átmeneti üdvökonómia volt, mert mint előkép, a
rendeletei és a ceremóniái Őt vetítették előre, Akinek ide kellett jönnie és engesztelést kellett
adnia a népe bűneiért. Most, hogy eljött és befejezte a munkáját, az előképek elérték a
céljukat, és az árnyékokat felváltotta a Szubsztancia.
Az állapot, amelyben a héber szentek voltak akkor, amikor a Szentlélek felindította az
apostolt, hogy megírja nekik ezt a levelet, a mások fontos kulcs a figyelmeztető szakaszainak
megnyitásához. Mint azt megmutattuk az utolsó szakaszunkban, a Zsid5:11-14 nyelvezete
világosan jelzi, hogy visszacsúsztak. Ennek az okát a 10. fejezetben adja közre, aminek az
egyik része visszavisz minket az 5. fejezetben feljegyzetteket megelőző időkre. Először a
Zsid10:32-ben olvassuk: „Emlékezzetek pedig vissza a régebbi napokra, a melyekben,
minekutána megvilágosíttattatok, sok szenvedésteljes küzdelmet állottatok ki”. Ezt a
„szenvedésteljes küzdelmet”, mint a 34. vers mondja, „örömmel fogadták”. Nagyon
figyelemre méltó s ritka dolog volt ez. Hogyan lehetett számot adni az efféle
megtapasztalásról? A 34. vers további része mondja el nekünk: „tudván, hogy néktek jobb és
maradandó vagyonotok van a mennyekben”.
De ezt az áldott és leli állapotot, ami jellemezte a zsidókat az „első szeretet”
felizzásakor, nem tartották fenn. Amíg a szeretetük az odafelvalókra irányult, miközben a
hitet gyakorolták, felismerték, hogy a tényleges osztályrészük a magasságban van. De a hitet
próbára kell tenni a türelemmel egyetemben, s ha a hitet nem edzik, „a halogatott reménység
beteggé teszi a szívet” (Péld13:12). Ó, jaj, a hitük megingott és ennek következtében
elégedetlenekké váltak azért, mert semmijük sem volt itt lenn, s türelmetlenekké váltak, nem
várva a láthatatlan és jövőbeli örökségre. Ezért mondta nekik az apostol: „Ne dobjátok el hát
bizodalmatokat, melynek nagy jutalma van. Mert békességes tűrésre van szükségetek, hogy az
Isten akaratát cselekedvén, elnyerjétek az ígéretet.” (Zsid10:35-26)
Nos, a léleknek ez az elégedetlen és türelmetlen állapota volt az, amibe beleestek, s
ami számot adhat azért az állapotért, amit a Zsid5:11-12-ben találunk. S ez a 6. fejezetben
említettek közül is megmagyaráz sok mindent. Ezért indult fel az apostol arra, hogy a
legkomolyabb figyelmeztetésben részesítse őket, amit a 4-6. versekben találunk. Ezért találjuk
a „reményt” annyira kiemelkedőnek a soron következőkben, lásd 11, 18, 19. versek. S ezért
utal a „tűrésre” a 12. versben. Ezért hivatkozik Ábrahámra és emeli ki a „tűrését” a 15.
versben, S ezét ösztökéli a jelenlegi igeszakaszunk a zsidókat a „tökéletességre törekvésre”, s
ezért szúr be az apostol egy kételyt a 3. versben „És ezt megcselekeszszük, ha az Isten
megengedi”, mert jó oka volt feltételezni, hogy a korábbi viselkedésük felbőszítette Őt. Azaz,
megint látjuk, hogy a Szentírás milyen csodálatosan és tökéletesen magyarázza önmagát, s
mekkora szükségünk van arra, hogy „lelkieket lelkiekkel vessünk össze” (lásd 1Kor2:13).
A Zsidókhoz írott levél 6. fejezete nem jelenti új szakasz kezdetét a levélben, hanem
azt a kitérőt folytatja, amibe az apostol a Zsid5:11-ben kezdett bele. Tekintettel arra, , hogy
azok, akiknek írt, nem voltak képesek az épülésükre befogadni azokat a magasztos és
dicsőséges titkokat, amiket meg akart magyarázni, az apostol azzal folytatja, hogy különböző
okokat és érveket sorol fel nekik a szorgalmatos figyelmüket felkeltendő. Először pozitívan
jelenti ki a szándékát: „törekedjünk tökéletességre” (1. vers). Másodszor, megnevezi, mit
kíván maga mögött hagyni, konkrétan „Krisztus kezdetének Ígéjét” (1-3. versek).
Harmadszor, a biztos pusztulásra figyelmezteti a hitehagyottakat (4-8. versek). Negyedszer,
enyhíti a figyelmeztetését a megtért zsidók esetében (9-14. versek). Ötödször, ihlető buzdítást
ad a hitre, Ábrahám életétől kölcsönözve azt (15-21. versek).
„Annakokáért elhagyván a Krisztusról való kezdetleges beszédet” (1. vers). Mint már
rámutattunk, ennek a versnek az első szava jelzi, hogy szoros kapcsolat áll fenn a korábban
elhangzottak és a soron következők között. A „kezdetleges” szó itt ugyanaz, mint ami a
Zsid5:12-ben a „kezdő” szóval van fordítva. A „beszéd” szó a Zsid5:12-ben többes számban
174
szerepel. A „tökéletesség” szót az „érettkorú” kifejezéssel adja vissza a Zsid5:14. Nagyon
nyilvánvaló tehát, hogy az apostol az előző fejezetben megkezdett témát folytatja.
„Annakokáért elhagyván a Krisztusról való kezdetleges beszédet”. Az Amplified
Version fordítása ennek a mondatnak az esetében nagyon hibás és félrevezető. Az ige múlt
időben szerepel, nem jelen időben. A Bagster’s Interlinear helyesen adja vissza az „Azért
[már] elhagyva” kifejezéssel.8 A fordításbeli különbség fontos, mert lehetővé teszi a soron
következők fontosságának jobb megértését. Az apostol egy pozitív tényt említ, nem pedig egy
lehetőségért könyörög. Nem kéri a zsidókat egy bizonyos lépés megtételére, hanem
emlékezteti őket arra, amit már megléptek. Már elhagyták „a Krisztusról való kezdetleges
beszédet”, s nem akarja, hogy visszatérjenek ahhoz.
„Annakokáért elhagyván a Krisztusról való kezdetleges beszédet”. Pontosabban:
„Azért [már] elhagyva a Krisztusról való kezdetleges beszédet”. A Bagster’s Interlinear szó
szerinti, pontos fordítását adja a görög szövegnek ekképpen: „Azért már elhagyva a
Krisztusról való beszélgetés kezdetét”. Ez a kifejezés párhuzamos „az Isten beszédeinek
kezdő elemeivel” a Zsid5:12-ben. Ez arra utal, amit Isten közölt az Ő Fiáról a judaizmus alatt.
Az Ószövetségben két dolog kiemelkedő Krisztussal kapcsolatban: először is a próféciák az Ő
eljöveteléről, másodszor az Általa elvégzendő munka előképei és szemléltetései. Ezek a
jövendölések most beteljesedtek, az árnyékok meglelték a szubsztanciájukat Isten Fiának a
megtestesülésében, életében, halálában, feltámadásában és mennybemenetelében. Ezt a zsidók
közötti „szent atyafiak” (Zsid3:1) elismerték. Azaz, elhagyták az „ábécét” Magáért az Ígéért,
a képeket a valóságért.
„Törekedjünk tökéletességre.” A görögben itt határozott névelő áll, s „a tökéletesség”
nyilvánvalóan a „a Krisztusról való kezdetleges beszéddel” van szembeállítva: figyeljük meg,
nem „az Úr Jézusról”, hanem „a Krisztusról”, azaz a Messiásról. Ez még egyszer ellentét a
judaizmus és a keresztyénség között. Az, amire „a tökéletesség” vonatkozik, nem más, mint a
teljes kijelentés, amit Isten most megadott Magáról az Ő megtestesült Fiának Személyében.
Többé már nem takarják el Őt előképek és árnyékok, az Ő dicsősége teljesen látható Jézus
Krisztus arcán (2Kor4:6). Az egyszülött Fiú „jelentette ki” Őt itt a Földön (Jn1:18), s
győztesen befejezve a munkát, amit Őrá bíztak, hogy elvégezze, „felvitetett a dicsőségbe”
(1Tim3:16). S most egy felmagasztalt és trónra ültetett Krisztusra kell a hívő szeretetének
irányulnia (Kol3:1).
„Annakokáért elhagyván… törekedjünk tökéletességre.” Az első szó visszatekint
mindarra, amit az apostol már elmondott. Ez végkövetkeztetés, amit a megelőző öt fejezet
tartalmából von le. A jelentése ez: tekintettel arra a tényre, hogy Isten most a Fiában szólt
hozzánk; tekintettel arra, hogy kicsoda Ő, tudniillik mindennek a kijelölt örököse, a világok
Alkotója, Isten dicsőségének a ragyogása, és az az Ő szubsztanciájának lenyomata, azé, Aki a
hatalma szavával tart fenn mindeneket; tekintettel arra a tényre, hogy Önmaga által „törölte el
a bűneinket” és ennek következtében a Felséges jobbjára ült, oly sokkal kiválóbbá tétetve az
angyaloknál, mert örökség útján kapott náluk jobb nevet; s tekintettel arra a további tényre,
hogy Ő mindenben hasonlatossá lett a testvéreihez, hogy könyörülő és hű Főpap lehessen a
dolgokban Isten iránt, engesztelést tehessen a nép bűneiért, s ennek a hatalmas munkának a
sikeres elvégzése következtében „tisztességgel és dicsőséggel” legyen megkoronázva; s látva,
hogy mérhetetlenül felsőbbrendű Mózesnél, Józsuénál és Áronnál, adjuk meg Neki az Őt
megillető helyet a gondolatainkban, a szívünkben és az életünkben.
„Törekedjünk tökéletességre” a Krisztusnak a Személyében, tökéletességeiben és
helyzetében meglévő teljes dicsőségéről adott isteni kijelentés megértésére vonatkozik.
Gyakorlati oldalról nézve ez a tudás „tökéletessége”, amit a Szentlélek ültet be lelkileg az
8
A magyarban nem fejeződik ki olyan élesen, mint az angolban. Az angolban a „leaving” és a „having left”
kifejezések szerepelnek, az első egy jelen idejű, épp most zajló cselekedetre utal, míg a második egy múltbeli,
már befejezettre. – a ford.
175
értelembe és a szívbe. Ez az evangélium titkaira és magasztos tanítására vonatkozik. Ez az
ismeret tökéletessége a kijelentett igazságban. Természetesen azonban mégiscsak relatív
„tökéletesség”, mert Isten dolgainak abszolút megértése ebben az életben nem érhető el. Most
„rész szerint van bennünk az ismeret” (1Kor13:9). „Ha pedig valaki azt hiszi, hogy tud
valamit, még semmit sem ismer úgy, a mint ismernie kell” (1Kor8:2). Még Pál apostolnak is
ezt kellett mondania: „Atyámfiai, én enmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna: de
egyet cselekszem, azokat, a melyek hátam megett vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, a
melyek előttem vannak, nékik dőlvén, czélegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus
Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára.” (Fil3:13-14).
„Törekedjünk tökéletességre.” A tudósok nem értenek egyet a többes számú névmás9
itteni használatát illetően. Egyesek úgy vélik, hogy az apostol a zsidókat köti magához a
közvetlenül előtte álló feladatban; mások a névmást úgy tekintik, hogy az apostol kegyesen
csatlakozik hozzájuk a köteleségeik teljesítésében. A személyes véleményem az, hogy ezt a
két nézetet kombinálni kell. Először, a „törekedjünk” az elhatározása volt, amit a levél
további fejezetei szemléltetnek is. Ezért hát kövessék őt. Így felfogva megmutatja, hogy az
apostol a „restségük” ellenére (Zsid5:11) nem úgy tekintett a zsidók állapotára, mint
teljességgel reménytelenre. Én tehát tovább folytatom a Krisztussal kapcsolatos
legmagasztosabb és legdicsőségesebb dolgok elétek tárását. Másodszor, az apostol
leereszkedik, hogy egyesülhessen velük a törekedés felelősségében. „Annakokáért”:
tekintettel az idő hosszára, mióta keresztyének vagytok, legyetek szorgalmasok a
kegyelemben való növekedésben és a mi Urunk Jézus Krisztus megismerésében. Ez tehát
felszólítás volt, hogy felindítsa őket.
A „törekedjünk” passzív, „folytassuk”. Ez a szó a hajó előrehaladásából származik a
szél hatására, amikor vitorlákat bont. Akaratunk és szeretetünk teljes meghajlításával, egész
lelkünk minden erőfeszítésével induljunk fel a továbbhaladásra. Elég sokat voltunk a part
közelében, most vonjuk fel a vitorláinkat, s imádkozzunk a Lélekhez, hogy az Ő hatalmas
ereje munkálkodjon bennünk, s induljunk el a mélységek felé. Az a kötelessége Isten
szolgáinak, hogy ösztökéljék a keresztyén hallgatóikat az isteni igazság ismeretében való
előrehaladásra, s buzdítsák őket: menjenek át a tornácon és lépjenek be a szentélybe, s ott
szemléljék Isten házának isteni dicsőségét. Bár az ige passzív, s a „törekedjünk” hatását
jelenti, mégis magában foglalja az ezt a hatást létrehozó eszközök aktív használatát. „Teljes
igyekezet” követeltetik meg a keresztyéntől (2Pt1:5). Az igazságot „meg kell szerezni”
(Péld23:23). Át kell ültetni a gyakorlatba mindazt, amit Isten adott (Lk8:18).
„Törekedjünk tökéletességre.” Megkérdezhetjük: mi ennek a gyakorlati alkalmazása
manapság a keresztyénekre? Mert a zsidók számára ez a judaizmus előkészítő és földi
rendszerének elhagyását jelentette (ami a teljes figyelmüket lekötötte, mielőtt hittek volna
Krisztusban, mint az elküldött Megváltóban), s az isteni kijelentés hit által történő
megragadását, ami mos Benne és Rajta keresztül adatott meg: szeretetedet irányítsd egy
mennybement, ezért láthatatlan Krisztusra, Aki most a mennyei szentélyben szolgál a te
érdekedben. A keresztyének számára pedig ezt jelenti: fordul el azoktól a céloktól, amelyek
felemésztették az idődet a megtéretlenség korszakában, s most az odafelvalókról elmélkedj és
azokban találd meg az örömödet. Tegyél le minden terhet, s a bűnt, ami oly könnyen bekerít,
és kitartással fusd meg az előtted levő távot, „Jézuson tartva a szemed”, Aki követendő példát
hagyott hátra a számunkra, Őrajta, Aki most a magasságban trónol, mert győztesen fejezte be
a futását.
A zsidók számára ez a nagyon félreértett buzdítás a Zsid6:1-ben teljesen párhuzamos
volt azzal, amit Krisztus mondott a tizenegynek közvetlenül a halála előtt: „higyjetek
Istenben, és higyjetek én bennem” (Jn14:1). Sokáig hirdettétek a hiteteket „Istenben”, Akiben,
9
Az angolban „Let US go on unto perfection”. – a ford.
176
noha láthatatlan, bíztok, most „higgyetek bennem is”, mint olyasvalakiben, Aki hamarosan
kilép a természetes látásotok hatósugarából. Én a visszatérés küszöbén állok az Atyához, de
továbbra is a szívemen viselem az érdekeiteket, igen, elmegyek és „helyet készítek nektek”.
Ezért bíztatok bennem is fenntartás nélkül, a szíveitek engem kövessenek a magasságban,
járjatok hitben, legyetek elfoglalva a mennybement Megváltóval. Számunkra ennek a fontos
Ígének az alkalmazása ezt jelenti: foglalkozzatok a nagy Főpapotokkal a mennyben, éljetek
minden nap az Őbenne való részesedésetekben (Ef1:3). Hit által szemléljétek Krisztust, Aki
most a mennyei szentélyben van, mint a ti igazságotok, életetek és erőtök. Nézzétek, hogyan
fogadta Őt Isten, miképpen fogadott beneteket örökbe, s békült ki veletek, s tett benneteket
közelvalókká a drága vér által. Ennek felfogásával, lélekben és igazságban imádva
gyakoroljátok a papi kiváltságaitokat.
Így hát a „tökéletesség” a Zsid6:1-ben szigorúan véve aligha doktrínális vagy
tapasztalati, mégis mindkettőt magában foglalja. „A törvény semmiben sem szerzett
tökéletességet; de beáll a jobb reménység” (Zsid7:19). Krisztus az, Aki bevezette azt, ami
„tökéletes”. Benne rendelkezünk Isten örök céljának és kegyelmében teljes kijelentésével és
kinyilatkoztatásával. Benne jelentette ki Isten az elméjét (Zsid1:2). S Önmaga mindenre
elegendő feláldozásával „örökre tökéletesekké tette” (Zsid10:14) azokat, akiket Isten
kiválasztott az örök tanácsvégzésében. Krisztus azért jött, hogy betöltse Isten akaratát
(Zsid10:9). Azt az akaratot cselekedte, a Neki adott munkát elvégezte (Jn17:4). Ennek
következtében dicsőségesen megkapta a jutalmát, s az Ő jutalmában egész népe osztozik.
Mindezt megismerteti velünk „a hit hallása”.
„Nem rakosgatván le újra alapját a holt cselekedetekből való megtérésnek” (1. vers).
Nagyon fontos látni, hogy az 1. vers második felének és a teljes 2. versnek a tartalma
zárójeles. A „törekedjünk tökéletességre” az „és ezt megcselekeszszük, ha az Isten
megengedi”-ben ér véget a 3. versben. Azt, ami a kettő között van, az apostol
meghatározásnak vagy magyarázatnak szánta arról, mit ért az „elhagyván a Krisztusról való
kezdetleges beszédet” alatt. A hat felsorolt dolognak, „a holt cselekedetekből való
megtérésnek” stb. semmi köze sincs „a keresztyénség alapjaihoz”, s nem azokat a dolgokat
írják le, amik egy keresztyén elemi megtapasztalásaihoz tartoznak. Ehelyett arról szólnak, ami
a judaizmushoz, mint kezdetlegesnek tekintett rendszerhez tartozik, kikövezve az utat Isten
teljesebb és végső kijelentése előtt, amit Isten most az Ő szeretett Fiában és Általa adott.
Amíg nem látják ennek a szakasznak a zárójeles jellegét, az igemagyarázók biztosan tévedni
fognak a részletekbe menő magyarázataikkal.
„Nem rakosgatván le újra alapját” stb. Meg kell jegyezni, hogy itt nincs határozott
névelő a görögben, ami miatt így kellene fordítani: „az alapját”, s ez az egyike a burkolt
célzásoknak, hogy itt nem „a keresztyénség alapjairól” van szó. Ha ezek a versek Isten új és
magasabb rendű kijelentésének tulajdonságait nevezték volna meg, a Szentlélek biztosan „az
alapjait” kifejezést használta volna: az pedig, hogy nem ezt tette, megmutatja, hogy valami
kevésbé fontost tartott szem előtt. Mint a fentiekben mondtuk, ez az „alap” a judaizmust tartja
tiszteletben. Egy „alapnak” két jellemzője van, nevezetesen ez az, amit először fektetnek le
egy épület építése során, s ez hordozza az egész felépítményt. Ehhez hozzátehetjük, hogy a
földszint felépítése után már nem is látszik. Ilyen volt a viszony is, amivel a judaizmus
viszonyult a keresztyénséghez. Ahogyan megelőzi az „alap” az épületet, úgy előzte meg a
judaizmus a keresztyénséget. Ahogyan hordozza az „alap” az épületet, úgy alapszik a
keresztyénség igazsága az ószövetségi ígéreteken és próféciákon, melyek beteljesedését
feljegyzi az újszövetségi kijelentés. S ahogy altűnik az „alap”, mikor felépül rajta az épület,
úgy váltották fel a korábbi kijelentés előképeit és árnyékait a szubsztancia és a valóság.
„Nem rakosgatván le újra alapját” stb. Pontosan ez az, aminek a megtételére a zsidók
fájdalmas kísértést éreztek. „Lerakosgatni újra” ezt az alapot a szubsztancia elhagyását
jelentette az árnyékokért, az elfordulást a keresztyénségtől, vissza a judaizmushoz. Ahogyan
177
Pál írta a judaisták által zaklatott galáciabelieknek: „a törvény Krisztusra vezérlő mesterünkké
lett, hogy hitből igazuljunk meg” (Gal3:24). S ehhez azonnal hozzátette: „De minekutána
eljött a hit, nem vagyunk többé a vezérlő mester alatt.” Azaz, egyszerűen csak másik jelképpel
mondta itt a Zsid6:1-ben: Folytassuk az utat a felnőttkor felé, ne menjünk vissza azokhoz a
dolgokhoz, amik a gyermekkorunkra voltak jellemzők.
„Nem rakosgatván le újra alapját” stb. Megjegyezzük, hogy az apostol itt pontosan hat
dolgot sorol fel, ami egyben a testi ember száma is. Ez az, ami jellemző volt a judaizmusra.
Olyan rendszer volt, ami pusztán a testi emberhez tartozott. Rítusai és ceremóniái csak „a
testnek tisztaságára” szenteltek meg (Zsid9:13). Ha a keresztyénség alapjairól lett volna szó,
az apostol egészen biztosan hetet említett volna, mint az Ef4:3-6-ban. Az első, amit konkrétan
említ, a „megtérés a holt cselekedetekből”. Figyeljük meg, hogy ez nem „megtérés a bűnből”.
Itt arról egyáltalában nincs szó. Ez a „holt cselekedetek” kifejezés ismét előfordul a Zsid9:14-
ben (de sehol máshol az Újszövetségben), ahol a 13. versben elhangzottakkal ellentétben
mondja, hogy a bakok és a bikák vére megszentel a test megtisztítására, mennyivel inkább a
kell Krisztus vérének megtisztítania a lelkiismereteiket a holt cselekedetektől. Amikor a
bűnökről van szó, az Újszövetség úgy beszál azokról, mint „utálatos cselekedetekről”
(Tit1:16), „gonosz cselekedetekről” (Kol1:21). Az utalás itt a lévitai szolgálat haszontalan és
hatástalan cselekedeteire történik, v. ö. Zsid10:1, 10:4. A ceremoniális törvény eme
cselekedeteit nevezi „holt cselekedeteknek”, mert ezeket testi emberek végezték nélkül, hogy
a Szentlélek megelevenítette volna azokat, s nem elégítették ki az élő Isten követelményeit.
„És az istenben való hitnek.” A judaizmus itt felsorolt hat jellemzője közül ezt a
legnehezebb meghatározni bármely fokú bizonyossággal. Mindazonáltal hisszük, hogy ha
kellő figyelmet fordítunk a konkrét népre, akiknek az apostol írt, akkor minden nehézség
azonnal szertefoszlik. Egy zsidó esete nagymértékben különbözött egy pogányétól. A pogány
számára az egy igaz Isten teljességgel „ismeretlen” volt (Csel17:23). Ők egy csomó hamis
istent imádtak. De nem ez volt a helyzet Izraellel. Jahve kijelentette Magát az Atyáiknak, és
írásos kijelentését adta az Ő akaratának. Azaz, „az Istenben való hit” nemzeti dolog volt
náluk, s noha a korábbi történelmükben újra és újra bálványimádásba estek, ettől a bűntől
megtisztította őket a babiloni fogság. A hitük azonban mégis inkább forma volt, mintsem
valóság, az atyáiktól átvett hagyomány, semmint élő ismeretség Vele: lásd Mt15:8-9.
Izrael nemzeti „Istenben való” hite a keresztyén kijelentésben átadta a helyét az Úr
Jézus Krisztusba vetett hitnek. Néhány hivatkozás az Újszövetségből ezt perdöntő módon
szögezi le. Olvasunk „a Jézus Krisztusban való hitről” és „az Isten Fiában való hitről”
(Gal2:16, 20); a „hitetekről az Úr Jézusban” (Ef1:15); „a Krisztusban való hitről” (Fil3:9); „a
Krisztusba vetett hitetekről” (Kol2:5); „a Jézus Krisztusban való hitről” (1Tim3:13). Ahogy
azt valaki mondta: „Az evangélium minden áldása kapcsolódik a ’hithez’, de ez a hit Jézus
Krisztuson alapszik. A megigazulásról, a feltámadás utáni életről, az ígéretekről, a fiak
elhelyezéséről, az üdvösségről stb., mint a Krisztuson alapuló hitből fakadó dolgokról
beszél… A Zsidókhoz írott levél úgy mutatja be Krisztust, mint ’egyedüli Közbenjárót Isten
és ember között’. Úgy jeleníti meg Őt, mint ’papot örökké a Melkisédek rendje szerint’, s az
Isten Fiának isteni igényét hangsúlyozza. Az apostol arra ösztökéli az olvasóit, hogy önmaguk
helyett Krisztusra nézzenek, minden áldás központjára, summájára. Ez nem pusztán ’az
Istenbe vetett hit’, hanem olyan hit, ami Istenhez az Ő Fiának közvetítésével és érdemeivel
járul.”
„A mosakodásoknak” (2. vers).10 Ha a fordítók megértették volna ennek a szakasznak
a célját és a jelentését, akkor több, mint kétséges, hogy úgy adták volna vissza ezt a konkrét
mondatot, ahogyan tették.
10
Az angol változat keresztelésnek fordítja (baptism). – a ford.
178
Megfigyelhető, hogy a „mosakodás” szó többes számú, s ha megengedjük a
Szentírásnak a Szentírás értelmezését, akkor nem jelent semmi nehézséget annak kiderítése,
hogy miről is van itt szó. Ez se nem a keresztyén megkeresztelés (Mt28:19), se nem a Lélek
keresztsége (Csel1:5), s nem is a szenvedés keresztsége (Mt20:23), hanem a testi
mosakodások, amiket a mózesi üdvökonómia során végeztek. Az itt szereplő görög szó a
„baptismos”. Csak négyszer fordul elő az Újszövetség lapjain: a Mk7:4-5-ben, valamint a
Zsid6:2-ben és 9:10-ben. A másik három esetben a szót „mosásnak (mosakodásnak)”
fordítják. A Mk7-ben „korsóknak és poharaknak mosása”. A Zsid9:10-ben „ételek meg italok
és különböző mosakodások - melyek testi rendszabályok”, amikről azt mondja, hogy „a
megjobbulás idejéig kötelezők”.
Meg kell említeni, hogy az igeversünk a „mosakodások tanításáról”11 beszél. Létezett
egy határozott tantás, ami a judaizmus ceremoniális mosakodásaihoz kapcsolódott. Ezek azért
lettek megparancsolva az izraelitáknak, hogy emlékeztesse őket: Jahve szent Isten, és senki
nem léphet a jelenlétébe, aki beszennyeződött. Ezek az utalások a Zsid6:2-ben és 8.10-ben
olyan igeszakaszokra tekintenek vissza, mint a 2Móz30:18-19, a 3Móz16:4, a 4Móz19:19 stb.
Ezek a „mosakodások” jellemzően azt jelezték, hogy a bűn minden beszennyező hatását el
kell távolítani, még mielőtt az imádó Istenhez közeledhetne. Ezek előre jelezték azt a
tökéletes és örök megtisztítást a bűntől, amit Krisztus engesztelő vérének kellett biztosítania
az Ő népe számára. Ezeknek nem volt belső, lényegohatásuk, mert csak előképek voltak, ezért
hangzik el, hogy ezek csak „a testnek tisztaságára” szenteltek meg (Zsid9:13). Ezek a
„mosakodások” nem eredményeztek többet, mint a külső és ceremoniális megtisztulást, de
„nem [voltak] képesek lelkiismeret szerint tökéletessé tenni a szolgálattevőt” (Zsid9:9).
„… kezek rátevésének.” A régebi igemagyarázók teljesen eltévesztették itt a
hivatkozást. Feltételezve, hogy az előző mondat a Cselekedetek könyvében feljegyzett
keresztyén megkeresztelésre vonatkozik, olyan igeversekre hivatkoztak, mint a Csel8:17, 19:6
stb. De azoknak az igeverseknek egyáltalán semmi közük sincs a most vizsgálthoz. Azok
kivételes esetek voltak, amikor a Lélek természetfeletti „ajándékai” adattak át az apostolok
közreműködésével. A „kezek rátevésének” hiánya a Csel2:41-ben 8:38-ban, 16:33-ban stb.
világosan megmutatja, hogy normális esetben a Szentlelket Isten a szolgái közreműködésétől
teljesen függetlenül adta meg. A „kezek rátevése” nem különleges keresztyén rendelés, nem is
volt az soha. Az olyan igeszakaszokban, mint a Csel6:6, 9:17, 13:3 ez a cselekedet egyszerűen
csak az azonosítás jele volt, mint azt a legutolsó hivatkozás elég világosan megmutatja.
„… kezek rátevésének.” A kulcs, ami felfedi ennek a kifejezésnek a valódi jelentését,
az Ószövetségben található, amire az apostol által itt említett hat dolog mindegyike
visszatekint. Szükségszerűen így van ez, mert az apostol itt azokat a dolgokat említi, amik a
judaizmust jellemezték, s amiket a zsidók a Krisztusba vetett személyes hitük megvallásával
„elhagytak”. A „kezek rátevése”, amire az apostol utal, a 3Móz16:21-ben található. „És tegye
Áron mind a két kezét az élő baknak fejére, és vallja meg felette Izráel fiainak minden
hamisságát és minden vétkét, mindenféle bűneit: és rakja azokat a baknak fejére, azután
küldje el az arravaló emberrel a pusztába”. Ez lényegi része volt az évenkénti engesztelés-
napi rituálénak. A zsidók természetszerűleg erre gondoltak, amikor az apostol itt megemlítette
a „kezek rátevésének… (tanítását)”.
„… holtak feltámadásának.” Első ránézésre, sőt talán még a másodikra is úgy tűnhet,
hogy ami előttünk van, az szükségessé teszi az általunk követett értelmezési irányvonal
elhagyását. Biztosan nem akarhatod, kiálthatja az olvasó, hogy elhiggyük: ezek a zsidók
„elhagyták” a holtak feltámasztásának tanítását! De pontosan ez az, amit állítunk. Az ebben
rejlő nehézség inkább képzeletbeli, mintsem valóságos a megkülönböztetés hiánya és az
„Isten Ígéje helyes hasogatásának” elmulasztása miatt. A holtak feltámadása világosan
11
Az angolban „doctrine of baptism”, Károlinál „A mosakodásoknak, tanításnak stb.” – a ford.
179
kijelentett tantétel volt a judaizmusban, de lecserélődött és sokkal vigasztalóbb és áldottabb
dologra Isten teljesebb kijelentése alatt a keresztyénségben. Ha az olvasó felfigyel az általunk
dőlt betűvel szedett elöljárószóra, azt értékes kulcsnak fogja tartani egy sor igeszakaszhoz.
„Nagy hibát követünk el, amikor azt feltételezzük, hogy a feltámadás, ahogyan a farizeusok
tanították, ahogyan a zsidók vallották, ahogyan a tanítványok hitték, és ahogyan az apostolok
hirdették, egy és ugyanaz volt.” (C. H. W.12) Az előbbi és az utóbbi között fennálló nagy
különbséget megláthatjuk a soron következő igeszakaszok összehasonlításával.
„Én a szerint az út szerint, melyet felekezetnek mondanak, úgy szolgálok az én atyáim
Istenének, mint a ki hiszek mindazokban, a mik a törvényben és a prófétákban meg vannak
írva. Reménységem lévén az Istenben, hogy a mit ezek maguk is várnak, lesz feltámadásuk a
halottaknak, mind igazaknak, mind hamisaknak.” (Csel24:14-15) Ez volt a zsidó reménység:
„Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor az utolsó napon.” (Jn11:24) Ezzel szemben figyeljük
meg: „Megparancsolá nékik, hogy senkinek se beszéljék el, a mit láttak vala, csak a mikor az
embernek Fia a halálból feltámad. És ezt a szót megtarták magukban, tudakozván egymás
között, mit tesz a halálból feltámadni?” (Mk9:9-10) A feltámadásnak ez az összetevője az,
amit az újszövetségi levelek kihangsúlyoznak: egy kiválasztó feltámadás, a megváltottak
feltámadása a gonoszok előtt, lásd Jel20:5-6, 1Kor15:22-23, 1Thessz4:16.
„… és az örök ítéletnek.” Mindannak fényében, amit már láttunk ennek nem szabad
nehézséget okoznia. A zsidó egyház és a keresztyénség nagyobbik része is mostanság hitt az
általános ítéletben, a nagy tárgyalásban az idők végén, amikor Isten majd minden ember életét
meg fogja vizsgálni. „Mert minden cselekedetet az Isten ítéletre előhoz, minden titkos
dologgal, akár jó, akár gonosz legyen az.” (Péld12:14) Ezt a lejteljesebben a Jelenések könyve
20. fejezetének záró versei írják le. Ez az ítélet a nagy fehér trón előtt.
Most foglaljuk össze nagyon röviden mindazt, ami lekötötte a figyelmünket. A zsidók
megvallották a Krisztusba vetett hitüket, s ezt cselekedve elhagyták az árnyékokat a lényegért.
De a remény elhalványult, a hit elszállt, s az üldöztetések lehűtötték a buzgalmukat.
Kísértésbe estek, hogy hagyják el a keresztyén hitvallásukat és térjenek vissza a
judaizmushoz. Az apostol megmutatta, hogy ha így járnak el, azzal ismét azoknak a
dolgoknak „az alapjait” rakosgatják le, amiket már maguk mögött hagytak. Ehelyett inkább
arra buzdítja őket, hogy menjenek tovább a „tökéletesség” vagy a „teljes növekedés” felé. Ez
azt jelentette, hogy a „megtérésnek az életre” (Csel11:18) kellett helyettesítenie a „megtérést a
holt cselekedetekből”; a megdicsőült Megváltóba vetett hitnek a nemzeti „Istenbe vetett
hitet”; a Bárány mindent megtisztító vérének a törvény hatástalan „mosakodásait”;
mindannyiunk vétkei Isten által történő Krisztusra helyezésének a zsidó főpap „kezeinek
ráhelyezését”; a „feltámadásnak a halálból” a „holtak feltámadását”; Krisztus ítélőszékének az
„örök ítéletet” a nagy fehér trón előtt. Így tehát az itt említett hat dolog a dolgok Krisztus
megjelenése előtti állapotához tartoztak.
„És ezt megcselekeszszük, ha az Isten megengedi.” (3. vers)
Itt megismerjük az apostol elhatározását az előtte állókat illetően, valamint az
elhatározásának korlátozását azt illetően, hogy azt kifejezetten Isten jótetszésének rendelte
alá. Ez az „és ezt megcselekeszszük, ha az Isten megengedi” a „törekedjünk tökéletességre”
szavakra vonatkozik. A többes számú névmás használata nagyon áldásos dolog. Bár egy lelki
óriás volt a keresztyén testvéreihez viszonyítva, Pál apostol mégsem gondolta soha, hogy
„már elérte volna” (Fil3:12). Ez a „megcselekedjük” azt jelenti: én a tanításban, ti a
tanulásban. A következő fejezetekben látni fogjuk, miképpen valósult meg az apostol
elhatározása. A Zsid5:10-11-ben elhangzik: „Melkisédek rendje szerint való főpap, akiről
nekünk sok mondanivalónk van”. Összevetve a Zsid6.3-at a Zsid5:11-12-vel megtanuljuk,
12
Claude Hermann Walter Johns
180
hogy semmiféle csüggedésnek, még a hallgatói tunyaságának sem szabad eltéríteni Krisztus
szolgáját Krisztus titkai kijelentésének a folytatásától.
„És ezt megcselekeszszük, ha az Isten megengedi.” Ez a végszónak tekinthető Íge
vonatkozhat Isten ismeretlen, szuverén jótetszésére, aminek alá kell vetnünk minden
elhatározásunkat. „Valami ideig nálatok maradok, ha az Úr engedi” (1Kor16:7, v. ö. Jak4:13-
15). Az apostol valószínűleg szem előtt tartotta azt a szomorú állapotot is, amibe a zsidók
beleestek (Zsid5:11-14), amire tekintettel hangzott e ez a komoly és szívhez szóló mondat a
lelkiismeretük számára, mert a tunyaságuk és a hanyagságuk miatt volt ok attól félni, hogy
felbőszítették Istent, Aki majd nem ad nekik több világosságot (Lk8:18). Végül hisszük, hogy
az apostol önmaga isteni megsegítésére is számított: ha Ő megvonja a segítségét, a tanító
munkája ellehetetlenül, lásd 2Kor3:5. Összefoglalva, mindenben Isten dicsőségét kell
keresnünk, meg kell hajolnunk az Ő akarata előtt és el kell ismernünk, hogy minden
előrelépés az igazságban az Ő különleges ajándéka (Jn3:27).
Hitehagyás
Zsid6:4-6
4. Mert lehetetlen dolog, hogy a kik egyszer megvilágosíttattak, megízlelvén a

mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szent Léleknek,
5. És megízlelték az Istennek jó beszédét és a jövendő világnak erőit,
6. És elestek, ismét megújuljanak a megtérésre, mint a kik önmagoknak feszítik
meg az Istennek ama Fiát, és meggyalázzák őt.
A szakasz, ami most köti majd le a figyelmünket, az egyik legkomolyabb a Zsidókhoz

írott levélben, sőt, talán az egész Újszövetségben sincsen párja. Valószínűleg csak kevés
újjászületett lélek olvasta át anélkül, hogy meg ne indult és el ne kezdett volna félni és
reszketni. A gondatlan hittudósok gyakran kezdtek nyugtalankodni a lelkiismeretükben,
amikor meghallották ezt a megfélemlítő nyelvezetet. Olyan embercsoportról beszél, akik
hatalmas kiváltságban részesültek, páratlan előnyökhöz jutottak, de ahelyett, hogy
kihasználták volna a lehetőségeiket, nyomorult módon visszaéltek azokkal, szégyent és
gyalázatot hoztak Krisztus ügyére, s olyan reménytelen helyzetbe kerültek, hogy „lehetetlen
volt megújulniuk a megtérésre”. Nos, mindegyikünk jól teszi, ha Istenhez emeli a szívét, s
könyörög Neki, hogy mentse meg az efféle hajótöréstől a hitben.
Mint azzal az olvasóink többsége tisztában van, az évszázadok során talán az előttünk
álló igeversek bizonyultak az egyik legszenvedélyesebb teológiai csatamezőnek. Ezen a
ponton vívták a legádázabb csatákat a kálvinisták és az arminiánusok. Azok, akik azt hiszik,
hogy a valódi keresztyén is vétkezhet és annyira visszacsúszhat, hogy kiesik a kegyelemből és
örökre elvész, magabiztosan hivatkoztak ezekre a versekre az elméletük alátámasztása végett.
Nagyon is kell attól félni, hogy az elméletük annyira előítéletesekké tette őket, hogy
képtelenek voltak pártatlanul megvizsgálni és gondosan mérlegelni a különböző kifejezéseit.
Az elméiket annyire eltérítették a hitehagyással kapcsolatos nézeteik, hogy inkább
készpénznek vették, hogy ez a szakasz Isten valódi gyermekét írja le, aki Krisztusnak hátat
fordítva végleg elkárhozik. De a Szentírás megparancsolja nekünk, hogy „mindent
megpróbáljatok” (1Thessz5:21), s ez némileg többre szólít fel minket, mintsem csak egy
felszínes és elkapkodott vizsgálatára egy elismerten nehéz szakaszra.
Ha egyrészről az arminiánusok készek voltak beleolvasni ebben az igeszakaszba a
bibliaellenes dogmájukat egy keresztyén hitehagyásáról, akkor meg kell vallani azt is, hogy
sok kálvinista sem volt képes sikeresen megbirkózni és kielégítően megmagyarázni ezeknek a
verseknek a legbonyolultabb pontjait. Abban igazuk volt, hogy a Szentírás a
181
leghangsúlyosabban és visszavonhatatlanul tanítja a szentek isteni megóvását és emberi
kitartását, s azt is bölcsen kimutatták, hogy Isten Ígéje nem mond ellent Önmagának és nem is
teheti. Ha a mi Urunk kijelentette, hogy az Ő juhai „soha örökké el nem vesznek” (Jn10:28),
akkor a Zsid6 természetesen nem fogja azt tanítani, hogy közülük egyesek mégis. Ha Pál
apostolon keresztül a Szentlélek azt állítja, hogy semmi sem választja el a gyermekeket
Atyjuk szeretetétől (Rm8:35-39), akkor kétségtelen, hogy az előttünk álló szakasz sem állítja,
hogy mégis lesz ilyesvalami. Nem lesz mindig könnyű megtalálni az egyik igeszakasz
tökéletes összhangját a másikkal, de mégis szilárdan kell ragaszkodnunk Isten igazságának
tévedhetetlen harmóniájához és épségéhez.
A fő, ehhez az igeszakaszhoz kapcsolódó nehézség annak megállapítása, hogy kiről
van benne szó valójában. A Szentlélek vajon újjászületett, vagy újjá nem született lelkekről
beszél? A következő dolog annak megállapítása, mit jelent az „és elestek” kifejezés. Az utolsó
pedig annak kiderítése, mit jelent a „lehetetlen ismét megújulniuk a megtérésre”. A
magyarázatunkat megelőzve, teljesen meg vagyunk ról győződve, hogy az itt szóban forgó
„elesés” Krisztus szándékos, teljes és végleges megtagadását jelenti: olyan bűnt, amire nincs
bocsánat. Így hát megértjük azt is, hogy a „lehetetlensége” a megújulásuknak a megtérésre azt
jelenti ki: az állapotuk és a helyzetük túl van a megújulás reménységén. Emiatt jelentették ki a
kálvinisták általánosságban, hogy ez a szakasz a színlelt hitvallókról beszél. Ezzel szemben
áll azonban két feloldhatatlan ellenvetés: először is, a színlelt hitvallóknak nincs honnan
„elesniük”, másodszor, a színlelt hitvallók soha nem „újultak meg” a megtérésre.
A jelen versek által okozott ellentétek mellett nem kevesen folyamodtak a helytelen
alkalmazásukhoz is. „Ennek az igeszakasznak a félreértése hitem szerint sok esetben az elme
rendkívüli kétségbeesését okozta két embercsoportnál: a névleges hitvallóknál, akik miután
vaskos bűnbe estek, komoly rosszallásra ébredtek, valamint a tényleges keresztyéneknél, akik
a mentális betegség hatása alá kerülve a lelki bágyadtság állapotába süllyedtek, vagy úgy
keveredtek bele Isten törvényének az áthágásába, ahogyan Dávid és Péter is vétkesekké
váltak, s ez leküzdhetetlen akadályokat állított ’mind az evangéliumhoz menekülésük, mint az
általa eléjük állított reménység megragadása’ útjába. Mindez még szükségesebbé teszi, hogy
alaposan vizsgáljuk meg ezt az igeszakaszt. Amikor helyesen értelmezzük, az nem ad majd
helyet semmiféle belőle levont hamis következtetésnek, hanem mint az ihletett Szentírás
bármely más része ’hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való
nevelésre’, alkalmas az óvatosságra indításra, de semmiképpen sem a kétségbeesés keltésére.”
(Dr. J. Brown)
Mielőtt megpróbálnánk megvilágítani a fent említett nehézségeket, és előkészíteni az
utat a magyarázatunk számára ezekhez a versekhez, melyek tartalma oly fájdalmasan
összezavart sokakat, emlékezzünk még egyszer a léleknek arra az állapotára, amibe ezek a
zsidó keresztyének kerültek. „Restekké váltak a hallásra” (Zsid5:11), „járatlanokká az igazság
beszédében” (Zsid5:13), képtelenek „a kemény eledel” megrágására. Ez az állapot tele volt a
legveszélyesebb következményekkel. „A zsidók langyosakká, hanyagokká és tunyákká váltak.
Az evangélium, amit egykor szívesen láttak és szerettek, unalmassá és homályossá vált a
számukra. Az üldöztetés és a megvetés a honfitársaiktól fájdalmas tehernek bizonyult, ami
alatt nyögtek és nem élvezték az Úr Jézussal fennálló közösségüket. Sötétség, kételkedés,
komorság, határozatlanság, s következésképpen olyan életvitel, amiben a Krisztus
szeretetének ereje nem mutatkozott meg, jellemezte őket. Nos, ha megmaradtak ebben az
állapotban, mi más lehetett volna a végeredménye, mint a hitehagyás? A feledékenységnek,
ha folytatódik, elutasításba, a szenvtelenség egykedvűségébe, a hűtlenség hitetlenségébe kell
torkollnia.
Ebben a veszélyben voltak. S ha engedtek annak, az állapotuk reménytelenné vált.
Semmi más prédikálható evangélium sem maradt, semmi más hatalom nem volt képes
megmenteni és felemelni őket. Hallották és ismerték a hangot, ami ezt mondta nekik: ’Jöjjetek
182
hozzám és nyugalmat adok nektek.’ Megvallották, hogy hisznek az Úrban, Aki meghalt a
bűneikért és Őt választották, mint Megváltójukat és Mesterüket. Most pedig elfelejtették és
elhagyták az üdvösségük Kőszikláját. Ha szándékosan és akarattal maradtak meg tovább is
ebben az állapotban, akkor a szív végső engedetlenségének és megkeményedésének
veszélyébe kerültek.
A buzdítást a zsidók speciális körülményeinek figyelembevételével kell vizsgálni.
Izrael Messiásának elutasítása után az evangéliumot prédikálták az apostolok a zsidóknak, s a
Szentlélek ajándékai és hatalma mutatkozott meg közöttük. A zsidók elfogadták az egykor
megfeszített, most megdicsőült Megváltó evangéliumát, Aki elküldte a mennyből a Lelket, az
Ő felmagasztaltatásának jelét és a jövőbeli örökség zálogát. Így lépve az új szövetség
kinyilatkoztatásának szférájába bárki, aki akarattal hagyta azt el, csak a judaizmusnak abba az
állapotába csúszhat vissza, ami megfeszítette az Úr Jézust. Nem volt más alternatíva a
számukra, csak vagy a tovább haladás a Krisztus mennyei papsága teljes megismerésének
útján, és a Közbenjáró hívő elfogadása és imádása a mennyei szentélyben, vagy a visszaesés
abba a viselkedésmódba, ami nem a kegyes izraelitáké, például Keresztelő Jánosé és a
megígért megváltásra váróké a pünkösdöt megelőzően, de még csak nem is azok állapota,
akikért a Megváltó imádkozott: ’nem tudják, mit cselekszenek’, hanem a Krisztussal
szembeni akaratos, tudatos ellenségeskedés állapotába és az Ő elvetésének bűnébe, kitéve Őt
a nyílt gyalázatnak.” (Adolph Saphir)
„A veszély, aminek ez a lelki tétlenség kitette a zsidókat, akkora volt, hogy igazolta a
figyelmeztetés és a korholás legerősebb nyelvezetét. A hitehagyás Krisztustól könnyebb és
természetesebb dolog volt egy zsidó, mint egy pogány számára, mert az út mindig hívogató
módon nyitva állt előttük, mint emberek előtt, hogy térjenek vissza azokhoz a közösségekhez,
melyek egykor Jahve nevének külső megszentelését hordozták, s amelyektől csak a kegyelem
ereje tette lehetővé a számukra az elszakadást. Amikor a mennyei valóságok tétlenekké váltak
a lelkükben, a látható képmás még mindig előttük volt és fellépett annak veszélye, hogy a
lelkük hódolatával adózzanak annak. Ha nem végezték a lelki érzékeik megszokásszerű
edzését, a különbségtétel ereje nem maradhatott meg náluk: a gonoszt jónak és a jót
gonosznak nevezték. A lelki hanyagságból fakadó tudatlanság büntetése az egykor tiszta elme
közönyös tompaságával kezdődik, és megfosztja a lelket attól a képességétől, hogy felismerje
az ördög ravasz módszereit. Egyedül Isten jelenlétében képes a keresztyén hatékonyan
használni a lelki energiáit. Ha Krisztusban élünk, az megtart minket ebben a jelenlétben.
Boldogtalanabb baj nem szakadhat a hívőre, mint mikor az elméje megszokásból elválasztja a
megszerzett tudást az élő Krisztustól. A hit azonnal meghal, ha elválasztják a tárgyától. Az
ismeret valóban drága dolog, de Isten ismerete fejlődő ismeret (Kol1:10), aminek a végét a
dicsőségnek ezen az oldalán nem érjük el (1Kor8:2). A fejlődő keresztyén végső
megtapasztalása a folytonos bevezetés. Állandóan táguló kilátással naponta mélyül a
tapasztalata arról a kegyelemről, amiben áll, s amiben egyre jobban és jobban megszilárdul az
igazság Ígéje által…
A mennyei dolgokba vetett világos és növekedő hitnek kellett megőrizni a zsidó
keresztyéneket a visszacsúszástól. Visszatérni a judaizmushoz Krisztus feladását jelentette,
Aki ’pusztán’ hagyta a házaikat (Mt23:38). Kiesés volt ez a kegyelemből, és önmaguk
behelyezése nemcsak a törvény átka alá, de az a bizonyos átkozódás is, ami Jézus vérének
bűnét a gyilkosainak elvetett és elvakult nemzetére terhelte.” (A. Pridham) Rá kell mutatnunk
azonban, hogy a pogány keresztyén számára pont ugyanolyan könnyű, és a vonzás is
ugyanolyan valóságos a visszatérésre a világhoz, amiből az Úr elhívta őt, mint amennyire
könnyű volt a zsidó keresztyénnek ismét visszatérni a judaizmushoz. S amilyen arányban
elmulasztja egy keresztyén a naponkénti Istennel járást, olyan arányban keríti a világ a
hatalmába a szívét, az elméjét és az életét. A folyamatos megmaradás a világiasságban pedig
a legszörnyűbb és legvégzetesebb következményekkel jár.
183
„Mert lehetetlen dolog, hogy a kik egyszer megvilágosíttattak” stb. (4. vers) Az
apostol itt azt a kitérőt folytatja, amibe a Zsid5:11-ben kezdett bele. A zárójeles szakasz két
részből áll: az első a Zsid5:11-14 korholó, a Zsid6:1-20 biztató. A 6. fejezetben két kötelesség
teljesítésére buzdítja a zsidókat: a haladásra a keresztyén úton (1-11. versek), valamint a
kitartásra azon (12-20. versek). Az első buzdítást az 1-2. versekben javasolja és a 3. versben
minősíti. Az ösztönzést az engedelmességre a hitehagyás veszélyéből származtatja (4-6.
versek). A nyitó „Mert” a 4. versben szoros kapcsolatot jelez a mostani igeszakaszunk és az
azt közvetlenül megelőző között. Következtetést von le az apostol által a Zsid5:11-14-ben
elmondottakból. Felerősíti a „ha”-t a 3. versben. A legkomolyabb figyelmeztetést fogalmazza
meg, ha továbbra is megmaradnak a mostani tunyaságukban. Félelmetes ellentétet szab meg a
3. vers lehetőségével. „Az apostol a zsidók visszaesését kétségbeeséssel szemléli. Az
igazságtól történő teljes, szándékos és visszavonhatatlan hitehagyás veszélyét látja benne. A
szakadék szélén állóknak látja őket, s ezért felemeli a hangját és heves, de mégis szerető
buzgósággal figyelmezteti őket a félelmetes gonoszságra.” (Adolph Saphir)
Három dolog követel tőlünk alapos figyelmet az igeszakasz megközelítésével: a
személyek, akikről itt szó van, a bűn, amit elkövettek, és a végítélet, ami rájuk vár. A szóban
forgó személyek megállapításakor a legfontosabb megjegyezni, hogy az apostol nem mondja,
hogy „mi, akik egykor megvilágosíttattunk” vagy még azt sem, hogy „ti”, hanem „[ők], akik”.
Éles ellentétben ezzel mondja a zsidóknak: „ti felőletek szerelmeseim, ezeknél jobb és
idvességesebb dolgokról vagyunk meggyőződve”.
„Utóbb, mikor az apostol elkezdi kifejezni abbéli reményét és meggyőződését, hogy
ezek a zsidók nem olyanok voltak, mint azok, akiket korábban írt le, s nem olyanok, akik a
vesztükre buknának el, ezt hármas alapon teszi, amikben különböztek azoktól. 1. Olyasmikkel
bírtak, amik ’az üdvösséggel együtt’ jártak, azaz elválaszthatatlanok voltak az üdvösségtől.
Ezek közül semmit sem tulajdonított azoknak, akiket ezen a helyen (4-6. versek) ír le, mert ha
ezt tenné, akkor nem volnának a számára az ellentétes végkimenetel érve és bizonyítéka,
tudniillik, hogy amazokhoz hasonlóan ők nem fognak elbukni. Ezért ebben a szakaszban
semmit sem tulajdonít azoknak, ami ’idvességesebb dolog’ lenne. 2. Az engedelmességgel
kapcsolatos kötelezettségeikkel és a hit gyümölcseivel írja le őket. Ezek voltak a ’szeretetük
cselekedetei és munkái’13 Isten neve iránt, 10. vers. S ezzel egyúttal el is különíti őket a
szövegben azoktól, akikről feltételezi, hogy az örök halál a sorsuk, amit az üdvözítő hit
gyümölcsei és az őszinte szeretet nem engednek meg. 3. Hozzáteszi, hogy az általa említettek
megtartásában Isten hűsége is szerepet játszik: ’nem igazságtalan az Isten, hogy
elfelejtkezzék’. Mert azokra gondolt, akik a kegyelmi szövetségben érdekeltek, mivel egyedül
erre nézve létezik bármiféle kötelezettségvállalás Isten hűsége vagy igazságossága számára,
hogy megóvja az embereket a hitehagyástól és a pusztulástól. S ez mindazokra egyforma
mértékben vonatkozik, akik így kerültek be a szövetségbe. De a szóban forgók esetében
semmi effélét nem feltételez, s nem jelzi, hogy Isten igazságossága vagy hűsége bármi módon
köteles lett volna foglalkozni a megőrzésükkel, sőt inkább ellenkezőleg.” (Dr. John Owen)
Aligha pontos „névleges hitvallóknak” nevezni a 4-5. versben leírtakat. Ők az
emberek ama csoportját alkották, akik nagy kiváltságokat élveztek, melyek túlmutattak
mindazokon, amelyek most azt evangélium hirdetését kísérik. Az itt lefestettekről azt mondja,
hogy őt előnyük volt, szemben az 1-2. versekben felsorolt hat dologgal, ami a testi
emberekhez tartozik a judaizmus alatt. Az öt a kegyelem száma, s az itt említett áldások a
keresztyén korszakhoz tartoznak. De mégsem voltak valódi keresztyének. Ez nyilvánvalóan
kiderül abból, ami nem hangzik el. Figyeljük meg, nincs szó róluk, mint Isten választottjairól,
mint azokról, akikért Krisztus meghalt, s akik a Lélek által születtek újjá. Nem beszél róluk,
mint megigazultakról, bocsánatot nyertekről, befogadottakról a Szerelmesben. S nem hangzik
13
Károlinál: „a ti cselekedeteitekről és a szeretetről, melyet tanúsítottatok az ő neve iránt”. – a ford.
184
el semmi a hitükről, a szeretetükről, illetve az engedelmességükről. Pedig ezek a dolgok azok,
amik megkülönböztetik Isten valódi gyermekét. Először is „megvilágosíttatnak”. Az igazság
Napja rájuk világított rájuk gyógyulással a szárnyai alatt, s ahogyan a Mt4:16 mondja, „A
nép, a mely sötétségben ül vala, láta nagy világosságot, és a kik a halálnak földében és
árnyékában ülnek vala, azoknak világosság támada.” A pogányokkal ellentétben, akiket
Krisztus az Ő megtestesülésének napjaiban nem keresett fel, azok, akik az Ő hangját hallva
jöttek, csodálatos és dicsőséges módon lettek megvilágosítva.
A görög „megvilágosodott” szó itt azt jelenti: „világosságot vagy tudást adni
tanítással”. Így fordítja a Septuaginta a Bír13:8-ban, a 2Kir12:2-ben, a 2Kir27:27-ben. Pál
apostol a „világossá tenni” vagy „világosságra hozni” értelemben használja az 1Kor4:5-ben és
a 2Tim1:10-ben. A Sátán megvakítja azok elméit, akik nem hisznek, „hogy ne lássák a
Krisztus dicsőséges evangyéliomának világosságát” (2Kor4:4), azaz, nehogy az ismereteket
adjon nekik. Azaz, a „megvilágosított” itt az evangéliumban tanultat jelent, aki világosan
felfogja azt. A párhuzamos igeszakaszban, a Zsid10:26-ban azt olvassuk, hogy ugyanazok
„eljutottak az igazság megismerésére”, v. ö. még 2Pt2:20-21. Ez azonban csak a lelki dolgok
természetes ismerete, amit a külső hallás vagy olvasás útján szerezhetünk: pont mint ahogyan
valaki megvilágosodhat a tudomány valamelyik ágának speciális tanulmányozásával. Nagyon
messze van ez attól a lelki megvilágosodástól, ami átalakít (2Kor3:18). Az újjá nem született
ember „megvilágosodásának” példáját látjuk Bálám esetében, 4Móz4.
Másodszor, „megízlelték” a mennyei ajándékot. „Megízlelni” annyi, mint személyesen
megtapasztalni, szemben a puszta beszámolókkal. „A megízlelés nem foglalja magában az
evést, még kevésbé az emésztést és tápértékké alakítását a megízlelteknek, mert a természetét
csak így lehet felismerni, sőt, ha tetszik is az íze és a zamata, más megfontolásból akkor is
lehet visszautasítható. Az itt leírt személyek tehát azok, akik bizonyos fokig megértették és
megízlelték a kegyelem kinyilatkoztatását, de a kőszívű hallgatókhoz hasonlóan csak átmeneti
örömmel fogadták be az Ígét.” (John Owen) Az „ízlelés” ellentétes a Jn6:50-56- ban szereplő
„evéssel”.
Megoszlanak a vélemények arról, hogy „a mennyei ajándék” vajon az Úr Jézusra vagy
a Szentlélek Személyére vonatkozik. Ezen a ponton talán nem is lehetünk dogmatikusak.
Valóban, a különbség megkülönböztetés nélküli, mert a Léleknek itt Krisztust kell dicsőítenie,
mert Az Atyától jött Krisztus által az Ő mennybemeneteli „ajándékaként” a népe számára. Ha
itt az Úr Jézusra utal, akkor a Jn3:16, 4:10 stb. lesznek az idevágó utalások, ha a Szentlélekre,
akkor a Csel2:38, 8:20, 10:45, 11:17. Személy szerint én az utóbbira hajlok. Ezt az isteni
ajándékot azért mondja „mennyeinek”, mert a mennyből származik, s a menny felé vezet,
ellentétben a judaizmussal, v. ö. Csel2:2, 1Pt1:12. Ezt az „ajándékot” tapasztalták vagy
„ízlelték meg” a hitehagyottak: v. ö. Mt27:34, ahol az „ízlelés” ellentétes az ivással. Azokról
van itt szó, akik megismerték az evangéliumot, s annyit kaptak az áldottságából, hogy az nagy
mértékben súlyosbítja a bűnüket és a kárhozatukat. Ennek szemléltetését látjuk a Mt13:20-21-
ben.
Harmadszor, „részeseivé lettek a Szent Léleknek”. Először is arra kell rámutatni, hogy
az itt szereplő, „részeseket” jelentő görög szó más, mint ami az 1Kor1:12-ben és a 2Pt1:4-ben
található, ahol a valódi keresztyénekről van szó. A szó itt egyszerűen „társakat” jelent,
olyasvalamire utalva, ami inkább küldő, mint belső. Meg kell jegyezni, hogy ez a dolog
szerepel az öt dolog közepén, s ezért azt a megelevenítő összetevőt írja le, aminek a másik
négy a hatásai. A hitehagyottak soha nem „születtek a Lélektől” (Jn3:6), még kevésbé voltak
a testeik az az Ő „templomai” (1Kor6:19). S azt sem hisszük, hogy ez a vers azt tanítja, hogy
a Szentlélek valaha is munkálkodott bennük, mert az ellentmondana a Fil1:6-nak. Azt jelenti
ez, hogy részeseivé váltak az Ő természetfeletti működésének és megnyilvánulásainak
jótéteményében: a „megmozdula a hely” (Csel4:31) ezt szemlélteti. Dr. Browntól idézünk:
185
„Nagyon valószínű, hogy az ihletett szerző elsősorban a Szentlélek csodálatos
ajándékaira és működéseire utal, melyek a keresztyénség kezdeti szakaszát irányították. Ezek
az ajándékok semmiképpen sem korlátozódtak azokra, akik ’elváltoztak az elméjük
megújulása által’ (Rm12:2). Urunk szavai a Mt7:22-23-ban és Pál szavai az 1Kor13:1-2-ben
látszólag azt jelzik, hogy ezeknek a meg nem újult embereknek a megnyilatkozása nem volt
ritka abban a korban. Legalábbis, megmutatja, hogy a megnyilatkozásuk és az újjá nem
született állapotuk semmiképpen sem volt összeegyeztethetetlen.”
Negyedszer, „megízlelték az Istennek jó beszédét”. „Ez alatt a kifejezés alatt és
Istennek a Messiásra vonatkozó ígéretét értem, ami mindennek a summája és a
szubsztanciája. Figyelmet érdemel, hogy ezt az ígéretet kiváltképpen Jeremiás nevezte ’a jó
szónak’ (Jer33:14). ’Megízlelni’ tehát ’Istennek ezt a jó beszédét’ annyi, mint megtapasztalni,
hogy Isten olyannyira hűséges az ígéretéhez, hogy még egy újjá nem született ember is
élvezheti a beteljesedésének áldásait és előnyeit. ’Megízlelni az Istennek jó beszédét’ úgy
tűnik, annyi, mint élvezi az új korszak előnyeit.” (Dr. J. Brown) További megerősítést jelent,
hogy az apostol itt arra utal, aminek ezek a hitehagyottak a tanúi voltak Isten ígéretének
beteljesedését illetően, s ezt a Jer29:10-zel összehasonlítva tudjuk meg: „Mihelyt eltelik
Babilonban a hetven esztendő, meglátogatlak titeket és betöltöm rajtatok az én jó szómat,
hogy visszahozzalak titeket e helyre.”
Figyeljük meg, mennyi hangsúlyozottan ragaszkodik az „ízlelés” szóhoz az apostol
azért, hogy még jobba beazonosíthassuk őket. Ők nem mondhatják Jeremiással együtt: „Ha
szavaidat hallattad, én élveztem14 azokat” (Jer15:16). „Mintha azt mondaná: én nem azokról
beszélek, akik eledelt kaptak, hanem azokról, akik megízlelték annyira, hogy ’tiszta tejként’
kellett volna vágyakozniuk arra, és növekedni általa.” (Dr. John Owen) Komoly példáját
látjuk azoknak, akik csak „megízlelték” Isten jó beszédét a Mk6:20-ban: „Mert Heródes fél
vala Jánostól, igaz és szent embernek ismervén őt, és oltalmazá őt; és ráhallgatván, sok
dologban követi, és örömest hallgatja vala őt.”
Ötödször, „és a jövendő világnak erőit” vagy „jövendő kornak”. Ez utalás arra a új
korszakra, amit Izrael Messiásának kellett bevezetnie az ószövetségi próféciáknak
megfelelően. Ez megfelel az „utolsó napoknak” a Zsid1:2-ben, s ellentétben áll a mózesi
üdvökonómia „hajdan”-jával. A Messiás nem más volt, mint az az „erős Isten” (Ézs9:6), s
csodálatosak és dicsőségesek, rendkívüliek és egyediek voltak az Ő csodás tettei. Az új
korszak eme „erőit” említi a Zsid2:4, s az ezekkel kapcsolatos magyarázatunkra hívnánk itt
fel az olvasó figyelmét. Ezeket a nagy „erőket” „ízlelték” vagy tapasztalták meg ezek a
hitehagyottak. Személyes tanúi voltak Krisztus csodatételeinek, valamint a mennybemenetelét
követő csodáknak, amikor megadattak a Lélek oly dicsőséges megnyilvánulásai. Azaz,
„menthetetlenek” voltak. Meggyőző s döntő bizonyítékok kerültek a szemük elé, de nem volt
erre válaszoló hit a szívükben. Súlyos példáját látjuk ennek a Jn11:47-48-ban.
„Ha elesnek.”15 Az itt álló görög szó nagyon erős és hangsúlyos, még erősebb, mint a
Mt7:27-ben, ahol a homokra épített házról mondja, hogy „és nagy lett annak romlása”. 16 Itt a
teljes elesésről, a keresztyénség teljes elhagyásáról van szó. Szándékos hátat fordítás Isten
kijelentett igazságával szemben, s az evangélium végleges megtagadása. Ez a „hajótörés a hit
dolgában” (1Tim1:19). Ezt a szörnyű bűnt nem követi el a pusztán névleges hitvalló, mert
neki nincs mitől elesnie, leszámítva az üres megnevezést. Itt az a csoport van leírva, akik
elméi megvilágosodtak, a lelkiismeretük megmozdult, az érzelmeik jelentős mértékben
felindultak, ám mégsem mentek át soha a halálból az életbe. S nem is a visszacsúszó
keresztyénekről van itt szó. Ez nem egyszerűen „bűnbeesés”, ebbe vagy amabba a bűnbe. A
legnagyobb „bűn”, amit az újjászületett ember képes elkövetni, Krisztus személyes
14
Az angol változatban: megettem – a ford.
15
Károlinál: és elestek – a ford.
16
Az angol változatban a romlás helyett itt is a bukás, elesés (fall) szerepel. – a ford.
186
megtagadása. Péter volt vétkes ebben, de aztán „mégis „megújult a megtérésre”. Ez a teljes
megtagadása a keresztyénség minden megkülönböztetett igazságának és alapelvének, s nem
titokban, hanem nyíltan, ami magában foglalja a hitehagyást is.
„Ha elesnek.” „Ez aligha a megfelelő fordítás. Ez azt fejezi ki, hogy az apostol nem
állítja ezekről a személyekről, hogy ténylegesen elestek vagy ’elesnek’, de ha ezt
feltételezetten megteszik, akkor ennek következményeképpen nem fognak tudni ’megújulni a
megtérésre’. A szavak szó szerinti fordításban ’és elestek’ vagy ’mégis elestek’. Az apostol
nyilvánvalóan arra utal, hogy ezek a személyek ’elestek’. Az ’elesés’ alatt azt értjük, amit
hitehagyásnak szokás nevezni. Ez nem eseti beleesés egy tényleges bűnbe, legyen az
bármennyire is súlyos és szörnyű, s nem is a keresztyénség egyes alapelveinek megtagadása,
még ha azok nagyon jelentékenyek is, hanem a nyílt, teljes, szándékos megtagadása a
keresztyénség összes alkotó alapelvének, s visszatérés egy hamis valláshoz, amilyen a hitetlen
zsidóké vagy a pogányoké, vagy a nyílt hitetlenséghez vagy nyílt istentelenséghez.” (Dr. J.
Brown)
„Mert lehetetlen dolog… És elestek, ismét megújuljanak a megtérésre.” Négy kérdésre
kell itt választ adni. Mit jelent a „megújulni a megtérésre”? Mit ért az „ismét megújulni a
megtérésre” alatt? Miért „lehetetlen dolog” ezt megtapasztalni? Kinek a számára „lehetetlen”?
A megtérés az elme megváltozását jelenti: a Mt21:29, Rm11:29 leszögezik ezt. Ez több, mint
csak mentális cselekedet, a lelkiismeret is aktivizálódik, s elvezet a bűnbánatra és önmagunk
elítélésére (Jób42:6). Az újjá nem születettben egyszerűen csak a természet munkái, míg Isten
gyermekeiben a Szentlélek munkálja ki. Az utóbbi evangéliumi, az egyik dolog, ami „az
üdvöséget kíséri”. Az előbbi nem az, hanem csak „világ szerinti szomorúság”, ami „halált
szerez” (2Kor7:10). Ennek a fajta „megtérésnek” vagy lelkiismeret-furdalásnak a
legkomolyabb példáját Júdásnál látjuk: Mt27:3-5. Ilyen volt a megtérése ezeknek a
hitehagyottaknak is. A görög ige, aminek a jelentése „megújulni”, sehol máshol nem fordul
elő az Újszövetségben. Valószínűleg jobb lenne a „helyreáll”, mert ugyanezt a szót használja
a Septuaginta a héber ige fordítására, ami helyreállítás értelemben jelent megújulást:
Zsolt103:5, 104:30, JSir5:21. Josephus a templom felújítására alkalmazza!
De mit jelent a „megújulni a megtérésre”? „A ’megújulni’ jelképes kifejezés, ami
változást, nagy változást, megváltozást a jobbra jelent. ’Megújulni’ az ember elméjének
változásával a vélemény, a jellem és a szolgálat jelentős és előnyös megváltozását fejezi ki. S
az efféle változásokon az említett személyek korábban mentek keresztül. Egykor a
tudatlanság állapotában voltak a keresztyénség tantételeinek és bizonyítékainak
vonatkozásában, majd ’megvilágosíttattak’. Egykor nem ismerték a keresztyén igazság
kiválóságát és szépségét, majd ’megízlelhették a mennyei ajándékot’. Egykor félreértették a
Messiásra vonatkozó próféciákat és nem vették észre azok beteljesülését, s természetesen azt
az energikus befolyást sem ismerték, amit az újszövetségi kijelentés tesz közzé. Megláttatták
tehát velük, hogy a ’jó szó’ beteljesedett, részeseivé lettek a külső kiváltságoknak és hatottak
rájuk a dolgok új rendjének sajátos energiái. A nézeteik, az érzelmeik és a körülményeik
lényegesen megváltoztak. Mekkora volt a különbség egy tudatlan, bigott zsidó és az előző
szakaszban leírt személy között! Utóbbi mondhatni már emberré lett. Valójában azonban nem
vált az apostol szavainak értelmében ’új teremtménnyé’. Az elméje nem változott meg
annyira, hogy őszintén higgyen ’az igazságban, amint az Jézusban van’, de mégis nagy és
amennyire lehetett, alapos változás zajlott le benne.” (Dr. J. Brown)
Nos, azoknak lehetetlenség „megújulni a megtérésre”, akik teljes mértékben elvetették
a keresztyén kijelentést. Bizonyos dolgok „lehetetlenek” tekintettel Isten természetére, például
Ő nem tud hazudni, vagy a bűnöket megbocsátani anélkül, hogy elégtételt adnának az Ő
igazságának. Más, Isten természete számára egyébként lehetséges dolgokat az Ő rendeletei
vagy céljai tesznek „lehetetlenné”: lásd 1Sám15:28-29. Megint más dolgok az Isten által
elrendelt, mindent érintő szabályok vagy rend szerint „lehetségesek” vagy „lehetetlenek”.
187
Például, nem lehetséges hit az Íge hallása nélkül (Rm10:13-17). „Amikor a kötelességek
dolgában Isten se konkrét parancsot nem adott azokra, se eszközöket nem biztosított a
végrehajtásukra, akkor azokat lehetetlenségeknek kell tekinteni [mint például nincs üdvösség
megtérés nélkül, Lk13:3], s akkor ezek a magunk vonatkozásában abszolútok és így kell
ezeket értékelnünk. S itt főleg erről a ’lehetetlenségről’ van szó. Olyan dolog ez, amit Isten
nem parancsolt nekünk megpróbálni, s nem jelölt ki eszközöket sem a kivitelezéséhez és
ígéretet sem adott nekünk támogatás végett. Ez tehát olyasvalami, amit nincs okunk keresni,
megpróbálni vagy várni, mert nem lehetséges Isten egyetlen törvénye, szabálya vagy
határozata alapján sem.
Az apostol nem tanít többet nekünk a jövőbeli események természetéről, csak amennyi
a saját kötelességünkre vonatkozik. Nem a mi dolgunk várni vagy remélni az efféle
személyek helyreállítását, illetve imádkozni érte vagy törekedni arra. Isten nekünk ad törvényt
ezekben a dolgokban, nem saját Magának. Ez lehetséges lehet Istennek, már amennyire
tudjuk, ha nem áll ellentmondásban a természetének bármely szent tulajdonságával. De nem
akarja, hogy ilyesmit várjunk Tőle és nem is jelölt ki semmiféle eszközt ahhoz, hogy erre
kísérletet tegyünk. Amit tenni fog, azt kell bizalommal elfogadnunk, de a saját
kötelezettségeink az efféle személyekkel kapcsolatosan itt abszolút véget érnek. S ők valóban
kilépnek a mi hatókörünkből.” (Dr. John Owen)
Gondosan meg kell figyelnünk, hogy ennek a szakasznak az egészében a Zsid5:11-től
kezdve az apostol a saját maga szolgálatáról beszél. Isten kezében az Ő szolgái eszközök,
amikkel dolgozik és amiken keresztül megvalósítja az evangéliumi céljait. Jogosan mondhatta
tehát Pál „tőlem vagytok a Krisztus Jézusban az evangyéliom által” (1Kor4:15). Majd megint:
„Gyermekeim! kiket ismét fájdalommal szűlök, míglen kiábrázolódik bennetek Krisztus”
(Gal4:19). Isten szolgái tehát az evangélium prédikálásával „megújították a megtérésre”
azokat, akikről a Zsid6:4 beszél. De ők hitehagyottakká váltak, teljesen megtagadták az
evangéliumot. „Lehetetlen” volt tehát Isten szolgái számára „ismét megújítani őket a
megtérésre” abból a mindenre elégséges okból, hogy nem rendelkeztek más, hirdethető
üzenettel. Nekik nem volt tartalékban másik evangéliumuk, sem semmi más indítékuk, amivel
előhozakodhattak volna. A megfeszített Krisztust tárták eléjük. De Őt most csalóként tagadták
meg. S „nem volt más név”, ami által üdvözülhettek volna. Amikor nyilvánosan megtagadták
Krisztust, a helyzetük reménytelenné vált Isten szolgáit illetően, „Hagyjátok őket” (Mt15:14)
volt most a rájuk vonatkozó parancs, v. ö. Júd1:22. Azt pedig, hogy lehetséges volt-e Isten
számára az Ő szentségével összhangban, vagy sem, a jelen szakaszunk nem határozza meg.
„Önmagoknak feszítik meg az Istennek ama Fiát” (6. vers). Ezt a szörnyű bűnük
fokozása és a megtérésre történő megújulásuk lehetetlensége miatt említi. Megtagadva a
keresztyén hitvallásukat csalónak nyilvánították Krisztust. Azaz, helyrehozhatatlanok voltak.
Megpróbálni bármi további meggyőzésüket nem lenne más, mint a disznók elé szórni a
gyöngyöket. Ezzel az igaszakasszal gondosan össze kell hasonlítani a párhuzamost
igeszakaszt a Zsid10:26-29-ben. Ezek a hitehagyottak „átvették az igazság ismeretét”, bár
nem az üdvözítő ismeretét. Utána „akarattal” vétkeztek, s ez az igazság szándékos és nyílt
megtagadása volt. A konkrét bűnüket „Isten Fia lábbal tiprásának” mondja (ezt egy valódi
keresztyén soha nem teszi meg), továbbá „a szövetség vére szentségtelenné nyilvánításának”,
azaz úgy tekint a kereszten függőre, mint közönséges bűnözőre. Ezek számára „nincs többé
bűnért való áldozat”. Az esetük reménytelen, ami az embert illeti, s a szerző hisz abban, hogy
az ilyeneket Isten is elveti.
„Önmagoknak feszítik meg az Istennek ama Fiát, és meggyalázzák őt.” „Ők tehát a
megfeszítőivel azonosulnak. Olyan érzéseket tápláltak és mutattak ki, melyek, ha Ő még a
Földön és a hatalmukban lenne, arra késztetnék őket, hogy újra keresztre feszítsék.
Becsmérelték, közellenséggé téve Őt. Több gyalázattal illették Jézus Krisztust, mint a
gyilkosai. Soha nem vallották meg, hogy elismerik a mennyei küldetését, hanem olyan
188
megvallásokat tettek, amik a keresztyénség egyfajta bírósági tárgyalása lettek, majd a
tárgyalás után elvetették azt.” (Dr. J. Brown)
Erre a figyelmeztetésre volt szükségük a tunya zsidóknak és alkalmas is volt a
felrázásukra. Az ószövetségi üdvökonómiában előképekkel és próféciákkal szereztek
bepillantásokat a Krisztusra vonatkozó igazságba, s ezt nevezi az apostol „a Krisztusról való
kezdetleges beszédnek”. Ezek alatt az árnyékok és bepillantások alatt nőttek fel, s nem
ismerték a teljes jelentésüket, amíg meg nem áldotta őket az evangélium teljes világossága,
amit itt „tökéletességnek” nevez. A veszély, aminek ki voltak téve, hogy visszalépnek az
alapról, amire a keresztyénség helyezte őket és a judaizmusban keresnek megnyugvást. Ennek
megcselekvése az újbóli visszatérés abba a házba, amit Krisztus „pusztának” nevez
(Mt23:38), s a csatlakozás az Őt meggyilkolók erőihez, ezzel pedig „Isten Fiának újbóli
megfeszítése önmaguk számára”, s a hitehagyásukkal „az Ő meggyalázása”. Ehhez
hozzátehetjük, hogy a görög „megfeszít” szó itt erőteljesebb, mint a rendszerint használatos:
azt jelenti „felfeszíteni”. A figyelmet a kereszt felállítására irányítja, melyen a Megváltó ki
lett téve a nyilvános gyalázatnak.
Egészében véve az igeszakaszt meg kell arról emlékezni, hogy nem mindenki született
Istentől, akik azt vallják, hogy befogadták az evangéliumot: a magvető példázata mutatja ezt
meg. Az értelmet lehet tájékoztatni, a lelkiismeretet átkutatni, a természetes érzelmeket
felszítani, de mégsincs bennünk „gyökér”. Nem mind arany, ami fénylik. Mindig létezik
„elegy nép” (2Móz12:38), akik csatlakoznak Isten népéhez. Aztán a valódi keresztyénben is
megvan a régi szív, ami „csalárdabb mindennél, és gonosz”, ezért folytonos szüksége van a
figyelmeztetésekre. Ilyeneket Isten minden korban adott: 1Móz2:17, 3Móz26:15, 26:16,
Mt3:8, Rm11:21, 1Kor10:12.
Végül mondjuk el, hogy bár a Szentírás világosan és pozitív módon beszél a szentek
állhatatosságáról, ez mégiscsak a szentek és nem az újjá nem született hitvallók kitartása. Az
isteni kitartás nemcsak a biztonságos állapotban, de a szent életvitelben, beállítottságban és
viselkedésben is megnyilvánul. Minket „Isten hatalma tart meg hit által”. A bennünk
munkálkodó Lélek tart meg a teljes függőség lelkületében, megtagadva a saját
bölcsességünket és erőnket. Az egyetlen hely, ahonnan ne eshetünk le, a porban van. Oda
viszi el az Úr az Ő népét, elválasztva őket minden testi bizonyosságtól és megadva nekik
annak megtapasztalását, hogy akkor erősek, amikor gyengék. Ilyenek, és csak ilyenek
üdvözülnek és vannak örök biztonságban.
A Lélek kettős munkája

Zsid6:4-6
4. Mert lehetetlen dolog, hogy a kik egyszer megvilágosíttattak, megízlelvén a

mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szent Léleknek,
5. És megízlelték az Istennek jó beszédét és a jövendő világnak erőit,
6. És elestek, ismét megújuljanak a megtérésre, mint a kik önmagoknak feszítik
meg az Istennek ama Fiát, és meggyalázzák őt.
Az utolsó szakaszunkban egy kicsivel többet is próbáltunk a Zsid6:4-6 kifejezéseinek

puszta magyarázatánál. A helyhiány gátolt meg bennünket abban, hogy olyan megvilágításba
helyezzük ezeket a verseket, amilyet Isten Ígéjének más részei lehetővé tesznek. Ez azonban
mégis szükséges, ha bármennyire igaz és kielégítő elképzelést kell alkotnunk az itt a szemünk
elé kerülő konkrét szereplőkről. Az egyik ok, ami miatt a Szentírás tanulmányozói
nehézségekbe ütköznek az abban foglalt bármely igevers jelentésének megállapítása során, az,
hogy elmulasztanak imádságosan és türelmesen „lelkiekhez lelkieket szabni” (1Kor2:13).
189
Valamennyien nagyon kapkodunk és emiatt hagyjuk ki a legjobbat, ami Isten biztosított mind
a világi, mind a lelki dolgokban. Az olvasóink közül talán kevesen gondolják úgy, hogy
sikerült feloldani minden nehézséget, ami ebből a komoly szakaszból származik, s ezért van
szükség egy további szakaszra erről.
Jelen alkalommal azt javasoljuk, hogy inkább tematikus, semmint magyarázó
szempontból vizsgáljuk a szakaszunkat, törekedve arra (ha Isten kegyelmesen megengedi),
hogy teljesebben feltárjuk azt, ami a legtöbb nehézséget okozta, nevezetesen, a Szentlélek
pontos kapcsolatát az itt említett személyekkel. Azokról, akik „elestek” és akiket „lehetetlen
megújítani a megtérésre”, azt olvassuk, hogy „részeseivé lettek a Szentléleknek”. Most
megkérdezzük: mit cselekedett a Lélek? Mi volt a jellege a velük kapcsolatos munkájának?
Hogyan váltak az Ő „részeseivé”? Milyen mértékben? Ez elvezet minket oda, ahol a Szentírás
feltárja Isten Lelkének kettős munkáját az emberekkel: a választottakkal és a nem
kiválasztottakkal. Az utóbbit fogjuk itt megtárgyalni.
A Léleknek a nem kiválasztottakkal folytatott munkáját illetően egy kérdéssel
kezdjük: min munkálkodik Ő? A válaszunk: az emberek lelkeinek képességein. Először az
értelmen munkálkodik. Minden emberben megvan az értelem, az akarat és az érzelem
természetes képessége- Az ember nem szeretheti Istent, amíg Ő nem ültette bele a szeretet
képességét: egy kő soha nem szeretheti Istent! Így az ember sem érthetné meg soha a lelki
dolgokat, amíg nem rendelkezik az értelem képességével. A választottaknál a Szentlélek
„megújítja” az értelmet (Rm12:2, v. ö. Tit3:5), de a nem kiválasztottak esetében csak
megvilágosítja és tanítja azt. A bukott és újjá nem született ember értelme, amit a Lélek
megvilágosított, képes bizonyos fokig ismerni mind az Istenséget, mind a törvényének egyes
részeit. Adjunk erre bibliai bizonyítékot.
A Rm1:18-ban olyan emberekről olvasunk, akik „az igazságot hamissággal
feltartóztatják”, s hogy ez mit jelent, az a következőkben el is van magyarázva: „Mert a mi
Istenben láthatatlan, tudniillik az ő örökké való hatalma és istensége, a világ teremtésétől
fogva az ő alkotásaiból megértetvén megláttatik”. Az utalás itt, ahogy a későbbi versek
megmutatják, a pogányokra történik. Nos, amire fel szeretnénk hívni az olvasó figyelmét,
hogy a szegény bukott természet mellett is adott Isten kijelentést Önmagáról, hogy „ami
Istenben láthatatlan”, azt ő „megmutatta nekik”. Nem pusztán csak a teremtés jelenti ki a
Teremtőt, hanem Maga a Teremtő jelentette ki Önmagát, amikor „megismerték az Istent” (21.
vers), s ennek a természetes értelmüknek a Lélek által történt megvilágosításának kellett
lennie.
Aztán a Rm2:14-15-ben ezt olvassuk: „Mert mikor a pogányok, a kiknek törvényök
nincsen, természettől a törvény dolgait cselekszik, akkor ők, törvényök nem lévén,
önmagoknak törvényök: mint a kik megmutatják, hogy a törvény cselekedete be van írva az ő
szívökbe, egyetemben bizonyságot tévén arról az ő lelkiismeretök”. A Szentlélek itt a
„természeti” emberről beszél, nem a kegyelmet kapottról. Az ő természetes szívébe is be van
írva „a törvény cselekedete”, s ki más írta volna be, mint Isten ujja? Ennek hiányában az
ember meg volna fosztva az erkölcsi világosságtól, mert a bukás megfosztotta őt minden
világosságtól.
Az értelem az emberben vagy az értelem alapösszetevője oktatással és másokkal való
kapcsolattartással jelentős mértékben fejleszthető, így az ember válhat nagyon bölccsé.
Mindazonáltal a tudása és a bölcsessége csak természeti, még ha az értelmét természetfeletti
tárgyakon gyakorolja is. De vigyük most az értelem világosságát és a lelkiismeret
világosságát a Szentíráshoz oktatás végett, s az ember tudása sokkalta jobban megnövekszik,
de a világossága mégiscsak természetes, nem jut fel arra a szintre, amit a kegyelem hoz létre.
Ennek bizonyítékát a zsidóknál látjuk: „Ímé, te zsidónak neveztetel, és a törvényre
támaszkodol, és Istennel dicsekedel. És ismered az ő akaratát, és választást tudsz tenni azok
között, a melyek különböznek attól, mivelhogy a törvényből megtaníttattál; És azt hiszed
190
magadról, hogy te a vakoknak vezetője, a sötétségben levőknek világossága” (Rm2:17-19).
Menyire ugyanilyenek az újjá nem született lelke ezrei manapság a keresztyénségben!
A legutoljára idézet szakaszból megtudjuk, hogy mi a hatása, ha a természet
világosságát (az értelmet) Isten törvényéhez visszük: akkor az növekszik és fejlődik. Mint a
fentiekben láttuk, az embernek van némi természetes világossága arról, hogy Isten létezik:
vigyük azt a világosságot a Szentíráshoz, s az ember „biztos lesz benne”, hogy tényleg létezik.
Az embernek van némi természetes világossága a kötelességekről, amiket Isten követel meg
tőle: vigyük azt a világosságot a Szentíráshoz, s az ember rendelkezni fog „az ismeret és
igazság (rendszerezett) formájával a törvényben” (Rm2:20). Amikor a természeti ember
értelmét megvilágosítja a Szentírás, az ember világossága alátámasztást nyer és megerősödik,
de az mégiscsak természetes világosság, amivel rendelkezik: csak a természetes értelmének
oktatása.
Másodszor, a Szentlélek a természeti ember érzelmein is munkálkodik. A bukott
emberben megvan a természetes vonzódás az Istenséghez. Ezt az a tény bizonyítja, hogy
gyakorlatilag az összes pogány nemzet imádja ezt vagy amazt az istent. A Csel13:50-ben
olvasunk az „istenfélő asszonyokról”, akiket felindítottak Pál és Barnabás ellen: olyan
istenfélelem volt bennük, ami közös az emberiségben. Nos, vigyük az emberek természetes
istenfélelmét a Szentíráshoz s ők elkezdik ismerni az igaz Istent, s megtanulják Őt is tisztelni,
de ez mégiscsak a természet továbbfejlesztése. Az Ígén keresztül a Szentlélek képes
meggyőzni az olvasót (s rendszerint meg is teszi), hogy a menny és a Föld Teremtője az igaz
Isten, ezért méltó a tiszteletre és a hódolatra. Tény, bár nagyon kevesen fogják ezt fel, hogy
ugyanaz az alapelem indítja a hindut Buddha imádására, mint ami az angolszászokat Jézus
Krisztus Atyjának imádására.
Aztán minden bűnösben megvan a természetese felismerés, hogy a bűnei örök halált
érdemelnek, s Isten, ha csak ki nem engesztelik, meg fogja őt büntetni. Sok olvasónk
kétségtelenül megkérdőjelezi ezt az utolsó kijelentést: forduljunk megint az igazság Ígéjéhez.
Ott ezt olvassuk: „Kik jóllehet az Isten végzését ismerik, hogy a kik ilyeneket cselekesznek,
méltók a halálra” (Rm1:32). Ezt, megjegyezzük, a pogányokról mondja. Nos, vigyünk valakit,
aki ilyen tudással rendelkezik Isten törvényéhez, és mi következik? Ez: „Tudjuk pedig, hogy
az Istennek ítélete igazság szerint van azokon, a kik ilyeneket cselekesznek” (Rm2:2). Itt a
zsidók beszélnek. Az Íge által megvilágosított természeti ember meggyőződése elmélyül.
Aztán ha valaki tudatában van a bűneinek, és felfogja, hogy Isten igazságossága
büntetésért kiált, akkor vajon nem természetes a számára, ha a következő gondolata a
közbenjáró, s arra vágyik, hogy valaki lépjen közbe az érdekében Istennél? Az efféle
elgondolás semmiképpen sem az újjászületés bizonyítéka. Ez is megtalálható a puszta
természetben. Minden pogány vallás a példái ennek az isteneiknek vitt engesztelő
áldozatokkal. A katolicizmus a közbenjáró papjaival ugyanezt a tényt szemlélteti ebben az
országban. S szemléltetéseket a Szentírásban is találhatunk. Amikor a fáraó meggyőződött a
bűneiről, Mózest kérte meg, hogy járjon közben érte (2Móz10:16-17). A gonosz Simon
mágus is azt szerette volna, ha Péter imádkozik érte (Csel8:24).
Még egyszer mondjuk: minden egyes természeti ember szívében benne van a
boldogság utáni vágy, mégpedig a nagyobb boldogság utáni, mint amit ez a szegény világ
biztosítani képes. Teljesen világos, hogy az ember nem nyugszik meg idelenn semmin, mert
amilyen a virágról virágra szálló méhecske, olyan az ember szíve is: semmiféle földi dolog
nem elégítheti ki. Amikor Bálám látta Isten népének áldott mivoltát, így kiáltott fel: „Haljon
meg az én lelkem az igazak halálával” (4Móz23:10). A legzüllöttebb nyomorult sem akar a
pokolra kerülni, végső soron abban reménykedik, hogy a mennybe kerül.
Hasonlóképpen, az is a hit kérdése, hogy az ember valóban Isten gyermeke-e. Akkora
önszeretet és önös hízelgés van a bukott szívben, hogy ha az újjá nem született ember hallja a
jó hírt, hogy Jézus Krisztus a bűnösöket megmenteni jött a világba, azonnal arra a
191
következtetésre jut, hogy Ő az az ember, akit Isten majd ebben a tisztességben részesít.
Ahogyan a gonosz Hámán is azt képzelte, hogy Ő az, akinek Ahasvérus király majd
tisztességet tesz. Így amikor a Szentlélek megrettentette az ember lelkiismeretét a bűn jelét
mutatva annak a szent Isten előtt, amikor az ember megismeri a bűnök bocsánatát Krisztuson
keresztül, azonnal bátran azt képzeli, hogy a saját bűnei meg vannak bocsátva. Ó, jaj, az
esetek túlnyomó többségében kellene elmondani: „szíved kevélysége csalt meg téged”
(Abd1:3).
Most pedig figyeljük meg, miképpen munkálkodhat a Szentlélek az emberi lélek
természeti összetevőin, hatalmasan felemelve azokat úgy, hogy közben nem változtatja meg
az ember szívét. Pontosan ahogyan a Nap, rásütve a kerti virágokra, sem ad azoknak új
természetet, csak a legjobb fejlődésüket segíti elő, úgy a Szentlélek is, amikor az elvetettekkel
foglalkozik, semmi újat nem közöl velük, de mégis a legmagasabbra emeli a természetes
képességeiket. Az ember lelkének összetevőit vagy tulajdonságait lehet munkálni az újjászülő
kegyelem beültetése nélkül is. Amint láttuk, hogy az ember értelmét megvilágosítja a
lelkiismeretének világossága, de a Szentlélek, anélkül, hogy új szemeket adna, még tovább
világosítja a lelkiismeret világosságát a háromszor szent Isten magasztos követelményeinek
elébe tárásával, s így a tudás nagymértékben megnő. Mindazonáltal ez az oktatott lelkiismeret
messze alatta marad annak a lelki különbségtételnek, amivel akkor rendelkezik valaki, ha
átment a halálból az életbe. Részletezzük ezt:
1. A Lélek visszafogja a romlást az emberekben.
Az 1Móz20:6-ban olvassuk, miképpen fogta vissza Isten Abimélek vágyát, amikor

Sára az ő kegyelmétől függött: „azért tartóztattalak én is, hogy ne vétkezzél ellenem, azért
nem engedtem, hogy illessed azt”. Igy a 2Pt2:20-ban is olvasunk olyanokról, akik „az Úrnak,
a megtartó Jézus Krisztusnak megismerése által a világ fertelmeit elkerülték”, de abból, amit a
következő két versben olvasunk, világosan kiderül, hogy soha nem születtek újjá. Ott az
apostol a megmosott disznó hasonlatát használja, ami miután megmosták, egy darabig abban
az állapotban maradt, de aztán visszatért a sárba. De nincs változás vagy „megújulás” a disznó
természetében.
Állítsuk most szembe ezzel azt, ami Isten népéről hangzik el a 2Pt1:3-4-ben,
„Mivelhogy az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, a mi az életre és
kegyességre való, Annak megismerése által, a ki minket a saját dicsőségével és hatalmával
elhívott; A melyek által igen nagy és becses ígéretekkel ajándékozott meg bennünket; hogy
azok által isteni természet részeseivé legyetek, kikerülvén a romlottságot, a mely a
kívánságban van e világon.” A 2Pt2:20-ban a görög szó a világ „mocskára” az erős és
külsődleges beszennyeződést jelenti, amiben a vallástalanok futnak bele, de az 1Pt1:4-ben az
újjászületettekről azt olvassuk, hogy „kikerülték a romlottságot”, ami a világban van a
kívánságok miatt, azaz a belső hajlamot a gonoszságra. Sőt, az Úr népe „az isteni természet
részeseivé” is lettek, ami azt jelenti, hogy az istenképmás lett rájuk pecsételve: „élet és
kegyesség” látszik bennük.
Még egyszer: a 2Pt2:20-ban használt hasonlatban az apostol azokat, amik
„megismerték az igazság útját”, olyan kutyához hasonlítja, amelyik megbetegedett, de
visszatért a saját okádására. A jelkép nagyon szembeszökő és erőteljes. Amikor a Szentlélek
Isten Ígéjét a meg nem tért ember lelkiismeretével hozza kapcsolatba, az illető megbetegszik a
szívében. A keresztyénekről ez hangzik el: „Mert nem kaptatok szolgaság lelkét ismét a
félelemre” (Rm8:15), de a ki nem választottak számára Ő gyakran a „rabszolgaság” Lelkévé
vélik, hozzákötve a bűneiket a lelkiismeretükhöz. Mivel korábban volt egy kis pislákoló
világosságuk arról, hogy Isten ítélete sújtja a bűnösöket, a lelkiismeretük most lángba borul, s
ennek a következménye az, hogy a bűnöket undorral megtagadják és mondhatni kiokádják.
192
De a kutyához hasonlóan az ilyen ember még mindig szereti azokat, s végül vissza is tér
hozzájuk.
2. A Lélek hatására az emberek természetes módon a Megváltó felé fordulnak.
Amikor a lelkiismerete Isten haragjának néhány szikrája hullik, mit mond arra a lélek?
Ezt: Ó, orvost hamar! Létezik, mint korábban rámutattunk, természetes alapelem az
emberben, aminek a hatására közvetítőt keresnek Istenhez: egy ördögűzőt, egy papot vagy
egy prédikátort, az esettől függően. Nos, aki az evangélium hangja alatt élt, az megtudja, hogy
Krisztus az egyetlen Közbenjáró. A bibliai oktatás tanította ezt meg neki úgy, ahogyan
pogány oktatás tanítja egy töröknek, hogy Mohamed az egyetlen közbenjáró. S ugyanezzel az
alapösszetevővel hitte Agrippa Mózest és a prófétákat, s az újjá nem született „keresztyén”
Krisztust. Sőt, mi több, a Lélek fénye rá ragyog, mint a Nap a növényekre, s az fejleszti a
természetes értelmét, s arra készteti, hogy emlékezzen arra a Megváltóra, Akit korábban
figyelmen kívül hagyott.
Egy igeszakasz, ami világosan rámutat az imént mondottakra, a Zsolt78:34-35: „Ha
ölte őket, hozzá fordultak, megtértek és Istent keresék. És eszökbe vevék, hogy Isten az ő
sziklájok, és a felséges Isten az ő megváltójok.” Azonban „hízelkedének néki szájokkal”. S
mit jelent ez a „hízelgés”? Azt, hogy csak önszeretetből keresték Őt, mert érezték, hogy az
életük közvetlen veszélybe került. Létezik a barátságból, a tárgy szeretetéből fakadó keresés.
De ha valaki azért keres egy ellenséget, mert szüksége van rá, az csak „hízelgés” vagy
önszeretet. Így ha a bűnös ember érzi, hogy szélsőséges ínségre jutott, ha a lelkiismerete beteg
marad, akkor csak pusztán a természete kiált orvosért.
Az önszeretet uralkodó alapelem a természeti emberben: jobban szereti önmagát
Istennél, s ez az, ami a romlottság és a bűn gyökerénél lappang. Amikor pedig az ember
meggyőződésre jut úgy, hogy észleli: orvosra van szüksége, s felismeri, hogy a boldogság
Krisztustól jön, ezek a jó hírek az önszeretetére hatnak. A Sátánnak, aki annyira jól ismeri az
emberi természetet, igaza volt, amikor ezt mondta: „Bőrt bőrért; de mindent a mije van, odaad
az ember az életéért.” (Jób2:4) Ébressze rá az önszeretet a természeti embert Isten haragjára, s
ő kész lesz „befogadni Krisztust” vagy bármi mást megtenni, amit az igehirdető parancsol
neki. Ez azonban mégiscsak a természet működése, s ő még mindig nem született újjá.
Amikor vihar támadt és elsüllyesztéssel fenyegette a hajót, amelyiken Jónás feküdt le
aludni, ezt olvassuk: „Megfélemlének azért a hajósok és kiáltának, kiki az ő istenéhez”. Majd
a kapitány felébresztette Jónást és ezt mondta: „Kelj fel, kiálts a te Istenedhez; hát ha gondol
velünk az Isten, és nem veszünk el!” (Jón1:5, 6) A lelkiismeret tehát, ha megretten a pokol
kilátásától, arra készteti az embert, hogy természetes módon keresse Krisztust. Nem más ez,
csak az önfenntartás működő ösztöne. S tegyük ehhez hozzá a törekvést a boldogságra, amit
az önszeretet mindig is keres, s annak meghallását, hogy ez a boldogság csak Krisztusban
található meg, máris nem csoda, ha tömegek keresik Őt most azért, amit Tőle kaphatnak,
ahogyan a régiek is a kenyerekért és a halakért keresték Őt.
A Jn6:33-ban hallottuk, amint Krisztus kijelenti: „Mert az az Istennek kenyere, a mely
mennyből száll alá, és életet ád a világnak.” S mi volt a válaszuk? Ez: „Mondának azért néki:
Uram, mindenkor add nékünk ezt a kenyeret!” A buzgó kérésük azonban nem a megújult
szívből fakadt, hanem az önszeretet romlott forrásából. Ennek bizonyítékét a közvetlenül ezt
követő szakaszban látjuk. A 36. versben az Úr megmondja nekik, hogy „nem hisztek”. A 41.
versben látjuk, hogy „zúgolódtak” Ellene. Mégis ugyanezek az emberek mondták Neki:
„mindenkor add nékünk ezt a kenyeret!” Ó, nem mind arany, ami fénylik!
A megvilágosított, de az önszeretet által felindított értelem kész felvállalni azokat az
isteni kötelességeket, amiket korábban soha nem gyakorolt, sőt, készen áll Isten parancsolatai
szerint járni. Ez világosan megmutatkozott a Sinai hegynél. Amikor Jahve megjelent Izrael
193
előtt az Ő ámulatos fenségében, s a lelkiismeretükre lesújtott a kinyilatkoztatott szentsége, ezt
mondták Mózesnek: „Járulj oda te, és hallgasd meg mind azt, a mit mond az Úr, a mi
Istenünk, és te majd beszéld el nékünk mind, a mit néked mond az Úr, a mi Istenünk, és mi
meghallgatjuk, és megcselekeszszük.” De mégis figyeljük meg, mit mondott Isten róluk:
„Vajha így maradna az ő szívök, hogy félnének engem, és megtartanák minden
parancsolatomat”. Még mindig híjával voltak az újjászületés alapelemének!
3. A Lélek felemeli az ember természetes képességeit.
Pont ahogyan a napsütés növekedésre készteti a növényeket és édesebbé teszi a

gyümölcsöket azoknál, melyek felhős és borult ég mellett teremnek, úgy munkálkodik a Lélek
is az újjá nem születettek képességein és készteti őket annak megtermésére, amit önmaguktól
nem tudnának létrehozni. Vagy, ahogyan a tűz megnöveli a víz hőmérsékletét és szintjét,
amitől bugyogni kezd és gőzzé válva felszáll, bár a hő alapeleme a tűzben, s nem a vízben
van, mert ha elveszük a tüzet, a víz visszatér a természetes hűvösségéhez, úgy világosítja meg
a Lélek is a ki nem választottak elméjét, s indítja cselekvésre az akaratukat anélkül, hogy új
alapelemet adna nekik és megújítaná azokat.
Felemeli az értelmet. A 4Móz24:2-ben azt olvassuk, hogy Isten Lelke szállt Bálámra,
aminek következtében mondta: „a megnyílt szemű embernek szózata. Annak szózata, a ki
hallja Istennek beszédét, a ki látja a Mindenhatónak látását, leborulva, de nyitott szemekkel:
Mily szépek a te sátoraid óh Jákób! a te hajlékaid óh Izráel!” (3-5. versek) Azaz, Bálámnak
látomása volt a Mindenhatóról, s észrevette az Ő népe áldott helyzetét, de ő maga még mindig
újjá nem született volt!
Felemeli az érzelmeket. Az 1Sám11:1-3-ban olvasunk arról, miképpen sértegették
Jahve ellenségei az Ő népét. Aztán ezt olvassuk: „És mikor hallotta e beszédeket, az Úrnak
lelke Saulra szálla, és az ő haragja nagyon felgerjede”. Szent haragra gerjedés volt ez, ám
mégis egy elvetett részéről! Ahogyan a tengeren fújó szél néha hatalmas hullámokat kelt úgy
a Lélek is, egy lelkiismeretes prédikáció során felkorbácsolja az újjá nem születettek
érzelmeit, s felemeli azokat a nemesebb célokhoz és elfoglaltsághoz. Ám mégsem teszi őket
új teremtményekké a Krisztus Jézusban.
Még egyszer: mint azt láttuk, az emberben benne van a természetes vágy a valódi
boldogság után, ezért amikor Krisztust mutatják be az evangéliumban, sokan „örömmel”
fogadják, ám ők a legnagyobbrészt mégis köves talajú hallgatók, aki híjával vannak az eleven
kegyesség bármiféle gyökerének (Mt13:20-21). A természet felemelhető a Szentlélek által
közölt világossággal oly módon, hogy az újjá nem született emberek megízlelhetik Krisztust,
a mennyei ajándékot, lásd Jn4:10. Így válik lehetővé a számukra „az eljövendő világ erőinek”
megízlelése is. Amiképpen a lelkiismeretükben megízlelik a poklot, s ezért biztosan tudják,
hogy a pokol létezik, ugyanaz a természetes alapösszetevő, ami arra a boldogságra vágyik,
ami e világon túl van, megerősödik és vigasztal, amikor „megízlelik” azt, ami az eljövendő
világhoz tartozik.
A Szentlélek felemeli az akaratot és munkára serkenti azt az Isten iránti
engedelmesség útján. Ő a Szerzője a világban létező minden erkölcsi és polgári igazságnak.
Az Úr ösztönözte Círusz lelkét a hirdetmény kiadására az Ő házának felépítéséve
kapcsolatban (Ezsdr1:1-2) és Ő indította fel Kajafást is arra, hogy prófétáljon Krisztusról
(Jn11:51). A gonosz Heródesről olvassuk, hogy amikor hallotta Jánost, „ráhallgatván, sok
dologban követi, és örömest hallgatja vala őt” (Mk6:20). S Isten nem lesz az ember adósa: az
engedelmesség minden cselekedete, amit az ember végez az Ígéjének engedelmeskedve,
elnyeri jutalmát: ennek része lesz a mulandó öröm is. A tragikus dolog ebben az, hogy az
efféle megtapasztalástól sokan jutnak arra a következtetésre, hogy ők a kegyelem állapotában
194
vannak, így hangosakká válnak a meggyőződéses hitvallásukban, s teljesen biztosak abban,
hogy ők valóban újjászületett emberek.
Nos, bízunk abban, hogy az elhangzottak lehetőúvé teszik néhány olvasónk számára a
Zsid6:4-6-ban találhatók jobb megértését. Egy kiváló igemagyarázó azt állította, hogy ezek a
versek nem a megújultakat, se nem a meg nem újultakat, hanem egy harmadik, köztes
állapotban levőket ír le, mert léteznie kell köztes állapotnak a puszta természet és a
természetfeletti kegyelem között. Nem vagyunk egyáltalán meglepődve, hogy erre a
következtetésre jutott. Valóban kevesek értették meg az 1Kor12:6 jelentését: „És különbség
van a cselekedetekben is, de ugyanaz az Isten, a ki cselekszi mindezt mindenkiben”.
Létezik a Lélek olyasféle munkálkodása az emberek szívein, ami felette áll a
természetesnek. Ezek az isteni erő munkái, melyek az újjá nem születettekben és belőlük
kiváltják mindazt, ami miatt sokan képzelik naivan azt, hogy ténylegesen újjászülettek, ám a
Léleknek ez a fajta munkája mégis messze elmarad „az Ő hatalmának felséges nagyságától
irántunk” (Ef1:19). A Zsid6:4-6 a leglátványosabb szemléltetését mutatja be ennek, mert ott
olyanokat látunk, akik „részeseivé lettek a Szent Léleknek”. Ott látjuk a természetfeletti
munkálkodást, mert megízlelték „a mennyei ajándékot”. Ez a hatalom munkája, mert „a
jövendő világnak erőit” ízlelték meg. Ahogyan az 1Kor12:4 mondja nekünk, „A kegyelmi
ajándékokban pedig különbség van, de ugyanaz a Lélek”. De miért? Az 1Kor12:11 válaszol:
„De mindezeket egy és ugyanaz a Lélek cselekszi, osztogatván mindenkinek külön, a mint
akarja”: a tetszése szerint alkalmazza a hatalmát alantasabb vagy felsőbbrendű munkára.
Figyeljük meg vannak „jó ajándékok” felülről, és vanna „tökéletes ajándékok” (Jak1:17)!
Régen ezt mondta Jahve: „Ne küzdjön az én lelkem örökké az emberrel 17” (1Móz6:3).
Ott azt látjuk, amint a Lélek erőt fejt ki az emberre, mert „küzd” vele, de mégsem az ereje
teljében, mert annak nem lehetne ellenállni. Más esetekben beveti az erejét és az emberek
engednek annak (ahogyan Bálám is tette), de az az erő mégiscsak az emberek természetes
képességeinek felemelésére irányul a legnagyobb magasságokba, de mégis nagyon távol van
attól, hogy újjá szülje őket. Ezt világosan szemlélteti a Magvető példázata. Létezik a köves
talajú hallgató, aki örömmel fogadta az Ígét, de az üldöztetés idején mégis elesik. S létezik a
tövises talajú hallgató, aki ugyan kiállja az üldöztetést, és terem is valamilyen gyümölcsöt, de
mégsem „a tökéletességre”. Mindkét típus az újjá nem született lelkeket jelképezi.
De miért veti be Isten a hatalmát az elvetettekre, bár nem az ereje „felséges
nagyságát”? Isten jól láthatóan teszi próbára különféleképpen az embereket. Először megadta
nekik a természet világosságát, a törvény munkáját a szívükbe írva, a lelkiismeret
világosságával gyarapítva, mely világosság lehetővé tette az emberek számára Isten
létezésének, valamint a Vele kapcsolatos kötelességeiknek a felismerését. Szókratész pedig,
aki semmit sem tudott a Szentírásról, odáig ment, hogy meghalt azért az igazságért, hogy csak
egyetlen Isten létezik. De a természetnek ez a világossága nem szüli újjá az embereket, s nem
tesi lehetővé, hogy megteremjék a Lélek gyümölcseit.
Azután próbára tette a zsidókat a törvényével. Világossá tette, hogy a természet
világossága az Ő törvénye világosságával továbbfejlesztve meddig jut. S ne felejtsük el, hogy
a törvény alatt Izraelről mondja: „És a te jó lelkedet adád nékik, hogy őket oktatná”
(Neh9:20). Mindazonáltal a törvény „erőtelen vala a test miatt” (Rm8:3): nem volt képes
előhozni azt, ami valóban lelki. S pont ahogyan Isten megadta Szókratésznek a
legmagasztosabb dolgot, amit a természet világossága képes létrehozni, úgy adta meg a
tárzuszi Saulust, egy feddhetetlenül járó embert (Fil3:6), mint a törvény alatt a
legmagasztosabbat.
Most azonban az evangéliummal teszi próbára az embereket, hogy megmutassa,
milyen messzire képes eljutni az emberi természet. Ezt az evangéliumot kíséri a Szentlélek, s
17
Károlinál: Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben – a ford.
195
a Zsid6:4-6 megmutatja a legmagasabb pontot, amit a testi ember képes elérni alatta.
Megvilágosodhat, megújulhat a megtérésre, élvezheti Isten Ígéjét, részesévé válhat a
Szentléleknek, de mégis hitehagyottá lesz és elvész örökre. Ugyanezekről olvassuk azt is,
hogy „a kegyelemnek Lelkét bántalmazzák” (Zsid10:26). A tragikus ebben az, hogy a nagy
többség a keresztyénségben úgy tekint a Léleknek ezeknek az alacsonyabb rendű munkáira,
mint az Ő újonnan teremtő kegyelmére.
De megkérdezhetjük: mi Isten célja a Lélek eme másodlagos működéseivel? Sokféle.
Éppen csak a főbb célokat tudjuk megemlíteni. Először is, a kegyelem kiválóságának a
bemutatása. A természetben minden dolognak megvan a maga utánzata vagy ellenpéldája. Ha
vannak állócsillagok, akkor vannak hullócsillagok is. Ha vannak drágakövek, akkor vannak
kavicsok is, melyek nagyon hasonlítanak azokra, de mégis nagyban különböznek tőlük. Az
egyik arra szolgál, hogy a másikat kiemelje. Így létezik a természetes hit is: „sokan hivének az
ő nevében, látván az ő jeleit, a melyeket cselekszik vala. Maga azonban Jézus nem bízza vala
magát reájok” (Jn2:23-24). „Az ördögök is hiszik” (Jak2:19). S létezik a természetfeletti hit:
„az Isten választottainak hite” (Tit1:1), amit „drága hitnek” neveznek (2Pt1:1)! Létezik tehát a
Lélek szokványos, valamint különleges működése: az alacsonyabb rendű munkái a testen, és a
felsőbbrendű munkái, melyek „újonnan” szülnek (Jn3:6). Ennélfogva mondja Isten a
választottjai mindegyikének: Nézd meg, mennyit munkálkodtam a puszta természeten az
elvetettekben! Mégsem volt ez kegyelem: nem tehettem volna többet érted, mint
megmutattam „a hatalmam felséges nagyságát” (Ef1:19) irántad.
Másodszor, az emberi természet romlottságának kimutatása. Nem számít, milyen
próba elé állítja Isten az embert, ami testtől született, az test marad. A törvény erőtlen volt a
test miatt, s az evangélium is az, még ha Isten lelke ragyog is az emberekre. A lelkiismeret
meggyőzhető, az értelem megvilágosítható, az érzelmek felemelhetők, s az akarat felindítható,
de mégis igaz marad, hogy „Bizony merő hiábavalóság minden ember, akárhogyan áll is!”
(Zsolt39:6) Az embereket taníthatjuk az igazságra, hihetnek az élő Istenben, „elfogadhatják
Krisztus a személyes Megváltójuknak”, küzdhetnek az egykor a szenteknek megadott hitért,
és tarthatják őket odaszánt keresztyéneknek az emberek, de mégsem jobbak, mint „a meszelt
sírok, melyek tele vannak a holtak csontjaival”.
Harmadszor, a bűn megkötözése. Isten Lelkének általános munkálkodása az
elvetetteken visszavágja az ember romlott természetének kinövéseit. Ahogyan az Ő jelenléte
gátolja meg itt a Földön az Antikrisztusban a törvényszegés titkos bűnének teljes
megmutatkozását (2Thessz2), úgy fogja vissza a tevékenysége a ki nem választottakon a
gonoszság megannyi kitörését. Izrael hitehagyásának idején a Szentlélek (a „dicsőség”)
fokozatosan, lépésről lépésre visszahúzódott, s ahogy a keresztyénség hitehagyása növekszik,
úgy csökken a Lélek korlátozó tevékenysége, s innen származik a törvénytelenség növekvő
hulláma.
Negyedszer, a védelem biztosítása a választottaknak. Isten nyája csupán „kicsiny”
(Lk12:32), sokkal-sokkal kisebb, mint azt általánosságban feltételezik. Maga Krisztus
jelentette ki, hogy „KEVESEK” járnak az „életre vivő” keskeny úton (Mt7:14). S a Jel7:9
sem mondhat ellen ezeknek a világos igeszakaszoknak: a „nagy sokaság, a melyet senki meg
nem számlálhatott” a Bír6:5-ben, a 2Krón12:3-ben, a Joel1:6-ban található kifejezésekkel
vetendő össze és magyarázandó. Most tételezzük fel, hogy csak a választottakat újítaná meg
az evangélium, s a világ többi része megmaradna a teljes ellenségességben iránta: akkor az
evangélium gyümölcsei túlságosan csupaszok lennének levelek nélkül. A fa levelei, bár nem
valók az asztalra, hasznosak a gyümölcsnek és a fa díszei, mert nélkülük a gyümölcsnek a
csupasz vesszőkön kellene beérnie.
Az evangélium tanításának elismerése, amit nem követ a szív megújulása, tényleg
hasonlítható alkalmas módon a fa leveleihez, amik befedik és védik a gyümölcsöt. Azaz, Isten
számítása szerint hasznosak, de nem értékesek. A szőlő levele több jót tesz a fürtöknek a tűző
196
Nappal szemben, mint bármely más gyümölcsfa levele. Mennyit tanulhatnánk Isten
teremtményeitől, ha volnának szemeink a látásra! Így Isten választottjait is leárnyékolja
kívülről az őket körülvevő névleges keresztyének nagy tömege. Ezért nagy köszönetet
mondhatunk Urunk kedves gondoskodásáért. Sőt, Isten még meg is jutalmazta a újjá nem
született hitvallók nagy tömegének doktrínális hitét a nyilvános szabadságjogaink
fenntartásával, amiket az újjászületettek maroknyi csoportja, emberi módon szólva, nélkülük
soha nem élvezhetett volna.
Azután, a Lélek működése az elvetetteken megszégyenítette a gonoszokat, növelte a
józanságot, támogatta az erkölcsösséget, s a névleges hitvallókat arra késztette, hogy külsőleg
támogassák az evangélium prédikálását, a szolgálat folytatását, s így gondoskodjanak a
közönséges hallgatók javáról. Ez a maga idejében teljes mértékben hasznos, de nem lesz
jutalma az örökkévalóságban. A szerző a legkomolyabban kételkedik abban, hogy manapság
létezik-e olyan gyülekezet a Földön, amiben elegendő választott lenne az igehirdető
eltartásához, ha minden újjá nem születettet kizárnának abból. Sőt, a legvalószínűbb, hogy
Isten saját Maga által küldött szolgái is teljesen megdöbbennének és kétségbe esnének, ha
beleláthatnának azok szívébe, akik élőknek mondják magukat, de halottak. S bár nem
láthatunk bele a hitvallók szívébe, mégis pontos elképzelést alkothatunk arról, hogy mi van
azokban, mert „a szív bőségéből szól a száj”. S a többség közönséges beszédének világiassága
és üressége világosan megmutatja, Ki nincs a szívükben.
Őszintén bízunk és buzgón imádkozunk azért, hogy tetszen Istennek megrettenteni
sokak lelkét, akik ezt a részt olvassák, hogy a hamis békességük felkavarodjon, s az
érdemtelen hitvallásuk lelepleződjön. Bárcsak az apostolokkal együtt kiáltanák a
megfontoltabbak: „Kicsoda üdvözülhet tehát?” Urunk szavaival válaszolunk: „embereknél ez
lehetetlen” (Mt19:26). Ennek döntő bizonyítéka, kedves olvasóm, az, hogy egyetlen bűnös
sem üdvözülhet a saját cselekedetei által, s a hűség megkövetei tőlünk, hogy őszintén
elmondjuk neked: ha a reménységed a saját, „Krisztust befogadó” cselekedeteden alapszik,
akkor a házad a homokra épült. De áldott legyen az Ő neve, a Megváltó így folytatta: „de
Istennel minden lehetséges”. „Az Úré a szabadítás” (Jón2:9), nem a teremtményé (Rm9:16).
Akkor ne csodálkozzunk azon, hogy Krisztus ezt mondta: „ha valaki újonnan nem születik,
nem láthatja az Isten országát” (Jn3:3).
A hitvallók két osztálya

Zsid6:7-8
7. Mert a föld, a mely beiszsza a gyakorta reá hulló esőt és hasznos füvet terem
azoknak, a kikért műveltetik, áldást nyer Istentől;
8. A mely pedig töviseket és bojtorjánokat terem, megvetett és közel van az
átokhoz, annak vége megégetés.
Az előző szakaszunk címe „A Lélek kettős munkája” volt. Ezt a Zsid6 első hat verse
sugallta. Ezekben olyan személyekről volt szó, akik két teljesen eltérő osztályba sorolhatók.
Az elsőbe azok tartoznak, akikben az isteni kegyelem munkálkodott, hatékonyan alkalmazva
rájuk Isten „nagy üdvösségét”. A másodikba azok, akikben az isteni kegyelem szintén
munkálkodott és jelentős mértékben átalakította a céljaikat, de mégsem újította meg őket
ténylegesen. „Jó az Úr mindenki iránt, és könyörületes minden teremtményéhez”
(Zsolt145:9), de az Ő „kegyelmének” gazdagsága az Ő nagy szeretetének alanyai számára van
fenntartva (Ef2:4). Így tehát Isten különböző mértékben használja a hatalmát az Előtte levő
konkrét munkának megfelelően. Így utalt Krisztus a démonok Általa történő kiűzésére „Isten
ujjával” (Lk11:20). Izraelhez szólva Mózes ezt mondta: „hatalmas kézzel hozott ki téged az
197
Úr Égyiptomból” (2Móz13:9). Amikora megtestesülés bámulatos csodájára utal, Mária ezt
mondta: „Hatalmas dolgot cselekedék karjának ereje által” (Lk1:51). De mikor Pál azért
imádkozott, hogy Isten világosítsa meg a szolgáit, hogy felfoghassák a kegyelem rendkívüli
csodáját az üdvösségben, az azért történt, hogy megismerhessék „az Ő hatalmának felséges
nagyságát irántunk”.
Isten hatalma munkálkodott a természetes teremtésben és meg is mutatkozott abban
(Rm1:20). S megismerszik majd a pokolban is a harag veszedelemre készült edényein
(Rm9:22). Munkálkodik az elvetetteken ebben az életben (egyeseken jobban, másokon
kevésbé az Ő szuverén jótetszésének megfelelően), legyőzve a romlottságukat, korlátozva a
bűneiket, megújítva a jellemüket, az evangélium tanításának befogadására késztetve őket. De
a hatalma legnagyobb kiválósága és hatékonysága az Ő szeretett népének van fenntartva. Az
ereje irántuk akkora, hogy felülmúlja minden gondolatunkat: „Annak pedig, a ki véghetetlen
bőséggel mindeneket megcselekedhetik, feljebb hogynem mint kérjük vagy elgondoljuk, a mi
bennünk munkálkodó erő szerint” (Ef3:20).
Isten Lelkének két különböző munkálkodása közül csak az egyik felismerése a
teológusokat két, egymással szemben álló táborra osztotta. Egyrészt vannak az arminiánusok,
akik ahhoz ragaszkodnak, hogy a Szentírás általános kegyelmet tanít minden ember számára,
olyan kegyelmet, ami megvethető. Ennyiben igazuk van, mert a Júd1:4 beszél olyan
emberekről, akik „a kegyelmet bujálkodásra fordítják”. De tévednek, amikor azt tanítják,
hogy nem létezik speciális kegyelem, ami mindig hatékony azokon, akiken munkálkodik.
Másrészt a modern kálvinisták többsége (a régiek nem tették) tagadják Isten általános, minden
emberre kiterjedő kegyelmét, s ragaszkodnak a csak a választottakra kiterjedő,
megkülönböztetett kegyelemhez. Ebben tévednek, s ebből fakadnak a Zsid6:4-6 és Zsid10:26
nem kielégítő magyarázatai.
Nos, mint megmutattuk az utolsó szakaszunkban a Jak1:17 ezt mondja: „Minden jó
adomány és minden tökéletes ajándék felülről való” stb. Két külön „ajándékról” van itt szó. A
Szentírás világos választóvonalat húz aközött, amit Isten „jónak”, valamint aközött, amit
„tökéletesnek” nevez. A fő különbség közöttük rendszerint az, hogy a „jó” valami mulandóra,
míg a „tökéletes” valami lelkire vonatkozik. A Lélek munkálkodása a ki nem választottakon
hozza létre azt, ami „jó”, s olyan hasznos célt ér el az időben, ami előnyös Isten választottjai
számára. De az Ő munkálkodása az Isten gyermekein olyasmit hoz létre, ami „tökéletes”, azaz
lelki, természetfeletti, örök. A különbséget e két osztály és az Istennel fennálló viszonyuk
között világosan előre vetítette az Ószövetség. Izrael állama a keresztyénség egészének volt
az előképe, a „maradék a kegyelemből való választás szerint” (Rm11:5) jelképezte Isten
jelenlegi, újjászületett népét. Így mind a sátorban, mind a templomban két elkülönülő osztálya
létezett az Istent imádóknak. S így van ez ma is. Vannak a pusztán névleges keresztyének, a
külső udvari imádók, s vannak az újjászületett keresztyének, akik „Isten királyaivá és papjaivá
lettek (Jel1:6), a szenthelyen imádják Istent (Zsid10:19). A Zsid6-ben mindkét osztály szóba
kerül.
Az előttünk álló rövid szakaszban az apostol összefoglalja és kutatólag alkalmazza
mindazt, amiről az előző versekben írt, s teszi ezt egy példázat vagy hasonlat formájában. A
szövegben az emberek két különálló osztályáról van szó, bár első ránézésre nem könnyű
különbséget tenni közöttük. Ennek oka az, hogy sok bennük a közös. Mindkét osztály élvezte
ugyanazokat a külső kiváltságokat: az evangélium ugyanazon szolgálata által világosodtak
meg, egyformán „részesedtek a Szentlélekből”, s mindannyian jó hitvallást tettek. A második
osztályról azonban el kell mondani, ahogyan Krisztus mondta a gazdag ifjúnak: „egy
fogyatkozásod van még”, nevezetesen Isten szeretetének kitöltetése a szívükbe, aminek az a
bizonyítéka, ha mindent otthagynak és követik Krisztust.
Az első osztályhoz a mostani fejezet nyitó verseiben szól, ahol az apostol
megparancsolja Isten ténylegesen újjászületett népének: „törekedjük tökéletességre”, azaz
198
elhagyva a mulandó árnyakat, igyekezzenek arra, ami által felfogták az életet a lelki,
természetfeletti és örökkévaló erejében és élvezetében. Erre mondja az apostol: „ezt
megcselekeszszük, ha az Isten megengedi” (3. vers). Szükségük volt arra, hogy az Isten tegye
őket rá alkalmassá, ha „birtokba akarták venni az örökségüket (Abd1:17), mert az
újjászületettek ugyanúgy függenek Istentől, mint az újjá nem születettek. A második osztály a
4-6. versekben kerül elénk, ahol leírtuk azokat a fő hatásokat, amiket a Lélek általános
munkálkodása gyakorol az emberi lélek természetes képességeire. Noha ezek a képességek
eljutnak a legmagasabb csúcsaikra, az általuk létrehozott zene földi, és nem mennyei, emberi
és nem isteni, testi, és nem lelki, mulandó, és nem örökkévaló. Következésképpen ők még
mindig hajlamosak a hitehagyásra, s még ha nem is kellene, akkor is egészen biztosan
elpusztulnak.
Az apostol célja a 6. fejezetben a zsidók buzdítása volt, hogy lépjenek előre a
keresztyén úton (1-3. versek) és tartsanak ki azon (12-20. versek), Az első buzdítás az 1.
versben szerepel és a 3. versben van minősítve. Az indítékot az engedelmességre a hitehagyás
veszélyéből meríti: 4-6. versek, figyeljük meg a nyitó „Mert” szót. A célja az utalással erre a
második osztályra (a névleges hitvallókra, akik elszakadnak) az volt, hogy figyelmeztessen a
tunyaság állapotában történő megmaradás végkimenetelére. Itt, a 6-7. versekben található
hasonlatban ugyanazt a komoly gondolatmenetet folytatja és fejezi be, kimutatva, milyen
biztos és félelmetes pusztulás vár mindazokra, akiken a kegyelem megújító munkája nem
működik. Először azonban Isten valódi népének áldott mivoltát írja le.
„Mert a föld, a mely beiszsza a gyakorta reá hulló esőt és hasznos füvet terem
azoknak, a kikért műveltetik, áldást nyer Istentől; A mely pedig töviseket és bojtorjánokat
terem, megvetett és közel van az átokhoz, annak vége megégetés.” (7-8. versek) Ezeket a
verseket vizsgálva először megpróbáljuk értelmezni őket, majd alkalmazni a tartalmukat. Az
értelmezés a maga közvetlen és helyi összefüggésében a zsidókra, vagy inkább a zsidók két
osztályára vonatkozik, az alkalmazás viszont mindazokra, akiket elér az evangélium hangja.
A fentiekben idézett két igevers szemléltetni és megerősíteni hivatott az első hat
versben található komoly figyelmeztetést, ezért kezdődnek a „mert” szóval. A szövegben az
emberek két osztályáról van szó, akik mindegyike test szerint zsidó. Ezt megpróbáltuk
leszögezni a korábbi magyarázatainkkal. Az apostol az első osztállyal azonosította önmagát,
figyeljük meg a többes szám első személyt a 3. versben. A második osztálytól Pál elkülönül,
figyeljük meg az „akik” szót a 4. és a 6. versekben. Így itt is két különböző talaj van leírva:
első a gyümölcstermő talaj, ami a valóban megújultakat írja le, akik ennek következtében jó
és őszinte szívvel fogadták az Ígét. Második a terméketlen talaj, ami azt az osztályt jelképezi,
akiknek a bűnére és a pusztulására figyelmeztette az apostol a zsidókat: nevezetesen azok,
akik, bármekkorák is a kiváltságaik és szép a hitvallásuk, csak töviseket és tüskéket teremnek,
s akiket Istentől elvettetve a gyors és rettenetes pusztulás ragadja el.
„Mert a föld, a mely beiszsza a gyakorta reá hulló esőt.” A fő utalás a zsidó népre
történik. Ők voltak Isten szőlője (lásd Ézs5:7-8, Jer2:10 stb.). Hozzájuk küldte Isten minden
szolgáját, majd legvégül a Fiát (Mt21:35-27). Az „eső” itt az Ígét vagy a tanítást jelképezi,
amit az Úr küldött Izraelnek: „Csepegjen tanításom, mint eső” (5Móz32:2, v. ö. Ézs55:10-11).
Figyeljük meg, hogy amikor Ezékielnek kellett prófétálnia vagy prédikálnia, az ő üzenete úgy
hullik, mint az eső (Ezék21:1, v. ő. Ám7:16).18 A jelkép nagyon szép. Az eső olyasvalami,
amit senki emberfia nem képes létrehozni, s az Íge sem emberi eredetű. Az eső fentről
származik, ahogyan az evangélium is mennyei ajándék. Az eső felfrissíti a növényzetet, s
növekedésre serkenti, ahogyan Isten tanítása is megeleveníti a népét és gyümölcsözővé teszi
őket. Az eső megeleveníti az élő magvakat a földben, bár nem ad életet az elhaltaknak. Így
18
Károlinál a „szólj” ige szerepel, az angol változatban a „drop thy word” (vesd oda a szavad) kifejezés, de a
drop esést, hullást is jelenthet. – a ford.
199
eszköze az Íge is a Léleknek Isten választottjainak a megelevenítéséhez (Jn3:5, Jak1:18),
akiknek korábban (szövetségi) életük volt Krisztusban.
Nincs a természetben semmi, amit Isten jobban a saját előjogáénak tekintene, mint az
eső adását. Az első utalás erre a Szentírásban a következő: „az Úr Isten még nem bocsátott
vala esőt a földre” (1Móz2:5). Minden eső Istentől való, Aki vagy megadja, vagy visszatartja
azt a jótetszése szerint. Az eső küldésére úgy utal, mint az ígéreteinek és a jóságának a nagy
zálogára: „Jóllehet nem hagyta magát tanúbizonyság nélkül, mert jóltevőnk volt, adván
mennyből esőket” (Cse14:17). Bármiféle következtetésre is jutnak az emberek a
közönségességéből kiindulva, s bármennyire is azt képzelik, hogy ismerik az okait, Isten
mégis azzal különbözteti meg Önmagát a világ összes bálványától, hogy egyikük sem képes
esőt adni: „Vannak-é a pogányok bálványai között, a kik esőt adhatnak?” (Jer14:22) Ezért
mondja a próféta: „Oh, csak félnők az Urat, a mi Istenünket, a ki esőt, korai és késői záport ad
annak idejében” (Jer5:24).
Isten magas fokú szuverenitása megmutatkozik abban is, ahogy ad vagy nem ad esőt:
„De én is megvontam tőletek az esőt, három hónappal az aratás előtt, és esőt adtam egy
városra, más városra pedig nem adtam esőt. Az egyik rész esőt kapott, az a rész pedig, a
melyre nem esett eső, megszáradott.” (Ám4:7) Azaz, abszolút kapcsolatban van ez az
evangélium gondviselő elküldésével a népeknek, városoknak, egyéneknek: egyedül Isten
elrendelése, s Ő megkülönböztetett tekintéllyel kezeli ezt. „Eljárván pedig Frigiát és Galácia
tartományát, mivelhogy eltiltatának a Szent Lélektől, hogy az Ígét Ázsiában hirdessék, Misia
felé menvén, igyekeznek vala Bithiniába jutni; de nem ereszté őket a Lélek.” (Csel16:6-7)
Isten kiküldi az evangéliumát az egyik, s nem a másik nemzetnek, az egyik, s nem a másik
városnak: manapság Angliának és az Egyesült Államoknak sok nagyvárosa van, ahol az igazi
evangéliumot nem prédikálják, az egyik időszakban, s nem a másikban.
A természeti nem más, mint a lelki árnyéka. Micsoda ellentét volt Egyiptom (a világ
jelképe) és a Kánaán (az egyház előképe) között! „Hanem az a föld, a melyre átmentek, hogy
bírjátok azt, hegyes-völgyes föld, az égnek esőjéből iszik vizet. Oly föld az, a melyre az Úr, a
te Istened visel gondot; mindenkor rajta függenek az Úrnak, a te Istenednek szemei az
esztendő kezdetétől az esztendő végéig… Esőt adok a ti földetekre alkalmatos időben: korai
és kései esőt, hogy betakaríthasd a te gabonádat, borodat és olajodat” (5Móz11:11-12, 14) Két
speciális vetési időszak volt tehát: az első októberben (ez volt az évkezdet Izraelben), amikor
a földbe vetették a magot, a másik pedig márciusban, amikor a gabonájuk már majdnem
beérett. Ezért olvassuk: „a Jordán pedig az egész aratási idő alatt telve vala minden ő partja
felett” (Józs3:15, v. ö. 1Krón12:15). Emellett megannyi zápor is volt (Zsolt65:10).
„A gyakorta reá hulló eső.” Utalás ez az ismétlődő és gyakori támogató záporokra,
amikkel Isten látogatta meg Izraelt. Ezeket hívta: „Föld, föld, föld! halld meg az Úrnak
szavát!” (Jer22:29) Visszatekintés volt ez azokra a szolgaseregekre, akiket Jahve küldött az Ő
ókori népéhez, amikor Krisztus ezt mondta: „Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ki megölöd a
prófétákat és megkövezed azokat, a kik te hozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni
a te fiaidat” (Mt23:37). Ez volt tehát az a „föld”, amin Isten gazdálkodásának növényei
voltak.
A soron következőkben az igeszakasz végéig az apostol két csoportra osztja a
növényeket: „füvekre” (7. vers) és „tövisekre és tüskékre” (8. vers). Az előbbi azokat
jelképezi, akik hittek az evangéliumban és engedelmeskedtek annak, megteremve a gyakorlati
kegyesség gyümölcseit. Ezek alkották a „maradékot a kegyelemből való választás szerint”
(Rm11:5), akik kegyelmet kaptak, miközben a test szerinti testvéreik többi része
megvakultak. Ők még mindig megmaradtak Isten szőlőjének, annak a mezőnek, amiről Ő
gondoskodott. Ők alkották az első evangéliumi egyházat, akik a zsidók közül kerültek ki, s
gyümölcsöt teremtek Isten dicsőségére, Ő pedig megáldotta őket. Az utóbbiak egyrészt a
Krisztust és az evangéliumát szívósan elvető makacs hitetlenek, másrészt azok közül kerültek
200
ki, akik felkarolták az evangélium hitvallását, de aztán visszatértek a judaizmushoz. Őket
Isten elvetette, az Ő átka alá kerültek és elvesztek.
„És hasznos füvet terem.” Néhányan megemlítették az erős hasonlóságot a jelen
igeszakasz és az evangéliumban feljegyzett magvető példázata között. Vannak köztük
figyelemre méltó párhuzamok: az egyik legfontosabb, hogy mindkét helyen az embereket
nem Isten örök tanácsvégzése szempontjából figyeli (mint pl. az Ef1:3-11), hanem az emberi
felelősségnek megfelelően. A föld, ami esőt kap, a zsidók szívének és elméjének jelképe,
akikhez az Isten Ígéje küldetett, s akiknek Krisztusnak és az apostolainak napjaiban az
evangéliumot prédikálták. Így hasonlította a mi Urunk is a hallgatóit különféle fajta
talajokhoz, melyekbe a magot vetették. Figyeljük meg, hogy a „művelt” vagy „szántott”
miképpen előfeltételezi a magot. Miféle választ ad hát a föld az ismétlődő esőkre? Vagy, hogy
értelmezzük a jelképet, milyen gyümölcsöt teremnek azok, akik hallották az evangéliumot?
Ez az igazságnak az a konkrét összetevője, amit a Szentlélek itt a szeme előtt tartott.
„És hasznos füvet terem.” Az itt szereplő ige tulajdonképpen azt jelenti, hogy egy
teherbe esett nő megszül, v. ö. Lk1:31. Így azt mondja, hogy a föld úgy terem, ahogyan egy
megtermékenyített méh, s az esők hatására a magok gyümölcsöt teremnek. A görög „füvet”
jelentő szó sehol máshol nem fordul elő az Újszövetségben. Úgy tűnik. Általános kifejezés a
zöldségfélékre és a gabonára. Gyakran fordul elő a Septuagintában, mint a héber „eseb”
megfelelője, melynek ugyanolyan tág a jelentése. S ahogyan a földművelőnek joga van
elvárni, hogy Isten gondoskodó áldásával a fáradozásai elnyerik jutalmukat, s az általa elvetett
mag és felszántott föld termést hoz, úgy volt joga Jahvénak is gyümölcsöt várni Izraeltől: „és
várta, hogy [a szőlője] majd jó szőlőt terem” (Ézs5:2).
„Azoknak, a kikért műveltetik.” A görög kifejezés fordítható így, mindkét változat
megfelelő.19 Az „akik által” a tényleges földművelőre tekint, az „akikért” a tulajdonosra. Az
apostol célja itt Isten befogadott Ígéje helyes használatának a bemutatása: az Ígének a
megfelelő válaszreakciót kell megkapnia. Az evangélium szolgálata pont teszi úgy próbára
azok szívét, akikhez eljut, mint ahogyan a leesett eső teszi a talajjal: próbáéra teszi annak
jellegével, amit ezáltal a föld megterem. S ahogyan a természetben van, úgy van a
kegyelemben is. Minél gyakrabban esik az eső, s minél többet művelik a földet, annál jobb és
több lesz a termés. Így van ez Isten választottjaival. Minél többet hallgatják az Íge szolgálatát,
minél inkább keresik a kegyelmet a hallottak továbbfejlesztése végett, annál több gyümölcsöt
teremnek Istennek. S így volt ez az istenfélő Izraellel is.
„Áldást nyer Istentől.” Az „áldás” itt nem előzi meg a kegyelem közlését, mert az a
vers elején van: inkább a következménye a „füvek” vagy gyümölcsök megtermésének.
Amivel itt van dolgunk, az Isten elfogadása vagy jóváhagyása, ami biztosítja a további
gondoskodását a további fejlődés érdekében: „a színború szőlőről énekeljetek: én, az Úr,
őrízem azt, minden szempillantásban öntözöm, hogy senki meg ne látogassa, éjjel-nappal
megőrzöm azt” (Ézs27:2-3). Három dolog foglaltatik tehát benne Istennek erre a
gyümölcsöző mezőre vonatkozó áldásában. Először is a tulajdonjoga: nem szégyelli a
sajátjának elismerni. Másodszor a gondoskodó felügyelete: megtisztítja a vesszőket, hogy
még több gyümölcsöt teremjenek (Jn15:2). Harmadszor, hogy megőrzi a gonoszságtól,
ellentétben a terméketlen föld megsemmisülésével. Mindez igaz volt Izraelnek arra a részére,
amelyről a Rm11:5 beszél.
„A mely pedig töviseket és bojtorjánokat terem, megvetett” (8. vers). Fontos
megjegyezni, hogy a hasonlatban itt az egésznek a közös alanya szerepel, mely aztán két
részre oszlik, s nagyon különböző események zajlanak azokkal. A közös alany a „föld”,
melynek mindkettő egyformán a részét alkotja. Eredetileg és természet szerint ezek nem
különböznek. Erre a közös alanyra, annak mindkét részére vagy vesszőire egyformán hull az
19
Az angol változat szerint: azoknak, akik által műveltetik – a ford.
201
„eső”. S mindkettőt egyformán „művelik”. A különbség közöttük először is abban rejlik, mit
termett a „föld” (Izrael) két része, másodszor pedig abban, ahogyan Isten bánik a részekkel.
Mint láttuk, az egyik rész „füveket” termett a földnűvelőnek vagy a tulajdonosnak, ami
alkalmas válaszreakció volt az esőre és a vele kapcsolatos gondoskodásra. A másik, amit most
vizsgálunk meg, a szöges ellentéte ennek.
„A mely pedig töviseket és bojtorjánokat terem, megvetett.” Itt minden éles
ellentétben van az előző igevers körülményeivel. Ott a jó föld „terem”: a görög szó bárminek
a természetes fogantatását és megszülését jelenti a megfelelő rendben és időben. A rossz föld
azonban töviseket és tüskéket” terem, a görög szó természetellenes és szörnyű termést jelent,
annak bőséges megtermését, ami nemcsak haszontalan, de egyenesen káros. Ahogyan Isten
mondta az ő izraelita szőlőjéről: „várta, hogy majd jó szőlőt terem, és az vadszőlőt termett!”
(Ézs5:2). A görög „tövisek és bojtorjánok” kifejezés azonos az 1Móz3:18-nak a Septuaginta
általi fordításával, amit a Bibliáink a „tövis és bogáncskóró” kifejezéssel adnak vissza. A
kifejezés itt három dolgot közvetít a rossz föld terméséről. Először is, olyasmit termett, ami
nem volt hasznára a birtokosának, ami nem mozdította elő Isten dicsőségét. Másodszor, a
„tövisek és bojtorjánok” ártalmas és mérgező természetűek: lásd Ezék28:24 stb. Harmadszor,
ezek a kifejezések elmondják nekünk, hogy mindaz, amit a természeti ember terem, Isten átka
alatt áll: 1Móz3:17-18, 4:11-12.
„A mely pedig töviseket és bojtorjánokat terem, megvetett.” A földet, ami a művelés
után is csak efféle terméseket hoz, a földműves elveti, mint haszontalant. A „megvetett”
helyen szereplő görög kifejezés azt jelenti, hogy haszontalanként tesznek félre valamit,
miután kipróbálták. Ez vonatkozik a zsidó nép túlnyomó többségére. Először Krisztus
figyelmeztette őket arra, hogy „elvétetik tőletek az Istennek országa, és oly népnek adatik, a
mely megtermi annak gyümölcsét” (Mt21:43). Másodszor, miután teljesen és nyíltan
elvetették Őt és az evangéliumát, Krisztus ezt mondta nekik: „Ímé, pusztán hagyatik néktek a
ti házatok” (Mt23:38). Harmadszor, annak bizonyítéka, hogy a nemzet, mint egész elvettetett,
a Csel2:40-ben található meg, ahol Péter parancsolta Pünkösd napján a hívő maradéknak:
„Szakaszszátok el magatokat e gonosz nemzetségtől!”
„És közel van az átokhoz.” Éles ellentétben áll ez a jó földről mondottakkal: „áldást
nyer Istentől”. Az „átok” szó itt aszt jelenti, hogy „átadatik az utálatnak” vagy „pusztulásnak
van szentelve”. Átadatott „a megégetésre”, ami a hit hasonlatának megfelelően annyit jelent,
hogy az isteni ítélet fogja sújtani. Izrael terméketlen fává, a föld terhévé változott, s elhangzott
a szó: „Vágd ki!” (Lk13:7, 9). További bizonyítéka annak, hogy Izrael, mint nemzet „utálatra”
adatott, megtalálható a „fügefa” Krisztus által történt komoly megátkozásában (Mt21:19). A
fügefa a zsidók jelképe, lásd Mt24:32. Igaz, némi rövid haladék megadatott még egy „évre”
(Lk13:8), ezért van „közel az átokhoz”.
„Annak vége megégetés.” A keleti országokban, ha a földműves rájön, hogy egy
földdarab értéktelen, elhanyagolja és elhagyja azt. Utána letöri a kerítését, ezzel tudatja, hogy
kívül esik a birtokának határain. Végül tüzet vet a rajta termő gyomokra, nehogy azok magjait
átfújja a szél az ő jó földjére. Így történt Izraellel is. A Cselekedetek könyvének utolsó
fejezetében látjuk, miképpen figyelmeztette Pál apostol a zsidókat (Csel28:25-28) arra, hogy
Isten elvetette őket, s röviddel ez után beteljesedett Krisztusnak a Mt22:7-ben elhangzott
komoly figyelmeztetése: „elküldvén hadait, azokat a gyilkosokat elveszté, és azoknak városait
fölégeté”.
A Zsid6:7-8 tartalmát nem szabad az újjászületett és az újjá nem született zsidókra
korlátozni, mert „Mint a vízben egyik orcza a másikat megmutatja, úgy egyik embernek szíve
a másikat.” (Péld27:19) „Ez a hasonlat a legalkalmasabb a vágy felkeltésére a megfelelő
időben történő fejlődés iránt, mert ahogyan a föld sem hoz jó termést az aratás idején, csak ha
csírázásra serkenti a magot, amint elvetették azt, úgy, ha mi is jó gyümölcsöt akarunk teremni,
mihelyt az Úr elveti az Ígéjét, nekünk s azonnal gyökeret kell eresztenünk, hisz nem
202
várhatunk gyümölcsözést, ha elfulladunk vagy elpusztulunk. Ám amiképpen nagyon alkalmas
a hasonlat, úgy kell azt bölcsen felhasználni is az apostol céljaira.
A föld, mondja, ami beissza az esőt, az elvetett magnak megfelelő füvet terem, s
végül, Isten áldása által, bőséges termést hoz. Így azok is, akik befogadják az evangélium
magvát a szívükbe és valódi hajtásokat hoznak, mindig fejlődnek, míg végül bőséges
gyümölcsöt teremnek. Viszont a föld, amelyik a művelés és az öntözés után sem terem mást,
csak töviseket, hanem ad reményt az aratásra. Sőt, minél jobban növekszik rajta az, ami
természetes módon terem, annál reménytelenebb az esete. Ezért a földműves számára az
egyetlen megoldás a mérgező és haszontalanok gyomok felégetése. Így azok, akik
megsemmisítik az evangélium magvát, akár a közönyükkel, akár a romlott érzelmeikkel, s
nem mutatják a jó fejlődés jeleit az életükben, világosan elvetetteknek mutatkoznak, akiktől
nem lehet aratást várni. Az apostol tehát itt nemcsak az evangélium gyümölcséről beszél,
hanem azonnal arra is buzdít, hogy öleljük azt magunkhoz. S azt is elmondja nekünk, hogy a
hajtás rögtön megjelenik, s a napi öntözést követi a gabona.” (Kálvin János)
Az Úr Jézus a magvetőről szóló példázatát így fejezte be: „Meglássátok azért,
mimódon hallgatjátok” (Lk8:18), azaz miképpen húztok belőle hasznot, hogyan
hasznosítjátok: legyetek biztosak abban, hogy a jó talajú hallgatók vagytok. Ezek azok,
akiknél először is a hallott Íge „tiszta és jó szívbe” hullik (Lk8:15), azaz meghajolnak a
tekintélye előtt, megítélik önmagukat vele, s pártatlanok és hűségesek a saját hibáikra
vonatkoztatásában. Másodszor, „beveszik” az Ígét (Mk4:20): a saját magukévá teszik,
hazaviszik és a saját szükségleteik kielégítésére alkalmazzák. Harmadszor, „megértik” azt
(Mt13:23): lelki és tapasztalati ismeretségbe jutnak vele. Negyedszer, „megtartják” (Lk8:15),
azaz megőrzik, odafigyelnek rá, engedelmeskednek annak, gyakorolják. Ötödször,
„gyümölcsöt teremnek béketűréssel” (Lk8:15), azaz kitartanak, legyőznek minden csüggedést,
diadalmaskodnak a kísértésekkel szemben, s az engedelmesség útján járnak. Az ilyeneken
nyugszik meg Isten „áldása”.
Nos, a jó talajú hallgatóval ellentétben léteznek az útszéli, a köves és a tövises talajú
hallgatók is. Ők hitünk szerint azok, akikre szintén kihat a Szentlélek közös vagy alacsonyabb
rendű tevékenysége, amiről az utolsó szakaszban beszéltünk. Figyeljük meg alaposan: először
is, még az útszéli (a legalacsonyabb fokon álló) hallgatókról is azt mondta Krisztus, hogy a
mag „annak szívébe vettetett vala” (Mt13:19). Másodszor, a köves talajú hallgató az, aki
„hallja az Ígét, és mindjárt örömmel fogadja” (Mt13:20), de „egy ideig hisz, a kísértés idején
pedig elszakad” (Lk8:13). Harmadszor, a tövises talajú hallgatókról ezt mondta Krisztus:
„hallották, de elmenvén, az élet gondjaitól, és gazdagságától és gyönyörűségeitől
megfojtatnak, és gyümölcsöt nem teremnek” (Lk8:14). Ezek egyike sem született újjá a
Lélektől. Mindaz, amit megteremtek az Ő kegyelmes tevékenykedése alatt, nem volt más csak
„tövisek és tüskék”.
A magyarázatunk során az előzőkben felhívtuk a figyelmet a füvek „megtermésére” a
7. versben, illetve a tövisek „termésére” a 8. versben. Ezek egyformán termések, de más
módon és mértékben. Az előbbi „annak megtermése, ami korábban megfogant és tápláltatott a
szívükben. Bennük volt annak gyökere, amit teremtek. Ezt jelenti az itt használt szó, tudniillik
a belső fogantatásból származó gyümölcsöt teremni. Az evangélium tanítása, ahogyan a
szívükbe kerül, nemcsak eső, hanem mag is. S azt táplálja a kegyelem, mint drága magot, s
mondhatni a szívükben levő lelki gyökértől vagy alapelvtől terem drága gyümölcsöt. S ebben
rejlik a különbség a gyümölcstermésben a valódi hívők, valamint a kétmutatók vagy hamis
hitvallók cselekedetei között. Utóbbiak úgy teremnek gyümölcsöt, mint a gombák: hirtelen
jelennek meg, gyakorta nagy csomókban és tetszetős megjelenéssel, de ezek csak erőltetett
kinövések, amiknek nincsen természetes magva vagy gyökere a földben. Nem a szívben levő
eleven alapösszetevőből fakadnak.” (Dr. John Owen)
203
Azaz, a legalaposabban észben kell tartani, hogy a 8. versben szereplő „tövisek és
bojtorjánok” nem a bűnökre és a vétkekre vonatkoznak, ahogyan az emberek látják a
dolgokat, hanem a test legjobb termékeire, amiket a „vallás” művel, mégpedig a Szentírásból
kioktatva és a Szentlélek által megvilágosítva. Ez nyilvánvaló abból a tényből, hogy a
töviseket és a tüskéket a „füvekhez” hasonlóan ugyanaz az „eső” sarjasztja, amelyik lehullott
a földre, s amitől kihajtottak. Bármennyire szépnek is tűnnek az újjá nem születettek
hitvallásai a felebarátaik szemében, nem számít, milyen előrehaladást tanúsíthatnak a
Szentírás betűjének ismeretében, s az sem számít, mekkora buzgósággal folytatják a
hitvitákat, hűségesek az egyházukhoz és önfeláldozók a szolgálatban, mégis, az Ő szemében,
Aki a szívek vizsgálója és látja a gyökeret, amiből ezek a dolgok kiindulnak, mindez
érdemtelen. Ezek a termékek vagy cselekedetek csak a természet gyümölcsei, amik Isten átka
alatt állnak.
„A mely pedig töviseket és bojtorjánokat terem, megvetett”, tudniillik Istentől. A
zsidók nagyon kevéssé hittek, amikor Pál papírra vetette ezeket a sorokat. A nagy
dicsekedésük abban merült ki, hogy ők Isten népe, s Isten többre tartotta őket másoknál. S
jóllehet még visszatartotta a haragját egy kis ideig, mégis megtagadta őket. Szomorú
analógiáját látjuk ennek manapság a keresztyénségben. Sokezren vallják Krisztus nevét,
akiknek semmi kétségük sincs afelől, hogy Isten valódi népe közé tartoznak, ám Általa mégis
„megvetettek”. Te is közéjük tartozol, kedves olvasóm?
Minden hitvalló keresztyénnek oda kell figyelnie a 2Pt1:10-ben elhangzott szavakra:
„igyekezzetek inkább a ti elhívatástokat és kiválasztatásotokat erőssé tenni”! Azok, akik
hallgatják Isten Ígéjét, próbára tétetnek, s itt az ideje, hogy közülünk sokan, akik ily sokéig
voltunk kiváltságosok, most szigorú számadásra szólítsák fel önmagukat a javulásunkat szem
előtt tartva ezzel. Mi az, amit termünk? Vajon „az igazságnak gyümölcsét, melyet Jézus
Krisztus teremt az Isten dicsőségére és magasztalására”? (Fil1:11) Ha igen minden dicsőség
az Övé legyen, Aki gyümölcsözőkké tett minket. Vagy, bár nem vagyunk hírhedten gonosz
emberek, de az Isten számára termett gyümölcsök tekintetében mégis a föld akadályai? Ha a
vizsgálat során nem tudjuk biztosan megállapítani, miféle földhöz tartozunk, ez a
terméketlenségünk és az ösztövérségünk miatt van így, hacsak nem keményedtünk meg a bűn
csalárdságában, akkor nem nyugodhatunk meg addig, amíg nem szerzünk jobb bizonyítékokat
a lelki gyümölcstermésünkről.
Ó, bárcsak átvizsgálnák ezek a komoly szavak a szívünket: „és közel van az átokhoz,
annak vége megégetés”. Ez a szörnyű sors vár azoknak a hitvalló keresztyéneknek tömegeire
manapság a gyülekezetekben, akik ellenállnak minden, a kegyes élet gyümölcseinek
megtermésére vonatkozó buzdításnak. Romlott vágyak, gőg, világiasság, kapzsiság világosan
látszanak az életeikben, mint tövisek és tüskék a megvetett földön. Ó, micsoda gondolat! A
hitvalló keresztyének „közel az átokhoz”! Hamarosan hallják majd az utolsó prédikációt.
Hamarosan kivágattatnak az élők földjéről. Utána majd hallják Krisztus ajkáról a félelmetes
mondatot: „Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, a mely az ördögöknek és az ő
angyalainak készíttetett.” (Mt25:41).
Kétféle keresztyén leírása

Zsid6:9-11
9. De ti felőletek szerelmeseim, ezeknél jobb és idvességesebb dolgokról vagyunk

meggyőződve, ha így szólunk is.
10. Mert nem igazságtalan az Isten, hogy elfelejtkezzék a ti cselekedeteitekről és a
szeretetről, melyet tanúsítottatok az ő neve iránt, mint a kik szolgáltatok és szolgáltok a
szenteknek.
204
11. Kívánjuk pedig, hogy közületek kiki ugyanazon buzgóságot tanusítsa a
reménységnek bizonyossága iránt mindvégiglen.
Az előttünk levő igeszakasz erős és áldott ellentétben áll azzal, amit a 4-6. versekben
találtunk. Ott egy nagyon kegyelt népet láttuk hatalmas külső kiváltságokkal, gazdagon
megajándékozva, akiken a Szentlélek munkálkodott. Ott láttuk, hogy a természeti ember lelke
feljutott a lenagyobb magasságokba: a lelkiismerete átvizsgálva, az értelme megvilágosítva,
az érzelmei elővonva és az akarata cselekvésre késztetve. Ott azoknak a jellemét írtuk le, akik
a nagyon nagy részét alkotják a Krisztus nevét megvallóknak. S bár nem születtek soha újjá,
ezért nem megváltottak, a végük a pusztulás, mégsem könnyű dolog Isten valódi gyermeke
számára beazonosítani őket. Gyakran az igazsággal kapcsolatos ismereteik, a vallásos
buzgalmuk, az erkölcsi tulajdonságaik megszégyenítik őt. Mégis, ha majd a szentély
mérlegére kerülnek, híjával fognak találtani.
A négy evangéliumot alaposan tanulmányozó ember rá fog jönni, hogy a földi
szolgálata napjaiban az Úr Jézus gyógyított olyanokat, akiknek a hitével kapcsolatban semmi
sincs feljegyezve. Az Általa osztogatott áldások nem korlátozódtak a tanítványaira. Átmeneti
kegyelmet a természeti emberek ugyanúgy kaptak, mint a lelkiek. S ha alaposan
megfigyeljük, ez valamivel több volt, mind a Teremtő gondviselő jósága, ami kiterjedt Ádám
fajának minden egyes tagjára, s valamennyivel kiegészítette azt: „felhozza az ő napját mind a
gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak” (Mt5:45).
Krisztus eme kegyes cselekedetei a hitetlenekkel előre jelezték azt, amit az előző szakaszban
írtunk le, nevezetesen a Szentlélek alacsonyabb rendű munkáit. Lelki áldásokat, üdvözítő
kegyelmet Krisztus csak keveseknek adott meg: másoknak csak mulandó áldásokat és olyan
kegyelmet juttatott, ami nem üdvözítette azokat, akik megkapták.
Az utolsó szakaszban utaltunk a Jak1:17-re: „Minden jó adomány és minden tökéletes
ajándék felülről való”. Hiszünk abban, hogy összhangban annak a levélnek a jellegével,
támájával és céljával ezek a szavak az ajándékok két különálló osztályát írják le az emberek
két különböző osztálya számára: a „jó” vonatkozik az evangélium szolgálata során megadott
ajándékokra a ki nem választottak számára, a „tökéletes” pedig Isten népe számára. Az Íge,
ami szilárd alapot szolgáltat ehhez, a Zsolt68:19-ben található. Ott egy messiási próféciában
Krisztus mennybemeneteléről ezt olvassuk: „adományokat fogadtál emberekben: még a
pártütők[ben] is”. A Krisztus által adott ajándékok két külön osztályra oszlanak. Különösen
fontos megjegyezni, hogy ezt a verset idézi a Lélek az Ef4:8-ban, bár az egyik részét, a „még
a pártütők is” szavakat kihagyja. De miért? Mert az efézusi levélben Isten választottjait tartja
szem előtt (lásd Zsid1:3-4). Ám velük együtt Krisztus kapott „ajándékokat” a „pártütők”, azaz
a ki nem választottak számára is.
Tényleg csak kevesen vették észre, hogy Isten kettős munkát folytatott az evangélium
szolgálata során. Erre nyilvánvaló utalást látunk Krisztus szavaiban a Mt22:14-ből: „sokan
vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak”. Az emberiség fele soha nem is hallotta az
evangéliumot. Azok, akik hallották, négy csoportra oszlanak, ahogyan Krisztus tanított
minket erről a magvető példázatában. Az „útszéli” hallgatók azok, akikben az evangélium
prédikálásának nincs hatása. A „köves” és „tövises” talajúak azok, akik a gyülekezeti tagok
nagyon nagy részét alkotják, vagy akik „testvériségben” vannak azokkal, akiket
„testvéreknek” ismernek. Ezekről hangzik el, hogy „egy ideig hisznek” (Lk8:13), s bár nem
terméketlenek, „gyümölcsöt nem teremnek” (Lk8:14). Bennünk a testi elme
„ellenségeskedése” jelentős mértékben vissza van szorítva, de mégsincs legyőzve. Ők
„meghívottak”, de nem választottak.
Csak akkor leszünk képesek felfogni annak a minősítő nyelvezetnek a célját és
jelentését, amit Isten Lelke használt, amikor Isten választottjainak üdvözítő elhívásáról
beszélt, ha a megfelelő figyelmet fordítjuk a most említett különbségtételre. Például, a
205
Rm8:28-ban „az Ő végzése szerint hivatalosoknak” nevezi az elhívottakat, ami különbözik az
Ő gondviselése szerinti, az evangélium általános prédikálása során elhangzó alacsonyabb
rendű „hívástól”. A 2Tim1:9-ben is ezt olvassuk: „hívott szent hívással… az ő saját végezése
és kegyelme szerint”, ami a megkülönböztetés nyelve, s azt jelenti, hogy vannak más, de nem
a „szent hívással” elhívott emberek is. Aztán az 1Pt5:10-ben az „A minden kegyelemnek
Istene pedig, a ki az ő örök dicsőségére hívott el minket” ellentétben áll a sokasággal, akik
csak e világ mulandó igazságosságára kaptak elhívást.
Nagyon alaposan meg kell jegyezni, hogy a „mi”’ a levelekben gyakorta sokkal
szűkebb megkülönböztetéssel használatos, mintsem csak a világ többi részétől történő
elkülönítés: a „mi” gyakran ellentétben áll az Isten igaz népének hitvallóit körülvevő élettelen
hitvallók ama nagy tömegével is, akik bár lelkileg élettelenek, mégis különbséget kell tenni
közöttük és a hitet nem vallók között. Őket a Szentlélek tényleges munkája különbözteti meg,
ami azonban mégiscsak meddő munka. Az embereknek erről az osztályáról van sok
mondanivalója Jakab apostol levelének. Róluk mondja János apostol is az első levelében:
„Közülünk váltak ki, de nem voltak közülünk valók; mert ha közülünk valók lettek volna,
velünk maradtak volna” (1Jn2:19). Az „elhívás” cselekedetének kellett munkálkodnia rajtuk,
mert egykor elszakadtak a világtól és csatlakoztak Isten igazi népéhez. Továbbá, az „elhívás”
eme cselekedetének olyan változást hozott létre bennük, hogy valódi keresztyéneknek
tekintették őket, mert egyébként nem ismerték volna el őket ezeknek.
Az alkalom, amikor Krisztus ezeket a szavakat mondta: „sokan vannak a hivatalosok,
de kevesen a választottak” (Mt22:14) nagyon komoly és szívhez szóló. A szövegkörnyezet
feljegyez egy példázatot a király fiának menyegzőjéről. Először a zsidók kaptak meghívást
arra, de ők megvetették, rosszul bántak Isten szolgáival és ennek következtében
megsemmisült a városuk. Aztán Isten szolgái el lettek küldve a pogányokhoz az utakra, hogy
hozzanak be a menyegzőre másokat. Ám amikor a király megnézi a vendégeket, talál valakit,
akinek „nem vala menyegzői ruhája”. Félelmetes ítélet hangzik el: „Kötözzétek meg a lábait
és kezeit, és vigyétek és vessétek őt a külső sötétségre”. Rögtön ez után mondja Krisztus:
„Mert sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak”.
Nos, éles és áldott ellentétben sokakkal, akik vallják ugyan Krisztus nevét, de csak
alacsonyabb szintű elhívást kaptak Istentől az evangéliumon keresztül, olyan elhívást, ami
egyetértésre indítja őket az Ő Ígéjének tanításával. Ennek hatására összeházasodnak Krisztus
külsődleges ügyével ebben a világban, s ez valódi reformációt eredményez a életvitelükben,
amitől a közösségük tisztelt és hasznos tagjaivá válnak, s még valamekkora védelmet is
nyújtanak Isten néhány „választottjának” a nyíltan antagonisztikus világgal szemben. A jelen
igeszakasz viszont „a kegyelemből való választás szerinti maradékkal” (Rm11:5) foglalkozik.
Ez világos a nyitó szavakból: „De ti felőletek szerelmeseim, ezeknél jobb és idvességesebb
dolgokról vagyunk meggyőződve”. A „de” szembeállítja a „szeretetteket” azokkal, akiket a 8.
vers említ. A „jobb és idvességesebb” is az ellentétre mutat. A „jobb” egy középfokú
mellénév, ami olyasvalamivel áll szemben, ami csak „jó”. Azok, akik a 4-5. versekben vannak
leírva, rendelkeznek „jó” dolgokkal, azonban a most említettek valami sokkalta jobbal bírnak.
Figyeljük meg, miképpen erősíti ez meg a Jak1:17-ben elhangzottakat!
A 9-12. versekben azt látjuk, hogy az apostol három dolgot tesz. Először, kifejezi a
jóakaratát a héber szentek iránt, másodszor, kimondja azt ítéletét az állapotukról, harmadszor,
megadja az alapokat, melyekre az ítéletét alapozta. A célja az volt, hogy megfelelően
használják, amit az első nyolc versben táért a szemük elé, hogy egyrészt ne csüggedjenek el,
másrészt ne váljanak gondatlanokká. Beszúrjuk ide Dr. J. Brown összefoglalóját a most
vizsgált igeszakaszról. „Ennek a szakasznak, melynek minden része szorosan
összekapcsolódnak, az általános jelentése nyilvánvalóan ez: Az ok, amiért ezeket a szörnyű
kijelentéseket tettem a hitehagyottakról nem az, hogy olyanoknak tekintelek benneteket, mint
akikhez hitehagyottakként szólok, mert a viselkedésetek bizonyítja, hogy nem ez a jellemetek
206
és Isten ígérete is megerősíti, hogy ez a pusztulás nem terjed ki rátok; hanem az, hogy kitartó
állhatatosságra serkenjetek a hitben és a reménységben, az igazság iránti engedelmességben
folytonos megmaradással, mert az előttetek járókhoz hasonlóan ti is csakis abban érhetitek el
a keresztyén üdvösség megígért áldásainak tökéletességét.”
„De ti felőletek szerelmeseim” (9. vers). Ez a kifejezés bizonyítja az apostolnak a
héber szentek iránti jóakaratát és szeretetét. Az efféle kifejezés több volt, mint az udvariasság
formális nyelvezete: kimutatta Pál szívének az Isten népe iránti melegségét. Bár komolyan
beszélt hozzájuk a Zsid5:11-14-ben, az nem azért történt, mert barátságtalan volt velük. A
szeretet hűséges, s miután a tárgya legnagyobb javát keresi, korhol, fedd, int, amikor a
szükség úgy kívánja. A lelki szeretetet nem holmi impulzus, hanem alapelv szabályozza.
Ebben különbözik a test gerinctelen nyájasságától és barátságosságától, valamint napjaink
érzelgős szentimentalitásától. „Ebből arra következtetünk, hogy nemcsak az elvetetteket kell
komolyan és éles buzgósággal feddeni, hanem magukat a választottakat is, még azokat is,
akiket Isten gyermekeinek tartunk.” (Kálvin János)
„Az apostol vigasztalni s buzdítani igyekszik, nehogy a zsidókat maga alá gyűrje a
félelem és a bánat, vagy nehogy azt gondolják, hogy reménytelennek tartja az állapotukat. Az
író szeretetet most reményt igyekszik kelteni és a szeretet kötelékeivel igyekszik vonni őket.
A ’szerelmeseim’ itt leginkább helyénvaló, egy kedveskedő kifejezés, ami gyakran előfordul
más levelekben is, de ebben csak egyszer. Nem azt jelenti ez, hogy az apostol nem volt telve a
valódi és forró szeretettel a zsidó keresztyének iránt, hanem mondhatni kötelességének érezte
megzabolázni az érzelmeit az ellene irányuló előítéletek okából. Itt azonban a kifejezés
mondhatni a nagy veszély vagy a buzgó bizonytalanság pillanatában tör ki, amikor a szív
lágyabb nyelvezettel szólal meg.” (Adolph Saphir)
„De ti felőletek szerelmeseim, ezeknél jobb és idvességesebb dolgokról vagyunk
meggyőződve.” Ezekkel a szavakkal tárja elénk az apostol a megítélését a zsidók lelki
állapotát illetően (v. ö. Zsid3:1). A „meggyőződés” itt nem a tévedhetetlen bizonyosságnak
felel meg, de erős, jó alapokon álló bizalmat fejez ki. Hasonló ahhoz, amit a Rm15:14-ben
találunk: „Meg vagyok pedig győződve atyámfiai én magam is ti felőletek, hogy teljesek
vagytok minden jósággal, betöltve minden ismerettel, képesek lévén egymást is inteni”. Majd
megint, a 2Tim1:5-ben: „Eszembe jutván a benned levő, képmutatás nélkül való hit, a mely
lakozott először a te nagyanyádban Loisban és anyádban Eunikában; meg vagyok azonban
győződve, hogy benned is”. Bármennyire is alacsony volt ezeknek a zsidóknak a lelki állapota
(Zsid5:11-14), még mindig megtalálható volt bennük a gyümölcs, ami elárulta, hogy valóban
újjászületett lelkek. Mindig igaz marad, hogy egy fa a gyümölcsei alapjáén ismerszik meg,
így a keresztyén hitvallás valódiságát is az bizonyítja, amit felmutatok, vagy az
érdemtelenségét az, amit elmulasztok megteremni. Létezhet a „kegyesség látszata” (2Tim3:5),
de ha a cselekedeteim „tagadják” (Tit1:16), akkor az haszontalan és hiábavaló.
„De ti felőletek szerelmeseim, ezeknél jobb és idvességesebb dolgokról vagyunk
meggyőződve.” Szent kötelessége minden pásztornak meggyőződni a népe lelki állapotáról.
„Szorgalmasan megismerd a te juhaid külsejét” (Péld27:23).20 Ez nagyon szükséges, ha Isten
szolgája megfelelő és időszerű módon akar szolgálni. Amíg ne ismeri az állapotukat, nem
tudja, mikor és hogyan feddje vagy vigasztalja, figyelmeztesse vagy buzdítsa őket. A
véletlenszerű általános prédikálás alig több, mint haszontalan formaság. A test orvosának meg
kell ismernie a páciensei állapotát, különben nem képes intelligense vagy hatékonyan előírni
bármit. Ugyanez a helyzet a lélek orvosával is. S ugyanez az alapelv igaz a keresztyén
közösségekben is az egymással fenntartott kapcsolatokra. Én nem szerethetem valódi,
evangéliumi szeretettel a felebarátomat, ami egyébként követelmény a számomra, amíg
alaposan meg nem győződtem arról, hogy az illető a testvérem.
20
Az angol változatban a „külsejét” helyett az „állapotát” szó szerepel. – a ford.
207
„És idvességesebb dolgokról.” A „kísérő”21 szó azt jelenti: „hozzá kapcsolódó” vagy
attól elválaszthatatlan, olyasvalami, ami biztos kapcsolatban áll az üdvösséggel. Az alapvető
dolgok, amik az üdvösséget kísérik, a bűn miatti megszomorodás és a bűn gyűlölete, az alázat
vagy az önmegtagadás, Istennek a lelkiismeretet vigasztaló békessége, az istenfélelem vagy az
engedelmesség alapeleme, a szorgalmas kitartás a kegyelem kijelölt eszközeinek
használatában és nekifeszülés az előttünk levő táv megfutásának, az imádságos lélek és
örömteli várakozás arra, hogy elváltozzunk Krisztus képmására és Vele töltsük az
örökkévalóságot. A valódi evangéliumi hit és az őszinte engedelmesség messze „jobb
dolgok”, mint az újjá nem született hitvallók által valaha is adományozott
legszemkápráztatóbb ajándékok.
Hinni Krisztusban sokkal több, mint az értelmemmel beleegyezni és az akaratommal
jóváhagyni, hogy Ő a bűnösök Megváltója, s készen állni bármi Tőle származó elfogadására.
Ahhoz, hogy Krisztus befogadjon, minden saját igazságomat megtagadva kell Őhozzá
járulnom (Rm10:3), üres kezű koldusnak kell lennem (Mt19:21). Sőt, ahhoz, hogy Krisztus
befogadjon, a saját akaratomat és lázadásomat elhagyva kell Őhozzá járulnom (Zsolt2:11-12,
Péld28:13). Ha egy lázadó és zendülő járul egy földi királyhoz a kegyét és a bocsánatát
keresve, akkor nyilvánvaló, hogy maga az odajárulásának törvénye megköveteli, hogy térden
csúszva jöjjön a bocsánatáért, félretéve az ellenségességet. Ugyanez a helyzet a bűnössel is,
aki Krisztushoz járul bocsánatért: mást cselekedni ellentétes a hit törvényével.
A „képmutatás nélkül való hit” (2Tim1:5) Krisztusban az, ami aláveti magát az Ő
igájának és meghajlik az Ő tekintélye előtt. Olyan nincs a Szentírásban, hogy Krisztusnak,
mint Megváltónak a befogadása anélkül, hogy egyúttal ne fogadnánk Őt be Úrként is: „Azért,
a miképen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképen járjatok Ő benne” (Kol2:6). Ha a hit
őszinte és valódi, elszakíthatatlanul kötődik az engedelmesség lelkéhez, a vágyra, hogy az Ő
kedvében járjunk, elhatározva, hogy attól kezdve nem magunknak élünk, hanem Érte, Aki
meghalt értem (2Kor5:15). Ha valaki azt hiszi, hogy valóban rendelkezik a Krisztusba vetett
üdvözítő hittel, de nem törődik az Ő dicsőségével és nem viseli a szívén a parancsolatait, azt
az illetőt a Sátán vakította meg. Vannak „az üdvösséget kísérő” dolgok, melyek biztos
kapcsolatban állnak azzal. Ahogyan a fény sem különíthető el a Nap világításától, a meleg a
tűztől, úgy a jócselekedetek sem az üdvözítő hittől.
„Ha így szólunk is” (9. vers). Utalás ez arra, amit az apostol a hitehagyottaknak
mondott a 6-8. versekben, s ami azoknak a zsidóknak lett megírva, hogy komoly és szívhez
szóló figyelmeztetésként vegyék a szívükre. „A látható, hitvalló egyházban külsőleg minden
egyformának tűnik. Ugyanazokat a parancsolatokat kapta mindenki, ugyanazt a hitvallást tette
mindenki, ugyanazokat a külsődleges kötelezettségeket látja el mindenki, s a botrányos
vétkeket mindenkinek egyformán el kell kerülni. De a dolgok belsőleg mégsem egyformák.
Egy nagy házban vannak fa- és kőedények, ahogyan arany és ezüstedények is. Nem mindenki,
akik külsőleg eszik az élet kenyerét, táplálkoznak a rejtett mannával is. Az egyházi
könyvekben beírtak közül nem mindenkinek a neve szerepel a Bárány könyvében is. Vannak
még az ajándékoknál, a megvallásoknál, a parancsolatok végrehajtásában való részvételnél és
más efféléknél is jobb dolgok. S az itt használt egyetlen szóval figyelmeztet mindenkit, hogy
ne nyugodjanak meg, ne fogadják ezeket érdeklődéssel vagy az egyház kiváltságaiban való
részvétellel és olyan közös hitvallással, ami élőknek mondhatja őket, miközben lehet, hogy
halottak vagy éppen pusztulófélben vannak. (Dr. John Owen)
„Mert nem igazságtalan az Isten, hogy elfelejtkezzék a ti cselekedeteitekről” (10.
vers). Az apostol itt tudtunkra adja, milyen alapokon nyugszik a „meggyőződése”, s ez nem
volt más, mint Isten változatlan hűsége a népének adott szövetségi ígéreteihez, s ezért hitt
abban, hogy ezek a zsidók is hozzájuk tartoztak. Az alap, amin a bizonyosságomnak
21
Az angol változat szerint: „és az üdvösséget kísérő dolgokról”. – a ford.
208
nyugodnia kell a saját, valamint keresztyén testvéreim biztonságát illetően az örök
üdvösséggel kapcsolatban, nem a teremtményben rejlik. „Az Úr kegyelmessége az, hogy még
nincsen végünk” (Jsir3:22). A hívő kitartása nem oka, hanem következménye Isten
megőrzésének.
„Mert nem igazságtalan az Isten, hogy elfelejtkezzék a ti cselekedeteitekről.” Az
igeszakasz, ami lehetővé teszi a számunkra ezeknek a szavaknak a jelentését, az 1Jn1:9: „Ha
megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket”. Isten „hűséges” a szövetségi
ígéreteihez az Ő Fiának Személyében; s „igazságos” aziránt a teljes elégtétel iránt, amit Ő
adott meg Neki. Isten igazsága azoknak biztosított, akiket Krisztus megváltott. Őszinteségét
megígérte nekünk: „Az örök élet reménységére, melyet megígért az igazmondó Isten örök
időknek előtte” (Tit1:2). Mivel pedig Isten változhatatlan, a változékonyság és a megmásítás
árnyéka nélkül, nem vonhatja vissza a saját esküjét: „Mert én, az Úr, meg nem változom, ti
pedig, Jákóbnak fiai, nem emésztettek meg” (Mal3:6). Ezért van abszolút bizonyosságunk
arról, hogy „a ki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégezi” (Fil1:6).
„Mert nem igazságtalan az Isten, hogy elfelejtkezzék a ti cselekedeteitekről.”
Egyeseknek ez nehézséget jelentett, mert ezek a szavak látszólag azt tanítják, hogy a menny
kiérdemelhető jócselekedetekkel. A nehézség azonban inkább látszólagos, semmint
valóságos. Amit Isten jutalmaz, az csakis az, amit Ő Maga helyezett belénk: a Lélek
gyümölcsének az Atya által történő elismerése. „A jótevő cselekedete, amikor kötelezettséget
vállal a kedvezményezettjével szemben, lehet teljesen ingyenes, azonban mégis
keletkezhetnek jogok a cselekedetéből a kedvezményezett számára. Az így szerzett előnyök
nem kevésbé ingyenesek azért, mert jogokká váltak, mivel az ingyenes kegyelemből
fakadnak.” (Dr. Sampson, 1857) Most úgy tűnhet, mintha Isten oly csekély értéket
tulajdonítana a Vele szembeni őszinte engedelmességnek, hogy ebben a világban az
önmagáért élő ember többet nyer, mint az, aki Krisztusért él. Ám egy nemsokára bekövetkező
napon majd egészen másképpen fog ez tűnni.
„Mert nem igazságtalan az Isten, hogy elfelejtkezzék a ti cselekedeteitekről.” „Isten
nem tartozást fizet vissza nekünk, hanem végrehajtja, amit Ő Maga ígért meg ingyenesen, s
nem a mi cselekedeteink miatt, hanem a mi cselekedeteinkben megnyilvánuló kegyelme
miatt. S ezt jelenti ’igaznak’ lenni, mert Ő nem tagadhatja meg Önmagát… Isten igazságos a
viszonzó tettekben, mert Ő igaz és hűséges; s Ő Maga tette Önmagát az adósunkká, de nem
azért, mert bármit kapott volna tőlünk, hanem mert, ahogyan Ágoston mondja, ingyenesen
ígért meg mindent.” (Kálvin János) Azok, akik azt képzelik, hogy ellentmondás van abban, ha
a minden kegyelem Istene „megjutalmazza” a népét, jól teszik, ha alaposan elgondolkodnak a
Megváltó szavain.
„A ti cselekedeteitektől.” Úgy véljük, itt a hitükre utal. Először is, mert „az üdvösséget
kísérő dolgokról” van szó, s a hit elválaszthatatlan attól. Másodszor, mert a hit „a szeretet által
munkálkodik” (Gal5:6), s a soron következő dolog, amit ebben az igeversben említ, a szeretet.
Harmadszor, mert az 1Thessz1:3-ban „a hit munkájáról, a szeretet fáradozásáról és a
reménység állhatatosságáról” olvasunk, s a Zsid6:11-ben megemlíti a „reménységet”. Ha
valaki megkérdezi: Miért hagyta el itt az apostol a hit konkrét megemlítését? Arra azt
válaszoljuk, hogy mert a hitük oly kicsiny és gyengécske volt. Ha közvetlenül dicsérte volna a
hitüket, az meggyengítette volna az ismételt buzdításait a Zsid3:1-ben, 3:6-ban, 3:12-ben stb.
„A ti cselekedeteitek” nem egyetlen konkrét tettre, hanem egy cselekvéssorra vonatkozik,
azaz az Isten iránti engedelmesség teljes folyamatára, aminek a hit a fő mozgatórugója. Az
evangéliumi engedelmességet mondja itt „a ti cselekedeteiteknek”, mert ez az, amire
újjászülettek (lásd Ef2:10), s mert ez az a folyamat, ami tevékenységre, fájdalmakra,
fáradozásra stb. hív: v. ö. a „teljes igyekezettel” (2Pt1:5).
Az élő hit működő hit (Jak2:17). Két dolgot tanít világosan és egyetemlegesen a teljes
Újszövetség. A megigazulás hit által, és nem cselekedetek által történik (Rm4 stb.). Ám ez a
209
megigazító hit egyben élő, működő, gyümölcsöző hit is, ami az Isten parancsolatai iránti
engedelmességgel tesz magáról bizonyságot (1Jn2:4 stb.). Krisztus azért adta Önmagát
értünk, hogy „megváltson minket minden hamisságtól, és tisztítson önmagának kiváltképen
való népet, jó cselekedetekre igyekezőt” (Tit2:14). Ez manapság nagyon szükséges
hangsúlyozni és sulykolni azoknak, akik az Úr Jézusban hívőknek vallják magukat, mert
közülük tömegek viselik az „élő” nevet, de „halottak” (Jel3:1). Az ő hitük nem Isten
választottjainak a hite (Tit1:1), hanem nem jobb a démonok hiténél és nem különbözik attól.
„A hitetekről és a szeretet munkálkodásáról”, mert ez a görög szöveg jelentése. Ezek
voltak a bizonyítékok, melyekre az apostol a magabiztosságát alapozta a héber szenteket
illetően. Öt dolgot kell megemlíteni. Először, ezt a megkülönböztető kegyelmet, a „szeretet
munkálkodását”: forduljon az olvasó az 1Jn3:16-19-hez és az 1Jn4:7-12-höz és elmélkedjen
alaposan azokon. „A kölcsönös szeretet a hívők között a szentség Lelkének gyümölcse, s a hit
hatása, amivel össze vannak kötve a teljes lelki szeretet kötelékeivel a Krisztusban fennálló
közös érdekeltségük miatt. S részesekként ugyanannak az új, Istentől származó lelki
természetnek értékelik egymást, örvendeznek egymásnak és kölcsönösen segítik egymást
mindazoknak a kötelezettségeknek az állandó ellátásában, amikkel az örök, a lelki és a világi
javukat előmozdíthatják.” (Dr. John Owen) Figyeljük meg a „szeretet munkálkodását”: a lusta
szeretet, amiről a Jak2:15-16-ben van szó, nem bizonyítéka az üdvöztő hitnek. Az igazi
szeretet aktív, szorgalmas, fáradhatatlan.
„Melyet tanúsítottatok.” Ez adja meg a szeretetük második jellemzőjét. Nem titkos és
ki nem mutatott szeretet volt, hanem olyan, ami világosan megmutatkozott, gyakorlati módon.
A Jak2:18-ban a hitvalló parancsot kap a hitének „megmutatására”: manapság is helyénvaló
lenne a Krisztus nevét viselők közül sokakat felszólítani, hogy „mutassák” meg a szeretetüket,
főleg az 1Jn5:2 vonalán. A „melyet tanúsítottatok az ő neve iránt” meghatározza harmadszor
az előttük álló végcélt a szentek szolgálatában tanúsított szenvedélyes szeretetük gyakorlása
során. Az utoljára idézett szavaknak hármas jelentése van. Objektíven, mert az Isten neve
rajta van az Ő népén (Ef3:15). Egyszerre áldott és komoly tudni, hogy bármit tesznek Isten
népével, legyen az jó vagy gonosz, azt Krisztus nevével teszik: Mt25:34-45. Formálisan,
szolgáltak Isten népe szentjeinek. Ez adja meg a lelki szeretet megkülönböztető jellegét:
amikor azért gyakorolják a lelkek iránt, mert azokon rajta van Isten neve. Hatékonyan: „Isten
neve” az Ő tekintélyét jelenti. Isten megköveteli a népétől, hogy szeressék egymást, s amikor
ezt megteszik Neki engedelmeskedve, akkor szükségszerűen „az Ő neve iránt” teszik meg,
tisztelve az Ő akaratát.
„Mint a kik szolgáltatok és szolgáltok a szenteknek.” Ez elmondja nekünk
negyedszerre, hogy mi módon gyakorolták a szeretetüket: fáradhatatlan szolgálattal.
Ötödször, tájékoztat arról, kikre irányul a szeretetük: Isten „szentjeire”. Isten népek közül
sokan vannak átmenetileg kétségbeesve, s az egyik ok, amiért a szerető Atyjuk ezt
megengedi, hogy a bátyjaik és a nővéreik Krisztusban rendelkezhessenek a neki teendő
szolgálat szent kiváltságával, lásd Rm15:25-27, 2Kor8:21, 9:11-15. De ezt a szolgálatot ne
szentimentális megfontolásokból adjuk, s ne a nehéz lelkiismeret megkönnyítése végett, még
kevésbé a hiábavaló dicsőségért, vagy elismerés szerzéséért a nagylelkűségért, hanem inkább
„az Ő neve iránt”. Ez az Ő tekintélyének elismerése, az Ő akaratának tudatos végrehajtása,
mert egyedül csak az ad életet, lelkiséget és teszi elfogadhatókká a szeretetnek mindazokat a
kötelezettségeit, amiket képesek vagyunk másokkal szemben teljesíteni.
A 9-10. versek tanításának összefoglalásaképpen figyeljük meg, miképpen igazolta az
apostol a zsidókat a Mesterének a Mt7:15-20-ban szereplő szabályának megfelelően. Az igazi
keresztyének világos bizonyítékát adják annak, hogy az evangéliumi megvallásukat az
átalakító kegyelem is kíséri. A hit engedelmessége és a szeretet munkálkodása a szentek iránt
nem emberi ösztönökből fakad, hanem az alávettetésből Isten akaratának mind a múltban,
mind a jelenben, s ez volt Pál jó meggyőződése velük kapcsolatban. Fontos megjegyezni,
210
hogy mely konkrét kegyelemfajtákat említette meg. Az Apostol semmit sem mond az
igazsággal kapcsolatos tiszta nézeteikről, a misszionáriusi tevékenységükről, a buzgóságukról
„a gyülekezetért”, amikkel nagyon sok formális hitvalló dicsekszik.
„Kívánjuk pedig, hogy közületek kiki ugyanazon buzgóságot tanusítsa a
reménységnek bizonyossága iránt mindvégiglen.” (11. vers) Az apostol visszatekint az 1.
versben szereplő buzdításra, valamint a 4-8. versekben szereplő komoly intésre. A célja az
volt, hogy szorgalmas, kitartó állhatatosságra buzdítsa őket a hitben és a szeretetben, azok
gyümölcseivel egyetemben. Mindaz, amit mondott, ebből a célból hangzott el. A szorosabb
kapcsolata ennek az igeversnek az előzővel a következő: kifejezve a meggyőződését a lelki
állapotukat illetően és biztosítva őket a hitük áldott végkimenetelérő Isten hűsége
következében, most abbéli felelősségüket hangoztatja, hogy milyen választ adjanak a róluk
alkotott ítéletre, szorgalmasan fejlődve mindvégig.
Ebben a 11. versben az apostol mennyei bölcsességgel adja tudtunkra az evangélium
fenyegetéseinek (6-8. versek) és az evangélium ígéreteinek (9-10. versek) helyes
figyelembevételét és célját: mindkettővel vissza lehet élni és gyakran vissza is élnek. Sokan
tekintettek úgy a fenyegetésekre, mint amiknek nincs más céljuk, csak az emberek elméinek a
megrettentése, s ezzel a kétségbe ejtésük: mintha a fenyegetések az elkerülhetetlen
osztályrészük lennének. Másrészt sokan visszaéltek Isten ígéreteivel: azok, akik nem voltak
ezekere jogosultak, önmagukat csapták be, s hamisan vigasztalták magukat bele a testi
biztonságérzetbe, azt képzelve, hogy semmiféle gonoszság sem érheti őket. Itt azonban az
apostol feltárja mindkettő tulajdonképpeni célját mind a hívők, mind a hitetlenek számára: a
fenyegetéseknek a reménységünk alapjainak tüzetes vizsgálatára kell serkenteniük, s az
ígéreteknek az állandó és türelmes szorgalomra kell buzdítaniuk az engedelmesség összes
kötelezettségében. Micsoda bölcsességre van szüksége az evangélium szolgálójának ahhoz,
hogy helyesen és időszerűen használja mindkettőt a hallgatói iránt!
„Kívánjuk pedig” vagy inkább (a görögben) „de kívánjuk”. A 9-10. versekben az
apostol elmondta nekik, hogy mi nem volt a célja a 4-8. versekben tett kijelentéseivel, most
azt mondja el, mi volt. A „kívánni” szó itt erőteljes vágyakozást fejez ki: enélkül a prédikálás
hűvös, formális, élettelen. A „kiki”:22 a szolgáló gondoskodó szeretetének és fáradhatatlan
erőfeszítéseinek ki kell terjedniük a nyája minden tagjára. A legöregebbnek ugyanúgy
szüksége van az állandó buzdításra, mint a legfiatalabbnak. „Ugyanazon buzgóságot
tanusítsa… mindvégiglen.” Amíg ezt nem tesszük meg, a hitvallásunk nem marad meg és
Isten sem lesz dicsőítve. Pál semmit sem tudott arról a félszívűségről és a kegyelem
eszközeinek arról a tunya elhanyagolásáról, ami manapság a Krisztus nevét viselők többségét
jellemzi. „Ezekről gondoskodjál”, add át magad teljes mértékben ezeknek (1Tim4:15).
Sokan nagyon „szorgalmasok” a világi ügyvitelben, még aprólékosabbak pedig az
élvezetek és a testi kielégülés körforgásában, de tényleg csak nagyon kevesen vannak, akik
istenfélő módon gondoskodnak a lelkükről. A szentség utáni buzgó igyekezet, a hit
cselekedetei és a szeretet munkálkodása dolgában a hitvallók többsége idegenek, s nem is
győzhetők meg arról, hogy efféle dolgokat követelnek vagy várnak el tőlük. Lehetnek
rendszeres templomba járók megszokásból, végezhetnek bizonyos jótékonysági
cselekedeteket a hírnevük miatt, de arról, hogy mit jelenti ténylegesen szívből munkálkodni,
miképpen járhatnak Isten kedvében és tisztelhetik Őt az életük részleteiben, semmi sem
tudnak és azzal még kevesebbet törődnek. Ők híjával vannak „az üdvöséget kísérő”
dolgoknak: becsapott és elveszett lelkek. Ne kövess el hibát, kedves olvasóm, amíg nincs meg
benned a hit munkája Isten parancsolatainak megtartásában és a szeretet munkálkodása az Ő
szentjei iránt, addig „a dolog gyökere” (Jób19:28) nincs meg benned. Ez a megvallás próbája
és a szabály, ami által mindannyian megmérettetünk.
22
Itt „mindenki” értelemben, az angol változat is az every one kifejezést használja – a ford.
211
Sem a hitnek ez munkája, sem a szeretet munkálkodása nem ehet kitartó igyekvő
szorgalom és komoly erőfeszítések nélkül. Megköveteli a Szentírás naponkénti kutatását, de
nem az intellektuális kielégülés, hanem Istennek az életvitelemre vonatkozó akarata
megismerésének érdekében. Megköveteli az éberséget és az imádságot minden kísértéssel
szemben, amik elfordítanának Krisztus követésétől. Megköveteli, hogy hibátlanul
tartózkodjak „a testi kívánságoktól, a melyek a lélek ellen vitézkednek” (1Pt2:11), úgy adva át
magamat Istennek, mint olyasvalaki, aki átment a halálól az életbe, s a tagjaimat „az igazság
fegyvereiül Istennek” (Rm6:13). Megköveteli, hogy félretegyek „minden nehézséget” (bármi
akadályozza is az eleven kegyességet) és a bűnt, ami olyan könnyen környékez meg (az
önszeretet) és (ami megköveteli minden energiánkat) „fussam meg az előttem levő
küzdőteret” (Zsid12:1-2). S ez a verseny a menekülés ennek a kárhozott világnak a dolgaitól,
egyenesen Isten felé fordítva az arcunkat. Azok, akik megvetik vagy továbbra is
elhanyagolják ezeket a dolgokat, csak névleges keresztyének.
Ezt a „szorgalmat” a „reménység teljes bizonyosságára” kell bemutatni. A teljes
bizonyosság itt szilárd meggyőződést vagy pozitív bizonyosságot jelent. A „remény” az
Újszövetségben heves vágyat a tárgya iránt és erőteljes várását annak. A hit az Ígérőre néz, a
remény a megígért dolgokra. A hit reménységet nemz. Isten a népének tökéletes szabadulást
ígért a bűntől és annak minden bajától, valamint az örök dicsőség teljes élvezetét Vele. A hit
Isten hatalmán és szavahihetőségén alapszik, hogy valóra váltja a szavát. A szív latolgatja
ezeket az áldásokat és egyelőre jövőbeliknek látja azokat. A hithez hasonlóan a „reménynek”
is megvannak a maga fokozatai. „A reménység teljes bizonyossága” állandósultan uralkodó
meggyőződés, olyan meggyőződés, ami „az eljövendő jó dolgokkal” kapcsolatos ígéretekbe
vetett hitből fakad. A korábban említett „szorgalom” Isten kijelölt eszköze az ennek a teljes
megvalósulása felé vezető úton, v. ö. 2Pt1:10-11. A menny reménységének táplálása
érdekében, miközben azért élek, hogy önmagamnak szerezzek gyönyörűséget, nem egyéb
gonosz elbizakodottságnál. „Mindvégiglen”: nem kapnak szabadásgot azok, akik „a hit szép
harcának megharcolására” kapnak elhívást (1Tim6:12). Nincs felmentés az alól a háború alól,
amíg a harcmezőn maradunk. Ebben az életben nem érhető el olyan lelki állapot, ahol „az
előttünk levő dolgok elérése” (Fil3:13) szükségtelenné válik.
A keresztyén kitartás
Zsid6:12-15
12. Hogy ne legyetek restek, hanem követői azoknak, a kik hit és békességes tűrés
által öröklik az ígéreteket.
13. Mert az Isten, mikor ígéretet tett Ábrahámnak, mivelhogy nem esküdhetett
nagyobbra, önmagára esküdött.
14. Mondván: Bizony megáldván megáldalak téged, és megsokasítván
megsokasítalak téged.
15. És ekképen, békességestűrő lévén, megnyerte az ígéretet.
Két buzdítás tárult a zsidó keresztyének szeme elé ennek a levélnek a 6. fejezetében.
Először arra kaptak parancsot, hogy fordítsanak hátat a judaizmusnak és haladjanak tovább a
keresztyénség teljes felvállalása felé (1. vers). Isten népe számára az ebben a buzdításban rejlő
alapelv alkalmazása manapság ez: vessetek el mindent, ami lebilincselte a szíveiteket az
újjászületésetek előtti napokban, s találjátok meg a békességeteket, örömötöket és
kielégüléseteket Krisztusban. A zsidók különleges kísértését szemlélve, hogy adják fel a
keresztyén álláspontot és induljanak el a judaizmushoz visszatérő úton, ne veszítsük szem elől
a tényt, hogy ugyanolyan valóságos veszély fenyegeti a hívőt manapság is. A testiség még
212
mindig megvan benne és mindaz, amit a Sátán korábban használt a szíve lefoglalása végett, a
jelenben is megtalálható. Jóllehet Izrael kijött a szolgaság házából, átment a Vörös-tengeren
és nagy örömmel indult el az ígéret földje felé (2Móz15:1), mégsem telt el sok idő, mire a
szívük vissza akart menni Egyiptomba, vágyakozva annak húsosfazekaira (2Móz16:3).
A tétlenségnél is rosszabb dolog erre a felvetésre azzal válaszolni, hogy az igazi
keresztyének nincsenek „veszélyben”, mert Isten megígérte, hogy megőrzi őket. Igaz, de Isten
azt ígérte a népének, hogy a szentség útján őrzi meg őket, nem a bűnös önzés és önmaguk
kielégítése útján. Azok, akiknek Krisztus kijelentette, hogy „soha nem vesznek el” azok, akik
„hallják az Ő szavát és követik Őt” (Jn10:27-28). Az apostolok nem voltak fatalisták, s nem
mechanikus üdvösségben hittek, hanem olyanban, amit „félelemmel és rettegéssel” kell
kimunkálni (Fil2:12). Pál ezért, a Szentlélektől indíttatva nem vonakodott azokra az
izraelitákra utalni, akik „elestek” a pusztaságban, s ezt mondta: „Ezek pedig példáink lőnek,
hogy mi ne kívánjunk gonosz dolgokat, a miképen azok kívántak. Se bálványimádók ne
legyetek… Se a Krisztust ne kísértsük, a mint közülök kísértették némelyek, és elveszének a
kígyók miatt… Mindezek pedig példaképen estek rajtok; megírattak pedig a mi
tanulságunkra… Azért a ki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék.” (1Kor10:6-12)
A második buzdítás a Zsidókhoz írott levél 6. fejezetében a 11-12. versekben található,
aminek az első részét vizsgáltuk az előző szakasz végén. Ott az apostol ezt mondta: „Kívánjuk
pedig, hogy közületek kiki ugyanazon buzgóságot tanusítsa”. Ez, együtt a soron következő
versekkel felhívás a megmaradásra a kegyesség útján. Egy gyülekezetnek, amely elhagyta az
„első szeretetet” Krisztus ezt mondta: „térj meg, és az előbbi cselekedeteket cselekedd”
(Jel2:4-5). Mik ezek az „előbbi cselekedetek”? Behódolás Istennek, megalázkodás Előtte, a
Vele szembeni ellenségeskedés fegyvereinek eldobása. Krisztushoz fordulás egyedüli
reményként, önmagunk átadása Neki, bízva az Ő drága vérének érdemeiben. Az Ő igájának
felvétele, meghajlás az Ő Úri mivolta előtt, a kegyelem buzgó keresése a parancsolatainak
megcselekvése végett.
Nos, a keresztyénnek úgy kell folytatnia, ahogyan elkezdte. Naponta el kell ismernie a
bűneit Isten előtt. Naponta meg kell ismételni a Krisztusba vetett hit és bizalom ugyanazon
cselekedeteit, amiket legelőször is cselekedett. Ahelyett, hogy holmi múltbeli tapasztalatra
számítana, a jelen életét kell Krisztusra összpontosítania. Ha továbbra is a Megváltóban bízik,
az üdvösségét teljes mértékben az Ő kezébe helyezi, akkor Ő nem fog neki csalódást okozni,
mert nem is teheti. De ahhoz, hogy átadjam maga Krisztusnak, közel kell lennem Hozzá: nem
tehetem ezt meg, amíg távol vagyok Tőle. Közel lenni Hozzá annyi, mint mindentől
elszakadni, ami Vele ellentétes. A közösség az engedelmes életvitelen alapszik, az egyik nem
lehet meg a másik nélkül. Ennek fenntartása végett kell „ugyanazt a szorgalmat tanúsítanom”,
mint először, amikor biztossá váltam az elveszett állapotomat illetően, láttam, amit a lábam
előtt feltárult a pokol, készen arra, hogy elnyeljen engem, én pedig Krisztushoz menekültem
segítségért.
Ugyanannak a szorgalomnak, ami jellemezte a szívem állapotát és a cselekedeteimet,
amikor először kerestem Krisztust, „mindvégiglen” folytatódnia kell. Ez kitartást jelent a
szent életben, és Isten szolgáinak folyamatosan erre kell buzdítaniuk a hallgatóikat. „A
szolgálói buzdítás a kötelesség teljesítésére még azoknak is szükséges, akik hűségesek annak
ellátásában, hogy megmaradjanak abban és folytassák azt. Nem könnyű észrevenni, hogy
Isten intézményeit miképpen vetik meg egyesek, hanyagolják el mások, s hogyan művelik azt
kevesen: mindez pedig a megfelelő intézkedések hiánya miatt. Egyesek, akik teljesen
tudatlanok, mégis készek kimondani, hogy tudnak annyit, amennyit a szolgáló képes nekik
tanítani, ezért céltalan a prédikációit meghallgatni. Ezek a világi és züllött emberek gondolatai
és gyakran a szavai is, akik keveset tudnak a keresztyénségről és semmit sem űznek abból.
Egyesek úgy vélik, hogy a buzdítások a kötelességek ellátására csak azokra vonatkoznak, akik
hanyagok és gondatlanok a teljesítésben. Valóban nekik szólnak, de nemcsak nekik, amint
213
arról az egész Szentírás bizonyságot tesz. S lehet, hogy néhányan szeretik a buzdítást arra,
amit tenniük kell, s elégedettségüket lelik azokban, de milyen kevesen vannak (ezek szerint
akkor sem volt másképp! A. W. Pink) azok, akik Isten eszközeiként tekintenek azokra,
amikkel lehetővé válik számukra a kötelezettségek teljesítése, s megmaradnak abban, amiben
valójában a hasznuk és a javuk rejlik. Őket ezek a buzdítások nemcsak a köteleségeik
teljesítésére ösztönzik, hanem ezzel egyben ők maguk is a kegyelem közlésének eszközeivé
válnak a kötelességeik megfelelő ellátása okából.” (Dr. John Owen, 1680)
„Kiki ugyanazon buzgóságot tanusítsa a reménységnek bizonyossága iránt
mindvégiglen.” A reménység a hittől vagy a szeretettől teljes mértékben különböző lelki
kegyelem. A hit Istenre bíz engem. A szeretet arra sarkall, hogy ragaszkodjak az Ő kedvében
járáshoz és örvendezzek ennek. A reménység megtart az úton a nehézségek és csüggedések
ellenére. Támogatja a lelket, amikor a baj nagy hullámai átgördülnek felette, vagy amikor arra
érzünk kísértést, hogy kétségbeessünk és adjuk fel a harcot. Azért nevezik a keresztyén
fegyverzetben a reménységet „sisaknak” (1Thessz5:8), mert elhárítja az éles csapásokat és
kiállja azoknak a csapásoknak a súlyát, amik a szentre sújtanak a próbákban és a bajokban. A
remény értékeli a megígért dolgokat, előre tekint a beteljesedésük napjára, s ez új
erőfeszítésekre sarkall. A remény az ígéret földjét tartja szem előtt, s ez frissességet kölcsönöz
a fáradt vándornak a továbbhaladás folytatásához. A reménység előre látja az üdvözlést és a
dicsőséges díjat a menny kapujában és ez bátorságot ad a szelekkel és a hullámokkal vívott
küzdelem folytatásához. Itt van a próba.
Sokan színlelik, hogy a jó reménység birtokosai, miközben nincs hitük. Mások
hitvallásokat tesznek, de nincs valódi reménységük. De a valódi hit és a valódi reménység
elválaszthatatlanok. A lelki hit az ígéretet tevőn tartja a szemét, s biztos abban, hogy Ő nem
hazudhat. A lelki reménység magához öleli az ígéreteket, többre becsüli azokat az ezüstnél és
az aranynál, s magabiztosan látja előre a beteljesedésüket. A jelen pillanat és a reménységünk
beteljesedése között a próbák rögös útja húzódik, melyen sok mindennel találkozunk, ami
fáraszt, elcsüggeszt és akadályoz minket. Ha valóban az Isten által kijelölt úton járunk,
ellenszegülésekkel szembesülünk, heves üldöztetéseket kell eltűrnünk, fájdalmas próbákat
kell kiállnunk. Mégis legyen reális az értékelésünk Isten ígéreteiről, mert ha őszinte a
várakozásunk a beteljesedésükre, akkor az azok által nyújtott vigasz és öröm bőven
kiegyenlíti és ellensúlyozza a próbáink hatásait. Egyedül a reménykedés szabadít meg a
csüggedéstől és a kétségbeeséstől a folytatólagos megpróbáltatások során.
Ahhoz, hogy a keresztyén élvezhesse „a reménységnek bizonyosságát mindvégiglen”,
továbbra is „ugyanazon buzgóságot” kell tanúsítania Isten dolgai és a lelke szükségletei iránt,
mint amit kezdetben tanúsított. Amikor az Isten rettentései először ébresztették fel a halálos
álomból, amikor megérezte annak őrá leselkedő veszélyét, hogy az örök tűzbe vettetik,
amikor megtudta, hogy Krisztus az egyedüli menedéke, akkor nem félszívű kereső volt.
Milyen szorgalmasan kutatta az Ígét! Milyen buzgón kiáltozott Istenhez! Milyen őszinte volt
a megtérése! Milyen örömmel fogadta az evangéliumot! Milyen radikális változás ment végbe
az életében! Mennyire valóságosnak tűnt a menny a számára, s mennyire vágyott arra, hogy
ott lehessen! Milyen ragyogó volt akkor a „reménysége”! Ó, jaj, a tisztított arany
elhomályosult, a manna sokat veszített az édességéből, s ő eggyé vált azok közük, akik
„rövidlátók” (2Pt1:9). Miért? Ó, kedves olvasó, nem tudod ezt megválaszolni a saját
tapasztalatodból?
De nem merünk megállni az előző szakasz végén elért ponton. A visszacsúszás
veszélyes, annyira veszélyes, hogy ha abban maradunk, az biztosan végzetesnek fog
bizonyulni. Ha továbbra is elhanyagolom a kegyelemnek a lelki erőhöz és támogatáshoz
szükséges isteni eszközeit, ha megint visszamegyek a világba és örömömet lelem a
gyönyöreiben és a foglalatosságaiban, s ha nem gyógyulok ki ebből a szomorú állapotból, az
azt mutatja majd ki, hogy csak a Szentlélek alacsonyabb rendű munkáinak az alanya voltam,
214
de valójában nem újított meg. A tövises földű és a jó földű hallgatók között az a különbség,
hogy az elsők „nem teremnek gyümölcsöt” (Lk8:14), míg a másikak megtermik a gyümölcsöt
„béketűréssel” vagy kitartással (Lk8:15). A megmaradás a hitben alaposan és erősen, „el nem
távozva az evangyéliom reménységétől” mutatja meg a megvallásunk valódiságát.
„Azt mondta, mindvégig, hogy tudhassák: még nem érték el a célt, ezért a
továbblépésen kell gondolkodniuk. Megemlítette a szorgalmat, hogy tudhassák: nem szabad
tétlenül üldögélniük, hanem buzgón kell törekedniük. Nem kis dolog ugyanis az egek fölé
emelkedni, s különösen azoknak, akik a földön is alig-alig csúsznak-másznak, mikor
megszámlálhatatlanul sok akadály állják útjukat. Valóban nincs nehezebb dolog, mint a
mennyei dolgokon tartani a gondolatainkat, amikor a természetünk minden erővel a föld felé
irányít és a Sátán számtalan mesterkedéssel oda húz vissza.” (Kálvin János)
Még egyszer sulykoljuk a szíveinknek, hogy csakis az Isten dolgaiban folyamatosan
gyakorolt „szorgalom” az, ami által megmarad a biblikus „reménység” és elérhető annak
teljes bizonyossága. Először is, mivel elszakíthatatlan kötelék áll fenn e kettő között isteni
rendelésre: Maga Isten jelölte ki a „szorgalmat”, mint eszközt és utat, amivel az Ő népe eljut
erre a bizonyosságra, v. ö. 2Pt1:10-11. Másodszor, mert ennek a „szorgalomnak” van a
megfelelő és szükséges irányzata erre a célra. A szorgalom által a lelki képességeink
megerősödnek, a kegyelem növekszik bennünk, s ezzel együtt teljesebb bizonyítékát nyerjük
az evangélium ígéreteihez kapcsolódó érdekeinknek. Harmadszor, a hit és a szeretet
kötelezettségeinek hűséges ellátása megőriz minket a vétkezéstől, ami a fő, a reménységünket
meggyengítő vagy megrontó gonoszság.
„Hogy ne legyetek restek, hanem követői azoknak, a kik hit és békességes tűrés által
öröklik az ígéreteket.” (12. vers) Ezek a szavak megerősítik, amit korábban mondtunk a 11.
versben található buzdítás szavainak jelentéséről. Ott az apostol a kitartásra szólít fel a
gyakorlati szentség útján. A hitvalló keresztyéneknek azonban nagy tömegei léteznek, akik
táplálják a mennyei reménységet, de mindazonáltal megmaradnak az önzés és az öncélú
örömszerzés útján. „Van nemzetség, a ki a maga szemei előtt tiszta, pedig az ő rútságából ki
nem tisztíttatott.” (Péld30:12) Krisztus azért jött, hogy megszabadítsa a népét „a bűneiből”
(Mt1:21), nem pedig a bűneikben. Nincs rosszabb önteltség, mint azt képzelni, hogy a
mennyhez vagyok kötve, miközben úgy élek, mint a pokol gyermekei.
„Hogy ne legyetek restek, hanem követői azoknak, a kik hit és békességes tűrés által
öröklik az ígéreteket.” Ez a vers alkotja az összekötő kapcsot az előző és a fejezetet lezáró
szakasz között. Az apostol itt mindenféle gonoszság, tunyaság és restség ellen int, amik a
„szorgalommal” szemben állnak: ezek ellentétes erények és vétkek. A tunyaságban való
megmaradás hatékonyan meggátolja az imént megparancsolt kötelezettségek teljesítését. A
Zsid5:11-ben Pál azzal vádolta a zsidókat, hogy „restek (a ’tunyák’ ugyanaz a görög szó) a
hallásra” – nem abszolúte, hanem viszonylagosan: nem munkálkodtak úgy az odafigyelésben
„az igazság beszédére” (Zsid5:13), ahogyan kellett volna. Itt azt parancsolja nekik, hogy ne
legyenek tunyák a jócselekedetekben, hanem utánozzák az előttük járó szenteket.
„Hogy ne legyetek restek.” „Tudta, hogy a lelkünk teljes odaadása, az elménk teljes
szorgalma, és egész lelkünk minden erőfeszítése szükséges a hasznos megmaradáshoz a
megvallásunkban és az engedelmességünkben. Ezt Isten megköveteli tőlünk, s a szóban forgó
dolgok természete pedig megérdemli, és szükséges is egészen addig a célig, ami felé
törekszünk. Ha elgyengülünk vagy hanyagokká válunk a kötelességeink teljesítésében, ha
gondatlanok, vagy tunyák vagyunk, akkor soha nem tartunk ki mindvégig, vagy ha továbbra
is olyan formális úton haladunk, ami megfelel ennek a lustaságnak, akkor soha nem érünk el
ahhoz az áldott végkifejlethez, amit várunk vagy keresünk. Az akadályok és a nehézségek,
amikkel biztosan találkozunk majd belül és kívül egyaránt, ne adjanak utat a gyenge és
langyos erőfeszítéseknek. S a szent Isten sem ad örök jutalmat azoknak, akik többé nem
törődnek azokkal, hanem átadják magukat a lustaságnak a foglalatosságaikban. Az
215
engedelmességünk útját versenyfutásnak és küzdelemnek a harcmezőn nevezi, s akik itt
tunyák, soha nem nyerik el y győzelem koronáját. Ezért ennek a figyelmeztetésnek a kellő
betartásától függ a jelenlegi kitartásunk és a jövőbeli üdvösségünk.” (Dr. John Owen)
A lustaság, amire az apostol figyelmeztet, a természetünknél fogva mindegyikünkben
benne rejlik. Az „óember” vágyai nem Isten dolgai felé mutatnak, hanem azoktól el. Egyedül
az „új ember” vált alkalmassá az Úr szeretetére és szolgálatára. De a keresztyénben levő két
természet mellett még ott az egyén maga, e két természet birtokosa: az „én” a Rm7:25-ből és
ő a felelős azért, hogy egyrészt „a testet ne táplálja a kívánságokra” (Rm13:14), másrészt
„vágyakozzon” az Íge tiszta, hamisítatlan tejére, hogy azon növekedjen (1Pt2:2). Ennek a
természetes lustaságnak a tudata, a gyakorlati szentség iránti közöny az, amitől a valódi szent
így kiált: „Vonj engemet te utánad, hadd fussunk!” (Én1:4); „Vezérelj a te parancsolataidnak
útján, mert gyönyörködöm abban”; „Vezéreld útamat a te igéd szerint, és ne engedd, hogy
valami hamisság uralkodjék rajtam!” (Zsolt119:35, 133) Ez az, ami megkülönbözteti Isten
igazi gyermekét az üres hitvallóktól az Isten melletti küzdelmeiben a kegyelem titkáért, ami
lehetővé teszi a számára, hogy tovább haladjon előre a szentség útján.
„Hanem követői azoknak, a kik hit és békességes tűrés által öröklik az ígéreteket.”
Utalás ez a zsidók hívő ősatyáira, akik szilárdan megállva a hitben és kitartva a reménységben
minden próba során, amiknek ki voltak téve, mostanra beléptek a megígért áldott mennybe.
Dr. J. Brown kimutatta, hogy nincs ellentmondás e között és Zsid11:13-ben a szentekről
mondottak között. Jóllehet az életük során „nem nyerték meg az ígéreteket”, mégis, a haláluk
után beléptek a nyugalmukba és bekerültek „a tökéletes igazak lelkei” közé (Zsid12:23). Az
„öröklik” szó tehát a jogukat jelenti erre.
A példa, amit az apostol itt a zsidók szeme elé tár, az ószövetségi pátriárkáktól
származik. Pont ahogyan a 3. fejezetben az ősatyáik történetére hivatkozott a
figyelmeztetéssel, most egy másik jellemzőjére mutat rá bátorításképpen. Két dolgot kell itt
szívre venni: a pátriárkák által elért boldog célt, valamint a próbák útját, ami odavezetett. Két
dolog volt tőlük megkövetelve: hit és türelem. A hitük valamivel több volt, mint az Istenbe és
az Ő Ígéjének tévedhetetlenségébe vetett általános hit (Jak2:19): különleges hit volt az, ami
megragadta az isteni ígéreteket a Krisztus Jézusban megvalósuló kegyelmi szövetséget
illetően. S nem volt ez holmi fogalmi hit vagy puszta mentális egyetértés az Igazsággal:
gyakorlati és befolyásoló elismerése volt ez annak, hogy ők „idegenek és vándorok a földön”,
lásd Zsid11:13. Ez az a hit, amit Isten tőlünk is megkövetel ma.
A második, a pátriárkáknak tulajdonított kegyelmi ajándék a „türelmük” vagy a
„hosszútűrésük”, ahogyan a szót rendszerint fordítják. Eltérő szaval szerepelnek a Zsid10:36-
ben és a Zsid12:1-ben, ahol az aktív kegyemet tartja szem előtt. Itt inkább a rasszív erényről
van szó, ezért használja Isten „hosszútűrésére” is a Rm9:22-ben, az 1Pt3:20-ben stb. „Ez egy
kegyes, nyugodt lelkiállapot, az elme nyugodtsága a hit szent talaján, ami nem enged a
provokációknak és nem fárad bele az ellenállásba.” (Dr. John Owen) Olyan lélek ez, ami nem
tűri, hogy az út nehézségei megfélemlítsék, nem bőszül fel a próbáktól és az ellenállástól,
amivel szembesül, semhogy elhagyná az utat vagy elmenekülne a kötelességek elől. Az
emberi gyűlölet és Isten szabadításának látszólagos lassúsága dacára a lélek megmarad a
csendes várakozásban Őrá.
„Ezek voltak az utak, amiken örökölniük kellett az ígéreteket. Az ókori pogányok azt
feltételezték, hogy a hőseik vagy a pátriárkáik a nagy, és ahogyan ők nevezték, hősies
tetteikkel, vitézséggel, bátorsággal, az ellenség mészárlásával és a felettük aratott
győzelemmel, ami mellé rendszerint a büszkeség, a kegyetlenség és az elnyomás is társult,
kövezték ki a mennybe vezető útjukat. Isten hőseinek a nyugalomba és dicsőségbe, az isteni
ígéretek élvezetéhez vezető útja a hitnek, a hosszútűrésnek, az alázatnak, az üldöztetés
tűrésének, az önmegtagadásnak és a lelki erényeknek az útja, amit a világ rendszerint
216
bátortalanságnak tart, ezért megveti. Így ellentétesek Isten és az emberek ítéletei és útjai
mindarról, ami jó és dicséretre méltó.” (Dr. John Owen)
Ami az okokat illeti, amik az apostolt arra indították, hogy elődeik nemes példáit
állítsa eléjük, a következőket mondhatjuk. Először, hogy megtudják: semmi másra nem
buzdította őket, csak arra, ami megtalálható volt az előttük járókban, akiket oly nagyra
becsültek és bámultak. Ezt ugyanebből a célból teljesebben is megerősíti a 11. fejezetben.
Másodszor, semmi másra nem ösztökélte őket, csak arra, ami bárki számára szükséges volt,
aki majd örökli az ígéreteket. Ha „hitre és türelemre” volt szükség a pátriárkák részéről,
akiket Isten annyira szeretett és kegyelt, akkor miképpen lehetne azt képzelni, hogy ezek
betartásától el lehetne tekinteni? Harmadszor, semmi mást nem követeltek tőlük, csak azt, ami
megvalósítható volt, amit mások is megtettek, s ezért lehetséges, sőt könnyű volt a számukra
Krisztus kegyelméből.
Mielőtt tovább lépnénk ettől a nagyon fontos igeverstől, megpróbálunk előre látni egy
nehézséget és feloldani azt. Egyes olvasóink, akik figyelmesen követték az utolsó pár
szakaszban mondottakat, készek lehetnek megfogalmazni azt az ellenvetést, miszerint ez a
cselekedetek általi üdvösség tanítása. A szerző azt kéri, hogy higgyük el: a menny fizetség,
amit a kitartásunkkal és a hűségünkkel kell megszerezni. Figyeljük hát meg, mennyire gondos
volt a Szentlélek az előttünk álló igeversben, ügyelve arra, hogy Isten kegyelmének
evangéliumát efféle módon ne ferdíthessék el. Először is a viszonyszó használatával. Nem azt
mondja, hogy „a kik hit és békességes tűrés miatt”, hanem „által”. Az üdvösség nem a hit és a
tűrés miatt adatik meg mintegy azok ellentételezéseképpen, de mégis azok „által”, mint az
Isten által kijelölt csatornán keresztül érkezik, pont ahogyan a Nap besüt a szobába annak
ablakain keresztül. Az ablakok semmiképpen sem okai a Nap világításának, ahhoz semmivel
sem járulnak hozzá, de mégis szükségesek, mint segédeszközök, amiken keresztül a napsütés
bejut.
A másik szó, ami eleve kizárja minden emberi megvalósítás alapját és teljesen elejét
veszi annak az elképzelésnek, mely szerint az üdvösséget bármi saját dologgal érdemeljük ki,
az itt használt ige. Az apostol nem azt mondja, hogy „megvették” vagy „kiérdemelték”,
hanem „örökölték”. De miképpen „örököljük”? Ugyanúgy, ahogyan bárki örökség birtokába
jut, nevezetesen, ha jogos örököse annak. De miképpen válunk ennek az örökségnek az
„örököseivé”? Isten ingyenes örökbefogadásával. „Mert nem kaptatok szolgaság lelkét ismét a
félelemre, hanem a fiúságnak Lelkét kaptátok, a ki által kiáltjuk: Abbá, Atyám! Ez a Lélek
bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek,
örökösök is.” (Rm8:15-17). Isten az Ő szuverén akarata cselekedetével a gyermekeivé tett
minket (Ef1:4-5). Ez az isteni kegyelem, ez az ingyenes kijelölés az alapja mindennek, s Isten
hűsége tesz ígéretet arra, hogy megőriz minket az örökségünkre (10. vers). Mégis olyan
örökösök vagyunk, akiknek vannak eszközeik az örökségünk megszerzéséhez, s meg is van
tőlünk követelve ezek használata.
„Mert az Isten, mikor ígéretet tett Ábrahámnak, mivelhogy nem esküdhetett
nagyobbra, önmagára esküdött.” (13. vers) A nyitó „mert” jelzi, hogy az apostol itt megadja
az okát, amiért a pátriárkák példájára utalt, mint olyasvalakikére, akik „hit és békességes tűrés
által öröklik az ígéreteket”. S hogy ez valóban megtörtént, azt most a leglátványosabb
példával igazolja. Pál itt olyasvalaki esetét idézi fel, akiről tudta, hogy a
legfigyelemreméltóbb és a leghatásosabb. Isten tett ígéretet Ábrahámnak, de ő nem jutott el
annak beteljesedéséhez, csak miután „békességesen tűrt” (15. vers).
Ábrahám volt az, akinek Isten az ígéretet tette. Eredetileg „Ábrám” volt a nevem, ami
„felmagasztalt atyát” jelent. Azután kapta az Ábrahám nevet, miután Jahve megújította a
szövetségét vele. S Isten megadta ennek okát: „mert népek sokaságának atyjává teszlek téged”
(1Móz17:5). Az utalás nemcsak azokra a nemzetekre értendő, akik természetes módon
származtak tőle Ismáel (1Móz17:20) és Ketúráh fiaiként (1Móz25:1-4), hanem Istennek a
217
világban szétszórt választottjaira is, akiknek magukhoz kell ölelniük az ő hitét és utánozniuk
kell a cselekedeteit. Ezért nevezik őt „mindenki atyjának, akik hisznek” (Rm4:11) és
„mindannyiunk atyjának” (Rm4:16).
„Mivelhogy nem esküdhetett nagyobbra, önmagára esküdött.” A bizonyosság, ami
Ábrahámnak adatott, a legnagyobb volt, amit maga a menny képes volt megadni: ígéret és
eskü. A legnagyobbnak mondjuk, mert a 16. versben az apostol kijelenti, hogy az emberek
között az „eskü” a versengés vége. Mennyivel inkább az, amikor Maga a nagy Isten tesz
esküt! Továbbá, figyeljük meg, hogy „Önmagára esküszik”, Önmagát tette fel. Mintha azt
mondta volna: ne legyek többé Isten, ha nem teljesítem ezt. Az Úr a szavahihetőségét tette
zálogba, kijelentette, hogy az esemény annyira biztos, mint az Ő létezése, s a természetének
minden tökéletessége által lesz az bebiztosítva. Dr. J. Brown joggal mutatott rá: „A kijelentés
a valóságban nem vált bizonyosabbá az eskü hozzátételével, de a kijelentésnek ez a nagyon
ünnepélyes formája a bizonyosság mélyebb benyomását volt hivatott kelteni”.
„Mondván: Bizony megáldván megáldalak téged, és megsokasítván megsokasítalak
téged.” (14. vers) Furcsának tűnhet, hogy majdnem minden igemagyarázó eltévesztette az
utalást az előző versben. Ott ezt olvassuk: „Isten ígéretet tett Ábrahámnak”. Egyesek ezt úgy
tekintették, mint visszamutatót arra az első ígéretre, amit Jahve tett a pátriárkának az
1Móz12:2-ben, amit megújított az 1Móz15:5-ben. Mások az 1Móz16:2, 6-ot idézték, megint
mások az 1Móz17:15-16-ben feljegyzett ígéretet, és így korlátozták a „békességes tűrést”
(Zsid6:15) egy huszonöt éves időszakra, s a „megnyerte az ígéretet” szavakat Izsák
születésére. De ezeket a feltételezéseket teljességgel félreállítják a jelen igeversünk szavai,
amik közvetlen idézetet alkotnak az 1Móz22:17-ből, s azok Izsák születése után hangzottak
el.
Az, amire Isten megesküdött, Ábrahám megáldása volt minden áldással és ezzel a
céllal: „Bizony megáldván megáldalak téged”. A kifejezés héber beszédmód, s a hangsúlyt és
a bizonyosságot jelenti. Az efféle duplázás heves bizonygatás, az eskü természetének részét
képezi: ahol ez használatos, ott az emberek tudhatják, hogy Isten komolyan gondolj azt, amit
kinyilatkoztatott. Tiszteletben tartja és kiterjeszti az ígért, vagy a fenyegetést jelentő dolgot:
kétség nélkül, mérték nélkül, vég nélkül, örökké megteszem. Valóban komoly dolog
megfigyelni ennek a kifejezésmódnak az első előfordulását a Szentírásban. A félelmetes
fenyegetésben találjuk meg, amit az Úr intézett Ádámhoz: „De a jó és gonosz tudásának
fájáról, arról ne egyél; mert a mely napon ejéndel arról, bizony meghalsz” (1Móz2:17).
S az 1Móz2:17 az, amelyik megadja az első kulcsot az 1Móz22:17 kinyitásához. Ez a
két igehely azok, ahol ez a szokatlan beszédmód először fordul elő a Szentírásban. S
közvetlen ellentétben állnak egymással. Az első egy átokra vonatkozik, a második egy áldást
tart szem előtt. Az első a visszavonhatatlan pusztulás mondata volt, a második a
visszavonhatatlan boldogságé. Mindkettő olyan embernek mondatott, aki annak a családnak a
feje és képviselője volt, amelyik tagjaira az átok vagy az áldás szállt. Mindkét férfi kettős
kapcsolatot tartott fenn. Ádám az egész emberi család feje volt és a bűne miatti ítélet az
összes leszármazottjának is tulajdoníttatott (Rm5:12, 18-19). Szűkebb értelemben azonban
Ádám a ki nem választottak feje volt, akik nemcsak osztoznak az ítéletében, részesednek a
bűnös természetéből, de az örök kárhozatát is elszenvedik. Hasonlóképpen Ábrahám is egy
természetes család feje volt, mindazoké, akik tőle származtak, s akik osztoztak mindazokban a
mulandó áldásokban, amiket Isten az atyjuknak ígért. De szűkebb értelemben Ábrahám
(előképe Krisztusnak, mint az örökkévalóság atyjának”, Ézs9:6, v. ö. „a magvával”, Ézs53:20,
és a „sok fiakkal”, Zsid2:13) Isten választottjainak volt a feje, akik részeseivé váltak az ő
hitének, cselekvőivé az ő cselekedeteinek és részesültek az ő lelki és örökkévaló áldásaiból.
Mivel az igemagyarázók nem úgy tekintettek Ábrahámra, mint Krisztusnak, a Főnek
és Isten választottjai Atyjának az előképére, ezért nem vették észre Isten neki tett ígéretének
és esküjének mélyebb és lelki jelentőségét az 1Móz22-ben. A Zsid6-ban a Maga a Szentlélek
218
fejtette ki részletesen az előképet nekünk, s a következő részben (ha Isten is úgy akarja),
megpróbálunk az olvasónak bemutatni néhány támogató bizonyítékot arról, amit itt épp csak
kimondtunk. A mulandó áldások, melyekkel Isten megáldotta Ábrahámot (1Móz24:1Ö
előképei voltak azoknak a lelki áldásoknak, amikkel Isten Krisztust áldotta meg. Így az
Ábrahám magvának megadott földi örökség is az előképe és a záloga volt annak a mennyei
örökségnek, ami Krisztus magvához tartozik. Az olvasó gondolja át alaposan a Lk1:70-75-öt,
ahol az előkép átmegy a megvalósulásba.
A „bizony megáldván megáldalak téged” szavakat tovább magyarázza a Gal3:14, ahol
ezt olvassuk: „hogy az Ábrahám áldása Krisztus Jézusban legyen a pogányokon”. Azaz,
Ábrahám megáldásával Isten megáldotta az ígéret minden örökösét, s elkötelezi Magát, hogy
rájuk ruházza, amire megesküdött, hogy megadja neki: „Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát az
Ábrahám magva vagytok, és ígéret szerint örökösök” (Gal3:29). Azt, hogy az 1Móz22:17 a
lelki és jövőbeli „áldásra” vonatkozik, nemcsak a Rm9:7-8 erősíti meg egyértelműen, hanem
az a tény is, hogy ellenkező esetben nem volna jelentősége Ábrahám példája Pál által történő
bemutatásának sem a zsidók, sem a mi számunkra.
Az, amivel Isten megígérte, hogy megáldja Ábrahámot és a magvát, a hit, a szentség, a
kitartás és cégül az üdvösség volt (Gal3:14). Az, amire Isten esküvel kötelezte el Magát, hogy
a hatalmával, a hosszútűrésével a legnagyobb mértékben munkálkodik Ábrahámnak és a lelki
gyermekeinek a szívében, így végül ténylegesen elérik majd az üdvösséget. Ábrahámnak még
sok-sok évig kellett élnie a Földön, miután Isten megjelent neki az 1Móz22-ben. Egy
ellenséges világban kellett élnie, ahol különféle kísértésekkel, sok ellenállással, megannyi
csüggesztő dologgal találkozik, de Isten felvállalta, hogy megszabadítja, támogatja, segíti és
fenntartja őt mindvégig, így az esküje majd beteljesedik. Ennek bizonyítékát a következő
igeversben kapjuk.
„És ekképen, békességestűrő lévén, megnyerte az ígéretet.” (15. vers) Ez azt jelenti,
hogy minden kísértés és próba közepette, amiknek ki volt téve, Ábrahám komolyan kitartott a
hitben és a várakozásban, hogy Isten majd teljesíti a szavát. A hangsúlyos és mindennél
fontosabb szavak itt az „és ekképpen”, ami összekapcsolja a 13-14. versben elhangzottakat
azzal, amit ebben a 15. versben következik. Ezen a módon bánt vele Isten, s ezen a módon
viselkedett ő. „Békességgel tűrt”, ami felölei a teljes időtartamot attól kezdve, hogy Isten
megjelent neki az 1Móz22-ben, egészen a haláláig, ami százhuszonöt éves korában
következett be (1Móz25:7). A reménységnek ez a gyakorlása mindvégig volt az, amit Pál a
zsidóknak sulykolt. Ők Ábrahám gyermekeinek vallották magukat, mutassák hát be Ábrahám
lelkét is.
„Megnyerte az ígéretet”: részletekben. Először a zálogát ebben az életében, Isten
áldását a lelkében bírva, élvezve a Vele való közösséget és mindent, ami magában foglalta a
békességet, örömöt, erőt, győzelmet. Az ígéretbe vetett hittel látta Krisztus napját, s
örvendezett annak (Jn8:56). Másodszor a teljesebb belépéssel Isten áldásába, amikor elhagyta
a bűnnek és a bánatnak ezt a világát és elment, hogy együtt legyen Krisztussal, ami „sokkal
jobb” (Fil1:23), mint a legbensőségesebb közösség, amit idelenn élvezett Vele. Ábrahám
ekkor a Paradicsom békességébe és örömébe lépett be, megszerezve a mennyei országot
(Zsid11:16), aminek a Kánaán csak az előképe volt. Harmadszor, a feltámadást követően,
amikor Isten célja teljes mértékben megvalósul a tökéletes és véget nem érő áldásban és
dicsőségben.
A lélek horgonya
Zsid6:16-20
219
16. Mert az emberek nagyobbra esküsznek, és nálok minden versengésnek vége
megerősítésül az eskü;
17. Miért is az Isten, kiválóbban megakarván mutatni az ígéret örököseinek az ő
végzése változhatatlan voltát, esküvéssel lépett közbe,
18. Hogy két változhatatlan tény által, melyekre nézve lehetetlen, hogy az Isten
hazudjon, erős vígasztalásunk legyen minékünk, mint a kik oda menekültünk, hogy
megragadjuk az előttünk levő reménységet,
19. Mely lelkünknek mintegy bátorságos és erős horgonya és beljebb hatol a
kárpítnál,
20. A hová útnyitóul bement érettünk Jézus, a ki örökké való főpap lett
Melkisédek rendje szerint.
Az utolsó szakaszunkban láttuk, hogy a Szentlélek Pálon keresztül arra buzdította

Isten népét, hogy „ne legyetek restek, hanem követői azoknak, a kik hit és békességes tűrés
által öröklik az ígéreteket” (12. vers). Ezt a kijelentést egy olyasvalakinek a történetével
szemléltette és példázta, akit mélyen tiszteltek mind a zsidók, mind a hívő pogányok,
nevezetesen Ábraháméval, akiről itt kijelenti: „És ekképen, békességestűrő lévén, megnyerte
az ígéretet” (15. vers). Nem tehetünk mást, mint ámulhatunk megint az apostolnak megadatott
mennyei bölcsességen, ami arra ihlette őt, hogy a levelének ezen a pontján hozakodjon elő
Ábrahámmal. A 3. fejezetben láttuk, hogy mielőtt bemutatta volna Krisztus felsőbbrendűségét
Mózessel szemben, miképpen említette meg konkrétan az előképi közbenjáró hűségét (5.
vers). Így itt is, mielőtt bemutatná Krisztus felsőbbrendűségét Ábrahámmal szemben (amit a
Zsid7:4-ben tesz meg), először megemlíti az ő győztes kitartását. Mennyire megmutatja ez,
hogy nekünk minden lehetséges törvényes eszközt fel kell használnunk a nép Isten
igazságával szembeni előítéleteinek eltörlése érdekében!
Ábrahám említésének a Zsid6-ban a szív valódi vizsgálatára kell késztetnie mindenkit,
aki keresztyénnek vallja magát. Ábrahám „minden hívő atyja” (Rm4:11), de Krisztus nagyon
hangsúlyosan kijelentette azoknak a kortársainak, akik az Ő napjaiban azzal dicsekedtek,
hogy Ábrahám az atyjuk: „Ha Ábrahám gyermekei volnátok, az Ábrahám dolgait
cselekednétek” (és nem pusztán „kellene cselekednetek”!) A Rm4:12 elmondja nekünk, hogy
Ábrahám „a körülmetéltek (ti. a lelki körülmetéltek, Kol2:11) atyja, azoké, akik nemcsak
körülmetélkedtek, de járnak is atyjuk, Ábrahám nyomdokaiban”. A maga idejében (1680)
John Owen ezt mondta: „Szomorú meggondolni, hogy egyesek miképpen és miféle
eszközökkel képzelik a mennybe jutást, vagy viselkednek úgy, mintha azt gondolnák. Vannak
zsidók, akik úgy vélik, hogy több kell ehhez a puszta megvallásnál, de mégis azt feltételezik,
hogy öröklik majd Isten ígéreteit. Nem ez volt az útja a régi korok szent embereinek, akiknek
a példái vannak elénk állítva. Igaz, hogy egyesek úgy vélik, a hit legalábbis szükséges ehhez,
de a hit alatt alig értenek többet, mint az igaz vallás puszta megvallását.”
Ha értékeljük a lelkünket, akkor alaposan meg kell vizsgálnunk a Szentírás
feljegyzéseit Ábrahám hitének természetéről és jellegéről. Több volt az, mint puszta
egyetértés Isten Ígéjének szavahihetőségéről. Működő hit volt az, ami arra késztette, hogy
elszakadjon a világtól (Zsid11:8-9), s arra indította, hogy egy idegen és vándor helyét foglalja
el itt lenn (Zsid11:13). Ez pedig lehetőúvé tette a számára a békességes tűrést a komoly
próbák és megpróbáltatások során. Más igehelyek fényében a „békésen tűrt” szavak
(Zsid6:15) lehetővé teszi a számunkra, hogy kitöltsük a Genezis történetének megannyi üres
helyét. Türelemmel „tűrni” mit? A titokzatos gondviselést, a látszólagos lassúságot Isten
ígéreteinek beteljesedésében, ami a szem és az értelem számára az Ő szeretete tagadásának
tűnt. Türelemmel „tűrni” mit? A Sátán támadásait a hite ellen, a kígyó célozgatásait arról,
hogy Isten többé már nem kegyelmes, az ördög arra irányuló kísértését, hogy Szodoma
királya gazdagítsa meg (1Móz14:21). Türelemmel „tűrni” mit? A kegyetlenül gúnyos
220
megjegyzéseket, a harapós acsarkodást, az embertársai részéről elszenvedett üldöztetéseket,
akik azért utálták őt, mert az, ahogyan ő Istennel járt, leleplezte amazok istentelen útjait. Igen,
mint utóbb a Megváltója, valamint manapság minden egyes hívő gyermeke is, „tűrte a
bűnösök ellene irányuló ellenségeskedését”.
A Szentléleknek azonban más célja volt itt az Ábrahám esetére utalással. Miután oly
hűségesen figyelmeztetett a hitehagyás veszélyére, s oly buzgón tárta a szemünk elé a hitbéli
kitartás parancsoló szükségességét, most bezárja ezt a hosszú zárójeles megjegyzést a
vigasztalás legdicsőségesebb üzenetével, aminek a célja Isten gyermekei szívének tökéletes
megnyugtatása, a végső sorsukkal kapcsolatos bizonytalanságtól való félelmük eloszlatása, a
hitük megerősítése, a bizonyosságuk elmélyítse, s arra serkentésük, hogy a legfeltétlenebb
bizalommal tekintsenek előre a jövőbe. Mindig ez Isten módszere: megsebesít, mielőtt
meggyógyítana, megriasztja a lelkiismerete, mielőtt megnyugtatólag szólna ahhoz,
kihangsúlyozza a felelősségünket, mielőtt biztosítana minket az Ő megőrző hatalmáról. A
„mert Isten az, a ki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből”
(Fil2:13) szavakat megelőzik a „félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti idvességteket”
(Fil2:12) szavak.
S mit használ itt a Szentlélek Isten próbára tett, összezavarodott és reszkető népe
szíveinek vigasztalásához? Hát az Ő kegyelmének csodálatos és dicsőséges evangéliumát. Ezt
most azzal teszi meg, hogy tudtunkra adja az Ábrahámra történő hivatkozásának mélyebb
célját és jelentőségét. Megmutatja, hogy az ígéret, amit Isten tett „minden hívő atyjának”,
mely ígérethez egy esküt is hozzá kegyeskedett tenni, nem egyedül csak Ábrahámra
vonatkozott, hanem kétségtelenül az ő egész lelki magvára is. Sőt, megmutatja, hogy Isten
bánásmódja Ábrahámmal a maga idejében előképe volt a földi síkon az Ő szövetségi
ügyleteinek Krisztussal és az Ő magvával a mennyben már az idők kezdetét megelőzően.
Adja meg az Úr a nagyon kellő bölcsességet, vezetés és kegyelmet, hogy író és olvasó
egyaránt eljuthassanak ennek a legáldottabb témának a világosságára és világos megértésére!
Mielőtt rátérnénk a 16. versre próbáljuk meg kimutatni a jelen szakaszunk kapcsolatát
annak szövegkörnyezetével, rövid elemzést adva az előző fejezetben vizsgált versekről. 1.
Ábrahám példaként áll előttünk: 12. vers és a 13. vers nyitó „mert” szava. 2. Isten ígéretet tett
Ábrahámnak: 13. vers. 3. Az az ígéret közvetlenül Krisztusra és az Ő közbenjárásának
jótéteményeire vonatkozott: Gal3:16. 4. Az ígérete mellett Isten még esküt is tett
Ábrahámnak, 13. vers. 5. Ennek az eskünek a sajátos természete az, hogy Isten Önmagára
esküdött, 13. vers. 6. Azért esküdött Önmagára, mert nem volt nagyobb, akire esküdhetett
volna, 13. vers. 7. Ábrahám hite, ami Isten ígéretén és esküjén alapult, türelemmel tűrt és
megnyerte az ígéretet, 15. vers.
A 15. vers hangsúlyos és fontos szavai az „és ekképpen” vagy „és így” utalás az isteni
ígéret abszolút megbízhatóságára, ami az isteni eskü követett, nevezetesen „Bizony
megáldván megáldalak” (14. vers). Más szóval, Isten Ábrahámnak tett esküje volt a garancia
arra, hogy Ő majd folytatja a hatékony munkát benne és legyőzhetetlenül megőrzi a földi útja
végéig, így tévedhetetlenül megnyeri a megígért áldást. Noha Ábrahám a próbák és
megpróbáltatások helyén maradt további hetvenöt évig, az áldás elérése nem a saját
változékony akaratától függött. Noha bárki csak „békességes tűréssel” örökli az ígéreteket
(12. vers), Isten mégis ünnepélyesen megesküdött Önmagára, hogy fenntartja ezt a kegyelmet
az Övéiben egészen a pusztai útjuk végéig, keresztül a Jordán folyón, míg a Kánaánba való
bejutást meg nem erősítette: „Hitben hatak meg” (Zsid11:13).
„Mert az emberek nagyobbra esküsznek, és nálok minden versengésnek vége
megerősítésül az eskü” (16. vers). Ennek a versnek a célja az, hogy magyarázatot adjon rá: a
nagy Isten miért kötelezte el Magát esküvel. Amikor meggondoljuk, kicsoda és micsoda Ő,
joggal elámulhatunk ezen a tettén. Amikor megemlékezünk fennkölt fenségéről, hogy „Magát
megalázva tekint szét mennyen és földön” (Zsolt113:6), akkor biztosan van okunk a
221
csodálkozásra, amikor látjuk Őt Önmagára „megesküdni”. Amikor megemlékezünk arról,
hogy Ő az igazság Istene, Aki nem hazudhat, van okunk megkérdezni, miért nem tartotta
elégségesnek a puszta szavát.
„Mert az emberek nagyobbra esküsznek, és nálok minden versengésnek vége
megerősítésül az eskü.” A nyitó „mert” visszatekint Isten Önmagára tett esküjére a 13.
versben. Az apostol itt egy olyan szokásra hivatkozik, ami minden korban fennállt az emberek
között. Amikor az egyik fél bizonygat egy dolgot, a másik pedig másvalamit, s mindketten
szilárdan kitartanak amellett, amit mondtak, akkor ott nemcsak kölcsönös ellentmondás van,
de véget nem érő civakodás is. Amikor az érdekek és a fontosság dolgairól van szó két vagy
több ember között, a különbség csak eskütétellel rendezhető el közöttük. Ilyen esetben
szükséges az eskü az emberiség kormányzásához és békességének megteremtéséhez, mert
anélkül a küzdelem állandósul, vagy erőszakkal ér véget. Így tehát az eskük célja az emberek
között az ellenmondásaik megzabolázása és a vitáik lezárása.
Látványosan mutatott erre rá dr. John Owen a 16. vershez fűzött megjegyzéseiben:
„Mivel ezek a szavak a dolgok állapotának bemutatására alkalmasak vagy használtak Isten és
a lelkeink között, belőlük észrevehetjük: Először is, mivel a természeti állapotunkban (a
választottakat nézve a bukott Ádám leszármazottjaiként, Arthur W. Pink) különbség van és
küzdelem áll fenn Isten kötött és közöttünk. Másodszor, Isten ígéretei kegyelmes javaslatok e
küzdelem befejezése módjáról és eszközeiről. Harmadszor, Isten esküje ezeknek az
ígéreteknek a megerősítését szolgálja (inkább azok „kiegészítése”, Arthur W. Pink), s
mindenképpen elégséges minden ellenvetéssel és kísértéssel szemben az Istennel Jézus
Krisztuson keresztül történő kibéküléssel kapcsolatos küzdelmekben és a próbákban.”
„Miért is az Isten, kiválóbban megakarván mutatni az ígéret örököseinek az ő végzése
változhatatlan voltát, esküvéssel lépett közbe” (17. vers). A „miért is” viszonyszónak hitünk
szerint egyszerre van közvetlen kapcsolata a 16. verssel és távolabbi kapcsolata a 13. versben
elhangzottakkal. Először az előző versben kihirdetettekből levont végkövetkeztetésnek
tekintve a jelentése ez: mivel egy eskü az ember szavainak megerősítését hivatott
megvalósítani a felebarátai között, a nagy Isten leereszkedett, hogy ennek eszközét és
módszerét használja a népe hitének megerősítéséhez. Mivel az eskü bizonyságot ad az
emberek között az eskü tárgyát képező dologban, Isten kegyelmesen megengedte, hogy az
ígéret örököseinek meglegyen az isteni kettős bizonyosság vigasza. A távolabbi kapcsolat a
13. verssel a magyarázatunk kifejtése során derül majd ki: ebben a vonatkozásban
bizonyosságot ad arról, hogy amit Isten ünnepélyesen megfogadott Ábrahámnak, hogy
megteszi és megadja, az ugyanolyan bizonyos minden gyermeke számára. A „miért is” az,
„amire” esküt jelenti.
Isten célja az Önmagára esküvéssel nemcsak az volt, hogy Ábrahám teljesen
meggyőződhessen az Ő áldásának abszolút bizonyosságáról, hanem hogy „az ígéret örökösei”
is rendelkezhessenek az Ő rájuk vonatkozó tanácsvégzésének zálogjával és bizonyítékával,
mert Isten akarata ugyanaz minden választottal, mint ami volt magával a pátriárkával. Bár
sokkal nagyobb magasságokba emelkedünk a Zsid6 záró verseiben, az alkalmazás, amire az
apostolt vezette Istennek az Ábrahámmal kapcsolatos bánásmódját illetően, alapjában véve
azonos azzal, amit a Rm4-ben találunk. Ott azt olvassuk Ábrahámról, hogy hitt Istenben és ez
tulajdoníttatott neki igazságul, majd a 16. versben levonja a végkövetkeztetést: „Azért hitből,
hogy kegyelemből legyen; hogy erős legyen az ígéret az egész magnak”, miközben a 23-24.
versekben ezt olvassuk: „De nemcsak ő érette iratott meg, hogy tulajdoníttaték néki igazságul,
hanem mi érettünk is, a kiknek majd tulajdoníttatik, azoknak tudniillik, a kik hisznek Abban,
a ki feltámasztotta a mi Urunkat a Jézust a halálból”, v. ö. Gal3:29.
Mos feltesszük a kérdést: Mi a „tanácsvégzésének megváltozhatatlansága”, amit Isten
jobban is ki akart mutatni az ígéret örököseinek? Ezt megerősítendő, először Isten
„tanácsvégzését” kell fontolóra vennünk. Az „Isten akarata” kifejezéshez hasonlóan az Ő
222
„tanácsvégzésének” is kettős vonatkozása és használata van az Újszövetségben. Ott van Isten
kijelentett „akarata”, ami meghatározza és méri az emberi felelősséget (pl. 1Thessz4:3), ez az
az „akarat”, amelyet egyikünk sem cselekszik tökéletesen, s létezik Isten titkos és láthatatlan
akarata (Rm9:19 stb.) ami mindannyiunkon keresztül valósul meg. így olvassuk egyrészt,
hogy „A farizeusok pedig és a törvénytudók az Isten tanácsát megveték ő magokra nézve”
(Lk7:30), miközben azt is olvassuk Krisztus megfeszítőiről, hogy „egybegyűltek… hogy
véghezvigyék, a mikről a te kezed és a te tanácsod eleve elvégezte volt, hogy megtörténjenek”
(Csel4:27-28). Az Ő „tanácsvégzésének változhatatlansága” világosan kijelenti, hogy a két
jelentés közül melyiket kell érteni a Zsid6-ban.
Isten „végzése” a Zsid6:17-ben az Ő örök rendelését vagy örökkévaló célját jelenti.
Ebben az értelemben szerepel Krisztus halálával kapcsolatosan is a Csel2:23-ben: „a ki
Istennek elvégezett tanácsából és rendeléséből adatott halálra”. Ugyanez a jelentése az Ef1-
ben is, ami teljes mértékben kiderül, ha a 9. verset összevetjük a 11. verssel. Az elsőben ezt
olvassuk: „Megismertetvén velünk az Ő akaratjának titkát az Ő jó kedve szerint, melyet eleve
elrendelt magában”, az utóbbiban pedig: „eleve elrendeltetvén annak eleveelvégzése szerint, a
ki mindent az ő akaratjának tanácsából cselekszik”. Mindkét igevers visszavezet minket a
világ teremtése előtti isteni elhatározáshoz, s az is teljesen világos, hogy mindkettőben az
Istennek a népe üdvösségével kapcsolatos örök elhatározásáról van szó, v. ö. 1Thessz2:13.
Még konkrétabban, Isten „végzése” a Zsid6:17-ben az Ő akaratának szent és bölcs
céljára vonatkozik, aminek megfelelően az Ő Fiát, Jézus Krisztust Ábrahám magvából adta az
összes választott üdvösségére, mégpedig oly módon és olyan áldásokkal, amik tévedhetetlenül
bebiztosítják a hitüket, a kitartásukat és a belépésüket a dicsőségbe. Más szóval, Isten
„végzése” figyelembe veszi az egyezséget, amit Krisztussal kötött az örök tanácsvégzésben,
ami szerint, ha eleget tesz a szerződésben kikötött feltételeknek, akkor a Neki tett ígéretek a
magváról a legbiztosabban be fognak teljesedni. Ennek bizonyítékát a Lk1:72-73 és a
Gal3:16-17 összevetésével találjuk meg. Az elsőben Zakariásról olvasunk, amint azt
prófétálja, hogy Isten „megemlékezzék az ő szent szövetségéről, az esküvésről, a melylyel
megesküdt Ábrahámnak”. A másodikban a Szentlélek tárja elénk Istennek a pátriárkákra
vonatkozó bánásmódjának rejtett jelentését: „Az ígéretek pedig Ábrahámnak adattak és az ő
magvának. Nem mondja: És a magvaknak, mint sokról; hanem mint egyről. És a te
magodnak, a ki a Krisztus. Ezt mondom pedig, hogy a kötést, melyet Isten először
megerősített a Krisztusra nézve…”
A Jahve által a pátriárkákkal kötött szövetségekre utalva, melyek a Krisztussal kötött
örök szövetség (Zsid13:20) megannyi előképét alkották, Mr. Hervey (1756) ezt írta, amikor
megcáfolta John Wesley borzasztó eretnekségeit: „Igaz, meg van írva, hogy Isten szövetséget
kötött Ábrahámmal, Izsákkal, Jákobbal és Dáviddal, de ők vajon képesek voltak szövetségre
lépni az Alkotójukkal? Képviselni magukat vagy kezessé lenni másokért? Azt hiszem, nem.
Az igeszakaszok nem jelentenek többet, mint hogy az Úr speciális módon mutatja be nekik a
nagy szövetséget, megerősíti a személyes érdekeltségüket abban, továbbá biztosítja őket arról,
hogy Krisztusnak, a nagy szövetségi Főnek, az ő magvukból kell származnia. Ez magyarázza
azt a figyelemre méltó és egyedi kifejezésmódot, ami oly gyakran fordul elő a Szentírásban:
’Szövetséget kötök velük’. Ebből azonban semmiféle feltétel említése sem következik, csak a
feltétel nélküli ígéreteké.”
Nos, amit különösen fontos itt megemlíteni, hogy Isten „kiválóbban megakarván
mutatni az ígéret örököseinek az ő végzése változhatatlan voltát”, ezért „esküvéssel lépett
közbe”. Ez elvezet minket a figyelem felhívásához a különbségre Isten „végzése” és az Ő
„ígérete” között. Az Ő „végzése” az, ami eredetileg mély és kifürkészhetetlen titok volt
Őbenne, az „ígérete” pedig az akaratának nyílt és kihirdetett kijelentése. A legáldottabb dolog
megfigyelni, hogy Isten ígéretei nem egyebek, mint átírásai az Ő örök végzéseinek: az Ő
ígéretei most szavakban adják tudtunkra a szívének mindeddig titkos tanácsvégzéseit. Azaz,
223
„az ő végzése változhatatlan volta” az, ahonnan a biztosan beteljesülő ígéretei erednek,
melyek által az kifejeződik.
Az ígérete mellett azonban Isten „kiválóbban” is „meg akarta mutatni”, vagy feltárni,
vagy tudatni a népével a tanácsvégzésének változhatatlanságát. Minden Isten akaratából
származik. Ő szabadon határozott úgy, hogy a választottaknak, amíg még ebben a világban
vannak, nemcsak kiváló, hanem „kiválóbb” bizonyítékait adja örökkévaló szeretetének, s
kegyelmes törődésének a bizonyosságukkal, a békességükkel és az örömükkel (Jer31:3). Ezt
azzal tette meg, hogy „esküvéssel lépett közbe”. A görög szónak, amit az Amplified Version
az „erősített meg” kifejezéssel fordított, az elsődleges jelentése a „közbenjárni” vagy
„közbeavatkozni”. Ez azonnak a Közbenjáróra irányítja a gondolatainkat, Akinek Ábrahám
volt az egyik előképe. Krisztus volt az, Akinek az eredeti ígéret és eskü tétetett. Ezért
olvassuk a Tit1:2-ben: „Az örök élet reménységére, melyet megígért az igazmondó Isten örök
időknek előtte”: mivel akkor még nem léteztek a választottak, így Isten az ígéretet a Főjüknek
tette. S Isten Krisztusnak tett esküjéről olvassuk: „Megesküdt az Úr és meg nem másítja: Pap
vagy te örökké Melkhisedek rendje szerint” (Zsolt110:4).
S nem az egész emberiségnek, csak meghatározott számú embernek kegyeskedik Isten
kijelenteni a tanácsvégzésének változhatatlanságát, s közölni annak hatásait. Őket nevezi itt
„az ígéret örököseinek”, ami magában foglalja mind az ó-, mind az újszövetségi szenteket.
Őket két okból nevezi „az ígéret örököseinek”: magának az ígéretnek a vonatkozásában és a
megígért dolognak a vonatkozásában. Ők még nem tényleges birtokosai az ígéretnek, hanem
várakoznak arra (v. ö. Zsid1:14): ennek bizonyítékát a Zsid11:13, 17, 19 összevetéséből
kapjuk meg. Ebben a tagol hasonlítanak a Főjükhöz, mert Krisztus „mindennek az örököse”
(Zsid1:2), bár Ő is „vár” (lásd Zsid10:13). Az „ígéret örökösei” itt ugyanazok, mint az „ígéret
fiai” a Rm9:8-ban.
„Hogy két változhatatlan tény által, melyekre nézve lehetetlen, hogy az Isten
hazudjon, erős vígasztalásunk legyen minékünk, mint a kik oda menekültünk, hogy
megragadjuk az előttünk levő reménységet” (18. vers). A verssel kapcsolatos magyarázatunk
leegyszerűsítése végett javasoljuk a tartalmának fordított sorrendben történő átnézését,
mégpedig egy sor kérdésen keresztül. Először is, mi „az előttünk levő reménység”? Hol van
ez így „előttünk”? Mit ért azon, hogy „oda menekültünk, hogy megragadjuk az előttünk levő
reménységet”? Mi az „erős vigasztalás”? Miképpen támogatja a „két változhatatlan tény” ezt
az erős vigasztalást?
Amikor a 18. vers „reménységének” a jellegét igyekszünk kideríteni, azt gondosan
meg kell különböztetnünk az „erős vigasztalástól”, ami azonnal arra utal, hogy az nem a hívő
szívében levő reménység kegyelme. További magyarázatát ennek az „előttünk levő”
szavakban találjuk”, ami inkább objektív, semmint szubjektív dologról beszél, amit „meg kell
ragadni”. Ami pedig a 19. versben hangzik el erről a reménységről, az kizárja a belső
várakozás elképzelését. A szükséges segítséget a Zsid7:19. versekben kapjuk, ahol a „jobb
reménységről” ezt olvassuk: „a mely által közeledünk az Istenhez”: Jn14:6, Ef2:18 stb. Az
1Tim1:1-ben az Úr Jézus Krisztust konkrétan „a mi reménységünknek” nevezi, s vajon nem Ő
az, Akit Isten a népe elé „állított”? Maga Krisztus vajon nem az „a boldog reménység”, amire
„várunk” (Tit2:13)?
De hol van Krisztus „elénk állítva” úgy, mint „a reménység”? Természetesen Isten
kegyelmének evangéliumában. Abban válik ismertté az egyetlen reménység az elveszett
bűnösök számára. Isten evangéliuma „Krisztus evangéliuma” (Rm1:16), mert bemutatja az Ő
dicsőséges Személyének a kiválóságait és hirdeti az Ő befejezett munkájának a
hatékonyságát. Ezért olvassuk a Rm3:25-ben Jézus Krisztusról „kit az Isten eleve rendelt
engesztelő áldozatul, hit által, az ő vérében”, a galatáknak pedig Pál jelentette ki, „kiknek
szemei előtt a Jézus Krisztus úgy íratott le, mintha ti köztetek feszíttetett volna meg”. Az
evangéliumban Krisztus egyszerre jelenik meg a hit tárgyaként és a reménység tárgyaként. A
224
hit tárgyaként Ő az, amit a választottakért tett: tökéletes jogalapot biztosított a számunkra a
megálláshoz Isten előtt. Ezt főleg a rómabelieknek írt levél tárgyalja. A reménység tárgyaként
Ő az, amit majd még tesz a népéért: kihozza őket a pusztaságból és beviszi az ígéret földjére.
A Zsidókhoz írott levélben mi még mondhatni a megpróbáltatások helyszínén vagyunk, az
örökség felé haladva.
Mit jelent az „oda menekültünk, hogy megragadjuk az előttünk levő reménységet”?
azt fejezi ki, amit az evangélium követel meg azoktól, akik hallják: tegyék a magukévá. Az
üdvözítő hitet különféle jelképeken keresztül magyarázza. Néha a „hinni benne” kifejezéssel,
ami azt jelenti, hogy a szív megnyugszik Krisztusban és az Ő elvégzett munkájában. Néha,
mint „Krisztushoz jönni”, ami elfordulást jelent minden más menedéktől és bezárkózást Vele
úgy, ahogyan az evangélium mutatja be Őt. Néha, mint „annak elpecsételését általunk, hogy
az Isten igaz” (Jn3:33, v. ö. Ézs44:5), ami az Ő bizonyságának megerősítését jelenti az
általunk történő elfogadással. Néha, mint a lelkünk és annak örökkévaló érdekeinek a Úr
kezébe adását jelenti (2Tim1:12). Néha az „engedelmeskedést Isten igazságának” (Rm10:3),
ami azt jelenti, hogy megtagadjuk a magunk cselekedeteit, s Krisztus helyettesítő
engedelmességére és áldozatára támaszkodunk. Itt az „odameneküléssel” ábrázolja, egy
ószövetségi előképtől kölcsönzött jelképpel.
A törvény alatt Isten könyörületesen gondoskodott arról az emberről, aki nem
szándékosan ölt meg valakit: ez a gondoskodás bizonyos városok menedékként történt
kijelölését jelentette. Ezekről a városokról a 4Móz35-ben, az 5Móz19-ben és a Józs20-ban
van szó. Ezek a városok magas dombokon vagy hegyeken épültek (Józs20:7), így azoknak,
akik ott kerestek menedéket, nem jelentett nehézséget szem előtt tartani azokat. Így hasonlítja
Krisztus szolgáit is, akik felnéznek Rá, „hegyen épített városokhoz” (Mt5:14). Ezek
menedékek voltak „a vérbosszuló elől” (Józs20:3), v. ö. „az eljövendő haragtól” történő
meneküléssel (Mt3:7). Kikövezett út vezetett ezekhez (5Móz19:3), így az evangéliumban a
Krisztushoz történő közeledés útja tárul fel. Azok, akiknek sikerült bejutniuk ezekbe a
városokba, védelem alá és biztonságba kerültek (4Móz35:15), ahogyan Krisztus is
kijelentette: „azt, a ki hozzám jő, semmiképen ki nem vetem” (Jn6:37).
Nos a konkrét dolog, amit a fenti előképben meg kell jegyezni, hogy annak, aki
menedékre vágyott a vérbosszúló elől, személyesen kellett a menedékvárosba futnia. A jelkép
nagyon megkapó. Volt valaki, aki békességben és kényelemben éldegélt, semmitől sem félve,
aztán most véletlenül megölt valakit, és hirtelen minden megváltozott. Félelem belül, veszély
kívül, körülvéve mindenfelől. A vérbosszúló fenyegeti, s nem maradt más a számára, mint a
menedék kijelölt helyére futni, mert egyedül ott lelhet békességre és biztonságra. Így van a
bűnössel is. A természetes állapotában a hamis derű és kényelem jellemzi. Aztán váratlanul
bűnnel vádolja őt a Szentlélek, s eltelik kétségbeeséssel és riadalommal, míg végül így kiált:
„Mit kell tennem, hogy megmeneküljek?” Az isteni válasz ez: „Fuss a menedékbe és ragadd
meg az elénk tért reménységet”.
De ne mulasszuk el itt sem megemlíteni a keresztyénség mérhetetlen
felsőbbrendűségét a judaizmussal szemben, amint megmutatkozik a hatalmas különbségben a
törvény alatti „menedékben”, valamint az evangéliumban szereplőben. A menedékvárosok
csak azok számára voltak hozzáférhetők, akik nem szándékosan öltek meg valakit. Mi
azonban tudatosan, szándékosan és élethossziglan lázadunk Isten ellen, de Krisztus mégis ezt
mondja nekünk: „Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek,
és én megnyugosztlak titeket.” Aztán a emberölő a városban biztonságban volt, de mégis, a
menedéke volt a börtöne: nagyon másként van ez a hívővel, mert Krisztus megnyitotta neki a
börtönajtót és szabadon engedte (Ézs61:1). Krisztus „szabaddá tesz” (Jn8:36). Aztán a
menedékvárosba lépve elfordult az örökségétől, a földjétől és a jószágaitól, de az, aki
megragadja Krisztust, örökséget szerez (1Pt1:4). Az emberölő visszatérése az örökségéhez
halált jelentett: a keresztyén számára a halál jelenti azt, hogy elmegy az örökségéhez.
225
Azok, akik Krisztushoz menekültek, „örök életet nyertek” (1Tim6:12) és „erős
vigasztalásra” jogosultak. Erről mondta a puritán Manton: „Három szó van, amikkel a
bizonyosság és a meggyőződés gyümölcsei és hatásai fejeződnek ki, s amik ugyanennyi
fokozatát is jelzik azoknak: a békesség, a vigasztalás és az öröm. A békesség a megnyugvást
jelenti a lelkiismeret vádolásától. A vigasztalás a mérsékelt és megszokott magabiztoság. Az
öröm tényleges érzés, vagy a vigasztalás hullámhegye, a szentek felemelése.” Az erős
vigasztalás a szilárd és állandó meggyőződés Isten irántunk érzett szeretetéről, s a
meggyőződés arról, hogy „a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök
dicsőséget szerez nékünk” (2Kor4:17). „Dávid azonban megerősíté magát az Úrban, az ő
Istenében.” (1Sám30:6)
Annyi maradt vissza, hogy megvizsgáljuk, mi szolgáltatja és támogatja „az erős
meggyőződést” a hívőben. Ezt az igevers elején jelenti ki: „Hogy két változhatatlan tény
által, melyekre nézve lehetetlen, hogy az Isten hazudjon”. Ezek az Ő ígérete és az Ő esküje. A
hívő magabiztossága Isten változhatatlan szavahihetőségén alapszik. Ha a teremtményei
befolyásolhatnák Őt, akkor Isten folytonosan változtathatná a terveit (ahogyan mi tesszük),
ma ezt akarva, holnap amazt. Ebben az esetben ki bízna meg Benne? Senki, mert senki nem
tudná, mit várjon, azaz minden bizonyosságnak vége szakadna. De áldott legyen az Ő neve, a
mi Istenünknél „nincs változás, vagy változásnak árnyéka”, ezért az Ő végzésének
megváltozhatatlansága a mi bizonyosságunk élete.
Mert a szívünk megtámogatása és a hitünk teljes bizonyossága érdekében Isten
kegyelmesen megadott nekünk egy visszavonhatatlan végzési okiratot, nevezetesen az
ígéretét, amit az esküje is követett, amikkel a teljes örökség csalhatatlanul be van biztosítva az
ígéret minden egyes örököse számára. Az ég és a föld elmúlnak, de Isten beszédei
semmiképen el nem múlnak (Lk21:33). Minden, a Szentírásban feljegyzett ígéret másolatai
Isten Krisztusnak a számunkra megadott bizonyságainak az örökkévalóságtól fogva, így a
Szentírásban említett isteni eskük és szövetségek csak másolatai az eredeti szövetségnek és
eskünek Isten és Krisztus között a világ teremtését megelőzően. Figyeljük meg, miképpen
kapcsolódnak össze a „lehetetlen, hogy az Isten hazudjon” szavak „az örök élet reménységére,
melyet megígért az igazmondó Isten örök időknek előtte” szavakkal (Tit1:2)!
Az előző szakasznak majdnem a végén megmutattuk, hogy Isten Ábrahámnak az
1Móz22-ben tett ígéretének a mélyebb és lelki jelentőségét a legtöbb igemagyarázó elvétette
azért, mert nem látták meg benne Krisztusnak, mint Isten választottjai Főjének és Atyjának az
előképét. Ott látjuk, amint Isten megesküszik a pátriárkának: „megáldván megáldalak
tégedet”. E szavak vonatkozása Krisztusra, mint a népe Képviselőjére világosan kitűnik a
Zsolt45:3-ból, ahol Isten mondja Neki, aki szebb az emberek fiainál: „azért áldott meg az
Isten örökké”. Hadd mutassunk rá arra is, hogy Isten ígérete és esküje Dávidnak a 89.
zsoltárban szintén vázlatát adja a Közbenjáróval folytatott ügyleteinek a világ teremtését
megelőzően. „Az én szövetségemet meg nem szegem… Az ő magva örökké megmarad” (34-
36. versek). Azaz, az „erős vigasztalásunk” abból a benne foglalt bizonyosságból fakad, hogy
Isten elkötelezte Magát Krisztusban a népe „megáldására”. „Mert Istennek valamennyi igérete
ő benne lett igenné és ő benne lett Ámenné” (2Kor1:20)!
„Mely lelkünknek mintegy bátorságos és erős horgonya és beljebb hatol a kárpítnál”
(19. vers). Nagyon sajnáljuk, de kötelességünknek érezzük, hogy el kell válnunk minden
igemagyarázótól, akikkel értekeztünk erről az igeversről. Annak az általános hibának
köszönhetően, hogy a 18. vers „reménységét” szubjektívnek tekintik, az itt szereplő
„horgony” jelentését illetően is aligha van egyetértés. Egyesek Isten ígéretének tekintik,
mások az Ő esküjének, megint mások Krisztus papságának, vagy a hívő bizonyosságának, és
így tovább. Az egyetlen dolog, amiben általános az egyetértés, hogy a jelkép a következő
mondatban el van hagyva! „beljebb hatol a kárpitnál”. Az alábbiakban megadjuk a Bagster’s
Interlinear szó szerinti fordítását: „Amivel (a reménységgel) a lelkünk horgonyaként
226
rendelkezünk, mely egyszerre biztos és szilárd és behatol a kárpit mögé.” Egy horgony a hajó
rögzítésére szolgál, lesüllyed a vízbe és szilárdan megkapaszkodik a meder fenekén. A szelek
üvölthetnek és a hullámok korbácsolhatják a hajót, de a hajó szilárdan meglovagolja azokat,
mert valami rajta kívüli dolog tartja meg. A jelkép nyilvánvaló. A „horgony” Maga Krisztus,
Aki megtartja népét itt lenn, ebben a világban a gonoszok között, akiket „egy háborgó
tengerhez” hasonlítja, „a mely nem nyughatik” (Ézs57:20). Vajon nem Ő jelentette ki, hogy
„senki ki nem ragadja őket az én kezemből” (Jn10:28)? Természetesen bennünk semmi sem
„bátorságos és erős”: itt Krisztus szeretetéről (Jn13:1), hatalmáról (Mt28:18, 20) és hűségéről
(Zsid7:25) van szó.
„A hová útnyitóul bement érettünk Jézus, a ki örökké való főpap lett Melkisédek
rendje szerint.” (20. vers) Ez jól megmagyarázza nekünk az előző verset: Krisztus belépése a
mennybe volt az, ami szilárdan rögzíti a „horgonyt” a kárpiton belül. Értünk ment fel Krisztus
a magasságba! Az „útnyitó”23 az, aki már végigjárta annak a távnak minden lépését, amit
előttünk áll (Zsid12:1-2), s aki a birtokába jutott annak, amiért futott. Mivel Krisztus itt volt,
ahol mi vagyunk most, mi is hamarosan ott leszünk, ahol Ő most van. Azaz, a Megváltónk
eme jelképes titulusának a jelentése nemcsak bizonyosságot hivatott nekünk adni a
biztonságunkról, hanem azt is hivatott megmutatni, hogy a biztonságunk teljes mértékben
rajtunk kívül álló dolog: a győztes és mennybement Krisztus kezében van. Innen származik a
„Jézus” neve jelentése: „ő szabadítja meg az ő népét annak bűneiből” (Mt1:21).
Tömörítve dr. Owen kiváló megjegyzéseit: Krisztus az „Útnyitónk”, először is
kijelentés által. Az előfutár dolga a hírek eljuttatása és annak bejelentése, miféle sikereket
arattak abban a csatában, amiről számot kell adnia. így amikor az Úr Krisztus belépett a
mennybe, nyíltan hirdette a győzelmét azzal, hogy zsákmányul ejtette a fejedelmeket és
fogságba vitte a foglyokat, lásd Zsolt45:4-6, 68:19, 25-27. Másodszor, a felkészülés által: ezt
azzal tette meg, hogy megnyitotta az utat az imáink és az imádatunk előtt, Zsid10:19-22, s
helyet készítve a számunkra Jn14:2-3. Harmadszor, az elfoglalás által: a mi nevünkben ment a
mennybe, hogy azt birtokba vegye és megőrizze a számunkra, Csel26:18, 1Pt1:4.
„A ki örökké való főpap lett Melkisédek rendje szerint”. Miután figyelmeztetett a ránk
leselkedő veszélyekre (Zsid5:11-6:8), s arra buzdított, hogy folytassuk az előrehaladást
(Zsid6:11-15), biztosítva a szívünket a bizonyos megtartatásról (Zsid6:16-19), az apostol most
visszatér ahhoz a ponthoz, amit a Zsid5:10-ben hagyott el. A Zsidókhoz írott levél 6.
fejezetének ez az utolsó mondata találó és tökéletes átmenetet alkot az apostolnak a Zsid5:11-
ben kezdődő kitérője és Krisztus papságának a leírása között, ami a 7. fejezettől következik.
Most kijelenti, ki és mi volt az „Útnyitó”, Aki értünk ment a mennybe: nem más, mint Jézus,
a mi nagy Főpapunk. Az apostol elvezetett minket a „tökéletességhez”, amit a fejezet elején
említett (Zsid6:1, 3): Krisztus a kárpiton belül!
23
Vagy előfutár, az angol változatok ezt a kifejezést használják. – a ford.
227
7. fejezet
Melkisédek
Zsid7:1-3
1. Mert ez a Melkisédek Sálem királya, a felséges Isten papja, a ki a királyok

leveréséből visszatérő Ábrahámmal találkozván, őt megáldotta,
2. A kinek tizedet is adott Ábrahám mindenből: a ki elsőben is magyarázat
szerint igazság királya, azután pedig Sálem királya is, azaz békesség királya,
3. Apa nélkül, anya nélkül, nemzetség nélkül való; sem napjainak kezdete, sem
életének vége nincs, de hasonlóvá tétetvén az Isten Fiához, pap marad örökké.
A Zsid2:17-ben az apostol kijelentette, hogy az Úr Jézus „könyörülő és hív főpap az

Isten előtt való dolgokban”, míg a Zsid3:1-ben felszólítja a mennyei elhívás részeseit, hogy
„figyelmezzenek, a mi vallásunknak apostolára és főpapjára”. Bemutatva a Zsidókhoz írott
levél 3. és 4. fejezeteiben a keresztyénség apostolának felsőbbrendűségét a judaizmuséval, ti.
Mózessel szemben, akinek a munkáit Józsué fejezte be, Pál azt követően kijelentette: „Lévén
annakokáért nagy főpapunk, a ki áthatolt az egeken, Jézus, az Istennek Fia”, egy Főpap, Aki
megindul a gyarlóságainkon, látva, hogy hozzánk hasonlóan mindenben (lélekben és testben)
megkísértetett, kivéve a bűnt. Ezért parancsolja, hogy „Járuljunk azért bizodalommal a
kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas
időben való segítségül” (Zsid4:14-16).
A Zsid5 nyitó verseiben láttuk, miképpen töltötte be Krisztus az ároni előképet, s
miképpen rendelkezett minden szükséges tökéletességgel, ami alkalmassá tette Őt a papi
hivatal ellátására, lásd a 19-21. szakaszokat. Miközben azonban a Szentlélek itt azt mutatja
meg, miképpen adta meg Krisztus annak szubsztanciáját, aminek a lévita papok voltak az
előképei, annak bemutatására is kitér, hogy miképpen múlta őket felül Krisztus minden
ponton. Végül kijelenti, hogy az Úr Jézus „az Istentől Melkisédek rendje szerint való
főpapnak” neveztetett (10. vers). Korábban felhívtuk erre a figyelmet, de miután ez a részlet
annyira fontos és oly kevéssé megértett, megismételjük: nagyon lényeges megfigyelni, hogy
Krisztust itt nem „Melkisédek rendjéből való”, hanem „Melkisédek rendje szerint való
főpapnak” nevezi. A különbség a két kifejezés között valóságos és radikális: a „-ből”
korlátozta volna a papságát arra a konkrét rendre, a „szerinti” egyszerűen azt mutatja meg,
hogy hasonlóság van közöttük, ahogy Áron és Krisztus között is volt.
A Zsid5:11-ben az apostol kijelenti: „A kiről nekünk sok és nehezen
megmagyarázható mondani valónk van, mivel restek lettetek a hallásra”. A nehézség az
ember erőteljes idegenkedésében rejlik attól, hogy felhagyjon azzal, amit hosszú időn át
dédelgetett, s ez sehol nem mutatkozik meg világosabban, mint a vallásos dolgokban. Annak
kimondása, hogy Krisztus „Melkisédek rendje szerint való főpap” megfelelt annak a
kijelentésnek, hogy az ároni rendet Isten félreállította, s azzal együtt a mózesi törvény minden
rendeletét és ceremóniáját is. „Ez”, ahogyan egy korábbi szakaszban mondtuk, „volt a
legkeményebb dolog egy zsidó számára, még ha meg is tért, mert az minden láthatónak a
megtagadását és a teljesen láthatatlanokhoz való ragaszkodást jelentette. Ez annak elhagyása
volt, amihez az atyáik tizenöt évszázadon át ragaszkodtak, s annak követése, amit a test
szerinti testvéreik döntő többsége sátáninak nyilvánított.”
A zsidók „restekké váltak a hallásra”. Túlságosan tunyák voltak ahhoz, hogy
megtegyék a szükséges erőfeszítéseket Krisztus papi hivatalának és munkájának kellő
megértéséhez. A Zsid3:1-ben az apostol felszólította őket: „figyelmezzetek, a mi
vallásunknak apostolára és főpapjára”, majd a Zsid7:4-ben megint mondja: „nézzétek meg
228
pedig”. A görög szó azt jelenti: „elmélkedjetek erőteljesen”, „nézzétek szorgalmasan”,
„mérlegeljétek alaposan” a szemünk elé tárt dolgokat. Ezen a ponton mondanak sokan csődöt:
azt képzelik, hogy mindössze csak Istennek a magyarázott Ígéjét kell hallgatniuk, s ha bármi
nehéznek tűnik a számukra, akkor azonnal arra a következtetésre jutnak, hogy az nem nekik
szól. Ezért mutatnak csekély előrehaladást az isteni dolgokban és nem „növekednek az Isten
megismerésében” (Kol1:10). S ez nem egyszerűen csak „gyarlóság”: kimutatja a lélek
szomorú állapotát, az érdeklődés hiányát a lelki dolgok iránt. Ez volt a zsidók állapota:
visszacsúsztak.
A lélek állapotának, amiben a keresztyén van, nagyon sokban kapcsolódik a lelki
fogékonyságához. Hallgathatja a legjobb prédikációkat és olvashatja a legmegalapozottabb
könyveket, de mégis, ha a szíve nincs rendben Istennel, semmi haszna sem lesz. A fejbéli
tudása az igazságról gyarapodhat és a büszkesége is feldagadhat, de a lelkének nincs tápláléka
és az életvitele sem lesz Isten szerinti. Így volt a korinthosziakkal is, ezért láttuk az apostolt
ezt írni nekik: „Én sem szólhattam néktek, atyámfiai, mint lelkieknek, hanem mint testieknek,
mint a Krisztusban kisdedeknek” (1Kor3:1). S így volt a zsidókkal is: az apostol lelke
megfeszült. Vágyott arra, hogy elmagyarázza nekik Krisztus papsága dicsőségének a
kiválóságait, de meg kellett állnia és foglalkoznia kellett a szívük sajnálatos állapotával. Ezzel
példát adott, amit minden tanító jól teszi, ha mérlegel és utánoz.
Mint láttuk, a Zsid5:11-ben az apostol kitérőt tesz, ami egészen a 6. fejezet végéig
folytatódik. Nagyon tanulságos megfigyelni az általa követett sorrendet. A jobb megértés
érdekében nézzük meg ennek a zárójeles résznek a tartalmát fordított sorrendben. A 7.
fejezetben bemutatja Krisztus hivatali dicsőségeit. De mi előzi ezt meg közvetlenül? Ez: a
Zsid6 végén (16-20. versek) bemutatja a biztos alapokat, amiken az igazi keresztyének állnak,
hogy „erős vigasztalással” rendelkezhessenek. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha a szív
tökéletes nyugalomba kerül Isten előtt, teljesen meg van győződve a kegyességéről, a
változhatatlan kegyelméről, mert akkor kerül a lélek olyan állapotba, hogy elgondolkodjon
Krisztus dicsőségéről, értékelje azt és gyönyörködjön abban. Csak a hit ama felismerése, hogy
a mi nagy Főpapunk szüntelenül és hatékonyan jár közben a kárpiton belül, tartja
nyugalomban a szívet. Isten lényegi szentségének a szemlélése kétségbeeséssel tölti el a
lelket, ám az reménységgé és örömmé változik, látva, hogy Jézus az Ő jobbján ül „értünk”. A
győzelem titka az, hogy lélekben ott legyünk, ahol az „Útnyitónk” van.
S mi előzi meg az áldott bizonyosságot, amit a Zsidókhoz írott levél 6. fejezetének
záró versei hivatottak közölni a hívővel? Ez: a felhívás a hűséges kitartásra az előttünk álló
táv megfutásában. Parancs, hogy „ne legyünk restek, hanem követői azoknak, a kik hit és
békességes tűrés által öröklik az ígéreteket” (9-15. versek). Nem vagyunk jogosultak az isteni
végzés változhatatlanságán alapuló vigasztalásra, amíg a magunk akaratát követjük és a
magunk örömét keressük. Csak azoknak van joguk az Ő üdvösségének örömére, akik valóban
Istennel járnak. Annak bizonyosságáról beszélni, hogy a mennybe jutunk, miközben letértünk
az engedelmesség útjáról nem más, mint testi elbizakodottság.
Viszont mi előzi meg a jócselekedetek állhatatos folytatására való felszólítást a hit és a
szeretet gyakorlásában? Ez: a komoly figyelmeztetés a hitehagyás veszélyére (4-7. versek). A
Zsid5:11-14 lustáit fel kell rázni, a gondatlanoknak világosan meg kell mondani, mi lesz a
vége, ha kitartanak az Isten jogos követeléseivel szembeni közönyösségben. Vannak, akik
nem ismerik el, hogy a 4-7. versek a valódi keresztyéneknek adott figyelmeztetést
tartalmazzák a hitehagyással szemben. Azt mondják, teljesen összeegyeztethetetlen volna a
Szentlélek számára így figyelmeztetni őket, miközben a 16-20. versekben a legabszolútabb
bizonyosságát adja a biztonságuknak. Ó, figyeljük meg alaposan, hogy a 16-20. versek
bizonyossága „az ígéret örököseinek” szól, ne minden hitvalló hívőnek. A figyelmeztetés
arról szól, hogy vizsgáljuk meg önmagunkat és győződjünk meg arról, hogy „örökösök”
229
vagyunk. Ezt a ténylegesen újjászületettek megteszik, az önhittek és vakmerők viszont
figyelmen kívül hagyják a saját tulajdon örökös pusztulásukra.
A fentiekben mondottak megerősítéseképpen John Owentől idézünk: „Miután az
emberek elméit nagyon fel kell készíteni a lelki titkok befogadására, s a legjobb felkészítés a
bűnös és romlott vágyaik meggyógyítása a terméketlenségük eltörlésével az alatt, amit már
hallottak és tanultak. Céltalan dolog, sőt, az új bornak a régi tömlőkbe töltése – amitől
mindkettő veszendőbe megy – naponta a magasztosabb titkok ismeretére vezetni az
embereket, miközben a már megtanultak gyakorlását a mindennapi életükben elhanyagolják.”
Ennek a buzdító kitérőnek a végén az apostol pontosan ahhoz a ponthoz tér vissza,
ahol a rendes érvelését félbeszakította, s ez azonnal kiderül, ha összevetjük a Zsid5:10-et és a
Zsid6:20-at. Jézus volt a Főpap és örökre az is marad. Ez teljesen új tanítás volt a zsidóknak.
A mi Urunk Maga nem tett konkrét utalásokat erre a földi szolgálata során, s nincs erről
semmiféle feljegyzés az apostolok prédikációiban sem. De mégis, mind az Ő, mind amazok
tanítása ennek az alapvető ténynek az elfogadásán alapult. Most azonban tetszett a
Szentléleknek világosan feltárni ezt a drága igazságot. Ez még a megtért zsidóknak is
„kemény” volt elfogadni. A fő ellevetésük az volt, hogy annak kimondása, hogy Krisztus a
Főpap, sőt, az egyháza egyetlen Főpapja, olyasvalami kijelentését jelentette, ami
összeegyeztethetetlen és ellentétes volt a törvénnyel., mert Ő (test szerint) nem tartozott Lévi
törzséhez, tehát nem volt benne a papok vonalában.
Számunkra a legfontosabb számításba venni ezt a nehézséget, ami a zsidók elméje
számára merült fel, mert amíg nem fogjuk fel, hogy az apostol egyik fő célja a 7. fejezetben
pontosan ennek a nehézségnek a feloldása, addig bizonyosan tévedünk, az érvelése
részleteinek megértésében. Nem az volt az apostol szándéka, hogy azt tanítsa nekik: Krisztus
papságának természete és funkciói nem hasonlítottak az ároniéra. Távol legyen. Most nem
mondhatott ellent mindannak, amit oly konkrétan felvázolt a Zsid5:1-9-ben. Ott világosan
kimutatta, hogy az Úr Jézus betöltötte az ároni előképet, amikor teljes és végső áldozatként
kínálta fel Önmagát Istennek a népe bűneiért. Erre megint visszatér a 9. fejezetben, ahol
kijelenti, hogy Krisztus „az ő tulajdon vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe,
örök váltságot szerezve” (aminek Áron volt az előképe, 12. vers). Ne felejtsük el, hogy Izrael
főpapjának az engesztelő szolgálata a függöny mögött érte el a csúcspontját (3Móz16:12-14).
A Zsid7-ben az apostol bebizonyítja, hogy az Úr Jézus Krisztus papi hivatala és
munkája nagyon távol állt attól, hogysem összeütközésben lett volna azzal, ami Isten
Mózesen keresztül vezetett be: sőt, az Ő saját tanácsvégzéseinek beteljesítése volt, ahogyan
azokat az ószövetségi Írásokban megismertette. Egyúttal alkalmat vesz annak bizonyítására is,
hogy Krisztus papsága sokkalta dicsőségesebb volt Áronénál. Ezt egy régi jövendölésre
hivatkozva teszi meg, aminek a misztikus jelentése el volt rejtve a zsidók elől, sőt, aminek
látszólag még a betűjét is teljes mértékben elfelejtették. A 110. zsoltárra utalunk, ami majd
elénk kerül a jelen fejezete vizsgálatának menetében.
„Mert ez a Melkisédek Sálem királya, a felséges Isten papja” (1. vers). A 6. fejezet
végén a Szentlélek a szentek szentjére irányítja a tekintetünket, ahová útnyitóként bement
Maga Jézus, a mi nagy Főpapunk. Most folytatja az Ő papi mivoltának kihangsúlyozásával,
megmutatva, hogy az átadhatatlan, örökké tartó királyi fenséggel párosul. Azaz, a Belé vetett
bizalmunknak teljesnek és egésznek, megingathatatlannak és elenyészhetetlennek kell lennie.
S itt megint megláthatjuk a keresztyénség mérhetetlen felsőbbrendűségét a judaizmussal
szemben a Papjának legnagyobb kiválósága folytán.
„Mert ez a Melkisédek Sálem királya, a felséges Isten papja”. A nyitó „Mert”-nek
hitünk szerint kettős kapcsolata van. Közvetlenebbül a legsorosabb kapcsolatot alkotja a
Zsid6:20-ban kijelentettek, valamint a közvetlenül az után következők között. Ott elhangzott,
hogy Jézus „örökké való főpap lett Melkisédek rendje szerint”. Itt megmutatja, hogy
misztikusan így volt ez magával Melkisédekkel is. Ez majd világosabban is meglátszik, ha a
230
2. vers második felét és az egész 3. verset a záró mondata kivételével zárójelbe tesszük
ekképpen: „Mert ez a Melkisédek Sálem királya, a felséges Isten papja (…) pap marad
örökké”. Távolabbról, a verset nyitó „Mert” visszatekint a Zsid5:10-11-re, s előhozakodik a
„sok mondanivalóval”, amit el kellett nekik mondani.
„Mert ez a Melkisédek Sálem királya, a felséges Isten papja”. Két dolgot jelent itt ki
Melkisédekről: király volt és pap volt. Majdnem végtelen sok találgatás övezi Melkisédek
személyazonosságát. Kérdéseket tettek fel arról, hogy az élőlények miféle rendjéhez tartozik.
Egyesek ahhoz ragaszkodtak, hogy isteni személy volt, mások angyalnak tekintették, megint
mások szerint Maga Krisztus volt, egy teofánikus megjelenésben, mint ahogyan megjelent
Józsuénak (Józs5:14) vagy a babiloni kemencében (Dán3:25) stb. Mások, bár elfogadták,
hogy ember volt, a nemzetiségéről, a családi kapcsolatairól okoskodtak és így tovább. Mivel
azonban a Szentlélek nem látta jónak, hogy megosszon velünk bármiféle információkat
ezekben a pontokban, mi tiszteletlenségnek tekintjük (5Móz29:29) bármiféle feltételezésekbe
bocsátkozni ezzel kapcsolatosan.
Melkisédek a Szentírás lapjain először az 1Móz14-ben kerül elénk. Ott Ábrahámmal
találkozott bevezetés nélkül, a Kánaán földjén. Abban az időben az egész világ a
legvaskosabb bálványimádásba és a legszörnyűbb erkölcstelenségbe süllyedt, Rm1:19-31.
Még Ábrahám ősei is hamis Isteneket imádtak: Józs24:2. Abban az időben Kánaánt főleg
egyrészt a szodomiták (1Móz13), másrészt az ammoniták (1Móz15:16) lakták. Mégis e népek
között, akik bűnösebbek voltak másoknál, Istennek tetszett egy olyan embert támasztani, aki
látványos előképe volt Krisztusnak! Jeles példája volt ez Isten abszolút szuverenitásának. Ő
képes eszközöket támasztani az Ő szolgálatára és dicsőségére, akkor ott és ahogyan csak
tetszik Neki. Képes a legnagyobb világosságot támasztani a legnagyobb sötétségben
(Mt4:16).
Melkisédek „Sálem királya” volt: a Zsolt76:3 fényében kétség sem férhet hozzá, hogy
ez volt Jeruzsálem korábbi vagy eredeti neve, „Mert hajléka van Sálemben, és lakhelye
Sionban”. Itt csak Jeruzsálemről lehet szó. Továbbá, Melkisédek „a felséges Isten papja” volt,
mégpedig Ábrahám napjaiban! Azaz, Jeruzsálemnek volt királya sok évszázaddal Dávid előtt,
Istennek pedig papja, akit Ő Maga is a sajátjának tekintett még mielőtt Áront elhívta volna!
Joggal hangzott el: „Az apostol érve, amit a Melkisédek és a lévita papság viszonyából
kiindulva és az által vezet le, s amivel bemutatja Krisztus papságának felsőbbrendűségét az
áronival szemben, bizonyos vonatkozásban azonos az apostolnak az érvelésével a törvény és
annak zárójeles és alárendelt helyzetéről az evangéliummal való összehasonlításban… a
zsidók sokkot kaptak, amikor Pál azt tanította, hogy a pogányoknak nem kell betartaniuk a
törvényt, s az újszövetségi egyház számára többé már nem Mózes törvénye az élet szabálya és
formája. Ezért mondja nekik az apostol a galatákhoz írt levelében, hogy a törvény négyszáz
évvel azt követően adatott, hogy Ábrahám megkapta az ígéretet, ezért semmi igazságtalanság
és következetlenség nem volt az új korszak bevezetésében, ami valójában csak visszatérés
volt ahhoz a teljesebb és tökéletesebb módhoz, ami a kezdetektől fogva benne volt Isten
elméjében.” (Adolph Saphir)
Valóban létezik egy még közelebbi hasonlóság aközött, amire Mr. Saphir mutatott rá
Pálnak a Zsid7-ben feljegyzett érvelésében, valamint aközött, amit a galatáknak írott
levelében használt. Melkisédek Jeruzsálem papkirálya volt. A Gal4:26-ben ezt olvassuk: „a
magasságos Jeruzsálem szabad, ez mindnyájunknak anyja”. A „magasságos” szót a legtöbb
igemagyarázó félreértette. Elsődlegesen nem a helyre, hanem az időre vonatkozik, a
„mostani” ellentéte (Gal4:25), nem a „lentié”! A közvetlen szövegkörnyezetben az apostol
felhívja a figyelmet arra a tényre, hogy az „ígéret”, amit Isten Ábrahámnak adott, egyszerre
előzte meg és élte túl a törvényt! Ahogyan az ígéret „Jeruzsáleme” is. Melkisédek már az előtt
kapcsolatban állt Jeruzsálemmel, hogy a törvény először átadatott, így Jeruzsálem a menny
előképe volt, Zsid11:10 stb.
231
Valóban látványos felfedezni, hogy Isten első papja Sálemnek ez a királya volt, ami
„békességet” jelent. Jeruzsálem jelentése „a békesség alapja”. Jeruzsálemnek annak a helynek
kellett lennie, ahol Isten megtestesült Fiának kellett elkezdenie a papi hivatásának
gyakorlását. Továbbá, ez volt az Ő helyi gyülekezetének székhelye (Csel1:15), amíg az
előkép jelentősége meg nem valósult. Annak a különleges városnak a történelmében látjuk,
amint Isten szuverén jótetszése működik és például szolgál, mert Ő különböző időszakokat
jelöl ki az adott helyek megáldásához. Jeruzsálem először a felséges Isten papjának helyeként
vált kiváltságossá. Utána, hosszú időre átadatott a bálványimádó jebuzitáknak, lásd Józs15:63,
2Sám5:8 stb. Aztán időmúltával megint meglátogatta az isteni kegy és Jahve ünnepélyes
imádásának a központjává tette. Most, évszázadokkal később „a pogányok tapossák”
(Lk21:24). A jövőben azonban ismét az isteni áldás központjává válik: Ézs2:1-4.
Hasonlóképpen bánt Isten megannyi más hellyel és várossal is.
„A ki a királyok leveréséből visszatérő Ábrahámmal találkozván, őt megáldotta” (1.
vers). Ez történelmi utalás az 1Móz14:18-19-re. „Azt hogy ez a két tiszteletreméltó ember
találkoztak-e korábban, illetve ezt követően, nem tudjuk megmondani, bár Melkisédek
valószínűleg nem volt idegen Ábrahám számára, amikor eljött vele találkozni, s mivel abban a
korban az igaz Istent imádók viszonylag kevesen voltak, két olyan ember, mint Ábrahám és
Melkisédek nem éltek úgy egyazon ország azonos területén, hogy ne lettek volna szoros,
bizalmas kapcsolatban.” (Dr. J. Brown)
„Megáldotta.” Ez a papi hivatal része volt, mint azt megtudjuk az 5Móz21:5-ből: „És
járuljanak oda a papok, Lévi fiai; (mert őket választotta az Úr, a te Istened, hogy szolgáljanak
néki, és hogy áldjanak az Úr nevében”. Az „áldás”, amit Ábrahám kapott, az 1Móz14:19-ben
van feljegyezve: „Áldott legyen Ábrám a Magasságos Istentől, ég és föld teremtőjétől”.
Abszolút értelemben csak Isten képes vagy áldani, vagy átkozni, mert csak Neki van szuverén
hatalma minden jó és gonosz felett. Ezt a hatalmat közvetlenül gyakorolja (1Móz12:3), de
kegyelmes megbízással és az Ő elrendelésével Isten embereknek is megengedi, hogy mások
áldásába belefolyhassanak. Az Ószövetségben látjuk, amit a szülők megáldják a gyermekeiket
(1Móz9:26, 27:27, 48:20 stb.) és a papok a népet (4Móz6:24-26).
Mindkét esetben Krisztus volt az, aki előképként látható volt. „Ábrahám Melkisédek
által történt megáldásában tulajdonképpen Jézus Krisztus áldott meg minden hívőt.
Melkisédek Krisztus előképe volt és Őt képviselte mindabban, ami Ő volt és amit tett, mint az
az apostol kijelenti. S Ábrahám mindezekben a dolgokban minden hit szerinti utódjának a
személyét hordozta vagy képviselte. Ezért jogosított fel az apostol az előző fejezetben minden
hívőt a neki tett ígéretekre és azok öröklésére. Ebben a dologban tehát több van puszta
elbeszélésnél. Az áldás van benne közvetítve minden hívőnek örök rendelés által.” (John
Owen) Érdemes megfigyelni, hogy Krisztus utolsó cselekedete a Föld elhagyásakor az volt,
amikor „kivivé pedig őket Bethániáig; és felemelvén az ő kezeit, megáldá őket” (Lk24:50).
„A kinek tizedet is adott Ábrahám mindenből” (2. vers). Melkisédek Ábrahámot illető
„áldása” a papi hivatásának gyakorlása volt, Ábrahám tizedfizetése neki pedig ennek az
elismerése. Ábrahám épp akkor aratta a legemlékezetesebb győzelmét a Kánaán királyai
felett, s most a Melkisédeknek nyújtott áldozatával elismerte, hogy Isten adta meg neki azt a
győzelmet, Melkisédek pedig az Ő szolgája volt. A mózesi korszakban a lévita papságot a nép
tizedei tartották fenn: 4Móz18:24. Hasonlóképpen kell fenntartani Isten szolgáit manapság is:
1Kor9:9-10. A tized átvétele Melkisédek által papi cselekedet volt: a tized mondhatni
Istennek adatott és az Ő hivatalnoka vette azt át ebben a világban. Ez világosan kiderül az
apostolnak a soron következő versekben feljegyzett érveléséből.
„A ki elsőben is magyarázat szerint igazság királya, azután pedig Sálem királya is,
azaz békesség királya” (2. vers). A Szentlélek most megadja nekünk az előző versben használt
személynevek misztikus jelentését, ami több, mint utalás a számunkra arra nézve, hogy Isten
tökéletes Ígéjében semmi sem értelmetlen vagy felesleges. Mindennek van „értelmezése”. „A
232
Szentírásban minden fontos. Nem olvashatjuk és értelmezhetjük a Szentírást úgy, mint
bármely másik könyvet, mert a Szentírás egyetlen másik könyvre sem hasonlít, s egyetlen
másik könyv sem hasonlít a Szentírásra. A Szentírás olyan a könyvek között, mint az ember
Jézus Krisztus az emberek között… A Szentírásnak ezek az idézetei és értelmezései a
Szentírásban ’eskóli szőlőszemek’, példák és nem kivételek a termékeny Kármelből, ahonnan
származnak. Ki ne látná Sét nevének jelentőségét, aki Ábel helyett adatott, s aki ’szilárd és
tartós” volt ahelyett, aki ’elenyészett’? Vagy Józsué (Isten Megváltója) nevének jelentőségét,
aki bevitte Izraelt az ígéret földjére?” (Adolph Saphir)
A Zsidókhoz írott levél 7. fejezetének ez a második verse világos és döntő bizonyítéka
a Szentírás szóbeli ihletettségének. A kijelentés, amit Isten adott nekünk nem kezdetlegesen
került közlésre, hogy aztán az emberek a saját szavaikkal fejezhessék ki. Nem, nagyon más
volt a helyzet: minden ’vesszőcske és pontocska’ az eredetiben a Szentlélek közvetlen
irányítása alatt adatott meg. „Ezért a személy- és helynevek, a körülmények figyelmen kívül
hagyása, az egyes- vagy többesszám használata, egy titulus alkalmazása, röviden, minden
dolog Isten mindentudó és kegyelmes Lelkének irányítása alatt áll. Vessük össze Pál
kommentárját a ’minden’ szóról a Zsolt8:7-ben, majd az ebből levont fontos következtetéseit
a Zsid2:8-ban és az 1Kor15:27-ben; vagy az ’új’ szóról a Jer31-ben és Zsid8:13-ban; az
egyetlen ’magról’ a Gal3:16-ben. Milyen csodálatos felépítmény épült fel a Zsolt110:4-en!
Mindegyik szó tele van a legfontosabb és áldott jelentéssel. A Zsolt31:2-3-ban nem említ
cselekedeteket, innen ered a Rm4:6.” (Adolph Saphir)
Vizsgáljuk most meg a nekünk itt adott „értelmezést”. Melkisédek azt jelenti, „az
igazság királya”, Sálem pedig „a békesség királya”. De figyeljük meg alaposan azt is, hogy a
Szentlélek kihangsúlyozta ennek a kettőnek a sorrendjét is: „elsőben is” az igazság királya,
„azután pedig” a békesség királya. Ez felhívja a figyelmet egy újabb fontos és áldott részletre
az előképben. Kétségtelen, hogy a történelmi Melkisédek igazságos és békés király volt, de
amivel itt az apostol foglalkozik, az nem ennek az embernek a személyes jellemzői, hanem
annak bemutatása, miképpen képviselte Krisztust a közbenjárói hivatalában és munkájában.
Nos, „az igazság Királya” az igazság és a békesség Szerzője, oka és osztogatója. Krisztus a
békesség megalkotója és megadója, mert Ő „a mi igazságunk” (Jer23:6). Az igazságosságnak
kell elsőnek lennie, a békesség az után következik. Ez a Szentírás egyetemes rendje,
valahányszor csak mindkettőt említi: a békesség soha nem előzi meg az igazságosságot.
Jegyezzük meg alaposan a következő igeszakaszokat:
„. Bizonyára közel van az ő szabadítása az őt félőkhöz, hogy dicsőség lakozzék a mi
földünkön. Irgalmasság és hűség összetalálkoznak, igazság és békesség csókolgatják
egymást.” (Zsolt89:10-11). „És lesz az igazság műve békesség, és az igazság gyümölcse
nyugalom és biztonság mindörökké.” (Ézs32:17) „Virágozzék az ő idejében az igaz és a béke
teljessége, a míg nem lesz a hold.” (Zsolt72:7) Jézus Krisztus „az igaz” (1Jn2:1). Ő azért jött,
hogy betöltsön „minden igazságot” (Mt3:15), hogy „a törvényt naggyá tegye és dicsőségessé”
(Ézs42:21). Úgy jött, mint a népe helyettesítő képviselője, aki a törvény alatt lett (Gal4:4), a
törvény betöltése (Mt5:17) és a tökéletes engedelmesség kimunkálása végett a számukra
(Rm5:19). Ezért lettek ők „Isten igazsága ő benne” (2Kor5:21). De Isten haragjának
lecsillapítása végett is jött (Ef2:3), hogy engesztelő áldozat legyen (Rm3:25), s „békességet
szerezzen az Ő keresztjének vére által” (Kol1:20). Ezért hangzik el: „Megigazulván azért hit
által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által” (Rm5:1).
Milyen aprólékosan pontos, milyen isteni módon tökéletes volt hát ez az előkép! Maga
a Melkisédek szó is azt jelenti: „az igazság királya”, miközben a fővárosának neve
„békességet” jelent. Jól jegyezte meg John Owen: „Meg vagyok arról győződve, hogy Maga
Isten az Ő valamiféle gondviselésével vagy elméjének más szándékával adta a ’békesség’
nevet először annak a városnak, s nemcsak ezért, mert egy időre oda akarta helyezni az Ő
saját imádását egy időre, hanem mert az idők teljességében ott akarta bevégezni a nagy békítő
233
munkáját Önmaga és az emberiség között… Joggal érvel tehát az apostol a személynek és a
helynek isteni tekintéllyel és vezetéssel adott nevek jelentőségégéből kiindulva, hogy
taníthassa és előre jelezhesse azokat a dolgokat, amikre ezek vonatkoztak.”
Krisztus nemcsak az igazság létrehozója és a békesség megalkotója és megadója,
hanem mindkettő Királya is egyben. Minden hatalom Neki adatott mennyen és földön
(Mt28:18). Ő most, ebben a pillanatban is fenntartja a világot a hatalma szavával (Zsid1:3).
Konkrétan Ő „ama boldog és egyedül hatalmas, a királyoknak Királya és az uraknak Ura”
(1Tim6:15). Az ezeréves uralom során az Ő akarata nyíltan megmutatkozik majd itt a földön.
Akkor majd kiderül, hogy Ő az igaz vesszőszál, mert „uralkodik, mint király, és bölcsen
cselekszik és méltányosságot és igazságot cselekszik e földön” (Jer23:5). S ahogyan az Ézs9:7
mondja el nekünk: „Uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége”. Közben a hit már
ma is Királynak látja Őt, az igazság Királyának és a békesség Királyának.
„Apa nélkül, anya nélkül, nemzetség nélkül való; sem napjainak kezdete, sem életének
vége nincs, de hasonlóvá tétetvén az Isten Fiához” (3. vers). Egészen eddig a pontig minden
világos és egyszerű volt, de itt, a legtöbb igemagyarázó fáradságos erőfeszítéseit látva, a mély
vízbe lépünk. Valójában azonban nem így van. Az emberek rendszerint maguk alkotják meg a
saját nehézségeiket, s ahogyan az rendszerint lenni szokott, ezt a közvetlen szövegkörnyezet
figyelmen kívül hagyásával teszik meg. Ha ezek a kifejezések itt, a 3. versben rá, mint
emberre vonatkoztak volna, akkor egészen biztosan lehetetlenség volna megérteni ezeket. De
nem mint emberre, hanem mint papra vonatkoznak rá. Ha ezt egyszer világosan megláttuk és
szorosan megragadtuk, akkor csak kevés, vagy egyáltalán semmi nehézség sem marad.
Azt, hogy Melkisédek nem volt szuper-emberi teremtmény, isteni vagy angyali lény,
egyértelműen leszögezi a Zsid5:1, ahol konkrétan elhangzik: „Mert minden főpap emberek
közül választatván, emberekért rendeltetik az Isten előtt való dolgokban”. Emberi természettel
bírni a szükséges előfeltétel ahhoz, hogy valaki elfoglalhassa és gyakorolhassa a papi hivatást.
Isten Fia nem szolgálhatott papként, csak a megtestesülés után. Figyeljük meg alaposan,
miképpen mondja a 4. versben Melkisédeket konkrétan „embernek”. Mit jelentenek hát a róla
szóló furcsa kijelentések a 3. versben? Erre azt válaszoljuk, hogy ezek jelentését az
apostolnak a jelen fejezetben tárgyalt témájából kiindulva kell magyarázni.
„Apa nélkül, anya nélkül, nemzetség nélkül való”. Az ároni papsággal összefüggésben
a személyes leszármazás lényeges előfeltétel volt, innen származik a nagy gondosság, amivel
megőrizték a származási listájukat: lásd Ezsdr2:61-62. Tőlük eltérően azonban Melkisédek
olyan papi rendnek volt a papja, ahol nem számított a leszármazás, s mentes volt a lévita rend
korlátozásaitól: 4Móz3:10 stb. Ezért Krisztus pontos előképe volt, Aki nem tartozott Lévi
törzséhez. Sem Mózes első könyve, sem bármelyik későbbi könyv nem mond egy szót sem
Melkisédek szüleiről, s ez a hallgatás is az előkép része volt.
A „sem napjainak kezdete, sem életének vége nincs” ugyanezen az alapon
magyarázandó. A zsidó papok huszonöt éves korukban „kezdték meg” papokként „a
napjaikat”, amikor is bevárhatták a testvéreiket: 4Móz8:24, és v. ö. 1Krón23:27-28.
Harmincévesen kezdték meg a rendszeres papi szolgálatukat: 4Móz4:3. Ötvenéves korukban a
papi „életük” véget ért: „Ötven esztendős korától pedig lépjen ki e szolgálatnak sorából, és ne
szolgáljon többé” (4Móz8:25). De Melkisédek papi szolgálatára nem lett kiszabva efféle
korlátozás, így ebben is Krisztus kiváló előképe volt.
„De hasonlóvá tétetvén az Isten Fiához”, vagy szó szerint „hasonlóvá vált az Isten
Fiához”. Nagyon látványos megjegyezni, hogy nem Isten Fia volt az, Aki „hasonlóvá vált
Melkisédekhez”, hanem pont fordítva. Időben Krisztus már létezett Melkisédeket
megelőzően, a természet rendjében Melkisédek Krisztusnál korábban volt pap. Isten Fiának
papsága, amit az örök Szentháromság rendelt el és szentelt fel, volt az eredeti, s Melkisédek
papsága annak másolata volt, s az előre megadott másolat is ugyanolyan, mint az előkép.
Melkisédek előképként „vált hasonlóvá Isten Fiához”. Először is, mint a felséges Isten papja.
234
Másodszor, királyi papként, akinek személyes fensége és tekintélye van. Harmadszor, az
igazság királyaként. Negyedszer, a békesség királyaként. Ötödször, olyasvalakiként, aki
„megáldotta Ábrahámot”. Hatodszor, olyasvalakiként, aki átvette Isten Ábrahám által
képviselt népének hálaajándékait, Hetedszer, olyasvalakiként, aki nem leszármazás folytán
nyerte e a papságot. Nyolcadszor, a lévita korlátozások felett álló papként.
„Pap marad örökké” (3. vers). Figyeljük meg alaposan, hogy nem Melkisédek
természetes életének nem volt vége, hanem a papi élete nem ért véget ötvenéves korában. Más
szóval, egészen a földi létezése végéig pap maradt, ami megmutatja, hogy nem volt helyettese
vagy utódja, aki tőle nyerte volna a papságát. „A ’pap marad örökké’ kifejezés tehát megfelel
annak kimondásának, hogy állandó volt a papsága azokkal ellentétben, akiknek a hivatala egy
határozott időpontban befejeződött vagy akiknek a hivatala másokra szállt át.” (A. Barnes) A
soron következő versekben az apostol ezekből a tényekből kiindulva érvel és megmutatja
Melkisédeknek, mint papnak a felsőbbrendűségét Áronnal és fiaival szemben. Ezt vesszük
górcső alá a következő szakaszban, ha Isten is úgy akarja.
Melkisédek, folytatás
Zsid7:4-10
7. Pedig minden ellenmondás nélkül való, hogy a nagyobb áldja meg a kisebbet.
8. És itt halandó emberek szednek tizedet, ott ellenben az, a ki bizonyság szerint
él:
9. És hogy úgy szóljak, Ábrahámnál fogva tized vétetett Lévitől is, a
tizedszedőtől,
10. Mert ő még az atyja ágyékában vala, a mikor annak elébe ment Melkisédek.
Az apostol fő célja ebben a fejezetben nem Krisztus papsága természetének kijelentése

volt, sem annak leírása, hogy miképpen gyakorolta azt, hanem inkább annak kiválóságával
foglalkozik. Krisztus papi hivatalának természetét az 5, fejezet első felében tárgyalta, s
hosszasabban majd a 9. fejezetben tér vissza arra. Itt azonban annak nagy méltóságával köti le
a figyelmünket. Az ok pedig, amiért ezt teszi, hogy kimutassa a keresztyénség Főpapjának
mérhetetlen felsőbbrendűségét a judaizmussal szemben, megerősítse a zsidók hitét és a
szívüket az Ő szeretetére és imádására indítsa. Amíg nem fogjuk fel világosan az apostol
céljait ebben a fejezetben, addig majdnem lehetetlen felfognunk és megértenünk az
érvelésének részleteit.
Krisztus papsága kiválóságának bizonyítékait az Ószövetségből vezeti le. Az Ő írott
Ígéjében Isten utalt a lévita papság megváltozására, s egy hatékonyabb és dicsőségesebb
papság bevezetésére. Igaz, zeke az utalások olyanok voltak, amiknek a jelentőségét abban az
időben nem lehetett felismerni, mert „az Istennek tisztességére van a dolgot eltitkolni”
(Péld25:2), s (részben) azért, hogy a teremtményei megismerhessék a Tőle való teljes
függőségüket, s Övé lehessen a tisztesség annak feltárásával, ami puszta vizsgálódással ki
nem deríthető. Ő úgy határozott, hogy a végzéseit fokozatosan ismereti meg, így „az igazak
ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb
lesz, a teljes délig” (Péld4:18).
Ahogyan „az élet és a halhatatlanság”, úgy minden más lelki igazság is az evangélium
által jött világosságra (2Tim1:10). Sok igazság volt bebugyolálva a próféciákba, ígéretekbe és
az ószövetségi intézményekbe, de oly módon, hogy nagy fokban felfoghatatlanok voltak,
amíg el nem jött Isten ideje azok feltárására (1Pt1:10-11). Isten sokféle bölcsességének nagy
titka Őbenne volt elrejtve a világ teremtésétől kezdve (Ef3:9-10), de mégsem olyan abszolút
módon, hogy ne adatott volna arra utalás. De oly módon a Szentírásban, hogy sok minden
235
érthetetlen volt a szentek számára minden generációban, amíg végül az evangélium meg nem
magyarázta és be nem mutatta. Sokszor olvassuk Izrael fő prófétájáról és énekeséről, hogy
„példabeszédre” hajtja a füleit és hárfaszóval nyitja meg a „meséjét” (Zsolt49:4, 78:2, az
angol változatban a „sötét vagy titkos mondását). Éles ellentétben ezzel az újszövetségi
korszakban „a sötétség szűnni kezd, és az igaz világosság már fénylik” (1Jn2:8).
A teljesebb kijelentés következtében, amit Isten az evangéliumon keresztül adott meg
nekünk, az Ő kegyelmének minden most nekünk megjelenő dicsőséges bizonyítéka az
ószövetségi Írásokban az Újszövetség fénye rávetülésének következménye. Ez adja meg a
kulcsot a mostani levelünkhöz. A Lk24:27-ben olvashatjuk, hogyan kezdte Krisztus Mózessel
és a prófétákkal, magyarázva az Emmausba tartó két tanítványnak a dolgokat, „a mik ő felőle
megirattak”, míg a 45. versben olvashatjuk a tizenegyről, hogy „megnyilatkoztatá az ő
elméjöket, hogy értsék az írásokat”. Egyesek úgy vélték (és mi is teljesen valószínűnek
tartjuk), hogy ebben a Zsidókhoz írott levélben jegyezte fel a Szentlélek az okulásunkra és
örömünkre pont azokat a dolgokat, amiket a feltámadott Megváltó közölt a két kegyelt
tanítvánnyal. De akár ez a helyzet, akár nem, biztos, hogy a Szentlélek fő célja ebben a
levélben fényt deríteni az Ószövetség sok titkára annak a teljesebb kijelentésnek a
segítségével, amit Isten most adott Jézus Krisztus által és Rajta keresztül.
Látványos szemléltetését és példáját látjuk ennek az alapelvnek Melkisédek, a
papkirály esetében. Ez a furcsa és szembetűnő személy először az 1Móz14 történetében kerül
elénk. Aztán egyszeri szóbeli utalást látunk rá a 110. zsoltárban, és az Ószövetség ezen felül
semmit sem mond róla. Ezért nem kell meglepődnünk, ha a zsidók egyáltalán nem, vagy csak
kevéssé törődtek vele. Mindaddig, amíg nem az Újszövetség világosságában szemléljük, nem
leszünk képesek felfedezni benne Krisztus kiváló előképét. Ezt igyekeztünk megvizsgálni az
előbbi szakaszban, most csak annyit hangsúlyozunk ki, hogy a fő dolog, amit az apostol
elemez, hogy Melkisédeknek nem volt sem elődje, sem utóda a szent hivatalban. Melkisédek
nem tartozott a papok vonalába úgy, ahogyan Eleázár, Éli stb. Ebben a vonatkozásban „vált
hasonlóvá Isten Fiához”, a mi nagy Főpapunkhoz.
A különböző hivatkozások, amikkel az Urunk van megemlítve ebben a levélben,
megköveteli a kellő figyelmet. Ezeket nem összevissza, hanem pontosan és céltudatosan
használja. A Zsid2:9-ben „Jézus” az, Akit a hit megaláztatott, de most dicsőséges
Megváltóként lát. A Zsid3:6-ban „Krisztus”, a Felkent az, Aki Isten háza felett áll. De a
Zsid7:3-ban „Isten Fia”, mint Főpap az, Akihez Melkisédek hasonlatossá vált. A Lélek itt
féltékenyen őrzi annak dicsőségét, Akinek a hivatala és öröme a dicsőítés. Ezzel arra uta a
zsidóknak, hogy bár Melkisédek kiváló személyiség volt, mégis, végtelenül alatta állt annak,
Akit képviselt. Az előképi személyiség emberi volt, de a valódi személyiség Isteni! Továbbá,
egy több, mint halandó Személyre volt szükség ahhoz, hogy betöltse azt, aminek Melkisédek
az előképe volt. Ő, Akinek képesnek kellett lennie egy midig élő, folytonosan fennálló,
megszakítás nélküli papság betöltésére, nem lehetett más, csak „Isten Fia”!
A Zsid7 első három versében az apostol azokat a részleteket említi meg, amikben
Melkisédek emlékeztetett a keresztyénség nagy és dicsőséges Főpapjára; a 4-10. versekben az
előképet a közvetlen céljára és tervére alkalmazza. Kijelentve, hogy Krisztus, a megígért
Messiás, pap volt Melkisédek rendje szerint (Zsid6:20), s leírást adva annak az előképi
személynek a személyéről és hivataláról Mózes ihletett története alapján (1Móz14), most az
előkép különböző részleteivel foglalkozik, hogy megerősítse az érvet, amit használ. Az pedig,
amit az apostol különösen is igyekezett bizonyítani, az volt, hogy egy, az ároninál kiválóbb
papság került bevezetésre Isten céljának és ígéretének megfelelően. Ebből szükségszerűen az
következett, hogy az ároni papsággal kapcsolatos ceremóniák és intézmények mostanra
eltöröltettek.
„Nézzétek meg pedig, mily nagy ez, a kinek a zsákmányból tizedet is adott Ábrahám,
a pátriárka” (4. vers). Az apostol itt arra szólítja fel a zsidókat, hogy figyelmesen nézzék meg
236
és komolyan elmélkedjenek Isten eme ókori szolgájának hivatalos méltóságán. Az „ember”
szót a fordítók tették hozzá, így dőlt betűvel kellene szedni (az angol változatban, Károlinál
nem szerepel – a ford.). A görögben egyszerűen csak a „nézzétek meg pedig, mily nagy ez”,
ti. a királyi pap szerepel. Gondoljátok végig, „milyen nagynak kellett lennie” jobb fordítás a
„mily nagy ez” kifejezésnél. A felmagasztalt rangja megmutatkozik abban a tényben, hogy
nem más, mint Ábrahám, Izrael atyja és feje mutatott iránta tiszteletet.
Az apostol érvelésének erejét itt könnyű észrevenni. Tizedet adni valakinek, aki Isten
szolgája, a hivatalos tisztelet jele, elismerése és elfogadása az illető felsőbbrendű státuszának.
Az efféle hivatalos jelek értékét a jelet adó személy méltósága és rangja szabja meg. S
Ábrahám nagyon magas méltóságú ember volt, mind természetileg, mind lelkileg.
Természetileg ő volt a zsidó nemzet alapítója, lelkileg ő volt a hívők atyja (Rm4). Az ő
személyében összpontosult az Isten népéhez tartozó minden szent méltóság. Milyen
„nagynak” kellett tehát lennie Melkisédeknek, látva, hogy Ábrahám maga is elismerte az ő
hivatalos felsőbbrendűségét! Így tehát milyen „nagynak” kellett lennie annak a papságnak,
amelyikhez tartozott!
Az pedig, amihez a zsidók úgy ragaszkodtak, mint a fő és alapvető kiváltságukhoz, s
amiről vonakodtak lemondani, az őseik nagysága, amit Isten nagy kegyének tekintettek.
Annyira dicsekedtek Ábrahámmal és azzal, hogy ők a leszármazottjai, hogy szembeszegültek
Magának Krisztusnak a Személyével és a tanításával (Jn8:33, 53). A hivatalos méltóság
tekintetében úgy tekintettek Áronra és utódaira, mint akiket az egész világnál többre kell
becsülni. Miközben az efféle testi tisztességhez ragaszkodtak, Krisztus evangéliuma, ami
elveszett bűnösökként szólította meg őket, nem is lehetett nem visszataszító a számukra. A
felvilágosításuk és annak bemutatása végett, hogy azok, akikben bíztak messze alatta
maradtak tisztességben, méltóságban és nagyságban a nagy Főpappal szemben, az apostol
annak kiválóságát sulykolja nekik, aki Krisztus előképe volt és megmutatja, hogy az őseik
legnagyobbika is hódolattal adózott neki.
Melkisédek kiválóságának a bizonyítékait a most vizsgált versben találjuk, Először is,
annak a személynek a megnevezése, aki az alárendeltje volt: „Ábrahám is”. Másodszor,
Ábrahám méltósága: „a pátriárka”. Harmadszor a tény, hogy Ábrahám tizedet adott neki a
zsákmányból. Ábrahám nemcsak a gyökere és törzse volt az izraelita népnek, hanem ő volt az,
aki először kapta meg a szövetség ígéretét (1Móz15:18). Ezért tekintették őt Isten mellett
állónak. A „pátriárka” atya, fejedelem vagy családfő. Jákob fiait nevezték így, mert tőlük
származott a tizenkét törzs (Csel7:8-9). Senki más nem neveztek „pátriárkának” Dávidot
kivéve (Csel2:29), és ő azért, mert a királyi család az ő ágyékából származott. De Dávid és
Jákob fiai mind Ábrahámtól származtak, így ő kiváltképpen „pátriárka” volt. De bármilyen
nagy volt is Ábrahám, Melkisédek még nagyobb volt, mert ő „a magasságos Isten papja” volt,
s a hívők atyja ebbéli minőségében ismerte őt el.
Ne hagyjuk figyelmen kívül a gyakorlati leckét, amit ezek a tények tanítanak nekünk.
Ezekből tanuljuk meg, miben rejlik az igazi „nagyság”. A keresztyénnek más mércével kell
mérni a dolgokat, mint amikkel a világiak teszik. Ők azokra néznek, akik kiváló szociális és
politikai helyeket foglalnak el földi kiválóságokként. A közönséges elme a gazdagokat és a
fényűzőket tartja a leginkább irigylésreméltóknak. De a felkent szem más fényben látja a
dolgokat: e világ ábrázata elmúlik. De halál kiegyenlít minden különbséget. Az elnökök és a
milliomosok, a királyok és a királynők nem többek, mint a legszegényebb koldus, amikor a
testük élettelen agyaggá válik. S mi van a lelkükkel? Ó, milyen érdeklődéssel fordulnak ők az
örök érdekek felé? Tanuld meg, kedves olvasó, hogy az igazi „nagyság” Isten kegyességében
és a Hozzá való közelségben rejlik. A legkisebb szentjei is „Isten királyaivá és papjaivá”
lesznek (Jel1:6).
Mielőtt tovább lépnénk ettől az igeverstől, pár szót kell mondanunk a tized mivoltáról.
Kevés dolog létezik, amivel kapcsolatban az Úr népe jobban eltévelyedik, mint az adakozás
237
az Ő ügyére és munkájára. Az adakozásunkat vajon az érzelmek és az impulzusok irányítják,
vagy az alapelvek és a tudatosság? Vagy más módon feltéve a kérdést: Vajon Isten ránk
hagyja a hála és a nagylelkűség ösztönzését, vagy konkrétan meghatározta az akaratát és
megszabta, hogy az ajándékainak mekkora részét kell Neki visszaszolgáltatni? Biztos, hogy
nem hagyta ezt a fontos dolgot meghatározatlanul. Az Ígéjét adta nekünk a lábunk elé világító
lámpásul, ezért nem hagyhatott minket sötétségben semmiféle, a Vele folytatott ügyleteinkkel
kapcsolatos kötelességet vagy kiváltságot illetően sem.
Az Úr már nagyon korai időpontban ismertté tette, hogy a szentek jövedelmének
meghatározott részét Neki, mint minden Adójának kell visszaszolgáltatni. Volt egy huszonöt
évszázados időszak Ádámtól egésze addig, amikor Isten átadta a törvényt Izraelnek a Sinai
hegynél, de hatalmas hiba azt feltételezni, hogy ebben az időben az Ő népe úgymond
nélkülözte a határozott közléseket a különféle kötelezettségeikről. Mózes első könyvének
gondos tanulmányozása kimutatja az ősi kijelentés világos nyomait, ami látszólag e dolgok
köré összpontosult: az áldozatok felkínálása Istennek, a szombat betartása, és a tizedfizetés.
Noha manapság nem vagyunk képesek ujjal mutatni Istennek egyetlen törvénycikkelyére
vagy parancsára sem ezt a három dolgot illetően azokban a korai napokban, mégis, a
leírtakból azt kell feltételeznünk, hogy igenis léteztek.
Senki sem képes rámutatni egy „ezt mondta az Úr”-ra, ami megkövetelte Noétól az
áldozat bemutatását, s nem tudunk rámutatni egyetlen fejezetre vagy igeversre sem a
törvényadást megelőzően, ami megparancsolta volna a szenteknek a tizedfizetést. De
lehetetlen ezekről számot adni Isten akarata ezzel kapcsolatos kijelentésének feltételezése
nélkül. A tény, hogy Ábrahám tizedet adott vagy fizetett Melkisédeknek, azt jelzi, hogy Isten
akaratával összhangban cselekedett. Jákobnak az 1Móz28:22-ben feljegyzett szavai is
ugyanerre utalnak. Isten tulajdonosi mivoltának s az Ő jóságának elismerése a későbbiek
során belefoglaltatott a mózesi törvénybe: 3Móz27:30. Végül, meg kell figyelni itt a Zsid7-
ben is, s az író szerény véleménye szerint az előttünk levő igeszakasz olyan érvet állít elénk,
ami megcáfolhatatlan. Ábrahám tizedet fizetett Melkisédeknek, s Ábrahám az atyja minden
hívőnek (Rm4, Gal3). Ő a hit emberének mintája. Ő a földi idegen és vándor kiváló
példamutatója, akinek az otthona a menyben van. Melkisédek Krisztus előképe. Ha tehát
Ábrahám tizedet adott Melkisédeknek, akkor teljesen biztos az, hogy minden keresztyénnek is
tizedet kell adni Krisztusnak, a mi nagy Főpapunknak.
„És bár azoknak, kik a Lévi fiai közül nyerik el a papságot, parancsolatjok van, hogy
törvény szerint tizedet szedjenek a néptől, azaz az ő atyafiaiktól, jóllehet ők is az Ábrahám
ágyékából származtak; De az, a kinek nemzetsége nem azok közül való, tizedet vett
Ábrahámtól, és az ígéretek birtokosát megáldotta” (5-6. versek). Ezekben a versekben az
apostol megerősíti a 4. versben bemutatott fontos tényeken alapuló érvelését, közben pedig
elébe megy minden ellene felhozható ellenérvnek és érvényteleníti azokat. Az ő érve két
részből áll: Ábrahám tizedet adott Melkisédeknek, és ő megáldotta Ábrahámot. Válaszképpen
a zsidók mondhatták volna: ez nem bizonyítja Melkisédek felsőbbrendűségét a lévita renddel
szemben, mert az ároni papság is szedi a tizedet. Erre válaszol az apostol, kimutatva, hogy
Áron fiai is Ábrahámtól származtak, ezért az ősükben ők is fizették a tizedet Jeruzsálem
királyi papjának, s ezzel ismerték el a kiválóságát. Erősítsük meg ezt az elemzést.
Az 5. versben az apostol elismeri, hogy Isten megadta a lévita papoknak a tizedszedés
jogát a népétől (4Móz18:21-24), s ezzel a többi izraelita fölé kerültek. Mindazonáltal ők is
„Ábrahám ágyékából származtak”, s miután ő tizedet adott egy más rendbeli papnak, az ő
utódai is alárendeltjei voltak annak a papnak. Továbbá, a léviták „kapták” a papi hivatalt, és
„a törvény szerinti” parancsnak megfelelően szedték a tizedet. Azaz, az ároni papság teljes
mértékben származtatott volt a feladatai és a kiváltságai tekintetében. De nem így volt ez
Melkisédekkel. Ő nem állt a törvény alatt. Ő "király” is volt úgy, ahogyan pap is, ezért egy
felsőbb rendhez tartozott. Ebben Krisztus előképe is volt, aki az isteni természetének
238
köszönhetően Önmagában rendelkezett tekintéllyel ahhoz, hogy elfogadjon. A „tizedet
szedjenek… az ő atyafiaiktól” szavak párját az 1Kor9:11-14-ben találjuk. Az ároni papságot
nem a bálványimádó kánaánitáktól szedett adókból tartották fenn, hanem az Úr népének
ajándékaiból!
A mód, ahogyan az apostol kifejezi magát az 5. versben, megérdemli a legalaposabb
figyelmünket. A nyelvezete világosan utal rá, hogy Isten magasztos szuverenitásán tartotta a
szemét. Figyeljük meg, nem egyszerűen csak azt mondta, hogy „a papoknak parancsolatjuk
van a tizedszedésre”, hanem „azoknak, kik a Lévi fiai”. Isten tetszése szerint osztotta el a
méltóságot és adományozta a hivatalt az Ő egyházában (Csel7:38). Nem Ábrahám minden
utódját jelölte ki a tizedszedésre, s nem mindegyikük tartozott a Lévi törzséhez, hanem csak
Áron családjáét hívta el a papságra. Királyi akaratának ez a kijelölése mindenkire nézve
kötelező volt: 4Móz16:9-10. Újdonságot jelentett Izrael számára látni, hogy Lévi egész törzse
Isten sajátos (hivatalos) közelségébe került, s a többieknek engedelmeskedniük kellett. De
amikor „papokat” jelöltek ki Lévi törzséből, akik mindenki fölé emelkedtek, akkor
valamennyien lázadozni kezdtek: 4Móz16:1-3 stb.
Ugyanez az alapelv ma is fennáll. Igaz, áldottan igaz, s Isten tiltja, hogy egytelen szót
is szóljunk ennek meggyengítéséhez, hogy minden hívő Isten azonos közelségét élvezi, s
mindegyikük ahhoz a „szent papsághoz” tartozik, akik „lelki áldozatokkal áldoznak, a melyek
kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által” (1Pt2:5). Mindazonáltal Isten nem mindegyik hívőt
hívja el ugyanannak a szolgálati megtiszteltetésnek az elfoglalására, nem mindenki lesz az Ő
evangéliumának hirdetője vagy az Ő Ígéjének tanítója (Jak3:1). Isten azokat hívja el és szereli
fel a nyilvános szolgálatra, akiket jónak lát, és megparancsolja az Ő népének, hogy
„engedelmeskedjetek elöljáróitoknak és fogadjatok szót” (Zsid13:17). Mégis szomorúan kell
megjegyezni, hogy egyes körökben Kóré bűne ismétlődik. Ezek gyülekezeti szocializmust
követelnek, ahol bárki és mindenki megszólalhat. Ők „a saját kívánságaik szerint gyűjtenek
magoknak tanítókat” (2Tim4:3). Ennek nem volna szabad megtörténnie.
A 6. versben az apostol megismétli azt, amit a 2. versben mondott. A lévita papság
Ábrahám leszármazottjaitól szedte a tizedet, s ez volt a bizonyítéka a hivatalos méltóságnak,
mit Isten kijelölése ruházott rájuk. De Melkisédek magától Ábrahámtól kapott tizedet, ami
nemcsak az ő felsőbbrendűségét mutatta ki Áronnal szemben, de azzal szemben is, akitől
Áron származott. Az apostol ragaszkodása ehhez megmutatja, mennyire nehéz
megszabadítani az emberek elméit olyan dolgoktól, amiket hosszú időn át vallottak, és
amikkel hosszú időn át dicsekedtek. A zsidók kitartóan ragaszkodtak az Ábrahámtól való
leszármazásukhoz, valójában az üdvösségüket alapozták arra. Sok türelemre volt szükség
ahhoz, hogy az apostol megbízhatóan, de szeretettel foglalkozzon ezzel a tévelygéssel. „A ki
szelíden fenyíti az ellenszegülőket” (2Tim2:25) szükséges Íge minden tanító számára.
Melkisédek nemcsak tizedet szedett Ábrahámtól, hanem áldást is mondott rá, ami
további bizonyítéka a pátriárkával szembeni hivatali felsőbbrendűségének. Ennek a részletnek
a kihangsúlyozása végett az apostol aláhúzza Ábrahám méltóságát, mert minél dicsőségesebb
volt ő, annál látványosabb volt a dicsősége annak, aki fel volt jogosítva arra, hogy áldást
mondjon rá. Azaz, Ábrahámra itt úgy utal, mint olyasvalakire, aki „az ígéret birtokosa volt”.
Ő volt az első az izraeliták nemzetségéből, akikkel Isten megkötötte az élet szövetségét. Nem
közönséges megtiszteltetés volt az, amit Isten a hívők atyjára ruházott. Annak közvetlen
eredményeképpen, hogy megkapta az ígéreteket, Ábrahám „látta” Krisztus napját (Jn8:56).
De bármekkora is volt az Ábrahámnak megadott kiváltság és tisztesség, ez nem gátolta meg őt
abban, hogy hódolatot mutasson Melkisédek, Isten helytartója iránt.
Fontos gyakorlati lecke rejlik a 6. versben. Az, ki megkapta Isten „ígéreteit”, lett most
megáldva! Ó, rendelkezhetünk mi Isten ígéreteivel az elménkben és lehetnek azok a nyelvünk
hegyén, de amíg nem rendelkezünk Isten áldásával is, addig mi hasznuk van a számunkra?
Továbbá főleg Krisztus áldása (aminek Melkisédek az előképe) az, ami hatékonnyá teszi Isten
239
ígéreteit a számunkra. Krisztus Maga is az ígéretek nagy alanya (2Kor1:20), s azok teljes
áldása egyedül Tőle származik (Ef1:3). Benne, Tőle és Általa szerehetők meg minden áldás.
Krisztustól elkülönülve mindenki átok alatt van.
„Pedig minden ellenmondás nélkül való, hogy a nagyobb áldja meg a kisebbet.”
(7.vers) Ez a vers foglalja össze az 5-6. versekben foglalt érvet. „Ezeket a szavakat világos,
hogy korlátozásokkal kell értelmezni. Ez nem jelenti azt, hogy miután a törvény alatt a pap
áldotta meg a királyt, ő polgári minőségében a király elöljárója volt bármennyivel is jobban,
mint egy keresztyén szolgáló, aki oktat, vagy akár megfedd egy nagyon magas rangú valakit,
aki a gyülekezetének tagja, aminek ő a pásztora: ez nem teszi őt az illető felettesévé. Az
apostol érve a következő: az, aki elfogadja a papi áldást valakitől, elfogadja annak lelki
felsőbbrendűségét, pont úgy, ahogyan az ország legmagasabb rangú személye, ha egy
önkéntes keresztyén társaság tagjává válik, szintén elfogadja, hogy a pásztor ’felette áll az
Úrban’.” (John Brown)
„Ismerjük meg először is, mit jelent itt az áldott szó. Valójában komoly imádságot
jelent, ami által valaki, aki magas és nyilvános tisztességgel lett felruházva, Istennek ajánlja
az embereket a maguk állapotában és az ő szolgálata alatt. Az áldás másik módja, amikor
egymásért imádkozunk, amit általában cselekszik az összes istenfélő. Így áldotta meg Izsák a
fiát, Jákobot, s Jákob is a saját unokáit (1Móz27:30, 48:15). Ezt nem kölcsönösen tették, mert
a fiú nem cselekedhet úgy, ahogyan az atya, hanem magasabb tekintély volt szükséges az
afféle áldásokhoz, mint amilyen ez is volt. S ez még világosabban kiderül a 4Móz6:23-ból,
ahol a pap parancsot kap a nép megáldására, majd rögtön egy ígéretet is hozzátesz, miszerint
áldottak lesznek azok, akiket így áldanak meg. Ebből kiderül, hogy a pap áldása ettől függött:
nem annyira ember, mint inkább Isten áldása volt az. Mert ahogyan a pap az áldozatok
bemutatásával Krisztust képviselte, úgy a nép áldása során sem volt több, mint a legfelsőbb
Isten szolgálója és követe.” (Kálvin János)
A fenti szerzők által kifejtett alapelvek alkalmazása a most vizsgált esetre nyilvánvaló.
A pap áldása az ószövetségi időkben (ami előképe Krisztus a népét illető áldásának), noha
Isten szolgálójaként hirdette ki, mégis bizonyítéka volt a kimondója nagy tisztességének is. S
bár Ábrahám kiválóbb volt, mint bármely leszármazottja, mégis alattvalója volt Jeruzsálem
királyi papjának.
„És itt halandó emberek szednek tizedet, ott ellenben az, a ki bizonyság szerint él” (8.
vers). Itt az apostol további érvvel hozakodik elő az ároni papság alárendeltségének
bizonyítása végett a melkisédekivel szemben: az „itt” az előbbire, az „ott” az utóbbira,
amiképpen ki van jelentve az 1Móz14-ben. A dolog, amire felhívja a figyelmet, hogy a lévita
papi rend csak átmeneti volt, de az Ábrahámot megáldó pap rendje nem volt az. „A jelkép úgy
van leírva, mint aminek nincs vége, a papság tehát, amit jelképez, örök.” (Kálvin) A
Szentírtás nem említi Melkisédek halálát, amikor beszámol arról, hogy tizedet fizettek neki. A
papságának tehát nincs időbeli korlátja: épp ellenkezőleg, ez annak örökkévalóságára utal.
Egyesek megütköztek a Melkisédekről tett kijelentéssel kapcsolatban: „a ki bizonyság
szerint él”. Ezekre a szavakra hivatkoztak annak bizonyítása végett, hogy ő valamilyen
emberfeletti lény volt. De ha a szövegkörnyezete figyelembevételével értelmezzük ezt a
kijelentést, nem lesz nehézség. Nem abszolút és személyes értelemben mondja, hogy ő él,
hanem mint előkép, Krisztus képviselője. A Szentírás gyakorta tulajdonítja az előképnek azt,
ami csak a valódiban található meg. Így nevezte a húsvéti bárányt konkrétan Isten
pászkájának (2Móz12:11), mikor valójában annak csak a záloga és jele volt. S a jelképek az
Úr asztalán azért jelölik Krisztus testét és vérét, mert azokat képviselik. Ennek a részletnek az
áldott mivolta a későbbi versekben kerül majd elénk, ha Isten is úgy akarja.
„És hogy úgy szóljak, Ábrahámnál fogva tized vétetett Lévitől is, a tizedszedőtől, mert
ő még az atyja ágyékában vala, a mikor annak elébe ment Melkisédek.” (9-10. versek)
Ezekben a versekben az apostol megválaszolja az utolsó ellenvetést, amit egy
240
szőrszálhasogató zsidó fogalmazhatott meg a témában. Az apostol által mondottakkal
szemben lehetett volna mondani: Abból, hogy Ábrahám fizetett tizedet Melkisédeknek, nem
következik, hogy Melkisédek felette állt Ábrahám minden leszármazottjának. Ábrahám
bizonyos értelemben maga is pap volt (1Móz12:7), de nem valamiféle hivatal következtében,
amit Isten vezetett be a gyülekezetében. Mózes napjaiban azonban Jahve igenis megalapította
a papság rendjét és hivatalát Áron családjában, s vajon ők nem voltak felsőbbrendűek az isteni
kijelölés által, hiszen felváltották Melkisédek korábbi rendjét? Erre válaszol most az apostol.
Sokaknak nehézséget jelent ez a gondolatmenet, mert annyira rosszul ismerik a főség
és a képviselőség legfontosabb igazságát. Idézzünk itt F. S. Sampsontól: „Ábrahám valódi
szövetségi feje volt az utódainak Izsák és Jákob vonalában, akinek az utódaiban teljesedtek be
a neki tett ígéretek. Ennek az Ábrahámmal kötött szövetségnek köszönhetően örökölték
nemzetként a zsidók a megkülönböztetett kiváltságaikat. Ez az Ábrahámmal lefolytatott
ügylet hozta őket kapcsolatban ’saját népként’ Jahvével, s ezért az ő pátriárkai jellegében és
tetteiben úgy lépett fel, mint a nemzet szövetségi feje, ami a judaizmus összes ígéreteit,
kiváltságait és intézményeit illette. Ő volt egyszerre a természetes ősük és s szövetségi főjük
Isten kijelölése folytán. Emlékeznünk kell arra, hogy Isten érintett volt a gondviselésén és
ígéretein keresztül ennek az ügyletnek az egészében. Ezért amikor Ábrahám tizedet fizetett
Melkisédeknek a magasságos Isten papjaként, s áldást kapott tőle, ez az Isten gondviselése
által akart történelmi tény volt, arra tekintettel, hogy ez (úgymond) annak az előképnek
tulajdonságává váljon, ami elrendeltetett, hogy Melkisédek a maga történetében és
funkcióiban bemutasson a legfőbb és örök Főpapról. Ez a gondviselésszerű esemény az isteni
szándék szerint előre jelezte a valóság felsőbbrendűségét, s benne Ábrahám elismerte az
előkép hivatalos felsőbbrendűségét, s nemcsak maga, de az akkor még az ágyékában levő
utódai felett is, akiket ő képviselt és akik nevében eljárt.”
A szövetségi képviselet alapelve benne rejlik Istennek az emberekkel folytatott
ügyletei alapjaiban, amint azt a Rm5:12-19 és az 1Kor15:45-47 gondos tanulmányozása
felfedi. Ádám az egész emberi fajt képviselte és járt el a nevükben, így ami tett, azt jogilag
tette. Ezért a bűne, vétke és halála minden utódjának is tulajdoníttatott, s Isten ennek
megfelelően bánik velük. S Krisztus is minden magvát képviselte és járt el a nevükben, így
ami tett, azt jogilag tette. Ezért a törvény követelményeinek Általa történt betöltése, a halála
és a feltámadás utáni élete mindenkinek tulajdoníttatik, akik hisznek Benne. Hasonlóképpen
Ábrahám is képviselte az utódait és eljárt a nevükben, így az Isten vele történt
szövetségkötését velük történt szövetségkötésnek is kell tekinteni. Ennek bizonyítéka
megtalálható az Ábrahámnak itt (de sehol máshol nem) adott titulusban, tudniillik „a
pátriárka” (4. vers), ami a nép fejét vagy atyját jelenti.
Az apostol tehát itt érkezik el az érvelése csúcspontjához, mikor rámutat arra, hogy
Lévi virtuális és reprezentatív módon (s nem személyesen és ténylegesen) maga is fizetett
tizedet Melkisédeknek. Megismételjük, hogy Mózes első könyvében Ábrahámot nem pusztán
egy magánszemélynek kell tekinteni, hanem az összes gyermeke fejének és képviselőjének is.
Amikor Ábrahám tizedet adott, azt nemcsak a maga nevében tette, hanem valamennyi
leszármazottja nevében is. Ábrahámot Isten hívta és különítette el a Maga szolgálatára a
választott népe fejeként. S több, mint természetes viszony állt fenn közte és a leszármazottjai
között. Isten megígérte, hogy Istene lesz mind neki, mind a magvának utána, ezért Ábrahám a
magva nevében kötött szövetséget Istennel, mint a képviselőjük. Amit Isten Ábrahámnak
adott, azt a gyermekeinek is adta, de ő a gyermekei képviselőjeként fogadta azt el, aminek ők
négyszáz év elteltével jutottak a birtokába.
Az 1Móz14 tipikus tanítása rendkívül gazdag, de nehéz megérteni, mert nem ismerjük
a fő, az értelmezéshez szükséges alapelveket. Melkisédek Ábrahámnak adott áldásában
Krisztus, mint a nagy Főpapunk előképét látjuk, aki megáldja a kegyelemből választottak
egészér (Lk24:50). Azzal, hogy Ábrahám Melkisédeket, mint a magasságos Isten papját
241
ismerte el a tized megadásával, előképét látjuk annak, ahogyan Krisztusnak behódol az Ő
teljes hívő népe. Az apostolnak nem volt módja ezt az előképet teljes mértékben
megmagyarázni a Zsid7-ben (v. ö. Zsid9:5). Itt gyakorlatilag megelégszik egyetlen ponttal,
tudniillik kimutatja, hogy a keresztyénség Főpapja messze felette áll tisztességben és
dicsőségben a judaizmusénak. A 9-10. versekben szereplő érve valójában azt jelenti, hogy
Ábrahám úgy tisztelte Melkisédeket, mintha az egész lévita papság hódolt volna neki
személyesen.
A legfontosabb és kimondhatatlanul áldott, megragadandó igazság a számunkra az,
hogy a 9-10. versekben szemléltetését látjuk a Szentírásban feltárt, a lelket legjobban kielégítő
igazságnak. Pont ahogyan Lévi volt „Ábrahámban”, de nem magként, hanem képviseleti
módon, Isten gyermekeinek mindegyike úgy volt „Krisztusban”, amikor elvégezte azt a
dicsőséges, ami minden másnál jobban tisztelte és örvendeztette meg Istent. Amikor a törvény
halálos ítélete lesújtott Krisztusra, az a hívőre is lesújtott, így vonakodás nélkül mondhatja:
„Krisztussal együtt megfeszíttettem” (Gal2:20). Így amikor Krisztus diadalmasan kijött a
sírból, az Ő egész népe osztozott a győzelmében (Ef2:5-6). Amikor felment a mennybe, ők is
felmentek. Imádkozzon minden keresztyén olvasó buzgón, hogy tetsszen Istennek feltárni
előttük azoknak a szavaknak a jelentését, áldottságát és teljességét „Krisztusban”.
A papság megváltozott
Zsid7:11-16
11. Ha tehát a lévitai papság által volna a tökéletesség (mert a nép ez alatt nyerte
a törvényt): mi szükség tovább is mondogatni, hogy más pap támadjon a Melkisédek
rendje szerint és ne az Áron rendje szerint?
12. Mert a papság megváltozásával szükségképen megváltozik a törvény is.
13. Mert a kiről ezek mondatnak, az más nemzetségből származott, a melyből
senki sem szolgált az oltár körül;
14. Mert nyilvánvaló, hogy a mi Urunk Júdából támadott, a mely nemzetségre
nézve semmit sem szólott Mózes a papságról.
15. És még inkább nyilvánvaló az, ha a Melkisédek hasonlatossága szerint áll elő
más pap,
16. A ki nem testi parancsolatnak törvénye szerint, hanem enyészhetetlen életnek
ereje szerint lett.
A Zsid5:1-9-ben az apostol megmutatta (s részben ugyanerre a témára tér vissza a

Zsidókhoz írott levél 9. fejezetében), miképpen töltötte be Krisztus, mint a népe Főpapja azt,
aminek Áron az előképe volt. Azután, a Zsid5:11-ben kijelenti, hogy Krisztust Isten
„Melkisédek rendje szerinti” Főpapként üdvözölte. Rögvest ez után az apostol hozzáteszi,
hogy bár „sok mondanivalója” van Róla, kénytelen volt visszafognia magát a zsidók restsége
miatt. Majd egy hosszú zárójeles szakasz után, amiben a fogyatékos állapotukat helyesbíti,
visszatért Krisztus papságára a Zsid6:20-ban, amit felerősít a levél 7. fejezetében. A fő célja
most annak bemutatása, hogy Krisztus felsőbbrendű a zsidó főpaphoz viszonyítva, s ennek
bizonyítása végett hivatkozik Melkisédek látványos előképére. Azt az előképet illetően
kimutatta, hogy Melkisédek a maga személyében nemcsak Áronnál volt nagyobb, hanem a
felsőbbrendűsége megállt az egész lévita törzzsel szemben, mivel ők Ábrahám által
képviselve hódolattal adóztak neki.
A Zsid7 második részében, ami a 11. verssel kezdődik, az apostol rámutat az
kimutatottakból levonandó elkerülhetetlen következtetésekre, valamint a bizonyított tételek
egyenes következményeire. A tény, hogy a Messiás Melkisédek rendje szerinti pap volt,
242
szükségszerűen félreállította a lévita rendet. A tény, hogy Isten papi munka ellátására küldte
el a Fiát, világosan jelezte, hogy Áronnak és utódainak a küldetése nem volt kielégítő. A tény,
hogy a „tökéletesség” nem jött el, amíg Krisztus nem kínálta fel Önmagát áldozatul Istennek,
világosan megmutatta, hogy tökéletlenség jellemezte mindazokat, akik Előtte jártak. Ennek
még világosabb kimutatása volt az apostol nagy célja a most előttünk álló versekben. Most
érte el azt, aminek az elfogadása a legnehezebb volt a zsidók számára, tudniillik, hogy amit
oly hosszú időn keresztül tiszteltek az atyáik, azt Isten most félreállította.
Azt kijelenteni egy kegyes, de meg nem tért izraelitának, hogy a mózesi üdvökonómia
átmeneti, elégtelen, hibás, hihetetlen volt, s olyasvalami, amit még egy újjászületett zsidónak
sem volt könnyű bizonyítani. Ők abban hittek, hogy a lévita rendszer „tökéletes” volt. Maga
Jahve vezette be, ezért biztosan elégségesnek és állandónak kellett lennie! Ha az egész ároni
rendszer isteni elrendelés volt, hogyan is lehetett volna önmagában olyan elégtelen, hogy
most el kelljen vetni? Az apostol érvelhetett volna a természettőlé kölcsönzött hasonlatokkal.
Sok mindent alkot Isten, például a lepke bábját, ami átmeneti célokat szolgál, s haszontalanná
válik, amikor a fejlődés elér egy tökéletesebb szintre. De az apostol sokkalta magasztosabb
alapokra helyezkedik és legyőzhetetlen logikával bizonyítja, hogy a lévita rendszer tökéletlen
volt, ezért fel kellett váltani valami mással.
Isten olyan papot támasztott, aki nem tartozott Lévi törzséhez. Ez a hívő zsidók
készséggel elismerték: az, hogy Jézus Krisztus az áldozatával elvette a bűneiket és közel vitte
őket Istenhez, olyan dicsőséges igazság volt, amit a magukévá tettek, amikor elfogadták az
evangéliumot. De tunyák voltak felfogni és elismerni annak szükségszerű következményeit.
Az, hogy az Úr Jézus „Melkisédek rendje szerinti” pap volt, kétségtelenül arra utalt, hogy az
Őt megelőző papság nem volt képes „tökéletességet” eredményezni, mert nem lett volna
szükség valami új bevezetésére, ha a régi eleget tett volna Isten minden követelményének. Sőt
mi több, a Krisztus által elhozott „tökéletesség” nemcsak előfeltételezte a régi rend
tökéletlenségét, de szükségszerűen magában foglalta az üdvökonómia változását is. Azaz,
mindaz, ami konkrétan társult a lévita rendszerhez, mostanra lejárt, idejét múlta. Ez az, amit
az apostol most elkezd megmutatni.
Istennek soha nem állt szándékában az, hogy a lévita papság örökre fennmaradjon,
mert az ószövetségi Írásokban is utalt egy másik, más rendbeli Papra, Aki majd azért támad,
hogy felváltsa a korábbit. Ezt az utalást először az 1Móz14-ben lehet megtalálni, ahol az
egész zsidó nemzet feje és képviselője ismerte el Melkisédeket a magasságos Isten papjának.
Még világosabb volt a prófécia, amit Isten Dávidnak adott. A 110. zsoltárban Ő ezekkel a
szavakkal üdvözölte a Messiást: „Ülj az én jobbomon, a míg ellenségeidet zsámolyul vetem a
te lábaid alá” (1. vers), majd kijelentette: „Megesküdt az Úr és meg nem másítja: Pap vagy te
örökké Melkhisedek rendje szerint” (4. vers). Ezt idézi itt az apostol, s ezt cselekedve olyan
alapokra helyezi az érvelését, aminek egyetlen kegyes zsidó sem mondhatott ellent: a
Szentírás ihletett és tévedhetetlen bizonyságára. Ha tehát Krisztus „Melkisédek rendje
szerinti” pap volt, akkor az ároninak tökéletlennek kellett lennie vagy nem lett volna szükség
ennek a változásnak a közbeiktatására.
„Ha tehát a lévitai papság által volna a tökéletesség (mert a nép ez alatt nyerte a
törvényt): mi szükség tovább is mondogatni, hogy más pap támadjon a Melkisédek rendje
szerint és ne az Áron rendje szerint?” (11. vers) Az apostol most rámutat Krisztus
„Melkisédek rendje szerinti” papi mivoltának néhány következményére. Először is megemlíti,
hogy a lévita papság nem volt képes elhozni a „tökéletességet”. Ez nyilvánvaló volt. Had
megtette volna, nem kellett volna másikat bevezetni. De mi volt az, amiben a lévita rendszer
elégtelennek bizonyult? Mi volt az, amit nem volt képes elhozni? Ezeknek a kérdéseknek a
megválaszolásához alaposan mérlegelnünk kell a „tökéletesség” szót.
A „tökéletesség” szó ennek a levélnek az egyik jellegzetes és egyben kulcs-szava. Más
árnyalata van a jelentésének, mint a többi páli levélben. Hacsak nem figyelünk oda alaposan a
243
közvetlen kapcsolataira, akkor majdnem biztosan téves fogalmakat fogunk alkotni a
jelentéséről. Több köze van a kapcsolathoz, mint a megtapasztaláshoz, bár ahogyan a
kapcsolatot lelkileg felfogjuk, úgy következik a megfelelő megtapasztalás is. Ez inkább a
dolgok objektív mintsem a szubjektív oldalára vonatkozik. Inkább a jogi és a lényegi
összetevőket tartja szem előtt, mintsem a tapasztalatiakat és a gyakorlatiakat. Első
előfordulásait a Zsid2:10-ben és 5:9-ben látjuk, ahol Magára Krisztusra vonatkozik, s az
utalás nyilvánvalóan arra történik, ami inkább hivatalosan, mintsem személyesen tartozott
Hozzá. Aztán megint felbukkan a Zsid6:1-ben: lásd az ahhoz fűzött magyarázatunkat. A
Zsid9:9-ben azt olvassuk, hogy az Ószövetség idején felkínált ajándékok és áldozatok „nem
képesek lelkiismeret szerint tökéletessé tenni a szolgálattevőt”. Ugyanezt erősíti meg a
Zsid10:1-ben. De annak áldott ellentéteként ezt olvassuk: „egyetlenegy áldozatával örökre
tökéletesekké tette a megszentelteket” (Zsid10:14).
A „tökéletesség” azt jelenti, hogy valamit arra a tökéletes állapotra hozunk, amit
elterveztünk annak. Doktrínálisan ez a kielégítő és végleges kapcsolat létrehozására utal Isten
és ember között. Arról a változhatatlan megállásról beszél Isten kegyeiben és áldásában, amit
Krisztus biztosított be a népe számára. A Zsid12:23-ban olvasunk „a tökéletes igazak
lelkeiről”, ami nem azt jelenti, hogy az ószövetségi szentek lettek tökéletesítve a szentségben
és a boldogságban (bár az természetesen igaz volt rájuk), hanem „tökéletessé tétettek” a
mennyei dicsőségre vonatkozó címüket illetően. Ez nem történt meg, amíg Krisztus nem
mutatta be az áldozatát, bár a beteljesedésének bizonyos vonatkozásában megkapták azokat az
áldásokat, amik abból következtek azt már jóval megelőzően, v. ö. Zsid11:40.
A jelen szakaszban az apostol azt jelenti ki, hogy a „tökéletességet” a léviták nem
voltak képesek létrehozni, s a papságnak, ami az végül elhozta, tökéletesebbnek kell lennie.
Annyit kell csak tehát megvizsgálnunk: Mik a papság nagy céljai? Mi az, amit a papnak el
kell végeznie? A pap közvetítő volt, aki mások helyett közeledett Istenhez. A munkája az
áldozat bemutatása volt Neki az isteni igazságosság kielégítése végett. Úgy kellett
kieszközölnie az Ő kegyét és úgy kellett bebiztosítani azok számára, akiket képviselt, az
alapot, amelyen meg lehetett állni Előtte, hogy a lelkiismeretük nyugodt lehessen. Az Ő
jelenlétéből kilépve mondhatott áldást. Képes volt a lévita papság elérni ezeket a dolgokat?
Áron és utódai vajon elérték a felmentést a bűn minden következménye alól, s elhozták a
teljes és tartós megváltást? Valóban nem.
A papság hivatalát és munkáját két módon vizsgálhatjuk. Először, Isten
vonatkozásában, Aki az elsődleges és közvetlen tárgya a papi hivatal minden tulajdonképpeni
cselekedetének. Másodszor, a nép vonatkozásában, akik alanyai az áldásainak és
kedvezményezettjei a szolgálatainak. Mivel a papság Istent tartja szem előtt, a fő célja
elégtétel adása a bűnért engesztelő áldozat segítségével. Ezt azonban a lévita papság képtelen
volt megtenni. Egy előképi, ceremoniális és átmeneti érték tulajdoníttatott a papi
szolgálataiknak, de hatékony, lényegi és állandó nem. Ez pozitív módon jelenti ki a Zsid10:4:
„Mert lehetetlen, hogy a bikák és bakok vére eltörölje a bűnöket”. Miért lettek hát azok
elrendelve? Isten szent követelményeinek és az eljövendő nagy áldozatnak a bemutatása
végett.
Tegyük fel most a kérdést: Mi volt az a „tökéletesség”, amit Krisztus hozott el? S itt
nem tehetünk jobbat, mint összefoglalóját adjuk John Owen leghasznosabb magyarázatának.
Az, amit Krisztus Isten dicsőségére és a népe áldására hozott létre, a következő. Először, az
igazságosság. Az összes tökéletlenség a bűn által jött be a világba. Ez meggyengítette a
törvényt (Rm8:3), és „erőtlenné” (Rm5:6) tette a bűnösöket. A tökéletességet tehát az
igazságosságnak kell elhoznia. Ez alapvető volt az új szövetségben, lásd Ézs60:21, Zsolt72:7
stb. Ezért mondják a szentek Krisztusról, hogy „Az Úr a mi igazságunk” (Jer23:6). Krisztus
hozta el az „örök igazságot” (Dán9:24), ezért lettek a hívők „Isten igazsága ő benne”
(2Kor5:21).
244
Másodszor, a békesség a következő dolog, ami a keresztyénség evangéliumi
„tökéletességéhez” tartozik. A szövetség nagy Főpapjaként az Úr Jézusra tartozik a békesség
megteremtése Isten és a bűnösök között. „Mikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel az
ő Fiának halála által” (Rm5:10). Ezért nevezik Őt a „békesség fejedelmének” (Ézs9:6). Azért
az, mert „békességet szerzett az Ő keresztjének vére által” (Kol1:20). Ennek
eredményeképpen „békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által” (Rm5:1).
Azaz, az evangélium, amit hirdetünk, „a békesség evangéliuma” (Ef6:15).
Harmadik a világosság. Isten a keresztyéneknek több lelki világosságot és az Ő
bölcsessége és kegyelme titkainak mélyebb ismeretét akarta megadni, mint amennyi elérhető
volt a törvény alatt. Isten a Fiának tartotta fenn az Ő tanácsvégzései teljessége
megismertetésének tisztességét (Jn1:18, Zsid1:1-2). A lévita papság alatt „a jövendő jóknak
árnyéka” volt meg (Zsid10:1), de a titkuk rejtve maradt Istenben (Ef3:9). A próféták maguk
sem fogtál fel a saját jövendöléseik mélységét (1Pt1:11-12). Ezért az ószövetségi egyház
viselkedése az előre tekintés volt a teljesebb kijelentésre: „míglen meghűsül a nap és az
árnyékok elmúlnak” (Én2:17, 4:6). Az ellentét a két üdvökonómia között az 1Jn2:8-ban
látható: „a sötétség szűnni kezd, és az igaz világosság már fénylik”.
Negyedszer, a bejutás Istenhez. A Krisztus által elhozott „tökéletességhez” tartozik a
szükséges szabadság és bátorság a kegyelem trónjához történő közeledéshez, mert az nemcsak
ismeretlen, de kimondottan tilos volt a törvény alatt. A Sinai hegynél a nép el volt kerítve a
hegy lábánál, amikor Jahve megjelent Mózesnek a hegcsúcson. A sátorban a papokon kívül
senki nem léphetett beljebb a külső udvarnál, s még ők sem mehettek be a szentek szentjébe,
ahol Isten lakozott. Mennyire áldott ezzel szemben ma, hogy „Ő általa van menetelünk
mindkettőnknek egy Lélekben az Atyához” (Ef2:18). A nekünk szóló Íge ez: „Mivelhogy
azért atyámfiai bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a Jézus vére által… járuljunk
hozzá igaz szívvel, hitnek teljességével” (Zsid10:19, 22).
Ötödik a jövőbeli állapot feltárása. Krisztus „eltörölte a halált, világosságra hozta
pedig az életet és halhatatlanságot az evangyéliom által” (2Tim1:10). Bármiféle ismeretekkel
rendelkeztek is az ószövetségi szentek a feltámadásról és az örök áldottságról, azt nem a lévita
papság közreműködésével kapták meg. A népet a mózesi törvény alatt az jellemezte, hogy „a
haláltól való félelem miatt teljes életökben rabok valának” (Zsid2:15). Nem is történhetet
másként, amíg a törvény átka függött a fejük felett. Most azonban a nagy Főpap kiállta az
átkot értünk. Belépett a halál mohón faló állkapcsai közé. De nem maradt ott. Győzött a sír
felett, és Krisztus feltámadásában az Ő népének megvan a saját győzelmük bizonyítéka
garanciája és mintája is. Ő felment a mennybe, mégpedig „útnyitónkként” (Zsid6:20). S az Ő
kérése ez: „Atyám, a kiket nékem adtál, akarom, hogy a hol én vagyok, azok is én velem
legyenek” (Jn17:24).
Hatodik az öröm. „Mert az Isten országa… igazság, békesség és Szent Lélek által való
öröm” (Rm14:17). Igaz, hogy sok ószövetségi szentnek nagy öröme volt az Úrban, de
mégsem a lévita papságnak köszönhetően. Az örömük alapja az volt, hogy a halál el fog
veszni örökre (Ézs25:8), s várták Krisztus halálát és feltámadását. Ezért örvendezett
Ábrahám, amikor látta az Ő napját (Jn8:56). De általánosságban az örömük keveredett az
átmeneti dolgok tisztelésével és csillapodott attól: lásd 3Móz23:39-41, 5Móz12:11-12, 18. A
keresztyénnek azonban „kibeszélhetetlen és dicsőült” az öröme (1Pt1:8). Ez a kifejezhetetlen
megelégedettség az, amit Jézus Krisztus kimunkált Isten szeretetében. Ez ad a léleknek
nyugalmat minden próbában, örömöt a megpróbáltatásban, felfrissülést, ha elgyengül,
békességet a bajban, örömöt a szenvedésben: Rm5:1-5.
Hetedik a dicsekedés Istenben. Ez az öröm gyümölcse. Az egyik fő célja az
evangéliumnak minden emberi dicsekedés kizárása, a megszabadításunk az öndicsőítéstől
(Rm3:27, Ef2:9). Isten úgy rendelte el a dolgokat, hogy egyetlen test se dicsekedhessen most
az Ő jelenlétében, így aki dicsekszik, az Úrban kell dicsekednie (1Kor1:29, 31). Így volt
245
régtől fogva megígérve: lásd Ézs45:25. A dicsekedés az Úrban a lélek magasztos
örvendezése, ami a hívőket arra készteti, hogy sokkal többre becsüljék a mennyei dolgokat a
jelenvalóknál, vessenek meg és ítéljenek el mindent, ami ezzel ellentétes, s együtt mondják az
apostollal: „Isten megtiltotta, hogy bármi másban dicsekedjek, mint a mi Urunk Jézus
Krisztus keresztjében”. Ha az olvasó szeretné alaposabban is tanulmányozni a két
üdvökonómia, a mózesi és a keresztyén dicsősége és kiválósága közötti ellentétet, nézze át a
2Kor3-at.
Mielőtt elhagyjuk ezt az áldott témát, tegyünk egy rövid gyakorlati alkalmazást az
elhangzottakkal. Valódi keresztyénnek lenni annyi, mint személyes és lényegi érdeklődést
tanúsítani és részt venni azokban az áldásokban, amiket Krisztus „tökéletessége” hozott el
nekünk. Tömegek tesznek erről külső bizonyságot, de kevesen vannak vele tapasztalati
ismeretségben. Azután, a keresztyénség kiválósága a judaizmussal szemben teljességgel lelki,
s testi szem azt nem képes meglátni. Amiben kiválóbb, azt a fentiekben felvázoltuk: tisztább
istenismeret, szabadabb közeledés Hozzá, az Ő teljesebb élvezete. Végül hadd mondjuk azt,
hogy a dicsőség és megelégedettség keresésére irányuló erőfeszítések a külső formákban és
ceremóniákban nem egyéb, mint a lévita papság többre tartása a krisztusinál. Ez a legfőbb
bűne minden ritualistának.
Pár szót kell még hozzátenni a 11. vers zárójeles mondatához: „(mert a nép ez alatt
nyerte a törvényt)”. Ennek nyilvánvaló célja az apostol érvének megerősítése volt. Mint
kiegészítő bizonyítékot hozta fel arról, hogy a „tökéletesség” nem valósulhatott meg a lévita
papság által. Ezért hajlunk rá, hogy az itt szereplő „törvény” szó jelentését az egész mózesi
üdvökonómiára vonatkoztassuk. A passzív „nyerte a törvényt” egyetlen szó a görögben, s
valójában azt jelenti „törvényesítve lettek”. Az utalás nem a tényleges törvényadásra
vonatkozik, hanem a nép állapotára a törvény alatt, arra, hogy annak hatalmába kerültek. A
törvény tökéletes engedelmességet követelt meg, de a bukott ember képtelen volt azt
tanúsítani (Rm3:19-20, 8:3), s a lévita papság sem volt képes azt létrehozni. Azaz, az egyedüli
reménység rajtuk kívüli volt. „Mert a törvény vége Krisztus minden hívőnek igazságára.”
(Rm10:4)
„Mert a papság megváltozásával szükségképen megváltozik a törvény is.” (12. vers)
Az apostol itt megnevezi a második következményt, amit le kell vezetni az 1-10. versekben
kijelentett tényekből. Először, a lévita papság elégtelen, képtelen volt a „tökéletesség”
létrehozására. Másodszor, emiatt csak átmeneti intézmény volt, s a hozzá kapcsolódó teljes
üdvökonómiát félre kellett állítani. Más szóval, a judaizmus, mint olyan mostanra megszűnt.
Azaz, „a törvény változása” korszakváltást, az isteni igazgatás megváltozását jelenti. Ez
azonnal megadja a „törvény” jelentését az előző vers zárójeles mondatában. Az utalás nem a
parancsolatokra, hanem a mózesi rendszerre vonatkozik.
A „megváltozik a törvény is” vagy a mózesi törvény félreállítása volt az, amit a zsidók
oly hevesen elleneztek. Megkövezték Istvánt (Csel7:58-59) és kitöltötték a bosszújukat Pálra
ugyanezzel a váddal (Csel21:28). Sőt, sokan, akik megvallották az evangéliumba vetett
hitüket, továbbra is makacsul ragaszkodtak ahhoz, hogy a mózesi törvény érvényben maradt
(Csel21:20). Ugyanez a vita okozott oly sok bajt a korai egyházakban, a judaisták azzal
zaklatták a megtért pogányokat, hogy ragaszkodtak a körülmetélkedéshez és a ceremoniális
törvény betartásához. Nagyon nehéz volt elhinni egy kegyes zsidónak, hogy Isten azt az egész
ünnepélyes imádást halottként és haszontalanként állította félre, amit Ő vezetett be oly
dicsőséges módon és fogadott el annyi évszázaddal korábban, de annak bizonyítéka, hogy
pontosan ezt tette, bőséges és világos volt. A törvény és az evangélium nem keverhető. A
cselekedetek és a kegyelem egymás ellentétjei. Mózesnek el kellett tűnnie, amikor Krisztus
megjelent: olvassuk át figyelmesen a Mk9:5-8-at. Isten népe tehát távolról sem vesztes,
hanem mérhetetlenül nyertes azáltal, hogy Ő elhozta a „jobb reménységet” (Zsid7:19).
246
„Mert a kiről ezek mondatnak, az más nemzetségből származott, a melyből senki sem
szolgált az oltár körül” (13. vers). Ennek a versnek az érve, amit a „Mert” vezet be, világossá
teszi, hogy nem az erkölcsi törvény az, amire az apostol utal az előző vers végén: a következő
vers záró szavai ezt még nyilvánvalóbbá teszik. Azért említjük ezt meg, mert a
„diszpenzácionalisták” a Zsid7:12-re hivatkoztak a téves, annak kimutatására irányuló
erőfeszítéseikkel, hogy a keresztyének semmiféleképpen nincsenek a Tízparancsolat hatálya
alatt. Ebben a szakaszban egyáltalában nem az erkölcsi törvényről van szó. Az 1Kor9:21, a
Mt5:18 stb. teljesen elegendők annak bizonyításához, hogy az erkölcsi törvény soha nem volt
(és soha nem is lesz) hatályon kívül helyezve.
„Mert a kiről ezek mondatnak, az más nemzetségből származott, a melyből senki sem
szolgált az oltár körül”. Az apostol célja itt további bizonyíték adása arról, hogy a lévita
papságot és a teljes ceremoniális törvényt Isten félreállította. Arra a tényre hivatkozik, hogy a
mi Urunk test szerint nem tartozott Lévi törzséhez, ezért a papi hivatala nem volt az ároni
rend szerinti. A „szolgálat az oltár körül” jelentése „a papi feladatok ellátása”. Az „ezek”
visszatekint a 11. vers végén elhangzottakra, ami a 17, 21. versekben nyer megerősítést.
Az ároni papi rend tisztelete isteni elrendelés által a lévita törzs határain belül állt
fenn: 2Móz40:12-16. Senki, aki Izrael bármely másik törzséhez tartozott, nem ténykedhetett
az oltár körül vagy nem szolgálhatott a szenthelyen. Olyan szigorúan betartották ezt a
rendelkezést, hogy amikor Izrael egyik királya merte azt megszegni, Isten ítélete azonnal
lesújtott rá (2Krón26:12-16). Uzziást leprával megverve Isten fenntartotta a törvénye
szentségét, s a legkomolyabb figyelmeztetést adta bárki ellen, aki úgy hatol be a szent
hivatalba, hogy erre nem kapott isteni elhívást. Továbbá, Isten szigorúsága gyakorlásának
többnek kellett lenni az izraeliták számára egyszerű intésnél arról, hogy amikor beiktatott egy
más törzsből származó papot, akkor a régi rend papságát isteni módon félre kellett állítani.
„Mert nyilvánvaló, hogy a mi Urunk Júdából támadott, a mely nemzetségre nézve
semmit sem szólott Mózes a papságról.” (14. vers) A nyitó „Mert” azonnal jelzi, hogy az
apostol itt folytatja annak bizonyítását, hogy a lévita papság és üdvökonómia ekkorra a múlté
lett, ami az Isten általi elismerésüket illeti. A szavai itt kettős megerősítést tartalmaznak: a mi
Urunk emberi mivolta szerint Júda törzséhez tartozott. Erről a törzsről Mózes semmit sem
jelentett ki a papságot illetően. Csak annyira volt szüksége a bizonyításának befejezéséhez,
hogy bemutassa: Krisztus pap volt, s ezt a soron következő versekben mutatja be. Azok
hivatkozása erre az igeversre, akik azt állítják, hogy az Úr Jézus csak a mennybemenetele
után lépett be a papi hivatalba, olyan vaskos tudatlanságból vagy rosszindulatból fakad, amit
közvetlenül nem is kell megcáfolni.
Először, „nyilvánvaló”, hogy a mi Urunk „vesszőszálként eredt” Júda Jessejének
törzsökéből. Benne foglaltatott a hívők hitében, hogy a Messiásnak királyi törzsből kell
származnia. Az olyan próféciák, mint az 1Móz49:8-10, 2Sám7:2, Ézs11:1-5, Mik5:2 nagyon
világossá tették ezt. A Mt1-ben feljegyzett leszármazási vonal ugyanezt a tényt támasztotta
alá. Bárki ismeri tehát el az Úr Jézust a valódi Messiásnak, mint mindazok is elismerték,
akiknek az apostol közvetlenül írt (bár sokan közülünk még mindig ragaszkodtak a
ceremoniális törvényhez), egyetértettek azzal, hogy Ő Júda törzséből származott. Ezt még a
hitetlen zsidók sem tagadták. Futólag megemlítjük, hogy Júda „dicséretet” jelent. Krisztus
még mindig a népe dicséreteit között él!
Másodszor, Júdáról Mózes semmit sem mondott a papságot illetően, Az apostol célja
annak perdöntővé tétele, hogy ha Isten papot támaszt a királyi törzsből, az szükségszerűen
kizárja Áron egész házát abból, hogy osztozzanak ebben a hivatalban. Mózes megszabta,
hogy a papságot azoknak kell gyakorolniuk, akik Lévi törzséből származnak, de sehol nem
jelezte, hogy eljön majd az idő, amikor annak át kell szállnia a királyi családra. Itt ismét
figyeljük meg a Szentírás hallgatásainak jelentőségét, valamint az abból kiinduló érvelés
jogosságát. Például nincs megemlítve a hónap, amelyben a Megváltó megszületett, jelezve,
247
hogy Istennek nem állt szándékában ünnepeltetni a születésének évfordulóját: v. ö. Jer7:31.
Pál itt Mózes hallgatásából kiindulva érvel, mint teljesen elégségesből annak kimutatásához,
hogy a törvényes vagy ároni papság nem szállhat át Júda törzsére.
„És még inkább nyilvánvaló az, ha a Melkisédek hasonlatossága szerint áll elő más
pap” (15. vers). Ebben és a következő igeversben az apostol bemutatja a harmadik, az 1-10.
versek tényeiből eredő következményt. Először kimutatta azokból a tényekből, hogy ebből
szükségszerűen következik: a lévita papság elégtelen volt, mert nem volt képes elhozni a
„tökéletességet”. Másodszor, nyilvánvaló volt, hogy a lévita papság csak átmeneti intézmény
lehet, Ennek bizonyítéka volt oly nyilvánvalóan bemutatva a soron következőkben, s az egész
üdvökonómiát, amihez kapcsolódik és amin alapszik, félre kell állítani. Harmadszor, most azt
állítja, hogy Krisztus papságának gyökeresen másnak kell lennie a lévita rendnél és
mérhetetlenül felsőbbrendűnek ahhoz viszonyítva. Ennyit ennek a két versnek az általános
témájáról. Most nézzük át a részleteket.
„És még inkább nyilvánvaló”. Mi volt „még inkább nyilvánvaló”? Mi volt az a
konkrét dolog, amire az apostol itt felhívja a zsidók figyelmét? Nem az, hogy Krisztus a Júda
torzséból származott, s nem is az, hogy betöltötte a melkisédeki előképet, hanem az, hogy a
lévita papság és üdvökonómia mostanra idejét múlta. Annak a nagyon nyilvánvaló
bizonyítékait a soron következőkben tárja elénk. A bizonyíték kifejezhető ekképpen: Krisztus
papsága nem átmeneti kisegítő eszköz volt, ami csak a lévita rend elégtelenségei miatt került
bevezetésre. Nem: állandó hivatal és tartós küldetés volt. Ezért, miután Isten nem tart fenn két
különböző papságot, a korábbinak és alacsonyabb rendűnek át kellett adnia a helyét az
utóbbinak. A második „következményt” Krisztus törzsi emberi mivoltából, ezt a harmadik
„következményt” pedig a papságának jellegéből származtatta.
„És még inkább nyilvánvaló”. Gondosan meg kell figyelni, hogy az apostol nem ezt
mondta: „és még inkább bizonyos”. Nem, ő nem abszolút módon hasonlította az egyik dolgot
a másikhoz, hanem csak a bizonyítékokon alapuló jelentőségüknek, azoknak a tényeknek a
viszonylagos jelentése alapján vetette azokat össze mindazok számára, akik képesek voltak
mérlegelni. A tény, hogy Isten a nagy „Főpapot” Júda, s nem Lévi törzséből támasztotta,
nyilvánvalóvá tette, hogy az ároni rend nem folytatódhat. Ám az a további tény, miszerint
„Melkisédek rendje szerint” támasztotta Őt, még nyilvánvalóbbá tette ezt. Az apostol csak
érvet érvre halmoz, hogy megmutassa, mennyire rossz volt a zsidóknak továbbra is a
judaizmushoz ragaszkodni.
„A Melkisédek hasonlatossága szerint áll elő más pap”. A görög „hasonlatosság” szó
„egyformaságot” jelent és máshol csak a Zsid4:15-ben fordul elő. A hangsúlyos itt a „más
pap”. Nem „allos”, ami azt jelentené, hogy másik ugyanabból a fajtából, hanem „heteros”,
másik, egy teljesen más rendből, olyasvalaki, aki idegen volt Áron háza számára. Tekintse át
az olvasó a 2Móz22:39-et, a 3Móz22:10-et és a 4Móz16:40-et, s meglátja, hogy miképpen
volt lehetetlenség egy Júda törzsbelinek megörökölni a lévita papságot. Az „előáll” is nagyon
hangsúlyos. Azt jelenti: rendkívüli módon kerül a színre, v. ö. Bír5:7, 5Móz18:18, Lk1:69.
Krisztus belépése a papi hivatalába véget vetett az ároni rendnek pontosan úgy, ahogyan a
megjelenése az Ő népe szíveiben (1Pt1:19) a végét veti annak, hogy bárhol máshol vagy
másnál keressék az üdvösségüket.
„A ki nem testi parancsolatnak törvénye szerint, hanem enyészhetetlen életnek ereje
szerint lett.” (16. vers) Ez fejezi be a 15. versben elkezdett mondatot. Az apostol még mindig
azt mutatja, mennyire megátható volt a lévita papság félreállítása, mert Isten most azt állította
a színre, aki végtelenül felsőbbrendű. A kettő közötti ellentét itt nagyon látványos. Az ároni
„a testi parancsolat törvénye szerint” került beiktatásra, Ugyanez a kifejezés használatos az
Ef2:15-ben az imádás egész rendszerének a leírására a judaizmus alatt. Ez a hangsúlyos
megnevezés köszönhető annak, hogy alatta a parancsolatok úgy megszaporodtak, s a
szigorúságának, amivel az engedelmességet követelte meg. A lévita papság „testi” volt,
248
először, mert az áldozatok, amiket a felszentelésükkör kínáltak, állatok testei voltak.
Másodszor, mert a papság testi örökléssel atyáról fiúra szállt. Harmadszor, mert a szolgálatuk
csak „a test megtisztítására” volt alkalmas (Zsid9:13). Éles ellentétben ezzel Krisztust nem
állatok feláldozásával iktatták be a hivatalába, s azt nem holmi természetes leszármazás útján
követelte meg magának.
„A ki … enyészhetetlen életnek ereje szerint lett”. Tekintse át az olvasó a Zsid5:5-höz
fűzött megjegyzéseinket. Az Úr Krisztus nem pusztán a saját tekintélyével és hatalmával
lépett a papi hivatalba, hanem az Atyja kijelölése által. Ő „pappá tétetett” az itt kijelentettek
alapján „az enyészhetetlen életnek ereje szerint”. Ezeket a szavakat alaposan kiforgatták azok,
akik azt igyekeztek bebizonyítani, hogy Krisztus nem lépett be a papi hivatalba, csak a
feltámadását követően. Tényleg szánalmas látni azokat, akiknek ezt jobban kellene tudniuk,
de ehelyett az „annihilácionisták” tévelygéseit visszhangozzák. Krisztus a feltámadását
megelőzően lett beiktatva a papi hivatalba, mert különben nem kínálhatta volna fel Magát
áldozatul Istennek. Mivel ez Isten segedelmével ismét elénk kerül majd a 9. fejezetben, most
nem mondunk semmi többet róla.
Krisztus „enyészhetetlen élete” kétségtelenül hivatkozás volt itt az Ő, mint Isten Fia
életére. Ettől függ az Ő saját közbenjárói élete örökre és az örök élet Általa történő átadása a
népének: Jn5:26-27. Csak miután a Közbenjáró pappá lett „az enyészhetetlen életnek ereje
szerint”, akkor vált alkalmassá annak a hivatalnak az ellátására, amellyel Isten a tulajdon
vérével váltotta meg az egyházát (Csel20:28), azaz itt „az Ő vérének” nevezik, mert az
emberiséget felemelte az egységbe az Istenség második személyével. Ha valaki ennek azt
vetné ellenébe, hogy „Dehát Krisztus meghalt!”, az igaz, de az Ő Személye akkor is élt: még
ha emberi természetében ténylegesen meg is halt, Ő akkor is eleven maradt az ő
„enyészhetetlen Személyében”. Ezért semmiféle megszakítás nem volt egyetlen pillanatra
sem a papi hivatalának ellátásában. Az Áron és Krisztus közötti ellentét tehát egy halandó
ember és „az örök, hallhatatlan láthatatlan” Király közötti ellentét (1Tim1:17).
Mily nagyon hálásnak kell lennie minden keresztyénnek ezért a Főpapért! Az örök Íge
testté lett. A dicsőség Ura lehajolt, hogy emberré lehessen. Istenemberként közvetít a
kimondhatatlanul szent Isten és a bűnös teremtmények között. A megváltó nem más, mint
Immánuel (Mt1:21, 23). Emberi mivoltában szenvedett, vérzett és halt meg. De istenemberi
személyként Ő Maga elevenítette meg azt az emberséget (Jn2:19, 10:18). Megvalljuk, hogy
ezt a titkot nem fogjuk fel, de a kegyelem által hiszünk abban. amit a Szentírás jegyez fel
Róla. Az „élet”, ami Krisztusnak, mint Közbenjárónak adatott (az emberi mivoltával
ellentétben) megsemmisíthetetlen volt. Ezért Ő „pap örökre”, így „mindenha él, hogy
esedezzék” (Zsid7:25). Halleluja!
A judaizmus félretétetik
Zsid7:17-19
17. Mert ez a bizonyságtétel: Te pap vagy örökké, Melkisédek rendje szerint.

18. Mert az előbbi parancsolat eltöröltetik, mivelhogy erőtelen és haszontalan,
19. Minthogy a törvény semmiben sem szerzett tökéletességet; de beáll a jobb
reménység, a mely által közeledünk az Istenhez.
Amint az előző szakasz nyitó bekezdéseiben kijelentettük, az apostol most eljutott (a

Zsid7 második részében) a feladata legnehezebb és legkényesebb részéhez, nevezetesen a
hívő zsidók meggyőzéséhez arról, hogy Isten félretette az egész rendszert, amit Ő Maga
vezetett ne Mózes napjaiban. Nekünk rendkívül nehéz bármennyire kielégítően felbecsülni,
mit jelentett az a számukra: valójában a legkomolyabb próba volt, amivel Isten népe valaha is
249
szembesült. Megbizonyosodni arról, hogy Isten halottként és haszontalanként vetette ez az
ünnepélyes imádás egész rendszerét, amit oly dicsőséges módon rendelt el, s oly sok
generáción át el is fogadott, a hitnek valóban fájdalmas próbája volt. Belenyugodni az Ő
szuverén jótetszésébe ebben a nagy fontosságú dologban a kegyelem nem közönséges
mértékéért kiáltott. Ennek az igazságnak a megalapozása végett vezette a Szentlélek Pált
olyan részletekbe, hogy minden érvényes ellenvetést méltányosan fogadjon és világosan
megcáfolhasson.
Sokan vannak manapság, akik egyáltalán nem méltányolják annak okát, amiért az
apostol itt oly aprólékosan folytatja az érvelését és bocsátkozik oly sok apró részletbe. Ha
ezek bárkinek is „száraznak”, érdektelennek és haszontalannak tűnnek, az azért van, mert az
illető érzéketlen annak rendkívüli fontossága iránt, amivel az apostol itt foglalkozik. Joggal
állította John Owen, hogy „az övé volt a legnagyobb érv, amit Isten egyházában valaha is
vitattak, s aminek eldöntésén állt vagy bukott az egyház üdvössége. Az imádatot, amivel
foglalkozott, közvetlenül Maga Isten vezette be, s ekkora már majdnem ezerötszáz éves
múltra tekintett vissza. Ezalatt mindvégig biztos szabálya volt annak, hogy Isten elfogadja-e a
népet, vagy haragszik rájuk, mert ameddig tartották magukat hozzá, addig folytonosan az Ő
áldásai voltak rajtuk, de a figyelmen kívül hagyását még mindig szigorúan büntette”.
A végső buzdítás, amit Isten Izraelhez intézett az utolsó prófétáin keresztül, így
hangzott: „Emlékezzetek meg Mózesnek, az én szolgámnak törvényéről… hogy el ne jőjjek
és meg ne verjem e földet átokkal” (Mal4:4-6). Ezek az Ószövetség záró szavai! Oly nagyra
becsülték a zsidók a hatalmas és páratlan kiváltságaikat minden más nemzettel szemben, hogy
inkább meghaltak volna, semhogy lemondjanak azokról. Olyannyira elhatalmasodtak az
érzelmeik azokkal szemben, akik Krisztus követelményeit hangoztatták nekik, hogy az első
keresztyén mártír elleni vád ez volt: „Hallottuk őt káromló beszédeket szólni Mózes ellen és
az Isten ellen… Ez az ember nem szűnik meg káromló beszédeket szólni e szent hely ellen és
a törvény ellen” (Csel6:11, 13). S jóllehet ő annyira hűségesen, buzgón és kedvesen beszélt
ellenük, ők a „fogaikat csikorgatják vala ő ellene” és „megkövezték” (Csel7:54, 59). A
legszükségesebb volt tehát, hogy Pál óvatosan, gondosan és lassan járjon el, semmit sem
hagyva ki abból, aminek bármekkora jelentősége is volt az általa támogatott ügy számára.
Isten igazsága nem követel tőlünk védelmet, s nem kapunk felszólítást sem annak
igazolására, ami egyeseket szükségszerűen unalmasként sújt le. De azon túlmenően, hogy
Pálnak szükséges volt ilyem aprólékos részletekbe bocsátkozni a melkisédeki előképet
illetően és alkalmaznia is kellett azokat, a hasznunkra válik annak megfigyelése, miképpen
hagyott olyan példát, amit Isten szolgáinak ma is meg kell szívlelniük. E szeretett tanító által
követett út itt a leghasznosabb szemléltetését adja annak, mit kell érteni azalatt, hogy „a hívők
erősek az jelenvaló igazságban” (2Pt1:12). Minden igazság örök, s önmagában egyformán
értékes és hasznos minden kor és generáció számára. De annak részei különösen is azok
konkrét időszakokban az időszerűségük és az ellenük irányuló támadások következtében. Így
Pál tanítása itt a mózesi ceremóniák eltörléséről és az új papság, valamint istentiszteleti rend
bevezetéséről volt akkor a „jelenvaló igazság” az ismeretben és annak megerősítésében, ami
Isten népe számára létfontosságú volt. S ugyanez az alapelv folyamatosan megállja a helyét
azóta is. Isten igazságának minden egyes része válhat különösen fontossá, ha azzal valamiféle
különleges szembenállás keletkezik.
Szuverén bölcsességében tetszett Istennek különféle eretnekségekkel próbára tenni és
edzeni a szentjeinek hitét, melyek az Ő igazságával szembeni heve, kitartó és ravasz
szembeszegülések. Az ördög egyetlen ügynöke sem veti el az evangéliumot vagy tagadja meg
a hit alapjait, miközben Krisztus ügye bajnokaiként pózolnak vagy azt állítják, hogy úgy és
teljesebb mennyei „világosságot” hoztak. Nem, a Sátán sokkal okosabb annál, semhogy
ennyire nyíltan kimutassa a foga fehérjét. A farkasai, akiknek az a céljuk, hogy elrabolják
Isten gyermekeitől az örökségüket, inkább juhok bőrében jelennek meg és nagy tiszteletet
250
színlelnek a Szentírás iránt. Ahelyett, hogy megtagadnák a szenteknek adott egész hitet,
alattomosan annak adott része ellen támadnak, s így a „jelenvaló igazság” arra az idősszakra
az lesz, amit közvetlenül támadnak, s amiben a szenteket meg kell erősíteni az ellenség
ellenük irányuló támadási kísérlete miatt.
Bár a Sátán gyűlöl minden igazságot, mégis nagyon óvakodik attól, hogy elküldje a
csatlósait Isten népe közé és nyíltan tagadtassa mindazt, ami a számunkra kedves. S nem is
képes semmiféle előnyhöz jutni velük szemben, amíg ténylegesen Istennel járnak, alázatos,
függő, engedelmes alávetettségben Vele szemben. Nem, neki figyelnie és várnia kell, amíg rá
nem jön, hogy a hitvalló keresztyének a vágyaik és előítéleteik miatt mit a leginkább
hajlamosak elfogadni. Ahogyan a világiság lelkületet növekszik közöttük, akkor sulykolja
nekik azt, ami a leginkább elfedheti a szemük elől Isten népének mennyei elhívását és az
elválaszthatatlan következményeit annak, ha idelenn „idegenekként és vándorokként” járnak.
Amint az önzés és a gőg lelkülete tág teret kap, akkor visszatartja azt, ami megalázza és
megszégyeníti a testet, és helyettesíti az intellektualizmus különböző fajtáival, amik
felfuvalkodásra késztetnek.
Valóban komoly és szomorú áttekinteni azt az utat, amit a keresztyénség bejárt az
elmúlt két-három generáció során a fenti alapelv fényében. Miután elvetették az
önmegtagadást és a kereszt naponkénti felvételét, a szívük felkészült arra a sátáni csalásra,
hogy miután az üdvösség egyedül a kegyelem által van, ezért az engedelmesség Istennek, az
Ő törvényének, s az Ő Ígéjének tényleges megcselekvése teljesen feleslegesek, s ezért szállt
szembe Pál Jakabbal, aki utóbbinak a tanítása elvettetett. Azt, hogy van egy szoros kapu, amin
be kell lépni és egy keskeny út, amit végig kell járni, mielőtt az „életet” ténylegesen elérnénk,
majdnem egyetemesen tagadják azok, akik Isten szolgáinak a szerepében tetszelegnek. De ez
csak komolyan megerősíti Urunk szavait: „kevesen vannak, a kik megtalálják azt” (Mt7:14).
Aztán amint „a hitvalló egyházat” egyre jobban megfertőzte a törvénytelenség, a
tanítás, miszerint a szombat „zsidó” és Isten törvénye teljesen eltöröltetett, nagyon
elfogadhatóvá vált azok számára, akik önmaguk kedvében akarnak járni. Ahogyan a szentség
emelt mércéjét, amit Isten állított a népe elé, egyre lejjebb engedték azok, akik azt vallották,
hogy az Ő nevében beszélnek, azonnal felkarolták azt a szörnyű elképzelést is, hogy a
megtérés csak a „királyság korához” tartozik. Amikor a Krisztus nevét viselő tömegek
elvetették, hogy felvegyék az Ő igáját, és tanuljanak Tőle, Aki „szelíd és alázatos szívű”, a
szörnyűséges eretnekséget, mely szerint a hegyi beszéd szívhez szóló előírásai (lásd Mt5:7)
nem a ma élő keresztyéneknek szólnak, mohón falni kezdték. Ó, pontosan azok a dolgok,
amikkel szembeszegülnek a „jelenvaló igazság”, amiben Isten népe tömegeinek kell
„megszilárdulni”. Pont ezekben a dolgokban teszi most Isten próbára a népe hitét, s az Úr
igazi szolgái azért keresik majd a kegyelmet, a bölcsességet és a bátorságot, hogy
utánozhassák Pál itt mutatott példáját és fáradságot nem kímélve ültessék el és alapozzák meg
a szenteket abban, amire a legnagyobb szükségük van. Ez az a gyakorlati alkalmazás, amit
ezzel az alapelvvel nekünk is meg kell valósítanunk az apostol által a Zsid7-ben mutatott
példának megfelelően.
A jelen szakaszt közvetlenól megelőző versekben az apostol megmutatta, hogy a lévita
rend eltörlése elkerülhetetlen volt. Először rámutatott, hogy mielőtt Áron megkapta volna az
elhívását, Istennek már volt másik papsága, mely sokkal kiválóbb volt, nevezetesen a
melkisédeki. Másodszor, annak a kiválóbb papi rendnek az átmeneti bevezetése azt a célt
szolgálta, hogy előképe legyen annak, ami majd utóbb kerül bevezetésre, így tehát más
papságot kellett támasztani és adni az egyháznak annak az előképnek megfelelően.
Harmadszor, az új, Melkisédek rendje szerinti pap nem állhatott a Lévié mellé, mert más
törzsből származott, s másféle volt az áldozata. Így, miután az ároni papság nem törölhette el
a bűnt és nem tehette az imádót tökéletessé Isten előtt, s mivel Krisztus papi munkája
251
eredményezte ezeket, ezért a korábbinak át kell engednie a helyét a későbbinek. Ennek a
szükségességnek további okaival is előhozakodik az apostol.
„Mert ez a bizonyságtétel: Te pap vagy örökké, Melkisédek rendje szerint.” (17. vers)
Ez a vers fejezi be a 15. versben megkezdett mondatot. Az egésznek az a célja, hogy
bemutatóját adja a 11. versben elhangzottaknak. A 11. versben levezetést ad a melkisédeki
előkép jelentőségéből kiindulva. Az az előképe jelentette be az ároni rendtől különböző és
ahhoz viszonyítva felsőbbrendű Pap megjelenését. Abból a tényből kiindulva mutat rá az
apostol, hogy először is, a lévita rendnek elégtelennek és tökéletlennek kell lennie, ezért utat
kell adnia a kiválóbbnak, másodszor, az ároni rend visszavonása szükségszerűen megában
foglalta a hozzá kapcsolódó egész korszak és üdvökonómia félreállítását.
Jóllehet ennek az „érven” a logikája tökéletes és megcáfolhatatlan volt, az apostol
mégsem azt kéri a zsidóktól, hogy a hitüket a puszta okoskodásra alapozzák, hanem tovább
lép és azokra az Írásokra hivatkozva bizonyítja az elmondottakat, amiket Isten ihletett és
hiteles Ígéjének ismertek el. Emlékezteti őket arra, hogy nemcsak az Úr adott nekik többet
egy egyszerű utalásnál a Genezis történetében, mely szerint Valakinek jönnie kell majd és
betölteni az ott felvázolt papi előképet, hanem rámutat arra, hogy hogy az egyik nagy messiási
zsoltárban Maga Jahve szólítja meg a Messiást úgy, mint „papot a Melkisédek rendje szerint”.
Csak ámulhatunk a mi Istenünk csodálatos és tökéletes útjain. Pont abban az időben, amikor
Izrael a legjobban élvezte a lévita papságot, akiknek a hivatala teljes mértékben a
leszármazásuktól függött, a Szentlélek jónak látta tájékoztatni őket Dávidon keresztül arról,
hogy egy Pap jön majd el, aki független lesz minden testi leszármazástól, s konkrétan
Melkisédek rendje szerinti lesz, aminek nincs senkije, Zsolt110:4.
Tisztelettel elmélkedhetünk a Szentlélek bölcsességén és bámulhatjuk azt, ahogyan
világosságra hozza az igazságot annak megfelelően, ahogyan Isten népének az állapota
megköveteli. Itt megint annak az alapelvnek a példáját látjuk, ahogyan Isten bánik az
emberekkel: „először füvet, azután kalászt, azután teljes búzát a kalászban” (Mk4:28).
Először beszúrt a Genezis törtnetébe egy nagyon rövid beszámolót arról a személyről, aki
Krisztus előképe volt. Másodszor, majdnem ezer évvel ezt követően, amikor lehet, hogy a
Genezis előképének minden ismerete a homályba veszhetett és Isten népe tökéletesen
elégedett volt egy teljesen más természetű papsággal, a Szentlélek a prófécia egyetlen
szavával utalt arra, hogy amit Mózes jegyzett fel arról, akinek Ábrahám tizedet fizetett, az
előképe volt egy másik Papnak, aki majd később lép a színre. Azaz, Isten nemcsak
világosságot adott Izraelnek az ókori történelem egyik fontos részletéről, hanem azt is jelezte
nekik, hogy a papság, amit akkor élveztek, nem fog örökké folytatódni, hanem majd felváltja
azt egy másik, jobb természetű.
De a 110. zsoltárban feljegyzett világos prófécia ellenére nyilvánvaló, hogy a
Megváltó eljöveteléről és mind az előkép, mind a prófécia beteljesedéséről a zsidók minden
ismeretüket, valamint az 1Móz14-ben foglalt titokkal, valamint a Dávidon keresztük
megújított ígéretekkel kapcsolatos tudásukat elveszítették. Furcsállották, hogy lennie kell egy
Papnak, akinek nincs leszármazása, sem ünnepélyes felszentelése az emberek kezétől, sem
pedig formális beiktatása a hivatalába. Ezért haladt előre az apostol oly lassan és gondosan a
titok feltárása elején, azt nemcsak azzal a kijelentéssel vezetve be, hogy milyen nehéz
helyesen megérteni (Zsid5:10), hanem hosszú értekezéssel is (Zsid5:11-20), hogy felkészítse
a szívüket a szorgalmas odafigyelésre. A nehézség, amivel szembesült, nemcsak abban rejlett,
hogy elveszett az 1Móz14-gyel és a Zsolt110-zel kapcsolatos helyes megértés, hanem akiknek
írt, a testi gondolkodása vonakodókká tette őket azt elfogadni, hogy a Krisztusnak, mint
Melkisédek rendje szerint Papnak a beiktatása szükségszerűen magában foglalta a lévita
papság és az egész ahhoz kapcsolódó istentiszteleti rendszer beszüntetését.
Akármilyen nehéz is volt egy zsidó számára lemondani arról a rendszerről, amelyben
felnőtt, és amelyhez oly mélyen ragaszkodott, mindazonáltal az üdvössége állt vagy bukott
252
rajta. Ezért nem kell csodálkoznunk, hogy az apostol olyan erőteljesen hangoztatja a
judaizmus félreállítását, mert az volt az a sarkalatos pont, amin az egész nemzet örök
üdvössége vagy pusztulása múlott. Ha nem hajlandók lemondani a régi papságukról és
istentiszteletükről, a pusztulásuk elkerülhetetlen. Vagy befogadják Krisztust, vagy „semmit se
használ nekik” (Gal5:2). S ez történt a nagy többségükkel! Elfordulva az Úr Jézustól,
makacsul ragaszkodtak a régi intézményeikhez és a hitetlenségükben pusztultak el.
De nem szabad szem elől tévesztenünk a zsidók által mutatott hasonlóságot és
párhuzamot az üdvösséggel kapcsolatban manapság sem. Miközben igaz, hogy az üdvösség
teljességgel kegyelem által van, és semmiképpen sem érhető el a teremtmény bármiféle
erőfeszítéseivel vagy cselekedeteivel, mindazonáltal ugyanúgy igaz, hogy senki sem képes
megszerezni azt az üdvösséget, amíg teljesen el nem szakad a világtól és a régi életmódjától.
A megtérés odafordulás Istenhez, s az odafordulásban Istenhez benne kell lennie az
elfordulásnak mindattól, ami Vele ellentétes. Senki sem üdvözül, amíg nem „jön”
Krisztushoz, s maga a „Krisztushoz jönni” kifejezés magában foglalja annak elhagyását, ami
Vele ellentétes. Az Úr Jézus nem a bűneikben menti meg az embereket, hanem a bűneiktől, s
mielőtt kimentené őket a bűneikből, meg kell történnie a megtérésnek a bűnökből (Lk13:3).
Márpedig senki sem tér meg a bűneiből, amíg azokban él és szereti azokat. A gonoszoknak el
kell hagyniuk a maguk „útját”, mielőtt Isten „megbocsátana” (Ézs55:7). A bűnösnek hátat kell
fordítani a messzi országnak, sőt, maga mögött kell azt hagynia, mielőtt közeledhetne az
Atyához és megkaphatná a „legszebb ruhát” (Lk15)!
Ha valaki ennek azt vetné ellenébe, hogy de hát ez az embert teszi, legalábbis részben,
a saját üdvözítőjévé! Arra azt válaszoljuk: egyáltalán nem! Semmi több érdemszerző sincsen
a megtérésben, mint amennyi a hitben. Ezek egyike sem érdem, amik feljogosítanák a bűnöst
az üdvösségre, de mégis megkövetelt minősítések, ugyanazon a módon, ahogyan egy üres
kezű koldus minősített az adományomra, vagy egy beteg ember minősített az orvos
figyelmének felkeltésére. A Szentírás sehol nem tanítja, hogy az embernek kell megújítania az
életét Isten elfogadásának kivívása végett, de azt állítja, hogy „A ki elfedezi az ő vétkeit, nem
lesz jó dolga; a ki pedig megvallja és elhagyja, irgalmasságot nyer” (Péld28:13).
„Mert ez a bizonyságtétel: Te pap vagy örökké, Melkisédek rendje szerint.” Figyeljük
meg: „bizonyságtétel”, nem egyszerűen csak „mondás”. Ezek a Szentlélek szavai Dávidon
keresztül, amikre itt az apostol hivatkozik az általa mondottak alátámasztására. Rövid idézet,
mindazonáltal igazolja a Pál által említett összes lényeg pontot. Először, bizonyítja, hogy kell
lenni másik, nem a Lévi törzséből származó papnak, amit Jahve itt Krisztusról jelent ki, Aki
Júda törzséből eredt: „Pap vagy te”. Másodszor, Ő „Melkisédek rendje szerinti” pap volt.
Harmadszor, Maga Isten ismerte el annak. Negyedszer, Ő az „enyészhetetlen életnek ereje
szerint lett” az (16. vers), mert Ő „pap örökké”.
Talán még egy szót hozzá kellene tenni ahhoz, hogy „Krisztus pap örökké a
Melkisédek rendje szerint”. Krisztus papsága benne volt Isten elméjében örök elképzelésként
és eredeti példaként. Ennek megfelelően támasztotta Isten Melkisédeket és ruházta fel a
hivatalával oly módon, hogy alkalmas előképe lehessen Krisztusnak. Ezért ő és a papsága
Krisztus papságának a külső megjelenési formája lett, s ezért mondta Isten, hogy pap marad
„az ő rendje szerint”, azaz a benne meglevő kiábrázolásnak megfelelően.
„Mert az előbbi parancsolat eltöröltetik, mivelhogy erőtelen és haszontalan” (18. vers).
A 12. versben az apostol kimondta, hogy a papság megváltozott, ezért változtatásra volt
szükség a törvényt illetően is. Bizonyítva a 15-17. versekben az előzőt, most megerősíti annak
elkerülhetetlen következményét, s tesz ezt annak megmutatásával, hogy a megígért és most
megadott papság mindenben összeegyeztethetetlen volt a lévitaival. A 12. versben a
gyengédebb „megváltozás” kifejezést használja, itt most kijelenti, hogy a régi rendszer nem
változtatható meg és nem igazítható hozzá a dolgok új rendjéhez, hanem mindenestől
„eltöröltetik”.
253
„Mert az előbbi parancsolat eltöröltetik.” Ez utalás a mózesi intézmények egész
rendszerére. A rendszerről itt úgy beszél, mint „előbbi parancsolatról”. Isteni elrendelés és
hatalom által lett, de mégis csak „a megjobbulás idejéig” való (Zsid9:10). Az „előbbi” jelzi az
új Pap beiktatását a Zsolt110 ígéretének beteljesedéseképpen. A korábbi parancsolat
szabályozta az imádást és az Isten iránti engedelmességet a keresztyén korszak előtt? most
azonban ez eltöröltetett és az imádás új törvénye lépett életbe.
Valóban szembeötlő megnézni a figyelmeztetéseket, amiket Isten adott Izraelnek a
törvény eltörléséről. Először is, már a kezdetekben világosan utalt arra, hogy nem kapcsolódik
ahhoz állandóság. Rögtön a törvény, mint szövetség megadása után Izraelnek, ők megszegték
azt az aranyborjúk felállításával a Hóreb hegyénél, ami miatt Mózes összetörte a táblákat,
melyekre a törvény volt felírva. Ha Isten azt akarta volna, hogy az a szövetség tartós
maradjon, akkor nem engedte volna, hogy az első alkotmányához a konkrét eltörlés jelképe
kapcsolódjon. Másodszor, Mózes konkrétan kijelentette a törvényadás után, hogy Isten bolond
nemzettel fogja bőszíteni őket (5Móz32:21) a féltékenységre, amit meg is tett a pogányok
elhívásával (Rm10:19), amivel a törvénynek a rendeletekben foglalt parancsolatait
szükségszerűen félre kellett állítani az útból! Harmadszor, Jeremiáson keresztül (31. fejezet
stb.) Jahve tájékoztatott, hogy a régi szövetség visszavonása után „új szövetségnek” kell
létrejönnie az egyházban! Ezzel és más módokon Izraelt előre figyelmeztette, hogy eljön majd
az idő, amikor az egész mózesi törvény a szövetségi hatékonyságának tekintetében hatályon
kívül lesz helyezve Isten népének kimondhatatlan előnyére.
Ha megkérdezik, hogyan és mikor lett „eltörölve” a judaizmus, a válasz ez: először,
valójában és ténylegesen Maga Krisztus által. Ő töltötte és végezte azt be a tulajdon
Személyében, s ezt cselekedve eltörölte a kötelező erejét. Másodszor, formálisan azokkal az
új rendelésekkel, amiket Krisztus rendelt el. Az úrvacsora (Mt26:26-29) és a keresztség
(Mt28:19) teljesen összeegyeztethetetlenek a törvény rendeléseivel, mert azok azt hirdették,
ami már megtörtént és végbement, míg ezek arra mutattak rá, ami még a jövőben fog
bekövetkezni. Harmadszor, Isten akaratának kijelentéseképpen a Csel15-ből megtudjuk,
miképpen jelentette ki a Szentlélek az apostolokon keresztül (28. vers) konkrétan, hogy a
pogány megtértek nem állnak a mózesi törvény betartásának kötelezettsége alatt (24. vers).
Negyedszer, gondviselés-szerűen, amikor i. sz. 70-ben Isten elpusztíttatta Jeruzsálemet és a
templomot.
„Mivelhogy erőtelen és haszontalan.” Az apostol itt megadja az okot, amiért Isten
eltörölte a mózesi törvényt. A 11. versben az apostol megkérdezte, hogy „ha a tökéletesség
elérhető lett volna a lévita papság által, mi szükség lett volna más papságot támasztani?” Itt
pedig világosan kijelenti, hogy az egész rendszer, viszonylagosan szólva, haszontalan volt. Ez
nem csekély mértékű nehézséget támaszt, nevezetesen azt, hogy ezt a tökéletlenséget az Isten
által adott rendszernek tulajdonítja. Miképpen lehet azt feltételezni, hogy a jó és szent Jahve
olyan törvényt írt elő a népének, ami mindig is gyenge és haszontalan volt?
Abszolút módon szemlélve a mózesi törvény nem bírálható, mert az az isteni
bölcsesség, szentség és igazságosság alkotása volt. De a nép vonatkozásában, akiknek adatott,
s a cél vonatkozásában, amiből adatott, tökéletlenség kapcsolódott hozzá. Bűnösöknek
adatott, akik beszennyezettek és vétkesek voltak, s ezért volt a törvény „erőtelen a test miatt”
(Rm8:3): az alanyainak nem volt erejük eleget tenni a magas követelményeinek. Sőt, képtelen
volt (önmagában) kielégíteni a mélységes szükségleteiket: elvenni a bűneiket, életet adni
nekik, hozzáigazítani őket Isten szentségéhez. Akkor át miért adatott? „A bűnök okáért
adatott, a míg eljő a Mag, a kinek tétetett az ígéret” (Gal3:19). Feltárta a bűn természetét,
hogy az ember lelkiismerete érzékeny lehessen arra. Visszafogta a bűnt a tiltásokkal és a
fenyegetésekkel, így az nem jutott teljességre. Megmutatta, bár csak homályos módon, a
módokat és az eszközöket, amikkel engesztelést lehet adni a bűnért. Végül megismertette
254
Krisztus eljövetelének kényszerítő szükségességét, hogy Ő tegye meg az ambereknek azt,
aminek megtételére önmagukban nem voltak képesek.
„Minthogy a törvény semmiben sem szerzett tökéletességet; de beáll a jobb
reménység, a mely által közeledünk az Istenhez.” (19. vers) Három dolgot kell
megjegyeznünk ebben az igeversben. Először, az apostol konkrét példát hoz arra, amiben a
törvény „erőtelen és haszontalan”. Másodszor, megadja, mi lett bevezetve annak helyére, ami
eltöröltetett. Harmadszor megemlíti, hogy a törvénynek nem volt célja, hogy bármiben is
tökéletességet szerezzen. „Nem tette tökéletessé az egyház állapotát, nem tette tökéletessé az
imádást, nem tette tökéletessé az Ábrahámnak tett ígéreteket azok beteljesítésével, nem hozott
létre tökéletes szövetséget Isten és ember között. Árnyképe, homályosszemléltetése volt
mindezeknek a dolgoknak, de semmit sem tett tökéletesé.” (John Owen)
Az előbb arra a kérdésre kerestük a választ, hogy miért kellett Istennek olyan törvényt
adnia a népének, ami semmit sem tett tökéletessé? Kimondhatjuk továbbá, hogy mindezekben
a dolgokban meg kell hajolnunk Isten szuverenitása előtt. S az alázatos lelkek számára
szépség és áldottság rejlik az isteni szuverenitásban. Amikor az Úr Jézus lélekben örvendezve
hálát adott, hogy a mennyi titkok el lettek rejtve a bölcsek és büszkék elől, de ki lettel jelentve
a csecsemőknek, akkor nem jelölt meg más okot, mint azt, hogy „Igen, Atyám, mert így volt
kedves te előtted” (Lk10:21. S amíg nem ismerjük fel a kiválóságot Isten mindegyik
rendelkezésében egyszerűen csak azért, mert azok az Övéi, Aki nem ad számot a dolgairól,
addig soha nem fogjuk ámulattal szemlélni az Ő útjait.
Azután, az emberek vétkeztek és elszakadtak Istentől, ezért igazságos és jogos volt,
hogy ne kerüljenek vissza azonnal a korábbi állapotukba. „Ahogyan Isten meghagyta a világ
nagy részét tudatlanságban a szándékait illetően, úgy látta jónak a várakozás állapotában
tartani az egyházat, ami a szabadság és a megszabadulás állapotát illeti. Ő képes volt
megteremteni a világot egy óra vagy pillanat alatt, de inkább úgy döntött, hogy hat nap alatt
teszi azt meg, hogy a munkája dicsősége világosan látható legyen az angyalok és az emberek
számára. S képes lett volna rögvest a bukás után előhozni a megígért Magot, akinek az
eljövetelével az egyháznak szükségszerűen élveznie kell mindazt a tökéletességet, amire e
világban képes, ám hogy megtanítsa az egyháznak a bűneik és a nyomorúságuk nagyságát, s
kimunkálja bennük az Ő kimondhatatlan kegyelmének elismerését, Isten fokozatosan haladt
előre az Önmagáról szóló kijelentésben, s megannyi koron keresztül váratta őket buzgó
sóvárgással és várakozással Krisztus eljövetelére.” (John Owen)
Végül és elsősorban, Isten azt akarta, hogy az Úr Jézus legyen mindenben a
legkiválóbb. Ez a Személye dicsősége és a munkája transzcendens kiválósága miatt járt ki
Neki. De ha a törvény bármit képes lett volna tökéletessé tenni, akkor nyilvánvaló, hogy ez
nem lett volna lehetséges. Krisztus Isten minden tanácsvégzésének a központja, a kulcs
minden problémához. Minden dolog az Ő végső tisztességére és dicséretére irányul. A
judaizmus rendszere a titkaival és az árnyképeivel alkalmas háttérként szolgált, ahonnan még
dicsőségesebbe ragyoghatott fel Isten tökéletességeinek teljes fénye, amit az Ő megtestesült
Fia jelenített meg. „A sötétség szűnni kezd, és az igaz világosság már fénylik” (1Jn2:8).
„De beáll a jobb reménység”. Amikor kellőképpen kiderült a törvény elégtelensége a
dolgok „tökéletesítésében”, Isten bevezette azt, amit ezt megtette. Párhuzamos igeszakaszt
találunk a Rm8:3-4-ben. Ott is azt olvassuk, hogy a törvény „gyenge”, mégpedig azok hibája
miatt, akikhez szólt. Ott olvassuk azt is a törvényről, hogy utána Isten „valami jobbat”
küldött, nevezetesen a Fiát. Ott olvasunk a „tökéletességről” is, amit Krisztus hozott el az Ő
népének. Ugyanez a dolog majd még egyszer elénk kerül, ha Isten engedi, amikor eljutunk a
Zsid10:1-10-hez.
A „reménységet” fogalomcserével használja, azaz maga a tárgy, a remélt dolog
helyén. Az első ígéret adásától kezdve az 1Móz3:15-ben, ami meg lett újítva az 1Móz12:3-
ban és az 1Móz17:8-ban Krisztus eljövetele volt az a nagy dolog, amire a hívők vágytak.
255
Ábrahám örvendezett, hogy láthatta az Ő napját (Jn8:56), s a próféták is kitartóan kutatták azt
(1Pt1:11-12). Ezért olvassuk Simeonról, hogy „várta az Izráel vigasztalását” (Lk2:25) és az
idős Annáról, hogy beszélt az újszülött Megváltóról „mindeneknek, a kik Jeruzsálemben a
váltságot várták” (Lk2:38). Hasonlóképpen a „boldog reménység” tárul Isten szentjeinek a
szemei elé ebben a korban mindig, ami nem más, mint „a nagy Istennek és megtartó Jézus
Krisztusunknak dicsősége megjelenése” (Tit2:13).
A „jobb reménység” bevezetésével a hívők most „közelednek az Istenhez”. Az ige itt
egy papi kifejezés, a papok közeledését jelenti Istenhez az Ő imádása során. Természetes
módon erre nem vagyunk képesek, mert „elidegenedünk az isteni élettől” (Ef4:18). A bűn
elválasztott minket a háromszor Szenttől. De most mi, akik egykor távol voltunk,
„közelvalókká lettünk a Krisztus vére által” (Ef3:13), aminek következtében mind a hívő
zsidóknak, mind a hívő pogányoknak „van menetelünk… egy Lélekben az Atyához” (Ef2:18),
miután az egész kegyelmi kiválasztás „szent papsággá” tett minket, „hogy lelki áldozatokkal
áldozzatok, a melyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által” (1Pt2:5). A hívők ama jogát és
kiváltságát, hogy közeledhetnek Magához Istenhez és az Ő kegyelmének trónjához, még
jobban feltárja a Zsid10, főleg a 19-22. versek. Minden, ami távolt tartott Istentől, eltöröltetett
a jobb reménység elhozatalával.
A teljes megvalósulásával és végső beteljesedésével együtt is ez még mindig csak a
„jobb reménység”. A hívők még mindig itt vannak a Földön, s kívül-belül sok minden van,
ami megrontja és megszakítja a közösségüket Istennel. A „tökéletességre jutásuk” az
állapotukban és a megtapasztalásukban (Zsid11:40), valamint a tényleges bevezetésük az
Atya jelenlétébe (Jn14:1-3) egyelőre még a jövő. De áldott legyen Isten, a bűneink elvétettek,
s megvan „a menetelünk is hitben ahhoz a kegyelemhez, a melyben állunk” (Rm5:2). Az
Útnyitó „bement értünk” a kárpit mögé (Zsid10:19-20). Akkor hát addig is „járuljunk azért
bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet
találjunk, alkalmas időben való segítségül” (Zsid4:16). Adja ezt meg az Úr az Ő neve
kedvéért!
A judaizmus félretétetik
Zsid7:20-24
20. És a mennyiben nem esküvés nélkül való, mert amazok esküvés nélkül lettek
papokká,
21. De ez esküvéssel, az által, a ki azt mondá néki: Megesküdött az Úr, és nem
bánja meg, te pap vagy örökké, Melkisédek rendje szerint:
22. Annyiban jobb szövetségnek lett kezesévé Jézus.
23. És amazok jóllehet többen lettek papokká, mert a halál miatt meg nem
maradhattak:
24. De ennek, minthogy örökké megmarad, változhatatlan a papsága.
Jól tesszük, ha felidézzük az apostol fő célját a levelének ebben a szakaszában. Ez

kettős volt: először is annak bemutatása, hogy a keresztyénség nagy Főpapja messze kiválóbb,
mint a judaizmus előképet jelentó főpapja volt, s a zsidók hite Rajta szilárdulhasson meg és a
szívük felindulhasson az Iránta érzett szeretetre és imádatra. Másodszor, annak bemutatása,
hogy a papság új rendjének Isten által történt beiktatása szükségszerűen magával hozta a régi
rend teljes eltörlését. A bizonyítás módszere, aminek a követésére a Lélek felindította az
apostolt, a hivatkozás volt az Ószövetség egyik figyelemre méltó előképére, amit egy messiási
prófécia is megerősített. Mert ebből kiindulva senki sem hivatkozhatott semmi másra, aki
valóban meghajolt a Szentírás isteni tekintélye előtt. Áldott dolog látni, milyen kegyelmesen
256
biztosított mindig Isten biztos alapot, amire a népe hite támaszkodhatott. De ezt az alapot
mégis csak úgy lehet teljesen feltárni, ha szorgalmasan kutatjuk az Ő Ígéjét, s tesszük azt a
Szentlélek irányításával és megvilágosító vezetésével.
A fejezetünk elemzése feltárja, hogy Krisztus Áronnal szembeni felsőbbrendűsége az
alábbi pontokban mutatkozik meg. Először, Áron csak ember volt, Krisztus „az Isten Fia” (3.
vers, de figyeljük meg ennek az ismétlődését a 28. vers érvelésének végén!). Másodszor, Áron
Lévi törzséhez tartozott, Krisztus pedig test szerint a királyi törzsből származott (14. vers) így
Ő Pap-Király. Harmadszor, Áron „a testi parancsolatok törvénye szerint lett”, Krisztus pedig
az „enyészhetetlen életnek ereje szerint” (16. vers). Negyedszer, Áron „semmiben sem
szerzett tökéletességet”, Krisztus igen (19. vers). Ötödször, Áron nem volt képes a bűnöst
„Istenhez közelíteni” (19.vers), Krisztus igen (25.vers) Hatodszor, Áron nem isteni esküvel
lett beiktatva a papi hivatalába, Krisztus igen (21. vers). Hetedszer, Áronnak sok utódja volt
(23. vers), Krisztusnak egy sem. Nyolcadszor, Áron meghalt (23. vers), Krisztus „mindenha
él” (25. vers). Kilencedszer, Áron bűnös volt (27. vers), Krisztus „a bűnösöktől elválasztott”
(26. vers). Tizedszer, Áron csak egy földi nép papi elöljárója volt, Krisztus „az egeknél
magasságosabb lőn” (26. vers). Tizenegyedszer, Áronnak „napról-napra” kellett áldozatot
bemutatni (27. vers), Krisztus áldozata pedig „egyszer s mindekorra” lett bemutatva.
Tizenkettedszer, Áron „gyarlósággal” volt tele (28. vers), Krisztus „örök tökéletes”. Joggal
dicsérhetjük Istent „ilyen főpapért” (26.vers)!
E kiváló Főpap beiktatásának a fényében mennyi hely maradt a másiknak? Nem volt
többé szükség semmiféle előképre, mert megjelent a valódi. A jelképek és az árnyékok elérték
a céljukat, amikor megjelent maga a szubsztancia. A gyermekkori dolgok eltöröltetnek,
amikor elérjük a felnőtt kort. A mankót leteszik, ha a végtag meggyógyul. Amikor eljön a
tökéletes, felhagynak a részben tökéletessel. Ez az a kikerülhetetlen következtetés, amire az
apostol itt támaszkodik? „Mert valóban létezik olyan igazság, aminek nem lehet
ellentmondani, ami megcáfolhatatlan tény, s egyben a korábbi igazság cáfolata”. S miért?
„Mert a papság megváltozásával szükségképen megváltozik a törvény is.” Isten félreállította a
judaizmus egész rendszerét.
Senki nem olvashatja végig az Ószövetséget anélkül, hogy ne csodálkozna az Úr
hosszútűrésén. eltekintve Izrael sok és nagy bosszantásától, addig nem állította félre a
judaizmust, amíg az Általa kijelölt cél elérése ténylegesen meg nem történt. Amikor
megjelent a megígért Messiás, a templom még mindig állt Jeruzsálemben, a papsága még
mindig működött, az áldozatokat még mindig bemutatták. De most elérte a célját. A templom
beteljesedett előképe volt látható a megtestesült Isten Személyében (Jn2:21); aminek Áron
volt az előképe, az beteljesedett a keresztyénség nagy Főpapjában; s minden áldozat meglelte
a tökéletes befejezését az Úr Jézus végső áldozatában. Ezért vette Isten a „a parancsolatokban
ellenünk szóló kézírást” és szögezte azt a keresztre (Kol2:14), ahol teljesen beteljesedve
hagyta.
A most megvizsgálandó versekben az apostol két dologgal foglalkozik. Először is
felhívja a figyelmet a legjelentősebb és legmélyebben szántó dologra a Dávidon keresztül
adott próféciában, ez pedig nem más, mint hogy Krisztus isteni esküvel lett pappá, ami
messze fölébe emeli Őt a törvény alatti papságnak. E tény mély értelmű jelentése és
felbecsülhetetlen értéke kerül majd elénk a soron következőkben. Másodszor, kijelenti, hogy
Krisztus örökké Pap, s teszi ezt annak érdekében, hogy megmutassa: soha többé nem lehet
szükség semmiféle más papra, vagy a lévita papsághoz történő bármiféle visszatérésre.
Csodálatosan teljes és átfogó az a rövid Íge a Zsolt110-ben, ami példát ad nekünk a
bölcsességnek és az igazságnak a Szentírás minden egyes versében rejlő kikutathatatlan
tárházáról, ha lelki látást kapunk a vizsgálatukhoz. Ez egyben jeles bizonyítéka a Szentírás
ihletettségének is: minden kifejezést, minden szót az isteni bölcsesség alkotott meg és megvan
azoknak a maguk értéke és jelentése.
257
„És a mennyiben nem esküvés nélkül való, mert amazok esküvés nélkül lettek
papokká” (20. vers). A nyitó „és” jelentése „továbbá”. Nem azt jelenti ez, hogy az apostol
következtetést von le a korábban mondottakból, hanem tovább lép az érvelésben. Itt új
megfontolandókat tár elénk az előtte álló fő cél megerősítése végett. A fordítók
meggyőződése az volt, hogy az igevers tartalma az utána következőktől függ, ami abban a
tényben is megmutatkozik, hogy a 21. versből egészítették ki a hiányos mondatot. Amihez itt
az apostol ragaszkodik, az az, hogy Krisztus papi hivatala összemérhető volt az Ő
beiktatásának ünnepélyességével abba.
Semmi sem hiányzott Isten részéről ahhoz, hogy kiválóságot és szilárdságot adjon
Krisztus papi hivatalához: „nem esküvés nélkül való”. Ezt az Ő Személyének dicsősége
követelte meg. Isten Fia végtelen kegyelemmel leereszkedik, hogy Magára vállalja a papi
hivatalt és ellássa annak minden feladatát. Illő volt tehát, hogy minden, ami hozzájárulhat
annak dicsőségéhez vagy hatékonyságához, csatlakozzon a vállalásához. Ebben Isten
kimutatta, mennyire féltőn őrzi az Ő Szeretettjének dicsőségét: mindenben Neki kell a
legelsőnek lennie. Mindenben, amit felvállalt, kiválóbb volt vagy lesz mindenkinél, akik
valaha is részt vettek vagy majd részt vesznek Isten szolgálatában. Ezért lett „nem esküvés
nélkül való” pappá.
Sőt, Isten szükségesnek tartotta buzdítani és bebiztosítani a népe hitét. Sok hibás dolog
volt a törvény alatti papságban, s Isten célját szolgálta, hogy így legyen. Ő soha nem akarta
azt, hogy az egyház hite ezekben a papokban érjen véget. De Krisztus papságának
bevezetésével Isten megmutatta minazt, amire a hitnek néznie és támaszkodnia kell, ezért
végtelen bölcsességében megadta az Ő papsága örök folytatódásának legmagasztosabb és
legkonkrétabb bizonyítékát. Ezen a módon mutatta meg, hogy az akaratának ez a
rendelkezése és kegyelme abszolút változhatatlan, így, ha nem igazodunk ahhoz, akkor örökre
el kell vesznünk. (Kivonat John Owentől)
Áron papsága nem indult esküvel, Krisztusé igen. S ami az eskühöz kapcsolódik, az
soha meg nem változhat, mert Isten változhatatlan. „Ugyanúgy, ahogyan Ábrahámnak is
megesküdött: ’Megáldván megáldalak téged’ azért, ’hogy két változhatatlan tény által,
melyekre nézve lehetetlen, hogy az Isten hazudjon’, bőséges bizonyosságunk legyen a
reménységről, úgy nem változhat meg soha Jézus főpapi mivolta, mert Isten örök rendeletén
és tanácsvégzésén alapszik, és mivel lényegileg kapcsolódik Magának Istennek a
természetéhez és a céljához, ezért indult esküvel. Megesküdött az Úr, és nem bánja meg.”
(Adolph Saphir)
„De ez esküvéssel, az által, a ki azt mondá néki: Megesküdött az Úr, és nem bánja
meg, te pap vagy örökké, Melkisédek rendje szerint” (21. vers) Kimondottan meg kell
említeni, hogy Isten soha nem avatkozott közbe esküvel a kiváltságra vagy a kegyelemre
tekintettel, hanem minden egyes esetben Krisztust tartotta szem előtt. Így esküdött Önmagára
Ábrahámnak, hogy az ő magvában lesz megáldva a Föld minden nemzete, amivel a
tanácsvégzése változhatatlanságát jelentette ki arról, hogy elküldi a Fiát, hogy az Ő magvát
Magára vegye. Így esküdött meg Dávidnak is az Ő szentségére, hogy az ő magva örökké a
trónon fog ülni.
„Mert amazok esküvés nélkül lettek papokká, de ez esküvéssel”. Noha soha a
legcsekélyebb módosulás sincsen Isten akaratának belső cselekvésében, s a céljaiban sincsen
a legkisebb változás sem, mert Benne „nincs változás vagy változásnak árnyéka”, Ő mégis
gyakran változtatja a cselekedeteit, a gondviselését, sőt egyes dolgokat is, amiket különböző
időpontokban jelöl ki az embereknek, hacsak nincsenek azok esküvel megerősítve. A lévita
papság isteni rendelésre jött létre, ezért Izrael népének engedelmeskedni kellett nekik. De nem
isteni esküvel léptek be a hivatalukba, s ennek a hiánya jelzi, hogy Isten fenntartotta Magának
a szabadságot a változtatásra akkor, amikor jónak látta.
258
„De ez esküvéssel, az által, a ki azt mondá néki: Megesküdött az Úr, és nem bánja
meg, te pap vagy örökké, Melkisédek rendje szerint”. Az esküt tevő személy Isten, az Atya,
Akihez beszél pedig az Isten, a Fiú: „Monda az Úr az én uramnak” (Zsolt110:1). Isten esküje
nyílt bejelentése az Ő örök céljának és változhatatlan rendelésének. Isten akaratának
ugyanarról a cselekedetéről és tanácsvégzéséről van szó a Zsolt2:7-ben: „Törvényül
hirdetem”. Így tehát amikor tetszik Istennek leleplezni az Ő rendelését vagy feltárni a célját,
bizonyságot téve arról, hogy az abszolút és változhatatlan, akkor ezt esküvel teszi, lásd
Zsid6:13-14, 17 és az arra vonatkozó megjegyzéseinket.
Ha megkérdezik: mikor esküdött meg így Isten Krisztusnak? Nekünk különbséget kell
tennünk két dolog, vagy pontosabban két összetevő között, nevezetesen maga az isteni
rendelés vagy cél, és annak kijelentése vagy kihirdetése között, mert az „eskü” mindkettőt
magában foglalja. Ami magát a rendeletet illeti, az visszavisz minket az Atya és a Fiú közötti
örök szövetségi ügyletekhez, amikor az „örök szövetség” köttetett. Ami annak kijelentését
illeti, az Dávidon keresztül történt meg. A sok modern igemagyarázó tehát, akik úgy tekintik
ezt az esküt, mint ami Krisztusnak tétetett a mennybemenetele során, súlyosan tévednek, mert
az teljes mértékben érvénytelenítené az apostol itt szereplő érvét. Ha Krisztus azt megelőzően
kínálta fel az áldozatát, hogy Isten megesküdött volna Neki, akkor emiatt nem volna elsősége
az ároni papokkal szemben. Az eskünek meg kellett előznie a papi hivatalba lépését és annak
ellátását, mert egyébként az apostol érvelése itt teljességgel meginog.
Isten Krisztusnak tett esküje nemcsak látványossá tette a keresztyénség Főpapjának
magasztos méltóságát, de jelezte annak az üdvökonómiának a hatalmas fontosságát is, amit Ő
vezetett be és amit most szolgál. „Egyetlen bölcs vagy jó ember sem erősít esküvel egy
csekély következményekkel járó dolgot. Ha önként esküszik, az világos bizonyítéka annak,
hogy a dolgot fontosnak tartja. Annak az üdvökonómiának tehát magasztosnak és szentnek
kell lennie, amire Jahve megesküszik, s ennek a körülménynek minden más üdvökonómia
fölé kell emelnie azt, melyek bár isteni eredetűek, de még sincsenek megkülönböztetve a
fontosságnak ezzel az elképzelhető legmagasztosabb jelével annak a megítélése által, egyedül
Akié a bölcsesség. Isten esküje azonban nemcsak a fontosságot jelzi, hanem az üdvökonómia
szilárdságát is, amire hivatkozva tétetett. Istent soha nem látjuk megesküdni a Szentírásban
másra, csak arra, ami rögzített és változhatatlan.” (John Brown)
„Megesküdött az Úr, és nem bánja meg, te pap vagy örökké, Melkisédek rendje
szerint”. Mivel a Szentírásban ez a legutolsó utalás Melkisédekre, talán jól tesszük, ha
összefoglaljuk a fő jellemzőket, amikben előképe volt Krisztusnak. Először is, Melkisédek
csak a saját osztálya vagy rendje papja volt, s így mutatott rá Krisztus papságának az
egyediségére, amit Ő senkivel sem oszt meg. Másodszor, Melkisédeknek nem voltak elődei,
ezért a joga a hivatalhoz nem testi leszármazáson alapult, előre jelezve a tényt, hogy Krisztus
papsága is teljesen különbözni fog Áronétól. Harmadsor, Melkisédeknek nem volt utóda, s ez
előre jelezte a tényt, hogy Krisztus papsága is végleges és örök. Még egyszer
kihangsúlyozzuk: nem az van megírva, hogy Krisztus Melkisédek rendjének a papja, mert ha
az lenne, a közöttük levő hasonlóság egy lényeges részletben megsemmisülne. Krisztus nem
követte Melkisédeket, hanem az általa alkotott előképe beteljesedése volt. Azoknak, akik azt
vetik ennek ellenébe, hogy az Ószövetségben semmi sincs megírva Melkisédek Istennek
felkínált áldozatairól, azt válaszoljuk, hogy az ő közbenjárásáról sem. Nem ezekben a
dolgokban akarta Isten, hogy ő előképe legyen Krisztusnak, hanem a fent említett
részletekben.
„Annyiban jobb szövetségnek lett kezesévé Jézus.” (22. vers) Az „annyiban” felel meg
a 20. versben szereplő „amennyiben”-nek, ezért a mostani igevers közvetlen kapcsolatban áll
a 20. verssel. „Amennyiben nem esküvés nélkül való, annyiban jobb szövetségnek lett
kezesévé”. A 21. vers, noha a fő kijelentés megerősítését vagy bizonyítékát tartalmazza,
mégis joggal tehető zárójelbe. A 20. és 22. versek szoros kapcsolatáról mondta John Owen:
259
„Kétféle jelentése lehet a szavaknak. 1. Az, hogy esküvel lett pappá, egy jobb
szövetség kezesévé tette Őt; vagy 2. A szövetség, amelynek a kezese volt, szükségszerűen
jobb, mint a másik, mert Ó, Aki a kezese volt, esküvel lett pappá.” Az egyik módon Krisztus
papságának méltóságát bizonyította az új szövetségből kiindulva, a másik módon pedig az új
szövetség méltóságát Krisztus papságából kiindulva. S összeegyeztethetjük ezt a két igeverset
annak kimondásával, hogy a papság valóban és hatékonyan ad méltóságot az új szövetségnek,
s az új szövetség kijelentés-szerűen tárja elénk Krisztus papságának a méltóságát.
„Annyiban jobb szövetségnek lett kezesévé Jézus.” Ezek a szavak világosan
előfeltételeznek három dolgot. Először, másik szövetség állt fenn Isten és az Ő népe között
Krisztus megjelenését megelőzően. Ezt részletesebben a Zsid8 tárgyalja. ahol az Ó- és
Újszövetség van összehasonlítva és egymással szembeállítva. Másodszor, bizonyos
tekintetben vagy vonatkozásban az Ószövetség is jó volt, erre utal az összehasonlító „jobb”
szó. Az Ószövetség jó volt, mint Isten igazságosságának és bölcsességének a terméke: jó
célokat szolgált, mert a parancsolatai visszafogták a bűnt és előmozdították a jóságot. A célja
is jó volt, mert Krisztusra mutatott. Harmadszor, az Ószövetségnek volt „kezese”. Sokan
tévedtek ebben a dologban, elmulasztva különbséget tenni a „közbenjáró” és a „kezes” között.
Mózes tipikus közbenjáró volt, Áron pedig tipikus kezes, mert ő volt az, aki ünnepélyes
áldozatokat kínált a nép nevében és helyett, engesztelést téve értük a szövetség kikötéseinek
megfelelően.
„Annyiban jobb szövetségnek lett kezesévé Jézus.” Ebben a fejezetben először itt
nevezi meg az apostol azt a személyt, akire utalt és akit leírt. Kijelentést tett már az Ő
papságának természetéről, Akinek be kellett tölteni a hivatalt a melkisédeki előképnek
megfelelően, de most az egészet határozottan a Megváltóra vonatkoztatja. Két kérdés
foglalkoztatta már régóta a zsidókat: a Messiás hivatalnak természete és az Ő személye. Az
apostol a saját Írásaikból mutatta be nekik, hogy a Messiásnak papnak kell lennie, de nem a
lévita törzsből, s bemutatta ennek szükségszerű következményeit is. Most pedig kijelenti,
hogy Jézus az a Pap, mert egyedül Ő töltötte be azt az előképet és látta el annak a hivatalnak a
fő feladatát. „Jézust” illetően itt kijelenti, hogy „Ő kezessé lett”. „Azzá lett” nak annak lett
kijelölve Isten, az Atya akarata és cselekedete által: v. ö. 1:4, 3:2, 5:5 és a hozzájuk fűzött
magyarázatainkat a „lett” kifejezés jelentését illetően. Krisztus egész vállalása és az Ő
hivatalának ellátása teljes mértékben Isten, az Atya kijelölésétől függött.
„A görög ’kezes’ szó tulajdonképpen jótállót jelent, olyasvalaki, aki zálogba teszi a
nevét, a vagyonát vagy a befolyását arról, hogy bizonyos dolog megtörténik. Amikor
szerződést írnak, hitelszerződést kötnek, vagy kötelezettséget foglalnak írásba, a barát lesz
kezessé abban az esetben, s ő maga lesz a felelős, ha a szerződés feltételei nem teljesülnek.”
(A. Barnes) A „kezes” az, aki vállalja, hogy jótáll más helyett, aki nem képes teljesíteni a
saját kötelezettségeit. Bármiféle vállalást is jelent a kezesség, akár szóbeli ígéretet, akár valódi
értéktárgyak átadását a döntőbíró kezébe, illetve bármi más személyes, életre szóló vagy testi
kötelezettségvállalást, az magában foglalja annak a személynek az elcsüggedését, akiért a
kezességet vállalták. A kezes valakinek a védnöke, aki a saját nevében képtelen eljárni: a
helyébe lép és helyette cselekszik. Képviseli az illetőt és teljesíti annak
kötelezettségvállalásait. Krisztus tehát nem Isten kezese volt, mert Neki nem volt szüksége
senkire, hanem az Ő saját, szegény, kudarcot valló és elégtelen népéé, akik nem voltak
képesek teljesíteni a saját kötelességeiket. Ennek fényében vállalta fel Krisztus, hogy jótáll
helyettük, kifizeti minden adósságukat és teljes elégtételt ad mindenért, amit Isten felhozott
ellenük.
Csodaszép szemléltetését látjuk a „kezességnek” az 1Móz43:8-9-ben. „És monda Júda
Izráelnek, az ő atyjának: Bocsásd el azt a fiút én velem, és mi azonnal felkelünk és
elmegyünk, hogy éljünk és meg ne haljunk se mi, se te, se a mi gyermekeink. Én leszek kezes
érette, az én kezemből kérd elő. Ha vissza nem hozom őt hozzád, és elődbe nem állítom őt,
260
mind éltig bűnös legyek előtted.” Áldott dolog látni, mennyire hűséges volt Júda az
egyezséghez. Később, amikor József poharát megtalálták Benjámin zsákjában (1Móz44:12), s
visszatértek Egyiptomba majd megjelentet a kormányzó József előtt, hallottuk, amint ezt
mondta: „Mivel a te szolgád e fiúért az ő atyjánál kezes lett, mondván: Ha vissza nem hozom
őt hozzád, mind éltig bűnös legyek az én atyám előtt. Hadd maradjon azért e gyermek helyébe
a te szolgád, az én uramnak szolgájáúl; e gyermek pedig menjen fel az ő bátyjaival.”
Áldott újszövetségi példáját látjuk ennek Pál esetében, aki önként lett Onésimus
kezese: „Ha pedig valamit vétett ellened, avagy adós, ezt nekem róvd fel. Én Pál írtam az én
kezemmel, én megfizetem” (Fil1:18-19). Hasonlóképpen kötelezte el Magát Krisztus az
Atyának a választottjaiért, ezt mondva: nekem ródd fel mindazt, amivel a népem az adósod, s
én teljesen kifizetem a tartozásaikat. Ez az a hivatal, amelyben Krisztus képviselő szerepet
játszik az azokkal a bűnösökkel fennálló kapcsolatában, akikért közbenjárt. Krisztus fellépése
kezesként, Önmaga felelőssé tétele annak érdekében, hogy minden beteljesedjék volt az, amit
az örök szövetség megkövetelt azoktól, akik osztoznak a gondoskodásában. A szövetség
kezeseként nevezik Krisztust a „második embernek”, az „utolsó Ádámnak” (1Kor15:47). Ez a
titulus tehát úgy mutatja be Krisztust, mint Aki azonosul azokkal, akiket az Atya neki adott, s
akik érdekében végezte el a Rá bízott nagy munkát (lásd Jn6:38-39 stb.) helyettük, teljes
elégtételt adva Istennek.
Figyeljük most meg, hogy Jézus „jobb testamentumnak” vagy „szövetségnek a
kezese” lett, ahogyan a szót fordítani kell, mert az elrendezést vagy alkotmányt, felosztást
vagy ökonómiát jelent. A dolgoknak a Krisztus által bevezetett rendjét jelenti, ellentétben a
dolgoknak a mózesi korszakban fennálló rendjével szemben. A mózesi szövetséget a lévita
papság közreműködésével kormányozták, de a jobb szövetséget Jézus, az Isten Fia által
kormányozzák. Az átmeneti és változó volt, ez tartós és örök. Azért, mert akik élvezik az
áldásait, azok képessé váltak igazodni a kikötéseihez, teljesíteni a feltételeit, s adózni azzal az
engedelmességgel, amit Isten követel meg. Isten rendeletére ugyanis a mi Kezesünk
kiérdemelte és megszerezte nekik a Szentlelket, s a kegyelem minden szükséges eszközét
ahhoz, hogy új teremtményekké válhassanak, s képesek legyenek engedelmességgel adózni
Istennek a lelki élet új alapelemével, mindvégig hűséggel.
A kezesség az isteni eskü által ad szilárdságot a szövetségnek. Isten szövetségre lépett
az első Ádámmal (lásd a Hós6:6 széljegyzeteit), de annak nem volt „kezese”! Ezért, noha az
első szülőnknek megvolt a bűntelen természet minden hatalmas előnye, telve szent
hajlamokkal és mentes minden gonosz képzelgéstől, vágytól és szokástól, ő mégis megszegte
a szövetséget és elveszítette annak minden előnyét. Isten szövetséget kötött a Sinai hegynél
(2Móz19 és 24) és a főpapot jelölte ki annak előképi kezeséül, mégis, mint láttuk az a
szövetség és az a kezes nem tett semmit tökéletessé. Annak a szövetségnek az volt a célja,
hogy kimutassa egy másik, jobb szövetség szükségességét. Ezzel szemben Isten olyan
szövetséget kötött a választottjaival Krisztusban, ami „mindennel ellátott és állandó”
(2Sám23:5), mert „segítséget adott a vitéznek” (Zsolt89:20).
S mi a gyakorlati kihatása ennek Isten gyermekeire manapság? Bizonyosan az, hogy
amennyire felülmúlja az új szövetség a régit, annyira vagyunk jobban lekötelezettek Istennek,
mert „valakinek sokat adtak, sokat követelnek tőle” (Lk12:48). Ezért amennyivel a jobb
szövetség kezese felülmúlja méltóságban és dicsőségben a régi szövetség kezesét, annyival
nagyobbak a kötelességeink a teljes hódolat, mélyebb odaadás, teljesebb engedelmesség
megadásában. Ó, testvéreim, mi jár annak az áldott Valakinek, aki odahagyta a mennyei
dicsőséget és eljött ebbe a bűntől átkozott világba, hogy teljesítse a kötelességeinket, kifizesse
az adósságainkat, s szenvedjen és meghaljon helyettünk! Bárcsak tényleg „kényszerítene” a
szeretete arra, hogy örömmel és teljes szívvel átadjuk magunkat Neki, többé nem keresve a
magunk örömét, hanem az Ő tisztességére és dicséretére élve! Ha nem tesszük, az a biztos
bizonyítéka, hogy még a bűneinkben vagyunk, idegenek a jobb szövetség Kezese előtt.
261
„És amazok jóllehet többen lettek papokká, mert a halál miatt meg nem maradhattak”
(23. vers). Ebben és a következő igeversben az apostol az utolsó, Krisztus papságának
Melkisédekével történő összehasonlításából származó érvét fejti ki. A célja az, hogy további
bizonyítékát adja, hogy az mennyivel kiválóbb, mint a lévitáké, s a Személye mennyivel jobb,
mint az övék. Az, hogy Pál még mindig Melkisédekre néz vissza, mint Krisztus előképére,
nyilvánvaló abból a leírásból, amit róla adott a korábbi versekben, nevezetesen, „pap marad
örökké” (3. vers) és „bizonyság szerint él” (8. vers), mert a papsága nem szűnt ötvenéves
korában, mint a lévitáké. Ez az a konkrét részlete, az előképnek, amit itt megragadott és
tovább vitt, mert ez volt az, ami életerőt és hatékonyságot adott minden másnak, amihez
ragaszkodott. Tegyük ezt félre, és az összes többi előny és kiválóság, amit megnevezett,
teljesen hatástalanok lesznek a „tökéletesség” bebiztosítása végett. Milyen tartós hasznot lehet
remélni egy egyháztól, aminek egy ideig ilyen dicsőséges Papja van, de aztán megfosztják
attól a hivatalának lejártával?
Ahogyan az, amit az apostol a 24. versben Krisztusról kijelent, azt tartja szem előtt,
amit korábban Melkisédekről jelentett ki, úgy az, amit a 23. versben állít a lévita papságról,
szintén visszatekint arra, amit korábban mondott róluk, hogy tudniillik valamennyien halandó
emberek voltak, semmi több, mert ténylegesen meghaltak az egymásutáni generációikban:
lásd 8. vers. Az apostol nagyon hangsúlyosan fejezi ki magát: „és jóllehet”. Nem kétséges
dolog volt az, amivel most foglalkozott, hanem egy közismert és ellenmondást nem tűrő. „És
amazok jóllehet többen lettek papokká”. ezt csak a főpapról mondja. A zsidó feljegyzések
arról tájékoztatnak minket, hogy nem kevesebb, mint nyolcvanhárom főpap származott
Árontól, az elsőtől Fineásig, aki a templommal együtt pusztult el. Harmincan a sátor idején
éltek Salamon előtt, tizennyolcan az első templom idején, mielőtt azt lerombolták a
babiloniak, a többiek a második templom korában, egészen i. sz. 70-ig.
A papok eme megsokszorozódásának az volt az oka, hogy „a halál miatt meg nem
maradhattak”. A hivataluk nagy méltósága, valamint a beiktatásuk ünnepélyessége ellenére is
csak emberek voltak, kitéve a gyengeségnek és az elmúlásnak azokhoz hasonlóan, akiket
szolgáltak. A halandóság nem engedte meg, hogy a hivatalukban maradhassanak.
Megakadályozta őket ebben az élet és a halál nagy, szuverén Urának nevében. Jeles példája
volt ennek maga Áron is, a legelső közülük. Isten, hogy megmutassa a papság természetét a
népnek, s kijelentse, hogy az örök Főpapnak még el kell majd jönnie, megparancsolta
Áronnak, hogy az egész gyülekezet szeme láttára haljon meg: 4Móz20:25-29! Hasonlóképpen
ragadta el a halál minden utódját is. Ezzel jelezte Isten Izraelnek az ahhoz a hivatalhoz
kapcsolódó tökéletlenséget, aminek a gyakorlása oly gyakran szakadt félbe.
„De ennek, minthogy örökké megmarad, változhatatlan a papsága.” (24. vers) Ez a mi
nagy Főpapunk mérhetetlen felsőbbrendűsége utolsó bizonyítéka a jelen igeszakaszunkban a
lévita papsággal szemben. A jobb szövetség Kezesének változhatatlan a papsága. Ennek okát
és alapját itt jelenti ki: „minthogy örökké megmarad”. Az apostol itt nem Krisztus papi
hivatalának abszolút örökkévalóságát bizonyítja, hanem annak folytonos és megszakítás
nélküli ellátását. Ez volt a zsidók hite a Messiásról és az Ő hivataláról: „Mi azt hallottuk a
törvényből, hogy a Krisztus örökké megmarad” (Jn12:34). Ezt, mint nehézséget vetették fel és
mondták válaszképpen az Úrnak arra a bejelentésére, hogy Neki fel kell emeltetnie a halálban.
A hivatalnak ez az álldósága volt az, ami mindenekelőtt megmutatkozott Melkisédekben.
Ez ellen lehet mondani: De Jézus Krisztus is meghalt, nem kevésbé valóságosan és
ténylegesen, mint Áron és az utódai, ebből tehát az következik, hogy hozzájuk hasonlóan
Neki sem volt szünetmentes a papsága. Ennek a nehézségnek a feloldása végett sok modern
igemagyarázó esett bele a szociniánusok tévedésébe, miszerint Krisztus egyáltalán nem vált
pappá a mennybemenetelét megelőzően. De az efféle válasz kettévágja a csomót, ahelyett,
hogy kibogozná azt. Ezt a koholmányt már cáfoltuk a korábbi részekben. S a Zsid7-ben
sincsen semmi, ami alátámasztaná azt az elképzelést, hogy Krisztus papságának kormányzása
262
csak a mennyben folyik. Az egész szövegkörnyezet világosan megmutatja mindenkinek,
akiket nem vakítottak el az előítéletek, hogy az apostol Krisztus papi hivatalának egészéről
beszél.
Krisztus halála hatalmas mértékben különbözött a lévita papok halálától, mert az Ő
halála nem akadályozta meg Őt abban, hogy pap maradjon, ahogyan amazokat igen. Először
is, Főpapként halt meg, ők kihaltak a papságból. Ő meghalt a Maga hivatalában, amazok
kihaltak a maguk hivatalából. Másodsor, a személyes haláluk nem képezte részét a
tevékenységüknek, míg a meghalás a fő papi kötelesség volt, ami az Úr Jézusra hárult.
Harmadszor, amikor amazok a halál hatalmába kerültek, alóla nem voltak képesek kivonni
magukat és visszatérni az életbe és a szenthely szolgálatába, de Isten Fiának volt hatalma
letenni az életét, és ismét felvenni azt. A halál nagyon távol állt attól, hogy véget vessen a
papi mivoltának, még csak a gyakorlását sem szakította félbe. Krisztus papként halt meg, mert
Ő volt a bűnért való áldozat is, de a személyének a felbonthatatlansága folytán a lelke és a
teste még mindig Isten Fiának személyében lakozik. Ő megszakítás nélkül aktív maradt a
hivatalában, „minthogy örökké megmarad”.
Ebből szükségszerűen következik, hogy a fentiekben elmondottak alapján Krisztusnak
„változhatatlan a papsága”, nincs kitéve változásnak, s nem múlhat el. Az Újszövetséghez
tartozó és annak részét képező papi hivatal a kormányzásával egyetemben szigorúan Jézus, az
Isten Fia Személyéhez kötött. Nincs se utódja, ahogyan elődje sincs (az előképeket
leszámítva). Ez azonnal leleplezi és kimutatja a pápisták utálatos istenkáromlását, akik a
szolgálóikat „papoknak” nevezik, kijelentve, hogy azok tulajdonképpeni munkáját ők végzik
el az áldozat bemutatásával. Hatalmas mértékben csökkenti a Krisztusnak kijáró tisztességet,
és felforgató a Szentírás egész tanítására nézve azt vallani, hogy ma bárki is papi hivatallal
van felruházva és annak tulajdonképpeni munkáját látja el. Azok, akik gonosz módon
feltételezik ezt a hivatali jelleget, megsértik Krisztus egyedüli előjogát, és azt feltételezik
róluk, hogy azok, amit állítanak magukról (ti. papok). Ez azonban a Megváltónkat, mint
papot, nem a Melkisédek, hanem Áron rendje szerintinek feltételezi, mert csak Áronnak
lehettek utódai.
Krisztusnak, mint Papnak az állandósága kimutatja a folytonos gondoskodását a népe
iránt. Ugyanaz a szeretet, amitől Papként letette az életét értük, változatlanul megmaradt
Benne. Ezért mindegyikük ugyanazzal a magabiztossággal járulhat Hozzá minden gondjával.
úgy, ahogyan a szegény és lesújtott nép járult Hozzá, amíg még itt volt a Földön. Megint
mondjuk: Krisztus papságának folytonossága az, amin az Ő egyházának biztonsága alapszik.
„Bajokkal, próbákkal, nehézségekkel, kísértésekkel és csüggedéssel szembesülünk? Vajon
nem ezt tette az egyház az elmúlt korokban is? De volt-e akár csak egy igaz hívő is, aki örökre
elveszett volna? Vajon nem dühöngött a Sátán, s a világ nem csikorgatta a fogait, amikor
látták, hogy azok hite, türelme és szenvedése megtörte a hatalmukat, akiket gyűlöltek? S
vajon a saját maguk bölcsességének és bátorságának köszönhetően tartattak meg? Nem,
hanem minden megtartatásuk és sikerük, a szabadulásuk és az örök üdvösségük egyedül és
kizárólag a könyörületes Főpap gondoskodásától és hatalmától függött:” Áldott legyen az Ő
neve, „Ő tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”. Halleluja, micsoda Megváltó! Micsoda Kezes!
Micsoda Pap!
A tökéletes pap
Zsid7:25-28
25. Ennekokáért ő mindenképen idvezítheti is azokat, a kik ő általa járulnak

Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék érettök.
263
26. Mert ilyen főpap illet vala minket, szent, ártatlan, szeplőtelen, a bűnösöktől
elválasztott, és a ki az egeknél magasságosabb lőn,
27. A kinek nincs szüksége, mint a főpapoknak, hogy napról-napra előbb a saját
bűneiért vigyen áldozatot, azután a népéiért, mert ezt egyszer megcselekedte, maga-
magát megáldozván.
28. Mert a törvény gyarló embereket rendel főpapokká, de a törvény után való
esküvés beszéde örök tökéletes Fiút.
A fő téma a most elénk kerülő versekben ugyanaz, mint amivel az apostol a levél 7.
fejezetének eddigi részében foglalkozott, azaz a keresztyénség nagy Főpapjának elsőrendű
kiválósága. Az, amit a szemünk elé állít, nem más, mint a mi Urunk Főpapságának
felsőbbrendűsége a lévitaival szemben. A különféle bizonyítékokat így lehet felsorolni.
Először, mert Krisztust Isten a Melkisédek rendje szerinti papnak nevezi, Zsid5:10. Ezt a tény
elemezve itt, a 7. fejezetben az apostol három dolgot tett: bizonyította Melkisédek
felsőbbrendűségét Áron rendjével szemben, Zsid7:1-10, hivatkozott a messiási próféciára a
Zsolt110:4-ből annak bizonyítása végett, hogy Krisztust nevezték papnak a Melkisédek rendje
szerint, s megmutatta, hogy ennek a próféciának a beteljesedése szükségszerűen magában
foglalta a lévita rend félreállítását.
Másodszor, Krisztus papsága felsőbbrendűségének második bizonyítéka az ároni
renddel szemben a beiktatásának megkülönböztetett ünnepélyessége, ami isteni esküvel
történt, Zsid7:20-22. Harmadszor, ott van a papsága örök állandósága, Zsid7:23-24.
Negyedszer, a papi munkájának üdvözítő hatékonysága, Zsid7:25. Ötödször, veszi a
személyes tulajdonságait, amikkel rendelkezik ahhoz, hogy Papként szolgálhasson, Zsid7:26-
28. Hatodszor, a mennyei szentéllyel bizonyítja, ahol most szolgál, Zsid8:1-5. Hetedszer
pedig az Újszövetséggel, amihez kapcsolódik, Zsid8:6-13.
Vagy, tekinthetjük a Zsid7 tartalmát az eredmények bemutatásának, amik abból
származnak, hogy Isten Melkisédek rendje szerinti papként hozta be Krisztust a világba.
Először is, ebből szükségszerűen következik, hogy a lévita papság eltöröltetett, mert az a rend
nem létezhetett az Övével együtt, 11. vers. Másodszor, ennek a változásnak a következtében
az egész mózesi szertartás hatályon kívülre került, 12. vers. Ennek az oka nyilvánvaló: az
egész ceremoniális törvény elfeltételezte az ároni papságot, amihez igazodott és amin alapult:
ha elvesszük az alapot, az egész építmény összeroskad. Harmadszor, Krisztusnak, mint
Papnak a beiktatásával teljesen új és mérhetetlenül jobb üdvökonómia is eljött. Végül, ilyen
Főpap megdönthetetlenül biztosítja Isten egész népének az üdvösségét, 25-26. versek.
A fejeztetünk zéró verseiben az egész előző értekezést azzal zárja, hogy alkalmazza
azt az egyház hitére és vigasztalására. A célja nemcsak a titokzatos ószövetségi Írások
felfedése volt, s nem is csak a keresztyénség dicsőségének és kiválóságának bemutatása a
judaizmussal szemben, Krisztus papságának következtében, hanem a fő célja a valódi hívők
számára e dolgok által nyújtott hatékonyság és az örök előnyök bemutatása volt. A csúcsa
annak, ahová vezetett, a 25. versben található, amit részletesen kifejt a fejezet végén. Azt
ismerteti most meg, amit a keresztyéneknek keresniük és várniuk kell Krisztus áldott és
dicsőséges papságától. Hasonlóképpen, az apostol a többi levelében is világossá teszi, hogy
Isten célja a Jézus Krisztus által történő megváltás egész titkában és az evangélium
behozatalában az Ő választottjainak üdvössége az Ő kegyelme dicsőségének dicsérete végett.
„Ennekokáért ő mindenképen idvezítheti is azokat, a kik ő általa járulnak Istenhez,
mert mindenha él, hogy esedezzék érettök.” (25. vers). Először is próbáljunk meg elmélkedni
ezen a kimondhatatlanul drága Ígén a szövegkörnyezetének fényében. A nyitó „ennekokáért”
jelzi, hogy egy következtetést von le a korábban elhangzottakból. Mi hát az előtétel, vagy mik
hát az előtételek, amiken ez a következtetés alapszik? Vagy nyíltabban szólva, miért mondja
itt, hogy Krisztus „mindenképpen üdvözíthet”? Az „ennekokáért” a felszentelési esküje miatt
264
(20. vers), az Atya céljának változhatatlansága miatt (21. vers), a jobb szövetség miatt,
aminek Ő a „Kezese” (22.vers) és az „örökké megmaradó” változhatatlan papi mivolta miatt
(24. vers) szerepel. „Ő mindenképen idvezítheti is azokat.” Ezt tekintjük a kapocsnak a 25.
vers és a szövegkörnyezet között.
Krisztus, mint Pap dicsőséges igazságának és hivatalának a megfontolásától az apostol
Isten népe hitének megerősítése és a vigasztalásuk fokozása végett rámutat a megdönthetetlen
következményre: „Ő képes rá”. Itt másodszor emlékeztet minket a mi nagy Főpapunk
képességeire. Először a Zsid2:18-ban olvastuk: „Mert a mennyiben szenvedett, ő maga is
megkísértetvén, segíthet azokon, a kik megkísértetnek”, lásd az ahhoz fűzött
megjegyzéseinket. Amiről konkrétan szó van, az nem a természetének, hanem a hivatalának a
képessége. Még mindig Krisztusnak a törvény főpapjaival szembeni felsőbbrendűségéről van
szó. A személyes gyengeségeik és a hivataluk korlátozott hossza folytán képtelenek voltak
hatályba léptetni azt, amire az Istenhez közeledni vágyóknak a legnagyobb szükségük volt.
De a mi nagy Főpapunk, Aki mentes mindezektől a gyengeségektől, „képes”. Miután az Ő
papsága felbonthatatlan és örök, az Ő hivatala teljesen elégséges Isten népe minden
szükségének kielégítésére.
„Ennekokáért ő mindenképen idvezítheti is azokat”. Nem pusztán mulandó vagy
átmeneti szabadítás az, amit Krisztus kieszközöl a népéért, hanem természetfeletti, lelki és
örök. Az „üdvözít” szó valamiféle gonosz és veszélyes dolgot jelent, amitől megadatik a
szabadulás. Ez a bűn, annak minden szörnyű következményével egyetemben: a
beszennyeződés, a vétkek, a törvény átka, a Sátán fogsága, az eljövendő harag. Ezért van
megírva Krisztusról, hogy „ő szabadítja meg az ő népét annak bűneiből” (Mt1:21), „a törvény
átkától” (Gal3:13), „amaz eljövendő haragtól” (1Thessz1:10). „Üdvözíthet is”. Nem volt
könnyű dolog legyőzni a Sátánt, betölteni a törvényt, elvenni a bűnt, kiengesztelni Istent,
elérni a bocsánatot, megvásárolni a kegyelmet és a dicsőséget mindazzal, ami Isten nagy
üdvösségéhez tartozik. De Isten „segítséget adott a vitéznek” (Zsolt89:20), s Ő, Aki felvállalta
ezt a munkát, képes befejezni is, mégpedig az Általa választott eszközökkel és módon.
Nos, a módszert, amit választott a népe üdvözítésére nem más, mint Krisztus papi
hivatalának az ellátása. Isten nem jelölt ki más eszközt ennek a célnak az érdekében. Ezt kell
keresnünk, vagy nélküle kell továbbmennünk. Ó, jaj, sokan olyanok, mint a Beliál fiainak a
tömegei, akik ezt mondták Saulnak, miután Isten királlyá kente fel őt: „Mit segíthet ez
rajtunk? és megvetették őt” (1Sám10:27). Ők nem értik) és nem is akarják tudni) hogyan
képes Krisztus üdvözíteni a bűnösöket a papi munkájával, ezért különféle ürügyekkel
önmagukban bíznak, Őt pedig megvetik. „Az összes hamis vallás nem más, mint egyéb
eszközök választása az emberek számára, amikbe a bizalmukat vethetik, Krisztus egyidejű
elhanyagolásával. S a babonák, legyenek akár nagyon, akár kicsik, ennek a példái.” (John
Owen)
„Ennekokáért ő mindenképen idvezítheti is azokat”. A „mindenképpen” szónak itt
kettős értelme lehet. Jelentheti akár a munka tökéletességét, akár az időtartamát, ezért
különféleképpen fordítják: teljesen vagy egészen, illetve mindörökre vagy örökké. Vegyük az
első értelmezését: Krisztus nemcsak az üdvösségünk egyik részét munkálja ki, a maradékot
ránk vagy másokra hagyva. „Ő nem hagyja abba a halál miatt, hanem addig él, ameddig
szükséges ahhoz, hogy minden el legyen végezve a népe üdvösségéért.” (A. Barnes) Vegyük
a második értelmezését: bármilyen akadályok és nehézségek merülnek fel a hívők
üdvösségének útjában, az Úr Jézus teljes mértékben alkalmas a papi hivatala gyakorlásának
következtében elvégezni a munkát a számunkra az örök tökéletességig. Nem számít, miféle
ellenfelek lépnek fel, Ő több mint elégséges ahhoz, hogy megbirkózzon velük és legyőzze
valamennyit. Egyesítve a kettőt: a teljes üdvösség soha véget nem érő valami.
„A kik ő általa járulnak Istenhez”. Ez a mondat határozza meg, kik a részesei az Ő
üdvöségének. Krisztus képes mindenképp üdvözíteni, de Általa mégsem üdvözül mindenki,
265
sőt, valójában csak kevesen vannak az üdvözülők. Tömegek hallgatják Őt, de jobban szeretve
az idő és az értelem dolgait, „nem jönnek” Hozzá, hogy „életük lehessen” (Jn5:40). Csak
azokat üdvözíti, akik Általa járulnak Istenhez. Istenhez járulni azt jelenti, hogy először is
hiszünk Benne (Zsid11:6), másodszor is imádással közeledünk Hozzá (Zsid10:1, 22). Ez az
utóbbi jelentés az, amiről itt elsősorban szó van, mert az apostol az egyház állapotáról beszél
az új szövetség alatt, valamint annak előnyeiről a judaizmussal szemben, amik a Krisztus
papságához való viszonyából fakadnak. „Azok, akik Krisztus által járulnak Istenhez, hisznek
Benne, s szent engedelmességgel adják át magukat Isten imádására Benne és Általa.” (John
Owen)
Istenhez járulni Jézus Krisztus által szent imádás. Jönni annyi, mint érdeklődni az Ő,
mint a népe Főpapja üdvözítő hatalma iránt. Először, a tekintélye iránti engedelmességben,
ami annak útját vagy módját illeti. Meg kell hajolni az Ő jogara előtt és a gyakorlatban kell
elismerni az Ő úri mivoltát, mert egyébként lázadók és bálványimádók vagyunk, nem imádók.
Másodszor az Ő közvetítésére támaszkodva, ami annak az elfogadását jelenti, számítva az Ő
áldozatának elégségességére a bűneink miatti engeszteléshez, és a közbenjárására, amivel
elnyeri a személyünk és áldozatunk elfogadását. Harmadszor, a Személyébe vetett hittel, mint
mindennek az alapjával, azaz hinni kell Benne, mint a szent hivatalával felruházottba, hogy Ő
mindenképpen képes lesz üdvözíteni azokat, akik Általa járulnak Istenhez. Amíg nem
vagyunk igazi hívők, az imádatunk nem lesz elfogadva.
Először, amikor a megelevenített bűnös Krisztushoz jön, az Atya vonja őt (Jn6:44), s
Krisztuson keresztül járul Istenhez, v. ö. 1Pt3:18. A papi hivatalában Krisztus Isten számára
szabadít meg a bűntől. Az Ő igaz mivolta Önmagán. mint Közbenjárón túlra, Magához
Istenhez vezeti őket, v. ö. Zsid10:22. Azaz, az „Istenhez járulás” a gyümölcse és a
következménye a „Krisztushoz jövésnek”. Isten igazságos és szent Isten, de a hívő bűnös
Krisztusban és Rajta keresztül mégis kommunikálhat Vele. Tegyük fel, hogy Isten szörnyű
fenségének és emésztő szentségének egyre fokozódó érzése alatt vagyok. Reszketek, és nem
merek Hozzá közeledni. Ó, jaj, hol vannak azok manapság, akiknek valaha is volt hasonló
tapasztalatuk? De később a Szentlélek veszi a Krisztus dolgait és megmutatja nekem a
bűnösök iránti könyörületét, a közbenjárói hivatalát, a mindenre elégséges szeretetét. Akkor a
félelmeim lecsillapodnak, s közeledek Istenhez, dicsérve Őt a kimondhatatlan ajándékáért. S
Krisztus üdvözítő „képessége” nem az odajövetelemen múlik Hozzá, hanem az Ő hatalmában
áll legyőzni az „Övéi” vonakodását és az odajövetelre ösztönözni őket, lásd Jn17:20.
„Mert mindenha él, hogy esedezzék érettök”. Ezek a szavak fejezik ki az okot, amiért
Krisztus képes hatékonyan üdvözíteni a népét. Az, ami bebiztosítja őket, nem más, mint az
örök élete, Ő „mindenha él”, valamint azt állandó munkálkodása, „hogy esedezzék érettök”.
Ez az, ami hatékonyságot ad Krisztus papságának. Az Úr Jézus közbenjárói életet él a
mennyben a népéért: ahogyan meghalt értük, úgy él is értük, s ezért biztosítja őket arról, hogy
„én élek, ti is élni fogtok” (Jn14:19). Viszonylag kevesen értik meg manapság ezt az áldott
tényt. Azt, hogy Krisztus meghalt értük, mindenki megvallja, akik egyetértenek az
evangéliummal, de azt, hogy ugyanolyan lényegi szükség van arra is, hogy éljen és
közbenjárjon értük, az olyasvalami, amit nem vesznek észre. Mindazonáltal a Szentírás
világosan beszél erről a dologról: „Ha pedig a Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti
hitetek; még bűneitekben vagytok” (1Kor15:17).
„Sok keresztyén van, akik egyoldalúan élik meg Jézus keresztre feszítését. Nem
tudunk eleget időzni annál a dicsőséges igazságnál, hogy Jézus Krisztus a mi bűneinkért
feszíttetett meg. De mégsem a keresztre feszítésen, hanem Krisztuson, az Úron nyugszik a
hitünk, s nem a kereszten levő Krisztusra támaszkodva élünk, hanem arra a Krisztusra, Aki
meghalt és feltámadt, s Isten jobbján ülve közbenjár értünk… Amikor Jézus meghalt a
kereszten, elvette a bűneinket, de ez csak egy akadály eltávolítása volt. A halála végső célja a
feltámadása és a mennybemenetele volt, hogy a szenvedésen át lépjen be a dicsőségbe, hogy
266
tökéletes Közvetítő lehessen Isten és ember között, bemutatva minket Istennek és átadjon
nekünk minden áldást, amit az Ő drága vérén vásárolt meg a számunkra. Örök megváltást
szerzett a kereszten, s az örök megváltás áldásait adja a szentek szentjéből. Ha Krisztus nem
támadt fel, még mindig a bűneinkben vagyunk, s ha ilyesmi lehetséges volna, akkor, bár
bocsánatot nyerhettünk, mégis holtak és Lélek nélküliek vagyunk.” (Adolph Saphir)
Olyan rendkívüli a hívők „mindenképpen üdvözítésének” munkája, hogy az Úr
Jézusnak közbenjárói életet kell élnie a mennyben annak tökéletesítése és befejezése
érdekében. Valóban általánosan elismert dolog a hitvalló keresztyének részéről, hogy a
bűnösök nem üdvözülhetnek Krisztus halála nélkül, de hogy a hívők sem üdvözíthetők
Krisztus feltámadási szolgálata nélkül, azt már nem ismerik vagy fontolják meg annyira
szabadon. A Rm5:10 mégis nagyon konkrét ebben a dologban: „Mert ha, mikor ellenségei
voltunk, megbékéltünk Istennel az ő Fiának halála által, sokkal inkább megtartatunk az ő élete
által minekutána megbékéltünk vele”. Mérlegeljük alaposan a Rm8:33-35-öt is. Egy dolog azt
elismerni, hogy egykor Önmagát felkínálva Krisztus „örök váltságot” szerzett nekünk
(Zsid9:12), de teljesen más azt is észrevenni, hogy az Ő közbenjárására van szükség ahhoz,
hogy az áldozatának gyümölcsei alkalmazhatókká váljanak azokra, akikért azt bemutatta.
Sokaknak tűnik úgy, hogy miután Krisztus betöltött minden igazságot az Ő népéért,
megváltotta őket a vére által, teljes engesztelést adott a bűneikért, semmi többre sincs
szükség. De ha Krisztus ránk hagyta volna az örök biztonságunk felépítését az Általa
lefektetett alapra, ha úgy ment volna a mennybe a jutalmát élvezni, hogy nem folytatta volna a
papi hivatalát értünk, ha pusztán bebiztosította volna a jogainkat és címünket a mennyei
örökségre, s hagyta volna, hogy törekedjünk az után anélkül, hogy segítene minket, akkor
mindenki gyorsan az erős ellenségek áldozatául esne, akik állandóan a mi elpusztításunkra
törekednek. Amikor Isten „megvetette a Föld alapját” és „együtt örvendezének a
hajnalcsillagok, és Istennek minden fiai vigadozának” (Jób38?4, 7), akkor is szükség volt
Isten teremtő hatalmának folytonos cselekedeteire a Föld tökéletesítéséhez. Így alapult az új
teremtés dicsőséges módon Krisztus halálán és feltámadásán, Isten diadalmas dicséretét
eredményezve (Kol2:15, 1Tim3:16), de az a dicséret mégis Krisztus változhatatlan szeretetén
gondoskodásán és hatalmán alapszik, hogy befejezze a munkát, amit elkezdett.
Azok, akikért Krisztus meghalt, nem jutnak a mennybe abban a pillanatban, amikor
hitre jutnak, hanem továbbra is itt maradnak az ellenség országában. S nem is dicsőülnek
meg: helyette a „test” az összes bemocskoló befolyásával még továbbra is megmarad bennük.
Ezért sürgető szükségük van Krisztus papi gondoskodására, hogy a közbenjárására válaszul
Isten elküldhesse nekik a Lelkét, megadva nekik a kegyelem újabb adagjait, megszabadíthassa
őket az ellenségeiktől, kommunikációs kapcsolatban tarthassa őket az Atyával,
megválaszolhassa a Sátán vádjait, megőrizhesse őket a földi útjuk végéig, majd Magához
fogadhassa őket és „az ő dicsősége elé állíthassa feddhetetlenségben” (Júd1:24). „Ki képes
kifejezni azt az ellenállást, ami továbbra is a hívők üdvössége befejezésének munkája ellen
irányul ebben a világban? Miféle hatalom képes megütközni a bűn maradék erejével, a Sátán
és a világ szembenállásával, és legyőzni azt? Milyen megszámlálhatatlanul sok, a maguk
természetében ártalmas és veszedelmes kísértésnek van kitéve minden egyes hívő!” (John
Owen)
„A legdicsőségesebb bepillantás, amit a függöny mögötti dolgokba, a szentek
szentjében folyó megváltásunk művének hátralevő ügyleteibe nyerhetünk, nem más, mint
Krisztus közbenjárásának ábrázolása. A mi Főpapunk bement a függöny mögé, ahol szem
nem láthatja, de Ő mégis ott van, mint Főpap, ami magát a mennyet teszi dicsőséges
templommá. Ott hit által látjuk Őt még mindig felruházottan a papi hivatallal, ahogyan
folytatja annak ellátását. Innen származik a látvány, amit János látott. Bokáig érő ruhába
öltözve, és mellénél aranyövvel körülövezve: mindkettő papi öltözék, Jel1:13.” (Kivonat John
Owentől)
267
„Krisztus közbenjárása nagy bizonyítéka a folytatódó szeretetének és
gondoskodásának, az egyháza iránti szánakozásának és könyörületének… De hogyan
tudhatjuk, hogy az Úr Krisztus, Aki ennyire gyengéd, szerető és könyörületes, a továbbiakban
is ilyen marad? Miféle bizonyítékunk vagy kijelentésünk van erről? Igaz, kiváltképpen ilyen
volt, amikor itt járt a Földön a testi életének napjaiban, amikor az életét is letette értünk. Nem
tudjuk, miféle változások mehettek végbe a természetében, miután felruháztatott dicsőséggel,
s azt sem, hogy a bennünk levő érzelmek, amelyek mellé elkülöníthetetlenül társul
valamekkora gyengeség és bánat, mennyire nem egyeztethetők össze az Ő mostani állapotával
és dicsőségével. De itt annak tévedhetetlen bemutatását látjuk, hogy Ő továbbra is ellátja azt a
hivatalt, tekintettel a szeretet, a sajnálat és a könyörület mindazon érzelmeire, amik Neki
vannak tulajdonítva.” (John Owen)
„Mert ilyen főpap illet vala minket, szent, ártatlan, szeplőtelen, a bűnösöktől
elválasztott, és a ki az egeknél magasságosabb lőn” (26. vers). Ebben az igeversben az apostol
megmutatja: ahhoz, hogy a bűnösök Istenhez járulhassanak, szükségük van egy Főpapra, Aki
bátorítja őket és lehetővé teszi ezt a számukra. S nemcsak egy főpap szükséges, de olyannak
is kell lennie, aki a kiválóságok bizonyos minősítésével is rendelkezik, ha valaha is bejutást
szeretnénk a háromszor Szenthez. Ilyen Főpap van itt leírva: ilyen Főpap „illet vala minket”,
ilyen volt szükséges a szegény bűnösök számára, ilyen lett nekik. Senki más nem volt képes
engesztelést adni a bűneinkért, megtisztítani a lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, elérni
a befogadást Istennél a számunkra, megadni a kegyelem ama eszközeit, amikkel képesek
vagyunk Istennek élni a hit, az engedelmesség és az imádás minden kötelességében,
vigasztalni minket a próbákban, megszabadítani a kísértésektől és megtartani minket az örök
dicsőségre.
Az egyetlen alkalmas Főpapnak a hivatalra Isten előtt a kétségbeejtően gonosz
bűnösök érdekében „szentnek” kellett lennie. Itt tehát Krisztus természetének abszolút
tisztaságáról van szó. Ő teljes mértékben tiszta volt a mi eredendő beszennyeződésünk
legcsekélyebb foltjától vagy mocskától. Ahelyett, hogy hozzánk hasonlóan „bűnben fogant és
gonoszságban formálódott” volna, az Ő emberi mivolta „szent dolog” volt (Lk1:35). A
fogantatása csodálatos, a Szentlélek közvetlen működése által történt, s nem a természetes
nemzés útján ment végbe. Ezért teljes mértékben mentes volt a szennyeződésektől, ami Ádám
leszármazottjainak mindegyikét megrontja. Ő elmondhatta: „jön a világ fejedelme: és én
bennem nincsen semmije” (Jn14:30). Nem volt benne semmi, amire a Gonosz sikerrel
hivatkozhatott volna. S ilyen Főpapunk lett. Ha beszennyeződött volna a természete, akkor
alkalmatlanná vált volna papnak és áldozatnak egyaránt. A természetének ez a szentsége volt
szükséges ahhoz, hogy választ adjon a mi természetünk szentségtelenségére.
Másodszor, „ártatlan” volt. A „szent” elmondja nekünk, hogy milyen volt Krisztus
Isten iránt: tökéletesen igazodott az isteni akarathoz belülről és erről bizonyságot tett a
tökéletes külső viselkedése. Az „ártatlan” azt mondja el, milyen volt Ő az ember iránt. Ő az
egyetlen a valaha is a Földön járók közül, aki soha nem szennyezte be, kísértette vagy sértette
meg azokat, akikkel kapcsolatba került. „Szentként” szerette az Urat, az Ő Istenét teljes
szívéből; „ártatlanként” szerette a felebarátját, mint Önmagát. Nem Önmagának élt, hanem
mindig mások rendelkezésére állt. Mindig a jót cselekedte. Ha szidalmazták, nem
szidalmazott vissza. Ha gonoszul bántak Vele, nem bosszulta meg. Ő volt a Bárány a farkasok
között. Ő volt az igazság Napja, gyógyulással a szárnyai alatt. Milyen tökéletesen alkalmas
volt tehát arra, hogy papként szolgáljon és kielégítse a népe szükségleteit!
Harmadszor, „szeplőtelen”. Nemcsak „szentként” és „ártatlanként” lépett be ebbe a
világba, de meg is maradt annak, amikor elhagyta azt. Harminchárom évig lakozva az átok
alatt levő világban, naponta keveredve a bűnösökkel, soha nem szennyeződött be. Pont
amiképpen a Nap sugarai is képesek belevilágítani a legmocskosabb folyamba anélkül, hogy
elveszítenék a tisztaságukat, úgy járt be és ki Krisztus is a legalávalóbbak között anélkül,
268
hogy az Ő szentsége a lecsekélyebb mértékben is beszennyeződött volna. Krisztus „ártatlan”
volt erkölcsileg, amilyeneknek a papoknak is lenniük kellett ceremoniálisan. Soha nem
fertőzték meg az Őt körülvevő gonoszságok. Megérintette a leprást, s a leprás megtisztult.
Kapcsolatba került a halállal és legyőzte azt. Negyven napig volt az ördög jelenlétében, s a
végén ugyanolyan tiszta volt, mint kezdetben.
Negyedszer, „a bűnösöktől elválasztott”. E mondat az igeversben elfoglalt helyzetének
kell irányítania az értelmezését. Kettős jelentése van. Szorosan kapcsolódik mind a korábban
elhangzottakhoz, mind a soron következőkhöz. Miután a „szent, ártatlan, szeplőtelen” után
jön, összefoglalóját adja annak, hogy mi volt Krisztus Önmagában, kihangsúlyozva az
egyediségét és szemléltetve az alkalmasságát a papi hivatal ellátására. Ő volt az első zsoltár
„boldog” embere: nem járt az istentelenek tanácsában, nem ált meg a bűnösök útján, s nem ült
a csúfolódók székében. Ő volt a 4Móz6 igazi nazírja. Noha a bűnösök között élt, mégis,
végtelenül elkülönült tőlük természetben és jellemben, indítékokban és viselkedésben
egyaránt. A világban volt, de nem volt „a világból való”, Így vált alkalmassá a közvetítése
Isten és a bűnösök között.
„A bűnösöktől elválasztott”. Mivel ez a mondat készíti elő az utat az „a ki az egeknél
magasságosabb lőn” előtt, éles ellentétben áll a „bűnösök közé számláltatott”-tal a kereszten,
ahol látjuk, hogy a bűnösök helyét foglalta el, de már nincs ott többé. A halált örökre Maga
mögött hagyta. Most, abszolút értelemben „elválasztott a bűnösöktől”, azaz elkülönített
azoktól, akikért közbenjár. Elkerült a társaságukból másik szférába. Azaz, ez a mondat
rámutat egy újabb ellentétre a törvény alatti főpappal szemben. Áron áldozatot mutatott be a
bűnösökért, de továbbra is közöttük maradt, Krisztus azonban nem.
„Az egeknél magasságosabb lőn.” „Ez utal nagy Főpapunk jelenlegi helyére és
helyzetére. Egy időre kisebbé tétetett az angyaloknál és alászállt a Föld alsóbb részeibe, hogy
a papi hivatásának legfőbb feladatát teljesítse, nevezetesen, áldozatul kínálja fel Magát
Istennek. De nem maradt meg abban az állapotban, s nem ott látja el az egész hivatalát, és
annak minden kötelességét. Ezért lett magasabb az egeknél. Nem azért lett magasabb az
egeknél, hogy pap lehessen, hanem a Főpapunkként és ebbéli minőségében lett azzá, hogy
ellássa a hivatalának azt a részét, amit még tökéletesíteni kellett: örökké kellett élnie, hogy
közbenjárjon értünk.” (John Owen)
„A jellem abszolút tökéletessége nemcsak a mi körülményeinkhez igazodó
követelmény, hanem azzal a felmagasztalt állapotában, vagy a végtelen hatalmának nagy
méltóságában is rendelkeznie kell. Neki kell annak lennie, ’a ki az egeknél magasságosabb
lőn’. A kifejezés sajátos. Sehol máshol nem fordul elő a Szentírásban, de a jelentése kellően
világos. A legmagasabb tisztesség és hatalom helyét kell elfoglalnia. S ’magasságosabbnak
kell lennie az egeknél’. Ezek a szavak világosan kifejezik, hogy a felemelkedése az egek fölé
valamiféle ráruházott dolog. Az egek alatt kellett lennie ahhoz, hogy elláthassa a hivatala
bizonyos feladatait, s azok sikeres teljesítése folytán messze az egek fölé emeltetett más
feladatok ellátása végett, továbbá azért, hogy elérje a hivatalának nagy, végső célját.” (John
Brown)
„Jézus a szentek szentjébe lépett be, aminek a sátor volt az előképe. Minden teremtett
égbolt felett, az angyalok és a fejedelemségek felett van most Jézus a valódi szentélyben,
Isten jelenlétében, s ott úgy trónol, mint a mi tökéletes Főpapunk. A mennyei helyzete
bemutatja, hogy amikor feláldozta magát, azzal örökre eltörölte a bűnt, ahogyan be is mutatja
az Ő isteni dicsőségében. Mert ki más ülhetne a Fenséges jobbján, mint Isten Fia? S meg van
írva: ’Magasztaltassál fel az egek felett, oh Isten!’ (Zsolt57:6)” (Adolph Saphir) „Az egeknél
magasságosabb lőn” Isten által: ez bizonyítja azt, hogy a teljes engesztelés megadatott.
Kihangsúlyozza a tényt, hogy Krisztus belépett a mennyei szentélybe értünk, lásd 4:14, 8:1-2,
9:24 és Ef1:20-23. Kinyilatkoztatja, hogy Ő fölemeltetett a teremtett dolgok minden rendje
269
fölé. Ez adja tudtunkra, milyen mérhetetlenül felsőbbrendű a mi Főpapunk Áronnal
összehasonlítva.
Mielőtt tovább lépnénk erről az igeversről, szívleljük meg a mélyenszántó gyakorlati
alkalmazását. A mi főpapunk tökéletességei azok, amikhez alkalmazkodnunk kell. „Ha
átadjuk magunkat e Főpap gondoskodásának, ha egyedül Általa akarunk közeledni Istenhez,
akkor a természet és az élet szentségében a saját mértékünknek feltétlenül meg kell Neki
felelnünk. Senki nem lehet tiszteletlenebb az Úr Jézussal szemben, senki sem tévesztheti meg
és árulhatja el gonoszabbul a saját lelkét, mint azok, akik a Papjuknak vallják Őt. ezzel együtt
bízva benne, hogy üdvözíti őket, de mégsem igyekeznek szentek, ártalmatlanok,
mocsoktalanok lenni és elszakadni a bűnösöktől, Hozzá hasonlóan.” (John Owen)
„A kinek nincs szüksége, mint a főpapoknak, hogy napról-napra (előbb a saját
bűneiért) vigyen áldozatot, (azután a népéiért,) mert ezt egyszer megcselekedte, maga-magát
megáldozván.” (27. vers) Figyelje meg az olvasó alaposan az általunk alkalmazott zárójeleket
az igeversben: a középső szakaszokat zárójelbe téve (mint azt kell is) megszabadulunk attól a
nehézségtől, ami a legtöbb igemagyarázót megzavarta. Ebben és a következő versben az
apostol újabb példákat említ, amikben a mi Főpapunk kiválóbb az Áron rendjéből
származottoknál. A 26. versben leírt tökéletességei mentesé tették Őt a lévita papok minden
gyengeségétől, melyek kizárták őket a személyes engesztelés adásának lehetőségéből. Az
apostol célja annak megmutatása, hogy Krisztus Istennek végtelenül tetsző volt, s mivel nem
volt szüksége arra, hogy Önmagáért áldozzon, az áldozat, amit a népéért bemutatott, örök
érvényű. Az „ezt egyszer tette meg” bejelenti, hogy nincs szükség semmiféle további
ismétlésekre.
Az apostol még mindig szembeállítja Krisztust a lévita papsággal. Ők hogyan tudták
volna kiengesztelni Isten kijelentett, mások által megsértett szentségét, amikor Isten joggal
haragudott a saját bűneik miatt? Kénytelenek voltak „naponta” időről időre, „napról napra”
vagy újra és újra, periódusos ismétlődéssel áldozni a saját bűneikért, „esztendőnként”, v. ö.
Zsid10:1, és figyeljük meg, hogy a zsidók is a 2Móz13:10-ben: az „esztendőről esztendőre”
kifejezés szó szerint azt jelenti, „napról napra”. A törvény kora főpapjának nemcsak a saját
bűneiért kellett áldoznia, hanem az egész népért bemutatott áldozatának sem volt tartós
hatékonysága, mert azt évente kellett ismételni. Viszont Krisztusnak, miután tökéletes volt,
nem kellett Önmagáért áldoznia, s miután az áldozata is tökéletes volt, ezért semmi további
áldozatra sincsen szükség. Az Ő áldozata „új és élő” marad (Zsid10:20).
„Mert a törvény gyarló embereket rendel főpapokká, de a törvény után való esküvés
beszéde örök tökéletes Fiút.” (28. vers) Ebben a versben az apostol összefoglalja az egész
előző értekezését, bizonyítva a valódi alapot, amire építkezett. Azok, akik még mindig a
mózesi rendelésekhez ragaszkodtak, elismerték, hogy lennie kell papnak Isten népe felett,
mert nélküle nincsen közeledés Istenhez. Így volt a törvény alatt, s ha ugyanaz a rend nem
folytatódhat, akkor a gyülekezet szükségszerűen nagy hátrányba kerül. Ahogyan Owen
mondta joggal: „Elveszíteni a vallásunk főpapját annyi, mint elveszíteni a Napot az egyház
égboltjáról.”
Az apostol elismerte, hogy a főpapot, aki a sátorban és a templomban szolgált, Isten
jelölte ki arra a hivatalra. Az ellenfelei meg voltak győződve arról, hogy ezek a papok
változás vagy változtatás nélkül folytathatják a tevékenységüket az egyházban. Isten azonban
kijelölt egy időt, amikor el kellett töröltetniük és más rendbeli Papnak kellett a helyükre
lépnie. Ez a változás egyáltalán nem sajnálatos, hanem az egyház nagy előnyére,
biztonságára, áldására és dicsőségére vált. Először is, a lévita papok „a törvény alatt” lettek
kijelölve, de az új és tökéletes Pap „a törvény után” (lásd Zsolt110:4), ami azt mutatja, hogy
felváltotta őket. Másodszor, ők csak „emberek” voltak, Krisztus viszont „Isten Fia”.
Harmadszor, ők a „törvény által” lettek, Krisztus pedig „az eskü beszédével”. Negyedszer, ők
270
„gyarlók” voltak, a Fiú nem. Ötödször, ők csak a maguk korában és generációjában
szolgáltak, Ő pedig „örökké”.
„De a törvény után való esküvés beszéde örök tökéletes Fiút.” „Az apostol ismét a
leghangsúlyosabb és legperdöntőbb módon ahhoz a kulcs-megjegyzéshez fordul, amit a levél
elején említett. Mózes törvénye olyan papokat foglal magában, akik folyamatosan változtak.
De a „a törvény után való esküvés beszédével” lett Íge, örök Főpappá szentelte a Fiút: v- ö.
ugyanezt a hangsúlyt a Zsid1:1-2-ben. Csak a Fiú lehetett a Főpap, s Ő is lett a Főpap. A
megtestesülésén, a szomorúsággal és hittel teli életének összes tapasztalatán, a kereszthalálán,
a feltámadásán és a mennybemenetelén keresztül Jézus örökre tökéletesedett.” (Adolph
Saphir) Krisztus örökre megmarad a papi hivatalában az Ő tökéletes áldozatának
érvényessége következtében. Halleluja!
271
8. fejezet
A tökéletes pap
Zsid8:1-5
1. Fődolog pedig azokra nézve, a miket mondunk, az, hogy olyan főpapunk van, a
ki a mennyei Felség királyi székének jobbjára üle,
2. Mint a szent helynek és amaz igazi sátornak szolgája, a melyet az Úr és nem
ember épített.
3. Mert minden főpap ajándékok meg áldozatok vitelére rendeltetik, a miért
szükséges, hogy legyen valamije ennek is, a mit áldozatul vigyen.
4. Ha tehát a földön volna, még csak pap sem volna, lévén olyan papok, a kik a
törvény szerint áldoznak ajándékokkal,
5. A kik a mennyei dolgok ábrázolatának és árnyékának szolgálnak, a mint Isten
mondotta Mózesnek, mikor be akarta végezni a sátort: Meglásd, úgymond, hogy
mindeneket azon minta szerint készíts, a mely a hegyen mutattatott néked.
„Ez a fejezet folytatása annak az érvelésnek, amit az előző fejezetekben követett

Krisztus papságát illetően. Az apostol bemutatta, hogy Neki kellett papnak lennie, s azzá is
vált, de nem a lévita, hanem Mekisédek rendje szerint, Ennek következményeképpen
bizonyította, hogy ez változással járt a törvényben a papság kijelölését illetően, ezért az
állandósága és az áldott erkölcsi befolyása vonatkozásában Krisztus papsága messze
felülmúlta a zsidókét. Ezt a gondolatmenetet folytatja ebben a fejezetben, és konkrétan
megmutatja, hogy hogy ez az Isten és a népe közötti szövetség természetében is változással
járt. Ezt folytatva mondja ki, hogy (1) az egész tárgyalt dolog summája vagy fő pontja az,
hogy Krisztus papsága valóságos és örök, míg a zsidó üdvökonómiáé előképe, és a maga
természetében átmenetinek volt szánva, 1-3. versek. (2) Megvolt az alkalmassága és
megfelelősége annak, ahogyan lejött a mennyből a hivatala feladatainak ellátása végett, így,
ha itt maradt volna a Földön, nem tölthetett volna be papi tisztséget, mert ezt a feladatot
Mózes törvénye más törzsből származókra bízta: 4-5. versek. (3) Krisztus magasztosabb
szolgálatot kapott annál, amivel a zsidó papok rendelkeztek, mert Ő egy jobb szövetség
Közbenjárója volt, ami inkább a szívhez, mintsem a külső ceremóniákhoz kapcsolódott: 6-13.
versek.” (Albert Barnes)
A fenti talán a legjobb elemzés, ami csak adható. Mi is biztosak vagyunk abban, hogy
az előttünk levő szakasz az apostol korábbi értekezésének mind a folytatása, mind az
összefoglalása. Az előző fejezetben cáfolhatatlan bizonyítékét szolgáltatta annak, hogy a
názáreti Jézus, Isten Fia, Isten népének nagy Főpapja végtelenül felette áll mindazoknak a
papoknak, akik Előtte voltak. Főleg a 7. fejezet záró versei adják a perdöntő bemutatását
annak, hogy Ő pap volt és papi hivatalt látott el, amíg a Földön járt, s most ugyanezt folytatja
a mennyben is. Először, a Róla, mint „Főpapról” adott leírásnak a Zsid7:26-ban nincs semmi
jelentősége, ha azt írja le, ami Ő itt volt a Földön. Vegyük a „szeplőtelen” kifejezést: mi van a
mennyben, ami beszennyez? Valóban semmi. De ha Krisztus egyik kiválóságának leírásaként
értelmezzük, amíg még itt volt, ebben a világban, akkor rendkívüli a jelentősége.
Helyesen mondta George Smeaton: „A Zsid7:26-27 Krisztust a Földön egyszerre
mutatja papnak és áldozatnak. Az ’ilyen’ a 26. versben nem az 1-25. versekre utal vissza,
hanem a 27.-re, v. ö. Zsid8:1. A leírt tulajdonságok, szent, ártatlan, szeplőtelen, a bűnösöktől
elválasztott bemutatják, milyen volt Ő itt a Földön, amikor kapcsolatba került a bűnnel és a
bűnösökkel.” De figyeljük meg ismét jól az „a ki az egeknél magasságosabb lőn” kifejezést a
Zsid7:26-ban. Ki volt ez? Az igevers első része mondja meg nekünk: a mi „Főpapunk”!
272
Figyeljük meg a 27. vers utolsó mondatát is: „ezt egyszer megcselekedte, maga-magát
megáldozván”. Ki tette „ezt”? Ki „Ő”? Természetesen az Úr Jézus. S itt milyen minőségében
látjuk Őt? „Főpapként”. Ahogyan a Zsid2:17 mondja: „könyörülő (volt) és hív főpap az Isten
előtt való dolgokban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért”, s ahogyan a Rm3:25
világosan kijelenti, a kereszten szerzett engesztelést. S a Zsid4:14-ben is olvassuk: „Lévén
annakokáért nagy főpapunk, a ki áthatolt az egeken”. Nem azért ment a mennybe, hogy pap
lehessen, Ő már pap volt, amikor „áthatolt az egeken”. A nyelvezet nem is lehetne világosabb.
Nincs mentség a tévedésre ebben a dologban, s az egyetlen ok, amiért dolgozunk ezen,
az, hogy sokan, akik dicsekednek az ortodoxiájukkal, szisztematikusan tagadták. Az, hogy
Krisztus áldozata papi volt, világosan kiderül az Ef5:2-ből: „Krisztus… adta Önmagát
miérettünk ajándékul és áldozatul az Istennek”: nemcsak, mint „áldozat”, de mint „ajándék”
is, és Istennek senki más nem kínálta Izrael áldozatait, csak a papok. Azt pedig, hogy Krisztus
nem a mennybemenetele után vált pappá, egyértelműen leszögezi a Zsid9:11-12 is: „Krisztus
pedig megjelenvén, mint a jövendő javaknak főpapja, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel
csinált, azaz nem e világból való sátoron keresztül… az ő tulajdon vére által ment be egyszer
s mindenkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve.” Főpapi minőségében ment fel a
mennybe. Ezért mondjuk, hogy azok, akik azt tanítják, hogy Krisztus a mennybemenetele
után vált pappá, tudatlanul vagy tudatosan, műveletlenül vagy rosszindulatúan rontják meg
Isten igazságát és tagadják meg szent hitünk egyik legalapvetőbb tanítását.
Az érvelésnek az apostol által követett vonalát a Zsid8 nyitó verseiben nem könnyű
meglátni. Amennyire az Úr kegyeskedett megnyitni ezeknek a verseknek a jelentését előttünk,
mi így látjuk. Miután Krisztus Isten jobbjára ment fel, s most papként ül a trónján, ez
bizonyítja, hogy Ő nem a földi és zsidó szentély szolgálója, hanem a valódi, mennybeli
szentélyé. A 7. fejezetben bemutatva Krisztus papságának felsőbbrendűségét az ároni renddel
szemben, valamint az Ő teljesen elégséges minősítéseit erre a hivatalra, az apostol most
elkezdi bizonyítani azt is, hogy hűségesen ellátta ezt a feladatot, s ezt folytatja a Zsid10:19-ig.
A 7. fejezetben a Főpapunk Személyének kiválóságát mutatta be, itt, a 8.-ban a szolgálatát
tárja a szemünk elé. Figyeljük meg, miképpen beszél a 2. versben Róla, mint „a szent hely
szolgájáról”, a 3. versben arról, hogy „van valamije, amit áldozatul visz”, valamint a „szolgál”
szót az 5. versben és a „szolgálat” szót a 6.-ban. A 8. fejezetben továbbá a Megváltónk papi
hivatalának kiválóságát is bemutatja, először a mennyei szentélyből, ahol most ellátja (1-5.
versek), másodszor a jobb szövetségnek megfelelő feladataiból, amihez kapcsolódik (6-13.
versek).
„Fődolog pedig azokra nézve, a miket mondunk, az, hogy olyan főpapunk van, a ki a
mennyei Felség királyi székének jobbjára üle” (1. vers). A kötőszó jelen idejű, ezért kell jelen
időben fordítani: „a miket mondunk” (v. ö. Revised Version). Ez általános utalás a levél egész
tartalmára, illetve konkrétabban annak a Zsid4:14-10:18 közötti szakaszára. Ez a „fődolog”
vagy a summája: itt jut a csúcsra a levél korábbi tanítása, mert Krisztus papsága valóban a
megkülönböztetett témája.
Az „olyan főpapunk van” főleg a Zsid7:26-ra tekint vissza. John Brown ekképpen
mutatta ki azt a nagyon szoros kapcsolatot, ami a Zsid7 záró versei és a Zsid8 nyitó versei
között áll fenn: „Észben kell tartani, hogy Jézus Krisztus főpapsága az értekezés nagy témája
a levélnek abban a szakaszában, aminek ezek a szavak a részét képezik. S miután két érvvel
megmutatta (Zsid5) a mi Urunk főpapságának valódiságát – melyek egyikét az Ő törvényes
beiktatásából ebbe a hivatalba, a másikat pedig a feladatainak sikeres ellátásából származtatja
– az apostol a mi Urunk főpapsága elsőrendű kiválóságának és méltóságának bemutatásával
folytatja. Nagyon leleményesen vezet le négy érvet a mi Urunk papsága felsőbbrendűségének
megerősítéséhez Áronnak és a fiainak a papságával szemben a Zsolt110:4-ben feljegyzett ősi
jövendölésből: ’Megesküdt az Úr és meg nem másítja: Pap vagy te örökké Melkisédek rendje
szerint.’ Egy ötödik érv, amit ez az ősi jövendölés sugall, bár nem teljesen rajta alapszik, a
273
Zsid7:26-ban olvasható, s ha nem tévedünk, egészen a Zsid8 6. versének közepéig
folytatódik, ahol a mi Urunknak az ároni papokkal szembeni felsőbbrendűségének világosan
új érve kezdődik, aminek a lényege az alábbi: A mi Urunk papságának felsőbbrendűsége
Áronnal és a fiaival szemben nyilvánvaló annak a szövetségnek a nagyobb kiválóságából,
amihez az Ő papsága kapcsolódik.
Az érv lényege, ami a 6. vers közepén található a 8. fejezetben, így fejezhető ki:
ahhoz, hogy valaki alkalmas legyen a papi hivatal sikeres ellátására az embereket illetően,
bizonyos minősítésekre van szükség. Ezek a minősítések hiányoznak az ároni papságból, de a
legnagyobb tökéletességben találhatók meg Jézus Krisztusban. Nekünk, embereknek, ’szent,
ártatlan, szeplőtelen, a bűnösöktől elválasztott’ főpapra van szükségünk. A zsidó főpapok nem
feleltek meg ennek a leírásnak: Jézus Krisztus igen. Őbenne mi, keresztyének, ilyen Főpappal
rendelkezünk. A végkövetkeztetés pedig az, hogy ’kiválóbb szolgálatot nyert’. Ezen a módon
szerintem minden jól egybevág, s az apostol érvelő szemléltetése teljesnek és kielégítőnek
tűnik. Valóban, az ’ilyen főpap’ (Zsid7:26) és az ’olyan főpapunk van’ (Zsid8:1) kifejezések
ismétlődése látszólag szándékos, azzal a konkrét céllal, hogy kimutassa: a gondolatmenet
folyamatos.”
„Olyan főpapunk van, a ki a mennyei Felség királyi székének jobbjára üle”. Ezek a
szavak újabb ellentétre mutatnak rá Krisztus és a lévita papok között. Igaz, hogy a mi Urunk
Jézus Krisztus egy időre a mély megaláztatás állapotába lépett be, szolgai formát öltve
Magára, s a bűn testéhez hasonlatossá vált. Mindez az Általa bemutatott áldozathoz volt
szükséges. De ami az Ő állandó és örök állapotát illeti, amelyben folytatja a papi hivatalának
ellátását, összemérhetetlenül felsőbbrendű Áronnal és az utódaival szemben. Miután a zsidó
főpap bemutatta az évenkénti engesztelő áldozatot Istennek, belépett a függöny mögé a vérrel,
bemutatva azt Neki. De a kegyelem trónjának előképe előtt állt szent áhítattal, s amint
teljesítette a kötelességét, azonnal visszavonult. Krisztus azonban, miután bemutatta az
áldozatát Istennek, magába a mennybe lépett be, de nem azért, hogy alázatos tisztelettel álljon
a trón előtt, hanem hogy Isten jobbjára üljön, s nemcsak egy időre, hanem örökre.
A Szentlélek közvetlen célja a súlyos próbáknak kitett zsidók szíveinek vigasztalása és
a hitük megszilárdítása volt, akiknek állandóan azt mutogatták a hitetlen társaik, hogy többé
már semmi közük sincs a judaizmus szent rítusaihoz, ezért az ő megítélésük szerint híjával
vannak templomnak, papnak áldozatnak egyaránt. Az apostol tehát ismét emlékezteti őket,
hogy „olyan főpapunk van”, aki jóllehet láthatatlan, méltóságban és dicsőségben messze
fölötte áll azoknak, akik a testi parancsolatok törvénye alatt szolgáltak. Mert a keresztyének
számára manapság az „olyan főpapunk van” megszabja Krisztus viszonyát Isten
választottjaival: a bukott angyaloknak és az elvetett bűnösöknek nincs Főpapjuk, s ez az egyik
oka annak, amiért a büntetésük örökké fog tartani, mert nincs Közbenjáró, aki szót emelne az
ügyükben.
Az apostol előtt álló nagy cél ebben a levélben annak bemutatása volt, amivel el akarta
vonni a zsidók szívét a jeruzsálemi templomtól a keresztyén imádás igazi szentélyéhez a
mennyben. Ezért foglal el benne Krisztus mennybemenetele ennyire jelentős helyet. Az egyik
ellenvetés, amit a világi kritikusok megfogalmazta a Zsidókhoz írott levél páli szerzőségével
szemben az a tény, hogy Krisztus feltámadására csak egyszer utal közvetlenül (Zsid13:20),
miközben ennek nagyon fontos helye van Pál összes többi levelében. De ennek okáról
könnyen számot lehet adni. A Zsidókhoz írott levélben a hangsúly azon van, hogy Krisztus
Isten jobbján ül (Zsid1:3, 13, 8:1, 9, 10:12, 12:2) azért, hogy biztosítsa a jeruzsálemi
templomi szolgálatoktól megfosztottakat arról, hogy rendelkeznek azoknak a dolgoknak a
valóságával és lényegével, amiknek ezek csak az előképei voltak, s a valódi szentély nem a
Földön van, hanem a mennyben, és Maga Krisztus szolgál most abban.
„A ki a mennyei Felség királyi székének jobbjára üle”. A felmagasztalt helyzetnek,
amit a nagy Főpapunk most elfoglal, mind a Személyét, mind a hivatalát a
274
megbecsülésünkben kell részesítenie és biztosítania kell minket arról, milyen bőséges okunk
van arra, hogy a feladatainak sikeres ellátását várjuk. Aki „áll” vagy „ül”: A Csel7:55 arra
figyelmeztet, hogy ezt ne testi vagy szó szerinti értelemben vegyük, A Zsid8:1-et össze kell
hasonlítani a Zsid1:3-mal (lásd az ahhoz fűzött megjegyzéseinket) és a Zsid12:2-vel. Meg kell
figyelni néhány szóbeli változatot. A Zsid1:3-ban, ahol Krisztusnak, mint „Fiúnak” a
személyes dicsőségéről van szó, nem volt szükség a „trón” említésére. A Zsid12:2-ben, ahol
az ember Jézus Krisztusnak adott jutalomról van szó, látjuk a „trónt”, de nem teszi hozzá a
„mennyei felséget”, Itt, a Zsid8:1-ben, ahol az Ő papi hivatalának a méltóságáról és
dicsőségéről beszél, említi mind a „trónt”, mind a „mennyei felséget”.
„Mint a szent helynek és amaz igazi sátornak szolgája” (2. vers). Ez rendkívül áldott
dolog. „Kijelentve a dicsőséget és a méltóságot, amire felemeltetett a mennyei Felség
trónjának jobbjára ültetve, mi többet lehetne várni Tőle? Ott él örök boldogságban, a tulajdon
áldottságának és dicsőségének élvezetében. Vajon nem ésszerű, hogy ennek így kell lennie,
minden nehézség és nyomorúság után, amit Neki, az Isten Fiának, át kellett élnie ebben a
világban? Ki várhatná el, hogy továbbra is leereszkedjen a hivatalba és a kötelességekbe? Az
embereknek általánosságban nincs is más gondolatuk Róla. De hová lenne akkor az
egyháznak az Ő felmagasztaltatásában rejlő előnye, amit az apostol különleges módon akar
bemutatni?” (John Owen)
Áldott Megváltónk a felmagasztalt dicsőségében továbbra is leereszkedik és ellátja a
közszolga hivatalát az Ő egyháza érdekében. Szükséges, hogy a hitünk ne csak azt lássa meg,
amit Krisztus értünk tett, amíg még itt volt a Földön, hanem azt is a magáévá tegye, amit most
cselekszik az Ő népéért a mennyben. Valóban, a közbenjárása egészének élete és
hatékonysága függ a mostanság értünk végzett munkájától. Sehol nem mutatkozik meg
dicsőségesebben a Megváltó csodálatos kegyelme és szeretete, mint abban a szolgálatban,
amit most lát el folytonosan. Ahogyan minden szégyen, szenvedés és halálfájdalom sem
téríthette Őt el az áldozata bemutatásától a népe érdekében, úgy minden tisztesség, dicsőség,
méltóság és uralom, amikkel most van felruházva, sem térítik el Őt az erényeinek
bemutatásától Isten előtt és annak sürgetésétől, hogy adja meg az áldásait azoknak, akikért
áldozott. A figyelme még mindig az Ő szegény népére irányul ebben a sivár világban.
A „szent hely”, amiben a mi nagy Főpapunk szolgál, maga a menny: v. ö. Zsid9:24,
10:19. Ez az a hely, ahol Isten fenséges és dicsősége a legteljesebb mértékben
megmutatkozik. „Mert alátekintett az ő szentségének magaslatáról; a mennyekből a földre
nézett le az Úr.” (Zsolt102:20) A mennyet nevezi itt „szent helynek”, mert valóban ott van és
ténylegesen ott található mindaz, amiknek az előképeit Izrael sátrának szent helyeiben
láthattunk. A mennyei szentélyben látja most el Krisztus a papi hivatását az Ő egyházának
javára. Örömteli pillanat volt Izrael számára, amikor Árán belépett a szentek szentjébe, mert
vitte magával a vért, ami engesztelés szerzett minden bűnükre. Így Krisztus mennyei
jelenlétének is kimondhatatlan örömmel kell eltöltenie az Ő népének szívét, mert ez biztosítja
az Ő érdemszerző vérének hatékonyságát: v. ö. Jn14:28.
„És amaz igazi sátornak szolgája, a melyet az Úr és nem ember épített” (2. vers) Ez
nem az előző mondat megerősítése, mint azt sokan feltételezik, hanem teljesen más dolog. Az
„igazi” szó itt nem annak ellentéte, ami hamis (a pogányok templomai), hanem Izrael sátrától
különböző, ami előkép, árnyék és átmeneti dolog volt. Azt jelenti, ami valóságos, szilárd és
tartós. Izrael sátra csak egy előképi képmás volt. „Nem Mózes adta néktek a mennyei
kenyeret, hanem az én Atyám adja majd néktek az igazi mennyei kenyeret” (Jn6:32): ez adja
meg a kifejezés jelentését. De mire utal az „igazi sátor”? Erre ezt válaszoljuk: a Megváltó
emberi mivoltára, amiben Isten előtt szolgál a magasságban. E megjegyzés bizonyítása végett
először is, a „sátor” hasonlata használatos az emberi testre, 2Kor5:1, 2Pt1:13. Másodszor, a
Szentlélek ezt a kifejezést használta konkrétan (a görögben) a Jn1:14-ben: „És az Íge testté
275
lett és lakozék mi közöttünk”. Harmadszor, a Zsid9:11-ben a „sátor” konkrétan Krisztus
emberi mivoltára vonatkozik: figyeljük meg, hogy különbözik a „szentélytől” a Zsid9:12-ben!
Az elmondottak mellett rá kell mutatnunk arra is, hogy Izrael sátra kiváló ószövetségi
előképe volt a megtestesült Megváltónak. Ezt a csodálatos és szép igazságot teljesebben is
kifejtettük a Jn1:14-hez fűzött magyarázatunkban, s annak áttekintésére buzdítjuk az
érdeklődő olvasót. Itt meg kell elégednünk kettő vagy három részlet kifejtésével. Isten úgy
szentelte meg Izrael sátrát, mint a helyet, ahol lakozik (2Móz29:44-45), s így lakozik
Krisztusban „az istenségnek egész teljessége testileg” (Kol2:9). Isten dicsősége a
leglátványosabban a sátorban mutatkozott meg: „az Úrnak dicsősége betölté a hajlékot”
(2Móz40:34), s így jelenti ki az apostol Krisztusról, hogy „láttuk az ő dicsőségét, mint az
Atya egyszülöttjének dicsőségét” (Jn1:14). A sátorban áldozatokat és illatáldozatot kínáltak
Istennek, és ott láttak el minden szent szolgálatot, s így kínálta fel Krisztus a Maga testében az
áldozatát, az imáit és minden szent szolgálatát (Zsid5:7, 10:5). A nép a sátorhoz vitte minden
áldozatát (3Móz1:3), így nekünk Krisztushoz kell vinnünk a magunkéit (Zsid13:15).
Az „igazi sátornak szolgája, a melyet az Úr és nem ember épített”. Itt a világos utalás
a szűztől születésre, a mi Urunk emberi mivoltának természetfeletti jellegére, ami párhuzamos
a Zsid10:5-tel: „testet alkottál nékem”. Az „épített (felállított)” ige tulajdonképpen a sátor
felállítását és megszilárdítását jelenti, a cölöpök és az oszlopok rögzítését, a kötelek
megfeszítését: a fő lépéseket egy sátor felverésénél (Ézs54:2). Ez Krisztus emberi mivoltának
elkészítését jelenti: egy testet, ami egy időre le kellett bontani, össze kellett hajtogatni, majd
újra fel kellett állítani anélkül, hogy annak bármelyik része károsodott vagy elveszett volna.
Az „a melyet az Úr és nem ember épített” megmutatja Krisztus emberi mivoltának isteni
eredetét, v. ö. Mt1:20. Az „és nem ember” szavak kijelentik, hogy emberi apa nem volt
részese az Ő nemzésének, v. ö. Lk1:34-35.
„Mert minden főpap ajándékok meg áldozatok vitelére rendeltetik, a miért szükséges,
hogy legyen valamije ennek is, a mit áldozatul vigyen.” (3. vers) Ennek a versnek a nyitó
szava arra utal, hogy az apostol itt annak megerősítését adja, ami az 1-2. versekben hangzott
el. Az általánostól a részleges felé haladva érvel: „minden főpap ajándékok meg áldozatok
vitelére rendeltetik” (ez az a konkrét cél, amiért Isten elhívja ebbe a hivatalba), tehát
Krisztust, a nagy Főpapot is erre kellett rendelni. Így tehát az Úr Jézus azt tette és most is azt
teszi, ami a valódi Szentélyhez tartozik.
A fejezetünk nyitó verseiben a Megváltó a mennyei szentélyben látjuk, amint Isten
előtt szolgál a népe érdekében. „De hogyan lépett be a szentélybe? A főpap a törvény idején
azt követően lépett a szentélybe, hogy áldozatot mutatott be, s a hitvallásunk nagy Főpapja is
ezt tette. ’Mert minden főpap ajándékok meg áldozatok vitelére rendeltetik, a miért szükséges,
hogy legyen valamije ennek is, a mit áldozatul vigyen.’ Egyetlen figyelmes olvasó figyelmét
sem kerülheti el, hogy ezke a szavak önmagukban nem adnak egyértelmű, teljes és kielégítő
jelentést. A kijelentés nyilvánvalóan hiányos, s a következő látszik a legvalószínűbbnek,
amivel kihagyás pótolható: Olyan Főpapunk van, Aki a mennyei szentélybe lépett be, az igazi
szentek szentjébe. Minden főpapnak áldozati ajándékokat kellett bemutatni a földi szentélybe
való belépéskor: a valóságnak is meg kellett felelnie az előképnek, hogy ennek a látványos
Főpapnak is legyen valamije, amit felkínál annak érdekében, hogy megnyíljon Előtte az út
szentélybe.
Krisztus a mennyei szentélyben az azonnali bizonyítéka annak, hogy be lett mutatva
az engesztelő áldozat, s az az áldozat hatékony volt. S mi volt ez a ’valami’, amit fel kellett
kínálnia a belépéskor az igazi szentélybe? Csak vissza kell tekintenünk a válasz megtalálása
végett. ’Ő Maga’ volt az, ’szent, ártatlan, szeplőtelen, a bűnösöktől elválasztott’. Az Ő
tökéletes, jókedvű engedelmessége az isteni törvény előíró része iránt és az Ő tökéletes,
jókedvű engedelmessége az isteni törvény jóváhagyó része iránt nyitotta meg az igazi
276
szentélybe vezető utat a Számára, mint a Főpap számára, ahol Isten jelenlétében
tevékenykedik, mint nyilvános tisztségviselő, az Ő megváltottjainak nevében.
„Világos, hogy Ő nem rendelkezhetett a törvényben előírt áldozatokkal, mert nem
tartozott az emberek azon csoportjához, akiknek az áldozatára korlátozódott a törvény, hanem
jobb áldozatot kellett vinnie, lásd Zsid10:5-13.) (John Brown) „Az apostol (3. vers) azt akarja
megmutatni, hogy Krisztus papsága nem létezhet együtt a lévita papsággal. Ez ezen a módon
bizonyítja: a törvény megparancsolta a papoknak, hogy vigyenek áldozatokat Istennek. Ebből
kiderül, hogy a papság áldozatok nélkül csak puszta megnevezés. De Krisztusnak nem volt
olyan áldozata, amilyet a törvény alatt kellett felkínálni. Ebből következik, hogy az Ő papsága
nem földi vagy testi, hanem kiválóbb jellegű.” (Kálvin János)
Az eddigiekben a Szentlélek kijelentette, hogy a keresztyének nagy Főpapja a
mennyben trónol (1. vers), ott Ő „Szolgáló” az igazi szentélyben, azaz „az igazi sátorban”, a
Maga emberi mivoltában (2. vers), s a jogot az abba történő belépésre a saját tökéletes
áldozatával szerezte meg (3. vers). Most pedig kijelenti: „Ha tehát a földön volna, még csak
pap sem volna, lévén olyan papok, a kik a törvény szerint áldoznak ajándékokkal” (4. vers). A
nyitó „ha tehát” az 1-2. versekben elmondottara tekint vissza, s további bizonyítékát
szolgáltatja annak, hogy Krisztus papi szolgálatnak folytatódnia kell a mennyei szentélyben.
A földi rendszernek, a judaizmusnak, megvoltak a maga papjai, akik „a törvény szerinti”
ajándékokat kínálták fel. „Ez a pusztán földi, előképi, alacsonyabb rendű papság már fennáll,
a szabályai meg vannak határozva, s ki van kötve az embereknek az a rendje is, akik
elláthatják a feladatait. E szabályok szerint Jézus Krisztus nem lehetett egy közülük, mert nem
a megfelelő törzsből származott. A tény tehát, amit korábban bizonyítottunk, hogy voltak papi
feladatai, megmutatja, hogy az Ő papsága más szentélyhez tartozott.” (F. S. Sampson)
Ez a 4. vers az egyike azoknak, amikre a legtöbbet hivatkoznak azok, akik tagadni
akarják, hogy Krisztus ár a mennybemenetelét megelőzően belépett a papi hivatalába. De ha
alaposan megvizsgáljuk a környezete fényében, akkor semmit sem találunk benne, ami
alátámasztaná a szociniánus nézetet. Az, amiről az apostol beszél itt a 8. fejezetben, az nem
más, mint Krisztus papsága egészének teljes ellátása. Azaz, nemcsak az Ő egyszeri áldozatára
vonatkozik, hanem a folyamatos közbenjárására is. S azt a közbenjárást a mennyben, Isten
jobbján kell végezni. Azt mondjuk, „kell”, mert az ószövetségi előképek ezt követelik meg.
Áronnak illatáldozatot kellett bemutatnia a véres áldozat mellett a szentek szentjében
(3Móz16). Ha Krisztus a Földön maradt volna a feltámadását követően, akkor a papi
munkájának csak a felét látta volna el. A mennybemenetele Isten kormányzói jogainak
fenntartásához volt szükséges Magának a Megváltónak, valamint a népe jólétének fenntartása
végett, hogy ami elkezdődött a Földön, az a mennyben folytatódhasson, juthasson a csúcsra és
fejeződhessen be teljes mértékben. Krisztus engesztelő áldozata egyszer s mindenkorra lett
felkínálva, de Neki, mint Közbenjárónak, el kellett foglalnia a helyét Isten jobbján ahhoz,
hogy az egyháza élvezhesse annak jótéteményeit.
Ebben a 4. versben az apostol nemcsak megerősíti az 1-2. versekben tett kijelentését,
hanem a zsidók ellenvetéseinek is elébe megy: de nektek, keresztyéneknek, nincs főpapotok a
Földön! Igaz, mondja az apostol és jó is, hogy nincs. Alaposan meg kell figyelni: a Lélek nem
azt mondja itt, hogy amikor Krisztus a Földön járt, nem volt pap. Nem, ő nem mondana
teljesen ellene a Zsid2:17-ben, 2:7-9-ben, 7:26-27-ben mondottaknak. Ehelyett ezt mondja:
„Ha tehát a földön volna”, azaz, ha itt maradt volna, nem látta volna el teljes mértékben a papi
feladatait, tökéletlenül hagyva a hivatalát, mert látjuk, hogy az Ő népének olyasvalakire volt
szüksége, Akinek „Isten színe előtt kellett megjelennie” (Zsid9:24). Ha Áron csak a
rézoltárnál mutatott volna be áldozatot, de a vért nem vitte volna be a függöny mögé, akkor
csak a fele munkáját végezte volna el.
„Lévén olyan papok, a kik a törvény szerint áldoznak ajándékokkal” (4. vers). Ezt
jelenti ki annak okát, amiért Krisztus nem lenne tökéletes pap, ha nem ment volna a mennybe:
277
voltak más papok, de nem abból a törzsből, amelyikből Ő származott, akik a Földön kínáltak
fel ajándékokat már jóval azt megelőzően is, hogy Ő megtestesült. Ezért, ha a Krisztus
papságának csak az lett volna a célja, hogy a Földön legyen pap, akkor hivatkozhatnának
ennek birtoklására Őt megelőzően. De az 5. vers rögtön elmondja nekünk, hogy azok a papok
csak „a mennyei dolgok ábrázolatának és árnyékának szolgálnak”. Semmi más nem múlhatta
felül és törölhette el az övékét, csak a mennyei papság. Ez világosan a Zsid9:8-ban derül ki:
az „első sátornak” addig kellett fennállnia, amíg a Pap a mennybe ment és ott látta el a
hivatalát. Ahhoz tehát, hogy egyedül Krisztus legyen pap, a mennyben közbenjáró pappá
kellett válnia, különben a lévita papok osztoznának Vele a hivatalában.
Összefoglalva, a 4. vers első mondata nem abszolút, hanem viszonylagos kijelentés:
„Ha tehát a földön volna, még csak pap sem volna”. Miért? „Lévén olyan papok, a kik a
törvény szerint áldoznak ajándékokkal”, azaz, az a hely már foglalt. Igen, de melyik hely? A
törvény szerint ajándékok vitelének helye. Mivel Krisztus a törvény fölött állt, mint ideális és
tökéletes Pap, Ő nem szolgálhatott a jeruzsálemi templomban, mert ebben nemcsak a testi
származása a Júda törzséből akadályozta meg, hanem a szentélynek is, amiben most
bemutatja az áldozatát, meg kell felelnie a hivatala legfelsőbb rendű kiválóságának. Nagyon
távol áll attól tehát, hogy a földi távolléte gyanússá tegye Őt: ez szükségszerű következménye
annak, hogy Ő az, Aki és azt tette, amit tett.
„A kik a mennyei dolgok ábrázolatának és árnyékának szolgálnak, a mint Isten
mondotta Mózesnek, mikor be akarta végezni a sátort: Meglásd, úgymond, hogy mindeneket
azon minta szerint készíts, a mely a hegyen mutattatott néked.” (5. vers) Az apostol itt újabb
bizonyítékát szolgáltatja annak, amit a 4. vers elején mondott. Az előkép létezése
szükségszerűen magában foglalja a valóság hiányát (v. ö. Zsid9:8-10), mert az előképnek
maga a természete is az, hogy látható módon jelképezze a jelen nem levő és láthatatlan
valóságot. Isteni szempontból a judaizmus félretétetett, s véget ért, amikor Isten elszakította a
templom kárpitját (Mt27:51). Emberi szempontból azonban nem semmisült meg mindaddig,
amíg Titus meg nem semmisítette Jeruzsálemet i. sz. 70-ben. Izrael papjai még szolgáltak, de
a szolgálatuknak csakis előképi jelentősége volt.
A Lélek célja az 5. versben nyilvánvaló. Létezett valami az anyagi sátor felett és
mögött, amit Isten Mózesnek előírt: amit Mózes épített, az csak a halvány előképét adta a
mennyei és lelki valóságoknak, amiket most Krisztus léptetett életbe a magasságban. Izrael
papjainak egész szolgálata földi és testi dolgokhoz kapcsolódott, amiket csak „másolatoknak”
nevez a Zsid9:24. Az „árnyék” kifejezés vázlatot jelen és szembe van állítva a szubsztanciával
vagy a valósággal, lásd Kol2:17, Zsid10:1. „Az árnyékok” csak halványak és mulandók,
önmagukban nincsen szubsztanciájuk, s csak sötéten ábrázolnak.
„Meglásd, úgymond, hogy mindeneket azon minta szerint készíts, a mely a hegyen
mutattatott néked.” „Ezt az igeszakaszt a 2Móz25:40-ben találjuk, s az apostol itt azzal a
céllal említi meg, hogy bebizonyítsa: a törvény szerinti egész szolgálat nem volt több, mint
mondhatni egy kép, annak a homályos kiábrázolására, ami Krisztusban lelkileg megtalálható.”
(Kálvin János)
Az 5. vers tanításának gyakorlati alkalmazása a számunkra ez: a keresztyéneknek a
legnagyobb alapossággal és szorgalommal kell megbizonyosodniuk Isten kijelentett
elgondolásáról abban, hogy mit követel meg tőlünk az Ő imádása során. Noha Mózes
megismerte Egyiptom összes bölcsességét, az semmit sem ért és semmi hasznára sem volt,
amikor a lelki cselekedetekre került sor. Neki pontosan úgy kell megtennie mindent, ahogyan
Jahve elrendelte. Azzal kapcsolatban, amit ma „istentiszteletnek” neveznek, a keresztyének
túlnyomó többsége a saját bölcsességük diktátumait, s a saját testi vágyaikat követik a
Szentírás helyett. Mások mechanikusan követik atyáik hagyományait, vagy a népszerű
szokások által előírt követelményeket. Az eredmény az, hogy megszomorítják és kioltják a
Szentlelket a testi emberek világi koholmányaival, s Krisztus az egészen kívülre kerül. Sokkal
278
jobb egyáltalában nem imádni Istent, mint „emberi akarati” imádattal gúnyolni Őt (Kol2:23).
Sokkal jobb Őt az Írásoknak megfelelően imádni az otthonunk magányában, mint csatlakozni
ahhoz a megvetendő gúnyoláshoz, ami most folyik majdnem minden úgynevezett
„gyülekezetben”.
A két szövetség
Zsid8:6-9
6. Most azonban annyival kiválóbb szolgálatot nyert, a mennyivel jobb

szövetségnek közbenjárója, a mely jobb ígéretek alapján köttetett.
7. Mert ha az az első kifogástalan volt volna, nem kerestetett volna hely a
másodiknak.
8. Mert dorgálván őket, így szól: Ímé napok jőnek, ezt mondja az Úr, és az Izráel
házával és Júdának házával új szövetséget kötök.
9. Nem azon szövetség szerint, a melyet kötöttem az ő atyáikkal ama napon,
mikor kézen fogtam őket, hogy kivezessem Égyiptomból, mert ők nem maradtak meg
abban az én szövetségemben, azért én sem gondoltam velök, mondja az Úr.
A 7. fejezetben az apostol megcáfolhatatlan logikával és a Szentlélek tekintélyére

támaszkodva mutatta ki, hogy Krisztus papsága felváltotta az ároni rendet. Itt, a 8. fejezetben
a mi nagy Főpapunk magasztos szolgálatát tárja elénk. Először is, Ő „ül” (1. vers).
Másodszor, az Istenség trónján ül (1. vers). Harmadszor, Ő a mennyei szentély szolgája (2.
vers). Negyedszer, a saját Személyében adja a sátor előképének valódiját (2. vers). Ötödször,
kiválóbb áldozatot mutat be Istennek (3-6. versek). Hatodszor Ő egy felsőbbrendű szövetség
Közbenjárója (6. vers). Hetedszer, ennek a szövetségnek a „jobb ígéretekhez” van köze (6.
vers). Az pedig, amire a Szentlélek akarja a figyelmünket összpontosítani, a hely, ahol a mi
nagy Főpapunk szolgál, valamint az üdvökonómia felmérhetetlen felsőbbrendűsége, amit Ő
most szolgál.
A Zsidókhoz írott levélnek ez a 8. fejezete két dologról számol be: a Főpapunk
szolgálatának szférájáról és a hozzá kapcsolódó jobb szövetségről: az egyik összhangban van
a másikkal. A 6. vers adja meg az összekötő kapcsot közöttük. Az apostol célja az „új
szövetség” bevezetésével az érvelésének ebben a szakaszában nyilvánvaló. Az Ószövetség
volt az, amire a lévita papság egész adminisztrációja korlátozódott. A zsidók egész
teokratikus állama minden rendeletével és istentiszteletével, és minden ahhoz kapcsolódó
kiváltsággal teljes mértékben attól a szövetségtől függött, amit Isten kötött velük a Sinainál.
De az új papság bevezetése szükségszerűen eltörölte azt a szövetséget, s véget vetett minden
hozzá tartozó szent szolgálatnak. Ez az, aminek a bizonyításába az apostol belekezd.
„A kérdés, ami aggasztotta a zsidók elméjét és a szívét, a viszonyuk volt a lévita
papsághoz és a régi korszakhoz. A templom még mindig állt Jeruzsálemben, s a Mózes által
megszabott lévita rendeléseket még mindig betartották. Bár már felkelt a Nap, a Hold még
nem nyugodott le. Fogyatkozott, kész volt szertefoszlani. A zsidó keresztyéneknek sürgősen
meg kellett érteni, hogy Krisztus az igazi és örök Főpap a mennyei szentélyben, s hogy az új
és örök szövetség Júdával és Izraellel az evangélium ígéretéhez kapcsolódott, nem a
törvényhez. Isten Maga helyezte hatályon kívül a régi szövetséget az új megígérésével. S
most, hogy Krisztus a saját vére által lépett a zsidókhoz szentek szentjébe, a régi szövetség
idejét múlta, de Isten az Ő választott népének adott ígéretei szilárdak és változatlanok
maradtak.” (Adolph Saphir)
Azt, hogy Isten „megváltoztatta” a papság rendjét (Zsid7:12), világosan bizonyította
az, hogy Krisztust Júda törzséből származtatta (Zsid7:14). Amikor Isten papot támasztott
279
abból a törzsből, szükségszerűen kizárta az Áron házához tartozókat a papi hivatalból
pontosan úgy, ahogyan Dávid trónra ültetésével örökre kizárta Saul leszármazottait a királyi
hivatalból. Itt láthatjuk az egyik okát annak, amiért Jahve oly szigorú szabályokat adott meg
Izrael törzsekre osztásához: nevezetesen azért, hogy gondoskodjon a törvényes istentisztelet
folytatásával kapcsolatos előírásairól közöttük, mert az nem lett volna folytatható, amíg a
papság csak a Lévi törzsének volt fenntartva.
Ez az isteni változtatás a papság rendjében szükségszerűen együtt járt a szövetség
vagy az üdvökonómia megváltoztatásával is úgy, ahogyan egy királyi család változása is új
dinasztiát jelent, vagy ahogy egy új elnökkel is együtt jár a kormányzat megváltozása. Az
üdvökonómia, melyhez Krisztus kapcsolódik, messze felette áll a dolgok régi rendjének,
ahogyan a papi hivatala is felülmúlja Áronét. Azaz, az apostol itt valóban újabb bizonyítékát
szolgáltatja a mi Urunk papsága kiválóságának. Szolgálóként vagy közfeladatot ellátó
funkcionáriusként Jézus Krisztus annyival felette áll méltóságban a lévitáknak, mint ahogyan
a kor is, amely felett Ő elnököl, áll messze felette annak a kornak, amiben ők szolgáltak.
A két, az Ó- és az Újszövetség témájához közeledve rá kell mutatni, hogy nem mindig
könnyű meghatározni, hogy vajon az „Ószövetség” a mózesi üdvökonómiát, vagy Istennek az
Ádámmal kötött cselekedeti szövetségét jelenti (Hós6:7). S azt sem könnyű eldönteni, hogy
az „Újszövetség” a Krisztus által bevezetett evangéliumi korszakra utal, vagy a kegyelmi
szövetségre, ami az Ádámnak tett első ígérettel lépett életbe (1Móz3:15), majd Ábrahámnak
lett megerősítve (1Móz17). Mindkét esetben a szövegkörnyezet dönti el. Ehhez hozzátehetjük,
hogy a fő igeszakaszokat, ahol a két szövetség van leírva és egymással szembeállítva a
2Kor3-ban, a Gal3-ban és 4-ben, valamint a Zsid8-ban, 9.ben és 12-ben találjuk.
„Most azonban annyival kiválóbb szolgálatot nyert, a mennyivel jobb szövetségnek
közbenjárója, a mely jobb ígéretek alapján köttetett.” (6. vers) „Ez az igevers átmenet az
egyik témától a másikhoz, nevezetesen, Krisztus papságának kiválóságától a törvényivel
szemben az új szövetség kiválóságához a régivel szemben. S itt az apostol mesterségesen is
összefoglalja és megerősíti az utolsó érvét Krisztusnak, a papságának és a szolgálatának
kiválóságáról a törvény alattival szemben. S teszi ezt annak a szövetségnek a természetéből és
kiválóságából kiindulva, aminek a Közbenjárója lett a hivatala ellátásának következtében.”
(John Owen)
„Most azonban annyival kiválóbb szolgálatot nyert.” Az apostol egy időjelzéssel
vezeti be a fontos kijelentését. A „most azonban” azt jelenti: ebben a korszakban. Ez egy
ellentétre mutat rá a mózesi üdvökonómia korából, amelyben Izrael papjai „a mennyei dolgok
ábrázolatának és árnyékának szolgálnak” (5. vers). Szoros párhuzam található a Rm3:21-ben:
„Most pedig törvény nélkül jelent meg az Istennek igazsága”, ami a 26. versben úgy van
meghatározva, mint „az ő igazságának megbizonyítására, a mostani időben, hogy igaz legyen
Ő és megigazítsa azt, a ki a Jézus hitéből való”. Isten az Ő végtelen bölcsességében
megszabja a megfelelő időket és időszakokat az összes egyházával kapcsolatos korszak
számára. Az Úr felgyorsítja vagy befejezi minden kegyelmi munkáját azok megfelelő
idejében, lásd Ézs60:22. A mi dolgunk az, hogy az Ő népével való törődésnek, az ígéretei
beteljesítésének rendjét ráhagyjuk az Úrra, hogy Ő végezze azokat a maga idejében, Csel1:7.
Krisztusnak itt a „kiválóbb szolgálatot” tulajdonítja. A régi papoknak is volt
szolgálatuk, mégpedig kiváló, mert isteni rendelésre szolgáltak az oltár körül (5. vers).
Krisztusnak tehát van szolgálata, mégpedig egy „kiválóbb”. A 2. versben beszél Róla, mint „a
szenthely szolgájáról”. Őt nem az adminisztráció egyetlen konkrét cselekedete
vonatkozásában nevezi így, hanem mert állandó hivatallal lett megbízva. A szolgálat, amire
Krisztus elhívást kapott, magasabb rendű és kiválóbb természetű, mint bármi, amivel Áront
valaha is megbízták. „Kiválóbb szolgálat” ez, mert valóságos és lényegi, aminek a lévitáké
csak a jelképe volt: a mennyei dolgokhoz tartozik, miközben amazoké a földi sátorra
korlátozódott, s maradandó, miközben az övé csak átmeneti volt.
280
Ezt a kiválóbb szolgálatot Krisztus „elnyerte”. A mód, ahogyan az Úr Jézus belépett a
közbenjárásának egész hivatalába és munkájába, a Zsid1:4-ben van kifejezve: „öröklés útján”,
azaz ingyenes támogatással és örökös adománnyal nyerte el, mint Fiú, lásd az ahhoz a vershez
fűzött megjegyzéseinket. Két dolog esett egybe e szolgálata elnyerésében: először Isten örök
célja és tanácsvégzése, ami kijelölte Őt rá )1Pt1:20, Jel13:8), másodszor Isten tényleges
elhívása (Zsid5:4-5), ami együtt járt az Ő felkenetésével a társai fölé (Zsolt45:8) az egész
hivatalának szent ellátása végett. Azaz, Krisztus nem valami jogi alkotmány, testi leszármazás
vagy világi rendelet folytán nyerte el ezt a hivatalt úgy, ahogyan a lévita papok. Krisztus
emberi természetének felmagasztaltatása az isteni mivoltával való egységbe ennek a
dicsőséges szolgálatnak az ellátásához teljes mértékben Isten szuverén bölcsességén,
kegyelmén és szeretetén alapult.
„Most azonban annyival kiválóbb szolgálatot nyert, a mennyivel jobb szövetségnek
közbenjárója.” A konkrét dolgot, amit az apostol itt kiköt, vagy inkább a végkövetkeztetést,
amit a lefektetett előtételekből von le, megelőzték és előre jelezték a Zsid7:20, 22-ben
elhangzottak. Ott kijelentette, hogy annak a szövetségnek a kiválósága, aminek Krisztus lett a
Kezese és a Közbenjárója, arányos az Ő papi mivoltának felsőbbrendűségével Áronéval
szemben. Az Ő pappá válása isteni esküvel (ami nem történt meg a lévitákkal) tette Őt
alkalmassá arra, hogy egy jobb üdvökonómia Kezesévé legyen. Következésképpen a
szövetség, aminek Ő a Kezese, szükségszerűen jobb, mint a régi rendszer, mert Ő, Aki az
újnak lett a Kezese, isteni esküvel vált azzá. Krisztus papságának méltóságát tehát az
Újszövetség kiválóságával szemlélteti, s az Újszövetség kijelentés-szerűen tárja elénk
Krisztus papságának a méltóságát.
Ő „jobb szövetségnek közbenjárója”. A legfontosabb azt felismerni, hogy Krisztus
papi Közbenjáró. Ezt világossá teszi az 1Tim2:5-6: „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is
Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, a ki adta önmagát váltságul mindenekért,
mint tanúbizonyság a maga idejében”. A közbenjáró pap áldozattal és közbenjárással
avatkozik közbe Isten és a bűnösök kibékítése érdekében. Ahogyan (ha Isten is úgy akarja)
majd látjuk, a Zsid9:15 konkrétan kijelenti, hogy Krisztus papi munkája volt a pontos célja
annak, hogy Ő Közbenjárónak lett kijelölve. A Zsid12:24-ben pedig az Ő áldozata ismét
látványosan megmutatkozik a közbenjárásával kapcsolatosan. Azaz, a közbenjárásának papi
jellege biblikusan nem cáfolható.
Krisztus kiválóbb papi szolgálatot nyert annak a felsőbbrendű korszaknak
megfelelően, aminek Ő a Közbenjárója. „Most (ebben a keresztyén korszakban) azonban (Ő,
mint ’Pap’) annyival kiválóbb szolgálatot nyert (Istentől), a mennyivel (az Áronénál) jobb
szövetségnek közbenjárója”. Ő nemcsak Pap, de Közbenjáró is: Pap azért, mert Közbenjáró,
és Közbenjáró azért, mert Pap. Az Ő papi hivatalában és tevékenységében gyakorolja a
közbenjáróságot a két fél között állva és őket békítve. A saját Személyében egyesíti tehát azt,
ami a régi üdvökonómiában szétvált: Mózes volt közbenjáró, Áron pedig a kezes előképe.
„Kezesként” Krisztus vállalta a szövetség feltételeinek hűséges teljesítését, „Közbenjáróként”
intézi a népe áldásait. A „szövetség” szó ebben a fejezetben a dolgok, egy üdvökonómia vagy
korszak elrendezését vagy alkotmányát jelenti. Az „Ószövetség” a dolog ama rendje volt, ami
alá a zsidó nép kerül a Sinainál lebonyolított ügyletek következtében. Az „Új” vagy „jobb
szövetség” a dolgok ama rendje, ami Jézus Krisztus vezetett be, nevezetesen, a keresztyén
korszak.
Ő „jobb szövetségnek közbenjárója”. A közbenjáró egy közbenső személy két fél
között, akik szövetségre lépnek, s ha eltérő természetűek, a tökéletes közbenjárónak
birtokolnia kell mindkettőjük természetét a maga személyében. Ezt Krisztus megtette. Ez a
közbenjárás előfeltételezi, hogy a két fél olyan ellentétben állnak, ami kizárja, hogy
közvetlenül tárgyalhassanak egymással. Ha nem így lenne, közbenső szereplőre nem volna
szükség. Ezt a tényt szemlélteti az 5Móz5:23-27. Önkéntesen vállalva a közbenjárói szerepet
281
két dolog volt megkövetelve Krisztustól: először, hogy távolítson el mindent, ami csak
elválasztja a szövetségre lépőket egymástól, eltörölve az ellenségeskedésük okát. Másodszor,
hogy vásárolja meg és biztosítsa az Isten dicsőségéhez illő módon a jó dolgok tényleges
átadását (a kegyelem és dicsőség) eme szövetségében azoknak, akik nevében Kezesként jár el.
Végül, ezt a Közbenjárót el kell fogadni mindkét szövetségre lépő félnek, bízniuk kell Benne
és megnyugvással kell fogadniuk Őt. Isten a Maga részéről nyíltan kijelentette, hogy
„gyönyörködik” Krisztusban (Mt3:17), a választottak pedig „készséggel sietnek a
sereggyűjtése napján” (Zsolt110:3).
„A mely jobb ígéretek alapján köttetett.” „Isten és ember között minden szövetségnek
ígéreteken kell alapulnia és köttetnie. Ezért a szövetség és az ígéretek lényegében egy és
ugyanaz, s Isten abszolút rendeleten alapuló abszolút ígéretnek nevezi a szövetségét,
1Móz9:11. S a természetnek a világ végéig tartó folytatódására vonatkozó szándékét is a
nappal és az éjszakával kötött szövetségnek nevezi, Jer33:20. Az isteni szövetség létezése és
lényege az ígéretben rejlik. Ezért nevezik ezeket ’az ígéretek szövetségeinek’, Ef2:12. Ezek az
ígéreteken alapulnak és azokban foglaltatnak. S kell is, hogy így legyen.” (John Owen)
„A mely jobb ígéretek alapján köttetett.” A „kötettett” szót itt fontos megfigyelni, mert
világosan jelzi, hogy az apostol itt nem az örök szövetségről beszél abszolút módon, ahogyan
az voltaképpen foganatosíttatott a világ teremtésétől fogva az ígéretben, hanem
viszonylagosan, ahogyan az formálisan be lett vezetve a Földön, mint új korszak vagy
üdvökonómia. Az örök szövetség isteni kormányzásában ez mostanra egy rögzített szabállyá
vagy rendeletté egyszerűsödött le. A „köttetett” szó jogilag megkötött, formálisan beiktatott
dolgot jelent, például törvény által. Most minden meg van szabva az egyházban isteni
elrendezés által és be van biztosítva sérthetetlen szankciókkal. „A szövetséget, amire Krisztus
papsága vonatkozik, a törvény is megalapozza. Isteni tekintély léptette azt érvénybe. A vele
kapcsolatos igazságot ’Isten Fia mondta el, s azok erősítették meg nekünk, akik hallották Őt,
Isten pedig bizonyságot tett mellette jelekkel és csodákkal, valamint a Szentlélek
ajándékaival’, a saját akaratának megfelelően.” (John Brown)
„A mely jobb ígéretek alapján köttetett.” Az óvatosság nagy figyelmet követel ennél a
pontnál, nehogy tévedjünk a konkrét ellentét megértésében, amire itt a „jobb” szó mutat rá.
„Az ígéretek az első szövetségben jobbára a mostani életre vonatkoztak. Ezek a napok
hosszával a számok növekedésével, a vetés és aratás idejével, a nemzeti kiváltságokkal,
valamint a rendkívüli békességgel, bőséggel és bővelkedéssel kapcsolatos ígéretek voltak.
Hiba lenne abban kételkedni, hogy léteztek az örök élettel kapcsolatos ígéretek is, de nem ez
volt a fő dolog. Az Újszövetségben azonban a lelki áldások ígérete vált a legfőbb dologgá. Az
elme a mennyre irányul, a szívet az örök élet reménysége vidítja fel, Isten kegye és a menny
várása a legbőségesebb és legünnepélyesebb módon van bebiztosítva.” (A. Barnes) Figyeljük
meg a két kihangsúlyozott szót a fenti idézetben. Az ószövetségi időkben Isten „áldást küldött
és életet örökké” (Zsolt133:3), de csak mulandó életet a Kánaánban, míg az Ő népének
azújszövetségi időkben ígérete van „a jelenvaló és a jövő” életről egyaránt (1Tim4:8)!
Joggal mutatott rá Adolph Saphir: „Az ellentétet az Ó- és az Újszövetség között hamis
fényben fogjuk látni, ha megfeledkezünk arról, hogy az ószövetségi korban a lelki realitás és
az áldások hitben jelentek meg és valójában így karolta fel Isten népe. A törvénynek volt egy
pozitív vagy evangéliumi összetevője bár ez elemi és átmeneti is volt, s úgy működött, mint
gyám és nevelő. Ahogyan a hó is nem pusztán csak jele a télnek, ellentéte a ragyogó és enyhe
napsütésnek és a nyár frissítő zöld színének, hanem egyben előnyös védelem is, táplálja és
előkészíti a földet a fentről jövő áldások számára. De most elmúlt a tél és eljött a teljesség.”
A „jobb ígéreteket” a 10-13. versek írják le: ezeket a megigazulásban és a
megszentelésben vagy még rövidebben, a megváltásban lehet összefoglalni. „De amit
hozzátesz, az nem mentes minden nehézségtől, tudniillik, hogy az evangéliumot jobb ígéretek
alapján hirdették, mert biztos, hogy a törvény alatt élő atyák elé az örök életnek ugyanaz a
282
reménysége tárul, mint nekünk, mert az örökbefogadás kegyelmét velünk közösen kapták
meg, tehát a hitüknek is ugyanazokon az ígéreteken kellett alapulnia. Az apostol által tett
összehasonlítás azonban inkább a formára, mintsem a szubsztanciára vonatkozik, mert noha
Isten ugyanazt az üdvösséget ígérte nekik is, amit manapság nekünk ígér, mégis, a
kijelentésnek sem a módja, sem a jellege nem volt azonos vagy egyenértékű azzal, amit mi
most élvezünk.” (Kálvin János) Azaz, az „ígéretek”, amikhez az Újszövetség kapcsolódik,
abban „jobbak”, hogy ezek főleg a lelki és örökkévaló áldásokra vonatkoznak, semmint a
földiekre és átmenetiekre amiatt, hogy ezeket Krisztus vérontása erősítette meg, s abban, hogy
ezeket most nyíltan hirdetik Isten választottjainak a pogányok és a zsidók között egyaránt.
„Mert ha az az első kifogástalan volt volna, nem kerestetett volna hely a másodiknak.”
(7. vers) Az itt szóban forgó szövetség az, amit Jahve a Sinainál kötött Izraellel: lásd
2Móz19:5, 34:37-28, 5Móz4:13. Izrael válasza a 2Móz19:8-ban és 24:3-ban olvasható. Vérrel
lett megerősítve: 2Móz24:4-8. Nem ez volt az abszolút „első” szövetség, de az első volt, ami
Izraellel, mint nemzettel köttetett. Korábban Isten kötött már szövetséget Ádámmal (Hós6:7),
és a Sinainál kötött szövetség bizonyos értelemben azt vázolta fel, mert főleg cselekedeti
szövetség volt ez is. S kötött szövetséget Ábrahámmal is, ami bizonyos értelemben az örök
szövetséget vázolta fel, mert tisztán kegyelmi szövetség volt. A Sinai előtt Isten az ábrahámi
szövetség alapján foglalkozott Izraellel, amint az világosan kiderül a 2Móz2:24-ből és a 6:3-
4-ből. De a Sinainál kötött szövetség alapján lépett be Izrael a Kánaánba, lásd Józs7:11, 15,
Bír2:19-21, 1Kir11:11, Jer34:18-19.
A kapcsolat e között, valamint az előző vers között, amire a nyitó „mert” utal, az alábbi: ott az
apostol megerősítette, hogy a keresztyén szövetség felette áll a júdaistának, itt pedig ugyanazt
tárja elénk, abból az érvből kiindulva, hogy az első szövetség nem volt kifogástalan, mert
különben az új felesleges lett volna. Ezt a következtetést a helyzet tényeiből vonja le. Ha tehát
szükség volt a másodikra, az első nem lehetett kifogástalan, mert nem biztosította a
legkívánatosabbat. Ennek párhuzamját találjuk a Gal3:21-ben.
Miben rejlik a „tökéletlensége”? Teljesen külső volt, nem társult mellé belső hatékonyság.
Objektív mérceként tárult Izrael elé, de nem adott erőt ahhoz, hogy betarthassák. Testi
emberekkel foglalkozott, ezért volt tehetetlen a törvény a testi gyengeségek miatt (Rm8:3).
Biztosította a bűnért való áldozatot, de annak csak ceremoniális és mulandó értéke volt, nem
volt képes ténylegesen eltörölni a bűnt. S képtelen volt bebiztosítani a tényleges megváltást.
Így az elégtelensége folytán új és jobb szövetségre volt szükség.
„Isten minden munkája tökéletes a célját illetően, amit szolgálni kíván azzal. Ebből a
szempontból az ’első szövetség’ hibátlan volt. De amikor annak fényében nézzük, amiben a
zsidók általánosságban szemlélték, tudniillik, mint üdvözítő üdvökonómiát annak a szónak
minden vonatkozásában, úgy nem volt ’hibátlan’. Nem volt képes jóvá tenni az erkölcsi bűnt,
s nem volt képes elmosni semmiféle erkölcsi szennyet. Nem tudott megigazítani, nem tudott
megszentelni, nem tudott üdvözíteni. A papsága nem volt tökéletes: gyengék és nem
kielégítőek voltak. Az áldozatai ’nem voltak képesek elvenni a bűnt’, s tökéletessé tenni, ami
a lelkiismeretet illeti, vagy elnyerni ’a szabad bejutást a szentek szentjébe’. Egyszóval,
’semmit sem tett tökéletessé’.” (John Brown)
„Mert dorgálván őket, így szól: Ímé napok jőnek, ezt mondja az Úr, és az Izráel
házával és Júdának házával új szövetséget kötök.” (8. vers) A nyitó „mert” jelzi, hogy az
apostol most megerősíti, amit a 6-7. versekben mondott: ennek bizonyítéka a rögtön ez után
következőkben rejlik. A „dorgálás” vonatkozhat akár a régi szövetségre, akár a népre, akik
alatta éltek: hibát talált „benne” vagy „bennük”. Annak fényében, amit a 9. versben olvasunk,
az Amplified Version változata látszik előnyösebbnek („őket”). Isten a népre panaszkodott,
amire megszegték az Ő szövetségét.
283
„Igy szól: Ímé napok jőnek” stb. Az „íme” szó hirdeti a soron következők fontosságát,
s felhív azoknak szorgalmas és ámuló megfigyelésére. Az „íme” azt parancsolja, hogy teljünk
el ámulattal a kegyelemnek ettől a csodájától. Valóban szembeszökő megfigyelni, hogy az
apostol nem logikai levezetésekre és következtetésekre támaszkodik, bármennyire is
perdöntők lennének azok. A papság változása szükségszerűen a szövetség vagy a korszakos
igazgatás változásával is együtt járt. Pál nem nyugodott meg, amíg nem bizonyította az
állításait egy határozott és odaillő „így szólt az Úr”-ral. Azt akarta, hogy a zsidók hite ne
emberi bölcsességen alapuljon, hanem Isten hatalmán. Áldott, követendő példa ez Isten
szolgáinak manapság is. Ó, jaj, milyen sok ember elégszik meg valakinek a dogmatikai
kijelentéseivel, akinek „biztosan tudnia kell, mit beszél” ahelyett, hogy világos bizonyítékot
követelne a Szentírásból.
A szöveg, amit az apostol itt idéz az állításának bizonyításához, a Jer31:31-ből
származik. A legáldottabb dolog megfigyelni az időt, amikor Isten ezt a drága ígéretet adta a
népének. Csodaszépen vázolta fel Adolph Saphir: „A megpróbáltatás éjszakája az, amikor az
Úr elküldi a vigasztaló reménység fényes csillagait. Amikor a jaj legsötétebb felhői gyűltek
össze Jeruzsálem körül, s ma a próféta is a bánat legnagyobb mélységeiben volt, Isten a
legdicsőségesebb próféciákat adta neki Júda nagy megváltásáról és jövendő áldottságáról. A
Messiás eljövetele és uralkodása, az Úrnak, a mi igazságunknak a királyi uralma és Izrael
Megváltójának a papsága, a Szentlélek ajándéka, Isten választott népének megújítása és
helyreállítása, a szakadatlan bővelkedés és áldottság napjai, a jövendő egész messiási
aranykora mind Jeruzsálem utolsó napjaiban lettek megjövendölve, amikor a templomának
fenséges épülete már-már a porba hullott, a falai és a palotái pedig a már-már a földre
roskadtak.”
Ezt az új szövetséget Isten „az Izráel házával és a Júda házával” ígérte megkötni. Az
„Izrael” szó a Szentírásban nem kevesebb, mint négy külön értelemben használatos. Először
is név, amit Isten adott Jákobnak, amikor küzdött az angyallal és fejedelemként győzött
(1Móz32:28). Másodszor, az ő testi leszármazottjait jelenti, akiket „Izrael gyermekeinek”
neveznek, azaz a zsidó népet. Harmadszor, a tíz törzsre vonatkozik, Samária vagy Efraim
királyságára Júda királyságával szemben, s azt követően, hogy a nemzet kettészakadt
Jeroboám napjaiban. Negyedszer, lelkileg Isten egész népére vonatkozik (Gal6:16). Ehhez
hozzátehetjük: ötödször, az Ézs49:3-ban (és figyeljük meg az azt követő verseket is) úgy
tűnik, Magára a népével azonosítottKrisztusra vonatkozik. Személyesen abban hiszünk, hogy
a második és a negyedik ezek közül azok, amik előfordulnak a jelen szakaszban.
Az első említés törvénye segít itt. Bármely kifejezés vagy szó első megjelenése a
Szentírásban meghatározza a területét és nagy mértékben megszabja az ebből következő
jelentését. Így van ez itt is. Az „Izrael” nevet először Jákob kapta: attól kezdve ő két nevű
ember volt, néha Jákobként, néha Izraelként emlegetve annak függvényében, hogy az
„óember” vagy az „új ember” kerekedett felül benne. Ez több, mint célzás ennek a névnek a
kettős alkalmazására: gyakran Jákob természetes leszármazottjaira, máskor pedig a lelki
testvéreire vonatkozik. Amikor Krisztus kijelentette Nátánáelről, hogy „Ímé egy igazán
Izráelita, a kiben hamisság nincsen” (Jn1:47), az ugyanaz volt, mintha ezt mondta volna:
„Íme, egy igazi izraelita, egy lelki fejedelem Istennel”. Ahhoz ragaszkodni, hogy az „Izrael”
mindig Jákob testi leszármazottjait jelenti, megbocsáthatatlan tudatlanságról árulkodik: miért
beszélne a Szentlélek a „test szerint Izraelről” az 1Kor10:18-ban, ha nem lenne Lélek szerinti
Izrael is?
A szerző kétségtelenül meg van arról győződve, hogy már nincs messze az idő, amikor
Isten elkezd ismét foglalkozni a zsidó néppel, visszaviszi őket a saját földjükre, visszaküldi a
Messiásukat és Megváltójukat, megszabadítja őket a bűneiktől és beteljesíti a Jeremiáson
keresztül adott régi ígéretét. Mindazonáltal arról is meg vagyunk győződve, hogy komoly
hiba Jeremiás próféciáját (vagy bármely más jövendölést) egyetlen beteljesedésre korlátozni.
284
Nagyon világos a 2Kor3-ból, hogy a keresztyének a mostani korszakban már élvezik a jó és új
szövetséget, amit Isten kötött velük. Sőt, vajon nem elékezünk az úrvacsora asztalánál a
Megváltónk szavaira: „E pohár amaz új testamentom” vagy „szövetség az én vérem által;”
(1Kor11:25)?
Rá kell mutatni, hogy az ószövetségi Izrael előképi és misztikus jelentőségű volt Isten
egész egyházára nézve. Emiatt adattak a kegyelmi ígéretek Isten szentjeinek a régi
üdvökonómiában az „Izrael”, „Júda” stb. nevek alatt (figyelmesen vizsgáljuk meg a Rm2:29-
29-et), mert ezek előképei voltak azoknak, akiknek valóban és ténylegesen a részeseivé kellett
válniuk. Ezért olvassuk a 2Kor1:20-ban: „Mert Istennek valamennyi igérete ő benne lett
igenné és ő benne lett Ámenné az Isten dicsőségére mi általunk.” S ezért olvassuk, hogy
„Jézus Krisztus szolgája lett a körülmetélkedésnek az Isten igazságáért, hogy megerősítse az
atyák ígéreteit; A pogányok pedig irgalmasságáért dicsőítik Istent”. S ezért írja Pál apostol a
keresztyéneknek „Mivelhogy azért ilyen ígéreteink vannak”, az előző versekben a
3Móz26:12-ből stb. idézve! Ugyanezért a Zsid13:6-ban a keresztyén arról van biztosítva,
hogy az ígéret, amit az Úr Józsuénak tett, őrá is vonatkozik.
Azaz, az „Izrael háza” és „Júda háza” kifejezéseket a Zsid8:8-ban először is a
misztikus és lelki Izraelre és Júdásra értjük. Másodszor, ennek a szövetségnek az alkalmazása
a szó szerinti és testi Izraelre és Júdára még a jövő eseménye. Más szóval, ezeket a
kifejezéseket úgy tekintjük, mint amelyek a kiválasztott hívők egész egyházára vonatkoznak,
amelynek régen Ábrahám leszármazottjai voltak az előképe. Nem ok nélkül használta itt a
Szentlélek mindkét nevet: hisszük, hogy a (leplezett) célja Isten választottjainak a
megemlítése volt zsidók és pogányok között egyaránt. Az ok pedig, amiért ezt hisszük, az,
hogy az Újszövetség megszilárdítási utáni legelső ihletett prédikációban Péter ezt mondta a
meggyőzött zsidóknak: „néktek lett az ígéret és a ti gyermekeiteknek, és mindazoknak, kik
messze vannak, valakiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk” (Csel2:39). Valóban
figyelemre méltó, hogy a két kihangsúlyozott szónak kettős jelentése van. Először is Izrael
házára vonatkozik, akik akkor idegen földön, a szétszóratásban éltek (Dán9:7). Másodszor, a
választott pogányokra, akik távol
voltak Istentől: lásd Ef2:13!
Abban az időben, amikor Isten kihirdette a célját és az ígéretét Jeremiáson keresztül,
Ábrahám testi leszármazottjai két ellenséges csoportra oszlottak. Külön királyaik és külön
istentiszteleti helyeik voltak. Egymással szemben ellenségeskedtek. Ekképpen jól kimutatták
az Isten választottjai közötti nagy megosztást a zsidók és a pogányok között a maguk
természetes és diszpenzációs állapotukban. Létezett közöttük egy válaszfal (Ef2:14).
„Ellenségeskedés” volt közöttük (Ef2:16). De ahogyan Isten kihirdette Ezékielen keresztül
(Ezék37:17-16), hogy Júda és Izrael elkülönült házai ismét „eggyé lesznek”, úgy egyek most
az Ő választottjai a zsidók és a pogányok között Krisztusban (Ef2:14-18)! Ezért minden
újjászületett hívő Ábrahám „gyermekének” és „magvának” mond (Gal3:7, 29), s így
„áldatnak meg a hívő Ábrahámmal” (Gal3:9).
„Nem azon szövetség szerint, a melyet kötöttem az ő atyáikkal ama napon, mikor
kézen fogtam őket, hogy kivezessem Égyiptomból, mert ők nem maradtak meg abban az én
szövetségemben, azért én sem gondoltam velök, mondja az Úr.” (9, vers) Az ellentét a két
szövetség között először tagadólag fejeződik ki: „Nem azon szövetség szerint”. A különbség
közöttük sok és nagy. Az előző főleg előképi volt, az utóbbi lényegi. Az előzőt tökéletlen
papság mellett igazgatták, az utóbbit egy tökéletes Pap mellett. Az előző főleg a küldő
dolgokhoz kapcsolódott, az utóbbi főleg a belsőkhöz. A mózesi szövetség egyetlen nemzetre
korlátozódott, a keresztyén a területét tekintve nemzetközi.
A régi szövetségről úgy beszél, mint amit az Úr azon a napon kötött Izraellel, amikor
„kézen fogta őket, hogy kivezesse Egyiptomból”. Ez a nyelvezet kihangsúlyozza azt a
fájdalmas és tehetetlen állapotot, amiben akkor volt Izrael: képtelenek voltak maguktól
285
kiszabadulni a rabszolgaságból, ahogyan a kicsi gyermekek sem képesek járni, csak ha
támogatják és vezetik őket. Ahogyan az 5Móz1:31 mondja: „úgy hordozott téged az Úr, a te
Istened, a miképen hordozza az ember az ő fiát, mind az egész úton, a melyen jártatok”, A
Hós11: -ban pedig ezt mondja Isten: „én tanítottam járni Efraimot; ő vette őket karjaira”. Az
efféle kifejezések szintén kiemelik Istennek a népe iránti végtelen leereszkedését: Neki,
úgymond, le kell hajolnia, hogy elérje őket az alacsonyságukban.
„Ők nem maradtak meg abban az én szövetségemben, azért én sem gondoltam velök,
mondja az Úr.” „Hirtelen elfeledék cselekedeteit; nem várák az ő tanácsát!” (Zsolt106:13). A
fő utalás itt Izrael viselkedésére vonatkozik a Sinai hegynél, amikor Mózes hegyi távolléte
során „eltaszíták maguktól” (Csel7:39), aranyborjút készítettek és azt imádták. Az csak
profetikus vagy sejteni engedő volt az egész történelmükre nézve. A szégyenteljes
viselkedésüket említi itt azzal a céllal, hogy felnagyítsa: új szövetséget fog mégis kötni egy
ilyen néppel. Az „én sem gondoltam velük” Isten Izraellel kapcsolatos kormányzására utal: a
szigorúságra, amit akkor gyakorolt, amikor felemésztette őket a pusztaságban. Ennek a
fényében jól tesszük, ha a szívünkre vesszük a szívhez szóló Ígét: „Azért a ki azt hiszi, hogy
áll, meglássa, hogy el ne essék” (1Kor10:12).
A két szövetség
Zsid8:10-13
10. Mert ez az a szövetség, melyet kötök az Izráel házával, ama napok multán,
mond az Úr: Adom az én törvényemet az ő elméjökbe, és az ő szívökbe írom azokat, és
leszek nekik Istenök és ők lesznek nekem népem.
11. És nem tanítja kiki az ő felebarátját és kiki az ő atyafiát, mondván: Ismerd
meg az Urat; mert mindnyájan megismernek engem a kicsinytől nagyig.
12. Mert megkegyelmezek álnokságaiknak, és az ő bűneikről és gonoszságaikról
meg nem emlékezem.
13. Mikor újról beszél, óvá tette az elsőt; a mi pedig megavul és megvénhedik,
közel van az enyészethez.
A két szövetség témája adja meg a fő kulcsot, ami megnyitja nekünk Isten
bánásmódját az Ő népével korszakonként itt a Földön. Ennek fontosságát és áldott mivoltát
semmi sem múlja felül az egész isteni kijelentésben. Mégis, szomorú kimondani, de
olyasvalami ez, amit alig ismer manapság a hitvalló keresztyének többsége. A szövetségi
viszonyvolt mindig is annak az alapja, ahogyan Isten a népével bánt. Mindennek az alapja az
örök szövetség, a szerződés vagy egyezség, amit Isten Krisztussal, mint a kegyelem egész
kiválasztásának Fejével és Képviselőjével kötött. Az érdeklődő olvasónak ajánlunk két cikket
erről, amik ennek a lapnak az 1930. januári és februári számaiban jelentek meg. 24 Amit itt
megpróbálunk boncolgatni, az annak a szövetségnek az igazgatása, ahogyan Isten
megismertette azt, s a különböző formák, melyekben megszilárdította a szentjei között.
Köttetett egy eredeti szövetség Ádámmal és benne az egész emberiséggel, lásd
Hós6:7. Ez egy Isten és ember közötti egyezségből állt az engedelmesség és az engedetlenség,
a jutalom és a büntetés vonatkozásában. Ahhoz a szövetséghez is kapcsolódtak ígéretek és
fenyegetések, amiket látható jelek vagy jelképek fejeztek ki: az egyik az élet fájában, a másik
a jó és a gonosz tudásának fájában. Ezekkel szilárdította meg Isten a teremtés eredeti
törvényét, mint szövetséget. Az ember részéről ennek a törvénynek az elfogadása volt
megkövetelve. Ez cselekedeti szövetség volt, köznemjáró nélkül. Ez az elrendezés vagy
24
Az eredetiből nem derül ki, melyik lapról van szó. – a ford.
286
alkotmány adta meg az alapot, amelyen Isten Ádámmal foglalkozott, s ami azonnal megszűnt,
ahogy a bűn belépett a világba. Isten biztosította az üdvösség útját a saját választottjainak
függetlenül a bűntelen engedelmességgel kapcsolatos személyes kötelezettségüktől, mint az
élet feltételétől, s tette ezt a Kezesen keresztül, Aki a saját Személyében tett eleget minden
felelősségüknek. Ez vált ismertté Isten első, az 1Móz3:15-ben kihirdetett ígéretében.
Mindenki, aki átveszi a kegyelmet, ami az evangélium ígéreteiben van felajánlva,
megszabadul annak a szövetségnek az átkától, amit Ádám, az ő jogi képviselőjük megszegett.
S bár ez az első földi szövetség már nincsen „szövetségként” kormányozva, mégis,
Ádám minden leszármazottja, akik nem veszik át Isten kegyelmét úgy, ahogyan felajánlja
nekik az evangélium ígéreteiben, az ádámi szövetség törvénye és átka alatt vannak, mert az
engedelmességnek, amit megkövetel a teremtménytől a Teremtője iránt, a büntetésnek, amivel
fenyeget és az átoknak, amit az engedetlenekre mond ki, soha nem tett eleget helyettük egy
helyettesítő. Ezért, ha valaki nem hisz, Isten haragja (nem „jön rá”, hanem) megmarad azon
(Jn3:36), s azért, mert a parancs és az átok, ami az ember és az Alkotója közötti viszonyból
származik, s Isten, mint az egész emberiség legfőbb Kormányzó és Bírája rendíthetetlen
igazságosságát ki kell elégíteni.
Nos, Izrael gyermekei nem kerültek formálisan az ádámi szövetségbe, mint az élet
szövetségébe abszolút módon, az Ábrahám korában adott ígéret miatt (ami a megújítása az
1Móz3:15-nek, lásd 1Móz12:1-3, 17:6-8 stb.), ami neki és az ő magvának adatott. Figyeljük
meg alaposan, hogy a Gal3:17-ben az apostol bebizonyítja: utóbb semmiféle „törvény” nem
adatott” és semmiféle szövetség nem köttetett, ami érvénytelenítené azt az ígéretet. Ha Izrael
az ádámi cselekedeti szövetség alatt állt volna, az érvénytelenítette volna az ígéretet, mert az a
szövetség és Isten ígérete szöges ellentétben álltak. Aztán ha Izrael formálisan az ádámi
cselekedeti szövetség alá került volna, akkor valamennyien átok alatt lennének és örökre
elpusztulnának.
Az pedig, hogy voltak egyén szövetségi ügyletek is Isten és az egyháza között a
törvényadást megelőzően a Sinai-hegynél, nagyon világosan kiderül a Genezisből. Isten
szövetségre lépett Ábrahámmal, ígéreteket téve neki a leszármazottjairól, s ünnepélyes külső
pecsétet kijelölve a megerősítés és a megszilárdítás végett. Az a szövetség tartalmazta annak
magát a természetét és lényegét, ami „új szövetségnek” neveznek. Ennek bizonyítékát abban a
tényben leljük meg, ami az Úr Jézusról hangzik el: „szolgája lett a körülmetélkedésnek az
Isten igazságáért, hogy megerősítse az atyák ígéreteit” (Rm15:8). Mivel Ő volt az új
szövetség Közbenjárója, nagyon távol áll attól, hogy érvénytelenítse az ígéreteket, amiket
Isten Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak tett: sőt, ezek megerősítése és megszilárdítása
tartozott a hivatalához. De a Sinainál történt, hogy Isten formálisan szövetségre lépett
Izraellel, mint nemzettel (Zsid8:9), olyan szövetségre, amiben benne voltak hozzá tartozó
istentisztelet intézkedései is (Zsid9:1-6).
Ellentétben a szövetséggel, amit Isten Izraellel kötött a Sinainál, Krisztus egy „jobb
szövetség Közbenjárója” lett (Zsid8:6). Ez a kegyelmi szövetség, amit az Ádámmal kötött
cselekedetivel szemben neveznek így. Mert ez a kettő, a kegyelem és a cselekedetek
elválasztják az Istennel fennálló viszonyunk módjait, mert egymással ellentétesek (Rm11:6).
Ennek a kegyelmi szövetségnek volt a Közbenjárója Krisztus a világ kezdete óta,
nevezetesen, az első ígéret elhangzása óta (1Móz3:15), mert az az ígéret a megtestesülésének,
valamint mindannak fényében adatott, amit majd el kell végeznie a jövőbeli és tényleges
közbenjárásával. Krisztus ugyanúgy volt Ábel kezese is, mint Pál apostolé, s Isten „tekintettel
volt” (kegyes volt Iránta és elfogadta) Krisztus kezességének az alapján mind az egyiket,
mind a másikat. Erre feltehető a kérdés: ha ez a helyzet, akkor miben rejlik az evangélium
korszakának felsőbbrendűsége a mózesivel szemben?
Választ keresve a fenti kérdésre fel kell ismernünk (amint arra az utolsó szakaszban
rámutattunk), hogy a Zsid8-ban említett „új szövetség” nem egy abszolút módon felfogott új
287
szövetség, mivel az valójában már az 1Móz3:15 napjaitól kezdve tulajdonképpen működött.
Így felfogva teljesen összeegyeztethető volt azzal a szövetséggel, amit Isten Izraellel között a
Sinainál: a Gal3:17-ben az apostol bebizonyítja, hogy a szövetség (mint ígéret) megújítását
Ábrahámnak semmiképpen sem helyezte hatályon kívül a törvényadás. Ehelyett a Zsid8-ban
az apostol az új szövetség olyan felállításáról beszél, ami megkövetelte a sinai alkotmány
visszavonását. Az, hogy mi volt ez az „átalakítás” a Zsid9-ben és 10-ben válik világossá: a
hozzá kapcsolódó istentiszteleti rendeletek voltak azok.
Amikor Isten formálisan is felállította a keresztyénséget, akkor nemcsak a régi
szövetséget helyezte hatályon kívül, de a szent istentisztelet egész rendszerét is félreállította,
amivel azt igazgatta. Amikor az „új szövetség” először adatott meg ígéret formájában
(1Móz3:15, megújítva az 1Móz12:17-ben stb.) akkor nem vezette be egyúttal az istentiszteleti
rend és a kiváltságok ezt kifejező rendszerét is. De az új szövetség ígérete benne foglaltatott a
mózesi szövetségben, mert az nem volt összeegyeztethetetlen a jogaival és a ceremóniáival,
sőt, még ezekkel együtt sem alkotta a szolgaság igáját? Miért Mert a rítusokat és
ceremóniákat a szövetség megkötését követően adták hozzá az Exodus 19. és 24. fejezeteiben.
S amit hozzátettek, az nem bírálta felül az ígéretet és nem is tehette volna azt meg. Amint a
mózesi rendszer teljessé lett, az egyház minden imádásának abból kellett származnia és ahhoz
kellett igazodnia.
Soha bűnös nem üdvözül másnak köszönhetően, mint az új szövetségnek és Krisztus
közbenjárásának abban. A kegyelem új szövetsége (ellentétben az Ádámban az emberi fajjal
kötött régi cselekedeti szövetséggel) az ószövetségi korszakban is fennállt és hatékony volt
Akkor hát mi a „jobb szövetség”, a „jobb ígéreteivel”, amiket Krisztus halála vezetett be?
Megint azt mondjuk, hogy abszolút módon felfogva ez nem új szövetség. Sok világos
igeszakaszt látunk a zsoltárokban és a prófétáknál, amik megmutatják, hogy a régi egyház
ismerte az áldott igazságot a megigazulásról és az üdvösségről Krisztus által, s az ebbe vetett
hittel járt Istennel: v. ö. Rm4:3-9. Akiknek van hozzáférésük Kálvin Institúciójához, olvassák
át alaposan a 2. kötet 9-11. fejezeteit.
„Az ószövetségi egyháznak ugyanúgy megvoltak az ígéretei Krisztusról, s ugyanazok
voltak a Vele kapcsolatos érdekeik is a hitet, a bűnök megbocsátását, az Istennel való
kibékülést, a megigazulást és az üdvösséget illetően: ugyanazon a módon és eszközökkel,
mint amikkel a hívők rendelkeznek az Újszövetség alatt. Miután pedig a szövetség lényege és
szubsztanciája ezekben a dolgokban foglaltatik, nem azt mondjuk, hogy más szövetség,
hanem azt, hogy annak más igazgatása alatt. Ám ez annyira más volt attól, ami az evangélium
alatt került bevezetésre Krisztus eljövetele után, hogy megjelenésében és nevében más
szövetség volt.” (John Owen)
A kegyelmi szövetség kétféle igazgatása közötti különbségeket az alábbi főbb
dolgokra csökkenthetjük. Első a mód, ahogy Isten szeretete Krisztusban ismertté vált. A
Mk8:23-24-ben feljegyzett csoda szemlélteti és vázolja fel a két állapotot. Az ószövetségi
szenteknek volt látásuk, de a hitük elé állított cél messzinek látszott, s felhőkbe és árnyékokba
burkolózott. Az újszövetségi szentek „az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal
szemlélik” (2Kor3:18). Második a kegyelem bőségesebb közlése az egyházban, Jn1:16. Az
ószövetségi szentek is kaptak kegyelmet (1Móz6:8 stb.) de mi „a kegyelem bőségét” kapjuk
(Rm5:17). Harmadik a bejutásunk Istenhez. Isten kijelentése a Sinainál félelemmel töltötte el
a népet, Önmaga kijelentése Krisztusban örömmel tölt el minket. Ők ki voltak zárva a
szenthelyről, mi szabadon közeledhetünk az Ő trónjához (Zsid4:16). Negyedik az isteni
kegyelem megadásának területe. Az Ószövetség idején egyetlen népre korlátozódott, most
viszont minden népre kiterjed.
A kegyelem szövetsége a szubsztanciáját tekintve ugyanaz volt a kezdetektől fogva.
Ugyanazzal a természettel és hatékonysággal állt fenn a korokon keresztül a törvény előtt és a
törvény alatt is, megváltoztathatatlanul, örökké tartóan, „mindennel ellátva és állandó”. Az
288
abszolút módon felfogott kegyelmi szövetség a kegyelem volt Krisztusban és Őáltala
(2Tim1:9, Tit1:2), s az volt az üdvösség egyetlen útja és eszköze a választottak számára a bűn
megjelenése óta. Abszolút értelemben az ószövetségi időkben ez a szövetség csak egy
ígéretben létezett, s erre találunk utalás a Csel2:39-ben és a Zsid6:14-16-ban. A teljes és
törvényes „hatályba léptetése” (Zsid8:6), amitől formálisan is „szövetséggé” vált az egész
egyház számára, akkor még jövőbeli esemény volt. Két dolog volt szükséges ahhoz, hogy az
„ígéret” átváltozzon „új szövetséggé”: az egyetlen, hozzá tartozó Áldozat vérének kiontása és
az ezzel összhangban levő istentiszteleti rend intézménye.
Noha az Ószövetség élvezte az ígéret minden lelki jótéteményét, amiben a szövetség
lényege foglaltatott, mielőtt az megerősíttetett és kizárólagos szabállyá vált az egyház
számára, nem volt összeegyeztethetetlen Isten szentségével és bölcsességével bármely más
szövetségbe belevonni a népét, vagy előírni nekik a Neki tetsző istentiszteleti formákat, mert
mindez nem érvénytelenítette a korábban tett ígéretet. S a mózesi szövetség rendelései sem
tértek le az ígéret jövőbeli beteljesedésének útjáról, hanem inkább ahhoz vezettek. Sőt, a
mózesi üdvökonómia törvényei és istentisztelete a pillanatnyi hasznára és javára voltak az
egyháznak, amíg a kisebbség állapotában maradt (Gal4). A fentiek nagy részéért Isten
nevében tartozunk köszönettel John Owennek (i. sz. 1670). Most rátérünk a szakaszunkra.
„Mert ez az a szövetség, melyet kötök az Izráel házával, ama napok multán, mond az
Úr: Adom az én törvényemet az ő elméjökbe, és az ő szívökbe írom azokat, és leszek nekik
Istenök és ők lesznek nekem népem.” (10. vers) „Az apostol célját, illetve azt, hogy mi az
általa megfogalmazott általános érv, még mindig észben kell tartani, miközben azokat a
bizonyságokat elemezzük, amiket megerősítésképpen tár elénk. A célja annak bizonyítása,
hogy az Úr Krisztus az annál jobb szövetség Közbenjárója és Kezese, mint amit a főpapok
irányítottak a törvénynek megfelelően. Ebből következően ugyanis az Ő főpapi mivolta
nagyobb és sokkalta kiválóbb az övéknél. Evégett nemcsak azt bizonyítja, hogy Isten
megígérte egy ilyen szövetség létrehozását, hanem beszámol annak természetéről és
tulajdonságairól is a próféták szavaival. Így összehasonlítva a korábbi szövetséggel mutatja ki
a kiválóságát azzal szemben. Konkrétan, a bizonyságában annak a szövetségnek a
tökéletlenségét a végkimeneteléből kiindulva szemlélteti. Mert az nem tartotta fenn
hatékonyan a békességet és a kölcsönös szeretetet Isten és a nép között, hanem miután a nép
megszegte azt, Isten elvetette őket. Ez az összes jótéteményét és előnyét is hatástalanította.
Ezért állítja az apostol a próféták szavaiból kiindulva ennek a másik szövetségnek az
ígéreteiről, hogy azoknak biztosan elejét kellett venniük a hasonló végkifejletnek, örökre
bebiztosítva a nép engedelmességét, ezzel együtt pedig Isten, mint az ő Istenük szeretetét és
viszonyát irántuk.” (John Owen)
Az apostol itt a keresztyén korszakot állítja szembe a mózesivel. Általánosan
kijelentve az előző versben a régi szövetség eltörlését annak elégtelensége miatt a testi
gyengeség folytán, itt leírja az új szövetséget, ami felváltotta azt. Megmutatja, hogy
alkotmányában annyira tökéletes, hogy senkinek sem szabad tiltakoznia azért, mert régi
helyére lép: ez a nyitó „Mert” jelentése. A formális „ez az a szövetség” bejelenti, hogy a
keresztyének kötelessége a hozzájuk tartozó kiváltságok konkrét és teljes megismerése.
Pontosan ezért tétettek hozzá az evangélisták és az apostolok írásai a prófétákéhoz. Ez az új
szövetség „Izrael házával” köttetett, amit misztikusan értelmezünk, miszerint Isten egész
népét foglalja magában. Lelkileg az egész egyházat, „Isten Izraeljét” jelenti (Gal6:16).
Az „ama napok multán” ellentéte a 9. versben szereplő „ama napon” kifejezésnek, ami
meghatározatlan kifejezése volt annak az időszaknak, ami aközött telt el, hogy Isten
Egyiptomba küldte Mózest és Izrael megérkezett a Sinai hegyhez. Az „ama napok multán” azt
jelenti: az ószövetségi időket követően. A következő korszakot „a megjobbulás idejének”
nevezi a Zsid9:10. S ahogy Isten Izraellel történő első szövetségkötését is megelőzte sok
dolog, amik előkészítették az ünnepélyes megkötését, például Mózes Egyiptomba küldése,
289
hogy bejelentse nekik a kegyelmi szándékait, a megszabadításuk a rabszolgaságból, az
átvezetésük a Vörös-tengeren, a törvényének közzététele a Sinainál, úgy lett fokozatosan
megalkotva és hatályba helyezve az új szövetség is különféle cselekedetekkel, melyek vagy
előkészítették, vagy megerősítették azt. Mivel ezt oly kevéssé értik, részleteznünk kell.
Először is, az új szövetséget Keresztelő János szolgálata vezette be (Lk16:16). Ő azért
küldetett, hogy előkészítse az Úr útját. A megjelenéséig a zsidók abszolút a Sinainál kötött
szövetséghez kötődtek, az istentisztelet rendeléseinek bárminemű megváltoztatása vagy
kiegészítése nélkül. De János szolgálata volt „az evangélium kezdete” (Mk1:1-2). Ő hívta ki a
népet a tespedésből a régi szövetség kiváltságaiban (Mt3:8-10), s vezette be az istentisztelet új
rendelését, a keresztséget. Elmutatott Mózestől Isten Bárányára. Azaz, a szolgálata a kezdete
volt Isten Jeremiásnak tett ígérete beteljesedésének. Másodszor, az Úr Jézus megtestesülése és
szolgálata további lépés volt ugyanebbe az irányba. Az Ő megjelenése testben az egész
mózesi üdvökonómia gyökerére fejszét vetett (Mt3:10), bár a fát nem vágta ki azonnal.
Krisztus csodái és tanításai bőséges bizonyítékokat szolgáltattak arról, hogy Ő az új szövetség
Közbenjárója.
Harmadszor, az előkészített új szövetség bevezetésének módja ünnepélyesen hatályba
léptette és megerősítette azt Krisztus halálában és az által: az „ígéret” tehát „testamentummá”
vált (Zsid9:14-16). Ettől kezdődően a régi szövetség és annak igazgatása betöltötte a szerepét
(Ef2:14-16, Kol2:14-15), s csak Isten hosszútűrése folytán maradt fenn, hogy az Általa
megszabott időben és módon legyen félreállítva az útból. Negyedszer, az új szövetség további
megerősítést nyert Krisztus feltámadásában. A régi szövetséget nem lehetett eltörölni, amíg az
átkát valaki nem hordozta el, s ez teljes mértékben megtörtént, amikor Krisztus
„megszabadult a halál kötelékeitől” és előjött a sírból. Ötödször, az új szövetség Pünkösd
napján lett kihirdetve és megerősítve, a törvény a Sinai hegynél történt kihirdetésének
megfelelően, néhány héttel azt követően, hogy Izrael megszabadult Egyiptomból. Pünkösdtől
kezdve Isten egész egyháza felmentést nyert minden kötelezettség alól, az ószövetség és
annak istentisztelete (bár ez még nem jelentetett ki a lelkiismeretüknek), valamint az imádás
rendeléseinek vonatkozásában, s most az új szövetség rendelései váltak kötelezőkké a
számunkra. Hatodszor, formálisan és hivatalosan felvetődött a régi szövetség kötelező
formája folytatódásának kérdése, és az apostolok konkrétan az ellenkezőjét mondták ki a
Szentlélek tévedhetetlen vezetése alatt: Csel15:1-29.
Ezen a ponton azonban a már említett nehézséggel szembesülhetünk: Vajon a
Zsid8:10-13-ban konkrétan említett kegyelem és könyörület vajon nem adatott meg
ténylegesen Isten választottjainak a Sinai előtt és után egyaránt? Vajon nem élvezték
ugyanazokat az áldásokat mindazok, akik valóban hittek Istenben és félték Őt? De,
kétségtelenül. Mi hát a megoldás? Ez: az apostol itt nem az isteni kegyelem belső működését
állítja szembe az ó- és újszövetségi szentekben, hanem ahogyan Kálvin joggal tanította, ez
„utalás az egyház üdvökonómiai állapotára”. Az ellentét aközött, ami a judaizmus és a
keresztyénség korszakát jellemezte, a szövetség külső megerősítésében rejlik. Miközben
voltak olyanok, mint Dávid és Dániel, talán nagyon is sokan, akikben a Lélek hatékonyan
munkálkodott, mégis nyilvánvaló, hogy Ábrahám természetes leszármazottjai túlnyomó
többségének nem volt tapasztalati ismeretsége az Isten által adott külsődleges kijelentéssel.
„Az én törvényemet az ő elméjökbe, és az ő szívökbe írom.” Az, hogy ez nem a
keresztyénekre vagy a helyreállított keresztyénekre korlátozódó megtapasztalás, világosan
kiderül a Zsolt37:30-31-ből: „Bölcsességet beszél az igaznak szája, és a nyelve ítéletet szól.
Istenének törvénye van szívében”. Aztán a Zsolt19:8-9-ben is ezt olvassuk: „Az Úrnak
törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket... az Úrnak rendelései helyesek, megvidámítják a
szívet”. De hogy Izrael legnagyobb vagy legalábbis tekintélyes része megújult volna a hosszú
történelmük során bármelyik időszakban, azt semmi sem bizonyítja, sőt, nagyon sok minden
290
épp az ellenkezőjét mutatja. Ezt a megtapasztalást senki más nem élvezte, csak Isten
választottjai, s ők minden korban csak „kicsiny nyáj” voltak.
„Az én törvényemet az ő elméjökbe… írom.” Ezek a szavak a Lélek hatékony
munkálkodására utalnak az értelmünk Általa végzett természetfeletti és üdvözítő
megvilágosításában, amitől az szokás-szerűen igazodik Isten egész törvényéhez, ami
számunkra az engedelmesség szabálya az új szövetségben. A testi elme ellenséges Istennel
szemben, s nem veti alá magát az Ő törvényének, mert nem is teheti (Rm8:7). De amint a
Lélek megújít minket, akkor kimunkálja bennünk az engedelmességet Isten tekintélyen és
kijelentett akarata iránt. Ahogyan az Úr Lídia szívét is megnyitotta, „hogy figyelmezzen
azokra, a miket Pál mond vala” (Csel16:14), az újjászületés csodájában a keresztyén is úgy
hallgatja és fogja fel Isten törvényének szentségét, igazságát és jóságát. Sőt, azt a törvényt
hatékonyan alkalmazva rá, az válik a gondolatainak formálójává, az elmélkedésének tárgyává
és az útjainak szabályzójává.
Az igehirdető prédikálhatja a törvényt a külső füleknek, de csak a Lélek képes bevésni
azt az elmébe. E tény felismerésének minden szolgálót térdre kell kényszerítenie. Nem számít,
mennyire szorgalmasan készítette el a prédikációját, s az sem, milyen világosan és hűségesen
fejti ki Isten igazságát, s az sem, mennyire komoly és szívhez szóló módon igyekszik azt az
egyén lelkébe sulykolni, mert amíg Isten meg nem adja neki az Ígéjét, mint belépést a lélekbe,
addig semmi lelki és örök eredménye nem lesz. A „gyülekezetek” holt mivolta sehol máshol
nem mutatkozik meg jobban, mint az egyhangú és határozott imádság hiányában az
igehirdetést megelőzően és közvetlenül utána: az „éneklés szolgálata” váltotta fel az
imádkozás szolgálatát. Ó, bárcsak felébredne Isten népe és meglátná, hogy mennyire
szükséges összegyűlni és ezt kiáltani: „Óh Uram, nyisd meg ezek szemeit, hogy lássanak”
(2Kir6:20).
„És az ő szívökbe írom.” Ez az, ami ténylegesen hatékonnyá teszi az előző részt. A
„szív” az „elmétől” eltérően magában foglalja az érzelmeket és az akaratot. Először az
értelem kap tájékoztatást, majd megújul a szív. Az engedelmesség aktív alapeleme lesz
beleültetve, s ez nem más, mint a szeretet Maga Isten iránt. S ahol megvan Isten valóságos
szeretete, ott megvan az őszinte vágy és elhatározás is a Neki való engedelmességre. A
természeti ember szíve „elidegenedett” Istentől, és szembeszegül az Ő tekintélyének. Ezért
írta Isten a Sinainál a parancsolatokat kövekre: nem annyira a külső betűjük megőrzése végett,
hanem inkább a nép szíve keménységének bemutatása miatt azoknak, akiknek adattak. Az
újjászületéskor azonban Isten elveszi a kőszívet és hússzívet ad helyette (Ezék36:26),
hajlékonyt, élőt, felelősségteljest.
Álljon itt meg minden olvasó és emelje a szívét Istenhez kegyelmet és bölcsességet
kérve, hogy őszintén megvizsgálhassa önmagát ennek a versnek a fényében. Üldögélhetsz a
szilárd és lelki összejöveteleken minden vasárnap, de miféle hatása van annak a belső
emberedre? Ismerheted jól az Íge betűjét, de milyen mértékben irányítja az a napi
tevékenységed részleteit? Az elméd vajon a mulandó vagy az örökkévaló, az anyagi vagy a
lelki dolgokon időzik a legtöbbet? Mi körül forognak a gondolataid a felfrissülések idején?
Istenre vagy a világra irányul a szíved? Hitvalló keresztyének ezrei képesek gördülékenyen
beszélni a Szentírásról, de az életük nem tesz arról bizonyságot, hogy Isten a szívükbe írta
volna a törvényét. Vajon te is közéjük tartozol?
„És leszek nekik Istenök és ők lesznek nekem népem.” Ez fejezi ki a szövetségi
viszonyt. Ez az ígéretek középpontjában áll, mert ez az a forrás, amiből a többi áldás
kegyelme fakad. A gonoszok „Isten nélkül és reménység nélkül” élnek ebben a világban
(Ef2:12), de az igazaknak ezt mondja: „én paizsod vagyok tenéked, a te jutalmad felette igen
bőséges” (1Móz15:1). „Boldog nép az, a melynek így van dolga; boldog nép az, a melynek az
Úr az ő Istene” (Zsolt14:15). Amikor azt mondja, hogy „leszek nékik Istenük”, az azt jelenti,
hogy mindannak megfelelően cselekszik majd a népével, ami Isten nevében foglaltatik. Ő lesz
291
a Törvényadójuk, a Tanácsosuk, a Védelmezőjük, a Vezetőjük. Ő fogja betölteni minden
szükségüket, megszabadítani őket minden veszélyből, s elvezetni őket az örök boldogságra.
Húséges és hosszútűrő lesz, elnézi a törékenységüket, soha nem hagyja le őket és nem fordul
el tőlük. Az „ők lesznek nekem népem” egyszerre fejezi ki méltóságot és kötelezettséget. A
méltóságukat az 1Pt2:9 tárja elénk, a kötelezettségeiket a soron következő versek.
„És nem tanítja kiki az ő felebarátját és kiki az ő atyafiát, mondván: Ismerd meg az
Urat; mert mindnyájan megismernek engem a kicsinytől nagyig.” (11. vers) Ezek a szavak
egy, az általános lelki tudatlanságból fakad ellentétre mutatnak, ami a zsidók között áll fenn,
v. ö. Ézs1:3 stb. „A 11. vers szavakat nem abszolút, hanem viszonylagos módon kell érteni.
Ezek azt jelzik, hogy az alatt a szövetség alatt látványos ellentét áll majd fenn azzal a
tudatlansággal szemben, ami azok nagy többségét jellemezte, akik az Ószövetség idején éltek.
Itt az Isten akaratának kijelentése sokkalta kiterjedtebb és világosabb lesz, mint a régi
üdvökonómia idején. Ennek megfelelően, a Szentlélek megvilágosító befolyása is nagyobb
mértékben fog terjedni. Ezek a szavak valószínűleg azt az elképzelést is hivatottak sugallani,
hogy a tudás, ami az Újszövetség sajátos dicsősége, olyasfajta tudás, ami nem adható át
atyafiútól atyafiúnak, hanem közvetlenül Tőle, a nagy Tanítótól származik, Akinek az a nagy
jellemzője, hogy aki Tanít, azt hajlamossá teszi a tanulásra.” (John Brown)
„„És nem tanítja kiki az ő felebarátját és kiki az ő atyafiát, mondván: Ismerd meg az
Urat.” A mózesi üdvökonómia idején, s főleg a Krisztus megjelenését megelőző utolsó
évszázadban a törvénynek csak a külső tanítása létezett, amire a nép anélkül bízott meg és
támaszkodott rá, hogy bármennyit is törődtek volna Isten tanításával a szív belső
körülmetélése útján. Ez a tanítás elsilányult az egymással vetekedő iskolákban és szektákban,
például a farizeusokéban, a szadduceusokéban, a Heródes-pártiakéban, az esszénusokéban stb.
Ezek a hagyományaikon keresztül érvénytelenítették Isten Ígéjét (Mk7:13). Ellenük
jelentették ki Izrael utolsó prófétái „Elveszt az Úr mindenkit, a ki ezt cselekszi, a vigyázót és
a felelőt, a Jákób sátraiból” (Mal2:12). Vagy, a versünknek lehet közvetlenebb vonatkozása
arra az általános istenismeretre, amit a mózesi üdvökonómia során szedtek össze, amikor
előképekkel és árnyékokkal jelentette ki Magát, s „példabeszédeken és meséken” keresztül
lehetett megismerni. Ezeket most felváltotta az evangélium fényének teljes ragyogása.
„Mert mindnyájan megismernek engem a kicsinytől nagyig.” Istent most a teljes
kijelentésben ismerhetjük, amit Önmagáról adott a megtestesült Fiában: Jn1:18. Ahogyan az
1Jn5:20-ban olvassuk: „De tudjuk azt is, hogy az Isten Fia eljött, és értelmet adott nékünk
arra, hogy megismerjük az igazat” – „megismerjük” abban az értelemben, hogy felismerjük és
elismerjük Őt Istennek és gyakorlatban engedelmeskedünk Neki. Ezt a lelki, tapasztalati,
eleven és üdvözítő istenismeretet adja most meg mindegyik választottjának. Ahogyan a
Megváltó bejelentette: „És mindnyájan Istentől tanítottak lesznek” (Jn6:45). Tanítottak az Ő
akaratára és a kegyesség minden titkára, amiket az Íge kijelent. Ez az „istenismeret” nem
adható át egyedül a külső tanítással, hanem ez a Szentlélek működésének eredménye, bár Ő
gyakran, sőt általánosan használja ehhez Isten szolgáinak, mint eszközöknek a szóbeli és
írásbeli szolgálatát.
„Mert megkegyelmezek álnokságaiknak, és az ő bűneikről és gonoszságaikról meg
nem emlékezem.” (12. vers) „Ez az Újszövetség nagy, alapvető ígérete és kegyelme. Mert bár
utoljára mondja el, a természet sorrendjében megelő minden más, említett könyörületet és
kiváltságot, s azok megadásának az alapjául szolgál. Ezt szemlélteti az alkalmi ’mert’ az
igevers elején. Amit mondtam, mondja az Úr, az be fog teljesedni. ’Mert megkegyelmezek’
stb., ami nélkül nem lehetséges részesedés a többi említett dologban. Így tehát nemcsak az új
kegyelem és könyörület megadása fejeződik ki ezekben a szavakban, hanem az okát is
megjelölik, hogy milyen alapon adja meg nekik a többi könyörületet.” (John Owen)
A 12. versben adja meg annak okát, amiért Isten megadja a 10-11. versekben felsorolt
csodálatos áldásokat. Az itt a „megkegyelmezek” kifejezéssel fordított szó jelentése
292
jóindulatú, mert ez nem abszolút könyörület mindennemű, az igazságra való elégtétel nélkül,
hanem a kegyesség alapján mutatott könyörület, v. ö. Rm3:24-25. Krisztus azért halt meg,
hogy Istent kiengesztelje a bűnösök iránt (Zsid2:17), s egyedül Benne és Rajta keresztül
könyörületes Isten a népe bűneivel szemben. Ameddig a bűnös elveti Krisztust, addig átok
alatt van. De amint befogadja, a 10-12. versekben leírt áldások az övéivé is válnak. Figyeljük
meg, hogy pontosan hét áldást említ, ami az Újszövetség tökéletességét példázza.
Meg kell jegyezni, hogy legkevesebb három kifejezés használatos a 12. versben
azoknak a félelmetes gonoszságoknak a leírására, amelyekben a bűnös vétkes, így
hangsúlyozva ki az utálatoságát a szent Isten számára, valamint felnagyítva az őt megmentő
kegyelmet. Az „álnokság” az Isten, mint az ember szuverén Ura és Jótevője ellen tett rosszat
jelenti. A „bűn” a célnak, Isten dicsőítésének az eltévesztése, amire mindig is törekedni kell.
A „gonoszság” jelentése a törvénytelenség, a magam akaratának szembeállítása Istenével,
inkább az önmagam kedvére élés, semmint Isten dicsőségére. Milyen csodálatos Isten kegyes
jóindulata azok iránt, akik ennyire sokszoros szörnyűségekben vétkesek! Az apostol célja egy
újabb ellentét kimutatása volt a szövetségek között. A judaizmust a törvény és az igazság
uralkodása jellemezte, az pedig, ami a keresztyénséget megkülönbözteti, a „kegyelem trónja”.
Figyeljük meg, hogy nincsenek „feltételek” kikötve. De az új szövetség vajon nem követeli
meg a megtérést és a hitet? De, biztosan: Mk1:15. De Ő, Aki megköveteli ezeket, azt is
megígérte, hogy kimunkálja ezeket az Ő népében (Csel5:31).
„Mikor újról beszél, óvá tette az elsőt; a mi pedig megavul és megvénhedik, közel van
az enyészethez.” (13. vers) Az, hogy a fordítók nem vették észre az apostol gondolatmenetét,
itt nyilvánvaló abból, hogy hozzáteszik dőlt betűvel a „szövetség” szót.25 Ez nemcsak
szükségtelen volt, de a bekerülése el is fedte ezen igevers első felének a jelentését. Ebben az
apostol egy következtetést von le abból, amit Isten mondott Jeremiáson keresztül. Ő csak egy,
az „új” szót választja ki, s erre alapozza az érvét: mivel a keresztyénség az új szövetség
testülete, ezért az előző üdvökonómiának el kellett „avulnia”, s az „avult” annak a jele, hogy a
végéhez közeledik! Mennyire megmutatja ez nekünk ismét, hogy a Szentírásban minden ióta
és pontocska, hiteles, jelentéssel telt és kielégítő bizonyítéka annak, ami levonható belőle!
„A mi pedig megavul és megvénhedik, közel van az enyészethez.” Itt az apostol
érvelésének végkövetkeztetése. Ha az első szövetség elegendő lett volna, akkor nem kellett
volna helyet keresni a másodiknak (7. vers). De kerestek helyet a másodiknak (8. vers), ezért
az első szövetség nem volt hibátlan. A régi szövetség ezerötszáz évig állt fenn Mózestől
Krisztusig, de a célját most elérte. Isten többet, mint csak egyszerű utalást adott Izraelnek
arról, hogy a mózesi üdvökonómia nem tart majd örökké, amikor a gondviselése megengedte,
hogy elvigyék a népet Babilonba. A fogságból való visszatérésük után sem a templom, sem a
papság hajdani dicsősége nem lett állt helyre. Most pedig, amikor az apostol ezeket a szavakat
írta, evesebb mint tíz év maradt, amikor majd Jeruzsálem és a templom teljesen
megsemmisül. Ha tehát a zsidó szövetség eltöröltetett, mert „régi” volt, akkor mennyivel
jobban kell az „óembert” levetkőzni (Ef4:22” és a „régi kovászt” (1Kor5:7) kitakarítani!
25
Az angol változatban: In that he saith, A new covenant, he hath made the first old, azaz Abban, amit mond,
hogy az új szövetség, amit megalkotott, óvá tette az elsőt. – a ford.
293
9. fejezet
Az előképi sátor
Zsid9:1-5
1. Annakokáért voltak ugyan az első szövetségnek is istentiszteleti rendtartásai,

mint szintén világi szenthelye.
2. Mert sátor építtetett, az első, a melyben vala a gyertyatartó, meg az asztal és a
kenyerek felrakása; ezt nevezték szenthelynek.
3. A második kárpiton túl pedig az a sátor, melyet neveztek szentek szentének,
4. Melyben vala az arany füstölő oltár és a szövetség ládája beborítva minden
felől aranynyal, ebben a mannás aranykorsó és Áron kihajtott vesszeje meg a szövetség
táblái,
5. Fölötte pedig a dicsőség kérubjai, beárnyékolva a fedelet, a mikről most nem
szükséges külön szólani.
Az apostol fő célja ebben a levélben annak bizonyítása és világossá tétele, hogy a

„régi szövetség”, amit Jahve Izraellel kötött a Sinainál, az össze istentiszteleti rendelésével és
a hozzájuk kapcsolódó kiváltságokkal isteni módon lett érvénytelenítve. Ez magában foglalta
a zsidók teokratikus államszervezetében végbemenő teljes változást, de ez nagyon távol állt
attól, hogy sajnálatos dolog legyen, sőt, a kimondhatatlanul nagy előnyükre vált. Beiktatták az
„új szövetséget”, s a vele kapcsolatos áldások annyira felülmúlták azokat, amik a régi
üdvkorszakhoz tartoztak, hogy csak a vak előítélet és a romlott hitetlenség tudta
visszautasítani a most már ragyogó igazi világosságot, s jobbnak tartani helyette az előző
éjszaka sötét árnyait. Isten soha nem kér meg senkit valaminek a feladására anélkül, hogy ne
kínálna cserébe valami sokkal jobbat, s azok, akik megvetik az Ő ajánlatát, vesztesek. De az
előítélet erős, és semmiben sem lehet nehezebben fölébe kerekedni, mint a vallásos
szokásoknál. Ezért munkálkodik a Lélek annyira türelmesen az érvelésével ezeken a
fejezeteken keresztül.
A fő akadály a zsidók hitének útjában az volt, hogy nem látták: minden, ami a
ceremoniális törvényhez kapcsolódik, a sátor, a papság, az áldozatok előképiek voltak a
jelentőségük és értékük tekintetében. Mivel előképiek voltak, ezért csak előkészítők és
átmenetiek is egyben, mert amint a Valóság materializálódott, elérték a céljukat. Amikor
megjelent a Szubsztancia, az árnyékokra nem volt többé szükség. Az állványzatot szétszedik
és elviszik, amint a befejezett épület elkészül. A gyermekjátékok időmúltakká válnak, amikor
elérjük a felnőtt kort. Minden szép a maga idejében. Vastag ruhákat kell viselnünk, amikor a
tél hidege vesz körül minket, de problémát jelentenének a nyári napfényben. Ha egyszer
felismerjük, hogy Maga Isten cselekedett ennek az alapelvnek megfelelően a bánásmódját
illetően a népével az egyes korszakokban, sok minden válik világossá, ami egyébként teljesen
homályos maradna.
Az apostol azzal zárta a 8. fejezetet, hogy rámutatott: „a mi pedig megavul és
megvénhedik, közel van az enyészethez”. Ezekben a szavakban a Lélek az elkerülhetetlen
következményre utalt, amit a Jeremiáson keresztül adott jövendölésből kell kikövetkeztetni. Ő
„új szövetséget” jövendölt, ami a keresztyénség megalapításakor teljesedett be. Az
istentisztelet új rendjének bevezetése szükségszerűen azt jelentette, hogy a korábbi
üdvökonómia „elavult”, s ha ez így van, akkor a végének is közel kell lennie. A Zsid8:13
jelentése a következő: „Azzal, hogy ’újat’ mond: Isten nem tette volna meg, ha az első nem
tette volna ’óvá’”. Az „óvá tette az elsőt” aktív jelentőséggel bír és Isten ellentmondást nem
tűrő cselekedetét jelenti a régi üdvökonómiával kapcsolatban, aminek az „új” megnevezés
294
volt a jele és a bizonyítéka. Isten nem „másik szövetségnek” vagy „második szövetségnek”
nevezte a keresztyén korszakot, ezzel jelentve ki, hogy a mózesi idejétmúlttá vált.
Az összekötő kapcsot a 8. fejezet záró és a 9. fejezet nyitó versei között talán így lehet
megfogalmazni: noha a régi szövetség vagy a mózesi üdvökonómia „közel állt az
enyészethez”, mégis fontos és értékes tanításokat közvetít a keresztyének számára is. Tele van
a legáldottabb előképi jelentőséggel, aminek a feljegyzése fennmaradt mind a Szerzőjének
dicsőségére, mind az Ő szentjeinek épülésére és örömére. Valóban csodálatosak voltak azok
az előképek, amiket az Úr adott Izrael gyermekkorának napjaiban. Azok fontosságára Isten
nemcsak utalt, amikor, noha Neki hat napba tellett megteremteni az eget és a földet, mégis
nem kevesebb, mint negyven napot töltött Mózes oktatásával arról, miképpen készítse el a
sátrat. Ez világosan jelezte azt, hogy megváltó kegyelem munkája, aminek az előképe volt
Jahve földi lakóhelye, sokkalta dicsőségesebb volt, mint a teremtés munkája. Ebből tanuljuk
meg elfordítani a tekintetünket a látható dolgoktól, s elménket és érzelmeinket arra a szférára
irányítani, amelyben Isten Fia uralkodik világosságban és szeretetben.
„Ennek a fejezetnek a célja ugyanaz, mint a két előzőé: annak megmutatása, hogy
Krisztus, mint főpap, felsőbbrendű a zsidó főpapnál. Ezt az apostol már igazolta a rangját,
valamint azt a korszakot illetően, amelynek Ő a Közbenjárója. Most annak bemutatásával
folytatja, hogy ez igaz volt az Általa bemutatott áldozat hatékonyságát illetően is, s ennek
érdekében beszámol az ókori zsidó áldozatokról, összevetve azokat azzal, amit a Megváltó
mutatott be. A lényeg az, hogy a korábbi korszák csak árnyék, előkép vagy jelkép volt, az
utóbbi pedig valóságos és hatékony.” (A. Barnes)
„Annakokáért voltak ugyan az első szövetségnek is istentiszteleti rendtartásai, mint
szintén világi szenthelye.” (1. vers) A korábbi fejezetben teljes bizonyítékát adva Krisztus
papi hivatala kiválóságának, leírva az azzal megerősített felsőbbrendű szövetséget, az apostol
most előkészíti az utat a hivatal ellátása bemutatásának, ugyanazt az eljárási módszert
követve. Pont ahogyan összevetette Áront és Krisztust, most úgy veti össze az egyik és a
Másik szolgálatait, s teszi ezt annak bizonyítása végett, hogy teljesen biztosan a Krisztusét
kell jobbnak tartani. Először kitér a lévita papi hivatal ellátására, különböző, ahhoz tartozó
rítusokat és előképeket említve.
„Annakokáért voltak ugyan az első szövetségnek is istentiszteleti rendtartásai, mint
szintén világi szenthelye.” Az apostol az összehasonlítást az ó és új szövetség között itt a
szolgálatok és az áldozatok vonatkozásában kezdi, melyek megalapozták és megerősítették az
egyiket és a másikat. Ez téve még mindig azzal foglalkozik, ami minden kegyes izraelita
számára a legkedvesebb elmélkedést jelentették: a szolgálatok és az áldozatok a sátorban,
amiről megtanulták, hogy minden bizalmukat abba kell helyezniük az Istennel való kibékülést
illetően. Ha az apostol előző állítását a törvényi papság eltörléséről elfogadjuk, abból
szükségszerűen következik, hogy a szentély, amiben szolgáltak, és az áldozatok, amiket
Mózes rendelt el oly ünnepélyesen, szintén haszontalanokká váltak. A legnagyobb
figyelmünkre és ámulatunkra méltó azt megfigyelni, ahogyan a Lélek az apostolt vezette egy
ennyire megdöbbentő és nagy jelentőségű dolog megközelítésében.
Először is nagyon távol áll attól, hogy azt állítsa: a judaizmus ember találmány volt,
ezért jelenti ki: „Annakokáért voltak ugyan az első szövetségnek is istentiszteleti
rendtartásai”. Azaz, ugyanazt a módszert követi, amit az előző fejezetekben is alkalmazott.
Összehasonlítva Izrael prófétáit és Krisztust, az angyalokat és Krisztust, Mózest és Krisztust,
Józsuét és Krisztust, Áront és Krisztust nem mondott semmit az alsóbbrendű
lebecsüléseképpen. Nagyon távol állt az összehasonlítások első tagjának ócsárlásától, azzal
foglalkozott, ami a javukra vált. Minél jobban lehetett őket törvényesen magasztalni, annál
nagyobb volt Krisztus dicsősége, miután bebizonyította, mennyivel felettük állt. Így itt is, az
apostol elismerte a fő dolgot, amit egy gáncsoskodó felvetett volna: miért kellene
érvényteleníteni az első szövetséget, ha azt Maga Isten alkotta meg? Mielőtt választ adna erre
295
a (látszólag) legnehezebb kérdésre, elismeri és megerősíti, hogy a judaizmus szolgálata is
isteni rendtartás volt. Azaz, az emberi történelem legkorábbi korszakaiban Isten már kijelölt
használati eszközöket a népe számára.
Az „istentiszteleti rendtartás” igényel pár magyarázó szót. A szó, amit itt
„rendtartásnak” fordítottak (széljegyzetben „ceremóniák”) rítusokat, rendeleteket,
rendeléseket jelent. Ezek Isten utasításai voltak, amiket egyedül Neki volt joga előírni, s amit
az Ő népének szigorúan be kellett tartania, mindennemű megváltoztatás vagy eltérés nélkül.
Ezek a „rendtartások” az „isteni szolgálat” részei voltak, ami az eredetiben egyetlen szó. Igei
formában megtaláljuk a Zsid8:5-ben: „A kik a mennyei dolgok ábrázolatának és árnyékának
szolgálnak”. Az Újszövetségben mindig a vallási vagy istentiszteleti szolgálatokkal
kapcsolatos: a Csel24:14-ben és a Fil3:3-ban „szolgálásnak” fordítják.26 Azt jelenti,
istenfélelemben vagy reszketve szolgálni, azaz magában foglalja a szent áhítatot és tiszteletet
az iránt, Akinek szolgálnak, v. ö Zsid12:18. Azaz, a teljes mondat azt jelenti, hogy a mózesi
üdvökonómia idejében Isten ellentmondást nem tűrő rendeleteket adott a népének, hogy azzal
irányítsa az imádatukat. Az imádás eme törvénye volt a kerítés, amit Jahve Izrael köré font,
hogy visszatartsa őket a pogányok ocsmányságaitól. Pontosan ebben a dologban volt Istennek
oly sok vitája az Ószövetség idején.
Megfelelő óvatossággal kell kezelnünk itt az apostol által használt igeidőt: nem azt
mondta, hogy „annakokáért vannak ugyan az első szövetségnek is istentiszteleti rendtartásai”,
hanem „voltak”. Nyilvánvalóan a múltra utal. A mózesi üdvökonómiának azóta voltak meg e
rendelései, mióta Isten szövetséget kötött velük a Sinai hegynél. De az a szövetség többé már
nem volt hatályban: Isten érvénytelenítette. Az „annakokáért voltak ugyan az első
szövetségnek is istentiszteleti rendtartásai” világosan utal rá, hogy az új szövetségnek is
vannak isteni „rendtartásai”. Ezt azáért hangsúlyozzuk, mert vannak, akik most azt állítják,
hogy a keresztyén keresztség és az úrvacsora is „zsidó” ceremóniák, amik nem a jelen
korszakhoz tartoznak. De ezt a tévedést kellőképpen megcáfolja az „is” szó, ami pontosan
abban a levélben szerepel, ami annak bizonyítása végett íródott, hogy a judaizmus átadta a
helyét a keresztyénségnek!
„Mint szintén világi szenthelye.” Ez utalás (mint azt a következő igevers világosan
megmutatja) arra a sátorra, amit Mózes alkotott teljes összhangban a neki a hegyen mutatott
mintával. Sokakat fájdalmasan összezavart, hogy miért nevezi a Szentlélek Jahve szentélyét
„világinak”. Ennek a jelzőnek azonban mégsem szabad semmiféle nehézséget okoznia. Nem
bántó módon, még kevésbé bármiféle gonoszság megjelölésére használatos. A „világi” itt nem
a „lelkivel” van szembeállítva, hanem olyasvalamit említ, ami inkább ehhez a világhoz
tartozik, mintsem a mennyhez. Azaz, a „világi” szó itt azt a tényt hangsúlyozza ki, hogy a
mózesi üdvökonómia csak átmeneti volt, nem örök. A sátor itt, ebben a világban készült el, a
világban található romlandó anyagokból. S csak egy hordozható sátor volt, amit tetszés szerint
lehetett lebontani, majd ismét felállítani, miközben a benne végzett szolgálatok hatékonysága
csak a világi dolgokra terjedt ki és hatott arra, ami lényegi és örök volt. Figyeljük meg, hogy a
Zsid9:24-ben miképpen vannak szembeállítva „a kézzel csinált dolgok” magával a
„mennyel”.
Csak ámulni tudunk az apostolnak adott bölcsességen, amivel ezt a kényes és nehéz
ügyet kezeli. Miközben az volt a célja, hogy megmutassa annak mérhetetlen
felsőbbrendűségét, ami Krisztus által jött el azzal szemben, amit a judaizmus élvezett,
egyidejűleg azt is elismerte, ami Istentől származott benne. Azaz egyrészt elismeri a lévita
papok szolgálatát „isteninek”, mégis, hogy kikövezze az utat a további bizonyítékok számára
arról, hogy Krisztus a Szolgálója a mennyei szentélynek (Zsid8:1-2), rámutat: a judaizmus
sátra csak „világi” volt. „A világi ellentéte a mennyei, magától létező, örök. Így a galatákhoz
26
Az angol eredetiben itt a worship szó szerepel, aminek az istentisztelet mellett imádás, imádat jelentése is van.
– a ford.
296
írott levélben az apostol a jogi, zárójeles jellegű korszakról beszélve azt mondja, hogy akkor
’a világ elemei alá’ voltunk vetve (Gal4:3). Majd a kolossébelieknek írott levélben
szembeállítja ’a világ elemi tanításait’ (Kol2:20) a hívő mennyei helyzetét, aki Krisztussal
együtt meghalt, s ’többé már nem e világban él’, hanem az odafelvaló dolgokat keresi.”
(Adolph Saphir)
„Mert sátor építtetett, az első, a melyben vala a gyertyatartó, meg az asztal és a
kenyerek felrakása; ezt nevezték szenthelynek.” (2. vers) „A szóban forgó dolog a sátor, s
általánosságban mondja ’építettnek’. Két részre oszlik ebben és a következő igeversben. Ezek
a részek először is a nevükben különböznek, aztán az egymáshoz viszonyított helyzetükben,
harmadszor, a tartalmukban, vagyis a szent eszközökben. Az egyik, amit ez az igevers említ
először az elhelyezkedése alapján, az ’első’ volt, amibe először léptek be, aztán az eszközei
alapján, amikből három volt, majd a neve alapján: szenthelynek nevezték.” (John Owen)
„Mert sátor építtetett”. Ennek teljes leírása Mózes 2. könyvében található. A „sátor”
tulajdonképpen harminc könyöknyi, vagyis mintegy tizenöt méternyi hosszú és tíz könyöknyi,
vagyis körülbelül öt méternyi széles és ugyanolyan magas volt. A formáját tekintve téglalap,
belül egy lepellel két különböző területű részre oszlott. Ez alkotta Isten imádásának házát
egészen Salamon koráig, amikor is felváltotta egy állandóbb és fenségesebb templom.
Helyénvaló itt feltenni a kérdést: miért kell a Szentléleknek itt a „sátrat” emlegetnie a
templom helyett, amikor az még mindig állt abban az időben, amikor az apostol a levelet írta?
A „sátor” szó tízszer fordul elő ebben a levélben, de a „templom” egyszer sincs megemlítve.
Ez annál is figyelemreméltóbb, mert Pál a többi apostolnál jobban kihangsúlyozta Krisztus
feltámadását, s a templom konkrétan az Ő előképe volt a feltámadásában és a dicsőségében,
míg a sátor a megaláztatásában és alacsonyságában mutatta be Őt. A probléma mégis könnyen
megoldható: a templom nem épült fel mindaddig, amíg Izrael nem jutott teljesen az öröksége
birtokába, s a Szentlélek itt ahhoz a néphez szól, akik még a pusztaságban voltak!
S most a Szentlélek futólag utal a szent edényekre, amelyek elfoglalták a sátor két
részét. De milyen szabály adatott nekünk ahhoz, hogy eligazodjunk eme dolgok misztikus
jelentésében és megbizonyosodjunk arról? Biztos, hogy Isten nem hagyta a népét a saját
képzeletük haszontalan kitalációira. Nem pontosan ebben a levélben tájékoztatott minket
kegyelmesen arról, hogy a sátor és minden, ami benne volt, Krisztus előképét alkották, de
nem abszolút értelemben tekintve Őt, hanem úgy, ahogyan az egyház van Vele egységben,
mert a Zsidókhoz írott levélen keresztül mindvégig a közbenjárói hivatalának ellátása közben
látjuk Őt. Azaz, a sátor, a szent edényei és szolgálatai Krisztusnak, mint a népe Fejének a
személyét, a munkáját, a hivatalát és a dicsőségét képviselték. Ez pedig világosan kiderül a
Zsid8:2-ből, lásd az ahhoz fűzött megjegyzéseinket. Az ott említett „igazi sátor” (a mi Urunk
emberi mivolta) nem azzal van szembeállítva, ami hamis és téves (a pogányok szent helyei),
hanem Mózes sátrával, ami csak jelképes és átmeneti volt. Az Úr Jézusban találjuk meg annak
szubsztanciáját, aminek Izrael csupán az árnyképe volt.
„Mert sátor építtetett, az első (helyiség), a melyben vala a gyertyatartó”. Meg kell
jegyezni, hogy itt nem említi a külső pitvart. Ebben a kihagyásban, mint sok másikban is a
felkent szem világosan meg tudja különböztetni a Lélek abszolút ellenőrzését a megszentelt
szerzők felett, ahogyan minden részletet illetően mozgatja és vezeti őket. Az Exodussal
kapcsolatos cikkeinkben (1926 stb.) megpróbáltunk sokkal teljesebb magyarázatot adni annál,
ami itt adható. Most elegendő annyit mondani, hogy minden, ami a külső pitvarhoz tartozott,
beteljesedett Krisztus földi napjaiban. Maga a tény, hogy a „külső” pitvar hozzáférhető volt
minden népnek és nem volt befedve, azonnal az emberek előtt ebben a világban nyíltan
megjelenő Krisztust mutatja be nekünk. A rézoltár beszélt a keresztről, ahol Isten nyilvánosan
foglalkozott a népe bűneivel. Finom vászonfüggönyei az Isten igazságossága és szentsége
követelményeinek elege tevő Krisztusról, míg a hatvan oszlopa Krisztusnak, mint
297
„elégségesnek a megtartásra” erejéről és hatalmáról beszéltek. A mosdómedencéje előképe
volt annak, ahogyan Krisztus megtisztítja az egyházát, vízzel megmosva az Íge által (Jn13).
Ahogyan a külső udvar Krisztust mutatta be a földön, úgy mutattak Rá a szent helyek
a mennyben. A szent hely kamra volt, ahová senki más nem mehetett be, csak a papok, s ahol
Jahve ama kegyet szolgái szolgáltak Előtte. Ez tehát a közösség helye volt. Tökéletes
összhangban ezzel mind a három ott álló tárgy a közösségről beszélt. A gyertyatartó előképe
volt Krisztusnak, mint hatalomnak a közösséghez, Aki az ahhoz szükséges világosságot
biztosítja. Az asztal a tizenkét kenyérrel előképe volt Krisztusnak, mint a közösségünk
szubsztanciájának, olyasvalakinek, Akiből táplálkozunk. Az illatáldozati oltár előképe volt
Krisztusnak, mint a közösség fenntartójának, amint a közbenjárásával biztosítja az
elfogadásunkat az Atya előtt. Annak okát, amiért itt, a Zsid9-ben nem említi az illatáldozati
oltárt, majd akkor tekintjük át, amikor a 4. vershez érünk.
„Mert sátor építtetett, az első (helyiség), a melyben vala a gyertyatartó” vagy inkább
„állólámpa”. Nem volt ablak a sátron, mert a természetes világosság nem képes feltárni lelki
dolgokat. Ezért ez a szent eszköz világította meg, amit a déli oldalra állítottak, közel a szentek
szentjét megvilágító lepelhez. Ennek teljes leírása a 2Móz25:31-36-ban található. Vert
aranyból készült, egyetlen darabból, minden lámpásával és díszével, így nem voltak kapcsai
vagy csavarjai. Tiszta olívaolajat adtak hozzá.
Maga az a tény, hogy az állólámpa a szenthelyen állt, azonnal megmutatja, hogy nem
Krisztusnak, mint „a világ világosságának” előképe. Furcsa, hogy sok igemagyarázó tévedett
ebben a dologban. Krisztus szavai ezen a ponton elég világosak: „Míg e világon vagyok, e
világ világossága vagyok” (Jn9:5, v. ö. Zsid12:35-36): Ő csak akkor jelent meg ekképpen. De
az emberek a világosságnál jobban szerették a sötétséget. Elutasították a világosságot, s
amennyire tőlük telt, ki is oltották azt. Mivel Krisztust gonosz kezek adták halálra, a világ
soha többé nem nézett újra a világosságra. Ő most el van rejtve a szemeik elől: itt, a
szenthelyen, Isten jelenlétében lakozik most a világosság. De miközben ott van a szentek
csodálatos kiváltsága, hogy Elébe járulhatnak.
Fekete árnyak nehezednek arra a világra, ami kivetette az élet világosságát: „Az
istentelenek útja pedig olyan, mint a homály” (Péld4:19). Most éjszaka van, mert a „a
naptámadat a magasságból” (Lk1:78) nincs jelen. Az állólámpa beszél nekünk arról a kegyes
gondviselésről, amit Isten alkotott meg a saját szeretett népe számára a sötétség időszakában,
mielőtt az igazság Napja ismét felkel és beköszönt a Földre az a felhők nélküli reggel. A hét
ágat és a lámpásait folytonosan táplálta az olaj, s ez annak a világosságnak a teljességét
képviseli, ami Jézus Krisztusban található meg, s ami Általa adatik meg az Ő egész
egyházának. Az „olajat” beleöntötték a lámpákba, azután azokbók kiáradt a világosság. Ilyen
volt és ilyen a Lélek gazdasági kapcsolata a Közbenjáróval. Először a Lélek „felkente”
Krisztust, „a társai fölé” (Zsolt45:8, v. ö. Jn3:34), majd Ő küldte el a Lelket (Csel2:33).
Objektív módon a Lélek közvetíti a világosságot az Ígén keresztül, belső és természetfeletti
megvilágítással.
„Meg az asztal és a kenyerek felrakása” (2. vers). Noha szorosan kapcsolódnak
egymáshoz, ez a két tárgy mégis megkülönböztethető az előképi jelentőségük
vonatkozásában. A természetes viszonya az egyiknek a másikhoz segít megértenünk a lelki
jelentésüket: a kenyereket az asztalra tették, így az támasztotta alá azokat. Az „asztal” a
közösségről beszél. Gyönyörű képét látjuk ennek a 2Sám9-ben. Ott kérdezi meg Dávid:
„Maradt-é még valaki a Saul házanépe közül, hogy irgalmasságot cselekedjem ő vele
Jonathánért?” (1. vers) Kedves szemléltetése ez Isten csodálatos kegyelmének, kedvességet
mutatva azok iránt, akik az ellensége házához tartoztak, mégpedig az Ő Szeretettjének a
kedvéért. Volt egyvalaki, mégpedig Méfibóset, aki sánta volt a lábaira, Dávid „elküldetett érte
és elhozatta” magához. Utána pedig annak kimutatása végett, hogy teljesen megbékélt az
ellensége unkájával, Dávid ezt mondta: „Méfibóset pedig, a te uradnak fia, az én asztalomnál
298
eszik mindenkor” (10. vers), ami bizonyítja, hogy a legbensőségesebb közösségre lépett vele.
az 1Kor10:20-21 is megmutatja az „asztal” lelki jelentőségét.
„A kenyerek felrakása” vagy a tizenkét cipó szintén Krisztusról beszél. „Az én Atyám
adja majd néktek az igazi mennyei kenyeret” (Jn6:32). A „felrakott kenyér” szó szerinti
jelentése „az arcok kenyere”, az arcok annak az isteni jelenlétre mutató jelenlétnek a jelképe,
amiben azok voltak. „És tégy az asztalra szent kenyeret, mely mindenkor előttem legyen”
(2Móz25:30). A tizenkét cipó, mint a tizenkét drágakő a főpap mellvértjén, Izrael tizenkét
törzsét szemléltette, amint megjelennek Isten előtt. Azaz, előképben ez az Úr Jézus Krisztus
volt, amint azonosítja Magát az Ő szövetségi népével.
„A második kárpiton túl pedig az a sátor, melyet neveztek szentek szentének” (3.
vers). Az első kárpit a sátor bejáratánál volt felakasztva, elzárva a belátást azok elől, akik a
külső udvarban voltak. Ezt a 2Móz26:36-37 írja le. A második kárpit, aminek a leírását a
2Móz26:31-33-ban, a magyarázatát pedig a Zsid10:20-ban találjuk, egy súlyos függöny volt,
ami elrejtette a szentek szentjének tartalmát a szenthelyen levők szemei elől. A léviták
családja a szentélyben szolgáltak, de a szentek szentjében senki, a főpap kivételével, és ő is
csak az év egyetlen napján. Három, az első sátorban található dolgot említett, most pedig hét
dolgot említ a szentek szentjével kapcsolatosan.
„Melyben vala az arany füstölő oltár” (4. vers). Először is megemlítjük a
megfogalmazás aprólékos pontosságát. A 2. versben ez hangzott el: „a melyben vala a
gyertyatartó” stb. mert az ott említett tárgyak a sátor első részéhez tartoztak. De itt: „Melyben
vala az arany füstölő”.27 Miért? Mert ez az eszköz nem alkotta a szentek szentje bútorzatának
részét. Mire utal tehát? Nyilvánvalóan arra, ami a 3Móz16:12-13-ban van feljegyezve: „És
vegye tele a tömjénezőt eleven szénnel az oltárról, a mely az Úr előtt van, és vegye tele a két
markát a porrá tört fűszerekből való füstölőből, és vigye be a függönyön belől. És vesse a
füstölőt a tűzre az Úr előtt, hogy befedje a füstölő felhője a fedelet, a mely a bizonyság felett
van, hogy meg ne haljon.”
Évente háromszázötvenkilenc napon keresztül Áron az arany vagy illatáldozati
oltárnál szolgált, ami a szenthelyen állt, de a maradék egy napon, az éves „engesztelés
napján” nem. Ehelyett vette az arany tömjénezőt, s bevitte a függönyön belülre. Ez
magyarázza meg, miért nem említi az illatáldozati oltárt a 2. versben: mert a Szentlélek itt
(lásd a soron következő verseket) az engesztelés napi judaista rituáléról beszél, valamint az
előkép beteljesedéséről az Úr Jézus Krisztus által. Az „arany füstölő” Krisztus személyének
elfogadhatóságát jelképezte Isten előtt, valamint az Ő közbenjárásának hatékonyságát. A
3Móz16:12-13 gyönyörű előképe jelzi, hogy az elégtétel következtében, amit Krisztus adott
Istennek a kereszten, az Ő közbenjárói szolgálata édes illat az Atyának és hatásos az Ő
egyházának üdvözítésére. A tény, hogy ennek a parfümnek a füstje befedte a ládát és a
fedelet, amiben a törvény volt, és ami felett lakozott az isteni jelenlét, azt mutatja, hogy
Krisztus felmagasztalta a törvényt, eleget tett minden követelményének, és ez a törvény vége
mindenki igazságára, akik hisznek.
„És a szövetség ládája beborítva minden felől aranynyal, ebben a mannás aranykorsó
és Áron kihajtott vesszeje meg a szövetség táblái” (4. vers). A láda a fedéllel, ami a tetejét
alkotta volt a sátor legdicsőségesebb és legtitokzatosabb edénye. Ez készült el először
(2Móz25:10-11), sőt az egész szentély nem más célból épült, mint azáért, hogy mondhatni a
láda háza és lakhelye legyen (2Móz26:33). A láda kiemelkedő jelképe volt annak, hogy Maga
Isten van jelen a népe között, s rajtuk az Ő szövetségi áldásai nyugszanak meg. Ez volt az a
„bőrönd”, amiben a törvénytáblákat őrizték. A kiválósága az összes többi edénnyel szemben
Salamon napjaiban mutatkozott meg, mert egyedül a ládát vitték át a sátorból a templomba.
27
Az angol változat szerint. Ott csak „golden censer” szerepel, ami a kézben vitt tömjénezőt jelenti. – a ford.
299
A láda kiváló jelképe volt Isten megtestesült Fiának. A fa, amiből készült, jelképezte
az Ő bűntelen emberi mivoltát. A „sittim” fa soha nem rohadt meg, s a Septuaginta, az
Ószövetség fordítása, „romolhatatlan faként” emlegeti. A fát kívül-belül arannyal borították,
ami előképe volt Krisztus isteni dicsőségének. A két anyag, amiből a láda készült, a két
természet egységét jelképezte az Istenemberben: „Isten megjelent testben” (1Tim3:16). A láda
Isten trónját formálta meg Izraelben: „Te, aki a kerubok között lakozol” (v. ö. Zsolt80:1).
Krisztus az egyetlen, Aki tökéletesen trónra emelte Istent, mindenben tisztelve az Ő
kormányzását. Az Ószövetség által a ládának adott mind a hét név valamelyik kiválóságot
mutatja ki Krisztusban. Minden, ami a legfigyelemreméltóbb történetéhez kapcsolódik (pl.
4Móz10:33, 14:44, Józs3:5-17, 6:4-20) az Istenemberben nyerte el a valóságos beteljesedését.
„Ebben a mannás aranykorsó.” Egyesek úgy képzelték, hogy ellentmondás áll fenn e
között, valamint az 1Kir8:9-ben olvasható kijelentés között: „És nem volt egyéb a ládában,
mint csak a két kőtábla”. Nincs azonban ütközés a két igeszakasz között, mert azok nem egy
és ugyanazon időpontról beszélnek. A Zsid9:4 arról beszél, mi volt a ládában azokban a
napokban, ameddig a sátorban tartották, míg az 1Kir8:9 arról, mi volt a tartalma, miután
elfoglalta a helyét a templomban. Fontos megemlíteni ezt a különbséget, mert ez adja meg a
kulcsot az igeversünk lelki értelmezéséhez: a Zsid9:4 Isten gondviselését ismerteti
Krisztusban az Ő népe számára, amíg még a pusztaságban vándoroltak. Akkor a manna volt
Izrael eledele Egyiptomtól a Kánaánig: Krisztusnak, mint a mennyei táplálékunknak az
előképe a lelkünk számára. A manna megőrzése az aranykorsóban Krisztusról beszél a
dicsőségben, Isten jobbján.
„És Áron kihajtott vesszeje.” Ez utalás a 4Móz17-ben feljegyzettekre. Az előző
fejezetben olvastunk a Mózes és Áron elleni lázadásról, amit az irigység okozott arra a
tekintélyre, amivel Isten meghatalmazta a két szolgáját. Kóré és társaságának a lázadását
sommás ítélet sújtotta fentről, majd ezt Áron nyilvános igazolása követte. Az igazolás formája
a legtanulságosabb. Az Úr megparancsolta Mózesnek, hogy vegyen a tizenkét törzstől egy-
egy vesszőt, majd írja fel Áron nevét Léviére és fektesse azokat a láda elé. Majd kijelentette,
hogy az, amelyik kihajt, jelzi majd, hogy Isten melyik törzset választotta a papságnak.
Másnap reggel Áron vesszője „hajtást hajtott, és virágot növelt, és mandulát érlelt”. Utána
Isten elrendelte, hogy Mózes helyezze Áron vesszőjét a láda elé „hogy őriztessék ott a lázadó
fiaknak jegyül”. Az élettelen vessző kihajtása lett Isten igazolásának a jele az Ő elvetett Fiáról
a feltámasztásával a halálból. Azaz, ez a mi nagy Főpapunk feltámadási hatalmáról beszél.
„Meg a szövetség táblái.” Ez utalás az 5Móz10:1-5-re. A két kőtábla (amikre Isten a
Tízparancsolatot véste) megőrzése a ládában előképe volt a törvényt felmagasztaló és
tiszteletre méltóvá tevő Krisztusnak (Ézs42:21). Ennek az előképnek a beteljesedését a
Zsolt40:8-9 jelenti ki, ahol a Megváltót halljuk, amint ezt mondja: „Ímé jövök; a
könyvtekercsben írva van felőlem, hogy teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem,
a te törvényed keblem közepette van.” Isten népének Képviselője „a törvény alatt lett”
(Gal4:4), és tökéletesen „betöltötte” azt (Mt5:17). Ezért van megírva: „egynek
engedelmessége által sokan igazakká lesznek”. Ezért kiálthatja minden egyes hívő: „Csak az
Úrban van… minden igazság és erő” (Ézs45:24).
„Fölötte pedig a dicsőség kérubjai, beárnyékolva a fedelet, a mikről most nem
szükséges külön szólani.” (5. vers) A láda fedelének két végén egy-egy kerub állt kiterjesztett
szárnyakkal, amik középen összeértek így borítva be és védelmezve Isten trónját. Az, hogy
valamiféle mélyenszántó jelentőség kapcsolódik ezekhez a jelképekhez, világosan kiderül az
általuk elfoglalt kiemelkedő helyből a fedélnek a 2Móz25:17-22-ben található leírásával
kapcsolatosan: ott nem kevesebb mint hétszer említi vagy egyes, vagy többes számban a
kerubokat. Az említésük az 1Móz3:24-ben arra utal, hogy ők Isten törvényszéki igazgatásához
kapcsolódnak. A Jel4:6-8-ban (v. ö. Ezék1:5-10) Isten trónjához tartoznak. Itt, a Zsid9-ben „a
dicsőség kerubjainak” vannak nevezve, mert a Sekina közöttük lakozott.
300
A fedél, vagy inkább „az engesztelés helye” volt az a trón, amire a főpap az engesztelő
vért helyezte. Nem az a hely volt ez, ahol a rézoltáron elvégzett engesztelés megtörtént,
hanem az, ahol a maradandó értéke bizonyságot tett Isten előtt. A Rm3:25 beszámol az
előképéről: az evangélium által Isten most úgy „írja le” (Gal3:1) Krisztust, mint Aki által Ő
kibékült, mint Aki által az Ő szent haragja a népe bűnei ellen lecsillapodott, mint Aki által az
Ő törvényének jogos követelései kielégíttettek, mint Aki által az Istenség minden attribútuma
megdicsőült. Maga Krisztus Isten nyugvóhelye, ahol most kegyelme teljességében találkozik
a bűnösökkel az Általa a kereszten elvégzett engesztelésért.
Az igevers utolsó mondatát a Bagster Interlinear a szó szerinti jelentését megközelítve
így fordítja: „amit illetően nem most kell részletesen beszélnünk”. Az „amit illetően”
kifejezést nem kell az itt, az 5. versben találhatókra korlátozni, hanem mindenre vonatkozik,
amiket a 2-5. versekben találunk. Túl messzire vezetné az apostolt a főpap szolgálatának
témájától, ha magyarázatot adna a sátor és minden abban megtalálható dolog lelki
jelentéséről. Mindazonáltal világosan utal arra, hogy annak minden egyes része különleges
jelentőséggel bír az Úr Jézus Krisztusnak és az Ő szolgálatának előképeként.
A szembeállított papok
Zsid9:6-10
6. Ezek pedig ekképen levén elrendezve; az első sátorba ugyan mindenkor

bejárnak a papok az istentisztelet elvégzésére,
7. A másodikba azonban egy-egy évben egyszer csak maga a főpap, vérrel, melyet
magáért és a nép bűneiért áldoz.
8. Azt jelentvén ki ezzel a Szent Lélek, hogy még nem nyilt meg a szentély útja,
fennállván még az első sátor.
9. A mi példázat a jelenkori időre, mikor áldoznak oly ajándékokkal és
áldozatokkal, melyek nem képesek lelkiismeret szerint tökéletessé tenni a szolgálattevőt,
10. Csakis ételekkel meg italokkal és különböző mosakodásokkal - melyek testi
rendszabályok - a megjobbulás idejéig kötelezők.
Az utolsó részünk kezdetén kijelentettük, hogy az apostol fő célja ebben a levélben

annak bizonyítása és világossá tétele, hogy a „régi szövetséget”, amit Jahve kötött Izraellel a
Sinai hegynél, annak minden istentiszteleti rendtartásával és az azokhoz kapcsolódó
kiváltságokkal Isten hatályon kívül helyezte. Ez maga után vonta a teljes változást a zsidók
teokratikus államában, de ez nagyon távol állt attól, hogy sajnálatos lett volna, sőt, inkább a
kimondhatatlan javukra vált. Ennek a célnak az elérése érdekében a Szentlélek Pálon
keresztül mondhatni leveszi Mózes arcáról a leplet. A 2Kor3:13-ban olvassuk: „És nem,
miként Mózes, a ki leplet borított az orczájára, hogy ne lássák Izráel fiai az elmulandónak
végét.” Ezek a szavak felhívják a figyelmet a mélyenszántó lelki igazságra, amit Isten
(összhangban a korszakos módszereivel) misztikusan felvázolt vagy előképben jelzett az
anyagi és látható tárggyal.
A 2Kor3:7-ben beszélt az apostol Mózes arcának fényességéről, mint a szolgálatának
jelképéről: a kijelentés, amit kapott, isteni és dicsőséges volt. Mivel azonban a Mózesen
keresztül közölt igazság homályos formában (elő- és jelképeken át) adatott meg, ő elleplezte
magát. Pál, mint az „új szövetség” szolgálója „nagy nyíltsággal szólt” (2Kor3:12), azaz nem
használt „homályos példázatokat” vagy talányos próféciákat, még kevésbé titokzatos
ceremóniákat. Mózes leplet viselt, hogy „ne lássák Izráel fiai az elmulandónak végét”
(2Kor3:13), azaz, hogy eltakarja előlük arca mennyei dicsősége ragyogásának elhalványulását
vagy elmúlását. Ennek az volt a misztikus jelentése, hogy Isten nem adta Izrael tudtára abban
301
az időben, hogy a léviták vagy törvény korszaka végül majd véget ér. E tény közlését egy
sokkalta későbbi időpontra tartotta fenn.
„De megtompultak az ő elméik. Mert ugyanaz a lepel mind e mai napig ott van az ó
szövetség olvasásánál felfedetlenül, mivelhogy a Krisztusban tűnik el” (2Kor3:14). Igen, az a
lepel, amelyik oly súlyosan nehezedik rá a mózesi előképekre, most „eltűnt Krisztusban”,
mert Ő azok valósága, a kulcs, ami megnyitja, a Nap, ami megvilágítja azokat. Ennek
bemutatása a Zsidókhoz írott levél nagy célja. Itt a „lepel” doktrinálisan vétetett el a mózesi
intézményekről. Itt a Lélek ismertté teszi a „régi szövetség” természetét és célját. Itt Ő
kijelenti Izrael istentisztelete minden intézményének és rendtartásának jelentőségét és
átmeneti hatékonyságát. Itt Ő kihirdeti, hogy a lévita rítusok és ceremóniák a mennyei dolgok
megjelenítései voltak, de hangsúlyozza, hogy maguk a mennyei dolgok nem vezethetők be és
szilárdíthatók meg azok eltörlése nélkül, amik betekintést engedtek beléjük. Itt Ő megmutatja,
hogy Isten dicsősége ragyog Jézus Krisztus arcán.
Három dolog alkotta a régi szövetség dicsőségét, amikbe a zsidók olyannyira
belenyugodtak, hogy az azokhoz való ragaszkodás miatt utasították el az evangéliumot: a papi
hivatal, a sátor az összes felszerelésével, ahol ezt a hivatalt ellátták, valamint a papok
kötelességei és istentisztelete abban a sátorban áldozatokkal, főleg azokkal, melyekben benne
rejlett az ünnepélyes engesztelés az egész gyülekezet számára. Ezekre utalva az apostol
bebizonyítja, hogy először is, ezek egyike sem volt képes tökéletessé tenni a gyülekezet
állapotát, és nem tudta valóban bebiztosítani a békességet és a bizalmat Isten és az imádói
között. Másodszor, mindezek csak előképek voltak, s az önmaguknál sokkalta magasztosabb
és kiválóbb dolgok felvázolására szolgáltak. Harmadszor, az Úr Jézus Krisztus a saját
Személyében és a közbenjárásával valóságosan és lényegileg volt mindaz, amit ezek csak
előre jeleztek, s Ő az volt és azt tette, aminek ők csak a várására tudtak irányítani.
A Zsid7-ben az apostol teljes mértékben bebizonyította ezt a papi hivatal
vonatkozásában. A 8. fejezetben ugyanezt tette általánosságban a sátorral, megerősítve azt
egy nagyszerű, járulékos érvvel annak a szövetségnek a természetéből és kiválóságából
kiindulva, amelynek a megtestesült Fiú volt a kezese és a közbenjárója. Itt, a 9. fejezetben a
papi hivatalhoz tartozó, a sátorban végzett szolgálatokra és az ott bemutatott áldozatokra
összpontosítja a figyelmét. Ezekben vetették a zsidók a legfőbb bizalmukat az Istennel történő
kibékülést illetően, s ezek miatt dicsekedtek a teokratikus államukkal és az istentiszteletükkel.
Mivel ez volt a fő különbség az evangélium hirdetése, valamint az azt megtagadók között, s
mivel ez volt az, amitől a bűnösök Isten előtti megigazulásának egész tanítása függött, az
apostol belemegy a legapróbb részletekbe, beszámolva a törvény áldozatainak természetéről,
hasznáról és hatékonyságáról, s elénk tárva Krisztus áldozatának természetét, hasznát és
hatékonyságát, amivel amazoknak véget vetett (kivonat John Owentől).
„Ezek pedig ekképen levén elrendezve; az első sátorba ugyan mindenkor bejárnak a
papok az istentisztelet elvégzésére” (6. vers). Miután rövid utalást tett a sátor szerkezetére
annak két részét és az ahhoz tartozó bútorzatot említve, az apostol most rátér annak
vizsgálatára, hogy milyen célokra szánták ezeket Isten szolgálatában. Először azt mondja,
hogy „ezek pedig ekképen levén elrendezve”, vagy ahogyan a Revised Version fordítja
helyesebben, „ekképpen voltak elkészítve”, mert a görög szó, (amit az „építtetett” szóval
fordít a 2. vers), azt jelenti: elrendelni és elhelyezni. Ami a készített és megfelelően
elrendezett dolgokat illeti a 3-5. versekben, ezek nem holmi fenséges bemutató végett
készültek, hanem mindennapos használatban voltak Isten szolgálatában. Ebből megtanuljuk:
ahhoz, hogy bármilyen szolgálat elfogadható legyen Isten számára, annak szigorú
összhangban kell lennie azzal a mintával, amit Ő adott nekünk az Ígéjében: alaposan
gondoljuk ezt át (1Krón15:12-13). Minden a megfelelő módon volt elkészítve Isten
szolgálatához, még mielőtt a szolgálatot elkezdték volna ellátni. Így a nyilvános szolgálatba
vagy Isten dicséretében manapság is lenni kell alkalmas személyeknek, akik vezetik azt:
302
„alkalmasok az új szövetség szolgálatára (2Kor3:6), ékes és jó rendben (1Kor14:40), nem
pusztán emberi hagyományok (Mt15:9), épülésre alkalmas üzenetek (1Kor14:26).
„Az első sátorba ugyan mindenkor bejárnak a papok.” Csak Áron fiai mehettek be a
szent helyre, de még nekik sem volt szabad tovább menniük és behatolniuk a szentek
szentjébe. Ezzel szemben a főpap belépett a belső szentélybe, de csak az év egyetlen napján.
A „mindenkor” szót a Zsid13:15 a „folytatólagosan” kifejezéssel fordítja (az angol
változatban – a ford.). Folytonosságot, állandóságot jelent az alkalomnak megfelelően. A
keresztyének „királyokká és papokká” válnak Isten számára (Jel1:6), és parancsot kapnak,
hogy adjanak hálát „mindenkor mindenekért a mi Urunk Jézus Krisztusnak nevében az
Istennek és Atyának” (Ef5:20), „mindenkor örüljenek” és „szüntelen imádkozzanak”
(1Thessz5:16-17).
„Az istentisztelet elvégzésére.” A fordítók joggal tették hozzá az „isten-” szót, mert a
„szolgálat” itt isteni. „Az istentisztelet elvégzésére” azt jelenti, hogy a szent ceremóniák
szolgálatában tevékenykedtek. A papok napi szolgálata két részből állt: a gyertyatartó
lámpásainak előkészítése, ellátva azokat szent olajjal, levágva a lámpabelüket stb. Ezt minden
reggel és este megtették. Másodszor, az arany oltár szolgálata, amelyiken minden nap tömjént
égettek a rézoltárról vett tűzön, rögtön az esti és a reggeli áldozatok bemutatását követően.
Miközben ezt a szolgálatot látták el, a nép egész sokasága imádkozott (Lk1:10). A heti
szolgálatukhoz tartozott a kenyerek cseréje az asztalon, amit minden szombat reggel végeztek
el. Minden előképe volt itt, ebben a világban Krisztus áldozata és közbenjárása
jótéteményeinek folyamatos alkalmazására az Ő népe számára.
A gyakorlati alkalmazása a most vizsgáltaknak a keresztyének számára
nyilvánvalónak kell lennie. Szükség van családi áhítatra minden reggel és este. Az olajcsere a
lámpásokban a folyamatos fény érdekében helyet kell adni Isten naponkénti keresésében az
Ígéjéből fakadó, szükséges világosságért, s a lépéseink irányításáért annak érdekében, hogy a
magán és üzleti életben az Ő jóváhagyásának megfelelően, az Ő dicsőségére járjunk. Isten
kijelentette: „a kik engem tisztelnek, azoknak tisztességet szerzek, a kik azonban engem
megutálnak, megutáltatnak” (1Sám2:30). Ha Istent nem tisztelik otthon a családi „oltárral”,
akkor nem számíthatunk Tőle az otthonaink megáldására! A tömjén égetése előképének meg
kell lennie a maga valóságának is a reggeli és esti imádságban és Isten dicséretében: el kell Őt
ismerni minden jó és tökéletes ajándék megadójának, hálát kell adnunk neki a lelki és
átmeneti kegyelemért, minden gondunkat Őrá kell vetnünk, hivatkozva az ígéreteire és bízva
a folytatólagos kegyességében. Az itt „elvégzésnek” fordított görög szó összetett szó, azt
jelenti: „teljesen befejezni”, amit a 2Kor7:1 a „véghezvinni” kifejezéssel fordít, jelezve, hogy
a szolgálatot nem lehet csak félig-meddig elvégezni. Bárcsak teljes szívvel szolgálnánk Istent!
„A másodikba azonban egy-egy évben egyszer csak maga a főpap, vérrel, melyet
magáért és a nép bűneiért áldoz.” (7. vers) Az, amire az apostol itt utal, a nagy évforduló – az
engesztelés napi áldozat, aminek az intézményeit és ünnepségeit részletesen a 3Móz16 írja le.
A hetedik hónap tizedik napján (ami a mi szeptemberünknek felel meg) Izrael főpapja az
alárendeltjeinek kísérete és segítsége nélkül belépett a szentek szentjébe, hogy ott engesztelő
áldozatot mutasson be Jahvének. Megfosztva a „dicsőség és ékesség” (2Móz28:2 stb.)
ruházatától, s csak gyolcsból készült „szent köntösbe” öltözve (3Móz16:4) először a szent
területre lépett be, égő szénnel telt tömjénezővel és egy tele marok tömjénnel, amit a szénre
kellett helyeznie, hogy a tömjén felhője befedje a fedelet (3Móz16:12-13). Ez pedig Krisztus
személyének jó illatú kiválóságáról beszél Isten számára, amikor Önmagát kínálta engesztelő
áldozatul. Másodszor, vette az ökör vérét, ami bűnét való áldozatul öltek le önmagáért és a
háza népéért (3Móz16:11), majd hintett a vérből a fedélre és a fedél előtt (3Móz16:14).
Harmadszor, kiment és leölte a kecskebakot, ami a bűnért való áldozat volt a népért, s
ugyanazt tette annak vérével is, amit az ökörével (3Móz16:15).
303
Amikor a főpap tevékenysége a függönyön belül befejeződött, kijött onnan és mindkét
kezét az élő kecske fejére helyezte, s megvallotta felette „Izráel fiainak minden hamisságát és
minden vétkét, mindenféle bűneit”, a kecseke fejére helyezve azokat, amit aztán elküldött „a
pusztába” (3Móz16:21-22). Mindez előképe volt annak az engesztelésnek, amit az Úr Jézus
végzett el, valamint a teljes bűnbocsánatnak az Ő vérontása által. Az áldozat vérének
kiontásában és annak felkínálásában az oltár tüzével a vétkek helyettesítő átruházásának az
ábrázolását látjuk az áldozatra, valamin az annak halála általi engesztelést. A vér bevitelében
Jahve jelenlétébe és az Ó trónjára hintésében bizonyság tétetett arról, hogy Ő elfogadta az
elvégzett engesztelést. Izrael bűneinek az élő kecskére helyezésében és annak kivitelében a
pusztaságba annak az áldott igazságnak az előképét látjuk, hogy amilyen messze van a kelet a
nyugattól, Isten olyan messzire vetette el az Ő népének vétkeit Önmaga elől.
A második kárpithoz egyedül a főpap járult. „Senki se legyen a gyülekezet sátorában,
a mikor bemegy a szenthelybe, hogy engesztelést szerezzen” (3Móz16:17). Ez azt jelentette,
hogy egyedül Krisztus volt felhatalmazva a megjelenésre Isten előtt a népe érdekében: senki
más nem volt alkalmas a közbenjárásra értük. Az „egy-egy évben egyszer” azt a tényt jelzi
előre, hogy Krisztus egyszer s mindenkorra lépett be a mennybe a népéért: Zsid9:12. A
„melyet magáért… áldoz” megmutatja, hogy ő maga is bűnös volt, ezért alkalmatlan arra,
hogy valóságos, hathatós és elfogadható engesztelést tegyen másokért, jelezve ezzel, hogy
neki is át kell majd adnia a helyét Másvalakinek. „És a nép bűneiért”, amit az Ószövetség
„tévedésből vétkezik” kifejezésének a fényében kell értelmeznünk (2Móz4:2, 5:15,
4Móz22:29), ellentétben a szándékos vagy vakmerőségből elkövetett bűnökkel (lásd
4Móz15:30-31). A törvény korszakában Isten kegyelmesen gondoskodott a népe
gyengeségeiről, megadva nekik a bűnért való áldozatokat az akaratlanul vagy tudatlanul
elkövetett bűnökért. De az Ő törvényének szándékos és nyílt megszegéséért nem volt
engesztelő áldozat: lásd Zsid10:26.
A fentiekben említett megkülönböztetés a kulcs a Zsolt51:18-hoz: „Mert nem kivánsz
te véresáldozatot, hogy adnék azt”. Semmi kétség, Dávid teljes mértékben ismerte azoknak a
bűnöknek a szörnyű jellegét, amiket Uriás és felesége ellen követett el. Később, amikor
megvádolták ezekkel, megértette, hogy a törvény nem gondoskodott a megbocsátásról. Mit
cselekedett hát? A Zsolt51:3-5 elmondja: Magát Istent ragadta meg és azt mondta, „Isten előtt
kedves áldozatok: a töredelmes lélek; a töredelmes és bűnbánó szívet oh Isten nem veted te
meg!” (19. vers) Ez hit volt, ami bűnbánó módon a magáévá teszi Isten kegyelmét
Krisztusban.
„Azt jelentvén ki ezzel a Szent Lélek, hogy még nem nyilt meg a szentély útja,
fennállván még az első sátor.” (8. vers) Az apostol most közli, hogy mi célból adta a sátorról
és a bútorzatáról szóló leírást a 2-5. versekben: A szolgálatainak szerkezetéből és rendjéből
kiindulva szeretné bebizonyítani Krisztus papságának és áldozatának kiválóságát a sátorhoz
tartozókkal szemben. Rámutat, hogy a Szentlélek gondoskodott oktatásról Izrael számára a
régi intézményeik rendtartásaiban. Mivel csakis a főpapnak volt szabad belépni a kárpit mögé,
ez világosan arra utalt, hogy a nép a mózesi üdvökonómiában ki volt zárva Isten közvetlen
jelenlétéből. A dolgoknak ez az állapota nem lehet végleges és ideális, ezért félre kell állítani,
mielőtt az, ami tökéletes, bevezethető lett volna.
„Azt jelentvén ki ezzel a Szent Lélek” – ez utalás arra az elrendezésre, ami a sátorban
állt fenn, amiről az előző versekben olvashattunk. Itt megtudjuk, hogy az áldott
Szentháromság harmadik Személye közvetlenül érintett volt az Izraelnek adott eredeti
tanításokban. Ez a leglátványosabb módon mutat az Istenség Személyeinek tökéltes
egységére, összhangjára és együttműködésére mindabban, amit csak tesznek. A 2Pt1:21
kijelenti: „a Szent Lélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei”, akik között
kiemelkedő volt Mózes. A 2Móz35:1-ben ezt olvassuk: „egybegyűjté Mózes az Izráel fiainak
egész gyülekezetét, és monda nékik: Ezek azok a dolgok, a melyeket parancsolt az Úr, hogy
304
cselekedjétek”. A Szentlélek irányította őt, hogy pontos feljegyzését adja mindannak, amit az
Úrtól hallott.
„Azt jelentvén ki ezzel a Szent Lélek”, vagy tette nyilvánvalóvá, „hogy még nem nyilt
meg a szentély útja”, Hogyan „jelentette ki” ezt a tényt? Magával a sátor szerkezetével, azaz
nem engedve beljebb a népet a külső pitvarnál, s a papokat is csak az első részbe beengedve.
„Mert az Ő bölcsességében úgy rendezte el a dolgokat, hogy lennie kell első sátornak, amibe a
papok naponta belépnek, s elvégzik az Isten által megkövetelt isteni szolgálatokat. Azonban
abban a sátorban nem voltak meg a zálogjai Isten kegyelmes jelenlétének. Az nem volt az Ő
dicsőségének különleges lakhelye. Isten saját lakóhelye attól kárpittal volt elválasztva, s élő
ember abba a halálbüntetés terhe mellett még csak be se nézhetett. Mégis, nehogy az egyház
úgy értelmezze, hogy valóban nincs bejutás Isten kegyelmes jelenlétébe senki emberfia
számára sem most, sem később, Ő úgy rendelte, hogy évente egyszer a főpap, és csak ő,
lépjen be arra a szent helyre a vérrel. Ezzel világosan jelezte, hogy van oda bejárás, mégpedig
bátorságos. Mert mi másért engedte volna meg és rendelte volna el, hogy évente egyszer a
főpap lépjen be oda az egyház nevében és szolgálatában? De ezt az évenként egyszeri
belépést csak a főpap számára a szövetség vérével mindaddig be kellett tartani, amíg állt a
sátor, s ezzel azt jelente, hogy a jelképezett bejutás nem valósult meg abban az időszakban,
mert a hívők a saját személyükben végleg ki voltak zárva abból.” (John Owen)
„Még nem nyilt meg a szentély útja.” Az apostol most nem a második részről beszél a
sátorban (mint a 3. versben), hanem arról, aminek az volt az előképe. „Nos, azon a
legszentebb helyen megvolt Isten kegyelmes jelenlétének minden jele és záloga; az
engesztelés vére általi kibékülésünk bizonyságai, valamint a békességünk Vele ennek
következében. Ezért belépni ebbe a szentélybe nem más, mint szabadon, gátak nélkül,
bátorságosan Isten kegyelmes jelenlétébe lépni az engesztelés és a Vele való megbékélés
következtében. Ezt az apostol annyira világos és pozitív módon jelenti ki a Zsid10:19-22-ben,
hogy én kissé csodálkozom, hogyan volt képes oly sok tanult igemagyarázó eltéveszteni a
szavainak jelentését ezen a helyen. A szentély tehát Isten kegyelmes jelenléte, amihez a hívők
közelednek az értük tett engesztelés és az e miatti elfogadásuk bizonyosságával: lásd Rm5:1-
3, Ef2:14-18, Zsid4:14-15.” (John Owen)
De figyeljük meg közelebbről is a „szentély útja” kifejezést. Ez az út nem más, mint
Krisztusnak, az egyház igazi Főpapjának az áldozatra, ahogyan Ő Maga jelentette ki: „Én
vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam”
(Jn14:6). Azaz, a végső utalás itt a „szentély útjára” nézve magára a mennyre történik, de a
jelenlegi és lelki értelemben az Isten elé jutásra és az Istennel való közösségre vonatkozik. Az
„út” ide a Krisztus áldozatába vetett hiten keresztül vezet. Csodálatos volt ez felvázolva itt a
Földön az Ő halála pillanatában, mert a templom kárpitja akkor hasadt ketté a tetejétől az
aljáig (Mt27:51), megnyitva az utat a szentek szentjébe.
De ez a bejutás Istenhez, vagy a „szentély útja”, még nem nyílt meg, „fennállván még
az első sátor”. Nagyon alaposan meg kell figyelni, hogy az apostol nem azt mondja, hogy
„nem volt út”, vagy „nem volt használatban”, hanem csak azt, hogy az ószövetségi időkben
még „nem nyílt meg”. Volt belépés Isten jelenlétébe, a kegyelemhez és a dicsőséghez az Ő
választottjai számára Ábel korától kezdődően, de az „út” nem tárult fel nyíltan és nyilvánosan.
Az örök szövetségnek köszönhetően (az Atya és a Fiú között), valamint tekintettel Krisztus
elégtétel-adására az idők teljességében az üdvösség az akkori szentekre is vonatkozott, s ők is
üdvözültek hit által ugyanúgy, ahogyan manapság mi, mert a Bárány megöletett a világ
teremtése óta. De ezeknek a dolgoknak a nyílt bemutatása megvárta Krisztus ténylegese
megjelenését testben, az Ő személyének és közbenjárásának teljes kijelentését az evangélium
által, s az evangéliumi istentisztelet összes kiváltságának bevezetését és megszilárdítását.
„Fennállván még az első sátor”. Az utalás nem a sátor első részére vagy a szenthelyre
vonatkozik, ahová a papok beléptek és ahol szolgáltak, hanem szinekdoché formájában (ahol
305
a rész használatos az egész helyén) a teljes jogi rendszerre vonatkozik, ami magában foglalta
Salamon és Zorobábel templomait is. Az „első sátort” is a Zsid8:2 „igazi sátorával”,
nevezetesen, Krisztus emberi mivoltával szemben említi, ami a valóság volt és átvette az
előkép helyét, v. ö. Jel13:6! Az apostol itt arról beszél, ami Isten előtt állt, amíg az „első
szövetség” és az ároni papság hatályos volt. Nem utalhat itt az „első sátorra”, mint
építményre, mert az már hosszú évszázadokkal a levél megírása előtt a múlté lett. De az azt
követő templomok az Ószövetség alapján álltak. Ez most hatályon kívül lett helyezve az
egész, a judaizmusban oly hosszú ideig fennálló istentiszteleti rendtartással együtt.
„A mi példázat a jelenkori időre, mikor áldoznak oly ajándékokkal és áldozatokkal,
melyek nem képesek lelkiismeret szerint tökéletessé tenni a szolgálattevőt” (9. vers). Röviden
bemutatva a sátor két részének jelképes jelentését, az apostol most rátér a fő céljára ebben a
szakaszban, ami nem más, mint annak szemléltetése, hogy Krisztus „kiválóbb szolgálatot
nyert” annál, ami a lévita papsághoz tartozott. Ez a sátor és annak minden szolgálata
tökéletlenségeinek rövid összefoglalójával teszi meg, amiben a régi szövetség igazgatása
foglaltatott. Azzal, hogy az apostol felhívta a figyelmet a judaizmus rendszere
elégtelenségeinek hibáira, a magyarázat leghatékonyabb módszerével fedte fel az ésszerűtlen
mivoltát annak, hogy a zsidók többsége elutasította a dicsőségesebb evangéliumot,
egyidejűleg pedig megmutatta, micsoda ostobaság és gonoszság lenne a hívő zsidók számára
visszatérni ahhoz a rendszerhez.
Az apostol célja a 9-10. versekben annak megmutatása, hogy a sátor-rendszer (isteni
rendelkezés alapján megvalósuló) külsődleges kiválósága és dicsősége ellenére Isten akarata
és bölcsessége volt, hogy azt a rendszert csak átmeneti fennállásra szánta, most pedig eljött a
megszüntetésének ideje. Az, hogy Isten soha nem akarta, a lévita papság és a szolgálataik
örökkévaló helyet foglaljanak el az Ő egyházának istentiszteletében, nyilvánvaló abból a
tényből, hogy teljesen képtelenek voltak elérni az Ő szentjei számára azt, amit Ő akart és
megígért nekik. Nemcsak a kárpit, ami Áronon kívül mindenkit kizárt Jahve jelenlétének
kamrájából, megléte jelezte, hogy az ideális állapot még nem jött el, s nemcsak a nagy
engesztelő áldozat évenkénti ismétlése mutatta, hogy a teljes hatékonyságú áldozat
bemutatása még váratott magára, hanem az összes ajándék és áldozat együttesen sem voltak
képesek „lelkiismeret szerint tökéletessé tenni”. Ezek csak „példázat a jelenkori időre”, Isten
intézménye és gondoskodása „a megjobbulás idejéig”.
„A mi példázat a jelenkori időre.” Az „ami” magában foglalja a sátrat annak mindkét
részével együtt, valamint annak minden edényét és szolgálatát. A görög „példázatnak”
fordított szó nem ugyanaz, mint a „kiábrázolásnak” fordított a Rm5:14-ben és „példának” az
1Kor10:6-7-ben, hanem ez az a kifejezés, amit rendszerint „példabeszédnek” fordítanak, mint
pl. a Mt13:3, 13:10-ben. Itt olyasvalamire használatos, ami másvalamit képvisel. A
„szimbolikus tanítást” jelenti. A homályos, titokzatos jelekkel és jelképekkel tanította Isten az
ókori egyházat. A megváltásunk nagy titka Krisztus által főleg példabeszéddel vált ismertté,
ami inkább a szemeknek, semmint a füleknek volt címezve. Ez volt az a módszer, amit
tetszett alkalmazni Istennek, az eszköz, amit a törvény korában használt az eljövendő dolgok
ismertetésénél. Az „a mi példázat” a Szentlélek megerősítése arról, hogy a sátor szerkezete,
felépítménye, bútorzata és rítusai mind-mind isteni és lelki jelentőséggel bírtak. Azt pedig,
hogy a ténylegesen újjászületettek ismerték ezt a tényt, Dávid imája szemlélteti: „Nyisd meg
az én szemeimet, hogy szemléljem a te törvényednek csodálatos voltát” (Zsolt119:18).
„A mi példázat a jelenkori időre.” Az ige imperfectum alakban szerepel, jelezve, hogy
az idő, ami akkor a jelen volt, ma már a múlt. Ez utalás arra, ami megelőzte az új szövetség
hatályba léptetését, mielőtt a teljes evangéliumi kijelentés megadatott. A szimbolikus tanítás,
amit Isten a korai egyháznak adott, nem volt örökké tartónak szánva. Mindazonáltal a
szuverén Isten jónak látta folytatni a lelki titkoknak azt a homályos és jelképes bemutatását
nem kevesebb, mint tizenöt évszázadon keresztül. Az Ő útjai mindig ellentétesek az
306
emberével. „Az Istennek tisztességére van a dolgot eltitkolni; a királyoknak pedig
tisztességére van a dolgot kikutatni.” (Péld25:2) De mennyire hálásaknak kell lennünk, amiért
„a sötétség szűnni kezd, és az igaz világosság már fénylik” (1Jn2:8). Mégsem szabad
figyelmen kívül hagyni, hogy a kijelentés, amit Isten a sátron keresztül adott, elegendő lett
volna Izrael hite és engedelmessége számára, ha szorgalmasan odafigyeltek volna arra.
„Mikor áldoznak oly ajándékokkal és áldozatokkal.” A görög „áldozatok” szó abból
az igéből származik, aminek a jelentése „leölni”, azaz itt azokról az áldozatokról van szó,
amiket levágtak. Ettől különböznek az élettelen és érzéketlen „ajándékok”, mint például az
ételáldozatok, az olaj, a tömjén és a só, amiket azokhoz kevertek (3Móz2), az első zsengék, a
tizedek, és a szabad akaratból adott ajándékok, amiket a papok mutattak be. Ezeket
„felkínálták” Istennek, mégpedig a sátorban, mert egyedül csak ott volt szabad ezt megtenni.
Így volt Krisztus „sátra” is (Zsid8:2) egyedül alkalmas a céljaira. S milyen konkrét üzenet
származik ebből a keresztyén szív számára? Bizonyosan erre az Ígére emlékezteti: „Kérlek
azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent
és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket” (Rm12:1).
„Melyek nem képesek lelkiismeret szerint tökéletessé tenni a szolgálattevőt.” Ezeket a
szavakat nem szabad a szolgálattevő papra korlátozódóknak érteni, közvetlenebbül inkább
arra a személyre vonatkoznak, aki helyett a pap áldozatot mutat be Istennek. Az apostol itt
rámutat a dolgok egész sátor-rendjének tökéletlenségére, valamint a tehetetlenségére annak a
nagy célnak a vonatkozásában, ami elvárható lett volna tőle. „Tökéletessé tenni” az imádót
annyi, mint alkalmassá tenni őt jogilag és tapasztalatilag az Istennel való közösségre, s ezért
szükség van mind a megigazulásra, mind a megszentelődésre, ám a lévita papok ezek egyikét
sem voltak képesek biztosítani. Ők sem a vétket nem tudták eltávolítani Isten elől, sem annak
foltjait nem tudták letisztítani a lélekről. Ahol pedig ezek nincsenek meg, ott nem lehet
békesség vagy bizonyosság a szívben, s akkor az imádás valódi lelkei sincs meg. Mivel ez (ha
Isten is úgy akarja) megint elénk fog kerülni a Zsid10:2-nél, most nem időzünk tovább vele.
Mielőtt rátérnénk a következő versre, megkérdezhető: Ha tehát a lévita áldozatok
csődöt mondtak ezen a lényegi ponton, akkor egyáltalán minek rendelte el azokat Isten? Erre
a kérdésre két válasz adható. Először, ezek az áldozatok lehetővé tették Izrael bűneinek
átmeneti kormányzati következményeinek eltörlését. Amikor megfelelően mutatták be azokat,
mentesítettek a politikai és külsődleges büntetéstől, így megőrizték folytatólagos megmaradás
lehetőségét a Kánaán földjén. A bűnök zsoldját azonban nem törölték el, s nem vették el az
örök büntetést sem, ami minden bűnért kijárt a törvény által. Másodszor, az újjászületettek
hitét Krisztus tökéletes áldozata felé fordította (amit a lévita áldozatok, mint előképek
képviseltek), aminek az érdeme és értéke a kezdettől fogva rendelkezésre állt az átvételre hit
által.
„Csakis ételekkel meg italokkal és különböző mosakodásokkal – melyek testi
rendszabályok – a megjobbulás idejéig kötelezők.” (10. vers) S azok meggyőzése végett,
akiknek írt, hogy a lévita ceremóniák képtelenek voltak tökéletesíteni a lelkiismeretet, az
apostol itt bemutatja ennek igazságát, elénk tárva a tökéletlen természetüket és jellegüket. A
judaizmus rendelései szorosan kapcsolódtak az Ószövetséghez, ami a testi emberrel köttetett:
a szentélye és annak bútorzata a látás és érzékelés számára megfogható anyagi dolgokból
voltak, s a szolgálata sem volt lelki, hanem csak a külső rítusokhoz volt köze. A mosakodásai
nem jelentettek többet, mint ceremoniális megtisztulást, s teljesen elmulasztották megtisztítani
a szívet úgy, ahogyan a hit teszi (Csel15:9).
A sátor-rendszer „szolgálata” mindössze „ételekben és italokban” foglaltatott. E a
kifejezés az áldozatokra és az italáldozatokra vonatkozik, amik húsból és kenyérből, olajból
és borból álltak. A „különböző mosakodások”: először is maguknak a papoknak a számára
(2Móz29:4 stb.), nekik volt főleg felállítva a „rézmedence” (2Móz30:18, 31:9 stb.),
másodszor, az egészen égőáldozatok egyes részei számára (3Móz1:9, 13), harmadszor maga a
307
nép számára, ha beszennyeződtek (3Móz15:8, 16 stb.) „És testi rendszabályok”, ami alatt a
legvalószínűbben az étrendre és életvitelre vonatkozó törvények egész rendszerét kell érteni.
„A megjobbulás idejéig kötelezők” – ez hangsúlyos. A judaizmus rítusai pusztán külső és testi
rítusok voltak, semmi lelki nem kapcsolódott azokhoz. Azaz, az elégtelenségük a lelki és örök
áldások bebiztosításában nyilvánvaló volt: a törvényes eledelek és italok nem táplálhatták a
lelket, a ceremoniális mosakodások nem tisztíthatták meg a szívet.
„A megjobbulás idejéig kötelezők.” „A ’kötelező’ szó tulajdonképpeni jelentése ’rájuk
nehezedő’, azaz mint egy teher. Ezeknek a törvényes rítusoknak és ceremóniáknak volt súlya,
amit igának neveztek, s ami túl nehéz volt semhogy a nép elhordozhatta volna (Csel15:10).
Ha pedig főleg a rájuk kényszerítésről van szó, ahogyan a ’kötelező’ szót fordítjuk, akkor azt
a rabszolgaságot jelenti, aminek az igájába belekényszerítette őket. Az emberekre lehet terhet
helyezni anélkül, hogy rabszolgaságba is kerülnének attól. De ezek a dolgok úgy lettek ’rájuk
kényszerítve’, hogy érezhették a súlyukat és nyöghettek a terhe alatt. Erről a rabszolgaságról
az apostol részletesen beszél a galatáknak írott levelében. S lehetetlenség volt, hogy azok a
dolgok tökéletessé tegyék a teokratikus államot, amik önmagukban is ekkora terhet jelentettek
és ezt a rabszolgaságot eredményezték.” (John Owen)
A lévita szolgálat rendtartásai a külsődlegesség és az anyagiság jellegét hordozták
magukon: ahogyan a jelen fejezet 13. verse mondja, „a testnek tisztaságára” szentelnek meg,
de nem érték el a lélek mocskos szükségleteit. Ezért nem volt cél ezek örökös fönntartása,
hanem csak megszabott és korlátozott ideig léteztek, nevezetesen „a megjobbulás idejéig”,
mely kifejezés a megígért Messiás megjelenésére vonatkozik, Aki életbe léptette az új és jobb
szövetséget, lásd Lk1:68-74. „Mikor pedig eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az ő
Fiát, a ki asszonytól lett, a ki törvény alatt lett, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy
elnyerjük a fiúságot.” (Gal4:4-5)
Az örök megváltás
Zsid9:11-14
11. Krisztus pedig megjelenvén, mint a jövendő javaknak főpapja, a nagyobb és

tökéletesebb, nem kézzel csinált, azaz nem e világból való sátoron keresztül,
12. És nem bakok és tulkok vére által, hanem az ő tulajdon vére által ment be
egyszer s mindenkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve.
13. Mert ha a bakoknak és bikáknak a vére, meg a tehén hamva, a
tisztátalanokra hintetvén, megszentel a testnek tisztaságára:
14. Mennyivel inkább Krisztusnak a vére, a ki örökké való Lélek által önmagát
áldozta fel ártatlanul Istennek: megtisztítja a ti lelkiismereteteket a holt cselekedetektől,
hogy szolgáljatok az élő Istennek.
A Zsid8:6-ban az apostol kijelentette: „(Ő) jobb szövetségnek közbenjárója”. Egy

efféle kijelentés azonnal felvet egy sor fontos dolgot, aminek itt elébe megy és lerendez. Ki az
Újszövetség Főpapja? Mi az a sátor, amiben ellátja a hivatalát? Mik azok a konkrét
szolgálatok, amiket Ő látott el annak megfelelően, ami Áron és utódai számára volt kijelölve?
Miben múlják felül az új Főpap szolgálatai a lévitákét? Súlyos kérdések voltak ezek, s isteni
választ kellett adni rájuk, nemcsak az ellenkezők elhallgattatása, hanem a hívő zsidók hitének
megszilárdítása végett is. Ezért a Zsid9:11-12-ben van kijelentve Krisztus tényleges
szolgálata, míg a 13-14. versekben annak bizonyítékai, hogy az „kiválóbb”.
A Zsidókhoz írott levél 9. fejezete konkrét példáját tárja elénk annak az általános
tételnek, mely szerint Krisztus a szubsztanciája a lévita árnyékoknak. Az általános tétel a
Zsid8:1-2-ben hangzott el: a keresztyéneknek van Főpapjuk, Aki az igazi sátor szolgálója. Itt
308
a 9. fejezetben megadja annak megerősítését, ami a 8. fejezet végén hangzott el, nevezetesen,
hogy az Újszövetség bevezetése Krisztus által eltörölte a régit. Enne a ténynek a példáját
látjuk a Zsid9:1-10-ben a törvény különböző árnyairól, majd a 11. verstől kezdve bemutatja
ezek beteljesedését a valódival, Jézus Krisztus által. Az 1-10. versek tartalma két részre
bontható: az istentiszteleti rendtartásokra, illetve a világi szentélyre, ahol ezeket betartották. A
11-28. versekben a Lélek felmagasztalja Krisztus papságának kiválóságát annak
megmutatásával, hogy Ő hozta el azt, amit az ároni rítusok képtelenek voltak bebiztosítani.
(kivonat W. Gouge-tól, 1650).
A most előttünk álló igeversek tartalma Krisztusnak, mint „az új szövetség
Közbenjárójának” a szolgálatát tárják elénk. Bemutatják az áldozatának felbecsülhetetlen
értékét, s azt, hogy mit ért el. Felmagasztalják az Ő drága vérét, és annak a megváltásnak a
jellegét, amit azon vásárolt meg. Mindegyik vers külön fejezetet érdemel, s minden mondat
megköveteli a legkomolyabb és legtiszteletteljesebb figyelmünket. Bárcsak kegyeskedne Isten
Lelke megnyitni előttünk az áldott tartalmuk valamely részét és erővel alkalmazni azt a
szívünkre! Szándékosan fogjuk rövidre a bevezető megjegyzéseinket, hogy több hely
maradjon a magyarázat számára.
„Krisztus pedig megjelenvén, mint a jövendő javaknak főpapja, a nagyobb és
tökéletesebb, nem kézzel csinált, azaz nem e világból való sátoron keresztül, és nem bakok és
tulkok vére által, hanem az ő tulajdon vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe,
örök váltságot szerezve.” (11-12. versek) „Ezek a szavak természetes módon hívják fel a
figyelmet két dologra: a hivatalos jellegre, amivel Urunkat felruházták, valamint a szolgálatra,
amit ellátott ebben a hivatalos minőségében. A hivatalos minősége: megjelent, ’mint a
jövendő javaknak főpapja’. A szolgálata ebben a hivatalos minőségben: ’örök váltságot
szerzett’ a népének.” (John Brown)
„Krisztus pedig megjelenvén, mint a jövendő javaknak főpapja.” A nyitó kifejezés
kihangsúlyozza az ellentétet: a törvényi főpap „nem képes lelkiismeret szerint tökéletessé
tenni a szolgálattevőt” (9. vers). „Krisztus pedig” igen. A megváltónak itt adott titulus
különleges figyelmet érdemel. Ebben a levélben figyelemre méltó változatossággal és sokféle
megnevezéssel van Ő megemlítve, s az olvasó sokat veszít, ha nem tesz különbsége a „Jézus”,
„Krisztus”, „Jézus Krisztus”, „a mi Urunk”, „a Fiú” stb. megnevezések között. Itt (valamint a
Zsid3:6, 14, 5:5, 6:1, 9:14, 24, 28 és 11:26-ban) „Krisztus”, a Megváltó (Jn1:41). A hivatalos
megnevezése azt jelenti: „a Felkent”, lásd Zsodl2:2 és v. ö. Csel4:26. A Szentlélek hatalmas
hangsúlyt helyez erre a titulusra: „a Krisztus” (Jn20:31) „az a Krisztus” (Jn6:69), „ez a
Krisztus” (Csel9:22), „az Úr Krisztus” (Lk2:26), „Isten Krisztusa” (Lk9:20).
„Krisztus pedig megjelenvén, mint a jövendő javaknak főpapja.” A Messiás vagy
Felkent név alatt Ő volt megígérve Izraelnek sok évszázaddal korábban és most az ígéret
beteljesedett. Pillanatnyi kétellyel az előfutára megkérdezte a börtönben: „Te vagy-é az, a ki
eljövendő?” (Mt11:3) Isten ama ígéretének beteljesedésekor, miszerint elküldi majd a
Messiást, az Ő akaratának tökéletes kijelentését is megadta és „tökéletesítette” a hitet, amire a
zsidó egyház épült. Most pedig Isten Ígéje beigazolódott és az igaz világosság felragyogott. A
várva-várt eljött: „abbéli minőségében, amiben megígértetett, megcselekedve mindazt,
aminek a megcselekvése meg lett ígérve”. (John Brown) Ezért adja itt a Szentlélek a
Megváltónak a hivatalos, megkülönböztetetten zsidó megnevezését: „Krisztus pedig
megjelenvén”. Nem kétséges, hogy ez főleg a Zsolt40:8-ra tekint vissza.
„Krisztus pedig megjelenvén, mint a jövendő javaknak főpapja.” Igaz, hogy Ő
Prófétaként (5Móz18:15, 18) és Királyként (Mt2:2) is jött, de itt a Szentlélek főleg Krisztus
papi hivatását hangsúlyozza ki, mert ennek gyakorlása során kínálta Magát áldozatul Istennek.
A szavak, amiket most vizsgálunk, ennek a levélnek új szakaszát kezdik meg, bár szorosan
kapcsolódnak a korábban elhangzottakhoz. A Zsid9:11-22-ben a Szentlélek a 3Móz16
valóságát tárja elénk, ami feljegyzi Izrael főpapjának tevékenységét az engesztelés napján. Ott
309
látjuk, amint Áron a kárpiton kívül és belül egyaránt tevékenykedik. Krisztus papi feladatai is
két nagy részre oszlanak tehát, ahogyan ellátta azokat itt a Földön és ahogyan folytatja most
azokat a mennyben. Mielőtt a nagy Főpapunk beléphetett volna a mennyei szentélybe és
közbenjárhatott volna Isten előtt, először engesztelést kellett adnia azok bűneiért, akiket
képviselt, amit a megaláztatása állapotában tett meg idelenn, önmagát mutatva be áldozatul
Istennek: Zsid7:27, 8:3, 9:26.
A pap olyasvalaki, aki mások nevében ténykedik, aki azért közeledik Istenhez, hogy
engesztelést tegyen értük az áldozattal. Ennek a szolgálatnak a célja az istentiszteletük
kedvezővé tétele, az Ő haragjának elfordítása az emberektől, a helyreállításuk elnyerése az Ő
kegyeibe: lásd 3Móz16. Azaz, a pap munkája közvetítő. A bűn ténye miatt sarkalatos az
ember esetében: az emberért közbenjáró pap feladatának alapvetően engesztelőnek és
kibékítőnek kell lennie, Zsid8:3. A legkomolyabb figyelmeztetésként kell szolgálnia
manapság mindenki számára, hogy miközben a zsidók hittek abban, hogy a Messiásuk egyben
próféta és király is lesz, de nem várták, hogy pap is legyen, aki majd megváltja a bűnösöket
Istennek. Az, aki a hatalma rettentésével lép fel, leigázva a nemzeteket és helyreállítva Izrael
királyságát, a testiségükhöz folyamodott, de annak, Aki az oltárnál szolgált, az Isten iránti
érdekeit a vétkesek érdekében használta, az ő nevükben közeledett az isteni Felséghez és
békét közvetített közöttük és a megsértett Teremtő között, látszólag nem volt helye a
gondolkodásukban. Ezért foglal el Krisztus papsága olyan kiemelkedő helyet ebben a
zsidóknak írott levélben.
„Krisztus pedig megjelenvén, mint a jövendő javaknak főpapja.” Ami a beiktatásának
idejét illeti, az világosan egybeesett a Közbenjáró általános hivatalával. Abban a pillanatban,
amikor Isten „Közbenjárónak” jelölte ki a Fiát, Ő lett az egyházának Prófétája, Papja és
Uralkodója is. Ez vélhetően az áldott Szentháromság örök tanácsában történt meg, amikor az
„örök szövetségben” az Atya kijelölte a Fiút, a Fiú pedig beleegyezett, hogy Közbenjáró
legyen Közötte és a népe között. Történelmileg a Fiú a megtestesülése pillanatában vált
Közbenjáróvá, „egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus”
(1Tim2:5), amint megszületett. Úgy üdvözölték, mint az „Úr Krisztust” (Lk2:11). Formálisan
a megkeresztelésekor lett hivatalosan felszentelve erre a hivatalra, amikor felkente Őt „Isten
Szent Lélekkel és hatalommal” (Csel10:38).
„Krisztus pedig megjelenvén, mint a jövendő javaknak főpapja”, s ez az Atya örök
esküjének megfelelően történt, mely „eskü” később ismertté vált az emberek fiai számára is
az időben. „Törvény után való esküvéssel” lett felszentelve a Fiú a papi hivatalára (Zsid7:28),
s az „eskü” Isten örök célját és változhatatlan rendeletét jelenti. A Zsolt110:4-ben ezt
olvassuk: „Megesküdt az Úr és meg nem másítja: Pap vagy te örökké Melkhisedek rendje
szerint”: itt ez nyíltan ki lett hirdetve. Az pedig, hogy Isten esküje megelőzte Krisztus papi
hivatalba lépését és ellátásának megkezdését, világosan kiderül a Zsid7:20-25-ből, különben
az apostol érvelésének ereje teljességgel a porba hull.
„Krisztus pedig megjelenvén, mint a jövendő javaknak főpapja”, különben nem
„kínálhatta” volna fel Önmagát áldozatul Istennek. Mint azt láttuk a Zsid5:6-7 felett
elmélkedve, hogy Krisztus a papi feladatait „az Ő testének napjaiban”, azaz a megaláztatása
idején látta el. Így „szerzett engesztelést a nép bűneiért” Krisztus „könyörülő és hív
főpapként” (Zsid2:17). Az előképek is ugyanezt vetítették előre, különösen a 3Móz16. Áron
nem azzal vált főpappá, hogy belépett a szentek szentjébe: már előtte is az volt, különben nem
mehetett volna be a függöny mögé. Mindegyik igeszakasz, amelyik Krisztus egyetlen
áldozatáról vagy Önmaga egyszeri „felajánlásáról” beszél, meggyőző az Ő papi mivoltát
illetően itt, a Földön, mert az „egyszer” szó nem értelmezhető arra, amit Ő most csinál a
mennyben: ennek az Ő halálára, mint itt befejezett és bevégzett történelmi tényre kell
vonatkoznia. Ez szándékosan van szembeállítva az Ő folyamatos közbenjárásával, ami ezen
alapszik. A papi áldozat, amit Ő felkínált, hangsúlyozottan az Ő halálával egyidejű dologként
310
van megemlítve: Zsid9:26. A köznépből bárki mutathatott be bűnért való áldozatot
(3Móz4:27-29), de a papokon kívül senki más nem kínálhatta azt Istennek! Azaz, minden
egyes igevers, ami Krisztus saját Maga „felkínálásáról” beszél Istennek, kihangsúlyozza az
áldozatának papi jellegét.
„A jövendő javaknak főpapja.” Ez utalás a kiválóbb korszakra, amit a Messiásnak
kellett bevezetnie. Az ószövetségi prófécia megannyi áldást és kiváltságot hirdetett ki, amiket
majd Ő hoz el, s a zsidók ennek megfelelően várták az annál jobb dolgokat, mint amiket a régi
üdvökonómia alatt élveztek. Az apostol itt kihirdeti, hogy ez az idő ténylegesen eljött, s a
megígért áldásokat a keresztyénség nagy Főpapja megszerezte. Krisztus eljövetelének,
életének és halálának eredményeképpen az igazság megszilárdult, békesség jött el, s megnyílt
egy új és élő út, ami bejutást engedett Isten jelenlétébe. Nagyon mások voltak az áldások,
mint amikre Krisztus korának testi zsidói vágytak. Természetesen a „jövendő javakat” nem
szabad azokra az áldásokra korlátozni, amiket Isten népe már élvez, hanem bele kell foglalni
azokat is, amik még várnak rájuk. Az „eljövendő javakat” a „kegyelem és dicsőség” foglalja
össze, s ellentétben állnak az „eljövendő haraggal” (Mt3:7).
„A nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel csinált, azaz nem e világból való sátoron
keresztül.” Ez megismétli a Zsid8:2-ben elhangzottakat. Ez utalás az emberi természetre, amit
Isten Fia Magára öltött. „És az Íge testté lett és lakozék mi közöttünk” (Jn1:14). Krisztus egy
sokkal dicsőségesebb lakóhelyen tevékenykedett, mint ahol Áron vagy bármelyik utódja
szolgált. A legtalálóbb módon nevezi a Megváltó emberi mivoltát „sátornak”, mert „Ő benne
lakozik az istenségnek egész teljessége testileg” (Kol2:9). További megerősítését annak, hogy
a „nagyobb és tökéletesebb sátor” itt Krisztus testére vonatkozik, adja meg a Zsid10:20, ahol
a Szentlélek ismét a mózesi sátor nyelvezetét használja Rá, és megmutatja, hogy az Úr
Jézusban található meg a valóság „a kárpit, azaz az ő teste által”.
„A nagyobb és tökéletesebb… sátor”. Összehasonlítás és ellentét ez a Mózes által
felállított sátor, valamint az emberi lakóhely között, amiben Isten Fia tartózkodik: az
összehasonlítást illetően az olvasó figyelmébe ajánljuk a Zsid8:2-höz kapcsolódó
megjegyzéseinket. Az ellentétet először is a „nagyobb” szó mutatja, a valóságot, ami messze
felülmúlja mind méltóságban, mind érdemben az előképet. Krisztus emberi mivolta a
fogantatásában, a kialakításában, a Szentlélek kegyelmi ajándékaiban, de különösen az
egysége és a szubszisztenciája folytán a Fiú isteni személyében, sokkal kiválóbb és
dicsőségesebb volt, mint bármely földi anyag lehetett. „Krisztus emberi természete így jobban
felülmúlja a régi sátrat, mint a Nap a legalantasabb csillagot.” (John Owen) Isten régen
megmondta: „Drágábbá teszem az embert a színaranynál, és a férfit Ofir kincsaranyánál”
(Ézs13:12). Ez a prófécia nyilvánvalóan az ember Krisztus Jézusban teljesedett be.
„A… tökéletesebb… sátor”: ez mutat rá a második ellentétre az előkép és a valóság
között. Ahogyan a „nagyobb” szó Krisztus emberi mivoltának felsőbbrendű méltóságára és
kiválóságára utal azokkal az anyagokkal szemben, amik Mózes sátrát alkották, így a
„tökéletesebb” a szent használatra vonatkozik. Krisztus teste „alkalmasabb volt és jobban
illett a sátor céljához, mind az isteni természet lakóhelyeként, mind a papi hivatal ellátásának
eszközeként az engesztelés megadásában a bűnért. Így fejeződik ez ki a Zsid10:5-ben:
’Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nékem’. Ez volt az, amit Isten
elfogadott, ami a tetszésére volt, amikor minden más, erre a célra irányuló dolgot elvetett.”
(John Owen) A Szentlélek valószínűleg azért használta itt a „tökéletesebb” kifejezést, mert
Krisztusnak ebben a „sátorban” végzett szolgálatán keresztül vált az Ő népe „örökre
tökéletessé”.
„Nem kézzel csinált, azaz nem e világból való sátoron keresztül.” További utalás ez
Krisztus emberi mivoltára kettős tagadáson keresztül. A „nem kézzel csináltat” szembeállítja
a zsidó sátorral, amit emberek kezei alkottak meg (2Móz36:1-8). Krisztus emberi mivolta
annak az alkotása volt, Akinek nincsenek kezei: Magáé Istené. Azaz, a kifejezés itt ugyanaz,
311
mint az „a melyet az Úr és nem ember épített” a Zsid8:2-ben. Amikor mennyivel „nagyobb”
volt a „tökéletesebb sátor”! Salamon temploma a legpazarabb és legköltségesebb épület volt,
de mégis emberi munkások építették fel, ezért a nagy Isten részéről a végtelenül nagy
leereszkedés cselekedete volt abban lakozni: „Vajjon gondolható-é, hogy lakozhatnék az Isten
a földön? Ímé az ég, és az egeknek egei be nem foghatnak téged; mennyivel kevésbbé e ház, a
melyet én építettem.” (1Kir8:27) Krisztus természetfeletti emberi mivoltára utal a Dán2:45:
Neki kellett lenni a „Kőnek”, amit ugyanabból a kőbányából vágtak ki, de „kéz érintése
nélkül”, azaz a természet segítsége nélkül, nem ember által nemzett.
A „nem e világból való sátoron keresztül” szavakat az előző mondat további
meghatározása végett teszi hozzá: a „sátornak” fordított szót a Zsid4:13 „teremtménynek”
fordítja. Krisztus emberi mivolta a dolgok a miénktől teljességgel eltérő rendjéhez tartozott,
hogy az egész teremtésben nincsen párja. „Jóllehet az Ő emberi természetének szubsztanciája
azonos volt a miénkkel, de a létrejötte a világban az isteni hatalom olyan cselekedete volt, ami
minden más isteni tette felülmúl. Ezért mondja róla Isten: ’az Úr új rendet teremt e földön.
Asszony környékezi a férfit.’ (Jer31:22), vagyis természetes nemzés nélkül fogan meg.” (John
Owen) Mennyire áldott dolog látni, hogy Isten távol áll attól, hogy csak a természetes
eszközökre korlátozódjon a tanácsvégzésének kivitelezése során: ha Neki tetszik, akkor képes
felhagyni minden természetes módszerrel és „törvénnyel”, amikkel munkálkodik, és azok
ellenében cselekedni!
„És nem bakok és tulkok vére által, hanem az ő tulajdon vére által ment be egyszer s
mindenkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve.” (12. vers) Kimutatva, hogy Krisztus
személyében a sátor valóságával van dolgunk, az apostol most annak bemutatásával folytatja,
amit előre jelzett Izrael főpapjának belépése a szentek szentjébe az engesztelés napján: ezt
tagadólag és igenlően egyaránt megteszi, hogy a különbség az árnykép és a valóság még
nyilvánvalóbb legyen. Ennek a versnek a célja Krisztus felsőbbrendűségének bemutatása a
papi hivatalának ellátása közben a törvényi főpappal szemben. Ez először is az áldozatának
kiválóságában mutatkozik meg, ami a tulajdon vére volt; másodszor a szent helyben, ahová
ennek következtében bement, tudniillik magába a mennybe; harmadszor, annak hatásában,
miután azzal „örök váltságot” szerzett.
„Nem bakok és tulkok vére által.” Ezekkel lépett be Áron a szentek szentjébe az
engesztelés napján (3Móz16:14-15). Az apostol az évenként ismétlődő áldozat miatt használ
többes számot. A 3Móz16-ban a „tulkot” vagy fiatal (egyéves) marhát említi először: a sorend
itt talán azért fordult meg, mert a „bak” konkrétan a népért volt, s Krisztus népe megváltása itt
a vezérgondolat. Ezeknek az állatoknak a vére által lépett be úgy Áron, hogy az elfogadható
volt Isten számára. Az utalás itt nem konkrétan arról szól, amit a főpap vitt magával a
szentélybe, vagy, hogy a „tömjén” is szóba került volna, hanem arra a felhatalmazásra, amit
az áldozatok adtak neki a közeledés végett Izrael Szentjéhez.
„Hanem az ő tulajdon vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe.” Itt
közvetlenül Krisztus papi munkájának nagy titkához vezet el minket, főleg, ami az Általa
Istennek bemutatott áldozatot illeti, amivel engesztelést szerzett a népe bűneire. A „szentélyt”
a Zsid9:8-ban „a legszentebbnek” nevezi, magára a mennyre, Isten lakóhelyére utalva. Ezt
egyértelműen leszögezi a Zsid9:24: „magába a mennybe”. Soha nem volt más hely, amire ez a
„szentély” megnevezés olyannyira ráillett: így van leírva a Zsolt20:7-ben: „szent egei”. S
mikor lépett be Krisztus a mennybe az Ő vérének érdemei által? Majdnem minden
igemagyarázó ezt a mennybemenetelével azonosítva. Mi azonban tévedésnek véljük,
mégpedig olyannak, amiből a legkomolyabb természetű téves következtetést vonták le. A
szerző teljesen meg van arról győződve, hogy az itt leírtak azonnal végbementek, miután
Krisztus a kereszten győztesen felkiáltott: „Elvégeztetett!” Néhány oka az ezzel kapcsolatos
hitünknek az alábbi:
312
Először is, az előképi főpap belépése a függöny mögé rögtön az áldozat halála után
történt: a testét kivitték a táborból, hogy nyilvános helyen elégessék, a vérét bevitték a szentek
szentjébe és a láda fedelére hintették. Ezek a szorosan kapcsolódó cselekedetek a rítusban úgy
viszonyultak egymáshoz, hogy az égetés volt az utolsó a sorban. A Zsid13:11 világosan
leszögezi, hogy az előképi cselekedet összhangban volt Krisztus Jeruzsálemen kívüli
áldozatával. Ezért, ha Krisztus belépését a mennybe negyven nappal a halála utánra tesszük,
az lerombolja az előképet. A vérének kiontásával a kereszten és a lelkének átadásával az Atya
kezébe Krisztus engesztelést szerzett a bűnre, s abban a pillanatban hasadt ketté a templom
kárpitja, jelezve a belépését Isten jelenlétébe. Amint meghalt, belépett a mennybe, Magának
és a magvának követelve azt. A feltámadása tett bizonyságot arról, hogy jogot szerzett az
engedelmessége jutalmára. A feltámadása volt a valósága Áron visszatérése előképének a
szentek szentjéből a néphez, ami annak bizonyítékául szolgált, hogy az isteni harag elfordult
tőlük és a megbocsátás be lett biztosítva.
Másodszor, Áron elkezdte levetni a dicsősége ruháit (3Móz16:4), s csak gyolcs
köntöst vett fel: ez sokkal inkább Krisztus megaláztatásának felelt meg a kereszten, mintsem a
győzelmének és a dicsőségének a mennybemenetelekor. Harmadszor, amikor Áron belépett a
szentek szentjébe, az engesztelés még nem volt befejezve, még rá kellett hinteni a vért a
fedélre. Ezért, ha ennek a valósága nem jelent meg a színen Krisztus mennybemeneteléig,
akkor az Ő áldozata negyven napig várt arra, hogy Isten elfogadja. Negyedszer, amíg Áron a
függönyön belül tartózkodott, a nép telve volt félelemmel a főpap miatt, nehogy képtelen
legyen kiengesztelni Istent. Hasonló volt Krisztus tanítványainak a helyzete is az Ő halála és
feltámadása között: a visszavonultság és a kételkedés, az elcsüggedés és a rettegés állapotában
maradtak. De nagyon mások lettek mindjárt a feltámadást követően: vessük össze a Lk24:21-
et és a 24:52-52-at! Ötödször, az, hogy Isten elszakította a kárpitot Krisztus halálának
pillanatában, rendkívüli jelentőséggel bírt: ez volt az Ő „Elvégeztetett!” szavaira ütött isteni
pecsét. Ez volt annak külső megjelenítése a látható világban, ami a lelkiben ment végbe
Krisztus belépésekor a mennybe. Hasonlóképpen Krisztus megjelenése a tanítványoknál a
halála után és a „Békesség nektek” szavai arról tettek bizonyságot, hogy a béke megköttetett,
az engesztelés elvégeztetett.
„Az ő tulajdon vére által ment be” a mennybe, mint a népe Kezese, mint az
„Előfutáruk” (Zsid6:20). Az, ami megadta a jogot Neki erre, a tökéletes elégtétel volt, amit
adott, olyan elégtétel, ami jobban tisztelte Istent, mint amennyire a bűneink gyalázták Őt, ami
felmagasztalta és tiszteletre méltóvá tette a törvényt. Nem egyedül az Ő vérének kiontása
jelentette az Ő elégtételét vagy engesztelését, mint ahogyan az Ő feltámadásába vetett szívbéli
hit (Rm10:9), „az Ő vérébe vetett hit” (Rm3:25) nélkül sem mentheti meg a bűnöst.
„Engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig” (Fil2:8), amit önként eltűrt, az
volt a csúcsa és a tetőpontja az Ő megváltó munkájának. A „tulajdon vére” kihangsúlyozza a
felbecsülhetetlenül nagy értékét. Ez a „Fiú” (Zsidó1:2-3) vére volt. A megtestesült „Isten”
vére volt (Csel20:28). Joggal nevezte Péter „drágának” (1Pt1:19). Nem lehetett volna
nagyobb árat fizetni a megváltásunkért. Milyen aljasnak és átkozottnak kell hát lennie a
bűnnek, látva, hogy csak egy ennyire drága áldozattal adható érte elégtétel! Micsoda
követelései vannak Krisztusnak az övéivel szemben! Joggal mondhatja: „Ezenképen azért
valaki közületek búcsút nem vesz minden javaitól, nem lehet az én tanítványom” (Lk14:33).
„Ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe.” Az „egyszer” szó itt az, ami sokakat
arra indított, hogy a Megváltó mennybemenetelére vonatkoztassák az utalást. De ez, mint azt
a fentiekben igyekeztünk megmutatni, hiba. Mint azt majd látjuk (ha Isten is úgy akarja), a
Zsidókhoz írott levél 9. és 10. fejezete Krisztus kettős bemenetelét a mennybe tárja elénk,
Áron és Melkisédek két előképének a beteljesedéseképpen. Az, hogy Krisztus belépett a
mennybe a halálakor, világos a gonosztevőhöz intézett szavaiból (Lk23:43). A 2Kor12:2, 4 a
„Paradicsomot” a harmadik égbe helyezi. Minden más igeszakaszban, melyekben az
313
„egyszer” kifejezés előfordul Krisztus engesztelő munkájának vonatkozásában, mindig az
ószövetségi áldozatok gyakori ismételgetésének ellentéteként használatos: lásd Zsid7:27, 9:7,
9:25-26, 10:11-12. Nem másról van itt szó, mint Krisztus elégtételének bemutatásáról
Istennek. A mennybemenetele a közbenjárás végett történt, ami folytonos, nem befejezett.
„Örök váltságot szerezve”, s ez a mennybemenetele előtt történt. „Megváltani” annyi,
mint megszabadítani valakit a rabszolgaság állapotából, mégpedig kielégítő váltságdíjért.
Négy dolog szükséges a megváltásunkhoz. A bűneinkért való engeszteléssel kell
megvalósítani. Ennek olyan engesztelésnek kell lennie, amit Isten, mint legfőbb Kormányzó
és Bíró is elfogad. Olyan elégtételt kell adni a törvénynek, hogy annak minden előírása ki
legyen elégítve, az általa kiszabott büntetést pedig elhordozzák, így az átka eltöröltessék.
Hatástalanítania kell a Sátán hatalmát felettünk. S hogy mindent miképpen érte el a
Megváltónk, azt megmutattuk az „elégtétellel” kapcsolatos cikkeinkben. Ez a „megváltás”
örök, ami ellentétes Izrael ókori megszabadításával Egyiptomból, mert később a filiszteusok
és mások rabszolgái lettek. Mivel Krisztus vére soha nem veszíti el a hatékonyságát, ezért
senki nem kerülhet újra a bűn hatalma alá az Ő megváltottjai közül.
„Mert ha a bakoknak és bikáknak a vére, meg a tehén hamva, a tisztátalanokra
hintetvén, megszentel a testnek tisztaságára: mennyivel inkább Krisztusnak a vére” (13-14.
versek). Miután ismételten bemutatta a Főpapunk kiválóságát a 11-12. versekben, az apostol
most elénk tárja az áldozatának kiemelkedő hatékonyságát. Egy szinekdochéban foglalja
össze a törvény alatt elrendelt összes engesztelő áldozatot és minden megtisztulási
rendelkezést: a bárányok stb. vérét is beleértve. Konkrét utalással „a tehén hamvára” a
4Móz19:2-17-ből, amit alaposan össze kell vetni a Jn13:1-15-tel. A tehenet megégették, majd
összeszedték a hamvait, hogy tiszta vízzel keverve ráhinthessék a jogilag tisztátalan
személyre. Amikor egy izraelita a halállal kapcsolatba kerülve ceremoniálisan
beszennyeződött, azzal kizárta magát Jahve nyilvános tiszteletéből, de miután elvégezte a
4Móz19-ben szereplő utasításokat, megtisztult.
Azok a „hamvak” tehát Isten legkönyörületesebb gondviselését jelentették: nélkülük
minden elfogadható istentiszteletnek hamarosan vége szakadt volna. Volt hatékonyságuk,
mert alkalmasak voltak a test megtisztítására, ami időszakos, külső és ceremoniális
megtisztulás volt. Mint előkép, arra a lelki, belső és örök megtisztulásra mutattak, amit
Krisztus vére biztosít. „A hívőket érő szennyeződések sokfélék, s ezek közül némelyek
elkerülhetetlenek, amíg ebben a világban élünk: sőt, a legjobb szolgálataikhoz is tapadnak
szennyeződések. Ha Krisztus vére a maga tisztító erejével, nem állna állandó készenlétben a
hit számára, s Isten nem nyitott volna abban forrást a bűn és a tisztátalanság ellen, az egyház
istentisztelete nem volna elfogadható a Számára. A hit gyakorlása tehát nagy fokban ebben
rejlik.” (John Owen)
„Mennyivel inkább Krisztusnak a vére” stb. Ha az állatok vére és hamvai Isten
kijelölésének megfelelően hatékonyak voltak a külső és átmeneti megigazításra és
megszentelésre, azaz mind a vétkek, mind a ceremoniális szennyeződések eltávolítására,
mennyivel jobban lesz képes az Ő áldozata, Aki régtől fogva meg volt ígérve, s Aki Isten
Felkentje és Isten által elrendelt és elfogadott Személy, hatékonyan és örökre megtisztítani
azokat, akikre alkalmazzák!
„Krisztus vére magában foglal mindent, amit Ő tett és elszenvedett a megváltásunkért,
mert annak kiontása volt a módja és az eszköze, amiben és ami által felkínálta Magát
Istennek.” (John Owen)
„A ki örökké való Lélek által önmagát áldozta fel.” Jelentős véleménykülönbség
alakult ki azt illetően, hogy az „örökké való Lélek” vajon Krisztusnak az emberi mivoltát
megelevenítő és fenntartó isteni természetére, vagy a Szentháromság harmadik Személyére
utal. Az, ami eldönti ezt a dolgot, az alábbi: Krisztus „Önmagát kínálta” Istennek, azaz a teljes
Személyét, miközben a közbenjárói hivatalát látta el. Közbenjáróként „szolgai formát” öltött
314
Magára, ezért a Lélek töltötte be és elevenítette meg mindabban, amit csak tett. Krisztus
„engedelmes volt a halálig”, mivel alá volt vetve a Léleknek, amikor kiment a pusztába
(Mt4:1), így a Lélek vezette Őt önkéntes áldozatra a kereszten. Ez a csodálatos kijelentés
bemutatja nekünk az Örök Háromság tökéletes együttműködését a megváltás nagy
munkájának elvégzésében.
Krisztus „ártatlanul” kínálta fel Magát Istennek. Kettős vonatkozás rejlik ezekben a
szavakban: a Személyének tisztaságára és az életének szentségére. A kifejezésnek van
erkölcsi és jogi jelentése is. Beszél Krisztus alkalmasságáról és megfelelőségéről áldozatnak a
bűneinkért. Nemcsak a természetében nem volt folt, s a jellemében nem volt hiányosság,
hanem minden erkölcsi tökéletessé azokban rejlett. Gondolatban, szóban és tettekben egyaránt
betöltötte a törvényt, teljes szívvel szeretve az Ő Istenét és a felebarátját is úgy, mint
Önmagát. Ezért volt teljesen alkalmas arra, hogy eljárjon a népéért.
„Megtisztítja a ti lelkiismereteteket a holt cselekedetektől.” Ez Krisztus áldozatának az
egyik kihatása, amit a törvényi rendeletek nem voltak képesek bebiztosítani. Mivel Krisztus
áldozata engesztelést adott a bűneinkért, ezért mikor a Lélek a szívünkre alkalmazza annak
érdemeit, azaz, amikor hitet ad azok elfogadásához, a vétkesség érzése eltörlődik bennünk,
békességet kapunk és közeledhetünk Istennel, de nem pusztán félelem nélkül, hanem mint
örömteli imádók. A „lelkiismeretet” itt külön kiemeli (v. ö. Zsid10:22 a tágabb jelentéssel
kapcsolatosan), mert ez a tulajdonképpeni helye a bűnérzetnek, ami a lelket vádolja és
meggátolja, hogy közeledhessen Istenhez. A „holt cselekedetek” a bűneinket jelentik, a
vétkességet és a beszennyeződést miattuk, v- ö. a Zsid6:1-hez fűzött megjegyzéseinket. Az
igazi hívők megszabadultak a törvény átkától, ami a halál.
„Hogy szolgáljatok az élő Istennek” – nem egyszerűen csak külsőleg, hanem őszintén
és igazságban. Ez olyan előny és áldás, amit a lelkiismeretünk megtisztítása folytán kapunk.
A keresztyéneknek egyszerre van joga és szabadsága „szolgálni Istennek”. Az „élő Istent”
nem szolgálhatják, azok, akik holtak a bűneikben, s ezért elidegenedtek Tőle. Krisztus
áldozata azonban megvásárolta a Lélek ajándékát mindazok számára, akikért Ő meghalt, s a
Lélek megújítja és alkalmassá teszi a szentet Isten elfogadható imádására. „Ez a
megtisztításunk célja: mert nem azért mosott meg bennünket Krisztus, hogy úgy mocsokba
vessük bele magunkat, hanem hogy a tisztaságunk Isten dicsőítését szolgálhassa.” (Kálvin
János) A „szolgál” szóba beleért minden kötelezettséget, amikkel Istennek tartozunk, de
nemcsak mint a teremtményei, hanem mint a gyermekei is. Keressük hát buzgón a kegyelmet,
hogy napi gyakorlattá tegyük a Rm12:1-et.
A Közbenjáró
Zsid9:15
15. És ezért új szövetségnek a közbenjárója ő, hogy meghalván az első

szövetségbeli bűnök váltságáért, a hivatottak elnyerjék az örökkévaló örökségnek
ígéretét.
Az állítás, aminek a bizonyításával és szemléltetésével foglalja el magát az apostol a

levélnek ebben a szakaszában foglalja el magát az apostol, az, amit a Zsid8:6-ban fogalmazott
meg: „Most azonban annyival kiválóbb szolgálatot nyert, a mennyivel jobb szövetségnek
közbenjárója, a mely jobb ígéretek alapján köttetett”. Azokban a versekben, amiket az előző
szakaszban vizsgáltunk, Krisztus Áronnal szembeni kiválósága a következő vonatkozásokban
tárult elénk. Először abban, hogy Ő kiválóbb sátorban látta el a hivatalét (11. vers).
Másodszor abban, hogy Ő kiváló áldozatot mutatott be Istennek (11, 14. versek). Harmadszor
abban, hogy Ő dicsőségesebb szentélybe lépett be (12. vers). Negyedszer abban, hogy Ő
315
hatékonyabb megváltást biztosított be (12. vers) Ötödször abban, hogy kiválóbb Lélek
mozgatta (14. vers). Hatodszor abban, hogy jobb megtisztulás szerzett a népének (14. vers).
Hetedszer pedig abban, hogy nemesebb szolgálatot tett a számukra lehetővé (14. vers).
Krisztus „örök megváltást szerzett” a népének. Mint arra rámutatunk az előző részben,
a „megváltás” megszabadítást jelent a váltságdíj megfizetésével: „ha a Fiú megszabadít
titeket, valósággal szabadok lesztek” (Jn8:36). A szabadság, amivel a keresztyén rendelkezik,
először is törvényes: megszabadult „a törvény átkától” (Gal3:13). Emiatt tapasztalati
szabadságot élvez a bűn hatalma alól: „a bűn ti rajtatok nem uralkodik” (Rm6:14). A
megigazulás és a megszentelődés soha nem különülnek el: ahol Isten nekünk tulajdonítja
Krisztus igazságát, ott a szentség alapelemét is megadja, mert az utóbbi az előző gyümölcse, s
mindkettő szükséges ahhoz, hogy beléphessünk a mennybe. Miután Krisztus vére teljességgel
eleget tett Isten minden, a népével szemben megfogalmazott követelésének, az érdemeit és a
megtisztító hatását a Lélek alkalmazza rájuk. Mindkét dolognak megvolt az előképe a lévita
üdvökonómiában, s a Zsid9:13-ban láthatók.
„Mert a bakoknak és bikáknak a vére, meg a tehén hamva, a tisztátalanokra hintetvén,
megszentel a testnek tisztaságára.” Ez egyszerre összehasonlítás és ellentét. Összehasonlítás
az előkép és a valóság között, ellentét aközött, amit egy egyik és aközött, amit a másik
eredményezett. Az előképi rítusok csak átmeneti „megváltást” biztosítottak a bűn hivatalos
következményei alól, Krisztus áldozata viszont örök megváltást a bűn minden következménye
alól. Kettős előképet látunk a Zsid9:13-ban. Egyetlen áldozat sem volt képes kellőképpen
képviselni Krisztus vérének erejét és hatékonyságát. A „bakoknak és bikáknak a vére” által
Izrael bűneinek a vétke időlegesen eltöröltetett, a meghintés által „a tehén hamvával”
ceremoniálisan megtisztultak a pusztaság szennyeződéseitől. Az alábbiakban Adolph Saphir
értékes lábjegyzetét idézzük:
„A tehén hamvai. Ennek kellett eltörölnie a halál mocskát. Az intézménye Mózes
negyedik könyvében szerepel, mint annak a gondviselésnek a része, amiben Isten részesíti az
Ő népét a pusztai vándorlás során. Mivel egyetlen leölt áldozat vére sem volt ’romolhatatlan’,
ezért volt szükséges a vér lényegi alapelemének állandó és elérhető formában bemutatásával
megmutatni a vér általi megtisztulást a halállal való érintkezés révén fellépő tisztátalanságtól.
A vörös tehén, amin soha nem volt iga, jelképezi az életet a maga legelevenebb, tökéletesebb
és gyümölcsözőbb formájában. A táboron kívül ölték le (Zsid13:11, 4Móz19:3-4). Teljesen
elégették, a húsát, a bőrét és a vérét is, a pap cédrusfát, izsópot és karmazsint vetett a tűzre.
Az elégetett tehén hamvait tiszta vízbe vetették, majd az izsóppal hintették a ceremoniális
megtisztuláshoz… Krisztus ennek a beteljesedése. Mert Krisztus vére nem csak úgymond a
kulcs, ami megnyitja a szentek szentjét Előtte, mint a Főpapunk és Megváltónk előtt, nem
pusztán a váltságdíjunk, ami által megszabadulunk a rabszolgaságból, s az átoktól is
megszabadulva közel vitetünk Istenhez, hanem ez választ el minket a bűntől és a haláltól is.
Romolhatatlan, mindig tisztító és megelevenítő hatású: az Ő vérén keresztül szakadunk el
ettől a gonosz világtól és győzzük azt le. Az Ő vére által maradnak a ruháink fehérek (Jn6:53,
Jel7:14).
Ami szükségszerűen el volt választva az előképekben, az itt egységben és
tökéletességben van. Hasonlóképpen, ami valóságosan és potenciálisan megadatik nekünk,
amikor először kerülünk a kibékülés és a hozzáférés, a megigazulás és a megszentelődés
állapotába, az a tényleges megtapasztalásunkban folyamatosan ismétlődik. Egyszer s
mindenkorra megtisztultunk és megszentelődtünk: ugyanaz a vér, amire emlékszünk és
amiben hiszünk, folytonosan tisztogat. A különbséget e között a folytonos tisztogatás és az elő
között (Jn13:10) soha nem szabad elfelejteni, vagy törvényi helyzetbe kerülünk, visszatérve a
szentek szentjéből a szentélybe. Viszont nem szabad elfelejtenünk a vér eleven jellegét sem,
amit a Lélek folytonosan alkalmaz ránk, s ami által van békességünk, a megbocsátás
érzésének megújulása, s erőnk a szolgálathoz. (1Pt1:2).”
316
Megmutatva, mitől lett megváltva Isten népem, a Szentlélek most rövid megjegyzést
tesz arról, hogy Krisztus mire váltott meg minket. Megszabadított a törvény átkától és a bűn
rabszolgaságától. Elnyerte nekünk az „örök örökséget” is: az Ő elégtétele kiérdemelte a
számunkra Isten kegyét és képmását, valamint az örök boldogságot az Ő jelenlétében. Erre
utalva a Lélek megragadja az alkalmat annak a tényleg a kiemelésére is, hogy Krisztus
áldozata volt szükséges ahhoz, hogy Isten beteljesítse a régen tett ígéreteit. Ezzel még egyszer
elejét vesz a zsidó előítéleteknek, hogy miért kellett ennek a nagy Főpapnak meghalnia?
Krisztus halála volt szükséges Isten Ábrahámnak és az ő (lelki) magvának tett
kötelezettségvállalásai beteljesítéséhez, a szövetségi esküinek megerősítéséhez, ami ismét a
szemünk elé tárja azt a viszont, amit Krisztus tart fenn az örök szövetséggel.
„És ezért új szövetségnek a közbenjárója ő, hogy meghalván az első szövetségbeli
bűnök váltságáért, a hivatottak elnyerjék az örökkévaló örökségnek ígéretét.” (15. vers)
Ennek a versnek minden egyes szavát kelláképpen kell mérlegelni és alaposan meg kell
fontolni mind a közvetlenül megelőző, mind az utána következő versek fényében, vagy
biztosan tévedni fogunk. A nyitó „és” világos utalás arra, hogy nem új téma kezdődik itt, ami
rögtön eloszlatja azt az elképzelést, mely szerint ezt és a következő verset zárójelbe kell tenni.
Az apostol folytatja azt, amit az előző szakaszban vizsgált versekben tárgyalt. Továbbra is a
Főpapunk kiválóságát, valamint az áldozatának rendkívüli hatékonyságát tárja elénk. Az,
hogy ennek a versnek a tartalma semmiképpen sem mentes a nehézségektől, készségesen
elismerhető, de a fő gondolatai mégis kellően világosak.
„És ezért új szövetségnek a közbenjárója ő.” Az „ezért” görög szót „tehát”-nak fordítja
a Zsid1:9 és más helyek. Nagyon sok vitát folytattak le arról, hogy mire is vonatkozik
pontosan ez az „ezért”: egyesek ahhoz ragaszkodnak, hogy visszatekint a korábbi versekben
elhangzottakra, mások azt állítják, előre mutat az igevers második felére. Személyesen
mindkettőben hiszünk. Isten Ígéjében akkora teljesség van, ami nem található meg az
emberében, s valahányszor csak egy kifejezés lehetővé tesz két vagy több értelmezést, amiket
alátámaszt a szövegkörnyezet és a hit analógiája, mindkettőt meg kell tartani. Nézzük hát meg
az itt összehozott két dolgot.
„Ezért”: a Krisztus által bemutatandó áldozat kiválóbb természete és hatékonysága
miatt Isten az Újszövetség Közbenjárójává nevezte ki Őt. Krisztus Személyének az
alkalmasságára és az áldozatának kiválóságára való (jövőbeli) tekintettel rendelte Őt Isten
arra, hogy közvetítsen Közötte és a bukott népe között. Mivel hatékony engesztelést kell adnia
a bűneikért és biztosítani kell az utat, amin járva a háborgó lelkiismeretük békességre lelhet,
Isten kihirdette, hogy a megtestesült Fia lépjen a szegény bűnösök és a félelmetes Fenség
közé, Akit megsértettek. „És ezért” lett Krisztus az Újszövetség Közbenjárójának kijelölve,
valamint azért is, mert csak a halál által volt lehetséges az Ószövetségben megváltást nyerni a
vétkekre és az elhívottak csak így vehették át az örökkévaló örökség ígéretét.
John Owen a tőle megszokott éleselméjűséggel egyesítette a két elképzelést:
„Nyilvánvalóan Krisztus halála és áldozata szükségességének oka van megadva ezekben a
szavakban, mert azáltal tisztul meg a lelkiismeretünk a holt cselekedetektől. S erről az okról
van szó az ’És ezért’ szavakban. S Krisztus halálának ezt a szükségességét bizonyítja az
apostol mind a hivatalának természetéből kiindulva, nevezetesen, hogy Neki kellett az
Újszövetség Közbenjárójának lennie, ami, mint végrendelet, megkövetelte a végrendelkező
halálát, mind pedig abból, amit ez eredményezett, nevezetesen a megváltást a bűnből és az
örökkévaló örökség megvásárlását. Ezek tehát azok a dolgok, amiket szem előtt tart ezekkel a
szavakkal.”
„Új szövetségnek a közbenjárója ő.” Furcsának tűnik, hogy a legjobb igemagyarázók
ezt úgy értelmezik, hogy Krisztus azután lett „Közbenjáró”, miután „ártatlanul Istennek
áldozta Magát”, ami valójában a dolgoknak a feje tetejére állítása, a következményt téve meg
oknak. A közbenjáró az, aki két fél között áll, mégpedig két szembenálló fél között, s azzal a
317
céllal, hogy elsimítsa a köztük levő ellentétet, azaz kieszközölje a megbékélést. Ezért
olvassuk: „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus
Jézus, a ki adta önmagát váltságul mindenekért, mint tanúbizonyság a maga idejében”
(1Tim2:5-6). Az igeversünk második részének meg kellett volna akadályoznia egy efféle
melléfogást: „új szövetségnek a közbenjárója ő, hogy meghalván az első szövetségbeli bűnök
váltságáért, a hivatottak elnyerjék az örökkévaló örökségnek ígéretét”.
Mint arra rámutattunk a Zsid8:6-hoz fűzött megjegyzéseinkben, a legfontosabb annak
felismerése, hogy Krisztus papi Közbenjáró, olyasvalaki, Aki az áldozatát és a közbenjárását
használta Isten és az Ő népe között a megbékélésük elérése végett. Önkéntesen vállalva, hogy
Közbenjáró lesz Isten és az Ő népe, mint bukott teremtmények között, két dolog volt
megkövetelve Krisztustól. Először, hogy teljesen távolítsa el azt, ami a szövetséget kötőket
távol tartotta egymástól, azaz, vegye el a közöttük levő ellenségeskedés okát. Másodszor,
hogy vásárolja meg és nyerje el az Isten dicsőségéhez illő módon minden, a „kegyelem és
dicsőség” szavakban (Zsolt84:12) összefoglalt jó dolog tényleges megadását, amik azoké
voltak, akiknek Ő volt a Kezesük. Ez az alapja Krisztus „érdemeinek” és minden áldás
megadásának az Ő kedvéért.
A most elmondottakban észrevehetjük az igeverset megnyitó „És” további
jelentőségét. Krisztus nemcsak a „Főpap” (11-14. versek), de a „Közbenjáró” is. Hivatalt
hivatalra vállalt a mi legnagyobb javunk érdekében. Krisztus az „új szövetségben” vagy
„testamentumban” a Közbenjáró, a Kezes, a Főpap és az Áldozat, mindez a saját
Személyében. Azért, hogy ezekről némiképp meghatározott elképzelést alkothassunk, vegyük
külön-külön fontolóra a különböző kapcsolatokat, amiket a mi áldott Megváltónk az örök
szövetséggel tart fenn. Először is, Ő a Kezese annak: Zsid7:22. Ebbéli minőségében azért lett
felfogadva, hogy teljes elégtételt adjon Istennek a népe érdekében, megtegye és elszenvedje
mindazt, amit a törvény követel meg tőlük. Magára vette minden kötelezettségüket, elvállalta
minden tartozásuk megfizetését. Más szóval, Önmagát állította a helyükre és a szerepükbe,
ennek következtében ez egy kettős tulajdonítás volt: Isten Krisztusnak tulajdonítja minden
kötelezettségüket és nekik tulajdonítja az Ő tökéletes igazságosságát (2Kor5:21).
Mint „Kezes” Krisztus a legáldottabb módon töltötte be az 1Móz43:9 előképét, jótálló
lévén az Atyjának minden szeretet Benjáminjáért, Zsid2:13, Ézs49:5-6, Jn10:16. Másodszor,
mint a szövetség Közbenjárója (Zsid12:24), elfoglalta a helyét Isten és a nép között,
felvállalva mindkét fél érdekeinek támogatását és tisztességének biztosítását, tökéletesen
kibékítve őket. Mint „Közbenjáró” Krisztus a legáldottabb módon töltötte be Jákob
„lajtorjájának” előképét a menny és a Föld között. Harmadszor, mint a szövetség Hírnöke
vagy „Angyala” (Jel8:3-5) Ő teszi közzé Isten szándékát és akaratát a népe számára, s mutatja
be a kéréseiket és az imádatukat Neki. Negyedszer, mint a szövetség Végrendelkezője
(Zsid9:16) megerősítette azt, s hagyatékot és ajándékokat készített a népének. Végül, de
tulajdonképpen mindenekelőtt, az egész kegyelmi kiválasztás Fejeként Isten kötött Vele
szövetséget: Zsolt89:4 stb.
„És ezért új szövetségnek a közbenjárója ő.” Itt megint majdnem vég nélküli vitákat
folytattak arról, hogy a szót „szövetségnek” vagy „végrendeletnek”, azaz „végakaratnak” kell-
e fordítani. Ugyanazt a görög szót mindkét kifejezéssel fordították, egyesek szerint hibásan,
mert a „szövetség” szigorúan szólva egyezség vagy szerződés két fél között bizonyos dolgok
megcselekvésére bizonyos feltételek beteljesülése esetén, miközben a „végrendelet” vagy
„végakarat” az, amikor valaki bizonyos dolgokat ajándékként hagy másra. Mindazonáltal
mindkét fordítás előfordul, hitünk szerint helyesen. Persze fel kell tenni a kérdést, hogy
ugyanazt a szót a Zsid8:6-ban miért fordítják „szövetségnek”, a Zsid9:15-ben pedig
„testamentumnak” (az angol változatban – a ford)? Az okok röviden az alábbiak:
Először is, a „diatheke” szó harmincháromszor fordul elő a görög Újszövetségben, s
(az Amplified Versionban) hússzor fordítják „szövetségnek” (ebből kétszer többes számban),
318
tizenháromszor pedig „testamentumnak”, ezek közül négyszer az úrvacsorával kapcsolatosan.
Másodszor, a Septuagintában (a héber Ószövetség görög nyelvű fordítása) ez a „diatheke” szó
kicsivel több, mint kétszázötven alkalommal fordul elő, ahol az esetek túlnyomó többségében
a „berith” fordítására használatos. Harmadszor a görög „diatheke” szó nem az, ami
tulajdonképpen szövetséget, megállapodást vagy egyezséget jelent, mert az azt jelentő
szakmai kifejezés a „syntheke”, ám azt a Lélek egyszer sem használja az Újszövetségben.
Negyedszer, meg kell azonban jegyezni, hogy a héber nyelvben nincs olyan konkrét szó, ami
végakaratot vagy végrendeletet jelentene. Ötödször, a „diatheke” kifejezés leggyakoribb
használata az Újszövetségben, s különösen a 3Kor3-ban, valamint a héberben nem jelent
tulajdonképpen sem „szövetséget” (szerződéses egyezséget), sem „akaratot”, hanem
üdvökonómiát, korszakos elrendezést vagy a dolgok elrendezését.
Nagyon alaposan meg kell jegyezni, hogy a Zsid9:15-től kezdve a fejezet végéig az
apostol az emberi közötti akarat vagy „testamentum” természetéből kiindulva érvel, amint azt
konkrétan ki is jelenti a 16. versben. A világos célja ezzel az volt, hogy megerősítse a
keresztyén hitet ennek a „szövetségnek” vagy „testamentumnak” a jótéteményeit illetően.
Ezzel nem szegte meg a nyelv szabályait úgy, hogy erőszakot tett volna akár a héber „berith”,
akár a görög „diatheke” szó jelentésén, mert ténylegesen szoros kapcsolat áll fenn a két dolog
között. Vannak „szövetségek”, amikben léteznek ingyenes adományok vagy ajándékok, s ez a
„testamentum” jellemzője, s vannak „testamentumok”, amiknek a hatálya feltételekhez és
megállapodásokhoz kötött. Mint amikor egy férfi azzal a kikötéssel hagy a feleségére
ingatlant, hogy özvegy marad. Ez pedig a „szövetség” természetétől” kölcsönzött dolog.
Ha visszatérünk az Ószövetséghez és tanulmányozzuk a különböző „szövetségeket”,
amiket Isten kötött az emberekkel, újra és újra azt fogjuk találni, hogy voltak pusztán
kijelentések, amikkel jó dolgokat juttatott nekik, melyekben több volt a „testamentum”
természetéből. A „szövetség” szót néha csak egy ingyenes ígéret kifejezésére használták, a
megígért dolog tényleges adományozásával és átadásával, ami szintén inkább a
„testamentum”, mintsem a „szövetség” természete. Így hát ismét azt a teljességet látjuk a
Szentlélek szavaiban, amit az emberi szótárakból származó meghatározások nem
tartalmaznak. Ami „szövetség” volt, az testamentummá vált a számunkra. A „szövetséget”
Isten kötötte Krisztussal. Az Ő halála által az, amire Isten megesküdött, hogy megteszi az
ígéret örököseinek annak a munkának a fejében, amit Krisztusnak kellett elvégeznie, most
ingyenes ajándékként megadatot nekünk: ami jogi kikötés volt az Atya és a Közbenjáró
között, az hozzánk tisztán a kegyelemként jut el hozzánk.
Egyesek azt állították, hogy „az új szövetség Közbenjárója” megérthető, de az „új
testamentum Közbenjárója” nem értelmesebb, mint „a szövetség örökhagyója” lenne. A
válaszunk erre az, hogy Isten Lelke nincs megkötve olyasféle mesterséges szabályokkal, amik
az emberi nyelvészeket kötik. A Rm8?17 elmondja nekünk, hogy a keresztyének „Isten
örökösei”, mármint az Atyáé, pedig Ő nem halt meg! Egyetlen jelképet sem szabad
túlerőltetni. Egyesek azt állították, hogy miután az egyház Krisztus Teste, nem lehet a
„menyasszonya” is. De az efféle testi gondolkodás teljesen megengedhetetlen a lelki és isteni
dolgokban, mert ugyanúgy állíthatnánk, hogy miután Krisztus „atyjafiainak” nevez minket
(Zsid2:12), nem lehetünk a „gyermekei” is (Zsid2:13), vagy hogy miután Krisztus Izrael
„örökkévaló Atyja” (Ézs9:6), nem lehet a „férjük” is (Ézs54:5). Az igazság az, hogy Krisztus
egyszerre az új szövetség Közbenjárója és az új testamentum Közbenjárója, ha ugyanazt a
hivatalt két különböző szögből nézzük. Isten úgy erősítette meg az ígéreteit Krisztusban
(2Kor1:20), hogy az Ő halálakor hagyatékot csinált azokból és végrendeleti formában hagyta
azokat az Ő népére.
Összefoglalva az elmondottakat erről a nehéz, de fontos témáról kijelenthetjük: a
Szentlélek az egész Újszövetségben mindenütt szándékosan használta az egyetlen „diatheke”
szót, jóllehet volt mási a görög nyelvben (a „syntheke”), ami pontosabban fejezte volna ki a
319
„szövetséget”. Tette pedig ezt azért, mert ez kettős értelmezést engedett meg, s mert Isten Fia
nemcsak a Közbenjárója volt az új szövetségnek, hanem a saját ajándékainak Örökhagyója is.
Ezzel szögezi Isten a tekintetünket Krisztus keresztjére, ahol látjuk, hogy ami addig a napig
„szövetségként” állt fenn, az akkortól kezdve vált „testamentummá”. S amíg a szövetség az
Atya és a Fiú között az örökkévalóságtól fogva fennáll, az „új szövetség” csak a Golgotánál
vette kezdetét.
„Az első szövetségbeli bűnök váltságáért.” Ez jelenti ki az egyik fő célt, amit Isten
tartott a szeme előtt, mikor kijelölte Krisztust „Közbenjárónak”, nevezetesen: a népe
megszabadítását, mégpedig kielégítő ár megfizetésével, mindattól a rabszolgaságtól, amibe
kerültek az Ő törvényének megszegése folytán. De megkérdezhető: miért nem a „bűnösök
váltsága” a „bűnök” helyett? Vajon Krisztus bűnöket vásárolt meg? Az utalás itt az Ő, a népe
vétkei miatti engesztelésére történik mert ők voltak az „adósok”, és Krisztus halála volt az ő
adósságuk megfizetése. „Az adósság megfizetése annak kivásárlását jelenti. Így a bűnök
megváltása nem nyersebb kifejezés, mint a ’halálra adatott a bűneinkért’ (Rm4:25) vagy a
’adta önmagát a bűneinkért’, illetve a ’megkegyelmez az álnokságaiknak’ (Zsid8:12)
kifejezések.” (William Gouge)
„Az első szövetségbeli bűnök váltságáért.” Ezekben a szavakban a Lélek további
bemutatását adja Krisztus halála érdemeinek és hatékonyságának, kijelentve, hogy ez fizette
meg az ószövetségi szentek bűnei elengedésének árát. Az apostol itt ismét a zsidó
előítéletekkel száll szembe. Krisztus halála nemcsak azért volt szükséges, hogy az
újszövetségi szentek alkalmasakká váljanak Isten szolgálatára (14. vers), hanem azoknak a
követelményeknek a kielégítése végett is, amiket Isten az ószövetségi szentekkel szemben
támasztott. Krisztus engesztelésének a hatékonysága ugyanúgy volt visszamenőleges is, mint
előre mutató, v. ö. Rm3:25. Az ószövetségi szentek igazi (ellentétben az előképpel), lelki
(ellentétben a ceremoniálissal) és örök (ellentétben az átmenetivel) „megváltását” Krisztus
áldozata eredményezte. Ugyanerre a dologra utal világosan a Zsid9:26 is: Ha Krisztusnak,
mint a Báránynak, „Aki eleve el volt ugyan rendelve, a világ megalapítása előtt” (1Pt1:19-20)
egyetlen egy áldozata nem lett volna örök hatékonyságú Ábel napjaitól kezdődően, akkor
folytonosan ismételgetni kellett volna annak érdekében, hogy mindegyik generáció hívői meg
legyenek váltva. Isten örök célja volt az, hogy Krisztus engesztelése, ami benne foglaltatott az
„örök szövetségben”, a hit számára elérhető legyen. Ezért mondta az apostol: „ez által (ezen
az Emberen keresztül) hirdettetik néktek a bűnöknek bocsánata” (v. ö. Gal3:8, Zsid4:2) „és
mindenekből, a mikből a Mózes törvénye által meg nem igazíttathattatok, ez által mindenki, a
ki hisz, megigazul” (Csel13:38-39).
„Nos, ha valaki megkérdi, hogy a bűnök vajon el lettek-e engedve az atyáknak a
törvény alatt, akkor észben kell tartanunk a már kijelentett megoldást, miszerint igen, el lettek
engedve, mégpedig Krisztuson keresztül. Akkor viszont a külső engeszteléseik ellenére
mindvégig bűnösök maradtak. Emiatt mondja Pál, hogy a törvény kézírás volt ellenünk
(Kol2:14). Mert amikor a bűnös előlépett és nyíltan megvallotta, hogy vétkes Isten előtt, s
elismerte egy ártatlan állat feláldozásával, hogy méltó az örök halálra, akkor mi mást ért el az
áldozatával, mint a saját tulajdon halálának az elpecsételését e kézírás által? Röviden, még
abban az időben is csak akkor bízhattak a bűnök bocsánatában, ha Krisztusra tekintettek. De
ha csak a Krisztusra tekintés vette el a bűnöket, akkor soha nem szabadulhattak volna meg
azoktól, ha továbbra is csak a törvényben nyugodtak volna bele.” (Kálvin János)
„Az első szövetségbeli bűnök váltságáért.” Már csak azt kell megkérdeznünk: miért
van ez a korlátozás? Hiszen Krisztus engesztelést adott azok bűneiért, akik majd hisznek,
ugyanúgy ahogyan azokért is, akik még a megtestesülése előtt hittek és a hit szemeivel néztek
Rá. Először is, a kétely vagy a bizonytalanság mértéke csak velük kapcsolatosan létezhetett.
Egyesek azt tanították és vélhetően egyesek az apostol korban úgy gondolták, hogy semmi
más, csak a földi áldások lehettek azok osztályrésze, akik a mostani üdvkorszak előtt haltak
320
meg. E kétely eltörlése végett hangzik el, hogy az ószövetségi szenteket is megváltotta
Krisztus vére. Másodszor, miután az apostol nagyon komolyan kihangsúlyozta, hogy a lévita
áldozatok nem törölhették el azok bűneik, akik a mózesi üdvökonómiában éltek, most
megmutatja, hogy Krisztus áldozata viszont képes volt erre. Harmadszor, jogosan lehet arra
következtetni, hogy ha azoknak, akik régen hittek Krisztusban, Rajta keresztül eltöröltettek a
bűneik, akkor mennyivel inkább azoknak is, akik az Újszövetség korában éltek! „Jézus
Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől” (1Jn1:7): ez ugyanolyan
hatékony volt ama hívők bűneinek eltörlésére, akik azt megelőzően éltek, hogy ténylegesen
kiontatott, mint ahogyan manapság is megtisztítja a hívőket, tizenkilenc évszázaddal a
kiontása után.
„(Hogy) a hivatottak elnyerjék az örökkévaló örökségnek ígéretét.” Itt az „örökösök”
inkább a jellegükben, semmint név szerint vannak leírva ezzel a (görög) minősítéssel: „a
hivatottak”, azaz a hatékonyan elhívottak, az Istenhez megtértek. A Jn1:12-ben az örökösi
mivoltnak ezt a kiváltságát azoknak tulajdonítja, akik szívből befogadták Krisztust és az Ő
kegyelmét. A Csel26:18-ban és a Kol1:12-ben az örökösöket „megszentelteknek” mondja,
azaz olyanoknak, akik személyesen Istennek ajánlottak és arra lettek kijelölve, hogy Neki
éljenek. Ez a „hivatottak (elhívottak)” kifejezés leíró hivatkozás Isten valódi, lelki népére, ami
visszatekint Ábrahám elhívására (Zsid11:8), aki az isteni kegyelem hatalmas cselekedetei
folytán a szívében hátat fordított a világnak és a test dolgainak (1Móz12:1), s rálépett a hit
Isten iránti engedelmességének útjára. Csak azok Ábrahám lelki „gyermekei”, akik
rendelkeznek ezekkel a jellemzőkkel, akiket „szent hívással hívtak el” (2Tim2:9).
„Elnyerjék az örökkévaló örökségnek ígéretét.” Ez az a cél, ami felé az apostol
szilárdan haladt, mondatról mondatra ebben az igeversben. Az volt az „örök szövetség” nagy
végső célja az embereket illetően, valamint az új szövetség fő célja is, hogy Isten elhívottjai
megkaphassák az örökkévaló örökség ígéretét. De akadály állt az útban, nevezetesen az
„elhívottak” vétkei vagy bűnei. Ennek az akadálynak az eltávolítása érdekében Krisztusnak
azt a halált kellett halnia, ami ezekre a vétkekre volt kiszabva. Ahhoz pedig, hogy Isten Fia
meghalhasson, ki kellett Őt jelölni közbenjárói pozícióba, és meg kellett Neki testesülnie.
Miután ki is lett erre jelölve, és így is halt meg, megváltva minden vétektől, ezért az
„örökkévaló örökség” bizonyos az egész népe, Isten „elhívottjai” számára.
„Elnyerjék az örökkévaló örökségnek ígéretét.” Izrael gyermekei külső elhívást kaptak
Istentől, ami elválasztotta őket a pogányoktól, s amikor megszabadultak Egyiptomból,
megkapták az átmeneti vagy földi örökség ígéretét. De azon a népen belül létezett „egy
maradék a kiválasztás kegyelme szerint”, s ők egyénileg belső elhívást is kaptak Istentől, ami
az örökkévaló örökség örököseié tette őket. Ez az igevers ezen utóbbiakról beszél, de beleérti
a mostani üdvkorszak szentjeit is. Az „örökkávaló örökség” ígéretével az ószövetségi szentek
is rendelkeztek. Voltak evangéliumuk, amit prédikáltak nekik (Zsid4:2). „Az Úr Jézus
Krisztus kegyelme által” üdvözültek (Csel15:11) ugyanúgy, ahogyan mi is. „És mindnyájan
egy lelki eledelt ettek; És mindnyájan egy lelki italt ittak” (1Kor10:3-4), Magát Krisztust.
Ezért hát „jobb után vágyódnak, tudniillik mennyei után” (Zsid11:16). Mennyire megcáfolja
ez a modern „diszpenzácionalisták” abszurd képzelgéseit, akik Izraelnek az egyházénál
alacsonyabb rendű örökséget utalnak ki!
„Elnyerjék az örökkévaló örökségnek ígéretét.” Mit jelentenek itt ezek a szavak?
Először is határozzuk meg röviden az „örökkévaló örökséget”. Ez alatt Isten „nagy
üdvösségét” értjük (Zsid2:3), a legátfogóbb értelemben fogva azt fel, mint ami magában
foglalja a megigazulást, a megszentelődés és a megdicsőülést. Ez az az áldott állapot, amit
Krisztus az „övéinek” vásárolt meg, s amit itt „örökségnek” nevez, emlékeztetve minket arra,
hogy ingyenes örökbefogadás által jutunk annak birtokába, nem a saját érdemeink miatt. Ami
azok állapotát illeti, akik megkapják, az kettős, nevezetesen ebben és az eljövendő életben.
Így két része van ennek az örökségnek: „a kegyelem és a dicsőség”. Az „örök élet” már most
321
is megadatik azoknak, akik elhívást kaptak Isten céljainak megfelelően. De a „kegyelem”
csak a megkezdődött „dicsőség”: a legjobb bor még fenn van tartva a jövőnek. Az
„örökkévaló örökség” jövőbeli összetevőjét illetően lásd 1Pt1:3-5.
A mód, ahogyan Isten ezt az „örökkévaló örökséget” átadja, ígéret által történik: lásd
Gal3:18 és Zsid6:15-18. Ezt pedig legkevesebb három okból teszi. Először, ezzel fejezi ki a
megadásának abszolút ingyenességét: az „ígéret” mindenütt szemben áll mindennel, ami
„cselekedet” vagy érdem önmagában, lásd Rm4:14 stb. Másodszor, hogy biztosítsa minden
örökösét, mert Isten szavahihetősége és hűsége áll az ígéret mögött: Tit1:1 stb. Mivel Isten
„megígérte” az „örökség” odaadását, az örökösökben vagy az örökösök részéről semmi sem
lehet ok arra, hogy elessenek attól: 1Thessz5:24. Harmadszor, hogy hit által lehessen átvenni,
mert Isten ígéretei szükségszerűen megkövetelik a hitet azok elfogadásához: Rm4:16. Az
„elnyerik az örökséget” kifejezésnek kettős jelentése van. Először is „párosítja a hitet” azzal
(Zsid4:2) annak elfogadása végett (Zsid11:13, 17), nehogy megtántorodjanak a hitetlenségtől
(Rm4:20-21). Másodszor, a beteljesedésének elfogadása érdekében. Ami az egész örökség
alapját illeti Krisztus áldozatában, valamint minden kegyelem, könyörület és szeretet
gyümölcseit, ezeket a hívők már ebben az életben megkapják: Gal3:14. Ami a beteljesedét
illeti a jövőbeli állapotban a dicsőségben, hit által „nyerjük el az örökséget”, nyugszunk meg
abban és élünk az örömteli várakozásban arra: Zsid11:13.
Végül foglaljuk össze ennek a figyelemre méltó igeversnek a tartalmát, John Owen
elemzését a magunkává téve. 1. Isten „örökkévaló örökséget” tervezett bizonyos
személyeknek. 2. A mód, amivel a jogot vagy felhatalmazást megadja arra, „hit által” való. 3.
A személyek, akiknek ez az örökség megadatik, az „elhívottak”. 4. Az akadály, ami az
örömüknek és az örökség élvezetének útjában áll, a „vétkeik”. 5. Ennek az akadálynak az
eltávolítása végett Isten „új szövetséget” hozott létre, mert a régi szövetség egyetlen áldozata
sem volt képes elégtételt adni a bűnökért. 6. Az „új szövetség” hatékonyságának az alapja
ezért az volt, hogy volt a Közbejárója volt a nagy Főpap. 7. Az eszköz, amivel az új szövetség
Közbenjárója engesztelést adott az első szövetség bűneiért, az Örökhagyó „halála” volt. 8.
Ennek a Közbenjárónak a halála vette e a bűnöket a „bűnök megváltásával”. Azaz, az ígéret
bizonyos minden magvának.
Az új szövetség
Zsid9:16-22
16. Mert a hol végrendelet van, szükséges, hogy a végrendelkező halála

bekövetkezzék.
17. Mivel a végrendelet holtak után jogerős, különben pedig, ha él a
végrendelkező, épen nem érvényes.
18. Innét van, hogy az első sem szenteltetett meg vér nélkül.
19. Mert mikor Mózes a törvény szerint minden parancsolatot elmondott az egész
népnek, vevén a borjúknak és a bakoknak vérét, vízzel és vörös gyapjúval meg izsóppal
együtt, magát a könyvet is és az egész népet meghintette,
20. Mondván: Ez azon szövetség vére, a melyet Isten számotokra rendelt.
21. Majd a sátort is és az istentiszteletre való összes edényeket hasonlóképen
meghintette vérrel.
22. És csaknem minden vérrel tisztíttatik meg a törvény szerint, és vérontás
nélkül nincsen bűnbocsánat.
Miután kijelentette, hogy Krisztus vére a hívő megváltásának eszköze (Zsid9:12, 14),
a 15. versben az apostol ennek az alapvető és lényegi igazságan a teljesebb bizonyításával
322
folytatja. Az érvet itt Krisztus papságának céljából és tárgyából meríti, ami nem volt más,
mint az Istennek a néppel kötött szövetsége megerősítése, amit csak vérrel lehetett megtenni.
Először azt jelenti ki, hogy a Megváltó volt „az új szövetség Közbenjárója”. Sok feladatot
vállalt fel. Ahogyan egyetlen előkép sem volna képes bemutatni mindazt, amit az Úr Jézus
megtett és szenvedett el, úgy egyetlen hivatal sem volna képes elénk tárni az összes
kapcsolatot, amiket fenntartott és minden jótéteményt, amit megszerzett a számunkra. Azt,
ami egy próféta, egy pap, egy király, egy kezes, egy közbenjáró, egy férj, egy atya és még
ennél is több, amit Krisztus tett. S minél alaposabban figyeljük meg a Szentírásban Krisztus
értünk tett sokféle vállalását, ahogyan azok megmutatkoznak a változatos kapcsolataiban,
annál drágább lesz Ő a szívünk számára és annál jobban megerősödik a hitünk.
Krisztus ama vállalása, hogy „Közbenjáró” lesz, egyrészről létrehozta a szövetséget
Isten és ember között, másrészt elkötelezte Magát annak teljesítésére mindkét fél részéről. Ez
csak az isteni igazságnak adott teljes elégtétellel volt lehetséges, a végtelenül értékes vér
kiontásával, amit meg is tett. S hogy biztosítsa a népét a részesedésükről Isten szövetségének
jótéteményeiben, Krisztus keresztje a szövetséget testamentummá alakította át, így a
szövetség feltételei Isten részéről (a követelményei, nevezetesen a törvénye iránti teljes
engedelmesség és ezzel az elhozott „örök igazság”, Dán9:24, valamint a teljes, törvényszabta
elégtétel a népe bűneiért) lehetnek megannyi örökség, amit az Örökhagyó halála erősít meg,
ezért senki sem érvénytelenítheti.
Bármilyen kimondhatatlanul áldottak is a fentiekben elhangzott igazságok, létezik egy
még drágább a hit számára, hogy megértse és megnyugodjon abban. Ez pedig nem más, mint
az, ami minden (úgymond) hivatal mögött Istennek a népe iránti kegyelme egész korszakának
alapját képezi: Krisztusnak és az Ő egyházának a titokzatos egysége. Jogi egység ez, ami a
Lélek munkája által egy eleven egységben végződik, így Krisztus a Feje, a hívők pedig a
tagjai ugyanannak a Személynek (1Kor12:12-13). Ez, és egyedül csak ez alkotja a jogos
alapot Isten számára ahhoz, hogy Krisztusnak tulajdonítsa a népe minden bűnét, s nekik
tulajdonítsa Krisztus igazságát a megigazulásukhoz az életre. Amit Krisztus megtett a
törvénynek engedelmeskedve, azt úgy számítja be nekik, mintha azt az engedelmességet ők
tanúsították volna. Hasonlóképpen, amit a bűneik miatt érdemeltek, azt Neki számította fel és
Ő hordozta el úgy, mintha ők maguk szenvedték volna el: lásd 2Kor5:21.
A Krisztus és egyháza közötti egység első forrása az Atya és a Fiú között megkötött
örök szövetségben rejlik az Ő népe, mint Ádámban bukottak üdvösségének vonatkozásában.
Az emberi természetre tekintettel, amit Magára kellett öltenie, az Úr Krisztus kegyelemre és
dicsőségre „predesztinált” vagy „előre elrendelt” (1Pt1:20), mégpedig a test és az isteni
mivolta egységének következtében. Az Istenembernek ez a kegyelme és dicsősége volt az
irányadó oka és mintája az eleve elrendelésünknek: Rm8:29, Fil3:21. S ez volt az oka és
eszköze is minden kegyelem és dicsőség megadásának a számunkra, mert „kiválasztott
minket Ő benne a világ teremtetése előtt” (Ef1:4). Krisztus így lett kiválasztva (Ézs42:1) az
egyház, az Ő misztikus Teste Fejévé. Isten minden választottját rábízta, hogy szabadítsa meg
őket a bűntől és a haláltól, s vezesse el Isten öröméhez (Jn16:6, Jel1:5-6).
Isten eme céljának követése és az „örök szövetség” (Zsid13:20) beteljesítésének
megvalósítása során Krisztus vállalta, hogy annak a szövetségnek a „Kezese” lesz (Zsid7:22),
vállalva, hogy felel a népe minden kötelezettségéért és teljesít minden jogi felelősséget. De
mint Pap tevékenykedett Krisztus Kezesként: Isten „Papja” a mi „Kezesünk”. Azaz, Krisztus
minden tevékenységét értünk végezte, ezért volt Kezesünk vagy Támogatónk is. A szövetség
„Kezeseként” elvállalta azok minden adósságának megfizetését, akik részeseivé váltak a
jótéteményeinek. Kezesünkként érdemelte ki és szerezte meg Istentől a Szentlelket is, hogy
megadjon a népének minden szükséges kegyelmet és új teremtményekké tegye őket, ami
lehetővé teszi a számunkra, hogy engedelmeskedjenek Istennek a lelki élet új alapelvével,
mégpedig mindvégig hűségesen.
323
Amikor az „örök szövetség” igazgatásával foglalkozunk az időben, akkor a kegyelem,
a jótétemények és a kiváltságok tényleges alkalmazását látjuk azokra, akik kedvéért az
elterveztetett és hatályba lépett. Ehhez a Közbenjáró halálára volt szükség, mert csak az Ő
vérontásán keresztül lett hatékony számunkra a szövetség egész kegyelme. Ez az, amit a
Zsid9:15 jelentett ki, s amit hosszabban is elemeztünk az előző szakaszban. A most előttünk
álló részben a apostol két dolgot tesz: először is arra a közismert tényre utal, amit mindenütt
elismernek az emberek között, nevezetesen, hogy a végakarat vagy a végrendelet megköveteli
az örökhagyó halálát ahhoz, hogy hatályba léphessen. Másodszor, az ószövetségi előképre
utal, ami példázza az alapelvet, amit elénk tár.
„Mert a hol végrendelet van, szükséges, hogy a végrendelkező halála bekövetkezzék.
Mivel a végrendelet holtak után jogerős, különben pedig, ha él a végrendelkező, épen nem
érvényes.” (16-17. versek) Az, amit a 16-23. versekben olvasunk, valóban zárójeles
természetű, s annak megmutatása végett hozakodik vele elő, hogy miért volt szükséges a
megtestesült Fiúnak meghalnia. A 24. versben az apostol visszatér annak bizonyításához,
hogy Krisztus szolgálata magasabb rendű Áronénál. A 16-17. versekben Krisztus halálának
mind a szükségességét, mind a célját bemutatja: annak a szövetségnek a jellegéből és céljából
kiindulva érvel, aminek Ő a Közbenjárója. Mivel az a szövetség „testamentum” is volt, az
Örökhagyó halálával lett megerősítve. Csak az emberek közötti végakarat vagy végrendelet
használatára hivatkozik.
A módszer, amivel az apostol itt szemlélteti Krisztus halálának szükségességét,
miszerint Ő „az új szövetség Közbenjárója volt”, nem pusztán a „diatheke” szó jelentéséből
indul ki (bár nem szabad szem elől tévesztenünk a jelentését), hanem miután alapvetően a két
„szövetségről” beszél (azaz a két formáról, melyekben az „örökkévaló szövetséget”
igazgatták), elsősorban az ünnepélyes szövetség és a testamentum közötti rokonságot tartja
szem előtt. Mert alaposan meg kell figyelni, hogy az apostol nem pusztán úgy beszél Krisztus
haláláról, hogy az egy halál volt, mert mindössze ennyi van megkövetelve egy
„testamentumtól” az örökhagyó halálának természetére vonatkozó mindennemű tekintet
nélkül, hanem úgy (és főleg úgy) beszél róla, mint áldozatról, az Ő vérének kiontásával (12,
14, 18-23. versek), ami az isteni szövetséghez tartozik, és semmiképpen sem a „testamentum”
által megkövetelt dolog. Azaz, itt ismét látjuk a görög szó kettős jelentése és ereje
megtartásának szükségességét.
Sok szükségtelen civakodás alakult ki arról, hogy melyik isteni személyről van szó az
„Örökhagyó” kifejezésben. Egyesek ahhoz ragaszkodtak, hogy Krisztus, mások szerint az
Atya, megint mások az utóbbi lehetőség lehetetlenségét hangoztatták, mert az Atya soha nem
halt meg. Hisszük, hogy ebben az esetben Saphirnak volt igaza, amikor ezt mondta: „Az
örökhagyó tulajdonképpen Isten, de a Krisztusban levő Isten”. Ha a 2Kor5:19-re is
hivatkozott volna, akkor ez a kijelentése bibliai megerősítést is nyert volna. Az „örökkévaló
szövetség” vagy a kegyelmi szövetség „testamentum” jellegű emiatt a négy megfontolás vagy
tény miatt. Először is, Isten akaratából származik: Ő ingyenesen alkotta meg azt (Zsid6:17).
Másodszor, különböző hagyatékokat vagy ajándékokat tartalmazott: Krisztus számára Isten a
választottakat hagyta örökségnek (5Móz32:9, Zsolt16:6, Lk22:29); maguknak a
választottaknak azt, hogy Neki örököstársai legyenek (Rm8:17, Jel3:21). Harmadszor,
megváltozhatatlan (Gal3:15), „mindennel ellátva és állandó” (2Sám23:5), kellő bizonyságot
téve róla (1Jn5:7), így miután „testamentum” természetű, nincsenek teljesítendő kikötései az
emberek számára (Gal3:18). Negyedszer, Krisztus halála biztosította azoknak átadását.
Egy okirat nem érvényes pecsét nélkül: a végakarat sem érvényesíthető a
végrendelkező haláláig, s Istennek az emberekkel kötött szövetségei (az „örökkévaló
szövetség” történelmi vázlatai) sem erősíthetők meg vérontás nélkül. Így volt ez az
Ábrahámmal kötött szövetségével (1Móz15:9, 18), az Izraellel kötött szövetségével a Sinainál
(2Móz24:6). Azaz, a „testamentum” megerősítéséhez be kell következnie az örökhagyó
324
halálának, a szövetség érvényesítéséhez pedig az áldozat vérére volt szükség. Ezzel bizonyítja
az apostol döntően Krisztus, mint Közbenjáró áldozati halálának szükségességét: mert az
áldozati halálán keresztül mind a „szövetségben” foglalt ígéretek, mind a „testamentumban”
foglalt hagyatékok visszavonhatatlanul biztossá váltak az Ő magva számára. Abban bízunk
tehát, hogy sikerrel megoldottuk a nagy nehézséget, amit a „diatheke” szó oly sokaknak
jelentett, s megmutattuk, hogy ennek a szakasznak kettős a jelentése és az ereje.
Már csak arra kell rámutatnunk, hogy az Ószövetség a leglátványosabb előképpel lát
el minket, ami áldott módon szemlélteti a 16. versben kihirdetett alapelvet. De mindenekelőtt
figyeljük meg, hogy a 15. vers az „(És) ezért” kifejezéssel kezdődik, majd rögtön utána jön az
„új szövetségnek a közbenjárója ő”, majd az „örökkévaló örökség” ígérete a 15. versben. Nos,
az Ószövetség „közbenjárója” Mózes volt, s egészen a haláláig Izrael nem lépett be az
örökségébe, a Kánaán földjére, igaz, rögtön azt követően igen! Isten kormányzásának
szempontjából nézve Mózes halála a bűne miatt volt szükséges (4Móz20:10-12), de a
hivatalos, mint „Isten háza szolgájának” pozíciójához viszonyítva más és mélyebb jelentése is
volt ennek, ahogyan azt az 5Móz3:26 elénk tárja: „De megharaguvék az Úr én reám ti
miattatok”. Mennyire áldott módon alkotja ez előképét az oknak, amiért Isten haragja
Krisztust sújtotta: Krisztusnak Mózeshez hasonlóan meg kell halnia, mielőtt az örökség a
miénk lehetne!
A 17. versben nem a végrendelet hagyásáról van szó, hanem a végrehajtásáról: a
érvényessége kizárólag az örökhagyó halálán múlik. A „jogerős”’ szó azt jelenti: szilárd és
eltörölhetetlen, annak az elgondolása alapján kell végrehajtani, aki kitalálta. Az ok, amiért
„nem érvényes” az illető haláláig, az, hogy addig megváltoztatható annak tetszése szerint, aki
megalkotta. „A kegyelem és a dicsőség” minden áldása Krisztus tulajdona volt, mert Ő tétetett
„mindennek örökösévé” (Zsid1:2), de a halálában örökül hagyta ezeket minden választottnak.
A másik hasonlóság az emberi végrendelet és Krisztus halálának végrendeleti jellege között
az, hogy abszolút megadás történik, mindennemű feltétel nélkül. Így a mennyország
örökségként a választottaké és senki nem képes ellenszegülni az Ő akaratának. Bármi szerepel
tehát az evangéliumban, ami feltételeket szab, az mint „szövetséghez” tartozik ahhoz, nem
mint „végrendelethez”. Végül, az örökhagyó megszabja az időt, amikor az örökösei számára
lehetővé válik a javakat ténylegesen birtokba venni, s így határozta meg Krisztus is azt az
időt, amikor egyenként a kegyelembe és a dicsőségbe léphetnek.
Talán pár szót hozzá kell tenni megerősítésképpen a fentiekben tett puszta
kijelentéshez a feltételekről, amiket az evangélium ír elő azoknak, akik Krisztus
„testamentumának” a kedvezményezettjei. Az evangélium megtérést és hitet követel, de
szigorúan szólva ezek nem „feltételek” ahhoz, hogy birtokba vegyük Krisztus ajándékait. A
hit eszköz ezek átvételéhez és a részesedéshez belőlük, a megtérés a minősítés, amiből tudjuk,
hogy azok vagyunk, akiknek megadattak ezek az ígéretek. Mindazonáltal emlékeznünk kell
arra, hogy Aki az ígéreteket tette, az munkálja ki a választottakban a megtérésnek és a hitnek
ezt a kegyelmét: Csel5:31, Fil1:29.
„Nagy és kegyelmes leereszkedés a Szentlélek részéről, hogy bátorítást ad és
megerősíti a hitünket a lelki dolgok valósága igazságának bemutatásával azokban, amik
átmenetiek, de az általános természetükben megegyeznek azokkal, s ezért tárja az emberek
általános megértése elé. Ezt az eljárásmódot nevezi az apostol ’ember szerintinek’ (Gal3:15).
Ugyanerről szólt a Megváltó minden példázata, mert egyet jelent ezeket a jelképeket valós
dolgoktól kölcsönözni, illetve azoktól, amik és értelemnek és a jognak ugyanazon szabálya
alapján lettek szándékosan ugyanerre a célra megalkotva.” (John Owen)
„Innét van, hogy az első sem szenteltetett meg vér nélkül. Mert mikor Mózes a
törvény szerint minden parancsolatot elmondott az egész népnek, vevén a borjúknak és a
bakoknak vérét, vízzel és vörös gyapjúval meg izsóppal együtt, magát a könyvet is és az egész
népet meghintette, mondván: Ez azon szövetség vére, a melyet Isten számotokra rendelt. Majd
325
a sátort is és az istentiszteletre való összes edényeket hasonlóképen meghintette vérrel. És
csaknem minden vérrel tisztíttatik meg a törvény szerint, és vérontás nélkül nincsen
bűnbocsánat.” (18-22. versek)
Ezekben a versekben az apostol még mindig Krisztus vérontásának szükségességét
hangsúlyozza a zsidóknak. A nemzeti történelmük tett bizonyságot arról a tényről, hogy
amikor Isten szövetségre lépett az atyáikkal, azt a szövetséget ünnepélyes áldozattal
pecsételték el. Az előttünk levő most elemzendő versekben az apostol nem pusztán azt
bizonyítva, hogy a régi szövetséget vagy testamentumot vérrel erősítették meg, mert ha csak
az lett volna a cél, azt pár szóban elintézhette volna. Inkább azt is kijelenti, hogy mi volt a vér
haszna az áldozásoknál a törvény alatt minden esetben, s ezzel mutatja be Krisztus vérének
hasznát és hatékonyságát az új szövetség céljait illetően. A vérnek az Ószövetségben kettős
célja volt, nevezetesen a megtisztítás és a megbocsátás, mindkettőt a bűnök elengedése
bizonyította. Amíg nem tartjuk szilárdan szem előtt a Lélek fő célját ezekben a versekben,
addig biztosan nem vesszük észre sok részletük mélyebb jelentését.
A fentiekben az imént elmondottak megadják a magyarázatát annak, ami problémát
jelentett egyesek számára, nevezetesen, hogy ezekben a versekben az apostol öt vagy hat
olyan részletet említ, ami nem található meg a 2Móz24 történeti leírásában. A Szentlélek
azonban itt nem korlátozza a rálátásunkat egyedül a 2Móz24-re, hanem összeszedi, ami a
törvény különböző helyei található. S teszi ezt nemcsak azért, mert be akarta bizonyítani a
szövetség felszentelését a vér által, hanem a vér teljes hasznát is be akarta mutatni a törvény
alatt a megtisztítás és a bűnök elengedése vonatkozásában. Ezt padig azzal a céllal teszi, hogy
kijelentse Krisztus vérének érdemét és hatékonyságát az új szövetség alatt, amire alkalmazza
mindazt, ami a soron következő versekben olvasható. A „Majd… is” a 21. versben világos
utalás arra, hogy a Lélek itt valamennyivel többet is szem előtt tart, mint amiről a 2Móz24-
ben van szó.
18. vers. A nyitó szót rendszerint a „tehát” vagy „ezért” kifejezéssel fordítják (Károli:
„Innét van” – a ford.): itt egy következtetés levonását jelzi, speciális példával erősítve meg
egy általános szabályt. A 16. versben mondja ki az általános szabályt, most tehát, mondja az
apostol, ne gondoljátok furcsának, hogy az új testamentum az Örökhagyó halálával lett
megerősítve, mert ennek így kellett lennie, s az elsőt is hasonló módon erősítették meg. S
nemcsak halállal, de nem „vér nélkül”, ami szükséges volt egy ünnepélyes, komoly szövetség
megerősítéséhez. Amire utal az az „első” testamentum vagy szövetség. S itt az apostol
világossá teszi, mit értett az első vagy a régi szövetség alatt, amiről részletesen a 8. fejezetben
beszélt: ez az Izraellel a Hóreb hegyénél kötött szövetség volt. Pár szót mondjunk ennek
jellegéről.
Kikötései magukon viselték egy formális szövetség egész természetét. Ezek voltak a
könyvben megírt dolgok (2Móz24:4, 7), amik az egész törvény rögi tartalmi kivonatát
képezték, ahogyan az a 2Móz20-23-ban szerepel. Ezeket a feltételeket Maga Jahve jelentette
ki, félelmetes hangon megszólalva a Sinai hegyénél: 2Móz12, 20. A szövetség alapszabálya
mellett, amit a Tízparancsolat tartalmazott, voltak még más rendeletek és rítusok is az Istennel
való járást szabályozandó. Ugyanezt adta át ünnepélyesen Mózes is Izraelnek, s javasolta
nekik az elfogadását. A jóváhagyásuk után a könyvet felolvasták az egész nép füle hallatára,
majd a népe annak rendje és módja szerint meghintették a szövetség vérével (2Móz24:7).
Ezután először nevezték Jahvét „Izrael Istenének” (2Móz24:10), mégpedig a szövetség
következtében. Ez alkotta az alapját a velük kapcsolatos későbbi bánásmódjának: minden
Izraelt sújtó büntető ítéletét azért szabta ki, mert megszegték az Ő szövetségét.
Miközben ellentét, éles ellentét áll fenn az Ószövetség és az Új között, mégsem szabad
átsiklani afelett, ami összeköti őket. Ezt ügyesen fejezte ki Adolph Saphir: „Az Ábrahámnak,
és nem Mózesnek tett ígéretet nem hatálytalanította a törvényadás és nem ment általa
feledésbe. Amikor Isten Izraellel foglalkozott, azt az ígéretet adta nekik, hogy a saját kincse
326
lesznek minden más nemzetet megelőzően: ’mert enyim az egész föld’, s örökségül nyerik
majd a földet (2Móz19:5-6, 23:30, 5Móz15:4). Ennek az ígéretnek az alapján és az isteni
kiválasztásnak és kegynek megfelelően van a törvény, amit Isten a népének adott. Ő
választotta ki és váltotta meg őket, hogy szent nép legyenek és Előtte járjanak, ahogyan a
Tízparancsolatban, s a kiválasztás és megváltás evangéliumában is az első helyen állt: ’Én, az
Úr, vagyok a te Istened, a ki kihoztalak téged Égyiptomnak földéről, a szolgálat házából.’
Ezért ez a szövetség vagy korszak, noha nem kegyelmi, s az isteni ajándékok és jogok
szövetsége volt, hanem cselekedeti, kapcsolódott a megváltáshoz és azon alapult, s ahogyan
az apostol kihangsúlyozza, nem vér nélkül lépett hatályba.
Mind a szövetség könyve vagy feljegyzése, mind az egész nép meg lettek az előképi
áldozatok vérével hintve. Vérontás nélkül ugyanis nincs bűnbocsánat, s Isten ígéretei csak az
engesztelés útján szerezhetők meg. De tudjuk, hogy ez jelképe az egyetlen nagy Áldozatnak,
ezért minden ígéret és áldás az Ószövetség korában, ami annak az alapjául szolgált és
fenntartotta azt, az igaz Közbenjáró jövőbeli halálán keresztül adatott. Amikor tehát egy lelki
izraelita meggyőződött a törvény által a bűnről, mind mint vétekről, mind mint
tisztátlanságról és erőtlenségről, szembesült az örökség ígéretével, ami mindig kegyelmi,
feltétlen és biztos volt, s helyes és szent módon adatott az engesztelésen keresztül.”
19. vers. Mózes volt az, akit a szövetség beiktatására alkalmaztak. Isten részéről erre a
munkára közvetlen elhívást kapott: 2Móz3. A nép részéről őt akarták és választották minden
ügyintézéshez Isten között és közöttük, mert nem voltak képesek elviselni a közvetlen
jelenlétének hatásait: 2Móz19:19, 5Móz22-27, s ezt a szószóló-választást a részükről Isten
jóváhagyta (27. vers). Mózes tehát általános módon vált „közbenjáróvá” Isten és az emberek
között a törvényadással (Gal3:19). Ez megmutatja nekünk, hogy nem lehetséges szövetség
Isten és a bűnös ember között, csak a Közbenjáró segítségével, mert az emberben nincs meg
sem az illendőség, sem az érdemek, sem a képességek ahhoz, hogy felvállalhassa Isten
szövetségét a saját maga személyében.
Mózes elmondott „minden parancsolatot az egész népnek”. Ez az Ószövetség konkrét
jellegére utal. Ez főként az engedelmesség parancsolataiból állott (Ef:15), nem ígérve
segítséget azok teljesítéséhez. Az „új szövetség” más természetű: ez az ígéretek szövetsége, s
bár ennek is vannak engedelmességet követelő parancsolatai, mégis (szövetségként) teljesen
arra az ígéretre alapoz, ami által erőt és segítséget kapunk annak az engedelmességnek a
teljesítéséhez. Mózes felolvasása „minden parancsolatot illetően az egész népnek”
kihangsúlyozza a tényt, hogy minden jó dolgot a szövetségnek köszönhetően kell
megkapniuk, mely attól függött, hogy betartanak-e mindent, amire parancsot kaptak, mert
átok lett kimondva mindenkire, „a ki meg nem tartja e törvénynek ígéit, hogy cselekedje
azokat” (5Móz267:26). Nyilvánvaló, hogy egy efféle szövetség soha nem rendeltetett a
bűnösök megmentésére: az elégtelensége erre a célra világosan kiderül abból, amit az apostol
a soron következőkben mutat be.
Ismét csal lekötelezettjei vagyunk John Owen magyarázatának a fentiekben
elhangzottak közül sok mindenért, s most kivonatos formában közreadjuk néhány észrevételét
a 19. vers tartalmáról. Először itt volt Isten Ígéjének bármely része leírva. A törvénynek ez a
könyve azért lett leírva, hogy fel lehessen olvasni a népnek: nem korlátozódott a papokra,
mint olyasvalami, ami titkokat tartalmaz és ezért nem szabad kifecsegni. Azon a nyelven írták
és olvasták, amit a nép is értett és beszélt, ami elítéli Róma latin nyelvhasználatát a nyilvános
szolgálatokban. Aztán Isten soha nem követelte meg az istentisztelet bármely rítusának vagy
kötelességének a betartását előzetes megokolás nélkül az Ő Ígéjéből. mennyire hálásaknak
kell lennünk az írott Ígéért!
Az, amit Mózes ez alkalommal tett, a vér széthintése volt. A 2Móz24:6 tájékoztat
minket arról, hogy vette „a vér felét” és az „oltárra” hintette (ahol a könyv volt), a másik felét
pedig a népre. Az egyik Isten része volt a másik az övék. Ezzel Jahve és a nép kölcsönös
327
egyezségét szemléltette. Tipikusan ez előképe volt Krisztus vére kettős hatékonyságának,
üdvösséget teremtve Isten felé és szabadulást az ember felé, vagy a bűneink elengedését a
megigazuláshoz és a személyeink megtisztítását a megszentelődéshez. A „vörös gyapjú”, amit
valószínűleg az „izsóp” köré csavartak (ami megszokott növény volt) lett a hintőeszköz, ami
eszközként szolgált a tálakban levő vérnek a népre hintéséhez. A „vizet” azért keverték hozzá
a vérhez, hogy folyékonyan és hinthetően tartsák. Krisztus halála jótéteményeinek átadását a
megszentelődésre hasonlóképpen nevezik „Jézus Krisztus vérével való meghintésnek”
(1Pt1:2). Ahhoz, hogy hasznos legyen a számunkra ezt a vért nemcsak „kiontani” kell, de
„elhinteni” is.
A „víz” összekeverésének a „vérrel” a „vért és vizet” kellett jelképeznie, ami a
Megváltó átdöfött oldalából folyt ki (Jn19:34-35), aminek a lelki „titka” és jelentősége mély
és áldott. Az 1Jn5:6-ban a Szentlélek konkrétan kihangsúlyozta a tényt, miszerint Krisztus
„víz és vár által” jött el. Ő nemcsak azért jött, hogy engesztelést adjon a bűneinkért és mi
megigazulhassunk, hanem azért is, hogy meghintsen minket az Ő vérének hatékonyságával a
Lélek megadásával a megszentelődésre, amit a „vízhez” hasonlít, lásd Jn7:38-39, Tit3:5. A
vér használata a szövetség „könyvére” annak jelzése volt, hogy a vér által engesztelés tehető
az előírásai megszegéseinek bűneiért, a „víz” használata pedig a tisztaságáról beszélt. A hintő
Krisztus emberi mivoltára mutatott rá, mert azon keresztül adatik meg nekünk minden
kegyelem: a „vörös gyapjú” az Ő személyes dicsőségéről beszél (Dán5:7 stb.), az „izsóp”
pedig a flóra legalantasabb életformája (1Kir4:33), ami az Ő alázatos külső megjelenésének a
jelképe.
20. vers. Ezekben a szavakban Mózes a szövetségbe történt befogadásuk alapjaira
emlékeztette az izraelitákat, mely alap nem volt más, mint Isten tekintélye, ami ezt követelte
tőlük. A „rendelt” szó magának a szövetségnek a természetét is kihangsúlyozta: alapvetően
nem a hozzátett ígéretekben foglaltatott, hanem a „rendeletekben”, amik szívbéli
engedelmességet követeltek meg. Mózes „ez azon szövetség vére” szavainak idézésével itt az
apostol bebizonyítja, hogy nem pusztán halál, hanem áldozati halál volt szükséges az első
szövetség felszenteléséhez és megszilárdításához. A vér megerősítő jel volt, a jelzés Isten és a
nép kölcsönös, a szövetségre lépést illető kötelezettségvállalásáról. Azaz, Isten már a
legkorábbról fogva tanította a népét előképekkel és árnyékokkal az Ő Fia vérének rendkívüli
értékéről. Mózes e szavaira világosan utal a Megváltó az úrvacsora bevezetésekor: „ez az én
vérem, az új szövetségnek vére” (Mt26:28), azaz ez képviseli az én véremet, melynek
kiontásával lesz megerősítve az új szövetség.
21. vers. Az apostol most arra emlékezteti a zsidókat, hogy nemcsak maga az
Ószövetség lett vérrel felszentelve, de az ünnepélyes istentisztelet minden módját és eszközét
is ugyanúgy tisztították meg. A célja ennek a pótlólagos ténynek a bemutatásával nemcsak
annak bizonyítása volt, hogy Krisztus vére az áldozatban szükséges volt, hanem a
hatékonyságát is szemléltetni akarta a bűnök eltörlésében és ezzel a bűnösök alkalmassá
tételében arra, hogy a legszentebb Isten imádói lehessenek. A történelmi utalás itt arra
történik, amit a 3Móz16:14, 16, 18-ban olvashatunk. A sátor vérrel meghintett bútorzatának
lelki jelentése legalább kettős volt: először, ezek az edények önmagukban a szent Isten
intézményei voltak, de azzal, hogy emberek használták azokat, beszennyeződtek, így
tisztításra volt szükségük. Másodszor, ezek tanították az izraelitáknak azt, hogy maguk a
kegyelem eszközei is Krisztus áldozatának érdemein keresztül váltak elfogadhatókká Isten
számára.
Amit a fentiekben igyekeztünk kimutatni, az a legfontosabb és legmegalázóbb
igazság. Mindazokban, amikben Istennel van dolgunk és amikben közeledünk Hozzá, semmi
más nem ad nekünk kegyelmes befogadást, mint Krisztus vére és annak a Lélek által történő
alkalmazása a lelkiismeretünkre. A legjobb cselekedeteinket is beszennyezi a test: maguk az
imáink és a megbánásaink is tisztátalanok, s nem fogadhatók el Isten számára, csak ha
328
Krisztus drága vérére hivatkozunk Előtte. „A nép ebből megtanulta, hogy Istentől nem
várhatnak üdvösséget és nem is imádhatják Őt helyesen, hacsak a hit nem tekint minden egyes
esetben a közbeavatkozó vérre. Isten fenségétől joggal rettegünk, s az út az Ő jelenlétébe nem
más, mint veszélyes útvesztő, amíg nem tudjuk, hogy kibékült velünk Krisztus vérén át, s ez a
vér ad nekünk szabad bejutást Őhozzá. Minden imádat tehát hibás és tisztátalan, amíg
Krisztus meg nem tisztítja azokat a vérének ráhintésével… Bárcsak felötlene az a gondolat az
elménkben, hogy amit olvasunk, azt nem annyira tintával, mint inkább Krisztus vérével írták,
így amikor az evangéliumot prédikálják, az Ő drága vére keveredik a hanggal. Akkor sokkal
nagyobb figyelemmel és tisztelettel adóznánk a magunk részéről.” (Kálvin János)
22. vers. A „törvény szerint” azt jelenti: „a törvénynek megfelelően”, azaz, az
intézményének és a szabályainak megfelelően, a hit és az engedelmesség ama módján, amire
a népet kötelezték. Ezt mutatta meg az apostol az előző versekben. A célja az volt, hogy
bizonyítsa mind Krisztus halálának szükségességét, mint a vérének hatékonyságát a bűnök
megtisztításában, aminek a törvényi szokások az előképei voltak. A korlátozó „csaknem”
veszi figyelembe a „tűz” (4Móz21:23) és „víz” (3Móz22:6-7 stb.) kivételeit, de jegyezzük
meg jól, hogy ezek a kivételek olyan dolgok voltak, amik az Isten imádását közvetlenül nem
érintették, s a lelkiismeretet sem szennyezték be. Ezek csak külső tisztátalanságok voltak a
maguk természetében semleges dolgok által, amikben semmi bűn sem volt. Mégis
figyelmeztetésként szolgáltak olyan dolgok ellen, amik viszont beszennyeztek. A „csaknem”
a 3Móz5:11-ben szereplő kivételt is figyelembe veszi.
A 22. vers utolsó mondata egy általánosan és minden korban igaz axiómát jelent ki. A
törvény átka az volt, hogy „amely lélek vétkezik, annak kell meghalni” (Ezék18:20), és ma is
az. De miután nincs ember, „aki ne vétkeznék” (Préd7:20), Isten az Ő kegyelmében
gondoskodott arról, hogy legyen igazolása a bűnök elengedésének, valamint, hogy a törvény
átka ne azonnal legyen végrehajtva azon, aki a bűnt elkövette. Ezt azzal tette, hogy
megengedte a népnek az engesztelés megadását azokért a bűnökért az áldozatok vére által:
3Móz17:11. Ezzel Isten két dolgot ismertetett. Először az izraelitáknak azt, hogy az állatok
vérének politikai vagy átmeneti bűnbocsánatnak kell lennie, hogy ne kelljen meghalniuk
annak a törvénynek az ítélete folytán, ami a nemzet kormányzásának szabálya volt.
Másodszor, hogy a valóban lelki és örökös megbocsátás a Krisztus áldozatába vetett hitnek
kell megadni, amit a levágott állatok jelképeztek. A mostani vonatkozása ennek az igeversnek
az, hogy egyetlen léleknek sem lehet üdvössége, ha elveti Krisztus áldozatát.
A nagy áldozat
Zsid9:23-28
23. Annakokáért szükséges, hogy a mennyei dolgoknak ábrázolatai effélékkel

tisztíttassanak meg, magok a mennyei dolgok azonban ezeknél különb áldozatokkal.
24. Mert nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be
Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk.
25. Nem is, hogy sokszor adja magát áldozatul, mint a hogy a főpap évenként
bemegy a szentélybe idegen vérrel;
26. Mert különben sokszor kellett volna szenvednie a világ teremtetése óta; így
pedig csak egyszer jelent meg az időknek végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt.
27. És miképen elvégezett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután
az ítélet:
28. Azonképen Krisztus is egyszer megáldoztatván sokak bűneinek eltörlése
végett, másodszor bűn nélkül jelen meg azoknak, a kik őt várják idvességökre.
329
A jelen szakaszunk olyan rendkívül telt, hogy vissza kell fognunk a bevezető
megjegyzéseinket. Talán annyi kell az egészről mondani, hogy itt a Zsidókhoz írott levélben
az apostol Krisztus papi szolgálatát elemzi és bemutatja az Ő papi feladatainak mérhetetlen
felsőbbrendűségét a törvényi papokkal szemben. A most előttünk levő igeversekben az
apostol határozott alkalmazását adja meg annak, amiről az előző szakaszban beszélt.
Ellentétbe állítja az előképeket és azok valóságát. Itt bemutatja, hogy miután Krisztus nagy,
Istennek bemutatott áldozata volt a szubsztanciája az Ószövetség összes árnyának, ezért
hatékony, mindenre elegendő és végső volt.
A Zsid9:1-10-ben a törvény különféle előképeiről és árnyairól tett kijelentést. A
Zsid9:11-28-ban ezek beteljesedésének megnyilvánulása látható az Úr Jézus személyében és
munkájában. Ebben a második szakaszban látjuk Krisztus papságának a kiválóságát azoknak
a dolgoknak a megvalósulásában és azoknak az áldásoknak a bebiztosításában, amiket Áron
és az ő állatáldozatai nem voltak képesek elérni és bebiztosítani. Először is kijelentés hangzik
el arról, hogy Krisztus a valódi sátorba, magába a mennybe lépett be, s tette ezt az Ő
végtelenül érdemdús vére által, melynek értékét az a tény is bizonyítja, hogy „örök váltságot
szerzett” (11-12. versek). Másodszor, ennek megerősítését látjuk: miután az állatok vére
megtisztította a testet, Krisztus vére sokkal jobban megtisztítja a lelkiismeretet (13-14.
versek). Továbbá, a közbenjárói hivatal, amit Krisztus felvállalt, garantálja az üdvösségünket
(15. vers). így a szövetség-testamentum érvényességét is ugyanaz biztosítja (16-17. versek),
ahogyan az előképek is megadták ennek a zálogát (19-22. versek).
A Zsid9:23-ban (ami tulajdonképpen az előző szakaszhoz tartozik) az apostol lezárja
az általa tárgyalt fő pontot, nevezetesen, hogy az előképei dolgokat az állatok vérével
tisztították meg, így lenni kell egy kiválóbb módnak a mennyei dolgok megtisztítására és
megszentelésére, mégpedig nem máshogy, mint Maga Isten megtestesült Fiának a drága vére
által. Leszögezve ezt a tényt, most visszatér a törvény papjai és Krisztus közötti különbség
másik pontjához, Azok a papok csak a földi sátorba mentek be, de Krisztus magába a
mennybe (24-25. versek). Izrael főpapjának a belépése a szentek szentjébe évenként
ismétlődött, de Krisztus egyszer s mindenkorra lépett be (25-26. versek). Ezt megerősíti a
tény, hogy az emberek is csak egyszer halnak meg, így az istenember még kevésbé
szenvedhetné el ismétlődően a halált (27-28. versek). Ezért áldott dolog az mindenki számára,
akik a nagy áldozatra támaszkodnak, hogy Ő másodjára majd „bűn nélkül jelenik meg az
üdvösségükre” (28. vers).
„Annakokáért szükséges, hogy a mennyei dolgoknak ábrázolatai effélékkel
tisztíttassanak meg, magok a mennyei dolgok azonban ezeknél különb áldozatokkal.” (23.
vers) A nyitó szó jelzi, hogy most végkövetkeztetést von le az imént felállított előtételekből,
mégpedig olyat, ami a tett kijelentés mindkét részét tekintetbe veszi. Ebben az igeversben az
apostol felvázolja vagy összefoglalja a korábbi állítását minden dolog előképi megtisztításáról
a törvény alatt, s a lelki megtisztításról, amit Krisztus áldozata eredményezett. „Az ezekben a
szavakban foglal általános alapelv világosan az, hogy az engesztelésben az áldozatnak
méltóságban meg kell felelnie a megbocsátandó vétkek természetének és a bebiztosított
áldások értékének. Az állati vér a ceremoniális vétkekért adhatott engesztelést és az átmeneti
áldásokat biztosíthatta be, de az erkölcsi vétkek megbocsátásához és az örökkávaló áldások
eléréséhez nemesebb áldozatnak kellett véreznie.” (John Brown)
„Annakokáért szükséges (volt)”: ez utalás mind az előképekre mind a valóságra. Isten
intézményéből és kijelöléséből származott ez. az előképi dolgok természetében nem volt
semmi, ami tisztítást követelt áldozat által, mivel azonban Isten kegyeskedett mennyez
dolgokat előre jelezni ezekkel, ezért volt szükséges a megtisztításuk vérrel. Hasonlóképpen,
mivel Isten rendelte el a mennyei dolgok megtisztítását, ezért volt szükséges a nagyon
magasrendű áldozat bemutatására, mert az előképi felajánlások elégtelenek voltak erre a célra.
Az efféle „szükségesség” viszonylagos volt, s nem abszolút, mert Isten soha nem állt
330
semmiféle kényszer alatt. Az Ő végtelen bölcsessége követelte meg ezt az alkalmas és az Ő
dicsőségéhez és a választottjai javához illő módszert.
Az „minták” vagy „ábrázolatok” (23. vers) azok a dolgok voltak, amiről az apostol
beszélt, nevezetesen a szövetség, a könyv, a nép, a sátor és annak minden szolgálati edénye. A
„mennyei dolgok” voltak az örök szövetség, az egyház, valamint annak megváltása Jézus
Krisztus által. A „mennyei dolgokat” Isten az elméjében tervezte el teljes rendjükben,
okaikban, szépségükben és az Ő dicsőségére irányulásukban az örökkévalóságtól fogva, de
ezek „el voltak rejtve” Őbenne (Ef3:8-10). Ezekről tetszett Istennek hasonlító előképeket,
árnyék-hasonlóságokat, földi vázlatokat biztosítani Izrael elhívásában, a velük kötött
szövetségben és a sátor kijelölésében a papságával együtt. Ezzel az eszközzel kegyeskedett
tanítani a korai egyházat, akiknek a hite és engedelmessége a dolgok eme előképi rendjéhez
való igazodásban foglaltatott, aminek a lelki jelentését az ószövetségi szentek bizonyos
mértékig megértették (Zsolt119:18).
A „mennyei dolgok”. „A mennyei dolgok alatt én Isten tanácsvégzésének hatásait
értem Krisztusban, a megváltásban, az üdvösségben, az imádásban és az egyház örök
dicsőségében. Azaz, Maga Krisztus minden hivatalában, azok minden lelki és örökkévaló
hatásával az emberek lelkére és lelkiismeretére, Isten Általa történő minden imádásával az
evangéliumnak megfelelően. Mert mindezeknek a dolgoknak a törvényi dolgok voltak a
mintái. Isten azokban és azok által ismertette mindezeket a dolgokat.” (John Owen)
Konkrétabban, Maga Krisztus és az Ő áldozata előképét látjuk a törvényi rítusokban. Így az
összes lelki áldás is, amit az Ő közbenjárása bebiztosított, szintén „mennyei dolgok”: lásd
Jn3:12, Ef1:3, Zsid3:1. Az egyház is (Fil3:20), valamint maga a menny is, mint Krisztus és
megváltottjai lakóhelye benne foglaltatik ebben (Jn14:1-3). De itt felmerül egy probléma:
hogyan mondhatjuk ilyesféle dolgokról, hogy „megtisztíttatnak”?
Minden fent említett dolog közül egyik sem alkalmas tényleges tisztogatásra,
leszámítva az egyházat, azaz a tagjainak lelkét és lelkiismeretét. A nehézség azonban jobban
látszólagos, mint amennyire valóságos. A „megtisztítás” kettős jelentésű, nevezetesen jelenti a
külső odaszántságot Istennek és a belső megtisztítást, mindkettő általánosan benne foglaltatik
a „megszentelődés” kifejezésbe, ahogyan az a Szentírásban használatos. Azaz, a szövetség, a
szövetség könyve, a sátor és annak edényei az első értelemben „tisztultak meg”, azaz lettek
ünnepélyesen Istennek és az Ő szolgálatának szentelve. Hasonlóképpen „tisztult meg”
minden „mennyei dolog” is. Krisztus a tulajdon vérében szenteltetett, lett elkülönítve
Istennek: Jn17:19, Zsid2:10 stb. Maga a menny örökre a lakóhelyéül szenteltetett Krisztus
misztikus Testének, tökéletes békességben az angyalokkal, akik soha nem vétkeztek: Ef1:10,
Zsid12:22-24.
De mégis volt belső „megtisztulása” is majdnem minden „mennyei dolognak”. Az
egyház tagjainak lelkei és lelkiismeretei valóban meg lettel mosva, tisztítva és szentelve egy
belső és lelki megtisztulás által: Ef5:25-26, Tit2:14. Krisztus vérében lettek „megmosva”
(Jel1:5), s ezzel tisztultak meg minden bűntől (1Jn1:7). S bizonyos értelemben maga a menny
is meg lett tisztítva a sátorhoz hasonlóan a nép bűneim miatt, akik között állt (3Móz16:16).
Amikor az angyalok hitehagyottakká váltak, a bűn magába a mennybe is belépett, ezért nem
volt tiszta Isten szemében (lásd Jób15:15). Az ember bűnének következtében pedig szakadás
történt, s ellenségeskedés kezdődött a szent angyalok között fenn és a bukott emberek között
idelenn, így a menny nem volt mindkettő számára alkalmas lakóhely, amíg ki nem békültek,
az pedig csak Krisztus áldozata által történt meg (Ef1:10, Kol1:20).
Egy további részletet kell fontolóra vennünk: „magok a mennyei dolgok azonban
ezeknél különb áldozatokkal”. A többes szám használata Krisztus áldozatával kapcsolatosan
az, ami egyeseknek nehézséget okozott. Ebben a beszédmódban, ami enallagé néven ismert,
az egyes számot a kihangsúlyozás végett váltja fel a többes szám. Azért van így kifejezve,
mert a nagy áldozat nemcsak megerősítette az összes jelentőségét, érdemeit és jótéteményeit,
331
de felül is múlt minden mást méltóságban, a céljáét tekintve és hatékonyságban. Aztán a
törvény alatt ötféle áldozat volt elrendelve Izrael számára: az égő, az étel, a béke, a bűn és a
vétekáldozat (lásd 3Móz1-5), Krisztus nagy áldozatában pedig megtaláljuk mindegyiknek a
valóságát, s ezért múlta felül az Övé amazokét. Azaz a többes számú „áldozatok” itt Krisztus
egyetlen áldozatát hangsúlyozzák ki, annak felülmúlhatatlan kiválóságát kifejezve és
rámutatva, hogy ez biztosítja a szubsztanciáját megannyi árnyképnek a törvény alatt.
Ha az olvasó végigolvassa a Zsid9:18-23-at, akkor képes lesz felbecsülni a 2Móz24:8-
11-ben leírt remek következményt. A legdicsőségesebb előkép volt az. Ott olyan jelenetet
látunk, amihez nincsen hasonló az ihletett Írás lapjain egészen Isten Fiának a
megtestesülésééig. Ami itt a 2Móz24-ben szerepel, azt joggal nevezhetjük az ószövetségi
átváltozás hegyének. Ott nemcsak Mózest és Áront, Nádábot és Abihut látjuk, hanem a hetven
„vént” is (a nép képviselőit) Isten jelenlétében, amint tökéletes békességben esznek és isznak.
A kulcsszó ehhez a csodálatos eseményhez a 9. vers elején olvasható „azután”, ami előhozza
az elhintett vér felbecsülhetetlen értékét, s megmutatja a hatalmas kiváltságot, amit az
biztosított be, lehetővé téve a közösséget Istennel. Ennek valóságát látjuk a Zsid10:22-ben.
„Mert nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus,
hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk.” (24. vers) A
nyitó „mert” jelzi, hogy további érv következik Krisztus áldozata felsőbbrendűségének
bemutatásához a törvény alatt bemutatottakkal szemben. A 23. versben ezt az ereje mutatta
meg a jobb dolgok „megtisztításával” azzal szemben, amit az előképi áldozatok voltak
képesek megszentelni vagy megtisztítani. Itt a bizonyítékot abból a helyből meríti, ahová
Krisztus ment be, miután Önmagát kínálta áldozatul Istennek: nevezetesen magából a
mennyből. Ami Izrael főpapjának külön méltósága volt, és a fő kötelességének ellátását
jelentette, nem volt más, mint hogy arra a szenthelyre ment be, ahol Isten jelenlétének előképi
és látható jelképei voltak. Itt viszont maga a valóság tárul a szemünk elé.
„Mert… Krisztus.” A Közbenjárót megint a hivatalos titulusával említi. A 14. vershez
fűzött megjegyzéseink mellé még megemlíthetjük, hogy a „Felkent” titulus három dolgot
jelent. Először is a hivatalokat vagy feladatokat, amiket Isten Fia felvállalt az Ő népe
üdvöségéért. Ebből három volt, és mindegyiknek megvolt az ószövetségi előképe: a prófétai
(1Kir19:16, Zsolt105:15), a papi (3Móz8:12, 30, Zsolt133:2), valamint a királyi (1Sám10:1,
16:3), Másodszor, a jogot az adta ezeknek a hivataloknak a felvállalására, hogy az, Aki
Krisztust „felkente”, az Atya volt (Csel10:38) így jelölve ki és hatalmazva fel Őt (Zsid5:5).
Harmadszor, képes volt ellátni ezeket a feladatokat, amikre felkenetett, ezért jelentette ki: „Az
Úrnak lelke van én rajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangyéliomot
hirdessem” stb. (Lk4:18). Ez „az Úrnak lelke van én rajtam” kifejezés arra az isteni
felruházásra utal, ami megadatott Neki, v. ö. Jn3:34.
„Mert nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus.”
Először azért a tagadást említi, hogy kihangsúlyozza a soron következő, ezzel ellentétes
dolgot. Három dolgot említ itt az intézményével kapcsolatosan: ez a „szentek szentje” volt,
mégpedig azért, mert az volt az elkülönített hely, ahol Isten jelenlétének különleges zálogjai
megadattak. Másodszor, ami az anyagát illeti, az isteni parancsra, de ember kezének
munkájával készült, „kézzel csinált” volt. Harmadszor, a fő célját vagy végcélját illetően
mennyei dolgokra hasonlított, illetve azokat jelképezte. A „szentek szentjét” a Septuaginta
„szent helyeknek” fordítja, s ebből úgy tűnik, hogy többes számot használtak a görög
nyelvből hiányzó, alkalmas felsőfok pótlására.
„Hanem magába a mennybe.” Krisztusnak ezt a belépését a mennyei szentélybe meg
kell különböztetni az „egyszer s mindenkorra bement”-től a 12. versben. Az ahhoz a vershez
kapcsolódó magyarázatunkban igyekeztünk kissé részletesebben megmutatni, hogy ez utalás
arra, ami rögtön au után történt, hogy a Megváltó kiszenvedett a kereszten, amikor a
3Móz16:14 beteljesedéseképpen megjelent az Atya előtt, hogy bemutassa Neki az Ő teljesített
332
engesztelésének emlékeztetőjét. Áron belépése a szentek szentjébe nem annak az
engesztelésnek elvégzése végett történt (3Móz16:11), amit kívül hajtottak végre, hanem a már
elvégeztt engesztelés bemutatása Istennek. S Áron belépése csak a „gyolcs” öltözetében a
függönyön belülre (3Móz16:4, ellentétben a 2Móz28:2-vel stb.) sem lehet előképe Krisztus
győztes belépésének a mennybe, a koronázási naphoz tartozó minden ujjongással. Álladóan
különbséget kell tennünk Krisztus, valamint az előképe, Áron között, és Krisztus, valamint az
előképe, Melkisédek között. Áron senki másra nem mutatott Krisztus feltámadása utáén,
Melkisédek igen. Az „egyszer s mindenkorra” a Zsid9:12-ben kihangsúlyozza Krisztus
áldozatának a véglegességét. Az Ő „belépése” itt a Zsid9:24-ben közbenjárási céllal történt,
ami viszont folyamatos: Zsid7:25.
Királyi Főpapunk belépése a mennybe azért volt szükséges, hogy az áldozatát
hatékonnyá tegye a jótéteményeinek megadásában az egyháza számára. Ahogyan arra John
Owen rámutatott, Krisztus belépése a mennybe a mennybemenetele során két módon
fontolható meg. „1. Mint királyi, dicsőséges és győztes, mert a királyi hivatalához tartozott,
amivel kivívta a győzelmet az egyház minden ellensége felett, lásd ezt leírva az Ef4:8-10-ben
a Zsolt68:19-ből kiindulva. A Sátán, a világ, a halál és a pokol vereséget szenvedtek és
minden hatalom Neki adatott. Győztesen lépett be a mennybe. Ez tehát királyi volt. 2. Mint
papi. Békességet és kibékülést hozott a vér a kereszten, a szövetség megszilárdult, az örök
megváltást megszerezte, s úgy lépett be, mint nagy Főpapunk a szent helyre, Isten fenti
templomába, hogy hatékonnyá tegye az áldozatát az egyháza számára, s átadja annak
jótéteményeit neki.”
Krisztus a mennybe az egyháza nagy Főpapjaként, az új szövetség Közbenjárójaként,
népe „Előfutáraként” (Zsid6:20), az ő Szószólójukként (1Jn2:1), valamint „sok atyafi
Elsőszülöttjeként” lépett be. Ezzel az volt a célja, hogy „megjelenjen Isten színe előtt értünk”.
Ezt tesz „most”, jelenleg, mindig. Amit az előképi főpap tett, annak nem volt folytonossága.
De ez a „most” kifejezi az egész időszakot, az idő teljes hosszát Krisztus belépésétől kezdve a
mennybe a beteljesülésig. Abszolút értelembe a belépésének a mennybe más végcéljai voltak
(Jn17:5, Zsid1:3 „fenntartás” stb.), de megjelenni Isten színe előtt a népéért a Főpapjukként
volt az egyetlen célja vagy szándéka a belépésének a mennybe, mint Isten „templomába”,
ahol a „kegyelem trónja” áll. Mennyire kimutatja ez Krisztus teljes bizonyosságát az Általa
felvállaltak sikeres befejezéséről, a teljes felmentését a bűnök alól mindazoknak, akiket Őrá
bíztak. Ha nem vetett volna végleg véget a bűneinknek, nem jelenhetett volna meg
magabiztosan a Kezesünkként Isten színe előtt!
„Hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk.” Ez az Ő papi hivatalának
cselekedete. Nemcsak a mi Főpapunk, Aki így „megjelenik”, hanem teszi ezt az Ő egyháza
főpapjaként. Mindazonáltal ez olyan cselekedet, ami szükségszerűen foglalja magában
Önmaga felkínálását áldozatul a korábbi bűnökért, mert az engesztelő áldozat vére volt az,
amivel Áron bement a szenthelyre (3Móz16) a népe fejeként és képviselőjeként. Ebben a
megjelenésben Krisztus „a megöletett Bárányként” mutatkozik Isten előtt (Jel5:6)! Ez az, ami
érvényességet és hatékonyságot kölcsönöz a „megjelenésének”. A „megjelenik” szó jogi,
ahogyan egy ügyvéd jelenik meg a bíró előtt. Azért ment oda, hogy elkérje Istentől és átadja a
népének azokat az áldásokat, amiket nekik vásárolt meg. Azért ment oda, hogy bemutassa az
áldozatának végtelen érdemeit, mint állandó okot arra, hogy miért kell üdvözülniük: Rm8:34,
Zsid7:25. Ez hatalmas bizonyság Krisztus szeretetétől, gondoskodásáról és könyörületéről az
egyháza iránt: az Ő érdekük az, amit Ő támogat.
„Nem is, hogy sokszor adja magát áldozatul, mint a hogy a főpap évenként bemegy a
szentélybe idegen vérrel” (25. vers). Ebben a versben az apostol két dolgot tesz: elébe megy a
lehetséges ellenvetésnek, s folytatja a nagy áldozat rendkívüli kiválóságának bemutatását. Az
ellenvetést így lehetne megfogalmazni: ha Áron belépése a szentek szentjébe Krisztus
belépésének előképe volt a mennybe, akkor Neki is a törvényi főpaphoz hasonlóan gyakorta
333
be kellene mennie oda. Ezt az apostol itt tagadja. Efféle végkövetkeztetés semmiképpen sem
vonható le, valójában a végletekig téves. Isten nem követelte ezt meg Krisztustól, nem volt rá
szükség, s amint azt a következő igeversben megmutatja, lehetetlenség is lett volna
megtennie.
„Krisztus egyetlen áldozatának olyan az abszolút tökéletessége, hogy nincs szükség
semmiféle megismétlésére és nem is tűrné azt el. Azért jelenti ki az apostol, hogy ha megvetik
vagy elhanyagolják, „akkor többé nincs bűnökért való áldozat” (Zsid10:26). Krisztus
áldozatának ez az abszolút tökéletessége először is a Személyének méltóságából fakad:
Csel20:28. Az istenember volt az, Aki engedelmeskedett, szenvedett és halt meg: semmi
ennél több vagy ezzel egyenlő többé nem kínálható fel. Másodszor, magának az áldozatnak a
természetéből. Krisztus belső kegyelmi munkálkodásaiban a kegyelem és az engedelmesség
semmivel sem dicsőíthető jobban, mint ahogyan azt Maga Immánuel tette. így az Általa
elszenvedett büntetésben is teljes mértékben elszenvedte a törvény egész átkát. Ezért minden
további felajánlás vagy engesztelés súlyosan istenkáromló lenne. Harmadszor, az Atya iránta
érzett szeretetéből és a Benne való gyönyörködéséből. Az Ő egyetlen áldozata elnyerte Isten
tetszését és belenyugodott abba. Ezért lehetetlen annak bármiféle megismétlése.” (Kivonat
John Owentől)
„Nem is, hogy sokszor adja magát áldozatul.” Ezekben a pozitív és félreérthetetlen
szavakban a Szentlélek világosan elejét vette és cáfolta a pápisták istenkáromló gyakorlatát,
akik a napi „miséjükben” azt színlelik, hogy újra bemutatják Krisztus áldozatát, s a
„papjaikkal” úgy mutatják be Őt, mint felajánlást Istennek, azt állítva, hogy a kenyér és a bor
átlényegülnek Krisztus valódi testévé és vérévé. Ezért vétkesek abban a kimondhatatlan
bűnben, hogy Krisztust újból megfeszítik és nyílt gyalázatnak teszi ki (Zsid6:6), mert a
színlelt „Krisztus valódi feláldozásával” a napi ismétléseik során tagadják annak
elégségességét és véglegességét (Zsid10:2), lezüllesztve azt Izrael évenkénti áldozatának
szintje alá, amit állatok vérével végeztek.
„Mint a hogy a főpap évenként bemegy a szentélybe idegen vérrel.” Ezekkel a
szavakkal kapcsolatosan William Gouge gyönyörűen mutatott rá: „Itt a bizonyítéka Isten
gyengéd bánásmódjának az ember iránt abban, hogy megkímélte az ő vérét. Bár ember
rendeltetett papnak, hogy előképe legyen Krisztus papságának, s noha az embernek abban a
funkciójában meg kellett jelennie Isten előtt, s noha hordoznia kellett a többiek neveit, sőt
bűneit (2Móz28:38), azaz mindazt, amit Krisztus is tett, mégis, amikor a vérontására került
sor, Isten megkímélte az embert és elfogadta az állatok vérét, ahogyan a kost is Izsák helyett
(1Móz22:13). Mennyire felmagasztalja ez Isten irántunk érzett szeretetét, Aki oly gyengéd
volt az emberrel, de nem kímélte a tulajdon Fiát (Rm8:32)!”
„Mert különben sokszor kellett volna szenvednie a világ teremtetése óta; így pedig
csak egyszer jelent meg az időknek végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt.” (26. vers) Ez az
igevers két részből áll. Először is megadja a 25. versben tett kijelentés megerősítésének okát:
ha Krisztusnak „sokszor kellett volna” felajánlania Magát Istennek, akkor újra és újra kellett
volna „szenvednie a világ teremtetése óta”, azaz az emberi történelem minden egyes
generációjában újra és újra meg kellett volna halnia. Másodszor, annak az érvnek a
megerősítését Isten kijelöléséből meríti: csak egyszer, az idők teljességében jött el Krisztus a
Földre, hogy áldozat legyen a népe bűneiért. Azaz, az apostol annak az ellenvetésnek a vaskos
abszurditását fejezi ki, amit a 25. versben cáfolt, elismerve, hogy az azt jelentené: Krisztus
vére nem hatékonyabb annál, amit a zsidó főpapok kínáltak fel.
Az apostol érvének ereje két nyilvánvaló feltevésre épül. Először is, Krisztus
„áldozata” (25. vers) és „szenvedése” (26. vers) elkülöníthetetlenek. Az Ő szenvedésében és
az által kínálta fel magát az Úr Jézus Istennek, valamint azért, mert Pap és Áldozat volt
egyszerre. Áron soksor „áldozott”, de soha nem „szenvedett”, mert ő maga soha nem volt
áldozat. A leölt bika szenvedett. Krisztus azonban Papként és Áldozatként egyszerre nem
334
„áldozhatott” anélkül, hogy „szenvedett” volna, s főleg ebben rejlik az érv ereje. Krisztus
felajánlásának vagy áldozatának maga a természete, ami nem volt más, mint a saját vérének
kiontása, zárta ki eleve annak megismétlését.
Másodszor, az apostol érve itt arra a tényre is épül, hogy a világ kezdete óta szükség
volt az engesztelésre mindazok bűnei miatt, akiket üdvözíteni kellett. A bűn azonnal belépett
a világba annak megteremtése után azonnal az ősszüleink hitehagyása következtében.
Mindazonáltal egy sor bűnös, mint például Ábel, Énókh, Noé, Ábrahám és a lelki maradék
Izraelben bűnei megbocsáttattak és ők örök üdvösséget nyertek, bár az általuk kínált
áldozatok nem voltak képesek csökkenteni az erkölcsi vétkességüket vagy megváltani a
lelküket. Nem: az ő üdvösségük is Krisztus áldozatának volt köszönhető. Ebből
elkerülhetetlenül következik, hogy ha az Ő egyetlen áldozatának érdemei nem terjednének ki
ezek össze bűnének eltörlésére is, akkor Neki vagy gyakorta kellett volna szenvednie, vagy
amazok elpusztultak volna. Viszont látva, hogy a kiválasztott bűnösök Krisztuson keresztül „a
világ kezdete óta” üdvözültek, a nagy áldozat érdemei még inkább kiterjednek a világ végéig.
„Így pedig csak”, nem az emberi történelem elején, „egyszer”, azaz egyszer s
mindenkorra, soha többé meg nem ismételve, „az időknek végén” vagy „az idők
teljességében” (Gal4:4). Ez az „időknek végén” vagy még inkább szó szerint „a korszakok
végén” itt „a világ teremtetése óta” kifejezés ellentéteként használatos, ami rendszerint a bűn
első világba lépésére vonatkozik, valamint Isten részéről a kegyelem megadására Krisztusban
arra, ahogyan „a világ teremtetése előtt” (Ef1:4 stb.) az örökkévalóságot és Isten
tanácsvégzéseit fejezi ki abban. Az idő isteni megkülönböztetése Isten egyháza iránti
kegyelmének vonatkozásában három fő részre osztható: a törvény előtti időszakra, a törvény
alatti időszakra, valamint Krisztus megtestesülése utáni időszakra a világ végéig. Ezt az utolsó
időszakot, abszolút értelemben véve nevezik „az idők teljességének” (Ef1:10), amikor
mindaz, amit Isten eltervezett az Ő kegyelmének korszakában, elérte a csúcspontját és nem
lehet azon változtatni, amíg a Föld meg nem szűnik.
„Egyszer jelent meg az időknek végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt.”
„Megjelent” itt a Földön (a görög szó teljesen más, mint ami a 24. versben szerepelt): régtől
fogva homályosan látszott az előképekben, de most „megjelent testben” (1Tim3:16). A célja
Krisztus eme megjelenésének „a bűnök eltörlése” volt: a görög szó nagyon erős, és a
Zsid7:18-ban „érvénytelenít”-nek van fordítva (Károlinál: „eltöröltetik” – a ford.) Jegyezzük
meg alaposan, hogy ezt a kijelentést csak Krisztus egyházának vonatkozásában teszi. Ő teljes
engesztelést adott a népe összes bűnéért, átvéve azok zsoldját, levezekelve a vétkeiket,
megsemmisítve azok uralmát. Így amikor Isten a bűnbánó bűnösre vonatkoztatja Krisztus
áldozatának érdemeit, minden ítélet eltöröltetik (Rm8:1), s azok uralkodó hatalma
megsemmisül (Rm6:14).
„És miképen elvégezett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután az ítélet:
azonképen Krisztus is egyszer megáldoztatván sokak bűneinek eltörlése végett, másodszor
bűn nélkül jelen meg azoknak, a kik őt várják idvességökre.” (27-28. versek) Ezekben a
versekben fejezi be az apostol Krisztus áldozata okainak, természetének, céljainak és
hatékonyságának a bemutatását, amivel az új szövetség fel lett szentelve és meg lett erősítve.
Ezekben háromszoros megerősítését látjuk a Megváltó engesztelésének az egyediségéről és
elégségességéről. Először is egy összehasonlítást tesz az „amiképpen” és „azonképpen”
szavakkal. Másodszor kijelenti, miért halt meg Krisztus: „sokak bűneinek eltörlése végett”.
Harmadszor az ebből eredő következtést jelenti ki a 28. vers végén.
Első az összehasonlítás. Ezt az emberek Isten törvény erejű ítélete folytán
bekövetkező halála és Krisztusnak az Isten kijelölése által történt áldozata között teszi.
„Elvégezett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak.” A „végzés” büntetőjogi volt, a
törvény megszegése miatti ítélet és átok (1Móz2:17), ami két részből állt: időbeli halálból és
örök ítéletből. A halál nem a véletlen műve, nem is „a természet adóssága”, azaz olyan
335
állapot, aminek az ember a teremtésének folytán van alávetve. A halál némileg több, mint a
pszichológiai törvény: ugyanaz az Isten, aki fenntartotta Methusélahot több, mint kilencszáz
éven át, Ádám testét is örökké fenntartotta volna, ha nem vétkezik. A bűntelen angyalok
halhatatlanok. A halál a bűn zsoldja (Rm6:23). Énókh és Illés, Lázár és a hívők ama
generációjának esete, akik Krisztus visszatértekor élnek majd a Földön (1Kor15:51) csak
kivételek az általános szabály alól az isteni szuverenitás puszta cselekedeteinek megfelelően.
„Azután az ítélet.” Ezt ugyanaz az isteni, megváltozhatatlan alkotmány szabja ki
mindenkire: Csel17:31. A halál nem vet véget az embernek, hanem másvalamit segít elő, ami
ugyanolyan biztos és elkerülhetetlen a maga idejében. Ahogyan halál hagyja az embereket
úgy találja majd őket a halál. Ez az „ítélet” itt ellentéte a hívők „üdvösségének” Krisztus
második megjelenésekor. Ez a gonoszok ítélete az utolsó nagy napon: Rm2:5. Ezt a törvény
elítélő határozata alapján fogják végrehajtani rajtuk, Isten visszavonhatatlan átka folytán
örökre elűzik majd őket Tőle, s leírhatatlan és örök kínok szakadnak majd rájuk.
„Krisztus is egyszer megáldoztatván.” Mivel halálos ítélet lett kiszabva Ádám minden
leszármazottjára (Rm5:12), akiket bűnőzöknek, törvényszegőknek tekintettek a szövetségi
főjük alatt, Isten, mindenki Bírája, ezért „jelölte ki” vagy ítélte Krisztust a törvény átkának
elhordozására azokért és azok helyett, akiket képviselt. „Krisztus is egyszer megáldoztatván
sokak bűneinek eltörlése végett.” Itt azt a szabadulást látjuk, amit Isten bölcsessége és
kegyelme biztosított a választottjainak. A Felkent a népe Főpapjaként mindenre elegendő és
végső elégtételt adott mindazok bűneiért, akiket az Atya adott Neki az örökkévalóságtól
fogva. Azaz, a 27-28. versek a törvény és az evangélium ellentétjét mutatják be, ahogyan az
„embereket” határozatlanul, míg a „sokakat” konkrétan említik. Neki tulajdoníttatott sokak
bűne, amiket elhordozott, Ő kapta meg ezekért a büntetést és teljesen eltörölte azokat a saját
testében a fán (1Pt2:24).
„Másodszor bűn nélkül jelen meg azoknak, a kik őt várják idvességökre.” Ezt a
szövegkörnyezetével összhangban kell értelmezni, s a 3Móz16-ban találhatók valóságaként.
Az itt használt „megjelenik” szót nem a Krisztus visszatérésére szokásosan használt, a
jelentése „meglátszik”. Amikor Áron eltűnt a függöny mögött, a nép buzgón várta, hogy
mikor jön elő ismét megáldani őket. Így Krisztus is, elvégezve az engesztelést és belépve a
mennybe ismét megjelenik majd és meglátják azok, akik várnak Rá. Ahogyan az embereknek
a haláluk után még egyszer meg kell majd jelenniük testben, hogy elszenvedjék a kárhoztató
ítéletet, úgy jelenik majd meg Krisztus is, hogy Isten választottjaira ruházza az örök
üdvösséget.
„Azoknak, a kik őt várják”, azaz minden megváltottnak, a „sokaknak”, akik bűneit Ő
hordozta el. Noha a látomás késik, ők mégis várják (Hab2:3). Öt dolog foglaltatik benne
ebben a „várják”-ban. Először is a szilárd hit az Ő megjelenésében, ami az Ő ígéretébe vetett
fenntartás nélküli bizalmon alapszik: Jn14:2-3. Másodszor, annak valóságos szeretete:
2Tim4:8. Harmadszor, a heves vágyakozás arra, amiért ezt kiáltják: „Ámen, bizony jövel
Uram Jézus!” (Jel22:20) Negyedszer, a türelmes várakozás a megannyi elcsüggedés
közepette: Jak5:7-8. Ötödször, a személyes felkészülés arra: Mt25:10, Lk12:35-37.
„(Neki tulajdonított) bűn nélkül… idvességökre.” Ez Krisztus második eljövetelét
állítja szembe az elsővel. Amikor először jelent meg, Rajta volt a „bűn” (Jn1:29) a bűnösök
Kezeseként. Ezért volt ő a fájdalmak férfia, s ezért szenvedett az ifjúságától fogva
(Zsolt88:16). De nagyon más állapotban fog megjelenni ismét: mint a bűn és a Sátán
legyőzője, a népe Megváltója, a királyok Királya és az uraknak Ura. A visszatértekor az
egyszer s mindenkorra bemutatott áldozatának hatékonysága majd nyíltan megmutatkozik. A
népe bűneinek kérdése végleg lerendeződött a kereszten. „Mert a mi országunk mennyekben
van, honnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk; Ki elváltoztatja a mi nyomorúságos
testünket, hogy hasonló legyen az Ő dicsőséges testéhez, amaz Ő hatalmas munkája szerint,
mely által maga alá is vethet mindeneket.” (Fil3:20-21)
336
337
10. fejezet
Az előképi áldozat
Zsid10:1-4
1. Minthogy a törvényben a jövendő jóknak árnyéka, nem maga a dolgok képe

van meg, ennélfogva azokkal az áldozatokkal, a melyeket esztendőnként szünetlenül
visznek, sohasem képes tökéletességre juttatni az odajárulókat;
2. Különben megszűnt volna az áldozás, mivelhogy az egyszer megtisztult áldozók
többé semminemű bűntudattal nem bírtak volna.
3. De azok esztendőnként bűnre emlékeztetnek.
4. Mert lehetetlen, hogy a bikák és bakok vére eltörölje a bűnöket.
A levelünk 10. fejezetének két fő szakasza van: az első Krisztus áldozata

elégségességének bemutatásával foglalkozik azok számára, akik hisznek: 1-20. versek. A
másik az első szakasz tanításának gyakorlati alkalmazásával foglalkozik a hitre, az
engedelmességre és a kitartásra, 21-39. versek. A Lélek fő célja ezzel Krisztus engesztelése
kiválóságának és hatékonyságának a bemutatása, s nem annyira Isten, mint inkább a szentek
iránt, megmutatva azokat a felbecsülhetetlen áldásokat, amiket megszerzett a hit házanépe
kegyelt tagjainak. A módszer, aminek a követésére az apostolt ihlette a célja megvalósítása
érdekében ismét az ellentét felállítása volt a mózesi korszak előképi áldozatai, valamint a
keresztyénség egyetlen Áldozata között, az árnyékot állítva szembe a szubsztanciával, s ezt
azért, hogy kiemelje az egyik elégtelenségét és a másik elégségességét ahhoz, hogy tökéletes
belépést biztosítson Isten színe elé, az ebből származó ama kiváltsággal, hogy elfogadott
imádókként közeledhetünk Őhozzá.
Mivel az ószövetségi áldozatok önmagukban és önmaguktól nem voltak képesek
kielégíteni a szent Isten követelményeit, ezért nem voltak képesek azok szükségleteit sem
betölteni, akik azokat bemutatták. Emiatt önmaguktól nem voltak képesek sem békét
teremteni Istennel, sem békét adni az áldozatot bemutatók lelkiismeretének. Mivel nem voltak
képesek valódi engesztelést adni a bűnökért, így a bűnöst sem tisztíthatták meg. Ezért mutat
rá az apostol, hogy az ároni áldozatok csak „árnyékok” voltak, így az ismételgetésük mutatta
ki az elégtelenségüket, s az el nem törölt bűn emlékezete mindig felidéződött, amikor az
áldozatot levágták. Miután pedig csak az állatok vérét ontották ki, ez a médium vagy áldozat
nem volt képes sem Isten haragját lecsillapítani, sem pedig az Ő áldásait megszerezni azok
számára, akik bemutatták.
A kapcsolat a Zsid10 és az azt közvetlenül megelőzők között nagyon áldásos. A 9.
fejezet záró verseiben két dolog kapcsolódik össze: Krisztus keresztje és az Ő második
eljövetele. S mi van a Golgota keresztje és a megváltottak és az Istennel kibékültek tényleges
belépése között a dicsőségbe? Ez: a keresztyén élet a Földön, s ez az, ami főleg szem elé kerül
a levél záró fejezeteiben. A mostani helyzet, a kiváltságok, az életvitel, a szentek fegyelme és
felelőssége tárulnak elénk. A Zsid10 első húsz versében az az Isten előtti tökéletes megállás
látható, amivel most az újjászületett hívő rendelkezik, valamint az ő áldott kiváltsága, hogy
imádóként lélekben beléphez a mennyei pitvarokba, miközben itt lenn várja az ő
Megváltójának megígért visszatérését. Megmutatva a 9. fejezetben, hogy az engesztelés
elvégeztetett, a mennyei helyek megtisztultak, amikor a Megváltó belépett a szentek
szentjébe, a Lélek most azt a tényt hangsúlyozza ki, hogy a hívő megtisztított és elfogadott
imádóként alkalmassá vált a közeledésre Istenhez.
Az előző szakaszokban az apostol a lévita korszak papjait állította ellentétbe a mi nagy
Főpapunkkal, s szembeállítva a nagyon különböző szövetségeket vagy üdvökonómiákat,
338
amikhez ők tartoztak, bemutatva Krisztus egyetlen áldozatának mérhetetlen felsőbbrendűségét
a régi kor sok áldozatával szemben, ellentétet állítva a megfelelő „sátrak” között, amikben
Áron, illetve Krisztus szolgált. Ezek mindegyike azt a célt szolgálta, hogy belesulykolja az
ingadozó zsidókba a judaizmus elégtelenségét és a keresztyénség kiválóságát. Most azt
mutatja meg, hogy nemcsak a két rendszer, minden azokhoz tartozóval egyetemben
különböznek annyira, mint a pislogó gyertya a ragyogó Naptól, hanem a kettőhöz tartozó
egyének által élvezett kiváltságok is olyan élesen különülnek el, mint a sötétség a
világosságtól. A mózesi rendszer, mint olyan, nem volt képes sem tartós békét teremteni a
lelkiismeret számára, sem pedig bejutást biztosítani Isten jelenlétébe, de Krisztus engesztelése
megszerezte ezeket a drága áldásokat azok számára, akik Őhozzá menekülnek.
A gondolatmenet megragadása, amit a jelen fejezet első fő részében követ nem
jelenthet nehézséget. Először is van egy kijelentésünk és szemléltetésünk a törvényi áldozatok
hiányosságáról a „tökéletes” imádó számára: 1-4. versek. Másodszor, Krisztus áldozata
„örökre” elégséges mivoltának megnyilvánulását és példáját látjuk (14. vers) azok számára,
akikért engesztelést adott Istennek: 5-20. versek. Azaz, az apostol ismét bizonyítja a
judaizmus összes nem hatékony áldozata lecserélésének szükségességét Krisztus mindenre
elégséges áldozatával. Az első pont kidolgozása közben kijelentést tesz a lévita áldozatok
elégtelenségéről a bűn kiengesztelésére és az azokat felajánlók szorongató szükségleteinek
kielégítésére (1. vers). Ennek az állításnak az igazságát azok ismételgetésének gyakoriságából
meríti (2. vers). Megmutatja, hogy az évenkénti előképi engesztelés csak a bűn kérdésének
újbóli felvetését jelentette (3. vers). Ezekből a tényekből vonja le azt a kikerülhetetlen
következtetést, hogy ezek az áldozatok képtelenek voltak eltörölni a bűnöket.
„Minthogy a törvényben a jövendő jóknak árnyéka, nem maga a dolgok képe van meg,
ennélfogva azokkal az áldozatokkal, a melyeket esztendőnként szünetlenül visznek, sohasem
képes tökéletességre juttatni az odajárulókat” (1. vers). Három kérdés megfontolását ajánljuk
e vers elmélkedő olvasójának. Először is, mi a pontos ellentét az „árnyék” és a „kép” között?
Másodszor, mit jelent az odajárulók „tökéletességre juttatása”? Harmadszor, miért rendelt el
Isten olyan áldozatokat, amik ennyire hatástalanok voltak? Ezekre a pontokra
összpontosítunk, amikor megpróbáljuk magyarázni ezt az igeverset.
„Minthogy a törvényben a jövendő jóknak árnyéka… van meg.” A nyitó „minthogy”
azt jelzi, mit vezet ez be és levon egy következtetést a korábban elhangzottakból.
Megmutatva, hogy Krisztus áldozata eleget tett Isten minden követelésének és megerősítette
az új szövetséget, az apostol ebből arra következtet, hogy miután a lévita áldozatok nem
tudták elérni azokat a célokat, amiket Krisztusé igen, ezért ezeket félre kell állítani. A
„törvényt” itt nem szabad a ceremoniális törvényre korlátozni, amire a „jövendő jóknak
árnyéka” szavak figyelmeztetnek minket, s az még kevésbé az erkölcsi törvény, amihez
abszolút értelemben felfogva nem tartoznak áldozatok. Nem, az utalás itt a mózesi
üdvökonómia egészére történik, illetve konkrétabban arra a szövetségre, amit Isten Izraellel a
Sinainál kötött, annak minden istentiszteleti intézményével egyetemben.
„Hangsúlyosan említi az árnyékokat először, mert a valódi és örök áldásoknak csak az
árnyéka vagy körvonalai vannak megígérve. Az árnyéknak nincs szubsztanciája, csak a
formáját idézi emlékezetbe annak a testnek, amelyről kivetül! Maga a ’kép’ Krisztusban
adatik meg nekünk, az eljövendő jó dolgok teljes és állandó megtestesülése.” (Adolph Saphir)
Hisszük, hogy ez tárja elénk a helyes elképzelést: ezt világosan megerősíti a Kol2:17,
„Melyek csak árnyékai a következendő dolgoknak, de a valóság a Krisztusé”. Az apostol itt
ugyanazokról a dolgokról beszél, mint amikről a Zsid10:1-ben: a mózesi üdvökonómiáról,
annak minden istentiszteleti rendeletével és intézményével, amik csak a földi vázlatát vagy
ábrázolását adták a valóságnak, de nem volt szubsztanciájuk, valóságtartalmuk vagy „testük”,
mert az csak Magában Krisztusban található meg, Akire az ószövetségi árnyékok mutattak.
339
Az „árnyék” csak a test ábrázolását adja többé-kevésbé azonos formában és méretben, de
mégis csak homályos és tökéletlen, lásd a Zsid8:5-höz fűzött magyarázatainkat.
A „jövendő jók” (jövendők, de nem a levél megírásának idején, hanem abban az
időben, amikor a mózesi üdvökonómia volt hatályban) utalás azokra az áldásokra és
kiváltságokra, amik az egyháznak adattak meg Krisztus megtestesülésének, valamint annak
következtében, hogy Ő ellátta a hivatalát. Joggal nevezhető ezek „jó dolgoknak”, mert
ezekhez nem keveredik gonoszság és nem képeznek ötvözetet azzal: más dolgok
viszonylagosan „jók”, de ezek abszolúte. A „képük” vagy szubsztanciájuk Krisztusban
található és az Ő evangéliumában tárul elénk: a „kép” szó hasonló használatát illetően v. ö.
Rm8:29. „Ez tehát az, amit az apostol tagad a törvény vonatkozásában: nem történt meg a jó
dolgok ígéretének tényleges beteljesülése, nem jelent meg Krisztus testben, nem rendelkezett
a tökéletes engesztelés igazi, valóságos áldozatával, csak ábrázolta ezeket a dolgokat. Ebből
fakadt a tökéletlensége és a gyengesége, így egyetlen áldozatával sem volt képes tökéletessé
tenni az egyházat.” (John Owen)
„Azokkal az áldozatokkal, a melyeket esztendőnként szünetlenül visznek, sohasem
képes tökéletességre juttatni az odajárulókat.” Ezekben a szavakban látjuk a levezetést vagy a
következtetést arra, amire a verset megnyitó „minthogy” felkészít minket: ha a törvény nem
tartalmazott semmi jobbat az „árnyékoknál”, akkor nyilvánvaló, hogy az áldozatai sem
tehették tökéletessé az azokat felkínálókat. John Owen a leghasznosabban mutatott rá, hogy
az itt a „szüntelenül” fordított görög szó jelentése „örökre”, s így is fordul elő máshol csak
ebben a levélben a Zsid7:3-ban, 10:12-ben és 10:14-ben (a Bagster Interlinear „az
örökkévalóságban” kifejezéssel fordítja), s nem szabad összekapcsolni az előző mondattal,
hanem a soron következővel kell ekképpen: „a törvény az áldozataival nem juttatta
tökéletességre örökre vagy a végsőkig azokat, akik odajárultak”.
Három dolgot jelent ki az igeversünk második felében. Először, a „törvény” vagy a
régi szövetség vagy a mózesi üdvökonómia erőtlenségét. Az soha nem „tehetett tökéletessé”.
Semmi eszközzel és semmi módon nem volt képes ezt megtenni: lehetetlenség volt
megtennie. Ezt nagyon hangsúlyosan jelenti ki, hogy kitörölje a zsidók elméiből a
tökéletesség minden várakozását a judaizmussal. Másodszor, a törvény erőtlenségét illetően,
azt itt az „áldozataival” írja le, mert ez volt az, amiben a zsidók többsége főként bizakodott.
De nemcsak általánosságban mondja ezt az áldozatokról, hanem az engesztelés napi nagy
áldozatról is, amit „évenként” mutattak be: ha az sem volt hatékony, akkor mennyivel inkább
azok voltak a kisebbek! Harmadszor, az erőtlensége abban rejlett, hogy képtelen volt
„tökéletességre juttatni az odajárulókat”.
A „tökéletes” itteni jelentését illetően visszautalunk a Zsid7:11-hez fűzött
magyarázatunkra. Azok javára, akiknek nincs hozzáférésük az 1930- augusztusi számhoz,
szeretnénk rámutatni, hogy a „tökéletes” kifejezés ennek a levélnek az egyik kulcsszava, és
alapos figyelemmel kell adóznunk a szövegkörnyezetének is. Több köze van a viszonyokhoz,
mint a tapasztalathoz. Inkább a dolgok objektív, mintsem a szubjektív oldalára vonatkozik.
Inkább a törvényi és a lényegi összetevőt tartja szem előtt, mintsem a gyakorlatit. A
„tökéletesség” egy dolognak az ahhoz tervezett állapot teljességére juttatását jelenti.
Doktrínálisan a kielégítő és végső kapcsolat létrehozására utal Isten és az Ő népe között. Arról
a szilárd megállásról beszél Isten kegyeiben és áldásaiban, amit Krisztus szerzett meg a
szentjeinek. Lásd a Zsid2:10-hez, 5:9-hez és 6:1-hez fűzött megjegyzéseinket is.
Az a „tökéletesség”, amit Isten követel meg, abszolút igazodás az Ő erkölcsi
törvényéhez, azaz nemcsak a vétkek súlya nem nehezedhet ránk, de teljes, hibátlan és
jutalmazandó engedelmesség és szükséges a részünkről. Magától értetődő, hogy ennek
bebiztosítása mennyire nem volt lehetséges az állatok leölésével. A 2. versben szereplő
„odajárulók” mint „imádók” vannak meghatározva: ők voltak azok, akik felhasználták a lévita
áldozatokat az istentiszteletben. Ennek a „járul” szónak a gyökere az 3Móz1:2-ben szereplő
340
származik „áldoz” („áldozatot hoz”) szóból származik. A héber szó itt azokat jelenti, akik
„közelednek” az áldozattal, így járulva az oltárhoz. Bár az állatok leölése átmeneti
engesztelést biztosított csupán, nem biztosította be az örök bűnbocsánatot, nem tökéletesített
„folytonosan” vagy „örökre”. Ezért az áldozatot bemutató lelkiismeretére gyakorolt hatása is
csak átmeneti volt, mert a bűnérzet visszatért hozzá, ugyanazoknak az áldozatoknak az
ismétlésére kényszerítve őt, ahogyan az apostol jelenti ki a következő versben. Miért rendelt
el Isten ennyire hatástalan áldozatokat?
Sok válasz adható erre a kérdésre. Noha a lévita áldozatok nem tudták megadni az
örök megváltást, semmiképpen sem voltak haszontalanok és értéktelenek. Először is,
emlékeztették Izraelt arra a tényre, hogy Isten kimondhatatlanul szent és nem tűri a
gonoszságot. Folytonosan emlékeztették őket arra, hogy a bűn zsoldja a halál. Ezekből
tanulták meg, hogy a bűneik folyamatos elismerése elkerülhetetlen, ha fenn akarják tartani a
közösséget az Úrral. Másodszor, ezekkel az előképekkel és árnyékokkal Isten megmutatta
nekik az irányt, ahonnan a valódi üdvösségnek jönnie kell, nevezetesen egy ártatlan
Áldozattól, Aki helyettük hordozza el a jogos büntetést a bűneikért. Ezzel tanította őket Isten
arra, hogy nézzenek előre hitben azokra az időkre, amikor majd megjelenik a Megváltó, s a
nagy áldozatot bemutatja a népe bűneiért. Harmadszor, volt hatékonyság az ószövetségi
áldozatokban is az átmeneti ítéletek eltávolításához, a ceremoniális mosakodásokhoz és a
külső közösség fenntartásához Jahvével. Azok, akik megvetették az áldozatokat, „kivágattak”
vagy ki lettek közösítve, de akik ezeket bemutatták, fenntartották a helyüket az Úr
gyülekezetében.
Mielőtt tovább lépnénk a következő igeversre próbáljuk meg a gyakorlatban is
alkalmazni a magunk számára az eddigieket. Istenhez járulva, azaz Hozzá közeledve
imádóként az első minősítés bennünk az, hogy törvényesen biztosak vagyunk a bűneink
tökéletes engesztelésében (törlésében). Ha ez az alap nincs lefektetve a lélekben és a
lelkiismeretben, akkor egyetlen vétkes személy sem állhat meg Előtte. Ha hálát adunk és
dicsérjük Őt azt megelőzően, hogy tudjuk: megbocsátott és elfogadott minket, nem egyéb,
mint Káin erőszakos bűnének megismétlése. A legelső dolgok, amiket az evangélium ajánl
nekünk, az, hogy ismerjük el a tönkrement állapotunkat, ítéljük el kíméletlenül önmagunkat,
forduljunk el a bűneinktől és tegyünk magunkévá Isten kegyelmének mélységes
szükségességét, ahogyan azt Jézus Krisztusban megkaptuk. Csak a valóban bűnbánó szív és
hit ragadja meg a Bárány engesztelő vérét, s csak így közeledhet bármelyik bűnös a Szenthez.
„Különben megszűnt volna az áldozás, mivelhogy az egyszer megtisztult áldozók
többé semminemű bűntudattal nem bírtak volna.” (2. vers) Ennek az igeversnek a tartalma
lehetővé teszi a számunkra az Igazság konkrét összetevőinek világosabb megragadását,
amivel a mostani fejezet foglalkozik. Nem annyira az áldozatok hatásaival Isten felé, mint
inkább az ember felé: a tisztító hatásuk az imádókra kerül főleg előtérbe. Ez nyilvánvaló az
„egyszer megtisztult” és a „többé semmiféle bűntudattal” kifejezésekből. Hasonlóképpen, a fő
dolog a következő versekben annak bemutatása, hogy Krisztus engesztelése mit biztosított be
a népének: lásd 10, 14, 19. versek.
„Különben megszűnt volna az áldozás.” „Ezt az igeverset annak az érvnek az
alátámasztása végett teszi hozzá, ami a korábban említett törvényi áldozatok hatástalanságával
kapcsolatos. Az okot az említett áldozatok ismételgetéséből meríti, amitől nyilvánvalóvá vált,
hogy azok képtelenek voltak tökéletesíteni. Az érvet így lehet megfogalmazni: Az, ami
tökéletessé tesz, megszűnik, miután tökéletessé tett, de azok az áldozatok, amiket évről évre
bemutatnak, nem szűntek meg, ezért azok nem is voltak képesek tökéletesíteni.” (William
Gouge) Válaszképpen elmondható, hogy az áldozat ismétlése nem valamiféle benne rejlő hiba
miatt történt, hanem azért, mert a felajánló újabb bűnöket követett el. Maga az áldozat
engesztelést adott a felkínálása pillanatáig elkövetett bűnökre, de miután újakat is elkövettek,
újabb áldozat vált szükségessé. Nézzünk szembe ezzel a problémával.
341
Volt hiba magukban az áldozatokban, amint azt majd világosabban is látjuk, amikor a
4. vershez érünk. Ezek teljesen alkalmatlanok voltak Isten végtelen követelményeinek
kielégítésére, elégtelenek voltak ellentételezni a gonoszt, amit Isten megnyilvánuló dicsősége
ellen követtek el és nem voltak képesek a tisztességén esett csorbát kiköszörülni. Csak az az
áldozat adhatott valós és végleges elégtételt, amelyiknek belső, lényegi érdemei voltak,
végtelen volt az értéke, és olyan tökéletes volt, hogy semmit sem kellett hozzátenni. Krisztus
engesztelésének örökkévaló a hatékonysága Isten számára és örökké elérhető a hit számára.
Nem számít, hányszor használják, az ereje soha nem fogyatkozik meg és az értékessége soha
nem homályosul el.
„Mivelhogy az egyszer megtisztult áldozók többé semminemű bűntudattal nem bírtak
volna.” Az utolsó szavak rögzítik a számunkra az „egyszer megtisztult” jelentését vagy
inkább a területét. Ez az áldozati kifejezés jelentheti vagy a bűn vétkességének vagy a miatta
történt beszennyeződés eltörlését (vagy mindkettőt): az egyiket a megigazulás törli el, a
másikat a megszentelődés. Az egyik Krisztus papi tetteinek hatása az Isten iránt, engesztelést
adva a bűnért, a másik ama áldozat érdemeinek alkalmazása a lelkünkre és a
lelkiismeretünkre a élek által, ami által megtisztulunk, megújulunk és megváltozunk. Most
csak az első van előttünk, nevezetesen a bűn olyasfajta eltörlése, ami magával viszi annak a
vétkesség miatti elítélő erejét is a lelkiismeretről. Ezt azonban a lévita áldozatok nem voltak
képesek megtenni, ahogyan a következő igevers megmutatja.
„Semminemű bűntudat.” Ez nem azt jelenti, hogy aki „megtisztult”, vagy megigazult,
annak többé nincs bűnérzete, mert senki nincs fájdalmasabban annak és a benne lakozó
„testnek” a tudatában, mint az újjászületett lélek. Ez az ő nagy terhe és bánata. Nem, aki
érzéketlen a gonoszságra és a benne lakozó bűn vétkességére, az egy becsapott lélek: „Ha azt
mondjuk, hogy nincsen bűn mi bennünk, magunkat csaljuk meg és igazság nincsen mi
bennünk” (1Jn1:8) S a Zsid10:2 utolsó szavai sem utalnak semmiképpen sem arra, hogy nincs
szükség a keresztény számára a bűneinek nagyon alapos átvizsgálására, s Isten sem követeli
tőle a megtérést és a megvallásukat, majd az ismételt odajárulást a kegyelem trónjához
„könyörületért” Krisztus áldozatán keresztül. „A ki elfedezi az ő vétkeit, nem lesz jó dolga; a
ki pedig megvallja és elhagyja, irgalmasságot nyer.” (Péld28:12): ez minden korban megáll.
A „semminemű bűntudat” szabadságot jelent attól nyugtalan vagy félelmet keltő
érzéstől, amire rászolgáltak. Teljes szabadulást jelent attól a félelemtől, hogy Isten valaha is
nekünk tulajdonítja majd a bűnöket. Ez áldott felismerése annak, hogy „nincsen azért immár
semmi kárhoztatásuk azoknak, a kik Krisztus Jézusban vannak” (Rm8:1). A hit megragadta
Isten drága bizonyságtételét Krisztus vérének elégségességéről az Ő minden követelményének
kielégítéséhez. Ha valóban hisszük, hogy a bűneink árát a bűntelen Helyettesítő fizette ki,
akkor hogyan félhetnénk attól, hogy egyszer majd nekünk kell kifizetnünk?! A „bűntudat” szó
kétszóból tevődik össze, aminek a jelentése „ismeret”, azaz kapcsolódó ismerete a jónak és a
gonosznak. A lelkiismeret a lélek szeme, ami megkülönbözteti a helyest a rossztól, de mégis
függ, mint a szem a világosságtól. A lelkiismerethez és azon keresztül beszél Isten, mint
világosság (1Jn1:5). Amikor ez a világosság betör és megmutatja nekem, ki vagyon én, rossz
lelkiismeretem lesz attól, amikor megtisztul vér által (ahogy a hit megragadja annak
hatékonyságát) akkor tisztává válik.
Fontos megjegyezni, hogy az igeversünk nem azt mondja, hogy az imádóknak „nem
lehet bűntudatuk”, hanem azt, hogy „nincs bennük többé bűntudat”. Ez megerősíti azt az
elképzelés, miszerint az előző igevers „szüntelenül” („örökké”) kifejezése nem az
„áldozatokhoz”, hanem a „tökéletességhez” kapcsolódik, Hatalmas hiba lenne azt feltételezni,
hogy a lévita áldozatok teljes mértékben csődöt mondtak a bűnök eltörlésében Isten előtt: a
3Móz4:2, 4:31, 16:11-12 mást mutatnak. Az sem igaz, hogy azok az áldozatok nem voltak
képesek levenni a bűntudat terhét az azokat bemutatókról: ebben az esetben soha nem
olvasnánk arról, hogy örvendeztek Isten előtt. Nem, az apostol itt arról beszél, hogy azok az
342
áldozatok csak ideig-óráig nyugtatták meg a lelkiismeretet: nem voltak képesek lefektetni az
alapját az állandó nyugalomnak és a tartós békességnek.
De mi a helyzet a keresztyén ama bűneivel, amiket a „megtisztulása” vagy
megigazulása után követ el? A Jn13:10 adja meg a választ: „A ki megfürödött, nincs másra
szüksége, mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta”. Krisztus vére által a keresztyén
teljesen megtisztult egyszer s mindenkorra, már ami a bűn törvényszéki és örökkévalóság-beli
következményeit illeti: „egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a
megszentelteket” (Zsid10:14). Ezzel gondoskodott a számukra olyan szilárd békességről és
vigasztalásról, hogy nem kell új áldozatot bemutatniuk nap mint nap. Az evangélium teszi
közzé, hogyan élvezhetik a békességet Istennel életük minden napján azok, akik naponta
vétkeznek: a bűneik napi megvallásával (önmagukat elítélve és őszintén megtérve azokból),
továbbá Krisztus drága vére tisztító erejének napi használatával a napi életvitelük
szennyeződéseire.
„De azok esztendőnként bűnre emlékeztetnek.” (3. vers) Ennek a versnek az első
szava jelöli annak az érvnek a természetét, amihez ragaszkodik. A második versben kimutatta,
hogy ha az imádók a törvény szerint tökéletességre jutottak volna, akkor nem volna többé
bűntudat, de, mondja az apostol, nem így volt velük: Isten semmit sem rendelt el hiába, s
nemcsak azoknak az áldozatoknak az ismételgetését írta elő, hanem azt is, hogy minden
felajánlásban benne legyen a „megemlékezés” a bűnről, amiért jóvátételt kell adni. Isten saját
intézménye volt (3Móz16:21-22), hogy „konkrét megemlékezés” vagy megemlékezés az
elismerésen keresztül legyen: lásd 1Móz41:9, 42:21. Erre e kétségtelen tényre hivatkozva az
apostol erősíti meg az 1-2. versekben elhangzottakat.
Itt azonban egy valódi nehézséggel szembesülünk: a jelen fejezet első négy verse
mintegy háttérként szolgál annak a dicsőséges igazságnak a még világosabb bemutatásához,
ami a következőkben szerepel. Más szóval, egy ellentétre mutat rá annak megmutatásával,
amit a lévita áldozatok nem voltak képesek elérni, de Krisztus igen: „mert egyetlenegy
áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket” (14. vers). Mindazonáltal megmarad
a tény, hogy a keresztyéneknek nemcsak évente egyszer, de minden nap emlékezetükbe kell
idézni és bűnbánóan meg kell vallani a bűneiket, sőt, a mi Urunk Maga tanított minket
imádkozni azok bocsánatért: Lk11:3-4. Miben rejlik hát a különbség a lévita áldozatok és
Krisztusé között, látva, hogy mindkettő esetében meg kell emlékezni a bűnről? Bár a
probléma bonyolultnak tűnik, a megoldás mégis egyszerű.
Azok, akik a mózesi üdvökonómiában vallották meg a bűneiket, előkészületképpen
tették, az újabb engesztelés érdekében, de a keresztyéneknél nem ez a helyzet. A mi
„megemlékezésünk” és megvallásunk csak annak a tökéletes engesztelésnek az alkalmazására
és hatékonyságára vonatkozik, ami egyszer s mindekorra elvégeztetett. Náluk az emlékezet a
törvény megválaszolandó átkára, valamint Isten lecsillapítandó haragjára irányult, nálunk
pedig Krisztus áldozata jótéteményeinek átadására a lelkiismeretünknek, amik által van
biztosítva a békességünk Istennel. A bűnök megvallása ugyanannyira szükséges az
Újszövetségben is, mint az Ószövetségben, de teljesen más célt tartva szem előtt: nem része a
vétkek jóvátételének, hanem önmegalázkodásra késztet minket, nagyon óvatosságra ösztönöz
a bűn iránt, dicsőíti Istent a rendelkezésre álló kegyelemért és az Ő megbocsátásának érzését
szerzi meg a lelkünk számára.
„Mert lehetetlen, hogy a bikák és bakok vére eltörölje a bűnöket.” (4. vers) Az apostol
itt csúcsra járatja az előző versekben elmondottakat: látva, hogy a törvény csak a valódi
megváltás „árnyékait” tartalmazta és nem volt képes örökre tökéletesíteni az imádókat (1.
vers), s látva, hogy megmaradt a „bűntudat” (2. vers), mint azt az évenkénti és előképi
engesztelésnek maga a célja is bizonyította (3. vers), ebből elkerülhetetlenül az következett,
hogy „nem voltak képesek” ezek az áldozatok „eltörölni” a bűnöket vagy megfelelő jóvátételt
adni azokért. Úgy véljük, ez a nyitó „mert” jelentése itt.
343
A bűnök „eltörlésére” egyaránt szükség van a világ Kormányzója, valamint a népének
lelkiismerete előtt. De ezt az állatok vére nem tudta megvalósítani. Miért nem? Mindenekelőtt
azért, mert Isten nem erre a célra rendelte az állatáldozatokat. Az istentisztelet minden
kiválósága és hatékonysága attól a céltól függ, amelyre Isten elrendelte azt. Az állatoknak az
áldozat bemutatása során felkínált vérét Isten annak bemutatására rendelte, ahogy a bűnt el
kell törölni, de nem arra, hogy önmagában meg is valósítsa azt. Nincs is összhangban az isteni
akarattal és bölcsességgel az, hogy ezt megtegye. Isten kijelentette a bűnnel szembeni
szigorúságát a megbüntetésének szükségességével az Ő dicsőségére és a teremtményei feletti
szuverén uralmáénak megfelelően. Ennek a legünnepélyesebb bemutatója a Sinai hegynél
játszódott le a tüzes törvény átadásakor (2Móz19:16-24), de miféle következetesség volt
aközött, valamint Isten szörnyű igazságosságának kielégítése, valamint a bűnök eltörlése
között az olyan szegényes módszerekkel, mint a bikák és a kosok vére? Ezekben az esetekben
semmiféle arányosság nem mutatkozik a bűn végtelen bűnössége és a jóvátételének
gyengécske eszközei között.
Egyetlen teremtmény számára sem volt lehetséges eleget tenni a világegyetem
mindenható Kormányzója követelményeinek. A legmagasabb rendű angyal sem lett volna
képes kellő elégtételt adni azért az óriási gonoszért, amit a bűn okozott Istennek, s nem lett
volna képes a látható dicsőségén esett csorba kiköszörülésére sem. Sőt, ha nem egyesült volna
Krisztus bűntelen és szent emberi mivolta, amiben elvégezte a megváltás hatalmas munkáját,
az Ő isteni mivoltával, akkor nem tudta volna kielégíteni Isten követelményeit és kiérdemelni
az örök üdvöséget a népe számára. Még sokkal kevésbé volt képes az állatok vére megvédeni
a végtelen Fenség tisztességét, lecsillapítani igazságos haragját, eleget tenni az Ő szent
törvénye követelményeinek, vagy akár csak megtisztítani az ember lelkiismeretét és szívét.
„A bikák és a bakok vére külsődleges, földi és testi dolog volt, de a bűnök eltörlése belső,
isteni és lelki dolog.” (William Gouge) Bár az Isten által bevezetett lévita áldozatoknak
megvolt a hatékonyságuk a külső és ceremoniális szennyeződések eltávolításához, a belső és
erkölcsi szennyet nem voltak képesek eltörölni.
Ez a 4. vers egy rendkívül fontos alapelvet hirdet ki és szemléltet, ami leleplezi a
ritualisták hatalmas hibáját. Mint arra a fentiekben rámutattunk, az istentisztelet minden
rendtartása az isteni elrendelésből meríti az értékét: ezek csak arra lehetnek hatással, amire Ő
kijelölte, s nincs bennük öröklött hatékonyság. Miközben hasznosan képviselhetnek lelki
igazságokat, de nincs saját lelki erényük, ezért önmagukból és önmaguk által nem képesek
bebiztosítani lelki eredményeket. A judaizmus áldozatainak megvolt az Isten által elrendelt
jelentésük és értékük, de nem voltak képesek eltörölni a bűnöket. Ugyanez igaz a
keresztyénség két rendtartására is. A keresztséget és az úrvacsorát Isten rendelte el. Ezek
áldott valóságokat jelképeznek. De nincs bennük rejlő erő sem a bűnök eltörlésére, sem a
lelkek megújítására, vagy lelki áldások megadására. Csak akkor nyer áldást a lélek, ha a hit a
jelképeken túl arra tekint, Akit jelképeznek.
Mielőtt lezárnánk ezt a részt, talán hasznos elébe menni egy kérdésnek, ami
valószínűleg felmerült az olvasókban. Az előttünk levő versekben kijelentettek fényében
vajon arra kell következtetnünk, hogy az ószövetségi szentek közül egyiknek sem volt
tökéletes és örökös megállása Isten előtt? Nem, valóban, mert az efféle következtetés
összeütközésben állna megannyi világos ószövetségi igeszakasszal és azokkal az ígéretekkel,
amikkel az egyház rendelkezett az Ószövetség alatt. Az apostol itt nem abszolút módon
tagadja, hogy bárkinek lett volna lelki bejárása Istenhez és valódi lelkiismereti békessége
Őelőtte, hanem pusztán csak azt jelenti ki, hogy az efféle áldások nem voltak bebiztosíthatók
pusztán csak a lévita áldozatokkal. De azok, akik „a kegyelemből való választás szerinti
maradékhoz” tartoztak (Rm11:5) rendelkeztek olyan kapott hittel, ami az árnyékon túl a
Valóságra nézett: lásd Jób19:25, Zsolt23:6, Én2:16, Ézs12:2, Dán12:2 stb.
344
Az isteni megtestesülés
Zsid10:5-7
5. Azért a világba bejövetelekor így szól: Áldozatot és ajándékot nem akartál, de

testet alkottál nékem,
6. Égő és bűnért való áldozatokat nem kedveltél.
7. Akkor mondám: Ímé itt vagyok, (a könyv fejezetében írva vagyon rólam), hogy
cselekedjem óh Isten a te akaratodat.
A jelen fejezet első négy versében az apostol azon igyekezett, hogy a lévita áldozatok
elégtelenségét sulykolj a zsidóknak azoknak a lelki és örökkévaló hatásoknak az elérését
illetően, amelyek ahhoz voltak szükségesek, hogy a szegény bűnösök alkalmassá váljanak a
megállásra Isten előtt, mint elfogadott imádók. A célja ezzel az volt, hogy kikövezze előttük
az utat Krisztus áldozatának égető szükségessége és abszolút elégséges volta bemutatásához.
Először azt jelentette ki, hogy az Ószövetség „a jövendő jók árnyékát” adta, de nem magát a
valóságot (1. vers). A mózesi üdvökonómiában az emberek azt tanulták, hogy a ceremoniális
vétek, ami a ceremoniális törvény megszegésének volt a következménye, elszakított az
Istennel fennálló ceremoniális közösségtől, s az előírt áldozatok bemutatása biztosította a
ceremoniális megbocsátást (3Móz4:20), helyreállította a külső közösséget, ezzel pedig elejét
vette az átmeneti büntetésnek. Ezen a módon vázolta tehát fel az alacsonyabb szférában azt,
amit Krisztus áldozatának kellett megvalósítania a magasabban.
Azt, hogy volt hiányosság az előképi áldozatokban, világosan jelezte a gyakori
ismételgetésük (2. vers). Ha az áldozatot bemutató úgy „megtisztulhatott” volna, hogy többé
már nem lett volna „bűntudata”, azaz az erkölcsi vétke teljesen és végleg eltöröltetett volna,
akkor több áldozatra nem lett volna szükség. S noha Isten népe folyamatosan elkövet újabb
bűnöket, új áldozatra mégsincs szükség. Miért? Mert az egyetlen tökéletes áldozat teljes
elégtételt adott Istennek és örökös hatékonyságú Előtte: ezért mindig elérhető a bűnbánat és a
hit számára, az újabb bocsánat elnyerése végett. De efféle elégségesség nem tartozott az
előképi áldozatokhoz, az átmeneti és külső megtisztítást képesek voltak biztosítani, de semmi
többet. „Még ha lúgban mosakodnál is, vagy szappanodat megsokasítanád is, feljegyezve
marad a te álnokságod előttem, mondja az Úr Isten.” (Jer2:22)
Nem volt arányosság a bűn végtelen bűnössége, Isten igazságának követelményei és
az állatok levágása között. Akát Isten természetének, akár az ember lelkének vagy a bűn
rendkívüli bűnösségének fényében nézzük a dolgot, nyilvánvaló, hogy a bikák és a kosok vére
nem volt képes engesztelést adni (4. vers). S nem volt ez a tény teljesen ismeretlen az
ószövetségi időkben sem, hisz Jahve egyik prófétája vajon nem jelentette-e ki: „Mivel menjek
eleibe az Úrnak? Hajlongjak-é a magasságos Istennek? Égőáldozatokkal menjek-é elébe,
esztendős borjúkkal?! Kedvét leli-é az Úr ezernyi kosokban, vagy tízezernyi olaj-patakokban?
Elsőszülöttemet adjam-é vétkemért, vagy méhem gyümölcsét lelkemnek bűnéért?!” (Mik6:6-
7) Később azonban ez a világosság elveszett a testi zsidók számára, akik, mint a
megsötétedett pogányok azt kezdték hinni, hogy valódi és hatékony engesztelés adatott az
állatvér felkínálásával Istennek.
„Annakokáért szükséges, hogy a mennyei dolgoknak ábrázolatai effélékkel
tisztíttassanak meg, magok a mennyei dolgok azonban ezeknél különb áldozatokkal.”
(Zsid9:23) Még ha ez nyilvánvaló is most minden megújult elme számára, mégis rettenetesen
nehéz volt meggyőzni a zsidókat róla. A lévita áldozatok isteni intézmények, s nem emberi
koholmányok voltak. Az atyáik tizenöt évszázadon át áldoztak ezekkel, azaz, ennyi idő
elteltével azt állítani, hogy ezeket Isten félreállította, hatalmas követelményt támasztott a
hitükkel, az előítéleteikkel, a vonzalmaikkal szemben. Mindazonáltal az apostol logikája
345
legyőzhetetlen volt, az érveinek ereje pedig megválaszolhatatlan. De áldott dolog
megfigyelni, hogy itt nem hagyta annyiban a dolgot, hanem ismét egy olyan tekintélyre
hivatkozott, ami ellen nem lehetett fellebbezni.
Ahogyan fejezetről fejezetre haladtunk és követtük a keresztyénségnek a judaizmussal
szembeni felsőbbrendűségének ihletett feltárását, mély benyomást gyakorolt ránk a tény, hogy
minden egyes kritikus pont az Ószövetségből merített bizonyítékkal lett alátámasztva. Amikor
a Fiú kiválóságát jelentette ki az angyalokkal szemben (Zsid1:4), akkor a Zsolt97:6-ra
hivatkozott (Zsid1:6). Amikor a megalázott Messiás felmagasztaltatását taglalta Isten kezének
minden munkája fölé (Zsid2:6-9), akkor a Zsolt8:5-7-et idézte. Amikor Krisztus papságának
felsőbbrendűségét jelentette ki Áronéval szemben, a Zsolt110:4-et adta meg alátámasztásul
(Zsid6:20). Amikor rámutatott a régi szövetség felváltására az újjal, a Jer31:31-re mutatott,
mint ami ugyanazt tanítja (Zsid8:8). S most elértük a mindennél fontosabb dolgot a lévita
áldozatok eltörlése kényszerítő szükségességének kimutatásához: a saját Szentírásuk másik
részére hivatkozik, ami ugyanezt a tényt hirdeti. Mennyire mutatja be mindez a Szentírás
felbecsülhetetlen értékét és végső tekintélyét!
„Azért a világba bejövetelekor így szól: Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet
alkottál nékem, égő és bűnért való áldozatokat nem kedveltél. Akkor mondám: Ímé itt
vagyok, (a könyv fejezetében írva vagyon rólam), hogy cselekedjem óh Isten a te akaratodat.”
(5-7. vers) Ezek az igeversek közvetlen idézetet tartalmaznak a 40. zsoltárból, ami a 2., 16.,
22., 10. zsoltárokkal egyetemben messiási zsoltár. Ebben az Úr Jézust halljuk beszélni,
ahogyan az Atyjához szól, és jól tesszük, ha a legnagyobb figyelmet szenteljük minden egyes
szótagnak, amit Ő itt kimond.
Az idézet, ami itt az ószövetségi Írásokból származik, ezzel kezdődik: „Azért a
világba bejövetelekor így szól”. A nyitó „azért” pontos jelentése nem könnyen határozható
meg: látszólag azt jelenti: összhangban az első négy versen kimutatott tényekkel, illetve azok
bizonyítékaként – figyeljünk csak Magának Krisztusnak a prófétai nyelvezetére. John Owen
ezt javasolta: „Ez nem arról adott számot, hogy miért hangzottak el a soron következő szavak,
hanem hogy miért voltak a dolgok így elrendelve és elrendezve”. Az „azért” logikai kötőszó,
ami jelzi, hogy az ószövetségi áldozatok elégtelensége miatt Krisztus nem azokat a
gyümölcstelen áldozatokat jött bemutatni, hanem hogy Isten akaratát cselekedje a helyükben.
A mózesi istentisztelet az összes bonyolult rituáléjával lecserélődött valami azt helyettesítő
jobbal. Krisztus elvette az elsőt, hogy megszilárdítsa a másodikat.
Az előttünk álló igeszakasz egy egész könyv megírását tenné szükségessé, nem
pusztán csak egy szakaszét, mert a tartalma annyira áldott, annyira csodálatos és annyira
fontos. Benne szemlélhetjük az Atya bámulatos kegyelmét és bölcsességét, a Fiú páratlan
szeretetét és engedelmességét, valamint a szövetségi egyezséget, ami az Atya és a Fiú között
jött létre a megváltás munkájával és az egyház üdvösségével kapcsolatosan. Benn újra
megmutatkozik előttünk az a tökéletes harmónia, amit az Ó- és az Újszövetség között áll fenn,
valamint ezeknek a dolgoknak a bejelentése. Benne visszamegyünk a világ teremtése elé és
megláthatunk valamit az Örök Szentháromság fenséges tanácskozásából. Benne
megmutatkoznak az eszközök, amiket az isteni bölcsesség kijelölt ezeknek a
tanácsvégzéseknek a végrehajtására. Egyszerre kötelességünk és kiváltságunk imádságos
szívvel elmélkedni és szorgalmasan kutatni a Szentlélek gondolatait ezekben.
„Azért a világba bejövetelekor.” Aki itt előttünk áll, az a Szentháromság második
Személye. Ő az, aki az örökkévalóságtól fogva Atyja örömében volt. Nem más Ő, mint az Aki
által és Akiért lett megteremtve minden, „a mi van a mennyekben és a földön, láthatók és
láthatatlanok” (Kol1:16), „a ki mindeneknek felette örökké áldandó Isten” (Rm9:5). Ez a
kimondhatatlanul áldott és dicsőséges Valaki kegyeskedett nem pusztán szemlélni, vagy
követet küldeni, hanem személyesen eljönni ebbe a világba. S csodák csodája, nem „Isten
formájában, Magán viselve az Istenség minden látható jelét, még csak nem is angyal
346
formájában jelenve meg, amint azt néha megtette az ószövetségi időkben, hanem „szolgai
formában” jött el, s „a törvény alatt lett”. Bárcsak valóban meghajolnának a szíveink a
csodálkozástól és imádnák ezt a bámulatos és páratlan csodát!
„Mikor pedig eljött az időnek teljessége” (Gal4:4), amikor az ember bűnössége és
teljes tehetetlensége ahhoz, hogy kimentse önmagát a félelmetes nyomorúságából,
teljességgel megmutatkoztak; amikor a judaizmus és a lévita áldozatok erőtlensége világossá
vált, akkor tetszett a Fiúnak megtestesülni, végrehajtani az Istenség örök tervét, eleget tenni
az örök szövetség feltételeinek, beteljesíteni az ószövetségi próféciák próféciáit és ígéreteit, s
elvégezni azt a fantasztikus munkát, ami a Szentháromság Istennek megszámlálhatatlanul sok
dicséretet hozott, dicsőíteni Őt minden munkája felett, eltörölni a népe bűneit és gondoskodni
a számukra a tökéletes és örökkévaló igaz mivoltról, ami felhatalmazza és alkalmassá teszi
őket arra, hogy örökre az Atya házában lakozzanak. Olyan magasztosak ezek a dolgok, hogy
csak azok képesek valamilyen mértékben felfogni és belemerülni ezekbe, akiket az igazság
Lelke kegyeskedik megvilágosítani és tanítani. Bárcsak tetszene Neki most az Ő szuverén
kegyelmében ráragyogni mind a szerző, mind az olvasó értelmére és szívére!
„Azért a világba bejövetelekor így szól: Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet
alkottál nékem.” Itt a Fiú tökéletes intelligenciáját látjuk az Atya szándékának és akaratának
vonatkozásában. A Szentháromság Isten örök céljában Krisztus, mint Közbenjáró, „örök
időktől fogva felkenetett” (Péld8:23). Az Úr „szerezte Őt”, s Ő „mellette volt, min kézműves”
(Péld8:22, 30). így semmi sem maradt rejtve Előtte, az Istenség minden tanácsvégzését
ismerte. Ezért jelentette ki a megtestesülése után: „az Atya szereti a Fiút, és mindent
megmutat néki” (Jn5:20). Ennek a ténynek a szemléltetését látjuk az előttünk álló szakaszban.
„Így szól: Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nékem.” Itt azonban
felmerül egy nehézség: ha a lévita áldozatokat Maga Isten rendelte el, akkor hogyan
mondhatja, hogy nem akarta ezeket? A megoldás egyszerű: a nyelvezet itt (mint nem túl
ritkán a Szentírásban) viszonylagosan értendő, nem abszolút módon. Csak egy valódi
értelemben voltak elfogadhatók az ószövetségi áldozatok Istennek, a másikban pedig nem így
volt. Az utalás itt nem az áldozatok tényleges elrendelésére történik, mert a Zsid10:8
elmondja nekünk, hogy ezeket „a törvény szerint vitték”, amit Isten adott Izraelnek. S az
utalás nem is a nép engedelmességére vonatkozik, őket illetően a mózesi üdvökonómiában,
mert Isten ezeket az áldozatokat meg is követelte és el is fogadta a kezükből. S az apostol nem
pusztán csak a mostani szempontból beszél (ahogyan azt egyesek felszínesen feltételezték),
azaz nem mondja, hogy az áldozatok többé már nem voltak kedvesek a számára. Nem az
igeszakaszunk sokkalta mélyebb jelentésű: Isten azokat az áldozatokat nem arra a célra
szánra, amire Krisztus áldozatát rendelte el.
„De testet alkottál nékem.” Ennek a mondatnak az első szava az előző
meghatározására szolgál: Krisztus testét állítja szembe, azzal helyettesíti, cseréli fel a lévita
áldozatokat. Emlékezzen az olvasó az egész szövegkörnyezetre: ott a Szentlélek bikák és
bakok vérének teljes elégtelenségét mutatta meg, a lehetetlenségét annak, hogy ezek eleget
tegyenek Isten követelményeinek és kielégítsék a bűnösök legnagyobb szükségleteit. Isten
nem arra a célra rendelte el az állatáldozatokat. Erre vonatkozólag ezekben soha nem lelte az
örömét: Isten akaratának megfelelően ezek mindig is teljességgel alkalmatlanok voltak ilyen
célra. Mert az örökkévalóságtól fogva Krisztus volt a „Bárány”, Aki „eleve elrendeltetett”,
hogy elégtételt adjon Istennek az Ő népéért (1Pt1:20). A lévita áldozatokat Isten soha nem
szánta másra, mint átmeneti eszközként a nagy áldozat előrejelzésére. Ennek Maga a
Közbenjáró is teljes mértékbe a tudatában volt már a világ teremtése előtt is.
„De testet alkottál nékem.” A „test” kifejezés egy szinekdoché (amikor a rész szerepel
az egész helyett, mint amikor azt mondjuk, hogy a gazdának ennyi és ennyi „darab” marhája
van vagy a gyártó ennyi és ennyi „kezet” alkalmaz”) Krisztus egész emberi természetéről,
mely testet és lelket foglal magában. Ami az egyes okokat illeti, amiért a Szentlélek itt a
347
Krisztus „teste” kifejezést használta a „lelke” helyett (mint az Ézs53:10-ben), alázatosan a
következőket javasoljuk. Először, annak a ténynek a kihangsúlyozása végett, hogy Krisztus
áldozata a halál által történt, s ennek egyedül az Ő teste volt kitéve. Másodszor, mert az új
szövetséget Krisztus áldozatával kellett megerősíteni, ez pedig vér által történt, ami egyedül a
testben volt meg. Harmadszor, hogy nyilvánvalóbbá tegye a Fő hasonlóságát a tagokhoz, akik
„test és vér részesei” voltak. Negyedszer, hogy emlékeztessen minket arra, hogy Krisztus
egész emberei természete („a szent [dolog]”, Lk1:35) nem különálló személy volt.
„De testet alkottál nékem.” Az igének kettős jelentése van: Krisztus emberi mivoltát
az Atya eleve elrendelte és megteremtette. Az első utalás az „elkészítésre” itt ugyanaz, mint
az Ézs30:33-ban. „Mert készen van a szörnyű tűzhely régen, készen áll az már a királynak is”;
„a miket Isten készített az őt szeretőknek” (1Kor2:9); „az irgalom edényein, melyeket eleve
elkészített a dicsőségre” (Rm9:23). Az örök tanácsában Isten eldöntötte, hogy a Fiúnak meg
kell testesülnie: az örökkévaló szövetségben az Atya javasolta és a Fiú elfogadta, hogy a
megfelelő időben Krisztus hasonlatossá váljon az emberekhez. A második utalás az
„elkészítésre” Krisztus emberi mivoltának tényleges megteremtésére vonatkozik, hogy az
alkalmas legyen arra a munkára, amire szánták.
„De testet alkottál nékem.” Az igemagyarázók szükségtelenül zavarták magukat és az
olvasóikat össze eltérést felfedezve ezek, valamint a Zsolt40:7 szavai között: „füleimet
fölnyitottad” vagy „kivájtad” (széljegyzet). Valójában nincs semmiféle ellentét a két kifejezés
között, az egyik jelképes, a másik szó szerinti, de mindkettőnek ugyanaz a jelentése. Ezek az
Atyának a Fiú iránti cselekedetére utalnak, a cselekedet célja az, hogy alkalmassá tegye Őt
Isten akaratának megcselekvésére az engedelmesség útján. A zsoltáros által használt
hasonlatnak kettős jelentősége van. Először is, a „fül” a testnek az a tagja, amivel meghalljuk
a parancsokat, amiknek engedelmeskednünk kell, így semmi sincs gyakoribb a Szentírásban,
mint az engedelmesség kifejezése hallás és meghallgatás által. Itt ismét a rész szerepel az
egész helyett. Egyedül az isteni természetében a Fiú számára lehetetlenség volt, Aki egyenló
volt az Atyával, a törvény alá helyezkedni. Ezért készített Neki másik természetet, amelyben
engedelmességgel adózhatott az Atyának.
Lehetetlenség, hogy bárkinek legyenek fülei anélkül, hogy test is lenne hozzá, s a
füleken keresztül kapjuk az utasításokat az engedelmességre. Erre utalt a megtestesült Fiú,
amikor a prófécia nyelvezetével kijelentette: „… fölserkenti minden reggel, fölserkenti
fülemet, hogy hallgassak, miként a tanítványok. Az Úr Isten megnyitotta fülemet, és én nem
voltam engedetlen, hátra nem fordultam.” (Ézs50:5-6) Azaz, a Zsolt40:7-ben használt jelkép
arra utalt, hogy az Atya úgy rendelte el a Messiással kapcsolatos dolgokat, hogy Neki olyan
természete legyen, amelyben szabad lehet és képes lehet alávetni Magát Isten akaratának.
Továbbá utalt ennek tulajdonságára is, nevezetesen halló füleket adott neki, amik csak
„testhez” tartozhatnak.
A második jelentősége a Zsolt40:7-ben használt jelképnek kideríthető a 2Móz21:6-tal
történő összehasonlítással, ahol megismerjük a törvény által biztosított eljárást egy héber
szolga esetében, aki úgy döntött, hogy önkéntes rabszolgaságban marad ahelyett, hogy
elfogadná a szabadságot, amint azt megtehetné a felszabadításon keresztül a hetedik évben. A
„füleimet kivájtad” hirdette a Megváltó készségességét, hogy Isten „szolgájaként”
munkálkodjon, Ézs42:1, 53:11. Csak azt kell alaposan megjegyezni, hogy a 2Móz21:6-ban a
„fül”, míg a Zsolt40:7-ben a „fülek” az mindenben, amiben Krisztus „kiváló”! Soha nem volt
ragaszkodás úrhoz vagy házastárshoz, ami az Övéhez hasonlítható lenne: Benne egy túláradó
(úgymond) készség-többlet rejlett. A „testet alkottál nekem” ugyanezt az elképzelést
közvetíti, csak más formában: az Ő emberi természetét pont abból az célból vette Magára,
hogy a szolgálat edénye lehessen. Krisztus azért jött ide, hogy az összes ószövetségi árnyék
valósága legyen, ez alól a 2Móz21:6 sem képez kivételt. Emberré válva a Fiú „szolgai
formát” öltött Magára (Fil2:7).
348
„De testet alkottál nékem.” „Az egyház üdvössége sajátos módon tulajdoníttatik az
Atyának. Az Ő akarata, kegyelme, bölcsessége, jótetszése, szeretete, a Finak elküldése van
mindenütt megemlítve, mint a hatalom, a kegyelem és a jóság összes cselekedetének forrásai,
melyek az egyház üdvösségére irányulnak. Ezért jelenti ki minden alkalommal az Úr Jézus,
hogy Ő az Atya akaratát jött megcselekedni, az Ő dicsőségét keresi, az Ő nevét teszi ismertté,
hogy az Ő kegyelmének dicséretét felmagasztalja.” (John Owen) A Szentlélek által lett
megteremtve a Megváltó emberi természete. Az Ő teste nem a nemzés közönséges törvényei
által lett „megalkotva”, hanem a Szentháromság harmadik Személyének természetfeletti
erejével, ami Márián és Máriában működött. Ez tehát világos utalás az Úr Jézus szűztől
történt születésére.
„Olyan testet, olyan emberi természetet alkotott Neki, hogy egy természete lehessen
velünk, akikért el kellett végeznie itt a munkáját. Szükséges volt, hogy rokonunk és
szövetségesünk legyen, hogy alkalmassá váljon eljárni az érdekünkben és szenvedhessen
helyettünk. Nem a Föld porából alkotott Neki testet, mint Ádám esetében tette, amiből nem
lehetett volna ugyanabból az emberi fajból származó, mint mi. De nem is pusztán a semmiből,
ahogyan az angyalokat teremtette, akiket nem kellett üdvözítenie (Zsid2:14-16). Vette a mi
testünket és vérünket, amik Ábrahám ágyékából származtak. S úgy készítette el, hogy semmi
módon nem volt alávetve a romlásnak és a beszennyeződésnek, ami a bűn miatt jött rá a mi
egész természetünkre. Ezt nem tehette volna meg, ha az Ő teste testi nemzés által készült
volna azon az úton-módon, ami továbbadta az eredendő bűn által okozott szennyet, ami rájött
a természetünkre, minden egyes személyre külön-külön, mert ez mindenképpen alkalmatlanná
tette volna Őt a közbenjárás egész munkájára (Zsid7:26)… Ez a Krisztus számára ily módon
elkészített test vagy emberi természet lett kitéve mindenféle kísértének külső okokból. De
mégis úgy meg volt szentelve a kegyelem tökéletességével, és úgy meg volt erősítve a benne
lakozó Lélek által, hogy lehetetlenség volt a bűn legcsekélyebb mocskának vagy vétkének
megérintenie.” (John Owen)
Összefoglalva ezt a lényeges dolgot: a mi Megváltónk emberi mivolta létrehozásának
tényleges munkájában a Szentlélek közvetlen tevékenysége rejlett (Lk1:35), mindazonáltal az
elkészítése az Atya munkája is volt valóságos és különleges módon, nevezetesen, a végtelenül
bölcs és hiteles kitalálásában, ekképpen döntve arról az Ő tanácsvégzésében és akaratában. Az
Atya kezdeményezte azt az összes dolog elhatározott elrendezésében, a Szentlélek munkálta
ki ténylegesen, a Fiú pedig Magára öltötte. Nem azt jelenti ez, hogy létezett bármi időbeli
megkülönböztetés a Szentháromság tetteiben ebben a dologban, hanem csak sorrendiség volt
a tevékenységükben. Az idő ugyanazon pillanatában az Atya parancsolóan akarta, hogy az a
szent emberi mivolt létrejöjjön, a Szentlélek hatékonyan létrehozta azt, a Fiú pedig
személyesen öltötte Magára a sajátjaként.
„Égő és bűnért való áldozatokat nem kedveltél.” (6. vers) Ezek a szavak felerősítik és
meghatározzák az előző igevers középső részét. Ott azt halljuk, amint a Fiú közvetlenül a
megtestesülése előtt ezt mondja az Atyának: „Áldozatot és ajándékot nem akartál”. A
szőrszálhasogató gáncsoskodó persze megint mondhatja: igaz, Isten soha nem akarta azokat
az áldozatokat és felajánlásokat, amiket bálványimádó elődeink a Baálnak, sem pedig azokat,
amiket a pogányok az isteneiknek kínáltak fel, de az nagyon eltérő annak kimondásától, hogy
egyetlen állatáldozat sem elégítette ki Jahvét. Az efféle ellenvetéseket állítja itt félre annak
nyílt kimondása, hogy még a lévita áldozatok sem elégítették ki Istent.
„Égő és bűnért való áldozatokat nem kedveltél.” Ezekben a szavakban Krisztus az
összes áldozatot szem előtt tartotta a mózesi üdvökonómiában, amik a bűn engesztelésével és
Isten imádásával álltak kapcsolatban. Az 5. versben az „áldozat” kifejezés mindazokat az
áldozatokat magában foglalja, amiket az izraeliták vittek az Úrnak a bocsánata megszerzése
érdekében. Az „ajándékok” alatt mindazokat az ajándékokat érti, amiket hálájuk kifejezése
végett vittek az Ő kezéből kapott áldásokért. Itt a 6. versben az utóbbi egy szinekdochéval az
349
égőáldozatokra vonatkozik, az előbbi pedig a „bűnért való” áldozatokra. Mindkettőre
vonatkozólag mondta Krisztus az Atyának: „nem akartál” (5. vers) és „nem kedveltél”.
A különbség a „nem akartál” és a „nem kedveltél” között az, hogy az előbbi azt jelenti
ki: Isten soha nem akart tökéletes elégtételt kapni a lévita áldozatokból, az utóbbi pedig, hogy
nem lelet örömét ezekben. Az efféle nyelvezetet viszonylagosan és nem abszolút módon kell
érteni. Isten megkövetelte az áldozatokat Izrael kezéből: ezek „kötelezők” voltak „a
megjobbulás idejéig” (Zsid9:10). Abszolút módon ezek nem mondhatók önmagukban teljesen
jelentékteleneknek vagy nem tetszőknek Istennek, de miután nem voltak képesek semmiféle
valódi engesztelést adni a bűnökért, nem feleltek meg a kifejezés valódi értelmében sem az
isteni tetszésnek, sem pedig Isten törvényének, hanem csak előre jelezték az eljövendőt. Isten
olyan engesztelést rendelt el, ami olyan erkölcsi engedelmességgel és személyes kiválósággal
bírt, hogy többé nem volt szükség az ismételgetésére. Ezek az „égő és bűnért való áldozatokat
nem kedveltél” szavak háttérként szolgálnak a még elevenebb kiemelésére az „ez amaz én
szerelmes fiam, a kiben én gyönyörködöm” (Mt3:17) áldottságának!
Még egyszer szeretnénk rámutatni, hogy ezeknek a verseknek a tanítása időszerű
figyelmeztetést ad a jelképes rendelések helytelen felhasználása ellen. „Bármi is legyen az
istentisztelet bármely rendtartásának haszna vagy hatékonysága, mégis, ha olyan célra
használják, illetve bíznak azokban, amikre Isten nem szánta, Ő nem fogadja el a személyünket
azokban és nem hagyja jóvá magukat a dolgokat sem. Így nyilatkozik az Ószövetség
legünnepélyesebb intézményeiről. S az újszövetségiekkel sem éltek vissza kevésbé, mint az
ószövetségiekkel.” (John Owen)
„Akkor mondám: Ímé itt vagyok, (a könyv fejezetében írva vagyon rólam), hogy
cselekedjem óh Isten a te akaratodat.” (7. vers) Ezek a szavak fejezik ki a Fiú készségét és
akarását mindannak a megcselekvésére, ami elrendeltetett a teljes elégtétel megadásához
Istennek és a népe üdvösségéhez. Ezek tartalmazzák az itt a messiási zsoltárból idézettek
ellentétének második ágát. Ezek jegyzik fel a Fiú elméjének és akaratának válaszát az Atya
céljára és rendelésére. Visszavezetnek minket az Istenség tanácskozásához az
örökkévalóságban, ahol az Atya kifejezte az elhatározását, hogy kellő ellentételezését várja el
a bűn által a tisztességén esett csorbának, helyteleníti az állatáldozatokat mint ennek
megnevezéseit, a döntését arról, hogy a Fiúnak meg kell testesülnie és emberi formában kell
felmagasztalni és tiszteltté tenni a törvényt, s a Fiú szabad és tökéletes beleegyezését abba.
„Ímé itt vagyok, hogy cselekedjem óh Isten a te akaratodat.” Ez az „akarat” nemcsak
„a bűnök eltörlésére” vonatkozott (4. vers), amit a lévita áldozatok képtelenek voltak elérni,
hanem az Ő népének a „tökéletesítésére” is (1. vers és v. ö. Zsid5:14). Isten kegyelmes célja
volt nemcsak az eredendő és a személyes bűn hatásainak az eltörlése, ami kiváltotta velünk
szemben a törvényi gyűlöletét (Ef2:3), hanem az is, hogy gondoskodjon annak az igazságos
mivoltnak a megadásáról, ami több okot ad majd Neki a szeretetre irántunk, mint bármikor
korábban, s szeretetteljes örömét lelje bennünk. Az Ő „akarata” nemcsak békességet és
megbocsátást jelent nekünk, hanem kegyelmet és kegyességet is, ahogyan az angyalok
hirdették a betlehemi pásztoroknak_ Krisztus eljövetele nemcsak „dicsőséget” jelentett
„Istennek a magasságban és békességet a Földön”, hanem „jóakaratot is az emberekhez”. Ő
nemcsak a megbocsátást rendelte el eleve irántunk, de örökbe is fogadott és kegyelmesen
„befogadott az Ő akaratjának jó kedve szerint” (Ef1:5-6).
Isten „akarata”, amit a Fiú beteljesíteni jött, az „örök eleve-elvégezés” volt, „a melyet
megcselekedett a Krisztus Jézusban, a mi Urunkban” (Ef3:11). Ha úgy tetszett volna Neki,
Isten „eltörölhette volna” a bűnt a bűnösök eltörlésével, s így rövid úton megszabadulhatott
volna attól, egycsapással eltüntetve őket, ahogyan Ezékiel beszél (Ezék12:3-4). De ehelyett Ő
oly módon akarta eltörölni a bűnt, hogy a kegyelemben részesített bűnösök megigazultan
megállhassanak Előtte. Vagy, ha úgy tetszett volna Neki, Isten eltörölhette volna a népe
bűneit a megbocsátás egyedüli és szuverén cselekedetével. A bűn gyűlölete az Ő
350
természetének cselekedete, de a gyűlöletének kifejezése a bűn megbüntetésével az Ő
akaratának cselekedete, ezért teljes mértékben felfüggeszthető. Ha az isteni természet része
lenne a bűn megbüntetése, akkor bárki követne el bűnt, azonnal meghalna. Mivel azonban ez
az akaratának cselekedete, Ő gyakran késlelteti a büntetést. Látva, hogy kész tűrni egy ideig,
tűrhetne örökké is. Az Ő bölcsessége azonban, ami „az Ő akaratának tanácsa” (Ef1:11), a
legjobbnak látta a kielégítő elégtétel megkövetelését.
A most elhangzottak nyílt megerősítést nyernek a szenvedő Megváltó szavaiban a
Gecsemáné kertben: „Atyám! Neked minden lehetséges: vedd el tőlem e poharat; mindazáltal
ne úgy legyen a mint én akarom, hanem a mint te.” Itt a megtestesült Fiú tudtunkra adja az
okot, miért nem volt lehetséges a harag szörnyű poharát elvenni Tőle: mert Isten rendelte úgy,
hogy igya azt ki, s nem azért, mert nem volt más lehetőség. Mi valóban nem látunk mást, s
viszonylagosan szólva nem is volt, miután az örökkévaló szövetség elpecsételtetett, de
abszolút módon felfogva, Isten végtelen bölcsességének és szuverén jótetszésének
szemszögéből szólva, ha úgy látta volna jónak, megmenthetett volna minket más módon is.
Soha ne engedjük meg azt a gondolatot, hogy a bűn olyan helyzetet teremtett, ami bármi
módon korlátozza vagy visszafogja a Mindenhatót. Az Ő akarata által lépett be a bűn ebbe a
világba!
Ha Istennek úgy tetszett volna, elfogadhatta volna az állatok vérét teljes és végleges
jóvátételként a bűneinkre. Az egyedüli ok, amiért nem tette meg az volt, hogy elrendelte:
Krisztus adjon jóvátételt. Elhatározta Magában, hogy ha elégtételt kap, annak teljesnek és
tökéletesnek kell lenni. Mindent az Ő szuverén jótetszésére kell visszavezetni és
visszakövetni, Aki „mindent az ő akaratjának tanácsából cselekszik” (Ef1:11). Az imént
mondottak fényében kell értelmeznünk a Zsid10:4-et: a hármas Jahve örökkévaló célja miatt
volt „lehetetlen”. Isten vagy teljes elégtételt követel, vagy semmit. Ezt a Fiú tudta, és teljesen
egyet is értett ezzel.
A Fiú tökéletes összhangban volt az Atya akaratával már a világ teremtése előtt.
Ahogyan a Zak6:13 elmondja, „és békesség tanácsa lesz kettőjük között”: az utalás az „örök
szövetségre” történik (Zsid13:20). A „békesség tanácsa” jelzi a szövetséget vagy egyezséget,
amit az Atya és a Fiú között köttetett. Így tehát a saját önkéntes egyetértése alapján vált a Fiú
a „jobb szövetség kezesévé” (Zsid7:22), s ez olyan titulus, ami szükségszerűen jelenti a
határozott vállalást az Ő részéről, nevezetesen, az Ő egyetértését annak az engedelmességnek
a megadására a törvény iránt, amivel az Ő népe tartozott azért, hogy kiköszörüljék az isteni
igazságon a bűneik miatt esett csorbát, s ezzel egyenlítsék ki az összes adósságukat. A Fiú a
saját szabad akaratának cselekedetével egyezett bele annak a hatalmas munkának az
elvégzésébe, amivel az Atya megbízta Őt.
A Fiú eme egyetértése az Atya megbízásával a világ teremtését megelőzően megújult
a megtestesülése pillanatában: „Azért a világba bejövetelekor így szól:.... testet alkottál
nékem, akkor mondám: Ímé itt vagyok…, hogy cselekedjem óh Isten a te akaratodat.”
Szabadon egyezett bele abba, hogy emberi természetet vesz Magára, „szolgai formát” ölt, a
„térvény alatt lesz”, és „engedelmeskedik mindhalálig”. Ezt mondta az Atyának a fenti
szavakban, amik az Ő dicsőségünkre és a mi okulásunkra, csodálkozásunkra és örömünkre
lettek feljegyezve. További vizsgálatukat és „a könyv fejezetében írva vagyon rólam”
kifejezését, (ha Isten is úgy akarja,) a következő szakaszra kell halasztanunk.
Krisztus felajánlása
Zsid10:7-10
7. Akkor mondám: Ímé itt vagyok, (a könyv fejezetében írva vagyon rólam), hogy
cselekedjem óh Isten a te akaratodat.
351
8. Fentebb mondván, hogy áldozatot és ajándékot és égő, meg bűnért való
áldozatokat nem akartál, sem nem kedveltél a melyeket a törvény szerint visznek,
9. Ekkor ezt mondotta: Ímé itt vagyok, hogy cselekedjem a te akaratodat. Eltörli
az elsőt, hogy meghagyja a másodikat,
10. A mely akarattal szenteltettünk meg egyszer s mindenkorra, a Jézus Krisztus
testének megáldozása által.
„Ahogyan minden engedelmességünkben két alapvető összetevő alkotja annak igaz és

helyes felépítményét, nevezetesen, maga az engedelmesség anyaga, s annak alapelve és
forrása bennünk, az apostol ’cselekedetnek’ nevezi az egyiket és ’akaratnak’ a másikat
(2Kor8:11), mely utóbbit Isten elfogadja bennünk, gyakran magának az engedelmességnek a
cselekedete vagy anyaga nélkül, így van meg Krisztus engedelmességében is, ami a miénk
mintája és mércéje, a két kiemelkedő rész, amik teljessé teszik azt. Először is maga az
engedelmesség, s annak érdeme és értéke abban, hogy oly hatalmas Személytől származik.
Másodszor az akarás, a készség a felvállalásra, és az őszinteség a végrehajtásra. A Személye
méltósága adta meg az értékét és az érdemét az Általa tanúsított engedelmességnek. De az
akarat, a buzgóság a teljesítés során adja az elfogadást, s rendelkezik emellett a szükséges
befolyással annak értékére, érdemére és hatékonyságára, hogy megszenteljen minket.
Mindezek megtalálhatók a Zsid10:7-10-ben.
Jézus Krisztus testének felkínálása: a lényeg az, hogy ’engedelmes volt mindhalálig’
(Fil2:8). Azután a készség, amivel megtette. ’Íme, jövök megtenni a Te akaratodat, ó Isten’.
Ez nem csak megkülönböztetett, de még annál is kiválóbb megfontolásra szólít fel,
szükségszerűen mind a megszentelődésünk, mind az üdvösségünk vonatkozásában. A
megváltásunk és üdvözítésünk akarása az Ő részéről négy részből áll. 1. A tényleges
beleegyezés és a munka felvállalása, amit az Atya az örökkévalóságtól fogva megalkotott és
Neki adott. 2. Az Ő akaratának folyamatossága, amivel kitartott amellett az örökkévalóságtól
fogva a megtestesülésig. 3. Az egyetértésének megújítása, amikor a világba jött. 4. A szilárd
kitartása ebbéli akaratéban mindvégig és annak megvalósítása bölcsőtől a keresztig.
Szükséges volt, hogy Krisztus egyetértése az örökkévalóságtól fogva megadasson, s
hogy amiképpen Isten az ígéretet adta, Krisztus úgy adja a beleegyezését Istennek. Sőt,
tényleg ez volt az egyik ok, amiért a Közbenjárónknak Istennek kellett lennie, és léteznie
kellett az örökkévalóságtól fogva: nemcsak azért, hogy tudomása lehessen az üdvösségünk
első tervéről és elképzeléséről, teljes mértékben ismerhesse Isten elméjét és szívét vele
kapcsolatban, s megkaphassa Istentől a nekünk szánt isteni ígéreteket, hanem abban a
vonatkozásban is, hogy az Ő saját egyetértésének is azonnal csatlakoznia kell ahhoz, amint az
Atyja eltervezte. S nagyon illő is volt, hogy ez így legyen, mert a teljesítés és minden
munkafolyamat Őrá hárult, az Ő vállaira nehezedett végrehajtás végett, s mivel nehéz feladat
volt. ésszerű, hogy mindkettőjüknek ismerniük kellett a kezdetektől fogva, miután Krisztus
együtt létezett az Atyával. Illő volt tehát, hogy elméje és szíve a kezdetektől fogva benn
legyen. S minden megvan egyetlen igeversben, az Ézs9:6-ban, ahol mikor Krisztust megígéri,
ezt mondja: ’egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk’. Figyeljük meg, milyen
titulusokkal áll előttünk:
’Csodálatos tanácsos, erős Isten, örökkévalóság Atyja’, ahol az örökkévalóság, bár
csak az egyikhez kapcsolja, mégis mindkettőjükre jellemző. Az ’örökkévaló tanácsosra’
ugyanúgy, mint az ’örökkévaló Atyára’, hiszen egyszerre volt Tanácsos és Atya abban, hogy
Ő volt a mindenható Isten az örökkévalóságtól fogva. Mert Istenként, s az Atyjával, mint Fiú,
az örökkévalóságtól fogva, szükségszerűen Tanácsos is volt Vele, s így ismert mindent, amit
Isten meg akart tenni, különösen abban a dologban, aminek az elvégzése végett adatott, mint
Fiú és született, mint Gyermek, s aminek a kivitelezése teljesen az Ő vállaira nehezedett.
Ebben az esetben természetesen, ha Isten semmit sem rejtett el Ábrahám elől, amit meg akart
352
cselekedni, még kevésbé rejthetett volna el Krisztus elől, Aki Isten volt Vele együtt az
örökkévalóságtól fogva. Miután pedig ebben az esetben ismernie kellett az ügyet ahhoz, hogy
illetékes lehessen abban, s a tényleges beleegyezését adhassa hozzá, Neki kellett lennie
Atyának és Alapítónak mindabban, amit meg kellett cselekedni benne. S pont ebben a
vonatkozásban és az akarat ama cselekedetével kapcsolatban, amellyel Ő ’Atyja’ lett az
ügynek a számunkra, nevezik Őt ’örökkévaló Atyának’. Mert ennek az örökkévalóságnak a
vonatkozásában Isten Ő, s így ’Atya’ az örökkévalóságtól fogva, ahogyan Isten is az
örökkévalóságtól fogva. ’Tanácsos’ a számunkra Istennel, és ’Atya’ a számunkra az
üdvösségünkben. Isten ’Tanácsosa’, mert az Ő bölcsessége is bekapcsolódott abba a tervbe és
a kieszelésébe, s ’Atya’ mind a mi számunkra, mind ebből a célból, mert benne van az Ő
akarata, valamint a megvalósításának Általa történt felvállalása is. Az Ő szívében és
akaratában ugyanaz volt, mint az Atyáéban, ezért volt ’Atyja’ is az ügynek ugyanúgy, mint
Istene, és tökéletesen elvégezte azt.” (Átvéve T. Goodwintől, 1600-1680)
A Fiúnak az Atya céljai szerinti hajlandósága folytonosságát illetően az
örökkévalóságtól fogva addig az időig, amikor emberi mivolta megfogant a szűz méhében
több utalást találunk a Péld8 figyelemre méltó szövegében. Ott (a prófétaság lelke által)
halljuk, amint azt mondja az Atyáról: „Mellette valék mint kézmíves”. Sőt mi több,
hozzáteszi: „és gyönyörűsége valék mindennap, játszva ő előtte minden időben. Játszva az ő
földének kerekségén (ahová majd az Ő sátrát kellett helyezni), és gyönyörűségemet lelve az
emberek fiaiban.” Látjuk tehát, hogy minden más dolognál jobban hajlott a szíve a népe
megváltására. A teofánikus megjelenések, amit Önmagáról adott az ószövetségi korban időről
időre, ugyanezt a tényt szemléltették: lásd 1Móz12:7, 2Móz3:2-9, Dán3:25 stb.
De az Ő egyetértésének megújítása, amikor Krisztus a világba jött, az, amit különösen
vizsgálunk. Ezt joggal nevezhetjük Önmaga esküvel megerősített odaszentelése akaratának a
nagy munkára, amit akkor tett ünnepélyesen. Ez volt az Ő szent „templomának” felszentelése
(Jn2:19), aminek az előképe volt Salamon ókori templomszentelése, amit Istennek épített, Ez
abban a pillanatban ment végbe, amikor emberi mivolta megfogant a szűz által: „Azért a
világba bejövetelekor így szól:… testet (szolgálati edényt) alkottál nékem… Ímé itt vagyok…
hogy cselekedjem óh Isten a te akaratodat.” Mennyire csodálatos és áldott dolog az, hogy
tetszett a Szentléleknek (a menny isteni Titkárának és az örök szövetség Feljegyzőjének)
leírni a mi tanulságunkra a szavakat, amiket a Fiú mondott Atyjának abban a pillanatban,
amikor kegyeskedett a mi természetünket Magára ölteni és megtestesülni! Ugyanolyan
csodálatos, hogy hallhatjuk azokat a szavakat is, amikkel az Atya fogadta a mennybe
visszatérő Fiút: „Monda az Úr az én uramnak: Ülj az én jobbomon, a míg ellenségeidet
zsámolyul vetem a te lábaid alá” (Zsolt110:1).
„Azért a világba bejövetelekor így szól.” A beszélő nem más, mint a Szentháromság
második Személye. Ő volt az, Aki Magára vette azt a „testet” örök egyesülésben Önmagával,
s ez végtelenül nagyobb leereszkedés, mint mikor a legnemesebb király feleségül veszi a
legközönségesebb szolgálólányt. Isten kimondhatatlanul dicsőséges Fia személyesen sokkalta
jobban megalázkodott, és sokkal többet feladott, mint amikor abban az emberi mivoltában
elszenvedte a keresztre szegezés megaláztatását. Ezért volt rendkívül szükséges a
hajlandósága erre a hatalmas meghajlásra, ami azért lett feljegyezve, hogy vigasztalást
merítsünk belőle és dicsérjük Őt. Azaz, abban a pillanatban, amikor az emberi természete még
csak alakulóban volt, de még nem volt képes a maga egyetértését adni, Ő, Aki az Atya
dicsőségének ragyogása és az Ő Személyének konkrét képmása volt, kihirdette a
hajlandóságát. Kimondhatatlanul áldott dolog ez: bárcsak meghajolnánk az imádatban ennek
szemlélése során: „Méltó a Bárány!”
„Akkor mondám: Ímé itt vagyok, (a könyv fejezetében írva vagyon rólam), hogy
cselekedjem óh Isten a te akaratodat.” (7. vers) Kettős utalás rejlik (mint gyakorta Isten szavai
esetében) a zárójeles mondatban. A „könyv”, amit említ elsődlegesen Isten örök
353
tanácsvégzésének feljegyzéseire, a rendeleteinek tekercsére vonatkozik. Másodszor pedig a
Szentírásra, ami részleges másolata az Isteni akarat ama feljegyzésének, ami a mennyben
maradt fenn (Zsolt119:89). Abban a „könyvben”, amit a Szentlélek szövegezett meg, van írva
Krisztusról, az istenember Közbenjáróról, mert Ő minden isteni tanácsvégzés summája és
szubsztanciája (Ef3:11), valamint minden isteni ígéret Raktára (2Kor1:20). A Fiú tökéletesen
a tudatában volt mindannak, ami meg volt írva abban a könyvben, mert Ő volt az Atya
„Tanácsosa”. A „tekercs” a helyes fordítása a héber „magillah” szónak a Zsolt40:8-ban, de a
görög „kephalis” szót teljesen biztosan „fő”-nek kell fordítani. A „kephale” hatvanhat
alkalommal fordul elő az Újszövetségben, s mindig „fő”-nek van fordítva a többi helyen.
A legcsodálatosabb és legáldottabb kijelentés válik itt ismertté a számunkra: Isten
rendeleteinek „könyvtekercsében” annak elején „írva van” Krisztusról! Abban a könyvben
vannak feljegyezve Isten minden kegyelt gyermekének nevei? Lk10:20, Zsid12:23, de a
Fejüké, Krisztusé is, mert „minden dologban” Neki kell „elsőnek” lennie (Kol1:18). Azaz, az
első név az isteni rendeletek mennyei tekercsén Magáé a Közbenjáróé! Így a Szentírásban is,
ami annak részleges másolata, az első név az Ószövetségben Krisztusé, mint Teremtőé
(1Móz1:1, v. ö. Jn1:1-3), s az első név az Újszövetségben „Jézus Krisztus” (Mt1:1)! Igen, „a
könyv fejében (elején)” írva van Róla.
Az ember Krisztus Jézus volt Isten első választottja, kiválasztva az örök egységre a
Szentháromság második Személyével. Ezért mondja az Atya nekünk: „Ímé az én szolgám, a
kit gyámolítok, az én választottam, a kit szívem kedvel” (Ézs42:1). Az egyház Krisztusban
lett kiválasztva (Ef1:4) és Krisztusnak lett adva (Zsid2:13). Az ember Krisztus Jézus vétetett
fel az egységbe Isten Fiával, s lett kijelölve az egész kegyelmi kiválasztás Fejének, ők pedig
az Ő misztikus Teste tagjainak (Ef1:22-23, 5:30) „Krisztus az első kiválasztottam, mondta.
Majd kiválasztotta a lelkeinket Krisztusban, a Fejünkben.”
Drága dolog felfedezni azt is, hogy Krisztus emberi természete is hozzájárult az
örökkévaló szövetség kikötéseihez, mert az valami más volt, mint a Fiúisten isteni természete,
így különálló akarata volt, és közvetlenül érintette a nagy Ügy, mert alá kellett vetnie magát
minden szenvedésnek és annak kellett lennie az áldozatnak. Az alapvető egyetértés az isteni
Személyeké volt, s ezt akkor adta meg, amikor Magára öltötte a mi természetünket, de létezett
a most az istenivel egy természetbe egyesült emberi természet kiegészítő egyetértése is.
Milyen hamar történt meg tehát, hogy az emberi természet a beleegyezését adta?
Kétségtelenül sokan gondolják úgy, hogy ezt a kérdést nem tudjuk megválaszolni, s bármiféle
erre irányuló erőfeszítés belekíváncsiskodást jelent a „titkos dolgokba”. De nem így van: ez is
a kijelentett dolgokhoz tartozik.
Mielőtt rátérnénk ennek a csodálatos részletnek a vizsgálatára, nem szabad átsiklanunk
a szűz Mária hajlandósága felett, hogy ilyen példátlan módon, ami (emberileg szólva)
súlyosan veszélyeztette a saját erkölcsi hírnevét, a mi Urunk szent emberi mivoltának anyja
legyen. Ezt a legáldottabb módon Lukács ihletett feljegyzései tárják elénk. Azokból
megtudjuk, hogy ez a bámulatos megtiszteltetést, ám egyben fájdalmas megpróbáltatást az
angyal ajánlotta fel neki (mert Isten soha nem sérti meg az emberi felelősségre
vonhatóságot!): „ímé fogansz a te méhedben, és szülsz fiat, és nevezed az ő nevét
JÉZUSNAK” (Lk1:31). Figyeljük most meg az alázatos válaszát: „Imhol az Úrnak szolgálója;
legyen nékem a te beszéded szerint” (Lk1:38). Amíg ő maga be e nem egyezett, addig nem is
„fogant”: figyeljük meg a „mielőtt” szót a Lk2:21-ben és vessük össze a Lk31-38-cal. Így
teszi Isten az Ő népét „akaróvá” az Ő hatalmának (Károlinál: sereggyűjtésének – a ford.)
napján (Zsolt110:3).
Visszatérve most a mi Urunk emberi mivoltának egyetértésére Isten örök céljával:
„Azt biztonsággal kijelenthetjük, hogy amint vagy amikor elkezdett értelmes cselekedeteket
kifejteni, akkor az Ő akarata arra irányult, hogy célját és szándékait az Istenre, mint az Ő
Atyjára irányítsa Önmagától, mint Közbenjárótól. S íme, ahogyan egy csecsemő szívében, ha
354
ártatlanságban született volna, el lenne vetve az Isten fogalma, Akit az előtt kellene
megismerniük, mielőtt bármi mást tudnának, s ahogyan az erkölcsi törvény a szívükbe van
írva, így a cselekedeteiket a lélek természetes ösztöne és hajlama által Istenre és az Ő
dicsőségére kellene irányítaniuk. Így volt ez Krisztusban, amikor csecsemő volt: szent
alapelvek vezették Őt arra, ami Isten akarata volt a Számára, valamint annak teljesítésére. Ez
befolyásolta és irányította minden cselekedetét és gondolatát, ami a mi megigazulásunkhoz
kapcsolódott, s amit egyre jobban és jobban kellett gyakorolnia az értelmi képességeinek
megfelelően, ahogyan azok fejlődtek.” (T. Goodwin)
Társult ehhez egy illendőség, sőt szükségesség is. Mert amit Krisztus tett
gyermekként, abban volt érdemlegesség, ahogyan abban is, amit felnőtt emberként
cselekedett. Így amit elszenvedett, akár csak a körülmetélésekor, az mind befolyással bírt a
népe megszentelésében annak érdemein keresztül, azzal együtt, amit a kereszten szenvedett
el. A köntöse „varrástalan” volt (Jn19:23): az igaz mivolt, amit kimunkált az egyháza
számára, a betlehemi bölcsőnél kezdődő és a Golgota keresztjén befejeződő egység volt. A
22. zsoltár az, ami határozott választ az a kérdésünkre és feltárja, milyen korán szenteltetett
oda a Megváltó Istennek. Figyeljünk a kegyelmes, különleges szavaira: „Mert te hoztál ki
engem az anyám méhéből, és biztattál engem anyámnak emlőin. Születésem óta a te gondod
voltam; anyám méhétől fogva te voltál Istenem.” (10-11. versek) Ó testvéreim, boruljunk le
ámulattal ez előtt a Szent előtt, Aki a világba lépése első pillanatától fogva fenntartás nélkül
átadta és odaszentelte Magát Istennek, teljes mértékben csak Tőle függve!
Ebben egy szeretetreméltó és látványos előkép beteljesedését látjuk, nevezetesen a
nazarénusét, amire a Mt2:23 közvetlenül, bár nem kizárólagosan utal. A „nazarénus” volt az,
aki önként különült el és szánta magát teljesen Istennek (4Móz6:12). Sámson ennek
kiemelkedő példája az Ószövetségben. A párhuzam közte és Krisztus között figyelemre
méltó. 1. Angyal jelentette be anyjának a fogantatását (Bír13:2-3). 2. Az angyal próféciáját
feljegyezték. 3. Egy teljesen terméketlen asszonyhoz küldetett annak megmutatása végett,
hogy a teherbe esése rendkívüli. 4. A fiának nazarénusnak kellett lennie, azaz „szentnek az Úr
számára” (4Móz6:8). 5. „Isten nazarénusának kellett lennie az anyja méhétől fogva”
(Bír13:5). 6. Kijelentetett, hogy a fia Izrael szabadítója lesz (5. vers). Izrael akkor a pogányok
(a filiszteusok) alattvalója volt, mint a zsidók a rómaiaké Krisztus születésének idején. 8. A
halála volt az, ami előidézte a legnagyobb győzelmét!
Ugyanolyan látványosak, ugyanolyan áldottak az első szavak, amiket az Újszövetség
jegyez fel, mint a Megváltónk által mondottakat: „nem tudjátok-é, hogy nékem azokban kell
foglalatosnak lennem, a melyek az én Atyámnak dolgai?” A görög szöveg nagyon
hangsúlyos, „foglalatosnak lenni” kifejezés azt jelenti: teljesen és folyamatosan arra adatni: az
1Tim4:15-ban a „teljes” szóval fordítják. Az olvasó ismeri a Lk2:49 szövegkörnyezetét. A
Megváltó anyja úgy tűnik, dorgálta Őt, s erre lényegében így válaszolt: Igaz, hogy ti vagy tok
a földi szüleim, s eddig alátok voltam rendelve a szülői gondoskodás folytán, de nem tudjátok,
hogy létezik egy másik Atyám, sokkalta magasztosabb nálatok, Aki más elfoglaltságot
parancsolt nekem a közbenjárói hivatalom miatt? Én vagyok a Felkent, az Atya érdekeinek
szánva: az Ő törvénye a szívembe van írva, s én nem a magamé vagyok!
Térjünk vissza egy pillanatra a 40. zsoltárhoz. Ott halljuk, amint a Megváltó ezt
mondja: „füleimet fölnyitottad” (7. vers). Ez a jelképes nyelvezet csak az emberi mivoltára
vonatkozik. A hasonlatot a 2Móz21:1-6-tól kölcsönzi. A héber szolga „felszabadulhatott” a
hatodik év végén, de megengedett volt egy kivétel: „ha a szolga azt mondaná: Szeretem az én
uramat, az én feleségemet és fiaimat, nem akarok felszabadulni: akkor… az ő ura fúrja által az
ő fülét árral; és szolgálja őt mindörökké” (5-6. versek). Ennek valósága látszik most
Krisztusban. Teremtményekként szükségszerűen „a törvény alatt” születünk Isten
kormányzása alá rendelve. Az Ember Jézus Krisztussal azonba másképp volt. Az Ő emberi
mivolta felvéve egységbe a Szentháromság második Személyével teljesen mentes volt
355
mindennemű szolgai alávettetéstől, mint ahogyan egy nő is megszűnik alattvaló lenni, ha
hozzámegy egy királyhoz. A páratlan leereszkedés cselekedete volt, amikor a saját önkéntes
akaratából lépett az Istenember a szolgáló helyére, s a szeretet volt a mozgatórugója, az Isten
iránti, az egyháza iránti, a népe iránti szeretete.
Figyeljünk meg még egy dolgot a Közbenjáró profetikus nyelvezetében: „Akkor azt
mondtam: Ímé jövök; a könyvtekercsben írva van felőlem, hogy teljesítsem a te akaratodat;
ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van” (8-9. versek) Amikor eljött a
kijelölt óra, a Fiú önként betöltött minden jottát és pontocskát, ami meg volt írva Felőle Isten
rendeleteinek könyvében, ami (részben) át van másolva a Szentírás lapjaira is. Mindent
megvalósított, ami be volt írva a szívébe. Ez még több volt annál, mint a füleinek
„fölnyitása”, hogy önkéntes engedelmességet tanúsítson az Atya célja iránt. Olyan volt ez,
mintha a csecsemők ártatlanságban születnének: Isten törvénye (az Ő akaratának
kifejeződése!), mint az Ő emberi természetének formáló elve és irányító tényezője a szeretete
középpontjában lakik. Így tudta mondani: „Az én eledelem (a táplálékom és a szubsztanciám)
az, hogy annak akaratját cselekedjem, a ki elküldött engem, és az ő dolgát elvégezzem”
(Jn4:34), azaz annak valóra váltása, amit az Atya elrendelt.
A témánk kimeríthetetlen: az örökkévalóság is túl rövid lesz az áttekintéséhez. Légy
elnéző, kedves olvasó, a szerzővel szemben, ahogyan még egy lépésnyire igyekszik azt
követni. „De keresztséggel kell nékem megkereszteltetnem; és mely igen szorongattatom,
míglen az elvégeztetik.” (Lk12:50) Micsoda szavak voltak ezek! Az Úr Jézus ismerte ennek a
keresztségnek a kimondhatatlan keserűségét, annak a keresztségnek, amit egyetlen
teremtmény sem lett volna képes elviselni, de mégis vágyódott rá. A szívét összeszorította a
várakozás. Soha asszony nem vágyott jobban a szülésre, mint ahogyan Ő vágyott a
fájdalmainak véget érésére, hogy átlépjen azon a „patakon” (Zsolt110:7), a haragnak ama
tengerén, amibe bele kell merülnie. Figyeljük meg a Júdásnak mondott nevezetes szavait: „A
mit cselekszel, hamar cselekedjed” (Jn13:27).
Figyeljük meg, miképpen hirdette ki először a tanítványainak az eljövendő
szenvedéseit és halálát (Mt16:21), s Péter „előfogván őt (mint egy barátot, természetes
szeretetből), kezdé feddeni, mondván: Mentsen Isten, Uram!” Te jót akarsz cselekedni,
szolgálsz a szükségben levőknek, hát hogyan is szenvedhetnél el ekkora sérelmeket és hogyan
is érhetnél ilyen szörnyűséges véget? S miképpen fogadta Krisztus ezeket a szavakat?
Megköszönte azokat? Nem, soha nem vett még szavakat ilyen rossz néven és a szent
buzgalma sem lobbant fel soha jobban, mint akkor. Péterhez fordult és ezt mondta: „Távozz
tőlem Sátán; bántásomra vagy nékem”. Soha ilyen szavakat nem mondott egyetlen szentnek
sem, sem korábban, sem később. A „bántás” szó okot jelent a megbotránkozásra: Péter
tanácsa igyekezett Őt elfordítani attól a nagy munkától, amire olyannyira kész volt az Ő szíve.
Figyelemre méltó Ígét látunk a „húsvéti beszélgetésben”, ami lehetetlenség
másképpen magyarázni, illetve számot adni róla, mint annak a szent türelmetlenségnek vagy
buzgóságnak az alapján, ami a Megváltót emésztette, hogy bevégezze az Atya által rábízott
munkát. Miután Júdás elment, hogy elárulja Őt, a Megváltó elérkezettnek látta az időt, hogy
hosszasan beszéljen a tizenegyhez, s közben ezt mondta: „De, hogy megtudja a világ, hogy
szeretem az Atyát és úgy cselekszem, a mint az én Atyám parancsolta nékem: keljetek fel,
menjünk el innen” (Jn14:31). Sietős volt Neki, nehogy az áruló által vezetett csapat ne
találjon Rá a kertben. Akkor ránézett (úgymond) az életének homokórájára, s látva, hogy az
idő homokja még nem pergett e teljesen, folytatta és befejezte a mondaivalóját.
Minél közelebb került a végső összecsapáshoz, annál áldottabban mutatkozott meg az
Isten iránti odaszántságának tökéletessége. Amikor eljött a letartóztatás pillanata, s Péter
kardot rántva próbált ellenállni, a Megváltó így kiáltott: „avagy nem kell-é kiinnom a pohárt,
a melyet az Atya adott nékem?” (Jn18:11). Amikor az ítélethirdetés csarnokába vezették, nem
úgy vonszolták, mint vonakodó áldozatot, hanem „mint juh viteték mészárszékre” (Csel8:32).
356
Figyeljük meg a saját szavait, amit századokkal korábban mondott a prófétaság Lelkével: „Az
Úr Isten megnyitotta fülemet, és én nem voltam engedetlen, hátra nem fordultam. Hátamat
odaadám a verőknek, és orczámat a szaggatóknak, képemet nem födöztem be a gyalázás és
köpdösés előtt.” (Ézs50:5-6) Ez (leszámítva magát a keresztet) volt a legnehezebb része
annak, ami ki volt jelölve a számára, ám Ő mégsem lázadozott. Ó, áldott Megváltó, adj
nekünk még többet a Te lelkedből!
Soha nem mutatta a vonakodás legcsekélyebb jelét sem, míg el nem jutott a
Gecsemáné kertbe, amikor (mondhatni) közvetlenebbül is szemügyre vette a szörnyű poharat,
amit ki kellett innia, s látta Isten haragját, Ő Maga pedig „átokká lett”. Akkor, a természete
szentségének kimutatása végett, vonakodva attól, hogy „bűnné legyen” (2Kor5:21), s az
emberi mivolta valóságosságát bemutatandó, reszketett, elborzadt a várakozásban a Rá váró
dolgokra. S hogy kimutassa olthatatlan szeretetét irántunk, világosabbá téve, mint szenvedett
el helyettünk, így kiáltott: „ha lehetséges, múljék el Tőlem ez a pohár”. De mégis, azonnal
hozzátette: „mindazonáltal ne az én akaratom teljesüljön, hanem a Tiéd”. Itt hát megint a
teljes és tökéletes belenyugvását látjuk az Atya céljába, s abba, hogy az egyetlen és
kizárólagos dolog, amit szem előtt tartott, az Atya akaratának megcselekvése volt.
Még egy dolog ebben a drága témában: „Íme jövök… hogy teljesítsem a te akaratodat,
ó Isten”. Mérlegeljük alaposan az igét. Nem pusztán arról volt szó, hogy a Fiú passzív módon
belement mind abba, amit tetszett az Atyának ráhelyezni, hanem aktívan végezni akarta a
Neki juttatott munkát. Noha az a munka mérhetetlen megalázkodást, rengeteg kínszenvedést
foglalt magában, s nemcsak a betlehemi bölcső, de a kereszt is része volt, Ő nem vonakodott.
Gyermekként, felnőttként, életben és halálban egyaránt „engedelmes” volt az Ő Istenének. A
mi engedetlenségünk önkéntes volt, így az elégtétel, amit értünk adott, szintén önkéntes volt.
Jóllehet az, amit tett az irántunk érzett szeretetből tette, mégis főleg az Isten akarata iránti
engedelmességgel és az Iránta érzett szeretetből. „Szeretem az Atyát és úgy cselekszem, a
mint az én Atyám parancsolta nékem” (Jn14:31)!
Tartsunk egy kis szünetet és szóljunk egy szót az alkalmazásról. Mindannak a
fényében, ami előttünk van, micsoda kimagasló értékűnek kell lennie az efféle
engedelmességnek! Amikor megemlékezünk arról, hogy az, Akit szemlélünk, nem más, mint
a Mindenható, Aki „megmérte a vizeket a markával és az egeket arasszal” (Ézs40:12), akkor
nem nyilvánvaló, hogy ennek a megalázkodásnak és odaszentelődésnek olyan méltósággal és
hatékonysággal kell rendelkeznie, ami több, mint kielégítette Istent a népe összes rettenetes
engedetlensége miatt! Krisztus személyének isteni kiválósága volt az, ami végtelen érdemeket
adott mindannak, amit Istenember-Közbenjáróként cselekedett. Ezért képes „mindenképpen
üdvözíteni is azokat, a kik Ő általa járulnak Istenhez”. Ó, keresztyén olvasó, tekints el a saját
énedtől annak tízezer hibájával egyetemben és nézz arra, Aki „mindenestől fogva kívánatos”.
Nem számít, mennyire feketék és undorítók a bűneid, az Ő drága vére megtisztít
mindegyiktől! S micsoda teljes szívből jövő áhítat illető Őt meg tőlünk! Ó, bárcsak
engedelmességre és az Ő kedvében járásra késztetne minket az Ő szeretete!
„Fentebb mondván, hogy áldozatot és ajándékot és égő, meg bűnért való áldozatokat
nem akartál, sem nem kedveltél a melyeket a törvény szerint visznek, ekkor ezt mondotta:
Ímé itt vagyok, hogy cselekedjem a te akaratodat. Eltörli az elsőt, hogy meghagyja a
másodikat” (8-9. versek). Ezekben a szavakban látjuk az apostol ihletett megjegyzését a 40.
zsoltárból származó figyelemre méltó idézetre. Az ismétlés itt annak érdekében történik, hogy
a levont végkövetkeztetés még világosabban megmutatkozzon. Amire most a figyelem
irányul, az a kijelentés sorrendje, valamint az, amit ez a sorrend szükségszerűen jelez. A 8.
vers első szava a „Fentebb”, a 9. versé az „Ekkor”: ezek szembe vannak állítva egymással, és
ezekre tekint a 9. vers végén az „első” és a „második”.
Elismerve, hogy a lévita áldozatokat „a törvény szerint” kínálták fel, mindazonáltal
Isten mégis elvetette ezeket, mint eszközöket a valódi jóvátételre a bűnért és az egyháza
357
üdvözítésére. Ezt Ő egész Dávid napjaiig visszamenően a tudtunkra adta. S nem új döntés volt
ez, amit Isten akkor alkotott, mert amit a prófétáin keresztül mondott el az időben, azt az
örökkévalóságban határozta el. Ennek a Fiú, a Közbenjáró a tudatában volt, ezért mondta:
„Ímé jövök, hogy teljesítsem a te akaratodat”. Az „íme” szó jelzi, hogy micsoda dicsőséges
látvány tárult Isten, az angyalok és az emberek elé. „Jövök” a mennyből a Földre, „isteni
formából” a „szolgai formában”. Úgy jött el, mint a napfelkelte, világossággal és
gyógyulással a szárnyai alatt vagy amint ahogyan a hős örvendezik, hogy megfuthatja a maga
pályáját. „Teljesíteni a Te akaratodat”, elvégezni a végzésidet, teljesíteni, amit kérsz, hogy
ellássam a szeretet teljes szolgálatát, amit a Te törvényed követel meg a Te népedtől,
befejezzem a megváltás nagy munkáját. Azaz, Krisztus tökéletes engedelmességét állítja
szembe a lévita áldozatok egészével és az Általa elvégzetteket azzal, amit azok nem voltak
képesek elvégezni.
„Eltörli az elsőt, hogy meghagyja (megszilárdítja) a másodikat.” Ez a következtetés
kétségtelen: más következtetést nem lehet levonni. A lévita áldozatok nem voltak hatékonyak
Isten céljának az eléréséhez, a megtestesült Fiú elégtétele viszont igen. Az „eltörlést” jelentő
görög szó még erőteljesebb, mint az, amit az Ószövetségre használt az „óvá tette” és
„elenyészik” kifejezésekkel (Zsid8:13). Ezt rendszerint az élet elvételére használják
(Csel16:27). A holt dolog nemcsak haszontalanok, de ártalmas rothadásnak is bizonyulnak, s
csak megégetésre jók! Így volt a mózesi árnyakkal is. Így ugyanolyan hangsúlyos és döntő
szó használatos a mi Urunk egyetlenegy áldozatával kapcsolatban is: „megszilárdította”
Istennek az egyházra vonatkozó akaratát. Azaz, olyan állandó, megváltozhatatlan alapra
állította fel, ami soha nem rendül és soha nem változik meg.
„A mely akarattal szenteltettünk meg egyszer s mindenkorra, a Jézus Krisztus testének
megáldozása által.” (10. vers) Ez az egész szakasz kommentárja. Az „amely akarattal” vagy
inkább, „amely akaratban” nem a Krisztuséra vonatkozik, mert az előző igevers az Atya
akaratáról beszél, ami azt a célt tűzte ki, hogy Krisztus tökéletes és elfogadható áldozatot
mutasson be. Aztán az „akarat” is különbözik a Megváltó „áldozatától”. A „te akaratod” a 9.
versben az örökkévaló egyezségre utal az Atya és a Fiú között a megváltás szövetségét, az Ő
„parancsolatjának” végrehajtását illetően (Jn10:18). Az „amely akaratban” megadja a szférát
vagy elemet, amiben a nagy áldozatot bemutatta és amiben a választottak „megszenteltetnek”.
megáldozása által.” „Megszenteltetünk” pozitív módon, visszaállíttatunk Isten kegyeibe,
elfogadottakként állunk Előtte. Krisztus halála „áldozat” volt (7:27, 9:23), amivel eltörölte a
bűnt (Zsid9:26) és gondoskodott a lelkiismeretünk megtisztításáról (Zsid9:14), valamint a
személyünk elkülönítéséről Isten számára (Zsid10:14). Mindezek a az igeszakaszok azt
erősítik meg, hogy Krisztus halála olyan áldozat volt, ami saját népként különítette el a
választottakat az élő Isten imádására. Fontos meglátni a valóságban megvalósult előképet.
„Ahogyan az ókori áldozatok, mint jelképek az alacsonyabb szférában mentesítették az
imádót a megérdemelt (átmeneti) büntetésektől, mert a vétek átszállt az áldozatra, úgy
Krisztus halála is a magasabb szférában nem csak bemutatta a bűneinkért nekünk kijáró
büntetést, de annak a büntetésnek a tényleges eltörlését is. Ez visz minket az Istenhez közel
álló nép helyzetébe, s tesz olyan szent néppé, mint amilyen Izrael volt az előképi (vagy
ceremoniális) értelemben.” (G. Smeaton)
megáldozása által.” A „megszentelteket” itt a legtágabb értelemben kell venni, ami magában
foglalja a teljes jóvátételt a bűnért, a teljes odaszántságot Istennek, a természetünk tényleges
megtisztítását, a lelkiismeret tartós békességét, amihez hozzátartozik a közvetlen bejárás
kiváltsága is Istenhez. A hit a közreműködő ok, mely által belépünk mindennek javába. A
Lélek belső munkája a hatékony ok, mely által képesekké válunk hinni benne és megragadni
azt. Krisztus megváltó munkája az érdemszerző ok, mellyel megszerezte nekünk az Ő Lelke
358
ajándékát a megújításunk végett. De az Atya szuverén és örök akarata a legfelsőbb rendű és
kezdeti ok. Mindaz, amit Isten akarata rendelt el az Ő egyházának javára, Krisztus elégtételén
vagy áldozatán keresztül jut a birtokunkba. Ezt azonban csak a Szentlélek által
megvilágosított elmével és az Általa megnyitott szívvel vagyunk képesek felfogni.
Az egyház tökéletesítése
Zsid10:11-14
11. És minden pap naponként szolgálatban áll és gyakorta viszi ugyanazokat az

áldozatokat, a melyek sohasem képesek eltörölni a bűnöket.
12. Ő azonban, egy áldozattal áldozván a bűnökért, mindörökre űle az Istennek
jobbjára,
13. Várván ímmár, míg lábainak zsámolyául vettetnek az ő ellenségei.
14. Mert egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket.
A kapcsolat a mostani igeszakasz és az előző versek között annyira szoros, a viszony

olyan bensőséges, hogy a most előttünk álló szakaszt nem lehet megérteni és vizsgálni az
másiktól elkülönítve. Az egész célja Krisztus áldozata felülmúlhatatlan kiválóságának,
valamint annak bemutatása, amit megszerzett a népének, az előképi áldozatok elkerülhetetlen
félreállításával. Ez a nagy változás Isten földi szentjeinek külsődleges istentiszteletében nem
átmeneti célszerűség volt a testi Izrael hibáira tekintettel, hanem az isteni tanácsvégzésben
rendeltetett el, s feljegyeztetett Isten rendeleteinek könyvében, majd a kellő időben át lett
másolva a Szentírás lapjaira. A 40. zsoltár jelentette be azt a változást, aminek meg kellett
valósulnia Isten Fiának megtestesülésével és eljövetelével a Földre.
Ez a messiási zsoltár a legáldottabb módon ismertet meg bennünket azzal, ami az Atya
és a Fiú között zajlott be, valamint a szövetségükről. Nagyon áldott módon látjuk abban
nemcsak a Fiú belenyugvását az Atya céljaiba, hanem a készségét és az örömét is annak
végrehajtására. A fárasztó vállalásnak az Ő vállaira kellett nehezednie, a nap terhét és
forróságát Neki kellett elhordoznia, a megaláztatás és a halál kínjai voltak az Ő osztályrésze.
De mégis, nagyon távol állva a lázadástól ezzel a félelmetes megpróbáltatással szemben így
kiáltott: „Hogy teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem” (Zsolt40:9). Olyan
drága volt a Számára az Atya dicsősége, olyannyira eltöltötte a buzgalom, hogy elvégezze az
Ő tanácsvégzéseit, olyan mély volt a vágya az Ő törvényének magasztalása és tiszteletre
méltóvá tétele iránt, hogy még az „eledele” is az Atya akaratának teljesítése volt. Éhező
halandó soha nem vágyott úgy az éhsége csillapítása végett ennivalóra, mint ahogyan az
Istenember Közbenjáró az Atya tetszésének elérésére.
Ő is nagyon jól tudta, hogy a bikák és a bakok vére soha nem képes kijavítani a hibát,
amit a bűn okozott. Ő is szívből egyetértett a Szentháromság fenséges Tanácsának azzal a
döntésével, hogy ha elégtételt kell adni az isteni igazságnak, akkor annak kielégítőnek kell
lennie, olyannak, ami minden módon illik az ügy minden összetevőjéhez. Mivel pedig az
ember volt az, aki fellázadt az isteni kormányzás ellen és megszegte az isteni törvényt, ezért
akart emberré vélni, s ugyanabban a természetben, amiben az elszakadás történt az Istentől,
tökéletes engedelmességet mutatni Iránta. Mivel „a törvény” volt az engedelmesség szabálya
(Jer31:33), Isten minden követelményére, a szeretet szolgálatának egészére tekintettel, amivel
a teremtmények tartoznak a Teremtőjüknek, a Fiú beleegyezett abba, hogy „a törvény alatt
legyen” (Gal4:4), s „betöltse” annak előírásait (Mt5:17). Miután annak a törvénynek a
büntetése a halál volt a törvényszegőre, Ő egyetértett azzal is, hogy „átokká legyen érünk”.
Nem az történt, hogy mindez rá volt kényszerítve a Fiúra, hanem Ő értett egyet önként
mindezzel. Ha vannak igeversek, melyek arról beszélnek, hogy az Atya „elküldte” a Fiút, nos
359
vannak olyanok is, amelyek arról beszélnek, hogy a Fiú „jött”. Áldott módon adta ennek
előképét az 1Móz22, ahol a földi vázlatát látjuk a „békesség tanácsának”, ami „kettejük”, az
Atya és a Fiú között köttetett (Zak6:13). Az 1Móz22-ben egy emberi atyát látunk, aki fel
akarja áldozni szeretet fiát az oltáron, s egy emberi fiút (aki teljesen felnőtt), akik áldozat akar
lenni! Csodálatos előképe volt ez az isteni Személyek kölcsönös egyetértésének a Nagy Ügy
vonatkozásában! Figyeljük meg alaposan azokat a drága szavakat: „és mennek vala ketten
együtt” (1Móz22:6, 9)! Ahogyan követjük Izsákot a Mória hegyére, a cselekedetei mondják
ki: „Íme jövök, hogy cselekedjem a Te akaratodat, én Istenem”.
Az emberben három dolog alkotja egy dolog megcselekvését. Első az akarat
gyakorlása, ami az elsődleges mozgatórugója és forrása a többinek. Második a bölcsesség
gyakorlása, amivel az illető tervez és elrendez. Harmadik az erő alkalmazása az elvégzés
érdekében. Így van ez az Isteni Szentháromságban is az egyház üdvösségét, valamint mindazt
illetően, ami azzal jár együtt. Az „akarat” elsősorban az Atyának tulajdoníttatik: Mt11:26,
Ef1:11 stb. A „bölcsesség” elsősorban a Fiúnak, a „csodálatos tanácsosnak”, Akit a
példabeszédek könyve gyakorta nevez „bölcsességnek”: Lk7:35, 11:49 stb. Az „erő” a
Szentléleknek: Lk1:35, ami a „Magasságos erejeként” említi Őt. Az Atya ötlötte ki a
megváltás nagy munkáját, a Fiú vitte azt végbe és a Szentlélek alkalmazza. Itt a Zsid10-ben a
dolgokat visszavezeti az üdvösségünk első nagy okára, nevezetesen az Atya szuverén
akaratára.
Minél alaposabban olvassuk az egész szakaszt, annál világosabban derül majd ki, hogy
az apostol gondolatban a megváltás eredeti forrásához igyekezett felemelkedni. Az 5. versben
hallottuk, amint az Úr Jézus ezt mondja az atyának a törvényi áldozatokról: „nem akartad”,
azaz ezek nem azok voltak, amiket Te az örökkévalóságtól fogva akartál a bűnök eltörlésére.
Ehhez teszi hozzá, hogy „de testet alkottál nékem”, ami (mint megmutattuk) a legmélyebb
értelmében ezt jelenti: emberi természetet rendeltél nekem, hogy alkalmas edény legyek arra a
szolgálatra, amit nyújtanom kell a kielégítő elégtételhez. Isten örökkévaló végzéseinek
könyvére utal, s ennek fényében mondja: „Jövök, hogy cselekedjem a Te akaratodat, ó, Isten”.
Végül a Szentlélek foglalja össze az egészet, kijelentve, hogy „a mely akarattal szenteltettünk
meg egyszer s mindenkorra, a Jézus Krisztus testének megáldozása által”.
Kötelességünknek érezzük részletesen kitérni erre az alapvető igazságra, annál is
inkább, mivel látjuk Isten abszolút szuverenitásának majdnem egyetemes tagadását manapság.
A Szentlélek Maga hangsúlyozta ki a tényt, hogy Isten uralkodói jótetszése volt a kizárólagos
indítéka még az isteni munkáinak legnagyobbikában is, ami a legnagyobb dicsőséget szerezte
Istennek és a legnagyobb jót az Ő népének. Istennek nem kellett senkit sem üdvözíteni. Ő
„nem kedvezett az Isten a bűnbe esett angyaloknak, hanem mélységbe taszítván, a sötétség
lánczaira adta oda őket” (2Pt2:4), s ha így tetszett volna Neki, az egész emberi fajjal is ezt
tette volna. Nem volt olyan szükség az Ő természetében, ami kényszerítette, vagy csak kérte
volna Őt a könyörületre: ha lett volna, akkor a bukott angyalokkal szemben is könyörületes
lett volna! A Mindenható nem áll semmiféle kényszer alatt, legyen az kívülről jövő, vagy
Önmagából fakadó belső. Ennek az ellenkezőjét állítani egyenlő az Ő akarata abszolút
szabadságának a tagadásával.
Még kevésbé állt Isten az alatt a kényszer alatt, hogy az egyszülött Fiát adja, ha meg
akarta váltani Ádám fajának egyik részét. Őt, Aki kijelenti: „Minden népek semmik Ő előtte,
a semmiségnél és ürességnél alábbvalóknak tartja. És kihez hasonlítjátok az Istent?”
(Ézs40:17-18) nem szabad emberi értelemmel mérni és a hitetlenségünk sem korlátozza Őt.
Ha Istennek úgy tetszett volna, ezerszer nagyobbra is alkothatta volna a Földet, mint
amekkora, illetve ezerszer kisebbre is a jelenlegi méreténél. Hasonlóképpen abszolút szabad
volt azt eldönteni, miféle eszközöket fog használni a népe kimentésére a bűneikből. A Fia
elküldése, Aki asszonytól lett és meghalt a kereszten nem az Ő természetének tette volt,
hanem az akaratáé, ahogyan most minket is „az Ő akarata szül” (Jak1:18). Igaz, „illett” Neki
360
ezt tenni (Zsid2:10), és ezzel végtelenül nagy tisztességet szerzett, ám mégis elutasíthatta
volna, ha úgy akarja.
Így tehát Isten „akarata”, amire a Zsid10-ben utal mindvégig, az az örök, kegyelmes,
szabad szándék, amivel Isten elhatározta Magában, hogy kimenti a választottjait az elveszett
emberiségből, eltörli a bűneiket, megszenteli a személyeiket és az Ő örök élvezetéhez vezeti
őket. Isten akaratának ez a cselekedete minden Általa előre látott érdemszerző ok híjával volt,
s teljesen mentes volt bármitől Önmagán kívül, ami erre indította. Az Ő saját szabad és ok
nélküli cselekedete volt az, ami által Isten ezt a célt tűzte ki Maga elé. S a legcsekélyebb okuk
sincs arra sem, hogy a Magasságosnak ezt a felsőbbségét bármiféle viszolygással szemléljük.
Isten nem egy zsarnok, s nem cselekszik önfejűen: az Ő akarata bölcs és szent. Ezért olvassuk
Róla, hogy „mindent az ő akaratjának tanácsából cselekszik” (Ef1:11), s így alkotta meg a
tervet, mely által az Ő kegyelme a legjobban magasztalható.
Emiatt határozta el, hogy a népét oly módon kell megmenteni, ami elvesz minden
alapot az önös dicsekedésüktől és csak egyedül Magában Istenben fognak dicsekedni. Ezért
jelölte ki a tulajdon Fiát a Megváltójuknak, olyan elégtétel adására rendelve Őt, ami az
igazság minden követelményének és a legmegvilágosodottabb lelkiismeret minden
követelésének eleget tesz. Isten szándéka és célja Krisztus halálra adásában az Ő kegyelme
dicsőségének előmozdítása volt, ami abban rejlik, hogy a bűnösök megmentésének
egyeduralmát és kizárólagos előjogát Neki tulajdonítják, aminek a legnagyobb tisztessége és
kiválósága az, hogy egyedül „uralkodik” (Rm5:21), s nem volt és nem is lehetett semmiféle
versenytársa. Mivel Isten kiválósága az, hogy Ő egyedüli Isten és nincs Hozzá hasonló, így az
Ő Fiáé az, hogy egyedül Ő a Megváltó és nincs senki Hozzá hasonló (Csel4:12).
Istenre, a Fiúra, Aki emberré lett, hárult egy olyan hivatal, amit égen-földön egyetlen
teremtmény sem lett volna képes ellátni. A legteljesebb próbája és megmutatkozása ennek egy
kevésbé bonyolult esetben történik (mint amilyen az elégtétel adása az isteni igazságosságnak
a bűnért) a Jel5-ben. Ott egy felhívásról olvasunk: „Ki volna méltó arra, hogy felnyissa a
könyvet”, ami be volt pecsételve a trónon ülő Isten kezében, „és felbontsa annak pecséteit?”
Eltekintve a kérdéstől, hogy miféle „könyv” volt ez, figyeljük meg a választ: „És senki, sem
mennyen, sem földön, sem föld alatt, nem tudta a könyvet felnyitni, sem ránézni” (3. vers).
Még a szeretett János is elcsüggedt és „igen sírt vala, hogy senki nem találtaték méltónak a
könyv felnyitására és elolvasására, a ránézésre sem” (4. vers), Figyeljük meg a
kimondhatatlanul áldott folytatást: „És egy a Vének közül monda nékem: Ne sírj: ímé győzött
a Júda nemzetségéből való oroszlán, Dávid gyökere, hogy felnyissa a könyvet és felbontsa
annak hét pecsétét… És láték a királyiszék… között egy Bárányt állani, mint egy
megölöttet… És eljöve és elvevé a könyvet a királyiszékben ülőnek jobbkezéből.” (5-7.
versek) Ha tehát egyetlen teremtmény sem volt alkalmas a kijelentés felfedésére, akkor még
kevésbé annak beteljesítésére!
Az üdvöségünk tehát Isten szuverén akaratában gyökerezik, annak eszközei pedig az
Ő megtestesült Fiának jóvátételében. A két dolgot a 10. vers kapcsolja össze: „A mely
akarattal szenteltettünk meg egyszer s mindenkorra, a Jézus Krisztus testének megáldozása
által.” Az „A mely akarattal” az Isten rendeleteinek könyvében feljegyzettekre utal. Az az
„akarat” az volt, hogy az Ő népe Neki legyen „szentelve”, elválasztva az Ő elfogadásával.
Ennek Krisztus „felajánlásával” kellett végbemennie, ami a születése első pillanatában
kezdődött és a kereszten ért véget, amikor ezt kiáltotta: „Elvégeztetett!” Ez volt az „egyszer s
mindenkorra”.
A bűnre adott teljes elégtételhez erre a két dologra volt abszolút szükség: Istennek, az
Atyának a kezdeményező akaratára és a Közbenjáró beleegyező akaratára. Szükség volt rá,
hogy az Atya akarja és elhívja a Fiát a munkára, mert Ő volt az a Személy, Akinek az
elégtételt megadni kellett. Ha Krisztus mindent elvégzett volna, amit megtett, szabadon és
örömmel, akkor is, amíg az Atya nem jelentette ki először, hogy Neki meg kell tennie és el
361
nem „hívta” Őt erre, akkor elutasíthatta volna az egészet, megkérdezve: „ki kérte ezt Tőled?”
Ezért ragaszkodott a Lélek ehhez az alapvető tényhez újra és újra ennek a levélnek a
menetében: Zsid2:10, 3:4-5, 6:17 stb. Így tulajdonít a Zsid10:10 ugyanannyit, ha ugyan nem
többet Isten kijelölésének és a Krisztus áldozata Általa történt elfogadásának, mint Krisztus
érdemeinek a népe megszentelésében.
„És minden pap naponként szolgálatban áll és gyakorta viszi ugyanazokat az
áldozatokat, a melyek sohasem képesek eltörölni a bűnöket. Ő azonban, egy áldozattal
áldozván a bűnökért, mindörökre űle az Istennek jobbjára, várván ímmár, míg lábainak
zsámolyául vettetnek az ő ellenségei. Mert egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette
a megszentelteket.” (11-14. versek) „Ezek a szavak a belépő az apostol hosszas, áldott
értekezésének lezárásába Krisztus papságáról és áldozatáról, azok máltóságáról és
hatékonyságáról, amit a következő versekben fejez be és zár le, megerősítve a Szentlélek
egész, korábban tett bizonyságtételét.
Négy dologra oktat itt bennünket, összefoglalva azt, amit korábban kijelentett és
bebizonyított. 1. A törvényi papok és áldozatok helyzetére, ami a megbecsülésüket illeti,
amivel korábban bizonyította, hogy teljesen elégtelenek voltak a bűn eltörlésére (11. vers). 2.
Krisztus ama egyetlen áldozatára, s arra, hogy azt egyetlen egyszer kínálta fel amazokkal
szemben (12. vers). 3. Annak következményeire Krisztus részéről, aminek két része van.
Először a rögvest utána következő helyzetére és állapotára (12. vers), kifejezve az Ő
áldozatának méltóságát, hatékonyságát és abszolút tökéletességét. Másodszor, az állapota és a
helyzete mintegy folytatódására (13. vers). 4. Az áldozatának abszolút hatására, ami az
egyház megszentelése volt (14. vers).” (John Owen)
„És minden pap naponként szolgálatban áll és gyakorta viszi ugyanazokat az
áldozatokat, a melyek sohasem képesek eltörölni a bűnöket.” (11. vers) A nyitó „És”
összekapcsolja ezt a verset a tizedikkel az abban kijelentettek áldottságának kiemelése végett.
A Szentlélek még egyszer kihangsúlyozza az ellentétet Krisztus mindenre elégséges áldozata
és a törvény alatt bemutatott áldozatok elégtelensége között. Ezt öt részlettel tesz, melyeket
nem nagyon kell hosszasan elemeznünk.
Először, a törvény alatt a papi hivatalt sokan látták el: a figyelmünket a „minden pap”
kifejezéssel hívja fel erre, amit az „Ő azonban” kifejezéssel állít szembe a 12. versben, mert Ő
elegendő volt egyedül is ahhoz, hogy mindent megtegyen, amit Isten megkövetelt. Második,
hogy a lévita papok álltak. Ez mind a főpapra, mind a beosztottjaira igaz volt. Nem volt szék
vagy más ülőalkalmatosság sem a sátorban, sem a templomban, mert az ő munkájuk soha nem
ért véget. Harmadszor, naponta szolgálatban álltak, ami megmutatta, hogy képtelenek voltak
azonnal, egyszer s mindenkorra megtenni mindazt, ami kielégítette volna Istent. Negyedszer,
gyakran mutatták be „ugyanazokat az áldozatokat”, igaz, voltak változások azok részleteiben
és céljaiban, mindazonáltal közös volt bennük, hogy értelem nélküli teremtmények voltak,
képtelenek intelligens és elfogadható engedelmességet kínálni Istennek. Ötödször, nem voltak
képesek kielégíteni az igazság végtelen követelményeit, engesztelést adni a bűnökért, sem
pedig tartós békességet adni a meggyötrött lelkiismeretnek.
Az imént elmondottakat tovább kell javítani, rámutatva az emberi eszközök teljes
haszontalanságára Isten kibékítéséhez és a lelkiismeret megnyugtatásához. Ha a lévita
áldozatok, amik Isten által elrendeltek voltak, nem voltak képesek sem Isten minden
követelményének, sem a bűnösök legmélyeb szükségének eleget tenni, mennyivel kevésbé
képesek ezt megtenni az emberek koholmányai! Milyen hiábavaló a gyónás, a feloldozás, a
bűnbocsánat, a misék, a vezeklések, a tisztítótűz katolikus koholmányai és a hozzájuk hasonló
bolondságok! De ugyanolyan hiábavalók egyes protestánsok megszorításai is: a
mértékletességi fogalom aláírása, a dohányról való lemondás és más reformok könnyekkel,
kitartással és vallásos színjátékokkal, melyek a kibékülésre irányulnak Istennel. Az Úr
üdvössége nem ezeken keresztül jut el a lélekhez. „Nem az igazságnak cselekedeteiből, a
362
melyeket mi cselekedtünk, hanem az ő irgalmasságából tartott meg minket az újjászületésnek
fürdője és a Szent Lélek megújítása által, melyet kitöltött reánk bőséggel a mi megtartó Jézus
Krisztusunk által” (Tit3:5-6).
„De ez az ember (az angol változatban, Károlinál: Ő azonban – a ford.), egy áldozattal
áldozván a bűnökért, mindörökre űle az Istennek jobbjára,” (12. vers) A nyitó „azonban” jelzi,
hogy itt ellentétet állít azzal szemben, amit a 11. versben olvastunk: a Szentlélek állítja fel az
ellentmondást Krisztus tökéletes és hatékony áldozata, valamint a törvény haszontalan
áldozatai között. Az „ember” szót dőlt betűvel kellene szedni: ha bármi szóval
helyettesítenénk, annak a „papnak” kellene lennie. A görögben egyszerűen csak „Ő azonban”,
a névmás hangsúlyos. Ez a Megváltó papi munkája, amiről itt szó van. Ő eljött, s egyszer és
mindenkorra az isteni oltára helyezte Magát, mint engesztelő áldozatot Istennek. Az
engedelmességének egész menete a keresztnél ért véget és jutott a csúcspontjára.
Ez egyszerre összehasonlítás Krisztus és Áron, valamint az utódjai között. Mindketten
papok voltak, mindketten bűnért való áldozatot mutattak be, de a hasonlóság közöttük itt
véget is ér. Amazok sokan voltak, Ő egyedül. Amazok sok áldozatot mutattak be, Ő csak
egyet. K folytatták az áldozatok bemutatását, az Övé teljes és végleges. Az ő áldozatuk nem
volt hatékony, az Övé ténylegesen eltörölte a bűnt. Ők álltak, Ő leült. Ők Istennek szolgáltak,
Ő Isten jobbjára ült. Az előképi főpap csak rövid időre lépett be a szentek szentjébe az év
egyetlen egy napján, Krisztus „örökre” felment a magasságba. Ő nem szűnt meg Pap lenni,
sem ellátni azt a hivatalt, s most „Pap az ő székében” (Zak6:13). Az általa elfoglalt pozíció
tesz bizonyságot a munkájának kiemelkedő kiválóságáról, s bizonyítja azt, hogy Isten
elfogadta az áldozatát. A dicsőséges hely, ami megadatott az egyszer megalázkodott
Megváltónknak döntő bizonyítékát szolgáltatja az Ő megváltói munkássága értékének és
befejezettségének. „Maga a tény, hogy Krisztus a mennyben van az Atyja által elfogadottan
bizonyítja, hogy a munkája befejeztetett. Nos kedveseim, amíg a mi országunk nagykövete a
külföldi udvarban van, addig békességnek kell lennie, s hogy Jézus Krisztus, a mi Megváltónk
Atyja udvarában van, az megmutatja, hogy a békesség valódi a népe és Atyja között. Nos,
miután Ő ott lesz örökre, ez megmutatja, hogy a békességünknek is folytatódnia kell és soha
nem ér véget. De az a békesség nem lehetne folytatólagos, ha nem történt volna meg a teljes
engesztelés, s az igazságnak megfelelő teljes mértékű elégtétel.” (C. H. Spurgeon)
Az igemagyarázók véleménye megoszlik, hogy a „mindörökre” vajon a Megváltó
egyetlen áldozatához, vagy az Isten jobbjára üléséhez kapcsolódik-e. A görög, miközben
aligha perdöntő, határozottan az utóbbit támasztja alá. Talán a kettős gondolat is cél. Azok,
akik ahhoz ragaszkodnak, hogy a „mindörökre” az első mondathoz kapcsolandó, azt állítják,
hogy nem kapcsolódhat a másodikhoz, mert az 1Thessz4:16, Jel19:11 stb. megmutatják, hogy
a Megváltó majd még el fogja hagyni a mennyet. Ugyanúgy lehet hivatkozni arra is, hogy
Krisztus „állva” fogadja Istvánt (Csel7:55). A probléma azonban magától keletkezik a
hasonlat testivé tétele miatt. A „mindörökre ül” a „naponként (szolgálatban) áll” ellentéte a
11. versből. Krisztus örökre felhagyott az áldozat bemutatásának papi munkájával: Ő soha
nem kezd bele újból efféle feladatba, de vannak más karakterek is az engesztelés Elvégzője
mellett, amiket be kell töltenie.
„Mindörökre űle az Istennek jobbjára.” Ebben a levélben négyszer utal arra, hogy
Krisztus leült a magasságban, de mégsincs ismétlés. Minden egyes utalás teljesen más és más
gondolatmenethez kapcsolódik. Először a Zsid1:3-ban, az Ő személyes dicsőségének trónjáról
van szó: az egész szövegkörnyezet előtte és utána ezt mutatja. Másodszor a Zsid8:1-ben, ott
az Ő papi kiválóságának trónja szerepel, nevezetesen a felsőbbrendűsége mindenki mással
szemben, akik papi hivatalt töltöttek be. Harmadszor, itt a Zsid10:2-ben, az áldozat
elfogadásának trónja, Isten bizonysága az Ő elégtételének értékéről. Negyedszer, a Zsid12:2-
ben, a Győztes trónja, a kapott díj, amiért sikeresen megfutotta a pályáját.
363
Az, Aki a betlehemi bölcsőben született, Akinek nem volt hová lehajtania a fejét a
Földön, Aki a kereszten halt meg és akinek a testét kölcsönzött sírba temették, most a
mennyben van. Ő magasztosabb helyet kapott még az arkangyaloknál is, felmagasztaltatott
minden teremtmény fölé. Egy megdicsőült Ember ül Isten jobbján! Krisztus az egyetlen a
tömegekből, Aki megérdemli, hogy ott üljön! Nem más, mint az isteni kegy az, ami helyet ad
a szent angyaloknak és a megváltott bűnösöknek az Atya házában, de az Ember Krisztus
Jézus kiérdemelte azt a magasztos tisztességet!
„A menny által adható legmagasztosabb hely
Az Övé szuverén jog által,
Királyok Királya és uraknak Ura,
A világoságban uralkodik ott.”
Kimondhatatlanul áldott dolog ez, s még inkább így van, amikor felfogjuk, hogy
Krisztus a népéért lépett be a mennybe. A hivatalos minőségében lépett be oda. Úgy ment be,
mint Képviselőnk, hogy megjelenjen Isten előtt „érettünk” (Zsid9:24). Úgy van ott, mint a
nagy Főpapunk, a melldíszén viselve a neveinket. Csodálatos és drága szavak ezek: „A hová
útnyitóul bement érettünk Jézus” (Zsid6:20). Ott ül a mi hatalmas Győztesünk
„megkoronázva dicsőséggel és tisztességgel”. Az egyetemes uralom, a mindenható hatalom, a
szuverén és korlátlan kegyelem trónját foglalta el. Ő ad minden kegyelmet. Ő teszi, hogy
minden együtt munkálkodjék az Övéinek javára. A királyi jogart majd addig forgatja, amíg
minden megváltottja Vele lesz a dicsőségben.
„Várván ímmár, míg lábainak zsámolyául vettetnek az ő ellenségei.” (13. vers)
Ezekben a szavakban találjuk a hetedik és egyben utolsó újszövetségi utalást a 110. zsoltárra.
Ott ezt olvassuk: „Ülj az én jobbomon, a míg ellenségeidet zsámolyul vetem a te lábaid alá”
(1. vers). Itt utal az Atya ígéretérem, amit a Fiúnak tett, hogy további megerősítését adja az
imént kijelentetteknek. A 10, 12. versekben (valamint a 14.-ben) Krisztus áldozata
ismételgetésének teljes szükségtelenségé mutatja be, itt pedig ennek lehetetlenségét. Mert a
kezdettől fogva a dicsőség állapota és a megtiszteltetés volt kijelölve a Közbenjárónak az
Istennek bemutatott áldozata után. Helyet kellett foglalnia a mennyei trónon, amíg minden
ellenségét teljesen le nem verik: így tehát ismét szolgálatba lépni és meghalni többé már nem
képes!
A szenvedő Megváltó korlátlan hatalommal és uralommal lett felruházva, és nem
maradt más vissza, mint valóra váltani mindazokat a következményeket, amit az áldozata volt
hivatott előidézni. Ebből kettő van: a választottjainak üdvözítése és minden Isten ellen
lázadónak a legyőzése, „mivelhogy rendelt egy napot, melyen megítéli majd a föld kerekségét
igazságban egy férfiú által, kit arra rendelt” (Csel17:31). A Megváltó tökéletességre vitte a
nagy munkáját, s most nyugodtan várja az Atya ígéretének beteljesedését, v. ö. 1Kor15:25-27.
Krisztus még egyszer beveti majd a nagy hatalmát és lever minden gőgös Ellene lázadót.
Fogja még majd mondani: „megtapodtam őket búsulásomban, és széttapostam őket
haragomban: így fecscsent vérök ruháimra… mert bosszúállás napja volt szívemben”
(Ézs63:3-4), v. ö. Jel14:20. Akkor majd megtapasztalják az emberek „a Bárány haragjának”
rettenetességét (Jel6:16).
„A Bárány haragja” ugyanúgy tökéletesség, mint „Krisztus szeretete”. Az Isten
ellenségeinek Általa történő leverésében ugyanúgy ragyog a dicsősége, mint amikor majd
bevezeti a megváltottakat az Atya házába. Rajta ugyanúgy kell ámulni, amikor az
ellenségeinek vérétől fröcskölt ruháját látjuk. Mindegyik az Atya által Rá bízott munka
lényegi részét alkotta. Jóllehet a mostani állapotunkban hajlamosak vagyunk rémülten
visszahúzódni, amikor látjuk Őt, amint azoknak mondja, akik lenézték és megvetették Őt:
„Távozzatok tőlem átkozottak”, azon a napon majd mégis dicsőíteni fogják érte. „Ó, micsoda
győzelem lesz az, amikor az emberek, a gonosz emberek, az üldözők és azok, akik
szembeszegültek Krisztussal a tüzes tóba vettetnek!” (C. H. Spurgeon)
364
Isten figyelemre méltó módon vázolta fel (jelezte előre) i. sz. 70-ben mindazt, amiről
az imént volt szó. A megtestesülése napjaiban Krisztus ellenségei engesztelhetetlen
gyűlölettel üldözték Őt. Nem csillapodott az ellenségességük akkor sem, amikor a halálba
kergették: a dühük kiáradt a követőire is. Senki sem olvashatja végig a Cselekedetek könyvét
anélkül, hogy ne látná a hitehagyott judaizmus gyűlölködését a korai keresztyénekkel
szemben. A zsidók hangosan dicsekedtek a názáreti Jézus felett aratott győzelmükkel, s egy
ideig úgy tűnt, hogy az egyházán is felülkerekednek. Noha a dolog pár évig függőben maradt,
Isten mégis teljes véget vetett a dolognak, megsemmisítve őket nemzetként, s ezzel adva a
zálogát azok örök megsemmisítésének, akik nem engedelmeskednek az evangéliumnak. A
rómaiak elküldésében a városuk felégetésére és a templom ledöntésére ünnepélyes előre
jelzését látjuk mindannak, ami majd akkor megy végbe, amikor Krisztus ezt mondja: „Sőt
ennek felette amaz én ellenségeimet is, kik nem akarták, hogy én ő rajtok uralkodjam,
hozzátok ide, és öljétek meg előttem!” (Lk19:27)
De legyen a 13. verssel kapcsolatos utolsó gondolatunk más hangszínezetű. A
„várván” szóban ismét a Közbenjáró szeretetre méltó erkölcsi tökéletességét látjuk. Krisztus
képes megsemmisíteni minden ellenségét egyetlen pillanat alatt, mégis, tizenkilenc
évszázadon át kivárta az idejét. Miért? Mert még a mennyben is szelíden és örömmel
meghajlik az Atya jótetszése előtt. A végső győzelme még várat magára, mert Ő nyugodtan
várja az Isten által „elrendelt” napot (Csel17:31). Ezért olvasunk Jézus Krisztus „királyságáról
és tűréséről” (Jel1:9). Ebben is példát mutat nekünk. Bármi is legyen az osztályrészünk és az
állapotunk, bármennyire is tomboljanak a gonoszság erői ellenünk, nekünk meg kell tartanunk
a lelkünket békességben (Lk21:19), tudva, hogy „megszabott ideje” van a könyörülésnek
Sionon (Zsolt102:14). Előbb azonban Krisztus és az Ő egyházának minden ellensége le lesz
győzve: vereséget szenvednek”, nem „kibékülnek Vele”! „Az ellenségei a lábainak
zsámolyává lesznek” világosan megcáfolja az univerzalisták álmait!
„Mert egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket.” (14.
vers) Három dolog kelti itt fel a figyelmünket: először, ennek a nézetnek a viszonya a
szövegkörnyezettel; másodszor, hogy mit jelent az „örökre tökéletesekké tette”; harmadszor
kik a „megszenteltek”? A kapcsolat a jelen igevers és a megelőzők között a nyitó „mert”-ben
rejlik, aminek kettős jelentése van. Először arra utal, hogy a most elhangzottak további
bizonyítékot szolgáltatnak az egész szakasz téziséhez: maga a tény, hogy Krisztus egyetlen
egy áldozata „örökre tökéletesítette” (v. ö. Zsid7:17!) azokat, akiket Isten megszentelt,
további szemléltetését adja a hatékonyságának és az elégségességének, valamint bármiféle
ismétlése szükségtelenségének. Másodszor, ugyanez a tény mutatja ki annak illendőségét,
hogy a Közbenjáró Isten jobbján ül, míg ellenségei a lábainak zsámolyává nem lesznek. Az Ő
munkája, elérve ezt az áldott eredményt, feljogosítja Őt a nyugalomra és a jutalomra.
„Mert egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket.” A
„tökéletesekké tette” szónak a szó szerinti jelentése „bevégezte” vagy „beteljesítette”. Itt
inkább objektív, mintsem szubjektív tökéletességről van szó, amint azt a közvetlen
szövegkörnyezet és az egész levél kimutatják. Ez az igevers nem az egyház örökkévaló
állapotáról beszél a dicsőségben, hanem a mostani megállásáról Isten előtt. Krisztus az
áldozatával elnyerte a népe számára a teljes bűnbocsánatot és azzal együtt a békességet is
Isten előtt. Az Úr Jézus „egyetlenegy áldozatának” oly végtelenül nagyok az érdemei (hisz
egy végtelen isteni személyé az szent emberi mivoltban), hogy elérte a teljes engesztelést és
bebiztosította az „Övéinek” a személyes elfogadást és bejárást Istenhez, a papi megállást és a
szövetségi közelséget Előtte.
Miután az üdvösségüket nem kisebb személy, mint Immánuel érte el a helyettesítő
engedelmességével és a helyettesítő szenvedésével életben és halálban egyaránt, s mivel Ő
megdicsőítette Isten törvényét annak teljes megtartásával és az átka elhordozásával, az Ő népe
egyszerre tökéletesen megigazult és tökéletesen megszentelődött, azaz övék a teljesen igaz
365
mivolt és a teljes alkalmasság az imádásra Isten templomában, de nem magukban, hanem,
Krisztuson, a Főjükön keresztül. Az alkalmasságot akkor kapják meg, amikor a Szentlélek
megújítja őket. Ennek jelenlegi élvezetét az Istennel való közösségük napról napra történő
fenntartása határozza meg. Annak tökéletes és örökkévaló élvezete a megdicsőülésükből
származik majd a Megváltó visszatértekor.
A „tökéletessé tett” kifejezést itt inkább papi, semmint tapasztalati értelemben kell
felfogni. Ez a keresztyénnek ama jogára utal, hogy felhőtlen békességben állhat meg Isten
szent jelenlétében. Ez a jogunk ugyanolyan érvényes már most is, mint majd akkor, amikor
megdicsőültünk, mert ez a jog egyedül a Helyettesítőnknek a kereszten befejezett papi
tevékenységétől függ. Ez valami rajtunk teljesen kívülálló dolgon alapszik, teljesen
függetlenül attól, amit Isten szuverén kegyelme bennünk vagy rajtunk keresztül munkál ki
akár akkor, amikor először hitre jutunk, akár később. Isten szemében Krisztus drágaságának
megfelelően vagyunk drágák: lásd Ef1:6, Jn17:22-23. Mégis hadd tegyük hozzá, hogy ezt a
tökéletes, objektív megszentelődés (az elválasztásunk Istennek Krisztus által) semmiképpen
sem teszi kevésbé fontossá a folyamatos tisztogatásunk szükségességét tapasztalati úton, az
Íge használatával a Lélek által: Jn13:10, 1Pt1:2 stb.
Azok tétettek tökéletessé Krisztus „egyetlenegy áldozatával”, akik „megszentelődtek”,
vagy jobban szó szerint, egyszerűbben „a megszenteltek”. Ez utalás azokra, akiket az Atya az
örökkévalóságtól fogva elkülönített (Júd1). A választottak személyeit különféleképpen említi
ez a levél. Nevezi őket „az üdvösség örököseinek” (Zsid1:14) „fiaknak” (Zsid2:10), Krisztus
„atyjafiainak” (Zsid2:12), „a mennyei elhívás részeseinek” (Zsid3:1), „az ígéret örököseinek”
(Zsid6:17) „Izrael házának és Júda házának” (Zsid8:8). Itt azonban „megszentelteknek”, mert
a Lélek célja ebben az egész szakaszban mindennek a visszavezetése volt az eredeti forrására,
nevezetesen a szuverén Isten uralkodói akaratára.
Megszentelődés
Zsid10:15-18
15. Bizonyságot tesz pedig erről mi nékünk a Szent Lélek is, mert minekutána
előre mondotta:
16. Ez az a szövetség, melyet kötök velök ama napok után, mondja az Úr: Adom
az én törvényemet az ő szíveikbe, és az ő elméjökbe írom be azokat,
17. Azután így szól: És az ő bűneikről és álnokságaikról többé meg nem
emlékezem.
18. A hol pedig bűnök bocsánata vagyon, ott nincs többé bűnért való áldozat.
A most elénk kerülő versek elvezetnek az apostol által a zsidók elé tárt fő érv
lezárásához: ami most következik, az inkább egy buzdítássorozat természetének felel meg,
amit a korábban felállított tézisből vezet le. A keresztyénség mérhetetlen felsőbbrendűsége a
judaizmussal szemben, ami a mi nagy Főpapunk dicsőséges Személyében és az Ő áldozatának
tökéletes hatékonyságában mutatkozik meg, teljes mértékben be lett mutatva. „Itt eljutunk e
levél dogmatikai részének legvégére, a Szentírásnak ahhoz a részhez, ami tele van mennyei és
dicsőséges titkokkal: a pogányok egyházának világossága, Izrael népének dicsősége, az
evangéliumi hit alapja és erődje.” (John Owen) Rögtön ez után a kiváló magyarázó hozzátette
(olyan szavakkal, amik a legjobban fejezik ki a szerző saját véleményét) a következőket:
„Ezért itt teljes alázattal, a saját gyengeségemnek és teljes tehetetlenségemnek
érzésével ehhez a nagy munkához, hálásan elfogadom a vezetést és a segítséget, ami
megadatott nekem a magyarázatában, amennyire az egész egyház számára hasznos, vagy
hasznos lehet a szuverén és meg nem érdemelt kegyelem hatásaként. Mert már egyedül emiatt
366
is, miután sok-sok alkalommal voltam teljesen tanácstalan a Szentlélek gondolatait illetően, s
nem találtam könnyebbséget mások méltó munkáiban sem, Ő kegyelmesen megválaszolta a
szegényes, gyenge könyörgéseimet, megadva az igazság világosságát és bizonyítékát.”
A jelen igaszakasz kapcsolata a korábban vizsgálttal az alábbi: a 11-14. versekben
Krisztus áldozatának tökéletessége van kijelentve, összehasonlító módon a 11-14., majd
egyedül is a 14. versben, míg a 15-17. versekben ennek további bizonyítékát vagy
megerősítését látjuk az ószövetségi Írásokból. Krisztus közbenjáró munkája annyira hatékony
volt, hogy „egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket”. A puritán
Charnock mondta: „Az az egyetlen egy áldozat olyan végtelenül értékes volt, hogy
tökéletesen megvásárolta a bűnök eltörlését, mind a vétkeket, a mocskot és annak erejét
illetően, s elegendő ár volt az egész kegyelemért, amire a hívőknek szükségük van a tökéletes
megszentelődéshez a világ végéig. Az Ő vérének elégtétele jelentette a mi bűneink eltörlését,
s az érdemek kincsét a számunkra adott kegyelem biztosításához.” (5. kötet 231. oldal)
Létezik egy további kapcsolat az előző és a mostani szakasz között. A 14. versben az
apostol kijelentette: „Mert egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a
megszentelteket”, most pedig leírja azokat a jeleket, amikkel a „megszenteltek”
azonosítandók. Azoknak, akik valóban értékelik a lelküket és nagyon törődnek az örökkévaló
sorsukkal, ez egy életbe vágóan fontos szempont. Hogyan tudhatom azt, hogy egyike vagyok
a kegyelteknek, akikért Isten megtestesült Fia bűnért való áldozatul kínálta Önmagát? Miféle
világos és döntő bizonyítékkal rendelkezek arról, hogy a „megszenteltek” között vagyok? A
válasz ezekre a súlyos kérdésekre az előttünk levő, most vizsgált versekben adatik meg.
Bárcsak minden olvasó csatlakozna a szerzőhöz a könyörgésben Istenhez, hogy adjon neki
őszinte szívet és látó szemet annak meglátása végett, hogy ezek a versek valóban leírják-e
vagy sem mindazt, ami a saját tapasztalatai alapján ténylegesen jónak bizonyultak,
„Bizonyságot tesz pedig erről mi nékünk a Szent Lélek is, mert minekutána előre
mondotta: ez az a szövetség, melyet kötök velök ama napok után, mondja az Úr: Adom az én
törvényemet az ő szíveikbe, és az ő elméjökbe írom be azokat, azután így szól: és az ő
bűneikről és álnokságaikról többé meg nem emlékezem. A hol pedig bűnök bocsánata
vagyon, ott nincs többé bűnért való áldozat.” (15-18. versek) Két része van a 14. versben tett
kijelentésnek: először, „a megszenteltek”, másodszor azok, akik „örökre tökéletessé tétettek”.
A bizonyíték-szövegben, amit az apostol itt ad meg, mindkettő megtalálható, bár fordított
sorrendben: a „megszenteltek” azok, akiknek a szívébe Isten beírja a törvényét, s azok
„tétettek örökre tökéletessé”, akiknek a bűneiről Isten többé nem emlékezik meg.
„Bizonyságot tesz pedig erről mi nékünk a Szent Lélek is” (15. vers). „Az apostol
egész megelőző értekezésének alapja Krisztus papságának a dicsőségéről és az áldozatának
hatékonyságáról benne foglaltatott az új szövetség leírásában, aminek Ő volt a Közbenjárója,
s amit az Ő áldozata erősített meg és léptetett hatályba úgy, ahogyan a régi szövetséget a
bikák és a bakok vére (Zsid9:10-13). Miután részletesen bizonyította és szemléltette mindazt,
amit mindkettővel, az Ő papságával és az Ő áldozatával kapcsolatban szeretett volna, most az
egész megerősítését adja a Szentlélek bizonyságtételéből kiindulva annak a szövetségnek a
leírásában, amit korábban adott. Emiatt a csúcspont, ameddig vezette az érvelését és a vitáját
az volt, hogy az Úr Krisztusnak a Személye és a hivatala méltósága folytán és az áldozatának
örökkévaló hatékonysága miatt csak egyszer kellett feláldoznia Magát. Ez pedig valójában
mindent magában foglal, amit korábban tanított és kijelentett, beleértve azoknak az
áldozatoknak a közvetlen bemutatását is, amiket gyakran ismételgettek, valamint ezek
eltörlését az egyházból. S itt visszatér a Szentlélek szavaihoz ennek a részletnek a bizonyítása
végett is.” (John Owen)
„Bizonyságot tesz pedig erről mi nékünk a Szent Lélek is” (15. vers). Ezek a szavak
három kérdést sugallanak. Először is, miről „tesz bizonyságot” a Szentlélek? Másodszor,
367
kihez kell kapcsolni az „is” kötőszót, aki ugyanerről tesz bizonyságot? Harmadszor, hogyan
„tesz bizonyságot” a Szentlélek? Keressük meg a válaszokat ezekre a kérdésekre.
Miről „tesz bizonyságot” a Szentlélek? Ha nem lépünk vissza messzebbre, mint az
előző igevers, akkor a válasz ez: arról a tényről, hogy az egyetlenegy elégtétel, amit a
Megváltó adott, bebiztosítja a megszenteltek örök tökéletességét. Ezt igazolják a 15-18.
versek is. Mindazonáltal meg vagyunk arról győződve, hogy messzebbre kell visszatekinteni,
ha mélyenszántóbb és teljesebb választ akarunk kapni. A Megváltó által adott elégtétel
kielégítette az isteni „akaratot”, aminek a megtörténte ki volt kötve az örökkávaló
szövetségben. S ez az, amiről az egész szövegkörnyezet beszél. A Szentlélek is jelen volt,
amikor ez a csodálatos egyezség létrejött az Atya és a Közbenjáró között, s Jeremiáson
keresztül Ő tette ismertté a dicsőséges ígéreteinek egy részét. Ennek a bizonyítéka majd
világosabbá válik, ahogyan haladunk előre.
Másodszor, a „bizonyságot tesz pedig erről mi nékünk a Szent Lélek is” a 9. versre
tekint vissza. Ott a Fiú bizonyságtételét látjuk ahhoz az örök rendelethez, amit Isten alkotott,
és amit a Fiú jött végrehajtani. Itt (a 17-18. versekben) a Lélek arról tesz bizonyságot, hogy
amit az Atya megígért a Közbenjárónak, azt meg fogja tenni az Ő szövetségi népével is. Itt
tehát az Istenség három Személyének az egyetértését láthatjuk. De a Szentírás szavainak
akkor a teljessége, hogy nem gondoljuk, hogy a most kimutatottak kimerítenék az „is” szó
terjedelmét. A szövegkörnyezet (és a levél) vezérgondolata Krisztus egyetlenegy áldozatának
az elégségessége, véglegessége és hatékonysága. Erről akkor „tétetett bizonyság”, amikor a
Közbenjáró „Isten jobbjára ült” (12. vers). S a Szentlélek is ugyanennek az áldott ténynek a
bizonysága nekünk az Ő megszentelő munkája által azok szívében és elméjében, akikért
Krisztus meghalt.
Ami a Lélek bizonyságtételének mikéntjét illeti, az első módszer a bizonyságtétel az
írott Ígével, konkrétabban a Jeremiáson keresztül megadottakkal. Az apostol Krisztus
áldozatának elégségességét az egyetlenségével bizonyította (12. vers), szemben a judaizmus
sok-sok áldozatával (11. vers), valamint a befejezettségével, abból a tényből kiindulva, hogy
Ő most „leült”, ezzel jelezve az áldozati munkájának befejeződését. Ennek a zsidók ellene
vethették volna, hogy az, amire az apostol rámutatott, mindössze csak hihető érvelés, amibe
nem nyugodhatna bele, amíg meg nem erősíti őket a Szentírás világos bizonyságtétele. Ezért
idéz most még egyszer a Jer31 emlékezetes próféciájából, ami világosan alátámasztja az általa
levont következtetéseket. S hogy miképpen erősítették meg annak a próféciának a kikötései a
következtetéseit, a soron következőkből kiderül.
„Bizonyságot tesz pedig erről mi nékünk a Szent Lélek is.” Mint láttuk, az első utalás
itt a Jer31:31-34-re történik. A Szentlélek a Szentírás Szerzője, „mert sohasem ember
akaratából származott a prófétai szó; hanem a Szent Lélektől indíttatva szólottak az Istennek
szent emberei” (2Pt1:21). Sőt mi több, a Szentírás a Szentlélek bizonyságtétele is, az Ő
folyamatos jelenléte és tekintélye miatt abban. Amikor az írott Ígét olvassuk, felismerjük az
igazság Lelkének hangját, amint közvetlenül szól hozzánk abból. S mikor ezt tesszük,
elismerjük az Ígét a legvégső fellebbviteli bíróságnak minden magatartási kérdésben. Egyedül
az Íge, az, amihez a hitünknek igazodnia kell.
„Bizonyságot tesz pedig erről mi nékünk a Szent Lélek is.” A „mi nékünk” szavakat
alaposan meg kell figyelni manapság, amikor oly sokan vannak azok, akik („az Íge helyes
hasogatásának” örve alatt) elrabolják Isten gyermekeitől a nekik szükséges kenyér egy részét:
óvakodjon az olvasó az efféle emberektől. Amit Jeremiás próféta közreadott az az Isten
népének az ő korában élő része számára hangzott el. Igaz, hogy az apostol évszázadokkal
később sem vonakodott azt kimondani, hogy amit Jeremiás leírt, az „nekünk is” szólt:
figyeljük meg, nem pusztán „a számunkra”, hanem „nekünk is”! Isten egész Ígéje az elejétől a
végéig az Ő népe javára lett leírva egészen a világ végéig.
368
A Szentlélek azonban nemcsak objektív bizonysága a számunkra az örökkávaló
szövetségnek és Krisztus áldozata hatékonyságának az írott Ígén keresztül, hanem alkalmazza
is azt az Ígét szubjektív módon. Ahogyan az apostol mondta a korinthusbelieknek: „A kik
felől nyilvánvaló, hogy Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagytok, nem
tentával, hanem az élő Isten Lelkével írva; nem kőtáblákra, hanem a szívnek hústábláira”
(2Kor3:3). Az okot a hatásaiból, a fát a gyümölcseiről lehet megismerni, így tesz bizonyságot
nekünk a Lélek Krisztus áldozatának értékéről és érdemeiről az Ő kegyelmének hatalmas
munkájával a szívünkön. Minden kegyelem, amit a Lélek ültet be a keresztyén lelkébe,
Krisztus engedelmessége és vére árán lett megvásárolva, s ezek élő bizonyítékai azok
érdemességének.
„Mert minekutána előre mondotta” (15. vers). A bizonyíték konkrét szövegének, amit
az apostol Jeremiástól készült idézni, ezek a saját szavai alkották az előszavát úgy, ahogyan
az „Ezt mondta az Úr” is az következő igeversben. Ha felteszik a kérdést: mi az, amit „előre
mondott”? a válasz ez: „Ez az a szövetség, melyet kötök velök”. S ha megkérdezik, mit
mondott ez után? a válasz ez: „Adom az én törvényemet az ő szíveikbe” stb. A konkrét dolog,
amit meg kell figyelni, hogy az isteni kegyelem eme összetevői, hogy Isten a szíveinkbe írja
be a törvényét és megbocsátja a bűneinket, a közvetlen gyümölcsei Krisztus áldozatának,
messzebbről nézve viszont a beteljesedései Isten a Közbenjárónak tett szövetségi ígéreteinek.
Az örök szövetség, amit Isten kötött Krisztussal, az alapja mindannak a jónak, amit a
népével tesz. Ennek a kijelentésnek a bizonyítéka megtalálható megannyi igeszakaszban,
melyek felett manapság csak keveset elmélkednek. Például a 2Móz6:5-ben látjuk, amint Jahve
ezt mondja Mózesnek: „megemlékeztem az én szövetségemről”, amit oknak tekintenek,
amiért kihozta Izraelt Egyiptomból. Aztán a Zsolt105:8-ban ezt látjuk: „Megemlékezik az ő
szövetségéről mindörökké”, Majd az Ezék16:60-ben Isten kijelenti: „Én megemlékezem
frigyemről, a melyet veled ifjúságod napjaiban kötöttem, és örök frigyet vetek veled”. A
Lik1-ben pedig olvashatjuk Zakariás próféciáját: „Áldott az Úr, Izráel Istene, hogy
meglátogatta és megváltotta az ő népét, és felemelte az üdvösségnek szarvát nékünk az ő
gyermekének, Dávidnak házában, a mint szólott az ő szent prófétáinak szája által, kik eleitől
fogva voltak, hogy a mi ellenségeinktől megszabadít, és mindazoknak kezéből, a kik minket
gyűlölnek; hogy irgalmasságot cselekedjék a mi atyáinkkal, és megemlékezzék az ő szent
szövetségéről.”
„Ez az a szövetség, melyet kötök velök ama napok után” (16. vers). Ez utalás a
Jer31:31 „új szövetségére”, amit nem azért nevezett így mert újonnan köttetett, mivel az
eredeti alkotmányát illetően a választottakkal kötötte a Főjükben, Krisztusban, az
örökkévalóságtól fogva (Tit1:1-2). S nem is újonnan kijelentett, mert bizonyos fokig ismert
volt az ószövetségi szentek előtt is, hanem a korábbi igazgatását illetően utalt így rá, ami
elavult és szertefoszlott. S az általa adott „új szív”, „új lélek”, „új ének” miatt is nevezi
„újnak”, valamint az új rendeletei miatt is (keresztség és úrvacsora), melyek felváltották a
régieket (körülmetélkedés és húsvéti vacsora). Továbbá alkalmasan nevezhető „újnak” azért
is, mert az életereje és a hatékonysága örök: soha nem avul meg és nem adja át a helyét
valami másnak.
„Adom az én törvényemet az ő szíveikbe, és az ő elméjökbe írom be azokat” (16.
vers). S kik azok a kegyeltek, akikben Isten így munkálkodik? Azok, akiket az
örökkévalóságtól fogva kiválasztott, akiknek megadta a Közbenjárót (Jn17:6), akikért
Krisztus meghalt: „A kiket pedig eleve elrendelt, azokat el is hívta” (Rm8:30). Ezek, és csakis
ezek azok, akikkel Isten ilyen kegyelmesen bánik. Mások a vallási oktatáson vagy a
személyes erőfeszítéseken keresztül rendelkezhetnek elméleti ismeretekkel Isten törvényéről,
de csak a választottak rendelkeznek élő tudással Róla.
„Adom az én törvényemet az ő szíveikbe.” Mivel ezt a szakaszt rendkívüli
fontosságúnak tartjuk, megpróbáljuk megmagyarázni az Isten által nekünk adott
369
világosságnak megfelelően. Először is, a segítségünkre lesz, ha megvizsgáljuk Ádám esetét.
Amikor kikerült a Teremtő kezéből, Isten törvénye a szívében volt, illetve más szóval, fel volt
ruházva egy sor szent tulajdonsággal, ösztönnel és hajlammal arra, amit Isten parancsolt és
viszolygással mindennel szemben, amit megtiltott. Ez volt a természet „törvénye” a szívében.
Isten törvényei Ádámban alkották Ádám eredeti természetét, vagy a lelke szerkezetét,
ahogyan az állatok törvénye a kicsinyeik szeretete, a madaraké pedig a fészekrakás.
„Amikor Isten először megakotta az embert, nem adott neki betűkkel leírt vagy
szavakkal elmondott külsődleges törvényt, hanem egy belső törvényt helyezett a szívébe és
munkált ki a lelke szerkezetében. S Isten eme törvényének egész szubsztanciája, annak
tömege nem pusztán diktátumok vagy fénysugarak voltak az értelmében, melyek arra
vezették, amit tennie kellett, hanem valóságos, élő és lelki beállítottságok és hajlamok voltak
az akaratában és az érzéseiben, afelé vezetve őt, ami így volt irányítva, tudniillik, hogy
imádkozzon, szeresse Istent és félje Őt, s az Ő dicsőségét keresse lelki és szent módon. Ezek
belső, minden kötelezettséghez igazodó képességek voltak.” (T. Goodwin, 6. kötet, 402.
oldal) Az 1Móz2:17 külső parancsa a felelőssége próbájának volt szánva: amit Isten helyezett
kegyelmesen belé, az volt az eszköz a felelősségének ellátásához.
Ha megkérdezik, hol van az az igeszakasz, ami azt tanúsítja, hogy Isten a törvényeit a
még el nem bukott Ádám szívébe helyezte? arra elegendő azt válaszolni, hogy a Zsolt40:9-
ben látjuk, amint Krisztus ezt mondja: „a te törvényed keblem közepette van”, a Rm5:14
pedig kijelenti, hogy Ádám „a ki ama következendőnek kiábrázolása vala”. Sőt mi több,
ahogyan kitalálhatjuk, hogy miféle mag termi a földben a mezőn látható gabonaszárat, úgy
győződhetünk meg a bukott és romlott emberiségben ma is látható romokból arról, hogy mi
volt a még e nem bukott emberben. A Rm2:14 mondja, hogy a pogányok „természettől a
törvény dolgait cselekszik”: a tulajdon lelkiismeretük mondja nekik, hogy az erkölcstelenség
és a gyilkosság bűnök. Azaz, annak bizonyítékaként, hogy Isten törvénye volt eredetileg
Ádámnak maga a „természete”, látjuk annak árnyékát minden ember szívében.
Ó jaj, Ádám nem úgy folytatta, ahogyan Isten megteremtette őt: elbukott és ennek
következményeképpen megromlott a szíve, a természete „megfertőződött”, így azokat a
dolgokat, amiket egykor szeretett, meggyűlölt, s amiket gyűlölnie kellett volna, most szolgálni
kezdett. Így van ez mindegyik bukott leszármazottjával: „elidegenültek az isteni élettől a
tudatlanság miatt, mely az ő szívök keménysége miatt van bennök” (Ef4:18), a testi elméjük
„az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti” (Rm8:7). A lelki hajlamok
és tulajdonságok ama „természete” helyett az emberben most a bűn lakik és uralta őt le, ezért
tanítja a Rm7:23, hogy a bűn a „törvény” a tagjainkban, nevezetesen, „a bűn és a halál
törvénye” (Rm8:2). S így mondja a Jer17:2 (szemben a Zsid10:16-tak), hogy a bűn és a
romlottság a szívben „vas tollal, gyémánt hegygyel van felírva”.
Nos, az újjászületésben és a megszentelődésben Isten „képmása”, amire Ádám
eredetileg teremtetett, ismét rápecsételtetik a lélekre, lásd Kol3:10. Isten törvényei most a
keresztyén szívébe vannak beírva, így a tulajdonképpeni „természetévé” válik Isten
szolgálata, az engedelmesség Iránta, a kedvében járás. az Ő tisztelete és dicsőítése. Mivel
Isten törvénye megint megújul a lélekben, ezért nevezik „az elme törvényének” (Rm7:23),
mert az elmét most Isten tekintélye szabályozza és az olyan ösztönösen fordul Hozzá, mint a
napraforgó a Naphoz, s ahogyan a tű vonzódik a mágneshez. Azaz, az újjászületett szív
„gyönyörködik az Isten törvényében” (Rm7:22), és „szolgál az Isten törvényének” (Rm7:25),
mert maga a „természete” az, hogy ezt tegye.
Ez a csodálatos változás, ami mindazokban megy végbe, akikért Krisztus meghalt, itt
közvetlen és abszolút módon van Istennek tulajdonítva: „Adom az én törvényemet az ő
szíveikbe, és az ő elméjökbe írom be azokat”. Ez sokkal több, mint az embereknek tett puszta
ígéret, messze felette áll egy hatástalan meghívásnak, amit el kell fogadni. Ez a Szentlélek
legyőzhetetlen és csodálatos működése, ami teljes mértékben átalakítja a kegyelt alanyait.
370
Csak Ő képes újjá alkotni az embert, Aki először is megalkotta. Senki más, csak a
Mindenható képes kijavítani azt a rettenetes sérülést, amit a bukás okozott, ellene hatni a bűn
félelmetes erejének, megszabadítani a szívet a testi kívánságoktól, a világ jobbágyságától, a
Sátán rabszolgaságától, s újra felírni rá az Ő szent törvényét, hogy az ember ismét mindennél
jobban szeresse Őt, s őszintén és örömmel szolgáljon Neki.
„Adom az én törvényemet az ő szíveikbe.” Ezt ellentétben azokkal, akik a régi vagy
Sinai szövetség alatt álltak. Ott „tíz Íge” lett felvésve kőtáblákra, nemcsak a kötött és állandó
tekintélyük kimutatása végett, hanem az újjá nem született nép szíve keménységének
jelképezése végett is, akiknek adattak. De az új szövetség alatt, azaz az örök szövetség
igazgatása alatt és annak kegyelme alkalmazásával Isten választottjaira ebben az evangéliumi
korszakban Isten hatékonyságot ad a szent törvényének a népe lelkeiben. Először legyőzi és
nagy fokban kitörli a természetes szív Vele és a törvényével szemben tanúsított
ellenségességét, mely legyőzésről jelképesen úgy beszél, mint a szív körülmetéléséről
(5Móz30:6), s „a kőszív elvételéről” (Ezék36:26). Másodszor az engedelmesség
alapelemének beültetésével az Ő törvényébe, amire jelképesen úgy utal, mint „a hússzív
megadására” és „a törvényeinek felírására a szívre”.
Figyeld meg kedves olvasó nagyon alaposan, hogy Isten itt nem azt mondja, hogy
„adom az én ígéreteimet az ő szíveikbe”, hanem „az én törvényemet az ő szíveikbe”. Ő nem
mond le a követeléseiről: a fenntartás nélküli behódolás az Ő akaratának az, amit az Ő
igazsága megkövetel és az Ő hatalma bebiztosít. A kegyelem nagy győzelme az, hogy az
„ellenségeskedés” a törvényével szemben (Rm8:7) átadja a helyét a törvény „szeretetének”
(Zsolt119:97). Ez magyarázza a Zsolt19:8-ban olvasható Ígét: „Az Úrnak törvénye tökéletes,
megeleveníti a lelket”. Valószínűleg a legtöbb olvasót meglepi (ó, jaj, bárcsak megtenné)
annak kimondása, hogy a evangélium még soha senkit sem „térített meg”. Nem, a törvény az,
amit a Lélek felhasznál az Isten elleni lázadás bebizonyítására, s amíg a lélek bűnbánó módon
meg nem tagadja és maga mögött nem hagyja ezt a lázadást, addig nem áll készen a
békességnek arra az üzenetére, amit az evangélium közvetít.
Az alapos olvasó észrevesz itt egy kis különbséget a Zsid8:10 és a 10:16 szórendje
között. Az előbbiben „adom az én törvényemet az ő elméjökbe, és az ő szívökbe írom
azokat”, de a most előttünk álló igeszakaszban a két mondat fordított sorrendben szerepel.
Ennek egyik oka az alábbi: a Zsid8:10 a tevékenység isteni sorrendjét adja meg: először az
elme lesz tájékoztatva, s aztán a szív megújítva. Aztán a Zsid8:10-ben Isten ismeretének
kérdése szerepel, s ehhez az értelemnek kell megvilágosodnia, mielőtt a vonzalmak
létrejöhetnének, mert senki sem fog szeretni egy ismeretlen Istent. A Lélek hatékony tudást
közvetít az újjászületetteknek Isten törvényeinek tekintélyéről és kiválóságáról, megadva
nekik az erőteljes felismerést mind annak parancsoló erejéről, mind a lelkiségéről, majd utána
adja meg nekik azok szeretetét, hogy a szívük őszintén hajoljon feléjük.
Amikor az apostol meghatározza a természetünk romlottságának székhelyét, azt az
„elmébe” és a „szívbe” helyezi: „ti többé ne járjatok úgy, mint egyéb pogányok is járnak az ő
elméjöknek hiábavalóságában, kik értelmökben meghomályosodtak, elidegenültek az isteni
élettől a tudatlanság miatt, mely az ő szívök keménysége miatt van bennök”. Ezért a
megszentelés isteni munkája, vagyis a természetünk megújítása mind az elme, mind a szív
kijavítását magában foglalja, s történik ez a hit, a szeretet és az Istenhez ragaszkodás új
alapelemeinek megadásával. Ezért az Újszövetség kegyelme (amit Krisztus vásárolt meg az Ő
népének) ugyanolyan kiterjedt a „természetünk” megjavításában, mint maga a bűn (a maga
székhelyén és erejében) a megrontásunkban. Isten a „vesékben” akar igazságot (Zsolt51:8),
nem pedig csak külsődleges igazodást az Ő törvényéhez, mert azt is megköveteli, de amíg az
nem az Ő törvényének belső szeretetéből fakad, a külső cselekedeteket nem tudja elfogadni.
„Ezekből a dolgokból könnyen megláthatjuk annak a kegyelemnek a természetét, ami
benne rejlik a szövetség első ígéretének ebben az ágában. S ez az Ő Lelkének hatékony
371
működése az elménk megújításában és üdvözítő megvilágosításában, amivel szokásává válik
az igazodás Isten egész törvényéhez, azaz az engedelmességünk szabályához és törvényéhez
az új szövetségben, s alkalmassá válik minden tőlünk megkövetelt cselekedethez és
kötelességhez. S ez az első megígért és nekünk megadott kegyelem e miatt a szövetség miatt,
mert szükséges volt, hogy így legyen. Mert: 1. az elme a székhelye minden lelki
engedelmességnek. 2. az elme helyes és sajátos cselekedeteinek a felismerésben, a tudásban, a
megítélésben meg kell előzniük az akarat és az érzelmek cselekedeteit, még inkább pedig
minden külső tevékenységet. 3. Az elme romlottsága a vakság, sötétség, hiábavalóság és
ellenségeskedés folytán olyan, hogy semmi más nem képes lángra lobbantani a lelkünket és
elindulni a természetünk megjavulása felé, csak a kegyelemnek az elmére ható belső, lelki
üdvözítő működése.” (John Owen)
A Zsid10:16-ban a szívet az elme előtt említi, mert a Lélek itt az isteni mércét adja
meg nekünk, amivel önmagunkat kell mérnünk: ez az a próba, amivel meggyőződhetünk
arról, hogy vajon a „Megszenteltek” között vagyunk-e vagy sem, akiket Krisztus egyetlenegy
áldozata örökre tökéletesített. Isten törvényeinek intellektuális ismerete nem bizonyítéka az
újjászületésnek, de az őszinte szívbéli egyetértés azokkal az. A kérdések, amiket őszintén fel
kell tennem, az alábbiak: megvan bennem az, ami nélkülem válaszol a törvényre? Azaz,
ténylegesen és őszintén azt szeretném, ha Isten kijelentett akarata szabályozna és irányítana?
A lelkem legmélyebb vágya és az életem fő ügye Istennek a kedvében járni és Őt szolgálni?
Az imáim nagy témája az, hogy Ő munkálja ki bennem „mind az akarást, mind a munkálást jó
kedvéből”? A legnagyobb szomorúságom az, ha nem tudok teljesen szent lenni a
kívánságaim, a szavaim és az útjaim terén? Tapasztalatilag, minél jobban szeretjük Istent,
annál jobban látjuk majd az Ő törvényének kiválóságát.
„És az ő bűneikről és álnokságaikról többé meg nem emlékezem.” (17. vers) Figyeljük
meg ismét az igevers sorrendjét: amit itt olvasunk, az a 16. vers után következik és nem előtte.
A kegyelem sorrendjében a megigazulás (aminek a megbocsátás a negatív oldala) megelőzi a
megszentelődést, de a hívő fordítva észleli: csak akkor tudok meggyőződni arról, hogy Isten
megszentelt, ha biztosan megvannak bennem az Ő megszentelésének gyümölcsei. A hatásokat
kell tanulmányoznom az ok felderítéséhez. Hasonlóképpen, Isten kiválaszt, amilőtt elhív, de
nekem meg kell győződnöm az elhívásom „bizonyosságáról” ahhoz, hogy bizonyítékom
lehessen a kiválasztásomról: lásd 2Pt1:10. Sokan vannak, akik nem adják a jelét annak, hogy
Isten törvénye a szívükbe van írva, de mégis azt állítják, hogy Ő megbocsátotta a bűneiket.
Ők azonban fájdalmasan tévednek. A Szentírás senkit sem hatalmaz fel arra, hogy az Isten
által megbocsátottnak tekintse önmagát, csak azokat, akik megszabadultak az akaratosságtól
és a maguk kedvét kereséstől.
„És az ő bűneikről és álnokságaikról többé meg nem emlékezem.” Ezeket a szavakat
nem szabad úgy érteni, hogy Isten népének bűnei kitörlődtek az Ő lényegi elméjéből, hanem
hogy Ő soha többé nem emlékezik meg ezekről a bírói hivatalának gyakorlása közben. A
Helyettesítőnk már eleget tett a kötelezettségeinknek, az igazság teljes elégtételt nyert és a
fizetség nem követelhető meg kétszer. „Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, a
kik Krisztus Jézusban vannak” (Rm8:1). Ez a hívő megigazulásának negatív oldala, tudniillik,
hogy a bűneiről nem kell számot adnia. A pozitív oldal az, hogy Krisztus tökéletes törvényi
igazságossága tulajdoníttatik neki.
„A hol pedig bűnök bocsánata vagyon, ott nincs többé bűnért való áldozat.” (18. vers)
Itt az apostol levonja a cáfolhatatlan következtetést azokból az előtételekből, amiket oyl
teljesen leszögezett. Mielőtt elgondolkodnánk rajta, fogalmazzuk meg a rövid összefoglalóját
ezeknek a csodálatos szavaknak. Először, az örökkévaló szövetség az alapja Isten minden
kegyelmes bánásmódjának a választottjaival. Másodszor, az örökkévaló egyezség az Atya és a
Közbenjáró között most az „új szövetség” alatt van kezelve. Harmadszor, ennek a
szövetségnek nem az a célja, hogy csak külső szentségre különítsen el egy népet, hanem hogy
372
úgy szentelje meg őket, amitől a szívükben és az életvitelükben egyaránt szentek lesznek.
Negyedszer, a választottaknak ezt a megszentelődését a nekik megadott speciális kegyelem
idézi elő a megtérésükhöz és az engedelmességükhöz, amit itt (jelképesen) úgy említ, hogy
Isten behelyezi a törvényeit a szívükbe és beírja az elméjükbe. Ötödször, ez a gyakorlati
megszentelődés a kegyelmi munka folytatása Isten által, amit az újjászületésünkkor kezdett
meg bennünk, s aminek a megdicsőülésünk lesz a befejezése, amikor is a bűn legutolsó
maradványait is eltávolítja belőlünk, s mi tökéletesen hasonlókká válunk az Ő Fiának
képmásához.
„A hol pedig bűnök bocsánata vagyon, ott nincs többé bűnért való áldozat.” Ezek a
szavak adják meg az apostol értelmezését a jeremiási Ígéről, amit azzal a konkrét céllal
idézett, hogy bemutassa Krisztus áldozatának tökéletességét. A végkövetkeztetés
megcáfolhatatlan: Krisztus egyetlenegy áldozata bebiztosította, hogy az örökkévaló szövetség
kegyelme megadasson mindazoknak, akikért meghalt, megszentelve és megigazítva a
személyeiket. Mivel az összes bűnük eltöröltetett Isten előtt, ezért nincs szükség további
áldozatokra.
Bejutás Istenhez
Zsid10:19-23
19. Mivelhogy azért atyámfiai bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a

Jézus vére által,
20. Azon az úton, a melyet ő szentelt nékünk új és élő út gyanánt, a kárpit, azaz
az ő teste által,
21. És lévén nagy papunk az Isten háza felett:
22. Járuljunk hozzá igaz szívvel, hitnek teljességével, mint a kiknek szívök tiszta
a gonosz lelkiismerettől,
23. És testök meg van mosva tiszta vízzel; tartsuk meg a reménységnek vallását
tántoríthatatlanul, mert hű az, a ki ígéretet tett,
A figyelmünket most lekötő igeversek tartalmazzák az apostol átmenetét a levelének

doktrínális részéről a gyakorlati részéhez, mert a kiváltságokat és a kötelezettségeket soha
nem szabad szétválasztani. Hosszasan taglalva Krisztus papi hivatalát a levél első részében,
most pár szóban összefoglalja mindannak a témáját és lényegét, amit elmondott (19-21.
versek), majd világos következtetést von le az egészből (22. vers). Mint egy bölcs
építőmester, először leás, amíg el nem éri az alapot, majd felszólítja önmagát és másokat arra,
hogy nyugodtan építkezzenek arra az alapra. Kimutatva a keresztyénség hatalmas
felsőbbrendűségét a judaizmussal szemben az apostol most arra buzdítja a keresztyén
olvasóit, hogy húzzanak hasznot minden áldott előnyből és élvezzék a nagy kiváltságokat,
amiket rájuk ruháztak.
„Az apostol nagy érvelése véget ért és annak eredménye egy nagyon rövid
összefoglaló formájában van előttünk. Megvan a bátorságunk belépni a szentek szentjébe
Jézus vére által, új és élő úton, s a mennyei szentélyben ott a nagy Főpap Isten háza fölött.
Minden nehézség eltöröltetett, tökéletesen és örökre. Van bejárásunk, s Aki az út, az egyben
az út vége is. Ő most is a mi nagy Főpapunk, Aki közbejár értünk, s a mindenre elégséges
Közbenjáró, Aki megad nekünk minden szükséges segítséget.
Ezen az alapon nyugszik a hármas buzdítás: 1. Közeledjünk őszinte szívvel a hit teljes
meggyőződésével. 2. Ragadjuk meg szilárdan, ingadozás nélkül a reménység megvallását. 3.
373
Igyekezzünk egymást szeretetre és jócselekedetekre buzdítani, együtt munkálkodva és
várakozva, és segítsük egymást testvéri egységben. Hit, remény és szeretet – ez a hármas
eredménye Krisztus belépésének a mennybe, lelkileg szemlélve. A szív hívő, reménykedő és
szerető viselkedése megfelel az isteni kegyelem újszövetségi kijelentésének.” (Adolph Saphir)
„Ezekkel a szavakkal kezd bele az apostol a levelének utolsó teljes mértékben bátorító
részébe. Mert látunk ugyan benne némi, a korábban elhangzottakkal összhangban levő tanítás
véletlenszerű belekeveredését, mégis a levél hátralevő részének bevallott célja, hogy olyan
különféle kötelezettségeket javasoljon és erőltessen a zsidókra, amiket az igazságok, amikhez
ragaszkodott, tesznek szükségesekké mindazok számára, akik hisznek. S minden buzdításában
benne van a kötelezettségek alapja, amikre buzdít, továbbá azok szükségessége, és a
kiváltság, amiben részesülünk, amikor odaengednek ezekhez, s elfogadnak minket ezekkel,
melyek mindegyike Krisztus papságából és áldozatából származik a hatásaikkal, valamint a
jótéteményeikkel együtt, amikhez ezáltal jutunk.” (John Owen)
Az igazság ugyanezen rendje megfigyelhető Pál apostol más leveleiben is. A Róma
levél első tizenegy fejezete a doktrínális magyarázatnak van szentelve, a következő négy a
gyakorlati rész, ami a keresztyén ember kötelezettségeit mutatja be, lásd Rm12:1. Hasonló az
efézusi levél: az első három fejezet bemutatja Isten szuverén kegyelmét, az utolsó három a
keresztyén ember felelősségeit: lásd Zsid4:1. Ebből a tanító és az igehirdető fontos utasítást
meríthet, mert megmutatja neki, miképpen kell az Ígét kezelni ahhoz, hogy az egész ember
épülhessen. Az értelmet meg kell világosítani, a lelkiismeretet átkutatni és megvigasztalni, a
szívet lángra lobbantani, az akaratod megindítani, az érzelmeket pedig kellően elrendezni. A
puszta tanítás csak hideg és önhitt, a puszta buzdítás pedig elcsüggedt és alulképzett
embereket hoz létre.
„Mivelhogy azért atyámfiai bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a Jézus
vére által” (19. vers). „A levél előző része főleg a keresztyén doktrína egyes nagy
sajátosságainak kijelentésével, bizonyításával és szemléltetésével foglalkozott, a hátralevő
rész teljesen azoknak a kötelezettségeknek a megparancsolásával és kierőszakolásával
foglalkozik, amik természetes módon következnek az előző kijelentésekből. A szakasz versei
nyilvánvalóan két részből állnak: az alapelvek kijelentéséből, amit biztosra és teljesen
bizonyítottnak veszünk, valamint a kötelezettségek megparancsolásából, amik ezen
alapelveknek az elfogadásából származnak.” (J. Brown)
A nagy kiváltság, amit itt kihirdet a keresztyéneknek az, hogy elfogadott imádókként
közeledhetnek Istenhez. Ezt a kiváltságot azoknak az alapvető pontoknak az összegzésével
mutatja be, amikkel az apostol foglalkozott. Nevezetesen, először is, a keresztyéneknek
szabadságuk van Isten jelenlétébe lépni (19. vers). Másodszor, ehhez út is készült a számukra
(20. vers). Harmadszor, Vezető is van, Aki vezeti őket ezen az úton (21. vers). Ezt a három
dolgot nagyítja itt fel e „szabadság” természetének bemutatásával: „bátran” be lehet lépni
Isten jelenlétébe, mégpedig Krisztus vére jogosít fel erre. Az „utat” „újnak” és „élőnek” írja
le, ami készen áll arra, hogy használjuk, mert Krisztus „szentelte” azt meg. A „Vezetőt” a
funkcióján át mutatja be nekünk: Ő „pap”, a méltósága pedig „nagy”, s tekintélye van „Isten
háza felett”.
„Mivelhogy azért atyámfiai bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a Jézus
vére által”. „Belépni a szentélybe”, mint azt a 22. vers megmutatja, „Istenhez „járulás”
Krisztusban, mert „senki sem mehet az Atyához, csakis Őáltala” (Jn14:6). A „szentély” itt
csak a menny, Isten lakhelye másik megnevezése, amit azért ezzel a kifejezéssel ír le, mert a
szentek szentje a sátorban és a templomban annak volt az előképe. Ezt az szögezte le, amit
korábban olvastunk a Zsid9:24-ben: „Mert nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak
másolatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe.” A legáldottabb dolog
összekapcsolni a Zsid10:19-vel a Zsid9:12-ben elhangzottakat: „az ő tulajdon vére által ment
374
be egyszer s mindenkorra a szentélybe”: az Ő Teste tagjainak joga a mennyei szentélybe
történő belépésre ugyanaz, mint a Főjüknek!
Az itt szóban forgó bátorságot „a belépéshez a szentélybe” nem szabad korlátozni a
keresztyén belépésére a mennybe a halála pillanatában vagy a Megváltó visszatérésekor,
hanem úgy kell érteni, hogy az az Isten előtti megjelenésre vonatkozik lélekben, hit által,
amivel most is rendelkezik. Itt ismét látjuk a hatalmas különbségeket a régi és az új szövetség
alatt fennálló feltételekben. A judaizmus alatt az izraeliták mereven ki voltak zárva a
közeledésből Jahvéhez, au Ő lakóhelye el volt zárva előlük. Sőt, még a lévitáknak is a maguk
kiváltságos helyzetében a sátorban kellett szolgálniuk, de ki voltak zárva a szentek szentjéből.
Most azonban mindenkinek, akik részesednek az Újszövetség áldásaiban, ez a jog megadatik,
hogy szabad bejárásuk legyen Istenhez, közeledhessenek az Ő trónjához könyörgőkként,
beléphessenek a templomába imádókként és leülhessenek az asztalához, mint boldog
gyermekek.
A legáldottabb módon Krisztus mutatta ezt be a Lk15 végén található példázatban. Ott
a tékozló fiú, miután „magába szállt”, ezt mondta: „Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz”.
Felkelt és elment, s hol találjuk meg őt? Az ajtón kívül, vagy az ablakon bekukucskálva:
Nem, hanem a házban. A szuverén kegyelem adott neki bátorságot a „belépésre”. Miután
megvallotta a bűneit, megkapta a kibékülés csókját, a „legszebb ruhát”, s így vált alkalmassá
az atyai ház élvezetére. Tökéletes összhangban a mi Urunk tanításával ebben a példázatban
olvastuk itt a Zsid10-ben, hogy „egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a
megszentelteket”, s emiatt Isten a szívükbe helyezte a törvényeit, bevéste azokat az elméjükbe
és megesküdött, hogy a bűneikről és a vétkeikről többé nem fog megemlékezni.
Itt van tehát a „mivelhogy azért” jelentése a jelen igeversben. Mivelhogy Krisztus
elégtétele eltörölt minden jogi akadályt, s mivel a Szentlélek munkája a keresztyénben
„alkalmassá tette őt a szentek örökségében való részvételre a világosságban” (Kol1:12),
nemcsak, hogy nincs egyetlen akadály sem, de megvan minden okunk és indítékunk Isten elé
járulni és hálaadással, dicsérettel és imádattal kiönteni a szívünket előtte. A Zsid4:16-ban
hívogat minket, hogy „járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy
irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül”. Itt pedig, a
Zsid10:19-22-ben az imádás az, amiről konkrétabban szó van a „szentélybe lépés”
kifejezéssel, mert az a hely volt az imádat és a közösség helye, lásd 4Móz7:89.
További magyarázatot is hozzá kell tenni a „bátorság” kifejezéshez. Saphir helyesen
mutatott rá, hogy ezt a kifejezést „itt objektíven, s nem szubjektíven kell értelmezni, mert
különben az utána következő buzdítás értelmetlen lesz”. Más szóval, az utalás valami rajtunk
kívül álló dologra történik, nem a szív állapotára. Szó szerint a görög szövet ezt jelenti:
„Rendelkezve tehát testvérek a bátorsággal a szentélybe lépéshez”, s ezt egyesek így
fordították: „joggal a belépéshez”. A legvalószínűbb, hogy a szó a kettős ellentétet hivatott
kimutatni az ószövetségi feltételekkel összehasonlítva. Azokra, akik alatta éltek, jogi tiltás
vonatkozott a belépésre Jahve szent lakóhelyére, de a keresztyéneknek tökéletes joguk van
arra. A judaizmus alatt élők féltek azt megtenni, most azonban a hit teljes mértékben felfogja,
hogy teljes magabiztossággal járulhatunk Isten elé, mert elfogadott minket „ama
Szerelmesben” (Ef1:6). Nincs semmi valós ok arra, hogy vonakodjunk közeledni az Atyához
a lélek tökéletes szabadságában.
„A Jézus vére által.” Ez az érdemszerző ok, ami biztosítja a keresztyén jogát a
belépéshez a „szentélybe”, arra a helyre, ahol Isten kegyelmének és dicsőségének minden jele
megmutatkozik (Zsid9:3-4). A zsidó áldozatok vére nem szerzett és nem is szerezhetett ilyen
szabadságot a belépésre Isten közvetlen jelenlétébe. Jézus vére viszont igen, mind Isten
vonatkozásában, mint felajánlás, mind a hívők lelkiismeretének vonatkozásában, az
alkalmazásával. Mint felajánlás vagy áldozat, Krisztus engesztelése eltörölt minden jogi
akadályt Isten és a hívők között. Eleget tett az Ő törvénye követelményeinek, eltörölte annak
375
átkát és ledöntötte a „közbenső válaszfalat”. Ennek jeleként hasadt ketté a templom kárpitja a
tetejétől az aljáig, amikor a Megváltó elhunyt. S a Szentlélek is úgy alkalmazta a vér
hatékonyságát a keresztyének lelkiismeretére, hogy ők megszabadultak a vétkesség érzésétől,
mentesek az Istentől való félelemtől és a szabadság lelkével közeledhetnek Hozzá.
„Azon az úton, a melyet ő szentelt nékünk új és élő út gyanánt, a kárpit, azaz az ő teste
által” (20. vers). Ez mutatja be nekünk a második indítékot és bátorítást a keresztyéneknek,
hogy használják ki és éljenek azzal a kimondhatatlan kiváltsággal, amit Krisztus biztosított be
a számunkra. Ezeknek a verseknek a megértéséhez észben kell tartanunk, hogy az
újszövetségi kiváltságokat itt ószövetségi nyelvjárással fejezi ki. A bukott ember legnagyobb
kiváltsága, ha bejárása van az Isten, az ő megsértett Ura és Parancsolója jelenlétébe: a
megközelítés egyetlen útja Krisztus, Akinek a sátor (és a templom) látványos előképe volt.
Ezekre a jelképekre utalva Krisztus itt hármas nézetben mutatkozik meg a hitünk számára.
Először, mint kapu vagy ajtó, amin keresztül lépünk a szentélybe. Amint Ádám
vétkezett, a bejárati ajtó Isten fenségéhez lezárult előtte és minden utódja előtt, a kerubok
állják az útját a lángoló pallossal (1Móz3:24). Most azonban az igazság lángpallosát eloltotta
a Kezes vére (Zak13:7), s a bejárati ajtó ismét szélesre tárult. Isten végtelen bölcsessége
kitalálta a módját, hogyan vezethetők haza ismét a „száműzöttjei” az Ő jelenlétébe
(2Sám14:14), nevezetesen, Krisztus elégtételén keresztül.
Másodszor, a bátorításban, hogy közeledjünk Istenhez Krisztusban. Őt „új és élő
útként” is látjuk, „a melyet Ő szentelt nékünk”. „Elmondva nekünk, hogy van ’bejárásunk a
szentélybe”, most elmondja az utat is, amin át ezt megtehetjük. Az egyetlen út a szentélybe a
sátorban egy ösvény vezetett a sátron keresztül a vérrel, majd a függöny félrehajtásával. De az
egész egyháznak tilos volt ezt az utat használni, s nem másért volt kijelölve, mint előképileg,
hogy a megfelelő időben megnyílják az út a hívők előtt Isten jelenlétébe, ami akkor még nem
készült el. S ezt írja le az apostol 1. az elkészítésétől kezdve: ’a melyet Ő szentelt nékünk’ 2. a
tulajdonságain keresztül: ’új és élő út’ 3. az irányáig, amit először előképileg vagy a sátorba
vezető régi útra való tekintettel fejez ki: a ’kárpiton keresztül’, másodszor pedig annak az
előképnek a magyarázatával: ’azaz az Ő teste által’. Egészében véve az a hit gyakorlása az
Isten elé járulásban Jézus Krisztuson keresztül.” (John Owen)
Az előző versben kijelenttetett, hogy a menny megnyílt Isten népe előtt. Itt azonban
Krisztus inkább annak a „létrának” valóságaként (1Móz28:12, Jn1:51) jelentik meg, ami,
noha a Földön van felállítva, eléri a mennyet. Ebben a vonatkozásban nevezik Krisztust
„útnak, igazságnak és életnek” (Jn14:6), mert Ő az egyetlen igaz „út”, ami Istenhez vezet
minket. A Szentírás különféleképpen utal erre az „útra”, mint „az élet útjára” (Péld10:17), „a
szentség újára” (Ézs35:8), „a jó útra”, (Jer6:16), „a békesség útjára” (Lk1:79), „az üdvösség
útjára” (Csel16:17). Mindezek ugyanarra a dologra vonatkoznak, nevezetesen az egyetlen
mennybe vezető útra. Krisztus Maga „az út”, kettős értelemben: először is, amikor a szív
elfordul minden mástól, ami az első helyet követeli magának az érzelmekben, felad minden, a
saját igaz mivoltába vetett bizonyosságot és megragadja a Megváltót. Másodszor, amikor a
kegyelem szorgalmasan igyekszik Krisztusról venni a példát, követve „az Ő lábnyomait” az
Isten iránti meg nem érdemelt és örömteli engedelmesség útján.
Az Istenhez vezető „utat” itt „újnak és élőnek” mondja. Az „új” szó valójában azt
jelenti: „újonnan vágott”, mert az egyszerű „occido” ige, amiből összeáll, azt jelenti „levágni
(megölni)”. Az Istenhez vezető út azért nyílt meg előttünk, mert Krisztus ezen a módon
adatott halálra. De ezt az „új” szót nem szabad abszolút értelemben venni, mintha ez az „út”
korábban nem is létezett volna Krisztus halálát megelőzően, mert az összes ószövetségi szent
is ezen járt. S nem volt teles mértékben „új” sem a kigondolását, a kijelentését vagy a
használatát illetően. Miért nevezik hát „újnak”? A cselekedeti szövetség alatti régi életmódtól
megkülönböztetve, az új szövetséghez tartozóként, mert csak most vált teljesen láthatóvá
(Ef3:5), s mert az állandó életereje miatt soha nem fog megavulni.
376
Ezt az Istenhez vezető „utat” mondja „élőnek” is, legalább három okból. Először is az
Istenhez a judaizmus alatt vezető úttal szemben, ami egy állat halála által történt, s mert bárki
halálának okává vált, aki rálépett, leszámítva a főpapot. Másodszor, az örök hatékonysága
miatt: nem holmi élettelen dolog, hanem lelki- és életereje van a bejárásunkban Istenhez.
Harmadszor, a hatásai miatt: az életre vezet és hatékonyan juttat el minket oda. „Élő útnak
nevezi, mert mindazt, ami Krisztust jelképezi, úgy kell bemutatni, mint amiben van élet. Így
olvasunk Róla, mint élő kőről, élő kenyérről stb.” (Adolph Saphir) Valószínű, hogy ez a
díszítő jelző Krisztus feltámadására is néz: noha levágták, a sír nem volt képes Őt fogva
tartani. Ő most „örökké élő”, s munkálkodva az Ő népének megtérésében, hitében és
engedelmességében, biztonsággal vezeti őket az örök életre.
Ezt az új és élő utat Istenhez Krisztus „szentelte meg” nekünk. „Ez egy Általa
megszentelt ösvény az ember szolgálata és üdvössége számára: út az örökkévaló szentélybe a
bűnös számára, akit a Megváltó különített el az emberek szolgálatára.” (A. Barnes) Mivel
Maga Krisztus az „út”, ennek az a jelentése, hogy Ő szentelte oda Magát a bűnösök hasznára
az Istennel fennálló kapcsolataikban: „én ő érettök oda szentelem magamat” (Jn17:19). Mivel
az „utat” annak az ösvénynek is kell tekinteni, amire elhívást kaptunk, hogy azon járjunk,
miközben a menny felé haladunk, Krisztus „megszentelte” vagy alkalmassá tette a számunkra,
példát hagyva nekünk. hogy az Ő lábnyomait kövessük, „mikor kiereszti az ő juhait, előttök
megy” (Jn10:4).
„A ’nekünk szentelt’ kifejezés értésünkre adja, hogy Krisztus alkalmassá tette a
számunkra a mennybe vezető utat, mégpedig a saját vére által úgy, ahogyan az áldozatok
vérét is odaszentelték a törvény alatt. Krisztus az Ő vére által eltörölte a bűneinket, amik
járhatatlanná tették a számunkra a mennybe vezető utat. Másodszor, mint Próféta jelentette ki
és tette ismertté ezt az utat előttünk. Ezt Ő Maga akkor tette meg, amikor még a Földön volt,
mióta pedig a mennybe ment, a szolgái által teszi ugyanezt (Ef4:11). Harmadszor, mint Király
jelölteti ki, kerítteti el és teszi közössé az utat az egész népe számára, ezért joggal nevezhető a
Király országútjának.” (William Gouge)
„A kárpit, azaz az ő teste által.” Krisztus emberi mivoltán keresztül nyílt, újult és
szenteltetett meg a mennybe vezető út. De a halálát megelőzően maga az élet, amit az ember
Krisztus Jézus élt, szolgált annak a távolságnak a kihangsúlyozására, amire a bűnösök voltak
Istentől úgy, ahogyan a sátor szép kárpitja is kizárta az izraelitákat az Ő jelenlétéből. Sőt,
Krisztus emberi mivolta bűnhordozó is volt, mert a népe minden vétke Neki tulajdoníttatott.
Miközben tehát Krisztus teste még nem feszíttetett meg, akkor is az emberek szeme elé tárult
annak bizonyítéka, hogy az átok nem töröltetett el. Amíg Ő ebben a világban sátorozott,
nyilvánvaló volt, hogy a bűn még nem tétetett félre. A kárpitnak meg kellett hasadnia,
Krisztusnak meg kellett halnia, mielőtt a bejárás Istenhez lehetségessé vált volna. Amikor
Isten elszakította a templom kárpitját, az világos jelzése volt annak, hogy minden akadály
elhárult és megnyílt az út az Ő jelenlétébe.
„És lévén nagy papunk az Isten háza felett” (21. vers). Ez a keresztyén harmadik nagy
kiváltsága, a harmadik indíték, ami elé tárul, hogy közeledjen Istenhez, s a harmadik jelleg,
amiben Krisztus megmutatkozik a hitnek. Ennek ellene vethető, hogy noha az ajtó megnyílt, s
új és élő út szenteltetett, mi mégsem vagyunk képesek azon járni, illetve túl bűnösök vagyunk
a belépéshez a szentélybe. Ezen könnyítendő, Krisztust most Papként látjuk Isten háza felett.
Ó, micsoda buzdítás ez! Papként Krisztus az „emberekért rendeltetik az Isten előtt való
dolgokban” (Zsid5:1). Ő az élő Megváltó a kárpiton belül, Aki közbenjár a népéért,
képviselve az érdekeiket az Atya előtt.
„És lévén nagy papunk az Isten háza felett”. A nyitó „és” megmutatja, hogy ennek a
versnek a tartalma kapcsot képez a 19. versben elkezdődött láncban, így a segítség további
alapját is adja a közeledéshez Istenhez. A rákövetkező „lévén”, miközben a görögben nem
szerepel, nyilvánvalóan beleértendő, s mint alapvető ige (ami a mondat teljessé tételéhez
377
szükséges), a 19. versből ered. A melléknevet „nagynak” és nem „főnek” kell fordítani (az
angol változatban a Főpap szerepel – a ford.): ez nem viszonyszó, más papokkal
összehasonlítva Őt, hanem abszolút, jelezve Krisztus méltóságát és kiválóságát. Ő „nagy” a
saját Személyében, érdemességében, helyzetében, hatalmában és könyörületességében.
Annak megmutatása végett, hogy Krisztus kik számára nagy Pap, hozzáteszi: „az Isten
háza felett”. „Az apostol itt nem Krisztus áldozatát tartja szem előtt, hanem azt, hogy kicsoda
Ő és mit cselekszik az áldozatának bemutatása után, hogy felmagasztaltatott a mennyben,
mert ez volt a főpap hivatalának második része. Az első az áldozat bemutatása volt a népért, a
második a felügyelet átvétele Isten háza felett, lásd Zak3:6-7: Jósua kiváló előképe volt
Krisztusnak.” (John Owen) „Isten háza” Isten egész családját képviseli égen és földön
egyaránt, v. ö. Zsid3:6. Az egyház itt lenn az első, ami bele van foglalva ebbe a kifejezésbe,
mert nekik adatik buzdítás és nekik javasolja a közeledésnek ezt az indítékát. Mivel azonban a
mennyei szentély az, ahol Krisztus most szolgál, s amibe most mi is belépünk az imáinkkal és
a lelki imádásunkkal, ezért Isten háza” magában foglalja mind a harcos, mind a győztes
egyházat.
Amikor elhangzik, hogy Krisztus „Isten háza felett” van, az Ő fői, úri mivoltát és a
tekintélyét tartja szem előtt. Az Úr Krisztus uralkodik a hívők személyei, kötelezettségei és
imádása felett. azzal, hogy minden elfogadható imádatuk az Ő rendelése, azzal, hogy Ő segíti
az imádókat minden kötelességük teljesítésében, azzal, hogy Ő irányítja az egyház
kormányzását, rendeli ki a tisztségviselőit, szabja meg a törvényeit, s azzal, hogy Ő teszi a
szolgálataikat elfogadhatóvá Isten számára. Ő Sion Királya, Ő forgatja a jogart, védi az
egyház érdekeit, s a jótetszésének megfelelően győzi le annak ellenségeit. Az Úr az, Aki
hozzáadja az egyházhoz az üdvözítendőket. Egyedül Ő a Fő, s ahogyan a feleség is alá van
rendelve a férjnek minden dologban, úgy Krisztus misztikus testének a tagjai is sem
ismerhetnek semmi más Urat. Tőle kell kapnunk a parancsokat és Neki kell majd számot
adnunk.
„Járuljunk hozzá igaz szívvel, hitnek teljességével, mint a kiknek szívök tiszta a
gonosz lelkiismerettől” (22. vers). Miután leírta a hármas kiváltságot, amit a keresztyéneknek
megadatik, az apostol most leírja az ezzel együtt járó hármas kötelezettséget: itt az elsőről van
szó, nevezetesen, lépjünk be a szentélybe, közeledjünk Istenhez, mint örvendező imádók. Az
Istenhez „járulás” papi cselekedet, mely közös minden szent számára, akik „Isten papjaivá
tétettek” (Jel1:6): a görög szó kifejez minden istentisztelet teljes cselekvéssorát, a közeledést a
Legfelségesebbhez, Elébe tárva imáinkat és kéréseinket, nyilvánosan és bizalmasan egyaránt.
„Isten elé járulni a szív vagy az ész cselekedete, amellyel a lélek a Szentlélek
befolyása alatt kedvesen és ellenállhatatlanul visszatér Istenhez Krisztusban, mint a
megnyugvás egyetlen helyében. Krisztus érdemei és közbenjárása folytonos fejlődnek a
Fenséges minden egyes megszólításával a magasságban. A hívő úgyszólván a kork
Sziklájának hasadékába rögzíti magát, belép az áldott csillag titkos helyére, mely által a
mennybe emelkedünk, s aztán felemeli a hangját a közeledéssel Istenhez az új és élő úton.
Dáviddal együtt mondja: ’Isten oltárához járulok, Istenhez, az én nagy örömömhöz’. S ha
Isten elrejti az arcát, a lélek vár és jót remél az Ő kezéből, ezt mondva: ’reménykedj Istenben,
mert még dicsérni fogom Őt. Nappal a kegyelmét küldi ki hozzám, éjjel az éneke lesz velem.’
Ha pedig az Úr mosolyog és a békesség válaszát adja, a sikert nem a saját hitének vagy
buzgalmának fogja tulajdonítani, hanem egyedül Krisztusnak.” (Kivonat Ebenezer Erskine-
től, 1733.)
„Járuljunk hozzá igaz szívvel, hitnek teljességével.” Ez annak szükséges módja,
ahogyan közeledhetünk Istenhez. Nem elegendő pusztán tiszteletteljes testtartást felvenni,
vagy csak ajkainkkal dicsérni Őt, s Istent nem tiszteli, ha utat adunk a hitetlenségnek. Az
„igaz szívet” állítja szembe a kettős, kételkedő, bizalmatlankodó és képmutató szívvel.
378
Minden disszimiláció elkerülendő a Vele folytatott ügyleteinkben, Aki „megpróbálja a
szíveket és a veséket”, s „Akinek a szemei olyanok, mint a tűz lángja”.
Isten a bensőnkben kívánja meg az igazságot, ezért „Adjad, fiam, a te szívedet nékem”
(Péld23:26) az eső követelése velünk szemben. Soha semmi kevesebb nem fogja Őt
kielégíteni. Sőt mi több, „igaz szívre” van szükség: őszinte, valódi, becsületes vágyra és
elhatározásra, hogy megadjuk Neki, ami kijár. Mi nem kényszeríthetünk Rá semmit.
Csodálatos, az emberi fülek számára kifejlesztett nyelvezet vagy érzelmi buzgóság, ami csak
a hatás kedvéért van, nem téveszti meg Istent. „Az Isten lélek: és a kik őt imádják, szükség,
hogy lélekben és igazságban imádják.” (Jn4:24) Mennyire elítéli ez azokat, akik
belenyugszanak a kötelesség pusztán külsődleges ellátásába és azokat, akik megelégednek az
Istennel fennálló valóban szívbéli kapcsolat holmi mutatós rituálékkal történő
helyettesítésével! Bárcsak képesek lennénk Dáviddal együtt mondani: „teljes szívemből
kerestelek Téged”.
„A hitnek teljességével.” Negatívan ez azt jelenti: kételkedés vagy ingadozás nélkül,
pozitívan pedig, rendíthetetlen, de nem magamba vagy a hitembe, hanem Krisztus érdemeibe
vetett bizakodással, mint ami megkérdőjelezhetetlen jogot ad a háromszor szent Istenhez
történő közeledésre. „A hit teljessége” a szívnek Krisztusnak az én bűneimért kiontott vére
abszolút elégségességében, valamint a mostani közbenjárásának hatékonyságában történő
megnyugvására és az arra támaszkodására utal. A hit leveszi a szemét az énről, s a nagy
Főpapra néz, Aki veszi az én gyengécske dicséretemet vagy könyörgéseimet, s a saját édes
illatával megtisztítva és beillatosítva (Jel8:3-4) teszi azokat elfogadhatókká Isten számára. De
ne térítse el a Sátán Isten egyetlen félénk gyermekét sem a közeledéstől Istenhez, mert attól
fél, hogy nincsen „igaz szíve” vagy „a hitének teljessége”. Ha nem képes tudatosan ezekkel
odajárulni, akkor buzgón járuljon a kegyelem trónjához ezekért.
„Mint a kiknek szívök tiszta a gonosz lelkiismerettől és testök meg van mosva tiszta
vízzel.” Itt találjuk azok tulajdonságait, akik minőstette vagy alkalmassá tétettek a belépésre a
szentélybe. Kettős felkészülés szükséges ahhoz, hogy közeledhessünk Istenhez: egy egyénnek
meg kell igazulnia és meg kell szentelődnie. Itt a két isteni áldásra utal azokkal az előképi
kifejezésekkel, amik az Ószövetség idején álltak fenn.
„Mint a kiknek szívök tiszta a gonosz lelkiismerettől.” A zsidó mosakodás vagy
„meghintés” vérrel csak kapcsolódott ahhoz, ami örökkévaló, s nem tudta tökéletessé tenni a
lelkiismeretet (Zsid9:9), de Krisztus áldozata azt a célt szolgálta, hogy békességet adjon a
zavarodott elmének és magabiztosságot Isten előtt. A „gonosz lelkiismeret” az, amelyik a
vétkekkel vádol és súlyosan ránk nehezedik a meg nem bocsátott bűn miatt. A Krisztus
engesztelő vérének elégségességébe vetett hit gyakorlásával alkalmazza a Lélek a
gyakorlatban annak hatékony érdemét a lelkiismeret megtisztítására. „Megigazulván azért hit
által, békességünk van Istennel” (Rm5:1): mentesültünk az elítéltetés érzésétől és a zaklatott
szív megnyugszik Krisztusban.
„És testök meg van mosva tiszta vízzel.” Ez a jelképes nyelvezet utalás a papok
tisztálkodására, amikor odaszentelték magukat Isten szolgálatára (2Móz29:4). Ennek a
valóságos beteljesedését írja le a Tit3:5, mint „az újjászületésnek fürdője és a Szent Lélek
megújítása által”. De itt a hangsúly az újjászületés külsődleges, a hívő napi életvitelére
gyakorolt hatásain van. Szükségünk van mind külső, mind belső megtisztulásra, ezért kapjuk
a buzdítást: „tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, Isten félelmében
vivén véghez a mi megszentelésünket” (2Kor7:1). A test szentségét hangsúlyosan parancsolja
a Szentírás: lásd Rm12:1, 1Kor6:16, 20.
A 22. vers egésze tartalmazza a legfontosabb tanítást az Istennel fennálló közösség
gyakorlati oldalát illetően. Miközben az első utalás arra, hogy a lelkiismeret megtisztítása és a
test megmosása legyen a keresztyén kezdeti tapasztalata az újjászületéskor, ezek
semmiképpen sem korlátozandók arra a pillanatra. Folyamatos tisztogatásra van szükség, ha
379
tudatosan akarunk közeledni a szent Istenhez. Naponta meg kell vallanunk a bűneinket, hogy
naponta megbocsátást nyerhessünk és „megtisztulhassunk minket minden hamisságtól”
(1Jn1:9). A nehéz lelkiismeret ugyanolyan valóságos akadály a Jahvével fennálló közösség
előtt, mint a ceremoniális tisztátalanság volt egy zsidó számára. Ezért a mi járásunkat is
szüntelenül tisztogatni kell az Íge vizével (Jn13). A lévita papokat nemcsak a szent
hivatalukba történő beiktatásuk során mosták meg, hanem meg kellett mosniuk a kezeiket és a
lábaikat minden egyes alkalommal, amikor a megszentel szentélybe léptek (2Móz30:19-20).
Pontosan ebben a dologban van manapság oly sok fájdalmas mulasztás. Oly kevéssé
gyakorolják a szívüket Isten előtt, oly gyengén fogják fel az Ő magasztos és szent
követelményeit, s oly sokan próbálnak betörni az Ő jelenlétébe minden felkészülés nélkül. „A
megfelelő felkészülés van megkövetelve tőlünk Krisztus vére hatékonyságának újbóli
alkalmazásával a lelkünkre a szívünk megtisztítása végett, hogy alkalmasakká váljunk a
közeledésre Istenhez. Erre van különleges tekintettel az apostol, s ennek hiánya a nyilvános
istentisztelet romlását jelenti. Ahol ez nincs meg, ott nincs meg a kellő tisztelet sem Isten
iránt, sem az Ő nevének megszentelése, ezért semmiféle jó sem várható a lelkünk számára.”
(John Owen)
A keresztyén kitartás
Zsid10:23-24
23. És testök meg van mosva tiszta vízzel; tartsuk meg a reménységnek vallását
tántoríthatatlanul, mert hű az, a ki ígéretet tett,
24. És ügyeljünk egymásra, a szeretetre és jó cselekedetekre való felbuzdulás
végett,
A most előttünk álló versek a folytatása az előző cikkben elemzetteknek, s az egész

alkotja annak a tanításnak a gyakorlati alkalmazását, amit az apostol a levelében törzsében
magyarázott. A 17-21. versekben összefoglalóját adja azoknak a felbecsülhetetlen áldásoknak
és kiváltságoknak, amiket Krisztus biztosított be az népének, nevezetesen: a bűneik és a
vétkeik kitöröltette a Bíró szeme elől (17-18. versek), jogot nyertek a közeledésre Istenhez,
mint elfogadott imádók (19-21. versek), s ott a lelki fenntartásukkal kapcsolatos isteni
gondviselés, a nagy Főpap Isten háza felett (21. vers). Azután, a 22-24. versekben a
keresztyének kötelességeit foglalja röviden össze, mégpedig olyan kifejezésekkel, hogy
jobban megértsük a bensőséges kapcsolatot a nagy áldozat által biztosított eredmények és a
kedvezményezettek megfelelő kötelezettségei között.
Ez a szakasz, amibe most belekezdünk, buzdító. Mint más rámutattunk az előzőkben,
a Szentlélek által általánosságban követett módszer az, hogy először bemutatja az isteni
kegyelem gazdagságát, majd elénk tárja a válaszreakciókat, amik annak alanyaitól vannak
megkívánva. Így van ez itt is. Mindaz, amit a 22-24. versekben látunk, a 19. vers elején
található „mivelhogy”-ra tekint vissza és abból meríti az erejét. Ott hármas kiváltságot említ:
az isteni kegyelem minden keresztyénnek szabadságot adott a közeledésre a kegyelem
mennyei trónjához (19. vers); ezt a jogot azáltal adta meg nekik, hogy Krisztus
„megszentelte” nekik az Isten jelenlétébe vezető utat (20. vers); s ez az áldás örök, mert ott
lakik a nagy Főpap, hogy közbenjárjon értük (21. vers). Ezzel összhangban tehát hármas
kötelezettség is hárul a szentre, amit így sorol fel: „járuljunk Hozzá” (22. vers); „tartsuk meg
a reménységnek vallását tántoríthatatlanul” (23. vers); „ügyeljünk egymásra, a szeretetre és jó
cselekedetekre való felbuzdulás végett” (24. vers).
Ennek a hármas buzdításnak az első része illik az első megnevezett áldáshoz az előző
szakaszban: miután Krisztus mindenre elégséges áldozata tökéletes és hatékony engesztelést
380
adott a népe összes bűnéért, (eltávolítva ezzel az egyetlen nagy jogi akadályt, ami kizárta őket
a háromszor Szent jelenlétéből,) járuljanak szabadon a kibékített Istenhez, félelem és
kételkedés nélkül. A második része ennek a buzdításnak összhangban van a másodjára
megfogalmazott nagy áldással: mivel Krisztus új és élő utat „szentelt” nekünk, amin járnunk
kell, ezzel példát mutatott nekünk, hogy az Ő nyomdokaiban járjunk, „tartsuk meg a
reménységnek vallását tántoríthatatlanul”. A harmadik tagja enne az összefoglalt buzdításnak
megfelel a harmadjára felsorolt kiváltságnak: mivel van nagy Főpapunk az Isten háza felett,
„ügyeljünk egymásra, a szeretetre és jó cselekedetekre való felbuzdulás végett” és az Ő
házához illően viselkedjünk.
Ennek a három résznek a sorrendje megérdemli a legnagyobb figyelmünket. Az első
az Istennel fennálló kapcsolatunkra vonatkozik: az Ő imádására lélekben és igazságban, s
ennek megcselekvéséhez a jó lelkiismeret fenntartására és az elszakadásunkra mindentől, ami
beszennyez. A második az emberek előtt tanúsított viselkedésünkkel foglalkozik ebben a
világban: annak megtagadásával, hogy megmérgezzen bennünket a hitetlenségük és a
törvénytelenségük, s ezt a kitartó megmaradással érjük el a kötelesség útján. A harmadik
szabja meg a felelősségünket a keresztyén társainkkal szemben: az önző lélek megöldöklése, a
testvéreink legnagyobb jólétének folytonos szem előtt tartása, az igyekvés a buzdításukra
jámbor példákkal, s a serkentésük a szent szorgalomra és buzgóságra mind Isten, mind ember
iránt. Láthatjuk tehát, milyen kiterjedt ennek a buzdításnak a területe, s ámulhatunk a
bámulatos elrendezésén. Milyen gyakran mulasztunk azért, mert nem figyeljük meg gondosan
a kapcsolódást a Szentírásban!
„Tartsuk meg a reménységnek vallását tántoríthatatlanul, mert hű az, a ki ígéretet tett.”
(23. vers) Van némi bizonytalanság az itt szereplő görög szavakat illetően: egyes kéziratokban
a „hit” másokban a „reménység” olvasható. Mind a Revised Version, mind a Bagster
Interlinear „a reménységünk (meg)vallását” kifejezést használják. Szerintünk az Amplified
Version a jobb, mert miközben igaz, hogy ha a másikat fogadjuk el, akkor a 22. versben a
„hit”, a 23.-ban a „remény”, a 24.-ben pedig a „szeretet” szerepel, ezt azonban bőven
ellensúlyozza az a súlyos tény, hogy a kitartás a hitben a téma, amit az apostol állhatatosan
követ, s nemcsak a 10. fejezet eme maradék részében, hanem még a 11. fejezetben is.
Ragaszkodni fogunk tehát a mostani változathoz azzal a kitétellel, hogy a „megvallás” jobb,
mint a „vallás”.
„Tartsuk meg a reménységnek vallását tántoríthatatlanul.” Az itt sulykolt kötelezettség
ugyanaz, amint amiről az apostol beszélt az érvelésének mindegyik zárójeles részében (v. ö.
Zsid2:13, 3:6, 4:12, 1Tim6:20): a doktrínális szakasz adja meg a jelentését és az erejét. „A
hitet itt mindkét fő jelentésében érti, nevezetesen hitként, amivel hiszünk, és hit vagy
doktrínaként, amiben hiszünk Mindkettőről ugyanazt a megvallást tesszük: az egyikről, mint
belső alapelvről, a másikról, mint külső szabályról. A hitünk ünnepélyes megvallása kettős:
van a kezdeti, majd a folytatódása minden ahhoz szükséges cselekedetben és
kötelezettségben. Az első önmagunk ünnepélyes átadása Krisztusnak az evangélium és az
abban foglalt istentiszteleti rend megvallott alárendeltségében.” (John Owen)
„Tartsuk meg a reménységnek vallását tántoríthatatlanul.” Három kérdés vár itt
megválaszolásra, nevezetesen: először is, mit jelent a „hitünk megvallása”28? Másodszor, mit
jelent a „tartsuk meg”? Harmadszor, mit jelent a „tántoríthatatlanul”? Mivel a szóban forgó
téma olyan lényegi jelentőségű, s mivel oly elégtelenül tárgyalja sok igemagyarázó manapság,
megpróbálunk kettős gonddal foglalkozni ezzel, ahogyan Léleknek tetszik megengedni
nekünk.
A „hitünk megvallása” az az ünnepélyes elismerés, amit az a valaki tesz, aki
nyilvánosan kijelenti, hogy ő keresztyén. Ez annak elismerése, hogy ő megtagadta a világot, a
28
Az angol változatban a „reménység” helyett mindenütt a „hit” szerepel. – a ford.
381
testet és az ördögöt Krisztusért. Ez annak kijelentése, hogy megtagadja a saját bölcsességét,
igazságát és akaratát, s elfogadja az Úr Jézust a Prófétájának, Papjának és Királyának.
Prófétájának, hogy Isten akaratára oktassa őt, Papjának, hogy eleget tegyen Isten vele
kapcsolatos követelményeinek és Királyának, hogy benne és felette Isten kormányát
igazgassa. Ez annak elismerése, hogy gyűlöli a bűnt, s szeretne megszabadulni a hatalmából
és a büntetésétől; hogy szereti a szentséget és vágyik arra, hogy elváltozzon Isten Fiának
képmására. Ez annak állítása, hogy eldobta az Isten ellen vívott háborújának fegyvereit, s
most teljesen megadta magát az Ő vele szemben támasztott jogos követeléseinek. Ez
bizonyságtétel arról, hogy kész az önmegtagadásra, a keresztjének naponkénti felvételére és
Krisztus példájának követésére, amit arról hagyott neki, hogy miképpen éljen Isten számára
ebben a világban. Egyszóval, ez a közzététele széltében-hosszában annak, hogy szívből „vette
Jézus Krisztust az Urat” (Kol2:6). S mondjuk ki nyíltan és hangsúlyosan, hogy senki sem
tekinthető biblikusan keresztyénnek, aki ennél kevesebbet ismer el.
„Az apostol a levél egész hátralevő részét e buzdítás sulykolásának és
megerősítésének szenteli, melynek teljesítésétől függ a lelkünk örökkévaló állapota. S teszi
ezt részben azoknak az eszközöknek a felsorolásával, amik a segítségünkre lehetnek ennek a
kötelezettségnek a végrehajtásában, részben az örök romlás és a biztos pusztulás
kijelentésével, ami az elhanyagolása után következik, részben a saját korábbi tapasztalataikból
és a hitünk erejéből merített buzdításokkal, részben pedig bizonyságot téve nekünk példák
sokaságával, miképpen győzhetjük le a nehézségeket ezen az úton járva, más hathatós
érvelésekkel is, amint majd látjuk, ha Isten a kedvét leli a fejlődésünkben.” (John Owen)
A „megtartani a hitünk megvallását” azt jelenti, tovább haladni és előre jutni azon az
úton, amire megvallottan ráléptünk, mégpedig minden üldöző fenyegetése, a hamis tanítók
okoskodásai és a világ csábításai ellenére. Maga a biztonságod függ ettől, mert ha
megtagadod a hitet, „rosszabb vagy a hitetlennél”, aki soha nem vallotta azt meg. Isten
világosan figyelmeztet arra, hogy ha elkerültük a világ mocskát az Úr és Megváltó Jézus
Krisztus ismeretével, de aztán ismét belekeveredünk abba és vereséget szenvedünk, „az ő
utolsó állapotjuk gonoszabbá lett az elsőnél. Mert jobb volna rájok nézve, ha meg sem
ismerték volna az igazság útját, mint hogy megismervén, elpártoljanak a nekik adott szent
parancsolattól” (2Pt2:20-21). Egy dolog „megvallani a hitet”, de más dolog „megtartani”
ugyanazt: tömegek teszik meg az elsőt, de rendkívül kevesen a másodikat. Könnyű magamat
keresztyénnek vallani, de valóban a legnehezebb a keresztyén életét megélni.
A „megtartani” görög szó jelentését illetően John Owen mondta ki, mi foglaltatik
benne: „Először is a nagy nehézség feltételezését a veszéllyel és a szembeszegüléssel a hitünk
eme megtartása ellenében. Másodszor, a teljes erőbedobásunkat és igyekezetünket a
védelmében. Harmadszor, az állandó kitartást benne, amit a ’megtart’ kifejezés jelez az
1Kor15:2-ben, s ami állhatatos birtoklást jelent.” Ha az olvasóink megértenék, micsoda
hatalmas erejük van és micsoda kibékíthetetlen ellenségességet táplálnak azok az ellenségek,
akik igyekeznek őket megsemmisíteni, senki sem tartaná túl erőteljesnek az efféle
nyelvezetet. A bűn belül mindig is igyekszik felülkerekedni a keresztyénen. A külvilág
mindig is igyekszik elvonni őt a kegyesség útjáról. Az ördög ordító oroszlánként jár körül,
keresve, hogy kit nyelhet el. Bunyan csodálatos hasonlata semmiképpen sem színezi ki
túlságosan a vándor képét, akit a hatalmas óriások és a félelmetes Apollyon fenyegettek,
akiket le kell mészárolnia, vagy ők végeznek vele.
Valóban szomorú látni a sok fiatal hitvalló keresztyént, akik éppen csak megkezdik a
fáradságos, a mennybe vezető útjukat, amikor azt mondják nekik, hogy az „a ki mindvégig
állhatatos marad, az idvezül” szavak nem vonatkoznak rájuk, csak a zsidókra. Aztán a
hitetlenségük miatt elveszítenek majd holmi „millenáris” koronát, de amíg elfogadják
Krisztust a személyes Megváltójuknak, nem számít, mennyire adják át magukat a testnek
vagy barátkoznak a világgal, magából a mennyből nem maradhatnak ki. Nem csoda hát, ha
382
annyira alacsony a keresztyén élet mércéje azok között, akik az efféle lélekölő tévelygésre
hallgatnak. Nem ezt tették a múlt tanítói, akik szilárdan vallották Krisztus megváltottjainak
örök biztonságát, de ezzel kifogatták (volna) ezt az áldott igazságot. Nem, ők fenntartották az
egyensúlyt ahhoz ragaszkodva, hogy Isten csak az iránta való engedelmesség útján tartotta
meg az Ő népét, s azok, akik letértek erről a útról, világossá tették, hogy nem tartoznak az Ő
népéhez, bármit is vallottak meg, és bármilyen múltbeli „tapasztalattal” is rendelkeztek.
Annak szemléltetése végett, hogy mire gondolunk, íme egy cikk az egyik folyóirat
mostani számából a keresztyén biztonságának témájában így kezdődik: „Aki hisz az Úr Jézus
Krisztusban, mint abban, Aki minden bűnért meghalt a kereszten, s elfogadta őt, mint a saját
személyes Megváltóját, üdvözült. Sőt mi több, többé soha semmilyen körülmények vagy
feltételek között sem veszhet el, nem számít, hogy mit tesz vagy mit nem tesz.” Az efféle
feltétlen, óvatlan, kiegyensúlyozatlan kijelentés, mint ez is, félrevezető, s a legnagyobb
mértékben veszélyes. Sőt mi több, így megfogalmazva bibliaellenes. Isten Ígéje mondja: „a
kinek háza mi vagyunk, ha a bizodalmat és a reménységnek dicsekedését mind végig erősen
megtartjuk” (Zsid3:6). Majd ismét: „Mert, ha test szerint éltek, meghaltok” (Rm8:13),
mármint örökre meghaltok, elszenveditek a „második halált”, mert az „élet” és a „halál” alatt
a Róma levélben mindenütt az örök értendő.
Az afféle kijelentés, mint a fenti (amiben nem kételkedünk, hogy jóhiszeműen tette az
illető, aki ettől függetlenül mégiscsak egy szélsőséges iskola áldozata) teljesen figyelmen
kívül hagyja a keresztyén felelősséget, sőt, mindenestől megtagadja azt. Vállvetve az isteni
megőrzés áldott igazságával a Szentírás ugyanúgy megfogalmazza a keresztény kitartás
igazságát is. Azt olvassuk az Úr népéről, hogy „a kiket Isten hatalma őriz hit által” (1Pt1:5)?
Nos, ugyanúgy kapnak buzdítást arra is, hogy „Minden féltett dolognál jobban őrizd meg
szívedet, mert abból indul ki minden élet.” (Péld4:23); „oltalmazzátok meg magatokat a
bálványoktól” (1Jn5:21), „Tartsátok meg magatokat Istennek szeretetében” (Júd1:21) S vajon
igaz dolog idézni ezeknek a szövegeknek az egyik osztályát, de nem idézni ugyanolyan
szorgalommal és hangsúllyal a másikat?
„Tartsuk meg a reménységnek vallását tántoríthatatlanul.” Egyes iskolák egyoldalú
tanításai az efféle buzdításokat nemcsak feleslegessé, de egyenesen értelmetlenné is teszi. Ha
csak azzal törődöm (ahogyan sokan manapság kijelentik), hogy bízom Krisztus befejezett
munkájában és Isten ama ígéretére támaszkodok, mely szerint majd a mennybe visz engem;
ha átadom Isten kezébe a lelkem és annak örökkévaló érdekeit, így most már csak az Ő
felelőssége, hogy óvjon és megőrizzen engem, akkor teljesen felesleges azt parancsolni
nekem, hogy vigyázzak magamra. Mennyire abszurd az emberek okoskodása, ha egyszer
eltávoznak az Igazságtól! Ugyanúgy állíthatnám azt is, hogy átadtam a testem Istennek, s
számítok arra, hogy megtart egészségben, így hát nem érdekes, miképpen hanyagolom el az
egészség törvényeit, nem számít, mit eszek vagy nem eszek. Ő biztosan megóv engem a
betegségtől és a haláltól. Nem így van: ha mérget iszom, akkor idő előtt szállok sírba.
Hasonlóképpen, ha test szerint élek, meghalok.
Az apostolok nem hittek holmi mechanikus üdvösségben. Ők „erősítve a tanítványok
lelkét, intvén, hogy maradjanak meg a hitben” foglalták el magukat (Csel14:22). Sok mai
tanító egyoldalú logikájának megfelelően teljesen szükségtelen arra buzdítani a
keresztyéneket, hogy „maradjanak meg a hitben”, úgyis megteszik. De ne bölcselkedjünk
feljebb a megírottaknál, s ne tartsuk magunkat következetesebbeknek az apostoloknál. Ők
valamennyiüket arra buzdították, hogy „állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban”
(Csel11:23), sőt, „maradjanak meg az Isten kegyelmében” (Csel13:43Ö. A szeretett Pál nem
vallott afféle nézeteket hogy miután a megtértjei valóban üdvözültek, ezért nem kellett többé
törődnie az örök jólétükkel: inkább elküldte Timótheust, „hogy megismerjem a ti hiteteket, ha
nem kísértett-é meg valami módon titeket a kísértő, és nem lett-é hiábavaló a mi
383
fáradságunk?” (1Thessz3:5) S Péter is így figyelmeztette a szenteket: „őrizkedjetek, hogy az
istentelenek tévelygéseitől elragadtatva, a saját erősségetekből ki ne essetek” (2Pt3:17).
Ha valaki megkérdezné: akkor többé már nem hiszel a szentek abszolút és örök
biztonságában? A válaszunk: de igen, ahogyan az a Szentírásban szerepel, de egészen
biztosan nem hiszünk abban a nyomorúságos fonákságban, ami manapság annyira elterjedt és
népszerűvé vált. Az Isten Ígéjében szereplő keresztyén megmaradás nem pusztán csak a
megmaradást jelenti a Földön a hitre jutást és az újjászületést követően valamennyi ideig,
majd magától értetődő befogadást a mennybe a közbenső időszak erkölcsi történetének
figyelembevétele nélkül. Nem, a keresztyén megmaradás a folyamatosságot jelenti hitben és
szentségben, a szilárd kitartást a hitben és az igazság minden gyümölcsének a
megtermésében. Ez megmaradás azon az úton, amire a megtért rálépett: kitartás mindvégig a
hit gyakorlásában és a kegyesség művelésében. Azok az emberek, akiket főleg a saját
biztonságuk és védelmük önző megfontolásai befolyásolnak, mintsem Isten parancsai és
rendelései, az Ő tisztelete és dicsősége, egyáltalán nem keresztyének.
Az egyensúly az isteni megőrzés és az emberi kitartás között jól mutatta be John
Owen, amikor ezt írta: „Igaz, hogy a kitartásunk Krisztusban a végkifejlet és az esemény
vonatkozásában nem függ abszolút módon a saját szorgalmunktól. A Krisztussal fennálló
egységünk megváltozhatatlansága a kegyelmi szövetség hűségének következtében az, ami
végső soron bebiztosítja és biztosítani fogja azt. De a saját szorgalmas igyekezetünk is olyan
kötelező eszköze ennek a végcélnak, hogy nélküle nem is érhető el. A szorgalom és az
igyekezet ebben a dologban olyanok, mint Pál tengerészeié, amikor hajótörést szenvedett
Melitánál (Csel27:34), ’és hitte, hogy mindennek úgy kell lennie, ahogyan Isten mondta neki’.
Így tehát az életük megőrzése abszolút Isten hűségétől és hatalmától függött. Mégis, amikor a
tengerészek elkezdtek menekülni a hajóról, Pál azt mondta a századosnak, hogy ha az
emberek nem maradnak ott, ők nem menekülhetnek meg (31. vers). De mit kellett gondolnia a
hajósokról, amikor Isten megígérte és Magára vállalta mindannyiuk megmentését? Nagyon jól
tudta, hogy Ő meg fogja őrizni őket, de azt is, hogy ezt eszközökkel fogja megtenni.
Ha Krisztusban vagyunk, Isten megadta az életet a lelkünknek, s Magához vett minket
az Ő szövetségébe. De mégis mondhatjuk, utalással az Általa kijelölt eszközökre, amikor a
viharok és a próbák támadnak, hogy ha nem teszünk szorgalmas erőfeszítéseket, nem
menekülhetünk meg. Innen származik a sok kapott intés, nemcsak ebben a levélben, amikben
ez bővelkedik, hanem a Szentírás más helyein is, miszerint óvakodjunk a hitehagyástól és az
elbukástól, mert ’a ki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék’ (1Kor10:12), ’tartsd meg
a mi nálad van, hogy senki el ne vegye a te koronádat’ (Jel3:11)… gondoljuk meg, mit jelent
’Krisztusban lenni’: micsoda figyelmességet, micsoda szorgalmat, micsoda erőfeszítést
követel az meg. Az emberek azt szeretnék, ha ez olyan növény lenne, amit nem kell sem
öntözni, sem trágyázni, sem metszeni, hanem magától fejlődik. Csoda hát, ha oly sok romló,
vagy fejlődésben visszamaradt hitvallót látunk? S oly sokan fordultak el végleg az első
ígéreteiktől?” (25. kötet, 171-173. oldal)
A fent idézet két utolsó mondatából észrevehetjük, hogy ugyanaz a gonoszság, a testi
elbizakodottság, ami ellen itt harcolunk, ugyanúgy létezett a puritánok fénykorában is.
Bizony, nincs új a nap alatt! Majdnem háromszár évvel ezelőtt a hűséges tanítónak és az
igemagyarázók fejedelmének fel kellett lépnie a szentek isteni megőrzése drága igazságának
egyoldalú eltorzítása ellen. De nem csoda: az ördög világosan kimutatta a módszereit, amikor
sulykolta Krisztusnak az isteni ígéretet, miszerint Isten megparancsolta az angyalainak, hogy
„a kezükön hordozzanak Téged”, de a Megváltó elutasította, hogy vakmerően figyelmen kívül
hagyja az önfenntartás követelményeit! Kálvin Jánosnak a Jn8:31-hez fűzött kommentárjából
idézünk: „Ha tehát azt akarjuk, hogy Krisztus a tanítványai közé soroljon, törekednünk kell a
kitartásra.”
384
A Szentírás, és nem a logika a hitünk szabálya, s nemcsak az abból kiragadott egy-két
kijelentés, hanem a hit teljes analógiája. A tévelygés a megrontott igazság, a kicsavart
igazság, az aránytalan igazság. A rövidlátó emberi értelem ellentétet vél felfedezni az isteni
igazság és az isteni könyörület között, Isten szuverenitása és az ember felelőssége között, a
törvény és a kegyelem között, a hit és a jócselekedetek között, de akit valóban a Lélek tanított,
az képes meglátni ezek tökéletes összhangját. A „mint bánkódók, noha mindig örvendezők”
(2Kor6:10) fejtörés okozó paradoxon a testi elme számára. Azt olvasni, hogy a Fiú
„szabaddá” teszi az embereket, de mégis megköveteli tőlük az „Ő igájának” felvételét, sokak
számára rejtély. A „reszketéssel örülni” (Zsolt2:11) látszólag ellentét egyes kötekedő elmék
számára. Nem kevésbé ellentétesnek tűnik Isten ígérete a népe megtartásáról, valamint a
követelménye, hogy mindig maradjanak meg az örök kárhozattól való félelemben. De a
legutoljára említett dolog is ugyanolyan következetes, mint az ebben a szakaszban említett
összes többi.
„Mert hű az, a ki ígéretet tett.” Első ránézésre talán nem könnyű felfedezni a pontos
kapcsolatot e szavak és az előző buzdítás között. Az, hogy ezt bátorításképpen teszi hozzá,
kellően világosnak tűnik, mert minél tovább elmélkedünk az ígéretet tevő szavahihetőségén,
annál jobban megerősödik a hitünk, s minél jobban felfogjuk, hogy olyasvalakivel van
dolgunk, Aki nem hazudhat, annál nagyobb lesz az Ő Ígéjébe vetett bizalmunk. S ahelyett,
hogy ok nélkül az út nehézségeivel foglalkoznánk, nekünk Őrá kell néznünk, Aki oly
kegyelmesen megadta nekünk az „igen nagy és becses ígéreteit” (2Pt1:4), hogy felvidítson és
megörvendeztessen. Ez azonban mégis aligha magyarázza meg az igevers két része közötti
kapcsolatot, s nem válaszolja meg azt a kérdést sem, hogy itt valamelyik konkrét ígéretről
van-e szó, vagy sem.
„Mert hű az, a ki ígéretet tett.” A. Barnes talán mindenki másnál jobban kiemelte e
szavaknak az előző parancsolatra gyakorolt hatását. „Megparancsolva nekik, hogy szilárdan
tartsák meg a hitvallásukat, az apostol ezt a további megfontolást is hozzáteszi. Isten, Aki
örök életet ígért nekik, hűséges volt mindahhoz, amit csak mondott. Az érv itt a következő:
(1) Mivel Isten ennyire hűséges hozzánk, nekünk is hűségeseknek kell lennünk Őhozzá. (2) A
tény, hogy Ő hűséges, bátorítást jelent a számunkra. Az Ő kegyelmétől függ, hogy
megtartjuk-e a hitvallásunkat. Ha Ő hűtlennek bizonyul, nekünk nem lesz erőnk ezt megtenni.
De ezt Ő soha nem teszi meg, s mi biztosak lehetünk abban, hogy mindazt, amit megígért, be
is fogja teljesíteni. Egy ilyen Isten szolgálatához tehát ingadozás nélkül kell ragaszkodnunk.”
Ha összevetjük a Zsid4:1-et a Zsid6:15-tel, az fényt derít arra, amiféle konkrét
„ígéretről” van itt szó. Az előbbiben ezt olvassuk: „Óvakodjunk tehát, hogy mivel megvan az
ő nyugodalmába való bemenetel ígérete, valaki közületek fogyatkozásban levőnek ne
láttassék”. Utóbbiban ez áll: „És ekképen, békességestűrő lévén, (Ábrahám) megnyerte az
ígéretet”. A legkonkrétabban ki kell emelni, hogy ebben a levélben az „üdvösséget”
mindvégig jövőbeli dolognak tekinti. Ez megint olyan (lényegi fontosságú) összetevője az
üdvösségnek, ami a leggyakrabban marad ki napjaink igehirdetéséből és tanításából. A
Zsidókhoz írott levélben (ahogyan Péter leveleiben is) a szenteket úgy látjuk, mint akik még a
pusztaságban vannak, ami a próbára tétel és a veszély helye. Csak azok mennek át rajta
győztesen, akik szorgalmasan ügyelnek a Zsid3:12-ben elhangzó komoly figyelmeztetésre:
„Vigyázzatok atyámfiai, hogy valaha ne legyen bármelyikőtöknek hitetlen gonosz szíve, hogy
az élő Istentől elszakadjon”.
„És ügyeljünk egymásra, a szeretetre és jó cselekedetekre való felbuzdulás végett”
(24. vers). A nyitó „És” kettős célt szolgál: világos jelzése annak, hogy e vers tartalma
szorosan kapcsolódik az imént olvasottakhoz, valamint kimondott utalás arra, hogy
ugyanolyan megfontoltaknak és óvatosaknak kell lennünk más szentel lelki épülésével
kapcsolatosan, mint a sajátunkkal. Azaz, két dolog van itt, amik felhívják magukra a
385
figyelmünket: a megparancsolt kötelesség pontos természete és a kapcsolat közötte és a 23.
versben szereplő buzdítás között.
„És ügyeljünk egymásra.” Nem kevesebb, mint tizenegy görög szó van az
Újszövetségben, amiket az angol változatban az egyetlen „consider” (ügyelni, megfontolni
stb. – a ford.) kifejezéssel fordítanak. Négy ezek közül egyszerű ige, hét pedig összetett szó a
konkrét hangsúly kifejezése érdekében. Az első valamely dolog komoly megfigyelését jelenti:
Csel 15:6. A második az alapos megfontolást: Zsid7:4. A harmadik a közeli kémlelést vagy
vizsgálatot, mint egy őr: Gal6:1. A negyedik a dolog átgondolását, 2Tim2:7. Az első egyszerű
ige összetettként van benne a Csel12:12-ben és azt jelenti: komolyan tanakodni önmagunkban
a dolog felől. A második egyszerű ige a Zsid13:7-ben szerepel összetettként és azt jelenti:
szorgalmasan megvizsgálni egy dolgot. A negyedik egyszerű ige összetettként a Csel11:6-ban
található, és azt jelenti: alaposan mérlegelni a dolgot és aljutni annak teljes ismeretére – ez
használatos a jelen szövegrészünkben is. A Mk6:52-ben más összetétel szerepel: a
tanítványok nem voltak képesek összevetni a dolgokat. A Zsid12:3-ben újabb szóösszetétellel
találkozunk, azt jelenti: összeszámolni mindent, amit Krisztus elszenvedett. A Jn11:50-ben
hasonló összetett szó áll, a jelentése: alaposan átgondolni. A Mt6:28-ban a „vegyétek
eszetekbe a mező liliomait” azt jelenti: tanulmányozzátok alaposan, hogy tanulhassatok
belőle. A mindebből megtanulandó gyakorlati lecke az, hogy Isten dolgai a legnagyobb
figyelmünket igénylik.
„És ügyeljünk egymásra”: szorgalmasan tartsuk észben és folyamatosan tartsunk a
szemünk előtt a zarándoktársaink javát. Az „ügyelni” kifejezés nagyon hangsúlyos, ugyanaz
szerepel a Zsid3:1-ben, ahol azt a parancsot kapjuk, hogy „figyelmezzünk, a mi vallásunknak
apostolára és főpapjára, Krisztus Jézusra”. Itt lelkiismeretes gondoskodást és megfontoltságot
jelent más keresztyének lelki állapotáról és jólétéről. Ők a testvéreink Krisztusban,
ugyanannak a családnak a tagjai: ez sokkal közelebbi és szorosabb kötelék, mint bármelyik,
téged velük és őket veled egyesítő földi. „Ügyelj” ne csak az ő veled fennálló áldott
kapcsolatukra, hanem a körülményeikre, a próbáikra, a kísértéseikre, a gyengeségeikre és a
szükségleteikre is. Keresd annak kegyelmét, hogy a segítségükre az áldásukra lehess.
Emlékezz rá, hogy nekik is megvannak a saját küzdelmeik, a csüggedéseik és a bukásaik:
„Annakokáért a lecsüggesztett kezeket és az ellankadt térdeket egyenesítsétek föl”
(Zsid12:12).
„És ügyeljünk egymásra, a szeretetre és jó cselekedetekre való felbuzdulás végett.” Ez
fejezi ki az egymással való törődésünk fő- vagy végcélját: hogy felindítson minket a
kötelességeink ellátására, megerősítse a buzgóságot, lángra lobbantsa az érzelmeket, jámbor
életre serkentsen bennünket. Egymást kegyes példákkal, alkalmas buzdításokkal, a kedvesség
önzetlen cselekedeteivel kell ösztönöznünk. Egymást „szeretetre” kell buzdítanunk, ami nem
pusztán érzelem vagy természetes kedvesség, hanem a cselekvés szent alapelve. ami a tárgy a
legfőbb javát keresi. A keresztyén szeretet igazságos, és soha nem huny szemet a bűn felett.
Húséges, nem vonakodik a figyelmeztetéstől vagy a feddéstől ott, ahol szükséges. „És a
jócselekedeteknek” az istenszeretet eredményeinek, gyümölcseinek kell lenniük. „És ez a
szeretet, hogy járjunk az ő parancsolatai szerint” (2Jn1:6).
A kapcsolat e között a buzdítás között a 24. versben, valamint a 23. versben található
között nagyon bensőséges. A szeretet és a jócselekedetek egyformán a hatásai és a
bizonyítékai az üdvözítő hit őszinte megvallásának, ezért a szorgalmas követésük
elengedhetetlen eszközei az állhatatosságunknak a hitvallásunkban. A keresztén kitartás nem
kevesebb, mint a megmaradás a gyakorlati kegyességben a Krisztus iránti engedelmesség
útján, valamint az Ő testvéreinek szeretése. Ezért kapunk felszólítást arra, hogy ügyeljünk
egymásra, a szilárdság szem előtt tartásával a hitben és a gyümölcsözőségével az életünkben.
Egyetlen keresztyén sem önmagának él (Rm4:17): mindegyikük vagy segítség vagy akadály,
illetve áldás vagy átok azoknak, akikkel társulunk. Melyik? Az Úr mind az írót, mind az
386
olvasót arra ösztönzi, hogy még önzetlenebbül és szerető módon törődjünk azok lelki
jólétével, akik velünk együtt ugyanannak a Testnek a tag-társai.
Hitehagyás
Zsid10:25-27
25. El nem hagyván a magunk gyülekezetét, a miképen szokásuk némelyeknek,

hanem intvén egymást annyival inkább, mivel látjátok, hogy ama nap közelget.
26. Mert ha szándékosan vétkezünk, az igazság megismerésére való eljutás után,
akkor többé nincs bűnökért való áldozat,
27. Hanem az ítéletnek valami rettenetes várása és a tűznek lángja, a mely
megemészti az ellenszegülőket.
Most elértük az egyik legünnepélyesebb és félelemkeltő szakaszát nemcsak ennek a

levélnek, de Isten egész Ígéjének. Bárcsak tenné alkalmassá a Szentlélek a szíveinket
alkalmassá arra, hogy azzal az istenfélő reszketéssel közelítsük meg, ami illik azokhoz, akik a
szívükben hordják a hitehagyás magjait. Vegyük kellőképpen fontolóra kezdettől fogva, hogy
ezek az igeversek, amik most kerülnek elénk, nem azokhoz szólnak, akik nem tettek
megvallást arról, hogy igazi keresztyének, hanem azokhoz, akiket az igazság Lelke úgy ismert
el, mint „szent atyafiakat, mennyei elhívásnak részeseit” (Zsid3:1). Mindazonáltal most attól
tartja vissza őket, hogy átlépjék az előttük álló szörnyű szakadék peremét, és hűségesen
figyelmezteti őket a biztos pusztulásra, ami azt követné, ha mégis megtennék. Ahelyett, hogy
erre az Isten szentjeinek örök biztonságából merített érvekkel válaszolnánk, keressük a
kegyelmet ahhoz, hogy őszintén szembenézhessünk a szörnyű veszéllyel, ami
mindegyikünket fenyegeti, amíg csak itt maradunk a bűnnek e világában, s igyekezzünk
minden eszközt felhasználni ahhoz, hogy elkerülhessük ezt a félelmetes és végzetes
szerencsétlenséget.
A múltban, kedves olvasó, ezrek voltak, akik ugyanúgy meg voltak győződve arról,
hogy ténylegesen megmenekültek és őszintén bíztak abban, hogy Krisztus befejezett
munkájának érdemei biztonsággal a mennybe juttatják őket, ahogyan te magad is, de most
mégis a pokol kínjai között sínylődnek. A magabiztosságuk testi volt, a „hitük” nem volt jobb,
mint amilyennel a démonok rendelkeznek. A hitük csak természetes volt, ami a Szentírás
puszta betűjén alapult. Nem természetfeletti volt, amit Isten munkált ki a szíveikben.
Túlságosan magabiztosak voltak abban, hogy a hitük üdvözítő hit, semhogy alaposan,
mélyenszántóan és gyakran tették volna azt próbára a Szentírással, hogy megtudják, vajon
megtermi-e vagy sem azokat a gyümölcsöket, amik elválaszthatatlanok Isten választottjainak
hitétől. Ha elolvastak egy ehhez hasonló cikket, gőgösen jutottak arra a következtetésre, hogy
az valaki másra vonatkozik. Annyira magabiztosak voltak abban, hogy sok-sok évvel azelőtt
születtek újjá, hogy elutasították az odafigyelést a 2Kor13:5-ben olvasható parancsra:
„Kísértsétek meg magatokat”. Most pedig már túl késő. Elpocsékolták a lehetőségük napjait, s
most már „a sötétség homálya” az osztályrészük örökre.
Ennek a komoly és borzasztó ténynek a fényében a szerző buzgón felszólítja önmagát
és minden olvasóját, hogy boruljon le Isten előtt és őszintén kiáltsa Neki: „Kutass át engem
Istenem: jelentsd ki nekem, ha tévedek, fordíts engem vissza, mielőtt még örökre túl késő
lenne. Engedd, hogy hűségesen megmérhessem magam a Te Ígéddel, hogy megláthassam:
megújult-e vagy sem a szívem, elhagytam-e az önfejűség minden útját és valóban átadtam-e
magam Neked? Megtértem-e úgy, hogy minden bűnt gyűlölök, s hőn vágyok-e a szabadulásra
annak hatalmából? Utálom-e önmagam és igyekszem-e meg is tagadni? A hitem vajon az,
ami legyőzi a világot (1Jn5:4), vagy csak egy pusztán fogalmi dolog, ami nem eredményez
387
kegyes életet? Vajon én a szőlőtő gyümölcsöző ága vagyok, vagy csak a száraz fája? Röviden,
új teremtmény vagyok-e Krisztusban, vagy csak egy festett képmutató?” Ha őszinte a szívem,
akkor hajlandó vagyok, sőt alig várom, hogy szembenézzek a valódi igazsággal önmagamról
és megismerjem azt.
Egyes olvasók talán készek azt mondani, hogy ismerik az igazságot önmagukról.
Hiszek abban, amit Isten Ígéje mond rólam: bűnös vagyok, nem lakik bennem semmi jó. Az
egyetlen reménységem Krisztus. Igen, kedves barátom, de Krisztus az Ő népét menti ki a
bűneikből. Krisztus az ő szíveikbe küldi el a Szentlelkét, ezért radikálisan megváltoznak attól,
amik voltak korábban. A Szentlélek kiárasztja Isten szeretetét azok szívébe, akiket újjá szül, s
az a szeretet az arra irányuló mély vágyban és őszinte elhatározásban mutatkozik meg, hogy a
kedvében járjak annak, Aki szeret engem. Amikor Krisztus megment egy lelket, akkor
nemcsak a pokoltól menti meg, hanem a bűn hatalmától is: megszabadítja a Sátán
birodalmából és a világ szeretetétől. Megszabadítja az emberektől való félelemtől, a testi
vágyaktól, az önszeretettől. Igaz, még nem fejezte be ezt az áldott munkát. Igaz, a bűnös
természet még nem törltetett el, de aki üdvözült, az megszabadult a bűn uralmától (Rm6:14).
Az üdvösség természetfeletti dolog, ami megváltoztatja a szívet, megújítja az akaratot,
átalakítja az életet, ezért mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy a kegyelem csodája
munkálkodott.
Akkor hát nem elegendő nekem csak azt kérdezni, hogy megtagadtam-e a saját
igazságomat, megtagadtam-e az összes jócselekedetemet a mennybe jutást illetően és egyedül
csak Krisztusban bízom? Sokan buzgón és őszintén kijelentik ezeket a dolgokat, de mégsem
adják semmiféle bizonyítékát annak, hogy átmentek a halálból az életre. Akkor hát mi
szükséges még ahhoz, hogy meggyőződhessek: vajon az én hitem üdvözítő hit-e, vagy sem?
Nos, vannak dolgok, amelyek „az üdvösséggel járnak együtt” (Zsid6:9, az angol változatban,
Károlinál „idvességesebb dolgok” – a ford.), olyasmik, amik nem különíthetők el attól, s
ezeket kell keresnem és meggyőződnöm arról, hogy megvannak nekem. Egy köteg fa alatt,
ami se meleget nem ad, se nem füstöl, nincs tűz. Egy fa, aminek a nyárban nincs se levele, se
gyümölcse, halott. Így a hit is, ami nem mutatkozik meg a jámbor életvitelben, az engedelmes
járásban, a lelki gyümölcsökben, az nem Isten választottjainak hite. Ó, kedves olvasó, kérlek,
szorgalmasan és hitelesen vizsgáld át magad Isten tévedhetetlen Ígéjének fényében. Ne állítsd,
hogy Ábrahám gyermeke vagy, amíg nem cselekszed Ábrahám cselekedeteit (Jn8:39).
Mi a hitehagyás? Hajótörés a hit dolgában (1Tim1:19). Ez a szív eltávozása az élő
Istentől (Zsid3:12). Visszatérés a világhoz és a vereség elszenvedése attól a mocskától történő
korábbi elmenekülés után az Úr és Megváltó Jézus Krisztus ismeretén keresztül (2Pt2:20).
Különböző lépések előzik ezt meg. Először is a visszatekintés (Lk9:62), mint Lót felesége, aki
bár külsőleg elhagyta Szodomát, a szíve mégis ott maradt. Második a meghátrálás
(Zsid10:38): amikor Krisztus követelményei túlontúl megerőltetőkké válnak ahhoz, hogy
továbbra is vonzerőt gyakoroljanak a szívre. Harmadik a visszafordulás (Jn6:66): a kegyesség
útja túl szűk ahhoz, hogy alkalmas lehessen a testi vágyak számára. Negyedik a visszaesés,
ami végzetes: „és hátra essenek és összetöressenek és tőrbe jussanak és megfogassanak”
(Ézs28:13).
„El nem hagyván a magunk gyülekezetét, a miképen szokásuk némelyeknek, hanem
intvén egymást annyival inkább, mivel látjátok, hogy ama nap közelget.” (25. vers) Ez az
igevers képez átmenetet a keresztyén kitartásnak a 23-24. versekben elemzett témája,
valamint a hitehagyásé között, amit a 26. verstől kezdve taglal, bár sokkal szorosabban
kapcsolódik az utóbbihoz, hogysem az előbbihez. A legtöbb igemagyarázó eltéved ezen a
ponton, mert nem veszik észre az „és” szó hiányát az elején, s mert nem veszik észre az
„elhagy” szó jelentőségét sem. Valójában az igevers tartalma hiteles figyelmeztetést tartalmaz
a hitehagyás ellen. Először is arra figyelmezteti a zsidókat, hogy óvakodjanak otthagyni a
388
nyilvános istentiszteleteket. Másodszor, rámutat arra, hogy „némelyek” már megtették.
Harmadszor, megparancsolja nekik, hogy fokozott szorgalommal buzdítsák egymást.
„El nem hagyván a magunk gyülekezetét.” Mielőtt megpróbálnánk megmagyarázni
ezeket a szavakat, először tisztítsuk meg azoktól a hamis alkalmazásoktól, amikre manapság
felhasználni igyekeznek. Pont ahogyan a Sátám a régi időkben hamisan használta a
Zsolt91:11-12-t a Megváltó megkísértése során, úgy tesz az előttünk levő igeverssel is.
Kevesen vannak csak a tudatában annak, milyen gyakran idézi az emlékezetünkbe az ördög a
Szentírást. Amikor egy keresztyén igyekszik minden erejével Krisztusért síkra szállni, az
ördög ezt idézi neki: „Ne légy felettébb igaz” (Péld7:16): de akkor is, amikor Isten gyermeke
elhatározza, hogy engedelmeskedik, de lekülönül azoktól, akik nem élnek kegyesen (2Tim3:5,
Zsid13:13), az ellenség emlékezteti őt, hogy „ne hagyjuk el a magunk gyülekezetét”. A
katolikusok ugyanezt a szakaszt használták a reformáció korai napjaiban, és azzal vádolták
Luthert és barátait, hogy nem engedelmeskednek az isteni parancsnak. Isten Ígéje azonban
nem mond ellent önmagának: nem mondja nekünk az egyik helyen, hogy „ne legyetek
hitetlenekkel felemás igában” (2Kor6:14), itt pedig megparancsolja a „juhoknak”, hogy
barátkozzanak a „kecskékkel”. Amikor helyesen értelmezzük, ez az igevers nem kínál
fogódzkodót azoknak, akik igyekeznek elcsüggeszteni a Krisztus iránti hűséget.
„El nem hagyván a magunk gyülekezetét.” John Owen helyesen mutatott rá, hogy
„szinekdoché (amikor a rész szerepel az egész helyett) rejlik a ’gyülekezet’ szóban, s Krisztus
egész imádása helyett szerepel, mert azt az imádást a gyülekezeteikben folytatták. Az pedig,
aki elhagyja a gyülekezetet, Krisztus imádását is maga mögött hagyja, ahogyan megtették
közülük néhányan, amikor veszélynek lettek kitéve.” Amiről itt szó van, az a keresztyénség
teljes feladása. Nem azt olvassuk, hogy „nem szűnve meg a gyülekezetbe járni”, hanem „el
nem hagyván”, ott nem hagyván a magunk gyülekezetét. Itt nem a lustaság bűnéről vagy az
egyházszakadásról van szó, hanem a hitehagyásról. Ha a hitvalló keresztyén elhagyja a
keresztyén egyházakat és mohamedánná lesz, akkor ennek a versnek nem engedelmeskedik,
de ha valaki Krisztus tiszteletét helyezi minden elé és hátat fordít az úgynevezett
gyülekezeteknek, amikben Őt most oly fájdalmasan gyalázzák, az nem jelenti a kikötéseinek
be nem tartását.
Az „elhagyni” görög szó nagyon erős és hangsúlyos, kettős összetett szó, aminek a
jelentése „otthagyni a veszély idején”. Ez az a szó, amit a haldokló Megváltó is használt a
kereszten, amikor így kiáltott: „Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?” S ismét
ezt használta, amikor kijelentette: „Mert nem hagyod az én lelkemet a sírban, és nem engeded,
hogy a te szented rothadást lásson.” (Csel2:27). Ezt használta Pál is a 2Tim4:10-ben: „Mert
Démás engem elhagyott, e jelen való világhoz ragaszkodván”. Csak még egy helyen fordul
elő ebben a levélben, ahol nyilvánvaló ellentétben áll a most vizsgált verssel: „Ő mondotta:
Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled” (Zsid13:5). Kiderült tehát, hogy a keresztyénség
nyilvános megvallásának teljes és végleges elhagyása az, ami ellen itt óva int.
Bárki megláthatja tehát, miképpen adja meg a 25. vers a legalkalmasabb összekötő
kapcsot a 23-24. és a 26. versek között. A 25. vers más eszközt ír elő, ami lehetővé teszi az
ingadozó zsidóknak, hogy állhatatosak maradjanak a keresztyén hitben. Ha meg kellett
tartaniuk „a reménységnek vallását tántoríthatatlanul”, aztán ügyelniük kellett „egymásra, a
szeretetre és jó cselekedetekre való felbuzdulás végett”, akkor nem szabad elhagyniuk „a
maguk gyülekezetét”. A „gyülekezet” kettős összetett szó, s az Újszövetségben ezen kívül
csak a 2Thessz2:1-ben fordul elő: „a mi ő hozzá leendő egybegyűlésünkre nézve”, azaz
Krisztushoz. Ez is megmutatja, hogy a gyülekezés itt egy Fő alatt értendő, az „elhagyás”
pedig azért, mert Őt elhagyták.
A fenti figyelmeztetést megerősítendő az apostol hozzáteszi: „a miképen szokásuk
némelyeknek”. A görög „szokás” szó megszokást jelent és a Lk2:42-ben is ebben az
értelemben fordítják. Ez további megerősítését adja annak, hogy a gonoszság, amiről a
389
zsidókat lebeszéli, nem pusztán esetenkénti hiányzást jelentett a keresztyén gyülekezetekből,
hanem szándékos, megfontolt és végleges eltávozást azokból. A Jn6:66-ban azt olvassuk,
hogy „Ettől fogva sokan visszavonulának az ő tanítványai közül és nem járnak vala többé ő
vele.” János is írt azokról, akik „közülünk váltak ki, de nem voltak közülünk valók”
(1Jn2:19), míg a munkálkodása vége felé Pálnak is ezt kellett mondania: „elfordultak tőlem az
Ázsiabeliek mind”. Így van itt is: egyesek, akik megvallották a keresztyén hitet, most
elhagyták azt és visszatértek a judaizmushoz. Az apostol most ezért írt így, mert másokat
akart figyelmeztetni ennek a végzetes lépésnek az elkerülésére, v. ö. 1Kor10:12, Rm11:20.
„Hanem intvén egymást annyival inkább, mivel látjátok, hogy ama nap közelget.” Itt
az igeversünk pozitív oldala. Ez újabb, Isten által kijelölt eszköz a keresztyének
megerősítéséhez a szent megvallásukban. „Egymás intése” olyan kötelezettség, amire minden
keresztyén kap elhívást: ó, jaj, milyen kevéssé teszi ezt ezekben a gonosz napokban! Mégis,
emberi oldalról nézve aligha lehet csodálkozni az efféle mulasztáson. A hitvalló keresztyének
túlnyomó többsége jobban szeretné, ha simogatnák őket és hízelegnének nekik, semhogy
buzdítást és intést kapjanak. A legtöbben olyan hiper-érzékenyek, hogy a legkisebb kritikától
is megsértődnek. Az, aki keresi a kegyelmet, hogy hűséges lehessen és igaz „szeretetben”
járhasson el azokkal, akiket a testvéreinek feltételez Krisztusban, hálátlan feladatot vállal
magára, mert ami az embereket illeti, hamarosan el fogja veszíteni minden „barátját” (?) és
megszakítja a köztük és közte fennálló „közösséget” (?). De ez csak csekély előízét adja az
„Ő szenvedéseiben való részesüléséhez”. A Zsid3:13 még mindig parancsa Istennek!
„Annyival inkább, mivel látjátok, hogy ama nap közelget.” Látszólag kevés kétely
férhet hozzá, hogy az elsődleges utalás itt a zsidó állam megsemmisítésére történik, ami ekkor
már nagyon közel járt, mert ez a levél nyolc évvel azt megelőzően íródott, hogy Titus
elfoglalta Jeruzsálemet. Azt a szörnyű katasztrófát újra és újra előre jelezték Izrael prófétái és
Maga az Úr Jézus is világosan kihirdette a Lk21-ben. Annak a félelmetes „napnak” a
közeledése világosan létható vagy érzékelhető volt azok számára, akik rendelkeztek lelki
ítélőképességgel: a nemzet folyamatos elutasítása, hogy megtérjenek Krisztus
meggyilkolásából és a keresztyénség elhagyásától az aposztata judaizmushoz oly nagy
számban, világosan előre jelezte Isten haragja viharának kitörését. Ez a tény további
indíttatást biztosított a valódi keresztyéneknek ahhoz, hogy hűek maradjanak. Az Úr Jézus
megígérte, hogy a követőit megőrzi Jeruzsálem pusztulásától, de csak annyira, amennyire
figyelnek a figyelmeztetéseire a Lk21:8-ban, 19-ben, 34-ben stb. és csak ha kitartanak a
hitben és a szentségben, Mt24:13. A konkrét indíték a szorgalomra, ami itt a zsidók szeme elé
tárul, pontosan abban a mértékben vonatkozik más keresztyénekre is, amennyire hasonló
körülmények között találják magukat.
„Mert ha szándékosan vétkezünk, az igazság megismerésére való eljutás után, akkor
többé nincs bűnökért való áldozat” (26. vers). Az itt bemutatott általános igazság ez: ha
valakik, akik megtértek és keresztyénné váltak, hitehagyottan elszakadnak Krisztustól, az
állapotuk menthetetlen. Ezt az alábbi részletekkel mutatja be: először, ennek a bűnnek a
természetével, nevezetesen a keresztyén hit szándékos és végleges elhagyásával. Másodszor
azokkal, akik figyelmeztetést kaptak ez ellen. Harmadszor, az elkövetők szörnyen súlyos
elfajulásával. Negyedszer, a megbocsáthatatlanságával.
„Mert ha szándékosan vétkezünk.” Az oksági kötőszónak, amivel ez az igevers
kezdődik, legalább három jelentése van. Először és közvetlenebbül, rámutat a világos és
elkerülhetetlen következményére a 25. versben elhangzottaknak: azok, akik „elhagyják” a
keresztén gyülekezeteket és elfordulnak mindattól, amiért azok kiállnak, olyan bűnt követnek
el, amire Krisztus áldozata nem használ semmit. Ha valaki azt mondja, hogy a Szentírás
szerint „Krisztus vére megtisztít minden bűntől”, arra az a válasz, hogy csak ezt mondja:
„Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől”, és azok közül, akikről
ez az igevers szól (1Jn1:7) soha senki nem követi el ezt a bűnt! S pontosan ugyanez a levél
390
tanítja világosan azt is, hogy létezik bűn, amire Krisztus vére nem használ: lásd 1Jn5:16.
Másodszor és általánosabban, egy érvet hoz fel arra, hogy miért kell a keresztyéneknek
odafigyelniük a 22-25. versekben elhangzó buzdításokra: ezek írják le azokat az eszközöket,
amiket Isten jelölt ki a népe megóvására ettől a megbocsáthatatlan bűntől. Harmadszor és
távolabbról, komoly figyelmeztetés ez a Zsid10:17-ben feljegyzett drága ígéret helytelen
alkalmazása ellen: az az áldott kijelentés nem a gondatlanságot és vakmerőséget hivatott
bátorítani.
„Mert ha szándékosan vétkezünk.” „A vétek szó itt nyilvánvalóan kissé sajátos
értelemben használatos. Nem általánosságban írja le a bűnt, hanem egy konkrét fajtáját említi,
nevezetesen a hitehagyást (elszakadást) az egyszer megismert és vallott hittől és az igazság
megvallásától. A leírt hitehagyás nem annyira a hitehagyás cselekedete, mint inkább annak
állapota. Nem a ’ha vétkeztünk, ha elszakadtunk’, hanem ’ha vétkezünk, ha elszakadunk, ha
megmaradunk a hitehagyásban’.” (John Brown) Az angol fordítók az Amplified Version előtt
így olvasták: „ha akarattal vétkezünk”. A változás 1611-ben következett be, hogy elkerüljék
annak látszatát, hogy nincs felépülés semmiféle önként elkövetett bűnből. A görög szó nem
engedi meg ezt a változtatást: az egyetlen további előfordulása az 1Pt5:2-ben világosan
megszabja a területét: „gondot viselvén arra nem kényszerítésből, hanem örömest”.
„Mert ha szándékosan vétkezünk”, azaz önként, saját magunktól, nem kényszer hatása
alatt. Ez utalás egy határozott döntésre, amikor az egyén önként határoz úgy, hogy elhagyja
Krisztust és elfordul Istentől. „A zsidó törvényekben a valódi helyzetnek megfelelően
különbségtétel történik az elnézésből, a figyelmetlenségből vagy tudatlaságból elkövetett
bűnök, (3Móz4:2, 13, 22, 5:15, 4Móz15:24, 27.19, v. ö. Csel3:17, 17:30), valamint a
vakmerőségből, azaz az akarattal és szándékosan elkövetett bűnök között: lásd 2Móz21:14,
4Móz15:30, 5Móz17:12, Zsolt19:14. Az apostol itt nyilvánvalóan erre a megkülönböztetésre
utal és az elhatározott és önkéntes, arra irányuló döntésről akar beszélni, hogy az illető
elszakad a keresztyén vallás megkötéseitől és kötelezettségeitől.” (A. Barnes)
„Mert ha szándékosan vétkezünk” stb. Kik azok, akiket itt figyelmeztet ez ellen a
szörnyű bűn ellen? Kik azok, akikre az elkövetésének veszélye leselkedik? A válasz az, hogy
mindazok, akik megvallják az Úr Jézusba vetett hitüket. De vajon a valódi keresztyének is
ebben a veszélyben vannak? Isten örökkévaló szövetségének szempontjából nézve, amit velük
kötött a Támogatójuk Személyében, mely szövetség „mindennel ellátott és állandó”, nem. A
Krisztusban elfoglalt helyük és állapotuk szerint, mint azok, akik „örökre tökéletesekké
tétettek”, nem. De önmagukban véve őket, mint változékony teremtményeket (amilyen Ádám
is volt), mindennemű saját erő nélkül, igen. Úgy tekintve őket, mint akikben még benne van a
bűnös természet, igen. Mint olyanok, akik még mindig a Sátán szüntelen támadásainak
célpontjai, igen. De felvethető: „Isten csak Krisztusban látja az Ő népét”. Nem így van,
válaszoljuk. Ha az lenne a helyzet, akkor soha nem fenyítene bennünket (Zsid12:5-10)! Isten
egyformán látja a keresztyének et Krisztusban jogilag és ebben a világban ténylegesen. Úgy
szól hozzánk, mint felelős teremtményekhez (2Pt1:10), és a viselkedésünknek megfelelően
szabályozza a szeretetének megnyilvánulásait (Jn14:23).
Alaposan meg kell jegyeznünk, hogy Pál apostol nem azt mondta, hogy „ha
szándékosan vétkeztetek”, hanem „ha szándékosan vétkezünk”, így magát is beleértve. Két
oka jelölhető meg ennek. Először, hogy kissé meglágyítsa ennek a félelmetes fenyegetésnek a
szigorúságát. Megmutatja, hogy ebben a dologban nincsen személyválogatás? ha ő maga
követné el ezt a félelmetes bűnt, ő is elszenvedné ugyanazt az enyhíthetetlen kárhozatot. Ezzel
kegyes példát mutat minden igehirdetőnek és tanítónak. Ez volt az általános szokása: vessük
össze a „mi”-t a Zsid2:3-ban, 3:6-ban, 3:14-ben, 12:25-ben, valamint a többes szám első
személy használatát a Zsid4:1-ben és 4:11-ben! Másodszor, hogy kihangsúlyozza ennek a
törvénynek a változatlan érvényesülését: nincs kivétel. Az apostol magát is belefoglalja annak
391
megmutatása végett, hogy még ő sem várhatná az itt kihirdetett isteni bosszúállás elkerülését,
ha az itt leírt bűnbe esne.
„Az igazság megismerésére való eljutás után.”29 Ezek a szavak nemcsak azokat
segítenek meghatározni, akiket figyelmeztet a hitehagyás ellen, hanem e bűn szörnyűségének
kihangsúlyozásra is szolgálnak. Nem a tudatlanság vagy a hiányos ismeretek miatt követik el,
hanem a megvilágosodásuk után fordítanak hátat a keresztyénségnek. Itt „az igazság” és nem
„az evangélium” szerepel konkrétan avégett, hogy fokozza az ellentétet: egy hazugságért
utasítják el Krisztust. A „megismerés” itt összetett szó és „elfogadást” jelent, s így is fordítja a
Tit1:1 és a Fil1:6 (az angol változatban – a ford.). Owen mondja: „a szót sehol nem pusztán
az elmének a róla alkotott elképzeléseinek vagy fogalmainak kifejezésére használja, hanem
annak olyan elfogadására, ami az erejének és a kiválóságának valamelyes megérzéséből
fakad”. „Átvenni” az igazságnak ezt az elfogadását magában foglalja az elme cselekedetét
annak megértésében, az akarat cselekedetét az egyetértésben azzal, és a szív cselekedetét
annak magához ölelésében.
„Az itt említett bűn tehát nyilvánvalóan az evangélium igazságáról való lemondást és
annak megtagadását jelenti, minden ahhoz tartozó kötelezettséggel egyetemben, miután
meggyőződtünk annak igazságáról és elismertük annak erejét és kiválóságát. Ehhez semmi
más nem szükséges, mint hogy ’önként’ történjen: nem holmi hirtelen meglepetés és kísértés
hatására, ahogyan Péter tagadta meg Krisztust; nem azok miatt a kényszerek és félelmek
miatt, amik a pillanatnyi színlelést kimunkálhatják az evangélium belső elutasítása nélkül;
nem a sötétség, a tudatlanság miatt, ami egy ideig hatást gyakorol az emberek elméjére és
gondolkodására; mely dolgok, bár rendkívül gonoszok és veszélyesek, rászakadhatnak azokra
is, akik mégsem követik el ennek a bűnnek a vétkét. Ezért szükséges, hogy azok az emberek,
akik így vétkeznek, tegyék azt választás útján, saját maguktól, a saját elméjük belső
romlottsága és a hitetlen gonosz szívók miatt elszakadva az élő Istentől. Ezt pedig a vallás
más módjának előnyben részesítésével teszik, amit az evangélium elé vagy éppen fölébe
helyeznek.” (John Owen)
Ennek a bűnnek a megbocsáthatatlanságát jelzik az „akkor többé nincs bűnökért való
áldozat” szavak. Hasonló igeszakasz, ami megvilágítja a mostanit, található az 1Sám3:14-ben:
„Annakokáért megesküdtem az Éli háza ellen, hogy sohasem töröltetik el Éli házának
álnoksága, sem véres áldozattal, sem ételáldozattal”. Mivel az ószövetségi időben voltak
olyan bűnök, amikre a szörnyűségük és az elkövetőik önkényessége miatt nem volt rájuk
áldozat, hanem az elkövető „irgalom nélkül meghalt” (29. vers), így van most is a Krisztustól
elszakadókkal: nincs számukra kijelölt enyhítés, és nincs engesztelés a bűnükre. Ők önként és
véglegesen vetették el az evangéliumot, s veszítették el minden, a Krisztus áldozatából eredő
részesedésüket.
Mielőtt elhagynánk ezt a verset hadd mondjuk ki hangsúlyosan, hogy semmi sincs
benne, ami bármiképpen is ellentétben lenne Isten szentjei örök biztonságának áldott
igazságával. Az apostol itt nem azt mondta, hogy a zsidók elszakadtak, és azt sem állította,
hogy meg fogják tenni. Nem, ehelyett azokra a biztos, félelmetes és örök következményekre
mutat rá hűségesen, amikkel szembesülnének, ha megtennék. „Mert HA szándékosan
vétkezünk.” Attól akarta visszatartani őket, amit itt feltételezve leszögez, mint a Rm8:13-ban,
ahol ezt mondja: „ha test szerint éltek, meghaltok”. Azt, hogy valaki meddig jut a
keresztyénség felvételével, s mit képes benne elvégezni a Lélek a tényleges újjászületést
leszámítva, majd az illető hitehagyottá válik-e, csak Isten tudja. S hogy egy keresztyén
mennyire kerülhet közel a vakmerő vétkezéshez (Zsolt19:14), miközben mégis ártatlan marad
„a nagy vétekben”, csak Isten döntheti el. Mi csak addig vagyunk biztonságos helyen, amíg
fenntartjuk az Úrtól való teljes függőségünket és a feltétel nélküli behódolást Neki. A testet
29
Az angol változatban: Miután elfogadtuk az igazság ismeretét. – a ford.
392
kényeztetni veszélyes; kitartani az önjutalmazás útján nagyon veszélyes, s megmaradni azon
mindvégig végzetes.
„Hanem az ítéletnek valami rettenetes várása és a tűznek lángja, a mely megemészti az
ellenszegülőket.” (27. vers) A hitehagyottak tényleges megbüntetését hirdeti itt ki. „Amikor
valaki a törvény alatt elkövette bármi efféle bűn vétkét, aminek a büntetése elkerülhetetlenül a
halálbüntetés volt, arra nem volt kijelölt vagy megengedett áldozat. Ilyenek voltak a
gyilkosság, a házasságtörés, az istenkáromlás. Az illető számára nem maradt más, mint a
félelmetes várása a törvény ellene kimondott ítélete végrehajtásának. S ebből a
szövegkörnyezetből nyilvánvaló, hogy az apostol a kisebbtől a nagyobb felé haladva érvel: ha
ez volt a helyzet a Mózes törvénye ellen vétkezőkkel, mennyivel inkább ez azokkal, akik az
evangélium ellen vétkeztek, akiknek a bűne összehasonlíthatatlanul nagyobb és a büntetésük
is súlyosabb?” (John Owen)
Az isteni büntetést, ami lesújt majd a hitehagyottakra, először az általános „ítélet”
kifejezéssel említi, mint a Zsid9:27-ben. Ez azt jelenti, hogy igazságos ítélet fogja sújtani a
szörnyű bűnüket: teljes és nyílt bírósági eljárás zajlik majd és pártatlan jogi elmarasztaló
ítéletet fognak kapni. A kifejezés magának a büntetésnek a kifejezésére is használatos
(Jak2:13, 2Pt2:3) – itt valószínűleg mindkét jelentés benne foglaltatik. Nincs középút
kegyelem és kárhozat között. Ennek az ítéletnek a bizonyos közeledésére úgy ítél, mint annak
„rettenetes várására”. A „valami” szó itt olyasvalamit jelent, ami nem pontosan
meghatározott, mint a „valami asszony” (Mk5:25), „valami királyi ember” (Jn4:46, Károlinál
a „valami helyett mindkét esetben az „egy” határozatlan névelő szerepel – a ford.). Ez tehát
olyan „ítéletet” fejez ki, ami kifejezhetetlen, amit az emberi szív manapság nem képes
felfogni, az emberi nyelv pedig nem képes kifejezni. A „rettenetes” arra utal, hogy a büntetés
annyira félelmetes lesz, hogy amikor az emberek meglátják, eltelnek borzalommal és
kétségbeeséssel. A „várás” megmutatja, hogy a hitehagyottak már elnyerték Isten haragjának
a foglalóját a lelkiismeretükben.
„És a tűznek lángja” vagy „a tűz vadsága” az American Revised Versionból, vagy szó
szerintibb fordításban „a tüzes forróság” (Bagster Interlinear). Ez jobban leírja a rájuk váró
ítélet „természetét”. A használt kifejezések Isten rettenetes haragjának az
ellenállhatatlanságát, a kínzó, megsemmisítő hatékonyságát írják le, és kiemelik annak
félelmetes hevességét. Isten nagyon felbőszül a hitehagyottakra, s felfoghatatlanul és
leírhatatlanul félelmetes lesz a bánásmódja velük: kifejezi majd a végtelen igazságosságát,
szentségét és hatalmás, s megfelel majd azoknak. „Mert ímé, az Úr eljő tűzben, s mint
forgószél az ő szekerei, hogy megfizesse búsulásában az Ő haragját, és megfeddését sebesen
égő lánggal.” (Ézs66:15). Kétségtelen, hogy az igeversünk utalása a végítéletre vonatkozik az
utolsó napon, valamint Isten ellenségeinek örök pusztulására. Komoly és látványos előképét
adta ennek Isten, amikor az Ő kardja és tüzes ítélete szakadt a zsidókra i. sz. 70-ben, tűzzel és
karddal semmisítve meg a teokratikus államukat.
„A mely megemészti az ellenszegülőket.” Ez valószínű utalás arra a félelmetes sorsra,
ami Nádábot és Abihut érte utol, s akikről meg van írva: „tűz jöve azért ki az Úr elől, és
megemészté őket” (3Móz10:2), s ami Kórét, Dáthánt és Abirámot is sújtotta, amikor
„megnyitá a föld az ő száját, és elnyelé őket”, ezért „elevenen a pokolra” szálltak
(4Móz16:30-33). Az „ellenségek” azok, akiket a Krisztussal és a keresztyénséggel ellenséges
beállítottság mozgat. Ők Isten ellenségei, s Isten majd az ellenségüknek fog mutatkozni. Isten
haragja „megemészti őket minden áldottság, minden remény, vigasz és megkönnyebbülés
vonatkozásában azonnal, de a lényüket nem pusztítja el. Ez az, amiért állandóan ennek a
tűznek a zsákmányai lesznek, de az soha nem fogja őket végleg felemészteni.” (John Owen)
Ettől a pusztulástól mentse meg Isten kegyelme mind az írót, mind az olvasót!
393
A hitehagyottak kárhozata
Zsid10:28-31
28. A ki megveti a Mózes törvényét, két vagy három tanubizonyságra irgalom

nélkül meghal;
29. Gondoljátok meg, mennyivel súlyosabb büntetésre méltónak ítéltetik az, a ki
az Isten Fiát megtapodja, és a szövetségnek vérét, melylyel megszenteltetett,
tisztátalannak tartja, és a kegyelemnek Lelkét bántalmazza?
30. Mert ismerjük azt, a ki így szólt: Enyém a bosszúállás, én megfizetek, ezt
mondja az Úr. És ismét: Az Úr megítéli az ő népét.
31. Rettenetes dolog az élő Istennek kezébe esni.
A most elénk kerülő versek fejezik be a 26. versben kezdődő szakaszt, melynek
summája a hitehagyottak kárhozata. Ezek természetes módon két részre oszlanak: az egyik
tartalmazza a bűnük leírását, a másik a büntetésük kijelentését. A komoly kihangsúlyozás
érdekében mindegyik megismétlődik. A 26. vers magát a bűnt említi, a 26. vers utolsó
mondata és a 27. vers ennek büntetését erősíti meg. A 28-29. versekben az apostol megerősíti
az előbb említett ítélet jogszerűségét egy, a mózesi törvénybők merített érvvel, mellyel
megmutatja az itt szóban forgó bűn rettenetes jellegét. A 30-31. versekben a büntetés
bizonyos voltát erősíti meg Istennek az Ő Ígéjében kijelentett jellemére hivatkozva. Ezt az
ismétlés egy ennyire komoly témában jól kiszámított ahhoz, hogy ámulatba ejtsen minden
figyelmes olvasót, s a legmélyenszántóbb hatást hivatott gyakorolni a lelkiismeretére és a
szívére.
Mint azt az előző szakaszokban kimutattuk, ezt a szakaszt (a 26-31. versek) az apostol
annak a buzdításnak a megerősítéseképpen vezette be, ami a 22-24. versekben található,
melynek a summája felszólítás a keresztyének számára, hogy tartsanak ki a kegyesség
állapotában és gyakorlásában. Két szélsőséges teológiai csoport vaskosan kiforgatták ezt a
szakaszt. Az egyik visszaélt vele, igyekezve alátámasztani azt a hamis tanításukat, mely
szerint az újjászületettek kieshetnek a kegyelemből és elveszhetnek örökre. Anélkül, hogy
belemennénk abba a témába, elegendő csak annyit mondani, hogy a Zsid10:26-31 egyetlen
szót sem tartalmaz, ami közvetlenül alátámasztaná az arminiánusok fő állítását. Ami ebben az
igeszakaszban szerepel, az csak feltételezett: „Mert ha szándékosan vétkezünk”, azaz önként,
teljesen és végleg elvetjük a keresztyénség megvallását: nem mintha a Szentlélek itt azt
mondaná, hogy az újjászületett zsidók közül ezt bárki megtette volna, vagy megtenné.
Hasonló, s még félreérthetetlenebb esetet látunk Krisztus alábbi szavaiban: „És nem ismeritek
őt: de én ismerem őt; és ha azt mondom, hogy nem ismerem őt, hozzátok hasonlóvá, hazuggá
leszek” (Jn8:55).
A második csoport, akik félreértették ezt az igeszakaszt a kálvinisták, akiknek több a
buzgalmuk, mint a bölcsességük. Igyekezve fenntartani a maguk álláspontját az
arminiánusokkal szemben, a legtöbben annak szentelték az energiáikat, hogy megmutassák:
az újjászületett keresztyének egyáltalán nem kerülnek bele a 26. vers hatókörbe. Az a vers
valóban csak a névleges hitvallókat említi, azokat, akik mindössze csak fejbéli ismeretekkel
rendelkeznek az igazságról, s csak a szájukkal tesznek arról megvallást. S így ért el sikereket
a lelke nagy ellensége, amikor rávette Isten néhány valódi szolgáját e komoly vers élének a
kicsorbítására és a szentek lelkiismeretére ható mélyenszántó ereje megsemmisítését.
Elegendő cáfolatot jelent erre az elméletre nézve rámutatni, hogy az apostol itt azokhoz szól,
akik a „mennyei elhívásnak részesei” voltak (Zsid3:1), valamint a „mi”-re a 26. versben, ami
őt magát is belefoglalja! Most nem teszünk semmi megjegyzést a harmadik elméletre, ami a
modern „diszpenzácionalistáké”, akik azt állítják, hogy senki nem követte e az említett bűnt,
394
csak a zsidók, nem beszélve arról, hogy a terjedelmünk is túl értékes ahhoz, hogy a
Szentírtással történő efféle szórakozásokra fecséreljük.
De amire a fentiekben rámutattunk, az sokaknak komoly nehézséget okoz. Ezt így
fogalmazhatjuk meg: ha lehetetlenség a valóban újjászületetteknek örökre elpusztulni, akkor
miért ösztökélte a Szentlélek az apostolt ennyire, hogy vélelmezetten írja le a kikerülhetetlen
kárhozatukat, ha hitehagyottakká válnának? Ez a nehézség először is a keresztyén egyoldalú
elképzeléséből fakadt, amikor úgy képzelik el őt, mint aki Isten céljaiban létezik, de nem
gondolnak arra, hogy kicsoda ő önmagában: amíg ez utóbbit nem tartjuk szintén észben, addig
a keresztyén felelősség tagadásának vagy figyelmen kívül hagyásának halálos veszélyében
vagyunk. Az, hogy a keresztyén ezen a két módon kell nézni, bőven világos megannyi
igehelyből. Például, Isten céljában a keresztyén már „megdicsőült” (Rm8:30), de önmagában
természetesen még nem! Itt, a Zsid10:26-ban stb. (mint sok más igeszakaszban is) a
keresztyén nem Isten örök céljának szemszögéből van megszólítva, hanem még önmagában
véve, s ezért szüksége van komoly figyelmeztetésekre, valamint buzdításokra.
Megint mondjuk: a nehézség, amit oly sok egyoldalú gondolkodó talál ebben a
témában az ő hibájuk következménye, amiért nem a kellő módon fogják fel az összefüggést,
amit Isten szabott meg az Ő saját örök tanácsvégzései, valamint ezek kivitelezése között a
bölcsen elrendelt eszközökkel. Vannak, akik úgy gondolkodnak (a legfelszínesebben), hogy
ha Isten elrendelte valamely lélek üdvözülését, akkor ez meg is történik, akár volt annak
Krisztusba vetett hite, akár nem. De nem így van, a 2Thessz2:13 világosan bizonyítja az
ellenkezőjét: a „cél” és az „eszközök” elválaszthatatlanul kapcsolódnak egymáshoz. Teljesen
igaz, hogy ha Isten kijelölt egy bizonyos személyt „az üdvösségre”, akkor biztosan megadja
neki az üdvözítő hitet. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a Szentlélek fog hinni helyette. Nem,
az illetőnek kell gyakorolnia a neki megadott hitet. Hasonlóképpen, Isten öröktől fogva
elhatározta, hogy minden újjászült léleknek biztonságban a mennybe kell jutni, de azt
természetesen nem rendelte el, hogy bármelyikük attól függetlenül jut majd oda, hogy
használják-e vagy sem azokat az eszközöket, amiket Ő rendelt a megtartásukra. A
keresztyének azok „a kiket Isten hatalma őriz hit által az idvességre” (1Pt1:5), azaz ebben
benne van az emberi felelősség oldala is.
Ha azt nézzük, hogy a keresztyén micsoda önmagában, akkor elsődlegesen felelős, ha
„hit dolgában hajótörést szenved” (1Tim1:19). Még mindig megvan benne az a természet, ami
a világi hiábavalóságokra vágyódik, s ezt a vágyódást meg kell tagadni, vagy soha nem jut a
mennybe. Még borzasztó veszélyben van, halálos kísértések fenyegetik, s csak akkor menekül
meg ezektől, ha folytonosan ügyel rájuk és imádkozik ellenük. Ő maga közvetlen és állandó
tárgya a Gonosz rosszindulatának, mert az mindig ordító oroszlánként jár körbe, keresve azt,
akit elnyelhet. S a keresztyén csak akkor képes szembeszállni a lelkek nagy ellenségével, ha
magához veszi (felveszi és használja) Isten gondviselésének fegyvereit. Ezek miatt van sürgős
szüksége a Szentírás buzdításaira és figyelmeztetéseire. Isten hűségesen megmutatta, mi áll az
önzés és önmagunk kényeztetése minden útjának végén. Isten kegyelmesen elkerített minden
szakadékot, ami a hitvalló keresztyén útjába kerülhet, s jaj neki, ha figyelmen kívül hagyja
azokat a figyelmeztetéseket, és átnyomakodik a kerítéseken.
A Zsid10 e komoly szakaszában az apostol rámutat a biztos és elkerülhetetlen
kapcsolatra a hitehagyás és az elkerülhetetlen kárhozat között, ezzel figyelmeztetve
mindenkit, akik Krisztus nevét hordozzák, hogy a legalaposabb és állandó figyelmet
szenteljék ennek a bűnnek az elkerülésére. Megint mondjuk: azt állítani, hogy a valódi
keresztyéneknek nincs szükségük efféle figyelmeztetésekre, mert ők nem követhetik el ezt a
bűnt, nem jelent mást, mint szem elől téveszteni a kapcsolatot, amit Maga Isten állított fel a
végcélok és az elérésükhöz szükséges eszközök között. A végcél, amire Isten eleve elrendelte
a népét, az örök boldogságuk a mennyben, s az egyik eszköz, amivel ezt elérik, az, ha
ügyelnek a komoly figyelmeztetésekre, amit Ő adott nekik az ellen, ami megakadályozná őket
395
a menny elérésében. Nem bölcsesség, hanem őrültség gúnyolódni ezeken a
figyelmeztetéseken. József is mondhatta volna, hogy semmi szükség nincs arra, hogy ő és a
családja Egyiptomba meneküljön (Mt2), látva, hogy Heródes számára lehetetlenség a
Krisztus-gyermek meggyilkolása!
Amire mindannyiunknak ügyelni kell, az a hitehagyás első bimbói, az első lépések,
melyek a bűnök eme bűnéhez vezetnek. Ez nem egy konkrét határ elérést jelenti, hanem egy
beteg szív tetőpontra jutását. Így miközben az író és az olvasó nincs a hitehagyás közvetlen
veszélyében, mi is azok közül valók vagyunk, akik, ha megengedjük és kitartunk a felé vezető
úton, egészen biztosan el fogjuk érni. Az, aki most jó egészségnek örvend, nincs az azonnali
elhalálozás veszélyében a tuberkulózistól, de ha rendületlenül kiteszi magát a nedvességnek
és a hidegnek, ha nem fogyaszt olyan tápláló élelmiszert, ami erőt ad az ellenálláshoz a
betegséggel szemben, vagy súlyos köhögése van, de nem tesz erőfeszítést a csillapítására,
akkor nagyon valószínűen áldozatául esik annak a betegségnek. S lelkileg is ez a helyzet. Sőt,
egy keresztyén esetében az örök halál magva van meg benne. Az a mag a bűn, s csak a
naponta szorgalmasan keresett kegyelem a hajlamainak megakadályozásához és a
tevékenységeinek visszaszorításához az, ami meggátolja a teljességre jutásban a végzetes
végkifejletig.
Egy kis szivárgás ugyanolyan biztosan elsüllyeszti a hajót, mint legjobban tomboló
tenger. így egyetlen bűnnek engedve, amiből nem térnek meg, az örök büntetés lesz a vége.
Helyesen mondta John Owen: „Óvakodtunk kell Krisztus Személyének és tekintélyének
mindennemű elhanyagolásától, nehogy ilyen vagy olyan mértékben elkövessük ennek a
hatalmas sértésnek a vétkét.” Vagy még jobb, ha író és az olvasó egyaránt buzgón Istenhez
kiáltanak: „Tartsd távol a te szolgádat a szándékosoktól; ne uralkodjanak rajtam; akkor
ártatlan leszek, és tiszta leszek, sok vétektől.” (Zsolt19:14, az angol változatban a „sok vétek”
helyett „a nagy vétek” szerepel – a ford.) Helyesen mondta Spurgeon erről az igeversről: „A
titkos bűn a lépcsőfok a vakmerően elkövetett bűnhöz, az pedig ’a halálos bűn’ előszobája.”
(Dávid kincse) „Vakmerően” vétkezni annyi, mint tudatosan és akarattal figyelmen kívül
hagyni Isten parancsolatait, dacolni a tekintélyével és vakmerően tovább haladni a nekünk
tetsző úton, nem törődve a következményekkel. Amikor valaki eljutott ebbe a rettenetes
állapotba, már csak egy kis lépésnyire van annak a bűnnek az elkövetésétől, amire nincs
bocsánat, s akkor Isten elveti őt mind ebben, mind az eljövendő világban.
Mivel ez a komoly téma oly elevenen kapcsolódik az örök jólétünkhöz, s mivel a
szószék és a vallásos sajtó vétkes csendet tartanak fenn vele kapcsolatban, mutassunk rá
röviden néhány lépésre, melyek elkerülhetetlenül a „vakmerő” vétkezéshez vezetnek. Amikor
egy hitvalló keresztyén felhagy a napi megtéréssel és minden ismert bűn megvallásával
Istennek, a lelkiismerete már elszunyókált és többé már ne válaszol a Szentlélek hangjára. Ha
az illető emellett mégis Isten elé is járul imádóként, hogy dicsérje Őt és köszönetet mondjon a
kapott kegyelemért, akkor csak színlel és gúnyolódik Vele. Ha megmarad a megátalkodottság
állapotában, így engedve meg és támogatva a bűnt, amibe először tudatlanul és akaratlanul
csúszott bele, a szíve úgy megkeményedik, hogy akarattal fog elkövetni újabb bűnöket a
világossággal és az ismerettel szemben, s teszi az önkényesen és így válik vétkessé a vakmerő
bűnökben és a nyílt szembeszegülésben Istennel.
A szörnyű dolog az, hogy ezekben a züllött időkben ezrek lelkiismeretét kábították el
igehirdetők (akik nagyon félő, hogy lelkileg halottak és a Sátán munkáját segítik elő), akik „a
szentek örök biztonságát” nagyon igeellenes módon bemutatva szerencsétlen hallgatóikra azt
a benyomást tették, hogy ha egyszer „elfogadták Krisztust a személyes Megváltójuknak”,
akkor a menny most a biztos osztályrészük, a vétkesség soha nem nyugodhat meg rajtuk, és
nem számít, miféle bűnöket követnek el, mert semmi sem veszélyeztetheti az örök érdekeiket.
Ennek következményeképpen, s ez nem a mi elképzelt félelmünk, hanem a megfigyelések
alapján mindenhol kétségtelen tény, a testi bizonyosságot közvetítették, így a test
396
megelégítése és a világi életvitel közepette emberileg szólva teljességgel lehetetlen
megzavarni a hamis békességüket vagy megrettenteni a lelkiismeretüket.
Körülöttünk mindenhol önkényesen vétkező hitvalló keresztyéneket látunk, akik
ennek ellenére mégsem éreznek semmiféle lelkiismeret-furdalást. S miért? Mert miközben
hiszik, hogy elveszíthetnek valamilyen „millenniumi koronát” vagy „jutalmat”, ha
elmulasztják megtagadni önmagukat, naponta felvenni a keresztjüket és követni Krisztust, a
legcsekélyebb mértékben sem fogják fel, hogy a pokol felé sietnek oly gyorsan, ahogyan az
idő szárnyal. Hiszékenyen azt képzelik, hogy Krisztus vére elfedi minden bűnüket. Szörnyű
istenkáromlás! Kedves olvasó, ne tévedj ebben a dologban, s ne engedd, hogy valamelyik
hamis próféta az ellenkezőjét hitesse el veled: Krisztus vére egyetlen bűnt sem fedez el,
amiből nem tértek meg őszintén és nem vallották meg Istennek megtört szívvel. A vakmerő
bűnökből azonban nem egyszerű megtérni, mert azok megkeményítik a szívet és acéllá teszik
azt Isten ellen. Ennek bizonyítékaképpen jegyezzük meg: „De nem akarák meghallani, sőt
vállaikat vonogaták, és bedugák füleiket, hogy ne halljanak. Szívöket is megkeményíték, hogy
ne hallják a törvényt és az igéket, a melyeket a Seregeknek Ura küldött vala.” (Zak7:11-12)
Jól mondja tehát Thomas Scott a Zsid10:26-ról: „Nem tudjuk eléggé felriasztani az
aggódástól mentes, magabiztos és vakmerő embereket, hiszen minden szándékos, a
világossággal és a lelkiismerettel szemben elkövetett bűn egy lépés az apostol által leírt
hatalmas szakadék felé”. Ó, jaj, a Sátán a „bibliatanítókon” keresztül olyan jól elvégezte a
munkáját, hogy hacsak a Szentlélek nem tesz csodát, lehetetlen őket „felriasztani”. Napjaink
hitvalló keresztyénjeinek nagy tömegei csak annyira törődnek Istennel, mint amennyire egy
öregember a maga szellemi elgyengülésében, aki annyira szereti az unokáit, hogy minden
hibájukra vak. A Szentírás kimondhatatlanul szent Istenében többé már nem hisznek, de
tömegek fognak rájönni a maguk bánatára, hogy „rettenetes dolog” az élő Isten kezébe esni.
Nem mentegetőzünk e miatt a hosszú bevezető miatt, mert a célunk nem annyira kommentár
írása ehhez a levélhez, mint inkább a szegény, félrevezetett és becsapott lelkek
lelkiismeretének és szívének elérése, akiket félelmetesen megtévesztettek pont azok az
emberek, akiket az ortodoxia bajnokainak tekintettek.
„A ki megveti a Mózes törvényét, két vagy három tanubizonyságra irgalom nélkül
meghal; Gondoljátok meg, mennyivel súlyosabb büntetésre méltónak ítéltetik az, a ki az Isten
Fiát megtapodja, és a szövetségnek vérét, melylyel megszenteltetett, tisztátalannak tartja, és a
kegyelemnek Lelkét bántalmazza?” (28-29. versek) Miután megnevezte a fő eszközöket a
hitbéli állhatatosság keresztyén fenntartásához a 22-25. versekben, az apostol a kitartásra
felszólító és a hitehagyásba csúszás elleni buzdításaival folytatta néhány súlyos
megfontolással. Az első a hitehagyás bűnének szörnyű mivolta: ez szándékos bűn, amit az
igazság megismerése és az azzal egyetértés után követnek el, 26. vers. A második ezeknek az
embereknek a félelmetes állapota: semmiféle áldozat sem ér a számukra semmit, sőt, csak az
ítélet vár rájuk, 26-27. versek. A harmadik a hasonlítás Isten múltbeli szigorúságához, 28-29.
versek. A negyedik pedig az, amit a Szentírás Isten bosszúálló igazságszolgáltatásáról, 30-31.
versek.
„A ki megveti a Mózes törvényét, két vagy három tanubizonyságra irgalom nélkül
meghal.” Az apostol folytatja a hitehagyott keresztyénre a 26-27. versekben kimondott ítélet
megerősítését Isten múltbeli félelmetes, de igazságos ítélkezésére hivatkozva. Ha a mózesi
törvény megvetőjével ennyire kíméletlenül bántak, mennyivel komolyabb lesz az azokra
kimért büntetés, akik kigúnyolják az evangélium tekintélyét! A „megvet” görög szó jelentése
végleg elvetni, félreállítani vagy kidobni, megvetéssel kezelni. Az, aki így megvetette az
isteni törvénykezést Mózesen keresztül, az volt, aki elutasította annak tekintélyét, s
határozottan és makacsul megtagadta, hogy engedelmeskedjen a követelményeinek. Az ilyen
ember halálbüntetést kapott. Az apostol elméjében valószínűleg olyan igeszakaszok
bukkantak fel, mint az 5Móz13:6-9, 5Móz17:2-7.
397
„Gondoljátok meg, mennyivel súlyosabb büntetésre méltónak ítéltetik az, a ki az Isten
Fiát megtapodja?” Az apostol ihletett logikája itt pont a fordítottja annak, ami a mai
keresztyénség romlott teológiájában uralkodik. A népszerű elképzelés a mostani züllött
időkben az, hogy az evangélium korában (vagy „a kegyelem korszakában”) Isten sokkal
lágyabban bánt, bánik és fog bánni a törvényszegőkkel, mint tette azt a mózesi üdvökonómia
alatt. Ennek pont az ellenkezője igaz. Egyetlen, a Szentírásban a 2Móz19-től a Mal4-ig
feljegyzett ítélet sem volt félig sem olyan szigorú, mint az, amely i. sz. 70-ben
megsemmisítette Jeruzsálemet. S nincs semmi Isten bánásmódjában Izraellel az ószövetségi
időkben, ami összehasonlítható lenne az Ő szörnyű „haragjának” szigorúságával, ahogyan azt
a Jelenések könyve lefesti! Krisztus úri mivoltának minden egyes megvetője meg fogja látni,
hogy sokkal forróbb hely van fenntartva a számára a pokolban, mint ami azoknak a
törvénytelen lázadóknak lesz az osztályrésze, akik az ószövetségi időkben éltek.
Fiát megtapodja?” Léteznek fokozatok a bűnelkövetés szörnyűségében (Jn19:11), így
léteznek fokozatok az elkövetők megbüntetésében is (Lk12:47-48). Itt ezt a komoly igazságot
mutatja be kérdő formában (v. ö. Zsid2:3), mondhatni átkutatva minden olvasója
lelkiismeretét. Ha kegyelemben részesültem az evangélium ismeretével (a fél emberiségtől
meg lett tagadva), ha megvilágosított engem a Szentlélek (ami több, mint a katolikusok
tömegei), ha azt vallom, hogy befogadtam Krisztust, mint a saját Megváltómat és dicsértem
Őt a megváltó kegyelméért, akkor milyen büntetés illik a bűneimhez, ha most megvetem az
úri mivoltát, gúnyolom a tekintélyét, megszegem a parancsolatait, az ellenségeivel járok és
folytatom a vakmerő vétkezést, míg be nem fejezem a „nagy vétek” elkövetésével?
Fiát megtapodja, és a szövetségnek vérét, melylyel megszenteltetett, tisztátalannak tartja, és a
kegyelemnek Lelkét bántalmazza?” Ahelyett, hogy megelégedne egy általános kijelentéssel
Istennek a hitehagyottakat illető bánásmódjának egyenlőségéről, az apostol itt újabb
részletekkel hozakodik elő a bűnről, amivel foglalkozik. Ebben az igeversben a hitehagyás
bűnének szörnyű fokozatait láttuk, kimutatva, mi minden foglaltatik benne ebben a
megbocsáthatatlan vétekben. Három dolgot említ meg, melyek mindegyikére röviden
kitérünk.
Először, „a ki az Isten Fiát megtapodja”. Még egyszer felhívjuk a figyelmet a
különféle módokra, ahogyan a Szentlélek a Megváltóra utal ebben a levélben. Itt nem „Jézus”
vagy „Krisztus”, hanem „Isten Fia” szerepel, s azért, mert a célja a mellőzött végtelen
méltóságának kihangsúlyozása. Nem pusztán egy embert, nem is csak egy angyalt, hanem
nem kevesebbet, mint a Szentháromság második Személyét sértették meg ennyire súlyosan! A
visszacsúszás és a hitehagyás nem más, mint a dicsőség Urának a legnagyobb megvetéssel
kezelése. Mi lehetne rosszabb? Az itt alkalmazott hasonlat nagyon kifejező és komoly:
„lábbal taposni” a legaljasabb dolog, ami valamivel megtehető. Ez a valami gúnyos elrúgását
jelenti, mint értéktelent, s a disznókra vonatkozik, amint a gyöngyöket tapossák a lábaikkal
(Mt7:6). Ó, kedves olvasó, amikor szándékosan figyelmen kívül hagyjuk Isten Fiának
követeléseit és megvetjük a parancsolatait, akkor lábbal tiporjuk a tekintélyét!
Másodszor, „és a szövetségnek vérét, melylyel megszenteltetett, tisztátalannak tartja”.
Itt, ahogyan John Owen joggal rámutatott, „a bűn második fokozatáról van szó, ami a
szembeszegülés Krisztus hivatalával, éspedig főleg a papi hivatalával és az annak keretében
bemutatott áldozatával, amit itt ’a szövetség vérének’ nevez.” A 9. fejezettel kapcsolatos
magyarázatunkban megpróbáltuk megmutatni, milyen értelemben volt Krisztus vére „a
szövetség vére”: általa lett az új szövetség és testamentum megerősítve és tett hatékonnyá
minden kegyelmet azok számára, akik hisznek, alapját képezve Isten Krisztussal szembeni
minden cselekedetének az Ő feltámadásában, felmagasztaltatásában és közbenjárásában, v. ö.
Zsid13:20. Nos, a visszacsúszó és a hitehagyott a viselkedésével úgy bánik azzal a drága
398
vérrel, mintha érdemtelen dolog volna. Sok fokozata van ennek a félelmetes bűnnek. De
kedves olvasó, valahányszor csak szabadjára engedjük a vágyaink gyeplőjét és Krisztus
szeretete nem késztet minket arra, hogy megadjuk a Neki kijáró odaadást és engedelmességet,
akkor valójában a szövetség vérét vetjük meg.
Harmadszor, „és a kegyelemnek Lelkét bántalmazza”. Ez minden közül a
legsúlyosabb vétek: „ha valaki valamit mond az embernek Fia ellen, megbocsáttatik annak; de
annak, a ki a Szent Lélek ellen szól káromlást, meg nem bocsáttatik” (Lk12:10). A
keresztyént a Lélek szülte újjá, világosította meg, győzte meg és vezette Krisztushoz. A Lélek
vezeti és táplálja, tanítja és szenteli meg a keresztyént. Mily hatalmas tisztelet illeti meg Őt,
mint isteni Személyt! Micsoda hála, mint isteni Jótevőt! Milyen félelmetes az a bűn, amelyik
szemtelenül bánik vele, gúnyosan elutasítja az odafigyelést a kedves hangjára, s megveti a
kegyelmes kérlelését! Miközben a bűn legsúlyosabb formájára utal itt, tudniillik mikor valaki
rosszindulatúan a Sátánnak tulajdonítja a Lélek munkáit, mégis, ennek is vannak fokozatai. Ó,
kedves olvasó, buzgón igyekezzünk tartózkodni attól, hogy megszomorítsuk Őt (Ef4:30), s
még teljesebben engedjük magunkat egyedül Általa „vezetni” (Rm8:14) a gyakorlati szentség
útján!
Ezt mondta a mindenható Úr: „Hanem erre tekintek én, a ki szegény és megtörött
lelkű, és a ki beszédemet rettegi.” (Ézs66:2) Biztos, hogy ha van valahol igeszakasz a
Szentírásban, ami mindegyikünket „megrettegteti”, akkor az az épp most vizsgált rész! Nem
azért reszketünk, hogy már elkövettük ezt a megbocsáthatatlan bűnt, mert akik ezt megtették,
azok már túl vannak minden lelkiismeret-furdaláson, mert Isten átadta őket a szív
keménységének. Nem, hanem azért reszketünk, nehogy elinduljunk a visszacsúszás útján,
ami, ha feltartóztathatatlan, egészen biztosan oda vezet. „Azért a ki azt hiszi, hogy áll,
meglássa, hogy el ne essék.” (1Kor10:12) Ó, kedves olvasóm, legyen ez a napi imádságod:
„Tartsd meg lépteim a te ösvényeiden, ne ingadozzanak lábaim.” (v. ö. Zsolt17:5)
„Mert ismerjük azt, a ki így szólt: Enyém a bosszúállás, én megfizetek, ezt mondja az
Úr. És ismét: Az Úr megítéli az ő népét.” (30. vers) Ebben a versben további megerősítését
adja a hitehagyottak büntetése szörnyű szigorúságának és abszolút bizonyosságának. Még
egyszer látjuk a legfontosabb alapelv egyik példáját, ami az apostolt irányította a
szolgálatában, szóban és írásban egyaránt. A 28-29. versekben mintáját adta a lelki
érvelésnek, világos és logikus következtetést vonva le a kisebbtől a nagyobbik felé haladva,
de bármennyire is döntő és cáfolhatatlan volt is az, nem arra alapozta az ügyét, hanem a
Szentírásból vett idézetekre. Cselekedjenek Isten szolgái ma is ennek az alapelvnek
megfelelően és adjanak határozott „Ezt mondja az Úr”-t minden előre lépésükhöz.
„Mert ismerjük azt, a ki így szólt:” Itt a figyelmünk az isteni jellegre irányul, arra,
hogy kicsoda Isten Önmagában. Semmi sem illik jobban hozzánk, mint annak gyakori
átgondolása, hogy kicsoda Ő, Akivel dolgunk van. Az elképzelésünk az isteni jellemről fontos
szerepet játszik a szívünk megolvasztásában és a viselkedésünk szabályozásában, ezért ez az,
amiért az apostolt más helyen imádkozni látjuk, hogy a szentek „növekedjenek az Isten
megismerésében” (Kol1:10). A leghasznosabb gyakorlat a lélek számára gyakran fontolgatni
az isteni attribútumokat, elmélkedni Isten mindenható hatalmán, kimondhatatlan szentségén,
megtámadhatatlan szavahihetőségén, pontos igazságán, abszolút hűségén és félelmetes
szigorúságán. Krisztus Maga parancsolta nekünk: „attól féljetek inkább, a ki mind a lelket,
mind a testet elvesztheti a gyehennában” (Mt10:28). Minél jobban megismerjük Isten
jellemét, annál jobban ügyelünk majd Krisztus eme buzdítására, annál jobban látjuk majd,
hogy semmi sincs, ami nem illik Isten szentségéhez abban, amit a Szentírás a gonoszokkal
való bánásmódjáról állít. Sokan azért nem képesek a bűn végtelen bűnösségének a
felismerésére, mert oly kis mértékben nézik meg a bűn természetét Isten félelmetes
szentségének fényében.
399
„Enyém a bosszúállás, én megfizetek, ezt mondja az Úr.” Ez utalás az 5Móz32:35-re,
bár az apostol nem szóról szóra idézi úgy, ahogyan ma rendelkezünk ezzel a szöveggel.
Mózes ott arra a hivatalra emlékeztetett, ami Isten visel, mint az egész Föld Bírája: ebbéli
minőségében kényszeríti ki az igazságos törvényét és szabja ki a jogos büntetését a szándékos
és megátalkodott vétkezőkre. Noha Istennek az Ő kikutathatatlan bölcsességében sokszor
türelemmel van egy ideig, mert „nagy békességes tűréssel elszenvedi a harag edényeit”
(Rm9:22), mindazonáltal minden törvényszegőnek meg fogja adni a teljes jutalmat, amit a
bűneik kiérdemeltek. Isten sokáig tűrte a vízözön előttieket, de végül megsemmisítette őket az
özönvízzel. Csodálatos volt a szodomiták iránti türelme, de az általa kijelölt időpontban
kénköves és tüzes esőt hozott rájuk. Bámulatos türelemmel tűri a világ mérhetetlen
gonoszságát, de gyorsan közeledik a nap, amikor majd bosszút áll mindazokon, akik most oly
szívósan szembeszállnak Vele.
„És ismét: Az Úr megítéli az ő népét.” A legfontosabb példáját adja itt útmutatóként,
hogy megtanítson minket, miképpen kell alkalmazni a Szentírást. Utalás ez az 5Móz32:36-
ban feljegyzettekre, de itt ott Isten gondoskodása a népe javára történt, itt viszont az
ellenségeire lesújtó bosszújáról van szó. Egyesek gáncsoskodtak az apostol idézetének
helyénvalóságán. Pedig nem kellett volna. Minden egyes Írásnak megvan az általános
használata, és nem szabad azokra korlátozni, akikhez először szól. Ha Isten felvállalja a népe
védelmét Ő természetesen végrehajtja az ítéletét azokon, akik hitehagyottakká válnak. Így járt
el a múltban (lásd 1Kor10:5), és így fog eljárni a jövőben is: 2Thessz1:7-8. A szabály, amit
ezzel a Mózes 5. könyvéből vett idézettet szögezett le az, ahogy az egész Szentírás egyformán
alkalmazható minden hasonló esetre. Amit Isten mond azokról, akik az Ő népének ellenségei,
a népére is alkalmazhatóvá válik, ha ők megszegik és elvetik az Ő szövetségét.
„Rettenetes dolog az élő Istennek kezébe esni.” (31. vers) Itt az elkerülhetetlen
végkövetkeztetés, amit le kell vonni az előzőkből. Ennek a „rettenetes” szónak mindenkit meg
kell reszkettetnie, aki a bűnnel szórakozik, úgy, ahogy Belsazárt is, amikor meglátta a kézírást
a falon. A „kezébe esni” hasonlat, jelzi az ellenség kezébe került áldozat teljes tehetetlenségét.
Az, Akinek a kezébe esik a hitehagyott, „az élő Isten”. „Egy halandó ember, bármennyire is
felbőszült, nem képes folytatni a bosszúállását a halálon túl, de Isten hatalma nem
korlátozódik ilyen szűk határok közé.” (Kálvin János) Nem, Isten haragja örökkön örökké
égni fog az ítéletének tárgyai iránt. S a bűnösök könyörgései nem hatnak majd Rá, lásd
Péld1:28, Ezék8:18.
A bűnbánó és engedelmes szereti és bámulja Istent, de a megátalkodottnak és
megvetőnek félnie kell Tőle. A gonoszok most henceghetnek azzal, hogy az ítélet napján
majd kiengesztelik Istent a könnyeikkel, de majd rájönnek, hogy nemcsak az Ő igazsága, de a
megsértett kegyelme is hangosan a bosszúállásért kiált rajtuk. Az embereket most meg lehet
téveszteni a „nagyobb reménység” látomásaival, de azon a napon majd rájönnek, hogy ez csak
egyike a Sátán hazugságainak. Ó, mily nagy mértékben kellene „az Úr félelmének”
(2Kor5:11) felindítani a szolgáit arra, hogy figyelmeztessék és győzzék meg az embereket,
mielőtt e kegyelem napja végleg lezárul! S mennyire arra kell ennek mindegyikünket
indítania, hogy járjunk lágyan az Úr előtt, nem kímélve semmi fáradtságot az elhívásunk és a
kiválasztásunk” biztossá” tételéhez! Csak ha jócselekedetet, tudományt, mértékletességet,
tűrést, kegyességet, atyafiakhoz való hajlandóságot és szeretetet „ragasztunk” a hitünkhöz,
akkor van bibliai bizonyosságunk arról, hogy „soha nem bukunk el” (2Pt1:5-10).
A gyötrelem ösvénye
Zsid10:32-34
400
32. Emlékezzetek pedig vissza a régebbi napokra, a melyekben, minekutána
megvilágosíttattatok, sok szenvedésteljes küzdelmet állottatok ki,
33. Midőn egyfelől gyalázásokkal és nyomorgattatásokkal nyilvánosság elé
hurczoltak titeket, másfelől társai lettetek azoknak, a kik így jártak.
34. Mert a foglyokkal is együtt szenvedtetek, és vagyonotok elrablását örömmel
fogadtátok, tudván, hogy néktek jobb és maradandó vagyonotok van a mennyekben.
Isten nem ígért a népének könnyű utat ezen a világon keresztül: helyette azt rendelte,
hogy „sok háborúságon által kell nékünk az Isten országába bemennünk” (Csel14:22). Miért
kellene ennek másként ennie, hiszen látjuk, hogy most az Ő átka által sújtott területen
vagyunk? S mi más idézte elő azt az átkot, mint a bűn? Látva tehát, hogy még mindig a bűn
világa van körülöttünk és mindegyikünkben, miért kellene furcsának gondolni, ha meg kell
ízlelnünk a termékeinek keserűségét? Tegyük fel, hogy nem így lenne, mi volna annak a
hatása? Tegyük fel, hogy a jelenvaló élet mentes lenne a bánattól, a szenvedéstől, az
elválástól: ó, akkor vajon nem elégednénk meg a mostani osztályrészünkkel? Bölcsen rendelte
tehát Isten, hogy folyamatosan emlékeztetve legyünk arra a tényre, hogy „ez nem a
nyugalomnak helye; a tisztátalanság miatt” (Mik2:10). A próbák és a szenvedések
szükségesek ahhoz, hogy kimunkálják bennünk a vágyakozást „elköltözni és a Krisztussal
lenni; mert ez sokkal inkább jobb” (Fil1:23).
A „szenvedés” szó a latin „tribulum” szóból származik, ami a rómaiak által használt
cséphadaró volt a búza és a pelyva szétválasztására. Milyen sok pelyva marad még abban is,
aki valóban megtért! Mennyi „testi” keveredik a lelki tevékenységéhez és hiúsítja meg azt!
Mennyi pusztán „természetes” keveredik a fiatalos buzgóságához és az energikus
tevékenységéhez! Mennyi testi bölcsesség és a saját értelemre támaszkodás van jelen, mielőtt
tetszik Istennek elmélyíteni a kegyelmi munkáját a lélekben! S az egyik alapvető eszköz, amit
használ ehhez az áldott munkához a tribulum vagy cséphadaró. A fájdalmas csalódásokkal,
meghiúsult tervekkel, belső küzdelmekkel fájdalmas csapásokkal választja el Ő „a jót a
hitványtól” (Jer15:19), s távolítja el a salakot a színaranytól. A földi dolgoktól elválasztva tesz
minket alkalmasakká a vonzódásra az odafelvalókhoz. Az elégedettség teremtmény-
folyamainak kiszárításával teszi szomjasokká a gyermekeit az elő vizek forrása után.
„A háborúság békességes tűrést nemz” (Rm5:3). A türelem kegyelem, melynek van
passzív és aktív oldala is. Passzívan ez lágy meghajlás Isten szuverén jótetszése előtt, ennek
kimondásával: „avagy nem kell-é kiinnom a pohárt, a melyet az Atya adott nékem?”
(Jn18:11) Aktívan ez szilárd kitartás a kötelesség útján. Az egyik nagy végcél, amit Isten
szem előtt tart a gyermekeinek ostorozásával, „a szelíd és csendes lélek” létrehozása bennük.
„A háborúság békességes tűrést nemz, a békességes tűrés pedig próbatételt.” Egy dolog
elméleti tudást szerezni az igazságról olvasással, de teljesen más dolog valódi és belső
ismeretségbe kerülni azzal. Ahogyan a próbára tett és viharvert lélek alázatosan meghajlik
Isten gondviselő bánásmódja előtt, tapasztalatilag tanulja meg, „mi az Istennek jó, kedves és
tökéletes akarata” (Rm12:2). „A próbatétel pedig reménységet”, ami a szilárd várakozás a
megtartó kegyelem folytatódására és a végső dicsőségre. Mivel tehát a szenvedéseink az
egyik eszköz, amit Isten elrendelt a keresztyén megszentelődéshez, felkészítve minket a
hasznosságra itt, és majd utóbb a mennyben, dicsekedjünk bennük.
De emeljük a gondolatainkat még magasabbra. „Gondoljátok meg azért, hogy ő ily
ellene való támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy el ne csüggedjetek lelkeitekben
elalélván.” (Zsid12:3) Ó, az Ő képmására történő elváltozásra rendeltetett el eleve a szent
(Rm8:29), először a szenvedésben, aztán a dicsőségben. Jussanak eszébe Isten mindegyik
zaklatott és nyögdécselő gyermekének azok a megpróbáltatások, amiken a fájdalmak Férfia
keresztülment! Vajon nem illendő, hogy a szolga is kiigya azt a poharat, amit a Mestere
kiivott? Ó, testvéreim, a legnagyobb tisztesség, amit Isten bármelyikünkre ruház ebben az
401
életben az, amikor megengedi, hogy szenvedjünk egy kicsit Krisztus kedvéért. Ó, bárcsak
kegyelemből együtt mondhatnánk a szeretett apostollal: „Nagy örömest dicsekeszem azért az
én erőtelenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék én bennem” (2Kor12:9). „Boldogok
vagytok, ha Krisztus nevéért gyaláznak titeket” (2Pt4:14).
„Senki meg ne tántorodjék ama szorongattatások között; mert ti magatok tudjátok,
hogy mi arra rendeltettünk” (1Thessz3:3). A megpróbáltatások azonban nem egyformán és
nem azonos mértékben érnek el minden szentet. Isten, mint minden másban, ebben is
szuverén. Ő tudja, mi támogatja a legjobban a népe lelki javát. Mindent Ő rendel el végtelen
bölcsességgel és végtelen szeretettel. Jól mondta valaki: „Istennek egyetlen Fia van bűn
nélkül, de egy sincs bánat nélkül.” A bánat azonban nem korlátlan: Isten megszelídíti a
bárányokat érő szeleit. Minden egyes kísértés vagy megpróbáltatás mellé a kimenekülés útját
is megadja. A legfájdalmasabb próbában is elérhető az Ő mindenre elégséges kegyelme. Az
ígéret biztos: „Vessed az Úrra a te terhedet, ő gondot visel rólad” (Zsolt55:23), s ahol a hit
képes megnyugodni Istenben, ott az Ő fenntartó hatalma felismerhető lélekben.
A megpróbáltatások nem minden, amit az Úr küld. Naponta tölti el őket a
jótéteményeivel (Zsolt68:20). A mosolyok az Ő arcán jóval többen vannak, mint a gondviselő
szemöldök-összevonásai. Sokkal több napsütéses nap van, mint felhős. De az emlékezetünk
ingatag: amikor a pusztaságba lépünk, nagyon gyorsan elfeledkezünk az Egyiptomból való
kijövetelünkről, és a szabadulásunkról a Vörös-tengernél. Amikor elfogy a víz (2Móz17),
elfeledkezünk a manna csodálatos biztosításáról (2Móz16). Így volt azt apostolokkal is.
Amikor elfelejtettek kenyeret magukhoz venni, az Úr Jézus lágyan korholta őket, ezt mondva:
„óh kicsinyhitűek… Mégsem értitek-é, nem is emlékeztek-é az ötezernek öt kenyerére, és
hogy hány kosárt töltöttetek meg? Sem a négyezernek hét kenyerére, és hogy hány kosárt
töltöttetek meg?” (Mt16:5-10) Ó, mennyi békességet és örömöt veszítünk el a jelenben a
bűnös hibánk folytán, hogy nem emlékezünk az Úr múltbeli szabadításaira és könyörületére!
„És emlékezzél meg az egész útról, a melyen hordozott téged az Úr, a te Istened”
(5Móz8:2). Ülj le és gondold végig Isten korábbi bánásmódját veled: idézd fel a szívedben a
kedves türelmességét, a változatlan hűségét, a hatalmas közbeavatkozásait, a kegyelmi
ajándékait. Voltak idők a múltban, amikor a saját tulajdon ostobaságod vitt bele a bajok mély
vizébe, de Isten nem taszított el téged. Tele voltál félelemmel és hitetlenséggel, de Isten
mégsem engedte, hogy éhen halj. Nem a bűneidnek megfelelően bánt veled és nem a
vétkeidnek megfelelően jutalmazott téged. Ehelyett „a minden kegyelem Istenének” (1Pt5:10)
bizonyult a számodra. Voltak idők a múltban, amikor a reménység minden ajtaja szorosan
bezártnak tűnt, amikor minden ember keze és szíve látszólag ellened munkálkodott, amikor
özönvízként jöttek az ellenségek, s nagyon úgy tűnt, hogy bele fogsz fulladni. De kéznél volt
a segítség. Az éjszaka negyedik órájában az Úr Jézus jelent meg a vizeken és te
megszabadultál. Akkor hát emlékezz erre és a múltbeli szabadulások felidézése adjon
vigasztalást és támaszt a szívednek a jelenlegi veszélyhelyzetben.
Isten Ígéje számos felhívást intéz hozzánk, hogy pont ezt a dolog tegyük. Változatos
és számos indítékot használ a Szentlélek az igazság Írásaiban arra, hogy Isten gyermekeit a
szív állhatatosságára és a kötelesség teljesítésére ösztönözze, amikor a „körülmények”
látszólag ellenük szólnak. Isten minden egyes attribútuma külön alapot képez az
ösztökélésünkre, hogy kitartóan fussuk meg az előttünk levő távot. Isten ígéretei a
felvidításunkra adatnak, a figyelmeztetései pedig a teljesebb igazodásra serkenti a szívünket
az Ő kijelentett akaratához. A jutalmak azoknak vannak megígérve, akik legyőzik a testet, a
világot, és az ördögöt, miközben örök jaj fenyegeti azokat, akik nem teszik ezt meg. A hitet
serkenteni kell Isten kegyelmének feljegyzéseivel, amik a régmúlt napjaiban tartották fenn
vándor-társainkat, a reményt pedig azzal a dicsőséges céllal kell tevékenységre ösztönözni,
amit az Íge tár elénk. S mint már mondtuk, új bátorságot kell manapság meríteni Isten
402
múltbeli jóságának az emlékezetünkbe idézésével. Pont ez az a konkrét indítóok, amit az
apostol a zsidóknak sulykolt az előttünk álló igeszakaszban.
„Emlékezzetek pedig vissza a régebbi napokra, a melyekben, minekutána
megvilágosíttattatok, sok szenvedésteljes küzdelmet állottatok ki” (32. vers). A 16-21.
versekben az apostol rövid összefoglalóját adta azoknak a felbecsülhetetlen kiváltságoknak,
amit Isten újjászületett népének mostani osztályrészét képezik. A 22-24. versekben arra
buzdította őket, hogy illő választ adjanak ezekre az áldásokra. A 25-31. versekben
megerősítette az elméiket a hitehagyás kísértéseivel, illetve a szándékos és vakmerően
elkövetett bűnökkel szemben. Most azt parancsolja nekik, hogy emlékezzenek hitvallásuk
korábbi napjaira, s vegyék fontolóra, mit kockáztattak, szenvedtek és tagadtak meg eddig is
Krisztusért, s miképpen lettek természetfeletti módon fenntartva a próbáikban: ennek az volt a
jelentése, hogy ne hozzatok gyalázatot a korábbi viselkedésetekre azzal, hogy most elvetitek a
meggyőződéseteket, aminek nagy jutalma van.
megvilágosíttattatok.” Isten kegyelmi munkájának a kezdetéről a lelkeikben beszél itt úgy,
mint „megvilágosításról”. A Szentlélek kijelentette nekik a romlottságukat és a
tehetetlenségüket, a természetüknél fogva elveszett és nyomorúságos állapotukat. Eléjük tárta
Isten igazságos törvényének változatlan követelményeit, s a teljes kudarcukat ezeknek a
követelményeknek eleget teendő. Rámutatott nekik az Úr Jézusra, Aki, mint a népe
Támogatója és Kezese Magára vállalta minden tartozásukat, betartotta a törvényt helyettük, és
meghalt a bűneikért. Mert Isten, Aki világosságot parancsolt elő a sötétségből „gyújtott
világosságot a szívükben az Isten dicsősége ismeretének a Jézus Krisztus arcán való
világoltatása végett” (2Kor4:6). Azaz, Ő adta meg nekik a tapasztalati ismereteket az
evangéliumról, így a saját lelkiismeretükben és szívükben érezték meg az igazságának erejét.
Milyen kimondhatatlanul komoly megjegyezni, hogy ezt a hitehagyottak is megtapasztalták a
Zsid6:4-6-ban, mert az itt szereplő „megvilágosítottak” szót ott is látjuk.
Rögtön az Isten általi megvilágosításuk után meg kellett érezniük valamennyit az Ő
ellenségeinek haragjából. Ennek a korszaknak az elején azokat, akik keresztyéneknek
vallották magukat, hevesen üldözték és ezt a hívő zsidóük sem kerülték el. Erre emlékezteti
őket az apostol: „minekutána megvilágosíttattatok, sok szenvedésteljes küzdelmet állottatok
ki”. Amint Isten megelevenítette a szíveiket és ráragyogott az értelmükre, amiért magukhoz
ölelték az Ő megtestesült Fiát, mint Urukat és Megváltójukat, a Föld és a pokol összefogtak
ellenük. A természetünknél fogva a sötétségben vagyunk, s amíg abban tartózkodunk, a Sátán
vagy a világ nem lép fel ellenünk, de amikor kegyelem által úgy határozunk, hogy követjük a
példát, amit Krisztus hagyott hátra nekünk, akkor azonnal a sorstársai leszünk az Ő
szenvedéseinek is. Efféle tapasztalatokkal vagyunk emlékeztetve rá, hogy Isten küzdelemre
hívott el bennünket, hogy mint Jézus Krisztus jó katonái „tűrjük a keménységet” (2Tim2:3,
Károlinál: „hordozzuk a munka terhét” – a ford.). Ezért kell magunkra öltenünk az Isten
fegyverzetét (Ef6:10-18): nem okoskodni kell arról, hanem használni kell azt.
A zsidó keresztyének magatartását és viselkedését ez iránt a „sok szenvedésteljes
küzdelem” iránt az „első szeretetük” napjaiban foglalja itt össze legelőször is az egyetlen
„kiállottatok” szóban. Nem csüggedtek és nem adtak utat a kétségbeesésnek, s nem tagadták
meg a megvallásukat. Nem mondtak csődöt az összecsapás egyetlen részében sem és
győztesen végezték. Ezt Isten hatékony kegyelme tette lehetővé a számukra. Csodálatos és
áldott módon kaptak támogatást a szenvedéseikben. A Csel8-ból megtudjuk, hogy amikor a
gyülekezeteket Jeruzsálemben súlyosan üldözték, a tagjai nagyon távol álltak a keresztyénség
elhagyásától, inkább szétszóródtak, „széjjeljártak, hirdetve az Ígét”. Milyen nagy
megbecsülésben részesült az üdvösségük Kapitánya, Akit a katonái bátorsága tisztelt meg!
Figyelemre méltó történelmi tény, hogy a csecsemők Krisztusban voltak gyakran a
legbátrabbak mindazok között, akik a szenvedéssel és a halállal szembesültek: talán azért,
403
mert a halálból az életbe történő átmenet nagy és dicsőséges változása frissebb volt az ő
elméikben, mint az idősebb keresztyénekében. Nos, ezeknek a dolgoknak a felidézésére hívta
fel az apostol a gyengélkedő és kísértésbe esett zsidókat.
„Emlékezzetek pedig vissza.” „Nem a puszta visszaemlékezésre gondol, mert
lehetetlenség, hogy az emberek elfelejtsenek ilyen időszakokat. Az emberek eléggé
hajlamosak emlékezni a szenvedéseik időszakaira különösen az olyanokra, mint amilyeneket
itt említ: melyekhez mindenféle sértő bánásmód is társul az emberek részéről. Az apostol azt
szeretné, ha emlékeznének, miféle támogatást kaptak a szenvedéseik idején, miféle
megelégedés volt azokban, miféle szabadulást tapasztaltak meg az azokból, hogy ne
csüggedjenek el a hasonló megpróbáltatások és ugyanilyen gonoszságok közeledtével. Ha úgy
emlékezünk meg a megpróbáltatásainkról, hogy csak a bennük rejlő gonoszságokat és
kellemetlenségeket tartjuk szem előtt, s azt, amit veszítünk, amit eltűrünk, és aminek ki
vagyunk téve, az meggyengít és elcsüggeszt minket a jövőbeli próbáinkra nézve. Ezért sokan
igyekeznek tisztességtelen eszközökkel és bűnös engedékenységgel megszabadítani
önmagukat a jövőre nézve a hitvallásuk feladásával, s az apostol ettől féltette ezeket a
zsidókat. Ha azonban az emlékezetünkbe idézzük az okot is, amiért szenvedtünk, az azokban
a szenvedésekben rejlő tisztesség kiegyenlíti a világ összes megvetését és korholását: Isten
jelenlétét élveztük azokban, s jutalom lett nekünk megígérve. Mindezek felidézése hatalmas
mértékben megerősít bennünket a jövőbeli próbákhoz, amennyiben ugyanazt a szeretetet és a
dolgoknak, melyekért szenvedtünk, ugyanazon értékelését őrizzük meg, mint a korábbi
napokban.” (John Owen)
„A megemlékezés tehát a múltbeli küzdelmekről, ha azok hűségesen és szorgalmasan
Krisztus zászlaja alatt folytak, végtére is hasznosak a számukra, de nem ürügyként a
lustálkodásra, mintha már leszolgáltuk volna a magunk idejét, hanem hogy tevékenyebbé
tegyen bennünket az utunk hátralevő részének megjárásában. Krisztus ugyanis nem azzal a
feltétellel sorozott be minket, hogy pár év elteltével a leszerelésünket kérjük, mint a katonák,
akik leszolgálták a maguk idejét, hanem hogy mindvégig folytassuk a harcainkat.” (Kálvin
János) Komoly és mélyenszántó kérdésnek kell tehát lennie mindegyikünk számára, hogy
milyen fokban szegül velem szembe a világ? Valaminek nagyon rossznak kell lennie vele, ha
mindenki jóakaratát elvezem. Isten Ígéje hangsúlyosan kijelenti: „De mindazok is, a kik
kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak” (2Tim3:12).
„Midőn egyfelől gyalázásokkal és nyomorgattatásokkal nyilvánosság elé hurczoltak
titeket, másfelől társai lettetek azoknak, a kik így jártak.” (33. vers) Ebben az igeversben az
apostol megemlíti egy-két jellemzőjét annak, amiből a „szenvedésteljes küzdelmeik” álltak.
Egyesek nyilvános látványossággá váltak a felebarátaik számára az ellenük felhozott
rosszindulatú vádak, a gyalázkodás és a rájuk kiszabott büntetés miatt, mások pedig azoknak a
„társaivá” váltak, akikkel szintén kegyetlenül bántak. A fő utalás itt arra a veszteségre
történik, amit a jellemükben és a hírnevükben szenvedtek el. Sok embernek (főleg az
érzékeny alkatúaknak) ez fájdalmas megpróbáltatás: majdnem mindent könnyebben
elhordoznak, mint a rágalmazást és a gyalázkodást. De elég a tanítványnak, ha úgy bánnak
vele, mint a Mesterével: Őt is rágalmazták, és azt mondták, hogy démon van Benne.
A pocskondiázás és a rágalmazás különösen próbára tevő: ha nem vigyázunk
magunkra, ha nem övezzük fel az elménket (1Pt1:13), akkor valószínűleg úgy ledorongolnak
ezek, hogy alkalmatlanok leszünk a szolgálatra. A csüggedés és a kétségbeesés soha nem
bocsátható meg egy keresztyénnek, s ezeknek mindig szilárdan kell ellenállni. Fel kell
készítenünk az elménket arra, hogy ha kegyelem által elhatározzuk, hogy azt a példát
követjük, amit Krisztus hagyott hátra nekünk, akkor sok ellenségünk lesz, főleg a vallásos
világban, ahol majd gátlástalanul félremagyarázzák az indítékainkat és a tetteinket. Meg kell
tanulnunk alulértékelni a hírnevünket, s megelégedni azzal, hogy „a világ szemetjévé
legyünk”. Keresnünk kell a kegyelmet, hogy utánozhassuk Őt, Aki „olyanná tette a képét,
404
mint a kova” (Ézs50:7), Aki „megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett” (Zsid12:2). Ha
nem az Ő lelkületét műveljük, akkor nagy hátrányba leszünk, amikor utolérnek a
szenvedések.
Nemcsak személyesen szenvedtek a zsidó keresztyének, de közösségük volt mások
szenvedéseiben is. Ez keresztyén kötelesség, s hozzátehetjük, hogy kiváltság is. Mint
ugyanannak a családnak a tagjai, mint vándor-társak a jobb ország felé, mint arra elhívottak,
hogy ugyanazon zászló alatt szolgáljanak, illik, hogy „hordozzuk egymás terhét” és „együtt
sírjunk a sírókkal”. Mózesről van feljegyezve, hogy „tiltakozott… hogy a Faraó leánya fiának
mondják, inkább választván az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-
óráig való gyönyörűségét” (Zsid11:24-25). Társaságban lenni azokkal, akik Krisztusért
szenvednek, bizonyítéka a szeretetünknek az Ő testvérei iránt, a bátorságunknak a
szenvedésben és a készségünknek azok támogatására, akiket az evangéliumért üldöznek. Jól
tesszük, ha sokat gondolkodunk a Mt25:42-45-ön.
„Mert könyörültetek rajtam a fogságomban” (34. vers, az angol változatban. Károlinál:
Mert a foglyokkal is együtt szenvedtetek – a ford.) Az apostol itt köszönetet mond azért az
együttérzésért, amit a zsidók tanúsítottak iránta a szükség órájában. Ez lehet történeti utalás
arra az időszakra, amikor láncokkal volt megkötözve Jeruzsálemben (Csel21:33), amikor az
iránta való szeretetüket az imáik, sőt talán a leveleik és az ajándékaik mutatták.
Megparancsolt kötelessége a keresztyéneknek, hogy gyakorlati módon fejezzék ki az
együttérzésüket Krisztus bármely szenvedő szolgája iránt, megtéve minden tőlük telhetőt a
támogatására, a fenntartására és a helyzetének enyhítésére. Krisztus Maga fog még
nyilvánosan bizonyságot tenni a szeretet szolgálatairól, amiket a testvéreinek tettek (Mt25:34-
40).
„Mert könyörültetek rajtam a béklyóimban.” Ezek a szavak szolgáltatják a megannyi
bizonyíték egyikét, hogy Pál apostol volt ennek a levélnek a szerzője, mert a többi
feltételezett szerzőről, például Lukácsról, Barnabásról, Kelemenről sehol semmi utalás nincs a
Szentírásban és hitünk szerint az egyházi történelemben sem, hogy láncokban szenvedtek
volna Júdeában. De Pál megkötözése láncokkal és bebörtönzése minden másnál jobban ismert
volt. Ezért nevezte magát konkrétan „Krisztus Jézusnak foglyának” (Fil1:1) és dicsekedett
ezzel a sajátos tisztességgel, mint „követséget viselő láncok között” (Ef6:20), s így kérte a
kolossébeli szenteket, hogy emlékezzenek rá a kegyelem trónjánál (Kol4:3). Azaz, a minden
másnál ismertebb „béklyói”, a gyülekezetek imáinak ez a témája, ez az utalás itt a Zsid10:34-
ben azonnal meghatározzák a szerzőt.
„És vagyonotok elrablását örömmel fogadtátok” (34. vers) Ez további információt
szolgáltat a zsidók magatartásáról a próbáik alatt: nemcsak a csapások nagy küzdelmét
„tűrték”, hanem boldogok voltak, amiért méltóknak találtattak szenvedni Krisztusért. Áldott
győzelme volt ez Isten hatalmas kegyelmének a testi gyengeség felett. Isten képes
megerősíteni a belső emberben „minden erővel… az Ő dicsőségének hatalma szerint minden
kitartásra és hosszútűrésre örömmel” (Kol1:11). Közönséges módon kevés dolog képes
annyira kétségbe ejteni az emberek elméit, mint annak kegyetlen elrablása, amiért keményen
dolgoztak és amire nekik és a családjuknak még mindig szükségük van: ezt rendszerint
jajgatás és siránkozás kíséri. Áldott dolog az, ami a szívet arra készteti, hogy könnyen vegyen
minden földi vigaszt és kényelmet, mert így könnyebb megválni ezektől, ha rákényszerülünk.
„Tudván, hogy néktek jobb és maradandó vagyonotok van a mennyekben” (34. vers)
Ez a mondat adja meg a kulcsot az előzőhöz, megmutatva az örömük alapját. A hit leveszi a
szemét a látható dolgokról és a láthatatlanokra tekint, mert úgy számol, „hogy a miket most
szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik” (Rm8:18);
„Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk”
(2Kor4:17). Ahol a szív ténylegesen az odafelvalókhoz vonzódik (Kol3:2), kevés könnyet
fognak ejteni bármi földi kacat elvesztése okából. Igaz, természetes dolog megsiratni, ha
405
durván megfosztanak az anyagi javaktól, de természetfeletti felülemelkedni az efféle bánatok
fölé.
A keresztyén igazi vagyona nem hozzáférhető az emberek vagy a sátáni fosztogatók
számára. Az emberek megfoszthatnak minket minden földi javunktól, de nem vehetik el
tőlünk Isten szeretetét, Krisztus üdvösségét, a Szentlélek vigasztalását az örök élet
reménységét. Valaki, akit megállított egy útonálló a pénzét vagy az életét követelve ezt
mondta: „Pénzem nekem nincs, az életem pedig el van rejtve Krisztussal az Istenben.” A
nyomorult világi utat adhat a kétségbeesésnek, amikor rosszul megy az üzlet, a kötvények
elértéktelenednek, a bankok tönkremennek, de Isten egyetlen gyermekének sem szabad soha
ezt tenni: ő olyan örökségre született, ami „romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan… a
mely a mennyekben van fenntartva számunkra” (1Pt1:4). De mégis csak működő hittel és
valóban az odafelvalókkal foglalkozó szívvel vagyon képesek ezeket élvezni, minden mást
pedig „hiábavalóságnak, és a léleknek gyötrelmének” tekinteni.
„Mi tette lehetővé a számukra ezt a kitartást a szenvedéseikben? Tudták magukban,
hogy a mennyben jobb és tartósabb örökség vár rájuk. Figyeljük meg, hogy először is, a
szentek boldogsága a mennyben ’vagyon’, valami, aminek valós súlya és értéke van, míg itt
lenn minden csak árnyék. Másodszor, ez jobb vagyon minden másnál, amit itt lenn
birtokolhatnak vagy elveszthetnek. Harmadszor, ez tartós vagyon, túléli a korokat, és
párhuzamosan létezik az örökkévalósággal. Soha nem lesznek képesek elkölteni, s az
ellenségeik sem vehetik el tőlük, ahogyan a földi javak esetében tették. Negyedszer, bőséges
ellentételezése lesz ez mindannak, amit itt elveszíthetnek és elszenvedhetnek. A mennyben
jobb életük lesz, jobb otthonuk, jobb szabadságuk, jobb társaságuk, jobb szívük, jobb
munkájuk, minden jobb lesz.” (Matthew Henry)
„Tudván, hogy néktek jobb és maradandó vagyonotok van a mennyekben.”
Mérlegeljük most alaposan ennek a mondatnak az első három szavát (az angol változatban:
tudván magatokban, hogy – a ford.): ezek a héber szentek szilárd szívbéli meggyőződéssel
rendelkeztek a mennyei osztályrészükről. Nem azt mondja, hogy „tudván Isten ígéreteiből”,
hanem „tudván magatokban”. Ez az igazságnak azt az oldalát, a keresztyén bizonyosságnak
azt az összetevőjét mutatja be, amivel manapság alig-alig foglalkoznak. Helyette inkább
széles körben gúnyolják és tagadják, sokan ahhoz ragaszkodnak, hogy a bizonyosság egyetlen
alapja a Szentírás puszta betűje. Teljesen igaz, hogy a bizonyosságunk alapja az írott Íge, de
az nem jobban az egyetlen alap, mint egy házassági anyakönyvi kivonat az egyetlen
bizonyíték, amivel egy asszony rendelkezik arról, hogy a férfi, akit szeret, babusgat és akivel
él, a férje. Senkinek sem kell többet tennie, mint pártatlanul végigolvasni János első levelét
ahhoz, hogy meglássa: annak, aki Istennel jár, az Ő arcának világosságát élvezi, megannyi
bizonyítéka van arról, hogy ő új teremtés Krisztus Jézusban.
„Tudván (magatokban).” Az, aki törekszik megismerni az Urat (Hós6:3), annak
nemcsak Isten Ígéjének külső bizonyságtétele áll a rendelkezésére, hanem a Lélek belső
bizonyságtétele is arról, hogy ő Isten gyermeke és örököse (Rm8:16-17). Az újjászületésében
és a megkezdett tapasztalati megszentelődésében megkapta „a Lélek zsengéit” (Rm8:23).
Ennek következtében új vágyai, új küzdelmei, új örömei új bánatai vannak. A hit megtisztítja
a szívet (Csel15:9). Megkapta az örökbefogadás Lelkét, ezért kiáltja: „Abba, Atyám!” Abból,
ami a saját szívében talál, tudja, hogy a menny szülötte és a mennyhez kötődik.
Gúnyolódjanak és csúfolódjanak mindazok, akik nem ismerik a kegyelem természetfeletti
munkáját a maguk szívében úgy, ahogyan csak akarnak, mosolyogjanak gúnyosan egy
önvizsgálat során, nevezzék miszticizmusnak vagy bármi másnak, ahogyan tetszik, de az, aki
biblikus meggyőződéssel rendelkezik a Lélek benne zajló belső munkájáról, nem engedi,
hogy kinevessék a legszilárdabb bizonyítékát arról, hogy ő Isten gyermeke.
Elfogadva, hogy sokan eltévelyedtek és becsapták őket, elismerve, hogy az újjá nem
született szív „csalárdabb mindennél”, belátva, hogy az ördög sokakat álomba ringatott és a
406
pokolra juttatott a bennünk rejlő boldog érzelmekkel, e tények egyike sem változtatja meg
vagy befolyásolja azt a tényt, hogy minden igazi keresztyénnek egyszerre kötelessége és
kiváltsága felismerni önmagában, hogy átment a halálból az életbe. Amennyiben megtagadja
önmagát, felveszi a maga keresztjét és követi Krisztust az engedelmesség útján, lesz oka
örvendezni a jó lelkiismeret bizonyságtételének (2Kor1:12). De ha enged a testi vágyaknak, a
közösségnek az istentelen világgal, s visszacsúszott állapotba kerül, akkor az üdvösségének
öröme el fog veszni. Semminek sincs tehát nagyobb gyakorlati jelentősége, mint annak, hogy
a keresztyén megtartsa tisztán és mocsoktalanul a belső bizonyságtételét arról, hogy ő a
menny felé halad.
„Ezek tehát azok a dolgok, amiket az apostol szeretné, ha a zsidó keresztyének ’az
emlékezetükbe idéznék’. Könnyű meglátni, hogy ezek felidézését miképpen vélte ama célja
szolgálatába állítani, hogy megvédje őket a hitehagyástól, és megszilárdítsa őket az
evangélium hitében és megvallásában. Ez ugyanaz, mintha ezt mondta volna: ’Miért
vonakodtok szenvedni a keresztyénségért most? Vajon nem voltatok kitéve a szenvedésnek a
kezdetektől fogva? Amikor először váltatok keresztyénekké, akkor nem viseltétek el akarattal
a szenvedést emiatt? S vajon a keresztyénség nem olyasvalami, ami méltó rá, hogy ma is úgy
szenvedjünk érte, mint valaha? Vajon Jézus nem ugyanaz tegnap, ma és mindörökké? Vajon a
keresztyénség hite és reménysége korábban nem támogatott benneteket a szenvedésekben, s
nem éreztette veletek, hogy ezek csak egy pillanatig tartó könnyű szenvedések? Vajon a
vagyon a mennyben kevéssé valóságossá vagy kevéssé tartóssá vált? S Vajon nincs
ugyanolyan jó bizonyságotok most is, mint akkor arról, hogy a kitartó keresztyéneknek van ez
a kincs felhalmozva? Szeretnétek az általatok tett áldozatok és elszenvedett szenvedések
minden jótéteményét elveszíteni? S mindent semmivé tenni, mert nem tartottatok ki
mindvégig?’ Ezen megfontolások mindegyikék természetes módon sugallják az apostol
szavai, s mindennél jobban arra akarják őket felindítani, hogy ’ragaszkodjanak a vallásukhoz
ingadozás nélkül’.” (John Brown)
A lélek megmenekülése
Zsid10:35-39
35. Ne dobjátok el hát bizodalmatokat, melynek nagy jutalma van.

36. Mert békességes tűrésre van szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedvén,
elnyerjétek az ígéretet.
37. Mert még vajmi kevés idő, és a ki eljövendő, eljő és nem késik.
38. Az igaz pedig hitből él. És a ki meghátrál, abban nem gyönyörködik a lelkem.
39. De mi nem vagyunk meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem hitéi, hogy
életet nyerjünk.
Mivel az előttünk álló versek oly sok mindent tartalmaznak, ezért eltekintünk a
szokásos bevezető bekezdésektől. Ehelyett megadjuk a jelen igeszakasz rövid elemzését. A
35. vers valójában még az előző szakaszhoz tartozik. A 32-35. versekben az apostol kifejezi a
meggyőződését a kitartásról a keresztyén életben. Először azt parancsolja a zsidóknak, hogy
emlékezzenek meg róla, mit szenvedtek el Krisztus kedvéért a korábbi napokban. Aztán ne
tagadják meg a hitüket és ne tegyék azzal semmissé a korábbi bizonyságtételüket, 32-33.
versek. Másodszor, emlékezteti őket az alapra, amin állva akarattal szenvedték el a
nehézségeket és a veszteségeket: nevezetesen azért, mert rendelkeztek a belső
meggyőzőséggel és bizonysággal arról, hogy a mennyben jobb és tartósabb vagyonuk lesz.
Mivel pedig ez nem változott, nekik miért kellene? 34. vers. Ezekből a tényekből kiindulva
407
vonja le azt a végkövetkeztetést, hogy joggal támasztják velük szemben a kötelezettséget,
aminek teljesítése után jutalomban lesz részük, 35. vers.
A Zsid10 utolsó szakaszában az apostol először is megerősíti a nemrég sulykolt
buzdítást, s rámutat a fő segítségekre a kitartáshoz, nevezetesen a türelemre és a hitre, 36.
vers. Másodszor, a Megváltó biztos és gyors eljövetelének kilátásával buzdítja az Úr népét,
Aki majd megjutalmazza őket, 37. vers. Harmadszor, ismét figyelmezteti őket a hitehagyottak
félelmetes állapotára, 38. vers. Negyedszer, kijelenti, hogy kik mindvégig kitartottak, hittek a
lélek megmenekülésében, 39. vers. E versek nyilvánvaló célja a keresztyének serkentése a
legnagyobb igyekezetre az elhívásuk és a kiválasztásuk biztossá tételében, az óvakodásra a
visszacsúszás veszélyétől és a kitartásra a próbáikban, Isten akaratának engedelmeskedve.
Bárcsak tetszene a Szentléleknek ezt az igeverset hatalommal alkalmazni mind az író, mind az
olvasó szívére, hogy az elmélkedésünk gyümölcsöző lehessen a mi áldott Urunk dicsőségére!
„Ne dobjátok el hát bizodalmatokat, melynek nagy jutalma van.” (35. vers) Figyeljük
először is meg a „hát” erőteljességét. Ez egy, a korábban elhangzottakból levont
következtetés: mivel már oly sok minden szenvedtetek el a magatok személyében és javaiban,
s mivel az isteni kegyelem állhatatossággal és örömmel támogatott vezetett benneteket
keresztül ezeken, ne csüggedjetek el és ne adjatok utat a kétségbeesésnek hasonló próbák
közeledtével. Tovább, ez a „hát” abból az áldott kilátásból ered, amit Isten biztos ígérete tár a
hűséges népe elé és okot ad az ámulatra: mivel a belé vetett kitartó meggyőződés gazdag
jutalomban fog részesülni, ne vessétek el.
„Ne dobjátok el hát bizodalmatokat.” A „bizodalom” szó itt az Isten iránti szív
hozzáállására vagy állapotára vonatkozik. Ez ugyanaz a kifejezés (a görögben), ami a
Zsid10:19-ben „bátorságnak” van fordítva (az angol változatban, Károlinál ott is „bizodalom”
– a ford.). Megtalálható még az 1Jn3:21-ben: „bizodalmunk van az Istenhez”, valamint az
1Jn514-ben: „És ez az a bizodalom, a melylyel ő hozzá vagyunk”. Ez nem annyira a hit maga,
mint inkább annak egyik gyümölcse. A reménységgel áll közelebbi rokonságban. Ez a hit ama
hatása, ami alkalmassá teszi a keresztyént a szabadságra és a készségre az összes lelki
kötelezettségéhez, függetlenül a nehézségektől és az elcsüggedésektől. Ez az a lelkiállapot,
ami vidáman megy keresztül minden szenvedésen, ami az evangélium valóságos
megvallásával jár együtt. Konkrétabban, ez a „bizonyosság” meghatározható úgy is, mint az
elme határozottsága, a szív bátorsága és az akarat állhatatossága.
A most elhangzottakból látható, hogy nem értünk egyet azokkal az igemagyarázókkal,
akik a 35. verset lebeszélésként értelmezik a keresztyénség elhagyásáról. Az apostol intése itt
mélyebben szántó, mintsem csak egy figyelmeztetés az evangélium külsődleges
megvallásának felhagyása ellenében. Ez a szív ama állapota ellen irányul, ami, ha krónikussá
válik, valószínűleg elvezet Krisztus külső elhagyásához is. A próbákkal és üldözésekkel
szembesülve szükség van az elme bátorságára, a szív megszabadítására a rabszolgaságtól és a
félelmektől, a teljes meggyőződésre arról, hogy Isten elfogad minket azoknak a
kötelezettségeknek a teljesítése során, amikre Ő jelölt ki minket. Ezt a konkrét kegyelmet
bámulták Péterben és Jánosban a Csel4:13-ban. Ha az emberek kritizálnak és elítélnek, s
szigorú arccal fenyegetnek, csak akkor leszünk képesek „erősen megállni, mozdíthatatlanul,
buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor” (1Kor15:58), semmiben sem megrendítve az
ellenségeink által, ha a szív továbbra is meg van győződve az ügyünk igazságosságáról, és
biztos abban, hogy amit teszünk az Istennek tetsző dolog.
Ezt a belső és Isten iránti bizodalmat, ami az eddigiekben fenntartotta az üldözött
zsidókat, parancsolja az apostol, hogy „ne dobják el”. Itt megint a keresztyén felelősségéhez
szól. Vannak, akik ahhoz ragaszkodnak, hogy nem vagyunk képesek jobban felügyelni a
„bizodalmunk” meggyengülését vagy megerősödését, mint amennyire a szelet. De ez annak a
ténynek a figyelmen kívül hagyása, hogy erkölcsi teremtmények vagyunk, felelősségre
vonhatók a képességeink helyes vagy hibás használatáért. Ha engedem, hogy az elmém az
408
előttem álló nehézségekkel foglalkozzon, akkor a hátrányok, amiket elszenvedhetek a
Krisztus iránti hűségem vagy a Sátán suttogásaira történő odafigyelésem miatt arról, hogy kis
engedményekkel miképpen kerülhetem el a bajt, akkor a bátorságom hamarosan szertefoszlik
és én megszégyenülök. Viszont, ha keresem az Isten ígéreteire támaszkodás kegyelmét,
felfogom, hogy megtiszteltetés szenvedni Krisztus kedvéért és emlékeztetem önmagam. hogy
bármit is vesztek el, semmi sem mérhető ahhoz, amit majd később megnyerek, akkor biztos
leszek abban, hogy Isten velem van, s nem törődöm majd azzal, hogy ki van ellenem.
A megkísértett zsidókat bátorítandó az apostol végül hozzáteszi: „melynek nagy
jutalma van”. Ezekből a szavakból nagyon nyilvánvaló, hogy a valódi keresztyén azon a
jutalmon tartja a szemét – és azon is kell tartania – ami azoknak van megígérve, akik az
evangéliumért szenvednek. S ez a vers semmiképpen sem egyedülálló: „Boldogok vagytok,
ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én
érettem. Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben” (Mt5:11-
12), figyeljük meg alaposan „a mennyekben” szót, ami azonnal leleplezi azok tévedését, akik
kijelentik, hogy a Hegyi Beszéd nem azokhoz tartozik és nem azokról szól, akik Krisztus
Testének tagjai, hanem „zsidó” és „millenniumi”. A keresztyének nem törődnek eléggé a
jutalmukkal a mennyben.
A „jutalmak” témája túl nagy ahhoz, hogy most részleteiben megvizsgálhassuk, de a
kortárs tévelygésekre tekintettel mégis kell arról valamit mondanunk. Nem kevesen
feltételezik, hogy a „kegyelem” és „jutalom” szavakkal leírt fogalmak kibékíthetetlen
ellentétben állnak egymással. A baj ezekkel az emberekkel az, hogy ahelyett, hogy a
Szentírást kutatnák annak kiderítése végett, miképpen használta a Szentlélek ezeket a
kifejezéseket, az ember-alkotta szótárakhoz fordulnak. Az emberi ügyletekben a „jutalom”
rendszerint (bár nem mindig) ez érdemszerző tevékenység elismerését és ellentételezését
jelenti, de nem ez az általános használata a Szentírásban. Begyük a szó első előfordulását: az
1Móz15:1-ben látjuk, amint Jahve ezt mondja Ábrahámnak: „Ne félj Ábrám: én paizsod
vagyok tenéked, a te jutalmad felette igen bőséges”. Mennyire lehetetlenség volt a pátriára
számára bármit is tenni, ami ezt kiérdemelte! Ha egyszer világosan felfogtuk, hogy a
Szentírásban a „jutalom” kifejezéshez semmiféle, az érdemszerző cselekedet viszonzásával
kapcsolatos gondolat nem kapcsolódik, akkor a köd nagy része, amibe a modern
„diszpenzácionalisták” beburkolták ezt a fogalmat, szertefoszlik.
„Melynek nagy jutalma van.” Helyese mutatott rá Kálvin János a kommentárjában
erről az igeversről: „A ’jutalom’ említésével nem von le semmit az üdvösség ingyenes
ígéretéből, mert a kegyesek tudják, hogy a munkálkodásuk nem hiábavaló az Úrban oly
módon, hogy még mindig egyedül csak Isten kegyelmére támaszkodnak. De máshol gyakran
elhangzott, hogy a ’jutalom’ miképpen nem összeegyeztethetetlen az igaz mivolt ingyenes
tulajdonításával.” Ha azok, akik feltételezik, hogy a J. N. Darby és „dr.” Scofield után elő
keresztyének „sokkal több világossággal” rendelkeznek, mint az őket megelőzők, mindössze
előítéletektől mentes elmével olvasnák el a reformátorok és a puritánok írásait, akkor
hamarosan kénytelenek lennének felülvizsgálni az elképzeléseiket. Sok vonatkozásban inkább
visszafelé, semmint előre mentünk és túlságosan gyakran az emberekben levő „világosság”
nem más, mint sötétség, s „mekkora akkor a sötétség?!” (Mt6:23) Oly nagy, hogy bezárja a
szemeiket az igazi világosság előtt.
„Mert békességes tűrésre van szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedvén,
elnyerjétek az ígéretet.” (36. vers) A nyitó „mert” jelzi, hogy az apostol itt azt a buzdítást
erősíti meg, amit az imént hangoztatott. „A jutalom csak ennek a bizodalomnak a szilárd
megragadásával, az állhatatos és kitartó ragaszkodással szerezhető meg Krisztushoz és az Ő
ügyéhez.” (John Brown) A türelem vagy a kitartás az engedelmesség útján, a hűség és a
szenvedés elkerülhetetlenül szükségesek, ha meg akarunk maradni az üdvösségre. Nevezzék
ezt a tanítást mindazok, akik csak akarják, törvénykezőnek, az egyetlen másik alternatíva a
409
törvénytelenség és a kicsapongás. Bár nem a „hitért”, de „a hiten és a türelmen” vagy a
„kitartáson” keresztül „örököljük az ígéreteket” (Zsid6:12).
Senki, aki ismeri az Isten ingyenes kegyelmét az az Ő üdvösségének ingyenességét
ilyen kifejezésekkel hirdető puritán John Owen írásait, nem vádolja őt törvénykezéssel vagy a
teremtmény érdemeinek sulykolásával. Ő pedig ezt írta a Zsid10:35-36-hoz fűzött
magyarázatában: „Itt tehát ’a viszonzás jutalmáról’ van szó, ami azt a mennyei dicsőséget
jelenti, ami koronaként van megígérve azoknak, akik győzedelmeskedtek a szenvedéseikben
az evangéliumért. S a jövendőbeli dicsőség az eredendő okát tekintve Isten jótetszésének és
szuverén kegyelmének a gyümölcse, Akinek tetszik megadni nekünk azt a királyságot, a
kiváltó okát tekintve pedig egyedül Krisztus vére, Aki megvásárolta számunkra az örök
megváltást, ami mindkét ok tekintetében Isten ingyenes ajándéka. Mert ’Mert a bűn zsoldja
halál; az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban’, (azaz
semmiképpen sem tudjuk kiérdemelni vagy megszerezni magunktól bármiféle arányosságnak
köszönhetően az igazság szabályai és az általunk elszenvedettek, valamint a megígértek
között), de állandóan meg van ígérve a szenvedő hívőknek az ellentételezés vagy jutalom
néven. Mert nem illik Isten nagyságához és jóságához elhívni a saját népét a szenvedésre az Ő
nevéért és az Ő dicsőségéért, s ezzel együtt sokszor az életük és minden itteni örömük
elvesztésére is anélkül, hogy ne ígérne nekik végtelenül jobbat az idelenn átélteknél és ne
gondoskodna a számukra arról. Ez a bizodalom ’rendelkezik’ ezzel az ellentételezéssel vagy
jutalommal, azaz, ez adja meg a dicsőség jövendőbeli jutalmának jogát és jogcímét. Benne
rejlik Isten ígérete és alkata, s aki megmarad ennek gyakorlásában, az többé nem fog
kételkedni benne.”
„Mert békességes tűrésre van szükségetek.” Az apostol nem azzal vádolja őket, hogy
híjával voltak ennek a kegyelemnek, mert mindazok, akik a Lélektől születtek újjá, bizonyos
mértékig hordozzák a Lélek eme gyümölcsét más egyebek mellett (Gal5:22): azok, akik
bevitettek Jézus Krisztus országába, bekerültek az Ő tűrésébe is (Jel1:9). Nem, az apostol azt
jelezte, hogy szükségük van ennek a kegyelemnek a gyakorlására, a folytatódására és a
növekedésére, v. ö. Sof2:3, ahol az „alázatosakat” az „alázatosság” keresésére buzdítja. Az,
amire az apostol szeretné felindítani ezeket a szenteket nem más, mint az, hogy ezeket a
bajokat mondhatni Isten kezéből kapják, hogy olyasvalamiként hordozzák a korholásokat és
az üldöztetéseket az emberek részéről, amit Ő „jelölt ki” a számukra (1Thessz3:3), hogy
bízzák az ügyüket az Úrra és nyugodjanak meg Benne (Zsolt37:5-6), hogy ne csüggedjenek és
ne süllyedjenek el a próbákban, s hogy a menny állandó várásában éljenek.
A zsidó keresztyéneket (ahogyan néha minket is) az a kísértés érte, hogy fáradjanak
bele a jócselekedetekbe. Sok társuk, akik egykor buzgó hívőknek látszottak, hitehagyottakká
lettek és a maradék is hamarosan súlyos próbák elé került. Szükséges volt tehát, hogy az
elméiket felvértezzék a lemondás és a kitartó állhatatosság lelkületével, hogy megcselekedve
Isten akaratát, kitartóan ragaszkodva Krisztushoz, engedelmeskedve Neki minden kísértésben
és szenvedésben utólag megkaphassák az örök élet megígért ajándékát. Ennek a versnek az
alapelve változatlan maradt. A Sátán is ugyanaz, s a világ is, így akik kegyesen élnek, nem
kerülhetik el a próbákat és a megpróbáltatásokat. Nem is kívánatos, hogy elkerüljük ezeket: a
keresztyén kegyelem egyes finomabb és érzékenyebb részei csak a nehézségek és a szenvedés
során fejlődhetnek. Mily nagyon kell hát imádkoznunk Istenhez, hogy szenteljen meg minden
minket érő csapást úgy, hogy a gyümölcse az Ő dicséretét eredményezze, mi pedig úgy
viselkedhessünk, hogy az biztatást jelentsen a vándor-társaink számára!
A türelem eme kegyelme gyakorlásának folytatódnia kell, „amíg meg nem tettük Isten
akaratát”. Nincs felmentés ennek a kötelezettségnek az ellátása alól, amíg még itt vagyunk a
Földön. Miközben a közvetlenebb utalás mindannak szelíd eltűrésére történik, amit a mi
mindenkinél bölcsebb és végtelenül szerető Istenünk szuverén akarata rendelt el a számunkra,
az Isten parancsolatainak útjáén történő aktív járás is benne foglaltatik, mint azt a
410
„(meg)cselekedvén” szó is mutatja. Isten akarata, ahogyan Isten Ígéje azt megismerteti, az
egyedüli szabály, amely alapján élnünk kell, s amihez minden utunkat igazítani kell. Istennek
ezt a kijelentett akaratát nemcsak hinnünk és tisztelnünk kell, hanem gyakorolnunk is.
Semmiféle helyzet, amibe kerülhetünk, semmiféle fenyegetés az emberek részéről, legyen
bármennyire félelmetes, sem igazolhatja soha az Istennel szembeni engedetlenségünket. Igaz,
eljönnek majd a fájdalmas próbák időszakai, azok az idők, amikor úgy tűnik, a
megpróbáltatásaink nagyobbak, mint amekkorákat a test és a vér képes elviselni, s akkor lesz
a legnagyobb „szükségünk a tűrésre”. S az isteni támogatás és a természetfeletti kegyelem
sem lesz visszatartva, ha alázatosan és bizakodva keressük azt.
„Hogy az Isten akaratát (meg)cselekedvén, elnyerjétek az ígéretet.” Itt az előző
versben szereplő „nagy jutalmat” írja le „az ígéret” szóval, részben azért, hogy megóvjon attól
a tévedéstől, miszerint az örök élet kiérdemelhető, vagy hogy a menny kiérdemelhető a
teremtményi teljesítményekkel, részben pedig a megígért dolog bizonyosságának
kihangsúlyozása végett mindazok számára, akik mindvégig kitartanak. Az „ígéret” jelenti itt a
megígért dolgokat, mint a Zsid6:12-ben, 6:17-ben, 11:13-ban és 11:39-ben. Ugyanúgy „az
ígéretnek” nevezi, mint az 1Jn2:25-ben, mert ez egy nagy, átfogó ígéret, ami minden mást
tartalmaz, annak dicsőséges beteljesedése, ami felé tartank. S nem szabad senkinek
megbotránkoznia, amiért nem látják a következetességet abban, hogy valami egyszerre
„jutalom” és „ígéret”. A fogalmaknak ugyanezt a kapcsolatát látjuk a Kol3:24-ben: „ti az
Úrtól veszitek az örökségnek jutalmát: mert az Úr Krisztusnak szolgáltok”. Azért nevezi így,
hogy megmutassa: nem cselekedetekkel érdemlik ki, hanem ingyenes kegyelem által adatik
meg, s biztosan élvezi majd minden kiválasztott. De csak akkor szerzik meg, ha kitartanak a
kötelezettség útján.
„Mert még vajmi kevés idő, és a ki eljövendő, eljő és nem késik.” (37. vers) Az oksági
„mert” jelzi, hogy az apostol az imént mondottakat készült megerősíteni: egyrészt hozzátesz
egy szót a „magabiztosságukat” és a türelmüket megerősítendő, másrészt rámutat az idő
közelségére, amikor majd meg kell kapniuk a „jutalmukat”. A görög szöveg nagyon kifejező
és hangsúlyos. Az apostol olyan szót használ, aminek a jelentése „még egy kevés”, majd
további hangsúlyt kap az egész a „nagyon” viszonyszó hozzáadásával, Így tovább fokozta a
mondatot ezt ismételve, tehát az egész mondat így hangzik: „Mert még nagyon-nagyon kevés
idő, és eljön, Akinek el kell jönnie.”
„Valóban nincs semmi, ami jobban támogatná az elméinket, ha azok bármikor
elcsüggednek, mint a gyors és közeli befejeződés reménysége. Ahogyan egy tábornok tárja a
katonái elé, hogy a háború hamarosan véget ér, amennyiben még egy kicsit kitartanak, úgy
emlékeztet az apostol minket arra, hogy az Úr hamarosan eljön és megszabadít minket
minden gonoszságtól, már ha az elméink nem csüggednek el a szilárdság hiánya miatt. S
annak érdekében, hogy ennek a vigasztalásnak több bizonyossága és tekintélye lehessen,
Habakkuk bizonyságát is megemlíti. De mivel a görög változatot követi, némileg eltér a
próféta szavaitól.” (Kálvin János) A Szentlélek gyakran kihangsúlyozza a szentek
szenvedéseinek (viszonylagosan) rendkívüli rövidségét. „Mert csak pillanatig tart haragja, de
élethossziglan jóakarata” (Zsolt30:5); „A békességnek Istene megrontja a Sátánt a ti lábaitok
alatt hamar” (Rm16:20); „Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök
dicsőséget szerez nékünk” (2Kor4:17).
„Mert még vajmi kevés idő, és a ki eljövendő, eljő és nem késik.” Az utalás itt az Úr
Jézus személyére történik, mint az nyilvánvaló a Hab2:3-ból, amire itt az apostol utal. Mint
sok más prófécia, Habakuk szavának is háromszoros beteljesedésen kellett átmennie: egy szó
szerintin és kezdetin, egy lelkin és folytonoson, egy végsőn és teljesen. A szó szerinti volt az
isteni megtestesülés, amikor Isten Fia eljött hozzánk testben. A végső lesz majd az Ő
visszatérése látható dicsőségben és hatalomban. A lelki Jeruzsálem megsemmisítésére
vonatkozik i. sz. 70-ben, amikor az, ami a leginkább akadályozta Krisztus királyságának
411
megmutatkozását a Földön, megsemmisült a templom és az ott folyó istentiszteletekkel
együtt: a hivatalos judaizmus véget ért. A keresztyéneket Palesztinában a zsidók folyamatosan
üldözték, de a Titus által rájuk mért vereség és az azt követő szétszóratásuk véget vetett
ennek. Az az esemény már kevesebb, mint tíz évre volt csak, amikor Pál írt: v. ö, az „ama nap
közelget” kifejezéssel kapcsolatos megjegyzéseinkkel (Zsid10:25).
Bízunk abban, hogy az elmondottakból senki nem jut arra a következtetésre, hogy a
37. vers szerintünk nem tartalmaz semmiféle utalást Krisztus végső eljövetelére. Amit
igyekeztünk megmutatni, az a tartalmának a zsidókra nézve közvetlen jelentősége volt. De
számunkra is tartalmaz üzenetet, a reménység és a vigasztalás üzenetét. A mi kiváltságunk
várni Isten Fiát a mennyből. Tegyük hozzá, hogy nagy hiba Krisztus „eljövetelének” minden
egyes megemlítését az Újszövetségben úgy tekinteni, mint ami az Ő „második megjelenésére”
vonatkozik (Zsid9:28). A Jn14:18-ban, 14:28-ban az utalás Krisztusnak a Lélek által történő
„eljövetelére” vonatkozik. A Jn14:23-ban az „eljövetele” az egyéni lélek szerető
megnyilvánulása. Az Ef2:17-ben az evangélium által „jött el”. A Jel2:5-ben az „eljövetele” a
büntetés végett történik. Az egyes versek figyelmes tanulmányozása szükséges ahhoz, hogy
különbséget tehessünk ezek között az eltérő esetek között.
„Az igaz pedig hitből él. És a ki meghátrál, abban nem gyönyörködik a lelkem.” (38.
vers) Ennek a versnek az első fele idézet a Hab2:4-ből, s a helytállóságát ahhoz az intéshez,
amit az apostol a zsidóknak hangoztat, nem nehéz észrevenni. A prófétát idézte annak
bizonyítása végett, hogy az állhatatosság az egyik megkülönböztető jellemzője Isten
gyermekének. Az, akit Isten igazított meg Krisztus igazságosságát tulajdonítva neki hit, mint
az életét befolyásoló alapelv által él. Így jelentette ki az apostol: „a mely életet pedig most
testben élek, az Isten Fiában való hitben élem” (Gal2:20). Az, akit Isten felmentett a törvény
átka és ítélete alól nem az, aki pusztán csak „hitt”, hanem az az ember, aki folyamatosan
„hisz” mindennel egyetemben, amit ez a szó tartalmaz és magában foglal. Vegye észre az
olvasó a teljes jelentőségét a „hisz” befejezett jelen idejű jelentésének a Jn3:15-16-ban, a
3:18-ban, a 3:24-ben stb. és az ezzel ellentétes „egy ideig hisz” kifejezésnek a Lk8:13-ban!
Az „élni fog” jövő idő használata (az angol változatban így szerepel – a ford.) hirdeti
ki és húzza alá a hit folyamatos gyakorlásának szükségességét. Igaz, hogy akit Isten
megigazított, azt előbb megelevenítette, mert „hit által igazulunk meg” (Csel13:39, Rm5:1
stb.), s aki holt a vétkekben és a bűnökben, az nem képes üdvözítő módon hinni: figyeljük
meg, hogy az „elhívott” megelőzi a „megigazított” igét a Rm8:30-ban. Az is igaz, hogy a
valódi keresztyén hit által él, mert pont az a természete a bennünk lakozó kegyelemnek. De az
is ugyanúgy igaz, hogy „az igaz hit által fog élni”. A hit folyamatos gyakorlása a szent által
ugyanolyan lényeges a végső üdvösségéhez, mint amilyen lényeges volt a kezdeti
üdvösségéhez. Pont ahogyan a lélek csak a megtéréssel (önmaga elítélésével) és az Úr
Jézusba vetett hittel képes megszabadulni az eljövendő haragtól, úgy szabadulhatunk meg a
bennünk lakozó bűn hatalmától, a Sátán kísértéseitől, a csábító világtól, ami megsemmisíteni
igyekszik bennünket a szilárd és állhatatos hitben járás segítségével.
A türelmes tűrés a hit gyümölcse, de csak a létfontosságú és gyökeres kegyelem
mindennapi gyakorlása teszi a keresztyént képessé arra, hogy szilárdan megálljon az élet
viharaiban. Azoknak, akiket Isten igaznak nyilvánít Krisztusban, nem kételyek és félelmek
között kell leélniük az itteni életüket, hanem fenntartva a nyugodt bizodalmat, örömmel
engedelmeskedve Neki. A lélek csak akkor elevenedik meg és lesz alkalmas a
továbbhaladásra még akkor is, ha látszólag minden külső tényező összefognak ellene, ha a
szív együttműködik Istennel és az Ő Ígéjéből táplálkozik. Az odafelvalókhoz vonzódó hitünk
által kapjuk meg azt a szükséges erőt, ami arra késztet, hogy elforduljunk a minket körülvevő
csüggesztő és zavaró színtértől. Mivel a hit Krisztusból él (Jn6:56-57), az életerőt is Tőle
kapja, ahogyan az ág is a szőlőtő gyökerétől kapja a nedvességet. A hit késztet arra, hogy
magunkat és a dolgainkat Krisztus rendelkezésére bocsássuk, vidáman járva a kötelesség
412
útját, és türelemmel várva az Általa adott végkifejletet. A hit biztos abban, hogy a Főnk
nálunk sokkal jobban tudja, hogy mi a jó és a legjobb.
„És a ki meghátrál, abban nem gyönyörködik a lelkem.”30 A szerzőnek úgy tűnik,
hogy az Amplified Version fordítói indokolatlan szabadságot vettek maguknak Isten Ígéjével,
amikor (dőlt betűvel szedve) beszúrták a „bárki emberfia” kifejezést és az „és” (kai) szót
lecserélték „de”-re: a Szentírást soha nem szabad megváltoztatni úgy, hogy illeszkedjen a mi,
az evangéliumi igazságokkal kapcsolatos elképzeléseinkhez. A Revised Version helyesen adja
vissza a „ha meghátrál” kifejezéssel, a Bagster Interlinear pedig a „ha visszahúzódik”
kifejezéssel. Igen, ha az „igaz” ember visszahúzódik és a hitehagyásban végzi, végül
elpusztul. „Ezzel a komoly megfontolással sulykolja tehát nekik az apostol a kitartás
fontosságát, és a keresztyén hittől való elszakadás vétkét és veszélyét. Ha ez megtörténik,
nem számít milyen volt a korábbi állapot, s az sem, miféle szeretetet vagy buzgóságot
mutattak ki, az efféle hitehagyás mégis kiteszi az illetőt Isten biztos haragjának. Az Ő korábbi
szeretet nem mentheti meg őt jobban, mint ahogyan az angyalok korábbi engedelmessége
megmenthetné azokat az örök láncok és sötétség borzalmaitól.” (A. Barnes)
„És a ki meghátrál, abban nem gyönyörködik a lelkem.” Az apostol még egyszer
figyelmezteti hűségese a zsidó keresztyéneket (és minket is) a félelmetes következményekre,
amik a megmaradással járnak a visszacsúszás útján. Az, aki úgy véli, hogy a keresztje
naponkénti felvételének és Krisztus példája követésének visszautasításával elkerülheti a világ
korholását és üldözését, de végül mégis a mennybe jut, végzetesen becsapja önmagát. Az Úr
Jézus mondta: „Mert a ki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt” (Mt16:25), azaz, aki
túlságosan szorgalmas az átmeneti kilátásainak, a világi hírnevének és személyes
kényelmének a keresésében, örökre el fogja veszíteni a lelkét.
Az apostol azért mutatott itt rá a félelmetes alternatívára, hogy még szorgalmasabb
munkálkodásra serkentse a hit életét élő zsidókat: hacsak nem tartják fenn az Istenbe vetett
szilárd bizodalmat és az engedelmes behódolást az Ő kijelentett akaratának, a visszacsúszás és
a hitehagyás halálos veszélyében vannak. Ha bárki „visszacsúszik”, abban Isten „nem leli
örömét”, ami csak a tagadó módú kimondása annak, hogy az utálat tárgyát fogja képezni. De
figyeljük meg alaposan: nem azt mondja, hogy Isten „nem talál benne több örömöt”, ami
ellentétes lenne az Íge egyetemes tanításával Isten változatlan szeretetéről (Mal3:6, Jn13:1,
Rm8:35-39) az Övéi iránt. Ó, a Szentírás aprólékos pontossága! A gyakorlati alkalmazása
ennek a komoly Ígének ránk nézve az, hogy ha biblikusan megalapozott bizonyosságot
akarunk arról, hogy Isten az örömét leli bennünk, akkor továbbra is szorosan kell
ragaszkodnunk Őhozzá.
„De mi nem vagyunk meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem hitéi, hogy életet
nyerjünk.” (39. vers) A „elvesződés” szó világosan megmutatja, hogy a „meghátrálás” az
előző versben végzetes és végleges. Mindazonáltal a 38. vers nagyon távol áll attól, hogy
Isten bármelyik gyermekének kárhozatát szögezze le: az apostol azt jelenti ki a zsidóknak,
hogy nem ez lesz a sorsuk, Amit ebben a versben tesz hozzá, annak az a célja, hogy ne
rémüljenek meg indokolatlanul a korábban adott komoly figyelmeztetésektől, s ne
következtessenek arra, hogy Pál rosszat gondolt róluk: noha figyelmeztette őket, mégsem úgy
gondolt rájuk, mint akik a széles, a pusztulásba vivő utat járják, hanem „jobb dolgokról volt
meggyőződve” velük kapcsolatban (Zsid6:9). „Figyeljük meg, hogy ez az igazság ránk is
vonatkozik, mert nekünk, akikhez Isten az evangélium világosságával volt kegyes, el kell
ismernünk, hogy azért kaptuk az elhívásunkat, hogy egyre jobban és jobban fejlődjünk az
Isten iránti engedelmességben, s törekedjünk egyre közelebb jutni Hozzá. Ez a lélek valódi
megőrzése, mert ezt cselekedve kerüljük el az örök kárhozatot.” (Kálvin János)
30
Az angol változat szerint: „But if any man draw back, My soul shall have no pleasure in him.” – „De bárki
emberfia, aki meghátrál…” – a ford.
413
„Ebben fejezi ki az apostol a legteljesebb meggyőződését arról, hogy senki azok
közül, akiknek írt, nem válik hitehagyottá. Az eset, amit leírt csak feltételezett volt, nem
olyan, amiről azt hitte, hogy bekövetkezik. Csak annyit jelentett ki, hogy mi fog történni, ha
egy őszinte keresztyén hitehagyottá válik. De nem úgy értette, hogy ez velük is meg fog
történni. Isten igazgatásának az egyik általános alapelvét jelentette ki, s ezzel az volt a célja,
hogy megtartsa őket az élet útján.” (A. Barnes) A keresztyének elhidegülhetnek,
elhanyagolhatják a kegyelem eszközeit, visszaeshetnek, fájdalmas bűnöket követhetnek el
úgy, mint Dávid és Péter, de nem „csúsznak vissza a kárhozatba”. Nem, ők eleve e lettek arra
rendelve, hogy „elváltozzanak” Krisztus képmására (Rm8:29), s Isten céljai nem hiúsulhatnak
meg. Ők Krisztus közbenjárásának a tárgyai (Jn17:15, 24), az pedig hatékony (Jn11:42). Őket
visszatéríti a jó Pásztor, amikor eltévelyednek (Zsolt23:3).
Ahogyan az „elvesződés” szó azt az örök kárhozatot jelenti, ami a hitehagyottak
osztályrésze, úgy jelenti itt az „az élet megnyerése” minden igaz hívő osztályrészének végső
beteljesedését. Figyeljük meg, hogy itt nem azt mondja, hogy „ők, akik hittek a lélek
üdvösségére”, hanem „ők, akik hittek a lélek megmenekülésére”.31 A különbség valóságos és
radikális. Egy bizonyos áldott értelemben Krisztus minden hívőt üdvözített, de másik és a
legfontosabb értelemben ez az üdvösség egyelőre jövőbeli: lásd Rm3:11, 1Pt1:5, 9. A
keresztyén teljes és végleges üdvössége függ a folytonos bizalmától Istenben és az Iránta való
engedelmességétől Krisztusban: nem, mint annak okától, hanem mint elkerülhetetlen
eszközétől.
Dicsőségesen igaz, hogy a keresztyéneket „Isten hatalma őrzi”. Ő, Aki a mennyet
készíti el a számukra, megőrzi őket arra. De milyen szerszámokkal vagy eszközökkel?
Ugyanaz az igevers mondja el nekünk ezt is: „hit által” (1Pt1:5). Egy láthatatlan Istentől
függeni a boldogságot illetően, ami egy láthatatlan világban vár minket, amikor közben Ő
engedi, hogy mindenféle kísértések, próbák és bajok nyugtalanítsanak bennünket, hitet
követel, mégpedig valódi hitet, természetfeletti hitet. Egyedül a hiten keresztül maradhat fenn
a szív, míg el nem nyerjük az üdvösséget. Semmi más, csak az Isten-adta és az Isten által
fenntartott hit teheti levetővé a számunkra, hogy felsorakozzunk a test és a vér áradata ellen, s
úgy tagadjuk meg annak vágyait, hogy végül a mennyben végezzük győztesekként. A „hús” a
test védelmét és beburkolását szolgálja, de a „hit” a „lélek védelmezője”.
31
Az angol változatban a 39. vers így hangzik: „But we are not of them who draw back unto perdition; but of
them that believe to the saving of the soul.” – „De mi nem azok közül valók vagyunk, akik meghátrálnak a
kárhozatra, hanem azok közül, akik hisznek a lélek megmenekülésére.” – a ford.
414
11. fejezet
A hit kiválósága
Zsid11:1-3
1. A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való

meggyőződés.
2. Mert ezzel szereztek jó bizonyságot a régebbiek.
3. Hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde által teremtetett, hogy a mi
látható, a láthatatlanból állott elő.
Mielőtt belekezdünk a 11. fejezet tartamába, tekintsük át röviden a már tárgyalt

anyagot. Az 1. és 2. fejezetek a jellegüket tekintve többé-kevésbé bevezetők. Ezekben az
Istenember Közbenjáró csodálatos Személye tárul a szemünk elé, mint az ószövetségi
prófétáknál kiválóbb és az angyalokat is felülmúló valaki. A levél első nagyobb része a
Zsid3:1-nél kezdődik, egészen a Zsid4:15 végéig tart, s Krisztus küldetésével foglalkozik, Ez
láthatóan felülmúlja mind Mózesét, mind Józsuéét, mert egyikük sem vezette be a népet Isten
valódi nyugalmába. A szakaszt egy gyakorlati alkalmazás követi a Zsid4:16-ban. A második
fő szakasz a Zsid5:1-gyel kezdődik, a Zsid10:18-ig tart, s Krisztus papságával foglalkozik.
Erről megmutatja, hogy felülmúlja az áronit méltóságban, hatékonyságban és állandóságban.
A szakaszt gyakorlati alkalmazás követi a Zsid10:29-től a Zsid12:29-ig. A záró fejezet alkotja
a levél végkövetkeztetését.
„Ennek a levélnek, mint írásfajtának az általános természete a céljából és
rendeltetéséből fakadóan paranetikus vagy buzdító. Az elhangzó buzdítás az állhatatosságra és
a kitartásra az Úr Jézus Krisztusba vetett hitben, valamint az evangélium megvallására a
kísértésekkel és az üldöztetésekkel szemben vonatkozik. Mindkettővel szembesülniük kellett
a zsidóknak a hitvallásuk során: az egyikkel maga a judaista egyházi állam részéről, a
másikkal annak tagjaitól. A kísértéseik a meghátrálásra és a hitvallásuk feladására a judaista
egyházi államtól és a mózesi istentiszteleti rendeletekből származtak: az evangélium
felszólította őket, hogy ezekről mondjanak le. Azért, hogy elcsábítsák és elvonják őket az
evangéliumtól, folytonosan hangoztatták és sulykolták nekik annak az államnak az isteni
alapítását az istentiszteletével egyetemben, a szövetség ünnepélyességét, amire alapult, a
papságának dicsőségét, az áldozatait és egyéb isteni rendeleteit (Rm9:4) azok
hatékonyságával az Isten elé járuláshoz. S a próba nagyon nagy volt, miután a két állapot
következetlensége világossá vált. Ez adott alapot a levél doktrínális részének egészéhez,
melynek magyarázatát isteni kegyelemmel és segítséggel áttekintettük. Mert ebben van
kijelentve az összes ószövetségi isteni intézmény természete, haszna, végcélja és jelentősége.
S elismerve ezeknek minden dicsőségét és hatékonyságát, amire számot tarthatnak, a levél
szerzője magából a Szentírásból kiindulva jelenti ki, hogy az evangéliumi egyház állapota a
maga főpapjában, áldozatában, istentiszteletében és hatékonyságában többre becsülendő az
ószövetséginél, sőt, annak az államnak minden kiválósága és dicsősége, valamint minden
ahhoz tartozó dolog csak abban foglaltatott, ami Krisztusnak és az evangéliumnak a nagyobb
dicsősége képviseletére irányult, ami nélkül ezek haszontalanok voltak, tehát tönkre tevő vagy
ártalmas dolog volt kitartani mellettük.
Miután megszilárdította az elméiket az igazságban és felfegyverezte őket a kísértések
ellen, melyeknek folytonosan ki voltak téve, az apostol tovább lép a második eszköztárhoz,
amivel a szilárdságukat és az állhatatosságukat az evangélium megvallásában, amire
buzdította őket, már megtámadták, s várhatóan még erősebb és dühödtebb támadások vártak
rájuk. Ez a velük szemben fellépő ellenkezésből, valamint az általuk elhordozott mindenféle
415
üldözésből fakadt, amikkel még szembesülniük kellett a Krisztus Jézusba vetett hitük és
annak megvallása, valamint az evangélium által elrendelt szent istentisztelet miatt. Ezt a zsidó
egyház makacs tagjaitól szenvedték el úgy, ahogyan más kísértéseket annak az egyháznak
magától az államától. Az apostol az előző fejezet végén rátér az erről szóló beszámolókra, s
egyúttal kijelenti nekik az egytelen módon és eszközt a számukra, amivel megőrizhetik
magukat és megmaradhatnak folyamatosan a hitvallásukban minden őket érő gonoszság
dacára, ez pedig nem más, mint hit által. A kísértéseiktől ugyanis az igazság tanítása által
szabadultak meg, a velük szembeni ellenségeskedéstől pedig a gyakorlatban működő hit
által.” (John Owen)
A Zsid10:19-ben kezdődő szakasz konkrét jellegéről nem nehéz megbizonyosodni: a
mi felelősségünkre vonatkozik. Ez azonnal kiderül A Zsid10:22, 23, 24-ben szereplő többes
szám első személyű felszólító módból. A Zsid10:32-36-ban felszólítás hangzik el Isten
ígéretei beteljesedésének türelmes várására. Csakis az Ígérő szavahihetőségébe vetett valódi
hit képes megtartani a szívet és szilárd kitartásra késztetni a próba és a szenvedés hosszúra
nyúló korszakában. Ezért a Zsid10:38-ban az apostol Habakuk szembeszökő szavait idézi:
„Az igaz pedig hitből él”. Ez a mondat alkotja valóban a textust, aminek a Zsid11 a
prédikációja. E fejezet központi célja bizonyítani azok türelmét, akik a régebbi korokban hit
által tűrtek, amíg meg nem érték Isten ígéreteinek beteljesedését: figyeljük meg különösen a
13. és 39. verseket.
„Bárki is tette meg ezt az (1.) igeverset a tizenegyedik fejezet elejének, oktalanul
választotta e a szöveget, mert az apostol célja annak bizonyítása volt, amit már elmondott a
türelem szükségességéről. Habakuk bizonyságtételét idézte, aki azt mondja, hogy az igaz
ember hit által él, most pedig azt mutatja be, ami visszamaradt annak bizonyításához, hogy a
hit ugyanolyam elszakíthatatlan a türelemtől, mint önmagától. A sorrend tehát, amiről beszél,
ez: ’Nem fogjuk elérni az üdvösség célját, csak ha van türelmünk, mert a próféta kijelenti,
hogy az igaz hit által él. A hit azonban messzi dolgokhoz irányít minket, amiket még nem
élvezünk, ezért szükségszerűen tartalmaz türelmet is.’ Ezért a kisebbik állítás az érvelésben
ez: ’A hit a remélt dolgok szubsztanciája (valósága)’.” (Kálvin János)
„Az apostol most a buzdítása szemléltetése és megerősítése végett példák sokaságával
hozakodik elő a régebbi korok történelméből, mely példákban a hit lehetővé tette az egyének
számára nagyon bonyolult kötelességek teljesítését, nagyon komoly próbák kiállását és
nagyon fontos áldások megszerzését. Az apostol buzdításának alapelvei világosan a
következők: ’Azok, akik hátat fordítanak, a kárhozatba fordulnak vissza. Csak azok szerzik
meg a lélek üdvösségét, akik kitartanak a hitben. Csakis a kitartó hit teszi lehetővé az illető
számára a folytonos megmaradással a jócselekedetekben és türelmes, alázatos behódolással
Isten akaratának annak a dicsőségnek, tisztességnek és halhatatlanságnak a megszerzését,
amit az evangélium megígér. Semmi más, csak a kitartó hit képes erre, ami világos a régebbi
korokban történtekből.” (John Brown)
A gondolkodásnak az apostol által a Zsid11-ben követett sorrendjét ügyesen és
segítőkészen vázolta fel a korai puritán: „Az egész fejezet két részre oszlik: 1. A hit általános
leírására, 1-3. versek. 2. E leírás szemléltetése vagy kijelentése az ókori és érdemes emberek
sok példája által az Ószövetségből, 4-40. versek. A hit leírása a hit három cselekedetéből vagy
hatásából áll, amiket három különböző versben ír le. Az első hatás az, hogy a hit a nem létező
(csak reménylett) dolgokat létezőkké és jelen levőkké teszi a hívő számára: 1. vers. A
második hatás az, hogy a hit Isten által elfogadottá teszi a hívőt, 2. vers. A harmadik hatás az,
hogy a hit megérteti és elhiteti az emberrel az érzékek és az értelem számára hihetetlen
dolgokat.” (Win. Perkins, 1595)
„A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való
meggyőződés.” (1. vers) A nyitó „pedig” majdnem olyan erős, mint a „mert”, s további
megerősítését jelenti az elhangzottaknak. A 10. fejezet vége felé az apostol az imént jelentette
416
ki, hogy a lélek üdvössége a hiten át érhető el, most pedig veszi az alkalmat annak
bemutatására, hogy micsoda a hit és hogyan működik. Azt, hogy a hit képes megőrizni a
lelket és meg is őrzi, állhatatoságra késztet a sokféle próbákban és üdvösséget eredményez,
nemcsak azokból a hatásokból kiindulva támasztható alá, amiket a természeténél fogva
eredményez, hanem példák egymásutániságával is szemléltethető, amiket a soron következő
versekben idéz fel. Fontos észben tartanunk, hogy a Zsid11 a legelejétől kedve a megerősítése
és a példája a Zsid10:38-39-nek: a „hit”, amit az apostol leír és szemléltet az, amihez a lélek
üdvözítése kötődik.
Az első versben benne foglaltatik a leírt dolog és maga a leírás is. A leírt dolog a hit, a
leírás pedig ez: ’Ez a reménylett dolgok szubsztanciája’ stb. A leírás helyes, a művészet
szabályainak megfelelő: a szokásokat (vagy a kegyelmeket) a formális cselekedeteikkel írják
le, a cselekedetek pedig a tulajdonképpeni tárgyaikra korlátozódnak. Így a hitet is az
elsődleges és formális cselekedeteivel írja le, amik a konkrét tárgyaikhoz kötődnek. A hit
cselekedetei ketten vannak: a szubsztancia és a bizonyíték. Ne véljétek furcsának, hogy ezeket
én cselekedeteknek nevezem, mertez az apostol szándéka, s ezért mondja Béza is ezen igehely
értelmezése során inkább átfogalmazta a szöveget, nehogy elhomályosítsa annak területét, s
így értelmezi: A hit alátámasztja vagy megalapozza a reményeinket, és megmutatja a nem
látott dolgokat. A hit cselekedeteit sorolja fel végig ebben a fejezetben. Ezek a cselekedetek
illenek a tárgyaikhoz. Mivel a hit dolgai még a jövőhöz tartoznak, a hit ad nekik
szubsztanciát, lényeget, mivel el vannak rejtve az érzékek és az értelem testi szemei elől. De a
hit bizonyítékot is ad ezeknek, s meggyőzi az embereket az érdemes mivoltukról, így ezen
cselekedetek egyike az értelemhez, a másik az akarathoz tartozik.” (Thos. Manton, 1670)
Az 1. vers tartalma nem annyira a hit formális meghatározását adja meg, mint inkább a
tömör leírását a működésének, valamint annak, amit létrehoz. A hit, akár természetes, akár
lelki, egy bizonyságtételbe vetett hit. Itt a hit az Isten bizonyságtételébe vetett hit. Miképpen
működik e bizonyságtétel tárgyainak vonatkozásában, hogy azokat egyszerűen csak
jövőbelieknek vagy láthatatlanoknak és jövőbelieknek kell-e tekinteni, továbbá a lélekben és a
lélekre gyakorolt hatásait magyarázza el itt a Szentlélek. Először elmondja, hogy „a hit a
reménylett dolgok szubsztancia”. A görög szót, amit itt a „szubsztanciával” adtak vissza, (az
angol változatban – a ford.), különféleképpen fordították. Az Amplified Version széljegyzete
szerint „alap vagy magabiztosság”. A Revised Version szerint „bizonyosság” a szövegben és
„szubsztanciát adó” a széljegyzetben. A görög szó a „hiposztázis”,32 amit „magabiztosnak”
fordít a 2Kor9:4 és 11:17 („a magabiztos dicsekedésben” kifejezéssel kellene,33 mint a
Bagster Interlineárban); „személynek” fordít („szubszisztenciának” vagy „lényegi létezésnek”
kellene34) a Zsid1:3-ban, és „bizodalomnak” a Zsid3:14-ben. Az író személy szerint hiszi,
hogy kettős jelentése van és ennek megfelelően igyekszik majd magyarázni.
„A hit a remélt dolgokról való meggyőződés.”35 Ebben a fejezetben (és
általánosságban, az Újszövetségben mindenütt) a „hit” sokkalta több, mint puszta egyetértés
bármivel, amit Isten tárt fel és jelentett ki: szilárd meggyőződés a reménylett dolgok felől,
mert a birtokosát nemcsak arról biztosítja, hogy ezek a dolgok léteznek, hanem hogy Isten
hatalma és hűsége folytán majd ő is rendelkezni fog ezekkel. Azaz, a várakozás alapjává
válik. Isten Ígéje az objektív alap, amin a reménységeim nyugszanak, de a hit adja a
32
A hiposztázis a görög ὑπόστασις az alap, megalapozás szóból ered.
33
Károli némileg másképpen fordít, mint az angol változatok: „valamiképen szégyent ne valljunk mi, hogy ne
mondjam ti, ebben a dologban” – „we (that we say not, ye) should be ashamed in this same confident boasting”
(„mi, hogy ne mondjuk, ti, meg ne szégyenüljetek ugyanebben a magabiztos dicsekvésben”, 2Kor9:4), illetve
„… mintegy esztelenül a dicsekvésnek ezzel a merészségével” – „… as it were foolishly, in this confidence of
boasting” („… mondhatni bolondul, a dicsekvésnek ebben a magabiztosságában” 2Kor11:17). – a ford.
34
Az angol változatban: „the express image of his person” („a személyének hű képmása”). Károlinál: „az ő
valóságának képmása”. – a ford.
35
Ezt szó szerint úgy fordítottam, ahogyan Pinknél szerepel. – a ford.
417
szubjektív alapot, mert meggyőz engem annak bizonyosságáról. A hit és a magabiztosság nem
választhatók külön: pontosan annyira leszek biztos a megígért és általam vért dolgok
megkapásában, mint amennyire számítok az Ígéretet tevő képességére és hűségére. „Mi
elhittük és megismertük” (Jn6:69).
Az imént elmondottakból az olvasó talán jobban észre fogja venni a szövegben
szereplő meglehetősen sajátos „szubsztancia” szó jelentését az Amplified Version
szövegében. Ez két latin szóból tevődik össze a sub stans jelentése „állni valami alatt”. A hit
szilárd alapot biztosít a megálláshoz, miközben várom Isten ígéreteinek a beteljesedését. A hit
biztos támaszt nyújt a szívemnek a közbenső időszakban. A hit hiszi Istent és bízik a
szavahihetőségében, s amint ezt teszi, a szív horgonyt vet és stabil marad, nem számít,
mennyire heves a vihar vagy mennyire elnyúlik a várakozás időszaka. „Hitben haltak meg
mindezek, nem nyerve meg az ígéreteket, hanem csak távolról látva és üdvözölve azokat”
(Zsid11:13). Az igazi hit a jövőbeli dolgok magabiztos és szilárd várásában merül ki.
„A hit a reménylett dolgok szubsztanciája”: ahogyan a Revised Version
széljegyzetben javasolja, „szubsztanciát adó”. Hitelesnek tartva Isten biztos bizonyságtételét,
megnyugodva az Ő ígéreteiben és várva azok beteljesedését, a hit megadja a reménység
tárgyát a jövőbeli időszakra, a jelen valóságát és erőt a lélekben úgy, mintha máris birtokolná
azt. A hívő ugyanis megelégszik a megadott bizonyossággal, s azzal a teljes meggyőződéssel
cselekszik, hogy Isten nem mulasztja el teljesíteni az ígéreteit. A hit adja meg a léleknek azok
kisajátító megragadását. „A hit szilárd meggyőződés és várakozás arra, hogy Isten mindent
beteljesít, amit megígért nekünk Krisztusban, s ez a meggyőződés olyan erős, hogy megadja a
léleknek azoknak a dolgoknak egyfajta birtoklását és gyümölcseit a jelenben, létezést ad
azoknak a lélekben az első zsengéikkel és az előízükkel, így a hívő a hit gyakorlásával eltelik
kimondhatatlan örömmel és megtelik dicsőséggel.” (Matthew Henry)
A magabiztos várakozás arra, amire a hit felindít megadja a keresztyén reménység
tárgyait, jelenvalóvá és valóságossá téve azokat a szívében. A hit nem hűvös gondolatokkal
tekint az eljövendő dolgokra, hanem életet és valóságot ültet azokba. A hit teszi meg a
számunkra lelkileg azt, amit a fantázia tesz meg természetesen. Létezik az értelemnek olyan
képessége, ami lehetővé teszi annak lefestését az elménk szemei elé, ami még a jövő. De a hit
többet tesz: nem képzetes megjelenítését adja a dolgoknak, hanem valódi létezést. A hit olyan
kegyelem, ami egyesíti az alanyt és a tárgyat: nem kell a mennybe emelkedni, mert a hit a
távoli dolgokat közelikké teszi (lásd Rm10:6-7). A hit tehát az egység köteléke a lélek és az
Isten által megígért dolgok között. Ha hiszünk, „kapunk”: ha hiszünk Krisztusban, Ő a miénk
lesz (Jn1:12). A hit teszi tehát lehetővé a keresztyén számára, hogy dicsérje az Urat a jövőbeli
áldásokért, mintha máris teljesen a birtokában lennének azok.
He miképpen juttatja a hit a szívhez a jövőbeli dolgok létezését a jelenben? Először is
azokból az ígéretekből merítve, amik isteni rendelésre vannak elraktározva azokban: ezért
nevezik ezeket „a megvigasztaltatás emlőjének” (Ézs66:11). Másodszor, a lélek eledelévé
téve az ígéreteket (Jer15:16),36 ami nem lehetséges, hacsak azok nincsenek ténylegesen jelen.
Harmadszor, közvetítve az erejük megtapasztalását, mint minden olyan célt, amire irányulnak:
ez mondhatni a magunkévá tett és felszívódott isteni igazság, ami hatalmasan működővé válik
a lélekben. Negyedszer, közvetítve az ígéretek első zsengéit: a hit élő valóságot ad annak,
amit elnyel, s a benyomás annyira valóságos és hathatós, hogy a szív is elváltozik annak
képmására (2Kor3:18).
Mielőtt folytatnánk, álljunk meg egy szóra az alkalmazást illetően. Sokan vallják,
hogy „hisznek”, de miféle befolyással vannak rájuk a reménységeik? Miképpen érintik őket
azok a dolgok, amiket a hitük állítólag megragadott? Vallom, hogy hiszem: a bűn a
legszörnyűbb dolog, de félem, gyűlölöm, elkerülöm azt? Hiszem, hogy nemsokára megállok
Az angol változat szerint: „Thy words were found, and I did eat them” – „Megtaláltam a szavaidat és
36
megettem azokat”. Károlinál: „Ha szavaidat hallattad, én élveztem azokat”. – a ford.
418
Krisztus ítélőszéke előtt: vajon a viselkedésem arról tesz bizonyságot, hogy annak a komoly
napnak a fényében élek? Hiszem, hogy a világ csak egy üres csecsebecse: vajon megvetem a
festett, hamis flitterjeit? Hiszem, hogy Isten betölti minden szükségemet: vajon félek a
holnaptól? Hiszem, hogy az imádság lényeges eszköz a növekedéshez a kegyelemben: töltök-
e sok időt a titkos kamrában? Hiszem, hogy Krisztus visszajön újra: vajon szorgoskodom,
hogy a lámpámat rendbe hozzam és az világítson? A hit a gyümölcsei, munkái, hatásai
alapján válik nyilvánvalóvá.
A hit „a nem látott dolgokról való meggyőződés”. Az itt „meggyőződésnek” fordított
görög főnév („kipróbálás” a Revised Versionban, „teszt” a széljegyzetben) abból az igéből
származik, aminek a jelentése meggyőzni, mégpedig bemutatással. Ezt használta az Úr Jézus,
amikor feltette a kérdést: „Ki bizonyít rám közületek bűnt?”37 (Jn8:46) A főnév egyetlen
további helyen fordul elő, nevezetesen a 2Tim3:16-ban: „A teljes írás… hasznos a tanításra, a
feddésre” vagy „meggyőzésre”, bizonyosságot adva arról, ami igaz. Így a „bizonyíték” szó a
szövegünkben azt jelenti, ami a bizonyítékot szolgáltatja ahhoz, hogy valaki
meggyőződhessen az isteni dolgok valóságosságáról és biztosságáról. A „hit” tehát először is
a lélek keze, amivel „megragadja” az Isten ígéreteinek tartalmát, másodszor a lélek szeme,
ami azokra tekint, s világosan és meggyőzően mutatja nekünk azokat.
A hitetlenek számára az Isten Ígéjében feltárt láthatatlan, lelki és jövőbeli dolgok,
kétségeseknek és valószerűtleneknek tűnnek, mert ők nem rendelkeznek közvetítő eszközzel,
amivel észrevehetnék ezeket: „Érzéki ember pedig nem foghatja meg az Isten Lelkének
dolgait: mert bolondságok néki; meg sem értheti, mivelhogy lelkiképen ítéltetnek meg.”
(1Kor2:14) De Isten gyermeke „látja a láthatatlant” (Zsid11:27). Ezt talán így
szemléltethetjük: két ember áll egy hajó fedélzetén a távoli látóhatárt fürkészve. Az egyik
semmit se lát, a másik látja egy távoli gőzös részleteit. Az előbbi csak a saját látására van
utalva, az utóbbi távcsövet használ! Nos, ahogyan egy nagyteljesítményű távcső hozza közel a
szem számára a természetes látás határain kívülre eső tárgyakat, úgy ad valóságot a hit a
fizikai érzékeink határain túlra eső dolgoknak. A hit a lélek elé állítja a isteni dolgokat a
bemutatás teljes fényében és erejében, s ezzel biztosít belső meggyőződést a létezésükről. „A
hit az elme szeme számára mutatja be azoknak a dolgoknak a valóságos mivoltát, amiket a
tesi szemekkel nem lehet meglátni.” (Matthew Henry)
A természeti ember az érzéki életet részesíti előnyben, és nem hisz semmi többen,
mint amit tudományos bemutatással képes megjeleníteni. Amikor az egyelőre még láthatatlan
örökkévaló dolgokat erőltetik rá, tele van ellenvetésekkel ezekkel szemben. Ezek a hitetlenség
ellenvetései, amiket a Sátán „tüzes dárdái” korbácsolnak fel, és semmi más, csak a hit pajzsa
képes azokat kioltani. De mikor a Szentlélek megújítja a szívet, a hitetlenség uralkodó
hatalma megtörik. A hit ezt jelenti ki: „Isten mondta, igaznak kell lennie”. A hit úgy
meggyőzi az értelmet, hogy az a megválaszolhatatlan érvek súlya alatt kénytelen hinni
mindannak a bizonyosságában, amit Isten mondott. A meggyőződés olyannyira erőtejes, hogy
a szívre is kihat, s az akarat is igazodik ahhoz. Ez az, ami arra indítja a keresztényt, hogy
maga mögött hagyja „a bűn gyönyörűségét”, ami „ideig-óráig” tart csupán (Zsid11:25), mert a
hit által megragadta azokat a „gyönyörűségeket”, amik „Isten jobbján vannak örökké”
(Zsolt16:11).
Az első verset összefoglalandó, a hitetlen számára a dolgok, amiket Isten állít elénk az
Ő Ígéjében valószerűtleneknek és hihetetleneknek, ködöseknek és bizonytalanoknak tűnnek.
De a hit megjeleníti a láthatatlant, létezést adva a remélt dolgoknak és valóságtartalmat a
láthatatlanoknak. A hit becsukja a szemeit minden látható előtt, és megnyitja a füleit
mindarra, amit Isten mondott. A hit meggyőző erő, ami felülkerekedik a testi okoskodáson, a
testi előítéleteken és a testi mentegetőzésen. Megvilágosítja az ítélőképességet, megolvasztja
37
Károlinál: „Ki vádol engem közületek bűnnel?” – a ford.
419
a szívet, megindítja az akaratot, és megreformálja az életet. Kiveti belőlünk a földi dolgokat
és a világi hiábavalóságokat, s a lelki és Isteni valóságokkal foglal el minket. Felbátorít a
csüggedésekkel szemben, kineveti a nehézségeket, ellene áll az ördögnek és győzelmet arat a
kísértések felett. Azért tesz így, mert egyesíti a lelket Istennel és Tőle merít erőt. A hit tehát
teljes mértékben természetfeletti dolog.
„Mert ezzel szereztek jó bizonyságot a régebbiek.” (2. vers) Leírva a hit alapvető
jellemzőit, az apostol most azzal folytatja, hogy további bizonyítékokat szolgáltat a
kiválóságáról, amint azt világosan kiderül a nyitó „mert”-ből. Hit által leszünk elfogadhatók
Isten számára. A „régebbiek” azokat jelenti, akik a korábbi korokban éltek, nevezetesen az
ószövetségi szenteket, közöttük a zsidók „ősatyáit” is, Zsid1:1. Nem a szeretetreméltóságuk,
őszinteségük buzgóságuk vagy bármely másik természetes erényük folytán szeretek a régiek
„jó bizonyságot”, hanem hit által. Ezt a kijelentést az apostol azzal a céllal tette, hogy
emlékeztesse a zsidókat: kegyes őseik hit által igazultak meg s a fejezet vége felé megmutatja,
hogy a hit volt minden szent engedelmességük, kiváló szolgálataik és türelmes szenvedéseik
alapeleme az Isten dolgában. Ezért azok, akik lelkileg egyesültek velük, némileg többel kell
rendelkezzenek, mint a puszta fizikai leszármazással tőlük.
„Mert ezzel szereztek jó bizonyságot a régebbiek.” Figyeljük meg a Szentírás
csodálatos pontosságát: nem a hitükért (anélkül nem is lehetett volna!), hanem a hitük „által”
történt: nem az oka volt, de mégis, a feltétele. Nem volt benne semmi érdemszerző, de mégis
szükséges eszköz volt. Figyeljük meg azt is, hogy semmi új dolog, csak a kegyelem ültettetett
bele Isten választottjainak szívébe a kezdetektől fogva. Akkor ugyanúgy, ahogyan manapság
is, a hit volt a remélt dolgok szubsztanciája a jövőben beteljesedő ígéretekhez. Ábel hite
ugyanolyan valóságosan Krisztust ragadta meg, mint a miénk. Isten csak egyetlen utat
biztosított az üdvösséghez, amióta a bűn a világba lépett: „kegyelem által, a hiten keresztül,
nem cselekedetekből”. Hatalmasat tévednek azok, akik azt hiszik, hogy az ószövetségi
időszakban az emberek a törvény betartása miatt üdvözültek. Az „atyáknak” ugyanazok az
ígéretek álltak a rendelkezésükre, mint nekünk: ne csak a Kánaán, de a menny is, lásd
Zsid11:16.
A görög „jó bizonyságot szereztek” kifejezés nem cselekvő, hanem szenvedő
igealakban szerepel: szó szerint: „lett nekik bizonyság téve róla”, azaz egy megtisztelő
bizonyság tétetett nekik, v. ö. a 4-5. versekkel. Isten gondoskodott arról, hogy feljegyzés
készüljön (teljes a mennyben, részleges a Szentírásban) a hitük minden cselekedetéről. Isten
tett bizonyságot arról, hogy Énókh „Vele járt” (1Móz5:24) és Dávid „az Ő szíve szerinti
ember” volt (1Sám13:14), Ábrahám pedig „az Ő barátja” (2Krón20:7). Ez annak bizonysága,
hogy elfogadta őket, mert a hitük Istentől származott. Nemcsak külsőleg, az Ő Ígéjében,
hanem a lelkiismeretükben is. Ő adta nekik a Lelkét, Aki biztosította őket az elfogadásukról,
Zsolt51:13, Csel15:8. Tanulja meg mind az író, mind az olvasó felbecsülni azt, amit Isten
tesz: ne az értelméért, a természetes bájaiért vagy a szociális helyzetéért becsüljön egy
keresztyént, hanem a hitéért, amiről az engedelmességben járás és a kegyes élet tesznek
tanúbizonyságot.
Nem tehetnénk jobbat a 2. vers magyarázatának lezárásával, mint idézzük John Owen
vele kapcsolatos „gyakorlati megfigyeléseit: „1. A példák vagy precedensek a gyakorlati
igazságok leghatékonyabb megerősítései. 2. Azok, akiknek jó bizonyságuk van Istentől, soha
nincsenek a világi feddések híján. 3. Egyedül a hit az, ami a világ kezdete óta (vagy az első
ígéret adása óta) volt az eszköze és az útja annak, hogy elfogadást nyerjünk Istennél. 4. Az
igazi hívők hite a világ kezdete óta a jövőbeli, remélt, láthatatlan dolgokra irányult. 5. Az a
hit, amivel az emberek Isten kedvében járnak, a jövőbeli és láthatatlan dolgok szilárd
szemlélésében munkálkodik, amiből bátorsítást és erőt merít ahhoz, hogy tűrjön és szilárdan
megálljon a megvallásában minden szembeszegülés és üldöztetés ellenében. 6. Az embereket
420
meg lehet vetni, lehet pocskondiázni és korholni a világban, mégis, ha van hitük, ha valódi
hívők, akkor Isten által elfogadottak és Ő majd jó értékelést ad róluk.”
„Hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde által teremtetett, hogy a mi látható, a
láthatatlanból állott elő.” (3. vers) Sokkalta szorosabb a kapcsolat e között és a két előző vers
között, mint azt a legtöbb igemagyarázó észrevette. Az apostol még mindig a hit fontosságát
és kiválóságát tárja elénk: itt azt jelenti ki, hogy a hiten keresztül a kiváltságos birtokosai
képesek olyan dolgok észrevételére, amik messze felette állnak az emberi értelem
hatókörének. A világegyetem eredete olyan problémát jelent, amit sem a tudomány, sem a
filozófia nem képes megoldani, amint az világosan megmutatkozik az egymással ellentétes,
nevetséges próbálkozásaikból, de ez a nehézség teljesen szertefoszlik a hit előtt.
„Hit által értjük meg.” A hit a lelki észlelés járműve vagy közege: „ha hiszel,
meglátod majd az Istennek dicsőségét” (Jn11:40); „melyeket Isten teremtett hálaadással való
élvezésre a hívőknek és azoknak, a kik megismerték az igazságot” (1Tim4:3). A hit nem vak
függőség Isten Ígéjétől, hanem értelmes meggyőződés a szavahihetőségéről, a bölcsességéről,
a szépségéről. A keresztyének egyáltalán nem azok a hiszékeny bolondok, akiknek a világ
tartja őket, hanem ők a Föld legbölcsebb lakosai. A „bolondok” azok, akik „rest szívűek
mindazoknak elhivésére, a miket a próféták szóltak” (Lk24:25). A hiten keresztül tudjuk
abból, ami a Szentírásban kijelentetett, hogy a világegyetemet Isten teremtette és formálta.
„Mit ad nekünk a hit a világok, azaz a világegyetem felső, középső és alsó régióinak
megértéséhez? 1. Azt, hogy ezek nem léteztek örökké, s nem is maguktól jöttek létre, hanem
Másvalaki által. 2. Hogy a világegyetem Alkotója Isten, Ő mindennek az Alkotója, s Aki
ilyen, annak Istennek kell lennie. 3. Hogy nagy pontossággal alkotta meg a világot: ez
tervezett munka volt, mindenben megfelelően igazodott végcéljához és ahhoz rendeződött,
hogy kifejezze a Teremtő tökéletességét. 4. Hogy Isten ezt a világot a szavával alkotta meg,
azaz a lényegi bölcsessége és az örök Fiú, valamint az Ő aktív akarata által, ezt mondva:
„Legyen”, és lett. 5. Hogy a világ a semmiből lett így megformálva, nem pedig valamilyen
előzetesen már létező anyagból, ellentétben a szállóigével, mely szerint a semmibő csak
semmi teremthető, ami, noha igaz a teremtett hatalomra, de nem lehet igaz Istenre, aki képes a
nem létezőket úgy előszólítani, mintha léteznének, és létezésre parancsolhatja azokat. Ezeket
a dolgokat hit által értjük meg.” (Matthew Henry)
„Hogy a világok Isten beszéde által teremtettek.”38 A „világok” szó a görögben azt
jeleni, „korok”, de egy fogalomcserével itt a világegyetemre vonatkozik. „A mennyei világ a
lakóival, az angyalokkal együtt; a csillagos és éteri világ mindazzal, amik benne vannak, a
Nap, a Hold, a csillagok, az ég madarai; a földi világ, mindazzal, ami benne van, az ember, a
vadállatok stb.; s a vízi világ, a tenger, s mindazzal, ami benne van.” (John Gill) Ezek a
világok a földi idő kezdetén lettek megalkotva és minden korban fennálltak. „Az apostol
hozzáigazította a kifejezését a zsidók elfogadott vélekedéséhez, s a világgal kapcsolatos
kifejezésmódjukhoz. Az ’olam’ a világot jelöli a létezése és a létezésének időtartama
vonatkozásában.” (John Owen) Mi tehát nem osztjuk Bullinger erre az igeversre vonatkozó
furcsa nézeteit.
A „világok” vagy a világegyetem „teremtetett”, azaz hozzá lett igazítva és rendelve
egy bölcs és szép rendhez „Isten beszéde által”. Ezt a kifejezést hármas értelemben használja.
Először is ott van a lényegi és személyes Íge, Isten örök Fia (Jn1:1). Másodszor, ott van az
írott, örökké élő Íge, a Szentírás (Jn10:55). Harmadszor, ott van a hatalom szava, vagy Isten
legyőzhetetlen akaratának megnyilvánulása. Ez az utoljára említett szerepel itt a Zsid11:3-
ban. A görög „beszédet” jelentő szó nem a „logosz” (mint a Jn1:1-ben), hanem a „rhéma”
(mint a Zsid1:3-ban). A rhéma a kimondott beszédet jelenti. Ez utalás Isten királyi parancsára.
Az Ő hatékony parancsa ez, mint az 1Móz1-ben mindenütt: „Monda Isten (ez az Ő
38
Károlinál: „hogy a világ Isten beszéde által teremtetett”. – a ford.
421
legyőzhetetlen akaratának megnyilvánulása): Legyen világosság, és lőn világosság”. „Mert ő
szólt és meglett, ő parancsolt és előállott.” (Zsolt33:9). Az Ő hatalma szavának (lásd Zsid1:3)
szemléltetését találjuk a Jn5:28-29-ben.
„Hogy a látható dolgok nem a látható dolgokból álltak elő.”39 Felmerül némi nehézség
a görögben e kifejezés pontos jelentésének a megállapítása során. Személyesen arra hajlunk,
hogy utalásnak tekintsük az 1Móz1:2-re. Az előttünk álló igevers közvetlenebbül a mostani
egek és föld megformálására vonatkozik, bár az szükségszerűen előfeltételezi az eredeti
megteremtésüket. Az elemek elmerültek és sötétség vette körül azokat. Ennek az igeversnek a
gyakorlati jelentése számunkra ez: a „hitünk” nem azon alapszik, ami külsőleg „megjelenik”,
hanem megelégszik Isten puszta Ígéjével. Mivel Isten a semmiből teremtette a
világegyetemet, milyen könnyen képes azt megőrizni és fenntartani akkor is, ha semmi sem
látszik (a számunkra)! Ő, Aki képes világokat létezésre szólítani a hatalma szavával, képes
ellátást is parancsolni a legszűkölködőbb teremtményei számára is.
Ábel hite
Zsid11:4
4. Hit által vitt Ábel becsesebb áldozatot Istennek, mint Kain, a mi által
bizonyságot nyert a felől, hogy igaz, bizonyságot tevén az ő ajándékairól Isten, és az által
még holta után is beszél.
A Zsidókhoz írott levél 11. fejezete három részből áll. Az első, ami az 1-3. verseket
foglalja magában, a bevezető, ami a hit kiválóságát tárja elénk. A második, ami a 4-7.
versekből áll, a hit életét körvonalazza. A harmadik, ami a 8. verssel kezdődik és a fejezet
végéig tart, kitölti azt a körvonalat, valamint leírja a hit eredményeit. Az első részt az előző
szakaszban tekintettük át. Ott láttuk, hogy a hit kiválóságát négy tény támasztja alá. A hit
valóságot és lényegiséget ad annak, amit Isten Ígéje garantál, hogy bízzunk benne (1. vers). A
hit bizonyítékot szolgáltat a szívnek azokról a lelki dolgokról, amelyek nem fedezhetők fel a
természetes érzékeinkkel (1. vers). A hit biztosított az ószövetségi szenteknek jó értékelést (2.
vers). A hit teszi lehetővé a kegyelt birtokosa számára annak megértését, ami felfoghatatlan a
puszta értelemmel, olyan tudást adva, ami idegen a filozófusok és a tudósok számára (3. vers).
Azaz, azonnal megmutatkozik a hit hatalmas fontossága és felbecsülhetetlenül nagy értéke.
A fejezetünk második része így körvonalazható: Első a hit életének kezdete (4. vers).
Második a hit életének jellege, megmutatva, miből áll (5. vers). Harmadik egy figyelmeztetés
és buzdítás (6. vers). Negyedik, a hit életének vége, vagy a cél, ami felé tart (7. vers). Az, amit
a Szentlélek elénk tár, sokkalta több, mint az ószövetségi érdemek listája, vagy a letűnt korok
szentjeinek miniatűr fotógalériája. Azok számára, akiknek Isten befogadó szívet és felkent
szemeket ad, itt mély és fontos doktrínális, valamint a legáldottabb gyakorlati tanítások
vannak. A Zsid11 tartalma érinti az örök békességünket, s ezeket illik a legimádságosabb és
szorgalmasabb figyelemmel áttekinteni. Bárcsak az igazság Lelke lenne a Vezetőnk, ahogyan
versről versre haladunk!
„Hit által vitt Ábel becsesebb áldozatot Istennek, mint Kain, a mi által bizonyságot
nyert a felől, hogy igaz, bizonyságot tevén az ő ajándékairól Isten, és az által még holta után
is beszél.” Helyesen értelmezve ez az igevers a hitélet kezdetét írja le. Próbáljuk meg
figyelmesen mérlegelni minden egyes kifejezését.
Először is, „hit által” vitte Ábel az áldozatát Istennek. Ő az első ember a szent
feljegyzések szerint, aki valaha is ezt tette. Számára nem volt előzőleg megszilárdult
39
Károlinál: „hogy a mi látható, a láthatatlanból állott elő”. – a ford.
422
precedens, sem követendő példa, sem pedig külső buzdítás az utánzásra. Azaz, a viselkedése
nem népszerű szokásból fakadt, s a cselekedetét sem a „józan ész” irányította. Sem a testi
értelem, sem a személyes hajlam nem indíthatták fel Ábelt arra, hogy egy vérző bárányt
mutasson be Istennek elfogadásra. Miképpen lehet hát számot adni erről a furcsa eljárásról? A
szövegünk válaszol: „hit által” cselekedett, nem a fantáziája vagy az érzelmei alapján. De mit
jelent ez a kifejezés? Ó, a puszta „hit által” szavak sokkal ismerősebbek sokaknak, semmint
ahányan a valódi jelentésüket megértik. Homályosak és képzelgők az elképzelések, amiket
most tömegek alkotnak róla. Nem szabad tehát bármit készpénznek vennünk, hanem inkább
lassan kell előre haladunk és igyekeznünk kell teljesen megbizonyosodni az alapunkról.
Az egyik igehely, ami talán minden másnál jobban megvilágítja a Zsid11-ben oly
gyakran előforduló „hit által” kifejezés jelentését, a Rm10:17. Ott ezt olvassuk: „Azért a hit
hallásból van, a hallás pedig Isten Ígéje által”. A hitnek rendelkeznie kell alappal, amire
támaszkodik, s ennek az alapnak az Ő Ígéjének kell lennie, Aki nem hazudhat. Isten szól, s a
szív befogadja, majd cselekszik annak megfelelően, amit mondott. Igaz, kétféle „hallás”
létezik, ahogyan kétféle „hit” is. Van külső „hallás” és van belső „hallás”: az első pusztán
tájékoztat, a második befolyásol; az egyik pusztán az elmét tanítja, a másik megolvasztja a
szívet és megindítja az akaratot. Így az „Isten Ígéjének” is kettős a jelentése (lásd a Zsid11:3-
hoz fűzött megjegyzéseinket), nevezetesen, az írott Íge és működő Íge, amikor Isten élő
hatalommal szól a lélekhez. Innen származik a kétféle „hit” is: az egyik, ami pusztán
intellektuális egyetértés azzal, amit Isten kijelentett, a másik a cselekedet lényeges és
természetfeletti eleme, ami „szeretet által” működik (Gal5:6).
Aligha kell mondanunk, hogy ezek a közül a második az, ami itt a Zsid11:4-ben és a
fejezetben mindvégig szóban forog. De haladjunk óvatosan, lépésről lépésre. „Hit által” kínált
Ábel elfogadható áldozatot Istennek, s ahogyan a Rm10:17 kijelenti, „a hit hallásból van, a
hallás pedig Isten Ígéje által”. Ebből következik, hogy Isten határozottan kijelentette az
akaratát, Ábel pedig hitt abban a kijelentésben és annak megfelelően járt el. Az ószövetségi
időkben pedig Isten néha közvetlenül szólt az emberekhez, néha pedig másokon keresztül.
Ebben az esetben hisszük, hogy az utalás arra vonatkozik, amit Isten Ádámnak és Évának
mondott, s amit továbbadtak Káinnak és Ábelnek. Visszalapozva Mózes 1. könyvéhez
meglátjuk, mit mondott az Úr a szüleiknek.
„Az asszonynak monda: Felette igen megsokasítom viselősséged fájdalmait,
fájdalommal szűlsz magzatokat; és epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik te rajtad. Az
embernek pedig monda: Mivelhogy hallgattál a te feleséged szavára, és ettél arról a fáról, a
melyről azt parancsoltam, hogy ne egyél arról: Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos
munkával élj belőle életednek minden napjaiban. Töviset és bogácskórót teremjen tenéked; s
egyed a mezőnek fűvét.” (1Móz3:16-19) Majd „És csinála az Úr Isten Ádámnak és az ő
feleségének bőr ruhákat, és felöltözteté őket.” (21. vers) Itt az Úr cselekedet által beszélt
Ádámmal és Évával: négy dologra történt világos utalás. Először is ahhoz, hogy a bűnös
megállhasson a háromszor szent Isten előtt, ruhára van szüksége. Másodszor, az, ami emberi
alkotás volt (Zsid3:7), az érdemtelen volt. Harmadszor, Magának Istennek kell biztosítania a
szükséges ruházatot. Negyedszer, a szükséges ruházat csak halál által, vérontással szerezhető
meg.
Az 1Móz3:15-ben és 21-ben találjuk az első evangélium-prédikációt, ami valaha is
elhangzott a Földön, mégpedig Maga az Úr által. Az életnek a halálból kell fakadnia. Káin és
Ábel, s az egész emberi faj vétkezett Ádámban (Rm5:12, 18-19), s a bűn zsoldja a halál, a
büntető halál. Vagy nekem kell megfizetnem ezt a zsoldot és elszenvednem a halált, vagy
másvalakinek, egy ártatlannak kell megfizetnie, akivel szemben a halálnak nincsen semmiféle
követelése. S hogy én kaphassam meg annak a helyettesítő könyörületnek a jótéteményeit,
léteznie kell kapcsolatnak köztem és az illető között. A hit az, ami egyesít Krisztussal. Tehát
423
az üdvözítő hit a legegyszerűbb formájában az, ami a Helyettesítőt állítja az én vétkes énem
és a bűn-gyűlölő Isten közé.
Nos, mindaz, amit most taglaltunk, ismertté vált (valószínűleg Ádámon keresztül)
Káin és Ábel számára. Hogyan tudjuk ezt? Miután láttuk, hogy Ábel „hit által” vitte az
áldozatát Istennek és a Rm10:17 világossá teszi, hogy a „hit” előfeltételezi az isteni
kijelentést. További megerősítését találjuk ennek az 1Móz4:7-ben, ahol Káin lecsüggesztette a
fejét, amiért az ő áldozata nem volt elfogadható, az Úr pedig ezt mondta neki: „Hiszen, ha jól
cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik”.
Azaz, az áldozat világosan meghatározott és ismertté tett isteni intézményéről van itt szó. Ez
ugyanaz, mintha Isten azt mondta volna Káinnak: „Ígértem én bármilyen áldozat elfogadását
azon kívül, ami összhangban van az előírásaimmal?”
„Hit által vitt Ábel becsesebb áldozatot Istennek, mint Kain.” Három dolog követeli itt
meg a figyelmünket: Ábel tettének mozgatórugója (a hit), az áldozatának természete, amitől
az kiválóbb lett Káinénál. Az elsőt már áttekintettük, most megvizsgáljuk a másodikat. A
jelen igevers nyelvezete visszavezet minket az 1Móz4-hez, ahol ezt olvassuk: „És Ábel is
vive az ő juhainak első fajzásából és azoknak kövérségéből” (4. vers), Az ő cselekedete
(„vitt”) éles ellentétben áll a szülei cselekedetével, akik „elrejtőztek… az Úr Isten elől”
(1Móz3:8), A bűntudat menekülésre késztette Ádámot és Évát, a szükség érzete az Úr
keresésére indította Ábelt. A köztük lévő különbséget a lelkiismeret és a hit működésének
lehet tulajdonítani. A nehéz lelkiismeret önmagában soha nem vezet Krisztushoz.
„Azok pedig ezt hallván és a lelkiismeret által vádoltatván, egymásután kimenének…
és egyedül Jézus maradt vala” (Jn8:9). „És Ábel is vive az ő juhainak első fajzásából és
azoknak kövérségéből” (1Móz4:4). A kövérség külön megemlítése beszél arról, hogy a
bárányt levágták. A bárány leölésével és felkínálásával Istennek Ábel legalább öt dolgot
ismert el. Először is elismerte, hogy Isten igazságos volt, amikor a bukott embert kiűzte az
Édenből (1Móz3:24). Másodszor, elismerte, hogy ő vétkes bűnös volt, s a halál járt ki neki.
Harmadszor, elismerte, hogy Isten szent, Akinek meg kellett büntetnie a bűnt. Negyedszer,
elismerte, hogy Isten könyörületes, s hajlandó elfogadni egy ártatlan helyettesítő halálát az
övé helyett. Ötödször, elismerte, hogy kereste az elfogadást Istennél Krisztusban. Ezért
helyezte hit által a nyája első fajzásának vérét (ami előképe annak, Aki „az elsőszülött” vagy
„minden teremtmény” Feje, Kol1:15) a bűnei és Isten bosszúálló igazságszolgáltatása közé.
Itt kezdődik tehát a hitélet. Először meg kell hajolni az isteni Bíró igazságos ítélete
előtt, miszerint én bűnös és vétkes vagyok az Ő szent törvényének megszegésében, ezért
jogosan sújt engem annak „átka” vagy halálbüntetése. Nem tudok semmi mentséget felhozni,
nincsenek érdemeim, amikhez folyamodhatnék, s méltányosan nem kérhetem az ítélet
enyhítését sem. A legjobb teljesítményeim is csak mocskos rongyok annak szemében, Aki
tudja, hogy ezeket önszeretetből és önös érdekből végeztem, semhogy az Ő dicsőségére
tettem volna. Csak a bűnösségemet ismerhetem el és szégyenkezve elrejthetem az arcomat.
Mivel azonban az Ő kegyelmének evangéliuma vonatkozik a Lélek ereje által a megsebzett
lelkiismeretemre, a remény újjáéled. S amint a tudtomra adja a bámulatos tényt, hogy Isten
Báránya meghalt, így mindazok, akik meghajolnak Isten ítélete előtt, elismerik magukat
elveszetteknek és gyűlölik önmagukat a bűneik miatt, élhetnek, a hit kinyújtja a reszkető kezét
és megragadja a Megváltót, a bűnös pedig bocsánatot nyer és elfogadást Isten részéről.
Miután elgondolkodtunk Ábel áldozatának jellegéről, most vegyük fontolóra, hogy
miben volt az „becsesebb” Káinénál. Az 1Móz4:3-ban olvassuk: „Kain ajándékot vive az
Úrnak a föld gyümölcséből.” Káin nem volt hitetlen, mert elismerte Isten létezését, s nem volt
vallástalan sem, mert imádóként lépett Elé, de nem igazodott az isteni rendeléshez. Alaposan
megfigyelve az áldozatának természetét négy dolgot vehetünk észre. Először is, vértelen volt,
márpedig „vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat” (Zsid9:22). Másodszor, csak a fáradozása, a
munkája puszta gyümölcse volt. Harmadszor, szándékosan figyelmen kívül hagyta Istennek
424
az 1Móz3:17-ben feljegyzett ítéletét: „Átkozott legyen a föld”. Negyedszer, megvetette az
1Móz3:21-ből megismert kegyelmet.
Azaz, Káinban láthatjuk az első képmutatót. Megtagadta, hogy igazodjon Isten
kinyilatkoztatott akaratához, de mégis leplezte a lázadását azzal, hogy imádóként lépett Elé.
Nem engedelmeskedett az isteni rendelésnek, de mégis hozott áldozatot Istennek. Nem
tekintette a helyzetét annyira kétségbeejtőnek, hogy a halál járt ki neki, s csak másvalaki
szenvedése árán menekülhetett meg attól, de mégis igyekezett közeledni az Úrhoz és lekezelte
Őt. Ez a Júdás által említett „Káin útja” (11. vers). Ez az önzés, a hitetlenség, az
engedetlenség és a vallásos képmutatás útja. Micsoda ellentétben van ez Ábellel! Így tehát
szembeszökő előképét látjuk az emberi történelem kezdetén annak, hogy az egyház a Földön
a búza és a konkoly kevert gyülekezete.
Káin és Ábel úgy állnak előttünk, mint két képviselő. Ők két osztályt, és csak azt a két
osztályt képviselik, amik a vallásos világban találhatók meg. Ők előképei voltak ennek
megfelelően a keresztyénség két csoportjának. Káin, az idősebb, akit az 1Móz4 először említ,
s ezért tehát azt a szembetűnő csoportot képviseli, akik az ajkaikkal tisztelik Istent, de a
szívük távol van Tőle. Ők úgy vélik, hogy tisztelettel adóznak Istennek, de elvetik, hogy
engedjenek a követeléseinek. Úgy pózolnak, mint imádók, de közben azért élnek, hogy a
maguk kedvében járjanak. Ábel viszont, akit Káin gyűlölt, az előképe volt annak a „kicsiny
nyájnak”, azoknak a tagolnak, akik eljutottak a bűnös mivoltuk megérzésére, akik
meghajoltak Isten akarata előtt, igazodtak a parancsolataihoz, Krisztushoz menekültek
menedékért és akiket Isten elfogadott.
Káin és Ábel a legkomolyabban mutatják be nekünk az isteni kegyelem szuverenitása
látványos példáját. Mindketten „vétekben fogantattak és bűnben melengették őket”, mert
mindkettő a bukott szülők bukott fiai voltak, s mindketten az Édenen kívül születtek. Az
egyik azonban mégis „a gonosztól vala” (1Jn3:12), miközben a másik Isten választottja volt.
Csodálatosan és a legáldottabb módon szemlélhetjük itt azt a tényt, hogy a szuverén kegyelem
„nem személyválogató”, hanem hátrahagyja (az emberi elképzelés szerint) legvalószínűbbet,
és kiválasztja a nem valószínűt. Mivel ő volt kettőjük közül a fiatalabb, Ábel így a
méltóságban is kisebb volt; maga Isten mondta Káinnak: „te uralkodjál rajta”. 40 De a lelki
áldások nem követik a külső kiváltságok sorrendjét: Sém előnybe került Jáfettel szemben,
Izsák Ismáellel szemben, Jákob Ézsauval szemben.
„(Isten által adott és kimunkált) hit által vitt Ábel becsesebb áldozatot Istennek, mint
Kain.” Ábel imádatának felsőbbrendűségét talán így lehet megfogalmazni. Először is, Isten
kijelentett akaratának engedelmeskedve kínálta fel azt. Ez rejlik minden tevékenység
alapjában, amik elfogadhatók Isten számára: semmi sem teszik Neki, csak amit Ő írt elő:
minden más „magaválasztotta istentisztelet” (Kol2:23). Másodszor, „hit által” kínálta azt fel:
ez elmondja nekünk, hogy abban több volt, mint egy külső kötelezettség puszta teljesítése.
Csak az fogadható el Isten számára, ami a hit élő alapeleméből származik, amit a Szentlélek
lobbantott lángra a szívben. A valódi engedelmesség és a hit soha nem válnak külön: ezért
olvasunk „a hitben való engedelmességről” (Rm1:5). S bár nem választhatók szét,
gondolatban mégis megkülönböztethetők: a hit az ígéret szavát, az engedelmesség a
parancsszót veszi figyelembe, mert az ígéretek és az előírások kéz a kézben járnak.
Engedelmességben cselekszünk, amikor a parancsolat kerekedik felül az elméinkben és a
szíveinkben, ami rávesz a kötelezettségek teljesítésére. S hitben cselekszünk, amikor az
ígéretekre nézünk és a jutalomra számítunk.
Harmadszor, Ábelnek „készsége” volt (2Kor8:12). A hit „szeretet által” munkálkodik
(Gal5:6). Ez megmutatkozik abban a tényben, hogy a tőle telhető legjobbat vitte: ez a
„juhainak első fajzása” volt, amit Isten utóbb a saját résének tekintett (2Móz13:12). Amikor
40
Ezt nem Ábelre, hanem a bűnre mondta Káinnak Isten, mindazonáltal igaz, hogy Káin volt az elsőszülött. – a
ford.
425
levágták, a „kövérje” volt az, amit bemutattak, s amit később Isten szintén Magának követelt
(3Móz3:16, 7:25). Azaz, a legdrágább és legértékesebb dolog volt a Földön, amit, amit Ábel
Istenhez vitt. Így tehát a legjobbat követeli tőlünk abból, amink van: „Adjad, fiam, a te
szívedet nékem” (Péld23:26). „Mert szívvel hiszünk az igazságra” (Rm10:10). Negyedszer, az
ő áldozati felajánlása előre nézett a nagy áldozatra és felvázolta azt: az Isten Báránya, Aki
elveszi a világ bűneit. Mindebben a négy dologban Ábel felülmúlta Káint. Káin nem az
engedelmességben cselekedett, mert nem törődött az isteni rendeléssel. Nem hitben kínálta az
áldozatot. Semmi sem hangzik el kiválóan válogatott gyümölcsről: olyan volt, mintha vitte
volna azt, ami először a kezébe akadt. Az ő áldozata semmiféle előképet sem mutatott
Krisztusról.
Mielőtt tovább lépnénk, próbáljuk meg összeszedni a gyakorlati tanítást, ami előttünk
volt. 1. Ahhoz, hogy elfogadhatóan szolgáljuk Istent, figyelmen kívül kell hagynunk minden
emberi koholmányt, nem szabad a saját értelmünkre vagy hajlamainkra támaszkodnunk,
hanem szigorúan ragaszkodnunk kell ahhoz a kijelentéshez, amit Ő adott az akaratáról. 2.
Minden engedelmességi szolgálatnak és az imádásnak hitből kell erednie, mert „hit nélkül
lehetetlen Istennek tetszeni” (Zsid11:6). Ahol ez nincs meg, ott nem számít mennyire pontos a
kötelesség-teljesítő szolgálatunk, Isten számára az elfogadhatatlan. 3. A legjobbal kell
szolgálnunk Istent, amink csak van: a legjobb képességeinkkel, s a legjobbal a vagyonunkból.
Csak ha a szeretet késztet minket akkor „cselekszünk lélekből, mint az Úrnak”. 4. Minden
vallásos tevékenységünkben Krisztusnak kell előttünk lennie, mert csak akkor lesznek
elfogadhatók Isten számára, ha azokat az Ő érdemeivel illatosítjuk.
„A mi által bizonyságot nyert a felől, hogy igaz.” Van némi bizonytalanság azt
illetően, hogy az „ami által” vajon Ábel „hitére” vagy a „becsesebb áldozatára” vonatkozik.
Noha az utóbbi a legközelebbi előzmény, mégis, Owennel, Gougedzsal és Mantonnal hisszük,
hogy az utalás a hitére vonatkozik. Először is, nem célja az apostolnak ebben a fejezetben
megadni azokat az áldozatfajtákat, amik elfogadhatók Isten számára. Másodszor, a
nyilvánvaló célja az volt, hogy szemléltesse és bemutassa a hit hatékonyságát. Harmadszor,
mivel az apostol itt példákkal szemlélteti azt, amit az imént mondott az ószövetségi
szentekről, nevezetesen, hogy „hit által szereztek jó bizonyságot”. Negyedszer, mivel ez
sokkal szorosabban egyezik a hit analógiájával: Krisztus egyetlen tökéletes áldozata által
válik a keresztyén „igazzá” Isten előtt, de erről a hiten keresztül nyer bizonyosságot a
szívében.
„A mi által bizonyságot nyert a felől, hogy igaz.” Itt látjuk annak szemléltetését, hogy
„a kik engem tisztelnek, azoknak tisztességet szerzek” (1Sám2:30). Isten előírásainak
megtartásában „nagy jutalom” van (Zsolt19:12). Isten nem válik az ember lekötelezettjévé:
az, aki engedelmesen, alázatosan, bizalommal, szeretettel méltányolja az Ő rendeléseit és
engedelmeskedik a parancsolatainak, ellentételezésben részesül, de nem az érdemeinek
elismeréseképpen, hanem úgy, ahogyan az isteni módon helyes és kegyelmes. Az Úrnak
tetszett biztosítani Ábelt arról, hogy az áldozatot elfogadta, ő pedig igaznak számíttatott
Őelőtte. A görög szó a „bizonyságot nyert” kifejezés helyén ugyanaz, mint 2. versben.
„A mi által bizonyságot nyert a felől, hogy igaz.” Ez is a mi épülésünk és
vigasztalásunk végett lett feljegyezve. Ezekből a szavakból ugyanis megtudjuk, hogy Isten
jónak látja megismertetni az engedelmes és hívő gyermekeivel a rájuk vonatkozó gondolatait.
Ahol megvan a Krisztusba vetett üdvözítő hit, ami arra indítja a keresztyént, hogy az isteni
előírásoknak megfelelően járjon, Isten megtiszteli azt a hitet, bizonyosságot adva a
birtokosának. Amikor hit által lehetővé válik a számunkra a legkiválóbb áldozatra hivatkozni
és elfogadható imádatot bemutatni Istennek, akkor bizonyságot nyerünk Tőle az Ő Ígéjén
keresztül és az Ő Lelke által, hogy a személyeink és a szolgálataink elfogadhatók az Ő
számára. Ábel esetében ő külső bizonyságot kapott Istentől, a keresztyén esetében manapság
426
ez a lelkiismeretének belső hitelesítése (2Kor1:12), amihez a Szentlélek is hozzáteszi a saját
megerősítését (Rm8:15).
„Bizonyságot tevén az ő ajándékairól Isten.” Nem mondja el túl sok szóbal az 1Móz4-
ben, hogy miképpen tette ezt meg Isten, de a hit analógiája kevés kételyt hagy efelől. Más
igehelyekkel összehasonlítva lehetséges, hogy az Úr azzal bizonyította Ábel ajándékának
elfogadását (és ezzel együtt azt, hogy ő „igaz” volt), hogy tüzet hozott le az égből és
felemésztette az áldozatot, ami így édes illatot gerjesztett az Ő számára. A 3Móz9:24-ben
olvassuk: „Tűz jöve ugyanis ki az Úr elől, és megemészté az oltáron az égőáldozatot és a
kövérségeket”. Máshol ezt olvassuk: „Akkor alászálla az Úr tüze, és megemészté az
égőáldozatot” (1Kir18:38). V. ö. még Bír6:21, 13-19-20, 1Krón21:26, Zsolt20:4 széljegyzete.
Teljes bizonyosság azonban nincs ebben a dologban.
„A mi által bizonyságot nyert a felől, hogy igaz, bizonyságot tevén az ő ajándékairól
Isten.” A második mondat az első magyarázata: a párhuzamos az 1Móz4-ben találjuk, ahol ezt
olvassuk: „És tekinte az Úr Ábelre és az ő ajándékára”. Bizonyságot tett az áldozat
elfogadásáról és arról, hogy tekintettel volt a személyére, azaz, megítélte, felbecsülte és
igaznak számította őt, mert egyéb módon Isten nem személyválogató. Bárkiről, akit Isten
elfogad, vagy tekintettel van rá, bizonyságot tesz, hogy az illető igaz, azaz megigazult és Ő
ingyenesen elfogadta őt. Ez volt Ábel hit által, az áldozatát megelőzően. Nem az áldozata által
lett vagy tétetett igazzá, de ezzel megmutatja a működő hitét a cselekedeteivel. S Isten,
elfogadva az engedelmességének cselekedeteit, megigazította őt, ahogyan Ábrahám is a
cselekedetek által lett megigazítva, nevezetesen mármint kijelentetten, mert Isten kijelentette,
hogy Ő igaz. A személyeinknek is meg kell igazulni először, mielőtt az engedelmes
cselekedeteink elfogadhatókká válhatnának Isten számára, mert azzal az elfogadással tesz Ő
arról bizonyságot, hogy igazak vagyunk. (John Owen)
„És az által még holta után is beszél.” Csodálatosan teljesen Isten szavai. Az Ő
parancsolatjának „nincs határa” (Zsolt119:96). A Szentírás minden egyes mondatában olyan
mélység és szélesség rejlik, amit az elméink segítség nélkül képtelenek észrevenni és
felbecsülni. Csak ahogy a Szentlélek, az Íge Ihletője és Adója kegyeskedik „vezetni” minket
(Jn16:13), csak ahogyan Ő tanít minket összevetni igeszakaszt igeszakasszal, hogy
„világosságot lássunk” az Ő világossága által (Zsolt36:10), úgy vagyunk képesek teljesebb
mértékben felismerni bármely vers vagy mondat szépségét, jelentését és sokoldalúságát. S ez
a helyzet a most vizsgált mondattal is. Meg vagyunk arról győződve, hogy legkevesebb három
jelentés és utalás található benne. Röviden áttekintjük ezeket.
„És az által még holta után is beszél.” E szavak első és legnyilvánvalóbb jelentése az,
hogy a hitének engedelmessége által, ahogyan azt az 1Móz4 és a Zsid11 feljegyzik, Ábel a
legfontosabb prédikációt mondja el nekünk. Az imádata és annak gyümölcsei a Szentírás örök
feljegyzéseibe foglaltattak, s ezzel olyan világosan beszél hozzánk, mintha a hangját
hallanánk. Egy hang jut el hozzánk a régmúltból, az özönvíz túloldaláról, ezt mondva: „A
bukott emberek egy ártatlan Helyettesítő halála által közeledhetnek Istenhez, de Isten
választottjait leszámítva soha senki nem fogja érezni ennek szükségességét, félretenni a saját
hajlamait, meghajolni Isten kijelentett akarata előtt és alávetni magát a rendeléseinek. Akik
azonban megteszik, bizonyságot nyernek arról, hogy ők „igazak” (v. ö. Mt13:43) és isteni
megerősítést kapnak arról, hogy be lettek fogadva a Szeretettben és az engedelmességük (ami
önmagában tökéletlen, mégis a szívből fakad, ami igyekszik teljesen Isten kedvében járni) az
Ő kedvéért el lett fogadva.”
„És az által még holta után is beszél.” S miképpen halt meg? Egy vallásos képmutató
gyilkos kezétől, aki gyűlölte őt. Akkor kezdődött az, ami az apostol szerint mindmáig
folytatódik: „De valamint akkor a test szerint született üldözte a Lélek szerint valót, úgy most
is.” (Gal4:29) Ez volt az első nyilvános és látható bemutatása az ellenségeskedésnek az
asszony (misztikus) magva és a kígyó (misztikus) magva között. Ábel halála tehát záloga és
427
bemutatása volt Maga Krisztus halálának, Akit a vallásos világ gyilkolt meg. Azoknak, akiket
Isten befogad, várniuk kell, hogy az emberek kitaszítják őket, konkrétabban azok, akik
keresztyéneknek vallják magukat. De eljön az idő, amikor a mostani helyzet visszájára fordul.
Az 1Móz4-ben Isten ezt mondta Káinnak: „A te atyádfiának vére kiált én hozzám a földről.”
Ábel saját vére „beszélt”, bosszúért kiáltva Istenhez.
„És az által még holta után is beszél.” Bár a testvére kegyetlenül lemészárolta, Ábel
lelke mégis létezik egy különálló állapotban, eleven, tudatos és beszél. Ő azok között van,
akikről ezt mondja az apostol: „látám az oltár alatt azoknak lelkeit, a kik megölettek az
Istennek beszédéért és a bizonyságtételért, a melyet kaptak. És kiáltának nagy szóval,
mondván: Uram, te szent és igaz, meddig nem ítélsz még, és nem állasz bosszút a mi
vérünkért azokon, a kik a földön laknak?” (Jel6:9-10) Azaz, Ábel nemcsak a kegyesek
üldöztetésének és szenvedésének előképe, de a biztos bosszúállás záloga is, amivel Isten majd
az elnyomóikat sújtja a megfelelő időben. Isten még bosszút fog állni a választottjaiért
(azokért is, akik a mennyben vannak, és azokért is, akik a Földön vannak), akik éjjel-nappal
bosszúért kiabálnak Hozzá (Lk18:7-8). Keressük hát a kegyelmet, hogy békességben tartsuk a
lelkünket, tudva, hogy Isten nemsokára megjutalmazza az igazat és megbünteti a gonoszt.
Énókh hite
Zsid11:5-6
5. Hit által vitetett fel Énokh, hogy ne lásson halált, és nem találták meg, mert az
Isten felvitte őt. Mert felvitetése előtt bizonyságot nyert a felől, hogy kedves volt
Istennek.
6. Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni; mert a ki Isten elé járul, hinnie
kell, hogy ő létezik és megjutalmazza azokat, a kik őt keresik.
Az apostol a fő céljává teszi ebben a fejezetben, hogy meggyőzze a zsidókat az

üdvözítő hit természetéről, fontosságáról és hatékonyságáról. E célját megvalósítandó először
leírta a hit alapvető cselekedeteit (1. vers), majd mindabban, ami következik, beszámol a hit
hatásait, gyümölcseit és eredményeit tárgyalja. Áldott látni, hogy ismét a Szentírásra
hivatkozik. Nem elvont érvekkel, még kevésbé puszta kijelentésekkel igyekszik meggyőzni
őket, hanem eléjük tárva a sok példa és bizonyíték némelyikét, amiket a szent feljegyzések
biztosítottak. Emlékeztetve őket arra, amit Ábel hitbéli engedelmessége elért, nevezetesen a
bizonyságot arról, hogy ő igaz volt, az apostol most felidézi Énókh esetét, aki a hit másik
összetevőjének és következményének a példája.
A Szentlélek által betartott sorrend a Zsid11-ben nem a történelmi. A tartalmának
figyelmes olvasása meg fogja ezt erősíteni. Példa erre az utalás Izsákra és Jákobra a 9.
versben, mielőtt a figyelmét Sárára irányítaná a 11.-ben; Jerikó falainak ledöntése a 30.-ban,
ami megelőzi Ráháb hitének említését a 31-32.-ben. A 32. versben Gedeont Bárák előtt,
Sámsont Jefte előtt, s Dávidot Sámuel előtt említi. Azaz, világos, hogy itt valami „mélyebbet”
kell keresnünk. Mivel újra és újra eltér az időbeli sorrendtől, vajon nincs lelki jelentősége
annak a módnak, ahogyan az ószövetségi szentekre utal itt? Kétségtelenül ennek kell lennie a
helyzetnek. Ennek okát nem kell sokáig keresgélni: a tapasztalati sorrend az, amit ebben a
fejezetben követ. Ha az Úr megengedi, ez világosabbá fog válni, ahogyan versről versre
haladunk.
Az, amit a 4-7. versekben található három példa tár elénk, nem más, mint a hit
életének körvonala. Ábelt nem azért említi elsőnek, mert Énókh előtt született, hanem azért,
mert ami róla van feljegyezve az 1Móz4-ben az azt szemléltette és mutatta be, hogy hol
kezdődik a hit. Hasonlóképpen, ezt követően Énókhra sem azért utal, mert Ő Noé előtt van
428
megemlítve Mózes első könyvében, hanem azért, mert ami benne találtatott (vagy inkább,
amit az isteni kegyelem kimunkált benne), annak meg kell előznie azt, ami a bárkaépítőben
jelent meg előképként. Mindezek az emberek a hit életének egy-egy konkrét jellemzőjét vagy
összetevőjét vázolták fel, s a velük kapcsolatos sorrend sérthetetlen. Valaki előttünk ez így
jellemezte: Ábelben látjuk a hitbéli imádást, Énókhban a hitben járást, Noéban a hit
bizonyságtételét. Ez hitünk szerint a pontos és segítséget jelentő kijelentésmódja, s minél
többet elmélkedünk rajta, annál jobban kell látnunk a szépségét és az áldottságát.
De az ember megfordítja Isten sorrendjét, s ez a tény soha nem volt világosabb a
felkent szemek előtt, mint ezekben a degenerált időkben, amelyek nekünk jutottak
osztályrészül. A bizonyságtétel és a munka („szolgálat”) az, amit manapság a leginkább
kihangsúlyoznak. De, kedves olvasó, a Zsid11 mégsem Noé példájával kezdődik. Valóban
nem. Noét megelőzte Énókh, s emiatt nem létezhet Isten által elfogadott bizonyságtétel vagy
munka, amíg nincs Istennel járás! Énókh Istennel járásának meg kell előznie minden Neki
tetsző szolgálatot. Ó, jaj, ezt manapság nagyon szem elől tévesztették. Ó, jaj, olyan
általánosan, hogy abban a pillanatban, amint egy fiatal keresztyénnek vallja magát, azonnal
belepréselik a „keresztyén tevékenység” valamelyik formájába, legyen az szabadtéri beszéd,
személyes munka vagy tanítás egy vasárnapi iskolában, mikor pedig Isten annyira világosan
mondja: „Ne legyen új ember (tudniillik olyasvalaki, aki frissen jutott hitre), nehogy
felfuvalkodván, az ördög kárhozatába essék.” (1Tim3:16)
Ó, milyen sokat mulasztunk és veszítünk el, amiért nem figyelünk oda Isten szavainak
a rendjére! Gyakran kihangsúlyoztuk ezt a tény ezeken az oldalakon, de mégsem elégszer.
Isten a rend Istene, s abban a pillanatban, ahogyan eltérünk a rendeléseitől, azonnal a zűrzavar
következik annak minden velejáró gonoszságával. Nem tudunk elegendő figyelmet szentelni
annak a rendnek, amelyben a dolgok a Szentírásban elénk tárulnak, mert csak emennyiben ezt
tesszük, akkor leszünk abban a helyzetben, hogy megtanuljunk valamennyit a leghasznosabb
leckéiből és bámuljuk a mennyei bölcsességét. Ugyanez a helyzet itt is. Énókh hitben
járásának meg kell előznie Noé hit által történő bizonyságtételét, s azt pedig meg kellett
előznie Ábel hitbéli imádásának. Úgy kell félretennünk a saját választásainkat és útjainkat,
hogy meglegyen a meghajlás Isten akaratának, az alávettetés a rendeléseinek, az
engedelmeskedés a követelményeinek, mielőtt bármiféle valóságos Istennel járás létrejöhetne.
Először az engedelmesség Neki, utána a Vele járás, majd a bizonyságtétel az Ő számára a
menny változatlan sorrendje.
„Hit által vitetett fel Énokh, hogy ne lásson halált, és nem találták meg, mert az Isten
felvitte őt. Mert felvitetése előtt bizonyságot nyert a felől, hogy kedves volt Istennek.” (5.
vers) Ábel esete megmutatja nekünk, hogy hol kezdődik a hit élete; Énókh példája
megmutatja nekünk, hogy mit tartalmaz a hit élete. S ahogyan az 1Móz4-hez kellett
fordulnunk a Zsid11:4 megértéséhez, most úgy kell az 1Móz5-höz fordulnunk, hogy fényt
vessen a jelen igeversre.
„És mivel Énókh Istennel járt vala; eltűnék, mert Isten magához vevé.” (1Móz5:24) Itt
egy rövid összefoglalás formájában a hívő új életét látjuk: az „Istennel járást”. Korábban
Énókh „e világ folyása szerint” járt (Ef2:2), „a maga útjára tért” (Ézs53:6), ami a saját
kedvében járás, és nem törődött a jövővel, csak a jelenre gondolt. De most „megbékült
Istennel” (2Kor5:20), hiszen „vajjon járnak-é ketten együtt, ha nem egyeztek meg
egymással?” (Ám3:3) A „járás” kifejezés önkéntes cselekedetet jelöl, állandó előrehaladást,
fejlődést a lelki dolgokban. „Istennel járni” az Istennek átadott életet, az Isten által irányított
életet, az Isten számára élt életet jelenti. A mostani igeversünk erre utal.
„Hit által vitetett fel Énokh, hogy ne lásson halált, és nem találták meg, mert az Isten
felvitte őt. Mert felvitetése előtt bizonyságot nyert a felől, hogy kedves volt Istennek.”
Nyilvánvalónak kell lennie minden Lélek-tanította szív számára, hogy be kell néznünk a
felszín alá, ha fel akarjuk fedezni a vers lelki alapelemét, s keressük a kegyelmet, hogy azt
429
önmagunkra alkalmazzuk. Puszta történelmi kijelentésként kétségtelenül nagyon érdekes, de
mint ilyen, nem ad erőt a szükségben levő lelkemnek. A puszta tény, hogy egy ember, aki
évezredekkel korábban élt a Földön, elkerülte a halált, ámulatba ejthet, de nem nyújt
gyakorlati segítséget. Amire mi fel szeretnénk hívni az olvasó figyelmét, az, hogy a Szentírás
minden egyes részénél, amit elolvas, fel kell tennie a kérdést: Mi van benne, milyen
gyakorlati tanulság szűrhető le belőle, ami a segítségemre van, amíg még itt vagyok a Földön?
S ez nem is derül ki mindig egy pillanat alatt: imádságra, türelemre és elmélkedésre van
szükség.
Ahogyan megpróbáljuk azzal a céllal tanulmányozni a verset, hogy meggyőződjünk a
gyakorlati jelentéséről és a nekünk szóló üzenetéről manapság. az első dolog, amit a
figyelmes elmélkedő észrevesz, a „felvitetés” szó ismétlődése. Ez nem kevesebb, mint három
alkalommal fordul elő a versben, így nyilvánvalóan ez a kulcsszó. Az etimológiájának
megfelelően a „felvitetés” azt jelenti: átvinni, felvinni, elszállítani, egyik helyről a másikra
átvinni. Ez azonnal eszünkbe juttatja (ha Krisztus Ígéje gazdagon lakozik bennünk) ezt az
igeverset: „A ki megszabadított minket a sötétség hatalmából, és általvitt az Ő szerelmes
Fiának országába” (Kol1:13). Ez Krisztus mostani, Isten előtti megállásának és állapotának
nagy tényére utal: „általment a halálból az életre” (Jn5:24). Nos, a keresztyén kiváltsága és
kötelessége ennek a ténynek az erejében élni, a jóvá tenni azt a saját konkrét esetében és
tapasztalatában. Ez pedig pontosan abban az arányban lesz így, amennyire hitben élni és járni
képes.
„Hit által vitetett fel Énokh, hogy ne lásson halált.” A „látni” szó itt a megízlelést,
megtapasztalást jelenti. Énókhot nem győzhette le a halál, de ne korlátozzuk a gondolatainkat
a fizikai halálra. Pont amiképpen Énókh „felvitelének” a Földről a mennybe is mélyebb a
jelentése a természetinél, úgy a „ne lásson halált” is többet jelent, mint puszta megmenekülést
a sírtól. A „halál” a bűn zsoldja, a megszegett törvény átka. Olyan világban élünk, ami Isten
jogos átka alatt áll, s a halál egyértelműen rányomja a bélyegét mindenre, ami benne van. De
amikor használjuk a hitet, a lélek e színtér fölé emelkedik és a hit kegyelt birtokosa számára
lehetővé válik „a járás az élet újságában”. Amint láttuk, mikor a nyitó versen elmélkedtünk, a
hit természete közel hozni a jövőbeli dolgokat és megszerezni a bizonyítékát és örömét annak,
ami a természetes látás számára láthatatlan. Így tapasztaljuk meg „az Ő feltámadásának
erejét” (Fil3:10).
Kapcsoljuk most össze a 4. és 5. verseket, megfigyelve a doktrínális jelentésüket.
Amikor a bűnös átadva magát Istennek Krisztus áldozatába vetett hittel igaznak ítéltetik
mindenek Bírája által, az örök élet örökösévé válik, s a bűn és a halál többé nem
uralkodhatnak felette, azaz, többé nincs semmilyen jogi követelésük vele szemben. Ezt
szemlélteti ez a rész: a közvetlenül Ábel után említett, soron következő szent felvitetett a
mennybe anélkül, hogy meghalt volna, ezzel mutatva be, hogy a „halál” hatalma a keresztyén
felett megsemmisült. Először is a bűnös (Ábel) megmenekült a Bárány vérén keresztül, majd
a megmenekült bűnös a Földről a mennybe vitetett, s nincs semmi a kettő között. Milyen
kimondhatatlanul áldott dolog! Nem találunk szavakat, s csak meghajolni vagyunk képesek
néma csodálkozással és imádattal. Mily „hatalmas” Isten üdvössége!
Nos, ami a keresztyén tanítás egyik ténye, annak a keresztyén megtapasztalás egyik
tényévé is kell válnia: nekünk a lelkünkben kell élvezni annak jóságát, erejét és áldottságát
nap mint nap. S ez csak úgy lehetséges, mint használt természetfeletti hit. A tanítás puszta
ismerete gyakorlatilag haszontalan, amíg a szív nem várja buzgón Istentől annak gyakorlati
kidolgozását is. Egy dolog hinni abban, hogy én jogilag átmentem a halálból az életbe, de
teljesen másik dolog a gyakorlatban élni az ÉLET birodalmában. De pontosan ez a hitélet:
felemeltetve a látható dolgok fölé, a láthatatlan dolgokkal foglalja el magát. A vonzalmak
többé már nem a földi dolgokra irányulnak, hanem a mennyei dolgokhoz kötődnek.
430
Talán az olvasó hajlik ezt mondani: az ideál, amit elénk állítasz valóban gyönyörű, de
test és vér nem érhet fel ahhoz. Teljesen igaz, kedves barátom, ezt teljes mértékben
elismerjük. Önmagától a keresztyén nem képes jobban élni gyakorlatilag a megváltás talaján,
mint amennyire Énókh volt képes önmagát a mennybe áthelyezni. De figyeljük meg alaposan
a rögtön ez után következő szavakat a csodálatos szövegünkben: „mert az Isten felvitte őt”.
Ismét csak könyörgünk, ne testesítsd meg ezeket a szavakat, s ne csak az ő testi áthelyezését
lásd bennük a mennybe, vagy ne csak az előképét és a zálogát lásd bennük az elragadtatásnak,
aminek a beteljesedése az 1Thessz4:16-17-ben szerepel: az a profetikus jelentősége. De van
lelki jelentése és gyakorlati alkalmazása is, s ez az, aminek a világossá tételére annyira
vágyunk, minden lelki olvasó számára.
Énókh áthelyezése a mennybe csoda volt, olyasvalami, ami lelkileg jelképezett egy
természetfeletti megtapasztalást. Az egész keresztyén élet az elejétől a végéig természetfeletti
dolog. Az újjászületés a kegyelem csodája, mert aki halott a vétkekben és a bűnökben, nem
képes jobban újjászületni, mint amennyire világot teremteni. A lelki megtérést és a lelki hitet
„Isten munkája” ülteti belénk (Kol2:12), mert a bukott teremtmény nem képes jobban
kezdeményezni azt, mint amennyire képes lenne önmagának létezést adni. A világtól
elszakadt szívvel rendelkezni, eljutni azoknak a dolgoknak a gyűlöletéhez, amiket egyszer
szerettünk, s most azokat szeretni, amiket egykor gyűlöltünk a Szentlélek mindenható
munkájának kizárólagos gyümölcse. S az, hogy a szív a feltámadott élet birodalmában
működhessen, miközben a birtokosa még itt marad a halál színpadán, csak úgy lehetséges és
válik valósággá, ahogyan Isten természetfeletti kegyelme fenntartja és működésbe hozza a
természetfeletti hitet. Csak Isten képes naponta elválasztani a szívünket a halál eme világának
dolgaitól és valódi közösségbe vinni minket az Élet Fejedelmével.
Egy óvatosságra intő megjegyzés. Vigyázzunk a karunk végzetes egymásba fonásától
és annak kimondásától, hogy Isten nem rendelte azt, hogy én égbe ragadott életet éljek. Igaz,
Isten szuverén és úgy osztogatja a kegyeit, ahogyan Neki tetszik. Igaz, hogy több kegyelmet
ad a népe között egyeseknek, mint a többieknek. Viszont az is meg van írva, hogy „nincsen
semmitek, mert nem kéritek” (Jak4:2). Azután figyeljük meg a soron következő szavakat is a
szövegünkben: „felvitetése előtt bizonyságot nyert a felől, hogy kedves volt Istennek”. Ah,
vajon ez nem magyarázza meg, miért olyan gyengécske a hitünk és a földi dolgok miért
kovácsolnak oly súlyos láncokat a szívünk köré? Isten nem valószínű, hogy megerősíti és
növeli a hitünket mindaddig, amíg oly nagy fokú közönyt tanúsítunk az Ő kedvében járás
iránt. Először szükség van a napi, szorgalmas imádságos törekvésre az Ő kedvében járni
mindenben. Ez abszolút lényeges, ha szeretnénk belépni a felvitetett élet megtapasztalásába.
Próbáljuk meg elejét venni egy lehetséges ellenvetésnek. Egyesek mondhatják, hogy a
felvitetett élet a hit folyamatos gyakorlása, ami megszabadítja a szívet e világ halotti leplétől,
manapság rendkívül nehéz. Hadd emlékeztesselek benneteket a korra, amiben Énókh élt. Ez
az özönvizet megelőző időszak volt, s a körülmények valószínűleg sokkal rosszabbak voltak,
mint manapság. „Ezekről is prófétált pedig Énok, a ki Ádámtól fogva a hetedik volt,
mondván: Ímé eljött az Úr az ő sok ezer szentjével, hogy ítéletet tartson mindenek felett, és
feddőzzék mindazok ellen, a kik közöttök istentelenek, istentelenségöknek minden
cselekedetéért, a melyekkel istentelenkedtek, és minden kemény beszédért, a melyet az
istentelen bűnösök szóltak ő ellene.” (Júd1:14-15) Emlékeznünk kell arra, hogy ezeknek a
szavaknak van mind történelmi, mind profetikus jelentésük. Azaz, az Istennek tetsző élet, a
Vele járás, a szív felemelkedése a világ fölé akkor sem volt könnyebb, mint manapság. Az
isteni kegyelem ezt mégis ténylegessé tette Énókhban, s az a kegyelem ma is ugyanolyan
hatékony, mint akkor volt.
Gyakran hasznos megfordítani a mondatokat egy igeversben, hogy világosabban
meglássuk a kapcsolatukat. Ennek szemléltetése végett, valamint azért, mert nagyon
szeretnénk, ha az olvasó megragadná a Zsid11:5 életbe vágóan fontos tanítását, tegyük ezt
431
meg. „A felvitetése előtt bizonyságot nyert a felől, hogy kedves volt Istennek”. Én elnyertem
ezt? Te elnyerted ezt? Ez a legidőszerűbb kérdés. Ha „nem vagyunk kedvesek Istennek”,
akkor minél jobban ismerjük az Ő igazságát, annál rosszabb nekünk. „És a mely szolga tudta
az ő urának akaratát, és nem végezte el, sem annak akarata szerint nem cselekedett, sokkal
büntettetik meg” (Lk12:47). Istent nem lehet megcsúfolni. A szép szavak és a tiszteletteljes
pózok nem tudják Őt becsapni. Nem az számít mennyi világossággal rendelkezem, hanem
hogy milyen messze jutottam a behódolásban az Úrnak?
„Az Isten felvitte őt.” Természetesen megtette. Isten mindig tisztességet szerez
azoknak, akik tisztelik Őt, de emlékezzünk rá, hogy ugyanaz az igevers ezt is hozzáteszi: „a
kik azonban engem megutálnak, megutáltatnak” (1Sám2:30). Isten túl szent ahhoz, semhogy
támogassa az önös kényelmet és előtérbe helyezze az önkényeztetést. Amíg a testet
kényeztetjük, a Lélek áldása vissza lesz tartva. Miközben a szívünk túlságosan a földi
dolgokkal van elfoglalva, Ő nem fogja a mennyei dolgokat valóságossá és hatékonyakká tenni
a számunkra. Ó, kedves olvasó, ha Isten nem munkálkodik hatalmasan a te életedben és az
enyémben, a hatalmát megmutatva hozzánk (2Krón16:9), akkor valami nagyon rossz velünk.
„Hit által vitetett fel Énokh, hogy ne lásson halált.” Emlékezzünk, mi volt előttünk az
előző szakaszban: „Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten Ígéje által.” (Rm10:17) A hit
mindig előfeltételezi az isteni kijelentést. A hitnek rendelkeznie kell alappal, amire
támaszkodhat, s annak az alapnak az Ő Ígéjének kell lennie, Aki nem hazudhat. Isten szólt és
Énókh hitt. De micsoda próbája ez a hitnek! Isten kijelentette, hogy Énókhnak a Földről a
mennybe kell mennie anélkül, hogy át kellen lépnie a halál kapuját. Eltelt száz, kétszáz,
háromszáz év, de Énókh hitt Istennek és mielőtt a negyedik évszázad is lejárt volna, az Ő
ígérete beteljesedett. A „hogy ne lásson halált” volt a jutalom azért, mert Isten kedvében járt.
S Ő nem változik: ahol valóságos a „kedvében” járás, valóságos a Vele járás, ott Ő felemeli a
szívet a mostani színpad fölé, az élet, a világosság és a szabadság birodalmába.
Mielőtt tovább lépnénk a következő igeversre, soroljunk fel ebben szereplő más
érdekes értékes pontokat, bár nem tehetünk többet a puszta megemlítésüknél. 1. Isten nincs a
természet rendjéhez kötve: az 1Móz3:19 fel lett függesztve Énókh és Illés esetében. 2. Isten
hatalmas külső különbségeket tesz (a gondviselésben) az Általa egyformán elfogadottak
között: ezt tette Ábel és Énókh esetében. A világ ellenségeskedésének bemutatása végett Isten
engedte Ábel meggyilkolását, de a népe vigasztalása végett megőrizte Énókhot. 4. Amit Isten
Énókhkal tett, azt képes megtenni a szentjei egész generációjával és meg is fogja tenni
(1Kor15:51). 5, Létezik jövőbeli élet a hívők számára: Énókh felvitele a mennybe világosan
utal erre. 6. A test a lélekkel együtt részese az örök életnek: Énókh testi felvitele megmutatta
ezt. 7. A legistenfélőbbek nem mindig a leghosszabb életet élik meg: mindenki, akit az 1Móz5
említ, sokkal tovább maradtak a Földön, mint Énókh. 8. Akik Istennel élnek utóbb, azoknak
meg kell tanulniuk Isten kedvében járni, amíg még el nem távoznak innen. 9. Azok, akik
Istennek járnak, Neki tetsző módon élnek. 10. Azok, akik kedvesek Istennek, erről
bizonyságot is nyernek.
„Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni; mert a ki Isten elé járul, hinnie kell,
hogy ő létezik és megjutalmazza azokat, a kik őt keresik.” (6. vers) Az apostol épp a imént
beszélt Énókh felvitetéséről, mint azt követő dologról, hogy kedves volt Istennek, s most
abból, hogy kedves volt Istennek, bizonyítja a hitét. A „pedig” ellentétes értelmű kötőszó egy
szillogizmus bevezetésére szolgál. Az érvet így fogalmazza meg: Isten Maga vitte fel
Énókhot, aki a felvitetése előtt az Ő kedvében járt (mint arról a felvitetése tanúskodik); hit
nélkül azonban lehetetlenség Istennek tetszeni, tehát Énókh hit által vitetett fel. Azaz, a
kijelentés a 6. versben különleges utalást tartalmaz az előző vers utolsó mondatára. Az érvet
az ellenkezőjének lehetetlenségéből meríti: miután lehetetlenség Istennek hit nélkül tetszeni,
Énókh pedig bizonyságot nyert arról, hogy kedves Istennek, ezért rendelkeznie kellett hittel,
mégpedig megigazító és üdvözítő hittel.
432
Miközben szoros kapcsolat áll fenn a most vizsgált és a közvetlenül előtte levő
igeversek között, s miközben, amint majd látjuk (ha az Úr is úgy akarja), hogy szorosan
kapcsolódik Noé esetéhez is a 7. versben, mégis hozzáteszi a saját magáét az apostol által itt
fejtegetett témához, komoly figyelmeztetést és áldott buzdítást adva egyszerre. A Szentlélek
még mindig az ingadozó zsidók speciális szükségét tartotta szem előtt, s azt a tényt igyekezett
sulykolni nekik, hogy a nagy Isten nem a küldő rendeletek betartását követelte meg, hanem a
keresését, mégpedig teljes szívvel bízva. Ahol elmaradt a hit, ott semmi sem érhette el az Ő
jóváhagyását, de ahol valóban létezett a hit és használták is, azt gazdagon megjutalmazta. Ez
az alapelv változatlan, így az igeversünk központi üzenete hangosan beszél hozzánk is
manapság, s át kell kutatnia valamennyiünk szívét.
„Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni.” A legkomolyabb bizonyságot teszik
ezek a szavak az ember teljes romlottságáról. A bukott teremtmény olyannyira romlott
lélekben és testben, azok minden erejében és részében egyaránt, s olyannyira szennyezett
minden, ami tőle származik, hogy önmagában és önmaga által nem képes semmit sem tenni,
amit a Szent elfogadna. „A kik pedig testben vannak, nem lehetnek kedvesek Isten előtt.”
(Rm8:8): az „akik pedig testben vannak” azt jelenti, hogy még mindig a természetes és újjá
nem született állapotukban vannak. A keserű forrás nem képes édesvizet árasztani. A hit
azonban leveszi a szemét az énről és Krisztusra tekint, az Ő igaz mivoltához fordul, az Ő
értékére és méltóságára hivatkozik, s Isten iránt mindent az Úr Jézus nevében és az Ő
közbenjárásán keresztül tesz. Azaz, hit által járunk a kedvében Istennek.
„Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni.” Mégis, minden korban sokan voltak,
akik hit nélkül próbáltak meg Istennek tetszeni. Káin kezdte, de siralmasan elbukott.
Mindenki az istenimádatban azt vallja, hogy Isten kedvében szeretne járni, s remélik is, hogy
ezt teszik, hisz mi másért próbálkoznának? De, ahogyan az apostol máshol kijelenti, sokan
keresik Istent, de „nem hitből, hanem mintha a törvény cselekedeteiből volna” (Rm9:32).
De ahol a hit hiányzik, ott akarhatnak, tervezhetnek és tehetnek az emberek, amit csak
akarnak, soha nem jutnak el az isteni elfogadásig. „Ellenben annak, a ki nem munkálkodik,
hanem hisz abban, a ki az istentelent megigazítja, az ő hite tulajdoníttatik igazságul.”
(Rm4:5). Bármilyen szükség is legyen más kegyelmekre, egyedöl a hit az, ami elnyeri az
elfogadást Istennél.
Ahhoz, hogy Isten kedvében járhassunk, négy dolognak kell összhangban lenni,
melyek mindegyike hit által teljesíthető. Először is, az illetőt, aki Isten kedvében akar járni,
Istennek kell elfogadnia (1Móz4:4). Másodszor, a dolognak, ami tetszik Istennek,
összhangban kell lenni az Ő akaratával (Zsid13:21). Harmadszor a cselekvésmódnak is
Istennek tetszőnek kell lennie: alázattal (1Kor15:10), őszintén (Ézs38:3), vidáman (2Kor8:12,
9:7) kell azt végezni. Negyedszer, a végcélnak, amire törekednek, Isten dicsőségének kell
lennie (1Kor10:31). Nos, a hit az egyetlen eszköz, amivel ennek a négy követelménynek
eleget lehet tenni. A Krisztusba vetett hit által nyer az illető elfogadást Istennél. A hit késztet
rá arra, hogy alávessük magunkat Isten akaratának. A hit okozza, hogy megvizsgáljuk, annak
módját, amit Istennek teszünk. A hit célja Isten dicsősége: Ábrahámról olvassuk, hogy „erős
volt a hitben, dicsőséget adván az Istennek” (Rm4:20).
Mennyire szükséges, hogy mindegyikünk megvizsgálja magát és bizonyosodjon meg
arról, hogy van hite! Hit által üdvözül a meggyőzött és megtért bűnös (Csel16:31). Hit által
lakozik Krisztus a szívben (Ef3:17). Hitben élünk (Gal2:20). Hit által állunk (2Kor5:7). Hit
által állunk ellene sikeresen az ördögnek (1Pt5:8-9). Hit által van a gyakorlati
megszentelődésünk (Csel26:18). Hit által van menetelünk Istenhez (Ef3:12, Zsid10:22). Hit
által harcoljuk a jó harcot (1Tim6:12). Hit által győzzük le a világot (1Jn5:4). Olvasó, biztos
vagy abban, hogy rendelkezel „az Isten választottjainak hitével” (Tit1:1)? Ha nem, akkor
nagyon fontos erről most meggyőződnöd, mert „hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni”.
433
Noé hite
Zsid11:6-7
6. Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni; mert a ki Isten elé járul, hinnie
kell, hogy ő létezik és megjutalmazza azokat, a kik őt keresik.
7. Hit által tisztelte Istent Noé, mikor megintetvén a még nem látott dolgok felől,
házanépe megtartására bárkát készített, a mely által kárhoztatá e világot és a hitből való
igazságnak örökösévé lett.
A versek, amik most kötik le a figyelmünket, semmiképpen sem mentesek a

nehézségektől, különösen azok számára, akik olyan szolgálatokat hallottak, melyek
elmulasztották fenntartani az egyensúlyt az isteni kegyelem és az isteni igazságosság között.
Ahol az Isten ingyenes kegyességét nagyon aláhúzták, és a követeléseit nagymértékben
figyelmen kívül hagyták, ahol a kiváltságokat hangsúlyozták ki és a kötelességeket majdnem
figyelmen kívül hagyták, ott nagyon nehéz megannyi igehelyet a valódi távlatukból szemlélni.
Amikor azokat, akik nem hallottak jóformán mást, csak a teremtmény képességeinek
becsmérlését és a teremtményei érdemek megbélyegzését, arra kérik, hogy őszintén és
komolyan nézzenek szembe a Zsid11:6-7 kifejezéseivel, akkor teljes mértékben képtelenek
azokat beilleszteni a teológiai rendszerükbe. Amikor ez a helyzet, az annak megerősítő
bizonyítéka, hogy valami nincs rendben a teológiánkkal. Gyakran azok, akiket a legkevésbé
gátolnak szektás elhajlások, úgy látják, hogy Isten igazsága túl nagy és túl sokoldalú ahhoz,
hogy be lehessen préselni emberi meghatározásokba és hitvallásokba.
Más olvasóink valószínűleg csodálkoznak azon, hogy vajon mire gondolunk, amikor
azt mondjuk, hogy a Zsid11 most vizsgált szakasza semmiképpen sem mentes a
nehézségektől. Tegyünk hát fel néhány kérdést ezekről a versekről. Ha a hit gyakorlása tetszik
Istennek, ez vajon azt jelenti, hogy ez a tevékenység érdemszerző? Miképpen kell elkerülni
ezt az elképzelést annak a kijelentésnek a fényében, mely szerint Isten a megjutalmazója
azoknak, akik Őt szorgalmasan keresik? Miképpen fér össze a „jutalom” a tiszta
kegyelemmel? S mi a doktrínális jelentése a következő igeversnek? Vajon Noé esete a
cselekedetek általi üdvösséget tanítja? Ha nem fordított volna oly sok költséget és munkát a
bára felépítésére, vajon ő és a családja elkerülték volna az özönvizet? Vajon az, hogy „az
igazság örökösévé” vált olyasvalami, amit az engedelmes fáradozásával ért el? Megpróbáljuk
ezeket a kérdéseket szem előtt tartani a magyarázatunk során.
„Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni; mert a ki Isten elé járul, hinnie kell,
hogy ő létezik és megjutalmazza azokat, a kik őt keresik.” (6. vers) Itt háromszoros „Isten elé
járulásról” van szó: egy kezdetiről, egy folyamatosról és egy végsőről. Az első a megtéréskor
megy végbe, a második ismétlődik a keresztyén élet folyamán, a harmadik pedig a halálban
vagy Krisztus második eljövetelekor következik be. Isten elé járulni azt jelenti: keresni Őt és
közösségben lenni Vele. Ez arra irányuló vágyat fejez ki, hogy a jóindulatába léphessünk és
részesei lehessünk az áldásainak ebben az életben. valamint az üdvösségének az eljövendő
életben. Ez szívbéli közeledés Hozzá Krisztusban és Krisztuson keresztül: Jn14:6, Zsid7:25-
Mielőtt azonban a tudatos elé járulás létrejöhet, Istent szorgalmasan kell keresni.
Senki nem járul Isten elé, senki nem keresi Őt ténylegesen, amíg a tudatára nem ébred
az elveszett állapotának. A Léleknek kell először kimunkálnia a lélekben, hogy a bűn
elidegenített bennünket „az isteni élettől” (Ef4:18). Velünk éreztetni kell, hogy távol vagyunk
Istentől, kiestünk a kegyeiből, a jogos ítélete alatt állunk, mielőtt valóban megtesszük majd
azt, amit a tékozló fiú tett, s ezt mondjuk: „Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz, és ezt
mondom néki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened” (Lk15:18). Ugyanez az alapelv
vonatkozik a keresztyén ismétlődő „elé járulására” is (1Pt2:4): a szükség érzete az, ami Isten
434
keresésére indít minket, Aki minden jó és minden tökéletes ajándék Megadója. Létezik
fenntartott közösség Istennel a szent kötelességek ellátásában is: a kegyesség minden
gyakorlásában megújítjuk a hozzáférésünket Istenhez Krisztusban. Az Ő Ígéjének
olvasásában vagy hallgatásában úgy jövünk Hozzá, mint Tanítóhoz, az imádságban úgy
jövünk Hozzá, mint Jótevőhöz.
De ahhoz, hogy helyesen keressük Istent, hitben kell Őt keresnünk, mert „hit nélkül
lehetetlen Istennek tetszeni”, ezért „a ki Isten elé járul, hinnie kell, hogy ő létezik és
megjutalmazza azokat, a kik őt keresik”. Lenni kell első meggyőződésnek az Ő létezéséről, s
másodiknak a nagylelkűségéről. Hinni, hogy „Ő van” sokkal többet jelent, mint egyetérteni az
„Első Ok” tényével, vagy azt elismerni hogy létezik „Legfelsőbb Lény”: azt jelenti, hinni
Isten jellegében úgy, ahogyan Ő kijelentette Magát a munkáiban, az Ígéjében és Krisztusban.
Helyesen kell Őt felfogni, különben csak a saját képzeletünk fantomját kergetjük. Azaz,
hinni, hogy „Isten van” a hit gyakorlását jelenti Róla, mint olyan Lényről, amilyennek az Ő
Ígéje kijelenti Őt: legfelsőbb rendű szuverén, kimondhatatlanul szent, mindenható,
hajlíthatatlanul igazságos, de mégis bővelkedik a könyörületben és a kegyelemben a szegény
bűnösök iránt Krisztusban.
Nemcsak a szívnek kell Isten felé fordulnia, ahogyan az Ő lényét és jellemét kijelenti a
Szentírás, de különösen a hitnek kell az Ő kegyelmességét megragadnia: hogy Ő a
”Jutalmazó” stb. A hit cselekedete Isten, mint „Jutalmazó” iránt az, amikor a szív felfogja és
várja a tényt, hogy Ő kész és akar nagylelkűnek lenni a szükségben levő bűnösökhöz, hogy
minden velük kapcsolatos dologban úgy jár majd el, ami megfelel annak a javaslatnak, amit
Önmagáról tesz az evangéliumon keresztül. Ennek a felismerése volt az (az érzett szükségletei
mellett), ami a tékozló fiút cselekvésre késztette. Pontosan ahogy felesleges lenne imádkozni,
ha nem volna arról reménység, hogy Isten meghallgatja és megválaszolja azt, így egyetlen
bűnös sem keresi ténylegesen Istent, amíg meg nem születik a szívében a várakozás a Tőle
kapott kegyelemre, hogy majd kegyesen fogadja őt. Ezt jelenti megragadni az Ő ígéreteit.
A Szentírásban a kiváltságok a szükséges korlátozásokkal együtt kerülnek
megállapításra, s mi széttagoljuk az igazság teljes rendszerét, ha elkülönítjük az ellentételezést
a kötelezettségtől. Van valami, amit a mi részünkről kell megtenni: Isten a „Jutalmazó”, de kit
jutalmaz? Azokat, akik „szorgalmasan keresik Őt”. „Seolba jutnak a gonoszok, oda minden
nép, a mely elfeledkezik Istenről.” (Zsolt19:8): nemcsak „megtagadja”, hanem „elfeledkezik”
Róla. Ahogyan ők kivetik Istent a gondolataikból és az érzelmeikből, úgy zárja ki Ő is őket a
jelenlétéből. Mit jelent „szorgalmasan keresni Őt”? Istent „keresni” elhagyni, megtagadni az
énünket, kilépni önmagunkból, és egyedül Őt tekinteni az Uralkodónknak és kielégítő
Részünknek. „Szorgalmasan” keresni Őt annyi, mint „korán” keresni Őt (Péld8:17, Károlinál
itt is a „szorgalmasan” szó szerepel – a ford.), teljes szívből keresni Őt (Zsolt119:10), buzgón
keresni Őt (v. ö. Zsolt27:4), fáradhatatlanul (Lk11:8). Hogyan keresi a szomjas ember a vizet?
Az ígéret az alábbi: „És kerestek engem és megtaláltok, mert teljes szívetekből kerestek
engem” (Jer29:13, v. ö. 2Krón15:15).
S hogyan „jutalmazza” Isten a szorgalmas keresőt? Kegyelmesen felkínálva magát,
hogy megtalálják, akik bűnbánattal, buzgón, bizalommal közelednek Hozzá a kijelölt
Közbenjárón keresztül. Megadva nekik a hozzáférést a kegyeihez: ezt ne tette meg Káinnal,
aki rossz módszerrel kereste Őt. Ténylegesen rájuk ruházva a kegyességét, ahogyan a tékozló
fiúval tette. Megbocsátva a bűneiket és eltörölve a vétkeiket (Ézs55:7). A szívükbe írva a
törvényeit, ezért most arra vágynak és úgy határoznak, hogy elhagyják az összes bálványt és
egyedül csak Őt szolgálják. Bizonyosságot adva nekik az elfogadásukról a Szerelmesben, s
megadva nekik a nyugalom és a boldogság édes előízét, ami odafönn várja őket. Kielégítve
minden szükségüket, mind a lelkieket, mind a mulandókat. Végül, felemelve őket a mennybe,
ahol majd az örökkévalóságot töltik az Ő kegyelme csodálatos gazdagságának leplezetlen
élvezésével.
435
De vajon ennek a „Jutalmazó” szónak létezik törvényes jelentése is? Nincs, ha
helyesen értelmezzük. Vajon jelenti ezt azt, hogy a „szorgalmas keresésünk” érdemszerző
cselekedet, ami megérdemli az elismerést? Természetesen nem. Akkor hát mit jelent? Először
is idézzük John Owen hasznos megjegyzéseit: „Amire az apostolnak ezek a szavai
vonatkoznak, s ami a hit itt megkövetelt alapja, az benne van abban a kijelentésben, amit Isten
adott Önmagáról Ábrahámnak: ’Ne félj Ábrám: én paizsod vagyok tenéked, a te jutalmad
felette igen bőséges’ (1Móz15:1). Isten úgy a megjutalmazója azoknak, akik keresik Őt, hogy
Ő Maga a jutalmuk, ami örökre kizár az érdemekkel kapcsolatos minden elképzelést azokban,
akik ilyen jutalomban részesülnek. Ki érdemelhetné ki, hogy Isten legyen a jutalma? Jutalmat
kapni Istenben, különösen akkor, amikor Ő Maga a jutalom, a végtelen kegyelem és
nagylelkűség cselekedete. S ez megadja nekünk a teljes útmutatást a hitnek itt szóban forgó
tárgyához, nevezetesen Istenhez Krisztusban, ahogyan meg van ígérve a Róla szóló ígéretben:
Önmagát adva jutalomként a hívőknek (az ő Istenükké lesz) a végtelen jóság és nagylelkűség
módján. Ez a javaslat az egyetlen, ami felbátorít arra, hogy Hozzá jöjjünk, amit az apostol
hirdetni szándékozik.”
„Annak pedig, a ki munkálkodik, a jutalom nem tulajdoníttatik kegyelemből, hanem
tartozás szerint” (Rm4:4): ez vajon nem világos utalás arra, hogy maga a kegyelem is
„jutalom”? A kegyelem és a jutalom nem összeegyeztethetetlenebbek, mint Isten magasztos
szuverenitása és az ember valódi felelőssége, vagy az a két tény, hogy Krisztus egyszerre volt
„Szolga” (Ézs42:1) és „Úr” (Jn13:13). A Kol3:24 nyelvezete olyan világos, mint a Nap:
„Tudván, hogy ti az Úrtól veszitek az örökségnek jutalmát: mert az Úr Krisztusnak
szolgáltok”. Az „örökség” maga a menny, az üdvösség annak csúcspontja. De vajon az
üdvösség nem ingyenes ajándék? De, valóban az, mindazonáltal a kedvezményezettjeinek
meg kell azt „vásárolniuk” (Ézs55:1), bár „pénz és ingyen”. Az üdvösség egyszerre „ajándék”
és „jutalom”.
Miközben igaz, hogy a bűnös nem szerezheti meg a mennyet, az is ugyanúgy igaz,
hogy a menny nem a tétlenek és a ténfergők számára áll fenn. Istent „szorgalmasan kell
keresni”. A szoros kapun át történő bemenetelhez a léleknek küzdenie kell (Lk13:24). Azt a
felszólítást kapjuk, hogy „munkálkodjunk” azért az eledelért, ami megmarad az örök életre
(Jn6:27) és a belépésért a mennyei nyugalomba (Zsid4:11). Az efféle erőfeszítéseket Isten
nem azért „jutalmazza”, mert azok érdemszerzők, hanem mert illendőnek tartja elismerni és
ellentételezni azokat. Vannak, akik azt tanítják, hogy Isten szolgálatában „nem lehetünk
tekintettel a jutalom ellentételezésére” (Zsid11:26), de ez a vers világosan megcáfolja őket,
mert az apostol konkrétan kijelenti, hogy ez szükségszerű részét alkotja annak az igazságnak,
ami hinni kell, hogy Istennek tetsző legyen.
A mennyről, illetve a megvalósult üdvösségről beszél úgy, mint „jutalomról” azok
jellemére utalva, akiknek megadatik, nevezetesen a szorgalmas munkásokra. Másodszor,
mivel ezt nem kapjuk meg, amíg a munkánk nincs elvégezve, 2Tim4:7-8. Harmadszor, hogy
jelezze a bizonyosságát, hogy mi ugyanolyan magabiztosan várhassuk, mint a munkás, akit
egy őszinte úr fogadott fel: Jak1:12. Ez a jutalom főleg a jövendő életben adatik meg:
Zsid11:6, 2Kor4:17: akkor lesz tehát ellentételezve minden valódi kegyesség: Mk10:29-30.
Már csak annyit kell hozzátennünk, hogy az alap, amelyen Isten megadja a „jutalmat”
Krisztus végtelen érdemei, s a saját ígéretének tisztelete. Az, amit Ő „jutalmaz”, a tulajdon
Lelkének munkája bennünk, ezért semmi alapunk sincsen dicsekedni.
„Hit által tisztelte Istent Noé, mikor megintetvén a még nem látott dolgok felől,
házanépe megtartására bárkát készített, a mely által kárhoztatá e világot és a hitből való
igazságnak örökösévé lett.” (7. vers)
Az apostol most egy konkrét példát mutat be, ami szemlélteti azt, amit a 6. versben
mondott. Az, ahogyan Isten Noéval és a világgal bánt az ő korában, világos példája és záloga
volt az Ő bánásmódjának a világgal minden korban, s különösen akkor, amikor a története
436
végleg lezárul. Mivel Isten a megjutalmazója azoknak, akik szorgalmasan keresik Őt, ebből
szükségszerűen következik, hogy a bosszúállójának is kell lennie mindazoknak, akik
megvetik Őt. Isten kimutatta a bűnnel szembeni nemtetszését (Jób22:15-16), Noé
megőrzésében pedig láthatóvá tette a saját népe kiváltságait (2Pt2:9). Az pedig, hogy az egész
zálog és előkép volt, világosan kiderül a 2Pt3:6-7-ből.
A most vizsgált igeversben három dolog követel figyelmet. Először is, Noé hite és
annak az alapja, nevezetesen, az Istentől kapott figyelmeztetés. Másodszor, a hitének hatásai,
nevezetesen, belülről a félelem „impulzusa”, kívülről az engedelmessége, hogy bárkát
készített Isten rendelésére. Harmadszor, a hitének következményei, nevezetesen, a házanépe
megtartása, a világ elítélése, s az, hogy az igazság örökösévé vált, mégpedig hit által. De
mielőtt megvizsgálnánk ezeket a pontokat, nézzünk szembe a nehézséggel, amit egyesek
éreznek ennél az igeversnél, és próbáljuk meg feloldani azt. Fogalmazzuk meg így: vajon Noé
a saját cselekedetei folytán menekült meg? Hisszük, hogy a válasz egyszerre igen és nem.
Kérjük az olvasót, hogy gyakoroljon türelmet és elmélkedjen imádságos szívvel a soron
következők felett, s ne kiáltson visszataszító eretnekséget, megtagadva a további olvasást.
Ha Noé nem „készített volna bárkát” Isten parancsának engedelmeskedve, akkor vajon
nem pusztult volna el az özönvízben? Akkor a saját erőfeszítései voltak azok, amik
kimentették a halálól a nagy vízáradatban? Valójában nem: Isten megtartó hatalma volt az.
Annak a bárkának nem volt sem árbóca, sem vitorlája, sem pedig kormánykereke: csak Isten
kegyelmes keze tartotta vissza azt a törékeny bárkát attól, hogy atomjaira hulljon szét a
sziklákon és a hegyeken. Akkor mi a kapcsolat a két dolog között? Ez: Noé felhasználta az
Isten által előírt eszközöket, s az Ő kegyelme és hatalma által váltak ezek az eszközök
hatékonyakká a megtartására. Vajon a földművesnek ne kell munkálkodnia a földjén? Mégis
egyedül Isten az, aki a növekedést adja neki. Vajon nem kell betartanom a higiénia szabályait
és nem kell egészséges élelmet fogyasztanom? Mégis egyedül Isten az, Aki megáldja azt
nekem és így maradok egészséges. Így van ez a lelki dolgokkal is: az üdvösség egyedül a
kegyelem által nem zárja ki a kényszerítő szükségét annak, hogy használjuk az Isten által
kijelölt és előírt eszközöket.
Noé időbeli megmenekülése az özönvíztől kétségtelenül Isten választottjai örök
megszabadulásának vázlata az eljövendő haragtól: s itt is, mint mindenütt, az előkép pontos és
tökéletes. Semmiféle mesterkélt csűrés-csavarás sem képes nyíltan megszabadulni attól a
ténytől, hogy a bárkaépítés – a legköltségesebb és hatalmas munka! – eszköz volt az ő
megőrzésére. Akkor hát Noé esete világos példáját szolgáltatja az üdvözülésnek a
cselekedetek által? Ismét bártan azt válaszoljuk, hogy igen és nem. De a nehézség nagyon
megenyhül, ha észben tartjuk, hogy Noé már akkor üdvösségre jutott ember volt, mielőtt Isten
megparancsolta neki a bárkaépítést! Egy utalás az 1Móz6:8-9-re, összevetve a Zsid6:14, 22-
vel ezt eltéveszthetetlenül világossá teszi. De vajon nem ez tény nem bírálja felül mindazt,
amit az előző fejezetekben mondtunk? Egyáltalán nem. A keresztyén üdvösség nemcsak egy
múltbeli dolog (2Tim1:9), hanem jelen (Fil2:12) és a jövő (Rm13:11) dolga is! Bízunk benne,
hogy a nehézség megoldása egyre világosabbá válik, ahogyan haladunk előre az igeversre
vonatkozó magyarázatunkkal.
Mint arra korábban rámutattunk, a Zsid11 első három verse bevezető, a céljuk a hit
fontosságának és kiválóságának a felmutatása. Aztán a 4-7. versekben a hitélet körvonalait
látjuk: a 4. versben a kezdete látható, annak természete, amit tartalmaz, a 5.-ben, a 6. vers egy
figyelmeztetés és buzdítás, majd a 7. vers a végét mutatja be. Mielőtt elénk tárná a dicsőséges
célt, amit a hit élete elér, a 7. vers megadja annak másik oldalát, ami az 5. versben tárult
elénk: ott a halál világa fölé emelő hitet láttuk, amint a kegyelt birtokosának szívét a mennybe
emeli. De még mindig ebben a világban vagyunk, s ez az ellenkezés, a veszélyek, s pont
emiatt a próbák helye. Azaz, a 7. versben nemcsak azt látjuk, amit a hit megszerez, hanem azt
is, ahogyan megszerzi.
437
Ahogyan szükségesnek véltük visszatérni az 1Móz3 és 4-hez a Zsid11:4
értelmezéséhez, és az 1Móz5:24-hez a Zsid11:5 jelentésének kiderítéséhez, úgy kell most az
1Móz6-tal tanácskoznunk annak kiderítése végett, ami itt fel van vázolva. Az olvasó nézze át
az 1Móz6:5-22-t. Ott látjuk, amint a kíméletlen isteni ítélet kihirdettetett (13. vers), a
szabadulás útja lett bemutatva annak, aki „kegyelmet talált” az Úr szemében (14. vers), a
hitbéli engedelmességhez kellett folyamodni, ha menekülni akart az ítélet elől (14. vers), az
Isten által előírt eszközüket kellett használni (15. vers), s ezek használatával szerezte meg a
szabadulást. Hasonló módon mi is a legkomolyabb figyelmeztetést kapjuk az eljövendő
ítéletről, lásd 2Thessz1:7-8, 2Pt3:10-17. Az olvasó figyelje meg alaposan, hogy mindkét
említett igeszakasz az Isten gyermekeinek írott levelekben szerepel.
Azt kimondva fenn, hogy a Zsid11:7 megadja a másik oldalát annak, amit az 5. vers
mutat be lelkileg, úgy értjük, hogy megadja az igazság egyensúlyát. A legfontosabb ezt
észrevenni, mert különben nagyon hajlamosak vagyunk misztikus fogalmakat alkotni az 5.
versről és féloldalasok leszünk. A Sátán kész azt mondani nekünk, hogy az 5. vers egy
csodaszép ideált mutat be nekünk, de olyat, ami teljességgel megvalósíthatatlan a közönséges
emberek számára. Rendben van az igehirdetőknek, de lehetetlenség másoknak. Miután
elolvastuk az 5. vershez fűzötteket, sokan valószínűleg ezt mondják: mi nem
gondolkodhatunk állandóan a mennyei dolgokról. Nekünk megvannak a napi kötelességeink
itt lenn a Földön. Az egyetlen módja annak, hogy elérjük az 5. vers mércéjét az lenne, ha
bevonulnánk egy kolostorba vagy egy szerzetesrendbe, teljesen elzárva magunkat a világtól.
Ezt pedig Isten biztosan nem követeli tőlünk. Valóban nem: az volt a „sötét középkor” nagy
hibája.
házanépe megtartására bárkát készített”. Ez megadja nekünk az 5. vers másik oldalát.
Megmutatja, hogy vannak ellátandó kötelességeink a Földön, s utal arra, miképpen kell ezeket
ellátni: hit által, istenfélelemben, fenntartás nélkül engedelmeskedve a parancsainak. Sőt: a
mostani igevers ragaszkodik a tényhez (amire ma oly kevéssé figyelnek), miszerint e
köteleségek ellátása, a hit engedelmességének megadása Istennek elkerülhetetlenül szükséges
magához az üdvösségünkhöz. A lélek „üdvössége” egyelőre még a jövő: figyeljük meg,
figyeljük meg: „megtartás” és nem „üdvösség” szerepel itt, v. ö. 1Pt1:5. Ahhoz, hogy
megmeneküljünk a bűn megsemmisítő hatalmától, a világ megrontó csábításaitól, és a Sátán
elnyelő támadásait, a Krisztus iránti engedelmesség úját kell taposnunk (Zsid5:9), mert csak
ott menekülünk meg ezektől a halálos ellenségektől. Az olvasó imádságos szívvel
elmélkedjen az alábbi igeszakaszokon: Lk14:26-27, 33, Rm8:13, 1Kor9:27, Kol3:5, Zsid3:12,
14.
A Zsid11:5 és 7 egymást kiegészítők. Az 5. vers azt mutatja meg, hogy a hot
gyakorlásával az érzelmeink a Föld fölé emelkednek és az odafelvalókra irányulnak. A 7. vers
arra tanít minket, hogy az életünket a Földön mennyei alapelvekkel kell irányítani. Az igazi
keresztyén egy, a Földön élő mennyei ember, azaz, őt lelki és isteni alapelvek irányítják, nem
pedig a testi indítékok és a világi érdekek. A keresztyén is megtesz nagyon sok mindent, amit
a nem keresztyének tesznek meg, de mégis, nagyon más céllal és szándékkal. Mindaz, amit
teszek, az Isten iránti engedelmességben kell megtennem, örömteli válaszképpen az Ő
kijelentett akaratára. Legyünk konkrétak és menjünk bele a részletekbe. Olvassa el a
keresztyén feleség az Ef5:22-24-et, a férj pedig az 5:25-31-et, majd ismerjék fel mindketten,
hogy a férjnek engedelmeskedve és a feleséget szeretve Istennek engedelmeskednek.
Elmélkedjenek a keresztyén alkalmazottak az Ef6:5-7 felett és ismerjék fel, hogy az uraiknak
engedelmeskedve az Úrnak engedelmeskednek, ellenkező esetben, ellenük duzzogva vagy
beszélve az Úr ellen zúgolódnak!
S az efféle, Isten parancsolatai iránti engedelmesség az élet közönséges viszonyaiban
szükséges az üdvösséghez. Ha ez meghökkenti az olvasót, nézze meg az ellenkezőjét. Azok a
438
rendeléseket és parancsokat Isten adta nekünk, s azokat figyelmen kívül hagyni lázadás,
elvetni pedig a teljesítésüket dac. S senki nem léphet be a mennybe, aki Isten ellen lázad.
Amíg az akaratunk meg nem törik, amíg a szívünk nem hódol be Istennek, addig nincs bibliai
garanciánk arra következtetni, hogy Ő elkezdte a jó munkát bennünk (Fil1:6). „A ki ezt
mondja: Ismerem őt, és az ő parancsolatait nem tartja meg, hazug az, és nincs meg abban az
igazság.” (1Jn2:4) Az egyetlen út, amelyik a mennybe vezet, az Isten parancsolatai iránti
engedelmességben járás.
S a lélek üdvössége annak az útnak a végén található. Vajon nem kiált fel az olvasó:
én azt hittem, hogy az az út elején található, és senki más, csak az újjászületett ember járhatott
vagy járhat azon? Bizonyos szempontból ez teljes mértékben igaz. Amikor valóban megtér
egy bűnös, akkor megmenekül a bűnei örök büntetésétől és „megszabadul az eljövendő
haragtól”. De addig van ott és aztán azonnal a mennybe megy? Néhány rendkívül ritka
kivételtől eltekintve nem. Ehelyett Isten itt hagyja őt ebben a világban. S ez a világ veszélyes
hely a mindenfelől jövő kísértések miatt, hogy térjünk vissza annak útjaihoz s gyönyöreihez.
Sőt, Isten ítélete is felette lóg, s egy napon majd lángra lobbantja és felemészti. S ki kerüli el
azt a pusztulást? Csak azok, akik Noéhoz hasonlóan rendelkeznek hittel, amit megindít a
félelem és az engedelmeséget eredményez. De most nagyon itt az ideje, hogy közelebbről is
megvizsgáljuk a 7. vers részleteit.
házanépe megtartására bárkát készített.” Ó, itt a kulcs az igevershez, közvetlenül az ajtaján
lóg annak. Mind Isten választottjainak mindegyike, Noé is kegyelem által menekült meg a
hiten keresztül, de nem olyan hit által, ami tétlen volt: az Ef2:10 követi a 9. verset! A hit volt
minden cselekedetének az indítórugója, olyan hit, ami sokkal több volt puszta intellektuális
egyetértésnél: természetfeletti alapelem volt, amit a szuverén kegyelem munkált ki benne.
Isten elhatározta, hogy vízözönt küld és megsemmisíti a megromlott Földet, de mielőtt ezt
megtette volna, megismertette Noét a céljával. Ugyanezt teszi velünk is, lásd Rm1:18. Az az
isteni figyelmeztetés volt Noé hitének az alapja. Nem vitatta annak szavahihetőségét, nem is
okoskodott arról, hanem hitt Istennek. A fenyegetés, valamint Isten ígérete a hit tárgya, Isten
igazságát kell szemmel tartani ugyanúgy, mint az Ő kegyelmét!
Az emberi értelem teljesen ellentmondott annak, amit Isten megismertetett Noéval.
Addig nem volt eső (1Móz2:6), akkor hát miért várnának egy mindent elborító özönvizet?
Teljesen valószínűtlennek látszott, hogy Isten megsemmisítse az egész emberi fajt és így a
könyörületét teljesen elnyelje az bosszúálló igazságossága. A fenyegető ítélet nagyon
távolinak tűnt (120 év, 1Móz6:3), s az alatt az idő alatt a világ megtérhetett és megújulhatott.
Amikor prédikált az embereknek (2Pt2:5), senki sem hitt az üzenetének, kiért kellett hát
annyira félősnek lennie, amikor mindenki más olyan könnyű életet élt? Felépíteni egy ennyire
hatalmas bárkát abnormális vállalás volt és magában foglalta a kortársai gúnyolódásait is. S
ha el is jön az özönvíz, hogyan lenne képes a bárka úszni ennyire súlyos teherrel, amikor
nincs sem horgonya, ami rögzítené, sem árbóca és vitorlája, ami megtámasztaná, sem pedig
kormánykereke, ami irányítaná? Vajon nem teljesen kivitelezhetetlen volt az egész dolog, hisz
Noénak nem voltak tengerészeti tapasztalatai? Aztán neki és a családjának egy lepecsételt
bárkában lakozni ki tudja meddig, nem volt kívánatos kilátás a test és a vér számára. De
mindezek ellen a testi ellenvetések ellen a hit szilárd ellenállást kínált, és hitt Istennek!
„Félelemtől indíttatva.”41 Ez bizonyította a hit valóságát és erejét, mert az üdvözítő hit
nemcsak „a szeretet által munkálkodó hit” (Gal5:6), hanem „félelemmel és rettegéssel” is
(Fil2:12). Isten félelemmel vegyes tisztelete biztos gyümölcse az üdvözítő hitnek. Az a hit
cselekedett üdvös hajtóerőként Noéban, és működött hatékony indítékként a bárkaépítésben.
„Az, hogy hitt Isten szavának, ez volt a rá gyakorolt hatása… tiszteletteljes félelem volt ez
41
Károlinál: megintetvén a még nem látott dolgok felől – a ford.
439
Isten fenyegetései iránt, s nem aggódó félelem a fenyegető rossz miatt. A neki adott
figyelmeztetésben Isten nagyságát, szentségét és hatalmát tartotta szem előtt, a szent
természetének jellemzőihez illő bosszúval egyetemben, amivel a világot készült sújtani. Látva
Istent hit által ebben a megjelenésben, eltelt félelemmel vegyes tisztelettel Iránta. Lásd
Hab3:16, Zsolt119:120, Mal2:5.” (John Owen)
„Házanépe megtartására bárkát készített.” Ahogyan Matthew Henry mondja: „A hit
először az érzelmeinkre hat, majd utána a cselekedeteinkre.” „A hit cselekedetek nélkül
megholt”, (Jak2:20), különösen az engedelmesség cselekedetei. „És úgy cselekedék Noé; a
mint parancsolta vala néki Isten, mindent akképen cselekedék” (1Móz6:22). A kiváltságok és
a kötelességek elválaszthatatlanul kapcsolódnak egybe, ám a kötelességeket soha nem
teljesítik ott, ahol hiányzik a hit. Noé a hite miatt tartott ki a fáradságos munkájában, sok
nehézség és csüggedés közepette. Azaz, a bárkaépítése a hit és a türelem munkája volt, eszköz
a fennmaradásra, mert Isten vele kötött szövetsége (1Móz6:18) nem akadályozta őt az
eszközök szorgalmas használatában. S így előképe Krisztusnak. Mivel hitbéli
engedelmességgel készítette a bárkát, így a hitbéli engedelmesség „tartotta meg a házanépét”.
Isten mindig megtiszteli azokat, akik Őt tisztelik. Ez az időbeli szabadulás a jelképe volt az
örök üdvösségnek, amire mi törekszünk, mert vegyük észre, hogy az özönvíz előttiek
pusztulása is örök volt, mert a lelkük most „börtönben van” (1Pt3:19)! Vegyük észre azt is,
hogy a mi felelősségünk keresni a magunk és a ránk bízottak üdvösségét: lásd Csel2:40,
1Tim4:16.
„A mely által kárhoztatá e világot.” Utalás ez minden megelőzőre- A saját példájával,
az Isten figyelmeztetésébe vetett hite által, Isten szentsége és igazsága iránti félelemmel
vegyes tiszteletével, a fenntartás nélküli, lankadatlan engedelmességével a bárka
elkészítésében Noé „kárhoztatta” a hitetlen, nemtörődöm, istentelen népséget önmaga körül.
Valakiről akkor mondjuk, hogy „kárhoztatja” a másikat, mikor az istenfélő tetteivel
megmutatja, mit kellene tenni a másiknak, aki, ha nem teszi, ezáltal a vétkessége fokozódik,
lásd Mt12:41-42. A szombat megtartója „kárhoztatja” a megszegőjét. Noé szorgalmas és
költséges munkálkodása fokozta a gondtalanok vétkességét, akik a hamis biztonságban éltek.
Noha nem vagyunk képesek megtéríteni a gonoszokat, mégis ügyelnünk kell arra, hogy a
személyes kegyesség olyan példáját mutassuk nekik, amitől „menthetetlenekké” válnak.
„És a hitből való igazságnak örökösévé lett.” Az itt szóban forgó „igazság” Krisztus
tökéletes engedelmessége, amit Isten mindenkinek tulajdonít, akik üdvözítő hittel hisznek az
Ő Fiában: Jer23:6, Rm5:19, 2Kor5:21. Ezt az igazságot néha abszolút módon „Isten
igazságának” nevezik (Rm1:17 stb.), néha „az igazság ajándékának... az egy Jézus Krisztus
által” (Rm5:17), néha pedig az „Istentől való igazságnak a hit alapján” (Fil3:9).
Mindegyikben a Krisztus igazsága által a hiten keresztül nekünk tulajdonított ingyenes és
ellenszolgáltatás nélküli megigazulásunkról van szó. Annak kimondása, hogy Noé ennek az
igazságnak az „örökösévé” lett, kettős jelentősége lehet. Először is, a hit engedelmessége által
tett bizonyságot arról, hogy ő egy megigazult ember (1Móz6:9), ahogyan Ábrahám is, amikor
fel készült áldozni Izsákot (Jak2:21). Másodszor, megalapozta a jogcímét arra az
igazságosságra, amiről itt, mint „örökségről” van szó.: ellentétben Ézsauval, aki megvetette
ezt. Ezt az igazságosságot, amit Krisztus vásárolt meg a népe számára, nevezi itt
„örökségnek”, hogy kihangsúlyozza a méltóságát és a kiválóságát, magasztalja a
birtoklásának ingyenességét és kijelentse annak bizonyos mivoltát és sérthetetlenségét.
Az örökségünk tényleges birtokba vétele egyelőre még a jövő eseménye. „Hogy az ő
kegyelméből megigazulván, örökösök legyünk az örök élet reménysége szerint.” (Tit3:7). A
nagy kérdés, amit mindannyiunknak meg kell válaszolni: Én „örökös” vagyok? Ennek
megtételét elősegítendő hadd kérdezzem meg: Van-e bennem ilyen lelkület? Az-e a fő
gondom, hogy biztos legyek az elsőszülöttségi jogomban? Helyezem-e Isten és az Ő
igazságának követelményeit (Mt6:33) minden más elé? Vannak-e olyan gondolataim az
440
osztályrészem áldottságáról Krisztusban, hogy semmi sem indíthat engem annak eladására
vagy megosztására (Zsid12:16)? Vajon be van-e csomagolva a szívem ebben az öröksége úgy,
hogy fohászkodok magamban, „várván a fiúságot” (Rm8:23)? Járok-e hit által az
istenfélelemben, szorgalmasan ügyelve a parancsaira, kárhoztatva ezzel a világot? Ha igen:
háromszorosan áldott vagyok, s hamarosan üdvözükök, hogy „többé ne vétkezzek”.
Ábrahám elhívása
Zsid11:8
8. Hit által engedelmeskedett Ábrahám, mikor elhívatott, hogy menjen ki arra a

helyre, a melyet örökölendő vala, és kiméne, nem tudván, hová megy.
„Az apostol szándéka ebben a fejezetben annak bizonyítása, hogy a hit tantétele egy
régi tantétel, és a hitet mindig is a nem látható dolgokkal kapcsolatban gyakorolták, az nincs
kitéve az érzéke és az értelem ítéletének. Mindkét pontot bizonyította a vízözön előtti ősatyák
példáival, s most elkezdi bizonyítani ezeket azok példáival, akik a hit kiválóságai voltak a
vízözönt követően. Legelőször is Ábrahámot veszi elő alkalmas példaként, ő volt a hívők
atyja, s olyasvalaki, akivel a zsidók dicsekedtek. Az ő élete nem volt más, mint a hit
folyamatos gyakorlása, ezért részletezte Ábrahámot minden más pátriárkánál jobban. Az első
dolog, amiért a Szentírás dicséri Ábrahámot, az Isten iránti engedelmessége volt, amikor Ő
kihívta az országából: az apostol most megmutatja, hogy ez a hit hatása volt.” (T. Manton,
1660)
A Zsid11 második szakasza a most vizsgált verssel kezdődik. Amint rámutattunk a
korábbi részben, a 4-7. verse a hitélet körvonalait vázolják fel. A 4. versben azt látjuk, ahol a
hitélet kezdődik, nevezetesen azon a ponton, ahol a lelkiismeret ráébred az elveszett
helyzetünkre, ahol a lélek teljese átadja magát Istennek, s ahol a szív belenyugszik a Krisztus,
a mi Kezesünk által adott tökéletes elégtételbe. Az 5. versben látjuk a hitélet jellegét: az
Istennek tetszés, a Vele járás folytán a szív a halál világa fölé emelkedik. a 6-7. versek a
hitélet célját mutatják be nekünk: Isten szorgalmas keresése, az istenfélelem által azoknak az
eszközöknek a használatára indult szív, amiket Ő jelölt ki és írt elő, ami a lélek üdvösségét
eredményezi és megszilárdítja a jogcímét arra, hogy az igazság örökösévé válhasson hit által.
Csodálatosan átfogó ezeknek a nyitó verseknek a tartalma és jól megfizeti az imádságos
diákot, aki újra és újra elmélkedik felettük.
A 8. verstől kezdve a fejezet végéig a Szentlélek több részletet ad közre a hitéletről,
különböző irányokból nézve azt, szemlélve a különböző összetevőit, s elénk tárva a különféle
próbákat, aminek ki van téve, valamint az áldott győzelmeket, amiket az isteni kegyelem
enged kivívni. Alkalmasan nyílik ez az új szakasz Ábrahám esetének bemutatásával. Az ő
korában kezdődött el az emberiség új és fontos korszaka. Eddig Isten általános kapcsolatot
tartott fenn az egész emberi fajjal, de a Bábel tornyánál az a kapcsolat megtört. Ott történt az,
hogy az emberiség egésze eljutott az Alkotójuk elleni lázadás csúcsára, aminek következtében
elvetette őket. Addig a pontig lehet visszavezetni a „pogányságot”: olvassuk el a Rm1:18-30-
at ezzel kapcsolatban. Ettől kezdve Isten foglalkozása az emberekkel jóformán Ábrahámra és
az utódaira korlátozódott.
Az, hogy a mostani fejezet új szakasza a 8. verssel kezdődik, további bizonyítékot
nyer abból, hogy Ábrahámot „minden hívő atyjának” nevezik (Rm4:11), ami nemcsak azt
jelenti, hogy ő (mondhatni) a földi feje a kegyelmi kiválasztás egészének, hanem olyasvalaki,
akinek a hasonlóságához idomulnak a lelki gyermekei is. Van családi hasonlóság Ábrahám és
a valódi keresztyének között, mert ha Krisztuséi vagyunk, akkor „az Ábrahám magva
vagyunk, és ígéret szerint örökösök” (Gal3:29), mivel „a kik hitből vannak, azok az Ábrahám
441
fiai” (Gal3:7), amit az bizonyít, hogy „az Ábrahám dolgait cselekedik” (Jn8:39), mert ezek a
jelei az azonosságban. Hasonlóképpen jelentette ki Krisztus a farizeusokról: „Ti az ördög
atyától valók vagytok, és a ti atyátok kívánságait (vágyait és parancsait) akarjátok teljesíteni”
(Jn8:44). A gonoszok a Gonosz családi hasonlóságát hordozzák. „Ábrahám atyasága” kettős:
természetes, mint a fizikai mag ősatyja, és lelki, mint minta, amihez a gyermekei erkölcsileg
igazodnak.
„Hit által engedelmeskedett Ábrahám, mikor elhívatott, hogy menjen ki arra a helyre,
a melyet örökölendő vala, és kiméne, nem tudván, hová megy.” (8. vers) Amikor elkezdjük
ezt a verset tanulmányozni, az első dolgunk azt megállapítani, hogy meggyőződjünk a
számunkra szóló jelentéséről és üzenetéről napjainkban. Ennek megállapítása végett el kell
kezdenünk keresni, minek az előképe rajzolódott ki az itt feljegyzett hatalmas eseményben.
Egy kis elmélkedés világossá fogja tenni, hogy a központi dolog, amire utal, az isteni elhívás,
aminek Ábrahám lett a címzettje. Ezt megerősíti az utalás az 1Móz12:1-re, ahol annak a
történelmi feljegyzését olvashatjuk, amire a Szentlélek az apostol által itt utal. Ennek további
bizonyítékát adja a Csel7:2-3. Ennek kell a kiindulópontnak lennie.
„Tudjuk pedig, hogy azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van, mint a kik az
ő végzése szerint hivatalosak.” (Rm8:28) Két különböző „elhívást” említ a Szentírás Istentől:
egy általánost és egy konkrétat, egy külsőt és egy belsőt, egy hatástalant és egy hatékonyt. Az
általános, külső és hatástalan „elhívás” mindenkinek megadatik, akik hallják az evangéliumot,
vagy eljutnak az Íge hallására. Ezt az elhívást mindenki visszautasítja. Ezt az alábbi
igeszakaszokban találjuk: „Tinéktek kiáltok, férfiak; és az én szóm az emberek fiaihoz van!”
(Péld8:4). „Mert sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak.” (Mt20:16) „És
elküldé szolgáját a vacsora idején, hogy megmondja a hivatalosoknak: Jertek el, mert immár
minden kész! És mindnyájan egyenlőképen kezdék magokat mentegetni.” (Lk14:17-18)
„Mivelhogy hívtalak titeket, és vonakodtatok, kiterjesztém az én kezemet, és senki eszébe
nem vette” stb. (Péld1:24-28)
A speciális, belső és hatékony „elhívás” csak Isten választottjaihoz jut el. Erre minden
kegyelt, aki megkapja, válaszol. Erre az alábbi igeszakaszok utalnak: „a halottak hallják az
Isten Fiának szavát, és a kik hallják, élnek” (Jn5:25). „A maga juhait nevökön szólítja, és
kivezeti őket. És mikor kiereszti az ő juhait, előttök megy; és a juhok követik őt, mert ismerik
az ő hangját… Más juhaim is vannak nékem, a melyek nem ebből az akolból valók: azokat is
elő kell hoznom, és hallgatnak majd az én szómra” (Jn10:3-4, 16). „A kiket elhívott, azokat
meg is igazította” (Rm8:30). „Nem sokan hívattak bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasak,
nem sokan nemesek; Hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy
megszégyenítse a bölcseket” (1Kor1:26-27). Ezt az elhívást szemléltetik és példázzák az
olyan esetek, mint Mátéé (Lk5:27-28), Zákeusé (Lk19:5-6), a tarsusi Saulusé (Csel9:4-5).
Az egyéni, belső és ellenállhatatlan elhívás Isten szuverén kegyelmének a munkája,
amihez a mindenható hatalom társul, megelevenítve azokat, akik holtak a vétkeikben s a
bűneikben, lelki életet ültetve beléjük. Ez az isteni elhívás a megújulás vagy újjászületés,
amikor a kegyelt címzettje kikerül „a sötétségből az Ő csodálatos világosságára” (1Pt2:9).
Nos, ez áll előttünk a Zsid11:8-ban, ami további bizonyítékát szolgáltatja annak, hogy ez az
igevers új szakaszt kezd a fejezetben. A csodálatos elhívás, amit Ábrahám kapott Istentől
szükségszerűen a hitélet Szentlélek által adott részletes leírásának az élére került:
szükségszerűen, mondjuk, mert maga a hit teljességgel lehetetlen, amíg a lélek nincs isteni
módon megelevenítve.
Először nézzük meg azt az állapotot, amiben Ábrahám volt addig, amíg meg nem
kapta Isten elhívását. Az ő megtekintése az újjá nem született állapotában olyan kötelezettség,
amit a Szentlélek szabott ki az ókori Izraelre: „tekintsetek a kőszálra, a melyből
kivágattattatok, és a kútfő nyílására, a melyből kiásattatok! Tekintsetek Ábrahámra, atyátokra,
és Sárára, a ki titeket szűlt” (Ézs51:1-2). Segítséget kapunk a Józs24:2-től: „Ezt mondja az Úr,
442
Izráelnek Istene: A folyóvizen túl lakoztak régenten a ti atyáitok: Tháré, Ábrahámnak atyja és
Nákhórnak atyja, és idegen isteneknek szolgáltak vala.” Ábrahám tehát egy pogány családhoz
tartozott és hetvenéves koráig egy nagyvárosban élt. Nem kétséges, hogy ugyanúgy élt, mint a
kortársai, megelégedve a „moslékkal”, amivel a disznókat etették, keveset vagy egyáltalán
semmit sem gondolva az Odaátról. Így van ez Isten mindegyik választottjával, míg el nem jut
hozzájuk az isteni elhívás és meg nem állítja őket az önző, őrült és pusztító útjukon.
„A dicsőségnek Istene megjelenék a mi atyánknak, Ábrahámnak, mikor
Mezopotámiában vala, minekelőtte Háránban lakott,” (Csel7:2). Milyen csodálatos kegyelem!
A dicsőség Istene leereszkedett, hogy közeledjen és kijelentse Magát olyasvalakinek, aki
bűnbe süllyedt, bálványimádásba merült és semmit sem törődött Isten tisztességével. Nem
volt Ábrahámban semmi, ami megérdemelte volna Isten figyelmét, még kevésbé, ami
kiérdemelhette volna az Ő megbecsülését. Sőt mi több: nemcsak Isten kegyelme volt itt
jelesen nyilvánvaló, hanem az Ő kegyelmének szuverenitása is megmutatkozott abban,
ahogyan elkülönítette őt a kortársai közül. Ahogyan az Ézs51:2-ben mondja: „egymagát
hívtam el őt, és megáldám”. „Miért nem hívta el Isten az atyját és a rokonságát, arra nem lehet
más válasz, mint az, hogy Isten azon könyörül, akin akar (Rm9:18). Elhívta Izsákot és
elvetette Ismáelt; szerette Jákobot és gyűlölte Ézsaut; felvette Ábelt és hátra hagyta Káint:
azért, mert akarja, és semmi más, számunkra ismerős ok miatt.” (W. Perkins, 1595).
„A dicsőségnek Istene megjelenék a mi atyánknak, Ábrahámnak” (Csel7:2). Mindazt,
ami benne foglaltatik ezekben a szavakban, nem ismerjük, például nem mondhatjuk meg,
miképpen „jelent meg” neki Isten. De két dologban biztosak lehetünk: Ábrahám életében
először vált Isten élő Valósággá a számára, továbbá azt is észrevette, hogy Ő mindenestől
dicsőséges Lény. Így van ez előbb-utóbb Isten minden választottjának személyes
tapasztalatában is. a világiasságuk közepette, az önkeresésben és az önszórakoztatásban egy
napon Ő, Akiről a leghomályosabb elképzeléseik sincsenek, s Akit igyekeznek elűzni a
gondolataikból, megjelenik előttük, megrettentve a szíveiket, felébresztve, majd vonzani
kezdve őket. S ekkor mondják ezt: „Az én fülemnek hallásával hallottam felőled, most pedig
szemeimmel látlak téged.” (Jób42:5)
Ó, kedves olvasó, mi nemcsak egy könyvet akarunk írni, hanem azt szeretnénk, ha
Isten arra használna, hogy határozott üzenetet küldjön általunk a szíved legbelső részébe.
Engedd hát meg. hogy megkérdezzünk: Ismersz azok közül bármit, amiről az előző
bekezdésben volt szó? Isten már élő Valósággá vált a lelked számára? Valóban közel jött
hozzád, megjelentette Magát az ámulatra indító Fenségében, közvetlen és személyes módon
foglalkozva a lelkeddel? Ez lényegi kérdés, mert ha nem foglalkozott itt veled személyesen a
kegyelem keretein belül, akkor majd később foglalkozik veled személyesen az
igazságszolgáltatás és az ítélet keretein belül. Azért „keressétek az Urat, a míg megtalálható,
hívjátok őt segítségül, a míg közel van”. (Ézs55:6).
Ez tehát az egyik fontos összetevője a megújulásnak: Isten kegyesen ad személyes
kijelentést Önmagáról a léleknek. Az eredménye pedig az, hogy Ő „a ki szólt: setétségből
világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a mi szívünkben az Isten dicsősége ismeretének
a Jézus Krisztus arczán való világoltatása végett.” (2Kor4:6) A kegyelt személy, akiben a
kegyelemnek ez a csodája végbemegy, most kikerül abból a félelmetes állapotból, amibe a
természeténél fogva került, amiben az „érzéki ember pedig nem foghatja meg az Isten
Lelkének dolgait: mert bolondságok néki; meg sem értheti, mivelhogy lelkiképen ítéltetnek
meg” (1Kor2:14). Ilyen félelmetes az az állapot, amelyben minden újjá nem született ember
van, s akik úgy vannak leírva, mint „kik értelmökben meghomályosodtak, elidegenültek az
isteni élettől a tudatlanság miatt, mely az ő szívök keménysége miatt van bennök” (Ef4:18).
De az újjászületéskor a lélek megszabadul a bűn és a romlottság félelmetes sötétségétől,
amibe Ádám bukása vitte bele minden leszármazottját, s kijut Isten csodálatos és dicsőséges
világosságára.
443
A következőkben vegyük górcső alá az Ábrahám által az Istentől kapott elhívás
kísérőjelenségeit vagy feltételeit. Ennek feljegyzését az 1Móz12:1-ben találjuk: „Eredj ki a te
földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, a melyet én mutatok
néked.” Micsoda próbája volt ez a hitnek! Micsoda próbája a testnek és a vérnek! Ábrahám
már hetvenéves volt, s a hosszú utazások és a régi kapcsolatok megszakítása nem tűnik
örömtelinek az idős emberek számára. Elhagyni a szülőföldjét, feladni az otthonát és a
vagyonát, elszakítani a családi kötelékeket és maga mögött hagyni a szeretteit, feladni a jelen
biztonságát (ami annak tűnt az emberi értelem számára) a jövőbeli bizonytalanságért,
elindulni ki tudja, hová, kemény és nyers dolognak tűnhetett a természetes érzelmek számára.
Miért kell hát Istennek ezt a követelést megfogalmaznia? Ábrahám próbára tétele végett, és
azért, hogy halálos csapást mérve a természetes romlottságára bemutathassa a kegyelmének
nagyságát. Nekünk azonban valami még mélyebbet kell keresnünk, olyasvalamit, ami
közvetlenül ránk vonatkozik.
Mint arra a fentiekben rámutattunk, Isten megjelenése Ábrahámnak és a neki adott
elhívás a kegyelemnek ama csodájáról beszél, ami az újjászületéskor megy végbe a lélekben.
Annak az újjászületésnek a bizonyítéka a valódi megtérés: az pedig az a teljes szakítás a régi
élettel, belsővel és külsővel egyaránt, ami megadja az újjászületés bizonyítékát. Minden
újjászületett elme számára világos, hogy amikor a lélek Isten valóságos és személyes
megnyilatkozásának kegyelmében részesül, akkor felindulást vagy választ várnak tőle.
Egyszerűen lehetetlenség, hogy a régi életmódját folytassa. Új cél van előtte, új kapcsolatot
létesített, új vágyak töltik el a szívét és új felelősségeket támasztanak vele szemben. Abban a
pillanatban, amikor az ember ténylegesen felfogja azt, hogy Istennel van dolga, gyökeres
változásnak kell végbemennie: „Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek
elmúltak, ímé, újjá lett minden.” (2Kor5:17)
Az elhívás, amit Ábrahám kapott Istentől, kettős válaszreakciót követelt meg tőle: el
kellett hagynia a szülőföldjét és el kellett válnia a rokonaitól. Mi hát a lelki jelentősége
ezeknek a dolgoknak? Emlékezzünk rá, hogy Ábrahám volt a minta-eset, mert ő az „atyja”
minden keresztyénnek, s a gyermekeknek hasonlókká kell válniuk a családhoz. Ábrahám a
prototípusa azoknak, akik „szent atyafiak, mennyei elhívásnak részesei” (Zsid3:1). Nos a lelki
vonatkozása annak, ami Ábrahám elhívásában körvonalazódott, kettős: doktrínális és
gyakorlati, jogi és tapasztalati. Vegyük ezeket röviden külön-külön is fontolóra.
Az „eredj ki a te földedből” abban a tényben találja meg a párját, hogy a keresztyén
az, aki kegyelem, Krisztus megváltói munkája és a Szentlélek csodálatos működése által
megszabadul a régi helyzetéből. A természeténél fogva a keresztyén „a világ” tagja volt,
aminek egésze „a gonoszságban vesztegel” (1Jn5:19), s így a pusztulás felé halad. De Isten
választottjai megszabadultak ettől: Krisztus „adta önmagát a mi bűneinkért, hogy
kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból, az Istennek és a mi Atyánknak akarata
szerint” (Gal1:4). Ezért mondja a sajátjainak: „mivelhogy nem vagytok e világból, hanem én
választottalak ki magamnak titeket e világból, azért gyűlöl titeket a világ” (Jn15:19).
Az „eredj ki a te földedből” először is abban teljesedik be, amikor a keresztyén
megszabadul a régi állapotából, nevezetesen „a testből”: „Tudván azt, hogy a mi ó emberünk
ő vele megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a
bűnnek” (Rm6:6). Ő most már egy új család tagjává vált. „Lássátok milyen nagy szeretetet
adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk!” (1Jn3:1) Ő most egységbe került az új
„rokonsággal”, mert minden újjászületett lélek a bátyja és a nővére Krisztusban: „A kik pedig
testben vannak, nem lehetnek kedvesek Isten előtt. De ti nem vagytok testben, hanem
lélekben, ha ugyan az Isten Lelke lakik bennetek.” (Rm8:8-9)
Nos, amire épp most mutattunk rá a fentiekben, az isteni oldalról beteljesedett tény.
Jogilag a keresztyén nem tartozik többé „a világhoz”, és nincs többé „testben”. De ennek meg
kell valósulnia a gyakorlatban az emberi oldalról, s be kell bizonyosodnia a tényleges
444
megtapasztalásunkban. Miután „a mi országunk mennyekben van” (Fil3:20), itt
„idegenekként és vándorokként” kell élnünk. Megkövetelik tőlünk a gyakorlati elkülönülést a
világtól, mert „a világ barátsága ellenségeskedés az Istennel” (Jak4:4), és ezért mondja Isten:
„Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában… menjetek ki közülök, és szakadjatok el”
(2Kor6:14, 17). Így, bár a „test” még mindig bennünk van, annak gyeplőjét nem engedjük
szabadon. „Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti
testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket.” (Rm12:1) „A
testet ne tápláljátok a kívánságokra” (Rm13:14). „Öldököljétek meg azért a ti földi
tagjaitokat” (Kol3:5).
Krisztusnak a népével szembe támasztott követelései kiemelkedők. Emlékezteti őket
arra, hogy „nem a magatokéi vagytok mert áron vétettetek meg” (1Kor6:19-20). Ezért
mondja: „Ha valaki én hozzám jő, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és
gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én
tanítványom.” (Lk14:26) A válaszreakciójuk pedig ez: „A kik pedig Krisztuséi, a testet
megfeszítették indulataival és kívánságaival együtt.” (Gal5:24) Azaz, annak az elhívásnak a
feltételei vannak a mi szíveinknek is címezve, amit Ábrahám kapott Istentől. A régi élettel
való teljes szakítás van tőlünk megkövetelve.
A világtól történő gyakorlati elkülönülés fontos. Ennek az előképét látjuk a régi
időkből Ábrahám leszármazottjainak történetében. Ők letelepedtek Egyiptomban, ami a világ
jelképe, majd utána bejöttek a bárány vére alá, s mielőtt beléptek volna a Kánaánba (a menny
jelképe), el kellett hagyniuk a fáraó földjét. Ezért is mondja Isten a ki Kezesünkről:
„Égyiptomból hívtam ki az én fiamat” (Mt2:15): a Főnek igazodnia kell a tagokhoz, a
tagoknak pedig a Főjükhöz. A test gyakorlati megöldöklése ugyanolyan fontos, „mert, ha test
szerint éltek, meghaltok (örökre); de ha a test cselekedeteit a lélekkel megöldökölitek, éltek
(örökké)” (Rm8:13), „mert a ki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet; a ki pedig vet a
léleknek, a lélekből arat örök életet” (Gal6:8).
a melyet örökölendő vala, és kiméne, nem tudván, hová megy.” Ez az igevers, az 1Móz12:1
fényében olvasva világosan jelzi, hogy Isten a főhelyet követelte meg Ábrahám
vonzalmaiban. Az életét többé nem a saját akarata, az önszeretet és az önös örömszerzés
szabályozta: az ént teljesen félre kellett állítani, „meg kellett feszíteni”. Ezért Isten akaratának
és szavának kellett kormányoznia és irányítania őt minden dologban. Ezért egy otthontalan
embernek kellett lennie a Földön, olyannak, aki az otthonát a mennyben keresi, s azt az
egyedüli utat kellett járnia, ami oda vezet.
Most már nagyon nyilvánvalónak kell lennie a fentiekben elmondottakból, hogy az
újjászületés vagy a hatékony elhívás Istentől egy csoda, ami olyan messze felette áll a
természet hatáskörének, mint a menny a Földnek. Amikor Isten személye kijelentést ad
Önmagáról a léleknek, ehhez a kegyelem természetfeletti megadása is társul, ami
természetfeletti gyümölcsöt terem. Ábrahám természetével ellentétes volt elhagyni az otthonát
és az országát, s elindulni „nem tudván hova”. Ugyanolyan ellentétes a keresztyén
természetével is elszakadni a világtól és megfeszíteni a testet. Az isteni kegyelem csodájának
kell kimunkálódnia benne, mielőtt bárki ténylegesen megtagadná a testet és az Isten iránti
teljes alávettetésben élne. S ez annak kimondására vezet minket, hogy az újjászületés valódi
esetei sokkalta ritkábbak, mint azt sokan feltételezik. Ábrahám lelki gyermekei nagyon távol
állnak attól, hogy nagy számú társaságot alkossanak, ami teljesen nyilvánvaló abból a tényből,
hogy valóban kevesen hordozzák az ő hasonlóságát. A minket körülvevő hitvalló
keresztyének ezrei közül hányan mutatják ki Ábrahám hitét vagy cselekszik Ábrahám
cselekedeteit?
a melyet örökölendő vala, és kiméne, nem tudván, hová megy.” Ez az igevers annak a
445
fényében olvasva, amire a figyelmünket irányítottuk, nem más, mint Ábrahám
engedelmessége. A vándor hite az, ami odafigyel Isten parancsolatjaira és az Ő ígéreteire
támaszkodik. Kedves olvasó, ne hibázz ezen a ponton: Krisztus az „örök idvesség szerzője lett
mindazokra nézve, a kik neki engedelmeskednek” (Zsid5:9). Ábrahám fenntartás nélkül
átadta magát Isten kezébe, behódolt az úri mivoltának, és az Ő bölcsességét tulajdonította a
legalkalmasabbnak arra, hogy irányítsa őt. S nekünk is ezt kell tennünk, vagy soha nem
„vitetünk Ábrahám kebelébe” (Lk16:22).
Ábrahám „engedelmeskedett és kiment”. Két dolgot látunk itt: az „engedelmeskedett”
az elméje egyetértését jelzi, a „kiment” pedig a tényleges tevékenységéről beszél. Nem csak
szavakban, de tettekben is engedelmeskedett. Ebben szöges ellentétben állt a Mt21:30-ben
említett lázadóval: „Én elmegyek, uram; de nem méne el”. „Az üdvözítő hit első cselekedete
Isten természete végtelen nagyságának, jóságának és egyéb kiválóságainak felfedezésében és
meglátásában rejlik, aminek következtében a kötelességünknek tartjuk az elhívására, a
parancsára és az ígéretére megtagadni önmagunkat, feladni mindent és ennek megfelelően
eljárni.” (John Owen) Ilyennek kell lennie az engedelmességünknek Isten elhívására s az Ő
akaratának minden egyes megnyilvánulására. Egyszerű engedelmességnek kell lennek lennie
az Ő tekintélyével szemben az okok iránti kérdezősködés mellőzésével, s mindennemű
gáncsoskodás vagy problémázás elhagyásával azzal szemben.
„Figyeljük meg, hogy a hit, akárhol is legyen, engedelmességet szül: Ábrahám, miután
elhívást kapott hit által engedelmeskedett Istennek. A hit és az engedelmesség soha nem
választhatók szét, ahogyan a Nap és a világosság, a tűz és a meleg sem. Ezért olvasunk ’a
hitben való engedelmességről’ (Rm1:5). Az engedelmesség a hit leánya. A hitnek nemcsak
Isten kegyelméhez van köze, hanem a teremtmény kötelezettségéhez is. A kegyelmet
szemlélve, az a kötelezettségen munkálkodik: ’a hit a szeretet által munkálkodik’ (Gal5:6).
Eltölti a lelket Isten szeretetének érzékelésével, majd a szeretet édességének használatával
még inkább az engedelmességre sarkall bennünket. Minden Isten iránti engedelmességünk az
Isten szeretetéből fakad, a mi szeretetünk pedig abból a meggyőződésből, hogy Isten szeret
minket. A megszentelt lélek érvelése és szavai így fogalmazhatók meg: „az Isten Fiában való
hitben élek, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem” (Gal2:20). Vajon nem teszed meg
ezt annak az Istennek, Aki szeretett téged? Jézus Krisztusnak, Aki önmagát adta érted? A hit
az engedelmesség irányában munkálkodik az érzelmeknek parancsolva.” (Thomas Manton,
1680)
„Kiméne, nem tudván, hová megy.” Mennyire megmutatja ez a hite valóságát és erejét
azzal, hogy a jelenlegi vagyonát elhagyta egy jövőbeliért! Ábrahám engedelmessége még
látványosabb, mert amikor Isten elhívta őt, nem mondta meg, melyik földre kell utaznia, s azt
sem, hogy az hol terül el. Azaz hit, és nem látás által indult útnak. Feltétel nélküli bizalomra
volt szükség Ábrahám részéről abban, Aki elhívta őt. Képzeld el, amint jön egy teljesen
idegen és megparancsolja, hogy kövesd őt anélkül, hogy megmondaná, hova! Felvállalni egy
ismeretlen hosszúságú utazást, ami tele van nehézségekkel és veszélyekkel egy ismeretlen
föld felé tényleg megkövetelte az élő Istenbe vetett valódi hitet. Lásd meg itt a hit erejét, ami
győzedelmeskedik a testi hajlamok felett, legyőzi az akadályokat és teljesít bonyolult
kötelességeket. Olvasó, ez a te hited természete? Vajon a te hited is olyanokat cselekszik,
amik nemcsak meghaladják a puszta természet teljesítőképességét, de egyenesen ellentétesek
azzal?
Ábrahám hitét nehéz megtalálni manapság. Sok a fecsegés és a dicsekedés, de ezek
legnagyobb része csak üres szavak. Ábrahám cselekedeteinek a hiánya látványos azok elsöprő
többségénél, akik a gyermekeinek mondják magukat. A keresztyénnek az odafelvalókkal kell
törődnie, nem az itteni dolgokkal (Kol3:2). Neki hitben kell járnia, nem látásban, az Isten
parancsolatai iránti engedelmesség útján, nem pedig a maga kedvében járva. Mennie és tennie
kell mindazt, amit az Úr parancsol neki. Még ha Isten parancsai súlyosaknak és
446
ésszerűtleneknek is tűnnek, akkor is engedelmeskednünk kell azoknak: „Senki se csalja meg
magát. Ha valaki azt hiszi, hogy bölcs ti köztetek e világon, bolond legyen, hogy bölcscsé
lehessen.” (1Kor3:18) „Mondja vala pedig mindeneknek: Ha valaki én utánam akar jőni,
tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét minden nap, és kövessen engem.” (Lk9:23)
De olyan engedelmesség, amit Isten követel meg, csak természetfeletti hitből
származhat. Rendíthetetlen bizalom az élő Istenben és fenntartás nélküli behódolás az Ő szent
akaratának, életünk minden egyes lépésének az Ő Ígéje által történő vezetése (Zsolt119:105)
csak a kegyelem csodálatos munkájából származhat, amit Ő Maga munkált ki a szívünkben.
Milyen sokan vannak, akik Isten népéhez tartozóknak vallják magukat, de mégis, csak addig
tisztelik Őt, ameddig az szerintük szolgálja a saját érdekeiket! Milyen sokan nem akarnak
felhagyni a szombatnapi kereskedéssel, mert attól félnek, hogy lesz pár dollár veszteségük!
Nos, ahogyan egy gyalogos utazó, aki hosszú utat tesz meg egy ismeretlen országban,
megbízható vezetőt keres, rábízza magát az ő vezetésére, bízik a tudásában és fenntartás
nélkül követi őt hegyen-völgyön át, úgy követeli meg Isten is, hogy teljesen bízzuk magunkat
Őrá, bízzunk a hűségében, bölcsességében és hatalmában, s engedjük minden követelésnek,
amiket velünk szemben támaszt.
„Kiméne, nem tudván, hová megy.” Nagyon valószínű, hogy Káldeában sok
szomszédja és ismerőse kérdezősködött afelől, hogy miért hagyja el őket és merrefelé indul.
Képzeljük el a meglepetésüket, amikor Ábrahám azt mondta: nem tudom. Vajon képesek
voltak értékelni a tényt, hogy ő hitben jár és nem látásban? Vajon dicsérték őt az isteni
rendelés betartásáért? S kedves olvasó, az istentelenek ma sem értik meg jobban az
indítékokat, amik Isten valódi gyermekeit mozgatják manapság, mint amennyire a kaldeusok
megérthették Ábrahámot. Az újjá nem született hitvalló keresztyének körülöttünk nem
fogadják el jobban a szigorú igazodásunkat Isten parancsaihoz, mint Ábrahám pogány
szomszédai. A világot az érzékek kormányozzák, nem a hit, önmaga kedvében jár, nem
Istenében. Ha pedig a világ nem tart téged és engem őrültnek, akkor valami radikálisan rossz
a szívünkben és az életünkben.
Már csak egy pont maradt, aztán vonakodva bár, de be kell fejeznünk ezt a szakaszt.
Ábrahám engedelmessége arra a helyre irányult, „a melyet örökölendő vala” (8. vers). A szó
szoros értelmében az „örökség” a Kánaán volt, lelkileg ez volt a menny előképe. Nos, ha
Ábrahám elutasította volna ennek a radikális szakításnak a végrehajtását a régi életével, a testi
vonzalmak megfeszítését és Káldea elhagyását, akkor soha nem érte volna el az ígéret földjét.
A keresztyén „örökség” tisztán kegyelemből való, mert mit képes bárki megtenni az időben,
ami örökkévaló? Teljesen lehetetlen bármely teremtménynek bármit megtenni, ami végtelen
jutalmat érdemel. Mindazonáltal Isten kijelölt bizonyos utat, ami elvezet a megígért
örökséghez, a „keskeny utat”, ami „az életre vezet” (Mt7:14), s csakis azok jutnak a mennybe,
akik mindvégig azt az utat járják.
Mivel most teljes zűrzavar uralkodik a témában, és sokan alá nem támasztható
óvatosságból félnek nyíltan beszélni róla, kötelességünknek érezzük még egy-két dolog
hozzáadását. Fenntartások nélküli engedelmesség van megkövetelve tőlünk, nem a
mennyországra való jogosultság megszerzése, ami egyedül Krisztus érdemeiben rejlik, s nem
is önmagunk alkalmassá tétele a mennyországra, mert az egyedül a Szentlélek természetfeletti
munkája biztosítja a szívben, hanem hogy elismerjük és tiszteljük Istent, miközben odafelé
haladunk, hogy bizonyíthassuk és kimutathassuk az Ő kegyelmének elégségességét, s
bizonyítékokat szolgáltathassunk arról, hogy az Ő gyermekei vagyunk, s tartózkodhassunk
azoktól a dolgoktól, amik egyébként megsemmisíthetnének: csak az engedelmesség útján
kerülhetjük el ezeket az ellenségeket, akik igyekeznek minket lemészárolni.
Ó, kedves olvasó, ha értékeled a lelkedet, arra kérünk, ne utasítsd vissza gorombán ezt
a szakaszt, s különösen annak záró bekezdéseit, amiért a tanítása radikálisan különbözik attól,
amit hallani vagy olvasni szoktál. Az engedelmesség útját kell járni, ha valaha is el akarod
447
érni a mennyet. Sokan ismerik az ösvényt vagy „utat”, de nem járnak azon, lásd 2Pt2:20.
Sokan Lót feleségéhez hasonlóan elindulnak rajta, de aztán letérnek róla, lásd Lk9:62. Sokan
egészen hosszasan követik, de végül nem tartanak ki, s ahogyan az ókori Izrael, elpusztulnak
a pusztaságban. Egyetlen lázadó sem léphet be a mennybe, az sem, aki az énjébe burkolódzik,
s egyetlen engedetlen lélek sem. Csak azok részesülnek a mennyei „örökségből”, akik
„Ábrahám gyermekei”, akik az ő hitével rendelkeznek, követik a példáját, cselekszik az ő
cselekedeteit. Bárcsak kegyeskedne az Úr hozzátenni az áldását a fentiekhez, amiért az Övé
legyen minden dicsőség.
Ábrahám élete
Zsid11:9-10
9. Hit által lakott az ígéret földén, mint idegenben, sátorokban lakván Izsákkal és
Jákóbbal, ugyanazon ígéretnek örökös társaival.
10. Mert várja vala az alapokkal bíró várost, melynek építője és alkotója az Isten.
Az előző szakaszban megnéztük az Úr megjelenését a bálványimádó Ábrahám előtt

Káldeában, az elhívást, ami kapott, hogy teljességgel szakítson a régi életével és induljon el
hitben, teljesen alávetve magát Isten kinyilatkoztatott akaratának. Ezt, mint jelképet és
előképet szemléltük, az újjászületés egyik lényegi jellemzője szemléltetéseként és
példájaként, nevezetesen Isten hatékony, a választottjaihoz szóló elhívásaként a halálból az
életbe, a sötétségből az Ő csodálatos világosságára, az általa létrehozott áldott gyümölcsökkel
egyetemben. Mint azt láttuk, hatalmas változás ment vége Ábrahámban, amitől az életmódja
teljesen megváltozott: „Hit által engedelmeskedett Ábrahám, mikor elhívatott, hogy menjen ki
arra a helyre, a melyet örökölendő vala, és kiméne, nem tudván, hová megy.”
Mielőtt rátérnénk a mostani szakasz verseire, tegyük fel az alábbi kérdéseket és
keressünk rájuk válaszokat: Vajon tökéletes volt Ábrahám válaszreakciója Isten elhívására?
Vajon hibátlan volt az engedelmessége? Ó, kedves olvasó, nehéz előre jelezni a választ? Csak
egyetlen tökéletes élet létezett ezen a földön. Azután, ha nem lett volna hiba Ábrahám
életvitelében, akkor vajon az előkép lenne hibás? De Isten előképei minden ponton pontosak,
s az Ő Ígéjében a Lélek az Ő Népe jellemzőit az igazság és a valóság színeivel festette le:
hűségesen annak megfelelően írta le azokat, amilyenek ténylegesen voltak. Igaz, a
természetfeletti kegyelem munkálkodott Ábrahámban, de a „test” nem vétetett el tőle. Igaz,
hogy természetfeletti hitet kapott, de a hitetlenség gyökere nem lett belőle kiszaggatva. Két
ellentétes alapelv működött Ábrahámban (ahogyan bennünk is), és mind a kettőnek
megvoltak a maga bizonyítékai.
Isten Ábrahámmal szemben támasztott követelményei világosan ismertekké lettek:
„Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, a melyet
én mutatok néked.” (1Móz12:1) Az erre adott első válaszreakció az 1Móz11:31-ben
olvasható: „És felvevé Tháré Ábrámot az ő fiát, és Lótot, Háránnak fiát, az ő unokáját, és
Szárait, az ő menyét, Ábrámnak az ő fiának feleségét, és kiindulának együtt Úr-Kaszdimból,
hogy Kanaán földére menjenek. És eljutának Háránig, és ott letelepedének. Elhagyta Káldeát,
de ahelyett, hogy elszakadt volna a „rokonságától”, engedte, hogy unokafivére, Lót, vele
menjen. Ahelyett, hogy elhagyta volna az atyai házat, engedte, hogy Tháré vezesse a csapatot,
s ahelyett, hogy Kánaánba mentek volna, rövidesen megálltak és letelepedtek Háránban.
Ábrahám húzta az időt: az engedelmessége részleges, akadozó, nehézkes volt. Engedett a test
vonzalmainak. Ó, jaj, mind az író, mind az olvasó önmaguk tükörképét láthatják itt, a saját
szomorú hibáik képét! Valóban: „Mint a vízben egyik orcza a másikat megmutatja, úgy egyik
embernek szíve a másikat.” (Péld29:19)
448
De keressük buzgón a kegyelmet ebben a dologban, hogy nagyon óvatosak lehessünk,
nehogy „elcsűrjük-csavarjuk” a magunk kárára az imént olvasottakat (2Pt3:16). Ha feltámad a
gondolat: „Ó, rendben, Ábrahám nem volt tökéletes, nem mindig azt tette, amit Isten
parancsolt neki, így tőlem sem várható, hogy bármennyire is jobb legyek, mint ő”, akkor
vegyük észre, hogy ez kísértés az ördögtől. Ábrahám hibái nem azért vannak feljegyezve,
hogy nekünk menedékül, hogy megannyi mentségül szolgáljanak a bűnös bukásainkhoz.
Nem, inkább ezeket úgy kell tekinteni, mint megannyi figyelmeztetést, amiket a szívünkre
kell venni imádságosan óvakodva. Ezek a figyelmeztetések csak még menthetetlenebbekké
tesznek minket. S amikor rájövünk, hogy fájdalmasan megismételtük az ószövetségi szentek
visszacsúszásait, magának ennek a felfedezésnek kell még jobban megaláznia minket Isten
előtt, s az isteni kegyelem buzgóbb és állandóbb keresésére ösztönözni, hogy az tartson meg
és vezessen az engedelmesség útján.
Bár Ábrahám elbukott, Istenben nem volt hiba. Valóban áldott dolog szemlélni a
hosszútűrését, a túláradó kegyelmét, a változatlan hűségét és a saját céljainak végső
beteljesítését. Ez a szívünket örömre, a lelkünket imádó dicséretre indítva újabb okát fedi fel
annak, hogy a Szentlélek miért jegyezte fel annyira hűségesen, mind az árnyékokat, mind a
fényeket az ószövetségei szentek életében: ezek nemcsak komoly, óvatosságra intő
figyelmeztetések a számunkra, hanem Isten ama csodálatos türelmének is a példái. amivel oly
hosszan és kedvesen tűri a gyermekei butaságát és önfejűségét. De példái annak a végtelen
kegyelemnek is, amivel a népével bánik: nem a bűneiknek megfelelően és nem is a vétkeiket
jutalmazva. Ó, mennyire meg kell olvasztania a szívünket ennek a felfogása, s valódi imádatra
és hálaadásra indítania minket „minden kegyelem Istenének” (1Pt5:10)! Így lesz, így kell
lennie ennek minden újjászületett lélekben, bár az újjá nem születettek csak „bujálkodásra”
fordítják Isten kegyelmét (Júd1:4) a maguk örök pusztulására.
Az 1Móz11:31 folytatása az 1Móz12:5-ben található: „És felvevé Ábrám az ő
feleségét Szárait, és Lótot, az ő atyjafiának fiát, és minden szerzeményöket, a melyet
szereztek vala, és a cselédeket, a kikre Háránban tettek vala szert, és elindulának, hogy
Kanaán földére menjenek, és el is jutának a Kanaán földére.” Noha Ábrahám letelepedett
Háránban, Isten nem engedte meg, hogy ott maradjon határozatlan ideig. Az Úrnak az volt a
célja, hogy ő Kánaánban menjen, s az Ő céljai közül egy sem hiúsulhat meg. Isten ezért
kilökte őt a fészekből, amit magának készített (5Móz32:11), s nagyon komoly dolog
megfigyeli az ehhez használt eszközöket: „Vala pedig Tháré kétszáz öt esztendős, és meghala
Tháré Háránban.” (1Móz11:32) A halálnak kellett bekövetkeznie, mielőtt Ábrahám elhagyta
volna az „arany középutat”! Ő soha nem indult volna a pusztaságon keresztül, ha a halál nem
tépte volna el azt a testi köteléket, ami visszatartotta őt. De amivel most különösen
foglalkozni akarunk az Isten csodálatos szeretete az ő tévelygő gyermeke iránt.
„Mert én, az Úr, meg nem változom, ti pedig, Jákóbnak fiai, nem emésztettek meg!”
(Mal3:6) Áldott, háromszorosan áldott dolog ez. Bár a kutyák valószínűleg a saját
pusztulásukig falják azt, az mégsem tarthatja vissza „a gyermekek kenyerének” ezt az édes
adagját. Az isteni természet változhatatlansága a szentek biztosítéka: Isten változhatatlansága
az Ő hűségének legteljesebb bizonyosságát adja az ígéretekben. Semmiféle bennünk lezajló
változás sem képes Őt meggondolásra késztetni, semmiféle bennünk meglevő hűtlenség miatt
sem vonja vissza a szavát. Bár ingatagok vagyunk, sokszor fájdalmas kísértéseknek kitéve, s
gyakorta meg is botlunk, Isten mégis „megerősít minket mindvégig… hű az Isten” (1Kor1:8-
9). A Sátán és a világ ereje van ellenünk, szenvedés és halál van előttünk, áruló és rettegő szív
bennünk, Isten mégis „megerősít minket mindvégig”. Megtette Ábrahámmal, megteszi velünk
is. Halleluja.
„Hit által lakott az ígéret földén, mint idegenben, sátorokban lakván Izsákkal és
Jákóbbal, ugyanazon ígéretnek örökös társaival.” (9. vers) Ez az igevers tárja elénk Ábrahám
hitének második hatását vagy bizonyítékát. Az előző versben az apostol arról a helyről
449
beszélt, ahonnan Ábrahám az elhívást kapta, most arról ahová elhívták. Ott megmutatta a hit
hatalmát az önmegtagadásban, Isten parancsának engedelmeskedve, itt a türelmet és a hitt
állandóságát látjuk a várakozásban az ígéret beteljesedésére. De a puszta elolvasása ennek az
igeversnek valószínűleg nem gyakorol ránk mély benyomást: szorgalmasan át kell
vizsgálnunk néhány másik igeszakaszt és gondosan elmélkednünk kell azokon ahhoz, hogy
képesek legyünk megérteni a valódi jelentését.
Először ezt olvassuk: „És általméne Ábrám a földön mind Sikhem vidékéig, Móréh
tölgyeséig. Akkor Kananeusok valának azon a földön.” (1Móz12:6) Hacsak a kegyelem
természetfeletti munkája nem munkálkodott volna Ábrahám szívében, legyőzve (bár nem
kitörölve) a természetes vágyait és okoskodásait, ő biztos nem maradt volna a Kánaánban.
Egy bálványimádó nép foglalta már el azt a földet. Aztán ezt olvassuk: „És nem adott néki
abban örökséget csak egy lábnyomnyit is” (Csel7:5). Csak a még gazdátlan területek álltak a
rendelkezésére, amelyeket általában azok használtak, akiknek nyájaik és csordáik voltak. Egy
hektár sem volt az övé, mert meg kellett „vásárolnia” még azt a parcellát is, ahol a halottjait
eltemethette (1Móz23). Micsoda próbája volt ez a hitnek! Mert a Zsid11:8 konkrétan kijelenti,
hogy azt a földet „örökségként fogja kapni”. De ahelyett, hogy ez problémát okozna, csak
fokozza az előkép szépségét és pontosságát.
A keresztyén is „örökségre” született (1Pt1:4), de nem lép annak birtokába abban a
pillanatban, amikor megkapja az elhívást a halálból az életbe. Nem, hanem itt marad (nagyon
sokszor) hosszú éveken át, hogy megvívja a maga útját egy ellenséges világon keresztül, a
szembeszálló ördöggel. Abban a küzdelemben sok csüggesztő dologgal találkozik és sok
sebet kap. Kemény kötelezettségeknek kell eleget tenni, nehézségeket legyőzni, próbákat
kiállni, mielőtt a keresztyén teljesen annak az örökségnek a birtokába lépne, amit az isteni
kegyelem jelölt ki a számára, és semmi más nem elegendő ezekhez a dolgokhoz, csak az Isten
által adományozott és Általa fenntartott hit. Egyedül az fogja fenntartani a szívet a
veszteségek, feddések, fájdalmas késleltetések dacára. Így volt Ábrahámmal: „hit által”
hagyta el a szülőföldjét, és kezdett be egy utazásba, amiről nem tudta, hová vezet, át a kopár
pusztaságon, majd sátrakban lakozott több, mint fél évszázadon keresztül egy idegen földön.
Helyesen mondta a puritán Manton:
„Abból, ahogyan Isten Ábrahámot edzette a nehézségek útján látjuk, hogy nem
könnyű dolog a mennybe menni: rengeteget kell tenni ahhoz, hogy a hívő ember elszakadjon
a világtól és rengeteget kell tenni ahhoz, hogy a szívét a menny várárához kösse. Először is
önmegtagadásra van szükség a világ elhagyásakor, s el kell válnunk a keblünkön dédelgetett
bűnöktől és a legkedvesebb érdekeltségeinktől. Majd türelemre van szükség, ami Istennek az
örök élettel kapcsolatos kegyelmére várásban mutatkozik meg, várva az Ő jótetszését és az
akaratának beteljesítését. Ez a mi edzésünk ideje, s várnunk kell rá, mert a hívők atyja is
ugyanezen az edzésen ment keresztül, mielőtt örökölhette volna az ígéreteket.”
„Hit által lakott az ígéret földén, mint idegenben.” Ennek a jelentése világosabb lesz,
ha összekapcsoljuk a két kijelentést Mózes első könyvében: „Akkor Kananeusok valának
azon a földön.” (1Móz12:6) „Az Úr pedig monda Ábrámnak… mind az egész földet, a melyet
látsz, néked adom” (1Móz13:14-15). Ez volt az alap, amin Ábrahám hite nyugodott: az Ő
világos szava, Aki nem hazudhat. Ebbe az ígéretbe nyugodott bele a szíve, s ezért nem a
kánaánitákkal foglalkozott, akik akkor ezen a földön éltek, hanem a láthatatlan Jahvével, Aki
zálogba adta azt neki. Mennyire más volt a kémek esete, akik egy későbbi időpontban mentek
be ugyanerre a földre az Úr bizonyosságával, hogy ez „jó föld”. De ezt jelentették: „Az a föld,
a melyen általmentünk, hogy megkémleljük azt, olyan föld, a mely megemészti az ő lakóit; az
egész nép is, a melyet láttunk azon, szálas emberekből áll. És láttunk ott óriásokat is, az
óriások közül való Anáknak fiait, és olyanok valánk a magunk szemében, mint a sáskák, és az
ő szemeikben is olyanok valánk.” (4Móz13:33-34)
450
„Hit által lakott az ígéret földén, mint idegenben.” Ahogyan hit Által ment ki Ábrahám
Káldeából, úgy maradt ki hit által abból az országból is, ami eredetileg a szülöttje volt. Ez azt
a tényt szemlélteti, hogy nemcsak a hit cselekedete által válunk keresztyénné (magunkat
teljesen átadva Istennek), hanem arra is felszólítást kapunk, hogy hitből éljünk (Gal2:20), s
hitben járjunk, ne látásban (2Kor5:7). A helyet, ahol most Ábrahám lakott, az ígéret földjének
nevezi, mintsem Kánaánnak, hogy megtanítsa nekünk: Isten ígérete az, ami elevenséget tölt a
hitbe. Figyeljük meg, hogy egy későbbi napon Mózes és Józsué miképpen próbálták
megeleveníteni az izraeliták hitét ezzel az eszközzel: „Halld meg azért Izráel, és vigyázz,
hogy megcselekedjed, hogy jól legyen dolgod, és hogy igen megsokasodjál a tejjel és mézzel
folyó földön, a miképen megigérte az Úr, a te atyáidnak Istene néked.” (5Móz6:3)
„Az Úr pedig, a ti Istenetek kiűzi őket a ti orczátok elől, és kiűzi őket ti előletek, hogy
örököseivé legyetek az ő földüknek, a mint megmondotta vala néktek az Úr, a ti Istenetek.”
(Józs23:5) „Mint idegenben.” Ez elmondja nekünk, hogyan tekintette Ábrahám a földet, amit
akkor a kánaániták foglaltak el, s miképpen viselkedett azon. Nem vásárolt majorságot, nem
épített házat és nem léptt szövetségre a népével. Igaz, béke és barátsági szövetséget kötött
Ánerrel, Eskóllal és Mamréval, de mint idegen, s nem olyasvalaki, akinek bármije is lenne
azon a földön. Azt az országot nem tekintette jobban a sajátjának, mint a világ bármely más
országát. Nem vett rész a politikai életében, nem foglalkozott a vallásával, hanem hit által élt
és találta meg az örömét és az elégedettségét az Úrral való közösségben. Ez azt tanítja
nekünk, hogy bár a keresztyén még mindig ebben a világban van, de nem abból való és nem is
szabad fenntartani a barátságát (Jak4:4). Felhasználhatja úgy, ahogyan a szükség megkívánja,
de mindig imádságosan őrizkednie kell attól, hogy ezzel visszaéljen (1Kor7:31).
„Sátorokban lakván.” Ez egyszerre tájékoztat minket Ábrahám életmódjáról és a
szívének beállítottságáról a kánaáni tartózkodása során. Vegyük ezeket górcső alá ebből a
kettős nézőpontból kiindulva. Ábrahám nem úgy viselkedett, mint a Kánaán birtokosa, hanem
mint egy idegen és vándor abban. Khéthnek megvallotta: „Idegen és jövevény vagyok
közöttetek” (1Móz23:4). Mint a hívők atyja tárja elénk az önmegtagadás és a türelem példáját.
Nem arról volt szó, hogy nem volt képes tulajdont vásárolni, felépíteni egy díszes kastélyt és
letelepedni valamilyen vonzó helyen, mert az 1Móz13:2 beszámol arról, hogy „Ábrám pedig
igen gazdag vala barmokkal, ezüsttel és aranynyal”, hanem Isten nem erre hívta őt el. Ó,
kedves olvasó, egy palota az Úr élvezett jelenléte nélkül csak egy üres semmiség, míg egy
pincebörtön, amit valaki a Vele való tényleges közösségben foglal el, lehet a menny
előszobája.
Idegen országban élve, gonosz pogányoktól körülvéve nem lett volna okosabb
Ábrahám számára egy nagyon jól megerősített kastélyt építeni? A „sátor” alig valamilyen
vagy egyáltalán semmi védelmet sem kínál a támadások ellen. Igen, de „az Úr angyala tábort
jár az őt félők körül és kiszabadítja őket”. „Ahol a hit lehetővé teszi az emberek számára,
hogy Istennek éljenek, ami az örökkévaló gondjaikat illeti, az lehetővé teszi a számunkra,
hogy minden nehézség, veszély és életveszély ellenére bízzanak Benne. Bizalmat színlelni
Istenben, ami a lelkünket és a láthatatlan dolgokat illeti, de közben nem adni fel a mulandó
gondjainkat türelemmel és az Ő rendelésének megfelelő nyugalommal, hiábavaló színlelés.
Ebből pedig a hit kiváló próbáját meríthetjük. Túl sokan csapják be önmagukat az Isten
ígéreteibe vetett hit feltételezésével a jövőbeli és örökkévaló dolgok vonatkozásában. Ők azt
feltételezik, hogy úgy hisznek, hogy örök üdvösséget nyernek, de ha próbával szembesülnek a
mulandó dolgokat illetően, azt sem tudják, mi tartozik a hitélethez, s azt sem, miképpen kell a
megfelelő módon Istenben bízni. Nem így volt ez Ábrahámmal: az ő hite egyformán
működött mind Isten gondviselésének, mint az Ő ígéreteinek vonatkozásában.” (John Owen)
Ábrám „sátorban lakozása” a szíve beállítottságát is megmutatta. A hitélet
olyasvalami, ami a lelki és az örökkévaló dolgokra van tekintettel, ezért az egyik gyümölcse
az, hogy megelégedünk a földi dolgok nagyon kicsiny adagjával. A hit nemcsak
451
meggyőződést és örömöt nem a megígért dolgokban, de kimunkálja a lélek összeszedettségét
és behódolását Isten akaratának. Ábrahámnak a kevés is elég volt a Földön, mert a mennyben
várt sokat. Semmi sem képes jobban megszabadítani a szívet a kapzsiságtól, az idő és az
érzékek mulandó dolgai utáni vágyakozástól, a szegény gazdagok irigylésétől, mint az
odafigyelés a buzdításra: „Az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel.” (Kol3:2) De egy
dolog idézni azt az igeverset és más dolog átültetni a gyakorlatba. Ha Ábrahám gyermekei
vagyunk, Ábrahám példáját kell utánoznunk. Megöldököltük a testi vonzalmainkat? Képesek
vagyunk zúgolódás nélkül belemenni a vándoréletbe? Tűrjük a keménységét Jézus Krisztus jó
katonáiként (2Tim2:3)?
A pátriárkák sátorozó élete bemutatta a vándor jellegét: világossá tette, hogy
megelégedtek a föld felszínén éléssel, mert a sátornak nincs alapja és rövid idő alatt bárhol
felállítható. Ők csak jövevények voltak itt, s csak átmentek ezen a pusztaság-színen anélkül,
hogy gyökeret eresztettek volna abban. A sátorozó életük beszélt a világ csábításaitól, a
politikájától, a barátságaitól, a vallásától való elszakadásukról. Nagyon fontos megjegyezni,
hogy amikor utalás történik Ábrahám „sátrára”, ott az „oltárát” is említi: „felüté sátorát:
Béthel vala nyugatra, Hái pedig keletre, és ott oltárt építe az Úrnak” (1Móz12:8); „És méne
helyről helyre… oda a hol először vala az ő sátora…. annak az oltárnak helyére” (1Móz13:3-
4). „Elébb mozdítá azért sátorát Ábrám, és elméne, és lakozék Mamré tölgyesében, mely
Hebronban van, és oltárt építe ott az Úrnak.” (1Móz13:18) Figyeljük meg alaposan
mindezeknek az igeverseknek a sorrendjét: meg kell lennie a szívbéli elszakadásnak a
világtól, mielőtt a háromszor szent Istent imádhatnánk lélekben és igazságban.
„Sátorokban lakván Izsákkal és Jákóbbal, ugyanazon ígéretnek örökös társaival.” A
görög itt kifejezőbb, mint a mi fordításunk: a „sátrakban lakva” kifejezésben a Szentlélek nem
a lakozást hangsúlyozta ki először, hanem azt, hogy ez a lakozás sátrakban történt.42 Izsák és
Jákob említése ebben az igeversben azzal a céllal történt, hogy felhívja a figyelmünket arra a
további tényre, hogy Ábrahám így élt majdnem egy évszázadon át. Jákob nem született meg
mindaddig, amíg nem vándorolt már nyolcvanöt éven át a Kánaán földjén! Ebből megtudjuk,
hogy „ha egyszer elköteleztük magunkat és átadtuk magunkat Istennek a hit útján, akkor nem
lehet választás, sem megosztás vagy megállás, sem átfedés, hanem teljesen, egészen Őt kell
követnünk hit által élve mindenben” (John Owen), egészen a földi pályafutásunk végéig.
Nincs látszólag semmi, ami azt követelné, hogy úgy véljük, Izsák és Jákob közös
sátorban laktak Ábrahámmal. Inkább csak ugyanazt a vándoréletet élték Kánaán földjén,
ahogyan Ábrahám is jövevény volt azon a földön minden birtok nélkül, úgy ők is. A „-val, -
vel” kiterjeszthető mindenre, ami az igevers előző részében elhangzik, jelezve, hogy Ábrahám
fia és unokája követték az eléjük állított példát. A soron következő szavak ezt erősítik meg:
ők „ugyanannak az ígéretnek az örököstársai” voltak. Az valóban látványos kifejezés, mert a
közönséges gyermekek csak „örökösei”, de nem örököstársai a szüleiknek. Ez azt mutatja
meg, hogy sem Izsák nem volt Ábrahám lekötelezettje az ígéretért, sem Jákob Izsáké:
mindegyikük közvetlenül Istentől kapta az ígéretet. Ez világosan kiderül az 1Móz13:15 és
17:8 összehasonlításából az 1Móz26:3-mal és 28:13-mal, 35:12-vel. Azt is elmondja nekünk,
hogy ha érdeklődünk Ábrahám áldása iránt, akkor az ő hitének nyomdokaiban kell járnunk.
Nagyon áldott, de mégis nagyon mélyenszántó az az alapelv, amire a 9. vers utolsó
mondatában látunk példát. Isten szentjeinek lelki beállítottsága egy és ugyanaz. Ők
ugyanannak a családnak a tagjai, ugyanazzal a Krisztussal egyesültek, s ugyanaz a Lélek
lakozik bennük. „A hívők sokaságának pedig szíve-lelke egy vala” (Csel4:32). Őket
ugyanazok a törvények kormányozták: „adom az én törvényemet az ő elméjökbe, és az ő
szívökbe írom azokat” (Zsid8:10). Egyetlen céljuk van: Isten kedvében járni és Őt dicsőíteni a
42
Az angol eredetiben a kifejezés fordított: „dwelling in tents”, azaz „lakva sátrakban”. A magyar szórend
azonos a göröggel. – a ford.
452
Földön. Őket ugyanazok a kiváltságok illetik meg: „velünk egyenlő drága hitet nyertek” stb.
(2Pt1:1).
„Mert várja vala az alapokkal bíró várost, melynek építője és alkotója az Isten. (10.
vers) Ó, itt a magyarázata annak, amit az előző versben láttunk, s amit a nyitó „mert” is jelez.
Ábrahám hitben járt, nem látásban, ezért a szíve az odafelvalókkal, s nem a földiekkel
törődött. Ez a hit és a reménység gyakorlása a mennyei dolgokkal kapcsolatosan, amely miatt
laza szívvel viseltetünk a földi kényelem iránt. Ábrahám felfogta, hogy az ő része és birtoka
nem a Földön, hanem a mennyben van. Emiatt elégedett meg azzal, hogy sátorban lakott.
Nem épített várost, mint Káin tette (1Móz4:17), hanem „várta” azt, aminek Maga Isten az
Alkotója. Micsoda szemléltetése és példája ennek a fejezetünk nyitó verse: „a hit pedig a
reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés”!
Az, amire Ábrahám várt, maga a menny volt, s itt egy alapokkal bíró városhoz
hasonlítja a „sátrak” szembeötlő ellentéteként, amiknek nincs alapjuk. Különböző jelképek
fejezik ki a szentek örökrészét. Nevezik „örökségnek” (1Pt1:4), a birtoklásának ingyenességét
jelezve. Mondják „sok lakóhelynek” is az Atya házában. „Mennyei országnak” is nevezik
(Zsid11:16) a különlegességét aláhúzandó. Több hasonlóság is van a menny és egy „város”
között. A város egy kormányzat alatt álló polgári társaság, így a mennyben is az angyalok és a
szentek társasága is Isten kormányzása alatt áll: Zsid12:22-24. A bibliai napokban a város a
biztonság helye volt, erős és magas falakkal körülvéve, így a mennyben is örökös a biztonság
a bűnnel és a Sátánnal, a halállal, s minden ellenséggel szemben. A város jókora
raktárkészletekkel bír az ellátmányból, így a mennyben sem hiányzik majd semmi jó és áldott
dolog. A mennyei város „alapjai” Isten örök rendelései és szeretete, a kegyelem
megváltozhatatlan szövetsége. Krisztus Jézus, a korok Kősziklája, amiken szilárdan és
rendíthetetlenül áll.
A hit aktív és működő hatalma az, ami úgy fenntartja a szívet a nehézségek és a
szenvedések alatt, mint semmi más. „Azért nem csüggedünk; sőt ha a mi külső emberünk
megromol is, a belső mindazáltal napról-napra újul. Mert a mi pillanatnyi könnyű
szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk; Mivelhogy nem a láthatókra
nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig
örökkévalók.” (2Kor4:16-18) Jól mondta John Owen: „Ez a teljes leírása Ábrahám hitének az
apostol által annak tulajdonított működésében és hatásában. S ez példás és bátorító minden
hívő számára a mostani próbáikban és szenvedéseikben.
Ó, testvéreim, nem látjuk az itt elmondottakból, hogy milyen nagy hatalma van
felettünk a világ csábításainak vagy a szenvedés csüggesztő hatásainak? Nem azért, mert
hanyagok vagyunk a hitünk serkentésében, „hogy megragadjuk az előttünk álló
reménységet”? Ha gyakrabban elmélkednénk a menny dicsőségén és boldogságán, s kegyesen
megkapnánk annak előízeit a lelkünkben, akkor vajon nem sóhajtoznánk utána hevesebben és
nem törekednénk felé még buzgóbban? „Ábrahám a ti atyátok örvendezett, hogy meglátja az
én napomat; látta is, és örült.” (Jn8:56) Ha komolyabb és lelkibb gondolataink lennének az
eljövendő Napról, nem volnánk olyan szomorúak, mint amilyenek gyakran vagyunk. „És a
kiben megvan ez a reménység Ő iránta, az mind megtisztítja ő magát, a miképen Ő is tiszta”
(1Jn3:3), mert az felemeli a szívet a színpad fölé és lélekben bevisz a függöny mögé. Milyen
jobban vonzódik a szívünk a mennyhez, annál kevésbé vonzanak majd e világ szegényes
dolgai.
Sára hite
Zsid11:11-12
453
11. Hit által nyert erőt Sára is az ő méhében való foganásra, és életkora ellenére
szűlt, minthogy hűnek tartotta azt, a ki az ígéretet tette.
12. Azért is egytől, még pedig mintegy kihalttól annyian származtak, mint az
égnek csillagai sokaságra nézve, és mint a tenger partja mellett a fövény, mely
megszámlálhatatlan.
A most elénk kerülő versekben az apostol felhívja a figyelmet az Isten-adta hit

csodálatos hatalmára, ami a legelcsüggesztőbb körülmények között is működik, kitart a
legfélelmetesebb akadályok ellenére is és bízik abban. hogy Isten megteszi azt, ami az emberi
értelem számára teljességgel lehetetlen. Ezek megmutatják, hogy ezt a hitet egy törékeny és
idős asszony gyakorolta, akit először a hitetlenség működése akadályozott és sarkalt
ellenkezésre, de végül bízott Isten szavahihetőségében és az Ő ígéretére támaszkodott.
Megmutatják, milyen intenzíven gyakorlati dolog a hit: nemcsak a lelket emeli a mennybe, de
képes erőt is lehozni onnan a test számára a Földön. Bemutatják, hogy a nagy végkifejletek
kis kezdetekkel indulnak, s ahogyan a tóba vetett kő is folyamatosan növekvő köröket hoz
létre a hullámzó vízben, úgy a hit is olyan gyümölcsöt terem, ami generációról generációra
növekszik.
Minél többet elmélkedünk a jelen fejezet 11. verse felett, annál világosabbá válik,
hogy az itt említett hit radikálisan más rendű, mint a kényelmes fotelek álmodozóinak
mentális és elméleti hite. A hitvalló keresztyének nagy többségének „hite” annyira különbözik
a Zsid11-ben leírt hittől, mint a sötétség a világosságtól. Az egyik a fecsegésben ér véget, a
másik tettekben fejeződött ki. Az egyik letörik, amikor próbára tétetik, a másik túlélt minden
próbát, aminek csak ki volt téve. Az egyik tétlen és hatástalan, a másik tevékeny és erőteljes.
Az egyik terméketlen, a másik Isten dicsőségére terem gyümölcsöket. Ó, hát nem világos,
hogy a nagy különbség közöttük az, hogy az egyik pusztán emberi, a másik isteni, az egyik
pusztán természeti, a másik teljesen természetfeletti? Ez az, amit a szívünknek és a
lelkiismeretünknek meg kell ragadni és buzgó imádsággá kell átalakítani.
Annak amire most rámutattunk, mélyen meg kellene indítania mind az írót, mind az
olvasót. Újra és újra alaposan át kell kutatnia minket, hogy komolyan és szorgalmasan
mérlegeljük a „hitünk” jellegét. Csekély haszna van érdekes cikkekkel szórakoztatni
magunkat, hacsak azok nem vezetnek alapos önvizsgálathoz. Csekély haszna van ámulatba
ejteni minket az ószövetségi szentek hitének eredményeivel, hacsak meg nem szégyenülünk
miatta és nem kiáltunk nagyot Istenhez, hogy bennünk is hozza létre a „hasonlóan drága
hitet”. Amíg a hitünk nem mutatkozik meg olyan cselekedetekben is, amiket a puszta
természet nem képes létrehozni, amíg nem teszi lehetővé a számunkra „a világ legyőzését”
(1Jn5:4) és a győzelmet a testi vágyak felett, addig súlyos okunk van attól félni, hogy a hitünk
nem „Isten választottjainak a hite” (Tit1:1). Kiáltsuk Dáviddal együtt: „Próbálj meg, Uram, és
kisérts meg, és vizsgáld meg veséimet és szívemet.” (Zsolt26:2)
Nem azt jelenti ez, hogy bármelyik keresztyén tökéletes hitéletet él, azt csak az Úr
Jézus tette meg. Nem, mert először is más lelki kegyelmekhez hasonlóan ez is ki van téve a
növekedésnek (2Thessz1:3), és a teljes felnőttséget nem éri el ebben az életben. Másodszor, a
hit nincs mindig használatban, s nem is vagyunk képesek parancsolni a működésének: annak,
Aki adta, kell megújítania is. Harmadszor, minden egyes szent hite időnként ingadozik: ezt
tette Ábrahámban, Mózesben, Illésben, az apostolokban. A test még mindig bennünk van,
ezért a hitetlenség okoskodásai (hacsak az isteni kegyelem fölébe nem kerekedik) mindig
készen állnak a szembeszegülésre a hit cselekedeteivel. Nem arra ösztökéljük tehát az olvasót,
hogy keresse magában a hitet, ami tökéletes akár a növekedésében, akár az állandóságában,
akár az eredményeiben. Inkább az isteni segítséget kell keresnünk és megbizonyosodnunk
arról, hogy van-e bármilyen hitünk, ami különb a vallásos oktatás során megszerzett hitnél;
454
van-e olyan hitünk, ami dacára a hitetlenséggel vívott küzdelmeknek bízik az élő Istenben;
van-e olyan hitünk, ami bármely, világosan lelki gyökérből eredő gyümölcsöt terem.
Miután beszélt Ábrahám hitéről, most megemlíti Sáráét. „Figyeljük meg, micsoda
áldás az, amikor a férj és a feleség társak a hitben, amikor mindketten ugyanabban az igában
ugyanazt az utat járják. Ábrahám a hívők atyja, Sára pedig szintén ajánlott a hívők között,
mint aki a társa ugyanazokban az ígéretekben, valamint ugyanazokban a bajokban és
próbákban. Ugyanígy mondja Zakariásról és Erzsébetről is: ’És mind a ketten igazak valának
az Isten előtt, kik az Úrnak minden parancsolataiban és rendeléseiben feddhetetlenül jártak.’
(Lk1:6) Hatalmas buzdítás az, ha az életünk állandó társa egyúttal a közös hitben is társunk.
Ez irányítson minket a választásban: nem lehet a segítségünkre az, aki a vallásba az ellenkező
utat járja. A vallás semmi más miatt nem romlik meg annyira, mint az összhangról történő
gondoskodás hiánya miatt.” (T. Manton)
„Hit által nyert erőt Sára is az ő méhében való foganásra, és életkora ellenére szűlt,
minthogy hűnek tartotta azt, a ki az ígéretet tette.” (11. vers) Öt dologra kell a figyelmünket
összpontosítanunk. Először, a hitének akadálya: ezek voltak a terméketlensége, az idős kora
és a hitetlenség. Másodszor, a hitének hatása: „erőt nyert a foganásra”. Harmadszor, a hitének
állandósága: bízott Istenben egy tényleges gyermekszülés vonatkozásában. Negyedszer, a
hitének alapja: az isteni ígérettevő szavahihetőségére támaszkodott. Ötödször, a hite
gyümölcse: a nagyszámú utós, akik a fiától, Izsáktól származtak. Vegyük ezek fontolóra
egyenként.
„Hit által nyert erőt Sára is.” A görög itt is pontosan ugyanaz, mint az összes többi
versben, ezért egyformán kellett volna fordítani a „hit által” kifejezéssel. 43 Az „is” szót úgy
tűnik, kettős céllal teszi hozzá. Először is bármely tévedés semlegesítése és helyesbítése
végett, mellyel azt feltételezhették, hogy az asszonyok ki voltak rekesztve a kegyelem
áldásaiból és kiváltságaiból. Igaz, hogy a hivatalos szférában Isten megtiltotta nekik az
irányítói hely elfoglalását vagy a tekintély magukhoz ragadását az emberek felett, ezért kapták
a parancsot, hogy maradjanak csendben a gyülekezetekben (1Kor14:34), nem volt szabad
tanítaniuk (1Tim2:12) és az is meg lett parancsolva nekik, hogy a férjüknek alárendelten
éljenek (Ef56:22). De a lelki szférában minden egyenlőtlenség eltűnik, mert ott „nincs zsidó,
sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a
Krisztus Jézusban” (Gal3:28), ezért a hívő férj és a hívő feleség „a kegyelem életének
örököstársai”.
Másodszor, ez a hozzátett „is” arról tájékoztat bennünket, hogy noha asszony, Sára
ugyanazt a hitet gyakorolta, mint Ábrahám. Sőt mi több, az élő Istenbe vetett személyesen
hittel cselekedett. Szükségszerűen volt ez így, mert ő ugyanúgy érintett volt az isteni
kijelentésben, mint Ábrahám, s ugyanúgy részese volt a beteljesülésével kapcsolatos hatalmas
nehézségeknek. A megígért mag áldását az egyik ugyanúgy megkapta és elfogadta, mint a
másik, s ezért van példakánt az egyház elé állítva ő is (1Pt3:5-6). „Ahogyan Ábrahám volt a
hívők vagy az egyház atyja, úgy volt annak ő az anyja, ezért volt szükség a hitének külön
említésére. Ő szabad asszony volt, akitől az egyház származott: Gal4:22-23. S minden hívő
asszony az ő leánya, 1Pt3:6.” (John Owen)
„Hit által nyert erőt Sára is.” A „Sára is” kifejezés hangsúlyos: nemcsak a férje volt az,
akinek a hite megerősíthette az áldást, hanem a saját maga hite volt az, ami által erőt nyert,
mégpedig a nagyon valóságos és félelmetes akadályok ellenére, amik a gyakorlásának az
útjában álltak. Ezek, mint említettük hárman voltak szám szerint- Először is, nem szült
egyetlen gyermeket sem a természetes termékenység évei alatt: ahogyan az 1Móz11:30
tájékoztat bennünket, „Szárai pedig magtalan vala”; „Szárai, az Ábrám felesége nem szűle
néki” (1Móz16:1). Másodszor, régen kiöregedett a szülés korszakából, mert már
43
Az angol változatban itt „A hiten keresztül” kifejezés szerepel. – a ford.
455
„kilencvenéves volt” (1Móz17:17). Harmadszor, a hitetlenség működése is közbelépett,
meggyőzve őt arról, hogy teljesen ellentétes a természettel és a józan ésszel, hogy egy
asszony ilye körülmények között egy gyermeknek adjon életet. Ez az 1Móz18-ból derül ki.
Ott arról olvasunk, hogy három férfi jelent meg Ábrahámnak, akik közül az egyik Maga az Úr
volt teofánikus megnyilatkozásban. S ezt mondta neki: „a te feleségednek Sárának fia lesz”.
Ezt hallva „nevete azért Sára ő magában”.
Sára nevetése a kételkedésből és a bizalmatlanságból fakadt, mert ezt mondta: „Én
már vén vagyok”. Az Úr azonnal megfeddi a hitetlenségét, megkérdezve tőle: „Avagy az
Úrnak lehetetlen-é valami? Annak idején, esztendőre ilyenkor visszatérek hozzád, és fia lesz
Sárának.” Valóban komoly a folytatás: „Sára pedig megtagadá, mondván: Nem nevettem én;
mivelhogy fél vala. De monda az Úr: Nem úgy van, mert bizony nevettél.” (15. vers) Mindig
szégyen rosszat tenni, de még nagyobb szégyen tagadni is azt. Bűn volt utat adni a
hitetlenségnek, de további vétek vétekre halmozása volt hazugsággal leplezni azt. De
önmagunkat csapjuk be, ha azt hisszük, hogy becsaphatjuk Istent, mert az Ő mindent látó
szeme elől semmit sem lehet elrejteni. A Zsid11:11-et összevetve az 1Móz18-ban
feljegyzettekkel, megtudjuk, hogy miután az Úr megfeddte Sára hitetlenségét, s ő felfogta,
hogy az ígéret Istentől származott, a hite működni kezdett. Mivel a nevetése gyengeségből és
nem megvetésből származott, Isten nem sújtott le rá, ahogyan Zakariásra a hitetlenségéért
(Luk1:20).
Különböző leckéket szűrhetünk le a fenti történetből. Az Íge sokszor nem azonnal fejti
ki a hatását. Sára esetében is így volt ez: noha utóbb hitt, először mégis nevetett. Csak mikor
az isteni ígéret megismétlődött, akkor kezdett működni a hite. Vegyék ezt a szívükre azok az
igehirdetők és keresztyén szülők, akik elcsüggednek a sikerek hiánya miatt. Aztán nézzük
meg: mielőtt a hit megszilárdulna, gyakran van összeütközés: „vénségemre lehet-e
gyerekem?” – az értelem szembeszegült az ígérettel. Pont ahogy a gyertya meggyújtásakor a
füst előbb látszik, mint a láng, úgy a szív is, mielőtt megnyugszik az Ígén, általában
kételkedés és félelem van benne. De megint figyeljük meg, mennyire kegyelmesen rejti el
Isten a gyermekei hibáit: semmit sem mond Ráháb hazugságáról (Zsid11:31), Jób
türelmetlenségéről (Jak5:11), sem pedig itt Sára nevetéséről. „Legyetek annakokáért követői
az Istennek, mint szeretett gyermekek: és járjatok szeretetben” (Ef5:1-2)!
Most nézzük meg, hogy mi van itt Sára hitének tulajdonítva: „erőt nyert a foganásra”.
Azt kapta meg, ami korábban nem volt meg benne: ez a természete helyreállása volt a
normális funkcióinak ellátásához. A holt méhe természetfeletti módon megelevenedett.
Válaszul a hitére a Mindenható megtette Sárának azt, amit megtett Ábrahámnak, válaszul a
Belé vetett bizalomra: „sok nép atyjává tettelek téged az előtt, az Isten előtt, a kiben hitt, a ki a
holtakat megeleveníti” (Rm4:17). „Minden lehetséges az Istennek”. Igen, s ugyanúgy igaz,
hogy „minden lehetséges a hívőnek” (Mk9:23): mennyire áldott és látványos módon
szemlélteti ezt a most vizsgált eseménysor! Ó, bárcsak beszélne ez mindannyiunk szívéhez, s
serkentene a hitünk növekedése utáni vágyakozásra és imádkozásra! Mi más dicsőíti jobban
Istent, mint a magabiztos rátekintés annak kimunkálása és megvalósítása végett, amit a puszta
természet képtelen megvalósítani!
„Hit által nyert erőt Sára is.” Keresztyén olvasó ez mind az épülésed, mind a
buzdításod végett van feljegyezve. A hit olyan elevenséget munkált ki Sára testében, ami
korábban nem volt meg benne. Vajon nincs megírva: „De a kik az Úrban bíznak, erejök
megújul” (Ézs40:31)? Valóban hiszünk ebben? Úgy cselekszünk ahogyan cselekedtünk? Az
író bizonyságot tehet ennek az ígéretnek a szavahihetőségéről. Amikor Ausztráliában volt, s
ezt a magazint szerkesztette, lépést tartva a bőséges levelezéssel, s öt-hat alkalommal
prédikált hetente, amikor már több mint 38 fok volt árnyékban sokszor csak felvonszolta
elgyötrött testét a szószékre, majd az Úrra tekintett határozott testi megelevenítésért. S Ő soha
nem okozott neki csalódást. Miután két órát beszéltünk, rendszerint frissebbeknek éreztük
456
magunkat, mint mikor a napot kezdtük. De miért is ne? Vajon nem ígérte meg Isten „minden
szükségünk betöltését”? Hány emberre igaz, hogy „kérik, de nem kapják, mert nem jól (nem
hitben) kérik” (Jak4:2)?
Ó, kedves olvasó, „Mert a test gyakorlásának kevés haszna van; de a kegyesség
mindenre hasznos, meglévén benne a jelenvaló és a jövő életnek ígérete” (1Tim4:8):
„hasznos” mind a test, mind a lélek számára. Miközben erőteljesen elítélünk sok mindent, ami
ma a „hit-gyógyítás” neve alatt folyik, ugyanolyan kicsi a türelmünk a színlelt szuper-
szentséggel szemben is, ami lenéz minden Istenre tekintést a testi szükségleteink betöltése
végett. Ugyanebbe a fejezetben, amit most elemzünk, máshol ezt olvassuk másokról, akik
„felerősödtek a gyengeségből” (34. vers).44 Szomorú látni, ahogyan Isten sok gyermeke
messze a kiváltságai alatt él. Igaz, sokan állnak Isten büntető keze alatt. De ennek nem kellene
így lennie: az okot meg kell keresni, a hibát helyre kell hozni, a bűnt be kell vallani, a
helyreállítást – mind a lelkit, mind az átmenetit – szorgalmasan kell keresni.
Nem akarjuk azt a benyomást kelteni, hogy csak a „hit által nyert erőt Sára is” szavak
ránk vonatkoztatásának van köze a testi megelevenítéshez: nem így van bár kétségtelenül ez
az első megtanulandó lecke. De van magasabb rendű jelentősége is. Sok keresztyén érzi a
lelki gyengeségét: jól van úgy, de ahelyett, hogy ez akadályozna, inkább az Úr erejének
megragadására késztessen (Ézs27:5). Végső soron sokszor nem más, mint a hit hiánya teszi
lehetővé a „test” számára, hogy akadályozzon a szentség evangéliumi gyümölcseinek a
megtermésében. Ne essünk kétségbe a személyes törékenységtől, hanem haladjunk tovább
Isten erejében: „legyetek erősek az Úrban, és az ő hatalmas erejében” (Ef6:10): változtassuk
ezt az isteni segítségért elmondott hívő imádsággá. „És ha előbbi állapotod szegényes volt, ez
utáni állapotod boldog lesz nagyon.” (Jób8:7)
Ha az olvasó még mindig ezt mondja: „Ó, de ez a megtapasztalás nem a számomra
van. Ó, jaj, én annyira méltatlan vagyok, olyan tehetetlen, olyan élettelennek és közömbösnek
érzem magam”, nos ilyen volt Sára is! Mégis, „hit által” ő „erőt nyert”. S kedves barátom, a
hit nem az énnel, hanem Istennel van elfoglalva. Ábrahám „nem gondolt az ő már elhalt
testére” (Rm4:19) és Sára sem. Mindketten levették a szemüket az énről és Istenre
számítottak, hogy Ő majd csodát tesz. S Isten nem hagyta őket cserben: megesküdött, hogy
tisztességben részesíti azokat, akik Őt tisztelik, és semmi sem tiszteli Őt jobban, mint a
bizalomteljes várakozás. Ő mindig válaszol a hitre. Nincs ok, amiért gyengének és
közönyösnek kellene maradnod. Igaz, Krisztus nélkül semmit sem tehetsz, de Benne végtelen
teljesség van (Jn1:16), amiből meríthetsz. Akkor hát mától kezdve viselkedj így: „Mindenre
van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít” (Fil4:13). Fordulj Hozzá, számíts Rá: „én
fiam, erősödjél meg a Krisztus Jézusban való kegyelemben” (2Tim2:1).
„És életkora ellenére szűlt.” Az „és” itt összekapcsolja a soron következőket
mindegyik megelőző igével. „Hit által” történt, hogy Sára „erőt nyert”, és szintén „hit által”
most gyermeket „szült”. Itt az ő hitének állandóságára és kitartására történik utalás. Nem volt
abortusz, se elvetélés: bízott Istenben egésze végig. Ez elénk hozza azt a témát, amiről
manapság nagyon keveset írnak: a keresztyén asszonyok kötelességét és kiváltságát, amivel
számíthatnak Istenre az életük legmegerőltetőbb és kritikusabb szakaszában. A hitet nemcsak
az imádat cselekedetében kell gyakorolni, hanem a napi tevékenységünk közönséges
szerepeiben is. Hittel kell ennünk és innunk, hittel kell dolgoznunk és aludnunk, s a
keresztyén asszonynak hit által kell megszülnie a gyermekét. A veszély nagy, s ha valamely
szélsőségben szükség van a hitre, akkor még sokkal jobban ott, ahol magáról az életről van
szó. Igyekezzük a puritán Manton hasznos megjegyzéseiből sűríteni.
Először is érzékenyeknek kell lennünk arra, mi szükség van a hit gyakorlására ebben a
dologban, hogy ne rohanjunk vakon a veszélybe, ha pedig megmenekülünk, ne gondoljuk azt
44
Károlinál: „felerősödtek a betegségből” – a ford.
457
puszta véletlennek. Ráhel belehalt ebbe a dologba, s ezt tette Fineás felesége is (1Sám4:19-
20): hatalmas a veszélye ezért érzékenynek kell lennetek rá. Minél nagyobb nehézséget és
veszélyt látunk, annál jobb a lehetőség a hit gyakorlására, 2Krón20:12, 2Kor1:9. Másodszor,
mivel a szülés kínjai az Isten bűnnel szembeni nemtetszésének az emlékműve (1Móz3:16),
ennek a Krisztus iránti érdeklődés még buzgóbb keresésére kell késztetnie benneteket, hogy
legyen orvosságotok a bűnre. Harmadszor, elmélkedjetek az 1Tim2:15 ígéretén, ami mind
örökkévaló, mind átmeneti vonatkozásban érvényes, ahogyan Isten jónak látja. Negyedszer,
az általatok gyakorolt hitnek az Ő hatalmáét kell dicsőítenie és az Ő akaratának kell
behódolnia. Ez fejezi ki azt a fajta hitet, ami illik minden átmeneti könyörülethez: Uram, ha
akarod, Te képes vagy megőrizni engem. S ez elegendő a szív megkönnyítéséhez egy csomó
bajban és összezavaró félelemben.
„És szült.” Mint arra rámutattunk az előző bekezdésben, ezt a mondatot Sára hite
folytonosságának és az Isten neki adott áldásának bemutatása végett teszi hozzá. A valódi hit
nemcsak a magáévá teszi az Ő ígéretét, de folyamatosan arra is támaszkodik, míg be nem
teljesedik az, amiben hisznek. Ez az alapelv a Zsid3:14-ben és a Zsid10:35-ben van
kijelentve: „Mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha ugyan az elkezdett bizodalmat mindvégig
erősen megtartjuk”; „Ne dobjátok el hát bizodalmatokat”. Ezen a ponton mondanak sokan
csődöt. Megpróbálják megragadni az isteni ígéretet, de a próbák idején kiengedik azt a
kezükből. Ezért mondta Krisztus: „Bizony mondom néktek, ha van hitetek és nem
kételkedtek, nemcsak azt cselekszitek” stb. (Mt21:21) „Ne kételkedjetek”, de ne csak az ígéret
megadásának pillanatában, de abban az időszakban sem, amikor a beteljesülésére vártok. S
ezért teszi hozzá a „Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből” szavakhoz: „a magad
értelmére pedig ne támaszkodjál” (Péld3:5).
„Életkora ellenére.” Ezt a csoda fokozása végett teszi hozzá, amit Isten oly kegyesen
tett válaszul Sára hitére. Ez megmutatja nekünk, hogy semmiféle nehézségnek vagy
akadálynak sem szabad bizalmatlanságot kelteni az ígérettel szemben. Isten nincs megkötve a
természet rendjéhez, és nem korlátozzák Őt semmiféle másodlagos okok sem. Ő inkább a feje
tetejére állítja a természetet, semhogy ne teljesedjen be az Ő szava. Ő vizet fakasztott a
kősziklából, a fejszét úszni kényszerítette (2Kir6:6), s eltartott kétmillió embert a félelmetes
pusztaságban. Ezek a dolgok arra kell késztessék a keresztyént, hogy várjon Istenre teljes
bizalommal a legnagyobb szükséghelyzetben is. Sőt, minél nagyobbak az előttünk tornyosuló
akadályok, annál jobban kell növekednie a hitnek. A bizakodó szív ezt mondja: itt egy
alkalmas helyzet a hit számára, most minden teremtmény-folyam kiszáradt, tehát jó alkalom
ez várni Istenre, hogy erősnek mutatkozzon az érdekemben. Mit nem tud Ő megtenni? Ő egy
kilencven éves asszonynál is előidézte a gyermekszülést, ami teljesen ellentétes a
természettel. Ezért én biztosan várhatom, hogy számomra is tesz majd csodákat.
„Minthogy hűnek tartotta azt, a ki az ígéretet tette.” Itt az egész dolog titka. Ez Sára
magabiztosságának az alapja, amin a hite nyugodott. Nem a közbenső akadályok ködén át
nézett Isten ígéreteire, hanem a nehézségeket és akadályokat látta Isten ígéreteinek világos
fényében. A cselekedet, ami itt Sárának van tulajdonítva, hogy Istent hűségesnek „ítélte meg”
vagy számította, tartotta és becsülte. Meg volt arról győződve, hogy beteljesíti a szavát,
amiben reménykedett. Isten szólt, Sára hallotta, s dacára annak, hogy az ígéret beteljesedése
lehetetlennek látszott az ő esetében, ő szilárdan hitt. Jól mondta Luther: „Ha bízol Istenben,
meg kell tanulnod keresztre feszíteni a Hogyan kérdést”. „Hű az, a ki elhivott titeket és ő meg
is cselekszi azt.” (1Thessz5:24): ez elegendő a szívnek a rátámaszkodáshoz. A hit örömmel
ráhagyja a Mindenhatóra azt, hogy miképpen fog beteljesedni az ígéret a számunkra.
„Minthogy hűnek tartotta azt, a ki az ígéretet tette.” Jegyezzük meg jól, hogy Sára hite
itt túlment az ígéreten. Miközben az elméje a megígért dolgon járt, az teljességgel
lehetetlennek tűnt a számára, de amikor elvonatkoztatott a másodlagos okokról és Magára
Istenre irányította a gondolatait, akkor a nehézségek többé már nem zavarták: a szíve
458
megnyugodott Istenben. Tudta, hogy Istenre lehet számítani: Ő „hűséges”, képes, akarja és
biztosan beteljesíti a szavát. Sára túltekintett az ígéreten az Ígérőre, s amint ezt megtette,
minden kételye lecsillapodott. Teljes magabiztossággal belenyugodott az Ő
változhatatlanságába, Aki nem hazudhat, tudva, hogy ahol az isteni szavahihetőség is érintetté
válik, a mindenhatóság fogja azt biztosítani. Hívő elmélkedéssel Isten természetén táplálkozik
a hit és erősödik meg az áldások várására, dacára minden látszólagos nehézségnek és
feltételezett lehetetlenségnek. Amikor a szív Isten tökéletességeit szemléli, akkor
felülkerekedik a hit. Mivel ennek annyira lényegbe vágó, gyakorlati jelentősége van,
szeneljünk neki még egy bekezdést.
Ha az elméket a megígért dolgokra irányítjuk biztos várakozással az élvezetükre
anélkül, hogy aszívünk először ne támaszkodna Isten szavahihetőségére, változhatatlanságára
és mindenhatóságára, nem más, mint megtévesztő képzelgés. Helyesen mutatott rá John
Owen, hogy „a hit formális tárgya az isteni ígéretekben nem elsősorban a megígért dolgok,
hanem Maga Isten az Ő lényegi kiválóságaiban, az igazságban vagy a hűségben és a
hatalomban.” Mindazonáltal az isteni tökéletességek önmaguktól nem munkálnak ki hitet
bennünk: csak ahogyan a szív elmélkedik hívő módon az isteni attribútumok felett, úgy
„ítéljük” vagy tartjuk Őt hűségesnek a megígért dolgok vonatkozásában. Csak az az ember
marad „teljes békességben (Ézs26:3), akinek az elméje Magára Istenre irányul, azaz, aki
örömmel szemléli, kicsoda és micsoda Isten: ő lesz megőrizve a kételkedéstől és az
ingadozástól, miközben az ígéret beteljesedésére várakozik. S ahogyan Sárával volt ez, úgy
lesz velünk is: Isten minden egyes ígérete hallgatólagosan ehhez a megfontoláshoz
kapcsolódik: „Van bármi, ami túl nehéz lenne az Úrnak?”
„Azért is egytől, még pedig mintegy kihalttól annyian származtak, mint az égnek
csillagai sokaságra nézve, és mint a tenger partja mellett a fövény, mely megszámlálhatatlan.”
(12. vers) A fordítást a Bagster Interlinear alapján idéztük, mert a szó szerintibb és pontosabb,
mint az Amplified Version. Az „ő” („he”) megtévesztő, mert ebben a versben nincs hímnemű
névmás: az „egytől” kifejezésnek legalábbis a házaspárra kell utalnia, de személyesen azt
hiszem, hogy egy asszonyra, Sárára mutat, ahogyan a „származtak” (és nem „nemzettek”)
kifejezés utal. Ezt a 12. verset úgy tekintjük, mint ami a hitének gyümölcsét mutatja be,
nevezetesen a nagyszámú utódot, akik a fiától, Izsáktól származtak. A Kettős utalás a
„homokra” és a „csillagokra” a kétféle magra hívja fel a figyelmet: a földire és a mennyire, a
természeti és a lelki Izraelre.
Ahogyan a „nagy sokaság, a melyet senki meg nem számlálhatott” a Jel7:9-ben, úgy
„az égnek csillagai sokaságra nézve, és mint a tenger partja mellett a fövény, mely
megszámlálhatatlan” a jelen igeversben jelképes nyelvezet, s nyilvánvalóan túlzó beszéd, amit
nem szabad szó szerint értelmezni. Ez egyes olvasóinknak tűnhet merész és megalapozatlan
kijelentésnek, de ha az Ígét hasonlítjuk össze az Ígével, nem juthatunk más
végkövetkeztetésre. A következő igeszakaszok teszik ezt világossá: 5Móz1:10, Józs11:4,
Bír7:12, 1Sám13:5, 2Sámuel17:11, 1Kir4:20. Ennek a jelképes beszédnek a további példái az
5Móz9:1, Zsolt78:27, Ézs60:22, Ján21:25. A túlzó beszédek nem azért használatosak, hogy
arra indítsanak minket, hogy higgyünk a nem igaz dolgokban, hanem hogy kihangsúlyozással
megragadják a figyelmünket és a súlyos dolgokra irányítsák azt. A következő szabályokat kell
betartani a használatuk során. Először is, csak olyan dolgokkal kapcsolatban használhatók,
amik a lényegüket tekintve igazak. Másodszor, csak olyan dolgokra, amik a szokásosnál több
megfontolást érdemelnek. Harmadszor, a megfogalmazásra amennyire lehet, közmondásos
nyelven, Negyedszer, nem annyira a hasonlóság vagy a különbözőség, mint inkább az
egyenlőség vagy az egyenlőtlenség szavaival történő kifejezésre. (W. Gouge)
Utolsó gondolatunk azonban irányuljon a gazdag ellentételezésre, amivel Isten
megjutalmazta Sára hitét. A 12. verset nyitó „azért” rámutat az Isten hűségére
támaszkodásának áldott következményére dacára a legnagyobb természetes elkedvetlenítő
459
tényezőknek. A hitéből származott tehát Izsák, tőle pedig végső soron Maga Krisztus. S ez a
mi épülésünkre van feljegyezve. Ki képes felbecsülni a hit gyümölcseit? Ki tudja
megmondani, hány élet lesz jó módon érintett akár még az eljövendő generációkban is a te
mai hited és az én mai hitem által? Ó, mennyire serkenteni kell minket ennek a gondolatnak
arra, hogy ezt kiáltsuk: „Uram, növeld a hitünket” a Te kegyelmed dicsőségére! Ámen.
A hit kitartása
Zsid11:13-14
13. Hitben haltak meg mindezek, nem nyerve meg az ígéreteket, hanem csak
távolról látva és üdvözölve azokat, és vallást tevén arról, hogy idegenek és vándorok a
földön.
14. Mert a kik így szólnak, nyilván jelentik, hogy hazát keresnek.
Leírva a hit egyes kiváló cselekedeteit, amiket Isten családjának korai tagjai
cselekedtek meg, az apostol most szünetet tart azok hite általános dicséretének beszúrása
végett, akiket már megnevezett, s (mint az kiderül a 39-40. versekből), az utánuk következők
hitének is. Ezt a dicséretet a 13. versben látjuk, s a soron következő három vers erősíti meg. A
Szentlélek nyilvánvaló célja ebben az volt, hogy a zsidóknak és nekünk egyaránt
kihangsúlyozza annak a hitnek a kényszerítő szükségességét, ami tartós, strapabíró, legyőzi az
akadályokat és kitart a végsőkig. Még a természeti ember is képes „jó döntéseket hozni”, s
megvannak benne az igyekezet szikrái arra, hogy a kedvében járjon Istennek, de teljességgel
híjával van annak az alapösszetevőnek, ami „mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél,
mindent eltűr” (1Kor13:7).
Isten választottjainak a hite hasonlít annak isteni Szerzőjéhez ezekben a
vonatkozásokban: élő, romolhatatlan és az ördög nem képes legyőzni. Isten által beültetve a
hit ajándéka és kegyelme soha nem veszthető el. Látványos szemléltetését láttuk ennek a
pátriárkák életében. Felszólítást kapva a szülőföldjük elhagyására, hogy utazzanak egy
bálványimádókkal telt országba, aminek egyik része sem az övék, ott sátorokban élve,
megannyi nehézséget és próbát kiállva, bármi olyan mulandó előny híjával élve, ami
megfelelhetett volna annak a páratlan kegynek, amiben Isten kijelentette, hogy részesíti őket,
ők mégis mind hitben haltak meg. A szemeik világosan látták az Isten által megígért
áldásokat, s meg voltak győződve, hogy azok majd az övé is lesznek a megfelelő időben, ezért
örömmel várták a jövőbeli részüket és feladták a jelen előnyeit azok kedvéért.
Az előttünk levő versekben az apostol tehát a kitartó hit keresésének és megtartásának
a hatalmas szükségességét hangsúlyozza ki. Ezért említi tehát a tényt, az ószövetségi szentek,
amíg ebben a világban maradtak, hittek az Isten ígéreteiben. A hitük tartósságát és
állandóságát dicséri ezzel. A hitetlenség minden bennük folyó munkálkodása (amit
feljegyezve látunk Ábrahám, Izsák és Jákob esetében is) és a külső kísértések ellenére
kitartóan ragaszkodtak Istenhez és az Ő Ígéjéhez. Hit által éltek, s hitben haltak meg: ezzel a
számunkra is követendő példát hagytak hátra. Gyönyörűszépen mutatott rá erre Kálvin János:
„Itt kifejeződik egy különbség is közöttünk és az ősatyák között: bár Isten csak annak
a kegyelemnek az előízét adta meg az ősatyáknak, amit nagy mértékben árasztott ránk, s bár
csak messziről mutatta meg nekik Krisztus homályos látványát, ami most világosan tárul a
szemünk elé, de ők mégis elégedettek voltak és soha nem szakadtak el a hitüktől. Mennyivel
nagyobb okunk van manapság nekünk kitartani! Ha elcsüggedünk, kétszeresen is
megbocsáthatatlanok vagyunk. Az tehát hangsúlyos körülmény, hogy az atyák csak messziről
látták Krisztus lelki királyságát, ami manapság oly közelről tárul a szemünk elé, s csak
messziről üdvözölték az ígéreteket, most pedig azok a közvetlen közelünkben vannak. Mert
460
ha mindazonáltal kitartottak mindhalálig, micsoda tunyaság lenne belefáradni a hitbe, amikor
az Úr oly sok segítséggel tart fenn bennünket! Ha bárki ennek ellene vetné azt, hogy nem
hihettek volna az ígéretek elnyerése nélkül, melyeken szükségszerűen alapult a hit, erre az a
válasz, hogy a kifejezést viszonylagos módon kell értelmezni, mert ők messze voltak attól a
helyzettől, amit Isten a számunkra támasztott. Ezért volt az, hogy bár ugyanaz az üdvösség
lett nekik megígérve, az ígéretek mégsem lettek olyan világosan kijelentve nekik, mind
nekünk Krisztus királysága alatt, hanem megelégedtek azzal, ha csak távolról szemlélték
azokat.”
„Hitben haltak meg mindezek” (13. vers) mag még jobban szó szerint „Hitben (vagy
„hit szerint”) haltak meg mindannyian”. A legtöbb igemagyarázóval ellentétben mi hisszük,
hogy ezek a szavak a korábban említett személyekre vonatkoznak Ábeltől kezdődően: a
„mindezek” nyelvtanilag magában foglalja mind a megelőzőket, mind a viszonyszó után
következőket, beleértve mindenkit, akik a felsorolásban szerepelnek, nevezetesen ifjút és
vént, férfiakat és nőket, nagyokat és kicsiket. „Ugyanaz a Lélek munkálkodik és mutatja ki a
hatalmát mindegyikben, 2Kor4:13”. (W. Gouge) Ez ellen felhozható, hogy Énókh nem halt
meg. Igaz, de az apostol csak azokra utal, akik meghaltak, ahogyan az 1Móz46:7-et is József
kivételével kell érteni, aki akkor már Egyiptomban volt. Továbbá, noha Énókh nem halt meg
a többiekhez hasonlóan, ő is a mennybe vitetett a Földről, s ezt megelőzően folyamatosan
hitben élt mindvégig, s ez a fő dolog, amiről itt szó van.
„Hitben (vagy „hit szerint”) haltak meg mindannyian”. A hit, amiben meghaltak,
ugyanaz, mint amit a fejezetünk első verse írt le, nevezetesen a megigazító és megszentelő hit.
Az, hogy „hitben haltak meg”, nem jelenti szükségszerűen azt, hogy a hitüket ténylegesen
gyakorolták a haláluk órájában, hanem konkrétabban azt jelenti, hogy soha nem szakadtak el a
hittől: bár ténylegesen nem szerezték meg vagy nem birtokolták a hitük tárgyát, mindazonáltal
a földi vándorútjuk legvégéig magabiztosan néztek arra előre. A hitük működésének öt hatását
említi itt, melyek mindegyikén alaposan el kell gondolkodnunk. Először, „nem nyerték meg
az ígéreteket”. Másodszor, „messziről látták azokat”. Harmadszor, „meg voltak róluk
győződve”. Negyedszer, „üdvözölték azokat”. Ötödször, ennek következtében „megvallották,
hogy idegenek és vándorok a Földön”.
Ahogyan majd látjuk (ha Isten is úgy akarja), amikor a további verseket veszük górcső
alá, egyes ószövetségi szentek a hit tényleges gyakorlása közben haltak meg. Hitben meghalni
annyi, mint magabiztos meggyőződéssel rendelkezni a dicsőség és a boldogság állapotáról.
„Ehhez pedig szükséges: 1. A halált követő lényegi létezésbe vetett szilárd hit: enélkül
minden hitnek és reménységnek el kell enyésznie a halálban. 2. Az eltávozó lelkeik átadására
Isten gondoskodásának és hatalmának, s az abba vetett bizakodásra. 3. Az áldottság és a
nyugalom jövőbeli állapotába vetett hitre, amit itt mennyei országnak, az Isten által nekik
készített városnak nevez. 4. A testük, valamint az egész személyiségük halál utáni
feltámadásába vetett hitre, ami befejezte ezt a földi pályafutását, s most örök nyugalomba
helyezhető.” (John Owen)
Ezrek, akik most a sírjukban vannak azt tanulták, hogy rossz dolog a halált várni és
megfelelően felkészülni arra. Azt mondták, nekik, hogy Krisztus visszatérése már olyan közel
van, hogy egészen biztosan még az életükben el fog jönni. Ó, jaj, a szerző is vétkes volt
bizonyos mértékig ugyanebben. Igaz, hogy a keresztyénnek egyszerre a boldog kiváltsága és
kötelessége „várni ama boldog reménységet és a nagy Istennek és megtartó Jézus
Krisztusunknak dicsősége megjelenését” (Tit2:13), mert ez az a nagy távlat, amit Isten a népe
szeme elé tárt minden korban. Sehol nem mondta azonban, hogy az Ő Fia mikor tér vissza: ez
megtörténhet ma, vagy éppen évszázadok múlva. De azt mondani, hogy a „várni ama boldog
reménységet” rossz dologgá teszi a várakozást a halálra abszurd: az ószövetségi szenteknek
ugyanolyan határozott ígéreteik voltak Krisztus első eljövetelére, mint az újszövetségieknek a
másodikra, s ők gyakran gondoltak a halálra!
461
Nagyon kell félni attól, hogy a népszerűség, amivel „Krisztus premillenáris és közelgő
eljövetelét” fogadják, a haláltól való testi félelemnek tulajdonítható: erős hivatkozás történik a
testre, amivel az emberek meggyőzhetők, hogy ők majd elkerülik a sírt. A keresztyének egyik
generációja, majd világosan ezt teszi, ahogyan kiderül az 1Kor15:51-ből és az 1Thessz4:17-
ből, de hogy hány generáció feltételezte már, hogy az övék lesz az, ami a mennybe ragadtatik,
s hány nem állt készen rá, amikor a halál elragadta őket, azt majd csak az a nap mutatja meg.
Jól tudjuk, hogy ezeket a sorokat egyes olvasóink nem fogják kedvező fogadtatásban
részesíteni, de mi nem nekik, hanem egyedül csak Istennek akarunk tetszeni. Bárki, aki
készen áll a halálra, felkészült az Úr visszatérésére: mivel nagyon valószínű, hogy a második
visszatérés előtt fogsz meghalni, a bölcsesség részét képezi, hogy felkészülj arra.
S kik azok, akiknek a lelkei készen állnak a test felbomlására? Azok, akik korábban
már lefegyverezték a halált a fullánkjának kihúzásával, ezt pedig az Istennel való kibékülés
által tették Jézus Krisztuson keresztül. A darázs ártalmatlan, ha kitépték a fullánkját: a
kígyótól sem kell félni, ha eltávolították a méregfogát és a mérgét. Így van a halállal is. „A
halál fullánkja pedig a bűn” (1Kor15:56), s ha megtértünk a bűneinkből, elfordultunk azoktól,
hogy teljes szívvel szolgáljuk Istent, s kerestük és megszereztük a megbocsátást és a
gyógyulást Krisztus engesztelő és megtisztító vérében, akkor a halál nem árthat nekünk – csak
Isten jelenlétébe és az örök boldogságba fog vezetni. Kik állnak készen meghalni? Azok, akik
bebizonyítják és megszilárdítják a jogcímüket az örök életre a személyes szentségükkel, ami
az „első zsengéje” a mennyei dicsőségnek. Isten Ígéjének világosságában járva tesszük
nyilvánvalóvá, hogy készen állunk a szentek örökségére a világosságban.
„Hitben (vagy „hit szerint”) haltak meg mindannyian”. Ahhoz, hogy hitben halhasson
meg valaki hitben kell élnie is. Ehhez pedig először is szorgalmas munkálkodásra van szükség
az Isten dolgainak megismerése végett. Először az értelmet kell oktatni, mielőtt a kötelesség
útja megismerhetővé válna. A „tanítsd nekem a Te utaidat” és a „rendeld lépéseimet a Te
Ígédben” napi imádságunk kell legyen. Második Isten Ígéjének elrejtése a szívünkben. Az
előírásain elmélkednünk kell, s tudatosokká kell azokat tennünk: csak akkor fognak az
érzelmeink és az életünk azokhoz igazodni. Isten Ígéjének nemcsak az a célja, hogy
világosság legyen az értelmünk számára, hanem hogy lámpás is legyen az utunkon: a
járásunkat neki kell irányítania. Harmadik a Krisztus rendszeres szemlélése a lelkünk által: au
Ő mérhetetlen szeretetének, csodálatos kegyelmének, végtelen könyörületének, jelenlegi
közbenjárásának hódolattal teles, ámuló fontolgatása. Ez szabadít meg a törvénykező lélektől,
melegíti fel a szívet, ad erőt a kötelezettségekhez és ösztönöz minket arra, hogy az Ő
kedvében járjunk.
„Hitben haltak meg mindezek, nem nyerve meg az ígéreteket.” Az „ígéretek” szó
fogalomcsere, a megígért dolgokat jelenti. Szó szerint „elnyerték az ígéreteket”, mert az, amit
Istentől hallottak képeztek a hitük alapjáét: ez világosan kiderül a 10, 14 és 16. versekből. A
megígért dolgok az evangélium korszakának lelki áldásaival és a jövőbeli mennyei örökséggel
kapcsolatosak. Az atyáknak és a „véneknek” tett ígéretek Krisztusra, mint az áldott „Magra”
és a mennyre vonatkoztak, aminek a Kánaán az előképe volt. Figyeljük meg, hogy a 13. vers
eme első mondata világosan utal arra, hogy bár a külső héjuk eltérő volt, ugyanazokat az
ígéreteket kapták Ábel, Énókh és Noé, mint amik később Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak
is megismétlődtek. Mindegyikük szilárd várakozásban halt meg a megígért Messiásra, a
mennyei dicsőség hívő látásával. Így a meghalás kényelmes volt a számukra és megerősítette
mások számára a valóságot, amit vallottak.
„Nem nyerve meg az ígéreteket.” A görög „megnyerni” szó a dologban való tényleges
részvételt, illetve annak birtoklását fejezi ki: a hit tehát olyasvalamire támaszkodik és
nyugszik bele abba, ami még nem a miénk. A hitélet nagy része a megígért dolgok
megragadásával és élvezetével telik el, mielőtt a tényleges birtokbavételük megtörténne. A
lelket az elmélkedés azokról és az édességükről táplálja és erősíti meg. A keresztyén jelenlegi
462
lelki boldogsága inkább az ígéretekben és az azokra történő várakozó előre tekintésben,
mintsem a tényleges birtoklásban, mert „a hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a
nem látott dolgokról való meggyőződés”. Ez az, ami lehetővé teszi a számunkra, hogy „azt
tartom, hogy a miket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk
megjelentetik” (Rm8:18).
„Hanem csak távolról látva… azokat.” Ezt pedig azért, mert az értelmük szemei isteni
módon lettek megvilágosítva (Ef1:18), s így voltak képesek felismeri az ígéretekben Isten
bölcsességét, jóságát és szeretetét. Igaz, ezeknek az ígéreteknek a beteljesedése a távoli jövő
eseménye lesz, de a hit szemei erősek és fel vannak ruházva a messzire látás képességével.
Így volt ez Ábrahámmal is: „örvendezett”, mondja Krisztus, „hogy meglátja az én napomat;
látta is, és örült” (Jn8:56). Így volt Mózessel is, aki „a megjutalmazásra tekintett” és „mintha
látta volna a láthatatlant” (Zsid11:26-27). Valóban komoly az ellentét a 2Pt1:9-ben, ahol
azokról olvasunk, akik nem adtak a hitükhöz erényt, tudást, önfegyelmet, türelmet,
kegyességet, testvéri kedvességet, szeretetet és ennek következtében a fejletlen keresztyén
jellem „vak, rövidlátó”.
„És meggyőződve azokról.”45 Ez hirdeti ki a lélek kielégítő belenyugvását Isten
szavahihetőségébe arról, hogy igazolja majd az Ő Ígéjét. Ez volt az elpecsételése részükről
annak, hogy Ő igaz (Jn3:33), ami akkor történik meg, amikor a szív ténylegesen befogadja az
Ő bizonyságtételét. Az „üdvözölve” szó magabiztos meggyőződést jelent, amit a hit munkál
ki az elmében. Áldott példáját látjuk ennek Ábrahám esetében, aki bár majdnem százéves
volt, s a felesége méhe is elhalt már, mégis, amikor Isten kijelentette, hogy fiuk lesz, „teljesen
elhitte, hogy a mit ő ígért, meg is cselekedheti” (Rm4:21). Ó, kedves olvasó, nem azért
vannak a szíveink oly kevéssé meggyőződve Isten „rendkívül nagy és drága ígéreteiről”, mert
annyira halogatjuk az elmélkedést ezeken?
„És üdvözölve azokat.” Nem a hűvös és formális elfogadásukkal, hanem a forró és
szívbeli üdvözlésükkel: ilyen az igazi hit természete, amikor megragadja az üdvösség
ígéreteit. Ez mindig a bizonyosság hatása: Isten dolgainak hálás és örömteli birtokba vétele. A
hit nemcsak a lelki dolgok értékét veszi észre teljesen meggyőződve a valóságos mivoltukról,
hanem szereti is azokat. A hit ragaszkodik is az egyetértés mellett: a Szentírásban a hitet az
ízlelés és a látás egyaránt kifejezik. A hit „lát” az értelemmel, „meg van győződve” a szívvel
és „üdvözöl (magához ölel” az akarattal. Azaz, az igék sorrendje ebben az igeversben egy
fontos gyakorlati leckét tanít meg nekünk. Isten ígéreteit először meglátjuk vagy szemléljük,
aztán belenyugszunk azokba, mint megbízhatókba, végül pedig örvendezünk azoknak. Ha
tehát elevenebb érzelmeket szeretnénk, többet kell elmélkednünk Isten ígéreten: az elme az,
ami a szívet befolyásolja.
Mielőtt tovább lépnénk, tegyük fel a kérdést? Isten ígéretei valóban drágák a
számunkra? Talán azonnal készek vagyunk ezt válaszolni: Igen. De tegyük próbára
önmagunkat. Szeretettel és örömmel ragaszkodnak a szíveink ezekhez? Valóban el tudjuk
mondani: „Inkább gyönyörködöm a te bizonyságaidnak útjában, mint minden gazdagságban”?
Miféle hatással vannak ránk Isten ígéretei a próbák és a bánat időszakaiban? Adnak nekünk
több vigasztalást, mint e világ legdrágább dolgai? A kétségbeesés és a bánat közepette
felfogjuk, hogy „a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez
nékünk” (2Kor4?17)? Milyen hatásai vannak Isten ígéreteinek az imádkozásunkra? A
kegyelem trónja elé visszük ezeket? Mondjuk Dáviddal együtt, hogy „emlékezzél meg a te
szolgádnak adott igédről, a melyhez nékem reménységet adtál” (Zsolt119:49)?
„És vallást tevén arról, hogy idegenek és vándorok a földön.” Akik valóban magukhoz
ölelik Isten ígéreteit, azokra ezek a megfelelő módon hatnak és befolyásolják őket: az örömük
a mennyei dolgokban a világi dolgoktól való elválásukban nyilvánul meg, ahogyan az asszony
45
E a mondat nem szerepel a Károli fordításban. – a ford.
463
is megfeledkezett a vödréről, amikor Krisztus kijelenttetett a lelkének (Jn4:28). Amikor az
ember valóban keresztyénné válik, azonnal teljesen más fényben kezdi látni az időt és az
időbeli dolgokat, mint korábban. Így volt ez a pátriárkákkal is: a hitük erőteljes és átalakító
hatást gyakorolt az életükre. Megvallották a hitüket és a reménységüket: világossá tették,
hogy a fő érdeklődésük nem a világra, sem pedig annak dolgaira nem irányult. Olyan
kielégítően részesedtek Isten ígéreteiben, hogy nyilvánosan megtagadták a világgal való olyan
törődést, amit más emberek tanúsítottak, akiknek csakis ebben az életben volt osztályrészük.
A pátriárkák nem titkolták el azt a tényt, hogy az állampolgárságuk és az örökségük
máshol volt. Ábrahám megvallotta Khéth fiainak: „Idegen és jövevény vagyok közöttetek”
(1Móz23:4). A fáraónak ezt mondta Jákób: „Az én bujdosásom esztendeinek napjai száz
harmincz esztendő” (1Móz47:9). Ezt nem lehet azon az alapon sem magyarázni, hogy akkor
más nemzetek foglaltál el a Kánaánt: hosszú idővel azután, hogy Izrael birtokba vette azt a
földet, Dávid ezt mondta: „Halld meg Uram az én könyörgésemet, figyelmezzél kiáltásomra,
könyhullatásomra ne vesztegelj; mert én jövevény vagyok te nálad, zsellér, mint minden én
ősöm” (Zsolt39:13), majd megint: „Jövevény vagyok e földön, ne rejtsd el tőlem a te
parancsolataidat” (Zsolt119:19). Így ismerte el az egész gyülekezet előtt Istennek: „Mert mi
csak jövevények vagyunk te előtted és zsellérek, a mint a mi atyáink is egyenként”
(1Krón29:15). Világos bizonyítékát adják ezek a versek annak, hogy az ószövetségi szentek
az újszövetségiekkel együtt megértették a mennyei elhívásukat és dicsőségüket.
„És vallást tevén arról, hogy idegenek és vándorok a földön.” A két kifejezés, noha
gondolatban nagyon hasonlók, mégsem azonosak. Az egyik inkább a pozícióra, az elfoglalt
helyre utal, míg a másik az állapotra, arra, ahogyan az illető viselkedik az adott helyen. Ők
„idegenek” voltak, mert a mennyben volt a lakóhelyük, s „vándorok” voltak, mert utaztak
odafelé. Amint azt valaki mondta: „Lehetünk ’vándorok’ anélkül, hogy ’idegenek’ lennénk.
Ha egyszer felfogjuk a valódi idegenségünket akkor elkerülhetetlenül ’vándoroknak’ is kell
lennünk. Lehetünk ’vándorok’, s a vándorlásunk során felkereshetjük a világ össze városát és
gyülekezetét, s magunkhoz ölelhetjük azokat, de ha valódi ’idegenek’ vagyunk mindegyikük
számára, akkor Ábrahámhoz hasonlóan mi is kénytelenek leszünk a saját magányos oltárunkat
felállítani Jahvének közöttük. Miképpen lehetett volna Ábrahám közös istentiszteleten a
kánaánitákkal? Lehetetlen! Ezért kapcsolódott olyan szorosan az ’oltár’ a ’sátorhoz az
1Móz12:8-ban és Ábrahám jövevénységében.” (E. W. Bullinger)
A pátriárkák, mint „idegenek és vándorok” külső élete a lelki előképe volt annak,
ahogyan egy keresztyén megtagadja a világot. Ahogyan azok, akiknek a polgársága a
mennyekben van (Fil3:20), mi is parancsot kapunk arra, hogy „ne szabjuk magunkat ehhez a
világhoz” (Rm12:2). A pátriárkák kimutatták, hogy „idegenek” azzal, hogy nem vettek részt a
kánaániták hitehagyott vallásában, politikájában vagy szociális életében, s azzal bizonyították,
hogy „vándorok”, hogy sátrakban laktak és így vándoroltak ide-oda. Mi mennyire tesszük
világossá, hogy meg vagyunk feszítve a világnak (Gal6:14)? Vajon a napi életvitelünk
bizonyítja, hogy „a mennyei elhívás részesei vagyunk”? Megszűntünk úgy tekinteni erre a
világra, mint az otthonunkra, s a népére mind a saját népünkre? A mennyben próbálunk
kincseket felhalmozni, vagy még mindig az egyiptomi húsosfazekak után vágyakozunk?
Amikor azt imádkozzuk, hogy „Uram, változtass el a Te képmásodra”, akkor vajon azt értjük
alatta, hogy „fossz meg mindattól, ami gátol ebben”?
Az „idegen” jelképe Isten gyermekére alkalmazva itt a Földön nagyon találó és teljes.
A hasonlóságok az egyik országban idegen és a keresztyén között a mostani világban feltűnők
és nagy számúak. Idegen földön az illetőt nem méltányolják a születése alapján, hanem
inkább elkerülik: Jn15:19. A szokások, az életmódok, a nyelv furcsák a számára: 1Pt4:4. Meg
kell elégednie az idegen sorsával: 1Tim6:8. Ügyelnie kell, nehogy megsértse a kormányt:
Kol4:5. Folytonosan tudakolni kell az útjét: Zsolt5:9. Amíg nem igazodik annak az idegen
464
országnak az életmódjaihoz, könnyen felismerhető: Mt26:73. Gyakran van honvágya, mert a
szíve nem ott van, ahol a teste: Fil1:23.
A „vándor” jelképe a keresztyénre vonatkoztatva ugyanolyan szuggesztív. Helyről
helyre menve soha nem érzi magát otthon. Nagyon egyedülinek látja önmagát, mert csak
nagyon kevesekkel találkozik, akik az ő útját járják. Azok, akikkel találkozik, csak nagyon
csekély biztatást jelentenek a számára, mert különcnek vélik őt. Nagyon hálás minden iránta
mutatott kedvességért: érzi a függőségét a gondviseléstől, s hálás, ha Isten bármilyen kegyben
részesíti őt a gonoszok szemében. Nem visz magával mást, csak amit hasznosnak tart a
vándorútjához: minden felesleges dolgot tehernek tekint. Nem vesztegeti az időt a világ őt
körülvevő hiábavalóságainak szemlélésével. Soha nem gondol a visszafordulásra az út
nehézségei miatt: határozott célt tart a szeme előtt és állandóan a felé igyekszik.
Bizonyságot kell tennünk arról, hogy „idegenek és vándorok” vagyunk e világ
dolgainak használatával (ha a szükség úgy kívánja), de nem szabad azokkal visszaélnünk
(1Kor7:31), megelégedve e világ javainak azzal a részével, amit Isten jelölt ki a számunkra
(Fil4:11); lelkiismeretesen igyekezve eleget tenni a saját felelősségünknek, s „nem avatkozva
más dolgába” (1Pt4:15); mértékletesek és józanok maradva minden dologban, s így
tartózkodva „a testi kívánságoktól, a melyek a lélek ellen vitézkednek” (1Pt2:11); félretéve
minden akadályt és megöldökölve a földi tagjainkat, hogy türelemmel megfuthassuk az
előttünk álló távot (Zsid12:1); naponta észben tartva ennek az életnek a rövidségét és
bizonytalanságát (Péld27:1); folyamatosan a szívünk előtt tartva a jövőbeli örökségünket,
tudva, hogy csak akkor fogunk megelégedni, amikor a mi Urunk hasonlóságában támadunk
fel.
„Ha ők lélekben a sötét felhők közepette a mennyei országba menekültek, mit kell
nekünk tenni manapság? Mert Krisztus mondhatni nyíltan kinyújtja a kezét felénk a
mennyből, hogy Magához emeljen. Ha a Kánaán földje nem kötötte le a figyelmüket, akkor
mennyivel jobban el kellene különülnünk az itteni dolgoktól nekünk, akiknek nincs megígért
lakóhelyünk ebben a világban!” (Kálvin János) Amikor Basilt (Krisztus odaszánt szolgáját a
„Sötét korok” elején) Modestus száműzetéssel fenyegette, ő ezt mondta: „Nem ismerek
száműzetést én, akinek ebben a világban nincs lakhelye. Nem tartom ezt a helyet az
enyémnek, és nem mondhatom, hogy a másik nem az enyém, hanem inkább minden Istené,
akinek a jövevénye és vándora vagyok.”
„Mert a kik így szólnak, nyilván jelentik, hogy hazát keresnek.” (14. vers) Ezekben a
szavakban egy logikai következtetést von le az előző igevers utolsó mondatából, ami értékes
utalást tartalmaz arra, miképpen kell értelmezni a Szentírást. Az apostol itt azt adja tudtunkra,
amit a pátriárkák hitvallása jelentett. Pont ahogyan a tagadás magában foglalja a „ne kívánd”
állítást, ami azt is jelenti, hogy „elégedj meg azzal, amit Isten adott”, úgy az, hogy a szentek
idegenekként és vándorokként viselkednek, világosság teszi a tényt, hogy a menny felé
haladnak. „Ez az igazi és a helyes módja a Szentírás értelmezésének: amikor magukból a
szavakból kiindulva, figyelembe véve az azokat kimondó személyekkel fennálló
kapcsolatukat, valamint minden körülményüket, jelentjük ki, hogy mi volt azoknak a
határozott jelentése és értelme.” (John Owen)
„Mert a kik így szólnak, nyilván jelentik, hogy hazát keresnek.” Az, hogy idegeneknek
vallották magukat, többet foglal magában, mint csak azt, hogy még nem léptek be a megígért
örökségbe: ugyanúgy azt is megmutatta, hogy buzgón törekedtek rá. Minden okuk megvolt
erre: az volt a saját „országuk”, mert Isten ott áldotta meg őket minden lelki áldással a világ
teremtését megelőzően (Ef1:3-4), onnan születtek újjá (Jn3:3, széljegyzet), s ott lakott az
Atyjuk, a Megváltójuk és a szent-társaik is. „Keresni” a megígért örökséget a hívő buzgó
kutatását jelenti az után, amire a legjobban vágyik. Ez különbözteti meg őt az üres hitvallótól:
utóbbi arra vágyik, ami a saját maga számára jó, ahogyan Bálám is mondta: „Haljon meg az
én lelkem az igazak halálával” (4Móz23:10). Azonban csak a választottak képesek mondani:
465
„Egyet kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden
idejében” (Zsolt27:4).
A menny „keresésének” kell lennie a fő célnak és legfelsőbb rendű feladatnak, amit a
keresztyén maga elé állít, mindent félretéve, ami akadályoz és minden Isten által kijelölt
eszközt felhasználva. A világot lazán kell tartani, az érzelmeket az odafelvalókra kell
irányítani, s a szívet folyamatosan gyakorlatoztatni kell a keskeny úton járásban, mert egyedül
az vezet azokhoz. „Hazát keresnek”: „A terveik arra irányulnak, utána vágyakoznak, arról
beszélgetnek. Szorgalmasan törekednek az arra vonatkozó tulajdonjoguk tisztázására, hogy
ahhoz igazodó vérmérsékletük legyen, a beszélgetéseik arról folyjanak és eljuthassanak annak
élvezetére.” (Matthew Henry) A mennyet itt „hazának” nevezi a nagysága folytán: ez egy
kellemes haza, a becsületesség, a nyugalom és az öröm földje. Bárcsak bevezetné abba az
isteni kegyelem a szerzőt és az olvasót egyaránt!
A hit jutalma
Zsid11:15-16
15. És hogyha eszökbe jutott volna az, a melyből kijöttek, volt volna idejök a
visszatérésre.
16. Így azonban jobb után vágyódnak, tudniillik mennyei után; azért nem
szégyenli őket az Isten, hogy Istenöknek neveztessék, mert készített nékik várost.
Még egyszer emlékeztetjük önmagunkat azokra a konkrét körülményekre, amik között

azok a szentek voltak, akikhez ez a levél először szólt. Csak ha ezt megtesszük, akkor leszünk
a legjobb helyzetben a tartalmának megértéséhez, és a legalkalmasabbak annak
alkalmazásához a magunk számára. Nem azt jelenti ez, hogy a héberek zsidók voltak test
szerint, mi pedig pogányok vagyunk, mert ők velünk együtt „szent atyafiak, mennyei
elhívásnak részesei” (Zsid3:1). Nem, nekünk az ő különleges helyzetükön kell alaposan
elgondolkodnunk a rájuk nehezedő nyomasztó kísértésekkel egyetemben. Az isteni kegyelem
kihívta őket a judaizmusból (Jn10:3), de az isteni ítélet még nem sújtott le a judaizmusra. A
templom még épen állt, a szolgálatai folytatódtak, s amíg így volt, a héberekhez fordultak
azzal a felhívással, hogy térjenek vissza ahhoz.
Nos, ez a történelmi helyzet előrevetített egy erkölcsit. A keresztyént a világból hívták
el Krisztus követésére, de Isten ítélete még nem sújtott le a világra és nem égette azt fel. Nem,
még mindig áll, s mi még mindig benne vagyunk, s ameddig ez a helyzet, a Sátán igyekszik
minket oda visszatéríteni. Ez az, ami lehetővé teszi a számunkra meglátni ezeknek a
verseknek a jelentését, melyekre most a figyelmünk irányul. Észben tartva a most
elhangzottakat, az olvasónak nem jelenthet nehézséget meglátni, miért emlékeztet minket az
apostol először is arra, hogy a pátriárkák idegenekként és vándorokként éltek ezen a Földön,
másrészt arra, hogy nem tértek vissza a szülőföldjükre. Mint azt láttuk az utolsó szakaszban, a
jelenvaló világnak a keresztyén által történő megtagadásának előképe volt az, hogy a
pátriárkák a kánaánitáktól elkülönülten „sátrakban lakoztak”. Amit pedig a Káldeába történő
visszatérés megtagadása vetített előre, az nem egyéb volt, mint a keresztyén folyamatos
lemondása a világról és a győzelmének tényleges kivívása a mennybe (jutáshoz).
A most előttünk álló versek világos fényt derítenek a keresztyén élet egyik lényegi
elemére. Ezek az Igazságnak azt az összetevőjét tárják elénk, amit egyes körökben manapság
nagymértékben figyelmen kívül hagynak, vagy tagadnak. Vannak, akik olyan buzgósággal
hangsúlyozták ki a szentek örök biztonságát, ami nem mindig felelt meg a tudásnak: oly
módon mutatták be azt, ami azt sugallta, hogy Isten megőrzi a népét teljes mértékben
függetlenül az eszközök általuk történő használatától is. Ez oly módon jelentették ki, ami
466
tulajdonképpen tagadta a keresztyén felelősséget. Azt sejtették, hogy rábízva a lelkemet az Úr
megtartására, többé nem kell jobban törődnöm annak biztonságával, mint amennyire a
pénzzel, amit egy bank vagy a kormányzat megőrzésére bíztam. Ennek az lett az eredménye,
hogy sokan azok közül, akik elfogadták ezt a hamis magyarázatot, egészen jól érezték
magukat a gondatlan és nemtörődöm életmódjukban.
Annyira egyoldalú a tanítás, amire utalunk, hogy annak szószólói egy pillanatra sem
ismerik el, hogy fennállna a valóságos keresztyén hitehagyás legcsekélyebb veszélye is. Ha
Isten szolgája ragaszkodik ahhoz, hogy de bizony van, de azt is kijelenti, hogy Isten egyetlen
valódi szentje sem pusztult el soha és nem is fog, akkor következetlennek és logikátlannak
fogják őt tartani. Látszólag képtelenek felfogni, hogy miközben Isten örök tanácsvégzésének,
Krisztus megváltása értékének, s a Lélek munkája hatékonyságának oldaláról nézve
tökéletesen igaz, hogy a választottak közül soha senki nem fog végleg elveszni, ugyanúgy
igaz a keresztyén törékenysége, a testisége még mindig fennálló belső létezése és annak
kitettsége a Sátán támadásainak, valamint a gonosz világban élése oldaláról nézve, hogy
valóságos (nem az elméleti vagy elképzelt) veszély minden oldalról fenyegeti őt. Nem, ők
naivan azt hiszik, hogy a témának csak egyetlen, az isteni oldala létezik.
A versek azonban, amiket most veszünk górcső alá, ennek téves voltát mutatják.
Egyáltalán nem azt állítják, hogy nem volt lehetőség a pátriárkák számára visszatérni abba az
országba, amit maguk mögött hagytak, s ami előképileg a világba való visszatérést jelentette
volna. Az apostol határozottan kijelenti (nem törődve azzal, ha valaki azzal vádolja majd meg,
hogy önmagával szemben következetlen), hogy ha a szívük Káldea felé fordult volna, „volt
volna idejök a visszatérésre”. Ha belefáradtak volna a sátrakban lakozásba és az ide-oda
vándorlásba az idegen földön, s vissza akartak volna indulni Mezopotámiába, volt bármi, ami
megakadályozta őket ebben? Igaz, ez a hitetlenség és az engedetlenség cselekedete lett volna,
az ígérete k megvetése és feladása, de emberi oldalról a lehetőség, hogy ezt tegyék, mindig
nyitva állt előttük. Mérlegeljük most az igeszakaszunk részleteit.
„És hogyha eszökbe jutott volna az, a melyből kijöttek, volt volna idejök a
visszatérésre.” (15. vers) Hármas kapcsolat áll fenn ezek és az ezeket közvetlenül megelőző
szavak között. Először, a 13. vers elsején az apostol kijelentette, hogy mindazok, akikre utal
(és akikre felhívta a zsidók különleges figyelmét) „hitben haltak meg”. Mindabban, ami ez
után következik az igevers végéig, bizonyítékát adja az állításának. Másodszor, a 15. versben
az apostol folytatja a 14. versben elkezdett következtetést, amit a 13. vers utolsó mondatából
vont le: a pátriárkák által tett megvallás azt mutatta ki, hogy a szívük a mennyre irányult, amit
továbbá az is bizonyított, hogy megtagadták a visszatérést Káldeába. Harmadszor, elejét veszi
egy ellenvetésnek és meggátolja azt, mely szerint látva, hogy Isten parancsolta nekik, hogy
más földön lakozzanak (a Kánaánban) ők ott szükségszerűen „idegenek” voltak. Nem, mondja
az apostol, a saját egyetértésükkel is „idegenek és vándorok” voltak: a szívük a testükhöz
hasonlóan elszakadt Káldeától.
A pátriárkák megmaradása az idegen földön teljesen önkéntes dolog a részükről. S ez
elvisz minket annak a szívéig, ami sokaknak valódi nehézséget jelent: nem látják, amikor
Isten „von” valakit (Jn6:44). Ő nem tesz erőszakot az illető akaratán, hanem a szuverenitása
gyakorlása során az ember is megtarthatja a maga szabadságát. Mindkettő igaz és továbbra is
fennáll a keresztyén élet minden szakaszában. Magát a megtérést az isteni kegyelem hatalmas
működése munkálja ki, mindazonáltal ez önkéntes cselekedet a teremtmény részéről is. Azok,
akiket Isten hatékonyan elhív a sötétségből az Ő csodálatos világosságára, a megtéréskor az
egész lényüket átadják Neki, megtagadják a testet, a világot és az ördögöt, és megesküsznek
(az Ő kegyelme által), hogy szüntelen háborút fognak vívni ellene. A keresztyén élet a
szokásszerű folytatása annak, ami a megtéréskor zajlik le, az akkor tett eskük teljesítése,
annak átültetése a gyakorlatba.
467
Közvetlenül a megtérés előtt heves küzdelem zajlik a lélekben. Egyrészről az ördög
igyekszik visszatartani a foglyát, bemutatva neki a bűn gyönyöreit és a világ csábításait, azt
mondva a léleknek, hogy nem lesz többé boldogság, ha ezeket feladja és Krisztus
parancsainak szigorú követelményei felé fordul. Másrészt a Szentlélek kijelenti, hogy a bűn
zsoldja a halál, a világ a pusztulásra van ítélve, s hacsak meg nem tagadjuk a bűnt és nem
hagyjuk magunk mögött a világot, örökre el kell pusztulnunk. Továbbá, a Szentlélek, azt is a
lelkünkre közti, hogy senki más, csak a Krisztus úri mivoltának teljes szívvel történő
behódolás képes minket „az üdvösség útjára” vezetni. Ezek között az ellentmondásos
befolyások között őrlődve a lélek azt az utasítást kapja, hogy üljön le és „számolja össze a
költségeket” (Lk14:28), megfontoltan mérlegelje a Sátán ajánlatait és a keresztyén
tanítványság feltételeit, s határozottan válasszon közöttük.
Nem azt jelenti ez, hogy az embernek önmagában a hatalmában áll elvetni a rosszat és
a jót választani; s azt sem jelenti, hogy Isten a teremtményre hagyta a saját sorsának
meghatározását; de azt sem jelenti, hogy a Sátán kísértései ugyanolyan erőteljesek, mint a
Szentlélek meggyőzése, s a mi döntésünk billenti el a mérleg serpenyőjét ezek között.
Valóban nem, a Szentírás sem tanítja ezt, s a szerző sem hiszi. A bűn megfosztotta a bukott
embert a jó megcselekvésének minden hatalmától, sőt, nem az ő kötelessége ezt megtenni. Az
összes teremtmény sorsát megváltoztathatatlanul meghatározták Isten örök rendeletei, de nem
oly módon, ami felelősségmentes automatákká züllesztette volna le őket. A Szentlélek
cselekedetei Isten választottjaiban legyőzhetetlenek, azonban nem tesznek erőszakot az
emberi akaraton. S miközben az üdvösség az elejétől a végéig teljes mértékben Isten ingyenes
és szuverén kegyelmének a számlájára írandó, mindazonáltal megáll, hogy a megtérés maga
az ember önkéntes cselekedete, önmagának tudatos és szabad átadása Istennek Krisztusban.
Nos, ugyanezek az eltérő tényezők lépnek be magába a keresztyén életbe. Ez
szükségszerű, mert ahogyan korábban mondtuk, a keresztyén élet annak progresszív
folytatódása, ahogyan elkezdtük. A megtérés nem egyszer s mindenkorra szóló, hanem
mindig szükséges, ha rájövünk, hogy kiváltottuk Isten nemtetszését. Krisztusban hinni nem
egyszeri cselekedet, amit nem kell ismételgetni, hanem folyamatos követelmény, amint azt a
Jn3:16 „hisz”-je és az 1Pt2:4 „járulás”-a világosan kimutatja. Így a világ általunk történő
megtagadásának is naponkénti folyamatnak kell lennie. Ugyanazok a célok, amiknek a
megtérés előtt a rabjai voltunk, még mindig kéznél vannak, s hacsak nem vagyunk nagyon
óvatosak, hacsak a szívünket nem melegíti fel és bűvöli el Krisztus szeretetreméltósága,
akkor, bár szoros közösségben vagyunk Vele, mégis fölénk fognak kerekedni. A Sátán mindig
kész kísérteni, s hacsak nem keressük szorgalmasan a kegyelmet, hogy ellenállhassunk neki,
el fog gáncsolni.
„És hogyha eszökbe jutott volna az, a melyből kijöttek, volt volna idejök a
visszatérésre”, de ahogyan a következő vers mutatja, nem tették meg. Ebben nagyon
látványos és áldott ellentétben álltak Ézsauval, aki eladta az elsőszülöttségi jogát, többre
értékelve a mulandó dolgokat a lelkieknél. Ellentétben Izrael gyermekeivel, akik ezt mondták
egymásnak: „Szerezzünk előttünk járót, és térjünk vissza Égyiptomba” (4Móz14:4).
Ellentétben a gadarénusokkal, akik többre tartották a disznóikat, mint Krisztus és az Ő
üdvözítését (Mk5). Ellentétben a köves talajú hallgatókkal, akiknek „nincs gyökerük, a kik
egy ideig hisznek, a kísértés idején pedig elszakadnak” (Lk8:13). Ellentétben a
hitehagyottakkal a 2Pt2:20-22-ben, akiknek „utolsó állapotjuk gonoszabbá lett az elsőnél”.
Komoly figyelmeztetések ezek, amiket minden hitvalló keresztyénnek a szívére kell vennie.
Vegyük észre, mennyire pozitív módon fejezi ki az apostol: „És hogyha” vagy
„bizony”. Az „és hogyha eszökbe jutott volna” azt jelenti, ha gyakorta gondoltak volna
Káldeára, ha a szívük oda vágyott volna. Mennyire megmutatja ez „az elménk derekai
felövezésének” (1Pt1:13), a gondolataink megrendszabályozásának szükségességét, mert
ahogyan az ember „számítgatja a falatot magában, olyan ő” (Péld23:7). „A hit természetében
468
rejlik nemcsak a romlott és bűnös vágyak megöldöklése, hanem az egyébként önmagukban
ártalmatlan természetes vonzalmainké és azok leghevesebb hajlamaié is, ha bármi módon
összeegyeztethetetlenek az Isten parancsai iránti engedelmesség kötelezettségeivel, s ebben
rejlik a hit őszinteségének és hatalmának fő próbája. Az életünk a szüleink, a feleségeink, a
házaink, a vagyonunk, az országunk a természetes vonzalmaink fő, tulajdonképpeni és
törvényes tárgyai. De amikor ezek, vagy ezek közül bármelyik Isten parancsainak újtába
állnak, ha akadályokat képeznek az Ő akarata szerinti bármely dolog megcselekvésében vagy
eltűrésében, akkor a hit nemcsak megöldökli, meggyengíti és eltörli azok szeretetét, de
viszonylagos gyűlöletet is teremt bennünk ezek iránt.” (John Owen)
„Volt volna idejök a visszatérésre.” Tudták az utat, jól el voltak látva anyagiakkal, sok
idő állt a rendelkezésükre, s volt egészségük és erejük az utazáshoz. A kánaánitákat nem
szomorította volna el a távozásuk (1Móz26:18-21), s a régi barátaik is kétségtelenül szívesen
fogadták volna a visszatérésüket. Hasonlóképpen (mint azt korábban mondtuk), az út a
visszatérésre a judaizmushoz szélesre volt tárva a zsidók előtt is: ez volt az ő speciális
csapdájuk, s az állandó és a szokásszerű megtagadása volt tőlük megkövetelve. S ha mi is úgy
döntünk, hogy visszatérünk a világhoz és ismét belemerülünk a hiábavaló tevékenységeibe,
arra van elég „lehetőség”: a csábítások mindenfelől, s a világi barátok is szívélyesen
üdvözölnének a köreikben, ha igazodnánk hozzájuk, elvetnénk az istenfélelmünket és
követnénk az útjukat.
A pátriárkák azonban nem mentek vissza abba az országba, ahonnan egyszer kijöttek:
ehelyett kitartottak a kötelesség útján és dacára minden csüggedésnek követték azt az utat,
amit az isteni parancsolatok jelöltek ki a számukra. Ebben példát hagytak hátra a számunkra.
Nem ácsingóztak Káldea vagyona, megtiszteltetése, gyönyörei vagy társasága után: a szívük
valami sokkalta magasztosabbal volt elfoglalva. Tudták, hogy a mennyben „jobb és
maradandó vagyon” várja őket, ezért megvetették a limlomokat, amik egykor kielégítették
őket. Az isteni kegyelem megtanította őket arra, hogy az örömnek azok a forrásai, amiket
egykor oly buzgón kerestek, olyan kutak voltak, „a melyek nem tartják a vizet” (Jer2:13), de
Krisztusban örökké áradó kútjuk van, amiből az örök élet fakad fel. A kegyelem megtanította
őket arra, hogy bűnös dolog az anyagai javakat megtenni ennek az életnek a fő céljaivá:
először Isten országát és az Ő igazságát keresték.
Ábrahám olyan kevésre becsülte Káldeát, hogy el nem ment volna oda, hogy feleséget
keressen a fiának, sem pedig Izsáknak nem engedte meg, hogy elmenjen, hanem megeskette a
szolgáját, hogy nem hozza el a feleségnek valót onnan, ha nem akar eljönni, Újabb
szemléltetése ez annak, hogy semmi sem önkéntesebb, mint a kegyesség. Így van a
keresztyénnel is, amikor először megtér: a világ elvesztette a vonzerejét a számára, s nem is
képes újra rabul ejteni a szívét, ameddig Istennel jár. A legélesebb próba a bővelkedés idején
jön el. „Dávid idegennek és vándornak vallotta magát, de nemcsak akkor, amikor úgy
vadásztak rá a hegyeken, mint a fogolyra, hanem mikor a palotájában volt a legkényelmesebb
állapotában. Nem kell megtagadnunk a kényelmünket és eldobnunk Isten áldásait, de meg kell
tagadnunk a testi vonzalmainkat. Nem menetünk ki a világból akkor, amikor nekünk tetszik,
de ki kell vetnünk a világot magunkból. A lehetőség megtagadása a kegyelem hatalmas
próbája. A legnehezebb lecke azt megtanulni, hogyan bővelkedjünk, nehezebb, mint azt
megtanulni, hogyan szűkölködjünk, s legyünk megvetettek: kényelemben élni, de megfosztani
a szívet a kényelemtől, nem szükségszerűségből, hanem önként megsanyargatni.” (T.
Manton)
Nem a kísértés hiánya, hanem az ellenállás annak és a fölébe kerekedés a bizonyítéka
a bennünk lakozó kegyelem hatékonyságának. Az önkéntes kegyesség az összeütközésben
mutatkozik meg, amikor „lehetőségünk” van rosszat tenni, de megtagadjuk azt. Józsefet
nemcsak elérte a kísértés, de „lehetősége” is volt engedni annak, a kegyelem azonban mégis
megtiltotta ezt (1Móz39:9). Isten parancsa volt az, ami visszatartotta a pátriárkákat a
469
visszatéréstől Káldeába, s ugyanaz irányítja minden újjászületett szívét is. „Könnyű jónak
lenni, amikor nem tehetünk másképp, vagy amikor minden, az ellenkezőjére ösztönző kísértés
félre van állítva az útból. Minden látszólagos kegyesség, ami oly sokakban megvan, a
kísértés, valamint a lehetőség hiányának köszönhető, hogy az ellenkezőjét cselekedhessék.”
(T. Manton) Nem így van ez azonban a valódi keresztyénekkel.
„Így azonban jobb után vágyódnak, tudniillik mennyei után; azért nem szégyenli őket
az Isten, hogy Istenöknek neveztessék, mert készített nékik várost.” (16. vers) A vers első fele
adja a pozitív oldalát a most vizsgáltaknak, s megerősíti a 14. versben elhangzottakat. Nem
elegendő megtagadni a világot, hanem a szívünket is a jobb dolgok felé kell fordítani:
hinnünk kell azokban és a mennyet kell keresnünk. Vannak, akik megvetik a világi hasznot,
de ahelyett, hogy a valódi gazdagságot keresnék, belemerülnek a világi gyönyörökbe. Mások,
miközben megvetik a testi reakciókat és kicsapongást, a komolyabb elfoglaltságoknak
szentelik magukat, de mégis azért munkálkodnak „a mi meg nem elégíthet” (Ézs55:2). De a
keresztyén, miközben áthalad a világos, a megszentelt használatán munkálkodik annak és a
vágyait az odafelvalókra irányítja.
„Így azonban jobb után vágyódnak, tudniillik mennyei után.” Ez segít nekünk
összekapcsolni az erre vonatkozó négy kijelentést. Először is, Ábrahám „várta „kereste) a
várost” (10. vers), ami az eljövendő áldottság hit általi várakozását jelöli: nem pusztán futó
gondolatként suhant át az elmén, hanem komoly és állandó várakozás volt a mennyei
boldogságra. „Hazát keresnek” (14. vers): életük nagy céljának és tevékenységének teszik
meg minden akadály elkerülését és legyőzését, és a szilárd haladást előre a keskeny úton, ami
ahhoz vezet, „kincset gyűjtvén magoknak jó alapul a jövőre, hogy elnyerjék az örök életet”
(1Tim6:19). Harmadszor, „jobb (ország) után vágyódnak” (16. vers): vágyódnak a
megszabadulásra a testtől a halál által, az eltűnésre a bűn eme színterétől, s az örökös
együttlétre az Úrral, „mi magunk is fohászkodunk magunkban, várván a fiúságot, a mi
testünknek megváltását” (Rm8:23). Az, aki megízlelte a mennyet a lélek örömében, annak
szíve ezt kiáltja: „mikor jutok az örökségem teljes élvezetéhez?” Negyedszer, „nyilván
jelentik, hogy hazát keresnek” (14. vers): a napi tevékenységük nyilvánvalóvá teszi, hogy nem
tartoznak ehhez a világhoz, hanem a menny polgárai.
Az egyik legjobb bizonyítéka annak, hogy valóban a mennyet keressük, a világtól
elválasztott szívek javai. Senki nem lép be soha az Atya házába a magasságban, akinek a
lelkében a mennyei békesség és öröm első gyümölcsei nem teremnek már most. Az, aki
megelégedik a mulandó dolgokkal, fájdalmasan becsapja magát, ha ezt képzeli, hogy képes
élvezni a mennyei dolgokat. Az, akiknek az öröme is elillan, ha a földi dolgokat elragadják
tőle, semmit sem ismer abból a békességből, ami „minden értelmet felül halad”. Mégis, ha az
autót, a rádiót, az újságot, a mozipénzt elveszik az átlagos „egyháztagtól”, mi más marad neki,
amiért érdemes élnie? Ó, milyen kevesen képesek ténylegesen kimondani: „Noha a fügefa
nem fog virágzani, s a szőlőben sem lesz gyümölcs, az olajfa termése is megcsal, s a
szántóföldek sem teremnek eleséget, kivész a juh az akolból, és nem lesz ökör az istállókban,
én mégis örvendezni fogok az Úrban, örülök a szabadító Istenemnek” (Hab3:17-18)!
„Azért nem szégyenli őket az Isten, hogy Istenöknek neveztessék.” „Az ’azért’ szó
nem magának a dolognak a kieszközlő vagy érdemszerző okát jelöli, hanem a
következményét, vagy azt, ami ebből ered.” (John Owen) Isten nem lesz ember adósa: „a kik
engem tisztelnek, azoknak tisztességet szerzek” (1Sám2:30, v. ö. 2Tim2:21) az Ő biztos
ígérete. Megvallva, hogy idegenek és vándorok, a pátriárkák kinyilvánították legfőbb
vágyukat és reményüket egy olyan örökrész után, ami meghalad mindent, amit csak lehet
találni a Földön. Ezért, mivel készek voltak megtagadni minden világi kilátását, hogy
engedelmes hittel követhessék Istent az láthatatlan, ám örök örökség kedvéért. Ő azonban
nem szégyellte, hogy a Barátjukként és az Osztályrészükként ismerjék.
470
„Ettől kezdve arra kell következtetnünk, hogy nincs helyünk Isten gyermekei között,
csak ha megtagadjuk a világot, s nem lesz a számunkra örökség a mennyben, csak ha
vándorok leszünk a Földön.” (Kálvin János)
„Nem szégyenli őket az Isten, hogy Istenöknek neveztessék.” Itt volt a hitük nagy
jutalma. Ily nagy mértékben hagyta jóvá Isten a vágyukat és a céljukat. Tetszett Neki
bizonyítékot adni a velük kapcsolatos speciális törődéséről. A „nem szégyelli” szó szerint azt
jelenti, hogy nincs oka „pironkodni” azért, mert megszégyenült miattuk. Isten itt az emberek
módjára beszél. Ez a tagadó mód annak kimondására, hogy örömmel elismerte őket úgy,
ahogyan egy atya elismeri az engedelmes gyermekeit. Amikor nemcsak a pátriárkák (bukott,
bűnös teremtmények) személyes méltatlanságára gondolunk, hanem a megvetendő
helyzetükre is, aminek során „sátorban lakoztak” az idegen földön, joggal csodálkozhatunk a
világegyetem Alkotójának végtelen leereszkedésén, amikor azonosul velük. Micsoda
hihetetlen kegyelem az isteni Fenség részéről, amikor a földi hernyók Istenének ismeri el
Magát!
Ó, akik megtagadják a világot Isten kedvéért, nem lesznek vesztesek. De figyeljük
meg, ez nemcsak „Isten nem szégyell az Istenük lenni”, hanem „az Istenüknek neveztetni”.
Sajátos módon fogadta el ezt a titulust: Mózesnek azt mondta, hogy „én vagyok a te atyádnak
Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene” (2Móz3:6). Azaz, az
„Istenüknek neveztetni” azt jelenti, hogy a szövetségi Istenük és Atyjuk volt. Nemcsak a
teremtés és a gondviselés folytán Istene Ő a gyermekeinek, hanem „minden kegyelem Istene”
is a számukra (1Pt5:10), mivel Ő Krisztus és minden Krisztusban kiválasztott Istene. Ezt azzal
mutatja ki, hogy megelevenít, megvilágosít, vezet, véd és működtet minden dolgot együttesen
a javukra. Ilyen Istenük marad nekik egész életükben és halálukban, ezért támaszkodhatnak a
szeretetére, biztosak lehetnek a hűségében, számíthatnak az erejére, s biztonságban mehetnek
keresztül minden próbán, míg végül partot érnek az örök boldogságban.
„Nem szégyenli őket az Isten, hogy Istenöknek neveztessék.” Tágabb utalás ez minden
választottra, akiknek különleges érdekük fűződik Őhozzá. ezeket először is a kapcsolatba
lépésük alapján lehet felismerni. Isten a hatékony elhívással hozza különleges kapcsolatba a
népét, s amikor birtokba veszi a szívüket, akkor Őt választják mindenre elégséges
osztályrészükként és teljesen átadják magukat Neki. A mondásuk ez: „Kicsodám van az
egekben? Náladnál egyébben nem gyönyörködöm e földön!” (Zsolt73:25) Az önátadásukat
Neki ez bizonyítja: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” (Csel9:6) Másodszor, az
életmódjuk, ebben a vonatkozásban. Istent a behódolásukkal, az Iránta érzett szeretetükkel, a
Belé vetett bizalmukkal dicsőítik. Azoknak, akik minden bálványt megtagadtak, Isten nem
szégyelli, hogy az Istenükként ismerjék meg Őt.
Nos, ha Isten a „mi Istenünk”, akkor mennyire elégedetteknek kell lennünk! „Az Úr az
én osztályos részem és poharam; te támogatod az én sorsomat. Az én részem kies helyre esett,
nyilván szép örökség jutott nékem.” (Zsolt16:5-6): ennek kell mindig a nyelvezetünknek
lennie. Milyen elégedetteknek kell lennünk! „Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm.”
(Zsolt23:1): ezzel kell mindig dicsekednünk. Mennyire örvendeznünk kell! „Hiszen a te
kegyelmed jobb az életnél: az én ajakim hadd dicsérjenek téged.” (Zsolt63:3): mindig ezt kell
vallanunk. „Te tanítasz engem az élet ösvényére, teljes öröm van tenálad; a te jobbodon
gyönyörűségek vannak örökké.” (Zsolt16:11): amikor majd hazavisz a dicsőségbe, akkor
jobban meg fogjuk érteni, mit is jelent valójában ez az „ő Istenük”.
Hogyan tudhatom, hogy Isten vajon „az én Istenem”? Léptél Vele valaha szövetségre?
„Volt-e valaha legyőzve a lelked, hogy engedjen Neki? Emlékszel arra, amikor a Sátán
rabszolgája voltál, s Isten rád tört a kegyelem hatalmas és erős munkájával, legyőzve a
szívedet, engedelmességre késztetve téged, hogy kezet nyújts Neki, jöjj és leülj a lábainál és
letedd a dac fegyvereit? Jöttél-e valaha bűnös teremtményként úgy, hogy Istentől szerettél
volna tőrvényeket kapni? Jóllehet az leereszkedés Isten részéről, ha leteszi velünk szemben a
471
fegyvert, mi mégsem egyenrangú felekként tesszük le a magunk fegyvereit, hanem mint
legyőzött teremtmények, akiket foglyul ejtettek és készek megsemmisülni bármely
pillanatban, ezért hajlandók engedelmeskedni és kegyelemért könyörögnek. Miképpen
viselkedsz a szövetségben? Úgy szereted Istent, mint a legnagyobb jót? Keresed az Ő
dicsőségét, mint végcélt? Tiszteled Őt úgy, mint a legfőbb Urat? Függsz úgy Tőle, mint az
egyetlen Számvevőtől? Ezt jelenti megadni Istennek az Isten dicsőségét.” (T. Manton)
„Mert készített nékik várost.” Itt a fő bizonyítéka annak, hogy Ő az „Istenük”. A
„város” maga a menny. Úgy beszél róla, mint „készítettről”, mert Isten az Ő örök
tanácsvégzésében jelölte ki: lásd Mt20:23, 1Kor2:9. No de belépett a bűn? Igaz, s Krisztus
elvette a népe bűneit, s belépett a mennybe a Képviselőjükként és Előfutárukként: azért ment
el, hogy helyet „készítsen” a számunkra, lefektetve annak alapjait a tulajdon érdemeiben.
Ezért olvasunk „a megvásárolt tulajdonról” (Ef1:14).46 Ő most a mennyben van, a mi
nevünkben birtokolva azt. Ó, micsoda okunk van ámulattal és imádattal meghajolni!
Ábrahám hite
Zsid11:17-19
17. Hit által áldozta meg Ábrahám Izsákot, próbára tétetvén, és az egyszülöttet
vitte áldozatul, ő, ki az ígéreteket nyerte,
18. A kinek meg volt mondva: Izsákban neveztetik néked mag;
19. Úgy gondolkozván, hogy az Isten a halálból is képes feltámasztani, miért is őt
példaképen visszanyerte.
Ez a fejezet a hit kronológiája, vagy néhány kiemelkedő cselekedet feljegyzése, amit a

kegyelem hozott létre minden korban. Az apostol, megemlítve a cselekedeteket, amiket a hit
munkált ki azokban, akik a vízözön előtt éltek (4-7. versek), majd beszámolva
általánosságban a pátriárkákról (8-16. versek), most részletesen is megemlíti őket. Megint
Ábrahámmal kezdni, aki ebben a dicsőséges konstellációban első magnitúdójú csillagként
ragyog, ezért alkalmasan nevezik a hívők atyjának. Itt a hitének három fő gyümölcsét említi: a
szülőföldje elhagyását Isten felszólítására (8. vers); a kánaáni életmódját, a sátorban lakozást
(9. vers); és Izsák felajánlását. Az első a megtérést festi le, a második a keresztyén életet
ebben a világban, a harmadik a hit győzedelmes beteljesedését.
Ábrahám hitének a cselekedetei között nem volt figyelemre és említésre méltóbb, mint
a fiának, Izsáknak a felajánlása. Ez nemcsak a hit valaha is legcsodálatosabb cselekedete volt,
így a leglátványosabb az összes követendő példa között (leszámítva Krisztus életét és halálát),
hanem egyben a legáldottabb előrevetítése Isten, az Atya szeretetének az Ő kedves Fia
ajándékában. Az előkép nagy számú és szembeszökő hasonlóságot mutat ki. Ábrahám az
egyszülött fiát ajánlotta fel. Ábrahám áldozati halálra adta a fiát és ebből a célból sújtott le rá.
De figyeljük meg, miképpen múlta felül a valóság az előképet. Isten nem állt kényszer alatt,
hanem önként adta Krisztust. Ábrahám fia nem szenvedett: Krisztus igen.
Ne felejtsük el, hogy az apostol fő célja ebben a fejezetben a hit nagy
hatékonyságának bemutatása volt a meggyötört testvéreinek: az erejét a nagyon nagy próbák
kiállásában, a nagyon bonyolult feladatok ellátásában, s a nagyon fontos áldások
megszerzésében. Hibátlanul lett ez a három dolog szemléltetve a most vizsgált esetben. Mint
azt már láttuk, nem minden jó ok nélkül nevezték Ábrahámot minden hívő atyjának. De a hite
minden cselekedete között nem volt emlékezetesebb annál, amit a Mórija hegyén tett. Ha
Az angol változat szerint: „until the redemption of the purchased possession” – „a megvásárolt tulajdon
46
megváltásáig”. Károlinál: „Isten tulajdon népének megváltatására” – a ford.
472
fontolóra vesszük a célját, a körülményeit, az akadályokat, amik az útjában álltak, s az áldott
győzelmét, csak ámulhatunk és csodálkozhatunk a test gyengeségei felett diadalmat arató
isteni kegyelem erején.
„Hit által áldozta meg Ábrahám Izsákot, próbára tétetvén, és az egyszülöttet vitte
áldozatul, ő, ki az ígéreteket nyerte” (17. vers). Ennek a versnek a világosabb megértéséhez át
kell néznünk az 1Móz22-t, ahol ezt olvassuk: „És lőn ezeknek utána, az Isten megkisérté
Ábrahámot, és monda néki: Ábrahám! S az felele: Ímhol vagyok. És monda: Vedd a te fiadat,
ama te egyetlenegyedet, a kit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére, és áldozd meg
ott égő áldozatul a hegyek közűl egyen, a melyet mondándok néked.” (1-2. versek) Az
egészet, ami az 1Móz22-ben következik a 19. vers végéig, figyelmesen el kell olvasni. Mielőtt
megpróbálnánk elmagyarázni a jelen igeverset és önmagunkra vonatkoztatni a gyakorlati
tanításait, próbáljunk meg egy-két nehézséget eltávolítani, amik az alapos olvasó útjában
állnak.
Először is, „Hit által Ábrahám, mikor próbára tétetett, felkínálta Izsákot.”47 A
„felkínálta” ugyanaz a szó, mint ami az áldozatok levágására és felajánlására használatos. Itt
az a probléma, hogy miképpen „kínálhatta fel” hit által Ábrahám a fiát, látva, hogy ellentétes
volt mind a természet törvényeivel, mind az Isten törvényeivel valakinek levágni a saját fiát?
Az 1Móz22 azonban megmutatja, hogy szilárd alapja volt ehhez, amire támaszkodhatott, mert
Maga az Úr parancsolta meg neki, hogy tegye meg. Ez azonban látszólag csak még egy
lépéssel hátrébb viszi a nehézséget: Isten Maga szabta törvényként, hogy „a ki ember-vért ont,
annak vére ember által ontassék ki” (1Móz9:6). Ez igaz, de jóllehet Isten teremtményeit kötik
az Ő törvényei, Őt Magát azonban nem.
Isten nem áll törvény alatt, hanem abszolút szuverén. Azután Ő az élet Ura, Adója és
Fenntartója, ezért vitathatatlan joga van rendelkezni arról, elvenni, amikor Neki tetszik, olyan
eszközökkel vagy szerszámokkal, amiket jónak lát. Istené a legfőbb tekintély, s amikor úgy
tetszik Neki, félreteszi a saját törvényeit, vagy újakat, a korábbiakkal ellentéteseket ad ki. A
saját királyi rendelete által Jahve most különleges és rendkívüli paranccsal tette kötelezővé
Ábrahám számára azt, ami korábban bűn volt. Hasonló módon Ő, Aki a „Ne csinálj magadnak
faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz” (2Móz20:4) parancsot adta, rendelte el Mózesnek,
hogy készítsen érckígyót (4Móz21:8)! Tanuljuk hát meg, hogy Istent nem kötik törvények, Ő
minden törvény felett áll.
Másodszor, de miként mondható valójában, hogy Ábrahám „feláldozta a fiát”, hiszen
látjuk, hogy ténylegesen nem ölte le? A szándéka alapján, tekintettel az elhatározott céljára, s
tekintettel arra, hogy Isten a szándékot fogadta el cselekedetként, tette azt meg Ábrahám.
Nem voltak fenntartások a szívében, s nem volt hiba a becsületes erőfeszítéseiben. Három
napig utazott az áldozat kijelölt helyére, megkötözte és feltette Izsákot az oltárra, s a kezébe
vette a kést, hogy megölje. S Isten a szándékot tettként fogadta. Ez példázza a legfontosabb
alapelvet a keresztyén engedelmesség Isten által történő elfogadása terén. Az Ő törvényének
feltételei nem lettek enyhébbek: Isten még mindig személyes, örökös és tökéletes
engedelmességet követel tőlünk. De ezt nem tudjuk megadni Neki, amíg a mostani
állapotunkban vagyunk. Ezért Krisztus kedvéért, ahol a szív (amit Isten mindig is vizsgál)
valóban vágyik arra, hogy teljesen az Ő kedvében járjon mindenben, s becsületes és őszinte
erőfeszítéseket tesz ennek megcselekvése végett, ott Isten kegyelmesen elfogadja
cselekedetként az akaratot. Elmélkedjünk alaposan a 2Kor8:12 felett, ami ugyanazt az áldott
tényt szemlélteti, s figyeljük meg az „igyekezvén” szót a Zsid13:18-ban!
Harmadszor, az 1Móz22:1-ben tett kijelentés: „az Isten megkisérté Ábrahámot”, vagy
ahogyan a mi szövegünkben szerepel, „próbára tétetvén”, mert ez az, amit az eredeti héber és
görög pontosan jelent, próbára tenni. „Ez Isten ama cselekedete, amellyel bizonyítja a szolgái
47
Az angol változat szerinti fordítás – a ford.
473
hűségét és engedelmességét és gyakorlattá teszi azt.” (W. Perkins) S ezt nem a saját Maga
tájékoztatása végett (mert Ő „messziről érti a gondolataikat”), hanem az ő és a felebarátaik
tájékoztatása végett. Krisztus próbára tette a gazdag ifjút, amikor ezt mondta neki: „eredj, add
el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek” (Mt19:21). S a kánaánita nőt is próbára tette,
amikor ezt mondta neki: „Nem jó a fiak kenyerét elvenni, és az ebeknek vetni” (Mt15:26).
„Hit által áldozta meg Ábrahám Izsákot, próbára tétetvén.” Annak a ténynek a
megértése és méltánylása végett, hogy Ábrahám „hit által” kínálta fel Izsákot, közelebbről is
meg kell vizsgálnunk annak a próbának a természetét, ami elé az Úr állította azt, akit
kegyeskedett „a barátjának” nevezni. Megparancsolva neki a fia feláldozását, az a parancs
különböző és egymástól elhatárolható jellemzőkkel rendelkezett: az Isten iránti hódolatának
vagy hűségének a próbája volt; az érzelmeinek próbája volt, hogy kit szeret jobban, Istent,
vagy Izsákot; annak a próbája volt, hogy mi az erősebb benne, a kegyelem vagy a bűn; de
mindenekelőtt a hitének a próbája volt.
A világi írók ebben az eseményben nem látnak sokkal többet, mint Ábrahám
természetes érzelmeinek komoly próbáját. Nem is lehet másként, mert a víz soha nem
emelkedik fel a maga szintje fölé, s a testi emberek is képtelenek megkülönböztetni a lelki
dolgokat. De alaposan meg kell jegyezni, hogy a Zsid11:17 nem azt mondja, hogy „Isten
szent akaratának engedelmeskedve kínálta fel Ábrahám Izsákot”, még ha ez igaz volt is, de
nem is „az Isten iránti nagy szeretetéből kínálta fel a fiát”, bár ez is volt a helyzet. Ehelyett a
Szentlélek azt jelenti ki, hogy „hit által” cselekedett a pátriárka, kimondva, hogy „az
egyszülöttet vitte áldozatul, ő, ki az ígéreteket nyerte”. A legtöbb modern igemagyarázó
inkább testi érzelmekkel, semmint a Szentlélekkel eltelve teljesen figyelmen kívül hagyják ezt
a dolgot, ami az igevers központi szépségét alkotja. Próbáljunk rá konkrétabban is
odafigyelni.
Ábrahám felszólításával, hogy ajánlja fel a fiát égőáldozatul, heves megpróbáltatásnak
tette ki a hitét. Miképpen? Miután Isten Ábrahámnak tett, a „magvával” kapcsolatos ígéretei
Izsákban összpontosultak, a feláldozásának megparancsolásával látszólag Önmagának
mondott ellent. Ismáel elűzetett, s egyedül Izsák utódai számítottak Ábrahám számára áldott
magnak, akik között majd Istennek lesz egyháza. Izsákot Ábrahám azután nyerte, hogy sokáig
gyermektelen volt, és Sára méhe is elhalt már, így nem volt valószínű, hogy újabb fiak
születnek majd tőle. Abban az időben maga Izsák is gyermektelen volt, így az ő megölése
minden reménység felszámolását látszott jelenteni. Miképpen tudta Ábrahám összeegyeztetni
az isteni parancsot az isteni ígérettel? Feláldozni a fiát és az örökösét nemcsak a természetes
érzelmeivel volt ellentétes, de a testi értelmével is.
Hasonlóképpen teszi próbára Isten a népe hitét manapság is. Felszólítja őket az
engedelmesség olyan cselekedeteinek a megtételére, amik ellentétesek a természetes
vonzalmaikkal és a testi értelemmel. „Ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát és
vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem” (Mt16:24). Hány keresztyén táplált már
gyengéd érzelmeket egy nem keresztyén iránt, aztán eljutott hozzájuk az átható Íge: „Ne
legyetek hitetlenekkel felemás igában” (2Kor6:14)! Isten hány gyermekének van meg a
tagsága olyan „gyülekezetben”, ahol látja, hogy nem tisztelik Krisztust! S az odafigyelés az
isteni parancsra: „annakokáért menjetek ki közülök, és szakadjatok el, azt mondja az Úr”
(2Kor6:17) azzal járt, hogy hátra kellett hagyniuk azokat, akik testileg közel álltak hozzájuk
és kedvesek voltak nekik, de Isten felszólítását nem lehet figyelmen kívül hagyni,
bármennyire fájdalmas is legyen az engedelmeskedés annak.
De mikor olyan próba elé kerülünk, hogy kínáljuk fel a saját Izsákunkat? Erre a
kérdésre a puritán Manton hármas választ adott. Először is, a gondviselés csapásainak történő
behódolás esetében, amikor közeli hozzátartozók vétetnek el tőlünk. Isten tudja, hogyan kell a
megfelelő csapást mérni ránk: az lesz a legnagyobb próba, amire a szeretetünk irányul.
Másodszor, az önmegtagadás esetében, feladva a legkiválóbb érdekeinket a jó lelkiismeret
474
kedvéért. Nemcsak az alantas dolgoktól kell megválnunk, hanem azoktól is, amiket
mindennél többre becsülünk ezen a világon. Amikor Isten azt követeli (ahogyan a szerzővel is
megtette), hogy hagyjuk el anyánkat és apánkat, nem szabad akadékoskodnunk, sőt, még az
életünk sem lehet drága a számunkra (Csel20:24). Harmadszor a szívbéli vágyaink
megöldöklésében: ez jelenti a „jobb kéz” levágása vagy a „jobb szem” kitolása (Mt5:29-30).
Figyeljük meg az időszakot, amikor Ábrahám próbára tétetett. A Szentlélek
kihangsúlyozta ezt az 1Móz22:1-ben, ezt mondva: „És lőn ezeknek utána, az Isten megkisérté
Ábrahámot”. Kettős utalás látszik ezekben a szavakban. Először is, egy általános, minden
megelőző próbára, amiken Ábrahám keresztül ment – az utazása a Kánaán földjére, az ott
lakozása sátrakban, a hosszú-hosszú várakozása a megígért örökösre. S most, hogy megvívta
a nagy csatát a csapásokkal, egy még komolyabb próbatétel elviselésére kapott felszólítást. Ó,
Isten lépésről lépésre tanítja a gyermekeit: ahogyan növekednek a kegyelemben, úgy kapnak
egyre nehezebb feladatokat, és úgy kell még mélyebb vizeken keresztül menniük, hogy
nagyobb lehetőségeket kapjanak az Istenbe vetett megnövekedett hitük kimutatására. Nem a
friss regruta, hanem az összeszabdalt veterán az, aki a csata fő soraiban kap helyet. Ne véld
hát furcsának, keresztyén testvérem, ha az Istened most komolyabb próbák elé állít, mint pár
évvel korábban tette.
A második, specifikusabb utalás az 1Móz22:1-ben arra vonatkozik, amit az előző
fejezet jegyzett fel: Izsák csodálatos születésére, a nagy ünnepségre, amit Ábrahám szervezett,
amikor Izsákot elválasztották (8. vers) és Ismáelt elűzték (11. vers). A pátriárka örömének
pohara most teljesen tele volt. A kilátásai a legígéretesebbek voltak: egyetlen felhő sem
látszott az égen. De azután, mint a súlyos villámcsapás a tiszta égből, jött rá a legnehezebb
próba! S Jób esetében is, miután Isten „feddhetetlen és igaz” embernek mondta Jóbot, akkor
adta a Sátám kezébe (Jób1:8 ,12). Így volt Pállal is, aki a harmadik égig ragadtatott el és a
kijelentése „olyan bőségét” kapta, majd „tövis adatott a testébe, a Sátán angyala, hogy
gyötörje” (2Kor12:1-7).
Mennyire keresnünk kell a kegyelmet, hogy lehetővé váljon a számunkra itt lenn
mindent könnyen venni! Helyesen mondta egy régi szerző: „Ne építsd fészket egy földi fán
sem, mert az egész erdő kivágásra ítéltetett”. Nemcsak Isten dicsőségére, de a saját magunk
javára is az „odafelvalókkal” kell törődnünk. S a most vizsgáltak fényében mily nagyon
szükséges, hogy előre várjuk és komoly próbákat is igyekezzünk felkészülni azokra! Vajon
nem kaptunk parancsot arra, hogy „ügyeljünk az eljövendő időkre” (Ézs42:23)?48 Minél
nyugodtabban várjuk a jövőbeli próbákat, annál nehezebben tántorodunk meg és szenvedünk
vereséget azoktól, amikor ránk következnek: „Szeretteim, ne rémüljetek meg attól a tűztől, a
mely próbáltatás végett támadt köztetek, mintha valami rémületes dolog történnék veletek”
(1Pt4:12).
Megfigyelve az időszakot, amikor Ábrahám próbára tétetett, most vizsgáljuk meg a
próbája komolyságát. Először is magát a cselekedetet. Ábrahám azt a parancsot kapta, hogy
vágja le, de nem a tulkait és a csodáit, hanem egy emberi lényt, s nem valakit a hűséges
szolgái közül, hanem a szeretett fiát. Ábrahám nem azt a parancsot kapta, hogy űzze el
otthonról vagy küldje el a Kánaánból, hanem hogy vágja ki őt az élők földjéről. Olyasvalami
megtételére kapott parancsot, aminek semmiféle okáét nem lehetett megjelölni Annak
tekintélyét leszámítva, Aki a parancsot adta. olyasmit kellett megtennie, ami a legborzasztóbb
volt a természetes érzelmei számára. Nemcsak egyet kellett értenie az ő drága Izsákjának
halálával, de neki magának kellett a végrehajtónak lennie. Olyasvalaki kellett megölnie, aki
semmiben sem volt vétkes, de aki (az isteni feljegyzések szerint) rendkívül kötelességtudó,
szeretetreméltó és engedelmes gyermek volt. Támasztottak-e efféle követelményt egy emberi
teremtménnyel szemben akár előtte, akár utána?!
48
Az angol változat szerint: Ki hallgat majd erre közületek? ki hallgat és figyel az eljövendő időkre? Károlinál:
Ki veszi ezt közületek fülébe? a ki figyelne és hallgatna ezután! – a ford.
475
Másodszor, vegyük fontolóra a felajánlót. A szöveg sajátos jellemzőjével mutatja be:
„ő, ki az ígéreteket nyerte”, ami az igevers kulcsmondata. Isten kijelentette Ábrahámnak,
hogy Ő fogja megkötni az örök szövetséget Izsákkal és a magjával utána (1Móz17:9). Izsák,
és senki más volt a „mag”, aki utódjainak kellett a Kánaánt birtokolni (1Móz12:7). Rajta
keresztül kellett áldást nyerni minden nemzetnek (1Móz17:7), ezért rajta keresztül kellett
megszületnie Krisztusnak test szerint. Ezeket az ígéreteket „nyerte” Ábrahám: hitelt adott
ezeknek, szilárdan hitt bennük és teljes mértékben várta a beteljesedésüket. Nos, ezeknek az
ígéreteknek a beteljesedése Izsák életének megmaradásától függött, amíg nem lesz fia, s a
mostani feláldozása miatt úgy tűnt neki, hogy minden nullává és érvénytelenné válik, ami
lehetetlenné teszi a beteljesedésüket.
„Ö, ki az ígéreteket nyerte” – „ami nemcsak az ígéretek kijelentését jelöli azok nagy
számát, valamint azt illetően, hogy a Messiás az ő ágyékából fog származni, hanem azok
elfogadását és velük való szívbéli egyetértést is. Nemcsak magányos hívőként kapta azokat,
hanem hűbéresként is, hogy az egyház javára használja. A világ első korszakaiban Istennek
volt néhány kiváló személyisége, akik megkapták az Ő akaraténak kijelentését a többiek
nevében. Ez volt Ábrahám esete is, s itt nemcsak atyaként, mégpedig szerető atyaként
szemlélhetjük őt, hanem olyasvalakiként is, aki közszereplőként és a hívők atyjaként kapta
meg az ígéreteket, olyasvalakiként, akit Isten arra választott ki, hogy a személyében adja át az
ígéreteket.” (T. Manton) Ebben rejlik a próba lelki élessége: ha ne öli le Izsákot, akkor nem
lesz hűtlen a bizalmához? De a saját cselekedete vajon nem lesz az ígéretek beteljesedésével
kapcsolatos minden reménység sírköve?
Amikor Matthew Henry azt az időszakot kommentálta, amikor Ábrahám ezt a próbára
tevő parancsot kapta Istentől, ezt az erőteljes kijelentést tette: „Miután megkapta az
ígéreteket, miszerint ez az Izsák építi majd fel a családját, s ’őbenne neveztetik majd a magja’
(Zsid11:18), s egyike lesz a Messiás őseinek és minden nemzet benne lesz megáldva, akkor
látszólag arra kapott felszólítást, hogy ölje le és vágja ki a saját családját, törölje el Isten
ígéreteit, gátolja meg Krisztus eljövetelét, semmisítse meg a teljes igazságot és az üdvösség
reménységét, s egy csapással szüntesse meg Isten egyházát – ez a legborzasztóbb próba!” Ha
Izsák meghal, akkor látszólag minden elvész.
Megkérdezhető: de miért kellett Istennek így tenni próbára a pátriárka hitét? Ábrahám
kedvéért, hogy jobban megismerhesse az Isten által ráruházott kegyelem hatékonyságát.
Ahogyan egy súlyos teher felakasztása egy láncra kimutatja annak gyengeségét vagy
erősségét, úgy helyezi Isten az Ő népét különféle körülmények közé, melyek megmutatják a
szívük állapotát – hogy valóban bíznak-e Őbenne, vagy sem. Az Úr próbára tette Ezékiást,
hogy megmutassa neki a törékenységét (2Krón32:31); próbára tette Jóbot, hogy megmutassa
neki: ha le is vágja, ő akkor is bízik Istenben. Másodszor, mások kedvéért, hogy Ábrahám
példa lehessen a számukra. Isten elhívta őt a hívők atyjának, ezért akarta megmutatni a
gyermekei minden generációjának, micsoda kegyelemben részesítette őt – mennyire méltó
„atyjuk” vagy mintájuk volt. (kivonat W. Gouge-tól).
Hasonlóképpen teszi próbára Isten az Ő népét manapság is és bizonyítja a kegyelmet,
amit a szívükbe juttatott: teszi ezt mind a saját dicsőségéért, mind a vigasztalásukért. Az Úr
világossá akarja tenni, hogy Neki van népe itt a Földön, akik inkább lemondanak minden
kényelemről, és elviselnek bármilyen nyomorúságot, semhogy lemondanának a világos
kötelességük teljesítéséről; akik jobban szeretik Őt, mint a tulajdon életüket és készen állnak
bízni Benne a sötétségben is. Így mi is nyertesek vagyunk, mert soha nincs világosabb
bizonyítékunk a kegyelem valóságáról, mint mikor fájdalmas próbákon megyünk keresztül.
„Tudván, hogy a háborúság békességes tűrést nemz, a békességes tűrés pedig próbatételt, a
próbatétel pedig reménységet” (Rm5:3-4). S ahogyan másvalaki mondta: „Megkopogtatva az
edényt megtudjuk, hogy üres-e vagy tele van, meg van-e repedve vagy ép, így a
gondviselésnek ezekkel a kopogtatásaival leszünk mi is felfedezve.”
476
Helyesen mutatott rá John Owen: „A próbák a hit kizárólagos próbakövei, amik nélkül
az emberek híjával lennének az őszintesége és hatékonysága legjobb bizonyítékának, valamint
a legjobb módnak a bizonyságtételhez másoknak. Ezért nem kell félnünk a próbáktól a hit
bámulatos előnyei miatt, amik azokban és azok által mutatkoznak meg.” Sőt, Isten Ígéje
tovább is megy és megparancsolja nekünk: „Teljes örömnek tartsátok, atyámfiai, mikor
különféle kísértésekbe estek” vagy „próbákba”, kijelentve, hogy „a ti hiteteknek
megpróbáltatása kitartást szerez. A kitartásban pedig tökéletes cselekedet legyen, hogy
tökéletesek és épek legyetek minden fogyatkozás nélkül.” (Jak1:2-4) Így „noha most kissé, ha
meg kell lenni, szomorkodtok különféle kísértések (vagy ’próbák1) között, hogy a ti kipróbált
hitetek, a mi sokkal becsesebb a veszendő, de tűz által kipróbált aranynál, dícséretre,
tisztességre és dicsőségre méltónak találtassék a Jézus Krisztus megjelenésekor” (1Pt1:6-7).
Befejezésül figyeljük meg, miképpen viselkedett Ábrahám ebben a fájdalmas
próbában: „az egyszülöttet vitte áldozatul, ő, ki az ígéreteket nyerte”. Sok tanulságos részletet
jegyez fel erről az 1Móz22. Ott megtudjuk, hogy Ábrahám ezt nem beszélte meg Sárával –
miért tette volna, hiszen már ismerte Isten akaratát a dologban? S nem folytatott semmiféle
vitát Istennel a mostani parancsa és a korábbi ígéretei közötti látszólag kirívó ellentmondás
miatt. S nem is késlekedett semmit: „Felkele azért Ábrahám jó reggel, és megnyergelé az ő
szamarát, és maga mellé vevé két szolgáját, és az ő fiát Izsákot, és fát hasogatott az égő
áldozathoz. Akkor felkele és elindula a helyre, melyet néki az Isten mondott vala.”
(1Móz22:3) S mi adhat számot erről a példátlan cselekedetről? Milyen szuper-testi alapelvből
eredt? Egyetlen szó adja meg a választ: a HIT. Nem elméleti hit, nem pusztán Isten elmebeli
ismerete, hanem a valódi, élő, lelki, győztes hit.
„Hit által áldozta meg Ábrahám Izsákot, próbára tétetvén.” Az isteni igazságba és
bölcsességbe vetett hit által, ami a parancs mögött állt, ami ennek megtételére felszólította. Az
Isten szavahihetőségébe és hűségébe vetett hit által, hogy Ő majd beteljesíti az ígéreteit.
Teljesen meg lévén győződve arról, hogy Isten képes beteljesíteni a szavát, Ábrahám becsukta
a szemeit minden nehézség előtt és állhatatosan annak a hatalmára támaszkodott, Aki nem
hazudhat. Ez a lelki hit természetes vagy jellege: meggyőzi a lelket Isten
abszolútfelsőbbrendűségéről, tévedhetetlen bölcsességéről, végtelen szeretetétől, mindenható
hatalmáról. Más szóval, az élő Isten jellemére támaszkodik, s Őbenne bízik minden akadály
ellenére. A lelki hit a kegyelt birtokosát képessé teszi arra, hogy úgy ítélje meg: a legnagyobb
szenvedés is jobb, mint a legcsekélyebb bűn. Sőt, vonakodás nélkül kimondja: „a te
kegyelmed jobb az életnél” (Zsolt63:4).
A következő alfejezetre kell hagynunk az igeszakaszunk további részének elemzését.
De annak fényében, amit már láttunk, vajon nem kényszerül író és olvasó egyaránt Istenhez
kiáltani? „Uram, irgalmazz a tántorgónak. Bocsásd meg hitvány hitetlenségemet és kegyesen
győzd le annak szörnyű hatalmát. Krisztus kedvéért kérlek, munkáld ki bennem azt a lelki és
természetfeletti hitet, ami majd tisztelt Téged és megtermi a maga gyümölcseit a Te
dicsőségedre. S ha a Te megkülönböztető kegyelmedben már megadtad nekem ezt a drága-
drága ajándékot, akkor kegyeskedj azt megerősíteni is a Te Szentlelked erejével: szólítsd elő a
gyakoribb működésre és cselekvésre. Ámen.”
„Szánjátok oda magatokat az Istennek, mint a kik a halálból életre keltetek, és a ti
tagjaitokat igazságnak fegyvereiül az Istennek.” (Rm6:13) Az Úrnak abszolút követelése van
velünk és mindenünkkel szemben. Alkotónkként és szuverén Urunkként megvan rá a joga,
hogy bármit megköveteljen tőlünk, ami Neki tetszik, és akármit követel, nekünk
engedelmeskednünk kell (1Krón29:11). Mindaz, amink van, Tőle származik, Neki
köszönhető, és az Övé (1Krón29:14). A keresztyénre még nagyobb kötelezettség hárul, hogy
megosszon mindent, amit Isten kérhet tőle: a szerető hálának Krisztus és az Ő oly hatalmas
üdvössége iránt fel kell oldoznia a mulandó dolgok iránti ragaszkodásunk minden kötelékét.
Isten nagylelkűségének arra kell bátorítania minket, hogy szabadon átadjunk Neki mindent,
477
amit csak kér. mert soha senki nem veszített azzal semmit, ha valamit átadott Istennek. De
bármennyire is erőteljesek ezek a megfontolások bármely megújult elme számára, tény marad
a tény, hogy ezek meg nem indítanak minket mindaddig, amíg a hit működésbe nem lép. A hit
miatt engedelmeskedünk Istennek, engedünk a követeléseinek és válaszólunk a felszólításaira.
„Hit által áldozta meg Ábrahám Izsákot, próbára tétetvén, és az egyszülöttet vitte
áldozatul, ő, ki az ígéreteket nyerte, a kinek meg volt mondva: Izsákban neveztetik néked
mag; Úgy gondolkozván, hogy az Isten a halálból is képes feltámasztani, miért is őt
példaképen visszanyerte.” (Zsid11:17-19) A apostol célja ennek a figyelemre méltó
eseménynek a felidézésével annak megmutatása, hogy a hit sajátossága a birtokosának
keresztül vitele a legnagyobb próbákon, vidám behódolással és elfogadható engedelmességgel
Isten akarata iránt. Ennek világosabbá tétele végett az olvasó számára próbáljuk meg
bemutatni az erőteljes befolyást, amivel a hitnek támogatnia kell a lelket a próbákban és a
bajokban és keresztül vinnie azokon.
Először is, a hit mindent helyesen ítél meg: a bizonytalanság és a gyors elmúlás
érzését kelti bennünk a földi dolgok iránt és a nagyrabecsülésünket váltja ki a láthatatlan és
mennyei dolgok iránt. A hit a lelki éleselméjűség, ami nemcsak a tudatlansággal, de az
ostobasággal is ellentétes: amennyi hitetlenség van bennünk, annyira ostobák is vagyunk. „Óh
balgatagok és rest szívűek mindazoknak elhivésére, a miket a próféták szóltak” (Lk24:25). A
hit a lelki bölcsesség, ami megtanít minket értékelni Isten kegyét, az Ő arcának mosolyát, a
menny vigaszát: megmutatja nekünk, hogy az összes külsődleges dolog semmiség a belső
békességgel és örömmel összevetve. A testi értelem a mostani élettel való elfoglaltságot
díjazza s annak gazdagságát és tisztességét ragadja meg; az érzelmek a testi gyönyörökkel
vannak elfoglalva; de a hit tudja, hogy „a te kegyelmed jobb az életnél” (Zsolt63:4).
Másodszor, a hit megold minden rejtvényt és kételyt, amikor dilemmában vagyunk:
micsoda problémával szembesült Ábrahám! Mit tegyek? Feláldozzam Izsákot és tegyem
semmivé Isten ígéreteit, vagy legyek Vele szemben engedetlen? A hit feloldotta a nehézséget:
„úgy gondolkozván, hogy az Isten a halálból is képes feltámasztani”. A hit hisz az ígéret
teljesülésében, bármi ellentéteset mondjanak is az értelem és az érzelmek, s feloldja a csomót
az Isten hatalmától és hűségétől való határozott függés által. A hit elveti a testi képzelgéseket,
s minden mást, ami Isten ellen magasztalja fel magát, és foglyul ejt minden gondolatot a
Krisztus iránti engedelmességre.
Harmadszor, a hit kegyelem, ami a jövendőbeli dolgokra tekint előre, s azok valóságos
mivoltának fényében a legkeményebb próbák is semmiségnek tűnnek. Az érzelmek csak a
jelen dolgaival foglalkoznak, ezért a természetnek nehéz és keserves dolognak tűnik
önmagunk megtagadása. De a hit nyelvén „Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-
igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk; Mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a
láthatatlanokra” (2Kor4:17-18). A hit a kárpit mögé néz, ezért hatalmas befolyása van a
lélekre a megpróbáltatás idején annak támogatása végett. Az, aki az örökkévalóság
világosságában jár, nyugodtan és boldogan halad keresztül az idők füstjein és ködjein, sem az
emberek szemöldökráncolása, sem a világ hízelgései nem befolyásolják őt, mert a szeme előtt
lebeg a dicsőséges örökség elbűvölő és megindító látványa, ami felé halad.
Negyedszer, „a hit a szeretet által munkálkodik” (Gal5:6), ezért semmi sem túl közeli
és drága a számunkra, ha annak elengedése Istent fogja dicsőíteni. A hit nemcsak előre néz,
hanem hátra is: emlékezteti a lelket arra, hogy milyen nagy dolgokat tett meg nekünk Isten
Krisztusban. Átadja nekünk az egyszülött Fiát, s az Ő érdemessége végtelenül több
mindannál, amit mi adhatunk Neki. Igen, a hit Isten csodálatos szeretetét szemléli
Krisztusban, s ezt mondja: Ha Ő halálra adta a szívének Kedvest értem, akkor vajon
fennakadjak bármely csekély áldozaton? Ha Isten nekem adta Krisztus, akkor megtagadjam
Tőle Izsákot? Nagyon szeretem őt, de Istent jobban. Így működik a hit, Isten szeretetével
478
serkentve a lelket, hogy az Iránta érzett hálából váljunk e azoktól a gyönyöröktől, amiktől
követeli.
„A kinek meg volt mondva: Izsákban neveztetik néked mag” (18. vers). Ezzel az
apostol annak bemutatása végett hozakodott elő, hogy hol állt a legnagyobb akadály Ábrahám
hite előtt. Először is, felszólítást kapott, hogy „áldozza meg” a fiát és örökösét. Másodszor,
mindezt az után, hogy „megkapta az ígéreteket”. Harmadszor, nem Ismáelt, hanem az
„egyszülöttet” vagy hőn szeretett Izsákot, ez a kifejezés jelentése. Ez a kedveskedés
kifejezése, ahogyan a Jn1:18, 3:16 megmutatják. Negyedszer, azt kell megölnie, akitől Maga
a Messiás származik majd, mert világosan ez a jelentése a 18. versben feljegyzett isteni
ígéretnek.
John Owen réges-rég felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy a szociniánusok (az
unitáriusok) Isten Ábrahámnak tett ígéretét két pontra egyszerűsítették le: először a
nagyszámú utódra, másodszor arra, hogy ezeknek az utódoknak örökségként kell belakniuk és
élvezniük Kánaán földjét. Ez azonban, mint rámutatott, közvetlenül ellentmond az apostolnak,
aki a Zsid11:39-ben kijelenti, hogy amikor már a Kánaán egész földjét birtokolták a nekik
megadott legvégső időszakig, az ígéretek akkor sem teljesedtek be – jó lenne, ha a modern
„diszpenzácionalistáink” elgondolkodnának azon az igeversen. Miközben igaz, hogy
Ábrahám nagyszámú utódai a Kánaánban lakozásukkal voltak az ígéret beteljesedésének
egyszerre eszközei és záloga, a Csel2:38-39 és a Gal3:16 félreérthetetlenül világossá tesi,
hogy az ígéret tárgya Maga Krisztus a közbenjárásának egész unkájával egyetemben az Ő
egyháza megváltása és üdvözítése érdekében.
„A kinek meg volt mondva: Izsákban neveztetik néked mag.” Ez az isteni ígéret
először az 1Móz21:12-ben hangzik el, s annak alkalma, amiért Isten Ábrahámnak adta,
további segítséget jelent a fontosságának meghatározásában. Az ottani szövegkörnyezetben
látjuk, hogy az Úr elrendelte Hágárnak és a fiának az elűzését, s ezt olvassuk: „Ábrahámnak
pedig igen nehéznek látszék e dolog, az ő fiáért.” (1Móz21:11) Így hát a bánkódó szívének
megvigasztalása végett mondta Jahve a „barátjának”: ne szomorkodj Hágár fia miatt, mert
megadom neked azt, aki egymillió Ismáelnél is jobb; olyan fiút adok neked, akitől nem más
származik majd, mint a megígért Szabadító és Megváltó. S most Ábrahám arra kapott
parancsot, hogy ölje meg azt, aki a Messiás kijelölt őse volt! Nem közönséges hitről van itt
szó!
Ki kételkedhetne abban, hogy Ábrahámra most nagyon fájdalmas nyomást helyezett a
Sátán? Nem akar vajon rámutatni, mennyire „következetlen” az Isten? – ahogyan velünk is
gyakran megteszi, ha elég bolondok vagyunk és hallgatunk az aljas vádaskodásaira. Vajon
nem hivatkozott az érzelmeire és nem mondta-e: Miképpen tekint majd rád Sára, amikor
megtudja, hogy megölted és elégetted az idős korában szült gyermekét? Vajon nem igyekezett
meggyőzni Ábrahámot arról, hogy Isten szórakozik vele, de valójában nem akarja, hogy
komolyan vegye Őt, mert nem lehet annyira kegyetlen, hogy azt követelje egy igaz atyától,
hogy legyen a saját kötelességtudó fia kivégzője? Mindannak a fényében, ami ki van jelentve
a nagy ellenségünkről a Szentírásban, s a saját magunk által is megtapasztalt ördögi
támadásainak fényében ki kételkedhetne abban, hogy Ábrahám most az ördög közvetlen
támadásának célpontjává vált?
Ó, semmi más, csak egy Istenre irányuló elme volt képes akkor ellenállni az ördögnek
és végrehajtani az oly nehéz és fájdalmas feladatot. „Ha gyenge lett volna a hitben, akkor
kételkedett volna, hogy vajon a két, látszólag ellentétes kijelentés jöhetett-e ugyanattól az
Istentől, s ha igen, akkor vajon kell-e egy ilyen Istenben bízni és kell-e Neki
engedelmeskedni? De erős lévén a hitben így okoskodott: Ez világosan Isten parancsa,
elegendő bizonyítékom van erről. Ezért azonnal és fenntartás nélkül engedelmeskedni kell
annak. Tökéletesen bölcsnek és igazságosnak ismerem Őt, Így amit parancsol, annak
helyesnek kell lennie. Az engedelmesség e parancs iránt valóban akadályokat gördíteni látszik
479
egy sor ígéret beteljesedése elé, amiket Isten tett nekem. Teljesen biztos vagyok abban, hogy
Isten tette azokat azt ígéreteket. Hogyan akarja beteljesíteni azokat, nem tudom megmondani.
Az az Ő gondviselése, nem az enyém. Az Ő dolga megígérni, az enyém elhinni. Az Ő dolga
parancsolni, az enyém engedelmeskedni.” (John Brown)
Az esemény, amit most vizsgálunk, ismét megmutatja nekünk, hogy a hitnek nemcsak
Isten ígéreteihez, de az előírásaihoz is van köze. Sőt, ez az a központi dolog, ami itt elénk
tárul. Ábrahám „erős volt a hitben”, amikor Isten kijelentette, hogy fia lesz az idős feleségétől
(Rm4:19), nem tántorodott meg az ennek útjában álló, látszólag leküzdhetetlen nehézségtől, s
most is erős volt a hitben, amikor Isten azt parancsolta neki, hogy ölje le a fiát, elvetve, hogy
kitérjen a látszólag mozdíthatatlan akadály miatt, amit a cselekedete okozna, mielőtt
megnyerné a Magot Izsákban. Ó, kedves olvasó, ne tévedj ebben a dologban: a hit, ami nem
ugyanúgy foglalkozik Isten parancsolataival, mint az ígéreteivel, nem Ábrahám hite, tehát
nem Isten választottjainak hite. A lelki hit nem válogat: ugyanúgy féli Istent, mint ahogyan
szereti is.
Mivel az ígéretekben nem hiszünk élő hittel, amíg nem vonjuk el a szívünket a testi
hiábavalóságoktól, hogy azt a boldogságot keressük, amit az ígéretek kínálnak nekünk, úgy a
parancsolatokban sem hiszünk helyesen, amíg teljesen el nem határozzuk, hogy
belenyugszunk azokba, mint egyetlen szabályba annak a boldogságnak a megszerzéséhez, s
ragaszkodunk azokhoz és engedelmeskedünk azoknak. A zsoltáros kijelentette: „hiszek a te
parancsolataidnak” (Zsolt119:66), s elismerve Isten tekintélyét ezek mögött, megvolt a
szívében a készség, hogy Isten hangját hallja bennük, s megvolt az elhatározás az akaratában,
hogy a tetteit ezek szabályozzák. Így volt Ábrahámmal is, és így kell lennie velünk is, ha
bizonyítékát akarjuk szolgáltatni annak, hogy ő az „atyánk”. „Ha Ábrahám gyermekei
volnátok, az Ábrahám dolgait cselekednétek.” (Jn8:39)
Isten Ígéjét nem apránként kell befogadnunk, hanem mint egészet kell a szívünkre
vennünk: minden részének hatással kell lennie ránk, s olyan hajlamokat kell felébreszteniük
bennünk, amelyek létrehozására alkalmasak az egyes részek. Ha az ígéretek vigaszt és örömöt
keltenek, a parancsolatoknak szeretetet, félelmet és engedelmességet kell kelteniük. Az
előírások az Isteni kijelentés részei. Ugyanaz az Íge, ami felszólít arra, hogy higgyünk
Krisztusban, mint mindenre elégséges Megváltóban, azt is megparancsolja, hogy higgyünk
Isten parancsolataiban a szívünk megolvasztása és az útjaink irányítása végett. Szükségszerű
kapcsolat áll fenn a parancsolatok és az ígéretek között, mert az utóbbiak semmi jóval nem
járhatnak a számunkra, amíg az előbbiekre nem figyelünk oda: az egyetértésünk a törvénnyel
megelőzi az evangéliumba vetett hitünket. Isten parancsolatai „nem nehezek” (1Jn5:3).
Krisztust el kell fogadni Törvényadónak, mielőtt a Megváltónkká válhatna (Ézs33:22).
Mennyire elítéli Ábrahám készsége arra, hogy feláldozza a fiát, azokat, akik
szembeszegülnek Isten parancsolataival és nem áldozzák fel a bűnös és mocskos vágyaikat!
„Ezenképen azért valaki közületek búcsút nem vesz minden javaitól”, mondja Krisztus, „nem
lehet az én tanítványom.” (Lk14:33) Ez alatt azt értette, hogy amíg valaki nem tesz a szívében
őszinte és határozott erőfeszítést arra, hogy elforduljon mindentől, ami (a vonzalmainkat
illetően) verseng az Úr Jézussal, addig nem válhat keresztyénné: lásd Ézs55:7. Hiába állítjuk,
hogy megszabadultunk, ha még mindig a világ uralja a szívünket. Az isteni kegyelme
nemcsak az eljövendő haragtól szabadít meg, hanem már itt és most hatékonyan „tanítja” a
címzettjeit arra, hogy tagadják meg „a hitetlenséget és a világi kívánságokat, mértékletesen,
igazán és szentül éljünk a jelenvaló világon” (Tit2:12).
„Úgy gondolkozván, hogy az Isten a halálból is képes feltámasztani.” (19. vers) Itt
megtudjuk, mi volt Ábrahám hitének közvetlen tárgya ebben az esetben, nevezetesen, Isten
nagy hatalma. Teljesen meg volt győződve arról, hogy az Úr majd csodát tesz, semhogy ne
teljesítse az ígéretét. Ó, testvérek, az elmélkedés Isten elégségességén az, ami lecsendesíti a
szívet és megszilárdítja a hitet. A kísértések idején, amikor a léleknek nehéz a kételyek és a
480
félelmek miatt, hatalmas megkönnyebbülés nyerhető az isteni attribútumok. konkrétan az
Isten mindenhatósága feletti elmélkedéssel. Az Ő mindenre elégséges hatalma különleges
támasz a hit számára. A szentek hitét minden korban megerősítette. így volt a három héber
ifjúval is: „a mi Istenünk, a kit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani az égő, tüzes
kemenczéből” (Dán3:17)! „Az Istennél minden lehetséges” (Mk10:27): Ő képes beteljesíteni
a szavát még akkor is, ha az egész föld és a pokol látszanak is összefogni ellene.
Itt a hit egy másik attribútumának a bemutatását is látjuk, nevezetesen az események
rábízását Istenre. A testi ételme képtelen megnyugodni, amíg a megoldást nem látja, amíg
nem lát kiutat a nehézségekből. De a hit Isten elé tárja a szükséget, Elé gördíti a terhet és Rá
hagyja a megoldást. „Bízzad az Úrra a te dolgaidat; és a te gondolatid véghez mennek”
(Péld16:3): amikor ezt ténylegesen megtesszük hit által, akkor az elme sok hányattatásától és
a lélek sok aggodalmától megszabadulunk, amik egyénként gyötörnének bennünket. Így itt
Ábrahám is rábízta a dolgot Istenre, számítva a hatalmára, hogy majd újra feltámasztja Izsákot
még ha meg is halt. Pontosan ez a lelki hit természete: Rá bízni az ügyünket, s nyugodtan és
reménykedve várni a megígért szabadulást, még ha nem is vagyunk képesek sem látni, sem
elképzelni a módot, ahogyan az majd megtörténik. „Hagyjad az Úrra a te útadat, és bízzál
benne, majd ő teljesíti.” (Zsolt37:5)
Oly mily csekély a gyakorlati hite manapság Isten hitvalló népének a gyakorlati hite!
Elfoglalva magukat a gonoszság növekvő hullámával a világban, a katolicizmus gyors
terjedésével, a protestantizmus hitehagyásával, a Krisztus nevét hordozók nagy többsége jut
arra a következtetésre, hogy reménytelen esettel állunk szemben. Ezek az emberek nem
ismerik a múlt történelmét. Mind az ószövetségi időkben, mind a mostani korszak különböző
szakaszaiban álltak a dolgok sokkal rosszabbul is, mint manapság. Sőt, ezek a reszkető
pesszimisták Istent is kihagyják a képből: vajon nem „képes” Ő megbirkózni a jelen
helyezettel? Egy vonakodó „de” elhangzása után azonnal eltörli őket a kérdés: „De hol az
ígéret arra nézve, hogy meg fogja tenni?” Hol? „Amikor eljő az ellenség, mint az özönvíz
(vajon nem tette már meg?), az Úr Lelke fog zászlót emelni ellene”49 – de ki hisz ebben?
Ó, keresztyén olvasó, elmélkedj alaposan annak áldott megerősítése felett, Aki nem
hazudhat, azután hajt fejet, szégyenkezve a hitetlenségedért. A világban minden dolog tűnhet
holtan heverőnek Isten megannyi ígéretének beteljesülésével szemben, de nem számít,
mennyire sötét és félelmetes a kinézete, Isten egyháza messze nem szembesül manapság oly
sok kritikus és kétségbeejtő helyzettel, mint a hívők atyja, amikor a torkára tette a kését
annak, akinek az élettől függött a beteljesedése minden ígéretnek. Ő azonban mégis Isten
hűségére és hatamára támaszkodott, hogy majd megerősíti a saját szavahihetőségét: s ezt mi is
megtehetjük a jelenlegi helyzetben. Ő, aki válaszolt a súlyos próbát átélő Ábrahám hitének,
Mózes hitének, amikor a Vörös-tenger előtt álltak, a három héber ifjúnak, amikor belevetették
őket a babiloni tüzes kemencébe, megteszi a mi hitünknek is, ha valóban bízunk Benne.
Felejtsétek el hát testvéreim az újságjaitokat, térdeljetek le és imádkozzatok várakozón a
Szentlélek friss kitöltetéséért. Az ember szorult helyzete mindig Isten lehetősége.
„Úgy gondolkozván, hogy az Isten a halálból is képes feltámasztani.” Érdekes
oldalfényt vet ez a pátriárkák lelki intelligenciájára. Az ószövetségi szentek nagyon távol
álltak attól, hogysem tudatlanok lettek volna, amint azt egyes felszínes modernek feltételezik.
Gyakran téves következtetéseket vonnak le abból, hogy Mózes első könyve bizonyos
dolgokkal kapcsolatban hallgatásba burkolódzik: a Szentírás későbbi könyvei gyakorta adnak
tömör beszámolókat a korábbiakban foglaltakról. Helyesen mutatott rá John Owen: „Ábrahám
49
Az angol (King James) változat szerint: „So shall they fear the name of the LORD from the west, and his glory
from the rising of the sun. When the enemy shall come in like a flood, the Spirit of the LORD shall lift up a
standard against him.” – „És félik napnyugattól fogva az Úrnak nevét, és napkelettől az ő dicsőségét, mikor eljő
az ellenség, mint az özönvíz, az Úr Lelke fog zászlót emelni ellene.” Károlinál a második mondat így hangzik:
„mikor eljő, mint egy sebes folyóvíz, a melyet az Úr szele hajt.” – a ford.
481
szilárdan hitt nemcsak az emberek lelkének halhatatlanságában, de a halálból történő
feltámadásban is. Ha nem így lett volna, nem tudta volna megát elszánni erre a segítségre a
kétségbeesésben. Más dolgokra is gondolhatott, amikben Isten gyakorolhatta volna a
hatalmát, de nem tudta elhinni, hogy megteszi azt, amiben ő maga nem hitt.”
Egyesek talán azt gondolják, hogy Owen túlságosan sokat merített a képzeletéből, s
olyasmit olvasott bele a Zsid11:19-be, amit valójában nincs is benne. Ha ezt teszik, tévednek.
Van egy világos kijelentés az 1Móz22-ben, melyet jóllehet nem idéz a puritán, de mégis teljes
mértékben alátámasztja az állítását: „én pedig és ez a gyermek elmegyünk amoda és
imádkozunk, azután visszatérünk hozzátok” (5. vers). Ez rendkívül áldott dolog. Megmutatja
nekünk, hogy Ábrahám nem a hítével, az engedelmességével vagy saját magában bármi
mással volt elfoglalva, hanem egyedül az élő Istennel: az „imádat” töltötte el a szívét és
irányította minden gondolatát. Az, amit hozzátesz, „azután visszatérünk hozzátok”
eltéveszthetetlenül világossá teszi, hogy magabiztosan várta, hogy Jahve majd feltámasztja a
halálból, akit épp feláldozni készül Neki égőáldozatként. A hit csodálatos győzelme volt ez:
Isten kegyelmének dicsőségére és a mi épülésünkre lett feljegyezve.
Ó, kedves testvéreim Krisztusban, szeretnénk egy kicsit többet is kérni tőletek, mint
ennek a szakasznak a puszta átolvasását: kérünk benneteket, hogy elmélkedjetek Ábrahám
eme súlyos próbájának történetén. Ő olyan próbán ment keresztül, amilyenen senki más, és
hatalmas volt a végeredmény, de a próba és a boldog végkifejlet között ott volt a hit
gyakorlása, a számítás Istenre, hogy majd beavatkozik az ő oldalán, s a bízás az Ő
mindenható hatalmában. S Isten nem okozott neki csalódást: jóllehet a végsőkig próbára tette
a hitét, a megfelelő időben mégis közbeavatkozott. Ez a mi bátorításunkra lett feljegyezve,
különösen azokéra, akik most mennek keresztül a tüzes kemencén. Az, Aki képes
megszabadítani a halálból, mit nem tud megcselekedni? Mondjuk együtt az egyik ószövetségi
szereplővel: „Nincsen olyan kőszál, (akire támaszkodhatunk,) mint a mi Istenünk” (1Sám2:2):
Anna a hite hatalmas támogatására lelt Isten hatalmában.
„Hit által áldozta meg Ábrahám Izsákot… Úgy gondolkozván, hogy az Isten a halálból
is képes feltámasztani.” A hit tehát ellentételezést vár Istentől. A hit tudja, hogy üdvös
megállapodás elveszíteni dolgokat Krisztus kedvéért. A hit kényelem helyreállítását várja akár
természetben, akár értékben: „senki sincs, a ki elhagyta házát, vagy fitestvéreit, vagy
nőtestvéreit… én érettem és az evangyéliomért, a ki százannyit ne kapna most ebben az
időben, házakat, fitestvéreket, nőtestvéreket… a jövendő világos pedig örök életet.”
(Mk10:29-30) – azaz vagy ezeket vagy bőséges ellentételezést. Amikor Izrael egyik királya
azt a parancsot kapta az Úrtól, hogy eressze szélnek a felbérelt hadseregét, összezavarodott és
ezt kérdezte: „De mit tegyünk a száz talentom ezüsttel, a melyet Izráel seregének adtam?”
(2Krón25:9), mire a próféta ezt felelte: „Az Úr néked annál sokkal többet adhat.” Amikor az
ember a Krisztus iránti hűsége miatt szembesül a világ rosszallásával, s a családjáét az
éhínség fenyegeti, tudja meg, hogy az Ú r majd gondoskodik róla. Az Úr senkinek sem lesz az
adósa.
„Miért is őt példaképen visszanyerte” (19. vers). Ábrahám a céljának megfelelően
felkínálta Izsákot, azaz holtnak tekintette őt, s (így) nyerte vissza a halálból – nem
ténylegesen, hanem egy csodához hasonló módon. Ez szemlélteti és bemutatja a korábban
mondottak igazságtartalmát. Isten visszaadja nekünk, ami felkínáltunk Neki: „a mit vet az
ember, azt aratándja is” (Gal6:7). „Kölcsön ád az Úrnak, a ki kegyelmes a szegényhez; és az ő
jótéteményét megfizeti néki.” (Péld19:17), mert Ő nem marad a lekötelezettje egyetlen
teremtményének sem. Anna átadta Sámuelt az Úrnak, és sok gyermeket kapott viszonzásul
(1Sám2:20-21). Mily nagy is azok ostobasága, akik bármit visszatartanak az Úrtól, amikor Ő
kéri azt tőlük: elvetik a saját kegyelmüket, a maguk fényében állnak és akadályozzák a saját
maguk javát.
482
„Miért is őt példaképen visszanyerte.” Itt van a pátriárka hitének nagy végkimenetele.
Először is a próba leállíttatott, Izsák megkíméltetett: a próba leggyorsabb befejeződése úgy
érhető el, ha teljesen engedünk annak. Ahhoz, hogy megtartsuk az életünket, el kell azt
veszítenünk. Másodszor, megkapta az Úr konkrét jóváhagyását: „most már tudom, hogy
istenfélő vagy” (1Móz22:12): az, akinek tiszta a lelkiismerete Isten előtt, nagy nyugalomnak
örvend. Harmadszor, világosabb rálátása volt Krisztusra, mint bármikor korábban. „Ábrahám
látta az én napomat”, mondta a Megváltó – minél jobban járjuk az engedelmesség útját, annál
valóságosabb és drágább lesz Krisztus a számunkra. Negyedszer, teljesen kijelentést kapott
Isten nevéről: „Jahve-Jire”-nek nevezte őt (1Móz22:14): minél jobban megállunk a próba
idején, annál jobban megismerjük Isten dolgait. Ötödször, megerősítette a szövetséget
(1Móz22:16-17): a teljes meggyőződéshez vezető leggyorsabb út a teljes engedelmesség.
Izsák hite
Zsid11:20
20. Hit által áldá meg a jövendőkre nézve Izsák Jákóbot és Ézsaut.
Jóllehet Izsák élt a legtovább a négy nagy pátriárka közül, mégis kevesebb van róla
feljegyezve, mint bármely másikról: Ábrahám élettörténetének körülbelül tizenkét fejezet van
szentelve, hasonló számú Jákobnak és Józsefnek, de egy-két rövid említést leszámítva Izsák
története kettő, Mózes első könyvének 26. és 27. fejezeteibe van összesűrítve. Szembeállítva
az ő történetét az atyjáéval és a fiáéval megjegyezhetjük, hogy kevesebb van feljegyezve
abban Ábrahám hitbeli győzelmeiről és kevesebb Jákob kudarcaiból. Összességében véve
Izsák élete csalódást okozó: ragyogóan indul, de az árnyak között ér véget sokakéhoz
hasonlóan, nem teljesítette a korai ígéretet.
Izsák életének egyetlen cselekedete, amit a Szentlélek említésre méltónak ítélt a Hit
Tekercsében, visszavisz minket az 1Móz27-hez, ahol, mint a puritán Owen mondta: „Nincs
még (egy történet) a Szentírásban, ami ennyire tele lenne bonyodalmakkal és nehézségekkel
az említett dolgok helyes megítélésével kapcsolatosan, noha a tényállás világosan és
konkrétan le van szögezve. Az egész az isteni szuverenitást, bölcsességet és hűséget mutatja
be nekünk, ami hatékonyan működik a dologban érintett személyek törékenysége, gyengesége
és bűnei ellenére.”
Az 1Móz27 a már idős korú Izsák bemutatásával kezdődik, kijelentve, hogy a „szemei
annyira meghomályosodtak vala, hogy nem látott” (1. vers). Mondani sem kell, hogy itt
némileg többről van szó, mint a puszta utalásról a fizikai szemeinek az állapotára, mégis,
manapság, amikor oly sokan dicsekednek az Íge „szó szerinti” értelmezésével, Isten
szolgáinak a legelemibb lelki igazságokon is időzniük kell. A Szentírásban mindennek
mélyebb jelentősége is van, mint pusztán a „szó szerinti”, s hatalmas vesztesek vagyunk, ha
bármely igevers „betűire” korlátozódunk. Állítsuk szembe ezt a kijelentést Izsák megromlott
látásáról az Isten másik, hasonló korú szolgájáról feljegyzettekkel: „Mózes pedig száz és húsz
esztendős volt, mikor meghalt; nem homályosodott vala meg az ő szeme”.
Az 1Móz27 megmutatja nekünk azt az alantas állapotot, amibe Isten gyermeke
belesüllyedhet. Izsák komoly figyelmeztetésül szolgál a számunkra azoknak a gonosz
következményeknek a vonatkozásában, amik a természetes vágyaink megítélésének és
elvetésének elmulasztását követik. Ha nem öldököljük meg a földi tagjainkat, ha nem
tartózkodunk a testi vágyaktól, melyek a lélek ellen harcolnak, a lelki életünk szép vége
eltompul és a finom arany meghomályosodik. Ha azért élünk, hogy együnk ahelyett, hogy
azért ennénk, hogy éljünk, a lelki látásunk szükségszerűen hibás. A különbségtétel képessége
az önmagtagadásnak és Krisztus követésének a mellékterméke, gyümölcse és eredménye
483
(Jn8:12), Ez az önmegtagadás volt annyira látványos Mózesben: megtanulta visszautasítani
azt, ami a test számára a megtiszteltetés helyzetének látszott: a fáraó lány fiának lenni. Ezért
„nem homályosodott vala meg az ő szeme”. Látta, hogy a téglavető héberek Isten népe, az Ő
szuverén kegyességének tárgyai és követve a lelki sugallatait, osztozott a sorsukban.
Mennyire más volt szegény Izsák helyzete! Ahelyett, hogy alávetettségben tartotta
volna a testét, inkább szabad folyást engedett annak. Több, mint célzás van erről az
1Móz25:28-ban: „Szereti vala azért Izsák Ézsaút, mert szájaíze szerint vala a vad”. Ez
olyasvalaki befolyása alá vonta őt, aki nem volt képes neki lelkileg segíteni, s azért szerette
őt, mert a testi étvágyát szolgálta. S most az 1Móz27-ben, amikor úgy vélte, hogy a napjai a
végükhöz közelednek, s vágyott az atyai áldás ráruházására a fiára, ahelyett, hogy böjtölésre
és imádkozásra adta volna a fejét, majd ez után járt volna el Isten akaratának megfelelően, azt
olvassuk, hogy szólította Ézsaut és ezt mondta neki: „Most tehát vedd fel kérlek a te
fegyvereidet, tegzedet és kézívedet, és menj ki a mezőre, és vadászsz énnékem vadat. És
csinálj nékem kedvem szerint való ételt, és hozd el nékem, hogy egyem: hogy megáldjon
téged az én lelkem minekelőtte meghalok.” (1Móz27:3-4) Ez adja meg a rögtön ez után
következő eseménysorozat kulcsát.
„És monda az Úr őnéki (mármint Rebekának): Két nemzetség van a te méhedben; és
két nép válik ki a te belsődből, egyik nép a másik népnél erősebb lesz, és a nagyobbik szolgál
a kisebbiknek.” (1Móz25:23) Ez az az igevers, ami megadja a második kulcsot az 1Móz27-
ben leírt egész eseménysorozathoz, s megnyitja nekünk a Zsid11:20-at. Itt látjuk, amint Isten
megismerteti Jákob és Ézsau sorsát: figyeljük meg, hogy ezt a kijelentést az anyjuknak adta
(aki „megkérdezte az Urat”, 22. vers), nem pedig az atyjuknak. Az, hogy utóbb Izsák is
megismerkedett ennek tartalmával világos, de azt, hogy mennyire értette meg valójában a
jelentését, nem könnyű megmondani.
Rebeka hitt a szónak, amit az Úr nekik mondott, de mégsem volt képes az Isten iránti
teljes bizalommal eljárni. Amikor látta Izsák Ézsauval szembeni részrehajlását, s megtudta,
hogy a férje egy patriarchális pap utolsó vallási cselekedetét készül megtenni és áldást akar
mondani a fiára, megtelt félelemmel. Amikor hallotta, hogy Izsák azt parancsolta Ézsaunak,
hogy hozzon valamilyen „ízletes ételt” ami nyilvánvalóan az Ézsau iránti érzelmeinek
felszítását is szolgálta, hogy teljes szívvel megáldhassa őt, akkor úgy vélte, Isten céljai
meghiúsulni látszanak, s olyan eszközökhöz folyamodott, melyek nem illettek Jahve
leányához és semmiképpen sem igazolhatók. Nem időzünk a csalárdságon, amire Jákobot
késztette, csak arra mutatunk rá, hogy komoly példáját szolgáltatja ez az Isten ígéreteibe vetett
valóságos hitnek, ami azonban szabálytalan utakra téves és rossz eszközökhöz nyúl azok
beteljesítése végett.
A következőkben látjuk, miképpen csapta be Jákob Izsákot, Ézsaunak adva ki magát.
Noha először szorongott és gyanakodott, a félelmeit nagy fokban csillapították Jákob
hazugságai: bár észrevette, hogy a hang a fiatalabb fiáé, a kezei mégis az idősebbének tűntek.
Valóban szánalmas látni, hogy az idős pátriárka a tapogatás érzékére kényszerült annak
megállapítása végett, hogy ki hozta el neki a rég óhajtott vadat. Ez az, aminek hangosan kell
beszélnie a szívünkben: az, aki enged a testi vágyaknak, megsebesíti a lelki ösztöneit, s
szélesre tárja az ajtót az ördög előtt, hogy az rá kényszeríthesse a hazugságait és becsaphassa
őt azokkal! Az, aki engedi, hogy a természetes érzelmek és vonzalmak felülkerekedjenek
Isten kijelentett akaratának a követelésein, végül megalázott állapotba kerül. Milyen gyakorta
bebizonyosodik, hogy az ember lelki ellenségei a saját házanépéből valók! Izsák ostoba
módon szerette Ézsaut.
Most azonban egy nehéz kérdéssel szembesülünk: Vajon Izsák szántszándékkal szállt
szembe Isten ismert tanácsvégzésével? Vajon dacosan akarta Ézsaura ruházni azt, amiről
biztos volt, hogy Jákob számára jelölte ki az Úr? „Bármit is mondanak Izsák mentségére, az
biztos, hogy két dologban hatalmasat hibázott. Először is a túlságos szeretetében Ézsau iránt
484
(akiről tudhatta, hogy világi ember), s oly csekély ok miatt, mint az általa elejtett vad
elfogyasztása: 1Móz25:28. Másodszor abban, hogy nem érdeklődött kellőképpen Isten
elképzelése iránt annak a jövendölésnek a vonatkozásában, amit a felesége kapott a fiakról.
Az viszont nem kérdés, hogy ismerte-e, s az sem, hogy vajon megértette-e. Mert ha a szent
ember tudta volna, hogy ez Isten határozott akarata, akkor nem mondott volna annak ellent.
De ez Isten gondolatai imádság által történő szorgalmas kutatásának hiánya miatt történt.”
(John Owen)
Szívből egyetértünk a kiváló puritán megjegyzéseivel. Miközben Izsák viselkedése
ebben az esetben nagyon eltért attól, ami Isten ama gyermekéhez illett volna, aki lassan eléri a
földi pályafutásának végét, a jóindulat mégis megtiltja, hogy a lehetséges legrosszabb
minősítést adjuk a tettének. Miközben az Ézsau iránti ragaszkodása rossz személyre irányult,
mégis, minden lelki bizonyíték híján nincs okunk azt gondolni, hogy ő elbizakodottan
vétkezett, szándékosan szembeszegülve Isten kijelentett akaratával. Inkább arra a
következtetésre kell jutnunk, hogy hogy nem értette meg világosan a Rebekának adott isteni
jövendölést, mert a lelki ítélőképessége ugyanolyan homályos volt, mint a fizikai látása! Ami
a méltatlan részt illeti, amit Rebeka és Jákob játszottak el, az erőfeszítéseiket nem annyira a
test lázas energiáiból származóknak kell tekinteni, amikkel igyekeztek kierőszakolni Isten
ígéretének beteljesedését, hanem inkább jóindulatú, de téves, arra irányuló szándéknak, hogy
elejét vegyék Isten célja meghiúsulásának. A félelmeik Uzzáéra emlékeztetnek a 2Sám6:6-
ból.
Az egyetlen fényes pont a sötét képben, amit a Szentlélek festett le oly hűségesen az
1Móz27-ben, a 33. versben található. Mindjárt azt követően, hogy Izsák kihirdette a fő áldást
Jákobra, Ézsau lépett be a sátorba, s hozta magával az atyja számára elkészített ízletes ételt.
Izsák ekkor fogta fel a csalást, amit vele szemben követtek el, s azt olvassuk, hogy „elrémüle
igen nagy rémüléssel”. Vajon a Jákob árulása miatti düh miatt? Valójában nem. Vagy, mint az
egyik igemagyarázó javasolta, attól félt, hogy a forrófejű Ézsau bántalmazhatja? Nem, a soron
következő szavai szétrobbantják ezt az elméletet. Inkább most fogta fel, hogy nem volt
összhangban az isteni akarattal, s Isten gondviselő módon avatkozott közbe a saját
tanácsvégzésének foganatosítása végett. A lelke legmélyéig elámult.
Valóban áldott dolog látni, miképpen győzedelmeskedett a lélek a test felett. Ahelyett,
hogy haragos átkot szórt volna Jákobra, Izsák ezt mondta: „megáldottam őt, és áldott is
lészen”. Ez a hit nyelvezete volt, ami legyőzte az Ézsau iránti természetes részrehajlását. Az
isteni rendeletek megváltoztathatatlanságának és legyőzhetetlenségének elismerése volt ez.
Felfogta, hogy Isten egyet gondolt és senki nem képes Őt elfordítani attól. Jóllehet sok eszköz
rejlik az ember szívében, mindazonáltal az Úr tanácsvégzése fog megállni (Péld19:21). Ézsau
könnyei sem voltak képesek megindítani a pátriárkát. Most, hogy Isten Ígéjének a belépése
világosságot adott neki, most, hogy Isten mindent felügyelő keze biztossá tette a saját
rendelését, Izsák szilárd volt, mint a kőszikla. Az igazak elbukhatnak, de végleg nem verhetők
le.
„Hit által áldá meg a jövendőkre nézve Izsák Jákóbot és Ézsaut.” (Zsid11:20) Jákob, a
fiatalabb kapta az elsőséget és a fő áldást. Látványosan példázza ez Isten magasztos
szuverenitását. Felvenni a fiatalabbat és hagyni az idősebbet a maga útját járva elpusztulni
olyan út, amit az Úr gyakorta járt a világ teremtésétől kezdve. Ábel, a fiatalabb részesült
előnyben Káinnal szemben. Sém kapta az elsőséget Jáfettel, az idősebbel szemben
(1Móz10:21). Utóbb Ábrahám, a fiatalabb lett Isten kedvezményezettje. Ábrahám két fia
közül Ismáel, az idősebb vettetett el és Izsákban neveztetett az ő magva. Azután Dávid, aki a
legfiatalabb volt Jesse hét fia közül, lett kiválasztva, hogy Isten szíve szerinti ember legyen. S
Isten még mindig azt írja mintegy napsugarakkal az Ő gondviselésének menetére, hogy
könyörül, akin könyörül.
485
Az „áldás”, amit Izsák Jákobra mondott ki, kiválóbb volt az Ézsaunak adottnál, de ha
nem nézünk messzebbre az atyjuk által használt szavak betűinél, nagyon csekély különbség
mutatkozik a kettő között. Jákobnak ezt mondta Izsák: „Adjon az Isten tenéked az ég
harmatából, és a föld kövérségéből, és gabonának és bornak bőségét.” (1Móz27:28). Ami a
29. versben következik, az főleg az utódaira vonatkozott. Ézsaunak pedig ezt mondta: „Ímé
kövér földön lesz lakásod, és részed lesz az ég harmatjából onnan felűl; és fegyvered után
élsz, és öcsédet szolgálod. (1Móz27:39-40). Azt leszámítva, hogy a fiatalabb fiúé az elsőség
az idősebbel szemben, miben rejlik az ő osztályrészének különleges kiválósága? Ha nem
volna semmi lelki az ígéretben, akkor az egyáltalán semmi vigaszt nem jelentene Jákob
számára, mert az említett mulandó dolgok nem képezték az ő osztályrészét, amint azt a
fáraónak is elismerte: „kevesek és nyomorúságosak voltak az én életem esztendeinek napjai”
(1Móz47:9).
Mindaz, amit most vizsgáltunk át, jeles példáját adja annak, hogy miképpen kell
értelmezni az ószövetségi ígéreteket és próféciákat: nem testileg, hanem misztikusan. Az,
hogy Jákob osztályrésze mesze felülmúlta Ézsauét, világosan kiderül a Zsid12:17-ből, ahol
„áldásnak” mondja az Íge. Ami még világosabbá vált, mikor Izsák megismételte a Jákobra
kimondott áldását, ezt mondva: „És adja néked az Ábrahám áldását, tenéked, és a te
magodnak te veled egybe” (1Móz28:4). Itt a kulcs, amire szükségünk van a jelentésének
kiderítéséhez, ahogyan a Gal3:9, 14, 29 világosan bemutatja, hogy „Ábrahám áldása” (amibe
a pogányok Krisztuson keresztül jutnak), tisztán lelki dolog. További bizonyíték arra, hogy
ugyanaz a lelki áldás, amit Isten Ábrahámnak ígért, Izsák által Jákobnak is megadatott, az
alábbi szavakban található: „megáldottam őt, és áldott is lészen” (1Móz27:33), mert Jahve
ugyanazt a nyelvezetet használta minden hívők atyjának megáldásakor: „megáldván
megáldalak tégedet” (1Móz22:17). Ehhez hozzátehető, hogy Izsák „Átkozott, a ki téged
átkoz, és a ki téged áld, legyen áldott” szavai (1Móz27:29) is részei Isten saját szavainak, amit
Ábrahámra használt, lásd 1Móz12:2-3.
Nos, Izsák próféciája nyelvezetének helye megértésére törekedve el kell ismernünk,
hogy az Ószövetségben a mennyei dolgokra (gyakran) földi kifejezésekkel történik az utalás:
az ott szereplő lelki áldásokat anyagi dolgokon keresztül mutatja be. Ha kellő figyelemmel
adózunk ennek a ténynek, az sok igeszakaszra derít majd fényt. Ugyanez a helyzet itt is, „az
ég harmatja és a föld kövérsége” alatt három nagy lelki áldást értett. Először is, az
„Ábrahámra” ruházott fő kegy és méltóság az volt, hogy valóságos kapcsolata legyen
Krisztussal és ő legyen a Messiás egyik őse. Ennek fényében kell értelmeznünk az
1Móz27:29 „népek szolgáljanak néked és nemzetségek hajoljanak meg előtted” szavait: ez a
tőle származó legfőbb ágra, azaz Krisztusra vonatkozik, Akinek minden embernek hűséget
kell fogadnia (Zsolt2:10-12).
Másodszor, „Ábrahám” következő nagy áldása az volt, hogy papnak kellett lennie, aki
folytatja Isten imádását és tanítja az Ő törvényeit (1Móz26:5). Az atyjafiai meghajlása Jákob
előtt (1Móz27:29) a papi méltóságának volt köszönhető. Ebben rejlik Jákob áldása is: az
egyházon belül lenni és az egyháznak az ő vonalában folytatódnia. Erre mutatott rá jelképesen
a „hogy örökség szerint bírjad a földet” (1Móz28:4). „Az egyház Noé bárkája, s egyedül csak
az maradt fenn az áradásokban és a mély vizekben. Az egyház Gósen földje, ami egyedül
élvezi a világosságot, amikor köröskörül nincs más, csak sötétség. Ez Gedeon gyapja, amit
megnedvesített az ég harmatja, megöntözött a kegyelem befolyása, amikor köröskörül minden
száraz.” (Thomas Manton) Arra pedig, hogy mily nagy megtiszteltetés, hogy az egyház a mi
vonalunkban folytatódik, a Lélek az 1Móz10:21-ben utal: Héber volt a héberek atyja, akik
Istent imádták.
Harmadszor, újabb kiváltsága Jákobnak Ézsauval szemben az volt, hogy szövetségre
léphetett Istennel: „Ábrahám áldása szálljon rád”. S mi volt az? Ez „leszek tenéked Istened, és
a te magodnak te utánad” (1Móz17:7). Bármely népének ez a legnagyobb boldogsága, ha
486
Isten az ő Istenük, és szövetségben vannak Vele. így mikor Noé áldást és átkot készült
mondani a gyermekeire, a prófécia Lelke által ezt mondta: „Áldott az Úr, Sémnek Istene”
(1Móz9:26). Utóbb ugyanezt az ígéretet kapta az egész Izrael: „Én, az Úr, vagyok a te
Istened, a ki kihoztalak téged Égyiptomnak földéről, a szolgálat házából.” (1Móz20:2) Így az
Újszövetség alatt is (ami az örök szövetség jelenkori irányítása), ezt mondja: „leszek nekik
Istenök és ők lesznek nekem népem” (Zsid8:10). „Istenének” lenni bárkinek annyi, mint
ellátni az illetőt minden jóval, ami szükséges mind a mulandó, mind a lelki élethez.
Izsáknak a fiaira kimondott profetikus áldása inkább azok utódaiban, semmint a
tulajdon személyükben teljesedett be: Jákob lelki és Ézsau testi gyermekeiben. Utóbbiakat
illetően két részletet szeretnénk megemlíteni. Először is, Izsák azt mondta neki, hogy „és
öcsédet szolgálod”, másodszor, „de lészen, a mikor ellene támadsz, letöröd igáját nyakadról”
(1Móz27:40). Hosszú évszázadokon keresztül a prófécia első része nem látszott beteljesedni,
de nyolcszáz évvel később Dávid ezt mondta: „Edomra vetem az én sarumat” (Zsolt60:8), ami
azt jelentette, hogy Ézsau gőgös leszármazottjait alacsony és alantas, neki behódolt állapotra
juttatta, ami be is teljesedett: „az Idumeusok mind Dávid szolgái lettek” (2Sám8:14)! S noha
az alárendeltségük hosszasan fennállt, mégis azt olvassuk Jósafát koráról, hogy „az ő idejében
szakadt el Edom a Júda birodalmától, és választott királyt magának” (2Kir8:20)!
„Hit által áldá meg a jövendőkre nézve Izsák Jákóbot és Ézsaut.” Ez az „áldás” több
volt, mint a haldokló apa jóakaratának kifejezése a fiai iránt. rendkívüli dolog volt ez, mert
Izsák úgy beszélt, mint Isten prófétája, s kihirdette a utódai jövőjét, valamint a rájuk váró
eltérő osztályrészeket. Jahve szócsöveként a prófétaság lelkével hirdette ki előre, mi lesz a
konkrét jussa mindkét fiának, s a szavai utóbb be is teljesedtek. Jóllehet manapság a szülők
nincsenek olyan természetfeletti módon felruházva, hogy előre megmondják a gyermekeik
jövőjét, mindazonáltal a kiváltságuk és a kötelességük kutatni az Írásokat és meggyőződni
arról, miféle ígéreteket hagyott Isten az igazakra és a magvukra, s őket imádságban Elé vinni.
Látva azonban, hogy Izsák a Lélek közvetlen indíttatására beszélt így, miképpen
mondható, hogy „hit által” áldotta meg a fiait? Ez elénk tárja az emberi oldalt, s megmutatja,
miképpen látta el a kötelességét. Összeszedte az Isten által neki tett ígéreteket és
megnyugodott azokban mind közvetlenül, mind Ábrahámon és Rebekán keresztül. A
fontosabbakat már megvizsgáltuk. Ő jelen volt, amikor az Úr az 1Móz22:16-18-ben
feljegyzetteket mondta az atyjának, s ő maga és részese lett az 1Móz26:2-4-ben adott
ígéreteknek. S most. sok-sok év elteltével látjuk, hogy a szíve az Úr által hallottakra
támaszkodik, s ő szorosan magához öleli az ígéreteit és rendíthetetlen magabiztossággal
hirdeti ki a távoli utódainak konkrét helyzetét.
Az, hogy Izsák „a jövendőkre nézve” áldotta meg Jákobot és Ézsaut, látványos
példáját szolgáltatja nekünk a fejezetünk nyitó versében megírtaknak: „A hit pedig a
reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés”. Ábrahám
ekkor már halott volt, s Izsákra is hamarosan az várt, hogy abba a sírba temessék, amit a neki
és a magvának adott földön vásárolt meg. Látszólag nem volt semmi, amire a hit
támaszkodhatott volna; semmi sem adta meg a legcsekélyebb alapot sem a reménykedésre;
semmi sem tette még valószínűvé sem (leszámítva azt, amit hallott és hitt), hogy az utódai,
akár Jákob, akár Ézsau valaha is birtokolja majd a nekik megígért földet.” (E. W. Bullinger)
Nem volt emberi valószínűsége abban az időben, amikor Izsák beszélt, ami alapul
szolgálhatott volna a számításaihoz: mindaz, amit mondott, egyedül az Isten Ígéjébe vetett
hitéből fakadt.
Ez az a nagy gyakorlati lecke, amit meg kell itt tanulnunk: Izsák hitének az ereje arra
kell ösztönözzön minket, hogy Istenhez kiáltsunk annak fokozott mértékéért. A legdrágább
magabiztossággal rendelkezett Izsák a Kánaán felől úgy, mintha máris nyugodtan birtokolta
volna. Valójában még egy hektárnyija sem volt abból a földből, s emberi joga sem volt azon
semmihez, leszámítva a temetkezés helyét. Sőt, a prófétálásának idején éhség dúlt Kánaánban
487
és ő száműzetésben élt Gérárban. A „népek szolgáljanak néked és nemzetségek hajoljanak
meg előtted” (1Móz27:29) üres szavaknak tűntek annak számára, aki csak Izsák külsődleges
helyzetét tartotta szem előtt. Ó, kedves testvéreim, nekünk is olyan biztosaknak kellene
lennünk az eljövendő ígéretekben, mintha azok már beteljesedtek volna, még ha nem is látszik
azoknak semmiféle valószínűsége.
A fentiekben elmondottaknak ellene vethető, hogy az 1Móz27-ben szereplő történet
alapján Izsák nem „hit által”, hanem inkább tudatlanság folytán „áldotta meg” Jákobot. Erre
azt válaszolhatjuk, hogy először is, a hit tárgya mindig Maga Isten, s az alapja, amin áll,
mindig az Ő kijelentett akarata. Így Izsák esetében is a hite Isten szövetségén állt és az Ő
biztos Ígéje alapján gyakorolta, ezt pedig semmiképpen sem hatástalanította az, hogy
összetévesztette Jákobot és Ézsaut. Másodszor, ez azt a tényt szemlélteti, hogy Isten népének
hitéhez mindig társul némi gyengeség: Izsák esetében az Ézsau iránti részrehajlása.
Harmadszor, miután rájött az ellene elkövetett csalásra, nem próbálta meg visszavonni az
álruhás Jákobra kimondott áldását, hanem simán belenyugodott az isteni szuverenitásba, csak
megerősítve azt, és jóllehet Ézsau könnyen igyekeztek megváltoztatni az elképzelését, ez nem
következett be.
Itt egyben Izsák hitének erősségét is látjuk: amint észrevette Isten gondviselő, a
természetes vonzalmait keresztező kezét, ahelyett, hogy zúgolódott és lázadozott volna,
engedett és behódolt az Úrnak. Ez mindig az igazi hit munkája: emiatt enged a Lélek Isten
akaratának a testi hajlamainkkal, valamint az értelmünk hajlandóságával szemben. A hit tudja:
Isten oly hatalmas, oly erős, oly dicsőséges, hogy a parancsainak engedelmeskedni kell.
Ahogyan Ábrahámmal volt, úgy volt Izsákkal is: a hit látja mind az előírásokat, mind az
ígéreteket, s ezért az engedelmesség útján tart minket. Bárcsak egyre jobban és jobban
bizonyságát adná a hitünk annak, hogy azokban a jócselekedetekben jéárunk, amiket Isten
rendelt el korábban, hogy azokban járjunk!
Jákob hite
Zsid11:21
21. Hit által áldá meg a haldokló Jákób a József fiainak mindenikét, és botja
végére hajolva imádkozott.
Jól mondta Matthew Henry: „Noha a hit kegyelme egyetemesen működik egész
életünkön át, mégis különösen akkor, amikor a halálhoz közeledünk. A hitnek el kell végül
végeznie a maga nagy munkáját, segítenie kell a hívőt, hogy jól végezze, az Úrnak haljon meg
és a türelem, a remény és az öröm által Őt tisztelje, bizonyságot hagyva hátra Isten Ígéjének
igazságáról és az Ő útjainak kiválóságáról mindazok meggyőzése és megszilárdítása végett,
akik a haldoklása pillanataiban figyelnek rá.” Istent nagyon dicsőíti, amikor az Ő népe úgy
hagyja el ezt a világot, hogy a zászlóik fennen lobognak, amikor a lélek győzelmet arat a test
felett, amikor a világot tudatosan és örömmel hagyják itt a mennyért. Ehhez azonban a hitnek
működnie kell.
Biztosak lehetünk abban, hogy nem minden jó ok nélkül látott el minket a Szentlélek a
Zsid11-ben a hitélettel kapcsolatban nem kevesebb, mint három példával, és ezek egymást
követő versekben a hit tevékenységéről szólnak a végső krízisben és összeütközésben.
Hisszük, hogy más okok mellett Isten itt arról akarta biztosítani a reszkető és kételkedő
gyermekeit, hogy Ő, Aki a jó munkát elkezdte bennük, a legbiztosabb módon folytatja és be is
fejezi azt; Ő, Aki az Ő szuverenitásában rábízta ezt a drága kegyelmet a szívükre, nem engedi
majd sorvadozni őket, amikor a támogatására a legsúlyosabb szükség van; Ő, aki megengedte
488
a népének a hit gyakorlását az életerejük teljében, nem fogja visszavonni a megelevenítő
erejét a halál gyengeségének idején sem.
Ahogyan a szerző öregszik, megszomorodik azt láva, milyen keveset adott akár a
szóbeli, akár az írásbeli szolgálatban Isten népe tanítása és vigasztalása végett a haldokló
keresztyéneket illetően. Az ördög nem tétlen, hanem igyekszik félelmet kelteni Isten népének
szívében, s ezt tudva Krisztus minden szolgájának szent kötelessége leleplezni a Sátán
hazugságainak alaptalanságát és ürességét. Nem keveseket térített el ettől az odafigyelés arra
a tévedésre, mely szerint egy keresztyén számára gondolni és készülni a halálra nem egyéb,
mint tiszteletlenség Krisztus iránt, s következetlenség az Ő „küszöbön álló” eljövetelét
illetően. De ezt az elképzelést cáfolja a jelen igeszakasz. Vegyük alaposan fontolóra, hogy
amikor a Szentlélek a Zsid12:1-ben azt parancsolja nekünk, hogy „kitartással fussuk meg az
előttünk levő küzdő tért”, azt a buzdítást arra a tényre alapozza, hogy „mi is, kiket a
bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül” – az utalás Isten ama embereire történik, akik a
Zsid11-ben vannak előttünk, s akik mind „hitben haltak meg” (13. vers).
Az Isten által adott és fenntartott hit nemcsak elegendő a leggyengébb szent számára is
a test ösztökélésének, a világ vonzalmainak és a Sátán kísértéseinek a legyőzéséhez, hanem
arra is képes, hogy győztesen keresztülvigye őt a halálon. Ez az egyik fő dolog, amit ez a
csodálatos és áldott fejezet tár elénk. A Zsid11-ben a Szentlélek a hit cselekedeteit,
eredményeit, gyümölcseit és dicsőségeit tárja elénk részletesen, s nem utolsósorban azt, hogy
az ereje támogatja a lelket, vigasztalja a szívet, világítja meg az értelmet és irányítja az
akaratot az utolsó földi csatában. Miközben a Zsid11:20, 21 és 22-ben ez a közös dolog,
mégis mindegyik vers hozzáteszi a maga sajátságát. Izsák esetében látjuk győzedelmeskedni a
haldoklót a test vonzalmai felett; Jákob esetében a haldokló hite legyőzi az emberi
beavatkozást; József esetében pedig megveti a világ értéktelen pompáját.
Réges-rég mondta Bálám: „Haljon meg az én lelkem az igazak halálával”
(4Móz23:10): joggal kérhette ezt. A szerzőnek a legcsekélyebb kétsége sincs afelől, hogy
mindegyik keresztyén, aki az élete során Istennel járt, a Földön töltött utolsó órája (normális
esetben, most nem vesszük figyelembe azokat a kivételeket, amikor hirtelen megy haza az
illető) a legragyogóbb és a legboldogabb. A Péld4:18 önmagában is teljesen elegendő ennek a
gondolatnak az alátámasztásához. A keresztyénnek nem mindig nyílik lehetősége olyan
bizonyságot tenni erről, hogy az értelmes legyen az őt körülvevők számára, de még ha a
szegény teste rángatózik is a fájdalomtól és fizikai öntudatlanságba zuhan, a földi
kötöttségeitől elszakadó lelke akkor is megáldatik a drága Megválójának olyan látványával és
érzékelésével, amilyet korábban soha meg nem tapasztalt (Csel7:55).
„Ügyelj a feddhetetlenre, nézd a becsületest, mert a jövendő a béke emberéé.”
(Zsolt37:37) A békés halál zárta le sok jó ember ügyes-bajos életét. Ahogyan a néhai C. H.
Spurgeon mondta erről az igeversről: „A hívők számára eshet reggel, mennydöröghet délben,
s jöhetnek özönvizek délután, de mindennek ki kell tisztulnia még naplemente előtt.” Ezek a
szavak illenek a legjobban Jákob esetére. Viharos volt az utazása, de a vizek elcsitultak,
ahogyan a kikötőbe ért. Felhős és sötét volt életének megannyi órája, de a naplementekor
ragyogó fényben fürdött végül.
„Hit által… a haldokló Jákob” (Zsid11:21). Ó, de a hit által „meghalni”
szükségszerűen megköveteli, hogy hit által éljünk is. S a hit élete nem olyan, mint a Nap
ragyogása egy nyugodt és derűs nap során, amikor a sugarai nem találkoznak ellenállással a
légkörben, hanem inkább olyan, mint amikor a Nap egy ködös reggelen kel fel, s a sugarai
küzdenek azért, hogy átvilágítsa és szétoszlassa a közbenső ködöket. Jákob hitben járt, de a
hit gyakorlása megannyi küzdelmet is magában foglalt, s ő keményen megküzdött minden
egyes győzelemért. Minden hibájának és bukásának dacára (s közülünk mindenki ugyanúgy
tele van ezekkel) Jákob nagyra értékelte az érdekeltségét az örök szövetségben, bízott
Istenben és nagyra becsülte az Ő ígéreteit. Nagyon téves és egyoldalú felbecsülése a
489
jellemének az, amelyik nem veszi számításba ezeket a dolgokat. A régi természet erős volt
benne: igen, de az új is az volt.
Noha a gyengeségei vezették Jákobot a törvénytelen eszközök használatára az
„elsőszülöttségi jog” megszerzéséhez, a szíve mégis értékelte azt, amit a világi Ézsau
megvetett (1Móz25). Jóllehet engedett anyja buta javaslatainak Izsák becsapása végett, a hite
mégis sóvárogva tekintett Isten ígéreteire. Noha lehetett bizonyos mértékű testi alkudozás az
esküjében, Jákob mégis arra törekedett, hogy az Úr legyen az ő Istene (1Móz28:21). Noha
félelmében ellopakodott Lábántól, amikor az apósa utolérte. Istent dicsőítette a
tiszteletadással, amit Neki adott meg (1Móz31:53). Noha megrettent Ézsautól, mégis az Urat
kereste és emlékeztette az ígéreteire (1Móz32:12), s megkapta a békesség válaszát. Jóllehet
később hajlongott a bátyja lábainál, a soron következő történetben látjuk, amint Istennel
felülkerekedett (1Móz32:28). Ugyanez a helyzet Ábrahámmal és Izsákkal is: „hit által laktak
az ígéret földén, mint idegenben, sátorokban lakván” (Zsid11:9).
De életének záró napjaiban ragyogott Jákob hite a legfényesebben. Amikor
megengedte Benjáminnak, hogy elmenjen a többi testvérével a második egyiptomi útjukra, ezt
mondta: „A mindenható Isten (vagy: ’az elégséges Isten’) pedig engedje, hogy kedvet
találjatok annál a férfiúnál” (1Móz43:14). Ezen a néven áldotta meg Isten Ábrahámot
(1Móz17:1) és ez volt az is, amit Izsák használt, amikor megáldotta Jákóbot (1Móz28:3).
Azaz, ezt használva látjuk, miképpen támaszkodott Jákob a szövetségi ígéretre. Egyiptomba
érkezve az idős pátriárkát bemutatták a nagy hatalmú uralkodónak. Áldott látni, miképpen
viselkedett: ahelyett, hogy az ókori világ legnagyobb uralkodója előtt siránkozott volna, azt
olvassuk, hogy „Jákob áldotta a fáraót” (1Móz47:4).50 Illendő méltósággal úgy viselkedett,
mint a királyok Királyának gyermeke (Zsid7:7), s úgy viselkedett, mintha a Magasságos
követe lett volna.
„Hit által áldá meg a haldokló Jákób a József fiainak mindenikét.” Ez visszavisz
minket az 1Móz48-ban feljegyzettekhez. Az, amit ott találunk teljesen más, mint ami a
következő fejezetben hangzik el, ahol Jákobot Isten prófétájaként látjuk, amint kihirdeti mind
a tizenkét fiának a jövőjét. De itt csak Józseffel és a két fiával foglalkozott. Mielőtt
részletesen megvizsgálnánk azt, amiről a szöveg beszél, figyeljük meg a mondatot, ami
közvetlenül megelőzi ezt: „És megáldá Józsefet” (1Móz48:15): ebben ámulhatunk el Isten
mindent felülbíráló kezén és találjuk meg a kulcsot a soron következőkhöz.
Az 5Móz21:17-ben ezt olvassuk: „Hanem az elsőszülöttet, a gyűlöltnek fiát ismerje el,
két részt adván néki mindenből, a mije van; mert az az ő erejének zsengéje, övé az
elsőszülöttség joga.” Az elsőszülött joga volt két részt kapni, s pontosan ez az, amit Jákob
Józsefre ruház, mert mind Efraim, mind Manassé megkapták a maguk külön törzsi részét és
helyét a megígért örökségben. Ez jog szerint Józsefet illette, bár az ördög igyekezett elcsalni
tőle, Lábánt használva Jákob becsapására, aki Leát tette Rebeka helyére, akinek József volt az
elsőszülöttje. Most pedig Isten gondviselése folytán az elsőszülöttségi jog vissza lett állítva
neki. Isten úgy engedte vétkezni Rubent, hogy megnyílhasson az út ez előtt: „Rúbennek,
Izráel elsőszülöttének fiai (mert ő volt az elsőszülött; mikor pedig megfertőztette az ő
atyjának ágyasházát, az ő elsőszülöttségi joga a József fiainak adaték” (1Krón5:1).
Korábban a beszélgetés során Jákob ezt mondta: „Most tehát a te két fiad, a kik néked
Égyiptom földén annakelőtte születtek, hogy én hozzád jöttem vala Égyiptomba, az enyéim”
(1Móz48:5). József e két fia az egyiptomi feleségétől születtek neki idegen földön, de most be
lettek fogadva és illesztve a szent mag testületébe. Mert figyeljük meg, hogy amikor Jákob
megáldotta őket, ezt mondta: „Amaz Angyal, ki megszabadított engem minden gonosztól,
áldja meg e gyermekeket, és viseljék az én nevemet és az én atyáimnak Ábrahámnak és
50
Károlinál: „köszönté Jákób a Faraót” – a ford.
490
Izsáknak nevét” (16. vers). Ezzel az áldással igyekezett elvonni a szívüket Egyiptomtól és az
ottani rokonságuktól, hogy csatlakozhassanak az egyházhoz és egyesülhessenek Isten népével.
„Hit által áldá meg a haldokló Jákób a József fiainak mindenikét.” Ebben az esetben a
Revised Version pontosabb,51 mert az áldásuk nem közös volt, hanem egyenkénti és
megkülönböztető. Valójában a haldokló Jákob hitének fő jellemzője pont ezen a ponton
mutatkozik meg a legkonkrétabban. Amikor József a nagyapjuk elé hozta a két fiát, hogy
megkapják a pátriárkai áldást, Manassét, az idősebbet állította a jobbkezéhez, és Efraimot, a
fiatalabbat a balkezéhez. Az volt a célja, hogy Manassé kapja az első és nagyobb osztályrészt.
Pontosan itt tétetett a leginkább próbára Jákob hite. Ebben az időben József volt Egyiptom
kormányzója, a tekintélye vonatkozásában második a fáraó után. Aztán ő volt Jákob kedvenc
fia is, de a haldokló pátriárkának most ellen kellett állnia neki.
„Izráel pedig kinyujtá az ő jobbkezét és rátevé Efraim fejére, pedig ő a kisebbik vala,
az ő balkezét pedig Manasse fejére. Tudva tevé így kezeit, mert az elsőszülött Manasse vala.”
(1Móz48:14) Itt látjuk a módját, ahogyan az áldást adta nekik. Megint a fiatalabb részesült
előnyben Isten kijelölése alapján, mert az Úr úgy osztogatja a kegyeit, ahogyan Neki tetszik,
ezt mondva: „Avagy nem szabad-é nékem a magaméval azt tennem, amit akarok?”
(Mt20:15). Isten nagy szuverenitása előtt Jákob meghajolt. Nem a véletlen folytán keresztezte
a kezeit, mert a „tudva tevé így kezeit” kifejezés szó szerinti héber eredetije a „megértettette a
kezeivel”. Ez a hit megértetése volt, mert a fizikai szemei túl homályosak voltak annak
meglátására, hogy amit tett az igazi hit, az mindig ellentétes volt a látással! Figyeljük meg,
hogyan hangsúlyozza ki a Szentlélek azt a tényt, hogy „Izrael” volt az (és nem „Jákob”), aki
így cselekedett.
„És megáldá Józsefet s monda: Az Isten, a kinek előtte jártak az én atyáim Ábrahám
és Izsák” (1Móz48:15). Nagyon áldott dolog ez. A fizikai leromlottsága dacára a lelkierejében
nem volt fogyatkozás: idős kora ellenére szilárdan megállt a hitben és annak életerős
gyakorlásában. Itt, az előttünk levő igeversben Jákob elismeri és a magáénak tulajdonítja a
szövetséget, amit Jahve az atyáival kötött. E maga a hit élete: megragadni az örök szövetséget,
erőt meríteni belőle és annak világosságában járni, mert ez az alapja minden áldásunknak, az
örökségünk okirata, az örök dicsőségünk és boldogságunk garanciája. Annak, aki ezt tartja a
szeme előtt, boldog halálos ágya és békés vége, valamint Istent tisztelő távozása lesz a bűn és
a szenvedés eme világából.
„Az Isten a ki gondomat viselte, a mióta vagyok, mind e napig” (1Móz48:15). Ahogy
elismerte Jákob ünnepélyesen a lelki áldást, amit az örök szövetségnek köszönhetően kapott,
úgy ismerte el a mulandó kegyességeket is, amiknek ő volt a kedvezményezettje. „A hit
munkája volt a kedves, hálás megemlékezés Isten gondviseléséről, ami egész életében
mindvégig folyamatosan gondoskodott minden átmeneti szükségletéről” (John Owen). Mivel
a hit cselekedete az, amikor szívből egyetértünk Isten velünk kapcsolatos, gondviselő
bánásmódjába, úgy a hit gyümölcse az is, amikor szájjal teszünk megvallást Róla. Jegyezzük
meg: Istent tiszteli az Őhozzá járulók előtt, amikor egy haldokló szent bizonyságot tesz a
hűségéről, amivel minden szükségét betöltötte.
„Amaz Angyal, ki megszabadított engem minden gonosztól, áldja meg e
gyermekeket” (1Móz48:16). „Kitér minden veszélyre, próbára és gonoszságra, amik csak rá
szakadtak, s amikben a hitét használta. Most már minden veszély a múlté, minden gonoszság
legyőzetett, minden félelme eltöröltetett, de hit által megtartotta Isten jóságának és
kedvességének a tudatát, amivel mindezekből kimentette őt.” (John Owen) „És emlékezzél
meg az egész útról, a melyen hordozott téged az Úr” (5Móz8:2): ahogyan Izrael gyermekei is
erre kaptak felszólítást a pusztai vándorlásuk végén, úgy mi se tehetünk hasznosabbat a földi
51
Az angol King James változatban ugyanis a „mindkét fiát” kifejezés szerepel, a Revised Version viszont
egyezik a Károli-fordítással. – a ford.
491
vándorutunk utolsó óráiban, mint felidézzük és áttekintjük azt a kegyelmet, ami kimentett
minket oly sok ismert és ismeretlen veszélyből.
„És viseljék az én nevemet és az én atyáimnak Ábrahámnak és Izsáknak nevét, és mint
a halak szaporodjanak e földön.” (1Móz48:16) Jákob nem volt becsvágyó a pillanatnyi
nagyságuk után Egyiptomban, hanem a szövetség áldásaira vágyott a számukra. József gazdag
atyai örökséget hagyhatott volna a fiaira Egyiptomban, de ő Jákobhoz vitte őket, hogy áldást
kapjanak. Ó, ennek a világnak a csecsebecséi semmik Sion áldásaihoz képest: lásd
Zsolt128:5, 134:3, 133:3. A Megváltó lelki áldásai messze felülmúlják a Teremtő evilági
könyörületének értékét: az előbbire áhítozott József a fiai számára és Jákob most profétai
módon rájuk is ruházta azt.
„Látván pedig József, hogy az ő atyja jobbkezét Efraim fejére tevé, nem tetszék néki,
és megfogá atyja kezét, hogy Efraim fejéről Manasse fejére tegye át. És monda József az ő
atyjának: Nem úgy atyám; mert ez az elsőszülött, ennek fejére tedd jobb kezedet.”
(1Móz48:17-18) Itt látjuk, hogy az ember akarata, amikor magára hagyatva nyilatkozik meg,
minden szembeszegül Istennel. Józsefnek megvoltak a maga kívánságai a dologban és nem is
vonakodott azokat kifejezni, bát azt a javára kell írni, hogy szelíden belenyugodott a
végkifejletbe.
„Nem akará pedig az atyja és monda: Tudom fiam, tudom” (1Móz48:19). Ezen a
ponton ragyogott Jákob hite a legfényesebben: az ismételt „tudom” a hite nagy erejét jelzi.
Istentől „hallotta” (Rm10:17), hitt Istennek és engedelmeskedett Neki. Jákobot nem
befolyásolta itt jobban az „ember akarata”, mind az előzőben Izsákot (Zsid11:20) a „test
akarata”: a hit mindkettőn felülkerekedett. Tudd meg, kedves olvasó, hogy a hitnek néha
kereszteznie kell egy szeretett valaki kívánságát és akaratát!
Nyilvánvalóan „hit által” áldotta meg a haldokló Izrael József mindkét fiát.
Természetesen nem a látás által. „A ’látás’ számára mi lett volna valószínűtlenebb, mint az,
hogy ez a két fiatal egyiptomi herceg, mert azok voltak, valaha is elhagyják Egyiptomot, a
szülőföldjüket, és Kánaánba vándoroljanak? Mi lett volna kevésbé hihető, mint az, hogy
’mindegyikük’ külön törzzsé váljon? Mi lett volna váratlanabb annál, hogy a fiatalabb
emelkedjen az idősebb fölé, mind fontosságban, mind pedig létszámban?” (E. W. Bullinger)
„Ő is néppé lesz, ő is megnevekedik; de az ő öccse nálánál inkább megnevekedik, és
az ő magja népek sokaságává lesz” (1Móz48:19). Isten nemcsak hatalmas különbséget tesz a
választottak és az elvetettek között, de a gyermekeivel sem bánik egyformán, sem a mulandó,
sem a lelki dolgokban. Vannak olyanok a kegyelt népében, akiknek bensőségesebben
mutatkozik meg, a kegyelmének nagylelkűbb és a vigasztalás kiadósabb adagját adja meg – a
tizenkét apostol között is volt három különlegesen kegyelt. Egyesek keresztyéneknek
másoknál több lehetőségük nyílik Istent dicsőíteni, a szolgálat nagyobb kiváltságaiban
részesülnek, nagyobb képességeket és ajándékokat kapnak – a „talentumok” nem egyformán
vannak elosztva: az egyiknek öt jut, a másiknak három, a harmadiknak egy. De ne
zúgolódjunk: mindenkinek több jut, mint amennyit fejleszteni képes.
„És botja végére hajolva imádkozott” (Zsid11:21). Van némi helye a kérdésnek,
miszerint az apostol vajon milyen eseményre utal itt? Egyesek szerint (ahogyan Mózes tette
„megijedve és rettegve”, Zsid12:21) ez teljesen újszövetségi kijelentés, mások szerint (köztük
a szerző is) úgy tekintik, mint utalást az 1Móz47:31-ben feljegyzettekre. Az egyetlen
nehézség ezzel a nézettel kapcsolatosan az, hogy itt azt olvassuk, hogy Jákob „a botja végre
hajolva imádkozott”, míg ott az szerepel, hogy „az ágy fejére” borult le. Ezt az eltérést
illetően egyetértünk Owennel, aki szerint „mindkettőt egyszerre tette, azaz leborult az ágy
fejére, ugyanakkor a botjára is támaszkodott, amiről az isteni szerzők összevetése győz meg
minket”.
Jákób „imádkozására” ez adta az alkalmat: „És elközelgetének Izráel halálának napjai,
és hívatá az ő fiát Józsefet, s monda néki: Ha én te előtted kedves vagyok, kérlek tedd a
492
kezedet tomporom alá, és légy hozzám szeretettel és hűséggel: Kérlek ne temess el engem
Égyiptomban. Midőn elaluszom az én atyáimmal, vígy ki engem Égyiptomból és temess el az
ő sírjokba. És monda: Én a te beszéded szerint cselekszem.” (1Móz47:29-30). Sokkal több
volt, mint puszta érzelgősség, ami arra indította a szent pátriárkát, hogy a szentföldi temetésre
vágyjon: a hit működése volt az, az Istenbe vetett bizalmának áldott megmutatkozása.
Nem a temetésének pompája és látványossága foglalkoztatta Jákobot, hanem annak
helye volt az, ami izgatta. Nem Egyiptomban kell a csontjait nyugalomba helyezni, a
bálványimádók között, mert velük nem keresett semmiféle társaságot az életben, s most sem
akart semmiféle közelségben lenni velük a halálban, hanem azt akarta megmutatni, hogy Isten
népe elkülönült nép. Nem, az atyái temetkezési helyén akart nyugodni. Először is meg akarta
mutatni az egységét Ábrahámmal és Izsákkal a szövetségben. Másodszor ki akarta fejezni az
Isten ígéreteibe vetett hitét, amik Kánaánra, és nem Egyiptomra vonatkoztak. Harmadszor, el
akarta vonni az utódainak elméit az Egyiptomban maradásról, példát állítva eléjük arról, hogy
a megfelelő időben gondolniuk kell a visszatérésre az ígéret földjére, s ezzel akarta
megerősíteni őket abban a hitükben, hogy birtokolják azt. Negyedszer, jelezni akarta nekik,
hogy előttük megy, s mondhatni veszi birtokba a földet az ő nevükben. Ötödször, utalni akart
rá, hogy a Kánaán a menny, a „jobb (ország)” előképe (Zsid11:16), az örök nyugalom helye
Isten egész népe számára.
József kezének a tompora alá helyezése az eskü testtartása volt (1Móz24:2-3) úgy,
mint most nálunk a kéz felemelése. Nem azt jelenti ez, hogy Jákob kételkedett a fia
szavahihetőségében, hanem ezzel jelezte a kérésének fontosságát, s azt hogy mennyire
hevesen gondolkodik a dolgon, mennyire fontos volt az a számára. Nem kétséges, hogy elejét
is akarta venni a fáraó minden lehetséges ellenvetésének a halála után: lásd 1Móz50:5-6.
Jákob ebben az időben ágyhoz kötött volt, de összeszedte a kevés maradék erejét és felült,
majd meghajtotta a testét, s a botjával megtámasztva imádkozott Istenhez.
Az, hogy a Szentlélek itt megemlíti Jákob tisztelettudó testtartását az Isten imádása
közben azt jelzi nekünk, hogy a Magasságos imádójának illik alkalmas testtartással kifejeznie
a lélek odaszántságát. Isten mindkettőt megváltotta, ezért mindkettővel tisztelni kell Őt:
1Kor6:20. Vajon olyasmivel fogjuk szolgálni Istent, ami nekünk semmibe sem kerül? Ha ülve
vagy fekve imádkozunk, az inkább a lustaság és a gondatlanság illatát árasztja magából,
mintsem a tiszteletét és a buzgóságét. A testi emberek a testi vágyaikat követve
elfáraszthatják és elpusztíthatják a testet: a keresztyéneknek vajon mindenféle kellemetlenség
és kifogás mögé kell bújniuk? Krisztus a legnagyobb szenvedéseknek vetette alá a testét: az Ő
szeretete vajon nem késztet minket az önző könnyedség és lustaság megtagadására?
Bebiztosítva az ígéretet Józseftől, hogy az akarata majd teljesülni fog, Jákob
imádságban hajolt meg Isten előtt, mert most fogta fel, hogy Isten beteljesítette az 1Móz46:4-
ben feljegyzett ígéretét. Nagy gyengeségében az ágya fejére hajolt, hogy imádja Istent, s most
azzal fejezte be a tisztelet és a hit kiábrázolását, hogy a botja végére támaszkodott. Ebben a
jelképes cselekedetben jelezte a teljes függőségét Istentől, bizonyságot tett az állapotáról mint
földi vándoréról, s kihangsúlyozta, hogy belefáradt a világba és kész abból eltávozni. Dicsérte
Isten mindazért, amit vele tett, s az örök boldogság közeledő kilátásáért. Áldott dolog látni,
hogy Jákobot a Szentlélek utolsó szavával a Bibliában (Zsid11:21) imádkozás közben festi le!
József hite
Zsid11:22
22. Hit által emlékezett meg élete végén József az Izráel fiainak kimeneteléről, és
az ő tetemeiről rendelkezett.
493
Tizenhét éves korában Józsefet idegen országba, pogány földre adták el. Sok évet
töltött el ott bálványimádóktól körülvéve, s egész idő alatt valószínűleg egyszer sem került
kapcsolatba Isten egyetlen valódi gyermekével sem. Sőt, azokban a napokban nem létezett
olvasható Biblia, mert Isten egyetlen Ígéje sem volt még írásban megörökítve. Ám minden
kísértés és próba közepette is hű maradt Istenhez. Tizenhárom év a börtönben nem keserítette
őt meg; amikor úrrá lett Egyiptom felett, az nem szennyezte őt be; az őt körülvevő gonosz
példák nem rontották őt meg. Ó, Isten hatalmas kegyelme, amivel megtartja a kegyének
alanyait! De tartsa jó észben az olvasó, hogy a korai éveiben József nagyon jó istenfélő
oktatást kapott! Ó, mennyire kell ennek buzdítani a keresztyén szülőket: tedd meg a magad
részét a gyermekeid tanításában és Isten áldásával az majd megmarad bennük, még ha idegen
földre jutnak is!
Egyes olvasóink megütközhetnek azon, hogy az apostol itt milyen furcsa válogatást ad
József figyelemre méltó történetéből. Nem utal az Isten iránti hűségére, amikor kijelentette,
amit Ő ismertetett meg Vele (1Móz37:5), az ártatlanságára (1Móz39:10), a megpróbáltatások
alatt tanúsított türelmére (Zsolt105:18-19), a bölcsességére és a megfontoltságára
(1Móz39:22, 47:14), az istenfélelmére (1Móz42:18), a könyörületességére (1Móz42:24), arra,
hogy jóval győzte le a gonoszt (1Móz45:10), az atyja iránti tiszteletére még akkor is, amikor a
külső méltóság tekintetében fölé emelkedett (1Móz48:12), az atyja iránti engedelmességére
(1Móz47:31). Ehelyett az egész emlékezetes életét átugorja s a végső színt tárja elénk. De ez a
látszólagos nehézség azonnal feloldódik, ha észben tartjuk a Lélek célját ebben a fejezetben,
nevezetesen a félelemmel telt és ingadozó zsidók bátorítását, látványos példáit hozva eléjük a
hit hatékonyságáról, valamint elégségességéről arra, hogy a kegyelt birtokosát biztonságban
vezesse keresztül minden nehézségen, s végül bevezesse őt a megígért örökségbe.
Nemcsak azok esetében volt annak konkrét oka, akik először kapták meg ezt a levelet,
hogy a Szentlélek József utolsó pillanatait tárja eléjük, hanem tágabb célja is van annak,
amiért Neki így kell tennie (a hit egész életének leírásában). A hit olyan kegyelem, ami tiszteli
Istent, s annak birtokosa a halálban ugyanúgy megállja a helyét, mint az életben. A világi
ember látszhat jólétben élőnek, s tűnhet az életútja simának és könnyűnek, de miképpen
boldogul majd a legfőbb váltásban? Miféle támogatás áll rendelkezésére a szívének, amikor
Isten elszólítja őt az időből az örökkévalóságba? „Mert micsoda reménysége lehet a
képmutatónak, hogy telhetetlenkedett, ha az Isten mégis elragadja az ő lelkét?” A tudatlanság
kizárhatja a rettegést, a lerészegedés lecsillapíthatja a lelkiismeretet, de nem lehet valódi
békesség, sem szilárd magabiztosság, sem győztes öröm azok számára, akik Krisztuson kívül
vannak. Csak az képes Istent imádva és az Ő ígéreteiért dicsőítve meghalni, aki valódi hittel
rendelkezik.
Ha Isten kedves gondviselése megőrzi a képességeit mindvégig, a keresztyén nem
lehet passzív a halálban és nem halhat meg úgy, mint az állatok. Nem, mert ez az utolsó
pillanat, amikor még tehet bármit Istenért a Földön, ezért frissen és szilárdan kell
megragadnia az Ő örök szövetségét, a „mindennel ellátottat és állandót” (2Sám23:5), elmében
átgondolva a hármas Isten iránti mutatott bámulatos kegyelmét; az Atyát, Aki a kezdetektől
fogva üdvösségre választotta ki őt; a Fiút, aki helyette engedelmeskedett, szenvedett és halt
meg; a Szentlelket, Aki megkereste őt, amikor halott volt a bűneiben, s megelevenítette őt az
élet új mivoltára, kiárasztotta Isten szeretetét a szívébe, s új éneket tett a szájába. Át kell
tekintenie Isten iránta megnyilvánuló hűségét és jóságát a vándorútja során mindvégig. Bele
kell nyugodnia az ígéretekbe és a rá váró dicsőséges jövőt kell szemlélnie. Ezért a dicsőítés és
a hálaadás fogja eltölteni a szívét és Isten hatalmas tisztességben fog részesülni a nézők előtt.
Amikor a hit aktív egy szent utolsó óráiban, akkor nemcsak a saját szíve nyer támaszt
és vigaszt, hanem Isten is tiszteltetik és mások is megerősödnek. Egy testi ember nem képes
jól beszélni a világról, amikor a sötét völgyön kell átmennie: nem, akkor nem meri dicsérni a
világi életét mások előtt. De az istenfélő ember beszélhet jól Istenről, és dicsérheti az Ő
494
szövetségét mások előtt. Így volt ez Jákobbal (1Móz48:15-16). Így volt ez Józsuéval: „Én
pedig ímé megyek már a minden földinek útján: Tudjátok meg azért teljes szívetek és teljes
lelketek szerint, hogy egy szó sem esett el mindama jó szóból, a melyeket az Úr, a ti Istenetek
szólott vala felőletek. Minden betelt rajtatok, egy szó sem esett el azokból!” (Józs23:14)
Így volt ez Józseffel is. Ráhagyhatta volna a fiaira a vér szerinti nemességet, a gazdag
atyai örökséget Egyiptomban, de inkább az atyjához vitte őket, hogy az ő áldásait kapják meg
(1Móz48:12). S mi volt az? A felruházásuk a joggal, hogy beléphessenek a szövetség látható
kiváltságaiba- Ó, József számára Egyiptom gazdagsága semmi volt Sion áldásaihoz képest. S
most is így van: amikor eljöttek a Földön az utolsó órái, József nem a tiszteletreméltó világi
beosztására gondol, amit oly hosszú időn át foglalt el, hanem csak Isten dolgaival és a
megígért örökséggel volt elfoglalva. Lássuk hát meg a kegyes példa erejét: József tanúja volt
atyja utolsó tetteinek, s most az ő lábnyomát követi. Az elöljárók és az idősebbek jó példái
hatalmas erejűek azok számára, akik feltekintenek rájuk: ezért hát nagyon óvatosaknak kell
lenniük a viselkedésükben! Próbáljuk meg azt utánozni, ami dicséretre méltó a nálunk
jobbaknál: Fil3:17, Zsid13:7.
„Hit által emlékezett meg élete végén József az Izráel fiainak kimeneteléről, és az ő
tetemeiről rendelkezett.” (22. vers) Először is vegyük figyelembe az időt, amikor József a
hitét gyakorolta. Az utolsó földi óráiban történt mindez. A hosszú életének nagy részét
Egyiptomban töltötte, s annak későbbi időszakában szédítő magasságba emelkedett, mert
ahogyan a Csel7:10 beszámol róla, „kormányzója” vagy ura lett Egyiptomnak és a fáraó
házának. De sem a megtiszteltetés, sem a luxus, amit József kapott a száműzetés földjén, nem
tudták elfeledtetni a szent emberrel Isten ígéreteit, sem pedig a földhöz kötni a lelkét. Az
elméje a világ elmúló csecsebecséinél magasztosabb dolgokkal volt elfoglalva. Tanuld hát
meg kedves olvasó, hogy csak ha a szíveink a mennybe emelkednek, akkor nézünk le
megvetéssel mindarra, amit ez a világ oly sokra értékel.
József esetéből látjuk, hogy a földi tisztesség és gazdagság önmagukban nem
ártalmasak: ahol kegyelmes szív is van ezek kezeléséhez, ott előnnyel alkalmazhatók és Isten
dicsőségére használhatók. Sok példa idézhető ennek bizonyítására. Istennek megvoltak az
övéi még a császár udvarában is (Fil4:22). Az anyagi dolgok Isten ajándékai s így kell azokat
használni az Ő dicsőségére. De ugyanannyi, sőt még több hit van abban, hogy az érzelmeinket
megzabolázzuk a nagy vagyon mellett, mint abban, ha Istenre hagyatkozunk az ellátásban,
amikor nincs semmink. Mindazonáltal megtanulni „bővelkedni” (Fil4:12) kemény lecke.
Ahhoz, hogy az elme Istenre összpontosuljon és a szív se kötődjön a földi dolgokhoz, sok
lelkigyakorlatra van szükség. Ezért kapjuk a buzdítást: „a vagyonban, ha nő, ne bizakodjatok”
(Zsolt62:11), hanem legyetek hálásak érte és igyekezzetek azt Isten tiszteletére használni.
Nem a szegényeknek nincsenek olyan legyőzendő kísértései, mint a gazdagoknak. A
szegények kénytelenek Istentől függeni: nincs más lehetőségük, leszámítva a siralmas
kétségbeesést. Több a választási lehetőségük azoknak, akik vagyonosok: azokra leselkedik
annak nagy veszélye, hogy szem elől tévesztik az Adományozót és belemerülnek az
ajándékaiba. Nem így volt Józseffel: számára Egyiptom semmi volt Kánaánhoz képest. Akkor
hát mi is az ő lelkületével keressük a kegyelmet: az elme valódi nagysága az, amikor a
legmagasztosan földi dolgokat is semmiknek tartjuk a menny dolgaival összemérve. Hatalmas
kegyelem az, amikor a mulandó dolgok bősége nem téríti e a szívet az ígéretekről, mert ahhoz
folytonosan könyörögni Kell Neki, hogy elevenítse meg a lelki érzékszerveinket, tartson
szoros kapcsolatban Magával és válasszon el minket a lelki dolgoktól.
De sem Egyiptom gazdagsága, sem a tisztessége nem voltak képesek megóvni
Józsefet a haláltól, s nem feledtették el azt vele és nem is rettentették meg őt attól. Eljött az
idő, amikor látta, hogy küszöbön áll a vége, s magabiztos lélekkel ment szembe azzal. S így
kell lennie velünk is. De ehhez egész életünkben készülnünk kell arra az órára. Olvasó, ebben
nem lehet színlelés. Hadd kérdezzem meg tőled: a lelked valóban átadta magát Istennek?
495
Könnyű kézzel tartod ezt a világot? Isten ígéretei a napi táplálékod? Az élet birtoklása nagyon
bizonytalan dolog. Amíg az Úr vissza nem jön, a halál lesz az utolsó ellenség, amivel meg
kell vívnod, s ahhoz minden fegyverzetet magadra kell öltened. Ha nincs rajtad az igazság
mellvasa és az üdvösség sisakja, mit fogsz tenni a Jordán áradásaiban, amikor a Sátánnak
gyakran meg van engedve, hogy a leghevesebb támadását indítsa?
„Hit által emlékezett meg élete végén József az Izráel fiainak kimeneteléről.” A
marginális olvasat ad nekünk egy másik jelentést is: „József, mikor haldoklott, hit által
emlékezett Izrael gyermekeinek elindulásáról”: a görög szöveg mindkét fordítást lehetővé
teszi, s én személyesen abban hiszek, hogy a Lélek Ígéjének teljessége megköveteli, hogy
mindkettőt a szemünk előtt tartsuk. Az, ami itt tárul elénk, nagyon látványos és áldott. Az
„emlékezett” szó megmutatja, hogy József elméje most azzal az ígérettel foglalkozott, amit
Isten Ábrahámnak tett, ahogyan azt az 1Móz15:14-16 feljegyzi. A másik fordítás, az
„emlékezett meg élete végén József az Izráel fiainak kimeneteléről” azt jelenti, hogy József
bizonyságot tett a saját, az élő Isten Ígéjébe vetett hitéről és reménységéről.
József hosszú és emlékezetes pályafutásának végén a gondolatait nem annyira az
foglalta le, amit Isten érte tett, hanem inkább az, amit a népének ígért: más szóval nem a
múltjánál időzött, hanem annál, ami akkor még a jövő volt. A szívében a „reménylett” dolgok
voltak (Zsid11:1)! Több mint kétszáz év telt ez azóta, hogy Jahve kimondta az 1Móz515-ben
feljegyzetteket. Az akkori jövendölések egy része beteljesedett, de a testi értelem számára
nagyon csekélynek tűnt a kilátás arra nézve, hogy a maradék is beteljesedik. Először, Isten
kijelentette, hogy Ábrahám magva „jövevény lesz a földön, ami nem az övé” (1Móz15:13), s
ez megerősítést nyert, amikor Jákob az egész házanépével Egyiptomba ment. Másodszor,
Isten kijelentette, hogy Ábrahám leszármazottjai „szolgálni” fogják az egyiptomiakat, akik
„nyomorgatják őket négyszáz esztendeig” (1Móz15:13), de a külső szemlélő számára ez most
a legvalószínűtlenebbnek tűnt. A pátriárkák utódai kegyben részesültek a fáraótól
(1Móz45:16-18), a föld „legjobb részét” különítették el a számukra (1Móz47:6), ahol
rendkívül megszaporodtak (1Móz47:27), s akkora tisztelet övezte őket az egyiptomiak
részéről, hogy hetven napig siratták Jákobot (1Móz50:3). József maga is a nagy jóvőjük és az
éhségtől megszabadítójuk volt, miért kellett volna hát gyűlölni és elnyomni az utódait? Ó, a
hit nem okoskodik, csak hisz.
Harmadszor, Isten kijelentette, hogy megítéli majd az egyiptomiakat, amiért
bántalmazták az Ő népét (2Móz15:14), ami be is teljesedett a Mózes második könyvének
elején feljegyzett szörnyű csapássorozatban. Isten megígérte nekik: „annakutánna kijőnek
nagy gazdagsággal... Csak a negyedik nemzedék tér meg ide” (1Móz15:14-16). Ez volt József
szívében, amire előre tekintett, és semmi más, csakis a valódi lelki hit számolt ezzel. Ha a
halála után a (vezető nélküli) hébereket súlyosan elnyomták, mégpedig hosszú időn át; ha
tehetetlen rabszolgákká lettek, akkor ki gondolhatta volna, hogy mindannak be kell
teljesednie, hogy „nagy gazdagsággal” hagyják el Egyiptom földjét és térnek vissza
Kánaánba? Ó, a hit teljesen meg van arról győződve, hogy Isten ígéretei be fognak teljesedni,
nem számít, mennyit késhet ez.
A hit hosszú előrelátással van megajándékozva, ezért képes átlátni a nehézségek
dombjain és hegyein az isteni ígéretek fényes horizontjára. Következésképpen, a hit
türelemmel is meg van áldva, s nyugodtan várja a megszabott órát, amikor majd Isten
közbelép és cselekszik, s ezért figyel az Ígére: „Mert e látomás bizonyos időre szól, de vége
felé siet és meg nem csal; ha késik is, bízzál benne; mert eljön, el fog jőni, nem marad el!”
(Hab2:3). Bár a hébereknek sokáig kellett élniük az egyiptomi rabszolgaság igájában, József
nem kételkedett abban, hogy az Úr majd az Általa megszabott időben kihozza őket onnan erős
kézzel. Isten késlekedései, kedves olvasó, nem az imáink megtagadása és a reménységünk
megcsúfolása végettiek, hanem a szíveink megfegyelmezését, a türelmetlenségünk legyőzését
szolgálják, ami a maga módján és idején akarja a dolgokat, és arra ösztönöz minket, hogy
496
buzgóbban hívjuk Őt segítségül, s tegyük magunkat alkalmassá a kegyelmének elfogadására,
amikor azt felkínálja nekünk.
Isten gyakorta késlelteti a segítségét a legutolsó pillanatig. így volt ez Ábrahámmal is,
amikor fel akarta áldozni Izsákot: csak mikor már megkötözte a fiát az oltáron és a kezébe
vette a kést, hogy leölje őt, akkor lépett közbe Isten. Így volt Izraellel is a vörös-tengeri
átkelésnél (2Móz14:13). S így volt a tanítványokkal is a viharban: „a hajót elborítják vala a
hullámok” (Mt8:24-26), mielőtt Krisztus lecsendesítette volna a tengert. Így volt Péterrel is a
börtönben: csak pár órával a kivégzése előtt szabadította ki Isten (Csel12:6-8). Így tesz
csodákat Isten a Maga csodálatos módján, gyakran teljesen ellentétesen a valószínűsíthetővel.
József története látványos példája ennek. Ő először rabszolga volt Egyiptomban, de azért,
hogy végül uralkodóvá váljon ott – ki gondolta volna, hogy a börtön az udvarba vezető út? S
Így volt a leszármazottjaival is: amikor a téglaadagjukat megduplázták és a polyvát elvették
tőlük, ki várta volna a szabadulást? Igen, Isten útjai furcsák a test és a vér számára: gyakran
engedi a tévelygést előre törni az igazság tisztázása végett. A rabszolgaság gyakran készít utat
a szabadulás számára, az üldöztetés és a bajok gyakorta bizonyultak áldásoknak álöltözetben.
„És monda József az ő testvéreinek: Én meghalok, de Isten bizonnyal meglátogat
titeket és felvisz titeket e földről arra a földre, melyet esküvel ígért meg Ábrahámnak,
Izsáknak és Jákóbnak.” (1Móz50:24) Milyen világos és áldott módon mutatja ez be József
hitének erejét! nem volt abban vonakodás vagy kételkedés: teljesen meg volt arról győződve,
hogy Isten nem hazudhat, s „biztosan” beteljesíti a szavát. Ugyanolyan bizonyos, hogy Isten
ránk vonatkozó ígéretei is be fognak teljesedni: „nem hagylak el, sem el nem távozom tőled”
(Zsid13:5). Ezért kiálthatja a haldokló szent: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is,
nem félek a gonosztól, mert te velem vagy” (Zsolt23:4). így a mi hitünk is túlnézhet a síron
túl a dicsőséges feltámadásra, s mondhatja Dáviddal együtt: „testem is biztosságban lakozik”
(Zsolt16:9).
„Hit által emlékezett meg élete végén József az Izráel fiainak kimeneteléről, és az ő
tetemeiről rendelkezett.” Figyeljük most meg a hite szélességét. A valódi keresztyén a Sion
iránti vonzalmáról ismerszik meg. Krisztus ügye a Földön drágább a számára, mint a
bővelkedés vagy a személyes vagyonának a gyarapodása. „Mi tudjuk, hogy általmentünk a
halálból az életbe, mert szeretjük a mi atyánkfiait.” (1Jn3:14) Így volt ez Józseffel is. Mielőtt
utasítást adott volna a csontjait illetően, először Izrael jövőbeli kivándorlásával és a kánaáni
letelepedésükkel törődött! Mennyire eltér ez az üres hitvallótól, akit csak az önszeretet irányít
és nem gondol Isten népével! Törődhet a saját felekezete fejlődésével, de nem törődik
általában az egyházzal. Nagyon más a helyzet az igazi szenttel: „Ha elfelejtkezem rólad,
Jeruzsálem felejtkezzék el rólam az én jobbkezem! Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg
nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!”
(Zsolt137:5-6) Így Józsefet is a halála órájában Isten népének jövőbeli boldogsága
foglalkoztatta.
Gyönyörű látni, amint a haldokló József önzetlenül mások jólétéről gondolkodik. Ó,
bárcsak megszabadítaná a szerzőt és az olvasót Isten a szűkkeblűségtől és a zsugori lélektől!
Az igazi hit nemcsak arra vágyik, hogy a sajt tulajdon lelkünknek legyen jó dolga, hanem
általánosságban az egyháznak is. Íme, újabb szeretetre méltó példáját látjuk ennek Éli, a főpap
menyének esetében: „És monda ismét: Oda van Izráel dicsősége, mert elvétetett az Isten
ládája.” (1Sám4:22). Nem azt mondta, hogy meghat az apósom, vagy elesett a férjem, hanem
„oda a dicsőség”. De a legáldottabb annak az esete, Akinek József az előképe volt. Amikor
drága Megváltónk már közeledett a kereszthez, az elárulásának éjszakáján a feljegyzések
szerint „szerette az övéit e világon, mindvégig szerette őket” (Jn13:1). Isten népének érdekeit
mindig a szívén viselte.
Figyeljük meg, hogyan szemléltette József az igazi hit szélességének másik
összetevőjét. A hit nemcsak azokban az ígéretekben hisz, amiket Isten egyénileg adott a
497
szentjeinek, hanem azokat is megragadja, amiket az egész egyház közösen kapott. Sokszor
megtörtént, hogy Krisztus ügye a Földön fájón sorvadozott; amikor lelkileg nagyon alantas
állapotba került; amikor a kiváló vezetőit elszólították, s heves üldöztetés tört ki a hátramaradt
kicsiny nyáj ellen. De még ekkor is rendelkeztek a biztos Ígével: „ezen a kősziklán építem fel
az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat” (Mt16:18). Az
ellenség minden korban igyekezett megsemmisíteni Isten népét, de az Úr megvédte a céljait
és hatástalanná tette a szembeszegülést. Ó, a hit dolga most megragadni ezt az ígéretet:
„Amikor özönvízként jön az ellenség, az Úr Lelke fog zászlót emelni ellene” (Ézs59:19).52
„És az ő tetemeiről rendelkezett.” Ez utalás az 1móz50:25-ben feljegyzettekre: „És
megesketé József Izráel fiait, mondván: Mikor az Isten titeket bizonnyal meglátogat, vigyétek
fel innen az én tetemeimet magatokkal.” Ez elénk tárja a hitének újabb jellemzőjét: annak
nyilvános elismerését. József hite nem titkos dolog volt, elrejtve a saját szívében, amiről a
többiek semmit sem tudtak. Nem, bár hosszú időn át kiváló pozíciót foglalt el, mégsem
szégyellte a többiek tudtára adni, hogy Isten ígéreteiben találta meg a támaszát és a
magabiztosságát. Nagy méltóságnak és tekintélynek örvendett az egyiptomiak között, a
bölcsességének és a józanságának pedig nagy híre volt a nemzetek között. Annál
szükségesebb volt hát, hogy nyíltan megtagadjon minden közösséget velük, nehogy az utódai
azt higgyék, hogy egyiptomivá lett. Ha kedvelte és szerette volna az egyiptomiakat, akkor azt
akarta volna, hogy a sírja közöttük legyen, de neki máshová húzott a szíve.
„És az ő tetemeiről rendelkezett.” Nem babonás kérés volt ez, mintha bármi
különbséget jelentene, hogy a testeinket „szent” földbe temetik vagy nem. Inkább először is a
Jahvébe vetett hitének bemutatása: bár személyesen nem mehetett el a Kánaán földjére, mégis
azt akarta, hogy oda vigyék a csontjait, s ezzel (mondhatni) jelképesen birtokba vette azt.
Másodszor a testvérei reménységeinek megerősítése: ezzel vonta el a szívüket a bőséges
osztályrészüktől Gósenben. Szerette volna felfokozni a nemzet vágyakozását a megígért
szabadulás után, a halálát követően. Harmadszor, nyilvános emlékeztető állítása: amellyel az
utódai minden esetben képesek az emlékezetükbe idézni az ígéret igazságát.
Annak bizonyítéka, hogy a haldokló József eme kérése nyilvános emlékeztető volt,
megtalálható a szavakban a figyelemre méltó változás megfigyelésével az 1Móz50:24 és 25
között. Az előzőben „monda József az ő testvéreinek”, az utóbbiban „megesketé József Izráel
fiait” (v. ö. 2Móz13:19): a törzsfőikkel az egész népre kiterjesztette ezt a kötelezettséget a
soron következő generációk számára. József tehát felállította annak emlékművét, hogy Ő
Ábrahámnak a kegyelt magvából származik. József ama kérése, hogy a testvérei „esküdjenek
meg”, a példa erejét szemlélteti: lásd 1Móz47:31! A „tetemeire” utalt a „teste” helyett, mert
tudta, hogy újabb kétszáz évnek kell majd eltelnie. Az egész ügylet a szentek közösségének
jelképes záloga volt. Noha a keresztyént a halál elvágja a földi szeretteitől, bekerül az igazak
lelkei közé a mennybe.
Mózes szüleinek hite

Zsid11:23
23. Hit által rejtegették Mózest az ő szülei születése után három hónapig, mivel
látták, hogy kellemes a gyermek, és nem féltek a király parancsától.
52
Az angol King James változat szerint: „És félik majd az Úr nevét napnyugattól fogva és az Ő dicsőségét
napkeletről. Amikor özönvízként jön az ellenség, az Úr Lelke fog zászlót emelni ellene”. A Károli fordítás
szerint: „És félik napnyugottól fogva az Úrnak nevét, és naptámadattól az ő dicsőségét, mikor eljő, mint egy
sebes folyóvíz, a melyet az Úr szele hajt.” – a ford.
498
„Hit által rejtegették Mózest az ő szülei születése után három hónapig.” Jelentős idő
telt el az előző versben feljegyzettek, valamint a most elénk táruló események között. Ezt az
időszakot hidalják át a 2Móz1-ben leírtak. Ez alatt figyelemre méltó fordulat ment végbe a
héberek sorsában. József napjaiban az egyiptomiak kedvesek voltak hozzájuk, átadták nekik a
Gósen földjét, hogy ott lakjanak. Utána újabb dinasztia következett, s olyan király támadt, aki
„nem ismerte Józsefet”, valószínűleg egy Egyiptomot legyőző idegen. Ezt az új uralkodó a
legrosszabb fajta zsarnok volt, aki súlyosan elnyomja Ábrahám leszármazottait. Így van
kitéve a drasztikus változásoknak mind az egyének, mind a nemzetek sorsa, innen származik
az alábbi szavak jelentése: „A jó szerencsének idején élj a jóval; a gonosz szerencsének idején
pedig jusson eszedbe, hogy ezt is, épen úgy, mint azt, Isten szerzette, a végre, hogy az ember
semmit abból eszébe ne vegyen, a mi reá következik.” (Préd7:14)
Az új uralkodó politikája gyorsan nyilvánvalóvá vált: „És monda az ő népének: Ímé az
Izráel fiainak népe több, és hatalmasabb nálunknál. Nosza bánjunk okosan vele, hogy el ne
sokasodjék és az ne legyen, hogy ha háború támad, ő is ellenségünkhöz adja magát és
ellenünk harczoljon és az országból kimenjen.” (2Móz1:9-10) Ó, de jóllehet „sok gondolat
van az ember elméjében; de csak az Úrnak tanácsa áll meg” (Péld19:21). Ez bizonyosodott
be itt is, mert „minél inkább sanyargatják vala őt, annál inkább sokasodik” (2Móz1:12). Igen,
„Az Úr elforgatja a nemzetek tanácsát, meghiúsítja a népek gondolatait. Az Úr tanácsa megáll
mindörökké, szívének gondolatai nemzedékről-nemzedékre.” (Zsolt33:10-11).
Ezt követően Egyiptom királya parancsot adott a bábáknak, hogy minden
fiúgyermeket öljenek le a születése után (2Móz1:15-16). De minden törvény, amit az emberek
alkothatnak az ígéretek ellen, amit Isten adott az Ő egyházának, biztos meghiúsulásra vannak
ítélve. Isten nagy számú „magot” ígért Ábrahámnak (1Móz13:15), s kijelentette Jákobnak.
hogy „Ne félj lemenni Égyiptomba: mert nagy néppé teszlek ott téged” (1Móz46:3).
Ugyanúgy megpróbálhatta volna tehát a fáraó meggátolni a Napot abban, hogy világítson,
mint meggátolni Izrael gyermekeinek gyarapodását. Ezért olvassuk, hogy „De a bábák félék
az Istent és nem cselekedének úgy a mint Égyiptom királya parancsolta vala nékik, hanem
életben hagyják vala a gyermekeket.” (2Móz1:17)
Elutasítva a vereség elfogadását „parancsola azért a Faraó minden ő népének,
mondván: Minden fiút, a ki születik, vessetek a folyóvízbe” (2Móz1:22). Most, hogy ennek a
barbár rendeletnek a végrehajtását a saját népére bízta, a fáraó kétségtelenül azt képzelte,
hogy gonosz céljának a sikere teljes mértékben biztosított. Mégis, pontosan ebben az időben
segítette a világra Isten azt a valakit, akinek majd fel kellett szabadítania a szenvedő népét.
„Mennyire vakok és bűnösök a halandók minden koholmányukkal Isten egyháza ellen!
Amikor azt hiszik, hogy minden biztonságos, és nem vétik el a céljukat, mert a
tanácsvégzéseik olyan mély alapokkal rendelkeznek, hogy nem lehet azokat elfújni, a
hatalmuk annyira ellenőrizhetetlen és a módszerük, amit alkalmaznak annyira hatékony, hogy
Maga Isten sem szakíthat ki semmit a kezükből, a Magasságos gúnyosan kineveti őket és
mindenható könnyedséggel gondoskodik az egyháza megszabadításáról, valamint a végső
pusztulásukról.” (John Owen)
„Parancsola azért a Faraó minden ő népének, mondván: Minden fiút, a ki születik,
vessetek a folyóvízbe, a leányt pedig hagyjátok mind életben. És elméne egy Lévi
nemzetségéből való férfiú és Lévi-leányt vőn feleségűl. És fogada méhében az asszony és fiat
szűle; és látá, hogy szép az és rejtegeté három hónapig.” (2Móz1:22, 2:1-2). Amrám és
Jókébed nem hagyták magukat megfélemlíteni a király kegyetlen parancsától és úgy jártak el,
mintha semmiféle rendelkezés sem jött volna tőle. Vajon vakmerők és ostobák voltak?
Valójában nem, mert a földi uralkodónál sokkal magasabb rendű tekintélytől fogadtak el
utasításokat. Az Úr félelme volt rajtuk, s ezért szabadultak meg az embertől való félelemtől,
ami csapdába csalhatta volna őket. Szövetségi viszonyban Ábrahám, Izsák és Jákob Istenével
499
ez az istenfélő házaspár Lévi törzséből nem engedte meg, hogy ember haragja zúzza szét a
házi boldogságukat.
„Hit által rejtegették Mózest az ő szülei születése után három hónapig.” „Itt Mózes
szüleinek hitét dicséri. Mivel azonban azért említi, hogy bevezesse az értekezést magáról
Mózesről és a hitéről, s mivel az, ami elhangzik, az ő tisztességére vonatkozik, ezért fejezi ki
magát ennyire sajátosan. Nem azt mondja, hogy ’Mózes szülei hit által rejtették el, amikor
megszületett’, hanem ’Hit által Mózes, miután megszületett, volt elrejtve három hónapig a
szülei által’, azaz a szülei hite által, akik elrejtették őt.” (John Owen) Ez volt hát az oka
Amrám és Jókébed viselkedésének: „hit által” cselekedtek, az élő, természetfeletti, lelki hit
tartotta fenn a szívüket ebben a válságban és őrizte meg őket „teljes békében” (Ézs26:3).
Semmi sem nyugtatja meg úgy az elmét és csillapítja le annak félelmeit, mint a valódi
bizalom a Seregek Urában.
Mózes születése pont a héberek fiú csecsemői ellen indított támadás csúcsán és
hevében következett be. Itt felfedezhetjük annak a kísérletnek a látványos előképét, amit a
Krisztus-gyermek élete ellen követtek el a legyilkolásának szándékával, amikor Heródes
kiadta a parancsot, hogy minden gyermeket Betlehemben és a környékén kétéves korukig
mészároljanak le (Mt2:16). A Megváltó élete fő eseményeinek sok előképe található meg az
Ószövetségben, s Mózes számos ponton konkrét előképes volt a nép nagy Szabadítójának.
Nagyon érdekes téma a tanulmányozáshoz, amit javaslunk olvasóinknak, Mózes történetének
áttekintése és annak a sok részletnek a megfigyelése, amikben az Úr Jézust ábrázolta ki.
„Hit által rejtegették Mózest az ő szülei születése után három hónapig, mivel látták,
hogy kellemes a gyermek, és nem féltek a király parancsától.” Az utolsó mondatból világosan
kitűnik, hogy a fáraó kiadta a parancsot: a hébereknek értesíteniük kell a hivatalnokait,
valahányszor csak fiúgyermek születik, vagy nekik maguknak kell azt a folyóba vetni. De
ahelyett, hogy végrehajtották volna ezt a kegyetlen rendelkezést, Mózes szülei elrejtették a
csecsemőt három hónapra, ami világos példáját szolgáltatja nekünk annak, hogy „Istennek
kell inkább engedni, hogynem az embereknek” (Csel5:29). Igaz, az Úr megköveteli a népétől,
hogy „engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak” (Rm13:1) de ez csak addig állja meg a
helyét, amíg a „felső hatalmasságok” nem követelnek meg semmi olyasmit a keresztyéntől,
amit Isten megtiltott, vagy nem tiltanak meg semmit, amit Isten megparancsolt. Az
alacsonyabb rendű hatalomnak mindig utat kell adnia a magasabb rendűnek. S mivel ennek az
alapelvnek hatalmas a gyakorlati jelentősége, de vele kapcsolatban itt-ott elég sok a zűrzavar,
részletezzük egy kicsit jobban.
A Szentírást soha nem szabad ellentmondatni Önmagával: valamely előírását nem
szabad addig csűrni-csavarni, hogy az érvénytelenítsen egy másikat. Mindegyiket a hit
általános analógiájával összhangban kell értelmezni és alkalmazni, a Maga a Lélek adott
változtatásoknak a fényében. Például: a gyermekeknek tisztelniük kell a szüleiket, de az Ef6:1
megmutatja, hogy az engedelmességüknek „az Úrban” kell megvalósulnia. Ha a szülő
olyasvalamit követel, ami közvetlen ellentétben áll a Szentírással, akkor nem lehet neki
engedelmeskedni. A keresztyén feleségektől Isten azt követeli, hogy „mindenben” (Ef5:24)
vessék alá magukat a férjüknek, engedelmeskedve nekik (1Pt3:6). De ennek az alávettetésnek
olyannak kell lennie, mint az egyházénak Krisztus iránt (Ef5:24). Mivel pedig Ő soha semmit
nem követel az egyháztól, ami gonosz, úgy az sincs megkövetelve a feleségtől, hogy
engedelmeskedjen olyan rendelkezéseknek, amelyek kifejezetten károsak: ha a
meggondolatlan férj olyasmihez ragaszkodik, ami nagyon káros lenne a felesége egészségére,
az asszonynak vissza kell azt utasítania. Az alávettetés nem jelent a rabszolgaságot!
Ugyanezek a módosítások, amikre az imént mutattunk rá, érvényesek a Rm13:1-7-ben
megfogalmazott buzdítások esetében is. Ennek bizonyításához idézzünk fel egy-egy világos
példát mindkét szövetségből. A Dán3-ban azt látjuk, hogy Babilon királya elrendelte: állítsák
fel az ő képmását és adott jelre mindenki „boruljon le, és imádja” azt (5. vers). De a három
500
héber fogoly kijelentették: „legyen tudtodra, oh király, hogy mi a te isteneidnek nem
szolgálunk, és az arany állóképet, a melyet felállíttatál, nem imádjuk” (18. vers). Az Úr pedig
igazolta az engedetlenségüket. A Csel4-ben látjuk, hogy Pétert és Jánost letartóztatták a zsidó
„hatalmasságok”, akik „megparancsolák nékik, hogy teljességgel ne szóljanak és ne
tanítsanak a Jézus nevében” (18. vers). Engedelmeskedtek az apostolok ennek a rendeletnek?
Nem, ehelyett ezt mondták: „Vajjon igaz dolog-é Isten előtt, rátok hallgatnunk inkább,
hogynem Istenre, ítéljétek meg!” (19. vers) Ahogyan a Rm13:4 kijelenti: a magiszter „Isten
szolgája ő a te javadra”: ha azonban valami olyasmit kér, amit az Íge gonosznak ítél, nem
szabad neki engedelmeskedni.
S mi volt az, ami lehetővé tette Mózes szüleinek, hogy olyan bátran semmibe vegyék a
királyi rendeletet? A szöveg világos választ ad erre: „hit által” cselekedtek. Ha híjával lettek
volna a hitnek, akkor a legvalószínűbb, hogy a király parancsa kétségbeeséssel töltötte volna
el őket és a saját életük megkímélése végett azonnal értesítették volna a hivatalokokat Mózes
születéséről. De ahelyett, hogy így szóltak volna az egyiptomiaknak, leplezték a tényt és a
gyermek megőrzésével olyan utat választottak, ami nagyon veszélyesnek tűnt az értelem
számára, de Isten alatt mégis a biztonság útjává vált. Azaz a témánk konkrét összetevője, amit
itt látunk szemléltetve, a hit bátorsága és merészsége: a hit legyőzi az ember félelmét. Ez
pedig ennek a mennyei kegyelemnek az újabb jellemzőjét tárja elénk, azt, ami a kiválóságáról
tesz bizonyságot, s aminek arra kell indítania minket, hogy naponta imádkozzunk a
növekedéséért.
A hit lelki kegyelem, ami lehetővé teszi a birtokosa számára, hogy levegye a szemét
az emberi rettentésekről és megbízzon a láthatatlan Istenben. Kijelenti: „Az Úr az én
világosságom és üdvösségem: kitől féljek? Az Úr az én életemnek erőssége: kitől remegjek?”
(Zsolt27:1) Igaz, hogy ez a hit nincs mindig működésben, sőt, a fényes ragyogását gyakorta
elhomályosítják a hitetlenség fellegei, s elsötétíti a sűrű por, amit a Sátán támaszt a lélekben.
Látjuk ezt a „hitet”, mert a hitvalló keresztyének ezrei vesznek körül minket, akik azzal
dicsekednek, hogy a hitük folyamatosan működik, de alig-alig, vagy soha nem kínozzák őket
kételyek vagy nem töltik el őket félelmek. Ó, kedves olvasó, az efféle „hit” nem „Isten
választottjainak a hite” (Tit1:1), ami teljes mértékben a Szentlélek megújító erejétől függ.
Nem ez csak a Szentírás betűjébe vetett természetes hit, amit a saját akaratuk cselekedetével
képesek működésbe hozni, valahányszor csak úgy akarják. De az ilyenek számára Isten
Ígéjének megannyi „ne féljetek” felszólításai haszontalanok! Amikor azonban a menny
harmatja száll a megújult szívre, akkor az így beszél: „Mikor félnem kellene is, én bízom te
benned” (Zsolt56:4).
Valóban hatalmas az Isten-adta és Isten által fenntartott hit ereje: nemcsak külső
cselekedeteket szül, hanem a belső tetteket is munkálja a lelken belül. Ez olyasvalami, amit
manapság nem vesznek kellően fontolóra, amikor a figyelem majdhogynem csak a „látható
eredményekre” korlátozódik. A hit szabályozza az érzelmeket: visszavágja a türelmetlenséget
és türelmet munkál ki, eloszlatja a ködöket, s elhozza a békességet és az örömöt, legyőzi a
testi félelmeket és bátorságot szül. Sőt, a hit nemcsak fenntartja a szívet a nehéz
megpróbáltatások során, s lát el bonyolult feladatokat, hanem (mint azt a következő történet
itt bemutatja) jelentős jótéteményeket is megszerez. Mennyire odailló volt tehát ez a konkrét
eset azok számára, akiknek először küldetett ez a levél! Milyen nagyon alkalmas volt a súlyos
próbák alatt álló és ingadozó héberek buzdítására azért, hogy maradjanak hűek Krisztushoz és
bízzanak Istenben a dolog és a végkifejletet illetően!
„Hit által rejtegették Mózest az ő szülei születése után három hónapig.” Ezekben a
szavakban valószínűleg két dolog foglaltatik benne. Először is, hogy eltitkolták a születése
minden hírét, másodszor, hogy a ház valamelyik részében rejtegették. Kétségtelen, hogy a
szorgalmukat az Istenhez intézett buzgó fohászkodások és a Belé vetett mindennapos bizalom
kísérte. A tény, hogy „hit által rejtegették”, megmutatja, hogy a valódi lelki hit körültekintő és
501
óvatos, s nem meggondolatlan és vakmerő. Bár a hit legyőzi a testi félelmet, mégsem veti
meg a törvényes eszközök használatát a veszély legyőzéséhez. A fanatizmus az, és nem a hit,
ami megkísérti Istent. Szükségtelenül kitenni magunkat a veszélynek bűnös dolog. A hit nem
ellensége a törvényes eszközöknek, amint az a Csel27:31 kellő világossággal megmutatja.
Meg kell figyelni, hogy az igeszakaszunk szavai túllépnek a 2Móz2:2-n, ahol Mózes
megőrzése az anyjának van tulajdonítva. Mivel mindkét szülőt érintette a veszély és
mindketten kivették a részüket a munkából, kétségtelenül Amrám volt az, aki a tanácsadásban
és a tervezésben, Jókébed pedig a tényleges kivitelezésben játszotta a vezető szerepet. Miután
a szülőknek közösek voltak a gyermekeikkel kapcsolatos érdekeik, minkettőnek osztozniuk
kellett a róluk való gondoskodásban és az oktatásukban, egymást igyekezve segíteni. Ahol
egyetértés uralkodik a férj és a feleség között a hitben és az istenfélelemben, az utat készít az
áldott sikerhez a kötelességeik teljesítése közben. Amikor a férjek és a feleségek nehéz
feladatok előtt állnak, az ő bölcsességükön múlik, hogy azok azon részébe és fázisába
vágjanak bele, ami a legjobban illik hozzájuk. „Áldott dolog az, amikor az igát közösen
viselők egyfelé húznak a hit igájában Isten kegyelmének örököseiként, főleg pedig ahol
vallásos törődéssel teszik ezt a gyermekek javáért, hogy ne csak azoktól óvják meg őket, akik
az életüket vehetik el, de azoktól is, akik az elméiket ronthatják meg.” (Matthew Henry)
A „három hónap” arra tanít bennünket, hogy Mózes szülei kitartottak abban, amit jól
kezdtek. Óvatosak voltak a születésétől fogva, s fenn is tartották az éberségüket. Akkor már
haszontalan becsukni az istállóajtót, amikor a ló már kiszökött. A veszély megelőzésére
irányuló óvatosságot addig kell fenntartani, amíg a veszély fenyeget. Egyesek talán
megkérdezhetik: vajon helyes dolog Isten népének menedéket biztosítani valamelyik
szentjének vagy szolgájának, akit a „hatalom” igazságtalanul üldözött? Igen, biztosan: mindig
a szeretet kötelezettsége megvédeni másokat az ártalmaktól. De tételezzük fel, hogy az
elrejtett személyt később keresni kezdik a hatóságok: elrejthető az illető továbbra is? Igen, ha
ez megtehető az igazság megkérdőjelezése nélkül, mert soha nem engedhető meg a hazugság
– annak megcselekvése megmutatja, hogy nem bízunk Isten elégségességében. Ha a
hivatalnokok megkérdezik, hogy vajon te adsz-e menedéket annak, akit keresnek, akkor vagy
maradj csendben, vagy fogalmazd meg ügyesen úgy a válaszodat, hogy az se az illetőt ne
árulja e, se te ne válj vétkessé a hazugság miatt.
Mások megkérdezhetik: mivel Isten Mózest akarta megtenni a népe vezetőjének és a
nagyon emlékezetes munkát rajta keresztül akarta elvégezni, miért nem őrizte őt meg
valamiféle gyönyörű és erőteljes csoda által a fáraó haragjától? A válasz: Isten képes lett
volna egy seregnyi angyalt küldeni a védelmére, vagy más eszközökkel kimutatni az Ő
hatalmát, de nem ezt tette. Általánosságban tetszik Istennek kimutatni a hatalmát a gyenge és
megvetett eszközökkel. így volt a saját megtestesült Fia csecsemőkorában: Isten egy álommal
figyelmeztette Józsefet, aki vette a kisgyermeket és az anyját, s Egyiptomba menekültek, amíg
Heródes meg nem halt. Gyakran tetszik a Magasságosnak olyan dolgokkal felmagasztalni a
gondviselését, amit az emberek megvetnek, gyenge eszközökkel, hogy még világosabban
megmutatkozzon a kiváló erő, ami Tőle származik.
A csecsemő Mózes megőrzésében annak áldott szemléltetését láthatjuk, miképpen őrzi
meg Isten a választottjait a csecsemő- és kisgyermekkoron keresztül mindentől, ami az
életüket fenyegeti még azt megelőzően, hogy újjászülte őket. Ezt fejezi ki a Júd1: „az
elhívottaknak a kik az Atya Istentől megszenteltettek és Jézus Krisztustól megtartattak”.
Mennyire áldott dolog egy keresztyén számára visszatekinteni azokra az időkre, amikor Isten
kihívta őt a sötétségből az ő csodálatos világosságára, s megfigyelni az Ő vezető kezét,
amikor még halott volt a vétkeiben és a bűneiben. Kevesen vannak, vagy talán nincsenek is
olyanok az Úr népe között, akik ne lennének képesek több eseményt is felidézni a korábbi
életükből, amikor csak „egy lépés” volt közöttük és a halál között. De még akkor is, mint a
csecsemő Mózes esetében, egyfajta gondviselés ügyelt rájuk. Mondjunk hát ezért köszönetet.
502
„Hit által rejtegették Mózest az ő szülei születése után három hónapig, mivel látták,
hogy kellemes a gyermek, és nem féltek a király parancsától.” Valóban meglepő látni, mennyi
igemagyarázó tévesztette el az érzelmektől vezetve teljes mértékben ennek az igeversnek a
jelentését. A 2Móz2:2 kijelenti, anyja látta, hogy „szép gyermek”: a héber szó („tov”)
ugyanaz, mint amivel Isten fogadta el a teremtő cselekedeteit és jelentette ki azokat
tökéleteseknek (1Móz1). Ebből azt a következtetést vonták le, hogy a csecsemő rendkívüli
csinossága vagy szépsége volt az, ami olyan drágává tette a szülei számára, ami felindította
őket a király parancsának figyelmen kívül hatására, s különleges erőfeszítéseket tettek a
megőrzésére. Ezt azonban csak a Szentírás érzékiesítése, ami valójában ellentmondás ahhoz
képest, amit a Szentírás mondott itt.
A Zsid11:23 konkrétan kijelenti, hogy „hit által” cselekedtek Mózes szülei, s ez az,
ami magyarázza a viselkedésüket. A Rm10:17 pedig azt mondja, hogy „a hit hallásból van, a
hallás pedig Isten Ígéje által”: Amrámnak és Jókébednek tehát (az Ószövetségben fel nem
jegyzett) isteni kijelentést kellett kapniuk, s az Isten eme Ígéje alkotta a magabiztosságuk
alapját, és adták meg nekik a mozgatóerőt ahhoz, amit tettek. Igaz, hogy tudták az Ábrámnak
adott próféciából (1Móz15), hogy Izrael szabadulásának ideje Egyiptomból elközelített, s azt
is tudták József jövendöléséből (1Móz50:24), hogy Isten majd megsegíti a népét. De mégis
meg vagyunk arról győződve, hogy a Zsid11:23 valami határozottabbra és konkrétabbra utal.
A legvalószínűbb az, hogy az Úr tudatta a szülőkkel: ez a gyermek a megígért szabadító, s
előre ellátta őket a személyének leírásával.
Ezt a kijelentést, amit Amrám és Jókébed „hallottak” Istentől, elhitték, s ez Mózes
születése előtt történt. Amikor a megfelelő időben a gyermek megadatott nekik, látták, hogy
„szép gyermek”, azt a hit tisztánlátása volt, nem pusztán a természet ámulata. Ahogyan a
Csel7:20 kijelenti, „akkor születék Mózes, és ékes vala az Isten előtt”, ami valami isteni vagy
természetfeletti megjelenésére utal. Megértették, hogy különösen kegyelmet talált és
elfogadott volt Isten előtt: valami figyelemre méltót fedeztek fel benne, ami az isteni jele volt
annak, hogy ő lesz Izrael szabadítója. „Valószínűleg a jövőbeli kiválóságnak valami jele volt
rányomva a gyermekre, ami valami rendkívüli dolgot ígért” (Kálvin János). „Az Úr szépsége
volt rajta előjelként arról, hogy nagy dolgokra született, s hogy Istennel beszélgetve majd
ragyogni fog az arca (2Móz34:29), valamint, hogy milyen fényes és látványos tetteket hajt
majd végre Izrael szabadításáért, s miképpen ragyog majd a neve a szent feljegyzésekben.”
(Matthew Henry)
Fenntartás nélküli magabiztossággal támaszkodva a kijelentésre, amit Jahvétől kaptak,
most megerősítette a hitüket Isten azonosító jele a csecsemőn, ezért Mózes szülei többre
tartották az ő biztonságát a sajátjuknál. Ez nem pusztán azt jelentette, hogy bíztak Istenben a
végkimenetelt illetően, hanem a lelkükben megvolt az a hit, ami „a reménylett dolgoknak
valósága” (Zsid11:1) és ennek következtében „nem féltek a király parancsától”. Ha csak
emberi és természetes ámulat lett volna meg bennük a jelesen szép gyermek iránt, akkor
„vonzalomból” vagy „elfogultságból” rejtették volna el a gyermeket, s azt csak fokozta volna
a „félelmüket”, mert minél tovább bámulták volna a csecsemőt, annál jobban féltek volna
attól, hogy valami baj éri.
A puszta szépség semmiképpen sem biztos jele a kiválóságnak, ahogyan az 1Sám16:7,
2Sám14:35 és a Péld31:30 ezt eléggé világosan kimutatják. Nem a csecsemő Mózes „ékes
volt Isten előtt” (Csel7:20) és ezt látva Amrám és Jókébed ennek megfelelően jártak el.
Először is „rejtegették” három hónapig, majd „mikor tovább nem rejtegetheté, szerze annak
egy gyékény-ládácskát” stb. (2Móz2:3): lehet, hogy az egyiptomiak minden harmadik
hónapban átkutatták a héberek házait. Kétségtelenül isteni irányítás alatt cselekedtek most
Mózes szülei, mert biztos, hogy a drága gyermekük letevése a végzetes folyó partjára
(1Móz1:22) a legutolsó dolog volt, amit a testi értelem sugallt! Egyáltalán nem értünk azokkal
egyet, akik úgy vélik, Mózes szüleinek hite ingadozott, amikor a ládácskába tették őt: amikor
503
a megóvásnak az üldöztetéstől az egyetlen törvényes eszköze továbbra már nem biztonságos,
akkor az a kötelességünk, hogy valami máshoz folyamodjunk, ami valószínűleg annak
bizonyul majd (Mt10:23).
Isten kegyes gondviselése folytán az Ő érdekei gyakran párosulnak a miénkkel, s
akkor a természet munkálkodhat, bár még ekkor is a kegyelemnek kell uralkodnia. Így volt ez
itt is: Mózes szülei közvetlen parancsot kaptak Istentől a cselekvésre, és arra, hogy mit
tegyenek (ezt világosan jelzi a „hit által”), s az ő esetükben az, amit Isten írt elő, összhangban
volt a saját érzéseikkel. Néha azonban Isten követelményei és a természetes érzelmeink
összeütköznek, mint például abban az esetben, amikor azt kérte Ábrahámtól, hogy áldozza fel
Izsákot, s akkor az alacsonyabb rendű követelményeinek engedniük kell a magasabb
rendűnek. Amikor az emberi érzelmek folyása nem ütközik Isten konkrét előírásaival,
követhetjük azokat, mert megengedi nekünk, hogy a természet segítségében „szeretett atyafit”
nyerjünk „mind testben, mind az Úrban” (Fil1:16).
Mózes hite
Zsid11:24-25
24. Hit által tiltakozott Mózes, midőn felnövekedett, hogy a Faraó leánya fiának
mondják,
25. Inkább választván az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek
ideig-óráig való gyönyörűségét;
„Az apostol, mintarra korábban rámutattunk, a példáit az egyháznak az ószövetségi

idők során fennálló három állapotából meríti. Az első volt az, ami az első ígéret megadásából
állt és az Ábrahámnak adott elhívásig tartott. Ennek során az első eset Ábelé, akinek a
feláldozásában az egyház állapotának a hite először lett nyilvánosan megvallva és a
vértanúságával megerősítve. A második állapot Ábrahám elhívásával vette a kezdetét, a vele
kötött szövetséggel és annak jelével. Ő tehát a következő nagy példa a bizonyságok tekercsén.
Az egyház harmadik állapotának megalkotása és felszentelése a törvényadás során kezdődött,
s erre maga a törvényadó ad példát. Mindez annak nyilvánvalóvá tétele végett, hogy
bármilyen külső változásoknak volt is kitéve az egyház és ment keresztül azokon, a hit és az
ígéretek mindig ugyanazok voltak, ugyanazzal a hatékonysággal és erővel mindegyik
szakaszban.” (John Owen)
A mostani igeversek figyelmes tanulmányozásába kezdve nagyon fontos észrevenni,
hogy ezek új szakaszt kezdenek a Zsid11-ben: ha azt nem látjuk, akkor nem is értelmezhetjük
ezeket helyesen. Mindegyik szakasz nyitó verse visszavezet minket a hit életének kezdetéhez,
s mindegyik az üdvözítő hit természetének vagy jellegének más-más összetevőjét mutatja be
nekünk. A Zsi11 első három verse bevezető jellegű, a negyedik az első szakasz kezdete. Ott,
Ábel példájában azt látjuk, hol kezdődik a hit élete (a megtérésnél), nevezetesen azzal, amikor
a lelkiismeret tudatára ébred az elveszett helyzetünknek, a lélek teljesen megadja magát
Istennek, s a szív megnyugszik a Krisztus, a mi Kezesünk által megadott tökéletes elégtételen.
De Krisztus vérébe vetni a hitet nem minden, amit a bűnös megtesz, amikor átmegy a halálból
az életbe.
A Zsid11 második szakasza a 8. verssel kezdődik, ahol a megtérés másik összetevőjét
vagy a hitélet kiindulópontját látjuk. A megtérés válaszreakció vagy hatás abban a lélekben,
amelyik hatékony elhívást kapott Istentől. Ezt szemlélteti Ábrahám esete, aki eredetileg
bálványimádó volt, mint mi is valamennyien a magunk újjá nem született állapotában. A
dicsőség Ura megjelent neki, megelevenítette őt az élet újságára, megszabadította a korábbi
létezésmódjától és megadta neki a jövőbeli örökség ígéretét. Ábrahám válasza radikális és
504
forradalmi volt: félreállította a természetes hajlamait, megfeszítette a testi érzelmeit, s teljesen
új útra lépett. Esetének központjában a feltétel nélküli engedelmesség, a saját akaratának
félreállítása és az Isten akaratának történő teljes behódolás állt. De még ez sem minden, amit a
bűnös megtesz, amikor átmegy a halálból az életbe.
Mózes esete a megtérés vagy a hitélet kezdetének újabb oldalát mutatja be nekünk, azt
az oldalt, amit manapság fájdalmasan elhanyagol az „evangelizáció” legnagyobb része. Ez az
üdvözítő hit fő jellemzőjét írja le, amiről a legtöbb hitvalló keresztyén semmit sem hall (s még
kevésbé ismer). Ez mutatja meg nekünk, hogy az üdvözítő hit többet is tesz, mint pusztán
„hisz” vagy „elfogadja Krisztust személyes Megváltónak”. Ez úgy mutatja be a hitet, mint az
elme határozott döntését, az akarat cselekedetét, személyes és tanulmányozott választást.
Kimutatja azt az alapvető tényt, hogy az üdvözítő hit magában foglalja a szándékos
megtagadást vagy elfordulást mindentől, ami ellentétes Istennek, a határozott önmegtagadást
és a behódolás választását, akármilyen próbákkal is szembesüljünk a kegyes élet során – sőt,
ezzel kezdődik! Megmutatja, hogy az üdvözítő hit arra készteti a birtokosát, hogy elforduljon
az istentelen társaságoktól, s ettől kezdve Isten megvetett szentjeinek a társaságát keresse.
Sokkalta több foglaltatik benne az üdvözítő hitben, mint az általánosságban képzelik.
„Tévedünk, ha azt hisszük, hogy ez csak erőteljes magabiztosság. Valóban az is, de más
dolgok is vannak benne. Ez olyan elismerő megbecsülése Krisztusnak és az Ő
jótéteményeinek, hogy a véleményünk, az értékelésünk és hozzájuk vonzódásunk szerint
minden más kevesebb annál. A hit természetét az apostol mutatja be nekünk: ’De a melyek
nékem egykor nyereségek valának, azokat a Krisztusért kárnak ítéltem. Sőt annakfelette most
is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt: a kiért
mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem, és
találtassam Ő benne, mint a kinek nincsen saját igazságom a törvényből, hanem van
igazságom a Krisztusban való hit által, Istentől való igazságom a hit alapján: hogy
megismerjem Őt, és az Ő feltámadásának erejét, és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet,
hasonlóvá lévén az ő halálához.’ (Fil3:7-10) így tehát az igaz hit holtakká tesz bennünket a
világ, s annak minden érdeke és tisztelete felé, s ezt nem annyira a magabiztosságunkból lehet
felismerni, mint inkább a megaláztatásunkból és az elszakadásunkból, amikor minden
vigaszunkat a kezünkben visszük, s készen állunk eldobni, ha az Úr az elhagyásukra szólít fel
minket.” (Thomas Manton, 1660)
„Hit által tiltakozott Mózes, midőn felnövekedett, hogy a Faraó leánya fiának
mondják, inkább választván az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-
óráig való gyönyörűségét” (24-25. versek). Itt látjuk az üdvözítő hit természetét és befolyását.
Két dolgot kell konkrétan megemlíteni: ebben benne rejlik az elhagyás cselekedete és a
felkarolás cselekedete. A megtérésben benne van az elfordulás és az odafordulás. Ezért,
mielőtt a bűnös meghívást kap „a megtérésre az Úrhoz”, először azt a parancsot kapja, hogy
„hagyja el a maga útjait”, azaz azt, hogy „a maga útját járja”. Így kapunk elhívást először a
„megbánásra”, majd a „megtérésre”, hogy a bűneink „eltöröltethessenek” (Csel3:19).
„Ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát” (Mt16:24). Mit jelent az
„önmegtagadás”? Önkorlátozás azokban a dolgokban, amik a test örömére szolgálnak. A
természeti ember főleg három dolgot értékel nagyra: az életet, a gazdagságot és a tiszteletet. A
rögtön ezt követő versekben Krisztus három irányelvet javasolt ezek számbavételéhez.
Először ezt mondja: „Mert a ki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; a ki pedig elveszti
az ő életét én érettem, megtalálja azt.” (25. vers) Azaz, aki mindenekelőtt a saját tulajdon
életére gondol, akinek a nagy célja a szolgálat a „legelsőnek”, az elpusztul. A második: „Mert
mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall?” (26.
vers) Ez megmutatja nekünk a földi gazdagság viszonylagos értéktelenségét. Harmadszor:
„Mert az embernek Fia eljő az ő Atyjának dicsőségében, az ő angyalaival; és akkor megfizet
mindenkinek az ő cselekedete szerint.” (27. vers) Ez az a tisztesség, amit keresnünk kell.
505
mondják”. Ez az önmegtagadás figyelemre méltó esete volt: Mózes önként tagadta meg a
királyi palota kiváltságait és gyönyöreit. Nem az történt, hogy megtagadta és kivetette őt az
asszony, aki korábban örökbe fogadta, hanem önként mondott le a befolyás és a könnyű élet
pozíciójáról, megvetve annak mind a gazdagságát, mind a méltóságát. S nem volt ez egy
elhamarkodott impulzus egy tapasztalatlan ifjú részéről, hanem olyasvalakinek az eltervezett
döntése, aki elérte a negyvenes éveit (Csel7:23). A tanítványok mondták: „Ímé, mi elhagytunk
mindent és követtünk téged” (Mt19:27): a „mindenük” egy háló és egy halászbárka volt, de
Mózes egy hercegséget hagyott maga mögött!
Az önmegtagadás abszolút lényeges, s ahol nincs meg, ott a kegyelem is hiányzik. A
szövetség első cikkelye ez: „Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem”: Neki kell a
legelsőnek lennie a szívünkben és az életünkben. Istennek nincs meg Isten dicsősége, amíg mi
nem tiszteljük Őt ekképpen. S Isten nem az első helyen van a szívünkben, amíg nem
becsüljük mindennél többre a kegyeit, amíg ne félünk mindennél jobban attól, hogy
megsértsük Őt. Amíg képesek vagyunk szakítani Istennel bármely világi érdekünk megőrzése
végett, addig azt az érdeket tartjuk többre Istennél. Ha megelégszünk azzal, hogy inkább
Istent sértsük meg, mintsem a barátainkat vagy a rokonainkat, akkor hatalmasat tévedünk, ha
valódi keresztyénnek tartjuk magunkat. „A ki inkább szereti atyját és anyját, hogynem
engemet, nem méltó én hozzám; és a ki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem
méltó én hozzám.” (Mt10:37)
„A hit olyan kegyelem, ami megtanítja az embert minden világi tisztesség, előny és
előléptetés nyílt megtagadására az azokhoz kapcsolódó előnyökkel együtt. Amikor Isten elhív
minket ezektől, akkor nem élvezhetjük ezeket jó lelkiismerettel.” (Thomas Manton) Mi
gyakran tétetünk próbára, hogy válasszunk Isten és a dolgok, a kötelesség és az örömök, az
odafigyelés a lelkiismeretünkre vagy a test kényeztetése között. A hit jelenlétét és elevenségét
az önmegtagadásunk bizonyítja! Könnyű megvetően beszélni a világról és a földi dolgokról,
de mi számomra az elsődlegesen fontos? Isten vagy a mulandó jólét keresése? Az Ő vagy a
magam kedvében járás? Ha fizetésemelés vagy jobb állás után ácsingózok, s bosszús vagyok,
ha csalódás ér, az biztos jele annak, hogy a világi lélek kormányoz engem. Mi a fő örömem?
A földi gazdagság, tisztesség, vigasz vagy a közösség Istennel? Képes vagyok-e őszintén
kimondani: „Mert jobb egy nap a te tornáczaidban, hogysem ezer másutt” (Zsol84:10)?
„Minden hívő nem kap felszólítást ugyanazoknak az áldozatoknak a bemutatására,
vagy ugyanazoknak a próbáknak az elviselésére az igazság kedvéért, s nem is ugyanazon
mértékű hittel rendelkeznek, de mégis, bizonyos mennyiségű tapasztalat és efféle tudatosság
nélkül nem állíthatjuk, hogy mi Mózes vallásából valók vagyunk, mert a szokásos sétapálca
jobban emlékeztet Áron gyümölcstermő vesszőjére, mint az evangéliumi gazság sok modern
professzorának hite Mózes vagy Ábrahám önmegtagadó hitére.” (Thomas Scott) Isten
választottjainak hite az „ami legyőzi a világot” (1Jn5:4). „A kik pedig Krisztuséi, a testet
megfeszítették indulataival és kívánságaival együtt” (Gal5:24) ennek nem így kellene lenni,
hanem legalábbis valamilyen valódi mértékben megvalósultnak kell lennie!
Mózes nagy visszautasítása magában foglalta az elme ama szilárd elhatározását, hogy
nem marad meg abban az állapotban, amiben felnőtt. Ezt, biztosak lehetünk benne, nem érte
el kemény harc nélkül, a hit gyakorlása nélkül az imádságban és az Istenbe vetett bizalomban.
Nagyon jól ismerte mindazt, ami a döntésével járt együtt, de a kegyelem által vonakodás
nélkül hozta azt meg. Az elhatározását nem formális kijelentéssel tette ismertté, hanem
cselekedetekkel, mert a tettek mindig hangosabban szólnak, mint a szavak. Nincs utalás arra a
szent feljegyzésekben, hogy Mózes szóban is ismertette a nevelőanyjával a döntését, de a
beszélgetése a testvéreivel (2Móz2:11 skv.) megmutatta, hová húzott a szíve, s az ő
vallásukkal és szövetségükkel azonosította őt is. Ó, kedves olvasó, egy dolog jól beszélni
506
Isten dolgairól, de nagyon más dolog annak megfelelően járni is: ahogyan egy dolog cikkeket
írni és prédikációkat mondani, de teljesen más dolog gyakorolni is azt, amit prédikálunk!
Nemcsak a testi vágyak fölött aratott nagy diadal volt, amikor Mózes megtagadta a
kiváltságos helyzetét, hanem a testi értelem felett aratott nagy győzelem is. Először is, a tette
látszólag a hálátlansága csúcsát jelezte a nevelőanyja iránt. A fáraó lány megkímélte az életét
csecsemőkorában, bevitte őt a saját otthonába, a fiává fogadta, és megtaníttatta Egyiptom
minden bölcsességére. Az, hogy Mózes most hátat fordított neki annak tűnhetett, hogy nem
tudja őt értékelni, mert a természeti ember nagyon kevéssé képes megérteni a hit működését
szabályzó indítékokat. Az igazság az, hogy a második kőtábla parancsolatai csak annyira
kötelezőek a számunkra, amennyire a betartásuk összhangban van az első kőtábla
parancsolatai iránti engedelmességünkkel. A szent nem fogadhat el kegyet a világ részéről és
nem fejezhet ki hálát iránta, ha az ellentétes az istenfélelemmel és a jó lelkiismeret
fenntartásával.
Soha nem lehetünk kötelességtudók az Istennel szembeni kötelességszegés árán.
Minden kapcsolatunknak utat kell adnia a tiszta lelkiismeret megőrzésének Iránta. Az Ő jogai
mindenek felett valók, ezeket el kell ismerni és reagálni kell rájuk, tekintet nélkül arra, hogy
ennek megcselekvése mennyire ütközik össze a látszólagos kötelezettségeinkkel a
felebarátaink iránt. Egy barát vagy egy rokon befogadhat a házába, és sok kedvességet
mutathat irántam egész héten át, de ez nem jogosítja fel arra, hogy azt követelje: vasárnap is
csatlakozzak hozzá egy mulatságra vagy egy piknikre. „Ha valaki én hozzám jő, és meg nem
gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a
maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” (Lk14:26) A keresztyén nyelvezetének mindig
ennek kell lennie: „nem tudjátok-é, hogy nékem azokban kell foglalatosnak lennem, a melyek
az én Atyámnak dolgai?” (Lk2:49)
A világi megtiszteltetés élvezete önmagában nem bűnös dolog, mert jó emberek éltek
rossz udvarokban is. Dániel világos esete ennek: életének legnagyobb részét magas polgári
beosztásban élte le. Amikor az isteni gondviselés világi vagyont vagy világi tekintélyt adott
nekünk, azokat el kell fogadni és élvezni, de szent gyanakvással és imádságos óvatossággal,
hogy fel ne fuvalkodjunk, emlékezve arra, hogy „Jobb alázatos lélekkel lenni a szelídekkel,
mint zsákmányon osztozni a kevélyekkel” (Péld16:19). De ilyen dolgokat meg kell tagadni,
amikor önmagukban is bűnösek vagy nem tarthatók meg tiszta lelkiismerettel. A lelkiismerete
ellenére tartotta jobbnak Pilátus Krisztus elítélését, mint a császár barátságának elvesztését, s
áll előttünk a Szentírásban, mint utolsó figyelmeztetés: „Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy
kísértetbe ne essetek; mert jóllehet a lélek kész, de a test erőtelen.” (Mt26:41)
Aztán Mózes nagy visszautasítása nemcsak vaskos hálátlanságnak tűnt annak a
szemében, aki felnevelte, hanem menekülésnek is tűnt a gondviselés színe elől. Isten volt az,
Aki oda helyezte, ahol volt: miért kellett hát feladnia ezt az előnyös pozíciót? Ha Mózes a
saját tulajdon értelmére támaszkodott volna és a testi értelem sugallatára hallgatott volna,
akkor találhatott volna sok kifogást arra, hogy ott maradjon, ahol volt. Miért nem maradt ott
és próbálta megreformálni Egyiptomot? Miért nem használta a nagy befolyását a királynál az
elnyomott héberek javára? Ha a fáraó udvarában maradt volna, elkerülhetett volna megannyi
csapást, igen, de a „megjutalmazást” is. Ó, kedves olvasó, a hitetlenség nagyon termékeny,
nagyon hihetően érvel és képes felhozni sok logikus okot arra, hogy miért nem szabad
gyakorolnunk az önmegtagadást!
Mi vitte hát rá Mózest erre a nemes áldozatra? Egy hazafias impulzus? A testvérei
fanatikus szeretete? Nem, őt nem az értelem vagy az érzelmek vezették, hanem „hit által”
utasította vissza, hogy a fáraó lánya fiának nevezzék. A szíve ragaszkodása volt ez az isteni
ígérethez, a ragaszkodás a szemmel nem látható dolgokhoz, a magabiztos várakozás a
jövendő jutalomra. Ó, a hit az, ami beülteti a szívbe a dolgok igazi megbecsülését, ami valódi
fényben láttatja a tárgyakat, s ami felfedezi azok viszonylagos értéktelenségét, amit a szegény
507
világi oly magasra értékel és ami utáni őrült hajszában elveszíti a lelkét. A hit látja az
eljövendő örökkévalóságot, s amikor a hit egészségesen működik, a birtokosa könnyűnek
találja feladni az idő és az érzékek csecsebecséit. Akkor kiált így a szent: „Bizony árnyékként
jár az ember; bizony csak hiába szorgalmatoskodik; rakásra gyűjt, de nem tudja, ki takarítja
be azokat!” (Zsolt39:7)
Milyen valóban figyelemre méltó dolog az, hogy valakinek az egyiptomi udvarban
volt ilyen „hite”! Mózes egy pogány palotában nőtt fel, ahol nem létezett az igaz Isten
ismerete. Sőt, nem volt más, csak bálványimádás, hiábavalóság és világiasság. Igen, Krisztus
egyes juhai furcsa és váratlan helyeken tűnhetnek fel, mindazonáltal a Pásztor megkeresi őket,
s vagy megszabadítja onnan, vagy fenntartja ott őket: „Heródes gondviselőjének” a felesége
(Lk8:3), Néró „udvarának” szentjei (Fil4:22) ennek jeles példái. Micsoda szemléltetése ez „A
te hatalmad pálczáját kinyújtja az Úr Sionból, mondván: Uralkodjál ellenségeid között!”
(Zsolt110:2) Ígének! Bárhogyan is tombolnak az ellenségei, próbálják eltörölni az Ő nevét és
gyökerestől kiszaggatni a királyságát, Krisztus fenntart egy, a kegyelmi kiválasztás szerinti
maradékot még ott is, ahol „a hol a Sátán királyiszéke van” (Jel2:13).
Valaki ennek ellene vetheti: „De Józsefnek is volt hite ugyanúgy, ahogyan Mózesnek,
ám ő ott maradt a haláláig”. A körülmények megváltoztatják az eseteket! Az Ő helyzetük és
feltételeik nem voltak azonosak. „Isten azért támasztotta Józsefet, hogy táplálja a népét
Egyiptomban, ezért az, hogy a palotában lakjon, szükséges volt az őket kedvelő király alatt.
Mózes azonban nem a népének egyiptomi táplálására kapott elhívást, s Egyiptom királya
mostanra az ellenségük lett és keserű rabszolgaságban tartotta őket. Megmaradni a pogány
fejedelem bálványimádó udvarában egy dolog, de megmaradni egy üldöző udvarban, ahol
szükségszerűen neki is segítséget kell nyújtania az üldözésben, más dolog.” (T. Manton)
„Inkább választván az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig
való gyönyörűségét” (25. vers) Ez adja meg nekünk Mózes dicsőséges döntésének pozitív
oldalát. A hitnek egyaránt van pozitív és negatív oldala. Először az elutasítás, majd a
választás, s a sorrend változhatatlan. Léteznie kell „a gonoszt cselekvése megszűnésének”,
mielőtt létezhetne „a jót cselekvésének a megtanulása” (Ézs1:16-17). Léteznie kell „a gonosz
gyűlölésének”, mielőtt létezhetne „a jó szeretete” (Ám5:15). Léteznie kell a bűn
„megvallásának és elhagyásának”, mielőtt létezhetne „a kegyelem” (Péld28:13). A tékozló
fiúnak maga mögött kell hagynia a messzi országot, mielőtt az atyjához mehetne (Lk15). A
bűnösnek el kell hagynia a maga bálványait, mielőtt felvehetné a keresztet és követhetné
Krisztust (Mk10:21). Léteznie kell az Istenhez fordulásnak „a bálványoktól”, mielőtt
létezhetne „az élő és igaz Isten szolgálata” (1Thessz1:9). A szívnek hátat kell fordítania a
világnak, mielőtt befogadhatná Krisztust, mint Urat és Megváltót.
„Mózes feladta a világot, s a becsvágy kínálta tisztesség és nagyság kilátását. A
legcivilizáltabb állam kultúrája elbűvölő volt az elme számára, a kincs és a vagyon hatalmas
vonzerőt gyakorolt. S mindez vajon nem foglal magában mindent, ’ami a világban van’,
mégpedig a leglátványosabb és legvonzóbb módon? De Mózes feladta ezt. Azért, hogy
csatlakozzon a rabszolgák letaposott népéhez, akik egyetlen gazdagsága a láthatatlan Isten
ígérete volt.” (Adolph Saphir) Az ember a választásai által ismerszik meg. Cselekszel
gonoszul kicsiny haszonért? Elkerülöd a kötelességteljesítést holmi csip-csup
kényelmetlenség miatt? Elfordulsz az útról a korholás miatt?
Mózes jobbnak tartotta elszenvedni a bajokat Isten népével, mintsem rövid ideig
élvezni a bűn gyönyöreit. És te? A legnagyobb nyomorúságnak tartotta a bűnben élést. És te?
Itt egy fontos próba: mi bánt jobban téged, a bűn vagy a testi megpróbáltatások? Mi zavar
jobban: a világi veszteségek vagy Isten nemtetszése? Hitvalló keresztyének ezrei
panaszkodnak a fizikai fájdalmaikról és kínjaikról, de milyen ritkán hallunk valakit a bűn és a
halál teste felett nyögdécselni! Amikor testi bajaid vannak, mi a fő vágyad? Megszabadulni a
szenvedéstől vagy az, hogy Isten szentelje meg a szenvedéseidet a lelked javára? Ó, kedves
508
olvasóm, mi a valódi és természetfeletti különbség közted és egy világi ember között? Csak a
hitvallásod az, amiben az értelmeddel hiszel? „Az ördögök is hisznek.”
Igen, a visszautasításunk és a választásunk azonosít minket, s teszi világossá, hogy az
ördög vagy Isten gyermekei vagyunk-e. A kegyes szív tulajdonsága, hogy jobbnak tartja a
legnagyobb fizikai, mentális vagy szociális szenvedést a legkisebb bűnnél: amikor pedig bűnt
követ el, azt megtagadja, megbánja, megvallja és elhagyja. Amikor „szenvedést” mérnek az
üldözők a szentekre, akkor mi szenvedünk el sérelmet, de a „bűnt” Isten ellen követik el! A
„bűn” elválaszt minket Istentől (Ézs59:2), a „szenvedés” közelebb viszi a keresztyént
Istenhez. A „baj” csak a testet érinti, a „bűn” a lelket sebesíti meg. A „baj” Istentől származik
(Zsid12:5-11), de a „bűn” az ördögtől. De semmi más, csak a valódi, lelki, természetfeletti hit
tartja jobbnak a bajok elszenvedését Isten népével, mint a bűn gyönyöreinek átmeneti
élvezetét.
„A hit fontosságának az apostol által felhozott példái közül semmi sem illik jobban a
céljaihoz, mint az, amit az előzőekben vizsgáltunk. A zsidó keresztyének arra kaptak
felszólítást, hogy váljanak meg egy olyan megtiszteltetéstől, amit minden más méltóságnál
többre szoktak tartani. Őket kiközösítették a hitetlen felebarátaik és megtagadták tőlük az
Ábrahám valódi gyermekei megnevezést. A hitetlen polgártársaik gazdagságnak és
tiszteletnek örvendtek. A kicsiny nyáj, ami belőlük állt, elhívást kapott a csatlakozásra a
szenvedésteljes bajokhoz és korholásokhoz. Nézzük meg Mózest. Higgy, ahogyan Mózes hitt,
és könnyűnek találod majd úgy ítélni, választani és cselekedni, mint Mózes tette. Ha hiszed,
amit Krisztus világosan kijelentett, hogy ’az Ő Atyja jótetszése odaadni’ a kicsiny nyájának,
miután sok megpróbáltatáson mennek keresztül, ’az országot’, ha meg vagy arról győződve,
hogy a kijelentésének megfelelően az elnyomóikat ’végre utoléri a harag’, akkor nem
vonakodsz majd teljesen elszakadni a hitetlen polgártársaidtól.
Az igeszakasz gyakorlati jelentősége nem korlátozódik a zsidó megtértekre, vagy a
régi korok keresztyénjeire. Minden országban és minden korban hirdeti Jézus: ’Ha valaki jőni
akar én utánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem’. A
mostani világ ereje csak ’az eljövendő világ erejével’ győzhető le, s ahogyan az első ereje az
érzékeken keresztül munkálkodik az elmében, úgy a másodiké egyedül a hit által teszi
ugyanezt. Egyesek lehetetlennek találják megtenni, amit a keresztyénség áldozatai
követelnek, mivel nincs hitük. Ezeket pedig meg kell tennie, mert a keresztyénségünk
egyébként csak egy megnevezés, a hitünk csak színlelés, a reményünk pedig megtévesztés.”
(John Brown)
Mózes hite
Zsid11:25-26
25. Inkább választván az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek

ideig-óráig való gyönyörűségét;
26. Égyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartván Krisztus gyalázatát, mert
a megjutalmazásra tekintett.
„A példaként itt állított illető, Mózes itt egyike azoknak, akik hit által éltek. S kiváló,
az apostol céljának nagyon megfelelő, főleg a héberekkel folytatott ügyeleti során, mégpedig
különböző okokból- 1. A személye miatt. Soha senki nem volt az ókorban, aki jobban
kimutatta volna a gondviselést a születésével, a taníttatásával és a cselekedeteivel, mint ő.
Ezért a hírneve mind akkor, mind az utána következő korokban nagyon nagy volt. A
cselekedeteiről és a bölcsességéről szóló beszámolók és azok megbecsülése híres volt a Föld
minden nemzete előtt. Ez a személy hit által élt és munkálkodott és tette meg mindazt, ami
509
tett. 2. A nagy munkája miatt, ami az egyház megváltásának előképe volt. A munka
önmagában is oly hatalmas volt, hogy Isten is annak mondta és kijelentette, hogy soha semmi
hasonlót nem tettek korábban a Földön (5Móz4:32-34). Még nagyobb abban a vonatkozásban,
ami az egyháznak a Jézus Krisztus által történő örök megváltását illette. 3. A hivatala miatt. Ő
volt a törvényadó, amiből világos, hogy a törvény nem ellentétes a hittel, látva, hogy maga a
törvényadó is hit által élt.” (John Owen)
A Szentlélek által a hitnek a Zsid11-ben közreadott minden egyes példája annak a lelki
kegyelemnek megkülönböztető jellemzőjét vagy gyümölcsét tárja elénk. A hit, ami itt van
leírva, az üdvözítő hit, mely nélkül Isten egyetlen embert sem fogad el (lásd 6. vers). Igaz,
hogy a keresztyének nem egyforma mértékét kapják a hitnek, s nem is egyformán mutatják ki
azt. A virágok sem egyforma színárnyalatúak, s nem is egyformán illatosak, de mégis minden
változatosság határozottan eltér a gyomoktól! Nem minden szent kapott felszólítást
bárkaépítésre, a fiának feláldozására, vagy a palota elhagyására. Mégis, minden megújult
lélek szívében és életében benne van az, ami világosan megkülönbözteti őt azoktól, akik
holtak a vétkekben és a bűnökben, s ami világosan magán hordozza a természetfeletti jegyeit
– ott van az illetőben az, amit a természet nem hoz létre és nem is képes létrehozni.
Miközben igaz, hogy nagyon kevés keresztyén kap felszólítást a palota elhagyására,
mégis, mindenki, aki keresztyénné lesz, megkapja a felszólítást a világ elhagyására: nem
fizikailag, hanem erkölcsileg. Isten nem parancsolja meg nekünk, hogy legyünk remetékké,
vagy lépjünk be egy szerzetesrendbe vagy vonuljunk be egy kolostorba, mert azok csak az
elkülönülés igazságának az ördög általi megrontásai. Ahhoz viszont ragaszkodik, hogy a
bűnös elvesse a világi bálványokat, forduljon el annak hiábavaló gyönyöreitől, szűnjön meg a
gonosz útjait járni és az odafelvalókkal törődjön. A Szentírás tévedhetetlenül világos ebben a
dologban, kijelentve: „nem tudjátok-é, hogy a világ barátsága ellenségeskedés az Istennel?”
(Jak4:4) Az, amibe Mózes engedett betekintést ebben az igeszakaszban nem volt más, mint a
hiábavaló és elpusztuló világ szív általi megtagadása, és az Őt megillető hely megadása
Istennek az érzelmekben.
Az előző szakaszban láttuk, miképpen adta fel Mózes önként a nemesi pozícióját a
fáraó udvarában és tartotta jobbnak a közösséget Isten megvetett és szenvedő népével. Ebben
áldott előképe volt annak, Aki gazdag volt, de a mi kedvünkért szegénnyé lett, Aki otthagyta a
menny dicsőségét és egy jászolban jött a világra, Aki félretette a nemesi díszruháját és szolgai
formát öltött Magára. S kedves olvasóm, az Ő népe is eleve elrendeltetett arra, hogy az Ő
képmására „változzon el” (Rm8:29). Példát hagyott nekik, s nem vezet más út a mennybe,
csak ”az Ő követése”, lásd Jn10:4! Létezik valódi és gyakorlati egység a Fő és az Ő titokzatos
Testének a tagjai között, s ez a gyakorlati egység az önfeláldozásban rejlik. Amíg nem az
önfeláldozás alapelve irányítja a szívem, addig nem vagyok keresztyén!
A mennyben vezető út „keskeny” és a bejárata „szűk”, s csak kevesen találják az meg
(Mt7:13-14). Mivel az út „keskeny”, s ellentétes a test és a vér hajlamaival, Krisztus azt
parancsolja, hogy mielőtt nekivágunk, „üljünk le és számoljuk össze a költségeket”
(Lk14:31). A költség túlontúl hatalmas azoknak, akik soha nem rendelkeztek a kegyelemnek a
bennünk kimunkált csodájával, mert magában foglalja a jobb kéz levágását és a jobb szem
kitolását (Mt5:29-30) – ezért kérdezi az 1Pt4:18: „És ha az igaz is alig tartatik meg, hová lesz
az istentelen és bűnös?” Valóban csak nagyon kevesen akarják megfizetni Mózeshez
hasonlóan a költségeket. Ó, jaj, a túlnyomó többség még a keresztyénségben is olyanok, mint
Ézsau (Zsid12:16) vagy a gadarénusok (Mk5:14-15): jobbnak látják belemerülni a testiségbe,
semmint megtagadni azt.
Az üdvösség nehézségét vagy a kapu „szorosságát” és az életre vezető út
„keskenységét” látványosa bemutatták előre azok a csábító kísértések és testi akadályok,
amiket Mózesnek le kellett győznie. Mint arra rámutattunk az előző részben, a nemes döntése
nemcsak a fáraó palotájának hátrahagyását, a nevelőanyja iránti látszólagos hálátlanságát, a
510
József által mutatott példa figyelmen kívül hagyását foglalta magában, hanem osztozást is a
megvetett nép sorsában, minden kényelmetlenség és nehézség eltűrését a pusztai vándorlásuk
során és nemcsak a korábbi társai megvetésének kiváltását, de maguk a héberek
zúgolódásainak és kritizálásának elviselését is. Ó, kedves olvasó, a választás, amit Mózes tett,
teljesen ellentétes volt testtel és vérrel, s csak a benne munkálkodó isteni kegyelem
csodájának alapján lehet számot adni róla. Ahogy Urunk kijelentette: „Embereknél ez
lehetetlen, de Istennél minden lehetséges.” (Mt19:26)
A fentiekből elmondottak alapján tévedhetetlenül bizonyos, hogy amilyen nagy a
távolság ég és föld között, olyan nagy a távolság a bibliai „megtérés”, valamint ama
„megtérés” között, ami mag az ügynevezett „gyülekezetek” nagy többségében folyik
manapság! A valódi és üdvözítő megtérés radikális és forradalmi megtapasztalás. Sokkalta
több, mint felvenni egy szilárd hitvallást, hinni abban, amit a Biblia mond Krisztusról vagy
csatlakozni valamilyen vallásos gyülekezethez. Ez olyasvalami, ami leüti az ember gyökereit,
s arra indítja őt, hogy feltétel nélkül megadja magát Isten követelményeinek, s ettől csak arra
törekedjen, hogy a kedvében járjon és Őt dicsőítse. Ez szükségszerűen magában foglalja a
teljes elszakadást a világtól és a korábbi életmódjától. Más szóval, „Azért ha valaki
Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.” (2Kor5:17)
mondják,” (24. vers) Ennek a versnek az első két szava kellő magyarázatot ad Mózes nemes
viselkedésére. Az Isten-adta hit valami jobbal van elfoglalva, mint a látás és az értelem dolgai,
ezért veszi észre világosan a világi nagyság és tisztesség teljes hiábavalóságát. A hitnek
Istennel van dolga, s amikor az elme valóban Őrá irányul, akkor sem vagyon, sem a földi
gyönyörök nem lehetnek vonzók, még kevésbé rabul ejtők. A hit a felülről jövő személyes
kijelentésre támaszkodik és annak engedelmeskedik, mert „a hit hallásból van, a hallás pedig
Isten Ígéje által” (Rm8:17). Mózes „hallott”, Mózes „hitt”, Mózes annak megfelelően
cselekedett, amit Istentől hallott.
„Inkább választván az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig
való gyönyörűségét” (25. vers). Igen, mindegyikünknek választania kell élet és halál
(5Móz30:15), a bűn és a szentség, a világ és Krisztus, az Isten gyermekeivel fennálló
közösség és az ördög gyermekeivel fennálló közösség között. Amikor Mózes az izraelita
pártjára állt az egyiptomival szemben (2Mó2), akkor világosan kijelentette, hogy az előbbit
tartotta többre az utóbbival szemben, Isten ígéretei sokkal többet jelentettek a számára a földi
udvari hírnévnél vagy luxusnál. S bár abban az időben Ábrahám magva rendkívül alantas
helyzetben volt, Mózes mégis tudta, hogy Isten ígéretei, amiket a pátriárkáknak tett, nem
hiúsulhatnak meg.
Ezt tényleg hit volt: akarattal lemondani a vonzó kilátásokról, amik a Nílus földjén
tárultak elé, s akarattal jobbnak tartani a nélkülözés útját. Amit „hallott” Istentől, az oly nagy,
oly dicsőséges dolog volt a számára, hogy miután gondosan mérlegelte a kettőt, Mózes
elvetette az anyagi gyarapodást a lelki gazdagságért: messze nagyobb tisztességnek tartotta
Ábrahám gyermekének lenni, mint a fáraó lánya fiának neveztetni. Gondolkodhatott volna
úgy is, hogy „egy megfogott madár jobb a bokorban levő kettőnél”, s „kihozhatta volna a
legtöbbet a (pillanatnyi) lehetőségből”, semhogy a szívét a láthatatlan jövő felé fordítsa, de a
lélek legyőzte a testet. Ó, mennyire kell imádkoznunk a kegyelemért, hogy tegye lehetővé a
számunkra „a kiváló dolgok helyeslését”, hogy lehessünk „tiszták és botlás nélkül valók a
Krisztusnak napjára” (Fil1:10).
Alaposan meg kell jegyezni, hogy Mózes nem azért választotta az együtt szenvedést a
héberekkel, mert az ő, hanem mert Isten népe voltak. „A választásának tárgya Isten volt, az,
Aki kiválasztotta az atyáikat, Aki kijelentette nekik az Ő igazságát és kegyelmét, s azt
parancsolta nekik, hogy járjanak Előtte félelem nélkül. Az Istent, Aki nem szégyellte, hogy az
Istenüknek nevezték, s Akinek odaszánták még csecsemőkorában.” (Adolph Saphir).
511
Figyeljük meg, hogy a közösség „Isten népével” szükségszerűen magában foglalja ebben
vagy abban a formában az „együttnyomorgást”. Igen, Isten azt rendelte, hogy „sok
háborúságon által kell nékünk az Isten országába bemennünk” (Csel14:22), s kijelenti, hogy
„mindazok is, a kik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak” (2Tim3:12).
De miért kell így lennie? Miért nem jelölt ki Isten könnyebb utat vagy élvezetesebb sorsot az
Ő nagyon kegyeltjeinek, miközben átmennek ezen a világon? Megadunk egy-két választ a sok
lehetséges, erre a kérdésre adhatók közül.
Isten azt rendelte, hogy a népének általános állapota a Földön a megpróbáltatások, az
ellenszegülés és az üldöztetés állapota legyen. Először is azért, hogy lelki szorgalomra
serkentse őket. Megmondta nekik az Ígéjében: „ez nem a nyugalomnak helye” (Mik2:10),
mindazonáltal meg van bennünk a hajlam az itteni letelepedésre. Isten újra és újra azt
parancsolja, hogy ügyeljünk és imádkozzunk, legyünk józanok és éberek, óvatosak és aktívok,
de a buzdításai gyakran találnak süket fülekre. Az „okos szüzek” ugyanúgy elszenderedtek és
aludtak, mint a „bolondok”, s szükségük volt a felébresztésre, mert nem hallanának meg olyan
hívásokat, mint amilyenekkel a Rm13:11-ben, az Ef5:14-ben stb. találkozunk. Az ellenséget
használtja arra, hogy felrázzon minket. Másodszor, hogy elszakítson minket a világtól, mert
még mindig van bennünk olyasvalami, ami a világot szereti. Isten az Ő kegyelmében gyakran
ezt felkavarva indít bennünket gyűlöletre. Harmadszor, hogy még jobban elváltozzunk
Krisztus képmására: a Fő elviselte a bűnösök ellenszegülését Önmagával szemben, s a Teste
is arra kapott felszólítást, hogy legyen „közösségben Vele a szenvedésekben”.
A „bűn gyönyörűsége” a 25. versben közvetlen utalás a fáraó udvarának gazdagságára
és méltóságára, amit Mózes nem élvezhetett tovább anélkül, hogy ne vált volna hűtlenné
Istenhez és az Ő népéhez. Tovább élni a palotában Jahve és az Ábrahám magvával között
szövetsége megvetését jelentette volna. Ez a saját előmenetelének és könnyedségének többre
tartását jelentette volna a népe megszabadításával szemben: úgy viselkedett volna, mint egy
világi ember, nem pedig mint egy idegen és vándor ezen a színpadon, s ami még rosszabb,
egyetértett volna a fáraónak a héberekkel szemben tanúsított kemény bánásmódjával. Sőt,
ellenállni a Lélek szívbeli ösztönzésének bűn lett volna. Ez megmutatja nekünk, hogy a
dolgok, amik önmagukban nem bűnösök, azokká válnak, ha azokat rossz időben élvezzük.
Minden dolog szép a maga idejében: „ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek” (Préd3:4).
A most kimondott alapelvnek nagy a gyakorlati jelentősége. Az anyagi dolgok
csapdákká válnak, ha mértéktelenül használjuk azokat. Isten engedélyt adott az evilági dolgok
„használatára”, de megtiltotta a „visszaélést” velük (1Kor7:31). Az átmeneti áldások átkokká
válnak, ha megengedjük, hogy a kötelességteljesítés közben akadályozzanak. Minden
társaságtól el kell szakadnunk, ha azok eltérítenek minket a szentekkel való közösségtől. A
személyes könnyedséget és vigaszt félre kell tenni, amikor a testvéreink „bántalmazást
szenvednek” és segítő kézre van szükségük. Ó, jaj, csak Isten tudja, hány hitvalló keresztyén
élvezte tovább az élet luxusát, miközben közülük ezrek voltak híjával még egyes
életszükségleti cikkeknek is!
Minden, ami elszakít a valódi kegyességtől benne foglaltatik a „bűn gyönyörűségei”
kifejezésben. Az átmeneti kegyelmet Isten iránti hálával kell élvezni, de csak oly mértékben
és addig, amennyire ezek elősegítik a Krisztus által ránk hagyott példa valódi követését. Ó,
jaj, milyen sokan keresik a boldogságukat inkább a test, mintsem a Lélek dolgaiban! A
Szentírás mondja: „Jobb a kevés az Úrnak félelmével, mint a temérdek kincs, a hol háborúság
van” (Péld15:16), de milyen kevesen hisznek ebben! Jegyezd meg jól, kedves olvasó, a „bűn
gyönyörűségei” csak „átmenetiek”, s komolyan rövid ideig tartanak: vagy gyors megtérésben,
vagy gyors romlásban érnek véget. Mennyire áldott ennek a Zsolt 16:11-ben bemutatott
ellentéte: „a te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké”. A szívem vajon ezekre irányul? Ha
igen, akkor a fő gondom napról napra az, hogy az egyedül ezekhez vezető utat járhassam.
512
„Égyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartván Krisztus gyalázatát, mert a
megjutalmazásra tekintett.” (26. vers) Itt a Szentlélek megemlíti Mózes világ iránti
megvetésének harmadik példáját: első s tisztességének (24. vers) a második a gyönyöreinek
(25. vers), itt pedig a gazdagságának a megvetése. Figyeljük meg a hangsúlyos fokozatosságot
Mózes döntésében, amire a három ige utal. Először „tiltakozott” az ellen, hogy továbbra is az
egyiptomi hercegnő fogadott fiának ismerjék el. Másodszor, „kiválasztotta”, azaz
szándékosan úgy döntött, hogy ez után Isten megvetett és szenvedő népe közül valónak
tartsák és osztozzon a sorsukban. Harmadszor, „többre becsülte” az ezzel járó gyalázatot, mint
sokkal értékesebbet annál, amiről lemondott és megtagadott. Ugyanazt a görög szót a 11. vers
az „ítélte meg” (Károlinál: tartotta – a ford.) adja vissza, kimutatva, hogy nem elhamarkodott
döntés volt ez, amibe sietősen beleugrott, hanem az elméje és a szíve felnőtt döntése. Valaki a
három igét a Mk4:18-cal hasonlította össze: „először füvet, azután kalászt, azután teljes buzát
a kalászban”.
Ez a 26. vers a megerősítése a 24. és 25. versekben foglaltaknak, s hirdeti mind Mózes
választásának értelmes voltát, mind a lelki vonzalom hevességét, ami arra indította őt. A
döntés, amit meghozott, nem vonakodva tett és kierőszakolt volt, hanem készséges és
örömteli. Nemcsak észrevette, hogy önmaga azonosítása a héberekkel a kötelessége, így „a
legjobbat kell kihoznia a rossz dologból” és elviselnie az ezzel járó nehézségeket, hanem
örömmel választotta ugyanazt a Krisztust, Aki végtelenül többet jelentett a számára, mint
mindaz, amit Egyiptomban találhatott. Kedves olvasó, az önmegtagadás és a kereszt felvétele
olyasvalami, amit fogcsikorgatva teszel meg, vagy „a Krisztus szeretete” (2Kor5:14) az, ami
erre késztet? Képes vagy a magad mértékének megfelelően elmondani az apostollal együtt:
„Annakokáért gyönyörködöm az erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban,
üldözésekben és szorongattatásokban Krisztusért” (2Kor12:10)?
Mit jelent itt a „Krisztus gyalázata”? A Megváltó csak sok évszázad elteltével született
meg, de azok, akiket az Atya Neki adott a világ megteremtése előtt Ábeltől kezdve jól
ismerték Őt: lásd Jn8:56. Krisztus már létezett, mielőtt megszületett volna a szűztől: olvassuk,
hogy Izrael „megkísértette Krisztust” a pusztaságban (1Kor10:9). Krisztus a kezdetektől
fogva az egyház Feje volt, a Maga Személyében vezette a népét, s jelen volt közöttük „a
szövetség Angyala” néven. Az érdeklődő olvasó elmélkedjen alaposan a 2Móz23:20-22
kifejezésein, s akkor világos lesz a számára, hogy itt nem teremtett „angyalról” van szó. Azaz,
bármit szenvedett is el a nép, az „Krisztus gyalázata” volt, Aki a védelmébe vette őket.
Közösség volt Krisztus és a népe között, ugyanolyan valóságos és bensőséges, mint az az
egység és közösség, ami manapság áll fenn Közte és a népe között: mérlegeljük alaposan az
Ézs63:9-et, a Zak2:8-at és vessük össze a Csel9:4-gyel és a Mt25:34-gyel, s akkor majd
világos bizonyítékáét kapjuk ennek.
„Krisztus gyalázata” tehát először is jelzi, hogy Krisztus személyesen azonosult az Ő
népével. Másodszor misztikusan vonatkozik Krisztusra. Az Ő megváltottjai egyek vele a
megaláztatásban és az üldöztetésben. „Krisztust és az egyházat a kezdetektől fogva egyetlen
misztikus Testnek tekintették, így amin az egyik ment keresztül, azt a másik is
megtapasztalta.” (John Owen) A házasságban a feleség felveszi a férje nevét és státuszát, mert
„egy testté” lesznek: hasonlóképpen az egyházat is nevezik „Krisztusnak” (1Kor12:12),
Gal3:16, a Vele való egysége és közössége, valamint a közöttük fennálló hasonlóság és
szimpátia miatt. S ez az áldott titok nem is volt elrejtve, ahogyan azt tévesen állítják a modern
„diszpenzácionalisták” az ószövetségi szentekről, mint azt a Jer23:3 és a Jer33:16
összehasonlítása világosan kimutatja. Mózes Istentől „hallotta”, hogy a héberek az Ő népe, s a
„kegyelmi választás szerinti maradék” közöttük „Krisztus örököstársainak rendeltettek”.
Miután elhitte, amit hallott, önként és örömmel döntött úgy, hogy osztozik a sorsukban.
Az, hogy Krisztus misztikus testéről, az egyházról van itt szó a Zsid11:26-ban, mert a
Fő és a Test soha el nem választható, bár vizsgálható külön-külön, elegendően világos az
513
előző mondatok alapos összehasonlításából. A 25. és 26. versek nyilvánvalóan párhuzamosak
és egymást magyarázzák. Az előbbiben azt olvassuk, hogy Mózes „inkább választotta az Isten
népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét”. Azaz, itt
hármas a párhuzam: a 26. vers „gyalázata” összhangban van a 25. vers „együtt-
nyomorgásával” és az magyarázza meg, a 26. vers „Krisztusa” megfelel „Isten népének” a 25.
versben és az határozza meg a jelentését, s „Egyiptom gazdagsága” ellensúlyozza és
magyarázza „a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét”.
„Mert a megjutalmazásra tekintett.” Ez volt az, ami megerősítette és támogatta Mózes
hitét. Soha nem hagyta volna el a palota tisztességét és kényelmét, ha a szíve nem kötődött
volna az örökkévaló ellentételezéshez. A hit felfogja, hogy a lelkiismeret békessége jobb,
mint a kövér bankszámla, az Istennel való közösséget végtelenül többre kell tartani, a földi
udvar kegyeinél. Mózes tudta, hogy nem lesz vesztes ezzel a választással: a hit látja, hogy
semmi sincs elveszve, amit magunk mögött hagyunk Krisztus kedvéért. Mózes kitörölték az
egyiptomi feljegyzésekből, de előkelő helyet kapott a Szentírás hervadhatatlan lapjain. Látjuk
itt a hatalmas különbséget a világiak és a szentek között: az előbbiek látással becsülik fel a
dolgokat, az utóbbiak hittel; az előbbiek a romlott értelem és testi érzékek színes szemüvegén
át, az utóbbiak Isten Ígéjének fényében. S csodálkoznak egymáson: a világi őrültnek véli az
igazi keresztyént, a keresztyén tudja, hogy a szegény világi lelkileg bolond.
Mózes szíve valami áldottabbra irányult, mint az általa hátrahagyott veszendő dolgok.
A „tekintett” összetett szó a görögben, s tulajdonképpen azt jelenti: az egyik dologról a
másikra nézni: ő az idő dolgairól az örökkévalóság dolgaira nézett, mert „a hit pedig a
reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés”, v. ö. 2Kor4:17.
Ez a hit egyik nagy tulajdonsága: gyakori és bizakodó elmélkedés az örök élet ígéretén, amit
örökké kell megélnünk, miután itt hagytuk a bűnnek ezt a színpadját. A hit észreveszi a
módot, mely szerint a „megtartás” az „elvesztés” (Mt16:25), hogy a mostani önmegtagadás
meggazdagodással lesz megtisztelve, tudva, hogy ha most együtt szenvedünk Krisztussal,
akkor „vele együtt is dicsőülünk meg” (Rm8:17). Mennyire elítéli ez sokak gyakorlatát, akik
egész életüket a világ kapzsi űzésével töltik, nem törődve Istennel vagy a saját örökkévaló
érdekeikkel, hanem úgy gondolják, hogy ha majd az utolsó leheletükkel hívják Őt segítségül,
minden jól fog alakulni. Az efféle emberek rettenetesen becsapják magukat, amikor nem
látják, hogy az örök élet „jutalom”, lásd Lk1:74-75: a jócselekedetekben kell munkálkodnunk
ebben az életben.
Azt, amire Mózes „tekintett”, itt „megjutalmazásnak” nevezi. Ez Istennek a mindenre
elégséges jelenléte a népével most (1Móz15:1), s az örök dicsőség nagy és végső jutalma,
amit Isten ad és az Ő népe kap ellentételezésként minden szenvedésükért. Ez az egyik olyan
újszövetségi igeszakasz, ami bizonyítja, hogy az ószövetségi szentek sokkal világosabban
értették a megváltottak jövőbeli állapotát, mint azt általában feltételezik. Mert a
jócselekedetek jutalmáról lásd Zsid6:9, a türeleméről lásd Zsid6:12, a szenvedésekéről lásd
Zsid10:34. A menny „jutalomnak” nevezése semmiképpen sem jelent bárminemű érdemet az
ember részéről, hanem Isten túláradó kedvességére utal, Aki nem hagyja, hogy bármi, amit
tettek vagy eltűrtek Krisztus kedvéért, ellentételezés nélkül maradjon. Azért nevei
„jutalomnak”, hogy bátorítson az engedelmességre (Zsolt19:11) és csalogassa a szívünket
(Mt5:12). Az, hogy egy ajándék lehet „jutalom”, világosan kiderül a Kol3:24-ből. Azért is
nevezi „jutalomnak”, mert ez a Lélek Istennek köszönhető munkája a népében és rajtuk
keresztül. Mivel az örök dicsőség a „jutalom”, legyünk türelmesek a jelenlegi szenvedések
során: Rm8:18. A mennyre, mint jutalomra tekinteni nem úgy törvényes, hogy ez legyen a
legfőbb vagy egyetlen indíték (mert az az önzés vallása lenne), hanem a hit várakozásaként
kell azt megtenni, v. ö. Fil3:8-14. A jutalom „ingyenes, amit Isten kapcsolt a hithez és az
engedelmességhez, de nem azok által kiérdemelt vagy megszolgált, hanem csalhatatlanul
azokhoz kapcsolt a szuverén nagylelkűségből.” (John Owen)
514
Mózes hite
Zsid11:26-27
26. Égyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartván Krisztus gyalázatát, mert

a megjutalmazásra tekintett.
27. Hit által hagyta oda Égyiptomot, nem félvén a király haragjától; mert erős
szívű volt, mintha látta volna a láthatatlant.
Az utolsó két szakaszunkban (a Zsid11:24-26-ról) látványos példáját láttuk a hit

erejének, amivel felülemelkedik a világ tisztessége, gazdagsága és gyönyörei fölé. Most azt
kell megnéznünk, miképpen teszi ezt meg a világ rettentéseivel. A hit nemcsak az érzéki
örömök fölé emeli a szívet, de meg is szabadítja az ember félelmétől. A hit és a félelem
egymás ellentétjei, de mégis, furcsa kimondani, gyakran látjuk, amint ugyanabban a kebelben
lakoznak, de az egyik az uralkodó, a másik a szunnyadó. A keresztyén állandó viselkedésének
kell lennie: „Ímé, az Isten az én szabadítóm! bízom és nem félek” (Ézs12:2). De ó, jaj, aminek
lennie kell és ami van, az két nagyon különböző dolog. Mindazonáltal, amikor a hit kegyelme
működik, a nyelvezete ez: „Mikor félnem kellene is, én bízom te benned.” (Zsolt56:4) Így
volt Mózessel is: itt a bátorságáért dicséri.
Mózes hite konkrét működésének fő jellemzője, amit most górcső alá veszünk, a
tartóssága volt. Ami a két utolsó szakaszban felkeltette a figyelmünket, az akkor történt,
amikor a hősünk „felnőtt”. Negyven év telt el azóta, melynek során különféle
megtapasztalásokon és fájdalmas próbákon ment keresztül. De most, amikor már nyolcvan
éves, a hit még mindig aktív benne. A lelki kegyelem arra indította, hogy kiállja az egyiptomi
udvar vonzerejét, feladja a magas megtiszteltetéssel és nagy vagyonnal járó pozíciót, és
osztozzon Isten megvetett népének sorsában. Most pedig azt látjuk, hogy a hit lehetővé tette a
számára, hogy kiállja a király haragját. Az Isten-adta hit nemcsak a kísértéseknek áll ellen,
hanem kibírja a próbákat is és elveti, hogy megrémüljön akár a leghalálosabb veszélyektől is.
A hit nemcsak virágzik a Lélek harmatja alatt, de túléli a Sátán támadásainak tüzét is.
Az igazi hit nem keresi az emberek mosolyát, de nem kerüli el a haragos tekintetüket
sem. Ebben radikálisan különbözik a természetes hittől, amivel egyedül rendelkeznek sokan,
akik azt hiszik, hogy Isten gyermekei. Csak tegnap kaptam egy levelet, amiben egy barátom
ezt írta: „Ismerek néhány hitvalló keresztyént, akik azzal dicsekedtek, hogy ha elveszítik a
munkájukat, az egyáltalán nem zavarja őket, mert tudják, hogy minden szükségletük be lesz
töltve. Most azonban, hogy nincs munkájuk, már messze nem annyira magabiztosak, hanem
azon csodálkoznak, miképpen boldogulnak majd a világban.” Így olvasunk a köves talajú
igehallgatóról is. „A mely pedig a köves helyre esett, ez az, a ki hallja az Ígét, és mindjárt
örömmel fogadja; de nincs gyökere benne, hanem csak ideig való; mihelyt pedig nyomorgatás
vagy üldözés támad az Íge miatt, azonnal megbotránkozik.” (Mt13:20.21). Nagyon másként
volt ez Mózesnél.
„Hit által hagyta oda Égyiptomot, nem félvén a király haragjától; mert erős szívű volt,
mintha látta volna a láthatatlant.” Mózes két különböző alkalommal hagyta ott Egyiptomot, s
van némi eltérés az igemagyarázók véleményei között arról, hogy itt melyikről van szó.
Személyesen úgy vélem, csekély vagy semmi kétség sem férhet hozzá, hogy a Szentlélek nem
az elsőre utalt, mert ezt olvassuk: „Mózes pedig megfélemlék és monda: Bizony kitudódott a
dolog. 15. A Faraó is meghallá azt a dolgot és Mózest halálra keresteti vala: de elfuta Mózes
a Faraó elől és lakozék Midián földén.” (2Móz2:14-15) Akkor úgy menekült, mint egy
bűnöző, most Isten népének parancsnokaként lépet elő! Akkor félelemből hagyta el
Egyiptomot, de most „hit által”.
515
Vannak azonban, akik nehézséget látnak abban, hogy itt előbb történik említés arról,
hogy Mózes elhagyta Egyiptomot, mint a húsvét megtartásáról és a vérrel meghintésről a 28.
versben. De ez a nehézség magateremtette dolog, a mostani szövegrészt egyetlen eseményre
korlátozva ahelyett, hogy úgy értenék: Mózes egész viselkedésére vonatkozik. Egyiptom
elhagyása a részéről általános kifejezés, ami magában foglalja a teljes megtagadását a részéről
annak, hogy továbbra is ott éljen és a szilárd elhatározását, hogy eljön onnan. Így azt is, hogy
„nem félt a király haragjától” sem szabad a szívének közvetlenül a kivándorlást követő
állapotára vonatkoztatni, hanem az is magában foglalja az elhatározását és a bátorságát a
fáraóval folytatott tárgyalásai során mindvégig. S itt megint észrevehetjük a hitének
állhatatosságát, ami kiállta a leghevesebb megpróbáltatásokat és szilárd maradt mindvégig.
Így adta az áldott szemléltetését azoknak, „a kiket Isten hatalma őriz hit által az idvességre, a
mely készen van, hogy az utolsó időben nyilvánvalóvá legyen.” (1Pt1:5)
A megtapasztalások, amiken Mózes keresztülment és a próbák, amiknek a hite
alávetetett, nem közönségesek voltak. Először is azt a parancsot kapta, hogy lépjen a fáraó elé
és mondja ezt: „Ezt mondá az Úr, Izráelnek Istene: Bocsásd el az én népemet, hogy ünnepet
üljenek nékem a pusztában.” (2Móz5:1). Vegyük alaposan fontolóra, hogy Mózes negyven
éven át egy pásztor életét élte Midiánban, most pedig hadsereg nélkül, úgy, hogy senki sem
támogatta az egyiptomi udvarból a kérését, meg kellett ismételnie ezt a követelést a gőgös
uralkodó előtt, aki akkoriban a világ legnagyobb birodalma felett uralkodott. Ez a feladat nem
közönséges hitet követelt meg. S nem is találkozott kedvező fogadtatással, helyette ezt
olvassuk: „Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak, és elbocsássam Izráelt? Nem ismerem az
Urat és nem is bocsátom el Izráelt.” (2Móz5:2)
A bálványimádó király nemcsak kerek-perec elutasította Mózes kérésének teljesítését,
de ezt is mondta: „Mózes és Áron! miért vonjátok el a népet az ő munkáitól? menjetek
dolgotokra… Ne adjatok többé polyvát a népnek a téglavetéshez, mint ennekelőtte; hadd
menjenek el ők magok és szedjenek magoknak polyvát.” (2Móz5:4, 7) Még a legkeményebb
ember szíve is beleremeghetett az olyan körülményekbe, mint ezek. S a bajokat még
fokozandó, Izrael főemberei is eljöttek Mózeshez és ezt mondták: „Lásson meg titeket az Úr
és ítéljen meg, kik rossz hírbe kevertetek minket a Faraó előtt és az ő szolgái előtt, fegyvert
adván azok kezébe, hogy megöljenek minket.” Ó, a hitet próbára kell tenni: nem várhat
semmiféle buzdítást vagy segítséget az emberektől, sőt, még a saját testvéreitől sem, hanem
egyedül Isten hatalmában állhat meg.
Utóbb Mózesnek ismét meg kellett jelennie a fáraó előtt, miután Jahve arról
tájékoztatta, hogy „megkeményítette” a szívét, és mondja ezt: „Az Úr, a héberek Istene
küldött engem hozzád, mondván: Bocsásd el az én népemet, hogy szolgáljanak nékem a
pusztában; de ímé mindez ideig meg nem hallgattál. Így szólt az Úr: Erről tudod meg, hogy én
vagyok az Úr: Ímé én megsujtom a vesszővel, a mely kezemben van, a vizet, a mely a
folyóban van, és vérré változik. És a hal, a mely a folyóvízben van, meghal, a folyóvíz pedig
megbüdösödik és irtózni fognak az Égyiptombeliek vizet inni a folyóból.” (2Móz7:16-18).
Nekünk most könnyű a jó végkifejlet ismeretében alábecsülni ennek a próbának a
komolyságát. Próbáljuk meg elképzelni ezt az egész jelenetet. Adott egy jelentéktelen héber,
aki a rabszolgák közé tartozik, s aki mellett nem áll erős „szakszervezet” a követeléseinek
érvényesítéséhez. S ott volt Egyiptom hatalmas uralkodója, akinek emberileg szólva csak egy
szót kellett volna szólnia a hivatalnokainak, s Mózest elkapták, megverték, megkínozták és
megölték volna. De ő „mégsem félt a király haragjától”.
Nem követhetjük Mózes a fáraóval vívott küzdelmének minden szakaszában, hanem
átlépünk a záró jelenethez, A tizedik csapás után a fáraó hívatta Mózest és egyezséget
ajánlott, majd Mózes elutasító válasza után ezt mondta: „Menj el előlem; vigyázz magadra,
hogy többé az én orczámat ne lásd; mert a mely napon az én orczámat látod, meghalsz.”
(2Móz10:28). De Mózes „nem félt a király haragjától”, s bátran bejelentette a végső csapást.
516
Sőt mi több, azt is kijelentette, hogy a szolgáinak hűbéradót kell majd neki fizetniük
(2Móz11:4-8). „Egy vérszomjas zsarnok előtt állt Egyiptom minden hatalmával, azonnali
halállal fenyegetve őt, ha kitart a munkája és a kötelessége mellett, amit Isten bízott rá. Ő
azonban nagyon távol állt attól, hogy megijedjen, vagy a legcsekélyebb mértékben is
elhanyagolja a kötelességét, hogy megvallotta a döntését a folytatásra és halált hirdetett
magára a zsarnokra.” (John Owen)
Miután bekövetkezett a tizedik csapás, Mózes kivezette Izrael gyermekeit arról a
földről, ahol oly sokáig nyögtek a rabszolgaság igájában. „Hit által hagyta oda Égyiptomot,
nem félvén a király haragjától”. Még most sem rettentették meg azok a gondolatok, hogy mit
is tehet egy feldühödött uralkodó, s azoktól a hatalmas seregektől sem félt, amiket az
üldözésükre küldhet majd, hanem Istenre irányítva az elméjét meg volt győződve az isteni
védelemről. Nem engedte meg, hogy a homályos jóslatok elcsüggesszék. De ismét mondjuk:
(a történet végkifejlete ismeretének fényében) mi könnyen alábecsüljük ezt a csodát. Idézzük
fel ismét ezt a képet. Egyrészről ott ez hatalmas nemzet, akik hosszú időn át rabszolgaságban
tartották a hébereket, ezért rendkívül vonakodtak a teljes elengedésüktől. Másrészről ott van a
nép hatalmas tömege benne az asszonyok és a gyermekek ezrei, szervezetlenek,
fegyvertelenek, nem szoktak hozzá az utazáshoz az eléjük táruló hatalmas sivatagban.
Ó, kedves olvasó, nem látszik a számodra ez a helyzet, amit sietősen felvázoltunk,
teljesen reménytelennek? Mózes lelke azonban mégis elszánt maradt, s itt a bátorságáért és az
elhatározottságáért dicséri őt az Íge. Sőt: a fáraónak hatszáz szekere és hatalmas fegyveres
ereje volt, s üldözte őket. Aztán, „A mint közeledék a Faraó, Izráel fiai felemelék szemeiket,
és ímé az Égyiptombeliek nyomukban vannak. És nagyon megfélemlének s az Úrhoz
kiáltának az Izráel fiai. És mondának Mózesnek: Hát nincsenek-é Égyiptomban sírok, hogy
ide a pusztába hoztál minket meghalni? Mit cselekedél velünk, hogy kihoztál minket
Égyiptomból?” (2Móz14:10-11) Ez volt a döntő pillanat, a próbák próbája. Elcsüggedt Mózes
szíve, megrettent most „a király haragjától”? Valóban nem, nagyon távol állt ettől, mert
nyugodtan és magabiztosan mondta a népnek: „Ne féljetek, megálljatok! és nézzétek az Úr
szabadítását, a melyet ma cselekszik veletek; mert a mely Égyiptombelieket ma láttok, azokat
soha többé nem látjátok. Az Úr hadakozik ti érettetek; ti pedig veszteg legyetek.”
(2Móz14:13-14).
Ó, mennyire megszégyeníti Mózes rettenhetetlen bátorsága a mi csip-csup
félelmecskéinket! Sokan „a király haragjánál” sokkal kisebb dolgoktól rettegnek: olyasmiktől,
mint a sötétség és a magány, vagy akár a falevél zörrenése megijeszti őket. Nem kétséges,
hogy az efféle félelmek egyeseknél alkatiak, de a nagy többségnél a rossz lelkiismeret az, ami
még az árnyékoktól is megrettenti őket. A gyengék számára a legjobb a félénkségük
legyőzéséhez Isten jelenléte érzékelésének a művelése, a vétkesek számára pedig a bűneik
megvallása és elhagyása. „Minden istentelen fut, ha senki nem üldözi is; az igazak pedig, mint
az ifjú oroszlán, bátrak.” (Péld28:1) A félelem a bizalmatlanság eredménye, amikor levesszük
a szemünket Istenről, és alaptalanul a nehézségekkel és a bajokkal foglaljuk el magunkat.
S mi volt az, ami lehetővé tette Mózesnek, hogy ennyire szilárdan és bátran
viselkedjen? Mi volt az, ami megszabadította a szívét a király haragjától? A HIT, a lelki,
természetfeletti, Isten-adta, Isten-elevenítette hit. Kedves olvasó, tudsz-e bármit tapasztalatból
erről a hitről? Újból emlékeztetünk: „a hit hallásból van, a hallás pedig Isten Ígéje által”
(Rm10:17). Mózes hallott, meghallott valamit Istentől, s a hite megragadta azt és
megnyugodott rajta. Mit hallott meg? Ezt: „Én veled lészek! és ez lesz a jele, hogy én
küldöttelek téged, hogy mikor kihozod a népet Égyiptomból, ezen a hegyen fogtok szolgálni
az Istennek.” (2Móz3:12) így mondja nekünk is Isten, ha keresztyének vagyunk: „Nem
hagylak el, sem el nem távozom tőled”. Ezért „bízvást mondjuk: Az Úr az én segítségem, nem
félek; ember mit árthat én nékem?” (Zsid13:5-6)
517
Talán valaki megkérdezheti: de vajon nem volt ingadozás Mózes hitében? De igen,
kedves olvasó, mert a mieinkhez hasonló érzelmekkel megáldott ember volt ő is. Azok,
akiknek olyan hitük van, ami ugyanaz marad, felhős és viharos az ég, mint amikor ragyogó és
napsütéses, azok nem mással rendelkeznek, mint természetes és betű szerinti hittel. A lelki és
a természetfeletti hit olyan, amit nem kezdeményezhetünk és nem szólíthatunk fel, hogy
lépjen működésbe, valahányszor csak nekünk tetszik: Isten ültette azt belénk, s egyedül Ő
képes megújítani és működésbe hozni. Amikor Izrael vezetői zúgolódtak Mózes ellen és azzal
vádolták, hogy veszélybe sodorta az életüket (2Móz5:21), akkor azt olvassuk, hogy Mózes
visszatért az Úrhoz és ezt mondta: „Uram, miért engedsz rosszul bánni ezzel a néppel! Miért
küldél engem ide? Mert attól fogva, hogy bemenék a Faraóhoz, hogy a te nevedben szóljak,
rosszabbul bánik e néppel; megszabadítani pedig nem szabadítád meg a te népedet.”
(2Móz5:22-23) Áldott dolog Isten türelmét látni az Ő csüggedő szolgáját illetően, s nézni,
amint megvigasztalta és megszabadította őt: 2Móz6:1-8.
„Hit által hagyta oda Égyiptomot”. A hit biztosítja a szívet arról, hogy
viszonzásképpen jobbat kap bárminél, aminek a feladására Isten szólít fel minket. Nem
számít, mennyire vonzó az érzékek számára, nem számít, mennyire népszerű a barátaink
körében, nem számít mennyire szükségesnek tűnik a családunk érdekében, a hit meg van róla
győződve: Isten nem tűri, hogy vesztesek legyünk: 1Sám2:30. Így hagyta el Ábrahám
Káldeát, s Ruth Moábot (Ruth1:16). Ez egy mód, amivel az igazi hit felismerhető és
megismerhető: ha bálványimádó helyen születtünk és nőttünk fel, ahol tisztességnek,
örömöknek és kincseknek örvendhetünk, de a lelkiismeret kedvéért elhagytuk azt a helyet,
akkor biztosan rendelkezünk lelki hittel. Most kevesektől követeltetik meg az, amit Ábrahám
tett, de mindenkinek kell engedelmeskedni a 2Kor6:14, 17-nek.
Ó, sokan vannak, akik elhagyják Egyiptom (a világ) bűneit és gyönyöreit, de nem
szakadnak el annak vallásától, pedig ez volt a központi dolog a végső próbában, amin Mózes
hitének felül kellett kerekednie. A fáraó újra és újra kompromisszumot keresett, de Mózes
rendíthetetlen szilárdsággal állt a maga talaján. Isten ezt követelte: „Bocsásd el az én népemet,
hogy ünnepet üljenek nékem a pusztában” (2Móz5:1) – teljes elszakadásra van szükség a
világ vallásától. De ez olyasvalami, amit a világ képtelen eltűrni, mert Isten népének
visszavonulása elítéli őket. Ezért látjuk a fáraót ezt mondani: „Menjetek, áldozzatok a ti
Istenteknek ezen a földön.” (2Móz8:25). Mózes azonban nem indult meg: „Háromnapi járó
földre megyünk a pusztába és úgy áldozunk a mi Urunknak Istenünknek, a mint megmondja
nékünk” (2Móz8:27).
Ezután ezt halljuk a fáraótól: „Én elbocsátlak titeket, hogy áldozzatok a ti Uratoknak
Istenteknek a pusztában, csak nagyon messze ne távozzatok” (2Móz8:28). Ez egyenló volt
azzal, mintha ezt mondta volna: „Ha el is határoztátok magatokat erre a szenteskedő
viselkedésre, akkor sincs ok rá, hogy teljes szakítás legyen közöttünk”. Miután pedig az Úr
újabb csapásokkal sújtotta Egyiptomot, a király ismét elküldetett Mózesért és megkérdezte:
„Kik s kik azok, a kik elmennek?” Mózes pedig így válaszolt: „A mi gyermekeinkkel és
véneinkkel megyünk, a mi fiainkkal és leányainkkal, juhainkkal és barmainkkal megyünk”
(2Móz10:8-9). Ám ez túl sok volt a fáraónak, aki így válaszolt: „Nem úgy! menjetek el ti
férfiak és szolgáljatok az Úrnak” (2Móz10:11). Látod kedves olvasó a fáraóban a nagy
ellenségünket, amint igyekszik időt nyerni: „Ha úgy döntöttél, hogy elhagyod a gyülekezetet,
legalább a gyerekeidet hagyd benn a vasárnapi iskolában!” Milyen ravasz az ördög! S
micsoda élő könyv az Íge! Mily teljes mértékben alkalmazkodik a mostani sorsunkhoz és a
szükségleteinkhez!
Még egy kísérletet tett a fáraó, hogy rávegye Mózest: csak részben engedelmeskedjen
Isten parancsainak: „Menjetek el, szolgáljatok az Úrnak, csak juhaitok és barmaitok
maradjanak” (2Móz10:24). Ha ennyire összeférhetetlennek kell lenned, ha ilyen csökönyös
vagy és nem engeded a gyermekeidnek, hogy megmaradjanak a vasárnapi iskolában, akkor
518
legalább az egyháztagságodat tartsd fenn és fizesd a fenntartói járulékot úgy, mint
annakelőtte! Ó, ha Mózes félt volna a király haragjától, akkor engedett volna neki ebben a
dologban. De szilárd maradt és ezt mondta: „Sőt inkább néked kell kezünkbe adnod véres
áldozatra és égő-áldozatra valókat, hogy megáldozzuk a mi Urunknak Istenünknek. És velünk
jőnek a mi barmaink is, egy körömnyi sem marad el, mert azokból veszünk, hogy szolgáljunk
a mi Urunknak Istenünknek” (2Móz10:25-26). Joggal írhatta az apostol: „meg ne csaljon
minket a Sátán: mert jól ismerjük az ő szándékait” (2Kor2:10-11).
Mindaz, ami elénk tárult, benne van ezekben a szavakban: „Hit által hagyta oda
Égyiptomot”, s mindezek „a mi tanulságunkra irattak meg” (Rm15:4). A fáraó által Mózesnek
tett ajánlatok azért, hogy megakadályozza Izraelt Egyiptom teljes elhagyásában az Úr imádása
során, lényegében ugyanazok a kísértések, amiken az Ő népének ma is felül kell kerekednie,
ha teljes mértékben hallgatni akarnak a 2Kor6:14,17-re és engedelmeskedni akarnak annak:
„Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában; mert mi szövetsége van igazságnak és
hamisságnak?... Annakokáért menjetek ki közülök, és szakadjatok el, azt mondja az Úr, és
tisztátalant ne illessetek”. Keresztyén olvasó, keresd a kegyelmet, hogy elnyerhesd Mózes
meg nem alkuvó lelkét. Amikor arra buzdítanak, hogy „Egyiptomban” (azaz a világ fehérre
mosott „gyülekezeteiben”) imádd Istent, mondd, hogy lehetetlen, mert „mi közössége van a
világosságnak a sötétséggel?” Amikor nyomást gyakorolnak rád, hogy hagyd a gyermekeket a
vasárnapi iskolában, ahol azoktól tanulnak, akik nem félik Istent, utasítsd vissza. Amikor
pedig arra szólítanak fel, hogy legalábbis tartsd fenn a tagságodat a Szentlélektől elhagyott
„gyülekezetben” és fizesd legalább az egyházfenntartói járulékot, tagadd meg azt is.
„Nem félvén a király haragjától.” Mózes bátorságát itt három fokban mutatja be
nekünk: nem félt embertől, nem félt az emberek legnagyobbikától, a királytól, s nem félt attól,
ami a leginkább megrettenti az embereket, a király haragjától. „Mint az ifjú oroszlánnak
ordítása, olyan a királynak haragja” (Péld19:12). Az Istenbe vetett hite volt az, ami elűzte ezt
a félelmet. Ahol a hitet gyakorolják, ott még a legnagyobb rettentések sem képesek
megijeszteni a szenteket. S kedves olvasóm, akik „elhagyják Egyiptomot”, s főleg Egyiptom
vallásait, számolhatnak az emberek „haragjával”: senki sem gyűlöl annyira keserűen, nem
cselekszik annyira kegyetlenül, s nem tűnik fel jobban a saját színeiben, mint a világi vallásos
vakbuzgó, amikor a leplezett képmutató kegyessége megmutatkozik Isten gyermekén
keresztül. De ettől a haragtól még kevésbé kell félni, mint a fáraóétól: „Ha Isten velünk,
kicsoda ellenünk?”
„Mert tűrt,53 mintha látta volna a láthatatlant.” Ó, itt a kulcsa mindennek, ami elénk
tárult. Mózes „tűrt”, ami a szíve állapotáról beszél nekünk. „Eltűrte” az egyiptomi udvar
vonzó tisztességét és csábító gyönyöreit, „eltűrte” a fáraó ismételgetett ajánlatait a
megegyezésre, „eltűrte” a rettentéseket, amiket a viselkedése kiválthatott. A bátorsága nem
puszta felvillanás vagy átmeneti hősködés, hanem szilárd és valóságos volt. Ó, mily kevés
látható ebből a hitből és áldott gyümölcséből, a szent bátorságból a szegény, alkorcsosult
keresztyénségben! De hogyan is lehetne másképp, amikor a világiasság mindenfelől
„kioltotta” a Lelket? Bárcsak mi, akik bírjuk a szuverén kegyelmet, s kivonultunk a táboron
kívülre, nagyon féltőn és óvatosan elkerülnénk a Lélek megszomorítását.
A konkrét szó, amit itt a „tűrt” igével fordítanak, nem fordul elő máshol az
Újszövetségben. Az igemagyarázók elmondják, hogy a gyökerének jelentése az erő vagy
bátorság, a gonoszságok kibírása, a határozott és bátor szembenézés a veszélyekkel csüggedés
nélkül, s a kitartás mindvégig. Ez volt a legalkalmasabb szó Mózes elméje szilárdságának
kifejezésére, a hit eme „Egyiptom elhagyására” irányuló munkájában. A nehézségek hosszú
sorával, valamint a király ismételt fenyegetéseivel szembesült, továbbá keresztül kellett
mennie egy hatalmas összecsapáson a saját hitetlen testvéreivel is. De lelki bátorsággal és
53
Károlinál: „erős szívű volt” – a ford.
519
határozottsággal erősítette meg magát, hogy mindvégig kitarthasson a kötelességeinek
teljesítésében. Honnan újult meg az ereje?
„Mert tűrt, mintha látta volna a láthatatlant.” Ó, nem makacs ostobaság vagy
csökönyös pökhendiség volt az, ami kimunkálta Mózesben ezt a határozottságot, hanem az,
hogy a szíve folyamatosan az isteni tökéletességekkel volt elfoglalva. „Folyamatosan
elfoglalva”, mondjuk, mert figyeljük meg alaposan: nem azt olvassuk, hogy „tűrt, mert látta
Őt, Aki láthatatlan”, hanem „mintha látta volt a láthatatlan”, ez pedig folyamatos cselekedet!
Ó, bárcsak képesek lennénk a magunk mértékének megfelelően kimondani: „az Úrra néztem
szüntelen” (Zsolt16:8)! Ez abszolút lényeges, ha a hitet és a bátorságot egészséges állapotban
akarjuk tartani. Semmi más nem teszi lehetővé a számunkra, hogy „tűrjük” az élet súrlódásait
és próbáit, a világ vonzásait és zavaró tényezőit, s a Sátán támadásait.
„Mert tűrt, mintha látta volna a láthatatlant.” „Istent az Íge láthatatlannak mondja
(ahogyan abszolút az) az esszenciája vonatkozásában, és sokszor így is szerepel a
Szentírásban: Rm1:20, Kol1:15, 1Tim1:17. De itt sajátos oka van annak, hogy így nevezi Őt
az Íge. Mózes abban a helyzetben és állapotban volt, s olyasmiket kellett megtennie, hogy
folytonos szüksége volt az isteni erőre és segítségre. De hogy honnan származik ez, azt nem
volt képes meglátni az érzékszerveivel, mert a testi szemei nem láttak jelenlevő segítőt, hiszen
Isten ’láthatatlan’. Ez pedig különleges cselekedetet követel meg az elme részéről, ha
olyasvalakitől várunk segítséget, Aki nem látható. Azaz, hit által látta Őt, Akit nem láthatott a
szemeivel.” (John Owen” Ez a „láthatatlan” szó megmutatja a haszontalanságát (valamint a
bűnét) a képmások megalkotásának Istent bemutatandó, s óva int attól, hogy bármiféle
képmást alkossunk Róla az elménkben bármely látható dolog hasonlatosságára. Bár Isten
láthatatlan, Ő lát minket!
„Mert tűrt, mintha látta volna a láthatatlant.” „Mózes hitének kettős cselekedetéről van
itt szó. 1. Tiszta, konkrét látása és felfogása Istennek a Maga mindenütt jelenlevőségében,
hatalmában és hűségében. 2. Szilárd bizalom Benne a részükről minden időben és minden
alkalommal. Azaz, belenyugodott abba és rá is támaszkodott, hogy Isten mindenütt jelen volt
vele, képes őt megvédeni, s hűséges lesz az ígéreteinek betartásában.” (John Owen) Isten a hit
tulajdonképpeni tárgya, amin a hit alapszik, mert Tőle vár minden jót és Neki ad vissza
minden dicsőséget.
Ó, a hit mindent felülmúló kiválósága! Örökkévaló, láthatatlan, végtelen dolgokat fog
fel. Isten a gondviselése során gyakran tűnik a népével szemben állónak, de a hit tudja, hogy
Ő értük van. Ebben a világban sok próbának és nyomorúságnak vagyunk kitéve, de a hit
tudja, hogy „minden a javukra van az Istent szeretőknek”. Isten gyermekeinek a teste meghal,
eltemetik őket, s visszatérnek a porba, de a hit a dicsőséges feltámadásukra tekint. Ó, a hit
csodálatos hatalma, mellyel fölé emelkedik a látásnak és az érzékelésnek! Igaz, hogy sem a
hit beültetése, sem annak növelése és gyakorlása nem áll a hatalmunkban, mindazonáltal
felelősek vagyunk a hitet elhomályosító és gyengítő dolgok elkerülésére, valamint a hit
táplálására. Milyen kevesen tesznek komoly erőfeszítéseket arra, hogy meglássák „Őt, Aki
láthatatlan”!
Mózes hite
Zsid11:28
28. Hit által rendelte a páskát és a vérnek kiontását, hogy az öldöklő ne illesse az
ő elsőszülötteiket.
Több van itt, a Zsidókhoz írott levél 11. fejezetében Mózesről, mint bárki másról. A
hitének nem kevesebb, mint öt konkrét cselekedetét látjuk feljegyezve. Ennek okát pedig nem
520
kell sokáig keresgélni. Ő volt a törvényadó, s Jézus korának zsidói ezzel dicsekedtek: „Mózes
tanítványai vagyunk” (Jn9:28). A saját cselekedeteik alapjáén igyekeztek elfogadást nyerni
Isten előtt. Azt feltételezték, hogy a külsődleges igazodásuk Mózes rendeleteihez biztosítja
majd a befogadásukat a mennybe, ezért „az Isten igazságát nem ismervén, és az ő tulajdon
igazságukat igyekezvén érvényesíteni, az Isten igazságának nem engedelmeskedtek”
(Rm10:3). E befolyás alatt nőttek fel a megtért zsidók, s ezért sulykolta nekik a Szentlélek a
tényt, hogy hit, és nem a törvénykező lélek által élt és munkálkodott az ősük.
Mózes hitének konkrét cselekedete, amit most veszünk górcső alá, különösen illett a
Lélek itteni céljához: bemutatta a Bárányba vetett bizalmát és bizonyságot tett arról, milyen
sokra értékelte az elhintett vért. A húsvét ünnepének bevezetésével és megtartásával az
Izraeliták vezetője olyan példát mutatott, amit nem lehetett végzetes következmények nélkül
figyelmen kívül hagyni. Teljes mértékben cáfolta azt a szörnyű tévedést, miszerint meg lehet
menekülni Isten haragjától a teremtmény bármiféle teljesítménye következtében. Ez ugyanis
hatékonyan elzárja a bűnöst Krisztustól, mint az egyetlen reménységétől. Jegyezzük meg jól,
hogy a „húsvét” volt az Izraelnek adott első rendelet.
Milyen látványos dolog látni, hogy maga a törvényadó hirdeti az igeszakaszunkban
feljegyzett tetteivel: „Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten
ajándéka ez; nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék.” (Ef2:8-9). Mily nagy tehát a
tudatlanság, ami azt feltételezi, hogy az üdvösség kegyelem által a keresztyén korszakra
korlátozódik, mintha Istennek több módszere is lenne a bűnösök megváltására! Nem, kedves
olvasó, az emberi történelem elejétől a végéig Ádám mindegyik bukott leszármazottja, aki
belép a mennybe, a szuverén kegyelemnek köszönheti azt, ami a hit kijelölt csatornáján árad
rá, teljesen függetlenül az összes tettétől, legyenek azok vallásos vagy nem vallásos
cselekedetek, mielőtt először Krisztusba vetné a bizalmát. Ábel így üdvözült: Zsid11:4. Noé
„kegyelmet talála az Úr előtt”: 1Móz6:8. Ábrahám „hitt pedig az Istennek, és tulajdoníttaték
az ő néki igazságul”: Rm4:3. S Izrael gyermekei is azért menekültek meg a halál angyalától,
mert a bárány vére alatt találtak menedéket.
Az, amit most vizsgálunk, Mózes itt a Zsid11-ben feljegyzett hite cselekedeteinek
megfelelő és áldott csúcsát jelenti. Az, hogy visszautasította, hogy a fáraó lánya fiának
nevezzék, s inkább az Isten népével való együttes nyomorgást választotta a bűn örömeinek
átmeneti élvezete helyett, hogy Krisztus gyalázatát nagyobb gazdagságnak tartotta Egyiptom
kincseinél, s hogy elhagyta Egyiptomot – minden lelkileg hiábavaló lett volna, ami az
üdvösségét illeti, ha mindezeket nem követte volna a bárányba és a vérének hatékonyságába
vetett hit. Nem elég elfordulni a világtól: oda is kell fordulni Istenhez. A bűn elhagyása sem
elégséges: Krisztust is meg kell ragadni. Konkrétan erről van szó a mostani igeszakaszban.
Nagyon fontos, hogy a legalaposabb figyelmet fordítsuk a Zsid11:24-28-ben leírt
igazságra. Ha ezt megtesszük, akkor a legtöbb modern „evangelizáció” fogyatékossága
azonnal megmutatkozik. A húsvét megtartása a vér elhintése nem az első dolog, ami fel van
jegyezve Mózesről! Senki emberfia nem képes helyesen értékelni Krisztus vérét, amíg a szíve
még mindig a világba van bebugyolálva, s ha arra hívják és buzdítják, hogy abba vesse a
bizalmát, az ugyanaz, mint gyöngyöket szórni a disznók elé. Senki emberfia nem képes
üdvözítő módon hinni Krisztusban, miközben úgy határoz, hogy „ideig-óráig a bűn örömeit
élvezi”. A megtérés megelőzi a hitet (Mk1:15, Csel20:21), s a megtérés a megszomorodás a
bűn felett, a bűn gyűlölete, s az elfordulás a bűntől: ahol pedig nincs igazi megtérés, ott nem
lehetséges „a bűnök bocsánata” (Mk1:4). Minden olvasó, aki ezt a szakasz olvassa, mérlegelje
gondosan mindazt, ami Mózesről fel van jegyezve, s hűségesen tanítsa a gyülekezetét arra,
hogy a szív különböző, a Zsid11:24-27-ben feljegyzett gyakorlatainak meg kell előzniük a 28.
versben feljegyzetteket.
Valóban szánalmas, hogy az igazság most bemutatott alapvető összetevőit ki kell
hangsúlyozni még manapság is. De ez a tragikus helyzet. A laodiceai keresztyénség a
521
gazdagságával dicsekedik, s nem tudja, hogy szegény, nyomorult és mezítelen. Ennek a
„gazdagságnak” egy része, amivel manapság oly hangosan dicsekednek, „a világosság nagy
megnövekedése”, amit a feltételezések szerint a „prófétai” és a „diszpenzációs” igazság
tanulmányozása hozott el nekünk. Ám ez csak a Sátán, mint „a világosság angyala”
(2Kor11:14) eljövetelének ravasz eszköze, ami elhomályosítja az emberek értelmét és elhiteti
velük, hogy az ő hazugságai „csodálatos felfedezések”, amik megnyitják a Szentírást. De a
mostani generációnak sokkal kevesebb valódi világossága van, mint amennyit az egy
évszázaddal korábbi keresztyénség élvezett. Ezalatt azt értjük, hogy sokkal kevesebb és
félelem nélküli prédikációt hallunk azokról a dolgokról, amik előmozdítják a gyakorlati
kegyességet és a szent életvitelt. De nem ez a legrosszabb: a biblikus evangelizáció majdnem
teljesen eltűnt a Földről.
Az „evangélium”, amit ma prédikálnak, csak a lelkek megtévesztésére és a hamis
reménységükben történő megtámogatására való. Elhitetni az emberekkel, hogy Isten szereti
őket, miközben az Ő haragja alatt vannak (lás Jn3:36) rosszabb, mintha egy orvos azt
mondaná a cukorbeteg páciensének, hogy ehet nyugodtan mindent, amit csak akar.
Visszatartani a törvény prédikálását annak isteni tekintélyével, kérlelhetetlen
követelményeivel, lelkiségével (megkövetelve a belső igazodást ahhoz: Mt5:22, 28), valamint
a szörnyű átkával egyetemben nem más, mint annak elmulasztása, ami egyedül képes a valódi
bűnismeretet közvetíteni, lásd Rm3:20, 7:7. Azt kiabálni, hogy „higgy, higgy”, de nem
mondani semmit a megtérésről annyi, mint az üdvösség feltételeinek meghamisítása:
Lk24:47, Csel17:30. Hívogatni a bűnösöket Krisztusnak, mint a „Megváltójuknak” az
elfogadására, mielőtt átadnák magukat Neki, mint Uruknak nem más, mint az üdvösség hamis
„útjának” bemutatása. Azt parancsolni az elveszetteknek, hogy „jöjjenek Krisztushoz”
anélkül, hogy először megmondanák nekik, hogy „hagyják el a világot” nem más, mint a
gyülekezetek feltöltése „meg nem tért” lelkekkel. Azt mondani a bűnösöknek, hogy
megnyugvást találnak a lelküknek anélkül, hogy Krisztus igáját magukra vennék, nem más,
mint a Mester tanításának meghazudtolása: Mt11:29.
Nem mentegetőzünk ezért a látszólagos kitérőért a mostani témánktól. Ismét
szeretnénk rámutatni arra, hogy a leghőbb vágyunk ezzel a könyvvel leírni valamennyivel
többet, mint puszta „kommentárt” a Zsidókhoz írott levélhez, vagy puszta „magyarázatot”
adni a szövegére: inkább szeretnénk (ha tetszik a Szentléleknek ezt lehetővé tenni)
közvetlenül az olvasóink szívéhez szólni, és sulykolni nekik minden egyes vers személyes és
jelen alkalmazását a lelkükre. Ennek a könyvnek sok olvasója minden valószínűség szerint
félrevezetett lélek, s mi nem akarunk számot adni az ő vérükről azon az eljövendő napon.
Sokakat elszundikáltatott korunk kloroformos „evangelizációja”. Ezért őszintén kérünk
mindenkit, aki ezeket a sorokat figyelmesen és komolyan olvassa, hogy tegye fel a kérdést:
van bármi a saját szívem történetében, ami megfelel annak, ami Mózesről hangzik el a
Zsid11:24-27-ben? Ha nincs, ha „nem vagy megfeszítve a világnak” (Gal6:14), akkor a Sátán
végzetesen becsapott, ha azt hiszed, hogy Krisztus vérének védelme alatt állsz.
Engedd meg, kedves olvasó, hogy még egy pillanatig személyesen szóljunk hozzád.
Nem azt kérdezzük először, hogy te „megnyugodtál Krisztus befejezett munkáján”? Ezrek
vannak, akik azt képzelik, hogy ezt teszik, pedig soha nem tértek meg. Nem, inkább azt
kérdeznénk: Megbékéltél Istennel? Nagyon is a tudatában vagyunk, hogy ezt a kifejezést
kigúnyolta és megtagadta az emberek bizonyos osztály, akik ultraspirituálisnak és a rendkívül
képzetteknek hiszik magukat a Szentírás vonatkozásában, de csak azt árulják el, hogy nem
ismerik az Ígét, lásd Ézs27:5, Lk14:32. Amikor megkérdezzük, hogy „megbékéltél-e
Istennel”, úgy értjük, felhagytál-e az Ellene folytatott küzdelemmel és engedtél-e a
követelményeinek? Eldobtad-e a lázadásod fegyvereit, és kifejezted-e az őszinte vágyadat és
elhatározásodat arra, hogy behódolsz Neki? Felfogtad-e, hogy ha azért élsz, hogy a magad
kedvében és a magad útját járj, az egyfajta dac, és tényleg átadtad-e magad a követeléseinek?
522
„Hit által rendelte a páskát és a vérnek kiontását, hogy az öldöklő ne illesse az ő
elsőszülötteiket.” (28. vers) Hadd mutassunk rá ismét, hogy ez volt az a pont, ahová Mózes
hitének korábbi cselekedetei vezettek. Miközben igaz, hogy egyetlen bűnös sem képes
„megtartani a húsvétot”, vagy védelmet találni „az elhintett vér alatt”, amíg a szíve még a
világot szereti és tele van annak bálványaival, mindazonáltal, ha elkülönül és felad mindent,
ami ellentétes Istennel, az még nem szerez neki üdvösséget. A bűnök eltörlése mindaddig nem
vonatkozik ránk, amíg Krisztus engesztelését hit által be nem fogadjuk a szívünkbe. Azaz, a
Zsid11:24-28-at egységes egésznek tekintve látjuk, hogy Isten igazságossága és kegyelme
miképpen magasztaltatnak fel.
A mostani igeversünk visszatekint arra, ami a 2Móz12-ben van feljegyezve és annak
rövid kivonatát adja. Beszámol a természetfeletti hit újabb gyümölcséről. Első ránézésre
sokaknak tűnhet úgy, hogy a hit eme munkája sokkal kevésbé figyelemreméltó, mint azok,
amiket a korábbi szakaszokban vizsgáltunk. Mégis, ha kellően megfontoljuk, s helyesen
mérlegelünk minden kísérő körülményt, akkor kiderül, hogy Mózes viselkedése ez
alkalommal ugyanolyan ellentétes volt az emberi értelem és a testi bölcsesség számára, és a
szívében munkálkodó isteni kegyelemből fakadt, mint amikor Ábrahám hagyta el Káldeát egy
ismertelen országért vagy felkínálta áldozatul Izsákot, illetve amikor József „Izrael fiainak
kimeneteléről rendelkezett”. Idézzünk most másvalakitől, aki a legerőteljesebben és a
leghasznosabban munkálta ki ezt a dolgot.
„A húsvét bevezetése a hit cselekedete volt, hasonlóan Noé bárkakészítéséhez (7.
vers). Annak megértéséhez, hogy milyennek kellett lennie ennek a hitnek, vissza kell
mennünk ’ahhoz az éjszakához’ és meg kell figyelnünk a különleges körülményeket, mert
egyedül azok képesek megmagyaráznia a ’hit által’ szavakat. Isten ítélete lesújtott Egyiptomra
és a királyára, valamint a népére. Eljött a csúcspont, mert kilenc csapás után a fáraó és az
egyiptomiak még mindig makacskodtak. Mózest valóban a halál fenyegette, ha valaha is a
fáraó elé járul (2Móz10:28-29). Másrészt a héberek is gonoszabb helyzetben voltak, mint
addig bármikor, s Mózes, akinek meg kellett őket szabadítania, nem váltotta be az ígéreteit.
Ebben a pillanatban hallotta meg Mózes Istentől, hogy mit kell cselekednie. A látás és
az érzékelés számára ez a legelégtelenebb, s a célt teljesen valószínűtlen, hogy valaha is elérő
dolognak látszott. Miért kellene ennek az utolsó csapásnak elérnie azt, amit az előző kilenc
nem ért el az összes, egyre növekvő rettentéseikkel? Miért lenne a vér puszta széthintésének
ilyen figyelemre méltó hatása? S ha valóban el készültek hagyni Egyiptomot ’ugyanazon az
éjszakán’, miért kellett az embereknek minden csip-csup ceremoniális rendelkezés
betartásával foglalkozniuk, amikor inkább az indulásra kellett volna készülniük?
Semmi más, csak a hit segíthet itt. Minden ellentétes volt az emberi értelemmel és az
emberi gondolkodással. A sikertelenség minden ránehezedő tudatával csak az élő Istenbe
vetett őszinte hit és a Tőle hallottak tették lehetővé Mózes számára, hogy a nép elé álljon és
beszámoljon nekik a húsvéti szertartások minden részletéről, s megmondja nekik, hogy a
legnagyobb gondossággal járjanak el a bárány kiválasztásánál a hónap tizedik napján, a
levágásánál a tizennegyedik napon és a megevésekor egy (a számukra) értelmetlen ceremónia
során.
Nem közönséges magabiztosságot követelt meg mindabban, amit Mózes Istentől
hallott, ami lehetővé tette a számára, hogy a testvérei elé lépjen, akik mély kétségbeesésükben
még meghallgatni se nagyon akarták, mert mindeddig az erőfeszítései csak fokozták az
elnyomóik gyűlöletét és a saját rabszolgai nyomorúságukat. Emberi szemmel nézve nehéz, ha
ugyan nem lehetetlen feladat volt rábeszélni a népet és meggyőzni őket a húsvéti rendelet
minden apró részlete betartásának abszolút szükségességéről. De pont ez az, ahol belép a hit.
Pont ez a terület volt az, ahol a legnagyobb győzelmet arathatta. Ezért olvassuk, hogy ’hit
által’ minden nehézséget legyőztek, az ünnepet megtartották és a kivonulást véghez vitték.
523
Minden a ’hit hallásán’ alapult. Jahve szavai hitet hoztak létre, s az azonnal minden áldás
okává és következményévé vált.” (E. W. Bullinger)
A fentiekből nyilvánvalónak kell lenni, hogy Mózesnek a 2Móz10-ben és 11-ben
feljegyzett tettei nem pusztán természetes hitből fakadtak, hanem természetfeletti gyökérből
megtermett természetfeletti gyümölcsök voltak. A viselkedésének nevetségessé kellett volna
őt tennie az egyiptomiak szemében, de ő Jahve bölcsességébe, megkülönböztető kegyelmébe
és hűségéve vetett rendíthetetlen magabiztossággal járt el. Ismét látjuk, mennyire
elválaszthatatlanok egymástól a hit és az engedelmesség: Mózesnek a jelen szakaszban
említett maga a „hite” a rendíthetetlen igazodásban rejlett mindahhoz, amit az Úr szabott meg.
Saját maga is betartotta a húsvétot, s elrendelte, hogy a nép is hasonlóképpen cselekedjen,
még ha ez sokezer bárány bevonását is jelentette. Teljes bizonyossággal tartotta be a húsvétot,
hogy ezáltal a zsidók összes elsőszülöttje megmeneküljön. Bár az egész Izrael megtartotta a
húsvétot, mégis Mózes által adta Isten annak elrendelését.
A húsvét a Ószövetség egyik legünnepélyesebb intézménye és Krisztus egyik
legkiválóbb előképe volt. „1. A bárány volt a rendelet lényege (2Móz12:3). S arra, valamint a
később bevezetett más áldozatokra való utalással nevezték Krisztust ’Isten Bárányának’
(Jn1:29). 2. Ezt a bárányt a nyájból kellett kiválasztani (5. vers). Ezért az Úr Jézust is az
emberek egyházának nyájából kellett kiemelni akkor, amikor a mi természetünket hordozta
Magán, hogy alkalmas áldozattá válhasson értünk (Zsid2:14-17). 3. Ezt a nyájból vett bárányt
el kellett különíteni (2Móz12:6). Így jóllehet az Úr Krisztus az emberek közül vétetett ki,
mégis elkülönült a bűnösöktől (Zsid7:26), azaz teljesen mentes volt a bűn minden mocskától,
amivel a többiek meg voltak fertőzve. Ennek a báránynak hibátlannak kellett lennie
(2Móz12:5), ami az Úr Krisztusra vonatkozik: ’hibátlan és szeplőtlen bárány’ (1Pt1:19). Ezt a
bárány le kellett vágni és le is vágták ennek megfelelően (2Móz12:6). Így lett Krisztus is
leölve értünk: a Bárány az Ő halálának hatékonyságával, ’a ki megöletett, e világ alapítása
óta’ (Jel13:7). Ezt a bárányt úgy kellett levágni, hogy áldozat legyen (2Móz12:27): az Úr
páska-áldozata volt ez. S Krisztus a mi húsvétunk, Aki feláldoztatott értünk (1Kor5:7). 7. A
leölt bárányt meg kellett sütni (2Móz12:8-9), ami a heves haragot jelképezte, amit
Krisztusnak el kellett hordoznia a mi megszabadításunkért. 8. A ’csontot se törjetek össze
abban’ (2Móz12:46) konkrétan Krisztus halálának a módját volt hivatott kifejezni (Jn19:33-
36). A megevése, ami szintén meg lett parancsolva, mégpedig teljesen és egészen (2Móz12:8-
9), az egyházat volt hivatott tanítani Krisztus testének és vérének lelki táplálékára, az Ő
közbenjárása gyümölcseinek hit által történő átadásával nekünk.” (John Owen)
„Hit által rendelte a páskát és a vérnek kiontását, hogy az öldöklő ne illesse az ő
elsőszülötteiket.” Két dolgot kell itt külön-külön megemlíteni, a bárányt és a vérét. Előképileg
ezek konkrétan Krisztus személyéről és munkájáról szóltak, mert Krisztus Személye volt az,
ami értéket adott a munkájának. Az Ő isteni Személye volt az „oltár”, ami „megszentelte” az
Ő emberi mivoltának feláldozását (Mt23:19). Mindig ez a rend a Szentírásban: „Ímé (1) az
Istennek ama báránya, a ki (2) elveszi a világ bűneit!” (Jn1:29); „Mert nem végeztem, hogy
egyébről tudjak ti köztetek, mint (1) a Jézus Krisztusról, még pedig (2) mint megfeszítettről”
(1Kor2:2); „És láték a királyiszék és a négy lelkes állat között és a Vének között egy (1)
Bárányt állani, mint (2) egy megölöttet” (Jel5:6). Itt van a hit analógiája, amit az
igehirdetőnek manapság követnie kell: nem a vért kell először prédikálni a bűnösnek, hanem a
csodálatos és dicsőséges Istenember Közbenjárót, Aki a vérét ontotta a népéért.
A zsidók az egyiptomiakkal egyetemben ki voltak téve Isten bosszújának, amikor a
halál angyala végezte a félelmetes munkáját azon az emlékezetes éjszakán, „mert mindnyájan
vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül”. És semmi más, csak egy ártatlan
áldozat helyettesítő halálának közbeiktatása a bűnös énjeik és a szent Isten közé tudta
megvédeni őket a rájuk kimondott ítélettől. A bizakodás abban, hogy ők Ábrahám
leszármazottjai, semmi hasznukra nem lett volna. A jócselekedeteikre és a vallásos
524
teljesítményükre történő hivatkozás sem lett volna elegendő. Tölthették volna az egész
éjszakát imádkozással és böjtöléssel, bűnbánó módon megvallva a bűneiket és Istenhez
kiáltva könyörületért, de azok közül a gyakorlati tevékenységek közül egy se állt volna meg
helyettük. A „meglátom a vért és elmegyek mellettetek” (2Móz12:13) tudatta velük a
mindenre elégséges követelményt. Így van ez most is: semmi más, csak Krisztus vére képes
megtisztítani a bűntől és megszabadítani Isten törvénye megszegésének halálos büntetésétől.
„Hitből” vagy inkább „hit által”, mert a görög itt ugyanaz, mint az előző versben,
„rendelte a páskát”, azaz vezette be és tartotta meg, ahogyan a Megváltó is a saját
„vacsoráját”. „És a vérnek kiontását”: ez kihangsúlyoz egy fontos különbségtételt. „Vérontás
nélkül nincsen bűnbocsánat” (Zsid9:22), s a vér elhintése nélkül (v. ö. 1Pt1:2) Krisztus
engesztelésének értékei nem jutnak el a lélekhez. Krisztus vérének elhintése az alap, melyen
engesztelés tétetett az Ő népének bűneiért, maga az elhintés a jótéteményeinek learatását
jelképezi. A vér rákenése az ajtóra a 2Móz12:13-ban egyszerre olt jelpék a pusztító számára,
hogy oda nem léphet be, másrészt biztosíték a háznép számára, hogy biztonságban vannak.
Krisztus vérének ezzel a lelki „elhintésével” vagy alkalmazásával adatik meg annak
minden jótéteménye nekünk. Olyan ez, mint tapaszt tenni a sebre, egészséges főzetet inni, az
ételt elfogyasztani, a ruhát felvenni: mindezek haszna a megfelelő alkalmazásukból fakad.
Krisztus vére két módon van „ráhintve” a lélekre. Először, Isten Lelke által (1Kor8:11), Aki
belsőleg győzi meg a lelket a Krisztushoz, valamint mindahhoz való jogáról, amit Ő tett meg
és szenvedett el a megváltásunkért. Másodszor, hit által (Csel15:9), mert a hit a lélek keze,
amivel átvesz minden lelki jótéteményt. A hit arra indítja az újjászületett lelket, hogy
támaszkodjon Krisztusra az Ő mindhalálig tartó személyes engedelmessége alapján. Ezen az
alapon buzdít minket az apostol: „Járuljunk hozzá igaz szívvel, hitnek teljességével, mint a
kiknek szívök tiszta a gonosz (vétkes) lelkiismerettől” (Zsid10:22).
„Hogy az öldöklő ne illesse az ő elsőszülötteiket.” Elsődlegesen Maga az Úr volt az
öldöklő (2Móz12:12-13), másodlagosan és a közreműködés tekintetében ez utalás egy
angyalra, v. ö. 2Sám24:16, 2Kir19:35. Ha valakit nem „hintettek meg” Krisztus vérével az
illető ki van téve Isten haragjának. De akiket igen, azok olyan biztonságban vannak, hogy a
pusztító meg sem érinti őket és nem tesz nekik semmi rosszat: v. ö. 1Jn5:18. Isten a bűnüknek
megfelelően sújtott le az egyiptomiakra: a fáraó megparancsolta a népének, hogy minden fiút,
akik a hébereknél születnek, vessenek a folyóba (2Móz1:22), most pedig az előszülöttjeiket
kellett lemészárolni. Isten tehát egyenlőséget mutatott a velük szemben folytatott eljárásában.
„Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg; mert a mit vet az ember, azt aratándja is.”
(Gal6:7)
Az igevers egésze arra tanítja a keresztyéneket, hogy gyakorolni kell a hitet annak
érdekében, hogy helyesen használhassuk az Isten által elrendelt eszközöket és intézményeket,
akár az Íge olvasása, akár az imádkozás, akár a keresztelés, vagy az úrvacsora során: „hit
nélkül lehetetlen Istennek tetszeni”. Azt is megmutatja, hogy a valódi hit nem fogja azt
használni, amire nincs isteni garancia. Aktív engedelmesség Krisztus tekintélyének a
parancsolataiban van pontosan megkövetelve mindabban, amit Isten imádásában teszünk.
Mózes példája jól illett a héberek esetéhez: a Bárányba vetett hit gyakorlásához és a
kitartáshoz az Isten által megszabott kötelességekben. Nem számít, mennyire ésszerűtlennek
tűnhet a testi bölcsesség számára, nem számít mennyi kényelmetlenséggel és üldöztetéssel jár,
az Úrba vetett bizalom és engedelmesség volt a kötelességük és az áldottságuk.
Izrael hite
Zsid11:29
525
„Hit által keltek át a veres tengeren, mint valami szárazföldön, a mit
megpróbálván az égyiptomiak, elnyelettek.”
Az apostol célja ebben a 11. fejezetben annak megmutatása, hogy az Istenbe vetett
igazi hit ereje természetfeletti tetteket hoz létre azoknak a nehézségeknek a legyőzéséhez,
amik a puszta természet számára legyőzhetetlenek, és a próbák kiállásához, amik test és vér
számára túl súlyosak, semhogy elhordozhatnák. Különböző példákat hoz fel ennek
szemléltetéséhez. S most egy tovább kerül a szemünk elé. Ebben látjuk, miképpen tette
lehetővé a hit az izraeliták számára, hogy félelem nélkül belépjenek a furcsa módon
formálódott völgybe a két vízfal között, s biztonságban elérjék a túlsó partot. Hasonlóképpen
a valódi Istenbe vetett hit is lehetővé teszi a keresztyén számára, hogy átmenjen a próbák és a
bajok között, amik megsemmisítik a teremtménytársai tömegeit, s amik a megfelelő időben
majd elvezetik őt a tökéletes boldogság élvezetéhez.
A fenti példa jelentőségét hatalmas mértékben fokozza egy látványos és nagyon
komoly ellentét. A hit erejét, ami lehetővé tette Izrael számára, hogy biztonságban átkeljenek
a Vörös-tengeren, bemutatta az egyiptomiak gyámoltalan és reménytelen pusztulása mutatta
be, akik megpróbálták követni őket. „Az Égyiptombeliek pedig utánok nyomulának és
bemenének a Faraó minden lovai, szekerei és lovasai a tenger közepébe.” (2Móz14:23) De
nekik nem volt hitük. Az érzelmek, a héberek iránti gyűlölet mozgatta őket. Éjszaka volt,
amikor Isten hadserege elindult a furcsa útjára, s bár sötét volt, az fáraó seregei vakmerően és
vakon követték őket. De most eljött az idő, amikor az Isten sokáig sértegetett türelmét meg
kellett bosszulni.
„És lőn hajnalkor, rátekinte az Úr az Égyiptombeliek táborára a tűz- és felhő-
oszlopból és megzavará az Égyiptombeliek táborát. És megállítá szekereik kerekeit és
nehezen vonszoltatá azokat. És mondának az Égyiptombeliek: Fussunk az Izráel elől, mert az
Úr hadakozik érettök Égyiptom ellen.” (2Móz14:24-25). Ám túl késő volt. Egyiptom gőgös
uralkodója és a kísérete most rájött, mennyire hiábavaló volt Jahve ellen harcolni: ami a
szabadulás csatornájává vált a hívő izraeliták számára, az az ellenségeik sírja lett. Ez mutatja
meg nekünk, hogy a hitetlenek minden próbálkozása annak elérésére, amit a hit biztosít,
végtelenül hiábavaló és a biztos meghiúsulásra van ítélve.
Itt azonban felmerül egy nehézség, ami félelmetesnek bizonyult a legtöbbek számára,
akik igyekeztek megküzdeni vele. A szövegünkben ezt olvassuk: „hit által keltek át a veres
tengeren”, míg a Zsid3:18-19-ben ez hangzik el: „Kiknek esküdött pedig meg, hogy nem
mennek be az ő nyugodalmába, hanemha az engedetleneknek? Látjuk is, hogy nem mehettek
be hitetlenség miatt.” Akkor hát csak átmeneti volt a hitük, mint a köves talajú hallgatóknak?
Nem, mert a Zsid11 minden versében az üdvözítő hit van megemlítve, s mi nem merjük
önkényesen azt képzelni, hogy a 11:29-ben tejesen másmilyenről van szó.
A mostani nehézség megoldása a Szentlélek által itt használ névmás figyelmes
megfigyelésében rejlik: „hit által keltek át a veres tengeren”. Nem azt mondja, hogy „Izrael
gyermekei hit által” cselekedték ezt, mert a későbbi történetükből nagyon világos, hogy
„elzüllött nemzetség ez, fiak, a kikben nincs hűség” (5Móz32:20). Az utalás tehát a mostani
szakaszunkban Mózesre és Áronra, Kálebre és Józsuéra, és a hívő maradékra történik a
héberek között. De megkérdezhető: vajon a nemzet hitetlen része nem ment át velük együtt a
Vörös-tengeren? De igen, s benne annak a ténynek a szemléltetését látjuk, hogy a hitetlenek
gyakorta részesei az átmeneti áldásoknak annak eredményeképpen, hogy Isten népéhez
csatlakoznak. Ugyanennek az alapelvnek másik szemléltetése található a Csel27:24-ben, ahol
a hajó egész utazóközönsége megmenekült Pál kedvéért.
„Hit által keltek át a veres tengeren, mint valami szárazföldön, a mit megpróbálván az
égyiptomiak, elnyelettek.” (Zsid11:29). Ennek a versnek a magyarázatét keresve nem
526
tehetünk jobbat, mint ha a Puritán Manton hármas felosztását fogadjuk el: történelmileg,
szakramentálisan és az alkalmazás szempontjából. Először tehát történelmileg:
Az igeszakaszunk visszavezet a 2Móz14-ben feljegyzettekhez. Ott megtudjuk, hogy
miután a fáraó végre hozzájárult a héberek távozásához, utána hamarosan visszavonta az
engedélyét, s a kémei arról tájékoztatták, hogy az izraeliták beszorultak egy tengerszorosba
Pi-Hahiróth előtt. Akkor úgy döntött, hogy üldözi, és vagy visszahozza, vagy megsemmisíti
őket. Nagy haderővel indult gyorsan utánuk. Ennek eredménye az lett, hogy „a mint
közeledék a Faraó, Izráel fiai felemelék szemeiket, és ímé az Égyiptombeliek nyomukban
vannak. És nagyon megfélemlének s az Úrhoz kiáltának az Izráel fiai. És mondának
Mózesnek: Hát nincsenek-é Égyiptomban sírok, hogy ide a pusztába hoztál minket meghalni?
Mit cselekedél velünk, hogy kihoztál minket Égyiptomból? Nem ez volt-é a szó, a mit
szóltunk vala hozzád Égyiptomban, mondván: Hagyj békét nékünk, hadd szolgáljunk az
Égyiptombelieknek, mert jobb volt volna szolgálnunk az Égyiptombelieknek, hogynem mint a
pusztában halnunk meg.” (2Móz14:10-12)
Most valóban kétségbeejtő helyzettel szembesült Mózes és az általa vezetett csapat.
„Egyik oldalról ’Migdol’ nagy erődje közé, ami a ’Shur’-on vagy falon volt (amit azért
építettek, hogy megvédjék Egyiptomot Ázsiától) a másik oldalról a tenger közé szorultak.
Hátul a fáraó hadserege, a másik oldalon a sivatag: 2Móz14:2-3. Valóban válságos helyzet
volt.” (E. W. Bullinger) Mit tehettek a szegény izraeliták? Harcolni nem mertek, mivel
fegyelmezetlen tömeg voltak minden nemből és életkorból, akiket az ellenségek reguláris és
erős hadserege üldözött. Menekülni nem tudtak, mert teljesen körül voltak véve minden
oldalról. Minden külső megjelenés szerint reménytelen volt a helyzetük: emberi értelemmel
nézve nem volt más várható, csak a pusztulás.
A helyzet, amivel Izrael szembesült, reménytelen volt, ami őket illeti, s ha az Úr nem
lépett volna fel az ő oldalukon, kétségtelenül elpusztultak volna. De „ha Isten velünk, kicsoda
ellenünk?” Ó, kedves olvasó, valamennyiünk számára nagy dolog biztosnak lenni ebben, s ha
ez fennáll, keresni a kegyelmet, hogy rendíthetetlen magabiztossággal megnyugodhassunk
benne. Vajon nem ígérte meg Isten: „Mikor vizen mégy át, én veled vagyok, és ha folyókon,
azok el nem borítnak”? Mi jobb bizonyosságot kérhetne a hívő szív? Nem számít, milyen
mély és széles a kiterjedése, nem számít mennyire sötétek és rossz előérzetet keltőek
ránézésre és az érzékek számára a visszás körülmények „vizei”, vajon nem mondta, Aki nem
hazudhat, hogy „azok el nem borítanak”?
„Ne féljetek, megálljatok! és nézzétek az Úr szabadítását, a melyet ma cselekszik
veletek; mert a mely Égyiptombelieket ma láttok, azokat soha többé nem látjátok.”
(1Móz14:13) A nép korholásától el nem térítve, s bölcsen válaszolva arra Mózes elfordította
az elméiket a külső veszélytől és Jahvére irányította a gondolataikat. „Felemelték szemeiket,
és látták az egyiptomiakat” (10. vers), s ennek következtében fájdalmasan megrettentek, de
volt valami más „meglátandó” is a hit számára, nevezetesen „az Úr szabadítása”, ami még
nem volt látható a természetes látás számára. Ha szilárdan azzal foglalkoztak volna, a remegő
szíveik is lecsillapodnak.
Ámulj el, kedves olvasó, a magabiztos bizonyosságon, amit az isteni kegyelem
munkált ki Mózes szívében, mert természet szerint hozzánk hasonló szeszélyekkel és
gyengeségekkel bíró, törékeny ember volt ő is. De nem volt ingadozás vagy kételkedés az ő
réséről: „nézzétek az Úr szabadítását, a melyet ma cselekszik veletek”. Ez a hit, a
természetfeletti, Isten-adta hit nyelvezete volt. Mózes nem az embert próbáló helyzet
nehézségeivel és veszélyeivel volt elfoglalva, amikkel szembesültek, hanem Vele, Aki előtt
minden nehézség úgy szertefoszlik, mint a ködök a kelő Nap előtt. „Az Úr hadakozik ti
érettetek; ti pedig veszteg legyetek.” (14. vers) Ha egyszer a lélek képes belenyugodni ebbe a
ténybe, akkor a kételyeknek vége szakad és a riadalmak lecsillapodnak.
527
„A hit hallásból van, a hallás pedig Isten Ígéje által” (Rm10:17). A hitnek
rendelkeznie kell alappal, amin megállhat, s az egyetlen szilárd és biztos alap az élő Isten
ígérete. „Ne féljetek, megálljatok! és nézzétek az Úr szabadítását, a melyet ma cselekszik
veletek… Az Úr hadakozik ti érettetek; ti pedig veszteg legyetek” adta meg a szükséges
alapot a hithez, amire minden egyes hívő héber támaszkodhatott. A hit szemének látni kell az
isteni „üdvösséget” vagy szabadítást még azt megelőzően, hogy a testi szemek látnák: csak
Isten biztos Ígéje képes erőt adni a szíveikbe ahhoz, hogy elinduljanak az előttük levő
óceánba. Miután „hallották” az ígéretet, akkor jött az „induljatok” parancs, de nem előbb.
„És monda az Úr Mózesnek: Mit kiáltasz hozzám? Szólj Izráel fiainak, hogy
induljanak el. Te pedig emeld fel a te pálczádat és nyújtsd ki kezedet a tengerre és válaszd azt
kétfelé, hogy Izráel fiai szárazon menjenek át a tenger közepén.” (2Móz14:15-16) Megtudjuk
tehát, hogy Mózes szíves ekkor a csendes könyörgéssel volt elfoglalva. Az Úr kijelentését itt
nem feddésként kell értelmezni. Nem, Mózes a parancsszóra várt, s amíg azt meg nem kapta,
az Úrra támaszkodott. „És szárazon menének az Izráel fiai a tenger közepébe, a vizek pedig
kőfal gyanánt valának nékik jobbkezök és balkezök felől.” (22. vers)
„Amikor Mózes jelt adott a botjával, a tenger csodálatosan visszahúzódott, mondhatni
megfagyott jéghalmokként állva mindkét oldalról, miközben átmentek rajta. Ez lezajlott és
biztonságban mehettek, s a tenger szegélyezte őket minden oldalról. A hátukat a felhő- és
tűzoszlop biztosította közöttük és a fáraó hadserege között mindaddig, amíg túl nem voltak a
veszélyen és biztonságban el nem érték a túlsó partot: sem embernek, sem gyermeknek nem
esett bántódása. Az egyiptomiak kaptak a lehetőségen, mert a rosszindulat romlott és vak, s
azok, akiket Isten pusztulásra szánt, azonnal a maguk fejére hozták azt, mert Mózes újabb, a
botjával adott jelére a visszatérő vizek egy pillanat alatt elnyelték őket.” (T. Manton)
„Nagyobb példa az isteni gondviselést szem előtt tartva egyrészről a hit hatalmáról,
másrészről a makacs vakmerőségről nincs feljegyezve Isten egész könyvében. Itt a vége és a
végeredménye annak a hosszas ellentétnek, ami a két nép, az egyiptomiak és az izraeliták
között állt fenn: biztos előképe és bizonysága annak, ami majd a világ és az egyház közötti
küzdelem végkimenetele lesz. A hossza küzdelmük egyrészről az egyik teljes üdvösségével,
másrészről a másik végső pusztulásával fog véget érni.” (John Owen)
Noha éjszaka volt, az isteni felhőoszlop „világosságot adott” Izraelnek (2Móz14:19).
Valóban félelmetesnek tűnhettek a vízfalak, mert a tenger mindkét oldalon rendkívül magasra
emelkedett. Nem közönséges hitre volt szükség bevetni magukat ilyen falak közé, melyek a
saját természetüknél fogva készek voltak bármelyik pillanatban rájuk omlani, s csak egy
láthatatlan kényszer hatására álltak meg. De rendelkeztek Isten parancsával, ami garanciát
adott nekik, s az Ő ígéretével, ami biztonságot adott nekik, s ezek, ha megragadták,
elégségesnek bizonyultak minden félelem és veszély legyőzéséhez. Az pedig, hogy maga
Mózes vezette és bátorította őket (Krisztus előképeként), világosan kiderül az Ézs63:11-13-
ból. „Isten vezette át őket a tengeren Mózes jobbjával.”
Vegyük most röviden fontolóra a figyelemre méltó eseményt, amiről a szakaszunk
beszámol, szakramentális szempontból. Az 1Kor10:1-2-ben ezt olvassuk: „Nem akarom
pedig, hogy ne tudjátok, atyámfiai, hogy a mi atyáink mindnyájan a felhő alatt voltak, és
mindnyájan a tengeren mentek által; és mindnyájan Mózesre keresztelkedtek meg a felhőben
és a tengerben”. Ebből az igeszakaszból megtudjuk, hogy Izrael áthaladása a Vörös-tengeren
ugyanazzal a jelentőséggel bírt, mint manapság a keresztyén megkeresztelkedés. Számos
hasonlósága van, amiket Manton részletesen, s Gouge még részletesebben elemzett, akitől
most idézünk:
1. Mózes szolgálatát ez a csoda megerősítette, így az izraelitáknak el kellett őt
fogadniuk vezetőnek és törvényadónak. S a Krisztus által tett csodák biztosítanak minket
arról, hogy Őt Isten küldte hozzánk törvényadóként, Akire hallgatnunk kell, s Akinek
engedelmeskednünk kell.
528
2. Izrael megtapasztalása (jelképesen) a „keresztelést” jelölte, mert azt a különbséget
jelentette, amit Isten hoz létre a népe és az ellenségei között. Izrael szabadulását Egyiptomból
a tengeren történt áthaladásuk pecsételte el. Hasonlóképpen mondják a keresztségről is, hogy
a Noáé bárkájának felel meg (1Pt3:20-21): akik a bárkában voltak, azokat nem bántotta az
özönvíz, így akik Krisztusban vannak, azok is mentesülnek a harag özönvizétől, ami majd
elborítja a világot.
3. „A felhőben és a tengerben” keresztelkedtek meg, mert Isten parancsának
engedelmeskedve átadták magukat az Ő irányításának: így szánjuk oda magunkat a
keresztségben Krisztusnak, alismerve Őt Urunknak és Mesterünknek.
4. Az áthaladásnak a Vörös-tengeren és a keresztségnek ugyanaz a külső jele, ti. a víz
(Mt3:6).
5. Hasonló rítusaik voltak, a vízbemenetel és a kiemelkedés abból (Csel8:38-39).
6. Ugyanaz volt az alapjuk, nevezetesen Isten parancsa és ígérete (2Móz14:13, 16,
Mt29:19, Mk16:16).
7. Mindkettő ugyanazon nép, ti. Isten gyermekei számára lett elrendelve (Mt28:19).
8. Mindkettő csak egyszer lett kiszolgáltatva (Ef4:5).
Most nézzünk meg néhány gyakorlati leckét, amiket ez a csodálatos esemény hivatott
megtanítani nekünk:
1. Isten gyermekeinek néha hatalmas próbákkal kell szembenézniük: a nehézségek és
bajok Vörös-tengere áll előttük. De figyeljük meg alaposan, hogy nem egy ellenség helyezte
eléjük a tengert, hanem Maga Isten! Ez azt mondja el nekünk, hogy a Vörös-tenger képvisel
bizonyos nagy és embert próbáló gondviselést, amit az Úr helye minden újjászületett
keresztyén útjába: teszi ezt azért, hogy próbára tegye a hitét és meggyőződjön az Istenbe
vetett bizalmának őszinteségéről. Ez a próba gyakran rögtön a megtérés után következik.
Néha a saját családunk istentelen tagjainak részéről ér minket. Vagy talán olyan üzleti
tevékenységbe fog, ami megköveteli a szombatnapi (vasárnapi) munkavégzést, amit most már
nem folytathatsz jó lelkiismerettel. Ez azt jelenti, hogy el kell vetned a kenyérkereseti
eszközeidet, s nem látod, miképpen tehető ez meg és hogyan lehet ezt tisztességesen
kivitelezni az emberek előtt. Mikor kiemelkedtél az egyiptomi rabszolgaságból, úgy vélted,
könnyű lesz mindent átengedni Istennek, de most előtted a Vörös-tenger és átgázolhatatlannak
látszik.
2. Isten gyermekeit néha megrettentik az erős ellenségek. Az egyiptomiak, akik
követték az izraelitákat a Vörös-tengerbe felfoghatók a keresztyén ama bűneinek jelképeiként,
amiktől teljes szabadulást várt. A megtérés után egy rövid ideig a bűn nem zavarja annyira az
újjászületett szentet: el van telve örömmel és dicsérettel azokért a nagy dolgokért, amiket az
Úr tett vele. De nem sokkal később felfedezi az apostollal együtt: „De látok egy másik
törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ád a bűn
törvényének, mely van az én tagjaimban.” (Rm7:23) A Sátán üldözi az új szentet, s gyakran
úgy tűnik, hogy a pokol minden hatalmát szabadjára engedte ellene. Ilyen pillanatokban a
bűneink félelmetesebbeknek tűnnek a számunkra, mint azt megelőzően, hogy bocsánatot
nyertünk azokra: Egyiptomban a felügyelőink csak korbácsokkal jelentek meg, de most a
szekereikben állva üldöznek! Ó, a megtérés után a szent szíve sokkalta félősebbnek látszik a
számára, mint korábban bármikor, és sokkal élesebben érezzük a szívünk nyavalyáját.
3. Isten népe gyakran összezavarodik az elcsüggedt szív miatt. Amikor Izrael
gyermekei látták az egyiptomiakat, fájdalmasan megrettentek, amikor pedig meglátták a
Vörös-tengert, a szabadító ellen zúgolódtak. A csüggedt szív a legrosszabb ellenség, amivel a
keresztyén itt szembesülhet: amikor a hit horgonya mélyen rögzül a Kősziklában, akkor soha
nem kell félni a vihartól. De amikor a hit keze lebénul, vagy a hit szeme elhomályosodik,
akkor megnehezül a sorsunk. Amikor a hit szundikál, a legjelentéktelenebb erecske
megreszkettet és kiabálásra késztet: Elsüllyedek az özönvízben! Amikor azonban uralkodik a
529
hit, akkor nem fél a nehézségek vagy veszélyek óceánjától sem. A Krisztusban csecsemő még
csak kis hitet épített fel, mert csak csekély tapasztalatokkal rendelkezik: nem tette még
próbára Isten ígéreteit és nem ismeri az Ő hűségét. De ahogyan növekszik a kegyelemben és
az Úr ismeretében, s megszilárdul a hitben, már nem fog kétségbe esni a Vörös-tengerek és az
egyiptomiak láttán, bár közben gyakran reszket és kérdezi: „Miképpen találok szabadulást?”
4. Isten népe itt megtanulja, miképpen kell eljárniuk a nagy próbák során. Az első Íge,
amit az izraeliták kaptak a nagy veszély órájában, a „ne féljetek, maradjatok veszteg”; a
második az „és nézzétek az Úr szabadítását, amit ma megmutat majd nektek”. A harmadik
pedig az „Induljatok!” (2Móz14:13, 15). A legfontosabb dolog odafigyelnünk e három dolog
isteni sorrendjére: nem vagyunk felszerelve és alkalmasok az „indulásra”, amíg nem „láttuk”
(hit által) „az Úr szabadítását”, s azt nem láthatjuk helyesen, amíg a félelmeink nem
csillapodnak le és nem állunk meg nyugodtan, illetve más szóval, amíg nem fordulunk el az
önsegélyezéstől és nem hagyunk fel az összes heves testi tevékenységgel.
Isten folytonos, a keresztyénnek szóló felszólítása az „Indulj”, szilárdan kitartva a
kötelesség útján, járva a keskeny úton, amit az isteni parancsolatok és előírások fektettek le
előttünk. Nem számít miféle akadályokba ütközöl, nem számít, milyenek a körülményeid,
nem számít, hogy a nehézségek vagy veszélyek miféle Vörös-tengere van előtted. Isten
határozott parancsa hozzád az „Indulj”. „Ó, de hát azt gyakran nagyon nehéz megtenni!”
Teljesen igaz, kedves barátom, sőt még keményebben kifejezve, teljességgel lehetetlen a
puszta természet számára. Mit kell hát tenni, amikor elcsügged a szív, s már majdnem legyőzi
az utadban álló nehézség vagy veszély nagysága? Két dolgot. Először „nyugodtan meg kell
állni”. A saját, a dolgok megjobbítására irányuló erőfeszítéseid nem adtak megkönnyebbülést,
a saját bölcsességed nem képes megoldást kitalálni, nagyon jó, akkor „áll meg nyugodtan” és
szűnj meg az önsegélyezés minden cselekedetétől.
„De” mondod, „megvannak a felelősségeim, el kell látnom a kötelességeimet.”
Teljesen igaz: de most kétségkívül elérted azt a helyet, ahol a Vörös-tenger van előtted:
kétségbeestél, és nem tudod, merre indulj. Itt szól tehát hozzád Isten szava a szörnyű
kétségbeesésben: „Állj meg nyugodtan”. Ez azt jelenti, ess térdre és kiálts az Úrhoz, számolj
be Neki minden bajodról, vesd Rá szabadon és teljesen a terheidet, tárd ki Előtte a sürgős
szükségeidet. Valószínűleg ezt mondod: „Megtettem, de egészen mostanáig nem nyílt út
előttem a Vörös-tengeren át”. Akkor most állsz készen a következő szavára.
„És lásd meg az Úr üdvösségét (szabadítását), amit megmutat majd neked.” S mit
jelent ez? Ezt: az élő Istenbe vetett hit gyakorlását, a Belé vetett bizalmat, hogy gondoskodik
rólad és a magabiztos várakozást ennek megtörténtére. Kiálts a Szentlélekhez, hogy munkálja
ki ezt a hitet benned, maradj a térdeiden, amíg nem adott valódi bizonyosságot arról, hogy
Atyád majd erősnek mutatkozik a te oldaladon, várj Rá, amíg valamelyik ígéretét nem
alkalmazza erőteljesen a szívedre. Akkor majd készen állsz „indulni”, folytatni a feladataidat
és ellátni a kötelességeidet, nekilátni a munkának, újult erővel továbbmenni. A keresztyén
csak akkor kész „elindulni”, amikor a hit látta, ami láthatatlan a testi szemeknek és
érzékeknek, nevezetesen, „az Úr szabadítását” még annak tényleges megvalósulása előtt!
Az út, amin a keresztyénnek járnia kell a menny felé haladva, keresztül ezen a világon,
a Isten parancsolatai iránti engedelmesség útja. Semmi más, csakis a hit készteti a szívet az
igazodáshoz Isten követelményeihez, valamint az alkalmazkodáshoz a megígért kegyelem
várásában: „Várom a te szabadításodat, oh Uram! és a te parancsolataidat cselekszem.”
(Zsolt119:166) Ez a hit nagy feladata, ahogyan az izraelitáknak is engedelmeskedniük kellett
Istennek és várniuk a szabadítását az őket közvetlenül fenyegető veszélyből. Semmi más, csak
az Isten-adta hit ad bátorságot az Isten iránti engedelmességhez a legsúlyosabb válságban. Ha
azt a parancsot kapjuk, hogy menjünk bele a Vörös-tengerbe, nem szabad tartózkodnunk, mert
Isten egyetlen parancsát sem szabad vitatni, bármennyire is ellentétes legyen az testtel és
vérrel. A hit arra tanít minket, hogy Istentől függjünk a legmélyebb szélsőségekben. A hit
530
elfogadja Isten ígéreteit azokkal a feltételekkel vagy kikötésekkel, amiket Ő szabott meg. Ha
Izrael el akarta nyerni „az Úr szabadítását”, azt kellett tenniük, amit Ő parancsolt. A hitet és
az engedelmességet nem lehet jobban szétválasztani, mint a világosságot és a hőt a Napban.
Ahogyan Ábrahám Isten hívására kiment Káldeából, s „nem tudta, hová megy”, úgy
kellett Izraelnek is „elindulnia”, bár a tenger hullámzott előttük. Valószínű, hogy a vizek nem
váltak ketté mindaddig, amíg a lábaik a partra nem léptek. A természet talán átment volna
azon, de a hit biztonságban átment azon „keresztül”! Attól féltek, hogy a fáraó hadserege
megsemmisíti őket. A legutolsó dolog, amit a menekülés eszközének tekintettek volna, a
tenger volt! Mégis, az isteni parancsnak engedelmeskedve „szárazon menének az Izráel fiai a
tenger közepébe, a vizek pedig kőfal gyanánt valának nékik jobbkezök és balkezök felől”
(2Móz14:22). Tanuld meg kedves olvasó: soha nem veszítünk semmit, ha Istennek
engedelmeskedünk!
„Hit által keltek át a veres tengeren.” A valódi hit önmaga fölé emeli az embert, olyan
lelket ültet belé, ami több, mint emberi, s lehetővé teszi, hogy az értelem és az érzékek
akadályai fölé emelkedjen. A hit felbátorította az eddig reszkető izraelitákat, hogy kipróbálják
a furcsa szakadékot a vízfalak között. A „mint valami szárazföldön” szavakat az isteni
gondviselés magasztalása végett teszi hozzá, amivel olyan utat készített az óceán fenekén,
mely alkalmas volt arra, hogy az asszonyok és a gyermekek úgy menjenek át azon, mint a sík
és döngölt úton. Hit által „keltek át”: nemcsak pár lépést tettek, hanem kitartóan meneteltek
mérföldről mérföldre, óráról órára. Ne vonakodj hát testvérem megpróbálni bármit, amire
Isten hívott el téged: légy bizonyos abban, hogy biztonságban keresztül fog vinni minden
nehézségen és veszélyen. „A mit megpróbálván az égyiptomiak, elnyelettek”: Izrael
szabadításának eszköze vált az ő pusztulásukévá, lásd 2Kor2:16! Ez volt a jogos fizetség a
héber fiúgyermekek lemészárlásáért a folyóban (2Móz1).
5. Isten népe biztos lehet az isteni gondviselésben. Amit Izrael „hit által”
engedelmeskedett az isteni „induljatok” parancsnak, Isten csodát tett és megszabadította őket
a kétségbeejtő helyzetből. Isten volt az, Aki odahelyezte a Vörös-tengert, ahol volt, és Isten
volt az, Aki utat nyitott az izraelitáknak azon keresztül. Így hát, keresztyén olvasó, az Isten az
(és nem az ördög), aki kimunkálta a problémát, a fenyegetést, a veszélyt, amivel most
szembesülsz, „mert ő tőle… vannak mindenek” (Rm11:36). Ahogyan megalkotta a te Vörös-
tengeredet, úgy képes egyedül Ő utat nyitni azon keresztül a számodra. Bízz az Ő
tévedhetetlen bölcsességében. Számíts a hatalmas erejére, ami érted munkálkodik. „Állj meg”
bízd magad Istenre. „Hit által” lásd előre, várakozóan az Ő „üdvösségét” vagy szabadítását.
„Indulj” engedelmesen az Ő parancsára, s Ő majd erősnek mutatkozik a te oldaladon. Ő soha
nem hagyja cserben azokat, akik teljesen bíznak Benne és fenntartások nélkül
engedelmeskednek Neki.
Izrael hite
Zsid11:30
30. Hit által omlottak le Jérikónak kőfalai, midőn hét napig köröskörül járták.
Az előző versben láttuk Izrael hívő maradékának a hitét Mózes parancsa és példája
alatt. A mostani szakaszban a hitük bemutatását és győzelmét látjuk Józsué vezetése alatt. Ott
azt láttuk, mit végzett el a hit a kivonulásuk során Egyiptomból, itt azt, mit ért el a
belépésükkor az ígéret földjére. Ahogyan a rabszolgaság igája hit által lett szétzúzva, úgy
kellett ugyanezzel a hittel Isten népének birtokba venni a Kánaánt. Ebből megtudjuk, hogy a
szent valódi élete az elejétől a végéig a hit élete. Hit nélkül nem lehetséges a fejlődés, nem
lehet győzelmeket szerezni, s nem lehet gyümölcsöt teremni Isten dicsőségére. Komoly dolog,
531
hogy a Zsid11:29 és 30 között negyven év telt el. Azokat az éveket a pusztaságban töltötték.
Ítélet volt ez Isten részéről a hitetlenségükért (Zsid3). Kedves olvasó, a te életed hány évében
nincs feljegyezve a hitnek semmiféle cselekedete az isteni kegyelem dicséretére?
A figyelemre méltó esemény, amire a szakaszunk utal, részletesen a Józsué könyvének
6, fejezetében olvasható, ami azzal kezdődik, hogy elmondja nekünk: „Jérikhó pedig be- és
elzárkózott vala az Izráel fiai miatt, se ki nem jöhetett, se be nem mehetett senki.” Izrael a
Kánaán határára ért. Biztonsággal átkeltek a Jordánon, de Jerikó miatt nem léphette be a
földre, ami erős erőd volt és meggátolta a bemenetelüket. Ez volt ama városok egyike, ami
megrettentette a kémeket, akik ezt mondták: „Az a nép nagyobb és szálasabb nálunknál; a
városok nagyok és megerősíttettek az égig” (1Móz1:28). Számukra a városok
bevehetetleneknek látszottak, túl biztonságosoknak ahhoz, hogy megostromolhassák.
Jerikó határváros volt. Kulcs-városként állt a Kánaán bejáratánál. Az elfoglalása
abszolút szükséges volt, még mielőtt Izrael bármiféle előrelépést tanúsíthatott volna a
megígért örökségük meghódítása és elfoglalása terén. Az elfoglalásának elmulasztása
nemcsak elcsüggesztette volna Izrael gyermekeit, de a kánaániak harci szellemét is
nagymértékben megerősítette volna. Ez volt az ellenség fő erődje, amit kétségtelenül
sérthetetlennek láttak. Mégis ledőlt az előtt a nép előtt, akiknek nem volt tüzérségük,
mégpedig anélkül, hogy bármiféle csatát vívtak volna. Mindössze annyit tettek, hogy Jahve
parancsára válaszul körbejárták a várost hat napon át egyszer, a hetedik napon pedig hétszer,
majd hatalmasat kiáltottak és a falak ledőltek előttük. Ez sok fontos leckét tanít nekünk,
melyek közül párat röviden megemlítünk, mielőtt rátérnénk a legkiválóbbra.
Először is, Isten útjai sokszor teljes mértékben különböznek a miénktől. Ki hallott már
olyat, hogy egy erős erdőd teljesen romba dőljön azért, mert egy nép csoportja körbejárja? Ó,
Isten örül, ha folt esik az ember büszkeségén. Izrael vezetője és törvényadója egy gyékény
ládácskában tartatott meg. A filiszteusok nagyerejű óriását egy parittya és egy kavics győzte
le. Illés prófétát egy özvegyasszony maroknyi lisztecskéje tartotta fenn. Krisztus előfutára a
pusztában élt, s sáskát és erdei mézet evett. Maga a Megváltó is istállóban született és jászolba
fektették. Látványos szemléltetései ezek a jelen szakasz nyitó mondatának. Az emberek által
nagyra becsült dolgok utálatosságok Isten szemében. Jó, ha ezt észben tartjuk.
Másodszor, Isten független minden természetes eszköztől és felette áll a „természeti
törvényeknek”. Általános szabályként igaz, hogy Istennek tetszik megáldani a természetes
eszközöket használatát, s gyakorta azoknak a természeti törvényeknek a működtetésével éri el
a céljait, amiket Ő hozott mozgásba, de hatalmas hiba azt feltételezni, hogy Ő hozzá van
kötve ezek bármelyikéhez. Miféle természetes „eszközöket” használt Izrael a Jordán átlépése
vagy Jerikó elfoglalása során? Miféle természetes „eszközök” használatára került sor Dániel
esetében az oroszlánok vermében vagy Jónás esetében a cethal gyomrában? S miféle
„természeti törvények” voltak betartva Izsák születésekor, Illés táplálásakor a hollók által,
vagy a három héber ifjú megtartásakor a babiloni tüzes kemencében? Igen, Isten felette áll
minden eszköznek és törvénynek. Jó, ha ezt is észben tartjuk.
Harmadszor, félelmetes nehézségek és erőteljes ellenségek bukkannak fel a hit
harcában. Valaki még nem régen járja a hit útját, amikor máris szemtől szembe találja magát
olyasvalamivel, ami próbára teszi minden bátorságát és felülmúlja minden természetes
forrását és erejét. Jordán folyók és Jerikó erődök ma is vannak. S bár az egyik
áthatolhatatlannak, a másik bevehetetlennek látszik, ezek mégis a legjelentéktelenebb
apróságok a Mindenhatónak. Az, hogy ezek milyen méreteket öltenek a mi látásunk szerint,
nagy fokban attól függenek, hogy a szívünk milyen mértékben kötődik az egyetlen
Mindenhatóhoz. Azokat a félelmetes nehézségeket és erős akadályokat Isten helyezi az
utunkba a próbára tételünk és a hitünk edzése végett, mint lehetőségeket arra, hogy bízzunk az
Úrban és dicsőítsük Őt.
532
Negyedszer, a Sátán erődjei nem állhatnak meg az engedelmes és a teljes mértékben
az élő Istenben bízó nép előtt. Ezt a tényt a Józs6 tényleg nagy betűkkel írja le. A kánaániták
teljesen a Gonosz uralma alatt álltak, mégis látjuk, hogy az egyik fő erődjük sátorként omlik
össze, amire egy erőteljes szél sújt le. Ezeknek a városoknak a hitetlensége kiderül a
„megerősítettek az égig” és bevehetetlennek látszottak szavakból, de a hit csak nevet az efféle
dolgokon, tudva, hogy Istennek csak rájuk kell lehelnie és azok azonnal összeroskadnak. Így
volt a keresztyénség korai napjaiban is, amikor a pogányság látványos citadellái roskadtak
össze az apostolok hűséges szolgálata előtt. Így volt a nagy reformáció idején is a tizenhatodik
században, amikor a pápaság királysága az alapjaiig megrendült Luther és kortársai bátor
prédikálásától. S Így volt ez sok helyen úgy ötven éve, amikor a pogányság magas helyei
romba dőltek a misszionáriusok kiáradása előtt.
De miért nem látjuk az evangéliumnak ugyanazokat a győzelmeit a mi
korosztályunkban? Miért van az, hogy a katolicizmus sokat visszafoglalt az elvesztett
területeiből, s oly sok irányban tör előre? Miért van az, hogy a Sátán erői az „idegen földön”
előre törtnek ahelyett, hogy visszavonulnának? S miért van az, hogy az úgynevezett
keresztyén területeken a Jerikók növekvő száma kerekedik felül a szentek imáin és
erőfeszítésein? Talán mert Isten karja megrövidült? Vesszen a gondolat. Talán mert a
Szentírás idejétmúlt és alkalmatlan e huszadik század szükségletei számára? Távol legyen. Mi
hát a baj? Ez: a Lélek megszomorodott közöttünk, s ennek következésben visszavonta az
erejét. Isten Szentlelkét „megoltották” (1Thessz5:19), ezért a mai keresztyénség leghevesebb
és legőrültebb erőfeszítéseinek sincs semmi haszna.
S miért „szomorodott” meg a Lélek? Mi az, ami „megoltotta” az erejét közöttünk? Ez:
eltávolodtunk Isten útjáról, figyelmen kívül hagytuk a rendeléseit, emberi koholmányokkal
helyettesítettük azokat és a testi fegyverekbe vetettük a bizalmunkat. Ahelyett, hogy
körbejárnánk Jerikó falait az isteni parancsnak megfelelően, a világi csábításokhoz
folyamodtunk, testi csábítással igyekezve legyőzni a kánaánitákat. Testvéreim, nem
reménykedhetünk Izrael győzelmeiben, amíg nem utánozzuk Izrael példáját. Soha nem térünk
vissza az apostoli fejlődéshez mindaddig, amíg nem térünk vissza az apostoli módszerekhez.
Nincs fejlődés, amíg ténylegesen el nem ismerjük: „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az
én lelkemmel! azt mondja a Seregeknek Ura” (Zak4:6). S a Lélek hatalma nem mutatkozik
meg közöttünk mindaddig, amíg nem lépünk rá az engedelmesség útjára, nem végezzük Isten
munkáját az Isten által előírt módon és nem számítunk arra magabiztosan, hogy Ő majd
megtiszteli és megáldja az efféle erőfeszítéseket.
Ötödször, a legkiválóbb lecke, amit meg kell tanulnunk az ebben a szakaszban
feljegyzett eseményből, az, hogy Jerikó leomlása a hívő izraeliták hitének van tulajdonítva.
„Gondolunk-e eléggé a hitre, amit a mindenható isteni szeretet a csatornájának választott?
Egyedül Isten tesz nagy csodákat, de a szentjei hitén keresztül. Izrael minden győzelmét a hit
hozta el. Az isteni hatalom és kegyelem megváltotta őket azon az emlékezetes éjszakán, de
Mózes hite volt az, ami megtartotta a húsvétot és a vér elhintését. Isten volt az, Aki
kettéválasztotta a Vörös-tengert, de válaszul a hit csendes imádságaira, amik az Ő szolgájának
szívéből fakadtak. A gyógyulásnak az evangéliumokban feljegyzett minden csodája hit által
valósult meg. Jézus az Atyjához imádkozott, majd megetette a tömeget öt kenyérrel és két
hallal. Jézus az égre emelte a szemeit, majd ezt mondta: ’Effata, nyílj meg!’ Jézus hittel
köszönte meg Istennek, hogy mindig meghallgatta Őt, majd utána mondta ki a rendkívüli
’Lázár, jöjj ki!’ szavakat.
S a hit munkálkodott az isteni kegyelmet kapottakban is. ’A hited meggyógyított
téged’; ’Legyen a te hited szerint’. Gyakran voltak ezek Krisztus szavai. A pusztaságban
elhullott nép a hitetlenség miatt nem ment be Isten nyugalmába, s a hitetlenségük miatt Jézus
sem volt képes sok csodát tenni bizonyos helyeken: ’Csak higgy és meg fogod látni az Isten
dicsőségét’.
533
Izrael története Isten mindenható, üdvözítő kegyelmének és az ember hitének
története. A mennyből jönnek a csodák, a Földről származik a hit. Ábrahám kiválasztásától
Mózes születéséig, a húsvéttól és a Vörös-tengertől a Jordán folyó kettéválásáig minden
csoda, s mindegyiknek valamelyik kiválasztott szent hitén keresztül kellett bekövetkeznie.
Izrael Jerikó, a fallal és kerítéssel ellátott város előtt állt, s nem erővel és hatalommal, hanem
hittel kellett bevenniük azt.” (Adolph Saphir)
Vizsgáljuk meg a hit különböző összetevőit, amit a hívő izraeliták mutattak ki ezen az
emlékezetes alkalmon. 1. a hitük merészsége. Amikor Izrael átlépte a Jordánt, akkor
mondhatni minden hidat és csónakot felégettek maguk mögött. El voltak vágva a
meneküléstől: nem voltak házaik, ahová visszatérhettek volna és nem volt erőd, ahová
visszavonulhattak volna. Ellenséges területen álltak, s csak a győzelem vagy a halál volt a két
választási lehetőség. Békésen és csendesen menetelni Jerikó falai körül veszedelmes
vállalkozásnak tűnt: mi akadályozta a kánaánitákat abban, hogy lövöldözzenek, vagy köveket
hajigáljanak rájuk? A hitetlenség vonakodó és félénk, de a merész hit vakmerő és bátor. Ó,
bárcsak erősek lennénk „az Úrban és az Ő hatalmas erejében”!
A hitnek három fokozata van. Létezik hit, ami elfogad, amikor üres kezű koldusokként
Krisztushoz jövünk, s elfogadjuk Őt Úrnak és Megváltónak, Jn1:12. Van hit, amely számít,
vár Istenre, hogy beteljesítse az ígéreteit és lépjen föl a mi oldalunkon, 2Tim1:12. S van hit,
amely kockáztat, ami merészel megtenni valamit az Úrért. A hitnek ezt az összetevőjét
példázta Mózes, mikor szembe mert szegülni Egyiptom királyával és tudtára adta Jahve
követeléseit. A hitnek ezt a merészségét mutatta be Dávid, amikor előlépett, hogy
megküzdjön az erős Góliáttal. S ezt látjuk Illésnél is, amikor egymaga szállt szembe Jézabel
hamis prófétáinak seregével a Kármel-hegyen. Majd látjuk Dánielnél is, aki inkább hagyta,
hogy az oroszlánok vermébe vessék, semhogy engedett volna Babilon királya bálványimádó
rendeletének. S újra és újra látjuk Pál apostol utazásai és szolgálatai során, aki nem hátrált
meg semmiféle elképzelhető rendű és rangú veszély elől, hogy ismertethesse Krisztus
felbecsülhetetlen kincseit.
S a fentiekben említett össze példában látjuk, miképpen tüntette ki Isten ezeket a bízó
és merészelő szíveket. A merész hit az, aminek Ő mindig örül és amit jutalmaz. Ő Maga
parancsolja, hogy szent „bátorsággal” járuljunk a kegyelem trónjához, hogy alkalmas időben
segítségre leljünk. Ó, mennyire megfeddi ez a gyávaságunkat és a fenntartásainkat! Milyen
kevesen vannak manapság azok, akik hajlandók bármit kockáztatni Urunk szolgálatában!
Milyen keveset látunk manapság apáink merészségéből és bátorságából! Mily sok reszkető és
félénk katonát lehet ma találni Krisztus hadseregében! S mily nagy szükség van arra, hogy
néhány Szentlélekkel betöltött ember előlépjen és Carey nyelvén kiáltsa: „Kérj nagy dolgokat
Istentől; várj nagy dolgokat Istentől; vállalj fel nagy dolgokat Istenért.” Jó szétnézni, mielőtt
ugranánk, de sokan olyan hosszan nézelődnek, hogy sohasem ugranak!
2. A hit engedelmessége. Ez kiderül a Józs6:3-4 és 6-8 elolvasásából: minden érintett
betű szerint végrehajtotta az Úr utasításait. Nem tenni mást csak járni, járni és járni Jerikó
falai körül gyerekes és nevetséges dolognak tűnhetett, a hívő maradék mégis teljesítette Isten
parancsát. Az Úr megköveteli, hogy minden Általa előírt eszközt használjunk, nem számít
mennyire haszontalanoknak és elégteleneknek tűnnek ezek a számunkra. Igaz, hogy az isteni
erő döntötte le Jerikó falait, de mégis, a hit engedelmessége által is történt mindez. Isten
tudatta, hogy az Ő erejének megnyilvánulása adott módon történik: elválaszthatatlanul
összekapcsolódott bizonyos, a népe részéről elvégzendő cselekedetekkel.
Miképpen kellett bevennie Izraelnek a kánaániták erős erődjét? Gondoljuk meg a
helyzetüket! Évszázadokon át rabszolganép voltak. Az elmúlt negyven évet vándorlással
töltötték a pusztaságban. S most Mózes, a nagy vezetőjük, halott volt! Híjával voltak a katonai
tapasztalatoknak, nem volt tüzérségük, sem pedig kiképzett hadseregük. Mindez igaz, de nem
voltak magukra hagyva: az élő Isten állt mellettük, s amíg az Ő kinyilatkoztatott akaratának
534
megfelelően jártak el, minden rendben volt velük. Hasonlóképpen, Isten minket sem hagyott a
saját koholmányainkra, hanem világos és teljes utasításokat adott nekünk, s annak a
munkának az elvégzését követeli tőlünk, amit Ő Maga rendelt el a számunkra, s azon a
módon, ahogyan Ő parancsolta. A fenntartás nélküli engedelmesség a rendelkezései iránt
abszolút szükséges, ha szeretnénk megszerezni az áldásait.
A fenntartás nélküli engedelmesség Isten ismert akarata iránt jellemezte Izrael minden
előkészületét Jerikó ostroma során. Aprólékos utasításokat kaptak a furcsa hadjáratukhoz.
Konkrét rendben kellett masírozniuk, mindenkinek a számára kijelölt helyet elfoglalva.
Konkrét órában kellett masírozniuk a várost megszabott alkalommal megkerülve. Az Úr
parancsára csendben kellett maradniuk. majd az Úr parancsára kellett kiáltaniuk. Nem volt
helye az emberi mesterkedésnek, sem a testi tervezésnek, s nem volt szükség emberi
okoskodásra, hogy mit cselekedjenek. Minden elő volt írva a számunkra, s csak a hit
engedelmessége volt megkövetelve tőlük. Az utasítások, amiket Isten Józsuénak adott,
ésszerűtleneknek és abszurdoknak tűnhettek az emberei számára, ezeket mégis hűségesen
végre kellett hajtani, ha meg akarták szerezni a győzelmet. S ahogyan akkor volt, úgy van ma
is. De ó, milyen lassan tanuljuk meg ezt a leckét!
Kedves olvasó, Isten parancsai és előírásai gyakran tűnnek furcsáknak a testi
bölcsesség számára. Milyen abszurdoknak tűntek Isten rendeletei Naámánnak, amikor azt a
parancsot kapta, hogy fürdesse meg a leprás testét a Jordánban! Mennyire ellentétes volt
minden emberi elképzeléssel, hogy Isten Illés prófétát hosszú hónapokra egy
özvegyasszonyhoz küldje, hogy ő táplálja, akinek csak egy marok lisztecskéje és kevés olaja
volt! Mennyire ésszerűtlennek tűnhetett a tizenkét apostolnak, amikor Krisztus azt parancsolta
nekik, hogy ültessék le a nagy tömeget, s csak öt kis kenyerük és két kis haluk volt! S
mennyire ésszerűtlennek tűnik hitvalló keresztyének tömegeinek ma, amikor azt hallják, hogy
vessenek le minden világi eszközt, amiket behoztak a „gyülekezetekbe” a böjt és az imádság
helyettesítése végett! Milyen lassan fogjuk fel, hogy ez a hitnek az az engedelmessége, amit
Isten megkövetel.
3. A hitük fegyelme. „A népnek pedig parancsolt vala Józsué, mondván: Ne
kiáltsatok, hangotokat se hallassátok, és szó se jőjjön ki szátokból addig a napig, a míg azt
mondom néktek: Kiáltsatok; és akkor kiáltsatok.” (Józs6:10). A kezdeti hallgatásuk
ugyanolyan szükséges volt, mint a kiáltásuk a végén. Miért? Ezek az emberek a valaha élt
legnagyobb zsörtölődők közvetlen leszármazottjai voltak. Atyáik mindaddig panaszkodtak és
zúgolódtak, amíg Isten meg nem esküdött a haragjában, hogy nem mennek be az Ő
nyugalmába.
Mennyi baj történne, ha minden ember szabadon kifejezhetné a „véleményét”!
Mennyien álltak volna készen arra, hogy tanácsot adjanak Józsuénak, miféle stratégiai
módszerhez folyamodjon! Az egyik úgy okoskodott volna, hogy Jerikó bevételének egyetlen
módja, ha hosszúra nyúló ostrommal kiéheztetik a lakóit. A másik létrák használatát javasolta
volna a falainak megmászásához. Másvalaki nehéz faltörő kosok használata mellett
kardoskodott volna a betöréshez. Megint más alagutak ásása mellett szállt volna síkra a falak
alatt. De mindegyikük kinevette volna a Józsué által elfogadott tervet. Ó, kedves olvasó, ha be
kell venni a Jerikókat, amik ma kerülnek Isten népe útjába, akkor nemcsak a zúgolódok száját
kell befogni, hanem mindenkit figyelmen kívül kell hagyni, aki a maga értelmére
támaszkodik.
Ó, milyen gyakran vágja vissza a hit hajtóerőit azok meggondolatlan és barátságtalan
kritikája, akik keresztyén barátként tetszelegnek előttünk! Milyen gyakran akadályozzák Isten
emberét a felebarátaink Krisztust nem tisztelő kételyei és javaslatai! Egy testvér az Úrban, aki
most munkanélküli, nemrég írt nekünk, hogy megfeddték, amiért nem tájékoztatta a
szükségleteiről a barátait. Ó, ne felejtsük el, hogy a legelső dolog, amit a Szentlélek mutat
nekünk az „áldott” emberről festett képében az, hogy „nem jár gonoszok tanácsán” (Zsolt1:1).
535
Mennyi bajt okoznak azok az emberek, akik állandóan csak az előttünk álló feladat
nehézségeiről beszélnek! Minden valódi keresztyén munka körül van véve nehézségekkel,
erről a Sátán gondoskodik!
Krisztus katonáit fel kell készíteni, a hitet meg kell fegyelmezni: az Úr seregeinek
soraiban mindenkinek meg kell tanulni, hogy „ideje (van) a hallgatásnak és ideje a szólásnak”
(Préd3:7). Izrael gyermekei nem arra kaptak parancsot, hogy álljanak csatasorba és
rohamozzák meg a kánaániták helyőrségét. Ehelyett ünnepélyes csendben szent haladással
kerülgetniük kellett a várost. Ez hatalmas próbája volt a hitnek, mert ez az eljárás nagyon úgy
tűnt, hogy nem éri el a kívánt célt. Sőt mi több, az ellenségeinek megvetését is kiváltja, akik
gúnyolódni fognak az ártalmatlan haladásukon. De mégis ez volt a mód, amit Isten rendelt el.
Ő szeret nagy dolgokat véghezvinni lenézett eszközökkel, hogy Övé legyen a dicsőség.
4. A hitük türelme: „Hit által omlottak le Jérikónak kőfalai, midőn hét napig
köröskörül járták.” Ezek nem az első napon omlottak le, amikor Izrael elkezdte a masírozást, s
nem is a második vagy harmadik napon. Nem, addig nem mutatkozott meg az Úr ereje, amíg
körül nem járták a várost összesen tizenháromszor. S miért? A türelmük próbájaként a hitük
és az engedelmességük mellett, hogy bebizonyosodjon: valóban hittek-e vagy sem az Úr
ígéretének, amikor ilyen gyenge és valószínűtlen eszközt parancsolt, továbbá, hogy
konkrétabban is megértesse velük, hogy a győzelem Kánaán felett az Úré volt, nem az övék.
Amikor semmi sem történt az első tizenkét alkalommal, melyek során Izrael körüljárta
Jerikót, akkor még nyilvánvalóbbá vált, hogy az ellenségeiket nem emberi erővel, hanem
Isten segítségével lehet legyőzni.
Nemcsak a kegyelem, de annak időzítése is Isten kezében van, s ezért kapjuk a
parancsot: „Csillapodjál le az Úrban és várjad őt” (Zsolt37:7). Ó, jaj, mennyire fájdalmas
csődöt mondunk mi ebben a dologban! Milyen könnyen elcsüggedünk, ha Jerikó nem dől
romba az első vagy a második alkalommal, amikor körbejárjuk: „e látomás bizonyos időre
szól… ha késik is, bízzál benne; mert eljön, el fog jőni, nem marad el!” (Hab2:3) De ó,
mennyire türelmetlen a test! Ezen a ponton mondott csődöt Ábrahám is: amikor Sára nem
esett teherbe a megígért fiúval, úgy döntött, hogy majd Hágárral fog nemzeni egyet. S ezen a
ponton mondott csődöt először Mózes is, a saját kezébe véve a dolgokat (2Móz11:12)
ahelyett, hogy várt volna Isten időzítésére. „Várakozzatok Jeruzsálemben” – ezek voltak a
Megváltó utolsó szavai az apostolokhoz a mennybemenetele előtt.
„Mindig imádkozni kell, és meg nem restülni” (Lk18:1). Mennyire a szívünkre kell
venni ezt az Ígét: milyen gyakran elcsüggedünk, amikor a győzelem már-már láthatóvá válik!
Ó, azt hisszük, hogy a mi Jerikónk falai soha nem omlanak le, de leomlanak a kijelölt időben.
Istennek nem sietős, nekünk pedig azt mondja, hogy „aki hisz, az nem fut” (Ézs28:16). De mi
sokkal nehezebbnek tartjuk várni, mint hinni: valószínűleg ez a leggyengébb pont a
fegyvertárunkban, s ezen a ponton csüggedünk el a legtöbbször. Legyünk hát határozottabbak
és buzgóbbak a könyörgésben a Szentlélekhez, hogy munkálja ki bennünk a türelem lelki
kegyelmét. Keressük a kegyelmet, hogy megragadhassuk ezt az Ígét: „A jótéteményben pedig
meg ne restüljünk, mert a maga idejében aratunk, ha el nem lankadunk.” (Gal6:9)
5. A hit előérzete: „Kiálta azért a nép, mihelyt kürtölének a kürtökkel. Lőn ugyanis, a
mint meghallá a nép a kürtnek szavát, kiálta a nép nagy kiáltással, és leszakada a kőfal
magától, és felméne a nép a városba, kiki az előtte való helyen, és bevevék a várost.”
(Józs6:20) A helyünk már majdnem elfogyott, ezért rövidre kell fognunk. Amit most
konkrétan megemlítünk, az az, hogy a nép kiáltása a fal leomlását megelőzően a győzelmet
váró hit volt. „A mit könyörgéstekben kértek, higyjétek, hogy mindazt megnyeritek, és
meglészen néktek.” (Mk11:24) Ez Moffatt szolgálatára emlékeztet minket, aki évekig
dolgozott Becsuánaföldön és egyetlen pecsétjét sem látta a szolgálatának. Néhány távoli
barátja Angliában írtak neki, hogy szeretnék megajándékozni és azt kérdezték, mi legyen az.
536
Azt válaszolta: „egy úrvacsorás készlet”. Hónapokkal később, amikor az megérkezett, több
mint egy tucat őslakos ült le vele együtt a megemlékezéshez az Úr haláláról!
Az egész Józs6 a mi okulásunkra lett feljegyezve. „A hitetlenség, a babona és az
istentelenség falai nem engednek földi fegyvernek és erőnek. Nem kényszer, nem is
okoskodás hatására, s nem az e világ által biztosított fegyverekkel lehet megsemmisíteni
ezeket a falakat. Isten Ígéje és a hitben kijelentett Íge által. A szolgáló és az emberek azok,
akik fújják a trombitákat, s a velük levő népnek egyesülni kell velük Isten erejében.” (Adolph
Saphir) Mindegyikünk szembesül Jerikóval: legyen az illető igehirdető a szolgálat mezején,
ahová Isten hívja el munkálkodni, a vasárnapi iskolai tanító a neki adott elhívással, vagy az
egyéni keresztyén, aki valamilyen szokáson vagy hajlamon igyekszik felülkerekedni.
Emlékezzük Józsuéra és szedjük össze a bátorságunkat! Ha megvan a hit merészsége,
fegyelme, engedelmessége, türelme és várakozása, akkor a győzelem bizonyos az Isten által
megszabott időben.
Még egyszer láttuk a valódi hit csodálatos hatalmát annak megvalósításában, ami túl
van a puszta természeten: v. ö. Mt17:20, 1Jn5:4. A kitartó bizalom és az engedelmesség
lehetővé tette, hogy Izrael véghez vigye az egyébként lehetetlent. Ismét láttuk, hogy az Isten
védelmi ígéretébe vetett hit és az Általa kijelölt eszközök használata messze felülmúl minden
földi védelmi módszert? v. ö. 2Krón20:20. Ezzel szemben íme, mennyire haszontalan a külső
és az anyagi dolgokban bízni: Jerikó falai magasak és erősek voltak, mégsem nyújtottak
biztonságot Isten ereje ellen: „hiábavaló az emberi segítség”. Bár Isten megkövetelte
izraelitáktól minden bátorságuk, engedelmességük és türelmük összeszedését, de Magára
vállalta az erőfeszítéseik megáldását és a hatalom munkájának az elvégzését. A keresztyén és
a szentség között álló akadályok nagyobbak Jerikó falainál_ hogyan lehet ezeket ledönteni? A
hit engedelmességével: v. ö. 2Kor10:4-5.
Ráháb hite
Zsid11:31
31. Hit által nem veszett el Ráháb, a parázna nő az engedetlenekkel együtt,

befogadván a kémeket békességgel.
A lelki hit felbecsülhetetlen értéke látványosan megmutatkozik abban az esetben, amit

most kezdünk vizsgálni. Az apostol olyan látványos szereplőknek említette meg a hitét, mint
Énókh, Noé, Ábrahám és Mózes; megemlítette a hívő népet, ahogyan átmentek a Vörös-
tengeren és felvonultak Jerikónál; most pedig olyasvalakit említ, aki hírhedt bűnös volt,
mintha csak meg akarna szégyeníteni minket azzal, hogy a mi hitünk nem éri el az övét, aki
korábban utcanő volt. Bemutatva, hogy a pátriárkákat, akiket oly nagyra becsültek a zsidók,
Isten a puszta hitük és annak gyümölcsei miatt tisztelt, a következőkben az látjuk, hogy egy
idegen asszony, aki egy átkozott nemzetséghez tartozott a hite miatt lett befogadva az
ószövetségi egyházba. „Ebből az következik, hogy a legjobban felmagasztaltak semmi Isten
szemében, amíg nincs hitük, viszont azok, akik alig kapnak helyet még a világiak és az
elvetettek között is, hit által bekerülnek az angyalok társaságába.” (Kálvin János)
Ráháb kánaánita volt, ezért a természeténél fogva „Izrael társaságától idegen” és „az
ígéret szövetségeitől távolvaló”. A megtérésében és a befogadásában az ószövetségi
egyházbasajátos módon volt a pogányok elhívásának, valamint a Krisztus egyházába történt
befogadásuknak az előképe és záloga az újszövetségi időkben. így vetik előre az árnyékukat
az eljövendő események. Ráháb és Ruth esetében Isten már idejekorán jelezte, hogy az Ő
megváltói szándékai nem korlátozódtak egyetlen népre, hanem majd kitejednek minden
537
nemzet egyénjeire. A befogadásuk a héberek közé világos előre jelzése volt annak, ahogyan a
„vad olajfa” be lett oltva és részesévé vált „az olajfa gyökerének és zsírjának” (Rm11:17).
Ráháb üdvözítése jeles példája volt Isten szuverenitásának. „Ő nemcsak pogány, de
emóri is volt, abból a nemzetből, ami végső pusztulásra lett szánva. Ő tehát Isten
szuverenitásának egy példája is volt, ahogyan pozitív módon eltekintett a saját törvényeitől,
amiképpen jónak látta. Mert a saját jótetszése szerint tett vele kivételt a végromlás alól, amit
mindazok ellen jelentett be, akik osztoztak az eredetében és a hagyományaiban.” (John Owen)
A legfőbb Úrként Istent nem köti semmiféle törvény vagy megfontolás a saját uralkodói
akaratát leszámítva, ezért könyörül, akin könyörül, akin pedig akar, megkeményít (Rm9:18).
A legáldottabb módon szemlélhetjük itt Isten bámulatos kegyelmét is. Ráháb nemcsak
egy pogány nemzet sarja volt, de feslett életű „parázna” is. Kijelölve őt, mint az üdvözítő
kegyeinek megajándékozottját, Isten valóban nyilvánvalóvá tette, hogy Ő nem
személyválogató. A saját választása alapján adta át magát Ráháb a legmocskosabb bűnnek, de
az isteni kiválasztás által eleve a megszabadulásra rendeltetett attól a vágytól, ami a
leghatékonyabban tartja a hatalmában az embereket, s mosatott a hónál is fehérebbre Krisztus
drága vérében, Aki helyet adott neki a sajt családjában. Pont az efféle esetekben ragyog fel
még jobban Isten meg nem érdemelt kegyessége. Semmi nem volt ebben a szegény, bukott
asszonyban, ami érdemessé tette volna őt Isten kegyére, de ahol a bűn megsokasodik, ott a
kegyelem még jobban bővelkedik.
Ráháb esetében nemcsak az isteni szuverenitás gyakorlását és az isteni kegyelem
megnyilvánulását szemlélhetjük, hanem megállhatunk és ámulhatunk Isten erejének
működése előtt is. Ezt a legjobban akkor látjuk meg, amikor alaposan fontolóra vesszük az
esetébe belépő majdhogynem páratlan elemet. Itt a Szentlélek teljes mértékben eltérő módon
munkálkodott a kegyelem közönséges eszközeihez viszonyítva. Nem tartottak szombatokat
Jerikóban, nem voltak ott olvasható Írások, se próféták, akik mennyei üzeneteket adtak közre.
Mindazonáltal Ráháb újjászületett az élet újságára és eljutott az igaz Isten üdvözítő
ismeretére. Jegyezzük meg alaposan, hogy ez az asszony, akik korábban a nyílt bűnben
kéjelgett, még az előtt született újjá és tért meg, hogy a kémek eljutottak volna a házába: az ő
látogatásuk egyszerűen csak lehetőséget biztosított a hite megvallására és nyilvános
bemutatására.
Nézzük meg az isteni gondviselés csodálatos munkálkodását is ebben az esetben.
Amikor a Józsué által Jerikó felderítésére kiküldött két kém közel került a pogány erődhöz,
fogalmuk sem volt arról, hogy abban Isten választottja tartózkodik, de ha a tudatában is lettek
volna ennek a ténynek, akkor sem lett volna eszközük annak kiderítésére, hogy hol találják őt
meg egy ekkora városban. Ámuljuk és csodáljuk hát Isten titkos kezét, ami pont ahhoz a
házhoz irányította őket, amelyikben az Ő gyermeke lakott. „Az Úr ismeri az övéit” és egy
felhős, sötét napon felkutatja őket. Ugyanaz az Úr, Aki elküldte Anániást az „Egyenes” nevű
utcába Saul megszabadítása végett a vakságtól, vezette a két kémet Ráháb házához, hogy
megszabadítsa őt a haláltól. Hasonló módon, valahol csak él egy-két választottja a pogányság
sötétségében, elküldi Ígéjét vagy a szolgáit, hogy megvilágosítsák és építsék őket.
Most azonban főleg Ráháb hitével kell foglalkoznunk. Meg kell jegyezni, hogy őt a
Zsid11 Jerikót megsemmisítése után említi, mint aki „békességgel fogadta be a kémeket” még
a város eleste előtt. Ennek oka az, hogy a megmenekülése a hite gyümölcse volt, miután az
izraeli seregek körbejárták a várost hét napig. Igyekezve elmélkedni azon, mit jegyez fel a
Szentírás Ráháb hitéről, azt javasoljuk, hogy külön-külön nézzük meg annak alapját, hatását,
természetét, megvallását, nagyságát, tökéletlenségét és jutalmát.
1. A hite alapja. „A hit hallásból van, a hallás pedig Isten Ígéje által” (Rm10:17). Ez
nem jelenti azt, hogy a hit jobban létrejön Isten Ígéjének hallgatásával, mint amennyire a
napsütés látást ad a szemnek: nem, a hitet a Szentlélek szuverén cselekedete ülteti az
emberbe, s aztán azt tanítja és táplálja az Íge. Mózesnek a Vörös-tengernél elhangzott
538
profetikus énekében lett kijelentve: „Meghallják ezt a népek és megrendülnek; Filisztea lakóit
reszketés fogja el. Akkor megháborodának Edom fejedelmei, Moáb hatalmasait rettegés
szállja meg, elcsügged a Kanaán egész lakossága. Félelem és aggodalom lepi meg őket; karod
hatalmától elnémulnak mint a kő, míg átvonul néped, Uram! Míg átvonul a nép, a te
szerzeményed.” (2Móz15:14-16)
A fenti jövendölés látványos beteljesedését látjuk Ráhábnak a két kémhez intézett
szavaiban: „Tudom, hogy az Úr néktek adta ezt a földet, és hogy megszállt minket a félelem
miattatok, és hogy e földnek minden lakosa megolvad előttetek. Mert hallottuk, hogy
megszárította az Úr a Veres tenger vizét előttetek, a mikor kijöttetek Égyiptomból, és hogy
mit cselekedtetek az Emoreusok két királyával, a kik túl voltak a Jordánon, Szíhonnal és
Óggal, a kiket megöltetek. És a mint hallottuk, megolvadott a mi szívünk, és nem támadt
többé bátorság senkiben sem miattatok. Bizony az Úr, a ti Istenetek az Isten fenn az égben és
alant a földön!” (Józs2:9-11) Ez az, ami megmagyarázza az utalást a Zsid11:31-ben Jerikó
többi lakosára, akik elpusztultak, mert „nem hittek”. Az ismeretek, amikkel rendelkeztek
Istenről és az Ő csodálatos munkáiról a jelentésekből, elérték a füleiket és menthetetlenekké
tették őket.
Az, amit most láttunk, egy példája a legkomolyabb ténynek, amit gyakorta ismételnek:
milyen hatással van a lelkekre az igazság és milyen gyorsan elkopnak a benyomásaik. Jerikó
lakosait mélyen felkavarták a beszámolók Istennek a gonoszokra lesújtó ítéleteiről: féltek
attól, hogy a következőkben rájuk kerül a sor és megolvadt bennük a szívük. Miképpen lehet
hát magyarázni a tényt, hogy mindannyian azonnal és buzgón nem kiáltottak Istenhez
könyörületért? Hisszük, hogy a válasz a Préd8:11-ben található: „Mivelhogy hamar a
szentenczia nem végeztetik el a gonoszságnak cselekedőjén, egészen arra van az emberek
fiainak szíve ő bennök, hogy gonoszt cselekedjenek.” Amikor Izrael seregei megkerülték
Jerikót minden egyes napon, majd csendben visszatértek a táborukba, a város lakóinak adatott
idő a megtérésre, de miután eltelt hat nap, s a város falai ugyanolyan erősek maradtak, mint
addig, ők teljes biztonságban érezték magukat és megkeményítették a szíveiket.
Hogyan adhatunk hát számot a különbségről Ráhábban? Ezen a módon: a
városlakókban csak a lelkiismeret nyugtalankodása és a természetes félelmeik munkálkodása
volt meg, amik hamarosan lecsillapodtak, de Ráháb esetében a Szentlélek munkálkodott
benne: Isten „megnyitá szívét”, emiatt „odafigyelt az elhangzottakra” (Csel16:14). Más
szóval, Ráháb szuverén módon lett megelevenítve az élet újságára, ami által alkalmassá vált
Magának Istennek az üdvözítő megismerésére és az Ő Ígéjének befogadására szelídséggel.
Így volt ez a thesszalonikabeli szentekkel is, akiket az apostol emlékeztetett: „a mi
evangyéliomunk ti nálatok nem áll csak szóban, hanem isteni erőkben is, Szent Lélekben is”
(1Thessz1:5). Csak ilyen esetekben várhatunk radikális és tartós hatásokat.
Meg kell tehát tanulnunk különbséget tenni három dolog: a hit isteni ajándéka, a
támogatásához biztosított alap, valamint az azon az alapon történő megnyugvásból fakadó
bizonyosság között. A hit ajándéka az újjászületéskor adatik meg az új természet egyik
attribútumaként: „nem mindenkié a hit” (2Thessz2:3), mert nem mindenki születik újjá. A
szilárd alap. amin a hitnek meg kell nyugodnia, Isten Ígéje, egyedül ez támogatja, építi és
táplálja a hitet. A bizonyosság, ami abból fakad, hogy a hit megnyugszik ezen az alapon, az a
magabiztosság és bizonyosság, ami eltölti a szívet, mikor Isten Ígéje feltétel nélküli
befogadást nyer abba. Így volt Ráhábbal is. Megelevenedve a Lélek által, hit lett beültetve a
lelkébe, így amikor elértek hozzá a beszámolók Isten csodálatos tetteiről, azokat „nem úgy
fogadta, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét (a minthogy valósággal az is)”
(2Thessz2:13), s ezért mondta: „Tudom, hogy az Úr néktek adta ezt a földet” (Józs2:9).
2. A hite hatása. Isten választottjainak a hite élő, energikus alapelem, ami „szeretet
által munkálkodik” (Gal5:6) és terem gyümölcsöt Isten dicsőségére. Ebben radikálisan
különbözik a semmitmondó professzorok képzeletbeli és hatástalan hitétől, ami nem mélyebb,
539
mint értelmi egyetértés bizonyos doktrínális állításokkal, s tetszetős, de üres szavakban ér
véget. A hit, amit nem kísér az engedelmességben járás és nem bővelkedik jócselekedetekben,
„megholt ő magában” (Jak2:17). Messze másmilyen volt Ráháb hite. Róla olvassuk:
„Hasonlatosképen pedig a tisztátalan Ráháb is, avagy nem cselekedetekből igazíttatott-é meg,
a mikor a követeket házába fogadta, és más úton bocsátotta ki?” (Jak2:25). Ez nem azt jelenti,
hogy a jócselekedetei érdemszerző alapja volt az Isten általi elfogadásának, hanem ezek annak
a bizonyítékai voltak az emberek előtt, hogy megadatott neki egy lelki alapelem, melynek
gyümölcsei igazolták vagy bizonyították a hitvallását, kimutatva, hogy ő is a „hit
háztartásának” a tagja.
Abban, hogy „befogadta a kémeket békességgel”, világossá tette, hogy a szívén viseli
Isten népét és kész minden tőle telhetőt megtenni, hogy segítse őket. A szakaszunk most
vizsgált mondata összefoglal mindent, ami fel van jegyezve a két ember iránti kedves
viselkedéséről a Józs2-ben. Üdvözölte őket a házában, lelki beszélgetésbe elegyedett velük,
gondoskodott a biztonságukról, elrejtette őket a veszély elől és megtagadta, hogy elárulja
őket. Hisszük, hogy rejtett utalás van a kedvességére (valamint Ábraháméra is) a Zsid13:1-3-
ban, mert a „követeknek” fordított szó a Jak2:25-ben ugyanaz, mint amit a Zsid13:2
„angyaloknak” fordít: „Az atyafiúi szeretet maradjon meg. A vendégszeretetről el ne
felejtkezzetek, mert ez által némelyek, tudtokon kívül, angyalokat vendégeltek meg.
Emlékezzetek meg a foglyokról, mint fogolytársak, a gyötrődőkről, mint a kik magatok is
testben vagytok.” Ó, jaj, manapság oly sok hitvalló keresztyén ahelyett, hogy odafigyelne erre
az intésre majdhogynem készek darabokra tépni egymást minden véleménykülönbség miatt.
3. A hite természete. Páratlan hit volt ez. „Jerikó városát készültek megtámadni: a
falain belül mindenféle rendű és rangú emberek seregei voltak megtalálhatók, akik jól tudták,
hogy ha a városukat megtámadják és megostromolják, valamennyien meg fognak halni. De
mégis furcsa kimondani, hogy senki közülük nem tért meg a bűneiből, és soha nem
könyörgött kegyelemért, leszámítva ezt az asszonyt, aki utcanő volt. Egyedül és kizárólag Ő
menekült meg, egyetlenként a tömegből. Nos, érezted-e valaha is, milyen nehéz dolog
páratlan hittel rendelkezni? A világ legkönnyebb dolga úgy hinni, ahogyan mindenki más
hisz, de nehéz valamiben egyedül hinni, amikor senki más nem gondolkodik úgy, ahogyan te:
egy igazságos ügy egyedüli bajnokának lenni, amikor az ellenség felsorakoztatja a maga
ezreit a csatára. Nos, ilyen volt Ráháb hite. Nem volt senkije, aki úgy érzett volna, mint ő, aki
osztozhatott volna az érzéseiben és felfoghatta volna a hitének értékét. Egyedül maradt. Ó,
nemes dolog a megvetett igazság egyedüli követőjének lenni!
Ráháb hite megszentelő volt. Utcanő maradt, miután hitre jutott? Nem. Nem hiszem,
hogy akkor is utcanő volt, amikor az emberek az ő házához mentek, bár a híre még mindig
hozzá tapadt, mint az efféle rossz megnevezések. Én azonban biztos vagyok benne, hogy nem
volt az utána, mert Sálmón, Júda fejedelme vette őt feleségül… (Mt1:5) Nem lehet hited úgy,
hogy még a bűnben élsz. Hinni annyi, mint szentnek lenni. A két dolognak együtt kell járnia.
Az a hit holt hit, romlott hit, megrothadt hit, amelyik bűnben él, hogy a kegyelem
bővelkedhessen. Ó, bárcsak megszentelne Isten néhányunkat, akik jelen vannak!” (C. H.
Spurgeon)
Az ő hite önmegtagadó hit volt. Ez abban mutatkozik meg, hogy Isten akaratát többre
tartotta a saját országa biztonságánál, s a menedéknyújtást ezeknek az embereknek a
polgártársai kedvében járásnál. De a leglátványosabban abban mutatkozott meg, hogy inkább
kockára tette a saját letét, semhogy elárulja Józsué küldöttjeit, akik az igaz Isten imádói
voltak. A tette a legveszélyesebb következményekkel fenyegetett, de az Isten iránti hűsége
folytán megvetette a polgártársai fenyegetéseit, a háborús eseményeket és a városának
felégetését. Azaz, hit által valójában mindent megtagadott Istenért. Amikor Isten minket is
erre szólít fel, akkor mindennel szakítanunk kell, amit közelinek és kedvesnek tartunk a
540
világban. A lelki hitet legjobban az önmegtagadó engedelmesség cselekedetei bizonyítják
(kivonat T. Mantontól).
4. A hite megvallása. Ezt a Józs9:2-11 jegyzi fel, ami megmutatja, hogy az első
találkozáskor tette meg. Teljesen átfogó megvallás volt: elismerte Isten csodálatos tetteit, meg
volt arról győződve, hogy a Kánaánt a népének adta, s elismerte Őt a menny és a Föld
Istenének. Ezzel megtagadta a pogányok minden bálványát, dicsőítette Isten a saját ajkaival és
szemléltette a Rm10:10-ben megfogalmazott szabályt: „Mert szívvel hiszünk az igazságra,
szájjal teszünk pedig vallást az idvességre.” Sőt, a karmazsinvörös fonál kihelyezésével az
ablakába ő mondhatni nyilvánosan kimutatta a színeit és közreadta, melyik zászló alá
sorakozott fel. Mennyire megszégyeníti a viselkedése mindazokat, akik az igazság hosszas
megvallogatása után készek remegni a veszély első közeledtére, és bölcsnek tartják
biztonságos távolságot tartani azoktól, akik üldöztetéseknek vannak kitéve!
„Az igazi, valóságos, üdvözítő hit természetében benne van, hogy azonnal vagy az
első adandó alkalommal megvallja és megmutassa magát az emberek előtt. A hitvallásunk
elválaszthatatlan a hittől. Ahol az emberek valamilyen világosság és meggyőződés folytán azt
feltételezik magukról, hogy van hitük, de a félelem vagy a szégyen miatt mégsem jutnak el
annak kifejezésmódjáig a Szentírásban előírt megvallásban, ott a vallásuk hiábavaló. Ezért
helyezett az Úr Jézus Krisztus az evangéliumban állandóan ugyanakkora súlyt a megvallásra,
mint magára a hitre: Mt10:33, Lk9:26. S a félősök, akik menekülnek a hit nyilvános
gyakorlásától a veszély és az üldöztetés idején nem kevésbé biztosan lesznek kizárva a
mennyei Jeruzsálemből, mint maguk a hitetlenek: Jel21:8.” (John Owen)
5. A hite kiterjedtsége. Nagyon áldott dolog megfigyelni a kémekhez intézett további
szavait: „Most azért esküdjetek meg kérlek, nékem az Úrra, hogy a mint én irgalmasságot
cselekedtem veletek, ti is irgalmasságot cselekesztek majd az én atyámnak házával, és igaz
jelt adtok nékem, hogy életben hagyjátok az én atyámat és anyámat, férfi és nőtestvéreimet, és
mindent, a mi az övék, és megmentitek a mi lelkünket a haláltól.” (Józs2:12-13) Néhány
összezsugorodott szív, melyekben az emberei kedvesség teje megalvadtnak látszik, nagyon
elbizakodottnak tartja Ráháb kérését. Mi személyesen abban hiszünk, hogy az ő lelke annyira
eltelt az Úr iránti hálával, amiért megmentette őt, egy levetett nyomorultat, hogy a hite most
megérzett valamit az isteni kegyelem végtelenségéből és hitte, hogy az ilyen Isten
kegyelemmel lesz majd az egész családjához is. S nem is csalódott ebben.
Ó, bárcsak szólna a szívünkhöz Ráháb hitének a kiterjedtsége! Ó, bárcsak eltöltene
minket az áldott Szentlélek meg nem tért rokonaink és barátaink iránti könyörülettel és
indítana arra minket, hogy küzdjünk Istennel imádságban az érdekükben! Igaz, hogy kérnünk
kell Istent: adjon kegyelmet azoknak. akik közel állnak hozzánk és kedvesek a számunkra. Ha
ezt nem tesszük meg, az a természetes érzelmek hiányát mutatja. Ez csak akkor válik rosszá,
ha figyelmen kívül hagyjuk Isten szuverenitását és könyörgés helyett diktálunk. Áldott dolog
megfigyelni, hogy Aki azt mondta, hogy „legyen neked a hited szerint” és minden lehetséges
annak, aki hisz”, válaszolt Ráháb hitére és egész háznépét megmentette, bár ők természetesen
csak ugyanabban a házban találtak menedékre vele együtt, amelyiknek az ablakában ott lógott
a vörös zsinór: csak a vér alatt van biztonság.
6. A hitének tökéletlensége. Ez kiderül a Jerikó királyának adott válaszából (ami a
Józs2:3-5-ben van feljegyezve), aki elküldött Ráhábhoz azt követelve, hogy adja át a két
kémet. Az életüket féltve hazudott, azt színlelve, hogy nem tudja, hová mentek ezek az
emberek és azt állítva, hogy már nincsenek a házában. Ez az eljárás semmiképpen sem
igazolható a részéről, mert a válasza ellentétes volt az igazsággal. Az út, amelyet választott,
hasonló volt ahhoz, amit Rebeka jelölt ki a fiának, Jákobnak: általánosságban a szándéka a
nagy hit gyümölcse volt, mert Isten ígéretét tartotta szem előtt (1Móz25:33), de a különböző
részletek tekintetében (1Móz27:6-7 stb.) semmiképpen sem elfogadható. Az Úr az Ő gyengéd
könyörületében szemet huny a gyermekei megannyi gyengesége felett, amikor becsületes
541
szívet keres és az ígéreteit szeretné beteljesíteni. „Ha a bűnöket számon tartod, Uram: Uram,
kicsoda maradhat meg?!” (Zsolt130:3). Isten sok gyengeséget tűr el, főleg a nyája
bárányaiban.
„Elismerem, hogy benne volt ebben a cselekedetben a gyengeség keveréke, egy
túlbuzgó hazugság, ami nem bocsátható meg, bár Isten kegyelemből mégis elnézte. Ez nem
arra való, hogy utánozzuk, de arra igen, hogy okuljunk belőle, s megmutatja nekünk, hogy
kezdetben a hitnek sok gyengesége van. Azok, akiknek nincs hitük, teljességgel hitetlenül
cselekednek, de itt a test keveredik némileg a lélekkel. Ezt azonban Isten elnézése figyelmen
kívül hagyja: a hitre jutás előtt nincs tekintettel a bűneinkre, utána pedig a gyengeségünkre. A
hitre jutás előtt utcanő volt, utána pedig hazudott. Isten megjutalmazza a tetteink jó részét és
megbocsátja az azokban rejlő gonoszságot. Ezzel nem a vétkezésre bátorít minket, hanem a
szeretetünket növeli Önmaga iránt, Aki ily nagy adósságot enged el, kegyelemmel befogad és
megbocsátja a rengeteg gyengeségünket.” (T. Manton)
Áldott dolog látni, hogy sem ebben az igeszakaszban, sem a Jak2:25-ben a Szentlélek
nem tesz semmiféle utalást Ráháb hibájára: helyette mindkét helyen azt említi meg, ami
dicséretre méltó volt és az érdemére vált. Nagyon ellentétes ez a rosszindulatú világgal, ami
mindig készen áll átsiklani a jó felett és csak a rosszra reagálni Isten gyermekének bármely
cselekedetében. A kegyelmes Lélek az, Aki a kegyelmesség leplét borítja a Krisztusban
testvér fogyatékosságaira és hibáira, mivel Istent azt tiszteli, ha azzal foglalkoznak, amit a
Szentlélek munkált ki benne. Ha gyorsabbak lennénk önmagunk megítélésében, akkor nem
lennénk annyira készek széltében-hosszában hirdetni a felebarátaink hibáit. Keresse közülünk
mindenki a kegyelmet, odafigyelve a buzdításra: „a mik csak igazak, a mik csak
tisztességesek, a mik csak igazságosak, a mik csak tiszták, a mik csak kedvesek, a mik csak jó
hírűek; ha van valami erény és ha van valami dícséret, ezekről gondolkodjatok.” (Fil4:8).
7. A hite jutalma. „Hit által nem veszett el Ráháb, a parázna nő az engedetlenekkel
együtt.” Ennek feljegyzése a Józs6:22-23-ban olvasható. „A két férfiúnak pedig, a kik
megkémlelték vala a földet, monda Józsué: Menjetek be a parázna asszonynak házába és
hozzátok ki onnét az asszonyt és mindazt, a mije van, a miképen megesküdtetek néki.
Bemenének azért a kémlő ifjak, és kihozák Ráhábot, és az ő atyját, anyját és az ő atyjafiait, és
mindazt, a mije vala, és minden cselédjét is kihozák, és helyezék őket Izráel táborán kivül.”
De Ráháb és egész családja nemcsak megmenekültek Jerikó felégetése során, ami
rögtön ez után következett, hanem a Józs6:25 azt is elmondja nekünk, hogy ő „ott lakik az
Izráel között mind e mai napig”. Azaz, a Sátán rabszolgájaként kezdte, de befogadták Isten
családjába: a pogány Jerikó polgáraként kezdte, s helyet kapott az Úr gyülekezetében. S ez
nem volt minden: egy júdabeli fejedelem tiszteletre méltó felesége lett, Boáz édesanyja és
Dávid egyik nagymamája. A neve fel van vésve a szent történelem maradandó tekercsére, s
fel van jegyezve a Mt1-ben a Megváltó ősei között: ő volt egy egyik ősanyja Jézusnak! A bűn
és a szégyen mekkora mélységiből szabadította ki a szuverén kegyelem ezt a szegény
asszonyt! A tisztesség és a dicsőség micsoda magasságaiba emelte a szuverén kegyelem őt!
Valóban a hit jutalmai a legkiválóbbak és a legdicsőségesebbek!
A bírák hite
Zsid11:32
32. És mit mondjak még? Hiszen kifogynék az időből, ha szólnék Gedeonról,

Bárákról, Sámsonról, Jeftéről, Dávidról, Sámuelről és a prófétákról.
Bizonyos vonatkozásban a vers, amihez most jutottunk el, a legnehezebb a

fejezetünkben. Annak utolsó szakaszának a nyitó verse. Ebben az apostol változtat az
542
értekezésének módján, s a ahelyett, hogy a hit egyéni példáit részletezné. csoportosítja az
embereket és összefoglalja a hitük cselekedeteit. A válogatás sok lehetséges szereplőből a
legmeglepőbb: azok, akiknek a neveit várhatnánk, hogy fel vannak jegyezve ezen a tekercsen,
nincsenek megemlítve, miközben mások, akikről soha nem gondoltuk volna, helyet kaptak
azon. A feljegyzésük sorrendje is furcsa, mert nem időrendi sorrendben szerepelnek. Ez
sokakat összezavart: az egyik kiváló igemagyarázó megjegyezte: „Az apostol nem tartja be a
szigorú sorrendet, hanem kapkodva sorolja fel őket”, amit egy pillanatig sem lehet elfogadni,
mert figyelmen kívül hagyja a Szentlélek felügyelő vezetését. Majd ismét: „az ezek által az
emberek által tett csodák nem mutathatók be azért, hogy utánozzuk azokat” – akkor hát miért
vannak megemlítve?
A vezető alapelv az itt említett emberek egyikének-másikának kiválasztásában
nyilvánvalóan a szuverén kegyelem: másképp nem lehet számot adni az olyan kiváló jellemek
kihagyásáért, mint Káleb és Debóra, Anna és Aszáf, s Jefte és Sámson megemlítésekor az
utóbbiban Isten ingyenes kegyessége még látványosabban mutatkozott meg. Az említés
sorrendje nem időbeli, hanem a méltóság alapján történik, mert Bárák Gedeonnál korábban,
Jefte Sámsonnál korábban és Sámuel Dávidnál korábban élt. Isten azokat tekinti a
legkiválóbbaknak, akik a hit legjobb gyümölcseit teremték meg: minél kiválóbbak vagyunk a
hitben, Isten annál nagyobb tisztességben részesít minket. Ahol a hit a legfényesebben ragyog,
ott a legkisebb számít a legnagyobbnak, s az utolsó válik az elsővé. Így kell hát
munkálkodnunk naponta a hit növekedése végett.
A szövegben említett öt vagy hat ember bírák voltak, akik uralkodtak Izrael felett, bár
alacsony sorból kapták az elhívásukat. Ebből megtudjuk, hogy a hit olyan lelki kegyelem, ami
nemcsak a templomhoz illik, de a bírósághoz és a trónhoz is, s nemcsak azoknak van rá
szükségük, akik az élet magánszférájában foglalnak el pozíciókat, hanem azoknak is, akik
közhivatalt töltenek be. A kormányzóknak a kormányozottakkal együtt kell rendelkezniük az
élő Istenbe vetett igaz hittel: s ez egyáltalán nem teszi őket alkalmatlanokká a fontos
feladataik ellátására, hanem felbecsülhetetlen értéket képvisel és lehetővé teszik, hogy
nyugodtan, bátorságtól ihletve és bölcsességgel felruházva nézzenek szembe a nehézségekkel
és a veszélyekkel, s megóvja őket megannyi kísértéstől, amikkel a magas beosztásúak
szembesülnek. Az, aki lelki hittel van megáldva, alázatosan gondolkodik majd önmagáról,
mint tette azt Bárák, Gedeon és Dávid.
Figyelemre méltó eredményeket köszönhetünk azoknak az embereknek, akiknek a
nevei most vannak előttünk. Amikor elolvassuk róluk a történelmi feljegyzéseket a Bírák
könyvében, joggal csodálkozhatunk rajtuk, de csak akkor fogjuk helyesen érteni őket, ha
annak fényében nézzük, ami itt a Zsid11-ben hangzik el róluk. Mások mellettük oroszlánokat
győztek le, hadseregeket futamítottak meg és királyságokat győztek le: a tettek azonban
nagyon más alapelvből eredtek. Az emberek nagy, az Ószövetségben feljegyzett tettei
magasabb rendű célokból lettek feljegyezve, hogysem csak a szenzációs iránti szeretetünket
fokozzák. Gedeon és Bárák, Sámson és Dávid tettei csak úgy vannak feljegyezve a
Szentírásban, ahogyan azokat hit által véghez vitték: a Szentlélek így tiszteli meg a saját
munkáját.
Az egyik kiemelkedő jellemző, ami megkülönbözteti Isten embereinek megannyi
rendkívüli teljesítményét a világi emberek által tett csodáktól az, hogy a Szentlélek
felindította a szent történészt mindazoknak a gyengeségeknek és az azokat megelőző
gyarlóságoknak a hűséges feljegyzésére is, amik alatt a hit oly gyakran munkálkodott.
Ezeknek az embereknek a hite nagyon messze volt a tökéletestől, akár mértékben, akár
szilárdságban, akár vegyítetlen tisztaságban. Ahogyan a mi hitünk is gyakorta keveredik
félelemmel, elnyomja azt a hitetlenség, és bekeríti a testi okoskodás. Csak el kell olvasnunk a
Bírák könyvének 6. fejezetét, hogy meglássuk: az először említett ember hit fájdalmasan
lassúnak bizonyult a működésében, bár kegyelem által utóbb hatalmas erejűnek bizonyult a
543
végrehajtásban. Ők ugyanolyan indulatoktól hajtott emberek voltak, mint mi magunk, s ebből
a tényből nem úgy meríthetünk vigasztalást, hogy elrejtőzünk e mögé, hanem úgy, hogy nem
essünk kétségbe, ha a hitünk apályos időszakon megy keresztül.
Egy dolog, ami közös minden, a szövegben említett illető esetében az, hogy
mindegyikük életében megvolt a nagy lelki visszacsúszás napja. Az időszak, amikor éltek,
részletesen le van írva a Bírák könyvében. Mózes és Józsué halálát követően Izrael
fájdalmasan elszakadt az Istentől, elvetette az Ő törvényét, a pogányok bálványait imádta és
„mindenki azt cselekedte, a mi jónak látszott az ő szemei előtt” (Bír21:25). Sötétség borította
be a Földet és vaskos sötétség a népet. Ám Isten még ezekben a napokban sem hagyta Magát
bizonyság nélkül: kimondhatatlanul áldott dolog látni az egyének hitének ragyogását a csődöt
mondott bizonyságtétel közepette ragyogni, mert itt-ott volt egy-egy lámpás, ami bevilágította
a környező sötétséget. S az itt említettek száma is jelentőségteljes, mert a hat egyénhez
kapcsolódnak a „próféták” (akik szintén a hitehagyás időszakaiban szolgáltak), s így lesz a
szám hét, ami Isten kegyelme gondviselésének teljességéről beszél.
Láthatjuk tehát, hogy a Zsid11, ami részletesen leírja a hit életét, miképpen nem volna
teljes, ha nem tenne megjegyzést azokról az időszakokról, melyek során Izrael oly
fájdalmasan eltávolodott Istentől. A nagy lelki sötétség és homály időszakai során munkálta ki
a hit a legnagyobb hőstetteit és érte el a legfigyelemreméltóbb győzelmeit. A hit ugyanis nem
a kedvező külső feltételektől függ, hanem azt tartja fenn és eleveníti meg, Aki végtelenül
felette áll minden körülménynek. Amit a szövegünk említ, és ami a rögtön ez után következő
verseben szerepel, az a mi bátorításunk végett lett feljegyezve. Mi is oly korban élünk, amikor
a keresztyénség szomorú állapotban van, amikor széleskörű az eltávolodás Istentől és az Ő
Ígéjétől, amikor az élő és gyakorlati szentség hullámvölgyben van. De az Úr karja nem
rövidült meg, s akik erősen arra támaszkodnak, megtarttatnak és hőstetteket lesznek képesek
megtenni az Ő nevében.
„És mit mondjak még? Hiszen kifogynék az időből, ha szólnék Gedeonról, Bárákról,
Sámsonról, Jeftéről, Dávidról, Sámuelről és a prófétákról.” (32. vers) Az apostol már bőséges
bizonyítékát adta annak, hogy „a hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott
dolgokról való meggyőződés” (1. vers), s megmutatta, hogy „ezzel szereztek jó bizonyságot a
régebbiek” (2. vers), de még semmiképpen sem mondott el mindent, ami a témában
elmondható. A hit erejének és gyümölcseinek nagyszámú és figyelemre méltó példáját sorolta
fel, s még sok más példát is felidézhetett volna, de nem lenne alkalmas megemlíteni a hit
mindegyik, az Ószövetségben feljegyzett példáját. Ha megtenné, az az elfogadható határokon
túl bővítené ki a levelet, így most csak mások puszta neveinek említését és a hitük hatásainak
általános kifejezésekkel történő leírását látjuk.
A személyek, akiket most meg kell vizsgálnunk, Krisztus apostolaihoz, továbbá kisebb
mértékben a „sötét középkor” végén tevékenykedő reformátorokhoz hasonlóan rendkívüli
emberek voltak, akiket Isten speciálisan állított a színpadra a válság idején az Ő egyházának
javára és a közösség előnyére. Ezt alaposan észben kell tartani, különben hamis távlatból
fogjuk őket látni. Az elhívásuk rendkívüli volt, ahogyan az eredményeik is. Szokatlan
hatalommal voltak felruházva és természetfeletti energiát kaptak a konkrét feladataikhoz. Az
pedig, ami megkülönbözteti őket olyanoktól, mint Caesar, I. (Nagy) Károly és Napóleon,
hogy a hit emberei voltak. Ez egyáltalán nem az jelenti, hogy az apostol mindent dicsér, amit
csak tettek, vagy hogy megbocsátja a sok-sok tökéletlenségüket, ami felett nem lehet szemet
hunyni, hanem itt csak a hitüket említi.
Gedeont Isten abban az időben állította a színpadra, amikor Izrael sorsa
hullámvölgybe került. Három bíró előzte őt meg, akik megszabadították a népet az
ellenségeik kezéből, de negyedszer is hitehagyottakká lettel, s most a midianiták
szolgálatában nyögtek. Oly hatalmas volt a területüket megtámadók száma, hogy „nem
hagytak élésre valót Izráelben” és „igen megnyomorodott az Izráel a Midiániták miatt”
544
(Bír6:4, 6). De nem ez volt a legrosszabb: a Bal imádata oly mértékben eluralkodott Isten
kegyelt szövetségi népe között, hogy az ellenszegülés azzal olyan bűncselekménynek
minősült, ami rászolgált a halálbüntetésre (Bír6:30). Mindazonáltal Isten megígérte, hogy
„megítéli az Úr az ő népét, és megkönyörül az ő szolgáin, ha látja, hogy elfogyott az erő, s
védett és védtelen oda van” (5Móz32:36), s most ismét készült beteljesíteni a szavát.
Ahhoz, hogy Izrael megszabadulhasson a szörnyű helyzetből, amivel most szembesült,
olyan „erős férfiúra” volt szükség, mint Gedeon volt, ahogyan megtudjuk a nyelvezetből,
amivel az angyal megszólította őt (Bír6:12). De valamennyivel többre volt szükség, mint
pusztán a természetes bátorságra és merészségre azoknál, akiket az Úr alkalmazott: Isten
alázatos embereinek is kellett lenniük, hogy a dicsőség egyedül az Övé lehessen. Ennek
érdekében az eszközt először fel kellett készíteni az ellátandó feladatokra, s a szolgát
alkalmassá kellett tenni az elvégzendő szolgálatra. „Istennek kell először elvégeznie a
munkáját Gedeonnal, mielőtt Gedeon is elvégezhetné a munkáját Isten számára. Evégett Isten
Joás pajtáját olyanná teszi Gedeon számára, mint amilyenné a sivatag hátsó részét tette Mózes
számára.” (E. W. Bullinger) Isten szolgájával először meg kell éreztetni a tulajdon
gyengeségét, mielőtt megtanulhatná, hogy mindenre elégséges erő van a számára az Úrban.
Így volt ez Gedeonnal is és így van ez ma is.
Áldott dolog megfigyelni, hogyan bánt az Úr Gedeonnal. Ezt mondta neki: „az Úr
veled” (Bír6:12). Ez a szívét volt hivatott megedzeni, ami mindig az elsődleges követelmény.
A felrázott Gedeon megkérdezte: „Kérlek uram, ha velünk van az Úr, miért ért bennünket
mindez? és hol vannak minden ő csoda dolgai, a melyekről beszéltek nékünk atyáink?” stb.
(Bír6:13) Másodjára „az Úr hozzá fordula, és monda: Menj el ezzel a te erőddel, és
megszabadítod Izráelt Midián kezéből. Nemde, én küldelek téged?” (Bír6:14) Ezen a ponton
sok igemagyarázó érti félre ezt az eseményt. A szent „ereje” a felfogott tehetetlenségében
rejlik: „mert a mikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor12:10). Istennek ez a
megjegyzése a saját tehetetlenségére volt hivatott ráébreszteni Gedeont Izraelnek a midianiták
igájából történő megszabadítását illetően.
Az eszközt tapasztalatilag kell alkalmassá tenni, mielőtt az Úr felhasználná a
szolgálatában, s ennek az alkalmassá tételi folyamatnak az első része az önelégültség
kiürítése, hogy teljes mértékben Tőle függővé váljon. Gedeon „ereje” a tudatos gyengeségben
rejlett, s amint felismerte azt, kénytelen volt hinni az Úr kijelentésében is: „te szabadítod meg
Izraelt”. Ez volt a szívéhez szóló Íge, s az alap, amin a hitének nyugodnia kellett. Gedeon
most megkérdezte: „Kérlek uram, miképen szabadítsam én meg Izráelt? Ímé az én
nemzetségem a legszegényebb Manasséban, és én vagyok a legkisebb atyámnak házában”
(15. vers): az isteni nyíl célba talált, amiről Gedeon alázatos megvallása tesz bizonyságot.
Az Úrnak csak egy válasza van az elismert tehetetlenségre: „Én leszek veled, és
megvered Midiánt, mint egy embert” (16. vers). Milyen áldott! Amikor a hit valóban felfogja
ezt, így kiált: „Mindenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít” (Fil4:13). A
Mindenhatónak abból a megerősítő szavából Gedeon megtudta, hogy „kegyelmet talált”
előtte, s kért egy jelet. „Nem azért, mert kételkedett, hanem azért, mert hitt; nem Jahve
szavainak igazságát, hanem Jahve kegyelmének igazságát akarta bizonyítani az áldozatának
elfogadásával, amiért javasolta, hogy megy és elhozza”, Bír6:17-18 (E. W. Bullinger).
Ezután Gedeon elkészítette és bemutatta az áldozatát (19. vers) és azt a parancsot
kapta, hogy tegye azt a sziklára (20. vers). Ezt egy csoda követte: tűz csapott ki a sziklából és
megemésztette az áldozatot, amiből „bizonyságot nyert” arról, hogy kegyelmet talált az Úr
előtt: a természetfeletti tűz jelezte a befogadását Isten részéről, s eltöltötte őt ámulattal és
félelemmel. Rögtön ez után az Úr így nyugtatta meg a szívét: „Békesség néked! ne félj, nem
halsz meg!” (23. vers). Így fogadta Jahve áldását. Az pedig, hogy Gedeon hite megragadta ezt
a jótéteményt, nagyon világosan kiderül a következő versből: „És építe ott Gedeon oltárt az
Úrnak, és nevezé azt Jehova-Salomnak (azaz: az Úr a béke)”.
545
Gedeon szíve ezzel alkalmassá vált és megerősödött, s Isten átadta neki az első
megbízást: „Végy egy tulkot atyádnak ökrei közül, és egy másik tulkot, a mely hét éves, és
rontsd le a Baál oltárát, a mely a te atyádé és a berket, a mely a mellett van, vágd ki. És építs
oltárt az Úrnak, a te Istenednek, ennek a megerősített helynek tetején alkalmatos helyen, és
vedd a második tulkot, és áldozd meg égőáldozatul a berek fájával, a melyet kivágsz.”
(Bír6:25-26) A nyelvezetnek ez a határozottsága rögvest bizonyságot tett Gedeonnak, hogy
azzal van dolga, Aki mindent tudott az atyja tulkairól és azok életkoráról. Atyjához,
Ábrahámhoz hasonlóan Gedeon is hitt Istennek és engedelmeskedett a parancsának, mert ezt
olvassuk: még azon az éjszakán „Gedeon tíz férfiút vőn maga mellé az ő szolgái közül, és a
képen cselekedék, a mint megmondotta vala néki az Úr”. Ennyi idő elteltével a cselekedete
lényegtelennek tűnhet a számunkra, de a történet megmutatja, hogy Gedeon az élete
kockáztatásával járt el: „Akkor mondának a városnak férfiai Joásnak: Add ki fiadat, meg kell
halnia, mert lerontotta a Baál oltárát és mert kivágta a berket, a mely mellette volt.” (Bír6:30)
A közvetlen történet feljegyzi Gedeon sokkal komolyabb próbatételét is: „És mikor az
egész Midián és Amálek és a Napkeletiek egybegyűlének, és általkeltek a Jordánon, és tábort
jártak a Jezréel völgyében” (Bír6:33). Feldühödve a Baál oltárának lerombolása miatt a
midianiták összegyűjtötték erőiket és a szövetségeseikkel együtt csatára készültek Izrael ellen.
Várható, hogy a Sátán feldühödik, amikor a területrét támadás éri és az Urat dicsőítik azon a
helyen, ahol ő volt a legfőbb úr: ezért történik meg oly gyakran, hogy miután a keresztyén
teljesítette a kötelességét, úgy tűnik, hogy csak a rosszat fordította még rosszabbra a bajainak
szaporításával. Akkor éri fájdalmas kísértés, hogy sajnálkozzon, amiért olyan „radikális” volt
a viselkedésében és igyekezzen kompromisszumot kötni. Az efféle kísértéseknek szilárdan
ellene kell állni. Sőt mi több: a szaporodó bajokat, amiket a hűség hoz rá, a hit további edzése
és működése kiváló lehetőségének kell tekinteni. Így járt el Gedeon és nekünk is így kell
eljárni.
Nem bocsátkozhatunk részletes magyarázatokba a Gedeon által a midianiták nyílt
fenyegetéseire adott válaszát, valamint a Bír6-8-ban feljegyzetteket illetően, de ajánljuk
ezeket alapos elmélkedéshez az olvasó számára. Figyelje meg alaposan, hogy először is, „az
Úrnak Lelke megszállotta Gedeont” (Bír6:34), ami megadja a kulcsot minden után
következőhöz, bebiztosítva az Isten dicsőségét (meggátolva minket abban, hogy Gedeonnak
tulajdonítsuk a dicsőséget) és megadva a lényegi Ígét a szívünk számára a tanuláshoz. Nem
tudjuk legyőzni a Sátánt és nem vagyunk képesek visszautasítani a kísértéseit a magunk
erejéből. Nem vagyunk képesek növelni a hitet, sőt, még működésben tartani sem a elme
bármely elhatározásával vagy a saját akaratunk bármilyen cselekedetével. Nem érhetünk el
győzelmeket a mi Istenünk dicsőségére a saját hűségünk által. Csak akkor leszünk felkészítve
a gonosz erői elleni csatára, ha megerősödünk a belső emberben a Szentlélek erejével, s azt az
erőt határozottan, szorgalmasan és bizalommal kell keresni.
Gedeon gyengeségei abban mutatkoznak meg, hogy azt képzelte: hatalmas hadsereget
kell felvonultatnia a midianiták ellen, ha le akarja győzni őket: a szíve lépésről lépésre tanulta
meg azt a leckét, hogy Isten nem függ a számoktól. Ismételt kérése a megerősíti jelre
vonatkozóan (Bír6:36-40) is azt mutatja meg, hogy a szent nem azonnal tanul meg hitben
járni, nem látásban. De az Úr hosszan tűr értünk, s elnézi a gyengeségünket, amikor a szív
valóban becsületes előtte. Megadta Gedeonnak a kért jeleket, bár ez nem garancia arra, hogy
nekünk is meg fogja adni, s helyesbítette azt az elképzelését, miszerint nagy hadseregre lesz
szükség. Csak egy töredéket alkalmazott: „háromszáz férfiú által szabadítlak meg titeket”
(Bír7:7). Aztán amikor Gedeon hitt az Úrnak és engedelmeskedett a parancsainak, ezt az Ígét
kapta: „Kelj fel, menj alá a táborba, mert kezedbe adtam őket” (Bír7:9), amit a történet teljes
mértékben igazolt. Így használt az Úr hatalmasan munkálkodva olyasvalakit, aki szegény és
kicsiny volt a saját maga szemében (Bír6:15), s aki „képen cselekedék, a mint megmondotta
vala néki az Úr” (Bír6:27).
546
Bárák. Az idő (vagy a hely) nem elegendő ahhoz, hogy a története és a hőstettei teljes
vizsgálatába bocsátkozzunk, ezért rövidre kell fognunk. Bárákot Isten nagyjából a húsz éves
időszak végén állította a színpadra, amikor Jábin, a Kánaán királya „zsarnokoskodott az Izráel
fiai felett erőszakkal” (Bír4:3). Debóra bírói működése abban az időben a bizonyítéka annak a
rendkívül lecsúszott állapotnak, amibe a szövetségi nép került (v. ö. Ézs3:12): jóllehet ő nem
volt „bíró” a szó szoros értelmében (lásd Bír4:4 és v. ö. gondosan Bír2:18), hanem
„prófétaasszony”, azaz Isten szája. Rajta keresztül szólt Isten Bárákhoz, ezt mondva: „Avagy
nem parancsolta-é meg az Úr, Izráelnek Istene: Menj és vonulj fel a Thábor hegyére, és végy
magadhoz tízezer embert a Nafthali és a Zebulon fiai közül? És te ellened kihozom a Kison
patakjához Siserát, Jábin hadvezérét, az ő szekereit és seregét, és kezedbe adom őt.” (Bír4:6-
7). Ennek kellett lennie Bárák hite alapjának, s ez volt a biztos ígéret, ami leírta a
„reménylett” dolgot. Bárák gyengesége a Bír4:8-ban látszik, de a hitének engedelmesége
megmutatkozik a Bír4:10-ben. S újabb Íge adatott neki: „Kelj fel, mert ez a nap az, a melyen
kezedbe adja az Úr Siserát! hisz maga az Úr vezet téged!” „Hallott”, „hitt” és
engedelmeskedett, s a hatalmas győzelmet bebiztosította. Isten ígéretébe vetett hit által vonult
fel Bárák Sisera hatalmas hadserege ellen és aratott győzelmet felette.
Sámson Számos hőstette van feljegyezve a Bírák könyvében, mint az oroszlán
darabokra tépése, mintha csak egy kölyök lett volna; ezer filiszteus leverése félkézzel, egy
szamár állkapcsával, Gáza kapuját a kapufélfákkal együtt a vállán vitte fel a hegytetőre;
szétszaggatta a legerősebb köteleket is, amikor az ellenségei megkötözték; kidöntötte a
hatalmas pilléreket, amiken Dágon temploma állt. Miképpen vitte véghez Sámson ezeket a
csodákat? Hit által. Az Ószövetségben ezt olvassuk: „felindítá az Úrnak Lelke”. Ez azonban
nem azt jelenti, hogy akarata ellenére kényszerítette őt az Isten ereje úgy, ahogyan a hurrikán
emel a levegőbe dolgokat vakon és akaratlanul. Nem, a Lélek nem úgy bánik az emberekkel,
mint tuskókkal és kövekkel, hanem mint erkölcsi teremtményekkel: megvilágosítja az
elméiket, felügyeli a szívüket, hajlamossá teszi az akaratukat, és ellátja őket fizikai erővel
bármely, Isten által a számukra kijelölt feladathoz.
„A hit hallásból van”, és Sámson esetében a szüleink keresztül „hallotta” az Isten vele
kapcsolatos ígéretét: „ő kezdi majd megszabadítani Izráelt a Filiszteusok kezéből” (Bír13:5).
Anyja hitének ereje csodálatosan kiviláglik a 13:23-ból, ahol a férjét nyugtatva ezt mondja:
„Ha meg akart volna ölni az Úr minket, nem fogadta volna el kezünkből az egészen
égőáldozatot és az ételáldozatot, és nem mutatta volna nékünk mindezeket, sem pedig nem
hallatott volna velünk ilyeneket.” A szülei erős hitében felnőve Sámson hitte, hogy „hallott”
Istentől rajtuk keresztül, ebben biztos lévén nőtt fel és ennek megfelelően viselkedett. Utolsó
tette volt a legnagyobb és a legjobb: a hite legerősebb bizonyítékát szolgáltatta és az Ő
egyházának a legnagyobb hasznára lett. Miután oly fájdalmas büntetést kapott a bűnei miatt,
figyelembe véve a helyzetét, amiben akkor volt, az Úrba vetett nem közönséges bizalomra
volt szüksége, hogy megtegye mindazt, ami a Bír16:28-30-ban van feljegyezve.
Jefte. Az elhívása előtt Gedeon farmer volt, Bárák katona, Sámson vallásos nazarénus,
Dávid pedig a családja legfiatalabb a bátyjai által megvetett tagja. Sámuelt először még
gyermekkorában használta Isten: látjuk tehát, hogy Isten örömét leli az alacsony sorban levő
és gyenge eszközök használatában. De még látványosabb a most előttünk álló példa: Jefte
tisztátalan születésű volt, egy fattyú (Bír11:1-2), akit a törvény kizárt az Úr gyülekezetéből
(5Móz23:2). Isten mégis, különleges és rendkívüli módon öntötte ki a Lelkét Jeftére, s emelte
őt a legnagyobb méltóságra és funkcióra a népe között, és rendkívüli mértékben tette sikeressé
őt. Ebből megtanulhatjuk, hogy semmiféle külső állapot, legyen bármennyire alantas, nem
szolgálhat akadályként Isten kegyelme előtt. Az, hogy ő istenfélő ember volt, kiderül a
Bír11:9-10-ből. Az Ammon királyának szóló üzenete (Bír11:14-27) megmutatja, hogy hitt
abban, ami az igazság Írásaiban szerepelt: Izrael győzelmeit az Úrnak tulajdonította (21, 23.
547
versek) és Őt hívta ítélőbírónak Izrael és Ammon között. A hűsége és a kitartása a hitben
megmutatkozik az esküjének megtartásában a lánya örök szüzességre ítélésével.
Dávid. Nincs szükség itt arra, hogy megpróbáljuk felsorolni a hitének sok cselekedetét
és gyümölcsét, sem arra, hogy rámutassunk, milyen gyakran munkálkodott benne és rajta
keresztül a hitetlenség. Egyetértünk John Brownnal, hogy a Szentlélek valószínűleg konkrétan
Dávidnak a Góliáttal vívott győztes harcára utal, amikor egészen fiatalon és teljesen járatlanul
a hadakozás művészetében és fortélyaiban, csak egy parittyával és néhány kövecskével
felfegyverezve bocsátkozott nyílt küzdelembe a filiszteusok erős óriásával, aki a csatamező
veteránja volt, erősen felfegyverkezve a párbajhoz. Miképpen magyarázhatnánk Dávid
vakmerőségét és sikerét? Ezen a módon kapott kijelentést Istentől (amint arra az 1Sám17:6-47
világosan utal), amire feltétlen bizalommal támaszkodott és annak megfelelően járt el. Hit
által kockáztatott és hit által kerekedett felül.
Sámuel. „Az esemény, amire az apostol utal, s amit a legvalószínűbbnek gondolunk
annak csodálatos jellege miatt, az 1Sám12:16-18-ban van feljegyezve: ’Most is azért álljatok
meg, és lássátok meg azt a nagy dolgot, a melyet az Úr visz véghez szemeitek előtt. Avagy
nem búzaaratás van-é most? Kiáltani fogok az Úrhoz, és ő mennydörgést és esőt ád, hogy
megtudjátok és meglássátok, mily nagy a ti gonoszságtok, melyet cselekedtetek az Úr szemei
előtt, mikor királyt kértetek magatoknak. Kiálta azért Sámuel az Úrhoz, és az Úr
mennydörgést és esőt adott azon a napon. És az egész nép nagyon megrettene az Úrtól és
Sámueltől.’ Kijelentés adatott Sámuelnek, hogy isteni erő jön működésbe bizonyos általa
kimondott szavakkal kapcsolatban. Ő hitt ennek a kijelentésnek, kimondta a szavakat és
bekövetkezett az esemény.” (John Brown)
A próféták. Ők is a hit erejét szemléltették mindabban, amit tettek és mindabban, amit
elszenvedtek. Hit által váltak képesek elérni és eltűrni, amit máshogy nem lettek volna
képesek elérni vagy elszenvedni. Őt nem adtak át más, csak amit kaptak: ezért szerepel
gyakorta a szavaikban az „ezt mondja az Úr”. S nem rejtettek el semmit abból, amit kaptak:
bár az „teher” volt a számukra (Mal1:1 stb.), s bár tudták, hogy az üzenetük a
legkellemetlenebb lesz, hűségesen átadták Isten Ígéjét. Nem rettentek meg az emberek
ellenszegülésétől, a kovakőnél is keményebbé tették az arcukat (Ezék3:8-9). Alázatosan
engedelmeskedtek Isten követeléseinek: Ézs20:3, Jel27:2, Ezék4:11-12. Nagy tetteket vittek
véghez. főleg Illés és Elizeus. Mindezek a dolgok az élő Istenbe vetett valóságos hit
hatékonyságát és erejét mutatták be. „Uram, növeld a hitünket.”
A hit eredményei
Zsid11:33-34
33. A kik hit által országokat győztek le, igazságot cselekedtek, az ígéreteket
elnyerték, az oroszlánok száját betömték.
34. Megoltották a tűznek erejét, megmenekedtek a kard élitől, felerősödtek a
betegségből, erősek lettek a háborúban, megszalasztották az idegenek táborait.
Az igazi hit kiemelkedő szerepet játszik minden tapasztalati istenfélelemben. Ahol a

hit kegyelmének teljes a hiánya, az ember Isten és reménység nélkül való ebben a világban, de
ahol létezik a lelki alapelem, legyen nagyon csekély mértékű, ott csodálatos és különleges
változás ment végbe. Aki ennek alanya, az lehet, hogy egy ideig nem érti meg a természetét,
hanem a legnagyobb hibákat követi el vele kapcsolatban, mindazonáltal a változás akkor sem
egyéb, mint az, hogy az illető átment a halálból az életbe. „Ha akkora hitetek volna, mint a
mustármag” (Mt17:20): abban a kicsiny magban benne van az élet alapeleme, s embrió
548
formában tartalmazza a jövőbeli növényt. Így van ez a kegyelem alapelemével is a szívbe
ültetve: ott majd dicsőséggé fejlődik vagy inkább abban teljesedik ki.
Mindegyikünknek szorgalmas igyekezettel kell megbizonyosodnunk a hitünk
eredetéről. Különféle fajtájú hitekről beszél a Szentírás: van holt hit, a démonok hite, a
képzelt és erőltetett hit, a teremtményi és vakmerő hit, s ezek mindegyikétől óvakodni kell,
mert nem felülről származnak. De a lelki hit az eredetét tekintve isteni: „Isten ajándéka”
(Ef2:8). Az igazi hit nem a természetből fakad, hanem mennyei eredete van: „Minden jó
adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá”
(Jak1:17). A lelki hit a szív meggyőződése Isten igazságáról, amit a Szentlélek mindenható
teremtő ereje hot bennünk létre, amikor életadó energiaként használja az Ígét a lélekre.
S ezt a hitet nemcsak adja Isten, de Ő is tartja fenn. A lelki hit nem önfenntartó és nem
is az ember tartja fenn. Nem támogatja önmagát, s a birtokosa sem támogatja. Teljes
mértékben Istentől függ. Ó, jaj, a hitvalló keresztyének nagy többségének „hite” ahelyett,
hogy ezzel az ön-tehetetlen természettel rendelkezne, eltölti őket megtévesztő ön-képességgel.
Pedig semmi sem függ Istentől Krisztusban jobban, semmi sem képtelenebb megélni a Lélek
támogató ereje nélkül, mint az a hit, amit Ő Maga hoz létre a szívben. De a tömegek „hite”
manapság teljesen más természetű, s vonatkoztathatjuk rájuk Pál szavait: „Immár beteltetek,
immár meggazdagodtatok, nálunk nélkül uralkodásra jutottatok” de a Lélek nélkül.
Ezt a hitet Isten nemcsak adja és fenntartja, de fokozza is: csak Isten megelevenítő
ereje által működik. „Nálam nélkül”, mondja Krisztus, „semmit sem cselekedhettek” (Jn15:5).
Akkor biztosan nem lehetünk hitünk az Ő jóváhagyása nélkül sem Benne Magában, sem az
ígéreteiben. A hamis, a puszta természetből fakadó hit azonban magateremtette és önmagát
támogató, s magától cselekszik is. Ennek birtokosai képesek elhinni mindent, amikor csak
szeretnék, ahogyan csak szeretnék, és amit csak szeretnének. Van Krisztus, ők képesek Őt
megragadni. Vannak ígéretei, azokat képesek a magukévá tenni. Vannak hivatalai, képesek
hitet gyakorolni azokon. Ó, jaj, az efféle képességeknek semmiféle arra a hitre hasonlító ízük
sincs, amit Isten ad az Ő népének, s amitől azok leborulnak alázatos könyörgőkként az Ő
kegyelmének lábzsámolya előtt.
Ezt a hitet Isten növeli is: „Növeljed a mi hitünket!” (Lk17:5) De mutassunk rá: az
efféle „növelés” nem teszi a keresztyén függetlenebbé Isten Lelkétől, mert az nyomorult
növekedés lenne, mint a tékozló fiú esetében, aki megkapja a vagyonból a rá eső részt és
abból berendezkedik. S ez a növelés nem marad meg egyetlen szinten, ami mindig
ugyanolyan erővel működik, mindig ugyanazt az élettapasztalatot hozva létre. Távol legye: az
igazi keresztyén fájdalmas megtapasztalásból tudja, hogy milyen gyakorta kerül
hullámvölgybe a hite, s amikor látszólag a legnagyobb szükség lenne rá, akkor van a
legjobban lebénulva a működésében. S ez nem is olyan növelés, aminek a birtokosai
szükségszerűen a tudatában vannak. Mózes nem tudta, hogy az arca ragyog. Nagyon
valószínű, hogy a százados és a kánaánita asszony keveset gondoltak arra, hogy „nagy a
hitük”. Néha azok, kiknek a legtöbb hitük van, érzik azt a legkevésbé, vagy sehogy, miközben
azok, akiknek a hite csekély, mondják, hogy gazdagok és megnövekedtek a javakban.
Akkor miben rejlik hát a hit növekedése? Nem abban, hogy a keresztyén, hívőként
önmagának, mint bűnösnek, valamint Istennek, mint a kegyelem Atyjának valódi, élő, lelki,
gyakorlati megtapasztalása megismerésében Krisztusban növekszik-e? A hitet az ismeret
táplálja: nem pusztán az agyban alkotott fogalmak által, mert azok csak a hamis és vakmerő
magabiztosságot táplálják, hanem a lelki és az Istentől származó ismeretek is. Ahogyan nő ez
az ismeret, úgy nő a hit is, s ahogyan ez az ismeret megerősödik a lélekben, úgy szilárdul és
erősödik meg a hit is. „Boldog ember az, a kit te megfeddesz Uram, és a kit megtanítasz a te
törvényedre” (Zsolt94:12). Majd ismét: „körülvette őt, gondja volt reá” (5Móz32:10). Isten a
körülmények sokaságába vezet minket, s ezek között a körülmények között ad tanítást a
népének. Így tapasztalati úton tanulják meg az igazságot, s amit kapnak az Ígéből, az egyre
549
jobban és jobban megerősödik bennük. Ezen a módon ismerik meg a világ hiábavalóságát, a
teremtmény ingatagságát és a sajátszívük romlottságát.
S ez az Isten-adta és az Isten által támogatott hit a Szentlélek működése folytán újul
meg vagy jön működésbe, s termi meg a „maga gyümölcsét”, azaz azt a gyümölcsöt, ami
természetében lelki és jellegében természetfeletti. Más szóval, a hit egy aktív alapösszetevő:
„szeretet által munkálkodik” (Gal5:6). Mivel az Adományozója látja el energiával, olyasmit
hoz létre, amit a puszta emberi természet teljes mértékben képtelen létrehozni. Ennek
tévedhetetlen bizonyítékát látjuk a most vizsgált igeversekben, ahol ezt olvassuk: „A kik hit
által országokat győztek le, igazságot cselekedtek, az ígéreteket elnyerték, az oroszlánok
száját betömték. Megoltották a tűznek erejét, megmenekedtek a kard élitől, felerősödtek a
betegségből, erősek lettek a háborúban, megszalasztották az idegenek táborait.” (Zsid11:34-
34)
Két módja van annak, ahogy ezeknek a verseknek a figyelemre méltó tartalmát
vizsgálhatjuk: betű szerint természetes módon, illetve felkent szemmel elmélkedve felettük. A
víz nem emelkedik fel a maga szintje fölé: a természeti ember szíve, mivel idegen a lelki
dolgokhoz, nem is képes azokat felismerni, amikor azok elé tárulnak. Ez az oka annak, amiért
a kommentárok többsége a Szentírás történelmi, nyelvtani és földrajzi részleteivel
foglalkozik. A szövegünk minden mondatában találunk történelmi utalást, de amire a valódi
keresztyén vágyik, az nem más, mint a lelki értelem felismerése és annak gyakorlati
alkalmazása önmagára. Csak így válik a Szentírás élő Ígévé a számára. Ez az, amit
igyekeztünk szilárdan észben tartani, ahogyan versről verse létünk a Zsid11-ben, és ezt
igyekszünk tenni most is.
„A kik hit által országokat győztek le.” A nyitó szavak visszavisznek minket az előző
versekben említett kiválóságokhoz, s itt egy felsorolást látunk az ő csodálatos
cselekedeteikből: a hitük kilenc gyümölcse van megemlítve, vessük össze a Lélek kilenc
gyümölcsével, amiket a Gal5:22 említ. Ebben ismét a lelki hit ámulatos és csodás
hatékonyságát látjuk. „Ezeket a példákat mindenhonnan veszi annak megmutatása végett,
hogy nincs semmi, amivel törődhetnénk, csak a hit lesz az, ami hasznos.” (John Owen) Nem
fontos, hogy a sorsunk „kelleme vagy fájdalmas” nem számít, milyen helyzetben kell élnünk,
legyen az alacsony vagy magas, s nem számít, milyen félelmetes vagy nehéz akadályokkal
szembesülünk, „minden lehetséges a hívőnek” (Mk9:23).
„Hit által országokat győztek le.” A szó, amit itt a „legyőztek” kifejezéssel fordít, azt
jelenti, „harcolni vagy küzdeni, erő- és bátorságpróbába bocsátkozni a csatamezőn,
felülkerekedni a csatban”. Ez történelmi utalás Józsué és Dávid hőstetteire: „Józsué Kánaán
királyságait, Dávid pedig az országát körülvevőket győzte le, például Moábot, Ammont és
Szíriát, s mindketten hit által győzték le ezeket a királyságokat” (John Brown). Fontos itt
annak felismerése, hogy a „legyőzött királyságok” azok voltak, amik igyekeztek
megakadályozni Isten népét (Izraelt) abban, hogy a törvényes örökségük birtokába jussanak.
Most tegyük lelkivé ezt a tényt. A keresztyén „örökségre” született újjá (1Pt1:3-4), s azt az
„örökséget” már ma is élveznie kell hit által, mert „a hit a reménylett dolgoknak valósága, és
a nem látott dolgokról való meggyőződés”. De vannak minket zaklató vagy akadályozó erős
ellenségek, akiket „le kell győzni”.
Két fő „királyság” létezik, amik „legyőzésére” a keresztyén felszólítást kap, az egyik
benne rejlik, a másik kívül van: a „test” és a „világ”. Az előzőre utal az apostol, amikor ezt
mondta: „megsanyargatom testemet és szolgává teszem” (1Kor9:27). Ugyanezt a feladatot
kapja a keresztyén ember: „Mert a miképen oda szántátok a ti tagjaitokat a tisztátalanságnak
és a hamisságnak szolgáiul a hamisságra: azonképen szánjátok oda most a ti tagjaitokat
szolgáiul az igazságnak a megszenteltetésre.” (Rm9:19) A „testet” vagy a bűnös természetet
bennünk le kell győzni, vagy biztosan megöl és végromlásra juttat minket: „ha test szerint
éltek, meghaltok; de ha a test cselekedeteit a lélekkel megöldökölitek, éltek.” (Rm8:13).
550
„Jobb a hosszútűrő az erősnél; és a ki uralkodik a maga indulatján, annál, a ki várost
vesz meg.” (Péld16:32) Az olvasó most felkiált: na ez egy reménytelen feladat! Józsué
ugyanezt mondhatta volna a belépéskor Kánaán földjére, amit erős és ellenséges néptől
elfoglalt állapotban talált. S kedves olvasó, Józsué nem egy nap vagy egy év alatt „győzte le”
őket! Nem, ezt lassan-lassan valósította meg. Ez heves harcot jelentett, sok bátorság és
türelem gyakorlását, felülkerekedést megannyi csüggedésen, de végül Isten sikerrel koronázta
a fáradozásait. S emlékezz, hit által „győzött le országokat”. Ó, a hit Istenre tekint, és Belőle
merít elevenséget és erőt. Igaz, gyenge és türelmetlen vagyok önmagamban, de „mindenre
van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít” (Fil4:13)
Létezik egy külső „királyság” is, amit a keresztyénnek „le kell győznie”, vagy az majd
megsemmisíti őt. „Nem tudjátok-é, hogy a világ barátsága ellenségeskedés az Istennel?”
(Jak4:4) S miképpen kell „legyőzni” a „világot”? Az 1Jn5:4 adja meg erre a választ: „az a
győzedelem, a mely legyőzte a világot, a mi hitünk”. Kedvesen jelzi ez az Énekek éneke:
„Kicsoda ez a ki feljő a pusztából?” (Én8:5) Itt Isten fáradozó és küzdő, elnyűtt és megfáradt
gyermeke úgy van bemutatva, mint aki a világ fölé emelkedik. S miképpen lehet ezt
megvalósítani? Miképpen emelkedhet Krisztus menyasszonya „a test kívánsága, és a szemek
kívánsága, és az élet kérkedése” fölé, ami „a világban van” (1Jn2:16)? Úgy látjuk őt, mint aki
„az ő szerelmeséhez támaszkodik” (Én8:5). Mivel Ő a mi célunk, a világ elveszíti a hatalmát
felettünk, s mivel Ő a mi erőnk, megszerezzük a világ feletti győzelmet.
„Igazságot cselekedtek.” Szűkebb értelemben ezek a szavak ezt jelentik: „ítéletet
hajtani végre, kikényszeríteni az igazság törvényeit”: ez történelmi utalás olyan
igaszakaszokra, mint a Józs11:10-15, 1Sám24:10, 2Sám8:15. Tágabb értelemben azonban az
„igazságot cselekedni” azt jelenti, szent életet élni: „Uram, kicsoda tartózkodhatik sátorodban,
kicsoda lakozhatik szent hegyeden? A ki tökéletességben jár, igazságot cselekszik, és igazat
szól az ő szívében.” (Zsolt15:1-2) „Minden nemzetben kedves ő előtte, a ki őt féli és
igazságot cselekszik.” (Csel10:35) Az „igazság” a megkövetelt mércét jelenti, s az igazság
cselekvése azt jelenti: Isten Ígéjének szabálya szerint járni. „A mit akartok azért, hogy az
emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal; mert ez a törvény
és a próféták.” (Mt7:12)
A helyes cselekedeteknek helyes indítékokból kell származniuk, ha azt akarjuk, hogy
elfogadhatók legyenek Isten számára. Más szóval, élő hitből kell ezeknek származniuk és
Isten dicsőségét kell szem előtt tartaniuk. A hit hiánya és Isten tisztességének a helyettesítése
az önös érdekkel az, ami minden igazságtalanságnak és elnyomásnak az oka a világban
manapság. De jegyezzük meg alaposan, hogy a „legyőzött királyságokat” az „igazság
cselekvése” előzi meg. Ez a sorrend változatlan: a gonoszt gyűlölni kell, mielőtt az igazságot
szerethetnénk (Ám5:15), az ént meg kell tagadni, mielőtt Krisztust követhetnénk (Mt16:24),
az óembert le kell vetkőzni, mielőtt az új embert felöltözhetnénk (Ef4:22-24). Más szóval, a
„testet” meg kell öldökölni, mielőtt a „lélek” megnyilvánulhatna.
„Az ígéreteket elnyerték”, vagy bebiztosították a megígért áldásokat. Isten biztosította
Józsuét arról, hogy legyőzi majd Kánaánt, Gedeont arról, hogy megveri a midianitákat,
Dávidot pedig arról, hogy király lesz egész Izrael felett. Külsőleg azonban hatalmas
nehézségek álltak e dolgok megvalósulásának útjában, sőt, látszólagos lehetetlenségek
akadályozták azokat. Gedeon hatalmas valószínűtlenséggel nézett szembe, amikor azt a
parancsot kaptak, hogy csak háromszáz embert véve magához üssön rajta és semmisítsen meg
egy hatalmas sereget. Dávid és kis csapata látszólag semmi volt Saul fegyveres erőivel
szemben, s még Saul halála után is a trón távolabbinak tűnt, mint addig bármikor. De ahol
valódi az élő Istenbe vetett bizalom, ott a legfélelmetesebb nehézségek is legyőzhetők.
„Az ígéreteket elnyerték.” Ó, egy dolog hallani és olvasni a csodálatos dolgokról,
amiket mások hite biztosított be, de mi a helyzet a saját tulajdon tapasztalatoddal, kedves
olvasó? Őszintén gondolhatod, hogy hiszel Isten biztos ígéreteiben és azokra támaszkodsz, de
551
vajon beteljesednek ezek a te mindennapi életedben? Vajon az ígéretekben szereplő áldások
ténylegesen a birtokodban vannak? Ha nem, akkor annak vajon nem az az oka, hogy nem
hallgattál arra, ami az előzőkben hangzott el? Az „elnyerték az ígéreteket” előtt volt az
„országokat győztek le” és az „igazságot cselekedtek”. Nem várhatjuk az ígéretekben elénk
táruló drága dolgok „megszerzését”, amíg határozottan és szorgalmasan bele nem kezdünk a
test legyőzésébe és nem járunk Isten Ígéje szabályainak megfelelően, ami az előírásaival és a
parancsolataival szabályozza a viselkedésünket.
„Az oroszlánok száját betömték.” A történelmi utalás itt természetesen Dánielre
történik az oroszlánok vermében. Ez világosan kiderül a Dán6:23-ból: „kivevék Dánielt a
veremből, és semmi sérelem nem találtaték ő rajta: mert hitt az ő Istenében.” De mennyiben
segít ez nekünk? Sokig kell keresgélni a választ? Vannak heves emberek, valamint dühödt
vadállatok! Vannak vérszomjas elnyomók és üldözők, akik megfélemlíteni, vagy akár
megsemmisíteni igyekeznek a szelíd és ártalmatlan keresztyént. Igaz, ezeknek nem szabad
megrettenteni minket, még kevésbé elrabolni a bizonyságunkat arra kényszerítve, hogy véka
alá rejtsük a világosságunkat. Dánielt sem késztették egyezségre a babiloni oroszlánok, s
minket sem késztethetnek arra a világ oroszlánjainak vészjósló tekintetei, szavai és tettei
manapság. Mondjuk az egyik ókori prófétával együtt: „bízom és nem félek” (Ézs12:2).
„Az oroszlánok száját betömték.” Miért tűnik úgy, mintha a hit mindenható lenne? Mit
nem képes megtenni a valóságos hit? Nem merünk semmiféle korlátokat szabni előtte, mert a
hitnek az élő Istennel van dolga, s a Számára semmi sem nehéz. Ó, kedves olvasó, a hit a
Mindenhatót ragadja meg, s amíg a hited nem tanulja meg azt tenni, addig nem sokat ér.
Vajon az Úristen élő valóság a számodra, vagy csak elméleti tudással rendelkezel Róla? A
végső utalás a szövegünkben arra a valakire történik, akiről ezt olvassuk: „az ördög, mint
ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit elnyeljen” (1Pt5:8). A szája feltátva Isten sok
gyermeke ellen, hazugságokat mond nekik, azt hangoztatva, hogy a hitvallásuk csak üres
valami. Megtanulttad „betömni” a száját? A hamis vádaskodásaitól többé már nem rémülsz
meg? Vajon most ő is haszontalannak tartja, hogy tovább zaklasson? Minden attól függ, hogy
„az oroszlánok szájának betömését” megelőzi „az ígéretek elnyerése”!
„Megoltották a tűznek erejét.” Utalás a három héber ifjúra a babiloni kemencében.
Megmutatja, hogy a hit hatékonysága Isten erején nyugszik a nagy veszélyben, sőt abban is,
ami biztos halálnak látszik. Ez a három héber ifjú elhatározta, hogy teljesítik a kötelességüket,
nem véve figyelembe magát az eseményt, rábízva magukat a szuverén Isten hajlandóságára,
teljes meggyőződéssel arról, hogy a hatalmában áll bármi Neki tetszőt megtenni, ami a
leginkább szolgálja a dicsőségét. A hit efféle gyakorlása nagyon-nagyon csodálatosnak tűnik
a számunkra. Ó, tartsuk teljesen észben, hogy Dániel és társai a békesség és a bővelkedés
idején ugyanúgy bíztak Istenben, mint a pusztulás és a megpróbáltatás idején. Ha hit által
élünk, akkor nem lesz nehéz hit által meghalni sem.
„Megoltották a tűznek erejét.” Kettős lelki használatra alkalmasak ezek a szavak.
Először is olvasunk „a gonosz tüzes nyilairól” (Ef6:16), s ezeket „a hit pajzsával” lehet
„kioltani”. Ha királyságokat győzünk le, igazságot cselekszünk és megszerezzük az
ígéreteket, akkor se az oroszlánok szája nem lesz képes megfélemlíteni minket, sem az ördög
kísértései nem kerekednek felül rajtunk. Másodszor olvasunk a „tűz által megpróbált” hitről
(1Pt1:5) vagy heves megpróbáltatásokról: ez a tűz (mint a babiloni is) „nem alszik el”, hanem
a „hevessége” vagy az ártó képessége lesz „kioltva”. Ha a lélek ragaszkodik Istenhez, semmi
sem árthat neki. A hit, és nem a víz oltja el a tüzet: íme a mártírok énekeltek a lángok között!
„Megmenekedtek a kard élitől.” Történelmi utalás az olyan igeszakaszokra, mint az
1Sám18:4, 1Kir18:10, 1Kir19:1-3, Jer39:15-18: néhány azok közül, melyekben Isten kiváló
szolgái látszólag inkább a félelem, mintsem a hit által menekültek meg, elfutva azoktól, akik
az életüket fenyegették. A hit élete sokoldalú, s óvatosaknak kell lennünk az egyensúly
fenntartásával, hogy egyrészt tartózkodjunk a puszta tétlenségtől, másrészt a fanatikus
552
vakmerőségtől. Miközben a keresztyénnek hit által kell járnia, mégis van küzdelem (Ef6:12)
és harcot kell folytatnia (1Tim6:12). Keresnünk kell a kegyelmet és fejlesztenünk kell minden
hősi erényt, például a bátorságot, a vitézséget és a keménységet (2Tim2:3), s isteni segítséggel
igyekeznünk kell legyőzni minden akadályt, amik gátolnak minket a belépésben Isten
legjobbjaiba. Viszont a keresztyénnek nem szabad elutasítania semmilyen törvényes eszköz
alkalmazását és segítségét sem a veszély pillanataiban: „Mikor pedig abban a városban
üldöznek titeket, szaladjatok a másikba” (Mt10:23). Ennek elutasítása nem hit, hanem
vakmerőség.
„Megmenekedtek a kard élitől.” Mi ennek a mélyebb jelentése? Az elméink azonnak a
Zsid4:12-höz fordulnak: „mert az Istennek beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű
fegyvernél”. Ennek a bizonyítékát abban a tényben találjuk meg, hogy a szakasz görög
eredetije ez: „megmenekedtek a kard éleitől”. De miképpen kell „elmenekülnie” a
keresztyénnek a Lélek kardjának éleitől? Gyakorlati alávetettségben a Szentírás előírásainak,
közösségben járva Istennel. Amikor visszacsúszott állapotba kerülünk és engedünk a test
vágyainak, akkor ítél el minket az Íge, döfi át a lelkiismeretünket és kelt félelmet a
szívünkben. Isten nem sebesít vagy nem ver meg „a szíve szerint” (JSir3:33), csak mikor a
viselkedésünk nem tetszik Neki. Ha a szívünk igaz Isten előtt, akkor az Ő Ígéje megerősít és
vigasztal, ahelyett, hogy levágna és megsebesítene minket. Ha elítéljük önmagunkat
mindazért, ami rossz, a kard nem sújt le ránk, amikor ezt elmulasztjuk, az Íge átkutat és elítél.
Figyeljük meg a Jel19:15-öt, ahol az „éles karnak” ugyanaz a jelképe látszik Krisztus szájából
előjönni az ellenségeinek megsemmisítése végett!
„Felerősödtek a gyengeségből.”54 Ezekben a szavakban lehet rejtett utalás Sámsonra
az életének utolsó jelenetében, de a legvalószínűbb, hogy ez történelmi utalás Ezékiásra. A
2Kir20:1-ben azt olvassuk, hogy Ezékiás „halálosan megbetegedett”, majd imádkozott
Istenhez, ami látványos ellentéte volt Akházia (2Kir1:2) és Asa (2Krón16:12) királyok
eljárásának. a 2Kir20:3-at nagyon félreértik: a kulcsa az 1Kir2:4-ben található. Ezékiás
tudatában volt a becsületességének, s őszinte, arra irányuló vágyának, hogy Isten kedvében
járjon, de nem volt fia, aki követhette volna a trónon, s ezért juttatta itt eszébe az ígéretét. Az
Úr válaszolt erre a hitre, helyreállította az egészségét, tizenöt évet adott hozzá az életéhez és
adott neki fiút.
„Felerősödtek a gyengeségből.” nem egyszerűen csak „a gyengék meg lettek
erősítve”’, hanem „a gyengeségből erősödtek fel”, a hangsúly a gyengeség szélsőséges
mivoltán van. S ez megmutatja nekünk, hogy a hit elevensége nem függ a testi egészségtől!
Meg van írva: „És a hitből való imádság (nem pedig a ’megkenés’ a ’vének’ által) megtartja a
beteget” (Jak5:15, v. ö. Fil2:28). A szakaszunk azonban nem korlátozódik a fizikai
„gyengeségre”: Isten képes felállítani a doktrinálisan és lelkileg gyengét is, Rm14:4. A
keresztyén erejének titka a gyengesége tudatának fenntartásában rejlik (2Kor12:20). A baj az,
hogy ahogyan növekszünk, úgy válnak közülünk a legtöbben függetlenebbekké és
önállóbbakká. A tény az, hogy még a legidősebb keresztyénnek sincs több ereje önmagában,
mint amennyi volt akkor, amikor még „csecsemő volt Krisztusban”. Amint elmulasztjuk
érezni és elismerni a személyes gyengeségünket Isten előtt, azzal elmulasztjuk elismerni Isten
kegyelmének elégségességét is! Tőle várjunk erőt nap mint nap!
„Erősek lettek a háborúban.” Valószínű utalás ez Sámsonra (Bír15:5) és Dávidra. A
kifejezés azt jelenti, hogy a hit eme hősei elvetették, hogy megrettenjenek az ellenségeik
erejétől és nagy számától: el nem csüggedve a velük szemben állók nagy esélyeitől, nem
engedtek a gyávaság lelkének és ádáz küzdelembe bocsátkoztak azokkal. V. ö. 5Móz31:23,
Józs1:7, Zsolt3:7, Csel4:29. Még egyszer kihangsúlyoznánk itt a sorrend fontosságát: az
„erősek lettek a háborúban”-t megelőzte a „felerősödtek a gyengeségből”! Mégpedig azáltal,
54
Károlinál: betegségből – a ford.
553
hogy „megmenekedtek a kard élitől”. Vajon nem vesszük itt észre, hogy minket miért
győznek le oly gyorsan és könnyen a lelki ellenségeink?
„Megszalasztották az idegenek táborait.” Az olyan igeszakaszokat, mint a Józs10:1-10
és a 2Sám5:17-25 nézhetjük át annak tipikus szemléltetéseképpen, amiről itt szó van,
gondosan észben tartva, hogy miközben Isten Józsué és Dávid erőfeszítéseihez sikert adó
hatalma volt a győzelmeik hatékony oka, közreműködésként „hit által” valósultak ezek meg.
A hit útja a küzdelmek útja, mert az ellenség minden lépésnél küzd. A fő oka annak, amiét a
keresztyén oly kis győzelmet tapasztal meg a lelki háborújában az, hogy a hitét oly kicsiny
mértékben működteti. S hozzátehetjük, hogy az egyház azért mond oly siralmas csődöt „az
idegenek táborának megszalasztásában”, mert oly sok az irigység és a civakodás a tagjai
között!
A hit csúcsa
Zsid11:35-36
35. Asszonyok feltámadás útján visszanyerték halottjaikat; mások kínpadra

vonattak, visszautasítván a szabadulást, hogy becsesebb feltámadásban részesüljenek.
36. Mások pedig megcsúfoltatások és megostoroztatások próbáját állották ki, sőt
még bilincseket és börtönt is;
A hit életéről adott hosszú, de nagyon áldott leírásában Isten Lelke a Zsid11-ben az
egyik kifejezésről a másikra térve annak sokoldalúságát tárta elénk. De volt annak még egy
összetevője, amit fel kell vázolni annak érdekében, hogy megadjuk a teljességet az egésznek,
s ezt neveztük a hit „csúcsának”, mert Istenért szenvedni, eltárni mindazt, amit tetszik Neki
ránk mérni, letenni az életünket az Ő igazságának kedvéért, ha erre szólít fel, a legmagasabb
pont ahová a hit képes felérni. Ezért a figyelmünket most lekötő szakaszban Ő arra indította
az apostolt, hogy térjen át a hit teljesen másfajta gyümölcseire a korábbi versekben
említettekhez viszonyítva, s megmutatja nekünk a hit erejét a lélek támogatásában a
szenvedések során, még a leghevesebb bántalmazások idején is, amiket az emberi elme és test
elszenvedhet.
„Mert akik hallják ezeket a nagy és dicsőséges dolgokat, hajlamosakká válhatnak azt
gondolni, hogy őket közvetlenül nem is érintik. Mert az ő állapotuk szegény, üldözött, minden
gonoszságnak, sőt magának a halálnak is kitett volt az evangélium megvallásáért. Az ő
érdekük tehát annak keresése volt, hogy miféle segítséget és miféle megkönnyebbülés
remélhettek ebben az állapotban a hittől? Mit fog tenni a hit, amikor az embereket elnyomják,
üldözik és mészárolják? Ezért az apostol, követlenül önmagára vonatoztatva azt az állapotot,
amit ők szenvedtek el és amitől féltek az evangélium megvallása miatt, egy sor példát hoz fel
megannyi bizonyságtételként a hit erejéről a hívők lelke megóvásának és megőrzésének terén
a legnagyobb szenvedések közepette, aminek az emberi természet kitehető.” (John Owen)
Nemcsak az ószövetségi szentek szenvedéseinek eme példái voltak odaillők azokhoz a
körülményekhez, amikben Pál korának héber keresztyénjei voltak, hanem nekünk is
szükséges tájékozódni arról, hogy az Istenbe vetett hit és a ragaszkodás az Ő igazságához
mivel járhat. A keresztyén élet elején azt a parancsot kapjuk, hogy üljünk le és „számoljuk
össze a költségeket” (Lk14:28), ami azt jelenti, hogy át kell tekintenünk azokat a
szenvedéseket, amikben a Krisztust követőknek alighanem része lesz, s jó, ha gyakran
emlékeztetjük önmagunkat arra, hogy „sok háborúságon által kell nékünk az Isten országába
bemennünk” (Csel14:22). Bűnös hallgatás Isten bármelyik szolgája részéről eltitkolni a
hallgatósága elől azt, hogy Krisztus nevének valódi megvallása nemcsak a külvilág
gúnyolódását és ellenszegülését hozza szükségszerűen ránk, de a hamis vallásos világ
554
gyűlöletét és üldözését is. „Szeretteim, ne rémüljetek meg attól a tűztől, a mely próbáltatás
végett támadt köztetek, mintha valami rémületes dolog történnék veletek” (1Pt4:12).
Az Úr Jézus Krisztus nyíltan foglalkozott ezzel a dologgal és világosan tudtunkra adta,
hogy mi szakadhat azokra, akiket elhívott, hogy kövessék Őt, és konkrétan kijelentette, hogy
senkit sem fogad be a tanítványainak sorába, csak azokat, akik megtagadták önmagukat,
felvették a keresztjüket és vállalták, hogy mindenféle szenvedést elviselnek az Ő és az
evangéliuma kedvéért. Nem csapott be senkit a jelen világon keresztül vezető út lágyságával
és könnyűségével. S így tesz a hűséges apostola is az előttünk álló versekben, Miután a
héberek elé tárt egyes nagy és dicsőséges sikereket, amiket az elődjeinek hite munkált ki,
most azokra emlékezteti őket, akiknek az elviselhető legnagyobb nyomorúságokban kellett
gyakorolniuk a hitüket. Nagy próbákat és fájdalmas csapásokat várhatunk a hit útján. Maga a
Megváltó is találkozott ezekkel, s elegendő a tanítványnak, ha olyan, mint a Mestere.
„Minden felsorolt gonoszság rászakadt a célszemélyekre a hitük és annak megvallása
miatt. Az apostol nem a nyomorult, kétségbeesett teremtmények csoportját mutatja be a
zsidóknak, akik a maguk hibájából vagy a közös gondviselés folytán kerültek abba az
állapotba, ami ilyen nyomorba taszította volna a sorsukat, mint az sokakkal megtörténik,
hanem minden, amin keresztülmentek, pusztán és egyedül az Istenbe vetett hitük és az igazi
vallás gyakorlása miatt érte őket. Így az esetük semmiben sem tér el attól, amire elhívást
kaphattak.” (John Owen)
Ezek a szenvedések azonban nemcsak az Isten iránti hűség útjában álltak, hanem a hit
gyakorlása volt az, ami lehetővé tette az ószövetségi kiválóságoknak ezek türelmes és lelki
elviselését. A hit kegyelem, ami lehozza a mennyből Istennek a szent számára
legszükségesebb áldását, ezért ugyanolyan jól megállja a helyét a megpróbáltatások
éjszakáján, mint a bővelkedés napján. A hit új teremtményi összetevő a lélekben, ami
nemcsak felvillanyozza a birtokosát a hőstettek végrehajtására, de azt is lehetővé teszi neki,
hogy a fejét a sötét vizek felett tartsa, amikor az áradat már elnyeléssel fenyegeti őt. A hit
elegendő a keresztyén számára ahhoz, hogy nyugodtan nézzen szembe a veszéllyel, szilárdan
megmaradjon a kötelesség útján, amikor a legfélelmetesebb kilátások veszélyeztetik, s
megálljon a saját talaján, amikor a legfájdalmasabb szenvedések fenyegetik. A hit céltudatos
állhatatosságot, nemes bátorságot, s az elme olyan nyugalmát adja meg, amit egyetlen emberi
oktatás vagy testi erőfeszítés sem képes megadni. A hit az igazat olyan bátorrá teszi, mint az
oroszlán, amitől akkor sem hátrál meg, ha csak a rettenetes kínzások és a mártírhalál a másik
választási lehetőség.
A hit türelmet ad a birtokosának a nehézségekben, mert hit által látja azokat lelki
világosságban és tűri el Krisztus ezt lehetővé tevő ereje segítségével. Mennyire jó és hasznos
a megszentel megpróbáltatás! De csak akkor lesz bennünk megszentelt, amikor hit
„keveredik” hozzá. Amikor a hit nem működik, a szív látható és mulandó dolgokkal van
elfoglalva: csak a teremtmény keze vagy a teremtmény árulása látható, s eluralkodik a
rosszkedv és a sértődöttség, vagy ami még rosszabb, kísértést érzünk kemény, istenellenes
gondolatok táplálására, és annak kimondására, hogy „az Úr elhagyott engem, az Úr elfelejtett
engem”. De mikor a Lélek elevenít meg minket a belső emberünkben, s a hit ismét
tevékennyé válik, mennyire másként látszanak a dolgok! Akkor nekilátunk a feladatnak és ezt
mondjuk: „Miért csüggedsz el, lelkem? Bízz Istenben!”
Teljes mértékben Isten szuverén jótetszésére tartozik, elrendelni és elrendezni azokat a
külső feltételeket, melyek mellett az egyháza létezik a Földön: a bővelkedés és a szűkölködés
időszakait úgy szabályozza, ahogyan a legjobbnak látja. A békesség és a biztonság, valamint
az üldöztetés és a pusztulás korszakai váltakozhatnak, mint a nap és az éjszaka, a nyár és a tél.
Isten azonban mégsem cselekszik önkényesen. Amíg Ábrahám el nem hagyta Bételt és az
oltárát, s nem indult dél felé (Egyiptom felé), addig nem sújtotta éhség azt a földet
(1Móz12:8-10). Csak akkor lobban fel Isten haragja Izrael ellen, amikor „elhagyák az Urat,
555
atyáik Istenét… és más istenek után jártak”, s „adá őket a ragadozók kezébe, és elragadozák
őket, és adá őket a körülöttük való ellenségeik kezébe” (Bír2:11-14). Csak akkor engedte meg
Isten, hogy az ellenség „konkolyt” vessen a búza közé, amikor „elaludtak” az emberek
(Mt13:25). Miután Efézus elhagyta az „első szeretetet”, az után következett az üldöztetés
szmirnai korszaka (Jel2:4, 9-10). S mivel az előző generációban Isten oly sok hitvalló szolgája
tagadták meg az Ő törvényét, azért vannak most megverve a törvénytelenség uralkodásával a
gyülekezetben, otthon és az országban.
Isten nem csúfoltatik meg és igazságos kormányzásában meglátogatja az atyák bűneit
a fiaikon, s ezért követik a bővelkedés időszakait a megpróbáltatások időszakai. A
megpróbáltatások eme időszakaiban azonban, öltsék ezek a lelki halál vagy a fizikai pusztulás
formáját, az istenfélő maradék, akik sóhajtoznak és nyögnek azok miatt az utálatosságok
miatt, melyek az „istentisztelet nyilvános helyein” találhatók, vagy akik szelíden tűrik a
képmutató hitvallók, illetve a nyíltan istentelen világ üldözéseit, ugyanolyan drágák Isten
szemében, mint azok, akik sora korábban a legnagyobb földi boldogság volt.
Minél sötétebb az éjszaka, annál jobban látható a néhány, a felhők között pislogó
csillag. Minél szörnyűbb a hitvalló keresztyénség egészének állapota, annál alkalmasabb a
háttér Isten gyermekei számára a színeik megmutatásához. Minél hevesebb az ellenszegülés a
lelki hittel szemben, annál nagyobb a lehetőség a legfinomabb gyümölcsei megterméséhez.
Nincs magasztosabb összetevője a hitnek annál, ami ráveszi a szívet, hogy türelmesen tűrje
mindazt, amit Isten küld ránk, szelíden belenyugodjon az Ő akaratába, s ezt mondja: „avagy
nem kell-é kiinnom a pohárt, a melyet az Atya adott nékem?” (Jn18:11) A szenvedő hit
gyakorta nagyobb, mint az a hit, ami nyílt győzelemmel dicsekedhet. A szeretet „mindent
eltűr” (1Kor13:7), s a hit, amikor eléri a csúcsát, kijelenti: „Ha meg is öl engem, én akkor is
bízom Benne”.55
„A lelki szem számára a hit hatásainak most következő katalógusában ugyanannyi
dicsőség van, mint a korábbiban. Az egyház nem kevésbé szép és dicsőséges akkor, amikor
körbe van véve és látszólag el van borítva minden itt említett gonoszsággal és félelmetes
nyomorúsággal, mint amikor a legnagyobb békességet és bővelkedést élvezi. Csak kívülről
nézve valóban szörnyű, nem kívánatos látványt nyújt. De látni a hitet és az Isten iránti
szeretetet hatékonyan munkálkodni ezek alatt – látni, hogy a vigaszok megmaradnak, sőt a
vigasztalások túláradnak, a szentségre ösztönöznek, s Isten megdicsőül, a világ pedig
elítéltetik – mindez az emberek lelkének hasznára válik, s végül mindenek felett diadalt arat:
ez mind szép és dicsőséges…
Az is megjegyezhető, hogy az apostol a legtöbb példát, ha ugyan nem mindet az
egyháznak Antiochus szír király idején történt üldöztetéséből meríti a Makkabeusok korában.
S ennek okát az alábbiakban láthatjuk: 1. Ez a Szentírás kánonjának lezárása, vagy az utolsó
kéziratok az Ószövetségbe isteni ihletés általi felvétele után történt. Ezért, mivel az apostol
ezeket a dolgokat az akkor még friss emlékezetű tényekből kiindulva ábrázolta, lehet, hogy az
ezekről írott néhány könyv, például a Makkabeusok könyve még nem volt meg. Mivel
azonban ezeket a példákat ő adta át az egyháznak, ezek is isteni ihletésből származnak. 2.
Azokban a napokban, amikor ezek a dolgok megtörténtek, nem volt rendkívüli próféta az
egyházban. A prófécia, mint azt a zsidók megvallják, megszűnt a második templom idején.
Ebből pedig nyilvánvaló, hogy az Íge szabálya és az egyház közönséges szolgálata
elégségesek a hívők megtartására a kötelesség útján minden ellenszegüléssel szemben, bármi
legyenek is azok. 3. Az egyház eme utolsó üldöztetése Antiochus alatt az Ószövetség idején
az előképe volt a keresztyén egyház utolsó üldöztetésének az Antikrisztus alatt, amint ez
mindenkinek világossá válik, aki összeveti a Dán8:10-14-et és Dán11:36-39-et a Jelenések
könyvével különböző helyeken. S valóban, a mártíromsága azoknak, akik a római antikrisztus
55
Jób13:15. Károlinál: Ímé, megöl engem! Nem reménylem… – a ford.
556
alatt szenvedtek, mindennél jobb magyarázata ennek a szakasznak, mint ami szavakban volna
adható.” (John Owen)
„Asszonyok feltámadás útján visszanyerték halottjaikat.” (35. vers) Egyesek azért
panaszkodtak, mert ez a mondat nem a 34. vers végén szerepel, ahová sokkalta jobban illik,
mint a 35. vers elejére, mivel alkalmas csúcspontja lenne a hit csodálatos, a 33-34. versekben
felsorolt sikereinek. Miközben igaz, hogy a most vizsgált konkrét elem az csodáknak
ugyanahhoz az osztályához tartozik, amit az előző versben láttunk, személyesen mégis
alkalmasnak tartjuk arra, hogy a 35-38. versekben leírtak elejére kerüljön, mert alkalmas
átmenete képez az egyiktől a másikhoz. S ebben a vonatkozásban ezek az asszonyok a közeli
hozzátartozó fájdalmas elvesztésének próbáján mentek keresztül, mielőtt a szeretet
gyermekeiket visszakaphatták volna jutalmul az Isten szolgáival szemben tanúsított
kedvességükért.
„Asszonyok feltámadás útján visszanyerték halottjaikat.” Ez történelmi utalás az
1Kir17:22-24-ben és a 2Kir4:35-37-ben feljegyzettekre. Mennyire megmutatják ismét ezek a
figyelemre méltó esetek azt, hogy semmi sem nehéz vagy bonyolult a hitnek, amikor Isten
kijelentett akarata szerint munkálkodik! De mi ennek a lelki alkalmazása a számunkra
manapság? Nem az-e, hogy a hit keresi a Lélek megújítását a sorvadozó kegyelemben? A
gyakorlati odafigyelés arra az Ígére, hogy „vigyázz, és erősítsd meg a többieket, a kik haló
félben vannak” (Jel3:2)?! Vagy, szélsőségesebb esetet véve ez nem a reménység Ígéje a
visszacsúszott keresztyén számára, aki minden látszat szerint visszaesett a megújulás előtti
állapotába? S nem a hit válasza erre az Ígére (a keresztyéneknek címezve) a „Serkenj föl, a ki
aluszol és támadj fel a halálból, és felragyogott tenéked a Krisztus” (Ef5:14)?!
„Mások kínpadra vonattak, visszautasítván a szabadulást” (35. vers). Nagyon
megindító arról megemlékezni, hogy a kéz, amelyik először leírta ezeket a szavakat,
kiemelkedő szerepet vállalt a kínzások kiszabásában Isten szentjeire (Csel8:3, 9:1), de
kegyelem által most ő maga is velük együtt osztozott ezekben (2Kor11:24-27). A „kínzás”
szó itt kínpadra vonást jelent (Károli így is fordítja – a ford.): azokat az ószövetségi szenteket
egy padhoz erősítették, majd elcsavarták a kerekét, ami kifordította az ízületeiket a tokjukból.
Ezt a kínzási módszert gyakran alkalmazták az ördögi római katolikusok, amikor visszatérésre
igyekeztek kényszeríteni a protestánsokat. Isten népének kegyelme ezzel a félelmetes
kínzásmóddal lett próbára téve.
„Visszautasítván a szabadulást.” Ami fel lett nekik kínálva a hitehagyás árán. Két
lehetőséget tártak eléjük: hűtlenség az Úrhoz, vagy a leggyötrelmesebb szenvedések eltűrése;
az igazság feladása, vagy megkínzatás emberi formát öltött démonok által. A szabadságot a
hitvallásuk feladásáért cserébe kínálták nekik. Ezt konkrétan megerősíti Eliézer és a hét
testvére a Makkabeusok 2. könyvében. Sőt, nemcsak szabadulást kínáltak a kínzásoktól és a
haláltól, de nagy jutalmakat és előléptetéseket is, amiket ők állhatatosan visszautasítottak. A
Sátán fő célja a kínzásoknak az Isten szentjei szeme elé tárásával nem a testük lemészárlása,
hanem a lelkük megsemmisítése. Mindig adatott lehetőség az áldozatnak a megfontolásra és a
visszatérésre, könyörgések keveredtek a fenyegetésekhez, hogy azok a hitvallásuk
megtagadására indítsák fel őket.
A valódi próba tehát, amin Isten eme szentjei keresztülmentek, ez volt: mit becsülnek
többre? A testük jelenlegi kényelmét vagy a lelkük örökkévaló érdekeit? Emlékezzünk arra,
hogy ők is hozzánk hasonló férfiak és nők voltak: a testük ugyanabból a lágy és érzékeny
húsból állt, mint a miénk, de úgy gondoltak a lelkükre, olyan őszinte volt a hitük és a
reménységük egy jobb feltámadásban, hogy nem figyeltek a külső ember esdeklésére és
siránkozására. Ugyanez a helyzet ma is, amikor ugyan más formában, de ó jaj, az emberek
megszámlálhatatlan milliói veszítik el örökre a lelküket az értéktelen testük kedvében járással.
Kedves olvasó, te mit becsülsz többre? A testedet vagy a lelkedet? A tetteid adják meg a
557
választ: amelyikre többet gondolsz, amelyik több gondoskodást és figyelmet kap, amelyiket
„megtagadod” és amelyiknek minden ízlését kielégíted.
„Visszautasítván a szabadulást.” Az itt szereplő „szabadulás” szót az Újszövetségben
rendszerint a „megváltás” kifejezéssel fordítják, a használata ebben az igeversben
világosabban megérteti velünk ezt a fontos kifejezést, és kihangsúlyozza a különbséget
közötte és a „váltság” között. A „váltság” annak az árnak a megfizetése, amit az igazság
megkövetel, de a „megváltás” a tényleges felszabadítása annak, akiért a váltság ki lett fizetve.
A szentek elutasították az átmeneti „megváltást” vagy „szabadulást”, mert a nekik ajánlott
feltételekkel ez a hitvallásuk megtagadását és az Istentől való elszakadást jelentette volna. „hit
által” hozták meg ezt a nemes döntést, az igazság szeretete késztette őket annak megtartására,
ami végtelenül drágább volt a számunkra, mint a testi szenvedések elkerülése. Ők
„megvásárolták az igazságot” annak árán, hogy hátat fordítottak a világnak és a korábbi
vallásos barátaiknak, ezzel pedig magukra szabadították a gúnyolódásukat és a gyűlöletüket.
Most pedig elutasították „az igazság eladását” (Péld23:23)56 pusztán csak a testi könnyebbség
kedvéért.
„Visszautasítván a szabadulást, hogy becsesebb feltámadásban részesüljenek”: ez az
utolsó mondat megmutatja az állhatatosságuk alapját. A kifejezés elsődleges jelentése itt
jelképes, mint azt a vers egésze világosan ki is mutatja: „szabadulást” kínáltak nekik a
visszatérésük feltételével, nevezetesen „szabadulást” a gyalázatból a tisztességre, a
szegénységből a gazdagságba, a fájdalomból a kényelembe és a gyönyörökbe. „Szabadulás”
volt ez az őket fenyegető fizikai kínzásoktól, v. ö. Zsid11:19). De a szívük valami sokkal-
sokkal jobbal volt elfoglalva, mint ami a világi kényelemhez és tisztességhez juttatta volna
őket. A hitük előre látta azt a felhőtlen reggelt, amikor a testük dicsőségben feltámadva
hasonlatos lesz Krisztuséhoz és felvitetik, hogy Vele legyen örökké. Az a reménység volt ez,
ami támogatta a lelküket a rendkívüli pusztulással szembenézve és megtartotta őket a
legfájdalmasabb szenvedések közepette is.
„Hogy becsesebb feltámadásban részesüljenek.” Futólag említsük meg, hogy Isten az
ószövetségi szentek elé is tárta a feltámadás reménységét, így messze nem voltak annyira
tudatlanok azt illetően, mint ahogyan a diszpenzácionalisták feltételezik: valójában sokkal
bölcsebbek voltak, mint a legtöbb modern gondolkodó. A feltámadás mindig is a csúcs-köve
volt a hit épületének (Jób19:25-26), ami örök jutalmat ígért és ami életet adott az
engedelmességükhöz. Ennek a ténynek további bizonyítékát találjuk a Csel24:14-16-ban: az
„atyák” hite megában foglalta, hogy „lesz feltámadásuk a halottaknak, mind igazaknak, mind
hamisaknak”. Az a dicsőséges feltámadás majd több, mint ellentételez minden testi
megtagadás és testi szenvedést, amit a keresztyén tesz vagy elszenved Krisztus kedvéért.
„Mások pedig megcsúfoltatások és megostoroztatások próbáját állották ki, sőt még
bilincseket és börtönt is” (36. vers). Ez a vers további részleteket közöl arról, hogy egyes
ószövetségi szentek miknek az elszenvedésére kaptak elhívást az igazság iránti hűségükért:
olyan szenvedésekre, amelyek gyakorta megismétlődtek a keresztyén korszakban. Itt azokról
a különféle módszerekről kapunk tájékoztatást, amiket Isten ellenségei alkalmazta a népe
bántalmazása során: minden követ megmozgattak a kitartó és könyörtelen erőfeszítéseikkel,
hogy elérhessék a hit megtagadását. S jóllehet ezek a dolog érzelmi gyötrődést okoznak
nekünk, egyben az isteni kegyelem elégségességének világossá tételére is szolgálnak az
étvevőinek a támogatásához a legfájdalmasabb próbákban, s hálaadásra és dicséretre kell
indítania Iránta, Aki képes felállítani a gyengét az ellenség leghevesebb támadásai alatt is.
„Mások pedig megcsúfoltatások…” Amikor Krisztus kedvéért korholnak és a
ragaszkodásunk miatt Isten igazságához kinevetnek, jusson eszünkbe, hogy ez volt a
szenvedés leglágyabb formája, amin sokan, akik előttünk haladtak a vándorösvényen, elhívást
56
A King James változat szerint: „Buy the truth, and sell it not; also wisdom, and instruction, and
understanding.” – „Vedd meg az igazságot és ne add el: se bölcsességet, se erkölcsöt, se eszességet”. – a ford.
558
kaptak és keresztülmentek! A gúnyolódók és ellenségeink barátságtalan szavai említésre sem
méltók azokhoz a sokkal fájdalmasabb kínokhoz képest, amit más hívőknek kellett
elszenvedniük. Isten szolgáinak és népének mindig is osztályrésze volt, hogy kigúnyolják,
korholják és sértegessék őket: lásd Gal4:29, 2Krón36:16, Jer20:7, JSir3:14. S kedves
olvasóm, ha téged nem „csúfolnak”, gúnyolnak és sértegetnek az azért van, mert túl lazák
vagyunk az utunkban és túl világias az életvitelünk. Az emberi természet nem változott, a
Sátán sem változott, s a világ sem változott: minél krisztusibb az életünk, annál jobban
megisszuk majd a magunk részér abból a pohárból, amiből Ő is ivott.
„És megostoroztatások próbáját állották ki.” Utalás ez a hátuk fonott szíjostorral
történő megkorbácsolására, amit a legfájdalmasabb volt elviselni, mert megszaggatta a húst,
vért serkentett és mállasztotta a testet. Az Úr Jézus is ki volt téve a becstelenség eme
formájának és elszenvedte az ellenségei részéről (Mt27:26), ahogyan az apostolai is
(Csel5:40, 16:23). Igaz, hogy most (ami a közvetlen jelent illeti, felfüggesztettük ezeket a testi
„megostorozásokat”, de létezik olyasmi, mint megostoroztatni nyelv által és gyötrődni az
elmében, mindazonáltal boldogok vagyunk, ha megtapasztalunk némi közösséget Krisztus
szenvedéseivel (Mt5:10-12). De ügyeljünk arra, hogy ne vágjunk vissza: elmélkedjünk
alaposan és kezdjünk buzgó imádkozásba (Zsolt38:12-14, 1Pt2:21-23).
„Sőt még bilincseket.” Utalás a kötelekre, láncokra, kézbilincsekre és béklyókra, amik
szorosan fogták őket, hogy ne menekülhessenek. Ebben látjuk, hogy a Föld „felségesei”
(Zsolt16:3) olyan aljas módon bántak velük, mintha ők lennének a legrosszabb gonosztevők.
Könyörületre indul a szíved irántuk, kedves olvasó? Ó, mi van akkor, hogyha most te is „meg
vagy kötözve” valami sokkal-sokkal rosszabbal, mint a külső és anyagi kötelek és láncok?
Tömegeket tartanak fogva a szokások, amiket nem képesek elhagyni, a lelküket megkötözik a
vétkek, amiktől nem képesek szabadulni. A bűn ejtette őket foglyul és teljes uralma van
felettük. És feletted? Vagy talán Krisztus nem a bennünk levő bűn gyűlöletes jelenlététől,
hanem annak uralkodó hatalmától szabadított meg? Naponta kell imádkoznunk és küzdenünk
az ellen, ami lelkileg korlátoz bennünket.
„És börtönt is”, ami rendszerint a rablók és a gyilkosok osztályrésze volt. Itt megint
azt látjuk, hogy Isten szentjeivel úgy bántak, mint a Föld söpredékével, s emlékezzünk arra is,
hogy ama napok börtönei nagyon mások voltak azokhoz a kényelmes épületekhez képest,
ahol most tartják fogva a bűnözőket. Elég csak elolvasnunk a Jer38:11-13-at, hogy némi
elképzelést alkothassunk ennek a szónak a jelentéséről a szövegben: Isten gyermekeit mély és
dohos picékbe vetettk mélyen a föld alatt, fűtés, kikövezés, világítás nélkül. Van, aki nem
tudja elolvasni ezt a szakaszt anélkül, hogy ne gondolna Bunyanra. Ó, kedves olvasó, semmi,
csak z élő Istenbe vetett valódi hit tette lehetővé e hívők számára, hogy hűségesek maradjanak
mindhalálig. Az egész előttünk álló igevers a lelki hit hatékonyságát és elégségességét tárja
elénk a legrosszabbak eltűrésében, amivel az emberek és az ördögök sújthatták a kegyelt
birtokosait. Vajon a te hited csak könnyed „karosszék-hit”?
A hit csúcsa
Zsid11:37-38
37. Megköveztettek, kínpróbát szenvedtek, szétfűrészeltettek, kardra hányattak,

juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve,
38. A kikre nem volt méltó e világ, bujdosva pusztákon és hegyeken, meg
barlangokban és a földnek hasadékaiban.
Nem volt az emberi természet megromlásának és az ördögéhez hasonlóvá válásának

nagyobb példája, mint az a félelmetes tény, hogy sokan, akik a magiszterek, az egyházi
559
méltóságok királyok és császárok kiváló pozícióit foglalták el, nem elégedtek meg az Isten
imádók puszta életének kard által történő elvételével, hanem a legördögibb kínzási
módszereket találták ki az elpusztításukra. Az pedig, hogy magas beosztású, tanult férfiak és
nők, akik Krisztus nevét vallják, úgy viselkednek, mint a vérszomja vadállatok, hogy a dühük
a Föld „felségesei” ellen ekkora gonoszságban és embertelenségben fejeződik ki, a
legfélelmetesebb bemutatása az ember romlottságának, amikor Isten visszavonja a kezét.
Micsoda végtelen türelemmel tűri a Legfelségesebb a harag pusztulásra rendelt edényeit!
De miért engedi meg Isten, hogy sok drága gyermekének ilyen szörnyűséges
tapasztalatai legyenek? Más válaszok mellett az alábbi is adható: először is, minél nagyobb a
bajnokainak próbája, annál jobban megmutatkozik a hitük, a bátorságuk, a türelmük és egyéb
kegyelmi összetevőik. Másodszor, hogy elpecsételje vagy még világosabban megerősítse az
általuk vallott igazságot. Harmadszor, hogy bátorítsa és megerősítse a gyengébb testvéreik
hitét. Negyedszer, hogy még jobban érzékelhető bizonyítékát adja nekik arról, amit Krisztus
szenvedett el értük. Ötödször, hogy jobban megláttassa velük a pokol kínjait: ha azoknak,
akiket Isten szeret, ilyen gyászos és fájdalmas kínokat kell elszenvedniük, mit kell hát
megértenünk azokról a kínokról, amiket Isten haragja szab ki azokra, akiket Ő gyűlöl?!
A Szentírás tanítása a különböző okokról, amikért Isten arra hívja fel a gyermekeit,
hogy szenvedjenek a nyíltan gonoszok kezétől, vagy ami még gyakoribb, azoktól, akik az Ő
népének vallják magukat, tele van értékes tanításokkal és megkívánja az imádságos
elmélkedést. Az egyik ebből származó előny annak a nagyon valóságos és radikális
különbségnek a megértése, ami az Isten gyermekei által birtokolt lelki és természetfeletti hit,
valamint az üres hitvallók millióinak fogalmi és természeti hite között áll fenn. Ha Istennek
tetszik visszavonni az Ő visszatartó kezét és megengedni a nyílt és heves üldöztetést, ismét
fellángolni a Bárány igazi követői ellen, az előbb említett különbség nyilvánvalóvá válik,
mert amint „nyomorgatás vagy üldözés támad az Íge miatt”, a köves talajú hallgató gyorsan
„megbotránkozik” (Mt13:21), vagy ahogyan a Lk8:13 fejezi ki, „elszakad”. De messze más a
helyzet a jó talajú hallgatóval.
„Hogy a ti kipróbált hitetek, a mi sokkal becsesebb a veszendő, de tűz által kipróbált
aranynál, dícséretre, tisztességre és dicsőségre méltónak találtassék a Jézus Krisztus
megjelenésekor” (1Pt1:7). Az a hit, amelyik „Isten ajándéka”, kitart mindvégig. Annak a
hitnek a próbája, a tűz általi kipróbálás tehát az isteni eredetének jobb bemutatását szolgálja:
csak az Istentől származó hit képes kibírni Isten próbáit. Pontosan ahogyan a valódi arany a
kemencében különböztethető meg a leggyorsabban a salaktól, úgy válik szemmel láthatóbbá a
különbség a lelki és a természeti hit között a fájdalmas próbákban. Nagyon hasonlóan a mai
bizsuhoz, az üres hitvallók teremtményi hite tűnhet csillogóbbnak, terjedelmesebbnek és
vonzóbbnak a külső szemlélő számára, s alkalmasabb a birtokosának felékesítésére, mint Isten
választottjainak valódi hite, ami a méretét tekintve gyakorta kicsiny, a megjelenését tekintve
fakó, s híjával van a vonzerőnek az emberi szemlélő számára.
Igen, kedves olvasó, a tűzpróba az, ami kimutatja, hogy valójában miféle hittel
rendelkezünk. Tegyük egymás mellé a két hitet: a természeti hitet, ami az embertől származik,
és a saját akaratából jön működésbe, valamint a lelki hitet, ami Isten ajándéka, és amit az
ember nem jobban képes működésbe hozni, mint amennyire képes a világot megteremteni, az
olvasztótégelybe, s próbálja meg a lángoló tűz, melyik az igazi fém, s járja körül mindkettőt a
forró tűz: a hamis hit (az az aranyutánzathoz hasonlóan) hamarosan a hitvány fém alaktalan
tömegévé olvad össze. De az igazi hit sértetlenül kerül ki a tűzből, nem veszítve semmit,
leszámítva a szennyeződéseket, amit ahhoz keveredtek. Ezt a tényt látványosan és
ünnepélyesen mutatja be a Dán3: a babiloni kemence nem ártott az ifjaknak, akiket
belevetettek: csak a köteleiket égette le, viszont megemésztette a babiloniakat! (22. vers)
Jegyezzük meg alaposan, hogy az 1Pt1:7-ben az apostol, amikor a hitet az aranyhoz
hasonlítja, az előbbinek tulajdonít magasabb értéket: „a mi sokkal becsesebb a veszendő, de
560
tűz által kipróbált aranynál”. Az aranya, noha a valódisága leellenőrizhető a tűzállóságán
keresztül, mégis veszendő, föli, mulandó dolog. Annak az aranynak, amiért az emberek oly
fáradságosan dolgoznak meg és még a lelküket is eladják, hogy megszerezhessék, semmi
haszna sincs a halálos ágyon, s még annál is kevesebb lesz majd az ítélet napján! A halál
idején hátra kell hagyni, mert senki sem viheti magával a következő életbe. Akkor hát
mennyivel drágább a hit, ami az arannyal ellentétben nem hagyja a birtokosát Isten haragja
alatt, hanem „dícséretre, tisztességre és dicsőségre méltónak találtatik a Jézus Krisztus
megjelenésekor”!
De a dolog, amire most külön felhívjuk a figyelmet, az nem annyira maga a hit, mint
inkább „a hit próbája”, ami drágább a veszendő aranynál. Ez világos a lelki elme számára: a
próbák és a kísértések eszközök, melyeket Isten használ arra, hogy világossá tegye a lélek
számára annak a hitnek a valóságát és erejét, amit Ő adományoz, mert minden próbában és
kísértésben ellenszegülés is rejlik a szívben levő hitel szemben, s a próbák és a kísértések
úgymond a hit életét fenyegetik. Miképpen? Miután a próbák során Isten a leggyakrabban
elrejtőzik, az Ő arcának fénye többé nem látszik, a mosolyát pedig eltakarják a sötét kilátások.
Mindazonáltal titkos erővel tartja meg a lelket, különben az a végső kétségbeesésbe süllyedne,
s elnyelné a hitetlenség ereje. Itt rejlik tehát a konfliktus: a próba a hit ellen, a hit pedig a
próba ellen küzd.
Így tehát ebben a próbában, ebben az éles konfliktusban, ebben a tüzes kemencében a
lelki és természetfeletti hit nem ég el és nem semmisül meg, hanem még erőteljesebben
kapaszkodik bele az ígéretbe, és abba, Aki az ígéretet tette. S így válik a hit próbája rendkívül
drágává. „Drága” a birtokosának, amikor a valódisága bizonyossá válik a számára. „Drága”
Isten népének szemében, akik felismerik, s erőt és vigasztalást merítenek a társ-szent
tapasztalataiból, aki így lett próbára téve és megáldva. „Drága” Magának Istennek a
szemében is, aki a saját nyilvánvaló jóváhagyásával koronázza azt meg és ráüti az elfogadó
mosolyának pecsétjét. De mindenekelőtt „drágának” fog találtatni majd az Úr Jézus
dicsőséges végső megjelenésekor, mert „csodáltatik majd mindazokban, a kik hisznek”
(2Thessz1:10).
Elszenvedni a legkeményebb dolgokat és megtenni a legnagyobbakat a hit számára
egy és ugyanaz. Ugyanúgy készen áll mindkettőre, ha Isten megköveteli, és ugyanolyan
hatékony mindkettőben, ha Isten megerősíti. A látványos tettek végrehajtása és a szörnyű
csapások elviselése majdnem annyira különbözők a test számára, mint a menny és a pokol, de
a hit számára ugyanazok, ha a kötelesség szólít. Ez nagyon világosan kiderül a Zsid11 most
vizsgált szakaszából (33-38. versek), melynek most a záró részével foglalkozunk. A szakasz
elején láttuk egy sor csoda leírását, amiket az Isten-adta hit tett: a végén pedig egy sor
félelmetes szenvedés és nyomorúság szerepel, amiket türelemmel és bártan viselt az Isten-
támogatta hit. Utóbbi az előzőhöz hasonlóan kimutatja annak a hitnek a természetfeletti
jellegét, ami a fejezet egészében tárul a szemünk elé, sőt, a legdicsőségesebb csúcspontját
alkotja annak.
Azt mondjuk, az Isten népe által átélt félelmetes szenvedések alkotják a Léleknek a hit
életérő szóló ismertetőjének áldott csúcspontját: ezek a szenvedések valójában a sikereinek a
csúcsát jelzik. Miért? Mert kimutatnak egy, az Istennek teljesen behódolt szívet, ami
alázatosan meghajol minden előtt, amit tetszik Neki küldeni, s ami olyannyira teljesen
ragaszkodik Hozzá, hogy önként vállalja a kínzást és a halált, örömmel tartva többre azokat a
hitehagyásnál. „A szelíd és csendes lélek” Isten előtt „igen becses” (1Pt3:4), s semmi sem tesz
világosabban bizonyságot a keresztyén szelídségéről, mint az, ha nyugodtan marad, mint az
agyag a fazekas kezében, mert ez a hit szándékos beleegyezése bármilyen sorsba, amit az
Atyának tetszik kijelölni az illető számára. Hűnek maradni mindhalálig, rendíthetetlen
bizalommal lenni az Úr iránt, még ha engedi is, hogy levágjanak minket, bízni Benne, amikor
a látás és az érzékek szerint elhagyott minket – ez minden hit legmagasztosabb gyakorlása.
561
Mielőtt befejeznénk ezeket a bevezető szakaszokat, próbáljuk meg kimutatni a hit
különböző cselekedeteit a veszély, a próbák és az üldöztetés idején.
Először is, a hit elismeri, hogy „uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a mindenható”
(Jel19:6), hogy Ő ül a világegyetem trónján és „az ő akaratja szerint cselekszik az ég
seregében és a föld lakosai között, és nincs, a ki az ő kezét megfoghatná” (Dán4:35). Igen,
kedves olvasó, a lelki hit észreveszi, hogy a dolgok nem véletlenül történnek, hanem mindent
az Úristen szabályoz. Másodszor, a hit elismeri, hogy mindent, ami belép az életünkbe, Ő
rendelt el, Aki Atyánk s az ellenségeink semmit sem képesek megtenni ellenünk az Ő konkrét
engedélye nélkül. Az ördög nem volt képes megérinteni Jóbot, s megrostálni Pétert, amíg erre
engedélyt nem kapott először az Úrtól! Ó, mennyire biztos menedék ez a zaklatott és reszkető
szív számára! Harmadszor, a hit elismeri, hogy nem számít, milyen hevesen tombolhat a
Sátán ellenünk, vagy mennyire fájdalmasan üldöznek az emberek, a rosszindulatú
cselekedeteik együttvéve a mi javunkat szolgálják majd (Rm8:28).
Negyedszer, összekeveredve Isten ígéreteivel a hit azonnali segítséget, erőt és
vigasztalást kap Istentől. Békességet és vigaszt merít a biztos Ígéből: „Mikor vizen mégy át,
én veled vagyok, és ha folyókon, azok el nem borítnak, ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a
láng meg nem perzsel téged” (Ézs43:2). Számít a bizonyosságra: „hű az Isten, a ki nem hágy
titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést
is megadja majd, hogy elszenvedhessétek” (1Kor10:13). Végül a hit leveszi a tekintetét a
pillanatnyi konfliktusról és a megígért nyugalomra tekint. Előre látja a jövőbeli jutalmat, s
amikor ezt teszi, meg van róla győződve, „hogy a miket most szenvedünk, nem hasonlíthatók
ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik” (Rm8:18). Ilyenek a hit cselekedeteit,
amikor Isten egyes gyermekei arra kapnak felszólítást, hogy a kemencén menjenek keresztül.
„Megköveztettek, kínpróbát szenvedtek, szétfűrészeltettek, kardra hányattak, juhoknak
és kecskéknek bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve, a kikre nem volt
méltó e világ, bujdosva pusztákon és hegyeken, meg barlangokban és a földnek
hasadékaiban.” (37-38. versek) Ezek a versek folytatják a szenvedéseknek a 35. versben
elkezdett felsorolását. Ezek különféle üldöztetéseket sorolnak fel, amiknek sok ószövetségi
szent ki volt téve. Ők két csoportra oszthatók: először, akik az ellenségeik leghevesebb
dühével szembesültek és mártírhalált haltak, másodszor, akik elkerülték a halált, de a
legnagyobb nyomorúságoknak tették ki magukat, amit át is éltek ebben az életben.
Segítségünkre lehet ezen a ponton feltenni a kérdést: Hogyan egyeztethetők össze ezek
a félelmetes szenvedések az átmeneti áldások isteni ígéretével azok számára, akik Istennek
tetsző módon járnak? A diszpenzácionalisták nagyon ostobák az ószövetségi ígéretek
átmeneti jellegének kihangsúlyozásával, azt képzelve, hogy az újszövetségi ígéretek sokkalta
magasabb rendűek. Ebben súlyosan tévednek. Egyrészről, a most vizsgált versek az
ószövetségi szentek legkiválóbbjainak átmeneti szenvedéseit írják le, másrészről az
Újszövetség konkrétan kihangsúlyozza, hogy a kegyességben megvan „a jelenvaló és a jövő
életnek ígérete” (1Tim4:8). A válaszadás a nyitó kérdésünkre nagyon egyszerű: az olyan
ígéreteket, mint amik az 5Móz28:1-6-ban szerepelnek (ami még mindig érvényben vannak a
hit számára!) két kivétellel kell érteni: amíg a bűneink nem hozzánk ránk az isteni büntetést,
vagy amíg nem tetszik Istennek próbára tenni a viselkedésünket a megpróbáltatásokkal.
„Megköveztettek.” Ezt a kivégzési formát Maga Isten rendelte el a hírhedt
gonosztevőkre: 4Móz20:2, Józs7:24-25. A mostani szövegünk azonban az isteni intézmény
sátáni kiforgatására utal, mert itt Isten ellenségei mérik ki ezt a büntetést az Ő szeretett és
hűséges népére. „Az ördög soha nem ördögibb és soha nem gyalázatosabb, mint akkor,
amikor az a látszatot kelti, hogy Isten fegyverei vannak a kezében.” (Owen) István, az első
keresztyén mártír, ebben a formában szenvedte el a halált. Megindító dolog megemlékezni
arról, hogy az, aki először papírra vetette ezt a szöveget, maga is „egyetértett” István
megkövezésével (Csel8:1), s később őt magát is megkövezték Listrában.
562
„Szétfűrészeltettek.” Barbár kivégzési módszer volt ez, amit a későbbi zsidók
látszólag a pogányoktól tanultak el. Nem találunk feljegyzést a Szentírásban arról, hogy bárkit
is így végeztek volna ki, bár a hagyomány szerint Ézsaiás így fejezte be a földi pályafutását.
Az, hogy a hit egyes hősei ezen a módon pusztultak el, világosan kiderül a szövegből,
bizonyságot téve az ördög gonoszságáról és az üldöztetés brutális dühéről. Az, hogy ilyen
kínokat álltak ki, bemutatja a Lélek támogatásának valóságát és erejét, ami lehetővé teszi a
számukra, hogy hűek maradjanak Istenhez és a haldoklásuk során szelíden az Ő kezeibe
ajánlják lelküket a gyilkosaik megdöbbenésére. Mennyire serkentenie kell ennek minket a
sokkal kisebb próbák eltűrésére, amikkel mi szembesülhetünk!
„Kínpróbát szenvedtek.”57 Ezt kétféleképpen értelmezhetjük: mint ami a szenvedéseik
fokozódására utal, vagy mint ami a hit egy külön próbájára utal. Először, mint a többi próbáik
fokozódása, azt jelenti, hogy az üldözőik a megkönnyebbülést ígérik nekik az igazság
megtagadásáért: szabadságot árulás árán. A mentesítés és az előrejutás csalétkeit kínálták
nekik azzal a feltétellel, hogy elhagyják a szigorúságot és csatlakoznak a manapság lazán élők
soraihoz. Hitünk szerint a mostani szakaszban benne vannak a Sátán kísértései is, amikkel
igyekszik eltölteni az elméjüket kételyekkel Isten jóságát és hatalmát illetően, sürgetve őket,
hogy lépjenek vissza arról az alapról, amint állnak. Mivel pedig határozottak maradtak,
megtagadva az engedelmeskedést az üldözőik álnok követelményei iránt, kegyetlenül
lemészárolták őket.
„Kínpróbát szenvedtek.” Másodszor, ez tekinthető úgy, mint utalás a könnyű és
gyönyörökkel teli életre, amit a világi előrejutás és vagyon kínálhat. A történelem
ünnepélyesen feljegyzi azoknak a számát, akik bátran eltűrtek hosszú és kegyetlen
bebörtönzéseket (és más fájdalmas próbákat) az igazság kedvéért a pápisták és az angliai
Véres Mária királyné uralkodása alatt, Erzsébet királynő trónra lépésekor azonban
megszabadultak, magas rangokra emelkedtek, nagy vagyonra és hatalomra tettek szert, s
emiatt tagadták meg a kegyességet, hajótörést szenvedve a hitben és a jó lelkiismeretben. De a
szakaszban szereplőknek olyan hitük volt, mint Mózesnek (Zsid11:24-26), ezért vált lehetővé
a számukra kiállni a világ erős kísértéseit. A szegénységet, kedves olvasó, gyakran Isten küldi
a népére, mint a könyörület eszközét, ami megszabadítja őket azoktól a veszélyes csapdáktól,
amikbe a vagyon gabalyít bele.
„Kardra hányattak.” Ez valószínűleg kettős utalás. Először is az erőszakos kardra,
amikor az üldözők dühükben rátámadnak Isten szolgáira és népére, lemészárolva őket a
hűségükért, lásd 1Sám22:18, 22:21, 1Kir19:10. Másodszor az igazság, vagy inkább az
igazságtalanság kardja, a szentek ellen kierőszakolt törvényé. Ezt a halálformát valószínűleg
azért említi utoljára, hogy jelezze a mártírok tömegét, akik a vérükkel pecsételték el az
igazságot. A szövegrész szó szerinti fordítása az alábbi: „kard által lemészárolva haltak meg”,
ami az üldözők csillapíthatatlan vérszomját, valamint a nagyszámú áldozataikat jelenti. A
pápisták ebben felülmúlták a pogányokat: ennek tanúságai a kegyetlen mészárlásaik
Franciaországban és más helyeken. Joggal mutatja be a Szentlélek a babiloni ribancot úgy,
mint aki „részeg vala a szentek vérétől” (Jel17:6).
„Juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak”. ami azt jelenti, hogy kiűzték őket az
otthonaikból, s kénytelenek voltak menni és megélni, ahogyan tudtak mindennemű állandó
lakóhely nélkül. „Kiűzték őket, hogy a vadállatok sorsában osztozzanak, s azok bőrét voltak
kénytelenek viselni az ember által szövött kelmék helyett. Ezt a szenvedésformát azért említi
itt, hogy bemutassa egyrészt a vallási üldöztetés kegyetlenségét, másrészt a hit hatalmas
megtartó erejét. Micsoda erő ez valójában! Nem pusztán a kényszer volt az, ami a társadalom
kivetettjeinek a vándorlását kikényszerítette, hanem inkább a Mózeséhez hasonló szándékos
választás (24-26. versek). Bármelyik napon e vándorok bármelyike csatlakozhatott volna újra
57
Károlinál az utóbbi kettő fordított sorrendben szerepel. – a ford.
563
az embertársaihoz, élvezhette volna a társaságukat és osztozhatott volna a kényelmükben, ám
ők jobbnak látták a hitbéli elszakadás sorsát.” (E. W. Bullinger)
„Nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve.” Ezek a kifejezések a hontalan szentek
változatos és súlyos szenvedéseit tárják elénk. „Nélkülözni” annyi, mint megfosztva lenni az
alapvető életszükségletektől, de azt is jelenti, hogy meg volt tőlük tagadva a rokonok és a
barátok szívélyes segítsége is: elűzték őket a megélhetéshez szükséges eszközök nélkül,
távolabbra annál, ameddig elért a róluk gondot viselők támogatása. „Nyomorgattatni”
valószínűleg az elmeállapotukra utal: nem érzéketlen sztoikusok voltak, hanem élesen érezték
a keserves állapotukat. Kétségtelen, hogy az ellenség teljes mértékben kihasználta az
állapotukat és sok hitetlen és zaklató gondolatot ültetett az elméjükbe. A „gyötörtetve” talán
túl erős szó itt: utalásként értjük arra a rossz bánásmódra, amivel szembesültek a barátságtalan
idegenek részléről, akikkel a vándorlásaik során találkoztak, s akik mindennemű könyörület
nélkül, gonoszul bántak velük.
„A kikre nem volt méltó e világ.” Ezt a zárójeles megjegyzést itt egy ellenvetés
megválaszolása végett szúrja be ide: Sokan gondolhatták, hogy ezek a megvetett vándorok
csak azt kapják, amit érdemelnek, mert nem alkalmasak arra, hogy a társadalomban éljenek.
Ennek a botránynak a tisztázása végett helyezi át a gyalázatot az apostol oda, ahová való,
kijelentve, hogy az a társadalom nem volt arra méltó, hogy Isten szentjeit a tagjai között
tudhassa. Tágabb értelemben a „világ” az istentelenek egész társaságát jelenti: de szűkebb
értelemben (az igeszakaszban is) a hitehagyott „világra” vonatkozik. Minden történetírás, a
szent és a világi is egyhangú ezen a ponton: Isten választottjainak legkegyetlenebb,
leglelkiismeretlenebb, legádázabb üldözői a vallásos népből kerültek ki!
„A kikre nem volt méltó e világ.” Itt látjuk a különbséget az Isten által megbecsültek
és az újjá nem született vallásoskodók között a hit gyermekeit illetően. Isten a Föld
„kiválóságainak” tartja őket, akikben a „gyönyörűsége” van (Zsolt16:3). „Az igazi hívő a
Krisztussal fennálló egysége folytán és a megszentelés Lelkének benne lakozása
következtében többet ér egymillió világinál, ahogyan egy pompás és értékes drágakő a
mocskos sár kupacainál.” (W. Gouge) A szentek kiválósága megmutatkozik a
jótéteményekben és az áldásokban, amiket ők hoznak a lakóhelyükre: ők „a Föld sói”, bár az
őket körülvevő romlott tömegek ezt nem fogják fel. A jelenlétük késlelteti az Isten ítéletét
(1Móz19:22), hozza le az áldásokat (1Móz30:27) és az imáik biztosítják az isteni gyógyulást
(1Móz20:17). Milyen kevéssé fogja fel a világ, hogy mily sokkal tartozik azoknak, akiket
olyan keserűen gyűlöl!
„Bujdosva pusztákon és hegyeken, meg barlangokban és a földnek hasadékaiban.”
Nemcsak az állandó lakóhelynek voltak híjával, de kénytelenek voltak a pusztákhoz és a
vadállatok barlangjaihoz folyamodni, hogy elkerülhessék az ellenségeik dühét. A „bujdosás”
szó itt eltér az előző versben használttól. Ott azt jelenti: házról-házra vagy városról-városra
járni a siker megtalálásának reményében, de csalódtak abban. Itt a kifejezés azt jelenti:
ismeretlen területen vándorolni, (egy vak emberhez hasonlóan) azt sem tudni, hol járnak, vagy
mint a kóborló juhok a Mt18:12-ben. Micsoda kommentár ez a bukott emberi természetről:
ezek a szentek nagyobb biztonságban voltak a mezei állatok között, mintsem az ördög által
lángra lobbantott vallásos világban! Miközben ezeket a sorokat olvassuk, elképzelhető, hogy
Isten gyermekei közül néhányan pontosan ezeket szenvedik el idegen földeken.
Látva, hogy egyedül az élő Istenbe vetett hit fogja támogatni a lelket a sok
megpróbáltatásban, mennyire szükséges azon munkálkodnunk az Úr félelmében, hogy a
szíveink gyökeret verjenek és alapot vessenek az igazságban, így amikor bajok vagy
üldöztetések következnek, kimutathassuk ennek a lelki kegyelemnek az erejét és gyümölcseit!
A hitnek ugyanúgy le kell győznie az emberektől való félelmet, mint a világ szeretetét!
Bármilyen szenvedéseket is állítson Isten a kötelesség útjára, azokat türelemmel kell elviselni,
látván Őt, Aki láthatatlan. Az ellenségek a halált öltötték magukra a legutálatosabb és
564
szörnyűségesebb formákban, amiket csak a gyűlölet kiagyalhatott, de ezeknek a szentelnek a
hite mégis bátran szembeszállt velük és tűrt. Milyen hálásaknak kell lennünk azért, hogy Isten
visszatartó keze még mindig ránehezedik az elvetettekre, mert az emberi természet azóta sem
javult egy jottányit sem!
A hit családja
Zsid11:39-40
39. És mindezek, noha hit által jó bizonyságot nyertek, nem kapták meg az
ígéretet.
40. Mivel Isten mi felőlünk valami jobbról gondoskodott, hogy nálunk nélkül
tökéletességre ne jussanak.
„És mindezek, noha hit által jó bizonyságot nyertek, nem kapták meg az ígéretet.
Mivel Isten mi felőlünk valami jobbról gondoskodott, hogy nálunk nélkül tökéletességre ne
jussanak.” Ezekben a versekben néhány részlet alapos megfontolást érdemel. Először is, mire
utal itt „az ígéret”? Másodszor, milyen értelemben „nem kapták meg” az ószövetségi szentek
az ígéretet? Harmadszor, mi az a „jobb dolog”, amiről Isten gondoskodott a számunkra?
Negyedszer, mit jelent a „tökéletességre jutás”? Egymástól nagyon eltérő válaszokat adtak
ezekre a kérdésekre, s még a legmegbízhatóbb igemagyarázók sem egyeztek meg sehogyan,
ezért rossz lenne dogmatikusan beszélnünk ott, ahol Isten emberei is különböznek. Ahelyett,
hogy a különféle nézetekkel fárasztanánk az olvasót, annak a világosságnak megfelelően
fogjuk magyarázni a szöveget, amit Isten nekünk juttatott azzal kapcsolatban.
Mikor belekezdünk a feladatba, van néhány megfontolás, amiket észben kell
tartanunk, s ennek betartása nem csekély segítségünkre lesz. Először is meg kell
bizonyosodnunk arról, hogy a mostani szöveg milyen kapcsolatban áll az előzőkkel.
Másodszor, ki kell derítenünk az egyes mondatainak pontos viszonyát. Harmadszor, a konkrét
levél jellegzetes és fő témájának világosságában kell vizsgálódnunk. Negyedszer, a fő
kifejezéseket kell mérlegelni a használatuk figyelembevételével a párhuzamos
igeszakaszokban. A célunk ezek felsorolásával alapvetően az, hogy jelezzük az
igehirdetőknek azokat a módszereket, amiket bármely nehéz igeszakasz kritikai vizsgálata
során követni szükséges.
Ami a kapcsolatot illeti a mostani és a korábbi versek között, itt nincs nehézség. Az
apostol erőteljesen és részletesen bemutatva a hit erényeit és életerejét annak csodálatos
munkáin és gyümölcsein keresztül mind a cselekedetekben, mind a szenvedésben, most
általános összefoglalót ad: ezek valamennyien „jó bizonyságot nyertek”. A szövegünk egyes
mondatainak egymáshoz való viszonyát így jellemezhetjük: az „és mindezek” az egész
társaságra vonatkozik, akiket a korábbi versekben láttunk; a „jó bizonyságot” nekik
tulajdonítja; de mégsem „kapták meg az ígéreteket”, mert Isten valami „jobbról”
gondoskodott az újszövetségi szenteknek. A Zsidókhoz írott levél fő témája a keresztyénség
mérhetetlen felsőbbrendűsége a judaizmussal szemben. A következőkben a fő kifejezésekről
fogunk elmélkedni.
„És mindezek, noha hit által jó bizonyságot nyertek.” Két dologról van itt szó: a
szóban forgó személyekről és a róluk kijelentett dolgokról. Ez utalás mindenkire, akikről a
fejezet korábbi részeiben volt szó, valamint szükségszerű következtetéssel minden hívőre is
Krisztus megtestesülését megelőzően, akik valódi hitet mutattak. Ezek az „és mindezek”
szavak korlátozók, kizárják azokat, akik nem mutatták ki az itt említett hitet. „Ezeknél sokkal
többen voltak, akik Krisztus előtt éltek ugyanazokban a korokban és helyeken, mint az
említettek közül egyesek, de nem nyertek jó bizonyságot. Káin Ábellel élt és kínált fel
565
áldozatot, de mégsem nyerte el azt. Khám Sémmel együtt benne volt a bárkában; Ismáel
Ábrahám családjában Izsákkal; Ézsau ugyanabban az anyaméhben Jákobbal; Dáthán és
Abirám együtt mentek át a Vörös-tengeren Kálebbel és Józsuéval: nagyon sok gonosz,
hitetlen ember keveredett a hívőkkel, de mégsem nyertek semmiféle jó bizonyságot. Noha a
külső viselkedésük hasonló volt, a belső hajlamaik nagyon mások voltak.” (W. Gouge)
Így van ez manapság is. Az embereknek két nagyon eltérő osztálya van, akik az
Ígéhez tartoznak: vannak, akik elhiszik azt, és vannak, akik nem. S az előző osztály is
felosztandó, mert miközben csak kevesen vannak, akikben az Íge hatékonyan működik lelki
módon, sokaknak nincs másuk, csak természeti hitük annak betűjében. Ez az a hit, amit
manapság olya sokan összekevernek az üdvözítő hittel, pedig az csak intellektuális egyetértés
a Biblia isteni tekintélyével és a tartalmának igaz állításaival, hasonlóan a Krisztus korában élt
legtöbb zsidó hitéhez, ami, amennyire csak lehetséges, jó, de nem változtatja meg a szívet és
nem vezet istenfélő életre. A természetfeletti hit, ami a Szentlélek munkálkodásának
következtében alakul ki a lélekben, természetfeletti cselekedetekhez vezet, olyanokhoz,
amilyenek ebben a fejezetben vannak tulajdonítva a férfiaknak és a nőknek. Ez isteni
alapelem, ami lehetővé teszi a birtokosa számára, hogy legyőzze a világot, türelmesen tűrje a
legfájdalmasabb csapásokat, és az életénél is jobban szeresse Istent, valamint az Ő igazságát.
„Hit által jó bizonyságot nyertek.” Mivel egyedül Krisztusban bíztak az üdvöséget
illetően és mivel az Ő kijelentett akaratának behódolva jártak, megerősítést nyertek.
Valószínűleg hármas utalás rejlik az előttünk levő szavakban. Először Isten saját
bizonyságára, amit Ő tett nekik: ez megtalálható az Ígében, ahol tiszteletteljesen említi a
nevüket és ahol a hitük gyümölcsei romolhatatlanul fennmaradnak. Másodszor, a Lélek
bizonyságára az ő lelkükkel együtt, hogy ők Isten gyermekei (Rm8:16), az örömre, amit a jó
lelkiismeret bizonyágából merítettek (2Kor1:12): ez áldott ellentétben áll azzal, amire a világ
becsüli őket, nevezetesen úgy tekintett rájuk és úgy kezelte őket, mint mindennek a
söpredékét. Harmadszor, arra a megbecsülésre, amiben az egyház, a testvéri szentek
részesítették őket, bizonyságot téve arról, hogy az életük nem világias. Ez megmutatja, hogy a
hitünket olyan jócselekedetekkel kell bizonyítanunk, ami igazolja azt az emberek előtt.
„Nem kapták meg az ígéretet.” Az egyes szám itt arra utal, hogy valami rendkívül
kiváló dolog lett megígérve, mégpedig nem más, mint Jézus Krisztus, az isteni Megváltó.
Róla olvassuk, hogy „ígéret szerint” adatik (Csel13:23). Isten „ígérete” akkor jelentetett ki
beteljesültnek, amikor Jézus Krisztust előhozta (Csel13:32-33). A Csel2:39-ben és 26:6-ban
Krisztust ez alatt az „ígéret” kifejezés alatt állítja elénk. Krisztus Maga a legfőbb ígéret, s
nemcsak azért, mert Ő volt bukás után adott első ígéret szubsztanciája (1Móz3:15), hanem
mert Ő minden ígéret kiegészítése vagy beteljesítése (2Kor1:20). Isten nagy ígérete, miszerint
elküldi a Fiát, Aki asszonytól született, hogy kimentse a népét a bűneiből volt az egyház
hitének tárgya az ószövetségi korszak minden generációján keresztül. Ebből látjuk meg Isten
gazdag kegyelmét, ahogyan a legkorábbi időktől fogva gondoskodik a szentjeinek lelki
szükségleteiről.
„Nem kapták meg az ígéretet.” Mint ebben a levélben korábban már néhányszor, az
„ígéret” itt fogalomcsereként használatos a megígért dolog helyett, s ez a magyarázat arra,
hogy „nem kapták meg”. Ahogyan Owen mondta: „Az ígéretet, mint a jövendő jó hűséges
kötelezettségvállalásának zálogát megkapták, de maga a jó dolog nem került a szemül elé az ő
napjaikban”. Nem éltek annyit, hogy történelmileg is beteljesülni láthatták volna, amit a hitük
konkrétan magához ölelt. Ahogyan az Úr Jézus mondta a tanítványainak: „Mert bizony
mondom néktek, hogy sok próféta és igaz kívánta látni, a miket ti láttok, és nem látták; és
hallani, a miket ti hallotok, és nem hallották.” (Mt13:17). Ebben látjuk a hit erejét és
kitartását: továbbra is rendíthetetlenül várták Őt sok-sok évszázadon keresztül, hogy eljöjjön,
de nem jött el az ő életükben.
566
„Mivel Isten mi felőlünk valami jobbról gondoskodott.” Az ige itt visszatekint az
isteni kegyelem örök tanácsára, az örök szövetségre. Ez a szó jelzi Isten Krisztusra vonatkozó
elhatározását, célját és kijelölését arról, hogy engesztelő áldozat egyen, valamint az Ő
eljövetelének pontos időzítését. „Mikor pedig eljött az időnek (a mennyben elrendelt)
teljessége, kibocsátotta Isten az ő Fiát” (Gal4:4). Világosnak kell tehát lennie az ellentétnek a
most vizsgált mondatban az adott „ígéret” és a beteljesedett „ígéret” között. Ezen a ponton és
sehol máshol találjuk meg a lényegi különbséget az ószövetségi és az újszövetségi szentek
hite között: előbbiek előre tekintettek az eljövendő Megváltóra, míg az utóbbiak
visszatekintettek a már eljött Megváltóra.
Furcsának tűnhet, hogy ami valójában nyilvánvaló és egyszerű, az oly sokak számára
homályos és bonyolult. A „Tanúbizonyságok nagy felhője” című munkájában E. W. Bullinger
ezzel kezdte a megjegyzéseit erről az igeszakaszról: „Ezeket a verseket is azok közé kell
sorolnunk, amelyekre Péter utalt, amikor Pál leveleiről beszélve azt mondta, hogy vannak
bennünk ’némely nehezen érthető dolgok’. Mert ezek bevallottan nem csekély nehézséget
jelentenek.” De mi van itt, amit „nehéz megérteni”? Maga a levél, amelyikben ez az igevers
található, adja meg a biztos kulcsot a helyes magyarázatához. Mint már korábban mondtuk, a
levél nagy témája a keresztyénség mérhetetlen felsőbbrendűsége a judaizmussal szemben, s
azok az olvasók, akik követtek minket ebben a magyarázat-sorozatban, emlékezni fognak
arra, mennyi szemléltetését láttuk már ennek. S egyike ezeknek van benne a Zsid11:39-40-
ben: „nem kapták meg az ígéretet (annak beteljesedését)”, „mivel Isten mi felőlünk valami
jobbról gondoskodott”: v. ö. Zsid7:19, 22, 8:6, 9:23, 10:34 a „jobb” szót illetően.
Valóban megrendítő és szánalomra méltó látni, mit hozott ki a legtöbb modern
igemagyarázó ebből az igeversből. Arra irányuló buzgalmukban, hogy még jobban
kimutassák a mózesi és a keresztyén üdvökonómia közötti ellentétet, megragadták az „Isten
mi felőlünk valami jobbról gondoskodott” szavakat, és ezekkel támasztották alá az egyik fő
tévedésüket, s beleolvastak olyasmit, amit bárki, aki csak felszínesen ismeri a zsoltárokat és a
prófétákat, minden probléma nélkül teljesen tarthatatlannak talál majd. Egyesek azt mondták,
hogy a „jobb dolog”, amivel mi, keresztyének rendelkezünk, az örök élet, mások szerint ez az
újjászületés és a Lélek bennünk lakozása, megint mások szerint a tagság Krisztus Testében a
mennyei elhívással együtt, ami együtt jár annak tagadásával, hogy ezeket az áldásokat bárki is
élvezte az ószövetségi szentek közül. Jó példája ez annak hulladékhalmaznak, amit manapság
megtalálhatunk ennek az elkorcsosult kornak a legtöbb, szóbeli vagy írásbeli „szolgálatában”.
Az Íge helyes hasogatására irányuló durva és önkényes próbálkozásaikkal az
önmagukat „diszpenzácionalistáknak” nevezők helytelenül osztották meg Isten családját. A
kegyelmi kiválasztottak közül mindenkinek Isten az Atyja, Krisztus a Megváltója és a
Szentlélek a Vigasztalója. Mindazok, akik üdvözültek a Föld történelmének az elejétől a
végéig Isten örök szeretetének tárgyai, s egyformán osztoznak Krisztus engeszteléseinek
jótéteményeiben, s a Lélek mindegyiküket ugyanarra az örökségre támasztotta. Isten Ábelnek
ugyanazt a hitet adta meg, mint manapság a gyermekeinek. Ábrahám pontosan ugyanazon a
módon igazult meg ahogyan a keresztyének manapság (Rm4:2). Mózes hordozta „Krisztus
gyalázatát”, s ugyanarra a „megjutalmazásra” tekintett (Zsid11:26), ami elénk is tárul. Dávid
valóban idegen és vándor volt a Földön, ahogyan mi is (Zsolt119:19), s ugyanazok az örök
gyönyörökre nézett Isten jobbjánál, mint mi magunk (Zsolt16:11, 23:6).
A diszpenzácionalisták által elkövetett legrosszabb hibák a következő pontokon
elkövetett hibáikból fakadnak: először is, nem látták a szerves egységet a mózesi és a
keresztyén üdvökonómiák között, másodszor, nem vették észre, hogy az „Ószövetség” és az
„Újszövetség” csak két igazgatási rendszer, melyek keretein belül adatnak meg az „örök
szövetség” áldásai, harmadszor, nem tesznek különbséget a lelki maradék és maga a nemzet
között. A viszony a pátriárkák kora, a mózesi üdvökonómia és a mostani keresztyén korszak
között megfogalmazható ekképpen: ezek úgy álltak egymás mellett egyrészt ahogyan a vég a
567
kezdet mellett, illetve részben ahogyan a héj a mag mellett. Az előbbielőkészítő volt, az
utóbbi a teljes kifejlődés: első a szál (a pátriárkák kora), aztán a kalász (a mózesi korszak),
majd az érett mag a kalászban ebben a keresztyén korszakban. A keresztyénség csak a teljes
kifejlődése annak, ami a korábbi korszakokban is létezett, vagyis a pompásabb bemutatása
azoknak az igazságoknak és alapelveknek, amik azokban lettek kijelentve.
Az a nagy tény, hogy az örök szövetség, amit Isten Krisztussal, mint az Ő egyházának
Fejével kötött, képezte az alapját minden bánásmódjának a népével. Azt pedig, hogy annak az
örök fejezetnek a kikötéseit és áldásait az „Ó” és „Új” szövetségek keretein belül igazgatta,
kimutatható a szekuláris történelemből. Gyakorlatilag minden országban két fő politikai párt
létezik. E két egymással versengő frakció politikája, s főleg a követett módszerei radikálisan
különböznek, bár az egyik követheti a másikat a hatalomban, s akkor nagy változások
jellemezhetik a rezsimváltást úgy, mintha megannyi eltérő törvényt cikkelyeznének be vagy
hatálytalanítanák, az ország alapvető szerkezete mégis változatlan marad. Így volt ez mind a
mózesi, mind a keresztyén üdvökonómiában: ezek sok apró részletben nagyon eltérők, de
Isten erkölcsi kormányzása mindig is a kegyelem és igazságosság, könyörület, igazság és
hűség alapelvein alapszik az egyik korban ugyanúgy, mint a másikban.
A különbség az újjászületett maradék és az újjá nem született nemzet között az
ószövetségi időszakban ugyanolyan valóságos és radikális, mint ami most áll fenn a valódi
keresztyének és az üres hitvallók nagy tömegei között, akikben a keresztyénség bővelkedik.
Sőt, az előbbi az utóbbi előképe. Pont ahogyan az üres hitvallók ma is rendelkeznek a
„kegyesség látszatával”, de híjával vannak az „erejének”, úgy Ábrahám egyenesági
leszármazottjainak nagy tömegei is csak a judaizmus külsőségeivel voltak elfoglalva: erről
tesznek bizonyságot Krisztus korának farizeusai és írástudói. S ahogyan az élettelen
vallásoskodók akkor is csak az Íge „betűjét” fogadták el, de nem voltak gyakorlati
megtapasztalásaik annak lelki valóságait illetően, úgy a régi korok meg nem elevenített
izraelitái is csak a rítusaik külső héjával voltak elfoglalva, de soha nem hatoltak le a magjáig.
Volt kiválasztás a választottak között is: a maradék, akik „belsőképpen” voltak zsidók
(Rm2:29) az őket körülvevő nagy tömegben, akik csak névleg, külsőképpen voltak azok.
Isten szentjei ama ószövetségi maradékának a lelki osztályrésze pontosan ugyanaz
volt, mint a keresztyéné ma. Ők is az ingyenes kegyelem részesei voltak Krisztusban
(1Móz6:8), ahogyan mi magunk. Ugyanolyan valóságosan rendelkeztek az örök élettel
(Zsolt133:3), ahogyan mi magunk. Ugyanúgy szívből örültek a bűnbocsánat ismeretének
(Zsolt32:1-2), ahogyan mi magunk. Ugyanúgy tanította őket a Szentlélek (Neh9:20), ahogyan
minket is. S nem voltak teljesen tudatlanok a rájuk váró dicsőséges jövőt illetően sem:
„Hitben haltak meg mindezek, nem nyerve meg az ígéreteket, hanem csak távolról látva és
üdvözölve azokat, és vallást tevén arról, hogy idegenek és vándorok a földön. Mert a kik így
szólnak, nyilván jelentik, hogy hazát keresnek.” (Zsid11:13-14) A „haza” szó eredetije itt nem
a közönséges „chora”, hanem a „patris”, ami szülőföldet van hont jelent, olyan országot, ahol
valamelyikük atyja lakozik.
A kérdés tehát visszatér hozzánk: látva, hogy az ószövetségi szentek élvezték az
összes lényegi lelki áldást, amit most a keresztyének is, pontosan mi az a „jobb dolog”, amiről
Isten „a számunkra” gondoskodik? A válasz az örök szövetség legfelsőbb rendű igazgatása:
Zsid13:20. Milyen konkrét vonatkozásban? Főleg ezekben: először is, most jobban ismerjük
Krisztust, mint amennyire az ószövetségi szentek ismerték, mert ők is látták Őt, de csak
előképeken és ígéreteken keresztül, míg mi ezek beteljesedésében szemlélhetjük Őt.
Másodszor a hitnek most kiterjedtebb alapja van, amin megnyugodhat: ők olyan Krisztusra
tekintettek, Aki majd eljön és eltörli a bűneiket, mi olyan Krisztusra tekintünk, Aki eljött és
eltörölte a bűneinket. Harmadszor, ők mondhatni kiskorúak voltak, tanítók és kormányzók
alattiak, mi viszont a korszakot tekintve felnőttkort elértek helyzetében vagyunk: Gal4:1-7.
568
Negyedszer, most jobban kiárad Isten kegyelme: többé nem korlátozódik egyetlen nemzetben
a választottakra, hanem kiterjed az Ő kegyelt népére az összes nemzetben.
„Hogy nálunk nélkül tökéletességre ne jussanak.” „Minthogy a törvény (vagy a
mózesi üdvökonómia) semmiben sem szerzett tökéletességet; de beáll a jobb reménység”
(Zsid7:19). Egy dolog „tökéletesítése” a jó befejezésében, és a hozzá tartozó összes dolog
megvalósulásában rejlik. Nem kétséges, hogy a szakaszunk végső hivatkozása a hit mennyben
levő egész családjának az örök dicsőségére történi, sőt azt is hisszük, hogy még a különböző
fokozatokat is magában foglalja ez, melyeken át a tökéletesség elérhető, valamint ennek
eszközeit is. Ezek az alábbiak: első a bűnök eltörlése, amik az embert a legtökéletlenebbé
teszik, s a felöltöztetése abba az igazságosságba, amiben megjelenhet Isten előtt. Ezeket Jézus
Krisztus élete és halála biztosította be. Az Ószövetségben a szentek a szentek „nem jutottak
tökéletességre nélkülünk”, mert az ő bűneiket és a mi bűneinket ugyanaz az áldozat törölte el,
s az Ő személyeiket és a mi személyeinket ugyanaz az Igazság tette igazzá.
Másodszor, a bennünk lakozó bűn hatalmának legyőzése, a megigazultak járásának
lehetővé tétele az igazság ösvényein, ami a Lélek munkája által történik. Az ószövetségi
szentek ebben sem „jutottak tökéletességre nélkülünk”, amint az világos a Zsolt23:4-ből
51:12-ből stb. Harmadszor, a Lélek által válik a Krisztusban egyesültek számára kiállni
minden támadást és kitartani a lelki növekedésben. Az ószövetségi szentek ebben sem
„jutottak tökéletességre nélkülünk”, mint az nyilvánvaló a ZSolt97:10 és az 1Pt1:15
összehasonlításából. Negyedszer, a lélek befogadása a dicsőségbe, amikor az elhagyja a testet:
ez szintén közös volt az ó-, és újszövetségi szentek esetében. Tudatában vagyunk annak a testi
elméletnek, amit egyesek vallanak, s amely szerint a Krisztus halálát megelőzően a szentek
lelke csak valamiféle képzeletbeli Paradicsomba került „a Föld szívében”. Ez azonban nagyon
közel áll a katolicizmus föld alatti limbusához, ami aligha érdemes bármiféle cáfolatra.
Ötödször, a test feltámadása. Ebben a hit egész családja egyformán osztozik majd,
mégpedig egyszerre: „a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek. Mindenki pedig a
maga rendje szerint. Első zsenge a Krisztus; azután a kik a Krisztuséi, az ő eljövetelekor.”
(1Kor15:22-23) S kik a „Krisztuséi”? Mindazok, akiket az Atya adott Neki, mindazok, akiket
a vére árán váltott meg. Isten Ígéje semmit sem tud az Ő népének szakaszos, időszakonként
végbemenő feltámadásáról. Hatodszor a lélek és a test újra egyesülése, ami Krisztus
megjelenésekor megy végbe. A Zsid12:23-ban az ószövetségi szentekre úgy utal, mint „a
tökéletes igazak lelkeire”, akik még mindig várják „az örökbefogadást, a test megváltását”
(Rm8:23).58 Ebben szintén osztozik majd minden megváltott, „elragadtatva azokkal együtt a
felhőkön az Úr elébe a levegőbe” (1Thessz4:17).
Hetedszer, a belépés az örök dicsőségbe, amiben az ó- és újszövetségi szentek
egyformán, együtt „örökre az Úrral lesznek”. Akkor fogjuk majd teljesen megérteni az ókori
jövendölést Silóról: „hozzá gyűlnek majd a nemzetek” (1Móz49:10).59 Akkor teljesedik majd
be a titokzatos Íge: „De mondom néktek, hogy sokan eljőnek napkeletről és napnyugatról, és
letelepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal a mennyek országában” (Mt8:11). Ahogyan
Jézus Krisztus kijelentette: „életemet adom a juhokért (ÓSZ). Más juhaim (ÚSZ) is vannak
nékem, a melyek nem ebből az akolból valók: azokat is elő kell hoznom, és hallgatnak majd
az én szómra; és lészen egy akol és egy pásztor.” (Jn10:15-16). Akkor történik majd meg,
hogy Krisztus „az Istennek elszéledt gyermekeit egybegyűjti” (Jn11:52), nemcsak minden
nemzetből, de minden korból is.
A fentiekben említett mind a hét fokozat mindegyikében Isten választottjai
„tökéletességre jutnak”, az ó- és újszövetségi szentek mindegyikben egyformán osztoznak, s
eljutnak „az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a
Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére” (Ef4:13). Isten addig késleltette az
58
Károlinál: „várván a fiúságot, a mi testünknek megváltását” – a ford.
59
Károlinál: „eljő Siló, és a népek néki engednek” – a ford.
569
ószövetségi szentek feltámadását és végső megdicsőülését, amíg ennek az újszövetségi
időszaknak a szentjei meg nem kapják az elhívásukat és nem lesznek összegyűjtve egy
Testbe: „Isten úgy rendezte el a dolgokat, hogy minden ígéret teljes beteljesülése mind az ó-,
mind az újszövetségi hívők számára egyszerre következzen be. ’Ők’ is tökéletességre jutnak,
de nem ’nélkülünk’: mi és ők egyszerre nyerjük el a tökéletességet.” (John Brown) azaz
„tökéletességre jutni” itt ugyanannyi, mint elnyerni az ígéretet (a teljes megvalósulását), vagy
együtt örvendezni a „jobb dolog” teljes megvalósulásának. A 39. és 40. versek
elválaszthatatlanul fonódnak össze, s az egyikben használt nyelvezet a másokban használtnak
az értelemzésére szolgál, s mindkettőt megszínezi ennek a levélnek a fő témája.
Így hát a mi értelmezésünk szerint ez a két vers, amik oly sok problémát okoztak
megannyi igemagyarázónak, a következők: Először, az ószövetségi szentek az örök szövetség
egy alacsonyabb rendű igazgatása alatt éltek, mint mi, mindazonáltal „jó bizonyságot nyertek”
és a haláluk után a mennybe jutottak. Másodszor, a „jobb dolog”, amit Isten biztosított az
újszövetségi szenteknek, az örök szövetség legfelsőbb rendű igazgatása, azaz, mi a kegyelem
magasabb rendű eszközeit élvezzük, mint ők. A lelki és a mennyei áldások a patriarchális és a
mózesi korszakban átmeneti és földi előképekkel adattak meg az egyháznak: a Kánaán a
menny előképe volt, Krisztust és az engesztelését pedig a jelképes ceremóniák és homályos
rendelések tárták eléjük. Ahogyan a szubsztancia felülmúlja az árnyékokat úgy múlja felül az
egyház állapotra az „új” szövetség idején az „ó” szövetségi állapotát. Harmadszor, Isten azt
rendelte, hogy a hit egész családja ugyanazon áldozat által „jusson tökéletességre”, s együtt
élvezzék a megvásárolt áldásokat a végtelen örökkévalóságban.
A fentiek gyakorlati alkalmazását a szívünkre Kálvin János fogalmazta meg jól: „Ha
azok, akikre a kegyelem világossága még nem ragyogott rá annyira fényesen, ily nagy
állhatatosságot mutattak a gonoszságok közepette, akkor mit kell vajon létrehoznia az
evangélium teljes világosságának bennünk?! A világosság piciny szikrája elvezette őket a
mennybe: amikor az igazság napja ragyog felettünk, miféle mentségünk lehet, ha még mindig
a Földhöz ragaszkodunk?”
570
12. fejezet
A hit követelményei
Zsid12:1
1. Annakokáért mi is, kiket a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül,

félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk
levő küzdő tért.
A jelen igeversünk az állhatatosságra szólít fel a keresztyén hitvallásban. Ez buzdítás a

szilárdságra a keresztyén életben, és sürgető felszólítás arra, hogy a személyes szentséget
tegyük meg a legfőbb feladatunkká és törekvésünké. A szövegünk lényegében párhuzamos
olyan igeversekkel, mint a Mt16:24, Rm6:13, 2Kor7:1, Fil3:12-14, Tit2:12, 1Pt1:8-12. A
keresztyén kettős kötelességének ez az összefoglalása újra s újra előjön a Szentírásban: a
megöldöklés és a megelevenítés kötelezettsége, a „óember” levetkőzése és az „új ember”
felöltözése (Ef4:2-24). Elemezve a szövegünk konkrét kifejezéseit, rájövünk, hogy az első
megparancsolt kötelesség a „fussuk meg az előttünk levő küzdő tért”. Második a legyőzendő
akadályokkal kapcsolatos: „félretéve minden akadályt” stb. A harmadik a lényegi Kegyelem,
ami ehhez szükséges: „kitartással”. Negyedik az adott buzdítás: „a bizonyságok nagy fellege”.
A nyitó „annakokáért” a szövegben a Zsid10:35-36-ra tekint vissza, ahol az apostol
így buzdított: „Ne dobjátok el hát bizodalmatokat, melynek nagy jutalma van. Mert
békességes tűrésre van szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedvén, elnyerjétek az
ígéretet.” Ezt a buzdítást követte a kitartó hit hatékonyságának hosszas bizonygatása, ami
lehetővé teszi a birtokosai számára mindennek megcselekvését, amit Isten megparancsol,
legyen bármennyire nehéz; mindennek eltűrését, amit Isten kiszab, legyen bármennyire
komoly; s mindannak megszerzését, amit Ő megíré, tűnjön bármennyire elérhetetlennek is.
Mindezeket bőségesen szemléltette a 11. fejezetben Isten népe múltbeli történetének
áttekintésével, akik oly látványosan és áldott módon szemléltették a lelki hit természetét,
nyomait és győzelmeit. Kijelentve Isten családjának egységét, az ó- és újszövetségi szentek
azonosságát, hangoztatva az utóbbiaknak, hogy Isten valami jobb dologról gondoskodott
nekik, az apostol most megismétli a szilárd kitartásra vonatkozó buzdítást a hit és az
engedelmesség útján.
„Annakokáért mi is, kiket a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül.” Az apostol
itt az előző fejezetben adott különféle szemléltetéseket alkalmazza, nagy indítéknak téve meg
azokat a kitartáshoz a keresztyén hitben és állapotban: „Ha Isten minden szentje hit által élt,
szenvedett, tűrt és győzött, akkor vajon mi nem így leszünk? Ha azok a szentek, akik a
megtestesülés előtt, a megváltás befejezése előtt, a Főpap belépése előtt a mennyei szentélybe
éltek, bíztak a csüggedések és a próbák közepette, mennyivel jobban kell nekünk ezt tenni,
akik ismerjük Jézus nevét, akik a kezdettől fogva megkapták a nagy messiási ígéret
részletét?” (Adolph Saphir) Itt látjuk, hogy csak akkor olvashatjuk haszonnak az ószövetségi
történeteket, ha azokból magunkévá tesszük a gyakorlati kegyességre irányuló buzdításokat.
A Zsid11-ben részletesen leírtuk a hit életének megannyi összetevőjét és jellemzőjét.
Ott láttuk, hogy a hitélet erőteljesen gyakorlati dolog, ami sokkal többet tartalmaz, mint csak a
napi álmodozást vagy az örvendezést a boldogító érzelmeknek, sőt a megnyugvást az igazság
ortodox nézeteiben. Hit által épített Noé bárkát, vált el Ábrahám a bálványimádó
szomszédjaitól és kapott gazdag örökséget, hagyta hátra Mózes Egyiptomot és vált Izrael
seregeinek a vezetőjévé. Hit által mentek keresztül a Vörös-tengeren, vették be Jerikót,
győzték le Góliátot, fogták be az oroszlánok száját, oltották el a tűz hevességét. A lelki hit
tehát nem holmi passzív dolog, hanem aktív, energikus, eleven és gyümölcsöző. Ugyanez a
571
gondolatmenet folytatódik a most előttünk álló igeszakaszban, az igazságnak ugyanaz az ága
kerül ismét a szemünk elé, csak jelképről jelképre nagyon hangsúlyosan és képszerűen.
„Kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdő tért.” Itt a keresztyént egy atlétához, az
életét pedig egy verseny lefutásához hasonlítja. Ez az egyike a keresztyén élet leírására
használatos újszövetségi jelképeknek. A hívőket ragyogó fényekhez, szőlőágakhoz,
katonákhoz, jövevényekhez és vándorokhoz hasonlítva. Az utóbbi jobban emlékeztet a
szövegünkben használt jelképre, de különbséggel: az utazók megpihenhetnek egy ideig, és
felfrissülhetnek, de a futónak folytatnia kell a futást, vagy nem lesz tovább „futó”. A verseny
jelképe gyakran előfordul mind az Ó-, mind az Újszövetségben: Zsolt119:32, Én1:4,
1Kor9:24, Fil3:14, 2Tim4:7. Nagyon komoly a „jól futottatok” kezdetű vers a Gal5:7-ben:
adja meg az Úr a kegyelméből, hogy ez soha ne hangozzék el se az íróról, se az olvasóról.
A „verseny” jelképe által közvetített fő dolgok a szigorú önmegtagadás és a fegyelem,
az élénk erőfeszítés és az állhatatos kitartás. A keresztyén élet nem a passzív élvezet, hanem
az aktív „megvívása a hit jó harcának”! A keresztyén nem arra kap elhívást, hogy heverésszen
a könnyedség virágos ágyában, hanem arra, hogy fussa meg a távot. S az atlétika fáradságos,
megköveteli az önfeláldozást, a kemény edzést, az összes birtokolt energia minden cseppjének
a bevetését. Félek, hogy ebben a munkától undorodó és a gyönyöröket kedvelő világban nincs
előttünk kellőképpen az igazságnak ez az összetevője: túl békésen és lustán vesszük a
dolgokat. A vád, amit Isten az ókori Izraellel szemben fogalmazott meg, nagy mértékben
vonatkozik napjaink keresztyénségére is: „Jaj azoknak, a kik gondtalanul élnek a Sionon”
(Ám6:1): „gondtalanul élni” ellentéte a „küzdőtér megfutásának”.
A „verseny” a hit és az engedelmesség ama élete, ami a személyes szentségre
törekszik, amire a keresztyént Isten hívja el. Bűnbánattal elfordulni a bűntől és a világtól és
bízni Krisztusban nem a végállomás, hanem a kiindulási pont. A keresztyén verseny az
újjászületéssel kezdődik, s nem ér véget mindaddig, amíg el nem hagyjuk ezt a világot. A díj,
amiért futunk, a mennyei dicsőség. A befutandó táv az utazásunk keresztül ezen az életen.
Maga az „elénk táruló út” az Ígében van kijelölve. A betartandó szabályok, a lefutandó táv, a
legyőzendő nehézségek, az elkerülendő veszélyek a szükséges erő forrása és titka világosan ki
vannak jelentve a Szentírásban. Ha veszítünk, a szégyen teljesen minket illet, ha győzünk, a
dicsőség teljesen az Istené.
A táv megfutásának jelképe által közvetített elsődleges gondolat nem a sebessé,
hanem az önfegyelmezés, a teljes szívvel tett erőfeszítés, az új ember által birtokolt minden
lelki képesség mozgásba hozása. Hasznos magyarázatában John Brown rámutatott, hogy a
verseny erőteljes tevékenység. A keresztyénség nem elvont okoskodásokban, lángoló
érzelmekben, vagy tetszetős beszélgetésekben merül ki, hanem abban, hogy minden
energiánkat a szent cselekedetekre irányítsuk. Munkás fáradozás ez: a test, a világ, az ördög
egyformán heves szélként fújnak nekünk szembe, s csak az intenzív erőfeszítések képesek
legyőzni őket. Szabályozott erőfeszítés ez: körben futni kimerítő erőfeszítés, de nem juttat el
bennünket a célig: nekünk szigorúan kell követnünk az előírt útvonalat. Ez progresszív
erőfeszítés: megvan benne a növekedés a kegyelemben, a hit hozzáadása a jócselekedetekhez
stb. (2Pt1:5-7), a kitartó futásaz előttünk levő dolgok felé.
„Kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdő tért.” Csak akkor „futunk”, ha
valahová nagyon oda akarunk érni, amikor valami vonzás serkent minket. A „fut” ige
előfeltételezi a szív buzgó célra tartását. Ez a „cél” a teljes megszabadulás a bennünk lakozó
bűn hatalmától, a tökéletes igazodás Krisztus szeretetre méltó képmásához, s belépés a
megígért nyugalomba és boldogságba odafenn. Csak akkor fogunk előre haladni az
engedelmesség útján, ha ezt tartjuk szilárdan szem előtt, csak ha a hitet és a reménységet
naponta ténylegesen gyakoroljuk. Ha visszatekintünk, az megállít vagy akadályoz minket, ha
lenézünk az út egyenletlenségére és nehézségeire, az elcsüggeszt és lelassít, de ha a jutalomra
572
nézünk, az folytonos erőfeszítésre késztet majd minket. Így futott a mi nagy Példaadónk is: „a
ki az előtte levő öröm helyett…” (2. vers).
Most azonban vizsgáljuk meg az előírt eszközöket is: „félretéve minden akadályt és a
megkörnyékező bűnt”. Ezt különféleképpen lehet tömören megfogalmazni: engedjük el
azokat a dolgokat, amik akadályozzák a lelki fejlődésünket; igyekezzünk erővel és ésszel
leküzdeni minden utunkba kerülő akadályt; szorgalmasan ügyeljünk az útra vagy a módszerre,
ami lehetővé teszi a számunkra a legjobb sebesség elérését. Ha könnyedén üldögélünk, aligha
vagyunk a tudatában a ruháink, a kezünkben tartott tárgyak vagy a zsebünkben levő nehéz
dolgok súlyának. De ha felráz minket a vadállatok bömbölése, ha éhes farkasok kergetnek,
akkor azt hiszem, közülünk senkinek sem fog nehézséget okozni e szavak megértése:
„félretéve minden akadályt”!60
„Félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt”. Miközben kétségtelen, hogy e
kifejezések mindegyikének határozott és különálló jelentése van, abban is biztosak vagyunk,
hogy a szerzők egyes iskolái tévednek abban, ha túl éles és széles elválasztóvonalat húznak
közöttük, mert az állításaik gondos vizsgálat kimutatja, hogy hogy a dolgok, amiket ők
pusztán „akadályoknak” tartanak, valójában bűnök. Tény, hogy a legtöbb helyen sok évre
visszamenőleg az Isteni szentség mércéinek siralmas lecsökkentése volt megfigyelhető, s
Isten igazságos törvényének sok megszegését nevezték helytelenül „balsikernek”, „hibának”
és „kisebb hiányosságnak” stb. Bárminek, ami minimalizálja a bűn valóságosságát és
szörnyűségét, kitartóan ellene kell állni; bárminek, ami hajlamos megbocsátani az emberi
„gyengeséget”, el kell vetni; bármi, ami csökkenti az Isten által megkövetelt abszolút
tökéletesség mércéjét, amire állandóan törekednünk kell, s aminek minden elmulasztása bűn,
ki kell zárni.
A „félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt” párhuzamos a „Ha valaki
jőni akar én utánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem”
(Mt16:24) és a „tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól” (2Kor7:1)
szavakkal. Más szóval, ez a buzdítás arra szólítja fel a keresztyént, hogy „öldököljük meg a
test cselekedeteit” (Rm8:13), „tartóztassuk meg magunkat a testi kívánságoktól” (1Pt2:11).
Két dolog van, amiket a futók elvetnek: a szükségtelen terheket és a hosszú, lebegő ruhákat,
amikbe belegabalyodnának. Valószínűleg mindkettőre utal a szövegünk: az előbbire az
„akadály (teher)” szóval: ezek azok a dolgok, amikkel önként terheljük meg magunkat, de
ezeket el kell dobni; az utóbbira „a megkörnyékező bűn” kifejezéssel, utalva a belső
romlottságra.
A „félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt” felhívás a szívünk
szorgalmas és naponkénti megöldöklésére minden iránt, amik megrontanák a közösségünket
Krisztussal: ez párhuzamos a „megtagadván a hitetlenséget és a világi kivánságokat”
igeszakasszal (Tit2:12). Mindazt, ami megköveteli tőlünk az idő és az erő elvonását az Isten
által megszabott feladatoktól, mindazt, ami a földi dolgok felé hajlítja az elmét és akadályoz
minket abban, hogy az érzelmeink az odafelvalókkal törődjenek, Krisztus kedvéért jó szívvel
el kell engednünk. Mindazt, ami gátol engem az előrehaladásban annak a távnak a megfutása
közben, amit Isten jelölt ki a számomra, el kell dobni. De ismerjük fel jól, hogy a szakaszunk
nem utal azoknak a kötelességeknek az elvetésére, amiket nem áll jogunkban félreállítani. A
valós és törvényes kötelezettségek ellátása soha nem akadálya a lelki életnek, bár az elme
helytelen beállítottsága és az ellenkezés lelkületének egyetértése folytán gyakran válik azzá.
Sokan hatalmas hibát követnek el azzal, hogy azt a gondolatot táplálják magukban,
mely szerint a lelki életet nagy fokban akadályozzák azok a dolgok, amiknek isteni
kegyelemből annak valódi segítségeivé kell válniuk. Az istentelen rokonok szembenállása
odahaza, megpróbáltatások a velük fennálló napi kapcsolatokban, a gonoszok közvetlen
60
Az angol változatban az „akadály” helyett a „teher” szó szerepel. – a ford.
573
jelenléte a boltban vagy a hivatalban valódi próbák (s Isten arra akar emlékeztetni ezekkel,
hogy még mindig abban a világban vagyunk, amelyik a gonosz hatalmában van, s Ő azt
akarja, hogy a kegyelmet gyakorolva bizonyítsuk az Ő erejének elégségességét), de ezeknek
nem kell „akadályoknak” vagy terheknek lenni. Sokan tévesen azt feltételezik, hogy sokkal
több előrelépést tesznek lelkileg, ha megváltoznak a „körülményeik”. Ez komoly hiba, s
egyben zúgolódás Isten velünk szemben tanúsított gondviselő törődése ellen. Ő alakítja a
„körülményeinket”, mint segítő fegyelmet a lelkünk számára, s csak ha megtanulunk a
„körülmények” fölé emelkedni, és Istennel járni azokban, akkor „futjuk meg az előttünk levő
küzdőteret”. A személy ugyanaz, akármilyen „körülmények” között van is!
Miközben az „akadályok (terhek)” a szövegünkben nem utalnak azokra a
kötelességekre, amiknek teljesítését Isten megköveteli tőlünk, mivel Ő soha nem hív el
olyasvalamire, ami elvonna minket a Vele fennálló közösségtől, ezek mégis nagyon valóságos
értelemben vonatkoznak a gondok ama tömegére, amiket Isten népe közül sokan vesznek
magukra: olyan gondokat, amik fájdalmas terhet jelentenek a lélek számára. Az a mesterséges
állapot, amiben manapság sokan élnek, s amit a szokások, a társadalom, a világ kényszerít
rájuk, valóban sok súlyos terhet kötöz az ostoba áldozatainak hátára. Ha elfogadjuk a
„kötelességeknek” azt a rendszerét, amit ennek a világnak a divatja kényszerít ránk, azokat
„terheknek” fogjuk érezni, melyek komolyan hátráltatják a lelki fejlődésünket: az értékes időt
töltünk az újságok és más egyéb világi irodalom olvasásával, hogy „lépést tartsunk a korral”,
„társasági meghívásokat” váltunk a világiakkal, pénzt költünk egy csomó szükségtelen
dologra, hogy lépést tartsunk a szomszédjainkkal: mindezek sokak számára „terhek”, és ezek
a „terhek” bizony bűnök.
A „terhek” alatt tehát érthető a türelmetlenség minden formája, vagy bármely dolog
mértéktelen és káros használata, amiket Isten adott nekünk „bőségesen, hogy élvezzük”
(1Tim6:17).61 Igen, jegyezzük meg, hogy „élvezzük”, és ne pusztán használjuk. A Teremtő
sok mindent helyezett ebbe a világba, például a szép virágokat és az éneklő madarakat, hogy
gyönyörködtessen, ugyanúgy ahogyan más dolgokat is a puszta táplálásunkra. Ezt észben kell
tartani, mert itt, mint máshol is, felmerül a kiegyensúlyozatlanság veszélye. Nagyon tisztában
vagyunk azzal, hogy a testi élvezetek mai korában a többséget nagyon fenyegeti a lazaság
veszélye, de ezt a bűnt elkerülendő, mások abban a veszélyben vannak, hogy átlendülnek a
másik szélsőséghez, és „felettébb igazként” (Péld7:16) elfogadják a zárdai igénytelenség
formáját, teljes mértékben tartózkodva olyan dolgoktól, amiket a Szentírás egyáltalán nem tilt.
A Szentírás őszinte kutatásával és Isten bölcsességének buzgó keresésével minden
keresztyénnek el kell döntenie, mik azok a „terhek”, amik akadályozzák őt. Miközben az
egyik oldalon rossz olyan gőgös és független magatartást tanúsítani, amikor elvetjük a
szentély mérlegén mérlegelni a keresztyén társaink lelkiismereti aggályait és előítéleteit,
ugyanolyan rossz azt elszenvedni, hogy bárki uralkodjon a lelkiismeretünk felett és
megfosszon minket a keresztyén szabadságunktól. „Ki-ki a maga értelme felől legyen
meggyőződve.” Ez nem Isten teremtményeinek törvényes használata, hanem a türelmetlen
visszaélés azokkal, amit a Szentírás elítél. Többen halnak meg a túlzott evéstől, mint a túlzott
ivástól. Egyesek szervezetét ugyanúgy rongálja a kávé, mint a whisky. Egyesek az állandó
erőedzésekkel ássák alá az egészségüket, mások elerőtlenednek, mert túl sok időt töltenek az
ágyban.
A „terhek” görög eredetije a „daganat vagy duzzanat”, azaz kitüremkedés, felesleg,
amiről itt szó van. A „teher” olyasvalami, amit szabadon félredobhatunk, ám mi a megtartása
mellett döntünk. Ez bármi, ami gátolja a fejlődésünket, bármi, ami alkalmatlanná tesz minket
arra, hogy ellássuk az Isten által kijelölt kötelességeinket, bármi, ami eltompítja a
lelkiismeretünket, csorbítja a lelki étvágyunk élét, vagy lefojtja az imádkozás lelkét. „E világ
61
Károlinál: „bőségesen megad nékünk mindent a mi tápláltatásunkra” – a ford.
574
gondjai” ugyanolyan hatékonyan nyomják le a lelket, mint a kapzsi kapkodás a földi dolgok
után. Az irigység lelkének szabadjára engedése lelkileg ugyanolyan ártalmas lesz, mint a
mozilátogatás. Tagja lenni egy Krisztus nem tisztelő „gyülekezetnek” ugyanolyan gyorsan
megoltja a Lelket, mintha egy táncteremben keresnénk szórakozást. A pletykálkodás szokása
több kárt okozhat a lelki élet számára, mint a szélsőséges dohányzás.
Az egyik legjobb jelzése annak, hogy belekezdtem a versenyfutásba, annak
felfedezése, hogy bizonyos dolgok, amik korábban soha nem mozgatták a lelkiismeretemet,
most akadályt jelentenek nekem, s minél tovább „futok”, annál jobban a tudatára ébredek a
„terheknek”. S minél elhatározottabbá válok Isten kegyelme által, hogy elérjem a győztes
posztot, annál szívesebben dobom ezeket el. Oly sok hitvalló keresztyén esetében nem látszik,
hogy bármiféle „terhet” cipelnének és soha nem látható, hogy bármit eldobnának. Ó, a tény
az, hogy soha nem kezdtek bele a versenyfutásba. Ó, bárcsak képesek lennénk Pállal együtt
mondani: „De a melyek nékem egykor nyereségek valának, azokat a Krisztusért kárnak
ítéltem.” (Fil4:8) Amikor ez velünk kapcsolatban igaz, akkor nem nehéznek, hanem
könnyűnek találjuk a parancsot: „Menj el a bolond férfiú (vagy asszony) elől; és nem ismerted
meg benne a tudománynak beszédét.” (Péld14:7), valamint sok más bibliai buzdítást is.
„És a megkörnyékező bűnt.” Mint már rámutattunk, a szerző a „terheket” külső
kísértéseknek tekinti, amiknek ellen kell állni, rossz szokásoknak, amiket el kell hagyni. A
„bűnt” pedig a belső romlottságra utaló dolognak, speciális utalással (amire az egész
szövegkörnyezet utal) a hitetlenség cselekedeteire: v. ö. Zsid3:13. Igaz, hogy a bűn valamely
sajátos fajtája, amire a leghajlamosabbak vagyunk, mindannyiunkban megtalálható, s valakit
fájdalmasabban ér a kísértés az egyik, mint a másik irányból, de úgy véljük, nagyon világosan
kiderül minden, a most vizsgált szakaszt megelőzőből, hogy az apostol konkrétan arra gondol,
ami a legjobban igyekszik gátolni a hit gyakorlását. Elmélkedjen az olvasó a Jn16:8-9 felett.
„Ezt megerősíti mindazok tapasztalata, akik próbára tétettek ebben a dologban, akik
hatalmas nehézségekkel szembesültek, s felszólítást kaptak azok elszenvedésére az
evangélium megvallásáért. Kérdezzük meg őket, mit találtak ilyen esetekben a
legveszélyesebb ellenségüknek, minek volt a legkönnyebb és leggyakoribb hozzáférése az
elméikhez, hogy megzavarja és elcsüggessze őket, s aminek az erejétől a legjobban féltek.
Egyhangúlag azt fogják válaszolni, hogy a saját hitetlen szívük gonoszsága. Ez folyamatosan
próbálta megbéklyózni és elárulni őket, részt véve a külső kísértéseikben. Amikor ezt
legyőzték, minden dolog világossá és könnyűvé vált a számukra. Lehet, hogy némelyiküknek
megvolt a maga sajátos kísértése, amit megemlíthetnek, de a bűn által okozott bármi más
rosszat, ami olyan közös lenne valamennyiük számára, mint ez, semelyikük nem tud
megjelölni.” (John Owen)
De miképpen képes a keresztyén „félretenni” a bennünk lakozó bűnt és annak konkrét,
hitetlenségi munkálkodását? Ez a parancs párhuzamos az Ef4:22-vel: „levetkezzétek ama régi
élet szerint való ó embert, mely meg van romolva a csalárdság kívánságai miatt”. S miképpen
lehet ezt megtenni? Odafigyelve a Rm6:11-12 buzdítására: „Ezenképen gondoljátok ti is,
hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban. Ne
uralkodjék tehát a bűn a ti halandó testetekben, hogy engedjetek néki az ő kívánságaiban.”
Más szóval a Krisztussal fennálló jogi egységem hit által történő felismerésével és az Ő
teljességéből történő merítéssel. A bennünk lakozó bűnt „félre kell tenni” napi
megöldökléssel (Rm8:13), a kegyelem keresésével, hogy ellenállhassunk a tolakodásának
(Tit2:11-12), a tevékenységének hatásaiból megtérve, azokat megvallva és elhagyva
(Péld28:13), és szorgalmasan használva az Isten által a szent életvitelhez biztosított
eszközöket (Gal5:16).
„Kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdő tért.” Az állhatatosság vagy a kitartás
elsődleges követelmény ennek a kötelezettségnek a teljesítéséhez. A jó talajú hallgató
„béketűréssel” (Lk8:15) teremte meg a gyümölcsöt. Azt a parancsot kapjuk, hogy legyünk
575
„követői azoknak, a kik hit és békességes tűrés által öröklik az ígéreteket” (Zsid6:12). A
kijelölt „táv” hosszú, mert kiterjed az egész földi vándorútra. Az út keskeny, és a testnek
durva. A futó gyakran elcsügged a nehézségek miatt, amikkel szembesül. De „meg ne
restüljünk, mert a maga idejében aratunk, ha el nem lankadunk” (Gal6:9).
De hogyan lehet megszerezni ezt a szükséges „kitartást”? Kettős válasz adható,
melynek a második része a következő szakaszban kerül majd a szemünk elé. Először,
odafigyeléssel az elénk tárt buzdításokra. „Annakokáért mi is, kiket a bizonyságoknak ily
nagy fellege vesz körül… fussuk meg”. Ez utalás a hitnek az előző fejezetben említett hőseire:
ők bizonyságot tesznek Isten mellett és azt mondják a jövő generációknak, hogy legyenek
olyan állhatatosak, mint ők. Bizonyságot tesznek arról, hogy mily nemes lehet a hit által
megélt élet. Bizonyságot tesznek Isten hűségéről, Aki fenntartotta őket, s lehetővé tette a
győzelmüket az ellenségeik felett és a felülkerekedésüket a nehézségeiken. Ezt a nagyszámú
bizonyságot hasonlítva „felhőhöz” kétségtelenül arra a felhőre utal, ami Izraelt vezette a
pusztaságban: a Kánaánba vezető egész úton azt követték! Nekünk is így kell követnünk az
ószövetségi szenteket a hitükben, az engedelmességükben és a kitartásukban.
„Annakokáért mi is, kiket a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül…” Ezt, mint
ösztönzés említi a vigasztalásunk és a biztosításunk végett arról, hogy nem vagyunk egyedül.
Ahogyan körbe nézve mindenfelé üres hitvallásokat látunk, s íme, s lazaságot és feslettséget
azokban, akik a Krisztus nevét hordják, a Sátán azt igyekszik elhitetni velünk, hogy rosszak
vagyunk, túl „szigorúak”, s korhol minket az „egyedülállóságunkért”. Nem kétséges, hogy
ugyanezt a taktikát vetette be Noéval, Ábrahámmal, Mózessel szemben is, de ők nem
hallgattak rá. S nekünk sem szabad. Mi nem vagyunk „egyedülállók”: ha hűségesek vagyunk
Krisztushoz, akkor követjük „a nyáj nyomdokait” (Én1:8). Mások előttünk ugyanezt az utat
taposták, ugyanezekkel az akadályokkal találkoztak, s ugyanezeket a harcokat vívták meg.
Kitartottak, győztek, és elnyerték a koronát: „fussunk” hát mi is. Ez az elképzelése és a
jelentése a szakaszunk nyitó szavainak.
„Mi, akiknek még mindig a keskeny utat kell járnunk, mert egyedül az vezet a
dicsőségre, arra kapunk buzdítást és tanítást a bizonyságok felhőjétől, a szentek
megszámlálhatatlan sokaságától, akik a szenvedés és s kísértés legkülönfélébb körülményei
között lettek próbára téve, hogy igaz módon éltek hit által és a hit az, ami legyőzi a világot.
Isten ama gyermekeinek emlékezete, akik élete tanulás és vigasztalás végett fel van jegyezve,
megelevenít minket, s mi támogatva érezzük magunkat mondhatni az együttérzésük által, s
azzal a tudattal, bár kevesen vagyunk és gyengék, idegenek és vándorok a Földön, mégis egy
hatalmas, sőt győztes hadsereghez tartozunk, melynek egy része már belépett a béke földjére.”
(Adolph Saphir)
A hit tárgya
Zsid12:2
2. Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégezőjére Jézusra, a ki az előtte levő öröm

helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, s az Isten királyi székének jobbjára
ült.
Az igevers, ami most köti le a figyelmünket, folytatja és befejezi azt a fontos

buzdítást, amit az előző részben szereplőben találtunk. A két igevers olyan szoros
kapcsolatban állnak, hogy csak a terület követelményei köteleznek a szétválasztásukra.
Utóbbi az előző olyan áldott folytatását tartalmazza, hogy szükségessé válik a
megjegyzéseink összefoglalóját adni róla. Láttuk, hogy a keresztyén életet, a hit és az
engedelmesség életét jelkézezi a „versenyfutással”, ami azt jelenti, hogy nagyon távol áll
576
attól, hogy álmodozó szemlélődés vagy elvont spekuláció legyen: aktivitás, erőfeszítés és
előre haladás, mert a hit cselekedetek nélkül halott. De a „versenyfutás” nemcsak általában az
aktivitásról beszél, hanem a szabályozott aktivitásról, az „előttünk álló” táv lefutásáról. Sok
hitvalló keresztyén tesz számtalan olyan erőfeszítést, amit Isten soha nem parancsolt meg
nekik, s ez olyan, mint a futás, de körbe-körbe futás. A kijelölt útvonal követése azt jelenti,
hogy az energiáinkat a Szentírás előírásai szerint használjuk fel.
A Zsid12:1-ben felvázolt sorrend a pozitívot megelőző negatív, mert először „le kell
tenni” az akadályozó terheket, mielőtt „megfuthatnánk” az előttünk levő távot. El kell
fordulnunk a világtól, mielőtt ténylegesen odafordulhatnánk Istenhez (Ézs55:7); az ént meg
kell tagadni, mielőtt Krisztust követhetnénk (Mt16:24). Le kell vetkőznünk az óembert,
mielőtt ténylegesen felöltözhetnénk az újat (Ef4:22-24). Meg kell lennie „a hitetlenség és a
világi kívánságok megtagadásának”, mielőtt „mértékletesen, igazán és szentül élhetnénk a
jelenvaló világban” (Tit2:12). Meg kell tisztítanunk magunkat „minden testi és lelki
tisztátalanságtól”, mielőtt bármiféle „megszentelődés az Isten félelmében” lehetségessé válna
(2Kor7:1). „nem szabhatjuk magunkat e világhoz”, mielőtt „elváltozhatnánk az elménk
megújulása által”, hogy megvizsgálhassuk, „mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata”
(Rm12:2).
Mielőtt a növények és a virágok nyílhatnának a kertben, a gyomokat ki kell szaggatni,
különben a kertész minden munkája semmivé lesz. Ahogyan az Úr Jézus tanította nagyon
világosan a magvető példázatában, ahol a „tövisek” növekedhetnek, ott a jó magot, az Ígét
„elfojtják” (Mt13:22). S nagyon mélyenszántó és komoly dolog megjegyezni a róla szóló
három feljegyzés alapos összehasonlításával, hogy Krisztus a „töviseknek” ezt a jelképét
teljesebben magyarázta, mint bármely másik egyéni részletet. Ezeket az elnyelő töviseket úgy
határozta meg, mint „az élet gondjait és a gazdagság csalárdságát”, „az egyéb dolgok
kívánását és a jelenvaló élet gyönyöreit”. Ha ezek a dolgok töltik el és uralják a szívünket, a
lelki dolgok iránti étvágyunk kialszik, a keresztyén kötelessége ellátásához szükséges erő
elillan belőlünk, az életünk gyümölcstelenné válik, s csak terhére leszünk a földnek, s a
lelkünk kertje megtelik tövisekkel és gyomokkal.
Emiatt az első felszólítás a Zsid12:1-ben a „tegyünk félre minden akadályt (terhet)”.
„A mértéktelen törődés a jelenvaló élettel és a hajlamosság arra halott teher a léleknek, ami
lehúzza, amikor fel kell emelkedne és visszahúzza, amikor előre kell mennie.” (Matthew
Henry) A megöldöklés gyakorlati kötelességét sulykolja itt, a tartózkodást azoktól a testi
vágyaktól, „a melyek a lélek ellen vitézkednek” (1Pt2:11). A futónak oly könnyen kell
öltöznie, amennyire csak lehetséges, ha gyorsan akar futni: mindent, ami akadályozza és
hátráltatja, el kell vetni. A túlságos törődés az átmeneti gondokkal, a jelenvaló élet dolgainak
mértéktelen szeretete bármely anyagi áldás féktelen használata, a túlságos ismerkedés az
istentelenekkel „terhek”, melyek meggátolják a fejlődést a kegyességben. Egy zsák arany
ugyanolyan bénító teher lesz a futó számára, mint egy zsák ólom!
Alaposan meg kell jegyezni, hogy a „minden akadály” félretétele megelőzi a
„megkörnyékező bűnt”, ami a belső romlottságra utal. Minden keresztyén azt képzeli, hogy
nagyon vágyik a megszabadulásra a benne lakozó bűn hatalmától, de ó, a szívünk nagyon
csalárd és mindig többet gondoltat önmagunkról, mint amennyit gondolnunk kellene. Az
ismérv ebben az igeversben van megadva, melynek segítségével felmérhetjük a vágyaink
őszinteségét: a vágyakozásunk a megszabadulásra a bennünk lakozó gonoszságtól a „terhek”
letételére irányuló vágyakozásunkkal és a készségességünkkel mérhető fel. Gondolhatom azt,
hogy buzgón vágyakozok egy szép kertre, s nagy költséggel és fáradsággal vásárolhatok és
elültethetek néhány szép virágot, de ha túl gondatlan és lusta vagyok a gyomokat illetően, mit
érnek a vágyaim? Így ha figyelmen kívül hagyom az Ígét: „a testet ne tápláljátok a
kívánságokra” (Rm13:14), akkor mennyire őszinte az arra irányuló vágyakozásom, hogy
megszabaduljak „a testtől”?
577
„Kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdő tért.” Ehhez két dologra van szükség:
sebességre és erőre. „Örvend, mint egy hős, hogy futhatja a pályát” (Zsolt19:5). Az egyik
ellentétes a tunyasággal és a hanyagsággal, a másik a gyengeséggel. Két fő követelmény van:
erő a kegyelemben, szorgalom a gyakorlásban. S sebesség benne foglaltatik a „futás” szóban,
de miképpen lehet az erőt megszerezni? Ez a „küzdőtér” egyszerre parancsolja meg a
cselekvést és a szenvedést Krisztusért, a tovább haladást az elénk kitűzött cél felé, a tovább
fejlődést az erő egyik szintjéről a másikra, az erőfeszítésünket a végsőkig, s a kitartást
mindvégig. Ó, ki alkalmas az efféle feladatra? Először is, emlékeztetnek minket azokra, akik
előttünk jártak, a „nagy fellegre”: a hitük a mi okulásunkra, a győzelmeik a biztatásunk végett
vannak feljegyezve. Ám ez még nem elegendő: az ő eseteik megadják az indíttatást, de nem
adják meg a szükséges erőt. Ezért halljuk a következőket:
„Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégezőjére Jézusra, a ki az előtte levő öröm
helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, s az Isten királyi székének jobbjára ült.”
(2. vers) „A bizonyságok fellege nem az a cél, amihez a szívünk kötődik. Ezek a hitről
tesznek bizonyságot, s mi hálával tápláljuk az emlékezetüket, s szilárdabb lépésekkel járunk
az életük muzsikája miatt. A szemünk azonban sok helyett csak Egyre szegeződik, nem a
hadseregre, hanem a Vezetőre, nem a szolgákra, hanem az Úrra. Csak Jézust látjuk, és Tőle
merítünk erőt, mivel Ő a mi életünk világossága.” (Adolph Saphir) Mindenben Krisztusé a
kiválóság. Ő itt nem a többi „futó” között szerepel, hanem Olyasvalakiként, aki ahelyett, hogy
a hit különféle jellemzőit példázná, mint a többiek, a „szerzője és bevégzője” a hitnek a saját
Maga személyében.
A szakaszunk úgy mutatja be az Urat, mint a legfőbb példáját a futóknak, valamint a
hitük nagy Célját, bár ezt némileg elhomályosítja az Amplified Version fordítása. A szöveg
nem utal arra, hogy Krisztus nemzi a hitet az Ő népében és tartja fenn mindvégig, bár azt
máshol elég világosan tanítja az Íge. Ehelyett úgy látjuk Őt, mint Aki saját Maga kezdet és
fejezte be a hit teljes útját, így Ő Maga a tökéletes példája és bizonysága annak, hogy micsoda
a hit. „Az előtte levő öröm” helyett tartotta állhatatosan és bizalommal szem előtt a távot, amit
lefutott. A „kereszt elszenvedése” volt a legteljesebb próba és a legtökéletesebb példája a
hitnek. Ennek következtében ült most Isten jobbjára, a hit Mintájaként és Tárgyaként, s az
ígéri, hogy „A ki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe űljön velem, a mint én
is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyiszékében.” (Jel3:21)
Meg kell említeni, hogy a „miénk” birtokos névmást a fordítók tették hozzá:62 ezt
minden hátrány nélkül, sőt némi előnyünkre, elhagyhatjuk. A görög „szerző” szó nem
olyasvalakit jelent, aki „okoz” vagy „létrehoz” valamint, hanem inkább olyasvalakit, aki
„átveszi a vezetést”. Ugyanezt a szót a Zsid2:10 „az üdvösség fejedelmének”, míg a Csel3:15
„az élet fejedelmének” fordítja. Ott a nyilvánvaló jelentése a Vezető vagy a Fő, Aki mindenki
előtt megy, akik Őt követik. A Megváltót itt úgy látjuk, mint mindazok hosszú sorának
vezetőjét, akik hit által éltek, mint nagy Példát, amit utánozni kell. Ennek megerősítését látjuk
itt abban, hogy a Lélek a „Jézus” személynevét használja a „Krisztus” címe vagy hivatala
megnevezése helyett. A hangsúly itt az emberi mivoltán van. Az ember Jézus olyannyira
hasonlatossá vált mindenben a testvéreihez, hogy az élet, amit élt, a hit élete volt.
Igen, az élet, amit Jézus élt itt a Földön, a hit élete volt. Ez nem kapott kellő hangsúlyt.
Ebben is, mint minden más dologban Ő a tökéletes modellünk. „Hit által járt, mindig az
Atyára nézve, az Atyától való fiúi függőségben és az Atya teljességéből származó fiúi
befogadásban beszélve és cselekedve. Hit által tekintett el minden elcsüggesztő dologtól,
nehézségtől és szembeszegüléstől, az az Őt elküldő Úrra bízva az ügyét, az Atyára, Akinek az
akaratáét beteljesíteni jött. Hit által állt ellene minden kísértésnek és győzte le azokat, akár a
Sátántól, akár Izrael hamis messianisztikus várakozásaiból, vagy a saját tanítványaitól
62
Az angol változatokban: „Looking unto Jesus the author and finisher of our faith”, azaz „Nézvén a mi hitünk
fejedelmére és bevégezőjére Jézusra” – a ford.
578
származtak azok. Hit által mutatott jeleket és tett csodákat, melyek Isten üdvösségének erejét
és szeretetét jelképezték. Mielőtt feltámasztotta Lázárt, hálát adott Istennek, Aki mindig
meghallgatta Őt. S ebből megtanuljuk a csodáinak természetét: bízott Istenben. A saját
tulajdon tapasztalatának teljességéből adta a parancsot: ’Legyen hitetek Istenben’.” (Adolph
Saphir)
De menjünk bele néhány részletbe. Mi a hit élete? Először is, az Istentől való teljes
függőségben élt élet. „Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig
ne támaszkodjál. Minden te útaidban ismerd el63 őt” (Péld3:5-6). Soha senki nem bízta magát
oly teljesen, annyira fenntartások nélkül, oly tökéletesen Istenre, mint az ember Jézus
Krisztus: soha senki más nem engedelmeskedett ennyire teljesen Isten akaratának. „Én az
Atya által élek” (Jn6:57) volt az Ő megvallása. Amikor kísértés érte, hogy változtassa a
köveket kenyérré az éhségét csillapítandó, így válaszolt: „nemcsak kenyérrel él az ember”.
Annyira biztos volt Isten szeretetében és gondoskodásában, hogy szigorúan ragaszkodott a
Belé vetett bizalomhoz és várt Rá. Olyan tökéletes volt mindenben az Istentől való abszolút
függősége, hogy a keresztnél még a gúnyolói is keserű ócsárlásban törtek ki: „Az Úrra bízta
magát, mentse meg őt; szabadítsa meg őt, hiszen gyönyörködött benne!” (Zsolt22:9)
Másodszor, a hit élete az Istennel való közösségben megélt élet. És soha senki más
nem az isteni jelenlét olyan mély és állandó felfogásában, mint az ember Krisztus Jézus. „Az
Úrra néztem szüntelen” (Zsolt16:8) volt a saját megvallása. „A ki küldött engem, én velem
van” (Jn8:29) volt mindig érvényes tény a tudata számára. Ő elmondhatta: „Születésem óta a
te gondod voltam; anyám méhétől fogva te voltál Istenem.” (Zsolt22:11) „Kora reggel pedig,
még szürkületkor, fölkelvén, kiméne, és elméne egy puszta helyre és ott imádkozék.”
(Mk1:35) Betlehemtől a Golgotáig töretlen és felhőtlen közösséget élvezett az Atyával, s a
szörnyű, háromórás sötétség vége szakadtával így kiáltott: „Atyám, a te kezeidbe teszem le az
én lelkemet.”
Harmadszor, a hit élete az Isten iránti engedelmességben megélt élet. A hit a szeretet
által munkálkodik (Gal5:6), s a szeretet szereti megörvendeztetni a tárgyát. A hit nemcsak
Isten ígéreteivel törődik, hanem odafigyel a rendeleteire is. A hit nemcsak a jövőt illetően
bízik Istenben, hanem mindig létrehozza a behódolást az Ő akaraténak a jelenben is. Ezt a
tényt az ember Jézus Krisztus szemléltette a legkiválóbban. „Én mindenkor azokat
cselekszem, a melyek néki kedvesek” (Jn8:29), ezt Ő jelentette ki. A „nékem azokban kell
foglalatosnak lennem, a melyek az én Atyámnak dolgai” (Lk2:49) jellemezte az egész földi
pályafutását. Minduntalan látjuk, hogy úgy viselkedik, „hogy az Írások beteljesedjenek”. Isten
minden Ígéje által élt. A végén ezt mondta: „én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait,
és megmaradok az ő szeretetében” (Jn15:10)
Negyedszer, a hit élete a jövőbe vetett magabiztos bizakodás élete. Eltekint az időbeli
és érzéki dolgoktól, felülemelkedik e világ látványosságai és megtévesztései fölé, s az
érzelmei az odafelvalókra irányulnak. „A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem
látott dolgokról való meggyőződés” (Zsid11:1), ami lehetővé teszi a birtokosa számára, hogy
már most az eljövendő erejében és örömében éljen. Annak, ami rabul ejti és leláncolja az
istentelent, nincs hatalma a tökéletes Ember felett: „én meggyőztem a világot” (Jn16:33),
jelentette ki. Amikor az ördög felkínálta Neki annak összes királyságát, azonnal így válaszolt:
„Eredj el Sátán.” Annyira elevenen fogta fel Jézus a láthatatlant, hogy a földi elfoglaltságai
közepette is így nevezte Önmagát: „az embernek Fia, a ki a mennyben van” (Jn3:13).
„Így hát kedves testvéreim, ez a Jézus az Atyától való abszolút függőségében, a Belé
vetett bizalma teljességében, az akaratának a Legfőbb parancs iránti teljes alárendeltségében,
az Istennel fenntartott töretlen közösségében, abban az elevenségben, amivel a láthatatlan
folytonosan égve előtte lecsökkentette és kioltotta a jelen minden fényét, valamint abban a
63
Károlinál: „megismered őt” – a ford.
579
tiszteletben, amivel a ’jutalom ellentételezése’ iránt viseltetett, megerősítve Őt minden
fájdalommal és gyalázattal szemben, példát állított elénk a hit életéről, s mint mindenben,
ebben is mintául szolgál nekünk.
Mennyire áldott dolog érezni, amikor kinyújtjuk a kezünket és a láthatatlan kéz után
tapogatózunk a sötétben amikor megpróbáljuk a magunk akaratát az isteni akarat alá hajlítani,
amikor igyekszünk túllátni „annak a homályos pontnak” a ködjein keresztül, „amit az
emberek Földnek neveznek”, s meglátni a távoli földet, s amikor igyekszünk megerősíteni
magunkat a kötelességhez és az áldozathoz a jövőbeli reménység ragyogó látványával, hogy
ugyancsak ezen az úton Ő is, amikor ’kivezeti a nyáját, előttük megy’, és nem parancsolta
nekünk semmi megtételét, amit Ő Maga is ne tett volna meg! ’Higgyetek Istenben és
higgyetek énbennem.’” (A. Maclaren, akinek sokat köszönhetünk ebben a cikkben.)
Ó, jaj, milyen kevés valódi keresztyénség létezik a világban manapság! A
keresztyénség abban foglaltatik, hogy elváltozunk Isten Fia képmásának hasonlatosságára. A
„Jézusra tekintésben” állandóan, bizalommal, alázattal, szeretettel, Vele elfoglalt szívvel, Őrá
irányuló elmével – ez a gyakorlati keresztyénség titka. Pont amilyen arányban foglalkozom a
Krisztus által rám hagyott példával, amilyen arányban élek Belőle és merítek az Ő
teljességéből, olyan arányban fogom fel az Általa elém állított ideált. Benne rejlik a hatalom,
Tőle kell megkapni az erőt a táv „kitartó” megfutásához vagy állhatatos kitartáshoz azon. A
valódi keresztyénség a Krisztussal közösségben megélt élet, a hit által megélt élet úgy,
ahogyan Ő is megélte. „Mert nékem az élet Krisztus” (Fil1:21); „Él bennem a Krisztus; a
mely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem” (Gal2:20). Krisztus
bennem és rajtam keresztül él.
A szakaszban négy dolog hangzik el Krisztus életéről, melyek mindegyikén alaposan
el kell gondolkodnunk. Először is az indíték vagy ok, ami arra indította Jézust, hogy
cselekedjen és szenvedjen, ami által példává és buzdítássá vált a számunkra „az előtte levő
örömért”.64 Itt válik számunkra ismertté az, hogy mi volt a végső indítóok, az elméjében, ami
támogatta a Megváltót a kötelesség kitartó ellátásában és mindazoknak a szenvedéseknek az
elviselésében, amikkel ez a kötelességteljesítés járt. Különböző meghatározásokat adtak erre
az „örömre”, de mindegyik benne foglaltatik a tevékenységi körében. Isten dicsősége volt az,
amit a Megváltó mindennél többre tartott: Zsid10:5-9. De az a dicsőség elválaszthatatlanul
kötődött a Megváltó személyes felmagasztaltatásához és az Ő egyházának üdvözítéséhez a
Neki adott munka elvégzése után. Ez „került elé” az örökkévaló szövetségben.
Azaz, az „öröm”, ami Jézus elé tárult, Isten akaratának megcselekvése, valamint annak
a dicsőséges jutalomnak az előre látása volt, ami majd viszonzásképpen adatik meg Neki.65 A
Zsid12:2 alátámasztja az előző versben szereplő jelképet: Itt a Megváltónk a futó
modelljeként szerepel. Az első helyezett számára ki van függesztve a korona, amit a futók jól
láthatnak, s az mindig is a szeme előtt volt az üdvösségünk Fejedelmének, ahogyan járta az
Atya által a Számára kijelölt utat. Állandóan a szeme előtt tartotta a bátorító és örömteli
jutalmat: a szíve erősen fogta Szentírásban feljegyzett messiási ígéreteket és próféciákat:
folyamatosan a szeme előtt tartotta azt az elégtételt, amellyel a lelkének gyötrelmei teljes
mértékben kárpótolva lesznek. Ábrahám hit által tekintett előre a „városra” (Zsid11:10), Izsák
hit által látta „az eljövendőket” (11:20) Mózes hit által „tekintett a megjutalmazásra” (11:26).
s Jézus hit által élt és halt meg annak örömében, ami „elé tárult”.
64
Az angol változat szerint: „who for the joy that was set before him endured the cross, despising the same”,
„aki az elé tárt örömért elszenvedte a keresztet, megvetve a gyalázatot”. Károlinál: „az előtte levő öröm helyett,
megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett” szerepel – a ford.
65
Jó példa ez arra, (lásd az előző lábjegyzetet is), hogy egy apró fordítási eltérés mekkora különbséget jelenthet.
Az „örömért” kifejezés, ami így a jövőre vonatkozik, megengedi a mondatban szereplő következtetést, de ha a
Károli-fordítás szerinti „öröm helyett” kifejezést használjuk, akkor abban nyilván olyan örömről van szó, ami
már rendelkezésére állt a Megváltónak, de adott okokból lemondott róla; így az ebben a formában nem is illene a
vizsgált mondatba. – a ford.
580
Másodszor, „keresztet szenvedett”. Ebben látjuk a Parancsnok példamutatását a
katonáinak a hősies bátorságról. Ezek a szavak sokkalta többet jelentenek, mint azt, hogy
elszenvedte a keresztre feszítés gyalázatát és fájdalmát: azt is elmondják nekünk, hogy
szilárdan kiállta ezeket. Elviselte a keresztet, de nem mogorván vagy akár csak sztoikusan,
hanem a kifejezés legmagasztosabb és legnemesebb értelmében: a lélek szent
összeszedettségével. Soha nem ingadozott vagy reszketett meg, s nem zúgolódott vagy
panaszkodott: „nem kell-é kiinnom a pohárt, a melyet az Atya adott nékem?” (Jn18:11) Példát
hagyott nekünk, „hogy az ő nyomdokait kövessük” (1Pt2:21), s ezért jelenti ki: „Ha valaki
jőni akar én utánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét” (Mt16:24). Az erőt
ehhez a „Jézusra nézésben” kell megtalálni, erősen a hit szemei előtt tartva a koronát, a ránk
váró örömöt.
Harmadszor, „megvetve a gyalázatot”. Itt a Parancsnok megvetését látjuk mindazzal
szemben, ami megpróbálta akadályozni az előre jutását. Aligha gondolunk arra, hogy ezt a
„megvet” szót a szelíd és alázatos Jézussal társítsuk. Csúnya kifejezés ez, de mégis vannak
dolgok, amik megérdemlik. A Megváltó a valódi kinézetükben szemlélte a dolgokat, s a
tényleges érdemeiknek megfelelően becsülte fel azokat: az Elé táruló öröm fényében
csekélységeknek tartotta a nehézségeket, a szégyent az üldöztetést és az emberektől eltűrt
szenvedéseket. Ebben szintén „példát” hagyott ránk. De jaj, ahelyett, hogy megvetnénk,
felnagyítjuk a „szégyent” és megijedünk attól. Milyen sokan szégyellenek biblikusan
megkeresztelkedni és az Ő egyenruháját viselni! Milyen sokan szégyellik nyíltan megvallani
Krisztust a világ előtt! Elmélkedjünk többet a jutalomról, a koronáról, az örök örömről, ami
többet nyom minden apró áldozatnál, amiknek a meghozatalára most felszólítást kapunk!
Negyedszer, „s az Isten királyi székének jobbjára ült”. Itt bizonyságot látunk a
Parancsnok győzelméről, a tényleges belépéséről az előre látott örömbe, a megkoronázásáról
dicsőséggel és tisztességgel. A „leülése” három dolgot jelent. Először is megpihenést az
elvégzett munkát követően, miután lefutotta a távot. Másodszor a hatalom átadását Neki: most
a legfőbb szuverenitás helyét foglalja el, Mt28:18, Fil2:10. Harmadszor a felruházását az
ítélkezés előjogával, Jn17:2, Csel17:30. S mik köze ennek a három dolognak hozzánk,
méltatlan követőkhöz? Valóban sok: a sikeres futónak örök nyugalom adatik, Jel13:14. Hely
van megígérve Krisztus trónján a győztesnek, Jel3:21. Uralom is osztályrésze a jövőben
annak, aki legyőzi ezt a világot, Jel2:26-27. Végül, meg van írva: „Nem tudjátok-é, hogy a
szentek a világot ítélik meg? És ha ti ítélitek meg a világot, méltatlanok vagytok-é a legkisebb
dolgokban való ítéletekre?”; „Nem tudjátok-é, hogy angyalokat fogunk ítélni?” „Örököstársai
pedig Krisztusnak; ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg”
(Rm8:17)
Még egy Íge marad a szövegben, amit meg kell fontolnunk: „Nézvén a hitnek
fejedelmére és bevégezőjére Jézusra”. Ennek a kifejezésnek a levélen belüli más
előfordulásaiból (a különböző formáiban) már láttuk, hogy nagyon teljeskörű. Itt a hitünk
szerint legalább kettős a jelentése. Először is bevégző: Jézus az első és az utolsó példája az
Istenbe vetett bizalomnak és a behódolásnak Neki. Ő az elénk állítható legteljesebb modellje a
hitnek és az engedelmességnek. Ahelyett, hogy a hit hőseivel együtt lenne megemlítve a 11.
fejezetben, itt meg van tőlük különböztetve, mint felettük álló. Ő az alfa és az omega, a kezdet
és a vég, s ahogyan nem volt senki, akit Hozzá lehetett volna hasonlítani, úgy nem is lesz
utána sem. „Szerző és befejező” vagy „parancsnok és bevégző” azt jelenti, hogy Jézus minden
összehasonlítás felett áll.
Az a tény, hogy úgy kell Jézusra néznünk, mint „a hitnek fejedelmére és
bevégezőjére”, azt is jelenti, hogy Ő tökéletesíti a hitünket. Hogyan? Először is a
kegyelmének belénk áradásával. Nekünk többre van szükségünk, mint pusztán egy hibátlan
modell szemünk elé állítására: ki tudná utánozni a maga erejéből a tökéletes Embert? De
Krisztus nemcsak az övéi előtt járt, hanem hit által a szívükben is lakozik, s ahogyan
581
átengedik magukat az Ő irányításának, él általuk (de csakis így). Másodszor, vezetve
bennünket (Zsolt23:3) a fegyelem és a próbák útján, elvonva a szívünket a földi dolgoktól és
Önmagára irányítva azt. Gyakran tesz minket magányossá itt, hogy az Ő társaságát
kereshessük. Végül, ténylegesen bevezetve minket a dicsőségbe: Ő „eljön újra” (Jn14:2) és
elváltoztat minket az Ő képmására.
„Nézve Jézusra.” A Megváltó Személye a cél, amire azok szemeinek, akik Isten
magasztos elhívásának jutalmára törekednek, irányulniuk kell. Ő minden kegyelem forrása
(Jn1:16): minden szükségletünket Isten tölti be „az Ő gazdagsága szerint dicsőségesen a
Krisztus Jézusban” (Fil4:19). Keressük hát a Szentlélek segítségét, hogy hogy a hit szemei
szilárdan Jézusra irányuljanak. Ő jelentette ki: „Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled”,
s ehhez tegyük hozzá: „Az Úr az én segítségem, nem félek; ember mit árthat én nékem?”
(Zsid13:5-6) Az üdvösség kegyelem által, a hiten keresztül valósul meg: „hit” által
szabadulunk meg nemcsak a pokoltól, de ettől a világtól is (1Jn5:4), a kísértésektől, a
bennünk lakozó bűn hatalmától, Krisztus eljövetele által, Benne bízva és Tőle merítve.
Mik azok a dolgok, amik akadályozzák a futásunkat? Az aktív ördög, a gonosz világ, a
bennünk lakozó bűn, a titokzatos próbák, a heves ellenállás, a megpróbáltatások
majdhogynem kételkedőkké tesznek bennünket az Atya szeretetét illetően. Akkor jusson
eszünkbe „a bizonyságok nagy fellege”: ők hozzánk hasonló indulatokkal bíró emberek
voltak, akik ugyanazokkal a nehézségekkel és elcsüggesztésekkel találkoztak, és
ugyanazokkal az akadályokkal és gátakkal szembesültek. De „kitartással” futottak, győztes és
nyerték el a győztes koronáját. Hogyan? „Jézusra nézve”, lásd Zsid11:26. Sőt, levéve a
szemüket a nehézségekről (Rm4:19), az énjükről, a futó-társaikról, arra nézve, Aki követendő
példát hagyott itt nekünk, Akiben lakozik az Istenség teljessége testileg, s így képes
megsegíteni a megkísértettet, erősíteni a gyengét, vezetni a megzavarodottat, s betölteni
minden szükséget. Összpontosuljon a szív és rögzüljön az elme RAJTA.
Minél többet „nézünk Jézusra”, annál könnyebb lesz „letenni minden terhet”. Ezen a
ponton mondanak sokan csődöt. Ha a keresztyén a kellő indíték nélkül tagad meg magától sok
mindent (Krisztus kedvéért), akkor titokban még mindig ácsingózni fog a feladott dolgok
után, és idővel majd vissza is tér azokhoz, vagy büszke lesz a kis áldozataira és önelégültté
válik. A leghatékonyabb módja eldobatni egy gyermekkel egy koszos vagy ártalmas tárgyat
az, ha valami jobbat kínálunk helyette. A legjobb módja a fáradt ló gyorsabb mozgásra
ösztökélésének nem az ostor használata, hanem a hazavezető irányba fordítása! Így, ha a
szívünk Krisztus értünk hozott engesztelő áldozatával lesz elfoglalva, akkor „kénytelenek”
leszünk minden Neki nem tetsző dolgot eldobni, s minél inkább az elénk állított örömre
támaszkodva élünk, annál több erővel „futjuk meg az előttünk levő küzdőteret”.
Felszólítás a kitartásra
Zsid12:3-4
3. Gondoljátok meg azért, hogy ő ily ellene való támadást szenvedett el a

bűnösöktől, hogy el ne csüggedjetek lelkeitekben elalélván.
4. Mert még végig nem állottatok ellent, tusakodván a bűn ellen.
Első ránézésre nem könnyű követni a fonalat, ami összeköti az előzőekben vizsgált
igeverseket a most előttünk levőkkel: látszólag nincs közvetlen kapcsolat a Zsid12 nyitó
versei, valamint az utánuk következők között. De a közelebbi vizsgálatuk megmutatja., hogy
szoros kapcsolatban állnak: a 3-4. versekben az apostol befejezi azt a buzdítást, amivel a
fejezet elkezdődik. Az 1. versben az apostol a görög olimpiai játékoktól kölcsönözte a
jelképet, nevezetesen a maratoni futást, most pedig, a 4. versben, azoknak a játékoknak egy
582
újabb részére utal, konkrétan két gladiátor küzdelmére az arénában. Másodszor, meghatározta
a keresztyén futáshoz szükséges fő kegyelmi összetevőt. nevezetesen a „kitartást”, most
pedig, a 3. versben az elme elcsüggedése vagy türelmetlensége ellen nógatja őket.
Harmadszor, azzal erősítette meg a buzdítását, hogy megparancsolja a szenteknek, „nézzenek
Jézusra”, a nagy Példaadójukra. Itt pedig arra szólítja fel őket, hogy „gondolják meg őt” és
utánozzák az állhatatosságát.
A most előttünk álló versek azonban mégsem csak puszta megismétlése az ezeket
közvetlenül megelőződnek, hanem inkább a keresztyén élet vagy a „futás” újabb, bár szorosan
ide tartozó összetevőjét mutatják be. Az első versben azt parancsolja a futóknak, hogy
„tegyenek félre minden akadályt (terhet)”, s itt, a 3. versben „a bűnösök támadása” az, amit el
kell viselni: az első olyan akadályokat jelent, amelyek jórészt belülről származnak, a
másodikban a világi üldöztetések azok, amiket el kell tűrni. Az 1. versben a „megkörnyékező”
vagy „minket körülvevő bűn”, a belső romlottság az, amit félre kell tenni, a 4. versben a
mártíromság az, amire fel kell készülni, nehogy engedjünk a hitehagyás „bűnének”.
Nos, a siker titka, az út a győzelemhez mindkét esetben ugyanaz. Ahhoz, hogy
lehetővé váljon a számunkra mindennek a „félretevése”, ami belülről akadályoz, lennie kell
bizalomteljes „Jézusra nézésnek”. S ahhoz, hogy „elviseljük” a külső szembeszegüléseket, s
„megküzdjünk” az állhatatlansággal és az ingadozással a megvallásunkban, alaposan „meg
kell gondolnunk” Őt, Akit úgy követtek és üldöztek, ahogyan soha senki mást. Mint az
önmegtagadásra serkentő dologgal, úgy kell foglalkoznunk a nagy Vezetőnkkel, és
emlékeznünk kell arra, mennyit „tett félre” értünk, Aki gazdag volt, de a mi kedvünkért lett
szegény, Aki „Isten formájában volt”, de levetette a dicsőségének köntösét és „szolgai formát
öltött” Magára. Nem olyasvalamire kapunk elhívást, amit Ő Maga is nem tett volna meg.
Megüresítette a trónját és felvette a keresztet! Hasonlóan a vigasz és a buzdítás fő forrása,
amikor az Ő kedvéért kell szenvednünk az, ha emlékezetünkbe idézzük a végtelenül nagyobb
szenvedéseket, amiket Ő viselt el a mi kedvünkért.
Minél jobban igyekszünk utánozni a példáét, amit az Úr Jézus hagyott a számunkra,
annál nagyobb külső ellenállással fogunk találkozni, s minél jobban követjük Őt, annál
nagyobb lesz az embertársain velünk szemben tanúsított ellenségessége. A mi életünk elítéli
az övékét, a mi útjaink állandó korholás lesznek a számukra, s mindent megtesznek majd,
hogy elbátortalanítsanak és akadályozzanak, bosszantsanak és ellenkezzenek velünk. S az
efféle üldözések arra irányulnak, hogy elcsüggesszenek, kompromisszumokra, valamint a „Mi
haszna mindennek?” kérdés feltevésére próbáljanak meg késztetni. Emiatt parancsolja nekünk
az áldott Lélek: „Gondoljátok meg azért, hogy ő ily ellene való támadást szenvedett el a
bűnösöktől, hogy el ne csüggedjetek lelkeitekben elalélván”. Képezzék a napi elmélkedésünk
tárgyát mindazok a tapasztalatok, amin Krisztus ment keresztül. Az ő páratlan kísértései és
megpróbáltatásai, a kitartása és a győzelme legyen az épülésünk, vigasztalásunk és
bátorításunk hatalmas forrása. Ha „elcsüggedtünk a lelkünkben elalélva”, ez azért történt,
mert elmulasztottuk helyesen és hasznosan „meggondolni Őt”.
Különösen fontos a Szentírásnak az Úr Jézussal kapcsolatos tanítása: enélkül
gyakorlati szentség, növekedés a kegyelemben nem lehetséges. A lényegi kegyesség az Isten
Fiának képmására történő gyakorlati elváltozásban rejlik: ez az Ő példájának követése, amit
hátrahagyott nekünk, az Ő igájának felvétele és a tanulás Tőle. Ehhez az Ő útjainak
bensőséges ismerete szükséges, az életéről szóló feljegyzések imádságos és hívő
tanulmányozása, valamint a napi olvasás és elmélkedés azokról. Azért került a négy
evangélium az Újszövetség elejére, mert elsődleges fontosságúak. Amivel a levelekben
rendelkezünk, az főleg a négy evangélium értelmezése és alkalmazása a mi utunk részleteire.
Ó, bárcsak elmondhatnánk a szívünk egyre mélyülő szándékával: „kárnak ítélek mindent az
én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt” (Fil3:8)! Ó, bárcsak „törekednénk
megismerni az Urat” (Hós6:3)!
583
„Gondoljátok meg azért, hogy ő ily ellene való támadást szenvedett el a bűnösöktől,
hogy el ne csüggedjetek lelkeitekben elalélván. Mert még végig nem állottatok ellent,
tusakodván a bűn ellen.” (Zsid12:3-4) Az egész egy figyelmeztetés vagy intés a gonosz ellen,
aminek, ha utat engedünk, az meggátol majd minket az 1-2. versekben sulykolt kötelességeink
ellátásában. Az, amire figyelmeztet, az „elalélás”: ne adjátok fel a futást, ne vessétek el a
keresztyén hitvallásotokat. Az ahogyan beleeshetünk ebbe a gonoszságba, az „elcsüggedés”
az elmében. Az eszköz ennek elkerüléséhez a nagy Példaadónk szorgalmas szemlélése.
Az 1-2. versekben az apostol türelmes vagy kitartó előrehaladásra buzdított a hit és az
engedelmesség útján. A 3-11. versekben egy sor megfontolást vagy indítékot mutat be, hogy
bátorítson minket az utunkon, főleg semlegesíteni igyekezve azt a bágyasztó befolyást, amit a
nehézségek szoktak kifejteni Isten próbára tett népének elméire. Az erős és kitartó ellenállás
és üldöztetés csüggesztő hatású, aminek, ha utat engednek, az a kétségbeeséshez vezet. A
próbák alatt álló zsidók szívének megerősítése végett az apostol azt parancsolta nekik, hogy
gondolják meg Magának Krisztusnak az esetét: Ő sokkal rosszabb szenvedéseket élt át, mint
ők, de mégis „tűrte” azokat (3. vers). Aztán arra emlékezteti őket, hogy az esetük
semmiképpen sem volt kétségbeejtő és szélsőséges: nem a mártírhalál elszenvedésére kaptak
elhívást. Végül a szenvedéseik az Atyjuk szerető büntetéseik voltak, amik a hasznunkra váltak
(5-11. versek). Az eszközök micsoda sokféleségével erősíti, szilárdítja és vigasztalja az áldott
Lélek a megpróbált hívőket!
S te kedves olvasó, vajon elcsüggedtél attól a kemény bánásmódtól, amiben az
emberek részesítenek? Félelem tölt el, amikor előre látod azokat az üldöztetéseket, amik
érhetnek a keresztyén hitvallásod miatt? Vagy te is készen állsz megsértődni azokra, akik
ellenkeznek veled? Akkor „gondold meg azért, hogy ő ily ellene való támadást szenvedett el a
bűnösöktől”. Az összekötő „mert” jelentése itt „sőt”: amellett, hogy „Jézusra nézel”, mint
Vezetődre és Tökéletesítődre, gondold át Őt az állhatatosságában is a kíméletlen üldöztetések
során. A hitnek megannyi gyakorlati cselekedete vagy formája van: az elmélkedés, a
szemlélődés, Isten velünk kapcsolatos múltbeli útjainak, az ókori népével való
bánásmódjának, s különösen a szeretett és megtestesült Fia lejegyzett történetének az
emlékezetünkbe idézése. Hatalmas vesztesek vagyunk, ha elmulasztjuk ápolni az áhítatos
meggondolás és a szent elmélkedés szokását. A görög „meggondolás” szónem ugyanaz, mint
ami a Zsid3:1-ben és a Zsid10:24-ben használatos, valójában olyan kifejezés, ami ebben a
formában sehol máshol nem fordul elő az Újszövetségben.
A „meggondolás” görög szava ebben a szövegben abból származik, ami „aránynak”
van fordítva a Rm12:6-ban.66 Ez egy matematikai kifejezés, ami számolást jelent a dolgoknak
a megfelelő arányukban történő összehasonlításával. A jelentése: alkoss igazságos és pontos
becslést. „Gondoljátok meg azért, hogy ő ily ellene való támadást szenvedett el a bűnösöktől”:
vonj párhuzamot az Ő és a te szenvedéseid között, s milyen arányban vannak ezek? Mérlegeld
helyesen, ki volt Ő, milyen helyet foglalt el, a jelleme és a cselekedetei végtelen
tökéletességét, azután az aljas hálátlanságot, a vaskos igazságtalanságot, a kegyetlen
üldöztetést, amikkel szembesült. Számítsd ki és becsüld fel az ellenállás állandóságát, amivel
találkozott, azoknak az embereknek a fajtáját, akik rágalmazták, a fájdalmas próbáinak a
sokféleségét és hevességét, s a szelídség és a türelem lelkületét, amivel ezeket elhordozta. S
micsodák a mi kicsiny próbáink az Ő gyötrelmeihez vagy akár csak a cserbenhagyásainkhoz
képest?! Ó, elpirul a lelkem a zúgolódásotok miatt!
„Gondoljátok meg Őt” a Személyének kimondhatatlan kiválóságában. Ő nem volt
más, mint a dicsőség Ura, az Atya Szeretettje, a Szentháromság második Személye, menny és
föld Teremtője. Mivel pedig Ő is szenvedett itt a Földön, miért kellene furcsának gondolni,
hogy te is, aki az Ő zászlaja alá sorakozott, kapsz elhívást egy kis keménység eltűrésére az Ő
66
Az angol változatokban: „according to the proportion of faith”, „a hit aránya szerint”. Károlinál: „a hitnek
szabálya szerint (teljesítsük)”. – a ford.
584
szolgálatában? Vedd fontolóra a kapcsolatát veled: Ő a Megváltód és a Tulajdonosod: vajon
nem elegendő a tanítványnak, ha olyan, mint a Mestere, a szolgának, ha olyan, mint az Ura?
Ha a Főt nem kímélték a próbák és a szégyen, akkor panaszkodhatnak-e Testének tagjai, ha
arra kapnak felszólítást, hogy (ebben is) vállaljanak Vele némi közösséget? Amikor kísértésbe
esel, hogy eldobd a zászlót és add meg magad az ellenségnek, vagy akár csak zúgolódj a
nehéz sorsod miatt, „gondold meg Őt”, Aki mikor itt volt, „a fejét sem volt hely hová
lehajtania”.
Krisztus konkrét szenvedése, ami itt ki van emelve azért, hogy meggondoljuk, „a
bűnösök támadása”, amivel szembesült. Állandóan ellentmondtak Neki szóban és tettekben
egyaránt, a saját test szerinti népe ellenkezett vele, s azok is ellen voltak, akiknek végtelen
kegyelemmel és szeretettel szolgált. Ez a szembenállás a születésekor kezdődött, amikor nem
volt hely a fogadóban, ahová nem fogadták be. Azután látjuk ezt a gyermekkorában, amikor
Heródes megpróbálta Őt legyilkoltatni, s a szülei kénytelenek voltak Vele együtt Egyiptomba
menekülni. Ennél alig mond többet a gyermekkoráról az Újszövetség, de a Zsolt88:16-ban
van egy messiási prófécia, ahol halljuk, amint ezt mondja megrendítően: „Lesújtott vagyok és
készen állok a halálra az ifjúságomtól fogva!”67 Amint elkezdődött a nyilvános szolgálata, s
annak teljes hároméves időszaka alatt is mindvégig tűrte „a bűnösök Ellene irányuló”
szakadatlan, könyörtelen támadását.
Az Úr Jézust gúnyolták, mint prófétát, mocskolták, mint királyt és a legnagyobb
megvetéssel kezelték, mint főpapot és Megváltót. Azzal vádolták, hogy megtéveszti (Jn7:12)
és megrontja (Lk23:24) a népet. Ellenálltak a tanításának, s a Személyében sértegették. Mivel
vámszedőkkel és bűnösökkel beszélgetett és barátkozott, „zúgolódtak” miatta (Lk15:2). Mivel
kegyelmi tetteket hajtott végre szombaton, törvényszegéssel vádolták (Mk3:2). A kegyes
csodákat, amiket a betegekkel és a démonoktól megszállottakkal tett, annak tulajdonították,
hogy az ördöggel szövetkezett (Mt12:24). Alacsony származású fanatikusként kezelték.
„Falánk és borissza” embernek tekintették. Megvádolták, hogy a császár ellen beszél (Jn9:12),
pedig konkrétan megparancsolta az embereknek, hogy adják meg a császárnak, ami jogilag
megilleti (Mt12:21). Bár Isten Szentje volt, aligha volt bármi vele kapcsolatban, amit ne
elleneztek volna.
„Gondoljátok meg azért, hogy ő ily ellene való támadást szenvedett el.” Itt
kihangsúlyozza Krisztus szenvedéseinek nagyságát: „ily támadást”, ilyen keserűt, ilyen
súlyost, ilyen rosszindulatút, ilyen hosszantartót. Mindent, amit az emberek és a Sátán gonosz
értelme képes voltak kiagyalni. Az „ily” szót is azért teszi hozzá, hogy felkeltse vele a
csodálkozásunkat és a hódolatunkat. Noha Isten megtestesült Fia volt, leköpdösték,
megvetően vörös köntösbe öltöztették és az ellenségei térdet hajtottak gúnyolódva Előtte.
Ököllel verték és pofonütötték. A hátát korbácsütésekkel szaggatták szét, ahogyan azt a
zsoltáros előre jelezte (Zsolt129:3). Halálbüntetésre ítélték, s felszegezték a keresztre,
mégpedig két tolvaj közé, hogy ezzel is fokozzák a szégyenét. S tették ez olyan emberek
kezei, akik nagy csinnadrattával mutogatták, hogy ők mennyire szentek, de „bűnösök” voltak.
Krisztus nagyon élesen érezte ezt a „támadást”, mert Ő volt a fájdalmak Férfia és
megismerkedett a bánattal. Végül ezt kiáltotta: „A gyalázat megtörte szívemet” (Zsolt69:21).
De nem tért le a kötelesség útjáról, még kevésbé hagyott fel a küldetésének teljesítésével.
Nem menekült el az ellenségei elől, s nem csüggedt el a könyörtelen üldözésétől: helyette
„tűrte” azt. Mint már rámutattunk az előző versre vonatkozó magyarázatunkban ez a szó
Krisztussal kapcsolatban a legmagasztosabb és legnemesebb értelemben használatos.
Türelemmel tűrt minden gyalázatot, amit csak felhalmoztak Ellene. Soha nem beszélte ki
vagy gyalázta a rágalmazóit. Mindvégig állhatatos maradt, s befejezte a Rá bízott munkát.
67
Az angol változatokban. Károlinál: „Nyomorult és holteleven vagyok ifjúságomtól kezdve” – a ford.
585
Amikor eljöttek döntő pillanatok, akkor sem húzódott vissza, hanem „olyanná tette a képét,
mint a kova és eltökélte Magát, hogy felmegy Jeruzsálembe” (Ézs50:7, Lk9:51).
És te, kedves olvasó, úgy érzed, hogy bántalmazás pohara a számodra kissé teltebb,
mint egyes keresztyén testvéreidé? Akkor nézd meg azt a poharat, amit Krisztusnak kellett
kiinnia! Itt van az isteni ellenszer a fáradság ellen: Krisztus szelíden és győztesen tűrt sokkal-
sokkal rosszabbakat, mint amik elszenvedésére te valaha is elhívást kapták az Ő kedvéért, de
mégsem csüggedt el. Amikor elgyengülsz az elmédben az Isten ellenségei felől jövő próbák
és sértések miatt, „gondold meg” Krisztust, s akkor majd lecsillapodsz és elnyomod a romlott
hajlamosságot a zúgolódásra és a türelmetlenségre. Állítsd Őt a szíved elé nagy és buzdító
példaként a türelemre, buzdításként az áldott végkimenetelre: „ha tűrünk, vele együtt fogunk
uralkodni is” (2Tim2:12). Ha a hit „gondolja meg” Őt, az olyan Vele való hasonlóságot fog
kimunkálni a lelkünkben, ami megóv majd a csüggedéstől.
„Hogy el ne csüggedjetek lelkeitekben elalélván.” A görögben nincs meg az összekötő
„és” a két külön gondolat között: „el ne csüggedjetek”, azaz úgy el ne bátortalanodjatok, hogy
feladjátok; az „elmétekben elalélva” pedig ennek okát tárja elénk.68 Az „elcsüggedés
(elgyengülés)” szó itt nagyon erőteljes: azt jelenti kimerült, annyira elcsüggedt, hogy feladja
az elhatározását. Végső jelentésében a csüggedtség olyan állapotára utal, ami a lélek végső
elsüllyedése a megtapasztalt nehézségek, próbák, szembenállások és üldöztetések, mint „hátra
tekintés” miatt (Lk9:62), amikor az illető részben vagy egészben feladja az evangélium
megvallását. Más szóval, ez újabb figyelmeztetés a hitehagyás ellen. Amitől itt óv, az az
ellentéte annak, amit az Úr dicsért az efézusi gyülekezetben: „és az én nevemért fáradoztál és
nem fáradtál el” (Jel2:3) – ez a kitartás a keresztyén hitvallásban minden szembenállás dacára.
A történelem különböző szakaszaiban Isten engedte a heves szembeszegülés kitörését
a népe ellen, hogy próbára tegye a Krisztushoz ragaszkodásuk valóságosságát és erejét. Ez
volt a helyzet azokkal, akiknek a levél először szólt: hatalmas próbáknak és szenvedéseknek,
kísértéseknek és ínségeknek voltak kitéve. Ebből származik ennek a buzdításnak és a mellé
társuló figyelmeztetésnek az időszerűsége. A korholások, veszteségek, bebörtönzések,
megostorozások, a halállal fenyegetések nagyon alkalmasak a búskomorság és kétségbeesés
keltésére: erőteljes, a harc feladására irányuló kísértést jelentenek. De semmi más, csak a hit
élénk tevékenysége erősíti meg az elmét a vallási üldöztetések során. Csak akkor lesz az
elhatározásunk erős és mindvégig kitartó, ha a szív reményteli módon elfoglalja magát
Krisztus tűrésével, Aki „ily ellene való támadást szenvedett el a bűnösöktől” – „E világon
nyomorúságtok lészen; de bízzatok: én meggyőztem a világot” (Jn16:33).
„Lelkeitekben elalélván.” Ez az, ami, ha nem állunk ellen és nem küszöböljük ki, az
előző mondatban szereplő „fáradsághoz” vagy teljes kimerüléshez vezet. Az elme eme
„elalélása” ellentéte az elevenségnek és vidámságnak. Ha az erős ellenállás és a heves
üldöztetés mellett is „ki akarunk tartani mindvégig”, akkor szorgalmasan óvakodnunk kell az
elme efféle elcsüggedésének megengedésétől. Létezik lelki elevenség ahhoz, hogy kitartsunk
a keresztyén hitvallásban az üldöztetések alatt. Ezért kapjuk a buzdítást: „Minthogy azért
Krisztus testileg szenvedett, fegyverkezzetek fel ti is azzal a gondolattal” (1Pt4:1); „Mert nem
vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok
ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban
vannak. Annakokáért vegyétek föl az Istennek minden fegyverét, hogy ellentállhassatok ama
gonosz napon, és mindeneket elvégezvén megállhassatok.” (Ef6:12-13) „Vigyázzatok,
álljatok meg a hitben, legyetek férfiak, legyetek erősek!” (1Kor6:13)
Az elme elalélásának bármely foka a keresztyénben a hit jókedvű tevékenységének
felhagyásából fakad és abban rejlik a különféle kötelezettségek terén, amiknek az ellátására
Isten hívott el minket. Semmi más nem tartja meg a lelket nyugodt és pihentető, türelmes és
68
Az angol változatokban: „lest ye be wearied and faint in your minds”, „nehogy elgyengüljetek ÉS elaléljatok
elméitekben”, de Károlinál sem szerepel az „és”. – a ford.
586
imádságos állapotban, csak a hit rendszeres gyakorlása. Ha a hit megszűnik működni, s az
elménknek a magunk természetes erejéből kell megbirkóznia a nehézségekkel és a próbákkal,
akkor hamarosan elfáradunk az üldözött keresztyén megvallás miatt. Ebben rejlik minden
lelki elhajlás kezdete: a hit megfelelő gyakorlásának hiánya, aminek az eredményeképpen
viszont a szív elhidegül Krisztus iránt! Ha a hitet egészségesen gyakoroljuk, ezt fogjuk
mondani: „Mert azt tartom, hogy a miket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a
dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik” (Rm8:18), felfogva, hogy „a mi pillanatnyi könnyű
szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk” (2Kor4:17). Ó, de ez a
tudatosság csak addig áll fenn, amíg „nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra”
(2Kor4:18).
„Gondoljátok meg”: itt az orvosság az elme elcsüggedésére. Ez a védőszer a lelkek
levertségének eme „fáradságára”, amikor mér készek vagyunk letenni a fegyvereinket és
égnek emelni a kezeinket a végső kétségbeesésben. Krisztus Személyének a hit Tárgyának és
Támogatójának a szorgalmas meggondolása ez. A párhuzam vonása az Ő végtelenül
fájdalmasabb szenvedései és a mi jelenlegi nehézségeink között. A magunkra vonatkoztatása
mindannak, amit a mi esetünkre alkalmazhatónak találunk Őbenne. Egy kis szenvedésre
kaptunk elhívást Érte? Akkor emeljük a szemeinket Rá, aki a próbák ugyanazt az útját járta
előttünk. Vessük össze, mi az, amit Ő „tűrt el”, és mi az, amivel nekünk kell megküzdenünk, s
akkor majd szégyellünk panaszkodni! „Az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus
Jézusban is” (Fil2:5). Bámuljuk és utánozzuk a szelídségét, amivel megsiratta az ellenségeit
és imádkozott a gyilkosaiért!
„Mert még végig nem állottatok ellent, tusakodván a bűn ellen.” (4. vers) A
személyek, akikhez itt közvetlenül szól, maguk a zsidók voltak. A keresztyén hitvallásuk, a
Krisztushoz való hűségük miatt komolyan megszenvedtek különböző módokon. Világos
utalást találunk a 10:32-34-ben olyasvalamire, aminek az elszenvedésére már kaptak elhívást:
megvilágosíttattatok, sok szenvedésteljes küzdelmet állottatok ki, midőn egyfelől
gyalázásokkal és nyomorgattatásokkal nyilvánosság elé hurczoltak titeket, másfelől társai
lettetek azoknak, a kik így jártak. Mert a foglyokkal is együtt szenvedtetek, és vagyonotok
elrablását örömmel fogadtátok.” Azaz, a héber szentek fájdalmas elnyomásban részesültek a
hitetlen testvéreik részéről a zsidók között. Ez az, ami ekkora aktualitást adott a buzdításnak
és a figyelmeztetésnek az előző versben.
„Mert még végig nem állottatok ellent, tusakodván a bűn ellen.” Itt a második
megfontolandó dolog, amit az apostol sulykol az elnyomott testvéreinek: nemcsak az
elmélkedés a sokkalta nagyobb ellenálláson, amivel a Megváltójuk szembesült, hanem annak
észben tartása is, hogy a szenvedéseik nem voltak olyan súlyosak, mint lehettek volna, vagy
talán még majd lesznek is. Ez a nagyobbtól a kisebb felé történő okoskodásból merített érv,
valamint a jelenlegi állapotuknak az összehasonlításából azzal, ami még várhat rájuk: mit
lehet várni a szívük támogatása és a hitehagyástól történő megszabadítás terén az erőszakos
halállal való legnagyobb fenyegetés során, ha már a kisebb megpróbáltatások alatt is
elcsüggednek? Nekünk is őszintén kell szembenéznünk ugyanazzal a lehetőséggel: ha a
barátságtalan szavak és a csúfondáros gúnyolódás most megingat, miképpen viselkedünk
majd a mártírhalállal szembesülve?
Az elnyomott zsidók pillanatnyi állapotát tagadó módon fejezi ki: „még végig nem
állottatok ellent”. Igaz, hogy már találkoztak a szenvedés különböző formáival, de még nem
kaptak felszólítást arra, hogy áldozzák az életüket is. A Zsid10:32-34 világosan utal rá, hogy
jól viselkedtek a próbáik első fázisa alatt, de a háborújuk még nem ért véget. Észben kellett
tartaniuk Krisztus szavait: „mindig imádkozni kell, és meg nem restülni” (Lk18:1); valamint a
Szentlélek buzdítását: „a jótéteményben pedig meg ne restüljünk, mert a maga idejében
aratunk, ha el nem lankadunk” (Gal6:9).
587
„Még végig nem állottatok ellent.” Az apostol itt arra utalt a zsidóknak, hogy még mit
kellhet majd kiállniuk, nevezetesen a véres és erőszakos halált megkövezés, kard vagy tűz
által. Azaz, a legvadabbat, amit a legördögibb üldözők csak kieszelhetnek. Az emberek
megölhetik a testet, de amikor megtették azt, semmi többet nem tehetnek. Isten korlátokat
szabott a haragjuknak: senki sem fogja üldözni vagy bántani az Ő népét az eljövendő
világban! Azok, akik keresztyén hitvallást tesznek, akik Krisztus zászlaja alatt szolgálnak, ne
kapnak garanciát arra, hogy nem lesznek felszólítva a legnagyobb testi szenvedésekre a Vele
való szövetségük miatt, mert ez az, amire az ellenfelei mindig is vágytak. Ezért parancsolja
Krisztus, hogy „üljünk le és vessünk számot” (Lk14:28), ha a tanítványai akarunk lenni. Isten
úgy rendelte, hogy a különböző korokban sokan váljanak mártírokká az Ő dicséretére,
Krisztus dicsőségére és az evangélium tisztességére.
„Mert még végig nem állottatok ellent, tusakodván a bűn ellen.” A „bűn” itt meg van
személyesítve, mint legyőzendő küzdőtárs. A különböző üldözések, nehézségek,
megpróbáltatások az úton a ragaszkodásunk miatt Krisztushoz, ugyanannyi alkalommá és
eszközzé válnak, melyeket a bűn felhasznál, igyekezve akadályozni minket és szembeszállni
velünk. Az apostol a görög olimpiai játékokra utalva folytatja a hasonlatát, a futóról a
küzdőtársra váltva. A nagy küzdelem a hívő szívében folyik a kegyelem és a bűn között, a test
és a lélek között (Gal5:17). A bűn igyekszik kioltani a hitet és megölni az engedelmességet,
ezért a bűnnek „ellen kell állni”, mert a lelkünk forog kockán. Nincs helye a tunyaságnak
ebben a halálos küzdelemben: szabadságok nem adatnak!
„Tusakodván a bűn ellen.” Az, ami ellen a zsidók küzdöttek, a hitehagyás volt, ami a
bűn kiteljesedésééig történő elmenetel volt, elvetve a keresztyén hitvallásukat. Az üldöztetés
volt az eszköz, amit a belső romlottság használni igyekezett a hit és a Krisztus iránti hűség
megsemmisítéséhez. Ennek a szörnyű gonoszságnak állhatatosan ellene kellett állni az
elgyengülés ellen harcolva a konfliktusban. Bárcsak együtt mondanánk az apostollal: „én
nemcsak megkötöztetni, hanem meghalni is kész vagyok Jeruzsálemben az Úr Jézusnak
nevéért” (Csel21:13)! De a lélek eme állapotának eléréséhez szükséges a szoros közösségben
járás Vele nap mint nap, s a kisebb próbák türelme tűrése. „Hogyha gyalogokkal futsz, és
elfárasztanak téged: mimódon versenyezhetnél a lovakkal? És ha csak békességes földön vagy
bátorságban: ugyan mit cselekednél a Jordán hullámai között?” (Jer12:5)
Isteni fenyítés
Zsid12:5
5. És elfeledkeztetek-é az intésről, a mely néktek mint fiaknak szól: Fiam, ne vesd

meg az Úrnak fenyítését, se meg ne lankadj, ha ő dorgál téged;
Az isteni fenyítés nagy igazsága kimondhatatlanul áldott és olyasvalami, amit csak

hatalmas veszteségek árán lehet figyelmen kívül hagyni. Nagyon fontos, mert amikor
biblikusan vizsgáljuk, az megóv néhány súlyos tévedéstől, amivel a Sátánnak (mint „a
világosság angyalának”) nem keveseket sikerült megtévesztenie és megsemmisítenie. Például,
a lélekhatrangot kondítja meg a széles körben elterjedt „bűntelen perfekcionizmus” felett. Az
előttünk álló igeszakasz tévedhetetlenül leleplezi azok vad fanatizmusát, akik úgy képzelik,
hogy a „kegyelem másodlagos működésének” eredményeképpen a testi természet kitöröltetett
a lényükből, így bár talán nem olyan bölcsek, mint az angyalok, akik soha nem vétkeztek, de
az életvitelük mocsoktalan a háromszor szent Isten szemében. Szegény, vak lelkek: ők még
„az isteni kegyelem” elsődleges működését sem tapasztalták meg a lelkükben: „Ha azt
mondjuk, hogy nincsen bűn mi bennünk, magunkat csaljuk meg és igazság nincsen mi
bennünk.” (1Jn1:8)
588
„Fiam, ne vesd meg az Úrnak fenyítését, se meg ne lankadj, ha ő dorgál téged; Mert a
kit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, a kit fiává fogad.” (Zsid12:5-6)
Mennyire világos és hangsúlyos ez! Isten talál bennünk valami „dorgálni valót” és mindegyik
gyermekén használja a vesszőjét. A dorgálás a bűn miatt családi jel, a fiúság jele, Isten
szeretetének, az Ő atyai kedvességének és gondviselésének bizonyítéka. Jaj annak az
embernek, akit Isten nem fenyít, akinek engedi, hogy vakmerően megmaradjon a hencegő és
öntelt biztonságérzetben, amit ma oly sokan tévesztenek össze a hittel. Olyan elszámoltatás
vár rá, amiről még csak nem is álmodik. Ha fiú lenne, kapna fenyítést a bűnéért: eljutna a
megtérésre és az Isten szerinti megszomorodásra, szívbéli szomorúsággal vallaná meg a
visszacsúszásait, majd bűnbocsánattal és békességgel lenne megáldva.
Az isteni fenyítés igazsága egy másik komoly hibát is helyesbít, mely bizonyos
helyeken teljesen általánossá vált. Nevezetesen, hogy Isten olyan teljes mértékben nézi az Ő
népét Krisztusban, hogy nem lát bennük bűnt. Igaz, áldott módon igaz, hogy a választottjairól
ez hangzott el: „Nem vett észre Jákóbban hamisságot, és nem látott gonoszságot Izráelben”
(4Móz23:21), és Krisztus is ezt mondta a menyasszonyáról: „Mindenestől szép vagy, én
mátkám, és semmi szeplő nincs benned!” (Én4:7) A Szentírás bizonysága a legkifejezőbb a
választottak személyeinek elfogadásában vagy megigazulásában: ők „beteljesedtek
Krisztusban” (Kol2:10); „befogadottak a Szeretettben” (Ef1:6) – meg vannak mosva Krisztus
vérében és felöltözték az Ő igaz mivoltát. Ebben az értelemben nem lát bennünk bűnt Isten:
nincs semmi megbüntetendő. De nem használhatjuk ezt a drága igazságot egy másik
félreállítására, mely hasonló világossággal van kijelentve, mert ezzel súlyos hibába esnénk.
Isten igenis látja a bűnt a gyermekeiben és meg is fenyíti őket ezért. Még ha a bűn be
nem számítása a hívőknek (Rm4:8) és bűn megbüntetése a hívőkben (1Kor11:30-32) nem is
összeegyeztethető az emberi értelem számára, mindkét dologban el kell fogadnunk a Szentírás
tekintélyét. Óvakodjunk attól, hogy a Malakiásnál megfogalmazott komoly vád érhessen
minket: „meg nem őriztétek az én útamat, hanem személyválogatók voltatok a törvénnyel”.
Mi lehetne ennél világosabb: „Én meg elsőszülöttemmé teszem őt és felebbvalóvá a föld
királyainál. Örökké megtartom néki az én kegyelmemet, és az én szövetségem bizonyos
marad ő vele. És az ő magvát örökkévalóvá teszem, és az ő királyi székét, mint az egeknek
napjait. Ha az ő fiai elhagyják az én törvényemet, és nem járnak az én végzéseim szerint; Ha
az én rendeléseimet megtörik, és meg nem tartják az én parancsolatimat: Akkor vesszővel
látogatom meg az ő bűnöket, és vereségekkel az ő álnokságukat; De az én kegyelmemet nem
vonom meg tőle, és az én hűséges voltomban nem hazudom.” (Zsolt89:28-34)? Öt dolog van
itt világosan kijelentve. Először, Magát Krisztust szólítja „Dávid” néven. Másodszor, a
gyermekei megszegik Isten rendeleteit. Harmadszor, „vétek” és „törvényszegés” van bennük.
Negyedszer, Isten „vasvesszővel” fogja „meglátogatni” a vétkeiket! Ötödször, de mégsem
fogja elvetni őket.
Mi fejezhetné ki világosabban. hogy Isten látja a bűnt a hívőkben, s meg is fenyíti őket
érte? Mert, meg kell jegyezni, az egész előző igeszakasz a hívőkről beszél. Ez nem a törvény,
hanem az evangélium nyelvezete. Áldott ígéretek tétetnek itt a hívőknek Krisztusban: Isten
megváltozhatatlan, szerető kedvessége, az irántuk mutatott szövetségi hűsége, a lelki áldásai
nekik. De a „verés” és a „vessző” is meg van ígérve! Ne merészeljük hát különválasztani azt,
amit Isten egybeszerkesztett! Miképpen tudhatunk bármit a választottak elfogadásáról
Krisztusban? A válasz: a Szentírás bizonyságtételéből. Nagyon jó, ugyanabból a tévedhetetlen
bizonyságtételből tudjuk azt is, hogy Isten megfenyíti a népét a bűneikért. A közeli pusztulást
kockáztatjuk, ha elvetjük e két, egymást kiegészítő igazság bármelyikét.
Ugyanez a tény világosan elénk tárul a Zsid12:7-10-ben is: „Ha pedig fenyítés nélkül
valók vagytok, melyben mindenek részesültek, korcsok vagytok és nem fiak. Aztán, a mi testi
apáink fenyítettek minket és becsültük őket; avagy nem sokkal inkább engedelmeskedünk-é a
lelkek Atyjának, és élünk! Mert ám azok kevés ideig, tetszésök szerint fenyítettek; ő pedig
589
javunkra, hogy szentségében részesüljünk.” Az apostol itt az atya és a gyermek természetes
kapcsolatából vezet le hasonlóságot. Miért fenyítik a földi szülők a gyermekeiket? Nem a
hibáik miatt? Igazolhatjuk-e a szülőt a gyermek megfenyítéséért, ha nem volt semmi benne,
nem volt hiba, ami a vesszőért kiáltott volna? Ebben az esetben ez pozitív zsarnokság,
tényleges kegyetlenség lenne. Ha pedig ugyanez nem igaz lelkileg is, akkor a hasonlatnak
meg kell dőlnie. A Zsid12 döntően bizonyítja, hogy ha Isten nem fenyít engem, akkor hitetlen
vagyok, és fattyúként írom alá a saját ítéletemet.
Mégis nagyon szükséges rámutatnunk ezen a ponton, hogy a hívők minden szenvedése
ebben a világban nem isteni fenyítések a személyes vétkekért. Itt is óvakodnunk kell az
egyoldalúságtól. Miután megláttuk a tényt, hogy Isten észreveszi a népe vétkeit és emiatt
használja a vesszőjét velük szemben, könnyen beleesünk abba a hibába, hogy ha látunk egy
lesújtott keresztyént, azonnal úgy véljük, hogy Isten fejezi ki a nemtetszését vele szemben.
Szomorú és komoly tévedés ez. Isten legválogatottabb szentjei közül néhány a
legfájdalmasabb és leghosszabban tartó szenvedések elviselésére kaptak elhívást; Krisztus
legkiválóbb szolgái közül néhánynak a legkíméletlenebb és legszélsőségesebb
szenvedésekben volt részük. S ez nemcsak a megfigyelés által alátámasztott tény, hanem
Magában a Szentírásban is világosan ki van jelentve.
Ha Isten Ígéjéhez fordulunk világosságért a szentek szenvedéseinek dolgában, azt
megerősítve látjuk: „Sok baja van az igaznak, de valamennyiből kimenti az Úr.” (Zsolt34:20)
Ezeket a „bajokat” Isten küldi különféle okokból a különböző emberekre. Néha bűnmegelőzés
végett: a szeretett apostol tapasztalata volt az idevágó bizonyíték: „És hogy a kijelentések
nagysága miatt el ne bizakodjam, tövis adatott nékem a testembe, a Sátán angyala, hogy
gyötörjön engem, hogy felettébb el ne bizakodjam.” (2Kor12:7) Néha fájdalmas próbákban
van részünk a nekünk juttatott kegyelem próbára tétele és megerősítése végett: „Teljes
örömnek tartsátok, atyámfiai, mikor különféle kísértésekbe estek, tudván, hogy a ti hiteteknek
megpróbáltatása kitartást szerez.” (Jak1:2-3) Néha Isten szolgáinak és népének heves
üldöztetéseket kell kiállniuk az Igazságot megerősítő bizonyságért: „Ők annakokáért örömmel
menének el a tanács elől, hogy méltókká tétettek arra, hogy az ő nevéért gyalázattal
illettessenek.” (Csel5:41)
Itt azonban megint óvakodnunk kell, mert a test mindig kész arra, hogy akár Isten
szent dolgait is kiforgassa és rosszul használja azt, ami jó. Amikor Isten egy keresztyént
fenyít a bűnei miatt, akkor nagyon könnyű a számára azt feltételezni, hogy nem is ez a
helyzet, s azzal a gondolattal vigasztalja magát hamisan, hogy Isten csak a kegyelmét fejleszti
tovább, vagy hogy szorosabb közösségbe vonja őt Krisztus szenvedéseivel. Amikor
személyesen érnek minket a csapások, mindig az a legbiztonságosabb, ha azt feltételezzük,
hogy Istennek van valami baja velünk, s ilyen kor megalázva magunkat az Ő hatalmas keze
alatt, Jóbbal együtt mondjuk: „add tudtomra, miért perlesz velem?!” (Jób10:2) Amikor pedig
rám bizonyította a hibámat, bűnbánattal meg kell azt vallani és el kell azt hagyni. Amikor
azonban másokról van szó, nem a mi dolgunk ítélkezni, bár Isten néha feltárja az ügyet a
szolgái előtt (Ám3:7).
Az előttünk levő szakaszban az apostol bemutatja a harmadik érvet arra, hogy miért
kell odafigyelni a Zsid12 elején szereplő buzdításra, mely felszólít a türelmes kitartásra a hit
és az engedelmesség útján minden akadály, nehézség és veszély ellenére, amikkel azon
találkozhatunk. Most azoknak a szenvedéseknek a természetéből von le indokot Isten
végcéljának fényében: minden próba és üldöztetés, melyeknek eltűrésére elhívhatja a népét,
szükségesek, s nemcsak mint bizonyságtételek az igazságról az Ő azokban rejlő kegyelmének
valóságához, hanem mint a számunkra szükséges fenyítések is, amikkel Istennek áldott célja
van velünk kapcsolatban. Ez az érvet különféle megfontolásokkal erősíti meg a 13. vers
végéig. Mennyire bámulnunk és csodálnunk kell Isten tökéletes bölcsességét, ami oly
csodálatosan rendezett el mindent, hogy még azok a dolgok is, amik az emberek irántunk
590
érzett gyűlöletét mutatják ki, az Ő irántunk érzett szeretetének bizonyítékai! Mennyire meg
kell erősíteni a türelmet, ha felfogjuk ezt!
Ó, Isten hány drága gyermeke találta úgy minden korban, hogy az ellenséges világtól
származó, őket ért csapások lélektisztító orvosságok voltak az Úrtól! Általuk lelkesültek fel,
elevenedtek meg és bánták meg az evilági dolgokat, s váltak részeseivé Isten szentségének a
saját kimondhatatlan javukra és vigaszukra. Tényleg csodálatosak a mi nagy Istenünk
módszerei. Ezekkel hiúsítja meg a gonoszok tanácsát és várakozásait, akik ezekkel
igyekeznek maguk sem tudják pontosan mit elérni. A feddéseket, bebörtönzéseket, veréseket,
a javaik elvesztését és az életveszélyt, amikkel a világ szembeszáll velük az elpusztításuk
végett Isten a megnemesítésük, vigasztalásuk és örömük eszközeivé teszi. Valóban „Őt Magát
dicsőítővé teszi az emberek haragját” (Zsolt76:11). Ó, bárcsak a szíveinket és az elméinket
kellőképpen lenyűgözné az Ő bölcsessége, hatalmas és kegyelme, Aki még a tisztátalanból és
tisztát hoz elő!
„Mindezekben a dolgokban Isten bölcsessége és jósága rejlik, s ezek kigondolásában
és megvalósításában az Ő kegyelmének dicsősége és az egyházának üdvössége bámulandó”
(John Owen) De itt ismét látjuk a hitnek, az Isten-adta, Isten-fenntartotta természetfeletti
HITNEK a szükségességét. A testi értelem nem képes többet látni az üldöztetésben, mint a
gonosz emberek rosszindulatát és dühét. Az érzékeink nem látnak túl az anyagi
veszteségeinken és a fájdalmas fizikai kényelmetlenségeinken. De a hit meglátja, hogy
mindezeket az Atya keze irányítja, s felfogja, hogy Ő a lelkünk javát tartja szem előtt. Minél
jobban meglátjuk ezt a hit gyakorlásával, az nemcsak az elménk békessége számára lesz annál
jobb, hanem annál készségesebbekké is válunk az igyekezetben Isten leckéinek megtanulására
minden fenyítésben, amikben Ő részesít minket.
A nyitó „és” az 5. versben megmutatja, hogy az apostol folytatja az indítékok
bemutatását a hitben való kitartásunk serkentéséhez az emiatti szenvedésektől függetlenül. Az
első indítékot az ószövetségi kiválóságoktól vette (1. vers). A másodikat Jézus látványos
példájából (2-4. versek) S itt a harmadik: ezeknek a szenvedéseknek a Szerzője – a mi Atyánk
– és az Ő szerető céljai ezekkel. Az 5. és 4. versek között közvetlen kapcsolat is fennáll, erre
mutat az „és”: hallgatólagos fedést tartamaz, amiért készek voltak elcsüggedni a kisebb
próbák során is, melyeken keresztülmentek. Itt megadja annak okát, hogy hogyan és miért
tette ezt az okot egy új érv bevezetésének eszközévé. Annak oka, hogy készek voltak
elcsüggedni, az oda nem figyelésük volt az Isten által nekik adott útmutatásra és buzdításra –
az minden lelki félresiklásunk oka, hogy nem tesszük a magunkává Isten kegyelmi
gondviselését.
A zsidó keresztyének, akiknek ez a levél legelőször szólt, a megpróbáltatások
hatalmas harcán mentek keresztül és nyomorúságosan mentették ki magukat ezekből. Létezett
a zsidó nemzet csekélyke maradéka, akik hittek a Messiásukban a nyilvános szolgálata idején,
s voltak, akik az apostolok prédikálására tértek meg. Nagyon valószínű, hogy azt várták: a
messiási királyság azonnal fel lesz állítva a Földön, ők pedig a legnagyobb tisztességre méltó
helyeket kapják majd meg abban. De a millennium nem kezdődött el, s a sorsuk egyre
keservesebbé vált. Nemcsak a pogányok gyűlölték őket, hanem hitetlen testvéreik is
kiközösítették, s a puszta megélhetés és kemény dologgá vált a számunkra. A gondviselés
összevonta a szemöldökét. Sokan, akik vallást tettek a keresztyénségről, visszatértek a
judaizmushoz és átmenetileg felvirágzottak. Miután a hívő zsidók bajai megsokasodtak, ők is
fájdalmas kísértéseken mentek keresztül, hogy fordítsanak hátat az új hitnek. Vajon rosszat
tettek a keresztyénség felkarolásával? Vajon a magas mennynek nem tetszett, hogy a názáreti
Jézussal azonosultak? Vajon a szenvedéseik nem azt tükrözték, hogy Isten már nem tekintett
többé rájuk kegyesen?
A legáldottabb és tanulságosabb dolog azt látni, miképpen száll szembe az apostol a
szívük hitetlen okoskodásával. A saját Írásaikra hivatkozott, emlékeztetve őket a Péld3:11-12-
591
ben található buzdításra: „És elfeledkeztetek-é az intésről, a mely néktek mint fiaknak szól:
Fiam, ne vesd meg az Úrnak fenyítését, se meg ne lankadj, ha ő dorgál téged” (Zsid12:5).
Mint arra már oly gyakran rámutattunk a levél korábbi fejezeteivel kapcsolatos
magyarázatunkban, az apostol az érvelésének minden kritikus pontján Isten írott Ígéjére
hivatkozik – olyan példát adva, ami Krisztus minden szolgájára nézve parancsoló módon
követendő. Az Íge a legfőbb bíró a fellebbezéshez minden vitás kérdésben, s minél jobban
figyelembe vesszük a tekintélyét, annál jobban tiszteljük a Szerzőjét is. Sőt mi több, minél
jobban odafordulnak Isten gyermekei a tanításához, annál jobban felépülnek és
megszilárdulnak az igaz hitben. Emellett „a melyek régen megirattak, a mi tanulságunkra
irattak meg: hogy békességes tűrés által és az írásoknak vígasztalása által reménységünk
legyen” (Rm15:4): egyedül ehhez fordulhatunk szilárd vigasztalásért. Ha elmulasztjuk, azzal
nagyon sokat veszítünk.
„És elfeledkeztetek-é az intésről, a mely néktek mint fiaknak szól.” Figyeljük meg jól
az általunk dőlt betűkkel szedett szavakat. A buzdítás, amire az apostol utalt, több, mint ezer
évvel korábban hangzott el a mózesi korszakban: az apostol mégis ahhoz ragaszkodik, hogy
az újszövetségi szenteknek szól! Mennyire leleplezi ez a modern „diszpenzácionalisták”
legnagyobb tévedését, akik igyekeznek megfosztani a keresztyénséget Isten drága Ígéjének
nagyobb részéről! Az Íge „helyes hasogatása” színlelésével ellopnának tőlük mindent, amit
Isten a jelen korszakot megelőzően adott az Ő népének. Az efféle ördögi koholmánynak
szilárdan ellene kell állnunk. Mindaz, ami a Példabeszédek könyvében található ugyanúgy
Istennek, az Atyának a tanítása a számunkra, mint a páli levelek tartalma! Isten abban a
könyvben is személyesen szólít minket „Én fiamnak”: lásd Zsid1:8, 3:1, 4:1, 5:1 stb. Ez
bizonyosan elég minden lelki elme számára – nincs szükség érvekre.
A Péld3:11-12 odaillő volta a lesújtott zsidók esetére nagy erőt kölcsönzött annak,
hogy az apostol itt idézte. Ez a szakasz lehetővő tette a számukra, hogy észrevegyék: ez
esetük semmiképpen se példátlan vagy sajátos, hanem valójában velük sem volt másképp,
mint Isten más gyermekeivel a korábbi korokban, s Isten már jóval korábban kegyelmesen
gondoskodott a buzdításukról: „Az Úrnak fenyítését fiam, ne útáld meg, se meg ne únd az ő
dorgálását. Mert a kit szeret az Úr, megdorgálja, és pedig mint az atya az ő fiát, a kit kedvel.”
(Péld3:11-12) Mindig is Isten módszere volt, hogy javítsa azokat, akikben a kedvét leli, hogy
fenyítse a gyermekeit, de az üdvös fegyelmezés nagyon távol áll attól, hogy elcsüggesszen,
hanem annak meg kell erősítenie és vigasztalnia kell a szívünket, elvezetve minket arra a
meggyőződésre, hogy az efféle fenyítések az Ő szeretetétből fakadnak, s a buzdítást a
kitartásra a kötelesség útján Ő adja. A gőg és a hálátlanság csúcsa nem alkalmazkodni a
gyengéd kérleléseihez.
Az apostolnak azonban ezt kellett mondania a szenvedő zsidóknak: „És
elfeledkeztetek-é az intésről.” Elfeledkezni Isten kegyelmes tanításáról legalábbis gyengeség
és itt ezt hányja a szemükre. Elfeledkezni a bátorításokról, amiket az Atya adott nekünk
komoly hiba, s konkrétan meg van tiltva: „Vigyázz magadra, hogy el ne felejtkezzél az Úrról”
(5Móz6:12). Ezt hányta a régi zsidók szemére: „Hirtelen elfeledék cselekedeteit…
Elfeledkezének Istenről, szabadítójokról, a ki nagy dolgokat művelt Égyiptomban”
(Zsolt106:13, 21). A feledékenység annak a romlásnak a része, ami a bukásakor ragadta meg
az embert, amikor a lelke minden képessége súlyosan sérült: az emlékezete, ami kincsként lett
az emberbe helyezve, s amelyben Isten Ígéjének utasításai és vigasztalásai raktározódnak el,
szintén nem kerülte el az egyetemes összeomlást. Amikor a szolgálók alkalmat látnak rá,
akkor az emlékezetük megerősítésével kell serkenteniük Isten népét – főleg a szent
elmélkedés szokásának kialakításával az Isten dolgai felett.
Így volt ez a héberekkel is, legalábbis bizonyos mértékig: „elfeledkeztek” arról, ami jó
szolgálatot tehetett volna nekik a szükség óráiban. A próbáik és az üldöztetéseik során
különleges módon kellett volna visszaemlékezniük a Péld3:11-12 buzdítására: ha hívő módon
592
a magukévá tették volna azt, az megóvta volna őket a csüggedésről. Ó, ja, milyen gyakran
vagyunk mi is hozzájuk hasonlók! „A szorgalmas elmélkedés hiánya a gondoskodásról, amit
Isten tett a Szentírásban a bátorításunkra a kötelességeink elvégzéséhez és a vigasztalásunkra
a nehézségek során, bűnös feledékenység és veszélyes következményei vannak a lelkünk
számára.” (John Owen)
„A mely néktek mint fiaknak szól.” Valóban nagyon szemléletes megfigyelni az itt
használt igeidőt: az apostol olyan mondatot idézett a Szentírásból, ami vagy ezer évvel
korábban lett leírva, de mégsem azt mondja, hogy „szólt”, hanem hogy „szól”! Ugyanezt
látjuk a Jelenések könyvének 2. és 43. fejezetében olvasható hétszeres buzdításban: „A kinek
van füle, hallja, mit mond (és nem „mondott”) a Lélek a gyülekezeteknek.” A Szentírás élő
Íge, melyben Isten az emberek mindegyik generációjához beszél. A Szentírás nem néma vagy
halott betű. „A Szentlélek mindig jelen van a Szentírásban, s egyforma és hasonló módon
beszél az egyházhoz minden korban. Olyan közvetlenül beszél hozzánk, mintha mi volnánk
az első és egyetlen személyek, akikhez szólt. S ennek arra kell tanítania minket, hogy
mekkora tisztelettel kell odafigyelnünk a Szentírásra: nevezetesen az útra és a módszerekre,
ahogyan Isten szól hozzánk közvetlenül.” (John Owen)
„A mely néktek mint fiaknak szól.” Az apostol kihangsúlyozza azt a tényt, hogy a
Péld3:11-ben szereplő buzdításban Isten a „fiamhoz” szól, ami világosan megmutatja a, hogy
az ószövetségi szentek és Közötte fennálló kapcsolat az Atya és a gyermekek kapcsolata volt.
Ez azonnal megcáfolja egyeseknek azt az égbekiáltó tévedését, akik ultraortodox, az Ígében
másoknál képzettebek szerepében tetszelegnek. Ők azt állították, hogy Isten atyasága soha
nem volt kijelentve mindaddig, amíg a Fia meg nem testesült, de a Példabeszédek minden
igeverse, amelyben szerepel a „fiam” kifejezés leleplezi a tévedésüket. Az, hogy az
ószövetségi szenteket ezen az áldott módon szólította meg, kiderül más igeszakaszokból is:
„A milyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr az őt félők iránt.”
(Zsolt103:13) Ez a viszony Istennel a Krisztussal fennálló egységük (és egységünk) miatt van:
Ő „a Fiú”, és Vele egyesülve a Testének tagjaiként mi is „fiak” vagyunk.
Ez a drága viszony az alapja a lélek Istenbe vetett bizalmának. „Ha Isten úgy beszél
hozzájuk, mint a gyermekeihez, akkor jó alapjuk van Istenhez, mint Atyához menekülni és a
szükség minden idejében az Ő szükséges áldásait kérni és keresni (Mt7:11), sőt, hittel függeni
Tőle mindezekért (Mt6:31-32). Ha Isten úgy bánik velük, mint a gyermekeivel, akkor minden
jó dologról gondoskodik a számukra és minden ártalmas dologtól megvédi őket. Meghallgatja
az imáikat, elfogadja a szolgálataikat, tűri a gyengeségeiket, támogatja őket minden teher alatt
és segít rajtuk minden őket érő támadásnál. S jóllehet a saját gyengeségük vagy valamely
kísértés hevessége miatt el is húzódnak Tőle, mégis kész lesz félúton találkozni velük,
odafordulva hozzájuk – ennek példája a tékozló fiú atyjának vele szemben tanúsított
viselkedése.” (W. Gouge)
Isteni fenyítés
Zsid12:5
5. És elfeledkeztetek-é az intésről, a mely néktek mint fiaknak szól: Fiam, ne vesd

meg az Úrnak fenyítését, se meg ne lankadj, ha ő dorgál téged;
Rendkívül fontos megtanulnunk éles különbséget tenni az isteni büntetés és az isteni

fenyítés között – fontos ez Isten tisztességének és dicsőségének fenntartása, valamint a
keresztyén elméjének békessége miatt. A különbségtétel nagyon egyszerű, ám néha mégis
szem elől tévesztjük. Isten népe soha semmi módon nem kaphat büntetést a bűneiért, mert
Isten már megbüntette azokat a kereszten. Az Úr Jézus Krisztus, a mi áldott Helyettesítőnk
593
elszenvedte minden vétkünk teljes büntetését és ezért van megírva, hogy „Jézus Krisztusnak,
az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől” (1Jn1:7). Istennek sem az igazságossága,
sem a szeretete nem teszi lehetővé, hogy még egyszer kiszabja a fizetséget azért, ami Krisztus
már teljes mértékben kifizetett. A büntetés és a fenyítés közötti különbség nem a
megpróbáltatást átélő szenvedéseinek természetében rejlik: ezt a legfontosabb dolog észben
tartani. Háromszoros különbség van a kettő között.
Először is Isten eljárásának a jellege. Az előbbi során Isten Bíróként, az utóbbi
esetében Atyaként jár el. A büntető ítélet meghozatala a bíró cselekedete, s azokat érinti,
akiket bűnnel vádolnak. A büntetés soha nem sújthatja Isten gyermekét ebben a jogi
értelemben, mert minden bűne átkerült Krisztusra: „A ki a mi bűneinket maga vitte fel
testében a fára”. De miközben a hívő bűnei nem büntethetők, miközben a keresztyént nem
lehet elítélni (Rm8:33), megfenyíteni lehet. A keresztyén teljesen eltérő helyzetben van a nem
keresztyénhez viszonyítva: ő Isten családjának a tagja. A viszony, ami most fennáll közte és
Isten között, a szülő és a gyermek viszonya, s fiúként fegyelmezésre szorul, ha rosszat tett.
Oktalanság Isten minden gyermekének rejlik a szívében és ennek megfeddéséhez,
legyőzéséhez és megalázásához szükséges a vessző.
A második különbség az isteni büntetés és az isteni fenyítés között abban rejlik, hogy
ezek kiket sújtanak. Az előbbi célpontjai az Ő ellenségei, az utóbbié a gyermekei. Mint a Föld
Bírája, Isten még bosszút fog állni minden ellenségén, mint a családjának Atyja fegyelmet tart
fenn a gyermekei között. Az első jogi, a másik szülői dolog. A harmadik különbség ezek
eltérő céljában látható: az első büntető, a második nevelő célzatú. Az egyik az Ő haragjának
következménye, a másik a szeretetéből fakad. Az isteni büntetés soha nem szolgálja a bűnös
javát, hanem Isten törvényének betartása és a kormányzásának fenntartása végett van
kiszabva. Az isteni fenyítés az Ő gyermekeinek javát szolgálja: „Aztán, a mi testi apáink
fenyítettek minket és becsültük őket; avagy nem sokkal inkább engedelmeskedünk-é a lelkek
Atyjának, és élünk! Mert ám azok kevés ideig, tetszésök szerint fenyítettek; ő pedig javunkra,
hogy szentségében részesüljünk.” (Zsid12:9-10)
A fenti különbségtételeknek azonnal cáfolniuk kell a keresztyének között oly
általánosan elterjedt gondolatokat. Amikor a hívőnek fájnak a vesszőcsapások, soha nem
mondja azt, hogy Isten büntet engem a bűneimért. Ez soha nem történhet meg: ez Krisztus
vérének a gyalázatát jelentené. Isten szeretetből helyesbít téged, nem pedig a haragjában ver.
S nem szabad a keresztyénnek Isten büntetését szükséges rossznak sem tartani, aminek a tőle
telhető legnagyobb mértékben alá kell vetnie magát. Nem, mert az Isten jóságából és
hűségéből származik, s az egyik legnagyobb áldás, amiért hálát kell adnunk Neki. A fenyítés
bizonyságot tesz az istenfiúságunkról: egy családapa nem foglalkozik a kívülállókkal, hanem
a családtagokat vezeti és fegyelmezi, hogy igazodjanak az akaratához. A fenyítés a javunkra
válik, a legmagasztosabb érdekeinket veszi figyelembe. Nézzük a vesszőn túlra a mindentudó
kézre, ami azt forgatja!
Sajnos az angolban nincs olyan szó, ami képes lenne megfelelni az itt szereplő görög
kifejezésnek. A „paidea”, amit itt fenyítésnek fordítanak, csak egy másik formája a „paidion”
szónak, aminek a jelentése „fiatal gyermekek” – ezt a gyengéd szót használta a Megváltó a
Jn21:5-ben, és ez szerepel a Zsid2:13-ban. Valaki ránézésre láthatja a közvetlen kapcsolatot a
„tanítvány” és a „fegyelem” között,69 s ugyanolyan szoros a kapcsolat a görögben is a
„gyermekek” és a „fenyítés” között, bár a „nevelés” jobb lenne. Ez Isten gyermekeinek Általa
történő oktatására, gondozására és fegyelmezésére utal. Az Atya bölcs és szerető helyesbítése
az, amiről itt szó van.
Igaz, hogy sok fenyítés származik az Atya kezében levő vesszőtől, amivel a tévelygő
gyermekét helyesbíti, de súlyos hiba lenne a gondolatainkat a témának erre az összetevőjére
69
Az angolban, ott ugyanis ez a két szó a „disciple” és a „discipline”. – a ford.
594
korlátozni. A fenyítés semmiképpen sem mindig Istennek a makacs fiait sújtó ostorozása.
Isten népének legszentebbjei, a gyermekei közül a legengedelmesebbek voltak és vannak a
legnagyobb elszenvedői között. Isten fenyítése nagyon gyakran nem büntető, hanem
helyesbítő jellegűek. Azért küldi ezeket ránk, hogy távolítsuk el magunkból az önállóságot és
az önelégültséget: ezekkel a rejtett vétkek leleplezése végett sújt le ránk, hogy a saját szívünk
betegségére. Vagy azért küld ránk fenyítéseket, hogy megerősítse a hitünket, a tapasztalat
magasabb szintjére emeljen bennünket, hogy a nagyobb hasznosság állapotába vezessen.
Esetleg megelőző jelleggel, hogy letörje a büszkeségünket, s megóvjon attól, hogy túlságosan
fellelkesüljünk az Isten szolgálatában elért sikerek miatt. Nézzünk meg röviden négy példát.
Dávid. Az ő esetében súlyos bűnökért, nyílt gonoszságért sújtott le rá a vessző. A
bukását a magabiztosság és az önelégültség okozták. Ha az olvasó szorgalmasan
összehasonlítja Dávid két a 2Sám22-ben és 23-ban feljegyzett énekét, az egyik az életélnek
elejéhez közel, a másik a végéhez közel íródott, akkor elámul majd a szerző által a kettőben
kimutatott lélek nagy különbségén. Olvassuk el a 2Sám22:22-25-öt és nem leszünk
meglepődve, hogy Isten hagyta őt elbukni. Aztán lapozzunk a 23. fejezethez és figyeljük meg
az áldott változást. Az 5. vers elején a hiba megtört szívű megvallását látjuk. A 10-12.
versekben egy Isten dicsőítő megvallást látunk, amivel a győzelmet az Úrnak tulajdonítja.
Dávid komoly megostorozása nem volt hiábavaló.
Jób. Ő valószínűleg megízlelt mindenféle szenvedést, ami csak az ember osztályrésze
lehet: a megfosztást a családtól, a vagyon elvesztését, fájdalmas testi megpróbáltatásokat,
amik gyors egymásutániságban sújtottak le rá. De Isten célja mindezekben az volt, hogy Jób
hasznot húzzon belőlük és nagyon részesedést kapjon az Ő szentségéből. Nem csekély
önelégültség és önteltség volt Jóbban a kezdetben, de a végén, amikor szemtől szembe került
a háromszor Szenttel „hibáztatta magát” (Jób42:6). Dávid esetében a fenyítés büntető volt,
Jób esetében javító.
Ábrahám. Benne a fenyítés teljesen másfajta összetevőjének szemléltetését látjuk. A
legtöbb próba, amin keresztülment, se nem a nyílt bűnökét, se nem a belső hibák kijavításáért
érte. Ezek inkább a lelki kegyelem fejlesztése végett lettek ráküldve. Súlyos próbáknak volt
kitéve különféle módokon, de azért, hogy a hite megerősödjön, s a türelem elvégezhesse a
tökéletes munkáját benne. Ábrahám el lett választva az evilági dolgoktól, hogy szorosabb
közösséget élvezhessen Jahvével, s Isten „barátjává” válhasson.
Pál. „És hogy a kijelentések nagysága miatt el ne bizakodjam, tövis adatott nékem a
testembe, a Sátán angyala, hogy gyötörjön engem, hogy felettébb el ne bizakodjam.”
(2Kor12:7) Ez a „tövis” nem hiba vagy bűn miatt adatott, hanem megelőzésképpen a gőg
ellen. Figyeljük meg az „el ne bizakodjam” kifejezést az igevers elején és végén. Ennek a
„tövisnek” az eredménye az lett, hogy a szeretett apostol még jobban a tudatára ébredt a saját
gyengeségének. Azaz, a fenyítés egyik fő célja az önelégültség letörése, az eljuttatásunk
önmagunk végső határáig.
Nos, tekintette ezekre a nagymértékben különböző összetevőkre – büntető, javító,
oktató és megelőző fenyítések – mennyire illetéktelen vagyunk mi a megállapításra és
mekkora ostobaság az ítélet kimondása másokra! Ha látjuk az egyik keresztyén testvérünket
Isten vesszője alatt, ne jussunk arra a következtetésre, hogy ő szükségszerűen a bűneiét kapja
meg a magáét. Vegyük most fontolóra a lelkületet, amivel az isteni fenyítéseket fogadni
szükséges: „Fiam, ne vesd meg az Úrnak fenyítését, se meg ne lankadj, ha ő dorgál téged” (5.
vers).
Nem minden fenyítés megszentelő a címzettje számára. Egyesek megkeményednek
tőle, mások összeroskadnak alatta. Nagyon sok függ a lelkülettől, amivel fogadják. Magukban
a próbákban és a bajokban nincs erény: a keresztyén csak akkor húz belőlük hasznot, ha Isten
megáldja ezeket. A Zsid12:11 arról tájékoztat, hogy azok, akik Isten vesszője alatt
595
„gyakorlatoztatnak”, fogják megteremni „az igazságnak békességes gyümölcseit”. Érzékeny
lelkiismeret és lágy szív ennek a szükséges velejárói.
A szöveg két teljesen különböző veszélyre figyelmezteti a keresztyént: ne vesd meg,
ne lankadj. Ez két olyan szélsőség, melyek ellen mindig is szükséges éberen őrködni. Pont
amiképpen a Szentírás minden igazságának megvan az ellenpárja, úgy minden gonoszságnak
is az ellentéte. Egyrészről ott a gőgös lélek, ami kineveti a vesszőt, s a makacs akarat, ami
elveti a megalázkodást attól. Másrészt ott a csüggedés, ami végleg lesüllyeszt és utat enged a
kétségbeesésnek. Spurgeon mondta: „Az igazság útja bonyolult ösvény a tévelygés két hegye
között, s a keresztyén élet nagy titka az áthaladás a keskeny völgyön.” Gondolkodjunk el
külön-külön a két dologról, amikre itt a keresztyének figyelmeztetést kapnak: „Fiam, ne vesd
meg az Úrnak fenyítését, se meg ne lankadj, ha ő dorgál téged”.
„A görög ’megvet’ szó sehol máshol nem használatos a Szentírásban ezen a helyen
kívül. A jelentése ’könnyen venni’, kevésre becsülni, bármennyire is értékelni az értékét és a
hasznosságát. A héber szó jelentése ’helyteleníteni, elutasítani, megvetni’. Az apostol szavait
a ’megvetni’ kifejezéssel fordítjuk, ami azonban nem formális, hanem csak értelmezésnek
megfelelő megvetést jelent. Közvetlenül megvetni és elítélni vagy elutasítani Isten fenyítéseit
bűn, amibe talán az Ő egyik fia vagy gyermeke sem esik bele. De nem úgy becsülni meg
ezeket, mint kellene, nem kihasználni ezeket a helyes célra, nem igazodni Isten ígéretéhez
ezekben az nem más, mint értelmezésnek megfelelő megvetés.” (John Owen) Mivel a most
vizsgált dolog hatalmas gyakorlati jelentőséggel bír a megszomorodott keresztyének számára,
leírunk és sor módot, ahogyan Isten fenyítései „megvethetők”.
Először is az érzéketlenséggel. Amikor bajok és szenvedések érik a keresztyéneket
általánosságban nem veszik figyelembe Isten intéseit és utasításait. Túl gyakran úgy
tekintenek ezekre, mint közös és elkerülhetetlen rosszra, aminek az ember az örököse, s nem
veszik észre, hogy Atyjuknak van ezekben bármiféle különleges beavatkozása vagy célja.
Ezért sztoikusan fogadják ezeket fatalistán viselkedve. Sztoikusnak lenni a megpróbáltatások
során a testi bölcsesség politikája: a legjobbat kihozni a rosszból a filozófiájának summája. A
világi ember nem tud jobbat, mint a fogait csikorgatni és bátran kiállni: nem rendelkezve
isteni Vigasztalóval, Tanácsossal vagy Orvossal kénytelen a saját szegényes erőforrásaira
támaszkodni. De kimondhatatlanul szomorú, amikor Isten valamelyik gyermekét látjuk úgy
viselkedni, mint az ördög valamelyik gyermekét.
Ez az, ami ellen buzdítást kapunk ebben a szövegben: „ne vesd meg az Úrnak
fenyítését”. Figyeljük meg alaposan a személyes hangsúlyt – „te” – nem számít, miképpen
viselkednek az embertársaid, amikor sorscsapások érik őket, ügyelj rá, hogy te Isten fiához
méltó módon viselkedj. Vedd a szívedre az itt adott intést. A keményszívűséget és
csökönyösséget egy lázadótól várják, de aki kegyelmet talált Isten előtt, annak meg kell
alázkodnia az Ő hatalmas keze alatt abban a pillanatban, amint bármiféle nemtetszésének adja
a jelét. Ne gúnyoljuk ki a kisebb próbákat: mindegyikben rejlik némi tanítás. Sok gyermek
elkerülné a vesszőt, ha odafigyelne a szülők szemöldök-összevonására! Így van ez lelkileg is.
Ahelyett, hogy megkeményednék a sztoikus tűréshez, meg kell olvadnia a szívünknek.
Másodszor, a panaszkodással. Ez az, amit a héberek tettek a sivatagban, s manapság is
sokan vannak Izrael táborában. Egy kis betegség és mi olyan barátságtalanokká válunk, hogy
a barátaink is félnek közeledni hozzánk. Néhány nap az ágyban, s úgy dühöngünk és
füstölgünk, mint az igához nem szokott ökör. Nyűgösen kérdezzük: Miért ez a csapás? Mit
tettem, amivel rászolgáltam? Irigy szemekkel nézünk körül és elégedetlenkedünk, mert
másoknak kisebbek a terhei. Vigyázz, kedves ólvasóm: a zúgolódókkal nehéz. Isten mindig
kétszer fenyít, ha elsőre nem alázkodunk meg. Emlékezz rá, milyen sok még a salak az arany
mellett. Lásd meg a saját szíved romlottságát és csodálkozz, hogy Isten nem sújtott le rád még
sokkal erősebben.
596
Ez ellen kapunk itt figyelmeztetést: „ne vesd meg az Úrnak fenyítését”. Ahelyett, hogy
panaszkodnál, szent behódolásra van szükség Isten jó akaratának. Félelmetes mennyiségű
panaszt látunk manapság a keresztyének között amiatt, hogy nem fojtják el csírájában ezt a
gonoszságot. Zsörtölődünk az időjárás miatt, bosszankodás, amikor a dolgok elvesznek vagy
nem találjuk azokat, zúgolódunk, amikor valaki elmulasztja megadni azt a tiszteletet, amiről
úgy véljük, kijár nekünk. Isten keze benne van ezekben a dolgokban – mert semmi sem
történik véletlenül az Ő kormányzása alatt: mindennek van jelentősége és üzenete, ha a
szívünk nyitott annak befogadására – nem lehet szem elől téveszteni. Ezt jelenti az Ő
vesszőjének „megvetése”, amikor csak kicsiket csap ránk, és ez teszi szükségessé az
erőteljesebb csapásokat. Tedd szokásoddá, hogy odafigyelsz a legyintéseire és akkor kevésbé
valószínű, hogy a csapásaiban is részes leszel.
Harmadszor, a bírálgatással. Milyen gyakran kérdőjelezzük meg a fenyítés
hasznosságát! Keresztyénekként látszólag kevéssel több lelki józan eszünk van, mint amennyi
természetes bölcsességünk volt a gyermekkorunkban. Kisfiúkként úgy véltük, hogy a vessző a
legszükségtelenebb dolog otthon. Ugyanez a helyzet Isten gyermekeivel is. Amikor úgy
mennek a dolgok, ahogyan szeretnénk, amikor valamilyen váratlan átmeneti áldást kapunk,
akkor semmi gondot nem jelent a számunkra a Gondviselésnek tulajdonítani azt, de amikor
csődöt mondanak a terveink, amikor veszteségeink keletkeznek, akkor ez nagyon nehéz. De
vajon nincs megírva: „Ki a világosságot alkotom és a sötétséget teremtem, ki békességet
szerzek és gonoszt teremtek; én vagyok az Úr, a ki mindezt cselekszem!” (Ézs45:7)?
Mily gyakran kész panaszkodni a megformált dolog: „Miért alkottál engem ilyennek?”
Ezt mondjuk: nem látom, miképpen lehet ennek haszna a lelkem számára: ha jobb lenne az
egészségem, többször kereshetném fel az imádság házát; ha meg lettem volna kímélve azoktól
az üzleti veszteségektől, több pénzem lenne az Úr munkájára! Mi jó származhat ebből a
zűrzavarból? Jákobhoz hasonlóan kiáltjuk mi is: „Mindez engem ér!” (1Móz42:36) Mi más
lenne ez, mint a vessző „megvetése”? Vajon a te tudatlanságod majd próbára teszi Isten
bölcsességét? Vajon a te rövidlátásod majd bevádolja a mindentudást? Ó, hadd kegyek
kegyelemből „elválasztott gyermek” (Zsolt131:2)!
Negyedszer, a gondatlansággal. Oly sokan mulasztják el rendbe tenni az útjaikat. A
buzdításra a szövegből mindnyájunknak nagy szüksége van. Sokan vannak, akik
„megvetették” a vesszőt, és ezért nem is húztak abból semmiféle hasznot. Sok keresztyént
megszidott Isten, de hiába. Betegségek, kudarcok, veszteségek jöttek, de ezek nem lettek
megszentelve imádságos önvizsgálattal. Ó, testvéreim, figyeljünk oda! Ha Isten fenyít,
„gondold meg az útjaidat” (Agg1:5), „egyengesd el lábaid ösvényit” (Péld4:26). Légy biztos
benne, hogy van ok a fenyítésednek. Sok keresztyén fele olyan súlyos fenyítést sem kapna, ha
szorgalmasan kutatnák annak okát.
„A miben tévedek, értessétek meg velem” (Jób6:24); „add tudtomra, miért perlesz
velem?!” (Jób10:2) – ez fejezi ki a viselkedésmódot, amit tanúsítanunk kell, valahányszor
csak Isten keze nehezedik ránk. „Meg kell hallanunk a vesszőt” (Mik6:9), azaz a kellő
figyelmet kell szentelnünk Isten hangjának a próbáinkban és a bajainkban, s helyesbítenünk
kell az életünkben azt, ami nem tetszik Neki. A fenyítésben Istent nemcsak Atyaként, de
Tanítóként is kell látni: értékes leckéket tanulhatunk meg abból, ha tanítható lelket fejlesztünk
ki. Ha nem ezt tesszük, akkor nem a tulajdonképpeni céljuknak megfelelően alkalmazzuk
azokat és nem igazodunk Istennek a bennük rejlő akaratához, ez pedig a szerető feddéseinek a
„megvetése”. De most térjünk rá az igevers második felére.
„Se meg ne lankadj, ha ő dorgál téged.” Ez az Íge előfeltételezi, hogy nem „vetettük
meg” Isten fenyítését, hanem odafigyeltünk arra, vizsgáltuk a dolgot és az okát, s rájöttünk,
hogy Ő a velünk kapcsolatos nemtetszését fejezi ki azzal. A tanultak azt mondják nekünk,
hogy a „dorgálás” szó mind a héberben, mind a görögben „feddést” jelent „értelmi
meggyőzéssel”: a lelkiismeretünk bizsereg és Isten feltárta a szív előtt, hogy van valami az
597
életvitelünkben, amiről korábban nem vettünk tudomást, s ami meggyőzött minket a mostani
bajaink szükségességéről. Isten megérteti velünk, mi a rossz az életünkben: „megdorgál” a
lelkiismeretünkben. A válaszunknak a megalázkodásnak kell lennie Előtte, meg kell
vallanunk a hibánkat és keresnünk kell a kegyelmet a helyrehozatalához, valamint az
óvakodáshoz az „elcsüggedéstől” az elménkben. Említsük meg néhány formáját az
„elcsüggedés” konkrét gonoszságának.
Az első az, amikor felhagyunk minden erőfeszítéssel. Ez akkor történik meg, amikor a
kétségbeesésbe süllyedünk. A lesújtott arra a következtetésre jut, hogy ami érte, az több, mint
ami képes elviselni. A szíve cserben hagyja, a sötétség elnyeli, a reménység Napja leáldozik a
számára, és a hálaadás hangja elnémul. „Elcsüggedni” annyi, mint alkalmatlanná tenni
magunkat a kötelességeink ellátására. Amikor valaki elcsügged, mozdulatlanná válik. Hány
keresztyén kész teljesen feladni a küzdelmet, amikor csapás éri az életüket! Hányan válnak
teljesen tétlenekké, amikor baj kerül az útjukba! Hányan jelzik a viselkedésükkel: Isten keze
súlyosan rám nehezedik, nem tehetek semmit. Ó, szeretteim, „ne bánkódjatok, mint a többiek,
a kiknek nincsen reménységök” (1Thessz4:13). „Se meg ne lankadj, ha ő dorgál téged”. járulj
az Úrhoz a dologban, ismerd fel az Ő kezét benne. Emlékezz, hogy a bajaid is „minden más”
között a te javadat szolgálják.
Másodszor, amikor megkérdőjelezzük a fiúságunkat. Nem kevés keresztyén van, akik
mikor lesújt rájuk a vessző, arra a következtetésre jutnak, hogy ők végső soron nem Isten fiai.
Elfelejtik, hogy meg van írva: „Sok baja van az igaznak” (Zsolt34:20), s nekünk „sok
háborúságon által kell nékünk az Isten országába bemennünk” (Csel14:22). Valaki azt mondja
erre: „De ha Isten gyermeke lennék, nem kellene ebben a szegénységben, nyomorúságban,
szégyenben lennem”. Figyelj a 8. versre: „Ha pedig fenyítés nélkül valók vagytok, melyben
mindenek részesültek, korcsok vagytok és nem fiak.” Tanulj meg hát úgy tekinteni a
megpróbáltatásokra, mint Isten szeretetének bizonyítékaira, ami megtisztít és megmetsz
téged. Egy családapa nem sokat törődik a kívülállókkal, a belsőkre vigyáz és azokat vezeti,
táplálja és igazítja a maga akaratához. Így van ez Istennel is.
Harmadszor, amikor utat adunk a hitetlenségnek. Ez a mi hibánkból történik, amikor
nem keressük Isten támogatását a próbák során és nem ragadjuk meg az ígéreteit – „este bánat
száll be hozzánk, reggelre öröm” (Zsolt30:6). Biztosan „elcsüggedünk”, ha szem elől
tévesztjük az Urat és nem öleljük magunkhoz vigasztaló szavait. Dávid is biztatta magát a
hitetlenség ellen, amikor nekilátott a feladatának és ezt mondta: „Miért csüggedsz el lelkem és
nyughatatlankodol bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok én néki az ő orczájának
szabadításáért.” (Zsolt42:6) Csak ha mi is ezt a viselkedést tanúsítjuk, akkor leszünk megóvva
az elsüllyedéstől, amikor bajok érnek bennünket.
Negyedszer, amikor kétségbe esünk. Amikor a hitetlenség uralja a szívet, akkor
hamarosan a kétégbeesés lesz az osztályrészünk. Egyesek a ködös képzelgésbe merülnek,
hogy ebben az életben többé már nem szabadulnak ki a vessző alól. Ó, ez egy hosszú út,
amelyen nincsenek kanyarok! Talán az olvasó is ezt mondja: „Nos, én imádkoztam és
imádkoztam, de a sötét fellegek nem emelkedtek fel.” Akkor vigasztald magad ezzel a
gondolattal: mindig a legsötétebb óra előzi meg a hajnalhasadást. Másvalaki talán ezt mondja:
„Hivatkoztam az ígéreteire, de a dolgaim nem javultak. Azt hittem, Isten megszabadítja
azokat, akik segítségül hívták Őt, de nem szabadított meg engem.” Micsoda? Beszél így az
Atyáról Isten gyermeke? Azt mondod, soha nem hagyja abba a verésedet, mert már oly
hosszú idő óta ver. Inkább juss arra a következtetésre, hogy miután már hosszú ideje vert,
hamarosan meg kell szabadulnod. Harcolj keményen testvérem a kétségbeesés eme
viselkedése ellen, nehogy a panaszkodásod miatt mások is megbotoljanak. Ne légy megvető,
ne csüggedj el. Az Isten kegyelme őrizze meg mind az írót, mind az olvasót e bűnös
szélsőségek mindegyikétől!
598
A fenti szakasz néhány vezérgondolatát a néhai C. H. Spurgeon egyik prédikációjának
köszönhetjük.
Isteni fenyítés
Zsid12:6
6. Mert a kit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, a kit fiává
fogad.
A szenvedés problémája nagyon is valóságos ebben a világban, s nem kevés olvasónk

számára személyes és elevenükbe vágó dolog. Miközben egyesek szabadon el vannak látva
kényelmi dolgokkal, mások állandóan az élet puszta szükségleteihez szükséges dolgok
beszerzésén fáradoznak. Miközben közülünk egyesek hosszú éveken keresztül jó egészségnek
örvendeznek, mások azt sem tudják, mit jelent egyetlen napot megélni betegség és fájdalmak
nélkül. Miközben egyes otthonokban éveken át nem fordult meg a halál, másoknak újra és
újra át kell menniük a családtagok elvesztésének mély vizein. Igen, kedves barátom, a
szenvedés problémája, a szembesülés a súlyos próbákkal nagyon személyes dolog, a hit
háztartásának nem kevés tagja számára. S nem is a külső nyomorúságok okozzák a
legnagyobb gyötrelmet, hanem az általuk felvetett kérdések, az általuk gerjesztett kétségek, a
hitetlenség sötét fellegei, amikkel oly gyakran beborítják a szívet.
A Sátán nagyon gyakran a próbák és a bajok időszakában a legsikeresebb a gonosz
munkájában. Amikor észreveszi az arra irányuló erőfeszítéseinek a hasztalanságát, hogy
ugyanabba a rabszolgaságba döntse a hívőket is, amiben a hitetleneket tartja, akkor kivárja az
idejét, mikor más nyilakkal lövöldözhet rájuk, amilyeneket szintén tart a tegzében. Noha
képtelen belevonni őket a bűn vaskosabb külső formáinak az elkövetésébe, kivárja az
alkalmat a megkísértésükre, hogy a belső bűnökben tehesse őket vétkesekké. Bár nem képes
megfertőzni őket az evolucionizmussal és a bibliakritikával, nem esik kétségbe, hanem Isten
jóságára vonatkozó kérdésekkel csalogatja őket. Amikor viszontagságok kerülnek a
keresztyén útjába, amikor megsokasodnak a fájdalmas próbák, amikor a lélek el van nyomva
és az elme zaklatott, akkor igyekszik az ördög kételyeket elültetni és megerősíteni Isten
szeretetét illetően és megkérdőjelezni az ígéreteinek szavahihetőségét.
Azután vannak időszakok sok szent életében, amikor a látás és az érzékelés előtt úgy
tűnik, mintha Isten megszűnt volna gondoskodni a szükségben levő és lesújtott gyermekéről.
Komoly imádkozást folytattak a szenvedések enyhítéséért, de az nem adatott meg. Keresték a
kegyelmet, hogy szelíden hordozhassák a szenvedőre nehezedő terhet, de ahelyett, hogy
bármi válasz érkezett volna, az önfejűség, a türelmetlenség, a hitetlenség váltak még
aktívabbakká, mint addig bármikor. Ahelyett, hogy Isten békessége uralná a szívet, a
nyugtalanság és az ellenségeskedés foglalja el a trónját. A belső csendesség helyét átvette a
kavargás és a neheztelés. Ahelyett, hogy „hálákat adnának mindenkor mindenekért Istennek”
(Ef5:20) a lélek barátságtalan gondolatokkal és érzelmekkel telítődik Ellene. Ez az oka az
újjászületett szív kínjainak, sőt, időnként a keresztyén bár küzdjön, ahogyan csak tud ez ellen
a gonoszság ellen, az mégis legyőzi őt.
Ilyenkor kiáltják a szenvedők: „Uram, miért állasz távol? Miért rejtőzöl el a szükség
idején?” (Zsolt10:1). A kétségbeesett szentnek úgy tűnik, hogy az Úr csendesen álldogál,
mintha hűvösen szemlélődne a messzeségből, s nem érezne együtt a szenvedővel. Sőt, ami
még rosszabb, az Úr nagyon távolinak tűnik, Aki többé nem „igen bizonyos segítség a
nyomorúságban”, hanem inkább hozzáférhetetlen hegy, amit lehetetlen elérni. Az Úr
megérzett jelenléte a hívő támasza, ereje, vigasztalása; az arca ránk ragyogása az, ami megtart
és felvidít minket ebben a sötét világban. De mikor azt visszavonja, amikor többé már nincs
599
meg nekünk a jelenlétének öröme, akkor valóban szürkék a kilátások és szomorú a szív.
Atyánk arcának elrejtőzése az, ami az elevenünkbe vág. Amikor a baj és az elhagyatottság
együtt járnak, az elhordozhatatlan.
Ilyenkor jön el hozzánk az Íge: „Fiam, ne vesd meg az Úrnak fenyítését, se meg ne
lankadj, ha ő dorgál téged” (Zsid12:5). Ó, könnyű a számunkra felismerni az efféle intés
illendőségét, amíg a dolgok jól és kellemesen alakulnak a számunkra. Amíg a sorsunk
kedvező vagy legalábbis tűrhető, addig kevés nehézségünk van annak meglátásában, hogy
micsoda bűn bármely keresztyén számára „megvetni” Isten fenyítéseit vagy „elcsüggedni”
azok alatt. De mikor utolér a megpróbáltatás, amikor a kétségbeesés és a lelki fájdalom tölti el
a szívünket, az teljesen más dolog. Nemcsak vétkesekké válunk az itt említett
gonoszságokban, amik ellen az intést kaptuk, hanem nagyon hajlamosakká is válunk
mentegetni és enyhébb színben feltüntetni az ingerlékenységünket vagy a gyengeségünket.
Mindannyiunkban megvan a hajlam az önsajnálatra, önmagunk támogatására Isten ellenében,
sőt akár még a szívünk Ellene irányuló lázadásainak igazolására is.
Vajon soha nem mondtuk önigazolásképpen: „Nos, végső soron mindannyian emberek
vagyunk. Természetes hát, ha mérgelődünk a vessző miatt vagy utat engedünk a
kétségbeesésnek, amikor szenvedünk. Nagyon szép, ha azt mondják nekünk, hogy ne tegyük,
de miképpen segíthetnénk önmagunkon? Nem tudjuk megváltoztatni a természetünket,
törékeny férfiak és nők vagyunk, nem pedig angyalok.” S mi volt ennek az önsajnálatnak és
önigazolásnak a gyümölcse? Nézd meg a múltat kedves barátom, és idézd fel, miképpen
éreztél és cselekedtél belül, amikor Isten szétszaggatta a hangulatos fészkedet, felforgatta a
dédelgetett terveidet, cafatokra tépte a leghőbb reményeidet, fájdalmasan kínozva téged a
dolgaidban, a testedben vagy a családod körében. Vajon nem azzal végződött, hogy
megkérdőjelezted Isten útjainak bölcsességét, a veled kapcsolatos bánásmódja igazságosságát,
az irántad való kedvességét? Vajon nem azt eredményezte mindez, hogy még erőteljesebben
kezdtél kételkedni az Ő jóságában?
A Zsid12:5-ben a keresztyént óva intik mind az Úr fenyítéseinek megvetése, mind az
elcsüggedés ellen azok alatt. De ennek a világos intésnek a dacára megmarad a hajlam
mindannyiunkban arra, hogy ne csak figyelmen kívül hagyjuk az intést, hanem egyenesen
cselekedjünk is azzal ellentétesen. Az apostol elébe megy ennek a gonoszságnak és rámutat az
orvosságra. A keresztyén elméjét meg kell erősíteni ez ellen. De miképpen? Az emlékezetébe
idézve a forrást, ahonnan minden tesztje, próbája, megpróbáltatása és baja származik,
nevezetesen, Isten áldott, csodálatos, változhatatlan szeretetéből. „Fiam, ne vesd meg az
Úrnak fenyítését, se meg ne lankadj, ha ő dorgál téged; Mert a kit szeret az Úr, megdorgálja.”
Itt megmutatja az okot, miért nem szabad megvetnünk Isten fenyítését és miért ne
csüggedjünk el azok alatt: mert minden az Ő szeretetéből fakad. Igen, még a legkeservesebb
csalódásokat, a legfájdalmasabb próbákat, a fájó szívet okozó dolgokat sem csak a
csalhatatlan bölcsesség jelöli ki, de a végtelen szeretet is küldi! Ennek a dicsőséges ténynek a
felismerése és a magunkává tétele fog megóvni minket mindkét, az 5. versben megtiltott
gonoszságtól – és csakis az.
A szenvedés felett aratott győzelemhez vezető út annak meggátlása, hogy a bánat
eltöltse a lelket: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek” (Jn14:1). Ameddig a hullámok csak
mossák a hajó deszkáit, addig nem lép fel annak a veszélye, hogy léket kap, de amikor áttör a
vihar a zsilipeken és lezúdul a raktérbe, akkor közel van a katasztrófa. Nem számít, hogy a
nyomorúság miféle árvizei csapnak át a fejünk felett, a mi kötelességünk és kiváltságunk
megtartani a belső békességet: „Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet”
(Péld4:23): ne engedd, hogy a kételkedés verjen gyökeret Isten bölcsességét, hűségét és
jóságát illetően. De miképpen tudom ezt megakadályozni? „Tartsátok meg magatokat
Istennek szeretetében” (Júd1:21) az ihletett válasz, a biztos orvosság, az út a győzelemhez.
Ott, egy szóban adta tudtunkra annak titkát, hogy miképpen tudjuk legyőzni Isten gondviselő
600
útjainak minden megkérdőjelezését, s minden zúgolódást a velünk szemben tanúsított
bánásmódjai ellen.
„Tartsátok meg magatokat Istennek szeretetében.” Olyan ez, mintha a szülő az
mondaná a gyermekének: „Maradj meg a napsütésben”: a Nap süt, akár élvezi, akár nem, de ő
a felelős azért, hogy ne az árnyékban járjon és ezzel elveszítse annak kellemes melegét. Így
Isten szeretete is változatlan marad a népe iránt, de milyen kevesen tartózkodnak annak
melegében! A szentnek „gyökeret kell eresztenie és meg kell kapaszkodnia a szeretetben”
(Ef3:17). „Gyökeret ereszteni”, mint egy fa a gazdag és termékeny talajban,
„megkapaszkodni”, mint a kősziklára épített ház. Figyeljük meg, hogy mindkét jelkép rejtett
folyamatokról beszél: a fa gyökerének élete el van rejtve az emberek szeme elől, s a ház
alapja is mélyen a földben van. Így kell ennek lennie Isten mindegyik gyermekével: a szívnek
Isten szeretete által kell megrögzülnie és tápláltatnia.
Egy dolog értelemmel elhinni, hogy „Isten a szeretet” és hogy szereti a népét, de
teljesen más dolog élvezni azt a szeretetet és abban élni lélekben. „Gyökeret ereszteni és
megkapaszkodni a szeretetben” azt jelenti: szilárd meggyőződést kialakítani Isten irántunk
érzett szeretetétől, olyan meggyőződést, amit semmi sem képes megrendíteni. Ez minden
keresztyén mély szüksége, és nem szabad semmi fáradságot sem kímélni a megszerzése
végett. Naponta kell olvasni azokat a szakaszokat a Szentírásban, melyek Isten csodálatos
szeretetéről beszélnek és elmélkedni kell azok felett. Szorgalmasan kell törekedni Isten
szeretetének teljesebb és gazdagabb megismerésére. Gondolkodj a sok félreérthetetlen
bizonyítékon, amit Isten adott neked a szeretetéről: az Ígéje ajándékán, a Fia ajándékán, a
Szentlelke ajándékán. Állhatatosan állj ellene minden, az Ő szeretetének kétségbe vonására
irányuló kísértésnek: „tartsátok meg magatokat Isten szeretetében”. Legyen ez az a birodalom,
amelyben élsz, a légkör, amit belélegezel, a meleg, amiben fejlődsz.
Ez az élet nem más, mint iskolába járás. Ezzel egy közhelyet, de mégis olyan
igazságot mondunk ki, amire minden keresztyént folytonosan emlékeztetni kell. Ez a
gyermekkorunk és a kiskorúságunk időszaka. Nos, a gyermekkorban minden az oktatás és a
fegyelmezés jellegét ölti vagy legalábbis így kell lennie. De az egyetlen cél a gyermek maga,
az ő jóléte, a jelleme, a jövője, s az egyetlen indíték a szeretet. S amilyen a gyermekkor az
életünk hátralevő részéhez viszonyítva, olyan az egész földi vándorutunk egésze a jövőbeli és
mennyei életünkhöz viszonyítva. Ezért igyekezzünk művelni a gyermeki lelkületet. Tartsuk
természetesnek, hogy naponta szükségünk van a feddésre és a helyesbítésre. Viselkedjünk a
gyermekek engedelmességével és szelídségével, azok bizalomteljes és kedves
magabiztosságával arról, hogy a szeretet áll minden fenyítésünk mögött, s mi az Atya
gyengéd kezeiben vagyunk.
Ennek a viselkedésnek a fenntartásához azonban állandó működésben kell tartanunk a
hitet: csak így fogjuk helyesen megítélni a bajainkat. Az érzékek mindig készen állnak az
isteni tökéletességek rágalmazására és meghazudtolására. Az érzékek elhomályosítják az
értelmet és rosszul értelmeztetik velünk Isten adományait. Miért? Mert az érzékek mindig
kívülről és a pillanatnyi érzések alapján becsülik fel a dolgokat. „Bármely fenyítés ugyan
jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek” (Zsid12:11), ezért, ha a vessző alatt
vagyunk, s Isten irántunk megnyilvánuló szeretetét és gondoskodását a pillanatnyi
bánásmódjából kiindulva, az érzékeink alapján ítéljük meg, akkor nagy valószínűséggel
jutunk arra a következtetésre, hogy Ő keveset törődik velünk. Ebben rejlik a hit működésbe
hozásának sürgető szükségessége, mert a hit „a nem látott dolgokról való meggyőződés”. A
hit a dolgokat nem a külsőség vagy a láthatóság alapján ítéli meg, hanem az ígéretnek
megfelelően. A hit nem úgy tekint a gondviselésre, mint egy pillanatnyi, különálló valamire,
hanem a dolgok végéig egészében szemléli azt.
Az érzékek nem látnak mást a próbáinkban, csak Isten nemtörődését vagy haragját, de
a hit képes felfedezni az isteni bölcsességet és szeretetet a legfájdalmasabb bajokban is. A hit
601
képes kibontani a takaró lepleket és megoldani a gondviselés titkait. A hit képes mézet és
édességet facsarni az epéből és az ürömből. A hit meglátja, hogy Isten szíve tele van
szeretettel irántunk még akkor is, amikor a keze súlyosan és fájdalmasan nehezedik ránk.
Minél mélyebbre süllyed a vödör a kútba, annál teltebben jön fel. A hit meglátja, hogy Isten
célja a fenyítésben a javunkat szolgálja. Hit által „jelentené meg néked a bölcsességnek titkait,
hogy kétszerte többet ér az az okoskodásnál” (Jób11:6) A „bölcsesség titkai” alatt Isten
gondviselésének titkos útjait érti. Az Isten gondviselésének két oldala van: azt egyik a
szigorúság, a másik az irgalmasság: az érzékek csak az elsőre néznek, míg a hit örül a
másodiknak is.
A hit nemcsak a dolgok felszíne alá néz be, és látja az édes narancsot a keserű héj
alatt, hanem túlnéz a jelenen is és előre látja az áldott jövőt. A zsoltárosról van feljegyezve:
„Én ugyan azt gondoltam ijedtemben: Elvettettem szemeid elől” (Zsolt31:23). A szenvedély
füstje elhomályosítja a látásunkat, amikor csak a jelenre nézünk. Aszáf jelentette ki: „Már-
már meghanyatlottak lábaim; és kis híjja, hogy lépteim el nem iszamodtak. Mert irígykedtem
a kevélyekre, látván a gonoszok jó szerencséjét.” (Zsolt73:2-3). Mikor azonban Isten
szentélyébe lépett, ezt mondta: „megértém azoknak sorsát” (17. vers), s ez lecsendesítette őt.
A hit nem az állványozással foglalkozik, hanem a befejezett épülettel; nem az orvossággal,
hanem az általa létrehozott gyógyító hatásokkal; nem a fájdalmas vesszővel, hanem az
igazság békességes gyümölcseivel, amit eredményez.
A szenvedés tehát a szív próbája: a fenyítés pedig kihívás, hogy higgyünk az Ő
bölcsességébe, hűségébe és szeretetébe vetett hitünkben. Mint azt igyekeztünk megmutatni, a
keresztyénnek nagy szüksége van arra, hogy megtartsa megát Isten szeretetében, hogy a lélek
rendíthetetlen bizonyosságra tehessen szert az Ő gyengéd gondoskodásáról: „Minden
gondotokat ő reá vessétek” (1Pt5:7). De ennek a „gondoskodásnak” az ismerete csak
tapasztalati úton tartható fenn a hit működtetésével, különösen az ügyes-bajos időszakokban.
Egy igehirdető egyszer megkérdezte a kétségbeesett barátját: „Miért néz át a tehén a fal
felett?” S a válasz: „Mert nem lát át a falon.” A válasz tűnhet nyersnek, azonban mégis egy
fontos igazságra mutat rá. Csüggedt olvasó, nézz át azok felett a dolgok felett, amelyek oly
sok kétségbeesését okoztak neked, s meglátod az Atya mosolygó arcát; nézz át az Ő
gondviselését elhomályosító felhők felett és meglátod az Ő soha nem változó szeretetének
napsugarát.
„Mert a kit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, a kit fiává fogad.”
(6. vers) Van valami nagyon látványos és szokatlan dolog ezzel az igeverssel, mert kissé
változó formában megtalálható a Bibliának nem kevesebb, mint öt könyvében. „Ímé, boldog
ember az, a kit Isten megdorgál; azért a Mindenhatónak büntetését meg ne utáljad!”
(Jób5:17); „Boldog ember az, a kit te megfeddesz Uram, és a kit megtanítasz a te
törvényedre” (Zsolt94:12); „Mert a kit szeret az Úr, megdorgálja, és pedig mint az atya az ő
fiát, a kit kedvel” (Péld3:12); „A kiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem” (Jel3:19).
Ennek az idézetnek valószínűleg kettős oka van. Először is utal ennek az igazságnak a
fontosságára és az áldott mivoltára. Isten gyakran ismételgeti, nehogy elfelejtsük, s azzal
elveszítsük az abból a felismerésből fakadó vigaszt és felbátorodást, hogy az isteni fenyítések
a szeretetből származnak. Nagyon étékes Ígének kell lennie, ha Isten jónak látta ötször
ismételni! Másodszor ez az ismételgetés utal arra is, milyen lassan hisszük el: a természeténél
fogva a gonosz szíveink hajlamosak az ellenkező irányba húzni. Bát a szövegünk határozottan
kihangsúlyozza, hogy a keresztyén fenyítések Isten szeretetéből fakadnak, mi mindig készek
vagyunk a gorombaságának tulajdonítani azokat. Valóban nagyon megalázó, hogy a
Szentlélek szükségesnek tartotta ennek a kijelentésnek az ennyire gyakori ismételgetését.
„Mert a kit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, a kit fiává fogad.”
Négy dolgot kell megjegyezni. Először, Isten legjobb gyermekeinek is szükségük van a
fenyítésre, „mindenkinek”. Nincs olyan keresztyén, akiben ne lennének helyesbítésre szoruló
602
hibák és bolondságok: „Mert mindnyájan sokképen vétkezünk” (Jak3:2). Másodszor, Isten
mindenkit megdorgál, akiket befogad a családjába. S lehet, hogy most a bűneikben hagyja az
elvetetteket, nem hagyja figyelmen kívül a népe bukásait: Ha dorgálás nélkül hagyja őket a
gonoszságban, az biztos jele az elidegenedésnek Istentől. Harmadszor, ebben Isten úgy
cselekszik, mint egy Atya: egyetlen bölcs és jó szülő sem huny szemet a saját gyermekei hibái
felett: a kapcsolata hozzájuk és a szeretete irántuk követeli meg tőle, hogy vegye észre ezeket.
Negyedszer, Isten fegyelmező tettei a fiaival a szeretetéből fakadnak és azt teszik
nyilvánvalóvá a számukra: ez a tény az, amire most fogunk összpontosítani.
1. A keresztyén fenyítések Isten szeretetéből fakadnak. Nem a haragjából vagy a
keménységéből, nem is önkényes bánásmódból, hanem az Isten szívéből származnak a
csapásaink. A szeretet az, ami szabályozza Isten minden, az övéivel kapcsolatos bánásmódját.
A szeretet volt az, ami kiválasztotta őket. A szív nem melegszik fel, amikor a kiválasztásunkat
pusztán csak Isten szuverén akaratára vezetjük vissza: az érzelmeink csak akkor kavarodnak
fel, amikor azt olvassuk, hogy „szeretetben rendelt el eleve minket” (Ef1:4-5). A szeretet volt
az, ami megváltott minket. Nem jutunk el az engesztelés központjáig, amikor nem látunk mást
a keresztben, csak a törvény fenntartását és az elégtételt az igazságnak: „úgy szerette Isten e
világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta” (Jn3:16). A szeretet az, ami újjá szül vagy hatékonyan
elhív minket: „örökkévaló szeretettel szerettelek téged” (Jer31:3), Az újjászületés nemcsak az
isteni bölcsesség és az isteni hatalom csodája, hanem az isteni vonzalom terméke is, mégpedig
felülmúlhatatlanul.
Hasonlóképpen, a szeretet az, ami elrendelte a próbáinkat és rendelkezik a
fenyítéseinkről. Egy furcsa, öreg farmer kvékernek volt egy szélkakasa a csűrje tetején, amire
jól látható betűkkel ezt írták: „Az Isten szeretet”. Egy napon egy prédikátor vetődött a kvéker
otthonába, s a vendéglátója felhívta a figyelmet a szélkakasra és a feliratára. A prédikátor
megfordult és ezt mondta: „Nekem ez egyáltalán nem tetszik: ez félreértelmezi az isteni
jellemet. Isten szeretete nem olyan változó, mint az időjárás”. A kvéker ezt mondta neki:
„Barátom, te értetted azt félre. Az a szöveg a szélkakason engem arra emlékeztet, hogy nem
számít, milyen irányból fúj a szél, melyik irányból jöhet a vihar, Isten akkor is szeretet”.
2. A keresztyén fenyítések Isten szeretetét fejezik ki. Gyakran nem így gondoljuk.
Isten gyermekeiként nagyon hasonlóan gondolkodunk és cselekszünk úgy, ahogyan a
természeti gyermekkorunkban tettük. Amikor kicsik voltunk és a szüleink ahhoz
ragaszkodtak, hogy el kell látnunk bizonyos kötelességeket, akkor sem vettük észre a
szeretetet, ami a jövőbeli jólétünket tartotta szem előtt. Vagy mikor a szüleink megtagadtak
tőlünk valamit, amire nagyon vágyott a szívünk, akkor úgy éreztük, nagyon keményen bánnak
velünk. Mégis a szeretet volt az, ami „nemet” mondott nekünk. S így van ez lelkileg is. Isten
szeretete nemcsak ad, hanem vissza is tart. Nem kétséges, ez a magyarázata egyes meg nem
válaszolt imáinknak: Isten túlságosan szeret minket ahhoz, hogysem olyasmit adjon, ami nem
válna a hasznunkra. A kötelességek, amikhez ragaszkodik, az adott dorgálások, a visszatartott
dolgok mind az Ő szeretetének kifejeződései.
A fenyítések Isten rólunk történő gondoskodását mutatják ki. Ő nem nemtörődöm és
hanyag módon bánik velünk, mint az emberek teszik a törvénytelen gyermekeikkel, hanem
igaz szülői szeretettel fordul felénk: „A milyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő
az Úr az őt félők iránt.” (Zsolt103:13) „És megsanyargata téged, és megéheztete, azután pedig
enned adá a mannát, a melyet nem ismertél, sem a te atyáid nem ismertek, hogy tudtodra adja
néked, hogy az ember nem csak kenyérrel él, hanem mind azzal él az ember, a mi az Úrnak
szájából származik.” (5Móz8:3) Ebbe az igeversbe néhány fontos prédikáció van
becsomagolva, de itt nem tudjuk ezeket még felvázolni sem. Isten kivisz minket a
pusztaságba, hogy közelebb vonhasson minket Magához. Kiszárítja a víztárolókat, hogy
kereshessük és élvezhessük a Forrást. Megsemmisíti itt lenn a fészkünket, hogy az érzelmeink
az odafelvalókra irányuljanak.
603
3. A keresztyén fenyítések magasztalják Isten szeretetét. Maguk a próbáink teszik
világossá Isten szeretetének teljességét és mutatják ki a tökéletességeit. Micsoda Íge a JSir3:3
– „Mert nem szíve szerint veri és szomorítja meg az embernek fiát”! Ha Isten csak a saját
jótetszését tartaná szem előtt, akkor egyáltalán nem verne minket, mert a mi javunkra válik,
ha „ostoroz”. Mindig emlékezzünk arra, hogy még a nagy Főpapunk is „megindult a
gyarlóságainkon”, mindazonáltal használja a vesszőt! Isten szeretet és semmi sem annyira
érzékeny, mint a szeretet. Az ókori Izrael próbáit és bajait illetően meg van írva: „Minden
szenvedésöket Ő is szenvedte” (Ézs63:9), de mégis szeretetből ver. Mennyire kimutatja és
magasztalja ez Isten szeretetének önzetlenségét!
Itt tehát a keresztyén hatékony pajzsot kap a gonosz tüzes nyilainak eltérítéséhez. Mint
azt az elején mondtuk, a Sátán mindig is igyekszik előnyt kovácsolni a próbáinkból:
ördögként a leghevesebb támadásokat akkor indítja ellenünk, amikor a legelesettebbek
vagyunk. Így támadott Jóbra is: „Átkozd meg és halj meg”. S közülünk egyesek ugyanezt
tapasztalták meg. Vajon a szenvedés és a bánat óráiban nem igyekezett-e téged is arra
emlékeztetni, hogy amikor egyre szorgalmasabban igyekeztél Istennek tetszeni és Őt
dicsőíteni, akkor a csapások legsötétebb felhői sűrűsödtek és ezt mondta: Mennyire
igazságtalan Isten! Milyen nyomorult jutalmat kaptál az odaszántságodért és a buzgalmadért?!
Ekkor, keresztyén testvérem, mondd ezt az ördögnek: „Meg van írva: akit Isten szeret, azt
megfenyíti.”
Aztán ha a Sátánnak nem sikerül befeketítenie Isten jellemét, kétségeket ébreszteni
bennünk a jósága iránt és megkérdőjeleztetni a szeretetét, akkor a magabiztosságunkat fogja
támadni. Az ördög a legkitartóbb: ha a szembe támadás csődöt mond, akkor megkísérli
hátulról. Akkor a fiúsággal kapcsolatos meggyőződésedet fogja támadni és ezt suttogja: „Te
nem vagy az Ő fia, nézd meg az állapotodat, gondold át a körülményeidet, vesd össze azokat
más keresztyénekével. Te nem lehetsz Isten kegyességének címzettje: magadat csapod be, a
hitvallásod üres. Ha Isten gyermeke lennél, akkor nagyon másként bánna veled. Ilyen
nyomor, ilyen veszteségek, ilyen fájdalmak azt mutatják, hogy nem lehetsz az Övé.” De
mondd neki: „Meg van írva: akit Isten szeret, azt megfenyíti.”
Utolsó gondolatunkat szenteljük a szövegünk utolsó Ígéjének: „a kit szeret az Úr,
megdorgálja, megostoroz pedig mindent, a kit fiává fogad”. Az, akit az Úr megdorgál, nincs
elvetve, hanem „befogadják”, mégpedig a dicsőségbe, az Ő házában üdvözlik. Először a
kereszt aztán a korona – ez Isten megváltoztathatatlan sorrendje. Ezt látványosan szemléltette
Izrael gyermekeinek történelme: Isten a „nyomor kemencéjében próbálta meg” őket. Sok és
keserves próbán mentek keresztül, mielőtt elérték volna az ígéret földjét. Így van ez velünk is.
Először a pusztaság, aztán a Kánaán; először a dorgálás, aztán a „befogadás”. Bárcsak egyre
jobban és jobban megmaradnánk Isten szeretetében!
Isteni fenyítés
Zsid12:7-8
7. Ha a fenyítést elszenveditek, akkor veletek úgy bánik az Isten, mint fiaival;

mert melyik fiú az, a kit meg nem fenyít az apa?
8. Ha pedig fenyítés nélkül valók vagytok, melyben mindenek részesültek,
korcsok vagytok és nem fiak.
A legfontosabb dolog az isteni fenyítésekkel, ami a keresztyéneket illeti, a lelkület,

amivel fogadják azokat. Az, hogy hasznot húzunk-e azokból vagy sem, teljes mértékben az
elménk és a szívünk használatától függ. Az előnyöket vagy a hátrányokat, amikkel a külső
dolgok járnak a számunkra, a bennünk általuk létrehozott hatásokkal kell mérni. Az anyagi
604
áldások átkokká válnak, ha a lelkünk nem nyer azokból semmit, miközben az anyagi
veszteségek jótéteményeknek fognak bizonyulni, ha a lelki kegyelmeink gyarapodnak azok
által. A különbség a lelki elszegényedésünk vagy a lelki meggazdagodásunk között a
különböző élettapasztalatokból nagymértékben a szívünk hozzáállásától függ ezekhez, a
lelkülettől, amivel találkozunk ezekkel és az azt követő viselkedésünktől. Mindent összefoglal
az Íge: „Mert ahogyan gondolkodik a szívében, olyan ő” (Péld23:7).70
Ahogyan a figyelmes olvasó versről versre halad a Zsid12:3-11-ben, észreveszi.
miképpen hangsúlyozta ki a Szentlélek ezt a konkrét dolgot, nevezetesen a lelkülete, amivel
Isten fenyítéseit fogadni szükséges. Először, a megpróbált és megfáradt szent azt a parancsot
kapja, hogy gondoljon Rá, Aki arra kapott felszólítást, hogy a szenvedések sokkal durvább és
mélyebb tengerén menjen keresztül, mint a követői közül bárki, s ezt a meggondolást azért
sürgeti, „hogy el ne csüggedjetek lelkeitekben elalélván” (3. vers). Utána azt a parancsot
kapjuk, hogy „ne vessük meg” az Úr fenyítéseit, s „ne lankadjunk meg”, amikor dorgál
minket (5. vers). Harmadszor, a keresztyén kötelességünk „elszenvedni” a fenyítést úgy,
ahogyan az Isten fiaihoz illik (7. vers). Negyedszer, rámutat, hogy miután megbecsültük a
földi atyáinkat, amikor fenyítettek, „sokkal inkább engedelmeskedjünk” a mennyei Atyának
(9. vers). Végül megtanuljuk, hogy minden fenyítés „az igazságnak békességes gyümölcsével
fizet”, ha „gyakoroltatunk” állata (11. vers).
Az előző részekben megpróbáltunk rámutatni néhány alapvető megfontolásra, amik
segíthetik a hívőt Isten fenyítéseit szelíd és ildomos lelkülettel fogadni. Átnéztük a
Kapitányunk által ránk hagyott áldott példát: bárcsak besoroztatnánk a zászlója alá, hogy
szorgalmasan követhessük azt! Láttuk, hogy bármilyen komolyak legyenek is a próbáink,
azok semmiképpen sem szélsőségesek, „még végig nem állottunk ellent”. A mártíromság nem
ragadott el bennünket, mint sok más előttünk járót, engedjünk hát a záporoknak, amikor ők
ellenálltak a legvadabb viharoknak? Rámutattunk az isteni feddés és helyesbítés
szükségességére. Megmutattuk az áldott különbséget az isteni büntetés és az isteni fenyítés
között. Megmutattuk a hit gyakorlásának sürgető szükségességét, ha meg akarjuk tartani a
szívet békességben, miközben a vessző alalatt vagyunk.
„Ha a fenyítést elszenveditek, akkor veletek úgy bánik az Isten, mint fiaival; mert
melyik fiú az, a kit meg nem fenyít az apa? Ha pedig fenyítés nélkül valók vagytok, melyben
mindenek részesültek, korcsok vagytok és nem fiak.” (7-8. versek) Ezekben a versekben
újabb meggondolandót látunk vigasztalásképpen azok számára, akiket Isten fenyít. Ez arra
emlékeztet bennünket, hogy amikor a keresztyén megfelelően viselkedik a fenyítés során,
akkor bizonyítja az istenfiúságát. Ha a hitvallásához illő módon tűri azt, azzal szolgáltatja az
isteni örökbefogadásának bizonyítékát. Valóban áldott dolog ez, megmásíthatatlan válasz a
Sátán gonosz célozgatásaira: a megpróbáltatások, amikkel a hívő szembesül, messze nem azt
mutatják, hogy Isten nem szereti őt, hanem kiváló lehetőséget biztosítanak a számára, hogy
gyakorolja és kimutassa az Atya iránti szeretetét. Ha türelemmel és kitartással viseljük el a
fenyítéseket, azzal mind magunknak, mind másoknak a hitvallásunk őszinteségét mutatjuk ki.
A most előttünk levő versekben az apostol a korábban elhangzottakból von le
következtetést és alkalmazza azokat konkrétan, megerősítve ezzel a buzdítást. Három dolgot
kell itt megemlíteni. Először a kötelesség, amit megparancsol: az isteni fenyítéseket „el kell
szenvednünk” – ami ebben a kifejezésben foglaltatik, azt majd a következőkben igyekszünk
bemutatni. Második a nagy jótétemény, amit ezeknek a fenyítéseknek a megfelelő eltűrésével
nyerünk: a bizonyság, amit megszerzünk arról, hogy Isten úgy bánik velünk, mint „fiakkal”.
Nem mint ellenségekkel, akiket utál, hanem mint kedves gyermekekkel, akiket szeret.
Harmadik a komoly ellentét, amit felállít, s ami a képmutatók és az üres hitvallók
leleplezésére irányul: azok, akik híjával vannak az isteni fenyítéseknek, egyáltalában nem
70
Károlinál: „Mert mint a ki számítgatja a falatot magában, olyan ő.” – a ford.
605
fiak, hanem „korcsok”, akik az egyházat nevezik anyjuknak, de Isten mégsem az Atyjuk. Azt,
hogy ez mit is jelent valójában a következőkben fogjuk meglátni.
„Ha a fenyítést elszenveditek, akkor veletek úgy bánik az Isten, mint fiaival.” Ez a
kijelentés kiegészíti azt, amit az 5. versben láttunk. Mindkettő arról a lelkületről beszél,
amivel a keresztyénnek a fenyítéseket kell fogadnia, a különbség annyi, hogy az 5. vers adja
meg a negatív, míg a 7. a pozitív oldalt. Egyrészről nem szabad „megvetni” a fenyítéseket
vagy „elcsüggedni” alattuk, másrészt „el kell azokat szenvedni”. Angol közmondássá vált,
hogy „ami nem gyógyítható, azt tűrni kell”, ami csak egy másik mód annak kimondásához,
hogy össze kell szorítanunk a fogainkat és a legjobbat kell kihoznunk a rossz dologból. Aligha
kell rámutatni, hogy a Szentlélek itt nem a legalantasabb és testi értelmében használta a
kifejezést, hanem a legnemesebb és lelki jelentőségében.
Ahhoz, hogy megbizonyosodjunk bármely, a Szentírásban használt szó jelentéséről és
használatának területéről, nem a közönséges beszédben elfogadottakhoz, de nem is a szótári
etimológiához kell fordulnunk. Inkább a konkordanciát kell használni annak kitalálásához,
hogy ténylegesen miképpen van használva a szent iratokban. A mostani esetben nem kell túl
messzire mennünk a keresgélésben, mert a közvetlen szövegkörnyezetben találunk félre nem
érthető kapcsolatot. A 2. versben azt olvassuk, hogy a Megváltó „eltűrte a keresztet”, 71 a 3.
pedig azt, hogy „ő ily ellene való támadást tűrt el72 a bűnösöktől”. A legmagasztosabb és
legnemesebb értelemben „tűrte el” Krisztus a szenvedéseit: állhatatos maradt a
legfájdalmasabb próbákban, nem hagyva el a kötelesség útját. Szelíden és hősiesen viselte el a
legfájdalmasabb kínokat anélkül, hogy zúgolódott vagy elcsüggedt volna azokban. Miképpen
kell hát a keresztyénnek viselkednie a tüzekben? Erre hétszeres választ adunk.
Először is, a keresztyénnek érdeklődve kell „tűrnie” a fenyítést. Miközben igaz, hogy
minden fenyítés nem a személyes engedetlenség vagy a bűnös viselkedés következménye, de
sok közülük igen, ezért mindig bölcs dolog a részünkről keresni a miértjüket. Minden
okozatnak van oka, s Isten minden eljárásának is van oka. Az Úr nem cselekszik önfejűen és
nem szívesen ver (JSir3:33). Minden alkalommal, amikor az Atya vesszője lesújt ránk, az
felszólítás is az önvizsgálatra, az út meggondolására a lábunk alatt, az odafigyelésre az
Aggeusnál ismétlődő Ígére: „Gondoljátok meg jól a ti útaitokat!” Parancsba adott
kötelességünk az önvizsgálat és annak felfedezése, hogy Isten miért elégedetlen velünk. Ez
bizonyulhat kellemetlen gyakorlatnak, s ha őszinték vagyunk önmagunkkal, sok gond és bánat
forrása lehet, mindazonáltal a megtört és bűnbánó szívet soha nem veti meg Ő, Akivel
dolgunk van.
Ó, jaj, ezt az önvizsgálatot és a bajaink okának kutatását teljesen elhanyagoljuk, s csak
a bajoktól történő szabadulás gondolata a legfontosabb a szenvedő elméjében. A
legkomolyabb figyelmeztetést kapjuk erre a 2Krón16:12-13-ban: „És megbetegedék Asa,
királyságának harminczkilenczedik esztendejében lábaira, annyira, hogy igen súlyos volt az ő
betegsége; mindazáltal betegségében is nem az Urat keresé, hanem az orvosokat. És elaluvék
Asa az ő atyáival”. Milyen sok hitvalló keresztyén jár el manapság hasonlóképpen! Amint
megbetegednek, az első gondolatuk és vágyuk nem az, hogy a csapás megszentelje a lelküket,
hanem az, hogy a testük minél hamarabb meggyógyuljon. Nem értünk teljesen egyet egyes
testvérekkel, akik azt állítják, hogy a keresztyénnek soha nem szabad orvost hívni, s az egész
orvostársadalom az ördögtől van. Ebben az esetben a Szentlélek soha nem nevezte volna
Lukácsot „a szeretett orvosnak”, és Krisztus se mondta volna, hogy a betegnek orvosra „van
szüksége”. viszont az is teljesen biztos, hogy nem a fizikai gyógyulás a legelső dolog, amire a
szenvedő szentnek szüksége van.
Másodszor, a keresztyénnek imádságosan kell „tűrnie” a fenyítést. Ha a vizsgálatunkat
sikeresen akarjuk lefolytatni, akkor sürgető szükségünk van az isteni segítségre. Azok, akik a
71
Károlinál: „keresztet szenvedett” – a ford.
72
Károlinál: „szenvedett el”. – a ford.
606
saját ítélőképességükre támaszkodnak, biztosan tévedni fognak. Mivel a szívünket használjuk
a fenyítés okának megállapítása végett, buzgón kell keresnünk Istent, mert egyedül az Ő
világosságában „látunk világosságot” (Zsolt36:10). Nem elegendő megvizsgálni önmagunkat:
kérnünk kell az isteni orvost, hogy állítsa fel a diagnózist az esetünkről, ezt mondva:
„Vizsgálj meg engem, oh Isten, és ismerd meg szívemet! Próbálj meg engem, és ismerd meg
gondolataimat! És lásd meg, ha van-e nálam a gonoszságnak valamilyen útja? és vezérelj
engem az örökkévalóság útján!” (Zsolt139:23-24) Mindazonáltal mutassunk rá, hogy az efféle
kérést mindaddig nem tudjuk őszintén Isten elé tárni, amíg személyesen alaposan át nem
vizsgáltuk magunkat és továbbra is ezt szándékozzuk tenni.
Az ima soha nem volt a személyes kötelesség-ellátás helyettesítésére szánva: inkább
eszközként szolgált arra, hogy segítséget kapjunk abban. Miközben a kötelességünk marad
őszintén átvizsgálni a szívünket és ellenőrizni az útjainkat, a Szentírás szent követelményeivel
felmérve azokat, a Lélek közvetlen segítsége teszi lehetővé a számunkra, hogy bármiféle
valóságos haszonnal és sikerrel folytassuk le a vizsgálódásainkat. Ezért kell elvonulnunk a
titkos helyünkre és megkérdezni az Úrtól: „add tudtomra, miért perlesz velem?!” (Jób10:2)
Ha őszintén kérjük meg Őt, hogy adja tudtunkra, mi az, ami nem tetszik Neki az útjainkban,
amiért ott és akkor korhol minket, Ő nem fog belőlünk gúnyt űzni. Kérdezd meg Őt halló
fülekkel, s Ő majd elmondja, mi a rossz. Ne legyenek fenntartásaink, hanem őszintén vágyj
annak megismerésére, min kell javítani, s Ő majd megmutatja neked.
Harmadszor, a keresztyénnek alázatosan kell „tűrnie” a fenyítést. Amikor az Úr
válaszolt a kérdésedre és ismertette a fenyítésének okát, ügyelj arra, hogy ne vitatkozz Vele.
Ha van is benned némi érzés, hogy az ostorozás nehezebb, mint amit érdemelsz, azt a
gondolatot azonnal el kell vetni. „Mit zúgolódik az élő ember? Ki-ki a maga bűneiért
bűnhődik.” (JSir3:39) Ha vitába szállunk a Magasságossal, akkor csak még jobban fogunk
majd okoskodni a fájdalmainkon. Inkább a kegyelmet kell keresnünk, hogy komolyan
vehessük az Ígét: „Alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt” (1Pt5:6).
Kérd Őt, hogy elevenítse meg a lelkiismeretedet, világítson bele a szívedbe, hozza elő a
sötétségből a rejtett dolgokat a világosságra, hogy észrevehesd a belső bűneidet is a külsőkhöz
hasonlóan. S akkor majd ezt kiáltod: „Tudom Uram, hogy a te ítéleteid igazak, és igazságosan
aláztál meg engem.” (Zsolt119:75)
Negyedszer, a keresztyénnek türelemmel kell „tűrnie” a fenyítést. Valószínűleg ez a f
gondolat a szövegben: állhatatosság, határozott kitartás a kötelesség útján, megmaradás telje
szívvel Isten szolgálatában, tekintet nélkül a jelen megpróbáltatásokra – erre kapunk elhívást.
De a Sátán suttog: „Mi hasznod belőle? Buzgón próbáltál az Úr kedvében járni, s miképpen
jutalmaz? Nem tudod Őt kielégíteni, minél többet adsz, annál többet követel. Ő egy kemény
és zsarnoki Mester.” Az efféle gonosz sugallatokat úgy kell elvetnünk magunktól, mint annak
gonosz hazugságait, aki gyűlöli Istent és az elpusztításunkon munkálkodik. Isten csak a te
javadat tartja szem előtt, amikor lecsap rád a vesszőjével. Ahogyan a füvet is le kell nyírni a
frissességének megőrzése végett, s a szőlőt is meg kell metszeni a gyümölcsözősége
biztosítása végett, ahogyan dörzsölés szükséges az elektromos erőtér létrehozásához, s
ahogyan egyedül a tűz emészti fel a salakot, úgy elkerülhetetlen a próbákban tanúsított
fegyelem is a keresztyén oktatásához.
„A jótéteményben pedig meg ne restüljünk, mert a maga idejében aratunk, ha el nem
lankadunk.” (Gal6:9) Tartsd szem előtt Krisztus példáját: Őt, mint bárányt vitték a vágóhídra,
de „néma” maradt a nyírói előtt. Soha nem háborgott vagy zúgolódott, s nekünk pedig
„követnünk kell az Ő lábnyomát”. „A kitartásban pedig tökéletes cselekedet legyen” (Jak1:4).
Ehhez sokat kell imádkoznunk, ahhoz pedig szükségünk van a Szentlélek megerősítő
segítségére. Isten elmondja nekünk, hogy a fenyítés nem „örvendetes”, hanem „keserves”, ha
nem az ellen, nem volna „fenyítés”. De arról is biztosít bennünket, hogy „utóbb az igazságnak
békességes gyümölcsével fizet azoknak, a kik általa gyakoroltatnak” (Zsid12:11). Ragadd
607
meg ezt az „utóbb” szót, lásd előre a boldog végkifejletet, s annak vigasztalásával haladj
tovább a kötelesség útján. „Jobb akármi dolognak vége annak kezdetinél; jobb a tűrő,
hogynem a kevély.” (Préd7:8)
Ötödször, a keresztyének hittel kell „tűrnie” a fenyítést. Jób így tűrte a magáét: „Az Úr
adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úrnak neve!” (Jób1:21) Ó, ő az összes másodlagos ok
mögé nézett és meglátta, hogy a sabeusok és a kaldeusok mögött maga Jahve állt. S vajon
nem ezen a ponton mondunk leggyakrabban csődöt? Túl gyakran csak az emberek
igazságtalanságát, a világ rosszindulatát, a Sátán ellenségességét látjuk a próbáinkban: ez a
látásban járás. A hit hozza be Istent a képbe: „Bizony hiszem, hogy meglátom az Úr jóságát
az élőknek földén!” (Zsolt27:3) Világi közmondás a „hiszem, ha látom”, de a lelki világban a
sorrend megfordul, ott „hinnünk” kell, hogy „láthassunk”. S mi az, amit a szent a leginkább
szeretne „látni”? Mi mást, mint „az Úr jóságát”? mert amíg azt nem látja, „elcsügged”. S
miképpen látja a hit „az Úr jóságát” a fenyítésekben? Úgy tekintve azokra, mint az Úr
szeretetéből fakadókra, amiket a bölcsességéből rendelt és a mi javunkra tervezett el.
Ahogyan a méh szív mézet a keserű gyümölcsből, úgy képes a hit is sok jót kivonni a
bajokból. A hit képes a vizet borrá változtatni, s kenyerekké változtatni a köveket. A
hitetlenség feladja a próba órájában és kétségbeesésbe süllyed, de a hit a vizek felett tartja a
fejünket és reménykedve várja a szabadulást. Az ember értelem nem mindig fogja fel Isten
titkos útjait, de a hit tudja, hogy a legkeservesebb csalódások és a legnagyobb veszteségek is
közötte vannak a „mindennek”, amik a javunkat szolgálják. A testi barátok mondhatják
nekünk, hogy haszontalan tovább küzdeni, de a hit ezt mondja: „Noha megöl, mégis bízom
Benne” (Jób13:15).73 Milyen csodálatos ígéretet látunk a Zsolt91:15-ben: „meghallgatom őt;
vele vagyok háborúságában”! Ó, egyedül csak a hit képes érzékelni azt a jelenlétet, s egyedül
csak a hit képes már most élvezni a biztos szabadulást. Az Elé tárt öröm miatt (hit által)
„szenvedte el” Krisztus a keresztet, s csak akkor tűrjük mi is türelemmel a magunk keresztjét,
ha látjuk Isten drága ígéreteit.
Hatodszor, a keresztyénnek reménykedve kell „tűrnie” a fenyítést. A hit és a
reménység közötti határvonal, bár jól elkülönül, nem túl széles, és néhány korábban említett
dologban inkább előre jeleztük, mi tartozik ehhez a konkrét ponthoz. „Mert reménységben
tartattunk meg; a reménység pedig, ha láttatik, nem reménység; mert a mit lát valaki, miért
reményli is azt? Ha pedig, a mit nem látunk, azt reméljük, békességes tűréssel várjuk.”
(Rm8:24-25). Ez az igeszakasz világosan utal arra, hogy a „reménység” a jövőhöz tartozik. A
„reménység” a Szentírásban sokkal több, mint holmi nem garantált kívánság: szilárd
meggyőződés és vigasztaló várakozás a jövőbeli jóra. Mivel a türelemmel és hittel tűrt
fenyítés biztosan áldásban ér véget, reményt kell gyakorolnunk. „Ha megvizsgálna engem,
úgy kerülnék ki, mint az arany.” (Jób23:10) – ez a magabiztos várakozás nyelvezete.
Miközben igaz, hogy a hit támogatja a szívet a próbában, az is ugyanúgy tény, bár
kevéssé felismert, hogy a reménység a felszínen tartja azt. Amikor a reménység széttárja a
szárnyait, a lélek képes a pillanatnyi aggodalom fölé emelkedni, és belélegezni a jövőbeli
áldás megerősítő levegőjét. „Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök
dicsőséget szerez nékünk; Mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra”
(2Kor4:17-18) – ez is az örömteli előre látás nyelvezete. Nem számít, mennyire sötétek a
látóhatárt most elborító fellegek, nemsokára felkel az igazság Napja, gyógyítással a szárnyai
alatt. Akkor próbáljunk meg atyánk, Ábrahám lába nyomában járni, „a ki reménység ellenére
reménykedve hitte, hogy sok népnek atyjává lesz” (Rm4:18).
Hetedszer, a keresztyénnek hálával kell „tűrnie” a fenyítést. Légy hálás elcsüggedt
testvérem, hogy a nagy Isten törődik annyit a földi féreggel, hogy nagyon nagygondot fordít a
lelki oktatásodra. Ó, mennyire csodálatos, hogy a menny és a Föld Alkotója ennyi fáradságra
73
Károlinál: „Ímé, megöl engem! Nem reménylem” – a ford.
608
hajlandó a fiáért – tanít minket! Ne csüggedj hát el, adj Neki hálát a jóságáért, hűségéért és
türelméért irántad. „Az Úrtól taníttatunk (most), hogy a világgal együtt el ne kárhoztassunk” a
jövőben (1Kor11:32): mily nagy ok ez a dicséretre! Ha az Úr Jézus az elárulásának azon a
borzasztó éjszakáján „dicséretet énekelt” (Mt26:30), mennyivel inkább kell nekünk is a
végtelenül könnyebb kínjainkban hangosan dicsérni a mi Istenünket. Adja az isteni kegyelem,
hogy mind a szerző, mind az olvasó ezzel a hétszeres lelkülettel „tűrjék” a fenyítést, mert
akkor Isten akarata dicsőíttetik, nekünk pedig a javunkra válik.
„Ha a fenyítést elszenveditek, akkor veletek úgy bánik az Isten, mint fiaival.” Ez nem
azt jelenti, hogy ha teljesítjük az előírt kötelességet, akkor Isten úgy fog bánni velünk, „mint
fiaival”, mert ezt teszi magukban a fenyítésekben is, amint azt az apostol világosan
megmutatta. Nem, inkább ez a szavak jelentése: Ha elszenveditek a fenyítést, akkor megvan a
bizonyítékotok önmagatokba arról, hogy Isten úgy bánik veletek, mint fiaival. Más szóval, ha
képes vagyok a bajokban úgy viselkedni, ahogyan Isten gyermekéhez illik, annál világosabb a
bizonyítékom az isteni örökbefogadásomról. Az újjászületést a gyümölcsei alapján lehet
felismerni, s minél több lelki kegyelmet mutatok a próbákban, annál nyilvánvalóbbá teszem
az újjászületésemet. továbbá, minél világosabb az újjászületésem bizonyítéka, annál
világosabban érzékelem az Atya velem kapcsolatos bánsásmódját a fegyelmezésében.
A fenyítések türelmes tűrése nemcsak nagy értékű Isten szemében, de ama lelkek
számára is felbecsülhetetlen, akik hisznek. Miközben igaz, hogy a hétszeres leírás, amit az
előzőekben adtunk közre nem azt a lelkületet írja le, mellyel minden keresztyén fogadja a
fenyítéseket, hanem inkább azt, amellyel fogadniuk kellene, s mindenen, ami ennél kevesebb,
siránkozni kell és meg kell azt vallani Isten előtt. mindazonáltal igaz marad, hogy egyetlen
újjászületett ember sem „veti meg” végleg a vesszőt vagy nem „lankad el” teljesen alatta.
Nem, ebben rejlik az alapvető különbség a jó földű és a köves földű igehallgató között. Az
előzőről meg van írva: „az igaz kitart az ő útján” (Jób17:8), míg az utóbbiról: „nincs gyökere
benne, hanem csak ideig való; mihelyt pedig nyomorgatás vagy üldözés támad az Íge miatt,
azonnal megbotránkozik” (Mt13:21).
A vészterhes dolgok elszenvedése önmagában véve nem bizonyítéka a
befogadásunknak Istennél. Az ember bajra született, s ahogy a szikrák is felfelé szállnak, úgy
a bajok vagy a fenyítések sem zálogjai az örökbefogadásunknak, hanem ha „tűrjük” azokat a
valódi hit bármekkora mértékével, alázattal és kitartással, s nem „lankadunk el” azokban, nem
vetjük el a hitet és nem szűnünk meg teljesen az Urat szolgálni, azzal mutatjuk ki az
istenfiúságunkat. Ugyanígy az elménk helyes beállítottsága és a szívünk kellő működése az,
ami lehetővé teszi Isten ránk vonatkozó kegyelmes tervének a felismerését a fenyítéseinkben.
A görög „úgy bánik veletek, mint fiaival” kifejezés nagyon áldott. Szó szerint azt jelenti:
„Önmagát kínálja nekünk”, nem ellenségként, hanem barátként ajánlja Önmagát, s nem mint
idegenek, hanem mint a saját szeretett gyermekei felé.
„Ha pedig fenyítés nélkül valók vagytok, melyben mindenek részesültek, korcsok
vagytok és nem fiak.” (8. vers) Ezek a szavak mutatják be az előző versben szereplő érv
másik oldalát. Mivel igaz mind a természeti, mind a lelki világban, hogy a fegyelmező
bánásmód elválaszthatatlan az atyák és a fiak közötti kapcsolattól, úgy az örökbefogadás
bizonyítéka is világosan kikövetkeztethető abból, ezért ebből szükségszerűen következik,
hogy a „fenyítés nélkül valók” egyáltalán nem fiak. Itt egy próbára tevő és megkülönböztető
szabállyal van dolgunk, amivel mindannyiunknak fel kell mérnie önmagát. S hogy ne
tévedjünk, vizsgáljuk meg annak egyes kifejezéseit.
Amikor az apostol azt mondja: „ha pedig fenyítés nélkül valók vagytok, melyben
mindenek részesültek”, akkor nyilvánvaló, hogy ezt nem a legkiterjedtebb értelemben kell
felfogni: a „mindenek” szó nem minden emberre, hanem csak a „fiakra” vonatkozik, akikről
beszél. Hasonlóképpen a fenyítést sem szabad itt mindenre vonatkoztatni, ami fájdalmas és
nyomorúságos, mert senki sem kerülhet el minden bajt ebben az életben. Viszonylagosan
609
szólva azonban vannak, akik jórészt mentesülnek, ilyenekre gondolt a zsoltáros, amikor ezt
mondta: „Mert halálukig nincsenek kínjaik, és az ő erejök állandó. A halandók
nyomorúságában nincs részök, és az emberekkel nem ostoroztatnak.” (Zsolt73:4-5) Nem,
Isten fegyelmező bánásmódja az, amiről az apostol beszél, a szentséget elősegítő helyesbítő
oktatás. Sok hitvalló létezik, aki bármely próbát tapasztalnak is meg, azokban nincs
semmiféle, a javukra váló isteni fenyítés.
Azok, akik „fenyítés nélkül valók”, csak „korcsok”. Közismert, hogy a korcsokat
megvetik és elhanyagolják – jóllehet igazságtalanul – azok, akik törvénytelenül nemzették
őket: rájuk nem terjed ki olyan szeretet és gondoskodás, mint a házasságban nemzettekre.
Ennek a komoly ténynek is megvan a maga párja a vallási birodalomban. Létezik az emberek
nagy osztálya, akik híjával vannak minden isteni fenyítésnek, mert nem adják bizonyítékát,
hogy fogadják ezeket, tűrik ezeket, illetve, hogy ezektől javulnak. De van még komolyabb
jelentése is ennek a kifejezésnek. A törvény alatt a „korcsok” nem örökölhettek: „A fattyú se
menjen be az Úrnak községébe; még tizedízig se menjen be az Úrnak községébe.”
(5Móz23:2). S ha nincs kereszt, korona sincs, Isten fegyelmező fenyítései nélkül lenni most
annyi, mint kizáratni az Ő jelenlétéből a későbbiekben. Itt van tehát egy további oka annak,
hogy a keresztyénnek miért kell megelégednie a mostani sorsával: az Atya vesszője rajta most
bizonyítja a jogát az örökségre azon az eljövendő napon.
Isteni fenyítés
Zsid12:9
9. Aztán, a mi testi apáink fenyítettek minket és becsültük őket; avagy nem

sokkal inkább engedelmeskedünk-é a lelkek Atyjának, és élünk!
Pál apostol sok modernnel ellentétben nem futott át egy témán és nem intézett el egy-
két rövid mondattal egyetlen kellemetlen témát sem. Nem, ő őszintén elmondhatta: „semmitől
sem vonogattam magamat, a mi hasznos, hogy hirdessem néktek”. A fő gondja nem a
lenyűgözés volt, hanem a hallgatóinak és az olvasóinak a megsegítése. Jól tudta, hogy a szív
hajlamos gyorsan elfordulni mindentől, ami szívhez szóló és megalázó, s odafordulni ahhoz,
ami vonzóbb és vigasztalóbb. De nagyon távol állt attól, hogy engedjen ennek a lelkületnek, s
ugyanannyi figyelmet szentelt a buzdításnak, mint az oktatásnak, a feddésnek, mint a
vigasztalásnak, a kötelességeknek, mint az ígéretek magyarázásának: miközben az utóbbi
elfoglalta az őt megillető helyet, az előbbit se hanyagolta el. Isten minden szolgájának illik
tanulmányoznia az apostolok módszereit, s keresni a bölcsességet és a kegyelmet az ő
gyakorlatuk utánzásához. Csak így tudják fenntartani az igazság egyensúlyát és elkerülni „az
Isten Ígéjének meghamisítását” (2Kor4:2).
Pár éve, amikor a szerző egy prédikáció-sorozatot tartott a Zsid12:3-11-ről, a
gyülekezet egyes tagjai arra utaltak, hogy már belefáradtak az isteni fenyítés témájának
ennyire hosszas hallgatásába. Ó, jaj, pont azok, akik oly sokat zúgolódtak az ellen, hogy Isten
vesszőjéről halljanak, szenvedték el a legkeményebb veréseket attól. Ha az olvasók közül
bárki ugyanezt érezné az igeszakasznak a szerző által adott magyarázatát illetően, hadd
figyelmeztessük őket arra, hogy ezek a szakaszok homályosaknak és bosszantóknak tűnhetnek
addig, amíg a bővelkedés mosolyog rájuk, de jól teszik, ha „a fülükbe veszik és meghallgatják
ezután” (Ézs42:23). A Nap nem fog mindig ragyogni rád, kedves olvasó, s ha most
elraktározod ezeket a gondolatokat az emlékezetedben, azok jól jöhetnek majd, amikor
beborul feletted az ég.
Előbb vagy utóbb a Szentírás e szakasza nagyon kapóra jön majd mindannyiunknak.
Isten „megostoroz pedig mindent, a kit fiává fogad”. A „fájdalmak Férfiának” egyetlen
610
követője sem mentesül a fájdalomtól. Igazán mondta valaki: „Istennek egy Fia volt bűn nélkül
való, de egy sem volt mentes a szenvedéstől”. Nagyon sok függ attól, miképpen „tűrjük” a
szenvedést: a lelkülettől, amivel fogadjuk, a kegyelemtől, ami működésbe lép tőle, s a
javulástól, amit általa érünk el. A viselkedésünk Istennel szemben és a válasz, amit adunk a
velünk kapcsolatos fegyelmező bánásmódjára jelenti azt, hogy tiszteljük vagy nem tiszteljük
Őt, s veszteséget szenvedünk, vagy hasznot húzunk ebből. Sokféle kötelezettségünk van arra,
hogy méltó módon viselkedjünk, amikor tetszik Istennek megostorozni minket, továbbá
sokféle és változatos az indíték és érv, amit a Szentlélek ebből a célból itt bemutat nekünk az
apostol által.
A most elénk kerülő versben további okát látjuk annak, amiért a keresztyén
kötelessége szelíden elhordozni Isten fenyítéseit. Az apostol először a Szentírás tanítására
emlékeztette a szenteket: 5. vers, s mennyire jelentős, hogy azzal kezdte! Másodszor, azzal
vigasztalta őket, hogy a vesszőt nem a harag, hanem a szerető gondoskodás mozgatta: 6. vers.
Harmadszor kijelentette, hogy Isten kivétel nélkül minden gyermekét fenyíti, csak a korcsok
kerülik azt el: 7-8. versek. Most pedig arra emlékeztet minket, hogy voltak természetes
szüleink, akik szintén fenyítettek bennünket, mi pedig tiszteltük őket. A földi apáinknak joguk
volt fegyelmezni a velünk való kapcsolatuk miatt, mi pedig belenyugodtunk abba. Ha tehát
jogos és helyes volt alávetnünk magunkat az ő helyesbítéseiknek, mennyivel inkább meg kell
tennünk ezt a mennyei Atyánkkal, amikor dorgál minket!
„Aztán, a mi testi apáink fenyítettek minket és becsültük őket; avagy nem sokkal
inkább engedelmeskedünk-é a lelkek Atyjának, és élünk!” (9. vers) A nyitó „aztán” valóban
megalázó és szívhez szóló. Valaki azt hihetné, hogy elég hangzott el az előző versben ahhoz,
hogy engedelmessé tegyen minket a mi Istenünk gyengéd fegyelmezéséért és hálássá tegyen
minket azért. Nem hangzik el elegendő a Szentírásban, ami arra tanít, hogy várjuk a
fenyítéseket és arra buzdít, hogy ne vessük meg ezeket? Nem elegendő megbizonyosodni
arról, hogy ezek a fenyítések Atyánk szívéből származnak, s az Ő szeretete rendeli el és
szabályozza ezeket? Nem, nekünk az „aztán” is kell! A Szentlélek pedig kegyeskedik további
okokat megjelölni, hogy az engedetlen szíveinket behódolásra késztesse. Ennek valóban meg
kell aláznia bennünket, mert a következtetés világos: lassúak vagyunk odafigyelni és
meghajolni a vessző alatt. Sőt, vajon nem szomorú kimondani, hogy minél öregebbek
vagyunk, annál nagyobb szükségünk van a fenyítésre?
A szerző elámult attól a ténytől mind az Íge tanulmányozása, mind a keresztyén
testvéreinek megfigyelése során, hogy általános szabályként Isten nagyon kevéssé és nagyon
gyengéden használja a vesszőjét a családjának csecsemőin és fiatalabb tagjain, de gyakrabban
és keményebben a felnőtt keresztyéneken. Gyakran hallottuk, amint az idősebb szentek
figyelmeztetik a fiatalabb testvéreiket a nagy veszélyekre, de mégis látványos megfigyelni,
hogy a Szentírás egyetlen esetet sem jegyez fel, amikor egy fiatalabb szent hozott szégyent a
megvallására. Idézzük fel a fiatal József, Naámán héber szolgálólánykája, a Góliáttal
szembeszálló fiatal Dávid, a fiatal Dániel és három társa a kemencében eseteit, s rájövünk,
hogy mindannyian méltóságteljesen viselkedtek. Viszont nagy számú példát látunk arra,
amikor a középkorú vagy őszülő hajú emberek súlyos gyalázatot hoztak Urukra.
Igaz, hogy a fiatal keresztyének a leggyengébbek, s kevés kivételtől eltekintve erről
tudnak is, s ezért mutatja ki Isten a kegyelmét és a hatalmát a fenntartásukkal: ők azok a
„bárányok”, akiket a karjaiban hordoz! De egyes idősebb keresztyének sokkal kevésbé
látszanak a veszélyeik tudatában lenni, s Isten gyakran hagyja őket elbukni, hogy foltot
ejthessen az öndicsőítésükön, s így mások láthassák, hogy sem a testi tekintély, sem a rang,
sem a kor, sem a sikerek nem garantálják a biztonságunkat, mert Ő az alázatost emeli fel és a
gőgöst dönti a porba. Dávid nem bukott el a nagy bűnben, amíg nem ért élete delére. Lót nem
vétkezett súlyosan, amíg idős emberré nem lett. Izsák látszólag élete végére vált falánk, torkos
emberré, s olyan volt, mint edény, ami már „nem alkalmas a Mester használatára”, mert
611
inkább rozsdásodott, mintsem elhasználódott. Az Istennel járás élete és a bárka felépítése után
hozott Noé gyalázatot magára. Mózes a legsúlyosabb bűnt nem a kezdetekben, hanem a
pusztai vándorlás vége felé követte el. Ezékiás is az élete végéhez közeledve fuvalkodott fel a
büszkeségtől. Micsoda figyelmeztetések ezek!
Isten így mutatja meg, hogy nincsen védelem az években. Sőt, az évek szaporodása
látszólag a fenyítéseket is sokasítja. Az idős vándorok gyakran többet zsörtölődnek és
panaszkodnak, mint a fiatalok: igaz, hogy az idegeik kevesebbet képesek kiállni, de Isten
kegyelme elég az elhasználódott idegek számára is. az atyák és az anyák Izraelben gyakran
többet foglalkoznak önmagukkal és a körülményekkel, mint Krisztussal és az Ő csodálatos
szeretetével, mint amennyit a csecsemők. Igen, nagy szükségünk van valamennyiünknek az
odafigyelésre a nyitó „aztán”-ra a szövegünkben. Bármelyik orvos elmondja nekünk, hogy
vannak betegségek, amelyek több problémát okoznak a középkorúaknak, mint mások,
amelyek az idő kor velejárói. Ugyanez igaz a vétkezés különféle formáira is. Ha jobban ki
vagyunk téve bizonyos bűnöknek fiatalabb korban, akkor más vétkek fognak jobban
veszélyeztetni minket az életkor előre haladtával. Kétségtelenül az a helyzet, hogy minél
öregebbek vagyunk, annál jobban oda kell figyelnünk erre az „aztán”-ra, ami megelőző a
felszólításunkat az engedelmességre a lelke Atyjának. Ha nincs is szükségünk nagyobb
kegyelemre, az biztos, hogy ugyanannyira viszont szükségünk van, mint amennyire fiatal
korunkban volt.
Az idősek is ugyanannyi kísértéssel szembesülnek, mint a fiatalok. Kísértés éri őket,
hogy inkább a múltban éljenek, semmint a jövőben. Kísértés éri őket, hogy vegyék
könnyebben a dolgokat, lelki és időbeli értelemben egyaránt, hogy egyesekről azt lehessen
mondani: „jól futottatok”. Ó, bárcsak olyanok lennénk, mint a „megvénhedett” Pál, aki
mindvégig béklyóban volt! Kísértés éri őket, hogy indokolatlanul sokat foglalkozzanak a
szaporodó gyengeségeikkel, de vajon nincs megírva, hogy „a Lélek is segítségére van a mi
erőtelenségünknek” (Rm8:26)? De miután ez van itt kijelentve, ne gondoljuk, hogy többé
nincs szükségünk az Ő segítségének buzgó keresésére. Ez a vigasztaló Íge avégett adatik,
hogy gyakran és magabiztosan imádkozzunk ezért a dologért. Ha ez nem lenne feljegyezve,
kételkedhetnénk abban, hogy Ő kész rá, s feltehetnénk a kérdést, hogy vajon „az Ő akarata
szerint” kérjük-e. Miután azonban meg van írva, ezért amikor úgy érezzük, hogy a
gyengeségeink a legnagyobb súllyal nehezednek ránk, kiáltsuk: „Ó, Isten Szentlelke, tégy
ahogyan megmondtad és segíts meg minket”!
Ebben a vonatkozásban emlékeztessük önmagunkat a következő versre: „A ki jóval
tölti be a te szád, és megújul a te ifjúságod, mint a sasé” (Zsolt103:5).74 A sas a hosszú
életéről híres madár, ami gyakran száz évnél is hosszabb ideig él. A sas magasra felszálló
madár, a hegyek csúcsán építi fel a fészkét. De miképpen újul meg a sas ifjúsága? Új tollak
növesztésével, a szárnyainak megújhodásával. S pontosan erre van szüksége néhány
középkorú és idős keresztyénnek: a hit, a reménység, a buzgóság és a lelke iránti szeretet lelki
szárnyainak, a Krisztus iránti odaszántságuk megújhodására. Oly sokan hagyják el az első
szeretetet, veszítik el a házastársi örömüket, s ahelyett, hogy a megbízhatóság és a vidámság
ragyogó példáját állítanának a fiatal keresztyének elé, gyakran elcsüggednek a komorság és a
lustaság miatt. Ezért Isten fenyítéseinek súlyossága és gyakorisága is növekszik.
Kedves barátom, ahelyett, hogy azt mondanád: „a hasznos napjaim véget értek”,
inkább így gondolkodj: eljön az éjszaka, amikor senki emberfia nem munkálkodhat, ezért ki
kell hoznom a lehető legtöbbet a lehetőségeimből, amíg még tart a nappal. A bátorításod
végett hadd mondjuk el, hogy a legtevékenyebb munkás abban a gyülekezetben, ahová a
szerző pásztorként került, egy hetvenhét éves hölgy volt, s a három és fél éves ott-
tartózkodása idején többet tett az Úrért és nagyobb serkentést jelentett a számára, mint a
74
Károlinál: „A ki jóval tölti be a te ékességedet, és megújul a te ifjúságod, mint a sasé.” – a ford.
612
gyülekezet bármely másik tagja. Még nyolc évet élt, s ezek mindvégig a Krisztus iránti
odaszánt szolgálattal teljes évek voltak. Hisszük, hogy az Úr róla is elmondja majd, amit egy
másik asszonyról mondott: „megtett minden tőle telhetőt.” Ó, testvéreim, főleg ti, akik érzitek
az évek súlyát, figyeljetek oda erre az Ígére: „A jótéteményben pedig meg ne restüljünk, mert
a maga idejében aratunk, ha el nem lankadunk.” (Gal6:9)
„Aztán, a mi testi apáink fenyítettek minket és becsültük őket.” A gyermekek
kötelessége az engedelmesség tiszteletét megadni a szüleik jogos parancsainak, s a behódolás
tiszteletét megadni a helyesbítéseiknek, ha engedetlenek voltak. A szülők azt a feladatot
kapják Istentől, hogy fenyítsék a gyermekeiket, amikor szükséges és ne engedjék a maguk
kárára beszennyeződni őket. Így a gyermekek is azt a parancsot kapják Istentől, hogy
fogadják a szülői fenyítést a megfelelő lelkülettel, ne elégedetlenkedjenek, makacskodjanak
vagy lázadjanak. Ha egy gyermek szófogadatlan a helyesbítés során, az kettős hibáról tesz
bizonyságot. Maga a helyesbítést mutatja, hogy a hibát elkövették, a szófogadatlanság a
helyesbítés során pedig csak rosszat rosszra halmoz. A „becsültük őket” egy kötelességtudó
gyermek a szüleivel szemben tanúsított viselkedésére utal: nem rohan ki dühösen a házból, és
nem csügged el annyira, hogy elhagyná a kötelezettség útját.
Az emberi otthon eme törvényszerűségéből kiindulva mutatja be az apostol az alázatos
és engedelmes viselkedést, ami kijár Istennek, amikor fegyelmezi a gyermekeit: „avagy nem
sokkal inkább engedelmeskedünk-é a lelkek Atyjának”? A „nem sokkal inkább” a hasonlat
által érzékeltetett ellentétre mutat, s ez az ellentét legalább négyszeres. Először is, az előző
fenyítés a testi atyáinktól származott, a másik Tőle, Aki a mi mennyei Atyánk. Másodszor, az
előzőt néha tökéletlen tudással és ingerlékeny vérmérséklettel szabták ki, a másik a
tévedhetetlen bölcsesség és a fáradhatatlan szeretet származéka. Harmadszor, az előző egy
rövid időszakban történt, ameddig gyermekek voltunk, a másik egész keresztyén életünkben
mindvégig tart. Negyedszer, az előző célja az átmeneti javunkat szolgálta, a másik a lelki és
örökkévaló jólétünket tartotta szem előtt. Mennyire alá kell hát vetnünk magunkat a
másodiknak!
„Avagy nem sokkal inkább engedelmeskedünk-é a lelkek Atyjának?” A
természetünknél fogva nem vagyunk alávetettségben. Olyan világba születtünk bele, ami tele
van az engedetlenség lelkével, s a lázadó ősszüleink leszármazottjaiként az ő gonosz
természetüket is örököljük. „Az ember úgy születik, mint a vadszamár csikója” (Jób11:12).75
Ez nagyon kellemetlen és megalázó, mindazonáltal igaz. Ahogyan az Ézs53:6 mondja el
nekünk: „Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, kiki az ő útára tértünk”, az pedig az Isten az
ellenszegülés kijelentett akaratával szemben. S ez a vad és lázadó természet még a
megtéréskor sem töröltetik el. Az új természet megadatik, de a régi küzd ellene. S ezért van
szükségünk a fegyelmezésre és a fenyítésre, aminek nagy célja, hogy rávegyen minket a
behódolásra a lelkek Atyjának. „Engedelmeskedni az Atyának” kiterjedt jelentésű kifejezés, s
jó, ha megértjük a különböző jelentéseit.
1. Jelöli a belenyugvást Isten szuverén jogába, hogy azt tegye velünk, amit jónak lát.
„Megnémultam, nem nyitom fel szájamat, mert te cselekedted.” (Zsolt39:10) A szentek
kötelessége elnémulni a vessző alatt és csendben maradni a leghevesebb csapásokban. De ez
csak akkor lehetséges, ha látjuk ezekben Isten kezét. Ha az Ő keze nem látszik apróbában, a
szív nem tesz majd mást, mint zsörtölődik és füstölög. „Monda pedig a király: Mi közöm van
veletek, Sérujának fiai? Hadd szidalmazzon, mert az Úr mondotta néki: Szidalmazzad
Dávidot; és ki mondhatja néki: Miért míveled ezt? És monda Dávid Abisainak és minden
szolgáinak: Íme az én fiam, ki az én ágyékomból származott, kergeti az én életemet: hogyne
cselekedné tehát e Benjáminita?” Micsoda példája volt ez a Felséges szuverén akaratának
való teljes behódolásnak! Dávid tudta, hogy Simei nem átkozhatta őt Isten engedélye nélkül.
75
Károlinál: „és emberré szülheti a vadszamár csikóját is”. – a ford.
613
„A szívemet ez nyugtatja meg:
Amit az én Istenem jelöl ki, az a legjobb.”
Kevés kivétellel sok fenyítésre van szükség, hogy idáig eljussunk és itt is maradjunk.
2. Ez a konokság megtagadását jelenti. A behódolás az Atyának előfeltételezi a
megadást és önmagunk átadását Neki. Áldott szemléltetését látjuk ennek a 3Móz10:1-4-ben:
„Nádáb pedig és Abihu, Áronnak fiai, vevék egyen-egyen az ő temjénezőjöket, és tőnek
azokba szenet és rakának arra füstölő szert, és vivének az Úr elé idegen tüzet, a melyet nem
parancsolt vala nékik. Tűz jöve azért ki az Úr elől, és megemészté őket, és meghalának az Úr
előtt. És monda Mózes Áronnak: Ez az, a mit szólt vala az Úr, mondván: A kik hozzám közel
vannak, azokban kell megszenteltetnem, és az egész nép előtt megdicsőíttetnem. Áron pedig
myugton maradt.”76 Figyeljük meg a körülményeket. Áron két fia, akik minden valószínűség
szerint megittasodtak arra az időre, hirtelen kivágattak az isteni ítélet által. Az atyjuk nem
kapott figyelmeztetést, semhogy felkészülhetett volna erre a próbára, de mégis „nyugton
maradt”! Ó, ne vitatkozzunk Jahvével: legyünk agyag a fazekas kezében, vegyük fel Krisztus
igáját ás tanuljunk Tőle, Aki „szelíd és alázatos szívű”!
3. Jelzi ez Isten igazságosságának és bölcsességének elismerését mindenben, amit
velünk tesz. Nekünk igazolnunk kell Istent. Ez az, amit a zsoltáros tett: „Tudom Uram, hogy a
te ítéleteid igazak, és igazságosan aláztál meg engem.” (Zsolt119:75) Ügyeljünk arra, hogy az
a bölcsesség mindig is igazoltatni fog a gyermekei által, legyen hát a megvallásunk róla: „Igaz
vagy Uram, és a te ítéleted igazságos.” (Zsolt119:137) Bármit is küldjön, nekünk mindig
igazolnunk kell mindennek a Küldőjét: az egész Föld Bírája nem tehet rosszat. Fojtsuk hát el
a lázadó zúgolódást: Mit tettem, amivel ilyen bánásmódot érdemeltem ki Istentől? és mondjuk
együtt a zsoltárossal: „Nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nékünk a mi
álnokságaink szerint.” (Zsolt103:10) Nos, kedves olvasó, ha Isten csak az Ő igazságának
szigorú szabályai szerint bánt volna velünk, réges-rég a pokolban lennénk valamennyien: „Ha
a bűnöket számon tartod (nekünk „tulajdonítod”), Uram: Uram, kicsoda maradhat meg?!”
(Zsolt130:3)
A babiloni fogság volt a legsúlyosabb megpróbáltatás, amivel Isten valaha is sújtotta
az Ő föli népét az ószövetségi időkben, de az újjászületett szív még abban is elismerte Isten
igazságos mivoltát: „Most annakokáért, oh mi Istenünk, nagy, erős és rettenetes Isten, a ki
megőrized a szövetséget és irgalmasságot, ne legyen kicsiny előtted mindaz a nyomorúság, a
mely utolért minket, királyainkat, fejedelmeinket, papjainkat, prófétáinkat, atyáinkat és egész
népedet, Assiria királyainak napjaitól fogva mind e mai napig. Hiszen te igaz vagy
mindenekben, valamelyek reánk jövének; mert te igazságot műveltél, mi pedig hamisságot
cselekvénk!” (Neh9:32-33) Isten ellenségei beszélhetnek az igazságtalanságáról, de az Ő
gyermekei hirdessék az igazságosságát! Mivel Isten jó, ezért nem is tehet mást, csak azt, ami
helyes és jó.
4. Ez magában foglalja az Ő gondoskodásának elismerését és a szeretetének
érzékelését. Létezik duzzogó behódolás és létezik jókedvű behódolás. Létezik fatalista
behódolás, ami így viselkedik: ez elkerülhetetlen ezért meg kell hajolnom előtte, s létezik
hálás behódolás, ami hálával fogad mindent, amit tetszik Istennek ránk küldeni. „Jó nékem,
hogy megaláztál, azért, hogy megtanuljam a te rendeléseidet.” (Zsolt119:71). A zsoltáros a hit
szemével nézte a fenyítéseit, s így eljárva meglátta mögöttük a szeretetet. Emlékezzünk rá,
hogy amikor Isten kivitte a népét a pusztaságba, az azért történt, hogy megismerjenek többet
az Ő elégségességéről, amikor pedig a kemencébe vetette őket, az azért, hogy többet
élvezhessenek a jelenlétéből.
5. Ez magában foglalja az Ő akaratának aktív végrehajtását. Az igazi behódolás „a
lelkek Atyjának” több, mint passzív dolog. A kifejezés többi jelentése, amiket a fentiekben
76
Károlinál: „mélyen hallgata”. – a ford.
614
vizsgáltunk át, többé-kevésbé negatív jellegűek, de van pozitív és aktív oldala is a dolognak, s
fontos, hogy ezt is felismerjük. „Alávettetni” Istennek azt is jelenti, hogy a rendelései szerint
járunk és a parancsolatainak útját tapossuk. Negatívan, nem lehetünk zúgolódó lázadók,
pozitívan, engedelmes gyermekeknek kell lennünk. Alá kell vetnünk magunkat Isten Ígéjének,
azaz a gondolatainkat annak kell formálnia és a tetteinket annak kell szabályoznia. Isten
akaratának nemcsak az elszenvedése létezik, hanem mint kötelességnek, a tényleges
megcselekvése is. Amikor a Megváltó által tanított imádságot mondjuk: „Legyen meg a Te
akaratod”, az többet is jelent, mint puszta kegyes belenyugvást a Mindenható jótetszésébe. Ezt
is jelenti: hadd cselekedjem meg én a Te akaratodat. A behódolás „a lelkek Atyjának” tehát a
gyakorlati elismerése az Ő Úri mivoltának.
A szövegünk a behódolás két okát jelöli meg. Az első az, hogy Akivel dolgunk van, az
Atyánk. Ó, milyen mély hálát kell adnunk azért, hogy az Úristen, mint „Atyánk” áll előttünk!
A mi Atyánk, mert a mi Urunk és Megváltó Jézus Krisztusunk Atyja, s Ő tökéletes
engedelmességet tanúsított Iránta. Helyes és illő, hogy a gyermekek tiszteljék a szüleiket
teljes engedelmességben: ha nem ezt teszik, azzal figyelmen kívül hagyják a kapcsolatukat,
megvetik a tekintélyüket és semmibe veszik a szeretetüket. Mennyivel inkább be kell
hódolnunk a mi mennyei Atyánknak! Benne nincs semmiféle zsarnoki, az Ő parancsolatai
nem megszomorítók, csak a mi javunkat viseli a szívén. „Lássátok milyen nagy szeretetet
adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk!” (1Jn3:1) Ezért buzgón igyekezzünk
kifejezni a hálánkat kötelességtudóan járva Előtte, mint engedelmes gyermekek. S függetlenül
attól, mennyire titokzatos módon bánik velünk, mondjuk együtt a Megváltóval: „avagy nem
kell-é kiinnom a pohárt, a melyet az Atya adott nékem?” (Jn18:11)
Isten konkrét, a szövegünkben megtalálható megnevezése rövid említést igényel. Ez
ellentétes a „testi apáink” kifejezéssel, ami arra utal, hogy ők nemzették a testünket. Igaz,
hogy a testünk is a teremtés valóságos része Isten részéről, de azt illetően tetszett Neki emberi
közreműködést alkalmazni. A lényünk anyagtalan részeinek vonatkozásában azonban Ő a
közvetlen és az egyedüli Teremtő. Ahogyan a híres Owen mondta: „A lélek közvetlenül lett
megteremtve és betöltve, annak nincs más Atyja, csak Maga Isten”, s joggal tette hozzá az a
kiváló teológus: „ez az alapvető oka az Istennel szembeni tökéletes alárendeltségünknek
minden megpróbáltatásban, nevezetesen, mert a lelkeink az Övéi, az Ő isteni hatalmának
közvetlen termékei, s egyedül az Ő szabályai alatt állnak. S vajon Ő nem teheti azt az övéivel,
amit csak akar?” A „lelke Atyja” kifejezés megcáfolja tehát a traducianisták tévelygését, akik
azt feltételezik, hogy a lélek a testtel együtt a szüleinktől származik. A 4Móz16:22-ben
„minden test lelke Istenének” nevezik, ami természetesen vonatkozik minden emberre, míg a
„lelkek Atyja” kifejezés a szövegünkben kiterjed az újjászületettek új természetére is.
A második ok a behódolásra az Atyának az, hogy ez a valódi boldogság titka, s erre
utalnak az igevers „és élünk” záró szavai. Ez világos az 5Móz5:33-ból: „Mindig azon az úton
járjatok, a melyet az Úr, a ti Istenetek parancsolt néktek, hogy éljetek, és jó legyen dolgotok,
és hosszú ideig élhessetek a földön, a melyet bírni fogtok.” Figyeljük meg, hogy a „hosszú
ideig” kifejezést teszi hozzá az „élhessetek” kifejezéshez, ami nyilvánvalóan jelenti az
„éljetek”-et, v. ö. 2Móz10:17, ahol a fáraó a csapás nyomorúságait „ennek a halálnak”
nevezte. Az élet megszűnik életnek lenni, amikor nyomorultakká válunk. Az Isten akaratának
megcselekvése a mi biztonságos kikötőnk, ami valódi nyughelyet biztosít a szív számára. A
lázadók zsémbesek és nyomorultak, de „a te törvényed kedvelőinek nagy békességök van, és
nincs bántódásuk” (Zsolt119:165). „Vegyétek fel az én igámat”, mondta Krisztus „és
megnyugvást találtok a lelketeknek”. Ó, jaj, a hitvalló keresztyének többsége oly kevéssé van
alávetve Istennek, a vallásuk csak ahhoz elegendő, hogy nyomorultaknak érezzék magukat.
„Avagy nem sokkal inkább engedelmeskedünk-é a lelkek Atyjának, és élünk!” Nem
kétséges, hogy ennek a versnek a szavai rámutatnak a szándékos ellentétre az 5Móz21:18-21-
ből: „Ha valakinek pártütő és makacs fia van, a ki az ő atyja szavára és anyja szavára nem
615
hallgat, és ha megfenyítik, sem engedelmeskedik nékik: Az ilyet fogja meg az ő atyja és
anyja, és vigyék azt az ő városának véneihez és az ő helységének kapujába... Akkor az ő
városának minden embere kövekkel kövezze meg azt, hogy meghaljon.” „A lelki élet
növekedése ebben a világban és az örök élet az eljövendőben az, amire ezek (az „és élünk”
szavak) utalnak” (John Owen)
Isteni fenyítés
Zsid12:10
10. Mert ám azok kevés ideig, tetszésök szerint fenyítettek; ő pedig javunkra,
hogy szentségében részesüljünk.
Van-e joga bármelyik keresztyénnek így imádkozni: Hadd ne érjenek engem bajok,
akármilyen jóval is járnának a számomra? S ha vonakodik és fél így imádkozni, miért
zúgolódik, amikor utolérik? Ó, jaj, milyen hatalmas a szakadék rendszerint az imádkozásunk
és a viselkedésünk többi része között! Azután, ha a megmentőnk kificamította a vállunkat,
miközben kihúzott minket a vízből, amiben fuldokoltunk, vajon haragudnánk rá?
Természetesen nem. Akkor miért zúgolódnánk az Úr ellen, ha a testet ostorozza a lélek
megjobbítása végett? Ha Isten elveszi a kényelmet és eltölt bennünket belső békességgel, ha
elveszi a világi gazdagságunkat, de többet ad nekünk az igazi gazdagságból, akkor ahelyett,
hogy lenne alapunk a panaszkodásra, inkább a hálaadásra és a dicséretre van bőséges okunk.
Akkor miért félek belépni a próbák sötét tárnájába, ha az a lelki tapasztalat aranybányájához
vezet?
A Szentírás a csapásokat a tűzhöz hasonlítja, ami kitisztítja a salakot (1Pt1:7), a
szórólapáthoz, ami elkülöníti a pelyvát (Mt3:12), a metszőkéshez, ami eltávolítja a felesleges
vesszőket és gyümölcsözőbbekké teszi a megmaradtakat (Jn15:2), az orvossághoz, ami
eltakarítja a mérgező anyagot (Ézs27:9), a föld felszántásához és boronálásához, hogy az
készen álljon befogadni a jó magot (Jer4:3). Akkor miért kellene szomorkodnunk, ha tetszik
Istennek a tüzet használni a salakunk eltávolításához, a szórólapátot a pelyvánk
kirostálásához, a metszőkést a lelkünk felesleges részeinek lenyeséséhez, orvosságot ad a
romlottságunk és a mocskunk eltávolításához, felszánt, hogy feltörje a parlagon heverő
földünket és megsemmisítse a lelkünkben növekvő gyomokat? Nem inkább örvendeznünk
kellene azon, hogy nem hagy minket magunkra a testiségünkben, hanem alkalmassá tesz arra,
hogy a szentségében részesedhessünk?
Egy kisgyermeknek sok hízelgésre van szüksége (néha még többre is!) ahhoz, hogy
bevegye az orvosságot. Lehet nagyon beteg, s az anyja buzgón győzködi őt, hogy a
kellemetlen korty biztos megkönnyebbülést hoz, de a kicsi ezt kiáltja: „Nem tudom bevenni,
annyira undorító”. A felnőtteknek azonban általánosságban nincs szükségük az orvos érveire
és könyörgésére: ők elnyelik a legkeserűbb orvosságot is, ha meg vannak arról győződve,
hogy jót tesz velük. Ennek a vonatkoztatása a lelki dolgokra nyilvánvaló. Azok a
keresztyének, akik csak lelki csecsemők, bosszankodnak és füstölögnek, amikor az isteni
fenyítések eltűrésére kapnak felszólítást, nem tudván, mit nyernek azzal, ha azokat a helyes
lelkülettel fogadják. De azok, akik felnőttek a kegyelemben és emberekké lettek Krisztusban,
akik tudják, hogy minden azok javára válik, akik szeretik Istent, s tapasztalatból ismerték meg
a megszentelt csapásokból származó drága gyümölcsöket, a legkeserűbb poharat is elfogadják
Istentől és köszönetet mondanak azért.
De ó, jaj, Isten népének sok tagja csak csecsemők tapasztalatilag, és sok hízelgésre
van szükségük ahhoz, hogy megbékéljenek a próbák poharával. Ezért kell az egyik érvet a
másik után elénk tárni. Ez a helyzet a Zsid12-ben is: ha az érvelés egy sora nem elégséges,
616
talán egy másik az lesz. A keresztyén nagyon szkeptikus és sok győzködésre van szüksége.
Hallottuk, amint valaki azt mondja a másiknak, aki azt állította, hogy megtett valami jelentős
dolgot, vagy képes megtenni azt: „Meg kell mutatnod, mielőtt hinnék neked”. Közülünk a
legtöbben nagyon hasonlítanak ehhez a lelki dolgokat illetően. Bár a Szentírás újra és újra
biztosít minket arról, hogy a fenyítések Atyánk szeretetéből fakadnak, s a javunkra válnak, mi
mégis lassúak vagyunk, nagyon lassúak ahhoz, hogy valóban higgyünk ebben. Ezért halad az
apostol itt az egyik megfontolásról a másikra, hogy megerősítse lesújtott testvéreinek a szívét
és megszilárdítsa a hitüket ebben a fontos dologban.
Ó, bárcsak úgy tanítaná a Lélek a szíveinket, úgy világosítaná meg az értelmünket, s
úgy erősítené meg a hitünket, hogy egyre hálásabbak legyünk Atyánk könyörületes
fegyelmezése iránt! Micsoda bizonyítéka az az Ő szeretetének, hogy a fenyítésünkkel az a
célja, hogy Önmagához vigyen közelebb minket és hasonlóbbá tegyen az Ő áldott Fiához!
Minél többre értékeljük az egészséget, annál inkább be akarjuk majd venni azt, ami
meggyógyítja a betegségünket. S minél többre értékeljük a szentséget (ami a lelkünk
egészsége), annál nagyobb örömmel fogadjuk azt, ami a növelésének eszköze bennünk. A
lelki megtapasztalás alacsony szintjén állunk, ha nem teszünk mást, csak egyszerűen
„meghajlunk” Isten keze előtt. A Szentírás mondja: „Hálákat adván mindenkor mindenekért a
mi Urunk Jézus Krisztusnak nevében az Istennek és Atyának” (Ef5:20), majd ismét buzdít
minket: „Örüljetek az Úrban mindenkor” (Fil4:4). Nekünk „dicsekednünk kell a
háborúságokban” (Rm5:3), s ezt akkor tesszük meg, amikor világosabban és teljesebben
látjuk, micsoda áldott gyümölcsök teremnek a metszőkés alatt.
„Mert ám azok kevés ideig, tetszésök szerint fenyítettek; ő pedig javunkra, hogy
szentségében részesüljünk.” (10. vers) Ez annak folytatása, amit az előző versben láttunk.
További okát jelöli meg, amiért a keresztyéneknek „engedelmeskedniük kell” mennyi
Atyjuknak, amikor a javító vesszővel sújt le rájuk. Nemcsak a közöttük fennálló kapcsolat
folytán illik ezt tenniük, hanem az ebből szerzett előnyökért is meg kell ezt tenniük. A
megfontolás, amit az apostol most a szenvedő szentek figyelmébe ajánl, valóban kettős.
Először is, a fenyítések, amiket a földi szüleinktől kaptunk, valóban a javunkra voltak ebben
az életben, míg a mennyei Atyánk fegyelmező bánásmódja az eljövendő életre tekint előre
(2Kor4:17). Másodszor, a földi szüleink fenyítései gyakran a szeszélyeik folyománya voltak
és a vérmérsékletük ingerlékenységéből fakadtak, de mennyei Atyánk a vesszőjét végtelen
jósággal és bölcsességgel használja a mi jólétünk érdekében.
A „mert ám azok kevés ideig, tetszésök szerint fenyítettek” szavakat úgy tekintjük,
hogy azok nem annyira a gyermekkorunk rövidségére vonatkoznak, hanem inkább arra, hogy
a szüleink csak átmeneti érdekeket tartottak a szemük előtt, miközben Isten az örökkévaló
jólétünkre utal. „Az apostol ezt a körülményt látszólag azért említi, hogy szembeállítsa a földi
szülők és Isten bánásmódját. Az egyik körülmény az, hogy a földi szülők bánásmódjának
célja sokkal kevésbé fontos, mint Istené. Az előbbi erre az életre vonatkozott, arra, ami oly
rövid, hogy csak ’pár napig’ tart. Mégis, hogy bebiztosítsuk az atyai helyesbítésből fakadó
hasznot még erre a rövid időre is, zúgolódás nélkül fogadtuk azt. Sokkal nagyobb örömmel
kell hát alávetnünk magunkat a fegyelmezésnek, ami a mi mennyei Atyánk kezéből származik
és aminek az a célja, hogy az előnyeit az egész örökkévalóságra kiterjessze.” (A. Barnes)
A hozzátett „tetszésök szerint” vagy „ahogyan jónak látták” szavak újabb ellentétre
mutatnak rá a földi szüleink és a mennyei Atyánk fegyelmezése eljárásaiban. Előbbiek
tökéletlensége folytán a vesszőt néha inkább dühkitörésből használták, mintsem az arra
irányuló szeretetteljes vágyból, hogy javítsanak a viselkedésünkön. „Ez azt jelenti, hogy néha
önkényesen, vagy szenvedélyből alkalmazták. További ok ez arra, amiért engedelmeskednünk
kell Istennek. Engedtünk a földi szüleinknek, bár a fenyítésük néha szeszélyes volt, s inkább
az ő tetszésük szerint, semmint a mi javunkat szem előtt tartó. Sok ilyen fenyítés történik a
családokban, de egy sem ilyen Isten irányítása alatt. ’Ő pedig javunkra’: soha nem
617
szenvedélyből, szeszélyből, a hatalom vagy a felsőbbrendűség szeretetéből, hanem mindig a
mi javunkat szolgálva.” (A. Barnes)
Nos, ami a konkrét hozzájárulását illeti a mostani igeversnek a fenyítés témájához, az
apostol itt Isten általános célját ismerteti azzal: nevezetesen, „a mi javunkat”. S jegyezzük
meg, hogy amit Ő akar, az teljesen biztosan bekövetkezik, mert Ő az Általa használt
eszközöket hatékonnyá teszi a végcéljainak eléréséhez. Ez a „mi javunk” kifejezés nagyon
kiterjedt, magában foglalja a jellemünk fejlesztését, a lelki életünk meggazdagítását, a
nagyobb hasonlóságot Krisztus képmásával. Ugyanez az igazság található meg a
„szentségében részesüljünk” kifejezésben is: a vágyaink legyenek megöldökölve, a kegyelem
bennünk megelevenítve, s a lelkünk megszentelődjön. Bármi is legyen a formája, foka és
időtartama a megpróbáltatásainknak, mindent a végtelen bölcsesség rendel el a fenti célok
elérésének bebiztosítása végett. De hogy konkretizáljuk, az isteni fenyítés:
1. Elválaszt minket a világtól. A szerző keresztyénéletében a legnagyobb meglepetés a
szent-testvéreit illetően nem a tudatlanságuk volt, még csak nem is a következetlenségük,
hanem a világiasságuk, a vonakodásuk e világot elhagyni. „Jövevényekként ás vándorokként”
vágynunk és áhítoznunk kell a mennyei hazánk után. Ahogyan azoknak, aki távol vannak
azoktól, akiket a legjobban szeretnek, nekünk is vágyakoznunk kell „elköltözni és a
Krisztussal lenni” (Fil1:23). Pál ezt tette. Krisztus megígérte, hogy visszajön a népéhez, de
mégis, milyen kevesen kiáltják közülük naponta: „Ámen, jövel Uram Jézus”. Milyen ritkán
halljuk, amint Sisera anyjának a nyelvezetével mondják: „Miért késik megjőni szekere? Hol
késlekednek kocsijának gördülései?”
„S minden megpróbáltatás, amit látunk
Késztessen a vágyakozásra, hogy Veled együtt legyünk.”
A Szentírás úgy beszél erről a világról, mint „kiaszott, elepedt földről, a melynek
nincs vize” (Zsolt63:1), s Istennek szándékában áll ezt tapasztalati úton is bizonyítani nekünk.
Az Ő Ígéje is megerősíti, hogy a világ „sötét hely”, s azt akarja, hogy erről mi magunk is
meggyőződjünk.
Valaki azt hihetné, hogy ha egyszer a lélek látta a Királyt a maga szépségében, attól
kezdve nem talál más vonzó dolgot máshol. Valaki azt hihetné, hogy ha egyszer eloltottuk a
szomjunkat az élő vizek forrásánál, akkor többé nem akarunk inni ennek a világnak a nem
kielégítő és szennyezett víztárolóiból. Biztos, hogy most, miután megtapasztaltuk magának a
mennynek az előízét és ízét, undorodva visszautasítjuk a szegényes pelyvát, amit ez a világ
kínál nekünk. De ó, jaj! Az „óember” még mindig bennünk van és változatlan, s jóllehet az
isteni kegyelem fékezi a tevékenységét, még mindig nagyon is eleven. Emiatt kapunk
felszólítást „a test keresztre feszítésére az indulataival és a kívánságaival együtt”. Ezért segít
nekünk Isten kegyelemből a fenyítésekkel, melyek arra szolgálnak, hogy meggyengítsék a
lelkünk lefelé nyúló gyökereit és megerősítsék a szívünk horgonyának tartását a menny felé.
Isten ezt különféle módokon teszi meg. Néha elveszítteti velünk a világiakkal fennálló
közösségbe vetett bizalmunkat és elvon minket attól azáltal, hogy kegyetlen bánásmódban
részesülünk tőlük. „Menjetek ki közülök, és szakadjatok el” az Úr mondása a népéhez. Ám ők
lassúak a meghallásra, gyakran úgy kell kiűzni őket. Így van a világi gyönyörökkel: Isten
gyakorta teszi a földi örömök szőlőjét keserűvé a számunkra, hogy többé már ne keressük
azokat. A földi csalódások és a földi kiábrándulások vesznek rá minket a sóhajtozásra a
mennyei otthon után. Miközben a héberek Gósen földjén lakoztak, elégedettek voltak,
kemény és kegyetlen rabszolgaságra volt szükség, hogy készségesekké váljanak elindulni az
ígéret földjére. Egyszer ismertünk ez keresztyént, akinek az volt a kialakított szokása, hogy
minden testi nehézségre vagy próbára ezt mondta: „Ez csak egy újabb szög a koporsómban”.
Ám ez nagyon homályos módja a dolgok látásának. Isten gyermekeinek inkább ezt kell
mondani minden egyes próba után: „Ez újabb fonalat vág el abban a kötélben, ami engem a
világhoz köt és még nagyobb vágyat ébreszt bennem a menny iránt”.
618
2. Még jobban visszafordít minket Istenhez. A természetünknél fogva el vagyunk telve
a függetlenség lelkével. Ádám bukott fiai olyanok, mint a vadszamarak csikói. A fenyítés azt
a célt szolgálja, hogy kitörölje belőlünk az önelégültséget, s megéreztesse velünk a
gyengeséget és a tehetetlenséget. „Ha nyomorúságukban keresnek majd engem” (Hós5:15),
akkor biztos, hogy a csapások „hasznunkra” válnak. A megpróbáltatások és a bajok gyakorta
térdre kényszerítenek minket. A betegség és a bánat az Úr keresésére ösztönöz. Nagyon
figyelemre méltó a négy evangéliumban, milyen ritkán keresték az egészséges és erős
emberek Krisztust: a baj és a betegség volt az, ami elvitte őket a nagy Orvoshoz. A
nemesember miért jött Krisztushoz? Mert a fia a halálán volt. Jairus miért kereste a Mestert?
A haldokló kislánya miatt. Lázár nővérei miért küldtek üzenete a távol levő Megváltónak?
Mert a testvérük beteg volt.
A csapások lehetnek nagyon keservesek, de azok finom üdítők a lélek számára és
olyan orvosságok, amiket Isten gyakran használ rajtunk. A leglátványosabban ezt a 107.
zsoltár szemlélteti, olvassuk el figyelmesen a 11-28. verseket. Figyeljük meg, hogy amikor az
emberek „meg lettek alázva”, amikor „a nyomorúság sújtotta őket”, amikor „nem volt
segítségük”, akkor „kiáltottak az Úrhoz a szorultságukban”. Igen, a „baj” az, ami az Úrhoz
fordít minket, éspedig nem mechanikus és formális módon, hanem mélységes buzgósággal.
Emlékezzük rá, hogy „igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése”. Amikor
észreveszed, hogy tűz lelohad a szobádban, nem mindig teszel rá több szenet, hanem
egyszerűen csak megkotrod a piszkavassal. Isten is gyakran használja a megpróbáltatások
fekete piszkavasát arra, hogy a rajongás lángjai fényesebben világítsanak.
Ó, testvéreim, mindannyian örülünk annak, ha lefekhetünk a „zöld mezőkön” és
elheverhetünk a „csendes vizek” mellett. De mégsem szolgálná sem Isten dicsőségét, sem a
mi legnagyobb javunkat, ha állandóan tobzódhatnánk lelkileg. S miért nem? Azért, mert a
szívünk hamarosan inkább az áldásokkal, mintsem Magával az Áldóval lenne elfoglalva. A
juhokat gyakran viszik a száraz és sivár pusztaságba, hogy még jobban a tudatára ébredjenek
a pásztortól való függőségünknek. Vajon nem fedezhetünk itt fel egy okot arra, amiért egyes
szentek oly gyorsan elveszítik a magabiztosságukat? Azért, mert többet foglalkoznak a kapott
kegyelemmel és a jóleső érzéseikkel, mint azok Megadójával. Isten féltékeny Isten, s nem
fogja eltűrni a bálványokat a népe szívében. A Krisztusban történt befogadásunk érzése
valóban áldott dolog, de mégis akadállyá válik, ha többre becsüljük, mint Magát a Megváltót.
3. Drágábba teszi Isten ígéreteit a számunkra. A baj gyakorta hat ránk éles késként,
mely megnyitja Isten igazságát a számunkra és a szívünket az igazságra. A tapasztalat nyit
meg igeszakaszokat, melyek amúgy zárva maradnának. Sok szöveg van a Bibliában, amit
egyetlen igemagyarázó sem képes hasznosan elmagyarázni Isten gyermekének: ezeket a
tapasztalat által kell magyarázni. Pál a legmélyenszántóbb leveleit a börtönben írta, János
„száműzetésben” volt Pathmosz szigetén, amikor megkapta a kijelentést. Ha nappal mégy le
egy mély kútba vagy bányába, ott meglátod azoknak a csillagoknak a fényét, amik a Föld
felszínéről nem látszanak: Isten is gyakorta lealacsonyít, hogy észrevegyük az Ő vigasztaló
biztosítékainak ragyogó szépségét. Figyeljük meg, miképpen hivatkozott Jákob Isten
ígéreteire az 1Móz32-ben, amikor meghallottra, hogy jön Ézsau négyszáz emberrel. A
feltámadás ígérete sokkal többet jelent egy keresztyén számára, amikor valamelyik szeretett
rokonát ragadja el a halál.
„Mikor vizen mégy át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok el nem borítnak, ha
tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng meg nem perzsel téged.” (Ézs43:2) Ez sokkal többet
jelent a lesújtott léleknek, mint azoknak, akik nincsenek a vessző alatt. Ezért a sok „ne félj”
ígéret a legértékesebbek a számunkra, amikor az erőnk cserben hagy és készek vagyunk a
kétségbeesésbe süllyedni. Ahogyan a néhai C. H. Spurgeon szokta mondani: „Egyes versek
mondhatni titkos tintával lettek megírva, s ezeket a megpróbáltatások tüzéhez kell tartani,
hogy megjelenjenek”. Sok igeszakasz van a Jób könyvében, a zsoltárokban, és Jeremiás
619
siralmaiban, amik nem mutatkoznak meg, amíg a Nap ragyog, de amelyek a megpróbáltatások
idején olyanok, mint a Hold üdvözlő fénysugarai egy sötét éjszakán. A fájdalmas tövis volt a
testében az, ami megtanította Pált ennek a szakasznak az áldott mivoltára: „Elég néked az én
kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el” (2Kor12:9).
4. Alkalmassá tesz minket arra, hogy együtt érezzünk másokkal. Ha soha nem jártunk
a siralom és a megpróbáltatások völgyében, akkor képtelenek vagyunk „együtt sírni a
sírókkal”. Vannak sebészek, akik gyengédebbek lennének, ha maguk is elszenvedtek volna
csonttörést. Ha soha nem ismertünk sok bajt, akkor csak szegényes vigasztalója lehetünk
másoknak. Még a mi Megváltónkról is meg van írva: „Mert a mennyiben szenvedett, ő maga
is megkísértetvén, segíthet azokon, a kik megkísértetnek.” (Zsid2:18) Bunyan soha nem írta
volna meg a könyvét, ha Isten nem engedte volna meg az ördögnek, hogy oly sok éven át
kísértse és öklözze. Mennyire világosan tárul mindez elénk a 2Kor1:4-ben! „A ki
megvígasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvígasztalhassunk bármely
nyomorúságba esteket azzal a vígasztalással, a mellyel Isten vígasztal minket.” Luther
gyakran mondta: „Három dolog tesz valakit jó igehirdetővé: az ima, az elmélkedés és a
kísértés”.
5. Szemlélteti nekünk az isteni kegyelem áldott mivoltát és elégségességét. „Elég
néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el” (2Kor12:9). Ennek
bizonyításához azonban el kell jutnunk a kemény nehézségek és próbák helyére, s meg kell
éreznünk a saját alkalmatlanságunkat és semmiségünket. Testvér, ha egész életedben üzleti
sikeredi voltak és anyagilag mindig is könnyű helyzetben voltál, akkor valószínűleg nagyon
keveset tudsz arról, ahogyan Isten ereje elvégeztetik a gyengeségedben. Ha mindig egészséges
voltál és soha nem szenvedtél el sok gyengeséget és fájdalmat, akkor nem valószínű, hogy
sokat tudsz Isten erejéről. Ha soha nem értél meg embert próbáló helyezetek, amikor cserben
hagyott az erőd, vagy nem ért szívszorító gyász, akkor nem sokat tudhattál meg Isten
kegyelmének elégségességéről. Olvastál róla a könyvekben, vagy hallottad, amint mások
beszélnek róla, de az nagyon különbözik attól, mint mikor neked magadnak van tapasztalati
ismeretséged vele. A sok megpróbáltatás az, ami előhozza Isten erejének elégségességét a
támogatáshoz a legsúlyosabb próbákban, s megmutatja, hogy az Ő kegyelme képes támogatni
a szívet a legsúlyosabb veszteségekben is.
A legjobban tomboló viharokban kell a kapitánynak a legjobban ügyelnie a hajó
kormányzására, s a nehézségek és a bánat időszakaiban kell a keresztyénnek a legnagyobb
figyelmet fordítania arra, hogy „odajáruljon bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy
irgalmasságot nyerjen és kegyelmet találjon, alkalmas időben való segítségül” (Zsid4:16). Ha
Izrael egyenesen a Kánaán földjére ment volna, akkor kihagyták volna Jahve gyöngéd
gondoskodását a pusztaságban. Ha Lázár nem halt volna meg, Márta és Mária nem látták
volna meg Krisztusnak, mint a feltámadásnak és életnek a bemutatóját. S ha te, testvérem,
nem lettél volna a megpróbáltatások kemencéjébe vetve, akkor nem ismernéd az Ő
jelenlétének közeliségét és drágaságát. Igen, Istennek szándékában áll bizonyítani nekünk az
Ő kegyelmének valódiságát és elégségességét.
6. Fejleszti a kapott lelki kegyelmet. Ezt világosan tárja elénk az ismert igeszakasz a
Rm5:3-5-ből: „dicsekedünk a háborúságokban is, tudván, hogy a háborúság békességes tűrést
nemz, a békességes tűrés pedig próbatételt, a próbatétel pedig reménységet, a reménység
pedig nem szégyenít meg”. Ez a „dicsekedés” nem magukban a háborúságukban történik,
hanem azért, mert a keresztyén tudja, hogy ezeket az ő Atyja rendelte el, s ismeri azok
előnyös hatásait. Ezek, vagyis a kapott lelki kegyelem fejlődését kísérők közül hármat említ
itt az igeszakasz. Először, a háborúság „tűrést” nemz. A türelem soha nem növekszik, csak a
sorscsapások és a csalódások alatt: még csak működésbe sem lép. amíg a dolgok simán és
kellemesen mennek. A megszentelt megpróbáltatások hozzák működésbe az erőt és kitartást,
amiről a szenvedés alázatos elviselése tesz bizonyságot. Az itt említett türelem megszabadít
620
attól, hogy zúgolódjunk, a dolgoknak a saját kezünkbe vegyük (ami csak további problémákat
okoz), s elégedetten várakozunk Isten szabadításának idejére, kitartva a kötelességek útján.
Másodszor, a türelem kimunkálja a tapasztalatot, mégpedig a valóságnak azt a
létfontosságú megtapasztalását, amit vallunk, a személyes megismerkedést azzal, amit
korábban csak elméletben ismertünk, az isteni kegyelem elégségességének megismerését a
támogatáshoz és a megtartáshoz, Krisztus értékességének a megtapasztalását, mint például a
három ifjú a tüzes kemencében. A „tapasztalat” görög szava azt is jelenti: „a bizonyíték
megszerzése”. A türelmes engedelmesség, amit a nyomorúság munkál ki a szentben,
bizonyítja az Istenbe vetett bizalmának valódiságát mind saját maga, mind a testvérei előtt:
világossá teszi a tényt, hogy a hit, amit megvall, valódi. S ahelyett, hogy legyőznék a hitét, az
kerekedik felül. A hajó időjárási próbája a vihar, s így van a hittel is. A valódi hit mindig ezt
mondja: „Ím, megöl engem, de én mégis bízom Benne!” (Jób13:15, angol változat)
Harmadszor, a tapasztalat kimunkálja a reménységet. Ez az a kegyelem, ami előre látja a
jövőt. Amíg a körülmények olyanok, hogy szeretjük azokat, a kilátásaink jórészt a jelenre
korlátozódnak, de a bánatok és a próbák vágyat ébresztenek bennünk a jövőbeli áldások után.
„Mint a fészkén felrebbenő sas, fiai felett lebeg... Egymaga vezette őt az Úr” (5Móz32:11-
12). Isten azért emel ki minket a kényelmes nyughelyeinkről, hogy megtanítsa nekünk a
reménység szárnyainak használatát.
7. Közösségbe hoz minket Krisztus szenvedéseivel. A kereszt a keresztyén
tanítványság jelképe. Mint a sebhelyek, amit a sebesült katona minden másnál többre becsül,
úgy a mi szenvedéseink is a Krisztussal fennálló egységünk bizonyítékai (Rm8:17). Sőt mi
több, ezektől még jobban megbecsüljük azt, amit Ő tett értünk. Mikor bőségben élünk, nem
tudjuk megfelelően felbecsülni vagy értékelni a szegénységet, amit a Megváltónk tűrt el. Ha
kényelmes ágyunk van, nem tudunk ténylegesen együttérezni Vele, „Akinek nem volt hová a
fejét lehajtania”. Amíg valamelyik családi jóbarátunk, akire számítottunk, aljas módon el nem
árulja a bizalmunkat, addig nem tudunk valamennyit megérezni abból, amit a Megváltó
szenvedett el Júdás álnokságától. Csak mikor valamelyik testvér megtagadott téged, akkor
kezded megérteni, mit érzett Krisztus, amikor Péter tagadta meg Őt. Amikor valamely csekély
mértékben tapasztalati ismeretségeket szerzünk az efféle próbákkal, akkor válik Krisztus
egyre drágábbá a számunkra, s teszi lehetővé annak megbecsülését, amiken értünk
keresztülment. Egy jövőbeli napon majd osztozunk a trónján is, most az a kiváltságunk, hogy
megízlelhetjük a keresztjét.
Ha tehát a próbák és a nyomorúságok Isten alatt ilyen örömteli gyümölcsöket
eredményeznek, akkor üdvözöljük a fenyítéseket, melyek „a javunkra vannak”. Hadd jöjjenek
a csalódás esői, ha azok megöntözik a kapott lelki kegyelem növényeit. Hadd fújjanak a bajok
szelei, ha azok arra szolgálnak, hogy jobban belegyökereztessék a kegyelembe az Úr-ültette
fákat. Áldozzon le a bőség Napja, ha ez szorosabb közösségbe hoz az élet világosságával. Ó,
testvéreim, bármennyire is rossz ízűek legyenek a test számára, a fenyítésektől nem kell félni,
hanem örülni kell azoknak, mert az a céljuk, hogy „a részeseivé tegyenek minket Isten
szentségének”.
Isteni fenyítés
Zsid12:11
11. Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem

keservesnek, ámde utóbb az igazságnak békességes gyümölcsével fizet azoknak, a kik
általa gyakoroltatnak.
621
Az egyik oka annak, hogy ma olyan keveset írnak az isteni fenyítésekről, s hogy miért
hallunk erről oly ritkán a szószékről, talán az, hogy nem alkalmazkodik ennek a felszínes
kornak a hamis hangulatához és érzelmeihez. Az igehirdetők nagy többsége embereknek
akarnak tetszeni, s óvatosan igazgatják a vitorláikat a közvélemény szeléhez. Őket azért
fizetik, hogy „sima dolgokat” mondjanak, nem olyanokat, amik felkavarnak, inkább
megnyugtassák, semmit átkutassák a lelkiismeretet. A kellemetlen, gyászos, komoly,
félelemkeltő témákat igyekeznek elkerülni, azokat a vonzó, vidám, és vigasztaló témákkal
helyettesítik. Ezért manapság nemcsak az ritka, hogy az igehirdető a gonoszok örök
büntetésével foglalkozzon és arra kérje a még nem üdvözülteket, hogy meneküljenek az
eljövendő harag elől, hanem még a keresztyének is nagyon keveset hallanak az Atya
vesszőjétől, az általa okozott nyögésekről vagy a később létrehozott gyümölcseiről. Ötven
évvel ezelőtt Isten egyik hűséges szolgája ezt írta:
„Napjaink egyik semmitmondó közhelyszerűsége az, hogy a vallás nem homályos,
hanem vidám dolog. Noha könnyű meglátni, mire gondolt az, aki először ellenezte ezt az
állítást: vagy a beteges és önhitt komorságra, vagy a világ tudatlan ábrázolására, mégis,
általánosságban felfogva semmi sem lehetne kevésbé igaz. Áldottak, akik sírnak. Jaj neked,
aki nevet. Keskeny az út. Ha bárki engem szolgál, vegye fel a keresztjét és kövessen engem.
Az, aki keresi az életet, elveszíti azt. Bár a keresztyén megkeni a kezeit és megmossa az arcát,
mindig böjtöl. Az akaratot megtöri Isten a legfájdalmasabb pontokon megsebesítve vagy
kifosztva minket: a testet folyamatosan meg kell feszíteni. Nem arra születtünk, hogy
boldogok legyünk akár ebben a világban, akár a mostani állapotunkban: épp ellenkezőleg, a
boldogtalanságra. Sőt, folyamatosan halottaknak kell lennünk mind önmagunknak, mind a
világnak, hogy a lelkünk birtokolhassa Istent és örvendezhessen Benne.
Ahogyan létezik a hamis és beteges aszkétizmus, úgy létezik a hamis és ártalmas
hajlandóság arra, hogy a világi és felszínes életmódot ’a vallás örömteli, és nem ellensége a
vidámságnak’ kifejezés alá rejtse. Egy nagyon nyilvánvaló és egyszerű példát véve, mit jelent
a ’vidám, kellemes vasárnap’? Azt, amikor sokat vagyunk közösségben Istennel imában és az
elmélkedésben az Ő Ígéjén, várakozva a menny örömeire, dicséretben és közösségben a
felebarátainkkal? Ó, jaj, túl sokan értelmezik a vidám vasárnapot úgy, hogy ez az a nap,
amikor a lelki elemet a minimumra csökkentjük.” (Adolph Saphir)
S ó, ja, a helyzet azóta sokkalta rosszabbá vált. E világ vonzásai és minden, ami
örömteli a test számára bekerült a „gyülekezetek” (?) ezreibe azzal az ürüggyel, hogy
„szükséges, ha meg akarjuk tartani a fiatalokat”. Még azokon a helyeken is, ahol korlátokat
nem engedték ezen a módon lejjebb, ahol a világiság vaskosabb formáit egyelőre még nem
tűrik, az igehirdetés olyan jellegű, hogy az valószínűleg csak keveseknek okoz
kényelmetlenséget. Az, aki a bűn rendkívüli bűnösségét hangoztatja, aki ragaszkodik ahhoz,
hogy Isten még a saját népénél sem tűri el az el nem ítélt bűnt, hanem biztosan meg fogja azt
látogatni súlyos csapásokkal, az „megöli az örömöt”, „Izrael bajkeverője”, „Jób vigasztalója”,
s ha kitart a Szentírás előírásainak, intéseinek, figyelmeztetéseinek és ítéleteinek
kikényszerítése mellett, valószínűleg hamar megtapasztalja, amint minden ajtó bezárul előtte.
De ez jobb, mint megalkuvónak lenni, jobb elveszíteni minden igehirdetői állást, mintsem
elveszíteni a Mester „jól van”-ját azon az eljövendő napon.
„Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek,
ámde utóbb az igazságnak békességes gyümölcsével fizet azoknak, a kik általa
gyakoroltatnak.” (11. vers) Ebben a versben az apostol levonja a végkövetkeztetést az arról a
témáról szóló értekezésében, ami most oly visszataszító a hitvalló keresztyének többségének.
Ezzel zár le mindent, amit a bölcs Isten által a népét ebben az életben érő fegyelmező
csapásokról, az ezekhez tartozó kegyelmes céljairól és az azzal kapcsolatos
kötelezettségeikről mondott, hogy ezeket a helyes lelkülettel fogadják. Az érveit azzal foglalja
622
össze, hogy mérlegre teszi a jót és a rosszat, a jövőt és a jelent, valamint a hit ítéletét a test
érzéseivel szemben.
A mostani szakaszunk kiegészítés ahhoz, amit az előző versekben mondott azért, hogy
elébe menjen egy ellenvetésnek és elejét vegye annak. Minden vigasztaló és buzdító
megjegyzés után, miszerint a fenyítések nem az ellenségeinktől, hanem Atyánktól
származnak, hogy ezeket nem haragból, hanem szeretetből küldi ránk, hogy ezek nem
összezúzni akarnak bennünket, hanem a „javunkra válnak”, a testi érzékek és a természetes
ész megfogalmaz egy ellenvetést: „De nem örömöt találunk a bajainkban, hanem sok bánatot.
Nem érezzük, hogy ezek a hasznunkra lennének, s nem is látjuk, miképpen lehetnének, ezért
nagyon is hajlunk kételkedni az általad elmondottakban”. Az apostol elismeri az ellenvetés
erősségét, miszerint a jelenben a fenyítések „keservesnek, és nem örvendetesnek látszanak”.
De kettős korlátozást vagy minősítást vezet be: a külső érzékek számára „látszik” csak így, az
idő vonatkozásában pedig ez csak a „jelen”. Megfogalmazva ezeket az engedményeket az
apostol odafordul az ellenkezőhöz és ezt mondja: „Mindazonáltal”. Emlékezteti őt arra, hogy
először is, létezik egy „azután” a mostani pillanatot követően, amit észben kell tartani;
másodszor, hangoztatja neki annak szükségességét, hogy így „gyakoroltassunk”; harmadszor,
biztosítja őt, hogy ha így gyakoroltatott, a „békességes gyümölcs” lesz a boldog végkifejlet.
Négy dolog hangzik el a szakaszban a fenyítésekről, ahogyan az emberi értelem tekint azokra.
1. Mindaz, amit a testi értelem képes meglátni a fenyítéseinkben, csak látszat. Mindaz,
amit a test és a vér képes felfedezni az isteni csapások természetéről és minősítéséről, az csak
azok külsődleges és felszíni megjelenése. Az értelem szemei végtelenül képtelenek meglátni a
megszentelt próbák előnyeit és értékeit. Milyen gyakran megtéveszt minket a puszta „látszat”!
Ez igaz a természeti szférában: a kinézetek közmondásosan megtévesztők. Sok optikai illúzió
létezik, Vajon nem láttuk egyes éjszakákon, hogy a nyugaton lemenő Nap sokkal nagyobb,
mint amikor delelőn van? Ám ez mégsincs így a valóságban, csak úgy „látszik”. Álltál már
egy hajó fedélzetén az óceán közepén, s miközben a látóhatárt szemlélted, nem lepődtél meg
hirtelen a föld látványán? A part körvonalain, a hegyek felemelkedésén a háttérben, de
mindez csak „látszat” volt: nem volt más, csak felhők. Hasonlóan olvashattál arról, hogy a
sivatagi utazók délibábot láttak: messze, a homok felett zöld fákat és csillogó vízmedencét, de
ez csak optikai csalódás volt, amit a légkör hozott létre valamiképpen.
Nos, ha ez így van a természetes dolgokkal, a „látszat” nem a tényleges, a látszólagos
nem a valóság, akkor mennyivel inkább igaz ez az Isten dolgaival kapcsolatosan! A csapások
nem azok, amiknek „látszanak”. Ezek látszólag bajt okoznak nekünk, s nem válnak a
javunkra, ezért hajlamosak vagyunk ezt mondani: „Egy ellenség tette ezt”. Látszólag
sérelmet, semmint „hasznot” hoznak, s mi zúgolódunk és elcsüggedünk. A félelem oly
gyakran torzítja el a látást; a hitetlenség oly gyakran homályosítja el a szemeinket, s mi
eltúlozzuk a próbáink méreteit a sötét és homályos megvilágításban. Gyakran vagyunk önzők,
hajlamosak a testi könnyedségünkre ügyelni, ezért nem megy jól a lelki különbségtétel. Nem,
a fenyítések most nem örömteliknek, hanem „keserveseknek” látszanak, de azért, mert a
természetes érzékszerveinkkel és a testi értelem fényében nézünk ezekre.
2. A testi értelem a bajokat a JELEN fényében ítéli meg. Valamennyiünkben megvan a
hajlam arra, hogy a MOST fényében becsüljük fel a dolgokat. Az istentelenek mindig készek
feláldozni a jövőbeli érdekeiket a jelen kielégülésért. Az egyik kedvenc közmondásuk: „Egy
madár a kézben jobb, mint kettő a bokorban”:77 lehet, hogy a lustának ez így van, de a
vállalkozó és a szorgalmas inkább veszi a fáradságot és bebiztosítja a kettőt. Az ember
nagyon rövidlátó teremtmény, s gyakran még a keresztyént is azok az érzések uralják, mint
amik a gonoszt irányítják. A MOST fénye általánosságban a legrosszabb a dolgok helyes
felbecsüléséhez. Túl közel állunk ahhoz, semhogy a helyes rálátást alakíthassuk ki és a
77
Vagy ahogyan a magyar megfelelője szól: „Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok.” – a ford.
623
megfelelő arányaikban láthassuk a dolgokat. Egy olajfestmény megtekintéséhez a lehető
legjobb módon pár lépést hátrálnunk kell attól. Ugyanez az alapelv vonatkozik az életünkre is.
Ennek bizonyítékát akkor látjuk, ha visszatekintünk a múltba. Ma a keresztyén sok olyan
múltbeli megtapasztalásban, sőt csalódásban is felfedezi az értelmet, a szükségességet, az
értékességet, amit akkoriban képtelen volt meglátni.
Jákob esete nagyon ideillő és arra kell intenie minket, hogy óvakodjunk az ő ostoba
példáját követni. Miután József elvétetett az agg atyjától, s mikor azt hitte, hogy Simeont is
elveszítette, a „jelen” fényében szemlélve a dolgokat zsémbesen ezt mondta: „mindez engem
ér!” (1Móz42:36) Gyakran ilyen a siralmas panasz, ami a rövidlátó hitetlenségből fakad. De
utóbb Jákob felismerte a hibáját és rájött, hogy minden dolog neki és a szeretteinek javára
vált. Ó, jaj, mi annyira türelmetlenek és lobbanékonyak vagyunk, s annyira el vagyunk
foglalva a jelennel, hogy elmulasztunk előre nézni és nem látjuk előre a boldog végkifejletet.
Akkor a hatások is, amiket a bajok gyakorolnak az óemberre, alkalmatlanná tesznek
bennünket arra, hogy helyesen becsüljük fel azokat. Ha a szívem reszket, ha az elmém izgul, a
lelkem pedig elcsügged, akkor nem vagyok alkalmas állapotban ahhoz, hogy megítéljem az
isteni csapások minőségét és áldottságát. Nem, a fenyítések a jelenben „nem látszanak
örvendetesnek, hanem keservesnek”, s azért, mely oly rövidlátó módon nézzük ezeket és
elmulasztunk előre nézni a hit és a reménység szemeivel.
3. A testi értelem számára a bajok soha nem „örvendetesek”. Ez logikusan következik
mindabból, amiről az előző két pontban volt szó. Mivel a testi értelem csak a dolgok
„látszatát” nézi, s mivel azokat csak a „jelen” világosságában becsüli meg, a csapások nem
örvendetesek. S Isten sem akarja, hogy azok legyenek önmagukban. Ha a csapások
örvendeteseknek „látszanának”, akkor fenyítések lennének egyáltalán? Kevés haszna lenne
egy földi szülő részéről, úgy elverni a gyermekét, hogy az csak mosolyt eredményezzen. Az
csak látszathit lenne, minden okosság és haszon nélkül. Salamon mondta? „A kékek és a
sebek” teszik jobbá a szívet. Ezért, ha az isteni fenyítés nem fájdalmas a test számára és nem
vált ki nyögést és sírást, akkor miféle jó célt szolgálhat? Ha Isten úgy küldene ránk próbákat,
ahogyan mi szeretnénk, azok egyáltalában nem volnának fenyítések. Nem, a fenyítések nem
„látszanak” örvendeteseknek. Amikor az Úr lesújt, az kényes helyre teszi, hogy érezzük annak
csípősségét. Ez nem örvendetes az erejét tekintve. Gyakran hajlamosak vagyunk ezt mondani:
ha a próba nem lenne ennyire súlyos vagy a csalódás nem lenne ilyen nagy, képes lennék
elviselni. Isten pont azért tesz keserű füveket a poharunkban, hogy kellemetlenné tegye a
kortyot. Ezek nem örvendetesek, amikor kapjuk. Mindig azt gondoljuk, hogy rossz időben
jöttek. Ha a mi választásunkra lennének hagyva, soha nem következnének ránk, de ha el
kellene ezeket viselnünk, akkor olyan időt választanánk, amikor a legkevésbé fájdalmasak, s
ezzel elmulasztanánk a belőlük fakadó áldásokat. S nem örvendetesek az alkalmazott
eszközök tekintetében sem. „Ha ellenségtől származna, azt elviselném”, mondta Dávid. Ez az,
amit valamennyien gondolunk. Ó, ha az én próbám nem pont ez lenne! A szegénységet
elviselném, de a korholást és a rágalmazást nem tudom elviselni. Ha elveszíteném az
egészségem, az kemény csapás lenne, de elhordoznám, de annak a kedves gyermeknek, a
szemem fényének az elveszítését követően hogyan örvendezhetnék újra valaha is? Vajon nem
hallottunk testvéreket így beszélni?
4. A testi értelem számára a bajok mindig „keservesek”. A legfájdalmasabb dolog egy
keresztyén számára valószínűleg az, hogy nem láthatja, mennyi veszteség vagy próba válhat a
javára. Ha láthatná, örvendezne. De még itt hit hitben kell járnunk, nem látásban. Ezt azonban
könnyebb mondani, mint megtenni: csak akkor tehetjük meg ha Isten teszi lehetővé. A
keresztyén rendszerint egyáltalában nem látja, miért küldetett rá az adott megpróbáltatás: úgy
tűnik neki, hogy a kárára és nem a javára van. Miért ez a pénzügyi veszteség, amikor többet
adott az Úr munkájára? Miért ez a romlás az egészségében, amikor leginkább az Ő
szolgálatában munkálkodott? Miért mondtak fel neki, mint szombatnapi iskolai tanítónak,
624
amikor pedig a legnagyobb szükség volt őrá? Miért lett elszólítva a férj, amikor a
gyermekeknek a legnagyobb szükségük lett volna rá? Igen, az efféle bajok valóban
fájdalmasak a test számára.
De hadd mutassunk rá, hogy ezek az okoskodások csak a „látszatra” vonatkoznak. A
keresztyén kegyelem által végül győzedelmeskedik. A hit keresztüllát a felhőkön (bár gyakran
nagyon későn teszi ezt meg) és ezt mondja: A fenyítés nem volt olyan súlyos, mint lehetett
volna, nem volt olyan súlyos, mint amilyet megérdemeltem, s valójában semmi sem volt
ahhoz hasonlítva, amit a Megváltó szenvedett el értem. Ó, lakoltassa ki a hit a testi értelmet és
mondja: „A mi könnyű szenvedésünk, ami csak egy pillanatig tart, a dicsőség sokkal nagyobb
és örökös súlyát munkálja ki nekünk.” De jegyezzük meg alaposan, hogy csak addig, amíg
nem a láthatókra, hanem a láthatatlanokra nézünk (2Kor4:17-18). A fentiek közül sok
mindenért a szerző köszönetet mond C. H. Spurgeon prédikációjáért ugyanerről az igeversről.
„Ámde utóbb az igazságnak békességes gyümölcsével fizet azoknak, a kik általa
gyakoroltatnak.” Ez az, amit az apostol szembeállít a testi okoskodás becslésével és a
természetes érzékeink érzelmeivel. Az orvosságot lehet, hogy nem kellemes bevenni, de ha
Isten megáldja azt, a megújult egészség jó ellentételezést fog jelenteni. A megmetszett szőlő a
tél végén siralmas látványt nyújt a szemnek, de a súlyosan megterhelt ágai ősszel bizonyságot
tesznek a kertész erőfeszítéseiről. Vajon az „utóbb” nem bizonyította Jákobnak, hogy a
szenilis okoskodásai teljesen alaptalanok voltak? Jób vonaglott a vessző alatt, ahogyan csak
tudott, de vajon a végén nem volt virágzóbb, mint az elején? Hála Istennek ezért az „ámde
utóbb”-ért!
De ez az „utóbb” egyben egy nagyon fürkésző szó is: olyan, amelynek át kell döfnie
és meg kell vizsgálnia mindegyikünket. Vajon nem mentünk át mindannyian a bánat
időszakain? Vissza tud nézni közülünk bárki a múltjára anélkül, hogy felidézné a mély és
súlyos megpróbáltatások időszakait? Vajon a kard nem döfte át a lelkünket? Nem követeltek
tőlünk fájdalmas áldozatot? De, kedves olvasóm, e tapasztalatok vajon minden értelemben a
múlthoz tartoznak? Vajon úgy múltak és tűntek el, hogy bármiféle hatás maradt volna vissza
utánuk? Nem, az lehetetlen: mi vagy jobbak, vagy rosszabbak lettünk miattuk. Akkor kérdezd
meg önmagadtól: Miféle gyümölcsöket teremtek? Vajon a múltbéli tapasztalataid
megkeményítettek, besavanyítottak, lefagyasztottak? Vagy meglágyítottak, megédesítettek,
megérleltek téged? Vajon legyőzték a büszkeséget, megöldökölték a magunk kedvében járást,
fejlesztették a türelmet? Hogyan hagytak hátra minket a bajok, a fenyítések? Mit tár fel az
„utóbb”?
Nem minden ember nyertesei a bajoknak, s a keresztyének sem mindig azok. Sokan
igyekeznek elmenekülni a próbák és a nehézségek elől, ahelyett, hogy „gyakoroltatnának”
általuk. Mások érzéketlenek és nem engedelmeskednek: ahogyan a Zsid12:5 utal rá,
„megvetették” az Úr fenyítéseit. Vannak, akik azt képzelik, hogy amikor csapások érték őket,
az a bátorság kimutatása, ha nem hagyják magukat befolyásolni. Gyengeségnek tartják a
siránkozást a veszteségek felett és a sírást a bánat miatt. De az efféle viselkedés egyáltalában
nem keresztyéni. Krisztus sírt, s újra és újra azt halljuk, hogy „nyögött”. Az efféle viselkedés
ezért végtelenül ostoba, mert a csapások célja ellen irányul, de csak még súlyosabbakat tesz
szükségessé a büszke lelkünk megtörése végett. Nem a gyengeség jele annak elismerése, hogy
érezzük a mindenható kéz csapásait.
A legvalódibb bölcsesség megalázkodni „Isten hatalmas keze alatt”. Ha az Ő népéből
valók vagyunk, akkor könyörületesen arra fog kényszeríteni, hogy ismerjük el: a fenyítéseit
nem szabad megvetni és könnyen venni. Ő folytatni fogja, és ó, milyen könnyen képes
megtenni, a csapásainkat vagy azok súlyosbítását, amíg meg nem szelídíti a vad lelkünket és
engedelmes gyermekekként nem késztet behódolásra Neki. Micsoda figyelmeztetés található
az Ézs9:9-11-ben! „Hogy megértse az egész nép: Efraim és Samaria lakosa, a kik ezt mondják
kevélyen és felfuvalkodva: Téglák omlottak le, és mi faragott kőből építünk; fügefák vágattak
625
ki, és mi czédrusokat ültetünk helyökre! De az Úr ellenök hozza Reczin szorongatóit, és
ellenségeiket rájok uszítja.” Ez azt jelenti, hogy miután a nép megkeményedett Isten fenyítő
keze alatt, ahelyett, hogy „gyakorlatoztatta” volna őket, még súlyosabb csapásokat küldött
rájuk.
Azoknak válnak javára az Atya fenyítései, akik „gyakoroltatnak általuk”. A
„gyakoroltatás” görög szava a gimnasztikai versenyektől kölcsönzött. Arra utal, ahogyan az
atléta leveti a felső ruháit. Így ez a szó a szövegünkben majdnem párhuzamos a „félretéve
minden akadályt” szavakkal a 12:1-ben. Ha a csapások megfosztanak bennünket a gőgtől, a
lustaságtól, az önzéstől, a bosszúszomjas lélektől, akkor megterem a „gyümölcs”. csak akkor
leszünk nyertesek, ha továbbfejlesztjük a fenyítéseinket. A bajok természetes hatása egy
megszenteletlen lélek esetében a bosszankodás vagy az elkedvetlenedés, ami lázadást vagy
kétségbeesésbe süllyedést eredményez. Ez a szív keménységének és a hitetlenségnek az
eredménye. Még a keresztyén vonatkozásában is igaz, hogy csak akkor válnak a javára, ha
úgy látja azokat, mint az Atyától származókat azért, hogy engedelmességre késztessék őt és
„gyakoroltassák”.
1. A lelkiismeretet „gyakoroltatni” kell. Oda kell fordulnunk a próbáink Küldőjéhez és
Nála kell keresnünk ezek jelentését és üzenetét. „Lőn pedig nagy éhség Dávidnak idejében
három egész esztendeig egymás után, és megkeresé e miatt Dávid az Urat” (2Sám21:2)! Így
kell nekünk is tenni, amikor haragos arccal tekint reánk. Szükség van őszinte önvizsgálatra, az
útjaink szorgalmas, tüzetes átvizsgálására, hogy felfedezzük, mi az, ami kiváltotta Isten
nemtetszését. A gondos vizsgálat gyakran megmutatja, hogy a szolgálatban tanúsított
feltételezett kegyes buzgóságunk nagy része csak a megszokás eredménye, vagy valamelyik
kiváló szent utánzása ahelyett, hogy a szívből származna és „az Úrnak adnánk meg”.
2. Az imádságot „gyakorolni” kell, illetve bele kell abba merülni. Igaz, hogy a
fájdalmas csapások hajlamosak elfojtani a könyörgés hangját, s az, aki a vessző alatt nyög,
csekély késztetést érez a közeledésre a kegyelem trónjához, de ennek a testi hajlamnak
állhatatosan ellene kell állni, s a Szentlélek segítségét határozottan kell keresni. Minél
súlyosabb a terhünk, minél csüggedtebb a szívünk, annál nagyobb szükségünk van
imádkozásra. Istennél kell keresnünk a kegyelmet, hogy alávethessük magunkat a
bánásmódjának, hogy ezt továbbfejleszthessük, s hogy Ő szentelje meg a javunkra mindazt,
ami zavar és nyomaszt bennünket.
3. A szelídség kegyelmét kell „gyakorolni”, mert „a szelíd és csendes lélek” az, „a mi
igen becses” az Ő szemében, Akivel dolgunk van (1Pt3:4). A szelídség az ellentéte az
önfejűségnek és a szív keménységének. A lélek hajlékonysága az, ami kész elváltozni az
isteni képmásra. A szent behódolás, az akarás, hogy a Szent Fazekas a kedve szerint
formáljon meg minket. Nem lehetséges „az igazság békességes gyümölcse”, amíg a mi
akaratunk meg nem törik, és nem a saját fejünk után megyünk. Mennyire oda kell figyelnünk
Krisztus szavaira! „Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én
szelid és alázatos szívű vagyok” (Mt11:29).
4. A türelmet „gyakorolni” kell. „Csillapodjál le az Úrban és várjad őt” (Zsolt37:7):
„várd” a szabadításának idejét, mert ha önmagunkat próbáljuk megszabadítani, akkor nagyon
valószínű, hogy még súlyosabb bajokba keveredünk. A gyümölcs nem egyetlen nap alatt érik
meg, s a fenyítés jótéteményei sem mutatkoznak meg azonnal. A türelemnek el kell végeznie
a tökéletes munkáját, ha a lelket meg akarjuk gazdagítani a csapásokkal. A várakozás
időszakában ne engedd, hogy bármi akadályozza a haladásodat a kötelezettség útján.
5. A hitet „gyakorolni” kell. Isten kezét kell látni minden próbában és csapásban, ha
azokat szelídséggel és türelemmel akarjuk elviselni. Ha nem tekintünk a Sátán
rosszindulatánál vagy az emberek féltékenységénél, ellenségességénél, igazságtalanságánál
messzebbre, a szív zsörtölődő és lázadó lesz. De ha elvesszük a poharat az Atya kezéből, az
626
indulataink megnyugszanak, és a belső kavargás lecsillapodik. Csak a hit gyakorlása által éri
el a lélek a csendes meghajlás hajlamát és gondolja át azt a leckét, amit meg kell tanulnunk.
6. A reményt „gyakorolni” kell. Amint a hit felnéz és meglátja Isten kezét a próbában,
a remény előre néz és előre látja az abból származó előnyöket. A reménység magabiztos
várakozás a jövendőbeli jókra. Ellentéte a kétségbeesésnek. A reménység megragadja a
megígért „utóbb”-at, s ekképpen tart fenn és éltet a jelenben. A remény biztosítja a levert
lelket: „még hálát adok én néki az ő orczájának szabadításáért” (Zsolt42:5). „A minden
kegyelemnek Istene pedig, a ki az ő örök dicsőségére hívott el minket a Krisztus Jézusban,
titeket, a kik rövid ideig szenvedtetek, ő maga tegyen tökéletesekké, erősekké, szilárdakká és
állhatatosokká.” (1Pt5:10)
7. A szeretetet „gyakorolni” kell. Az Atya szeretete az, ami fenyít minket (5. vers):
nem kell hát nekünk is szeretnünk Őt viszonzásképpen a gondoskodásáért és a türelmes
oktatásunkért? Ahelyett, hogy kételkednénk a bölcsességében vagy megkérdőjeleznénk a
jóságát, szeretetteljes hálának kell áradnia Felé, aki nem keres mást, csak a mi jólétünket.
„Mi soha nem vagyunk képesek semmiféle jótéteményt sem találni a fenyítésekben, amíg nem
gyakoroltatunk általuk, amíg a kapott kegyelmet nem szítják fel ezek szent, állandó
gyakorlássá.” (John Owen) Mennyire eltér ez sok hiper-kálvinista végzetszerű tétlenségétől!
A fentiekben azt próbáltuk megmutatni, hogy a lelki „gyümölcs” nem a csapás
természetes vagy azonnali eredménye. Sőt, vajon nem láttuk, hogy azok közül, akik súlyos
pénzügyi veszteségeket, komoly otthoni elszegényedést vagy személyes testi fájdalmakat
szenvedtek el, csak kevesen váltak a nyerteseivé azoknak? Sőt, vajon kell-e önmagunknál
messzebbre tekinteni, hogy észrevegyük, milyen keveset tanultunk és milyen csekély hasznot
húztunk a múltbeli próbákból? S az ok világos: nem gyakoroltattunk ellőképpen ezek által.
Bárcsak velünk maradna ez az Íge a jövőben!
Mit jelent „az igazság békességes gyümölcse”? Ha önmagában vesszük ezt a
kifejezést, akkor az igazság hatásait jelenti, a gyümölcsöt, amit maga az igazság hoz elő. De
az igeszakaszunkban a fenyítések vagy a csapások azok, amik konkrétan meg vannak említve
ennek a gyümölcsnek a megtermése kapcsán. Ez a szív megnyugtatása és megtisztítása a
Szentlélek által. Az „igazság” párhuzamos a 10. versben szereplő „szentséggel”. Ez
összefoglalható a bűn megöldöklésében és a lényegi jóság megelevenítésében. Azért nevezik
„békességes gyümölcsnek”, mert a vad lelkeink megszelídítésében, a nyughatatlan szíveink
lenyugtatásában, a lelkünk szilárdabb lehorgonyzásában nyilvánul meg. De csak akkor, ha
valóban felfogjuk, hogy az Atya szeretete az, ami megfenyített minket. Adjon Isten Lelke
mindannyiunknak „gyakoroltatott” szívet, hogy naponta vizsgáljuk át önmagunkat, és vessünk
le mindent, ami nem tetszik Neki!
Felszólítás az állhatatosságra
Zsid12:12-13
12. Annakokáért a lecsüggesztett kezeket és az ellankadt térdeket egyenesítsétek

föl,
13. És lábaitokkal egyenesen járjatok, hogy a sánta el ne hajoljon, sőt inkább
meggyógyuljon.
A Szentírás didaktikus (tanító) részei sokkalta többek, mintsem csak az igazság elvont
kijelentései: ezek nemcsak az elmét hivatottak oktatni, hanem a szívet is befolyásolni. Ezt
manapság nagyon-nagyon kevéssé ismerik fel, amikor az információ utáni vágyakozás oly
gyakran elválik az információ hasznosításával kapcsolatos komoly törődéstől. Ez
kétségtelenül a modern oktatási módszerek egyik gonosz gyümölcse, amikor ahelyett, hogy a
627
tanuló elméjének kibontakoztatására és fejlesztésére törekednének (ami a „nevelés” szó
jelentése), tények és számok tömegével „tömik” vagy töltik fel a fejét, amik többségének a
későbbi életébe semmiféle hasznát sem veszi. Istennek nem ilyen a módszere. Az Ő oktatási
módszere az erkölcsi és a lelki alapelvek elénk tárása, majd annak megmutatása, hogy
miképpen alkalmazzuk ezeket a gyakorlatban. Ösztönöz egy motívumot, s ezzel
gyakorlatoztatja a belső képességeinket. Ezért a keresztyén tudásunk próbája nem az, hogy
mennyit értünk, hanem az, hogy ez a tudás mennyire befolyásolja az életünket.
Egy dolog a kegyelem tantételeinek világos, értelmi megragadása, de teljesen más
dolog lelki módon megtapasztalni a kegyelem tantételeit. Egy dolog hinni, hogy a Szentírás
Isten ihletett és tévedhetetlen Ígéje, de más dolog a léleknek az isteni tekintély ámulatában
élni, s felfogni, hogy az egy napon majd megítél minket. Egy dolog biztosnak lenni abban,
hogy Jézus Krisztus az Isten Fia, a királyok Királya és az uraknak Ura, más dolog meghajolni
a jogara előtt és személyesen Neki alávetetten élni. Mi hasznom van abból, ha meg vagyok
győződve Isten mindenhatóságáról, amíg nem tanulok meg az Ő erős karjára támaszkodni?
Mi hasznom van abból, ha meg vagyok győződve Isten mindentudásáról, amíg annak
ismerete, hogy a szemét mindig rajtam tartja, nem szolgál üdvös visszatartóként a
cselekedeteimben? Mi előnyt jelent a számomra annak tudása, hogy szentség nélkül egyetlen
ember se látja meg Istent, amíg a szentség megszerzését nem teszem a fő gondommá és
célommá?
Annak, amire a fentiekben rámutattunk, semmi köze sincs semmiféle homályos és
titokzatos dologhoz, ami messze az egyszerű emberek tömegeinek felfogása felett áll, hanem
egyszerű, magától értetődő és nyilvánvaló. De ó, jaj, a szíveinket nagyon kevéssé
befolyásolja, s a lelkiismeretünket oly ritkán gyakoroltatja! Amikor ezzel a mércével mérjük
magunkat, vajon nincs mindegyikünknek okunk szégyenkezve lehajtanunk a fejünket? Az
értelmünk tele van a Szentírás igazságaival, de milyen kevéssé formálják ezek az életünket! A
doktrínális nézeteink szilárdak és ortodoxok, de milyen keveset tudunk tapasztalatilag „a
kegyesség szerint való igazságól” (Tit1:1)! Vajon nem volt komoly alapja a Megváltónak
ahhoz, hogy ezt mondja a szerzőnek és az olvasónak: „Miért mondjátok pedig nékem: Uram!
Uram! ha nem mívelitek, a miket mondok?” (Lk6:46) Ó bárcsak kellően megalázkodnánk a
szomorú hibáink miatt!
A fenti megjegyzéseket az apostolnak az előző versekben tárgyalt témájának a
gyakorlatba történő átültetése sugallta. A nyitó „annakokáért” azt jelzi, hogy most a
gyakorlati alkalmazását készül megadni mindannak, amit az isteni fenyítés igazságáról adott
magyarázatában írt. Ebben ugyanazt az utat látjuk követni, mint amit minden levelében
követett, s amit Isten szolgáinak manapság is utánozniuk kell. Nem számít, mi volt a górcső
alá vett tantétel, az apostol mindig a gyakorlati végéhez fordult, amit gyakran ismételt „tehát”
vagy „annakokáért” szavai jeleztek. Mikor a keresztyéneknek a ceremoniális törvényektől
való mentessége mellett érvelt, utána hozzátette: „Annakokáért a szabadságban, melyre
minket Krisztus megszabadított, álljatok meg” (Gal5:1). Mikor a feltámadás dicsőséges
igazságát fejtegette, ezzel zárta: „Azért… erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az
Úrnak dolgában” (1Kor15:58). Amikor Krisztus visszatérésének áldott reménységét adta
közre, így fejezte be: „Annakokáért vígasztaljátok egymást e beszédekkel” (1Thessz4:18).
Ez az, amit sürgősen azok szívére kell helyezni, akik a gyakorlatba ültetik át azokat a
drága igazságokat, amiket a Felséges oly kegyesen kijelentett nekünk. Ez az (legalábbis
részben), amire a Megváltó gondolt, amikor ezt mondta: „Meglássátok azért, mimódon
hallgatjátok” (Lk8:18). Ügyeljetek arra, hogy a szívetekre a kellő hatást gyakorolja, hogy az
igazság szabályozza a teljes viselkedéseteket. Nem elegendő tiszteletteljes magatartást
tanúsítani, miközben a kegyelem eszközeire figyelek, komoly figyelmet fordítok a hallottakra,
a legfontosabb annak elsajátítása, hogy ezeknek megfelelően járjak és éljek. Ugyanez igaz az
olvasásra is: nem az a könyv bizonyul a leghasznosabbnak, ami a tudásomat gyarapítja, vagy
628
amelyik szórakoztat és izgat, hanem amelyik istenfélő életvitelre ösztönöz. Így van a
válaszreakciónkkal is a Szentírásra? Nem az számít, mennyi nehéz igeszakaszra sikerült fényt
derítenem, s az sem, hány verset sikerült betéve megtanulnom, hanem hogy hány parancsát és
előírását igyekszem őszintén betartani.
Ez az apostol által megadott alaphang a most vizsgált versekben. Nem kevés fényt
derített azokra a kétségbeejtő körülményekre, melyekben a zsidók találták magukat,
nevezetesen a keserves üldöztetések, amiket a hitetlen honfitársaiktól szenvedtek el.
Rámutatott, hogy a megpróbáltatásaik távolról sem kivételesek, és nem adnak okot a
megdöbbenésre, hanem valamilyen formában Isten egész népének közös osztályrésze az,
amikor ezen a színpadon maradnak. A legáldottabb igazságokat tárta eléjük, melyek nagyon
alkalmasak voltak a hitük megerősítésére a szívük megvigasztalására és az ellankadt lelkük
felemelésére. Magyarázatot adott a meghajlásra az isteni fenyítések alatt: ezeknek békességet
és vigaszt kell nyújtaniuk mindazoknak, akik hitet kevernek hozzájuk. Elhallgattatott minden
ellenkezést, amit hangoztathattak volna azzal a kötelezettséggel szemben, amire elhívta őket.
S most rájuk tukmálja az a gyakorlati hasznot, amit húzniuk kell az emlékezetükbe vésett
tanításból.
„Annakokáért a lecsüggesztett kezeket és az ellankadt térdeket egyenesítsétek föl, és
lábaitokkal egyenesen járjatok, hogy a sánta el ne hajoljon, sőt inkább meggyógyuljon.” (12-
13. versek) Itt először is egy végkövetkeztetést von le az előzőleg tanítottakból. Másodszor,
néhány kötelezettséget parancsol meg. Harmadszor az okot említi, amiért ezt parancsolja. A
kötelességeket jelképes nyelvezettel említi, de mégis olyan kifejezésekkel, amiket nem nehéz
felfogni. A kényszerítő okot vagy indítékot az engedelmességre valaki engedetlenségének
másokra gyakorolt gonosz hatásaiból vezeti le, ami világosan kiemeli a személyes példa
fontosságát és értékét, valamint a befolyást, amit kifejt a felebarátainkra.
„Annakokáért” azt jelenti: tekintettel az elmondottakra, mert az előző megfontolásokat
bizonyos viselkedési módnak kell követnie. Hitünk szerint kettős utalás rejlik ebben a nyitó
„annakokáért”-ban, nevezetesen egy közvetlen és egy közvetett. Közvetlenül összekapcsol az
előző igeverssel, amelynek a legfontosabb szava a „gyakoroltatás”. Az apostol ismét a
közismert görög olimpiai játékokra utal. A gimnáziumban az oktató felszólíthatja az ifjakat a
küzdelemre. Ő tapasztalt ember, s tudta, miképpen kell odacsapni, kivédeni, küzdeni. A
harcosok sok komoly csapást kaphattak tőle, de ez az edzésük része volt, ami felkészítette
őket a jövőbeli megjelenésre a nyilvános küzdelmekben. Az a fiatal, akinek az atléta alkata
felkészólt a közelgő nagy erőpróbára, bátra előlépett, s akarta, hogy az edzője
„gyakoroltassa”, de aki kibújt a próbatétel alól, és nem volt hajlandó megküzdeni a mesterrel,
nem kapott tőle segítséget, ám ez kizárólag az ő hibája volt.
Szemlátomást ez a jelkép az, amit a szövegünk előhoz: „Bármely fenyítés ugyan
jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazságnak
békességes gyümölcsével fizet azoknak, a kik általa gyakoroltatnak. Annakokáért a
lecsüggesztett kezeket… egyenesítsétek föl.” A keresztyén, aki elmenekül a próbák elől, aki
összeroskad a csapások alatt, aki duzzog vagy zúgolódik az üldöztetések során, az igazság
semmiféle „békességes gyümölcsét” sem fogja megteremni. Ha „elcsügged” a fenyítés során,
ha a kezei tétlenekké válnak és a lábai nemképesek tovább támogatni őt, akkor semmi hasznot
sem képes húzni abból a megpróbáltatásból, aminek az elviselésére elhívást kapott. Akkor hát
szedje össze magát, övezze fel az elméjét és „hordozza a munkának terhét mint a Jézus
Krisztus jó vitéze” (2Tim2:3). Viselkedjen így: most van itt az ideje az edzésnek, ezért
igyekszem férfikánt viselkedni. Istennél keresem a kegyelmet, hogy felsorakoztassam az
összes hitemet és bátran megküzdjek mindazzal, ami szembeszáll velem vagy elnyom engem.
Közvetettebben a nyitó „annakokáért” visszatekint mindarra, ami az előző versekben
hangzott el. A Zsid12 egy, az Isten népéhez intézett felkavaró felhívással kezdődik a kitartásra
a keresztyén kötelezettség útján, az előrehaladásra a lelki életben, függetlenül attól, miféle
629
akadályok állnak az útban: „kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdő tért” (1-2. versek)
Aztán az apostol előre látott egy ellenvetést: fájdalmas elnyomásban van részünk, kísértés ért
bennünket, hogy adjuk fel a hitvallásunkat, kitartóan üldöznek a hitetlen testvéreink. Erre ezt
válaszolja: gondoljatok a Mesteretekre, Aki a szenvedésnek ugyanazt az útját járta előttetek
(3. vers). Tartsátok észben, hogy a ti sorsotok nem vált szélsőségessé, még nem kaptatok
elhívást a mártírhalál átélésére (4. vers). Továbbá, szem elől tévesztitek a bibliai buzdítást:
„Fiam, ne vesd meg az Úrnak fenyítését” (5. vers). Ez arra vitte rá az apostolt, hogy a
legértékesebb módon megnyissa nekik az isteni fenyítés témakörét. Foglaljuk ezt össze
röviden.
A próbák, amiknek az átélésére Isten gyermekei elhívást kapnak nem isteni
büntetések, hanem a javukra váló kegyelmes fegyelmezések. Konkrétan meg van tiltva
nekünk, hogy „meglankadjunk” ezekben (5. vers). A vessző nem haragból, hanem féltő
gondoskodással sújt le, s nem Isten haragjának, hanem a szeretetének a megmutatkozása (6.
vers). A kötelességünk tehát az, hogy úgy viseljük el a fenyítéseket, ahogyan Isten
gyermekeihez illik (7. vers). A fenyítés-nélküliség egyáltalán nem a lelki fiúságunk
bizonyítéka, hanem az mutatja be, hogy egyáltalában nem vagyunk fiak (8. vers). Mivel
tiszteletet adtunk a földi szüleinknek, amikor fegyelmeztek, mennyivel inkább alá kell
vetnünk magunkat mennyei Atyánknak (9. vers). Isten célja a csapásainkban a mi „hasznunk”,
hogy azok által egyre jobban részeseivé váljunk „az Ő szentségének” tapasztalati módon. Bár
ezek a fenyítések kellemetlenek a test és a vér számára, mindazonáltal „az igazság békességes
gyümölcse” lesz a végeredményük, miután a megfelelő módon „gyakorlatoztattak” minket
(11. vers).
Ezekből a megfontolásokból egy nagyon nyilvánvaló végkövetkeztetést von le, s egy
kötelességet léptet életbe. Tekintettel „a bizonyságok nagy fellegére”, ami körülvesz minket
(1. vers), látva, hogy más korok szentjei önmagukban ugyanolyan gyengék, bűnösök és
nagyon elnyomottak a világ részéről, mint mi, de megharcolták a jó harcot, megtartották a
hitet és megfutották a küzdőteret, övezzük fel mi is magunkat a küzdelemre és tegyünk meg
minden erőfeszítést a megmaradáshoz a kötelesség útján. Tekintettel a tényre, hogy a
Vezetőnk, az üdvösségünk Parancsnoka a hősies kitartás példáját hagyta ránk (3. vers),
igyekezzünk buzgón az Ő lábnyomait követni és viselkedjünk férfiasan. Végül, miután Maga
Isten a próbáink Szerzője és Szabályozója, s a legsúlyosabb fenyítéseink is egy szerető
Atyától származnak, Aki a mi javunkat keresi, ne csüggedjünk el az út nehézségeitől és ne
bátortalanodjunk el az ösvény göröngyös mivoltától, hanem szedjük össze a bátorságunkat a
kitartásra a Megváltónk iránti hitben és hűségben.
Azaz, a nyitó „annakokáért” koherenciája teljesen nyilvánvaló, és a benne
megfogalmazott kötelesség olyan világos, hogy nem lehet félreérteni. Az összes korábbi
megfontolás, de különösen annak a ténynek a tekintetében, hogy a legdrágább gyümölcsök a
csapásainkból származnak, amikor azok kellőképpen „gyakoroltatnak” minket, ezért ne
csüggedjünk el az elménkben és ne gyengüljünk el lélekben miattuk. Ahogyan az olimpiai
játékok győztesei is a képességeiktől telhető legjobban használták a kezeiket és a karjaikat, a
futók pedig a legjobb hatás elérése végett használták a lábaikat és a térdeiket, amikor a kezeik
és a térdeik elkezdtek elgyengülni és lankadni, akkor a végsőkig megfeszített akarattal
késztették újabb erőfeszítésekre a tagjaikat, úgy nekünk is nagyon bátraknak, buzgóknak és
aktívaknak kell lennünk, s ha a szívünk gyengülni kezd a többszörös csüggedés miatt, össze
kell szednünk minden elhatározásunkat, s imádságos és férfias erőfeszítésekkel kell
küzdenünk, hogy ne adjunk utat a kétségbeesésnek.
„A lecsüggesztett kezeket… egyenesítsétek föl.” Az itt megparancsolt kötelezettség
jelképes nyelvezettel hangzik el, de a jelentése mégis nyilvánvaló az alkalmazott grafikus
jelképek következtében. Az apostol a fizikai testünk tagjaira helyezte át az állapotot, amely
miatt a lelkünk képességei bizonyos próbákban ki vannak téve az összeomlásnak. Mert a
630
lecsüngő kezek és a reszkető térdek jelképes kifejezések, melyek a keresztyén kötelezettségek
felhagyására irányuló hajlamot jelentik a megtapasztalt szembenállások következtében. Mert
egy bokszoló vagy vívó kezeinek a lecsüngése azt jelzik, hogy a karjai a végkimerülésig
elgyengültek. A reszkető térdek pedig azt, hogy a futó folytatólagos erőfeszítései miatt a lábai
elerőtlenedtek az energiájuk elhasználódása következtében. Ez lelki utalás a keresztyén
bátorságában és elhatározottságban végbement romlásra. Két gonoszság származik ebből:
kétségbeesés a sikert illetően, amikor a remény elszáll és véget ér az erőfeszítés, illetve a
belefáradás a kötelesség teljesítésébe.
Ugyanezt a jelképet használja máshol is a Szentírás. Az Ezék7:16-17-ben olvassuk:
„És menekülnek menekültjeik, és lesznek a hegyeken, mint a völgyek galambjai: mindnyájan
nyögvén, kiki vétke miatt. Minden kéz elerőtlenül, és minden térd elolvad, mint a víz.” Itt arra
a tétlenségre utal, amit a bűnről való fájdalmas meggyőződés okoz a visszacsúszás időszakát
követően. Majd az Ezék21:7-ben ez áll: „És lészen, mikor mondják néked: Miért nyögsz te?
ezt mondjad: A hírért, mert beteljesedett: és elolvad minden szív és elerőtlenedik minden kéz
és elcsügged minden lélek és minden térd elolvad mint a víz.” Itt a megdöbbenés bénító
hatását szemlélhetjük a fájdalmas ítélet híreinek hallatán. De a szakaszunkban a szív
elcsüggedésére utal a heves ellenállás és üldözés miatt. A kétségbeesés és a belefáradás a
jócselekedetekbe a két gonosz dolog minden megpróbáltatásunkban, amiktől a legjobban kell
óvakodnunk. Ennek elmulasztása vezetett sokakat a botrányos visszacsúszásokra és az
átkozott hitehagyásokra. Az efféle buzdítások, mint ez is, azt jelzik, hogy a zsidók vagy már
utat engedtek a homály bágyasztó lelkének vagy abban a nagy veszélyben voltak, hogy ezt
megteszik.
Nos, „az evangélium minden hűséges szolgájának a feladata szorgalmasan vizsgálni a
nyájaik hibáit vagy kísértéseit, amiknek ki vannak téve, s a megfelelő eszközöket használni a
megőrzésükhöz” (John Owen). Ez az, amit itt tesz az apostol. Tekintettel a zsidók fásultságára
arra buzdítja őket, hogy „a lecsüggesztett kezeket és az ellankadt térdeket egyenesítsék föl”. A
fölegyenesíteni nem egyszerűen csak azt jelenti, felemelni, hanem „kijavítani”, rendbe hozni,
visszaállítani a megfelelő állapotba, s ezzel alkalmazni a kötelességek ellátására. Felhívás volt
ez a szilárdságra és a határozott kitartásra: ne csüggedjetek el az elmétekben és ne lankadjatok
el a lelketekben a mostani szorongás miatt, ne rettenjetek meg a fenyeget veszélytől úgy hogy
feladjátok a reménységet, nehogy teljes vereséget szenvedjetek. A fájdalmas próbák és
csapások alatt, az üldöztetések és a még fájdalmasabb ellenszegülések kilátása mellett a szívet
az a kísértés éri, hogy csüggedjen el bennünk és mi hagyjuk el a kötelesség útját.
„Annakokáért a lecsüggesztett kezeket és az ellankadt térdeket egyenesítsétek föl”.
Szó szerint, „a kezeket, melyek lógnak” vagy lazák, lengők, tétlenek; az „ellankadt térdek”
még erőteljesebb a görögben, s majdnem azonos a béna térdekkel, elernyedt térdekkel,
melyeknek kötésre van szüksége a merevítéshez. Erre való tekintettel szólítja fel őket, hogy
rázzák fel önmagukat, hozzák működésbe a kapott kegyelmet, ne a legkisebb ellenállás útját
válasszák, hanem szedjék össze a bátorságukat és viseljék a próbákat. Az elhatározás majd
sokat tesz a fáradt idegek és a fogyatkozó energiák megújításában. A keresztyén élet az
elejétől a végéig küzdelem, szüntelen háborúság a belső és a külső ellenségekkel, s csak az
nyeri el az élet koronáját, aki mindvégig kitart. Utat engedni a csüggedésnek ártalmas, a
felhagyás a kötelezettségeink teljesítésével pedig a hitehagyás előfutára.
Felmerül azonban a kérdés, miképpen lássunk neki ennek a konkrét feladatnak? Azt
mondani, hogy önmagunkban tehetetlenek vagyunk, nem ad bátorítást. Valójában azt állítani,
hogy a keresztyén a végtelenségig tehetetlen, az annak tagadása, hogy van közte és azok
között bármi lényegi különbség, akik halottak a bűneikben. A keresztyének a legnagyobb
gyengeségükben is rendelkeznek némi erővel, némi kegyelemmel, némi lelki élettel, s ahol
van némi élet, ott van némi képesség a felserkenésre és a megmozdulásra. S Istennek teszik
segíteni mindenütt, ahol őszinte az erőfeszítés. A hívő felelős azért, hogy felfegyverezze az
631
elméjét az elbátortalanodások ellen, végiggondolva Isten céljait azokban, s az áldott
gyümölcsöket, amik a próbákból és a csapásokból származnak, ha azok a kellő módon
gyakorlatoztatnak minket. Hisz mi haszna van az isteni fenyítések természete és célja világos
intellektuális felfogásának, amíg nem hoz létre gyakorlati hatást a szívre és az életre?
Gondolja át az elcsüggedt szent ismét az áldott megfontolásokat, amiket a Zsid12:1-11 tár elé
és találja meg azokban az indítékokat és az ösztönzést a megújult bátorságra, hűségre és
kitartásra.
Hagyd, hogy a végső győzelem reménye bátorítson. Nézz előre a célra: az otthon
elérésére irányuló elhatározás erőteljes serkentő a fáradt vándor számára. Buzgón igyekezz
elkerülni minden hajlamot a gyengeségre és a csüggedésre azzal, hogy a próbáidat és az átélt
üldöztetéseket Isten fegyelmezése részének tekinted a lelked számára: aztán vesd alá magad
ezeknek, hogy megszentelődj a lelki hasznodra. Emlékezz: lecsüngő kezekkel nem lehet
harcolni, sem a távot megfutni, ha a térdeid feladják. Ezért szedd össze minden
elhatározásodat, hogy rendületlen maradj minden kötelesség ellátásában, amit Isten jelölt ki és
szabott rád. Nyugodj meg a te mennyei Atyád szeretetében, s légy biztos benne, hogy minden
mostani nyomorúság a te végső javadat szolgálja és ez majd új erőt ad a lelkednek. Végül
keresd a kegyelmet, hogy megragadhasd és az ígéretet és hivatkozhass rá: „De a kik az Úrban
bíznak, erejök megújul” (Ézs40:31).
Meg kell jegyezni, hogy ez a buzdítás elvontan van szavakba öntve. Nem azt mondja,
hogy „emeld fel a kezeidet”, ami egyénre korlátozná azt, sem azt, hogy „emeld fel a kezét a
csüggedteknek”, ami a mások iránti szolgálatra korlátozná. A megfogalmazása alapján kettős
utalás: felhívás az egyéni keresztyén számára a kitartó tevékenységre, s buzdítás arra is, hogy
keresse a keresztyén testvérei javát. Az, hogy ez a szakasz utalás az igyekezetünkre is a
vándor-társaink buzdításában és megerősítésében, világosan kiderül a Jób4:3-4 és az Ézs35:3-
4 összevetéséből, amihez az 1Thessz5:14 hasonlítható. A legjobb módja az egyéni keresztyén
számára a gyenge felebarátai kezeinek megerősítésére az, ha a hit, a bátorság és a
rendületlenség nemes példáját állítja eléjük. Emellett imádkoznia is kell értük, szólnia kell a
bátorítás szavait, emlékeztetnie kell őket Isten ígéreteire, beszélnie kell nekik Istennek a saját
életében megtapasztalt kegyelmes bánásmódjáról és a hatalmas szabadításairól.
„És készítsetek egyenes utakat a lábaitoknak.”78 Az előző vers a hívő elméjének belső
szerkezetére és lelkületére vonatkozik, ez a külső viselkedését tartja szem előtt. Ahogyan
Barnes mutatott rá helyesen, az itt használt kifejezés vízszintesen jelent „egyenest”, azaz
egyenleteset és síkot, ahonnan minden akadályt el kell távolítani, nehogy megbotoljunk és
elessünk, v. ö. Péld4:25-27. Az „utak” szó abból származik, aminek a jelentése „kerék” és itt
„a kerék által hagyott nyomot” jelenti: a mások számára kijelölt utat, olyan nyomokat hagyva,
amit mások követhetnek. A keresztyén út példaértékű, azaz olyan, ami lenyűgöz és befolyásol
másokat. Mennyire gondosaknak kell hát lennünk a viselkedésünket illetően!
Itt tehát arra kap buzdítást a keresztyén, hogy ügyeljen alaposan az útjára, ami azt
jelenti, hogy Isten kinyilatkoztatott akaratának megfelelően szabályozza minden cselekedetét,
engedelmeskedjen az isteni előírásoknak, ne kövesse a gonosz világ útjait és szokásait, hanem
ragaszkodjon a keskeny úthoz és ne forduljon le a szentség országútjáról. „A kötelességünk
nemcsak az, hogy általánosságban megmaradjunk Isten útjain, hanem az is, hogy ügyeljünk
arra is, hogy óvatosan, körültekintően, becsületesen és szorgalmasan járjunk azokon. Ettől
függ a saját békességünk és a hasznosságunk mások számára. Szomorú látni, amikor
valakinek a járása az Isten útjain letérít azokról vagy elfordít azoktól másokat.” (John Owen)
„És készítsetek egyenes utakat a lábaitoknak.” A legidőszerűbb Íge a számunkra
manapság, amikor a gonoszság eluralkodik és a szeretet sokakban kihűl, amikor a
szegényeknek és a lesújtottaknak Sionban az összes kegyes buzdításra szükségük van, amit
78
Az angol változat szerint. Károlinál: „És lábaitokkal egyenesen járjatok.” – a ford.
632
csak kaphatnak. Körülvesz minket az „elfajzott nemzedék”, vallásosok és világiak egyaránt,
akiknek a gonosz útjait nagyon is hajlamosak vagyunk eltanulni. Mindenfelől kísértések
ostromolnak minket, hogy térjünk le a Bunyan által „Útféli rétnek” nevezett részre, olyan
utakra, amiket Isten megtiltott, hogy tápláljuk a büszkeségünket és adjuk át magunkat a
vágyainknak. Mennyire fáj az érett keresztyén szíve Krisztus nyájának bárányaiért és
mennyire köteles óvatosan és körültekintően járni, nehogy valami akadályt gördítsen az
útjukba! Valóban komoly a figyelmeztetés: „A görbe utakra tévedezőket pedig ragadtassa el
az Úr, együtt a gonosztevőkkel” (Zsolt125:5), illetve „ösvényeiket elgörbítik, a ki azon jár,
nem ismeri a békességet” (Ézs59:8).
„Nehogy a sánta elhajoljon.”79 A „nehogy” szó két görög szó, a „hogy ne” fordítása.
Ez az óvatosság és a megelőzés szava, mindannyiunk intése, hogy a saját járásunkkal
kapcsolatos gondatlanság rossz hatással lesz a gyengébb keresztyénekre. A „sánta” a testtől
kölcsönözve valamiféle hibát jelent a kapott kegyelem terén, ami alkalmatlanná teszi a lelket
a keresztyén kötelesség ellátására: aki sánta, az alkalmatlan a versenytáv lefutására, aki pedig
híjával van a bátorságnak, a buzgóságnak és a kitartásnak, az alkalmatlan a hit nemes
harcának megvívására. Járjunk hát óvatosan testvérem, ha nem más, hát a gyengébb szentek
kedvéért. A visszacsúszott keresztyének csapások az egyház számára: a következetlenségek
Isten népe között csüggedést terjesztenek a gyenge hívők között.
Mindig van néhány „sánta” juh Isten földi nyájában. Miközben egyes keresztyének
erős és eleven hittel rendelkeznek, „szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak, és nem
fáradnak el”, s állandóan előbbre mennek a gyakorlati szentségben, mindenki nem ennyire
kegyelt. A legtöbb családban, legyen annak bármekkora mérete, van egy törékeny és
csenevész tag, s így van ez a hit háztartásának különböző ágaiban is. Vannak, akik alkatilag
borongósak, a vérmérsékletüknél fogva ingadozók, fizikailag ingatagok és ők speciális
feladatokat rónak az erősekre. Őket nem szabad lekezelni és elkerülni: nekik szükségük van a
vidámság eléjük tárt példájára, bölcs tanácsokra, s a karjaik megtámogatására imákkal és
szeretettel az ő javukra. Bármire, ami gyenge a hitükben és a reménységükben, bármire, ami
hajlamos elcsüggeszteni és elbátortalanítani őket, alaposan oda kell figyelni, amennyire csak
tőlünk telik. A rest kétszer fárad: sok juhot meg lehetett volna óvni az árokba eséstől, ha egy
pásztor-beállítottságú ember az elkóborlás első jelére utánuk megy.
„Sőt inkább meggyógyuljon.” A „gyógyulás” a rossz kijavítását jelenti. Itt a elbotlott
felállításáról van szó. Ahelyett, hogy megvetnénk a beteges keresztyéneket, gyakoroljunk
szerető együttérzést irántuk. Miközben hálásaknak kell lennünk, ha Isten egészséges
kegyelmet adott nekünk, óvakodnunk kell az önteltségtől: „még ha előfogja is az embert
valami bűn, ti lelkiek, igazítsátok útba az olyant szelídségnek lelkével, ügyelvén magadra,
hogy meg ne kísértessél te magad is.” (Gal6:1). Azoknak, akik a bűn terhe alatt nyögnek,
beszéljünk Krisztus vérének elégségességéről. Azokat, akik a jövőtől félnek, emlékeztessük
Isten hűségére. Azokat, akik levertek, igyekezzünk felvidítani Isten valamelyik drága
ígéretének felidézésével. Tanulmányozzuk a beszéd szent művészetét, hogy időben
szólhassunk a rászorulókhoz. Nagyon értékes leszel a gyülekezet számára, ha kifejleszted a
könyörületesség lelkét és azok felemelésének ajándékát, akik elestek az útszélen.
Felszólítás a szorgalomra
Zsid12:14
14. Kövessétek mindenki irányában a békességet és a szentséget, a mely nélkül

senki sem látja meg az Urat:
79
Károlinál: „hogy a sánta el ne hajoljon” – a ford.
633
A kapcsolat a legutoljára előttünk levő versek, valamint a mostani vers között első
ránézésre nem tűnik fel. Ott az apostol a gyakorlatban alkalmazta az olvasói számára az előző
versekben eléjük tárt fontos meggondolásokat, felszólítva őket a kitartás kötelezettségére. Itt
élénken buzdítja őket a békesség és a szentség követésére. A kapcsolat e buzdítások és a
soron következők között szorosabb, mint a felfűzött gyöngyök közötti: inkább a testünk
különböző tagjaira hasonlít, melyek alapvető kapcsolatban állnak egymással és egymástól
függenek. E tény figyelmen kívül hagyása veszteséget okoz, mert nemcsak a tagok eleven
kapcsolatát mulasztjuk el észrevenni, de elveszítjük az indítékot és az ösztönzést is, amit
kölcsönösen biztosítanak egymásnak. A tanító feladata ennek kimutatása, hogy kellőképpen
meginduljunk ezen és együtt örvendezzünk Isten tökéletes kézimunkájának.
„A buzdításától a türelmes kitartásra az evangélium megvallásában a szenvedések és a
csapások közepette az apostol most tovább lép a gyakorlati kötelességek előírására, s bár ezek
önmagukban is abszolút szükségesek minden időben, mégis konkrétan megparancsolja ezeket
itt ugyanabból a célból, ti. az állhatatosság tanúsítása végett az evangélium megvallásában.
Mert semmiféle világosság, az igazság semmiféle ismerete, semmiféle elhatározás vagy
bátorság nem őriz meg senkit a hitvallásában, főleg a próbák idején, a szorgalmas odafigyelés
nélkül a szentség és az evangélium iránti engedelmesség kötelezettségeire. S egy általános és
minden mást magában foglaló előírással kezdi.” (John Owen)
A kapcsolat a Zsid12:14 stb. és a 12-13. versek között hármas. Először, a felebarátaink
iránti békesség és az Isten iránti szentség szorgalmas követése időszerű segítségek a
kitartáshoz a hitben, s ennek következtében hatékony eszközök a megvédéshez a
hitehagyástól. Az egyik olyan szorosan kapcsolódik a másikhoz, hogy az előbbi nem
valósítható meg a buzgó törekvés nélkül az utóbbira. Másodszor, miután a felebarátaink iránti
szeretet („békesség” mindennel együtt, amit jelent és amit magában foglal) és az Isten iránti
szeretet („szentség”) a kötelességeink summája, leheletlenség, hogy átadjuk magunkat ezek
művelésének és gyakorlásának mindaddig, amíg megengedjük, hogy a bajok és az üldöztetés
megbénítsák az elménket: az erős elhatározás lelkületének kell uralnia minket, mielőtt
továbbfejleszthetnénk a kapott lelki kegyelmet. Harmadszor, az elnyomás és a szenvedés
lehetőséget biztosít a kapott lelki kegyelem gyakorlására és kimutatására, s azt ebből a célból
kell továbbfejlesztenünk. „Ha Isten gyermekei türelmetlenekké válnak a bajokban, akkor sem
az emberekkel szemben nem lesznek olyan nyugodtak és békések, sem Istennel szemben
olyan jámborok, mint kellene.” (Matthew Henry)
Az első dolog, amit észben kell tartanunk, miközben vizsgáljuk ennek a levélnek
minden egyes versét, az nem más, mint azoknak a különleges körülményei, akikhez a levél
közvetlenül szól, továbbá az apostol tanításának helytállósága azok számára, akik ezekben
voltak, mert ez majd jobban lehetővé teszi, hogy a megfelelő módon alkalmazzuk
önmagunkra is. Nos, a héberek olyan nép között éltek, ahol az keresztyénség magukévá tétele
komoly szakadást okozott és heves ellenállást váltott ki a honfitársaik részéről. E héberek
Krisztus iránti viselkedését se meg nem értették, se el nem fogadták a hitetlen zsidók. Nagyon
tával álltak ettől: hitehagyottaknak tekintették őket és kijelentették, hogy elszakadtak atyáik
hitétől. Mindent megpróbáltak, hogy megmérgezzék az elméiket az evangéliummal szemben,
s ahol ez nem sikerült, ott irgalmatlan üldöztetésben részesítették őket. Ezért semmiképpen
sem volt könnyű dolog a számukra fenntartani az evangélium lelkületét, s barátságban élni az
őket körülvevőkkel. Ehelyett fájdalmas kísértésekben volt részük, hogy keserű lelkületet
tápláljanak az őket igazságtalanul zaklatókkal szemben, s megtorolják és megbosszulják a
tőlük kapott rosszat. Ezért volt szükségük a „kövessétek a békességet minden emberrel!”
buzdításra.
Nos, miközben igaz, hogy a keresztyének most legnagyobbrészt meg vannak kímélve
azoktól a szenvedésektől, amiket ezeknek a hébereknek el kellett tűrniük, a Krisztus iránti
hűség mégis ellenségességet vált ki azok részélről, akik gyűlölik Őt, és ilyen vagy amolyan
634
formában ellen fognak állni. Radikális a különbség a természetükben azok között, akik a
menny felé vezető keskeny utat tapossák és azok között, akik a pokolba vezető széles utat
járják. Az előbbiek jelleme és viselkedése elítéli és idegesíti az utóbbiak önimádó és a test
kedvében járó életvitelét. Az ördög gyermekei nem szeretik Isten gyermekeit és örömmel
megtesznek bármit, ami bántja és idegesíti őket. S nem okoz nekik nagyobb örömöt semmi,
mint az, ha látják, hogy sikeresek az erőfeszítéseik, amikkel vagy kompromisszumokra
csábítják, vagy dühös megtorlásra ingerlik őket. Azaz, nagyon időszerű utasítás minden hívő
számára minden korban és minden országban, hogy buzgón törekedjenek békességben élni
minden emberrel.
„Kövessétek mindenki irányában a békességet.” Nagyon megalázó Íge ez, hogy a
keresztyéneknek meg kell ezt mondani. A vonatkozása világos: a természeténél fogva minden
ember harcias, haragvó, bosszúálló teremtmény. Ez az egyik oka annak, amiért Krisztus
kijelentette „szükség, hogy botránkozások essenek” (Mt18:7). „Szükség” a bukott emberi
természet szörnyű romlottsága miatt, de mégse felejtsük el, hogy végül hozzátette: „de jaj
annak az embernek, a ki által a botránkozás esik”. A bennünk rejlő veszekedő, irigy
bosszúálló lélek miatt van szükségünk a szakaszban szereplő buzdításra, s annak fényében,
ami a Szentírásban fel van jegyezve még a szentekről is az időszerűsége még nyilvánvalóbb.
Vajon nem olvastunk a perlekedésről Ábrahám és Lót pásztorai között, ami miatt a pátriárka
és az unokafivére útjai elváltak? Nem olvastunk az Izrael törzsei közötti civakodásokról és
küzdelmekről annak következtében, hogy a királyságuk kettévált? Nem olvasunk a vitáról Pál
és Barnabás között, ami oda vezetett, hogy különváltak? Ezek komoly figyelmeztetések,
vészjelzések, melyeket jó, ha mindannyian a szívünkre veszünk.
„A keresztyének kötelessége békességben élni egymással, s óvakodni az egymás iránti
szeretet elhidegülésétől. S kétségtelen, hogy ennek a testvéri szívélyességnek a fenntartása jól
illik az evangéliumba vetett hit, valamint annak megvallásában tanúsított állhatatosság
támogatásához. De az előttünk álló szavakban látszólag nem annyira arról a békességről van
szó, amit a keresztyéneknek egymás között kell igyekezniük fenntartani, hanem inkább arról,
amit igyekezniük kell megőrizni az őket körülvevő világ vonatkozásában. ’követniük kell
mindenki irányában a békességet’.
Ők olyan emberek között élnek, akiknek a gondolkodásmódja, az érzéseik és a tetteik
nagyon különböznek, sőt sok ponton egyenesen ellentétesek az övéikkel. Becsületes
figyelmeztetést kaptak arról, hogy ’ha kegyesen akarnak élni ebben a világban, üldöztetni
fognak’. Meg lett nekik mondva, hogy ’ha ebből a világból valók volnának, a világ szeretné,
ami az övé, mivel azonban nem ebből a világból valók, ezért a világ gyűlöli őket’. ’A
világban’’, mondja Uruk és Mesterük ’nyomorúságotok lészen’. De ez egyáltalán nem teszi
őket nemtörődömökké a világ fiaival szembeni viselkedésükben: pont az ellenkező hatást kell
kiváltania. Ha a világ üldözi őket, gondoskodniuk kell, hogy ezt az üldöztetést semmiképpen
se a helytelen vagy oktalan viselkedésük váltsa ki. Mindent tőlük telhetőt meg kell tenniük a
kötelességükkel összhangban, hogy békességben éljenek hitetlen felebarátaikkal. Gondosan
óvakodniuk kell attól, hogy megsértsék őket, törekedniük kell a boldogságuk előmozdítására.
A bűn elkövetésének kivételével mindent meg kell tenniük, hogy megelőzzék a civakodást.
Ez rendkívül fontos mind saját maguk, mind a hitetlen felebarátaik számára. Egy a
viszálykodástól majdhogynem elkülöníthetetlen érzelmektől felzaklatott elme semmiképpen
sem a legalkalmasabb állapot a tanítások tanulmányozásához, az érzések ápolásához, a
vigasztalások élvezetéhez, s a keresztyén kötelesség teljesítéséhez. Másrészt annak
valószínűsége, hogy hasznukra leszünk a hitetlen felebarátainknak, hatalmas mértékben
csökken, ha megszűnünk jó viszonyban lenni velük. Amennyire tehát csak tőlünk telik, ha
lehetséges ’minden emberrel békességben kell élnünk’.” (John Brown, 1872)
„Kövessétek mindenki irányában a békességet.” A „követés” görög szava nagyon
hangsúlyos, „buzgó űzést, törekvést” jelent: komoly üldözését jelenti ez valaminek, ami
635
menekül, a vadat űző emberekre és vadászkutyákra használatos. A keresztyénnek nem szabad
takarékoskodnia az arra irányuló erőfeszítésekkel, hogy békességben éljen minden emberrel,
tekintet nélkül arra, hogy ők mennyire pörlekedők és barátságtalanok: neki meg kell küzdenie
azért és le kell győznie azt, ami menekülni próbál előle. A békesség az egyik páratlan
kegyelem, aminek a gyakorlására és a kimutatására a keresztyén felszólítást kap. Minden
egyházhoz tartozó dolog a békesség konkrét dolga. Isten „a békesség Istene” (Zsid13:20),
Krisztus „a békesség fejedelme” (Ézs9:6), a hívő minősítetten „a békesség fia” (Lk10:6), s a
keresztyének arra kapnak parancsot, hogy „saruzzák fel lábaikat a békesség evangéliumának
készségével” (Ef6:15).
Ebben a „kövessétek” kifejezésben az apostol folytatja az egész szakasz központi
formájának megőrzését, amit a fejezet első versében vezetett be a futóverseny képében:
ugyanez a szó van a „nékik dőlvén” kifejezéssel fordítva a Fil3:14-ben. A békesség lehet
csalóka és nehezen megfogható, mindazonáltal törekedjünk rá, fussunk keményen az üldözése
során, mert nagyon érdemes megragadni. Semmi fáradságot ne sajnáljunk, feszítsük meg
minden idegszálunkat, hogy elérhessük. Ha ezt a felszólítást kellően figyelembe vesszük,
akkor a keresztyéneknek világosan meg van tiltva, hogy belesodródjanak a világi
perlekedésekbe és civakodásokba vagy bármi részt vegyenek azokban. Ezzel tehát meg van
tiltva nekik, hogy a politikával foglalkozzanak, ahol csak irigység, viszálykodás és harag van.
Még kevésbé vehet bármiféle részt a keresztyén a háborúkban: egyetlen szó sincs az
Újszövetségben, ami megindokolná, hogy a békesség Fejedelmének követője a felebarátait
mészárolja. „Kerüld a rosszat és cselekedjél jót; keresd a békességet és kövesd azt.”
(Zsolt34:15)
A „követés” vagy üldözés szó nem foglalja magában a békesség megszerzését: a
legbuzgóbb vadászok és vadászkutyák gyakran vétik el a zsákmányukat. Mindazonáltal a
teljes erőfeszítéstől nem kevesebb követeltetik meg tőlünk. „Ha lehetséges, a mennyire
rajtatok áll, minden emberrel békességesen éljetek” (Rm12:18): a keresztyén testvéreinkkel,
azokkal, akik Krisztustól idegenek (Ef2:19), s az ellenségeinkkel (Mt5:44). Kevés dolog
ékesíti és szépíti jobban a keresztyén hitvallást, mint a békesség lelkületének gyakorlása és
kimutatása. Akkor hát imádságosan törekedjünk mindazon dolgok elkerülésére, amik
civakodáshoz vezetnek. Emlékezzünk a régi bölcsességre: „Kettő kell a vitához”. Ezért
ügyeljünk arra, hogy ne bőszítsünk másokat. Ne bátorítsuk azokat, akik szeretik a
vitatkozásokat. Tartózkodjunk minden vitától: Isten dolgai túlságosan szentek, a veszekedés a
test tevékenysége. „„Követni mindenki irányában a békességet” előfeltételezi a
becsületességet a velük folytatott ügyletekben, mert egészen biztosan nem várhatjuk tőlük,
hogy barátságosan viselkedjenek velünk, hacsak kölcsönösen meg nem adjuk egymásnak, ami
kijár, és nem úgy bánunk másokkal, ahogyan szeretnénk, hogy velünk is bánjanak.
Ne pusztán szelídek legyünk, ha valaki bosszant bennünket, hanem térjünk le az útról
és legyünk kevesek a nekünk ellenszegülőkkel. Ne legyünk haragosak, ha mások nem adják
meg azt a tiszteletet, amiről úgy véljük, kijár nekünk. Ne álljunk készen azonnal „fellépni a
jogainkért”, hanem engedjünk mindenben, kivéve az igazságot és a szentség követelményeit.
„Ha a békességet szeretnénk követni, övezzük fel a derekainkat a türelem övével, s ha sértés
ér, el kell határoznunk, hogy megbocsátunk.” (C. H. Spurgeon) Emlékezzünk: sikeresen nem
„követhetjük a békességet”, ha az irigység lelke tölti be a szívet: az irigység biztosan meglátja
a nem létező hibákat is és baj okoz. S akkor sem „követhetjük a békességet”, ha szószátyárok,
pletykások, fecsegők vagyunk.
Még ha ellenszegülnek is nekünk, akkor is az a kötelességünk, hogy békések
maradjunk az üldözőinkkel szemben. Ez nehéz lecke, magas szintű eredmény, de az isteni
kegyelem (ha buzgón keressük) még itt is „elégséges”. Emlékezzünk a Megváltó által
hátrahagyott példára, s kiáltsunk erősen Istenhez, hogy segítsen azt utánozni. „A ki
szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött” (1Pt2:23).
636
Istenhez imádkozott, hogy bocsásson meg még a gyilkosainak is. „Teljes alázatossággal és
szelídséggel, hosszútűréssel, elszenvedvén egymást szeretetben” (Ef4:2). Ó, a békesség
megszerzésének vannak előfeltételei, melyek hiánya az oka a sok zűrzavarnak, civakodásnak
és háborúságnak. „A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irígykedik, a szeretet nem
kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem
gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal;
Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.” (1Kor13:4-7)
„Kövessétek mindenki irányában a békességet.” Ez még többet foglal magában, mint
amire a fentiekben utaltunk. A keresztyén nemcsak a békesség megtartója, hanem igyekeznie
kell békességcsinálónak is lenni: az ilyenekre száll konkrétan Krisztus áldása: „Boldogok a
békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak” (Mt5:9). Igyekezzünk tehát
barátságos kapcsolatokat kialakítani azokkal, akikkel ellenséges viszonyban vannak, hogy
Isten közvetítőként használhasson minket a kibékítésükhöz. Ahelyett, hogy felszítanánk a
veszekedés lángjait vagy még mélyebbre vernénk be a viszálykodás ékét, igyekezzünk
lehűteni őket az Íge vizével, s kegyes viselkedéssel és bölcs tanácsokkal próbáljuk elsimítani
a nehézségeket és gyógyítani a sebeket. „Az igazság gyümölcse pedig békességben vettetik
azoknak, a kik békességesen munkálkodnak” (Jak3:18). „A békés emberek olyan magot
vetnek el, ami utóbb megtermi a vigasztalás leveleit a saját keblükben” (T. Manton).
„Kövessétek mindenki irányában a békességet és a szentséget.” Mindenekelőtt, a
békesség művelése nagy segítség a személyes és gyakorlati szentséghez: ahol civakodás,
irigység és versengés uralja a szívet, a kegyesség elnyelődik. A két dolog elválaszthatatlanul
fonódnak össze: ahol a felebaráti szeretet hiányzik, ott Isten szeretete sem lép működésbe. A
törvény két tábláját nem szabad különválasztani: Isten nem fogadja el az imádatunkat az
imádság házában, amíg a keserűség lelkét tartjuk fenn a szívünkben egymás iránt. (Mt5:23-
24). „Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az:
mert a ki nem szereti a maga atyjafiát, a kit lát, hogyan szeretheti az Istent, a kit nem lát?”
(1Jn4:20) Ó, kedves olvasóm, ha azt képzeljük, hogy őszinték vagyunk a törekvésben a
szentségre, de nem törekszünk békességben élni minden emberrel, akkor egy hiábavaló
ámítást dédelgetünk.
„Egyesek, akik szentségre törekedtek, hatalmas hibát vétettek azt feltételezve, hogy
mindenki mással mogorvának, civakodónak, szőrszálhasogatónak és kritikusnak kell lenniük.
A szentségük a negatívumokból, a tiltakozásokból és az ellentétekből állt az ellentétek
kedvéért. A vallásuk főleg az ellentmondásokban és az egyediségekben rejlik. Nekik adja ez a
szakasz ezt a bölcs tanácsot: kövesd a szentséget, de kövesd a békességet is. Az udvariasság
nem összeegyeztethetetlen a hűséggel. Nem kell vadnak lenni ahhoz, hogy megszentelődjünk.
A keserű lélek szegényes társa a megújult szívnek. Legyen a meghatározó alapelvünk a
megédesedés az embertársaink iránti kedvesség által. Legyünk elhatározottak ahhoz, ami
helyes, de legyünk kedvesek, könyörületesek, udvariasok is. Vegyük fontolóra Jézusnak mind
a szelídségét, mind a bátorságát. Kövessük a békességet, de ne a szentség kárára. Kövessük a
szentséget, de szükségtelenül ne veszélyeztessük a békességet.” (C. H. Spurgeon erről az
igeszakaszról, 1870).
„Kövessétek mindenki irányában a békességet és a szentséget.” Ártalmatlan, kedves és
hasznos viselkedést kell tanúsítania Isten népének a hitetlen felebarátaik felé. El kell
kerülniük mindent, ami kiváltja a keserűséget és a civakodást, világossá kell tenniük, hogy ők
a békesség Fejedelmének követői. De követve ezt a legszükségesebb és felbecsülhetetlen
politikát, nem szabad feláldozni az alapelveket. Miközben a békesség a legdrágább árucikk,
mégis, akárcsak az aranyat, nagyon drágán lehet megvásárolni. „A felülről való bölcsesség
pedig először is tiszta, azután békeszerető” (Jak3:17). A békességet nem szabad elkülöníteni a
szentségtől azáltal, hogy igazodunk bármiféle gonoszsághoz vagy elhanyagolunk bármiféle
kötelességet. „A ki elsőben is magyarázat szerint igazság királya, azután pedig Sálem királya
637
is, azaz békesség királya” (Zsid7:2). „A békesség különleges kapcsolatban áll az emberrel és
az ő javával, az Isten iránti szentséggel és az Ő tiszteletével. Ez a kettő nem különíthető el
jobban, mint a törvény két táblája. Legyünk tehát biztosak abban, hogy a békességnek nem
hiányzik a társa, a szentség: ha ezek nem lehetnek együtt, akkor engedjük el a békességet és
ragaszkodjunk a szentséghez.” (W. Gouge)
Az előbbi nem lehetséges az utóbbi nélkül. Az emberek lehetnek annyira
elhatározottak a békesség fenntartásában, hogy engedményeket tesznek az alapelveket
illetően, feláldozzák az igazságot és figyelmen kívül hagyják Isten követeléseit. A békességre
soha nem szabad a Krisztussal szembeni hűtlenség árán törekedni. „Szerezz igazságot, és el
ne adj” (Péld23:23) mindig érvényes parancs a keresztyén számára. Azaz, bár fontos dolog
„követni mindenki irányában a békességet”, de még fontosabb az, hogy szorgalmasan
kövessük a „szentséget”. A szentség odaszántság Istennek, valamint az a lelkiállapot és
magatartás, ami összhangban van azzal a ténnyel, hogy „áron vétettetek meg és nem a
magatokéi vagytok”. A békességet az emberekkel tehát nem az Isten iránti odaadás árán kell
megvásárolni: „végtelenül jobb, ha az egész világ az ellenségünk és Isten a barátunk, mint
mikor az egész világ a barátunk és Isten az ellenségünk”. (John Brown)
A keresztyénnek nemcsak szorgalmasnak kell lennie a békesség keresésében, hanem
még buzgóbbnak is a személyes és gyakorlati szentségre törekvésében. A felebarátaink
javának keresését alá kell rendelni az Isten jóváhagyása keresésének. A fő célunknak az
elváltozásnak kell lennie Krisztus képére. Ha Ő megszabadított minket az eljövendő haragtól,
akkor minden bennünk meglevővel igyekeznünk kell követni Őr a keskeny úton, ami az életre
visz. Ha Ő a mi Urunk és Mesterünk, akkor fenntartás nélkül kell Neki engedelmeskednünk.
A „szentség” követése az jelenti, úgy élünk, mint az a személy, aki odaszenteli magát
Istennek az Ő dicsőségére, az Ő nekünk adott parancsolatainak és az Ő ügyének ebben a
világban. Ez annak nyilvánvalóvá tétele, hogy Hozzá tartozunk. Ez elszakadás mindentől, ami
szembeszegül Vele. Ez a test megöldöklése az érzéseivel és a vágyaival egyetemben. Ez
„önmagunk megtisztítása minden testi és lelki tisztátalanságtól” (2Kor7:1). Egész életre szóló
feladat ez, ami alól nincs felmentés, amíg ebben a testben maradunk.
S hogy még inkább a szentség utáni törekvésre serkentsen minket, az apostol végül
hozzáteszi: „a mely nélkül senki sem látja meg az Urat”. Az „amely” egyes számban szerepel,
jelezve, hogy az ezt megelőző dolog a „szentség”. A hívő elvétheti a „békesség követését
mindenki irányában”, s bár emiatt veszteséget fog elszenvedni és az Atya fenyítő vesszője alá
kerül, ez mégsem jár együtt magának a mennynek az elveszítésével. De más a helyzet a
szentséggel: amíg nem válunk részeseivé az isteni természetnek, amíg nincs személyes
odaszántság Istennek, amíg nem törekszünk buzgón az igazodásra az Ő akaratához, addig
soha nem érjük el a mennyet. Csak egy út létezik, ami az örök boldogság országába vezet, s
az a szentség országútja. S amíg (kegyelem által) nem azt tapossuk, az utunk elkerülhetetlenül
az örök jaj bugyraiban fog befejeződni.
A tagadás itt félelmetesen hangsúlyos: „a mely nélkül senki sem látja meg az Urat”. A
görögben háromszoros (és a magyarban is, az angolban csak kétszeres – a ford.): „nélkül,
senki, sem”. Isten lényegileg, kitörölhetetlenül, végtelenül szent és csak a szent jellemek
fogják Őt valaha is „meglátni”. Szentség nélkül senki sem láthatja meg Őt, nem számít,
mennyire ortodox a hite, milyen szorgalmasan látogatja a kegyelem eszközeit, milyen
nagylelkű az adakozásban az Isten ügyére, s az sem, mennyire buzgó a vallásos
kötelezettségek ellátásában. Mekkora meghunyászkodásra késztet ez a mélyenszántó Íge
valamennyiünket! Még ha lelkész is vagyok, s az egész életemet a tanulásra és a
munkálkodásra fordítom is a lelkek javára, még ha sok világossággal vagyok is megáldva az
Ígéből, és Isten felhasznál sokak megtérítésére a Sátántól Krisztushoz, mégis, belső és külső
szentség nélkül soha nem látom meg az Urat. Amíg nem fordítom minden erőmet a szentség
buzgó keresésére, addig csak formális hitvalló vagyok, akinek a neve élő, de lelkileg halott.
638
Szentség nélkül az emberek idegenek Isten számára, s nem nyerhetnek bebocsátást az
Ő közösségébe, még kevésbé az Ő örök lakhelyére. „Így szól az Úr Isten: Senki idegen
körülmetéletlen szívű és körülmetéletlen testű be ne menjen az én szenthelyemre” (Ezék44:9).
Azok, akikben sem belül, sem kívül nincs szentség, nem engedhetők be a szentélybe. Ha
pedig Isten becsapja a földi szentélye ajtajáét azok előtt, akik idegenek voltak a szentség
számára, mennyivel inkább becsapja a mennyei sátra ajtaját azok előtt, akik Krisztus
számára? „Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában; mert mi szövetsége van igazságnak és
hamisságnak? vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel? És mi egyezsége
Krisztusnak Béliállal? vagy mi köze hívőnek hitetlenhez?” (2Kor6:14-15)
A szentségtelen személyek a Sátánnal vannak közösségben és őt ismerik: „Ti az ördög
atyától valók vagytok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni” (Jn8:44). Majd megint:
„az egész világ a gonoszságban vesztegel” (1Jn5:19). Szörnyű istenkáromlás lenne azt
állítani, hogy Isten közösségben van azokkal, akik a ördöggel szövetségesek. Ó, ne hibázzunk
ebben a dologban. Kedves olvasó, ha nem Lélek szerint jársz, akkor test szerint jársz: ha nem
Krisztusnak tetsző életet élsz, akkor önző életet élsz. Ha nem szabadultál meg a sötétség
hatalmából, nem élvezheted a világosságot. Figyelj a Megváltó alábbi átható szavaira: „ha
valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát” (Jn3:3), s az újjászületés a
szentség kezdete, a szentség alapelemének beültetése a szívbe, aminek a művelése a
keresztyén élethosszig tartó feladata.
A szakaszban említett „szentség” nem tulajdonított szentség, mert annak „követésére”
nem lehetne minket buzdítani! Nem, ez személyes és gyakorlati szentség, ami nem érhető el
nyugodtan álldogálva, hanem csak a buzgó, szorgalmas, kitartó keresésével. „Jó lesz
megemlékeznünk arról, hogy Jézus Krisztus vallása nem valami csip-csup dolog, a menny
elnyerése nem lehetséges néhány félszívű kísérlettel- Ha egyidejűleg azt is felidézzük, hogy
mindenre elégséges támogatást van elkészítve a számunkra a kegyelmi szövetségben, akkor
leszünk a helyes elmeállapotban: határozottak, de mégis alázatosak, Krisztus érdemeire
támaszkodók, de egyúttal a személyes szentségre törekvők. Meg vagyok arról győződve, hogy
ha az önelégültség halálos, akkor a saját vágyak kielégítése valóban romboló. Szeretném
mindig fenntartani az egyensúlyt a szolgálatomban, s miközben küzdök az önelégültséggel,
állandóan harcolni a laza életmóddal.” (C. H. Spurgeon)
De Isten szegény és lesújtott népe vigasztalása érdekében, akik a bűnt találják a
legnagyobb tehernek, és akik komolyan megszomorodnak a szentségük kicsinysége láttán
mutassunk rá, hogy a szakasz nem azt mondja, hogy „a szentség tökéletessége nélkül senki
nem látja meg az Urat”. Ha ezt mondaná, akkor mi sem írnánk ezt a cikket, mert akkor a
szerkesztő és teljesen reményvesztett volna. A Földön nincs senki, aki teljes mértékben
igazodna Isten akaratához. A gyakorlati szentség a növekedés dolga. Ebben az életben a
szentség csak gyermeki, s csak a dicsőségben válik majd felnőtté. Jelenleg leginkább a
vágyakozás és a törekvés, az éhezés és az erőfeszítések formáiban létezik, mintsem a
megvalósulásokban és a sikerekben. Maga a tény, hogy a keresztyén a szentség „követésére”
vagy űzésére kap buzdítást, bizonyítja azt, hogy még nem értük el.
Szentség „nélkül senki sem látja meg az Urat”. Lelkileg, nem testileg: megvilágosított
értelemmel és a szeretet megkülönböztető képességével, hogy élvezhessük a Vele való
személyes közösséget. „Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és sötétségben járunk;
hazudunk és nem az igazságot cselekeszszük” (1Jn1:6): mennyire világos ez! „Boldogok, a
kiknek szívök tiszta: mert ők az Istent meglátják” (Mt5:8): nézd Őt a szent rendeleteiben, lásd
meg az Ő áldott képmásának visszatükröződését is, még ha homályosan is, a szentjeiben, nézd
Őt hit által a szív szemeivel, ahogyan Mózes, aki „erős szívű volt, mintha látta volna a
láthatatlant” (Zsid11:27), s így felkészülve és alkalmassá válva „lásd” Őt a leplezetlen
dicsőségében a fenti királyi udvarokban. Ó bárcsak képesek lennénk őszintén mondani: „Én
igazságban nézem a te orczádat, megelégszem a te ábrázatoddal, midőn felserkenek”
639
(Zsolt17:15). Mennyire munkálkodnunk kell a szentségért az összes ehhez kijelölt eszközzel,
mivel ez a közeg ahhoz, hogy a lélek láthassa Istent!
Felszólítás vizsgálódásra
Zsid12:15
15. Vigyázván arra, hogy az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon; nehogy a

keserűségnek bármely gyökere, fölnevekedvén, megzavarjon, és ez által sokan
megfertőztettessenek.
Először úgy gondoltuk, hogy ennek a vernek a rövid magyarázatát az előző fejezet
végéhez csatoljuk. De úgy éreztük, ez aligha elégíti majd ki egyes kritikusabb olvasóinkat. S
nem is szokásunk kitérni a nehézségek elől, s ez valódi nehézséget jelent nem keveseknek.
Azok az arminiánusok, akik készek megragadni egy szalmaszálat is, ezt az igeveret
használták a kedvenc tantételük, a „kiesés a kegyelemből” igazolására, Viszont azt is el kell
ismerni, hogy a válasz, amit a kálvinisták adtak erre, úgyszintén gyakran volt nem kielégítő.
Úgy tűnik tehát, hogy a tartalmának alaposabb vizsgálata és teljesebb megvilágítása vált
szükségessé. A szokásos gyakorlatunkat követve tehát Isten segítségével megkíséreljük
kihozni a különböző kifejezések jelentését, majd azt a lelkiismeretünkre és az életünkre
vonatkoztatni.
A következő dolgokra kell összpontosítanunk a figyelmünket. Először, a kapcsolatra a
mostani igevers és a szövegkörnyezete között. Másodszor, a megparancsolt kötelezettségre:
„vigyázva”. Harmadszor az elkerülendő veszélyre: „hogy az Isten kegyelmétől senki el ne
szakadjon”. Negyedszer, a gonoszságra, amire figyelmeztet: „nehogy a keserűségnek bármely
gyökere, fölnevekedvén, megzavarjon”. Ötödször a gonoszság megtűrésének lehetséges
következményére: „és ez által sokan megfertőztettessenek”. Ezeket a pontokat vizsgálva
alaposan meg kell arról győződni, mi az, amire itt „vigyáznunk” kell? Mit jelent az „Isten
kegyelmétől senki el ne szakadjon” s hogy ez-e a helyes fordítás, vagy a görög megköveteli,
hogy a „az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon” marginális értelmezését fogadjuk el?
Végül pedig mit jelöl „a keserűség felnövekvő gyökere”? Bárcsak kapnák ehhez mennyei
bölcsességet!
Először tehát nézzük a kapcsolatot a jelen igevers és a szövegkörnyezet között.
Először az általánosabb és tágabb viszonyát nézzük meg, utána a konkrétabbat és közvetlent.
A kapcsolatot a Zsid12:15 és a megelőző között így lehet bemutatni: ha a csapásokat, amik a
Krisztus iránti hűség következményei, valamint az Atya fenyítéseit nem a megfelelő módon
alkalmazzák a hitvalló keresztyének, akkor ezek majdnem biztosan komoly buktatókká válnak
a személyes kegyesség útjában, sőt kísértéssé magára a hitehagyásra is. Ez hitünk szerint az
első utalás a „vigyázzatok” kifejezésben. Amíg a hitvalló keresztyének nem „gyakoroltatnak”
kellőképpen (11. vers) Isten fegyelmező cselekedetei által, addig nagyon hajlamosak
félremagyarázni azokat, zúgolódni azok ellen, megkérdőjelezni az isteni jóságot és a
kétségbeesés állapotába süllyedni az azzal járó tétlenséggel egyetemben.
Amire az imént rámutattunk, az megerősítést nyer a rögvest ez után következőkből,
mert a 16. és 17. versek nyilvánvaló folytatódása a mostani szövegünknek. Ebben erőteljes
buzdítást találunk magával a hitehagyással szemben, amire Ézsau szörnyű esete és példája
mutat rá. Itt figyelmeztetést kapunk az ellen, amit, ha figyelmen kívül hagyunk, félelmetes
hajlandóságot alakít ki a hitehagyásra. A legtöbbünk fájdalmas tapasztalatokból tudja, hogy
milyen könnyen elcsüggedünk, ha a dolgok nem úgy mennek, ahogyan mi szeretnénk,
mennyire készek vagyunk „ellankadni” (5. vers), amikor a megpróbáltatás vesszője lesújt
ránk, s mennyire valóságos is a kísértés, hogy tegyünk engedményeket vagy teljesen hagyjuk
640
el a kötelesség útját, amikor a próbák megsokszorozódnak vagy a csak a szembenállás és az
üldöztetés az, amit elérünk akár a legjobb erőfeszítéseinkkel is. Valós tehát a szükségünk arra,
hogy odafigyeljünk a „Vigyázván arra, hogy az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon”
buzdításra.
Kimondhatatlanul komoly dolog megjegyezni, hogy Ézsau esetében a kísértést az
elsőszülöttségi jogának eladására a lankadása okozta, mert azt olvassuk, hogy így szólt
Jákobhoz: „Engedd, hogy ehessem a veres ételből, mert fáradt vagyok” (1Móz25:30). S vajon
nem akkor parancsolja meg nekünk a Sátán, hogy adjuk fel a hit harcát, és „élvezzük az életet,
amennyire csak tudjuk” a testi vágyak kielégítésébe merülve, amikor elcsüggedünk az
elménkben, lesújtanak az utunkba kerülő nehézségek és összeroskadunk az egymásra
halmozódó próbák alatt? Ebből a szemszögből nézve a szakasz a hitehagyás forrására mutat,
„az elszakadásra Isten kegyelmétől”. A hitehagyás természete „a keserűség bármely
gyökerének felnövekedése”, s a hitehagyás eredménye az, hogy „sokan megfertőződnek”.
Vegyük most fontolóra az igeversünk konkrétabb és közvetlen kapcsolatát a
szövegkörnyezettel. Először is, amíg a lecsüngő kezeket fel nem emeljük és a reszkető
térdeket meg nem erősítjük (12. vers), addig „meglesz az elszakadás Isten kegyelmétől”, s
amíg nem lesz egyenes út a lábainknak, ami a „sántát” is megakadályozza az „elhajlástól”
(13. vers), addig „a keserűség gyökere” (a hitehagyása) fog növekedni, s ennek következtében
„sokan megfertőződnek”. Másodszor, a 14. versben két dolog, nevezetesen „a békesség” és a
„szentség” „követésére” kapunk buzdítást, miközben a 15. vers két dolog, nevezetesen „az
elszakadás Isten kegyelmétől” és a „keserűség gyökere növekedésének eltűrése” elkerülésére
int. A nyitó „vigyázzatok” világosan jelzi, hogy a 15. vers két gonoszságának általunk történő
elkerülése a 14. versben hangoztatott lelki kegyelem szorgalmas követésétől függ. Most már
készen állunk megvizsgálni a kötelezettséget, ami itt van megparancsolva nekünk:
„vigyázzatok”. Ez felszólítás vizsgálódásra, először is, önvizsgálatra. A közvetlen jelentése az
előző vers záró szavaiból származtatható, ahol az komoly és mélyenszántó kijelentés hangzik
el, hogy „a mely (nevezetesen a szentség) nélkül senki sem látja meg az Urat”. Nem számít,
hogy közösségben vagyok-e Isten népével, tagja vagyok-e egy bibliaiskolának, rendszeresen
látogatom-e a kegyelem eszközeit, ha nem művelem szorgalmasan és buzgón a gyakorlati
szentséget mind a szívemben, mind az életemben, akkor soha nem lépek majd be a mennybe,
s nem élvezem majd az üdvözítő látványt. Ebből fakad a buzdítás helytállósága és sürgőssége:
„Vigyázván arra, hogy az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon”. Rendkívül sok dolog
forog kockán, semhogy bizonytalanságban maradhatnánk egy ennyire fontos dologban, s csak
egy vallásos semmirekellő fogja figyelmen kívül hagyni ezt a parancsoló felszólítást.
A felszólítás az alapos önvizsgálatra a sürgősségét az önbecsapás jelen levő nagyon
nagy veszélyétől nyeri. A bűn elsötétíti az értelmet, így az ember nem képes felismerni az
Isten előtti valóságos állapotát. A Sátán „megvakította a hitetlenek elméit” (2Kor4:4). A
szívünk mélyen gyökerező büszkesége miatt a legjobbat gondoljuk önmagunkról, így, ha
kérdés merül fel a szívünkben, mindig hajlamosak vagyunk megadni magunknak a kételkedés
előnyét. Természetünknél fogva a lustaság lelke birtokol bennünket, ezért nem vagyunk
hajlandók arra a fáradságra, amit az önvizsgálat követel meg. Ezért a vallásos hitvallók nagy
többsége megmarad az Igazság fejben létező ismereténél, a formák és a ceremóniák
külsődleges látogatásánál, vagy megnyugszanak az egyetértés mellett egyes igeversekkel, pl.
a Jn3:16-tal anélkül, hogy igyekeznének „az elhívatásukat és kiválasztásukat erőssé tenni”.
Isten világosan figyelmeztetett rá az Ígéjében, hogy „Van nemzetség, a ki a maga
szemei előtt tiszta, pedig az ő rútságából ki nem tisztíttatott” (Péld30:12). Elénk állította
azokat, akik ezt mondják: „Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és semmire nincs
szükségem”, de nem tudják, hogy „nyomorultak és a nyavalyások és szegények és vakok és
mezítelenek” (Jel3:17). S jegyezzük meg alaposan, hogy ők a gyülekezet közösségében
voltak, és abban az időben távozott el a Földről az utolsó apostol. Krisztus megmondta
641
nekünk, hogy „sokan mondják majd nékem ama napon: Uram! Uram! nem a te nevedben
prófétáltunk-é, és nem a te nevedben űztünk-é ördögöket, és nem cselekedtünk-é sok hatalmas
dolgot a te nevedben?” (Mt7:22), sőt, kijelentik, hogy „Te előtted ettünk és ittunk” (Lk13:26),
de Ő mégis így válaszol majd nekik: „sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti
gonosztevők” (Mt7:23). Mennyire meg kell remegtetnie minket az efféle szavaknak!
Mennyire ügyelnünk kell arra, „hogy az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon”! Ó, jaj, ezek
a szavak először is azoknak íródtak, akiket „szent atyafiaknak, mennyei elhívás részeseinek”
(Zsid3:1) szólítottak, de a legtöbbször süket fülekre találtak!
Tény, hogy a szorgalmunkat és az őszinteségünket az önvizsgálatban nagy fokban
meghatározza az, hogy milyen értéket tulajdonítunk a lelkünknek és örökkévaló érdekeinek.
Ó, jaj, a hitvalló keresztyének túlnyomó többsége manapság sokkal-sokkal többet törődnek a
testükkel, mint a lelkükkel, a testi örömökkel, semmint a lelkiekkel, a földi kényelemmel,
semmint a mennyei vigasztalással, a felebarátaik jó véleményével, semmint Isten
jóváhagyásával. S csak kevesen, ó, milyen kevesen komolyak, s válnak halálosan buzgókká a
saját alapjaik és a föld minden centiméterének vizsgálatában, amin állnak. Náluk a vallás nem
olyasvalami, ami felvehető és letehető szeszélyes hangulatváltozásoktól függően. Számukra
az, hogy hol öltik az ÖRÖKKÉVALÓSÁGOT, minden másnál fontosabb dolog. Az élet
összes többi érdeke a teljes jelentéktelenségbe süllyed az előtt az életbevágó megfontolás
előtt, amivel igyekeznek megbizonyosodni arról, hogy „a dolog gyökere” megvan bennük.
Ó, kedves olvasó, megelégszel napjaink olcsó, gördülékeny vallásával, ami teljesen
figyelmen kívül hagyja Isten Fiának sürgető felszólítását: „Igyekezzetek bemenni a szoros
kapun” (Lk13:24)? Meg tudsz elégedni a „sima dolgokkal”, amiket most majdnem minden
szószékről prédikálnak, s amik biztosítják azokat, akik ellenségesek Istennel, hogy
keresztyénné válni könnyebb, mint egy ifjúnak belépni a hadseregbe, vagy egy embernek
szabadkőművessé vagy más titkos társaság tagjává válnia? Képes vagy követni a nagy
tömegeket, akik azt állítják, hogy „elfogadták Krisztust személyes Megváltójuknak”, amikor a
kegyelem csodája egyáltalán nem munkálkodott a szívükben, miközben Maga az Úr jelenti ki:
„szoros az a kapu és keskeny az az út, a mely az életre visz, és kevesen vannak, a kik
megtalálják azt” (Mt7:14)? Mersz-e néhány „döntésbe” belenyugodni, amiket akkor hoztál,
amikor mélyen felkavartak az érzelmeidhez címzett anekdoták? Vajon nincs semmi több,
mint némi változás a vallásos nézeteidben, vagy némi megújulás a külső életviteledben annak
megmutatásához, hogy „új teremtés vagy Krisztusban”? Könyörgünk, ne vedd semmibe
ezeket a szavakat: „Vigyázván arra, hogy az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon”!
De a Vigyázván arra” szavaknak tágabb a jelentésük egyszerű önvizsgálatnál:
rámutatnak az egymás iránti kötelezettségünkre is. A görög kifejezés azt jelenti, „felügyelve”,
féltő gonddal viseltetve egymás iránt. Látszólag ez tévesztette meg Owent és másokat, akik
ezt a buzdítást „az egyház testületére vagy a kegyesek társaságára” korlátozták. „Isten
egyházában mindenkinek a saját maga és mások őrtornyává kell lennie. Az első személy, aki
hibázik az egyházban, valószínűleg én magam vagyok. Mindannyiunknak érezni kell, hogy a
vigyázást otthon kell megkezdeni.” A szövegünk nagyon hasonló a Zsid3:13-14-ben található
buzdításhoz, ami először az egyénhez, utána a gyülekezethez szól: „Vigyázzatok atyámfiai,
hogy valaha ne legyen bármelyikőtöknek hitetlen gonosz szíve, hogy az élő Istentől
elszakadjon; hanem intsétek egymást minden napon”.
Miután buzgón igyekeztem alaposan megvizsgálni a saját utamat, a kötelességem és
kiváltságom éberséget gyakorolni mások felett. „Hány embert meg lehetne óvni a
visszacsúszástól egy kevés odafigyeléssel! Ha kedvesen és megfontoltan beszélnénk a
testvérünkhöz, amikor úgy véljük, hogy egy kissé elhidegült, helyre tudnánk őt állítani. Nem
kell mindig korholó hangnemben szólni hozzá, hanem az útjába állíthatunk egy ösztönző
könyvet, vagy szólhatunk általánosan a dologról. A szeretet képes megalkotni egy barát
figyelmeztetésének a módozatait anélkül, hogy felbosszantaná őt, s egy szent példa szintén
642
hatalmas feddésnek fog bizonyulni a bűn számára. Az egyházban hordoznunk kell egymás
terheit, s be kell töltenünk Krisztus törvényét, ügyelve, hogy egyetlen ember se szakadjon el
Isten kegyelmétől.” (C. H. Spurgeon)
Milyen kevés van ebből a szerető gondolkodásból a felebarátaink lelki jóléte iránt
manapság! Milyen kevés a buzgó és szorgalmas imádkozás egymásért! Milyen csekély a
hűség a lelki tanácsadásban, a figyelmeztetésben, a buzdításban! Ennek az egyik fő oka
valószínűleg az a hiper-érzékenység, amit oly sok hitvalló keresztyén tanúsít ebben a
generációban. Nem számít, mennyire tapintatosan folytatják a tanácsadást, milyen hűségesen
adják a figyelmeztetést, vagy milyen szeretetteljesen végzik a korholást, nem számít, ha ezt
egy olyan tapasztalt rangidős adja olyasvalakinek, akit jól ismer, tíz eset közül kilencben az
erőfeszítéseit zokon veszik, s ha nem is szavakkal, de viselkedéssel mindenképpen a tudtára
adják, hogy „törődj a magad dolgával”. Sebaj, ha csak egyetlen fület nyerünk meg és csak
egyetlen léleknek segítünk, akkor is érdemes elszenvedni a csalódást a többiek elutasító
magatartása miatt. A tízből csak egy leprás köszönte meg Krisztus kedvességét!
„Az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon.” Ez az a mondat, ami vitát keltett: bár
valójában nem ad rá alapot és a görög nyelv sem engedi meg a marginális fordítást. A
gyökérszó, amit itt „elszakadásnak” fordítanak, sokszor fordul elő az Újszövetségben, de
egyetlen egyszer sem jelent „kiesést”. A jelentése „hiányzik” vagy híjával van”. A Rm3:23-
ban „szűkölködésnek”, a Lk15:14-ben „szükségnek”, a 2Kor12:11-ben „alábbvalónak (hátul
jövőnek)”, a Mt19:20-ban „fogyatkozásnak”, a Fil4:12-ben „szűkölködik”-nek, a Zsid11:37-
ben „nélkülözésnek” van fordítva. Azaz semmi helye sincs a bizonytalanságnak e buzdítás
jelentését illetően: „Szorgalmasan ügyelve arra, hogy az Isten kegyelme senkinél se
fogyatkozzon meg, ne hiányozzon, ne legyen annak híjával.”
De mire utal itt „az Isten kegyelme”? Erre nem olyan könnyű válaszolni, mert a
„kegyelmet” néha objektív, néha szubjektív módon kell érteni. Egyes igeszakaszokban Isten
ingyenes jóindulatára utal, másokban annak létrehozott hatásaira. A jelen igeszakaszban a
szerzőnek úgy tűnik, elvontabban használatos, átfogó jelentéssel, mert a legkülönfélébb
esetekre vonatkoztatható. Úgy érezzük, a legbiztonságosabb a mondatot így értelmezni, mert
Isten parancsolatjának „nincs határa” (Zsolt119:96), s nagyon gyakran egyetlen szónak is
kettős, vagy hármas vonatkoztatása van, ezért folytonosan vigyáznunk kell, nehogy a
Szentírás bármely kijelentésének jelentését vagy alkalmazását korlátozzuk. Annak a
világosságnak megfelelően, amit kaptunk, megpróbálunk bemutatni néhány eltérő esetet,
melyekre ez a buzdítás vonatkozik.
„Az ’Isten kegyelme’ alatt Isten kegyességét és az elfogadását Krisztusban kell érteni
úgy, ahogyan az evangélium tárja elénk. Ebben rejlik minden lelki könyörület és kiváltság,
örökbe fogadás, megigazítás, megszentelődés és vigasztalás. Mert ezeket a dolgokat, amik
Istennek a Krisztusban megnyilvánuló szeretetéből, kegyelméből és jóságából fakadnak,
továbbá ezeknek a hatásait nevezzük Isten kegyelmének. E dolgok elérése és a bennük történő
részesedés az, amire az emberek hitben és az evangélium megvallásában törekednek és
szeretnének, ami nélkül mind az egyik, mind a másik hiábavaló. Ez a kegyelem az, aminek az
emberek az evangélium minden megvallása mellett is híjával lehetnek, és ez a gonosz dolog
az, ami ellen az apostol óva int.” (John Owen)
Az emberek tehát „elszakadhatnak Isten kegyelmétől”, ha nem vetik magukat alá az
evangélium kikötéseinek. Ezek a kikötések visszataszítóak a természeti ember számára:
ízetlenek a testi vágyai és megalázóak a büszkesége előtt. De e két pont közül az előző az,
amiben a legtöbben „elszakadnak”. Az evangélium megtérésre szólítja fel a bűnösöket, s ezt
nem képesek őszintén megtenni, amíg el nem dobják az Isten elleni lázadásuk fegyvereit. A
háromszor szent Isten senki emberfiának nem bocsét meg, amíg magának akar tetszeni és
tovább halad a vétkek útján. Azután az evangélium arra is felszólítja a bűnösöket, hogy
fogadják el Krisztus Jézust Uruknak, adják át neki a szívük trónját, hajoljanak meg az Ő
643
jogara előtt. A szent Megváltó pedig senkit nem fog üdvözíteni, aki nem engedi meg, hogy Ő
„uralkodjon” rajta (Lk19:14).
Másodszor, „elszakadni Isten kegyelmétől” annyi, mint megelégedni valamivel, ami
kevesebb a szívvel közölt és abban uralkodó isteni kegyelemnél. Ez megelégedést jelent
annak vallásos helyettesítőjével. Milyen sokakat megtéveszt „a kegyesség látszata”, akik
semmit sem tudnak annak „erejéről” (2Tim3:5). Mennyien összetévesztik az igazság fejbéli
ismeretét a kegyelemnek a szívben kimunkált csodájával! Mennyien helyettesítik a külső
formákkal és ceremóniákkal azok szubsztanciájának tapasztalati ismeretét! Milyen sokan
összekeverik az élet külső megreformálását a lélek isteni újjáteremtésével és átalakításával!
Ó, jaj, nagyon sokakról, akik ezt teszi, el kell mondani: „hamuban gyönyörködik, megcsalt
szíve vezette félre azt, hogy meg ne szabadítsa lelkét” (Ézs44:20). Ó, milyen kevesen vannak,
akik „igazságban” ismerik „Isten kegyelmét” (Kol1:5)! És te, kedves olvasó? Te igen?
„Egyesek minden tekintetben ámulatra méltó jellemet mutattak egész életükben, de
mégis elszakadtak Isten kegyelmétől valamilyen titkos bűnt miatt. Ők meg önmagukat is
meggyőzték arról, hogy hívők, bár valójában nem voltak azok. Nem volt belső szentségük,
megengedték egy bűnnek, hogy átvegye az irányítást, belemerültek valamilyen szentségtelen
szenvedélybe, s így, bár juhokként fektették őket a koporsóba, hamis reménységgel haltak
meg és eltévesztették az örök életet. Ez a legfélelmetesebb állapot, amiben csak lehetünk, s
amiben talán egyesek most is vannak. Sóhajtsuk az imát: ’Vizsgálj meg engem, oh Isten, és
ismerd meg szívemet! Próbálj meg engem, és ismerd meg gondolataimat! És lásd meg, ha
van-e nálam a gonoszságnak valamilyen útja? és vezérelj engem az örökkévalóság útján!’
Buzgók vagytok a titokban folytatott imádkozásban? Szeretitek olvasni a Bibliát? A szemetek
előtt van az istenfélelem? Valós közösségben vagytok Istennek? Igazán szeretitek Krisztust?
Tegyétek fel gyakran ezeket a kérdéseket magatoknak, mert miközben hirdetjük nektek Jézus
Krisztus ingyenes evangéliumát, remélhetőleg ugyanolyan világosan, mint bárki más, épp oly
szükségesnek érezzük, hogy önvizsgálatra késztessünk benneteket, és szent aggodalmat
keltsünk bennetek. Gyakori kérdésnek kell lennie: ’Megvan nekem Isten kegyelme, vagy
elszakadtam attól? Vajon nemcsak egy hegyikristály-darab vagyok, ami nagyon hasonlít a
gyémántra, de mégsem gyémánt?’” (C. H. Spurgeon)
Harmadszor, tömegek „szakadnak el Isten kegyelmétől”, nem tartva ki a külső
eszközök használatában. Ők eleinte nagyon komolyak és buzgók, de gondatlanokká és
tunyákká válnak. „Vannak, akik egy ideig látszólag rendelkeznek Isten kegyelmével, s
miközben megannyi külső jelét mutatják annak, hogy ők keresztyének, végül jön egy kísértés,
ami megfelel a romlott ízlésüknek, s az elragadja őket. Elszakadnak Isten kegyelmétől.
Látszólag elérték azt, de végül elszakadnak tőle, mint az az üzletember, aki egy ideig csinálja
a pénzt, de aztán csődöt mond. Úgy szakadnak el Isten kegyelmétől, mint a kilőtt nyíl az íjtól,
ami egy ideig egyenesen a cél felé repül, de mivel túl kicsi a lendülete, elvéti a célt. Vannak,
akik jól futottak, mi akadályozza hát őket, hogy ne engedelmeskedjenek az igazságnak?” (C.
H. Spurgeon)
Végül, maguk az igazi keresztyének is „elszakadnak Isten kegyelmétől”, ha nem
fejlesztik tovább azt, mit Isten már rájuk ruházott. Hit lett beléjük ültetve, de milye kevéssé
gyakorolják azt! Végtelen teljesség van Krisztusban a számukra, de milyen keveset vesznek
abból! Csodálatos kiváltságaik vannak, de mily kevéssé használják azokat! Világosság adatott
nekik, de mily keveset járnak abban! Elmulasztják, hogy óvakodjanak és imádkozzanak,
nehogy kísértésbe essenek (Mk14:38). Elmulasztják, hogy megtisztítsák önmagukat minden
testi és lelki tisztátalanságtól (2Kor7:1). Nem növekednek a kegyelemben és az Úr Jézus
Krisztus ismeretében (2Pt3:18). Nem oltalmazzák meg magukat a bálványoktól (1Jn5:1).
Nem maradnak meg Isten szeretetében (Júd1:21). S így elszakadva a békességük is
megszűnik, az örömük megfogyatkozik, a bizonyságuk eltorzul, és gyakori fenyítésekben van
részük.
644
„Nehogy a keserűségnek bármely gyökere, fölnevekedvén, megzavarjon.” Ez az a
gonoszság, ami ellen figyelmeztet. Figyeljük meg, milyen elvontan fogalmaz, Nem azt
mondja, hogy „Nehogy a keserűségnek bármely gyökere felnövekedjen benned” vagy
„közöttetek”, hanem egyszerűen csak „felnövekedvén”. Az utalás hitünk szerint ismét kettős:
először magára az egyénre, aztán az egész társaságra. Ez a második „nehogy” közvetlenül
nyilvánvalóan az elsőhöz kapcsolódik: „ha elszakadunk Isten kegyelmétől”, akkor „a
keserűség gyökerének felnövekedése” biztosan várható. Nem is lehet semmi kétség afelől,
hogy mit jelent „a keserűség felnövekvő gyökerének” ez a jelképe: nyilvánvalóan a gonoszság
megnövekedéséről van itt szó. Ez az, amivel szemben óvakodnunk kell: ennek elmulasztása
„bajt” hoz ránk, ami buktató lesz mások számára.
Az első megjegyzendő dolog itt a „keserűség gyökere”. A gyökér a fának a föld alatt
levő része, azaz az utalás itt arra történik, ami láthatatlan. A bennünk lakozó bűnre mutat, ami
megmarad az emberben még azt követően is, hogy megújult. Ezért kap buzdítást a keresztyén:
„Ne uralkodjék tehát a bűn a ti halandó testetekben, hogy engedjetek néki az ő kívánságaiban”
(Rm6:12). S ha ennek engedelmeskedni akarunk, akkor oda kell figyelnünk erre az Ígére:
„Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet.”
(Péld4:23) A bűn minden megmoccanásának ellene kell állnunk, minden bemocskoló hatását
meg kell vallanunk Istennek. Ha a gyomokat nem irtjuk, azok elnyelik a virágokat és a
zöldségeket. Ha a keresztyén csődöt mond a megöldöklés munkájában, akkor a kapott
kegyelem művelése visszamarad a fejlődésben.
„Nehogy a keserűségnek bármely gyökere, fölnevekedvén.” A „felnövekedvén” a
szárának megjelenése a föld felett. Ez a bűn nyílt megjelenése az életben, ami a lélek meg
nem öldökölt vágyaiból fakad, s erről van itt szó. Ami megítéletlen marad Isten előtt titokban,
az végül rendszerint nyíltan mutatkozik meg az emberek előtt. „A ti bűnötöknek büntetése
utólér benneteket” (4Móz32:23) komoly figyelmeztetés valamennyiünk számára ebben a
dologban. A „nehogy bármely gyökere” kihangsúlyozza az állandó óvatosságot minden
bűnnel szemben, mert sok ág és szár készek megnövekedni a bennünk lakozó romlás fő
törzséből. A védelmünk az, ha teljes mértékben átengedjük magunkat Istennek, fenntartás
nélkül mindenben, azért, hogy jó oktatást kapjunk a gyakorlati kegyességre, megőrizzük a
lágy lelkiismeretet, bizalmatlanabbak legyünk önmagunkkal szemben és szorosabb napi
közösséget ápoljunk Istennel, hogy a figyelmünk az odafelvalókra irányulhasson.
„Nehogy a keserűségnek bármely gyökere, fölnevekedvén.” A természetünknél fogva
a bűn kellemes és örömteli a számunkra, de végül „mint a kígyó, megmar, és mint a mérges
kígyó, megcsíp” (Péld23:32). Különösen ez a helyzet a keresztyénnel. Isten nem tűri sokáig,
hogy a vágyaiba merüljön anélkül, hogy ne ízleltetné meg vele ennek a keserű
következményeit. A lelkiismerete ostorcsapásai, a Lélek meggyőzései, a lelke nyomorúsága
miatt majd ezt fogja mondani: „Eltöltött engem keserűséggel, megrészegített engem
ürömmel.” (JSir3:15). Ahogyan a szakaszunk mondja: „Nehogy a keserűségnek bármely
gyökere, fölnevekedvén, megzavarjon.” Az, ami ellentétes Isten szentségével és sérti az Ő
fenségét, azt teszi meg a bajok forrásának a számunkra, akár elmében, akár a testünkben, akár
a vagyonunkban, akár a családunkban. „és ez által sokan megfertőztessenek”. A bűn olyan,
mint a kovász, a hatása szétterjed: „Jó erkölcsöt megrontanak gonosz társaságok”
(1Kor15:33).
A szövegünk második része a helyi gyülekezetre is utal: benne kétségtelenül
megtaláljuk az utalást az 5Móz29:18-ra. Nagy óvatosságot kell gyakorolni és szigorú
fegyelmet kell fenntartani ebben. Az újjá nem született hitvallók mindig igyekeznek
belopakodni a szentek közösségeibe. Ha Isten szolgái alszanak, az ellenség elveti a maga
konkolyát a gabona közé. Ahol felébred a gyülekezeti tisztségviselők gyanakvása, ott
imádságra van szükség a különbségtételhez és a vezetéshez. Ahol valamelyik gyanús személy
romlott tanításokkal hozakodik elő vagy kicsapongó életet él, azzal azonnal foglalkozni kell.
645
A késlekedés veszélyes. A „csekély kovász” megengedése hamarosan az egész tésztát
megposhasztja. Egyetlen egy ponton sem mondott fájdalmasabban csődöt a helyi gyülekezet
manapság, mint a bibliai fegyelem fenntartásának elutasításában.
Óvás a hitehagyás ellen

Zsid12:16-17
16. Ne legyen senki parázna vagy istentelen, mint Ézsau, a ki egy ételért eladta
első szülöttségi jogát.
17. Mert tudjátok, hogy azután is, mikor akarta örökölni az áldást, megvettetett;
mert nem találta meg a megbánás helyét, noha könyhullatással kereste azt az áldást.
A most vizsgálat alá vett versek a legkomolyabbak közül valók Isten Ígéjében. Ezek a
legélesebb figyelmeztetést tartalmazzák a hitehagyással szemben. Ezek elénk hozzák azt, ami
minden lágy lelkiismeret számára rémületet keltő dolog, nevezetesen azt a bűnt, amire nincs
bocsánat. Valóban sajnálatos, hogy a kortárs szerzők úgy foglalkoznak ezzel is, mint a
legtöbb dologgal: nagyon felszínesen vagy teljesen tévesen. Vagy korlátozták magukat két-
három igeszakaszra, figyelmen kívül hagyva sok más, közvetlenül a témához tartozót, vagy
helytelenül állították, hogy senki sem követheti el a „megbocsáthatatlan bűnt” ebben a
mostani korszakban. Másrészt a legtöbb régebbi szerző szemlátomást arra összpontosították
az erőfeszítéseiket, hogy meggyőzzék a gyenge és félénk keresztyéneket, hogy nem követték
el ezt a szörnyű vétket, ahelyett, hogy bármiféle kísérletet tettek volna maga a vétek
jellegének meghatározására.
A téma elismerten nehéz, s hitünk szerint Isten hagyott bizonyos mértékű homályt
rajta, hogy az embereket elrettentse attól, hogy közel merészkedjenek ennek a szörnyű
szakadéknak a széléhez. Ezért nekünk is illik félelemmel és rettegéssel, szerénységgel és
alázattal, mennyei kegyelmet és bölcsességet keresve megközelíteni, hogy hűséges, világos és
hasznos módon foglalkozhassunk vele. Ez ugyanis nem könny, ha el akarjuk kerülni a
tévedéseket és fenn akarjuk tartani az igazság egyensúlyát. Két szélsőségtől kell óvakodnunk:
a félelmetes pontjának eltompításától, nehogy a gonoszok felbátorodva tovább játszadozzanak
Istennel és szórakozzanak az örök sorsukkal, illetve attól, hogy ne a kellő határozottsággal
írjunk róla, ami miatt a felrázott és bűnbánó bűnösök nem szabadulnak meg a kétségbeeséstől
a Sátánnak a témával való hazug visszaélései miatt.
Mielőtt rátérnénk a pozitív oldalra, szükségesnek tűnik röviden rámutatni, miben
tévednek komolyan azok, akik ahhoz ragaszkodnak, hogy senki sem vétkezik az isteni
megbocsátás lehetségességénél súlyosabban a kegyelemnek ebben a korszakában. Egészen
sok újszövetségi igeszakasz állítja ennek az ellenkezőjét. A 2Thessz2:11-12-ben ezt olvassuk:
„És azért bocsátja reájok Isten a tévelygés erejét, hogy higyjenek a hazugságnak; Hogy
kárhoztattassanak mindazok, a kik nem hittek az igazságnak, hanem gyönyörködtek az
igazságtalanságban.” A Zsid6:4-6-ben olyasvalakikről van szó, akik számára lehetetlen, hogy
„ismét megújuljanak a megtérésre”. A Zsid10:26-27-ben ez áll: „Mert ha szándékosan
vétkezünk, az igazság megismerésére való eljutás után, akkor többé nincs bűnökért való
áldozat, hanem az ítéletnek valami rettenetes várása és a tűznek lángja, a mely megemészti az
ellenszegülőket.” Az 1Jn5:16 konkrétan arról tájékoztat, hogy létezik „halálos bűn”.
Megítélésünk szerint mindezek az igeszakaszok a vétkesek ama osztályára mutatnak, akik
olyan súlyosan felbőszítették Istent, hogy a kárhozatuk visszavonhatatlanul elpecsételtetett
még a földi tartózkodásuk idején.
A fenti igeszakaszok bizonysága ellen gyakorta elhangzik az alábbi hivatkozás: „Jézus
Krisztus vére megtisztít bennünket minden bűntől” (1Jn1:7). De Isten Ígéje nem mond ellent
646
Önmagának, s nem lehet eléggé elítélni azt a gonosz gyakorlatot, amelyik az egyik
igeszakaszt szembeállítja a másikkal. Bármely kísérlet valamely szakasz semlegesítésére egy
másikkal nem egyéb, mint az igazság csalárd módon történő kezelése. Az 1Jn1:7-tel
kapcsolatosan három dologra kell rámutatni:
Először is Krisztus drága vére soha nem akart megtisztítani mindenkit minden bűntől,
nem akarta megtisztítani pl. Júdást a Megváltó elárulásának bűnétől! Az alkalmazási területe
nem tágabb az indíttatásánál: nem terjed túl azon a célon, amiért kiontották. Másodszor, nem
az mondja, hogy „Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minden bűntől”, hanem
konkrétan korlátozva ezt: „megtisztít minket minden bűntől”, azaz Isten saját népét.
Tisztességtelen ezeket a szavakat a hitetlenekre vonatkoztatni. Harmadszor, az ígéretet tovább
korlátozza a megelőző mondat: „Ha pedig a világosságban járunk, a mint ő maga a
világosságban van”.
S azokkal a szerzőkkel sem értünk egyet egyáltalán, akik miközben elismerik, hogy a
„megbocsáthatatlan bűn” elkövethető ebben a mostani üdvkorszakban, mégis azt állítják,
hogy nagyon ritkán fordul elő, a legkivételesebb dolog, aminek egy-két elszigetelt esete
lelhető fel. Épp ellenkezőleg, hisszük, hogy a Szentírás világosan jelzi: sokan követték el
azokat a bűnüket, amikre sem ezen, sem az eljövendő világon nincs bocsánat. Azt mondjuk,
„bűnöket”, mert a téma alapos és hosszas tanulmányozása meggyőzött minket arról, hogy a
„megbocsáthatatlan bűn” nem egyetlen konkrét cselekedete valamilyen konkrét vétek
elkövetésének, például mikor a Szentlélek munkáit valaki rosszindulatúan a Sátánnak
tulajdonítja (ami kétségtelenül ennek a bűnnek az egyik formája), hanem a különböző
esetekben jelentősen változik. A szerző eme két következtetése lesz szemléltetve és nyer
megerősítést a soron következőkben.
Az első emberi lény, aki elkövette a halálos bűnt, Káin volt. Ő külsőleg Isten imádója
volt, mivel azonban Isten elfogadta Ábel áldozatát, d az övét nem, haragra gerjedt. Az Úr
kegyeskedett vitába szállni vele, s addig ment el, hogy biztosította őt: ha jól cselekedett volna,
nem veszítette volna el a kiválóságát, mint elsőszülött. De távol állt attól, hogy jót
cselekedjen, inkább kitartott a gonoszságában és az Isten iránti gyűlöletét az Ő gyermeke
iránti gyűlölete bizonyította, ami végül ahhoz vezetett, hogy meggyilkolta őt. Ezért mondta
Neki az Úr: „A te atyádfiának vére kiált én hozzám a földről. Mostan azért átkozott légy e
földön... bujdosó és vándorló légy a földön.” (1Móz4:10-12). Erre válaszolta Káin „Nagyobb
az én vétkem, hogysem elhordozhatnám” (1Móz4:13, Revised Version, széljegyzet).
Az 1Móz6 feljegyzései világossá teszik, hogy a világ lakosainak egy egész nemzedéke
vétkezett az orvoslás vagy a megbocsátás minden reménységét meghaladó módon. „És látá az
Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden
alkotása szüntelen csak gonosz. Megbáná azért az Úr, hogy teremtette az embert a földön, és
bánkódék az ő szívében. És monda az Úr: Eltörlöm az embert, a kit teremtettem, a földnek
színéről; az embert, a barmot, a csúszó-mászó állatokat, és az ég madarait; mert bánom, hogy
azokat teremtettem.” (1Móz6:5-7) Ez aztán a megfelelő időben meg is történt az özönvíz által.
Noé korában az egész emberiség olyan súlyosan vétkezett, (Rm1:21-23), hogy „adta őket az
Isten tisztátalan indulatokra” (Rm1:24-26), mert az Ő Lelke „ne maradjon örökké az
emberben”.
A héberek egy egész nemzedéke szintén elkövették a „nagy vétket”. A 2Móz23:20-21-
ben ezt olvassuk: „Ímé én Angyalt bocsátok el te előtted, hogy megőrízzen téged az útban, és
bevigyen téged arra a helyre, a melyet elkészítettem. Vigyázz magadra előtte, és hallgass az ő
szavára; meg ne bosszantsd őt, mert nem szenvedi el a ti gonoszságaitokat; mert az én nevem
van ő benne.” Ó, jaj, nem figyeltek oda erre a komoly Ígére: „A kinek nem akartak engedni a
mi atyáink, hanem eltaszíták maguktól, és szívökben Égyiptom felé fordulának,” (Csel7:39)
Ezért mondta nekik az Úr: „Azért megharagudtam arra a nemzetségre és mondám: mindig
647
tévelyegnek szivökben; ők pedig nem ismerték meg az én útaimat. Úgy hogy megesküdtem
haragomban, hogy nem fognak bemenni az én nyugodalmamba.” (Zsid3:10-11)
A szerző számára nyilvánvalónak tűnik, hogy minden korban voltak olyanok, akik
átleptek az isteni könyörület határait. Kihagyva az olyan egyedi eseteket, mint a fáraóé,
Bálámé és Saulé, azt kell megállapítanunk, hogy Krisztus korának farizeusai, legalábbis a
többségük, elkövették azt a bűnt, amire nincs bocsánat. A Jn3:2-ből világos, hogy elismerték
Őt „Istentől jött tanítónak”, a Jn11:47-ből pedig az, hogy nem voltak képesek megcáfolni a
csodáit. Sőt, az is világos a Mk12:7-ből, hogy tudtak az állításainak igazságáról: „Azok a
munkások azonban ezt mondák magok között: Ez az örökös; jertek, öljük meg őt, és a miénk
lesz az örökség.” Azaz tágra nyílt szemekkel jártak el a saját hitvallásuk ellen vétkezve, a
világosság és az ismeretek, a csodái által létrehozott erős meggyőződés, valamint az Ő eléjük
táruló szent élete ellenére. Ezért mondta nekik Krisztus: „Én elmegyek, és kerestek majd
engem, és a ti bűneitekben fogtok meghalni: a hová én megyek, ti nem jöhettek oda.” (Jn8:21)
„Tartsd távol a te szolgádat a szándékosoktól; ne uralkodjanak rajtam; akkor ártatlan
leszek, és tiszta leszek, a nagy vétektől.” (Zsolt19:14)80 Itt a megbocsáthatatlan bűnt „a nagy
véteknek” nevezi. Azért nevezi így, mert ez az, amit Isten vakmerő és arcátlan megvetése a
csúcsára jutva eredményez, amíg a szuverén kegyelem közbe nem lép. A „szándékos”
bűnöket azok követik el, akik miközben Isten nevét vallják és kijelentik, hogy igényt tartanak
a kegyelmére, kitartanak a tudottan az Ő Ígéjével ellentétes úton. Az efféle lázadókat, akik
vissza mernek élni Isten türelmével és jóságával, Ő kigúnyolja és engedi, hogy átlépjék a
megbocsátásának határát. Nevezik ezt „a Lélek káromlásának” (Mt12:31), „igyekezésnek a
Szentlélek ellen” (Csel7:51), „a Lélek bántalmazásának” (Zsid10:29). Az „új testamentum”
vagy „szövetség” a „Lélek szolgálata” (2Kor3:8), ami messze felülmúlja dicsőségben a
törvény korszakát. Elkövetni a nagy törvényszegést annyi, mint akarattal vétkezni és
rosszindulatúan szólni a Szentlélek ellen, Akit az evangélium jelent ki és ígér meg: ez a
ellenszegülés az Ő rábeszéléseinek, ellenállás a megvilágosításával szemben, s a
tekintélyének megvetése.
„Halálos bűnnek” nevezik (1Jn5:16), mert az elkövetője már most kívül van az örök
élet ígéretének hatókörén, ami az evangéliumot, ami az isteni kegyelem kihirdetése azoknak,
akik alávetik magukat a követelményeinek, „a halál illatává teszi a halálra” az illető számára.
Ez ítélte el azt, aki jogilag halott volt, s megátalkodottsága, a hitetlensége, a keményszívűsége
és az elszántsága miatt, hogy továbbra is a maga útját járja, lelkileg halott maradt. Másoknak
Isten megadja a „megtérést az életre” (Csel11:18), de ha elkövetik „a halálos bűnt”, abból
lehetetlen „ismét megújulni a megtérésre” (Zsid6:4-6). Ezzel a szembeszegüléssel az
evangélium ellen és Krisztus „igája” felvételének a megtagadásával a vétkes lázadó
megtapossa Isten Fiának a vérét, s mivel csak az adhat bűnbocsánatot, így többi nincs a
számára megbocsátás.
Maga a tény, hogy nem „egy halálos bűnnek”, hanem „’a halálos bűnnek” nevezik,
megerősíti. amit az előző bekezdésben mondtunk róla. Nevezetesen, hogy ez nem valamiféle
konkrét bűn, hanem inkább egy konkrét (vétek)forma, ami esetről esetre változik. S itt
észrevehetjük, miképpen működik ezzel kapcsolatban Isten szuverenitása. Isten egyeseknek
megengedi, hogy a gonoszság magasabb fokaira jussanak el: egyes gonosztevőket fiatal
korukban vág ki, miközben más bűnösök öreg korukig élhetnek. Egyesekre hamarabb és
erősebben megharagszik, mint másokra. Egyes lelkeket hamarabb magukra hagy, mint
másokat. Ez az, ami oly kimondhatatlanul komollyá teszi a témát: senki emberfiának nincs
semmiféle eszköze megtudni azt, milyen gyorsan lépi át azt a határvonalat, ami Isten türelmét
jelzi a számára. Ezzel szórakozni minden másnál veszélyesebb dolog.
80
Károlinál: „Tartsd távol a te szolgádat a szándékosoktól; ne uralkodjanak rajtam; akkor ártatlan leszek, és
tiszta leszek, sok vétektől.” – a ford.
648
Az, hogy ebben a dologban Isten szuverenitása működik, nagyon világosan kiderül
azok eseteiben, akiket kegyeskedett megmenteni. Micsoda félelmetes bűnökben volt Manassé
vétkes, mielőtt az isteni kegyelem megújította őt! Micsoda félelmetes bűnöket követett el a
tarsusi Saulus, mielőtt az Úr Jézus megfogta őt! Író és olvasó tekintsenek vissza a saját,
újjászületés előtti napjaikra: milyen félelmetesen bőszítettük a Fenséget, milyen hosszan
kitartottunk a nyílt lázadás útján, milyen korlátok, kiváltságok, világosság és ismeretek,
figyelmeztetések és kérések ellen cselekedtünk! Mennyi istentelen ifjúkori társunk vágattak ki
a vétkeikben, miközben mi megkíméltettünk! Vajon azért, mert a mi bűneink nem voltak
annyira karmazsinvörösek? Valóban nem: amennyire képesek vagyunk felfogni, a mi bűneink
súlyosabbak voltak az övéiknél. Akkor miért kímélt meg minket Isten? S őket miért küldte a
pokolba? „Igen, Atyám, mert így volt kedves Előtted” – ennek kell lennie a válasznak.
A szuverén Isten húzta meg az utak szétválását jelző vonalat minden egyes életben.
Amikor az egyén eléri azt a vonalat, Isten e két dolog valamelyikét teszi vele: vagy véghez
viszi a kegyelem csodáját, s az illető „új teremtéssé válik Krisztus Jézusban”, vagy ettől
kezdve magára hagyja az illetőt, átadva őt a szív keménységének és a végleges
megátalkodottságnak, s ez teljes mértékben az Ő uralkodói jótetszésétől függ. És senki nem
képes megmondani, milyen közel van ez a vonal, mert egyesek sokkal hamarabb elérik, mint
mások, annak megfelelően, ahogyan Isten szuverén módon elrendelte. Ezért bölcsen teszi
minden bűnös, ha tüstént a szívére veszi ezt az Ígét: „Keressétek az Urat, a míg megtalálható”
(Ézs55:6), ami világosan kifejezi, hogy hamarosan lehet túl késő, amint azt a Péld1:28-31 és a
Mt25:8-12 világosan megmutatják.
A komoly különbségtétel, amit Isten tesz az egyes esetek között, a törvény idején
látványosan megmutatkozott. A jubileumi év részleteire utalnánk, ami látszólag elkerülte azok
figyelmét, akik a témáról prédikáltak vagy írtak. Azok, akik Izraelben a szegénység miatt
eladták a birtokaikat, visszakapták az a kürtölés évében: lásd 3Móz25:25-28. Ez Istennek a
népe iránti Krisztusban megadott ingyenes kegyelme csodálatos és szép képe volt, ami által,
nem pedig bármi tőlük származó miatt visszakerültek az isteni kegyességbe és jogot kaptak a
mennyei örökségre. De ezzel kapcsolatosan volt egy kivétel, amit Isten, kétségünk sincs
felőle, azért rendelt el, hogy elmélkedjünk az itt elhangzottokon. Ezt a kivételt nézzük most át
röviden.
„Ha valaki lakó-házat ad el kerített városban, az kiválthatja azt az eladás
esztendejének elteléséig; egy esztendőn át válthatja ki azt. Ha pedig ki nem váltják az
esztendőnek teljes elteléséig, akkor a ház, a mely kerített városban van, örökre azé és annak
nemzetségeié marad, a ki megvette azt; nem szabadul fel a kürtölésnek esztendejében.”
(3Móz25:29-30) Most nem kísérelhetjük meg megmagyarázni ezt az érdekes igeszakaszt, s
nem időzhetünk a főbb jellemzőinél. A „föld” egyetlen részét sem volt szabad teljesen eladni
(lásd 3Móz25:23), mert az Isten nagylelkűségének ingyenes ajándéka volt, s az isteni
kegyelemben nem lehetett hiba. De a város házai a munkájuk eredményei voltak az emberi
felelősséget szem előtt tartva. Ha a házat eladták és nem vásárolták vissza egy éven belül,
akkor letelt a megváltás ideje, s az elveszítése visszavonhatatlanná és jóvátehetetlenné vált!
Jelképesen a „ház” az isteni szövetség alatt élvezett biztonságról beszélt, mert minden
nemzedék számára Isten a szövetségben volt az Ő népe „lakóhelye” (Zsolt90:1). A házától
való megválás előképe volt olyasvalakinek, aki önmagát vakmerően a gonoszság
megcselekvésére adja (1Kir21:20), így adva el a lelkét, az Istenét, mindenét. Az ilyennek a
Lélek soha nem fogja a jubileum „szabadulását hirdetni”, mert a Sátán szorosan fogva tartja őt
és az isteni igazságosság megtiltja a felmentését: amikor Isten „valakire rázárja az ajtót, nem
nyílik föl az” (Jób12:14).
Az elhangzotta fényében mennyire finoman kell lépkednünk, mennyire óvakodnunk
kell attól, hogy felbőszítsük a Szentet! Milyen buzgón kell imádkoznunk azért, hogy
visszatartson minket a „titkos bűnöktől”! Milyen szorgalmasan kell fejleszteni a fiataloknak a
649
kiváltságaikat, mennyire oda kell figyelniük a figyelmeztetésre: „A ki a feddésekre is nyakas
marad, egyszer csak összetörik, gyógyíthatatlanul” (Péld29:1)! Mennyire óvatosaknak kell
lennünk, nehogy bűnt bűre halmozzunk, nehogy felbőszítsük Istent, s Ő a végső
megátalkodottságban hagyjon minket. Az egyetlen biztonságunk az, ha azonnal odafigyelünk
az Úr szavára, nehogy „megesküdjön a haragjában” arról, hogy „nem megyünk be az Ő
nyugalmába”! Mily nagy szükségünk van arra, hogy Isten beírja az alábbi szavakat a
szívünkbe: „Vigyázzatok atyámfiai, hogy valaha ne legyen bármelyikőtöknek hitetlen gonosz
szíve, hogy az élő Istentől elszakadjon” (Zsid3:12), mert semmiféle reménysége sincs a
hitehagyottnak.
Most pedig egy szó azokról a lágy lelkiismeretűekről, akik attól félnek, hogy
elkövethették azt a bűnt, amire nincs bocsánat. A reszkető és bűnbánó bűnös áll ettől a
legtávolabb. Egyetlen olyan eset sincs feljegyezve a Szentírásban, ahol bárki, aki vétkes volt
„a nagy bűn” elkövetésében és Isten átadta az elkerülhetetlen pusztulásra, valaha is megtért
volna a bűneiből, vagy kereste volna Isten kegyelmét Krisztusban. Ehelyett valamennyien
továbbra is makacsok és dacosak, Krisztusnak és az Ő útjainak kiengesztelhetetlen ellenségei
maradtak mindvégig. Amíg megvan a szívben Isten jóváhagyásának őszinte megbecsülése, az
Ő szentségének bármilyen reális érzete, ami elriaszt a Vele való szórakozástól, bármilyen
valódi szándék az odafordulásra Őhozzá és az alávettetésre a követelményeinek, bármilyen
valódi félelem az Ő haragjától, addig azt a lelket Ő még nem vetette el. Ha mély vágyat érzel
arra, hogy érdekeltséget szerezz Krisztusban vagy hogy jobb keresztyénné válj, ha mélyen
felkavar a bűn, ha a szíved megszomorodik annak keménységén, ha sóvárogsz a lelkiismeret
nagyobb érzékenysége, az akarat nagyobb engedelmessége, a Krisztus iránti több szeretet és
engedelmesség után és imádkozol ezekért, akkor nincs okod gyanakodni, hogy elkövetted „a
megbocsáthatatlan bűnt”.
„Ne legyen senki parázna vagy istentelen, mint Ézsau, a ki egy ételért eladta első
szülöttségi jogát. Mert tudjátok, hogy azután is, mikor akarta örökölni az áldást, megvettetett;
mert nem találta meg a megbánás helyét, noha könyhullatással kereste azt az áldást.”
(Zsid12:16-17) Ezek a versek azt folytatják, ami az előzőben tárult elénk, és befejezik a 12.
versben elkezdett buzdítás-sorozatot. Mint arra rámutattunk az előző szakasz végén, a végső
utalás a 15. versben először is figyelmeztetés az ellen, amit, ha figyelmen kívül hagynak, az
hitehagyáshoz vezet, másodszor is intés arra, hogy ha valaki a hitehagyás jeleit mutatja, ne
engedjük, hogy a gyülekezetben maradjon. A nyelvezet az 5Móz29:18-ra utal. Azt a
figyelmeztetést és intést példázza most, felidézve Ézsau félelmetes példáját, aki, noha a
szövetség népében született és (kétségünk sincs felőle) kegyes nevelést kapott, mégis
elkövette azt a bűnt, amire nincs bocsánat és hitehagyottá lett.
Először is, itt két konkrét bűn, a „paráznaság” és az „istentelenség” ellen figyelmeztet,
melyek mindegyike „a keserűség gyökere”, amit, ha engednek „felnövekedni”, „megzavarja”
a vétkest és „sokakat megfertőz”, akikkel kapcsolatban áll. Mind a „paráznaság”, mind az
„istentelenség” ellentétes a szentséggel, amire a 14. versben buzdít. A paráznaság a törvény
második táblája elleni bűn, az istentelenség pedig az első tábla törvényeinek a megszegése.
Ahogyan a 14. versben az apostol megparancsolta a zsidóknak a „békesség követését”, mely
az emberre, valamint a „szentségét”, ami az Istennel fennálló kapcsolatunkra van tekintettel,
most úgy tilt meg két bűnt, melyek közül az elsőt emberek, míg a másodikat Isten ellen
követnek el. A két bűn együtt jár, mert ahol az erkölcsi tisztátalanság útját járják, azzal
majdnem mindig együtt jár az istentelenség is. Másrészt az istentelen személyek rendszerint
könnyedén gondolkodnak az erkölcstelenségről. Az őszinte megtérés mindkét bűnből
rendkívül ritka.
Az „istentelen” kifejezésnek konkrétabb a jelentése és tágabb az alkalmazási területe,
mint amire a mai beszédünkben rendszerint vonatkoztatjuk. „A szent dolgokat akkor mondjuk
megszentségtelenítetteknek, amikor az emberek elvetik az azoknak kijáró mély tiszteletet, és
650
kiteszik azokat a közhasználatnak vagy a megvetésnek. ’Megszentségteleníteni’ annyi, mint
megsérteni, megrontani, áruba bocsátani a közös használathoz a vagy a természetükben, vagy
az isteni elrendelés következtében szent dolgokat. Az istentelen személy az, aki a szent
dolgokat megveti, meggyalázza vagy elítéli. Az ilyenek gúnyolják a vallást vagy könnyedén
veszik az ígéreteit és a fenyegetéseit. Azokat nevezzük istenteleneknek, akik megvetik vagy
elhanyagolják az istentiszteletet, akik tiszteletlenül beszélnek a dolgairól, s az effélékkel
manapság tele van a világ. Amikor az emberek a vallást gyakorlókból annak megvetőivé és
csúfolóivá válnak, az állapotuk veszélyes, ha ugyan nem visszavonhatatlan.” (John Owen)
Ennek a gonoszságnak egy példája látható Ézsauban, s az övé félelmetesen komoly
eset, olyan, ami arra figyelmeztethet minket, hogy ne vessük a bizalmunkat a külső
kiváltságokba. „Ő Izsák elsőszülöttje volt, körülmetéltetett a törvény rendeletének
megfelelően és részeségé vált Isten teljes imádatának abban a szent családban, de mégis
kitaszítottjává vált a kegyelmi szövetségnek és ígéreteinek” (Owen). A konkrét vétek, amivel
itt vádolja az, hogy „egy ételért eladta első szülöttségi jogát”. Nos, a születési vagy
elsőszülöttségi jog a következőkkel járt együtt: különleges atyai áldással, dupla résszel a
javaiból, uralommal a testvérei felett és papi feladatokkal (4Móz3:41), amikor az atya nem
volt otthon. Az „elsőszülöttségi jogot” nagyon különleges dolognak tartották, előképe volt
Krisztus elsőszülöttségének, a szentek örökbe fogadásának, s jogcím volt a mennyei
örökségre. Mindezeket vetette meg Ézsau.
Ézsau bűnének történelmi feljegyzése Mózes 1. könyve 25. fejezetének záró verseiben
található meg: annak szörnyűségességét ez a szakasz tárja elénk. Ézsau többre tartotta a testi
igények kielégítését, mint Isten áldását. Lemondott minden, az elsőszülöttségben foglalt és
ahhoz kapcsolódó kiváltságokra vonatkozó követelésről holmi aprócska és átmeneti testi
élvezetért. Ó, jaj, milyen sok hozzá hasonló ember van manapság a világban! Milyen sokan
tartják többre a testi gyönyöröket a lelki örömökkel szemben, a testi előnyöket az örökkévaló
gazdagsággal szemben, a fizikai kielégülést a lélek üdvösségével szemben! Ézsaut
„istentelennek” nevezve a Szentlélek feltárja, hogy ő nem tartotta nagyobb étékűeknek a szent
dolgokat a közönségeseknél. S amit a gonoszsága árán kapott, az „étel”’ volt, jelezve, hogy a
test kielégítése volt az ő indítéka, s az „egy” kihangsúlyozza a választásának silányságát.
Az „istentelenség” bűnének szörnyűségességét azoknak a tárgyaknak a szentsége
határozza meg, amikkel szembeszegül: az olvasó tanulmányozza figyelmesen a 3Móz18:21-
et, a 3Móz21:9-et, a Neh13:17-et és az Ezk22:26-ot. Az „istentelen” Isten gyöngyeinek
megtaposásában vétkes. Eltaszítani a Szentírást, megszentségteleníteni a szombatot, gúnyolni
Isten szolgáit, megvetni, vagy kinevetni az evangéliumot, gúnyolódni a jövendő állapotokon –
ez megannyi formája ennek a kimondhatatlan gonoszságnak. Segítségképpen ellene
megemlítenénk az alapos ismeretek megszerzésének szükségességét az Ígéből, hogy tudjuk,
mik a „szent” dolgok, hogy a szívünket eljuttassuk a szentség páratlan kiválóságának
ismeretére, s komolyan és gyakran elgondolkodjunk Isten sértődöttségén azokkal szemben,
akik semmibe veszik azt, amit Ő sokra becsül.
„Mert tudjátok, hogy azután is, mikor akarta örökölni az áldást, megvettetett; mert
nem találta meg a megbánás helyét, noha könyhullatással kereste azt az áldást.” (17. vers) Ez
visszavisz minket az 1Móz27 záró szakaszához, ahol megismerjük a következményeket,
amikkel a bűne járt. Izsák az atyai áldását Jákobra mondta ki, amit mikor a testvére
meghallott, az mélyen felizgatta: „nagy és igen keserves kiáltással felkiálta” (1Móz27:34).
Akkor ontotta a „könnyeit”, de azok nem a szív megszomorodásából fakadtak, amiért oly
súlyosan vétkezett Isten ellen, hanem inkább az önsajnálat érzése fejezte ki a csalódását a
bolondsága okozta következmények miatt. Hasonlóak a siránkozások százból kilencvenkilenc
százalékban az úgynevezett „megtéréseknél a halálos ágyon”. S ilyen lesz a „sírás és a
fogcsikorgatás” a pokolban is: nem azért, mert Istent ennyire semmibe vették és megsértették,
hanem az örök kínok miatt, amik a bűneik jogos következményei.
651
Ézsau „könnyei” mit sem használtak, ő „megvettetett”. A könyörgése túl későn jött:
Izsák már Jákobra ruházta az áldásait. Olyan volt ez, mintha egy izraelita tizennyolc hónappal
az eladást követően igyekezné visszaszerezni a javait: lásd ismét a 3Móz25:30-at. Izsák, aki
Isten prófétája volt, az Ő szája, elutasította, hogy meginduljon Ézsau keserves sírásán.
Hasonló módon mondja a Úr azoknak is, akik a kegyelem napján vétkeztek: „Akkor
segítségül hívnak engem, de nem hallgatom meg: keresnek engem, de meg nem találnak”
(Péld1:28), illetve „Én is búsulásom szerint cselekszem, nem fog kedvezni szemem, sem meg
nem szánom őket; s ha kiáltanak füleimbe nagy felszóval, nem hallgatom meg őket”
(Ezék8:18) Ó, micsoda alapot ad ez a híváshoz: „Keressétek az Urat, a míg megtalálható,
hívjátok őt segítségül, a míg közel van” (Ézs55:6)! Olvasó, ha még nem válaszoltál őszintén
arra a hívásra, tedd meg végre: a késlekedés a lelked végső pusztulásával fenyeget.
Az apostol itt hitvalló keresztyénekhez szólt, és Ézsau félelmetes esetét tárta eléjük (és
elénk!) figyelmeztetésként a letérés ellen a keskeny útról, a kegyesek magasztos
kiváltságainak elcserélése ellen a hitetlen világ átmeneti előnyeivel. A hitehagyott végromlása
elkerülhetetlen. Könnyedén venni majd megvetni a szent dolgokat „utóbb” keserű megbánást
és hiábavaló gyötrelmet okoz. Visszautasítani az evangélium kikötéseit azért, hogy rövid
időre kielégíthessük a testi vágyakat, majd örökkön örökké a tűz tavában szenvedni az
őrültség csúcsa. Semmiféle mentség nem enyhítheti Ézsau istentelenségét és semmi sem
kisebbítheti annak gonoszságát, aki többre tartja a Sátán rabszolgaságát a Krisztusban
meglevő szabadságnál. Ézsau elutasítása Izsák részéről annak bizonyítéka volt, hogy Isten
elvetette őt. Bárcsak felhasználná az Úr ezt a szakaszt arra, hogy átkutassa minden olvasó
szívét!
A judaizmus alsóbbrendűsége
Zsid12:18-19
18. Mert nem járultatok megtapintható hegyhez, és lángoló tűzhöz, és sűrű

homályhoz, és sötétséghez, és szélvészhez,
19. És trombita harsogásához, és a mondásoknak szavához, melyet a kik
hallottak, kérték, hogy ne intéztessék hozzájok szó;
Ahogyan vannak egy országnak olyan részei, amelyek másoknál kevésbé vonzóak a
turisták és az országjárók számára, úgy vannak a Szentírásnak is a legtöbb olvasó és szerző
számára kevésbé érdekes részei. Ahogyan a természetben is egyes helyek egyetlen pillantással
felmérhetők, míg mások ismétlődő látogatásokra hívnak, úgy vannak mindegyik levélben
olyan igeversek, amelyek másoknál kevesebb teret adnak a tanítóknak. Ezért van az, hogy
majdnem minden igehirdetőnek van prédikációja bizonyos kedvelt szakaszokról, miközben
más verseket majdnem minden szószéken elhanyagolnak. De az igemagyarázónak nincs meg
az szabadsága a hajlamainak követésére, mint a szöveges igehirdetőnek: hacsak nem bújik ki
a kötelességei alól, versről versre, mondatról mondatra kell haladnia. Még inkább ez a helyzet
azzal, aki a Bibliának egy egész könyvéhez ír kommentárt: nincs szabadsága válogatni, vagy a
személyes preferenciáinak engedni, hanem a egyik részre ugyanannyi figyelmet és időt kell
szánnia, mint a másikra.
A fenti gondolatok akkor ötlöttek fel a szerkesztőben, amikor a figyelmünket most
megkövetelő verseken elmélkedett a Zsid12-ben. A tartalmuk látszólag nem különösebben
érdekes a közönséges olvasó számára, mert kevés dolog látszik bennük, ami étvágygerjesztő
lehetnek akár azoknak, akik a „kemény eledelt”, akár azoknak, akik a csecsemők „tejét”
kedvelik. A mostani igeszakaszunk nem „a kegyelem” valamelyik „tantételét” tárja elénk, s
nem tartalmaz semmiféle gyakorlati buzdítást a keresztyén élet számára. Ehelyett egy
652
történelmi eseményről számol be, ami főleg a zsidók számára volt érdekes, s ennek részleteit
szaporítja meg, amik unalmasak lehetnek egy átlagos templomba járó számára ebben a visszás
nemzedékben. Mindazonáltal ez is Isten Ígéjének része, s mivel közvetlenül tárul elénk ezen a
levélen keresztül, ezért nem hanyagoljuk el és nem fordulunk el tőle. Ha az Úr engedi,
igyekszünk majd ugyanannyi figyelmet és időt szentelni rá, mint a megelőző szakaszokra.
A szakaszt, amibe most belekezdünk (és ami a Zsid12:18-tól a fejezet végéig tart) az
egyes igemagyarázók különféleképpen értelmezték. Az időben hozzánk közelebbi
igemagyarázók egyik osztálya úgy tűnik, sokkal inkább a saját, a jövőre vonatkozó
dédelgetett elméletük beleolvasásával volt elfoglalva, semmint azzal, hogy ama levél
témájának megfelelően értelmezzék ezeket a verseket, melyben megtalálhatók. Valóban
furcsa ellen az apostol számára bevezetni itt egy utalást valamiféle jövőbeli „millenniumra”:
még inkább igaz ez annak a ténynek a figyelembevételével, hogy aprólékosan elkerülte a jövő
idő használatát. Figyeljük meg a hangsúlyos „hanem járultatok” (22. vers) és a „most pedig”
(26. vers kifejezéseket. Ha a kellő figyelmet fordítjuk az apostol érvelése fő vonalára ebben az
értekezésben, akkor semmi nehézségünk sem lesz eljutni a lényege, vagy legalábbis annak
egy része helyes megértéséhez.
Mint arra már oly gyakran rámutattunk ennek a sorozatnak a korábbi szakaszaiban, az
apostol közvetlen és fő célja ezzel a levéllel, hogy a zsidókat meggyőzze a kitartásra az
evangélium megvallásában, mert úgy látszik, abban az időben nagyon megrendültek. Ezért
figyelmezteti őket újra és újra a visszacsúszás különböző okaira és eseteire. A fő ezek között
először is a hitetlen gonosz szív volt, az a bűn, amely oly könnyen körülzárta őket. A második
a judaizmus és a mózesi teokratikus állam kiválóságának indokolatlan túlbecsülése. A
harmadik a megingás a csapások és az üldöztetések alatt, amikkel a hűség az evangéliumhoz
együtt járt. Negyedszer az eluralkodott vágyak, mint például az istentelenség és a paráznaság.
Mindegyiket megvizsgáltuk az előző szakaszokban.
A fő érv, amivel az apostol az állhatatosságra ösztökélte őket a keresztyénségben, az
evangéliumi állapot kiválóságának, dicsőségének és előnyeinek felülmúlhatatlan kiválósága.
Ezt azzal érte el és bizonyította nekik, hogy bemutatta a Szerzőjének Személyét és hivatalát, a
papságát és áldozatát az ahhoz tartozó összes lelki imádással és jótéteménnyel együtt.
mindezeket összevetette és ellentétbe állította azokkal a dolgokkal, amik ugyanazoknak
feleltek meg az ószövetségi korszakban. Ezzel állította szembe egymással az előképet és a
valóságot, az árnyékot és a szubsztanciát, s ezt cselekedve tette elvéthetetlenül bizonyossá,
hogy az új üdvökonómia mérhetetlenül felsőbbrendű a réginél, hogy a törvény minden
rendelése és intézménye csak előképei voltak azoknak a lelki valóságoknak, amiket most az
evangélium jelenített meg.
Miután hosszasan és konkrétan időzött ezeknél a dolgoknál az előző fejezetekben és
tette egyértelművé az ezekből levezetett érveit, most egészében foglalja össze ezeket. A most
a figyelmünket lekötő szakaszban az apostol rövid vázlatát adja a két állapotnak vagy
üdvökonómiának (amiket „testamentumoknak” vagy „szövetségeknek” nevez), összevetve
ezeket egymással és ezzel mutatja be a központi érve perdöntő erejét és az arra alapozott
buzdításokat az állhatatosságra és a kitartásra az evangélium hitében. Itt nem új érvekkel
folytatja, s ez nem is az Ézsau példája szolgáltatta figyelmeztetés megerősítése, még kevésbé
eltávolodás a nagy témájától egy hirtelen kirándulás kedvéért az eszkatológia birodalmába.
Ehelyett erőteljes összefoglalása új köntösben mindannak, amikkel korábban hozakodott elő.
Az egész szakasz fő célja tehát még egy végső ellentét bemutatása a judaizmus és a
keresztyénség között. Az itt felállított ellentét virtuálisan párhuzamos a Gal4-ben felállítottal
Hágár és Sára között, de itt a két „hegyet” használja a két asszony helyett. A judaista egyház
nagy megtiszteltetése és fő kiváltsága, amitől minden konkrét előnye függött, az volt, hogy
eljöttek és megálltak a Sinai-hegynél a törvényadáshoz. Ott jelentette ki Magát Jahve az
ámulatba ejtő fenségének minden jelével. Ott léptek szövetségre az Úrral (2Móz24), hogy az
653
Ő saját népévé váljanak az egész világ felett. Ott alakult Izrael nemzeti egyházzá (Csel7:38).
Ott lett rájuk bízva az istentisztelet összes kiváltsága. Pontosan ez az a dicsőség, amivel a
zsidók manapság máig dicsekednek és amiben megnyugszanak az evangéliummal szembeni
elutasító magatartásukban.
Az apostolnak tehát közvetlenól arra kellett utalnia, amire a hitetlen zsidók minden
reménységüket alapozták, s amire hivatkoztak az arra irányuló erőfeszítéseik során, hogy
rávegyék hívő testvéreiket az elszakadásra Krisztustól. Az érvelése nem lehetett sem
perdöntő, sem teljes, amíg nem tudta aláaknázni a judaizmus alapvető dicsőségébe vetett
bizalmukat, eltéríteni a szíveiket az indokolatlan csodálattól, és kimutatni, hogy ezt valami
„kiválóbb” követte. Ezért tehát azokra a jellemzőkre irányítja a figyelmet, melyek távolról
sem voltak alkalmasak elnyerni a szeretetüket, hanem inkább félelmet és rettegést keltettek.
Rámutat egy sor dologra, amik a természetüknél fogva arra utaltak, hogy a Sinainál kegyesen
átadott isteni közlések nem az isteni jellem teljes és végleges leleplezését jelentették,
olyanokat, amikre az ébredező bűnösök lelkei vágytak.
A bevezetőnk kissé hosszadalmasra sikeredett, bár rövidebb, mint John Owené, akit
szorosan követtünk az utolsó bekezdésben, de mégis így tartottuk szükségesnek. A jelen
igeszakaszunk részletei nem láthatók a maguk valódi távlati kinézetében, amíg nem
fókuszálunk azokra, mint egészre a levelünk világosságában. Az igeszakasz terét kell először
meghatározni, mielőtt készen állnánk az egyes részeinek vizsgálatára. Ehhez idő és tényleges
tanulmányozás szükséges, de csak akkor menekülünk meg azoktól a hibáktól, amikbe
elkerülhetetlenül beleesünk az igeszakasz elkapkodott és felszínes áttekintése során, ha ezt a
bevezető munkát helyesen végezzük el. Ez csak másik mód annak kimondásához, hogy az
alapnak jónak és biztonságosan lefektetettnek kell lennie, ha azt akarjuk, hogy a rá emelendő
szerkezetet sikeresen hordozza. Ó, jaj, milyen kevésre becsülik manapság az efféle alapozó
munkát!
„Mert nem járultatok megtapintható hegyhez, és lángoló tűzhöz” (18. vers). Az
apostol itt egy könnyed és természetes átmenettel tér vissza a központi témájához. Épp az
imént óvott a visszacsúszástól, rámutatva Ézsau súlyos esetére. Most az állhatatosságra
ösztökél az általuk élvezett kiváltságokra hivatkozva. Ahogyan Kálvin fogalmazta meg
helyesen: „Minél nagyobb Krisztus királyságának kiválósága a mózesi korszakkal szemben és
minél dicsőségesebb a mi elhívásunk az ókori népével szemben, annál gyalázatosabb és
megbocsáthatatlanabb a hálátlanságunk, amíg illő módon magunkhoz nem öleljük a nekünk
kínált hatalmas kegyet, és nem bámuljuk alázattal Krisztus fenségét, ami itt nyilvánvalóvá
válik. Azután, mivel Isten nem rettentésbe öltözve mutatkozik előttünk, mint tette azt
korábban a zsidókkal, hanem szeretettel és kedvesen hívogat Magához, így a hálátlanság bűne
is megduplázódik, ha nem válaszolunk akarattal és buzgón a kegyes hívására.”
„Mert nem járultatok megtapintható hegyhez.” Az apostol fő célja itt az evangéliumi
állapot bemutatása volt a legvonzóbb formájában (lásd 22-24. versek), amire a zsidók elhívást
kaptak, s amibe beléptek. Ezért a 22. versben szereplő „járultatok” előtt hangzik el ezt a „nem
járultatok”. Ezzel két dolgot kívánt megjelölni: azt a rendet vagy rendszer, amihez az atyáik
tartoztak, de amitől megszabadultak, mikor válaszoltak az evangélium hívására. Őket többé
már nem érintette a félelem és a rettegés, és miután fontolóra vették ezt a tényt, az hathatós
indítékot adott nekik a kitartásra a keresztyén hitben.
Szabadon elismerve, hogy hatalmas kiváltság lett az atyáikra ruházva a Sinainál, az
apostol megjegyzi, hogy „ez a megfélemlítés és a rettentés oly módján történt, amiben több
minden is nyilvánvaló: 1. Mindabban, ami ott történt, nem volt semmiféle bizonyíték arra
nézve, hogy Isten kibékült velük azok által a dolgok által. Teljes mértékben abszolút szuverén
Úrként és szigorú Bíróként mutatkozott meg. Semmi sem jelentette ki Őt kegyelmes és
könyörületes Atyaként. 2. Nem utalt semmi esetleges engedményekre a törvény szigorából,
vagy bármi enyhítésre vagy bocsánatra törvényszegés esetén. 3. Nem volt ígéret a kegyelemre
654
segítség vagy támogatás formájában annak teljesítéséhez, ami megköveteltetett. A
villámlások, a hangok, a földrengések és a tűz nem adták jelét semmi effélének. 4, Az egész
tehát nem volt más, mint a halál és a kárhoztatás dicsőséges szolgálata (ahogyan az apostol
fogalmaz, 2Kor3:7), ami miatt a bűnösök lelkiismerete kénytelen volt a saját kárhoztatásukat
igazságosnak és pártatlannak elismerni.
5. Isten itt egyrészt végtelenül szent, igazságos, szigorú és rettentő fenség minden
külső megnyilvánulásában volt jelen, másrészt az emberek a bűn, a nyomorúság, a vétkek és a
halál legalantasabb állapotában. Ha tehát nincs valami más, ami Isten és az emberek között
volna, s kitöltené a végtelen szigorúság és a kimondhatatlan vétkesség közötti teret, akkor
mindez a dicsőséges készülődés nem más, mint színpad az ítélet és az örök kárhozat
kihirdetéséhez a bűnösök ellen. S ettől a meggondolástól függ az apostol érvének erőssége.
Ennek megfelelő megértése és kijelentése jobb magyarázata a 18-21. verseknek, mint a
konkrét kifejezések megnyitása, azonban mégis, azokat is meg kell magyarázni.
„Ebből nyilvánvaló, hogy az izraeliták a Sinai hegynél a törvény ítélete által elítélt
bűnösök szerepét játszották. Személy szerint sokan megigazulhattak közülük az ígéretekbe
vetett hit által, de ahogyan ott álltak, hallották és elfogadták az egész törvényt, általa elítélt
bűnösök voltak, akiket még nem mentett fel az evangélium. S erre tekintettel lehetünk a
magyarázatunkban, ahogyan ez nyilvánvaló abból a leírásból, amit az evangéliumi állapotról
és az abban érdekeltekről ad.” (John Owen)
„Mert nem járultatok megtapintható hegyhez.” Egyszerre szánalmas és nevetséges
olvasni a különféle kibúvókat, amiket egyes igemagyarázók a szakaszunk nyitó részének
szavai és a 2Móz19:12-ben elhangzottak „harmonizálása” végett tettek: „És vess határt a
népnek köröskörűl, mondván: Vigyázzatok magatokra, hogy a hegyre fel ne menjetek s még a
szélét se érintsétek; mindaz, a mi a hegyet érinti, halállal haljon meg”. Egyesek azt állították,
hogy a „ne érintsétek meg” szavakat a görög kézirat egyik másolója hagyta ki
figyelmetlenségből. Mások azt állítják, hogy az igeverset így kell fordítani: „Nektek egy meg
nem érinthető hegyhez kell járulnotok”. De az egyetlen ellentmondás itt az igemagyarázók
értelmezése. Az apostol nem Mózes második könyvéből idézett, hanem inkább nemlegesen
írta le a dolgoknak azt a rendjét, amihez az evangélium vezette el a hívő zsidókat. Ezt
cselekedve bemutatja a látványos ellentétet közötte és a törvényadáshoz kapcsolódó dolgok
között.
„Mert nem járultatok megtapintható hegyhez.” Ennek egyszerű és magától értetődő
jelentése ez: az evangélium nem anyagi és látható formában jutott el hozzátok,
megtapinthatóan és megérezhetően a fizikai érzékszervekkel, hanem lelki dologként, amit
csak hit által lehet felfogni. A „hegy” egy dolog a Földön, a keresztyénség dicsősége pedig
teljesen mennyei. az igeszakasz, ami a legvilágosabban értelmezi ezt az mondatot, ami mi
Urunknak az asszonnyal folytatott beszélgetésében található a kútnál: „Monda néki Jézus:
Asszony, hidd el nékem, hogy eljő az óra, a mikor sem nem ezen a hegyen, sem nem
Jeruzsálemben imádjátok az Atyát... De eljő az óra, és az most vagyon, amikor az igazi
imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát.” (Jn4:21, 23) A judaizmus a keresztyénség
óvodája volt, ahol annak gyermeki tagjai tanultak főleg a testi érzékszerveiken keresztül. A
keresztyénség a dolgok sokkalta kiválóbb rendjét vezette be.
„Mert nem járultatok megtapintható hegyhez.” Ez tehát jelképes mód annak
kimondására, hogy Krisztus utat nyitott egy, a „világi szentélyhez” és a „testi
rendszabályokhoz” (Zsid9:1, 10) viszonyítva végtelenül felsőbbrendű rendszerhez. A görög
„járultatok” szó a szövegben egy technikai vagy vallási kifejezés, amit az apostol többször is
használt ebben a levélben a szent hozzáférés vagy az imádatban Isten elé járulás
kifejezéséhez: lásd (Zsid4:16, 7:25, 10:1, az utolsóban „odajárulók” szerepel). A Sinai hegy
anyagi, külső érzékszervekkel felfogható dolog volt, jelképe a dolgok egész a judaizmushoz
tartozó rendjének. Ebbéli minőségében teljes ellentéte volt a dolgok Krisztus által elhozott új
655
rendjének, ami teljességgel lelki, láthatatlan és mennyei. Lelkileg szólva a katolikusok és a
többi, vallási formaságokhoz ragaszkodó „a megtapintható heggyel” vannak elfoglalva!
„És lángoló tűzhöz.” A legszószerintibb értelemben ezek a szavak arra utalnak, ami a
Sina hegyen füstölgött. A 2Móz19:18-ben ezt olvassuk: „Az egész Sinai hegy pedig füstölög
vala, mivelhogy leszállott arra az Úr tűzben”. De minket jobban érdekel ennek a jelképes
jelentése. A Szentírásban a „tűz” az isteni harag és ítélet jele. Amint meg van írva az
5Móz4:24-ben: „az Úr, a te Istened emésztő tűz, féltőn szerető Isten Ő”, és Isten „féltő
szeretete”81 az Ő bűnnel szembeni szent szigorúsága, amivel nem hagyja azt büntetlenül. A
törvényt illetően, amit Ő ott adott, az 5Móz33:2 kijelenti, hogy „jobbja felől tüzes törvény
vala”. Ez jelzi a kérlelhetetlen szigorát és hatékonyságát a bűnösök elpusztításában. Azaz, a
„tűz” jelezte Isten, mint kérlelhetetlen Bíró félelmetes fenségét és azt a félelmet, amivel az Ő
törvénye heves felháborodással lesújt a megszegőinek elméire.
Ez volt az első dolog, amit a nép meglátott, amikor a Sinaihoz járultak: Isten „emésztő
tűzként” jelent meg előttük! Ez a tapasztalata azoknak, akiket Isten megment. Sok-sok éven át
élhettek a nemtörődömség állapotában: nem voltak szívszaggató látásaik Isten fenségéről és
tekintélyéről, s nem voltak gőg-zsibbasztó észrevételeik a vétkességükről. De mikor a Lélek
felébreszti őket a halálos álmunkból, engedi, hogy felfogják, Kivel is állnak szemben, Akinek
izzik a haragja a bűn ellen, amikor a törvény hatni kezd a lelkiismeretükre, meggyőzve őket a
végtelenül sok vétkükről, akkor a szívük eltelik félelemmel és nyomorúsággal, miután
felfogják a menthetetlen állapotukat. Akkor a törvény otthagyja őket, s nekik pusztulniuk kell,
ha nem szereznek szabadulást Jézus Krisztus által.
S pontosan ez volt az, amit ezek a hívő zsidók isteni kegyelem által megszereztek. A
Megváltó „megszabadította őket amaz eljövendő haragtól” (1Thessz1:10). Most olyan
biztonságban voltak Őbenne, mint Noé a bárkában. Isten haragjának tüze a Helyettesítőjük
személyére zúdult. Isten kibékült velük, s ettől kezdve elidegeníthetetlenül állhattak meg
Előtte, de nem úgy, mint elítélt bűnösök, hanem mint elfogadott fiak. Nekik ez volt az Ígéjük:
„Mert nem kaptatok szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak Lelkét kaptátok, a
ki által kiáltjuk: Abbá, Atyám!” (Rm8:15) Nem, keresztyénekként semmi közünk a hegyhez,
ami „lánggal ég”, csak „a kegyelem trónjához”. Halleluja! Ó, jaj, oly sok keresztyén van
megfosztva az elsőszülöttségi jogától. Ha a katolikusok és a többi, vallási formaságokhoz
ragaszkodók abban vétkesek, hogy „a megtapintható heggyel” vannak elfoglalva, akkor azok,
akik állandóan Isten félelmetes fenségét állítják Isten népe előtt ahelyett, hogy szerető
Atyaként mutatnák be Őt, visszaviszik őket a „lángoló hegyhez”.
„És sűrű homályhoz, és sötétséghez.” Itt a szó szerinti utalás ismét arra az ámulatba
ejtő tüneményre vonatkozik, ami a törvényadást kísérte. „Sűrű felhő lőn a hegyen… Az egész
Sinai hegy pedig füstölög vala” (2Móz19:16, 18). Az egyes igemagyarázók különféle
találgatásokhoz folyamodtak, mikor „összeegyeztetni” igyekeztek „a homályt és a sötétséget”
„a tűzzel”. Egyeske azt mondták, hogy ezek időben eltolva, egymás után következtek, mások
szerint a „sötétség” a táboron volt, a „tűz” pedig a hegy tetején. De az efféle elmélet-faragás
méltatlan az 5Móz5:22-23 fényében: „Ez ígéket szólá az Úr a ti egész gyülekezeteteknek a
hegyen a tűz, a felhő és a homályosság közepéből... mikor a szót a setétség közepéből
halljátok vala, és a hegy tűzzel ég vala”. A tény az, hogy ez a „tűz” természetfeletti volt,
ahogyan a babiloni kemence sem égetett, amíg a három héber ifjú benne volt (Dán3), úgy ez
sem izzott, nem növelve a szemlélőink rémületét, mert nem bocsátott ki fényt!
Ha a fenti magyarázatot „erőltetettnek” tekintik, akkor azoknak a megerősítő
tapasztalataira hivatkoznánk, akik megtértek. Vajon nem tény, hogy amikor bezárt minket a
bűn és megrettentünk Istennek a bűnnel szembeni szigorúsága bemutatásától, akkor hiába
kerestünk bármit a törvényben, amit enyhítést jelenthetett volna? Amikor Isten szentségének
81
Itt „féltékenységet” jelent – a ford.
656
dicsősége ragyogott bele a lelkiismeretünkbe és a törvényét, mint meggyőző és elítélő erőt
alkalmazta, akkor vajon észrevetted ugyanebben a könyörületes céljait? Valóban nem: abban
az időben a kegyes céljait eltakarta a „homály” és a „sötétség”, ami betöltötte a lelked. Nem
láttad meg, hogy a törvény az Ő eszköze volt az önelégült reménységeid lehántására
(Rm7:10) és „Krisztusra vezérlő mesterré” lett (Gal3:24). Az eseted reménytelennek tűnt, s
dacára a törvény tüzes erejének nem tudtad, „hogyan igazgasd a beszédedet (Isten előtt) a
sötétség miatt” (Jób37:18).82
„És szélvészhez.” Ebben a kifejezésben foglalja össze az apostol a hegyen levő
mennydörgést, villámlást és földrengést (2Móz19:16, 18), melyek mindegyike azt a
nyugtalanító jelleget jelképezte, ami a mózesi üdvökonómiát jellemezte azzal a békességgel
és bizonyossággal szemben, amit az evangélium ad meg azoknak, akik hívő módon teszik azt
a magukévá. A sorrend itt megegyezik azok tapasztalatával, akiket Isten üdvözít. Először is a
„tüzes törvény” alkalmazása, ami lángra gyújtja és megrettenti a lelkiismeretet. Másodszor, a
kétségbeesés homálya és sötétsége, ami követi az elveszett állapotunk felismerését.
Harmadszor, az elme felkavarodása és a szív zűrzavara, amikor a magunk erőfeszítéseivel
keresünk segítséget, de nem találunk semmit. A léleknek nincs világossága és nem tudja, mit
tegyen. Az elme összezavarodott, mert nincs menekvés a törvény igazsága elől. Krisztus még
nem jelent meg a kétségbeesettnek.
„És trombita harsogásához.” Hitünk szerint ez is természetfeletti volt, fülsértő
hangokat kiadva, harsány és hangos, melyek célja, hogy ámulatot és félelmet keltsenek. Ez
Isten közeledését jelezte. A nép beidézése volt ez a Törvényadójuk és a Bírájuk elé.
(2Móz19:17) A törvény kihirdetésének jele volt ez, mert rögtön a trombitaszó után beszélt
hozzájuk Isten. Ez a végítélet záloga volt, amikor majd minden test Isten elé lesz idézve, hogy
válaszoljanak az Ő törvényének kikötéseire. Tapasztalatilag ez az Íge parancsoló idézése a
lélek számára a válaszadáshoz Isten hívására. Azoknak, akik most elhanyagolják, majd akkor
kell válaszolniuk rá, amikor megkapják a végső idézést az utolsó napon. Azok, akik most
válaszolnak rá, félelemmel és reszketéssel vitetnek Isten jelenlétébe, Aki majd megmutatja
nekik Krisztust, mind mindenre elégséges Megváltót.
„És a mondásoknak szavához.” Ez a hetedik és végső részlet, amit az apostol itt
megemlített. A „mondások szava” tagolt és érthető volt, ellentétben a villámok tompa
mennydörgésével és a trombita fülsiketítő hangjával. Ezek a „szavak” a tíz parancsolat volt,
amik később fel lettek írva a két kőtáblára: lásd 5Móz5:22, valamint az azt megelőző
verseket. Azok a „szavak” a mindenható Úristen hangján hangzottak el (2Móz20:1), amivel
kapcsolatosan ezt olvassuk: „Az Úr szava erős; az Úr szava fenséges. Az Úr szava
czédrusokat tördel” (Zsolt29:4-5) stb. Isten jelentette itt ki az egyházának a törvénye örök
megerősítését: semmiféle változtatást nem szabad végrehajtani a parancsolataiban és a
büntetéseiben, hanem minden be kell teljesíteni.
„Melyet a kik hallottak, kérték, hogy ne intéztessék hozzájok szó.” Ez megmutatja
azok félelemtől sújtott állapotát, akik a Sinai előtt táboroztak. Minden oldalon volt valami,
ami ámulatot és félelmet keltett: maga a természet is beleremegett és természetfeletti
jelenségek kísérték az egészet. Ez azt volt hivatott megmutatni, hogy Isten szigorú Bíróként
ült be a félelmetes ítélőszékébe. Ám ami kimondhatatlan megdöbbenéssel töltötte el őket, az
Isten közvetlenül hozzájuk szóló hangja volt. S nem azt jelentette ez, hogy nem akarták Őt
meghallgatni, hanem arra vágytak, hogy Mózesen, a Közbenjáró előképén keresztül szóljon
hozzájuk. Tapasztalatilag a bűnös összeroskad, amikor Isten hangja szól a lelkiismeretéhez
erővel a törvényben.
Az angol eredetiben: „you knew not how to ‘order your speech (before God) by reason of darkness’”. A
82
Károli-fordítás szerint: „mit szóljunk néki? A setétség miatt semmit sem kezdhetünk.”
657
A judaizmus alsóbbrendűsége
Zsid12:20-21
20. Mert nem bírták ki, a mi parancsolva volt: Még ha oktalan állat ér is a
hegyhez, megköveztessék, vagy nyillal lövettessék le;
21. És oly rettenetes volt a látomány, hogy Mózes is mondá: Megijedtem és
remegek:
Az isteni törvényt a lényegét tekintve eredetileg Isten Maga írta bele az emberiség
szívébe, amikor megteremtette a szövetségi vezetőjüket és atyjukat a saját képmására és
hasonlóságára. A bukás miatt azonban ez a képmás jelentősen eltorzult a hatékony működését
illetően az emberi szívben. A bű belépése és a természetünk megromlása nagy fokban
elhallgattatta annak parancsoló hangját a lélekben. Mindazonáltal a változhatatlan
követelményei és a félelmetes büntetése rögzültek Ádám romlott utódainak a
lelkiismeretében. A törvény úgy bele van gravírozva az erkölcsi természetünk alapelveibe,
úgy bele van vésve a lelkünk minden tulajdonságába, hogy soha senki nem volt képes teljesen
kiszabadulni a hatálya alól. Bár a gonoszok teljesen ellentétesnek találják a vágyaikkal és a
céljaikkal, s folyamatosan az örök pusztulással fenyegeti őket, mégsem képese végleg lerázni
az igáját: lásd Rm2:14-15. Ebből ered az, hogy még a legjobban lezüllött és barbár törzsek
között is fennmaradt a jó és a rossz ismerete, valamilyen viselkedési mércékkel egyetemben.
Nemcsak az isteni törvény lenyomata az emberi szíven halványodott e nagymértékben,
ha ugyan nem teljesen Ádám hitehagyásával, de Káintól a kivándorlásig tartó időszak
generációi is egyre jobban és jobban semmibe vették a tekintélyét és nem törődtek a
követelményeivel a mindennapi életük során. Ezért mikor Isten szövetségi kapcsolatra lépett
Izraellel és nemzeti egyházzá léptette elő őket, akkor helyreállította előttük a törvényét annak
teljes tisztaságában, fenségében és rettentésében. Ez nemcsak azért tette, hogy megújítsa azt,
mint vezérfonalat minden igazságra és szentségre, mint a Neki való engedelmesség és az
emberek közötti jog és egyenlőség egyetlen szabályát, s mint féket a bűn számára a
parancsolatai és a fenyegetései által, hanem főleg azért is, hogy kijelentse az egyházban annak
örök megszilárdítását, hogy azon semmit sem szabad változtatni, hanem mindennek a
végsőkig be kell teljesülnie, mielőtt bármelyik bűnös bármiféle elfogadást nyerhetne Előtte.
Miután a törvény volt az engedelmesség eredeti szabálya Isten és az emberiség között,
s miután meghiúsult a célja a bűn belépésével, az Úr soha nem elevenítette volna fel és
hirdette volna ki ilyen ünnepélyes módon a Sinai-hegynél, ha azt valaha is hatályon kívül
lehetett volna helyezni vagy meg lehetett volna változtatni. Sok további bizonyítékát adta az
állandóságának és a maradandó tekintélyének. Csak a törvény kihirdetése céljából
mutatkozott meg Isten jelenléte a hegyen ilyen félelmetes ünnepélyességgel. A Tízparancsolat
volt az egyetlen közlés, amit Isten akkor közvetlenül átadott a népnek: azokat a rendeléseket,
amiket később hatályon kívül kellett helyezni (a ceremoniális törvényeket) Mózesen keresztül
adta! Ez a tíz parancsolat közvetlenül hangzott el a nép előtt hatalmas és félelmetes hangon.
Később a saját ujjaival írta fel ezeket a kőtáblákra. Így erősítette meg Isten a törvényét és adta
annak bizonyítékát, hogy az fel nem bontható. Azt, hogy miképpen lett bevezetve és betöltve,
Arról a Rómabelieknek írott levél tájékoztat.
Az Úr megjelenéseinek különféle formái az Ószövetségben mindig összhangban álltak
az Ő elméjének és akaratának konkrét kijelentéseivel. Ábrahámnak emberi formában jelent
meg (1Móz18:1-2), mert azért jött, hogy átadja neki az ígéretet az áldás Magváról és
kegyeskedjen bemutatni a jövőbeli megtestesülést. Mózesnek lángként jelent meg a bokorban,
amit a tűz nem emésztett meg (2Móz3), mert arra akart utalni, hogy mindazok a tüzes próbák,
amiken az egyháznak keresztül kell menni, nem fogják felemészteni, valamint azért, mert Ő
658
volt abban. Józsuénak harcosként jelent meg kivont karddal a kezében (Józs5:13), mert
biztosítani akarta a győzelméről az ellenségei felett. A Sinainál azonban rettegéstől
körülvetten jelent meg, mert a törvényének szigorúságát akarta bemutatni mindazok
elkerülhetetlen és szörnyű pusztulásával, akik nem ragadják meg a szabadulás ígéretét.
Az Úr eme dicsőséges és ünnepélyes megjelenésének helyszíne is jelentőséggel teljes.
Nem Egyiptomban, s még nem a Kánaánban történt, hanem a hatalmas sivatagban. Csak azok
képesek bármiféle kielégítő elképzelést formálni a helyszín nyomorúságos sivárságáról és
kietlenségéről, akik ténylegesen látták azt. Az abszolút magány helye volt ez, messze az
emberek lakóhelyétől és társasági életétől. Itt az emberek nem láthattak és hallhattak semmi
mást, csak Istent és önmagukat. Nem volt sem menedék, sem pihenőhely: a nyílt színen álltak,
szemtől szemben Istennel. Ott tartotta meg nekik a végítélet bemutatóját az utolsó napon,
amikor mindazok, akik Krisztuson kívül vannak szemtől szembe kerülnek a Bíróval, és nem
látnak majd mást, csak a haragjának jeleit, s nem hallanak mást, csak a törvényének
félelmetes ítéletét, ami a visszavonhatatlan elkárhozásukat mondja majd ki.
A Sinait terméketlen és gyümölcstelen pusztaság vette körül, amiben nem volt sem
élelem, sem víz. Pontosan ez festi le az újjá nem születetteket a bűn állapotában: a törvény
nem hoz elő semmit az életükben, ami elfogadható Isten számára vagy ami valóban hasznos
az emberek lelke számára. Maga a hegy nem termett mást, csak bozótot és cserjét, amiből
egyes bibliamagyarázók szerint a neve is származik. Távolabbról nézve ez a vegetáció a
termékenység látszatát kelti, de mikor közelebbről megvizsgáljuk, látjuk, hogy nincs ott más,
csak ami a tűzre való. Így van ez a bűnösökkel is a törvény alatt. Látszólag az engedelmesség
megannyi tettét megcselekszik, sőt azokban bíznak és azokkal dicsekednek, de amikor ezeket
az isteni mérlegen mérik meg, akkor csak tüskéknek és töviseknek, azok holt cselekedeteinek
találtatnak, akiknek az elméje ellenséges Istennel. Semmi mást nem képes a törvény kihozni
azokból, akik Krisztuson kívül vannak: „Tőlem származik a te gyümölcsöd” (Hós14:8), ez az
Ő saját vallomása.
Nem is volt semmi víz a Hóreb sivatagjában, ami gyümölcsözővé tette volna. Állj meg
egy pillanatra kedves olvasó, és csodáld Isten „csodálatos dolgait” (Zsolt145:5). Amikor
szemeket kapunk a látáshoz, ugyanolyan világosan felismerhetjük a Teremtő keze munkáját a
természet elhagyatott pusztaságaiban is, mint a termékeny mezőkön és kertekben, a
terméketlen és félelmetes hegyeken ugyanúgy, mint a gyümölcsöző és vonzó völgyekben. Ő,
Akinek az ujjai „koponya” formájúra formálták azt a helyet, ahol az Ő Fiát megfeszítették
(Mt27:33), eltérítette az összes folyót és patakot a Hóreb sivatagjától. A víz Isten akkor élő
népe számára a megsújtott kősziklából fakadt (2Móz17:6), mert csak Krisztuson keresztül
adatik a Szentlélek, lásd Jn7:28, 7:39, Csel2:33, Tit3:5-6. Azok, akik elutasítják Krisztust,
nem rendelkeznek a Szentlélekkel, lásd Rm8:9, Júd1:19.
Azt is megjegyezhetjük továbbá, hogy az Úristen megjelenése egy magas hegy tetején
történt, nem a síkságon: ezt azért teszi hosszú, hogy mind s dicsőségét, mind a rettentését
fokozza. Ez látványos felvázolását adja a fensége trónjának magasan a nép felett, akik sokkal
alacsonyabban volt annak az alapjánál is. Amikor felnéztek, a hegyet látták maguk felett tűzbe
és füstbe burkolódzva, s olyan földön álltak, ami remegett a lábuk alatt. A levegő megtelt
villámokkal és mennydörgéssel, a trombita fülsiketítő harsogásával és Magának az Úrnak
hangja jutott a fülükbe. Mi más gondolat tölthette volna el az elméiket, mint az, hogy
„félelmetes dolog” idézést kapni az ítéletre a kimondhatatlanul Szent elé? Ó, bárcsak napjaink
igehirdetői is elmondhatnák azzal együtt, aki a saját lelkében tapasztalta meg a Sinai
valóságát: „Ismervén tehát az Úrnak félelmét, embereket térítünk” (2Kor5:11).
Az Úr megjelenése a Sionon csak átmeneti volt ellentétben a „lakozásával” a Sionon
(Ézs8:18). Ez előre vetítette azt a tényt, hogy az ott hatályba léptetett üdvökonómia csak
átmeneti volt, még ha az ott kihirdetett törvény örökkévaló is. Azok, akik a Sinaihoz
fordulnak üdvösségért, teljesen magukra maradnak. „Isten többé nem lakik a Sinain. Azok,
659
akik a törvény alatt élnek (mint szövetség alatt), nem nyerik meg sem a jelenlétét, sem annak
kegyes zálogát. S mindezek a dolgok azért hangzanak el, hogy az érdekeltség keresésére
ösztönözzön minket abban az áldott evangéliumi állapotban, ami itt van felajánlva nekünk. S
annyit máris láttunk, hogy enélkül sem a mentesülés a törvény átka alól, sem az
engedelmesség elfogadható gyümölcse, sem pedig az isteni kegy záloga nem érhető el.” (John
Owen, akit ismét szorosan követtünk a fenti bekezdésekben.)
Mielőtt rátérnénk az apostol által az Úrnak a Sinain történt megjelenéséről festett
grafikus képének végső vonalaira, emlékezzünk meg ismét ennek fő céljáról is. A közvetlen
cél, ami az apostol szeme előtt lebegett, a zsidók meggyőzése volt, hogy szorosan
ragaszkodjanak a evangéliumhoz, s a kérését a törvénnyel szembeni felsőbbrendűségének
nyilvánvaló tényéből kiindulva fogalmazta meg. Konkrétan a korábbi buzdításait erősítette
meg a megpróbáltatások alatti állhatatosságra, az Isten útjain történő becsületes járásra, a
békesség követésére minden emberrel, valamint a szorgalmas kitartásra, hogy ne veszítsék el
Isten kegyelmét. Ezt a dolgok régi rendjére történő rámutatással teszi meg, amitől
megszabadultak, mert ez a nyitó „Mert nem járultatok” szavainak a jelentése (18. vers)
„Mert nem bírták ki, a mi parancsolva volt” (20. vers). Hét dolgot említve az előző
versekben, amikhez az atyáik járultak a Sinainál, az apostol most leírja a hatásokat, amiket
ezek az ijesztő tünemények gyakoroltak rájuk. Az első volt az, hogy a nép „kérte, hogy ne
intéztessék hozzá szó”, aminek az volt az oka, hogy „nem bírták ki”. Isten félelmetes
fenségének a megmutatkozása, a távolság Tőle, amit fenn kellett tartaniuk és az akkor
kihirdetett törvény magasztos lelkisége a legcsekélyebb megszegését követő félelmetes
büntetéssel teljesen a porba sújtotta őket. Így van ez am is: Istennek, mint Bírónak a látványa,
amit a tűz és a sötétség ábrázol, félelemmel és rettegéssel tölti el az elítélt bűnösök lelkét.
Nem számít, mennyire bártan és lármásan viselkedtek, amikor a Lélek elviszi a vétkest ahhoz
a hegyhez, a legkeményebb szív is megremeg.
Amikor Isten a törvényen át foglalkozik az emberekkel, Önmaga és a saját
lelkiismeretük által hallgattatja el őket. Mint arra rámutattunk egy korábbi bekezdésben, Isten
nem Egyiptomban és nem a Kánaán földjén adta át Izraelnek a törvényét, hanem az abszolút
magány helyén, távol a társasági élettől. Ott az emberek nem láthattak és hallhattak semmi
mást, csak Istent és önmagukat. Ott nem volt menedék-, vagy pihenőhely, nyíltan, szemtől
szembe kerültek Vele. Így van ez most is: amikor Isten kegyelmet akar adni egy bűnösnek,
amikor kézbe veszi őt, akkor előhozza minden menedékéből és mentsvárából és arra
kényszeríti, hogy szembesüljön a törvényének jogos követeléseivel, valamint annak
kimondhatatlanul szörnyűségével, ahogyan az eddigiekben figyelmen kívül hagyta annak
követelményeit és nem volt hajlandó meghallani a vádjait.
Amikor a törvényt a bűnösöknek prédikálják, ó, jaj, oly sok helyen kihagyják azt, ami
„a bűn ismeretét” adja (Rm3:20), s általában az is azok fülébe jut, akik azonnak a különböző
rejtek- és menedékhelyekre futnak, hogy elkerüljék a mélyenszántó és rémületet keltő
üzenetet. Ő ennek az életnek a gondjaiban és örömeiben keresnek menedéket, hogy kizárják
az eljövendő élettel kapcsolatos komoly és ünnepélyes gondolatokat. Az önmaguk kedvében
járás megigéző ígéreteire néznek, „a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségére”. Vagy az
elméjükben messze előre tolják „a gonosz napot”, s abban lelik meg a biztonságukat, hogy az
elhatározás a megtérésre és a megújulásra a haláluk előtt éri utol őket. Nagyon sok más, a
figyelmüket lekötő eszközük is van, semhogy a törvény hangjára hallgatnának, legalábbis
meggyőzik önmagukat arról, hogy még nem szükséges komolyan odafigyelniük arra.
Amikor azonban Isten a hegyhez viszi a bűnöst, amit egészen biztosan meg fog tenni
vagy itt vagy odaát, mindezek a kifogások és hamis vigaszok szertefoszlanak, minden
támaszték ki lesz ütve az illető alól, s akkor lehetetlenné válik elrejtőzni a Bíró elől. „És a
jogosságot mérőkötéllé tevém, és az igazságot színlelővé, és jég söpri el a hazugság oltalmát,
és vizek ragadják el a rejteket.” (Ézs28:17) Akkor fedezi fel a bűnös, hogy „rövid lesz az ágy,
660
hogy benne kinyujtózhassék, és a takaró szűk lesz az elrejtőzéskor” (Ézs28:20). Kilépni
kényszerül a nyílt színre, szemtől szembe kerül az Alkotójával, s kénytelen lesz odafigyelni a
törvény szavára. A lelkiismerete most ahhoz van kötve, amit soha nem képes sem elviselni,
sem elkerülni. Ki kell jönnie a fák mögül, hogy rájöjjön: a fügefalevelei nem takarnak semmit
(1Móz3:9-11).
Ahogyan a törvény zord és kérlelhetetlen szava behatol a lényének legmélyébe, „és
elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat
és a szívnek indulatait” (Zsid4:12), a szegény bűnös megbénul a félelemtől. A trónján ülő
isteni Felség látványa a porba sújtja őt, a törvény kikötései és átka megöli minden reményét.
Most megtapasztalja a Rm7:9-10 igazságát: „Én pedig éltem (a magam becslése szerint) régen
a törvény nélkül: de ama parancsolatnak eljövetelével (amikor erővel alkalmazta azt a Lélek a
lelkiismeretre) felelevenedék a bűn (élő, dühöngő, átkozott valósággá vált), én pedig
meghalék (minden azzal kapcsolatos várakozásnak, hogy Isten majd elfogad); és úgy
találtaték, hogy az a parancsolat, mely életre való, nékem halálomra van.” Ahogyan Izrael a
Sinainál, a bűnös sem képes elviselni a törvény hangját. A törvény parancsol neki, de nem ad
erőt a követelményeinek teljesítéséhez. Megmutatja neki a bűneit, de nem mutat be
Megváltót. Az illetőt körülveszi a félelem és nem lát menekülő utat az örök halál elől.
Pontosan ez a törvény hivatala a Szentlélek kezében: szilánkokra töri a bűnös
nemtörődömségét, tudatára ébreszti őt a szent Isten követelményeinek, meggyőzi őt az Isten
elleni, egész életén át tartó lázadásáról, megfosztja őt önmaga igazságának rongyaitól,
megsemmisíti az önsegélyezésnek és önmaga megszabadításának minden reménységét,
rávezeti annak felismerésére, hogy elveszett, teljes mértékben tönkrement és halálra van
ítélve. „Mely hangot, akik hallottak kérték, hogy ne intéztessék hozzájok szó. Mert nem bírták
ki, a mi parancsolva volt.” (Zsid12:19-20) Amikor a Szentlélek erővel alkalmazza a törvényt,
a bűnös saját lelkiismeretének el kell ismernie, hogy a kárhoztató ítélete igazságos. S a
törvény itt hagyja őt, nyomorult, reménytelen, rettegéstől sújtott állapotban. Amíg nem
menekül Krisztushoz, örökre elveszett marad.
Kedves olvasó, engedd, hogy ezt személyes dologgá tegyük. Megtapasztaltál-e valaha
is bármit, ami lényegében megfelel a fentiekben elhangzottaknak? Hallottad-e valaha Sinai
mennydörgéseit és érezted-e valaha a villámait a lelkedben? Kerültél-e már szemtől-szembe a
Bíróddal, és hallottad-e, amint felolvassa a vétkeid félelmetes listáját? Kaptál-e a törvény által
olyan bűnismeretet, mitől fájdalmasan a tudatára ébredtél, hogy a lelked minden képessége és
a tested minden tagja szennyezett és romlott? Kiűztek-e már minden menedékedből és
nyughelyedről, s kerültél-e már az Ő jelenlétébe, Aki kimondhatatlanul szent és hajthatatlanul
igazságos, Aki „nem hagyja a bűnöst büntetlenül” (2Móz34:7)? Hallottad-e már a félelmetes
mondatot: „Átkozott minden, a ki meg nem marad mindazokban, a mik megirattak a törvény
könyvében” (Gal3:10)? Porba döntött-e már ezt téged, hogy ezt kiáltsd: „Elvesztem, végleg,
reménytelenül elvesztem, semmit sem tehetek, hogy megszabadítsam önmagam”? A földet fel
kell szántani, mielőtt befogadhatná a magot, s a szívet is meg kell törnie a törvénynek, mielőtt
készen állna az evangéliumra.
Más, a judaizmus bevezetéséhez kapcsolódó félelemkeltő elemek mellett az apostol
két további dolgot említ. „Még ha oktalan állat ér is a hegyhez, megköveztessék, vagy nyillal
lövettessék le” (20. vers). A tisztelet fokozása végett, ami Jahve sinai-hegyi megjelenésének
kijárt, a népnek távolságot kellett tartani a hegy lábánál, és szigorúan tilos volt túllépniük a
nekik megszabott határt. Ezt a parancsolatot büntetés is megerősítette, mely szerint minden
megszegőjét engedetlen, a végső pusztulásra szánt lázadóként halálra kellett adni. Ez a
korlátozás és megtorlás is azt a célt szolgálta, hogy Isten iránti ámulatot és félelmet keltsen a
népben a törvényadása során.
Az apostol itt a 2Móz12-13-ban olvashatókra utal: „Vigyázzatok magatokra, hogy a
hegyre fel ne menjetek s még a szélét se érintsétek; mindaz, a mi a hegyet érinti, halállal
661
haljon meg. Ne érintse azt kéz, hanem kővel köveztessék meg, vagy nyillal nyilaztassék le;
akár barom, akár ember, ne éljen.” Ahogyan Owen helyesen megjegyezte, az izraeliták
barmaira vonatkozó tiltás nemcsak Isten abszolút hozzáférhetetlenségét volt hivatott jelezni a
törvényben és a törvény által, hanem látszólag arra a tisztátalanságra is utalt, ami a bűnösök
összes tulajdonát jellemezte azért, mert azok hozzájuk tartoztak. Minden, amit a bukott ember
megérint, beszennyeződik, sőt „az istentelenek áldozatja gyűlölséges az Úrnak” (Péld15:8).
A hegyet dacból megérintő ember büntetése a megkövezés volt, az állaté a
megkövezés vagy a lenyilazás. Mindkét esetben egy adott távolságról lettek lemészárolva, kéz
nem érintette a vétket elkövetőt. Ez kihangsúlyozta a vétek szörnyűségét és a vétkes
fertelmességét: másoknak nem volt szabad beszennyeződni azáltal, hogy közvetlen
kapcsolatba léptek vele. S nekünk is mekkora távolságot kell tartani mindattól, ami a törvény
átka alá esik! Mennyire kiemeli mindez a törvény kérlelhetetlen szigorúságát! „Ha még egy
oktalan állatot is halálra kellett adni azon a módon, ami tisztátalannak, meg nem érinthetőnek
ítélte, milyen büntetést várhattak a bűnükre az értelemmel rendelkező vétkesek? Ha pedig egy
pozitív intézmény büntetése ilyen félelmetes következményeket foglalt magában, mi lehet a
nagy Törvényadó erkölcsi követelményei megszegésének eredménye?” (John Brown)
„És oly rettenetes volt a látomány, hogy Mózes is mondá: Megijedtem és remegek”
(21. vers). Az apostol most elfordul magától a néptől és leírja a judaizmus bevezetését kísérő
félelemkeltő tüneménynek a vezetőjükre gyakorolt hatását. Itt volt az az ember, aki újra és
újra szembe merészelt szállni Egyiptom nagyhatalmú uralkodójával, s ismertette vele Isten
követelését, utóbb pedig a szemébe mondta az egymás után következő csapásokat. Itt van
Izrael seregeinek főparancsnoka, aki bátran keresztül vezette őket a Vörös-tengeren. Szent
ember volt, kiválóbb minden kortársánál, mert „igen szelíd vala, minden embernél inkább, a
kik e föld színén vannak” (4Móz12:3). Nos, ha egy ilyen embert is legyűrt a félelem, akkor
milyen félelmetesnek kell lennie az isteni törvény átka szigorúságának!
Továbbá, tartsuk alaposan észben, hogy Mózes nem volt idegen Maga az Úr számára:
nemcsak isteni kijelentéseket szokott kapni, hanem korábban az Úr jelenlétének
megmutatkozását is látta a bokorban. Sőt, ő volt az Isten által kijelölt közvetítő Isten és a nép
között abban az időben. Ám e kiváltságok egyike sem tette őt kivétellé az Úr rettentésének
mindent elborító félelmétől a törvényadás során. Micsoda bizonyítéka ez annak, hogy a
legjobb emberek sem képesek megállni az Úr előtt a saját igaz mivoltuk talaján! Milyen
végtelenül hiábavaló azok reménysége, akik azt hiszik, hogy Mózes által fognak üdvözülni
(Jn9:28)! Biztos, hogy ha van valami, aminek el kell téríteni minket attól, hogy a törvényen
nyugodva várjuk az üdvösséget, az Mózes rémülete és félelme a Sinai-hegyen.
„És oly rettenetes volt a látomány, hogy Mózes is mondá: Megijedtem és remegek.” A
tény, hogy az Ószövetségben nem találunk feljegyzést erről a konkrét dologról, semmiféle
problémát sem okoz azoknak, akik hisznek a Szentírás teljes ihletettségében. S nincs is semmi
szükségünk arra, hogy a „le nem írt hagyomány” katolikus elméletéhez folyamodjunk, és azt
feltételezzük, hogy Mózes ijedtségének ismerete szájhagyomány útján maradt fenn a zsidók
között. Azt, amit nem jegyzett fel az Exodus, az apostol jelentette itt ki Maga a Szentlélek
által, s most azzal a céllal jegyezte ő fel, hogy kiemelje a Sinainál történtek szörnyűségét,
valamit azzal, hogy a zsidók egyre hálásabbak legyenek azért, mert az isteni kegyelem a
dolgok ennyire más rendjével hozta őket kapcsolatba.
Az igeszakaszunk egésze területének és céljának most már világossá kellett válnia az
olvasó számára. Az apostol szándéka annak ismételt bemutatása volt, mennyire alsóbbrendű
volt a judaizmus a keresztyénséghez képest. Ez visszavezet bennünket a Sinai hegyhez, ahol a
judaizmus formális bevezetése történt Jahve megjelenésével a törvényadás során, s ahol a
mózesi üdvökonómia be lett vezetve az arra épülő szövetség által. Minden, a bevezetésével
kapcsolatos körülmény a leglátványosabb összhangban volt annak a korszaknak a fő
tulajdonságaival és jellemzőivel. Abban az időben Izrael nemzete a pusztaságban, a szörnyű
662
sivatagban volt, néma félelemben állva a Sinai-hegy lábánál. Jahve ott a Maga félelmetes
szentségében és fenségében mutatkozott meg, mint Törvényadó és Bíró. A nép pedig távol,
elzárva állt Tőle. Mennyire hálásaknak kell lenniük a keresztyéneknek, amiért a dolgok
sokkal lágyabb és kegyelmesebb rendjéhez tartoznak!
A Sinai volt a „megtapintható” hegy. a dolgok ama rendjének jelképe, ami a külső
érzékszerveknek volt címezve. A „homály és sötétség”, ami beborította, a lelki dolgok
homályosságának jelképe volt a mózesi üdvökonómia korában: a előképek és árnyékok vastag
leple, ami elrejtette az evangélium által mostanra kijelentett szubsztanciát és valóságot. A
mennydörgések, a villámlások és a tűz Isten haragját fejeztk ki mindazokkal szemben, akik
megsértik az Ő igazságos törvényét. A „szélvész” ama kor ingatagságának és
mulandóságának volt a jele, ellentétben azzal a békességgel, amit Krisztus hozott létre,
valamint a dolgok állandó és örök rendjével, amit Ő hozott el. Mózes teljes megdöbbenése
világos bizonyítéka annak, hogy ő nem volt tökéletes és végső közbenjáró Isten és az ember
között. Mindezek világosan arra utaltak, hogy szükség van valami másra, valami jobbra,
valamire, ami alkalmasabb az elveszett bűnösök számára.
A keresztyénség felsőbbrendűsége
Zsid12:22-24
22. Hanem járultatok Sion hegyéhez, és az élő Istennek városához, a mennyei

Jeruzsálemhez, és az angyalok ezreihez,
23. Az elsőszülöttek seregéhez és egyházához, a kik be vannak írva a
mennyekben, és mindenek bírájához Istenhez, és a tökéletes igazak lelkeihez,
24. És az újszövetség közbenjárójához Jézushoz, és a meghintésnek véréhez, mely
jobbat beszél, mint az Ábel vére.
„Hanem járultatok Sion hegyéhez, és az élő Istennek városához, a mennyei

Jeruzsálemhez, és az angyalok ezreihez, az elsőszülöttek seregéhez és egyházához, a kik be
vannak írva a mennyekben, és mindenek bírájához Istenhez, és a tökéletes igazak lelkeihez, és
az újszövetség közbenjárójához Jézushoz, és a meghintésnek véréhez, mely jobbat beszél,
mint az Ábel vére.” (Zsid12:22-24) Ezekben a versekben fejezi be az apostol az utolsó nagy
ellentétet, amit a judaizmus és a keresztyénség között állít fel, s amellyel bemutatja utóbbi
mérhetetlen felsőbbrendűségét az előbbivel szemben.
Az apostol fő célja a 18-24. versekben a hívő zsidók meggyőzése az új szövetség
kiválóságáról a régivel szemben, azaz az evangéliumi üdvökonómia kiválóságáról a
törvényivel szemben. Ebből a célból hívta fel először a figyelmet a szörnyű tüneményre, ami
a judaizmus bevezetését kísérte, s most a keresztyénséget jellemző, vonzó tulajdonságokat
állítja a szemük elé. Minden, ami a törvényadáshoz kapcsolódik, félelmetes és rémisztő volt,
de minden, ami az evangéliumi rendszert jellemzi, áldott és megnyerő. Az isteni jelenlét
megmutatkozása a Sinain, bár élénk és valóban fenséges, mégis ámulattal vegyes félelemkeltő
volt, de az Ő szeretetnek és kegyelmének kijelentése az evangéliumban békességet és örömöt
sugall. Azok a földi dolgokhoz tartoztak, ezek magára a mennyre vonatkoznak. Azok a testi
érzékszerveknek lettek címezve, ezek a lélek magasabb rendű képességeit hozzák működésbe.
Amikor a 18-21. verseket vizsgáltuk, igyekeztünk világossá tenni a lelki jelentésüket.
Noha van bennük utalás a történelmi tényekre, mégis nyilvánvalónak kell lennie, hogy nem a
szó szerinti jelentésük az, amivel az apostol főleg foglalkozott. Mivel ez lehet nem teljesen
kézenfekvő egyes olvasóink számára, egy kicsit még munkálkodnunk kell ezen a kérdésen,
ami annál is szükségesebb, mert egyes bibliatanulmányozók vaskos és testi elképzeléseket
alakítottak ki ezekről. Bizonyára minden elfogulatlan elme számára teljesen egyértelmű, hogy
663
amikor elhangzott a „mert nem járultatok megtapintható hegyhez, és lángoló tűzhöz” (18.
vers), akkor az apostol valami másra utal, mint egy hegyre Arábiában. Nem lenne sem ereje,
sem érelme azt mondani a keresztyéneknek, hogy „Mert nem járultatok a Sinai hegyhez”, hisz
még a zsidó hívők esetében is valószínű, hogy sokan nem is látták azt.
Ha tehát a „mert nem járultatok megtapintható hegyhez” szavak nem bármely anyagi
hegyre utalnak, akkor ezeknek a dolgok ama rendjét kell közölniük, ami formálisan a Sinainál
lépett életbe, s amelynek az erkölcsi jellemzőit alkalmas módon jelképezték és látványosan
vázolták fel azok a fizikai jelenségek, amik a törvényadást kísérték. Ezt megpróbáltuk
bemutatni az előző két szakaszban. Nos, az értelmezésnek ugyanaz az alapelve itt is megállja
a helyét, és alkalmazni kell annak az igeszakasznak a kifejezéseire is, amibe most kezdünk
bele. A „hanem járultatok Sion hegyéhez” szavak vonatkoznak jobban a természetes hegyre,
mint a „van oltárunk” (Zsid13:10) szavak jelentik, hogy a keresztyéneknek van látható és
kézzelfogható oltáruk. Bármiféle jövője is lehet a földi Sionnak, itt a valódi, lelki, mennyei
Sion az, amiről szó van.
Az egyik legnehezebb feladat, amivel a gondos és őszinte bibliamagyarázó néha
szembekerül, annak meghatározása, hogy vajon az igeszakasz nyelvezetét szó szerint, vagy
jelképesen kell-e értelmezni? Nem olyan könnyű ezt eldönteni, mint azt sokan feltételezik: az
ellentmondások Urunk „ez az én testem” szavait illetően az utolsó vacsora bevezetésénél az
ellenkezőjéről tanúskodnak. Egyszerű dolog lett volna a Számára azt kimondani, hogy „ez (a
kenyér) jelképezi a testemet”, de hogy miért nem tette, azt Ő tudja a legjobban. S ez a példa
egyáltalán nem egyedi: Krisztus nyelvezetének jókora része volt jelképes, s az apostolai sem
tudták megérteni több alkalommal a jelentését, lásd Mt16:5-7, Mk7:14-18, Jn4:31-34 és
Jn21:22-23.
Nem, néha semmiképpen sem könnyű megérteni, hogy a Szentírás nyelvezetét mikor
kell szó szerint, és mikor kell jelképesen értelmezni. Az előző generációkban talál volt hajlam
a túlságos „spiritualizálásra”, de akár így volt, akár nem, az biztos, hogy az inga most
átlendült az ellenkező végletbe. Milyen gyakran halljuk, hogy „a Szentírás pont azt jelenti,
amit mond és pont azt mondja, amit jelent”. Sokan hiszik, hogy az efféle kijelentés nagyon
tisztelettudó Isten Ígéjével szemben, s feltételezik, hogy minden, ami ezzel ellentétes, a
„modernizmus” erőteljes illatát árasztja. De biztos, hogy egy ki odafigyelés gyorsan
kimutatja, hogy az efféle kijelentéseket minősíteni kell mert a Szentírás nyelvezetének nem
csekély részét más módon, nem szó szerint kell értelmezni.
Ha nem is mondunk semmit sok költői kifejezésről a zsoltárokban (mint például
„füves legelőkön nyugtat engem”), valamint a próféták jelképes nyelvezetétől (mint például
„tiszta vizet hintek majd rátok… Elveszem a kőszívet a testetekből”), vegyük Urunk efféle
mondásait: „senki sincs, a ki elhagyta házát, vagy fitestvéreit, vagy nőtestvéreit, vagy atyját,
vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy szántóföldeit én érettem és az
evangyéliomért, a ki százannyit ne kapna most ebben az időben, házakat, fitestvéreket,
nőtestvéreket, anyákat, gyermekeket és szántóföldeket, üldözésekkel együtt” (Mk10:29-30), s
akkor azonnal kiderül a szó szerinti értelmezés lehetetlensége, hiszen az embernek nem lehet
száz anyja. Ha pedig ezt a kijelentést nem szabad szó szerint értelmezni, akkor miért kellene
azon felháborodni, ha a szerző jó okokat mutat be más versek jelképes értelmezéséhez?
A fentiek elolvasása után egyesek mondhatják: „Mindez nagyon meghökkentő és
összezavaró”. A válaszunk az, hogy akkor te nagyon felszínes prédikációkat hallgatsz.
Bármely jól képzett írástudó azt tanítaná neked, hogy hatalmas változatosság rejlik a Szentírás
nyelvezetében, s gyakorta sok óvatosság és erőfeszítés szükséges a pontos jellegének a
meghatározásához. Ez az egyik oka annak, amiért Isten kegyelmesen biztosított „tanítókat”
(Ef4:11) a népe számára. Igaz, hogy a kötelesség útja oly világosan van meghatározva a
számunkra, hogy a vándornak (hacsak nem bolond) nem kell tévelyegnie azon, de ez nem
változtat a tényen, hogy a Szentírás megannyi konkrét kifejezése jelentésének a
664
megállapításához sok imádságra és az igehelyek összehasonlítására van szükség. A Biblia
nem a lusta ember könyve, a Szentlélek nem keveset tett abba szándékosan bele az emberek
büszkeségének beszennyezése végett.
Nos, sok segítséget nyújt ehhez a problémához annak felismerése, hogy sok
Újszövetséghez tartozó dolog az Ószövetségtől kölcsönzött nyelvezettel van kifejezve: a
valóságot az előkép frazeológiájával mutatja be. Például, amikor Krisztus szabad átjárást
jelentett be a menny és a Föld között, ami az Ő közbenjárásának a következménye,
Nátánáelnek ezt Jákob látomásának szavaival írta le: „Mostantól fogva meglátjátok a megnyilt
eget, és az Isten angyalait, a mint felszállnak és leszállnak az ember Fiára.” (Jn1:52) Nem azt
jelenti ez, hogy az Úr Jézus valaha is egy létrát mutatott be ebből a célból, amilyet a pátriárka
látott álmában, hanem hogy ott lelkileg hasonló kommunikációs közeg jött létre és hasonló
kapcsolat alakult ki. Krisztus haláláról is gyakorta esik szó lévita áldozatok kifejezéseivel,
továbbá ekképpen nevezik az Ő engesztelésének vonatkoztatását a lélekre „az Ő vére
ráhintésének a lelkiismeretre”.
Addig nem kerülünk abba a helyzetbe, hogy sokat megérthessünk a profétai írásokban
használt nyelvezetből és a mi Urunk és apostolai által használt kifejezésekből, ameddig nem
látjuk világosan, hogy az új üdvökonómiához tartozó dolgok közül sok a régi üdvökonómia
képeivel tárul elénk. Így van szó Krisztusról, mint „a mi húsvéti bárányunkról” (1Kor5:7),
mint „főpapról lett Melkisédek rendje szerint” (Zsid6:20). A Paradicsom úgy van leírva, mint
„Ábrahám kebele” (Lk16:22). Az újszövetségi szenteket „Ábrahám fiai” (Gal3:7), „Isten
Izraelje” (Gal6:16), „választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való
nép” (1Pt2:9), „magasságos Jeruzsálem szabad, mindnyájunknak anyja” (Gal4:26)
megnevezésekkel emlegeti. Az ehhez hasonló terminológiának alaposan fel kell készítenie
minket az „odajáruláshoz a Sion hegyéhez”, s el kell törölnie minden bizonytalanságot azt
illetően, hogy mit is jelentenek ezek a kifejezések.
„Hanem járultatok Sion hegyéhez.” Ezekkel a szavakkal kezdi az apostol az
összehasonlítás második részét a judaizmus és keresztyénség között, ami befejezi azt az
alapot, amire a 25-29. versekben olvasható nagy buzdítását alapozza. Az előző részben (18-
21. versek) leírta az izraelita nép (valamint a közöttük létező egyház) állapotát, ahogyan
léteztek a törvényi üdvökonómiában, a törvényadás félelemkeltő jellegéből és a
követelményeinek természetéből kiindulva: „nem bírták ki, a mi parancsolva volt… oly
rettenetes volt a látomány, hogy Mózes is mondá: Megijedtem és remegek.” Most azonban az
apostol szembeállítja ezzel azt a dicsőséges állapotot, amibe az evangélium által kaptak
elhívást a hívők, s ezzel mutatja ki, mennyire összehasonlíthatatlanul jobb volt önmagában is
az új szövetség a réginél, s milyen végtelenül előnyösebbek a kiváltságai azok számára, akiket
az isteni kegyelem a részeseivé tesz, Nem kevesebb, mint nyolc kiváltságot említ itt meg, ami
mindig az új kezdet száma.
„Az idők teljességének rendjére nézve, hogy ismét egybeszerkeszt magának
mindeneket a Krisztusban, mind a melyek a mennyekben vannak, mind a melyek e földön
vannak” (Ef1:10). Ezek a szavak derítenek fényt a most előttünk levő igeszakaszra: a
kegyelem és a dicsőség minden lelki dolga mind a mennyben, mind a Földön Krisztusban
halmozódtak fel, így most Benne összpontosulnak. Az Úr Jézus a közbenjárói munkája által
kijavította a hatalmas szakadást, amit Ádám bűne okozott. Mielőtt a bűn belépett volna a
világba, tökéletes harmónia állt fenn a menny és a Föld között, az ember és az angyalok
egyesülten énekelték a dicsőséges Teremtőjük himnuszát: együtt alkották a lelki imádók
egyetlen társaságát. A bukás után azonban ez a lelki egység megtört, s az emberi faj (a
szövetségi főjükben) nemcsak Magától Istentől, de a trónját körülvevő szent lelkektől is
elidegenedett. Az utolsó Ádám azonban kijavította a szakadást, amit az első Ádám bűne
okozott, s kibékítve a népét Istennel, visszavezette őket az angyali seregekkel fennálló
közösségbe is.
665
Mivel pedig Isten „minden dolgot, amik a mennyben és amik a Földön vannak”
Krisztusban gyűjtött egybe, vagyis halmozott fel vagy szedett össze, így amikor üdvözítő
módon „járulunk” Krisztushoz, akkor egyidejűleg mindahhoz is „járulunk”, amit Isten
Őbenne összpontosított. Vagy más szóval, érdekeltséget vagy jogot szerzünk mindarra, ami
Benne van felhalmozva. Igyekezzen az olvasó világosan megragadni ezt a tényt: mivel a
hívők Krisztushoz vitettek, ezért „járultak a Sion hegyéhez, és az élő Istennek városához, a
mennyei Jeruzsálemhez, és az angyalok ezreihez”! A bevezetésükkel az evangéliumi
állapotba a keresztyének be lettek iktatva minden kiváltságba is és hozzáférést kaptak
azokhoz. Azért említi konkrétan Krisztust és az Ő közbenjárását a különféle kiváltságok
felsorolásának végén (24. vers), hogy megtanítsa nekünk: emiatt van érdekünk ezekben és ez
az oka annak, hogy ennyire érdeklődünk irántuk.
Igen, Krisztusnak és egyedül csak Neki köszönhetően (természetesen nem az Atya és
az Ő örök szeretete, valamint a Szentlélek és az Ő kegyelmes tettei kizárásával) rendelkezik a
keresztyén minden áldással: a megállás lehetőségével Isten előtt, az újjá teremtett állapotával,
a bevezetésével a szentek közösségébe, az örök örökségével. Krisztus által szabadult meg a
törvény ítéletétől és átkától, azzal a kimondhatatlan félelemmel egyetemben, amit ez okozott.
S Krisztus által lett elvezetve a valódi Sionhoz és a mennyei Jeruzsálemhez. De nem azért
jutott ehhez a kimondhatatlan áldáshoz, mert tett, vagy tenni fog valamit. Figyeljük meg, hogy
az igazság Lelke milyen féltő módon vezette ezt a dolgot a passzív, és nem az aktív igealak
használatával: „járultatok” és nem „jöttetek”.83 Ugyanezt a tényt hangsúlyozza ki az 1Pt2:25
is: „olyanok valátok, mint tévelygő juhok; de most megtértetek84 lelketek pásztorához és
felvigyázójához”. Mindez azért, amit a Lélek munkált ki bennünk, miután mi teljesen
passzívak vagyunk.
„Hanem járultatok Sion hegyéhez.” Aligha kell mondani, hogy ez a nyelvezet
visszatekint az ószövetségi „Sionra”, a helyesírásbeli eltérés a héber és a görög nyelvek
közötti különbségeknek köszönhető. Valójában az Ószövetséghez kell fordulnunk
világosságért a jelen igevershez, s mint rendszerint, a kezdeti utalás az, ami a szükséges
kulcsot szolgáltatja. „Siont” először a 2Sám5:6-7 említi: „Felméne pedig a király és az ő népe
Jeruzsálembe a Jebuzeusok ellen, kik azt a földet lakják vala... Bevevé mindazáltal Dávid a
Sion várát, és az immár a Dávid városa.” Ennek mélyebb jelentőségét akkor értjük meg, ha
alaposan elgondolkodunk a körülményein: Siont Dávid foglaltra el, amikor Izrael alaposan
megméretett és teljesen könnyűnek találtatott. A nemzet történetének egyik jelentős válsága
idején történt mindez, nevezetesen a papság siralmas megromlását követően (1Sám2:22.23),
amikor a választottjuk (Saul) lezüllött (1Sám28:7) és őket magukat is a végletekig
lezüllesztette (1Sám1:31, 7).
Abban az időben történt tehát, amikor Izraelre nagyon rájárt a rúd, amikor teljesen
elcsüggedtek, s amikor (a nagy gonoszságuk folytán) a legkevésbé várhatták volna, hogy Isten
kegyelmesen közbeavatkozott. Pont mikor Saul és Jonatán elestek a csatéban, amikor a
filiszteusok győztek és Izrael kétségbeesetten menekült előlük, akkor hozta el az Úr a szíve
szerint választott embert, Dávidot, akinek a neve azt jelenti: „Szeretett”. Egészen addig a Sion
hegye folyamatos fenyegetést jelentett Izraelnek, most azonban Dávid kiragadta azt a
jebuzeusok kezéből és megtette Jeruzsálem erődjének. Az egyik kiemelkedő csúcsán épült fel
a templom, ami Jahve lakóhelye volt a népe között. A „Sion” tehát az isteni kegyelem
legmagasabb szintű kijelentését jelenti az ószövetségi időkben.
83
A magyarban az igéknél ez nem mindig fejeződik ki annyira világosan, mint pl. az angolban. A „járultatok”
helyén álló ige kb. annyit jelent „külső késztetésre jelentetek meg”, míg a másik kb. a „magaktoktól jöttetek”
értelmű kifejezésnek felel meg. – a ford.
84
Itt is ugyanez a szerkezet látható, a jelentése közelebb áll a „vissza lettetek térítve” kifejezéshez, mint a
„(magatoktól) megtértetek” értelmű alakhoz. – a ford.
666
A Sion délnyugatra helyezkedik el Jeruzsálemtől, s annak legrégebbi és legmagasabb
részét képezi. Kívül esett magán a városon és elkülönült attól, bár a Szentírásban gyakran
azonosítják a várossal. A Sion hegyének két csúcsa volt: a Mória, ahol a templomot, Isten
imádásának trónját felépítették, valamint a másik, amin Dávid palotája épült, Júda királyainak
királyi lakóhelye. Ezek látványos jelképét alkották a Krisztusban összekapcsolódó papi és
királyi hivataloknak. Sion tehát a világ legjobb részén helyezkedett el. Kánaán, a föld, tejjel és
mézzel folyt, s a föld legjobb része lett Júda öröksége. Annak az örökségnek a legjobb része
Jeruzsálem, s a város legjobb része a legmagasabb pontja, „Dávid városa”. Elmélkedjen az
érdeklődő olvasó hosszasan a következő igeszakaszok felett és figyelje meg a Sionról
mondott drága dolgokat: Zsolt48:2-3, Zsolt50:2, Zsolt132:13-14, Zsolt133:3.
„Sion először is Isten lakóhelye, ahol örökké lakozik: Zsolt9:12, Zsolt76:3.
Másodszor, ez Krisztus trónjának, uralkodásának és királyságának a helye: Zsolt2:6,
Ézs24:23. Harmadszor, ez a megszámlálhatatlanul sok isteni ígéret tárgya: Zsolt125:1,
Zsolt128:5, Magáé Krisztusé, Ézs59:20. Negyedszer, innen indult el az evangélium és
Krisztus törvénye: Ézs40:9, Mik4:2. Ötödször, ez volt Isten különleges szeretetének tárgya és
a választottjai születésének helye: Zsolt87:2, Zsolt87:5. Hatodszor, az egész Föld öröme:
Zsolt48:3. Hetedszer, az üdvösség és minden áldás Sionból származik: Zsolt14:7, Zsolt110:2,
Zsolt128:5. Nos, ezek a dolgok nem arról a Sion hegyről szóltak és nem is ott mentek végbe,
ami fizikailag Jeruzsálemben volt, hanem csak előképként az evangéliumi hívők számára.
Ezért az apostol szavainak jelentése az, hogy az evangéliumi hívők eljutnak abba az állapotba,
ahol érdekeltségük és joguk lesz mindazokhoz az áldott és dicsőséges dolgokhoz, amiről az
Szentírás beszél Siont illetően. Minden annak tulajdonított kiváltság és minden annak tett
ígéret az övék. Sion a helye Isten különlegesen kegyelmes tartózkodásának, Krisztus
trónjának helye az uralkodása során, s minden ígéret tárgya. Ez az evangéliumi hívők első
kiváltsága. Eljönnek a Sion hegyéhez, érdekeik fűződnek Istennek a Szentírásban feljegyzett,
Sionnak tett ígéreteihez, Isten iránta kifejezett teljes szeretetéhez és gondoskodásához, a
hozzá kapcsolódó minden lelki dicsőséghez. A róla elhangzó dolgok soha nem teljesedtek be
a földi Sionban, csak előképileg: lelkileg és a maguk valóságában ezek az újszövetségi
hívőkhöz tartoznak.” (John Owen)
Az ellentét a Sinai és a Sion között nagyon szembeszökő. Az előbbi a Föld egyik
legkopárabb és legszárazabb helyén volt, egy „szörnyű pusztaság”, a másik a tejjel és mézzel
folyó föld közepén. Az egyik csúf, terméketlen, félelmetes volt, a másik „szépen emelkedik az
egész föld öröme”. A Sinai „homályba és sötétségbe” burkolódzott, a Sion pedig azt jelenti,
„napos” vagy „megvilágított”. Isten csak egy rövid pillanatra szállt alá a Sinaira, de a Sionon
„örökké” lakozik. Az előbbin a félelmetes fenségében jelent meg, az utóbbin kegyelemben és
áldásban. A Sinainál a közvetítő előképe félt és remegett, a Sionon Krisztus dicsőséggel és
tisztességgel lett megkoronázva.
„Hanem járultatok Sion hegyéhez.” Ez alatt az alábbiakat értjük: először, Krisztushoz
vitetve a hívő a valósághoz, a lelkihez, Sionhoz kerül. Másodszor, konkrétabban, ez alatt a
kifejezés alatt azt értjük, hogy a hívők a kegyelem trónjához mennek. Pont ahogy eredetileg a
történelmi Sion fenyegetést jelentett Izrael számára, úgy amíg a törvény átka alatt voltunk,
Isten trónja az ítélet trónja volt a számunkra. De pont ahogyan Dávid (a „Szeretett”)
bebiztosította a Siont Izrael számára, s az az áldás helyévé vált, ahol Isten bővelkedett a
kegyelemben, úgy vált Krisztus munkája következtében a menny trónja a kegyelem trónjává,
mert Ő Maga ül azon. Harmadszor, tágabb értelemben ez azt jelenti, hogy a hívőknek joguk
vagy jussuk van minden jó és dicsőséges dologhoz, amiről az Ószövetség beszél Sionnal
kapcsolatban.
„És az élő Istennek városához, a mennyei Jeruzsálemhez”, ami alatt magát a mennyet
értjük, aminek a földi Jeruzsálem, Isten imádásának a trónja és központja a jelképe volt. A
Szentlélek a legkorábbi időktől kezdve arra tanította a Szenteket, hogy lássák meg az igazak
667
jövőbeli áldottságát a „ragyogó”, állandó alapokon felépült „város” képében. Ábrahámról
mondja: „várja vala az alapokkal bíró várost, melynek építője és alkotója az Isten”
(Zsid11:10). Ennek a kijelentésnek a jelentése a legjobban az előző vers fényénben vehető
észre: „Hit által lakott az ígéret földén, mint idegenben, sátorokban lakván Izsákkal és
Jákóbbal, ugyanazon ígéretnek örökös társaival.” Ábrahámnak meg kellett értenie, hogy a
Kánaán csak a jelképe volt az örök örökségének, ezért arra tekintett előre (10. vers), „kereste”
azt (14. vers) és „jobb után vágyódott, tudniillik mennyei után” (16. vers) Az áldottak örök
lakóhelyét nevezi „városnak” és „hazának” egyaránt.
Sok utalást találunk erre a „városra’ a zsoltárokban és a prófétáknál: most csak néhány
kiemelkedőbbet válogatunk ki. „Forrásainak (a Lélek) árja (a kegyelemé) megörvendezteti
Isten városát, a Felségesnek szent hajlékait.” (Zsolt46:5) „Nagy az Úr és igen dicséretes a mi
Istenünknek városában, az ő szentséges hegyén.” (Zsolt48:2) „Dicsőséges dolgokat beszélnek
felőled, te Istennek városa!” (Zsolt87:3) „És vezeté őket egyenes útra, hogy lakó-városhoz
juthassanak.” (Zsolt107:7) „Erős városunk van nékünk, szabadítását adta kőfal és bástya
gyanánt!” (Ézs26:1) Meg kell jegyezni, hogy bizonyos igeszakaszokban a „város” konkrét
utalással van megemlítve a „Sionra”, mert Istenhez csak a kegyelem trónján keresztül van
bejárásunk: (Jn14:6).
Az „élő Isten városa” a szentek közelségére utal Istenhez, mert Jeruzsálem
szomszédos volt a Sionnal, a házaik és a lakóhelyük közel volt az Övéhez. A „városnak” ezt a
jelképét megtaláljuk az Ef2:19-ben is: „Azért immár nem vagytok jövevények és zsellérek,
hanem polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek”, lásd még Jel3:12. A „mennyei
Jeruzsálemnek” nevezik ellentétben a földivel: „a magasságos Jeruzsálem szabad, ez
mindnyájunknak anyja” (Gal4:26). Utal rá a Zsid13:14 is. Egy „város” állandó lakóhely
ellentétben a pusztában mozgó sátrakkal. A Bibliában a „város” a biztonság helye volt, erős és
magas falakkal körülvéve. Így van a mennyben is: örökre biztonságban leszünk a bűntől és a
Sátántól, a haláltól és minden ellenségtől. Egy város ellátmánnyal is jól feltöltött, így a
mennyben lesz leszünk semminek híjával, ami jó és áldott.
„Hanem járultatok… az élő Istennek városához, a mennyei Jeruzsálemhez.” „Az
apostol itt nemcsak annál tartja többre az evangélium kiváltságait, amiknek a nép a részeseivé
lett a Sinainál a pusztaságban, hanem annál is, amit utóbb Jeruzsálemben élveztek a Kánaán
földjén. Annak a városnak a dicsőségével és kiváltságaival erősen dicsekedtek a zsidók. De az
apostol azt a várost ugyanabba az állapotba taszítja, amiben akkor volt, azonos helyzetbe a
Sinai-heggyel Arábiában, azaz a rabszolgaságba, amiben akkor ténylegesen volt (GAl4:25), és
szembeállítja a ’mennyei Jeruzsálemmel’. Ez a második evangéliumi kiváltság, amellyel az
összes ószövetségi ígéret átadatott a hívőknek: bármi is hangzott el Isten városáról vagy a
lelki Jeruzsálemről, amiben benne foglaltatik Isten szeretete vagy kegyessége, mindaz az övék
lett és a hit jogot formálhat mindazokra.
A hívők úgy ’járulnak’ ehhez a városhoz, mint a lakosai, mint a polgárai, annak
birtokosai, akiket minden harc, kiváltság és mentesség megillet. S ami elhangzik róla a
Szentírásban, az a hit alapja és a vigasztalás forrása a számukra. Mert vigasszal tudják
önmagukra alkalmazni az így elhangzottakat minden helyzetben. A ’város’ a egyetlen helye a
nyugalomnak, békességnek, biztonságnak és tisztességnek az emberek között ezen a világon:
lelki értelemben mindezekhez az evangélium által vitetnek. Amíg az emberek a törvény alatt
állnak, addig a Sinainál vannak a pusztaságban, ahol ezek közül a dolgok közül egy sincs
meg. A bűnösök lelkei nem találhatnak nyugalmat vagy biztonságot a törvény alatt. Nekünk
azonban a rendelkezésünkre állnak ezek a dolgok az evangélium által: a megnyugvás
Krisztusban, a békesség Istennel, rend a hit körülmetéléseben, biztonság az isteni védelemben
és tisztesség a kapcsolatunkban Istennel Krisztusban.” (John Owen)
668
A keresztyénség felsőbbrendűsége
Zsid12:22-24
22. Hanem járultatok Sion hegyéhez, és az élő Istennek városához, a mennyei

Jeruzsálemhez, és az angyalok ezreihez,
23. Az elsőszülöttek seregéhez és egyházához, a kik be vannak írva a
mennyekben, és mindenek bírájához Istenhez, és a tökéletes igazak lelkeihez,
24. És az újszövetség közbenjárójához Jézushoz, és a meghintésnek véréhez, mely
jobbat beszél, mint az Ábel vére.
„Hanem járultatok” stb. (22. vers). Ezek a szavak nem jelenti, valójában nem is
jelenthetik, hogy a hívők valami titokzatos módon „lélekben” kivetítődnek a jövőbe, valami
olyasmihez, ami majd a jövőben valósul meg. A görög igének speciális jelentősége van ebben
a levélben, ami megfigyelhető a Zsid4:16, 7:25, 11:6 gondos vizsgálatával. „Odajárulni” itt
annyi, mint imádóként közeledni. A most előttünk álló versekben bemutatja nekünk annak a
lelki imádatnak a nagy méltóságát és tisztességét, ami a keresztyén kiváltsága az evangélium
korszakában. Amikor összejönnek az Úr Jézus Krisztus nevében az Ő népeként és az Ő szent
intézményeinek betartásával akkor „odajárulnak”, hozzáférést kapnak az itt felsorolt nyolc
kiváltsághoz: hit által magához a mennyhez kerülnek közelebb, a valódi szentek szentjéhez.
De ez csak a lelki imádók számára lehetséges.
Azok, akik nem ismerik a tapasztalati lelkiséget, hamar belefáradnak még az imádás
külsődleges formáiba is, hacsak nem szórakoztatja a szemeiket egy impozáns szertartás és a
füleiket pedig a vonzó zene. Ez a katolicizmus pompájának és pogányságának a titka – amit
mos ó, jaj, a hitvalló protestánsok is egyre jobban és jobban utánoznak. Ez a vallásos
gondolkodású emberek odavonzása és elbűvölése. A szertartásoskodók teljesen
elhomályosítják a valódi evangéliumi imádat egyszerűségét és szépségét. Az ember a maga
természetes állapotában sokkalta érzékibb, semhogy tetsszen neki az olyan istentisztelet,
amiben semmi sincs, ami a képzeletét lángra lobbantaná és az érzékeit megrészegítené
megtapintható tárgyak segítségével. De akik lélekben és igazságban imádnak, azok nagyobb
örömmel járulhatnak Istenhez és keverhetik a dicséreteiket a mennyi énekekkel egy csűrben
is, mintha egy katedrálisban lennének.
Mily hatalmas a különbség a megújult szívből fakadó lelki imádás és a „jámborság
ama formája” között, amihez az oltárok és a gyertyák, a kórusok és a karingbe öltözött
szolgálók társulnak! Csak az fogadható el Isten számára, amit a Szentlélek hoz létre a Bárány
vérében megmosott bűnösökön keresztül. A kegyelem-magasztaló és Krisztust felelelő
prédikációkon keresztül a valódi keresztyének lelki érzékszervei gyakoroltatnak. Ahogyan a
Megváltó dicsőségeit szemlélik az evangélium szemüvegében, ahogyan hallják az Ő hangját,
megvan nekik az Ő jelenlétének belső érzése, újra megízlelik a jóságát, s az Ő neve a
számukra kitöltött kenet, ami megillatosítja a lelkeiket. Ebben az örömteli keretben a szíveik a
menny felé vonzódnak, s a dicsérő énekeik keverednek a szent angyalokéval és a tökéletessé
tétetett igaz emberekével.
„Hanem járultatok Sion hegyéhez.” Dávid, miután elfoglalta a Sion hegyét a
jebuzitáktól, a lakóhelyévé tette azt, így vált „a nagy király városává”. Ott uralkodott és
kormányzott, onnan adta ki a törvényeit, s terjesztette ki békés jogarának uralmáét az egész
szentföld fölé. Emiatt a Sion hegye Isten országának nagy előképévé vált, mely országnak az
Úr Jézus Krisztus a Feje és az Uralkodója. Ahogyan Dávid uralkodik a Sion hegyén a királyi
trónjaként épített palotában, s adja ki a parancsait, amiknek az egész földön
engedelmeskedtek, úgy emeltetett fel a mi áldott Megváltónk az Isten ígéretének megfelelően:
„Én kentem ám fel az én királyomat a Sionon, az én szent hegyemen!” (Zsolt2:6, és v. ö.
669
Zsid2:9). Ott ül, mint Király, a Sionon, ott adja ki az utasításait és terjeszti ki a békés jogarát
az engedelmes népe szívei fölé.
„És az élő Istennek városához, a mennyei Jeruzsálemhez.” A legtöbb régebbi szerző
ezt az egyházra vonatkoztatta, de szerintünk ez tévedés, mert az egyházra külön utal egy
későbbi mondatban. Mint az előző szakaszban rámutattunk, ezt a nyelvezetet úgy tekintjük,
hogy magét a mennyet jelenti, Isten tartózkodási helyeként és az Ő népe örök lakóhelyeként.
„Az élő Isten” az egy igaz Isten, a hármas Jahve, minden élet Forrása, az, Aki „örökkön
örökké”, kezdet és vég nélkül való: ez a cím adatik az örök Szentháromságnak, Mt16:16,
1Tim4:10, 1Tim4:2, 2Kor6:16, 1Kor3:16. Ahogyan „Sion” lett Dávid trónja, úgy lett
„Jeruzsálem” Jahve lakóhelye az Ő szövetségi népe között. „Jeruzsálem” azt jelenti, „a
békesség látványa”, s a mennyben a „békesség fiai” (Lk10:6) Isten dicsőségét fogják
szemlélni a békesség Fejedelmének arcán ragyogva.
„És az angyalok ezreihez.” Ez a harmadik nagy kiváltság, amit a hívők élveznek a
keresztyén üdvökonómiában: megemlítve a helyet, ahová az isteni kegyelem vezette el a
hívőket, a Szentlélek most leírja a mennyei Jeruzsálem lakosait, Az angyalokat, akik Istennek
és az Ő Krisztusának az imádói, talán azért említi először, mert ők a trón szorosabb
közelségében vannak, hiszen ők a menny eredeti polgárai, s mert nagy többségben vannak. Az
utalás természetesen a szent angyalokra történik, akik megtartották eredeti lakóhelyüket és
nem vétkeztek, amikor egyesek közülük hitehagyottakká váltak. Ők a „kiválasztott angyalok”
(1Tim5:21), s noha őket nem váltotta meg a Bárány engesztelő vére, nagyon valószínű, hogy
meg lettek erősítve a pozíciójukban a Fiú megtestesülésével, mert Isten Krisztusban
egyesítette mind a választottakat, mind az angyalokat (Ef1:10), hogy Ő lehessen a „feje
minden fejedelemségnek és hatalmasságnak” (Kol2:10).
„Járultatok… az angyalok ezreihez.” Ez egy újabb ellentéttel szembesít minket
aközött, ami a keresztyénséget jellemzi és aközött, ami a Mózesi üdvökonómiában volt
megszerezhető, ami az izraelita nép egészét illeti. Különböző igeszakaszokból világos, hogy
az „angyalok” a törvényadáshoz kötődtek, amikor a judaizmus formálisan be lett iktatva. Ezt
olvassuk: „Az Úr a Sinai hegyről jött, és Szeirből támadt fel nékik; Párán hegyéről ragyogott
elő, tízezer szent közül jelent meg, jobbja felől tüzes törvény vala számukra” (5Móz33:2),
majd ismét „Az Isten szekere húszezer, ezer meg ezer; az Úr közöttük van, mint a Sinai
hegyen” (Zsolt68:18). De miközben a mennyei seregek sok „ezre” kísérte Jahvét a Sinain, az
nagyon eltérő volt attól a „megszámlálhatatlan” seregtől, nevezetesen a Jel5:11 „tízezerszer
tízezer és ezerszer ezer” számú seregétől. S még a sokezer angyalhoz sem „járult oda” a
nemzet a Sinanál: el voltak attól zárva a hegy lábánál.
A megváltott bűnösök, akiknek közösségük van az Atyával és a Fiúval a Szentlélek
által, egy lélekből valók a mennyei seregekkel, mert érzelmi egység áll fenn közöttük. A
keresztyének a szent angyalokkal fennálló jó viszonyba és barátságba kerültek: ők
ugyanannak a családnak a tagjai (Ef3:15), ugyanazon Fő alatt egyesülnek (Kol2:10), és
ugyanabban az imádásban egyesülnek (Zsid1:6, Jel5:9-14). Mi lelki kapcsolattal „járulunk
hozzájuk”, társulunk velük és osztozunk a jóságos hivatalaik jótéteményeiben, mert „avagy
nem szolgáló lelkek-é mindazok, elküldve szolgálatra azokért, a kik örökölni fogják az
idvességet?” (Zsid1:14) Az angyalok „szolgatársai a hívőknek”, „a kiknél a Jézus
bizonyságtétele van” (Jel19:10). Csodálatos az a tény, hogy a földi bűnösöknek, miközben
még itt vannak ebben a világban, közösségük van a mennyei angyalokkal, mert ők is Isten
ugyanazon imádatában vesznek részt folyamatosan Krisztusban, mint mi. Így tehát az
egyetértés tökéletes egysége áll fenn közöttünk.
Mint arra rámutattunk az előző szakaszban, az egyház lelki egysége a szent
angyalokkal – az, hogy egy lelki társaságban és családban egyesültek – Krisztus engesztelő
munkájának a következménye, Aki elvéve a népe bűneit, helyreállította a törést, amit Ádám
bukása okozott, és „kibékített mindent Magával” (Kol1:20). Ezért hisszük, hogy a most
670
előttünk álló versben nemcsak ellentétet állít fel a judaizmus és a keresztyénség között, hanem
a végső utalás arra a hatalmas különbségre vonatkozik, ami az első Ádám vétke és az utolsó
Ádám igaz mivolta között áll fenn. Ádám vétke után ezt olvassuk: „És kiűzé az embert, és oda
helyezteté az Éden kertjének keleti oldala felől a Kerúbokat és a villogó pallos lángját, hogy
őrizzék az élet fájának útját.” (1Móz3:24) Ott Isten az angyalait és a szolgálóit „a tűz
lángjává” tette (Zsid1:7), hogy végrehajtsa a bosszúját ellenünk, de most ugyanezek az
angyalok a társaink az imádásban és a szolgálatban.
Isten „a Seregek Ura” (Zsolt46:8), szent mennyei teremtmények miriádjai szolgálják
Őt – „az angyalok ezrei” – mekkora segítséget kell ennek jelentenie a számunkra ama
királyság fenségének és nagyságának a felismerésében, ahová az isteni kegyelem vitt be
minket! Ebben a kifejezésben felfedezhetjük a buzdítás szavát is a reszkető szíveink számára
a küzdelemben „a gonoszság lelkei ellen” (Ef6:12): nagy létszámúak a Sátán minket támadó
erői, de „angyalok ezrei” védelmeznek minket! Ez volt az áldott igazság, amivel Elizeus a
reszkető szolgáját vigasztalta: „többen vannak, a kik velünk vannak, mint a kik ő velök”
(2Kir6:16-17). „Amikor a Sátán és a légióinak gondolata félelmet kelt, azzal a bizonyossággal
kell vigasztalódnunk, hogy szám szerint többen és nagyobb erejűek a szerető és vigyázó
angyalok, akik Krisztus kedvéért a legmélyebb érdeklődéssel és szeretettel tekintenek ránk.”
(Adolph Saphir)
Mielőtt rátérnék a következő dologról, szólnunk kell pár szót a katolikusok
istenkáromló tévelygésének cáfolataként az angyalokkal fennálló kapcsolatunkat illetően. Ők
azt tanítják, hogy az imáinkkal „járulunk” az angyalokhoz, ami nem más, mint az egyik üres
babonaságuk – egyetlen szó sincs a Szentírásban, ami alátámasztana efféle elképzelést. Igaz
lehet, hogy az angyalok méltóságban és hatalomban felettünk állnak, de az Istennel való
közösségben velük egyenlőek, „szolgatársak” vagyunk (Jel22:9), s ahogyan Owen rámutatott,
„Semmi sem lehetne alaptalanabb, mint az, hogy a szolgatársak egymást imádják”. Az
angyalok imádását elítéli a Kol2:18, a Jel22:8-9). Joggal mutatott á Owen: „A legnagyobb
őrültség bárki részéről azt állítani, hogy ő a feje az egyháznak úgy, ahogyan a pápa teszi,
hacsak nem feltételezi magáról azt is, hogy egyben a mennyei angyalok vezetője is”, mivel
ugyanahhoz a szent társasághoz tartozunk.
„Az elsőszülöttek seregéhez.”85 Ez a kifejezés okoz némi problémát, mert először is
nem teljesen világos, hogy konkrétan mire utal a Lélek. Másodszor, a görög összetett szó
(pangueris) sehol máshol nem fordul elő az Újszövetségben, így nem kaphatunk semmiféle
segítséget más igeszakaszok felhasználásából. A klasszikus használatban ezt a görög szót a
nyilvános összehívásokkal kapcsolatosan használták, amikor az egész nép összegyűlt és
megünnepeltek valamilyen nyilvános fesztivált vagy ünnepi eseményt. A legtöbb
igemagyarázó összekapcsolja ezt a szót az utána következőkkel: „az elsőszülöttek seregéhez
és egyházához”, úgy értelmezve, hogy az utalás a hívő zsidók és a hívő pogányok
(„közgyűlési”) egységére vonatkozik egyetlen Testben. Mi ezt hibának véljük.
Először is, az efféle nyelvezet szószaporító volna, mert ha a „közgyűlés” a megosztás
lerontott közfalára mutat, miután a megtért zsidók és pogányok egyetlen Testbe gyűltek össze,
az az „egyház” lenne. Másodszor, „az elsőszülöttek egyháza” megnevezés Isten választottjai
és a megváltott emberek összességét foglalja magéban minden korból. Harmadszor, nincs
„és” az „angyalok ezrei” és a „közgyűlés” között úgy, mint ezekben a versekben minden más
esetben, amikor új témába kezd az apostol. Mi ezt a kifejezést az előző értelmező jelzőjének
tekintjük (két főnév egymás mellé helyezésének, amikor az egyik magyarázza a másikat)
ekképpen: „az angyalok ezreihez – a közgyűléshez”. Különböző rangok és rendek léteznek az
angyalok között: fejedelemségek és hatalmasságok, trónok és uraságok, szeráfok és kerubok,
s ezek „közgyűlése”, ami az egész angyalsereg ünnepélyes összegyülekezését jelenti Isten
85
Az angol változatban a „general assembly” szerepel, aminek a jelentése „közgyűlés”. – a ford.
671
trónja előtt, v. ö. „Tűzfolyam foly és jő vala ki az ő színe felől; ezerszer ezeren szolgálának
néki, és tízezerszer tízezeren állának előtte; ítélők ülének le, és könyvek nyittatának meg.”
(Dán7:10).
Kétségtelen, hogy egy a felerősítő kifejezés (az „angyalok ezreiről”) egy másik
ellentétet is kihangsúlyoz a keresztyénség kiváltságai, valamint azok között, amik a judaizmus
alatt adattak meg. A kontrasztív utalás talán kettős. Először is Izrael összegyülekezésére a
Sinai hegynél, amikor a nemzet egésze gyűlt össze hivatalosan – félelemmel és reszketéssel.
Másodszor, az izraelita férfiak általános összegyűlésére évente háromszor az ószövetségi
egyház nagy ünnepein (2Móz34:23, 5Móz16:16), amit „a nagy gyülekezetnek” neveztek
(Zsolt22:27, 35:18) – örömmel és dicsérettel. De mindkettő a Földön volt testi emberek által,
míg a keresztyének az istentiszteletükön egyesülnek a menny teljes seregével a hármas Isten
áldásában és imádásában.
„Az elsőszülöttek seregéhez és egyházához, a kik be vannak írva a mennyekben”: azaz
az Isten megváltottjainak teljes társaságához. „Ez az az egyház, amelyhez minden ígéret
tartozik. A kősziklára épült egyház, amelyen még a pokol kapui sem vesznek diadalmat:
Krisztus hitvese, a Teste, Isten temploma, az Ő örök lakóhelye. Ez az az egyház, amit
Krisztus szeretett és Önmagát adta érte, mert a saját vérében mosta meg, hogy
megszentelhesse és megtisztítsa vízzel az Íge által, s így egy dicsőséges egyházat állíthasson
maga elé, amelyen nincs folt vagy ránc vagy semmi efféle, hanem szent és feddhetetlen
legyen (Ef5:25-27). Ez az az egyház, amelyen kívül senki sem üdvözülhet, s melynek
egyetlen tagja sem fog elveszni.” (John Owen)
Ez az egyetlen hely az Újszövetségben, ahol a kegyelmi kiválasztás „az elsőszülöttek
egyházának” van nevezve (többes szám a görögben). Miért van itt így? Legalább három ok
miatt. Először is azért, hogy az egyházat Krisztussal, mint „mindennek Örökösével”
azonosítsa (Zsid1:2). A fő elképzelés, ami az „elsőszülöttel van társítva a Szentírásban nem az
elsőség, hanem inkább a kiválóság, méltóság, uralom és az öröklési jog. Ez világosan kiderül
a „Rúben, te elsőszülöttem… első a méltóságban, első a hatalomban” (1Móz49:3) szavakból.
Vagy máshol: „Én meg elsőszülöttemmé teszem őt és felebbvalóvá a föld királyainál”
(Zsolt89:28). Az „elsőszülöttet” és az „örökséget” illetően lásd 1Móz27:18, 27-28 és v. ö.
Zsid12:15, 5Móz21:16, 1Krón5:1. Másodszor ez a megnevezés arra utal, hogy az egyház
dicsősége nagyobb a mennyei lelkekénél: a megváltott bűnösök és a nem bukott angyalok
Isten „elsőszülöttjei”. Ez egy harmadik ellentétre mutat rá a judaizmussal szemben: Izrael volt
Isten „elsőszülöttje” a földi nemzetek között (2Móz4:22), de az egyház az Ő „elsőszülöttje a
menny lakosai között!
Az egyház a legmagasabb teremtett méltóságra emeltetett: nagyobb kiváltságok és
nemesebb méltóság illeti meg a fiúságot, mint a szent angyalokat. Ez kizárólag a Krisztussal
fennálló egységük miatt van így, aki az eredeti „elsőszülött”: Zsolt89:27-28, Rm8:29, Zsid1:6.
A keresztyének „királyokká és papokká tétettek Istennek” (Jel1:6), ami az egész öröklési
jogot magában foglalja. A teljes kegyelmi kiválasztás Isten ingyenes örökbefogadása által
nemcsak a Ő családjának tagjaivá teszi őket, hanem „örököseivé is Istennek és örököstársaivá
Krisztusnak” (Rm8:17), s így elidegeníthetetlen jogot kapnak a mennyei örökségre. Ez
egyformáén igaz a szentek minden generációjára a világ teremtésétől fogva, mégis sokkal
világosabb és teljesebb kijelentés adatott erről ebben a keresztyén üdvökonómiában: „a mely
egyéb időkben meg nem ismertettetett az emberek fiaival úgy, a hogy most kijelentetett az Ő
szent apostolainak és prófétáinak a Lélek által” (Ef3:5).
„A kik be vannak írva a mennyekben”. Ez azt hirdeti, hogy ők valódi keresztyének –
ellentétben a puszta hitvallókkal, akiknek a nevei csak a földi egyházi tekercsekre lettek
felírva. Pont ahogyan az emberek neveinek feljegyzése a céges tekercseken bebiztosítja a
jogukat annak kiváltságaira (például a szavazásra, ami hitünk szerint olyasmi, amit Isten
egyetlen gyermekének sem szabad megtenni), így a mennyben felírt neveink is a garancia a
672
mennyei örökségre vonatkozó jogunkra. Erre utalt Krisztus, amikor ezt mondta: „azon
örüljetek, hogy a ti neveitek fel vannak írva a mennyben” (Lk10:20). Pál apostol szintén
beszél azokról, „kiknek neveik fölírvák az életnek könyvében” (Fil4:3): ez az Élet Könyve
nem más (v. ö. Jel3:5 és 13:8), mint Isten választottjainak névsora, akiket az Ő örökkévaló,
megváltozhatatlan kijelölése kegyelemre és dicsőségre rendelt. A „beírva a mennyben” újabb
ellentétre mutat rá a judaizmussal szemben: a zsidók nevei (mint olyanok) csak a zsinagóga
tekercsein szerepeltek.
„És mindenek bírájához Istenhez.” Az utalás itt nem Krisztus személyére történik
(amint azt egyes kortárs igemagyarázók feltételezik), hanem inkább Istenre, az Atyára az Ő
rektori hivatalában, mint mindennek a Főkormányzója. Ez vajon elrontani látszik az
igeszakasz harmóniáját? Vajon nem olvasnánk sokkal szívesebben: „és Istenhez, az
Atyánkhoz”? Nem az odajárulás „Istenhez, mindenek Bírájához” sehol nem áll ellentétben a
többi említett kiváltsággal: nagyon más dolog a bíró elé kerülni, ahol bűnözőként tárgyalnak
és ítélnek el, mint kedvező bejárással rendelkezni Hozzá, ahogy a körülményeink és a
szükségleteink megkívánják. Ez a jelentése itt: nemcsak a mennyei Jeruzsálemhez járulunk,
az angyalok ezreihez, az egyházhoz, hanem a mennyei társadalom Fejéhez, annak
Szerzőjéhez és Végéhez is.
„És mindenek bírájához Istenhez”, azaz Magához a menny Felségéhez. Isten volt a
Bíró, Aki halálra adta Krisztust, s Isten volt a Bíró, Aki elfogadta az áldozatát és
feltámasztotta Őt a halálból. Istennel, mint „Bíróval” a hívők kibékültek, s Általa igazultak
meg (Rm8:33). Krisztusról, mint a példaadónkról ezt olvassuk: „szenvedvén nem
fenyegetőzött; hanem hagyta az igazságosan ítélőre” (1Pt2:23). Az apostol arra emlékeztette a
szenteket, hogy „igazságos dolog az az Isten (mint Bíró) előtt, hogy szorongattatással fizessen
azoknak, a kik titeket szorongatnak” (2Thessz1:6). Nos, Isten Bíróként ült be az ítélőszékébe
a Sinain, amit a nép nem volt képes elviselni, de a keresztyének szent bátorsággal mehetnek
közel Hozzá, mert az Ő törvényének semmi követelése sincs velük szemben – az Ő igazsága
követelményeinek Krisztus teljes mértékben eleget tett. Milyen nagy kiváltság az az állapot,
ami lehetővé teszi az evangélium által elhívott szegény bűnösöknek, hogy félelem nélkül
közeledjenek mindenki Bírájának „székéhez” vagy trónjához! Ez csak hit által lehetséges.
„És a tökéletes igazak lelkeihez.” Áldott dolog megemlíteni, hogy ez rögtön a
„mindenki Bírája” után következik annak megmutatása végett, hogy a szenteknek semmi
félnivalójuk sincs Tőle, mert „nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, a kik
Krisztus Jézusban vannak” (Rm8:1). Ez utalás az ószövetségi hívőkre, akik átmentek a
halálon: az, hogy az újszövetségi szentek hozzájuk „jönnek”, világos azt Ef2:19-ből.
Természetesen a „tökéletes” viszonylagos és nem abszolút, mert a feltámadásuk és a teljes
megdicsőülésük egyelőre még jövőbeli esemény. Ahogyan Owen határozta meg: Először
elértek a verseny végére, amiben részt vettek, annak minden kötelezettségével és
nehézségével, kísértéseivel és megpróbáltatásaival egyetemben. Másodszor, teljesen
megszabadultak a bűntől és a bánattól, a munkálkodástól és a bajoktól, amiknek ebben az
életben ki voltak téve. Harmadszor, most beléptek a nyugalomba és megkapták a jutalmat, s a
pillanatnyi képeségeiknek megfelelően Isten közvetlen jelenlétében tökéletesen boldogok
voltak.
„És az újszövetség közbenjárójához Jézushoz.” A személynevét itt azért használja,
mert ebben a jellegében menti ki a népét a bűneiből – lásd a 9:15-17-tel kapcsolatos
magyarázatunkat. Itt újabb ellentétet állít fel azzal szemben, ami az ószövetségi időkben
történt. Mózes volt a közvetítő Izrael és Isten között: a nép által kiválasztva (2Móz20:19 stb.)
és Isten által kijelölve, hogy az Ő gondolatait jelentse ki nekik. Valamennyire őrá
keresztelkedtek meg (1Kor10:2). De Mózes csak ember volt, Ádám bukott leszármazottja:
átadta Isten törvényét a népnek, de képtelen volt azt felnagyítani és tiszteletre méltóvá tenni a
tökéletes személyes engedelmesség által. S nem volt ő az Istennel kötött szövetség „kezese”
673
sem a nép számára úgy, ahogyan Krisztus volt: nem erősítette meg a szövetséget önmaga
áldozatul kínálásával és nem volt képes érdekeltté tenni az embereket a mennyei
kiváltságokban. Mennyivel kevesebb volt ő Krisztusnál!
A „Sionhoz” vitetve a keresztyének az újszövetségben előkészített összes
könyörülethez, kegyelemhez és dicsőséghez jönnek, amik annak ígéreteiben vannak
bemutatva. Abban rejlik az egyház legmagasztosabb áldottsága és örök biztonsága, hogy a
tagjai olyan szövetségbe vétetnek fel, ahol személyes érdekük fűződik annak
Közbenjárójához, s Aki képes őket teljes mértékben üdvözíteni. Ez a keresztyén hit
tulajdonképpeni szubsztanciája és lényege, hogy az Újszövetség Közbenjárójával van dolga, s
egyedül csak Őáltala nyerünk szabadulást a régi szövetségtől és az azzal járó átoktól.
Egyszerre a hit kiváltsága és bölcsessége, hogy felhasználja ezt a „Közbenjárót” az összes,
Istennel folytatott ügyletünkben. Ő az, Aki felkínálja Istennek az imáinkat és a dicséreteinket
és elhozza Isten kegyét az Ő népének.
„És a meghintésnek véréhez, mely jobbat beszél, mint az Ábel vére.” Krisztus vérét itt
utalásként említi azokra a különböző vérhintésekre, amik Isten által lettek elrendelve az
Ószövetségben, melyeknek három legjelesebb példáját a 2Móz12:22, 24:6-8 és a 3Móz16:14
jegyzik fel. Mindezen páéldák kiváló előképei voltak az egyház megváltásának,
megigazulásának és megszentelődésének Krisztus vére által. A konkrét dolog, amit a
„meghintés” jelent (a „kiontással” szemben), az erényeinek és a jótéteményeinek alkalmazása
a hívőkre. Minél jobban gyakorolja a keresztyén a megtérést Istenhez és a mi Urunk Jézus
Krisztusba vetett hitet, annál jobban megtapasztalja majd a békesség-szóló erejét annak a
drága vérnek a lelkiismeretében. Krisztus vére hatékony szószólóként „beszél” Istenhez,
nyomatékosan hangoztatva a Közbenjáró szerepének betöltését az örök szövetségben, az
Általa történt tökéletes elégtétel megadását az isteni igazságosságnak, a teljes felmentést a
kárhoztatás alól, amit a népe számára vásárolt meg.
Az ellentét itt nagyon lenyűgöző: Ábel vére bosszúért kiáltott (1Móz4:10), Krisztus
vére pedig az áldások ráruházásáért azokra, akikért ez a vér ki lett ontva. Még a gonoszok
vére is, ha igazságtalanul ontják azt ki, Istenhez kiált megtorlásért. De Ábel szent volt, az első
mártír, s az ő vére a benne rejlő értéknek megfelelően kiáltott, mert „az Úr szemei előtt drága
az ő kegyeseinek halála.” (Zsolt116:15). Ha tehát egy szent vére ennyire erőteljesen beszél
Istenhez, milyen végtelenül erőteljesebben kell beszélnie „a szentek Királya” vérének!
(Jel15:3) Ha Krisztus Teste egyetlen tagjának a vére így beszél Istennek, mit tesz majd
Magának a Főnek a vére? Ábel vére csak „a földről” kiáltott Istenhez, ahová kiontatott, de
Krisztus vére a magában mennyben beszél (Zsid9:12).
Felszólítás az odafigyelésre
Zsid12:25-26
25. Vigyázzatok, meg ne vessétek azt, a ki szól; mert ha azok meg nem
menekültek, a kik a földön szólót megvetették, sokkal kevésbbé mi, ha elfordulunk attól,
a ki a mennyekből vagyon,
26. Kinek szava akkor megrendítette a földet, most pedig ígéretet tesz, mondván:
Még egyszer megrázom nemcsak a földet, hanem az eget is.
„Vigyázzatok, meg ne vessétek azt, a ki szól; mert ha azok meg nem menekültek, a
kik a földön szólót megvetették, sokkal kevésbbé mi, ha elfordulunk attól, a ki a mennyekből
vagyon” (25. vers). Ezekben a szavakban látjuk, amint a Szentlélek arra indítja az apostolt,
hogy a gyakorlatban alkalmazza az olvasóira azt, amit az előző versben tárt eléjük. Az
élvezett kiváltságok foka vagy mértéke a felelősségünk mércéjének: minél gazdagabb
674
áldásokat ad meg nekünk Isten, annál többel tartozunk Neki. „Valakinek sokat adtak, sokat
követelnek tőle; és a kire sokat bíztak, többet kívánnak tőle” (Lk12:48): ez volt az az alapelv
és tény, amire most emlékeztette a zsidókat.
Az apostol az imént fejezte be a judaizmus és a keresztyénség közötti a végső ellentét
felvázolását (18-24. versek), amelyben ismét bemutatta utóbbi mérhetetlen felsőbbrendűségét
az előzővel szemben. Most pedig ezt használja alapnak a buzdításhoz a hitre és az
engedelmességre vagy a hűségre és a kitartásra. Itt egy újabb példáját látjuk a szolgálat
apostoli módszerének: minden tanításuknak gyakorlati célja volt. Ez a cél valamennyivel több
volt, mint az elme megvilágosítása, nevezetesen, az akarat megindítása és a járás (az életvitel)
elrendezése. Ó, jaj, oly kevés van ebből napjaink tanításában és igehirdetésében! A szószék
célja ma látszólag az emberek szórakoztatása, s aligha megy messzebbre az elme oktatásánál.
Ami a lelkiismeretet kutatja, vagy a kötelesség teljesítésére szólít fel, vagy ami komoly és
kellemetlen a test számára, azt igyekeznek szorgalmasan elkerülni. Bárcsak tetszene az Úrnak
megadni minden kegyelmet a szolgáinak a megszabaduláshoz a „szólj hozzánk sima
beszédekkel” betartásától.
Minél nagyobb a kijelentés nagysága, amit Isten Önmagáról kegyeskedett adni, annál
pontosabb odafigyelést és teljesebb választ követel meg tőlünk. A most előttünk álló
versekben látjuk, amint az apostol az érveit tökéletesíti, rámutatva annak súlyos
következményeire. Ezzel visszatér a fő céljához, ami nem volt más, mint a hitvalló zsidók
buzdítása a kitartásra a keresztyén pályájukon és összeütközéseikben, s a szilárd ellenállásra a
judaizmusba történő visszacsúszással szemben. Ezt a nagyon fontos és legszükségesebb
buzdítást hangoztatta nekik újra és újra, lásd Zsid2:1, 2:3, 3:12-13, 4:1, 6:4-6, 10:26-29, 12:1,
12:15. Ebből Isten szolgája újabb értékes leckét tanulhat meg, amire az apostol példája mutat,
nevezetesen, hogy miképpen követeli meg tőle Isten, hogy újra és újra átnézze ugyanazokat az
alapokat, amikor a keresztyének gyakorlati kötelezettségeiről van szó, és ne habozzon
gyakran ismételgetni a Szentírás buzdításait! Ez nem biztos, hogy növeli majd a
népszerűségét az emberek előtt, de elnyeri az Úr helyeslését – és egyetlen hűséges szolgáló
sem rendelkezhet mindkettővel!
„Vigyázzatok, meg ne vessétek azt, a ki szól.” Az itt szereplő görög szó a Zsid3:12-
ben is a „vigyázzatok” kifejezéssel van fordítva, a „megvetni” jelentése pedig
„helyteleníteni”: na hagyd figyelmen kívül, még kevésbé utasítsd el. Nemcsak ez az érv
alapszik az előző versekben tett kijelentésen, hanem az annak való megfelelés indítékát is
ebből kell levezetni. Mivel nem „megtapintható hegyhez, és lángoló tűzhöz” járultunk (18.
vers), azaz a dolgoknak ahhoz a rendjéhez, amelyben az isteni igazságosság oly elevenen
mutatkozott meg a törvényi megnyilvánulásban, hanem a „Sion hegyéhez” jöttünk, ami a
tiszta kegyelemről beszél, ezért kapjuk most ezt a buzdítást, mert a szentség mindig Isten háza
lesz. Isten csodálatos kegyelmének a felfogása az, amit a keresztyénnek mindig a
leghatékonyabb ösztönzésnek kell találnia az istenfélő életvitelhez, lásd Tit2:11-12.
„Vigyázzatok, meg ne vessétek azt, a ki szól.” Ez a tagadó mód annak kimondásához,
hogy „hallgassatok Rá”, figyeljetek oda Rá, higgyétek el és engedelmeskedjetek annak, amit
mond. Ez a buzdítás visszatekint a „Prófétát támasztok nékik az ő atyjokfiai közül, olyat mint
te, és az én ígéimet adom annak szájába, és megmond nékik mindent, a mit parancsolok
néki. És ha valaki nem hallgat az én ígéimre, a melyeket az én nevemben szól, én
megkeresem azon!” (5Móz18:18-19) szavakra, v. ö. Csel3:22, 7:37. Ez az, amire az apostol
most emlékezteti a zsidókat: ügyeljetek arra, hogy meghallgassátok, mert ha nem, Isten
megemészt benneteket a haragjával. Hasonló felszólítást adott Isten Krisztus megtestesülése
után: „Ez az én szerelmes Fiam, a kiben én gyönyörködöm: őt hallgassátok.” (Mt17:5)
„Ez minden evangéliumi hit és engedelmesség alapja, s minden hitetlen elítélésének
formális oka. Isten parancsot adott minden embernek a meghallgatásra, azaz arra, hogy
higgyenek és engedelmeskedjenek az Ő Fiának, Jézus Krisztusnak. Ennek okából adta a
675
parancsot egyeseknek, hogy hirdessék az evangéliumot minden egyes embernek. Azok, akik
hittek nekik, Jézus Krisztusban hittek, s akik Krisztusban hisznek, Rajta keresztül Istenben
hisznek (1Pt1:21), így a hitük végső soron Maga Isten tekintélyében oldódik fel. Azok pedig,
akik elutasítják, akik nem hallgatják meg őket, ezzel Magát Krisztust, s ezt cselekedve Isten
tekintélyét utasítják el, Aki azt a parancsot adta, hogy hallgassuk meg Őt, s Magára vállalta,
hogy kikövetelje ezt, amikor elhanyagolják: ez pedig az összes hitetlen kárhoztatása. Ezt a
módszert a hit és a hitetlenség vonatkozásában a Megváltónk jelentette ki és állapította meg:
’A ki titeket hallgat, engem hallgat, és a ki titeket megvet, engem vet meg; és a ki engem vet
meg, azt veti meg, a ki engem elküldött.’ (Lk10:16)” (John Owen)
„Vigyázzatok, meg ne vessétek azt, a ki szól.” Figyeljük meg jól a jelen időt: nem
„szólt”. Krisztus most is beszél az Ő evangéliumán, az Ő lelkén, s eszközökként a saját
megbízott szolgáin keresztül, felszólítva mindenkit, akik az Ő hangját hallják, hogy szolgálják
Őt és engedelmeskedjenek Neki. Sok módon „vethetjük el”, hogy meghallgassuk Őt és
odafigyeljünk Rá. Először is, elhanyagolva a Biblia szorgalmas napi olvasását, amin keresztül
megszólal. Másodszor, elmulasztva a részvételt a nyilvános igehirdetésen, ahol az Ő Ígéjét
hűségesen terjesztik, amennyiben olyan helyen alkunk, ahol ez a szent kiváltság elérhető.
Harmadszor, elmulasztva az igazodást az Ő evangéliumának kikötéseihez és a behódolást az
Ő tekintélyének. Negyedszer, elhagyva az Ő parancsolatainak keskeny útját, s visszatérve
ismét a világba. Ötödször, elhagyva az igazságot a tévelygésért, ami általában a teljes
hitehagyásban ér véget. Mily buzgón kell imádkoznunk a halló fülekért, azaz a fogékony
szívért és a behódoló akaratért!
„Mert ha azok meg nem menekültek, a kik a földön szólót megvetették, sokkal
kevésbbé mi, ha elfordulunk attól, a ki a mennyekből vagyon.” Az apostol ezekkel a
szavakkal folytatja a judaizmus és a keresztyénség között fennálló ellentét kihangsúlyozását.
Ez nem más, mint a levél nyitó szavai alaphangjának visszhangja: „Minekutána az Isten sok
rendben és sokféleképen szólott hajdan az atyáknak a próféták által, ez utolsó időkben szólott
nékünk Fia által” (Zsid1:1). Ennek a kijelentésnek a fényében kell olvasni és értelmezni a
mostani igeverset. A Beszélő mindvégig egy és ugyanaz, azaz Isten (az Atya), de a száj, amit
használ nagyon eltérő: a judaizmus alatt pusztán embereken, a „prófétákon” keresztül szólt,
de a keresztyénséget illetően a saját szeretett „Fiában” és Általa beszél.
Ez a különbség az egyes, Isten által használt szájak között összhangban volt az Általa
adott két jelentés viszonylagos fontosságával és ki is mutatta azt. A judaizmus csak földi
vallás volt, átmeneti elrendezés, ami csak egy ideig tartott, s ennek megfelelően emberi
közreműködők voltak Isten eszközei azzal kapcsolatban. A keresztyénség azonban olyan
kijelentés, ami a mennyei elhívással a mennyei polgársággal, a mennyei örökséggel törődik, s
örökkévaló kapcsolatokat és valóságokat mutat be: ennek megfelelően volt az örökkévaló Fiú
„Úr a mennyből”, Aki által feltárultak annak nagy titkai. „Az Istent soha senki nem látta; az
egyszülött Fiú, a ki az Atya kebelében van, az jelentette ki őt.” (Jn1:18) Az elsődleges utalás
itt diszpenzációs. A judaizmus alatt Isten a lepel mögött lakozott, de a keresztyénségben „az
Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemléljük”, mint egy tükörben. Az
Ószövetségben nem járulhattunk Istenhez, de az Újszövetségben Isten jött el az emberekhez
Krisztus Személyében.
Áldott és dicsőséges azonban ez az ellentét a judaizmus és a keresztyénség között, de
ugyanúgy komoly és félelmetes az ellentét a büntetések között is, amik azokat sújtják, akik
elutasítják Isten kijelentését mindkettő alatt. Isten most egy magasztosabb trónról szól
hozzánk, mint amit a Sinainál foglalt el: az, amiről most szól, a mennyben van. Ebből
elkerülhetetlenül annak kell következnie, hogy azok vétke, akik ma nem hallgatják meg Őt,
sokkal súlyosabb, s a büntetésüknek is elviselhetetlenebbnek kell lennie. nemcsak több
kötelességgel járnak a magasabb rendű kiváltságok, de e kötelezettségek ellátásának
elmulasztása szükségszerűen súlyosabb vétkességgel és súlyosabb büntetéssel is jár. Ez az,
676
amit az apostol itt hangoztat, mint tette azt korábban: „mert ha az angyaloktól hirdetett beszéd
erős volt és minden bűn és engedetlenség elvette igazságos büntetését: Mimódon menekedünk
meg mi, hogyha nem törődünk ily nagy idvességgel?” (Zsid2:2-3) Ha tehát bármi módon
félünk Isten bosszújától vagy értékeljük a kegyességét, akkor nagyon komolyan oda kell
figyelnünk az evangéliumban felkínált kegyelemre!
Bár a keresztyénségben sokkal kevesebb megrettentő dolog van, mint a judaizmusban
és sokkal több, ami Isten kegyelmét és könyörületét fejezi ki, mindazonáltal a hitbeli
elszakadás a következményeit tekintve nem lehet kevésbé rettenetes, mint amennyire az volt a
másikban. Ugyanúgy most is kell reszketni az Isten tekintélyes hangjának figyelmen kívül
hagyása miatt, mint akkor, sőt, mint arra rámutattunk, az Ő Krisztuson keresztül adott
üzenetének elutasítása sokkal súlyosabb ítélettel jár, mint az Ő Mózesen és a prófétákon
keresztül adott Ígéjének a visszautasítása. „A ki megveti a Mózes törvényét, két vagy három
tanubizonyságra irgalom nélkül meghal; Gondoljátok meg, mennyivel súlyosabb büntetésre
méltónak ítéltetik az, a ki az Isten Fiát megtapodja” (Zsid10:28-29). Igaz, Isten most nem
beszél mennydörögve és villámlásokkal, hanem inkább szelíden szól a szívünkhöz, de az
utóbbi visszautasítása mégis sokkal végzetesebb következményekkel jár, mint az első
megtagadása.
Ó, jaj, mily gyengén fogják fel manapság ezt a súlyos igazságot és mily kevéssé
hangsúlyozzák ki a szószékeken! Vajon nem tény, hogy a most általánosan uralkodó
elképzelés az, hogy Újszövetség Istene sokkal kedvesebb és nagylelkűbb, mint az Ószövetség
Istene? Milyen messze van ez az igazságtól! „Mert én, az Úr, meg nem változom” (Mal3:6) -
ez az Úr konkrét megvallása. Sőt, az Újszövetségben, és nem az Óban találjuk a bűngyűlölő
Isten haragjának legbámulatosabb és félelemkeltőbb kijelentését. Nem Mózestől vagy a
prófétáktól, hanem az Úr Jézustól kaptuk a pokol örök tüzének legélénkebb lefestését. Ő volt
az, Aki a legvilágosabban és leggyakrabban beszélt arról a félelmetes helyről, amit a „sírás és
a fogcsikorgatás” jellemez. Ha Krisztus volt az, Aki a legteljesebben kijelentette Isten
szeretetét, Ő volt az is, Aki a legteljesebben kijelentette a haragját is.
„Azok meg nem menekültek, a kik a földön szólót megvetették.” Nem, még ha ilyen
páratlan kiváltságoknak örvendhettek is. Kikerültek a rabszolgaság házából, megszabadultak
az ellenségtől a Vörös-tengernél, mennyei mannát ettek és a megsújtott szilából ittak vizet,
mégis azt halljuk, hogy „de azoknak többségét nem kedvelé az Isten, mert elhullának a
pusztában” (1Kor10:5). Az apostol már emlékeztette a zsidókat arra, hogy Isten róluk
jelentette ki: „mindig tévelyegnek szivökben; ők pedig nem ismerték meg az én útaimat. Úgy,
hogy megesküdtem haragomban, hogy nem fognak bemenni az én nyugodalmamba.”
(Zsid3:10-11) S ez azért történt, mert „megvetették azt, Aki szólt” hozzájuk. Engedetlenek
voltak a Sinainál, ahol ahelyett, hogy alávetették volna magukat a „ne legyenek idegen
isteneid” isteni tekintélyének, aranyborjút készítettek és imádtak. Hitetlenek voltak Kádesh
Barneánál, amikor a tíz kém kételyeire hallgattak.
„Sokkal kevésbbé mi, ha elfordulunk attól, a ki a mennyekből vagyon.” Megint
mondjuk, hogy mennyire ellentétes ezzel a mostanság oly általánosan uralkodó elképzelés! A
hitvalló keresztyének nagy többsége azt feltételezi, hogy sokkal kisebb a veszély azok
számára, akik az Úr nevét viselik magukon, hogy szigorú bánásmódban részesüljenek a
keresztyénség lágyabb rendszerében, mint ami a hitehagyottakat fenyegette Mózes korában.
De az igeszakaszunk ezt mondja: „sokkal kevésbé menekülünk meg mi!” Bár igaz, hogy a
keresztyénség lényegében véve kegyelmi rendszer, mindazonáltal a szentség követelményei
és az igazságosság követelései emiatt nem tehetők félre. A kegyelem megvetőit meg kell
büntetni és ugyanolyan biztosan meg is lesznek büntetve, mint a törvény megvetői- Sőt,
„sokkal inkább”, az az elutasításuk bűne sokkal szörnyűségesebb. „A Bárány haragja”
(Jel6?16) az, amivel az evangélium, a hívogatása és a követelményei megvetőinek számolniuk
677
kell: amennyivel a Sion hegye felülmúlja a Sinait, annyival múlja felül a Krisztus
megvetőinek büntetése azokét, akik Mózest vetették meg.
Mielőtt tovább lépnénk, az elejét kell vennünk egy „nehézségnek”, ami egyes
olvasóink elméiben valószínűleg felötlik: Miképpen egyeztethetjük össze a szentek örök
biztonságát ezzel a „sokkal kevésbbé mi, ha elfordulunk attól, a ki a mennyekből vagyon”
kijelentéssel? Ó, jaj, az efféle kérdést meg kell válaszolni: azok, akik felteszik, elárulják a
siralmas tudatlanságukat azzal kapcsolatosan, hogy miben rejlik „a szentek biztonsága”. Isten
soha senki emberfiának nem ígérte meg, hogy megtartja őt az önfejűség és önelégültség útján.
Azok, akik elérik a mennyet azok, akik követik (bár sokszor megbotlanak és sokszor elesnek)
azt az egyetlen utat, ami odavezet, nevezetesen az önmegtagadás „keskeny útját”. Vagy más
szavakkal, csak azok kerülik el az örök kárhozatot, akik odafigyelnek arra, Aki a mennyekből
szól, mert Ő az „örök idvesség szerzője lett mindazokra nézve, a kik neki engedelmeskednek”
(Zsid5:9).
A szerző szilárdan hisz „a szentek örök biztonságának” áldott igazságában, de
semmiképpen sem szentek mindannyian azok, akik keresztyéneknek vallják magukat. Ez
újabb kérdést vet fel: honnan tudhatom, hogy szent vagyok-e vagy sem? A válasz: ha
pártatlan önvizsgálatot tartasz a Szentírás fényében, meggyőződve arról, hogy rendelkezel-e
egy „szent” jellemzőivel és viselkedsz-e úgy, mint ő. Az Úr Jézus mondta: „Az én juhaim
hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem” (Jn10:27). Krisztus egy
„szentje” vagy „juha” az, aki az Ő hangját hallgatja a világ összes szirénhangja felett, a test
minden lármázása felett, s ennek bizonyítékát azzal adja, hogy követi Őt, figyel a parancsaira,
az Ő akaratához igazodik, alávetve magát az Ő úri mivoltának. S csak nekik, senki másnak,
mondja Krisztus: „És én örök életet adok nékik; és soha örökké el nem vesznek, és senki ki
nem ragadja őket az én kezemből.” (Jn10:28)
Megkérdezhető: vajon az apostol nem a „szentekhez”, a „juhokhoz”, a „szent
atyafiakhoz, mennyei elhívásnak részeseihez” (Zsid3:1) szól itt a Zsid12:25-ben? S ha így
van, miért állít eléjük ilyen szörnyű fenyegetést? Először is, ezek a komoly szavak
mindazokhoz szóltak, akikhez elér az evangélium hangja, s a hallgató vagy olvasó válasza
bámulatos próbaként szolgál. A gőgösök és magabiztosak, akik teljes mértékben arra a
megvallásra támaszkodnak, amit évekkel azelőtt tettek, figyelmen kívül hagyják azt a maguk
kárára, feltételezve, hogy azok a szavak nem vonatkoznak rájuk. Az alázatosak és az
önmagukban nem bízók reszketve veszik a szívükre és ezáltal menekülnek meg a fenyegető
kárhozattól. Másodszor, a népe megóvása végett a pusztulástól Isten figyelmeztetéseket és
fenyegetéseket ugyanúgy használ, mint ígéreteket és biztosítékokat. Megtartja a népét a
keskeny úton azzal, hogy az odafigyelésre készteti őket az efféle figyelmeztetésekre: „fel ne
fuvalkodjál, hanem félj; Mert ha az Isten a természet szerint való ágaknak nem kedvezett,
majd néked sem kedvez” (Rm11:20-21).
Mit jelent elfordulni „attól, a ki a mennyekből vagyon”? Először is, ez az emberek
nagy csoportját írja le, akikhez elér az evangélium hangja, de nem szeretik annak szigorú
követelményeit. Krisztus sokkalta szentebb annál, semhogy megfeleljen a testi szíveiknek. Az
Ő arra vonatkozó felhívása, hogy „hagy el mindent és kövess engem” nem tetszik a romlott
természetüknek, ezért „lenézik és megvetik”. Másodszor, ez a kőszívű hallgatók viselkedését
festi le, akik a nagy nyomást kifejtő evangélisták érzelmi felszólításainak hatására „örömmel
fogadják az Ígét”, de annak mégsincs „gyökere” bennük, ezért gyorsan „megbotránkoznak”:
az istentelen társaságaik gúnyolódása vagy a világi gyönyörök hívogatása túl erős ahhoz,
hogy továbbra is ellenálljanak. Harmadszor, ez azok visszacsúszását jelenti, akik „a világ
fertelmeit elkerülték, de ezekbe ismét belekeveredve legyőzetnek”, ezért „az ő utolsó
állapotjuk gonoszabbá lett az elsőnél.” (2Pt2:20) Negyedszer, azok hitehagyását hirdeti, akik
az üldöztetés nyomásának hatására megtagadják a hitet.
678
„Kinek szava akkor megrendítette a földet, most pedig ígéretet tesz, mondván: Még
egyszer megrázom nemcsak a földet, hanem az eget is.” (26. vers) Vannak dolgok ebben és a
soron következő igeversben, amit nagyon nehéz megmagyarázni, bár a fő jelentésüket nem
nehéz meghatározni. Abbahagyva „a szólást a Földön” s most „a mennyből szólva” Isten arra
utalt nekik, hogy régi szövetséget felváltotta az új, Ő leszámolt a judaizmussal és
megszilárdította a „jobb dolgot” a maga helyén. Ez volt az, amit egy kegyes zsidó oly nehezen
fogott fel, mert a judaizmust Maga Isten alapította. Mindazonáltal Ő csak egy átmeneti cél
elérésére tervezte el, „a megjobbulás idejéig” (Zsid9:10), s ez az idő most elérkezett. Ennek a
fontos ténynek a bemutatása és megszilárdítása végett indította fel Isten a szolgáját ennek a
levélnek a megírására.
Még egyszer felhívjuk a figyelmet az alkalmazott módszerre: Pál nem egyszerűen csak
az apostoli tekintélyét sulykolja, bár az önmagában is elégséges lett volna, hanem az olvasóit
Isten írott Ígéjéhez irányítja, Aggeus prófétától idézve. S ezzel is figyelemre méltó és
követendő példát hagyott hátra az evangélium minden szolgálójának: Magának Istennek a
szavai sokkalta súlyosabbak a mieinknél. Az apostol az érvelésének mindegyik lényegi
szakaszában a zsidókat az ószövetségi Írásokhoz irányította. Amikor azt állította, hogy
Krisztus felsőbbrendű, mint a mennyei seregek, ezt idézte: „imádják őt az Istennek minden
angyalai” (Zsid1:6). Amikor a hitehagyás veszélyeire figyelmeztette őket, a 95. zsoltárra utalt:
(Zsid3:7-11). Amikor azt állította, hogy Krisztus papsága felülmúlta Áronét, ezt idézte: „Te
pap vagy örökké, Melkisédek rendje szerint.” (Zsid7:17) Amikor kimondta, hogy a régi
szövetség átmeneti és tökéletlen volt, arra emlékeztette őket, hogy Jeremiás megjövendölte az
„új szövetséget” (Zsid8:8-10)
Amikor Krisztus Földre jövetelét tárgyalta, Aki azzal a konkrét céllal jött, hogy az
összes lévita áldozatot Önmaga Istennek kínálásával váltsa fel, az apostol megmutatta, hogy a
40. zsoltár (Zsid10:5-7) előre kijelentette ezt az igazságot. Amikor felszólította a zsidókat,
hogy járjanak hitben, a Hab2:4-et idézte, majd az egész 11. fejezetet annak szentelte, hogy
szemléltesse annak tényét, hogy az ószövetségi szentek is ezt cselekedték. Amikor arra intette
őket, hogy ne csüggedjenek el Isten fenyítő vesszője alatt akkor azt parancsolta nekik, hogy
emlékezzenek a Péld3:11 (Zsid12:5) buzdítására. Amikor a judaizmus alsóbbrendűségét
igyekezett nekik bebizonyítani a keresztyénséggel szemben, akkor elidőzött az Exodus
feljegyzéseinél arról a félelmetes tüneményről, ami az Úr megjelenését kísérte a Sinain, ahol
szövetségre lépett az atyáikkal (Zsid12:18:21). S most azt jelenti ki, hogy Isten többé nem „a
Földön” beszél hozzájuk, hanem „a mennyből”: megint a saját Írásaikra hivatkozik nekik
annak megmutatása végett, hogy ez a változás is meg volt jövendölve isteni módon.
Micsoda bámulatos tudással rendelkezett Pál a Szentírásról! S milyen ragyogó módon
használta azt! Nem anekdotákkal vagy azokról a szenzációs megtapasztalásokról szóló
beszámolókkal szórakoztatta a hallgatóit, melyeken keresztül Isten vitte őt, s még kevésbé
ereszkedett le a „tréfákhoz” és a viccekhez, hogy mulattassa őket. Nem, állandóan a
háromszor szent Isten szent Ígéjével állította őket szembe. S ez az a változatlan eljárás, amit
kegyelem által mi is igyekszünk követni ebben az írásban: nemcsak Krisztus dicsőséges
evangéliumának olcsóvá tételét igyekszünk szorgalmasan elkerülni, de igyekszünk
bizonyítékot is adni minden általunk tett kijelentéshez, mert senkit sem kérünk arra, hogy
higgyen bármely tantételnek, vagy ellásson bármiféle kötelezettséget a puszta szavunkra.
Egyesek panaszolhatják, hogy „túl sok az ismétlés” a cikkeinkben, vagy, hogy azok
„túlságosan önelemzők”, illetve, hogy „túlontúl kálvinisták”, de az ő vitájuk nem velünk van,
hanem Vele, Akinek az Ígéjét magyarázzuk és erősítgetjük.
egyszer megrázom nemcsak a földet, hanem az eget is.” (26. vers) A legegyszerűbb és a
legbiztosabb módja a vers jelentésének és az Agg2:6 idézése jelentőségének felfedezéséhez
az, ha észben tartjuk a konkrét célt, amit az apostol tartott a szemei előtt. Ez pedig kettős volt:
679
megerősíteni az előző versben adott buzdítást és folytatni a kihangsúlyozását és a bemutatását
a keresztyénség felsőbbrendűségének a judaizmussal szemben. Mindkét szempontból meg
fogjuk vizsgálni a kikötéseit. Először, Pál kihangsúlyozza annak szörnyű mivoltát, ha valaki
elfordul Istentől Krisztusban: ha attól, Aki „megrendíti” a Földet, félni kell, akkor sokkal kell
félni attól, Aki az eget „rendíti meg”! Óvakodjunk hát a hangjának figyelmen kívül
hagyásától a figyelmetlenség, a hitetlenség, az engedetlenség vagy a hitehagyás miatt.
A „kinek szava akkor megrendítette a földet” jelképes utalás Isten mindenhatóságára,
mert az Ő „hangja” Isten működésben levő nagy hatalmára vonatkozik: vesse össze gondosan
az olvasó a Zsolt29:3-9-vel, ahol meglátja az Isten „hangjának” tulajdonított gondviselés
csodálatos hatásait. Konkrétan itt az apostol Isten tekintélyének kijelentésére utal, valamint a
hatalmas erejének bemutatására a törvényadás során, amikor maga a Sinai is rengett, vagyis
„az egész Sinai hegy pedig füstölög vala” (2Móz19:18). Mégis, több mint csak a földrengés
foglaltatik benne a szakaszunk szavaiban: az egész felbolydulásra kiterjed, aminek a részleteit
a Zsid12:18-21 említi. Azért mondja, hogy „megrendítette a földet”, mert minden a Földön
történt és csak földi dolgokat érintett, de nem érte el a mennyei dolgokat.
„Most pedig ígéretet tesz, mondván: Még egyszer megrázom nemcsak a földet, hanem
az eget is.” Ez a mondat kemény diónak bizonyult az igemagyarázók számára, s talán ketten
közülük, akár régiek, akár kortársak, sincsenek teljes egyetértésben az általuk felkínált
megoldások tekintetében. Személyesen úgy véljük, ők maguk kreálták a saját problémáikat.
Először is nem vették észre, hogy a „most pedig” az apostol által elemzett témával
kapcsolatosan hangzik el, nem pedig olyasvalamivel, aminek a beteljesedését Isten ígérte meg
a jövőre nézve. Másodszor, mivel nem adóztak kellő figyelemmel és nem súlyozták kellően
az „ígéretet tesz” kifejezést, pedig az bizonyosan elégséges annak megmutatásához, hogy
ennek a jelenetnek a végkimenetele (amikor a gonoszok végzete meg lesz pecsételve) nem
lehet az a téma, amiről Aggeus prófétál. De ezek a pontok túlságosan fontosak ahhoz, hogy
gyorsan letudjuk, ezért a vizsgálatukat a következő szakaszra hagyjuk.
A judaizmus elmúlása
Zsid12:26-27
26. Kinek szava akkor megrendítette a földet, most pedig ígéretet tesz, mondván:
Még egyszer megrázom nemcsak a földet, hanem az eget is.
27. Az a "még egyszer" pedig jelenti az állhatatlan dolgoknak mint
teremtményeknek megváltozását, hogy a rendíthetetlen dolgok maradjanak meg.
Rendkívül nehéz, ha ugyan nem teljesen lehetetlen a számunkra bármilyen elégséges

elképzelést alkotni azokról a komoly akadályokról, ami egy kegyes zsidó elméjében
bukkantak fel, amikor valaki arról igyekezett meggyőzni, hogy a judaizmust Isten
félreállította, s neki is hátat kell fordítania annak. Hasonlóság vagy párhuzam nem létezik a
mi tapasztalatunkban. A zsidókat nem pusztán arra kérték, hogy olyasvalamitől forduljanak
el, amit a saját őseik állítottak fel, s ami köré fonták a nemzeti hazafiságuk minden érzését és
vonzalmát, hanem arra is, hogy adjanak fel egy vallási rendszert, ami Maga Jahve rendelt el
és vezetett be. Ez az intézmény a teokrácia, egyedi volt, élesen eltért a pogányok minden
bálványimádó rendszerétől. Isten kiemelkedő bizonyságtétele volt ez a Földön. Kiváló módon
tisztelte és kegyelte Ő is. Legalább tizenöt évszázadon át fennállt, s mikor Krisztus megjelent,
még Ő is elismerte a judaizmus templomát és központját az „én Atyám házának”.
Csak ámuldozni tudunk Isten gyengéd kegyelmén, ahogyan lágy és fokozatos módon
„közölte a hírt” a népével: lépésről lépésre készítve fel az elméiket annak az igazságnak a
befogadására, hogy teljes mértékben elérte a célját a judaizmussal. A prófétákon keresztül
680
utalások történtek arra, hogy a dolgok rendje, amihez kötődtek, át fogja adni a helyét egy
másik és jobb rendnek. Ugyanezen okból tette az Úr Jézus az egyik utalást a másik után, mint
például mikor rámutatott, hogy a régi tömlők nem képesek befogadni az új bort, vagy amikor
kijelentette, hogy nem az fertőzi meg az embert, ami belemegy (mint azt a ceremoniális
törvény tanította!), hanem az, ami a szívből származik, illetve amikor bejelentette: „eljő az
óra, a mikor sem nem ezen a hegyen, sem nem Jeruzsálemben imádjátok az Atyát” (Jn4:21), s
végül, amikor komolyan kimondta: „Ímé, pusztán hagyatik néktek a ti házatok.” (Mt23:38)
A templom kárpitjának kettészakítása az isteni kéz által telve volt mélységes
jelentőséggel azok számára, akiknek volt szemük a látáshoz. István szavai, miszerint „ama
Magasságos nem kézzel csinált templomokban lakik” (Csel7:48) a mennyi fény újabb világos
sugara volt ugyanebben a dologban. A tarsusi Saulus megtérése és az ő megbízatása a
pogányok apostolaként jelezte az irányt, melyben az isteni kegyelem most folyt, áttörve a
judaizmus szűk partjait! A Péternek adott látomás (Csel10) és az üzenete Kornéliusnak (38.
vers) további előrelépést jelentett ugyanannak a vonalnak a mentén. Az egyház apostolainak
és vénjeinek fontos döntése Jeruzsálemben (Csel15:23-29) arról, hogy nem parancsolják rá a
ceremoniális törvényeket a pogány megtértekre újabb radikális, ebbe az irányba megtett lépés
volt.
De Jeruzsálem még fennmaradt, s a templom is érintetlen volt, és a szolgálatai
folytatódtak. Sőt, a nemzet vezetői elutasították Krisztust és a keresztyénséget a Sátán
művének hirdették ki. Ez sok zsidó keresztyént súlyosan összezavart és mélyen felzaklatott,
mert a római iga nem lett eltávolítva. Aztán Krisztus követői szám szerint kevesen voltak, s a
legtöbbször a szegények és a megvetettek közül kerültek ki. A zsidó hívőket hevesen üldözték
a hitetlen testvéreik, s Isten nem tett semmiféle látványos közbeavatkozást értük. Ezért aztán
majdhogynem készen álltak arra a végkövetkeztetésre jutni, hogy végső soron félelmetes
hibát követtek el az atyáik vallásának elhagyásával, és a súlyos megpróbáltatások, amik őket
érték, isteni büntetések voltak. A félelmeik enyhítése, az elméik alaposabb oktatása és a
szíveik megerősítése végett indította fel Isten az apostolt ennek a konkrét levélnek a
megírására, aminek nagy témája a keresztyénség felmérhetetlen felsőbbrendűségének
bemutatása a judaizmussal szemben, a fő célja pedig a felszólítás a kitartásra és az intés a
hitehagyással szemben.
De az apostol még ebben a levélben sem lépett nyíltan fel és nem mondta világosan:
„Isten elvetette a judaizmust”. Nem, a hit útja soha nem könnyű. A hit csak fejlődni képes,
amikor harcol (1Tim6:12). Léteznie kell valaminek, ami mélyen felzaklatja a szívet, ha a
lelket meg kell tartani az Istentől való teljes függőség állapotában! Mindazonáltal Isten
mindig elegendő világosságot ad a valóban felzaklatott léleknek a követendő út jelzéséhez.
Mindig gondoskodik alapról, amire a hit támaszkodhat. Bár lehet, hogy nem távolítja el a fő
akadályt (ahogyan nem távolította el azt a zsidók számára sem, amíg állt a templom!) és nem
ad teljes megoldást a nehézségeinkre, mégis kegyesen biztosít az alázatos lélek számára
elegendő segítséget azok kikerüléséhez. Így volt ez ebben a levélben is. Noha nincs benne
konkrét kijelentés arról, hogy Isten felszámolta a judaizmust, mégis elegendő bizonyítékát
látjuk annak, hogy valami jobbat állított a helyére. Ez újra és újra előjön majdnem mindegyik
fejezetben, s különösen a most előttünk állóban van ez látványosan így.
Amire az előző bekezdésben rámutattunk, az olyan alapelv és tény, amit nagyon
fontos a valódi keresztyénnek manapság megragadnia. Az Úr népe közül nem kevesen
szembesülhetnek hasonló problémákkal, melyek, ha nem is olyan égetők, mint amilyenekkel a
zsidók szembesültek, mégis ugyanolyan valóságosak a számukra: az egyházi közösséggel, a
keresztséggel és az úrvacsorával kapcsolatos gondok, a szombat betartása. Harminc éven át
állt fenn Izraelben olyan helyzet, ami két pártra szakította őket, melyek egyike sem volt képes
meggyőzni a másikat, s ahogyan az már lenni szokott, a nagyobbik párt volt a rossz oldalon.
Egyrészről ott volt a régen megalapított judaizmus, ami magában foglalta a nemzet elsöprő
681
többségét, másrészt ott volt Isten hűséges szolgáinak maroknyi csapata, akik elegendő
kegyelmet kaptak a tanítások befogadásához és a hitben járáshoz. Ha az utóbbit a régi szokás
vagy pusztán a létszám szabályozta volna, vagy esetleg a körülmények logikája (Isten
külsődleges gondviselése), akkor eltévesztették volna Isten rájuk vonatkozó akaratát és
„elhagyták volna a boldogságukat” (Jón2:9).
A megtért zsidók kicsiny csapata, akik elhagyták Krisztusért a judaizmust, zavaros és
embert próbáló helyzettel szembesültek. Kétségtelen, hogy sokuk esetében a szeretteik még
mindig tisztelettel és erősen ragaszkodtak atyáik vallásához. Az egyik fél sem tudta
meggyőzni a másikat a tévedéséről egyszerű és közvetlen hivatkozással a Szentírásra.
Mindkét félnek voltak igeszakaszai a saját maga támogatásához! Az Ószövetségben sehol
nem mondta konkrétan Isten, hogy egyszer még félre fogja állítani a judaizmust, s az
Újszövetségben sem jelentette ki sehol nyíltan, hogy félreállította a judaizmust. Nem, kedves
olvasó, Isten ritkán jár el ekképpen! Hasonlóképpen a keresztyénség is megosztott manapság
mind a tanítás, mind a kötelességek különböző részeinek tekintetében, s mindegyik csoport
képes a Szentírásra hivatkozva valódi „ügyet” felhozni, de gyakran egyik sem képes idézni
egyetlen perdöntő igeverset, ami azt bizonyítaná, hogy a másik fél téved. Az egyik azonban
mégis téved! Csak úgy vagyunk képesek megismerni Isten gondolatait, ha egyénileg
várakozunk buzgón Istenre.
De miért rendezte el Isten így a dolgokat? Miért nincs úgy fogalmazva a Szentírás,
hogy ne maradjon helye az ellentmondásnak? A szívünk próbára tétele végett. A helyzet,
amivel a megtért zsidók szembesültek, valódi próbát jelentett, hogy vajon az emberek követői
lesznek vagy Isten kedvében akarnak járni? Az önelégült farizeusok hivatkozhattak a rég
megalapított vallási rendszerre, hogy igazolják Krisztus általuk történt elvetését, s vannak a
keresztyénségben manapság olyanok, akik a ragaszkodásukat olyasmihez, amit Isten soha
nem parancsolt és ami gyalázatot hoz az Ő Fiára a kegyes emberek hosszú sorára történő
hivatkozással igazolják, akik pontosan ezeket a dolgokat hitték és gyakorolták. Amikor mások
azt igyekeznek megmutatni, hogy a Szentírás az ellenkező utat követeli meg, akkor
megvallják, hogy „képtelenek látni” azt, ami teljesen világos az egyszerű és alázatos
lelkeknek, s kérdezősködnek azok után az igeversek után, amik konkrétan megtiltják azt, amit
ők cselekszenek. Ez pedig azokhoz hasonlít, akik a csodái láttán is ezt kérdezték Tőle: „Ha te
vagy a Krisztus, mondd meg nékünk nyilván!” (Jn10:24)
Kétségtelenül sokat könnyített volna a dolgokon a zsidók számára, ha az apostol
nyíltan kimondja: „Isten teljesen szakított a judaizmussal”: az „elrendezte volna a dolgot” a
vonakodóknak, akik megálltak félúton a két vélemény között. A szegény, bukott emberi
természet szereti a dolgokat olyan „lerendezetteknek” tudni, hogy az véget vessen az elme
felkavarodásának és a szív felzaklatásának. Sőt, a megtért zsidók akkor szerettek volna egy
világos szöveged bizonyítékot is, ami elhallgattatta volna azokat, akik különböztek tőlük. S
mi is szeretjük azokat az igeverseket, amik bezárják azok száját, akik nem értenek velünk
egyet, vajon nem igaz? Vagy Isten megengedhette volna Jeruzsálem elfoglalását és a templom
lerombolását a rómaiaknak harminc évvel korábban is, mint ahogyan az megtörtént: az is
„lerendezte volna a dolgokat” és hagyta volna, hogy a zsidók látásban járjanak ahelyett, hogy
hitben jártak volna! Ehelyett azonban ezt a levelet adta nekik, ami felhívta őket az
imádkozásra, a tanulmányozásra, az elmélkedésre és a még több imádkozásra.
Tekintsük most át nagyon röviden az apostol érvelésének vonalát a Zsid12:28-ban és
az azt követő versekben. Először arról tájékoztatja a hívő zsidókat, hogy „nem járultatok
megtapintható hegyhez”, ami olyan „rettenetes volt”, hogy még Mózes is „remegett” (18-21.
versek): nem, az isteni könyörület megszabadította őket attól a rendszertől. Másodszor Pál
arról biztosítja őket, hogy „a Sion hegyéhez” járultak (22-24. vers): Isten a dolgok ama
rendjéhez vezette őket, ahol a kegyelem trónja uralkodott. Mindig ez az Úr módszere: a
legjobb bort mindig a legutoljára tartogatja. Harmadszor, az apostol arra emlékezteti őket,
682
hogy a megnövekedett kiváltságok pótlólagos kötelezettségekkel is járnak, és e kötelességek
teljesítésének elmulasztása nagyobb vétket jelent. Ezért sarkallja őket Isten a hozzájuk
Krisztus személyében szóló beszédének meghallgatására, intve őket, hogy ennek elmulasztása
biztosabban hozza rájuk az Isten haragját, mint a régi Izrael engedetlensége (25. vers).
egyszer megrázom nemcsak a földet, hanem az eget is.” (26. vers) Ez az igevers sok
nehézséget okozott azt igemagyarázóknak, mert aligha van kettő (akár ókori, akár modern)
akik egy véleményen lennének vele kapcsolatban. Sokan azt feltételezik, hogy a végső, ha
ugyan nem a legfontosabb utalás itt Aggeus prófétától a Föld és a hozzá kapcsolódó egek
végső pusztulásáról szól, ahogyan azt a 2Pt3:10-12 leírja. De azt feltételezni itt, hogy Pál itt
az akkor ugyancsak távoli jövőre vonatkozó kijelentést tett nemcsak az igeszakasz
egységének megtörését jelentené, hanem azzal is megvádolná őt, hogy olyasmit idéz, aminek
nincs tényleges fontossága a tárgyalt téma vonatkozásában. A Zsid12:26-29-en elmélkedve az
első feladatunk a szövegkörnyezettel fennálló kapcsolatának lekövetése.
Nos, a szövegkörnyezetben az apostol két dologról értekezett: A keresztyénség
mérhetetlen felsőbbrendűségéről a judaizmussal szemben, valamint arról, hogy mi foglaltatott
bele azok felelősségeinek körébe, akik ennek a magasabb rendű és felségesebb kijelentésnek a
részeseivé váltak. S még mindig ugyanaz a két dolog van az apostol előtt a fejezetünk záró
verseiben: folytatta annak megmutatását, milyen mérhetetlenül felette áll az új szövetség a
réginek és tovább erősítgette a 25. versben megfogalmazott sürgető felhívását. Először is utalt
a hatalmas különbségre, ami az Isten által alkalmazott szájak: nevezetesen „Mózes”
(Zsid10:28) és az Ő Fia (Zsid1:2) között állt fenn a két kijelentést illetően. Másodszor
megmutatta a hatalmas aránytalanságot a két tanító között, rámutatva az egyénileg elfoglalt
helyzetükre (25. vers). „Mózes széke” (Mt23:2) „a földön” volt, Krisztus pedig úgy szól
hozzánk, hogy elfoglalja a közbenjárói trónját „a mennyben”.
Isten két dolgot jelzett az Általa alkalmazott hírnökök különböző trónjával vagy
helyzetével. Először is, miután most a Fián keresztül szólt a mennyből, Isten jelezte, hogy
befejezte a judaizmussal, ami teljes mértékben földi dolog volt. Másodszor, hogy a
keresztyénségnek isteni eredete van, s teljességgel a mennyei dolgokhoz kapcsolódik.
Bizonyos szempontból ez a felszólítás a Zsid12:25-ben nagyon hasonlít a buzdításhoz:
„Annakokáért ha feltámadtatok a Krisztussal, az odafelvalókat keressétek, a hol a Krisztus
van, az Istennek jobbján ülvén, az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel.” (Kol3:1-2) A
megtérésük előtt a héberek ragaszkodása a templomra irányult: figyeljük meg, miképpen
jöttek a tanítványok közvetlenül a keresztre feszítés előtt Krisztushoz, „hogy mutogassák néki
a templom épületeit” (Mt24:1), de azoknak le kellett romboltatni! Krisztus a mennybe tért
vissza, s a szíveiknek oda kellett követni Őt. Azaz, a mennyei elhívás (Zsid3:1), a mennyei
polgárság (Fil3:20), a mennyei örökség (1Pt1:4) voltak azok, amiknek most le kellett
foglalniuk az újjászületett Izrael szíveit és elméit a judaizmus földi dolgai helyett.
Azután, az előttünk levő versekben az apostol előhozza a két hírnökön át létrehozott
rendkívül különböző hatásokat. Ez a központi tény a 26-27. versekben: a hang „a mennyből”
arányosan nagyobb eredményekkel járt, mint az a hang, amelyik „a földön” szólt. Isten
Krisztuson keresztül hatalmasabban és hatékonyabban szólt, mint Mózesen keresztül.
Óvakodjunk attól, hogy szem elől tévesszük ezt az általános elképzelést, amikor a részleteken
elmélkedünk. Sokkal nagyobb és messzebbre ható „megrendítéssel” járt az utóbbi, mint az
előző. Hisszük, hogy Matthew Henry jó úton járt, amikor ezt mondta: „A mennyből származó
evangélium által törte darabokra Isten a zsidó nemzet polgári és egyházi államát, s vezette be
az egyház új állapotát, mely nem törölhető el, soha nem fog valami másra átváltozni a Földön,
hanem fennmarad, amíg végül tökéletessé válik majd a mennyben.” Az apostol még mindig
ahhoz szolgáltat bizonyítékokat, hogy a zsidó hívők többé már nem kapcsolódnak a
judaizmushoz, hanem a valóságos Sionhoz járultak.
683
„Kinek szava akkor megrendítette a földet.” Itt van a kapcsolati láncszem a
szövegkörnyezettel: az „akkor” a judaizmus bevezetésére utal. „Most pedig ígéretet tesz,
mondván: Még egyszer megrázom nemcsak a földet, hanem az eget is.” A „most pedig” nem
annyira időbélyeg, mint inkább határozói kifejezés a közvetlenül tárgyalt témához,
nevezetesen, a keresztyénség bevezetéséhez és rendkívüli kiválóságához kapcsolódóan. Ezért,
hogy még egyszer megmutassa a hatalomnak és a fenségnek a mindent végtelenül felülmúló
és dicsőséges hatásait, amik Krisztusnak a mennyből, az evangélium által megszólaló
hangjából származtak, s hogy ugyanennek a még elevenebb képét fesse le, az apostol
összehasonlítja ezeket azokkal a sokkalta alacsonyabb rendű hatásokkal, amik a törvény
átadását kísérték. Mivel a „most pedig” helyes megértése fontos hatással van mindarra, ami ez
után következik, beszúrunk ide még egy megjegyzést másvalaki tollából.
„A ’most’ szó nem azt az időszakot jelzi, amikor az ígéret tétetett, hanem azt az
időszakot, amire az ígéret utalt, s ami most volt szemben azzal az időszakkal, amikor a
törvényadás történt. Egyenlő volt ez ezzel: ’De a jelen időszakot illetően, ami a dolgok új
rendjének kezdete, ígéretet tesz, mondván’. A ’most’ szó e használata az apostol írásaiban
megszokott? Rm3:21, Rm16:26 stb.” (John Brown) Ez tehát a „most pedig” ellentéte azzal
szemben, ami az „akkor” idején történt az igevers elején. Alaposan meg kell figyelni, hogy
Pál nem ezt mondta: „most pedig megígérte”, azaz az apostol napjaiban mondta, hogy majd
valami újat cselekszik a messzi jövőben, hanem „most pedig ígéretet tesz”, azaz a „most”
annak beteljesítésére vonatkozik, amit Aggeus jövendölt, nem pedig valamilyen, az apostolon
keresztül tett ígéretre.
„Most pedig ígéretet tesz, mondván.” Ezt a „mondást”, amit az apostol végül
Aggeustól idéz, „ígéretnek” nevezi, s legalább három okból. Először, mert az, ami csak
prófécia volt Aggeus napjaiban, az ténylegesen beteljesedett az apostol korában a
keresztyénség megalapításával kapcsolatban. Másodszor, mert ez tehát olyasvalami volt, amit
a hit megragadhatott, s ez az, amiről igyekezett meggyőzni a zsidó hívőket, hogy tegyék is
meg. Harmadszor, hogy elejét vegye minden félreértésnek a részünkről: ha az apostol arra
mutatott volna rá, hogy Aggeus próféciájának van még mélyebb jelentése is és végsőbb
vonatkozása is, nevezetesen, ennek a világnak és minden munkájának végső megsemmisítése,
akkor valószínűleg nagyon távol állt volna tőle, hogy ezt a páratlan isteni ítéletet az „ígéret”
szóval jelölje meg. Az „ígéret” mindig valami jóra utal, soha nem a vészre!
egyszer megrázom nemcsak a földet, hanem az eget is.” Tegyük fel a kérdést: Mit jelent a
Földnek és az égnek ez a „megrendítése”? Ez egy jelkép, amit az Ószövetség nagyon gyakran
használ a nagy változások jelölésére, amiket Isten gondviselése és ereje visz véghez az
emberek dolgaiban. „Isten a mi oltalmunk és erősségünk! igen bizonyos segítség a
nyomorúságban. Azért nem félünk, ha elváltoznék is a föld, ha hegyek omlanának is a tenger
közepébe.” (Zsolt46:2-3), amit a 6. versben magyaráz meg: „Nemzetek zajongnak, országok
mozognak; kiereszti hangját, megszeppen a föld.” „Megrendítetted ez országot, ketté
szakasztottad; építsd meg romlásait, mert megindult.” (Zsolt60:3). Amit ez a jelképes
nyelvezet jelöl, azt a következő versben magyarázza meg: „A te népeddel nehéz dolgokat
láttattál: bódító borral itattál minket.” „Ezért az egeket megrendítem, és megindul helyéről a
föld is, a seregek Urának búsulása miatt, és felgerjedett haragjának napján.” (Ézs13:13) Ez a
nyelvezet hatalmas felkavarodást jelez a nemzetek között, v. ö. Joel3:16. Az efféle élénk
képletes beszéd megszokott a prófétáknál.
„Kezét kinyujtá a tenger fölé”, amit a következő mondatban magyaráz meg:
„országokat rettentett meg” (Ézs23:11). „Ímé az Úr megüresíti a földet és elpusztítja azt, és
elfordítja színét” (Ézs24:1). Ezeket a szavakat, aligha kell mondani, nem kell szó szerint
venni. „Az ő haragja előtt reszket a föld”, amit a következő mondat magyaráz meg: „a
nemzetek nem szenvedhetik el az ő felindulását” (Jer10:10). „Kelj fel, perelj a hegyekkel, és
684
hallják meg szódat a halmok. Halljátok meg hegyek az Úr peres dolgát, és ti, a földnek örök
alapjai!” (Mik6:1-2) Ezt a nyelvezetet sem szabad szó szerint venni, mint azt a következő
mondat megmutatja: „Mert pere van az Úrnak az ő népével”. „Mert az egek erősségei
megrendülnek” (Lk21:26). Még Mr. Darby is elismerte (a „Synopsis”-ában), hogy „Ez a
minden dolgok megrendítése akár itt (Zsid12:26-27), akár Péter második levelének hasonló
igeszakaszában túllép a judaizmuson, de sajátosan vonatkozik arra”.
„Kinek szava akkor megrendítette a földet.” Ez közvetlen utalás a Sinaira a
törvényadás idején. De amint láttuk, az az anyagi hegy az egész, akkor bevezetésre kerülő
üdvökonómia jelképe volt. Azaz, „a föld megrendítése” azt a nagy külső változást jelentette,
ami Mózes korában ment végbe. Izrael külsődleges állapota akkor nagyon megváltozott.
Királysággá és egyházi állammá (Csel7:38), teokráciává szerveződtek. S bármennyire is
dicsőséges volt az a változás, nem ért fel az „égig”, azaz nem érintette a belső emberüket, és
nem törődött a lelki és örökkévaló kapcsolatokkal. „A Sinainál bevezetett üdvökonómia
önmagában nézve egy átmeneti szövetség volt egy világi nemzettel, ami átmeneti ígéretekre,
földi örökségre, evilági szentélyre, előképi papságra és testi rendelésekre vonatkozott.” (J.
Brown)
„Most pedig (a keresztyénség vonatkozásában) ígéretet tesz, mondván: Még egyszer
megrázom nemcsak a földet, hanem az eget is.” Az alapos olvasó észre fogja venni, hogy a
próféta ezt mondta: „én megindítom az eget és a földet, a tengert és a szárazt” (Agg2:6),
miközben az apostolt a Szentlélek indította arra, hogy a hangsúly kedvéért így fogalmazza
meg a mondandóját: „megrázom nemcsak a földet, hanem az eget is”. Itt tehát mind a „föld”,
mind az „ég” megrázásáról van szó. „A hang a mennyben kiterjedtebb és tartósabb hatásokat
hoz létre. Megrendíti mind a földet, mind az eget, s ez változásokat okoz az ég alatt levők
mind a külső, mind a lelki körülményeiben. Ez pedig olyan állandó változást eredményez, ami
nem enged meg semmiféle állandósult lényegi változást.” (J. Brown)
Noha hatalmas változást jelentett a régi szövetség bevezetése is, sokkalta nagyobb
ment végbe az új szövetség bevezetése során. Az előbbi csak egyetlen nemzetre volt
kihatással, s náluk is csak a külső és átmeneti körülményeikre: ez a mostani kihat Isten népére
minden nemzet között, és a lelki és örök érdekeikre van hatással. Isten Fia számára volt
fenntartva ennek bevezetése, mert Övé az elsőség minden dologban. Sokkal nagyobb
felfordulást és megrázkódtatást idézett elő Immánuel az emberi dolgokban, mert akkor az
egész világegyetem megrendült egészen a közepéig. Krisztus királyságának felállításához,
ami soha nem rendól majd meg, hatalmas változások mentek végbe mind a judaizmussal,
mind a pogányok bálványimádó rendszereivel kapcsolatban. „Ezek azok, akik a feje tetejére
állították a világot” (Csel17:6)86 – ez volt az apostolok ellen felhozott vád.
Ahogyan a judaizmus bevezetésekor a hatalmas változás Izrael világi ügyeiben a Sinai
megremegése jelezte, úgy jelezték előre a keresztyénség bevezetéséhez kapcsolódó sokkal
nagyobb változásokat a különböző fizikai jelenségek és angyali megjelenések. „A
születésekor új csillag jelent meg az égen, ami az emberek túlnyomó többségét ámulattal
töltötte el és szorgalmas keresésre ösztönözte a bölcseket. A születését egy mennyei angyal
jelentette be, s ’a mennyei seregek sokaságával’ ünnepelte. A szolgálata során megnyílt az ég
és a Szentlélek galamb formájában szállt le Rá. Ezek a dolgok választ adhatnak a nagy
munkára a mennyben, amiről itt van szó. A Földön a bölcsek eljöttek keletről, hogy
kérdezősködjenek utána, Heródes és az egész Jeruzsálem felbolydult a Róla szóló hírektől. A
munkájának elvégzése során csodákat tett égen és földön, a tengeren és a szárazföldön, Isten
egész teremtésén. Krisztus első eljövetelekor az Ígék kiváló módon, szó szerint teljesedtek be.
„Vegyük a nagy változásokra, felkavarodásokra és módosításokra vonatkozó Ígéket
jelképesen, mert így is teljesedtek be Őbenne az eljövetelekor. Nem mentek végbe ilyen
86
Károlinál: „ezek az országháborítók itt is megjelentek”. – a ford.
685
változások a világban annak megteremtése óta, mint akkor, és abban, ami utána következett.
A világ összes „ege” megrendült, s egy idő múlva eltöröltetett, azaz az összes istenük és az
összes istentiszteletük, amiket ősidők óta folytattak, s amik ’a nép egei’ voltak, először
megrendültek, majd végleg leromboltattak. A ’föld’ is megmozdult, megrendült, s
megváltozott: mert minden nemzet felkavarodott: egyesek a kérdezősködésre Utána, mások az
ellenszegülésre Vele szemben, amiből aztán nagy megrázkódtatások és zűrzavarok
keletkeztek, míg aztán annak minden legnemesebb része be nem hódolt Neki.
De mint korábban megjegyeztük, Isten bánásmódja az egyházzal és a változás, amit
annak állapotában végre kíván hajtani az, amiről az apostol értekezik. A mózesi istentisztelet
és a judaista egyházi állam ’ege’ a politikai állapotuk hozzájuk tartozó ’földjével’ együtt az,
amiről itt szó van. Ezek voltak azok, amik ’megrendültek’ Krisztus eljövetelekor, s úgy
rendültek meg, hogy azt követően hamarosan el is töröltessenek az evangélium mennyeibb
istentiszteletének és a megingathatatlan evangéliumi egyházi állapot bevezetésével. Ez volt a
legnagyobb felkavarodás és változás, amit Isten vitt véghez az egyház ’egén’ és ’földjén’. Ez
sokkalta nagyobb és dicsőségesebb volt, mint a ’föld’ megrendítése a törvényadás során.
Ezért, nem zárva ki az előbb említett jelentéseket, melyek összhangban állnak ezzel, s
tekinthetők a próféciákban külső jeleiként és jelzéseiként, ez az, ami elsősorban értendő
ezekben a szavakban, s ami a szóban forgó érvelésnek megfelel.” (John Owen)
„Az a ’még egyszer’ pedig jelenti az állhatatlan dolgoknak mint teremtményeknek
megváltozását, hogy a rendíthetetlen dolgok maradjanak meg.” (27. vers) Ez az apostol
ihletett kommentárja Aggeus próféciájáról. Rámutat, hogy a „még egyszer” itt azt jelezte,
hogy korábban már végbement egy hatalmas változás Izrael sorsában, s most újabb gyökeres
változás következett be abban. Azt állítja, hogy a „megrendítés” annak az eltávolítása végett
történt, ami csak átmeneti volt, s a nagy változás csak azért következett be, hogy
megmaradhasson a megváltozhatatlan és az állandó szilárdan meghonosodjon.
A keresztyénség bevezetése
Zsid12:27
27. Az a "még egyszer" pedig jelenti az állhatatlan dolgoknak mint

teremtményeknek megváltozását, hogy a rendíthetetlen dolgok maradjanak meg.
Az isteni megtestesülés nem holmi hirtelen, elszigetelt és váratlan esemény volt.

Áldott Urunk eljövetele és azzal együtt a keresztyénség hajnala jelezte a csúcspontját és a
beteljesülését. A világ hossza folyamatokon keresztük készült fel az Ő eljövetelére és a másik
prédikálására, mert az Édentől a Betlehemig tartó évszázadok készítettek fel Immanuel
megjelenésére. Ahogyan a teremtés folyamatai tették alkalmassá a Földet arra, hogy az ember
rajta éljen, ügy kövezte ki az egész történelem az utat az Istenember megszületéséhez. A
Szentírás az isteni előkészületeket egyetlen nemzete összpontosította, mégis minden nép
osztozott a folyamatban: a választott népen kívül is munkálkodott Isten és minden áramlat
egyetlen központba futottak össze. Az események menete lassú és bonyolult volt, de végül
mégis teljesen elkészült a színpad, alkalmas háttérrel a megígért Megváltó megjelenéséhez.
„Mikor pedig eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az ő Fiát, a ki asszonytól
lett” (Gal4:4). Ez sokkal többet jelent, mintsem csak azt, hogy eljött az Atya által kijelölt idő,
amikor Ő véget vet a mózesi üdvökonómiának, s felcseréli az árnyakat és az előképeket a
lényeggel és a valósággal. Azt jelentette ez, hogy a feltételek különösen adottak voltak egy új
és kiterjesztett korszak bevezetéséhez, mert mostanra minden beérett Isten hatalmas célja
megvalósításához. Minden alapot lefektettek. a felkészülés hosszú éjszakája lassan a végéhez
ért. A bebábozódott lepke készült kitörni a gubójából, a mezők kifehéredtek az aratásra, s az
686
olajfa is készen állt arra, hogy újabb ágak legyenek beleoltva (Rm11). „Az idő teljessége”
jelenti mind a lehetőség beérését, mind a szükség beteljesedését. Isten Fiának eljövetele erre a
Földre és az evangélium hirdetése széltében-hosszában nemcsak egy új korszakot vezetett be,
hanem a régi csúcspontját is jelezte.
A közvetlen szövegkörnyezettel fennálló kapcsolatában ez „az idő teljessége”
kifejezés azt jelzi, hogy az egyház a Földön felkészült Isten Fiának eljövetelére azzal, hogy
ekkora kinőtte a gyermekségének és kisebbségének korlátjait, ami egyrész éreztette vele a
korlátok bosszantó mivoltát, másrészt a felnőttkori szabadság utáni vágyat. A törvény
üdvökonómiája pusztán csak „Krisztusra vezérlő mester” volt, s mostanra betöltötte a célját.
A régi üdvökonómia megavult és megvénhedett, s „közel volt az enyészethez” (Zsid8:13). Az
Idős Simeon volt a képviselője annak az istenfélő maradéknak, akik várták „az Izrael
vigasztalását”, mert volt akkor egy Isten által felkészített társaság, akik „Jeruzsálemben a
váltságot várták” (Lk2:25, 38). A választott nemzet egésze elvesztette a szabadságát, római
iga alatt állt, s látszólag eljutottak arra a pontra, hogy felhagyjanak a küldetésükkel: a messiási
próféciák beteljesedésének szükségessége valódi és nyomasztó volt.
A körülmények figyelemre méltó kombinációja irányult a világ felkészítésére az
evangéliumra, s a félelmetes csúcspontja volt ez a világ részorultágának a megváltásra. A régi
pogány hiedelmek szétzúzása, az ókor előítéleteinek eltörlése vágyat ébresztett az
emberekben egy új, lelki, emberbarát, nem provinciális kijelentés iránt. A pogány vallásnak
az erkölcstelenség miatti teljes kudarca és a pogány filozófia tehetetlensége ennek az
erkölcstelenségnek és a vele járó nyomorúságoknak a gyógyításában hangosan követelt egy új
hitet, ami egyszerre bizonyos és erős. Az Urunk eljövetelét közvetlenül megelőző évszázad
volt valószínűleg a legjelentősebb az egész történelem során. Minden átmeneti állapotban
volt, a régi dolgok elmúlófélben, a régi rend gyümölcse megrothadt a fán, bár enélkül, hogy
megteremte volna az új rend magjait. Furcsa szóbeszédek terjedtek a közelgő enyhülésről és
páratlan reménységek kavarták fel az emberek szívét arról, hogy egy Hatalmasnak kell
megjelennie és megújítania a világot.
„Eljött az idő teljessége.” Először is, a világ a bűn kritikus szintjére ért. A történelem
hűségesen feljegyezte azokat a szörnyű erkölcsi állapotokat, amik a mi Urunk eljövetele előtti
évszázadban uralkodtak. Rómában, ami akkor a világ fővárosa volt, a császári udvar a
luxusban és a kicsapongásban dagonyázott. A szenátorai szórakoztatása végett hatszáz
gladiátor vívott kézitusát a népszínházban. S hogy le ne maradjon, Pompejii hatszáz oroszlánt
küldött az arénába, hogy ugyanannyi vitézzel küzdjenek, s a „finom hölgyek” ültek tapsolva
és bámulva a kiontott vért. A gyermekek az állam tulajdonát képezték, s úgy rendelkeztek
felettük, ahogyan a legjobbnak tartották a közérdek figyelembevételével. Az időseket és a
gyengéket a Tiberius egyik szigetére száműzték. A házasság teljes mértékben a szexuális
szeszély dolgává lett, s oly gyakori lett a válás, hogy az asszonyok szokásává vált ezeket az
ujjukon viselt gyűrűk megszámolásával szamon tartani. Az egész civilizált világ mintegy
kétharmada volt rabszolgasorban, az uraik abszolút hatalommal rendelkeztek felettük.
A görögországi állapotok még rosszabbak voltak. A testi élvezetek és a mindenféle
kegyetlenség a csúcspontig fokozódtak. A falánkság művészetszámba ment. A paráználkodást
korlátlanul űzték. A szülőknek szabad volt kitenni a gyermekeiket a pusztulásnak a hideg és
az éhség miatt, vagy felfaltatni őket vadállatokkal. Ezt nagyon gyakran meg is tették,
mindennemű büntetés vagy korholás nélkül. A háborúkat a lenagyobb vadsággal vívták: ha a
legyőzöttek közül bárkik meg is menekültek a haláltól, a legalantasabb rabszolgaság várt
rájuk, ennek következtében a halált is jobbnak tartották a fogságnál. „Telve vannak e földnek
rejtekhelyei zsaroló tanyákkal” (Zsolt74:20). A világ elért a bűn kritikus szintjére, s ez adta
azt a sötét hátteret, ahonnan felragyoghatott a világosság. A betegség gyakran nem
orvosolható mindaddig, amíg „ki nem ütközik”. A fenti állapotokra tekintettel a világ készen
állt a nagy Orvos megjelenésére.
687
„Eljött az idő teljessége.” A világ elért a hiány teljessé válásához. Régóta meg volt
jövendölve, hogy a Messiásnak „minden nemzet vágyának” kell lennie, s emiatt szükség van a
szabadulással kapcsolatos össze emberi terv csődjének teljes feltárására. Korábban soha nem
volt az emberiség szánalmas nyomorúsága és szüksége ennyire nyilvánvaló és kiterjedt. A
filozófia erejét vesztve nem volt képes kielégíteni az embereket, a régi vallások pedig halottak
voltak. A görögök és a rómaiak voltak a nemzetek vezetői abban az időben, amikor az Úr
megjelent a Földön, s a vallásos állapota ezeknek a népeknek abban a korban túl jól ismert
ahhoz, hogy bármiféle hossza leírásába bocsátkozzunk. A politeizmus és a panteizmus voltak
a népszerű elképzelések: megszámlálhatatlanul sok istenséget imádtak, s azoknak az
isteneknek tulajdonították a legutálatosabb jellemeket. Emberi áldozatokat gyakorta mutattak
be az oltáraikon.
A judaizmus is teljesen beérett a messiási prófécia beteljesedéséhez. A szadduceizmus
átformálta az uralkodó osztályokat, s racionalizmussal és szkepticizmussal befolyásolta a
nemzetet. A farizeizmus, ami a népszerű párt elképzelései és ideáljait képviselte, gyakorta
volt csak formális és képmutató, s legfeljebb hideg és kemény, „nehéz terhekkel terhelve” az
embere vállait, amiket ők maguk még ujjal sem voltak hajlandók érinteni (Mt23:4). A nemzet
római kormányzás alatt állt, s teljesen elcsüggedtek. Nem volt hát könyörülő szem, megmentő
kéz? Vajon Isten nem törődött az emberiség tragikus állapotával? Nem, áldott legyen az Ő
neve, „eljött az idő teljessége”: készen állt a színpad, amin az isteni kegyelem dicsősége
megmutatkozhatott, s felkelt „az igazságnak napja, gyógyulással az ő szárnyai alatt” (Mal4:2).
„Eljött az idő teljessége.” A szükséges előkészítések befejeződtek, s elérték a
csúcspontjukat. Az Izraelben folyó előzetes lépésekkel párhuzamosan az isteni gondviselés a
pogányságban is munkálkodott, felkészítve a világot a keresztyénség hajnalára. A politikai
feltételek különösen kedvezők voltak az evangélium eljöveteléhez. Az akkor ismert földek
többsége a Római Birodalom határain belül volt, Mindenhol, ahová a rómaiak mentek, jó
utakat készítettek, amin először a katonák masíroztak, majd a kereskedők és a tanítók
követték őket. A kereskedelmi kapcsolatok rövid idő alatt összeolvasztottak különböző
népeket. Korábban a régi nemzeti megkülönböztetések vallásos előítéletekkel jártak, minden
országnak megvoltak a maga istenei, s bármiféle arra irányuló kísérletet, hogy idegen vallást
sózzanak rá egy nemzetre, nagyon zokon vettek. De most a nemzeti korlátokat letörte a római
vitézség és a nemzetközi kapcsolatok, s a vallásos kizárólagosság nagyon meggyengült.
Mindez megkönnyítette a kereszt misszionáriusainak feladatát. A római utak az evangélisták
országútjaivá váltak, s a római törvények biztosították a védelmüket.
Párhuzamos volt a Római Birodalom növekedésével a görög kultúra terjedése. A
görög nyelv volt az egyik legelterjedtebben használt a tanulás nyelveként, minden tanult
emberről feltételezték, hogy megérti. Ez volt a legalkalmasabb közvetítő eszköz, melynek
segítségével a keresztyén hírnökök szólhattak a népek nagy tömegeihez anélkül, hogy el
kellett volna szenvedniük az új nyelvek megtanulásával járó unalmas késlekedést. Szíriában,
Egyiptomban, Frígiában és Olaszországban, valamint Görögországban és Kis-Ázsiában
Krisztus hírnökei megértethették magukat mindenfelé az abban az időben minden tanító által
használt nyelv segítségével. Továbbá, ez a nyelv olyan finoman árnyalt volt, hogy minden
más beszédformát felülmúlva volt képes kifejezni az új eszméket. Pontosan az volt tehát,
amire szükség volt az új kijelentés bemutatásához az egész világ előtt.
Ugyanez volt a helyzet a judaizmussal is. Most eljött az idő a küldetésének
beteljesítéséhez: az idő az ószövetségi Szentírás átadására a világnak, valamint az azok által
bemutatott reménység megvalósítására. A judaizmusnak meg kellett szülnie a keresztyénséget
– a régi földből új rendnek kellett kicsíráznia. A zsidók helyzete abban az időben csodálatosan
segítette elő az evangélium terjedését: ekkora már mindenfelé szét voltak szóródva. Augustus
korában negyvenezer zsidó élt Rómában, s Tiberius napjaira ez a szám megduplázódott. A
zsidó zsinagógák voltak a kommunikáció eszközei a keresztyén evangélisták és pogány világ
688
között. Zsinagógák lehetett találni a Római Birodalom majd minden városában, s az
evangélisták ezt keresték fel először. Így alkalmas nyelv adatott a kommunikációhoz minden
néppel és munkaközpontokat lehetett találni minden városban.
A kedvező körülmények ennyire látványos együttállásában csak ámulhatunk az Ő
irányító kezén, Aki mindent a saját akaratának tanácsvégzése szerint cselekszik. Ez hatalmas
mértékben hozzájárult annak a komoly sokknak az enyhítéséhez, amit a dolgok régi rendjének
félreállítása és az új rend bevezetése szükségszerűen okozott, mert Krisztus állításai nagyon
radikális természetűek, a követelései pedig forradalmasítók. A keresztyénség bevezetéséről
még ezzel együtt is úgy beszél, mint ami megrendíti „nemcsak a földet, hanem az eget is” (26.
vers): noha ez a nyelvezet jelképes, mindazonáltal olyan dolgokra utal, amik valóban
erőteljesen valóságosak és mélyrehatóak voltak. Állítjuk, hogy a 26. vers utolsó mondatát
nem anyagi értelemben kell felfogni (ahogyan széles körben képzelik), s ez bizonyos további
magyarázó megjegyzéseket tesz szükségessé, különösen az itt elfoglalt helyének, az
eredetének és a kapcsolatainak vonatkozásában.
A 25. versben az apostol egy buzdításba kezdett, ami a 18-24. versekben
bemutatottokon alapult, s amiket további megfontolásokkal megerősít. A buzdítás tartalmaz
egy felszólítást Isten Krisztuson keresztül nekünk szóló üzenetének meghallgatására és az
odafigyelésre. Isten a Szerzője az Ó- és az Újszövetségnek egyformán: az előzőben Mózesen
és a prófétákon keresztül szólt, az utóbbiban a Fia, az Ő végső Szószólója által. A kijelentés,
amit Isten Krisztusban és az üzenet, amit Rajta keresztül adott, befejezi az Ő akaratának
kijelentését. A végső üzenetet nem ember vagy angyal, hanem az egyszülött Fiú adta közre.
Óvakodjunk hát attól, hogy ezt az üzenetet a jellegéhez illetlen módon kezeljük! A Hírnök
mindenek feletti méltósága és az üzenetének mindenek feletti fontossága súlyosabb büntetést
kiszabását eredményez mindazokra, akik lenézik és elvetik Őt.
Ennek a felszólításnak a sürgősségét, hogy hallgassuk meg Krisztust, jelzi a rámutatás
arra, hogy azok sem menekültek meg, akik figyelmen kívül hagyták Isten Mózesen keresztül
adott üzenetét, és sokkal súlyosabb büntetés lesz azok osztályrésze, akik süket füleket
fordítanak afelé, Aki Krisztuson keresztül beszél (25. vers). Istennek a Fiún keresztül adott
kijelentése felsőbbrendűségét a Mózesen keresztül adott kijelentésével szemben azok az
ezeket kísérő jelenségek, valamint a megjelenésüket követő különféle hatások mutatták ki: a
hang „a mennyből” (Krisztus által) arányosan nagyobb eredményekkel járt, mint a Mózes
által megszólaló „földi” hang. Mindkét hang létrehozott „megrendülést”, de az utóbbi sokkal
kiterjedtebb volt az előbbinél (26. vers). Ennek a kijelentésnek a bizonyítása végett idézett az
apostol Aggeus látványos jövendöléséből, melynek helytállóságát és területét vesszük most
górcső alá. A jobb megértése végett megnézzük az eredeti körülményeit.
Könyvének első fejezetében Aggeus megfeddi a zsidó maradékot (akik visszatértek
Palesztinába a babiloni fogságból), amiért elhanyagolják Isten házának építését. Ez az építés
folytatására ösztönözte őket. A második fejezetben a próféta vigasztalja őket. A templom
újjáépítése ekkora eljutott odáig, hogy megmutatkozott: a külső dicsősége erősen alulmúlja
Salamon templomának dicsőségét. Ez nagy siránkozást váltott ki, s a próféta megkérdezi: „Ki
van még életben köztetek, a ki látta ezt a házat az ő első dicsőségében? És milyennek látjátok
ti most ezt? Avagy olyan-é ez a ti szemetekben, mintha semmi volna?” (Agg2:3) A nép
rettentően félt attól, hogy Jahve elhagyta őket, s Aggeus, hogy megnyugtassa őket, kijelenti:
„e most légy bátor, Zorobábel, azt mondja az Úr! Légy bátor te is, Jósua, Jehosadák fia, te
főpap, és légy bátor e földnek minden népe, azt mondja az Úr, és cselekedjétek, mert én
veletek vagyok, azt mondja a Seregeknek Ura, az igét, a melylyel szövetségre léptem veletek,
mikor kijöttetek Égyiptomból, és az én lelkem köztetek marad. Ne féljetek!” (Agg2:4-5),
majd eléjük tárja a Messiás megjelenésének hatalmas reménységét.
„Mert ezt mondja a Seregeknek Ura: Egy kevés idő van még, és én megindítom az
eget és a földet, a tengert és a szárazt. És megindítok minden népet, és eljön, a kit minden
689
népek óhajtanak, és megtöltöm e házat dicsőséggel, azt mondja a Seregeknek Ura. Enyém az
ezüst és enyém az arany, azt mondja a Seregeknek Ura. Nagyobb lészen e második háznak
dicsősége az elsőnél, azt mondja a Seregeknek Ura, és e helyen adok békességet, azt mondja a
Seregeknek Ura.” (Agg2:6-9) Vigasztaló üzenet volt ez a próféta korának szomorkodó
maradéka számára, és az apostol ebből idéz itt a Zsid12-ben.
Az első dolog, amit megemlítenénk, a kijelentés, mely szerint „egy kevés idő van még,
és én megindítom az eget és a földet”, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy a „megindítás” nem a
természet végső és egyetemes felfordulására utal az idők végén, hanem inkább arra utalt, ami
korábban történt és a keresztyénség bevezetésével volt összefüggésben, ami Aggeus korában
még csak egy közelgő esemény volt. Másodszor, a „Megindításnak” nem az anyagi világban
kellett végbemennie, hanem a politika és a vallás birodalmaiban, amint az világosan kiderül
ugyanennek a fejezetnek a záró verseiből. A „megindítom az eget és a földet” (21. vers) végül
úgy van meghatározva, mint „felforgatom az országok királyi székét, és elfogyasztom a
pogány országok erejét” (22. vers), s ez meg is kezdődött nem sokkal ez után, mert a fejsze
már a Perzsa Birodalom gyökerére vettetett. Harmadszor, konkrét ígéret volt, ez arra, hogy az
Aggeus korában felépített templom dicsőségének felül kell múlnia Salamonét.
A harmadik dolgot nagyon alaposan kell mérlegelnünk, mert nagyon nagy fontosságú.
Ez volt a fő dolog Aggeus vigasztalásában. A társai nagyon kétségbeestek (lásd Ezsd3:12)
Isten házának viszonylagos alantassága miatt, amit építettek, de ő biztosítja őket arról, hogy
majd még olyan lesz a dicsősége, ami messze felülmúlja Salamonét. S ez a nagyobb dicsőség
nem anyagi volt, hanem lelki: konkrétan kimondta, hogy az jön majd el, „a kit minden népek
óhajtanak”. A Messiás megjelenése volt az, amiből a második templom valódi „dicsősége”
származott, s ennek akkor kellett megtörténnie, amikor az még állt! Aggeus templomét
háromszáz év elteltével Heródes nagyobbította meg és csinosította ki, de az eredeti szerkezet
soha nem semmisült meg, hanem fennmaradt és ehhez jött el Krisztus! Az Agg2:6 „kevés
ideje” tehát párhuzamos volt a Mal3:1 „mindjárt”-jával.
A negyedik, és utolsó dolog az „e helyen adok békességet, azt mondja a Seregeknek
Ura” (Agg2:9). Ez is lelki volt: arra a békességre utal, amit majd Krisztus szerez „az Ő
keresztjének vére által” (Kol1:20) Isten és az Ő népe között, valamint az egyetértésre, aminek
a hívő zsidók és a hívő keresztyének között kell létrejönni (lásd Ef2:14-16) Istennek
ugyanabban az imádásában. Ez volt Krisztus fő munkája: eltörölni a bűnt (ami az
ellenségeskedés és a versengés oka volt) és elhozni a békességet. Végül, a mód, ahogyan
mindezt meg kellett valósítani, a nagy „megrendítés” volt nemcsak Izraelben, hanem a
pogányok között is. Figyeljük meg alaposan az „egy kevés idő van még” („még egyszer”)
kifejezést az Agg2:6-ban: volt már egy nagy „megrendülés” az első szövetség bevezetésekor,
de lesz egy még nagyobb az új szövetség megalapításakor. Azaz, az „egy kevés idő van még”
azt jelenti: először is „még egyszer”, másodszor is „egyszer, s mindenkorra”.
Nos, Aggeus fenti próféciájából idéz Pál apostol a Zsid12:26-ban. Az apostol célja
kettős volt: további bizonyítékát szolgáltatni a keresztyénség felsőbbrendűségének a
judaizmussal szemben, és további okot adni a 25. versben megfogalmazott buzdításhoz.
Bizonyítékot szolgáltat itt arra, hogy Istennek a Krisztus által megszólaló hangja nagyobb
hatással járt, mint a Mózesen keresztüli szavai. Az ellentét tehát az Ó- és az Újszövetség
között áll fenn, s utóbbi kimagasló volta az előbbivel szemben így foglalható össze: az egyik a
Sinaihoz kapcsolódott, a másik a Sionhoz visz minket (18-24. versek). Az egyiket Mózes
iktatta be, a másikat a Fiú. Az egyiknél Isten „a földön” szólt, a másiknál „a mennyből”, Az
egyik „megrendítette a földet”, a másik magát a „mennyet” (26. vers). Az egyik
„eltöröltetett”, a másik „fennmarad”. Ezért HALLGASSÁTOK a Fiút!
Mennyire eltévelyedtek azok az igemagyarázók, akik azt feltételezik, hogy Aggeus
próféciája a végítéletre vonatkozik az utolsó napon, amikor a természet egész szövete
megrendül és eltűnik! Először is, az efféle rettentő esemény teljesen idegen volt Aggeus
690
céljaihoz, mert ő a szomorkodó testvéreit akarta vigasztalni. Másodszor, az efféle jövendölés
teljesen lényegtelen lett volna az apostol számára, mert ő nem az ítélet napjával hasonlítja
össze a törvényadás napját, hanem a törvényadást az evangélium kihirdetésével Maga
Krisztus által, mert az a célja, hogy bemutassa az evangéliumi üdvökonómia kiválóságát.
Harmadszor ezt a félelmetes végítéletet nem nevezné „ígéretnek” (Zsid12:26). Negyedszer, az
apostol világosan utal arra, hogy Aggeus próféciája most már beteljesedett (28. vers). Végül,
semmi okunk sincs a menny és a Föld megrendítését itt szó szerint értelmezni: lelki dolgok
voltak azok, amikről az apostol itt beszélt, melyek azt a megingathatatlan királyságot
eredményezik, amit a hívők már ebben a világban megkapnak.
Ámuljunk el Aggeus próféciájának látványos megfelelőségén az apostol mostani céljai
számára. Aggeus jövendölése Krisztus személyével: „a kit minden népek óhajtanak”. Itt lett
bejelentve, hogy Isten nagyobb tetteket hajt majd végre, mint amilyeneket Mózes napjaiban
tett (Agg2:5-7). Isten megrendítette Egyiptomot, mielőtt a törvényt adta volna, megrendítette
a Sinait, amikor adta azt, s megrázta a környező népeket (főleg Kánaánban) nem sokkal azt
követően. De „egy kevés idő” múlva nagyobb dolgokat is tesz majd. A próféta célja az volt,
hogy a zsidók szemeit Krisztus első eljövetelére irányítsa, ami a nagy várakozásuk volt, majd
biztosítsa őket, hogy a templomuk sokkalta dicsőségesebb lesz, mint Salamoné. Közben pedig
Isten „felforgatja az országok királyi székét, és elfogyasztja a pogány országok erejét” (22.
vers) Krisztus eljövetelét megelőző jelek gyanánt abban a rövid időszakban, ami még hátra
volt az Ő megjelenéséig.
Milyen találó és odaillő volt hát Aggeus próféciája ahhoz a témához, amit Pál
boncolgatott! Az a jövendölés beteljesedett, Krisztus eljött és beteljesítette annak kikötéseit:
ennek döntő bizonyítékát az igeidő változásában látjuk – a prófétánál „meg fogom rázni” itt
„megrázom”-ra változik, mert az apostol a „megrázást” jelen, és nem jövő idejűnek tekintette.
„Ígéret” tétetett arra, hogy az isteni hatalom, kegyelem és dicsőség nagyobb tette megy majd
végbe a Messiás megjelenésekor, mint ami az egyiptomi kivonulás és a törvényadás során
történt, s ez most be is következett. Milyen világosan és erősen mutatta ez be az új szövetség
kiválóságát a régivel szemben. Amennyire a második templom dicsősége meghaladta az
elsőét, annyival volt felsőbbrendű a keresztyénség a judaizmussal szemben! Végül, a
mennynek ez a „megrázása” milyen jól jelezte a keresztyénség állandóságát és véglegességét,
mert annak „megrázása” azért történt, hogy a rendíthetetlen dolgok maradjanak meg (27.
vers).
Már csak annyi maradt vissza, hogy mérlegeljük a megjegyzést, amit az apostol fűzött
az Aggeustól vett idézetéhez: „Az a ’még egyszer’ pedig jelenti az állhatatlan dolgoknak mint
teremtményeknek megváltozását, hogy a rendíthetetlen dolgok maradjanak meg.” (27. vers)
Mellékesen mutassunk rá, hogy ebben a tanító munkájának és feladatának hasznos
szemléltetését látjuk: Isten Ígéjének magyarázata során nemcsak igeszakaszt hasonlít össze
igeszakasszal, és határozza meg a kifejezéseinek jelentését, hanem azt is jelzi, hogy milyen
jogos levezetéseket és következtetéseket lehet belőle levonni, mire utalnak az állításai és mit
jelentenek közvetlenül. Pontosan ez az, amit az apostol itt tesz, azt állítja, hogy a „még
egyszer” (amit a próféta használ) nemcsak magát a „még egyszer”-t jelenti, hanem a dolgok
korábban fennálló rendjének félreállítását is.
A Szentírás szavaiban olyan teljesség rejlik, amit csak hosszas elmélkedéssel és alapos
elemzéssel lehet felfedezni. Aggeus próféciája semmi konkrétumot nem mondott bármi
„eltávolításáról”, mégis, ami nem volt meg benne közvetlenül, az megvolt benne közvetve.
Az apostol azt állítja, hogy az „eltávolítás” benne volt Aggeus jövendölésének kifejezéseiben.
Maga a tény, hogy Isten egészen az alapjaiig „megrendítette” a mózesi üdvökonómiát, az,
hogy Krisztus (majd később az apostolai) prédikálása és csodái miatt ezrek hagyták azt el, a
vallási vezetőinek az Úr által történt elítélése és a képmutatásuk leleplezése aláásta a tömegek
bizalmát, a templom kárpitjának isteni kéz általi kettészakítása világosan és ünnepélyesen
691
jelezte a lévita rendszer végét. Mindez egyértelmű utalás volt arra, hogy az Úr az egészet félre
készült állítani azért, hogy valami jobbat állítson a helyére, s hogy mi az, azt a következő
részben tárgyaljuk meg.
Nota bene. Ha egyes huszadik századi keresztyének jelen lettek volna, vitába szálltak
volna Pál apostollal, ezt mondva neki: „Pál, te túl nagy szabadságot veszek magadnak Isten
Ígéjét illetően és ezzel nem érthetünk egyet. A Szentlélek Aggeusnak ’megrendítésről’
beszélt, te pedig ’eltörlésre’ változtatod azt.” S az apostol így válaszolt volna nekik: „Én
egyszerűen csak arra mutatok rá, hogy mire utal világosan a próféta nyelvezete, nyilvánvaló
következtetést vonva le a kijelentéséből”. A viszontválasz ez lenne: „Nekünk nincs
szükségünk semmiféle okoskodásra az Ígével kapcsolatosan. Sőt, bármely egyszerű lélek
láthatja, hogy a megrázás és az eltörlés nagyon különböző dolgok, s ha a próféta az utóbbit
értette volna, akkor azt is mondta volna és nem használta volna az előbbi kifejezést”. A
Szentírás magyarázója manapság gyakran találkozik az efféle köntörfalazással: ez rosszabb,
mint a tudatlanság, mert nem keveseket téveszt meg, akik azt feltételezik, hogy az ilyen
szolgai ragaszkodás a Szentírás betűjéhez (a hangzásával foglalkozva ahelyett, hogy a
jelentését keresnék) egyben annak tiszteletét is jelenti.
Krisztus királysága
Zsid12:28
28. Annakokáért mozdíthatatlan országot nyervén, legyünk háládatosak, melynél

fogva szolgáljunk az Istennek tetsző módon kegyességgel és félelemmel.
Reméljük, az előző részekben sikerült világossá tenni az Ószövetségből vett idézetben

rejlő általános elképzelést, amit az apostol a Zsid12:26-ban szerepeltetett, nevezetesen, hogy
az evangélium kihirdetése alatt gyökereseb és messzebbre ható változások mennek majd
végbe, mint a törvényadás során, ezzel jelezve az egyik felsőbbrendűségét a másikkal
szemben. Aggeus jövendölésének (Agg2:6) konkrétabb jelentése az volt, hogy a zsidó egyház
és állam feloszlik, mert a judaizmus mind az egyházi, mind a polgári szférái („a menny és a
föld”) „megrendültek”, Tágabb értelemben ez magában foglalta azokat a megrázkódtatásokat,
amik majd a pogány világban mennek végbe (a „tenger” az Agg2:6-ban, v. ö. még 21-22.
versek). Isten nagy célja az isteni megtestesülésben Krisztus királyságának a felállítása volt,
de mielőtt még az megfelelően létrejöhetett volna egy hatalmas megrázkódtatásnak kellett
lezajlania azért, hogy a judaizmus árnyai átadhassák a helyüket a valóságnak, s a pogányok
közötti bűnösök is lelkiekké válhassanak.
A Messiás megjelenése kezdeményezte és tette szükségessé a teljes judaista
üdvökonómia feloszlatását: a lévita intézményeket Krisztus betöltötte, ezért most kiszolgálták
a céljukat. Ezt ünnepélyesen jelezte a templom kárpitjának isteni szétszakítása, majd negyven
évvel később magának a templomnak a teljes megsemmisítése. Közben azonban nehéz volt
meggyőzni a zsidókat arról, hogy ez a helyzet, s ezért ragaszkodott az apostol a Zsid12:18-24-
ben megfogalmazott állításához és a 26. versben adott buzdításához, a saját Szentírásukból
idézve bizonyíték-szöveget. Aggeus nyelvezete, miszerint az Úr „meg fogja rendíteni”, nem a
csillagos égre vagy az égbolt bolygóira utalt, hanem a ceremoniális törvényalatti judaista
alkotmányt nevezték az „egeknek” mert mennyei dolgokat vázoltak fel! Végül Isten majd
megrendít és eltöröl minden uralmat, trónt és hatalmat, amik szembeszegülnek Krisztus
királyságával – ahogyan később a Római Birodalommal is tette!
„Annakokáért mozdíthatatlan országot nyervén” (28. vers). A Szentlélek célja ebben
az egész igeszakaszban (Zsid12:18-29) az volt, hogy növelje Krisztus királysága
felsőbbrendűségének és kiválságának megbecsülését a zsidók szemében, amiket az Ő
692
evangéliuma „hozott napvilágra”, s amiről a hívők jogot és bizonyosságot kaptak mert
ezeknek a hatalmas „megrázkódtatásoknak” kellett előkészíteni az utat Krisztus királyságának
felállításához. Pál az hangoztatja, hogy Isten „megrendítései” azért történtek, hogy eltávolítsa
Krisztus királysága kinyilatkoztatásának és fejlesztésének akadályait. Itt van tehát egy újabb
bizonyítéka annak, hogy Aggeus próféciája egyáltalán nem a természet egyetemes
felfordulására néz előre az utolsó napon, hanem már beteljesedett: a hívők ténylegesen
megkapják annak a „megrázkódtatásnak” a gyümölcsét, mert megkapják” a mozdíthatatlan
királyságot, nevezetesen Krisztus királyságát, ami nem rendíthető meg. Hisszük, hogy ez most
olyan világos az olvasó számára, hogy további erőfeszítésekre a részünkről a bizonygatására
nincsen szükség.
Aggeus próféciája azonban nemcsak a keresztyénségnek a judaizmussal szembeni
felsőbbrendűségét és annak szükségességét hirdette, hogy az utóbbi átadja a helyét az
előzőnek, de a keresztyén korszak véglegességére is világosan utalt. Ez világosan kiderül a
Zsid12:27 „még egyszer” szavaiból. A modern diszpenzácionalisták szerint Pálnak ezt kellett
volna mondania: „még kétszer”, mert az ő nézetük az, hogy ahogyan a mózesi korszakot
követte a keresztyén, úgy fogja a keresztyént követni a megelevenedett és megdicsőült
judaizmus a „millenniumban”. De a „még egyszer” azt jelenti: egyszer, és nem többször. A
keresztyénség az utolsó dolog, amit Isten erre a Földre szánt. Az utolsó nagy korszakos
változás akkor történt, amikor az evangélium megadatott az egész világnak, s ezért mondhatta
Péter, hogy „a vége pedig mindennek közel van” (1Pt4:7), mert Isten mostanra kimondta az
utolsó szavát az emberiség számára. S ezért mondta János is: „itt az utolsó óra” (1Jn2:18), ami
nem lett volna igaz, ha még egy korszaknak kellene követnie azt, amiben most élünk.
„Az a ’még egyszer’ pedig jelenti az állhatatlan dolgoknak mint teremtményeknek
megváltozását, hogy a rendíthetetlen dolgok maradjanak meg.” (27. vers) Az apostol itt
Aggeus „egy kevés idő van még, és én megindítom az eget és a földet” stb. szavait
magyarázza (v. ö. a „most”-tal a Zsid12:26-ban). Amikor Pál úgy utal a megrendített és
eltörölt dolgokra, mint „teremtményekre”, akkor nagyon távol állt attól, hogy egy felesleges
mondatot tegyen hozzá: ismét az általa felállított ellentétet hangsúlyozta ki. Az „állhatatlan
dolgok, mint teremtmények” kifejezés túlzó, hozzá kellett tenni a (kézzel) „teremtett” szót a
jelentésének kiemelése végett. Minden, a judaizmushoz kapcsolódó dolog emberi kezek
alkotása volt, még a kőtáblák „kivágását” is, amire a Tízparancsolat fel lett vésve, Isten
Mózesnek parancsolta meg (2Móz34:1), s a sátor és minden hozzá tartozó is „arra a mintára”
lett „elkészítve”, amit Isten mutatott neki (2Móz25:8-9). Éles és áldott ellentétben ezzel a
keresztyénség anyagtalan és lelki dolgai „nem kézzel csináltak” (2Kor5:1), hanem „kéz nélkül
valók” (Kol2:11).
„Annakokáért mozdíthatatlan országot nyervén, legyünk háládatosak, melynél fogva
szolgáljunk az Istennek tetsző módon.” Az apostol itt egy következtetést von le abból amire
az imént mutatott rá a judaizmus megrendítését és eltörlését, valamint a keresztyénség
beiktatását illetően. Először is itt a nagy kiváltság, amibe a keresztyének léptek be,
nevezetesen, a lelki állam Jézus Krisztus uralma alatt, Akit Isten kent fel és tett Királlyá az Ő
szent hegyén, a Sionon (Zsolt2:6), amit itt „országnak” (királyságnak) nevez. Másodszor az Ő
királyságának lényegi jellege, ellentétben minden mással, nevezetesen a mozdíthatatlansága, a
véglegessége és az állandósága. Harmadszor, a hívő részvétele abban? „mi elnyerjük” azt. „Ez
a királyság tehát Krisztus uralma az egyház evangéliumi államában és afölött, amiről az
apostol bebizonyította, hogy kiválóbb, mint a törvény” (John Owen) Ezt a királyságot kell
most megvizsgálnunk.
Az emberi történelem kezdetén Isten királysága megvalósult a Földön, így nem kellett
azért imádkozni, hogy „jöjjön el a Te országod”. Isten királysága megalapíttatott az Édenben,
s minden, az Ő uralma iránti behódolásból fakadó áldás ott élvezhető volt. Isten elsőségét
örömmel is spontán módon elismerte minden Teremtménye. A bűn azonban belépett,
693
gyökeres változást eredményezve. Az ember megtagadta Isten királyságát, mert a
parancsolatainak áthágásával Ádám visszautasította az Ő szuverenitását. Ezt cselekedve,
hallgatva a kígyó sugalmazásaira „a Sátán királysága” (Mt12:26) lett felállítva ebben a
világban Röviddel ez után Isten felállította az Ő közbenjárói királyságát, aminek Ábel lett az
első alattvalója.
A bukás óta két nagy birodalom működött ezen a Földön: a „világ” és „Isten országa”.
Azok, akik az előzőhöz tartoznak, nem ismerik el Istent, azok, akik az utóbbihoz, az
alattvalóinak vallják magukat. Az ószövetségi időkben az izraelita teokrácia volt Isten
országának konkrét szférája a Földön, az az uradalom, ahol az Ő tekintélye különleges módon
mutatkozott meg (Bí®8:23, 1Sám12:12, Hós13:9-10 stb.). De a behódolás neki a nemzet
egészének részéről csak részleges és rövid volt. Gyorsan eljött az idő, amikor Jahvének ezt
kellett mondania a szolgájának: „nem téged útáltak meg, hanem engem útáltak meg, hogy ne
uralkodjam felettök” (1Sám8:7). Akkor jelölt ki az Úr emberi királyt Izrael fölé az Ő
képviselőjeként, mert amíg fennállt a Sinai-szövetség (2Móz19:6), az Úr maradt annak
Királya. Ő volt az a király, „a ki az ő fiának menyegzőt szerze” (Mt22:2)! Noha Saul, Dávid
és az utódaik viselték a királyi jelleget, s ezzel részben elhomályosították az isteni
kormányzást, az mégsem töröltetett el lásd 2Krón13:8). A trónt, amin Salamon ült, „az Úr
királysága székének” nevezték (1Krón28:5).
Izrael prófétáin keresztül Isten kijelentette, hogy lesz egy még annál is dicsőségesebb
bemutatása az Ő kormányzásának, mint aminek az ősatyáik voltak szemtanúi, s megígérte,
hogy az Ő uralma lelkibb formát fog ölteni a Messiási királyság felállításában. Ezt lett a nagy
témája a későbbi ószövetségi jövendöléseknek, bár az eljövendők természetét és jellegét
szükségszerűen azoknak az anyagi dolgoknak az ábráival és formáival írták le, amiket az
emberek ismertek, s a judaizmus ama tárgyaival, amiket a legjobban tiszteltek. Krisztus lelki
és mozdíthatatlan királyságának felállítása volt az összes próféta által meghirdetett dolog és
cél: lásd Lk1:69-70, s v. ö. Dán2:44. „Uralkodik az Úr, méltóságot öltözött fel; felöltözött az
Úr: hatalmat övezett magára; megerősítette a földet is (ti. a Zsid2:5 „eljövendő világát”, a
Krisztus által elhozott új „világot), hogy meg ne induljon.” (Zsolt93:1, ami párhuzamos a
„mozdíthatatlan ország” elnyerésével (Zsid12:28).
S bár a próféták világosan kijelentették, hogy a Messiás Úr Király is lesz és egyetemes
lesz a birodalma, Ábrahám természetes leszármazottjainak tömegei mégis vaskosan téves
elképzeléseket tápláltak Krisztus megjelenésének valódi céljairól és az Ő királyságának
természetéről, s ez a tévedés gyakorolta a legkárosabb hatást a kedélyükre és a viselkedésükre
akkor, amikor az Ő eljövetelének kegyelmes célja beteljesedett. Olyan értelmet tulajdonítottak
a messiási próféciáknak, ami hízelgett a büszkeségüknek és táplálta a testiségüket. Tudatlanok
lévén a lelki szükségleteiket illetően, felfuvalkodva a saját érdekeikbe vetett hamis
meggyőződésüktől Jehova kegyeiben az Ábrahámtól való testi leszármazásuk következtében
(Jn8:39, 41), keserűen ellenezték az Úr Jézus alázatos életét, a szent tanításait és a
követeléseit (Jn8:48, 59, Lk19:24).
Noha Isten sok bejelentést tett Izrael prófétáin keresztül arról, hogy a Messiásnak lesz
királyi hivatala, arra is világos utalásokat tett, hogy különbözni fog a föld uralkodóitól
(Ézs53:2). Bár a Messiás uralma és uralkodása materiális jelképekkel van leírva, mégis
világos, hogy az Ő királysága „nem ebből a világból való”. Zakariáson keresztül hirdette ki:
„Ímé, jön néked a te királyod; igaz és szabadító ő; szegény és szamárháton ülő, azaz
nőstényszamárnak vemhén” (Zak9:9). Mennyire különbözik ez a földi uralkodók látványos
lenyűgöző csillogásától! Micsoda ellentétet jelentett az Ő szamara azok fenséges szekereivel
és díszhintóival szemben! Milyen világosan utalt Krisztus királyi megjelenésének
szegényessége és közönségessége arra, hogy az Ő királysága nem a mulandók közül való! A
menny és a Föld Alkotója, az angyalok Ura megvetette mindazokat a dolgokat, amik
nagyrabecsülésnek örvendtek az emberek között.
694
A zsidók által elkövetett végzetes hiba a Messiás királyságának valódi természetével
kapcsolatosan alkotja a Vele való minden szembeszegülésük és a végromlásuk alapját. Mily
nagyon kell hát nekünk imádságosan keresni a helyes nézeteket Krisztus királyságáról és
ellenállni mindennek, ami világiassá tenni igyekszik a szent uradalmát, nehogy az
evangéliumi üdvökonómia megrontásával gyalázatot hozzunk az áldott Megváltóra, s végül
olyan büntetést kapjunk, mint a kormányzásának ellenségei! Ahogyan a zsidók hűtlenségének
fő oka a Messiás átmeneti királyságáról alkotott téves elképzelésük volt, úgy lett a
keresztyénség megromlásának fő forrása Rómának és a leányainak az az erőfeszítése,
amellyel Krisztus lelki királyságát igyekeztek evilágivá tenni az egyház és az állam
egyesítésével, valamint annak földi eszközökkel megkísérelt kiterjesztésével.
János evangéliumában (ami jobban kiemeli a dolgok lelki oldalát, mint az első három
evangélium, mert főleg a hívők számára íratott meg) a legjelentősebb Íge a mi Urunk királyi
szamárháton történt bevonulása után Jeruzsálembe ez: „Ezeket pedig nem értették eleinte az ő
tanítványai: hanem mikor megdicsőítteték Jézus, akkor emlékezének vissza, hogy ezek ő
felőle vannak megírva” (Jn12:16). Olyan előítéletesek voltak az apostolok a farizeusok téves
tanításai miatt, hogy nem fogták fel helyesen Krisztus királyságának természetét egészen a
mennybemeneteléig. Ők is egy materiális királyságot kerestek, várva, hogy külső pompában
és dicsőségben jelenik majd meg, s ezért álltak teljesen értetlenül azok előtt az igeszakaszok
előtt, amik Krisztus királyságáról mind alantas és alacsony megjelenésűről beszéltek. Jól
mondta Matthew Henry: „Krisztus királysága lelki természetének, a hatalmának, a
dicsőségének és a győzelmeinek helyes megértése megakadályozza majd, hogy félreértsük és
tévesen alkalmazzuk az erről beszélő igeszakaszokat.”
Ó, jaj, milyen vakok még mindig az emberek Krisztus királyságának valódi dicsőségét
illetően, nevezetesen, hogy az lelki, lelki eszközökkel fejlődik lelki emberek számára és lelki
célokból. „A szívek leigázása végett nem hódít meg királyságokat; az Ő kegyelme
gazdagságának megadása végett a szegény és szükségben levő bűnösök számára Salamontól
eltérően halmoz fel nem aranyat, ezüstöt és drágaköveket; hogy mindvégig megőrizze azokat,
akik Általa járulnak Istenhez, nem okoz romlást és pusztítást számtalan tartományban
(ahogyan tette Cézár, Nagy Károly, Napóleon – A. W. Pink); hogy a mártírok, és ne a katonák
hadserege vegye körül; s olyan udvart tart, ahol a szegényeket és nem a fejedelmeket üdvözlik
szívélyesen.” (J. C. Philpot) Csak azok, akik tényleges lelki megkülönböztető képességgel
vannak megáldva, azok lesznek képesek felfogni, hogy miből áll a Bárány valódi tisztessége
és dicsősége.
A Közbenjáró Királynak szükségszerűen kell lennie királyságának: már a születésekor
úgy hirdették Őt, mint „az Úr Krisztust” (Lk2:11), s az első kérdés, amit feltettek Róla ezt
volt: „Hol van a zsidók királya, a ki megszületett?” (Mt2:2) Krisztus királyi mivolta és
királysága két ok következménye. Először is, az isteni szuverenitása lényeges az Ő isteni
természete számára, mert az nem származtatott, abszolút, örök és változatlan. Másodszor, az
Ő közbenjárói szuverenitása származtatott, azt az Atyja adta meg Neki az engedelmessége és
a szenvedései jutalmaként. Ennek két külön összetevője van: először is, a tágabb és
általánosabb vonatkozásában felöleli az egész világegyetemet; másodszor, s szűkebb és
konkrétabb vonatkozásában az egyházra, a kegyelmi kiválasztásra korlátozódik. E
megkülönböztetések mellett fontos megjegyezni: Krisztus soha nem állította, hogy az Ő
királyságának felállítása a Földön bármiféleképpen is függött volna a zsidók Iránta tanúsított
viselkedésétől: nem, Isten örök célja soha nem vált függővé a por hernyóinak viselkedésétől.
„Amikor a zsidók elutasították Jézust, mint Messiást, Ő nem mondta, hogy a királyság
megalapítása el lesz halasztva az Ő második eljöveteléig, hanem azt mondta, hogy a királyság
elvétetik tőlük és a pogányoknak adatik!” (W. Masselink, „Miért az ezer év?”) „Monda nékik
Jézus: Sohasem olvastátok-é az írásokban: A mely követ az építők megvetettek, az lett a
szegletnek feje; az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemeink előtt. Annakokáért mondom
695
néktek, hogy elvétetik tőletek az Istennek országa, és oly népnek adatik, a mely megtermi
annak gyümölcsét.” (Mt21:42-43) Sőt, minden igeszakasz a levelekben, amik Krisztus
királyságáról, mint jelenkori valóságról beszélnek, cáfolják azt az elméletet, mely szerint az Ő
királyága el lett halasztva a második eljövetele utánra, lásd Kol1:13, Jel1:9. Krisztus
királysága létezett János korában, s ő is benne volt abban! Krisztus most „a föld királyainak
fejedelme” (Jel1:5). Ő már „dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg” (Zsid2:9).
A bűn belépésének következtében Isten antagonisztikus ellentétbe állította a
királyságot a Sátán királyságával. Ez lényegileg különbözik a világ királyságaitól az
eredetében, a természetében, a fejlődési módszerében és a folytonosságában. Ez lényegében
az igazság királysága és a fő alapeleme az alattvalóinak szívbéli hűsége Maga a Király iránt.
Ez nem demokrácia, hanem abszolút monarchia. A különleges közreműködő a
kiterjesztésében Krisztus megszervezett gyülekezetei az azokban folyó rendszeres
szolgálattal. Gondviselő tevékenységével az Úr Jézus minden szférában munkálkodik és a
civilizált vagy nem civilizált népek és a nemzetek minden történelmi mozgalmát felhasználja
az érdekei támogatásához és a fejlődése előmozdításához, bár ezeknek a mozgalmaknak az
idején mindez rejtve marad a testi szemek előtt. A csúcspontját a Király visszatérése fogja
bejelenteni, amikor a szolgáit megjutalmazza, az ellenségeit pedig lemészárolja.
„Csak egyetlen királyság vagy lelki birodalom van, amiben Krisztus mindörökre
uralkodik, s ami végül majd örökre dicsőséges lesz a Királyának dicsőségében. A Szentírás
mégis három külön megnevezést használ e birodalom kiválóságainak és áldottságának a
bemutatásához annak különféle összetevőiben, nevezetesen a királyságot, az egyházat és az
Isten városát” (A. A. Hodge). A három kifejezés közül a „királyság” a legrugalmasabb és
rendelkezik a legtágabb területtel az ószövetségi szóhasználatában. Ez jelöl először is egy
uralkodási szférát, egy birodalmat, ami fölé Krisztus kormányzása kiterjed. Másodszor, a
királyi hatalom uralmát vagy gyakorlását jelenti. Harmadszor azokat a jótéteményeket vagy
áldásokat jelenti, ami Krisztus királyi tekintélyének nagylelkű gyakorlásából származnak.
„Mert az Isten országa nem evés, nem ivás,” – Krisztus uralkodása nem efféle
tevékenységben fejeződik ki – „hanem igazság, békesség és Szent Lélek által való öröm”
(Rm14:17) a jellemzői az Ő birodalmának.
Az, hogy Krisztus királyságának a természetes és jellege teljesen eltér a világi
királyságokétól, világosan kiderül az Ő saját tanításából: „Jézus pedig magához szólítván
őket, monda nékik: Tudjátok, hogy azok, a kik a pogányok között fejedelmeknek tartatnak,
uralkodnak felettök, és az ő nagyjaik hatalmaskodnak rajtok. De nem így lesz közöttetek;
hanem, a ki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok; És a ki közületek első akar
lenni, mindenkinek szolgája legyen: mert az embernek Fia sem azért jött, hogy néki
szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.” (Mk10:42-45)
Majd ismét: „Az én országom nem e világból való” (Jn18:36): figyeljük meg, nem azt
mondta, hogy „Az én országom nem e világban van”, hanem hogy „nem abból való”. Ez nem
holmi tartományi dolog, vagy politikai intézmény, nem is területi vagy anyagi megfontolások
szabályozzák, és nem a testi politika irányítja. Nem újjá nem született alattvalókból áll, és
nem földi gyarapodást keres. Tisztán lelki birodalom, amit az Igazság irányít. Ez
megmutatkozik azokból az eszközökből, amiket az első felállítása során használt, s Ő nem
fizikai erőt jelölt ki annak támogatásához és növeléséhez, hanem kegyelmi ajánlatokat.
Egyesek, akik elég ostobák ahhoz, hogy megszámlálhatatlanul sok felosztást és
ellentéteket vázoljanak fel „az igazság Ígéje helyes hasogatásának” örve alatt, éles
határvonalat húznak Krisztus királysága és Isten királysága között. De ezt világosan cáfolja a
„nincs öröksége a Krisztusnak és Istennek országában” (Ef5:5), majd ismét, „E világnak
országai a mi Urunkéi és az ő Krisztusáéi lettek” (Jel11:15, v. ö. 12:10). A lelki természete
világosan meglátható Jahve kijelentéséből: „engem útáltak meg, hogy ne uralkodjam felettök”
(1Sám8:7). A trónja és a jogara láthatatlanok voltak. Hasonlóképpen, amikor a zsidók ezt
696
mondták Krisztusról: „Nem akarjuk, hogy ő uralkodjék mi rajtunk” (Lk19:14), azzal
világosan jelezték, hogy nem akartak szívből behódolni az Ő erkölcsi hatalmának. Így mikor
Pál azt mondta: „Pedig elmegyek hamarosan hozzátok, ha az Úr akarándja; és megismerem a
felfuvalkodottaknak nem a beszédjét, hanem az erejét. Mert nem beszédben áll az Istennek
országa, hanem erőben.” (1Kor4:19-20), akkor nyilvánvalóan annak „a szívetekben érzett
lelki hatalmát” értette alatta.
Krisztus uralkodásának kettős jelentése van. Először is fenntartja a kapcsolatot a
kegyelmes Felséges és az Ő megváltott népe között, szeretetben uralkodva felettük, szem előtt
tartva az érdekeiket, betöltve a szükségleteiket, megzabolázva az ellenségeiket, felkészítve
őket az Ő szolgálatára most és a mennyben rájuk váró dicsőségre. Másodszor, Ő az erkölcsi
Kormányzó a világ felett, mert bármennyire nincsenek is a tudatában az Ő tevékenységének,
minden embert Ő irányít, s a céljaikat és a tetteiket felülbírálja az Ő terveinek megfelelően.
Még a föld fejedelmeinek is tisztelniük kell az Ő titkos akaratát: „Én általam uralkodnak a
királyok, és az uralkodók végeznek igazságot.” (Péld8:15) „Mint a vizeknek folyásai, olyan a
királynak szíve az Úrnak kezében, valahová akarja, oda hajtja azt!” (Péld21:1) A világ, sőt az
egész világegyetem feletti kormányzását az Általa elrendelt és irányított eszközök bölcsen
alkalmazott sorozatával vitelezi ki.
Fontos felismerni Krisztus uralkodásának ezt a kettős hatókörét. Az Atyának ezt
mondta: „A miként te hatalmat adtál néki minden testen, hogy örök életet adjon mindennek, a
mit néki adtál.” (Jn17:2) Krisztus királysága, mivel lelki és belső a választottak számára,
olyan jogi és külső egyetemesen. A két dolgot a 2. zsoltár különbözteti meg: „Én kentem ám
fel az én királyomat a Sionon, az én szent hegyemen!” (6. vers), illetve „Kérjed tőlem és
odaadom néked a pogányokat örökségül, és birtokodul a föld határait.” (8. vers) Krisztus
nemcsak „a szentek Királya” (Jel15:3), hanem „a nemzetek Királya” is (Jer10:7). Ő az egész
emberiség felett uralkodik, s azok, akik nem hódolnak be Neki, mint Megváltónak, úgy
fognak állni Előtte, mint a Bíró előtt. „Összetöröd őket vasvesszővel: széjjelzúzod őket, mint
cserépedényt.” (Zsolt2:9): ez az Ő hatalmának jogi eljárásáról beszél. József Egyiptomban
pont ennek volt az előképe: az egész föld feletti uralom neki adatott (1Móz41:43), de a
testvérei különleges igényt támasztottak a szeretetére. Nos Krisztusnak ezt a királyságáról a
lelki és belső részét illetően mondja, hogy a hívők „megnyerik”, azaz részesülnek a
kiváltságaiban és az áldásaiban. Mivel Krisztus királysága „nem e világból való”, hanem
„mennyei” (2Tim4:18), így az alattvaló sem evilágiak, hanem mennyeiek lesznek. Mert isteni
oldalról nézve a Lélek megelevenítése által lépnek be abba, hiszen „ha valaki újonnan nem
születik, nem láthatja az Isten országát” (Jn3:3). Emberi oldalról nézve akkor lépnek be abba,
amikor eldobják a lázadásuk fegyvereit és felveszik Krisztus igáját, mert „olyanok nem
lesztek mint a kis gyermekek, semmiképen nem mentek be a mennyeknek országába”
(Mt18:3). Amikor a Sátán szövetségéből átkerültünk Krisztusába, akkor lehetett elmondani:
az Atya „megszabadított minket a sötétség hatalmából, és általvitt az Ő szerelmes Fiának
országába” (Kol1:13). Azok, akik befogadták az evangéliumot őszinte s jó szívvel, be lettek
fogadva Krisztus királyságába és a részeseivé váltak annak.
„Annakokáért mozdíthatatlan országot nyervén.” Alaposabban keresve a „nyerünk”
szó jelentését emlékezzünk meg a „királyság” fogalmának hármas jelentéséről. Először azt
jelenti, hogy bebocsátást nyertünk abba a birodalomba vagy szférába, ahol Krisztust ismerik
el a Legfelségesebbnek. Másodszor azt jelenti, hogy meghajoltunk Krisztus uralkodásának
jogara előtt, mert Neki kell uralkodnia a szívünk és az elménk felett. Harmadszor, azt jelenti,
hogy már most részesülünk Krisztus kormányzásának áldásaiban. Ez a „nyerünk” szó azt is
jelzi, hogy ezt a királyságot Másvalakitől kapjuk: „Istenhez méltóan viseljétek magatokat, a ki
az ő országába és dicsőségébe hív titeket” (2Thessz2:12); „avagy nem az Isten választotta-é ki
e világ szegényeit, hogy gazdagok legyenek hitben, és örökösei az országnak?” (Jak2:5);
697
„Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, a mely számotokra készíttetett a világ
megalapítása óta” (Mt25:34). Mindezek ezt a gondolatot hozzák a felszínre.
Az állítva, hogy ez a királyság „mozdíthatatlan”, az apostol még egyszer
kihangsúlyozta a keresztyénség hatalmas felsőbbrendűségét a judaizmussal szemben, s azt is
megmutatta, miben különbözik Krisztus királysága a Föld összes királyságától, amelyek ki
vannak téve a zavargásoknak és a forrongásoknak. A „mozdíthatatlan királyság” csak egy
másik neve a „rendíthetetlen dolgoknak”, amik „megmaradnak” a 27. versben: ez mindannak
a szubsztanciája és valósága, aminek a mózesi üdvökonómia az előképe volt. „Olyan
királyságot nyertünk, ami soha nem rendül meg és nem ad utat semmiféle újabb korszaknak.
A Szentírás kánonja mostanra tökéletes, a prófétaság Lelke befejezte a munkáját, Isten
misztériuma befejeződött, elvégezte rajta az utolsó simításokat. Az evangélium egyháza lehet
nagyobb, bővelkedőbb, mentesebb a beszennyeződéstől, de soha nem változik meg egy másik
korszak számára: azok, akik elvesznek az evangélium alatt, menthetetlenül vesznek el.”
(Matthew Henry)
Az utolsó figyelmeztetés
Zsid12:28-29
28. Annakokáért mozdíthatatlan országot nyervén, legyünk háládatosak, melynél

fogva szolgáljunk az Istennek tetsző módon kegyességgel és félelemmel.
29. Mert a mi Istenünk megemésztő tűz.
„Annakokáért mozdíthatatlan országot nyervén, legyünk háládatosak, melynél fogva

szolgáljunk az Istennek tetsző módon kegyességgel és félelemmel. Mert a mi Istenünk
megemésztő tűz.” Ezeknek a verseknek a rövid elemzése feltárja a következő nagy horderejű
pontokat. Először, a felbecsülhetetlen áldást, aminek a hívők a részeseivé váltak: az országot,
ami mozdíthatatlan. Másodszor, a rájuk háruló kötelezettséget: Istent kell szolgálniuk igazi
tisztelettel és kegyes odaszántsággal. Harmadszor, a figyelmeztetést, ami ezt bemutatja: mert
nincs menekvés az isteni harag elől, ami elragadja a hitehagyottakat. Hasznos
kommentárjában J. Brown rámutatott, hogy „a mozdíthatatlan ország elnyerése csak egy
másik kifejezésmódja ’a Sion hegyéhez járulásnak’ (22. vers). Újabb leíró, jelképes
kifejezésmódja annak, hogy a kiváltságokat és a megtiszteltetéseket az új szövetségben az
emberek a Jézusban levő igazságba vetett hitük által kapják meg.” Ezt támasztja alá: „A kik
bíznak az Úrban, olyanok, mint a Sion hegye, a mely meg nem inog, örökké megáll”
(Zsolt125:1).
Nos a „királyság”, amit a hívők „elnyertek”, kettős: a kegyelem királysága, ami a
hívők szívében van felállítva, ahol Krisztus uralkodik legfőbb Szuverénként, s a dicsőség
királysága, ami a mennyben van előkészítve a számunkra, ahol királyokként fogunk uralkodni
Krisztussal örökké. John Owen azt állította, hogy itt csak az elsőről van szó. Ezékiel Hopkins
majdnem teljes mértékben az utóbbira helyzete a hangsúlyt. Mi magunk abban hiszünk, hogy
mindkettő benne foglaltatik, s ennek megfelelően fogjuk magyarázni, kivonatolva a fő
pontokat mindkét szerző részéről.
A keresztyének már birtokosai a kegyelem királyságának, mert Krisztus felállította az
uralmát felettük. Jóllehet Ő személyesen a mennyei trónon ül, mégis uralkodik a hívőkben az
Ő Lelke által (Aki megbízást kapott Tőle), valamint a Lélek által megelevenített Ígéje által. A
hívők részesedését ebben a királyságban nevezik az „elnyerésének”, mert ajándékképpen
kapták azt Atyjuktól: Lk12:32. Először megkapják a tanítását, az igazságát és a törvényét:
rendelkeznek a valóságával és alávetik magukat a tekintélyének. Rm6:17. Másodszor, annak
világosságában, kegyelmében és lelki jótéteményeiben kapják meg azt: élvezik az igazság, a
698
békesség és az öröm kiváltságait: Rm14:17. Harmadszor, megkapják annak méltóságait és
biztosítékait: ők Isten királyai és papjai (Jel1:6), s nagy biztonságban vannak, mert „Isten
hatalma őrzi őket hit által” (1Pt1:5). Negyedszer, természetfeletti beavatással kapják azt meg
annak lelki titkaiba (1Kor4:20)., aminek dicsősége a közvetlen bejárás Isten elé és az Ő
szívbeli élvezete.
A kiváltságok, amiket a keresztyének elnyernek az evangéliumba vetett hitükkel,
felfoghatatlanul nagyok. Ők egy királyságban vannak, Isten és Krisztus királyságában, egy
lelki és mennyei királyságban, meggazdagodva a lelki és mennyei áldások kimeríthetetlen
kincsivel. A keresztyéneket nem a külső megjelenésük vagy a világi körülményeik által kell
felbecsülni, hanem inkább ama részesedés alapján, amivel abban a királyságban rendelkeznek,
amit az Atya a saját jótetszéséből adott nekik. A kiváltságuk és a kötelességük tehát úgy
viselkedni, mint akik Magától Istentől kapták a csodálatos kiváltságokat és magas
méltóságokat: távol kell állniuk e világ szegény milliomosainak és istentelen uralkodóinak
irigylésétől. A mi részünk végtelenül felülmúlja az idő és az érzékek limlomait. Noha a világ
nem ismer minket, Isten számára mi vagyunk „a Föld felségesei” (Zsolt16:3), az Ő Fiának
koronaékszerei, azok, akiknek az angyalok szolgálnak. Ó, adasson kegyelem, hogy úgy
viselkedjünk, mint a Mindenható fiai és leányai!
Milyen értelemben „nyerte el” a hívő a dicsőség királyságát? Először is, az ígéret
megváltozhatatlan Ígéjével. A hívő számára Isten ígérete ugyanolyan jó biztonságot jelent,
mint a tényleges birtoklás. A szegény világi nem értheti ezt, ezért a keresztyén
magabiztosságát nem tekinti másnak, mint puszta fanatizmusnak. De az egyszerű hívő lélek
már birtokolja a dicsőség királyságát, mert Isten csalhatatlanul biztosította arról, hogy
„feketén-fehéren” birtokolja azt. Az ígéret magváltozhatatlan Ígéje adja meg neki a jogot és a
felhatalmazást az örökségére, ezért azt, ami most jogilag és felhatalmazással tartozik hozzá,
azt ténylegesen nevezheti a sajátjának. Amikor Isten megígér valamit, akkor a hívő számára
egy és ugyanaz, akár azt mondta, hogy megtette, akár azt, hogy meg fogja tenni.
Másodszor, a hívő a dicsőség királyságát kegyelem által „nyerte el”, ami megadja neki
annak zálogát és első zsengéit. A Lélek vigaszára és kegyelmére utal újra és újra ezekkel a
jelképekkel: s helyesen teszi, mert a „zálog” része (az első részlete) annak, amiben a felek
megegyeztek, az „első zsenge” pedig az eljövendő aratás mintája és záloga. Nos, a kegyelme
és a dicsőség lényegében egy és ugyanaz, csak fokban térnek el egymástól: a kegyelem a lélek
számára lehozott menny, a dicsőség a mennybe vezetett lélek. A kegyelem a megkezdődött
dicsőség, a dicsőség a beteljesedett kegyelem. Valószínűleg a „Világosság van elvetve az
igaznak”87 (Zsolt97:11) egyik jelentése az, hogy az örök élet és a mennyei boldogság most
úgy vannak benne az újjászületett lelkekben, mint magok, s természetesen ki fognak csírázni
és tökéletes gyümölcsöt fognak teremni.
Harmadszor, a hívő a dicsőség királyságát a hit megvalósulásával „nyeri el”. „A hit
pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.”
(Zsid11:1) Itt van az a lelki kegyelem, ami közel hossza a távoli dolgokat és a jelen valóságát
kölcsönzi a jövőnek. A hit azt hozza el a lélekbe, ami teljes mértékben kívül esik a
természetes érzékszerveink hatkörén. A hit azt szemléli, amit a szem nem láthat meg, azt
ragadja meg, ami kéz nélkül lett megalkotva, a bemutatóját vagy bizonyságát adja annak,
amin a hitetlenek csak gúnyolódnak.
Negyedszer, a hívő a dicsőség királyságát a reménység megragadásával „nyeri el”. A
Szentírásban a „reménység” kegyelme sokkalta több a homályos vágyakozásnál valami után,
ami még nincs a birtokunkban: ez a biztos várakozás, határozott meggyőződés arra, amit Isten
ígért meg. A reménység adja a jelenkori várakozást jövőbeli megvalósulásra. A hit hiszi, a
reménység élvezi azokat a dolgokat, amiket Isten az Őt szeretőknek készített. Ezért nevezik a
87
Károlinál: „Világosság támad fel az igazra” – a ford.
699
reménységet „a lélek horgonyának… ami beljebb hatol a kárpitnál” (Zsid6:19), mert
megragadja azt a dicsőséget, ami ott van félretéve a számunkra. A reménység a megízlelője a
vigaszunknak, s ugyanazt a fajta örömöt és megelégedést kelti, amit maga a gyümölcsözés is
kelteni fog, bár nem ugyanabban a mértékben.
Ennek a királyságnak a konkrét jellemzője, amit itt a Szentlélek kihangsúlyoz (a
szövegkörnyezettel összhangban) az, hogy „mozdíthatatlan”. Ebben különbözik az összes
többi királyságtól. Itt is, mint máshol mindenütt, az áldott Megváltónké” az elsőség. Owen
mutatott rá erre. „Egyetlen birodalom sem álmodott annyira az örökkévalóságról, mint a
Római Birodalom, de nemcsak megrendült, hanem darabokra is tört és szétszóródott, mint a
pelyva a szélben: lásd Dán2:44, 7:14, 7:27)”. Olyannyira így van ez, hogy ma már a
történelmet legalaposabban tanulmányozók sem képesek egyetértésre jutni a tényleges
hatérait illetően. De semmi efféle nem fog megtörténni soha a Megváltó birodalmával: ezért
olvasunk „a mi Urunknak és megtartónknak, a Jézus Krisztusnak örök országáról” (2Pt1:11).
Semmiféle belső romlás nem tudja lerombolni, és semmiféle külső szembeszegülés nem tudja
legyőzni. Az igeversünk nyelvezete azonban még ennél is tovább megy: Maga Isten sem fogja
eltörölni.
„Itt konkrétan arról van szó, hogy ez nincs kitéve egy olyan megrendülésnek és
eltörlésnek, mint az egyházi állam volt az Ószövetség idején. Azaz Maga Isten soha nem hajt
végre semmiféle változtatást benne, s nem vezet be semmilyen más egyházi államot vagy
istentiszteletet. Isten elvégezte az utolsó simításokat az Ő egyszülött Fia keze által minden
kijelentésen és intézményen. Semmi sem lesz hozzátéve ahhoz, amit elvégzett és nem lesz
benne semmiféle módosítás. Nem lesz más módja az elhívásnak, a megszentelődésnek, az
uralkodásnak és az egyház megőrzésének soha többé elrendelve vagy megengedve, mert itt
mozdíthatatlan országnak nevezi a zsidóknak azzal az egyházi államával ellentétben, amit
először Maga Isten rendített meg, majd törölt el, mert csak egy időszakra rendeltetett.” (John
Owen) Itt ismét észrevesszük a keresztyénség felsőbbrendűségét a judaizmussal szemben: az
egyik megváltoztatható volt, a másik megváltozhatatlan; az egyik tovatűnő, a másik örök; az
egyiket Mózes alapította, a másikat pedig az, Aki „tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”.
A tény, hogy Krisztus királysága „örök” (2Pt1:11), azaz „mozdíthatatlan” (Zsid12:28),
s „az ő királyságának vége nem lészen” (Lk1:33) problémákat okozott egyeseknek annak
fényében, hogy „Aztán a vég, mikor átadja az országot az Istennek és Atyának” (1Kor15:24).
De a nehézség azonnal megszűnik, ha az előző szakaszban bemutatott különbségeket észben
tartjuk. A szuverén uralom, amivel Krisztus, mint isteni Személy rendelkezik minden
teremtmény fölött olyasvalami, amitől Ő soha nem foszthatja meg Önmagát. Hasonlóképpen,
az uralom a népe felett, ami az Övé, mint megtestesült Fiúé, szintén örök: Ő marad
mindörökké az egyház Feje és Férje. S a közbenjárói hivatalát sem teheti le. De az az uralom,
amivel felmagasztaltatott a feltámadása után, s ami kiterjed minden fejedelemségre és
hatalomra (Jn17:2, Mt28:18), megszűnik majd, amikor elérte a célját. Ez világosan kiderül az
1Kor15:24-25 további szavaiból: „a mikor eltöröl minden birodalmat és minden hatalmat és
erőt. Mert addig kell néki uralkodnia, mígnem ellenségeit mind lábai alá veti.” Azaz, a
„királyság”, amit Krisztus átad az Atyának, az Ő uralma az ellenségei felett.
Krisztus királyságának megrendíthetetlensége és örökkévalósága egyformán fennáll,
akár a jelenlegi kegyelmi összetevőjében, akár a jövőbeli dicsőség-összetevőjében vizsgáljuk,
mert „mozdíthatatlan országot nyertünk”. A kegyelem királysága úgy van isteni módon a
hívők szívébe rögzítve, hogy a bűn minden erőfeszítése és a Sátán összes támadása sem
képesek az legyőzni: „megáll az Istennek erős fundamentoma” (2Tim2:19); „Meg lévén
győződve arról, hogy a ki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégezi” (Fil1:6). Abszolút
lehetetlen, hogy Krisztus juhai elpusztuljanak, egy jövőbeli napon Ő majd ezt kiáltja: „Ímhol
vagyok én és a gyermekek, a kiket az Isten nékem adott” (Zsid2:13). Ha ez igaz a kegyelem
700
királyságáról, akkor annál inkább igaz a dicsőség királyságáról, amikor bűn már nem lesz
többé és a Sátán sem fogja soha többé újra megpróbálni megkísérteni a megváltottakat.
S most ennek a „királyságnak” a dicsőséges természetéből kiindulva von le az apostol
egy következtetést vagy gyakorlati döntést: „Annakokáért mozdíthatatlan országot nyervén,
legyünk háládatosak, melynél fogva szolgáljunk az Istennek tetsző módon”. Ahogyan J.
Brown mutatott rá, „királyságot nyerni” annyi, mint felruháztatni királysággal, királyokká és
papokká tétetni Istennek (Jel1:6). Mivel a királyság az emberi élet legmagasztosabb formája,
a Földön ismert legméltóságteljesebb megtiszteltetés, hatalmas kötelességünk annak a
segítség keresése Istentől, ami lehetővé teszi a számunkra, hogy „úgy járjunk, mint illik
elhívatásunkhoz, mellyel elhívattatunk” (Ef4:1). Ismét emlékeztet minket az elszakíthatatlan
kapcsolatra a kiváltság és a kötelesség között, s minél nagyobb a kiváltság, annál erőteljesebb
a kötelezettség a hálánk kifejezésére alkalmas és illendő módon: nem pusztán érzelmi
örömmámorral vagy mézesmázos szavakkal, hanem engedelmességgel és imádattal
„szolgáljunk az Istennek tetsző módon kegyességgel és félelemmel”.
Az igemagyarázók jelentősen különböznek abban, hogy mit is jelent a „legyen
kegyelmünk”,88 de nekünk úgy tűnik, ennek jelentése egészen egyszerű és nyilvánvaló. A
jelentéséről három megfontolás alapján bizonyosodhatunk meg, a rögtön utána következők
alapján. Először is, ez a „kegyelem” szükséges ahhoz, hogy „Istennek tetsző” módon
szolgálhassunk, s mint majd látjuk, ez a „szolgálat” főleg arra vonatkozik, ahogyan imádjuk
Őt. Másodszor, ez a „kegyelem” a gyökér, amiből „a tisztelet és az istenfélelem” erednek,
ezért valamivel többre kell mutatnia, mint egyszerű háládatosságra mindazért, amit Isten már
megtett nekünk, pedig sok író így korlátozza ezt. Harmadszor, ez a „kegyelem” szükséges, ha
nem akarunk felemészttetni az isteni harag által, ami az „emésztő tűz” a 29. versben. Mi tehát
ekképpen értelmezzük ezt a kifejezést: tartsunk ki az evangéliumba vetett hitben és az azzal
kapcsolatos kötelezettségek teljesítésében mert egyedül ezzel vagyunk képesek elfogadható
imádatot kínálni Istennek; törekedjünk az isteni segítség és támogatás növekedésére;
igyekezzünk folytonosan használni a Tőle kapott kegyelmet; próbáljuk a szívünket egyre
jobban és jobban a megszentelő hatalom alá vonni.
Hitünk szerint a kulcs a jelen igeszakaszhoz a 2Móz19:1-11, 15-ben található. Az
Ószövetségben a mód és az eszközök, amikkel Izraelnek ünnepélyesen kellett közelednie
Istenhez az imádatban, konkrétan meg volt határozva: tisztelettel fel kellett készíteni magukat,
megtisztítva a tisztátlanságoktól és elkülönülve a testi élvezetektől. Ez volt annak a lelki
tisztaságnak a külső vázlata, amit Isten most megkövetel tőlünk mind külsőleg, mind belsőleg.
Miután Isten sokkal dicsőségesebb módon jelentette ki Magát Krisztusban, mint tette azt
Izrael előtt a Sinainál, nekünk is buzgón törekednünk kell a szívünk kiválóbb felkészítésére és
az egész személyiségünk megszentelésére a Felségeshez történő minden közeledésünk során.
Meg kell bennünk lennie a lelki megfelelőjének mindannak, ami bennünk ceremoniálisan
rajzolódott ki. Az istenfélelmet Izraelben az Ő törvényének rettentései munkálták ki: s bár a
mi félelmünk másfajta, annak mindazonáltal nem kevésbé valóságosnak és hatékonynak kell
lennie a megfelelő célok érdekében.
A nagy végcél, amiről itt szó van, hogy „Istennek tetsző módon” szolgálhassunk.
Ebben a konkrét levélben az itt használt görög szó azt a szolgálatot jelenti, ami az Ő
imádásából, az imádkozásból és a dicséretből, valamint az istentisztelet összes rendeletének
betartásából áll. Például, „mikor áldoznak oly ajándékokkal és áldozatokkal, melyek nem
képesek lelkiismeret szerint tökéletessé tenni a szolgálattevőt” (Zsid9:9); majd megint „van
oltárunk, a melyről nincs joguk enni azoknak, a kik a sátornak szolgálnak” (Zsid13:10);
miközben a 10:2-ben a szó ténylegesen „imádóknak”89 van fordítva. A görög szónak ez a
jelentése sem jellemző a Zsidókhoz írott levélre: „És ez mintegy nyolczvannégy esztendős
88
Az angol változatok szerint. Károlinál: „legyünk háládatosak” – a ford.
89
Károlinál: „áldozóknak” – a ford.
701
özvegy vala), a ki nem távozék el a templomból, hanem bőjtölésekkel és imádkozásokkal
szolgál vala éjjel és nappal.” (Lk2:37); „Mint a kik az Isten igazságát hazugsággá változtatták,
és a teremtett dolgokat tisztelték és szolgálták a teremtő helyett” (Rm1:25). A konkrét utalás
itt tehát az evangélium szerinti istentiszteletre vonatkozik, ami felváltja a régi üdvökonómia
alatti intézményeket. Szükségtelen mondani, hogy az efféle istentisztelet nem származhat
senkitől, aki nem az evangéliumi engedelmességben jár.
Nos, azért jön ez a „legyünk háládatosak” buzdítás, hogy olyan alkalmasakká váljunk
az Isteni szolgálatra, hogy „Istennek tetsző módon” imádhassuk Őt. Kettős utalás van ebben:
hogy a személyeink elfogadhatók legyenek, s az istentiszteletünk is kedves legyen az Ő
szemében. S ez burkolt célzás arra, hogy van olyan istentisztelet, amikor sem az azt végző
személyek, sem maguk a szolgálatok sem elfogadhatók a számára. így volt ez Káinnal és az
áldozatával, s így van mindig is a képmutatókkal. A fő dolog, ami megköveteltetik ehhez az
elfogadáshoz, először is az, hogy a személyek elfogadottak legyenek a Szeretettben.
Másodszor, az istentisztelet tényleges lefolytatásának annak minden szolgálatával szigorú
összhangban kell lennie azzal, amit Isten (és nem más) rendelt el. Harmadszor, hogy a lelki
kegyelmeinket ténylegesen gyakoroljuk, mert ebben és ez által adunk dicsőséget Istennek az
összes vallási kötelezettségünk ellátása során. Hogyan lehetne az imádatunk Neki tetsző, ha
épp visszacsúszott állapotban vagyunk?
Amit itt különösen kiemel szükségesként ahhoz, hogy az istentiszteletünk elfogadható
legyen, az, hogy „kegyességgel és félelemmel” szolgáljunk. Ahogyan John Owen mutatott ár
bölcsen, ezeket „a legjobban azokból lehet megtanulni, amik szemben állnak velük. Mert ezek
úgy vannak előírva, mint bizonyos ellentétjei az istentisztelet hibáinak és hiányosságainak,
amiktől távol kell tartanunk magunkat Isten szentségének és szigorúságának megfontolásával,
amint az a következő igevers említi: ’Mert a mi Istenünk megemésztő tűz’. A bűnök, amiktől
tartózkodnunk kell ezeknek az isteni tökéletességeknek a megfontolásával az alábbiak:
először is, nem érezzük kellőképpen annak ámulatot keltő fenségét, Akivel dolgunk van. Isten
a régi üdvökonómia idején erről a gonoszságról a népben kimunkált félelemmel gondoskodott
a törvényadás során a sok korlátozással a Hozzá történő közeledésük terén (senki sem
mehetett be a szentek szentjébe), valamint az elrendelt külsődleges ceremóniákkal. S bár
mindezek most eltöröltettek, Isten szentsége és nagysága mély lelki átérzésének meg kell
maradnia mindazok elméiben, akik közelednek Hozzá az imádás során.
Másodszor a saját hitványságunk és az Istentől való végtelen, mind a természetben,
mind az állapotunkban fennálló távolságunk kellő érzésének hiánya. Az Úr soha nem fogadja
el egy farizeus imádását, amíg fel vagyunk fuvalkodva a saját fontosságunk érzésétől és tele
vagyunk önbecsüléssel és önelégültséggel, Ő soha nem enged közeledni Magához. S semmi
sem alkalmasabb elrejteni előlünk a büszkeséget és betölteni a szívünket a saját teljes
jelentéktelenségünk érzésével, mint Isten kimondhatatlan tisztaságának és magasztos
szuverenitásának meglátása és felfogása. Amikor Ézsaiás meglátta Őt „magas és
felemeltetett” székben, ezt kiáltotta: „Jaj nékem, elvesztem” (Ézs6:5). Amikor Jób látta a
Mindenhatót, így kiáltott: „Ímé, én hitvány90 vagyok” (Jób39:37).
Harmadszor, a testi bátorság a szent kötelezettségek formális ellátásában, miközben
elhanyagoljuk a buzgó erőfeszítést a kegyelem gyakorlására azokban olyasvalami, amit Isten
utál. Ó, a világi professzorok merész istentelensége, amivel szennyes ajkaikra veszik Isten
kimondhatatlan nevét, s „a bolondok módja szerint áldozatot adják” neki (Préd5:1). Mekkora
csoda az, hogy Ő nem sújtja halálra ezeket a kirívó és öntelt lelkeket, akik hiába próbálják Őt
megtéveszteni az ajkaik szolgálatával, miközben a szíveik távol állnak Tőle. Ezek és más
gonoszságok megelőzése végett kapjuk itt a buzdítást, hogy „kegyességgel és félelemmel”
90
Károlinál: „parányi” – a ford.
702
tiszteljük Istent, azaz a lélek szent megalázkodásával, elmében ámuldozva Isten végtelen
fenségén, alázatos szívvel a saját hitványságunk és teremtményei semmiségünk tudatától.
Ebből a levélből egyetlen buzdításra sincs akkora szüksége a romlott generációnknak,
mint pont erre. Ez a sürgető „kegyességgel és félelemmel” követelmény mennyire megfeddi
napjaink olcsó, komolytalan, tiszteletlen „imádatát”! Ó, micsoda szentségtelen könnyedség és
istentelen bizalmaskodás jellemzi ma a keresztyénség vallását! Sokan úgy szólnak a nagy
Istenséghez, mintha velük egyenlő volna, és sokkalta kisebb illendőséggel viselkednek, mint
amit egy földi uralkodó jelenlétében kellene tanúsítaniuk. A fej meghajtásának elmulasztása
csendes imádságban, amikor elfoglaljuk a helyünket a gyülekezetben, a közönséges
körbepillantások, az illetlen suttogás és fecsegés, a készen állás arra, hogy az igehirdető
bármelyik kiforgatható megjegyzését megmosolyogják vagy kinevessék ugyanennyi példája
ennek a szembetűnő és növekvő gonoszságnak. „Igen rettenetes Isten ő a szentek gyűlésében,
és félelmetes mindazokra, a kik körülte vannak.” (Zsolt89:8)
A „kegyességnek” fordított görög szó az 1Tim2:9-ben a „szemérmetesség”
kifejezéssel van fordítva. Ezt rendkívüli esetekben „elpirulásnak”, „megszégyenülésnek”, „az
arc összezavarodásának” mondják (Ezsdr9:6, Dán9:7), mégis, a lényegét tekintve ennek kell
kísérnie az egész istentiszteletünket. Az „istenfélelem” a lélek szent áhítata, amikor a szent
kötelességeket látja el, s ez abból a megfontolásból, hogy mily nagy veszélyt jelentenek a
vétkes tévedéseink Isten imádásában, s mekkora az Ő szigorúsága az efféle égbekiáltó
sértésekkel szemben. Isten nem csúfolható meg. Egy komoly lélek ettől óvatosságra és
szorgalomra indul, hogy ne bőszítsen fel egy ily hatalmas, ily szent, ily féltékeny Istent annak
a tiszteletnek és istenfélelemnek az elhanyagolásával, amit megkövetel a szolgálatában, s ami
kijár Neki az Ő dicsőséges tökéletességei miatt. Haa szeráfok elfedik az arcukat Előtte
(Ézs6:2), mennyivel inkább kell ezt nekünk is megtenni!
„Mert a mi Istenünk megemésztő tűz.” (29. vers) Ez az oka annak, amiért tisztelettel
és félelemmel kell szolgálnunk Istent. A szavakat az 5Móz4:24-től kölcsönzi, ahol azokat
Izrael eltérítésére használja a bálványimádástól, mert az olyan bűn, amit Isten nem fog eltűrni.
Istennek ugyanezt a leírását használja itt az apostol azokra, akik híjával vannak annak a
kegyelemnek, hogy azzal az alázattal és áhítattal imádják Őt, amit megkövetel. Ha a
személyünkben arcátlanok vagyunk, s tiszteletlenek az imádatban, Isten is ennek megfelelőn
fog velünk bánni. Isten úgy fogja megsemmisíteni a bűnösöket, ahogyan a tűz megemészti a
belé vetett éghető anyagot. A „mi Istenünk” megnevezés szövetségi kapcsolatra utal, s
jóllehet a keresztyének teljesen bizonyosak az örök szövetséggel kapcsolatos érdekeikben,
Isten megköveteli tőlük, hogy a fenségéhez szent félelemmel és rettegéssel közeledjenek: lásd
2Kor5:10-11.
A szeretet és a félelem, a félelem és a szeretet iker-kegyelmeinek egyszerre kell
működniük a hívőben, s a közöttük levő egyensúly fenntartásában rejlik nagymértékben a
lelki egészsége. Így van ez itt is, figyeljük meg a figyelemre méltó kapcsolatot: „a mi
Istenünk” a szövetségi kapcsolatban, a mi Atyánk, de mégis „emésztő tűz”, amitől reszketni
kell! Az első meggátolja a kétségbeesést Isten kimondhatatlan tisztasága és hajthatatlan
igazságossága miatt, az utóbbi féken tartja az öntelt tiszteletlenséget, amire az Ő kegyelmének
és szeretetének egyoldalú felfogása bátoríthat fel minket. Azaz, a fő buzdítás, miszerint
„legyünk háládatosak, melynél fogva szolgáljunk az Istennek tetsző módon kegyességgel és
félelemmel” két nagyon különböző okból hangzik el: azért, mert „országot nyertünk”,
valamint azért, mert Isten „emésztő tűz”. A testi értelem feltenné a kérdést: Ha elnyertük az
országot, ami mozdíthatatlan, miért kellene félnünk? De ha Isten ilyen „emésztő tűz”, hogyan
várhatunk valaha is efféle országot, hiszen csak pelyva vagyunk? A Lélek által tanítottaknak
azonban nem jelent nehézséget meglátni, miért kapcsolta össze az apostol ezt a két dolgot.
A keresztyénnek az Ő kegyelméhez fűződő érdeke nem indokolja, hogy elvesse az
Iránta érzett komoly félelmét, még ha Ő be is szüntette a vele szemben ellenségességet. Ő
703
nem vetette el a fenségét és szuverenitását felette. „Még azoknak is, akik a legmagasabban
állnak Isten szeretetében és félelmében, s a legteljesebb mértékben meg vannak győződve
erről, valamint a Hozzá, mint az Istenükhöz fűződő érdekeikről, félniük kell Tőle, mint a bűnt
megbosszuló és emésztő tűz Istentől” (Ezek. Hopkins, 1680). Noha Isten szoros közelségben
vitte a megváltottakat Önmagához, mégis megköveteli, hogy mindig a kellő tekintettel
legyenek az Ő fenségére, a természetének a szentségére, az igazságának a szigorúságára és az
imádásának a féltő gondosságára. Ha valóban félünk elbukni a tiszteletlenség eme
szörnyűséges bűnében, akkor az elménket az istenfélelem fogja befolyásolni. A félelem
kegyelme semmiképpen sem összeegyeztethetetlen az örökbefogadás, a szent bátorság vagy
az istenes öröm lelkületével: lásd Zsolt2:11, Mt28:8, Fil2:12.
„Legyünk háládatosak, melynél fogva szolgáljunk az Istennek tetsző módon”, mert
enélkül nem lesz sem „kegyesség (tisztelet)”, sem „istenfélelem”. Isteni segítség és kenet
nélkül egyáltalában nem szolgálhatjuk Istent, mert Ő nem veszi figyelembe azt az imádatot,
amit a kegyelemmel nem rendelkezők kínálnak fel. Kegyelem nélkül a tényleges
tevékenységben nem szolgálhatjuk Istent elfogadható módon, mert ez az a hit és a félelem, a
szeretet és az áhítat gyakorlásában, amiben az élet és a lelki imádás lelkülete foglaltatik. Ó,
milyen buzgón kell keresnünk az isteni „kegyelem” növekedését (2Ko9:8, 12:9), és
működésben tartanunk azt az Isten imádatának minden kötelezettségében, hogy a szörnyű
haragjára tekintettel rettegjünk a nemtetszésének kiváltásától! Tekintettel a fenségére a
szívünk megalázkodhat, s tekintette a szeretetére igyekezhetünk tisztelni Őt, a kedvében járni
és imádni Őt.
704
13. fejezet
Az atyafiúi szeretet
Zsid13:1
1. Az atyafiúi szeretet maradjon meg.
A legtöbb igemagyarázó a Zsidókhoz írott levél utolsó fejezetét toldaléknak vagy

utóiratnak tekintik, ami különféle, a levél fő részével közvetlen kapcsolatban nem álló
buzdításokat tartalmaz. Személyesen ezt a világosság hiánya miatti komoly hibának tekintjük,
amiért elhanyagolják a szerves kapcsolatot az apostol központi témája és a különféle, általa itt
emlegetett kötelezettségek között. Inkább Owennel értünk egyet, miszerint ezekben a záró
versekben annak „az isteni bölcsességnek” a szemléltetését látjuk, „ami az egész levél
megírására indította, s amire Péter apostol utal a 2Pt3:15-ben”. Minél többet elmélkedik egy
felkent elme ezen a tényen azzal a hittel és tisztelettel amire a Szentlélek szólít fel, annál
jobban feltárul ennek résznek az isteni ihletése. Nagyon kár, hogy oly sok író tunyult el,
amikor elértek ennek a levélnek az utolsó fejezetéig, látszólag azt képzelve, hogy a tartalma
kisebb fontosságú és értékű, mint a korábbiaké.
Amíg nem tartjuk jól észben a sorrendet, aminek a követésére az apostolt indította a
Szentlélek ebben az értekezésben, nem fogunk megtanulni néhány nagyon fontos és értékes
leckét Isten igazságának az emberek előtti bemutatása megfelelő módjáról és módszeréről.
Isten Ígéje tanítójának nemcsak szilárdan kell ragaszkodnia a benne foglalt tantétel-
rendszerhez (nem hozzátéve a saját maga spekulációit), s fenntartani az igazság kellő
egyensúlyát (nem engedve, hogy a személyes preferenciái hobbistává tegye őt), hanem azért,
hogy a szolgálata a legelfogadhatóbb legyen Isten előtt és hasznos a hallgatói vagy az olvasói
számára, szigorúan ragaszkodnia kell a Szentírás rendjéhez, mert ha egy igeszakasz
szövegkörnyezetét vagy kapcsolatait elhanyagolja, fellép a kiforgatásának nagy veszélye,
mert annak helyes hangsúlya elvész és az igazság lánca megszakad. Az igehirdetők különösen
figyeljenek a most következő megjegyzésekre.
A jelen levél egy ültőhelyben történő elolvasása kimutatja majd azt a tényt, hogy az
első tizenkét fejezetben egyetlen erkölcsi vagy egyházi kötelezettség sem szerepel. Igaz, hogy
az apostol itt-ott eltér a tézise rendezett kifejtésétől az Isten iránti engedelmességre és a hitbéli
kitartásra buzdítva, vagy komoly figyelmeztetéseket beszúrva a hitehagyás végzetes
következményei ellen, mindazonáltal, egyszer sem tukmálja rá a zsidókra a törvény második
táblája által megszabott kötelezettségeket: ezeket a zárszavára tartotta fenn. Az apostol által
követett út az alábbi volt: először is Krisztus dicsőséges személyének, hivatalainak és
munkájának bemutatása, majd megvetve a szilárd alapot a hit és az engedelmesség számára
buzdít az egyházi és erkölcsi kötelességek ellátására. Mivel ezt a leglényegesebb
megfontolásnak tarjuk, beszúrunk ide egy szakaszt az exegézis mesterétől, John Owentől.
„A saját példájával írja elő, mint teszi azt a legtöbb levelében, az evangélium
hirdetésének helyes sorrendjét és módszerét: először is hirdetni kell annak titkait Isten benne
rejlő kegyelmével, majd tovább kell azt fejleszteni az engedelmesség gyakorlati
kötelezettségeire. Azok, pedig, akik ebben a munkában bármi más módszerhez folyamodnak,
hibáznak, s főleg azok, akik úgy képzelik, hogy az egyik rész elegendő lesz a másik nélkül.
Mert ahogyan a lelki igazságok kijelentése annak megmutatása nélkül, hogy azok miképpen
alkotják a lényegi formáját az engedelmességnek az alkalmazásuk bemutatása nélkül csak
felfuvalkodást okozó tudáshoz vezetnek, de nem építenek, az erkölcsi kötelességek sulykolása
Istennek a Jézus Krisztusban adott kegyelme megfelelő kijelentése nélkül, mert egyedül ez
tesz minket képessé ezekre és teszi ezek általunk történő ellátását elfogadhatóvá Isten számára
705
a szükséges ettől való függőségükkel egyetemben nem más, mint az emberek lelkeinek a
megtévesztése, a letérítésük (helyes) útról és az elfordításuk az evangéliumtól.”
A Szentírásban feltárt isteni titkok és a kifejtett nagy tanítások nem pusztán az
értelemnek címzett elvonatkoztatások, melyek híjával vannak az értékes gyümölcsöknek és
hatásoknak: ahol ezeket valóban befogadják a lélekbe, és ott hittel keverednek, ott először is a
szív lelki megolvadásával és az Isten iránti vonzódással, másodszor az emberek iránti
gyakorlati eredmények kialakulásával járnak. Ha az evangélium megismerteti Istennek a
Krisztusban rejlő végtelen szeretetét és bámulatos kegyelmét, az egyben a lelki és erkölcsi
kötelességek teljesítésére is serkent. Az evangélium nagyon távol áll attól, hogysem
felmentené a hívőket a törvény által megkövetelt kötelességek alól, inkább további
kötelezettségeket ró ránk, azok helyes elvégzésére irányít, s új és erőteljes indítékokkal lát el a
teljesítésükhöz.
Ennyit tehát a Zsid13 tartalmának általános viszonyáról az előző részekkel, most pedig
nézzük meg a konkrétabb kapcsolatot. Egyáltalán nincs radikális szakadás a Zsid12 és 13
között: előző záró és utóbbi nyitó versei szoros kapcsolatban állnak egymással. Ott az apostol
azokat a fő kötelezettségeket említette meg, amiket a hívőknek Istennel szemben kell
ellátniuk, nevezetesen a „meghallgatást” (25. vers) és a „szolgálatot Neki tetsző módon” (28.
vers). Itt azokat a kötelezettségeket sorolja fel, amiket az emberekkel szemben kell teljesíteni.
Azzal kezdi, ami valójában az összes többi summája és szubsztanciája, a testvéri szeretettel:
először Istent szeressük teljes szívvel, majd a felebarátunkat, mint önmagunkat. Adolph
Saphir mutatott rá egy másik összekötő kapocsra, ami nem annyira nyilvánvaló első
ránézésre: emlékeztetve a zsidókat arra, hogy az „állhatatlan dolgok” megrendülnek és
eltöröltetnek (Zsid12:27), most arra buzdítja őket, hogy „maradjon meg az, ami Istentől való,
ami örök, a szeretet”.
„Az atyafiúi szeretet maradjon meg.” (Zsid13:1) Az első kérés a zsidókhoz ez volt:
Ügyeljetek arra, hogy a keresztyénné válásotok miatt ne viselkedjetek kevésbáé szívélyesen a
test szerint testvéreitekkel, a zsidókkal. Igaz, hogy rengeteget bosszantanak benneteket az
ellenségükkel és az üldözésükkel, de ez mégsem hatalmaz fel benneteket a bosszúállásra,
hanem inkább alkalmat kínál az isteni kegyelem gyakorlására és kimutatására. Emlékezzetek
a mesteretek által hátrahagyott példára: a zsidók a leggonoszabb módon bántak Vele, de Ő
mégis türelmesen tűrte a szidalmaikat, sőt, továbbra is a javukat kereste. Ti pedig kövessétek
az Ő lábnyomait. E levél írója a legáldottabb módon utánozta az Urát és gyakorolta az itt
sulykoltokat: lásd Rm9:1-3 és 10:1.
A szövegnek ez az alacsonyabb szintű vonatkoztatása ugyanúgy érvényes
mindannyiunk számára, akik bizonyos mértékben a zsidókéhoz hasonló körülmények között
élnek. Mióta behódoltunk az Úr Jézus követelményeinek, sok rokonunk és barátunk fordultak
ellenünk és a Sátán által felkorbácsolva most szembeszegülnek, bosszantanak minket és
rosszul bánnak velünk. Erre az esetre jut el hozzánk az Íge: „Az atyafiúi szeretet maradjon
meg”. Ne állj bosszút magadért, ne válaszolj kötekedéssel a kötekedésre, hanem gyakorold az
igazi jóindulat lelkét, csak a javukra vágyva és azt keresve. „Azért, ha éhezik a te ellenséged,
adj ennie; ha szomjuhozik, adj innia; mert ha ezt míveled, eleven szenet gyűjtesz az ő
fejére. Ne győzettessél meg a gonosztól, hanem a gonoszt jóval győzd meg.” (Rm12:20-21)
„Az atyafiúi szeretet maradjon meg.” A magasabb rendű utalás természetesen arra a
különleges és lelki vonzalomra vonatkozik, amit Isten gyermekei között kell művelni és
fenntartani. „Nemcsak azért nevezi atyafiúi szeretetnek, hogy megtanítson minket arra, hogy a
szeretet sajátos és belső érzésével kell kölcsönösen egyesülnünk, hanem hogy emlékeztessen
rá: nem lehetünk keresztyének a felebarátaink szeretete nélkül, mert arról a szeretetről beszél,
amit a hit házanépének kell művelni egymás iránt, mivel az Úr az örökbefogadás közös
kötelékével kötötte őket egymáshoz.” (Kálvin János) Matthew Henry joggal mutatott rá: „a
keresztyénség lelkülete a szeretet lelkülete”. A Lélek gyümölcse a szeretet (Gal5:22). A hit a
706
szeretet által munkálkodik (Gal5:6). „Mindaz, a ki szereti a szülőt, azt is szereti, a ki attól
született” (1Jn5:1). A felebarátaink szeretete a keresztyén életnek egyszerre az első jele és a
gyümölcse is, továbbá az isteni kegyelem végső célja és eredménye (2Pt1:7).
Meg kell említeni, hogy a zsidó hívőket nem arra buzdították, hogy „az atyafiúi
szeretet legyen meg”, hanem hogy „maradjon meg”. Azaz, az apostol nyelvezete világosan
előfeltételezi, hogy már megvolt közöttük a szeretet, amit jóváhagyólag meg is jegyez, majd
annak a folytatására buzdít. A Mesteréhez hasonlóan Pál is kombinálja a buzdítást a
dicsérettel: az Ő összes szolgája így járjon el, valamikor csak lehetséges. Már emlékeztette
őket arra, hogy „nem igazságtalan az Isten, hogy elfelejtkezzék a ti cselekedeteitekről és a
szeretetről, melyet tanúsítottatok az ő neve iránt, mint a kik szolgáltatok és szolgáltok a
szenteknek” (Zsid6:10) és „Emlékezzetek pedig vissza a régebbi napokra, a melyekben,
minekutána megvilágosíttattatok, sok szenvedésteljes küzdelmet állottatok ki, midőn egyfelől
gyalázásokkal és nyomorgattatásokkal nyilvánosság elé hurczoltak titeket, másfelől társai
lettetek azoknak, a kik így jártak.” (Zsid10:32-33) Az apostol azonban úgy érezte, hogy
fellépett az atyafiúi szeretet megromlásának a veszélye, mert viták voltak közöttük a mózesi
törvény ceremóniáit illetően, márpedig a vallási nézeteltérések miatti veszekedések nem
tesznek jót a lelki szeretet egészségének. Ezért inti őket óvatosságra, s parancsolja meg nekik,
hogy „felebarátokként” éljenek és szeressék egymást.
„A szeretetnek a kapcsolatban van meg az alapja. Ahol van kapcsolat, ott szeretet is
van, vagy legalábbis lennie kell, s ahol nincs kapcsolat, ott nem lehet meg az, amit
tulajdonképpen szeretetnek nevezünk. Ezért említi itt az atyafisággal kapcsolatosan… Ez az
atyafiság vallási: minden hívőnek egy az Atyja (Mt23:8-9), egy az Bátyja (Rm8:29), aki nem
szégyelli őket a testvéreinek nevezni (Zsid2:11)”, egy a lelke és az elhívás egyetlen
reménységére hívattak el (Ef4:4), ami nem más, mint az örökbefogadás Lelke, Aki által
egyetlen családba lettek befogadva (Ef3:14-15).” (John Owen) Az atyafiúi szeretetet úgy
határoznánk meg, mint kegyelmi köteléket, ami összeköti Isten gyermekeinek a szíveit, vagy
konkrétabban, ez az a lelki és szeretetteljes törődés, amivel a keresztyének viseltetnek egymás
iránt, mely a legmagasztosabb kölcsönös érdekük iránti vágyukban és törekvésükben
mutatkozik meg.
Ezt a kötelességet az Úr Jézus parancsolta meg a tanítványainak: „Új parancsolatot
adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is
egymást.” (Jn13:34) Krisztus eme Ígéjére utalt az Ő apostola is: „Atyámfiai, nem új
parancsolatot írok néktek, hanem régi parancsolatot, a mely előttetek volt kezdettől fogva; a
régi parancsolat az Íge, a melyet hallottatok kezdettől fogva. Viszont új parancsolatot írok
néktek, a mi igaz ő benne és ti bennetek” (1Jn2:7-8, és v. ö. 3:11). Egyeseket összezavart ez a
„nem új parancsolatot írok néktek… Viszont új parancsolatot írok néktek”, de a látszólagos
kétértelműség könnyen magyarázható. Amikor egy rendelet megújul a kormányzat új
adminisztrációja alatt, az „újnak” minősül. Ez a helyzet itt is. Amit a törvény követelt
(3Móz19:18), azt az evangélium megismételte (Jn15:12), így abszolút módon szólva ez nem
új, hanem régi parancsolat. Viszonylagosan azonban „új”, mert új indítékokkal (1Jn3:16) és új
mintával (1Jn4:10-11) nyer megerősítést. Azaz, „annakokáért míg időnk van, cselekedjünk jót
mindenekkel, kiváltképen pedig a mi hitünknek cselédeivel” (Gal6:10), mert utóbbiak
különösen igényt tarthatnak a szeretetünkre, hisz ugyanarra a képmásra formáltattak, ugyanazt
a hitet vallják, és ugyanazok a gyengeségeik, mint nekünk.
Az atyafiúi szeretet fenntartása különféle módokon járul hozzá az egyház lelki
áldásához, az evangélium tiszteletéhez és a hívők vigasztalásához. Ennek gyakorlása tehát a
legjobb bizonyság a hitvallásunk valódiságáról a világ előtt. A keresztyén szeretet művelése
és megmutatkozása sokkalta súlyosabb érv a hitetlenekkel szemben, mint bármilyen
apologetika. A hívőknek úgy kell egymással viselkedniük, hogy ne legyen szükség gombra
vagy címkére arról, hogy ők testvérek Krisztusban. „Erről ismeri meg mindenki, hogy az én
707
tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” (Jn13:35) Teljesen világossá kell tenni,
hogy a szíveiket egy bensőségesebb, lelkibb és tartósabb kötél köti össze, mint bármi más,
amit a természet képes létrehozni. Az egymással szemben tanúsított magatartásuknak
olyannak kell lennie, ami nemcsak tanítvány-társakká teszi őket, hanem ahogyan Krisztus
mondja: „Az én tanítványaim” az Ő szeretetét tükrözik vissza!
Az atyafiúi szeretet gyakorlása nemcsak bizonyság a világ felé. hanem bizonyíték
maguknak a keresztyéneknek is az újjászületésükről. „Mi tudjuk, hogy általmentünk a
halálból az életbe, mert szeretjük a mi atyánkfiait.” (1Jn3:14) Szükség van itt egy vigasztaló
szóra azon szegény szentek számára, akiknek a lelkei elcsüggedtek. Jelenleg „nem képesek
tisztán látni az égi kúriákhoz való jogukat” és félnek „Abba, Atyám”-ot kiáltani, nehogy
elbizakodottsággal vádolják őket. De itt megnyílik a reménység ajtaja Krisztus kicsinyeinek:
te, kedves olvasó, nem félsz azt állítani, hogy szereted Istent, de közben nem szereted az Ő
népét? Ha ez a helyzet, akkor újjá kell születned, hogy ugyanaz a lelki természet legyen
benned, ami bennük is van. De szeretem én őket? – kérdezed. Nos, élvezed-e a társaságukat,
bámulod-e azt, amit Krisztusból látsz bennük, jót akarsz-e nekik, imádkozol-e értük és
keresed-e a javukat? Ha igen, akkor biztosan szereted őket.
De a keresztyén szeretet gyakorlása nemcsak a világ számára bizonyság a keresztyén
tanítványságunkról, és biztos bizonyítéka az újjászületésünknek, hanem olyasvalami is,
aminek Maga Isten is örül! Természetesen örül neki! Ez az Ő saját kegyelmének a terméke, az
Ő Lelkének közvetlen gyümölcse. „Ímé, mily jó és mily gyönyörűséges, a mikor együtt
lakoznak az atyafiak!” (Zsolt133:1) – ezt Maga az Úr jelenti ki. S ez nagyon kedves módon
jön elő a Jelenések könyve 3. fejezetében is. Ott találjuk az egyik ázsiai gyülekezetnek,
nevezetesen a philadelphiainak, a „testvérei szeretet” gyülekezetének címzett levelet – mert ez
a Philadelphia szó jelentése – s abban a levélben nincs korholás vagy feddés, csak az volt
benne, ami felüdítette az Úr szívét!
A mi igeszakaszuk azonban nem annyira az atyafiúi szeretet létezésére és gyakorlására
vonatkozik, mint inkább a fenntartására. „Az atyafiúi szeretet maradjon meg” vagy „legyen
állandó”, ahogyan egyesek fordítják, mert a szó magában foglalja a fennmaradást a
nehézségek és a kísértések dacára. Itt a kitartást parancsolja meg a tiszta és önzetlen
vonzalomban a keresztyén testvérek iránt. Az atyaifiúi szeretet gyengéd növény, ami sok
figyelmet követel: ha nem figyelünk rá és nem öntözzük, gyorsan elhervad. Egzotikus, mert
nem terem a bukott emberi természet földjében. A „gyűlölségesek, egymást gyűlölők”
(Tit3:3) komoly leírása annak, amik voltunk a magunk újjá nem született állapotában. Igen, az
atyafiúi szeretet nagyon gyengéd növény, amit gyorsan megtámad a barátságtalanság hűvös
levegője és könnyen megcsíp a nyers szavak fagya. Ahhoz, hogy fejlődjön, gondosan kell
óvni, és szorgalmasan kell ápolni.
„Az atyafiúi szeretet maradjon meg”: mennyire szükséges Íge ez! Így volt a
kezdetben, s ezért tette az Úr alapvetővé az ember kötelezettségei között: „Szeresd
felebarátodat, mint magadat”. Ó, mennyi küzdelem és vérontás, szenvedés és bánat lett volna
elkerülhető, ha ezt a parancsolatot egyetemesen betartották volna! De ó, jaj, a bűn
zsarnokoskodik és uralkodik, s ahol a bűn uralkodik, ott a szeretet alszik. Ha szeretnénk jobb
elképzelést alkotni arról, micsoda a bűn, állítsuk szembe Istennel. Isten lélek (Jn4:24), Isten
világosság (1Jn1:5), Isten szeretet (1Jn4:8), a bűn pedig testi, a bűn sötétség, a bűn gyűlölet.
De ha felsorakoztunk Krisztus zászlaja alatt, akkor a bűn elleni, a testiség elleni, a gyűlölet
elleni harcra kaptunk elhívást. Akkor hát „az atyafiúi szeretet maradjon meg”.
Igen ez a legszükségesebb buzdítás: nemcsak azért, mert a gyűlölet oly nagyon
eluralkodott ezen a világon, hanem a keresztyénség állapota miatt is. Kétszázötven évvel
ezelőtt írta John Owen: „Ennek (az atyafiúi szeretetnek) a csillogása és a ragyogása a
mennybe vonult vissza, s csak a Föld néhány sarkában maradt meg a maga erejében és
hatékony működésében. Irigység, harag, önzés, a világ szeretete az elhidegüléssel együtt a
708
vallás minden dolgában vette át a helyét. S hiába küzdenek és vitatkoznak az emberek a
hitbeli és az istentiszteletbeli különbözőségeikért azt állítva, hogy a vallás fejlesztése a céljuk,
de igyekezve a maguk meggyőződését másokra tukmálni: amíg ez a szent szeretet újra
bevezetésre nem kerül azok között, akik a Krisztus nevét vallják, a vallás minden dolga csak
egyre jobban és jobban pusztul. A keresztyének között maga a testvériség megnevezés is a
gúny és a korholás tárgya, s az efféle kapcsolat mindennemű következményét megvetik.”
S a dolgok ma se jobbak. Ó, milyen kevés a bizonyíték a testvérei szeretetre,
általánosságban szólva, a hitvalló keresztyének között! Vajon nem Krisztus tragikus szavai
jutnak prófétai beteljesedésre: „mivelhogy a gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban
meghidegül” (Mt24:12)? De kedves olvasóm, Krisztus szeretete nem változott meg, s a
miénknek sem kellene: „szerette az övéit e világon, mindvégig szerette őket” (Jn13:1)! Ó, jaj,
nincs valamennyiünknek oka szégyenkezve lehajtania a fejét? Az afféle buzdítások, mint ez
is, nagyon szükségesek manapság, amikor széles körben többre értékelik a világosságot a
szeretetnél, többre becsülik a hit titkainak megértését az egymás iránti ragaszkodásunknál. Itt
a fürkésző kérdés, amivel mindannyiunknak szembe kell néznünk: vajon a testvéreim iránti
szeretet békességben marad a növekvő (intellektuális) ismereteimmel az igazságról?
„Az atyafiúi szeretet maradjon meg.” Micsoda megalázó Íge ez! Valaki azt hihetné,
hogy azok, akiket ilyen bensőséges kötelek fűznek egybe, a Krisztus Testének tagjai, spontán
módon fogják egymást szeretni, és állandó céljukká teszik egymás érdekeinek az
előmozdítását. Ó, kedves olvasó, a Szentlélek szükségesnek tartotta a felszólítást ennek a
kötelezettségnek az ellátására. Miféle teremtmények vagyunk mi, ha még mindig erre kell
buzdítani minket? Mennyire el kellene ennek rejteni előlünk a gőgöt: bizonyos, hogy kevés
okunk van az önelégültségre, ha parancsba kell adni nekünk, hogy szeressük egymást! A
„gyűlölségesek, egymást gyűlölők” (Tit3:3) igaz, hogy a újjászületésünk előtti napokban volt,
de annak a „gyűlöletnek” a gyökere tovább is megmarad a hívőben, s amíg el nem ítéli és meg
nem öldököli, addig hatalmas akadályt jelent a keresztyén vonzalom fenntartásában és
gyakorlásában.
„Az atyafiúi szeretet maradjon meg.” Micsoda ünnepélyes Íge ez! Az olvasó megijedt
ettől a jelzőtől? Szükséges és megalázó, de aligha „ünnepélyes”. Ó, megfeledkeztünk a
szövegkörnyezetről? Nézzük meg a közvetlenül megelőző verseket és emlékezzünk arra, hogy
amikor ez a levél megíródott, akkor nem voltak fejezet-tördelések: a 12:29-et és a 13:1-et
egymás után olvasták minden megszakítás nélkül: „a mi Istenünk megemésztő tűz, az atyafiúi
szeretet maradjon meg”! A tény, hogy ez a két igevers egymás közvetlen szomszédságában
áll, a legkomolyabb figyelmet érdemli. Menjünk vissza az elménkben az első testvérpárig,
akik a Földön éltek: vajon „folytatódott az atyafiúi szeretet”? Egyáltalán nem, Káin gyűlölte
és meggyilkolta a testvérét. S vajon nem találta Istent „emésztő tűznek”? De, egészen
biztosan, mert erről a saját szavai tesznek tanúbizonyságot: „Nagyobb az én büntetésem,
hogysem elhordozhatnám” (1Móz4:13). Isten haragja izzott a lelkiismeretében és a pokol
félelmetes előízét érezte még mielőtt ténylegesen oda jutott volna.
De ellene lehet vetné a most elhangzottaknak: Káin és Ábel esete aligha ideillő és
találó, mert ők természetes testvérek voltak, míg a mostani igeszakasz főleg a lelki
testvérekről szól. Igaz, de a természetes gyakran vázolja fel a lelkit, és sok minden van az
1Móz4-ben, amit minden keresztyénnek a szívére kell vennie. Azonban ugorjunk néhány
évszázadot az emberi történelemben. Vajon Ábrahám és Lót nem voltak lelki testvérek? De
igen: akkor hát megmaradt az atyafiúi szeretet közöttük? Nem: a pásztoraik civakodni kezdtek
és ők szétváltak (1Móz13). Lót előnyben részesítette a jól öntözött síkságot és az otthont
Szodomában a hívők atyjával való közösséggel szemben. S vajon megtapasztalta, hogy Isten
„emésztő tűz”? Tanúja volt minden vagyona megsemmisülésének abban a városban, amikor
Isten tüzet és kénkövet zúdított rá a mennyből! Íme, egy újabb komoly figyelmeztetés a
számunkra!
709
„Az atyafiúi szeretet maradjon meg.” De milyen kegyelmes Íge ez! Vegyük fontolóra
a következményeit: vajon nem hasonlítanak a „járjatok úgy, mint illik elhívatásotokhoz,
melylyel elhívattatok. Teljes alázatossággal és szelídséggel, hosszútűréssel, elszenvedvén
egymást szeretetben” (Ef4:1-2)-höz? Ez azt jelenti, hogy nem a test ösztönei szerint kell
cselekednünk, hanem a kegyelem követelményeinek megfelelően. Ha kegyelmet kaptam,
akkor nekem is biztosan kegyesnek kell lennem másokkal. Ez azonban nem mindig könnyű:
nemcsak a „gyűlölet” gyökere maradt meg bennem, hanem a „test” is megtalálható az
atyámfiaiban! S sok minden van bennük, ami próbára teszi a szeretetemet, mert ha nem így
lenne, nem volna szükség a buzdításra: „elszenvedvén egymást szeretetben”. Isten bölcsen
rendelte ezt el, hogy a szeretetünk fölébe kerekedhessen a pusztán természetes nyájasságnak.
Nekünk nemcsak kormányoznunk kell a vérmérsékletünket, udvariasan kell eljárnunk,
kedveseknek kell lennünk egymáshoz, de tűrnünk kell a gyengeségeket és készen kell állnunk
megbocsátani a csekélységet is: „A szeretet hosszútűrő, kegyes” (1Kor13:4).
„Az atyafiúi szeretet maradjon meg.” Mennyire átfogó Íge ez! Ha teljesen meg
tudnánk nyitni és lenne elegendő terünk kihozni belőle mindent, ami benne foglaltatik, a
Szentírás előírásainak nagy részét kellene idéznünk. Ha az atyafiúi szeretetnek folytatódnia
kell, akkor naponta kell egymást buzdítanunk, ösztökélnünk a jócselekedetekre, sok
különböző módon kell szolgálnunk egymásnak. Sokkal többet foglal ez magában, mintsem
csak az együttélést békében és egyetértésben, bár amíg az nincs meg, a többi dolog sem
lehetséges. Ebben benne van a kegyes törődés egymással: lásd 3Móz19:17 és 1Jn5:2.
Magában foglalja a határozottan egymásért folytatott imádkozásunkat. A másik gyakorlati
formája a hasznos lelki levelek megírása azoknak, akik távol vannak tőlünk: egykor édes
kapcsolatban álltatok, de a gondviselés szétválasztotta az útjaitokat, tartsátok hát a kapcsolatot
postán! „Az atyafiúi szeretet maradjon meg.”
„Az atyafiúi szeretet maradjon meg.” Micsoda erős Íge ez! Ezalatt azt értjük, hogy
mindannyiunkat térdre kell ennek kényszerítenie. Ugyanúgy a Szentlélektől függünk, hogy a
szeretetet cselekvésre szólítja-e fel, mint amennyire a hitünktől: nemcsak Isten, de egymás
iránt is. „z Úr pedig igazgassa a ti szíveteket az Isten iránt való szeretetre” (2Thessz3:5).
Figyeljük meg a parancsoló hangsúlyt, amit Krisztus helyezett erre a rendeletre a húsvéti
beszédében: „Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek” (Jn15:34). Ó, de a
Megváltó ezt nem tartotta elégségesnek: „Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást,
a miképen én szerettelek titeket” (Jn15:12) – miért az ismétlés? S még ez sem volt elég:
„Ezeket parancsolom néktek, hogy egymást szeressétek.” (Jn15:17) Egy korábbi fejezetben
megfigyeltük a levél központi buzdítását annak a gyülekezetnek: „tartsd meg a mi nálad van,
hogy senki el ne vegye a te koronádat” (Jel3:11)
„Az atyafiúi szeretet maradjon meg.” Milyen isteni Íge ez! A szeretet, amit itt
parancsol, szent és lelki, s azért válik lehetségessé, „mert az Istennek szerelme kitöltetett a mi
szívünkbe a Szent Lélek által, ki adatott nékünk” (Rm5:5). Addig ugyanis nem volt más
abban, csak gyűlölet. Az atyafiúi szeretet az Isten lelkükre pecsételt képmásának a szeretete:
„mindaz, a ki szereti a szülőt, azt is szereti, a ki attól született” (1Jn5:1). Senki sem szereti a
másik embert az annak szívében levő kegyelemért mindaddig, amíg az ő szívében nincs meg a
kegyelem. Természetes dolog azokat szeretni, akik kedvesek és nagylelkűek velünk, de
természetfeletti azokat szeretni, akik hűséges és szent módon bánnak velünk.
„Öltözzetek föl azért mint az Istennek választottai, szentek és szeretettek, könyörületes
szívet, jóságosságot, alázatosságot, szelídséget, hosszútűrést; Elszenvedvén egymást és
megbocsátván kölcsönösen egymásnak, ha valakinek valaki ellen panasza volna; miképen a
Krisztus is megbocsátott néktek, akképen ti is; Mindezeknek fölébe pedig öltözzétek föl a
szeretetet, mint a mely a tökéletességnek kötele.” (Kol3:12-14)
710
Az atyafiúi szeretet
Zsid13:1-3
1. Az atyafiúi szeretet maradjon meg.

2. A vendégszeretetről el ne felejtkezzetek, mert ez által némelyek, tudtokon
kívül, angyalokat vendégeltek meg.
3. Emlékezzetek meg a foglyokról, mint fogolytársak, a gyötrődőkről, mint a kik
magatok is testben vagytok.
Az atyafiúi szeretet az a lelki jóindulat és szerető gondoskodás, amivel a keresztyének

egymás iránt tanúsítanak, egymás legfőbb javát kívánva és keresve. A különféle jellemzőit
szépen írja le az 1Kor13. A Zsid13 nyitó versében az apostol ennek a fenntartására buzdít:
„Az atyafiúi szeretet maradjon meg”. Tagadólag ez ezt jelenti: folyamatosan ügyeljünk azokra
a dolgokra, amik hajlamosak megszakítani annak folyását. Jóváhagyólag ezt jelenti:
szorgalmasok legyünk azoknak az eszközöknek a használatában, amik az egészséges
állapotának fenntartásához adattak. E két vonal mentén kell ellátnunk az ezzel kapcsolatos
kötelezettségünket, ezért a legfontosabb, hogy a megfelelő figyelmet fordítsuk erre. Ezért azt
javasoljuk, hogy mutassunk rá a főbb gátakra és akadályokra az atyafiúi szeretet
fenntartásában és említsünk meg néhány támaszt és segítséget a továbbviteléhez. Vezesse az
áldott Lélek az író gondolatait és adja meg, hogy az olvasó a szívére vegyen mindent, ami
Róla szól!
A fő akadály az atyafiúi szeretet gyakorlásával szemben az önszeretet, amikor
önmagunkkal olyannyira vagyunk elfoglalva, hogy mások érdekeit szem elől tévesztjük. A
Pél30:15-ben ezt olvassuk: „A nadálynak két leánya van: addsza, addsza!” Ennek a
visszataszító teremtménynek villás nyelve van, amit felhasznál arra, hogy teletömje magát a
boldogtalan áldozata vérével. Lelkileg a „pióca” az önszeretetet képviseli, a két leánya pedig
az önelégültség és az önsajnálat. S ahogyan a pióca sem légszik meg soha, gyakorta a
szétpukkadásig szív, úgy az önszeretet sem, folytonosan ezt kiabálva: „addsza, addsza!” Isten
minden áldását és könyörületét kiforgatjuk, ha az én szolgálatába álltjuk azokat. Nos, az
orvosság erre a gonosz lelkületre a szív számára annak a példának a követése, amit Krisztus
hagyott hátra nekünk. Ő nem Önmaga kedvében járt, hanem mindig „a jót cselekedte”.
Fáradhatatlan volt mindazok nehézségeinek megkönnyítésében, akikkel kapcsolatba került és
a javukat kereste. Akkor hát „az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is”
(Fil2:5).
Az önszeretettel elválaszthatatlanul összefonódik a büszkeség és a büszkeség táplálása
végzetes az atyafiúi vonzalom művelése szempontjából. A kisebb sérelmek többsége, ha
ugyan nem az egésze a keresztyének között erre a gonosz gyökérre vezethető vissza. „A
szeretet hosszútűrő”, de a gőg rendkívül türelmetlen. „A szeretet nem irigykedik”, de a gőg
hevesen irigy. „A szeretet nem keresi a maga hasznát”, de a gőg neheztel a legkisebb
sérelemre is. „A szeretet mindent eltűr”, de a gőg(ös) megsértődik, ha egy testvér nem üdvözli
az utcán. A gőgöt meg kell öldökölni ahhoz, hogy az atyafiúi szeretet virágozhasson. Ezért
Krisztus első utasítása a Hozzá a megnyugvásért járulókhoz ez: „Vegyétek föl magatokra az
én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok”.
Az atyafiúi szeretet másik nagy ellensége a szektás lelkület, s ez a gonoszság sokkalta
elterjedtebb, mint azt sokan feltételezik. Az olvasóink meglepődnének, ha tudnák, hogy ennek
az újságnak a számait azok, akik a hitben való megingathatatlanság és a lelki dolgok iránti
érdeklődés hírében állnak. Mivel azonban ezt a lapot nem az ő felekezetük vagy „közösségi
körük” adja ki, ezért rögtön a papírkosárba dobják. Ó, jaj, milyen gyakran keverik össze
valami melletti kiállás lelkületét az atyafiúi szeretettel! Amíg valaki hiszi „a mi tanításainkat”
711
és „csatlakozni akar a felekezetünkhöz”, addig tárt karokkal fogadjuk. Viszont függetlenül
attól, mennyire erős lehet a hite valakinek, vagy mennyire kegyes az életvitele, ha nem
csatlakozik a hitvalló keresztyének valamelyik konkrét csoportjához, akkor gyanakodva
figyelik és hideg fogadtatásra talál. Efféle dolgoknak azonban nem volna szabad megtörténni:
ezek a lelkiség nagyon alacsony állapotát árulják el.
Távol áll tőlünk, hogy azt hirdessük: lépjünk bizalmas közösségre mindenkivel, aki
keresztyénnek mondja magát. A Szentírás figyelmeztet minket: „A kézrátevést el ne
hirtelenkedd” (1Tim5:22), mert nem mind arany, ami fénylik, s talán soha nem volt kor,
amikor az üres hitvallások úgy megszaporodtak volna, mint mostanság. Mégis létezik egy
arany középút ahhoz, hogy ne dőljünk be minden utunkba kerülő szélhámosnak és aközött,
hogy azt higgyük, nincsenek már valódi szentek a Földön. A fát a gyümölcseiről lehet
biztosan felismerni. Amikor találkozunk valakivel, akiben meglátjuk Krisztus képmását, akár
tagja a társaságunknak, akár nem, vonzalommal kell felé fordulnunk. „Azért fogadjátok be
egymást, miképen Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére.” (Róm15:7) – az az
elrendelt kötelességünk, hogy szeressünk mindenkit, akiket Krisztus szeret. Teljesen
hiábavaló az ortodox mivoltunkkal vagy azzal a „világossággal” dicsekedni, amivel
rendelkezünk, ha nem mutatunk atyafiúi szeretetet Krisztus Testének leggyengébb, az
utunkba kerülő tagjai iránt.
Sok más dolog is van, amik komoly akadályokat jelentenek az atyafiúi szeretet
fenntartásában, de nem tehetünk többet a puszta megemlítésüknél: a világ szeretete; a testi
vágyak megöldöklésének elmulasztása a lelkünkben; az indokolatlan belefeledkezés a saját
családunk tagjaiba, így azok, akik Krisztus vére által vannak rokoni kapcsolatban velünk, nem
kapják meg az őket megillető szeretetet; a tudatlanság az irányokat illetően, melyekben
gyakorolni kell és az által megkövetelt kötelességeket illetően; a megfeledkezés az alapjáról,
ami a kölcsönös érdekeltség Isten kegyelmében, hogy tudniillik a hit házanépének társasi
vagyunk; a hajlandóság az üres pletykák meghallgatására, ami a legtöbb esetben „teret ad az
ördögnek”, aki éjjel-nappal vádolja a testvéreket. De van még egy komoly akadálya az
atyafiúi szeretet folytatódásának, amit egy kicsit részletesebben is megvizsgálunk, ez pedig
nem más, mint a türelmetlenség.
A türelmetlenség alatt türelem hiányát értjük. Az igazi atyafiúi szeretet Isten irántunk
érzett szeretetének a visszatükröződése, s Ő nem a természetes vonzerejükért szereti a népét,
hanem Krisztus kedvéért, ezért a rútságuk és a hitványságuk ellenére is szereti őket. Isten
„hosszan tűr érettünk” (2Pt3:9), elviselve az elvetemültségünket, megbocsátva a vétkeinket,
gyógyítva a betegségeinket, s az Ő Ígéje hozzánk ez: „egyetek annakokáért követői az
Istennek, mint szeretett gyermekek: és járjatok szeretetben” (Ef5?1-2). Azért kell szeretnünk a
szenteket, amit Krisztusból látunk bennük. Igen, szeretni kell, minden tudatlanságuk,
romlottságuk, rossz természetük, makacsságuk, ingerlékenységük ellenére. Isten képmása az
bennük, ami mágnesként vonzza az újjászületett szívet, nem pedig a gazdagságuk, a
szeretetreméltóságuk vagy a szociális helyzetük.
„Elszenvedvén egymást szeretetben” (Ef4:2). A hamis szeretet örül minden álságos
ürügynek, hogy ledobhassa magáról az öltözéket, mely olyan lazán és kényelmetlenül áll neki.
Akhitófel örült az ürügynek, hogy elhagyhatja Dávidot, akit gyűlölt a szívében, noha a
szájával továbbra is sok-sok szeretetet mutatott, „Elszenvedvén egymást szeretetben”: a
szeretet, amit egy kis hallgatás vagy elhanyagolás képes megsemmisíteni, soha nem Istentől
származó. Azt a szeretetet, amit a rosszindulat pár fuvallata egy új ismerős ajkáéról képes
kiszárítani, nem érdemes megtartani! Emlékezz, kedves testvér, Isten ugyanúgy próbára tesz
az egymás iránti szeretetünket, ahogyan a hitünket is, mert ellenkező esetben nem lenne
szükség az „elszenvedvén egymást szeretetben” buzdításra. A leglelkibb keresztyének a
Földön is tele vannak gyengeséggel, s a legjobb módja az elszenvedésüknek, ha gyakorta és
őszintén emlékezteted magad arra, hogy te is tele vagy hibákkal és bukásokkal.
712
John Owen mutatott rá, hogy léteznek az atyafiúi szeretet megromlásának és
elvesztésének más esetei is (azok mellett, amiket a fentiekben említettünk). „1. A különbségek
a vallási dolgokkal kapcsolatos véleményekben és gyakorlatban (amíg ezek nem lényegi
természetűek, nem szabad megengedni, hogy kihatással legyenek az egymás iránti
szeretetünkre –Pink). 2. A természetes vérmérséklet és hajlamok miatti alkalmatlanság. 3.
Készség a szembejövő bosszantások fogadására. 4. Eltérő és néha összeegyeztethetetlen világi
érdekek. 5. Visszaélés a lelki ajándékokkal egyrészről a gőg, másrészről az irigység miatt. 6.
A testvériséggel összeegyeztethetetlen kísérletek az uralkodásra, amitől nagyon kell
óvakodni.”
Őszintén bízunk abban, hogy az olvasó nem fárad bele a Zsid13:1-ről adott hosszas
magyarázatunkba, mert a téma, amit ez fejteget, olyan nagy gyakorlati fontosságú, hogy úgy
érezzük, még egy további összetevőjét kell górcső alá venni. Tanulmányozunk kicsit tehát
néhány albekezdést, amiket Owen említett a megőrzése eszközeinek témájában. Először,
„igyekezni növekedni és fejlődni az alapelemében vagy az örökbefogadó kegyelem erejében”.
A három alapvető kegyelem, a hit, a reménység és a szeretet csak egészséges lélekben
képesek növekedni. Pont annyira romlik meg az atyafiúi szeretet, amennyire megfogyatkozik
a személyes kegyesség. Ha elhanyagolják a szoros, személyes kapcsolatot Krisztussal, ott
semmiféle valódi lelki közösség sem lehet az Ő népével. Amíg tehát nem tartom a szívem
melegen Isten szeretetében, addig a felebarátaim iránti szeretet biztosan megromlik.
Másodszor, „e kötelesség súlyának vagy jelentőségének mély megérzése Krisztus különleges
tanításából és parancsából”. Csak akkor teszünk komoly és állandó erőfeszítéseket az atyaifiúi
szeretet fenntartására, ha a szívünkre mély benyomást gyakorol a fenntartásának lényegi
fontossága.
Harmadszor, „az ezzel járó próbatételről, a kegyességünk őszinteségéről és a
megszentelődésünk igazságáról, mert ’ebből tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életre’”. Ez
valóban súlyos megfontolás: ha a keresztyének többet törődnének a bizonyítékok
megszerzésével az újjászületésükről, akkor sokkal nagyobb figyelmet szentelnének az atyafiúi
szeretet fenntartásának, ami az egyik fő bizonyítéka az újjászületésnek (1Jn3:14). Ha a
testvéreimmel nem vagyok egyetértésben és nem törődöm az átmeneti és örökkévaló
érdekeikkel, akkor nincs jogom Isten gyermekének tekinteni magam. Negyedszer, „e
kötelesség hasznának, sőt szükségességének a kellő megfontolása Isten dicsőségére és az
egyház épülésére”. Minél jobban törődünk valójában Isten megmutatkozó dicsőségével ebben
a világban, annál buzgóbbak leszünk majd az igyekezetben annak előmozdítására az atyafiúi
szeretet növelésével önmagunkban és a szentek között: Isten dicsőségét és a népe jólétét
elszakíthatatlan kötelékek fűzik össze.
Ötödször, „az egység ama felbomlásáról, a békesség elveszítéséről, a civakodásról és a
zárzavarról, aminek szükségszerűem következnie kell az elhanyagolásából, és következni is
fog”. Az atyafiúi szeretet megromlásának valóban súlyosak a következményei, sőt
végzetesek, ha a betegséget nem tartják féken. Ezért kell mindegyikünknek őszintén és
komolyan feltenni a kérdést: Mennyire járul hozzá az atyafiúi szeretet hiánya bennem a
keresztyénség lelki hanyatlásához manapság? Hatodszor, „a folytonos ügyelés az elme
mindazon romlott szokásaira az önszeretetben, a világ szeretetében, ami hajlamosak az elmét
lebénítani.” Ha erre hűségesen ügyelünk, az bizonyul majd az egyik leghatékonyabbnak e
kegyelem művelésének összes eszköze között. Hetedszer, „szorgalmas törődés azzal, hogy ne
csorbuljon a lényegi működése: ilyenek a türelem, az elnézés, a megbocsátási készség, a
vonakodás elhinni a gonoszt, ami nélkül egyetlen más vele kapcsolatos kötelezettség sem
folytatható hosszan”. Nyolcadik, „a buzgó imádság további, mindezt lehetővé tevő
kegyelemért”.
A Zsid13 nyitó buzdítása után, ami alapvető minden kölcsönös keresztyén
kötelezettség ellátásához, a Szentlélek az apostolon keresztül tovább lép néhány módszer
713
megmutatására, melyekben az atyafiúi szeretet létezésének és folytatódásának a bizonyítékát
láthatjuk. „A vendégszeretetről el ne felejtkezzetek” (2. vers). Itt az első példa különféle
részletekkel, amiben minden keresztyén kegyelem legnagyobbikát magyarázza. A
kihangsúlyozott kötelezettség a keresztyén vendégszeretet. Ami megparancsoltatott az
Ószövetség alatt, azt megismétli az Új: „Olyan legyen néktek a jövevény, a ki nálatok
tartózkodik, mintha közületek való benszülött volna, és szeressed azt mint magadat, mert
jövevények voltatok Égyiptom földén. Én vagyok az Úr, a ti Istenetek.” (Lev19:34, és v. ö.
5Móz10:19 stb.) A „tartózkodni” görög szót „szállásnak, háznak, befogadásnak” fordítja a
Csel10:18, 10:23 és Csel28:7.
Különleges szükség volt arra, hogy az apostol kihangsúlyozza ezt a kötelezettséget,
ami az Isten népének a különböző helyeken zajló üldöztetéséből fakadt, ami miatt el kellett
hagyniuk az otthonaikat és idegenben kellett menedéket keresniük. „És támada azon a napon
nagy üldözés a jeruzsálemi gyülekezet ellen, és mindnyájan eloszlának Júdeának és
Samáriának tájaira, az apostolokat kivéve.” (Csel8:1) Néhányan oly messzire mentek, hogy
„eljutának Fenicziáig, Cziprusig és Antiókhiáig” (Csel11:19). Így engedelmeskedtek Krisztus
útmutatásának, miszerint „Mikor pedig abban a városban üldöznek titeket, szaladjatok a
másikba” (Mt10:23), oda menve, ahol pillanatnyilag békére lelhettek, mert Isten gondviselése
úgy irányítja a dolgokat, hogy az üldöztetés nagyon ritkán uralkodik el egyetemesen. Ezért a
csendes visszavonulás helyei rendszerint hozzáférhetők, legalábbis egy ideig. Ez azonban
mégis arra kényszeríti őket, hogy hagyják el a lakóhelyeiket és idegenek között keressenek
menedéket, s ez ad értelmet a mostani buzdításunknak.
Sőt, „abban az időben voltak különféle személyek, főleg a megtért zsidók között, akik
egyik városból a másikba, sőt, egyik nemzettől a másikhoz mentek a saját költségükön és
prédikálták az evangéliumot. Tették ezt Krisztus kedvéért, semmit sem fogadva el a
pogányoktól, akiknek prédikáltak, s ők csak atyafiak voltak, nem pedig valamelyik egyház
tisztségviselői. (3Jn1:7) Ezek befogadása, elszállásolása és támogatása a megérkezésük után
bármely gyülekezethez vagy helyre idegenekként az, amit az apostol ünnepel és nagyon dicsér
a szeretett Gájusnak. (3Jn1:5-6) Az ilyeneket, akik idegenekként jöttek hozzájuk, az apostol
sajátos módon bízza a zsidók szeretetére és gondoskodására. S az, aki nem kész befogadni és
elszállásolni ilyen személyeket, ezzel kimutatja, milyen keveset érdekli az evangélium vagy
Magának Krisztusnak a dicsősége.” (John Owen)
Jóllehet megváltoztak a körülmények (mert ebben a pillanatban senki sem tudja
megmondani, hogy Isten visszatartó keze milyen gyorsan lesz részben visszavonva és mikor
lesz ismét megengedve az ellenségeinek, hogy az Ő népe vérét ontsák még egyszer – mint
ahogyan ez ma is van a Föld egyes részeiben), ennek a rendelkezésnek az alapelve mégis
kötelező mindenkire nézve, akik a Krisztus nevét viselik. Nemcsak a szíveinket, de az
otthonainkat is meg kell nyitni azok előtt, akik tényleges szükségben vannak: „A szentek
szükségeire adakozók legyetek; a vendégszeretetet gyakoroljátok.” (Rm12:13) Egy kiváló és
lelki tanító rámutat, hogy „az eredeti Íge nem annyira magának a kötelezettségnek a
gyakorlására vonatkozik, hanem inkább a hajlandóságra, a készségre és a lelkiállapotra, ami
meg van ebbe és hozzá követelve. Ezért a szír változat ’az idegenek szeretetének’ fordítja, és
tulajdonképpen az is, de ez olyan szeretet, ami hatékony, s aminek a megfelelő gyakorlása az
elszállásolásukban rejlik, ami az irántuk érzett szeretet tulajdonképpeni hatása.”
A keleti országokban, ahol majdhogynem mezítlábasan utaztak, a lábmosás
(1Tim5:10), valamint az ellátásuk élelemmel és a szállás biztosítása éjszakára szintén benne
foglaltatott. Az „idegenek” szó nem található meg a görög eredetiben, ott szó szerint ez áll: „a
vendégszeretetről el ne feledkezzetek”. Ne felejtsétek el ezt a kötelezettséget, ne legyetek
lassúak az ellátásában. Meg kell említeni, hogy a püspök egyik megkülönböztető minősítése
az, hogy „a vendégszeretet kedvelőjének” kell lennie (Tit1:8). Pont ahogyan a világiak lelik
örömüket a rokonaik és a barátaik elszállásolásában, úgy kell az Úr népének buzgón és
714
készségesen szeretetteljes vendégszeretet nyújtani az otthontalan vagy szorult helyzetben levő
keresztyéneknek, s ahogyan az 1Pt4:9 mondja, „legyetek egymáshoz vendégszeretők,
zúgolódás nélkül”. Természetesen ugyanez vonatkozik Isten szolgáinak befogadására is az
otthonainkba ahelyett, hogy valamelyik szállodába küldenénk őket, ahol keverednek az
istentelenekkel.
„A vendégszeretetről el ne felejtkezzetek, mert ez által némelyek, tudtokon kívül,
angyalokat vendégeltek meg.” (2. vers) A második mondatot úgy kell tekinteni, mint ami okot
ad a vendégszeretet keresztyén kötelezettségének ellátásához. Mondani sem kell, hogy ezek a
hozzátett szavak nem jelentik, hogy mi is szó szerint hasonló megtiszteltetést várhatunk,
hanem bátorítás végett tette hozzá. Az apostol itt arra emlékeztet, hogy a régebbi napokban
egyesek gazdag jutalmat kaptak, amiért szorgalmasan teljesítették ezt a kötelességüket, mert
megadatott nekik az a szent kiváltság, hogy angyalokat fogadhattak be emberi alakban. Az,
hogy ez a megfontolás mennyire erőssé teszi a buzdításunkat, szemmel látható: ha nem állt
volna készen az elméjük erre, valamint a valódi vendégszeretet lelkülete a szívükben akkor
elhanyagolták volna a lehetőséget, amivel az isteni kegyelem ilyen magas tisztességben
részesítette őket. Igyekezzünk hát művelni a nagylelkűség erényt: „a nagylelkű nagylelkű
dolgokat tervel” (Ézs32:8).91
„Mert ez által némelyek, tudtokon kívül, angyalokat vendégeltek meg.” Ez, semmi
kétség, speciális utalás Ábrahám (1Mó18:1-3) és Lót (1Móz19:1-3) eseteire. Azt mondjuk
„speciális utalás”, mert a többes számú „némelyek” használata elegendő ahhoz, hogy
meggátoljon minket abban, hogy egyedül nekik tulajdonítsuk ezt mindenki mást kizárva.
Nagyon valószínű. hogy azokban az ókori időkben, amikor Isten olyannyira használta au
angyalok szolgálatait a szentjei számára, mások is osztoztak velük ebben a szent kiváltságban.
A lényeg a számunkra ebben az utalásban az, hogy az Úr nem marad adósa egyetlene
embernek sem, s Ő megtiszteli azokat, akik Őt tisztelik, akár közvetlenül, akár közvetve az Ő
népének személyeiben. „Mert nem igazságtalan az Isten, hogy elfelejtkezzék a ti
cselekedeteitekről és a szeretetről, melyet tanúsítottatok az ő neve iránt, mint a kik
szolgáltatok és szolgáltok a szenteknek.” (Zsid6:10) Ez is a mi bátorításunk végett van
feljegyezve, s amikor teljesítettük a kötelességet (ahogyan a lehetőség engedi, mert Isten
elfogadja az akaratot is cselekedetként!), ha szegényes körülmények között erre
hivatkozhatunk Előtte.
A Szentírás tele van példákkal, melyekben a Szentlélek egyesítette a kötelességet és a
kiváltságot, az engedelmességet és a jutalmat. Valahányszor csak eleget teszünk az efféle
parancsolatoknak, számolhatunk azzal, hogy Isten ellentételezi azokat, akik kedvességet
gyakoroltak a népe iránt. Rebeka (1Móz25:18-19, 22), Potifár (1Móz39:5), az egyiptomi
bábák (2Móz2:17, 20) Ráháb (Józs6?25), a sareptai özvegy (12Kir17:15, 23), a súnemi
asszony (2Kir4:8), Málta lakosainak (Csel29:2, 8-9) esetei mindezt szemléltetik. Az elnyert
viszonzás több lesz, mint bármely költség visszafizetése, ami a szentek megvendégelése során
merül fel. Nagyon szépen mutatott rá erre Kálvin: „nem pusztán angyalokat, hanem Magát
Krisztust fogadjuk be, amikor a nyáj szegényeit fogadjuk be az Ő nevében”. Szavakkal ki
nem fejezhetően komoly a figyelmeztetés a Mt25:41-43-ban, de kimondhatatlanul áldott a
Mt25:34-36.
A könyörület a szenvedők iránt a következő dolog, amire figyelmeztet: „Emlékezzetek
meg a foglyokról, mint fogolytársak” (3. vers). Az atyafiúi szeretet a szenvedők iránti
együttérzésben mutatkozik meg. A leghelytelenebb és a leginkább keresztyénietlen az önző
szívtelenség, ami ezt mondja: elég bajom van nekem magamnak is anélkül, hogy mások
bajaival foglalkoznék. A legalacsonyabb szintre helyezve az efféle lelkület nem nyújt
enyhülést: a leghatékonyabb módja a megszabadulásnak a saját bánatainktól mások
91
Károlinál: „a nemes nemes dolgokat tervel” – a ford.
715
megkeresése és megsegítése a bajban. De semminek nincsen jótékonyabb hatása a belső
önzésünkkel szembeni ellenálláshoz, mint az igazodás az efféle buzdításokhoz, mint amilyen
ez is: ha elfoglaljuk magunkat az egyes testvéreket érő komolyabb csapásokkal, az
megszabadítja az elménket a könnyebb megpróbáltatásoktól, amiket mi magunk élünk át.
„Emlékezzetek meg a foglyokról.” Közvetlenül ez azokra utal, akiket megfosztottak a
szabadságuktól Krisztus miatt, s börtönbe vetettek. Az „emlékezzetek meg” sokkal többet
jelent, mint pusztán csak rájuk gondolást, magában foglal minden kötelezettséget, amit a
helyzetük megkövetel. Először is azt jelenti, érezzetek együtt velük, vegyétek a szívetekre az
ügyüket, legyetek könyörületesek irántuk. A mi nagy Főpapunkat megérintette a
gyengeségeik megérzése (Zsid4:15), ezért minket is meg kell érintsen. Az élelmük legfeljebb
közönséges volt, az ágyuk kemény, s a kötelékeket, amik a családjaikhoz kötötték őket,
durván szétszakították. Gyakran kegyetlenül megkötözve sötét és nedves pincebörtönökben
hevertek. Érezték a helyzetüket, a bezártságukat, az elszakadásukat a feleségüktől és a
gyermekeiktől. Azonosuljatok hát velük és legyetek együttérzők az általuk elszenvedettek
miatt. „Emlékezzetek” is, hogy csak Isten szuverenitása és korlátozó keze miatt nem vagytok
ugyanabban az állapotban, mint ők!
Sőt, „emlékezzetek meg” róluk az imáitokban! Járjatok közben értük, kérve nekik
Isten kegyelmét, hogy szelíden belenyugodhassanak az Ő gondviselő bánásmódjába, hogy a
szenvedéseik megszenteljék a lelküket, hogy a Felséges úgy másítsa meg a dolgokat, hogy a
sátáni ellenállás egyes szentjeivel szemben váljon még az Ő országának kiterjesztésévé is.
Végül, bánjatok velük úgy, ahogyan szeretnétek, hogy ők bánjanak veletek, ha ti lennétek az ő
helyükben. Ha kaptok engedélyt, látogassátok meg őket (Mt25:36), próbáljátok vigasztalni, s
amennyire kivitelezhető, enyhítsetek a szenvedéseiken és minden követ mozgassatok meg a
szabadulásukért. Az isteni gondviselés úgy szabályozza a dolgokat, hogy mintegy
szabályként, amíg egyes szentek börtönben vannak, mások még élvezik a szabadságot, így
kapva lehetőséget a keresztyén együttérzés gyakorlati gyakorlására.
„A gyötrődőkről, mint a kik magatok is testben vagytok” (3. vers). Ez itt valószínűleg
kettős utalás: először azokra, akik nincsenek ténylegesen börtönben, de akiket súlyosan
megfenyítettek, vagy fájdalmas ínségben voltak a rájuk kiszabott súlyos büntetések miatt.
Másodszor azok feleségeire és a gyermekeire, akik be lettek börtönözve, s most mardosó
nyomort szenvedtek el, mert a kenyéradót elvették tőlük. Az ilyenek nagyon is valóságos
követelést támasztottak azok együttérzése után, akik elkerülték az evangélium ellenségeinek
üldözését. Ha nem vagy olyan anyagi helyzetben, hogy sokat tehess értük, akkor ismertesd
meg a helyzetüket néhány gazdagabb barátoddal, és igyekezz arra ösztönözni őket, hogy
támogassák az ügyüket. A „mint a kik magatok is testben vagytok” emlékeztető arról, hogy te
lehetsz a következő, akik majd megtapasztalt efféle ellenállást.
John Owen, aki egy különösen viharos időszakban élt (Bunyan napjaiban), mondta:
„Miközben tetszett Istennek kegyelmet és bátorságot adni egyeseknek, hogy az evangéliumért
fogságot szenvedjenek, másoknak pedig ahhoz, hogy ellássák ezt a kötelezettséget velük
szemben, az egyház nem lesz a szenvedés vesztese. Mikor egyeseknek az állhatatossága
tétetik próbára kötelekkel, akkor másoknak az őszintesége az előbbiek iránti kötelezettségek
ellátásában. S rendszerint többen hibáznak a szenvedők iránti kötelezettségek teljesítésében és
szakadnak el a hitvallásuktól, mint amennyien hibáznak a szenvedésük során is miatt.” Az,
hogy Pál apostol gyakorolta is, amit prédikált, világosan kiderül a „Ki beteg, hogy én is beteg
ne volnék? Ki botránkozik meg, hogy én is ne égnék?” szavakból (2Kor11:29). E
kötelezettség ellátásának példáit lásd az 1Móz14:14-ben, a Neh1:4-ben, a Jób29:15-16-ban, a
Jer38:7-ben stb. A komoly figyelmeztetéseket lásd a Jób19:14-16-ban, a Péld21:13-ban, a
Mt25:43-ban, a Jak2:13-ban.
Aligha kell mondanunk, hogy a 3. vers alapelvei általánosan érvényesek minden időre
és a szenvedő keresztyének minden esetére. Ugyanez van összefoglalva a Gal6:2-ben is:
716
„Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét”. Ennek a versnek az
érzelmessége gyönyörűen fejeződik ki a drága himnusz sorainak megszentelt emlékezetében:
„Legyen áldott a kötelék, ami

Összeköti a szívünk keresztyén szeretetben.
A rokoni elmék közössége
Hasonlít erre.
Osztozunk a közös jajokban,
Hordozzuk a közös terheket,
S gyakran egymásért folynak
Együttérző könnyeink.”
Az Úr adjon többet az írónak és az olvasónak egyaránt a kegyelméből, hogy „Örüljünk

az örülőkkel, és sírjunk a sírókkal” (Rm12:15).
Házasság
Zsid13:4
4. Tisztességes minden tekintetben a házasság és a szeplőtelen házaságy; a

paráznákat pedig és a házasságrontókat megítéli az Isten.
A mások iránti kötelezettségek leírásától az apostol most tovább lép és olyan

utasításokat ad, amik azokra vonatkoznak, akik velünk törődnek a saját személyünk és
életvitelünk vonatkozásában. Teszi ezt a romlott természet két legradikálisabb és legátfogóbb
vágyának tiltásával, nevezetesen a tisztátlanságéval és a kapzsiságéval: az első sajátosan az
emberek személyével kapcsolatos, a második az ügyleteikkel vagy a viselkedésükkel. Az
erkölcsi tisztátalanság cselekedetei megkülönböztethetők minden más, külső tettekkel
elkövetett bűnöktől abban, hogy ezek közvetlenül az ember énje és a saját személyisége ellen
vannak (lásd 1Kor6:18), ezért a tisztaságot hangsúlyozza a fenntartása eszköze, azaz a
házasság alatt, miközben megadja az orvosságot a kapzsiságra is, nevezetesen a
megelégedettség lelkületét. A kapcsolat a Zsid13:4-6 és a Zsid13:1-3 között nyilvánvaló:
amíg a tisztátalanságot és a kapzsiságot meg nem öldökölik, addig nem létezhet az atyafiak
iránt gyakorolt valódi szeretet.
Ahogyan Isten összeszőtte a csontokat és az izmokat a testünk megerősítése végett,
úgy rendelte el a férfi és a nő egyesülését is a házasság kötelékében az életük megerősítése
végett, mert „sokkal jobban van dolga a kettőnek, hogynem az egynek” (Préd4:9), ezért
amikor Isten megalkotta az asszonyt az ember számára, ezt mondta: „szerzek néki segítő
társat, hozzá illőt” (1Móz2:18), megmutatva, hogy a férfinek javára válik, ha van felesége. Ez
valójában nem minden esetben bizonyosodik be, de az ilyen esetek túlnyomó részében ez az
isteni rendeletektől történt eltávolodásnak köszönhető. Mivel ez oly lényeges dolog,
szükségesnek tartjuk a Szentírás tanításának alapos vázlatát adni róla, főleg a fiatalabb
olvasóink érdekében, bár bízunk benne, hogy lehetőségünk válik olyasmi belefoglalására is,
ami az idősebbeknek is a hasznára válik.
Talán banális megjegyzés, mindazonáltal nem kevésbé súlyos ahhoz, hogy gyakorta
elhangozzon: a személyes megtérés egyetlen kivételével a házasságkötés a legjelentősebb az
összes földi esemény közül egy férfi vagy egy nő életében. Ez az egység olyan kötelékét
hozza létre, ami a halálig összeköti őket. Olyan bensőséges kapcsolatba hozza őket, amitől
vagy meg kell édesíteniük, vagy meg kell keseríteniük egymás létezését. Olyan
körülményeket és következményeket teremt, amik nem kevésbé messzire hatók, mint az
717
örökkévalóság végtelen korszakai. Mennyire lényeges tehát, hogy rendelkezzünk a menny
áldásával ezen az ünnepélyes, s egyben drága vállaláson, s ehhez pedig milyen abszolúte
szükséges, hogy meghajtsuk magunkat Isten és az Ő Ígéje előtt ebben a dologban! Sokkal-
sokkal jobb egyedül maradni életünk végéig, mintsem házasságra lépni isteni áldás nélkül. A
történelmi feljegyzések és a megfigyelt tények bőséges bizonyítékát szolgáltatják e
megjegyzés igazsága tényszerűségének.
Még azok is, akik nem néznek messzebbre az egyének mulandó boldogságánál és a
létező társdadalom jóléténél, sem érzéketlenek az otthoni kapcsolataink hatalmas fontossága
iránt, melyek a természet által biztosított legerősebb érzelmek, amelyeket még a
szükségleteink és a gyengeségeink is megszilárdítanak. Elképzelni sem tudunk olyan szociális
erényt vagy boldogságot, sőt magát az emberi társadalmat sem, melynek nem a családokban
van meg az alapja. Nem számít, mennyire kiválóak annak az országnak az alkotmánya és a
törvényei, vagy milyen hatalmasok a forrásai és a gazdagsága, abban nincs biztos alapja a
szociális rendnek, vagy a nyilvános, illetve a személyes erényeknek, amíg azokra a családok
bölcs szabályozásában nem kerül sor. Egy nemzet végső soron nem más, mint a családjainak
együttese, s amíg nincsenek jó férjek és feleségek, apák és anyák, fiak és leányok, addig nem
lehetnek jó állampolgárok sem. Ezért az otthoni élet és a családi fegyelem most tapasztalható
megromlása sokkalta súlyosabban fenyegeti a nemzetünk stabilitását, mint bármiféle külső
ellenségeskedés.
De a biblikus nézet a keresztyén háztartás tagjainak kölcsönös kötelezettségeiről a
legriasztóbb módon festi le a most uralkodó hatásokat: ezek gyalázatosak Isten előtt,
katasztrofálisak a gyülekezetek lelki állapotára nézve és a legkomolyabb akadályokat
támasztják az evangéliumi fejlődés útjában. Kimondhatatlanul szomorú látni, hogy jórészt
maguk a hitvalló keresztyének felelősek a házassági mércék lecsökkenéséért, az otthoni
kapcsolatok általános figyelmen kívül hagyásáért és a családi fegyelem gyors eltűnéséért.
Miután tehát a házasság az otthon vagy a család alapja, az íróra hárul a kötelesség, hogy
felszólítsa olvasóit Isten kinyilatkoztatott akaratának komoly és imádságos megfontolására
ebben a lényeges témában. Bár aligha remélhetjük, hogy megfékezzük azt a szörnyű
betegséget, ami most a nemzetünk legfontosabbjait emészti fel, mégis, ha tetszik Istennek
megáldani ezt az írást csak néhány ember esetében, más nem munkálkodtunk hiába.
Kezdjük a házasság kiválóságának bemutatásával: „Tisztességes minden tekintetben a
házasság” mondja az igeszakaszunk, s elsősorban azért, mert Maga Isten részesítette
különleges tisztességben. Minden más parancsolatot vagy intézményt (a szombat kivételével)
Isten emberek vagy angyalok közbenjárásával rendelt el (Csel7:35), de a házasságot
közvetlenül Maga az Úr. sem ember, sem angyal nem vezette az első feleséget a férjéhez
(1Móz2:22). Azaz, a házasságnak több isteni tisztessége lett, mint az összes többi isteni
intézménynek, mert közvetlenül Maga Isten ünnepelte meg. Sőt, ez volt az első rendelés, amit
Isten bevezetett, sőt, az első dolog az ember és az asszony megteremtését követően, amikor
még az eredeti állapotukban voltak a bukás előtt. Sőt, a hely, ahol a házasság lezajlott,
megmutatja az intézménye nagy tisztességét: míg a többi intézmény (a szombatot kivéve) a
Paradicsomon kívül került bevezetésre, a házasság ünnepélyes bevezetése az Édenben történt,
jelezve, ilyen boldogok azok, akik az Úrban házasodnak össze.
„Isten mindent megkoronázó teremtő cselekedete volt az asszony megalkotása.
Minden egyes teremtési nap végén olvassuk a feljegyzést, miszerint ’És látá Isten, hogy jó’.
De mikor Ádámot megalkotta, konkrétan fel van jegyezve, hogy Isten látta: ’nem jó az
embernek egyedül lenni’. Ami az embert illeti, a teremtő munka nem volt teljes, mivel
minden állatbak, sőt növénynek megvolt a maga párja, ezért Ádámnak is hozzá illő segítőre és
társra volt szüksége, Amíg ez a szükséglet be nem lett töltve, addig Isten nem látta jónak az
utolsó teremtési nap munkáját is.
718
Ez az első nagy bibliai lecke a családi életről, amit alaposan meg kell tanulni… A
házasság isteni intézménye azt tanítja, hogy az ideális állapot mind a férfi, mind a nő számára
nem az elkülönülésben, hanem az egyesülésben rejlik, mert mindkettő a másik számára
teremtetett és hozzá illik. Isten ideálja ez az egység, mely a tiszta és szent szereteten alapszik
és élethosszig tart, mentesen minden versengéstől vagy más partnerségtől. S képtelen az
elidegenedésre vagy a hűtlenségre, mert ez egység az Úrban, a test és a lélek szent házassága,
kölcsönös szimpátiában és szeretetben.” (A. T. Pierson)
Ahogyan Isten az Atya tisztelte a házasság intézményét, úgy tisztelte azt Isten, a Fiú
is. Először is a lényével, ami „asszonytól lett” (Gal4:4). Másodszor, a csodáival, mert az első
természetfeletti jelet a galileai Kánában történt menyegzőn tette (Jn2:9), ahol borrá változtatta
a vizet, ezzel jelezve, hogy ha Krisztus jelen van a menyegződön (azaz „az Úrban
házasodsz”), akkor az életed örömteli és áldott lesz. Harmadszor, a példázataival, mert Isten
országát a házassághoz hasonlította (Mt22:2), a szentséget pedig a „menyegzői ruhához”
(Mt22:11). Így van a tanításaiban is: amikor a farizeusok igyekeztek őt csapdásba ejteni a
válással, az eredeti intézményre nyomta rá a bélyegét, kijelentve: „A mit azért az Isten
egybeszerkesztett, ember el ne válaszsza” (Mt19:4-6).
A házasság intézményét még nagyobb tisztességben részesítette a Szentlélek, mert Ő
használta annak az egységnek a jelképeként, ami Krisztus és az egyház között áll fenn.
„Annakokáért elhagyja az ember atyját és anyját, és ragaszkodik az ő feleségéhez; és lesznek
ketten egy testté. Felette nagy titok ez: de én a Krisztusról és az egyházról szólok.” (Ef5:31-
32). A viszonyt, ami a Megváltó és a megváltottak között áll fenn, újra és újra ahhoz
hasonlította, ami egy házasember és asszony között áll fenn: Krisztus a „Férj” (Ézs54:5), az
egyház a „feleség” (Jel21:9). „Térjetek meg, szófogadatlan fiak, azt mondja az Úr, mert én
férjetekké lettem néktek” (Jer3:14). Azaz, az áldott Szentháromság mindhárom Személye
ráütötte a pecsétjét a házasság intézményének tiszteletreméltóságára.
Kétségtelen, hogy a valódi házasságban a két fél egyformán segítik egymást, s annak
tekintetében, amikre a fentiekben mutattunk rá, bárki, aki megpróbál bármi más tanítást
vallani vagy tanítani, a Felségessel száll vitába. Ez nem fekteti le azt az kemény és
elhamarkodott szabályt, miszerint minden férfinak és nőnek házasságra kell lépnie: lehetnek
az egyedül maradásnak jó és bölcs okai, s kellő indítékai a fizikális és erkölcsi, családi és
társadalmi egyedüllétre. Mindazonáltal a magányos életet abnormálisnak és kivételesnek kell
tekinteni, semmint ideálisnak. Bármely tanítás, ami arra indítja a férfiakat és a nőket, hogy a
házasság kötelékét a rabszolgaság jelének, a függetlenség feláldozásának tekintsék, a feleségi
mivoltot és az anyaságot pedig fáradságnak és beavatkozásnak az asszony magasabb
rendeltetésébe, bármely nyilvános hangulatkeltés, ami a cölibátust kívánatosabbnak és
tiszteletreméltóbbnak tartja, illetve bármivel helyettesíti a házasságot és az otthont, nemcsak
Isten rendelését támadja, de leírhatatlan bűncselekmények előtt nyitja meg a ajtót és a
társadalomnak magát az alapját fenyegeti.
Nos, világos, hogy a házasságnak konkrét okai vannak, amiért elrendeltetett. Ezek
meg vannak adva a Szentírásban. Első a gyermeknemzés. Ez a világos és normális célja:
„Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonynyá
teremté őket.” (1Móz1:27) Nem mindkettőt férfivá vagy nővé, hanem egy férfivá és egy nővé.
S hogy ennek a célját eltéveszthetetlenül világossá tegye, Isten kijelentette: „Szaporodjatok és
sokasodjatok”. Emiatt nevezik a házasságot „házasságnak”, aminek a jelentése „anyaság”,
mert a szüzekből anyákat csinál. Ezért kívánatos, hogy a házasság ifjú korban történjen,
mielőtt a életünk javát leélnénk: a Szentírásban kétszer olvasunk „az ifjúságod feleségéről”
(Péld5:18, Mal2:15). Rámutattunk, hogy a gyereknemzés a házasság „normális” végcélja,
mégis megvannak a súlyos ínség időszakai, amikor az 1Kor7:29 megállja a helyét.
Másodszor, a házasság az erkölcstelenség megelőzését szolgálja: „De a paráznaság
miatt minden férfiúnak tulajdon felesége legyen, és minden asszonynak tulajdon férje.”
719
(1Kor7:2) Ha bárki mentesült volna, akkor feltételezhető, hogy a királyok kapnak felmentést
azért, mert ha terméketlen a feleségük, nincs trónörökösük. Mégis, a királynak konkrétan meg
van tiltva a többnejűség (5Móz17:17), rámutatva, hogy egy monarchia veszélybe kerülése
nem elegendő ellenérték a házasságtörés bűnének elkövetésére. Emiatt nevezik a paráznát
„idegen asszonynak” (Péld2:16), megmutatva, hogy idegennek kell lennie a számunkra, a
házasságon kívül született gyermekeket pedig „fattyúknak”, akik (a törvény alatt) ki voltak
zárva az Úr gyülekezetéből (5Móz23:2).
A harmadik célja a házasságnak a magány kényelmetlenségeinek elkerülése, amit a
„nem jó az embernek egyedül lenni” jelez (1Móz2:18), mintha csak ezt mondta volna az Úr:
ez az élet terhes és nyomorúságos az ember számára, ha nem adatik neki feleség társként. „Jaj
pedig az egyedülvalónak, ha elesik, és nincsen, a ki őt felemelje.” (Préd4:10) Valaki mondta:
„mint a párját vesztett teknős, mint egy láb vagy egy szárny, ha a másikat levágták, olyan a
férfi, ha nem adatik neki asszony.” Ezért a kölcsönös társaság és vigasztalás végett egyesítette
Isten a férfit és a nőt, hogy ennek az életnek a gondjai és a félelmei megkönnyíthetők
legyenek egymás felvidítása és segítése által.
A következőkben vizsgáljuk meg a párválasztást. Először is, az életünk partnerévé
választott nem állhat velünk szoros rokoni kapcsolatban, ezt az isteni törvény tiltja.
Másodszor, a keresztyénnek keresztyén testvérrel kell összeházasodnia. A legkorábbi időktől
kezdve megparancsolta Istent: „ímé oly nép, a mely maga fog lakni, és nem számláltatik a
nemzetek közé” (4Móz23:9). Az Izraelnek a kánaánitákkal kapcsolatosan adott törvénye ez
volt: „Sógorságot se szerezz ő velök, a leányodat se adjad az ő fioknak, és az ő leányukat se
vegyed a te fiadnak” (5Móz7:3, v. ö. Józs23:12). Mennyivel inkább megköveteli tehát Isten
azok elkülönülését, akik az Ő népéhez lelki és mennyei kötelekkel kötődnek, mint azokét,
akik csak testi és földi kapcsolatban álltak Vele! „Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában”
(2Kor6:14) volt a világos parancs a szentjeinek ebben a korszakban. Bármiféle partneri
kapcsolatot egy újjászületett számára olyasvalakivel, aki a természetes állapotában van itt
megtilt, ami világosan kiderül az ebből és a következő igeversekben használatos
kifejezésekből: „szövetség, közösség, egyezség, köze (valamihez), egyezés”.
Ebben a világban csak két család létezik: Isten gyermekei és az ördög gyermekei
(1Jn3:10). Ha tehát Isten leánya férjhez megy a Gonosz fiához, akkor a Sátán menye lesz! Ha
Isten fia feleségül veszi a Sátán lányát, akkor a Sátán veje lesz! Egy ilyen alávaló lépéssel
rokonság alakul ki a Felségeshez tartozó és a fő ellenségéhez tartozó között. „Erős szavak!” –
igen, de nem elég erősek. Ó, micsoda gyalázatot hoz Krisztusra egy efféle kapcsolat! Ó,
milyen keserves aratása lesz ennek a vetésnek! S minden esetben a szegény hívő az, aki
szenvedni fog. Olvassátok el Sámson, Salamon és Ákháb ihletett történeteit, s nézzétek meg
mi következett a szentségtelen házassági szövetségeikből. Ahogyan egy atléta is felvehet
magára nehéz súlyokat és várhatja így a győzelmet a versenyen, úgy várhatja valaki a lelki
fejlődést, miután házasságot kötött egy világi személlyel.
Ha bármelyik keresztyén olvasó hajlamos eljegyezni valakit vagy már várja ennek
bekövetkezését, az első kérdés, amit alaposan mérlegelnie kell az Úr jelenlétében, hogy vajon
nem egy hitetlennel jön létre ez az egység? Mert ha valóban a tudatában vagy, s szívben és
lélekben lenyűgöz az az óriási különbség, amit Isten az Ő kegyelmében állított közétel és azok
közé, aki bármennyire vonzók is testben, mégis a bűneikben vannak, akkor nem okozhat
nehézséget elutasítani minden arra vonatkozó ajánlatot és javaslatot, hogy közös ügyletbe fogj
velük. Te vagy „Isten igazsága” Krisztusban, de a hitetlenek „hamisak”. The vagy „a
világosság az Úrban”, de ők a sötétség. Te átkerültél Isten kedves Fiának az országába, de a
hitetlenek Beliál hatalma alatt vannak. Te a békesség fia vagy, míg minden hitetlen „a harag
fiai” (Ef2:3), ezért „Annakokáért menjetek ki közülök, és szakadjatok el, azt mondja az Úr, és
tisztátalant ne illessetek; és én magamhoz fogadlak titeket” (2Kor6:17).
720
Az efféle szövetség kialakításának, sőt a házasságot megelőző eljegyzésnek, melyek
egyikét sem támogathatja az igazi keresztyén az a veszélye, hogy az Úrral fennálló közösség
édessége elveszhet. Először a Krisztus iránti szeretetet kell visszavonni, mielőtt örömünket
lelhetnénk az azokkal fennálló szociális közelségben, akik elidegenedtek Istentől, s akiknek az
érdekei erre a világra korlátozódnak. Isten gyermeke, aki „teljes szorgalommal tartóztatja meg
a szívét”, nem talál, nem találhat örömöt az újjá nem születettekkel fennálló bizalmas
közösségben. Ó, jaj, a hitetlenekkel fennálló szoros barátságnak a keresése vagy elfogadása
mily gyakran válik a Krisztustól való nyílt eltávolodás első lépésévé! Az út, amire a
keresztyén elhívást kap, valóban keskeny, s ha megpróbálja azt kiszélesíteni, az Isten Ígéjének
a megsértésével teheti meg, a saját jóvátehetetlen kárára és veszteségére.
Harmadszor, a „férjhez mehet… csakhogy az Úrban” (1Kor7:39) sokkal tovább megy,
semmint csak megtiltja a hitetlen társat. Még Isten gyermekei között is sokan vannak, akik
nem lennének jók egymás számára efféle kötelékben. Egy csinos arc vonzó, de ó, mennyire
hiábavaló, ha egy ilyen súlyos döntést egy efféle apróságtól teszünk függővé! A földi
javaknak és a szociális helyzetnek megvannak itt a maguk értékei, de mennyire aljas és
megalázó engedni, hogy ezek irányítsanak e súlyos döntés meghozatalában! Ó, micsoda
óvatosság és imádságos hozzáállás szükséges a vonzalmaink szabályozásában! Ki érti meg
teljesen azt a vérmérsékletet, ami az enyémhez illik? Az lesz képes türelemmel tűrni a
hibáimat, helyesbíteni a hajlamaimat és ténylegesen segíteni a vágyamat, hogy Krisztusáért
élhessek ebben a világban? Hányan vannak, akik a kezdetben tisztességeseknek tűnnek, de
aztán nyomorúságosan végzik! Ki más képes megvédeni engem a gonoszságok seregétől, ami
körülveszik az óvatlant, mint Isten, az én Atyám?
„A derék asszony koronája az ő férjének” (Péld12:3): a kegyes és értelmes asszony
Isten minden időbeli áldása közül a legértékesebb, ő az Ő kegyelmének különleges ajándéka.
„Az Úrtól van pedig az értelmes feleség” (Péld19:14), s Ő megköveteli, hogy határozottan és
szorgalmasan keressük: lásd 1Móz24:12. Nem elégséges a bizalmas barátok és a szülők
jóváhagyásával rendelkezni, ami értékes, sőt szükséges, mert (általában) a boldogságunkat
szolgálja, mert bár törődnek a jólétünkkel, a bölcsességük mégsem ér el elég messzire. Aki a
rendeletet kiadta, Annak kell az első helyet biztosítani, ha az áldását akarjuk elnyerni a
dologban. S az ima soha nem volt arra szánva, hogy helyettesítse a kötelezettségeink helyes
ellátását: nekünk mindig szükséges óvatosan és józanul eljárni, és soha nem szabad
elhamarkodottan és elkapkodva cselekedni. A józan ítélőképességünknek kell szabályoznia az
érzelmeinket: a testben a fej van a szív felett és nem a szív a fej felett!
„Megnyerte a jót, a ki talált (valódi) feleséget, és vett jóakaratot az Úrtól!” (Péld18:22)
A „talál” határozott keresést foglal magában. Azért, hogy ebben vezessen, a Szentlélek
megadott két szabályt vagy minősítést. Első a kegyesség, mert a partnerünknek olyannak kell
lenni, mint Krisztus feleségének, tisztának és szentnek. Második az alkalmasság, „segítő társ,
hozzá illő” (1Móz2:18), megmutatva ezzel, hogy a feleség nem lehet „segítség”, amíg nem
„hozzá illő”, ahhoz pedig sok közös vonásának kell lennie a párjával. Ha a férj dolgos ember,
akkor őrültség lenne a számára egy lusta nőt elvenni. Ha tanult ember, akkor egy asszony,
akiben nincs meg a tudás szeretete, teljesen alkalmatlan a számára. A házasságot „igának”
nevezik, s ketten együtt nem tudják azt hordozni, ha minden teher au egyikre hárul úgy,
mintha valaki gyenge és beteges társat választana.
Nos, a fiatalabb olvasóink javára mutassunk rá néhány jelre, amikkel a kegyes és
alkalmas pár megtalálható. Első a hírnév: a jó embernek rendszerint jó a hírneve (Péld22:1):
senki sem vádolhatja őt nyílt bűnökkel. Második az ábrázat: a kinézetünk megmutatja a
jellemünket, s ezért beszél a Szentírás „gőgös tekintetekről” és „buja tekintetekről” – „arczuk
tekintete tesz ellenök bizonyságot” (Ézs3:10). Harmadik a beszéd, mert „a szív bőségéből szól
a száj”, „a bölcsnek elméje értelmesen igazgatja az ő száját, és az ő ajkain öregbíti a
tudományt” (Péld16:23). „Az ő száját bölcsen nyitja meg, és kedves tanítás van nyelvén.”
721
(Péld31:26) Negyedik a kinézet: a szerény nőt a ruházata szerénységéről lehet megismerni.
Ha a ruházat útszéli vagy csiricsáré, a szív hiábavaló. Ötödik a társaság: madarat a tolláról,
embert a barátjáról lehet megismerni.
Egy figyelmeztető szó talán nem teljesen felesleges. Nem számít mennyire gondosan
és imádságosan választ valaki partnert, a házasságot nem fogja tökéletes dolognak találni.
Nem mintha Isten nem tette volna azt tökéletessé, de az ember azóta elbukott, s a bukás
mindent megrontott. Az alma lehet még mindig édes, de már van benne kukac. A rózsa még
nem veszítette el az illatát, de már tüskékkel növekszik. Akarva-akaratlan mindenütt látnunk
kell a romlást, ami a bűnnel jár. A legistenfélőbb férfiaknak és nőknek is megvannak a maguk
hibái, s bár azokat könnyű elviselni ott, ahol van valódi szeretet, azokat mégis el kell tűrni.
Néhány rövid megjegyzés a házastársak otthoni életéről. Világosságot és segítséget
kapunk itt, ha észben tartjuk, hogy a házasság Krisztus és az egyháza közötti kapcsolatot festi
le. Ez három dolgot foglal magában. Először, a férj és feleség viselkedését és tetteit a
szeretetnek kell szabályoznia, mert az az összekötő kapocs az Úr Jézus és a felesége között:
szent szeretet, önfeláldozó szeretet, hosszan tűrő szeretet, amit semmi sem képes összetörni.
Semmi sem teszi olyan gördülékennyé az otthoni élet kerekeit, mint a szeretet. A férj
ugyanazt a viszont tartja fenn a párjával, mint a Megváltó a megváltottakkal, s innen
származik a buzdítás: „Ti férfiak, szeressétek a ti feleségeteket, miképen a Krisztus is szerette
az egyházat” (Ef5:25) – szívbéli és állandó szeretettel, mindig a javát keresve, betöltve a
szükségleteit, védelmezve és gondoskodva róla, tűrve a gyengeségeit – így „az asszonyi
nemnek, mint gyöngébb edénynek, tisztességet tévén, mint a kik örökös társaik az élet
kegyelmében; hogy a ti imádságaitok meg ne hiúsuljanak” (1Pt3:7).
Másodszor, a férj vezető szerepe. „Az asszonynak feje pedig a férfiú” (1Kor11:3).
„Mert a férj feje a feleségének, mint a Krisztus is feje az egyháznak” (Ef5:23). Amíg ezt az
isteni rendelést nem tartják be kellőkképpen, addig biztos a zűrzavar. A háztartásnak szüksége
van vezetőre, s Isten a férjre bízta a szerepét, őt téve meg felelősnek a szabályszerű
irányításáért. S komoly veszteséget fog jelenteni, ha kivonja magát a kötelességteljesítés alól,
és a kormányzás gyeplőjét a felesége kezébe teszi le. De ez nem jelenti azt, hogy a Szentírás
szabadságot ad neki arra, hogy házi zsarnok lehessen, s úgy bánjon a feleségével, mint egy
rabszolgával: az uralmát szeretetben kell gyakorolnia a házastársa felett. „A férfiak
hasonlóképen, együtt lakjanak értelmes módon feleségükkel” (1Pt3:7), a társaságukat keresve
a napi munka végeztével. Ez az isteni rendelet világosan elítéli azokat, akik elhagyják a
feleségeiket és külföldre távoznak az „Istentől kapott elhívás” ürügyével.
Harmadszor, a feleség alárendeltsége. „Ti asszonyok a ti saját férjeteknek
engedelmesek legyetek, mint az Úrnak.” (Ef5:22) Ennek a szabálynak az alkalmazása alól
csak egyetlen kivétel létezik, nevezetesen az, ha a férj olyasvalamit parancsol meg, amit Isten
tilt, illetve olyasvalamit tilt, amit Isten megparancsol. „Mert így ékesítették magokat hajdan
ama szent asszonyok is, a kik Istenben reménykedtek, engedelmeskedvén az ő férjöknek.”
(1Pt3:5) Ó, jaj, mily kevéssé nyilvánvaló manapság ez a lelki „ékesség”! „Miként Sára
engedelmeskedett Ábrahámnak, urának nevezvén őt, a kinek gyermekei lettetek, ha jót
cselekesztek, és semmi félelemtől nem rettegtek.” (1Pt3:6) A szándékos és szerető behódolás
a férjnek Isten tekintélye iránti tiszteletből – ez az, ami jellemzi Sára leányait. Amikor a
feleség elutasítja a férje iránti engedelmességet, akkor a gyermekek is biztosan megvetik a
szüleiket. Aki szelet vet, vihart arat.
Már csak egyetlen dologra maradt helyünk, ami nagyon fontos, hogy az ifjú férjek
ügyeljenek rá. „Szerezd el kivül a te dolgodat, és készíts elő a te meződben; annakutána építsd
a házadat.” (Péld24:27) A lényeg itt az, hogy a férj ne gondoljon saját ház birtoklására, amíg
nem engedheti azt meg magának. Ahogyan Matthew Henry mondja: „Ez a gondviselés
szabálya a háztartási ügyek kezelésében. A szükségeket kell előnyben részesítenünk a
fényűzéssel szemben, s nem szabad a mutogatásra költenünk azt, amit a család fenntartására
722
kell fordítanunk.” Ó, jaj, ebben a megromlott korban oly sok fiatal házaspár akarja ott
kezdeni, ahol a szüleik befejezték, s úgy érzik, utánozniuk kell az istentelen szomszédjaikat a
különböző kicsapongásaikban. Soha ne adósodj el és ne vásárolj semmit a „hitelrendszerben”:
„Senkinek semmivel ne tartozzatok” (Rm13:8)!
Most pedig az igeszakasz végszavaként: „Tisztességes minden tekintetben a házasság”
mindenkinek, akik arra kaptak elhívást, az emberek egyetlen osztály sincs abból eleve
kizárva. Ez világosan meghazudtolja Róma ártalmas tanítását a papság cölibátusáról, ahogyan
az 1Tim3:2 stb. is teszi. „És a szeplőtelen házaságy” nemcsak a házassági eskü iránti hűséget
jelenti (1Thessz4:4), hanem azt is, hogy a házastársi aktus, a közösülés nem szennyez be. A
bukás előtti állapotukban Ádám és Éva azt a parancsot kapták, hogy „szaporodjanak”. Mégis,
a mértékletesség és a józanság itt is ugyanúgy szükséges, mint minden másban. Nem hiszünk
a „születésszabályozásnak” nevezett dologban, de buzgón sürgetjük az önmérsékletet, főleg a
férj részéről. „A paráznákat pedig és a házasságrontókat megítéli az Isten”. Ez a
legkomolyabb figyelmeztetés a hűtlenség ellen: azok, akik ezekben a bűnökben élnek és
halnak meg megbánás nélkül, örökre elkárhoznak (Ef5:5).
Kapzsiság
Zsid13:5
5. Fösvénység nélkül való legyen a magatok viselete; elégedjetek meg azzal, a

mitek van; mert Ő mondotta: Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled;
A Zsidókhoz írott levélnek ebben a fejezetben az apostol a levél témáját alkalmazza a

gyakorlatban. Részletesen bemutatva Isten bámulatos, a hívő népének adott kegyelmét azzal,
ahogyan gondoskodott róluk a szövetség Közbenjárójával és Kezesével, megmutatta, hogy
Krisztusban most megvan a számunkra mindennek a valósága, amit a ceremoniális törvények,
a sátor és Izrael papsága előre vetítettek. Most pedig azokat a felelősségeket és
kötelezettségeket rója ránk, amik azokat terhelik, akik ezeknek a lelki áldásoknak a kegyelt
címzettjei. Először is arra buzdít, ami alapvető minden keresztyén kötelezettség ellátásához:
az atyafiúri szeretet fenntartására (1. vers). Másodszor, példákat ad, melyekben ennek a fő
keresztyén kegyelem meg kell mutatkoznia: a vendégszeretet (2. vers), és a lesújtottak iránti
könyörületre (3. vers). Harmadszor, tiltja a bukott természet két legradikálisabb vágyát: a
erkölcsi tisztátalanságot (4. vers) és a kapzsiságot (5. vers), mert a belekeveredés ezekbe
végzetes az atyafiúi szeretet gyakorlása számára.
Részletesen megtárgyalva a kegyelmes gondoskodást, amit Isten biztosított a házasság
elrendelésével az erkölcsi tisztátalanság elkerüléséhez, most rátérünk a másik nagy bűnre, ami
ellen itt int, nevezetesen, a kapzsiságra. 5. „Fösvénység nélkül való legyen a magatok viselete;
elégedjetek meg azzal, a mitek van” (5. vers). Itt egy gonoszságot és az orvosságot rá tárja a
szemünk elé egymás mellett, ahogyan az előző igeversben is tette, bát ott az orvosságot előbb
megadja, mint azt, amit az gyógyít. A mostani igeszakasz sorrendjét fogjuk követni és először
a vétket vesszük górcső alá, amit itt megtilt, mielőtt megvizsgálnánk az erényt, amit
megparancsol. Mégis a segítségünkre lesz, ha mindkettőt észben tartjuk, mert az utóbbi fényt
vet az előbbire, minden másnál jobban lehetővé téve a számunkra annak pontos természete
meghatározását.
„A társalgásotok legyen kapzsiságmentes.”92 A görög szó, ami itt „fösvénységnek”
van fordítva szó szerint azt jelenti: „az ezüst szeretője”, s a Revised Version így fordítja:
„Legyetek mentesek a pénz szeretetétől”. Nos, miközben igaz, hogy a pénz vagy a világi
92
Az angol változatban. Károlinál: „Fösvénység nélkül való legyen a magatok viselete” – a ford.
723
javak szeretete a kapzsiság egyik fő formája, mi mégis megelégszünk azzal, hogy itt az
Amplified Version fordítása a jobb. A görög ige jelentésének kiterjedése határozottan
nagyobb, mint pusztán csak sóvárgás az anyagi javak után. Ez az egyetlen másik igeversből
derül ki, ahol ez a szó szerepel, nevezetesen az 1Tim3:3-ból, a püspököt minősítő
igeszakaszban: „Nem borozó, nem verekedő, nem rút nyereségre vágyó; hanem szelíd,
versengéstől ment, nem pénzsóvárgó”. Maga a tény, hogy az előző mondatban szerepel a
„nem rút nyereségre vágyó”, világossá teszi, hogy a „nem kapzsi” többet foglal magában,
mint a „nem pénzt szerető”.
Egy-két kijelentést kell tennünk „társalgás” kifejezésről. Ez a szó manapság az
egymással folytatott beszélgetésre korlátozódik, de kétszáz évvel ezelőtt, amikor az Amplified
Versiont megírták, sokkalta átfogóbb volt a jelentése. Például, az 1Pt3:2ben ezt olvassuk:
„Szemlélvén… a tiszta társalgásotokat”:93 figyeljük meg, „szemlélve” és nem „hallva”! A
kifejezés a viselkedésre vagy magatartásra utal: „Hanem a miképen szent az, a ki elhívott
titeket, ti is szentek legyetek teljes társalgásotokban (Károlinál: életetekben)” (1Pt1:15). Nem
szabad arra korlátozni, ami külsődleges, hanem magában foglalja mind a jellemet, mind a
viselkedést. A szír változat „elmének” fordítja a szavunkat, s valószínűleg azért, mert mind a
kapzsiság, mind a megelégedettség elmebeli állapotok. „A társalgásotok legyen a Krisztus
evangéliumához méltó” (Fil1:27):94 ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy a tulajdonságaitok és a
tetteitek feleljenek meg az isteni kegyelem ama kijelentésének, amit kaptatok; viselkedjetek
úgy, hogy a benneteket körülvevőket nyűgözzék le azok az alapelvek, indítékok és érzelmek,
amik benneteket kormányoznak.
Így van ez a mostani szakaszban is: ne a kapzsiság uralja a szíveteket és ne az
szabályozza az életeteket. De mi is pontosan a „kapzsiság”? A megelégedettség ellentéte,
amikor nem vagyunk megelégedve a sorsunkkal és az osztályrészünkkel. Túlságosan
felfokozódott vágy ez a világi dolgok után. Vágy arra, amit Isten megtiltott nekünk, vagy
visszatartott tőlünk, mert mi vágyakozhatunk rosszul olyasmikre, amik önmagukban nem
gonosz vagy ártalmas dolgok. Minden abnormális vagy szabálytalan kívánság, minden
szentségtelen és mértéktelen gondolat és vonzalom benne foglaltatik ebben a kifejezésben.
Sóvárogni valami után annyi, mint gondolni bármire és epekedni olyasmi után, aminek a
megszerzése a felebarátomnak kért okozna. „Megkívánhatjuk egy ember vagyonának azt a
részét, amivel rendelkezik, ha méltányos feltételek mellett akarjuk megszerezni, de ha úgy
dönt, hogy megtartja, akkor nem szabad sóvárognunk utána. A szegény ember vágyhat némi
könnyítésre a gazdagtól, de nem vágyhat annak teljes gazdagságára még akkor sem, ha a
gazdag nem segít rajta.” (Thomas Scott)
Egyes bűnöket könnyebb észrevenni, mint másokat, s ezeket többnyire elítélik a
magukat istenfélőknek vallók. De a kapzsiság felett túlontúl gyakran hunynak szemet és egyes
kapzsi embereket nagyon tiszteletreméltóknak tartanak. Sok hitvalló keresztyén úgy tekint a
kapzsiságra, mint csip-csup semmiségre, miközben a világ törvényes becsvágyként, üzleti
ravaszságként, bölcsességként stb. tapsol neki. Mindenféle mentségeket koholnak erre a bűnre
és hihető érveket alkotnak a támogatásához. Ez valóban nagyon kifinomult bűn, aminek csak
kevesen vannak a tudatában. Spurgeon az egyik prédikációjában említ egy kiváló embert,
akihez nagyon sokan jöttek megvallást tenni, s ez az illető észrevette, hogy miközben sokan
ismertek el különféle súlyos bűnöket, soha senkivel nem találkozott, aki a kapzsiságot vallotta
volna meg. Nagyon kevesen gyanítják, hogy ez az egyik uralkodó vétke a szívüknek, sőt,
helyette inkább úgy tekintenek erre a bűnre, mint erényre.
A Szentírás azonban nagyon egyértelmű ebben a dologban. Az isteni törvény
konkrétan kimondja: „Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak
feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, a mi a te
93
Károlinál: „Szemlélvén… a feddhetetlen életeteket” – a ford.
94
Károlinál: „Csakhogy a Krisztus evangyéliomához méltóan viseljétek magatokat” – a ford.
724
felebarátodé.” (2Móz20:17) „A fösvényt megveti és szidja az Úr” (Zsolt10:3),95 Krisztus
mondta a tanítványainak: „Meglássátok, hogy eltávoztassátok a telhetetlenséget; mert nem a
vagyonnal való bővölködésben van az embernek az ő élete.” (Lk12:15). A Mammon hívei
együtt vannak említve „a részegesekkel és a paráznákkal”, s az ilyenek nem örökölhetik Isten
országát (1Kor6:9-10). A kapzsit egybe sorolja a bálványimádók legmegvetendőbb
jellemzőivel (Kol3:5). Nem kétséges tehát, hogy azért, mert akiket ez a vágy irányít, imádják
az aranyukat és abba vetik a bizalmukat, megtéve azt a maguk istenének. Mily nagyon kell
imádkoznunk ezért: „Hajtsd szívemet a te bizonyságaidhoz, és ne a telhetetlenségre.”
(Zsolt119:36)
Isten Ígéje elénk tárja annak az ítéletnek néhány félelmetes példájáét is, ami a kapzsi
lelket sújtja. Ősszüleink bukása a kapzsiságból eredt, vágyva arra, amit Isten megtiltott. Azaz
a Sze4ntírásnak szinte a címlapja is bemutatja ennek a bűnnek a szörnyűséget. Nézzétek meg,
mit tett a kapzsiság Bálámmal: „a ki a gonoszság díját kedvelte” (2Pt2:15), a tisztesség és a
gazdagság, amit Bálák ígért neki, túl csábító volt a számára, hogy ellenállt volna neki.
Nézzétek meg, mit tett a kapzsiság Ákánnal, aki a tiltott ezüstre és aranyra vágyott: egész
családjával együtt halálra kövezték (Józs7). Nézzétek meg Géházit: a mestere által
visszautasított pénzre vágyott, s ennek következtében őt és a magvát a lepra sújtotta (2Kir5).
Gondoljuk át Júdás szörnyű esetét, aki harminc ezüstpénzért adta el a dicsőség Urát.
Emlékezzünk Anániás és Safira esetére (Csel5). Ezeknek a figyelmeztetéseknek a fényében
vajon a bűnök közül ezt a legszörnyűbbet mondjuk majd „kis bűnnek”? Ez biztosan
olyasvalami, amitől reszketni kell!
A kapzsiság a szív mértéktelen vágyakozása egy teremtmény után, ami az ember Úrtól
való elszakadásának gyümölcse. Többé már Istent találva az öröme és a magabiztossága fő
céljának, a bukott ember a teremtményben (a puszta dolgokban) bízik inkább, semmint a
Teremtőben. Ez nagyon sok formát ölt: az emberek a tisztesség, a gazdagság, a gyönyörök, a
tudás után sóvárognak, mert a Szentírás beszél „a testnek és a gondolatoknak akaratáról”
(Ef2:3) és „a testi és lelki tisztátalanságokról” (2Kor7:1). A megromlott szív a természetéből
fakadóan vágyik arra, amit Isten megtiltott és sóvárog az után, ami gonosz, s ez a lelkület
jobban kifejlődhet egyesekben, mint másokban. Mindenesetre egyeseknek nagyobb rész
adatik meg a megtartóztató kegyelemből, mint másoknak. Ezek a rendellenes vágyak és
szertelen gondolatok az elsőszülöttjei a romlott természetünknek, a bennünk lakozó bűn első
felemelkedései, az összes általunk elkövetett vétek kezdetei.
„Ne kívánd” (2Móz20:17). „A parancsolat mértékletességet követel meg a világi javak
vonatkozásában, engedelmességet Isten iránt, belenyugvást az Ő akaratába, a
parancsolatainak szeretetét az Őrá támaszkodást a napi szükségleteink betöltésében úgy,
ahogy Ő látja jónak. Ez helyes és ésszerű, alkalmas arra, hogy Isten megparancsolja, s
hasznos arra, hogy az ember engedelmeskedjen, magának a menyországnak a vérmérséklete
és boldogsága. Azonban a természetünknél fogva annyira ellentétes a szívünk vágyaival, és
annyira felette áll a Föld legjobb keresztyénjei eredményeinek, hogy nagyon nehéz
meggyőzni őket arról, hogy Isten ilyen tökéletességet követel meg, s még nehezebb
megnyugtatni őket, hogy elkerülhetetlen a racionális teremtmények boldogságához, s a
legnehezebb pedig arról meggyőzni őket, hogy minden, ami ezzel ellentétes, az bűn, s
rászolgál Isten haragjára és nem törölhető el csak Istennek a Krisztus engesztelésében adott
kegyelme által. (T. Scott)
Ennek a bűnnek a legközönségesebb formája természetesen a pénz szeretete, a
vágyakozás egyre többre és többre az anyagi javakból. Ez nyilvánvaló a megszerzésből, a
megtartásból és a költésből. Első a megszerzés. A vagyonszerzés a lélek fő hajlamává válik. A
95
Károlinál: „Mert dicsekszik a gonosz az ő lelkének kivánságával, és a fösvény megveti és szidja az Urat.” Az
angolban is fordítva szerepel: „For the wicked boasteth of his heart’s desire, and blesseth the covetous, whom the
LORD abhorreth.” – „A gonosz dicsekszik a szíve kívánságával és áldja a kapzsit, akit megvet az Úr.” – a ford.
725
csillapíthatatlan mohóság birtokba veszi a szívet. Ez különféle mértékben áll fenn a
különböző személyekben, s számos módon mutatkozik meg. S hogy teljesen gyakorlatiasok
lehessünk, hadd mutassunk néhány példát. Ez gyakran mutatkozik meg a kapzsi és mohó
törekvésben a méltánytalan nyereség után, valamint abban, ha igazságtalanul alacsony bért
fizetnek a munkavállaóknak. Az elkövetők célja a vagyonfelhalmozás az utódaik számára.
Mégis, ugyanezek az emberek gyakran viselnek élenjáró tisztségeket a gyülekezetekben, s
„hosszan imádkoznak”, miközben felemésztik az özvegyek házait és kizsákmányolják a
szegényeket. Ó, jaj, mekkora gyalázatot hoz ez az evangéliumra és mennyire bemocskolják a
szentélyt ezek a szenteskedő nyomorultak!
Azután, nemrég olvastunk egy hiteles cikket, melyben a szerző számon kérte azokat a
hazugságokat és csalárdságokat, amiket számos boltos és munkatársaik követnek el, mikor
különféle árucikkeket adva el a nagyközönségnek, hamisan tüntetik fel azok minőségét és
értékét. A szerző azzal zárja, hogy ünnepélyesen kihangsúlyozza: „minden hazugoknak…
része a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz” (Jel21:8). Mikor befejezte, a szerző feltette
magának a kérdést: De mennyire hibáztatható a mohó és kapzsi közönség? Ki a fő felelőse a
kereskedelmi tisztességtelenségnek? Ki kísérti a kereskedőket, hogy az áruikat „remek
akciókként”, „jelentős árengedményekként” hirdessék? Vajon nem a kapzsi vevők? Milyen
sokakon uralkodik manapság a csillapíthatatlan sóvárgás a „jó üzletek”, az „olcsó vásárlások”
után az árucikk valódi értékének bárminemű tudatos fontolóra vétele nélkül? Ez mozdítja elő
a sok csalást. A keresztyén csak azt vegye meg, amire tényleg szüksége van, s akkor, amikor
szüksége van rá, a lehetőségek szerint becsületes kereskedőktől, s akkor majd szívesebben
fogja megfizetni az árát a kapott értéknek megfelelően.
Másodszor, a kapzsiság a megtartásban is megmutatkozik. Létezik olyan fukarság, ami
úgy kapaszkodik a pénzbe, mint a fuldokló a szalmaszálba. Van felhalmozás, ami teljesen
elítélendő. „Van oly ember, a ki egymaga van és nincs vele másik, sem fia, sem atyjafia nincs;
mindazáltal nincs vége minden ő fáradságának, és az ő szeme is meg nem elégszik
gazdagsággal, hogy azt mondaná: vajjon kinek munkálkodom, hogy az én lelkemet minden
jótól megfosztom? Ez is hiábavalóság és gonosz foglalatosság!” (Préd4:8) Igen vannak, akik
egyáltalán nem törődnek az örökkévaló érdekekkel, s napról napra, évről évre azon
munkálkodnak, hogy még többet tegyenek a már megszerzettekhez, de még a puszta
életszükségleteikre is sajnálnak költeni. Tovább halmozzák a pénzt, semmit sem törődve
Krisztus ügyével a Földön, vagy a szegényekkel és a szükségben levőkkel az embertársaik
között. Még mindig léteznek olyanok, akik ezt mondják: „Ezt cselekszem: Az én csűrjeimet
lerontom, és nagyobbakat építek; és azokba takarom minden gabonámat és az én javaimat. És
ezt mondom az én lelkemnek: Én lelkem, sok javaid vannak sok esztendőre eltéve; tedd
magadat kényelembe, egyél, igyál, gyönyörködjél!” (Lk12:18-19)
Harmadszor, a kapzsiság kifejeződik a költésben is. Ha vannak szűkmarkúak, vannak
pazarlók is. Vannak, akik elítélik a fösvényt a fösvénységéért, de gyakran maguk is bűnösök a
tékozlásban. Azt, amit félre kellene tenni a szűkösebb napokra, annak kívánságnak a
kielégítésére használják fel, ami valami felesleges után áhítozik. De ne értsük félre ezeket a
dolgokat. Sem a vagyon megszerzése, sem annak megtartása nem rossz önmagában,
amennyibe becsületesen szerzik meg és igazolható indokkal tartogatják. Isten az, Aki „erőt ád
néked a gazdagságnak megszerzésére” (5Móz8:18), ezért az Ő jóságát kell elismerni, amikor
engedi, hogy bővelkedjen a kosarunk és a raktárunk. Mégis szükségünk van a buzdításra: „a
vagyonban, ha nő, ne bizakodjatok” (Zsolt62:11).
Az „üzletvitelben ne legyetek restek” (Rm12:11)96 isteni buzdítás. Van tehát olyan
józanság és takarékosság, ami törvényes, mint az világosan kiderül a „van a ki megtartóztatja
a járandóságot, de ugyan szűkölködik” (Péld11:24). Ezért is megparancsolt kötelesség a
96
Károlinál: „Az igyekezetben ne legyetek restek” – a ford.
726
gondoskodás a tőlünk függőkről: „Ha pedig valaki az övéiről és főképen az ő házanépéről
gondot nem visel: a hitet megtagadta, és rosszabb a hitetlennél.” (1Tim5:8) Könnyű átlendülni
az ellentétes szélsőségbe, és fanatikussá válni, s az Istenben bízás álruhájában megkísérteni
Őt. Eltenni a szűkösebb napokra teljességgel megengedett: lásd Péld6:6-8. Sem a tétlenség,
sem a szertelenség nem nézhető el. Azokat, akik a tudatlanság vagy a tékozlás okából
elpazarolják a vagyonukat és csődöt mondanak az üzletvitelben, nem lehet elég szigorúan
korholni, mert nemcsak önmagukat szegényítik el, hanem másokat is sértenek, a társadalom
kértevőivé és közterhekké válva.
Mégis mily nehéz megtalálni az arany középutat: megelégedni tékozlás nélkül, „az
üzletvitelben ne lenni restnek”, de mégsem beletemetkezve abba, takarékos lenni anélkül,
hogy nyomorutakká válnánk, használni ezt a világot, de nem élni vissza vele. Mennyire
helyénvaló az imádság: „A hiábavalóságot és a hazugságot messze távoztasd tőlem;
szegénységet vagy gazdagságot ne adj nékem; táplálj engem hozzám illendő eledellel. Hogy
megelégedvén, meg ne tagadjalak, és azt ne mondjam: kicsoda az Úr? Se pedig
megszegényedvén, ne lopjak, és gonoszul ne éljek az én Istenem nevével!” (Péld30:8-9) A
Rm7:7 megmutatja, hogy csak akkor tanuljuk meg meglátni a kapzsiság gonoszságát és érezni
annak veszélyét, amikor a Lélek erővel alkalmazza a törvényt a lelkiismeretre. S ez egyúttal
arra is szolgál, hogy féken tartsa a kapzsi hajlamot és megzabolázza a teremtmény iránti
mértéktelen sóvárgást. A keresztyént mindig a nemes szív és a nagylelkű kéznek kell
jellemeznie.
Néhány szót a kapzsiság szörnyűséges mivoltáról. Ez a gonosz vágy elvakítja az
értelmet és megrontja az ítélőképességet, ezért sötétségnek tekinti a világosságot és
világosságnak a sötétséget. „Ha reménységemet aranyba vetettem, és azt mondtam az
olvasztott aranynak: Én bizodalmam! Ha örültem azon, hogy nagy a gazdagságom, és hogy
sokat szerzett az én kezem… Ez is bíró elé tartozó bűn volna, mert ámítottam volna az Istent
oda fent!” (Jób31:24-25, 28) Milyen kevéssé fogja fel ezt, aki vétkes benne! Csillapíthatatlan
vágy ez, mert ahol a kapzsiság uralkodik, a szív soha nem légszik meg: „A ki szereti a pénzt,
nem telik be pénzzel, és a ki szereti a sokaságot nem telik be jövedelemmel.” (Préd510)
Emésztő bűn ez: „a gazdagságnak csalárdsága elfojtja az Ígét” (Mt13:22).
Olyan borzasztó és hatalmas erejű bűn ez, hogy az, akit irányít, lábbal fog taposni az
igazság követelményein, ahogyan Ákháb is tette, magához ragadva Nábót szőlőjét (1Kir21).
Figyelmen kívül fogja hagyni a jótékonyság felhívását, ahogyan Dávid is tette Uriás felesége
esetében (2Sám11). A legfélelmetesebb hazugságokhoz fog folyamodni, mint Anániás és
Safira tették, megveti Isten határozott parancsát, ahogyan Ákán tette, eladja Krisztust,
ahogyan Júdás tette. Ez a bűnök anyja, mert „minden rossznak gyökere a pénz szerelme”,
Marcangoló és végzetes bűn ez: „A kik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértetbe meg tőrbe
és sok esztelen és káros kívánságba esnek, melyek az embereket veszedelembe és romlásba
merítik… némelyek eltévelyedtek a hittől, és magokat általszegezték sok fájdalommal.”
(1Tim6:9-10).
Ennek a gonosz kívánságnak a munkálkodása rejlik nagymértékben a szombat
félelmetes megszentségtelenítésében, mely most annyira széles körben uralkodik. Az arany
utáni vágy okozza a…97 az újság vasárnapi számai. Mennyire gyűjtik maguknak a keresztyén
nemzetek „a haragot a harag napjára”! Istent nem lehet büntetlenül kigúnyolni. Azok, akik
hisznek a Szentírásban, kénytelenek arra számítani, hogy hamarosan egy, az előzőnél sokkal
rosszabb háború küldetik a mennyből a szombat mostani meggyalázóira.98
97
Az eredetiben itt egy szakadás látható: „It is the greed of gold which causes ra… the Sunday editions of the
newspaper”. A „ra”… lehet a rapacity (ragadozó természet, pénzéhesség), de más is. Egyes változatokban a
szövegből kihagyják a „ra” betűket, ekkor a szöveg értelme a így alakul: „Az arany utáni vágy okozza az újság
vasárnapi számait”, de ez sem kimondottan értelmes és nem is meggyőző. – a ford.
98
Ne felejtsük, ez a könyv a második világháború előtt íródott. – a ford.
727
A kapzsiság lelke volt az, ami rávette az ókori Izraelt, hogy figyelmen kívül hagyja a
negyedik parancsolatot. „Azon napokban láttam Júdában, hogy sajtót taposnak szombaton és
gabonát hoznak be, szamarakra rakván, sőt bort, szőlőt és olajat is és mindenféle terhet
behoznak Jeruzsálembe szombat napon, és bizonyságot tevék ellenök, a mely napon eleséget
árulnak vala. Tírusiak is lakozának a városban, a kik hoznak vala halat és mindenféle árút,
melyeket eladnak vala szombat napon Júda fiainak Jeruzsálemben.” (Neh13:15-16) A
szombat megszentségtelenítése miatt szakadt rá Isten súlyos ítélete a nemzetre. „Annakokáért
megfeddém Júda előljáróit, és mondám nékik: Micsoda gonosz dolog ez, a mit ti cselekesztek,
hogy megfertőztetitek a szombatnak napját? Avagy nem így cselekedtek-é a ti atyáitok, s a mi
Istenünk reánk hozá mindezen gonoszt és e városra?! És ti mégis növelitek Isten haragját
Izráel fölött, megfertőztetvén a szombatot!” (Neh13:17-18) „És az én szombatimat
megszenteljétek, hogy legyenek jegyül én köztem és tiköztetek, hogy megtudjátok, hogy én
vagyok az Úr, a ti Istenetek. De pártot ütének a fiak ellenem, parancsolataimban nem jártak, s
törvényeimet meg nem tartották, hogy azokat cselekedjék, a melyeket az ember ha cselekszik,
él azok által; szombataimat megfertéztették; mondám azért, hogy kiöntöm búsulásomat
rájok.” (Ezék20:20-21)
Azaz, a kapzsiság nemcsak önmagában félelmetes bűn, hanem más gonoszságok
termékeny anyja is. A szegényekben kimunkálja az irigységet, az elégedetlenséget és a
csalást, a gazdagokban a gőgöt, a luxust és a mohóságot. A gonosz vágyak alkalmatlanná
tesznek a szent kötelezettségek allátására, meggátolják annak a kegyelemnek a gyakorlását,
amik ehhez szükségesek. Kitesznek megannyi kísértésnek, amik viszont könnyű prédává
tesznek minket megannyi lelki ellenség számára. Minél jobban átengedjük magunkat ennek a
gonosz lelkületnek, annál inkább úgy viselkedünk, mintha ebben a világban akarnánk elvenni
azt, ami megillet, és nem törődnénk mással, csak a jelen dolgaival, ellentétben azzal, hogy
„nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra” (2Kor4:18). Ez hajlamossá tesz arra,
hogy megvessük a nekünk megadott kegyelmet, kioltja a hálaadás lelkét, s elfordítja a szívet
Istentől: „Mily nehezen mennek be az Isten országába, a kiknek gazdagságuk van!”
(Mk10:23)
Hatoljunk most mélyebbre és komolyan figyeljük meg Isten „Ne kívánd” törvényének
kiterjedtségét (2Móz20:17). Erre az alábbi szavak vetnek világosságot: „a bűnt nem ismertem,
hanem csak a törvény által; mert a kívánságról (vagy ’érzéki vágyról’) sem tudtam volna, ha a
törvény nem mondaná: Ne kívánjad.” (Rm7:7) Az „érzéki vágy” gonosz kívánság, szertelen
vonzalom, titkos sóvárgás valamire. Az apostol úgy érti, hogy soha nem fedezném fel a belső
romlottságomat, ha a Lélek nem világosítaná meg az értelmemet, nem győzné meg a
lelkiismeretemet, és nem éreztetné velem a szívem romlottságát. Az ember mindig a külső
megjelenésre figyel, s farizeusként a farizeusok közül származó Pál cselekedetei is
tökéletesen igazodtak a törvényhez, de mikor a Lélek megelevenítette a lelkét, Ő is felfogta,
hogy Isten „a vesékben levő igazságot” (Zsolt51:6) követeli meg, s ezt kiáltotta: „Tiszta szívet
teremts bennem, oh Isten, és az igaz99 lelket újítsd meg bennem” (Zsolt51:12).
„Ne kívánd.” Itt az érzéki vágyakozást, vagy azokat a képzelgéseket, gondolatokat és
kívánságokat tiltja, amik az akarat egyetértését megelőzik. Itt felfedezhetjük az isteni törvény
magasztos szentségét, mely messze felülmúl minden belső tisztaságot megkövetelő emberi
törvényt. S itt felfedezhetjük a katolikusok egyik alapvető tévedését, akik a pelagiánusokat
követve tagadják, hogy a vágyak bűnösök lennének, amíg nem engednek azoknak, s azt
állítják, hogy a gonosz képzelgések csak akkor válnak bűnösökké, amikor az elme
határozottan egyetért azokkal, De Isten szent törvénye elítéli azt is, ami arra sarkall, ami tilos,
elítéli azt is, ami a szentségtelenségre hajlik, valamint azt is, ami a mohóságtól lángol.
Minden szabálytalan sóvárgás tilos. A romlott képzelgések és a törvénytelen hajlamok, amik
99
Károlinál: „erős” – a ford.
728
megelőzik az akarat hozzájárulását, gonoszok, s ezek képezik a magjait az összes többi
bűnnek.
Ismét mondjuk: Isten törvénye különbözik az ember törvényeitől és mérhetetlenül
felette áll azoknak, mert tudomásul veszi és megtiltja a szív összes rejtett kívánságát és titkos
vágyát. A tizedik parancsolat az, ami az összes többinél jobban leleplezi nekünk a
romlottságunkat és megmutatja, milyen messze állunk attól a tökéletességtől, amit
megkövetel a törvény. Ott van először is egy gonosz gondolat az elmében, ami miatt
olyasvalamire gondolunk, ami nem a miénk. Ezt követi az utána való vágyakozás vagy annak
megkívánása. Utána következik a belső öröm azáltal, hogy előre érezzük a gyönyört, amit a
dolog adni fog, Majd hacsak nem lép közbe a korlátozó kegyelem, elkövetjük a bűn külső
cselekedetét, lásd Jak1:14-15. Az első gonosz gondolat önkéntelen, s az okozza, hogy az elme
elfordult a jótól a gonoszhoz, még ha az a gonoszság mindössze csak a vágyakozás egy új, de
szükségtelen kalapra! A vágyakozást a szív elcsábulása okozza a megígért öröm által. Utána
létrejön az akarat egyetértése, s az elme elkezdi tervezgetni, miképpen szerezhető meg a
vágyott dolog.
A szívnek ezt az érzéki vágyát vagy gonosz sóvárgását nevezik „a bűn törvényének,
mely van az én tagjaimban” (Rm7:23). Ez az, amit a korábbi teológusok „az eredendő
bűnnek” neveztek, ami a belső gonoszság forrása, és megrontja minden képességünket.
Elégedetlenség a sorsunkkal, a felebarátaink irigylése, sőt, maga „a balgatag dolognak
gondolása BŰN” (Péld24:9). Milyen magas is az elénk állított mérce: „És senki ne gondoljon
az ő szívében gonoszt az ő felebarátja ellen; s a hamis esküvést se szeressétek, mert ezek
azok, a miket én mind gyűlölök, így szól az Úr” (Zak8:17)! A harmadik parancsolat tiltja a
hamis esküt az ajkakon? Akkor a tizedik parancsolat tiltja a szív bármilyen Isten-ellenes
felemelkedését. Tiltja a negyedik parancsolat az összes szükségtelen munkát szombaton?
Akkor a tizedik parancsolat elítéli a „micsoda fáradság az” mondásunkat. Tilt a nyolcadik
parancsolat mindennemű lopást? Akkor a tizedik parancsolat tiltja a vágyakozást mindenre,
ami a felebarátunké.
Amíg azonban az ember nem születik újjá, addig nem veszi észre a bűn belső
ösztönzéseit és nem ismeri fel a szíve állapotát. Akkor a Sátán majd igyekszik meggyőzni
arról, hogy nem felelős az önkéntelen gondolatokért (amik kéretlenül jönnek), hogy a gonosz
vágyak felett nem uralkodhatunk és a gyengeségek bocsánatosak. De Isten azt mondja neki:
„Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet.”
(Péld4:23), s megérteti vele, hogy minden vágyakozás olyasmi után, amit Ő megtiltott vagy
visszatartott, az akaratosság fajtája. Ezért felelősek vagyunk a legelső hajamok megítéléséért
és az ellenállásért a legkorábbi ösztönzésekkel szemben is. A ténynek, hogy oly sokat
megláthatunk, ami Isten szent követelményeivel ellentétes, mélyen meg kell alázzon minket
és egyre inkább arra kell késztetnie, hogy túllépve önmagunkon, Krisztusra hagyatkozva
éljünk.
Megelégedés
Zsid13:5-6
5. Fösvénység nélkül való legyen a magatok viselete; elégedjetek meg azzal, a

mitek van; mert Ő mondotta: Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled;
6. Úgy hogy bízvást mondjuk: Az Úr az én segítségem, nem félek; ember mit
árthat én nékem?
Az elégedetlenség, noha látszólag kevesen fogják fel, bűnös dolog, súlyos sértés a
Felségessel szemben. Ez az Ő bölcsességének kétségbe vonása, a jóságának a tagadása, a saját
729
akaratom szembeállítása az Övével. Zúgolódni a sorsunk miatt egyet jelent az egyet nem
értéssel Isten szuverenitásával, a vitatkozással az Ő gondviselésével, ez pedig nem más, mint
az árulás bűnét elkövetni a világegyetem Királyával szemben. Mivel Isten rendeli el az emberi
élet minden körülményét, ezért minden embernek teljesen elégedettnek kell lennie azzal az
állapottal és helyzettel, amibe kerül. Valakinek több mentsége van a zúgolódásra, mint
másnak. Pál arra tanította Timótheust, hogy ezt az igazságot erőltesse másokra: „A kik iga
alatt vannak mint szolgák, az ő uraikat minden tisztességre méltóknak tekintsék, hogy Isten
neve és a tudomány ne káromoltassék.” (1Tim6:1)
„És a hitetlenek olyanok, mint egy háborgó tenger, a mely nem nyughatik, és a
melynek vize iszapot és sárt hány ki. Nincs békesség, szól Istenem, a hitetleneknek!”
(Ézs57:20-21) Az istentelenek számára teljesen idegen a valódi elégedettség. Nem számít,
mennyijük van, mindig többre vágynak. De Isten erre buzdítja a népét: „Fösvénység nélkül
való legyen a magatok viselete; elégedjetek meg azzal, a mitek van” (Zsid13:5). Mivel
megparancsolt kötelességük elkerülni a kapzsiság vétkét, ezért a személyes felelősségük a
megelégedés erényét művelni, s a mulasztás minden módon bűnös. A megelégedettség itt
olyasvalami, ami más, mint holmi fatalista közönyösség: ez az elme szent összeszedettsége, a
megnyugvás az Úrban, elégedettnek lenni annak, ami Neki tetszik, az osztályrésszel, amit Ő
juttatott. Bármi ennél kevesebb bűn.
Az elégedetlenség ellentétes az imáinkkal, ezért elítélendő. Amikor igazán
imádkozunk, arra vágyunk, hogy Isten adjon vagy visszatartson, ránk ruházzon vagy elvegyen
annak megfelelően, ami a legjobb lesz az Ő dicsőségére és a mi legnagyobb javunkra.
Felfogva, hogy mi nem tudjuk, mi a legjobb, ráhagyjuk azt Istenre. Az igazi imában alávetjük
az értelmünket az isteni bölcsességnek, az akaratunkat az Ő jótetszésének. De
elégedetlenkedni a sorsunkkal és panaszkodni az osztályrészünkre pont az ellentétes lelkület
gyakorlását jelenti, jelezve, hogy nem akarunk Isten rendelkezésére állni, s a magunk
értelmére támaszkodunk, mintha jobban tudnánk, mint Ő, hogy mi a legkedvezőbb a jelenlegi
és a jövőbeli jólétünkhöz. Ez Isten megkísértése és az Ő Szentlelkének megszomorítása, s
erőteljesen arra ösztönzi Őt, hogy fellépjen ellenünk (Ézs63:10).
Amikor Isten fellép ellenünk e miatt a bűn miatt, gyakran megadja nekünk azt, aminek
a hiánya miatt elégedetlenkedtünk, de amellé valamilyen fájdalmas szenvedés is társul.
Például, Ráhel a legelégedetlenebb formáját mutatta, amikor ezt mondta Jákobnak: „Adj
nékem gyermekeket, mert ha nem, meghalok.” (1Móz30:1) A következmény nagyon komoly:
lett gyermeke, de belehalt a szülésbe, lásd 1Móz35:16-18. Azután azt olvassuk, hogy Izrael
esetében „Epekedés epeszté őket a pusztában, és próbára tevék Istent a sivatagon. És megadá
nékik, a mit kivántak; és ösztövérséget bocsáta lelkökbe.” (Zsolt106:14-15). Ezeket az
eseteket a szívünkre kell vennünk, mert a mi tanításunk és figyelmeztetésünk végett lettek
feljegyezve. Isten megjegyzi mind a szívünk elégedetlenségét, mind az ajkain zúgolódását.
„Hálákat adván mindenkor mindenekért a mi Urunk Jézus Krisztusnak nevében az Istennek és
Atyának” – ez az a mérce, amit elénk állít (Ef5:20).
Az elégedetlenség nemcsak súlyos bűn Isten ellen, de alkalmatlanná is teszi a
keresztyént a szent kötelességek ellátására, meggátolva annak a kegyelemnek a gyakorlását,
ami ezekhez szükséges. Elhallgattatja a könyörgő ajkakat, hiszen hogyan tudna imádkozni
egy zúgolódó? Megsemmisíti az alázat lelkületét, mert a panaszkodás „zsörtölődés az Úr
ellen”. Ez kioltja a hitet, a reménységet és a szeretetet. Az elégedetlenség a hálátlanságnak
maga a lényege, ezért elfojtja a hálaadás hangját. Semmiféle nyugalma sem lehet a léleknek,
amíg nyugodtan rá nem bízzuk a saját személyünket és az osztályrészünket Isten jótetszésére.
Az elégedetlenség szétmarja a szív húrjait, ezért megállít minden boldog törekvést.
Az elégedetlenség rendszerint mulandó dolgokhoz kapcsolódik, így a fájdalmas
jelzése annak, hogy az anyagi dolgokat a lelki dolgoknál buzgóbban keresik. Elárulja a
mennyi Atyánk gondviselésébe vetett bizalom hiányát, hogy majd Ő gondoskodik a szükséges
730
dolgokról. „Keresztyén, hadd kérdezzem meg tőled: Krisztusnak vajon az átmeneti vagy az
örök vigasztalás végett adtad át magad? Azért csatlakoztál a valláshoz, hogy a vagyonodat,
vagy hogy a lelkedet mentsd meg? Ó, miért kell olyan szomorúnak lenned, amikor az örök
boldogságod annyira biztos? Szégyenkezz és élj úgy, mint Isten gyermeke, mint a menny
örököse, s add tudtára a világnak, hogy a reménységed és a boldogságod egy jobb világban
vannak, s megtagadtad azokat a makkokat, amiket Isten a disznóinak ad, mert neked megvan
a gyermekek kenyere és várhatod az örökségedet, amikor eljön annak ideje.” (G. Swinnock,
1650) Mily nagy okunk van megalázkodni a bűnös zsörtölődéseink miatt, s szégyenkezve
lehajtani a fejünket, bűnbánóan megvallva mindent Istennek!
Azonban dacára az elégedetlenség bűnös és káros mivoltának, mégis sokan emelnek
különféle kifogásokat a mentegetése érdekében. Egyesek a személyes vérmérsékletükkel
hozakodnak elő önigazolásképpen, utalva arra, hogy a személyes alkatuk aggódóvá és
izgulóssá teszi őket, ezért teljesen képtelenek alávetni magukat Isten igazgató
gondviselésének. De kedves olvasóm, a mi természetünk romlottsága és a hajlamossága a
bűnre nem mentség arra, hanem inkább súlyosbító tényező, mert kimutatja, milyen mértékben
száll szembe a szívünk Istennel. Minél jobban engedünk a természetes hajlamainknak, azok
annál nagyobb hatalomra tesznek szert felettünk. A fentihez hasonló esetekben inkább
követelőznünk kellene Istennél, kegyelemmért könyörögve, hogy zabolázza meg a hajlamaink
szertelenségét, győzze le a félelmeinket és munkálja ki bennünk az akarást a belenyugvásra az
Ő szuverén jótetszésébe.
Mások azzal próbálják meg igazolni az elégedetlenségüket és a nyughatatlan
lelkiállapotukat, hogy a mások által nekik okozott sérelmeket meg kell torolni, s ha nem
fejezik ki az elégedetlenségüket, azzal az efféle embereket további sérelmek okozására és
önmaguk eltiprására ösztönzik. Erre lehet azt válaszolni, hogy miközben a nekünk az emberek
által tett sérelmek miatt siránkozunk és hajlamosak vagyunk a megbosszulásukon elmélkedni,
nem vesszük figyelembe azt a nagy gyalázatot, amit Istenre hozunk, s azt sem, hogy mennyire
felbosszantjuk Őt. Hiszen meg van írva: „Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő
vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.” (Mt6:15) Emlékezetek rá:
„Mert micsoda dicsőség az, ha vétkezve és arczul veretve tűrtök? de ha jót cselekedve és
mégis szenvedve tűrtök, ez kedves dolog Istennél. Mert arra hívattatok el; hiszen Krisztus is
szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek: A ki bűnt nem
cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott: A ki szidalmaztatván, viszont nem
szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött; hanem hagyta az igazságosan ítélőre.” (1Pt2:20-
23)
Mások azzal igyekeznek mentséget lelni az elégedetlenségükre, hogy a próbáik
nagyságát hangoztatják, azt mondva, hogy a terheik elhordozhatatlanok, mértéktelen, az
erejüket meghaladó súlyokat cipelnek. Még ha így is van, egyetlen megpróbáltatásunk sem
oly hatalmas, mint a bűneink, s minél jobban panaszkodunk, annál súlyosabbá tesszük a
terheinket. Mások a próbáik teljes váratlanságára mutogatnak, hogy azok akkor jöttek rájuk,
amikor teljesen felkészületlenek voltak, ezért többek annál, amit test és vér elviselhet. De a
keresztyénnek naponta kell várni a megpróbáltatásokat ebben a világban, legalábbis annyira,
hogy ne legyen felkészületlen és ne furcsállja, ha utolérik (1Pt4:12). Egyeseknél a drasztikus
változás a bővelkedésből a szegénységbe oly nagy, hogy lehetetlenség nem elcsüggedni. De
vajon nem mondja Isten, hogy „elég néked az én kegyelmem” (1Kor12:9)?
Mégsem engedhető meg semmiféle mentség ennek az isteni rendelkezésnek a
félreállításához vagy módosításához: „légy elégedett azzal, amid van”. Mielőtt azonban
tovább lépnénk, mutassunk rá: a megelégedettség nem összeegyeztethetetlen a becsületes, a
földi dolgokból való részesedésünk növelésére irányuló erőfeszítéseinkkel a magunk és azok
számára, akik tőlünk függenek, mert Isten a hétből hat napot jelölt ki nekünk a
munkálkodásra. A tétlenséget nem szabad azzal leplezni, hogy ennek a kegyelemnek az
731
álruhájába öltöztetjük: az elégedettség és a tunyaság két nagyon különböző dolog. „Ez az
elégedettség nem az élet dolgainak lusta elhanyagolásában, sem pedig a világi érdekek iránti
valóságos vagy színlelt közönyben rejlik. Ez lényegében megelégedés Istennel, mint a mi
osztályrészünkkel, valamint azzal, amit Ő kegyeskedik kijelölni a számunkra. Ez ellentétes a
kapzsisággal vagy a gazdagság iránti szertelen sóvárgással, valamint a hitetlen, ideges
elégedetlenkedéssel azzal, ami van, bizalmatlanul tekintve a jövőre.” (John Brown)
A megelégedettség a lélek megnyugvása, a megelégedés azzal, amit Isten juttatott. Ez
ellentéte a ragadozó léleknek, ami soha nem csillapodik le, hanem a hitetlen aggodalom és a
nyűgös zsörtölődés jellemzi. „Ez az elme kegyes beállítottsága, mely az egyedül az Istenbe
vetett bizalomból és a Vele való megelégedésből származik minden más dologgal szemben,
ami gonosznak tűnik.” (John Owen) A mi kötelességünk a szívünk mérlegét olyan
egyensúlyban tartani Isten minden velünk való bánásmódjában, hogy az ne emelkedjen fel a
jólétben és ne süllyedjen le a megpróbáltatásban. Ahogyan a fa ide-oda hajladozik a szélben,
de mégis a maga helyén marad, úgy kell nekünk is engednünk az isteni gondviselés szeleinek,
de mégis állhatatosan megmaradni az istenfélelemben. Minél jobban megőrizzük az elme
összeszedettségét, annál jobban fogunk egyrészről „örülni reszketéssel” (Zsolt2:11),
másrészről „nem elcsüggedni”, amikor a fenyítő vessző lesújt ránk.
Mivel a megelégedettség eme lelki kegyelme annyira dicsőítő az Isten számára és
annyira előnyös a mi számunkra, megpróbálunk megemlíteni néhányat a főbb céljaiból. Első
Isten jóságának a felismerése. Az Ő nagylelkűségének mély és szilárd érzékelése hatalmas
mértékben hozzájárul a szív lecsillapodásához, amikor a külső körülménye próbára tesznek
minket. Ha kialakítottam annak szokását, hogy naponta elmélkedem Isten atyai
gondoskodásán és biztosan állandóan körülvesznek annak bizonyítékai és jelei, akkor kevéssé
leszek hajlamos a zsörtölődésre és zúgolódásra, ha az Ő gondviselése keresztezi az én
akaratomat. Vajon nem biztosított arról, hogy „azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra
van, mint a kik az ő végzése szerint hivatalosak” (Rm8:28)? Mi többet kérhetnék ennél? Ó,
bárcsak megnyugodnánk az Ő szeretetében! Biztos, hogy Ő méltó a bizalmamra az atyai
gondoskodása során. Emlékezz: minden zúgolódás magában foglalja a hálátlanságot. A
panaszkodás a legaljasabb hálátlanság. Ha az Úr gondoskodik a hollókról, akkor vajon
figyelmen kívül hagyja bármelyik gyermeke szükségleteit? Ó, ti kicsinyhitűek!
Második Isten mindentudásának a stabil felismerése. Az Ő kikutathatatlan
bölcsességének mély és szilárd érzékelése nagyon alkalmas a félelmeink csillapítására és az
elménk összeszedettségének előmozdítására, amikor látszólag minden a rossz irányba halad a
körülményeinket illetően. Kedves barátom, szögezd le az elmédben egyszer s mindenkorra,
hogy „a magasságos és felsége” nem vét hibát. Az Ő értelme végtelen, a forrásai
mértéktelenek. Ő nálunk sokkal jobban tudja, mi szolgál a javunkra és mi támogatja a végső
érdekeinket. Akkor hadd ne helyezzem az aprócska érveimet a mindentudó Jahve útjába, mert
nem egyéb, csak a gőg és az önfejűség panaszkodik a velem folytatott bánásmódjára.
Ahogyan másvalaki mondta: „Ha az egyik teremtmény egy nála bölcsebb irányíthatja és kell
is irányítania, úgy, mint az ügyfelet a képzett tanácsadó, a beteget az ügyes orvos, akkor
mennyivel inkább meg kell elégednünk Isten tévedhetetlen rendelkezéseivel!” Emlékezz: a
panaszkodás soha nem enyhít egyetlen magányos jajt sem és nem könnyít meg egyetlen terhet
sem, ezért a lehető legirracionálisabb dolog.
Harmadik Isten felsőbbségének a stabil felismerése. Az Ő abszolút szuverenitásának,
ama elvitathatatlan jogának mély és szilárd érzékelése, hogy megtehet bármi, ami Neki tetszik
a dolgaink elrendezése során, sokat tesz a lázadás lelkületének legyőzése terén és
elhallgattatja a bolond és gonosz zsörtölődésünket. Nem az a Mindenható jótetszése, hogy
mindenkinek egyformán adjon, hanem egyeseknek többet, másoknak kevesebbet ad: „Az Úr
szegénynyé tesz és gazdagít, Megaláz s fel is magasztal; Felemeli a porból a szegényt, És a
sárból kihozza a szűkölködőt, hogy ültesse hatalmasok mellé” (1Sám2:7-8). Akkor hát ne
732
vitatkozz a Felségessel, amiért az ajándékait és a kegyeit nem egyformán osztogatja, hanem
inkább keresd a kegyelmet, hogy az akaratod behódolhasson az Övének. Meg van írva:
„Kinek szíve reád támaszkodik, megőrzöd azt teljes békében” (Ézs26:3). Gondold végi,
hányan vannak híjával azoknak a jó dolgoknak, amiket te élvezel. „Jaj annak, a ki alkotójával
perbe száll… Vajjon mondja-é az agyag alkotójának: Mit csinálsz?” (Ézs45:9)
Negyedik a rossz stabil felismerése, amit érdemlünk. A végső érdemtelenségünk mély
és szilárd érzékelésének sokat kell tennie a siránkozásunk lecsendesítése végett, amikor
kísértésbe eszünk, hogy panaszkodjunk azok hiánya miatt, amikre a szívünk vágyik. Ha
hozzászokunk az érdemtelenségünk érzékeléséhez, az nagyon összebékít minket a
hiányainkkal. Ha naponta emlékeztetjük magunkat arra, hogy eljátszottunk minden jót és
megérdemlünk minden rosszat Isten kezéből, akkor szívből elismerjük: „Az Úr
kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk” (JSir3:22). Semmi sem járul hozzá gyorsabban
az elme összeszedéséhez a megpróbáltatások során, és semmi sem gátolja meg jobban a szív
fölfuvalkodását a bővelkedés idején, mint annak felismerése, hogy „Nem vagyok én méltó a
legcsekélyebb kegyelmedre sem” (5Móz32:10).100 Csak amilyen mértékben megőrizzük az
érdemtelenségünk érzékelését, abban a mértékben fogunk szívesen meghajolni az
osztályrészünk előtt, amit isteni gondviselés juttatott nekünk. Minden keresztyén szívesen
egyetért az igazsággal: „Nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nékünk a mi
álnokságaink szerint” (Zsolt103:10), akkor hát minek panaszkodnánk, ha Isten visszatart
tőlünk valamit, amit másoknak megad?
Ötödik az elkülönülés a világtól. Minél holtabbak vagyunk az idő és az érzékek dolgai
iránt, annál kevésbé fog ezekre vágyni a szívünk, és annál kisebb lesz a csalódásunk, amikor
nem rendelkezünk ezekkel. Ez a világ a mennyei élet nagy akadálya, csali a test számára és a
Sátán csapdája, amivel elfordítja a lelkeket Istentől. Minél könnyedébben szemléljük a világ
vonzásait, minél közönyösebbek vagyunk a szegénység vagy a gazdagság iránt, annál
nagyobb lesz az elégedettségünk. Isten megígérte, hogy betölti a szükségleteinket, ezért „ha
van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele” (1Tim6:8). A felesleges dolgok akadályt
jelentenek és nem segítenek. „Jobb a kevés az Úrnak félelmével, mint a temérdek kincs, a hol
háborúság van.” (Péld15:16) Emlékezz arra, hogy az elégedett ember az, aki élvezi azt, amije
van. „Az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel.” (Kol3:2)
Hatodik a közösség Istennel. Minél jobban műveljük a Vele fennálló közösséget, s
foglaljuk e magunkat az Ő tökéletességeivel, annál kevésbé vágyakozunk az olyan
csecsebecsék után, amik akkora hatással vannak az istentelenekre. Az Istennel járás olyan
békességet és örömöt eredményez, amit ez a szegény világ sem megadni, sem elvenni nem
tud. „Sokan mondják: Kicsoda láttat velünk jót? Hozd fel reánk arczodnak világosságát, oh
Uram! Nagyobb örömöt adsz így szívembe, mint a mikor sok az ő búzájok és boruk.”
(Zsolt4:7-8). A járás Isten parancsolatainak útján valódi orvosság az elégedetlenségre: „A te
törvényed kedvelőinek nagy békességök van, és nincs bántódásuk.” (Zsolt119:165)
Hetedik a megemlékezés arról, amit Krisztus szenvedett el. „Gondoljátok meg azért,
hogy ő ily ellene való támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy el ne csüggedjetek
lelkeitekben elalélván” (Zsolt12:3). Amikor kísértést érzel, hogy panaszkodj a sorsod miatt,
elmélkedj Róla, Akinek itt a fejét sem volt hova lehajtania, Aki állandóan félreértettek a
barátai és gyűlölt a megszámlálhatatlanul sok ellensége. Krisztus keresztjének szemlélése a
zaklatott elme és a zsémbes lélek csodálatos összeszedője.
„Elégedjetek meg azzal, a mitek van; mert Ő mondotta: Nem hagylak el, sem el nem
távozom tőled” (5. vers). Itt van az előzőek megerősítése, a megparancsolt kötelezettségek
oka, indíték azok ellátására. Az egyik isteni ígéretet idézi, amit, ha megfelelően a magunkévá,
teszünk, az elbeszél a kapzsiságról és rábeszél az elégedettségre. A belenyugvás ebbe az isteni
100
Károlinál: „Kisebb vagyok minden te jótéteményednél és minden te hűségednél, a melyeket a te szolgáddal
cselekedtél” – a ford.
733
megerősítésbe egyszerre fogja mérsékelni a vágyainkat és enyhíteni a félelmeinket. „Nem
hagylak el, sem el nem távozom tőled” a garancia Isten folyamatos gondviselésére és
védelmére, s ez megfedd minden szertelen kívánságot és elítél minden aggódó félelmet. A
gonoszságok szoros kapcsolatban állnak, mert a legtöbb esetben a kapzsiság a keresztyénben
a nélkülözéstől való félelemben gyökerezik, miközben az elégedetlenség általában abból a
gyanakvásból fakad, hogy a mostani osztályrészünk nem lesz elegendő a szükségleteink
betöltéséhez. Minden efféle nyugtalanság egyformán irracionális és Istent gyalázó.
Mind a kapzsiság, mind az elégedetlenség a hitetlenségből fakad. Ha valóban bízom
Istenben, akkor hogyan lehetnek aggályaim a jövőt illetően, vagy hogyan remeghetek az
éhezés lehetőségétől? Természetesen sehogy: a két dolog, összeegyeztethetetlen, ellentétes:
„bízom és nem félek” (Ézs12:2). Az apostol érvelése tehát világos és meggyőző: „Fösvénység
nélkül való legyen a magatok viselete; elégedjetek meg azzal, a mitek van; mert Ő mondotta:
Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled”. A „mert Ő mondotta” erőteljesebb, mintha azt
mondta volna: „mert Isten mondta”: Annak jelleme, Akivel dolgunk van, tárul a szemünk elé.
„Mert Ő mondotta” – kicsoda? Az, Akinek a hatalma mindenható, a bölcsessége végtelen, a
hűsége sérthetetlen, s a szeretete változhatatlan. „Az isteni ígéretek minden hatékonysága,
ereje s vigasztalása az isteni természet tökéletességéből fakad és azokban oldódnak fel. Ő
mondta ezt, Aki az igazság, és nem csaphat be.” (John Owen)
S mi az, amit mondott, amit ha a hit ténylegesen megragad, legyőzi a kapzsiságot és
kimunkálja az elégedettséget? Ez: „Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled”. Isten
jelenlétéről, Isten gondoskodásáról, Isten védelméről biztost ez minket. Ha a kellő tekintettel
vagyunk ezekre a felbecsülhetetlen áldásokra, a szív békességben marad. Mi többel
rendelkezhetnénk, leszámítva ennek tudatos felfogását? Ó, az Ő jelenlétének megérzése, ha
kegyelmesen megnyilvánul a lélek számára! Mit érne a világ összes gazdagsága, tisztessége
és gyönyöre, ha Ő teljesen és végleg elhagyna minket?! A lelkünk vigasza nem a külső
törődéstől függ, mint inkább attól, hogyan tesszük a magunkévá és élvezzük az isteni
ígéretekben foglaltakat. Ha jobban megnyugszunk ezekben, kevésbé sóvárgunk majd az
evilági javak után. Milyen lehetséges oka vagy alapja marad a félelmeknek, amikor Isten
kezeskedett az Ő folytonos jelenlétéről és támogatásáról?
„Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled.” Majdnem lehetetlen megismételni az
eredeti hangsúlyát, amiben nem kevesebb, mint öt tagadó szerkezet használatos az egész
tagadás erősségének megerősítése végett a görög népnyelvnek megfelelően. Talán a
legközelebbi fordítás ez lenne: „Én soha, nem, soha nem hagylak el téged, sem soha el nem
távozom tőled.” Ilyen bizonyosság mellett nem szabad félnünk sem az ínségtől, sem a
kétségbeeséstől és nem reszkethetünk a jövőtől. Soha, semmilyen körülmények között sem,
akár elképzelhetők, akár elképzelhetetlenek azok, és soha semmilyen lehetséges okból sem
fogja Isten teljesen és végleg elhagyni az Övéit. Akkor hát mekkora biztonságban vannak!
Mennyire lehetetlen, hogy közülük bárki örökre elpusztuljon! Isten itt kegyelmesen
leereszkedett, hogy a legnagyobb bizonyosságot adja meg a hívők hitéhez minden
nehézségükben és próbájukban. Isten folytatólagos jelenléte biztosít minket minden
szükségletünk folyamatos betöltéséről.
„Mert Ő mondotta: Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled.” Ezeket a szavakat
Jahve először Mózes utódjának mondta (Józs1:5), akinek az volt a feladata, hogy tisztítsa meg
a Kánaán földjét az össze pogány néptől, majd vegye birtokba azt. A tény, hogy a Szentlélek
arra indította az apostolt, hogy a keresztyénekre vonatkoztassa azt a Józsuénak tett ígéretet,
világos bizonyítékot szolgáltat arra, hogy a modern diszpenzácionalisták helytelenül
hasogatják az igazság Ígéjét. A gyakorlatuk, mellyel felosztják az Írásokat, majd az a
kijelentésük, mely szerint az, amit Isten az egyik korszakban mondott, nem érvényes azokra,
akik más korszakban élnek, itt úgy lepleződik le, mint a Sátán kísérlete arra, hogy megfossza
Isten népét a nekik járó jogos és szükséges osztályrésztől. Isten eme drága ígérete rám
734
ugyanolyan valóságosan vonatkozik most, mint vonatkozott Józsuéra a régi időkben.
Állhatatosan ragaszkodjunk hát ehhez az alapelvhez, hogy az isteni ígéretek, amik különleges
esetekben konkrét személyeknek tétettek, általánosan vonatkoznak a hit házanépének minden
tagjára.
Amit az imént kijelentettünk, az annyira nyilvánvaló, hogy nem követel további
bizonyítékot vagy szemléltetést. Mivel azonban manapság egyes befolyásos körökben
elutasítják, egy kicsit jobban részletezzük. Vajon a hívők szükségletei az egyik korban nem
ugyanazok, mint a másikban? Vajon Isten nem egyformán vonzódik minden gyermekéhez?
Vajon nem egyforma szeretettel viseltetik irántuk? Ha tehát Ő nem hagyta el Józsuét, akkor
közülünk sem fog elhagyni senkit. Vajon a keresztyének nem annak az örök szövetségnek a
részesei, mint az ószövetségei szentek voltak? Akkor közös okiratuk van: „Mert néktek lett az
ígéret és a ti gyermekeiteknek, és mindazoknak, kik messze vannak” (Csel2:39). Ne felejtsük
el, hogy „Mert a melyek régen megirattak, a mi tanulságunkra irattak meg: hogy békességes
tűrés által és az írásoknak vígasztalása által reménységünk legyen.” (Rm15:4)
„Úgy hogy bízvást mondjuk: Az Úr az én segítségem, nem félek; ember mit árthat én
nékem?” (6. vers) Egy következtetést von le az imént elhangzott ígéretből. Kettős
következtetésre jutunk: bizalom Istenben és bátorság az emberrel szemben. Ez arra utal, hogy
az isteni ígéreteket változatos és sokféle módon kell használnunk. Ez a kettős következtetés az
Ígérő jelemén alapszik: miután Ő végtelenül jó, bölcs, hűséges, hatalmas és mivel Ő nem
változik, bátran vagy magabiztosan kijelenthetjük Ábrahámmal együtt, hogy „az Isten majd
gondoskodik” (1Móz22:8), Jonathánnal együtt „nincs korlát az Úr előtt” (lásd 1Sám14:6),
Jósafáttal együtt „senki nincsen, a ki ellened megállhatna” (2Krón20:6), Pállal együtt „Ha az
Isten velünk, kicsoda ellenünk?” (Rm8:31)
„Úgy hogy bízvást mondjuk: Az Úr az én segítségem, nem félek; ember mit árthat én
nékem?” Az apostol isteni bizonyságtétellel ismét megerősíti az érvét, mert a Zsolt118:6-ból
idéz. Ebben a Dávid nyelvezetén elhangzó idézetben a keresztyéneket ismét az ószövetségi
nyelvezetnek a saját esetükre történő vonatkoztathatóságára, valamint arra tanítja, hogy az ott
elhangzottakat magukra nézve is érvényesnek tekinthetik. A „bízvást mondjuk” pontosan az,
amit a zsoltáros tett! A fájdalmas megpróbáltatás időszaka volt az, amikor Dávid kifejezte a
bizalmát az Úrban, abban az időben, amikor az ellenségei látszólag mér elnyelni készültek őt.
De Jahve mindenhatóságát állítva szembe a teremtmény gyengeségével, felbátorodott a szíve.
A hívő gyenge és ingatag önmagában, és állandóan szüksége van a támogatásra, de az Úr
mindig készen áll ellátni a Maga részét és megadni minden szükséges segítséget.
„Az Úr az én segítségem” magában foglalja, mint arra W. Gouge rámutat, „a
szándékos készséget és a készséges szándékot minden szükséges támogatás megadására
nekünk”. Azok, akiket nem hagy el, mind belsőleg, mind külsőleg segíti. Figyeljük meg
alaposan a változást a „bízvást mondjuk”-tól „az Úr az én segítségem”-hez: az általános
kiváltságokat konkrétan nekünk kell kisajátítanunk. „Ez ember sokat tehet: megbírságolhat,
bebörtönözhet, száműzhet, ínségbe taszíthat, sőt megkínozhat és halálra adhat, de amíg Isten
velünk van és kiáll mellettünk, bátran mondhatjuk: ’Nem félek attól, amit ember tehet.”
Miért? Isten nem engedi, hogy végleg elpusztulj. Ő képes örömöt adni a bánatban, életet a
halálban.” (Thomas Manton) Bár adna az Úr kegyelmesen több hitet Önmagáról az írónak és
az olvasónak egyaránt, több függőséget az ígéreteitől, több tudatosságot a jelenlétéről, több
bizonyosságot a segítségéről, s akkor majd több szabadulást élvezünk a kapzsiságtól, az
elégedetlenségtől és az emberektől való félelemtől.
735
Indítékok a hűségre
Zsid13:7-8
7. Emlékezzetek meg a ti előljáróitokról, a kik szólották néktek az Isten beszédét,

és figyelmezvén az ő életök végére, kövessétek hitöket.
8. Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz.
A most megvizsgálandó igeversek jelentésének és hatókörének keresése során kellő

figyelmet kell fordítanunk a szövegkörnyezetükre, amit viszont a levél egészének fényében
kell mérlegelni. A közvetlen szövegkörnyezetben az apostol óva int a kapzsiságtól és az
elégedetlenségtől, emlékeztetve az olvasóit, hogy Isten ezt mondta: „Nem hagylak el, sem el
nem távozom tőled”. Ebből az isteni ígéretből kiindulva mutat rá két következtetésre, amiket a
hit von le. Első „az Úr az én segítségem”. Isten gyermekének nagy szüksége van egy
mindenható Segítőre, mert olyan hatalmas ellenséggel kell megküzdenie, akinek a haragja
nem ismer határokat. Hatalmas kegyelem az, amikor a tehetetlenségünk tudatára ébreszt,
amikor az önhittségünket legyőzi annak felismerése, hogy isteni segítség nélkül biztos a
vereség. Micsoda békességet és vigaszt jelent a szívnek, amikor a hívő számára lehetővé válik
annak felismerése, hogy az Úr ugyanolyan valóságosan az ő Segítője akkor is, amikor fenyíti,
mint amikor megszabadítja a bajaiból!
A második következtetés, amit a hit von le az isteni ígéretből ez: „Nem félek attól,
amit ember tehet velem”. Ha az Úr soha nem hagy el és nem feledkezik meg rólam, akkor
„igen bizonyos segítségnek” kell lennie „a nyomorúságban” (Zsolt46:2). Ó, mekkora
különbséget jelent a fájdalmasan próbára tett léleknek, amikor felismerheti, hogy Isten nincs
messze tőle, hanem „közel” van hozzá (Fil4:5)! Sőt, még ha arra kapok is felszólítást, hogy a
halál völgyén menjek keresztül, Ő akkor is velem lesz, s a botja és vesszője fog vigasztalni
engem (Zsolt23:4). S mivel a hívő Segítője nem más, mint a Mindenható, semmilyen
valóságos bántás vagy gonoszság nem érheti őt. Miért kellene hát félni a teremtménytől? A
legrosszabb ellensége sem tehet ellene semmit az Úr engedélye nélkül. Az Úr tartós jelenléte
biztosít minden szükség betöltését, ezért elégedettségnek kell betöltenie a szívet. Az Úr tartós
jelenléte biztosítja a mindenre elégséges segítséget, ezért a riadozást az ember
ellenségeskedésétől el kell törölni.
Még a Zsid13 általánosabb buzdításaiban is benne van a zsidók sajátos
körülményeinek hallgatólagos elismerése, ami világosabban is benne foglaltatik a 6. vers
nyelvezetében. A zsidó keresztyénekkel a hitetlen testvéreik szálltak szemben és ők üldözték
őket, s a kísértés a hitehagyásra nagyon valóságos és szorító volt. „Az emberektől való
félelem tőrt vet” (Péld29:25). Ezt tette Ábrahámmal, amikor lement Egyiptomba, majd
később Gérárba, ami arra indította őt, hogy eltitkolja Sára valódi kapcsolatát vele. Ezt tette
Izrael egész nemzetével, amikor a tíz kém jelentésére figyeltek. Ezt tette Péterrel, olyannyira,
hogy megtagadta a Mesterét. Ezt tette Pilátussal, mert amikor a zsidók azzal fenyegették,
hogy „Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja” (Jn19:12), akkor vonakodva
bár, de hozzájárult Krisztus keresztre feszítéséhez. Félelmetesen komoly az alábbi Íge: „Aki
pedig megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt”
(Mt10:33).
Az igeszakaszt arra a nehéz helyzetre tekintettel kell vizsgálnunk, amibe a héber
szentek kerültek. Az apostol célja a megerősítésük volt a hitehagyásra csábító kísértésekkel
szemben, a felbátorításuk az állhatatosságra a hitben és a megszilárdításuk úgy, hogy még ha
erőszakos halált is kell halniuk, akkor is maradjanak hűségesek Krisztushoz. Továbbá, az
ellenségeik nemcsak a nyílt elnyomással és még szörnyűbb üldöztetés veszélyével ijesztgették
őket, hanem mások a keresztyén tanítók álruhájában igyekeztek megmérgezni az elméiket
736
azokkal a tévelygésekkel, amik aláaknázták az evangéliumnak magát az alapjait: erre utalt Pál
a 9. versben. Ezért a 7-8. versekben az apostol arra is felszólítja a zsidókat, hogy tartsák fenn
a hitvallásukat az igazságról ezeknek a judaizálóknak a hazugságaival szemben.
„Emlékezzetek meg a ti előljáróitokról, a kik szólották néktek az Isten beszédét, és
figyelmezvén az ő életök végére, kövessétek hitöket. Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké
ugyanaz.” (7-8. versek) Egy sor kérdést felvetnek az igeszakasz fogalmai. Milyen elöljárókat
említ? Milyen értelemben vagy módon kell róluk „megemlékezni”? Mit jelent a hitük
„követése”? Mit jelöl az „életük vége”? Mennyiben szolgáltatnak indítékokat ezek a
buzdítások a kitartáshoz és az állhatatossághoz? Miért jelenti itt ki a Megváltó
változatlanságát?
Először is rá kell mutatni, hogy az Amplified Version fordítása a nyitó mondatban
félrevezető és nagyon nincs összhangban az igevers többi részével. Az „azok, akik uralkodtak
felettetek” egyetlen szó a görögben. Ez egy jelen idejű határozószó, de gyakorta használatos
főnévként, ahogyan nyilvánvalóan itt is: „az elöljáróitok”. Az, hogy a jelen uralkodóikról nem
lehet szó, teljesen világos egyes megfontolásokból. Először is, a zsidókat „emlékezésre” és
nem a nekik való behódolásra szólítja fel. Másodszor, mert konkrétan úgy vannak leírva, mint
akik „a kik szólották néktek az Isten beszédét”. Harmadszor, mert olyanok voltak, akik már
elérték beszédük „az életük végét” ebben a világban. Végül, mert konkrét előírás adatik az élő
elöljáróikkal szembeni viselkedésüket illetően a 17. versben.
Az utalás természetesen azokra a lelki elöljárókra vonatkozik, akik Isten Ígéjét
szolgáltatták nekik. Az itt említett személyek egyházi tisztségviselők voltak, azaz olyanok,
akik felügyelték és kormányozták annak ügyeit. A „felvigyázók” vagy „vezetők” aligha elég
határozott vagy erős az eredeti kifejezés jelentésének visszaadásához, mert az, miközben azt
jelenti, hogy vezetni vagy elöl járni, jelenti azt is, aki mások felett áll, s mint „fejedelem”
szerepel a Mt2:6-ban és mint „kormányzó” a Csel7:10-ben. „A ti vezetőitek” jobb lenne, noha
aligha olyan jó, mint amit az Amplified Version ténylegesen használ, „a ti uralkodóitok”.
Azokról van itt szó, akik apostolok és próféták, vének és pásztorok, voltak, tanították a
szenteket és kormányozták a gyülekezeteket. Kétségtelen, hogy az apostol főleg az olyanokra
utalt, mint István vagy Jakab, akit Heródes fejeztetett le (Csel2:2), akik az általuk hirdetett
igazságot azzal pecsételték el, hogy az életüket adták érte.
„A kik szólották néktek az Isten beszédét”: ez az a jel, amivel a keresztyén vezetőket
azonosítani kell – azokat az embereket, akiket Isten kegyelmesen elhívott az egyházi
vezetésre és megajándékozta őket a Szentírás magyarázásához és érvényesítéséhez, mert a
hivataluk nem törvényhozói, hanem igazgatási feladatokat lát el. A keresztyén vezetőnek,
noha nincsen önkényes hatalma, mindazonáltal vezető szerepet kell játszania, mégpedig a
Szentírásnak megfelelően. Nem új törvények kiagyalására kap elhívást, hanem arra, hogy
egyszerűen jelentse ki Sion Királyának az akaratát és alkalmazza a rendeléseit. Nem
lehetséges helyesen elrendezett háztartás, amíg a fegyelmet nem tartják fenn kellőképpen. Ó,
jaj, ha azok egyik csoportja, akik Krisztus szolgáinak vallják magukat, elbitorolták az
előjogait és egyházi kényurakká magasztalták fel magukat, akkor egy másik csoport
sajnálatos módon nem tudta fenntartani az Ő házának tisztességét, leengedve a korlátokat és
bevezetve a törvénytelenség rendszerét.
„Emlékezzetek meg a ti előljáróitokról, a kik szólották néktek az Isten beszédét”.
Ezzel az ismérvvel kell próbára tennünk az állítólagos „vezetőket” és napjaink vallási
elöljáróit. „Szeretteim, ne higyjetek minden léleknek, hanem próbáljátok meg a lelkeket, ha
Istentől vannak-é; mert sok hamis próféta jött ki a világba.” (1Jn4:1) S nem volt még időszak,
amikor nagyobb szükségünk lenne az emberek felmérésére ezzel a mércével. „Kérlek pedig
titeket atyámfiai, vigyázzatok azokra, a kik szakadásokat és botránkozásokat okoznak a
tudomány körül, melyet tanultatok; és azoktól hajoljatok el.” (Rm16:17) „Ha valaki elmegy
hozzátok és nem ezt a tudományt viszi, ne fogadjátok azt be házatokba, és azt ne
737
köszöntsétek” (2Jn1:10): nem számít, mennyire tetszetős a személyisége, hízelgő az üzenete
vagy nagy létszámúak a követői. „Mert a kit az Isten küldött, az Isten beszédeit szólja”
(Jn3:34): ez tökéletesen igaz Krisztusról, de jellemző mindazokra is, akiket Ő hív el a
szolgálat szent hivatalára. Isten beszédeit szólni a keresztyén tanító nagy feladata – nem
keveredni bele a filozófiai vagy teológiai spekulációkba és nem is csiklandozni az emberek
füleit a napi szenzációs hírekkel.
A következő dolog, amit kiemelünk említés végett ezekkel a lelki vezetőkkel
kapcsolatosan, akik Isten beszédeit szólták, a „hitük”, aminek a „követésére” kaptak parancsot
a zsidók. Van némi véleménykülönbség az igemagyarázók között azt illetően, hogy pontosan
miről is van itt szó. A „hit” olyan kifejezés, aminek változatos területei léteznek az
újszövetségi szóhasználatban, bár a különböző jelentések szorosan kötődnek egymáshoz és
rendszerint meghatározhatók a szövegkörnyezetből. Először is, a „hit” a bizalom alapeleme,
ami által a szív Istenhez fordul és belenyugszik az Ő szavába, s aminek a közreműködésével
üdvözülünk: „a te hited megtartott téged” (Mt9:22), „kegyelemből tartattatok meg, hit által”
(Ef2:8). Másodszor, a „hit” arra utal, amiben hinni kell, Isten Ígéjére, a keresztyén hitvallásra:
„erősítve a tanítványok lelkét, intvén, hogy maradjanak meg a hitben” (Csel14:22), „a hit
beszéde, a melyet mi hirdetünk” (Rm10:8), „tusakodjatok a hitért” (Júd1:3). Harmadszor, a
„hit” a belőle származó gyümölcsök és cselekedetek leírására használatos, mert azok gyökerét
képezi: „örömhírt hozott nékünk a ti hitetek és szeretetetek felől” (1Thessz3:6), „mutasd meg
nékem a te hitedet” (Jak2:18), azaz annak hatásait.
A „hit” még egy további értelemben is használatos. Negyedszer, a ragaszkodást vagy a
hűséget jelenti, mint például a következő igeszakaszokban: „a mik nehezebbek a törvényben,
az ítélet, az irgalmasság és a hívség” (Mt23:23), „Isten hűsége” (Rm3:3), „a Léleknek
gyümölcse: szeretet, öröm, békesség… hűség” vagy „ragaszkodás”, a Revised Version
fordítása szerint (Gal5:22). Személyesen ezt az utolsó jelentését tekintjük elsődleges, bár nem
kizárólagos jelentőségűnek a jelen igeversben. Az utalás nemcsak a hit bennünk meglévő
kegyelmére történik, hanem annak teljes gyakorlására is mindabban, amit tettek és
elszenvedtek. Ezek a keresztyén vezetők megannyi csüggedés és keserű ellenszegülés
közepette sem gyengültek el, hanem megmaradtak a maguk útján. A hitehagyásra irányuló
kísértések ellenére kitartottak a hitvallásuk mellett, hűségesek maradtak Krisztushoz,
folytatták a népe szolgálatát és megdicsőítették Istent, letéve az életüket is az evangéliumért.
A Mesterükhöz hűségesen gyümölcsözők voltak az Ő szolgálatában az útjukon mindvégig.
Az utolsó dolog, amit ezekkel a lelki vezetőkkel kapcsolatban említ, „az ő életük
vége”, amit a legnehezebb pontosan meghatározni. Az itt szereplő görög szó nem a „telosz”,
ami egy dolog végét vagy befejezését jelenti, hanem az „ekbasis”, aminek a szó szerinti
jelentése „kimenni belőle”. Az újszövetségben csak au 1Kor10:13-ben fordul még elő, ahol
így fordítják: „de hű az Isten, a ki nem hágy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek;
sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek”.
„Nem pusztán valaminek a végéről van szó tehát, s nem is valami közös véget jelent a szó,
hanem olyan véget, amihez szabadulás társul, azaz győzelem olyan nehézségek és veszélyek
felett, amiknek az emberek korábban ki voltak téve. Ezek a személyek az életükben
mindvégig ki voltak téve nehézségeknek, veszélyeknek és szenvedéseknek, melyeik
mindegyike igyekezett megállítani őket az útjukon, vagy elfordítani attól. De mire ment ki
mindez, és mi lett a küzdelmük vége? Áldott szabadulás minden bajtól és a felettük aratott
győzelem.” (John Owen)
„Az ő életük vége” tehát a szabadulásukra vagy a távozásukra utal a bűnnek és a
bánatnak ebből a világából. Szabadulás volt ez a próbáiktól, a menekülés megtisztelő módja a
nehézségeiktől és a veszélyeiktől, távozás az ellenség földjéről. Mégis úgy tűnik, hogy a
Lélek által itt használt konkrét kifejezés a gondolatainkat a jelen színpadon túl is hivatott
vinni. Mire gondolt maga Pál, amikor bejelentette, hogy a távozásának ideje küszöbön áll?
738
Először is kijelenti: „Ama nemes harczot megharczoltam, futásomat elvégeztem, a hitet
megtartottam”, majd hozzáteszi: „Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája” (2Tim4:7-
8). Mint mondottuk az „ekbasis” jelentése „kimenetel”, azaz „az életük vége” azt is jelenti:
elvitettek, hogy öröke együtt legyenek az Úrral. A jövőbeli feltámadás és a dicsőség el nem
halványuló fejdíszének biztos gondolata.
A lelki vezetőikről elmondott három dolognak megfelelően háromszoros intést intéz a
zsidókhoz. „Emlékezniük” kellett azokra, akik „Isten beszédeit” szólták hozzájuk, parancsot
kaptak a hitük „követésére”, majd arra, hogy vegyék fontolóra „az életük végét”. Az
„emlékezz” újabb átfogó jelentésű és területű szó a Szentírás használatában. Jelenti azt a
tisztelete és alázatot, ami kijár egy felettünk állónak, mint például az „Emlékezz most a
Teremtődre ifjúságod napjaiban” (Péld12:1).101 Ez magéban foglalja a kapottak szilárd
megtartását, legyenek azok tanítások, ígéretek vagy figyelmeztetések: „Emlékezzél meg róla,
és el ne felejtsed azokat, a mikkel haragra indítottad az Urat, a te Istenedet a pusztában!”
(5Móz9:7). Magában foglalja az elfelejtettek felidézését: „Mikor azért feltámadt a halálból,
megemlékezének az ő tanítványai, hogy ezt mondta; és hivének az írásnak, és a beszédnek, a
melyet Jézus mondott vala.” (Jn2:22) S magában foglalja az elmélkedést ezeken, például
„emlékezzél meg az egész útról, a melyen hordozott téged az Úr, a te Istened immár negyven
esztendeig a pusztában” (5Móz8:2).
Itt a szövegünkben az „emlékezz” kifejezést átfogó módon használja, beleértve a
tisztelet és a megbecsülés, a szeretet és az engedelmesség mindazon kötelezettségeit, amikkel
az eltávozott tanítóiknak tartoztak. Az emberi természet nagyon ingatag, s tragédia
megfigyelni, hogy sok hűséges pásztort milyen gyorsan felejtenek el. Az efféle feledékenység
a hálátlanság fajtája, ezért pedig bűnös. „És találtatott abban egy szegény ember, a ki bölcs
volt, és az ő bölcseségével a várost megszabadította; de senki meg nem emlékezett arról a
szegény emberről.” (Préd9:17) Isten a feledékenységgel teszi próbára őket! Az „emlékezzetek
meg a ti előljáróitokról” magában foglalja az Isten iránti hálát értük, azt, hogy jót beszélünk
róluk, s átültetjük a gyakorlatba a tanításaikat. Konkrétabban ezt jelenti: kincsként őrizd meg
a szívedben a tanításaikat, idézd az emlékezetedbe a tanácsaikat, figyelmeztetéseiket,
intéseiket, hálásan elmélkedj a fáradhatatlan, arra irányuló erőfeszítéseiken, hogy
megszilárdítsanak téged a hitben.
„Emlékezzetek meg a ti előljáróitokról.” Milyen félelmetesen megrontották ezt az
előírást! Micsoda félelmetes babonát koholtak és követtek el ebben a vonatkozásban vallási
ünnepekként a haláluk évfordulóin, az „oltárok” és „kápolnák” felszentelésekor az
emlékezetükre, a csontjaik imádásával, a csodás gyógyulások nekik tulajdonításával, imákat
mondva értük és nekik. Igaz, hogy nagyon nagyra kell őket becsülni a munkálkodásuk
szeretete kedvéért (1Thessz5:13), mindaddig amíg velünk vannak, s azután is, hogy Isten
elvette őket tőlünk, de az Ő szolgáiról nem szabad bálványimádó tisztelettel „emlékezni”, sem
pedig megosztani velük Krisztus bármely olyan tisztességét, ami egyedül csak Őt illeti. Nem
testileg, hanem lelkileg kell rájuk emlékezni, arról, amit tettek és tanítottak, hogy ez a kellő
hatással lehessen ránk.
Az utoljára említett pontnál láthatjuk meg ennek az előírásnak az odaillő mivoltát az
apostol céljaihoz. A közvetlen célja a megerősítésük volt a hittől való elszakadás ellen. Ezért
parancsolja meg nekik, hogy „emlékezzetek meg a ti elöljáróitokról”, mert ha állhatatosan az
eszükben tartjátok a tanításaikat, azonnal észreveszitek a „különböző és idegen tudományok”
tévelygéseit, ami ellen a 9. versben figyelmeztet. „a juhok követik őt, mert ismerik az ő
hangját. Idegent pedig nem követnek, hanem elfutnak attól: mert nem ismerik az idegenek
hangját.” (Jn10:4-5) Ez a rend, ha a Krisztus igazi szolgáira figyelünk: akkor a Sátán
küldöttjei nem fognak minket sem vonzani, sem megtéveszteni. Azután a tanítóink szerető
101
Károlinál: „Örvendezz a te ifjuságodban, és vídámítson meg téged a te szíved a te ifjúságodnak idejében” – a
ford.
739
megbecsülése és a hálás megemlékezés az arra irányuló odaszánt és fáradságos
erőfeszítéseikről, hogy megszilárdítsanak minket az igazságban megszégyenít minket és a
visszatérésre késztet a tanításaikhoz. Végül, az állhatatosságuk felidézése bátorítás lesz a
számunkra, amikor ellenállással szembesülünk: nem váltak hitehagyottakká a rendkívüli
veszedelem ellenére sem, így nekünk is követnünk kell a ránk hagyott példát.
S mi ennek a világos következménye napjaink igehirdetőire? Ez vajon nem fürkésző
Íge a szív és a lelkiismeret számára? Vajon a te szolgálatod méltó arra, hogy elraktározódjon a
hallgatóid emlékezetében? A prédikációid méltók a visszaemlékezésre? Az alázatos elméjű
kész lesz azt válaszolni, hogy nem, csak kevés vagy egyáltalán semmi sincs az én szerény
értekezéseimben, amit érdemes lenne felhalmozni. Ó, igehirdető testvér, nem a nehéz
igeszakaszok világos elemzése mutatja ki az éleselméjűségedet, s nem a nyelvezet fennkölt
szárnyalásai mutatják ki a szónoki képességeidet, amik maradandó értéket képviselnek,
Inkább az, amitől még jobban gyűlölik a bűnt, még jobban félik Istent, még többre értékelik
Krisztust, ami még világosabban meghatározza a kötelesség útját – ez az, amire törekszünk.
„Kövessétek hitöket.” Ez a következő kötelesség, amivel tartozunk a lelki
vezetőinknek. Ez szoros kapcsolatban áll az előzővel: nekünk úgy kell „emlékeznünk” rájuk,
hogy az hatékonyan befolyásolja a saját viselkedésünket is. A „követni” szó utánzást jelent,
így használatos a 2Thessz3:7-ben is: „Magatok is tudjátok, mimódon kell minket követni;
mert nem viseltük magunkat közöttetek rendetlenül.” „Ez olyan követés, ami által teljesen
igazodunk hozzájuk, s eleven módon fejezzük ki azt, aminek a követésére felszólítást
kaptunk. Így egy diákról akkor mondhatjuk, hogy követi a mesterét, amikor, miután minden
művészetét és tudományát elsajátította, ugyanazt teszi, mint amit a mestere. Így kell nekünk
követnünk ezeknek a vezetőknek a hitét.” (John Owen) Ez a legnagyobb tisztesség, amit
tehetünk nekik, és sokkal jobban tetszik Istennek, mint valamilyen márvány emlékmű
felállítása az emlékezetükre vagy valamelyik „gyülekezet” elnevezése a nevükről.
„Kövessétek hitöket.” Sokan vannak, akik többé-kevésbé látogatják Isten szolgáinak
szolgálatait, elfogadják a tanításaikat, bámulják a bátorságukat, szépen beszélnek róluk, de
nem alkalmazzák az alapelveiket és nem követik a példájukat. Ennek a második buzdításnak
az egész jelentése az, hogy úgy kell „emlékeznünk” a vezetőinkre, hogy az szent életvitelre
ösztönözzön bennünket. A hitük „követése” az Istenbe vetett bizalmuk szemlélését és az
imádkozást jelenti a sajátunk növekedéséért. Emlékezz a tanításaikra és folytasd az általuk
sulykolt tanítás megvallását és gyakorlását. Elmélkedj az életükön, s amennyire megfelelnek a
tetteik a szavaiknak, utánozd az életüket. Az erényeiket másold, ne a különcségeiket. „Nem a
puszta embernek, még nem is az emberek legjobbjainak kell mintául vagy például szolgálni a
számunkra abszolút módon, illetve mindenben. Ez a megtiszteltetés egyedül Krisztust illeti
meg.”
„Kövessétek hitöket.” Nyilvánvaló, mennyire illik ez a buzdítás arra a helyzetre,
amelyben a zsidók voltak. Lelki ösztönzést jelent, hogy „emlékezzünk” egykori vezetőinkre,
mert ezáltal bizonyos értelemben újra jelen vannak velünk. A múlt felidézésének képessége
nemcsak isteni ajándék és könyörület, hanem határozott felelősséggel is jár. Amint felidézzük
a szolgálóink bizonyságát és fáradozását, a hűségüket Krisztus és az odaszántságukat a mi
érdekeink iránt, annak alkalmas befolyást kell rénk gyakorolnia. Amikor ellenállással
találkozunk, emlékeznünk kell rá, hogy mások mennyivel hevesebb üldöztetéseket szenvedtek
el előttünk. Amikor kísértések érnek, hogy tegyünk engedményeket és adjuk el az igazságot,
akkor atyáinknak a hitben tanúsított megingathatatlan hűségére kell gondolnunk. Ha bármikor
nagy nyomás nehezedik ránk a hitehagyás végett, akkor alaposan mérlegelnünk kell a tényt,
hogy korábbi vezetőink hitének alapelvei elégségesek voltak a szíveik megtámogatásához,
ezért szent összeszedettséggel néztek szembe a halállal és keresték a kegyelmet, hogy „az
elkezdett bizodalmat mindvégig erősen megtartsák” (Zsid3:14).
740
Még egyszer megállunk és megemlítjük ennek az Ígének a komoly következményeit
közülünk azokra, akik az evangélium szolgálói. Az Úr kedvében járás mellett a fő
gondunknak annak kell lennie, hogy a hit és a szentség olyan példáját állítsuk a nyájunk elé,
hogy a kötelességük legyen megemlékezni arról és követni azt. Ez nem választható, hanem
kötelező, mert Isten minden szolgájának megparancsolta, hogy „légy példa a hívőknek a
beszédben, a magaviseletben, a szeretetben, a lélekben, a hitben, a tisztaságban” (1Tim4:12),
majd megint: „Mindenben tenmagadat adván példaképül a jó cselekedetekben; a
tudományban romlatlanságot, méltóságot mutatván, egészséges, feddhetetlen beszédet; hogy
az ellenfél megszégyenüljön, semmi gonoszt sem tudván rólatok mondani.” (Tit2:7-8) Ó, jaj,
napjaink igehirdetői közül mily sokan adnak olyan példát, amit, ha követnek a hallgatóik, az a
kárhozatba vezeti őket. Ó, adná a kegyelem, hogy „úgy fényljék a ti világosságtok az emberek
előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Mt5:16).
„Figyelmezvén az ő életök végére.” Itt van a köteleségünk harmadik része azokkal
szemben, akiket Isten lelki vezetőkként fölénk helyezett. Szorgalmas és alapos betartást jelent
ez, hogy a szívet alkalmas módon befolyásolhassa. A „figyelmezve” szó csak a Csel17:23-ban
fordul elő ismét, nevezetesen, mikor Pál „szemlélte” az isteneket, akiket az athéniak imádtak,
s „a lelke háborog vala ő benne” (16. vers)! A zsidóknak az elhunyt tanítóik „életére” kellett
emlékezniük: az életmódjukra, ami bizonyságtétel volt és fáradozás, hűség Krisztushoz és
szeretet az Ő népe lelkei iránt: az odaszánt szolgálat „élettapasztalata” a megannyi csüggedés
és a sok ellenállás dacára, amit az élő Istenbe vetett bizalom tartott fenn. A zsidóknak ennek
az áldott végéről vagy végimeneteléről kellett elmélkedni, s abból bátorságot és vigaszt
meríteni.
Így tehát ennek a buzdításnak a három része szoros kapcsolatban állnak egymással. A
vezetőkre úgy kell „emlékezni”, hogy hatékonyan befolyásoljon az általuk hátrahagyott példa,
s azért kell „követni” őket, mert a hűségüket az Isten a dicsőséges távozásukkal jutalmazta
ebből a világból. Az utolsó mondatban az apostol erőteljes indítékot mutatott be ahhoz, hogy
a szenteket a korábban leírt kötelezettség teljesítésére serkentse. Figyeljetek a „végükre”,
hogy a tiétek is hasonló lehessen erkölcsileg: ragaszkodnotok kell a tanításaikhoz, és
utánoznotok kell a gyakorlatukat, ha el akarjátok nyerni a győztes koronáját. „Figyeljétek meg
hogy mire (milyen ’végre’) vezetett ez: a reménységük nem semmisült meg, ők maguk nem
csalódtak, hanem elértek az útjuk áldott végére.” (John Owen) Isten néha megengedi a mai
szolgáinak, hogy bizonyságot tehessenek arról, hogy az evangélium alapelvei elegendők a
támogatáshoz és a vigasztaláshoz még a halálos ágyon is.
„Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz.” (8. vers) Most nem próbáljuk meg
prédikálni ezt a közismert és drága igeverset, hanem inkább a rövid magyarázatát adjuk. Az
első dolog, amin el kell gondolkodni, a konkrét könyv, amiben ez elhangzik, mert az vet
világosságot a hatókörére és a jelentésére. A Zsidókhoz írott levél az, ami konkrétan és
részletesen tárgyalja azt a hatalmas változást, ami Istennek a földi egyházzal folytatott
bánásmódjában ment végbe, a forradalmat, amit a régi szövetségnek az újjal történt
helyettesítése indított el: a judaizmus elmúlását és a keresztyénség bevezetését. Ez sok
radikális változást eredményezett, azok nagy „megrázkódtatását” és „eltörlését” (Zsid12:27),
„amik megavultak és megvénhedtek, s közel vannak az enyészethez” (Zsid8:13). Ennek
fényében kell értelmezni a mostani igeverset és örvendezni annak. A templom megsemmisült,
a ceremoniális törvény eltöröltetett, a lévita papság többé nem létezik, de Jézus Krisztus, az
egyház Feje, a Közbenjáró Isten és az Ő népe között változatlan marad.
741
A megerősített szív
Zsid13:8-9
8. Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz.

9. Különböző és idegen tudományok által ne hagyjátok magatokat félrevezettetni;
mert jó dolog, hogy kegyelemmel erősíttessék meg a szív, nem ennivalókkal, a
melyeknek semmi hasznát sem veszik azok, a kik azok körül járnak.
„Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz.” (8, vers) Sir Robert Anderson és
mások et a Megváltó isteni mivolta kijelentésének tekintették, azzal érvelve, hogy az
„ugyanaz” egy isteni titulus a Zsolt102:27-ből stb. De megkérdezhető: miért kellene az
apostolnak megszakítani a gondolatmenetét és beszúrni ide, egy buzdítássorozatba, a Jézus
Krisztus isteni mivoltáról szóló formális megerősítést? Az efféle magyarázat megsemmisíti az
igeszakasz egységét. Emellett nem is volt erre szükség, mert a Megváltó Istenségét világosan
és teljesen leszögezte a levél nyitó fejezetében. S nem is volt semmiféle különleges oka
Pálnak ezen a ponton ragaszkodni Krisztus lényegi megváltozhatatlanságához. S az, hogy az
Amplified Version fordítói sem így értelmezték őt, nyilvánvaló abból, hogy nem akartak
segédigét hozzátenni a „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap és ma” stb. szavakhoz.
„Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz.” Ezeket a szavakat, mint arra az
előző rész utolsó szakaszában utaltunk, nem abszolút módon kell értelmezni, hanem
viszonylagosan, azaz nem kizárólag önmagukban véve, hanem összefüggésben a pontos
hellyel, amit elfoglalnak a szent kánonban. A Szentírás minden egyes kijelentését az isteni
bölcsesség helyezte el, s mi gyakorta elszalasztjuk a magyarázat fontos kulcsát, amikor
figyelmen kívül hagyjuk az igeszakasz konkrét helyét. Az előttünk álló igevers annak a
könyvnek a speciális témáját szemlélteti, amelyben megtalálható. A Zsidókhoz írott levél
tárgya a keresztyénség mérhetetlen felsőbbrendűsége a judaizmussal szemben, s itt további
bemutatását látjuk ennek a ténynek. A judaizmus alatt Áront Eliézer követte, őt pedig Éli, de a
mi nagy Főpapunk örökkévaló. Izrael prófétái egymás után léptek a történelem színpadára, de
a mi Prófétánknak nincs utódja. S így volt a királyok hosszú sorával is, de Sion Királya örök.
„Az apostol nem Krisztus személyéről beszél abszolút módon, hanem a hivatalának és
annak vonatkozásában, ahogyan Ő ellátja_ azt jelenti ki, hogy Ő kicsoda és micsoda abban. Ő
’ugyanaz’ a Maga isteni személyében: örök, megváltozhatatlan, hiánytalan. Önmagában
ilyenként a hivatalában is ilyen az elejétől a végéig. Noha különféle változtatások történtek az
isteni imádás intézményében, s az isteni kijelentésnek sok része és fokozata volt (Zsid1:1),
mégis, azokban és azokon keresztül Jézus Krisztus ugyanaz marad. Az egyház minden
állapotában, a hívők minden állapotában Ő ugyanaz a számukra, s az is marad az összes dolog
bevégződéséig: Ő van, Ő mindig volt és Ő minden mindenben az egyház számára. Ő a hit
tárgya, szerzője és bevégzője, mindenki megőrzője és megjutalmazója, akik hisznek,
mégpedig egyformán, minden generációban.” (Kivonat John Owentől)
„Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz.” Milyen szeleburdi módon fogadják
sokan ezt a kijelentést! Milyen hanyagul hagyja figyelmen kívül a legtöbb igehirdető az
elhelyezését! Ha abszolút módon vennénk ezt a kijelentést, az kibogozhatatlan nehézségeket
okozna nekünk. Gondolkodj el egy kicsit a kifejezéseiről. Vajon nem ment át a te Urad
radikális változásokon a megtestesüléskor? Vajon nem tapasztalt meg hatalmas változást a
feltámadásakor? A testi ittléte napjaiban Ő volt „a fájdalmak férfia”, de vajon most is az, a
mennybemenetele után? Valakinek csak ezeket kellene megkérdezni ahhoz, hogy észrevehető
legyen az abszurditása. Ezt a kijelentést tehát bizonyos korlátozásokkal kell érteni, vagy
inkább a helyének figyelembevételével kell értelmezni, s ehhez nem egy újonc, hanem egy
tapasztalt magyarázó szükségeltetik. Vizsgáljuk hát meg a szövegkörnyezetével együtt.
742
Először, mint arra már rámutattunk, a legáldottabb módon szemlélteti ennek a levélnek
a különleges témáját, mert sok mindennel ellentétben, ami változó és átmeneti volt a
judaizmusban, a keresztyénség Szerzője lényegileg ugyanaz marad minden nemzedékben.
Másodszor, a 8. vers egy további és a legerőteljesebb indítékot szolgáltatja a hűséghez. Egyes
lelki vezetőik már eltávoztak, az itt maradottakban pedig az idő és a változások gyorsan ki
fogják munkálni a maguk biztos hatásait, de az egyház nagy Feje maradandó, örökké élő.
Jézus Krisztus volt az, aki támogatta a már elhunyt vezetőiket, akik győztesen mentek
keresztül a próbáikon, s ha bíznak Benne, őket is támogatja majd, mert Ő ugyanaz a
kegyelmes és hatalmas Pásztora volt a juhoknak. S Ő nektek is ugyanaz, ami nekik volt, a hit
„ugyanazon” tárgya, „ugyanaz” a mindenre elégséges Megváltó, „ugyanaz” a hatékony
Közbenjáró. Ő „ugyanaz” a szerető céljában és a szövetségi hűségében. Ragaszkodjatok hát
Hozzá rendíthetetlen bizalommal.
Harmadszor, a 8. vers áldott kijelentése alapot teremt a rögtön utána következő
buzdítás számára. „Az egyetlen mód, ahogyan kitarthatunk a helyes hitben az, ha
ragaszkodunk az alaphoz és attól a legcsekélyebb mértékben sem távolodunk el, mert aki nem
ragaszkodik Krisztushoz, az nem ismer mást csak puszta hiábavalóságot, még ha eget-földet
ismeri is.” (Kálvin János) Az Úr Jézus ugyanaz, tehát nem labilis és ingatag. Krisztus ugyanaz
a tanító: az Ő tanítása nem változik. Ő nem ingadozik, s a céljai sem változnak. Ezért tehát
meg kell maradnunk szilárdan az igazságban, elkerülve az újdonságokat és megtagadva
minden koholmányt. Csak „a Főhöz ragaszkodva” (Kol2:19), behódolva az Ő akaratának,
elfogadva a tanítását, engedelmeskedve az előírásainak leszünk megerősítve a hamis tanítók
ellen és tartunk ki mindvégig.
Azaz, a 7-9. versek szoros kapcsolatban állnak és együtt alkotnak egy teljes buzdító
szakaszt: amennyi világosságunk van erről, mi így értelmezzük: Ragaszkodj szilárdan a
korábbai tanítóid hitvallásaihoz, mert ők bebizonyították az általuk hirdetett igazság
elégségességét. A keresztyén tanítás nem változik napról napra, mert Jézus Krisztus mindig
ugyanaz. A leírás Róla azonnal azt sugallja, hogy itt nem az Istenség második Személyeként
kell Őt szemlélni, hanem mint Közbenjárót és az egyház Fejét. Ő ugyanaz a Maga
azonosságában (Jel5:6), a hivatalában, a hatékonyságában, az akaratában, ezért el kell
utasítanunk mindazok vezetését, akik valami mást tanítanak. Az egész igeszakasz erőteljes
lebeszélés az ingadozásról. Az igazság fix, az evangélium örök, ezért kell nekünk „erősen
megállnunk, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor” (1Kor15:58).
„Különböző és idegen tudományok által ne hagyjátok magatokat félrevezettetni; mert
jó dolog, hogy kegyelemmel erősíttessék meg a szív, nem ennivalókkal, a melyeknek semmi
hasznát sem veszik azok, a kik azok körül járnak.” (9. vers) Ez az a pont ahová az apostol
vezetett az előző versekben: bízz Krisztusban és ragaszkodj Hozzá azoknak a tanításoknak
megfelelően, amiket atyáidtól kaptál a hitben, s ne hallgass azokra, akik megzavarnának és
megrontanának. A „különböző tudományok” azok, amelyek különböznek a tiszta
keresztyénségtől, az „idegen” tanítások pedig azok, amik távol állnak az evangéliumtól vagy
ellentétesek azzal. „Félrevezettetni” ezek által annyi, mint megzavarni az elmét ezekkel, ami a
viselkedés ingatagságát eredményezi. Ahhoz, hogy a szív védett legyen ezzel a gonoszsággal
szemben, meg kell szilárdulnia a kegyelemben, ami a mélységes fontossága miatt alapos
vizsgálatot igényel. A „nem ennivalókkal” a judaizálók erőfeszítéseire utal, akik fel akarták
vésni a ceremoniális törvényeket az evangéliumra, ami végtelenül haszontalan, sőt ártalmas.
„Különböző és idegen tudományok által ne hagyjátok magatokat félrevezettetni.”
Alaposan meg kell figyelni, hogy a főnév itt többes számban van. Ez jeles és szándékos
ellentétben áll azzal a kijelentéssel, mait Isten adott nekünk. Az igazság egy tökéletes egység,
de a tévelygés sokszoros formájú. Ahogyan csak „egy Úr” van, úgy létezik csak „egy hit”
(Ef4:5), nevezetesen az, amelyik a szenteknek adatott (Júd1:3) a kijelentésben, amit Krisztus
és az apostolok adtak (Zsid2:3-4). Ezért, amikor az igazságról van szó, a „tanítás” mindig
743
egyes számban szerepel, mint „tanítás” (Jn7:17), „Krisztus tanítása” (2Jn1:9), lásd még
Rm16:17, 1Tim4:16 stb. Viszont ahol a tévelygésről van szó, ott a többes szúm használatos,
mint „emberek tanításai” (Kol2:22), „ördögök tanításai” (1Tim4:1). Isten igazsága egyetlen
egységes rendszert alkot, mely Istenben kezdődik és Benne is ér véget, de a tévelygés
következetlen és sokféle.
Maga az a tény, hogy ezt az intést az apostolok nemcsak a saját koruk keresztyénjeihez
intézték szóban, hanem fennmaradt Isten írott Ígéjében is, világosan utal arra, hogy Isten
népének folytonosan küzdenie kell majd a tévelygéssel egészen az idők végéig. Maga
Krisztus jelentette ki: „Meglássátok, hogy valaki el ne hitessen titeket, mert sokan jőnek majd
az én nevemben, a kik ezt mondják: Én vagyok a Krisztus; és sokakat elhitetnek” (Mt24:4-5)
és az utolsó apostola ezt írta: „próbáljátok meg a lelkeket, ha Istentől vannak-é; mert sok
hamis próféta jött ki a világba” (1Jn4:1). Milyen őszintén hálásaknak kell lennünk Istennek,
amiért a kezünkbe adta a tévedhetetlen mérőónt, amivel megmérhetünk minden igehirdetőt és
tanítót! Krisztus tanítása nem változik, s bármi, ami nem abból származik és nincs azzal
összhangban idegen az egyház hite számára, ezért vissza kell utasítani és el kell vetni.
Mivel ez az intés a zsidó származású keresztyénekhez szólt, az utalás természetesen a mózesi
intézményekre vonatkozott, amint azt az igevers hátralevő része jelzi: „mert jó dolog, hogy
kegyelemmel erősíttessék meg a szív, nem ennivalókkal, a melyeknek semmi hasznát sem
veszik azok, a kik azok körül járnak”. A lévita törvény különbségeket tett a húsok és a
hasonló természetű dolgok között, amit a hamis tanítók nagy buzgósággal sulykoltak.
Világosan kiderül az afféle igeszakaszokból, mint a Rm14:13-23, 1Kor8, Gal4 stb., hogy az
ellenség határozott erőfeszítéseket tett az evangélium megrontására a judaizmus
szertartásrendjével támadva annak egyes részeit. Amikor Pál azt mondja, hogy „a melyeknek
semmi hasznát sem veszik azok, a kik azok körül járnak”, akkor nem az ószövetségi szentekre
utal, akik betartották a mózesi előírásokat, hanem azokra, akik a kora tévelygőit vezették.
Az ebben az intésben kifejezett alapelv ugyanúgy alkalmazható és ugyanolyan nagyon
szükséges mindegyik soron következő generáció számára, mint amennyire a zsidó
keresztyének számára volt. A bukás egyik jele, hogy az emberazt szereti, ami materiális egy
vallásban, semhogy azt szeretné, ami lelki. Amint azt a történelem, egyetemesen és sajnálatos
módon bemutatja a leginkább az apróságok, s nem a lényegi dolgok érdeklik. Többet törődik
a rendeletek részleteivel, mint azzal, hogy a szíve megerősödjön a kegyelemben.
Készségesebb füleket fordít az újdonságok felé, mint a hit alapjainak megalapozott
magyarázatai felé. Buzgón küzd majd azokért a dolgokért, amik semmivel sem járulnak hozzá
az üdvösségéhez, s egy jottányit sem tesznek hozzá az igazi szentséghez. S az egyetlen biztos
módja a megszabadulásnak ettől a gonosz tendenciától és a megmenekülésnek a hamis
tanításoktól az, ha áron is megvesszük az igazságot, de el nem adjuk a kegyelemben
megerősödött szívvel.
„Mert jó dolog, hogy kegyelemmel erősíttessék meg a szív.” Mit jelöl ez a súlyos
kifejezés? Először is a mit jelent a szív „megerősíttetése”, és miképpen erősíttetik meg
„kegyelemmel”? Egy megerősített szív az ellentéte annak, ami „ide-oda hányódik, mely
kifejezés ismét feltűnik az Ef4:14-ben: „ide s tova hány a hab és hajt a tanításnak akármi
szele, az embereknek álnoksága által”. Ez a költői kifejezés utalás a vitorlás hajókra és a
szelek azokra gyakorolt hatására. A jelkép ideillő és sokatmondó a furcsa tanítások
természetéről, a módról, ahogyan azok terjednek, és az emberek elméire gyakorolt hatásukról.
Önmagukban könnyedek és hiábavalók, „víztelen, szelektől hányt-vetett fellegek” (Júd1:12),
nincs bennünk semmi szilárd vagy lényeges a lélek számára. Azok, akik efféle tanításokat
erőltetnek másokra, általában nagyon dagályosan és hangoskodva teszik. S amíg el nem
hisszük és nem gyakoroljuk ezeket a dolgokat, addig eretnekeknek és az üdvösségből
744
kizártaknak neveznek (Csel15:1). A tanulatlanokat és ingatagokat megzavarják, a maguk
útjára térítik és abba a veszélybe sodorják, hogy a hitük hajótörést szenved. Ezért a
„megerősített” szív az, amelyik belegyökerezett az igazságra és arra alapoz, biztonságba
horgonyozva Krisztusban és örvendezve az Istenben.
A „kegyelem” szó rendkívül tág teret ölel fel és különböző jelentései vannak a
Szentírásban. A nagy, eredeti és alapvető jelentése Isten ingyenes, örök és szuverén tervezetét
jelenti a népe iránt, mert az a forrása és eredete minden ajándéknak, jótéteménynek és
áldásnak, amit Tőle kapunk. Mert Isten meg nem érdemelt kegyességének és különleges
szeretetének eme végtelen forrásából, ami „az Ő (megváltoztathatatlan) akaratának jó kedve”
(Ef1:5) származik az Ő kegyelmének minden cselekedete a választottak iránt, bennünk és
rajtuk. „A ki megtartott minket és hívott szent hívással, nem a mi cselekedeteink szerint,
hanem az ő saját végezése és kegyelme szerint, mely adatott nékünk Krisztus Jézusban örök
időknek előtte,” (1Tim1:9) A kegyelem eme áldott óceánjából származik a személyes és
feltétel nélküli kiválasztásunk Krisztusban, a Vele fennálló egységünk, a Vele kapcsolatos
érdekeink, a viszonyunk Hozzá együtt az áldott mivoltunkkal Őbenne, minden lelki áldással
egyetemben (Ef1:3-6). Olvasunk „Isten kegyelméről és a kegyelmi ajándékairól” (Rm5:15):
az előbbinek Istennek a saját szívében rejlő, irántunk megnyilvánuló kegyét kell érteni, míg az
utóbbi Krisztus igaz mivoltának nekünk tulajdonítását jelenti, ami az Istenben levő eredeti
kegyelemből árad.
A Szentlélek működése, lehelete és befolyása, amivel megeleveníti, megvilágosítja,
kinyilatkoztatja és alkalmazza Krisztust a számunkra, hogy ténylegesen élvezhessük Őt és az
Ő üdvösségét, az örökkévaló kegyelmi szövetség eredményei, ezért minden kegyelemből van.
A következő legáltalánosabb használata a kifejezésnek az bennük rejlő vagy belső kegyelem,
ami annak a természetfeletti munkának a leírására szolgál, ami a keresztyénben megy végbe
az újjászületésekor, aminek következtében megelevenedik Isten felé és élvezni kezdi a lelki
dolgokat: az afféle igeszakaszok, mint a „nagyobb kegyelmet ád” (Jak4:6) és a „növekedjetek
a kegyelemben” (2Pt3:18) a szívben levő kegyelemre tekintenek. Azután a tanítás egész
rendszere, amit „az evangélium” foglal magában, is így van megnevezve, mert amikor Pál ezt
mondta a galatáknak: „a kik a törvény által akartok megigazulni, a kegyelemből kiestetek”
(Gal5:4), akkor úgy értette, hogy elhagyták a kegyelem igazságát. A kifejezés kevésbe
gyakori használatai között megemlíthetjük, hogy magukat az átalakító hatásait is nevezik
„kegyelemnek” (Csel11:23). az igehirdetési ajándékok is a „kegyelem” nevet viselik
(2Kor6:1), valamint a bennünk a Lélek által kimunkált erényeket (2Kor12:9-10).
„Mert jó dolog, hogy kegyelemmel erősíttessék meg a szív.” A „kegyelem” alatt
ebben a versben először is a kegyelem tanítását kell érteni, azaz Isten nélkülünk vett ingyenes
kegyességének az igazságát, ami az Ő saját szívében rejlik irántunk, s amit az evangélium
ismertet meg velünk (Csel20:24). Erről ezt olvassuk: „Mert megjelent az Isten idvezítő
kegyelme minden embernek” (Ti2:11), azaz kijelentetett az Ő evangéliumában. A kegyelem
tanítását nevezi „a mi Urunk Jézus Krisztus egészséges beszédeinek és a kegyesség szerint
való tudománynak” is (1Tim6:3). A kegyelem tanítása magéban foglalja a teológia szent
rendszerének egészét, az áldott Isten örök evangéliuma egészének minden alapját az Ő
elméjének és akaratának nagy „titkát”, ami elénk tárja az Örök Három teljes tanácsvégzését és
szövetségét, Istennek a Fiáról szóló feljegyzését, mely által kijelenti, hogy „aki hisz annak,
örök élete van”.
Mivel az evangélium egészét és a benne rejlő nagy üdvösséget, valamint az áldásait, a
vigasztalásait, a kiváltságait és az ígéreteit az apostolok teljesen, szabadon és pártatanul
hirdették, ezért a mennyből leküldött Szentlélekkel együtt az sokak elméjébe és szívébe
bejutott, akik hallották, s ők így jutottak el az Úr üdvözítő ismeretére az igazi és tényleges
kapcsolatra Vele az igazság Ígéje által. A kegyelem tanítása, ahogyan azt Isten megbízott
szolgái hirdették, s ahogyan az fel lett öltöztetve a Lélek erejével, az Isten által kijelölt eszköz
745
a választottak eljuttatásához a sötétségből a világosságba, a Sátán hatalmából Isten kedves
Fiának országába (Csel26:18). Az ő értelmük meg lett világosítva, hogy megértsék az
evangéliumból, hogy Isten akarata az ő üdvözítésük a kijelölt Megváltón keresztül, s lehetővé
vált a számunkra annak személyes megértése, hogy Krisztus Jézus a bűnösöket üdvözíteni jött
a világba.
Másodszor, a legfontosabb és legáldottabb dolog a szív számára „megerősíttetni” az
bennük rejlő kegyelemmel: ezt a tényt minden Istentől születettnek többé-kevésbé tudnia és
éreznie kell. Ahol Isten Szentlelke lakozik, ott a bűnt megismerik a maga bűnösségében és
érzik a maga erejében, miközben megtapasztalják a bukásnak a lélek minden képességére
gyakorolt hatásait. Amikor a Lélek feltárta Krisztus legkiválóbb mivoltát, Megváltóként a
mindenre elégségességét és alkalmasságát, az bizonyos vágyódást kelt Utána, szomjúságot
Rá, vágyat arra, hogy Benne lehessünk, valamint az Ő vértrének és igazságosságának a
nagyrabecsülését. De sokan vannak, akik bár újjászülettek és elhívást kaptak Istentől, még
nem kerültek szoros kapcsolatba Krisztussal, nem mondhatják, hogy Ő értük is meghalt és
nem tudják, hogy a bűneik megbocsáttattak-e? A Lélek annyira munkálkodott velük eddig,
hogy aljas bűnösöknek érzik magukat, akik rászolgáltak Isten haragjára, de mégsem tudják
kijelenteni, hogy a neveik fel vannak írva a mennyben.
Belőlük eltűnt minden teremtmény-függőség és önteltség. A szíveik összetörtek és
megaláztattak a bűn valódi és részletes látásától és érzésétől. Hallottak Krisztusról, az Ő
hozzájuk hasonló bűnösök iránti végtelen kedvességéről és együttérzéséről, szeretetétől és
könyörületéről. A Szentlélek eljuttatta őket odáig, hogy hogy figyelmesen hallgatják az
evangélium prédikálását és kutatják a Szentírást. Noha lehetnek olyanok, mint a zúzott nád
vagy a füstölgő len, képtelenek kifejezni Istennek a szükségleteiket vagy leírni a helyzetüket
másoknak, a megfeszített Krisztus prédikálásában mégis megtalálják azt, ami illik rájuk. Bár
még nem képesek magabiztosan kijelenteni Róla, hogy „Ő az, Aki szeretett engem és odaadta
Magát értem”, mindazonáltal várnak Rá a rendeleteiben, vágynak Rá, hogy felkeljen felettük,
mint az igazság Napja, Akinek gyógyulás van a szárnyai alatt. S bár az ilyeneket nevezhetjük
„keresgélőknek”, „Krisztus után kutatóknak”, mégis áldottak: „boldogok mindazok, a kik Őt
szolgálják” (Ézs30:18), „örvendezzen szívök azoknak, a kik az Urat keresik” (1Krón16:10).
Az efféle személyeken az Úr a Neki tetsző időben a kegyelme fényét bennünk
világítva még fényesebben felragyogtatja, amitől a lelki képességeik megnőnek, ettől pedig
még inkább „az evangélium titkára” (Ef6:19) és a kegyelem tanítására összpontosítanak.
Ezáltal a lelki „érzékeikkel” (Zsid5:14) megízlelteti az isteni igazság édességét, a szívük
élvezheti azt, táplálékot meríthetnek belőle, s érzékelhetik annak lelki kiválóságát. Azáltal,
hogy magukhoz veszik és megemésztik, eljutnak oda, hogy az Isten ingyenes kegyelméről
szóló tanítást egészségesnek és támogatónak tartják. Ennek segítségével „táplálkoznak”
(1Tim4:6) az örök életre. Így folytatja tehát az Úr a munkáját az Ő népe lelkeiben. Az
újjászületéskor betelnek örömmel Őbenne, s csak kissé érzik a belül rejlő bűnt. De ahogyan
elmélyül a kegyelem munkája, elkezdik meglátni és érezni a tulajdon romlottságukat, s a
békességüket felhőbe borítja a hitványságuk fokozódó felismerése, ami utat enged a kegyelem
fokozódó megbecsülésének.
A bennük lakozó kegyelem az új természet vagy a Lélek által az újjászületéskor
beültetett szent alapösszetevő. Ez magában foglalja a lelki észleléseket, a belső érzékeléseket,
a lelki vonzalmakat azoknak a lelkében, akik Istentől születtek, amikkel alkalmasakká válnak
Őhozzá és az isteni dolgokhoz, képesek lesznek szent örömet találni Istenben, szentól
ziháljanak Utána, éhezzék és szomjúhozzák az igazságot, vágyakozzanak Krisztus
jelenlétének a tudatára, s lelki étvágyuk támadjon arra, hogy Belőle, mint az élet kenyeréből
táplálkozzanak. Azaz, a szent számára a leghasznosabb, ha megerősíti a szívét a benne lakozó
kegyelemben, mert ő annak személyes alanya. S emiatt van az, hogy Isten népe olyannyira
szereti a tapasztalati igehirdetést, a Léleknek a szívükben végzett munkája nyomon követését,
746
ami lehetővé teszi a számukra a saját pecsétjük ráütését arra, hogy Isten igaz, s az addigiakban
az Ő kegyelme dicséretére és dicsőségére munkálkodott bennük.
Nincs is ebben semmi törvénykezés, mert a Lélek munkája minden részében és
szakaszában ugyanolyan szabadon árad a kegyelmi szövetségből, mint Krisztus munkája. Sőt,
konkrétan elhangzik, hogy „az ő irgalmasságából tartott meg minket az újjászületésnek
fürdője és a Szent Lélek megújítása által” (Tit3:5), ami így kifejezve azt hivatott megmutatni,
hogy az üdvösség egyformán függ a különböző hivataloktól, amit az örök Szentháromság
tagjai viselnek a választottak érdekében. Segítségünkre lehet néha olyanokkal beszélgetni,
akik tapasztalatból ismerik Istent és az Ő Fiát, a Jézus Krisztust, s a Szentlélek által vannak
velük közösségben. A valódi keresztyén megtapasztalás alapvetően ebben rejlik: a Léleknek
tetszik megnyitni az Írásokat előttünk, s a hitünk alapjává tenni azokat, megadva nekünk a
hatalmuk érzékelését, a sajátunkévá téve a bennük leírt megtapasztalásokat, kijelentve nekünk
Krisztust úgy, ahogyan az Írásokban áll előttünk, s betöltve a szívünket az Ő szeretetével
annak megfelelően, amit erről az evangélium kijelent.
Isten népével meg kell taníttatni és ismertetni Isten bennük végzett valódi munkáját, az
Ő a megerősítésükre és vigasztalásukra irányuló módszerével egyetemben, hogy
megismerhessék a lelki bizonyosság alapjait. Szükséges, hogy a szív kegyelemmel legyen
megerősítve ahhoz, hogy meggyőződhessenek róla: a természetfeletti munka valóban
végbemegy bennük, hogy Krisztus bennük a dicsőség reménysége, hogy „megismerték az
Isten kegyelmét igazságban” (Kol1:6), s hogy a cselekedeteik „Isten szerinti cselekedetek”
(Jn3:21), mint azt Krisztus fejezte ki. Tanulmányozzuk hát szorgalmasan a Lélek munkáját,
összehasonlítva azt az írott Ígével, s gondosan tegyünk különbséget a természetes és a lelki
vonzalmak, az erkölcsi tisztaság és a természetfeletti újjászületés között. S ne felejtsük el,
hogy Isten kegyelme bennünk csak akkor fedezhető fel, ha a Lélek rávilágít a saját munkájára
a lelkünkben.
Az is jó a szívnek, ha a tanítás tekintetében erősödik meg kegyelemmel: az Atya örök
szeretetének, a Fiú teljes üdvözítésének és a Lélek erről szóló bizonyságának vonatkozásában,
ami megerősíti a hitet és a keresztyén ember reménységét. Az Isten előtti bizonyosság nem
tartható fenn más alapon, mint az Ő kegyelmén. Vannak időszakok, amikor a hívő elméje
eltelik kétségbeeséssel, amikor a bűn bűnössége súlyosan nehezedik a lelkiismeretére, amikor
a Sátán engedélyt kap arra, hogy öklözze őt. Ilyenkor kénytelen azt kiáltani, hogy „tekints a
szövetségre” (Zsolt74:20). Vannak időszakok, amikor csak kimondhatatlan sóhajokkal képes
imádkozni, mert a lelki terhek és a konfliktusok nyomasztják, de ezek csak arra szolgálnak,
hogy bizonyítsák neki, mily hatalmas szüksége van a szívének megerősítésére a kegyelem
igazsága által.
Azaz, „a szív megerősítése kegyelemmel” jelenti először is, Isten rajtunk kívüli, az Ő
saját szívében rejlő ingyenes kegyelmének tanítását, másodszor pedig a Lélek áldott
működését bennünk. Amikor a Lélek eljuttatja a szívünkbe Isten ingyenes kegyelmi
üdvösségét, az áldott gyümölcsöket és következményeket teremt abban személyben, ami
„Isten hatamává” válik (Rm1:16). Rendkívül fontos a kegyelem tanításának világos
megvallását felmutatni, s felbecsülhetetlenül értékes képesnek lenni a kegyelemnek a Lélek
által a szívben végzett valódi munkájának a kijelentésére összhangban az általunk megvallott
igazsággal. A kegyelem tanítása az eszköz a Lélek kezében, amivel hitet nemz, elősegíti
annak növekedését és támogatja azt. Valódi szükség van tehát Isten örök szeretetének és
Krisztus befejezett megváltásának prédikálására, még ha azokat már ismerik és az erejüket
érzik is a szívben, mert az Istennel járásunk és a Belé vetett bizalmunk ebből meríthet minden
bátorítást.
Miközben bizonyos, hogy a fejet meg kell világosítani az igazság ismeretével, mielőtt
a szív megtapasztalhatná annak erejét és hatékonyságát, a szakaszunk mégis „a szívről”
beszél, hogy kihangsúlyozza az isteni igazság megelevenítő és működő erejét, amikor azt
747
felkaroljuk és működtetjük lélekben. Jó a szívnek megerősödni a kegyelemben, mert azt
mozdítja elő a hívő lelki növekedését, biztosítja be a jólétét és nagy fokban járul hozzá a
vigasztalásához. S megóv a tévelygéssel szemben is, orvosság a hitetlenségre, s válogatott
szíverősítő a lélek felélénkítéséhez a kétségbeesés időszakaiban.
Nota Bene. Ennek a fejezetnek a második részében sokat köszönhetünk S. E. Pierce

értékes prédikációinak.
A keresztény oltár
Zsid13:10
10. Van oltárunk, a melyről nincs joguk enni azoknak, a kik a sátornak
szolgálnak.
Egy mondás szerint „az ember rendszerint megtalálja, amit keres”, s bizonyos
értelemben ez az alapelv nem kis mértékben érvényesül a Szentírás tanulmányozásakor is.
Különféle emberek veszik elő a Szentírást azért, hogy megtaláljanak benne valamit, ami
alátámasztja az elképzeléseiket, s függetlenül attól, hogy mennyire bolond és erőltetett
elképzelésekről is legyen szó, általánosságban sikerrel megtalálják azt, ami több-kevesebb
valószínűséggel támogatja őket. Ezért van az, hogy a csúfolódó gyakran idéz egy, az Isten
Ígéjéről mondott gondolatot, miszerint „ó, bármit bizonyíthatsz a Szentírásból”. Azoknak,
akik bizonyítékokat akarnak kicsikarni a hóbortosságaikhoz, nem számít, ha „elcsűrik-
csavarják” a Szentírást (2Pt3:16), akár egy mondat kiragadásával a szövegkörnyezetéből és
teljesen ellentétes jelentést adva annak, akár a szó szerinti értelmezésével olyasvalaminek,
ami jelképes, illetve jelképes jelentést betudva annak, ami szó szerinti.
Gyakorlatilag nemcsak minden magát keresztyénnek valló szekta csinál show-műsort
a biblikus bizonyítékok gyártásából a sajátos hiedelmeikhez és gyakorlatukhoz, például az
univerzalisták, az annihilácionisták, a hetednapi adventisták, akik egész szöveglistákat
idéznek a tévelygéseiket igazolandó, de vannak olyanok is, akik nem állítják magukat
keresztyéneknek, azonban mégis a Bibliával igyekeznek igazolni a csalárdságaikat. Néhány
olvasónkat valószínűleg meglepne, ha tudnák, milyen ravaszul (de gonosz módon)
zsonglőrködnek a spiritiszták a Szentírással, igyekezve nem kevés bizonyítékot találni benne
a látnoki képességekre, a távolbalátásra, a transzban történő megszólalásra stb., miközben a
teozófusoknak van képük azt állítani, hogy a Biblia nyíltan tanítja a reinkarnációt. Mindez
világosan kimutatja, hogy a bukott ember milyen félelmetes módon képes visszaélni Isten
könyörületével és megszentségteleníteni még a legszentebb dolgokat is.
S a katolikusok sem kivételek. Általánosan feltételezik, hogy nagyon keveset törődnek
a Bibliával, támpillérként használva a hagyományokra és a szokásokra történő hivatkozást a
babonáik alátámasztásához. Igaz, hogy a pápisták ranglétrája nem ismeri a Szentírást, s
megelégszik „az egyház tekintélyével”, mint elégséges igazolással mindahhoz, amiben
hisznek és amit tesznek, de hatalmas hiba azt feltételezni, hogy a hivatalnokaik képtelenek az
álláspontjaik biblikus megvédéséhez. A jelen szakasz szerzője látta ezt, amikor az első
pásztori szolgálata során több, mint negyedszázaddal ezelőtt egy Colorado állambeli
bányatelepen a megyében az egyetlen másik „szolgáló” egy katolikus pap volt, akivel
megismerkedett. Ő önként vállalta, hogy minden pápista dogmára és gyakorlatra bibliai
bizonyítékot ad, s amikor próbára tettük (amint azt megtettünk újra és újra), elámultunk és
elborzadtunk attól a kifinomult módszerről, amivel félreértelmezte és „kisajátította” az Ígét.
Akkor tanultuk meg az isteni dolgokkal kapcsolatos viták lefolytatásának hiábavalóságát.
748
A fenti gondolatokat a jelen igeszakasz nyitó szavai keltették: „Van oltárunk”. Ezt a
szakaszt a legfélelmetesebb módon forgatták ki azok, akik olyan jelentést tulajdonítottak neki
és oly módon használták fel, ami teljesen idegen a Lélek szándékától abban az igeszakaszban,
amiből kivették. Megtévesztve a szavak puszta hangzásától azt a kijelentést fogalmazták meg
merészen, hogy nemcsak az ószövetségi izraelitáknak volt szó szerint vett materiális oltáruk,
hanem „mi”, keresztyének is „rendelkezünk” isteni kijelölés által materiális, azaz fából és
kőből készült „oltárral”, s ezért van „oltár” és „főoltár” megannyi „protestáns” gyülekezetben.
De az oltár az áldozás célját szolgálja, s ezért mutatják be a papok a „misét” vagy a „Krisztus
teste és vére vér nélküli feláldozásának” koholmányát. Sokan, akik nem mennek el idáig, azt
állítják, hogy az úrvacsora megtartásához használt asztalt kell „oltárnak” nevezni, s azt
feltételezik, hogy a bibliai szöveg felhatalmazza őket erre.
Az pedig, hogy az efféle elképzelések, mi nt az imént említett is végtelenül
alaptalanok és tévesek, gyorsan kimutatható. Először is, bármit is jelentsen az „oltár” a
mostani igeszakaszban, az nyilvánvalóan ellentétes a judaizmus látható és anyagi oltárával
annyiban, hogy akik az utóbbinál szolgáltak, nem lakomázhattak az előzőről. Másodszor, a
zsidó oltár, mint minden más is a sátorban csak előkép volt, s biztosan nagy on meg kellene
terhelni a képzeletet, hogy arra a következtetésre jussunk, hogy a rézoltár csak a most a
„gyülekezetekben” használt asztal előképe volt! Harmadszor az előző fejezetekben az apostol
már eleget mondott ahhoz, hogy félreérthetetlenül világossá tegye: Maga Krisztus, a
Személyében, hivatalában és áldozati munkájában a valósága és lényege minden sátor-beli
előképnek! Végül, Maga a Lélek tette teljesen világossá, hogy a mi „oltárunk” lelki, s az
„áldozat”, amin azon kell felkínálnunk, szintén lelki: lásd 15. vers.
„Van oltárunk, a melyről nincs joguk enni azoknak, a kik a sátornak szolgálnak.” (10.
vers) Ennek a versnek a jelentését keresve, melyet szükségtelenül zavartak össze, s lett sok
haszontalan vita forrásává, a magyarázónak nagy segítséget fog jelenteni, ha észben tartja a
Lélek elsődleges céljáét az egész levélen keresztül, ami nem más, mint Krisztus minden
felülmúló kiválóságának bemutatása mindazokkal a személyekkel szemben, akiken keresztül
Isten szólt a múltban az emberekhez, valamint a hivatala és munkája hatalmas
felsőbbrendűségének bemutatása mindazokkal az intézményekkel szemben, amik az
előképeik voltak a régi szövetség idején. Megtestesül Fiúként Krisztus végtelenül felette áll
minden prófétának és angyalnak (1. és 2. fejezetek). Mózes, „Isten házának a szolgája”
visszavonul Krisztus, „a Fiú a maga háza felett” megjelenése előtt (3. fejezet) Így minden
mózesi intézmény vonatkozásában Krisztus minden betölt, amiknek csak az előképei voltak
azok.
Ez teljesen elemi igazság, mégis alapvető fontosságú, mert a tévedés ezen a ponton a
legkárosabb és a legvégzetesebb következményekkel jár. Az imádás egész rendszer, amit
Jahve rendelt el Izrael számára előképi jellegű volt, s a valóság és a szubsztancia most
Krisztusban található meg. Ő a „nagy Főpap”, Akinek a papok a törvény alatt, magát Áron is
beleértve, csak halvány vázlatjai voltak. Az Ő teste „a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel
csinált sátor” (Zsid9:11). Ő volt az az áldozat, ami teljesen és örökre bevégezte azt, amit a
lévita felajánlások a megváltáshoz szükségesként hirdettek, de amiknek az ismétlése világos
bizonyságot tett arról, hogy soha nem valósítottak meg. Hasonlóképpen Krisztus a nagy
Valósága a sátor minden szent edényének is: Ő a valódi rézoltár, a mosdómedence, az
illatáldozati aranyoltár, a gyertyatartó, a szent kenyerek asztala, a kegyelem trónja és a
szövetség ládája.
Az, hogy Maga az Úr Jézus a valósága „az illatáldozati oltárnak”, kiderül két
kijelentésének az összehasonlításával: „Bolondok és vakok: mert melyik nagyobb, az ajándék-
é vagy az oltár, a mely szentté teszi az ajándékot?” illetve „És én ő érettök oda szentelem
magamat” (Jn17:19). Mind „az ajándékot megszentelő oltár”, mind maga az „ajándék”
találkoznak Benne, ahogyan a hivatalát ellátó pap és az általa felajánlott áldozat is Őbenne
749
jutnak teljességre. Furcsának tűnik, hogy egyes hozzáértő szerzők teljesen eltévesztették a
Mt23:19 lényegét, amikor a beteljesedésével és a megvalósulásával foglalkoztak az Úr Jézus
Krisztusban. Ők az „oltárnak” a fakeresztet tekintették, amire a Megváltót szegezték, s ez a
tévedés megteremtette az alapot a még komolyabb tévedésekhez. Nem, az „oltár”, amire az
„ajándékot” tették, Krisztus dicsőséges Személyének isteni méltóságára mutatott, s ez volt a,
ami végtelenül nagy érdemeket adott az Ő áldozatának. Emiatt időzött a Lélek oly hosszasan
Krisztus személyének egyedi dicsősége mellett a levél korábbi fejezeteiben, mielőtt feltárta
volna előttünk az Ő áldozati munkáját.
A fentiekben most említettek szolgáltatják a kulcsot megannyi szép ószövetségi
előképhez. Például olvassuk, hogy „És oltárt építe Noé az Úrnak, és vőn minden tiszta állatból
és minden tiszta madárból, és áldozék égőáldozattal az oltáron.” (1Móz8:20) Nagyon áldott
dolog ez. Noé első cselekedete, miután kilépett a bárkából a megtisztított Földre nem a
házépítés volt önmaga számára, hanem annak felűállítása, ami Krisztus Személyéről beszélt,
mert minden dologban Őt kell megilletnie az elsőségnek. Azon az oltáron fejezte ki Noé a
háláját az égőáldozatainak bemutatásával, azt tanítva ezzel nekünk, hogy csak Krisztus által
tudjuk Istennek elfogadható módon bemutatni a dicséretünk áldozatát (Zsid13:15). S azt
olvassuk, hogy Noé áldozata „kedves illat” volt az Úrnak, majd „megáldá Isten Noét és az ő
fiait” (1Móz9:1), mert minden áldás Krisztuson keresztül jut el hozzánk.
„És megjelenék az Úr Ábrámnak, és monda néki: A te magodnak adom ezt a földet. És
Ábrám oltárt építe ott az Úrnak; a ki megjelent vala néki.” (1Móz12:7) Ez is ugyanolyan
áldott. Ez volt Ábrahám első cselekedete, miután elhagyta Káldeát, majd Háránt, ahol egy
időre megállt a vándorlásban, s ténylegesen belépett a Kánaán földjére. Az Úr megjelent ott
neki, mint tette az először Urban, s neki és a magvának ígérte a földet. Válaszul ő oltárt
épített. Majd ezt olvassuk: „Onnan azután a hegység felé méne Bétheltől keletre és felüté
sátorát: Béthel vala nyugatra, Hái pedig keletre, és ott oltárt építe az Úrnak, és segítségűl hívá
az Úr nevét.” (1Móz12:8) Mennyire jelentős ez! Béthel azt jelenti, „az Úr háza”, míg Hái
jelentése „romhalmaz”. E kettő között állította fel Ábrahám a sátrát, ami jelképezi a szent
vándorjellegét, amíg ebben a világban van, s állította fel az oltárát az Istentől való függősége
és az Ő imádása jelképeként. Ez ugyanaz az oltár volt, amihez visszatért, miután kudarcot
vallott az egyiptomi útja során (1Móz13:3-4).
Izsákról ezt olvassuk: „Oltárt építe azért ott, és segítségűl hívá az Úrnak nevét”
(1Móz26:25). Milyen szépen emeli ki ez az előképünk másik jellemzőjét: az „oltár” itt az
imádság helye, mert csakis Krisztusnak – Aki az oltárnak, mint előképnek a valósága – a
nevében tárhajuk Isten elé a könyörgéseinket elfogadható módon. Jákobról ezt olvassuk:
„oltárt állíta ott, és nevezé azt ily névvel: Isten, Izráel Istene” (1Móz33:20). Az pedig, hogy ez
rögtön az Ézsautól és négyszáz emberétől történt szabadulása után történt arra utal, hogy a
hívő Krisztusban és Krisztus által örök biztonságban van. Mózesről ezt olvassuk: „építe
Mózes oltárt és nevezé nevét Jehova-Niszszi-nek” (2Móz17:15). Ez Izraelnek az amálekiták
felett aratott győzelmét követően történt, jelezve, hogy a hívők csak Krisztus által győzhetik
le a lelki ellenségeiket. „Mózes pedig felírá az Úrnak minden beszédét, és felkele reggel és
oltárt építe a hegy alatt…” (2Móz24:4): a törvény csak is Krisztus által magasztaltatik fel és
tiszteltetik.
Most azonban inkább a sátorban lévő rézoltárra kell összpontosítanunk a
figyelmünket. Ennek leírását a 2Móz27:1-8-ban találjuk, bár más igeszakaszokkal is alaposan
össze kell hasonlítani. Ennek az oltárnak elsődleges fontossága volt a hét bútordarab között a
sátorban, mert nemcsak a legnagyobb volt azok között, oly nagy, hogy a többi majdnem mind
elfáért volna rajta, de „a gyülekezet sátora hajlékának nyílása elé” helyezték (2Móz40:6), a
külső pitvarban (2Móz40:33). Ezért ez volt az első tárgy, amivel az imádó szeme találkozott,
amikor belépett a szent területre. Fából készült, de rézzel volt borítva, így kiállta a tüzet, ami
folyamatosan égett rajta (3Móz6:13), Ehhez járult a bűnös az Isten által kijelölt áldozattal,
750
melynek során az ártatlant vágták le a vétkes helyett. Ennél az oltárnál ténykedett a főpap az
engesztelés nagy napján (3Móz16).
A rézoltár volt a közeledés útja Istenhez, mert ott ígérte meg a találkozót az Úr a
népének: „Ott jelenek meg az Izráel fiainak” (2Móz29:43). Mennyire emlékeztet ez a
Megváltó kijelentésére: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához,
hanemha én általam” (Jn14:6)! Ez az oltár valóban az alapja volt az egész lévita rendszernek,
mert rajta mutatták be az égőáldozatokat, az ételáldozatokat, a békeáldozatokat és a bűnért
való áldozatokat Istennek. A vért a szarvaira kenték és körös-körül ráhintették, s az aljához
öntötték. Ez volt a fő összekötő kapocs a nép és Jahve között. Oly mértékben azonosultak
vele, hogy a Neki ott bemutatott áldozatok egyes részeit ott ették meg, s ezért van megírva:
„Tekintsétek meg a test szerint való Izráelt! A kik az áldozatokat eszik, avagy nincsenek-é
közösségben az oltárral?” (1Kor10:18)
Ez az oltár Izrael számára készült, senki másnak! S a féltékenységük azonnal
felkorbácsolódott, ha valaki látszólag keresztezte ezt. Látványos szemléltetését látjuk ennek a
Józs22-ben. Ott meg van írva, hogy a két és fél törzs, akiknek az öröksége a Jordán túlsó
partján volt, oltárt építettek, „nagy, láttatós oltárt” (10. vers). Amikor a többi törzs ezt
meghallotta, rendkívül felzúdultak és súlyosan korholták őket, mert úgy tűnt nekik, hogy ez a
nemzet egységét tagadja és az egész nép oltárával kíván versengeni. Csak akkor csillapodtak
le, amikor a rubeniták biztosították őket arról, hogy nem áldozatok bemutatása végett
építették ezt az oltárt, hanem bizonyságképpen (27. vers), kijelentve: „Távol legyen tőlünk,
hogy pártot üssünk az Úr ellen, és elforduljunk immár az Úrtól, építvén oltárt égőáldozatra,
ételáldozatra és véres áldozatra az Úrnak, a mi Istenünknek oltárán kivül, a mely az ő sátora
előtt van!” (29. vers)
Ismét láthatjuk az előkelő helyet, amit Izrael az oltárnak adott Ezsdrás napjaiban, mert
amikor visszatértek a fogságból, az első dolguk volt azt felállítani, jelezve, hogy semmi más
alapon nem közeledhetnek Istenhez vagy nem állhatnak kapcsolatban vele. „És fölkele Jésua,
Jósádák fia, s az ő atyjafiai, a papok, és Zorobábel, Sealtiél fia s az ő atyjafiai, és megépíték
Izráel Istenének oltárát, hogy áldozzanak rajta égőáldozatokat, a mint írva van Mózesnek, az
Isten emberének törvényében.” (Ezsdr3:2)
Tekintettel a jelentőségére, a fontosságára, a megszentelt kapcsolataira bárki azonnal
elképzelheti, mit jelentett egy megtért zsidónak maga mögött hagynia a judaizmus oltárát. A
hitetlen testvérei számára szükségszerűen az atyái hite elhagyójának, Istentől elszakadtnak és
önmaga számára bolondnak tűnt. Ők ezt hányták a szemére: ha hátat fordítottál a
judaizmusnak, akkor mindent elveszítettél, nincs oltárod! S miért? Rosszabb vagy a
nyomorult szamaritánusoknál, mert neki megvan az imádásuk helye a Gerizim hegyén, de
nektek, keresztyéneknek, nincs semmitek! Itt azonban az apostol rájuk borítja az asztalt:
kijelenti, hogy nemcsak „van oltárunk”, de az ráadásul olyan, hogy akik még mindig a
templommal és annak szolgálataival azonosulnak, azoknak nincs joguk hozzá. A judaizmustól
Krisztushoz fordulva a hívő zsidó maga mögött hagyta az árnyékot a szubsztanciáért, az
előképet a valóságért, míg azok, akik megvetették és elutasították Krisztust, csupán „erőtelen
és gyarló elemekkel” rendelkeztek (Gal4:9).
A zsidók nagy tömegeinek szomorú kudarca az apostolik evangéliumi igehirdetése
során az, hogy nem vonzódtak az odafelvalókhoz, ahová Krisztus ment a leplen belülre, s
makacsul ragaszkodtak a kézzelfogható rendszerhez Jeruzsálemben. S ez több volt, mint
ennek a nemzetnek a sajátossága: ez jól kimutatta az ember általános vonzalmát az anyagi
dolgok iránt a vallásban, s a szigorúan lelkiekkel szembeni megvetését. A judaizmusban sok
minden volt, ami az érzékekhez szólt, s ebben rejlik Róma sikerének ereje és titka is: a testi
emberhez szóló megszólításának ereje az érzéki látványosságainak folyománya. S bár a
keresztyének számára nem áll rendelkezésre az isteni dicsőség megmutatkozása a Földön,
amihez közeledhetnének az istentiszteletük során, mégis van bejárásuk a kegyelem mennyei
751
trónjához, de csak a ténylegesen újjászületetteknek, akik többre tartják a szubsztanciát az
árnyékoknál.
„Van oltárunk.” A mi oltárunk a judaizmussal ellentétben a leplen belül helyezkedik
el: „a hová útnyitóul bement érettünk Jézus” (Zsid6:20), miután megjelent itt a Földön, hogy
Önmaga feláldozásával eltörölje a bűnt. A keresztyénhez szól az áldott buzdítás: „Mivelhogy
azért atyámfiai bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a Jézus vére által azon az
úton, a melyet ő szentelt nékünk új és élő út gyanánt, a kárpit, azaz az ő teste által, és lévén
nagy papunk az Isten háza felett: Járuljunk hozzá igaz szívvel, hitnek teljességével, mint a
kiknek szívök tiszta a gonosz lelkiismerettől” (Zsid10:19.22). Micsoda csodája a
könyörületnek, micsoda csodája a kegyelemnek, hogy a szegény bűnösök a Krisztus vérébe
vetett hitük által félelem nélkül léphetnek Isten jelenlétébe! Krisztus végtelen érdemeinek
alapján üdvözlik ott az ilyeneket. Krisztus jelenléte a magasságban a bizonyítéka annak, hogy
a bűneink eltöröltettek, s ennek örömteli tudatával közeledhetünk imádókként Istenhez.
Ám a különleges szempont, amiben a szakaszunk Krisztust, mint a népe „oltárát”
állítja elénk az, hogy úgy mutatja be nekünk, mint Aki azt a lelki eledelt biztosítja, ami az
imádásuk és a szolgálatuk táplálásához és fenntartásához szükséges. Az apostol csak az imént
mondta: „Különböző és idegen tudományok által ne hagyjátok magatokat félrevezettetni; mert
jó dolog, hogy kegyelemmel erősíttessék meg a szív, nem ennivalókkal, a melyeknek semmi
hasznát sem veszik azok, a kik azok körül járnak” (9. vers), most pedig hozzáteszi, hogy „van
oltárunk”. A szavainak nyilvánvaló jelentése ez: Krisztusban van meg az igazi oltárunk, ami
ellát minket „kegyelemmel”, a jobb eledellel, ami valóban megszilárdítja a szívet Isten előtt.
Más szóval a Szentlélek itt elmagyarázza és kijelenti Krisztus alábbi szavainak a
beteljesedését: „Mert az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital. A ki eszi az én
testemet és issza az én véremet, az én bennem lakozik és én is abban.” (Jn6:55-56)
Vizsgáljuk most meg az igeversünket kissé alaposabban is a közvetlen
szövegkörnyezet világosságában. A közöttük fennálló szoros kapcsolat nyilvánvaló, mert a 9.
versben az apostol az „ennivalókról beszélt, s itt még mindig az „evést” emlegeti! Az előzőről
kijelentette, hogy „nem használnak”, az utóbbival kapcsolatosan megemlíti azokat, akiknek
„nincs rá joguk”. A „haszontalan ételekkel” azt a „kegyelmet” állította szembe, ami a szívet
erősíti meg, most pedig az „oltárt” állítja szembe a judaizmus megszűnt jelképeivel. Mint azt
a korábbi szakaszban megmutattuk, a „megerősíteni a szívet kegyelemmel” két dolgot jelent:
először is a lemondást az önelégültségről és a teremtményi függőségről, világosan felfogva,
hogy az üdvösség az elejétől fogva a végéig Isten ki nem érdemelt és feltétel nélküli
kegyessége. Másodszor, hogy a Lélek úgy ragyogjon rá a belső munkájára miközben mi azt
vizsgálgatjuk és szorgalmasan összevetjük a szenteknek a Bibliában leírt tapasztalataival,
hogy határozottan megbizonyosodhassunk róla: mi is Istentől születtünk.
Leszögezve a szív kegyelemmel történő megerősítésének hatalmas fölényét az
„eledelekkel” történő foglalkozással szemben, mely kifejezés közvetlenül a mózesi
különbségtételre vonatkozik a tiszta és a tisztátalan táplálékok között, s tágabb értelemben az
egész ceremoniális rendszert jelenti, az apostol most kijelenti, hogy a keresztyén számára
sokkal kiválóbb lelki táplálék áll rendelkezésre. Ennek látványos jelentése csak a lévita
előképek alapos vizsgálatával és az apostol érveinek követésével látható meg a jelen
igeszakasz után közvetlenül következő versekben. A zsidó oltár nemcsak az Önmagát
Istennek a népe bűneiért áldozatul felkínáló Krisztus előképe volt, hanem az Isten igazi
imádóinak létfenntartójaként is előre vetítette Őt. Milyen figyelemre méltóan teljesek voltak
az ószövetségi előképek, s milyen sokat veszítünk, ha figyelmen kívül hagyjuk ezeket és csak
az Újszövetséget olvassuk! Nem csoda, ha a Zsidókhoz írott levében oly sok minden tűnik
homályosnak és a pogányok számára kevéssé érdekesnek.
A sokféle áldozat között, amiket a sátor oltárára helyeztek, csak egy részüket égették
meg tűzzel, a többi eledelül szolgált a papoknak vagy a felajánlónak és a barátainak, s ezt az
752
eledelt különösen szentnek, az elfogyasztását pedig nagy vallásos kiváltságnak tekintették.
Például ezt olvassuk: „Ez pedig az ételáldozatnak törvénye: az Áron fiai áldozzák azt az Úr
előtt az oltáron. És vegyen valaki közülök az ételáldozat lisztlángjából egy marokkal, és
annak olajából is, a tömjént pedig, a mely az ételáldozathoz való, mind; és égesse el az
oltáron; annak emlékeztető része kedves illat az Úr előtt. A mi pedig megmarad belőle, egyék
meg Áron és az ő fiai, kovásztalanul egyék meg, szenthelyen, a gyülekezet sátorának
pitvarában egyék meg azt.” (3Móz6:14-16) „Ez pedig a vétekért való áldozatnak törvénye;
igen szentséges az… A papok között minden férfiú eheti azt… És az ő dicsőítő
hálaáldozatjának húsát, az ő áldozásának napján egyék meg...” (3Móz7:1, 6, 15). „Szóla
azután az Úr Áronnak: Ímé én néked adtam az én felemelt áldozataimra való ügyelést is...
A legszentségesebb helyen egyed meg azt, csak a férfiak egyék azt; szentség legyen tenéked.”
(4Móz18:8-10)
A keresztyénnek azonban sokkalta szentebb és drágább lelki eledele van, mint amivel
bármelyik izraelita valaha is rendelkezett, vagy amit Áron, a főpap valaha is megízlelhetett.
Krisztus a mi táplálékunk, „az élet kenyere” a lelkünk számára. Ő nemcsak a mi áldozatunk,
de a fenntartónk is. Nemcsak Isten engesztelte ki, de a népe tápláléka is. Igaz, hogy hit által
Belőle kell táplálkoznunk, amikor az előírt módon megemlékezünk a haláláról, a jelen
szakaszban azonban mégsincs utalás az úrvacsorára, s az Úr asztalát sem nevezték soha
oltárnak a Szentírásban. Sőt, ami áldott kiváltságunk táplálkozni Krisztusból nemcsak az
úrvacsorakor, hanem állandóan. S itt megint kitűnik a keresztyénség mérhetetlen
felsőbbrendűsége a judaizmussal szemben. A test szerinti Izrael csak a jelképekből részesült,
mi pedig a Valóságból. Ők csak az áldozatok bizonyos részeit kapták mondhatni morzsákként
Isten asztaláról, mi pedig Vele együtt a hízott borjúból falatozhatunk. Ők csak ritkán ehettek
az áldozatokból, nekünk pedig Krisztus a napi táplálékunk.
„Van oltárunk”, nevezetesen Krisztus, s Ő az egyetlen oltár, amit Isten elismer, az
egyetlen, amit nekünk is el kell fogadnunk. Mert majdnem tizenkilenc évszázadon keresztül,
mióta Isten megengedte a rómaiaknak Jeruzsálem megsemmisítését, a zsidók oltár híján
voltak, s manapság is ez a helyzet. Mert a katolikusok által kiagyalt oltár, amit megtettek a
bálványimádó rendszerük alapjának és központjának, a vakmerőség csúcs és félelmetes sértés
Krisztusra és az Ő áldozatának elégségességére nézve. Ha azoknak, akik „a sátornak
szolgálnak”, s akkor is szolgáltak Jeruzsálemben, amikor az apostol a levelét írta, „nem volt
joguk enni” a keresztyén oltárról, azaz élvezni Krisztus személyét és áldozatát, s hasznot
húzni abból, mennyivel kevésbé van bármiféle joga a pápának és a talpnyalóinak Krisztus
bármiféle jótéteményéhez, miközben gonoszul magukhoz ragadják az Ő helyét és előjogait!
Az, hogy Maga az Úr Jézus a mi „oltárunk” és a közbenjáró főpapunk, kiderül a Jel8:3-ból is:
„És jöve egy másik angyal (Krisztus, mint a szövetség Angyala), és megálla az oltárnál, arany
tömjénezőt tartva; és adaték annak sok tömjén, hogy tegye minden szenteknek
könyörgéseihez az arany oltárra, a mely a királyiszék előtt vala.”
Krisztus a mi bűnért való áldozatunk

Zsid13:11-12
11. Mert a mely állatok vérét a főpap beviszi a szentélybe a bűnért, azoknak
testét megégetik a táboron kívül.
12. Annakokáért Jézus is, hogy megszentelje az ő tulajdon vére által a népet, a
kapun kívül szenvedett.
Azokban a versekben, amikhez most elérkeztünk, az apostol még egyszer elénk tárja
az ószövetségi árnyékot és az újszövetségi lényeget, ami kihangsúlyozza a Szentírás egyes
753
részeinek egymással történő összehasonlítása fontosságát és szükségességét, különösen
azokét, amik azokat a rendeléseket jegyzik fel, amiket Isten adott Izraelnek, s amik az Ő
Fiának Személyét, hivatalát és munkáját jelezték előre oly színes, áldott és teljes módon. Az
előképek tanulmányozása, ha józanul és tisztelettel végezzük, gazdagon megtérül. A
nyilvánvaló értéke ennek hatalmas, mert tévedhetetlenül bemutatja a Szentírás isteni
tekintélyét. Amikor pedig a Szentléleknek tetszik feltárni, hogy az előkép és a valóság
miképpen illeszkedik egymáshoz tökéletesebben, mint a kéz és a kesztyű, akkor az Íge
különböző részeinek rejtett harmóniája tárul fel előttünk: az apró analógiák, a nagyszámú
egyezés az egyik és a másik között, világossá téve, hogy egyetlen uralkodó Elme irányítja az
egészet.
Az előkép és a valóság összevetése kiemeli a Szentírás csodálatos egységét is,
kimutatva, hogy az esetleges különbözőségek alatt mindig meghúzódott a lényegi egység
Istennek a népe iránti bánásmódjában. Semmi sem leplezi le a diszpenzácionalisták fő
tévedését, mint ez a fajta vizsgálódás. Az előképek közvetlen célja és haszna az igazság ama
lényegi és alapvető elemeinek bemutatása volt Isten népe számára az ószövetségi időkben,
amik egyformák minden időszakban, de amik a legvilágosabban az új szövetség alatt tárultak
fel. Az anyagi jelképek segítségével az eljövendő dolgok alkalmas ábrázolását kapták, s ez
megfelelően kikövezte az utat a bevezetésükhöz. A végső lelki valóságok először csak
kilátásokként mutatkoztak meg, illetve csak embrionálisan léteztek. A lévita tanításokban
Isten a megváltás egész művét példázatokba burkolva tárta eléjük, erős vonzerőt gyakorolva
az érzékeikre. „A törvényben a jövendő jóknak árnyéka… van meg” (Zsid10:1).
A most idézett igeszakasz igazolja az állítást, mely szerint az ószövetségi előképek
lelki tanulmányozása az Újszövetség nagy részének értelmezéséhez is értékes segítséget nyújt.
Ahogyan a levelekben kifejtett tanítás az evangéliumokban feljegyzett központi tényekre
támaszkodik és azok szemléltetik, úgy az evangéliumokban és a levelekben szereplő sok
mindent is csak az ószövetségi Írássok fényében lehet megérteni. Sajnálatos, hogy oly sok
keresztyén találta Mózes második könyvének második felét és a harmadik könyvének egészét
alig többnek, mint az értelmetlen és idejétmúlt ceremoniális rítusok feljegyzéseinek. Ha az
igehirdető az evangéliumi igazságok „illusztrációit” az előképekből veszi (ahelyett, hogy
„alkalmas anekdotákat” keresne a világi történelemben), azzal nemcsak a Szentírást fogja
tisztelni, hanem felszítja és ráirányítja a lelki hallgatóinak érdeklődését az Íge ama részeire,
amiket most oly általánosan elhanyagolnak. Krisztus ugyanolyan látványosa tárul elénk
Mózes harmadik könyvében, mint János evangéliumában, mert „a könyvben írva van” Róla.
Sajnálatos, hogy a képzetlen újoncok nem időszerű erőfeszítései miatt Isten népe
közül a józanabb gondolkodású és lelki emberek közül sokan váltak előítéletesekké az
előképek tanulmányozásával és az újszövetségi magyarázatokban történő értékes
felhasználásukkal szemben. Az előképeket a Szentlélek soha nem akarta arra használni, hogy
a fiatalok szabadon játszadozhassanak a képzeletükkel, vagy gyakorolhassák a testi
elmésségüket, s misztikus jelentéseket adva a legprózaibb tényeknek, megriasszák a
tanulatlan hallgatóikat, erőltetett jelentőséget tulajdonítva a csekélységeknek. Origenész vad
allegorizálásainak a múltban tartós figyelmeztetésül kell szolgálniuk. Vannak lényegi
alapelvek és kötött szabályok az előképek értelmezésében, amiket soha nem szabad figyelmen
kívül hagyni. A magyarázónak a központi igazságokra és a kulcs-alapelvekre kell
összpontosítania a figyelmét, s nem szabad lekötni a gondolatait jelentéktelen egyeztetésekkel
és fantáziadús hasonlatokkal. Az előképekben szemléltetett központi és mindennél fontosabb
alanyok a bűn és az üdvösség, a lélek megtisztítása, s a szív és az élet odaszánása Istennek.
Aztán az előképek és az általuk szemléltetett lelki alapelvek ismerete hatalmas
segítség a próféciák értelmezéséhez. Egy előkép szükségszerűen rendelkezik valamekkora
prófétai jelleggel, mert a jelképes ígéretét alkotja egy még eljövendő végső dolognak, s ezért
egyáltalán nem meglepő. ha az eljövendő dolgok bejelentésével a próféták nagy fokban éltek
754
a múlt történelme szereplőinek és eseményeinek felhasználásával, megtéve azokat a
nemesebb jövő képmásainak. A jövőre vonatkozó vázlatokban, amiket a Szentírás ad nekünk
Krisztus királyságával végső dolgairól az emberek között – miközben mindennek az alapja az
Ő saját közbenjárói hivatalában és munkájában rejlik – az ószövetség személyein és
rendeletein keresztül az eljövendő dolgok tűnnek fel. Például Mózes úgy beszélt a
Megváltóról, mint őhozzá hasonlító prófétáról (5Móz18:18). Dávid Melkisédek rendbeli
Papként jelentette ki Őt (Zsolt110), Malakiás pedig Illés neve alatt jelezte előre az Ő
előfutárát (Mal3:1, 4:5). Itt értékes célzásokat látunk önmagunk vezetéséhez, melyeket, ha
kellőképpen betartunk, többé nem lesz több bocsánat arra, ha „Dávid Fiát” (Mt1:1) testi
módon értelmezzük, mint ha a „van oltárunk” szavakat a Zsid13:10-ben szó szerint vesszük.
A fentiekben az előképek sokszoros értékeiről elmondottakból – amit a végtelenségig
lehetne fokozni, különösen az utolsó pontot – teljesen nyilvánvalónak kell lennie, hogy azok,
akik az előképekre, mint az egyház gyermekkora számára tervezett puszta óvodára tekintenek,
nagyot tévednek. Maga a tény, hogy a Szentlélek megőrizte az ezekről szóló feljegyzést Isten
örök Ígéjében, világos utalás arra, hogy sokkal több van bennük, mint holmi helyi haszon és
átmeneti cél. Isten elméje és a bukott teremtmény körülményei alapvetően minden korban
ugyanazok, miközben a szentek lelki szükségletei ma is ugyanazok, mint négyezer éve voltak,
és akkor is ugyanazok voltak, mint ma. Ha tehát Isten bölcsessége az ószövetségi népét az
előképeken keresztül tartott oktatásra rendelte, akkor a mi bolondságunk és veszteségünk az,
ha ezeket ma megvetjük. Egy matematikusnak még mindig használnia kell az alapvető
aritmetikai szabályokat, ahogyan egy képzett muzsikus se nézi le a kezdetleges skálázást.
Az előképek alapelveit Krisztus már az újszövetségi korszak hajnalán felhasználta,
ami arra utal, hogy az Isten által alkalmazott alapvető módszerek minden nemzedékben
ugyanazok. Minden csoda, amit az Úr Jézus tett, előkép volt a történelemben, mert a
természet külső és látható síkján mutatta meg azt az isteni hatalmat és munkát, amit elvégezni
jött ide a kegyelem magasabb rendű birodalmában. Minden, az emberek testi betegségeit
gyógyító cselekedetében egy vázlat látszott az érzéki szemek számára arról az üdvösségről,
amit majd a lélek gyógyítása számára fog biztosítani. A követelésekben, amit azokkal
szemben fogalmazott meg, akiket meggyógyított, kijelentés adatott azokról az alapelvekről,
melyekkel megszerezhetjük az Ő üdvösségét. Az evangélium tényei a kulcsok a levelek
igazságaihoz, s az ószövetségi előképek a kulcsok az evangélium tényeihez. Azaz, a Szentírás
egyik része a másiktól függ pont úgy, ahogyan a testünk tagjai sem függetlenek a többi
tagunktól.
„Mert a mely állatok vérét a főpap beviszi a szentélybe a bűnért, azoknak testét
megégetik a táboron kívül. Annakokáért Jézus is, hogy megszentelje az ő tulajdon vére által a
népet, a kapun kívül szenvedett.” (11-12. versek) Ezekben a versekben az apostol látványos
szemléltetését szolgáltatja az imént kijelentetteknek. Az előző versben kijelentette, hogy
Krisztus a népe oltára, mindannak valósága, amit az ószövetségi előképi oltárok előre
jeleztek, s melyek, mint mondottuk, nemcsak azt mutatták be, hogy Krisztus nemcsak az
engesztelő áldozatuk Isten számára, hanem a fenntartás, az eledel a népe számára. Utána
következi az ünnepélyes kijelentés arról, hogy akik makacsul és hitetlenül ragaszkodtak
továbbra is a judaizmushoz, megfosztották magukat a Krisztus által élvezhető áldásoktól.
Mint arra oly gyakran rámutattunk, a héber szenteket arra ösztönözték, hogy térjenek
vissza atyáiknak az Isten által bevezetett vallásához. A 9. versben az apostol két további
rábeszéléssel fordul hozzájuk. Először biztosítja őket, hogy most a judaizmus összes
előképének a valósága áll a rendelkezésükre: akkor hát miért engednék megkísérteni magukat
az árnyékokkal, amikor ott van nekik a szubsztancia? Másodszor komolyan kijelenti, hogy
azok, akik még mindig ragaszkodnak a judaizmushoz, elvágják magukat a keresztyén
kiváltságoktól: „nincs joguk”, nincs isteni felhatalmazásuk, hogy „egyenek” vagy
részesüljenek azokból. ennek az alapelvnek az alkalmazása a számunkra manapság
755
nyilvánvaló. Ugyanannak a kettős érvnek elégségesnek kell lennie a szívünk elvonásához a
ritualista szertartások és tevékenységek iránti rajongástól: a nagy Főpapunknak ismerjük
Krisztust, bejárásunk van a kegyelem trónjához, az olyan dolgok, mint a meghajlás kelet felé,
az áldozat (a gyűjtemények), a gyertyák, a füstölők, a képek, a képmások felemelése
szükségtelen és haszontalan, s a szív ezekhez ragaszkodik és üdvözítő értéket tulajdonít nekik,
az hatékonyan kizár a Krisztus üdvössége iránti érdeklődésből.
Az előző szakaszban megmutattuk, hogy az ószövetségei előképek mennyire
látványosan és áldottan mutattak Krisztusra, mint a népe táplálékára: csak az áldozatok egy
részét égették el az oltáron, a többi részt a papoknak vagy a felajánló családjának juttatták.
Volt azonban egy figyelemre méltó kivétel ez alól, amire az apostol most felhívja a
figyelmünket. „Mert a mely állatok vérét a főpap beviszi a szentélybe a bűnért, azoknak testét
megégetik a táboron kívül.” Az utalás a bűnért való áldozatokra vonatkozik. Ezeket a külső
udvarban vágták le az oltáron, de a vérüket bevitték a sátron belülre és ráhintették Jahve
trónjára, míg a tetemeket végleg megsemmisítették a táboron kívül. Ez természetesen addig
folyt, amíg az izraeliták a pusztában vándoroltak és sátrakban laktak. De ugyanezt a rendet
betartották azt követően is, hogy beléptek a Kánaánba és felépült a templom Jeruzsálemben: a
bűnért való áldozatok tetemeit kivitték a város falain kívülre megsemmisítés végett.
Az apostol az olyan igeszakaszoka utalt, mint a 3Móz4:1-12, ahol a felkészülésről
olvasunk az engesztelésre, amikor a pap nem szándékosan vétkezett az Úr valamelyik
parancsa ellen. Neki egy tulkot kellett vinnie a sátor bejáratához, rá kellett tennie a kezét
annak fejére (azonosításképpen, jelezve, hogy a rá váró pusztulás az, amit ő érdemelt meg), és
meg kellett ölnie azt az Úr előtt. A vérét ez után be kellett vinnie a sátorba és hétszer kellett
abból hintenie az Úr előtt a sátor leple felé. Majd tennie kellett a vérből az illatáldozati oltár
szarvaira, a maradékot pedig a rézoltár aljához kellett önteni. Az állat legzsírosabb részét el
kellett égetni az oltáron, de a többit ki kellett vinni „a táboron kívülre” és ott teljesen el kellett
égetni. Ugyanezt a rendet követték, amikor az egész gyülekezet vétkezett tudatlanságból
(3Móz4:12-21). A beszámoló ezzel zárul: „És vigye ki a tulkot a táboron kivül, és égesse el
azt, miképen elégette az első tulkot. A gyülekezet bűnéért való áldozat ez.” Az olvasó
összevetheti ezt a 4Móz19:3, 9-cel is.
Nem kétséges azonban, hogy az apostol konkrétabban a fő bűnáldozatra utalt, amit az
engesztelés napján kínáltak fel, amikor évente egyszer engesztelés tétetett az egész Izrael
minden bűnéért, amit a 3Móz16 ír le részletesen. Ennek az áldozatnak a véréről ezt olvassuk:
„Azután vegyen a tuloknak véréből és hintsen újjával a fedél felső színére napkelet felé; a
fedél előtt pedig hétszer hintsen újjával a vérből.” (14. vers) Ezeknek az állatoknak a testét
illetően, amiket ekkor áldoztak fel, ezt olvassuk: „A bűnért való áldozati tulkot pedig, és a
bűnért való áldozati bakot, a melyeknek vére engesztelés végett bevitetett a szenthelyre, vigye
ki a táboron, és égessék meg azoknak bőrét, húsát és ganéját tűzzel.” (27. vers) Ezek az
igeszakaszok tehát tejesen világossá teszik, hogy az áldozatok mely konkrét osztályára utalt
az apostol a Zsid13:10-11-ben.
Itt felmerül a kérdés: Miben rejlik ennek az utalásnak a fontossága Mózes harmadik
könyvének eme részeire a szövegben? Mi volt az apostol konkrét célja az utalással a bűnért
való áldozatra? Kettős volt. Először is igazolni az állítását, mely szerint azoknak, akik a
sátornak szolgálnak, „nincs joguk enni” a keresztyének oltáráról, azaz nincs jussuk a
részesedéshez Krisztus jótéteményeiből, Aki, mint azt a következő igevers bemutatja a bűnért
való áldozatként halt meg. Létezett egy isteni tiltás, mely konkrétan megtiltott bármely evést
abból: „Valamely bűnért való áldozat véréből bevisznek a gyülekezet sátorába, a szenthelyen
való engesztelés végett, az meg nem ehető: tűzzel égettessék meg.” (3Móz6:30) Azok tehát,
akik a judaizmushoz ragaszkodtak, el lettek vágva a Valóság bűnáldozatától. Másodszor, be
akarta mutatni a keresztyénség felsőbbrendűségét: azok, akik Krisztusban bíznak, az Ő testét
eszik és az Ő vérét isszák (Jn6:54-56).
756
De álljunk meg egy pillanatra ennek a konkrét részletnek a lelki jelentőségénél az
előképben. Ez bemutatja nekünk azt a jellemzőt Krisztus szenvedéseiben, amit mindegyik
között a legkomolyabb dolog szemlélni. Nevezetesen azt, hogy Ő bűnné lett a népéért és
elszenvedte Isten büntető haragját. „A táboron kívül” volt az a hely, ahol a leprásoknak élniük
kellett (3Móz13:46), az volt az a hely, ahol a bűnözőket elítélték és kivégezték (3Móz24:14,
és v. ö. Józs7:25, 1Kir21:13, Csel 7:58), az volt az a hely, ahová kiűzték a tisztátalanokat
(4Móz5:3), az volt az a hely, ahová a szennyet vitték (5Móz23:12-14). S az volt az a hely
kedves keresztyén olvasó, ahová a megtestesült Fiú, Isten Szentje elment érted és értem! Ó, a
kimondhatatlan megaláztatás, amikor engedte, hogy „a bűnösök közé számlálják” (Ézs53:12)!
Ó, az Áldott leírhatatlan titka, amivel „átokká lett érettünk” (Gal3:13)! Ó, a kimondhatatlan
kín, amikor az isteni igazságszolgáltatás kardja lesújtott Rá (Zak13:7) és Isten elhagyta Őt
(Mt27:46)!
Mégis hangsúlyosan ragaszkodjunk ahhoz, hogy Krisztus megmaradt személyesen és
lényegileg a Folttalan még akkor is, amikor a népe bűneinek félelmetes terhét ráhelyezték.
Erre a dologra Isten mindig is nagyon ügyelt, féltve őrizve az Ő Fia tisztességét az
előképekben, sőt, magukban a bűnáldozatokban is. Először is, a bűnáldozat vérét bevitték
magába a szentélybe és elhintették az Úr előtt (3Móz4:6), amit semmi más áldozattal nem
tettek meg. Másodszor, az állat „belét betakaró kövérjét” elégették az oltáron (3Móz4:8-10),
mégpedig „édes illatul az Úrnak”, ami azt jelezte, hogy Isten még mindig arra tekintett az Ő
Fiában, ami Neki tetszett még akkor is, amikor a népe bűneit hordozta. Harmadszor,
konkrétan meg lett parancsolva, hogy a tetemet vigyék ki „a táboron kivül tiszta helyre”
(3Móz4:12), jelezve, hogy az még mindig szent volt az Úrnak, s nem volt tisztátalan.
Krisztus „annyira tiszta, annyira szent és annyira drága volt Isten szemében, miközben
a kárhoztató harag alatt nyögött az átkozott fán, mint amikor az Atya kebelén volt a világ
teremtése előtt. S ugyanaz a pillanat, amelyben ’összezúzatott’ és ’átokká lett’ érettünk, volt
az, amelyben felkínálta Magát értünk ’felajánlásként és áldozatként Istennek, édes illatul’.
Jézus jelleme soha nem mutatkozott meg transzcendensebb kiválóságban, az Ő viszonya
Istennel és az emberrel soha nem állt fenn nagyobb tökéletességben, mint akkor, amikor
értünk szenvedett a kereszten. Soha nem örült jobban az Atya a szeretett Fia kiválóságának és
fogadta azt el, soha nem szerette és tisztelte jobban a Fiú az Atyát és lelte örömét Benne, mint
amikor azt a keserves kiáltást hallatta: ’Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?’
Maguk a körülmények, amelyek Jézus külsőleg a legmesszebbre vitték a mennytől és Istentől,
csak azt bizonyították, hogy létezett lényegi közelség és örökkévaló erkölcsi közelség, amit
még annak ténye sem volt képes egy pillanatra sem megváltoztatni, hogy Ő lett a kárhozat
haragjának elhordozója.” (B. W. Newton)
A közvetlen ok, amiért egyetlen izraelita, még a főpap sem ehetett a bűnért való
áldozatból, s amiért azt nem az oltáron, hanem a táboron kívül kellett elégetni, látszólag ennek
az áldozatnak a megkülönböztető jellegében és a különleges céljában rejlik. Ha a papok
megették volna annak bármely részét, az a békeáldozat jellegét kölcsönözte volna annak, ha
pedig az oltáron égették volna el, az nagyon emlékeztetett volna az égőáldozatra. Mint
azonban már megmutattuk, a végső oka és a mélyebb célja ennek az volt, hogy jelezze: a
judaizmust el kell vetni, még mielőtt bárki „ehetne” a keresztyén „oltárról” vagy hasznot
húzhatna abból. Abban rejlik a keresztyénség felsőbbrendűsége, hogy ehetünk a
legfelségesebb és a legszentebb áldozatból, megkapva ezzel azokat az áldásokat, amiket
Krisztus szerzet meg az Ő népe számára, kiontva értük a drága vérét.
Az apostol tehát világos bizonyítékot szolgáltatott arra, amit a 9-10. versekben
mondott ki, s amit magából az Ószövetségből merített Ott azt mondta: „mert jó dolog, hogy
kegyelemmel erősíttessék meg a szív”, ami azt jelenti, hogy az elme olyan szilárdan meg van
győződve az igazságról, hogy békességet élvez Istennel, mert e nélkül nem lehet valódi és
szilárd megnyugvás. Utána ezt mondja az apostol: „nem ennivalókkal, a melyeknek semmi
757
hasznát sem veszik azok, a kik azok körül járnak”, amit az előző mondat fényében kell
értelmezni? a lévita törvény ceremoniális megkülönböztetései teljesen elégtelenek voltak a
megigazuláshoz és a megbékéléshez Istennel. Továbbá, a bűnért bemutatott engesztelő
áldozat nem biztosított eledelt azoknak, akik az felajánlották, s a szív nem képes
megszilárdulni Isten előtt ott, ahol a bűnök nincsenek megbocsátva.
„Annakokáért Jézus is, hogy megszentelje az ő tulajdon vére által a népet, a kapun
kívül szenvedett.” Itt a keresztyén oltár, itt van a mindenre elégséges, egyszer s mindenkorra
azon felkínált áldozat, s az áldott hatása, a megszentelés. A nyitó „annakokáért” ebben a
versben a szakasz nyitó bekezdéseiben kifejtett gondolatmenetre hívta fel a figyelmet. Jelezte,
hogy pontosan az ószövetségi előképek követelményeinek kielégítése végett volt az Úr Jézus
„bárányként a mészárszékre vezetve”, és szenvedte el a szörnyű gyalázatot, amikor kivetették
a szent városból és ott végezték ki, ahol a legrosszabb bűnösökön hajtották végre a halálos
ítéletet. Micsoda megtiszteltetésben részesítette most a Valóság az árnyakat! Tág teret kap itt
a tanulmányozás a számunkra, s a tiszteletteljes és türelmes vizsgálódás nagyon is visszafizeti
majd az erőfeszítéseinket.
Milyen gyakran jelentette ki a négy evangéliumban okként a Szentlélek azt, hogy amit
Krisztus tett, azért tette, „hogy az Írások beteljesedjenek”! Ezt a kifejezést nem szabad csak
Krisztusnak a messiási prófécia betöltésére vonatkozó tervére korlátozni, bár természetesen az
is benne foglaltatik és gyakran utal arra, hogy Krisztus az Őt előre jelző előképek
megvalósulása végett cselekedett így. Istennek a Közbenjáróra vonatkozó akaratát a törvényes
intézmények is közreadták, mert azokban annak az előképét látjuk, amiket Krisztusnak kellett
megtennie és elszenvednie, s az Atyával szembeni tökéletes engedelmessége indította Őt ezek
beteljesítésére. Következésképpen, minél nagyobb tudással rendelkezünk az előképekről,
annál jobban meg fogjuk érteni a Megváltónk földi életének feljegyzett részleteit (főleg az
utolsó hetét), s annál jobban értékeljük majd az indítékot, ami arra indította Őt, hogy teljesen
alávesse Magát az Őt Elküldő akaratának. Ez a részlet, amit a Szentlélek megjegyez ebben az
igeszakaszban csak egy a megannyi példából, ha vesszük a fáradságot azok vizsgálatához.
„A teljes válasz és minden előkép betöltése Krisztus személyében és hivatalában
bizonyságot tesz Isten tanácsvégzésének egyformaságáról és változhatatlanságáról az egyház
megváltásának és üdvözítésének egész munkájában minden külső változás ellenére, amik az
isteni imádatban mentek végbe.” (John Owen) De megtett mást is: menthetetlenekké tette a
hitetlen zsidókat. Krisztus ki nem mondott megfelelése az előképeknek, a teljes és tökéletes
megvalósítása Általa mindannak, amit megjövendöltek Róla a legvitathatatlanabb
szemléltetését szolgáltatta annak, hogy Ő volt a megígért Messiás, ezért az Ő elvetése a
nemzet részéről megpecsételte a sorsukat, s ez volt az oka annak, amiért nem sokkal később
Isten elpusztította a szentélyüket, a városukat és az örökségüket.
„Annakokáért Jézus is, hogy megszentelje az ő tulajdon vére által a népet, a kapun
kívül szenvedett.” Maga Krisztus a népe mindenre elégséges bűnért való áldozata. Pont
ahogyan a természeti Izrael vétkei, kihágásai és bűnei lettek jelképes módon át helyezve az
előképi áldozatra (3Móz16:21), úgy lett áthelyezve a lelki Izrael minden vétke, kihágása és
bűne a Kezesükre (Ézs53:6-7, 11-12). Pont ahogyan a természeti Izrael vétkeit hordozó
kecskebak elküldetett a „kietlen földre” (3Móz16:22), úgy „a milyen távol van a napkelet a
napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk a mi vétkeinket” Krisztus (Zsolt103:12). S pont
ahogyan „ezen a napon engesztelés lesz értetek, hogy megtisztítson titeket; minden
bűnötöktől megtisztultok az Úr előtt” (3Móz16:30), úgy „Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére
megtisztít minket minden bűntől” (1Jn1:7).
Figyeljük meg: szigorú összhangban azzal a ténnyel, hogy a Megváltót itt az előképi
bűnért való áldozat Valóságaként látjuk, egyszerűen csak a „Jézus” néven nevezi az apostol, s
nem a „Jézus Krisztus” néven, mint a 8 és 21. versekben, még kevésbé „a mi Urunk Jézus”
néven, mint a 13:20-ban. S nem véletlenül, összevissza használta ezeket a megnevezéseket, és
758
nem is pusztán a változatosság kedvéért. Nem így rendezte el a Szentlélek a beszédjét,
nincsen abban semmiféle rendszertelenség. A Megváltónak az Ígében különböző
megnevezései isteni helyénvalósággal vannak kiválasztva, s mi sem adja látványosabb
bizonyítékát a Szentírás verbális ihletettségének, mint az a tévedhetetlen pontosság, amit
alkalmaz. „Jézus” az Ő személyneve emberként (Mt1:21), „Krisztus” az Ő hivatalos címe
Isten Felkentjeként (Mt16:16, 20), míg „az Úr Jézus” a felmagasztalt helyzetére és
tekintélyére mutat (Jn13:13, Csel2:36). Amikor a „Jézus” önmagában használatos, az vagy az
azonosítás konkrét céljával (mint pl. a Csel1:11-ben) vagy a megaláztatása végtelen
mélységeinek kihangsúlyozása végett történik, amibe Isten Fia aláereszkedett.
„Annakokáért (azoknak az előképeknek a betöltése végett, amik megszabták az utat,
amelyen járnia kellett) Jézus is (a Valóság, az Igaz, aki a hamisak helyére léptt, a végtelenül
Dicsőséges, aki a megaláztatás ennyire feneketlen mélységeibe süllyedt), hogy megszentelje
az ő tulajdon vére által a népet, a kapun kívül szenvedett.” Az volt az előképben a
leglátványosabbá tett konkrét jellemző, mert a bűnáldozat nemcsak a levágásból és a tetem
kiviteléből állt a táboron kívülre, hanem ott még teljesen meg is semmisítették. Ez úgy beszélt
Krisztusról, mint bűnhordozóról, aki tűrte a bűn-gyűlölő Isten heves haragját és elszenvedte a
halálbüntetését- Úgy beszélt Krisztusról, mint Önmagát felkínáló áldozatról Istennek a népe
bűneiért, hogy engesztelést tegyen értük, mert a vérét kiontották, és a vért az előképekben
soha nem használták másra, csak az engesztelés megtételére (3Móz17:11). Ez tehát a
szövetségi Főjük önkéntes és helyettesítő vérontása, s hívők egyedül és kizárólag ez által
szenteltetnek meg.
„Hogy megszentelje a népet”. Gondolkodj el alaposan, kedves olvasó az itt használt
nyelvezet határozottságán. A Szentírás nem ismeri a Bárány drága vérének semmiféle
homályos, általános, meghatározhatatlan és céltalan kiontását. Valóban nem: ennek eleve
elrendelt, különleges és legyőzhetetlen célja volt. Az a vér nem az egész emberi fajért ontatott
ki (amelynek egy jókora része már a pokolban volt, amikor Krisztus meghalt!) hanem „a
népért”, melyek mindegyik tagját megszentelte az. A „juhokért” tette Ő le az életét (Jn10:11).
Azéret ölték meg, „hogy az Istennek elszéledt gyermekeit egybegyűjtse” (Jn11:51-52). Az Ő
„barátaiért” szenvedte el a keresztet (Jn15:13). Az egyházért adta oda Önmagát (Ef5:25).
A táboron kívül
Zsid13:12-13
12. Annakokáért Jézus is, hogy megszentelje az ő tulajdon vére által a népet, a
kapun kívül szenvedett.
13. Menjünk ki tehát ő hozzá a táboron kívül, az ő gyalázatát hordozván.
Ha nem lenne annyira megrendítő és tragikus, a legmulatságosabb dolog lenne, végig

olvasni egy teljeskörű feljegyzést azokról a módszerekről, amelyekkel a mostani igeszakaszt a
különféle személyek és csoportok az elmúlt négyszáz év során alkalmazták, hogy ne menjünk
még jobban vissza az időben. Az olvasó ebből látványos példákat láthatna arról a tényről,
hogy „semmi nincs új dolog a nap alatt” (Préd1:9), s megláthatná, mily sokszor ismétli a
történelem önmagát. Azt is megismerhetné, hogy az egyszerű lelkek milyen könnyen
becsaphatók a tetszetős nyelvezettel, és milyen könnyen csapja be a Sátán az óvatlanokat
magának a Szentírásnak a betűivel. Rájöhetne, hogy a különböző megosztó mozgalmak az
egyházi életben, tevékenykedjenek azok Lengyelországban, Németországban, Angliában vagy
az USA-ban mind nagyjából ugyanúgy kezdték, ugyanazt az utat járták, s hozzátehetjük, hogy
ugyanazzal a kiábrándító folytatással szembesültek. Előre figyelmeztetve lenni annyi., mint
előre felfegyverkezni: mivel a minden rendű és rangú emberek annyira tudatlanok a
759
vallástörténelem területén, ezért esnek oly könnyedén áldozatul azoknak, akiknek magasak a
lelki igényeik.
A Zsid13:13 mindig is nagy kedvence volt a „Gyere ki” mozgalmak elkezdőinek. Ezt
használta vagy inkább ezzel élt vissza újra és újra a becsvágyó Diotrefesz, aki valamilyen új
párt vagy ügy vezetőjévé kívánt válni. Ezt használták a lelkiismeretük megnyugtatására az
elégedetlen és rosszkedvű lelkek kicsiny csoportjai, akik a vallási vezetőikkel, az egyházzal
vagy a gyülekezettel szembeni valamilyen (vélt vagy valós) sérelem miatt elhagyták azokat és
felállították a saját független zászlóikat. Ez az az igevers, amit minden szeparatista a
szolgálatába állított, arra buzdítva mindenkit, akiknek a bizalmát el tudták nyerni, hogy ne a
világtól, hanem a keresztyén társaiktól szakadjanak el holmi jelentéktelen különbségek miatt.
Ezek az emberek arra ösztönözték a híveiket, hogy forduljanak el attól, amit az Isten által
elvetett és hitehagyott „tábornak”’ minősítettek, miközben a kritikát, amit a farizeusi
viselkedésük miatt (gyakran jogosan) kaptak, önelégülten úgy értelmezték, hogy „a Krisztus
gyalázatát hordozzák”.
Richard Hooker a nagyon érdekes és tanulságos „A gyülekezeti politika törvényei”
című munkájában, ami alapmű, melynek minden jól felszerelt könyvtárban megvan a maga
helye, háromszáz évvel ezelőtt leírta a kortárs vagy az őt megelőző szeparatista vezetők által
követett taktikát. Itt egy nagyon rövid összefoglalóját fogjuk megadni ennek. Először is,
amikor az emberek figyelmét igyekeznek megnyerni az „ügyüknek” ezek az elszakadás után
ácsingózók, akkor hangosan hirdetik a magas beosztásúak hibáit és tévedéseit, nagy
szigorúsággal felnagyítva és korholva azokat, s ezzel igyekeznek megszerezni maguknak a
nagy hűség, lelki megkülönböztető képesség, és a szentség szeretetének hírnevét. Másodszor,
azokat a hibákat és romlottságokat, amiknek a gyökerei az emberi törékenységben rejlenek, a
bibliaellenes és gonosz gyülekezeti vezetőségnek tulajdonítják. Emiatt úgy tekintenek rájuk,
mint akik nagy bölcsességgel rendelkeznek az általuk elítélt bűnök okainak meghatározása
terén, pedig a valóságban éppen az általuk elítélt hibák a jellemzők bármely, általuk
bevezetett kormányzati formára.
Harmadszor, megszerezve az uralmat a hallgatóik szívében, ezek az emberek most a
saját gyülekezeti kormányzati formájukat kínálják fel (vagy bármi mást, amit tetszik nekik a
maguk sémájának vagy rendszerének nevezni), nagy csinnadrattával hirdetve, hogy ez az
egyedüli orvosság azokra a gonoszságokra, amelyek alatt nyög a szegény kereszténység,
fülcsiklandozó névvel vagy megnevezéssel ékesítve azt fel. Negyedszer, ezután oly módon
„értelmezik” (?) a Szentírást, hogy abban minden az általuk hangoztatott fegyelmet támassza
alá és rossz hírét keltik minden ellentétesnek. Ötödször, igyekeznek meggyőzni a
hiszékenyeket, hogy ők a Lélek valamiféle különleges megvilágosításának kegyében
részesültek, aminek segítségével képesek olyasmiket is felfedezni az Ígében, amiket mások
nem. Hatodszor, biztosra veszik, hogy őket a Lélek vezeti. „Ez hatalmas különbségeket hozott
létre közöttük és a világ többi része között, melynek egyik részét testvéreiknek, istenfélőknek
stb., a másik részét pedig világiaknak, az idő szolgáinak, az embereknek és nem az Istennek
tetszeni akaróknak nevezik.” (Hooker, 1. kötet 106. oldal)
Végül, a megtévesztettek most már könnyen válnak az új tanításaik lelkes hirdetőivé,
buzgó hittérítőkké, akik igyekeznek másokat is meggyőzni arról, hogy hagyják el a
hitehagyott „tábort”, és csatlakozzanak hozzájuk „az igazi biblikus alapokon”. „Ha bárki, aki
ellentétes véleményen van, kinyitja a száját, ők becsukják a füleiket: a másik érveit
egyáltalában nem mérlegelik, mindenre azt mondják, hogy ’Mi az Istentől vagyunk: a ki
ismeri az Istent, hallgat reánk’ (1Jn4:6), ami pedig a többieket illeti, ők a világból valók.”
(Hooker) Ezt a politikát követték az „Ötödik monarchia emberei”, a „brownisták”, Thomas
Cartwright és a követői a tizenhatodik és a tizenhetedik században. Ezt az utat járta John
Kelly Írországban, Alexander Campbell Kentuckyban több mint száz évvel ezelőtt, utóbbi
760
alapította a „Keresztyén Egyházat”, mindenki mást bibliaellenesnek hirdetve. Ezért hát Mr. J.
N. Darby is egy jól kitaposott utat járt!
„Menjünk ki tehát ő hozzá a táboron kívül, az ő gyalázatát hordozván.” Miután
megemlítette a keresztény oltárt és Krisztus áldozatát azon, az apostol most egy buzdítással
folytatja annak a kötelezettségnek a vonatkozásában, ami az alapját képezi az egész
keresztyén hitvallásunknak. Öt dolog van ebben a rövid szakaszban, ami imádságos
elmélkedésre ösztönöz. Az első a „tehát” pontos jelentése, ami megköveteli, hogy
megvizsgáljuk a szöveg és a szövegkörnyezet viszonyát. Másodszor a „tábor” jelentése mind
a héberek vonatkozásában, mind a mi számunkra manapság. Harmadszor, hogy milyen
értelemben kell kimennünk abból. Negyedszer, hogy ezt cselekedve miképpen jutunk
Krisztushoz. Ötödször, mit jelent az, hogy ezt a kötelességünket el kell látnunk.
„Menjünk ki tehát ő hozzá a táboron kívül.” A hívő itt megparancsolt kötelezettsége
az előtte kijelentettekből származik: „Annakokáért Jézus is, hogy megszentelje az ő tulajdon
vére által a népet, a kapun kívül szenvedett” (12. vers). Volt abban az igeversben egy-két
dolog, aminek a megfontolását erre a szakaszra halasztottuk. Először is, a „megszentelés”
jelentése. Nem tudunk egyetérteni azokkal az igemagyarázókkal (bár egyeseket közülük
nagyon tisztelünk), akik ezt a „jóvátételre” korlátozzák: nem látjuk okát a szó jelentése
ilyesféle leszűkítésének. Személyesen úgy véljük, hogy ennek a kifejezésnek ugyanolyan tág
a jelentése, mint bárhol máshol a Szentírásban: Jézus az Ő tökéletes áldozatával elkülönítette
a népét a világtól, megtisztította őket, minden bűnüktől, odaszentelte őket Istennek, így a
Főjük teljes megfelelőségével állnak meg Előtte.
Sok szónak tágabb a jelentése a Szentírásban, mint a közbeszédben, s az
igemagyarázónak folyamatosan óvakodnia kell attól, nehogy leszűkítse a fontos kifejezések
jelentését. Áldottan igaz, hogy a kereszten a hívő Kezese engesztelést szerzett minden bűnre,
azaz eltörölte a vétkességét, eleget téve a törvénynek, de itt ennek a hatásairól van szó. A népe
megszentelése volt a nagy cél, amit Krisztus a szeme előtt tartott a megtestesüléskor, s amire
állhatatosan törekedett az egész életében és a szenvedéseiben. Az egyház most meg van
tisztítva, el van különítve és fel van ékesítve az Ő engesztelő áldozatával. Krisztus elhordozta
a népe minden vétkét, engesztelést adott azokért, eltörölte azokat Isten előtt és lemosott a
népéről minden szennyet a lelki vajúdásával, a véres izzadásával és a halálával. Ennek
következtében állnak most a végtelenül igazságos és szent Szem előtt örökké igazakként és
tisztákként.
Itt láthatjuk ismét a keresztyénség kiemelkedő kiválóságát a judaizmussal szemben,
olyasvalamit, amire mindig oda kell figyelnünk, ha nem akarjuk eltéveszteni a Lélek fő célját
ebben a levélben. Ezek az igeversek bővelkednek olyan részletekben, melyek úgy mutatják be
az új szövetség kiváltságait, mint a régi szövetség kiváltságait messze felülmúlókat. Először,
rendelkezünk a szív olyan „megerősítésével” Isten előtt (9. vers), amilyennel a természeti
Izrael nem rendelkezett. Másodszor, van „oltárunk”, mely biztosítja mindegyik között a
legmagasabb rendű és legszentebb áldozatot (10. vers), amiben amazoknak nincs joguk vagy
részesedésük: az ő bűnért való áldozatukat megégették, nem ették meg (11. vers).
Harmadszor, rendelkezünk a lelkünk hatékony és tartós megszentelésével Isten előtt, míg ők
csak külsődleges és tovatűnő megszentelést érhettek el „a testnek (ceremoniális) tisztaságára”
(Zsid9:13). Negyedszer, Jézus „az ő tulajdon vére által” szentelte meg a népet (12. vers), ami
olyasvalami volt, amit a judaizmus főpapjai soha nem tehettek meg: ők mások, nevezetesen az
állatok vérét kínálták fel Istennek.
Még egy szó arról a tényről, hogy a Megváltó „a táboron kívül”, azaz Jeruzsálem
városán kívül szenvedett, ami megfelelt a pusztai tábornak, ahol először állították fel a szent
sátrat. Különböző dolgokat jelképezett ez. Először is azt jelképezte, hogy Ő nemcsak bűnért
való áldozat volt, de meg is büntették a bűnökért: úgy bántak Vele, mint egy gonosztevővel,
és olyan halált halt, ami az isteni elrendelés folytán az átok jele volt (Gal3:13). „Átvevék azért
761
Jézust és elvivék. És emelvén az ő keresztfáját, méne az úgynevezett Koponya helyére, a
melyet héberül Golgothának hívnak: a hol megfeszíték őt, és ő vele más kettőt, egyfelől, és
másfelől, középen pedig Jézust.” (Jn19:16-18). Ez a zsidók rosszindulata miatt történt, de
mégis az „Istennek elvégezett tanácsából és rendeléséből” (Csel2:23) következett be, hogy
kiderüljön: Krisztus az igazi bűnért való áldozat. Azaz, Isten a Sátán és a szolgái gyűlöletét az
Ő céljainak szolgálatába állította és az Ő akaratának beteljesedésére használta fel, hogy ennek
ismerete vigasztaljon bennünket, amikor a gonoszok terveket szőnek ellenünk!
Másodszor, annak elrendelésével, hogy az Ő Fiát Jeruzsálem városán kívül adják
halálra, Isten jelképesen arra utalt a zsidóknak, hogy véget vetett a templomi áldozatoknak,
ami az Ő elfogadását illeti: most, hogy Maga Krisztus került az oltárra, többé semmiféle
áldozatra nem volt szükség, melyek előképei voltak az Övének. Az árnyék és a valóság nem
állhatnak meg együtt, mert ha a lévita áldozatok Krisztus halála után is folytatódnának, az azt
jelentené, hogy Ő vagy nem jött még el, vagy az áldozata nem volt elégséges az üdvösség
megszerzéséhez. Harmadszor, Krisztus kimenetele Jeruzsálemből a zsidók egyházi államának
a végét is jelezte, ezért amikor elhagyta a várost, kijelentette annak pusztulását, lásd Lk23:28-
30. Nagyon komoly dolog volt ez: Krisztus többé nem volt a zsidók „gyülekezetében”
(Csel7:38), a házuk most „pusztán hagyatott” (Mt23:38). Ha tehát egy zsidó részesedni
szeretett volna a Messiás jótéteményeiből, akkor neki is el kellett hagynia a tábort, azaz az
egész templomi rendszert.
Micsoda mély és tág jelentése van áldott Megváltónk minden egyes cselekedetének!
Milyen sokat veszítünk, ha elmulasztunk elmélkedni Urunk szenvedésének részletein! A
fentiekben elmondottak mellett negyedszerre megemlíthetjük, hogy amikor Krisztus Önmagát
ajánlotta fel bűnért való áldozatul Istennek Jeruzsálemen kívül, az világosan megmutatja,
hogy az áldozata és annak jótéteményei nem korlátozódnak a zsidók közül kiválasztottakra,
hanem kiterjednek a pogányok közül kiválasztottakra is. Ez újabb jele volt tehát a „válaszfal”
leomlásának, s annak, hogy a korlát, mely oly sokáig fennállt a judaizmus és a világ között,
többé már nem létezett. Ahogyan az 1Jn2:2 kijelenti: „És ő engesztelő áldozat a mi
vétkeinkért; de nemcsak a mienkért, hanem az egész világért is.” Ennek magyarázatát lásd
„Az engesztelés” című kiadványunkban.
Azaz, az „annakokáért” jelentését nem nehéz meghatározni a szövegünkben: mivel
Maga Jézus „a kapun kívül szenvedett, menjünk ki tehát ő hozzá a táboron kívül, az ő
gyalázatát hordozván”. Ám hogy még egyszerűbbé tegyük az olvasó számára ennek
megértését, osszuk fel az „annakokáért”-et az alkotórészeire. Először és általánosabban, mivel
Krisztus példát hagyott nekünk, kövessük a lábnyomait. Másodszor, mivel részesedünk az
oltárunk eledeléből, használjuk az abból fakadó erőt a Krisztusnak tetsző és Őt dicsőítő
módon. Harmadszor és konkrétabban, Ha Isten Fia hajlandó volt elszenvedni Jeruzsálemből
történő kivettetés gyalázatát azért, hogy elhordozhassa a mi kárhoztatásunkat, akkor biztosan
illetlenség lenne Isten fiai részéről, ha nem akarnának kimenni és hordozni az Ő gyalázatát!
Negyedszer, ha Krisztus Istennek engedelmeskedve elfoglalta az a helyet, ahol az emberek
gúnyolták és gyűlölték, akkor Vele szembeni engedetlenséggel vajon mi majd arra
törekszünk, hogy az ellenségei megbecsüljenek minket és hízelegjenek nekünk? Ötödször,
miután Krisztus „megszentelt” minket, bizonyítsuk, hogy elszakadtunk az istentelenektől!
„Menjünk ki tehát ő hozzá a táboron kívül, az ő gyalázatát hordozván.” A második
dolog, ami megköveteli az aprólékos vizsgálatunkat az, hogy mit jelent itt „a tábor”. „Az
apostol ennek a levélnek az egészében a zsidó egyházi állam és a pusztai istentisztelet eredeti
intézményét tartotta szem előtt. Ezért korlátozza a mondandóját a sátorra és annak
szolgálataira a templom, valamint a város, melyben felépült, mindennemű említése nélkül, bár
az, amit mond, azokra is ugyanúgy vonatkozik. Nos, a pusztai tábor az a földterület volt, ahol
a nép felállította a sátrait, amik rendszerint a szent sátor körül álltak. Ebből a körből vitték ki
és égették el a bűnért való áldozati állatok tetemeit. Ez utóbb megfelelt Jeruzsálem városának,
762
amit az kiderül ebből az igeszakaszból: Krisztusról azt olvassuk, hogy ’a kapun kívül
szenvedett’, itt pedig az áll, hogy ’a táboron kívül’: ez a kettő egy és ugyanaz az apostol célja
szemszögéből.” (John Owen)
Izrael „tábora” tehát, majd a későbbi Jeruzsálem városa a zsidó egyház politikai és
vallási életének a trónja és központja volt. A „táborban” lenni annyi volt, mint jogosultsággal
bírni Izrael közösségének minden előnyéhez és javához (Ef2:12), valamint a sátor isteni
szolgálatához. Annak a jogosultságnak a bármi okból történt elveszítése egy időre azt
jelentette, hogy a vétkest kiűzték a táboron kívülre (3Móz14:3, 24:14, 4Móz5:2 12:15). S
Krisztust a táborban „vetette meg és utasította el” a nemzet. A táborral kapcsolatosan
jelentette ki ünnepélyesen: „Ímé, pusztán hagyatik néktek a ti házatok.” (Mt23:38) Abból a
táborból engedte Magát kivezetni, amikor a kereszthez ment. Azaz, a levél megírásának
idején a „tábor” a hitehagyott judaizmust jelképezte, aminek semmi köze sem lehet
Krisztushoz, ami gyűlölte és kiátkozta őt, aminek következtében az Isten által elhagyott hellyé
vált, amit Ő pusztulásra adott, s egy generációval később anyagi és külsődleges módon el is
törölt.
De ha a judaizmus, mint olyan, réges-rég eltöröltetett, akkor mi a mai megfelelője? A
kérdést nem nehéz megválaszolni, bár különféle válaszokat adnak rá. Egyesek azt mondják,
hogy a „tábor” a katolicizmus, d felhívják a figyelmet a sok látványos hasonlóságra közte és a
judaizmus között. Egyesek azt mondja, hogy a „holt és testi hitvalló egyház”, amely alól az ő
gyülekezetük természetesen kivételt képez. Mások azt hangoztatják, hogy ez „a keresztyénség
összes, ember-alkotta szektája és rendszere”, amitől ők csak azért szakadtak el, hogy
felállítsák a saját rendszerüket, ami még farizeusibb, mint azok, amiket megtagadtak. De egy
egyszerű megfontolás is elégséges ahhoz, hogy elvessünk minden efféle hóbortot, amik a
múltban félrevezették a szerzőt. Vajon Magát Krisztust gyűlölték és kiátkozták akár Róma,
akár a protestantizmus leghalálosabb és legtévelygőbb ágazatai? A válasz NEM. Más
igehelyekhez kell fordulnunk (például a Jel18:3-hoz és a 2Tim3:5-höz) annak megismerése
végett, hogy mi Isten akarata a számunkra a katolicizmussal vagy a világi szektákkal
kapcsolatosan, mert a Zsid13:13 teljes mértékben egyikre sem vonatkoztatható. Krisztusnak
magát a nevét gyűlölte a judaizmus, s nem így van ez a katolicizmusnál vagy az elkorcsosult
protestantizmusnál.
Ne értsük félre ezt a dolgot. Itt nem a magunk nézetét fejtjük ki a keresztyén
elszakadás egész témájáról attól, ami gyalázatot hoz Krisztusra, s nem a pápaság és a leányai
rövid kivonatát kívánjuk megadni. A keresztyénség manapság elismerten sokkal rosszabb
állapotban van, mint száz évvel ezelőtt, és nagyon sok minden van benne, amivel az Úr Jézus
követője nem vállalhat közösséget. De teljesen más dolog visszavonulni egy olyan társaságtól,
ahol sokan vannak Isten népéből és ahol az igazság összes alapvető elemét hűségesen
hirdetik: gondoljunk csak például Spurgeon Tabenacle-jének „Babilon” részévé nyilvánítására
és a „kenyér megtörésének” megtiltására azoknak, akik alkalmanként részt vettek az
istentiszteletein! Nem, a mostani témánk annak meghatározása, hogy mit jelent ténylegesen a
Zsid13:13 „tábora”, majd annak megmutatása, hogy mennyire tévesen alkalmazták ezt a
kifejezést olyasvalamikre, amik gyökeresen különböznek attól.
Mint korábban mondtuk, a „tábor” volt az, ahol a degenerált judaizmus a haláláig
üldözte a dicsőség Urát, s amit semmi kevesebbel nem lehetett lecsillapítani, mint az Ő
halálra adásával aljas gonosztevőként és istenkáromlóként. Azonnal el lehet ismerni, hogy
nemcsak sok hasonlóság fedezhető fel a judaizmus s a katolicizmus között, de a degenerált
protestantizmusnak is sok a közös dolga vele. De nem a törvénye, a papsága, a ritualizmusa,
sőt akár a romlottsága volt az, ami Istent arra késztette, hogy pusztulásra adja Jeruzsálemet. A
„tábor”, amiből az apostol a „kijövetelt” parancsolta az olvasóinak a judaizmus volt, ami
nemcsak elvetette Jézust, mint Isten Krisztusát, s tagadta, hogy feltámadt a halálból, de azt is
állította, hogy aljas csaló volt és magát a nevét is meggyalázta. De amennyire előttünk
763
ismeretes, nem ez az egyetlen gyülekezet vagy társaság a Földön, akik „keresztyénnek”
vallják magukat, de akikről ugyanez elmondható!
Tény, hogy manapság nincsen semmi a Földön, ami pontosan leutánozná az apostol
korának judaista „táborát”. Mégis van, ami lényegében megfelel neki, még ha külsőleg
különbözik is némiképp: ez pedig a világ, a világias és profán világ. Erről olvassuk: „az egész
világ a gonoszságban vesztegel” (1Jn5:19). Azok, akik alkotják, újjá nem születettek,
szentségtelenek, istentelenek. Igaz, a keresztyénség egyik hatása az volt, hogy a világ nagy
részeire az erkölcsösség és a vallásosság leplét terítette, bár az a lepel mostanság nagyon
vékony. Igaz, hogy egyes körökben még mindig divatos az isteni dolgok iránti tisztelet
színlelése, de ha az Isten tényleges követelményeit erőltetik rájuk, akkor hamar nyilvánvalóvá
válik, hogy a testi elme ellenséges Istennel. De a tömegek legnagyobb része gyűlöli Krisztust,
s a nevét félelmetes módon káromolják. S világosan meg van írva nekünk: „a világ barátsága
ellenségeskedés az Istennel: a ki azért e világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz”
(Jak4:4).
A következőkben azt kell megvizsgálnunk, hogy milyen értelemben kell a
keresztyénnek kimenni a „táborból”, azaz abból, ami láthatóan és aktívan ellenséges
Krisztussal? Ezt a kérdést alaposan meg kell vizsgálni, mert az igeszakasz nyelvezetét itt is
fájdalmasan kiforgatták. Hozzunk határozott döntést a dologban: itt vajon testi, vagy elmebeli
cselekedetről van szó? A test vagy a lélek tesz-e eleget ennek a kötelezettségnek? Vajon a
lábainktól vagy a szíveinktől van megkövetelve az engedelmesség? Más szóval, a világ „szó
szerint” vagy jelképes elhagyása az, amit Isten tőlünk követel? Azok, akik elkövetik azt a
komoly hibát, hogy az előbbit feltételezik, kolostorokba és szerzetesrendekbe vonulnak. Az
apostol magyarázó és minősítő szavai: „mert hiszen így ki kellene e világból mennetek (ha a
gonoszoktól való elszakadás abszolút lenne)” (1Kor5:10) kimutatják az ebben rejlő tévedést,
hiszen ez ellentétes lenne az Úr imájával is: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból,
hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.” (Jn17:15)
Vegyük fontolóra az apostol korabeli zsidók esetét. Amikor egy közülük üdvözítő
módon hitt az Úr Jézus Krisztusban, akkor vajon „szó szerint” vagy fizikálisan ki kellett
mennie Jeruzsálemből? Nem, valójában mg maguk az apostolok is tovább laktak benne
(Csel8:1)! Nem a hely elhagyásáról volt szó, bár kicsivel később az is szükségessé vált, ha az
életüket meg akarták védeni (Lk21:30-32). Inkább a tábor erkölcsi és vallásos elhagyása volt
ez. „Nem volt semmi, amihez ezek a zsidók jobban ragaszkodtak volna, mint Izrael
közösségének a politikai és a vallásos érdekei. nem voltak képesek megérteni, hogy a
gyülekezetnek és a népnek régtől fogva megadott minden dicsőséges kiváltságnak úgy kell
megszűnni, hogy nekik kell maguk mögött hagyniuk azokat. Ettől kezdve a többség
megmaradt az evangéliummal szembeni hitetlenségben, de sokan közülük szerették volna
összekeverni annak tanítását a régi ceremóniáikkal, s közülük a legjobbaknak is nem csekély
nehézséget okozott azok megtagadása. De az apostol megmutatja nekik, hogy Krisztusnak a
kapun kívüli szenvedése az, amire elhívást kaptak.” (John Owen)
Ennek az alapelvnek a vonatkoztatását manapság ránk nem nehéz felfedezni.
Megfogalmazhatjuk így: Isten megköveteli tőlünk, hogy hagyjunk le és tagadjunk meg
minden előnyt és kiváltságot, legyenek azok szociálisok, pénzügyiek vagy vallásiak, amik
ellentétesek a Krisztussal kapcsolatos érdekeinkkel, a Vele fennálló közösséggel vagy az ügye
iránti hűséggel. Ennek szemléltetését adja a Fil3:4-10: azok a dolgok, amiket a tárzuszi Saulus
korábban nyereségnek tekintett a zsidó származása és az ortodoxia, a farizeusi szigorúsága és
igazságossága, az egyház üldözése folytán, most „kárnak ítéli Krisztusért”. Ugyanaz a dolog
van most meg a pogányságban: amikor egy párszi, egy buddhista, egy mohamedán (vagy egy
zsidó, vagy egy katolikus) valóban megtér, hátat kell fordítani mindazoknak a dolgoknak,
amiket eddig a legjobban becsült és meg kell tagadnia azokat. A Krisztus iránti szeretete
indítja gyűlöletre azok iránt a dolgok iránt, amik Krisztussal közvetlenül ellentétesek.
764
A szakasz negyedik pontja ez: a kimenéssel a táborból „Ő hozzá” megyünk, vagy
megfordítva, Krisztushoz járulva a táboron kívülre megyünk. A két dolog elválaszthatatlan:
ezek felcserélhetők. Nem tudunk Hozzá menni kimenetel nélkül, s nem mehetünk „ki”
anélkül, hogy „Hozzá” mennénk. Pontosan ez a megtérés: hátat fordítás, hátraarc. Ez az,
amikor a szív a Sátántól Istenhez, a bűntől a szentséghez, az idelentvalóktól az
odafelvalókhoz, a „tábortól” Krisztushoz fordul. Azt, ami ellentétes az Úr Jézussal,
megtagadjuk az Ő kedvéért. A világot elhagyjuk és Őt követjük. Az önteltséget eldobjuk,
hogy megragadhassuk az Ő engesztelő áldozatát. A „kimenni Őhozzá” az önátadás
Krisztusnak az Ő hivatalában prófétaként és papként és az egyház Királyaként, így találva
elfogadásra Isten előtt. Nem más ez, mint ragaszkodás Hozzá, azok megvetése és
ellenszegülése közepette, akik megvetik s elutasítják Őt.
Kimenni Krisztushoz a táboron kívülre a számunkra olyan megvilágosodást jelent a
Lélek által, hogy az értelmünk szemeivel a megígért Messiásnak látjuk Őt, az egyetlen
Közvetítőnek Isten és ember között. Úgy látjuk Őt, Akit a zsidók és a pogányok a gonosztevő
halálára ítéltek, mint a mindenre elégséges Megváltót. A szívnek kell vonzódnia az Ő
személye felséges kiválóságaihoz, hogy ettől legyőzetve úgy lássa Őt, mint „tízezer közül a
legszebbet”. Az akaratnak kell behódolnia Neki, hogy örömmel fogadjuk az Ő igáját és
készséggel meghajoljunk az Ő jogara előtt. Egyszóval, hogy szívesen elfogadjuk Őt, Akit a
világ még mindig gyűlöl, az alázatos követőjévé és a tudatos tanítványává váljunk, s az Ő
kedvéért örömmel tűrjük mindazt a gúnyt és üldöztetést, amivel a Hozzá való és az Ő ügye
iránti hűség jár. Ahogyan a régi gadarénusok, most a vallásos világ is ezt mondja Neki, „hogy
távozzék el az ő határukból” (Mk5:17), de azok, kik kimennek Hozzá, ezt kiáltják: „Az én
szerelmesem enyém, és én az övé” (Én2:16).
A táboron kívül
Zsid13:13-14
13. Menjünk ki tehát ő hozzá a táboron kívül, az ő gyalázatát hordozván.

14. Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.
Az előző részben igyekeztünk világossá tenni az olvasó számára, mi volt az a „tábor”,

aminek az elhagyására ösztökélte az apostol a zsidókat. Minél pontosabban határozzuk meg a
kifejezést, annál kisebb a valószínűsége, hogy rosszul fogjuk alkalmazni. Ebben hibázott a
szerző is egy cikkben, ami majd tíz éve jelent meg és amiben sok jó prédikációt tett tönkre a
helytelen bevezető szöveg. A mostani keresztyénségben fennálló sok véletlenszerű
hasonlóságnál időzve, amik a régi judaizmust is jellemezték, elmulasztottunk arra
összpontosítani, ami lényegi és alapvető volt, s ezért helytelenül alkalmaztuk ezt a konkrét
„tábor” kifejezést. Az, ami Pál korának judaizmusát olyan gyökeresen különbözővé tette a
próféták korabeli legrosszabb állapotától nem volt más, mint hogy gyűlölte, elutasította és
meggyilkolta Isten megtestesült Fiát.
Ez a konkrét dolog, nevezetesen, hogy a zsidók kivetették Krisztust, kiátkozták őt és
egy bűnöző halálbüntetését szabták ki rá az, aminek vezetnie kell minket, amikor
meghatározni igyekszünk a „tábor” modern kori megfelelőjét. Ma valójában nem található
meg a pontos másolata a Földön annak a judaizmusnak, ami megfeszítette az Úr Jézust:
természetesen sem az istenkáromló, s számos tanításához és gyakorlatához hasonlóan
borzalmas katolicizmus, sem a protestantizmus legjobban elkorcsosult, a tanításai és a
cselekedetei tekintetében elrothadt ágazata sem nevezhető manapság a „tábornak”. Nem, mert
amint arra korábban rámutattunk, az, ami a legjobban hasonlít rá, ami elvileg a lényegét
tekintve hasonló, az a szekuláris, világias világ. Az újjá nem született, istentelen tagjai nem
765
vallják Krisztus szeretetét: az Ő puszta megemlítése is gyűlöletes előttük. Szeretnék teljesen
száműzni Őt a terveikből és a gondolataikból, kivéve, amikor hiábavaló módon emlegetik az
Ő szent nevét.
Utána megpróbáltuk megmutatni, hogy milyen értelemben követeli meg az Úr a
népétől, hogy „kimenjenek a táboron kívülre”, azaz, hogy különüljenek el az istentelenektől,
azoktól, akik gyűlölik és pocskondiázzák Krisztust. Ezt, mint láttuk, nem „szó szerint” vagy
fizikálisan kell érteni, hanem jelképesen vagy erkölcsileg. Ez nem holmi hely elvonulás a
világ elől, hanem vallási és lelki dolog. Más szóval, Isten nem azt parancsolja a népének,
hogy váljanak fanatikusokká és éljenek remeteéletet. A bevonulás a kolostorokba és a
szerzetesrendekben nem más, mint ennek a gyakorlati igazságnak az ördög által történt
kiforgatása. Nem: a keresztyén még mindig ebben a világban marad, de nem lehet a világból
való. Annak politikája és irányelvei nem irányíthatják őt, a gyönyörei és a csábításai nem
ragadhatják el a szívét, a barátságát nem szabad keresnie, a s politikája nem az ő dolga. A szív
és a lélek érdekeit tekintve ő itt idegen és úgy kell viselkednie, mint ezen a színen átutazó
vándornak, „használva ezt a világot, de nem élve vissza azzal” (1Kor7:31).
Utána rámutattunk, hogy a tábort elhagyva a keresztyén Krisztushoz jön: ez a
cselekedetnek az a kettőssége, amit a „megtérés” szó jelez. A Szentlélek azonban mégsem ok
nélkül fogalmazta meg ekképpen a szöveget: konkrét hangsúly van rajta, amit meg kell
említeni. Nem így mondta: „Menjünk a táboron kívülre Hozzá”, hanem „menjünk Hozzá a
táboron kívülre”. A különbség több, mint szórendbeli. Kihangsúlyozza a tényt, hogy Magának
Krisztusnak kell állnia nagy célként a szív előtt, s e világ szegényes csecsebecséi nem bírnak
nagy vonzerővel a számunkra. Ha Ő nincs, akkor bár esztéták leszünk, de nem lesz
elégedettség, még kevésbé öröm: a helyzetünk ugyanolyan lesz, mint sok izraelitáé, akik
„kijöttek” Egyiptomból, de tovább vágyakoztak annak húsosfazekaira.
Kijönni Krisztushoz a táborból a hívő számára teljes szakítást jelent a korábbi
életmódjával, a megtagadását mindennek, ami ellentétes Krisztussal és a feladását mindennek,
ami akadályozza a Vele való közösséget. Egyszóval, a szakaszban rejlő buzdítás csak másik
módja a mi Urunk kijelentése bemutatásának: „Ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg
magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.” (Mt16:24) A bűnt meg kell öldökölni,
a testet a vonzalmaival és a vágyaival együtt meg kell feszíteni, s a Krisztus által hátrahagyott
példát kell szorgalmasan követni. Ezért hát kimenni Hozzá a táboron kívül nem egyszeri
cselekedet, amit egyszer s mindenkorra megtettünk a megtéréskor, hanem megszokásszerű,
állandósult életvitel. A keresztet a keresztyénnek „naponta” fel kell vennie (Lk9:23).
Az engedelmesség e parancs iránt magában foglalja „Krisztus gyalázatának
hordozását”. A hívőt a Krisztussal való közösségre kap elhívást, most az Ő szenvedéseivel
(Fil3:10), a jövőben az Ő dicsőségével való közösségre. Ez a „gyalázat” különféle formákat
ölt és különböző fokai vannak a különböző helyeken és időkben annak megfelelően, ahogyan
Istennek tetszik visszafogni a gonoszoknak a népével szembeni ellenségességét. De minden
korban és minden helyen bebizonyosodott, hogy „De mindazok is, a kik kegyesen akarnak
élni Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak.” (2Tim3:12) Krisztusnak ez az „üldöztetése”, ez a
„gyalázata” lehet kegyetlen megpróbáltatás, amilyet a korai keresztyének szenvedtek el, vagy
öltheti a gúnyolódás, a kinevetés vagy a kiközösítés enyhébb formáit is, amit az érzékeny
lelkek nagyon is éreznek. Ahogyan Krisztus jelentette ki: „Nem nagyobb a szolga az ő uránál.
Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd” (Jn15:20). Az egyik ok, amiért Isten ezt
megengedi az, hogy a népe oly hajlamos flörtölni a világgal. Ha pedig nem különülünk el
tőlük, Ő készteti őket gyakran arra, hogy elhidegüljenek tőlünk és ellenünk forduljanak.
A test elhúzódik az efféle szembenállástól és igyekszik azt elkerülni. A számunkra az
a természetes, ha szeretnénk, hogy mindenki jókat gondoljon rólunk és szépen bánjon velünk.
De a vonakodó keresztyénnek jusson eszébe, hogy mit szenvedett el a Mestere az ő kedvéért.
Az előképekben a bűnért való áldozatot elégették a táboron kívül, messze a szentek szentjétől,
766
ahol Jahve trónja állt, s ezzel jelképezték a bűnös végső elszakadását Istentől, amelynek során
kivettetik „a külső sötétségre”, s ott szenvedi el az örök tűz büntetését. S Krisztus ezzel
egyenértékű büntetést szenvedett el a kereszten a félelmetes sötétségnek abban a három
órájában. Hordozta a népe bűneinek félelmetes terhét, s meg volt fosztva Isten jelenlétének
vigaszától. Krisztus számára ez azt jelentette, hogy Istentől távolra kerül, de számunkra „a
táborból való kimenetel” azt jelenti, hogy „Őhozzá megyünk”. Számára ez az átok
elviselésével járt, számunkra pedig nem más, mint Isten áldása! Ragaszkodjunk hát Hozzá a
világ gúnyolódása ellenére és álljunk ki az ügye mellett a Földön, kerüljön az nekünk
akármennyibe is.
Most azonban gondolkodjunk el azon, hogy a Krisztushoz történő kimenetel eme
kötelességét milyen eszközökkel láthatjuk el. Mint arra az előző szakaszban rámutattunk, ez
inkább a lélek, mintsem a test cselekedete, amiről itt szó van. De hogy konkretizáljuk, először
is, a hívő lelke imádsággal megy ki Krisztushoz, mert a valódi imádság a szív sóhajtása Utána
és az Őhozzá fordulása. Ennek első kiáltása az „Uram, ment meg engem, mert elpusztulok”.
Napi kéréssel fordulunk felé, hogy tegye Magát valóságosabbá a szív számára, vonjon minket
szorosabb közösségbe Magával, s távolítson el mindent, ami ezt akadályozza. Arra kérjük Őt,
hogy tanítson meg minket, miképpen merítsünk az Ő teljességéből, hogy engedelmesebbek
legyünk és hogy mg jobban elváltozzunk az Ő szent képmására. „Csókoljon meg engem az ő
szájának csókjaival; mert a te szerelmeid jobbak a bornál” (Én1:2) a nyelvezete annak, aki
„kimegy Krisztushoz a táboron kívülre”, Nála keresve azt, ami végtelenül felette áll a
legjobbnak is, amit ez a szegény világ kínálni képes.
Másodszor, ez a hit indítéka. Krisztus a hit nagy Tárgya, s Őt most csak hit által lehet
megismerni és élvezni. így volt ez az első megtérésünkkor, és így van az egész keresztyén
utunkon mindvégig. „A mely életet pedig most testben élek”, mondta az apostol, „az Isten
Fiában való hitben élem, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem.” (Gal2:20) Amikor a
hit tétlen, akkor a lélek nem megy ki Krisztushoz, nincsen valódi imádság, nincs közösség
Vele. De mikor a hit működik, a szív odafordul Hozzá olyan ösztönösen, mint ahogyan az
iránytű mutatója fordul észak felé. Amikor a hit gyenge és közömbös, akkor e világ dolgai
erőt vesznek rajtunk: vagy a gyönyörei vonzanak, vagy a gondjai csüggesztenek. Mikor
azonban a hit egészséges és eleven, a lélek „szárnyra kap, mint a saskeselyű”, s „fut és nem
lankad el”. A hit az, ami valóságossá és drágává teszi a lelket a lélek számára. Óvakodjunk
hát még szorgalmasabban azoktól a dolgoktól, amik meggyengítik és kioltják azt.
Harmadszor, a kimenetel Krisztushoz a táboron kívülre a reménység cselekedete. Ez

az a konkrét lelki kegyelem, ami megtartóztatja a hívő szívét attól, hogy nyomorultul kétségbe
essen. Vannak időszakok, amikor a hívő fájdalmas próbákon megy keresztük és megdöbben:
a bűn tombol benne, a szent törvény vádjai döfködik a lelkiismeretét és a Sátán erősen
igyekszik elhitetni vele, hogy minden elveszett, mert visszaélve a kiváltságaival túl sokat
vétkezett a világosság ellen, az isteni kegyelmet bujasággá változtatta, s erre nincs orvosság.
Az elcsüggedt lélek így látja: imádkozni nem képes, s amikor a Szentírás olvassa, akkor
ahelyett, hogy vigaszra lelne, minden oldal csak elítéli őt. Akkor a Lélek felhasznál
valamilyen ígéretet és jön egy kis bátorítás, de a lelkiismeret még mindig ostorozza, ő pedig
nyögdécsel. S ez az, amit a reménység cselekszik: Krisztus megkönyörült a lepráson, a
vámszedőn, a haldokló gonosztevőn. Ő telve van könyörülettel, ezért én ismét a sajnálatára
hagyatkozom. így néz a reménység a látható színpad mögé annak minden csalódásával,
bánatával és szenvedésével egyetemben és előre látja az időt, amikor majd „együtt lesz örökre
az Úrral”.
Negyedszer, a kimenetel Krisztushoz a táboron kívülre a szeretet cselekedete is. Isten
szeretete, amit a Lélek tölt bele az újjászületettek szívébe több, mint holmi szép érzelem:
működő alapösszetevő. A szeretet áhítozik a szeretett társaságára, sehol máshol nem talál
767
kielégülést. Krisztus nem a világi körökben lehet megtalálni, ezért amikor a hívő szíve
egészséges állapotban van, akkor azokon kívül keresi a Szeretettjét. Egy szót az Ő ajkairól,
egy mosolyt az Ő arcáról, egy ölelést az Ő karjaitól minden rubinnál többre becsül. A lábainál
ülni és inni a szeretetének forrásából jobb, mint az ezüst- és aranyhegyek. Krisztus azoknak
drága, akiknek a bűneit az Ő vére törölte el, s bár a vonzalmaik nem olyan buzgón és gyakran
„mennek Hozzá”, mint kellene, mindazonáltal minden keresztyén életében vannak időszakok,
amikor lehajthatja a felét a Megváltó keblére. Krisztusnak az Övéi iránti szeretete vonzza az ő
Iránta érzett szeretetüket.
Ötödször, a kimenetel Krisztushoz a táboron kívülre az akarat behódolása Neki. Egy
változás megy végbe az urakban: e világ fejedelmét megtagadjuk és Krisztus Úri mivoltát
elfogadjuk. Ez besorozás az Ő zászlója alá, az Ő egyenruhájának felvétele, behódolás az Ő
kapitányságának, amikor az Ő akaratának megfelelően tevékenykedünk. Mennyire eltér ez
mind attól, amit sokan a szöveg jelentésének feltételeznek! Azonosulhat valaki azokkal, akik
azt állítják, hogy „minden ember-alkotta szektából és rendszerből” kiléptek, ám a szíve mégis
teljesen halott Isten felé. Vagy tartozhat a legortodoxabb egyházhoz, egyetérthet a
tanításaival, elfogadhatja a nyelvezetét, visszhangozhatja a nyögéseit, de mégsincs meg a
kegyelemnek egy szikrája sem a szívében. Valaki elvonulhat minden világi politikától,
időtöltéstől és örömtől, de mégsincs meg benne a Krisztus iránti szeretet. Ahhoz, hogy eleget
tegyünk a szakaszunk kikötéseinek, szükséges a hit gyakorlása, a reménység serkentése, a
szeretet cselekedetei, az akarat behódolása és az engedelmesség útján járás.
„Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.” (14. vers) Négy
kérdés merül fel ezeket a szavakat olvasva: mi a kapcsolatuk az előző igeverssel? mit jelent a
„nincs maradandó városunk”? mi az a „jövendő”, amit keresünk? hogyan vagy miben
keressük azt? Arra, hogy szoros kapcsolat áll fenn a 14. vers és az előző között, a nyitó szava
utal. S ez a kapcsolat kettős: először is, a 14. vers két további okot szolgáltat a 13. versben
megszabott kötelezettség ellátására a 10-12. versekben említettek mellett, Másodszor, a 14.
verset tekinthetjük a 13. vers nyelvezete magyarázatának és megerősítésének.
A 14. vers kapcsolata a 13. verssel még jobban megmutatkozik, ha rátérünk a második
kérdésre és elgondolkodunk azon, hogy mit jelent a „Mert nincsen itt maradandó városunk”.
Ez nyilvánvaló, hogy jelképesen használatos, annak jelképeként, ami erős és szilárd: e biztosít
menedéket és pihenést a Föld lakosai döntő többségének. „Változást és romlást látok
körülöttem mindenben”, mondta a költő: nincs ebben a világban semmi tartós, maradandó,
megbízható dolog. Az 1Móz4:17-ben láttuk, hogy Káin „várost épített”, s hol is van az? Az
özönvíz semmisítette meg évezredekkel ezelőtt. Téba, Ninive, Babilon mind a koruk hatalmas
és lenyűgöző városai voltak, de hol vannak most? Többé már nem léteznek, sőt, még a
helyszínük is kérdéses. Ilyen ez a világ, kedve olvasó: „elmúlik e világnak ábrázatja”
(1Kor7:31), s egy napon „a föld és a rajta lévő dolgok is megégnek” (2Pt3:10).
E világ dolgai átmenetiek: az, amit a természeti ember oly sokra értékel, s a lelkét is
eladja, hogy megszerezze, hamarosan szertefoszlik. Mindaz, ami evilági, ingatag és
bizonytalan: ez a jelentése annak, hogy „nincs itt maradandó városunk”. Van azonban ezeken
a szavakon egy olyan hangsúly, amit nem szabad figyelmen kívül hagynunk: nem egyszerűen
csak „nincs itt maradandó város”, hanem „városunk”, olyasvalami, ami nem vonatkozhat
másra, csak a hívőkre. Igaz, hogy a valóságban a világi embernek sincs, de a képzeletében, a
terveiben, az érzelmeiben a szívét az evilági dolgokra irányítja, s úgy jár el, mintha mindig is
élvezni akarná ezeket. „Gondolatjok ez: az ő házok örökkévaló, lakóhelyeik nemzedékről-
nemzedékre szállnak, a földjeiket a saját neveikkel nevezik el.”102 (Zsolt49:12) S minden
evilági ingatagságnak miképpen kell befolyásolni a keresztyént? Így: neki a megtagadásukhoz
ki kell mennie a „táborból”, s ez a fennálló kapcsolat a 13. verssel.
102
Károlinál az utolsó mondat: „nevöket hangoztatják a földön”. – a ford.
768
„Mert nincsen itt maradandó városunk” (14. vers). „A város az emberek érdekeinek és
kiváltságainak központja, a társasági érintkezésük helyszíne és trónja. Ezzel szabadulnak ki az
idegen és vándor állapotból, s itt van minden nyugalmuk és biztonságuk, amit ez a világ
adhat. Azoknak, akiknek nincsenek nagyobb szándékaik és céljaik, mint ez a világ, a város
mindent jelent. S nem az hangzik el a hívőkről, hogy abszolút értelemben nem tartoznak
egyetlen városhoz sem, s nincs semmi, ami a többi emberrel közösen lenne az övék is, mert az
apostolunk maga állította, hogy nem közönséges város polgára volt. Erre, mint majd látjuk, a
kijelentés korlátozása utal: maradandó város. Hanem más szempontokból mondja.” (John
Owen) Azt, hogy mik ezek a „más szempontok” hamarosan látni fogjuk, közben
megvizsgáljuk az általánosabb jelentését.
Isten a gondviselésében gyakran fájdalmasan emlékezteti a népét arra a tényre, hogy
nincs itt maradandó városuk”. Hajlamosak vagyunk kényelembe helyezkedni a Sionon, a
szíveinket az idelent valók felé irányítani, és letelepedni ebben a világban. Szeretjük azt
érezni, hogy legalábbis egy időre lehorgonyoztunk, s ennek megfelelően alakítjuk ki a
terveinket. De Isten rásújt a mesterkedéseinkre és arra kényszerit, hogy szedjük fel a sátrunk
tartócölöpjeit, ezt mondva: „Keljetek fel és menjetek ki, mert ez nem a nyugalomnak helye; a
tisztátalanság miatt” (Mik2:10). Jeles Ígét találunk erről az 5Móz32:11-12-ben: „Mint a
fészkén felrebbenő sas, fiai felett lebeg, kiterjeszti felettök szárnyait, felveszi őket, és tollain
emeli őket: egymaga vezette őt az Úr”. Ó, kedves olvasóm, nem éppen kellemes
megtapasztalás hagyni felkavarodni a földi „fészkünket”, megzavarni a nyugalmunkat, s
lakóhely-változtatásra kényszerülni. Mivel ahogyan ez szükséges ahhoz, hogy a sasfiókák
megtanulják használni a szárnyaikat, úgy szükséges ez a keresztyénnek is, ha idegenként és
vándorként akar élni ezen a színpadon.
Isten a Krisztussal való közösségre hívta el az Ő népét, s ez valamennyivel többet
jelent, mint csak részt venni az Ő életében és átvenni az Ő békességét és örömét: magában
foglalja a belépést az Ő megtapasztalásaiba is, kivéve Isten haragjának az elhordozását. „És
mikor kiereszti az ő juhait, előttök megy; és a juhok követik őt” (Jn10:4). Ez két dolgot jelent.
Egyrészt nem kaptunk elhívást arra, hogy olyan utat járjunk, amelyet Ő Maga nem taposott,
másrészt valamennyit nekünk is meg kell tapasztalnunk az Ő szomorúságaiból: „Ti vagytok
pedig azok, kik megmaradtatok én velem az én kísérteteimben” vagy „próbáimban”
(Lk22:28). S mi volt Krisztus megtapasztalása a világban? Már gyermekként sem volt itt
nyugalma: a szüleinek el kellett vinniük Őt Egyiptomba, hogy megmentsék Heródes
rosszindulatától. Kövessük végig az Ő földi szolgálatának feljegyzéseit: milyen hosszan látjuk
Őt egy helyen lakni? Állandóan mozgásban volt. „Jézus azért, az utazástól elfáradva,
azonmód leüle a forráshoz” (Jn4:6), s valamilyen formában a népének is ugyanebből a
pohárból kell inniuk. Ha a dicsőség Urának „nem volt hová lehajtania a fejét” ebben a
világban, akkor vajon furcsának fogjuk tartani, ha Isten gyakran megzavarja a nyugalmunkat?
De vegyük most fontolóra a szöveg specifikusabb jelentését. Először is a
keresztyénnek nincs városa a Földön, ami az istentisztelet központja lenne, ahová az úgy
korlátozódott, mint a judaizmus esetében. Itt az apostol egy újabb ellentétre mutat rá. Miután
az izraeliták sok éven át vándoroltak a pusztaságban, nyugalomba jutottak Kánaánban, ahol
Jeruzsálem vált a nagy központjukká, s azzal a várossal a zsidók hosszasan dicsekedtek. De az
nem folytatódhatott, mert ennek a levélnek a megírása után nem egészen tíz év elteltével a
város megsemmisült. Mennyire meghazudtolja ez az igevers Róma állításait! Nem, a
keresztyénnek valami sokkalta jobb áll a rendelkezésére, mint egy bizonytalan és fenn nem
maradó város a Földön, nevezetesen az Atya Háza annak megannyi lakosztályával, örökké a
mennyben!
Másodszor, a hívőnek nincs olyan városa a Földön, ami biztosítaná neki azokat a
dolgokat, amik az ő végcélját képezik: a szabadulást minden ellenségétől, a próbái végét, az
örök nyughelyet. Az ő „közössége” vagy állampolgársága” a „mennyben” van (Fil3:20). A
769
keresztyén nem tekinti ezt a világot állandó, illetve végső lakóhelynek. Ez az, ami értelmet ad
a korábbi buzdításnak és magyarázza a nyitó „Mert” szó jelentését a 14. versben. A ténynek,
hogy itt minden ingatag és bizonytalan, arra kell ösztönöznie a keresztyént, hogy menjen ki a
táborból a szívében és tagadja meg a világot. Továbbá hajlandóvá kell tennie őt arra, hogy
„hordozza Krisztus gyalázatát”, még ha ez azt is jelenti, hogy elűzik a szülőhelyéről és
kénytelen vándorolni mindennemű állandó földi lakóhely nélkül. Végül, mint majd látjuk,
értelmezi a szövegünk utolsó mondatát is.
„Hanem a jövendőt keressük” (14. vers). Annak tekintetében, amit láttunk, teljesen
világos, hogy a „jövendő” (város), amit keresünk, maga a menny, aminek a különböző
jellemzőire utal az itt használt jelkép. Ez egy tartós, mennyei örök „város”, amit a hívő keres,
s ugyanerre utal a levél is újra meg újra, ellentétben a judaizmus átmeneti és mulandó
jellegével a különféle fogalmakkal és jelképekkel. Ez a „város” ugyanaz, mint a „jobb és
maradandó vagyon” a Zsid10:34-ben. Ez a „mennyei város” a Zsid11:16-ban. Ez az „élő Isten
városa” a Zsid12:22-ben, az istentisztelet trónja és központja. Ez ugyanaz, mint a
„rendíthetetlen dolgok” a Zsid12:27-ben. Ez a „mozdíthatatlan ország” a maga végső
formájában a Zsid12:28-ban. Ez a „romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan örökség, a
mely a mennyekben van fenntartva számunkra” (1Pt1:4).
Egy korábbi utalást a hívő vágyának és keresésének erre a nagy céljára már látunk a
Zsid11:10-ben: „várja vala az alapokkal bíró várost, melynek építője és alkotója az Isten”.
Ezek az „alapok” az alábbiak: először, az Istennek a népe iránti örökkévaló jóakarata és
jótetszése, ami minden velük kapcsolatos bánásmódjának az alapja. Másodszor, Isten eleve
elrendelése, amivel eleve örök dicsőségre rendelte a választottjait, amivel kapcsolatosan
olvassuk: „megáll az Istennek erős fundamentoma, melynek pecséte ez: Ismeri az Úr az övéit”
(2Tim2:19). Harmadszor, az ingyenes, gazdag és szuverén kegyelem örök szövetsége, amit
Isten a választottak Fejével és Kezesével kötött, s ami „mindennel ellátva és állandó”
(2Sám23:5). Negyedszer Krisztus végtelen érdemei és tulajdona, „Mert más fundamentomot
senki nem vethet azon kívül, a mely vettetett, mely a Jézus Krisztus” (1Kor3:11). Ötödször,
az egészet Isten ígéretének és esküjének rendíthetetlen szilárdsága erősíti meg és azon
alapszik: Zsid6:17-20.
A néhány rövid megjegyzésünk mellett, amiket a „város” eme jelképének jelentésével
kapcsolatosan tettünk a Zsid11:10 magyarázata során, megjegyezhetjük az alábbiakat is,
észben tartva a „város” ama jellemzőit, amik különösen az ókorban álltak fenn. Először is, a
város biztonságos menedéket jelentett: „Jertek el, menjünk be Jeruzsálembe a káldeai sereg
előtt és a Siriabeli sereg előtt; és Jeruzsálemben lakoztunk.” (Jer35:11) A mennyben nem lesz
gonosz, aki üldözne, sem ördög, aki kísértene. Másodszor, a város tömör valami, a házak és
az otthonok sokaságából áll. Így mondta Krisztus is a mennyről, hogy ott „sok lakóhely” van.
Ott örökké együtt laknak majd a szent angyalok milliárdjai és Isten egész egyháza.
Harmadszor, a város rendelkezik mindenféle ellátmánnyal és szükséges árucikkel, s a
mennyben sem fog semmi hiányozni, ami a lakosainak az örömét szolgálja.
Végül, ahogyan egy földi „város” a világ érdekeinek és kiváltságainak központja, az
utazók és a külföldön járók pihenőhelye, úgy lesz a menny is a keresztyén vándorlásainak és
utazásainak nagy végállomásává. A vándorútja véget ér, mert elérte az otthonát. A Földön ő
idegen és vándor volt, de most elérte az Atya házát. Ott többé nem lát majd fáradságot, nem
találkozik majd senkivel, aki számára ő gyűlölt idegen, s többé nem kell izzadó homlokkal
ennie a mindennapi kenyerét. Töretlen nyugalom, tökéletes szabadság, megtámadhatatlan
biztonság, vele született társaság, felfoghatatlan örömök lesznek az osztályrésze. A hit ott
átadja a helyét a látásnak, a remény a gyümölcsözésnek, a kegyelem feloldódik a dicsőségben
s „örökre az Úrral leszünk”, látván az Ő dicsőségét, fürdőzve az Ő szeretetének óceánjában.
Mindezen dolgok előérzetének mennyire fel kell keltenie a vonzódásunkat az
odafelvalók iránt, arra ösztönözve minket, hogy kitartással fussuk meg az előttünk levő
770
távolságot, elvetve minden nehezéket, ami akadályoz minket a futásban! E „város” fontolóra
vételének és szemlélésének hatalmasan kell munkálkodnia bennünk azért, hogy nézzük,
vágyjunk és készüljünk fel rá! Ez elvezet minket ahhoz, hogy elmélkedjünk egy rövid ideig a
„hanem a jövendőt keressük” szavak jelentésén is. Ezek természetesen nem azt jelentik, hogy
a hívő valami ismeretlen dolgot keres, hanem azt, hogy megszerezni igyekszik azt. Ez a
mennybe vezető keskeny úton járást jelenti, mégpedig szorgalommal és vágyakozással. „S
Isten várost készített nekünk a nyugalom helyeként, ezért a mi kötelességünk folyamatosan
igyekezni elérni azt az Általa kijelölt utakon. A hívő fő feladata ebben a világban
szorgalmasan keresni az örök nyugalom elérésének lehetőségeit Istennek, s ez az a jellemző,
amiről ő felismerhető.” (John Owen)
Itt van tehát a világ minden dolga bizonytalanságának és ingatagságának a hívő által
húzott haszna: a szíve a fenti otthonán rögzül, s az a nagy gondja, hogy oda biztonságban
eljusson. A „keresni” szó a szövegünkben nagyon erőteljes: ez használatos a „mert mind
ezeket (a jelenvaló élet materiális szükségleteit) a pogányok kérdezik (keresik)” (Mt6:32),
azaz összpontosított céllal, buzgó erőfeszítéssel, fáradhatatlan buzgósággal. Ugyanezt a szót
fordítják „igyekezetnek (munkálkodásnak)” is a Zsid4:11-ben: a keresztyén egyetlen feladatot
sem tart túl fáradságosnak, egyetlen áldozatot sem túl soknak, egyetlen veszteséget sem túl
nagynak azért, hogy „Krisztust megnyerje” (Fil3:8). Tudja, hogy a menny majd gazdagon
ellentételezi az odavezető utazásának minden fáradozásáért és bajáért. „A ki győz, oszloppá
teszem azt az én Istenemnek templomában, és többé onnét ki nem jő” (Jel3:12).
A keresztyén áldozat
Zsid13:15-16
15. Annakokáért ő általa vigyünk dícséretnek áldozatát mindenkor Isten elé, azaz
az ő nevéről vallást tevő ajkaknak gyümölcsét.
16. A jótékonyságról pedig és az adakozásról el ne felejtkezzetek, mert ilyen
áldozatokban gyönyörködik az Isten.
Az igeversek, melyek most kötik majd le a figyelmünket, szorosan kapcsolódnak az

őket közvetlenül megelőzőkhöz, amit azt az „annakokáért” szó is jelzi. A kapcsolódás
kötelékeit az alábbiakban vázolhatjuk fel: először is, „van oltárunk” (10. vers), amit miképpen
használunk? A válasz ez: áldozatot mutatunk be rajta. Másodszor, Jézus „a tulajdon vérével”
szentelte meg a népét (12. vers). Mit kell erre reagálniuk? A válasz ez: örömteli imádókként
kell közelebb húzódniuk Istenhez. Harmadszor, ki kell mennünk Krisztushoz „a táboron
kívülre”. Hogyan kell viselkednünk hát azokkal, akik megvetik és elutasítják Őt? A válasz
ez: nem gonoszsággal, hanem nagylelkűséggel, jót téve minazokkal, ahogyan a lehetőség és a
helyzet adja. Ez röviden a kapcsolat a mostani szakaszunk s a szövegkörnyezete között.
Kálvin szerintünk helyesen mutatott rá, hogy az apostol itt egy ellenvetésnek ment
elébe, amit az általa korábban mondottakkal szemben lehetett volna megfogalmazni. Azt
mondva, hogy Jézus „a kapun kívül” szenvedett (11. vers), világos utalást tett arra, hogy Isten
leszámolt a judaizmussal és elvetette azt. Megparancsolva a zsidó hívőknek, hogy menjenek
Krisztushoz „a táboron kívülre”, a Szentlélek jelezte, hogy most már hátat kell fordítaniuk a
templomnak és szolgálatainak. Ez azonban komoly nehézséget jelentett: minden áldozat, a
hálaadó ugyanúgy, mint az engesztelők elszakíthatatlanul kötődtek a templomi rendszerhez,
ebből pedig az következett, hogy ha a templomot ki kellett üríteni, akkor a áldozatoknak is
meg kellett szűnniük. Ennek a nehézségnek a feloldása és a keresztyénség felsőbbrendű
kiváltságainak megismertetése végett írta meg az apostol ezt a levelet.
771
Ha a keresztyén el lett tiltva bármiféle áldozat bemutatásától Istennek, akkor
alacsonyabb rendű helyzetbe került és meg lett fosztva azoktól a kiváltságoktól, amiket az
ókori zsidók élveztek, mert az áldozatok Isten imádásának az ünneplése végett lettek
bevezetve. Az apostol tehát megmutatja, hogy másfajta áldozat bemutatása marad a
számunkra, ami nem kevésbé tetszik Istennek, mint azok, amiket régen jelölt ki, nevezetesen
az ajkaink áldozata. Itt megtanuljuk, mi Isten imádásának törvényes módja az Újszövetség
alatt, ami újabb látványos ellentétét adja annak, ami az Ószövetség idején állt fenn. Mivel a
mi „oltárunk” nem fából vagy kőből, bronzból vagy aranyból készült, hanem Maga Krisztus
az, ezért a mi „áldozataink” sem a föld gyümölcsei vagy a nyájaink elsőszülöttjei, hanem a
szívunk imádata és az életünk odaszánása. Az ellentét tehát a külső és ceremoniális, valamint
a belső és lelki között áll fenn.
A zsidók minden reggel és este egy-egy levágott bárányt kínáltak fel Istennek,
bizonyos napokon pedig ökröket és kosokat, de a keresztyénnek a hálaadás folyamatos
áldozatát kell bemutatnia Istennek. Ez tárja elénk a legérdekesebb és áldott témát,
nevezetesen, a keresztyénnek azokat az áldozatait, amik Istennek tetszők. Az elsőt ezek közül
Dávid említi: „Isten előtt kedves áldozatok: a töredelmes lélek; a töredelmes és bűnbánó
szívet oh Isten nem veted te meg!” (Zsolt51:19) „Amikor a szív a bűnök miatt nyög, az
kedvesebb Istennek, mint mikor az ökör a fejsze alatt vérzik. ’A töredelmes szív’ az egész
életet megkeserítő, mély fájdalmat jelző kifejezés, ami nem hordoz magában mást, csak a
gyilkos gyötrelmet azon a területen, ami oly fontos, hogy az élet forrása legyen. Az
összeomlott szív Isten számára illatos szív. Az emberek azokat ítélik el, akik megvetendők a
szemeikben, de az Úr nem úgy lát, mint az ember. Ő megveti azt, amit az ember nagyra
becsül, s értékeli azt, amit megvet. Isten még soha nem utasította vissza az alázatos, siránkozó
bűnbánót.” (C. H. Spurgeon)
John Owen rámutatott, hogy két dolog létezik az ószövetségi áldozatok
vonatkozásában: az állat levágása és a vérének kiontása, valamint annak tényleges felkínálása
az oltáron. Mindkettőre szükség volt ahhoz, hogy az áldozat teljes lehessen. Egyrészről, az
állat puszta leölése nem volt áldozat, amíg a vérét nem helyezték az oltárra, másrészt
semmiféle vért sem lehetett ott bemutatni Istennek, amíg ténylegesen ki nem ontották. Ennek
megfelelően létezik a kettős lelki áldozat a keresztyén életvitellel kapcsolatosan. Az első az,
amit az előző bekezdésben említettünk: a hívő megtört szíve és bűnbánó lelke. Ez jelenti az
evangéliumi megtérést és a test megöldöklését vagy megfeszítését, ami a keresztyén első
áldozata, s megfelel az állat halálának az oltár előtt.
A második áldozat, amit a hívő bemutat az Úrnak, Krisztus mindennapi felajánlása.
Ezt a hit cselekedetével teszi, amit mindig megelőz a megtérés úgy, ahogyan kétségbeejtően
betegnek kell éreznünk magunkat, mielőtt orvosáért küldenénk. Amikor a felrázott bűnös
bűntudatra ébred és siránkozik miatta Isten előtt, a gőg és az önelégültség a porba hullanak és
ő képessé válik a magáévá tenni Isten Bárányát, Aki eltörli a világ bűneit (a választottak
esetében). Krisztus pontosan az ügyéhez és a szükségleteihez igazodva jelenik meg előtte.
Látja, hogy a vétkei sebesítették meg és a bűnei zúzták össze Őt. Látja, hogy Krisztus lépett
az ő helyére és tűrte el Isten büntető haragját helyette. Ezért most hittel megragadja Őt és
bemutatja Istennek Krisztus engesztelő áldozatát, mint az egyetlen alapot ahhoz, hogy
befogadást nyerhessen. S ahogyan elkezdi, úgy is fejezi be. A beszennyeződés naponkénti
érzése naponként arra indítja, hogy Krisztus vérével könyörögjön a kegyelem trónja előtt. Az
első tehát Krisztus magunkévá tétele, majd az Ő bemutatása Istennek az elfogadásunk
alapjaként.
S Krisztusnak ez a megragadása, majd felkínálása Istennek a hit karjaiban az, ami
megfelel a második dolognak a sátor (vagy a templom) régi áldozatait illetően. Amikor a tűz
elérte az oltárra tett áldozatot, a tömjén összekeveredett azzal, így az egész „Isten számára
édes illatnak” bizonyult. Pont amiképpen az állat puszta leölése nem volt elégséges, hanem a
772
vérét az oltárra kellett helyezni és illatos tömjént kellett felkínálni azzal, úgy a keresztyén
áldozatának megtört és bűnbánó szíve sem biztosítja önmagában Isten jóindulatát.
Bármennyire lényeges is a megtérés, az nem képes semmit sem megvásárolni Istentől. A
megtört szívnek meg kell ragadnia Krisztust, gyakorolnia kell a vérébe vetett hitet (Rm3:25)
és az Ő érdemeire kell hivatkoznia Isten előtt. Csak akkor lesz a bűnbánó lélek áldozata „édes
illatú” Előtte.
A harmadik áldozat, amit a keresztyén bemutat Istennek, önmaga. „Kérlek azért titeket
atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek
kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket.” (Rm12:1) Ez a megszentelődés cselekedete.
Ez annak felfogása és elismerése, hogy többé nem a magamé vagyok, hogy áron vétettem
meg, s Másvalaki tulajdonává váltam. Ezért olvassuk az egyszerű szentekről, hogy
„önmagukat adták először az Úrnak” (2Kor8:5), behódolva a jogarának, magukra véve az
igáját, s attól kezdve az Ő dicsőségére élve: ahogyan eddig a bűnnek szolgáltak és az én
kedvében jártak, mostantól Istent fogják szolgálni és csak az Ő tisztességét keresik. Ahogyan
Krisztus adta Magát értünk, most úgy adjuk vissza magukat Neki. Egyedül ebből tudhatjuk,
hogy üdvözültünk: nem csak hiszünk Krisztusban a bűnbocsánatért, de át is adjuk magunkat
az Ő kormányzásának, hogy élő áldozatokként a hasznára váljunk.
A keresztyén negyedik, a szakaszban említett áldozata az „ajkaink gyümölcse”.
Mielőtt azonban elkezdenénk ezt vizsgálni, szóljunk pár szót az előttünk álló sorrendről. A
dicséretnek nem lehet elfogadható áldozata addig, amíg nem kínáltuk fel magunkat Istennek,
mint élők a halottak között, mert ahogyan a Zsolt115:17 kijelenti, „Nem a meghaltak dicsérik
az Urat”. Nem, azok, akik még a bűneikben vannak, nem dicsérhetik Istent, mert nincs
bennük szeretet Iránta és nem örülnek Neki. A szívnek először rendbe kell hozni, mielőtt
melódiára hangolódhatna Neki. Isten nem fogadja el azok ajkainak szolgálatát, akiknek a
szíve elidegenedett Tőle. Régen ezt panaszolta: „e nép szájjal közelget hozzám, és csak
ajkaival tisztel engem, szíve pedig távol van tőlem” (Ézs29:13), s ahogyan Krisztus mondta:
„hiába tisztelnek engem” (Mt15:8). Az efféle képmutatás gyűlöletes a Számára.
Senki sem jelenhet meg elfogadhatóan Isten előtt, amíg hittel magához nem ölelte
Krisztust. nem számít, mennyire őszintén akarok élni a jövőben, elégtételt kell adni a múltban
elkövetett vétkekét, és semmi más, csak Krisztus engesztelő munkája képe kielégíteni a
törvény velünk szemben fennálló jogos követeléseit. Azután hogyan is szolgálhatnék a Király
jelenlétében, amíg nem vagyok megfelelően felöltözve? S semmi más nem bizonyul
elégségesnek Isten szent szemeiben, mint az igazság ama öltözéke, amit Krisztus vásárolt meg
a népe számára. Aztán miképpen fogadhatna el Maga Isten olyan szolgálatot tőlem, ami
teljességgel érdemtelem az Ő figyelmére, s amit folytonosan beszennyez a még mindig
bennem levő romlott természet, hacsak nem a Közbenjáró érdemdús nevében és az Ő drága
vérével ajánlom fel azt? Nekünk tehát el kell fogadnunk Krisztus áldozatát, mielőtt Isten
elfogadná a miénket: az, hogy Isten elvetette Káin felajánlását, ennek világos bizonyítéka.
Ugyanolyan nyilvánvaló, bár manapság a rosszul látó keresztyénség még nem látja
elég világosan, hogy egyetlen bűnös sem képes valóban elfogadni Krisztus áldozatát
mindaddig, amíg a szívét össze nem töri a kegyelmes Istennel szemben elkövetett fájdalmas
sértéseinek érzése, s míg a lelke nem válik igazán bűnbánóvá Előtte. A szívből ki kell ürülnie
a bűnnek, mielőtt lehetne benne hely a Megváltó számára. A szívnek meg kell tagadnia ezt a
gonosz világot, mielőtt a szent Krisztus elfoglalja azt. Erkölcsileg lehetetlen, hogy valaki, aki
még mindig a vágyait szereti és szándékos szolgája az ördögnek, a magáévá tegye Krisztust és
felmutassa Őt Istennek a maga elfogadása végett. Azaz, a keresztyén áldozat sorrendje
megváltoztathatatlan. Először a porba hajlunk Isten előtt az őszinte megtérés lelkületével,
majd a magunkévá tesszük Krisztust az Ő kegyelmes gondoskodásaként és bemutatjuk
Istennek a kegyei megszerzése végett. Utána fenntartás nélkül átadjuk magunkat az Ő
megvásárolt tulajdonaként, dicséretet és hálát adva Neki a bámulatos kegyelméért.
773
„Annakokáért ő általa vigyünk dícséretnek áldozatát mindenkor Isten elé, azaz az ő
nevéről vallást tevő ajkaknak gyümölcsét.” (15. vers) Ez egy buzdítás a kötelességre, abból
levezetve, ami a Megváltóról és a népe az Ő szenvedéseivel történt megszenteléséről hangzott
el. Ebből meglátjuk, miképpen kell használnunk az Oltárunkat, nevezetesen az áldozat
felkínálására. Az imádat, amit a keresztyén bemutat istennek a dicséret áldozata. Semmi sem
tetszik Neki jobban, és semmi sem tiszteli Őt jobban, mind a megújult szív dicsérete. Vajon
nem mondta ki: „A ki hálával áldozik, az dicsőít engem” (Zsolt50:23) Mennyire hálásaknak
kell lenniük ezért a kifejezésért azoknak a hívőknek, akik szegénynek és gyengének érzik
magukat! Ha Isten azt mondta volna, hogy (az dicsőíti Őt), aki egy világot teremt, vagy aki
csodálatos prédikációkat mond és sikerrel nyer meg lelkeket, vagy aki hatalmas összeget ad a
misszióra, akkor joggal eshetnének kétségbe. De az „aki dicsőít” szélesre tárja az ajtót minden
egyes hívő előtt.
S vajon nincs a megváltottnak bőven oka Istent dicsérni? Először is azért, mert lényegi
és tapasztalati ismereteket adott neki Önmagáról. Isten lényének, jellemének és
tulajdonságainak kiválóságai mennyire izgatják és mennyire bámulattal töltik el a szentek
lelkeit! Vess egy pillantást a 145. zsoltárra, amit a „dicséret zsoltárjának” neveznek. Dávid
ezzel kezdi: „Magasztallak téged, Istenem, királyom, és áldom nevedet örökkön
örökké! Minden napon áldalak téged, és dicsérem neved örökkön örökké! Nagy az Úr és igen
dicséretes, és az ő nagysága megfoghatatlan.” (1-3. versek) A soron következő versekben
Isten egyik kiválósága a másik után mutatja be és indítja a lelket bámulatra. Az Ő „művei” (4.
vers), a „méltósága dicső fénye” (5. vers), a „nagysága” (6. vers), a „nagy jósága” és
„igazsága” (7. vers), az „irgalmassága és könyörülete” és „nagy kegyelme” (8. vers), a
„hatalma” (11. vers), a „királyságának dicső fensége” (12. vers), az örök „uralma” (13. vers),
a gondviselő áldásai (14-17. versek), a kegyelmes bánásmódja az övéivel (18-19. versek), a
megőrzésük Általa (20. vers). Nem csoda, hogy zsoltáros így zárja: „Az Úr dicséretét beszélje
ajkam, és az ő szent nevét áldja minden test örökkön örökké!”
A zsoltárok tele vannak alkalmas könyörgésekkel, amiket bemutathatunk Istennek egy
imádságban, s olyan nyelvezetűek, ami nagyon illik egy zokogó bűnbánó ajkaira, de emellett
még bőségben vannak bennük az örömteli imádat kifejezései is. „Énekeljetek Istennek,
énekeljetek; énekeljetek királyunknak, énekeljetek! Mert az egész föld királya az Isten:
énekeljetek bölcseséggel.” (Zsolt47:7-8) A lélek micsoda szenvedélyessége fejeződik itt ki! A
zsoltáros egyetlen igenversben négyszer szólította fel önmagát (és minket) arra, hogy
dicsérjük az Urat, s nem pusztán szavakkal, hanem „énekelve” a túlcsorduló szívből. Máshol
a dicséret hangja még magasabbra emelkedik: „Örüljetek az Úrban, vigadozzatok ti igazak!
Örvendezzetek mindnyájan ti egyeneslelkűek!” (Zsolt32:11) Nem holmi formális és felületes
módon kell dicsérni a nagy Istent, hanem szívből, örömmel, boldogan! „Énekeljétek az ő
nevének dicsőségét; dicsőítsétek az ő dicséretét!” (Zsolt66:2) Ne kínáljunk hát mást Neki,
csak dicsőítő dicséretet!
Az „annakokáért” a szövegünkben újabb okáét jelzi annak, amiért dicsérnünk kell
Istent: Krisztus és az Ő nagy üdvössége miatt. Hiszen az Atya Szeretettje a mi kedvünkért
öltött szolgai formát és született a törvény alatt. A dicsőség Ura a mi kedvünkért szállt alá a
szégyen és a megaláztatás mérhetetlen mélységeibe úgy, hogy ez kiáltotta: „De én féreg
vagyok s nem férfiú” (Zsolt22:7). A mi kedvünkért hajtotta meg a hátát a kegyetlen verőknek
és kínálta fel áldott arcát a köpdösésnek. A mi kedvünkért szállt harcba a sötétség
fejedelmével és a halál fájdalmaival. A mi kedvünkért tűrte el a törvény szörnyű átkát,
melynek során három órán át Isten is elhagyta őt. Egyetlen keresztyén olvasó sem képes
tisztelettel szemlélni ezeket a titkokat és csodákat anélkül, hogy mélységesen fel ne kavarodna
a lelkében. S mikor igyekszik szemlélni, mit biztosított neki Krisztus szégyene és szenvedése,
Ennek kell lennie a szíve szenvedélyes kiáltásának: „Köszönet Istennek az Ő kimondhatatlan
ajándékáért!”
774
S figyeld meg jól kedves olvasó, miképpen mérte ki Isten Krisztusnak a fő
megtiszteltetést a témánkkal kapcsolatosan. „Ő általa (Akit a 12-13. versek említenek)
vigyünk dícséretnek áldozatát mindenkor Isten elé”. Ahogyan Maga az Úr Jézus is
kijelentette: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én
általam.” (Jn14:6) A szentek nem képesek közelebb húzódni Istenhez Krisztus nélkül, mint
amennyire a bűnös képes: mi ugyanúgy függünk az Ő közbenjárásától, hogy az imádásunkat
elfogadhatóvá tegye Isten számára, mint amennyire először függtünk a bűnbocsánat
megszerzése dolgában. Nagy Főpapunkként Krisztus „a szent helynek szolgája” (Zsid8:2). Ott
találkozik velünk, mondhatni a mennyei templom ajtajában, s ami a lelki áldozatainkat az Ő
kezébe tesszük le, hogy az érdemeinek és a tökéletességeinek édes illatával felajánlhassa
Istennek elfogadásra. „És jöve egy másik angyal, és megálla az oltárnál, arany tömjénezőt
tartva; és adaték annak sok tömjén, hogy tegye minden szenteknek könyörgéseihez az arany
oltárra, a mely a királyiszék előtt vala.” (Jel8:3)
Isten mindenben Krisztustól, a Közbenjárótól tett minket függővé. Csak Általa
vagyunk képesek elfogadható áldozatokat felkínálni Istennek. Először is, Krisztus vérontása
miatt, és egyedül csakis emiatt lettünk megszentelve és váltunk elfogadhatókká Isten számára.
Figyeljük meg, hogy az 1Móz4:4-ben miként tekintett Isten először Ábelre és csak azt
követően az ő áldozatára! Másodszor, Krisztus engesztelésén és csakis azon keresztül nyílt
meg a számunkra az új és élő út Isten jelenlétébe: lásd Zsid10:19-21. Harmadszor, mivel Ő
viseli „a szent áldozatok körül elkövetett vétkeinket” (betöltve a 2Mó28:28 előképét), azaz, az
az Ő tökéletes felajánlásán keresztül fogadja el Isten a mi tökéletlen áldozatainkat: az Ő
érdemei és a közbenjárása törli el azok hiányosságait. Negyedszer, mivel Ő az egyház Feje, Ő
szolgál Isten előtt a tagok javára, bemutatva az imádatukat Neki. Azaz, az „Általa” ezt jelenti:
az Ő vezetése alatt, a közbenjárásán keresztül, s az Ő érdemeire hivatkozva nyerünk
elfogadást Istennél.
A fentiekben elhangzottak további bizonyítékát szolgáltatják egy korábbi fejezetben
látottaknak, nevezetesen annak, hogy az újjá nem születettek számára lehetetlenség
elfogadható módon imádni Istent. „Az istentelenek áldozatja gyűlölséges az Úrnak”
(Péld15:8). S miért? Nem azért, mert a végletekig bűnösök önmagukban, hanem mert nincs
Közbenjáró közöttük és Isten között. Ezt tárják elénk látványos módon az ószövetségi
előképek. Egyetlen „dal” sincs feljegyezve Mózes első könyvében. Az Édenben az ősszüleink
alkalmasak voltak az éneklésre a Teremtőjüknek, s csatlakoztak az angyalokhoz a dicséretben
és a hálaadásban az Úrnak. De a bukás után a bűnösök csak a megváltó kegyelem alapján
dicsőíthettek, s egészen az exodusig nem találkozunk a megváltás nagy előképével. Az a
könyv azzal kezdődik, hogy Izrael nyög és sír Egyiptomban, a rabszolgaság házában. Utána
jött a húsvéti bárány levágása, majd maguk mögött hagyták Egyiptomot, átkeltek a Vörös-
tengeren, s a túlparton visszanéztek, majd látták, hogy minden ellenségük megfulladt. „Akkor
éneklé Mózes és az Izráel fiai ezt az éneket az Úrnak” (2Móz15:1). A dicséret tehát a
megváltás talaján áll.
„Annakokáért ő általa vigyünk dícséretnek áldozatát.” A Szentírás mindegyik szavát
Isten ihlette, s az egész nyelvezete isteni okossággal van megválogatva. Ezért kell nekünk
alaposan mérlegelni minden egyes kifejezését, vagy nem vesszük észre azok finomabb
árnyalatait. Itt van ennek egy példája: nem „vigyünk (mondjunk) dicséretet Istennek”, hanem
„vigyünk dícséretnek áldozatát”. Krisztus az Ő népét megtette „királyokká és papokká az ő
Istenének” (Jel1:6), s itt a papi feladataik ellátására kapnak felszólítást. Azaz, arra tanít
minket, hogy helyes módon használjuk az „oltárunkat” (10. vers). Nemcsak a kiváltságainak
részesei vagyunk, de el is kell látnunk a vele kapcsolatos kötelességeinket az áldozataink
odavitelével. Az igazságnak ugyanezt az összetevőjét látjuk ismét az 1Pt2:5-ben, ahol azt
olvassuk, hogy a hívők „szent papság, hogy lelki áldozatokkal áldozzatok, a melyek kedvesek
775
Istennek a Jézus Krisztus által”. Igen, Istennek, és nem a szenteknek vagy az angyaloknak, s
elfogadhatóvá is „Jézus Krisztus által” válnak, nem a szűz Mária által!
Ez a konkrét „általa vigyünk dícséretnek áldozatát Istennek” kifejezés nemcsak az a
tényt hangsúlyozza ki, hogy az imádatukban a hívők a papi minőségükben tevékenykednek,
hanem azt is jelzi, hogy most azzal a lényeggel van dolgunk, aminek az előképét mutatták a
lévita rítusok. Azt is jelzi, hogy a keresztyénnek ugyanolyan aprólékosnak és szorgalmasnak
kell lennie eme evangéliumi kötelességek ellátásában, mint amennyire egy zsidó volt a
ceremoniális kötelezettségei ellátásában. Miután olyan áldozatot kellett felajánlania, ami
mentes volt a fizikai hibáktól, ezért nekünk is a szívünk legjavát kell Istenhez vinni: „Áldjad
én lelkem az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét.” Ne elégedj meg azzal, hogy a hálaadás
némi formális kifejezésével járulj Isten elé, még kevésbé kapkodj az imádásoddal, mint olyan
feladattal, amit örülsz, ha befejezhetsz, hanem keresd a valódiságot, szenvedélyességet és
örömöt abban.
Amikor egy imádó izraelita a sátorhoz vagy a templomhoz közeledett, nem jött üres
kézzel, hanem hálaáldozatot is hozott magával. Tehát „vigyünk dícséretnek áldozatát
Istennek”. Amikor a szentek összegyűlnek nyilvános istentiszteletre, annak nemcsak azért kell
megtörténnie, hogy az üres edényeik megteljenek és az éhes lelkeik jóllakjanak, hanem azzal
a határozott céllal is, hogy azt kínálják Istennek, ami Neki tetszik. Minél szorosabb
kapcsolatban járunk Istennel és minél bensőségesebb a közösségünk Vele, annál könnyebb
lesz ennek a kellemes köteleségnek a teljesítése. Minél jobban örvendezünk az Úrban és
lakatjuk jól a lelkünket az Ő tökéletességeinek szemlélésével, annál önkéntelenebb,
szenvedélyesebb és álladóbb lesz az Ő imádása a részünkről. Minél jobban műveljük Isten
keze meglátásának szokását mindenben, s vagyunk hálásak Neki az átmeneti áldásaiért, annál
jobban birtokba veszi a hálaadás lelkülete a szívünket és talál kifejeződésre a hálaadás
énekeiben.
A hálaadásnak ezt az áldozatát nevezi itt „az ajkaink gyümölcsének”, ami idézet a
Hós14:3-ból, ahol a lecsúszott Izrael megesküszik, hogy ha Isten kegyelmesen visszafogadja
őket, akkor majd „az ajkaik tulkaival” áldoznak Neki: a héber „tulkokat” jelentő szó ugyanaz,
mint a „dicséretet” jelentő. Az „ajkaink gyümölcse” kifejezés első ránézésre furcsának tűnhet,
de egy kis vizsgálat bebizonyítja majd a megfelelőségét. Az Ézs6:5-6 szolgál a jelentésének
kiderítésére. A természetünknél fogva az „ajkaink” tisztátalanok: „Nyitott sír az ő torkuk;
nyelvökkel álnokságot szólnak; áspis kígyó mérge van ajkaik alatt. Szájok telve átkozódással
és keserűséggel.” (Rm3:13-14) De azáltal, hogy Isten alkalmazza ránk Krisztus
engesztelésének érdemeit, az ajkaink megtisztulnak, s ettől kezdve használhatók a dicséretre.
A „gyümölcs” élő dolog: a Szentlélek terméke. Amikor a visszacsúszás miatt a szív elhidegül
Istentől, s az öröm zenéje elhalkul, kiálts az Úrhoz: „Uram, nyisd meg az én ajakimat, hogy
hirdesse szájam a te dicséretedet.” (Zsolt51:15)
Ezt „a dicséret áldozatát” nemcsak szombatonként, hanem „folyamatosan” kell kínálni
az Úrnak. Vajon nincs több okunk dicsérni az Urat, mint imádkozni? Biztosan van, mert sok
olyan dolgot is Neki köszönhetünk, amit soha nem kértünk. Ki imádkozott valaha is a
kiválasztásáért, az istenfélő szülőkért, a gondoskodásukért a tehetetlen csecsemőkorunkban, a
szeretetükért, a hűségükért, amiért tanítottak minket, hogy melyik úton járjunk? Vajon Isten
nem halmoz el naponta a kegyeivel túl azon, amit képesek vagyunk kérni vagy elgondolni?
Ezért kell több időt szentelnünk Isten dicséretének, mint a könyörgésnek Őhozzá.
„Hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt” (Fil4:6): ó, vajon nem a hibázásunk az
elsőben az, ami megmagyarázza, hogy miért lesz megtagadva tőlünk az utóbbi? „Az
imádságban állhatatosak legyetek, vigyázván abban hálaadással” (Kol4:2): a „hálaadással”
ugyanolyan parancs, mint az „állhatatosak legyetek”.
„Jó dolog dicsérni az Urat, és éneket mondani a te nevednek, oh Felséges!”
(Zsolt82:1) Igen, ez nemcsak dicsőíti Istent, de a léleknek is előnyös. Az Isten dicsérése
776
szokásának művelése sok gonoszságtól őrzi meg a hívőt. Az élet megpróbáltatásait
vidámabban viseljük el, ha az Isten iránti hála lelkületét elevenen tartjuk a szívben. Az ember
nem lehet nyomorult, ameddig vidám, és semmi sem támogatja az örömöt olyannyira, mint
mikor a szívet folyamatosan gyakoroltatjuk Isten dicséretében. Az apostolok elfelejtették a
sajgó hátukat a Filippiben a börtönben, amikor „énekkel dicsőíték az Istent” (Csel16:25). A
legvidámabb lélek, akivel valaha is találkoztunk, egy asszonytestvér volt egy londoni
padlásszobában (az öregségi nyugdíjak előtt időben) Aki évek óta nem evett sem húst, sem
gyümölcsöt és nem jutott neki egyetlen pohár tej sem, de folytonosan dicsérte az Urat.
Mária a dicséret áldozatát kínálta az Úrnak, amikor ezt kiáltotta: „Magasztalja az én
lelkem az Urat, és örvendez az én lelkem az én megtartó Istenemben.” (Lk1:46-47). Ez nem
holmi mechanikus tett volt, hanem az Úrnak örvendező szív önkéntelen kitörése. Nem
elegendő, hogy a hívő ámuló érzelmeket érezzen a lelkében, ezeket a szájával is ki kell
fejeznie. Ez az egyik oka annak, amiért a dicséret áldozatát a szövegünk „az ajkaink
gyümölcsének” nevezi. A hallható, tagolt dicséret illendő mindazoktól, akik megkapták a
beszéd ajándékát, s ez az oka annak, amiért a szentek minden korban szent énekekben és
zsoltárokban fejezták ki az imádatukat. Senki sem énekel közülünk annyit, amennyit kellene.
Milyen gyakran szégyenít meg ebben a világ! Ezért mondjuk Dáviddal együtt: „Dicsérlek
Uram teljes szívemmel, hirdetem minden csudatételedet. Örülök és örvendezek tebenned,
zengedezem, oh Magasságos, a te nevedet” (Zsolt9:2-3).
A keresztyén áldozatok
Zsid13:15-16
15. Annakokáért ő általa vigyünk dícséretnek áldozatát mindenkor Isten elé,

azaz az ő nevéről vallást tevő ajkaknak gyümölcsét.
16. A jótékonyságról pedig és az adakozásról el ne felejtkezzetek, mert ilyen
áldozatokban gyönyörködik az Isten.
A nyolcadik verstől kezdődően (a Zsid13-ban) az apostol azoknak a lelki

kötelességeknek a bemutatásával foglalkozik, amiknek Maga Isten a tárgya. Ennek során egy
sor ellentétet állít fel aközött, ami a régi szövetség idején állt fenn, és aközött, ami az új
szövetség idején érvényes. A keresztyén kiváltságok hatalmas mértékben múlják felül
mindazt, ami a judaizmushoz tartozott. Ezeket a kiváló áldásokat vettük sorra, amikor versről
versre haladtunk. A 15. vers tartalma ennek az általános alapelvnek a további példáját
szolgáltatja. A lévita rítusok azt követelték Isten földi népétől, hogy anyagi áldozatokat
mutassanak be, de a keresztyén „áldozatok” a jellegüket tekintve teljes mértékben lelkiek. Az
izraelita imádó nem kínálhatta fel az áldozatait közvetlenül Istennek, hanem engednie kellett,
hogy a papok működjenek közre ebben. A keresztyének azonban maguk is Isten papjaivá
tétettek, ezért közvetlenül áldozhatnak Neki. A dicséret áldozatokat a törvény alatt csak
megadott időkben és helyeken kínálták fel (v. ö. a 3Móz23 „Ünnepek” szakaszát), de a
keresztyén Krisztuson keresztül bárhol, bármely időben, „folyamatosan” kínálhat fel áldozatot
Istennek.
„Annakokáért ő általa vigyünk dícséretnek áldozatát mindenkor Isten elé, azaz az ő
nevéről vallást tevő ajkaknak gyümölcsét.” (15. vers) Több is rejlik ebben, mint amennyi ki
van fejezve. Ennek az igeversnek a nyelvezete az imádás kötelezettségeire és az ezzel
kapcsolatos szóbeli dicséretünkre korlátozódik, mégis tudjuk, hogy Isten nem fogad el tőlünk
hálaadást, amíg ahhoz nem társul az, amit a jó öreg Matthew Henry nevezett „hálaadásnak”.
Azaz, ebbe beleértendő az Isten iránti evangéliumi engedelmesség teljes köre. Azoknak, akik
Krisztus vére által Neki lettek szentelve, a legmélységesebb kötelességük az Ő kedvében járni
777
és tisztelni Őt. Az evangéliumi engedelmesség természete a hálaadást is magában foglalja
Krisztusért és az Általa megnyert kegyelemért, ezért ennek az egészét alkalmasan nevezhetjük
„a dicséret áldozatának”. A hála és a hódolat minden elfogadható szolgálat éltető eleme. A hit
minden cselekedete és kötelessége az Istennek szánt áldozat természetét hordozza magában,
ami Neki tetsző dolog.
John Owen három okot indítványoz a konkrét nyelvezethez, amivel az engedelmesség
keresztyén kötelessége itt ki van fejezve. „1. A nagy kötelezettség, ami ránk hárul, a
folyamatos hálaadás Istennek és az Ő dicsérete Krisztus engesztelése miatt. A keresztyén
hitvallásunk summája és dicsősége az, hogy ez az egytelen módja Isten dicséretének és
dicsőítésének az Ő szeretetéért és kegyelméért, amit Krisztus személyében adott meg. 2. A
dicsérés eme kötelessége az összes, az engedelmességgel kapcsolatos törvényi kötelezettség
helyére lép, s megváltoztatja a törvény alatt megkövetelt engedelmesség természetét. 2.
Amikor a szív nem készült fel és nem hajlamos Isten dicséretének erre az alapvető
kötelességére Krisztus haláláért és áldozatáért, akkor Isten nem fogadja el az engedelmesség
semmiféle más cselekedetét sem.”
Annak megparancsolásával, hogy folyamatosan kínáljunk hálaáldozatot Istennek, két
dolgot jelez: szabadságot a judaizmus alatt megszabott idő és hely korlátjaitól, valamint
szorgalmas kitartást és állhatatosságot ebben a tevékenységben. A bővelkedés Isten buzgó
dicséretében a keresztyén tartós kötelessége. Ehhez azonban szükség van a hit rendszeres
gyakorlására. Isten ígéreteinek megkérdőjelezése kioltja az imádás lelkületét, a kételyek
elszaggatják a hárfáink húrjait, s a hitetlenség a dicséret halálos ellensége. Isten folytonos
dicsérete megköveteli, hogy napi közösségben legyünk vele. Nem szabad csodálkozni azon,
ha oly sok hívő öröme gyengécske, ha fontolóra vesszük, milyen csekély közösségben vannak
az Úrral. Ha oly kevés a meleg a hőmérőjük gömbje körül, hogyan emelkedhetne a higanyszál
magasabbra? Istent „folyamatos” dicséretéhez állandó hálával kell lennünk, s az biztosan nem
lehet nehéz!
„Áldom az Urat minden időben, dicsérete mindig ajkamon van!” (Zsolt34:2) – nem
kisebb célt kell kitűznünk magunk elé. S miképpen megy ez szembe sok keresztyén
siránkozásával: „Látszólag oly keveset tudok tenni az Úr iránti hálám kifejezése végett”. Ó,
testvér, lehet, hogy nem vagy megáldva tehetséggel ennek a nyilvános gyakorlásához, lehet,
hogy nincs sok pénzed Isten dolgaira, de mi tart vissza téged attól, hogy a dicséret áldozatát
kínáld Neki, mégpedig „folyamatosan”? Nem ez jár ki Istennek? Vajon Spurgeon erősen
fejezte ki, amikor ezt mondta: „A dicséret a bérleti díj, amit Isten a kegyelme használatáért
követel meg”? Akkor hát megraboljuk Istent? Visszatartjuk Tőle az, aminek örül? Vajon Isten
nem szolgáltat nekünk bőven okot arra, hogy „folyamatosan” dicsérjük?
„Hirdetni jó reggel a te kegyelmedet, és éjjelente a te hűséges voltodat.” (Zsolt92:3)
„Éneklek az Úrnak egész életemben; zengedezek az én Istenemnek, a míg vagyok!”
(Zsolt104:33) Micsoda Íge ez egy idős és gyenge keresztyén számára! Ah, kedves olvasó, a
szemeid meghomályosodhatnak annyira, hogy aligha tudod többé olvasni a Szentírást, az erőd
elfogyhat olyannyira, hogy többé már nem tudsz elmenni az imádság házába, de az ajkaid
még képesek hangot adni és kifejezni a hálaadást! „Hadd vigadjak és örüljek a te
kegyelmednek, a miért meglátod nyomorúságomat” (Zsolt31:7): örülj a megbocsátó
kegyelmének, a megtartó kegyelmének, a gondviselő kegyelmének. „Ki beszélhetné el az Úr
nagy tetteit? és jelenthetné ki minden dicsőségét?” (Zsolt106:2) Jól mondta Goodwin
zárásképpen a dicsérő zsoltárokról: „Testvér, imádkozzunk olyan szívét, mint amilyen ez is,
hogy az ószövetségi szentek ne szégyelljenek minket, újszövetségi keresztyéneket.”
Látványos megfigyelni, hogy a héber „bara” szó azt jelenti „teremteni”, míg a „barak”
jelentése „dicsérni”, utalva arra, hogy Isten dicsérete a teremtésünk fő célja. Bár semmi sem
tehető hozzá Isten lényegi dicsőségéhez, a dicséret mégis előmozdítja az Ő megnyilvánuló
dicsőségét, mert az mások előtt magasztalja fel Őt. Ezen a módon dicsőítik Őt az angyalok,
778
mert ők a mennyei kórus tagjai, akik harsogva hirdetik az Ő dicséretét. Egy régi szerző furcsa
módon mutatta ki, hogy a hívők Isten „templomai” s amikor a nyelvük Őt dicséri, a lelki
„orgonáik” szólalnak meg. Az olvassuk, hogy a hívők „hárfákat” tartanak a kezükben
(Jel14:2), amik a dicséret jelképei. Ó, jaj, a hárfáink oly sokszor vannak „felakasztva a
fűzfákra” (Zsolt137:2), s csak zúgolódások és panaszok jönnek ki a szánkon. Ó, kedves
olvasóm, légy komolyabb és szorgalmasabb a kegyelem keresésében, ami lehetővé teszi majd,
hogy folyamatosan dicsérd Istent.
„A jótékonyságról pedig és az adakozásról el ne felejtkezzetek, mert ilyen
áldozatokban gyönyörködik az Isten.” (16. vers) Ez az ötödik áldozat, amit a keresztyénnek
be kell mutatnia Istennek, nevezetesen, szolgálnia kell másoknak, mert a szeretet minden
cselekedete és kötelezettsége alkalmasan nevezhető „áldozatoknak”. Az előző versben az
apostol bemutatta a nagy kötelezettséget az Istenség iránt, amit az egyháznak a Krisztus vére
általi megszentelése ró a tagjaira. Itt azonban azt mutatja be, hogy ennek milyen befolyást kell
gyakorolnia a viselkedésünkre az emberekkel szemben. Azaz, a törvény első táblájáról átlép a
másodikra, s kijelenti, hogy ha a megváltás pótlólagos kötelezettségeket ró ránk abban a
vonatkozásban, hogy teljes szívvel szeressük Istent, akkor további okokat szolgáltat arra
nézve is, hogy szeretnünk kell a felebarátainkat, mint önmagunkat.
A 16. vers első szava összekötő,103 de az igemagyarázók eltérő véleményen vannak
arról, hogy miképpen kell fordítani. Kálvin szövegmagyarázói szerint az „és” szóval kell
fordítani, John Owen szerint „továbbá”, az angol változatok fordítói pedig a „de” mellett
tették le a garast. Ezek között nincs lényeges különbség, de ha megtartjuk a „de”-t, akkor azt
nem szabad kivételesnek tekinteni, mintha az előzőekben bemutatottakhoz képest valami
ellentétes dologba kezdene bele. Ez világosan a 15. versben említett kötelezettség folytatása,
illetve kiegészítése. Mivel egyesek úgy gondolhatták, hogy a keresztyén összes kötelezettsége
kimerül abban, hogy megadja Istennek a Neki joggal kijáró hódolatot és imádatot, s miközben
arra összpontosítunk, semmi más nem követeltetik meg tőlünk, ezért az apostol hozzátette,
hogy „de”, az előző kötelesség teljesítése terén tanúsított szorgalom ellenére ne feledkezzünk
meg a jócselekedetekről az emberek és a szolgáló iránt, a szükségleteikben.
Itt ismét észrevehetjük, milyen alaposan tartja fenn a Szentírás az igazság egyensúlyát
minden ponton. Az isteni törvény egy egység, mégis két kőtáblára íródott, s ezek egyikét sem
szabad felmagasztalni a másik lekicsinylésével. Igaz, van netartandó sorrend: mindig
Magának Istennek vannak elsődleges igényei a szívünkre, az időnkre és az erőnkre.
Mindazonáltal a teremtmény-társainknak, s különösen a hívő társainknak szintén vannak
valós igényei velünk szemben, amit nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Nem törődni a
második törvénytáblával nemcsak sértés a felebarátainkkal szemben, de engedetlenség is, ami
kiváltja Magának Istennek a nemtetszését. Az engedelmeségben létezik harmónia, s a hiba
annak bármely pontján megzavarja az egészet, amint ez világosan kiderül a Jak2:10-11-ből.
Ezért zárul a jelen igevers azzal, hogy „mert ilyen áldozatokban gyönyörködik az Isten”.
Ezen a ponton hibázott oly sokszor Izrael az Ószövetség idején. Ahelyett, hogy a
megfelelő módon bántak volna a szolgálóikkal, becsapták őket; ahelyett, hogy szolgáltak
volna az özvegyeknek, kirabolták őket; ahelyett, hogy könnyítettek volna a szegényeken,
elnyomták őket. Mindazonáltal szigorúan betartották Jahve imádásának az előírásait!
Látványos példája van feljegyezve ennek az Ézs58 első részében. A próféta parancsot kapott
arra, hogy tele torokkal kiáltson és hirdesse a népnek a vétkeiket. Ők „mindennap” keresték
Istent, „el nem felejtette az Ő rendeleteit”, sőt „örömüket lelték” a közeledésben Őhozzá (2.
vers). Szorgalmasan „böjtöltek”, de Isten mégsem fogadta el az imádatukat, ezt mondva: „Hát
nem ez-é a bőjt, a mit én kedvelek: hogy megnyisd a gonoszságnak bilincseit, az igának
köteleit megoldjad, és szabadon bocsásd az elnyomottakat, és hogy minden igát
103
Ez a „pedig”, ami az angol változatban első („but”), Károlinál a harmadik. – a ford.
779
széttépjetek? Nem az-é, hogy az éhezőnek megszegd kenyeredet, és a szegény bujdosókat
házadba bevigyed, ha meztelent látsz, felruházzad, és tested előtt el ne rejtsd magadat?” (6-7.
versek)
A másik komoly példát a Zak7-ben találjuk. Isten ezt kérdezve vonta őket
felelősségre: „Mikor bőjtöltetek és gyászoltatok az ötödik és hetedik hónapban, és pedig
hetven esztendeig: avagy bőjtölvén, nékem bőjtöltetek-é?” (5. vers) Utána a próféta így
kiáltott: „Így szólt a Seregeknek Ura, mondván: Igaz ítélettel ítéljetek, és irgalmasságot és
könyörületességet gyakoroljon kiki az ő felebarátjával! Özvegyet és árvát, jövevényt és
szegényt meg ne sarczoljatok, és egymás ellen még szívetekben se gondoljatok gonoszt.” (9-
10. versek) Milyen furcsa anomáliát mutat az emberi természet! Milyen szembeszökők a
következetlenségei! Aprólékos a nyilvános istentisztelet teljesítésében, de a végletekig hanyag
a magánjellegű kötelezettségek ellátása terén! Szorgalmas és buzgó az Úr böjtjeinek és
ünnepeinek megtartásában, de nem törődik a nélkülöző felebarátainak szükségeivel és
kiáltásaival! Miképpen lehet erről számot adni? Könnyen: ez támogatja az önteltséget, táplálja
az elképzelést, miszerint Isten kegyességét a teremtmény megvásárolhatja, s emitt néznek fel
az efféle farizeusok „szentségére” (?) egyes felszínes emberek.
Ezért van az, hogy a szövegben sulykolt nagylelkűségre vonatkozó kötelezettséget
megelőzi az „el ne felejtkezzetek”, jelezve, hogy az evangéliumot vallók között több mint
közönségesen megszokott dolog ennek elhanyagolása. Itt a bűnös elhanyagolást tiltja meg.
John Owen négy okát vagy az elme négy rossz szokását jelölte meg annak, ahonnan ez a
feledékenység származik. Első „a vallásos kötelezettségekbe vetett indokolatlan bizalom, mint
megannyi üres hitvallónál”, amitől egyesek nagyra értékelik a vallásos cselekedeteiket és azt
hiszik, ezzel nyerik el a mennyet. Milyen sokan vannak, akik nagylelkűen adakoznak „az
egyháznak”, de mégis alulfizetik az alkalmazottjaikat és túlárazzák a vevőiket! Az ilyenek
ajándékai bűz Isten orra számára.
Második „a hiábavaló hivatkozások és ürügyek a gondokkal és terhekkel járó
kötelezettségek ellen”. Sokkal könnyebb és kellemesebb elmenni az imádság házába és ott
énekelni Isten dicséreteit, mint belépni a szegények házába és személyesen várakozni a
betegekre. Kevesebbe kerül egy érmét a perselybe dobni, mint táplálni és öltöztetni az
ínségben levőt. Harmadik „a természet és a hajlamok ama jóságának hiánya, amit a hatásos
kegyelem fog létrehozni”. Krisztus lelke a szívben megfontolást és mások iránti törődést hoz
létre, s ellene hat a belső önzésünknek. Ahol azonban Krisztus nincs jelen, ott az ördög uralja
a szívet. Negyedik „annak a könyörületnek a hiánya a szenvedők iránt, ami megköveteltetik
azoktól, akik még a testben vannak: 3. vers.” Őrizzen meg minket Isten minden vallástól, ami
megkeményít és kőszívűséget eredményez, megfojtva még a „természetes szeretet” is.
„A jótékonyságról pedig és az adakozásról el ne felejtkezzetek.” „A keresztyének
kötelessége kifejezni a hálájukat Isten iránt a jó cselekedve az Ő irántuk való jóságáért Jézus
Krisztuson keresztül, azaz a nagylelkűség olyan tetteivel, melyek során megetetik az éhezőt,
felruházzák a mezítelent, könnyítenek a kétségbeesetten, s ezen a módon osztják meg a
szegény és nélkülöző felebarátaikkal azokat az áldásokat, amiket a gondviselés juttatott nekik.
Jóllehet a kifejezések általánosak, és általánosságban fejezik ki a jótékonyságot és az
adakozást, valószínűnek látszik, hogy az apostol közvetlenül utal azokra a jócselekedetekre,
melyek azoknak az áldásoknak a megosztásával kapcsolatosak, amiért nekik kellett különösen
hálásaknak lenniük. A keresztyének kötelessége jót tenni az embertársaikkal azzal –
amennyiben ez a hatáskörükbe tartozik – hogy megosztják velük azokat a mennyei és lelki
áldásokat, amelyekért folyamatos hálát kell adniuk Istennek.” (John Brown)
„A jótékonyságról pedig és az adakozásról el ne felejtkezzetek.” Az, amit itt sulykol,
nem más, mint a szeretet áldozata a felebarátaink felé. Két szót használ ennek a
kötelezettségnek a bemutatásához. Első a „jótékonyság”, ami érinti az egész életmenetünket,
különösen mások vonatkozásában. Három dolgot foglal magában. Először is a kegyes hajlam
780
vagy az elme erre való készsége: „a nemes nemes dolgokat tervel” (Ézs32:8), nem várja meg,
míg felkérik, hanem igyekszik odafigyelni és elébe menni mások szükségleteinek. Második
ennek a nagylelkű hajlamnak a tényleges működtetése mindazokon a módokon, melyek
hasznosak és segítők, lelkileg és átmenetileg az emberiség számára. Az idealizálás és az
elméletek gyártása nem elegendő: a jóakaratot működésbe is kell hozni. Harmadik az összes
alkalom és lehetőség megragadása a könyörület és a szívjóság gyakorlására mások iránt.
Az emberszeretet és nagylelkűség a jócselekedetekkel mutatkozik meg. Nem elegendő
jónak lenni: a jót cselekednünk is kell. „Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem
cselekedettel és valósággal.” (1Jn3:18) „Joppéban pedig vala egy nőtanítvány, névszerint
Tábitha, mely megmagyarázva Dorkásnak, azaz zergének mondatik: ez gazdag vala jó
cselekedetekben és alamizsnákban, melyeket osztogatott.” (Csel9:36) A könyörületes tetteit
nevezi „jócselekedeteknek”, mert azok hasznosak voltak és jót tettek másoknak. S a mások
szükségleteinek ez a szolgálata nem korlátozódhat a saját családunk tagjaira, vagy akár a
felekezetünkre. „Annakokáért míg időnk van, cselekedjünk jót mindenekkel, kiváltképen
pedig a mi hitünknek cselédeivel.” (Gal6:10) Ennek különbözik a keresztyénség lelkülete az
összes többi vallás szűk és klánszerű lelkületétől. Isten jót tesz mindenkivel, mi pedig legyünk
„követői az Istennek, mint szeretett gyermekek” (Ef5:1).
„A jótékonyságról pedig és az adakozásról el ne felejtkezzetek.” Mi keresztyének „az
Ő alkotása vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre” (Ef2:10), erre
az újjászületés teszi őket képessé. Krisztus Önmagát adta értünk, hogy „jó cselekedetekre
igyekező” nép legyünk (Tit2:14), mert ezekkel tiszteljük Őt és ékesítjük a hitvallásunkat.
Nem számít, mekkora önfeláldozással járnak, sem az, hogy mennyire hálátlanok a
kedvezményezettek, nekünk tőlünk tehetően szorgalmasnak kell lennünk mindenki
megsegítésében: „Ti pedig, atyámfiai, meg ne restüljetek a jó cselekvésben.” (2Thessz2:13)
„Mert úgy van az Isten akaratja, hogy jót cselekedvén, elnémítsátok a balgatag emberek
tudatlanságát” (1Pt2:15). S még ha a jócselekedeteink nem is képesek elnémítani azok
kritikáit, akik nem hisznek, sőt, ha a kitartásunk ezekben növekvő ellenállásra és üldöztetésre
lel, akkor is meg van írva: „Annakokáért a kik az Isten akaratából szenvednek is, ajánlják néki
lelköket mint hű teremtőnek, jót cselekedvén.” (1Pt4:19)
A második kifejezés, amit itt a könyörületesség áldozatával kapcsolatban használ az
„adakozás”,104 ami annak továbbadását jelenti másoknak, amit Isten ránk bízott úgy, ahogyan
a szükség kívánja. A görög kifejezés szó szerinti jelentése: „birtokolni valamit másokkal
közösen”. Ez a szegények és nélkülözők iránti könyörületnek a tényleges gyakorlása, ami
megköveteli tőlünk a jó dolgok szétosztását közöttük a képességeinknek megfelelően. Ez egy
fontos evangéliumi kötelezettség, amit a Szentírás újra és újra megparancsol nekünk: Isten
dicsősége, a lelkünk üdvössége és a hitvallásunk tisztessége nagy fokban érintettek benne.
Szembeszökő megemlíteni, hogy amikor az apostol a korinthusiakat dicsérte a nagylelkű
adományaikért a jeruzsálemi szegények számára, akkor kijelentette: „e szolgálatnak próbája
által dicsőítik az Istent a ti Krisztus evangyéliomát valló engedelmességtekért” (2Kor9:13). A
szövegünkben szereplő parancs iránti engedelmességet követeli meg az evangélium!
John Owen helyesen mutatott rá, hogy „Hanyagnak lenni ebben a dologban nem
egyéb, mint Isten bölcsességének a lenézése, amivel a saját tulajdon gyermekei sorsait és
állapotait irányítja ebben a világban oly nagy változatossággal, mint azt mindig is tette és
mindig is tenni fogja.” Micsoda világosságot derít ez Istennek azokra a gondviselő
rendelkezéseire, amik oly gyakran titokzatosak és tesik próbátra a szívét sokaknak az Ő
népéből! Itt egy fontos okáét jelöli meg annak, hogy Isten miért áld meg csak néhányat a
szentjei közül a világi javak bőségével és sokaknak közülük miért van csak alig-alig
valamijük: ezzel teremt alkalmat és lehetőséget azoknak a kegyelmeknek a működtetésére
104
Az angol változatokban „megosztás”, „közlés” („A ki pedig az Ígére taníttatik, közölje minden javát
tanítójával.” – Gal6:6) – a ford.
781
bennük, amiket a különböző körülményeik megkövetelnek. Az anyagi javainak egyenlőtlen
elosztásával a gazdagok alkalmat nyernek a hálaadásra, a jótékonyságra és bőkezűségre,
miközben a szegényeket felszólítja a türelem, a behódolás a bizalom és az alázat gyakorlására.
Ahol ezeket a kegyelmeket kölcsönösen működtetik, ott szépség, dicsőség, rend és harmónia
áll fenn, valamint adózás Isten dicsőségének.
A keresztyének aligha érzékenyebbek Isten irántuk megnyilvánuló jóságára annál,
mint amikor helyes módon adnak és fogadnak el. Az, aki helyesen ad, érzi a szívében
munkálkodó isteni kegyelem erejét, aki pedig helyesen fogad el, az nagyon is a tudatában van
az isteni szeretetnek és gondoskodásnak az efféle ellátmányokban: Isten mindkét esetben
közel van. Következésképpen egyrészt önzően szívtelennek vagy másrészt gőgösen
függetlennek lenni, lenézve mások jótékonyságát nem más, mint Isten bölcsességének
kétségbe vonása népe különböző átmeneti körülményeivel kapcsolatos intézkedéseinek terén.
Egyetlen ember sem gazdag vagy szegény pusztán önmaga számára, hanem inkább azt a
helyet foglalja el a szociális dolgokban, amit Isten jelölt ki a Maga dicsőségére. A fentiekből
láthatjuk, hogy még azok közül is sokan jutnak átmeneti előnyökhöz Krisztus halálából és
annak gyümölcseiből az Ő népének életében, akik nem hisznek.
Sok és változatos indítékot használ a Szentírás a szent meggyőzéséhez a szükségben
levők szolgálatának eme kötelezettségével kapcsolatosan. „Kölcsön ád az Úrnak, a ki
kegyelmes a szegényhez; és az ő jótéteményét megfizeti néki.” (Péld20:17) Valóban hiszünk
ebben? Úgy cselekszünk, mintha hinnénk? Az Úr senkinek sem engedi meg, hogy veszteséget
szenvedjen, amiért nagylelkű, hanem így vagy úgy, de kamatostól fizeti vissza neki vagy az
utódainak. „A ki ád a szegénynek, nem lesz néki szüksége; a ki pedig elrejti a szemét,
megsokasulnak rajta az átkok.” (Péld28:27). Az önző ember kiteszi magát azok
rosszakaratának, akiket szívtelenül elhanyagol, s Isten gondviselő átkát hozza magára.
„Valaki elfordítja az ő fülét a törvénynek hallásától (ebben a dologban), annak könyörgése is
útálatos.” (Péld28:9) Tartsd ezt észben, kedves olvasó, ha el akarod nyerni és meg akarod
tartani Isten meghallását.
„Adjatok, néktek is adatik; jó mértéket, megnyomottat és megrázottat, színig teltet
adnak a ti öletekbe. Mert azzal a mértékkel mérnek néktek, a melylyel ti mértek.” (Lk6:38)
Micsoda indíték ez! Mennyire serkentenie kell a nagylelkűségre ennek azokat, akik a
természetüknél fogva fösvény beállítottságúak! „Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek
előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt5:16).
Mennyire bátorítania kell ennek minket a jócselekedetek végrehajtásában! „Azt mondom
pedig: A ki szűken vet, szűken is arat; és a ki bőven vet, bőven is arat.” (2Kor9:6) A szerző
már elég hosszú ideje él ahhoz, hogy mindkét mondatnak megannyi látványos példáját
láthatta. „A názáreti Jézust, mint kené fel őt az Isten Szent Lélekkel és hatalommal, ki
széjjeljárt jót tévén.” (Csel10:38) Ő mindig másokra gondolt és szolgált nekik: jóllakatta az
éhezőket, gyógyította a betegeket, enyhített az ínségben levőkön s példát hagyott nekünk,
amit követnünk kell.
Rá kell azonban mutatnunk, hogy Isten megfontoltságot és józanságot is követel
tőlünk a jótékonykodás során. Létezik a lusta dologtalanok ama osztálya, akik mindig készen
állnak ráakaszkodni a könyörületes és bőkezű szívvel megáldott emberekre, s mások
nagylelkűségét a saját tunyaságuk okaként tüntetik fel. Pozitív módon rossz azokat buzdítani,
akik mások nagylelkűségéből igyekeznek megélni ahelyett, hogy a maguk kenyerét ennék. A
válogatás nélküli adakozás gyakorta tesz több rosszat, mint jót. Megparancsolt kötelességünk
minden egyes esetet érdemben megvizsgálni ahelyett, hogy hagynánk, hogy az érzelmeink
felülírják az ítélőképességünket. Isten Maga mondta: „Mert a mikor nálatok voltunk is, azt
rendeltük néktek, hogy ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék” (2Thessz3:10), és bűnös
dolog, ha pénzt adunk a munkaképes léhűtőknek.
782
„Mert ilyen áldozatokban gyönyörködik az Isten.” Bármiféle javakat is ruház rá a
keresztyén másokra, Isten úgy tekint arra, mintha Neki adta volna, s megtiszteli ezeket az
adományokat az „áldozat” megnevezéssel. Micsoda kegyelmes leereszkedés ez az Ő részéről,
hogy megnemesíti az érdemtelen cselekedeteinket, szent és megszentelt, a Számára
elfogadhatóknak nevezve azokat! Helyesen mutatott rá Kálvin: „Amikor tehát a szeretet nem
uralkodik közöttünk, akkor nemcsak az emberek jogait csorbítjuk, hanem Magáét Istenét is,
aki komoly ítélettel szentelte Magának azt, amiről azt parancsolta, hogy az embereknek
tegyük meg.” Ennek a megfontolásnak mily nagy mértékben kell serkentenie minket a
felebarátaink iránti kedvességre! Minél jobban megtesszük, annál több örömet okozunk Neki,
Akinek végtelenül sokkal tartozunk. Ne tartóztasd hát meg a kezed attól, aminek Isten örül!
„Mert ilyen áldozatokban gyönyörködik az Isten.” Kettős hangsúly rejlik a „mert”
szóban. Először is egy ellentétet foglal magában, jelezve, hogy Isten többé már nem követeli
meg azokat az ókori áldozatokat, amiket az Ószövetség hatályon kívül helyezéséig parancsolt.
Ez világos utalás arra, hogy a judaizmus félre lett állítva. Másodszor kegyesen kiemeli a tényt,
hogy amikor a gyengécske dicséreteinket és jótékonysági tetteinket mi magunk említésre
méltóknak sem találjuk, akkor Maga Isten tekinti ezeket az imádás olyan cselekedeteinek,
amik találkoznak az Ő szíves elfogadásával.
Nagyon szépé példáját látjuk ennek a Fil4-ben. A filippibeli szentek ajándékot küldtek
Pálnak, amit nemcsak hálásan elfogadott, de azt is kijelentette, hogy az „kedves jó illat,
kellemes, tetsző áldozat az Istennek” (18. vers). „Ezen túlra a keresztyén legmagasztosabb
törekvései sem mehetnek. Ez minden, amit kívánhat, ez felülmúl minden, a számára
elképzelhető dolgot. A jó emberek helyeslése örömteli dolog, a saját lelkiismeretünk
helyeslése még örömtelibb, de Isten helyeslését bírni biztosan a legnagyobb ellentételezés,
amit a teremtmény elérhet. Ez a helyeslés nagyon erősen fejeződik ki a Szentírásban. ’Mert
nem igazságtalan az Isten, hogy elfelejtkezzék a ti cselekedeteitekről és a szeretetről, melyet
tanúsítottatok az ő neve iránt, mint a kik szolgáltatok és szolgáltok a szenteknek.’ (Zsid6:10)
Még látványosabban fog ez megmutatkozni, amikor a Fiú megjelenik majd az Atyja
dicsőségében, s az egész összegyűjtött világegyetem jelenlétében kijelenti majd azoknak, akik
Isten iránti hálájuk jelenként az üdvösség áldásaiért jót tettek és adakoztak: ’Mert éheztem, és
ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem;
Mezítelen voltam, és megruháztatok… Bizony mondom néktek, a mennyiben
megcselekedtétek egygyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.’
(Mt25:35-40)” (John Brown)
A keresztyén vezetők
Zsid13:17
17. Engedelmeskedjetek előljáróitoknak és fogadjatok szót, mert ők vigyáznak

lelkeitekre, mint számadók; hogy ezt örömmel míveljék és nem bánkódva, mert ez
néktek nem használ.
„Engedelmeskedjetek előljáróitoknak és fogadjatok szót, mert ők vigyáznak

lelkeitekre, mint számadók; hogy ezt örömmel míveljék és nem bánkódva, mert ez néktek
nem használ.” (17. vers) Az igevers egyensúlyából teljesen világos, hogy ezek a nyitó szavak
a vallási vezetőkre vonatkoznak, nem pedig a polgáriakra. Adolph Saphirnak, aki nagyon
távol állt attól, hogy „nikolaita” lett volna, igaza volt, mikor ezt mondta: „a 7. és 17. versek
megmutatják, hogy létezett intézményesített szolgálat, voltak elismert és főállású tanítók és
pásztorok a gyülekezetben, akiknek nemcsak az ajándékait, de a hivatalait is elismerték.”
Lehetetlen, hogy bármelyik előítéletektől mentes és pártatlan elme, amelyik figyelmesen
783
végiggondolja ezeknek az igeverseknek a feltételeit és következményeit, bármely más
következtetésre jusson. Az alárendeltség alapelve abszolút lényegi bármely társadalom
jólétének vonatkozásában ahhoz, hogy az megfelelően legyen elrendezve és irányítva – ez
még a testünk szervezésében is megmutatkozik.
A szövegünkben a Szentlélek elénk tárja a harmadik nagy kötelezettséget, ami
megköveteltetik a keresztyén hitéletünkben Krisztus áldozata és a mi megszentelődésünk
alapján az Ő vére által. A legátfogóbb és mindenre kiterjedő buzdítások találhatók a 15-17.
versekben. Az első az Istenség iránti lelki köteleségünkre vonatkozik, hogy adjuk meg Neki,
ami kijár (15. vers). A második a szociális kötelezettségünkre vonatkozik, hogy adjuk meg
képességeinknek megfelelően a szükségben levő embertársainknak azt, amit könyörületesség
megkövetel. A harmadik a gyülekezeti kötelezettségeinkre vonatkozik, hogy adjuk meg az
egyházi tisztségviselőknek azt a hódolatot és tiszteletet, amire a pozíciójuk és a tekintélyük
alapján jogosultak, s amit Krisztus jelölt ki a számukra. Ez az evangélium intézménye, amit
csak az Úr iránti nyílt tiszteletlenséggel és a magunk hatalmas kárára lehet figyelmen kívül
hagyni.
A tizenhatodik századi nagy reformáció óta mindig nagy véleménykülönbségek voltak
Isten népe között a helyi gyülekezetről: az alkotmányáról, a tisztségviselőiről és a
fegyelméről. Még mikor a hit alapjait illetően egységes volt a gondolkodás, az istenfélő
emberek akkor is nagymértékben eltérő nézeteket vallottak az egyházzal kapcsolatban. A
legjobban megajándékozott keresztyén szolgálók közül az utolsó háromszáz év során sokan
írtak részletesen az egyház igazgaztásáról és politikájáról, s bár nagyon változatos
álláspontokra helyezkedtek, noha mindegyikük a Szentírásra hivatkozott, mint a tekintély
egyetlen forrására, egyiknek sem sikerült a hitvalló keresztyének többségét felsorakoztatni,
vagy meggyőzni az ellenfeleiket arról, hogy az ő rendszerük volt a rossz.
Miközben az egyik oldalról bámulnunk kell a bölcsességét annak, Aki gondviselő
módon rendelt el ugyanolyan nagy változatosságot a gyülekezeti szférában, mint a fizikaiban
és a szociálisban – ami, bár nem szabály, ami szerint el kell járnunk, de a bámulatunk tárgya –
más oldalról viszont nem tehetünk mást, csak sajnálkozhatunk azon, hogy azok, akik
ugyanazokon az alapokon egyesülnek és egyetértenek a Szentírás összes sarkalatos
igazságában, akkor hangsúlyt helyeznek a körülményeikben fennálló különbségekre a
nézeteikben, hogy az meggátolja a kölcsönös szeretet és türelem gyakorlását. S ahelyett, hogy
egyetértésben munkálkodnának a különböző ágazataikban Krisztus közös ügyének
előmozdításán, oly gyakran bosszantják egymást szükségtelen civakodásokkal és könyörtelen
rosszallásokkal. Sokkal jobb lenne teljesen csendben maradni, mint az Igazság bármely részén
vitatkozni keserű, haragos, rosszalló lelkülettel.
Egyetlen valódi keresztyén sem vonakodik elfogadni, hogy Maga Krisztus az egyház
egyetlen tévedhetetlen, hiteles törvényadója és kormányzója, Ő a lelkiismeret egyetlen Ura, és
semmit sem szabad gyakorolni, ami ellentétes az Ő kijelentett akaratával, illetve semmit sem
szabad elhagyni, amit Ő parancsolt meg határozottan a Vele szövetségben levőknek. De
bármennyire is elfogadják ezeket az alapelveket általánosságban, nem tudunk megszabadulni
attól a ténytől, hogy a téves értelmezésük és alkalmazásuk sokkal nagyobb mértékben járult
hozzá Isten népének megosztásához és az egymás iránti szeretetük elhidegüléséhez, mint
bármely más megemlíthető ok. Biztosan, hogy akik a közös alapokon építkeztek, akiket
ugyanaz a Lélek vezet és ugyanazok az ellenségeik, azoknak szeretniük kell egymást és
hordozniuk kell egymás terheit. De ó, jaj! a téves buzgóság Krisztus tisztességéért eltöltötte
őket ellenséges érzelmekkel a tanítvány-társaik iránt megszámlálhatatlanul sok frakcióra
osztotta őket, sőt heves és véget nem érő vitákat szült.
Teljesen egyetértünk a kegyes John Newtonnal, aki majd kétszáz éve ezt írta az
Apológiájában: „Az emberek rendkívül változatos körülmények között születnek, nőnek fel és
kapnak elhívást. Az élet megszokásai, a helyi szokások, a korai kapcsolatok, sőt még a testi
784
alkat is több-kevesebb befolyással van a jellemük formálására, a gondolkodásmódjuknak
egyfajta színezetet és irányt adva. így jóllehet mindabban, ami lényegi a békességükhöz és a
szentségükhöz, egyazon Lélek vezeti őket és ugyanazokat gondolják, a másodlagos
természetű dolgokban az érzelmeik különbözhetnek és sokszor különböznek is ugyanúgy,
ahogyan az arcvonásaik. A megítélés egységessége nem várható el közöttük, amíg a
legbölcsebb is híjával van tudásnak, a legjobbakat is beszennyezi a bűn, s miközben az ember
természet gyengesége általánosan mindegyikükre jellemző, nagyon eltérően befolyásolja őket
a rendkívül sok benyomás, amik a különböző élethelyzeteikből fakadnak. Képesek lennének
azonban fenntartani a lélek egységét, s a kölcsönösen szeretetet gyakorolva élni, ha nem az
lenne a helyzet, hogy mindegyik féle és majd mindegyik egyén szerencsétlen módon azt hiszi,
hogy a lelkiismerete kötelezi a saját viselkedésmódjának megszabására ama mérceként,
amihez minden testvérének is igazodnia kell. Viszonylag kevesen vannak azok, akik ezt a
követelményt szükségtelennek, ésszerűtlennek és kivitelezhetetlennek tartják, mint
olyasvalamit, mint ami azt követeli, hogy minden egyes ember ugyanolyan méretű cipőt
hordjon.
Ezért bár valamennyien egyetértenek az Úr Jézusnak, mint az egyház Királyának és a
Fejének a tekintélyével és a jogaival, a különböző megközelítések, amiket kialakítanak a
szabályról, amit Ő szab meg irányadóként, valamint a makacs ragaszkodásuk a saját, ezzel
kapcsolatos magyarázatukhoz majdnem úgy választja el őket egymástól, mintha nem is
egyesültek volna Vele az élő hit alapelemével. Apró különbségeik oly sok különálló
érdekszférához tartozókká alakítják át őket. A hév pedig, amivel a saját terveiket védelmezik,
és szállnak szembe azokkal, akik valamely apróságban nem értenek velük egyet, elfeledtetik
velük, hogy ugyanannak a családnak a gyermekei és ugyanannak a Mesternek a szolgái. S
miközben egymást bosszantják és nyugtalanítják a civakodásaikkal és a rosszallásaikkal, a
világ csodálkozik rajtuk és kineveti őket.”
Az álláspont, amire talán a legtöbb vezető szerző helyezkedett, valami ilyesmi volt:
Távolodjunk el az egymással ellentétes emberi nézetektől és olvassuk az Újszövetséget
imádságos szívvel és pártatlanul, s akkor gyorsan világossá válik, hogy az Úr Jézus nem
hagyott meghatározatlanul egy olyan fontos dolgot, mint az egyházak alkotmánya, hanem
inkább arra vezette az apostolait, hogy mintát hagyjanak hátra az írásaikban, melynek alapján
a jövőben az egyházaknak az Ő akarata szerint kellett formálódnia (mindegyik konkrét szerző
hajlamainak megfelelően). Ennek megfelelően az ősgyülekezetek „kongregácionalisták”,
„baptisták”, „presbiteriánusok” vagy „testvérgyülekezetek” voltak, így bármely más rendszer
bibliaellenes és vakmerő elhajlás az Úr kinyilatkoztatott akaratától.
Ha azonban az olvasó időt és fáradságot szentel nagyszámú író vizsgálatára e
különböző iskolák bármelyikében, rájön: jóllehet valamennyien egyetértenek abban, hogy ez
a „kongregácionalista” (vagy baptista”, „presbiteriánus” vagy „testvérgyülekezet”, bármi is
legyen a helyzet) modell könnyen összeállítható és meghatározható az Újszövetség figyelmes
alkalmazásával, mégis, ugyanezek az írók igyekeztek olyan egyházakat felvázolni és leírni,
amelyek egymáshoz viszonyítva jelentősen különböznek a természetüket és a tisztségviselőik
számát, a hatalmukat és a cselekedeteiket illetően, amiket az evangéliumi egyház alkotmánya
és igazgatása megkövetel. Nagyon távol vannak egymás között attól az egyetértéstől, amit
természetesen elvárhatunk, ha a terv, amiről azt állítják, hogy abból másolnak, olyan
világosan és konkrétan ki van jelentve az Újszövetségben és kötelezően meg van parancsolva
a hívőknek minden korban.
Úgy tűnik tehát, hogy az az egyház kormányzásának és az istentiszteletnek minden
részlete szerepel a Szentírásban, akár előírás, akár példa formájában, Isten eddig mégsem
adott elegendő ügyességet senkinek, ami lehetővé tette volna az evangéliumban az Apostolok
cselekedeteiben, a levelekben és a Jelenések könyvében mindenfelé szétszórt szabályok és
rendeletek összeszedését és összevetését, majd szisztematikus és szabályos rendszerbe
785
rendezését. Sok dolog van feljegyezve az őskeresztyénekről, amiket csak nagyon kevés
keresztyén társaság igyekszik utánozni, ha egyáltalán létezik ilyen. Például, minden földi
vagyon közössé tétele (Csel2:44-45), egymás köszöntése szent csókkal (1Kor16:20),
gondoskodás az özvegyekről, amikor azok elérik a hatvanéves életkort (1Tim5:9), vagy a
presbiterek kiküldése, hogy imádkozzanak felettünk és kenjenek meg minket olajjal, amikor
betegek vagyunk (Jak5:14).
Válaszképpen az elmondottakra rámutatunk, hogy az apostolok korában a szentek
rendkívüli ajándékokkal voltak felruházva, következésképpen olyan dolgokat gyakoroltak (pl.
az 1Kor14-ben), amiket nekünk, akiknek nincsenek meg ezek az ajándékaink, ma nem helyes
utánoznunk. De maga ez a beismerés feladja a vitatott alapelvet. Azt mondani, hogy az
apostoli gyülekezeteket kell tanulmányoznunk a modellünk kialakításához majd arról
értesülni, hogy az ő gyakorlatuk egyes részei nem arra lettek tervezve, hogy utánozzuk
azokat, túlságosan zavarba ejtő a közönséges elme felfogóképessége számára. Azután Isten
sem mondta meg sehol, hogy az ősegyházi tevékenységek közül melyek voltak átmenetiek és
melyek nem. Hol van tehát az az ember, vagy azok az emberek, akik kellően képzettek a
választóvonal meghúzásához, és hitelesen jelenthetik ki, hogy az első keresztyének helyzete
mekkora mértékben jelent gátat abban, hogy mintául szolgáljon nekünk annak a generációnak
a rendkívüli korszaka miatt, illetve a cselekedeteik milyen mértékben kötelezők ránk nézve
most, hogy azt a rendkívüli korszak véget ért?
A fentiekkel szemben azonnal megfogalmazzák az ellenvetést: De tételezzük fel az
egyetlen alternatívát: biztosan a legésszerűtlenebb azt feltételezni, hogy az Úr teljes egyházi
modell nélkül hagyta a népét, ami vezethetné őket! Vajon nem elképzelhetetlen, hogy
Krisztus cserben hagyja a népét egy olyan életbevágó fontosságú dologban, hogy miképpen
akarja elrendeztetni velük az Ő nevét viselő egyházak minden dolgát, s hogy tudatlanságban
hagyja őket az akaratát illetően azok alkotmányáról, tisztségviselőiről, istentiszteleti rendjéről,
fegyelméről stb.? Ha Isten azt parancsolta Mózesnek, hogy a sátorban mindent a hegyen
mutatott minta szerint rendezzen el, s ha az a minta annyira teljes volt, hogy minden deszka és
szög az imádás házában konkrétan meg volt határozva, akkor vajon hihető, hogy kevésbé
gondoskodott a jelenkori népéről most, amikor az idők teljessége elérkezett? Ez az érv tényleg
nagyon valószínűen hangzik, s ezreket félrevezetett, de a higgadt vizsgálata kimutatja a
tarthatatlanságát.
Először is nincs feljegyzett ígéret az Újszövetségben arról, hogy ezt tenné és egyetlen
apostol sem jelentette ki soha, hogy efféle egyházi modell megadatott! Másodszor, a
keresztyénség története világosan jelzi az ellenkezőjét. Ha adatott volna efféle modell, az
világosan felismerhető lenne úgy, mint a sátor mintája, s mindenki, aki valóban az Úr
kedvében akart járni, igazodott volna ahhoz. Ennek következtében pedig egység lenne
Krisztus valódi követői között a rengeteg eltérés és változatosság helyett. Harmadszor pedig
ez túl sokat bizonyít. Ha megadatott volna az isteni modell az újszövetségi egyházak és az
istentiszteletük minden részletére kiterjedően, s az olyan határozott és teljes lett volna, mint
ami a sátorhoz adatott, akkor aprólékos szabályaink lennének az épületek méretét, mintáját és
berendezését illetően, amikben az istentiszteletet kell végeznünk, teljeskörű előírásaink
lennének a szolgálók ruházatát illetően, és így tovább! E részletek hiánya világos bizonyítéka
annak, hogy nem adatott a sátor mintájához hasonlítható isteni modell az egyházakra.
Akkor hát milyen következtetésre kell jutnunk? Erre: a témában írók többsége által
javasolt két véglet közötti arany középutat kell járnunk. Azaz, egyrészt nem találunk az
Újszövetségben olyasmit, ami bármi módon megfelelne a sátor „mintájának” (és az Isten által
adott aprólékos utasításoknak a templom számára), másrészt az Úr nem hagyott teljes
tudatlanságban az Ő akaratával kapcsolatosan, tudniillik a keresztyének minden tagjára vagy
közösségére teljesen ráhagyja, hogy tegyenek, ami csak jónak látszik a maguk szemében. A
két korszak hatalmas különbségeinek megfelelően a Lélek „szabadsága” (2Kor3:17)
786
felváltotta a judaizmus merev törvényességét, Krisztus tehát általános elveket adott nekünk
(pl. 1Kor14:26, 1Kor14:40), melyek kellően tágasak ahhoz, hogy lehetővé tegyék a változatos
módosításokat, amikor az Ő különböző égtájakon és korszakokban élő népének különböző
körülményeire vonatkoztatják azokat, szemben azzal, ami az ókori Izrael egyedi népének volt
előírva.
Az Újszövetségben rendelkezünk a teljes kijelentéssel minden, az üdvösséghez
szükséges dologról, melyek ismeretére az ember a maga erejéből soha nem lett volna képes
eljutni. De sok minden hiányzik abból más dolgokban, amiket az Ószövetség megadott. Isten
nemcsak ceremoniális törvénnyel látta el a régi Izraelt, melynek az egész gyülekezeti vagy
vallásos életüket szabályoznia kellett, hanem átadta nekik a polgári kormányzatuk teljes
törvénykönyvét is – de senki sem állítja, hogy ezt a keresztyének számára is megtette! Ennek
a polgári törvénykönyvnek a hiányában miért kellene furcsának vélni, hogy Isten sok kisebb
egyházi rendelkezést a szolgáinak belátására bízott? Azoktól, akik megsértődnek ettől a
kijelentéstől, s akik még mindig készek azt állítani, hogy az Úr közzé tette az akaratát minden,
az egyházra és a vallási ügyekre vonatkozó dologban, megkérdezzük: hol írja elő az
Újszövetség, hogy milyen házassági rítusokat kell elvégezni? vagy milyen a temetési
szertartás formája? De legyen ennyi elég.
Ahogyan Richard Honecker helyesen rámutat, „az, aki azt állítja, hogy a beszéd
szükséges minden ember között világszerte, ezzel nem mondja ki azt is, hogy minden
embernek szükségszerűen egyetlen nyelvet kell beszélnie. Ugyanígy, a politika és az életvitel
szükségessége az összes egyházban fenntartható anélkül, hogy valamennyiben egyetlen
formája lenne annak szükséges mindegyikben.” Ez távol áll annak elismerésétől, hogy az
egyházkormányzás összes módjai egyformán elfogadhatók az evangélium lelkületének és
géniuszának, vagy egyformán alkalmasak az épülés előmozdításához. Ismét teljesen
egyetértünk John Newtonnal, amikor ezt mondta: „Lényegében mindegyikkel egyetértek, s a
járulékos dolgokban nem térek el semmivel sem jobban egyiktől sem, mint amennyire
egymástól különböznek. Valamennyien megvallják, hogy tévedhetnek, mégis mindannyian a
tévedhetetlenség látszatával döntenek. Mindegyik azt várja ugyanis, hogy csatlakozzak
hozzájuk, ha bármennyire is érdekel Jézus Krisztusnak, az egyház Fejének a tekintélye és a
tisztessége. De éppen az általuk javasolt megfontolás tart engem vissza a csatlakozástól. Nem
hiszen ugyanis, hogy Krisztus vezetőségét és királyi hivatalát azzal kellene megtisztelnem,
hogy elismerném Őt a népe egyik pártja és alosztálya Fejének a többiek kizárásával.
Mindegyik párt szépen hangzó szavakat használ a szabadságról, de amik magyarázatot
adnak, az alig valamivel többnek felel meg, mint ez: ők arra adnak nekem szabadságot, hogy
azt gondoljam, amit ők gondolnak, s azt tegyem, amit ők tesznek. Ez pedig nekem, aki
ugyanazt a jogot követeli a gondolkodáshoz a maga számára, és a saját lelkiismerete parancsai
szerint cselekszik, egyáltalában nem szabadság. Ezért olyan végkövetkeztetésre jutok, mint
amilyen ez is: szeretni fogom, őket, barátai kapcsolatot tartok fenn mindegyikükkel, amíg
gondviselés-szerűen kerülnek az utamba (s hozzátehetné – és amennyire engedik nekem!), de
szilárdan megállok abban a szabadságban, amivel Krisztus tett engem szabaddá, és egyiküket
sem nevezem mesternek. Végül, ha mások azzal igyekeznek tisztelni Őt, hogy hatalmas
hangsúlyt helyeznek a kétséges viták témáira, az én tiszteletem kifejezése módjának annak
kell lenni, hogy igyekszem megmutatni: az Ő országa nem ebből a világból való, s nem az
evésből és az ivásból, formák és pártok kereséséből áll, hanem a Szentlélek igazságából,
békességéből és öröméből, és sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség a valami,
hanem az új teremtmény és a szeretet által munkálkodó hit.”
Természetesen ez az, amit a szerző is szorgalmasan igyekezett követni az elmúlt tíz év
során, mind ezzel a magazinnal, mind a szóbeli szolgálattal kapcsolatban. De ó, jaj,
függetlenül ennek a generációnak a „felvilágosultságától” és „széleslátókörűségétől”
mindenütt azt találtuk, hogy a gyülekezeti korlátok ma ugyanolyan áthághatatlanok, mint száz
787
évvel ezelőtt voltak, s a hitvalló keresztyének egyetlen gyülekezete, köre vagy társasága sem
áll készen üdvözülni maguk között olyasvalakit (függetlenül a hírnevétől vagy a
bizonyítványaitól), aki nem áll készen csatlakozni a pártjukhoz, arra korlátozódni, és az össze
sibbolethjüket hangoztatni. Továbbá, a nagy többség nem akar elolvasni semmiféle vallási
kiadványt, amíg azon nem látják a saját konkrét gyülekezetük címkéjét. Nem csoda, ha
kioltották Isten Lelkét, s az Ő ereje és áldásai hiányoznak onnan, ahol az efféle
keresztyénellenes, szektás, bigott és farizeusi lelkület uralkodik.
Mi nem fogunk mások számára előírni semmit: legyen mindenki teljes mértékben a
maga elméje szerint meggyőződve. De ami a szerzőt illeti, ő sokkal többre értékeli a
keresztyén szabadságot, semhogy önként zárná be magát valamilyen felekezetei börtönbe,
ahol el van zárva a mindenfelé szétszóródott testvéreitől. Természetesen, mivel bűntelen
tökéletesség nem található meg senkiben a Földön, így az nem várható el az emberek egyetlen
csoportjától sem. Egyetlen felekezet vagy párt sem rendelkezik a teljes világossággal.
egyrészről, ha az olvasó egy olyan egyház tagja, ahol ingatag tanítást hirdetnek vagy nem
tartják fenn a biblikus fegyelmet, akkor az ő útja világos: Ef5:11, 2Tim3:5. Viszont ha
bármely evangéliumi egyházhoz tartozik, ahol őszintén igyekeznek Krisztust tisztelni, s ahol
táplálják a lelkét, akkor az alázatos megítélésünk szerint bölcsen teszi, ha ott marad és
„engedelmeskedik az elöljáróinak”, s nem nézi le azokat, akik különböznek tőle.
Eltérően attól a népszerű nézettől, mely szerint az Újszövetség feljegyzése az
őskeresztyénségről tartalmazza az egyházi kormányzat teljes modelljét, ami egyben
ellentmondást nem tűrő parancs is, ami az egész korszakban mindvégig kötelező az Úr népére
nézve, távolról sem feltételezzük, hogy olvasóink többségét magunkkal ragadjuk – a
szerzőnek eddigre már kellőképpen meg kellett ismernie az emberi természetet ahhoz, hogy
elejét vegye bármi efféle ostoba kortárs álmodozásnak. S annak kijelentésével, hogy az
Újszövetség inkább általános szabályokat és alapelveket ad nekünk, melyek kellően
rugalmasak ahhoz, hogy lehetővé tegyék a józan emberi megítélés gyakorlását az egyház
külső viselkedésének konkrét eseteire történő vonatkoztatásukban, teljes mértékben fel
vagyunk készülve arra a vádra, hogy egy a kijelentés „veszélyes”. A válaszunk erre az, hogy
nem állítunk többet, mint amit egyetemesen elfogadnak az egyéni hívők élete részleteinek
szabályozását illetően.
Nem kell-e a keresztyénnek naponta Istenhez kiáltania bölcsességért, hogyan járjon el
a világi ügyeiben, mivelhogy nincsenek konkrét előírások az Ígében, amik előírják ezeket a
konkrét követelményeket? Vajon nem köteles imádságos elmélkedés után a józan eszét
használni a Szentírás általános szabályainak vonatkoztatása során az életének száz apró
részletére? Oly gyakori és oly általánosan jellemző ez a szentek körében, hogy nem szükséges
időzni mellette a dolog szemléltetésével – nincs szükség annak bizonyítására, ami magától
értetődő. S tekintettel erre az egyszerű és nyilvánvaló tényre, miért kellene a legkisebb
mértékben is meglepődnünk azon, hogy Isten úgy rendelte: az egyházai is hasonló utat
járjanak, mert mi más egy evangéliumi gyülekezet, mint az egyéni hívők szervezett
kapcsolatban álló közössége? Ha tehát Isten nem mondta meg az egyéni hívőnek, hogy
melyik órában kell felkelnie szombaton és hányszor kell étkeznie naponta, akkor vajon
elvárhatjuk Tőle, hogy kijelentse, milyen hosszú legyen a szolgáló prédikációja, vagy hány
dicsérő éneket vagy zsoltárt kell elénekelni?
„Az Úr Krisztus az evangéliumi gyülekezetek intézményében – az állapotukat, a
rendjüket és az istentiszteletüket illetően – nem követeli meg a tanítványaitól, hogy az Ő
rendeleteinek betartásával szűnjenek meg embereknek lenni, vagy hagyjanak fel a racionális
képességeik használatával és gyakorlásával annak a gyakorlásnak a szabályai szerint, ami a
természet világossága. Sőt, miután ezek a szabályok és utasítások ebben az esetben a lelki
dolgokra és a puszta kinyilatkoztatásokra vonatkoztatandók, Ő megadja a bölcsességet és a
józanságot azoknak, akikre az egyház vezetése és kormányzása van bízva, hogy az
788
alkalmazásuk a megfelelő módon történhessen. Így hát, mint minden más dologgal, amikhez a
természet világosság irányít minket a Krisztus által az egyházban és az egyház számára előírt
kötelességek tekintetében, nincs szükségünk más intézményre, mint annak a különleges lelki
értelemnek a használatára, amit az Úr Krisztus ad meg nekünk erre a célra.
Vannak a Szentírásban olyan általános szabályok, amik a természetes világosság
használatához irányítanak minket, az összes körülmény olyan meghatározásához az
egyházkormányzás és az istentisztelet cselekedeteiben, amik elégségesek az illendő és ékes
rendben történő elvégzésükhöz. Ezért, mint az korábban elhangzott, teljesen hiábavaló és
haszontalan dolog konkrét intézményeket megkövetelni az egyház kormányzásának,
rendjének és istentiszteletének minden körülményéhez vagy az egyház épülése szempontjából
önmagukban közömbös dolgok megfelelő fejlesztéséhez, ahogyan az alkalom megkívánja. S
nem is lehet ezeket másképp meghatározni, csak úgy, ahogyan a természet és a lelki
bölcsesség világosságában, a Szentírás általános szabályai szerint feltűnnek.” (John Owen)
Ez pedig nem a Szentírás hiteltelenítése vagy alábecsülése. Isten Bizonysága igaz,
tökéletes és mindenre elégséges azoknál a céloknál, amikre megadatott, de azt a Bizonyságot
nem tiszteljük, hanem gyalázzuk, ha szertelenül olyasmiket tulajdonítunk annak, amit Isten
soha nem akart. Róma fájdalmasan tévedett annak kijelentésével, hogy a Szentírás nem
elégséges, s a „hagyományt” is hozzá kell tenni, ha annak teljes kijelentését akarjuk
megszerezni, amit abszolút szükséges tudnunk ebben az életben ahhoz, hogy üdvözülhessünk
a következőben. De egyes protestánsok a másik szélsőségbe estek arra az álláspontra
helyezkedve, hogy a Szentírás Isten akaratának oly teljes kijelentését tartalmazza az életünk
szabályozásához egyénként és gyülekezetként egyaránt, hogy bármi más szabály szerint
eljárni (származzanak azok akár a lelkiismeret ösztönzéséből, akár a józan ész által diktálva)
vakmerő és bűnös dolog.
Azt állítani azonban, hogy az egyház viselkedésének konkrét biztosítékkal kell
rendelkeznie az eljárásának minden részlete vonatkozásában, mert másképp cselekedni
Istennek nem tetsző dolog, sokkalta messzebbre megy még annál is, ami az Ószövetség idején
állt fenn. Micsoda parancsot adott az Úr a gileádbelieknek annak az oltárnak a felállítására,
amiről a Józs22:10-ben van szó? Vajon nem az ésszerűség, a dolgok megfelelősége késztette
őket erre, s volt elegendő a cselekedeteik igazolására? Milyen isteni parancsolatot kaptak
Izrael asszonyai ahhoz, hogy Évente megsirassák Jefte leányát (Bír11:40)? Miféle „azt
mondta az Úr” hangzott el, vagy miféle szentírásbeli előzménye volt annak, hogy Ezsdrás
„faemelvényt” (Neh8:4) készített, ahonnan prédikált a népnek? Miféle isteni parancsot kaptak
a zsidók arra, hogy megüljék a „templomszentelés” ünnepét (Jn10:22)? Erről sehol nincs szó
a Szentírásban, mégis, Maga Krisztus is megünnepelte! Elítélni mindent, ami „emberi
koholmány” nemcsak szembeszegülést jelent sokak megítélésével a legbölcsebbek és a
legistenfélőbbek közül, de túllépést is a Szentírás által megszabott határokon.
A keresztyén vezetők
Zsid13:17
17. Engedelmeskedjetek előljáróitoknak és fogadjatok szót, mert ők vigyáznak

lelkeitekre, mint számadók; hogy ezt örömmel míveljék és nem bánkódva, mert ez
néktek nem használ.
Az előző szakaszban eltértünk attól a szokásunktól, hogy szóról szóra ismertetünk egy
előttünk levő igeverset, mert jobbnak láttuk először a témakör magyarázatát. Ez a magazin,
bár a példányszámát tekintve kicsi, mégis eljut százakhoz az Úr népéből, akik a keresztyénség
különböző ágazataiban találhatók. Egyeseket fájdalmasan összezavarnak azok a nyelvi
789
fecsegések, amelyek mostanság uralkodtak el a vallásos körökben. A különböző szekták és
rendszerek, gyülekezetek és egyesületi körök által nagyon dogmatikusan megfogalmazott
magasröptű követelések nem kevés őszinte lelket vadítanak el, akik azt szeretnék tenni, ami a
legjobban tetszik az Úrnak. Nekik szeretnénk némi segítséget nyújtani az elismerten
legnehezebb és legbonyolultabb témában annak a világosságnak megfelelően, amit Isten adott
meg nekünk (vagy tartott vissza tőlünk), s ezért igyekeztünk rámutatni néhány tévelygésre,
ami vezető helyen tapasztalható gyülekezeti szerzők álláspotjaiban.
Azt állítani, hogy a különböző megnevezések, még az evangélikusan ortodoxok is,
nem lehetnek mind helyesek, ezért közöttük léteznie kell egynek, ami sokkal közelebb van a
Szentírással fennálló összhanghoz, mint a többi, nagyon valószínűnek hangzik, mindazonáltal
a szerző meg van arról győződve, hogy általánoságban több benne a tévedés, mint az igazság.
Az összehasonlítások közismerten gyűlöletesek. Ahogyan egyetlen hívő sem rendelkezik a
Lélek összes, benne egyenletesen fejlődő kegyelmével, úgy egyetlen egyház vagy gyülekezet
sem rendelkezik a teljes igazsággal. Gondoljunk csak a bántó összehasonlítgatásokra András
és Péter, Pál és János között arról, hogy melyikük hasonlított jobban Krisztusra! Valaki
ugyanúgy állíthatja szembe a rózsát a mezei liliommal, vagy a búzát a zabbal. Ahogyan az
1Kor14:20 mondja: „Példa mutatja, oly sokféle szólás van a világon, és azok közül egy sem
érthetetlen.” Így Isten gondviselésében minden konkrét megnevezésnek volt helye és szolgált
az Ő tervében valamilyen célt az Ő ügyének vonatkozásában a Földön.
Semmi sem sértőbb Isten számára, mint a teremtmény gőgje (Péld6:16-17), és semmi
sem szánalmasabb a Krisztus nevét viselők között, mint az a társaság (legyen nagy vagy
kicsi), akik azt állítják, hogy „mi vagyunk a nép” – az a nép, amelyik a legbiblikusabb
alapokon tartja összejöveteleit, a nép, amelyik a legszorosabban ragaszkodik az Ígéhez. A
bigottság lelkülete rossz hatással van a kegyelem által üdvözült bűnösökre, s az ugyanazon
család tagjai közötti féltékenység és viszálykodás, ellenségeskedés és gyalázkodás a
legelítélendőbb: „ember haragja Isten igazságát nem munkálja” (Jak1:20). Elkerülhetetlenek a
véleménykülönbségek, amíg a testben vagyunk – Isten megengedi, hogy legyenek alkalmaink
„elszenvedni egymást szeretetben” (Ef4:2). Az egyházkormányzat ama formája, ami a
leginkább összhangban van az Újszövetséggel, s ahol minden részlet aprólékosan helye,
értéktelen lenne Isten szemében, ha a vezetés nem szeretetben, az imádás pedig nem „lélekben
és igazságban” történne.
Figyelmesen gondoljuk végig, hogy a keresztyénség hajnalán az első tisztségviselőket
közvetlenül Krisztus hívta el (Gal1:2). Ez ma már nincs így, s az első elhívottak halála óta az
sincs, hogy rendkívüli ajándékokkal és hatalommal lennének felruházva, mert Krisztus nem
folytatta ezek megadását a szolgáinak. Azok az eredeti tisztségviselők isteni ihletettséggel és
tévedhetetlen vezetéssel voltak megáldva mind az evangélium prédikálásában és az egyház
számára szükséges dolgok kijelölésében, amit ma igazán senki nem állíthat önmagáról. Azok
az első tisztségviselők megbízást kaptak, ami olyan hatalmat adott nekik az evangelizálásra az
egész világon és minden egyház felett, amit ma Krisztus egyetlen szolgája sem mondhat a
magáénak. Mennyire hiábavaló tehát akár az állítás, mely szerint egyesek azoknak a
tisztségviselőknek az „utódai”, akár az ő rendjük tökéletes utánzása! Mindazonáltal az
egyházi vezetőknek, püspököknek, diakónusoknak továbbra is fenn kellett maradniuk, amint
az világosan kiderül az 1Tim3-ból stb.
Nos, minden rendes társadalomban szükség van vezetőkre, s ezeket minden korban és
korszakban Isten jelölte ki kegyelmesen: Mózes, Józsué, a bírák és Izrael királyai megannyi
példái ennek az alapelvnek. Ugyanez a helyzet a mostani korban is, s a Szentlélek jelenléte
sem teszi szükségtelenné a vezetőket az egyházban. Krisztus nem a zűrzavar Szerzője: de ott,
ahol nincsenek beiktatott és elfogadott vezetők, a végtelen zűrzavar és a felkavarodás
elkerülhetetlen. Igaz, hogy a Krisztus által beiktatott vezetők nem rendelkeznek zsarnoki
hatalommal, mert ők maguk is alá vannak rendelve Neki. A hivataluk olyan, mint egy intézőé
790
(Tit1:7), aki se nem úr a háznép felett, se nincs annak teljességgel alárendelve, hanem
felügyel és gondját viseli a családnak.
Vegyük például őfelsége György király főgondnokát vagy „főkamarását”. Bár a
párhuzam nem teljes Krisztus hivatalos szolgájának pozíciójával és feladataival, mégis,
általánosságban sok minden közös az elsőben, ami segít megérteni a másodikat. Miközben a
„főkamarás” tevékenységét egyrészről bizonyos szabályok és jól megalapozott előzmények
irányítják, másrészről mégis nagyon távol áll attól, hogy puszta automata legyen, ami
mechanikusan működne egy előre megírt program alapján. Mint a pozíciójához szükséges
képesítéssel rendelkező személy, jelentős szabadságot kap a királyi háztartás számos
intézkedésének meghozatalában, azonban mégsem szabad neki önkényesen eljárni, illetve
csak a saját elképzeléseit követni. Nem, őt az ő felséges urának jóléte irányítja, úgy tervez és
intézkedik, hogy a kedvében járjon, a kényelmét mozdítsa elő, s az ő érdekeit és tisztességét
szolgálja. Amikor pedig nem biztos a dolgában, tanácskozik a királlyal, hogy mi az ő akarata.
Hasonló a helyzete egy helyi gyülekezet pásztorának is. „Kicsoda hát a hű és bölcs
szolga, a kit az ő ura gondviselővé tőn az ő házanépén, hogy a maga idejében adjon azoknak
eledelt? Boldog az a szolga, a kit az ő ura, mikor haza jő, ily munkában talál.” (Mt24:45-46)
Figyeljük meg alaposan az alábbi dolgokat ebben az igeszakaszban. Először is, az egyes szám
használatát: egy szolga mindegyik hely háztartásban! Másodszor, ez a szolga „gondviselővé”
tétetik a háztartás felett! Harmadszor, abból a célból kapja a beosztását, hogy „a maga
idejében adjon nekik eledelt”, ami a tágabb jelentését tekintve annyit jelent, hogy felügyelje
az összes dolgaikat, gondoskodjon a háztartás minden tagjáról, óvja és mozdítsa elő a
jólétüket. Krisztus nem tökfilkókat és idiótákat hívott el ebbe a pozícióba, hanem józan ésszel
felruházott embereket, amihez Ő kegyelmesen hozzáteszi a lelki bölcsességet és
ítélőképességet.
Krisztus háztartásának elöljárója nem a legfőbb uralkodó vagy a pápa, s nem is egy
puszta figura minden cselekvési szabadság nélkül. Ő egy szolga, aki Neki tartozik
felelősséggel, az Ő tisztességét kell fenntartania, gondoskodnia kell azokról, akik drágák az Ő
szemében, s Akinek majd teljes elszámolást kell adnia az elöljárói tevékenységéről. Ezért,
miközben bizonyos általános szabályok és alapelvek korlátai között kell munkálkodnia, amik
a viselkedését írják elő, s nem szabad semmit bevezetnie, ami szégyent hoz a királyi
Mesterére, vagy ártana az érdekeinek, másrészről a saját ítélőképességét kell használnia
azoknak a általános szabályoknak a konkrét esetekre történő vonatkoztatása során, s meg kell
hoznia minden kisebb rendelkezést, amit a Mestere dicsőségére és a házanépének javára jónak
lát. Amikor pedig nem biztos a dolgában a jogait vagy a legjobb útját illetően, a kiváltsága,
hogy kérje a Jak1:5-ben megígérteket és számítson rá.
A hasonlatunkat egy további lépéssel kiterjesztendő, a „főkamarásnak” vannak más,
beosztott szolgái, akik segédkeznek a megtisztelő feladatainak ellátásában, olyan szolgák,
akik együttműködnek vele az utasításainak végrehajtásában. Krisztus is így gondoskodott a
helyi gyülekezet pásztoráról diakónusokkal, vagy ahogyan sokan gondolják, „elöljárókkal”
(vagy ahol a gyülekezet nagyobb volt, mint az apostoli időkben sokszor, pásztor-társakkal
vagy „vénekkel”), hogy segítsenek neki a hivatali kötelességeinek az ellátásában. így amikor
az igeszakaszunk azt mondja, hogy „engedelmeskedjetek előljáróitoknak”, abba beleértendő a
helyi gyülekezet összes tisztségviselője, bármi is legyen manapság a technikai megnevezésük.
Ezek a pótlólagos gyülekezeti tisztségviselők nemcsak a vezetőnek nyújtanak segítséget, de
az ő fékjeiként is szolgálnak, mert ha fel vannak ruházva mindazzal a minősítéssel, amiről az
1Tim3:8-13-ban van szó, akkor nem lesznek vevők semmire, ami nyilvánvaló gyalázatot hoz
Krisztusra.
Ha igaz (mint azt sok bibliatanulmányozó feltételezi), hogy a Jel2 és 3 hét levele
profetikus vázlatát adja a keresztyénség egyházi történetének, akkor kiderül, hogy az
egyházkormányzat irányvonala az egyik szélsőségből a másikba csapott át: a nikolaitáktól
791
(Jel2:6, 15), ami a világiaknak (laikusoknak) leigázását jelenti, a laodiceanizmushoz (Jel3:14),
ami viszont a világiak (laikusok) uralmát jelenti. S nem kell meglepnie minket, hogy ugyanez
a változás ment végbe a politikai és a társadalmi rendben is. Valóban látványos megfigyelni,
mily nagy a hasonlóság a kettő között. A nonkonformizmus fejlődését és a függetlenség gyors
terjedését az egyházi világban gyorsan követték az amerikai gyarmatok lázadása és a
köztársaságok kialakulása az USA-ban és Franciaországban. Vállvetve a demokratikus
lelkület fejlődésével a gyülekezetekben terjedt a „szocializmus” az államban, egyre jobban és
jobban visszahatva a másikra.
Az egyik legradikálisabb és legmesszebbre ható mozgalom az utolsó században, ami
igyekezett eltörölni a papság és a laikusok között fennálló minden különbséget, a
„gyülekezetek” hálózatának felállítása volt az egész angolul beszélő világban, ahol
(bevallottan) nincsenek tisztségviselők, ahol az egyszemélyes szolgálatot elítélik, s ahol a
Lélek (nyíltan) használhat bárkit, akit csak Ő akar. Ez a modern mozgalom azt is állítja, hogy
teljes mértékben bibliai alapokon áll, sőt, azt hangsúlyozza, hogy a hitvalló keresztyének
többi testületei Róma leányai és annak a titokzatos és hitehagyott Babilonnak a részeit
képezik, amiből Isten megparancsolja a népének, hogy menjenek ki. Ez a mozgalom szétvált
különböző ágazatokra, melyek mindegyike azt állítja, hogy kizárólag ők „képviselik” Krisztus
Testét a Földön. De legyen ennyi elég, most térjünk vissza a szakaszunk közelebbi
vizsgálatához.
„Engedelmeskedjetek előljáróitoknak és fogadjatok szót, mert ők vigyáznak
lelkeitekre, mint számadók; hogy ezt örömmel míveljék és nem bánkódva, mert ez néktek
nem használ.” (17. vers) Itt a szolgálói hivatalnak kell tisztelettel adózni. „Elöljárónak” lenni
jelzi Krisztus hivatalos szolgáinak mind a kötelezettségét, mind a méltóságát. Isten
kegyelmesen kijelölte őket az Ő tisztességének szolgálatára, az illendőség és a rend
fenntartására az Ő gyülekezeteiben, mivel ezek szükségesek ahhoz, hogy az Ő népének javát
szolgálják. Engedelmeskedni és behódolni a lelki vezetőknek az, amire itt az egyháztagokat
buzdítja. a 7. versben az apostol ismertette a konkrét kötelezettségeket azokkal szemben, akik
már befejezték a földi pályafutásukat, itt pedig a még mindig velük levők iránti
kötelességeiket sorolja fel. Figyelmen kívül hagyni ezeket a vezetőket vagy lázadni a
tekintélyük ellen nem más, mint azt megvetni, Aki kijelölte őket.
„Engedelmeskedjetek előljáróitoknak és fogadjatok szót.” Ezekből a szavakból
teljesen világos, hogy az apostolok napjaiban két külön osztálya volt Isten népének,
nevezetesen az elöljárók, valamint azok, akiket irányítottak. Mivel pedig ez nemcsak
történelmi kijelentés, hanem konkrét buzdítás is, az is ugyanolyan világos, hogy ugyanez a
parancs érvényes a keresztyénekre a mostani korszak egész menetében. Ez természetesen
előfeltételezi a kialakult egyházi állapotot közöttük, melyben mindegyik osztály konkrét
feladatai konkrétan meg vannak határozva az egyik hivatalának és a másik kötelezettségének
megfelelően. Az itt előírt kötelezettségek rövid összefoglalóját tartalmazzák mindannak, ami
az egyházszabályokra és rendre vonatkozik, mert mindaz, ami a jólétével kapcsolatos, benne
foglaltatik a gyülekezetnek az elöljáróik iránti engedelmességében és a hivatalaik megfelelő
ellátásában.
A görög „elöljáró” („hegeomai”) szót a Lk22:26 „fő”-nek, a Csel7:10 „kormányzó”-
nak fordítja: „ki (a fáraó) őt (Józsefet) Égyiptom fölé és az ő egész háza fölé kormányzóul
állatá”, ami kellőképpen megmutatja a jelentését. Ők Krisztustól kaptak hatalmat arra, hogy
elnököljenek a gyülekezetei felett, kijelentsék az Ő akaratát és végrehajtsák a törvényeit,
teljes tekintéllyel és türelemmel feddjenek, korholjanak és buzdítsanak. Nincs önkényes
hatalmuk azon kívül, amit Krisztus adott meg nekik, de annak korlátjain belül, amit Ő írt elő
nekik, ők vezetők és a tagok kötelessége engedelmeskedni nekik. „Egyformán fontos, hogy a
gyülekezeti hivatalnokok ne ácsingózzanak nagyobb, s ne elégedjenek meg kisebb
hatalommal, mint amekkorát a Mesterük ruházott rájuk, a gyülekezet tagjai pedig egyformán
792
ügyeljenek arra, hogy aljas módon ne vessék magukat alá olyan zsarnokságnak, amit Krisztus
soha nem vezetett be, illetve törvénytelenül ne lázadjanak az Általa kijelölt kormányzat
ellen.” (John Brown)
John Owen kijelentette, hogy kettős kötelezettség van megparancsolva a gyülekezeti
vezetőkkel kapcsolatban a hivataluk két részének, a tanításnak és a vezetésnek megfelelően:
„engedelmeskedjetek a tanításaiknak és vessétek magatokat alá az irányításuknak”. Miközben
igaz, hogy a tanításuknak vagy a prédikálásuknak engedelmeskedni kell (amennyiben
összhangban van az igazsággal), a tekintélyüknek pedig engedni kell, ami az egyház életére
vonatkozó rendelkezéseiket illeti, mi mégis úgy véljük, hogy a két felszólításnak szétosztó
jelentése van, s a második az elsőt erősíti. Az „engedelmeskedjetek” szó a szövegünkben
olyan engedelmességet jelent, ami a meggyőzés folyománya: először az elmét ragadja
magával az igehirdető, ezért az hinni kezd, majd ezután cselekszik az akarat – figyeljük meg a
Csel5:36-ban az „engedelmeskedett” marginális alternatívája a „hitt”. A „fogadjatok szót” a
számunkra látszólag arra a lelkületre utal, amivel engedelmeskedniük kellett – az
engedelmesség nem pusztán külső cselekedet, hanem arra az engedelmes szív indít fel.
Ügy tekintjük tehát, hogy az „engedelmeskedjetek elöljáróitoknak” szavakat nem
szabad a tanításukra korlátozni (ahogyan Owen határozta meg), hanem az egyház általuk
történő irányítására is vonatkozik, míg a „fogadjatok szót” szavaknak tágabb a jelentése, s
arra a lelkületre utal, aminek az egész engedelmességüket kellett szabályoznia. Jól mondta
Kálvin: „Először engedelmességet, majd a tisztelet megadását parancsolja meg nekik. Ezt a
két dolgot szükségszerűen követeli meg, hogy a népnek bízzanak a pásztoraikban és tiszteljük
őket. De ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy az apostol csakis azokról beszél, akik
hűségesen látták el a hivatalukat, mert akiknek csak a titulusuk van meg, sőt a pásztor
megnevezést használják az egyház megsemmisítése végett, azok nem érdemelnek tiszteletet,
még kevésbé bizalmat. S ez az. amit az apostol világosan elénk tár, amikor azt mondja, hogy
ők vigyáznak a lelkeinkre – ez olyan kötelezettség, amit csak a hűséges vezetők látnak el.”
Az itt megparancsolt kötelezettséget tehát így lehet összefoglalni: fejlessz engedelmes,
szolgálatkész és alázatos lelkületet a pásztoraid és az egyházi vezetőid iránt.
„Engedelmeskedni” és „behódolni” az alattvalók alávettetését jelenti a feljebbvalóknak. Nem
szolgai alázat, hanem tiszteletteljes engedékenység az, amit Isten megkövetel, „behódolás”,
ami a szeretetből fakad, s aminek a célja azok tisztelete, akik megérdemlik a tiszteletet. Ez
tehát magában foglalja a tagok részéről mindannak a megcselekvését, ami a hatalmukban áll,
hogy megkönnyítsék és elősegítsék a vezetőik sorsát és természetesen részt vállal az evilági
létfenntartásukban. Ezeket a vezetőket Isten jelölte ki, s az Ő közvetlen helyettesei, ezért
jelentette ki az Úr Krisztus: „Bizony, bizony mondom néktek: A ki befogadja, ha valakit
elküldök, engem fogad be; a ki pedig engem befogad, azt fogadja be, a ki engem küldött.”
(Jn13:20)
„Engedelmeskedjetek előljáróitoknak és fogadjatok szót.” Aligha kell rámutatni, hogy
ezeket a szavakat nem kell abszolútabb módon érteni, mint a „Minden lélek
engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak” (Rm13:1) vagy a „De miképen az egyház
engedelmes a Krisztusnak, azonképen az asszonyok is engedelmesek legyenek férjöknek
mindenben” (Ef5:24) szavakat. Mindezeket a buzdításokat mások korlátozzák: egyes
evangéliumi gyülekezetnek nem kell jobban elfogadnia a pásztor tanítását, amikor az szöges
ellentétben áll a Szentírással, vagy alávetni magát az irányításának, amikor az nyílt gyalázatot
hoz Krisztusra és ártalmas az Ő népére nézve, mint amennyire engedniük kellene
Nabukodonozor utasításának, amikor felállítja önmaga képmását és azt parancsolja
mindenkinek, hogy boruljanak le és imádják azt, vagy amikor egy istentelen férj a felelőségtől
bármi olyat követel, ami ellentétes a természettel. Nem, itt nem a vak és feltétlen
engedelmességet parancsolja meg, ami teljesen ellentétes lenne az evangéliumi
engedelmesség hangszínével, ami „a mi okos tiszteletünk” (Rm12:1).
793
A szakasz által megkövetelt engedelmesség csak a Krisztus által alapított hivataloknak
van megkövetelve. Ha bárki elbitorolja azt a hivatalt, és ennek álcája alatt olyasmiket tanít
vagy parancsol, amik ellentétesek a Krisztus által elrendeltekkel, iránta ez a parancs nem
követel engedelmességet. De pont ez a dolog az, ahol manapság a legtöbb nehézséget
tapasztaljuk meg. Mert a múltban a hitvalló keresztyének nagy tömegei követelték meg azt,
hogy „a kedvük szerint” beszéljenek a vallásos vezetőket és „csalárdságokat” prófétáljanak
nekik (Ézs30:10), elutasítva annak meghallgatását, ami elítélte a testi és világi életmódjukat,
és megtagadva az odafigyelést Isten szent követelményeire. Ennek következtében Isten
engedte, hogy learassák atyáik gonosz vetését, jórészt visszatartva tőlük „az Ő szíve szerinti
pásztorokat”, és engedve, hogy újjá nem született emberek ezrei foglalják el a modern
szószékeket. De „engedelmesség” és „szófogadás” helyett Isten azt követeli az Ő népétől,
hogy forduljanak el az ilyenektől és semmiféle közösséget se vállaljanak velük.
Krisztus valódi szolgáit az 1Tim3-ban leírt jelek alapján kell meghatározni. Ők azok
az emberek, akik „alkalmasak a tanításra”, a Lélek által kiképezve képesek megnyitni a
Szentírást és alkalmazni azt a hallgatóik lelkiismeretére és életére. Ők „nem rút nyereségre
vágyók”, nem kapzsik, olyan fizetést követelve maguknak, ami lehetővé teszi, hogy a tagok
átlaga feletti szinten éljenek, de megtagadva a szolgálatot, ha ahhoz nem tartozik fizetség.
„Nem új ember”, csekély vagy egyáltalán semmi tapasztalattal Isten próbára tett népének lelki
hullámvölgyeinek terén, hanem olyan, aki maga is kipróbálta és bizonyította annak
megbízhatóságát és elégségességét, amit a hallgatóinak ajánl. Olyan embernek kell lennie, aki
„nem akaratos, nem haragos, nem részeges”, hanem „vendégszerető, jónak kedvelője,
mértékletes, igaz, tiszta, maga tűrtető” (Tit1:7-8), vagy nem ajánlhatja azt, amit a saját
példájával tanít. Krisztus szolgái tehát fel vannak ruházva a Mesterük Lelkének valamekkora
mértékével, s ez az, ami megkülönbözteti őket a hamisaktól.
Elutasítani az engedelmességet és a behódolást az ilyeneknek, vakmerően szitkozódni
az „egy emberes rendszer” iránt nem egyéb, mint lenézni az isteni intézményt, mert a
„pásztor” hivatala, ugyanúgy az Úr saját kijelölése, mint maga az egyház. Igaz, hogy az
emberek visszaélhetnek és vissza is élnek Isten jó ajándékaival, de ha egyes pásztorok
önkényesek, akkor vajon egyes tagok nem engedetlenek? Ha van gőg a szószéken, akkor
vajon nincs a templomi padokban is? Ó, ja, ebben a laodiceai és kommunista korban, amikor
divatos lett „a hatalmasságot megvetni, és a méltóságokat káromolni” (Júd1:8), s amikor „a
gyermek az öreg ellen, becstelen a tisztes ellen” támad (Ézs3:6), s majd minden
magánszemély elegendően képzettnek tekinti magát mind a polgári, mind a gyülekezeti
vezetők megítélésére és irányítására, előírni mind az állam, mind az egyház számára
megvizsgálni és kritizálni mindent, amit megtesznek, valamint megmondani, hogy mit kellene
tenni.
„Mert ők vigyáznak lelkeitekre.” Ezt annak okaként jelöli meg, hogy miért kell kellő
tiszteletet mutatni a gyülekezeti vezetők iránt. „Az ezen a helyen használt szó különleges, s
éberséget jelent a legnagyobb törődéssel és szorgalommal, mégpedig nem minden baj vagy
veszélytől mentesen, mint ahogyan Jákob őrizte és felügyelte Lábán nyáját éjjelente.” (John
Owen) Krisztus alpásztorainak nincsenek önző céljaik, hanem inkább azok lelki és
örökkévaló jólétével törődnek, akik a gondjaikra vannak bízva. Az evangélium sok szolgálója
gyakran ébren vannak és égetik a lámpásban az olajat éjjelente, miközben a nyájuk juhai
alszanak. Sokan mondhatják: „Én pedig nagy örömest áldozok és esem áldozatul a ti
lelketekért” (2Kor12:15). A szolgálói hivatal nem a dologtalanoké: olyan követelményeket
támaszt a szívvel és az idegi energiákkal szemben, mint semmi más.
Itt van tehát az indíték, ami arra indítja a tagokat, hogy örömmel engedelmeskedjenek
a vezetőiknek. Minél többet munkálkodik valaki a javunkra és minél nagyobb nehézségeket és
veszélyeket vonnak magukra, annál nagyobbak a kötelezettségeink velük szemben. Ilyen a
püspökök és a vének hivatala, s minél nagyobb terheket hordoznak, annál több tiszteletet
794
érdemelnek. Fejezzük hát ki a hálánkat annak megadásával, amit megérdemelnek. „Kérünk
továbbá titeket atyámfiai, hogy becsüljétek azokat, a kik fáradoznak közöttetek, és
előljáróitok az Úrban, és intenek titeket; És az ő munkájokért viseltessetek irántok
megkülönböztetett szeretettel. Egymással békességben éljetek.” (1Thessz5:12-13) Hadd
tegyük hozzá, hogy a lelkészi hivatalra ácsingózó fiatal emberek kétszer is meg kell
gondolniuk, hogy belevágjanak-e egy olyan hivatásba, ami szüntelen önfeláldozást, szüntelen
fáradozást, valamint Krisztusnak és a népének szeretetét követeli meg, mert egyedül az képes
fenntartani őt a súlyos csüggedések között.
„Mert ők vigyáznak lelkeitekre, mint számadók.” Ez további indítékot szolgáltat.
Azok, akik bizalmi pozíciókba kerülnek, az Úrtól kapnak megbízást, Akinek közvetlen
felelősséggel tartoznak. Gyakorta adnak számot Neki most, folyamatos kapcsolat tartva Vele,
Elé tárva az Ő népe állapotát és szükségleteit, a kegyelem utánpótlásait keresve. Teljes és
végleges számadásra kerül majd sor azon az eljövendő napon. Kimondhatatlanul komoly
megfontolás ez, és ez mozgatja őket, „mert ők vigyáznak lelkeitekre, mint számadók”. Észben
tartják az Ezék33:5 félelmetes figyelmeztetését. és igyekeznek odafigyelni az 1Tim4:16
buzdítására. „Hogy ezt örömmel míveljék és nem bánkódva.” Itt van még egy ok, amiért az
egyház tagjainak meg kell adniuk a vezetőiknek azt, ami kijár nekik. Ha egyrészről semmi
sem biztatóbb egy pásztor számára, mint az, ha a népe felelős és tanulékony, akkor ugyanúgy
igaz, hogy semmi sem csüggesztőbb és elszomorítóbb a számára, mint ellenszegüléssel
találkozni azok részéről, akiknek a legmagasztosabb érdekeit szolgálja minden erejével.
Minden keresztyén szolgáló, aki jogosult erre a megnevezésre, a saját mértékében mondhatja
együtt az apostollal: „Nincs annál nagyobb örömem, mintha hallom, hogy az én gyermekeim
az igazságban járnak.” (3Jn1:4)
„Mert ez néktek nem használ.” Ez adja meg a végső indítékot. Ha egy gyülekezet
tagjai úgy viselkednek, hogy az a bánat folyamatos forrását jelenti a lelkészüknek, az egyben
a saját kegyelmének a megvetése is. S az nemcsak azt akadályozza meg, hogy a tanítását
befogadják a szíveikbe, aminek a vége a lelki terméketlenségük, hanem elszívja az életerejét
is, kioltja a buzgóságát, amitől nehéz szívvel munkálkodik tovább, ahelyett, hogy vidáman
tenné azt. S ami még ünnepélyesebb és komolyabb: Maga az Úr is nagyon megneheztel, s
visszavonja a kegyeinek jeleit, mert Ő nagyon érzékeny a szolgálói iránti helytelen
bánásmódra. „Nem lehetünk fárasztók vagy engedetlenek a pásztorainkkal szemben az
üdvösségünk kockáztatása nélkül” (Kálvin János). Ó, jaj, az efféle téves elképzelése az
üdvösségről manapság nagyon széles körben elterjedtek. Bárcsak bocsátana meg
könyörületesen az Úr ezekben a fejezetekben minden Neki nem tetsző dolgot és adná
kegyesen az áldását mindenre, ami tetszik Neki!
A jó lelkiismeret
Zsid13:18-19
18. Imádkozzatok érettünk. Mert úgy vagyunk meggyőződve, hogy jó

lelkiismeretünk van, igyekezvén mindenekben tisztességesen forgolódni.
19. Kiváltképen pedig arra kérlek, hogy ezt cselekedjétek, hogy mihamarább
visszaadhassam néktek.
A Zsid13:18-19 szorosan kapcsolódik a közvetlenül megelőző igevershez. A mostani

szakaszban az apostol újabb kötelezettséget említ, amivel a hívők tartoznak azoknak, akik a
lelki dolgokban szolgálnak nekik. s ez az, amire buzgón kell emlékezniük a kegyelem trónja
előtt. Ennek a levélnek a szerzője a zsidók imáit kérte, s ezt a kérését annak az őszinteségnek
és hűségnek a kinyilatkoztatásával támasztotta alá, amivel a hivatalát igyekezett ellátni.
795
Magának annak a ténynek, hogy Krisztus igazi szolgái annyira lelkiismeretesek a
munkavégzésükben, kell annyira megkedveltetnie őket azokkal, akiknek szolgálnak, hogy az
értük mondott imádságok lelkületének kell lángra lobbannia a szívükben. Ők azok az
eszközök, melyeken keresztül a legtöbb jót kapjuk, ezért a legkevesebb, amit megtehetünk
viszonzásképpen Isten elé visszük őket a szeretetünk és a hitünk karjaiban.
Mielőtt megvizsgálnánk Krisztus szolgáinak ezt a különleges szükségét, valamint a
vele kapcsolatos kiváltságunkat és kötelességünket, ennek a szakasznak a további részét
annak a konkrét oknak az alapos végiggondolására fordítjuk, amivel az apostol itt hozakodik
elő a kérésének alátámasztása végett, nevezetesen, hogy „jó lelkiismeretünk van, igyekezvén
mindenekben tisztességesen forgolódni”. Ez a „jó lelkiismeret” kifejezés előfordul más
újszövetségi igeversekben is, s a nagy fontossága miatt megérdemli a legalaposabb
figyelmünket. Az Ígében sok minden elhangzik a lelkiismeretről, és sok minden függ attól,
hogy bírjuk és fenntartsuk a jó lelkiismeretet. Ezért illik, hogy a legfigyelmesebb vizsgálatnak
vessük alá ezt a súlyos témát. Ez nemcsak az egyik legnagyobb gyakorlati jelentőségű dolog,
de különösen időszerű is, tekintettel arra a lelkiismeretlen korra, amelyben élünk. Mi tehát a
lelkiismeret? Mi a jó lelkiismeret, s hogyan lehet azt megszerezni és fenntartani? Bárcsak az
igazság Lelke válna a Tanítónkká, amikor igyekszünk elmélkedni ezek felett a lényeges
kérdések felett.
A lelkiismeret a léleknek az a képessége, ami lehetővé teszi a viselkedés felismerését a
jó és a rossz vonatkozásában. Az a belső alapelem, ami döntést hoz a vágyaink és a
cselekedeteink törvényességéről vagy törvénytelenségéről. A lelkiismeretet helyesen nevezték
erkölcsi érzéknek, mert megfelel azoknak a fizikai képességeknek, amikkel a külvilággal van
közösségünk, nevezetesen a látás, a hallás, a tapintás, az ízlelés és a szaglás öt érzékével. Az
embernek van erkölcsi ösztöne, képessége vagy erkölcsi érzékenysége, ami tájékoztatja őt és
benyomást gyakorol rá. „A mértékét tekintve sokkalta magasabb rendű és élesebb a
felfogóképessége, mint bármely testi érzékszervnek. Létezik a belső szem, ami belelát a jó és
a rossz természetébe; a belső fül, ami érzékeny az erkölcsi kötelezettség legkisebb
suttogására; a belső tapintás, ami érzi a kötelesség nyomását, és megértően válaszol arra.” (A.
T. Pierson)
A lelkiismeret az a titokzatos alapelem, ami bizonyságot tesz bennünk a jóról és a
gonoszról, ezért az emberi felelősség központját alkotja, mert hatalmas mértékben hozzájárul
annak elítéléséhez, hogy az ember folytatja a vétkezést ennek a belső őrszemnek az intéseivel
szemben. A lelkiismeret ellát minket önismerettel és önmagunk megítélésével, önmagunkat
dicsőítve vagy elítélve a kapott világosságnak megfelelően. Ez az értelem része minden
racionális teremtményben, ami jóváhagyó vagy elítélő ítéletet mond minden cselekedetükről.
Bizonyságot tesz a gondolatainkról, a vonzalmainkról és a tetteinkről, mert elbírál mindent,
ami az elmének vagy az elme által javasolt dolog. Az, hogy bizonyságot tesz az érzelmekről,
világosan kiderül a Rm9:1-2ből: „lelkiismeretem velem együtt tesz bizonyságot a Szent Lélek
által, hogy nagy az én szomorúságom és szüntelen való az én szívemnek fájdalma”. Majd
ismét: „Ne figyelmezz minden beszédre, melyet mondanak, hogy meg ne halld szolgádat,
hogy átkoz téged. Mert sok esetben tudja a te lelked (lelkiismereted) is, hogy te is gonoszt
mondottál (belsőleg) egyebeknek.” (Préd7:21-22) A hangját a lélek hallja, amint titokban
megismertet minket a jó és a rossz dolgokkal.
Az, hogy a lelkiismeret létezik az újjá nem születettekben is, világosan kiderül Pál
pogányokkal kapcsolatos kijelentéséből: „megmutatják, hogy a törvény cselekedete be van
írva az ő szívökbe, egyetemben bizonyságot tévén arról az ő lelkiismeretök és gondolataik, a
melyek egymást kölcsönösen vádolják vagy mentegetik.” (Rm2:15) Noha a pogányok soha
nem kapták meg a Szentírást úgy, ahogyan Izrael megkapta, mégis megvolt bennük az, ami
vádolta vagy mentegette őket. Minden emberben megvan (az idióták kivételével) az, ami
megfeddi őt a bűnei, még azok a legtitkosabb bűnök miatt is, amikről rajta kívül senkinek
796
sincs tudomása. A gonosz emberek igyekeznek elnyomni ezeket a belső korholásokat, de csak
ritkán vagy egyáltalában soha nem sikerül ez nekik. „Megrettentek a bűnösök Sionban,
félelem fogja el a gazokat” (Ézs33:14). Az újjá nem született emberek hit nélkül, de nem
félelem nélkül valók: „Minden istentelen fut, ha senki nem üldözi is” (Péld28:1). Van az
emberben valami, ami megrémíti még a legkeményebb bűnöst is bármely súlyos vétek
elkövetése után: a saját tulajdon szíve ítéli el őt.
A Teremtő különböző képességekkel ajándékozta meg az emberi lelket, például
értelemmel, érzésekkel és akarattal, de megadta neki a saját állapota és mind a külső, mind a
belső cselekedetei felmérésének hatalmát is, megtéve a lelkiismeretet az ember saját keblén
belül egyszerre megfigyelőnek és bírónak. Megfigyelőnek, hogy figyelmeztessen a
kötelességre, és bírónak, hogy elítéljen annak elhanyagolásáért. Ez pártatlan bíró bennünk,
nemgyanúsítható meg indokolatlan szigorúsággal vagy rosszakarattal, mert a saját magunk
énjének a belső része. A lelkiismeret előrevetíti az eljövendő nagy nap utolsó ítéletét, mert
arra kényszeríti az embert, hogy ítéletet mondjon önmagáról, mivel Isten ítélete alá van vetve.
Az értelemben lakozik, mint az kiderül az 1Kor2:11-ből, ahol a lelkiismeret „az ember lelke”
megnevezéssel szerepel.
A lelkiismeret jelenléte az emberben biztosítja az Isten létezésének egyik
legvilágosabb bemutatóját. Erre a tényre hivatkozik a Szentlélek az 53. zsoltárban. „Ezt
mondta a balgatag az ő szívében: Nincs Isten.” (1. vers) De hogyan bizonyítja, hogy van
Isten? Így: „Ott félnek nagy félelemmel, a hol nincsen félelem” (5. vers). Noha nem volt
külső oka a félelemnek, senki sem próbált nekik ártani, mégis, akik a legateistább életet élték,
azok is félelemben voltak. Ennek egy példáját látjuk József testvéreinek esetében, akik
önmagukat vádolták, pedig senki sem vádolta őket: „És mondának egymásnak: Bizony
vétkeztünk mi a mi atyánkfia ellen” (1Móz42:21). Rejtőzzön el bár az ember az egész világ
elől, önmagától nem menekülhet el, mert a szíve majd üldözi és elítéli. S maga az a tény, hogy
az emberben ilyen rejtett félelem van, miután vétkezett, hogy a szíve titokban lesújt rá az
elkövetett gaztettek miatt, állítja, hogy igenis van Isten.
Ez a félelem megtalálható a legmakacsabb bűnösökben, valamint azokban is, akik a
magasztos rangjuk és hatalmuk miatt kívül állnak az emberi igazságszolgáltatáson. A
történelem feljegyzi, miképpen űzték a királyok és a császárok háborítatlanul a gazságaikat,
ám még a hírhedt Caligula is összerezzent, amikor mennydörgött az ég. Nem attól való
félelem volt ez, hogy ember vonhatja kérdőre és büntetheti meg őket, mert bizonyos
emlékezetes esetekben ez a félelem úgy eluralkodott bennünk, hogy az emberi büntetést
üdvözlendő enyhítésnek tekintették, aminek hiányában kénytelenek voltak erőszakosan kezet
emelni önmagukra. Mi más lehet ennek az oka, mint az, hogy a Bírótól és Bosszúállótól
féltek, Aki majd számadásra szólítja őket? Ahogyan az apostol mondta a pogányokról: „az
Isten végzését ismerik” (Rm1:32): a saját lelkükben van bizonyság, hogy felelősek az Ő
igazsága előtt. Figyeljük meg Belsazár félelmetes megdöbbenését: a dereka inai megoldódtak
és a térdei összeverődtek, amikor elolvasta az ítéletet a palota falán (Dán5:6).
„Nincs az emberben semmi, ami jobban próbára tenné és kielégítő magyarázatot
követelne tőle, mint az erkölcsi érzék. A lelkiismeret olyan bíróság, ami folyamatosan
ülésezik és a döntéseit tekintve kötelező érvényű. Senki emberfia nem képes elkerülni, vagy
elhallgattatni a vádjait. Teljeskörű ítélőszék. Van bírója a pulpituson és azt a bírót nem lehet
megvesztegetni, hogy laza döntést hozzon. Van tanúpadja, s képes tanúkat állítani az élet
teljes magunk mögött hagyott területéről. Van esküdtszéke, akik készek az ítélethozatalra,
hogy ’bűnös’ vagy ’nem bűnös’, szigorú összhangban a bizonyítékokkal, s van
ítéletvégrehajtója, a bűntudat a maga skorpió-korbácsával, aki készen áll megostorozni az
elítélt lelket. A legközelebbi dolog Isten ítélőszékéhez ezen a világon a lelkiismeret bírósága.
S ha egy időre részleges közönybe is rántják vagy megmérgezik a világi gyönyörök, eljön az
797
idő, amikor e bíróság uralkodói tekintélyének minden fensége az ítélőszéke elé idéz minden
vétkest és szigorú számadásra szólítja fel őket.” (A. T. Pierson)
De jóllehet a lelkiismeret bennünk bizonyságot tesz a szent, igazságos, bűn-gyűlölő és
a bűnt megbosszuló Isten létezéséről, aligha helyes azt mondani (mint tették azt sokan), hogy
a lelkiismeret Istennek a lélekben megszólaló hangja, mintsem az Általa mondottakra
válaszoló képesség. Amikor Krisztus kijelentette, hogy „akinek van füle a hallásra, hallja”,
azzal arra utalt, akinek van a Felségesre hangolódott lelkiismerete, aki vágyik az Ő
akaratáénak megismerésére és aláveti magét az Ő tekintélyének. A lelkiismeret a szív padján
üldögél Isten helytartójaként, s felment vagy elítél. Így jár el a természeti emberben, de az
újjászületettekben kegyes lelkiismeret, melynek a cselekedeteit a Szentlélek vezeti,
bizonyságot téve a hívő mellett vagy ellene a jellemének és az Isten és emberi iránti
viselkedésének megfelelően.
A tényleges lelkiismeret kifejezés a „scio”, tudni és „con” -val, vel előtagból ered.105
Van némi véleménykülönbség az előtag pontos használatát illetően, miszerint ez az istennel
közösen birtokolt tudásunk vagy a törvényének megfelelő tudásunk. Valójában ez egy nagyon
csekély különbséget jelentő különbségtétel. A „tudás” egyedül valakié, míg a „tudás” az
előtaggal azt jelenti, hogy legalább ketten osztoznak ugyanannak a titoknak az ismeretében, s
mindketten ismerik azt a másikkal egyetemben. A lelkiismeret tehát olyan képesség, ami két
személyt egyesít, és társakká teszi őket az ismeretben: az ember és Isten között áll fenn. Isten
tökéletesen ismer mindent az emberben, függetlenül attól, hogy mennyire gondosan leplezett,
s az ember ezzel a képességével Istennel együtt tudja ugyanezt a dolgot önmagáról. Ezért
olvasunk „az Istenről való lelkiismeretről” (1Pt2:19),106 vagy ahogyan szintén fordítható a
görög (lásd a Revised Version széljegyzetét) „Isten lelkiismeretéről”, Őt téve meg a
Szerzőjének és a Tárgyának. A lelkiismeret Isten helytartója, Őérte és az Ő irányítása alatt
működik.
Azaz, maga a kifejezés is utal rá, a lelkiismeretnek szabályra van szüksége a
működéshez: „tudás -val, vel”. Ez nem pusztán ismeret, hanem mércével kombinált ismeret,
melynek megfelelően folyik a belső megítélés folyamata. Nos, az egyetlen helyes szabályunk
az Íge, vagyis Isten kinyilatkoztatott akarata. Ez pedig két részre oszlik: arra, mit Isten az Ő
szent törvényében mond az embernek, illetve amit az Ő szent evangéliumában mond az
embernek. Ha a lelkiismeret eltávozik ettől a szabálytól, akkor lázadó, megszűnt Isten szerint
szólni és ítélni, s akkor az ember világossága sötétséggé változik, mert a (belső) szem
gonosszá válik (Mt6:23). Őseredeti állapotában az embernek csak a törvény adatott meg, s a
lelkiismerete figyelmeztetően és elítélően szólt szigorú összhangban azzal a szabállyal, s nem
engedett meg semmi mást. De ősszüleink hallgattak a Sátán hazugságára, ezzel megszegték a
törvényt és az átka alá kerültek.
Bárhová is megyünk, a lelkiismeretünk elkísér, s bármit gondolunk vagy teszünk, azt
felírja és eltárolja az ítéletnapi számadásra. „Mikor minden barátod elhagyott, sőt, amikor a
tested is elhagyta a lelked, a lelkiismereted akkor sem képes elhagyni. Amikor a tested a
leggyengébb és a leginkább eltompult, a lelkiismeret akkor a legelevenebb és legaktívabb.
Soha nincs több élet a lelkiismeretben, mint amikor a halál a legközelebb kerül a testhez.
Amikor mosolyog, felment és vigasztal, micsoda menyországot teremt az az emberben! De
mikor összevonja a szemöldökét, elítél és megrettent, mennyire felhőbe borítja, sőt elsötétíti a
világ minden élvezetét, örömét és gyönyörét!” (John Flavell) A lelkiismeret tehát az egész
teremtésben a legjobb barát vagy a legrosszabb ellenség.
Az elménk békességének és a lelkünk szabadságának nagy része ebben a világban a
lelkiismeretünk kedvező bizonyságának lesz köszönhető, s a lelki rabszolgaságunk,
félelmeink és elmebeli kétségbeesésünk pedig lelkiismeretnek az általunk elkövetett gaztettek
105
Az angolban conscience, latinul conscientia. – a ford.
106
Az angolban itt is a conscience szó szerepe, de a Károli-fordításban „Istenről való meggyőződés” áll. – a ford.
798
miatti bizonyságának a következményei. Amikor a lelkiismeret marcangolásai fokozódnak,
idővel elviselhetetlenekké válnak, mint történt az Káin, Júdás és Szafira esetében, mert ezek
az esetek megadják a pokolbeli kínok valódi előízét. Minden valószínűség szerint ez az,
amikor „az ő férgök meg nem hal” (Mk9:44), ami az elveszetteken élősködik. Ahogyan a
férget a testben a benne rejlő romlás nemzi, úgy keletkeznek a lélekben a lelkiismeret vádjai
és elítélései a benne rejlő romlások és vétkek által. S ahogyan a féreg élősködik a test lágy és
láthatatlan részein, úgy hatol el a lelkiismeret a léleknek a velejéig.
Függetlenül azonban attól, amit a fentiekben mondtunk a lelkiismeretről az mégis
beszennyezett (Tit1:15). A természeti emberben rendkívül részrehajló a hivatalában, szemet
huny és engedékeny a kedvenc bűnökkel szemben, de zord és szigorú más bűnökkel szemben,
amikre az ember alkatilag nem hajlamos. Így látjuk, hogy Saul király lelkiismerete rendkívül
aprólékos volt a ceremoniális törvény dolgában (1Sám14:34), de semmi skrupulusa sem volt
lemészárolni Isten nyolcvanöt papját! Annak oka, amiért a lelkiismeret ennyire egyenetlen az,
hogy a bukáskor megromlott: ugyanúgy működésképtelen, mint ahogyan egy rossz gyomor
megkíván bizonyos táplálékokat, míg másokat, melyek ugyanolyan egészségesek, megutál.
Ezért a kötelességek teljesítésében a lelkiismeret a természeti emberben válogatás a
megrontott szeszélyeinek megfelelően, elhagyva azt, ami rossz ízű és teljesítve azt, ami
örömteli, s még büszke is arra, hogy így járt el.
Nos, a lelkiismeret jó vagy rossz, éspedig aszerint, ahogyan Isten kinyilatkoztatott
akarata irányítja. Röviden, első a rossz lelkiismeret. Ennek több fajtája van. Létezik a tudatlan
és elsötétedett lelkiismeret, viszonylagosan, de nem abszolút módon, mert mindenki
(leszámítva az idiótákat) rendelkezik racionalitással és természetes világossággal. Ez a
pogányok állapota, de ó, jaj, egyre többeké is a keresztyénségen belül, akik olyan családokban
nőttek fel, ahol Istent teljesen figyelmen kívül hagyták. Létezik aztán szemtelen és dacos
lelkiismeret, ami egyáltalán nem hajlandó alávetni magát Isten kijelentett akaratának. Ez volt
a helyzet a fáraóval. Heródes esetében megvesztegetett lelkiismeretet látunk, amivel azt
színlelte, hogy az esküje kötelezte Keresztelő János lefejeztetésére. Létezik azután a
megbélyegzett és érzéketlen lelkiismeret (1Tim4:2), ami azokhoz tartozik, akik hosszú időn át
ellenálltak a világosságnak, ezért Isten átadta őket a méltatlan gondolkodásra. A kétségbeesett
és remény nélkül való lelkiismeret oda vezet, hogy a birtokosa erőszakosan kezet vet
önmagára.
Az újjászületéskor a lelkiismeret megújul, a Szentlélek hatalmasan megeleveníti és
megvilágosítja. A hit gyakorlásán keresztül a lelkiismeret megtisztul (Csel15:9), mégpedig
Krisztus vérének alkalmazása által (Zsid9:14). A jó lelkiismeretet általánosságban úgy
határozhatjuk meg, mint olyasvalamit, ami minden dologban elkezd Istennek tetszeni, mert
gyűlöli a bűnt és szereti a szentséget. Olyasvalami, amit az Íge kormányoz, s behódol a
Szerzője tekintélyének. Parancsoló szabálya a kizárólag Isten iránti engedelmesség, elutasítva,
hogy az Ő világosságán kívül cselekedjen. Következésképpen minél lelkiismeretesebb egy
keresztyén annál inkább elutasítja mindennek (az emberi hagyományoknak és
véleményeknek) az uralmát, ami nem isteni, s annál valószínűbb, hogy a beképzeltség és a
hajthatatlanság hírét kelti. Mindazonáltal mindegyikünknek óvakodni kell, nehogy
összetévesszük a büszkeséget és az önérzetet a lelkiismereti aggályokkal. Olyan hatalmas a
különbség a szilárdság és a taníthatatlan lélek között, mint a szelídség és az ingatagság között.
Miképpen lehet jó és tiszta lelkiismerethez jutni? Röviden, azáltal, hogy helyesen
tájékoztatjuk és bűnvallással kivetjük belőle a szennyet. A lelkiismeret első nagy szüksége a
világosság, mert a tudatlanság megrontja. „A lélek sem jó tudomány nélkül” (Péld19:2).
Ahogyan az a bíró, aki nem ismeri az országa törvényeit, alkalmatlan arra, hogy ítéletet
mondjon bármely elé kerülő ügyben, vagy ahogyan a homályos szem képtelen jól ellátni a
hivatalát, úgy a vak vagy tájékozatlan lelkiismeret sem képes megítélni az Isten előtti
kötelességünket. A lelkiismeret nem veheti át Isten szerepét, amíg nem ismeri az akaratát, s
799
annak teljes megismeréséhez naponta kell olvasnunk és kutatnunk a Szentírást. „Mi módon
őrizheti meg tisztán az ifjú az ő útát, ha nem a te beszédednek megtartása által?” (Zsolt119:9)
Bárcsak elmondhatnánk: „Az én lábamnak szövétneke a te igéd, és ösvényemnek
világossága.” (Zsolt119:105)
Soroljuk most fel a jó lelkiismeret néhány minőségét vagy jellemzőjét. Ó, jaj, milyen
kevés maradt ebből az erényből a világban! Micsoda színlelés és képmutatás uralkodott most
el mindenfelé a vallásos, a politikai, a kereskedelmi és a szociális világban! Ez egy
lelkiismeret nélküli generáció, következésképpen kevés vagy egyáltalában nincs is őszinteség,
hűség és valóság. Az, ami most egy átlagembert vezérel, nem más, mint az átmeneti
célszerűség, mintsem az elvek alapján történő cselekvés. De másként van egy újjászületett
esetében: az istenfélelem lett beültetve a szívébe, s ezért mondhatja az apostollal együtt:
„Bízunk, jó a lelkiismeretünk, minden dologban tisztességesen akarunk élni”. Az őszinte
lelkiismeret valóban ismerni akarja Isten akaratát és ténylegesen elhatározta, hogy aláveti
magát annak. A ravaszság halálos sebet kapott, s a szív nyitva áll a világosság előtt, készen rá,
hogy az átkutassa.
Az érzékenység a jó lelkiismeret másik jellemzője. Ez alatt a minőség alatt értjük a
szív éberségét, amivel lesújt a bűn minden felkínálkozó lehetőségére. A Szív távolról sem
közönyös Isten követelései iránt, hanem nagyon is érzékeny annak figyelmen kívül hagyására.
Az érzékeny lelkiismeret még a sokak által csip-csup dolognak tartott ügyekben is korhol és
elítél. Jób úgy döntött, hogy fenntartja az érzékeny lelkiismeretet, amikor ezt mondta:
„napjaim miatt nem korhol az én szívem” (Jób27:6). Azután megérthetjük ezt a jellemzőt az
ellenkezőjéből, nevezetesen a megbélyegzett lelkiismeretből (1Tim4:2), ami a gonoszság
szokásszerű gyakorlása miatt alakul ki, a szív úgy megkeményedik, mint az országút.
Imádkozz gyakran az érzékeny lelkiismeretért, kedves olvasó!
Hűség. Amikor a lelkiismeret hűségesen ellátja a hivatalát, akkor megvalósul az
állapotunk állandó megítélése Isten előtt azzal, hogy az útjainkat folyamatosan összeméri az
Ő szent Ígéjével. Így mondhatta Pál apostol: „Atyámfiai, férfiak, én teljes jó lelkiismerettel
szolgáltam az Istennek mind e mai napig.” (Csel23:1) A kedvező megítélés, amit mások
kialakíthatnak róla, gyakran nem nyújt megelégedést egy becsületes embernek mindaddig,
amíg a lelkiismerete is nem tesz bizonyságot arról, hogy a viselkedése helyes Isten szemében.
Nem számít, mi a pillanat divatja, vagy a felebarátainak szokása, az, akinek a szíve hű
Istenhez, semmit sem fog tudatosan megtenni a lelkiismerete ellen. A nyelvezete mindig ez
lesz: „Vajjon igaz dolog-é Isten előtt, rátok hallgatnunk inkább, hogynem Istenre, ítéljétek
meg!” (Csel4:19) Másrészt ez a gyakori imája: „Vizsgálj meg engem, oh Isten, és ismerd meg
szívemet! Próbálj meg engem, és ismerd meg gondolataimat! És lásd meg, ha van-e nálam a
gonoszságnak valamilyen útja? és vezérelj engem az örökkévalóság útján!” (Zsolt139:23-24)
Nyugodtság. Ez az őszinteség és a hűség biztos jutalma, mert a bölcsesség útja
(ellentétben az ostobaságéval) „gyönyörűséges útak, és minden ösvényei: békesség”
(Péld3:17). A keresztyén egyformán várhatja azt, hogy fájdalom nélkül érintheti meg az izzó
szenet, mint azt, hogy vétkezik a lelkiismeret felkavarodása nélkül. De a tiszta lelkiismeret
nyugodt, nem ítél el, mert megszabadult a bűn terhétől. Amikor szorosan együtt járunk
Istennel, akkor megadatik az elme derűje és a szív békessége, ami pont ellenkezője a
törvénytelenek és engedetlenek állapotának, mert a gonoszok olyanok „mint a háborgó tenger,
a mely nem nyughatik” (Jer49:23).
Mutassunk azonban rá, hogy minden nyugodt lelkiismeret nem jó is egyben, és
minden nyugtalan lelkiismeret nem gonosz is egyben. Egyesek lelkiismerete azért nyugodt,
mert érzéketlen. „Mikor az erős fegyveres őrzi az ő palotáját, a mije van, békességben van”
(Lk11:21), azaz nyugodt a rossz lelkiismeret, mert álomba szenderedett a Sátán ópiumjától. A
valódi nyugodtságot más tulajdonságokból kell meghatározni: annak az őszinteségből, az
érzékenységből és a hűségből kell fakadnia, mert különben csak megbélyegzett. Nem azt kell
800
fontolgatnunk, mennyi belső békességgel rendelkezünk, hanem hogy mennyi okunk van rá:
mint egy épület esetben, ahol nem az épület szépségét, hanem leginkább az alapját kell
figyelembe venni. Az érzékeny lelkiismeret azonban képes hibázni is a világosság hiányában,
és szükségtelenül keserű dolgokat előírni önmaga ellen: ez az „erőtlen lelkiismeret”
(1Kor8:12), ahogyan összezavarodhatunk a már megbocsátott bűnök miatt is.
A jó lelkiismeretet csak állandó szorgalommal lehet fenntartani: „Ebben gyakorlom
pedig magamat, hogy botránkozás nélkül való lelkiismeretem legyen az Isten és emberek előtt
mindenkor” (Csel24:16). Az apostol napi tevékenységévé tette a lelkiismeretének
tisztántartását, hogy az ne vádolhassa őt joggal semmiben, hanem legyen bizonysága a saját
szívében arról, hogy a jelleme és a viselkedése a Szentnek tetsző dolog volt. A jó lelkiismeret
fenntartása a személyes kegyesség lényeges része. „Ezt a parancsolatot adom néked, fiam
Timótheus… hogy vitézkedjél… megtartván a hitet és jó lelkiismeretet” (1Tim1:18-19).
Azaz, a személyes kegyesség summája az, hogy a hit az általunk elhitt dolgok alapeleme, a
lelkiismeret pedig a megteendő dolgok alapeleme. A hit és a jó lelkiismeret ismét
összekapcsolódnak az 1Tim1:5-ben és 3:9-ben, mert nem rendelkezhetünk az egyikkel a
másik nélkül.
Ha az olvasó visszalapoz a Csel24-hez meglátja, hogy Pál az ellene felhozott vádakra
válaszolt. A 14-16 versekben elmondta a védekezését, rövid tartalmát adva abban a gyakorlati
és tapasztalati keresztyénségnek. Alapként a hitéről ad számot: „hiszek mindazokban, a mik a
törvényben és a prófétákban meg vannak írva”, aminek a közvetlen bizonyítéka a
„reménységem lévén az Istenben”. Majd következik a rövid beszámoló a tevékenységéről:
„ebben gyakorlom pedig magamat, hogy botránkozás nélkül való lelkiismeretem legyen”. Az
igazság üdvözítő ismerete tehát a Szentírásba vetett olyan hit, ami létrehozza az örök élet
reménységét, amit a szív teljes szorgalommal történő megtartása bizonyít. Ugyanezt sorolja
fel ismét a „parancsolatok végében” (az evangélium bevezetésének céljaként) – ez a szeretet,
mely betölti a törvényt, s abból a szívből származik, ami valóban Istenért dobog (1Tim1:5).
Az „ebben gyakorlom pedig magamat” tevékenységet kell megtennünk a folyamatos
erőfeszítésünknek. Először is a Szentírás szorgalmas, naponkénti kutatásával, hogy
megismerhessük Isten akaratát. Erre kapunk buzdítást: „Annakokáért ne legyetek esztelenek,
hanem megértsétek, mi legyen az Úrnak akaratja” (Ef5:17), éspedig azért, hogy biztosak
lehessünk benne, mi az, ami Neki tetszik, így se a hitnek, se az istentiszteletnek ne ártsunk. A
rosszul tájékoztatott lelkiismeret legalábbis gyenge és tudatlan. Másodszor, a szívünk
állapotának és az útjainknak komoly vizsgálatával: „Haragudjatok, de ne vétkezzetek:
beszéljetek szívetekkel a ti ágyasházatokban és csillapodjatok!” (Zsolt4:4) Gyakran fel kell
szólítanunk önmagunkat a számadásra. Ha szeretnénk, hogy a lelkiismeret szóljon hozzánk,
akkor nekünk is gyakran kell szólnunk hozzá. Pont ezért adatott nekünk értelem, hogy
megvizsgálhassuk az állapotunkat és a cselekedeteinket Isten ítélete alapján. Akkor hát
„tudakozzuk a mi útainkat és vizsgáljuk meg” (JSir3:40). Szánj rá időt, kedves olvasó, hogy
egyezkedj magaddal és gondold át, hogyan állnak a dolgok közted és Isten között. A rövid
számadások megelőzik a hibákat, ezért nézd át naponta és tedd rendbe, ami közéd és Isten
közé állt.
Harmadik az engedelmesség egyenletes menete: „És erről ismerjük meg, hogy mi az
igazságból vagyunk, és így tesszük bátorságosakká ő előtte a mi szíveinket.” (1Jn3:19).
Negyedik az állandó óvatosság: „Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek”
(Mt26:41). Ötödik a komoly ellenállás a bűnnel szemben és annak megöldöklése: kivájva a
jobb szemünket és levágva a jobb karunkat. Hatodik az őszinte megtérés és megvallás, amikor
a tudatára ébredünk a hibáinknak. Hetedik Krisztus tisztító vérének a magunkévá tétele hit
által.
801
Ima a szolgálókért
Zsid13:18-19
18. Imádkozzatok érettünk. Mert úgy vagyunk meggyőződve, hogy jó

lelkiismeretünk van, igyekezvén mindenekben tisztességesen forgolódni.
19. Kiváltképen pedig arra kérlek, hogy ezt cselekedjétek, hogy mihamarább
visszaadhassam néktek.
„Imádkozzatok érettünk. Mert úgy vagyunk meggyőződve, hogy jó lelkiismeretünk

van, igyekezvén mindenekben tisztességesen forgolódni. Kiváltképen pedig arra kérlek, hogy
ezt cselekedjétek, hogy mihamarább visszaadhassam néktek.” Mint már rámutattunk az előző
szakasz nyitó bekezdésében, ez a rész szorosan kapcsolódik a 17. vershez, ahol a hívők azt a
parancsot kapják, hogy engedelmeskedjenek a gyülekezeti vezetőknek. Itt a keresztyének egy
további kötelességét említi meg azokkal szemben, akik szolgálnak nekik a lelki dolgokban,
nevezetesen, hogy emlékezzenek meg róluk a kegyelem trónja előtt. Ennek a buzdításnak az
illő betartása valószínűleg minden másnál többet tesz majd a nagyon elterjedt gonoszság
semlegesítésében és ellensúlyozásában: azok, akik Istennél emelnek szót az igehirdetőnek
adandó áldásokért, sokkal kevésbé valószínűen fogják kritizálni őt az emberek előtt. A kákán
is csomót kereső lelkület elfojtja a közbenjárás leheletét, míg az imádság lelkülete megfékezi
a panaszkodó és pletykálkodó ajkakat.
„Imádkozzatok érettünk.” Krisztus szolgáinak valós és nagy szükségük van a népük
imáira. Önmagukban ők is csak emberek, tudatlanok, vakok és tévelygők, s amíg nem kapnak
dupla adagot a Lélekből, addig nincsenek felszerelve a fáradságos és tiszteletre méltó
elhívásukhoz. Ők azok, akik a csata nehezét viselik, és különleges célpontjai a Sátán
támadásainak. Gyakran éri őket kísértés, hogy tegyenek engedményeket, tartsák vissza
mindazt, ami, noha ízetlen, mégis a leghasznosabb a hallgatóiknak. A sok csalódás és
csüggedés miatt hajlamosak belefáradni a jócselekedetekbe. Így tehát a mi kötelességünk és
kiváltságunk könyörögni értük Istenhez, hogy adja meg nekik a kegyelem napi adagját, s így
megszabadulhassanak a kísértésektől és hűségesek, állhatatosak és odaszántak maradjanak.
Alaposan meg kell figyelni, hogy ezt a kérést nem más, mint a levél szerzője intézte
hozzájuk. Ha tehát a legnagyobb apostolnak is szüksége volt a testvéreinek a közbenjáró
támogatására, mennyivel inkább Isten szolgái közkatonáinak! Mily kedvesen, mily buzgón és
mily gyakran kérte ezt Pál! Itt hozzáteszi: „kérlek benneteket”. Ezt a nyelvezetet használja
ismét a Rm15:30-ban, ahol arra kéri a szenteket, hogy küzdjenek vele együtt az imádkozásban
Istenhez. a 2Kor1:11-ben beszél „az érettünk való könyörgésről”. Gyönyörű képe Isten népe
imádkozásának hatékonyságáról valamelyik szolgájának támogatása érdekben található
Mózes kezeinek felemelésében (2Móz17:11), ahol jelentőségteljesen hangzik el: „És lőn,
mikor Mózes felemelé kezét, Izráel győz vala; mikor pedig leereszté kezét, Amálek győz
vala.”
„Imádkozzatok érettünk.” Egyetértünk Owennel abban, hogy jóllehet az apostol
többes számot használt (ez volt a szokása), egyedül magáért fogalmazta meg ezt a kérdést,
amint arra az „én” utal a 19. versben. Ez kiemelkedően páli vonás, s amint e sorozat második
szakaszában rámutattunk, ez az egyik olyan részlet, ami a levél írójának a beazonosítására
szolgál. Nincs arról feljegyzés az Újszövetségben, ahogy az apostolok közül bárki más is
kérte volna az egyház imádságait. Pál tette ezt legalább hét levelében: Rm15:30, Ef6:19,
Kol4:2, 1Thessz5:25, 2Thessz3:1, Fil1:22 és itt. „Az, aki többet munkálkodott, mint a többi
apostol, s aki oly sok ajándékkal volt felruházva, hogy látszólag a legnagyobb vágyat érezte a
rokonszenv, a szeretet, a közösség iránt és az ő elképzelése volt a legélénkebb arról, hogy
Isten adja a növekedést: nem erővel, sem hatalommal, hanem az Úr Lelke által”. (A. Saphir)
802
„Imádkozzatok érettünk”: noha ez közvetlenül Pálra vonatkozott, a buzdítás mégis
nyilvánvalóan Krisztus minden szolgájára is érvényes és kötelező mindazokra nézve, akiknek
szolgálnak. Isten alatt ők azok, akiktől a legtöbb jót kapjuk. A szolgálat vonatkozásában
gyakran ők a lelki atyáink (1Kor4:15), a lelki ápolóink (1Thessz5:13), s azt a megbecsülést
azzal kell világossá tenni, hogy folytonosan Isten elé visszük őket a hit és a szeretet karjaiban.
Buzgón könyörögni értük a kegyelem trónja előtt a legkisebb viszonzás, amit megadhatunk
nekik a szeretetteljes munkálkodásukért, az áldozatos erőfeszítéseikért, a hűséges
szolgálatukért. Kétségtelen, hogy minél szorgalmasabb a nép ennek a kötelességnek a
teljesítésében, annál több segítséget és áldást kapnak a munkájukon keresztül.
„Imádkozzatok érettünk.” Az apostol meg volt arról győződve, hogy minden neki
szükséges áldás Istentől kapható meg, és csakis Őtőle, s az ima volt a kijelölt eszköz ezen
áldások megszerzéséhez. Valaki ezt mondta: „Ha az egyháznak a vezetői iránti kellő
engedelmessége annak minden tagja részéről a legjobb eszköz az épüléshez és a fő oka a
rendnek és a békességnek annak egész testületében, akkor biztos, hogy az imádság a
vezetőkért és a tagtársakért a megszerzésének kijelölt csatornája.” Azután a zsidó
keresztyének imáit kérve Pál jelezte az irántuk, mint igaz emberek iránti megbecsülését,
akiknek az imái „igen hasznosak”. A kérése jelezte az iránta érzett szeretetükbe vetett
meggyőződését is: a szív, amelyik gyöngéden és hűségesen kereste a javukat, nem kételkedett
az iránta való érzelmeik melegségében. Az egymásért történő imádkozás a szentek
közösségének az egyik fő része.
Az apostol az olvasóinka imádságaira vonatkozó kérését látványos és erőteljes
indokkal támasztotta alá: „Mert úgy vagyunk meggyőződve, hogy jó lelkiismeretünk van,
igyekezvén mindenekben tisztességesen forgolódni.” Az „úgy vagyunk meggyőződve”
mondásban két dolgot jelzett. Először is az illendő mértékletességét: nem mondta dicsekedve,
hogy „tudjuk”. Másodszor, a bizonyosságát, mert az efféle nyelvezet a Szentírásban nem fejez
ki kételkedést. Azaz, bár megvolt a magabiztosság a szívében Isten iránt, mégis alázatos
kifejezésekkel beszélt, s mi is jól tesszük, ha ehhez tartjuk magunkat ebben a dicskevő és
hedonista korban. Hatalmas dolog az, amikor az evangélium szolgálója képes ténylegesen, de
mértékletesen hivatkozni a saját munkájának az elvégzésére, mint okra, ami miatt kérheti a
népének együttérzését és támogatását. Igazából csak akkor kérheti a szolgáló a népe imáit, ha
őszintén törekszik jót cselekedni és fenntartja a jó lelkiismeretet.
A valószínű ok, amiért Pál itt konkrét utalást tett a jó lelkiismeret fenntartására
irányuló buzgó erőfeszítéseire az volt, hogy a saját nemzete oly keserűen kitagadta, s nem
kétséges (mert a Sátán akkor is ugyanaz volt, mint ma), hogy a legkedvezőtlenebb
beszámolók keringtek róla a zsidók között. A saját honfitársai ostorozták meg kegyetlenül, a
rómaiak pedig igazságtalanul börtönözték be, de mégis megvolt a belső bizonysága arról,
hogy megvolt benne a vágy és az elhatározás arra, hogy mindig becsületesen járjon el. „noha
a nevemet gonoszként kivetették, s gaztetteket elkövetőként szenvedek, mégis a hűségemre
hivatkozom az evangélium szolgálatában. Nem járok ravaszságban, s nem kezelem Isten
Ígéjét csalafinta módon, s nem csinálok üzletet az evangéliumból: őszintén igyekeztem
tiszteletre méltó módon eljárni minden körülmények között.” Boldog ember az, aki ezt el
tudja mondani.
„Mert úgy vagyunk meggyőződve, hogy jó lelkiismeretünk van.” Mint arra korábban
rámutattunk, a lelkiismeret az a képesség, amivel a Teremtő ruházta fel az embert, s amivel
képes megítélni az állapotát és a cselekedeteit Isten ítéletének megfelelően. A hivatala kettős:
feltárni a bűnt előttünk, és leleplezni a kötelességeinket a rá világító világosságnak
megfelelően. Kettős világosság létezik, amivel az embereknek meg kell világítani a
lelkiismeretüket: a természetes értelem és a bibliai kijelentés, s a Lélek is ezt használja. Ha a
lelkiismeretnek csak a természet szürkülete áll a rendelkezésére, ahogyan az a pogányok
esetében van, akkor csak a természetes kötelességek és a természetellenes bűnök felett mond
803
ítéletet, de ha rendelkezik az Íge természetfeletti világosságával, akkor megítéli azokat a
bűnöket és kötelességeket is, amik csak az isteni kijelentés által ismerhetők. A lélekben
maradandó feljegyzést készít. Minél több világosságunk van, annál nagyobb a felelősségünk,
Lk12:48.
Bár a pogányok nem rendelkeznek az Isten kijelentése által hozzájuk eljuttatott
törvénnyel, mégis megvan a erkölcsi érzékeikben annak lényege, beírva a szívükbe: Rm2:15.
Amikor Pál azt mondta, hogy „én teljes jó lelkiismerettel szolgáltam az Istennek mind e mai
napig” (Csel23:1), az párhuzamos volt az „a törvénybeli igazság tekintetében feddhetetlen
voltam” (Fil3:6) kijelentésével. Összhang volt a külső viselkedése és a lelkiismeretében
meglevő világosság között. Így „akik azt mondják, hogy az erkölcsi törvénynek nincs haszna
a keresztyén számára, ugyanúgy azt is mondhatnák, hogy nincs több haszna a lelkiismere
képességének sem a keresztyén lelkében. Tépjük ki azt a képességet az ember szívéből, ha a
másikat, nevezetese a kötelességtudó előírásokat is kitépjük pont úgy, mint ha Isten eltörölné
a színeket és a világosságot, el kellene vennie és meg kellene szüntetnie a látás képességét is.”
(Thomas Goodwin)
„Az Úrtól való szövétnek az embernek lelke, a ki megvizsgálja a szívnek minden
rejtekét.” (Péld20:27) Ezt az erkölcsi érzéket joggal nevezték az isteni kémnek az ember
lelkében. Fékjei és korholásai figyelmeztetések Istentől: az Ő nevében jár el, és Neki felelős,
senki másnak. Ó, jaj, milyen sokakat irányítanak a világi szokások és divatok, s élnek a
felebarátaik véleményeinek és beszámolóinak megfelelően! A lelkiismeret része annak a
világosságnak, ami „megvilágosít minden embert” (Jn1:9). Sok igeszakaszban mind a „szív”
(1Jn3:20), mind a „lélek” (Rm8:16, 1Kor2:11) a lelkiismeretet jelenti, míg a Zsolt16:7-ben
„veséknek” mondja. Megint más igeszakaszokban a fizikai „szemhez” van hasonlítva
(Lk11:34-36), mert ahogyan szem a test legérzékenyebb tagja és látó képessége, úgy az a
lelkiismeret a léleké.
A lelkiismeret tehát Isten tanúja az emberben: ez az Ő törvényének a hangja, ami
irányítja és inti a szívet, közvetítve nekünk a jó és a rossz ismeretét. A feladata értékelni
minden cselekedetünket, legyen jó vagy rossz, a hozzá tartozó jutalommal vagy büntetéssel
együtt, majd a válaszreakcióval leleplezni vagy tanúsítani, hogy igazságosan vagy
igazságtalanul cselekedtünk. De miközben a lelkiismeret meggyőz a bűnről, semmi módon
sem segít abban, hogy higgyünk az evangéliumban. Épp ellenkezőleg, a működése ellenáll a
hitnek. Nem számít, hogy a természetes lelkiismeret milyen mértékben lett megvilágosítva,
semmivel sem járul hozzá a hithez, sőt, annak a legnagyobb ellensége minden között, ami az
ember szívében van. A hit Isten ajándéka, természetfeletti adomány, olyasvalami, ami a
Szentlélek működése, s teljesen független a legnagyobb magasságoktól és messze meghaladja
azokat, ahová a bukott ember képességei képesek felemelkedni.
Amire az imént a fentiekben rámutattunk, az első ránézésre meglepheti az olvasót, de
mégsem kell meglepődnie. A lelkiismeret képes teljes mértékben meghallani a törvény által
mondottakat, de ez nem más, mint csak a szívbe írt törvény, ami teljesen süket arra, amit az
evangélium mond, s annak egyetlen szavát sem érti. Ha a természetes lelkiismerethez szólunk
a Megváltóról, és Belé vetett hitre ösztönzünk, a válasza olyan lesz, mint a zsidóké (s a
lelkiismeret eme alapeleme szólaltatta meg őket): „Mi tudjuk, hogy Mózessel beszélt az Isten:
erről pedig azt sem tudjuk, honnan való” (Jn9:29). Beszélj valakinek a törvényről, s a
lelkiismeret válaszolni fog, mert tudja, mit kellene cselekedni, de ami az evangéliumot illeti,
annak hangja idegen a számára. A lelkiismeret teljesen képtelen rámutatni a szabadulás útjára
a bűm ítélete és büntetése alól, sőt, „ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten
országát” (Jn3:3).
Igaz, hogy minél jobban megvilágosodik a lelkiismeret, annál jobban leleplezi majd
előttünk a sokféle bűnt és fedd meg azokért, de a lelkiismeret egyedül soha nem lesz képes
feltárni a hitetlenséget előttünk és meggyőzni minket annak szörnyűségéről. Ezt csak a
804
Szentlélek közvetlen, a szívben felragyogó világossága teszi meg. Két hatalmas bűn létezik,
melyek kívül esnek a lelkiismeret hatáskörén, semhogy általa a szívünkre vehetnénk azokat.
Első Ádámnak az eredendő vétke, ami joggal tulajdoníttatott minden egyes leszármazottjának.
Egy tanult lelkiismeret képes észlelni a természet gonoszságát és romlottságát, ami Ádám
bukásának a következménye, de nem fog meggyőzni arról a végzetes ítéletről, amely alatt
állunk ősatyák vétke folytán. Másodszor, a lelkiismeret nem ment fel minket, ha nincs hitünk
Krisztusban, és ez a bűnök bűne: csak a Szentlélek különleges működése a megelevenített
szíven képes elvégezni ezt. Vizsgáljuk meg azokat, akik a legjobban összezavarodtak a
lelkiismeretükben, s rájövünk, hogy közülük egy sincs megterhelve a hitetlensége miatt.
Amíg a lelkiismeret nincs alárendelve a hitnek, addig a legnagyobb akadály a hit előtt,
amivel a természeti ember rendelkezik. Mi a fő akadály, amivel egy felébredt és elítélt lélek
találkozik? Nos, a bűneinek nagysága, mert a szíve azt mondja, hogy ő már túl van a
kegyelem határain és semmi más, mint a vétkes lelkiismeret vádjai azok, amik létrehozzák a
reménytelenséget a szívben. A lelkiismeret napvilágra hozza a bűneinket, a szemünk elé
állítja azokat és megrettent a szörnyűségükkel. A lelkiismeret az, ami azt mondja a
kétségbeesett léleknek, hogy az üdvösség nagyon messze van egy olyan valakitől, mint
amilyen én vagyok. A lelkiismeret munkára és cselekvésre fog minket, de csak törvényes
úton: nagyon távol áll attól, hogy a valódi békesség útján vezessen, inkább egyre távolabb
visz attól. Így volt ez az ókori zsidókkal és így van ez ma is: „Mert az Isten igazságát nem
ismervén, és az ő tulajdon igazságukat igyekezvén érvényesíteni, az Isten igazságának nem
engedelmeskedtek.” (Rm10:3)
Egy keresztyén esetében a lelkiismeret és a hit kiegészítik egymást a működésük
során. Ha a lelkiismeret elítéli a bűnt vagy megfedd a kötelesség elmulasztásáért, a hit látja
Isten kegyelmét Krisztusban, bűnbánó módon megvallja a hibát és igyekszik megtisztulni az
Ő drága vérén át. „Az egyszer megtisztult áldozók többé semminemű bűntudattal nem bírtak”
(Zsid10:2), nem kell többé attól félnünk, hogy ellenünk állnak. A hívő fontos kötelessége a jó
lelkiismeret fenntartása: 1Tim1:19, 1Tim3:9, ehhez azonban folytonosan ítélkeznünk kell
önmagunk és az útjaink felett. Isten kijelentett akarata ennek az egyetlen szabálya, mert
semmi más nem parancsolhatja ezt meg törvényesen. Ezért végtelenül jobb megsérteni az
egész világot, mint Istent és a lelkiismeretet. „Mindazok is, a kik barátaim, az én
tántorodásomra figyelmeznek, mondván: Talán megbotlik és megfoghatjuk őt, és bosszút
állhatunk rajta”. S mi volt a próféta válasza és kibúvója? Ez: „Azért, oh Seregeknek Ura, a ki
megpróbálod az igazat, látod a veséket és a szíveket, hadd lássam a te büntetésedet ő rajtok:
mert néked jelentettem meg az én ügyemet!” (Jer20:10, 12)
A keresztyén lelkiismerete szabályozásának egyetlen szabálya Isten írott Ígéje, mert
„ami pedig hitből nincs (tehát az Ígének megfelelő, Rm10:17), bűn az” (Rm14:23). Azaz,
bármi, amit nem az Íge alapján a megítélés és a lelkiismeret szilárd meggyőződéséből
teszünk, az bűn. A jó lelkiismertet hibái az alábbiak: első a tudatlanság vagy a tévelygés. Isten
egyes gyermekei nagyon tökéletlen módon szilárdultak meg az igazságban, és nagyon
összezavarodnak abban, hogy mi a helyes és mi a rossz Isten szemében, különösen a
közömbös dolgokban, melyek vonatkozásában nagy a véleménykülönbség. Ők nem értik meg
azt a szabadságot, amit Krisztus vásárolt meg a népe számára (Gal5:1), amellyel szabadokká
váltak minden közönyös dolog helyes és jó használatára, azaz azon dolgokéra, amiket a
Szentírás konkrétan nem tilt meg. „És bort, a mely megvidámítja a halandónak szívét,
fényesebbé teszi az orczát az olajnál” (Zsolt104:15), ami túlmegy a szükségleteken, s amihez
hozzátehetjük azokat az ártatlan pihenési módokat, amelyek felüdítik az elmét és a testet. Azt,
hogy miképpen kell ezeket helyesen használni, az 1Tim4:4-5 határozza meg.
Második, szoros kapcsolatban az előzővel, amit a Szentírás „erőtlen lelkiismeretnek”
nevez (1Kor8:12), s ez a világosság hiányának, a rossz tanításnak, a személyes előítéleteknek
és a kóros érzékenységnek köszönhető. Gyakran megerőltető és nehéz kitalálni, miképpen
805
járjunk ez az efféle emberekkel: egyrészről a szeretet a javukat akarja és türelmesnek kell
lenni velük, nehogy figyelmetlenül és szükségszerűen megsebezzük őket, másrészről nem
engedhetünk a szeszélyeiknek és a kételyeiknek, nehogy a saját lelki szabadságunk váljon
semmissé. Krisztus Maga is elutasította, hogy az emberi hagyományoknak engedve rabigát
tegyen a tanítványaira (Mk7:2), még mikor tudta is, hogy leselkednek Utána, hátha valami
hibát találnak Benne, és megsértheti azokat az Ő viselkedése. Harmadik a kételkedő
lelkiismeret: Rm14:22-23. Negyedik a sérül lelkiismeret, aminek a békességét felkavarják
azok a bűnök, amikből nem tértek meg és amiket nem vallottak meg.
A jótétemények és az áldások valóban gazdag ellentételezése mindazoknak az
erőfeszítéseknek, amiket a jó lelkiismeret fenntartása érdekében fejtünk ki. Először is, ez Isten
iránti magabiztosságot ad nekünk. Amikor bűnt követtünk el, akkor elidegenedés és távolság
jön létre a lélek és a Szent között. Ha a belső monitorunk megvizsgál és elítél, a szív félénkké
válik Istennel szemben, ezért nem vagyunk képesek az Ő szemébe nézni. Csak mikor minden
rendben van Istennel a bűnbánó megvallás és Krisztus tisztító vérének hit által történő
elfogadása által, akkor közeledhetünk bátran a kegyelem trónjához. „Járuljunk hozzá igaz
szívvel, hitnek teljességével, mint a kiknek szívök tiszta a gonosz lelkiismerettől” (Zsid10:22)
azaz olyan lelkiismerettel, ami többé nem vádol minket Isten előtt. „Ha hamisságra néztem
volna szívemben (ami összeegyeztethetetlen a jó lelkiismerettel), meg nem hallgatott volna az
én Uram.” (Zsolt66:18) Viszont „Szeretteim, ha szívünk nem vádol minket, bizodalmunk van
az Istenhez; És akármit kérjünk, megnyerjük tőle, mert megtartjuk az ő parancsolatait, és
azokat cselekeszszük, a mik kedvesek előtte.” (1Jn3:21-22).
Másodszor, a tiszta lelkiismeret adja a fő felmentést, amikor a hívőt hamisan vádolják
és rágalmazzák az ellenségei. Micsoda kimondhatatlan vigasztalás a miénk, amikor joggal a
magunkévá tehetjük Krisztus ama áldását: „Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és
háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem” (Mt5:11)!
Ez történt Pál apostollal is: „Mert a mi dicsekedésünk ez, lelkiismeretünk bizonysága, hogy
isteni őszinteséggel és tisztasággal, nem testi bölcseséggel, hanem Isten kegyelmével
forgolódtunk a világon” (2Kor1:12). Harmadszor, a tiszta lelkiismeret bebiztosítja a
birtokosát a Sátán vádjaival szemben. Lelkünk nagy ellensége állandóan igyekszik elvenni a
békességünket és az örömünket, s mi erőtlenek vagyunk a támadásaival szemben, amikor a
vétkes lelkiismeret megerősíti a megerősíti a vádjait. De mikor a tiszta lelkiismeretre
hivatkozhatunk, és leleplezzük a hazugságait, akkor azzal sikerrel kioltjuk a tüzes dárdáit. A
zsoltáros nagyon bátran kimondta ezt, lásd Zsolt7:3-5, 8.
Negyedszer, a tiszta lelkiismeret hatalmas előnyhöz juttatja a birtokosát, amikor joggal
korhol másokat. Annak a keresztyénnek az intése, akinek az élete következetlen, súlytalan, de
aki szorosan Istennel jár, annak van tekintélye. Az, aki becsületes Isten és az embertársai
előtt, olyan erkölcsi erővel bír, amit még az istentelenek is megéreznek. Végül, a nyugodt
lelkiismeret kimondhatatlan vigasztalást jelent a halál órájában. Amikor valakinek megvan a
belső bizonyossága, hogy a rengeteg hibája ellenére őszintén igyekezett megtenni mindazt,
ami helyes volt Isten előtt, akkor könnyű párnán nyugtathatja a fejét. „Oh Uram, emlékezzél
meg arról, hogy én előtted jártam, igazságban és egész szívvel, és hogy a mi jó előtted, azt
műveltem!” (Ézs38:3) Hivatkozás volt ez a jó lelkiismeretre olyasvalaki által, aki „halálos
betegségbe esett”.
Pál bizonysága arról, hogy tiszta a lelkiismerete, így hangzott: „igyekeztem
mindenben tisztességesen forgolódni”. A határozott, arra irányuló akarat és az őszinte
erőfeszítés, hogy helyesen fogunk cselekedni minden körülmények között a jó lelkiismeret
gyümölcse és bizonyítéka. „Akarni” a vágyat és a készséget jelenti azt az kísérő
erőfeszítésekkel és szorgalommal. A „mindenben” felöleli az Istennel és emberrel szembeni
minden kötelességünket, s kifejezi az apostol a jó, a „botránkozás nélkül való” lelkiismeret
fenntartására irányuló tevékenységének állhatatosságát és pontosságát (Csel24:16). Micsoda
806
látványos kommentárját szolgáltatta Pál apostol kijelentésének a beszámolója az efézusi
életmódjáról: lásd Csel20:18-27! Az odaadása, a hűsége és az állhatatossága mennyire
megszégyeníti oly sok igehirdető test-szerető tunyaságát manapság! A lelkiismeret micsoda
szigorúságát követei meg Isten a szolgáitól: ahogyan a legcsekélyebb homokszem a szemben
gátolja annak használatát, úgy zavarja össze a szelíd lelkiismeretet a bűnnel történő legkisebb
játszadozás is.
Azt a parancsot kapjuk, hogy „A tisztességre gondotok legyen minden ember előtt”
(Rm12:17): a jó lelkiismeret tiszteletben tartja az elsővel együtt a második törvénytáblát is,
így nem tartozunk senki emberfiának semmivel és nem kell félnünk senkinek sem belenézni a
szemébe. Bármely hit, ami nem hoz létre pártatlan és egyetemes engedelmességet,
haszontalan. A legszentebb hitünk összes titka a kegyesség titkai (1Tim1:9, 3:16). De ha Isten
Ígéje csak szavakban jutott el hozzánk, de nem erőben, akkor mi csak betű szerinti, de nem
lélek szerinti keresztyének vagyunk. Ó, jaj, milyen sokan szilárdak manapság a tanításban és
rendelkeznek testi meggyőződéssel az örök életről, de nem gyakorolják magukat a tiszta
lelkiismeret fenntartásában! Ó, jaj, micsoda lelkiismeretlen korba vetett bele minket a
sorsunk! Milyen sok lélek megütközik a többség szabados életmódján azok közül, akik ma azt
vallják, hogy hisznek az evangéliumban!
„Igyekezvén mindenekben tisztességesen forgolódni.” Arra buzdít itt minket, hogy
„Magatokat a pogányok közt jól viselvén, hogy a miben rágalmaznak titeket mint
gonosztévőket, a jó cselekedetekből, ha látják azokat, dicsőítsék Istent a meglátogatás
napján.” (1Pt2:12) A görög „jól” szó a szakaszban többet is kifejez, mint amit rendszerint
alatta értünk. Ugyanez a szó használatos a Mk7:37-ben: „Mindent jól cselekedett”. A Valódi
jelentése „kiválóan” vagy „tiszteletreméltóan”. Az „igyekezvén mindenekben tisztességesen
forgolódni” szavakkal az apostol ismét az alázatát és a szavahihetőségét fejezi ki. Az őszinte
vágyat és a szorgalmas erőfeszítést, hogy a jelen életben elérhető legnagyobb tökéletességgel
cselekedjen, mert valamennyien csődöt mondunk ennek megvalósításában. A szentek minden
korban így imádkoztak: „Kérlek oh Uram, legyen figyelmetes a te füled a te szolgádnak
könyörgésére és szolgáidnak könyörgésökre, a kik kívánják félni a te nevedet” (Neh1:11).
Áldott dolog, ha Maga Isten erősíti meg: „ha a készség megvan, a szerint kedves az, a mije
kinek-kinek van, és nem a szerint, a mije nincs” (2Kor8:12).
„Kiváltképen pedig arra kérlek, hogy ezt cselekedjétek, hogy mihamarább
visszaadhassam néktek.” (19. vers) Ebben az igeversben Pál egy további okot említ, miért
kérte a héber szenteket arra, hogy imádkozzanak érte. Sok dologra utal ezzel: mert korábban
velük volt, de a körülmények, melyek felett nincs hatalma, meggátolták a visszatérését, hogy
a szolgálók legjobbika ne lehessen együtt a népével (1Kir22:27, Jer38:6); mert nagyon
vágyott ismét eljönni hozzájuk, ami megmutatja, hogy nem a saját kényelmét (a börtönből
való szabadulást) tartotta legelsősorban a szeme előtt, hanem a ő javukat; mert erősen meg
volt győződve az ima hasznosságáról és az iránta érzett szeretetükről. „Amikor a szolgálók
eljönnek a néphez az imára adott válaszként, nagyobb megelégedettséggel jönnek önmagukat,
s sikerrel az embereket illetően. Minden kegyelmünket imával kell elérnünk.” (Matthew
Henry)
Az itt Pál által használt nyelvezet az jelzi, hogy a hitte: az ember útjait Isten szabja
meg, az egyház ügyeit Ő rendeli el nagy fokban az imáiktól függően a Maga dicsőségére és az
Ő vigasztalásukra. A „hogy mihamarább visszaadhassam néktek” nagyon látványos,
megmutatja, hogy Pál nem volt vak fatalista: ha Isten rendelte el a pontos órát, akkor
valósíthatja meg az ima a „mihamarabb”-at? Ó, teljeséggel felesleges okoskodnunk vagy
filozofálgatnunk Isten örök rendeléseinek és az imának az összeegyeztethetőségén: elegendő
biztosnak lenni a Szentírásból abban, hogy az ima egyszerre megparancsolt kötelesség és
áldott kiváltság. Istennek kell megéreztetni velünk a szükségességét, s aztán kérnünk kell a
kegyelme ránk ruházását, még mielőtt megadná azt: Ezék36:37. Nem tudjuk, hogy ezt az imát
807
vajon megválaszolta-e, de ez egyáltalán nem is fontos: „a kötelességekkel kapcsolatos jelen
felfogásunk szerint törvényesen vágyakozhatunk komolyan és imádkozhatunk olyan dolgok
után, amik nem fognak megvalósulni. Isten titkos céljait nem képezik az imádkozás
szabályait.” (John Owen)
Az apostol imája
Zsid13:20-21
20. A békesség Istene pedig, a ki kihozta a halálból a juhoknak nagy pásztorát,

örök szövetség vére által, a mi Urunkat Jézust,
21. Tegyen készségesekké titeket minden jóra, hogy cselekedjétek az ő akaratát,
azt munkálván ti bennetek, a mi kedves ő előtte a Jézus Krisztus által, a kinek dicsőség
örökkön örökké. Ámen.
„20. A békesség Istene pedig, a ki kihozta a halálból a juhoknak nagy pásztorát, örök
szövetség vére által, a mi Urunkat Jézust, tegyen készségesekké titeket minden jóra, hogy
cselekedjétek az ő akaratát, azt munkálván ti bennetek, a mi kedves ő előtte a Jézus Krisztus
által, a kinek dicsőség örökkön örökké. Ámen.” (20-21. versek) Kezdjük annak a
kapcsolatnak a vizsgálatával, amiben ezek a versek állnak az előzőkkel: először a tágabb
szövegkörnyezetükkel, majd a közelebbivel. Ezekben valójában megtaláljuk a korábbiak
összefoglalását egy rövid, de átfogó mondatba, kivéve, hogy az apostol itt azért imádkozik,
hogy a zsidóknál megvalósuljon az, amire korábban buzdította őket. A levél doktrínális
részének egész lényege benne foglaltatik ebben, s az apostol most azért könyörög Istennek,
hogy kiterjessze mindannak a fontos tanításnak a hasznát és gyümölcseit az olvasói szívére is,
amit korábban tárt eléjük. Ezek az igeversek tehát alkalmas lezárást képeznek, mert ami
utánunk következik az gyakorlatilag egy utószó.
A közvetlen szövegkörnyezetében szemlélve a szakaszunkat áldott példáját vesszük
észre annak a ténynek, hogy az apostol gyakorolta is, amit prédikált, hisz amire kérte az
olvasóit azt itt látjuk, amint megcselekszi. A 18-19. versekben a héberek imáit kérte a maga
részére, most pedig őt látjuk könyörögni értük a kegyelem trónja előtt. Micsoda áldott példát
hagyott a fő apostol mindazokra, akiket Krisztus nyilvános szolgálatra hív el! Ha a szolgálók
vágynak a népük imáira, akkor ügyeljenek arra, hogy ne maradjanak el az imádkozásban
azokért, akiket Isten rájuk bízott. Ez a szolgáló tevékenységének egyik lényegi része. Nem
elegendő hűségesen hirdetnie az Ígét: buzgón és gyakran kérnie is kell Istentől, hogy áldja
meg az Ígét azoknak, akik hallották azt. Ó, bárcsak mindazok, akik a szent hivatalra kaptak
elhívást, érzelmesen felkiálthatnának: „tőlem is távol legyen, hogy az Úr ellen vétkezzem és
felhagyjak az érettetek való könyörgéssel” (1Sám12:23).
A most előttünk álló igeversek az apostoli áldás vagy ima formáját öltik magukra.
Bennünk látványos és megfelelő módon kerül előtérbe Ő, Akihez az imádság szólt, amit az a
dolog követ, amiért az apostol könyörgött. A Személyt, Akihez az apostol imádkozott, itt
először a titulusainak egyikével írja le, nevezetesen „a békesség Isteneként”, majd a munkái
egyikével, Krisztus feltámasztásával a halálból, amit viszont az örök szövetség vérének
tulajdonít. Azok, akik mostanáig követtek bennünket ezekben a hosszas magyarázatokban,
megláthatják, hogy az apostol mennyire alkalmasan csökkenti le a hatalmas, a
keresztyénségnek a judaizmussal szembeni felsőbbrendűségéről szóló magyarázatát erre a
három fő dologra: a békesség Istenére, a juhok feltámadt Pásztorára és az örök szövetség
vérére.
„A békesség Istene.” A különféle módok, amikkel Isten utal Önmagára a Szentírásban,
a különböző hivatkozások, amiket alkalmaz, nem összevissza szerepelnek, hanem végtelen
808
bölcsességgel vanna elrendezve. Mi pedig sokat veszítünk, ha elmulasztjuk mindegyiket
szorgalmasan mérlegelni. Nem pusztán a stílusbeli különbözőségek kedvéért van így, hanem
minden egyes konkrét titulus a környezetével szigorú összhangban szerepel. Úgy van Róla
szó, mint „a békességes tűrésnek és vígasztalásnak Istenéről” (Rm15:5), mert ez áll
összhangban a négy előző vers témájával. A Rm16:27-ben „az egyedül bölcs Istenként”
szerepel, mert a közvetlen szövegkörnyezet adja tudtunkra annak a titoknak a kijelentését, ami
örök időktől fogva rejtve volt. Mielőtt megvizsgálnánk „a békesség Istene” jelentését,
mutassunk rá, hogy ez egy teljesen páli kifejezés, ami sehol máshol nem fordul elő egyetlen
másik apostol leveleiben sem, s ez újabb azonosító megjelölése e levél szerzőjének.
Megtalálható a Rm15:33-ban és 16:20-ban, a 2Kor13:11-ben, a Fil4:9-ben, az 1Thessz5:23-
ban, a 2Thessz3:16-ban és itt – összesen hét alkalommal.
„A békesség Istene.” Először is, ez a titulus Istent a népével, s nem a egész
emberiséggel általánosságban fennálló kapcsolatában szemléli, azaz a bírói hivatalában.
Emlékezzünk rá, hogy abban az áldott igeszakaszban, ahol a két szövetség van szembeállítva,
a Sion és a Sinai, ez hangzik el: „Hanem járultatok… mindenek bírájához Istenhez”
(Zsid12:22-23), ami az evangélium csúcspontja. A Legfőbb Bíró arcára kiül a mosoly és a
jóság, miközben a népét az Ő Felkentjének arcában szemléli. De nem mindig volt ez így. A
teremtés reggelén Isten Ádámban, a szövetségi fejünk arcában szemlélt minket. S elégedetten
szemlélt, mint „igen jót” (1Móz1:31). De ó, jaj, bejött a bűn, s szakadás keletkezett a Teremtő
és a teremtmény között, bekövetkezett az elidegenedés állapota, a kölcsönös elidegenedésé,
mert a szent Isten nem maradhat békességben a bűnnel.
Világosan fel kell ismerni, hogy a kezdetekben Isten más kapcsolatot tartott fenn az
emberrel, mint a Teremtőét és Jótevőét. Ádám, és vele együtt az egész emberi faj a törvény
alá került, s így az isteni kormányzás alattvalójává vált. Ennek követeztében Isten vált Urává,
Királyává és Bírájává. Miközben megmaradt alattvalói hűségben az isteni tekintély iránt,
engedelmességgel adózva a Király törvényeinek, élvezte a kegyeit, de amikor vétkezett,
minden megváltozott. A bűn nemcsak beszennyezte az embert, megrontva az egész
természetét, de az isteni törvény átka alá is helyezte, s kitette őt az Isten haragjának. A bukott
embernek tehát egy sértett Bíróval van dolga. Ez gyorsan világossá vált az eredeti lázadó
számára is, mert meg van írva: „Kiküldé őt az Úr Isten az Éden kertjéből, hogy mívelje a
földet, a melyből vétetett vala. És kiűzé az embert” (1Móz3:23-24).
Ó, jaj, mily kevéssé prédikálják manapság ezt a komoly igazságot! A bűn nemcsak a
természetünket rontotta meg, de el is idegenített minket Istentől, mert meg van írva:
„elidegenültek az isteni élettől” (Ef4:18). Az ember nemcsak Isten ama képmását veszítette el,
amivel teremttetett, hanem Istennek azt a kegyét is elveszítette, amibe bele volt helyezve. A
bukás következtében kölcsönös ellenségeskedés van Isten és ember között. A bűn szakadást
okozott közöttük, így mindaz a harmónia és összhang, ami létezett, mind a lelki, mind a
törvényi síkon teljességgel megsemmisült. S nemcsak a testi elme „gondolata ellenségeskedés
Isten ellen” (Rm8:7), hanem „nyilván van az Istennek haragja mennyből, az embereknek
minden hitetlensége és hamissága ellen” (Rm1:18). Azt, hogy Isten elidegenedett az embertől
és az ellenségévé vált, a Szentírás ugyanolyan világosan tanítja, mint azt, hogy az ember
ellenséges Istennel szemben.
Az, Akivel a bukott embernek van dolga, az Ő feldühödött Királya és megsértett
Bírája, s az Ő saját Ígéje nem hagy minket kétségek között az Ő törvényszéki viselkedését
illetően a bukott teremtménnyel szemben. „Gyűlölsz te minden bűnt cselekedőt” (Zsolt5:6)
„Isten igaz biró; és olyan Isten, a ki mindennap haragszik.” (Zsolt7:12) „Ők pedig
engedetlenek voltak és megszomoríták szentségének lelkét, és ő ellenségükké lőn, hadakozott
ellenök.” (Ézs53:10) Emiatt mondta nem más, mint a mi áldott Megváltónk: „És ne féljetek
azoktól, a kik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik; hanem attól féljetek inkább, a
ki mind a lelket, mind a testet elvesztheti a gyehennában” (Mt10:28), ami nem egyszerűen
809
csak Isten abszolút hatalmára vagy mindenhatóságára vonatkozik, hanem főleg a törvényszéki
hatalmára vagy igazságos tekintélyére, miután mi foglyok vagyunk és ellenszenvesek az Ő
ítéleteihez. A modern szószék miért olyan bűnösen csendes erről és a hasonló
igeszakaszokról?
Isten szentsége lángol a bűn ellen, s az Ő igazsága elégtételért kiált. De vajon Ő nem
végtelenül kegyelmes is? Áldott legyen az Ő neve, Ő az, de a kegyelme mindazonáltal nem
írja felül és nem teszi semmissé a többi tökéletességét. A kegyelem uralkodik, de „igazság
által” (Rm5:21), nem pedig annak kárára. Amikor tehát Isten kegyelmet akar gyakorolni a
népe iránt, akik Ádámban a ki nem választottakkal együtt vétkeztek, az Ő bölcsessége
megtalálta a módját, hogy a kegyelmét az igazságosságával összeegyeztethetően
gyakorolhassa, mégpedig oly módon, hogy a törvénye felmagasztaltasson és az igazsága
elégtételt kapjon. Ez a hatalmas tervezés jelenttetett ki az örök szövetség feltételeiben, ami
Isten és a Közbenjáró között köttetett még a világ teremtését megelőzően, de tekintettel a bűn
belépésére és a választottak bukására Ádámban. Krisztus vállalta a kialakult szakadás
helyreállítását, a tökéletes kibékülés megvalósítását Isten és a népe között, s a teljes elégtétel
megadását azért a kárért, amit a bűn okozott Isten megnyilvánuló dicsőségének.
Sokan, akik elfogadják a szociniánusok („unitáriusok”) rettenetes eretnekségét, nem
ismerik el, hogy a kibékülés kölcsönös, hogy Isten ugyanúgy kibékült a népével, mint
ahogyan ők Vele. Mint a fentiekben láttuk, a Szentírás nemcsak az ellenségességről beszél az
ember részéről, hanem a haragról is Isten részéről, s nemcsak maga a bűn, de a bűnös ellen is,
s nemcsak a ki nem választottak, de a kiválasztottak ellen is, mert „természet szerint haragnak
(igen a „haragnak”, a romlottság mellett) fiai valánk, mint egyebek is” (Ef2:3) A bűn Istent és
az embert törvényszéki ellentétbe állította egymással, ők a peres felek, s Isten a sértett fél.
Ezért Krisztusnak, hogy elérje a tökéletes kibékülést, el kell fordítania Isten haragját a
népéről, s ennek érdekében Krisztus Önmagát ajánlotta fel engesztelő áldozatul Istennek, s
hordozta el azt a haragot, aminek őket kellett volna sújtania.
Ezt a központi igazságot az engesztelésben, amit ma olyan általánosan utasítanak el,
újra és újra megjelent az ószövetségi előképekben. Például, amikor Izrael olyan súlyosan
vétkezett az aranyborjakkal, Jahve ezt mondta Mózesnek „Azért hagyj békét nékem, hadd
gerjedjen fel haragom ellenök, és törűljem el őket” (2Móz32:10). De figyeljük meg, hogy a
közvetlen folytatás milyen áldott módon mutatja meg az előképi közbenjárót, aki Jahve
igazságos haragja és a vétkező népe közé áll, s elfordítja a haragját tőlük: lásd 11-14. versek.
Aztán Mózes 4. könyve 16. fejezetében olvasunk Kóré és csoportja lázadásáról, s ott azt
mondta az Úr Mózesnek: „Menjetek ki e gyülekezet közül, hogy megemészszem őket egy
szempillantásban” (45. vers). Erre Mózes ezt mondta Áronnak: „Fogd a temjénezőt, és tégy
abba tüzet az oltárról, és rakj reá füstölő szert, és vidd hamar a gyülekezethez, és végezz
engesztelést értök, mert kijött az Úrtól a nagy harag, elkezdődött a csapás.” Áron megtette, s
ezt olvassuk: „És megálla a megholtak között és élők között; és megszűnék a csapás.” (46, 48.
versek)
Biztosan nem lehet semmi világosabb, mint a fenti példák, amikhez még sok másikat
is hozzátehetünk. Az egész pátriárkai és mózesi üdvökonómia során látjuk: az áldozatokat
Isten igazságos haragja elfordításának kifejezett céljával mutatták be, hogy lecsillapítsák a
jogi nemtetszését, elfordítsák a haragját, aminek a hatását konkrétan „engesztelésnek”
nevezik, lásd 3Móz16:20, 2Krónk29:24, Dán9:24. Teljesen nyilvánvaló: az izraeliták nem
azért áldoztak, hogy elfordítsák a saját, Istennel szembeni ellenségességüket. Mivel tehát ezek
az ószövetségi áldozatok Krisztus áldozatának előképei voltak, mennyire a feje tetejére állítja
a dolgokat azt kijelenteni, hogy Krisztus munkájának nagy célja a kibékítse a bűnösöket
Istennel, nem pedig az, hogy elfordítsa Isten haragját tőlünk. Az Újszövetség bizonyágtétele
ugyanolyan világos és hangsúlyos: hajoljunk hát meg előtte ahelyett, hogy ellenállnánk annak
és okoskodnánk ellene.
810
Krisztusról hangzik el: „Kit az Isten eleve rendelt engesztelő áldozatul, hit által, az ő
vérében, hogy megmutassa (nem a szeretetét vagy a kegyelmét, hanem) az ő igazságát”
(Rm3:25). S az „engesztelés” az, ami kibékíti vagy lecsillapítja elégtétel adásával a megsértett
igazságot. Ennek a versnek az erejét semmiképpen sem gyengíti az a tény, hogy az
„engesztelés” jelentésű görög szót a Zsid9:5-ben „fedélnek” fordítják, mert a fedélre hintették
a vért. Ez volt az a hely, ahol az előképi közbenjáró alkalmazta Isten népe bűnei elleni
engesztelő áldozatot az Ő igazságának kielégítésére. Ténykérdés, hogy a „fedél” jelentésű
héber szó „takarást” jelent, s két okból nevezték így: először, mert a frigyládát fedte be,
elrejtve a tekintet elől az alatta levő kőtáblákat az azokon levő elítélő törvénnyel; másodszor,
mert a ráhintett vér elleplezte Izrael vétkeit a megsértett igazság szemei elől, kielégítő
ellentételezést adva. Azaz, alkalmasan festette le a megérdemelt bosszú elfordítását a
helyettesítő közbenjárás által.
„Mert ha, mikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel az ő Fiának halála által,
sokkal inkább megtartatunk az ő élete által minekutána megbékéltünk vele.” (Rm5:10) Igen,
akkor, amikor „ellenségek” voltunk, Isten ellenségei, visszataszítók az Ő igazságos ítélete
előtt. Ez a kifejezés jelzi azt a kapcsolatot, amelyben Istennel álltunk, mint a kormányzói
nemtetszésének tárgyai és az Ő törvénye átkának célpontjai. De „megbékéltünk”, azaz
visszakerültünk a kegyeibe, mégpedig nem a Lélek munkája által, ami legyőzte az
ellenségességünket, hanem Isten Fia helyettesítő áldozata, a „halála” által. Az, hogy egy az
igevers Isten haragjának elfordítására tőlünk és a visszahelyezésünkre az Ő kegyeibe utal,
világosan kiderül az előző versből: „Minekutána azért most megigazultunk az ő vére által,
sokkal inkább megtartatunk a harag ellen ő általa.” Nos, „megigazulni” azt jelenti, hogy Isten
kibékül velünk, a visszahelyez a kegyeibe, nem pedig a mi visszafordulásunkat Őhozzá. A
„megigazulva az Ő vére által” a megigazulásunk kiváltó okára mutat, s az a vér azért ontatott
ki, hogy „megtartassunk a haragtól”. Isten most megbékült velünk, mert a haragja lesújtott a
Kezesünkre és Helyettesítőnkre.
„És hogy megbékéltesse az Istennel mind a kettőt, egy testben a keresztfa által,
megölvén ezen az ellenségeskedést.” (Ef2:16) „És hogy” Ő, azaz a Közbenjáró, a megtestesül
Fiú „megbékéltesse”, azaz helyreállítsa Isten törvényi kegyeibe. „Mind a kettőt”, azaz a
választott zsidókat és a választott pogányokat. „Istennel”, azaz, mint a világ erkölcsi
Kormányzójával, mindenek Bírójával a Földön. „Egy testben”, azaz Krisztus emberi
mivoltában, „az Ő emberi testében” (Kol1:22), amit itt „egy testnek” nevez, kihangsúlyozva
Krisztus engesztelésének jellegét, mert Ő hordozta a népe felelősségeit és kötelezettségeit. Ő
a Rm5:16-19-ben szereplő egy, Aki sokak nevében járt el. „Megölvén ezen az
ellenségeskedést”, azaz Isten szent haragját, az Ő törvényének ellenségességét. Az Ef2:16
„ellenségesége” nem vonatkozhat a zsidók és a pogányok között fennállóra, mert azzal a 14-
15. versekben számolt le. Az „ellenségesség” itt meg van személyesítve (a „megöléssel”),
mint „bűn”, mint a Rm8:3-ban. Azaz, az Ef2:16 azt jelenti, hogy Isten népének minden bűne
Krisztusra helyeztetett s ott az isteni igazságszolgáltatás elégtételt kapott Tőle, aminek a
következtében Isten „ellenségessége” megszűnt és mi visszakerültünk az Ő kegyeibe.
Ne gondolja senki, hogy itt azt az elképzelést sulykoljuk, mely szerint Krisztus azért
halt meg, hogy könyörületessé tegye Istent az Ő népe iránt. Nem, mert Maga az Atya a
kibékülés Szerzője: 2Kor5:19. A kegyelmi eszközök, amikkel ki akarta vitelezni a
megbékélést, az Ő szeretetéből erednek, de Krisztus engesztelése volt a közöttünk levő
szakadék eltávolításának igazságos eszköze. A kifejezés teljes mértékben törvényszéki, ami
Istent az Ő bírói hivatalában szemléli. Ez a mi Vele nem mint Teremtővel vagy Atyával,
hanem mint Királlyal fennálló kapcsolatunkra vonatkozik. A Krisztus által elért megbékélés
nem hozott létre változást Magában Istenben, hanem csak a kormányzásának igazgatásában.
A megbékélés azt jelenti, hogy a vétkesek visszakerülnek Isten törvényszéki kegyeibe azáltal,
hogy Krisztus áthidalta a bűn által okozott szakadékot. Isten bámulatos szeretete volt az, ami
811
Krisztust halálra adta értünk, s az Ő engesztelése azért történt, hogy eltávolítsa azokat a jogi
akadályokat, amiket a bűneink állítottak Isten szeretetének ránk áradása útjába, s történt ez oyl
módon, ami összeegyeztethető az Ő igazságának tiszteletével.
A nagy ellentét Isten és az Ő népe között eltöröltetett. A félelmetes szakadék, amit a
bűneik okoztak, át lett hidalva. A békesség Fejedelme elhallgattatta a törvény vádjait és
eltörölte a bűneinket Isten előtt. A békesség nem mindenáron, nem az igazság semmibe
vételével jött létre, nem, hanem tisztességes békességként. „A békesség Istene” tehát azt
jelenti először is, hogy a Bíró lecsillapodott, másodszor, a menny Királya kibékült velünk,
harmadszor, Jahve, a szövetségi ígéreteinek köszönhetően a kegyeibe fogadott minket, mert
amíg sértett maradt, mi nem kaphattunk semmiféle kegyelmi ajándékot Tőle. Pont amilyen
biztosan fordította el Krisztus Isten haragját a választottjairól, úgy küldte el a Szentlelket a
megfelelő időben a szíveikbe, hogy megsemmisítse az Istennel szembeni ellenségességüket, s
ez az előbbi dolog következménye volt.
Bízunk abban, hogy a következők még érthetőbbé és erőteljesebbé teszik mindazt,
amit a fentiekben mondtunk. „A ki kihozta a halálból… a mi Urunkat Jézust.” Itt a nagy
bizonyítéka annak, hogy Isten kibékült velünk. Megmutatta, hogy kiengesztelődött, hogy
elfogadta a váltságdíjat, ami a megváltásunkért adatott. Jegyezzük meg alaposan, hogy a
mostani igeversünkben az Atya az, Aki Krisztust feltámasztotta, mégpedig „a békesség
Istene” minőségében. Ezt a két dolgot külön-külön fogjuk vizsgálni. Létezik egy betartott
rend az Istenség személyes működésében. A feltámadás az isteni erő munkája volt, s azt az
isteni erőt közösen birtokolja az Atya, a Fiú és a Szentlélek, Akik egy és ugyanazon Istenhez
tartozva ugyanazt a munkát végzik. De a Rájuk jellemző módon teszik ezt: minden személyes
tevékenységüket az Atyának tulajdonítják, mint minden munkálkodás és minden kegyelem
Forrásának, Aki mindent Maga tesz, de a Fiú és a Szentlélek által.
A megváltás nagy titkában Isten az Atya látja el a legfőbb Bíró hivatalát, s ezért
olvassuk: „Bizonynyal tudja meg azért Izráelnek egész háza, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt
az Isten, azt a Jézust, a kit ti megfeszítettetek.” (Csel2:36, v. ö. 10:36) Így van a mi
szövegünkben is: Krisztus feltámadását itt nem annyira az isteni erő mint inkább a rektori
igazságszolgáltatás cselekedeteként látjuk. Isten az, Aki a törvényszéki hatalmát gyakorolja,
ami ki van hangsúlyozva, s ez kiderül az itt használt konkrét kifejezésekből. Örökre vesztesek
maradunk, ha a hanyagságunk miatt nem figyelünk oda a nyelvezet minden egyes egyedi
változatára. Itt nem a „feltámasztotta”, hanem a „kihozta a halálból… a mi Urunkat Jézust”
szerepel. Ennek a kifejezésnek a jelentését megállapíthatjuk összehasonlítással a Csel16:35,
37, 39-ből. Az apostolokat törvénytelenül börtönözték be, majd később a magisztrátus kiadta
a parancsot, hogy menjenek el. Ők ezt megtagadták, hivatalost szabadulást követelve, s azt
olvassuk, hogy „kivezették” őket a börtönből, v. ö. Még a Jn19:4m 19:13-at a „kihozni”
kifejezés jelentésével kapcsolatosan.
Amikor Krisztus a halál állapotában volt, akkor valójában azisteni bosszúállás foglya
volt, de amikor feltámadt, akkor a Megváltónk kijöhetett a börtönből és a „kihozta” kifejezés
alkalmasan fejezi ki ezt a tényt. Krisztusnak volt hatalma Önmagét feltámasztani, s más
szemszögből nézve a halálát és a temetését, gyakorolta is azt a hatalmát. De hivatalos
jellegében, mint Kezes, nem rendelkezett a szükséges hatalommal. A békesség Istene küldött
egy angyalt, hogy gördítse e a követ a sírról. Ez nem azt jelentette, hogy pótolta Krisztus
hatalmának bármiféle hiányosságát, hanem a bíró, amikor elégtételt kapott, küld el
hivatalnokot, hogy nyissa meg a börtön kapuit. Maga Isten, mint mindenek Bírája volt az, Aki
„átadta” Krisztust a mi vétkeinkért (az ítéletre) és Isten volt az, Aki feltámasztotta Őt a mi
megigazulásunkért (Rm4:25). Nagyon áldott dolog volt ez, mert bizonyságot tesz a Fiú
tökéletes alávetettségéről az Atyának még a sírban is. Ő nem használta a saját erejét és nem
tört ki a börtönből, hanem várt, amíg Isten tiszteletre méltó módon kihozta Őt a halálból.
812
Vizsgáljuk most meg a konkrét hivatalt, amit Krisztus akkor látott el, amikor a
békesség Istene kihozta Őt a halálból: „a juhoknak nagy pásztora”. Figyeljük meg: nem „a
pásztora”, hanem „a nagy pásztora”, mert Pál azoknak írt, akik ismerték az Ószövetséget. „A
Pásztor” azt jelentette, Akit az olyan igeszakaszok ígértek meg, mint az alábbiak: „Mint
pásztor, nyáját úgy legelteti, karjára gyűjti a bárányokat és ölében hordozza, a szoptatósokat
szelíden vezeti” (Ézs40:11); „És állatok föléjök egyetlenegy pásztort, hogy legeltesse őket: az
én szolgámat, Dávidot, ő legelteti őket s ő lesz nékik pásztoruk” (Ezék34:23), az egyház
hitének a tárgya és a reménysége a kezdetektől fogva. A mi áldott Megváltónk kezébe
helyezte Isten az Ő nyáját, hogy Ő igazítsa és szemtelje meg őket. Vegyük tudomásul, hogy a
pásztor nem a nyáj ura, hanem a szolgája, akiknek gondoskodnia kell róluk és őrizni kell őket:
„tiéid valának, és nékem adtad azokat” (Jn17:6) – mondta Krisztus.
Krisztus „a juhok pásztora”, s nem a „farkasoké” (Lk10:3) vagy a „kecskéké”
(Mt25:32-33), mert Ő nem kapott feladatot Istentől az utóbbiak megmentésére. Mennyire
szembeszökő a részleges megváltás eme alapigazsága a Szentírás majd minden lapján! Három
fő szakasz van az Újszövetségben, ahol Krisztus ebben a konkrét jellegében látjuk. Ő a „jó
pásztor” (Jn10:11 a halálban, a „nagy pásztor” a feltámadásban és a „főpásztor” a dicsőségben
(1Pt5:4). „A juhok nagy pásztora” felhívja a figyelmet a Személye kiválóságára, míg a
„főpásztor” az Ő felsőbbrendűségét emeli ki az összes alpásztor vagy pásztor felett: Ő az,
Akitől a hatalmat kapják. Milyen féltékenyen óvta a Szentlélek Krisztus dicsőségét minden
ponton! Ő nemcsak „pásztor”, hanem „a nagy pásztor”, ahogyan nemcsak főpap, hanem „a mi
nagy főpapunk” (Zsid4:14), s nem pusztán király, hanem „a királyok Királya”.
„Örök szövetség vére által.” Ez nyilvánvaló utalás a Zak9:11-re: „Sőt a veled való
szövetségnek véréért a te foglyaidat is kibocsátom a kútból, a melyben nincs víz.” Ami
Krisztusról hangzik el, az gyakorta vonatkozik az egyházra, de itt az egyházról mondottak
vonatkoznak Krisztusra, mert együtt alkotnak „egy Testet”. Ha tehát Ő az örök szövetség vére
által hozatott vissza a halálból, velünk még inkább így fog történni. Annak kimondása, hogy
Isten „a juhok nagy pásztoraként” hozta vissza a halálból azt jelenti, hogy nem
magánemberként hanem a népe nyilvános Képviselőjeként. „Az örök szövetség vére” volt az
érdemszerző ok, mert „az ő tulajdon vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe”
(Zsid9:12) és nekünk „bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a Jézus vére által”
(Zsid10:19), ezért az Ő engesztelő vére végtelenül nagy értékének megfelelően szabadultak ki
a pásztor és a juhok a sírból.
Ahogyan Krisztus (és az Ő népe) a törvény ítélete következtében adattak halálra, úgy
hozattak is vissza onnan a törvény Ügyintézője által, s történt ez a Vele kötött egyezsége
alapján még a világ megalapítása előtt. Ez az, ami további jelentés ad az igevers elején álló
isteni megnevezésnek: amiatt a szerződés miatt nevezik „a békesség Istenének”, amit a
Közbenjáróval kötött, s amiről ezt olvassuk: a „békesség tanácsa lesz kettőjük között”
(Zak6:13). „Az én irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem
rendül, így szól könyörülő Urad” (Ézs54:10). A régebbi igemagyarázók nagyjából egyenlő
arányban voltak megosztottak abban a kérdésben, hogy az igeversünk utolsó mondata vajon
az Isten és a Közbenjáró közötti, vagy új testamentumra, vagy szövetségre (Mt26:28)
vonatkozik. Mi magunk úgy véljük, ebbe mindkettő beleértendő. Az új szövetség (amiről
majd többet remélünk mondani a szövetségi cikkeinkben) az evangéliumban van kihirdetve,
ahol közre vannak adva azok a feltételek, amikkel személyesen lépünk abba a békességben,
amit Krisztus hozott létre, nevezetesen a megtérés, a hit és az engedelmesség. Az új
szövetséget Krisztus vére hagyja jóvá, s „örök”, mert az áldásai is örökösek.
813
Az apostol imája
Zsid13:20-21
20. A békesség Istene pedig, a ki kihozta a halálból a juhoknak nagy pásztorát,

örök szövetség vére által, a mi Urunkat Jézust,
21. Tegyen készségesekké titeket minden jóra, hogy cselekedjétek az ő akaratát,
azt munkálván ti bennetek, a mi kedves ő előtte a Jézus Krisztus által, a kinek dicsőség
örökkön örökké. Ámen.
„A békesség Istene pedig, a ki kihozta a halálból a juhoknak nagy pásztorát, örök

szövetség vére által, a mi Urunkat Jézust, tegyen készségesekké titeket minden jóra, hogy
cselekedjétek az ő akaratát, azt munkálván ti bennetek, a mi kedves ő előtte a Jézus Krisztus
által.” Bár ennek a formája imádság, mégis a levél teljes tanításának tömör összefoglalóját
tartalmazza. „Az örök szövetség vére” áll szemben „a bikák és a bakok vérével”, „a juhok
nagy pásztora”, Aki feltámadt a halálból, Mózessel, Józsuéval, Dáviddal stb., akik mér régen
meghaltak, s „a békesség Istene” látványos ellentétet mutat Jahve leereszkedésével a Sinai
hegyre „tűzben”. Vegyük most röviden sorra ezeket a dolgokat, de fordított sorrendben.
„Örök szövetség vére által.” Úgy véljük, ennek a mondatnak hármas jelentése van,
melyek mindegyike nyelvtanilag és doktrinálisan kapcsolódnak az előző mondatokhoz.
Először és a bűnösökért kiontott vére miatt vált Krisztus a juhok pásztorává. Elrendelés
alapján már korábban is az volt, de ténylegesen a juhok elnyerésével vált azzá, amik most az
Ő megvásárolt tulajdonát képezik. Másodszor az engesztelő vér miatt vagy az által
szabadította ki Isten Krisztust a sírból, mert teljes elégtételt adva az isteni igazságosságnak,
teljes mértékben jogossá vált a szabadulásra a börtönből. Harmadszor, Krisztus békítő vére
által vagy annak alapján vált Isten ettől kezdve „a békesség Istenének” a népe számára, mert a
bűneik által kiváltott egész vita elrendeződött. S Krisztus az Ő drága vérét az örök szövetség
vagy ama egyezség kikötéseinek megfelelően ontotta ki, amit az Atyjával között a világ
megalapítását megelőzően.
„A ki kihozta a halálból a juhoknak nagy pásztorát… az Úr Jézust”. „Az Atyáról
gyakran elhangzik, hogy feltámasztotta Krisztust a halálból, mert szuverén hatalommal
rendelkezik a megváltás egész művének elrendezésében, amelyet mindenütt Neki
tulajdonítanak. Krisztusról is elhangzik, hogy miután halott volt, feltámadt vagy ismét felvette
az életét a benne rejlő isteni Személy közvetlen hatékonysága folytán. De itt többről is szó
van mintsem csak az isteni hatalom cselekedetéről, ami megelevenítette Krisztus emberi
természetét. A használt szó sajátságos, helyreállítást jelent egy bizonyos állapotból: a
tekintély erkölcsi cselekedetéről van itt szó. Krisztus, mint a juhok nagy pásztora a törvény
ítélete folytán jutott a halál állapotába, s került ki onnan a békesség Istene által, hogy
bizonyságot tegyen: a békesség most tökéletesen helyreállt. Krisztus puszta feltámadása nem
mentene meg minket, mert így bárki más is feltámadhat Isten hatalma által, de Krisztus
kihozatala a halálból az örök szövetség vére által az, ami bizonyosságot ad az egyház teljes
megváltásáról.” (kivonat Owentől)
„A békesség Istene.” Ő először is azért az, mert a megnevezését magától a
szövetségtől veszi (Ézs54:10). Másodszor azért, mert Ő, mint legfőbb Bíró, lecsillapodott, s a
törvénye teljes elégtételt kapott a Kezesünktől. Harmadszor pedig ezért, mert ennek
következtében kibékült velünk. Elfogadva Krisztus Személyét, engedelmességét és lelki
vajúdását, Isten az egész népével békességben van Őbenne. Mivel békességben van velük,
ingyenesen megbocsátja a vétkeiket és megad nekik minden szükséges áldást. Amikor Isten
eltávolít tőlünk minden büntetést és gonoszságot, és megadja nekünk a kiválasztottak minden
kiváltságát és javát (például a Szentlelket, ami megtöri a bűn erejét és uralmát bennünk). Ezt
814
„a békesség Isteneként” teszi meg bennünk, Sőt, mint legfőbb Bíró, az örök szövetségben
megalkotott kormányzása alapelveinek megfelelően, Krisztus érdemei és a mi Őbenne rejlő
érdekeink alapján.
Istent azért is nevezik „a békesség Istenének”, mert Ő a Szerzője a népe szívében és
lelkiismeretében időnként érezhető nyugalomnak, továbbá Ő szereti azt az egyetértést is, ami
bizonyos mértékben fennáll közöttük a Földön. Owen további okot is felvet, amiért az apostol
itt ezt az isteni titulust használja. „Ezzel különösen tekintetbe vehette a héberek jelen
állapotát, mert nyilvánvaló, hogy a törvénnyel, valamint annak rendeletei betartásával
kapcsolatos különféle tanítások és kérelmek miatt ide-oda hányódtak, összezavarodtak és
nyugtalankodtak. Ezért, miután elvégezte a maga részét és kötelességét az igazság
megismertetésében velük az döntéseikhez tájékoztatást nyújtandó, most az egész zárásaként
imával fordul a békesség Istenéhez, hogy Ő, Aki egyedül annak Szerzője, s ott teremti azt
meg, ahol Neki tetszik, az ő tanításán keresztül nyugalmat és békességet adjon az elméiknek.”
(John Owen)
Isten olyan teljesen lecsillapodott, hogy egy új szövetség jött létre és került
bevezetésre, nevezetesen a keresztyén szövetség, amit itt „örök szövetségnek” nevez. Először,
mivel soha nem lehet hatályon kívül helyezni és örökre fennmarad, az elhívottak örök
örökségre lesznek jogosultak általa és veszik azt birtokukba (Zsid9:15). Másodszor, mert
Krisztus engesztelő vére ennek a szövetségnek az alapja, s mert annak érdeme soha meg nem
szűnik, ezért vált hatékonnyá a végkifejlete, nevezetesen a bűnös emberek örök üdvössége
biztosításának vonatkozásában, akik megtértek és kibékültek Istennel. Ezt az új szövetséget
nevezik „a békesség szövetségének” is: „És szerzek velök békességnek frigyét” (Ezék37:26).
Először is azért, mert ebben ez a békesség és megbékélés van közzé téve és felajánlva
nekünk: „Azt az Ígét, melyet elkülde az Izráel fiainak, hirdetvén békességet a Jézus Krisztus
által” (Csel10:36 és v. ö. Ef2:17), mert ebben a szövetségben ennek a békességnek a feltételei
vannak kijelentve közöttünk és Isten között: Isten kötelezettséget vállal a bűnbocsánat és az
örök élet megadására a bűnös embereknek a megtérés, hit és új engedelmesség feltételével.
A legfontosabb gyakorlati kérdés ez: miképpen válunk érdekeltekké ebben az isteni
békességben és kibékülésben? Erre hármas válasz adható: elrendeléssel, beiktatással és
alkalmazással. Először, az Atya örök rendeletével vagy eleve elrendelésével, mert akinek be
kell lépnie ebbe, az nem hagyatott a véletlenre. Ezért nevezi Isten választottjait „a békeség
fiainak” (Lk10:6). Másodszor, a Fiú beiktatásával, vagyis azzal, hogy kifizette a vételárat: „Ő
általa békéltessen meg mindent Magával, békességet szerezvén az Ő keresztjének vére által”
(Kol1:20). Harmadszor, a Lélek által alkalmazva, Aki legyőzi az ellenségességünket és a
porba hajlít minket Isten előtt önmagukat elítélő, kegyelemért könyörgő bűnösökként. Ez az
isteni békesség a megtérésünkkor jut el hozzánk, mert Isten haragja csak ekkor múlik el
tőlünk (Jn3:36), s mi visszakerülünk a kegyeibe. S napról napra további kegyelmet kapunk,
mint azok, akik már kibékültek Istennel.
Most már megemlíthetjük a végső okot, amiért Isten itt „a békesség Isteneként”
szerepel, mégpedig azért, hogy értékes tanítás adjon az imával kapcsolatosan. Nagyon
szembetűnő, hogy az igeszakaszok több mint a felében, ahol ez a konkrét isteni megnevezés
szerepel, az, ahol könyörögnek Neki. Az olvasó is ellenőrizheti ezt, ha megvizsgálja a
Rm15:33-at és 16:20-at, a 2Kor13:11-et, a Fil4:9-et, az 1Thessz5:23-at, a 2Thessz3:16-ot,
valamint a mostani igaszakaszt. Azaz, arra használatos, hogy bátorítson minket a
megszólalásban a kegyelem trónja előtt. Semmi sem ad nagyobb magabiztosságot és tágítja ki
a szívünket, mint annak a megértése, hogy Isten félretette a haragját, s csak a kegyelemre
gondol velünk kapcsolatban. Semmi sem tölt el nagyobb lelki szabadsággal, mint a rátekintés
a Jézus Krisztusban irántunk megbékélt Isten látványa: „Megigazulván azért hit által,
békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által, A ki által van a menetelünk is
hitben ahhoz a kegyelemhez, a melyben állunk” (Rm5:1-2).
815
„Cselekedjétek az ő akaratát, azt munkálván ti bennetek, a mi kedves ő előtte a Jézus
Krisztus által.” Mielőtt ennek a mondatnak a következetességével foglalkoznánk, mutassunk
rá a hatalmas gyakorlati leckére, amit tartalmaz. Nem számít, mennyire szorgalmas egy
szolgáló a szószéki felkészülésben, s az sem, mennyire hűségesen mondta el a prédikációját, a
kötelessége azzal semmiképpen sincs még teljesítve. Vissza kell térnie a kamrájába és
könyörögnie kell Istennek, hogy alkalmazza a prédikációt azokra, akik hallották, írja az bele a
szívükbe és tegye azt hatékonnyá a tartós javukra. Ez az, ami a nagy apostol cselekedett.
Ennek a levélnek a fő részében sok jó cselekedetre buzdította a hébereket, s most azért
imádkozik, hogy Isten tegye lehetővé azokat a számukra. Ugyanez igaz a padokban ülőkre is.
Nem elegendő tiszteletteljesen és alaposan odafigyelni, könyörögnünk is kell Istenhez azért,
hogy áldja meg az általunk hallottakat. A mulasztás ebben az, ami oly sok meghallgatott
dolgot tesz haszontalanná.
Jóllehet az apostol imája rövid, mégis a legátfogóbb. Megismerteti velünk a módszert,
amivel az isteni kegyelmet kapjuk. A nagy forrása ennek Maga Isten, mégpedig mint a
békesség Istene: azaz az, hogy az Ő örök tanácsvégzésében kegyelmet és békességet szánt a
szegény bűnösöknek, megfelel az Ő jóságának, bölcsességének, igazságosságának és
szentségének. A csatorna, melyen keresztül az isteni kegyelem ránk árad, mégpedig alkalmas
módon, az Ő halála és feltámadása. Isten a tudtunkra akarja adni, hogy miközben Ő Maga a
kegyelmet adó, mégis a Kezesünk érdemelt ki minden lelki áldást, amiket élvezünk. Ennek az
isteni kegyelemnek a természete áll konkrét összefüggésben a megszentelődésünkkel vagy
tökéletesedésünkkel, s ezt fejezi ki ennek az imának a két fő része, nevezetesen a mindig szem
előtt tartott nagy cél és az eszközök, amikkel az elérhető.
Elidőzve egy kicsit az ünnepélyes módon, ahogy az apostol a kegyelem trónjához
szólt, most rátérünk az imája jelentőségére, megfigyelve a két dolgot, amit a héberek számára
kért. Az első az volt, hogy Isten tegye őket „készségesekké minden jóra, hogy cselekedjék az
Ő akaratát”. Ez megköveteli tőlünk, hogy vizsgáljuk meg ennek a kérésnek a jelentését,
elmélkedjünk a kiterjedtségén, és jelöljük meg a következményeit. A különböző írók
különféle meghatározásokat adtak a „tegyen készségessé titeket” kifejezésre, bár valamennyi
ugyanannak a dolognak felel meg. Thomas Scott szerint „Kiigazítva a lelkük minden
rendetlenségét és teljesen alkalmasakká téve őket az Ő szent szolgálatának mindegyik
részére”. Matthew Henry részletesebben fogalmaz: „A becsületesség tökéletessége, tiszta
elme, tiszta szív, élénk érzelmek, szabályos és megújult akarat és megfelelő erő minden jó
cselekedethez, amikre elhívást kaptak”.
Owen így fordította: „megfelelővé, használhatóvá és képessé tegyen benneteket”.
Majd hozzáteszi: „Nem abszolút tökéletességről van szó, s a szavak sem utalnak semmi
effélére, hanem az elme képességeinek olyan rendbetételéről, ami elrendezi, felkészíti és
képessé teszi azokat, hogy ennek megfelelően munkálkodhassanak”. A görög „tegyen
készségesekké titeket” kifejezést a Rm9:22 a „készíttettek”, a Zsid11:3 a „teremtetett”, a
Zsid10:5 az „alkotott” kifejezéssel fordítja, ahol minden egyes esetben az Isten keze
munkájának a termékéről van szó. A most vizsgált esetben ez a Szentlélek kegyes
munkálkodása a hívő fokozatos megszentelődésével kapcsolatban. Személyesen Scott (imént
idézett) meghatározását tartjuk a legjobbnak: a legpontosabbnak és legvilágosabbnak.
Az isteni kegyelem munkája a választottakban az újjászületéssel kezdődik a Szentlélek
megelevenítő munkája által, majd a kegyelemnek ez a munkája folytatódik a hátralevő földi
napjaikban mindvégig. A kegyelem tökéletességét nem érjük el ebben az életben (Fil3:12-13),
azonban a kegyelemben elért jelenlegi eredményeinkhez szorgalmasan kell keresni a
kiegészítéseket (2Pt1:5-7). Nem számít, hogy kegyelem által milyen lelki előrehaladást
sikerült elérnünk, soha nem szabad megállnunk elégedetten azzal: további megerősítésre van
szükségünk a kötelességekhez és meg kell erősödnünk a próbákhoz is. A gyermek addig
növekszik, amíg nem válik alkalmassá minden férfia cselekedetre, de a férfikor elérése után
816
további fejlődés érhető el. Így van ez lelkileg is. Isten megköveteli tőlünk minden vágyunk
megöldöklését, valamint az egyetemes és pártatlan engedelmességet. Ebből pedig
megláthatjuk, hogy ez az imádság milyen tökéletesen illik a szükségleteinkhez.
A következőkben ennek a kérésnek a kiterjedtségéhez fordulunk: „Tegyen
készségesekké titeket minden jóra”. Ez az átfogó kifejezés tartalmazza, mint arra Gouge
rámutatott, az Isten felé irányuló szentség és az ember felé irányuló minden gyümölcsét. Nem
lehet fenntartás. Isten megköveteli, hogy szeressük Őt „teljes szívünkkel”, hogy
megszentelődjünk „egész valónkban, mind lelkünkben, mind testünkben”, s „mindenestől
fogva növekedjünk Krisztusban”. Sokan tesznek némi jót, de más dolgokban mulasztásokat
követnek el, rendszerint a legszükségesebbekben. Kiválogatják azokat a kötelezettségeket,
amik a legkisebb követelményeket támasztják velük szemben, s a legkisebb önmegtagadást
követelik meg. De soha nem fogunk szilárd békességet élvezni a szívünkben, amíg nem
igazodunk Isten teljes kinyilatkoztatott akaratához: „Akkor nem szégyenülnék meg, ha
figyelnék minden parancsolatodra!” (Zsol119:6) Imádkozzunk hát naponta, hogy minden
jócselekedetre Isten által alkalmasak legyünk, s főleg azokra, amiket a legnehezebbeknek és a
legigényesebbeknek tartunk.
„Hogy cselekedjétek az ő akaratát.” Ez a „jócselekedet” bibliai meghatározása: Isten
előíró akaratának végrehajtása. Sokat megtesznek a hitvalló keresztyének, amik, bár a társaik
csodálják és tapsolják azokat, mégsem minősülnek „jócselekedeteknek” annak szemében,
Akivel dolgunk van. Sőt, „a mi az emberek közt magasztos, az Isten előtt útálatos” (Lk16:15).
A régi zsidók a hagyományaikkal egészítették ki az isteni parancsolatokat, böjtöket és
ünnepeket vezetve be, ezért az Úr megkérdezte: „ki kivánja azt tőletek” (Ézs1:12). Ugyanezt
az alapelvet látjuk munkálkodni manapság a megtévesztett katolikusok között a testi
sanyargatásaikkal, a bálványimádó rajongásaikkal, a fáradságos zarándoklataikkal és az
elszegényítő fizetéseikkel. S a sok protestáns sem mentes az önjelölt nélkülözéstől és a
babonás gyakorlatoktól. Nem a vallásos ösztönök meghallgatása, sem az igazodás az egyházi
szokásokhoz van tőlünk megkövetelve, hanem Isten akaratának a megcselekvése.
A kötelességünk szabálya Isten kijelentett akarata. Az ember „cselekedetei” a
tevékenysége racionális teremtményként, s ha a tettei igazodnak Isten törvényéhez, akkor
azok jók, ha viszont nem, akkor gonoszok. Ezért az ember nem lehet jó keresztyén Isten
akaratának megcselekvése nélkül. Ha az Isten akarata, hogy tartózkodjon ilyen-olyan
cselekedettől vagy gyakorlattól, akkor ne merészelje azt megtenni, lásd Jer35:6, Csel 4:19.
Viszont, ha Isten kijelentett gondolata, hogy tegyen meg valamit, akkor ne merészelje azt
elmulasztani, nem számít, mennyire keresztezi az a hajlandóságát vagy a testi érdekeit: „A ki
azért tudna jót cselekedni, és nem cselekeszik, bűne az annak.” (Jak4:17) Nem elegendő az,
ha alaposan ismerjük Isten akaratát: meg is kell cselekednünk azt. S minél jobban megtesszük,
annál jobban fogjuk meg is érteni (Jn7:17).
„Tegyen készségesekké titeket minden jóra, hogy cselekedjétek az ő akaratát.” Ezek a
szavak világosan utalnak különböző dolgokra. Először is tökéletlenek vagy alkalmatlanok
vagyunk minden jó cselekedetre. Igen, még az újjászületésünk után sem állunk készen
engedelmeskedni Isten akaratának. Dacára az életnek, a világosságnak és a szabadságnak,
amit Istentől kaptunk, nem vagyunk képesek azt tenni, ami Neki tetszik. Ez valóban megalázó
igazság, de igazság: a keresztyének önmagukban képtelenek teljesíteni a kötelességeiket.
Noha Isten szeretete kitöltetett a szívükbe, a szentség alapeleme vagy az új „természet”
megadatott nekik, ez önmagában még nem elégséges. Nemcsak nagyon tudatlanok még Isten
akaratát illetően, de van bennünk valami, ami mindig is ellenzi azt, arra sarkallva őket, hogy
az ellenkező irányba menjenek. S a Szentírás sem vonakodik ezt a komoly tényt sulykolni
nekünk: gyakorta idézi, hogy megalázkodjunk Isten előtt.
Másodszor, bár a lelki tehetetlenségünk megbocsáthatatlan, nem szabad sajnálkoznunk
miatta, hanem inkább meg kell vallanunk Istennek önmagunk elítélésével. Harmadszor, senki
817
más, csak Isten képes minket alkalmasakká tenni az Ő akaratának végrehajtására, nekünk
pedig egyszerre a kötelességünk és a kiváltságunk kérni Őt, hogy tegye meg. Szorgalmasan
kell könyörögnünk Neki, hogy a Lelke által erősítsen meg a belső emberben, hajlítsa a
szíveinket az Ő bizonyságára és ne a kapzsiságra, s öntözze úgy a lelkeinket, hogy
növekedjünk a kegyelemben mert az új természet a hívőben teljes mértékben az Istentől függ.
„Nem mintha magunktól volnánk alkalmatosak valamit gondolni, úgy mint magunkból;
ellenkezőleg a mi alkalmatos voltunk az Istentől van” (2Kor3:5). Ha isteni kegyelemre van
szükségünk egy jó gondolat kigondolásához vagy egy jó cél kialakításához, akkor még sokkal
nagyobb szükségünk van az Ő erejére annak megvalósításához és elvégzéséhez, ami jó. Ezért
imádkozott az apostol utánpótlásért a megszentelő kegyelemből a hébereknek, hogy az
lehetővé tegye a reagálásukat Isten akaratára a tőlük megkövetelt engedelmesség
cselekedeteiben.
„Azt munkálván ti bennetek, a mi kedves ő előtte.” Ez egyszerre magyarázata és
megerősítése annak, amit az imént láttunk, jelezve, hogy miképpen tesz minket Isten n
tökéletesekké vagy alkalmasokká minden jócselekedetre. Az előző kérés kifejezte a nagy célt,
amiért az apostol imádkozott, nevezetesen az olvasóinak folyamatos megszentelődését, itt
pedig kifejezi az eszközt, amivel ezt el kellett érni bennük. Ezt nemcsak az erkölcsi
meggyőzés és a tanítás érték le, hanem az isteni erő tényleges és hatékony működése bennük.
Olyan romlottak vagyunk természet szerint, és oly gyengék keresztyénekként, hogy nem
elegendő, ha az elméink tájékoztatást kapnak Isten akarata külső kijelentésének eszközével:
emellett még az érzéseinket is serkenteni és az akaratunkat is ösztönöznie kell, ha el akarjuk
végezni azokat a cselekedeteket, amik kedvesek Előtte. „Nálam nélkül semmi sem
cselekedhettek.”
„Azt munkálván ti bennetek, a mi kedves ő előtte.” Ezt a Szentlélek kegyelmes
működésére vonatkozik az újjászületettek szívében. Áldott és látványos ellentétet képez a
nem üdvözültek és az üdvözültek között. Az előbbiekről ezt olvassuk: „a levegőbeli
hatalmasság fejedelme szerint, ama lélek szerint, mely most az engedetlenség fiaiban
munkálkodik” (Ef2:2); míg az utóbbiakról ez hangzik el: „Isten az, a ki munkálja bennetek
mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből” (Fil2:13). Először, Isten belénk ülteti az
akaratot vagy a vágyat az után, ami jó, majd ránk ruházza az erejét a tényleges
végrehajtáshoz. Ezek nagyon különböznek egymástól, s az utóbbi soha nem mérhető össze az
előbbivel ebben az életben. A különbséget az apostol világosan felvázolta, amikor ezt mondta:
„mert az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom” (Rm7:18). De még azt az
„akarást” vagy vágyat is az isteni kegyelem hozta benne létre.
Csak ha ezt a két igazságot világosan felismerjük és őszintén elfogadjuk a keresztyén
lelki tehetetlenségéről és a benne munkálkodó kegyelem hatékonyságáról, akkor fogjuk
helyesen Istennek tulajdonítani az Őt megillető dicsőséget. Egyedül az Övé a dicsőség minden
jóért, ami tőlünk származik, vagy amit mi cselekszünk: „De Isten kegyelme által vagyok, a mi
vagyok; és az ő hozzám való kegyelme nem lőn hiábavaló; sőt többet munkálkodtam, mint
azok mindnyájan de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme.” (1Kor15:10)
Nemcsak az új természetet köszönhetjük Istennek, amit Ő ültetett belénk, hanem teljes
mértékben Tőle függ annak az új természetnek a „napról napra” (2Kor4:16) történő
megújítása is. Isten az, Aki kimunkálja a népében a lelki sóvárgást, a szent vágyakat és a
kegyes igyekezetet: „Tőlem származik a te gyümölcsöd!” (Hós14:10) Minél jobban felfogjuk
ezt, annál jobban megalázkodik a gőgös szívünk.
„Tegyen készségesekké titeket minden jóra, hogy cselekedjétek az ő akaratát, azt
munkálván ti bennetek, a mi kedves ő előtte.” A két mondatot összekapcsolva tanuljuk meg a
legfontosabb leckét, miszerint nem lehetséges az igazodás Isten akaratához az életben
mindaddig, amíg nincs meg a Hozzá igazodás a szívben. Itt látjuk a radikális különbséget az
emberi erőfeszítések között a megjavuláskor, valamint az isteni módszer között. Az ember
818
arra összpontosít, ami látható az embertársainak szemei előtt, nevezetesen a külsőségekre:
„Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok! mert megtisztítjátok a pohárnak és tálnak
külsejét, belől pedig rakvák azok ragadománynyal és mértékletlenséggel.” (Mz23:25 és v. ö.
23:27) Nem így van Vele, Aki a szívet nézi: Ő belülről kifelé munkálkodik, alkalmassá téve
minket az engedelmes járásra az érzelmeink hatékony serkentésével és az erőnk
megerősítésével. Így folytatja és viszi véghez az Ő kegyelmi munkáját a választottakban.
Mielőtt rátérnénk a következő mondatra, hívjuk fel kellőképpen a figyelmet arra, hogy
noha egyedül a Lélek kegyelmes munkájának köszönhetően értjük, szeretjük, hisszük és
tesszük azokat a dolgokat, amiket Isten követel meg tőlünk, ez semmiképpen sem jelenti azt,
hogy heverészhetünk a kényelmes ágyban. Egyáltalán nem: felelősek vagyunk minden olyan
eszköz használatáért, amit Isten jelölt ki a növekedésünkhöz a kegyelemben és a gyakorlati
megszentelődésben. Azok, akik a legszívesebben hangoztatják, hogy „Isten az, a ki munkálja
bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből”, rendszerint a leglassabbak az ezt
megelőző buzdítás hangoztatásában: „félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti
idvességteket” (Fil2:12). Parancsot kaptunk arra, hogy teljes szorgalommal adogassuk a Lélek
további kegyelmi ajándékait a hithez: 2Pt1:5-7. Rázzuk hát le magunkról a testi
biztonságérzetet és tespedtséget: használjuk az eszközöket és Isten meg fogja áldani az
erőfeszítéseinket (2Tim3:16-17).
„A mi kedves ő előtte.” Először is igyekezzünk napról-napra azzal a tudattal élni, hogy
minden, amit teszünk, Isten szeme előtt tesszük. Semmi sem kerüli el az Ő figyelmét.
Megfigyeli azokat, akik megszegik az Ő törvényét, s azokat is, akik megtartják azt: „Minden
helyeken vannak az Úrnak szemei, nézvén a jókat és gonoszokat.” (Péld15:3) Mennyire
megdöbbentően és félelemmel teljesnek kell lennie a felismerésnek a számunkra, hogy Isten
minden tettet megfigyel: „Szentségben és igazságban ő előtte” (Lk1:75). Másodszor, legyen
az Isten kedvében járás a nagy törekvésónk és végcélunk. Az pedig szilárd kegyesség, semmi
más. Az emberek kedvében járás a képmutatók vallása, de az Isten kedvében járás az igazi
lelkiség. Többször is sulykolta az apostol ezt, mint helyes végcélt: „járjatok méltóan az
Úrhoz, teljes tetszésére” (Kol1:10).
Harmadszor, ügyeljünk arra, hogy minden cselekedetünk Istennek tetsző módon
legyen elrendezve. Ehhez a tetteinknek összhangban kell lenniük az Ő Ígéjének szabályával:
csak az elfogadható az Ő szemében, ami egyezik az Ő akaratával. Sőt, mi több: nem elegendő,
hogy annak a lényege legyen jó, amit teszünk, hanem annak még helyes indítékból is kell
származnia, nevezetesen az Isten iránti szeretetből és a Krisztusba vetett hitből. „Hit nélkül
pedig lehetetlen Istennek tetszeni” (Zsid11:5), sőt, ennek a „a szeretet által munkálkodó
hitnek” kell lennie (Gal5:6). Nem erőltetettnek, hanem a hála kifejeződésének. Végül, ami
ennek a módját illeti, a jócselekedeteinket józanul és teljes komolysággal kell megtennünk:
„szolgáljunk az Istennek tetsző módon kegyességgel és félelemmel” (Zsid12:28), ahogyan
egy szolgának kell az Ő Fenségének jelenlétében. Emlékezzünk arra, hogy Isten tényleges
örömét leli az ilyen cselekedetekben és azokban, akik teszik azokat: a Zsid11:4 mennyire
ösztönző ehhez!
Isteni buzdítások
Zsid13:22
22. Kérlek pedig titeket atyámfiai, szívleljétek meg ez intő beszédet, hiszen
röviden is írtam néktek.
Mielőtt belekezdenénk a jelen igeversbe, tegyünk még néhány megjegyzést a 12:21

utolsó részéről, amit helyhiány miatt ki kellett hagynunk az előző szakaszból. A központi
819
dolog, amit igyekeztünk világossá tenni az előző részben az volt, hogy jóllehet a hívő
megkapta az újjászületésekor az új természetet vagy a kegyelem alapelemét (amit a régebbi
szerzők gyakorta neveztek „a kegyelem szokásának”), az önmagában mégsem elegendő arra,
hogy képessé tegyen minket a jócselekedetek tényleges elvégzésére. Isten a kezdetben
belehelyezett Ádámba minden szükséges dolgot a felkészítéséhez a teljes engedelmességre, de
nem így van ez a keresztyénnel. Isten nem adott nekünk akkora mértékű kegyelmet, hogy
önellátóak legyünk. Valóban nem: helyette Krisztusba helyezte a kegyelem „teljességét”,
hogy abból merítsünk (Jn1:16), s így tette a tagokat a Főtől függővé. S amint majd most
meglátjuk, Krisztus az, Akitől a kegyelem újabb adagjait kapjuk.
„Azt munkálván ti bennetek, a mi kedves ő előtte a Jézus Krisztus által” (21. vers). A
„Jézus Krisztus által” két dologra utal: Isten munkájára bennünk, s a cselekedeteink
elfogadására. Először is, a 20-21. versek, mint egész fényében világos, hogy itt azt
hangsúlyozza ki: nem ad nekünk kegyelmet a békesség Istene másként, csak Jézus
Krisztusban és Általa, az Ő közvetítésével és közbenjárásával. Ez a legfontosabb dolog,
aminek világosnak kell lennie, ha a Megváltónak az Őt megillető helyez kell elfoglalnia a
gondolatainkban és a szívünkben: a Lélek minden kegyelmi működése a megváltottakban az
újjászületésüktől a megdicsőülésükig a Megváltó közbenjárásának megfelelően történik,
válaszképpen az Ő értünk folytatott közbenjárására. Ebből megláthatjuk Isten bámulatos
bölcsességét, ami úgy alkotta meg a dolgokat, hogy az isteni Személyek mindegyike
felmagasztaltatik az Ő népe szemében: az Atya, mint minden kegyelem forrása, Akiben
minden elkezdődik; a Fiú a közbenjárói hivatalában, mint csatorna, amelyen keresztül árad
ránk az össze kegyelem; s a Lélek, mint a kegyelem tényleges közlője és átadója nekünk.
Másodszor, megítélésünk szerint a „Jézus Krisztus által” szavak közvetlenebb
kapcsolatban is állnak az „a mi kedves ő előtte” szavakkal. Ez utalás azokra a
„jócselekedetekre”, amikre a békesség Istene tökéletesít vagy tesz alkalmassá minket. A
legjobb kötelességeink, amiket az isteni kegyelem munkál ki bennünk nem azért fogadhatók
el Isten számára, mert azok a mieink, hanem csak Krisztus érdemei miatt. Ennek oka az, hogy
az isteni kegyelem tökéletlen közegen megy keresztül: a bűn keveredik a legjobb tetteinkkel.
A világosság lehet fényes s állandó, mégis elhomályosodik, ha áthalad egy koszos üvegen
keresztül. Mi tehát nemcsak a nemcsak a bűnbocsánatot és a személyünk megszentelését
köszönhetjük a Közbenjárónak, hanem a tökéletnek imádásunk és szolgálatunk elfogadását is:
a „lelki áldozatokkal áldozzatok, a melyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által” (1Pt2:5)
fejezi ki az igazságnak azt az összetevőjét, amit itt hangsúlyozunk most ki.
„A kinek dicsőség örökkön örökké. Ámen.” Az apostol itt a szokásának megfelelően
dicséretet tesz a könyörgéséhez. Ez a mi okulásunkra van feljegyezve. Ugyanezt az alapelvet
sulykolja az az imaminta is, amit az Úr Jézus hagyott a tanítványaira, mert a hét kérés után
arra tanítja őket, hogy így fejezzék be: „Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind
örökké. Ámen!” (Mt6:13) Itt van némi bizonytalanság abban, hogy ez a dicséret vajon a
békesség Istenének szól-e, akihez az egész imádság is, vagy Jézus Krisztushoz, a Hozzá
legközelebb állóhoz. Személyesen azt hisszük, mindketten beleértendők. Mindketten
egyformán méltók rá, és mindkettő felé azonos megbecsüléssel kell lennünk. A Fil4:20-ban a
dicséretet konkrétan az Atyához intézi; a Jel1:5-6-ban a Közbenjáróhoz, míg a Jel5:13-ban
mindkettőhöz.
„Kérlek pedig titeket atyámfiai, szívleljétek meg ez intő beszédet, hiszen röviden is
írtam néktek.” (22. vers) Először a rövid magyarázatát adjuk ennek az igeversnek, majd
teszünk néhány megjegyzést a központi témájára. A nyitó „és” (az angol változatban „És
kérlek titeket” – a ford.) félrevezető, mert ellentétes kötőszó, ahelyett, hogy összekapcsoló
lenne, mint a „de” a Revised Version fordításában. Az előző igeversben az apostol Isten
munkálkodásáról beszélt az Ő népében, ami kedves Előtte: itt pedig a felelősségükről szól, és
szorgalomra inti őket a maguk részéről. Ebből ismét láthatjuk, hogy Pál milyen tökéletesen
820
őrizte meg az igazság egyensúlyát: az isteni működéshez a mi erőfeszítéseinket is hozzá kell
tenni. Noha Isten az, Aki kimunkálja mind az akarást, mind a jócselekedetet a saját
jókedvéből, nekünk félemelle és reszketéssel kell véghez vinnünk a magunk üdvösségét
(Fil2:12-13).
Az „intő beszéd” megítélésünk szerint a levél teljes tartalmára vonatkozik. A görög
„intő beszéd (buzdítás) szó rendkívül átfogó, magában foglalja a jelentésében és az
alkalmazásában az irányítást, a figyelmeztetést, a serkentést és a vigasztalást. Rendszerint
„vigasztalásnak” vagy „buzdításnak” fordítják nagyjából egyforma gyakorisággal. Az apostol
számára kimondottan alkalmas volt a levél összefoglalásához, mert az elejétől a végéig a
tartalma a legerőteljesebb és leghatásosabb serkentés a kitartásra a hitben és az evangélium
megvallásában a hitehagyás erőteljes kísértésével szemben. „Az intő beszéd az
evangéliumnak a hívők építésére használt igazsága és tanítása, akár buzdítással, akár
vigasztalással.” (John Owen és az igemagyarázók legjobbjai) De figyeljük meg a
tapintatosságot és a kedvességet, amivel az apostol arra buzdította a hébereket, hogy
figyeljenek oda a neki címzett buzdításokra.
Először ezt mondta nekik: „Kérlek pedig titeket.” Ez „egy szeretetteljes kérés volt,
hogy jóindulatúan fogadják, ami az ő részéről jóindulatúan hangzott el” (J. Brown). Pál nem
áll fel holmi magas piedesztálra és nem kezdett el parancsokat osztogatni, amit pedig
megtehetett volna az apostoli tekintélyének köszönhetően, hanem az ő szintjükre helyezve
önmagát, kedvesen kérlelte őket. „Ez az intő beszéd, ahogyan az igazság ragyogó légköréből
származik, úgy származik a szeretet jóindulatú légköréből is” (A. Saphir). Másodjára
hozzáteszi: „Kérlek pedig titeket atyámfiai”, „jelezve ezzel (1) a velük fennálló közeli
viszonyát a természetben és a kegyelemben, (2) az irántuk érzett szeretetét, (3) a velük azonos
érdekét a szóban forgó ügyben, ami teljesen alkalmas arra, hogy a jelen buzdítást adja” (John
Owen), amihez hozzátehetjük: (4) s ami bizonyította a szíve dicséretes alázatát és
szerénységét.
Harmadjára hozzáteszi: „Kérlek pedig titeket atyámfiai, szívleljétek meg ez intő
beszédet.” Ez természetesen magáéban foglalta, hogy ebben a levélben voltak dolgok, amik
ellentétesek voltak a romlottságukkal és az előítéleteikkel. Ez ismét kimutatta a mélységes
segíteni akarást, amivel az apostol a héberek iránt viseltetett. Írt nekik néhány, az elevenükben
vágó figyelmeztetést és néhány komoly intést, majd nagyon aggódott azért, nehogy
lemaradjanak ezek előnyeiről akár a hanyagságuk, akár a természetes ellenszenvük miatt.
„Valószínűleg ezért jegyzi fel (használja) a buzdítást: jóllehet az emberek a természetüknél
fogva szeretnek tanulni, mégis jobban szeretnek valami újat hallani, mint hogy a már ismert
és gyakran hallott dolgokra emlékeztessék őket. Emellett, miután átadják magukat a
lustaságnak, rosszul tűrik, ha felrázzák és megdorgálják őket.” (Kálvin János)
Itt ismét láthatjuk, milyen áldott példát hagyott az apostol az Íge minden munkására.
Az igehirdetőnek ügyelnie kell arra, hogy ösztönözze a hallgatóit a saját javuk keresésére:
„Embernek fia! őrállóul adtalak én téged Izráel házának, hogy ha szót hallasz számból, intsd
meg őket az én nevemben. Ha ezt mondom a hitetlennek: Halálnak halálával halsz meg, és te
őt meg nem inted és nem szólasz, hogy visszatérítsd a hitetlent az ő gonosz útjáról, hogy
éljen: az a gonosztevő az ő vétke miatt hal meg, de vérét a te kezedből kívánom meg.”
(Ezék3:17:18) Semmi másban nincsenek jobban elmaradva a hallgatóink (még a szentek is),
mint az intő beszéd elfogadásában és a válaszolásban rá. Mégis az intő beszéd volt az apostol
alaphangja ebben a levélben. Isten gyakorlati célokból adta át nekünk az Ő Ígéjét, s Isten
választottjainak a hite „a kegyesség szerint való igazságnak megismerése” (Tit1:1). A
Szentírás azért adta a kezünkbe, hogy fel legyünk szerelve minden jócselekedethez, képzettek
legyünk minden kötelességhez, s meg legyünk erősítve minden kísértéssel szemben. Egyetlen
tanítást sem értelmezünk helyesen, amíg az nem gyakorol hatást az életvitelünkre. De az isteni
előírások betartására törekedve keressük a kegyelmet, hogy azt hűséggel, bölcsességgel,
821
alázattal és szelídséggel cselekedhessük úgy, ahogyan az apostol tette nyilvánvalóvá és
mutatott nekünk példát.
„Hiszen röviden is írtam néktek.” Furcsa kimondani, de egyeseket összezavart ez a
mondat, mert Pál legtöbb levele sokkal rövidebb ennél, s ezért azt a vad elméletet koholták,
hogy a 22. vers csak erre az utolsó fejezetre utal, amit Sir Robert Anderson furcsamód
„egyfajta kísérőlevélnek” nevezett. De az apostol itt nem abszolút módon a levele hosszára
utalt, hanem a hosszúsága, valamint a benne tárgyalt téma fontossága és fennköltsége közötti
arányra. Összevetve a sok, általa érintett dolog fontosságával és átfogó mivoltával, valóban a
tömörség jellemzi az értekezését mindvégig. Csak rövid kivonatát adta benne az
Újszövetségnek, Krisztus hivatalának és munkájának, a keresztyénség felsőbbrendűségének a
judaizmussal szemben, a hit életének és a keresztyén különféle kötelességeinek.
A fő téma, amire a mostani igeversben utal, az isteni buzdítások, amik az egyik
legnagyobb gyakorlati fontosságú és értékű dolog, de amit, ó, jaj, fájdalmasan elhanyagolnak
és általánosságban figyelmen kívül hagynak manapság. Kálvin idejében az emberek „jobban
szerettek valami újat hallani, mint hogy a már ismert és gyakran hallott dolgokra
emlékeztessék őket”, de a mostani generáció fájdalmasan tudatlan azokat az igazság ama
útjait illetően, melyeket Isten jelölt ki az Ő Ígéjében. S a legtöbb szószék ahelyett, hogy
sokakat felindítana azokra a kötelességekre, melyeke teljesítését Isten megköveteli, nagyrészt
hallgatásba burkolódznak, olyan témákat választva, amik a test számára kedvesebbek, és
szorgalmasan elkerülve azokat, amelyek a lelkiismeretet vizsgálják és megújulásra szólítanak
fel. Nos, az „intő beszéd” sürgetés a kötelesség ellátására, ösztönzés az isteni rendeletek iránti
engedelmességre. Ennek a témának a boncolgatása során úgy véljük, nem tehetünk jobbat,
mint követjük azt a rendet, amit a 119. zsoltár tár elénk.
Ott először azoknak az áldott mivoltát látjuk, akik válaszolnak Isten velük szemben
támasztott követelményeire: „Boldogok, a kiknek útjok feddhetetlen, a kik az Úr törvényében
járnak. Boldogok, a kik megőrzik az ő bizonyságait, és teljes szívből keresik őt.” (1-2. vers) A
zsoltáros ezzel kezdi, mert lényeges, hogy helyesen értsük, miben rejlik a valódi áldottság.
Minden ember boldog akar lenni: „Sokan mondják: Kicsoda láttat velünk jót?” (Zsolt4:6) Ez a
világ kiáltása. „Jót, jót” ez a természet epedezése a megelégedettség és a kielégülés után.
Ó, jaj, a bűn úgy megvakította az értelmünket, hogy a természetünknél fogva sem azt
nem tudjuk., hogy találhatjuk meg a valódi áldottságot, sem azt, hogy miképpen szerezhető
meg. A Sátán olyan alaposan megtévesztette az embereket, hogy nem tudják: a boldogság a
szentség gyümölcse, az Isten jóváhagyásáról bizonyságot tevő lelkiismeret.
Következésképpen mindenki – amíg az isteni kegyelem közbe nem lép – a gazdagságban, a
tisztességben és a gyönyörökben keresi a boldogságot, ezzel pedig menekülnek előle,
miközben keresik: örömöt szeretnének, de a nyomorúságot választják. „Nagyobb örömöt adsz
így szívembe, mint a mikor sok az ő búzájok és boruk” (Zsolt4:7), igen „az ő búzájok és
boruk”, amit nemcsak birtokolnak, de az osztályrészükül és a boldogságukul is választották.
Dávid azonban úgy találta, hogy a szentség útját járva Isten olyan örömöt töltött a szívébe,
amivel a világiak gyönyörei egy pillanatra sem voltak összehasonlíthatók.
A fő gondolati különbség a 119. zsoltár első két versében, ami feltárja a valódi
boldogság titkát, ez: az elsőben az Isten emberének külső viselkedése van leírva, a
másodikban az őt mozgató belső alapelem, nevezetesen az Isten keresése teljes szívvel.
Ahogyan a szívből fakad minden, a Krisztus által a Mt15:19-ben felsorolt gonoszság, úgy
származik a szívből minden, a Gal5:22-23-ban kegyelmi gyümölcs is. Emiatt kapjuk a
parancsot: „Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden
élet.” (Péld4:23) Ez nagyon komoly és mélyenszántó, mert „az ember azt nézi, a mi szeme
előtt van, de az Úr azt nézi, mi a szívben van” (1Sám16:7). Gyakorolni kell tehát a hitet és a
szeretetet, mielőtt a külső viselkedésünk Istennek tetszővé válhatna.
822
Miután leírta azok áldott mivoltát, akik az Úr törvényében járnak (1-3. versek), a
zsoltáros emlékeztet minket, hogy Isten „parancsolta, hogy a határozataidat jól megőrizzük”
(4. vers). Először is elénk állítja az isteni parancsok követésének legvonzóbb indítékát, majd
emlékeztet Isten velünk szemben megfogalmazott jogos követeléseire. Mi az Ő teremtményei
vagyunk, s Alkotónkként és Uralkodókként abszolút tekintéllyel rendelkezik felettünk. Isten
akarata világosan ki van jelentve az Ő Ígéjében, s mi kötelesek vagyunk a lenagyobb
figyelemmel és tisztelettel adózni annak. Istent nem lehet akármivel hitegetni: megköveteli,
hogy a legnagyobb gondossággal és pontossággal szolgáljuk Őt. Azaz, nincs a mi
szeszélyeinkre hagyva, hogy vajon járunk-e vagy sem Isten törvényének útján, hanem ennek
abszolút szükségességét parancsolja meg nekünk.
„Vajha igazgattatnának az én útaim a te rendeléseid megőrzésére!” (5. vers)
Megilletődve Isten tekintélyének megérzésétől, annak tudatában, hogy helyesen parancsol a
teremtményeinek és igazságosak a követelései, a zsoltáros most érezte a saját gyengeségét, a
teljes elégtelenségét és a mélységes szükségét az isteni kegyelemre, ami lehetővé teszi a
kötelességeinek teljesítését. Ez az újjászületett lélek egyik jellemzője: először
megvilágosodik, aztán bűntudatra ébred. A kötelesség útja válik ismertté előtte, majd ráébred,
hogy képtelen azon járni. A szentség a szent vágyakkal és törekvésekkel kezdődik: Ó, bárcsak
az Úr törvényében járnék és szorgalmasan megtartanám az előírásait! Felfogta, hogy a
múltban a maga útját járta, és kevés, vagy egyáltalán semmi figyelmet sem fordított az Úr
tekintélyére. De most arra vágyik, hogy ez radikálisan megváltozzon.
Ez a sóvárgás az isteni akarathoz való igazodás után az új természet lehelete, amit az
újjászületéskor kapunk meg. A szív megváltozásáról mindig az új vágyak és az új örömök
tesznek bizonyságot. „Mert a test szerint valók a test dolgaira gondolnak; a Lélek szerint
valók pedig a Lélek dolgaira.” (Rm8:5) Amikor Isten szeretete kitöltetik a szívbe, a
szeretetünk Istenre irányul, s ahogyan az Ő szeretete a mi javunkra van tekintettel, úgy van a
mi szeretünk az Ő dicsőségére tekintettel. Az Isten iránti szeretetet a vágy bizonyítja, hogy az
alattvalói lehessünk: „Mert az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az ő parancsolatait”
(1Jn5:3). Minél világosabban ismeri fel a hívő az isteni előírások bölcsességét, jóságát,
tisztaságát és szentségét, annál buzgóbban vágyik az engedelmességre azok iránt: „Vajha
igazgattatnának az én útaim a te rendeléseid megőrzésére!” – ez a szív vágyakozása az
irányító kegyelem után.
Átugorva a közbenső verseket, most vizsgáljuk meg a zsoltáros imáját a képessé tevő
kegyelemért: „Áldott vagy te, Uram! Taníts meg engem a te rendeléseidre.” (12. vers) Isten
népének az egyik kötelessége az isteni előírásokkal kapcsolatosan azoknak az imádsággá
alakítása. Ez összhangban van az új szövetséggel, ahol az előírások és az ígéretek kéz a
kézben járnak. Azt, amit Isten megkövetel tőlünk, kérhetjük Tőle. „Miért követek Isten tőlünk
olyasmit, amit nem vagyunk képesek megtenni a magunk erejéből? Teszi ezt azért, hogy (1)
folytassa a harcát; (2) meggyőzzön minket a tehetetlenségünkről, méghozzá egy próbában: az
Ő kegyelme nélkül nem végezhetjük az Ő munkáját; (3) hogy a teremtmény kifejezhesse a
készségét az engedelmességre; (4) s leborulásra késztessen minket a lábaihoz a kegyelemért.”
(T. Manton)
Az ima a kívánságaink kifejezése, s ha tényleg vágyunk engedelmeskedni Istennek,
akkor buzgón könyörgünk majd a képessé tevő kegyelemért. Az első kérendő dolog az, hogy
Isten tanítson meg a rendeléseire, ami egyaránt vonatkozik mind a külső eszközökre, mind a
belső kegyelemre. Az Íge betűjét és annak prédikálását nem szabad megvetni, mert az olyan
parancsolat, amit Isten rendelt el. Azonban csak akkor húzunk belőle valóban hasznot, ha
Isten áldása is társul mellé. Amikor az Úr Jézus tanította a tanítványait, akkor, mint olvassuk,
először megnyitotta nekik az Írásokat, majd utána az értelmüket (Lk23:42, 24:35). A Lélek
belső tanítása az értelem megvilágosításában, az érzelmek lángra lobbantásában, s az akarat
felindításában rejlik, mert az isteni tanítással mindig együtt jár a vonzás (Jn6:44-45).
823
Az efféle belső tanítást a makacsságunk és az előítéleteink teszik rendkívül
szükségessé. Az örökkévalóságnak élni az idő helyett, hitben járni, nem látásban, megtagadni
önmagunkat és felvenni naponta a keresztet teljes ostobaságnak tűnik a természeti ember
számára. Tejesen átengedni magunkat Istennek a vágyaink rohanó áradata elleni evezést
jelenti. A régi természet kezdete jóval korábbi, mint az újé, ezért megerősödünk a rossz
szokásokban, ezért a természetes beállítottságunkkal és hajlamainkkal szemben cselekedni
olybá tűnik, mintha levágnánk a jobb kezünket és kitolnánk a jobb szemünket. Sőt, a szentség
útján minden megtett lépésünket, s még az arra irányuló kísérletet is hevesen ellenzi a Sátán.
Így tehát annak szükségessége, hogy az Isten tegyen minket képessé a kötelességeink
ellátására, valódi, sürgős és kényszerítő. Senki más nem képes bennünk kimunkálni mind az
akarást, mind a Neki tetsző cselekvést, csak Isten.
Ezután látjuk, amiunt a zsoltáros kijelenti, hogy „A te határozataidról gondolkodom,
és a te ösvényeidre nézek.” (15. vers) Az imádság hiábavaló, amíg nem társul mellé őszinte
törekvés a részünkről. Itt van Dávid szívbéli elhatározása és szándéka a kötelességének
teljesítésére. Tudta, hogy soha nem adná meg a szentség isteni útjainak azt a tiszteletet, ami
kijár azoknak, amíg nem teszi meg a parancsolatait az állandó elmélkedése tárgyának.
„Ahogyan az ember gondolkodik a szívében, olyan ő.” Ha az elméink folytonosan a szent
dolgokkal vannak elfoglalva, azok illata nyilvánvaló lesz a beszélgetéseinkben. Ehhez
azonban Isten félelmének és az Ő Ígéje örömének először meg kell szilárdulnia a szívünkben,
mert ha a gondolataink olyan érzelmeket követnek, amik a szívünknek nincsenek az ínyére, az
elme visszataszítónak fogja tartani a foglalkozást azokkal. A szent kötelességek során
felmerülő nehézségeket nem maguk a kötelességek, hanem az érzelmeink visszamaradottsága
okozza.
„A te határozataidról gondolkodom, és a te ösvényeidre nézek.” (15. vers) A sorrend
nagyon szuggesztív: az elmélkedés megelőzi az engedelmes viselkedést. Az elmélkedés
sokkal több, mint pusztán kegyes álmodozás: az Istennek tetsző viselkedés elrendelt eszköze:
„gondolkodjál arról éjjel és nappal, hogy vigyázz és mindent úgy cselekedjél, a mint írva van”
(Józs1:8). Az elmélkedés nem arra szolgál, hogy különös fogalmakkal és finom
elképzelésekkel töltsük fel az elmét, hanem gyakorlati hasznát kell vennünk annak. Figyeld
meg, kedves olvasó: nem „a Te ígéreteidről gondolkodom” (bár annak is megvan a maga
helye), hanem „a Te határozataidról”. S miért annyira lényeges ezeken elmélkednünk? Azért,
hogy azok szilárdabban rögzüljenek az emlékezetünkben, nagyobb benyomást gyakoroljanak
a szívünkre, s jobban lássuk a sokféle alkalmazásukat az életünk különféle kötelességeiben.
„A te határozataidról gondolkodom.” Nem futó szeszély volt ez Dávid részéről, holmi
újévi fogadalom, ami soha nem valósult meg. Megismétli az elhatározását: „gondolkodom a
te rendeléseidről” (48. vers), majd megint kijelenti: „én a te határozataidról gondolkodom”
(78. vers). Gyakran mondják, hogy ebben a buzgó és nyüzsgő korban az elmélkedés elveszett
művészet. Igaz, s vajon nem ez az egyik oka annak, hogy az engedelmesség Isten
parancsolatai iránt elveszett gyakorlat: Isten már régen panaszolta: „az én népem nem figyel”
(Ézs1:3): ami az egyik fülükön bemegy, az a másikon kimegy. „Ha valaki hallja az Ígét a
mennyeknek országáról és nem érti, eljő a gonosz és elkapja azt, a mi annak szívébe vettetett
vala” (Mt13:19), s miképpen érthető meg az Íge, ha imádságos elmélkedéssel, újra és újra
felidézve azt az elmében? „Vegyétek füleitekbe ezeket a beszédeket” (Lk9:44) komolyan
elmélkedve rajta és állhatatosan szemlélve azt.
„Vezérelj a te parancsolataidnak útján, mert gyönyörködöm abban.” (35. vers) Dávidot
itt imádkozni látjuk a kényszerítő kegyelemért. Bár újjászületett ember volt és örült az isteni
parancsolatoknak, fájdalmasan a tudatában volt annak a ténynek, hogy még mindig sok
minden volt benne, ami a másik irányba húzta őt. Igaz, az isteni kegyelem beleültette az
újjászületett lelket, valamint a jóra való hajlandóságot, mégis, naponta szüksége volt a
kegyelem friss utánpótlásaira, mielőtt elegendő ereje lett volna a jó megcselekvéséhez. S
824
ehhez a kegyelemhez Istent kell keresni. Miért? Hogy megtanuljuk: egyedül Övé a hatalom, s
mi alázatban maradjunk a magunk szemében. Ha Isten naponta egész évre való elegendő esőt
küldene, akkor senki nem figyelne a gondviselő cselekedeteire, s ha egész hátralevő életünkre
elegendő kegyelmet adna az újjászületéskor, akkor gyorsan felhagynánk az imádkozással.
Nagyon megalázó dolog eljutni annak a felismerésére, hogy minket „vezérelni” kell
Isten parancsolatainak útján, de mindegyik hívő előbb-utóbb megtapasztalja ennek igazságát.
Az isteni vágyak és a szent elhatározások nem elegendőek a tényleges engedelmesség
létrehozásához: Istennek kell munkálkodnia bennünk ehhez, s ahhoz is, hogy „akarjuk” a
kedvében járást. Péter elhatározása erő volt, amikor kijelentette, hogy nem fogja megtagadni
Krisztust, még ha mindenki más meg is teszi azt, de a próba órájában rájött: olyan gyenge,
min a víz. Ezékiásról olvassuk: „elhagyá őt az Isten, hogy megkisértené őt és meglátná, mi
volna az ő szívében” (2Krón32:31). S néha ezt teszi az egész népével, hogy rájöhessenek:
Nála nélkül semmit sem tehetnek. Amikor megteszi ezt a felfedezést, a lélek megérzi ennek
az imának az alkalmatosságát: „Vezérelj a te parancsolataidnak útján, mert gyönyörködöm
abban.”
„Hajtsd szívemet a te bizonyságaidhoz, és ne a telhetetlenségre.” (36. vers) Ezekben a
szavakban egy megvallás is rejlik, s egy könyörgés is kifejeződik. Elismerése ez annak, hogy
a szív természetes hajlamai Istentől a világi dolgok felé mutatnak. Azért imádkozott, hogy a
szíve hajlandósága Isten és az Ő parancsolatai felé forduljon. Mert az, hogy a szív Isten
Ígéjére „hajlik” azt jelenti, hogy az érzelmek úgy lobbannak lángra a szentség iránt, hogy az
maga után vonja az akaratot is. Pontosan ahogy a bűn ereje is a minket vonzó dolgok
szeretetében rejlik, úgy rejlik az isteni kötelességek iránti hajlandóságunk abban a szeretetben,
amit az iránt érzünk. Amikor Isten ezt mondja: „azt cselekszem, hogy az én parancsolatimban
járjatok” (Ezék36:27), az azt jelenti, hogy úgy megvilágosítja az értelmünket és lobbantja
lángra az érzelmeinket, hogy az akarat hajlani fog arra.
De hadd mondjuk ismét, hogy a szorgalmas erőfeszítést is hozzá kell tenni a magunk
részéről az imádsághoz, mert Isten nem hallgatja meg a tunyák és a gondatlanok könyörgéseit.
Ezért nemcsak azt kell alaposan megjegyeznünk, amit Dávid kért Istentől, tudniillik „Hajtsd
szívemet a te bizonyságaidhoz”, hanem azt is, hogy kijelentette: „Az én szívem hajlik a te
rendeléseid teljesítésére mindenha és mindvégig.” (112. vers) A megparancsolt kötelességünk
Isten törvényéhez hajlítani a szívünket, de csak Isten segítségével tudjuk ezt megtenni.
Mindazonáltal Isten nem úgy bánik velünk, mint tuskókkal és kövekkel, hanem mint
racionális közreműködőkkel. Indítékokat és késztetéseket helyez elénk, s a mi felelősségünk
ezekre válaszolni. Eszközöket jelöl ki, s a mi kötelességünk ezeket használni. Áldásokat ruház
ránk, s a mi kötelességünk megsokszorozni a nekünk adott drachmát. S ezt Dávid megtette.
Igaz, mindez kegyelemből fakadt, amit először is el kellett ismernie, mindazonáltal tény
maradt, hogy együttműködött a kegyelemmel, kívül munkálva azt, amit Isten belül munkált, s
minden hiábavaló, amíg ezt nem tesszük meg mi is.
A helyünk elfogyott. Egyes akadékoskodó kritikusok megkérdezhetik: Mi köze
mindennek a Zsid12:22-höz? Erre azt válaszoljuk: nagyon is sok, minden módon. Hogyan
kell „megszívlelnünk ez intő beszédet”? A 119. zsoltár részletes választ ad erre! Gyakran
emlékeztetve önmagunkat az igazodásra ahhoz, mert ez az igazi áldottság; állandóan az
emlékezetünkbe idézve az isteni tekintélyt, amivel felruháztatott; elismerve romlott
hajlamainkat és siránkozva azokon; buzgón imádkozva a lehetővé tévő kegyelemért; naponta
elmélkedve rajta; könyörögve Istennek, hogy vezéreljen minket az Ő parancsolatainak útján; s
a kapott egyelem szorgalmas továbbfejlesztésével.
825
A lelki szabadság
Zsid13:23
23. Legyen tudtotokra, hogy a mi atyánkfia Timótheus kiszabadult, a kivel ha

csakhamar eljő, meglátogatlak titeket.
Mielőtt rátérnénk erre az igeversre, be kell fejeznünk a megfigyeléseinket arról, ami az

előző részben került a szemünk elé mert annak gyakorlati fontossága és értéke nem becsülhető
meg és nem hangsúlyozható ki túlzottan. „Szívleljétek meg ez intő beszédet.” A helyi
értelmezését tekintve a héberek számára ez a kifejezés felölelte a Pál által nekik írt levél egész
tartalmát, mert a természetét tekintve az az elejétől a végéig buzgó könyörgés volt arra, hogy
hagyják el a most már idejét múlt judaizmus rendszerét és maradjanak meg szilárdan a
keresztyénség megvallásában és az evangéliumi kötelezettségek teljesítésében. Az apostol
végszava az volt, hogy az olvasói vegyék a szívükre a nekik címzett üzenetet, mert
függetlenül attól, hogy az milyen összeütközésben áll a hagyományaikkal, az érzelmeikkel és
az előítéleteikkel, az örök jólétük függött attól, hogy elfogadják-e azt, ami minden elfogadásra
érdemes. Szenvedélyes kérés volt ez hozzájuk, hogy a természetes ellenszenvük miatt ne
menjenek el az általa írottak felbecsülhetetlen értéke mellett és ne hagyják veszendőbe menni.
De ez az „intő beszéd” még tágabb jelentéssel és alkalmazással bír a mi számunkra.
Jogilag Isten egész Ígéje tekinthető ennek, mert mi más a Szentírás az egyik lényeges
szempontból nézve, mint egy folytonos buzdítás? Pont ahogyan a Rm9:9 „az ígéret beszédét”,
a 2Pt1:19 pedig „a prófétai beszédet” említi, úgy van itt a Szentírás „intő beszédnek” nevezve
– a hangsúly változik mindegyik esetben. S ahogy a válaszadás az intő beszédre a zsidók
számára azt jelentette, hogy először fel kell adniuk valamit, majd ahelyett máshoz kell
ragaszkodniuk, úgy érvényes ez ránk nézve is. A zsidók arra kaptak felszólítást, hogy hagyják
el a judaizmus Krisztus gyalázó táborát és hit által cselekedjenek abban a kijelentésben, amit
Isten adott az Ő Fiáról. Mi pedig arra kapunk felszólítást, hogy hagyjuk el a világot és a
hiábavalóságait, fordítsunk hátat a bűn gyönyöreinek és a testi vágyainkba merülésnek, és
járjunk a szentség útján, mert egyedül az vezet az örök életre. Nem számít, hogy az isteni
buzdítások mennyire keresztezik az akaratunkat és ellenzik a romlottságunkat, az
engedelmesség azoknak abszolút szükséges, ha el akarjuk kerülni az eljövendő haragot.
Az utolsó szakaszban igyekeztünk megmutatni, miképpen kell „szívünkre vennünk az
intő beszédet”, miképpen kell arra válaszolnunk azt felhasználva, ami a 119. zsoltárban van
megírva erről a témáról, mert ott jobban, mint bárhol máshol a Szentírásban tanulunk arról,
hogy Isten embere miképpen viselkedik az isteni törvényt illetően. Röviden érintettünk hét
dolgot, s rámutattunk, hogy nekünk „meg kell szívlelnünk” az intő beszédet vagy helyt kell
annak adnunk a szívünkben és az életünkben, gyakran emlékeztetve önmagunkat arra, hogy
az engedelmesség iránta az igazi áldottság útja (Zsolt119:1-3), az állandó megemlékezéssel
arról az isteni tekintélyről, amivel fel van ruházva (4. vers), buzgó imádkozással a megengedő
kegyelemért (12, 27. versek), gyakran elmélkedve azon (15, 48, 78. versek), könyörögve
Istennek, hogy vezéreljen minket az Ő parancsolatainak útján (35. vers), imádkozva Hozzá,
hogy hajlítsa a szívünket erre (36. vers), az Isten által nekünk megadott kegyelem szorgalmas
továbbfejlesztésével (112. vers): tegyünk hozzá pár megjegyzést ehhez a legutolsóhoz.
„Az én szívem hajlik a te rendeléseid teljesítésére mindenha és mindvégig.” (112.
vers) Vajon ez a teremtmény dicsekedése volt? Teljesen biztosan nem, jobban, mint
amennyire Pál volt vétkes ugyanebben, amikor kijelentette, hogy „ama nemes harczot
megharczoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam”. Nem szokatlan a Szentírásban,
hogy nekünk tulajdonítja, amit Isten munkál ki bennünk, mégpedig az alázatos erőfeszítéseink
miatt, amivel Isten munkálkodását követjük. A lélek válaszol azokra a benyomásokra, amiket
826
a Szentlélek fejt ki rá. Isten ad nekünk leheletet, de mégis mi lélegzünk. Isten lát el minket
élelemmel, de azt mégis nekünk kell elkészíteni és megenni. Isten indítékokat állít elénk, de
nekünk kell azokra reagálni. Isten kegyelmet ad, de nekünk kell azt továbbfejleszteni. S ez a
módja annak, hogy többet kapjunk: Lk8:18. A mi kötelességünk odafigyelni a parancsra:
„keressétek az Urat a ti Istenteket teljes szívetek és lelketek szerint” (1Krón22:19). s Pálhoz
hasonlóan „igyekezni, hogy el is érjem (meg is ragadjam), a miért meg is ragadott engem a
Krisztus Jézus” (Fil3:12).
Sőt, különféle támogatások és segítségek is léteznek ehhez, amik alkalmazása a mi
kiváltságunk. Például, a zsoltáros mondta: „Társok vagyok mindazoknak, a kik félnek téged,
és a kik határozataidat megtartják.” (Zsolt119:63) A társaság nagy fokban érint és befolyásol
minket, ahová tartozunk: „Ne tarts barátságot a haragossal, és a dühösködővel ne menj”
(Péld22:24). Nem várhatjuk, hogy szeretni fogjuk Isten parancsolatait és engedelmeskedünk
azoknak, ha olyanokkal tartunk, akik megvetik azokat. De az istenfélő lelkekkel fenntartott
közösség serkenti majd a saját kegyességünket is. „A ki jár a bölcsekkel, bölcs lesz; a ki pedig
magát társul adja a bolondokhoz, megromol.” (Péld13:20) Itt is a mi felelősségünk tétetik
próbára, mert szabadon megválaszthatjuk a társaságunkat. Amennyire a gondviselés
megengedi, a mi kötelességünk művelni az ismeretséget azokkal, akik lelkiismereti kérdést
csinálnak az Isten parancsolatai iránti engedelmességből. A velük folytatott kegyes
beszélgetések fellobbantják a kegyelem szikráját a saját szívünkben is: „Mint a kenet és jó
illat megvídámítja a szívet: úgy az ő barátjának édes szavai is, melyek lelke tanácsából
valók.” (Péld27:9)
Van még egy dolog a 119. zsoltárban, amit megemlítenénk, mivel hatással van az
Isten parancsolatai iránti engedelmességre, ez pedig a haszonhúzás az isteni büntetésekből, a
könyörgés Istennek, hogy szenteljen meg minket a különféle próbákban, amiken
keresztülmegyünk. „Minekelőtte megaláztattam, tévelyegtem vala; most pedig vigyázok a te
szódra.” (67. vers) Az átmeneti bővelkedés időszakaiban vagyunk a leghajlamosabbak a lelki
hanyatlásra, s általában át kell mennünk a bajok mély vizén, mielőtt helyreállnánk. A
csapások harapós kutyáját alkalmazzák az eltévelyedett juhok visszahozására. A csapások
álruhás áldások, amikor lehűtik a vágyainkat, elválasztanak minket a világtól, megértetik
velünk a gyengeségünket, s azonnal visszarántanak Istenhez. Így jelentette ki a zsoltáros: „Jó
nékem, hogy megaláztál, azért, hogy megtanuljam a te rendeléseidet.” (71. vers) Ezért „ne
vesd meg az Úrnak fenyítését, se meg ne lankadj, ha ő dorgál téged” (Zsid12:5).
Mielőtt befejeznénk ezt a témát, hadd emlékeztessük az olvasót, hogy a Zsid13:22-ben
„intésnek” fordított görög szót a Zsid6:18 „vigasztalásnak” fordítja, mert a kifejezés nemcsak
könyörgést és serkentést jelent, hanem enyhítést és felüdítést is. Egyeseknek furcsának tűnhet,
hogy ugyanannak a szónak ennyire eltérő jelentései vannak, mint a buzdítás és a vigasztalás,
de ennek a két dolognak mégis sokkal szorosabb a kapcsolata, mint azt általában gondolják, s
ezt a kettős jelentést a Lélek azért használja, hogy egy fontos gyakorlati leckét adjon nekünk.
Megvetni az intő beszédet ugyanaz, mint elhagyni a vigasztalásunkat, amint arról sok
visszacsúszott keresztyén tehet bizonyságot. Az isteni parancsolatok iránti engedelmesség
meghozza a maga jutalmát: a lelkiismeret békességét, az elme nyugalmát, a szív
elégedettségét, s az Isten jóváhagyásának bizonyosságát. Az isteni vigasztalás az intő
beszédre való odafigyeléssel biztosítható be!
„Legyen tudtotokra, hogy a mi atyánkfia Timótheus kiszabadult, a kivel ha csakhamar
eljő, meglátogatlak titeket.” (23. vers) A szokásunkat követve először feltesszük a kérdést: Mi
az összefüggés e között az igevers és a szövegkörnyezet között? Első ránézésre semmiféle
kapcsolat sem látszik közöttük, de a további vizsgálódás mást látszik jelezni. Egyes olvasóink
fantáziadúsnak tarthatnak minket, de a szerző számára úgy tűnik, hogy ez a történeti utalás
Timótheus „kiszabadulására” látványos buzdítást ad arra, hogy válaszoljunk az előző
igeversben foglalt felszólításra. Fogalmazzuk meg így: akik elutasítják az odafigyelést az intő
827
beszédre, s helyette szabad utat engednek a saját romlottságuknak, azok a bűn és a Sátán
legrosszabb rabszolgaságában vannak. Azok viszont, akik engedelmességgel adóznak Isten
parancsolatai és rendelései iránt, belépnek a lelki szabadságba.
A természeti ember egyik legnagyobb tévedése az, hogy csak addig szabad, amíg a
saját kedvében járhat, s feltételezi, hogy ha másvalaki tekintélye alá kerül, az a szabadságának
megnyirbálását és a rabszolgaságba kerülését jelenti. Ám ez a sötétség elfogadása világosság
gyanánt és világosságé a sötétség gyanánt. Mert amíg ez a nyelvezetünk: „szaggassuk le az ő
bilincseiket, és dobjuk le magunkról köteleiket!” (Zsolt2:3), addig a vágyaink
zsarnokoskodnak felettünk. Amilyen arányban követjük a gonosz szívünk hajlamait és
koholmányait, olyan mértékben vagyunk a bűn és a Sátán rabszolgái. A törvénytelenség nem
szabadság, hanem szabadosság, ami a legeslegrosszabb rabszolgaság: „Szabadságot ígérvén
azoknak, holott ők magok a romlottság szolgái; mert a kit valaki legyőzött, az annak
szolgájává lett.” (2Pt2:19)
Ó, jaj, milyen hatalmas tudatlanság és tévelygés uralkodik ebben a témában
manapság! A testi szabadság csak erkölcsi rabszolgaság. Ennek nyilvánvalóbbá tétele végett
hadd mutassunk rá először is, hogy ami a legjobban sérti az ember valódi szabadságát az, ami
a legjobban akadályozza és megbénítja őt a valódi boldogság elérésében. Amikor az érzékek
dolgai kiszorítják a lelki dolgokat, amikor a mulandó gondok elűzik az örökkévalóság
érdekeit, amikor a Sátán kapja meg a csak Istennek kijáró helyet, akkor elhagyjuk a magunk
kegyelmét és a legkegyetlenebb gazda hatalmáéba kerülünk. Másodszor, ami szétzilálja a
lelket és kiveti az uralomból a józan észt, az biztosan lelki rabszolgaság. Amikor az aljas
uralkodik a tiszteletreméltó felett, az annak a jele, hogy az ország rabságba került, s amikor a
testi vágyaink, nem pedig az értelmünk és a lelkiismeretünk veszik át az uralmat az akaratunk
felett, az biztos bizonyítéka annak, hogy lelki rabszolgaságban vagyunk.
Gondoljuk csak meg a bűn nagy erejét és zsarnokságát! A bűn a maga különböző
formáiban és módjaiban olyan teljeskörű uralommal bír az újjá nem születettek felett, hogy
megfosztja őket minden, önmaguk és a tetteik feletti ellenőrzéstől: „különböző kívánságoknak
és gyönyöröknek szolgái” (Tit3:3). Ez a legnyilvánvalóbb a megrögzött alkoholisták és a
drogfüggők esetében: micsoda béklyókat kovácsoltak magukban, és mennyire tehetetlenek
ahhoz, hogy kitörhessenek azokból! Mégis, a gyönyörök és a világi törekvések rabszolgasága
ugyanolyan valóságos, ha nem is annyira látványos. A bűn még a legkifinomultabb
formájában is olyan uralmat alakít ki az áldozatai felett, hogy semmi irányításuk sem marad
az érzelmeik, még kevésbé az akaratuk felett, s teljesen képtelenek elhagyni azt, aminek a
követését ők maguk is hiábavalóságnak tartják azért, amit jónak ismernek. „Elváltoztathatja-é
bőrét a szerecsen, és a párducz az ő foltosságát? Úgy ti is cselekedhettek jót, a kik
megszoktátok a gonoszt.” (Jer13:23) Ezért mondják sokan: „Hagyd el! Mert mi a magunk
gondolatai után megyünk, és mindnyájan a mi gonosz szívünk hamisságát cselekeszszük.”
(Jer18:12)
S pont ellenkezőleg, az igazi szabadságot Isten útjain lehet megtalálni, mert a lelki
szabadság nem más, mint szabadság a bűntől, s nem a bűnre, szabadság nem az én, hanem
Isten szolgálatára, szabadság Krisztus könnyű igájának felvételére, nem pedig annak
megvetésére. A valódi szabadság nem annak szabadsága, hogy azt tegyük, amit csak akarunk,
hanem hogy azt tegyük, amit kell. „A hol az Úrnak Lelke, ott a szabadság.” (2Kor3:17);
viszont ahol a Sátán uralkodik, ott fogság van. „És szabadságban (Károlinál: tágas téren – a
ford.) járok, mert a te határozataidat keresem.” (Zsolt119:45) Igen, ameddig az isteni
előírásoknak megfelelően járunk, addig szabadok vagyunk a romlásaink bilincseitől. Ez a
kegyelem ama csodája, ami az isteni parancsolatok szeretetéhez vezeti a szívet, és
nyugalomba helyezi azt. „A szentség útja nem a szolgák ösvénye, hanem a Király országútja a
szabad emberek számára, akik örömmel utaznak a rabszolgaság Egyiptomából a nyugalom
Kánaánjába.
828
Először, Isten parancsolatai önmagában szabadság, ezért nevezik Isten törvényét „a
szabadság tökéletes törvényének” (Jak1:25). Milyen fájdalmasan tévednek azok, akik azzal
vádolnak minket, hogy rabszolgasorba döntjük a lelkeket, amikor azt állítjuk, hogy a törvény
a hívő életszabálya – a törvény rabszolgasága az, amitől az isteni kegyelem megszabadít, azaz
a törvénytől, mint cselekedeti szövetségtől, tehát annak kárhoztatásától és átkától, nem pedig
a törvény parancsoló tekintélyétől. De mégis, a kezdettől fogva isszuk azt a mérget: „olyanok
lesztek, mint az Isten” (1Móz3:5), az ember uralmat gyakorol önmaga felett és a cselekedetei
ura akar lenni. De a Szentírás világossá teszi, hogy a legfélelmetesebb ítélet, amit Isten szab
ki a gonoszokra ebben a világban az, amikor visszavonja a fékjeit és megadja nekik, hogy azt
tegyék, amit csak akarnak: Zsolt81:13, Rm1:26-29.
A valódi szabadság Isten útjain található meg, mert oda lettünk irányítva a valódi
boldogság eléréséhez. A bűn útja szélesnek és könnyűnek látszik a test számára, de mégis
szűk és fájdalmas a lélek számára: „a hitetleneknek pedig útja kemény” (Péld13:15).
Ellenkezőleg, a szentség útja szorosnak és keskenynek tűnik a test számára, mivel azonban ez
az élet és a békesség, tágnak és könnyűnek a élek számára. A bölcsesség minden útja
„gyönyörűséges” (Péld3:17). Az éli a legszabadabb életet, aki a kötelességek kötelei között él,
aki Istennek tetszővé teszi a lelkiismeretét, mert az igazság az, ami szabadokká tesz minket
(Jn8:32). Minél teljesebb az engedelmességünk, annál szabadabbak vagyunk az erkölcsi
rabszolgaság bilincseitől. Csak azok veszítik el a bilincseiket, akik Istennel járnak.
Másodszor, a szabadságot arra kapjuk, hogy Isten útjain járjunk. Az újjászületéskor az
addig bebörtönzött lelket Krisztus kiszabadítja (Lk4:18, Jn8:36). „Mert a Jézus Krisztusban
való élet lelkének törvénye megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől.” (Rm8:2) A
megtérés váltás az urak között: „De hála az Istennek, hogy jóllehet a bűn szolgái voltatok, de
szívetek szerint engedelmeskedtek a tudomány azon alakjának, a melyre
adattatok. Felszabadulván pedig a bűn alól, az igazságnak szolgáivá lettetek.” (Rm6:17-18) A
megváltás megszabadulás Egyiptom kegyetlen munkafelügyelőitől, és Krisztus uralma alá
kerülés. Istent szeretve, félve, szolgálva és dicsérve a lélek legmagasztosabb képességei
lépnek működésbe a legnemesebb és legszabályosabb módon. A lélek felemelkedik az idő és
az érzékek dolgai fölé, s a mennyei és örökkévaló dolgokkal foglalja el magát. (Egyes
részekért az utolsó néhány fejezetben Mantonnak tartozunk köszönettel a ZSodl119:45-ről
szóló prédikációjáért.)
Bízunk benne, hogy az olvasó mostanra képes lett felismerni az összefüggést a
Zsid13:23 mélyebb lelki jelentősége, valamint az azt közvetlenól megelőző igevers között. A
történeti utalás Timótheus fizikai kiengedésére a börtönből, amit rögtön az intő beszédre
történő odafigyelésre való felszólítás után következik, úgy tekintendő, mint a lelki szabadság
egyik példája, ami az isteni parancsolatokhoz történő igazodásunk velejárója. Pont amilyen
mértékben adózunk engedelmességgel az isteni előírásoknak, olyan mértékben lépünk be a
lelki szabadságba és élvezzük azt. Ha ez túl fantáziadúsnak tűnik néhány prózaibb olvasónk
számára, akkor talán hajlandók lesznek arra, hogy megengedjük másoknak a saját belátásukon
alapuló döntéshozatalt.
„Legyen tudtotokra, hogy a mi atyánkfia Timótheus kiszabadult.” „Azt, hogy ki volt
ez a Timótheus, milyen kapcsolatban állt Pállal, hogyan szerette őt, miképpen alkalmazta és
tisztelte őt, maga mellé véve az egyes leveleiben szereplő üdvözlésekben, milyen
gondoskodással és szorgalommal, az evangélista hivatala iránti tisztelettel írt neki,
megismerhetjük az írásaiból. Ez a Timótheus állandó útitársa volt minden utazása,
munkálkodása és szenvedései során, s úgy szolgálta őt, mint ahogyan egy fiú szolgálja az
atyját, kivéve, mikor Pál úgy döntött, hogy elküldi őt az egyház számára végzendő különleges
munkára. S a kísérőjeként Júdeában a zsidók is jól ismerték, az értékességével és a
hasznosságával egyetemben.” (John Owen)
829
Timótheus azt jelenti: „kedves Istennek”. Az atyja görög volt, az anyja zsidó.
Előbbiről semmit sem tudunk. Azt, hogy anyja igazi hívő volt, a 2Tim1:5-ből tudjuk meg,
ahol az apostol említést tesz a „képmutatás nélkül való hitéről, a mely lakozott először a te
nagyanyádban Loisban és anyádban Eunikában”. A „képmutatás nélkül való hit” kifejezés
tesz bizonyságot annak valódiságáról és őszinteségéről, ellentétben mások üres hitvallásaival,
akik minden jogos ok nélkül tetszelegtek a hívő szerepében. A fenti utalásokból sokan
jutottak arra a következtetésre, hogy Timótheus fiatalon kegyes oktatásban részesült. Ezt
erősíti meg a „gyermekségedtől fogva tudod a szent írásokat, melyek téged bölcscsé tehetnek
az idvességre a Krisztus Jézusban való hit által” (2Tim3:15). A család, úgy látszik, Listrában
élt.
Pál első látogatását Listrában a Csel14 jegyzi fel. Ott ő és Barnabás prédikálták az
evangéliumot (7. vers). S ott tett nagy csodát Isten Pálon keresztül egy fogyatékos ember
meggyógyításával, aki soha nem járt, mert anyja méhétől fogva sánta volt. Ez mély
benyomást tett a pogány lakosokra, akiket alig lehetett visszatartani attól, hogy ne adózzanak
nekik istenekként. De röviddel ez után zsidók jöttek Antiókhiából és Ikóniumból, s
meggyőzték az emberi természetükben oly ingatag embereket, hogy kövezzék meg Pált. A
szerző meg van róla győződve, hogy ténylegesen halálra kövezték, s Isten hozta őt vissza az
életbe. Lehet, hogy az alábbi igeszakasz erre az eseményre utal: „Mert nem akarjuk, hogy ne
tudjatok atyámfiai a mi nyomorúságunk felől, a mely Ázsiában esett rajtunk, hogy felette
igen, erőnk felett megterheltettünk, úgy hogy életünk felől is kétségben valánk: sőt magunk is
halálra szántuk magunkat, hogy ne bizakodnánk mi magunkban, hanem Istenben, a ki
feltámasztja a holtakat: a ki ilyen nagy halálból megszabadított és szabadít minket: a kiben
reménykedünk, hogy ezután is meg fog szabadítani” (2Kor1:8-10).
Pál első látogatása során tért meg a fiatal Timótheus. Ez világosnak látszik abból a
tényből, hogy az 1Tim1:2-ben úgy utal rá, mint „az én igaz fiamra a hitben”, míg a 2Tim3:10-
11-ben Pál arra emlékezteti, hogy teljes mértékben ismertek előtte azok az üldöztetések és
szenvedések, amik a lelki atyját érték „Antiókhiában, Ikóniumban, Listrában”. „Az én igaz
fiam a hitben” azt jelzi, hogy lelkipásztorként ő nemzette őt az evangéliumon keresztül
(1Kor4:17). A listrabeliek kivonszolták Pál testét a városon kívülre (Csel14:19), de ő felkelt
és visszatért oda. Másnap elindult Derbébe, de miután ott is hirdette az evangéliumot,
visszatért Listrába, „erősítve a tanítványok lelkét, intvén, hogy maradjanak meg a hitben, és
hogy sok háborúságon által kell nékünk az Isten országába bemennünk” (22. vers).
A fentiekben elmondottak megmagyarázzák a tényt, hogy amikor Pál három vagy
négy év múlva újra felkereste Listrát, Timótheusról már úgy beszélt, mint „tanítványról”
(Csel16:1). A második versben arra utal, hogy miképpen viselkedett az apostol távollétében.
Addig az ideig nemcsak Listrában, hanem Ikóniumban is a kegyességéről vált ismertté.
Mindkét városban jól ismerték a gyülekezetek és „jó híre volt”. Valószínűleg ez a jó hír
vonzotta Pált, akinek akkor egy segítőtársa volt szüksége, s Barnabás és Márk időközben
elhagyták őt (Csel15:39). Timótheus „atyjafiainak” ez a dicsérete indította Pált arra, hogy
komolyabb munkára is igénybe vegye őt. De volt még ennek egy akadálya: Timótheus
pogány volt, s a zsidó keresztyének általánosságban még nem voltak felkészülve egy
körülmetéletlen vezető elfogadására. A tanítói tisztségbe helyezése előítéleteket válthatott ki,
ezért Pál a gáncsoskodásaikat megelőzendő, körülmetélte fiatal tanítványát.
Semmi sincs arról, hogy mibe került Eunikének átadni egy ilyen fiút, de Isten
megjegyezte azt (Zsolt56:8). Ettől kezdve Timótheust ugyanis elsősorban Pál történetében
látjuk úti- és munkatársaként. Két levelét neki írta, hat másikban pedig a bevezetőben
szerepel, v. ö. 2Kor1:1. Timótheus az apostollal volt a második nagy missziós körútján, s
elkísérte Jeruzsálembe is, valamint vele volt a börtönben. Az 1Kor4:17-ben látjuk, amint Pál
„hű fiamnak” nevezi őt az Úrban. A Fil2:19-22 kedves képét adja a Léleknek a testi vágyakat
legyőző kegyelmes erejének, valamint Krisztusnak az önzetlenségre késztető szeretetének. Az
830
apostol fogoly volt Rómában, s Timótheus, aki ott volt, nagyon kedves volt a számára. Mégis
hajlandó volt megválni a szeretett társától még a bánatában és a magányában is. Aggódott a
filippibeli szentek jólétéért, s mivel nem tudott mást küldeni, felhatalmazta Timótheust, hogy
látogassa meg őket.
Úgy utalva Timótheusra, mint hozzá „hasonló gondolkodásúra” Pál bepillantást enged
nekünk a képességeibe. Timótheus nemcsak a „hitbeli fia” volt, hanem úgy beszél róla, mint
olyasvalakiről, aki „miképen atyjával a gyermek, együtt szolgált velem az evangyéliom
ügyében” (Fil2:22). A fiatal hívők általában azokhoz hasonlókká válnak, akikkel a
legszorosabb kapcsolatban állnak. Áldott dolog látni őket felnőni, amint követik az istenfélő
vezetőket, amint „az ő és az Úr követőivé válnak” (1Thessz1:6). Milyen nagyon fontos az,
hogy a vezetők életmódja ne váljon botránykővé a fiatal keresztyének számára!
Pál személyes, Timótheushoz intézett buzdításaiból (az ő nevét viselő levelekben)
világosnak látszik, hogy érzékeny, visszahúzódó és félénk természetű volt. A 2Tim1:6 (v. ö.
1Tim4:12, 14, 16) látszólag arra utal, hogy már majdnem átadta magát a kétségbeesésnek. A
„mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten” valójában „gyávaság” (2Tim1:7), s a „ne
szégyeneld hát” (8. vers) arra utal, hogy szüksége volt a „harczold meg a hitnek szép harczát”
(1Tim6:12) és a „a munkának terhét hordozzad, mint a Jézus Krisztus jó vitéze” (2Tim2:3, v.
ö. 4:5) buzdításokra. Az, hogy törékeny alkatú ember volt, kiderül az 1Tim5:23-ból. Pál
számára mégis a „szeretett fiam” volt (2Tim1:2). Timótheus „könnyhullatásai” Pál fogsága
felett megmutatják, hogy érzelmes ember volt.
„Legyen tudtotokra, hogy a mi atyánkfia Timótheus kiszabadult, a kivel ha csakhamar
eljő, meglátogatlak titeket.” (Zsid13:23) Ez további mellékes megerősítését adja annak, hogy
Pál volt a Zsidókhoz írott levél szerzője, mert ebből a versből világosan kiderül, hogy
Timótheus volt azok egyke, akik a missziós útjain elkísérték. Sehol máshol nincs semmi
utalás arra, hogy Timótheus Pálon kívül bárki másnak is a munkatársa lett volna. Timótheus
tényleges bebörtönzését nem jegyzi fel a Cselekedetek könyve vagy bármely másik könyv, de
ebből az igeversből világos, hogy fogságba vetették, de ekkorra kiszabadult. A hűséges
szolgálók bebörtönzése megtiszteltetés a számukra, a szabadon engedésük viszont mégis
örömre ad okot a szenteknek. Az apostol ezért tudtára adja a zsidóknak ezeket a jó híreket,
mert tudta, milyen nagyra becsülték Timótheust. Még nem tért vissza magához Pálhoz, mert
látszólag nem Rómában, hanem valahol máshol vetették börtönbe, de ha Isten oda vezérelte,
akkor azt tervezte, hogy mindketten újra felkeresik a júdeai gyülekezeteket. S hogy ez a
reménye megvalósult-e, azt nem tudjuk.
Zárszó
Zsid13:24-25
24. Köszöntsétek minden előljárótokat és a szenteket mind. Köszöntenek titeket

az Olaszországból valók.
25. Kegyelem mindnyájatokkal! Ámen!
Idelenn egyszer előbb vagy utóbb, de minden véget ér. Félelmetes kilátás ez a
gonoszoknak, mert rájuk semmi más nem vár, mint az örök feketeség vagy sötétség. Áldott
kilátás az igazaknak, mert akkor majd örökre leszámolnak a bűnnel és a szenvedéssel, s csak
az örök dicsőség és boldogság tárul eléjük. Hogyan lesz veled, kedves olvasóm, ha az idők
keze most írja a földi történeted utolsó sorait? Vajon szomorkodott az apostol, amikor a
búcsúüdvözlethez érkezett? Hát az olvasói? Ebben nem lehetünk biztosak, de a szerzőt
természetesen elszomorítja, hogy eljutottunk a záró versekig, s biztosak vagyunk abban, hogy
nem kevesen, akik végig követték ezt a sorozatot, hasonlóképpen éreznek. Hiszen több, mint
831
tíz esztendőn keresztül utaztunk együtt ezen a levélen keresztül, s most végül eljutottunk a
zárszóig.
Erősen kétséges, hogy a szerző valaha is megpróbál-e még hasonló terjedelmű
feladatba fogni. De akárhogyan is legyen, soha nem kezd bele jelentősebb és dicsőségesebb
témába. Nincs ennél fontosabb vagy közel azonos fontosságú könyv az Újszövetségben.
Először is, biztos útmutatást nyújt nekünk az Ószövetség értelmezéséhez: a Szentlélek itt arra
indítja az apostolt, hogy társa fel annak fontosabb előképeit. Másodszor, eleven leírásét adja a
Közbenjáró hivatala és munkája magyarázatának, szemléltetve bárki más Isten és ember
közötti közvetítő méltatlanságát és szükségtelenségét. Harmadszor, ezzel a kezünkbe adja a
pápaság tévelygéseinek és koholmányainak a legperdöntőbb leleplezését. Negyedszer,
világossá teszi, hogy miért múlt el a judaizmus, valamint, hogy soha többé nem térhet vissza.
Ennek a levélnek a nagy fontosságát a rá jellemző sajátosság is jelzi, nevezetesen az
írója nevének hiánya. De jegyezzük, meg, hogy nem bújt el, mert főleg a Zsid13:18-24-ben
Pál teljesen világossá tette a zsidók számára, hogy ki volt ennek a levélnek a szerzője:
világosan kijelentette magát és a körülményeit, mint a számukra alaposan ismerteket. A
valódi ok, amiért nem adta a nevét ehhez a többihez hasonlóan levélhez is, ez volt: az összes
többi levelében a gyülekezetekkel foglalkozott az apostoli tekintélyének valamint az
evangéliumnak a Krisztustól személyesen kapott kijelentésének köszönhetően, de a zsidókkal
foglalkozva az alapjait a Szentírás tekintélyében vetette meg, amit ők is elismertek s onnan
származtatta minden érvét és buzdítását.
Azok, akik úgy tekintik ennek a levélnek a törzsét, mint ami csak az ókori zsidók által
az evangéliummal szemben megfogalmazott ellenvetések cáfolatával foglalkozik, hatalmasat
tévednek. Az, amire az apostol itt a figyelmét fordítja, létfontosságú mindegyik generáció
számára. Az emberi természet nem változik, s az Igazsággal szemben az ellenségei által
megfogalmazott ellenvetések lényegében minden korban ugyanazok. A sötétségtől való
megszabadulás legjobb módja a világosság beengedése. Így a leghatékonyabb orvosság a
Sátán mérge ellen az Íge tiszta teje. Csak ha megszilárdulunk az igazságban, akkor erősödünk
meg a tévelygés álokoskodásaival szemben. Ebben a levélben az apostol a keresztyénség
alapelveivel foglalkozik, és semmiféle fáradságot sem szabad kímélni azok szilárd
megértéséhez. A hit alapjait mindig is támadják, s Krisztus szolgálói nem nyújthatnak jobb
szolgálatot, mint ha megerősítik a népüket a hit nagy igazságaiban.
A Szentlélek fő célja ebben a levélben a nagy különbségek bemutatása az örök
szövetség igazgatásában Krisztus eljövetelét megelőzően, valamint azt követően. A következő
ellentétek említhetők meg. Először is, az Isten által használt eszközök közti különbségek: a
„próféták” és a saját Fia között – Zsid1:1-2. Másodszor a különbség papság és Papság között:
Zsid7:11-17. Harmadszor, a különbség kezes és Kezes között – Zsid7:21-22. Negyedszer a
különbség a törvény és az „Eskü” között – Zsid7:28. Ötödször, a különbség közbenjáró és
Közbenjáró között – Zsid8:6, 9:15. Hatodszor, a különbség az ígéretek és az Ígéretek között –
Zsid8:6. Hetedszer, a különbség a vér és a Vér között – Zsid9:12-14. Nyolcadszor, a
különbség az áldozatok és az Áldozat között – Zsid9:26. Kilencedszer, a különbség meghintés
és Meghintés között – Zsid9:13-14. Tizedszer, a különbség a sátor és a Sátor között – Zsid9:8,
24. Tizenegyedszer, a különbség az „előképek” és a Szubsztancia között – Zsid10:1, v. ö.
Kol2:17. Tizenkettedszer, a különbség „ország” és Ország között, Zsid11:9, 16. Mindezekben
kimutatja a különbségeket az örök szövetség ó- és újszövetségi igazgatása között.
A kiemelkedő ellentét az ó- és újszövetségi rendszer között az, hogy az egyik csak
tovatűnő, a másik maradandó. A judaizmus csak előkészítő, átmeneti üdvökonómia volt, míg
a keresztyénség állandó, a dolgok örökkévaló rendjét bevezető. Erre a levél nyitó mondata
utal: „Isten… ez utolsó időkben szólott nékünk Fia által”: eljött a véglegesség! Ezt után már
nem lesz újabb korszak, v. ö. 1Kor10:11, 1Pt4:7, 1Jn2:10. Ezzel kapcsolatosan
megemlíthetjük, mily gyakran van a hangsúly az itt említettek tartósságán és véglegességén.
832
Olvasunk az „örök idvesség szerzőjéről lett mindazokra nézve, a kik neki engedelmeskednek”
(Zsid5:9), „az örök ítéletről” (Zsid6:2), arról, hogy „ő mindenképen idvezítheti is azokat, a
kik ő általa járulnak Istenhez” (Zsid7:25), az „örök váltságról” (Zsid9:12), az „örökké való
Lélekről” (Zsid9:14), az „örökkévaló örökségről” (Zsid9:15), az „örök szövetségről”
(Zsid13:20).
„Köszöntsétek minden előljárótokat és a szenteket mind. Köszöntenek titeket az
Olaszországból valók.” (24. vers) Az apostol szokása volt meleg üdvözlettel zárni a leveleit:
nem pusztán udvariasságból vagy jókedvéből, mert azokban a napokban a keresztyének
szeretete erős és heves volt mind az Úr, mind az Ő megváltottjai iránt: „Az atyafiúi szeretetről
pedig nem is szükség írnom néktek: mert titeket Isten maga tanított meg arra, hogy egymást
szeressétek” (1Thessz4:9). Milyen radikálisan más dolgok voltak akkor, mint manapság! De
csak részben és nem lényegileg, mert ahol Isten szeretete töltetett ki a szívbe, ott annak a
léleknek a szeretete szükségszerűen kiárad az Ő egész népére. „Mi tudjuk, hogy általmentünk
a halálból az életbe, mert szeretjük a mi atyánkfiait” (1Jn3:14), ami ugyanúgy igaz manapság
is, mint ahogyan az volt az első században.
„Köszöntsétek minden előljárótokat.” Ez mutatta ki az apostol jóakaratát a júdeai
gyülekezetek szolgálói és hivatalnokai iránt, valamint a tiszteletét az iránt, akit megillet a
tisztelet. A kölcsönös barátság Krisztus szolgái között szorgalmasan keresendő és
szeretetteljesen fenntartandó. Az apostol nagylelkűsége ebben a fontos részletben újra és újra
felragyog az Újszövetségben. Kálvin szerint az ok, amiért így üdvözölte konkrétabban a
gyülekezeti elöljáróit, „a tiszteletadás jelek volt, hogy kibékítse őket és rávegye a tanításának
elfogadására”, amit korábban olyan radikálisan elleneztek. Az „itt említett” elöljárók
természetesen ugyanazok, akiket a 7, 17. versekben említ.
„És a szenteket mind”. Egy leckét vés az elménkbe arról, hogy Krisztus szolgáinak
teljesen pártatlanoknak kell lenniük, egyforma tiszteletet mutatva Isten népe legmagasabb é
legalacsonyabb helyzetű tagjai iránt. Ez a mondat egyben elítéli személyválogatás
megvetendő lelkületét, amit Róma olyannyira táplál. Az evangéliumnak nincsenek csak a
beavatottak számára fenntartott titkai, hanem annak egésze minden hívő közös tulajdona. „Ez
a levél, ami kemény eledelt tartalmaz a tökéleteseknek, az egész gyülekezetnek szól. Ha a
Szentírás bármely részét vissza kell tartani a köznéptől, akkor vélhetően ez a levél lesz az. Au
apostolok, valamint a próféták írásait nyilvános gyűléseken kellett felolvasni. Mennyivel
inkább rá kell most hagyni mindenkire, hogy úgy olvassa, ahogy a számára szükséges!”
(Bengel)
A hívőket itt „szenteknek” vagy elkülönítetteknek nevezi, ami a legmegszokottabb
megnevezésük az Újszövetségben. Ők négyszeres vonatkozásban azok. Először, az Atya
szuverén kiválasztása által, amivel még a világ teremtése előtt kiválasztotta őket a felebarátaik
tömegéből, hogy az Ő különleges kegyeinek tárgyai legyenek. Másodszor, a Fiú megváltása
által, amivel „saját népet” vásárolt Önmagának, így téve különbséget a kecskék és a juhok
között. Harmadszor, a Lélek újjászülése által, amivel megeleveníti őket az új életre,
különbözővé téve őket ezzel azoktól, akik megmaradtak a természetes állapotukban
halottaknak a vétkeik és a bűneik miatt. Negyedszer, a saját megszentelődésük által, amivel
átadják magukat az Úrnak, s odaszánják magukat az Ő szolgálatára. A szent mivoltukat az
életvitelük bizonyítja, odaszántak Isten szeretete, félelme és akarata iránt. Csak ezek a
tulajdonképpeni tagjai a helyi gyülekezetnek, s csak ők a valódi tagja Isten egyházának.
„Köszöntenek titeket az Olaszországból valók.” Ezt az apostolon keresztül a héberek
egész testületével tették, ismervén a szándékát, hogy levelet küld majd nekik, mert vágytak rá,
hogy meg legyenek említve előttük. „Az Olaszországból valók”, ha nem is voltak mind
pogányok, de természetesen nagy számban voltak közöttük. A legjelentősebb részlet ez volt.
Az előző versben Pál utalt rá, hogy „Timótheust” küldi hozzájuk, s az ő atyja is pogány ember
volt! De még látványosabb volt ez az ige: több, mint utalás volt ez arra, hogy „a válaszfal”
833
már ledöntetett. „Olaszország” természetesen a judaizmus „táborán” kívülre esett: Jeruzsálem
többé már nem volt Isten földi bizonyságtételének központja!
„Köszöntenek titeket az Olaszországból valók.” Nagyon áldott dolog ez, mert
megmutatja a léleknek a test felett aratott győzelmét. „Mennyire megolvasztotta a
keresztyénség az előítéleteket! A rómaiak és a zsidók, az olaszok és a héberek megvetéssel és
gyűlölettel szoktak egymásra tekinteni. De Krisztus Jézusban nincsenek sem rómaiak, sem
zsidók, sem olaszok, sem héberek: Benne valamennyien egyek. A keresztyéneknek a
különböző országokból meg kell ragadniuk minden kínálkozó alkalmat arra, hogy
bizonyságot tegyenek az egymás iránti kölcsönös tiszteletükről. Ez a megerősítés és a
vigasztalás célját szolgálja, s egyre szorosabbra és szorosabbra fűzi össze őket harmóniában.
A szeretet megfelelő kifejezései minden oldalon növelik a szeretetet.” (John Brown)
„Kegyelem mindnyájatokkal! Ámen!” (25. vers) A levél magának Pálnak a
kézjegyével zárul. Ő rendszerint írnokot alkalmazott (Rm16?2), de ezt a mondatot a saját
kezével írta le. Ez a konkrét apostoli áldás volt az ő megkülönböztető jegye. „A köszöntést én
Pál írom a saját kezemmel, a mi ismertető jegye minden levelemnek. Így írok.
A mi Urunk Jézus Krisztusnak kegyelme mindnyájatokkal! Ámen.” (2Thessz3:17-18) Ha az
olvasó fellapozza ennek az apostolnak a másik tizenhárom levelében a záró igeverset,
meglátja, hogy lényegében ugyanez a jelzés szerepel mindegyikben. Ez még szembeszökőbb,
mert sem Jakab, sem Péter, sem János, sem Júdás nem használták ezt. Azaz, ez a záró
„kegyelem mindnyájatokkal” döntő bizonyítéka annak, hogy Pál írta ezt a levelet.
„Kegyelem mindnyájatokkal! Ámen!” Ez a legátfogóbb kérés, ami Istenhez intézhető
az Ő népe érdekében, akár egyénileg, akár kollektíven, mert ez magában foglalja az Ő
ingyenes kegyességének minden rendű és rangú áldását. Kegyelem által üdvözülünk (Ef2:8),
kegyelemben állunk (Rm5:2), kegyelem által tartatunk meg. Ezek a szavak ezt jelentik: Isten
legyen kegyes hozzátok, az Ő ereje munkálkodjon bennetek, megteremve a szentség
gyümölcsit. Azaz, a levél imával zárul! „Amikor Isten népe egymással társalogtak szóban
vagy írásban, jó, ha imádsággal búcsúznak, és azt kívánják egymásnak, hogy Isten kegyelmes
jelenléte továbbra is fennálljon, hogy azután összetalálkozhassanak a dicsőség világában.”
(Matthew Henry) A „kegyelem mindnyájatokkal” a tényleges részvételüket jelezte ebben.
S itt véget ér a boldog feladatunk. Nagyon is tudatában vagyunk a korlátjainknak és a
gyengeségeinknek. Nem tehetünk egyebet, mint Isten elé tárjuk szegényes erőfeszítéseinket, s
Krisztus érdemeire hivatkozunk az érdemtelenségeinket ellensúlyozandó, kérve Őt, hogy áldja
meg azt, ami Neki tetsző volt. Azok, akik végig követtek minket ebben a munkában,
csatlakozzanak a szerzőhöz, feltéve a kérdéseket: vajon most jobban értjük ennek a nehéz, de
mégis áldott levélnek a tartalmát? Vajon jobban felfogjuk azoknak a dolgoknak a hatalmas
rendjét, ami felváltotta a judaizmust? Vajon Krisztus valóságosabb és drágább a lelkünk
számára? Jobban tudatában vagyunk a benne foglalt tanítás megszentelő hatásának?
Szorgalmasabban odafigyelünk most a súlyos intelmeire? Mélyebb benyomást gyakorolnak-e
a lelkünkre a hitehagyás elleni komoly figyelmeztetései? Valóban legyen velünk az isteni
kegyelem!
Nota bene: a sorozatot alkotó cikkek szárazföldön s tengeren íródtak. Ausztráliában
kezdtük, folytattuk három óceán átszelése közben, folytattuk Angliában, az Egyesült
Államokban töltött ével során jelentős mértékben kiegészítettük, majd Skóciában és
Angliában fejeztük be.
834

Arthur W. Pink: Kommentár A Zsidókhoz Írott Levélhez

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Arthur W. Pink: Kommentár A Zsidókhoz Írott Levélhez

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Arthur W.

1. Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképen szólott hajdan az atyáknak a

Mielőtt belekezdenénk a levél magyarázatába, hadd mutassunk előbb további

„A ki által a világot is teremtette” (2. vers). A világ szó görög megfelelője az

„A ki az ő dicsőségének visszatükröződése” (3. vers). Ebben a versben a Szentlélek

„Az ő valóságának képmása” vagy még inkább szó szerint „a szubsztanciájának a

„A ki hatalma szavával fentartja a mindenséget” (3. vers). Az igazság Lelke tovább

„Üle a Felségnek jobbjára a magasságban” (3. vers). Kimondhatatlanul áldott dolog

Krisztus felsőbbrendű az angyaloknál

4. Annyival kiválóbb lévén az angyaloknál, a mennyivel különb nevet örökölt

Krisztus felsőbbrendű az angyaloknál

7. És bár az angyalokról így szól: Ki az ő angyalait szelekké teszi és az ő szolgáit

Krisztus felsőbbrendű az angyaloknál

10. És: Te Uram kezdetben alapítottad a földet és a te kezeidnek művei az egek;

A Zsidókhoz írott levél 1. fejezetének záró versei látványos csúcspontját alkotják az

1. Annakokáért annál is inkább szükséges nékünk a hallottakra figyelmeznünk,

Ennek a szakasznak a megnevezése azon a tényen alapszik, hogy a Zsidó levél 2.

Krisztus felsőbbrendű az angyaloknál

5. Mert nem angyaloknak vetette alá a jövendő világot, a melyről szólunk.

Krisztus felsőbbrendű az angyaloknál

Krisztus felsőbbrendű az angyaloknál

11. Mert a megszentelő és a megszenteltek egytől valók mindnyájan, a mely oknál

Krisztus felsőbbrendű az angyaloknál

14. Mivel tehát a gyermekek testből és vérből valók, ő is hasonlatosképen részese

Krisztus felsőbbrendű az angyaloknál

17. Annakokáért mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz,

„Mint a fájdalmak férfia

Ó, micsoda Megváltónk van! A mindenható Isten, de mégis a legtapintatosabb ember.

1. Annakokáért szent atyafiak, mennyei elhívásnak részesei, figyelmezzetek, a mi

„A ki hű ahhoz, a ki őt rendelte, valamint Mózes is az ő egész házában” (2. vers).

Krisztus felsőbbrendű Mózesnél

7. Annakokáért a mint a Szent Lélek mondja: Ma, ha az ő szavát halljátok,

Krisztus felsőbbrendű Mózesnél

1. Óvakodjunk tehát, hogy mivel megvan az ő nyugodalmába való bemenetel

Krisztus felsőbbrendű Józsuénál

3. Mert mi, hívők, bemegyünk a nyugodalomba, miképen megmondotta: A mint

11. Igyekezzünk tehát bemenni abba a nyugodalomba, hogy valaki a

Az előttünk levő igeversek zárják le a levelünk mostani szakaszát, azt a szakaszt, a mi

1. Mert minden főpap emberek közül választatván, emberekért rendeltetik az

Most rátérünk a levél leghosszabb szakaszára (Zsid5:1-10:39), arra a szakaszra, ami

Krisztus felsőbbrendű Áronnál

A Szentlélek fő célját ebben a levélben folyamatosan észben kell tartania az

Krisztus felsőbbrendű Áronnál

8. Ámbár Fiú, megtanulta azokból, a miket szenvedett, az engedelmességet;

Krisztus felsőbbrendű Áronnál

1. Annakokáért elhagyván a Krisztusról való kezdetleges beszédet, törekedjünk

A most következő magyarázat, amit ezekről a versekről adunk, egyáltalában nincs

4. Mert lehetetlen dolog, hogy a kik egyszer megvilágosíttattak, megízlelvén a

A szakasz, ami most köti majd le a figyelmünket, az egyik legkomolyabb a Zsidókhoz

A Lélek kettős munkája

4. Mert lehetetlen dolog, hogy a kik egyszer megvilágosíttattak, megízlelvén a

Az utolsó szakaszunkban egy kicsivel többet is próbáltunk a Zsid6:4-6 kifejezéseinek

1. A Lélek visszafogja a romlást az emberekben.

Az 1Móz20:6-ban olvassuk, miképpen fogta vissza Isten Abimélek vágyát, amikor

2. A Lélek hatására az emberek természetes módon a Megváltó felé fordulnak.

3. A Lélek felemeli az ember természetes képességeit.

Pont ahogyan a napsütés növekedésre készteti a növényeket és édesebbé teszi a

A hitvallók két osztálya

Kétféle keresztyén leírása

9. De ti felőletek szerelmeseim, ezeknél jobb és idvességesebb dolgokról vagyunk

Az utolsó szakaszunkban láttuk, hogy a Szentlélek Pálon keresztül arra buzdította

1. Mert ez a Melkisédek Sálem királya, a felséges Isten papja, a ki a királyok

A Zsid2:17-ben az apostol kijelentette, hogy az Úr Jézus „könyörülő és hív főpap az