Bevezető

„Nem árul zsákbamacskát”

Ha valaki kábítószerfüggőségről szóló könyveket keres, minden korábbinál

bőségesebb a kínálat. Találunk társadalomtörténeteket, közegészségügyi
vitacikkeket és kritikákat a drogok elleni háború politikájáról;
kultúratudományi és etikai elemzéseket; felméréseket a kábítószerek
törvényi szabályozásáról, pszichológiai kutatásokat a
szenvedélybetegségekről, farmakológiát és kezelési módszereket;
személyes visszaemlékezéseket, ponyvaregényeket és klasszikus irodalmi
műveket. A narkós modern ikon, és a heroinnak a vegytana mellett
történelme és mitológiája is van. Ha pedig valaki William Burroughstól
szeretne olvasni, több tucat könyvből válogathat, még ha nem talál is
mindegyikben utalásokat a kábítószerre és a függőségre. Burroughs
elválaszthatatlan a herointól, ő a huszadik század szenvedélybeteg művésze,
mégsem írt később olyan könyvet, amely akár csak távolról emlékeztetne az
elsőre.
„Realista és őszinte próza”, „nem árul zsákbamacskát”, „őszinte
beszámoló a függőség ördögi köréről” – olvasók kommentjei egy online
könyvesbolt honlapján, fordulatok, amelyeket senki sem használna a Nova
Expressre, a The Wild Boysra vagy a The Western Landsre. Egy dolgot
viszont elmondhatunk William Burroughs könyveiről: amikor az ember azt
hinné, most elkapta, valahogy pont akkor csúszik ki az ujjai közül. Ez
vonatkozik arra a könyvre is, amelyet most a kezükben tartanak, habár
Burroughs összes munkája közül ezt függetlenítik legtöbbször az életműtől,
és nem annak részeként falják az olvasók, akiknek bevallottan torkukon
akadt a Meztelen ebéd, miközben a Narkós látszólag elejétől a végéig
egyszerű olvasmány.
Ez a könyv egyszerre több is, kevesebb is, mint egy beszámoló
Burroughs korai heroinista éveiről. Luc Sante-tól, a Low Life, a bűnözésről
és a drogokról szóló klasszikus tanulmánykötet szerzőjétől kölcsönzött
szófordulattal: sok mindenről képben van. Rengeteg mondandója van a
marihuánáról, a kokainról, a benzedrinről, a Nembutalról, a pejotlról, a
yagéról és az antihisztaminokról, továbbá az ópiumról és származékairól,
félig-meddig gyógyszeres könyv. Tükrözve Burroughs antropológiai
tanulmányait (előbb a Harvardon, majd a Mexikóvárosi Főiskolán),
etnográfiai riportra emlékeztet, részletesen leírja számos amerikai városi
szubkultúra életterét és szokásait, dokumentálva felemelkedésüket vagy
eltűnésüket közvetlenül a világháború után. Különös figyelmet szentel a
hipszter szóhasználatnak és argónak, ezáltal az alvilágról szóló nyelvészeti
kutatásnak is tekinthető. Nemcsak beszámol a kábítószer-ellenes rendőrök,
ügyvédek és a szövetségi kórházakban dolgozó orvosok meg pszichiáterek
módszereiről, de meglepő mennyiségű információt tartalmaz a
növénytermesztés közgazdaságáról, tippeket a szerencse forgandósága
kapcsán, továbbá elmélkedéseket hűségről és árulásról, egzisztenciális
magányról és testünk undorító borzalmairól. Újságírói riport, egyfajta
vallomásos önéletrajz, és Ernest Hemingway, Dashiell Hammett, John
O’Hara és F. Scott Fitzgerald munkáiból, illetve a hollywoodi B-filmekből
táplálkozó regény. Ezt tartják Burroughs egyetlen közérthető történetének:
egyszerű, információgazdag elbeszélés dísztelen, szikár stílusban megírva.
De ha valaki másodszor is elolvassa, fel fognak tűnni neki a próza apró
igazgyöngyei, a különös, kísérteties képek, a színtiszta baljóslatúság furcsa
pillanatai és a mély kétértelműségek, amelyek meghazudtolják mindazt,
amit addig velős, komor realizmusnak hittünk, és hatásuk annál is
felkavaróbb, mert mintha nem lettek volna jelen korábban. Harmadik
olvasásra messze nem tűnik szürkének és laposnak, inkább ravasznak és
árnyaltnak elmésen komikus pillanatokkal és körmönfont trükkökkel. Ha
más szögből nézünk rá, a szemünk láttára változik át, akár egy trompe-l’œil
festmény.
Ez a furcsa, duplafenekű logika különböző formákban érhető tetten. Íme
egy példa. William Lee azt mondja: „Az orvosokkal szemben
tisztelettudónak kell lenni, különben semmire se jutsz velük.” Először úgy
tűnik, mintha az orvosokon gúnyolódna, és ez süt a fapofával előadott olyan
ironikus szófordulatokból is, mint a „szorgosan dolgozott tolvajként”, és
rengeteg további esetből, ahol ügyesen a feje tetejére állít és kiforgat
alapvetően pozitív kulturális fogalmakat. Ha jobban megnézzük, a kulcsszó
nem a „tisztelettudó” vagy az „orvosok”, hanem a „jutsz”: Lee hirtelen nem
az orvosokról beszél, hanem arról, hogyan húzhatjuk le őket. Burroughs
itteni stílusának egyedi vonása, hogy gyakran állít ilyen csapdát, burkoltan
arra célozva, hogy az olvasó is bűnrészes az alvilágban, és felhívja a
figyelmet kukkolásunkra. Legközelebbi megfelelője egy sor Hammett Véres
aratásából: „tipikusan az az ember volt, akit csak az próbálhat meg
kizsebelni, aki fenemód bízik az ujjaiban”{1} – aminek nyomán felvetődik a
kérdés, hogy mennyire bízunk az ujjainkban, zsebeljünk, vagy ne
zsebeljünk? Másképp fogalmazva: valójában melyik oldalán állsz a
bűnözőket és minket elválasztó kerítésnek, és hol húzod meg a határt?
Csábító lenne arra a következtetésre jutni, hogy Burroughs hűvösen
távolságtartó és megtévesztő könyve összetett és ironikus, azt mondani,
hogy látszólagos egyszerűsége kifinomult fortély, amellyel bolonddá akar
tenni, de ez is túl egyszerű magyarázat lenne, és nem is helytálló. Valójában
Burroughs első regénye egyszerre szöges ellentéte mindannak, amit később
írt, mégis lehetetlen úgy olvasni, hogy ne találkozzunk minden adandó
alkalommal későbbi szövegeinek halovány nyomaival. Mintha két könyvet
olvasnánk párhuzamosan, az egyik szokatlanul lényegre törő, a másik
jellegzetesen kifacsart. Amerika egyik legnagyobb és legeredetibb írójának
korai műveként ez a paradox helyzet a rendeltetése.

„…Előttem ismeretlen okokból”

Óhatatlanul felkelti kíváncsiságunkat annak rejtélye, hogy egyáltalán mikért

íródott ez az első regény, vagy Burroughs hogyan és miért ezzel kezdte
pályáját. De a szikár tényekre vonatkozó vágyainkat mindig ellensúlyozza a
megérzés, hogy az ilyen kezdetek rejtélyének érintetlennek kellene
maradnia. Talán azért, mert az íróknak bizonyos szinten önmaguk előtt is
rejtélyeknek kell maradniuk, hogy egyáltalán írni tudjanak, és mi legalább
annyira tiszteletben tartjuk ezt, mint amennyire szeretnénk szembeszegülni
vele. Mindenesetre Burroughs regényének legmélyén megbújik egy rejtély,
amelyet két legjellemzőbb mondatával ragadhatunk meg. Az első az „ami a
tényeket illeti”: ez azt ígéri, hogy mindent elárul, amit tudni akarunk; a
másikkal pedig éppen ezt tagadja: „Nincs kulcs, nincs titok, amit valaki más
át tud nyújtani neked.”
 Hogy felmérjük a könyv jelentőségét, és megértsük, hogy az ötvenedik
évfordulóra megjelent kiadás miként járul hozzá befogadásához, a
legegyszerűbb egy fontos, de meglepő rejtélynél kezdeni, ami eddig nem
került szóba – a címnél. A címeknek nem lenne szabad rejtélyesnek lenniük.
Az a dolguk, hogy rögzítsenek egy művet, egyértelmű identitással ruházzák
fel, kicsiben meghatározzák a szerző szándékát. Ez a cím viszont nem ilyen,
és apró, de létfontosságú változtatásokból összeálló története kicsiben
tükrözi a könyv szerkesztésének rendhagyó útját.
Burroughs a huszadik század kellős közepén kezdte el „könyvét a
narkóról”, alig pár hónappal azután, hogy 1949 késő őszén a családjával
Mexikóvárosba költözött. A drogellenes rajtaütések sorozata után
megszökve a hidegháborús Amerika keménykezű rezsimje elől, Burroughs
elkezdte negyedszázados száműzetését íróként. Egy 1950. március 10-re
dátumozott levélben osztotta meg a hírt Jack Kerouackal, és micsoda
izgalmas bejelentés lehetett ez! Ami azt illeti, öt évvel korábban együtt
dolgoztak egy regényen, de míg Kerouac mostanra minden korábbinál
erősebben elköteleződött irodalmi hivatástudata mellett – épp ekkor jelent
meg első regénye, a The Town and the City –, Burroughs azóta lemondott az
írásról. Évekkel később azt állítja majd, Kerouac győzködte folyton, hogy ő
író, de ennek nincs nyoma az 1950. márciusi levélben. Egyszerűen a Junk
[Szemét, heroin, narkó] címet adta regényének, és év végén ezt a szót
gépelte a kézirat első változatának címoldalára, utána pedig az írói álnevét
(amelyet egy Kerouac regényében felbukkant szereplőtől kölcsönzött):
„William Dennison”. Mire a regény 1953-ban megjelent, a cím és az álnév
is megváltozott. A Junk William Dennisontól Junkie: Confessions of an
Unredeemed Drug Addict [Narkós – Egy menthetetlen kábítószerfüggő
vallomásai] lett William Leetől.
Burroughs maga választotta az új nevet – ami felettébb zavarba ejtő
döntés volt: azt állította, azért van szüksége álnévre, hogy eltitkolja
személyazonosságát a családja elől, de önfejű módon a „Lee”-t, anyja
leánykori nevét választotta, amivel épp azt leplezte le, amit elvileg titkolni
akart. Viszont a címről és az alcímről egyaránt Burroughs háta mögött
döntött a kiadó, túl a számtalan húzáson és változtatáson, amelyet
ráerőszakoltak a regényre. Allen Ginsberg, aki ekkoriban Burroughs
ügynökeként dolgozott, eleve vesztes helyzetből indult, mire 1952
júliusában aláírták a szerződést az Ace-szel. „Úgy érzem, a JUNK igen
ihletett cím” – írta A. A. Wynnek, a kiadónak ez év áprilisában. „Vicces,
lényegre törő, eredeti, mégis tipikus drogos duma, ami jellemző a szerzőre.
Úgy vélem, súlyos hiba lenne megváltoztatni, ezért nem javaslom.”{2} Miért
nem vették figyelembe a javaslatot és Burroughs döntését? Carl Solomon
szerint, aki megvette a könyvet az Ace számára, azért, mert úgy vélték, azt
a benyomást keltené, hogy a könyv szemét.
Ezek az anekdoták sokat elárulnak Burroughs helyzetéről elsőkönyves
szerzőként, és sejthető belőlük a korszak irodalmának és könyvkiadásának
átfogóbb háttértörténete is, de jelentőségük ezen is túlmutat. Csaknem
huszonöt évvel később a címet újra megváltoztatták, ezúttal Junkyra
[Narkós], a Penguin cenzúrázatlan és bővített kiadása számára, amely 1977
óta kapható. Burroughs áldását adta e kiadás változtatásaira, de egy döntést
így is kivettek a kezéből. 1976 augusztusában azt írta ügynökének, Peter
Matsonnak: „Azt javaslom, az új kiadás címe JUNKIE helyett legyen
JUNK. Eredetileg a JUNK címet adtam a könyvnek, de A. A. Wyn előttem
ismeretlen okokból megváltoztatta.” A következő hónapban Matson
közvetítette a Penguin szerkesztőjének döntését: „Dick Seavernek tetszik a
JUNKY, szerinte az Y nélkül olyan, mintha szemét lenne, már elnézést a
kifejezésért.”{3}
Mi derül ki belőlük, ha egymás mellé tesszük a címről szóló színfalak
mögötti anekdotákat? Szerkesztői szempontból láthatóvá teszik a Burroughs
regényét meghatározó esetlegességet, azt, hogy milyen hatással voltak rá a
véletlenek és mások döntései, amelyeknek mindegyikére sosem fog fény
derülni. Kritikusi nézőpontból a maguk módján szintén felhívják a
figyelmet a „tényekre”, mivel az irodalmi szövegek értelmezése jellemzően
kimondatlan előfeltevéseken alapul, amelyek akár hamisnak is
bizonyulhatnak. A maguk eltérő módján Ginsberg, A. A. Wyn és Richard
Seaver mind tisztában voltak vele, hogy egy Junk című könyv egészen mást
sugall, mint aminek Junkie vagy Junky a címe. Nagy általánosságban pedig
ezek az anekdoták kézzelfogható bizonyítékul szolgálnak a közhelyre,
miszerint sosem olvassuk ugyanazt a könyvet kétszer. Idővel bizonyos
mértékben minden könyv változik és új kontextusokba kerül, de Burroughs
első regénye címében és tartalmában is szó szerint újra meg újra módosult.
Azt hinnénk, most már végre tiszteletben tartják a szerző kéréseit, még ha
posztumusz is, és az új kiadás címe Junk lesz. Ám a könyvkiadást ma is
ugyanolyan gyakorlati megfontolások vezérlik, mint huszonöt vagy ötven
évvel ezelőtt, és az a helyzet, hogy az értékesítési osztálynak igaza van: a
könyvesboltban az emberek továbbra is a Junkyt fogják keresni. De egy
újabb változtatás még akadémikus körökben is csak nagyobb zavart keltene,
mert idővel a bejáratott címre különféle jelentések rakódtak, súlyt, bizonyos
státuszt kapott: tetszik, vagy sem, a Junky immár kanonizált mű. És így az
alcímre maradt – „A Junk teljes szövege” –, hogy jelezze, ez a szöveg
jelenti az utolsó állomást a könyv ötvenéves történetében. E kiadás célja
tehát, hogy tisztázza és nyugvópontra juttassa ezt a történetet, és ennek
érdekében visszanyúljon Burroughs eredeti kéziratához, teljes egészében
helyreállítva az eredeti szöveget, ha ezt az eredeti címmel már nem teheti is
meg.

„…Egy amerikai fiútól”

Mennyire önéletrajzi mű a Narkós? Vagy másként fogalmazva: mi a

kapcsolat William Burroughs és William Lee között? Ezeket a kérdéseket
azért szükséges megválaszolni, mert Burroughs első regényéből nyerhettük
ki az életére vonatkozó legtöbb információt nagyjából harmincöt évig, Ted
Morgan 1988-as életrajzának megjelenéséig. Kiváltképp a Prológust, ahol
Burroughs megadta a történet hiányzó hátterét, általában teljesen
megbízható életrajzi forrásnak szokták tekinteni, amelynek legtöbb részlete,
még a leghihetetlenebb is, helytállónak bizonyult (például a Payne Whitney
Pszichiátriai Klinika zárójelentéseiből kiderül, hogy Burroughs orvosai
tényleg „nem hallottak még Van Goghról”), a friss Burroughs-kutatások
mindazonáltal megmutatták, hogy művészi szabadsággal és nem
eszköztelenséggel közli a tényeket. És mi a helyzet a történet többi
részével? Elsőként Ginsberg mutatott rá a nyilvánvalóra 1952-ben írt
„Méltatás”-ában (lásd a 3. függeléket): „A szerzői életút egyik vetületének
leírása, és mint a bevezető utolsó oldalai is mutatják, nyilvánvalóan nem
árul el mindent az illetőről.” Most, hogy van két életrajzunk (a másodikat
Barry Miles írta), egy korszak levelezését összegyűjtő kötetünk és rengeteg
interjú, újságcikk, illetve szekunder irodalom, már láthatjuk, valójában
mennyire hiányos az itteni elbeszélés.
Ahelyett hogy belemennénk a történet pontosságát és kihagyásait firtató
apró részletekbe, úgy vélem, sokkal tanulságosabb, ha a lyukakra
koncentrálunk, amelyek olyan nagyok, hogy könnyen elkerülhetik a
figyelmünket. Találunk például az elbeszélésben leírásokat Herbert
Hunckeról, a Times Square-i simlisről, akitől Kerouac a „beat” szót tanulta,
és aki a Narkósban Hermanként bukkan fel, meg a tolvaj Phil White-ról,
más néven „a Matrózról”, akinek Burroughs eredetileg ajánlani akarta a
regényt, és aki a könyvben Roy néven tűnik fel. De egyetlen szóval sem
utal a két kulcsfigurára, akikkel ebben az időszakban összebarátkozott –
Ginsbergre és Kerouacra. Árulkodó hiányuk látványos kontrasztban áll
Kerouac munkáival: habár Burroughs alig pár héttel azután olvasta a The
Town and the Cityt, hogy elkezdte írni első regényét, a Narkós nem követi a
beatnemzedékre jellemző, csoportmitológiát építő önéletrajzi írások által
kijelölt utat.
Szintén nagyon keveset ír a feleségéről, Joan Vollmer Adamsről.
Tekintve a könyv központi témáját, Burroughs nem is tervezett sokat írni
róla, de miután egy lőfegyveres balesetben 1951-ben megölte a nőt, sarokba
szorították, mert az Ace még többet akart kipréselni belőle: „Joan haláláról.
Nem látom, ezt hogyan tudnám beledolgozni” – írta Ginsbergnek 1952
áprilisában. „Nem részleteztem a házaséletemet a Junkban, mert Sam
Johnson szavaival élve, »a cél szempontjából jelentéktelen«.”{4} Még
ugyanebben a hónapban arról panaszkodott, hogy az Ace követelései miatt
úgy érzi magát, mint akit „a gazfickók bizonytalankodva akarnak
kettéfűrészelni”, de a későbbi levelekből kiderül, hogy a bizonytalanság
legalább annyira jellemző volt rá is, mint a gazfickókra. „Ha akarják,
megírom. A másik lehetőség, hogy egyszerűen kihúzok minden rá
vonatkozó utalást.” Összességében Lee feleségének eltűnése, akárcsak a
felbukkanása, mindenhogy zavart kelt: az odavetett megjegyzések azzal a
nyugtalanító hatással bírnak, hogy az olvasó vagy többet akar tudni a
témáról, vagy ennyit sem.
Burroughs bizonytalansága arra utal, hogy idővel nehezére esett
következetes viszonyt fenntartania az elbeszélő személyével és ezzel együtt
egyetlen írói stílussal. Eleinte élményeinek időbeli sorrendje biztosított
valami minimális szerkezetet – „cselekménynek” nem nevezhetjük –, de ez
egyre több problémához vezetett. Részben azért, mert Burroughsnak
írástechnikai és alkati nehézségei is voltak a realista narratíva
fenntartásával, és ezt a gyakori hiányosságot később kísérletező szerzőként
fordította előnyére. Sőt abbéli törekvésében, hogy a szöveget megtartsa
„lényegre törőnek”, úgy döntött, kihúz néhányat a legizgalmasabb
passzusok közül, amelyekről úgy vélte, elkalandoznak a történet fő
csapásirányától. De ez a problémája csak súlyosbodhatott, amikor már nem
a biztonságos múltbéli eseményekről írt, hanem elkezdett a sokkal
közelebbi jelen tapasztalataival foglalkozni. Miközben egy olyan traumával
élt együtt, amelyet magának okozott, Burroughs képtelen volt írni róla, de a
hatását sem hagyhatta figyelmen kívül; egy mindinkább megterhelő
időszakban fejezte be a Narkóst, és ez látszik is a regény utolsó negyedén.
Ha találunk is logikus magyarázatot arra, miért hagyta ki írótársait,
Ginsberget és Kerouacot, ez sem magyarázza meg a másik kulcsfontosságú
döntést, hogy Burroughs miért választott az irodalomtól ennyire idegenkedő
alteregót: a futó utalások, amelyeket Lee tesz a populáris kultúrára (George
Raft, Jimmy Durante, Louis Armstrong – érdekes hármas), éles
kontrasztban állnak a Queer utalásaival (Frank Harris és Jean Cocteau),
mely regényt akkor kezdte el írni, amikor még nem fejezte be a Narkóst).
Leveleiben Burroughs néha „Cocteau cuccának” nevezi az ópiumot, amivel
az Opium: Diary of a Cure-ra utal, de egy ilyen utalás a francia szerzőre
teljesen idegen lenne a Narkós Leejétől. A Prológusban ugyan találunk
irodalmi hivatkozásokat – „Oscar Wilde-ot, Anatole France-t, Baudelaire-t,
még Gide-et is” –, ezeket arra használja, hogy megkülönböztesse a fiatal
Burroughst/Leet a korabeli „amerikai fiúktól”. A Prológusban Burroughs
arról is ír, hogy „nagy hatással volt rá egy betörő You Can’t Win című
önéletrajza”, és ez sok szempontból kulcsfontosságú utalás, amely
rengeteget elárul a Narkósról és a sajátos viszonyról, amelyet fenntart
irodalom és való élet között.
Hatvan évvel azután, hogy először olvasta, Burroughs élt a lehetőséggel,
és azzal viszonozta az élményt az álneves Jack Blacknek, hogy előszót írt a
You Can’t Win új kiadásához (New York: Amok Press, 1988). Ebben
felidézi, hogy mennyire „magával ragadta a bepillantás az alvilág lepusztult
albérleteibe, biliárdszalonjaiba, kuplerájaiba és ópiumbarlangjaiba a
kóterekkel, srenkesekkel meg csövestanyákkal”. Ennek kapcsán két dolgot
állapíthatunk meg: az első magától értetődő, a második könnyen elkerülheti
az ember figyelmét. Az első, hogy milyen színtiszta örömmel használja
Burroughs Jack Black törvénytelen határvidékének zsargonját, ízlelgeti a
szófordulatokat, amelyek egyértelműen egy elveszett világra emlékeztetik,
az éjszakai félvilágra, amelyet csillogásba vont a nosztalgia. Burroughst,
aki maga is belevetette magát Damon Runyon színes nagyvárosi
kavalkádjába, kétszeresen is magával ragadta a törvényen kívüli közeg és
annak érzékletes szlengje, ami a Narkósban is tetten érhető. Ezt kaphatta a
You Can’t Wintől („az alvilág gyorsan lecsap a furcsa szavakra”, állapítja
meg Black), és valamivel később valószínűleg David Maurer The Big
Conjától (1940), amely klasszikus mű volt az aranykorról, a korai húszas
évek szélhámosainak módszereiről és szlengjéről.{5} Maurer gazdag simlis
arcképcsarnoka ahhoz a színes, de eltűnőben lévő életformához tartozott,
amely kívül esett Burroughs biztonságos, középnyugati kertvárosi
gyermekkorán, ám a Narkósban ő maga is valami hasonlót keltett életre:
Metrós Mike, Görög George, Pantopon Rózsa, Londiner Louie, Eric, a Buzi
és a Fekete Rohadék – ők Haskás Kölyök és Nyálas Bob rokonai Maurer
könyvéből, meg Szentfazék Kölyökéi, Vigyoriéi és Sótömb Maryéi Jack
Blackéből.
E forrásokból merítve Burroughs a Narkósban megmutatja, mennyire
érzékeny a speciális tolvajnyelvek különböző funkcióira. Láthatjuk,
ahogyan a nyelv térképét nyújthatja egy tolvaj vagy egy drogfüggő titkos
életének, amelyet szinte egy egész alternatív világként ábrázol. „Az élet az
anyagra szűkül, a napi adag, aztán várni a következőt, dugicuccok,
receptek, tűk és csepegtetők.” A függő számára a szleng felveszi az anyag
szerepét. „A heroin volt a jelvényünk ‒ mondta Rodney King, Charlie
Parker, a nagy bebop narkós egykori partnere. ‒ Azt üzente, mi képben
vagyunk. Te nem. A heroin tagsághoz juttatott egy különleges klubban, és
ezért a tagságért minden másról lemondtunk a világban.”{6} Tudatában
annak, hogy a régi szubkultúrák eltűnnek, és újak jelennek meg a helyükön,
a Narkós egy késői szakaszában Burroughs beszámol a New York-i színtér
friss változásairól legutóbbi ottjárta óta, hogy felhívja rá a figyelmet, a
szleng módosulása miként képes meghatározni egy életmódot, és akár a
jelszavak, belépést biztosítani hozzá: „Megtanultam az új anyagos szótárat:
»gyep« a fűre, »bevarr« a letartóztatra, a »frankó« pedig többfunkciós
szó…”
Cab Calloway a Hepster’s Dictionaryben azt írja, a hip kifejezés azt
jelenti, „tapasztalt, kifinomult, csizmában él”, ahol az utolsó szófordulat
arra utal, hogy valaki az utcán él, ismeri az utcát – és Burroughst ebben az
értelemben bizonyára az vonzotta, hogy a hivatalos kultúrából származó
kívülállóként bennfentes tudáshoz jut, megismeri a dörgést. Saját szótári
definíciója a hip szóra az olvasónak szánt ravasz feladványként mutatja fel
ezt a logikát: „Ezt a kifejezést nem lehet meghatározni, mert ha nem
»vágod«, mit jelent, senki sem tudja elmagyarázni neked.” Mint Burroughs
a Meztelen ebéd elején megmutatja, egy átlagjani, aki „menőnek akar
látszani”, tökéletes célpont; a Narkós figyelmezteti az olvasót, aki éhezik
a tudás közvetett izgalmára, igaz, a konkrét tapasztalat kockázatai nélkül, de
legalább ennyire kelepcét is állít, mint Maurer valamelyik szélhámosa.
A You Can’t Win elején Black beszámol ifjúkori rajongásáról Jesse
Jamesért – ez az 1880-as évek eleje lehetett –, és így zárja gondolatait:
„Visszanézve tisztán látom a James fiúk és a hasonló alakok hatását abban,
hogy kalandozásra és később bűnözésre adtam a fejem.” Kaland és bűn: a
Narkós Prológusában Burroughs kifejti, hogy csapdába esve St. Louis
nagypolgári kertvárosában és elvágva a városi élettől a családja pénze által,
ez a két fogalom szinonimának tűnt. A You Can’t Win bizonyosan a
kalandok és a bűn, majd később az írás felé terelte Burroughs érdeklődését.
De még valamit elhallgatott a Prológusban, és az „ópiumbarlangok”
említésével csak futólag utal rá a You Can’t Winhez írt előszavában is.
Habár ez teljességgel jellemző a Narkósra – pontos életrajzi adatokkal
szolgál, de elmulasztja megadni hozzájuk a kulcsot –, felvetődik a kérdés:
miért mulasztotta el megemlíteni, hogy Jack Black függő volt, amikor ez
egyértelműen közrejátszott abban, miért volt vonzó a könyve a fiatal
Burroughs számára és közvetlenül is fontos a Narkós szempontjából?
A legvalószínűbb magyarázat, hogy minden utalást el akart kerülni
élményeinek és szövegeinek irodalmi eredetére, elejét akarta venni a
gondolatnak, hogy ezeket könyvolvasás ihlette. Ez a húzás segített tisztes
távolságban tartani a Narkóst Coleridge és De Quincey nagy, romantikus
hagyományától, amelyet Burroughs behatóan ismert. Az, hogy megfosztotta
Leet saját irodalmi tudásától és ambícióitól, és egy amerikai tolvaj névtelen
vallomásait részesítette előnyben a romantikus költők és az európai
modernisták helyett, bizonyára annak tudható be, hogy olyan írónak akart
tűnni, aki csizmában él.

„Most felkapott téma”

Fél évszázad távlatából visszatekintve az elismerés, amellyel Burroughs a

You Can’t Win előtt adózott, ugyanígy elmondható a Narkósról is:
„Rögzítette a jellegzetesen amerikai életmód egy fejezetét, amely mostanra
örökre elveszett.” Ám 1952 nyarán, amikor gondterhelt volt az A. A.
Wynnel való alkudozás miatt, Burroughsnak nagyon is kortárs mű lebegett
a szeme előtt. Júniusban azt írta Ginsbergnek: „Kiadja a JUNK-ot, vagy
sem? Két könyv máris megjelent a témában – a DOWN ALL YOUR
STREETS és az H IS FOR HEROIN. Szerintem a csapból is ez fog folyni.
MOST kell kiadni, különben lemaradunk, és elveszítjük az előnyt, amit a
naprakészség jelent… Ez most felkapott téma, de nem sokáig marad az.”{7}
Habár az utolsó pontban tévedett – ez a téma sosem megy ki a divatból –,
érvei árulkodók.
Leonard Bishop Down All Your Streets című hosszú első regénye a New
York-i bűnözésről és droghasználatról mérsékelt kritikai sikert és jó
eladásokat hozott a szerzőnek, amikor a Dial Press 1952-ben kiadta. David
Hulburd H Is for Heroinja („Egy tizenéves kábítószerfüggő lány elmondja
történetét”) huszonöt centes ponyva volt a Popular Librarytől. Ekkorra
Burroughs elfogadta, hogy az Ace, a ponyvapiac viszonylag új,
középkategóriás szereplője a legjobb választása a Narkóshoz. De kezdetben
a New Directionst, James Laughlin egyszemélyes kiadóját szemelte ki,
amely modernista irodalomból álló rendkívüli címlistájáról volt híres, és
arról, hogy izgalmas, új tehetségeknek biztosít megjelenést.
Egy éven át Ginsberg és Kerouac egyaránt lobbizott Laughlinnál
Burroughs érdekében a Narkóst javasolva, és Kerouac 1952 februárjában
ezekkel az árulkodó sorokkal zárta egy levelét (Ginsberg nyomán): „Nagy
kár lenne, ha végül elveszne az olyan olcsó, huszonöt centes Gold Medal-
vagy Signet-ponyvák között, mint az I, Mobster.”{8} A Narkós Ace Double
Book-kiadása (párban Maurice Helbrant Narcotic Agent című
visszaemlékezéseinek utánnyomásával harmincöt centért) egyértelműen a
drogériák és újságosbódék ponyvakínálatába száműzte Burroughst a
komoly, keményfedeles könyvek polcai helyett. Nem teljesen haszontalan
elgondolkodni azon, mi történt volna Burroughs első könyvével, ha nem az
Ace Booksnál, hanem a New Directionsnél jelenik meg – akár a fogadtatás
(az Ace-kiadásból százezer példány fogyott az első évben, de nem jelent
meg róla irodalmi kritika), akár a konkrét tartalom szempontjából. Mint
később részletesebben is látni fogjuk, a Narkós végső formájára és
tartalmára közvetlen és közvetett módon is komoly befolyással bírt a
kiadója.
 A piac, amelyre Burroughs elkerülhetetlenül belépett, látványos
kontrasztot alkotott a témáról írott egyik jóval híresebb és a szerző által
kétségkívül ismert regénnyel: ez volt Nelson Algrentől a The Man with the
Golden Arm. A Pulitzer-díjra jelölt kötet azonnal az ötvenes évek hírességei
közé emelte Algrent, és az, ahogyan Frankie Machine-t, a címbeli
rosszéletű, pókerosztóként dolgozó heroinistát ábrázolta, ugyancsak nagy
hatással bírt: mint David Courtwright megállapítja az amerikai
ópiátfüggőségről írt történeti munkájában, Algren hőse meghatározó
generációs elmozdulást jelzett a kábítószerfüggőkre vonatkozó kulturális
sztereotípiában, amely a háború utáni nyilvánosság szemében megegyezett
a simlis utcai bűnözőével.{9} Ám a dolog iróniája, hogy Algren irodalmi
törekvései és kábítószeres tapasztalatai messze voltak az utcai szinttől. Sőt,
az ügynöke biztatta arra, hogy használja a heroint a cselekmény ürügyeként,
miközben Algren, aki Simone de Beauvoirral levelezett, és irodalmi
ösztöndíjakból élt, alig ismert hús-vér heroinistákat.
1950 márciusában, miközben Burroughs elkezdett dolgozni a Narkóson,
Algren meghívásokat kapott Hollywoodba (a regényéből készült filmet Otto
Preminger rendezésében és Frank Sinatra főszereplésével 1956-ban
mutatták be), és Eleanor Roosevelt adta át neki a Nemzeti Könyvdíjat a
Waldorf-Astoria hotelban. Bár utóbbi eshetőség nem igazán fenyegette
Burroughst, mindenképpen látnunk kell, a kiadásnak az Ace Booksszal
fémjelzett kontextusa alapvetően közrejátszott abban, hogy 1953-ban
Burroughs könyvét, amelyet nem a saját neve alatt adtak ki, és még csak
nem is az ő címét használták, az irodalmi hírverés vagy a kritikai recepció
minden formája elkerülte.
1952-ben Burroughs nagyon is tisztában volt vele, hogy a Narkós témája
a szó több értelmében is felkapott dolog. Kiadói nézőpontból az a típusú
történet volt, amelyik jól fogyott az újonnan felvirágzott ponyvapiacon. Ám
az ország paranoiás és reakciós hangulata – a McCarthy-érában járunk – azt
is jelentette, hogy ez veszélyes téma. A szélesebb körű félelmeken túl,
amelyek a popkultúrát övezték, és többek között abból is fakadtak, hogy
utánzásra sarkallhat, 1952-ben a ponyvaipart magát is kongresszusi
vizsgálatnak vetették alá, és bűnösnek találták. Egy ponyvaregény a
drogfüggőségről tehát két morális pánikot kínált egy áráért.
Ilyen idők terméke volt a Narkós, miközben az Ace Books egyszerre
akarta kihasználni az érdeklődést – látványosan feltűnő, voyeurisztikus
borítóval látva el a regényt –, és óvintézkedéseket akart tenni úgy, hogy egy
sor rettegő kiadói megjegyzést helyezett el benne. Ám a Burroughs
regényének cenzúrázására tett kísérletek ironikus módon az ellenkező hatást
érték el. Fonák módon a szövegbe illesztett megjegyzésekből az alábbi két
dolog valamelyikére lehet következtetni: ha nincs kiadói megjegyzés vagy
cáfolat („az állítás hallomáson alapul”, vagy „elismert orvosi
szaktekintélyek cáfolják”), akkor a szöveg csakis az igazat mondhatja; vagy
a cenzori hang akaratlanul felhívja a figyelmet az igazán fontos tényekre.
Az Ace egy kiadói megjegyzést is elhelyezett a könyvben (lásd a 4.
függeléket), amely kijelentette, hogy a regény célja az elrettentés, mint
írták: „Nem született még jobban kiszámított bűnözői vallomás az
izgalomra éhes kamaszok elriasztására.” Az óvintézkedésekben rejlő irónia
Burroughsnak is feltűnt, és a Junk elé szánt eredeti bevezetőjében (lásd a 2.
függeléket) finomkodás nélkül közölte saját álláspontját: „A hivatalos
propaganda szembehelyezkedik a narkóra vonatkozó tényekkel, ezért szinte
semmi megbízhatót nem írtak a témáról.” A mítoszok felszámolása azért is
volt fontos, mert mint Burroughs a saját bőrén is tapasztalhatta függőként,
Amerikában az ötvenes években tetőzött a háború után járványos méreteket
öltő heroinfogyasztás. Habár több is ennél, a Narkós pontos szemtanúi
beszámoló az alapvető változásokról az érintettek körében.
A Narkós elején és a végéhez közelítve Burroughs utal az 1914-es
Harrison-féle drogtörvényre. Kulcsfontosságú rendeletként a kábítószer-
függőség jogi szabályozásában a törvény első változatát eredetileg adóügyi
intézkedésnek szánták a piac szabályozására, de hamarosan olyan
törvényként kezdték értelmezni, amely megtiltja az ópiumszármazékok
behozatalát. Az 1914 februárjában született Burroughs élete egybeesik a
drogtilalom világával, habár az egybeesés nem csupán szimbolikus
jelentéssel, hanem szoros családi vonatkozással is bír. Miután egy orvosi
kezelés során rászokott a morfiumra, a szerző nagybátyja, Horace
Burroughs öngyilkosságot követett el alig pár nappal azután, hogy a
drogtörvény 1915 márciusában hatályba lépett; a felismerés, hogy állapota
hirtelen törvénybe ütközik, túl sok volt Burroughs eleve zaklatott elméjű
nagybátyjának, de ő csak az egyik első volt a későbbi számtalan áldozat
közül. Ám érdekes módon a Narkósban Burroughs nem emeli ki a
Harrison-féle drogtörvényt olyan eseményként, amely a bűn világába
kényszerítette a narkósokat, amikor elvágta őket törvényes forrásaiktól.
Ezzel elkerült egy állítást, amelyről a függőség történetének közelmúltbeli
kutatói bebizonyították, hogy elterjedt, de leegyszerűsítő mítosz, és elsiklik
afelett, hogy már jóval az országos törvényi szabályozás előtt létrejöttek
drogfüggő szubkultúrák. Ehelyett Burroughs számos magatartásformát
megfigyel, ezáltal rendkívül pontosan és a fontos részletekre érzékenyen
kirajzolja a droghasználat átalakulását egy negyvenéves periódus során.
Vegyük a könyv legelső utalását. A Prológusban Burroughs leírja, hogy
gyerekkorában hallotta, ahogy a bejárónőjük ópiumszívásról beszél, és jelzi,
hogy ez milyen hatással volt rá: „Ópiumot fogok szívni, ha nagy leszek.”
Az anekdota valóságtartalma nem attól függ, hogy ténylegesen megtörtént-
e, hanem a történeti pontosságától. David Courtwright szerint a fehér bőrű –
tehát nem kínai – ópiumszívó a tizenkilencedik század végén tűnt fel
Amerikában, és mindig is az alacsonyabb társadalmi osztályok félvilágához
kötődött: prostituáltak, szerencsejátékosok, kisstílű bűnözők – és kelletlen
bejárónők, akik nagypolgári családok befolyásolható gyermekeire
vigyáznak. Valóban jelen voltak elterjedt félelmek, hogy az ópiumszívás
átterjed a felsőbb osztályokra, főként a tétlenkedő gazdagokra. Az
ópiumpipától megbűvölt dekadens arisztokrata sablonkarakterré vált, olyan
toposszá, amelyet maga Burroughs is parodizált egy önarcképben, amely ott
folytatja, ahol a Narkós prológusa abbahagyta: „Kisgyerekkoromban azért
akartam író lenni, mert az írók gazdagok és híresek. Szingapúrban és
Rangunban lézengenek, sárga nyersselyem öltönyben szívják az
ópiumot.”{10} De az arisztokráciára és a művészekre vonatkozó áthallásai
mellett azért is fontos az ópiumszívásra tett első utalás, mert amikor a
szívható ópiumot kitiltó 1909-es törvényben megtiltották az anyag
behozatalát, gyorsuló ütemben a heroinhasználat vette át a helyét.
A heroin elterjedése egybeesett egy jelentős elmozdulással a tipikus
függő karakterében és környezetében, és e változások lényegét Burroughs
olyan részleteken keresztül dokumentálja, amelyek egyébként
jelentéktelennek tűnnének. Csak néhány elszórt példával: a Narkós 1945-
ben kezdődik New Yorkban, a heroinhasználat ekkori nagyvárosi
központjában, amikor az ellátási láncok helyreálltak a háború miatti
anyaghiány után; Burroughs „Lehúzós Tony” néven hivatkozik olasz
kapcsolatára a Lower East Side-on, és valóban ez volt az az időszak, amikor
az olasz gengszterek átvették a zsidó terjesztők helyét, az utcai heroin
tisztasága pedig rohamosan romlani kezdett, ami az intravénás használat
elterjedéséhez vezetett a maximális hatás elérésének érdekében; a
szerfüggőség kulcsfontosságú változása, amely miatt az alvilágba
száműzték, az elmozdulás volt egészségügyi eredetétől, ezért egy olyan
szereplő, mint Matty, akivel Lee Lexingtonban találkozik, az idősebb
generációt képviseli („Egy orvos szoktatta rá az anyagra. – A büdös zsidrák
– mondta Matty… De azt is bánni fogja, hogy megismert.”); a könyv elején
Burroughs egy konkrét broadwayi háztömbre koncentrál, hogy körülírjon
egy bizonyos típusú szerfüggőt a területével együtt („A hipszter-bebop
narkósok sosem bukkantak fel a Százharmadik utcában. A Százharmadik
utcai srácok öreg rókák voltak…”), ezzel fontos térbeli és időbeli
különbségtétellel él, amely előkészíti későbbi megállapítását Mexikóban
(„Jampecek nem voltak köztük. A hipszterek lehúzódtak a föld alá.”), az
etnikai dimenziót is megragadja (a széles, válltöméses jampecöltönyt
mexikói amerikaiak hordták, és az egész az 1943-as dél-kaliforniai faji
feszültségekhez és zavargásokhoz kötődik), s jelzi az igazi heroinista
ellenkultúra fellendülését; a Narkós végén „országos hisztériáról” beszél,
amely a Louisianában elfogadott „rendőrállami törvénykezés” nyomán
terjedt el: ezzel az 1951-es Boggs-féle törvényre utal, amely egy olyan
időszakban szabott ki szigorú és kötelező érvényű büntetéseket, amikor a
háború utáni heroinjárvány valójában visszahúzódóban volt – ez annak jele,
írta Burroughs egy ekkori levelében, hogy „a botrányos törvényeknek
valójában csak politikai jelentőségük van”.
Végül különösen fontos a Narkósnak a lexingtoni Közegészségügyi
Kábítószeres Klinikán játszódó hosszú szakasza, mert első kézből származó
leírását nyújtja egy kulcsfontosságú szövetségi intézménynek, amely nem
csupán a függőség kezelésében, de az orvosi kutatásokban (az ötvenes
évektől titkos CIA-kísérleteket is végeztek) és négy évtizeden át a
szakpolitikai irányvonalak alakításában is meghatározó volt. Lexingtont
1935-ben nyitották meg, amikor a függőséget közegészségügyi
szempontból fertőző betegségnek tekintették, és mint Caroline Acker
rámutatott, az itteni farmot úgy tervezték, hogy elkülönítse a drogfüggőket
a börtönrendszertől, majd esetleg erkölcsi és társadalmi korrekciós
technikákkal rehabilitálja őket.{11} 1946-ban hatszáz embert fogadtak
Lexingtonban, 1949-ben közel háromezret, 1950-ben több mint
ötezerötszázat. A látványos növekedést két meghatározó demográfiai
változás idézte elő: mint Jill Jonnes megállapítja, 1949-ben 214 feketét
vettek fel, 1950-ben 1460-at. A másik jellemző a szintén látványos
emelkedés volt a fiatal drogfüggők számában, és 1951-ben nyitottak egy új,
kifejezetten a fiatalokra szabott szárnyat, hogy megbirkózzanak a
problémával; mint Bill Gains mondja kárörvendő vigyorral: „Igen,
Lexington most teli van fiatal kölykökkel.”
Ha már szóba került, Bill Gainst érdemes kiemelnünk. Kegyetlen
vámpírmosolyával ő a fontos kivétel, aki a Narkósban erősít egy bizonyos
szabályt: „Ha van árud, természetes, hogy vásárlókat akarsz”, jegyzi meg
Lee; de „Gains azon kevés narkósok egyike, aki tényleg külön örömmel
nézte végig, ahogy nem használók rászoknak”. Burroughs megfigyelései a
drogterjesztésről határozottan ellentmondanak az egyik tételnek, amit a
Junk eredeti bevezetőjében úgy nevezett, a „hivatalosan támogatott mítosz”:
„A függők rá akarnak szoktatni másokat az anyagra.” Itt ironikus módon
arra utal, hogy egyedi kivételként a narkókereskedelem gazdaságtana
valamivel erkölcsösebb, mint a felvilági üzleti életé. Burroughs egyszerűen
nemet mondott az utánzásról és elrettentésről szóló, a morális álláspont
felvételét sürgető elterjedt hidegháborús retorikára.
Harry J. Anslinger kábítószerügyi megbízott – aki szintén megjelentetett
egy könyvet 1953-ban, The Traffic in Narcotics címmel –, ameddig csak
lehetett, fenntartotta a hivatalos mítoszokat. Ám ahogy David Courtwright
megjegyzi, a konkrét járványügyi adatok, mint például a Lexingtonba
felvett betegek száma, valójában Burroughs állítását támasztják alá a
Narkósban, miszerint a függőség nem erkölcsi hiányosság vagy
pszichopatológia, amely büntető jellegű kezelést igényel, hanem érintkezés
útján terjedő betegség. Burroughs, aki 1948 januárjában két hetet töltött
Lexingtonban, egyetlen statisztikai adat volt a politikailag motivált és egyre
szigorúbb drogellenes törvények látványos kudarcában. Ötven évvel
később, egy olyan korszakban, amikor Amerikában félmillió szerhasználót
csuktak le – ami még Burroughs váteszi erejét is meghaladó döbbenetes
fejlemény –, a Narkós nyílt szembehelyezkedése a drogfüggőség témáját
övező erkölcsi, orvosi, jogi és politikai képmutatással sajnálatos módon
fontosabb, mint valaha.
Mindenesetre hiba lenne ennyivel lezárni, ahogy az is, ha Burroughs
beszámolóit a drogterjesztésről csupán a kapitalizmus kritikájaként vagy a
„heroin veszélyeiről” szóló mesékre adott csattanós válaszként olvassuk.
Összességében, és nemcsak irodalmi okokból, Burroughs regénye túlmutat
a merész és éles eszű riportnál, s nem is tekinthetjük pusztán annak.
Tárgyilagos megfigyeléseiből elmélkedő meglátások fakadnak, csapongó
tudományos fantazmagóriák a függőségről, és az eredeti bevezetőből
egyértelműen kiderül, hogy mindez egyetlen tézis felé mutat. Például itt
teszi egyértelművé a logikát a regény számos képe mögött, amelyek arra
utalnak, hogy a drog önmagában is valamiféle testetlen vámpír, amely a
használóiból táplálkozik. „Az ember nem tud szabadulni az érzéstől, hogy a
heroin bizonyos értelemben élőlény”, „a narkó élősködő”, és így tovább.
Mielőtt tovább fűzhette volna ezt a gondolatmenetet, Burroughsnak meg
kellett írnia a Queert – amely sok szempontból nyilvánvalóan kevésbé
fajsúlyos szöveg, bizonyos értelemben mégis elengedhetetlen a
fejlődéséhez –, de Burroughs itt tette meg első lépéseit elmélete felé a
vírusról, amely a Meztelen ebédtől kezdve írásainak központi témája lesz.
Másképp fogalmazva, a Narkós útkereső regény kezdetleges formában,
kísérleti szöveg, mint mindaz, amit Burroughs később írt, és az általa
kihúzott bevezető utolsó sora lehetne az egész életmű tételmondata:
„Kiindulási alapként használom az ismert tényeket, hogy megpróbáljak
eddig ismeretlen tényekig eljutni.”

Burroughs 1950 elején kezdte el írni a Junkot, és az Ace Books 1953.

április 15-én adta ki a Narkóst, de ami a kézirattal a két dátum között és az
azóta eltelt időszakban történt, sokat elárul Burroughs korai pályájáról, és
jelentősen módosít írói indulásának közkeletű felfogásán. Mivel ez egy
bámulatosan összetett epizódja egy sokkal nagyobb történetnek, amelyre
máshol már kitértem,{12} itt most a legkézenfekvőbb kérdésre fogok
koncentrálni, nevesül, hogy ennek az eseménysornak az összerakosgatása
hogyan teszi most először lekövethetővé az első Burroughs-regény valódi
szerkesztésének és kiadásának történetét jelen kötetig.
Burroughs kéziratának történetét három szakaszra oszthatjuk. 1950
végére elkészült egy százötven oldalas vázlattal, amelyet Alice Jeffries, a
Mexikóvárosban élő amerikaiak közösségéhez tartozó egyik barátjának
felesége gépelt be neki. A kéziratot ez év decemberében küldte el
Burroughs Lucien Carrnak – Ginsberg az amatőr irodalmi ügynök
szerepében később került a képbe –, a kézirat huszonkilenc fejezetből állt
(harmincig megszámozva, de rejtélyes módon nem volt nyolcadik fejezet),
és azon a ponton ért véget, amikor Lee először találkozik Öreg Ike-kal az
ügyvédje irodájánál (223. oldal). A Burroughs-kutatók sokáig azt
feltételezték, hogy az eredeti kézirat elveszett, de valójában, habár néhány
oldal hiányzik belőle, a Columbia Egyetemen őrzik. Burroughs rengeteg
részletet átírt 1951 és 1952 során, de sosem cserélte le a teljes kéziratot.
Majd 1951-től kezdve írt néhány rövid betoldást, elkezdte az általa
„mexikói szakasznak” nevezett részt, és áprilisban úgy döntött, kihúz egy
fontos szöveget: kiveszi a huszonnyolcadik fejezetet, azt a hosszú kitérőt,
amelyben Wilhelm Reich elméleteit alkalmazta a függőségre. A második
fázis 1952 elején kezdődött, amikor Burroughs további kisebb betoldásokat
írt, és márciusban egy újabb jelentős részt kihúzott: kivette a huszonhetedik
fejezetet, amely hosszan kitért a Rio Grande Valley gazdaságára. „Abból
kiindulva – mondta Ginsbergnek –, hogy szorítkozzunk szigorúan a
történetre.”
A kézirat történetének harmadik része a legfontosabb és legárulkodóbb,
de mivel számtalan szöveg több helyen volt szétszórva, vagy látszólag
elveszett, mostanáig lehetetlen volt pontosan rekonstruálni. Ez 1952
áprilisára datálható, amikor Ginsberg közölte A. A. Wynnel, hogy
Burroughs elkezdte a Queert, amelyet bár első szám harmadik személyben
írt, a Junk folytatásának szánt. Burroughs legnagyobb bosszúságára Wyn
húzta az időt a tárgyalásokkal, hogy megnézhesse az új kéziratot, mert azt
forgatta a fejében, hogy beilleszti a Junk végére; de amikor júniusban
elolvasta, Burroughs mit írt addig, visszadobta (nem annyira a
homoszexuális tartalom, hanem a szöveg jelentősen eltérő minősége miatt).
Wyn ezúttal további negyven oldalt követelt a Junkból, mielőtt igent
mondana a szerződésre. Burroughs kikelt magából – Wyn már eleve arra
kérte, hogy írja meg az önéletrajzi Prológust –, és válaszul nem volt
hajlandó elkezdeni a munkát az új anyagon, amíg alá nem írják a
szerződést, ami július 5-én meg is történt. Augusztus 15-i határidővel
Burroughs kötelességtudóan befejezte a prológust, és végzett egy
harmincnyolc oldalas kézirattal („Nem vagyok maradéktalanul elégedett
vele – mondta Ginsbergnek –, főleg nem a kurva előszóval.”).{13}
Egy kétoldalas betoldástól eltekintve 1977-ben ez a később leadott
szöveg megfelel a megjelent regény utolsó negyedének (223-277. oldal). Az
ebben részletezett eseményekből kiindulva az új kézirat utolsó nyolc oldalát
csak nulláról írhatta 1952 júliusában, míg az első tíz oldal a „mexikói
szakaszból” építkezhetett, amelyet Burroughs 1951 tavaszán kezdett el. Ám
most már látható, hogy a nagy középső rész, a kézirat több mint fele a
Queer első feléből származó, kissé átdolgozott szöveg. Viszont az újonnan
felfedezett kéziratok tüzetes összevetéséből kiderül, hogy Burroughs
hogyan, hol és miért szerkesztette egybe a két kéziratot, sőt megmutatja,
hogy miként vágta szét a fénymásolatait és illesztette össze a törékeny
darabokat. A szövegek kannibalizációja, ami Burroughs írói gyakorlatának
jellegzetes védjegye lesz, most teszi nagyon pontosan láthatóvá a
kapcsolatot a két regény között, lehetővé téve az olvasóknak – és a
kritikusoknak – az új olvasatot, ha összezavarta volna őket a hirtelen és
látványos váltás a kettő között.
Amint az Ace Books megkapta Burroughs kéziratát, a szerkesztők
munkához láttak. 1952 decemberében úgy döntöttek, hogy egy kötetben
adják ki a Narcotic Agenttel („borzalmas ötlet”, morgott Burroughs, habár
később azt mondta, hogy a memoár „nem olyan rossz, mint számítottam
rá”). Miután a regényt tizenöt fejezetre osztották, több bekezdést kihúztak,
két tucat helyen cenzúrázták (hol kisebb mértékben: például a „basznák
meg”-ből „senkiháziak” lett, máskor jelentősebb változtatásokkal élve), és
hozzáadtak hét szerkesztői megjegyzést. Végül 1953 februárjában az Ace
megakasztotta a kiadási folyamatot, mert megtudták, hogy Burroughs, aki
éppen Közép- és Dél-Amerikában utazgatott, írni akar a yage nevű
kábítószer nyomában tett felfedezőútjáról. A szerző nem hagyta, hogy még
egyszer átvágják – „megint a régi trükk: két könyv, egy előleg” –, és két
hónappal később a kötetet már kapni lehetett Amerika összes
vasútállomásán.
Az első Ace-kiadás 113 170 példányban fogyott áprilistól 1953 végéig
(96 382 az Egyesült Államokban, 16 578 Kanadában, a maradékról nincs
információ), és 1129,60 dollárt hozott, de Burroughs nem kapta meg a neki
járó százalék-alapú honoráriumot, és ezután rendszeresen panaszkodott,
hogy az Ace nem tartotta be a szerződés rá vonatkozó részét. Ginsbergnek
ezalatt más kifogása támadt. Miután októberben tárgyalt Wynnel, a Narkóst
keresve ellenőrizte az összes utcai árust és könyvesboltot a Times Square-
en, a Negyvenkettedik utcában és a Greenwich Village-ben, de nem talált
eladó példányt. Mivel, ahogy később szóvá tette Wynnek, ott a
legkeresettebb a heroin és ezzel együtt egy Narkós című könyv, ez felveti az
érdekes kérdést, honnan származik Burroughs regényének százezer
olvasója, kik ők és mit fogtak fel a regényből.
A Digit Books 1957-es utánnyomásától eltekintve a Narkóst nem adták
ki önállóan – és főleg nem Burroughs neve alatt – az 1964-es Ace-kiadásig,
amely 1970-ben és 1973-ban újra megjelent, miközben további kiadások
jöttek ki az Olympia Pressnél (1966, utánnyomás 1969-ben és 1972-ben) és
a Bruce and Watsonnál (1973). Hollandtól a japánig lefordították, köztük
olaszra (La scimmia sulla schiena – A majom a hátamon címmel), és ebben
szerepelt egy cikk az apomorfinos kezelésről, amelyről Burroughs azt kérte,
hogy hozzák le újra az 1964-es Ace-kiadásban („a cikk méltóságot és célt
adna az újrakiadásnak”),{14} de nem járt sikerrel. A hetvenes évek közepén
Burroughs az ügynökén, Peter Matsonon és az ügyvédjén, Eugene
Winicken keresztül végre lépéseket tett az Ace Books ellen szerződésszegés
miatt, elsöprő erejű keresetet nyújtott be, és visszaszerezte a regény jogait.
Ez elvezetett az 1977-es új Penguin-kiadáshoz és a számos változtatáshoz,
javításhoz és a kihagyott szövegrészek helyreállításához, amit James
Grauerholz végzett el Burroughs engedélyével.
A Junkie első kiadása és a Junky között számtalan különbséget
találhatunk, de ezek dióhéjban összefoglalhatók. Megváltoztatták a címet
(és elhagyták az alcímet), kihagyták az ajánlást („A. L. M.-nek” – rejtett
utalás Adelbert Lewis Markerre, Allerton való életbeli eredetijére, aki Lee
vágyainak tárgya a Queerben); Carl Solomon Szerkesztői megjegyzését
lecserélték egy új bevezetőre Allen Ginsbergtől, az Ace fejezetfelosztását
folyamatos szövegre cserélték, amelyet csak térközök tagolnak; átszabták a
bekezdéseket; visszavonták a cenzori belenyúlásokat, és nagyjából egy
tucat eredeti nevet helyreállítottak, a szerkesztői megjegyzéseket törölték, a
fogalomtárat áthelyezték a könyv végére; számos hibát javítottak; számos új
hibát vétettek (melyek közül néhány az 1973-as Ace-kiadás hibáinak
tudható be ‒ ez volt a Penguin-kiadás alapja); és végül Burroughs eredeti
kéziratainak számos felhasználatlan részét beszúrták a szövegbe, köztük a
hosszú Rio Grande Valley-szakaszt. Összesen kétszázötven húzás, javítás és
betoldás történt, ami magában a szövegben azzal járt, hogy amikor a
Junkie-ból Junky lett, bővült háromezer-nyolcszázötven szóval, eltűnt
belőle kevesebb mint száz szó, és egyéb, nehezen megfogható
szempontokat tekintve úgy festett, mint egy másik regény.
A Junky (1977) teljesen csonkítatlan volt, de nem „hiánytalan” – abban
az értelemben, hogy nem egyetlen megbízható kéziratot állítottak helyre,
mert a szó szoros értelmében ilyen sosem létezett. A kéziratok felhasználása
mindig érzékeny döntéseken múlik (kidolgozhatunk alapelveket, de muszáj
rugalmasan alkalmazni őket), és véletleneken is (ellentétben egy kirakóssal,
itt sosem tudhatjuk, hogy van-e még több felfedezésre váró kis darab),
emellett az interpretáción (a további fellelt bizonyítékok nem mindig oldják
meg az eldöntetlen kérdéseket). Azon túl, hogy több mint száz apróbb
javítást és változtatást eszközöl, a Narkós e kiadása nagyjából ugyanannyi
új anyagot tesz hozzá a szöveghez (nagyjából négyezer szót), mint a Junky
tett a Junkie-hoz, de ennek módja óhatatlanul nagyon eltérő.
A Narkós e kiadása felhasználja a kéziratra vonatkozó új felfedezéseket,
és jobban átlátja a korábbiakat: az 1952. júliusi kézirat középső részét, a
Wilhelm Reichról szóló egész fejezetet, Burroughs eredeti bevezetőjét és a
fogalomtár vázlatát,{15} a Queer kéziratát – ezek és a további töredékek
elérhetetlenek voltak 1977-ben, vagy elveszettnek hitték őket. Másrészt
viszont magának Burroughsnak a jóváhagyása már nem kérhető hozzá. Ez
az egyik oka annak, hogy belementem a részletekbe, minél láthatóbbá
akartam tenni az egyes kiadások közötti változtatások folyamatát és
indoklásait, és ahol a hatásköröm bizonytalan vagy ennek következményei
megkérdőjelezhetők, óvatosan nyúltam bele a szövegbe. Habár az utolsó
szóig felettébb izgalmasak, az új anyagok csaknem kétharmadát nem
illesztettük be a szövegbe: több mint ötszáz szót a Junky és a Queer
kéziratából jegyzet formájában közlünk, és ennek legjava, kezdve a
legfontosabb anyagokkal, a függelék egy rövid fejezetébe került.
Az 1. függelék, a rég elveszettnek hitt 28. fejezet (amelyet a Stanford
Egyetem Ginsberg-gyűjteményében találtak meg), olyannyira
megkerülhetetlen, hogy talán csábító lett volna visszailleszteni a Narkósba.
Nyilvánvalóan sokkal többet elárul, mint a Rio Grande Valley-ről szóló
szakasz, amely közvetlenül előtte szerepelt a kéziratban, és Burroughs
szintén a kihúzása mellett döntött. De ez nem csak annak a kérdése, hogy
tiszteletben tartjuk-e a szerző egyértelmű múltbéli döntését. („Reich
cakompakk törölve lesz” ‒ mondta Ginsbergnek 1951 májusában. „Nem
érzem, hogy a Reichról szóló filozofikus szakaszoknak itt a helyük,
megakasztják a történetet” – ismételte 1952 áprilisában.) Szintén kérdés,
hogy a fejezet visszaállítása milyen hatással lett volna a szöveg többi
részére.
Habár megakasztja a narratívát, prózája pedig szokatlanul lapos, és
nélkülözi a máshol tapasztalható megtévesztő gördülékenységet és ritmust,
a valódi oka annak, hogy Burroughs ki akarta húzni, egyértelműen az, hogy
teljesen más fényben láttatja a regény többi részét. Burroughs hirtelen átvált
a saját hangjára, mintha megkönnyebbülne, hogy megszabadulhat
elbeszélőjének korlátaitól, és előbukkan egy spekulatív filozófus, a
függőség elméletírója. Elképzelhetetlen, hogy William Lee elolvassa
Reichtól a The Cancer Biopathyt (mint Burroughs megtette 1949
júniusában), vagy orgongyorsítót építsen (mint novemberben tette), viszont
ez a szakasz felhívja a figyelmet a regényben elszórtan előforduló hasonló
szövegrészekre, amelyek könnyen elkerülhetik a figyelmünket. Továbbá
valami mást is elárul Burroughsról. Reich valamikor Európa vezető
pszichoanalitikus gondolkodója volt, de a háború utáni Amerikában
áltudományt művelő sarlatánként kezdtek tekinteni rá. Burroughs néhány
spekulációja a függőségről utólag rendkívüli jóstehetségről árulkodik, szó
szerint váteszi, de más megállapításai alapján okoskodó amatőrnek tűnik,
ütődött különcnek, aki „orgonokról” hadovál. Burroughs itt belátja, hogy
könnyen „holdkórosnak” nézhetik. Tehát számos oka volt, miért húzta ki
Reichot „cakompakk”.
Burroughs eredeti bevezetője (amely szintén a stanfordi Ginsberg-
gyűjteményből származik) sokban hasonlít a 28. fejezetre, és nem véletlen,
hogy a szerző 1952 áprilisában, egy időben azzal, hogy megerősítette a
Reich-fejezet kihúzását, az átírása mellett döntött. Felismerte, hogy
folyamatos átírásainak köszönhetően a regény megváltozott, és míg néhány
részlet a 28. fejezetből átkerült az új, önéletrajzi prológusba, amelynek
megírására felkérték, az eredeti bevezetőből semmi sem maradt. Ez újfent
sok szempontból árulkodó szöveg, amely a függők hormonegyensúlyáról
spekulál, lándzsát tör az antihisztaminos kezelések mellett (a csodaszernek
tekintett antihisztamin Burroughs számára egyértelműen az apomorfin
előfutára), és teljességgel egyértelművé teszi, hogy mindenképp meg akarja
haladni az elterjedt mítoszok hamis információit.
Burroughs levele A. A. Wynnek (Ginsberg-gyűjtemény, Columbia
Egyetem), amelyet 1959 körül írt, de valószínűleg sosem adott postára, két
okból szerepel a kötetben.{16} Egyrészt indokolja az Ace Booksnak a szerző
engedélye nélkül végrehajtott módosításai kijavítását, mely módosításokra
szemléltető példákat is hoz, mint a kézirat „legvérlázítóbb
megcsonkításait”. Másrészt megmutatja, mennyire ügyel Burroughs a
részletekre, nem csupán a pontos szóhasználatnak, de a regény egészének
szempontjából is. „Egy évig dolgoztam a kéziraton. Minden szót többször
ellenőriztem.” Ez jobb belátásra térítheti azokat, akik úgy vélik, Burroughs
nyakló nélkül ontotta magából irományait. Pontosabban kiderül belőle,
hogy míg a Meztelen ebédben – amely 1959-ben jelent meg – és korai cut-
up szövegeiben ténylegesen használta a véletleneket, és nem törődött azzal,
amit más szerzők hibának tekintettek volna, ez első regényére nem
vonatkozik.
 A 3. függelék Ginsberg „Méltatása” 1952 áprilisából (első megjelenés:
Deliberate Prose: Selected Essays, 1952-1995), amely abból a szempontból
is különösen érdekes, hogy teli van Burroughs életével kapcsolatos tárgyi
tévedésekkel. Sőt, izgalmas kontrasztban áll Burroughs Prológusával,
amelyet az Ace tényleg közölt, főleg ha mint a belsős bizonyítékok
sugallják, Burroughs tényleg Ginsberg vázlata alapján írta saját
önéletrajzának első változatát. Ez vonatkozik számos itteni részletre:
Ginsberghez hasonlóan Burroughs az olvasmányai között említi Gide-et és
Baudelaire-t, de Cocteau Opiumát (fentebb részletezett okok miatt) és W. B.
Yeats A Visionjét nem (amely filozófiai munkának túl zavaros és fésületlen);
Burroughs megtartotta az ujjperce levágásáról szóló történetet, de kihagyta
Joan lelövését és első felnőttkori kísérletét a fikcióírásra Twilight’s Last
Gleaming címmel (amelyre Ginsberg „húszoldalas, rövid színdarabként”
hivatkozik) további utalásokkal egyetemben a Narkós irodalmi hátterére.
Ugyanígy a szöveg abból a szempontból is érdekes, hogy megmutatja,
Ginsberg mennyire tudatában volt, hogy Burroughs „fontos dokumentumot
írt”, „az underground archívumát”. Másrészt viszont arról is árulkodik,
Ginsberg milyen visszafogottan írt, vagy úgy érezte, vissza kell fognia
magát, és a korszakra jellemző moralizáló nyelvezetet kell használnia
(például „felszín alatti elhajlásokat” emleget, amikor a homoszexualitásról
beszél).
Érdemes zárásként megjegyezni: Ginsbergnek a regény népszerűsítése
érdekében tett erőfeszítései szempontjából ez csak a jéghegy csúcsa,
miközben kevesek álltak Burroughs mellé. Mivel azt tervezte, hogy
Kerouac és John Clellon Holmes neve alatt jelenik majd meg (mindketten a
beat generáció elismert alakjai) Ginsberg a megjelenéssel egy időben még
cikket is írt, amelyet David Dempsey-nek, a New York Times
pletykarovatába szánt – csak éppen Kerouac dühösen visszautasította, hogy
ehhez a nevét adja (vagy félelemből, hogy kábítószerekkel hozzák
kapcsolatba, vagy a Holmesszal való irodalmi rivalizálása miatt). Nem lehet
eléggé hangsúlyozni, hogy Ginsberg milyen fáradhatatlanul támogatta
a Narkóst.
Az utolsó három függeléket azért adjuk közre itt újra, hogy teljessé
tegyük a kiadástörténetet, mivel mindhárom bevezető szövegként jelent
meg a korábbi három meghatározó kiadásban. Az első Carl Solomon két
szövege, ezek közül a név nélküli Szerkesztői megjegyzés az árulkodóbb a
Narkós első kiadásának elejéről, és egyértelműen számot tarthat történeti
érdeklődésünkre. Ginsberg bevezetője az 1977-es Penguin-kiadáshoz
pontosan leírja Solomon szerepét az Ace-kiadásban, de nemcsak emiatt
nagyon tanulságos és értékes összefoglalása a történteknek. Habár ez a
beszámoló sem teljes egészében megbízható, mert például Ginsberg arra
utal, hogy a Rio Grande Valley-szakaszt az Ace törölte, miközben a
bizonyítékok azt mutatják, hogy Burroughs húzta ki. Még fontosabb, hogy
az összes bizonyíték ellentmond azon állításának, miszerint Burroughs
konkrétan Ginsbergnek írta a Narkóst, fejezeteket küldve neki távoli
levelezésük részeként (ennek a helyesbítésnek messzire vezető
következményei vannak az átfogóbb történetben, amelyről már ejtettem
szót). Mindkét életrajzírója kitér rá, hogyan kezdte el Burroughs írni a
regényt: eszerint amikor legrégebbi barátja, Kells Elvins 1950 januárjában
Mexikóvárosba költözött, egyszerűen arra biztatta Burroughst, hogy írjon
naplószerűséget múltbéli tapasztalatairól drogfüggőként, és bár ez nem fedi
a teljes valóságot, és pontatlan is, valószínűleg így történt a dolog.
De nem lenne helyes Ginsberg irodalomtörténeti pontosságával
kapcsolatos szőrszálhasogatással zárni a Narkós bevezetőjét. Ginsberg
mellette állt, amikor kellett, és eleve az ő utánajárásának köszönhető, hogy
Burroughs regényét kiadták – ráadásul kik vagyunk mi, hogy
megfellebbezhetetlen kijelentéseket tegyünk a „tényekről”? A Narkóst az
teszi különösen izgalmassá, hogy az elején Burroughs mintha elhitte volna,
hogy tehet ilyen kijelentéseket, és egy olyan időszakban ért véget, amikor
már tudta, hogy ez nem lehetséges. Talán azért nem rántotta le soha a leplet
szövegeinek eredetéről, mert a hiányos vagy pontatlan beszámolók
tökéletesen megfeleltek olyasvalakinek, akinek van rejtegetnivalója (neki
határozottan volt), de az is szempont lehetett, hogy kételkedett a valódi
tudás igényével fellépő állítások értékében, és gyanakvással tekintett a
hatókörükre. De a regény még így is rámutat az elmondhatatlanra, amely
akár maga a narkós identitás, „nem sorolható be pontosan”, ezért
ellenállhatatlanul csalóka marad, az orrunknál fogva vezet minket, de
mindig kicsúszik a markunkból. „Nincs kulcs, nincs titok, amelyet valaki
más át tud nyújtani neked” – Burroughs mégis ránk hagyott egy
ellentmondásos kulcsot, egy makacs titkot, talán egy vallomást, de
mindenekelőtt egy figyelmeztetést.
Oliver Harris
2002. szeptember
 Prológus{17}

1914-ben születtem egy jókora, háromszintes téglaházban, egy nagy közép-

nyugati városban. A szüleim jól éltek. Apám tulajdonosként vezetett egy
fűrésztelepet. A házunk előtt gyep volt, mögötte kert, kacsaúsztató és
körben magas fakerítés. Emlékszem, ahogyan a lámpagyújtogató
meggyújtja az utcai gázlámpákat, a nagy, fekete, fényes Lincolnra, és ahogy
eljártunk vele vasárnaponként a parkba. A biztonságos, kényelmes élet
díszleteire, amelyeknek örökre búcsút inthetek. Előadhatnám a nosztalgiától
fűtött szövegelést az idős német orvosról, aki a szomszédban lakott, a hátsó
kertben rohangáló patkányokról, nagynéném elektromos autójáról vagy a
házi varangyomról, amely a kacsaúsztatóban élt.
Ám a legkorábbi emlékeimet átszínezik a rémálomba illő félelmek.
Féltem az egyedülléttől, féltem a sötétben, és féltem lefeküdni az álmok
miatt, amelyekben a természetfeletti borzalom mintha mindig annak határán
lett volna, hogy formát öltsön. Féltem, hogy egy napon felébredek, és az
álom nem múlik el. Emlékszem, hallottam egy szobalányt az ópiumról
mesélni, és hogy az ópiumszívás édes álmokat hoz, én pedig arra
gondoltam: „Ópiumot fogok szívni, ha nagy leszek.”
Gyermekkoromban gyakran hallucináltam. Egyszer felébredtem a kora
reggeli fényre, és azt láttam, hogy apró emberek játszanak a házban, amit
fakockákból építettem. Nem éreztem félelmet, csak nyugalmat és ámulatot.
Egy másik visszatérő hallucinációmban avagy rémálmomban „a falban lévő
állatok” szerepeltek, ami egy furcsa, diagnosztizálatlan láz delíriumával
kezdődött, amely négy- vagy ötéves koromban tört rám.
Haladó szellemű iskolába jártam a jövő derék polgáraival, a nagy
középnyugati város jogászaival, orvosaival és üzletembereivel együtt.
Félénken viszonyultam a többi gyerekhez, és tartottam a testi erőszaktól.
Egy agresszív kis leszbikus folyton meghúzta a hajam, akárhányszor
meglátott. Ma már beolvasnék neki, de évekkel ezelőtt leesett egy lóról, és
nyakát szegte.
 Nagyjából hétéves voltam, amikor a szüleim úgy döntöttek, költözzünk a
kertvárosba, hogy „távolabb legyünk az emberektől”. Vettek egy nagy házat
földdel, erdővel és halastóval, ahol már mókusok voltak patkányok helyett.
Itt éldegéltek a kényelmes buborékjukban egy gyönyörű kerttel, elvágva a
városi élettől.
Egy kertvárosi magángimnáziumba jártam. Nem voltam feltűnően jó
vagy rossz sportoló, sem kiemelkedő vagy hátramaradó a
tanulmányaimban. Egyértelműen nem ment a matematika és semmilyen
műszaki dolog. Nem szerettem a csapatversenyeket, és ha tehettem,
kerültem őket. Sőt, folyton lógtam. Szerettem horgászni, vadászni és
túrázni. Többet olvastam, mint amennyi ekkoriban megszokott volt egy
amerikai fiútól: Oscar Wilde-ot, Anatole France-t, Baudelaire-t, még Gide-
et is. Romantikus érzelmek fűztek egy másik fiúhoz, és azzal töltöttük a
szombatjainkat, hogy régi kőbányákat jártunk be, bicikliztünk, tavakban és
folyókban horgásztunk.
Ekkoriban nagy hatással volt rám egy betörő You Can’t Win című
önéletrajza. A szerző azt állította, hogy életének tetemes részét börtönben
töltötte. Nekem ez jobban hangzott a középnyugati kertváros unalmánál,
ahol az élethez fűződő minden kapcsolatot elvágtak. A barátomban
szövetségest láttam, bűntársat. Találtunk egy elhagyott gyárépületet,
betörtük az összes ablakát, és elloptunk egy vésőt. Lebuktunk, és apánknak
ki kellett fizetnie az okozott kárt. Ezután a barátom „lekoptatott”, mert a
kapcsolatunk veszélyeztette a társasági helyzetét. Beláttam, hogy a
társasággal, a többiekkel nem lehetséges áthidaló megoldás, és gyakran
egyedül töltöttem az időt.
A miliő üres volt, az ellenség rejtőzködött, én pedig magányos
kalandokba keveredtem. Bűntetteim gesztusok voltak, nem hoztak hasznot,
és a legtöbb esetben megtorlás sem követte őket. Házakba törtem be, és
bejártam őket, anélkül hogy bármit elhoztam volna. Ami azt illeti, nem
szorultam rá a pénzre. Néha kocsikáztam a vidéken a 22-es puskámmal, és
csirkékre lövöldöztem. Féktelenül vezettem, és veszélyt jelentettem az
utakon, mígnem egy baleset, amelyet rendkívül varázslatos módon karcolás
nélkül megúsztam, megijesztett annyira, hogy óvatosabb legyek.
Felvettek a három nagy egyetem egyikére, ahol angol irodalomból
diplomáztam, mert nem érdekelt más terület. Gyűlöltem az egyetemet és a
várost, amely otthont adott neki. Azon a helyen minden halott volt. Az
egyetem kamu brit intézmény volt, amelyet a kamu brit magániskolák
végzősei töltöttek fel. Magányos voltam. Nem ismertem senkit, és a
kívánatosak zárt társasága undorral tekintett az idegenekre.
Véletlenül megismerkedtem néhány gazdag homoszexuálissal a
nemzetközi buzigarnitúrából, akik utazgatnak a világban, és folyton
összefutnak a melegbárokban New Yorktól Kairóig. Láttam egy életmódot,
egy szókészletet, célzásokat, egy egész szimbólumrendszert, ahogy a
szociológus mondaná. De ezek az emberek többnyire seggfejek voltak, és a
kezdeti ámulat után kiábrándultam a témából.
Amikor gyenge átlaggal lediplomáztam, volt letétben havi százötven
dollárom. Ez a nagy gazdasági válság idején volt, nem lehetett állást találni,
és egyébként sem tudtam olyan munkát elképzelni, ami érdekelt volna.
Európában csavarogtam úgy egy évig. A háború pusztításának nyomai még
érezhetőek voltak. Amerikai dollárért meg lehetett venni Ausztria lakóinak
jelentős részét, legyenek akár nők, akár férfiak. Ez 1936-ban volt, amikor a
nácik gyorsan erősödtek.
Visszamentem az Államokba. A letéti alapból munka vagy ügyeskedés
nélkül megélhettem volna. De továbbra is ugyanúgy el voltam vágva az
élettől, mint a közép-nyugati kertvárosban. Azzal bohóckodtam, hogy
egyetemi pszichológiaórákra jártam és dzsúdzsucu-leckéket vettem. Úgy
döntöttem, elmegyek pszichoanalízisbe, és három évig folytattam. Az
analízis megszabadított a gátlásoktól és a szorongásoktól, ezért élhettem
úgy, ahogy élni akartam. Analízisem során a fejlődés nagy részét annak
ellenére sikerült elérnem, hogy az analitikusomnak nem tetszett az
„orientációm”, ahogy ő nevezte. Végül letett az analitikus objektivitásról, és
parasztvakításba kezdett. Én elégedettebb voltam az eredménnyel, mint ő.
Miután fizikai alkalmatlanságom okán öt tiszti kiképző programból
utasítottak vissza, besoroztak, és bármilyen szolgálatra alkalmasnak
minősítettek. Úgy döntöttem, nem fogom szeretni a sereget, és a diliházi
papírjaimmal megúsztam – egyszer átmentem Van Goghba, és levágtam az
egyik ujjpercemet, hogy lenyűgözzek valakit, aki tetszett nekem akkoriban.
Az orvosok a diliházban nem hallottak még Van Goghról. Skizofréniával
fogtak bent, hozzácsapták a paranoid jellemvonásokat, ezzel magyarázták,
hogy tudom, hol vagyok, és ki az Egyesült Államok elnöke. Amikor a
seregnél meglátták a diagnózist, azzal a megjegyzéssel szereltek le: „Ezt a
személyt nem hívhatják be újra, és nem is minősíthetik át.”
Miután útjaink szétváltak a sereggel, különféle munkákat vállaltam.
Akkoriban olyan munkát kapott az ember, amilyet csak szeretett volna.
Dolgoztam magánnyomozóként, rovarirtóként, pultosként. Gyárakban és
irodákban húztam az igát. Flörtöltem a bűnözéssel. De a havi százötven
dollárom mindig megvolt. Nem szorultam pénzre. Romantikus szeszélynek
tűnt, hogy veszélybe sodrom a szabadságom valami jelzésértékű
bűncselekménnyel. Ekkoriban és ilyen körülmények között kerültem
kapcsolatba a heroinnal, váltam kábítószerfüggővé, és tettem szert ebből
fakadóan a motivációra, hogy a korábbiakkal ellentétben ténylegesen
rászoruljak a pénzre.
Gyakran felteszik a kérdést: miért válik valaki drogfüggővé?
A válasz az, hogy általában nem áll szándékában függővé válni. Nem úgy
megy, hogy felébredsz egy reggel, és eldöntöd, hogy drogfüggő leszel.
Három hónapon át napi kétszer kell szúrni egyáltalán ahhoz, hogy
kialakuljon a függőség. És addig nem is tudod, mi az igazi narkóbetegség,
amíg többször rá nem szoktál. Csaknem hat hónapomba telt, hogy először
rákapjak, és utána az elvonási tünetek enyhék voltak. Talán nem túlzás azt
állítani, hogy nagyjából egy év és több száz injekció szükséges ahhoz, hogy
valaki függővé váljon.
Persze fel lehet tenni a kérdéseket: egyáltalán miért próbáltad ki a
kábítószereket? Miért használtad elég sokáig ahhoz, hogy függőség
alakuljon ki? Az ember azért válik kábítószerfüggővé, mert semmilyen más
irányba nincs erős motivációja. Automatikusan a narkó nyer.
Kíváncsiságból próbáltam ki. Sodródtam, és ha anyaghoz jutottam,
belőttem magam. Aztán rákaptam. A legtöbb függő hasonló élményekről
számol be. Nem emlékeznek olyan konkrét okra, ami miatt a droghoz
nyúltak. Csak sodródtak az eseményekkel, amíg rá nem szoktak. Ha valaki
sosem volt függő, fogalma sem lehet arról, mit jelent úgy igényelni a
narkót, ahogy egy függő igényli. Az ember nem dönti el, hogy függő lesz.
Egy reggel arra ébred, hogy rosszul van, és onnantól függő.
Sosem bántam meg a kábítószeres tapasztalataimat. Azt hiszem, most,
hogy bizonyos időközönként heroint használok, egészségesebb vagyok,
mintha sosem szoktam volna rá. Ha az ember nem növekszik tovább, elkezd
meghalni. Egy függő sosem hagyja abba a növekedést. A legtöbb használó
bizonyos időközönként leszokik az anyagról, ami azzal jár, hogy a
szervezete összezsugorodik, és lecserélődnek a narkófüggő sejtjei{18}.
Miközben a belövés/belövés utáni vágy napi ciklusát követik, a használók
folyamatosan zsugorodnak és növekednek.
 A legtöbb függő fiatalabbnak néz ki, mint ahány éves valójában. Tudósok
a közelmúltban kísérleteztek egy féreggel, amely képes összezsugorodni, ha
megvonják tőle az élelmet. Azzal, hogy bizonyos időközönként
összezsugorodott, így tehát a folyamatos növekedés állapotában volt, a
féreg élettartama határozatlan idővel meghosszabbodott. Talán ha egy
narkós folyamatosan a leszokás állapotában tudja tartani magát, csodás kort
érhetne meg{19}.
A narkó sejtszintű egyenlet, amely általános érvényű tényekre tanítja a
használót. Rengeteg mindent tanultam a droghasználatból: láttam, miként
mérik az életet cseppentőkben és morfinoldatokban. Átéltem az elvonási
tünetek gyötrelmét és a megkönnyebbülés örömét, amikor a narkóra éhes
sejtek ittak a tűből. Talán minden gyönyör megkönnyebbülés. Megismertem
a sejtszintű sztoicizmust, amelyet a narkó tanít a használónak. Láttam egy
cellát teli elvonási tünetektől szenvedő narkósokkal, mind szótlanul saját
nyomorúságukba dermedtek. Tisztában voltak vele, mennyire értelmetlen
panaszkodni vagy mozogni. Tudták, hogy lényegében senki sem segíthet a
másikon. Nincs kulcs, nincs titok, amit valaki más át tud nyújtani neked.
Megtanultam a heroin egyenletét. A heroin nem olyan, mint az alkohol
vagy a fű, nem eszköz, amellyel jobban élvezhetjük az életet. A heroin nem
buli. A heroin életmód.
Első drogos élményeimet a háború idején szereztem, 1944-ben vagy 1945-
ben. Megismerkedtem egy Norton nevű férfival, ő akkoriban a hajógyárban
dolgozott. Nortont, akinek az igazi neve Morelli vagy valami ilyesmi volt,
békeidőben leszerelte a hadsereg csekkhamisítás miatt, és rossz
magaviseletre hivatkozva szolgálatra alkalmatlannak minősítették. Úgy
nézett ki, mint George Raft, csak magasabb volt. Próbált javítani az
angoltudásán, és felvenni egy simulékony, előzékeny modort. Ám az
előzékenység nem volt neki való. Nyugalmi állapotában az arckifejezése
zord volt, és gonosz, és az ember mindig tisztában lehetett vele, hogy akkor
is ilyen elvetemülten néz, ha ő hátat fordít neki.
Norton szorgosan dolgozott tolvajként, és csak akkor érezte jól magát, ha
mindennap ellop valamit a hajógyárból, a munkahelyéről. Szerszámokat,
konzerveket, munkaruhát, akármit. Egyszer felhívott, és közölte velem,
hogy lenyúlt egy Tommy géppisztolyt.
– Szerinted találok rá vevőt? – kérdezte.
Azt feleltem:
– Lehet. Hozd át.
Kezdett beindulni a lakhatási válság. Heti tizenöt dollárt fizettem egy
mocskos lakásért, amely a közlekedőfolyosóra nyílt, és ahová sosem sütött
be a nap. Mállott a tapéta, mert a radiátorból szivárgott a gőz, amikor
egyáltalán volt benne. A hideg ellen újságpapírral tapasztottam be az
ablakokat. Nyüzsögtek a csótányok, de néha szétnyomtam egy-egy poloskát
is.
A radiátor mellett ültem, kicsit nyirkosan a gőztől, amikor meghallottam
Norton kopogását. Ajtót nyitottam, ő pedig ott állt a sötét folyosón, hóna
alatt egy barna papírba tekert nagy csomaggal. Elmosolyodott, és azt
mondta:
– Szevasz.
– Bújj be, Norton, vedd le a kabátod – feleltem.
Kicsomagolta a géppisztolyt, összeraktuk, és elkattintottuk az ütőszeget.
Azt mondtam, keresek rá vevőt.
– Hoppá – mondta Norton –, összeszedtem még valamit.
Lapos, sárga doboz volt, benne öt darab harminc milligrammos
morfintubus.
 – Ez csak ízelítő – mutatott a morfiumra. – Van még otthon tizenöt
ugyanilyen dobozom, de többet is tudok szerezni, ha ezt elpasszolod.
– Meglátom, mit tehetek – feleltem.

Addig soha nem anyagoztam, és eszembe sem jutott kipróbálni. Keresni

kezdtem valakit, aki megvenné a két holmit, így futottam bele Royba és
Hermanbe.
Ismertem egy fiatal huligánt New York állam északi részéről, aki
szakácsként dolgozott a Riker’s börtönben mondván, hogy addig is
„meghúzza magát”. Felhívtam, és közöltem vele, hogy elpasszolnék
valamit, majd megbeszéltünk egy találkozót az Angle bárba a Nyolcadik
sugárúton, közel a Negyvenkettedik utcához.
A bár a Negyvenkettedik utcai simlisek, a hepciáskodó bűnözőjelöltek
sajátságos fajtájának gyülekezőhelye volt. Ők állandóan „összekötőt”
kerestek, aki megtervezi a balhékat, és pontosan megmondja nekik, mit
csináljanak. Mivel egyetlen „összekötő” sem közösködött volna ilyen
nyilvánvalóan alkalmatlan, szerencsétlen és sikertelen alakokkal, a simlisek
keresgéltek tovább, és röhejes hazugságokat találtak ki arról, mekkorát
szakítottak egy balhéval, miközben mosogatóként, csaposként és pincérként
„húzzák meg magukat”, alkalmanként összevernek egy részeget vagy egy
puhány buzit, és várják, várják az „összekötőt”, aki hoz egy nagy melót, és
azt mondja nekik:
– Figyeltelek. Pont te kellesz ehhez a balhéhoz. Na idehallgass…
Jack – akinek révén megismertem Royt és Hermant – nem tartozott ezek
közé az elveszett báránykák közé, akik várták a pásztort gyémántgyűrűvel
és vállán átvetett pisztolytáskával meg kemény, magabiztos
hanghordozással, amelyből kihallatszanak a kapcsolatok, csúszópénzek és
balhék, hogy még a fegyveres rablás is könnyű és biztos sikernek hangzik
tőle. Jack időről időre nagyot kaszált, és új ruhákban meg új kocsikkal
bukkant fel. Emellett megrögzött hazudozó is volt, aki úgy tűnt, többet
hazudik önmaga, mint bármilyen látható közönség miatt. Markáns,
egészséges vidéki ábrázatán mégis akadt valami furcsán beteges. Testsúlya
gyakran és hirtelen ingadozott, mint egy cukorbetegnek vagy májbajosnak.
A súlyváltozásokhoz gyakran fékezhetetlen nyugtalansági rohamok
társultak, és Jack ilyenkor eltűnt néhány napra.
 Ez hihetetlen hatással bírt. Először üde képű kölyöknek láttad. Aztán
nagyjából egy héttel később olyan soványan, besárgulva és ráncosan került
elő, hogy rá sem lehetett ismerni. Arcára árkokat vont a szenvedés, de ez a
szemén nem látszott. Csak a sejtjei szenvedtek. Neki magának – a tudatos
egónak, amely az üveges, éber-nyugodt bűnözőszem mögül nézett kifelé –
semmi köze sem volt elutasított másik énjének gyötrelméhez, az
idegrendszer, a hús, a zsigerek és a sejtek kínjához.
Beült hozzám a bokszba, és rendelt egy whiskyt. Lehúzta, lerakta a
poharat, majd fejét kicsit oldalra döntve rám nézett.
– Mije van a fickónak? – kérdezte.
– Egy Tommy géppisztoly meg úgy két és fél gramm morfium.
– A morfint rögtön el tudom passzolni, de a Tommyhoz több idő kell.
Bejött két nyomozó, és a pultnak dőlve beszélgettek a csapossal. Jack
feléjük intett a fejével.
– A jardok. Járjunk egyet.
Követtem kifelé a bárból. Oldalvást slisszolt ki az ajtón.
– Elviszlek valakihez, akinek kelleni fog a morfin – mondta. – A címet
felejtsd el.
Lementünk a Független metróvonal legalsó szintjére. Jack hangja, ahogy
egy láthatatlan közönségnek szövegelt, nem akart elhallgatni. Tehetsége
volt hozzá, hogy hangjával befurakodjon az ember elméjébe. Semmilyen
külső zaj sem fojthatta el.
– Nekem mindig harmincnyolcast adj. Csak hátrahúzod a kakast, és
elengeded. Százötven méterről bárkit leszedek. Nem érdekel, mit mondasz.
A bátyámnak két 30-as kaliberű géppuskája van eldugva Iowában.
Kiszálltunk a metróból, és elindultunk a bérházak közti behavazott
járdán.
– A fickó régóta tartozott nekem, fogod? Tudtam, hogy megvan neki a
lóvé, de nem fizetett, úgyhogy megvártam munka után. Volt nálam egy rolni
apró. Azért nem csukhatnak le, mert amerikai valutát tartasz magadnál. Azt
mondta, le van égve. Eltörtem az állát, és elszedtem tőle a pénzem. Két
haverja csak állt ott, de nem avatkoztak közbe. Villantottam nekik egy
rugós kést.
Felmentünk a bérház lépcsőjén. A fokok kopott fekete fémből készültek.
Megálltunk egy keskeny, fémborítású ajtó előtt, és Jack körülményesen
bekopogott, úgy döntve fejét az ajtóhoz, akár egy kasszafúró. Nagydarab,
petyhüdt, középkorú meleg nyitott ajtót, akinek az alkarján, de még a
kézfején is tetoválások voltak.
– Ő Joey – mondta Jack, mire Joey:
– Üdv.
Jack elővett egy ötdolláros bankót a zsebéből, és átnyújtotta Joey-nak.
– Hozz nekünk egy üveg Schenley-t, okés, Joey?
Joey kabátba bújt, és lement.
Sok bérlakásban a bejárati ajtó közvetlenül a konyhába nyílik. Ez is ilyen
lakás volt, és mi a konyhában álltunk.
Joey távozása után észrevettem egy másik fickót, aki ott állt, és engem
bámult. Ellenségesség és gyanakvás hullámai áradtak nagy, barna szeméből,
mint valami tévéadás. Szinte ütött a tekintete. A fickó alacsony volt, és
nagyon sovány, nyaka elveszett az inggallérjában. Arcszíne barnából foltos
sárgává fakult, vastag púderréteg igyekezett eltakarni egy pörsenést. Szája
sarka sértett bosszankodásra görbült.
– Ki ez? – kérdezte. Mint később megtudtam, őt Hermannek hívták.
– Jó barát. El akar passzolni egy kis morfiumot.
Herman vállat vont, széttárta kezét.
– Nem igazán szeretnék bajlódni vele.
– Oké – felelte Jack –, akkor eladjuk másnak. Gyere, Bill.
Átmentünk a nappaliba. Állt ott egy kis rádió, egy porcelán Buddha,
előtte fogadalmi gyertyával meg egyéb limlomok. Egy férfi feküdt egy
heverőn. Felült, amikor beléptünk, és kedvesen elmosolyodott, kivillantva
elszíneződött, barnás fogsorát. Déliesen, kelet-texasi akcentussal beszélt.
– Roy, ő a barátom – mutatott be Jack. – Eladna némi morfiumot.
A fickó ültében kihúzta magát, és lerakta lábát a kanapéról. Állkapcsa
elernyedt, amitől üres lett az arckifejezése. Arcbőre sima és barna.
Arccsontja széles, keleties. Füle éles szögben elállt aszimmetrikus
koponyájától. Szeme barna volt, és furcsán ragyogott, mintha fénypöttyök
csillogtak volna mögötte. A szoba fénye visszaverődött szemének
pöttyeiről, akár egy opálról.
– Mennyid van? – kérdezte tőlem.
– Hetvenöt harminc milligrammos tubus.
– A szokásos ár két dollár hatvan milligrammonként – felelte –, de a
tubusokért kevesebbet adnak. Túl sok bennük a víz, ezért ki kell nyomni
belőlük az anyagot, aztán felmelegíteni. – Elhallgatott, arca kifejezéstelenné
vált. – Adok egy ötvenet hatvan milligrammonként – mondta végül.
 – Nekem megfelel, azt hiszem – válaszoltam.
Megkérdezte, hogyan tud kapcsolatba lépni velem, én pedig megadtam
neki a telefonszámomat.
Joey visszaért a whiskyvel, és mind ittunk egyet. Herman bedugta a fejét
a konyhából, és odaszólt Jacknek:
– Van egy perced?
Hallottam, hogy vitatkoznak valamin. Aztán Jack visszajött, Herman
pedig a konyhában maradt. Mind ittunk pár pohárkával, és Jack sztorizni
kezdett.
– A társam épp átkutatta a kéglit. A tulaj aludt, én meg egy méteres
csővel álltam mellette, amit a fürdőszobában találtam. A csőnek csap volt a
végén, fogod? Hirtelen a tulaj felébred, kiugrik az ágyból, elszalad.
Megcsapom a cső csapos végével, ő meg berohan a másik szobába, a vér
három méterre spriccel a fejéből, ahányszor csak dobban egyet a szíve. –
Öklével utánozta a szívdobogást. – Látni lehetett az agyát, meg ahogy dől
belőle a vér. – Jackre rátört a röhögőgörcs. – A csajom a kocsiban várt.
Azt mondja nekem, hahaha!, azt mondja, hahaha!, hogy te hidegvérű
gyilkos!
Úgy röhögött, hogy belelilult a feje.

Pár éjszakával azután, hogy találkoztam Royjal és Hermannel, elhasználtam

az egyik tubust, és ez volt az első drogos élményem. A tubus olyasmi, mint
egy tűben végződő fogkrém. Lenyomsz a tű végén egy fémpálcikát, az
átlyukasztja a tubus tetejét, és máris szúrhatsz vele.
A morfium először a láb hátulján érződik, aztán a tarkón,
ernyedtséghullám, amely ellazítja az izmokat a csontokon, ezért úgy tűnik,
mintha körvonalak nélkül lebegnél, mint aki meleg, sós vízben fekszik.
Ahogy ez a hullám szétterjedt a szöveteimben, erőteljes félelmet éltem át.
Azt éreztem, mintha valami szörnyűség lenne épp csak túl a látómezőm
határán, és odébb megy, amikor elfordítom a fejem, ezért sosem láthatom
tisztán. Szédültem; lefeküdtem, és lehunytam a szemem. Képek peregtek,
mintha filmet néznék: tágas, neonfényes koktélbár, amely egyre
terebélyesedik, mígnem az utcákat, a forgalmat és utcai karbantartókat is
elnyeli; egy pincérnő tálcán visz egy koponyát; csillagok a tiszta égbolton.
A halálfélelem fizikai hatása; a légzés leállása; a megtorpanó vérkeringés.
 Elaludtam, majd a félelemtől riadtam fel. Másnap reggel hánytam, és
délig rosszul voltam.
Este Roy felhívott.
– A múltkori üggyel kapcsolatban – mondta. – Dobozonként adok négy
dollárt, és most elvinnék öt dobozzal. Ráérsz? Átmegyek hozzád. Meg
fogunk egyezni.
Pár perccel később bekopogott. Kockás öltönyt és sötét, kávészínű inget
viselt. Üdvözöltük egymást. Üres tekintettel körülnézett, majd azt mondta:
– Ha nem bánod, ellőnék most egyet.
Kinyitottam a dobozt. Kivette a tubust, és beszúrta a lábába. Szaporán
felhúzta a nadrágszárát, és elővett húsz dollárt. Kiraktam öt dobozt a
konyhaasztalra.
– Inkább kiszedem őket a dobozokból – mondta. – Túl ormótlanok.
Elkezdte a kabátzsebébe pakolni a tubusokat.
– Így szerintem nem fognak kilyukadni. Figyelj, egy-két nap múlva
megint hívlak, ha már ezektől megszabadultam, és lesz valamennyi
pénzem. – Megigazította kalapját aszimmetrikus koponyáján. – Szevasz.
Másnap visszajött. Belőtt még egy ampullát, és elővett negyven dollárt.
Kiraktam tíz dobozt, és megtartottam kettőt.
– Ezek az enyémek – mondtam.
Meglepetten rám nézett.
– Te használsz?
– Csak néha.
– Az nem jó – csóválta a fejét. – A legrosszabb, ami az emberrel
történhet. Először mind azt hisszük, hogy az urai vagyunk. Néha meg már
nem akarjuk uralni. – Felnevetett. – Ezen az áron mindent megveszek, amit
szerzel.
Másnap visszajött. Megkérdezte, nem gondoltam-e meg magam, hogy
eladom a két dobozt. Nemet mondtam. Vett két tubust, darabját egy
dollárért, belőtte őket, aztán távozott. Azt mondta, leszerződött egy
kéthónapos útra.

A következő hónapban elhasználtam a maradék nyolc tubust, amiket nem

adtam el. Az első tubusnál tapasztalt félelem a harmadik után nem tért
vissza, de szúrás után még így is időről időre rettegve riadtam fel.
Nagyjából hat hét múltán rácsörögtem Royra: nem számítottam rá, hogy
visszatért az útról, de aztán meghallottam a hangját a telefonban.
– Mondd csak, van még eladó? – kérdeztem. – Abból az anyagból, amit
tőlem vettél.
Hallgatott.
– I-igen – felelte aztán. – Tudok neked adni hatot, darabját három
dollárért. Ugye, megérted, már nekem sincs sok.
– Rendben – vágtam rá. – Tudod, hol lakom. Hozd át.
Tizenkét, harminc milligrammos tabletta volt egy vékony üvegcsőben.
Tizennyolc dollárt fizettem neki, ő pedig megint szabadkozott a
viszonteladási ár miatt.
Másnap visszavásárolt hatvan milligrammot.
– Rohadt nehéz most bármilyen áron hozzájutni – mondta, miközben
vénát keresett a lábán. Talált egyet, és egy légbuborékkal együtt belőtte a
folyadékot. – Ha a légbuborékok halálosak lennének, már egy narkós sem
élne – magyarázta, amikor visszahúzta a nadrágját{20}.
Aznap Roy mutatott nekem egy gyógyszertárat, ahol akadékoskodás
nélkül árultak tűket: a legtöbb helyen csak receptre adták ki őket.
Megmutatta, hogyan kell papírból gallért készíteni, hogy a tű illeszkedjen a
csepegtetőre. A csepegtetőt egyszerűbb használni a szokásos fecskendő
helyett, főleg vénás lövésekhez.
Napokkal később Roy elküldött egy orvoshoz veseköves kamudumával,
hogy lehúzzuk egy morfiumreceptre. A feleség rám vágta az ajtót, de Roy
végül átjutott rajta, és szerzett a dokitól egy harminc milligrammos receptet.
A rendelő drogos környéken működött a Százkettedik utcában, a
Broadway közelében. A doki szenilis vénember volt, nem bírt nemet
mondani a rendelőjét ellepő narkósoknak, akik valójában a kizárólagos
betegei voltak. Úgy tűnt, attól érzi fontosnak magát, ha kinéz, és egy
emberekkel teli várót lát. Szerintem már eljutott arra a pontra, hogy képes
legyen igényeinek megfelelően változtatni a dolgok arculatán, így amikor
kinézett, előkelő és változatos ügyfélkört látott, feltehetően az 1910-es divat
szerinti öltözékben, nem pedig egy rakás szakadt narkóst, akik
morfinrecepttel akarják lehúzni.
Roy két-három hetente hajózott ki. Ezek katonai szállítmányozó utak
voltak, és általában rövidek. Amikor a városban járt, általában
megosztoztunk pár recepten. A vén doki a Százkettedik utcában végül
teljesen megkattant, és egyetlen gyógyszertár sem fogadta el a receptjeit, de
Roy talált egy olasz orvost Bronxban, aki hajlandó volt felírni.
Alkalmanként szúrtam, de még messze jártam attól, hogy rászokjak.
Ekkoriban költöztem át egy Lower East Side-i lakásba. Bérlakás, bejárata a
konyhába nyílt.

Elkezdtem minden este lejárni az Angle bárba, és elég sokszor

összefutottam Hermannel. Sikerült legyűrnöm kezdeti ellenérzéseit,
hamarosan én fizettem a kajáját meg a piáját, és rendszeresen lehúzott
„kavicsra” (apróra). Herman akkoriban nem anyagozott. Igazából ritkán élt
vele, hacsak nem valaki más fizette. De valamitől mindig be volt állva –
fűtől vagy benzedrintől, esetleg „dilibogyókkal” csapta szét az agyát.
Minden este lejött az Angle-be egy Whitey nevű, dagadt polyákkal. Négy
Whitey volt az Angle törzsvendégei közt, ami félreértésekhez vezetett.
Ebben a Whitey-ban a neurotikusok érzékenysége vegyült a pszichopaták
erőszakos hajlamaival. Meggyőződése volt, hogy senki sem szereti, és ez
láthatóan nagymértékben aggasztotta.
Egy kedd este Royjal álldogáltam az Angle végében. Ott volt még
Metrós Mike meg Frankie Dolan. Dolan ír srác, az egyik szemére
bandzsított. Hitvány balhéi voltak, védtelen részegeket vert össze, meg
átvágta a haverjait.
– Nincs becsületem – mondogatta. – Spicli vagyok. – Aztán kuncogott
hozzá.
Metrós Mike-nak nagy, sápadt arca volt, és lófogai. Úgy nézett ki, mint
valamiféle különleges föld alatti állat, amely a felszínlakókra vadászik.
Tehetséges zsebes volt, de lerítt róla. Jobban megnézve bármelyik zsaru
kiszúrta, és a metróőrség jól ismerte. Ezért Mike az élete felét a Szigeten
töltötte markecolásért.
Ezen az estén Herman nembivel csapta szét magát, és feje folyton a
pultra hanyatlott. Whitey fel-le trappolt a kocsmában, próbált behúzni pár
potyakört. A fiúk a pultnál mereven és feszülten ültek, italukat
szorongatták, és gyorsan zsebre vágták a visszajárót. Hallottam, ahogy
Whitey odaszól a csaposnak:
– Vigyázz erre, oké? – Majd a kocsmán keresztül odadobta neki hatalmas
bicskáját. A srácok mélabús szótlanságban ültek a fénycsövek alatt. Mind
féltek Whitey-tól, kivéve Royt. Roy komoran belekortyolt a sörébe. Szeme
különleges, foszforeszkáló fénnyel ragyogott. Nyúlánk, aszimmetrikus teste
a pultnak dőlt. Nem Whitey-t nézte, hanem a szemközti falat, ahol a
bokszok sorakoztak. Egyszer odaszólt nekem:
– Nem részegebb nálam. Csak szomjas.
Whitey a kocsma közepén állt ökölbe szorított kézzel, arcán könnyek
csorogtak.
– Semmirekellő vagyok – mondta. – Semmirekellő. Hát senki sem érti,
hogy fogalmam sincs, mit csinálok?
A fiúk próbáltak a lehető legkisebb feltűnéssel a lehető legtávolabbra
húzódni.
Bejött Metrós Slim, Mike társa néhanapján, és rendelt egy sört. Magas
volt, és csontos, ronda képén különös, élettelen kifejezés ült, mintha fából
faragták volna. Whitey a hátára csapott, és hallottam, hogy Slim azt
mondja:
– Az ég szerelmére, Whitey. – A szóváltás további részét nem hallottam.
Valahol menet közben Whitey visszaszerezhette kését a csapostól. Slim
mögé került, és hirtelen a hátához nyomta a kezét. Slim nyögve nekiesett a
pultnak. Láttam, hogy Whitey kimegy a bár elé, és körülnéz. Összecsukta és
zsebre vágta a bicskát.
– Lépjünk – mondta Roy.
Whitey eltűnt, és a kocsma kiürült, eltekintve Mike-tól, aki Slimet
támogatta. Frankie Dolan Slim másik oldalán besegített.
Másnap hallottam Frankie-től, hogy Slim jól van.
– A kórházi doki szerint a kés épphogy elkerülte a veséjét.
– A dagadt barom – mondta Roy. – Egy tényleg erős fickót felismerek, de
ez a pofa csak itt lebzsel, és az aprót szedegeti össze a pultról. Készen
álltam rá. Először hasba rúgtam volna, aztán felkaptam volna az egyik
sörösüveget ott a ládából a padlón, hogy széttörjem a fején. Egy ekkora
szemétláda ellen taktikázni kell.
Mindannyiunkat kitiltottak az Angle-ből, és a kocsma nem sokkal később
Roxy Grillre változtatta a nevét.

Egy este elmentem a Henry Streetre Jackhez. Magas, vörös hajú lány nyitott
ajtót.
 – Mary vagyok – mondta. – Gyere be.
Úgy tűnt, Jack üzleti úton van Washingtonban.
– Gyere a nappaliba – mondta, és félretolt egy vörös kordbársony
függönyt. – Háziurakkal és behajtókkal szoktam a konyhában beszélni. Élni
itt élünk.
Körülnéztem. A limlomok eltűntek. A hely úgy festett, akár egy kínai
kajálda. Elszórtan lakkozott fekete és vörös asztalok, az ablakon fekete
függönyök. A plafonra színes kereket festettek, különböző színű kis
négyzetei és háromszögei mozaikhatást keltettek.
– Jack csinálta – mutatott Mary a kerékre. – Látnod kellett volna.
Felrakott egy deszkát két létrára, és ráfeküdt. A festék folyton az arcába
csöpögött. Imád ilyenekkel foglalkozni. Betépve őrült nagy buli az a kerék.
Hanyatt fekszünk, rápörgünk a kerékre, az meg nemsoká forogni kezd.
Minél tovább nézed, annál gyorsabban forog.
A kerék magában hordozta az azték mozaikok rémálomszerű
vulgaritását, a véres, közönséges lidércnyomást, a felkelő nap fényében
dobogó szívet, az ajándék hamutálak, képeslapok és naptárak rikító
rózsaszínjét és kékjét. A falakat feketére festették, és az egyikre kínai
figurát vittek fel vörös lakkal.
– Nem tudjuk, mit jelent – mondta Mary.
– Ingek harmincegy centért – feleltem.
Üres, rideg mosollyal fordult felém. Jackről kezdett beszélni.
– Odavagyok Jackért. Úgy dolgozik tolvajként, mintha ugyanolyan
munka lenne, mint a többi. Éjszakánként hazajön, és a kezembe nyomja a
pisztolyát. „Rejtsd el!” Szeret tenni-venni a ház körül, festeget meg
bútorokat készít.
Beszéd közben körbejárt a szobában, levetette magát az egyik székbe,
aztán a másikba, keresztbe tette a lábát, és szétnyitotta, megigazította a
felsőjét, mintha részletekben tartana nekem bemutatót a testfelépítéséből.
Azt is elmondta, hogy a napjai meg vannak számlálva egy ritka betegség
miatt.
– Huszonhat esetről tudnak összesen. Pár év múlva már fel sem tudok
majd állni. A szervezetem nem tudja felszívni a kalciumot, ezért a csontjaim
lassan feloldódnak, érted? Végül muszáj lesz amputálni a lábamat, aztán a
karomat.
Volt benne valami csonttalanság, mint egy mélytengeri élőlényben.
Szeme rideg halszemként nézett rád a maga körül hordott viszkózus
közvetítő közegen keresztül. Szinte láttam a szemét alaktalan
protoplazmatömegként, ahogy a sötét tengerfenéken hullámzik.
– A benzedrin üt rendesen – mondta. – Három papírcsík vagy tíz tabletta.
Vagy vegyél be két csík benit és két dilibogyót. Lecsúsznak és
összevesznek odabent. Istenesen felpörget.
Három fiatal huligán futott be Brooklynból, fapofa, kéz a zsebben,
stilizáltak, akár egy tánckar. Jacket keresték. Valami üzletben
megrövidítette őket. Legalábbis nagyjából ez volt a bajuk. Mondandójukat
nem annyira szavakkal fejezték ki, inkább jelentőségteljes fejrándításokkal
és azzal, hogy körbesomfordáltak a lakásban, és nekidőltek a falnak.
Egyikük átvágott a helyiségen az ajtóhoz, és intett a fejével. Elvonultak.
– Akarsz tépni? – kérdezte Mary. – Van itt valahol egy dekk. – Elkezdte
áttúrni a fiókokat és a hamutálakat. – Nem, még sincs. Nem megyünk be
inkább a városba? Van pár jó kontaktom, akiket talán most elcsíphetünk.
Fiatal fickó tántorgott be hóna alatt egy barna papírba csomagolt
tárggyal.
– Ettől szabadulj meg útközben – mondta, és letette az asztalra.
Áttámolygott a konyha másik végéből nyíló hálószobába. Amikor kiértünk,
hagytam róla lejönni a csomagolást, és láthatóvá vált egy fizetős vécé
durván felfeszített érmegyűjtő doboza.
A Times Square-en fogtunk egy taxit, és cirkálni kezdtünk fel-alá a
mellékutcákban, Mary mondta, hogy merre. Alkalmanként felkiáltott, hogy
„állj!”, majd kiugrott a kocsiból lobogó vörös hajjal, láttam, ahogy lerohan
valami alakot, és beszél vele.
– A kontakt úgy tíz perce járt erre. Ennél a figuránál van anyag, de nem
ad belőle. – Később: – A bejáratott kontakt végzett éjszakára. Bronxban
lakik. De azért állj itt meg egy pillanatra. Talán találok valakit a
Kelloggban. – Végül: – Sehol senki. Túl késő anyagot szerezni. Vegyünk
pár tubus benit, és menjünk át a Ronnie-ba. Van pár jó szám a zenegépben.
Kávézhatunk és betéphetünk a benivel.
A Ronnie egy hely volt közel az Ötvenkettedik utca és a Hatodik sugárút
sarkához, ahová délután zenészek jártak kávézni meg sült csirkéért.
Beültünk egy bokszba, és kávét rendeltünk. Mary tapasztaltan feltörte a
benzedrines fiolát, kibontotta az összehajtott papírt, és átadott nekem három
csíkot.
– Hajtogass belőle labdacsot, és öblítsd le a kávéval.
 A papír gyomorforgató mentolszagot árasztott. Közelünkben többen a
levegőbe szimatoltak, és elmosolyodtak. Majdnem megfulladtam a
papírdarabtól, de végül lement. Mary kért pár számot a gépből, és egy
maszturbáló agyalágyult arckifejezésével dobolt az asztalon.
Nagyon hadarni kezdtem. A szám kiszáradt, és kis fehér labdacsokba
gyűlt a nyálam – ezt úgy hívják, vattaköpet. A Times Square-en
mászkáltunk. Mary találni akart valakit, akinek van „piccolója”
(gramofonja). Elöntöttek a túláradó, jóságos érzések, és hirtelen olyan
embereket akartam felhívni, akiket hónapok vagy évek óta nem láttam,
akiket nem kedvelek, és ők sem kedvelnek engem. Számos sikertelen
kísérletet tettünk rá, hogy megtaláljuk az ideális gramofontulajdonost.
Valahol menet közben hozzánk csapódott Peter, és végül úgy döntöttünk,
visszamegyünk a Henry Street-i lakásba, ahol legalább rádió van.
A következő harminc órát a lakásban töltöttem Peterrel és Maryvel.
Időről időre kávét főztünk, és még több benzedrint vettünk be. Mary
elmagyarázta a technikákat, amelyekkel pénzt húz ki a „kuncsaftokból”,
akik a fő bevételi forrását jelentik.
– A kuncsaftot mindig fel kell építeni. Ha egy kicsit is testesebb, mindig
mondom neki, hogy jaj, nehogy egy ujjal is hozzám érj. A kuncsaft nem
ugyanaz, mint a balek. Ha egy balekkal vagy, végig résen kell lenned. Ne
adj neki semmit. A balek arra való, hogy elvegyenek tőle. De a kuncsafttal
más a helyzet. Adsz neki valamit, amiért ő fizet. Ha vele vagy, jól érzed
magad, és azt akarod, hogy ő is jól érezze magát.
– Ha rendesen le akarsz lombozni egy férfit, gyújts rá egy cigire szex
közben. Valójában persze szexuálisan egyáltalán nem vonzódok a
férfiakhoz. A bigékre bukok. Imádom, ha foghatok egy büszke csajszit, és
megtörhetem a lelkét, hogy lássa, ő is csak egy állat. A csajszik azután a
legszebbek, hogy megtörték őket. Nahát, ilyen az otthon öröme – mutatott a
rádióra, amely az egyetlen fényforrás volt a helyiségben.
Arca majomszerű haragtól torzult el, ahogy azokról a férfiakról beszélt,
akik leszólítják az utcán.
– Rohadt stricik – horkant fel. – Nagyon is tudják, ha egy nő nem akarja,
hogy felszedjék. Rézbokszerrel a kesztyűm alatt szoktam cirkálni, és alig
várom, hogy valamelyik paraszt rám repüljön.

•
Egyik nap Herman említett egy kiló első osztályú New Orleans-i füvet, amit
elhozhatok hetven dollárért. A fűterjesztés papíron jól hangzik, mint az
állattenyésztés a szőrméért vagy a békafarm. Spanglinként hetvenöt cent,
egy unciából pedig kijön hetven spangli, ami elég jó pénznek hangzott. Ez
meggyőzött, és megvettem a zöldet.
Társultunk Hermannal a marihuánaterjesztéshez. Talált egy Marian nevű
leszbikust, aki a Village-ben élt, és azt állította magáról, hogy költő. A füvet
Marian lakásán tartottuk, szívhatott belőle, amennyit akart, és neki adtuk a
bevétel ötven százalékát. Sok füvest ismert. Odaköltözött hozzá egy másik
leszbikus, és minden alkalommal, amikor elmentem Marian lakására, ott
volt ez a nagy, vörös hajú Lizzie, aki ostoba gyűlölettel teli rideg
halszemmel méregetett.
Egyik nap a vörös hajú Lizzie nyitott ajtót, arca hullafehér és puffadt a
nembutalos alvástól. Hozzám vágott egy zacskó füvet.
– Fogd, és takarodj! – mondta. – Megbaszhatjátok az anyátokat. –
Félálomban volt. Hangja tárgyilagos maradt, mintha konkrét vérfertőzésről
beszélt volna.
– Add át Mariannek, hogy kösz mindent – feleltem.
Becsapta az ajtót. A zajtól nyilvánvalóan felébredt. Újra kinyitotta az
ajtót, és hisztérikus őrjöngésbe fogott. Még lent az utcán is hallottuk.
Herman felvette a kapcsolatot más füvesekkel. Mind csak
akadékoskodtak.{21} A gyakorlatban a fűterjesztés csak nyűg. Például sok
helyet foglal. Egy egész bőröndnyi kell belőle, ha rendesen akarsz keresni.
Ha a zsaruk dörömbölnek az ajtódon, úgy állsz ott, mint egy bála
lucernával.
A füvesek nem olyanok, mint a heroinisták. Egy heroinista átadja a
pénzt, elveszi az anyagot, és lelép. De a füvesek nem így működnek.
Elvárják, hogy a díler tüzet adjon nekik, és másfél órát üldögéljen meg
dumáljon velük egy kétdolláros vételért cserébe. Ha rögtön a tárgyra térsz,
azt mondják, „lehozós” vagy. Lényegében egy fűdíler sosem állhat elő és
mondhatja azt, hogy ő itt a díler. Nem, csak zöldet szerez pár jó „arcnak”
meg „bigének”, mert ő ilyen rafkós. Mindenki tudja, hogy ő maga a
kontakt, de ezt sértésnek számít kimondani. Isten tudja, miért. Számomra a
füvesek kiismerhetetlenek.
Rengeteg szakmai titok létezik a fűbizniszben, és a füvesek ezeket
bárgyú alattomossággal őrzik. Például a marihuánát kezelni kell, különben
zöld marad, és kaparni fogja a torkot. De ha megkérdezel egy füvest,
hogyan kezeld a füvet, ő csak rád emeli azt a sunyi, ostoba tekintetét, és
előáll valami tereléssel. Talán a fű rendszeres használata hatással van az
agyra, vagy a füvesek természetüktől fogva ostobák.
A füvem zöld volt, úgyhogy beraktam egy párolófazékba, a fazekat pedig
a sütőbe, amíg a mariska olyan zöldesbarna nem lett, amilyennek lennie
kell. Ez a fűszárítás titka, legalábbis az egyik módja.
A füvesek társas lények, érzékenyek és paranoiásak. Ha elterjed rólad,
hogy „nyomi” vagy „lehozós” vagy, nem üzletelhetsz velük. Hamarosan
kiderült, hogy nem jövök ki ezekkel a figurákkal, és boldogan találtam
valakit, aki nullszaldóval megszabadított a fűtől. Akkor és ott eldöntöttem,
hogy soha többé nem fogok zöldet teríteni.
1937-ben a marihuánát a Harrison-féle drogtörvény hatálya alá vonták.
A kábítószer-ellenes szervek azt állították, hogy függőséget okoz,
használata árt a testnek és az elmének, azokat pedig, akik használják,
bűntények elkövetésére sarkallja. Ami a tényeket illeti{22}: a fű egyértelműen
nem okoz függőséget. Szívhatsz éveken keresztül, akkor sem fog
kellemetlenséget okozni, ha hirtelen nem jutsz hozzá többé. Találkoztam
füvesekkel a börtönben, és egyiküknek sem voltak elvonási tünetei.
Kihagyásokkal tizenöt éven keresztül szívtam, és sosem hiányzott, amikor
kifogytam belőle. A fű még annyi függőséget sem okoz, mint a dohány.
Általában véve a marihuána nem ártalmas az egészségre. Sőt, a legtöbb
használója szerint fokozza az étvágyat és frissítőleg hat a szervezetre.
Egyetlen más szerről sem tudok, amelyik ilyen egyértelműen megdobja az
étvágyat. Elszívhatok egy spanglit, hogy utána elkortyolgassak egy pohár
kaliforniai sherryt egy kifőzdei menüvel.
Egyszer fűvel jöttem le a heroinról. A második anyag nélküli napon
leültem, és megettem egy teljes ebédet. Általában leszokás után nyolc napig
nem tudok enni.
A fű senkit sem sarkall arra, hogy bűntényeket kövessen el. Sosem láttam
senkit, aki elkanászodott volna a fű hatása alatt. A füvesek szociális népség.
Nekem túlságosan is azok. Felfogni sem tudom, hogy akik szerint a fű
növeli a bűnözést, miért nem következetesek, és követelik az alkohol
betiltását. Nap mint nap olyan részegek követnek el bűntényeket, akik ezt
józanon nem tennék.
Sokan beszélnek arról, hogy fű afrodiziákum. Valamiért a tudósok nem
szeretik bevallani, hogy afrodiziákumok valóban léteznek, ezért a legtöbb
farmakológus azt állítja, „nincs bizonyíték a népszerű elképzelésre, hogy a
fű vágykeltő hatással bírna”. Határozottan állíthatom, hogy a fű
afrodiziákum, és a szex sokkal élvezetesebb fű hatása alatt, mint nélküle{23}.
Bárki, aki használt már jó minőségű füvet, tanúsíthatja ezt az állítást.
Olyat is mondanak, hogy az emberek megtébolyodnak a fűtől. Valóban
létezik egyfajta őrület, amelyet a túlzott fűhasználat okoz. Ezt az állapotot
paranoid téveszmék jellemzik. Az Államokban hozzáférhető fű
egyértelműen nem elég erős ahhoz, hogy bárki megbomoljon tőle, és a fű
okozta pszichózis ritka az USA-ban. Állítólag a Közel-Keleten gyakori.
A fű okozta pszichózis többé-kevésbé a delirium tremenshez hasonlítható,
és a drog kiürülése után gyorsan alábbhagy. Aki nem szív naponta pár
cigarettánál többet, ugyanolyan csekély valószínűséggel őrül meg, mint
ahogy várhatóan nem kerül detoxba az sem, aki legurít pár koktélt vacsora
előtt.
Még valami a fűről. A hatása alatt álló személy teljességgel alkalmatlan
járművezetésre. A fű megzavarja az idő- és vele együtt a térérzékelést{24}.
Egyszer New Orleansban le kellett húzódnom az útról, és megvárnom, amíg
elmúlik a marihuána hatása. Nem tudtam megállapítani, milyen távol
vannak a dolgok, mikor kell kanyarodnom vagy a fékre lépnem egy
kereszteződésnél.

Most már mindennap szúrtam. Herman beköltözött a Henry Street-i

lakásomba, mert senki sem fizette a lakbért abban a lakásban, amelyen
Jackkel és Maryvel osztozott. Jack lebukott egy mackós melóval, és a
Bronx megyei börtönben várta a tárgyalását, Mary pedig Floridába ment
egy „kuncsafttal”. Hermannek eszébe sem jutott volna, hogy maga fizesse a
lakbért. Egész életében más emberek lakásában lakott.
Roy intézett magának egy hosszú eltávot. Talált egy doktort
Brooklynban, aki írta a recepteket, mint a hülye. Képes volt kiadni napi
három receptet egyenként harminc tablettával. Olykor gyanút fogott, de a
pénztől mindig észhez tért.
A receptíró dokiknak több változatuk létezik. Néhány csak akkor ír fel
valakinek anyagot, ha biztos benne, hogy függő; néhány csak akkor, ha
biztos benne, hogy nem az. A legtöbb függő előáll egy többéves
használattól simára csiszolt mesével. Páran epekőre vagy vesekőre
hivatkoznak. Ez a legelterjedtebb mese, és gyakran előfordul, hogy egy
doki feláll, és ajtót mutat, amint epekövet emlegetnek neki. Jobb
eredményeket értem el arcidegzsábával, miután utánanéztem a tüneteknek,
és betanultam őket. Roynak volt a hasán egy műtéti hege, amelyet az
epekősztorija megtámogatásához használt.
Volt egy régimódi doktor, aki egy Viktória korabeli barna homokkő
házban élt a nyugati Hetvenedik utca környékén. Az ő esetében csak annyi
kellett, hogy úriembernek tűnj. Ha bejutottál a rendelőjébe, akkor máris
sikerrel jártál, de három receptnél többet nem adott ki. Egy másik orvos
folyton be volt rúgva, és minden azon múlt, hogy megfelelő időpontban
kapja el az ember. Gyakran rosszul írta meg a receptet, és olyankor vissza
kellett vinni javításra. Erre jó eséllyel azt mondta, hogy a recept
hamisítvány, és széttépte. Megint egy másik doktor szenilis volt, és segíteni
kellett neki megírni a papírt. Könnyen elfelejtette, mit csinál, olyankor
letette a tollat, és hosszú múltidézésbe fogott arról, milyen előkelő betegei
voltak. Előszeretettel beszélt egy Gore generális nevű fickóról, aki egyszer
azt mondta neki:
– Doktor úr, jártam a Mayo Klinikán, és maga többet tud, mint az egész
kórház együttvéve. – Nem lehetett leállítani, és az elkeseredett függők
kénytelenek voltak végighallgatni. Gyakran előfordult, hogy a doktor
felesége az utolsó pillanatban berontott, és széttépte a receptet, vagy
megtagadta a visszaigazolást, amikor a gyógyszertár felhívta.
Általában véve az idős orvosok messze hajlamosabbak receptet írni, mint
a fiatalok. A bevándorló dokik egy darabig jó területnek számítottak, de a
függők letarolták őket. Az orvosoknak a narkotikumok említésétől gyakran
eldurran az agyuk, és azzal fenyegetőznek, hogy hívják a jardokat.
Az orvosokba olyan kirívó mértékben belénevelték a státuszukkal
kapcsolatos túlzó elképzeléseket, hogy általában véve nincs rosszabb a
lényegre törő megközelítésnél. Még ha nem hiszik is el a mesédet,
mindenképp hallani akarnak egyet. Olyan ez, mint valami keleti arcmosó
szertartás. Az egyik ember játssza az emelkedett orvost, aki ezer dollárért
sem lenne hajlandó megírni egy etikátlan receptet, a másik pedig mindent
megtesz, hogy tisztességes betegként viselkedjen. Ha azt mondod, „Nézze,
doki, MS-receptet szeretnék, és hajlandó vagyok dupla árat fizetni érte”, a
doktornak eldurran az agya, és kivág a rendelőjéből. Az orvosokkal
szemben tisztelettudónak kell lenni, különben semmire se jutsz velük.
Roy nagyüzemben narkózott, úgyhogy Hermannek és nekem többet
kellett lőnünk, mint amennyire szükségünk volt, hogy lépést tartsunk vele,
és megkapjuk a részünket. Elkezdtem vénába szúrni, hogy spóroljak az
anyaggal, és mert rögtön rendesen beütött. Gondjaink akadtak a receptek
kiváltásával. A legtöbb gyógyszertár csak egyszer vagy kétszer ad ki
morfiumot receptre, vagy még annyiszor sem. Az egyikben bármikor
kiadták az összes anyagot, és mindent ott szereztünk be, habár Roy azt
mondta, jobb lenne szétteríteni őket, hogy az ellenőrök nehezebben vegyék
észre. Túl nagy macera volt gyógyszertárról gyógyszertárra járni, úgyhogy
általában az lett a vége, hogy egy helyen váltottuk ki őket. Megtanultam
gondosan elrejteni az anyagomat – eldugizni, ahogy ezekben a körökben
mondani szokás –, hogy Roy és Herman ne találja meg, és ne tudják
megdézsmálni.
Valakinek „lenyúlni a dugicuccát” annyit tesz, mint elvenni egy másik
drogos elrejtett kábítószerét. Nehéz védekezni a lopás ezen formája ellen,
mert a narkósok tudják, hol keressék az anyagot. Egyesek maguknál
hordják, de aki így tesz, az ellen a jardok vádat emelhetnek birtoklásért, ha
átkutatják.
Ahogy elkezdtem mindennap vagy naponta többször használni, leálltam
az ivással, és nem jártam többet szórakozni esténként. Ha valaki rákap az
anyagra, nem iszik többet. Úgy tűnik, a test, amelynek bizonyos
mennyiségű narkó van a sejtjeiben, nem dolgozza fel az alkoholt. A szesz a
gyomorban marad, ami lassan émelygéshez, rossz közérzethez és
szédüléshez vezet, és egyáltalán nem hat. A szerhasználat megbízható
gyógymód lehetne alkoholisták számára. A fürdésről is leszoktam. Ha
narkózol, valamilyen okból kifolyólag a bőrödhöz érő víz kellemetlen
érzést kelt, ezért az anyagosok vonakodnak a fürdéstől.
Rengeteg ostobaságot összeirkáltak arról, milyen változásokon megy
keresztül valaki, amikor rászokik. Hirtelen tükörbe néz, és nem ismeri fel
magát. A konkrét változásokat nehéz körülírni, és nem látszanak a tükörben.
Ezért maga a függő egyedi vakfolttal bír függőségének előrehaladottságát
illetően. Általában azt sem fogja fel, hogy kezd rászokni. Azt mondja, nem
muszáj rászokni, ha az ember óvatos, és ügyel néhány szabályra, például
csak minden másnap szúr. Valójában nem ügyel ezekre a szabályokra, de
minden további adagot kivételes esetnek tekint. Számos függővel
beszéltem, és mind azt mondják, meglepődtek, amikor felfedezték első
rászokásukat. Sokuk más okoknak tulajdonította a tüneteket.
Amikor a függőség felerősödik, a használó minden más iránt elveszíti az
érdeklődését. Maga gyakran úgy érzi, normális életet él, és a narkó
mellékes. Az élet az anyagra szűkül, a napi adag, aztán várni a következőt,
dugicuccok, receptek, tűk és csepegtetők. A függő gyakran úgy érzi,
normális életet él, és az anyag mellékes. Nem veszi észre, hogy a nem
narkóval kapcsolatos tevékenységeit robotikusan végzi. Csak akkor jön rá,
mit jelent számára a drog, amikor nem jut hozzá.
„Miért van szüksége kábítószerekre, Mr. Lee?” Ezt a kérdést az ostoba
pszichiáterek teszik fel. A válasz: „Azért van szükségem anyagra, hogy
reggel fel tudjak kelni, képes legyek megborotválkozni és megreggelizni.
Az életben maradáshoz van rá szükségem.”
Természetesen nem szabályszerűség, hogy a heroinisták belehaljanak az
elvonásba. De nagyon szó szerinti értelemben a leszokás együtt jár a
drogfüggő sejtek halálával és kicserélésükkel olyan sejtekre, amelyeknek
nincs szükségük anyagra.
Roy és a neje beköltözött ugyanabba a bérlakásba. Mindennap nálam
találkoztunk, hogy reggeli után megbeszéljük az aznapi narkós
menetrendet. Egyiküknek le kellett húznia egy dokit. Roy mindig próbálta
áttestálni valaki másra.
– Én most nem tudok menni, összebalhéztam vele. De figyelj,
megmondom, mi legyen a dumád. – Vagy megpróbálta rávenni Hermant
vagy engem, hogy menjünk egy új dokihoz. – Nem hagyhatod ki. Csak ne
engedd, hogy nemet mondjon, mert úgyis meg fogja írni. Én nem mehetek.
Az egyik ilyen tuti doktor telefonon akarta rám hívni a zsarukat.
Elmeséltem Roynak, mire ő:
– Ó, szerintem a fickónak annyi. Pár napja valaki lenyúlta a táskáját. –
Ezután távol tartottam magam az ismeretlen dokiktól. De a brooklyni
emberünk kezdte megmakacsolni magát.

Előbb vagy utóbb minden doki bezárja a boltot. Egy nap, amikor Roy
elment hozzá receptért, a doki azt mondta neki:
– Ez az utolsó alkalom, és jobb lesz, ha meghúzzátok magatokat. Tegnap
itt járt nálam az ellenőr. Nála van az összes recept, amit nektek írtam. Azt
mondta, elveszítem az engedélyem, ha még egyet kiadok, ezért ezt most
visszadátumozom. Mondd azt a gyógyszerésznek, hogy tegnap túl rosszul
voltál ahhoz, hogy kiváltsd. Párszor rossz címet adtatok meg a receptekhez.
Ez a közegészségügyi törvény 334-es cikkelyének megsértése, ne
mondjátok, hogy nem szóltam. Az ég szerelmére, falazzatok, ha
kihallgatnak titeket. Ez a karrierembe kerülhet. Tudjátok, hogy mindig
rendes voltam veletek. Már hónapokkal ezelőtt le akartam állni. Csak nem
bírtalak cserben hagyni benneteket. Úgyhogy szálljatok le rólam. Itt a
recept, és ne gyertek többet vissza.
Roy másnap visszament. Ott volt a doki sógora, hogy megvédje a család
becsületét. A kabátja gallérjánál és a nadrágszíja hátuljánál fogva
megragadta Royt, és kidobta a járdára.
– Ha legközelebb azt látom, hogy zaklatod az orvost – mondta –, nem
leszel olyan állapotban, hogy a saját lábadon menj el.
Tíz perccel később megérkezett Herman. A sógor ugyanúgy kezelte, mint
Royt, amikor Herman elővett egy selyemruhát a kabátja alól – úgy
emlékszem, valaki lepasszolt nekünk egy adag lopott ruhát százhatvan
milligramm morfinért –, majd a doktor feleségéhez fordult, aki lejött az
emeletről megnézni, mi ez a felfordulás, és azt mondta a nőnek:
– Szerintem magának tetszene ez a ruha. – Így Herman beszélhetett a
dokival, aki írt neki egy utolsó receptet. Három órába telt, mire kiváltotta.
A bejáratott gyógyszertárunkat figyelmeztette az ellenőr, és nem adtak ki
nekünk több anyagot.
– Jobb lesz, ha meghúzzátok magatokat – mondta az eladó. – Szerintem
az ellenőrnek mindegyikőtökre van elfogatóparancsa.
A dokink bezárta a boltot. Szétváltunk, hogy átfésüljük a várost.
Lefedtük Brooklynt, Bronxot, Jersey Cityt és Newarkot. Még pantopont
sem tudtunk szerezni. Mintha az orvosok számítottak volna ránk, csak arra
várva, hogy egyikünk besétáljon a rendelőbe, és ők azt mondhassák: „Ki
van zárva.” Mintha minden orvos egész New Yorkban megesküdött volna,
hogy soha többé nem ír fel kábítószert. Kezdtünk kifogyni az anyagból.
Világos volt, hogy órákon belül lerobbanunk. Roy úgy döntött, hogy
bedobja a törölközőt, és bevonul a Riker’s Islandre a „harmincnapos
elvonóra”. Ez nem fokozatos kúra. Nem adtak semmilyen anyagot, még egy
altatót sem. Kizárólag harminc nap elzárást ajánlottak a függőknek. A hely
mindig teli volt.
Hermant elkapták Bronxban, amikor dokit keresett. Nem volt konkrét
vád, csak két nyomozónak nem tetszett a képe. Amikor bevitték a
belvárosba, kiderült, hogy a kábítószer-elleneseknek elfogatóparancsuk van
rá az állami ellenőr feljelentése alapján. A vád valótlan cím egy
narkotikumról kiállított recepten. Valami haszonleső zugügyvéd felhívott,
hogy megkérdezze, leteszem-e Hermanért az óvadékot. Ehelyett küldtem
neki két dollárt cigarettára. Ha az ember ülni fog, akkor jobb, ha máris
elkezdi.
Ekkorra teljesen kifogytam az anyagból, és újra ki kellett forralnom a
legutóbbi vattáimat. A narkót egy kanálban melegítik, és egy kis darab
vattán keresztül szívják fel a csepegtetőbe, hogy semennyi se maradjon a
kanálban. Az oldat egy része a vattában marad, és a függők vészhelyzetekre
el szokták rakni ezeket a vattákat.
Szereztem egy kodein-receptet egy öreg dokitól a migrénes fejfájásomról
szóló mesével. A kodein jobb, mint a semmi, és háromszáz milligramm a
bőr alá megóv az elvonási tünetektől. A kodeint valamiért veszélyes vénába
lőni.
Emlékszem egy éjszakára, amikor Hermannel mindenből kifogytunk, és
csak némi kodein-szulfátunk maradt. Herman melegített először, és vénásan
beadott magának hatvan milligrammot. Azonnal teljesen elvörösödött, aztán
elsápadt. Elgyengülve leült az ágyra.
– Te jó isten – mondta.
– Mi a baj? – kérdeztem. – Teljesen oké.
Savanyúan rám nézett.
– Teljesen oké? Tessék, akkor szúrjál belőle.
Felmelegítettem hatvan milligrammot, és rákészültem a szúrásra. Herman
türelmetlenül figyelt. Még mindig az ágyon ült. Amint kihúztam a tűt a
karomból, azonnal erős és nagyon kellemetlen bizsergést éreztem, amely
teljesen más volt, mint amit egy adag jóféle morfin vált ki. Éreztem, hogy
az arcom felpüffed. Leültem Herman mellé az ágyra. Ujjaim kétszer
akkorára dagadtak.
– Na – kérdezte Herman –, oké?
– Nem – feleltem.
Ajkam elzsibbadt, mintha pofán vágtak volna. Iszonyúan fájt a fejem.
Elkezdtem fel-alá járkálni a szobában, mert volt egy homályos elméletem,
hogy ha felgyorsítom a keringésem, a vér majd elviszi a kodeint.
Egy óra múlva valamivel jobban éreztem magam, és lefeküdtem. Herman
mesélt egy társáról, aki kidőlt és elkékült egy kodeinlökettől.
– Beraktam a hideg zuhany alá, attól magához tért.
– Miért nem szóltál nekem erről korábban? – kértem számon.
Herman hirtelen és érthetetlen módon felhúzta magát. Haragjának
forrásai általában kifürkészhetetlenek voltak.
 – Hát – kezdte –, számíthatsz rá, hogy valamennyit kockáztatnod kell, ha
anyagozol. Ráadásul csak mert valaki reagált rá valahogy, az még nem
jelenti szükségszerűen azt, hogy valaki más ugyanúgy fog reagálni. Olyan
biztos voltál benne, hogy teljesen oké, nem akartalak azzal piszkálni, hogy
ilyeneket felhozok.

Amikor hallottam, hogy Hermant letartóztatták, sejtettem, hogy én leszek a

következő, de már rajtam volt az elvonás, és nem maradt erőm elhagyni a
várost.
Két nyomozó és egy szövetségi ügynök kapott el a lakásomnál. Az állami
ellenőr feljelentése alapján kiadtak egy elfogatóparancsot, miszerint
megsértettem a közegészségügyi törvény 334-es cikkelyét, és valótlan címet
adtam meg egy recepten. A nyomozópárosból az egyik a simlist hozta, a
másik a keményfiút. A simlis azt kérdezte tőlem:
– Mióta használsz, Bill? Tudod, hogy az igazi nevedet kell megadni a
recepten.
Aztán közbevágott a keményfiú:
– Ugyan, ugyan, nem vagyunk mi kiscserkészek.
De nem különösebben érdekelte őket az ügyem, és nem kellett vallomást
tennem. A belváros felé tartva a szövetségi feltett pár kérdést, és kitöltött
egy űrlapot a nyilvántartásukhoz. A Tombsba vittek, lefotóztak és
ujjlenyomatot vettek. Miközben vártam, hogy bíró elé kerüljek, a simlis
adott egy cigarettát, és elkezdte magyarázni, mennyire rossz dolog a narkó.
– Még ha harminc évig húzod is vele, csak áltatod magad. Vegyük ezeket
a szexuális degeneráltakat – csillant fel a szeme –, az orvosok szerint
esélyük sincs kilábalni belőle.
A bíró egy kilóban állapította meg az óvadékot. Visszavittek a Tombsba,
utasítottak, hogy vetkőzzek le, és álljak a zuhany alá. Egy fásult fegyőr
átnézte a ruháimat. Felöltöztem, felmentem a lifttel, és beosztottak egy
cellába. Délután négykor bezártak minket. Az ajtók egy főkapcsolóval
automatikusan záródtak, hatalmas csattanásuk végigvisszhangzott a
cellasoron.
Kezdett kiürülni a kodein maradéka. Az orrom folyt, a szemem
könnyezett, izzadság áztatta át a ruháimat. Hidegrázás és hőhullámok törtek
rám, mintha kinyílt volna egy kohó ajtaja, hogy aztán becsukódjon.
Lefeküdtem a priccsemre, túl gyenge voltam a mozgáshoz. A lábam fájt és
görcsölt, ezért minden testtartás elviselhetetlen volt, egyik oldalamról a
másikra fordultam, csúszkáltam az átizzadt ruháimban.
Egy néger hang énekelt:
– Állj fel, asszony, állj fel, emeld azt a dagadt koffert! – Hangok
mindenfelől. – Negyven év! Ember, nem bírok ki negyven évet!
Éjfélkor a feleségem{25} letette értem az óvadékot, és pár dilibogyóval várt
a bejáratnál. A dilibogyók segítenek valamicskét.
Másnap még rosszabbul voltam, és nem bírtam kimászni az ágyból.
Szóval ágyban maradtam, és bizonyos időközönként bekaptam egy nembit.
Esténként bevettem két csík benzedrint, és elmentem egy kocsmába, ahol
leültem a zenegép mellé. A zene nagy segítség elvonás ellen. Egyszer
Texasban fűvel, egy korsó paregorikkal és pár Louis Armstrong-lemezzel
szoktam le.
Talán még az elvonásnál is rosszabb a vele járó depresszió. Egy délután
lehunytam a szemem, és romokban láttam New Yorkot. Hatalmas százlábúk
és skorpiók másztak ki a Negyvenkettedik utca üres bárjaiból, kifőzdéiből
és gyógyszertáraiból. Gyomok nőttek a járda lyukaiból és repedéseiből.
Sehol senki.
Öt nap múltán elkezdtem jobban érezni magam. Nyolc nap után rám tört
a zabálhatnék, és borzasztóan megkívántam a képviselőfánkot meg a
makaront. Tíz nap után a tünetek elmúltak. Az ügyemet elnapolták.

Roy visszajött a Riker’s Island-i harmincnapos elvonójáról, és bemutatott

egy dílernek, aki mexikói heroint terített a Százharmadik utcában és a
Broadwayn. A háború elején a heroinimportot lényegében elvágták, és az
egyedüli ópiumszármazék a receptre kapható morfium volt. Ám a
kommunikációs vonalak megújultak, és az anyag elkezdett jönni
Mexikóból, ahol a kínaiak tartottak fenn mákföldeket. A mexikói heroin
színe barna volt a benne lévő elég sok nyers ópium miatt.
A Százharmadik utca és a Broadway sarka úgy fest, mint bármelyik
háztömb a Broadwayn. Egy kajálda, mozi, boltok. A Broadway közepén
van egy sziget némi fűvel és szakaszonként elhelyezett padokkal.
A Százharmadik utca egy metrómegálló, forgalmas tömb. Drogos környék.
A narkó kísérti az étkezdét, oda-vissza bejárja a háztömböt, néha félig
végigmegy a Broadwayn, hogy megpihenjen a sziget egyik padján. Kísértet
fényes nappal az emberekkel teli utcán.
Mindig találni pár narkóst, ahogy az étkezdében ülnek, vagy kint
álldogálnak felhajtott kabátgallérral, köpködnek a járdára, és jobbra-balra
tekintgetnek az utcán a kontaktra várva. Nyáron a sziget padjain ülnek,
összezsúfolódva sötét öltönyeikben, mint megannyi keselyű.
A díler arca egy aszott kamaszé. Ötvenöt éves, de nem néz ki többnek
harmincnál. Alacsony, sötét férfi sovány ír ábrázattal. Amikor megjelenik –
és számos veterán narkóshoz hasonlóan teljességgel pontatlan –, leül egy
asztalhoz az étkezdében. Az asztalnál átadod neki a pénzt, aztán találkozol
vele a sarkon három perccel később, ahol megkapod tőle a narkót. Sosem
tartja magánál, hanem eldugja valahol a közelben.
A fickót Ír néven ismerték. Egy időben Dutch Schultznak dolgozott, de a
nagymenő gengszterek nem fogadnak fel narkósokat, mert azok
tudvalevőleg megbízhatatlanok. Így az Ír kiesett a pixisből. Most időnként
terített és „markecolt” (részegeket fosztott ki az állomásokon és a
metrókocsikban), amikor nem akadt kontaktja a dílerkedéshez. Egy éjszaka
elkapták a metrón zsebtolvajlásért. Felakasztotta magát a Tombsban.
A díler munkája afféle közszolgálat volt, amely a csoport egyik tagjáról
szállt a másikra, az átlagos hivatalban töltött idő három hónap. Mind
egyetértettünk, hogy hálátlan meló. Ahogy Görög George mondta:
– Csóró leszel, aztán lecsuknak. Ha nem adsz hitelt, mindenki sóhernek
tart; ha adsz, akkor meg kihasználnak.
George nem tudott nemet mondani olyasvalakinek, aki elvonástól
szenvedve kereste meg. Az emberek visszaéltek a jóindulatával, lehúzták
hitelre, és másik dílerhez vitték a pénzüket. George három évet ült, és
amikor kijött, többé nem volt hajlandó terjeszteni.
A hipszter-bebop narkósok sosem bukkantak fel a Százharmadik utcában.
A Százharmadik utcai srácok öreg rókák voltak – sovány, beesett arcok,
keserű, torz szájak, merev ujjak, eltúlzott gesztusok. (Létezik egy narkós
kézmozdulat, amely pont úgy árulkodik az anyagosokról, mint a laza csukló
a buzikról: a kéz könyékből kilendül merev ujjakkal, tenyérrel fölfelé.)
Különböző nemzetiségűek és testalkatúak voltak, de valahogy mégis
ugyanúgy néztek ki. Mind hulladéknak látszottak. Ott volt az Ír, Görög
George, Pantopon Rózsa, Londiner Louie, Eric, a Buzi, a Spicli, a Matróz
és Mexi Joe. Sokan közülük meghaltak, mások a hűvösön vannak.
 Már nincsenek narkósok a Százharmadik utca és a Broadway sarkán a
kontaktra várva. A kontakt elment máshová. De a narkóérzés még mindig itt
van. Rád tör a sarkon, követ a háztömb mentén, aztán lemarad, akár az
elbátortalanodott koldus, miközben te továbbmész.
Mexi Joe-nak keskeny arca volt hosszú, éles, remegő orral és lefelé
görbülő, fogatlan szájjal. Ráncos és megviselt, de nem öreg. Az arcával
történtek dolgok, de Joe-t ezek nem érintették. Szeme okos és fiatal. Volt
benne valami kifinomultság, ami gyakori a veterán narkósok körében.
Háztömbnyi távolságból ki lehetett szúrni. Élesen és tisztán kivált a
névtelen városi tömegből, mintha távcsővel látnád. Hantás volt, és mint
minden hantás, állandóan variálta a meséit, két szövegelés közt
megváltoztatva az időpontot és a szereplőket. Egyszer egy barátjáról dumál,
aztán legközelebb megkavarja a sztorit, hogy ő legyen a főszereplő.
Üldögélt a kajáldában a kávé meg az egyensúlysüti mellett, és
véletlenszerűen beszélt az élményeiről.
– Tudtuk, hogy ennek a kínainak van eldugott anyaga, és minden
lehetséges módon próbáltuk rávenni, hogy árulja el a helyét. Egy székhez
kötöztük. Gyufát gyújtok – utánozta a gyufagyújtást –, és a talpa alá teszem.
Meg se nyikkan. Szánom a fickót. Aztán a társam pofán vágja a
fegyverével, és az arcát elönti a vér. – Arca elé tette a kezét, és lehúzta,
hogy jelezze a lecsorgó vért. – Ahogy meglátom, felfordul a gyomrom, és
azt mondom: „Húzzunk innen, hagyjuk békén ezt az embert. Nem fog
nekünk mondani semmit.”
Louie bolti szarka volt, akiből kiveszett minden merészség. Hosszú,
kopott, fekete kabátot hordott, amitől úgy nézett ki, mint egy titkolódzó
holló. Lerítt róla, hogy drogos tolvaj. Nehezen bírta fenntartani magát.
Hallottam róla, hogy egy időben spicliskedett, de amikor ismertem,
alapjában véve okénak számított. Görög George nem kedvelte Louie-t, azt
mondta róla, csak egy tróger.
– Soha ne hívd meg az otthonodba, ki fogja használni. A családod előtt
fog beállni. Nincs benne tartás.
Bevallottan Görög George volt a banda döntőbírája. Ő mondta meg, ki
oké, és ki nem az. George büszke volt az integritására. „Sosem húzok le
senkit.”
George háromszor bukott le. Még egy alkalom, és életfogytot kap
visszaesőként. Élete leszűkült arra a szükségletre, hogy elkerülje az
érintettséget bármilyen komoly bűntényben. Semmi terjesztés, semmi lopás:
időnként a kikötőben dolgozott. Minden oldalról szorongatták, és innen
nem vezetett más út, csak lefelé. Amikor nem tudott anyagot szerezni – az
esetek nagyjából felében –, ivott, és dilibogyót szedett.
Rengeteget nyűglődött a két kamaszfiával. George ezekben az ínséges
időkben félig mindig elvonástól szenvedett, és nem bírt a fiatal
semmirekellőkkel. Arcára kiült az állandó vesztes csaták nyoma. Amikor
utoljára New Yorkban jártam, nem találtam George-ot. A Százharmadik
utcai fiúk mostanra szétszéledtek, és senki sem tudta, mi lett Görög George-
dzsal.
Fritz, a Karbantartó sápadt, sovány kis ember volt, aki olyan benyomást
keltett, mintha nyomorék lenne{26}. Feltételesen volt szabadlábon öt év hűvös
után, amiért drogot adott el egy spiclinek. A spicli rá volt szorulva, hogy
felnyomjon valakit, és a narkóellenes ügynököknek sürgősen le kellett
tartóztatniuk valakit. Maguk közt nagymenő dílernek állították be Fritzet,
akinek a letartóztatásával lekapcsoltak egy droghálózatot. Fritz büszke volt
rá, hogy ilyen sok figyelmet kap, és önelégülten beszélt az „öt kilóról”, amit
lehúzott Lexingtonban.
A Buzi ragyogóan sikeres zsebes volt. Hatalmasakat szakított. Ő volt az
az ember, aki először érkezett a részegekhez, sosem az, aki csak akkor ér a
helyszínre, amikor a részeg már kifordított zsebekkel hever ott. Az alvó piás
– akire a szakmában azt mondják, „kidőlt” – hierarchikus rendben vonzza a
gyűjtögetőket. Először jönnek a csúcsmarkecolók, mint a Buzi, akik
különleges radarral tájékozódnak. Őket csak a készpénz, a jó gyűrűk és órák
érdeklik. Aztán jönnek a kezdő taknyok, akik bármit ellopnak. Elszedik a
kalapot, cipőt, övet. Végül jönnek a pofátlan, ügyetlen tolvajok, akik
megpróbálják leszedni a piásról a kabátját vagy a dzsekijét.
Mindig a Buzi érkezett elsőként a jó részegekhez. Egyszer ezer dollárt
szakított a Százharmadik utcai állomáson. Gyakran több száz dollárt
szerzett. Ha a részeg felriad, a Buzi rávigyorog, és letaperolja a fickó
combját, mintha szándékai szexuális jellegűek lennének. Innen kapta a
becenevét.
A Buzi mindig jól öltözött volt, általában tweed sportzakót és szürke
flanelinget hordott. Európai sárm és enyhe skandináv akcentus tette teljessé
álcáját. Nem is nézhetett volna ki kevésbé zsebesnek. Mindig egyedül
dolgozott. Szerencsés volt, és elszántan igyekezett távol tartani magát a
beszennyeződéstől. Néha az érintkezés a szerencsésekkel megfordíthatja az
ember balszerencséjét, de ez általában fordítva működik. A narkósok irigy
népség. A Százharmadik utca irigyelte a Buzit a zsákmányaiért. De
mindenki kénytelen volt belátni, hogy a Buzi rendes fickó, és nem bánta, ha
kicsit megtapogatják.

A heroinkapszulák darabonként három dollárba kerültek, és naponta

legalább három kellett belőlük, hogy ellegyen az ember. Megszorultam,
ezért markecolni kezdtem Royjal. Együtt metróztunk, mindketten figyeltük
a szerelvény egyik oldalát, amíg valamelyikünk ki nem szúrt egy padon
alvó részeget. Ezután leszálltunk a metróról. Én megálltam a pad előtt egy
újsággal, és falaztam Roynak, amíg ő átkutatta a részeg zsebeit. Roy
suttogva instruált – „egy kicsit balra, túl sok, kicsit vissza, így, most jó” –,
én pedig úgy mozogtam, hogy takarjam. Gyakran elkéstünk, mert a részeg
már ott feküdt kiforgatott zsebekkel.
Dolgoztunk a kocsikban is. Én leültem a balek mellé, és kinyitottam az
újságot. Roy átnyúlt a hátam mögött, és áttúrta a balek zsebeit. Ha a balek
felébredt, láthatta, hogy én mindkét kezemmel az újságot fogom. Átlagosan
tíz dollárt kerestünk éjszakánként.
Egy szokásos éjszaka nagyjából így nézett ki. Tizenegykor munkába
álltunk, felszálltunk a felsővárosira a Times Square-en.
A Száznegyvenkilencedik utcánál kiszúrtam egy kidőlt részeget, és
leszálltunk. A Száznegyvenkilencedik utca többszintes állomás, veszélyes a
zsebesekre nézve, mert túl sok hely van, ahol a zsaruk megbújhatnak, és
lehetetlen minden irányból fedezni valakit. A legalsó szintről csak a lifttel
lehet feljönni.
Fesztelenül közelítettük meg a kidőlt piást, mintha észre sem vennénk.
Középkorú, elnyúlt a fal mentén, hangosan szedte a levegőt. Roy leült
mellé, én pedig elhelyezkedtem előttük egy kinyitott újsággal. Roy azt
mondta:
– Egy kicsit jobbra, túl sok, vissza egy kicsit, így, most jó.
Hirtelen abbamaradt a szuszogás. Eszembe jutott az a jelenet a filmekből,
amikor műtét közben leáll a légzés. Szinte éreztem Roy feszült bénultságát
magam mögött. A részeg motyogott valamit, fészkelődött. Lassan újraindult
a lélegzés. Roy felállt.
– Oké – mondta, és gyorsan átment a peron másik végébe. Elővett a
zsebéből egy gyűrött bankjegycsomót, és összeszámolt nyolc dollárt.
Átadott nekem négyet. – Ez a nadrágzsebében volt. Tárcát nem találtam.
Egy pillanatra azt hittem, fel fog riadni.
Elindultunk vissza a belváros felé. A Száztizenhatodik utcánál kiszúrtunk
egyet, és leszálltunk, de a részeg felállt és elsétált, mielőtt a közelébe értünk
volna. Egy szakadt fickó széles, ernyedt szájjal megszólította Royt, és
beszélni kezdett. Egy másik zsebes volt.
– A Buzi megint nagyot szakított – mondta. – Két bankó meg egy karóra
lent a Kilencvenhatodik utcánál. – Roy motyogott valamit, és a lóvéjára
nézett. A férfi hangosan beszélt tovább. – Az egyik felriadt. „Mit keres a
keze a zsebemben?”, kérdezi.
– Az istenit, ne mondj ilyeneket – mondta Roy, és odébb ment tőle. –
Elbaszott barom – motyogta. – Már nincs errefelé sok zsebes. Csak a Buzi,
a Spicli meg ez a marha. Mind irigylik a Buzit, mert jó fogásai vannak. Ha
egy balek felébred, úgy tesz, mintha a lábát taperolná, mint egy buzi. Azok
a trógerek a Százharmadik utcában azt hajtogatják, hogy rohadjon meg a
Buzi, mert miatta nem jut nekik fogás. Pont annyira buzi, mint én. – Roy
elgondolkodva elhallgatott. – Még annyira sem, ha már itt tartunk.
Visszametróztunk a brooklyni vonalon anélkül, hogy egyetlen részeget
kiszúrtunk volna. Visszafelé aludt egy a kocsiban. Leültem mellé, és
kinyitottam az újságomat. Éreztem Roy karját a hátam mögött. Egyszer
csak a részeg felébredt, és szúrósan rám nézett. De nekem mindkét kezem
jól láthatóan az újságon volt. Roy úgy tett, mintha velem együtt olvasná a
lapot. A részeg visszaaludt.
– Itt leszállunk – mondta Roy. – Jobban járunk, ha kimegyünk egy kicsit
az utcára. Nem éri meg sokáig utazgatni.
Ittunk egy kávét a Harmincnegyedik utcai automatánál, és elosztottuk a
legutóbbi fogást. Három dollárt.
– Amikor kocsiban zsebelsz – magyarázta Roy –, fel kell venned a
szerelvény mozgását. Ha elkapod a megfelelő ritmust, még úgy is tudsz
dolgozni, ha a balek ébren van. Kicsit elkapkodtam az előbb. Ezért ébredt
fel. Érezte, hogy valami nem oké, de nem tudta, micsoda.
A Times Square-en összefutottunk Metrós Mike-kal. Biccentett, de nem
állt meg. Mike mindig egyedül dolgozott.
– Menjünk egy kört a Queens Plazáig – mondta Roy. – A Független
vonalon van. A Függetlenen különleges őrök dolgoznak, akiket a cég bérelt
fel, de nem hordanak fegyvert. Csak gumibotot. Ha valamelyik elkap, fuss,
ha ki tudsz szabadulni.
 A Queens Plaza is veszélyes állomás, ahol képtelenség minden szögből
takarásban maradni. Kockáztatni kell. Egy részeg hosszában aludt egy
padon, de nem reszkírozhattuk meg, hogy rámegyünk, mert túl sokan voltak
körülötte.
– Kivárunk – mondta Roy. – De azért ne feledd, sose várj három
metrónál tovább. Ha addig nem jön egy tuti alkalom, hagyd a fenébe,
mindegy, milyen jónak tűnik.
Három kezdő takony szállt le egy szerelvényről, egy bepiált balekot
hoztak magukkal. Ledobták egy padra, aztán ránk néztek.
– Vigyük át a másik oldalra – mondta egyikük.
– Miért nem intézitek el itt? – kérdezte Roy.
A taknyok úgy tettek, mintha nem értenék.
– Elintézni? Nem vágom. Mit akar mondani buzi barátunk? – Megfogták
a balekjukat, és átvitték a peron túloldalára.
Roy odalépett a mi jelöltünkhöz, és kivette a zsebéből a tárcáját.
– Nincs idő finomkodni – jegyezte meg. A tárca üres volt. Roy ledobta a
padra.
Az egyik takony átkiabált a sínek túloldaláról.
– Veszed ki a kezed a zsebéből! – Mire mindketten röhögtek.
– Kurva anyjukat – mondta Roy. – Ha elkapom valamelyiket a West
Side-i vonalon, belököm a kis köcsögöt a sínek alá.
Az egyik átjött, és a részét követelte.
– Mondom, hogy nem volt nála semmi – közölte vele Roy.
– Láttuk, hogy elveszed a tárcáját.
– Nem volt benne semmi.
Beállt a szerelvény, mi pedig felszálltunk, bizonytalanságban hagyva a
taknyokat, hogy bekeményítsenek-e, vagy sem.
– Basznák meg, azt hiszik, poén az egész – mondta Roy. – Nem húzzák
sokáig. Akkor majd nem hiszik poénnak, amikor a Szigeten húzzák a hat
hónapjukat. – Rossz szériánk volt. Roy azt mondta: – Hát, ez ilyen. Vannak
éjszakák, amikor száz dollárt keresel. És vannak, amikor semennyit.

Egy éjszaka a Times Square-en szálltunk fel a metróra. Egy feltűnően

öltözött férfi ment előttünk enyhén támolyogva. Roy végigmérte, és azt
mondta:
 – Ez egy kurva jó balek. Nézzük meg, hova megy.
A balek felszállt a Brooklynba tartó járatra. A kocsik közti térben állva
vártunk, amíg úgy tűnt, hogy elaludt. Aztán bementünk a kocsiba, én pedig
leültem mellé, kinyitottam egy New York Timest. A Times Roy ötlete volt.
Azt mondta, ettől üzletembernek nézek ki. A kocsi majdnem üres volt, mi
meg odapréselődtünk a balek mellé, miközben szabadon állt vagy
ötméternyi ülés. Roy dolgozni kezdett a hátam mögött. A balek ficergett,
aztán egyszer csak felébredt, és csipás méltatlankodással nézett rám.
A velünk szemben ülő néger elmosolyodott.
– Vágja a szitut – súgta a fülembe Roy. – Ő rendben van.
Roy nehezen találta meg a tárcát. A helyzet kezdett veszélyessé válni.
Éreztem a karomon lecsorgó izzadságot.
– Szálljunk le – mondtam.
– Nem. Ez egy jó fogás. Ráült a kabátjára, ezért nem férek hozzá a
zsebéhez. Amikor szólok, dőlj neki, és akkor kihúzom a kabátot… Most!…
Az istenit! Ez a közelében se volt.
– Szálljunk le – ismételtem. Éreztem, hogy a félelemtől összerándul a
gyomrom. – Fel fog ébredni.
– Nem. Próbáljuk újra… Most!… Mi a franc bajod van? Csak hagyd
magad erőből nekivágódni.
– Roy – mondtam –, az ég szerelmére, szálljunk le! Fel fog ébredni.
Felálltam volna, de Roy lefogott. Hirtelen erősen meglökött, és én
súlyosan a baleknak dőltem.
– Megvan – mondta Roy.
– A tárca?
– Nem, már nincs útban a kabát.
Ekkorra kijutottunk a föld alól, és a felüljárón haladtunk. Szédültem a
félelemtől, minden izmom megmerevedett, ahogy próbáltam uralni őket.
A balek csak félálomban volt. Arra számítottam, hogy bármelyik percben
felpattanhat, és elkezdhet üvöltözni.
Végül hallottam, hogy Roy azt mondja:
– Megvan.
– Akkor gyerünk.
– Nem, ez csak egy pénzköteg. Van valahol egy tárca, és meg fogom
találni. Lennie kell tárcájának.
– Leszállok.
 – Ne, várj! – Éreztem, olyan nyíltan matat a hátam mögött, hogy
hihetetlennek tűnt, a fickó csak alszik tovább.
Elértük a végállomást. Roy felállt.
– Fedezz – mondta. Beálltam elé az újsággal, amennyire csak lehet,
eltakarva a többi utas elől. Már csak hárman maradtak, de ők a kocsi két
végében ültek. Roy nyíltan és durván végigtúrta a férfi zsebeit. – Menjünk
ki – mondta. Kimentünk a peronra.
A balek felébredt, és a zsebébe dugta a kezét. Aztán kijött a peronra, és
odalépett Royhoz.
– Oké, koma – mondta. – Kérem a pénzem.
Roy vállat vont, és tenyérrel fölfelé felé nyújtotta a kezét.
– Milyen pénzt? Miről beszélsz?
– Rohadt jól tudod, miről beszélek! A zsebemben turkáltál.
Roy zavart rosszallással emelte fel a kezét.
– Naaa, miről beszélsz? Semmit sem tudok a pénzedről.
– Minden éjjel látlak ezen a vonalon. Ez a bejáratott útvonalad. –
Megfordult, és rám mutatott. – Az ott pedig a társad. Most pedig ide a
dohányt.
– Milyen dohányt?
– Oké. Maradj nyugton. Visszametrózunk a belvárosba, ajánlom, hogy
megérje. – A fickó hirtelen mindkét kezét Roy kabátzsebébe dugta. –
A kurva anyádat! – kiabálta. – Add ide a pénzem!
Roy pofán vágta, és leütötte.
– Te… – mondta Roy, hirtelen elhagyva eddigi békülékeny és
értetlenkedő modorát. – Veszed le rólam a kezed!
A kalauz látván a verekedést, megállította a szerelvényt, hogy senki ne
eshessen a sínekre.
– Lépjünk le – mondtam. Elindultunk a peronon. A fickó felállt, és
utánunk futott. Átvetette a karját Royon, és makacsul tartotta. Roy nem bírt
kiszabadulni. A pofa elég jól bírta szuflával.
– Szedd le rólam ezt a barmot! – kiabálta Roy.
Kétszer pofán vágtam a fickót. Szorítása enyhült, térdre esett.
– Rúgd le a fejét! – mondta Roy.
Oldalba rúgtam a fickót, és éreztem, hogy eltörik egy bordája. Oldalához
szorította a kezét.
– Segítség! – kiáltotta. Nem próbált meg felállni.
 – Lépjünk le – mondtam. A peron távolabbik vége felől rendőrsípot
hallottam. A férfi még mindig a peronon feküdt oldalához szorított kézzel,
és rendszeres időközönként segítségért kiabált.
Enyhén szitált az eső. Amikor felértem az utcára, megcsúsztam, és
eltaknyoltam a vizes járdán. Egy bezárt benzinkút mellett álltunk,
visszanéztünk a felüljáróra.
– Menjünk – mondtam.
– Meglátnak.
– Itt nem maradhatunk.
Elindultunk. Észrevettem, hogy a szám csontszáraz. Roy elővett két
dilibogyót az ingzsebéből.
– Kiszáradt a szám – mondtam. – Nem bírom lenyelni.
Mentünk tovább.
– Biztosan riasztották miattunk a zsarukat – mondta Roy. – Figyelj a
kocsikra. Bebújunk a bokrok mögé, ha erre jönnek. Arra fognak számítani,
hogy visszamegyünk a metróba, úgyhogy az a legjobb, ha gyalog megyünk.
Az eső szitált tovább. Kutyák ugattak ránk.
– Tartsd észben a mesénket, ha elkapnának – mondta Roy. – Elaludtunk,
és a végállomáson ébredtünk fel. A fickó azzal vádolt minket, hogy elvettük
a pénzét. Megijedtünk, ezért leütöttük és elfutottunk. A szart is ki fogják
verni belőlünk. Erre számítsál.
– Ott jön egy kocsi – mondtam. – Sárga lámpás.
Bemásztunk az út menti bokrok közé, és bekuporodtunk egy reklámtábla
mögé. A kocsi lassan elhajtott. Újra elindultunk. Kezdett rám törni az
elvonás, és azon tűnődtem, hazajutok-e a lakásomban eldugott MS-hez.
– Amikor közelebb érünk, jobb lesz, ha szétválunk – mondta Roy. –
Idekint hasznára válhatunk egymásnak. Ha belefutunk egy járőröző
zsaruba, majd azt mondjuk neki, csajokkal voltunk, és a metrót keressük.
Jól jön az eső. Az összes fakabát valami éjszakai csehóban kávézik. Az
istenit! – hördült fel idegesen. – Ne forgolódj már így!
Megfordultam, és hátranéztem.
– Természetes dolog hátranézni – mondtam.
– Igen, a tolvajoknál!
Végül találtunk egy belvárosi vonalat, és visszautaztunk Manhattanbe.
Roy megszólalt:
– Szerintem nemcsak a magam nevében beszélek, ha azt mondom, jól
beijedtem. Ja, itt a részed.
 Átadott nekem három dollárt.
Másnap közöltem vele, hogy végeztem a markecolással.
– Nem hibáztatlak érte – mondta. – De rossz volt az első benyomás. Ha
elég sokáig csinálod, előbb-utóbb bejön egy jó fogás.

•
Gyorsított eljárásban tárgyalták az ügyemet. Négy hónap felfüggesztettet
dobott a gép. Miután kiszálltam a markecolásból, úgy döntöttem, árulni
fogok. Nincs benne sok pénz. Összességében egy használó utcai díler
annyit várhat tőle, hogy fenn tudja tartani a függőségét. De legalább amikor
terítesz, kéznél van egy jó narkókészlet, és ez biztonságérzetet ad. Persze
páran keresnek is rajta. Ismertem egy ír dílert, aki egy kétgrammos zacskó
heroin felütésével kezdte, és két évvel később, amikor lebukott, és lecsukták
három évre, volt harmincezer dollárja meg egy lakása Brooklynban.
Ha árulni akarsz, az első lépés, hogy találj egy nagyker kontaktot. Nekem
nem volt kontaktom, ezért összeálltam Bill Gainsszel, aki elég jó olasz
kapcsolatokkal bírt a Lower East Side-on. Megvettük az anyagot kilencven
dollárért negyedunciánként, felütöttük egyharmad tejporral, és félgrammos
kapszulákba raktuk. A kapszik kétdolláros darabáron mentek kiskerben.
Nagyjából tíz-tizenhat százalékos heroin volt bennük, ami nagyon magas
arány utcai kapszulás anyaghoz képest. Legalább száz kapszinak ki kell
jönnie negyed uncia felütés előtti heroinból. De ha a beszállító olasz, szinte
biztosan kevesebbet ad. Általában nyolcvan kapszi jött ki ezekből az olasz
negyedunciásokból.
Bill Gains „jó családból” származott – úgy emlékszem, az apja
bankelnök volt valahol Marylandben –, és volt álcája. Éttermi kabátlopásra
specializálódott, és tökéletesen alkalmazkodott a munkájához. Az amerikai
felső-középosztálybeli polgár tagadásokból áll össze. Nagyban behatárolja,
hogy ő mi nem. Gains ennél tovább ment. Nem pusztán negatív volt.
Pozitív módon volt láthatatlan: homályos, tiszteletre méltó jelenlét. Van az a
fajta szellem, amelyiknek csak egy lepedővel vagy más ruhadarabbal lehet
anyagi testet adni, hogy kirajzolja a körvonalait. Gains ilyen. Ő valaki más
kabátjában öltött testet.
Gonosz gyerekmosolya döbbenetes kontrasztot alkotott fakókék,
élettelen, öreg szemével. Mosolygott, befelé figyelt, mintha olyasmit
hallana, ami örömet szerez neki.
Néha szúrás után elmosolyodott, és ravaszul azt mondta:
– Erős anyag. – Ugyanezzel a mosollyal részletezte mások lecsúszását és
balsorsát. – Herman gyönyörű srác volt, amikor megérkezett New Yorkba.
Az a baj, hogy oda a jó külseje.
 Gains azon kevés narkósok egyike, aki tényleg külön örömmel nézte
végig, ahogy nem használók rászoknak. Sok díler gazdasági okokból örül
az új függőknek. Ha van árud, természetes, hogy vásárlókat akarsz, feltéve,
hogy megfelelőek. Gains viszont szeretett fiatal kölyköket felhívni a
szobájába és belőni őket, általában használt vattákból kiszívott szerrel,
aztán figyelni a hatást, mosolyogva a kis mosolyával.
Általában a kölykök azt mondták, jó buli volt, és ennyi. Csak egy újabb
buli, mint a nembi, a beni, a pia vagy a fű. De páran nem léptek tovább, és
rászoktak, Gains pedig nézte ezeket a megtérítetteket, és mosolygott, a
narkó prelátusa. Valamivel később ilyeneket mondott:
– Igazából ennek-meg-ennek fel kéne fognia, hogy a továbbiakban nem
bírom gondját viselni. – A beavatás innentől nem volt sürgős. Eljött a
törlesztés ideje. És élete hátralévő részében törleszteni fog utcasarkokon és
kifőzdékben várva a kontaktot, a közvetítőt ember és drog között{27}. Gains
csupán plébános volt a narkó hierarchiájában. Temetői emelkedettséggel
beszélt a magasabb szinten lévőkről: – A kontaktok azt mondják…
Vénái többségükben tropára mentek, csontig visszahúzódtak, hogy
megszökjenek a kutakodó tű elől. Egy darabig artériákat használt, amelyek
mélyebben vannak, mint a vénák, és nehezebb őket eltalálni, ezért a
procedúrához különleges, hosszú tűket vett. Felváltva használta a karja és a
keze, illetve a lába vénáit. A vénák idővel visszatérnek. De még így is, az
esetek felében a bőr alá kellett szúrnia. De csak azután adta fel, és szúrt bőr
alá, hogy fél órán keresztül kutakodott és döfködött, meg tisztította a tűt,
amely eldugult a vértől.

Az egyik első vevőm a Village-ben lakott, és Nicknek hívták. Nick

festegetett, már ha éppen csinált valamit. A vásznai nagyon kicsik voltak, és
úgy néztek ki, mintha valami irdatlan nyomás összetömörítette,
összepréselte és eltorzította volna őket.
– Egy őrült elme terméke – jelentette ki ünnepélyesen egy kábítószer-
ellenes ügynök, amikor ránézett Nick egyik képére.
Nick félig mindig elvonástól szenvedett, nagy, panaszos, barna szeme
enyhén könnyezett, és folyt a keskeny orra. Kanapékon aludt a barátai
lakásán neurotikus, labilis, ostobán bizalmatlan egyének kétes jóindulatától
függve, akik hirtelen bármikor indoklás vagy figyelmeztetés nélkül
kidobhatták. Szerzett nekik anyagot is abban reménykedve, viszonzásképp
legalább egy kapszi tetejét megkapja, hogy enyhítsen állandó narkóéhségén.
Gyakran nem kapott mást, csak egy odavetett köszönömöt, mivel a vevőnek
meggyőződése volt, hogy a maga részéről valahogy Nick is megszerezte a
jussát. Ennek következtében Nick elkezdett minden kapszulából ellopni egy
keveset, felhígítva az anyagot, hogy kitöltse a kapszit.
Nickből nem sok maradt. Állandó, kielégítetlen narkóéhsége kiégette
belőle az érdeklődést minden más iránt. Homályosan arra utalgatott, hogy
bevonul Lexingtonba elvonóra, kihajózik a kereskedelmi flottával, vagy
vesz paregorikot Connecticutban, és azzal szokik le.
Ő mutatott be Tonynak, aki egy village-i vendéglőben pultozott. Tony
árult, és majdnem elkapták, amikor szövetségiek rontottak be a lakásába.
Alig volt ideje bedobni egy kétgrammos heroinos zacskót a zongora alá.
A szövetségiek a belövőkészletén kívül nem találtak semmit, és elengedték.
Tony megijedt, és felhagyott a terjesztéssel. Fiatal olasz volt, aki
nyilvánvalóan tudta, merre hány méter. Látszott rajta, hogy tudja tartani a
száját. Jófajta vevő.
Mindennap elmentem Tony bárjába, és rendeltem egy Coca-Colát. Tony
elmondta, mennyit szeretne, én pedig bementem a telefonfülkébe vagy a
vécébe, és ezüstpapírba csomagoltam a kapszuláit. Amikor visszamentem a
kólámért, az értük járó pénz ott volt a pulton mint visszajáró. Bedobtam a
kapszulákat egy hamutálba, Tony pedig a pult alatt kiürítette, és kivette
belőle a kapszulákat. Erre a mutatványra azért volt szükség, mert a tulaj
tudta, hogy Tony narkós volt, és megmondta neki, hogy vagy távol tartja
magát a szertől, vagy kereshet másik munkát. Ami azt illeti, a tulaj fia is
használt – akkoriban egy szanatóriumban volt elvonón. Amikor kijött,
rögtön engem keresett meg anyagért. Azt mondta, nem bír leállni vele.
Egy Ray nevű fiatal olasz hipszter mindennap bejárt a bárba. Okénak
tűnt, ezért őt is elláttam, Tonyéival együtt az ő kapszuláit is a hamutálba
raktam. Ez a vendéglő, ahol Tony dolgozott, egy kis hely volt pár
lépcsőfokkal az utcaszint alatt. Csak egy ajtaja volt. Mindig csapdában
éreztem magam, ha lementem. Olyan depressziót és veszélyérzetet hozott
rám, hogy alig bírtam rávenni magam a belépésre.
Miután elláttam Tonyt és Rayt, általában Nickkel találkoztam egy
Hatodik sugárúti étkezdében. Mindig volt nála egy pár kapszira elegendő
pénz. Persze tudtam, hogy másoknak veszi, de fogalmam sem volt, kik
azok. Több eszem lehetett volna annál, hogy olyasvalakivel üzletelek, mint
Nick, aki folyton szenvedett az elvonástól, és le volt égve, ezért hajlamos
volt pénzt elfogadni bárkitől. Egyeseknek közvetítőre volt szükségük
ahhoz, hogy anyagot szerezzenek, mert idegenek voltak a városban, vagy
mert nem narkóztak elég régen ahhoz, hogy kiismerjék magukat. De a
dílerek joggal aggódtak azok miatt, akik mást küldtek maguk helyett
anyagért. A legfőbb ok, amiért valaki nem tud anyagot venni, az az, ha nem
okéként ismerik. Ezért mást küld maga helyett, aki oké, de nagyon kell neki
az anyag. Narkót venni egy spicli számára egyértelműen nem etikus dolog.
Ha valaki spicliknek vesz drogot, gyakran maga is spiclivé válik.
Nem voltam olyan helyzetben, hogy pénzt utasítsak vissza. Nem volt
hasznom. Mindennap elegendő kapszulát kellett eladnom ahhoz, hogy
megvegyem a következő negyed unciát, és sosem voltam pár dollárral
előrébb. Szóval bármilyen pénzt elfogadtam Nicktől, és nem kérdeztem
semmit. Tudtam, hogy Nick komoly biztonsági kockázat, de nem
engedhettem meg magamnak, hogy elhajtsam.{28}

Bill Gainsszel kezdtem el teríteni, aki a felsővárosi üzletet vitte. Egy

Nyolcadik sugárúti étkezdében találkoztam Bill-lel, miután végeztem a
Village-ben. Volt pár jó vevője. Izzy, valószínűleg a legjobb, egy
vontatóhajón dolgozott szakácsként a New York-i kikötőben.
A Százharmadik utcai fiúk közé tartozott. Izzy ült terjesztésért, mindenestül
rendes fickónak ismerték, és volt rendszeres bevételi forrása. Ilyen a
tökéletes vevő.
Izzy néha a társával, Goldie-val jelent meg, aki ugyanazon a hajón
dolgozott. Goldie vékony, kampós orrú férfi volt, akinek feszült a bőr az
arcán, pírfolttal mindkét oldalon. Izzy másik barátja egy fiatal, valahai
ejtőernyős, Matty volt, tagbaszakadt, jóképű, kemény arcú fiatalember, akin
egyáltalán nem látszottak a drogfüggőség jelei. Volt még két kurva, akiket
Bill látott el. Kurvákkal általában nem jó üzletelni. Vonzzák a zsarukat, és a
legtöbbjük köp. De Bill ragaszkodott hozzá, hogy ezek a konkrét kurvák
rendben vannak.
A vevőink közé tartozott még Öreg Bart. Mindennap elvitt pár kapszulát,
és bizományban továbbadta. Nem ismertem a vevőit, de nem aggódtam
miatta. Bart oké volt. Vita esetén szó nélkül elvitte a balhét. Egyébként is
harmincévnyi narkós tapasztalattal bírt, és tudta, mit csinál.
 Amikor megérkeztem az étkezdébe, ahol a találkát tartottuk, Bill ott ült
az asztalnál, csontos alakja összegörnyedve valakinek a kabátjában.
A rongyos és minden feltűnést nélkülöző Öreg Bart egy fánkot mártogatott
éppen a kávéjába. Bill azt mondta, már elintézte Izzyt, úgyhogy adtam
Bartnak tíz kapszulát, hogy továbbpasszolja, aztán Bill-lel fogtunk egy
taxit, és a lakásomra mentünk. Ott szúrtunk, ellenőriztük a készletet, és
félretettünk kilencven dollárt a következő negyed unciára.
Szúrás után Bill arcába mindig visszatért egy kis szín, és szinte félénknek
tűnt. Iszonytató látványt nyújtott. Emlékszem, egyszer elmesélte, hogyan
környékezte meg egy buzi, aki húsz dollárt ajánlott neki. Bill
visszautasította, mondván:
– Nem hiszem, hogy túlzottan kielégítőnek találnád. – Bill hústalan ajka
megrándult. – Látnod kéne pucéran – mondta. – Igazán cuki vagyok.
Bill egyik legízléstelenebb állandó társalgási témáját belei állapotának
részletes leírása adta.
– Néha beszorul, be kell nyúlnom az ujjammal, és kihúznom. Kemény,
mint a porcelán, érted? Borzasztóan fáj.
– Figyelj – mondtam –, ez a kontakt folyton lefölözi az árut. Hígítás után
csak nyolcvan kapszula jött ki a legutóbbi adagból.
– Hát, nem számíthatsz sok jóra. Bárcsak bemehetnék egy kórházba egy
kiadós beöntésre! De hozzád se nyúlnak, csak ha befekszel, és azt persze
nem vállalhatom. Benntartanak legalább huszonnégy órára. Mondom nekik:
ez itt elvileg egy kórház. Fájdalmaim vannak, és ellátásra van szükségem.
Hívjanak egy ápolót, és…
Nem lehetett leállítani. Amikor az emberek a bélmozgásaikról kezdenek
beszélni, éppoly hajthatatlanok, mint maguk a tárgyalt folyamatok.

Jó pár hétig így mentek a dolgok. Nick kontaktjai egytől egyig megtaláltak.
Ráuntak, hogy Nicken keresztül szerezzenek anyagot, aki folyton lecsippent
a kapszulákból. Micsoda bagázs! Lejmolók, köcsögök, műmájerek, spiclik,
trógerek – dolgozni nem akarnak, lopni nem tudnak, mindig pénzszűkében,
folyton hitelért rinyálnak. Az egész bandában egy sem akadt, aki nem
majrézik be és köp, ha valaki elkeni a száját, és megkérdi tőle:
– Hol szerezted?
 Gene Doolie volt a legrosszabb, ványadt kis ír, kiállása valahol egy buzié
és egy stricié között. Velejéig besúgó. Valószínűleg előhúzott egy piszkos
listát emberekről – a keze mindig piszkos volt –, és felolvasta a jardoknak.
Szinte láttad magad előtt, ahogy a brit terrorkülönítmények főhadiszállásai
körül sürgölődik az ír forradalom idején, mocskos, szürke tógában
keresztényeket ad fel, szivárogtat a Gestapónak, a GPU-nak, egy kajáldában
ülve beszél egy drogellenes ügynökkel. Ugyanaz a beesett patkánypofa,
elnyűtt, divatból kiment ruhák, nyafogó, fülsértő hang.
Gene-ben a hangja volt a legelviselhetetlenebb. Keresztülhasított az
emberen. Ez a hang tájékoztatott először Gene létezéséről. Nick épp
megérkezett a kéglimbe némi szajréval, amikor a kapucsengővel a folyosói
telefonhoz hívtak.
– Gene Doolie vagyok – mondta a hang. – Nicket várom már egy ideje. –
Hangja a „már”-nál éles, fülsértő nyüszítésbe csapott át.
Azt mondtam:
– Hát, most itt van. Gondolom, találkozol vele személyesen. – Azzal
letettem a kagylót.
Másnap Doolie megint felhívott.
– Itt vagyok a sarkon, nem messze a lakásodtól. Ugye, nem gond, ha
beugrom? Nyugisabb, ha kettesben találkozunk.
Letette, mielőtt bármit mondhattam volna, és tíz perccel később ott állt az
ajtóban.
Amikor két ember megismerkedik, a kölcsönös vizsgálódás időszaka
következik az empátia és az identifikáció intuitív szintjén. De Doolie-val
egyszerűen lehetetlen volt bármilyen viszonyt kialakítani. Ő egyszerűen a
betolakodó ellenséges erő gócpontja volt. Érezni lehetett, ahogyan besétál
közvetlenül a pszichédbe, és körülnéz, hátha talál valamit, aminek hasznát
veheti. Egy kicsit hátrébb léptem az ajtótól, hogy elkerüljem az érintkezést.
Bepréselte magát a helyiségbe, majd azonnal leült a kanapéra, és cigarettára
gyújtott.
– Jobb így kettesben találkozni. – Mosolya kétértelmű szexualitást
hordozott. – Nick annyira lankasztó. – Felállt, és átadott négy dollárt. –
Nem gond, ha itt megyek rá? – kérdezte, miközben levette a kabátját.
Sosem hallottam még senkitől ezt a kifejezést. Egy őrült pillanatig azt
hittem, rám hajt. Ledobta kabátját a kanapéra, és felhajtotta az ingujját.
Hoztam neki két kapszulát és egy pohár vizet. Hozta a saját felszerelését,
amiért hálás voltam. Figyeltem, ahogy vénát keres, lenyomja a csepegtetőt,
és lehúzza az ingujját.
Ha rá vagy szokva, a lövés hatásai nem drasztikusak. Ám a megfigyelő,
aki tudja, hová nézzen, észreveszi a narkó azonnali munkálkodását a másik
használó vérében és sejtjeiben. Doolie-n semmilyen változást nem tudtam
megfigyelni. Visszavette kabátját, és megfogta a hamutálban füstölgő
cigarettáját. Rám nézett fakó kék szemével, amely mintha nélkülözött volna
minden mélységet. Mesterséges szemnek tűnt.
– Hadd mondjak neked valamit – szólalt meg. – Nagy hibát követsz el, ha
megbízol Nickben. Pár éjszakával ezelőtt Thompson kajáldájában voltam,
és összefutottam Rogersszel, az ügynökkel. Azt mondta: „Tudok róla, hogy
Nick az összes rohadt narkósnak vásárol a Village-ben. Ráadásul még jó
anyagot is kaptok, tizenhat és húsz százalék közöttit. Hát, megmondhatod
Nicknek: akkor visszük be, amikor csak akarjuk, és amikor elkapjuk, együtt
fog működni velünk. Egyszer már kitálalt. Megteszi megint. Ki fogjuk
deríteni, honnan jön az anyag.”
Doolie rám nézett, és beleszívott a cigijébe.
– Ha elkapják Nicket, elkapnak téged is. Jobb, ha megmondod neki,
hogyha beszél, belerakatod egy hordó betonba, és megy az East Riverbe.
Ennél többet nem is kell mondanom. Érted, mi a helyzet.
Rám nézett, próbálta felmérni szavainak hatását. Lehetetlen volt
megmondani, mennyit kellene elhinnem a meséjéből. Talán csak azt akarta
köntörfalazva közölni: „Honnan fogod tudni, ki dobott fel? Mivel Nick
olyan nyilvánvaló gyanúsított, ha én beszélnék, sosem tudhatnád biztosra,
ugye?”
– Adsz egy kapszi hitelt? – kérdezte. – Talán ér ennyit, amit most
elmondtam neked.
Adtam neki egy kapszulát, ő pedig szó nélkül zsebre vágta.
Felállt.
– Hát, viszlát. Holnap ilyenkor hívlak.
Körbekérdeztem, mit tudok kideríteni Doolie-ról, és hogy ellenőrizzem a
sztoriját. Senki sem tudott róla semmi egyértelműt. Tony, a csapos azt
mondta:
– Doolie köp, ha muszáj neki. – De nem tudott konkrét példát felhozni.
Igen, Nickről tudták, hogy egyszer már beszélt. De az ügy körülményei,
amelyben Doolie érintett volt, arra utaltak, hogy a tipp akár Doolie-tól is
jöhetett.
 Napokkal a Gene Doolie-epizód után épp jöttem felfelé a metróból a
Washington Square-nél, amikor odalépett hozzám egy sovány, szőke srác.
– Bill – kezdte –, szerintem nem tudod, ki vagyok. Nicken keresztül
vettem tőled az anyagot, és elegem van belőle, hogy lefölözi a kapszikat. El
tudnál látni közvetlenül?
Arra gondoltam: mi a franc? Gene Doolie után miért kellek megint pont
én?
– Oké, kölyök – feleltem. – Mennyi kell?
Adott négy dollárt.
– Járjunk egyet – mondtam, és elindultam a Hatodik sugárút felé. Két
kapszula volt a kezemben, és vártam, hogy egy üres helyre érjünk,
amilyenek előfordulnak a városokban. – Mindjárt felmarkolhatod –
mondtam, és a tenyerébe ejtettem a kapszikat. Megbeszéltem vele egy
találkát másnapra a Bickfordba a Washington Square-en.
A szőke srácot Chrisnek hívták. Nicktől úgy hallottam, a szülei
gazdagok, és az otthonról kapott apanázsból él. Amikor másnap találkoztam
vele a Bickfordban, azonnal elkezdte nyomni nekem a hadd-
figyelmeztesselek-Nickre műsort.
– Nicket most már állandóan követik. Te magad is tudod, ha valaki
elvonástól pusztul, akkor nem néz hátra. Hanem fut. Most már látod, kinek
adtam meg a címed és a telefonszámod.
– Ezt eddig is tudtam.
Chris úgy tett, mintha megbántódna.
– Hát, remélem tisztában vagy vele, mit csinálsz. Figyelj, ez nem kamu.
Tuti, hogy délután kapok egy csekket a nagynénémtől. Ezt nézd.
Elővett a zsebéből egy táviratot. Rápillantottam. Volt benne valami
homályos utalás egy csekkre. Chris magyarázott róla tovább. Beszéd
közben folyton a karomra tette a kezét, és lelkesen belebámult az arcomba.
Úgy éreztem, nem bírok többet elviselni ebből az édelgő lehúzásból. Hogy
lerázzam, adtam neki egy kapszulát, mielőtt még kettőre vagy háromra
vágott volna meg.
Másnap egy dollár nyolcvannal került elő. Nem hozta fel a csekket. És ez
így ment tovább. Kevesebb pénzt hozott, vagy egyáltalán semennyit.
Mindig arról dumált, hogy pénzt kap a nagynénjétől, az anyósától vagy
valakitől. Ezeket a meséket levelekkel és táviratokkal támasztotta alá.
Majdnem akkora nyűg volt, mint Gene Doolie.
 Egy másik díjnyertes vevő Marvin volt, részmunkaidős pincér egy
éjszakai bárban a Village-ben. Mindig borotválatlannak és koszosnak tűnt.
Csak egy inge volt, amit nagyjából minden héten kimosott, és kitette
száradni a radiátorra. A legszebb az egészben, hogy nem hordott zoknit.
Általában elvittem neki az anyagot egy mocskos, bútorozott szobába, egy
vöröstéglás házba a Jane Streeten. Rájöttem, hogy jobban járok, ha a
házhoz szállítok, mint ha bárhol máshol találkozom vele.
Vannak, akik allergiások a narkóra. Egyszer vittem egy kapszulát
Marvinnak, ő meg belőtte magát. Kinéztem az ablakon – idegőrlő azt
bámulni, ahogy valaki vénát keres –, és amikor megfordultam, észrevettem,
hogy a csepegtetője teliment vérrel. Marvin kidőlt, és a vér visszafolyt a
fecskendőbe. Hívtam Nicket, aki kihúzta a tűt, és egy nedves törölközővel
pofon csapta Marvint. Ő valamennyire magához tért, és motyogott valamit.
– Szerintem rendben van – mondtam. – Lépjünk le.
Úgy festett, akár egy hulla, ahogy elterült a mocskos, bevetetlen ágyon,
ernyedt karja kinyújtva, egy vércsepp lassan dagadt a könyökhajlatában.
Amikor lementünk a földszintre, Nick elárulta, hogy Marvin tőle akarta
megszerezni a címem.
– Idehallgass – mondtam –, ha megadod neki, kereshetsz magadnak új
kontaktot. Pont nem hiányzik, hogy valaki meghaljon a lakásomon.
Nicknek ez mintha rosszulesett volna.
– Nyilván nem adom meg neki a címed.
– Na és Doolie?
– Fogalmam sincs, hogy szerezte meg. Esküszöm.

A senkiháziak mellett összeszedtem pár jó kuncsaftot is. Egy nap

összefutottam Berttel, akit az Angle bárból ismertem. Bunyós figura.
Megtermett, kerek arcú, megtévesztően puhánynak kinéző fiatal fickó, aki
rablásban és védelmi pénzekben utazott. Nem tudtam róla, hogy bármit
használna füvön kívül, és meglepett, amikor megkérdezte, hogy van-e
nálam anyag. Igen, mondtam neki, terítek, mire vett tíz kapszulát.
Megtudtam, hogy úgy hat hónapja rákapott.
Bert révén megismertem egy másik vevőt. Ez volt Louis, nagyon jóképű
típus viaszos arcbőrrel, finom vonásokkal és selymes, fekete szakállal. Úgy
festett, mint egy portré 1890-ből. Louis elég oké tolvaj volt, és általában jól
állt anyagilag. Ha hitelt kért, ami ritkán fordult elő, másnap mindig
törlesztett. Néha hozott egy órát vagy öltönyt pénz helyett, ami ellen nem
volt kifogásom. Hozzám vágott egy ötvendolláros órát öt kapsziért.
A narkóterjesztés állandó nyomásnak teszi ki az idegrendszert. Előbb-
utóbb rád tör a „zsarupara”, és mindenkit rendőrnek nézel. Az emberek a
metrón mintha közelebb araszolnának, hogy elkaphassanak, mielőtt esélyed
lenne eldobni az anyagot.
Doolie mindennap átjött, pofátlan, követelődző, elviselhetetlen volt.
Általában friss híreket hozott a Nick-Rogers helyzetről. Minden további
nélkül tudtomra adta, hogy folyamatosan tartja a kapcsolatot Rogersszel.
– Rogersnek jó a szimata, de sokat rinyál – közölte Doolie. – Azt
hajtogatja: „Engem ti, drogosok nem érdekeltek. Azokat akarom elkapni,
akik keresnek rajta. Ha megtaláljuk Nicket, ő köpni fog. Egyszer már
kitálalt. Ki fog még egyszer.”
Chris továbbra is folyton hitelért nyaggatott, nyafogott meg tapogatott, a
pénzről hadovált, amit pár napon vagy pár órán belül tuti megkap.
Nick elgyötörtnek és reménytelennek tűnt. Szerintem nem pazarolta a
pénzt ételre. Úgy festett, mint aki valami halálos betegség utolsó
stádiumában jár.
Ha Marvinnak szállítottam, eljöttem, mielőtt belőtte magát. Tudtam,
hogy előbb-utóbb meg fog halni a narkótól, és nem akartam a közelében
lenni, amikor ez bekövetkezik.
Ráadásul alig bírtam megélni. A nagykereskedőtől kapott kisebb adagok,
az állandó nyaggatások hitelért, a huszonöt, ötven centtel vagy akár egy
dollárral kevesebbet fizető vevők, ráadásként pedig a saját függőségem
mellett a haszon csak a puszta önfenntartásra volt elegendő.
Amikor erről panaszkodtam a nagykereskedőnek, Bill Gains rám
förmedt, és azt mondta, jobban fel kellene ütnöm az anyagot.
– Jobb kapszulákat osztasz, mint bárki New Yorkban. Senki sem árul az
utcán tizenhat százalékos anyagot. Ha a vevőknek nem tetszik, mehetnek
a Walgreenbe{29}.
Minduntalan átraktuk a találkáinkat egyik kajáldából a másikba. Az
üzletvezetőnek nem tart sokáig kiszúrni egy bukit vagy egy dílert. Mostanra
nagyjából hat rendszeres felsővárosi vevőnk volt, ami elég komoly
forgalmat jelentett. Úgyhogy folyton költöztünk.
Még mindig iszonyodtam Tony vendéglőjétől. Egy nap zuhogott az eső,
én meg úton voltam Tonyhoz, nagyjából fél óra késésben. Ray, a fiatal olasz
hipszter kidugta fejét az étterem ajtaján, és odahívott magához. Ételpult,
bokszokkal a fal mentén. Leültünk az egyik bokszba, és én rendeltem egy
teát.
– Van kint egy ügynök fehér ballonban – mondta Ray. – Tony bárjától
idáig követett, és most félek kimenni.
Az asztal fémvázas volt, és Roy az asztal alatt irányítva a kezem
megmutatta, hol van egy nyílás az egyik cső végén. Két kapszulát adtam el
neki. Papírszalvétába csomagolta őket, és betömte a szalvétát a csőbe.
– Először tisztán megyek ki, ha netán megmotoznának – mondta.
Megittam a teámat, megköszöntem az információt, és még előtte
távoztam. Egy csomag cigiben tartottam az anyagot, és készen álltam rá,
hogy bedobjam a vízzel teli kanálisba. Valóban állt az ajtóban egy
nagydarab fiatal fickó fehér ballonkabátban. Amikor meglátott, elindult
felém az utcán. Aztán befordult a sarkon, engem várt, hogy elmenjek
mellette, és mögém sorolhasson. Megfordultam, és elfutottam a másik
irányba. Amikor elértem a Hatodik sugárutat, úgy tizenöt méterrel járhatott
mögöttem. Átugrottam a metró forgókapuján, és bedugtam a cigis dobozt a
résbe egy rágógumi-automata oldalánál. Leszaladtam egy emeletet, és
beszálltam egy metróba a Square felé.
Bill Gains az asztalnál ült a kajáldában. Lopott kabátot viselt, és az
ölében is hevert egy. Sunyinak és elégedettnek tűnt. Öreg Bart is ott volt,
meg egy munka nélküli taxisofőr, Kelly, aki a Negyvenkettedik utca körül
lógott, és néha összeszedett pár dollárt kotonárulásból meg egy trükkel, a
„piti svindli” egyik változatával, amivel ingázókat húzott le ötven centre.
Szóltam nekik az ügynökről, és Öreg Bart lement, hogy összeszedje a
szajrét.
Gains bosszúsnak látszott, és ingerülten azt mondta:
– Az ég szerelmére, figyelj rá, kinek a dohányát hozod el.
– Ha nem szedem össze Ray pénzét, már úton lennék a szövetségekhez.
– Hát, légy óvatos.
Vártuk Bartot, és Kelly belekezdett egy hosszú sztoriba arról, hogyan
ordított le egy őrt a Tombsban.
Bart hamarosan visszaért az anyaggal. Elmondta, hogy egy fehér ballont
viselő fickó még mindig az állomás peronján mászkál. Az asztal alatt adtam
neki két kapszulát.
Gainsszel átmentünk a kérójára, hogy belőjük magunkat.
 – Meg kell mondanom Bartnak, hogy nem gondoskodhatok róla tovább.
– Gains egy olcsó szobát bérelt a nyugati Ötvenedik utcánál. Kinyitotta
a bejárati ajtót. – Várj meg itt – mondta. – Hozom a felszerelést. – Mint a
legtöbb drogos, Gains is valahol a szobáján kívül eldugva tartotta a
felszerelését és a kapszuláit. Visszajött a cuccal, és mindketten belőttük
magunkat.
Gains tisztában volt a tehetségével, hogy képes láthatatlanná válni, és
bizonyos időszakonként szükségét érezte, hogy összeszedje magát, hogy
legalább annyi hús legyen rajta, ahová a tűt szúrhatja. Ilyenkor igényt tartott
a valóságra. Most elkezdett pakolászni a komód körül, és elővett egy
megviselt nagy alakú borítékot. Megmutatta nekem az annapolisi papírját,
amelyben az állt, hogy „a hadsereg érdekében” leszerelik, mutatott egy
mocskos, régi levelet „barátjától, a századostól”, egy szabadkőműves
igazolványt és egy tagságit, amelyet a Kolumbusz Lovagjai nevű szervezet
állított ki.
– Minden kis részlet segít – mondta az okmányokra utalva. Ült pár percig
némán és elgondolkodva. Aztán elmosolyodott. – Csak a körülmények
áldozata vagyok – mondta. Felállt, és gondosan eltette a borítékját. –
Lehasználtam az összes zálogházat New Yorkban. Megtennéd, hogy zaciba
vágod nekem ezeket a kabátokat?

Ezután a dolgok egyre rosszabbra fordultak. Egy napon a recepciós

megállított az előtérben.
– Nem tudom, hogy fogalmazzak – mondta –, de valami nincs rendben az
emberekkel, akik feljárnak a szobájába. Évekkel ezelőtt magam is érintett
voltam törvénytelen ügyletekben. Csak figyelmeztetni szeretném, hogy
legyen óvatos. Tudja, minden telefonhívást az irodán keresztül fogadunk.
Hallottam egyet ma reggel, és elég egyértelmű volt. Ha valaki más ül a
kapcsolótáblánál… szóval legyen óvatos, és mondja meg ezeknek az
embereknek, hogy vigyázzanak, mit mondanak telefonba.
Doolie telefonhívására utalt. Aznap reggel hívott fel.
– Találkoznunk kell – ordította. – Elvonásom van. Rögtön átmegyek.
Szinte éreztem, ahogy a szövetségiek egyre közelebb jutnak hozzám.
Csak idő kérdése. Az egyik village-beli vevőben sem bíztam, és
meggyőződésem volt, hogy legalább az egyikük bűzlik. Doolie volt az első
számú gyanúsítottam, Nick paraszthajszállal lemaradva, Chris pedig a
harmadik helyen. Persze azt sem lehetett kizárni, hogy Marvin talán
a könnyebbik úton akar pénzhez jutni, hogy vehessen egy pár zoknit.
Nick néhány tisztes dolgozó embernek is adott el a Village-ben, akik
megengedtek maguknak egy-egy alkalmi belövést. Ez a típus a gyávasága
miatt komoly biztonsági kockázatot jelent. Félnek a rendőröktől, félnek
attól, hogy elveszítik felelősségteljes munkájukat. Meg sem fordul a
fejükben, hogy bármi rossz lenne abban, ha információkat adnak át a
rendőrségnek. Persze maguktól nem állnak elő információkkal, mert félnek,
hogy „belekeverednek”. De rendőrségi kihallgatás során általában
kitálalnak.
A drogellenes ügynökök nagyrészt informátorok segítségével dolgoznak.
A bejáratott módszer, hogy elkapnak valakit narkóval, és hagyják, hadd
főjön a börtönben, amíg meg nem puhul az elvonástól. Aztán felültetik a
körhintára:
– Öt évet kaphatsz birtoklásért. Vagy: most rögtön kisétálhatsz innen.
A döntés rajtad múlik. Ha együttműködsz, jó alkut ajánlunk. Például adunk
rengeteg narkót és zsebpénzt. Abban az esetben, ha jól teljesítesz. Kapsz
pár percet, hogy átgondold.
Az ügynök ezután elővesz pár kapszulát, és kiteszi őket az asztalra. Ez
olyan, mintha kitöltenének egy pohár jeges vizet a szomjúságtól haldokló
ember elé.
– Miért nem veszed el? Na, végre értjük egymást. Az első, aki el akarunk
kapni…
Néhányukat meg sem kell dolgozni. Csak narkóra és lóvéra vágynak,
nem érdekli őket, hogyan szerzik meg. Az új spiclit ellátják megjelölt
pénzzel, és elküldik drogot venni. Amikor egy spicli anyagot vesz ezzel a
pénzzel, az ügynökök azonnal lecsapnak. Létfontosságú a letartóztatás
véghezvitele, mielőtt a dílernek lehetősége nyílik felváltani a megjelölt
pénzt. Az ügynökök megszerzik a megjelölt pénzt és a narkót, amit vettek
rajta. Ha elég fontos az ügy, a spiclit behívhatják tanúskodni. Persze ha
egyszer megjelenik a bíróságon és tanúskodik, a spicli ismertté válik a
közegben, és senki sem fog eladni neki. Hacsak az ügynökök nem akarják
elküldeni egy másik városba (néhány kiváltképp tehetséges spiclit
megturnéztatnak), az informátorkarrierjének vége.
Idővel a dílerek tudomást szereznek a spicliről, aki ezután nem tud
anyagot venni. Amikor ez megtörténik, hasznavehetetlenné válik az
ügynökök számára, és általában feladják. A spicli gyakran több időre kerül
börtönbe, mint bárki, akit ő juttatott oda.
A fiatal srácok esetében, akik teljes munkaidős spicliként
használhatatlanok lennének, más az eljárás. Az ügynök a régi zsarukamuval
jön:
– Semmiképp sem szeretnék lecsukatni egy ilyen fiatal kölyköt, mint te.
Biztos vagyok benne, hogy csak ballépés volt. Bárkivel megtörténhet.
Idefigyelj. Most elengedlek, de együtt kell működnöd velünk. Máskülönben
nem tudok segíteni neked. – Más esetben csak elkenik a száját, és azt
mondják: – Honnan szerezted? – Sok embernek csak ennyi kell. A vevőim
közt minden típusú besúgóra akad példa, olyanokra is, akikről ez
nyilvánvaló, és olyanokra is, akikben csak a lehetőség van meg.
Miután a recepciós felvilágosított, átköltöztem egy másik hotelba, és más
néven vettem ki szobát. Többé nem jártam a Village-be, az összes odavalósi
vevőmet felsővárosi találkákra szerveztem át.
Amikor továbbadtam Gainsnek, mit hallottam a recepcióstól, és milyen
szerencse, hogy történetesen rendes fickó, Gains azt mondta:
– Lehúzzuk a rolót. Ezekkel nem bírunk el.
– Hát – mondtam –, most itt vannak fent, ránk várnak az automata előtt.
Az összes. Ma menjünk?
– Igen. Elmegyek Lexingtonba elvonóra, és kell a pénz buszjegyre. Ma
éjjel indulok.
Amint a találkahely közelébe értünk, Doolie kivált a többiek közül, és
teljes erővel rohanni kezdett felénk, miközben lehúzott magáról egy
kétszínű sportzakót. Valamiféle szandált vagy papucsot viselt.
– Adjatok nekem négy kapszit ezért a zakóért – mondta. – Huszonnégy
órát voltam előzetesben.
Az elvonástól szenvedő Doolie felkavaró látványt nyújtott.
Személyiségének burka odalett, feloldották narkóra éhes sejtjei. Sejtek és
miazma förtelmes, rovarszerű tevékenységre serkentve, amely mintha
mindjárt áttörné a felszínt. Arca elmosódott, felismerhetetlenné vált,
ugyanakkor összezsugorodott és felpüffedt.
Gains adott Doolie-nak két kapszulát, és elvette a kabátot.
– Kapsz még tőlem kettőt ma este – mondta. – Ugyanitt kilenckor.
Izzy, aki szótlanul álldogált mellettünk, csodálkozó undorral nézett
Doolie-ra.
– Jézusisten! – mondta. – Szandál!
 A többiek körénk gyűltek, úgy nyújtogatták a kezüket, akár egy csapat
ázsiai kéregető. Egyiküknek sem volt egy vasa sem.
– Nincs hitel – mondtam, és elindultunk az utcán. Követtek minket,
nyüszítettek és az ingujjunkat rángatták. – Csak egy kapszit!
Nemet mondtam, és mentem tovább. Sorra lemaradoztak. Lementünk a
metróba, és megmondtam Izzynek, hogy bezárjuk a boltot.
– Jesszus – mondta. – Megértelek. Szandál!
Izzy vett hat kapszulát, és adtunk kettőt Öreg Bartnak, aki a Riker’sbe
készült a harmincnapos elvonóra.
Bill Gains gyakorlott szemmel méregette a sportzakót.
– Akár tíz dollárt is kereshetek rajta – mondta. – Ismerek egy szabót, aki
megvarrja nekem. – Az egyik zseb kicsit el volt szakadva. – Hol szerezte?
– Azt állítja, a Brooks Brothersből. De ő az a fajta, aki bármelyik lopott
holmijára azt mondja, hogy a Brooks Brotherstől vagy az Abercrombie &
Fitchből való.
– Kár – mosolygott Gains. – Hatkor indul a buszom. Nem tudom odaadni
neki a másik két kapszulát, amit ígértem neki.
– Ne aggódj miatta. Lóg nekünk egy húszassal.
– Tényleg? Hát akkor tökmindegy.

Bill Gains elment Lexingtonba, én pedig Texas felé vettem az irányt a

kocsimmal. Volt nálam két gramm anyag. Rájöttem, ez elég arra, hogy
leszokjak vele, és gondosan kidolgoztam egy csökkentési ütemtervet.
Tizenkét napot szántam rá. Tinktúrában volt nálam a narkó, egy másik
üvegben pedig desztillált víz. Minden alkalommal, amikor megtöltöttem
egy csepegtetőt tinktúrával, hogy használjam, ugyanekkora mennyiségű
desztillált vizet tettem a narkóoldatos üvegbe. Végül sima vizet fogok lőni.
Ezt a módszert az összes drogos ismeri. Egy változatát kínai kúrának
hívják, azt ópiummal és Wampole vitaminoldattal csinálják. Néhány hét
után az ember azon kapja magát, hogy sima vitaminoldatot iszik.
Négy nappal később Cincinnatiben kifogytam az anyagból, és
lerobbantam. Sosem hittem benne, hogy ezek az önállóan felügyelt
fokozatos elvonókúrák működnek. Az ember talál rá kifogást, hogy minden
belövést kivételes esetnek tekintsen, amihez kell egy kis extra anyag. Végül
a narkó elfogy, de a függőség megmarad.
 A kocsit egy lerakatban hagytam, és vonattal indultam Lexingtonba. Nem
tudtam, milyen papírok szükségesek a bejelentkezéshez, de arra építettem,
hogy a leszerelési papírom a hadseregtől elég lesz, hogy bejussak. Amikor
Lexingtonba értem, taxival mentem a kórházig, amely több mérföldre volt a
várostól. A taxi a kórház őrbódéjáig vitt. A bódéban egy öreg ír őr volt.
Megnézte a leszerelési papíromat.
– Maga rászokott a függőséget okozó kábítószerekre?
Azt feleltem, igen.
– Hát, üljön le – mutatott egy padra.
Felhívta a főépületet.
– Nem, nincsenek iratai… leszerelési papír a hadseregtől. – Rám nézett a
telefontól. – Járt már itt korábban? – kérdezte.
Azt feleltem, nem.
– Azt mondja, még nem járt itt. – Az őr letette. – A kocsi pár percen belül
itt lesz magáért – közölte. – Van magánál bármilyen drog, tű vagy
fecskendő? Itt leadhatja, viszont ha beviszi őket a főépületbe, vád alá
vonhatják, hogy csempészárut juttatott be kormányzati területre.
– Nincs nálam semmi.
Rövid várakozás után egy autó érkezett a kapuhoz, és elvitt a
főépülethez. Egy súlyos, rácsos vasajtó automatikusan kinyílt, hogy
beengedje a kocsit, majd bezárult mögötte. Egy udvarias őr felvette
a kórtörténetem.
– Okosan tette, hogy idejött – közölte. – Van most idebent egy fickó, aki
az elmúlt huszonöt évben minden karácsonyát rács mögött töltötte valahol.
A ruháimat betettem egy kosárba, és lezuhanyoztam. A következő lépés
az orvosi vizsgálat volt. Nagyjából tizenöt percet kellett várnom a doktorra.
Bocsánatot kért, amiért megvárakoztatott, megvizsgált és felvette a
kórtörténetem. Előzékeny volt, és hatékony. Meghallgatott, olykor
félbeszakított egy megjegyzéssel vagy kérdéssel. Amikor megemlítettem,
hogy negyedunciás adagokban veszem a narkót, elmosolyodott, és azt
mondta:
– Eladja egy részét, hogy finanszírozza a függőségét, ugye?
Végül hátradőlt a székében.
– Mint tudja – mondta –, ha távozni akar, huszonnégy órán belül
megteheti. Vannak, akik tíz nap után elmennek, és soha többé nem szoknak
vissza. Mások maradnak hat hónapig, aztán két nap múlva visszaesnek. De
statisztikai szempontból minél tovább marad, annál nagyobb az esélye,
hogy nem esik vissza. Az eljárás többé-kevésbé személytelen. A kúra
nyolc-tíz napig tart, a függőség súlyosságának megfelelően. Most már
felveheti azt a köntöst.
A nekem odakészített pizsamára, köntösre és mamuszra mutatott.
A doktor gyorsan beszélt egy diktafonba. Röviden összefoglalta az
egészségi állapotomat és a kórtörténetemet.
– A beteg nyugodtnak tűnik, és állítása szerint a családja fenntartása
érdekében van szüksége az elvonókúrára.
Egy őr elvitt az osztályra.
– Ha le akar szokni a drogról – mondta –, itt a maga helye.
A főápoló az osztályon megkérdezte, hogy valóban le akarok-e szokni a
drogokról. Igennel feleltem. Kiutalt egy egyágyas szobát.
Úgy tizenöt perccel később az ápoló elkiáltotta magát:
– Sorakozó szúráshoz! – Az osztályon mindenki felsorakozott. Ahogy
szólítottak minket, átdugtuk a karunkat egy ablakon a gyógyszerraktár
ajtaján, majd az ápoló beadott nekünk egy injekciót. Akármennyire
szenvedtem az elvonástól, az injekció rendbe tett. Azonnal rám tört az
éhség.
Elsétáltam a szint közepére, ahol padok és székek álltak, meg egy rádió,
és beszélgetésbe elegyedtem egy keménynek tűnő fiatal olasszal.
Megkérdezte, sok van-e a rovásomon. Azt mondtam, nem.
– Fent kéne lenned a jófiúkkal – mondta. – Hosszabb kúrát meg jobb
szobát kapsz fent.
Azok a jófiúk, akik először jártak Lexingtonban, és kiváltképp jó
kilátásokkal bírtak a végleges leszokásra. Mint kiderült, a doktorok a
recepción az én kilátásaimról nincsenek túl jó véleménnyel.
Mások szállingóztak elő, és bekapcsolódtak a beszélgetésbe. Az
injekciótól társas lénynek érezték magukat. Először egy ohiói néger jött
oda.
– Meddig voltál benn? – kérdezte tőle az olasz.
– Három évig – felelte a néger. Hamisításért és receptek eladásáért
csukták le. Arról az időszakról kezdett beszélni, amit az Ohiói Állami
Börtönben töltött. – Elbaszott egy hely. Teli van kölykökkel, kemény kis
rohadékok. Megkapod a cuccod a kantinban, mire odajön valami takony, és
azt mondja: ide vele. Ha nem adod oda neki, elkeni a szádat. Aztán
csapatostul jönnek rád. Kizárt, hogy mindet megverjed.
 Egy játéktermi osztó East St. Louisból elmagyarázta a módszert, hogyan
kell kifőzni a karbolsavat a receptre felírt fenolos, olívaolajas
ópiumtinktúrából.
– Azt mondom a dokinak, hogy az idős anyukám használja a receptet az
aranyerére. Miután leszívtad az olívaolajat, rakd az anyagot egy leveses
kanálba, és tartsd gázláng fölé. Ez elfüstöli belőle a fenolt. Huszonnégy
óráig kitart.
Egy jóképű, nagyjából negyvenes, erős testalkatú fickó napbarnított
arccal és hamuszürke hajjal arról mesélt, hogyan csempészett be neki a
csaja anyagot egy narancsban.
– Szóval a megyeiben voltunk. Mindketten úgy fostuk össze a gatyánkat,
mint a vadliba. Amikor beleharaptam a narancsba, rohadt keserű volt.
Lehetett benne egy-másfél gramm, fecskendővel belelőve. Nem gondoltam
volna, hogy a csaj ilyen okos.
– Azt mondja nekem az őr: „Hé, te drogos! Mi van, a kurva anyád, tán
nem vagy narkós? Itt ugyan ne számíts gyógyszerre!”
– Olívaolaj és tinktúra. Az olaj feljön a tetejére, és le lehet szívni egy
fecskendővel. Fekete lesz, ha melegíted, mint a kátrány.
– Olyan elvonással érkeztem Phillybe, mint a kurvaisten.
– Azt kérdezi a doki: „Rendben, mennyit használ?”
– Használtál valaha porrá tört Dilaudidot? Sokan belehaltak. Annyitól,
amennyi elfér egy fogpiszkáló hegyén. Az a legalja, ennyi.
– Melegítsd és lődd be.
– Betépve.
– Beállva.
– Ez még harmincháromban volt. Huszonnyolc dollár egy uncia.
– Régen üvegből és gumicsőből csináltunk pipát. Amikor befejeztük a
szívást, összetörtük az üveget.
– Felmelegítettük és belőttük.
– Betépve.
– Persze, hogy lőhetsz kokaint bőr alá. Azonnal a gyomorba megy.
– Herka és kokain. Érezni a szagát, ahogy beüt.
Mint az éhezők, akik csak kajáról tudnak beszélni. Egy idő után az
injekció hatása kezdett elmúlni. A beszélgetés megfeneklett. Az emberek
elszállingóztak, hogy lefeküdjenek, olvassanak vagy kártyázzanak.
A vacsorát a társalgóban szolgálták fel, és kiváló volt.
 Naponta háromszor kaptunk injekciót. Egyet reggel hétkor, ébredés után,
egyet délután egykor és egyet este kilenckor. Délután bejött két régi
ismerős, Matty és Louis. Összefutottam Louisszal, ahogy sorban álltunk az
esti injekcióhoz.
– Elkaptak? – kérdezte.
– Nem. Csak az elvonóra jöttem. Téged?
– Dettó.
Az esti injekció mellé kaptam egy pohár klorálhidrátot. Az éjszaka során
öt újoncot hoztak az osztályra. Az ápoló égnek emelte a kezét.
– Nem tudom, hová teszem őket. Jelenleg harmincegy narkósom van.
Az újoncok között volt egy méltóságteljes, hetvenes ősz férfi, Bob
Riordan, veterán szélhámos, díler és zsebtolvaj. Úgy festett, mint a
bankárok 1910 körül. Két barátjával érkezett egy kocsiban. Úton Lexington
felé felhívták a tisztifőorvost Washingtonban, és megkérték, táviratozzon a
kapuhoz, hogy jönnek, és azonnal engedjék be őket. A tisztifőorvost Felix
néven emlegették, és úgy tűnt, régről ismerik. De aznap éjjelre csak
Riordan maradt benn. A másik kettő elhajtott egy Lexingtonhoz közeli
városba, ahol ismertek egy dokit, hogy szerezzenek egy adagot, mielőtt
lerobbannának az elvonástól.
Másnap dél körül jöttek vissza mindketten. Sol Bloom dagadt fickó volt
vaskos zsidó ábrázattal. Sütött róla, hogy szélhámos. Egy Bunky nevű,
cingár férfi volt vele. Bunky lehetett volna öreg farmer vagy elaszott,
sovány öregember, eltekintve szürke szemétől, amely békés és hideg volt
acélkeretes szemüvege mögött. Ők voltak Riordan két barátja. Mind sokat
ültek, leginkább szövetségi börtönben terjesztésért. Barátságosak voltak, de
tartottak bizonyos távolságot. Az volt a sztorijuk, hogy komolyan le
akarnak jönni az anyagról, mert a szövetségiek folyton zargatják őket.
Ahogy Sol fogalmazott:
– A francba, szeretem a narkót, és tudok szerezni belőle egy szobára
valót. De ha nem használhatom úgy, hogy ne szállnának rám folyton a
jardok, inkább leszokok, és úgy is maradok. – Tovább beszélt valami régi
ismerőseiről, akik narkósként kezdték, de később rendes ember lett belőlük.
– Most azt mondják: „Semmi közünk Solhoz. Az egy smekker.”
Nem hiszem, hogy bárkitől elvárták volna, hogy elhiggye a lejövünk-az-
anyagról dumájukat. A maguk módján csak azt közölték:
– Nem tartozik rátok, mit keresünk itt.
 Egy másik újonc Abe Green volt, egy nagyorrú, féllábú zsidó. Szinte
kiköpött Jimmy Durante. Fakókék madárszeme volt. Még az elvonástól
szenvedve is vad elevenséget sugárzott magából. Az osztályon töltött első
éjszakáján olyan rosszul lett, hogy egy doktor lejött, hogy megvizsgálja, és
adott neki további harminc milligramm morfiumot. Pár napon belül az
osztályon mászkált, beszélgetett és kártyázott. Mint a kevés független
egyikét, Greent jól ismerték terjesztőként Brooklynban. A legtöbb dílernek
a szindikátusnak kell dolgoznia, vagy ki kell szállnia, de Greennek olyan
sok kapcsolata volt, hogy egyedül is az üzletben tudott maradni. Akkoriban
óvadékkal volt szabadlábon, de arra számított, hogy törvénytelen foglalás
miatt megússza majd.
– Felébreszt (az ügynök) az éjszaka közepén, és ütni kezdi a fejem a
fegyvere markolatával. Azt akarja, hogy adjam fel a kontaktom. Mondom
neki: „Ötvennégy éves vagyok, és eddig sem kaptatok tőlem semmit.
Inkább halok meg.”
Az Atlantában leült idejéről beszélt, ahol szárazon szokott le:
– Tizennégy napig csak vertem a fejem a falba, vérzett a szemem és az
orrom. Amikor jött a smasszer, pofán köptem. – Az ő szájából ezek a
történetek eposzi magasságokba emelkedtek.
Benny veterán zsidó smekker volt New Yorkból. Tizenegyszer volt
Lexingtonban, most a Blue Grass miatt került be. A kentuckyi Blue Grass
törvény kimondja, hogy „minden bizonyított kábítószer-használót egy év
fogházra ítélhetnek, vagy ehelyett választhatja a lexingtoni elvonókúrát”.
Alacsony, dagadt, kicsi zsidó volt kerek arccal. Sose néztem volna
anyagosnak. A maga erőteljes módján tisztességes énekhangja volt, legjobb
nótája az „April Showers”.
Egy nap Benny izgatottan rontott be a társalgóba.
– Most jelentkezett be Moishe – mondta. – Koldus és köcsög. A zsidó
fajta szégyene.
– De Benny – szólalt meg valaki –, felesége van, meg gyerekei.
– Nem érdekel, ha tíz gyereke van is – felelte Benny. – Akkor is buzi.
Moishe úgy egy órával később bukkant fel. Elég egyértelműen buzi volt,
és igazi lejmos. Hatvan körül járt sima, rózsaszín arccal és ősz hajjal.{30}
Matty összevissza mászkált a szinten, beszélt mindenkivel, durva,
érzéketlen kérdéseket tett fel, mindenkinek részletesen beszámolt az
elvonási tüneteiről. Sosem panaszkodott. Szerintem képtelen volt
önsajnálatra. Bob Riordan megkérdezte, miből élt, és Matty azt felelte:
 – Csak egy elbaszott hülye tolvaj voltam. – Elmesélt egy sztorit egy
részegről, aki elaludt egy padon a metró peronján. – Tudtam, hogy van egy
guriga az oldalzsebében, de ahányszor csak három méternél közelebb értem
hozzá, felébredt, és azt kérdezte: „Mit akarsz?” – Könnyű volt elképzelni,
hogyan ébresztette fel a piást Matty életerős, tolakodó kisugárzása. –
Úgyhogy mentem tovább, és megláttam egy ismerős fickót. Valami öreg
dilibogyós trógert. Leült közvetlenül a részeg mellé, és húsz másodpercen
belül megvolt neki a szajré. Kivágta a zsebet.
– Miért nem kented a falhoz és vetted el tőle a pénzt? – kérdezte Riordan
a maga udvarias, leereszkedő módján.
Matty pofátlansága és magabiztossága nem ismert határokat. Egyáltalán
nem úgy nézett ki, mint egy anyagos. Ha egy gyógyszertár nem volt
hajlandó tűt eladni neki, megkérdezte:
– Miért nem adnak? Tán narkósnak nézek ki? – Egy orvos szoktatta rá az
anyagra. – A büdös zsidrák – mondta Matty –, azt hajtogatta, Matty, rád fér
egy belövés. Sápadt vagy. De azt is bánni fogja, hogy megismert.
Szinte láttam magam előtt, ahogy egy dagadt, öreg zsidó doki
megpróbálja visszautasítani Mattyt, hogy hitelre adjon neki egy löketet. Az
ilyen Matty-féle figurák jelentik a terítésben a legfőbb rizikót. Általában
van pénzük. Amikor nincs, elvárják a hitelt. Ha az ember visszautasítja
őket, megpróbálják lenyomni. Nem hallgatnak a szép szóra, ha narkót
akarnak.
A lexingtoni kúrát nem arra találták ki, hogy a függők jól érezzék
magukat. Napi tizenöt milligramm morfiummal indul, és nyolc napig tart –
a szer, amit jelenleg használnak, egy dolofin nevű, szintetikus morfin.
Nyolc nap után kapsz egy búcsúlövést, és mehetsz utókezelésre. Itt három
éjszakán át adnak barbiturátokat, és ezzel vége a gyógykezelésnek.
Egy súlyos függő számára ez nagyon kemény menetrend. Szerencsém
volt, hogy elvonással érkeztem, ezért a kúrában kapott adag elegendő volt,
hogy helyre tegyen. Minél rosszabbul vagy, és minél tovább voltál narkó
nélkül, annál kisebb adag kell ahhoz, hogy rendbe hozzon.
Amikor eljött a búcsúlövésem ideje, áthelyeztek a B szárnyba – ezt
Szegénysornak hívták. A szállással nem volt gond, de a bentlakók
nyomorult népségnek tűntek. A részlegemben volt egy csapat vén csavargó,
akiknek csorgott a nyál a szájából.
Utókezelésen engedélyeznek hét nap pihenést, majd az elvonó véget ér.
Ezután választani kell egy munkát, és beállni dolgozni. Lexingtonnak van
egy farmja és egy tejüzeme. Emellett konzervgyár, ahol elteszik a farmon
termesztett gyümölcsöket és zöldségeket. A bentlakók fenntartanak egy
fogászati labort, ahol műfogsorokat gyártanak, illetve működik egy
rádiójavító és egy könyvtár. Karbantartóként szolgálnak, megfőzik és
felszolgálják az ételt, segítik az ápolókat az osztályon. Szóval változatos
munkák közül lehet válogatni.
Nem gondoltam, hogy olyan sokáig maradok, hogy munkába álljak.
Miután a búcsúlövésem hatása elmúlt, rám tört az elvonás. Csak árnyéka
volt annak, amit érkezésemkor éreztem, de így is elég rossz. Még a
nyugtatóval sem tudtam aludni aznap éjjel. Másnap még rosszabb lett.
Semmit sem bírtam megenni, és komoly erőfeszítésembe került a
helyváltoztatás. A dolofin felfüggeszti a tüneteket, de a gyógykezelés
befejeztével az elvonás visszatér.
– Nem az injekcióktól szoksz le – mondta egy ápolt –, hanem az
utókezelésen. – Az éjszakai gyógyszeradagok leállása után még mindig
elvonástól szenvedve jelentkeztem ki. Egy hideg, szeles délutánon öten
fogtunk egy taxit Lexingtonba.
– A lényeg, hogy azonnal elhúzzunk Lexingtonból – mondták a társaim.
– Menj egyenesen a buszpályaudvarra, és várd meg, amíg a buszod indul.
Máskülönben jó eséllyel rád húzzák a Blue Grasst. – Ezt a törvényt arra
találták ki, hogy megóvja Kentucky orvosait és gyógyszerészeit a lexingtoni
rehabra érkező és onnét távozó anyagosok kellemetlenkedéseitől. Emellett
azt is célozza, hogy elvegye a függők kedvét attól, hogy Lexington
városában időzzenek.
Cincinnatiben körbejártam a gyógyszertárakat, és paregorikot vettem
egyunciás kiszerelésekben. Két uncia helyre tesz egy függőt, ha a
függőségét mérsékelték, mint akkor az enyémet. Megittam három uncia
szirupot, és leöblítettem egy kis langyos vízzel. Tíz percen belül éreztem,
hogy a szer hat, és a rosszullét elmúlik. Azonnal rám tört az éhség,
és kimentem a hotelból enni.

Végül eljutottam Texasba, és úgy négy hónapig nem anyagoztam. Aztán

New Orleansba mentem. New Orleans egymásra rétegződött romok
sorozatát kínálja. A Bourbon Street mentén találhatók az 1920-as évek
romjai. Lent, ahol a francia negyed beleolvad a Szegénysorba, egy korábbi
réteg romjai: chilikifőzdék, lepusztult hotelok, régimódi szalonok
mahagónipultokkal, köpőcsészékkel és kristálycsillárokkal. Az 1900-as
évek romjai.
Vannak emberek New Orleansban, akik sosem hagyták el a várost{31}.
A New Orleans-i akcentus egészen hasonlít a brooklynira. A francia negyed
mindig zsúfolt. Turisták, katonák, kereskedő halászok, szerencsejátékosok,
perverzek, csavargók és szökevények az Unió összes államából. Az
emberek lézengenek kapcsolatok nélkül, céltalanul, legtöbbjük kissé
mogorvának és ellenségesnek tűnik. Ez az a hely, ahol jól érezheted magad.
Még a bűnözők is azért járnak ide, hogy pihenjenek és meghúzzák magukat.
De a feszültségek komplex mintázata, mint a pszichológusok által
alkalmazott elektromos labirintusok, amelyekkel összezavarják a
laborpatkányok és tengerimalacok idegrendszerét, a kielégíthetetlen éberség
állapotában tartja a boldogtalan szórakozni vágyókat. Például New Orleans
rendkívül zajos. A sofőrök többnyire a dudáik segítségével tájékozódnak,
akár a denevérek. Az itt lakók mogorvák{32}. Az átutazók teljesen
besorolhatatlanok, és nincs köztük kapcsolat, ezért az ember sosem
tudhatja, milyen viselkedést várjon valakitől.
New Orleans furcsa város volt, és sehogy sem tudtam narkós kontaktot
felhajtani. A városban csavarogva több drogos környéket is felfedeztem: a
St. Charles és a Poydras, a Lee Circle feletti és körüli terület, a Canal és az
Exchange Place. Nem a kinézetük alapján szúrom ki a drogos környékeket,
hanem érzésre, valamiféleképp ugyanazzal az eljárással, ahogyan a
varázsvesszős ember rálel az elrejtett vízre. Sétálgatok, és hirtelen a szer a
sejtjeimben megmozdul és rángatózik, akár a varázsvessző: „Itt anyag van!”
Nem láttam a közelben senkit, ráadásul tiszta akartam maradni,
legalábbis azt gondoltam, hogy tiszta akarok maradni.

Egy este rumos kólát ittam Frank bárjában az Exchange Place-nél. Nehezen
körülírható hely volt; tengerészek és dokkmunkások, buzik, osztók a
szomszédban zajló egészéjszakás pókerpartiból és pár besorolhatatlan
figura. Egy középkorú férfi állt mellettem hosszúkás, beesett arccal és ősz
hajjal. Megkérdeztem, hogy iszik-e velem egy sört.
– Innék – felelte –, de sajnos… sajnos nem vagyok abban a helyzetben,
hogy visszahívjam. – Egyértelműen olyan fickó volt, aki fizikai munkából
él, önmagát képzi, és lerázhatatlan, ha észreveszi valakin, hogy
„értelmiségi”.
Rendeltem két sört, ő pedig tovább beszélt arról, hogy vissza szokta hívni
a másikat. Amikor megérkeztek a sörök, azt mondta:
– Keressünk egy asztalt, ahol zavartalanul megvitathatjuk a világ
állapotát és az élet értelmét. – Poharainkkal egy asztalhoz mentünk.
Kifogást kerestem, hogy távozhassak. A férfi hirtelen azt mondta: – Na,
például tudom, hogy maga érdeklődik a kábítószerek iránt.
– Honnan tudja?
– Tudom – mosolygott. – Tudom, hogy kábítószer után nyomoz. Magam
is sokat tevékenykedtem ezen a területen. Ötvenszer voltam fent az FBI-nál,
hogy elmondjam nekik, amit tudok. Nyilván tisztában van vele, hogy a
kábítószerek közvetlen kapcsolatban állnak a kommunizmussal. Tavaly a C
& A vonalon melóztam. Ezt a kommunisták felügyelik. A főgépész is
közéjük tartozott. Azonnal kiszúrtam. Pipázott, és öngyújtóval gyújtotta
meg. Az öngyújtót jeladásra használta. – Megmutatta nekem, hogyan
gyújtotta meg a gépész a pipáját öngyújtóval, eltakarta és megmutatta a
lángot jeladás gyanánt. – Hú, de ravasz volt.
– Kinek jelzett?
– Nem tudom pontosan. Volt egy repülő, amelyik egy darabig követett
bennünket. Mindig hallottam, ahányszor csak kiment pipázni. Hadd áruljak
el valamit, amivel talán sok időt megspórolok magának. A hely, ahol
tájékozódni tud, a Frontier hotel. Ugyanazok vezetik a Frontiert, mint a
Standish hotelt Philadelphiában. Nyakig vannak a kábítószerben, és
kapcsolatban állnak a kommunizmussal.
– Nem veszélyes ilyeneket mondania? Fogalma sincs, ki vagyok. Mi van,
ha a másik oldalon állok?
– Tudom, kivel beszélek – mondta. – Ha nem tudnám, nem lennék itt.
Hanem már meghaltam volna. Annyi ember van a kocsmában, és pont
magát választottam, ugye?
– Igen, de miért?
– Van valami, ami megsúgja nekem, mit tegyek. – Megmutatta a
nyakában hordott szentképes medált. – Ha ezt nem hordanám, már rég
bekaptam volna egy kést vagy egy golyót.
– Miért érdekli ennyire a kábítószer?
– Mert nem szeretem, amit az emberekkel tesz. Volt egy matróztársam,
aki használta.
 – Árulja el – mondtam –, egészen pontosan mi a kapcsolat a kábítószerek
és a kommunizmus között?
– Erre maga sokkal jobban tudja a választ, mint én. Úgy látom, próbálja
kipuhatolni, mennyit tudok. Legyen. Ugyanazok az emberek érintettek a
kábítószerben, mint a kommunizmusban. Jelenleg legnagyobbrészt ők
irányítják Amerikát. Tengerész vagyok. Húsz évig hajóztam. Ki kapja a
munkát itt a tengerész-szakszervezetnél? Amerikai fehér emberek, mint
maga vagy én? Nem. Digók, füstösök meg niggerek. Miért? Mert a
szakszervezetek irányítják a hajózást, a szakszervezeteket meg a
kommunisták. A környéken leszek, ha szüksége lenne rám – mondta,
amikor felálltam, hogy távozzak.

A francia negyedben több melegbár annyira teli van minden este, hogy a
buzik kiözönlenek a járdára. Iszonyodom a buzikkal teli helyiségektől.
Láthatatlan zsinórokon lévő bábokként rángatóznak olyan iszonytató
tevékenységekre serkentve, amelyek tagadásai mindennek, ami élő és
spontán. Az eleven emberi lény rég kiköltözött a testükből. Ám valami
beköltözött az eredeti bérlő távozása után. A buzik a hasbeszélő bábjai, akik
beköltöztek, és átvették az irányítást a hasbeszélő fölött. A báb ül egy
buzibárban a sörét szorongatva, és fékezhetetlenül karattyol merev
babapofájával.
Az ember alkalmanként találkozhat ép személyiségekkel egy
melegbárban, de ezeknek a helyeknek a hangulatát a buzik határozzák meg,
és engem mindig lehoz, ha melegbárba kell mennem. Ezek a lehozások
felgyűlnek. Egy új városban töltött első hetem után besokallok ezektől a
lebujoktól, és máshová megyek kocsmázni, általában egy bárba a
Szegénysoron vagy a környékén.
De néha visszaesem. Egy éjjel lobotomizált részegre ittam magam
Franknél, és elmentem egy melegbárba. A buzikocsmában bizonyára még
többet piáltam, mert kiesett az idő. Odakint kezdett kivilágosodni, amikor a
bárt hirtelen megülte az átmeneti csend. A csend olyasmi, ami ritkán
következik be a buzilebujokban. Szerintem a buzik többsége távozott.
A bárpultnak támaszkodtam a sörrel, pedig nem akartam, hogy előttem
legyen. A zaj eloszlott, mint a füst, és megláttam egy vörös hajú srácot, aki
egyenesen engem nézett, és egyméternyire állt tőlem.
 Nem tűnt buzisnak, úgyhogy megkérdeztem tőle:
– Mi újság? – Vagy valami hasonlót.
Visszakérdezett:
– Le akarsz velem feküdni?
Azt feleltem:
– Oké. gyerünk.
Ahogy elindultunk kifelé, felkapta az üveg sörömet a pultról, és bedugta
a kabátja alá. Odakint nappali fény volt, a nap épp akkor kelt fel.
Keresztültámolyogtunk a francia negyeden, egymásnak adogatva a
sörösüveget. Ő mutatta az utat a hotelja felé, legalábbis ezt mondta.
Éreztem, hogy görcsbe rándul a gyomrom, mintha egy tisztán töltött
hosszabb időszak után újra szúrni készülnék. Jobban résen lehettem volna
persze, de nekem sosem ment egyszerre a szex és az óvatosság. Ő végig
szexi déli akcentussal beszélt, nem New Orleans-i nyelvjárásban, és a
nappali fényben továbbra is jól nézett ki.
Odaértünk a hotelhoz, és ő előadott egy műsort, hogy miért neki kell
először felmennie. Elővettem a zsebemből pár bankjegyet. Rájuk nézett, és
azt mondta:
– Inkább a tízest add ide.
Odaadtam neki. Belement a hotelba, és rögtön ki is jött.
– Nincs szoba – mondta. – Megpróbáljuk a Savoyt.
A Savoy az utca túloldalán volt.
– Itt várj – mondta.
Vártam úgy egy órát, amikor leesett, mi nem felelt meg az első hotelban.
Nem volt hátsó vagy oldalsó ajtaja, amelyen keresztül megszökhet.
Visszamentem a szobámba, és elővettem a fegyverem. A Savoy környékén
várakoztam, és átkutattam a francia negyedet a kölyök után. Dél körül
megéheztem, és ettem egy tálca osztrigát egy pohár sörrel, majd hirtelen
olyan fáradtság tört rám, hogy amikor kiléptem az étteremből, a lábam
összecsuklott alattam, mintha valaki átvágta volna a térdinaimat.
Taxival mentem haza, és úgy zuhantam az ágyba, hogy le sem vettem a
cipőm. Este hat körül ébredtem, és elmentem Frankhez. Három gyors sör
után jobban éreztem magam.{33}
Egy fickó állt a zenegépnél, többször találkozott a tekintetünk.
Különleges felismerést láttam a szemében, amikor egyik meleg a másikra
néz. Úgy festett, mint azok a terrakotta fejek, amikbe füvet szokás ültetni.
Paraszti arc paraszti megérzésekkel, ostobaság, agyafúrtság és rosszindulat.
Csakis ír lehetett.{34}
A zenegép nem működött. Odaléptem hozzá, és megkérdeztem, mi baja.
Azt felelte, nem tudja. Meghívtam egy italra, kólát rendelt. Bemutatkozott:
Patnek hívták. Azt mondtam neki, hogy nemrég jöttem fel a mexikói
határtól.
– Jómagam is szeretnék lemenni arra – felelte. – Hozni egy kis anyagot
Mexikóból.
– A határnál nyüzsögnek a zsaruk – mondtam.
– Remélem, nem veszed sértésnek – vágott bele –, de úgy nézel ki, mint
aki szintén használ.
– Persze hogy használok.
– Akarsz venni? – kérdezte. – Nekem esedékes pár percen belül.
Próbáltam összeszedni a lóvét. Ha meghívsz egy kapszira, hozok neked is.
Azt mondtam, oké.
Befordultunk a sarkon a tengerész-szakszervezet épületénél.
– Egy pillanat – mondta, és eltűnt a bárban. Félig-meddig azt vártam,
hogy összevernek a négy dolláromért, de Pat pár percen belül visszajött. –
Oké – mondta. – Megvan.
Megkértem, hogy menjünk el a szobámba szúrni. Elmentünk, és rájöttem,
hogy a felszerelésemet nem használta senki öt hónapja.
– Ha nem vagy rajta, jobb lesz, ha óvatosan bánsz ezzel a cuccal –
figyelmeztetett. – Elég erős.
Kimértem nagyjából egy kapszula kétharmadát.
– A fele elég – szólt közbe. – Mondom, hogy erős.
– Jó lesz ez – vágtam rá. De amint kihúztam a tűt a vénából, tudtam,
hogy nem jó. Gyenge ütést éreztem a szívemben. Pat arca kezdett
elfeketedni a szélénél, a feketeség átterjedt a vonásaira, mintha valóban
megváltozna a színe{35}. Szinte éreztem, ahogy a szemem fennakad az
üregében.
Órákkal később tértem magamhoz. Pat eltűnt. Feküdtem az ágyban
meglazított inggallérral. Felálltam, és térdre estem. Szédültem, fájt a fejem.
Tíz dollár hiányzott az órazsebemből. Gyanítom, Pat arra jutott, hogy már
nem lesz rá szükségem.
Napokkal később találkoztam vele ugyanabban a kocsmában.
– Jézusisten! – mondta. – Azt hittem, meghaltál! Kilazítottam a gallérod,
és jeget dörzsöltem a nyakadra. Teljesen elkékültél. Mondom magamban,
jézusom, ez haldoklik! Tűnés innen, ember!
Egy héttel később visszaszoktam. Megkérdeztem Patet, milyen
lehetőségek vannak New Orleansban a terjesztésre.
– A város teli van spiclikkel – mondta. – Nem egyszerű.

Szóval sodródtam Pattel, rajta keresztül szereztem anyagot. Leálltam az

ivással, az éjszakai lumpolással, és felvettem egy rutinszerű menetrendet:
egy kapszula narkó naponta háromszor, a köztük lévő időt pedig ki kell
tölteni valahogy. Leginkább festéssel és ház körüli munkákkal ütöttem el.
Kétkezi munkával repül az idő. Persze gyakran sokáig tartott, míg tudtam
anyagot szerezni.
Amikor először érkeztem New Orleansba, a fő díler – vagy az „Ember”,
ahogy arrafelé mondják – egy Sárga nevű figura volt. Azért hívták
Sárgának, mert az arca sárga volt, és májbetegnek tűnt. Cingár kis fickó,
húzta az egyik lábát. Egy kocsmában terített közel a tengerész-
szakszervezet épületéhez, és alkalmanként lehúzott egy sört, hogy igazolja,
miért ül naponta órákat a kocsmában. Óvadékkal volt szabadlábon, és
amikor tárgyalták az ügyét, két évet kapott.
Zavaros időszak következett, amelynek során nehéz volt drogot szerezni.
Néha hat-nyolc órát is eltöltöttem Pattel cirkálva, amikor várakoztunk és
különböző embereket kerestünk, akiknél esetleg lehetett anyag. Végül Pat
belefutott egy nagyker kontaktba, másfél dollár kapszulánként, minimum
húsz kapszula. A kontakt Bob Brandon volt, azon általam ismert kevés díler
egyike, aki maga nem használt.
Pattel kicsiben kezdtünk el terjeszteni, épp csak hogy finanszírozni
tudtuk a függőségünket. Kizárólag olyanokat szolgáltunk ki, akiket Pat jól
ismert, és bízott bennük. Dupré volt a legjobb vevőnk. Osztóként dolgozott
egy játékteremben, és mindig volt pénze. De ő nagyüzemben anyagozott, és
nem bírta megállni, hogy rá ne járjon a kasszára. Végül elvesztette a
munkáját.
Don, Pat egy régi barátja a környékről, a városnál dolgozott. Valamit
felügyelt, de ideje felében elvonástól szenvedett. Sosem volt pénze egy
kapszulánál többre, és ami akadt, azt is a nővérétől kapta. Pat azt mondta,
Don rákos.
– Hát – közölte –, szerintem hamarosan meg fog halni.
 Így is lett. Ágynak esett, hányt egy hétig, aztán meghalt.
„Szódás Willynek” volt egy szódás kocsija és egy szódakihordó útvonala.
A vállalkozásán napi két kapszira valót keresett, de nem volt igazán
nagyravágyó szódadíler. Vékony, vörös hajú, visszafogott modorú férfi, ezt
a típust szokás úgy leírni, hogy ártalmatlan.
– Willy puhány – mondta Pat. – Puhány és hülye.
Voltak még páran, akik beugrottak egy alkalmi belövésre. Egyiküket
Fehérkének hívták – sosem jöttem rá, miért, mert sötét volt –, egy dagi,
ostoba fickó, aki pincérként dolgozott az egyik nagy hotelban. Úgy
gondolta, ha kifizetett egy kapszulát, joga van hitelre venni a másodikat.
Egyszer, amikor Pat visszautasította, felháborodva az ajtóhoz rohant, és
feltartott egy ötcentest.
– Látod ezt az ötcentest? – kérdezte. – Megbánod még, hogy
visszautasítottál. Rád hozom az Embereket.
Azt mondtam Patnek, jobb, ha többet nem adunk el Fehérkének.
– Igen – felelte Pat –, viszont tudja, hol lakom. Keresnünk kell egy másik
helyet{36}.
Egy másik alkalmi vevő Lonny, a Strici volt, aki az anyja bordélyházában
nőtt fel. Lonny próbált időt hagyni az adagjai között, hogy ne szokjon rá.
Folyton hőbörgött, hogy most semmit sem bír kifizetni, mert olyan sokat ki
kell adnia hotelszobákra, és állandóan bujkál a jardok elől.
– Értitek, mit mondok? – kérdezte. – Elviszi a hasznot.
Lonny született strici volt. Sovány és ideges. Képtelen nyugton ülni, és
képtelen befogni a száját. Beszéd közben hadonászott vékony kezével,
amelynek fejét hosszú, zsíros fekete szőrszálak fedték. Ránézésre meg tudta
mondani az ember, hogy nagy farka van. A striciknek mindig nagy. Lonny
jó ruhákat hordott, és egy nyitható tetejű Buickkal járt. De habozás nélkül
lehúzott minket hitelre egy kétdolláros kapszuláért.
Miután belőtte magát, lehajtotta csíkos selyemingének ujját, begombolta,
és azt mondta:
– Nézzétek, srácok, kicsit megszorultam. Ugye, nem gond, ha ezt most
felírjátok? Tudjátok, hogy megadom.
Pat ránézett a kicsit bevérzett szemével. Goromba, paraszti tekintet.
– Az isten verje meg, Lonny, nekünk ezzel kiadásaink vannak. Hogy
tetszene, ha az emberek odamennének hozzád, megfektetnék a lányaidat,
aztán közölnék, hogy írd a többihez? – Fejét csóválta. – Olyan vagy, mint a
többi. Ha egyszer már a vénájukban az anyag, más nem érdekli őket. Van ez
a frankó helyem, ahová lehet jönni és szúrni, és mit kapok cserébe? Csak az
számít nekik, hogy betolják maguknak a szert.
– Nézd, Pat, nem akarlak lehúzni. Tessék, egy dollár, a többit meg hozom
délután. Oké?
Pat elvette a dollárt, és szó nélkül zsebre vágta. Rosszallón biggyesztette
ajkát.
Szódás Willy tíz körül nézett be a körútja során, lőtt egy kapszulát, és
vett egyet éjszakára. Dupré dél körül érkezett, amikor végzett a munkával.
Éjszakai műszakban dolgozott. A többiek akkor jöttek, amikor kedvük
tartotta.
Bob Brandon, a kontaktunk óvadékkal volt szabadlábon. Az állami
bíróságon birtoklásért emeltek vádat ellene, ami a louisianai törvények
értelmében bűncselekmény. A vádat kábítószer-maradványokra alapozták –
mivel megszabadult a narkótól, mielőtt átkutatták a kéróját. Viszont nem
mosta ki a befőttes üveget, amelyben a drogot tartotta. A szövetségiek nem
foglalkoznak „maradványos” ügyekkel, úgyhogy átvette az állam. Ez
szabványeljárás Louisianában. Bármilyen ügyet, ami túl necces, a
szövetségi bíróság átad az állami bíróságnak, amely bármilyen tárgyalást
levezet{37}. Brandon arra számított, hogy felmentik. Jó kapcsolatai voltak a
politikai gépezetben, és a vád mindenesetre gyenge lábakon állt. Ám a
kerületi ügyész elővette Brandon priuszát, amelyben szerepelt egy ítélet
gyilkosságért, és kettőtől öt éviget kapott.
Pat azonnal talált egy másik kontaktot, és folytattuk a terítést. Egy
Jonkers nevű díler elkezdett árulni az Exchange és a Canal sarkán. Pat
vesztett miatta pár vevőt. Ami azt illeti, Jonkers anyaga jobb volt, és néha
tőle vettem, vagy a partnerétől, egy öreg, félszemű fickótól, akit Richternek
hívtak. Pat valahogy mindig rájött – olyan megérzései voltak, akár egy
túlféltő anyának –, aztán duzzogott két-három napig.
Jonkers és Richter nem húzta sokáig. Az Exchange és a Canal
narkószempontból a legforróbb helyek közé tartozik New Orleansban. Egy
napon eltűntek, és Pat azt mondta:
– Most meglátod, hogy a vevők egy része visszajön hozzám.
Megmondtam Lonnynak: ha Jonkerstől akarsz venni, hajrá, de hozzám
vissza ne gyere azt várva, hogy ki foglak szolgálni. Majd meglátod, mit kap
tőlem, ha idejön. Meg Fehérke is. Ő is Jonkerstől vett. – Pat gorombán rám
meresztette a szemét.
Egy napon egy nő, Pat hotelének igazgatója megállított az előtérben.
 – Csak szólni szeretnék, hogy legyen óvatos – mondta. – Itt voltak tegnap
a zsaruk, és alaposan átkutatták Pat szobáját. Meg letartóztatták a szódás
fiút. Most börtönben van.
Megköszöntem neki. Kicsivel később megérkezett Pat. Közölte, hogy a
zsaruk elkapták Szódás Willyt, amikor távozott a hotelból. Nem találtak
nála drogot, ezért elvitték a harmadik kerületi őrsre, és ott tartották
„nyomozati célból”. Hetvenkét órát volt benn, ami a leghosszabb időtartam,
amíg benntarthatnak valakit vádemelés nélkül.
A zsaruk átkutatták Pat szobáját, de ő az előtérben tartotta eldugva a
narkót, ezért nem találták meg. Pat azt mondta:
– Közölték velem, hogy „tudunk róla, hogy állandó drogtanyát
üzemeltetsz odafent. Jobb, ha szeded a sátorfádat, mert legközelebb
eljövünk érted, beviszünk, és kész.”
– Hát – mondtam –, legjobb, ha bezárjuk a boltot, kivéve Dupré előtt. Az
nem baj, ha neki adunk el.
– Duprét kirúgták – felelte Pat. – Nekem máris lóg húsz dollárral.
Megint ott tartottunk, hogy mindennap azt kerestük, hol vehetünk
anyagot. Rájöttünk, hogy Lonny az „Ember”. Így ment ez New Orleansban.
Sosem tudhatod, legközelebb ki lesz az Ember.
Nagyjából ekkoriban a kábítószer-ellenes hajsza elérte a várost.
A rendőrfőnök azt mondta:
– A hajsza addig folytatódik, amíg az utolsó szabálysértő el nem tűnik a
városból. – Az állami törvényhozók megalkottak egy törvényt, miszerint
drogfüggőnek lenni bűncselekmény. Nem határozták meg pontosan, hol,
mikor vagy mit értenek drogfüggőn.
A zsaruk elkezdtek anyagosokat megállítani az utcán, és tűnyomokat
kerestek a karjukon. Ha találtak, nyomás alá helyezték a függőt, amíg az alá
nem írt egy nyilatkozatot, amelyben bevallja állapotát, és így vádat
emelhetnek ellene a „drogfüggő-törvény” alapján. A drogosoknak
felfüggesztett börtönbüntetést ígértek, ha bűnösnek vallják magukat, ily
módon életbe léptetve az új törvényt. Az anyagosok átkutatták a testüket
olyan vénák után, ahová a karjukon kívül szúrhatnak. Ha a zsaruk nem
találtak tűnyomot valakinek a karján, általában elengedték. Ha találtak,
akkor bent tartották hetvenként órán keresztül, és próbálták rávenni, hogy
aláírja a vallomást.
Lonny nagyker kontaktja kiszállt, és egy Öreg Sam nevű figura lett az
„Ember”. Öreg Sam előtte tizenkét évet húzott le Angolában. Közvetlenül a
Lee Circle feletti területen dolgozott, egy szintén forgalmas New Orleans-i
környéken, ahol akadt narkó meg minden egyéb is.

Egy napon megszorultam, ezért becsomagoltam egy pisztolyt, hogy

beviszem a városba, és zaciba vágom. Amikor Pat szobájába értem, benn
volt két ember. Az egyikük Red McKinney, egy összeaszott, nyomorék
narkós, a másik egy fiatal kereskedelmi tengerész, akit Cole-nak hívtak.
Cole akkoriban nem anyagozott, és csak némi fűért keresett kontaktot. Igazi
füves volt. Nekem azt mondta, nem tudja jól érezni magát fű nélkül.
Találkoztam már ilyen emberekkel. Nekik a zöld ugyanazt a szerepet tölti
be, mint másoknak az ital. A szó fizikai értelmében nem szorulnak rá, de
nem képesek jól érezni magukat nélküle.
Történetesen akadt a kérómon több uncia fű. Cole beleegyezett, hogy
vesz négy kapszulát cserébe két uncia fűért. Elmentünk hozzám. Cole
kipróbálta a füvet, és azt mondta, jó. Úgyhogy elkezdtünk adni-venni.
Red azt mondta, ismer egy kontaktot a Julia Streeten.
– Most meg is találhatjuk ott.
Pat belőve ült a kocsim kormányánál. A kompon voltunk, átkeltünk
Algiersból, ahol laktam, New Orleansba. Pat hirtelen felnézett, és kinyitotta
véreres szemét.
– Ezen a környéken túl sok a zsaru – mondta ki hangosan.
– Hol tudunk még venni? – kérdezte McKinney. – Öreg Sam is arrafelé
van.
– Mondom, hogy ezen a környéken túl sok a zsaru – ismételte meg Pat.
Megvetően körülnézett, mint aki szokatlannak és ízléstelennek találja az elé
táruló látványt.
Valójában nem volt más hely, ahol anyagot szerezhettünk volna. Pat szó
nélkül hajtani kezdett a Lee Circle irányába. Amikor a Julia Streethez
értünk, McKinney azt mondta Cole-nak:
– Add ide a pénzt, mert bármikor megláthatjuk. E körül a háztömb körül
sétál. Sétáló kontakt.
Cole adott McKinney-nek tizenöt dollárt. Háromszor lassan megkerültük
a háztömböt, de McKinney nem látta meg az „Embert”.
– Hát, azt hiszem, meg kell próbálnunk Öreg Samet – mondta McKinney.
 Elkezdtük keresni Öreg Samet a Lee Circle felett. Sam nem volt benn
abban a régi favázas panzióban, ahol lakott. Lassan körbehajtottunk a
környéken. Néha Pat meglátott egy ismerőst, és megállította a kocsit. Senki
sem látta Öreg Samet. Néhány figura, akit Pat leszólított, csak
barátságtalanul vállat vont, és ment tovább.
– Ezek az arcok nem árulnak el semmit – mondta Pat. – Mintha a fogukat
húznák, ha szívességet kell tenniük.
Leparkoltunk Sam panziójának közelében, és McKinney kiugrott a
sarokra, hogy vegyen egy csomag cigarettát. Gyorsan sántikálva jött vissza,
és beugrott a kocsiba.
– A jardok – mondta. – Húzzunk innen.
Elindultunk az útpadkától, és egy járőrkocsi hajtott el mellettünk. Láttam
a zsarut a kormánynál, ahogy megfordult, és amint észrevette, kétszer jól
megnézte magának Patet.
– Kiszúrtak minket, Pat! – mondtam. – Gyerünk!
Patnek mondani se kellett. Kilőtt a kocsival, és befordult egy sarkon a
Corondolet felé. Cole-hoz fordultam a hátsó ülésen.
– Dobd ki azt a füvet – utasítottam.
– Várj egy percet – felelte Cole. – Lehet, hogy lerázzuk.
– Megőrültél? – mondtam. Kórusban ordítottunk Pattel és McKinney-vel.
– Dobd ki!
A Corondoleten tartottunk a belváros felé. Cole kidobta a füvet, és az
becsúszott egy parkoló kocsi alá. Pat az első kanyarnál jobbra fordult egy
egyirányú utcába. A járőrkocsi ugyanezen utca másik vége felől jött, a rossz
irányból. Régi zsarutrükk. Kutyaszorítóba kerültünk. Hallottam, ahogy Cole
ordít:
– Te jó isten, van nálam még egy spangli!
A zsaruk kezüket a fegyverükön tartva ugrottak ki a kocsiból, de nem
húzták elő. A kocsimhoz futottak. Az egyik, a sofőr, aki felismerte Patet,
szélesen elmosolyodott:
– Hol szerezted a kocsit, Pat? – kérdezte.
A másik zsaru kinyitotta a hátsó ajtót.
– Mindenki kifelé – mondta.
McKinney és Cole a hátsó ülésen ült. Kiszálltak, és a zsaruk
megmotozták őket. Amelyik kiszúrta Patet, azonnal megtalálta a spanglit
Cole ingzsebében.
 – Ez itt elég ahhoz, hogy bent tartsam az egész bagázst – mondta.
Csupasz, vörös arca volt, és folyton mosolygott. Megtalálta a fegyveremet a
kesztyűtartóban. – Ez külföldi gyártmány. Regisztráltatta a vámhatóságnál?
– Azt hittem, ez csak teljesen automata fegyverekre vonatkozik –
feleltem –, amik egynél többször lőnek, ha az ember meghúzza a ravaszt.
– Nem – mosolygott a zsaru –, ez vonatkozik az összes külföldi
automatára. – Tudtam, hogy téved, de semmi haszna nem lett volna
megmondanom neki. A karomra nézett. – Olyan sokat szúrt arra a helyre,
hogy kezd elfertőződni – mutatott egy elfekélyesedett tűnyomra.
A rabomobil megérkezett, és mi beszálltunk. A második kerületi őrsre
vittek minket. A zsaruk megnézték a kocsim papírjait. Nem hitték el, hogy
az enyém. Legalább hatszor megmotoztak, mindig valaki más. Végül
mindannyiunkat bezártak egy háromszor négy méteres cellába. Pat
mosolygott, és a tenyerét dörzsölte.
– Itt aztán lesz pár elbaszott narkós – mondta.
Nemsokára jött a smasszer, a nevemet kiáltotta. Egy kis szobába vittek,
amely az őrs recepciós helyiségéből nyílt. Odabent két nyomozó ült egy
asztalnál. Az egyik magas volt, és dagadt, mélydéli békapofával. A másik
középkorú, köpcös ír. Hiányzott pár elülső foga, amitől olyan lett az arca,
mintha nyúlszája lenne. Ez a fajta zsaru ugyanúgy lehet rendes, mint
régimódi botozó szemétláda. A bürokrata teljesen hiányzott belőle.
Egyértelműen a békaképű vezette a kihallgatást. Mondta, hogy üljek le,
és én leültem az asztalhoz vele szemben. Áttolt az asztalon egy doboz cigit
és egy doboz gyufát.
– Gyújtson rá – mondta. Az ír zsaru a bal oldalamon ült az asztal végén.
Elég közel volt ahhoz, hogy elérjen anélkül, hogy fel kellene állnia.
A főzsaru az autóm papírjait tanulmányozta. Mindent, amit kiszedtek a
zsebemből, szétterítettek előttem az asztalon: szemüvegtok, személyi
papírok, tárca, kulcsok, levél egy New York-i barátomtól, mindent, kivéve a
zsebkésemet, amelyet a csupaszképű zsaru a járőrkocsiból zsebre vágott.
Hirtelen eszembe jutott az a levél. A New York-i barátom, aki írta, füves
volt, és időről időre marihuánát terített. Azért írt, hogy megkérdezze,
mennyibe kerül New Orleansban a jóféle fű. Megkérdeztem Patet, aki
puhatolózásként bedobta a félkilónkénti negyvendolláros árat. Az asztalon
lévő levélben a barátom erre a negyvendolláros árra hivatkozott, és venni
akart ennyiért.
 Először azt hittem, talán átsiklanak a levél felett. Ők lopott kocsikkal
foglalkoztak, és lopott kocsit akartak. Nézegették tovább a papírokat, és
kérdezgettek. Miért nem emlékszem pontos dátumokra az autóval
kapcsolatban? ‒ ez volt a perdöntő bizonyíték. Úgy tűnt, kezdenek
bekeményíteni.
Végül azt mondtam:
– Hát, csak ellenőrizni kell. Ha ellenőrzik, rá fognak jönni, hogy igazat
mondok, és a kocsi az enyém. Az viszont kizárt, hogy szóban meg tudom
győzni magukat. Persze ha azt akarják, hogy kimondjam, loptam a kocsit,
megteszem. De ha ellenőrzik, rá fognak jönni, hogy az enyém.
– Ellenőrizni fogjuk, abban biztos lehet.
A békaképű zsaru gondosan összehajtogatta a kocsi iratait, és félretette
őket. Felvette a borítékot, megnézte rajta a címet és a postai bélyegzőt.
Aztán kivette a levelet. Magában elolvasta. Aztán felolvasta, közben
átugorva a helyeket, ahol nem volt utalás fűre. Letette a levelet, és rám
nézett.
– Nemcsak szívja – mondta –, hanem terjeszti is, és valahol van elrejtve
egy készlete ebből a fűből. – A levélre nézett. – Nagyjából negyven font. –
Rám nézett. – Jobb lesz, ha tisztázza magát.
Nem mondtam semmit.
Megszólalt az öreg ír.
– Ugyanolyan, mint a többi. Nem fog beszélni. Amíg el nem törik a
bordáit. Olyankor már beszélnek, és még meg is köszönik.
– Elmegyünk, és átkutatjuk a házát – mondta a békaképű. – Ha bármit
találunk, a felesége is börtönbe kerül. Azt nem tudom, a gyerekeivel mi
lesz. Valami otthonba kerülnek.
– Miért nem teszel egy ajánlatot az úrnak? – kérdezte az öreg ír zsaru.
Tudtam, hogy ha átkutatják a házat, meg fogják találni az anyagot.
– Hívják a szövetségieket, és megmutatom, hol az anyag – mondtam. –
De meg kell ígérniük, hogy szövetségi szinten tárgyalják az ügyet, és a
feleségemet kihagyják belőle.
A békaképű bólintott.
– Rendben – mondta. – Elfogadom az ajánlatát. – A társához fordult. –
Menj, hívd ide Rogerst.
Pár perccel később az öreg zsaru visszajött.
– Rogers a városban van, és nem jön be reggelig, Williams pedig beteg.
– Hát, akkor hívd Hausert.
 Kimentünk, és beültünk a kocsiba. Az öreg zsaru vezetett, a kapitány
hátul ült velem.
– Ez lesz az itt – mondta a kapitány.
Az öreg leállította a kocsit, és dudált. Egy pipázó férfi jött ki a házból, és
beült a hátsó ülésre. Rám nézett, aztán másfelé, közben a pipájával pöfékelt.
A sötétben fiatalnak tűnt, de ahogy elhaladtunk egy utcai lámpa alatt,
láttam, hogy az arca ráncos, és sötét karikák vannak a szeme alatt.
Jóvágású, amerikai fiúarc volt, amely öregedett, de nem lett érettebb.
Feltételeztem, hogy szövetségi ügynök.
Miután szótlanul füstölt több háztömbön keresztül, az ügynök felém
fordult, és kivette szájából a pipát.
– Most kitől veszel? – kérdezte?
– Manapság nehéz eladót találni – feleltem. – A legtöbbjük eltűnt.
Kérdezgetni kezdett arról, hogy kit ismerek, és megemlítettem pár
embert, akik már leléptek. Látszólag örült ennek a haszontalan
információnak. Ha megkukulsz előttük, akkor kiosztanak pár sallert.
Elvárják, hogy adj nekik valamit, még ha annak nincs is elképzelhető
haszna.
A priuszomról kérdezett, és én elmondtam neki a New York-i
receptügyet.
– Mennyit ült miatta? – kérdezte.
– Semennyit. New Yorkban ez csak kihágás. Közegészségügyi törvény.
Közegészségügyi törvény, 334, ha jól emlékszem.
– Eléggé képben van a fickó – mondta az öreg zsaru.
A kapitány azt magyarázta az ügynöknek, hogy mintha különösen
tartanék az állami bíróságoktól, és ő megállapodott velem, hogy átadja az
ügyet a szövetségieknek.
– Hát – mondta az ügynök –, ilyen ez a kapitány. Amilyen az adjonisten,
olyan a fogadjisten. – Pipázott egy darabig. A komppal tartottunk Algiers
felé. – Kár lenne feleslegesen megnehezíteni a dolgod – mondta végül.
Amikor a házhoz értünk, a kapitány elkapta a nadrágszíjam hátulját.
– Ki van még itt a feleségén kívül?
Azt mondtam, senki.
Az ajtóhoz mentünk, a pipázó fickó megvillantotta a feleségemnek a
bádogjelvényét, majd kinyitotta az ajtót. Megmutattam nekik a füvet, amit a
házban tartottam, alig volt fél kiló, meg a pár kapszulát. Ez kevés volt a
kapitánynak. Húsz kiló füvet akart.
 – Sumákolsz, Bill – hajtogatta. – Na, gyerünk már. Mi is rendesek
voltunk veled.
Mondtam nekik, hogy nincs több.
A pipás fickó rám nézett.
– Mindet akarjuk – közölte. A tekintete nem nagyon akart semmit.
A lámpa alatt állt. Arca nem csupán öregedett, hanem oszlott is. Úgy festett,
mint aki halálos betegségben szenved.
– Megkaptak mindent – mondtam.
Enyhén oldalra sandított, és elkezdett a fiókokban meg a szekrényekben
turkálni. Talált pár régi levelet, amelyeket a padlón sarokülésben olvasott el.
Azon tűnődtem, miért nem ül le egy székre. Nyilvánvalóan nem akarta
kényelembe helyezni magát, amikor valaki más leveleit olvassa. A két zsaru
a kocsilopási osztálytól kezdett unatkozni. Végül begyűjtötték a füvet, a
kapszulákat és a 38-as revolvert, amelyet a házban tartottam, és készen
álltak az indulásra.
– Ő most már Samu bácsié – közölte a kapitány a feleségemmel, ahogy
elhagyták a házat.
Kocsival visszavittek a második körzetbe, és bezártak. Ezúttal másik
cellába kerültem. Pat és McKinney a mellettem lévőben voltak. Pat
odaszólt, és megkérdezte, mi történt.
– Az kemény – mondta, amikor elmeséltem neki.
Pat adott egy zugügyvédnek tíz dollárt, hogy reggel kivigye.

Négy idegennel raktak egy cellába, közülük hárman függők. Csak egy pad
volt, az pedig foglalt, úgyhogy mi többiek álltunk vagy lefeküdtünk a
padlóra. Én a padlóra feküdtem egy McCarthy nevű ember mellé. Láttam
már a városban. Már majdnem hetvenkét órája volt benn. Néha halkan
felnyögött. Egyszer azt mondta:
– Hát nem ez a pokol?
Egy narkós narkóidőben létezik. Amikor elvágják az anyagtól, az óra
lejár és megáll. Nem tehet mást, mint hogy kitart, és várja, hogy elinduljon
a nem-narkós idő. Egy elvonástól szenvedő narkós nem szökhet meg a
külső idő elől, nem mehet sehová. Csak várhat.
Cole Yokohamáról beszélt.
 – Mennyi jó hernyó meg koksz. Amikor hernyóval meg koksszal lősz,
érezni a szagát, ahogy bemegy.
McCarthy tompán felnyögött a padlón.
– Haver – mondta –, ne beszélj erről a cuccról.
Másnap reggel felsorakoztattak minket. Egy epilepsziás kölyök volt
előttünk a pulpituson. A zsaruk jó darabig elélcelődgettek ezzel a
szubnormál figurával.
– Meddig volt New Orleansban?
– Harmincöt napot.
– Mit csinált ezalatt?
– Börtönben voltam harminchárom napot.
Ezt viccesnek gondolták, és vagy öt percig rugóztak rajta.
Amikor mi kerültünk sorra, a zsaru, aki a sorakozót tartotta, felolvasta az
ügy körülményeit.
– Hányszor volt bent? – kérdezték Patet.
Valami zsaru felröhögött, és azt mondta:
– Úgy negyven alkalommal.
Mindannyiunktól megkérdezték, hányszor voltunk letartóztatva, és
mennyit ültünk. Amikor hozzám értek, megkérdezték, mennyi időt ültem
New Yorkban a receptvád miatt.
– Semennyit – feleltem. – Felfüggesztettet kaptam.
– Hát – mondta a sorakozót intéző zsaru –, itt is azt fog kapni.
Hirtelen hatalmas nyáladzás és sikoltozás tört ki a pulpitusnál, és egy
pillanatra azt hittem, a zsaruk megdolgozzák az epilepsziást. De amikor
lementem a pulpitusról, láttam, hogy az epilepsziás egy rohamtól rángatózik
a padlón, miközben két nyomozó hajol fölé, és próbálnak beszélni hozzá.
Valaki orvosért ment.
Bezártak minket egy cellába. Egy dagadt faszi, aki mintha ismerte volna
Patet, odajött, és megállt az ajtóban.
– A fickó elmebeteg – mondta. – Most azt hajtogatja, vigyetek a
kapitányomhoz. Elmebeteg. Orvost hívtam.
Nagyjából két órával később visszavittek minket a rendőrőrsre, ahol
vártunk még pár órát. Dél körül a pipás és egy másik fickó jött az őrsre, és
jó néhányunkat elvitt kocsival a szövetségi hivatalba. Az új ember fiatal
volt, és kissé dagadt. Szivart rágcsált, Cole, McCarthy, én és két néger
bezsúfolódott a hátsó ülésre. A szivaros fickó vezetett. Kivette a szivart a
szájából, és hozzám fordult.
 – Mivel foglalkozik, Mr. Lee? – kérdezte udvariasan, egy művelt ember
hanglejtésével.
– Gazdálkodom – feleltem.
A pipás felnevetett.
– Kukorica, a sorok közt meg fű, mi?
A szivaros a fejét csóválta.
– Nem – mondta. – Nem terem jól a kukorica között. Magában kell
termeszteni. – McCarthyhoz fordult, hátrafelé beszélt. – Felküldelek titeket
az angolai fegyházba – mondta.
– Miért, Mr. Norton? – kérdezte McCarthy.
– Mert rohadt drogosok vagytok, azért.
– Én nem, Mr. Morton.
– És azok a tűnyomok?
– Szifilisz, Mr. Morton.
– Az összes narkós szifiliszes – mondta Morton. A hangja hűvös volt,
leereszkedő, derűs.
A pipás fickó sikertelenül megpróbálta ugratni az egyik négert. A négert
Fogónak hívták a deformált keze miatt.
– Csak sikerült visszaszoknod? – kérdezte a pipás.
– Nem tudom, miről beszél – felelte Fogó. Szenvtelen állítás volt.
Nélkülözött minden szemtelenséget. Fogó nem használt, és ezt közölte is.
Leparkoltak a szövetségi hivatal előtt, és felvittek minket a harmadikra.
Egy külső irodában várakoztunk, és egyenként behívtak a belsőbe, hogy
kikérdezzenek. Amikor sorra kerültem, bementem, és a szivaros ember ült
egy asztalnál. Egy székre mutatott.
– Mr. Morton vagyok. Szövetségi kábítószer-ellenes ügynök. Óhajt
vallomást tenni? Mint tudja, alkotmányos joga visszautasítani.
Természetesen több időbe telik vádat emelni ön ellen, ha nem tesz
vallomást.
Azt mondtam, vallomást akarok tenni.
Ott volt a pipás is.
– Bill ma nem érzi túl jól magát – mondta. – Talán egy adag heroin
segítene rajta.
– Talán – feleltem. Kérdéseket kezdett el feltenni, néha olyan
értelmetleneket, hogy alig hittem el, amit hallok. Egyértelműen nem
rendelkezett zsaruösztönnel. Fogalma sem volt róla, mi fontos, és mi nem
az.
 – Kik a kontaktjai Texasban?
– Senki. – Ez igaz volt.
– Rács mögött akarja látni a feleségét?
Egy zsebkendővel letöröltem a verejtéket az arcomról.
– Nem – feleltem.
– Hát, pedig oda fog kerülni. Ezt a benzedrint használja. Rosszabb, mint
a heroin. Maga és a felesége törvény szerinti házasok?
– Szokásjog alapján.
– Azt kérdeztem, maga és a feleség törvény szerinti házasok-e?
– Nem.
– Tanult pszichiátriát?
– Tessék?
– Azt kérdeztem, tanult-e pszichiátriát?
Felolvasott egy levelet a barátomtól, aki pszichiáter. Ami azt illeti,
elhozta az összes régi levelemet, miután átkutatta a házam.
– Nem, nem tanultam pszichiátriát. Mondhatni csak hobbi.
– Nagyon érdekes hobbijai vannak.
Morton hátradőlt a székében, és ásított.
A pipás hirtelen ökölbe szorította kezét, és megdöngette mellkasát.
– Rendőr vagyok, látja? – kérdezte. – Bárhová megyek, rendőrökkel
barátkozom. Maga kábítószerrel üzletel. Észszerű tehát, hogy ismeri a
többieket ezen a területen. Mi nem havonta egyszer találkozunk a
magafajtával. Hanem minden áldott nap. Nem egyedül volt benne. Vannak
kapcsolatai New Yorkban, Texasban és itt, New Orleansban. Volt valami
üzlete előkészítve, amit még nyélbe kellett ütni.
– Szerintem hagyjuk ezt a gazdát gazdálkodni Angolában, ha nem
kapunk tőle információt – mondta Morton.
– Mi van ezzel a lopottkocsi-hálózattal? – kérdezte a pipás, miközben
hátat fordított nekem, és átvágott a helyiségen.
– Milyen lopottkocsi-hálózattal? – kérdeztem igazán meglepetten.
Valamivel később eszembe jutott az ötéves levél, amely tartalmazott egy
utalást lopott kocsikra. A pipás fel-alá mászkált. Homlokát törölgette, és
körbejárt a helyiségben. Végül Morton leállította.
– Ahogy én látom, Mr. Lee – kezdte –, kész bevallani a bűnösségét, de
nem keverne bele senki mást, jól mondom?
– Jól mondja – feleltem.
Megigazította a szivarját.
 – Hát, egyelőre ennyi. Hányan vannak még kint? – kiáltotta.
Egy zsaru bedugta a fejét.
– Nagyjából öten.
Morton elkeseredetten legyintett.
– Nincs rájuk idő. Egyre a bíróságon kell lennem. Hozza be mindet.
Mindenki más is bejött, és körbeálltak az asztal előtt. Morton átlapozott
egy papírhalmot. McCarthyra nézett, és egy kefefrizurás fiatal ügynökhöz
fordult.
– Találtak nála bármit? – kérdezte.
Az ügynök a fejét rázta, és elmosolyodott. Felemelte az egyik lábát.
– Látja ezt a lábat? – kérdezte McCarthytól. – Ezt fogom lenyomni a
torkán.
– Nem bohóckódok anyaggal, Mr. Morton – mondta McCarthy –, mert
nem akarok fegyházba menni.
– Miért állt a sarkon a többi drogossal?
– Csak arra jártam. Regálozni indultam, Mr. Norton. – A Regal sörre
utalt, egy New Orleans-i termékre. – Regálozok, amikor csak tehetem.
Nézze. – Kivett néhány kártyát a tárcájából, és körbemutatta őket, akár egy
kártyatrükkre készülő bűvész. Senki sem nézett rájuk. – Pincérként
dolgozom, ez a szakszervezeti kártyám. Hétvégén dolgozhatnék a
Rooseveltben. Lesz ott egy konferencia. Jó meló lenne, ha elengednének.
Odalépett Mortonhoz, és kinyújtotta kezét.
– Adjon egy tízcentest, Mr. Norton, fuvarra.
Morton a tenyerébe csapta az érmét.
– Vigye innen a gyapotszedő seggét – mondta.
– Legközelebb elkapunk – kiáltották kórusban az ügynökök, de
McCarthy már kiment az ajtón.
A kefefrizurás ügynök felnevetett.
– Fogadok, hogy a lépcsőn megy.
Morton összeszedte az iratait, és bedugta őket egy aktatáskába.
– Sajnálom – mondta –, de nem tudok most felvenni több vallomást.
A bíróságra kell mennem. Ha lesz rá időm, a többieket délután hallgatom ki.
{38}

– Hívtam a rabomobilt – mondta a pipás. – Átvisszük őket a harmadik

körzetbe, és hűvösre vágjuk mind.
A harmadik körzetben Cole-lal ketten kaptunk egy cellát. Lefeküdtem a
priccsre. Nyers fájdalom járta át a tüdőmet. Az elvonás különbözőképpen
hat az emberekre. Legtöbben általában hányástól és hasmenéstől
szenvednek. Az asztmás típus, akinek keskeny és beesett a mellkasa,
hajlamos az erős tüsszögő rohamra, könnyezésre és orrfolyásra, esetenként
a légzést akadályozó görcsökre a hörgőkben. Az én esetemben a
legrosszabb a vérnyomás csökkenése, ami folyadékveszteséghez és extrém
gyengeséghez vezet, mint sokkos állapotban. Olyan érzés, mintha az
életenergiát elzárnák előlem, és a test összes sejtje fuldokolna. Ahogy
feküdtem a priccsen, úgy éreztem, belesüllyedek egy csonthalomba.
Nagyjából három órát voltunk a harmadik körzetben, aztán a zsaruk
bedugtak minket a rabomobilba, és számomra érthetetlen okokból átvittek a
Parish börtönbe. A pipás a Parishnél várt minket, és átvitt a szövetségi
hivatalba. Egy középkorú, arctalan bürokrata közölte velem, hogy ő vezeti a
New Orleans-i irodát. Akarok-e vallomást tenni?
– Igen – feleltem –, írja meg, és aláírom.
Arca nem üres vagy kifejezéstelen volt. Egyszerűen nem volt. Az
egyetlen dolog, amire az arcából emlékszem, hogy szemüveget viselt.
Hívott egy gyorsírót, és felkészült, hogy lediktáljam a vallomásom.
A pipáshoz fordult, aki ott ült egy asztalon, és megkérdezte tőle, van-e
valami, amit be akar venni a vallomásba.
A pipás azt mondta:
– Hát nem, ennyi az egész.
A főbürokratának mintha eszébe jutott volna valami.
– Várjon egy percet – mondta. Átvezette a pipás embert egy másik
irodába. Pár perccel később visszajöttek, és a bürokrata folytatta a vallomás
rögzítését. Beleírta a házamban talált fű és heroin birtoklását.
Megkérdezte, hogyan szereztem a heroint.
Azt feleltem, elmentem az Exchange meg a Canal sarkára, és kerestem
egy utcai árust.
– Utána mit csinált? – kérdezte.
– Hazahajtottam.
– A saját kocsijával?
Láttam, hová akar kilyukadni, de nem volt erőm azt mondani, hogy
„meggondoltam magam, mégsem akarok vallomást tenni”. Ráadástól
féltem, hogy még egy elvonásos napot kell az őrsön töltenem. Ezért azt
mondtam:
– Igen.
 Végül aláírtam egy másik vallomást, miszerint önként vallottam magam
bűnösnek ezekben a vádakban a Szövetségi Bíróságon. Visszavittek a
második körzetbe. Az ügynökök biztosítottak afelől, hogy másnap reggel
első dolguk a vádemelés lesz.
Cole azt mondta:
– Öt napon belül jobban leszel. Csak az idő vagy egy belövés tudja
megszüntetni a rosszullétet.
Ezzel természetesen tisztában voltam. Senki sem bírja ki az elvonást,
hacsak nem börtönben van, vagy más miatt nem jut anyaghoz. Ez az oka,
amiért gyakorlatilag lehetetlen leállni és meggyógyulni, mivel az elvonás
öttől nyolc napig tart. Tizenkét óra könnyű lenne, huszonnégy megoldható,
de öt-nyolc nap túl sok.
Feküdtem a keskeny fapriccsen, egyik oldalamról a másikra fordultam.
Testem érzékeny volt, rángatózott, duzzadt, átjárta a narkóba fagyott hús
gyötrelmes felolvadása. Hasra fordultam, egyik lábam lecsúszott a
priccsről. Előrecsúsztam, és a priccs lekerekített széle, amelyet simára
polírozott a ruha dörzsölése, végigsimította ágyékomat. Hirtelen vér áradt a
nemi szervembe a sikamlós találkozástól. Csillagokat láttam, lábam
rángatózott – az akasztott ember orgazmusa, amikor a nyak eltörik.{39}
A smasszer kinyitotta a cella ajtaját.
– Az ügyvédje akarja látni, Lee – mondta.
Az ügyvéd bámult egy darabig, mielőtt bemutatkozott. A feleségemnek
ajánlották, én korábban még nem találkoztam vele. A smasszer mutatta az
utat egy tágas helyiségbe a cellasor felett, ahol padok voltak.
– Látom, hogy most nincs sok kedve beszélgetni – kezdte az ügyvéd. –
Később belemegyünk a részletekbe. Aláírt valamit?
Elmondtam neki a vallomást.
– Így akarták megszerezni a kocsiját – mondta. – Állami szinten emelnek
vádat. Beszéltem egy órája a szövetségi ügyésszel telefonon, és
megkérdeztem, hogy vállalja-e az ügyét. Azt mondta, kizárt, történt egy
illegális foglalás, így a hivatala semmilyen körülmények között nem fog
vádat emelni. Azt hiszem, át tudom juttatni a kórházba egy szúrásra –
mondta némi hallgatás után. – A recepciós jó barátom. Lemegyek, és
beszélek vele.
A smasszer visszavitt a cellámba. Pár perccel később megint kinyitotta az
ajtót, és azt mondta:
– Lee, át akar menni a kórházba?
 Két zsaru átvitt a Charity kórházba a rabomobillal. A nővér a recepción
megkérdezte, mi bajom van.
– Vészhelyzet – mondta az egyik zsaru. – Kiesett egy ablakon.
A zsaruk elmentek, és egy megtermett, vörös hajú fiatal orvossal jöttek
vissza, aki aranykeretes szemüveget viselt. Az orvos feltett pár kérdést, és
megnézte a karomat. Egy másik, akinek hosszú orra és szőrös karja volt,
odalépett, hogy hozzáfűzze a magáét.
– Mindent összevetve, doktor – mondta a kollégájának –, ez morális
kérdés. Ennek az embernek előre kellett volna gondolkodnia, mielőtt
kábítószerhez nyúlt.
– Igen, van itt egy morális kérdés, de egyúttal egy egészségügyi is. Ez az
ember beteg. – A nővérhez fordult, és kért harminc milligramm morfiumot.
Ahogy a rabomobil visszafelé száguldott a kerületbe, éreztem, ahogy a
morfium szétárad a sejtjeimben. A gyomrom mocorgott és korgott. Ha
valaki nagyon szenved az elvonástól, egy belövés mindig mozgásba hozza a
gyomrát. Izmaimba visszatért a rendes erő. Éhes voltam, és álmos.

•
Másnap délelőtt nagyjából tizenegy körül jött egy óvadékügynök, úgyhogy
le tudtam tenni az óvadékot. Olyan bebalzsamozott ábrázata volt, mint az
összes óvadékügynöknek, mintha parafint fecskendeztek volna a bőre alá.
Ügyvédem, Tige tizenkettő körül bukkant fel, hogy kivigyen.
Megszervezte, hogy egyenesen a szanatóriumba vigyen elvonóra. Azt
mondta, az elvonókúra jogi szempontból szükséges. Elhajtottunk a
szanatóriumba egy rendőrkocsival, benne két nyomozó. Ez része volt az
ügyvéd tervének, és a nyomozók lehetséges tanúkként szolgáltak.
Amikor megálltunk a szanatórium előtt, az ügyvéd elővett a zsebéből pár
bankjegyet, és az egyik zsaruhoz fordult.
– Tegye fel ezt nekem arra a lóra, rendben? – kérte tőle.
A faszi békaszeme kidülledt felháborodásában. Nem nyúlt a pénzért.
– Semmilyen pénzt nem teszek fel lóra – mondta.
Az ügyvéd elnevette magát, és letette a pénzt a kocsi ülésére.
– Majd Mack felteszi – mondta.
A nyilvánvaló tapintatlanság, amellyel előttem akarta lefizetni a zsarukat,
szándékos volt. Amikor később megkérdezték tőle, mi volt a terv, azt
felelte: „De hát a fickó túl rosszul volt ahhoz, hogy bármi feltűnjön neki.”
Vagyis ha ezt a két zsarut beidézik tanúskodni, azt fogják mondani, hogy
úgy tűnt, nagyon rossz bőrben vagyok. A cél az volt, hogy az ügyvéd
tanúkat szerezzen, akik tanúsítják, hogy rossz állapotban voltam, amikor
aláírtam a vallomást.
Egy ápoló átvette a ruháimat, én pedig lefeküdtem az ágyra az adagomra
várva. A feleségem bejött meglátogatni, és jelezte, hogy a kórház vezetése
nem tud semmit drogról vagy drogosokról.
– Amikor mondtam nekik, hogy rosszul vagy, azt kérdezték: „Mi baja?”.
Közöltem velük, hogy elvonás, és szükséged van egy morfiuminjekcióra,
mire azt mondták: á, azt hittük, hogy csak a marihuánafüggőség.
– Marihuánafüggőség! – mondtam. – Az meg mi az ördög? Derítsd ki,
mit akarnak beadni nekem. Fokozatos elvonóra van szükségem. Ha nem azt
kapom tőlük, azonnal vigyél ki innen.
Hamarosan visszajött, és azt mondta, végül elért telefonon egy orvost, aki
mintha ismerné a dörgést. Az ügyvéd embere volt az, aki nem állt
kapcsolatban a szanatóriummal.
 – Meglepettnek tűnt, amikor megmondtam neki, hogy nem kaptál
semmit. Azt mondta, azonnal felhívja a kórházat, és gondoskodik róla, hogy
ellássanak.
Pár perccel később bejött egy nővér fecskendővel. Demerol volt.
A Demerol segít valamennyit, de közel sem annyira hatékony az elvonási
tünetek enyhítésében, mint a kodein. Este jött egy orvos, és megvizsgált.
A vérem sűrű volt, és koncentrált a folyadékveszteség miatt. Az anyag
nélkül töltött negyvennyolc óra alatt öt kilót fogytam. Az orvosnak húsz
percig tartott, hogy levegyen egy fiolányi vért a teszthez, mert a sűrű vér
folyton eldugította a tűt.
Este kilenckor kaptam még egy Demerol-injekciót. Nem hatott.
Általában az elvonás harmadik napja és éjszakája a legrosszabb.
A harmadik nap után a rosszullét kezd enyhülni. Jeges forróságot éreztem
testem egész felszínén, mintha a bőröm egyetlen egybefüggő kaptár lenne.
Mintha hangyák mászkálnának alatta.
Lehetséges elszakadni a fájdalomtól – a fogak, a szem és a nemi szerv
sérülései különös nehézségeket jelentenek –, így a fájdalmat semleges
ingerként megélni. De az elvonás elől mintha nem lenne menekvés. Az
elvonás a narkó hatásának ellentettje. A narkómámor maga az, hogy
szükséged van rá. A narkósok narkóidőben és narkós anyagcserével
működnek. Kiszolgáltatottak a narkóklímának. Az anyag melegíti és hűti
őket. A narkómámor az élet narkófeltételek mellett. Ugyanúgy nem
szabadulhatsz meg az elvonástól, mint az anyag hatásától egy belövés után.
Túl gyenge voltam ahhoz, hogy fölkeljek az ágyból. Ugyanakkor
mozdulatlanul sem bírtam feküdni. Elvonás idején bármilyen elképzelhető
tett vagy annak hiánya elviselhetetlennek tűnik. Valaki meghalhat
egyszerűen attól, hogy többé nem képes a testében maradni.
Reggel hatkor kaptam még egy adagot, amelynek mintha lett volna némi
hatása. Mint később megtudtam, ez az injekció nem Demerol volt. Még
enni is tudtam egy kis pirítóst, és inni némi kávét.
Amikor aznap a feleségem bejött látogatni, elmondta, hogy esetemben
egy új kezelést alkalmaznak. Ez a reggeli injekcióval kezdődött.
– Észrevettem a különbséget. Azt hittem, a reggeli injekció morfium volt.
– Beszéltem telefonon dr. Moore-ral. Elmondta, hogy ez a csodaszer,
amit kerestek a drogfüggőség kezeléséhez. Megszünteti az elvonási
tüneteket anélkül, hogy új függőséget alakítana ki. Egyáltalán nem
kábítószer. Valamelyik antihisztamin. Fenindamin, mintha ezt mondta
volna.
– Ez esetben lehetséges, hogy az elvonási tünetek allergiás reakciók.
– Dr. Moore szerint igen.
Az orvos, aki javasolta ezt a kezelést, az ügyvédem orvosa volt. Nem állt
kapcsolatban a szanatóriummal, és nem volt pszichiáter. Két nap múlva már
tudtam rendesen enni. Az antihisztamin-injekciók háromtól öt órán át
hatottak, aztán visszatért a rosszullét. A szúrás olyan volt, mint a narkó.
Amikor felkeltem és járkáltam, jött egy pszichiáter, hogy elbeszélgessen
velem. Nagyon magas fickó. Hosszú lába volt, és súlyos teste, körte alakú,
amely a felső részén elkeskenyedett. Mosolygott, és eközben sipítozó
hangon beszélt. Nem nőies volt. Egyszerűen hiányzott belőle mindaz, ami
férfivá teszi a férfit. Ez volt dr. Fredericks, a kórház vezető pszichiátere.
Olyanokat kérdezett, amilyeneket mindannyian szoktak.
– Miért érzi úgy, hogy szüksége van kábítószerre, Mr. Lee?
Ha meghallod ezt a kérdést, biztos lehetsz benne, hogy aki feltette,
semmit sem tud a narkóról.
– Azért, hogy reggel képes legyek fölkelni az ágyból, meg tudjak
borotválkozni és meg tudjak reggelizni.
– Úgy értem, pszichésen.
Vállat vontam. Ennyi erővel én is megadhatnám neki a diagnózist, ha így
folytatja.
– Jó buli.
A narkó nem „jó buli”. A narkó célja a használóval, hogy függőséget
alakítson ki. Senki sem ismeri igazán az anyagot, amíg elvonása nem lesz.
A doktor bólintott. Pszichopátiás személyiség. Felállt. Hirtelen mosolyra
húzta száját, amivel nyilvánvalóan megértést szándékozott kifejezni, és fel
akarta oldani az ellenállásomat. A mosoly eluralkodott rajta, és őrült
vigyorba torkollt. Dr. Fredericks előrehajolt, és közelebb tolta mosolyát az
arcomhoz.
– Kielégítő a szexuális élete? – kérdezte. – Elégedett a feleségéhez
fűződő kapcsolatával?
– Ó, igen – feleltem. – Amikor nem anyagozom.
Kihúzta magát. Egyáltalán nem tetszett neki a válasz.
– Hát, még találkozunk.
Elvörösödött, és kínosan az ajtó felé lódult. Akkor láttam rajta, hogy
kókler, amikor belépett a helyiségbe – nyilvánvaló, hogy mások előtt és
magának játszotta a magabiztost –, de mélyebb és keményebb kiállásra
számítottam{40}.
A doktor azt mondta a feleségemnek, hogy nagyon rosszak a kilátásaim.
A narkóval kapcsolatos hozzáállásom annyi, hogy „na és?”. Várható a
visszaesés, mert az állapotomat meghatározó pszichés előfeltételek
továbbra is működnek. Nem tud nekem segíteni, hacsak bele nem egyezem,
hogy együttműködöm. Az együttműködés esetén láthatóan készen állt rá,
hogy nyolc nap alatt lebontsa és újra összerakja a pszichémet.

A többi beteg elég középszerű és nyomorult népség volt. A helyen sehol

egy másik narkós. Az egyetlen ápolt az osztályon, aki ismerte a dörgést, egy
piás volt, aki törött állkapoccsal és más arcsérülésekkel került be.
Elmesélte, hogy az összes közkórházból elhajtották. A Charityben azt
mondták neki:
– Tűnjön innen. Összevérezi a padlót. – Így hát a szanatóriumba jött, ahol
már járt korábban, és tudták róla, hogy állni fogja a számlát.
A többi lezüllött, semmirevaló bagázs volt. Az a fajta, amelyet szeretnek
a pszichiáterek. Az a fajta, amelyet dr. Fredericks le tud nyűgözni. Volt egy
sovány, sápadt, kicsi ember vértelen, szinte átlátszó hússal. Úgy festett, akár
egy kihűlt és elbágyadt gyík. Ez a figura az idegeire panaszkodott, és ideje
nagy részét azzal töltötte, hogy fel-le vándorolt a folyosókon azt hajtogatva,
hogy „Istenem, istenem, még csak embernek sem érzem magam”. Nem
rendelkezett az ahhoz szükséges energiakoncentrációval, hogy egyben tartsa
magát, és szervezete mindig annak határán állt, hogy alkotórészeire esik
szét.
A legtöbb ápolt idős volt. Nézték az embert egy haldokló tehén zavart,
elutasító, ostoba pillantásával. Néhányuk sosem hagyta el a szobáját. Az
egyik fiatal skizofrénnek összekötötték a kezét a teste előtt, hogy ne tudja
zaklatni a többi beteget. Nyomasztó hely és nyomasztó emberek.
Idővel egyre kevésbé hatottak rám az injekciók, és nyolc nap után
elkezdtem kihagyni őket. Amikor huszonnégy órán át kihagytam az
adagokat, úgy döntöttem, ideje távozni.
A feleségem meglátogatta dr. Frederickst, és az irodája előtt kapta el a
folyosón. A doktor azt mondta, bent kellene maradnom még négy-öt napig.
 – A férje még nem tudja – közölte –, de mostantól nem kap több
injekciót.
– Már így sem kéri őket huszonnégy órája – válaszolta a feleségem.
A doktor arca teljesen elvörösödött. Amikor szóhoz jutott, azt mondta:
– Mindegy, még így is lehetnek elvonási tünetei.
– Tíz nap után nem valószínű, ha jól tudom.
– De lehetséges – mondta a doktor, és távozott, mielőtt a feleségem
ellenkezhetett volna.
– Pokolba vele – mondtam a feleségemnek. – Nem szorulunk rá a
tanúvallomására. Tige a saját doktorát akarja tanúnak használni az
állapotomhoz. Ki tudja, ez a majom mit mondana a tanúk padján.
Dr. Fredericksnek alá kellett írnia a kórházi zárójelentésemet. Az
irodájában maradt, és egy nővér vitte be neki a papírt, hogy alá tudja írni.
Persze ráírta, hogy „az orvosi javaslat ellenére távozott”.

Délután ötkor jöttünk el a kórházból, és taxival mentünk a Canal Streetre.

Bementem egy kocsmába, ittam négy whiskyt szódával, és rendesen
berúgtam. Meggyógyultam.
Ahogy felsétáltam a házam tornácára és kinyitottam az ajtót, úgy
éreztem, hosszú távollét után térek vissza. Visszatértem ahhoz a ponthoz az
időben, amit egy éve hagytam el, amikor az első „alkalmi belövést” szúrtuk
Pattel.
Az elvonó végeztével az ember általában jól érzi magát pár napig.
Iszogat, valódi éhséget érez, élvezi az ételt, és a szexuális étvágya is
visszatér. Minden másképp néz ki, élesebb. Aztán jön a lejtmenet.
Erőfeszítésbe kerül felöltözni, fölkelni a székből, felemelni egy villát. Nem
akarsz csinálni semmit, nem akarsz menni sehová. Még narkóra sem
vágysz. Az anyag utáni sóvárgás elmúlt, de semmi más sem maradt. Ezt az
időszakot ki kell bírni. Vagy kidolgozni magadból. A mezőgazdasági munka
a legjobb gyógymód.
Pat átjött, amint meghallotta, hogy kint vagyok. Fel akarom-e venni a
fonalat? Egy belövés nem árt senkinek. Jó árban tud, ha tízet vagy többet
veszünk. Nemet mondtam. Az embernek nincs szüksége akaraterőre, hogy
nemet mondjon az anyagra, amikor nincs rászokva. Nem vágyik rá.
 Ráadásul állami szinten emeltek vádat, és az állami narkóvádak
felgyűlnek, mint bármelyik kihágás. Két narkóvádért hét évet kaphatsz,
vagy vádat emelhetnek az egyikkel az állami, a másikkal szövetségi szinten,
így amikor kilépsz az állami kóterből, a szövetségiek várnak az ajtóban. Ha
először a szövetségi büntetést ülöd le, akkor az állam vár rád a
szövetségi kóter kijáratánál.
Tudtam, hogy a jardok rám akarnak húzni még egyet, mert elszúrták az
ügyet azzal, hogy szövetségi szinten kezdték, és meghatalmazás nélkül
kutatták át a házat. Szabad kezem volt, miképp számolok be a történtekről,
mivel nem volt aláírt vallomásom, ami korlátozott volna. Az államiak nem
használhatják a szövetségieknek aláírt vallomást úgy, hogy nem hozzák fel
az alkut, amit azzal a jólelkű, dagadt kapitánnyal kötöttem. De ha rám
tudnak húzni még egy vádat, nyert ügyük van.
Bárhonnan szabadult, egy narkós általában egyenesen a kontaktjához
megy. A zsaruk erre számítottak tőlem, és figyelték Patet. Úgyhogy azt
mondtam Patnek, hogy elkerülöm, amíg az ügy nem rendeződik.
Kölcsönkért két dollárt, és távozott.
Pár nappal később a Canal Street körüli kocsmákban iszogattam. Amikor
egy leszokott narkós elér egy bizonyos pontot a részegségben, gondolatai
visszatérnek az anyaghoz. Bementem a kocsma vécéjébe, és volt egy tárca a
vécépapírtartón. Van abban valami álomszerű érzés, amikor az ember pénzt
talál. Kinyitottam a tárcát, és kivettem egy húszast, egy tízest és egy ötöst.
Úgy döntöttem, egy másik vécét használok egy másik kocsmában, úgyhogy
elsétáltam, otthagyva egy teli pohár martinit.
Felmentem Pathez.
Pat kinyitotta az ajtót, és azt mondta:
– Üdv, öregfiú, örülök, hogy látlak.
Ült az ágyon egy másik férfi, aki az ajtó felé fordult, amikor beléptem.
– Üdv, Bill – mondta.
Három hosszú másodpercig néztem, mire felismertem Duprét. Egyszerre
tűnt öregebbnek és fiatalabbnak. Tekintete már nem tűnt halottnak, és
mintha tíz kilóval soványabb lett volna. Arca időnként megrándult, mint az
életre kelő holt anyag, amely még mindig gépiesen ráng. Ha sok narkóhoz
jutott, Dupré névtelennek és halottnak tűnt, sosem lehetett kiszúrni a
tömegben vagy távolról felismerni. Most a képe tiszta volt, és éles. Ha
gyorsan átvágtál egy zsúfolt utcán, és elmentél mellette, az arca bevésődött
az emlékezetedbe – mint egy kártyatrükk, amelyben a bűvész gyorsan
megpörgeti a kártyákat, és azt mondja, „húzz egyet, mindegy, melyiket”,
miközben belekényszerít a kezedbe egy bizonyos lapot.
Ha sok narkóhoz jutott, Dupré elnémult. Most be nem állt a szája.
Elmesélte, hogy végül annyira rájárt a kasszára, hogy elvesztette az állását.
Most nem volt pénze anyagra. Még a PG és a dilibogyók árát sem tudta
kipengetni, hogy kihúzza velük. Egyre csak beszélt.
– Így volt, az összes zsaru ismert a háború előtt. Sokan a hetvenkét
órákról, amiket lehúztam a harmadik körzetben. Akkor már első körzet volt.
Tudod, milyen, amikor elkezdesz lejönni az anyagról. – Nemi szervére
mutatott az összes ujjával, aztán felfordította tenyerét. Határozott gesztus,
mintha felemelte és eléd tartotta volna azt, amiről beszélni akart. – Feláll a
farkad, és egyenesen beleélvezel a gatyádba. Még csak nem is kell felállnia.
Emlékszem, egyszer Larryvel lógtam. Ismered azt a Larry nevű kölyköt.
Akkoriban terített. Mondom neki: „Larry, meg kell tenned nekem.”
Úgyhogy levette a nadrágját. Tudod, hogy meg kellett tennie nekem.
Pat vénát keresett. Rosszallón biggyesztette ajkát.
– Úgy beszéltek, mint a degeneráltak.
– Mi a baj, Pat? – kérdeztem. – Nem találod el?
– Nem – felelte. Lehúzta a szorítókötést a csuklójára, hogy a kezén
szúrjon egy vénát.
Később megálltam az ügyvédem irodájánál, hogy megbeszéljük az ügyet,
és megkérdezzem, elhagyhatom-e az államot, hogy a texasi Rio Grande
Valley-be menjek, ahol volt egy farmom.
– Te most kurvára zűrösnek számítasz – közölte Tige. – Engedélyem van
a bírótól, hogy elhagyhasd az államot. Úgyhogy akkor mész Texasba,
amikor csak akarsz.
– Lehet, hogy lemennék Mexikóba – mondtam. – Ez is belefér?
– Bele, ha visszajössz, amikor előveszik az ügyed. Nem vonatkoznak rád
korlátozások. Az egyik ügyfelem Venezuelába utazott. Amennyire tudom,
még mindig ott van. Nem jött vissza.
Tige-on nehéz volt kiigazodni. Ezzel azt tanácsolta, hogy ne jöjjek
vissza? Amikor úgy tűnt, ügyefogyott vagy a levegőbe beszél, gyakran
tervet követett. Terveinek egy része messze a jövőbe nyúlt. Gyakran fogott
egy tervet, megállapította, hogy nem vezet sehova, aztán elengedte.
Intelligens ember létére bámulatosan ostoba ötletekkel tudott előállni.
Például amikor közöltem vele, hogy orvostudományt tanultam Bécsben (hat
hónapig), azt mondta:
 – Remek. Akkor mondjuk ezt: te, mivel magad is tanultál
orvostudományt, bízol abban, hogy a saját orvosi tudásoddal önállóan is le
tudsz vezényelni egy elvonókúrát, és ebből a célból szerezted be azokat a
kábítószereket, amelyeket megtaláltak nálad.
Azt gondoltam, ez túl erős ahhoz, hogy bárki bevegye.
– Nem jó ötlet túlságosan iskolázottnak tűnni. Az esküdtszékek nem
szeretik azokat, akik Európában tanulnak.
– Hát, akkor simán meglazíthatod a nyakkendődet, és felvehetsz egy
vaskos déli akcentust.
Szinte láttam, ahogy egyszerű embernek adom ki magam kamu déli
akcentussal. Húsz éve feladtam, hogy közülük valónak látsszak.
Megmondtam Tige-nak, hogy ez a fajta mutatvány nem az én műfajom, és
többet nem hozta fel az ötletet.
A büntetőjog azon kevés szakma egyike, amelyben az ügyfél
megvásárolja valaki más szerencséjét. A legtöbb ember szerencséje
szigorúan elidegeníthetetlen. De egy jó védőügyvéd eladhatja az összes
szerencséjét egy ügyfélnek, és minél több szerencsét ad el, annál többet kell
még adnia.

Néhány nappal később elhagytam New Orleanst, és a Rio Grande Valley-be

mentem. A Rio Grande folyó Brownsville-nál torkollik a Mexikói-öbölbe.
Brownsville felett hatvan mérföldre a folyó mentén fekszik Mission városa.
A Völgy Brownsville-tól Missionig húzódik, hatvan mérföld hosszú és húsz
mérföld széles földdarab. A területet a Rio Grande folyóból öntözik.
Öntözés előtt semmi sem nőtt rajta, csak meszkitófa és kaktusz. Most az
egyik legtermékenyebb mezőgazdasági vidék az USA-ban.
Brownsville-tól Missionig háromsávos autópálya fut, a Völgy városkái az
autópálya mentén fekszenek. A Völgyben nincsenek városok és nincs vidék.
A terület egyetlen hatalmas kertváros könnyűszerkezetű házakkal. A Völgy
lapos, akár egy asztal. Semmi más nem terem meg itt, csak gabona,
Kaliforniából hozott citrusfélék meg pálmák. Forró, száraz szél kezd rá
minden délután, és naplementéig fúj. A Völgy citrusvidék. Itt terem a
rózsaszín és vörös grapefruit, amely sehol máshol. A citrusvidék népszerű
hely az ingatlanosok körében, a könnyűszerkezetes házak, a pár napra
megszálló turisták és a halálra váró öregemberek országa. Az egész Völgy
mulandónak tűnik, akár egy tábor vagy egy karnevál. Hamarosan az összes
balek meghal, és a házalók elmennek máshová.
A húszas években az ingatlanspekulánsok szakmányban hozták a
vevőjelölteket a Völgybe, hadd szedjék és egyék a grapefruitot egyenesen a
fáról. Az egyik ilyen úttörő ingatlanos állítólag épített egy jókora
mesterséges tavat, és telkeket adott el körülötte. „A tó alulról fogja vízzel
ellátni a ligeteiket.” Amint az utolsó eladás lezárult, ő elzárta a vizet, és
eltűnt a tavával együtt, hátrahagyva a vevőket a sivatagban.
Mint az ingatlanos rámutatott, a citrus hibátlan vállalkozás öregek
számára, akik békés nyugdíjas éveket akarnak. Az ültetvények tulajdonosa
nem csinál semmit. A citrusszövetség gondozza az ültetvényt és adja el a
gyümölcsöt, majd átnyújt a tulajdonosnak egy csekket. Valójában a citrus
kockázatos üzlet a kisbefektetők számára. Hosszú távon magas az átlagos
hozam, kiváltképp a rózsaszín és a rubinvörös gyümölcs esetében. De egy
kisvállalkozónak esélye sincs kihúzni azokat az éveket, amikor alacsonyak
az árak, vagy kicsi a gyümölcstermés.
A végpusztulás előérzete ül a Völgy felett. Most kell megcsinálnod,
mielőtt történik valami, mielőtt a púposszúnyog tönkreteszi a citrust,
mielőtt megvonják a gyapottól a támogatott árakat, mielőtt jön az árvíz, a
hurrikán, a fagy, a hosszú aszály, amikor nincs víz öntözéshez, mielőtt a
határőrség lekapcsolja a napszámosaid. A katasztrófa fenyegetése mindig
jelen van, szüntelen és nyugtalanító, mint a délutáni szél. A Völgy sivatag
volt, és újra sivatag lesz. A kettő között megpróbálhatod kisajátítani, amíg
még van rá idő.
Az ingatlanirodákban ülő öregemberek azt mondják:
– Nincs ebben semmi újdonság. Láttam már ilyet. Emlékszem, ’28-ban…
Ám egy új tényező, amit még senki sem látott, megváltoztatja a
katasztrófa ismerős aspektusát, akár egy betegség hosszú lappangása,
amiről senki sem tudja, mikor kezdődött.
A halál az élet hiánya. Valahányszor az élet visszaszorul, beköltözik a
halál és a rothadás. Bármi legyen is az – orgonok, életerő –, amire
mindannyian rendszeresen rászorulunk, nincs sok belőle a Völgyben. Az
ételed megrohad, mielőtt hazaérnél vele. A tej megsavanyodik, mielőtt
befejeznéd az étkezést. A Völgy olyan hely, ahol áttör az életellenes erő.
A halál úgy ül a Völgy felett, akár a láthatatlan szmog. A hely különös
erővel vonzza a haldoklókat. Az agonizáló sejt a Völgy felé gravitál.
 Gary West Minneapolisból jött. Összespórolt húszezer dollárt azzal, hogy
tejgazdaságot vezetett a háború idején. A pénzből vett egy házat és egy
ültetvényt a Völgyben. A hely Mission távolabbik végén volt, ahol véget ér
az öntözött terület, és megkezdődik a sivatag. Öt hektár vörös grapefruit, és
egy 1920-as spanyol stílusú ház. Ott ült az anyjával, a feleségével és két
gyerekével. Szemében egy olyan ember zavarodott, rémült és bosszús
tekintete, aki érzi sejtjeiben egy halálos betegség mozgolódását. Akkor nem
volt beteg, de sejtjei keresték a halált, és West tisztában volt ezzel. El akarta
adni mindenét, hogy elköltözzön a Völgyből.
– Nagyon bezárva érzem itt magam. Olyan sokat kell utaznod, hogy
kijuss a völgyből – mondogatta.
Egyik vállalkozástól rohant a másikig. Egy ültetvény Mississippiben, egy
téli zöldséges üzlet Mexikóban. Visszament Minnesotába, és vett egy
tehéntáppal foglalkozó céget. Mindezt a völgybeli tulajdonáért letett
előlegből finanszírozta. De nem tudta távol tartani magát a Völgytől. Úgy
húzott, mint a horogra akadt hal, mígnem haldokló sejtjeinek terhe
kifárasztotta, és a Völgy feltekerte. Számos betegséget kipróbált. Egy
torokgyulladás átterjedt a szívére. A McAllen kórházban feküdt, és próbálta
üzletembernek látni magát, aki türelmetlenül lábra akar állni, hogy
visszatérjen a munkához. Vállalkozásai egyre esztelenebbé váltak.
– Ez az ember őrült – mondta Roy, az ingatlanos. – Nem tudja, mit akar.
West számára most már csak a Völgy létezett. Nem mehetett máshová.
Minden más hely csak képzelgés. Ahogy hallgatta az ember, rátört a
nyugtalanító érzés, hogy az olyan helyek, mint Milwaukee, nem léteznek.
West pénzt gyűjtött, és elment Arkansasba, hogy megnézzen egy
hektáronként tizenöt dolláros juhfarmot. Visszajött a Völgybe, és elkezdett
hitelből házat építeni. Valami baja lett a veséjének, és teste felpüffedt a
vizelettől. Érezni lehetett a húgyszagot a leheletén és a bőrén.
– Ez húgymérgezés – magyarázta az orvos, miközben a vizelet bűze
megtöltötte a helyiséget. West rángógörcsöt kapott, és meghalt. Hagyott a
feleségére egy rakás váltót Milwaukeeból és a Völgyből, amelyeket tíz év
lesz rendbe rakni{41}.
Amerika összes rossz tulajdonsága leszivárgott a Völgybe, és ott
összegyűlt. Az egész területen nincs egy jó étterem. Az élelmezési helyzetet
csak azok viselik el, akik nem érzik az ízét annak, amit esznek. A Völgyben
az éttermeket nem olyanok vezetik, akik valóban főznek és élelmiszerrel
foglalkoznak. Olyasvalakik nyitják meg őket, akik szerint „az embereknek
enniük kell”, ezért egy étterem „jó ötlet”. Éttermüknek üveg utcafrontja
lesz, hogy az emberek belássanak, és krómnikkel bútorai. Az étel rossz
amerikai éttermi kaja. Ők meg ülnek az éttermükben, és nézik a
vendégeiket zavart, bosszús tekintettel. Amúgy sem igazán akartak éttermet
vezetni. Most meg még nem is keresnek rajta.
Sokan gyorsan megszedték itt magukat a háború idején és az utána
következő pár évben. Bármilyen üzlet bejött, ahogy bármilyen portéka jó
egy fellendülő piacon. Az emberek azt hitték, ügyes vállalkozók, pedig
valójában csak meglovagolták a szerencse hullámait. Most a Völgy leszálló
ágban van, és csak a nagypályások bírják az iramot. A Völgyben a
közgazdaság törvényei úgy működnek, mint egy középiskolai
algebraképlet, mivel az emberi tényezőnek nem jut benne szerep. A nagyon
gazdagok gazdagabbak lesznek, mindenki más pedig tönkremegy.
A nagytőkések nem agyafúrtak, könyörtelenek vagy vállalkozó szelleműek.
Nem kell mondaniuk vagy gondolniuk semmit. Csak ülnek a babérjaikon, a
pénz meg csordogál. Ki kell jönni a nagytőkésekkel, különben kiesel a
pixisből, és el kell vállalnod bármilyen munkát, amit felajánlanak.
A középosztályt megszorongatják, és ezerből egynek sikerül feltörnie.
A nagytőkések a ház, és a kis farmerek a szerencsejátékosok. A játékos
tönkremegy, ha tovább játszik, de a farmernek játszania kell, mert
alapesetben a kormánnyal szemben veszít. A nagytőkéseké az összes bank a
Völgyben, és amikor egy gazda tönkremegy, a bank veszi át a tulajdonát.
Hamarosan a nagytőkéseké lesz az egész Völgy.
A Völgy olyan, mint egy becsületes kockaasztal, ahol a játékosoknak
nincs meg hozzá az életrevalóságuk, hogy befolyásolják a kockát, ezért a
tiszta szerencsén múlik, hogy nyernek-e vagy veszítenek. Sosem hallani
senkitől olyat, hogy „így kellett lennie”, hacsak nem valakinek a haláláról
beszélnek. Egy esemény, amelynek „így kellett lennie”, lehet jó vagy rossz,
de megtörtént, és lehetetlen megbánni vagy újra elővenni. Mivel minden,
ami a Völgyben történik – kivéve a halált – véletlenszerű, az itt élők folyton
a múlton háborognak, mint aki feltett két dollárt a lovin, és most hazafelé
tart a metrón. „Meg kellett volna tartanom azt a száz hektárt az alvégen; el
kellett volna fogadnom az olajos koncessziót; gyapotot kellett volna
ültetnem paradicsom helyett.” Orrhangú nyüszítés száll fel a Völgyből, a
banális bánkódás és elkeseredettség vaskos motyogása.{42}
Amikor megérkeztem a Völgybe, még mindig az elvonó utáni letargiában
voltam. Sem étvágyam, sem erőm nem volt. Mást sem akartam, csak aludni,
és napi tizenkét-tizennégy órákat aludtam. Néha vettem két uncia
paregorikot, megittam két dilibogyóval, és pár óráig normálisnak éreztem
magam. Vásárlás előtt a PG-t fel kell íratni, én viszont nem akartam
lehasználni a gyógyszertárakat. Nem vehetsz gyakran szirupot, különben a
gyógyszerész észbe kap. Vagy bezárja a boltot, vagy megemeli az árat.
Összeálltam egy Evans nevű barátommal, hogy gépeket vegyünk,
felfogadjunk egy farmert, és elkezdjünk gyapotot termeszteni. Volt egy
százötven hektáros gyapotföldje. Egy jó gyapotföld egy bálával hoz
hektáronként, és a támogatott amerikai árral biztosan számíthattunk
százötven dollárra bálánként. Szóval úgy állt, kaszálunk 22 000 dollárt.
Minden tényleges munkát a farmer végzett. Evansszel pár naponta
odaautóztunk, hogy megnézzük, hogy áll a gyapot. Nagyjából egy órába
tellett, mire megszemléltük az összes gyapotunkat, mert a mezők szét
voltak szórva Edingburg környékétől a lapályig, szinte egészen a folyóig.
Nem volt különösebb értelme a gyapotot nézegetni, mert a legkevésbé sem
értett hozzá egyikünk sem. Csak kocsikáztunk este ötig, amikor is
elkezdtünk inni.
Öt-hat visszatérő vendég minden délután összegyűlt Evans házánál.
Pontban ötkor valaki megkongatott egy bádogserpenyőt, és elkiáltotta
magát, hogy „piaidő!”, mire a többiek ugrottak, mint a gongra gyűlő
harcosok. Gazdaságossági okokból saját gint készítettünk mexikói
alkoholból. Az ebből a ginből kevert martininak borzalmas íze volt, és
jégdarabokkal kellett megtölteni a koktélokat, különben megmelegedett,
mielőtt megihattuk volna. Kánikulában én még a jó martinit sem bírtam
meginni, úgyhogy kevertem magamnak egy italt cukorból, lime-ból,
szódából meg egy csipet kininből, hogy megközelítse a gin-tonikot.
A Völgyben senki sem hallott még a kinines vízről.{43}
Egész nyáron tökéletes gyapotidő volt. Forró és száraz nap mint nap.
Július negyedike után kezdtük el szedni, és mindet betakarítottuk a
szeptember 1-ei határidőre. Kicsit jobban jöttünk ki a nullszaldónál.
A magas működési és megélhetési költségek – úgy számoltam, nekem havi
hétszázba kerül fenntartanom magam a Völgyben bejárónő vagy kocsi
nélkül – elvitték a haszon jó részét. Úgy döntöttem, ideje lelépni a
Völgyből.{44}
Október elején kaptam egy levelet az óvadékos cégtől, miszerint négy
nap múlva esedékes az ügyem. Felhívtam Tige-ot, aki azt mondta:
 – Ne foglalkozz vele. Elintézem, hogy elnapolják. – Pár nappal később
kaptam tőle egy levelet, hogy elintézett egy háromhetes halasztást, de nem
tartja valószínűnek, hogy még egyszer eltolnák a tárgyalást.
Felhívtam telefonon, és megmondtam neki, hogy lemegyek Mexikóba.
Azt mondta:
– Rendben. Csak érezd jól magad, amennyire három hét alatt lehetséges,
és gyere vissza a tárgyalásra.
Megkérdeztem tőle, mik az esélyei még egy halasztásnak.
Azt felelte:
– Őszintén szólva nem jók. Nem tudok mit kezdeni ezzel a bíróval.
Kínozza a fekélye.
Úgy döntöttem, lépéseket teszek, hogy Mexikóban maradhassak, miután
odaértem.{45}

Amint Mexikóba értem, elkezdtem anyagot keresni. Legalábbis fél

szemmel figyeltem rá. Mint korábban említettem, kiszúrom a drogos
környékeket. A városban töltött első éjszakám során végigsétáltam a
Dolores Streeten, és megláttam egy csapat kínai narkóst egy kínai büfé
előtt. A kínaiakkal nehéz kijönni. Csak kínaiakkal hajlandók üzletelni.
Szóval tudtam, hogy időpocsékolás lenne, ha megpróbálnék ezektől a
figuráktól anyagot szerezni.
Egy napon végigsétáltam a San Juan Letránon, és elmentem egy étkezde
előtt, amelynek bejáratát színes csempéből álló stukkó szegélyezte, és a
padlót ugyanolyan csempe fedte. Az étkezde félreismerhetetlenül közel-
keleti volt. Ahogy elhagytam, valaki kijött. Olyan típusú figura, amilyet
csak a drogos környékek határán látni.
Ahogy az olaj után kutató geológust is a felszínre bukkanó kőzetek
vezetik, úgy bizonyos jelek utalnak a drog jelenlétére a közelben. A narkó
gyakran fellelhető a kétes hírű vagy átmeneti környékeken: a keleti
Tizennegyedik utcában a Harmadik sugárút körül New Yorkban; a
Poydrason és a St. Charleson New Orleansban, a San Juan Letránon
Mexikóvárosban. Művégtagokat árusító boltok, parókakészítők, fogászati
szaküzletek, parfüm-, hajkenőcs-, bóvli-, illóolajműhelyek. Ahol a kétes
üzleti vállalkozások találkoznak a Szegénysorral.
 Létezik egy embertípus, amelyet alkalmanként észre lehet venni ezeken a
környékeken: kapcsolatban áll a narkóval, pedig nem használ, és nem is
díler. De amikor meglátod, a varázsvessző megrándul. Közel az anyag. Az
illető a Közel-Keletről származik, valószínűleg Egyiptomból. Orra nagy és
egyenes. A bőr feszes és sima az arcán. Minden borzalmas tetten vagy
tevékenységen túlmenően ocsmány. Egy már nem létező foglalkozás jelét
viseli magán. Ha a drog eltűnne a világból, még talán még akkor is
maradnának narkósok, akik a narkós környékeken álldogálnak, homályosan
és kitartón átérezve a hiányt, az elvonás halovány szellemét.
Szóval ez az ember olyan helyeken mászkál, ahol valaha a mára elavult
és elképzelhetetlen szakmáját gyakorolta. De semmi sem zavarja. Fekete
szemében a rovarok vaksi nyugalma. Úgy fest, mint aki mézen és
cukorszirupon él, amelyet valami szívócsőszerűséggel szippant fel.
Mi az elfeledett foglalkozása? Egyértelműen a szolgák kasztjába tartozik,
és van valami köze a halottakhoz, habár nem balzsamozó. Talán tárol
valamit a testében, egy élethosszabbító szubsztanciát, amelyet urai időnként
lefejnek. Specializált, akár egy rovar, hogy ellásson valami felfoghatatlanul
förtelmes feladatot.

A Chimu bár kívülről ugyanúgy fest, mint bármelyik cantina, de amint

belépsz, azonnal tudod, hogy melegbár.
Rendeltem egy italt, és körbenéztem. Három mexikói buzi tette-vette
magát a zenegép előtt. Egyikük odavonaglott, ahol álltam, egy templomi
táncos stilizált mozdulataival, és kért egy cigarettát. Volt valami archaikus a
stilizált mozdulatokban, lezüllött állati kecsesség, egyszerre gyönyörű és
taszító. Szinte láttam, ahogy tábortüzek fényében mozog, kétértelmű
gesztusai kiválnak a sötétségből. A szodómia egyidős az emberi fajjal. Az
egyik buzi a zenegép melletti bokszban ült tökéletes mozdíthatatlanságban
és ostoba állati derűvel.
Megfordultam, hogy alaposabban megnézzem a fiút, aki odajött. Nem
rossz.
– ¿Por qué triste? – kérdeztem. („Miért vagy szomorú?”) Nem egy nagy
szám, de nem társalogni jöttem.
A fiú elmosolyodott, felfedve nagyon vörös ínyét és szétálló éles fogait.
Vállat vont, és mondott valami olyasmit, hogy nem szomorú vagy nem
különösebben az. Körülnéztem a helyiségben.
– Vámonos a otro lugar – mondtam. („Menjünk máshová.”)
Bólintott. Elsétáltunk az utcán egy egész éjjel nyitva tartó étterembe, és
leültünk egy bokszba. A fiú az asztal alatt a lábamra ejtette kezét. Éreztem,
hogy a gyomrom összerándul az izgalomtól. Lehúztam a kávémat, és
türelmetlenül vártam, amíg a fiú megissza a sörét, és elszív egy cigarettát.
Tudott egy hotelt. Átdugtam a rácson öt pesót. Egy öregember kinyitotta
az egyik szoba ajtaját, és rongyos törölközőt dobott a székre.
– ¿Llevas pistola? („Pisztoly van nálad?”) – kérdezte a fiú. Meglátta a
fegyverem. Igennel feleltem.
Összehajtottam a nadrágom, és ledobtam a székre, a pisztolyt pedig
rátettem a nadrágra.{46} Leraktam az ingemet és az alsómat a fegyverre.
Leültem meztelenül az ágy szélére, és néztem, ahogy a fiú levetkőzik.
Gondosan összehajtotta kopott kék öltönyét. Levette ingét, és a szék
támlájára dobott kabátjára tette. Bőre sima volt, és rézszínű. Kilépett az
alsójából, felém fordult, és rám mosolygott. Aztán odajött, leült mellém az
ágyra. Lassan végigfuttattam egyik kezem a hátán, a másikat pedig a
mellkas ívén a lapos, barna hasig. A fiú elmosolyodott, és lefeküdt az ágyra.
{47}

Később elszívtunk egy cigarettát, vállunk összeért a takaró alatt. A fiú azt
mondta, mennie kell. Mindketten felöltöztünk. Azon tűnődtem, számít-e
pénzre. Úgy döntöttem, nem. Odakint egy sarkon váltunk el kézfogással.{48}

Valamivel később összefutottam egy Angelo nevű fiúval ugyanebben a

bárban. Kihagyásokkal két éve találkozgattam vele. Amikor anyagoztam,
nem láttam Angelót hónapokig, de amikor lejöttem róla, mindig
összefutottam vele valahol az utcán. Mexikóban a kívánságoknak
álomerejük van. Ha találkozni akarsz valakivel, felbukkan.
Egyszer kerestem egy fiút, elfáradtam, és leültem egy kőpadra az
Alamedában. Éreztem a sima követ a nadrágomon keresztül és a sajgást a
golyóimban, mint a fogfájást, amikor a fájdalom enyhe, és különbözik
minden más fájdalomtól. Ahogy ültem és néztem a parkot, hirtelen
nyugodtnak és boldognak éreztem magam, álomszerű kapcsolatban a
Várossal, és tudtam, hogy aznap éjjel szerezni fogok egy fiút. Így is lett.
 Angelónak keleti arca volt, japánnak nézett ki, eltekintve rézszínű
bőrétől. Nem volt meleg, és fizettem neki mindig ugyanannyit, húsz pesót.
Néha nem volt annyim, ilyenkor azt mondta:
– No importa. (Nem fontos.) – Ragaszkodott hozzá, hogy kisöpri a lakást,
akárhányszor ott töltötte az éjszakát.
Amint kapcsolatba kerültem Angelóval, nem mentem vissza a Chimuba.
Mexikóiak vagy amerikaiak, a melegbárok lehoznak.{49}

A mañana annyit tesz: „várj, amíg jók nem lesznek a jelek”. Ha valaki
gyorsan akar narkót szerezni, és vadidegeneknél próbálkozik be, össze
fogják verni a pénzéért, és valószínűleg a rendőrség is rászáll. De ha kivár,
a drog rá fog találni, ha ő is akarja.
Több hónapig voltam Mexikóvárosban. Egy nap elmentem az
ügyvédhez, akit felfogadtam, hogy szerezzen nekem munkát és letelepedési
engedélyt. Egy toprongyos, középkorú férfi állt az iroda előtt.
– Még nem ért ide – mondta. Ránéztem. Veterán narkós, ez kétségtelen.
És azzal is tisztában voltam, hogy neki sincsenek kételyei velem
kapcsolatban. Egy használó akár tíz éve is leszokhatott, de attól még mindig
látszik rajta, hogy anyagos. A narkó nyoma kitörölhetetlen.{50}
Álldogáltunk, amíg az ügyvéd megérkezett. A narkós szentképes
medálokat árult. Az ügyvéd megkérte, hogy vigyen fel egy tucatot az
irodájába.
Miután beszéltem az ügyvéddel, megkérdeztem a narkóst, vacsorázna-e
velem, és elmentünk egy étterembe a San Juan Letránon.
A narkós megkérdezte, honnan szalajtottak, és én elmondtam neki.
Kifordította a kabátja hajtókáját, és megmutatta a belső oldalába szúrt tűt.
– Huszonnyolc éve drogozok – mondta. – Kell anyag?{51}

Egyetlenegy terjesztő van Mexikóvárosban{52}, mégpedig Lupita. Húsz éve

az iparban. Egy gramm heroinnal kezdte, ebből építette fel mexikóvárosi
narkómonopóliumát. Százötven kilót nyomott, ezért használni kezdett, hogy
lefogyjon, de csak az arca lett beesett, így az eredmény nem jelentett
előrelépést. Nagyjából havonta vesz magának egy új szeretőt, ingekkel és
karórákkal halmozza el, aztán kidobja, ha már elege lett belőle.
Lupita lefizeti a zsarukat, hogy nyíltan teríthessen, mintha csak
vegyesboltot üzemeltetne. Nem kell aggódnia a spiclik miatt, mert a
szövetségi kerületben mindenki tudja, hogy narkót árul. Alkoholos
üvegekben tart hozzávalókat, úgyhogy az anyagosok szúrhatnak a
csehóban, aztán tisztán távozhatnak. Akárhányszor egy zsarunak pénzre van
szüksége, hogy igyon egy gyors sört, átmegy Lupitához, és megvár valakit,
hátha van nála papír. Tíz pesóért (1,25 dollárért) a zsaru elengedi. Húszért
visszakapja a drogját. Alkalmanként néhány meggondolatlan állampolgár
elkezd jobb papírokat terjeszteni olcsóbban, de sosem húzzák sokáig.
Lupitának van egy állandó ajánlata: tíz ingyen papír bárkinek, aki szól neki,
hogy van egy másik díler is a szövetségi kerületben. Aztán Lupita felhívja
az egyik barátját a kábítószer-ellenes osztagnál, és a dílert lekapcsolják.
Lupita mellékesen orgazdaként is működik. Ha bárki nagyot szakít,
körbekérdez, hogy rájöjjön, ki volt benne a balhéban. A tolvajok az általa
megszabott áron adnak el neki, különben leadja a drótot a zsaruknak. Lupita
mindenről tud, ami Mexikóváros kisstílű alvilágában történik. Úgy ül és
osztogatja a papírokat, akár egy azték istennő.
Lupita papírban árulja az anyagot. Elvileg heroin. Valójában tejporral
felütött pantopon meg valami szemét, ami homoknak néz ki, és nem
oldódik fel a kanálban a hevítés után.
Ike-on keresztül kezdtem el venni Lupita papírjait, ő a veterán narkós,
akivel az ügyvéd irodájánál találkoztam. Három hónapja voltam tiszta. Csak
három napba telt visszaszokni.
Egy függő akár tíz évig is tiszta lehet, de kevesebb mint egy hét alatt
kialakíthat egy új függőséget; eközben valaki olyannak, aki sosem volt
függő, napi két belövés kell két hónapon keresztül, hogy egyáltalán
rászokjon. Én naponta egyszer szúrtam négy hónapig, mire észrevettem
magamon az elvonást. Fel lehet ugyan sorolni a tüneteket, de az elvonás
semmilyen más érzéshez nem hasonlítható, és szavakkal nem ragadható
meg. Nem éltem át a narkóbeteg-érzést a második rászokásomig.
Miért szokik rá újra egy függő sokkal gyorsabban, mint egy narkószűz,
még akkor is, ha évekig tiszta volt? Nem fogadom el azt az elméletet,
miszerint az anyag folyamatosan a testben lapul – állítólag a gerincben
gyűlik fel –, és nem értek egyet a pszichológiai válaszokkal sem. Szerintem
a droghasználat visszafordíthatatlan sejtmódosulást okoz. Aki egyszer
narkós volt, örökre az marad. Leállhatsz a szerhasználattal, de az első
rászokás után sosem leszel újra tiszta.{53}
Amikor a feleségem látta, hogy visszaszoktam, olyat csinált, amilyet
előtte még soha. Épp egy adagot melegítettem két nappal azután, hogy
kapcsolatba kerültem Öreg Ike-kal. A feleségem megragadta a kanalat, és a
földre dobta a narkót. Kétszer pofon vágtam, mire az ágyra vetette magát
zokogva, aztán megfordult, és megkérdezte:
– Hát semmit sem akarsz kezdeni magaddal? Te is tudod, mennyire
belefulladsz az unalomba azután, hogy rászoktál. Mintha kialudna benned
az összes fény. Hát legyen, csinálj, amit akarsz. Úgyis van valahol anyagod
eldugva.
Valóban volt anyagom eldugva.
Lupita papírjai darabonként tizenöt pesóba – nagyjából két dollárba –
kerültek. Feleolyan erősek, mint egy kétdolláros kapszula az Államokban.
Ha valamennyire rá vagy szokva, két papír kell, hogy helyrehozzon, és ez
még csak annyi, hogy rendben legyél. Ahhoz, hogy igazán beállj, négy
papírra lesz szükséged. Úgy véltem, ez botrányos ár, tekintve hogy
Mexikóban minden olcsóbb, és nyomott drogárakra számítottam. És tessék,
az amerikai ár felett fizettem rosszabb minőségű anyagért. Ike azt mondta:
– Sokat kell kérnie érte, hogy le tudja fizetni a rendőröket.
Visszakérdeztem:
– Mi van a receptekkel?
Közölte, hogy a dokik csak tinktúrában írnak fel morfiumot.
A legtöbbjük százötven milligrammot írhatott fel egyszerre. Arra jutottam,
hogy ezzel sokkal olcsóbban jönnék ki, mint Lupitával, ezért elkezdtem
lehúzni a dokikat. Többet találtunk, aki öt pesóért megírta a receptet, és
további ötért ki is válthattuk.
Egy recept elég egy napra, ha nem kapsz rá túlságosan. A gond az, hogy
a recepteket könnyebb megszerezni, mint kiváltani, és ha találsz egy
gyógyszertárat, ahol kiadják, örülhetsz, ha egy gyógyszerész nem lopja el
az összes drogot, és ad helyette desztillált vizet. Vagy ha nincs semmi
morfiuma, bármit az üvegbe tesz a polcról. Váltottam ki recepteket,
amelyekért csak feloldhatatlan port kaptam. Bele is halhattam volna, ha
belövöm azt a szemetet.{54}
A mexikói dokik nem olyanok, mint az amerikaiak. Sosem játsszák a
profit. Egy mexikói doki, ha hajlandó felírni, akkor nem kell neki a mese.
Ismerek dokikat, akik éhen halnának, ha nem írnának morfinrecepteket.
Egyetlen páciensük sincs, hacsak nem tekintjük a drogosokat páciensnek.
Magam mellett Ike-ot is el kellett látnom anyaggal, és ez pénzbe került.
Megkérdeztem Ike-ot, mi a helyzet Mexikóvárosban a terjesztéssel. Azt
mondta, lehetetlen.
– Egy hétig sem húznád. Persze rengeteg vevőd akadna, akik fizetnének
tizenöt pesót egy adag jóféle morfiumért, amilyet a receptekkel szerzünk.
De amint először ébrednek fel elvonással és pénz nélkül, azonnal mennek
Lupitához, és felnyomnak pár papírért. Vagy ha a zsaruk elkapják őket,
azonnal eljár a szájuk. Néhányukat még kérdezni sem kell. Rögtön azzal
kezdik, hogy „engedjenek el, és mondok valakit, aki narkót terjeszt”.
A zsaruk elküldik megjelölt pénzzel vásárolni, és ennyi. Máris rábasztál.
Nyolc év jár terjesztésért, és nincs óvadék. Ezzel jönnek hozzám: „Ike,
tudjuk, hogy receptekkel szerzel anyagot. Itt van ötven peso. Hozz nekem
egy receptet.” Néha egy jó karórát vagy ruhákat hoznak. Megmondom
nekik, hogy kiszálltam. Persze így kereshetnék naponta kétszáz pesót, de
egy hétig se húznám.
– De nem tudnál felhajtani öt-hat jó vevőt?
– Ismerek Mexikóvárosban mindenkit, aki benne van. És egyikükben
sem bíznék. Egyben sem.

Eleinte minden különösebb gond nélkül ki tudtuk váltani a recepteket. Ám

pár hét után felhalmozódtak a gyógyszertáraknál, ahol hajlandók morfiumot
kiadni, és azok elkezdték bezárni a boltot. Úgy festett, vissza kell térnünk
Lupitához. Párszor megszorultunk, és tőle kellett vennünk. A jóféle
gyógyszertári morfium feltornászta a narkóigényünket, és két, Lupita-féle
tizenöt pesós papír kellett hozzá, hogy helyre tegyen. Nos, harminc peso
egyetlen belövésért sokkal több, mint amennyit megengedhettem
magamnak. Ki kellett szállnom, leszorítanom arra a szintre, hogy kibírjam
napi két, Lupita-féle papírral, vagy keresnem egy másik forrást.
Az egyik receptíró doktor azt javasolta Ike-nak, hogy kérelmezzen állami
engedélyt. Ike elmagyarázta, hogy a mexikói kormány engedélyeket ad ki
az anyagosoknak, hogy havonta bizonyos mennyiségű morfiumot
nagykeráron vásárolhassanak meg. Az orvos száz pesóért hajlandó lett
volna benyújtani a kérelmet Ike nevében. Azt mondtam:
 – Csináld, kérelmezd. – És odaadtam neki a pénzt. Nem számítottam rá,
hogy bejön, pedig bejött. Tíz napra rá lett egy engedélye a kormánytól,
hogy minden hónapban vásárolhat tizenöt gramm morfint. Az engedélyt alá
kellett írnia az orvosának és a főorvosnak az Egészségügyi Bizottságnál.
Ezután el kellett vinni egy gyógyszertárba, és kiváltani.
Az ár nagyjából két dollár volt grammonként. Emlékszem, amikor
először kiváltotta. Egy egész doboz morfinkocka. Mint egy drogos álma.
Sosem láttam korábban egyszerre ennyi morfiumot. Letettem a pénzt, és
felosztottuk az anyagot. Hét grammból havonta használhattam napi kétszáz
milligrammot, ami több, mint amennyihez az Államokban valaha
hozzájutottam. Szóval havi harminc dollárért rengeteg narkóval el voltam
látva ahhoz képest, amit havi háromszázért kaptam az USA-ban.

Ekkoriban nem barátkoztam{55} össze a többi mexikóvárosi narkóssal.

Legtöbbjük lopással szerezte a pénzt anyagra. Mind zűrös. Mind spicli.
Egyikükre sem lehet rábízni egy papír árát sem. Semmi jó nem származhat
belőle, ha velük áll össze az ember.
Ike nem lopott. Abból élt, hogy ezüstnek látszó karkötőket és medálokat
árult. Egy lépéssel a vevői előtt kellett járnia, mert a kamuezüst órákon
belül megfeketedett. Egyszer vagy kétszer letartóztatták, és megvádolták
csalással, de mindig kihoztam. Megmondtam neki, hogy keressen valami
szigorúan törvényes bulit, és elkezdett kereszteket árulni.
Ike az Államokban bolti lopásból élt, és azt állította, hogy naponta száz
dollárt szakított Chicagóban egy rugós aktatáskával, amelybe bedugta az
öltönyöket, és az oldala visszaugrott a helyére. Az összes pénz kokszra és
morfinra ment.
De Mexikóban nem lopott. Azt mondta, még a legjobb tolvajok is idejük
nagy részét a hűvösön töltik. Mexikóban az ismert tolvajokat tárgyalás
nélkül elküldhetik a Tres Marías-i büntetőtelepre. Itt nincsenek
középosztálybeli, fehérgalléros tolvajok, akik jól megélnek, mint az
Államokban. Vannak nagymenők politikai kapcsolatokkal és vannak
csavargók, akik idejük felét börtönben töltik. A nagymenők általában
rendőrfőnökök vagy más, magas rangú tisztek. Így állnak a dolgok
Mexikóban, és Ike-nak nincsenek meg a működéshez szükséges
kapcsolatai.
 Az egyik drogos, akivel időről időre találkoztam, egy sötét bőrű yucatáni
volt, akire Ike „a Fekete Rohadékként” hivatkozott. A Fekete Rohadék Ike
keresztes bulijában dolgozott. Valójában szélsőségesen vallásos volt, és
minden évben megtette a zarándokutat Chalmába, az utolsó negyed
mérföldet köveken térdelve, miközben két ember a magasba emelte. Ezután
rendben volt egy évig.
A Chalmai Miasszonyunk{56} mintha a narkósok és a piti tolvajok
védőszentje lenne, mert Lupita vevői évente egyszer megtették a
zarándoklatot. A Fekete Rohadék templomi fülkét bérel, és papírban árulja
a tejcukorral botrányosan felütött anyagot.
Rendszeresen láttam a környéken, és sokat hallottam róla Ike-tól. Ike úgy
gyűlölte a Fekete Rohadékot, ahogy csak egy narkós gyűlölhet egy másik
narkóst.
– Ő szúrta el azt a gyógyszertárat. Odament, és azt mondta, hogy én
küldtem. Most a gyógyszerész nem ad ki több anyagot.
Úgyhogy velük sodródtam hónapról hónapra. Hó végére mindig kicsit
megszorultunk, és ki kellett váltanunk pár receptet. Mindig szorongtam,
amikor kifogytam az anyagból, és megvolt a kényelmes biztonságérzetem,
amikor még akadt biztonságban eltéve hét grammom.
Egyszer Ike kapott tizenöt napot a városi börtönben – a Carmenben,
ahogy nevezték – csavargásért. Pénzszűkében voltam, nem bírtam kifizetni
a büntetést, és csak három nap után tudtam meglátogatni. Teste
összezsugorodott, arcából kiálltak a csontok, barna szeméből sütött a
fájdalom. A számban volt egy darab celofánba csomagolt ópium. Egy fél
narancsra köptem az ópiumot, és átadtam Ike-nak. Húsz percen belül be
volt állva.
Körbenéztem, és láttam, hogy az anyagosok különleges csoportot
alkotnak, mint a buzik, akik a börtönudvar egyik sarkában sivalkodva
tették-vették magukat. A narkósok összeverődtek, beszélgettek és narkós
gesztikulációval hadováltak, a csuklóból tenyérrel felfelé kilendülő karral, a
kívülállóság és a különleges közösség gesztusával, amely olyan, mint a
buziknál a laza csukló.{57}
A drogosok mind kalapot hordanak, ha van kalapjuk. Mind ugyanúgy
néznek ki, mintha valami sajátságos módon ugyanolyan jelmezt viselnének,
ami nem sorolható be pontosan. A narkó mindegyikükre rányomta
eltüntethetetlen bélyegét. Ike elmondta, hogy a fegyencek gyakran lelopják
a nadrágot az újoncokról.
 – Rohadt egy népség van itt. – Több embert láttam alsóneműben
mászkálni. A Parancsnok elkapja a feleségeket és rokonokat, akik anyagot
hoznak a foglyoknak, és megmotozza őket a náluk lévő cuccért.
Rajtakapott egy nőt, aki papírt hozott a férjének, de csak öt peso volt
nála. Úgyhogy a Parancsnok elvette a nő ruháját, és eladta tizenöt pesóért,
aki így valami rossz régi lepedőbe csavarva ment haza.
A hely teli volt spiclikkel. Ike nem mert megtartani semennyit az
ópiumból, amit hoztam neki, mert félt, hogy elveszi tőle a többi rab, vagy
felnyomják a Parancsnoknak.

Rászoktam, hogy otthon maradok napi három-négy szúrással. Hogy

elfoglaljam magam, beiratkoztam a Mexico City College-ba. A diákok
néhány kivétellel{58} nyomorult népség benyomását keltették bennem – de
akkoriban nem igazán néztem meg őket alaposan.
Amikor visszatekintesz egy szeren töltött évre, fel sem tűnik az idő. Csak
az elvonásos időszakok emelkednek ki. Emlékszel a rászokás első néhány
belövésére és azokra, amikor igazán szenvedtél az elvonástól.
(Még Mexikóban is mindig eljön a nap, amikor minden rosszul sül el.
A gyógyszertár zárva, vagy a fiúd nem dolgozik, a doki elment a városból
fiestázni, és nem tudsz anyagot venni.)
Eltekintve magától az anyagtól, amit a függőség során átélsz, az lapos,
szinte kétdimenziós tapasztalat. Fel tudod idézni, hogy mi történt, ha veszed
a fáradságot, de egyetlen emlék sem tör rád spontán egy függőségben töltött
időszakból – kivéve az elvonást.{59}
Hó vége. Kifogytam az anyagból, és beütött az elvonás. Öreg Ike-ra
vártam, hogy felbukkanjon egy morfinrecepttel. Egy narkós élete felét
várakozással tölti. Volt a házban egy macska, amelyet etettem, egy ronda,
szürke macska. Felvettem, az ölemben tartottam, simogattam, és
szorosabban fogtam, amikor megpróbált leugrani. Nyávogni kezdett,
menekült volna.
Közelebb toltam hozzá az arcom, hogy összeérintsem a hideg orrát az
enyémmel, és a macska megkarmolt. Esetlen karmolás volt, el sem talált.
De nekem több se kellett. Kinyújtott karommal eltartottam magamtól a
macskát, és szabad kezemmel mindkét oldalról pofoztam. Visított és
karmolászott, aztán összehugyozta a nadrágomat. Ütöttem tovább, kezem
vérzett a karmolásoktól. Az állat kiszabadult, és berohant a gardróbba,
hallottam, hogy bent elborzadva fúj és nyavíkol.
– Na, most elintézem a rohadékot – mondtam, és felvettem egy nehéz,
festett botot. Izzadság csorgott az arcomon. Remegtem az izgalomtól.
Megnyaltam az ajkam, és elindultam a gardrób felé, ügyelve, hogy elzárjam
a menekülési útvonalakat.
Ekkor a feleségem közbeavatkozott, és én letettem a botot. A macska
kimászott a gardróbból, és leszaladt a lépcsőn.
A feleségem mosolyogva rám nézett:
– Bill – mondta –, hát nem szégyelled magad? Néha nem is tudom. Néha
egyszerűen nem is tudom – csóválta a fejét.{60}{61}

Ike hozott nekem kokaint, ha tudott szerezni. Kokszot nehéz találni

Mexikóban. Korábban sosem használtam jóféle kokaint. A kokain színtiszta
drogmámor. Egyenesen felemel, mechanikus emelés, amely azonnal elkezd
alábbhagyni, amint megérzed. Semmi mást nem tudok, ami úgy felemelne,
mint a K, de ez csak úgy tíz percig tart. Aztán akarsz még egy adagot.
Képtelen vagy abbahagyni a K használatát, amíg maradt belőle, amit
belőhetsz.{62} Ha K-t lősz, több M-et is lősz, hogy kiegyenlítsd a K hatását,
és ellensúlyozd a kellemetlen hatásait. M nélkül a K túl idegességé tesz, és
az M megvéd a túladagolástól. K-val szemben nem létezik tolerancia, és
keskeny a határ a rendes és a mérgező adag között. Számos alkalommal túl
sokat vettem be, minden elfeketedett, és a szívem kezdte feladni. Mindig
bőven volt kéznél M, és egy adag azonnal rendbe hozott.
Ha rá vagy szokva, az anyag biológiai szükséglet, láthatatlan száj. Ha
belövöd magad, eltelsz, mint egy kiadós étkezés után. Nem akarsz rögtön
még egy adagot.{63} De a K-val azonnal megint szúrni akarsz, ha a hatása
elmúlt. Ha tartasz otthon K-t, nem mész el moziba, ki sem lépsz a házból,
amíg el nem fogyott. Egy adag sürgető vágyat ébreszt még egy adagra,
hogy fenntartsa a pörgést. De amint kiürül a szervezetedből, elfeledkezel
róla. A K-ra nem lehet rászokni.

•
A narkó rövidre zárja a szexet. A nem szexuális jellegű szociális
tevékenység hajtóereje ugyanonnan jön, mint a szex, így amikor rajta
vagyok a heroinon vagy a morfiumon, nem járok társaságba. Ha valaki
beszélgetni akar, oké. De nem motivál semmi, hogy összebarátkozzunk.
Leszokás után gyakran átesem egy irányíthatatlan társas időszakon, és
bárkivel leállok beszélgetni, aki meghallgat.
A narkó elvesz mindent, és nem ad cserébe semmit, csak biztosítékot az
elvonási tünetek ellen. Alkalmanként szemügyre veszem az üzletet, amit
kötöttem, és úgy döntök, hogy elvonóra megyek. Amikor bővében vagy az
anyagnak, a leszokás könnyűnek tűnik. Azt mondod magadban: „Már nem
ütnek úgy az adagok. Akár le is állhatnék.” De amikor eljutsz az elvonásig,
máris másképp fest a dolog.
A nagyjából egy év alatt, amelyet drogosként töltöttem Mexikóban,
ötször vágtam bele az elvonóba. Próbáltam csökkenteni a szúrások
mennyiségét, kipróbáltam a kínai kúrát ópiumtinktúrával és Wampole
vitaminoldattal. Valahányszor beveszel valamennyi ópiumtinktúrát,
hozzáadsz ugyanannyit az oldatból. Nagyjából tíz nap múlva már tiszta
vitaminoldatot iszol, és a csökkentés olyan lassú, hogy észre sem veszed.
Elméletben ez a kínai kúra. Gyakorlatban ez történik: elkezdesz kicsit
több tinktúrát készíteni, mint amennyit a beosztás megenged, ami azt
jelenti, hogy több oldatot teszel bele, és ugyanennyivel gyorsabban
használod el az ópiumot. Néhány nap múlva már nem tudni, mennyi van
benne, és a biztonság kedvéért beveszed mindet. Szóval rosszabb
függőségnél kötsz ki, mint a kínai kúra előtt.
Az orális függőség a legrosszabb, amit elkaphatsz. Sokkal tovább tart
megszabadulni tőle, mint a szúrástól, és az elvonási tünetek lényegesen
súlyosabbak. Ami azt illeti, nemritkán előfordul egy heroinevő narkóssal,
hogy meghal, amikor a börtönben hirtelen nem jut anyaghoz. Egy orális
függő kínzó hasi görcsöktől szenved, amikor nem kap drogot. És ezek a
tünetek három hétig is tarthatnak, szemben a szúrással járó nyolc nappal.
Amikor valaki leteszi a tűt, egyre rosszabbul lesz, amíg el nem éri a
harmadik napot, amikor azt hiszi, ez az: ennél rosszabb már nem jöhet. De a
negyedik nap rosszabb. És a negyedik nap után drámai a megkönnyebbülés.
A hatodik napon pedig csak halovány árnyéka van jelen az elvonásnak.
De orális függőséggel legalább húsz nap borzalmas szenvedésre
számíthat. Szóval amikor belevágsz az ópiumkúrába, ügyelj rá, hogy ne
szokj rá az ópiumevésre. Ha nem tudod tartani az ütemtervet, jobb, ha
visszatérsz a tűhöz.{64}
A kínai fiaskóm után csináltam néhány papírt, majd odaadtam őket a
feleségemnek, hogy eldugja, és egy ütemtervnek megfelelően adagolja őket.
Ike segített nekem elkészíteni a papírokat, de a hézagos esze miatt az
ütemezése különösen sok anyaggal indult, aztán hirtelen ért véget fokozatos
csökkentés nélkül. Úgyhogy elkészítettem a saját adagolásomat. Egy
darabig tartottam az ütemezést, de hiányzott az igazi motiváció. Sunyiban
szereztem anyagot Ike-tól, és kifogásokra hivatkozva soron kívül is
belőttem magam.
Tudtam, hogy nem akarom folytatni az anyagozást. Ha hozhattam volna
egyetlen döntést, az az, hogy soha többé nem drogozom. De amikor sor
került a leszokás folyamatára, nem volt meg bennem a hajtóerő.
A kiszolgáltatottság borzalmas érzésével töltött el, amikor láttam, hogy
megszegek minden ütemezést, amit felállítok magamnak, mintha nem
lennék ura a tetteimnek.{65}

Egy áprilisi reggelen enyhe elvonással ébredtem. Feküdtem, és néztem az

árnyakat a fehérre vakolt plafonon. Eszembe jutottak a régi idők, amikor
feküdtem az ágyban anyám mellett, és néztem, ahogy az utcai fények
mozognak a mennyezeten és lefelé a falakon. Belém hasított a vonatfüttyök,
a városi utcán felhangzó zongoraszó és az égő levelek utáni nosztalgia.
A közepes mértékű elvonás mindig előhozza a gyermekkor varázsát.{66}
„Mindig beválik – gondoltam. – Mint egy szúrás. Vajon az összes narkós
ezért a csodálatos érzésért anyagozik?”
A fürdőbe mentem szúrni. Régóta használtam ugyanazt a vénát. A tű
kétszer dugult el. Vér folyt le a karomon. A narkó szétterjedt a testemben,
beinjekciózott halál. Az álom elmúlt. Lenéztem a könyökömtől a csuklómig
csorgó vérre. Hirtelen szánni kezdtem a vénákat és szöveteket, amelyeken
erőszakot tettem. Gyengéden letöröltem a vért a karomról.
– Le fogok szokni – mondtam ki fennhangon.
Készítettem egy ópiumtinktúrát, és megmondtam Ike-nak, hogy pár
napig maradjon távol. Azt mondta:
– Remélem, sikerül, kölyök. Remélem, leszoksz. Essek össze, és itt
bénuljak meg, ha nem gondolom komolyan.
 Negyvennyolc órán belül elfogy a testemben lévő maradék morfium.
A tinktúra alig ellensúlyozza az elvonást. Megittam az egészet két
Nembutallal, és órákig aludtam. Amikor felébredtem, ruháimat átáztatta a
verejték. A szemem égni és könnyezni kezdett. Egész testem túlérzékenyen
viszketett. Forgolódtam az ágyban, megfeszítettem a hátam, kinyújtottam a
karom és a lábam. Felhúztam a térdem, kezemet összefontam a combom
közt. A kezem által kifejtett nyomás beindította az elvonással járó
érintésérzékeny orgazmust. Felkeltem, és alsóneműt váltottam.
Maradt még egy kis ópium az üvegben. Megittam, kimentem, és vettem
négy tubus kodeintablettát. Bevettem a kodeint forró teával, és jobban
lettem.
Ike azt mondta:
– Túl gyorsan csinálod. Hadd keverjek neked egy tinktúrát. – Hallottam,
ahogy motyog keverés közben. – Egy kis fahéj hányás ellen… egy kis
zsálya fosás ellen… némi szegfűszeg, hogy kitisztítsa a vért…
Sosem kóstoltam még ilyen szörnyűt, de a tinktúra elviselhető szintre
szorította vissza az elvonást, szóval egy kicsit mintha beálltam volna. Nem
az ópiumtól, hanem az elvonási felhangoltságtól. Az anyag a halál
befecskendezése, ami riadókészültségben tartja a testet. Amikor nem jön
több narkó, a vészreakciók folytatódnak. Az érzékek kiélesednek, a függő
kényelmetlenül tudatában van testi folyamatainak, ellenőrizetlenül zajlanak
a bélmozgások és az ürítés. Mindegy, hány éves, a leszokóban lévő függő
hajlamos egy gyermek vagy egy kamasz érzelmi túlzásaira.
Nagyjából harmadik napja használtam Ike keverékét, amikor elkezdtem
inni. Korábban sosem tudtam inni, amikor anyagoztam vagy elvonástól
szenvedtem. De az ópiumevés más, mint belőni a fehér cuccot. Az ópiumot
lehet piával keverni.
Eleinte délután ötkor kezdtem az ivást. Egy hét múlva már reggel
nyolckor, részeg maradtam egész nap és egész éjjel, aztán másnap részegen
ébredtem.
Minden ébredés után letoltam egy benzedrint, szanicint, egy darab
ópiumot feketekávéval és egy feles tequilát. Aztán visszafeküdtem,
lehunytam a szemem, és próbáltam összerakni az előző éjszakát és az előző
napot. A délutánból gyakran semmire sem emlékeztem. Az ember néha
felébred egy álomból, és arra gondol: „Hála az égnek, hogy valójában nem
tettem meg!” Egy kiesett időszak rekonstrukciójánál viszont arra: „Egek, ez
tényleg én voltam?” Elmosódik a határ a kimondás és a gondolat között.
Kimondtad, vagy csak gondoltál rá?
Egy drogos általában nem önálló döntés nyomán szokik le. Korábban
mindig csak akkor álltam le, amikor nem tudtam semmilyen formában
narkót szerezni, és be kellett dobnom a törölközőt. Senki sem esik pofára
keményebben vagy gyorsabban, mint egy önmaga által kúrált narkós.{67}
Tíz nap kúra után döbbenetesen lerobbantam. Ruháim foltosak voltak, és
merevek a magamra lötyögtetett piától. Nem zuhanyoztam. Lefogytam, a
kezem remegett, folyton kiöntöttem dolgokat, megbotlottam a székekben,
és elestem. De mintha olyan végtelen energiám és kapacitásom lett volna az
italhoz, amilyen még sosem. Áradtak belőlem az érzelmek. Irányíthatatlanul
társasági lény lettem, és beszéltem bárkivel, akit szóval tudtam tartani.
Vadidegenekre tukmáltam rá ízléstelenül bensőségesen bizalmas dolgokat.
Több alkalommal a lehető legdurvább szexuális ajánlatokat tettem olyan
embereknek, akik jelét sem mutatták kölcsönösségnek.
Ike pár naponta benézett.
– Örülök, hogy leszoksz, Bill. Essek össze, és itt bénuljak meg, ha nem.
De ha nagyon rosszul lennél, és elkezdenél hányni, itt van öt centigramm
morfin.
Ike szigorú szemmel nézett az italozásomra.
– Iszol, Bill. Iszol, és kezdesz megőrülni. Szörnyen nézel ki. Szörnyen
néz ki az arcod. Inkább kezdj újra anyagozni, mint hogy így iszol.{68}

Egy olcsó kifőzdében voltam a mexikóvárosi Dolores Streeten. Nagyjából

két hete csak piáltam. Ültem egy fülkében három mexikóival, tequiláztunk.
A mexikóiak viszonylag jól öltözöttek voltak. Egyikük beszélt angolul. Egy
középkorú, vállas mexikói szomorú, szelíd arccal énekelt és gitározott. Az
egyik boksz végében ült egy széken. Hálás voltam érte, hogy az énekléstől
nem lehet beszélgetni.
Bejött öt zsaru. Gyanítottam, hogy megmotoznak, úgyhogy lecsúsztattam
a fegyvert meg a tokját az övemről, és ledobtam az asztal alá egy darab
ópiummal, amelyet egy cigis dobozban dugtam el. A zsaruk lehúztak egy
sört, aztán távoztak.
Amikor benyúltam az asztal alá, a fegyverem eltűnt, de a tok még ott
volt.
 Egy másik bárban ültem azzal a mexikóival, aki beszélt angolul. Az
énekes és a másik két mexikói eltűnt. A helyet elborította a tompa, sárga
fény. Egy penészesnek tűnő bikafejet raktak ki a mahagóni bárpult felett
lógó táblára. Torreádorok képei díszítették a falakat, némelyiket dedikálták.
A „kocsma” szót metszették a tejüveg lengőajtóra. Azon kaptam magam,
hogy újra meg újra elolvasom. Olyan érzésem volt, mintha egy társalgás
közepébe csöppentem volna.
A másik férfi arckifejezéséből arra következtettem, hogy mondat
közepén vagyok, de nem tudtam, mit mondtam, mit akartam mondani, vagy
miről szólt a beszélgetés. Az jutott eszembe, hogy biztosan a fegyverről
beszélünk. „Valószínűleg próbálom visszavásárolni.” Észrevettem a darab
ópiumot a férfi kezében, ahogy felém fordítja.
– Szóval szerinted drogosnak nézek ki? – kérdezte.
Ránéztem. Vékony arc széles arccsonttal. Szeme szürkésbarna, ami
gyakran előfordul kevert indián és európai népeknél. Világosszürke öltönyt
viselt nyakkendővel. Szája vékony, sarka lefelé görbül. Drogos száj, ennyi
biztos. Vannak, akik drogosnak néznek ki, pedig nem azok, ahogy egyesek
melegnek néznek ki, pedig nem azok. Ez az embertípus csak bajt hoz.
– Hívok egy zsarut – mondta, és megindult az egyik támpilléren lévő
telefon felé.
Kitéptem a kagylót a kezéből, és olyan keményen nekilöktem a pultnak,
hogy lepattant róla. A férfi rám mosolygott. Fogait barna lepedék fedte.
Hátat fordított, odahívta a kocsmárost, és megmutatta neki a darab ópiumot.
Kimentem a kocsmából, és fogtam egy taxit.
Emlékszem, visszamentem a lakásomba egy másik fegyverért – egy nagy
kaliberű revolverért. Őrjöngtem, habár így visszatekintve nem értem
pontosan, miért.
Kiszálltam a taxiból, végigmentem az utcán és be a kocsmába. A férfi a
pultnak támaszkodott, szürke kabátja szorosan feszült vékony hátán.
Kifejezéstelen arccal felém fordult.
Azt mondtam:
– Indulj előttem kifelé.
– Miért, Bill? – kérdezte.
– Gyerünk, indulás.
Előrántottam a súlyos revolvert az övemből, felhúztam, és a fickó
hasához nyomtam a csövét. Bal kezemmel megragadtam a kabátja
hajtókáját, és háttal nekivágtam a pultnak. Csak később tűnt fel, hogy
pontosan tudta a keresztnevemet, és valószínűleg a kocsmáros is tisztában
volt vele.
A férfi teljesen nyugodt maradt, kifejezéstelen arccal uralta félelmét.
Láttam, hogy jobbról-hátulról valaki közelít felém, és félig felé fordultam.
A kocsmáros jött oda egy rendőrrel. Megfordultam, bosszantott, hogy
félbeszakítanak. A zsaru hasához nyomtam a fegyvert.
– Ki kérte, hogy beleavatkozz – kérdeztem angolul. Nem egy szilárd,
háromdimenziós zsaruval beszéltem. Hanem álmaim visszatérő zsarujával:
egy irritáló, jellegtelen, sötét férfival, aki beront, amikor épp szúrni akarok,
vagy ágyba vinnék egy fiút.
A kocsmáros megragadta a karom, oldalra csavarta, el a zsaru hasától.
A zsaru egykedvűen elővette saját kopott automata 45-ösét, és határozottan
a testemhez szorította. Éreztem a cső hidegét vékony pamutingemen
keresztül. A zsarunak kidülledt a hasa. Nem húzta be vagy hajolt előre.
Elengedtem a fegyvert, és éreztem, ahogy elveszik tőlem. Félig felemeltem
a kezem, megadó gesztusként tenyérrel kifelé.
– Jól van, jól van – mondtam, aztán hozzátettem: – Bueno.
A zsaru elrakta a 45-ösét. A kocsmáros a fegyvert vizsgálva nekidőlt a
pultnak. A szürke öltönyös férfi ott állt kifejezéstelen arccal.
– Esta cargado („töltve van”) – közölte a kocsmáros anélkül, hogy
felnézett volna a fegyverről.
Azt akartam mondani, persze, mi értelme egy töltetlen fegyvernek, de
végül csendben maradtam. A jelenet valószerűtlen volt, lapos és
értelmetlen, mintha betolakodtam volna valaki álmába, a piás, aki
kikolbászol a színpadra.
És én is valószerűtlen voltam a többiek számára, idegen egy másik
országból. A kocsmáros kíváncsin méregetett. Zavart undorral kicsit
megvonta vállát, és övébe dugta a fegyvert. A helyiségben nem volt
gyűlölet. Talán gyűlöltek volna, ha közelebb vagyok hozzájuk.
A zsaru határozottan megfogta a karom.
– Vámonos, gringo – mondta.
Kisétáltam a zsaruval. Erőtlennek éreztem magam, nehezen tudtam
irányítani a lábam. Egyszer megbotlottam, és a zsaru felsegített. Próbáltam
szavakba önteni a gondolatot, hogy bár nincs nálam pénz, valamennyit
kölcsön tudok kérni de amigos. Agyam eltompult. Kevertem az angolt és a
spanyolt, és a kölcsönkérést jelentő szó elrejtőzött elmém valamelyik
irattartójában, amelyet elvágott tőlem az alkohol által megbénított
szinapszisok mechanikus akadálya. A zsaru a fejét csóválta. Igyekeztem
újra megfogalmazni az elképzelést. A zsaru hirtelen megállt.
– Ándale, gringo – mondta, és gyengén meglökte a vállam. Ott állt egy
percig, nézte, ahogy végigmegyek az utcán. Intettem. Ő nem viszonozta.
Megfordult, és visszament arra, amerről jött.
Egy pesóm maradt. Bementem egy cantinába, és rendeltem egy sört.
Csapolt sör nem volt, és egy üveg egy pesóba került. Egy csapat fiatal
mexikói volt a bár végében, és beszélgetésbe elegyedtem velük. Az egyik
mutatott egy titkosszolgálati jelvényt. Valószínűleg hamis, gondoltam.
Minden mexikói bárban akad egy kamurendőr. Azon kaptam magam, hogy
tequilát iszom. Az utolsó emlékem a citrom csípős íze, amit a pohár
tequilához szopogattam.
Másnap idegen szobában ébredtem. Körülnéztem. Olcsó hely. Öt peso.
Egy ruhásszekrény, egy szék, egy asztal. Láttam a behúzott függöny mögül,
hogy emberek járnak az ablak előtt. Földszint. Néhány ruhadarabom
halomban állt a széken. Kabátom és ingem az asztalon hevert.{69}
Letettem lábam az ágyról, ott ültem, és próbáltam felidézni, mi történt az
utolsó pohár tequila után. Semmire sem emlékeztem. Fölkeltem, és leltárba
vettem a holmimat. „Töltőtoll eltűnt. Amúgy is szivárgott… sosem volt
olyanom, amelyik nem… zsebkés eltűnt… az sem nagy veszteség…”{70}
Kezdtem felöltözni. Erősen rázott a remegés. „Le kell gurítanom pár sört…
talán most el tudom kapni Rollinst hazafelé.”
Hosszú gyaloglás volt. Rollins a lakása előtt sétáltatta norvég sarki
kutyáját. Termetes, korombeli férfi volt erős, megnyerő vonásokkal és
drótszerű, fekete hajjal, amely kicsit őszült a halántékán. Drága sportinget
viselt szövetnadrággal és velúrbőr kabáttal. Harminc éve ismertük egymást.
Rollins végighallgatta az előző estéről szóló beszámolómat.
– Szét fogod lövetni a fejed, ha magadnál hordod azt a fegyvert –
mondta. – Minek az neked?{71} Azt se tudnád, mire lősz. Kétszer mentél
fának az Insurgentesen. Kiléptél egyenesen egy kocsi elé. Visszahúztalak,
mire megfenyegettél. Otthagytalak, hogy találj haza egyedül, de fogalmam
sincs, hogy sikerült. Mindenkinek elege van abból, ahogy mostanában
viselkedsz.{72} Ha van valami, amit nem szeretnék a közelemben tudni, és
szerintem senki más sem, az egy részeg lőfegyverrel.
– Persze, igazad van – feleltem.
– Hát, szeretnék segíteni neked, amiben csak tudok. De előbb le kell
állnod a piával, és rendbe kell raknod az egészségedet. Borzalmasan nézel
ki. Aztán ideje elgondolkodnod azon, hogyan kereshetnél pénzt. Ha már a
pénznél tartunk, gondolom most is le vagy égve, mint általában. – Rollins
elővette tárcáját. – Itt van ötven peso. Ennyit tudok tenni érted.
Az ötven pesóból berúgtam. Aznap este nagyjából kilenc körül elfogyott
a pénzem, és visszamentem a lakásomba. Lefeküdtem, próbáltam aludni.
Amikor lehunytam a szemem, keleti arcot láttam magam előtt, ajkát és orrát
lerágta a betegség. A betegség terjedt, amőbaszerű masszává olvasztotta az
arcot, a két szem lebegett benne, fénytelen rákszemek. Lassan új arc öltött
formát körülöttük. Arcok sorozata, hieroglifák, amelyek torzak és a végső
helyre vezetnek, ahol az emberi forma többé nem képes magában tartani a
rákborzalmat, amely a belsejében tenyészett.{73}
Kíváncsian néztem. „Rám tört a lidércnyomás”, gondoltam tárgyszerűen.
Rettegve riadtam fel. Feküdtem, szívem szaporán vert, próbáltam rájönni,
mi rémített meg. Azt hittem, valami zajt hallok a földszintről.
– Valaki van a lakásomban – mondtam ki fennhangon, és azonnal tudtam,
hogy valóban.
Kivettem a 30-30-as karabélyt a szekrényből. Kezem remegett; alig
bírtam megtölteni a puskát. Több töltényt a padlóra ejtettem, mielőtt
sikerült bedugnom kettőt a töltényűrbe. Lábam rogyadozott. Lementem a
földszintre, és felkapcsoltam az összes lámpát. Senki. Semmi.
Nagyon erősen remegtem, ráadásul rám tört az elvonás! „Mikor szúrtam
utoljára?”, tettem fel magamnak a kérdést. Nem emlékeztem. Elkezdtem
feltúrni a lakást narkó után. Valamivel korábban eldugtam egy darab
ópiumot a szoba egyik sarkában. Az ópium becsúszott a padlódeszkák alá,
nem lehetett elérni. Számos hamvába holt kísérletet tettem, hogy
visszaszerezzem.
– Ezúttal megszerzem – mondtam zordan. Remegő kézzel kampót
hajlítottam egy vállfából, és hozzáláttam, hogy kihalásszam az ópiumot.
Verejték csorgott az orromon. Kezemről lenyúztam a bőrt a lyuk recés
faszéleivel. – Ha így nem megy, megszerzem máshogy – mondtam zordan,
és elkezdtem keresni a fűrészt.
Nem találtam. Egyik szobából a másikba siettem, egyre vadabbul
őrjöngve dobáltam a holmikat, és kiürítettem a fiókokat. Dühömben
zokogva megpróbáltam kézzel feltépni a deszkákat. Végül feladtam, zihálva
és nyüszítve nyúltam el a padlón.
Eszembe jutott, hogy van valamennyi dionin a gyógyszeres ládában.
Felkeltem, hogy megnézzem. Egyetlen tabletta maradt. A tabletta tejszerűen
olvadt szét a melegítéstől, és féltem vénába szúrni. Egy önkéntelen rándulás
kirántotta a tűt a karomból, és az anyag a bőrömre spriccelt. Ültem, a
karomat néztem.
Végre aludtam egy keveset, és másnap reggel borzalmas alkoholos
depresszióval ébredtem. Az elvonás, amelyet felfüggesztett a kodein és az
ópium, és eltompított a többhetes állandó ivás, teljes erővel tért vissza.
„Muszáj hogy legyen valamennyi kodeinem”, gondoltam.
Átnéztem a ruháimat. Semmi, sehol egy cigaretta, egy árva centavo sem.
Átmentem a nappaliba, és benyúltam a kanapéba, ahol a hátulja találkozott
az ülőkével. Végigfuttattam rajta a kezem. Egy fésű, egy darab kréta, egy
törött ceruza, egy tíz- és egy ötcentavós. Gyomorfogató sokkot éreztem a
fájdalomtól, és kihúztam a kezem. Mély vágás vérzett az ujjamon.
Borotvapenge, nyilván. Letéptem egy törölközőből egy darabot, és az
ujjamra csavartam. A vér átáztatta, és a padlóra csöpögött. Elküldtem a
feleségem{74}, hogy próbáljon meg kölcsönkérni némi pénzt. Azt mondta:
– Nagyjából mindenkit kifosztottál. De megpróbálom. – Visszafeküdtem
az ágyba. Nem tudtam elaludni. Nem tudtam olvasni. Feküdtem, néztem a
plafont azzal a sejtszintű sztoicizmussal{75}, amellyel a drog ruházza fel a
használót.
Gyufásdoboz suhant el az ajtó előtt a fürdőszoba felé. Felültem, szívem
kalapált. „Öreg Ike, a díler!” Ike gyakran besurrant a házba, kopogó
szellemként nyilvánította ki jelenlétét, eldobott valamit vagy kopogott a
falakon. Ő tűnt fel az ajtóban.
– Hogy vagy? – kérdezte.
– Nem túl jól. Remegek. Kell egy adag.
Ike bólintott.
– Ja – kezdte –, a morfin jó remegésre. Emlékszem, egyszer
Minneapolisban…
– Nem érdekel Minneapolis. Van nálad?
– Van, de nem nálam. Nagyjából húsz perc, míg megszerzem. – Öreg Ike
leült, átlapozott egy magazint. Felnézett. – Miért? Kérsz?
– Igen.
– Rögtön hozom.
Azzal eltűnt két órára.
– Meg kellett várnom, amíg a fickó visszajön ebédről, és kinyitja a széfet.
Széfben tartom a cuccomat, nehogy valaki lenyúlja. A hoteleseknek azt
mondom, aranypor, amit arra…
 – De megvan?
– Igen, megvan. Hol a felszerelésed?
– A fürdőszobában.
Ike visszajött a fürdőből a holmimmal, és melegíteni kezdett egy adagot.
Tovább beszélt:
– Iszol, és kezdesz megőrülni. Utálom végignézni, hogy lejössz erről az
anyagról, és rászoksz valami rosszabbra. Sok embert ismerek, akik
leszoktak. Sokuk nem tud kijönni Lupitával. Tizenöt peso egy papírért, és
három kell, hogy jól legyél. Rögtön elkezdenek inni, és nem húzzák tovább
két-három évnél.
– Szúrjunk – mondtam.
– Igen. Egy pillanat. A tű bedugult. – Ike tapogatni kezdte kabátja
hajtókáját, egy szál lószőrt keresett, amivel kitisztíthatja a tűt. Beszélt
tovább: – Emlékszem egy esetre kint a Mary Islandnél. A hajón voltunk, és
az Ezredes berúgott, a vízbe esett, és majdnem megfulladt a két
pisztolyával. Pokoli jól szórakoztunk, amíg kihúztuk. – Átfújt a tűn. – Most
már tiszta. Szoktam látni Lupitánál egy fickót, régen anyagos volt. El
Sombrerónak hívták, mert abból élt, hogy lekapta az emberek kalapját, és
elszaladt vele. Odamegy egy villamoshoz, amikor az épp indul. Benyúl,
megragad egy kalapot, és puff… már el is tűnt. Látnod kéne most. A lába
feldagadva, mocskos és teli kelésekkel, édes istenem! Az emberek nagy
ívben kikerülik. – Állt egyik kezében a csepegtetővel, másikban a tűvel.
Azt kérdeztem:
– Mi lesz azzal a szúrással?
– Oké. Mennyit akarsz? Úgy öt centigrammot? Legjobb, ha ötöt.
Az adag soká kezdett el hatni. Először lassan ütött be, aztán fokozódó
erővel. Hátradőltem az ágyban, mintha meleg fürdőben ülnék.

Ittam tovább. Napokkal később elájultam a Ship Ahoyban, miután nyolc

órán keresztül folyamatosan tequiláztam. Néhány barátom vitt haza.
Másnap reggel következett életem legrosszabb másnapossága. Tízperces
időközönként okádtam, míg végül csak zöld epe jött fel.
Aztán megérkezett Öreg Ike:
– Abba kell hagynod az ivást, Bill. Belezakkansz.
 Sosem voltam még ilyen rosszul. A szédülés görcsös rohamokban rázta a
testem. Öreg Ike tartott, amíg pár kanálnyi epét okádtam a vécébe.
Átkarolta a vállam, megölelt, és visszasegített az ágyba. Délután öt körül
abbahagytam a hányást, és sikerült lent tartanom egy üveg szőlőlevet és egy
pohár tejet.
– Húgyszag van – mondtam. – Valamelyik macska biztosan bepisált az
ágy alá.
Ike elkezdett szaglászni az ágy körül.
– Nem, itt nincs semmi. – Még közelebb szaglászott az ágy fejéhez, ahol
párnákkal aládúcolva feküdtem. – Bill, neked van húgyszagod.
– Mi? – Növekvő borzadállyal szagolgatni kezdtem a kezem, mintha
leprára bukkantam volna. – Úristen! – mondtam, és gyomrom összeszorult
a rémülettől. – Húgyvérű lettem! Ike, menj, és hívj orvost!
– Oké, Bill, rögtön hozok egyet.
– És nehogy valamelyik ötpesós receptíró trógerrel gyere vissza!
– Oké, Bill.
Feküdtem, és próbáltam felülkerekedni a félelmen. Nem sokat tudtam a
húgyvérűségről. Egy texasi nő, akit futólag ismertem, meghalt, miután
óránként megivott egy sört éjjel-nappal, két héten keresztül. Rollins mesélt
róla:
– Felpüffedt, megfeketedett, aztán rohama lett, és meghalt. Az egész ház
bűzlött a húgytól!
Elengedtem magam, próbáltam ráhangolódni belső szerveimre, és
kitalálni, mi a dörgés. Nem éreztem a halált vagy halálos betegség jeleit.
Fáradtságot éreztem, megviseltséget, erőtlenséget. Feküdtem csukott
szemmel az elsötétülő szobában.
Öreg Ike visszajött az orvossal, és felkapcsolta a villanyt. Kínai doki volt
– egyike Ike receptíróinak. Azt mondta, nem húgyvérűség, mert tudok
pisálni, és nem fáj a fejem.
– Akkor miért bűzlök így? – kérdeztem.
A doki vállat vont. Ike azt mondta:
– Szerinte semmi komoly. Azt mondja, le kell állnod a piával. Meg azt,
hogy jobb, ha visszaszoksz a másik cuccra ahelyett, hogy így iszol. –
A doktor bólintott. Hallottam Ike-ot az előszobából, ahogy lehúzza a dokit
egy morfiumreceptre.
– Ike, szerintem ez a doki fogalmatlan. Csináld ezt: menj el a Rollins
nevű barátomhoz, felírom neked a címét, és kérd meg, hogy küldjön át egy
jó doktort. Ő képben van, mert a felesége beteg volt.
– Jó, legyen – felelte Ike. – De szerintem kidobott pénz. Ez egy elég jó
doki.
– Ja, jól tud receptet írni.
Ike nevetve vállat vont.
– Ott a pont.
Egy órán belül visszajött Rollinsszal és egy másik orvossal. Amikor
beléptek a lakásba, a doki a levegőbe szimatolt, elmosolyodott, majd
Rollinshoz fordult, és bólintott. Kerek, mosolygós, keleti arca volt. Gyorsan
megvizsgált, és megkérdezte, hogy tudok-e vizelni. Aztán Ike-hoz fordulva
megkérdezte, hogy szoktak-e lenni rohamaim.
Ike azt mondta nekem:
– Azt kérdezi, be szoktál-e kattanni. Azt mondtam neki, hogy nem, csak
néha játszol a macskával{76}.
Rollins akadozó spanyollal beszélt, keresett minden szót.
– Esto señor huele muy malo and quiere saber por qué. („Ez az ember
nagyon bűzlik, és tudni akarja, miért.”)
A doktor elmagyarázta, hogy kezdődő húgyvérűség volt, de a veszély
már elmúlt. Pár hónapra le kell állnom a piával. Az orvos felemelt egy üres
tequilás üveget:
– Még egy ilyen, és maga meghal. – Elrakta az eszközeit. Felírt egy
savlekötőt, amit pár óránként kell bevennem, kezet rázott velem és Ike-kal,
aztán távozott.
Másnap rám tört a zabálhatnék, és mindent megettem, ami a szemem elé
került. Három napig ágyban maradtam. Az alkoholizmusra jellemző
anyagcsere nem működött tovább. Amikor újra inni kezdtem, normálisan
ittam, és késő délutánnál sosem korábban. Droghoz nem nyúltam.

Akkoriban a kadétok napközben a Lolába jártak, éjszakánként pedig a Ship

Ahoyba. A Lola nem igazán bár volt. Csak egy kis sörözős-üdítős csehó.
Volt egy láda sör és üdítő meg jég balra az ajtótól, ahogy belépett az ember.
Egy pult, előtte sárga, csillogó bőrrel fedett fém bárszékekkel, a helyiség
egyik oldalán egészen a zenegépig húzódott. Az asztalok a pulttal szembeni
fal mentén sorakoztak. A székek lábának végéről rég elveszett a
gumikupak, és borzalmas, csikorgó hangot adtak, amikor a felszolgáló
arrébb tolta őket söprögetésnél. Volt hátul egy konyha, ahol egy ápolatlan
szakács mindent avas zsírban sütött ki. A Lolában nem létezett sem múlt,
sem jövő. Egy váróterem volt.
Ültem a Lolában, újságot olvastam. Egy idő után letettem az újságot, és
körülnéztem. A szomszéd asztalnál valaki lobotómiáról beszélt. „Elvágják
az idegeket.” Egy másik asztalnál két fiatal férfi csapta a szelet pár mexikói
lánynak. Mi amigo es muy, muy… Kereste a szót. A lányok kuncogtak.
Rémálomszerűen lapos beszélgetések, fémvázas székeken ülő beszélő
kockák, kozmikus ostobaságban széthulló embergyülekezetek,
véletlenszerű események egy haldokló univerzumban, ahol minden
pontosan az, aminek látszik, és a tetszőleges mellérendelésen kívül nem
képzelhető el más kapcsolat.{77}
Két hónapja nem nyúltam anyaghoz. Amikor leállsz, minden laposnak
tűnik, de eszedbe jut a szúrás napirendje, a narkó statikus borzalma, életed
napjában háromszor a karodba szivárog. Minden alkalommal pontosan
ennyivel kevesebb.{78}
Elvettem egy képregénymellékletet a szomszéd asztalról. Tegnapelőtti.
Leraktam. Nincs mit csinálni. Nincs hová menni. Feleségem Acapulcóban a
gyerekekkel{79}. Visszaindultam a lakásomhoz, és egy sarokkal arrébb
észrevettem Ike-ot.
Vannak, akiket messziről kiszúr az ember, amint meglátja őket;
másokban nem lehet biztos addig, amíg karnyújtásnyira nem ér tőlük.
A narkósok általában éles fókuszban vannak. Volt idő, amikor a
vérnyomásom megemelkedett az örömtől Öreg Ike láttán. Amikor
anyagozol, a díler olyan, mint a szeretett személy a szeretőnek. Várod
különleges lépteit az előtérben, különleges kopogását, fürkészed a közelítő
arcokat a városi utcán. Képes vagy megjelenésének minden részletét
hallucinálni, mintha ott állna az ajtóban, és elsütné azt a régi dílerpoént:
„Sajnálom, de nem tudtam cuccot szerezni.” Nézni a remény és a szorongás
játékát a másik arcán, ízlelgetni a jóindulatú hatalmat, amely ad és
visszatart. Pat New Orleansban mindig eljátszotta ezt a poént. Bill Gains
New Yorkban. Öreg Ike esküdözött, hogy nincs semmije, aztán becsúsztatta
a papírt a zsebembe, és azt mondta: „Nézd, hát neked végig volt anyag.”
De már nem drogoztam. Ettől még egy löket morfin jólesett volna
később, lefekvés előtt, vagy ami még jobb, egy speedball, fele kokain, fele
morfin. Elkaptam Ike-ot a lakás bejáratánál. Vállára tettem a kezem, és ő
felém fordult, fogatlan, öregasszonyos, drogos arc, mosoly ült ki rá, amikor
felismert.
– Helló – mondta.
– Ezer éve – mondtam. – Merre jártál?
– A hűvösön – nevetett. – Mindegy, nem akartam idejönni, mert tudtam,
hogy leálltál. Ez igaz?
– Igen, leszoktam.
– Akkor nem kell egy adag? – mosolygott Öreg Ike.
– Hát… – Megérintett a régi izgalom, mint amikor olyasvalakivel
találkozol, akivel régen többször lefeküdtél, és hirtelen ott a feszültség,
amiből mindketten tudjátok, hogy újra le fogtok feküdni egymással.
Ike mentegetőző mozdulatot tett.
– Van nagyjából tíz centigrammom. Én semmi hasznát nem veszem. Van
egy kis kokóm is.
– Kerülj beljebb – mondtam.
Kinyitottam az ajtót. A lakás sötét volt, és dohos. Ruhák, könyvek,
újságok, mosatlan tányérok és poharak szétszórva a székeken, asztalokon és
a mocskos padlón. Félretoltam egy stósz újságot a rozoga kanapén.
– Ülj le – mondtam. – Nálad van az anyag?
– Ja, jól eldugtam. – Lehúzta a sliccét, és elővett egy négyszögletes
papírcsomagot: egy narkósgöngyöleget, amelynek egyik vége illeszkedett a
másikba. A csomagban volt két kisebb csomag, mindkettő hasonlóan
összehajtva. Kirakta a papírokat az asztalra. Ike engem nézett a csillogó
barna szemével. Fogatlan és szorosan összezárt szája olyan benyomást
keltett, mintha be lenne varrva.
A fürdőbe mentem a cuccomért. Tű, csepegtető, darab vatta. Kihalásztam
egy teáskanalat egy halom mosatlan alól a konyhai mosogatóból. Öreg Ike
letépett egy hosszú papírcsíkot, megnedvesítette szájával, és a csepegtető
végére tekerte. Ráillesztette a tűt a nedves papírgallérra. Kinyitotta az egyik
papírt óvatosan, nehogy a visszapattanó viaszos papír ledobja magáról a
tartalmát.
– Ez a koksz – mondta. – Vigyázz vele, erős cucc.
A kanálba ürítettem a morfinos papírt, adtam hozzá egy kis vizet.
Nagyjából harminc milligramm, számoltam. Közelebb a négy
centigrammhoz, mint a tízhez. Gyufát tartottam a kanál alá, amíg a morfin
feloldódott. A kokaint nem szabad melegíteni. Tettem belőle egy keveset
egy kés hegyére, és azonnal feloldódott, mint a vízbe hulló hó. Szakadt
nyakkendőt kötöttem a karomra. Kapkodtam a levegőt az izgalomtól, és
remegett a kezem.
– Szúrj meg, Ike, oké?
Ike ujjával gyengéden böködött a véna mentén, hüvelykje és többi ujja
közt célra tartva a csepegtetőt. Ike ügyes volt. Alig éreztem, hogy a tű
becsúszik a vénába. Sötét, vörös vér spriccelt a csepegtetőbe.
– Oké – mondta. – Engedd ki.
Kilazítottam a nyakkendőt, és a csepegtető a vénámba ürült. A koksz a
fejembe szállt, kellemes szédülés és feszültség, míg a morfin pihentető
hullámokban áradt szét a testemben.
– Megfelel? – kérdezte Ike mosolyogva.
– Ha Isten teremtett bármi jobbat, azt megtartotta magának – feleltem.
Ike a tűt tisztította, vizet spriccelt ki rajta.
– Hát – mondta bambán –, majd ha meghalljuk hívó szavát, mi is oda
jutunk, nem?
Leültem a kanapéra, cigarettára gyújtottam. Öreg Ike kiment a konyhába,
hogy csináljon egy csésze teát. Belekezdett a Fekete Rohadék végtelen
sagájának újabb fejezetébe.
– A Fekete Rohadék most már három fickót futtat. Zsebtolvajok mind a
hárman, elég jól megy nekik. Lefizetik a zsarukat. Nagyjából négy
centigrammot ad egy adagban tizenöt pesóért. Mióta megy a szekér, nem áll
szóba velem a mocsadék. Egy hónapig se húzza, majd meglátod. Amint
elkapják az egyik emberét, simán köpni fog. – Ike a konyhaajtóhoz jött, és
ujjával csettintett. – Egy hónapig se húzza. – Fogatlan szája eltorzult a
gyűlölettől.{80}{81}

•
A narkó körüli balhé már akkor valami új és rendhagyó dolognak tűnt,
amikor megszöktem az igazságszolgáltatás elől, és elhagytam az
Államokat. Egyértelműek voltak az országos hisztéria kezdeti tünetei.
Louisiana elfogadott egy törvényt, miszerint bűncselekmény drogfüggőnek
lenni. Mivel sem konkrét helyet, sem időt nem adtak meg, és a „függő”
fogalma sincs egyértelműen definiálva, bizonyíték szükségtelen és nem is
releváns egy így megfogalmazott törvény esetében. Nincs bizonyíték,
következtetésképp tárgyalás sincs. Ez rendőrállami törvénykezés, amely
büntethetővé tesz egy létállapotot. Más államok követték Louisiana
példáját. Láttam, hogy esélyem a börtön elkerülésére napról napra csökken,
ahogy a drogellenes érzületek paranoiás megszállottsággá erősödtek, mint
az antiszemitizmus a nácik uralma alatt. Tehát úgy döntöttem, megszököm,
és örökre az Államokon kívül fogok élni.
Mexikó biztonságából figyeltem a drogellenes kampányt. Olvastam
függő gyerekekről és szenátorokról, akik halálbüntetést követeltek a
terjesztőkre. Nekem ez nem hangzott okénak. Ki akar gyerekeket vevőnek?
Sosincs elég pénzük, és mindig köpnek, ha kihallgatják őket. A szülők
rájönnek, hogy a gyerek drogozik, és mennek a zsarukhoz. Arra jutottam,
hogy a dílerek vagy az egész országban megbolondultak, vagy az egész
függőgyerekek-téma egy propagandahúzás, hogy feltüzelje a narkóellenes
érzéseket, és átnyomjanak vele pár törvényt.
A menekült anyagosok lecsorogtak Mexikóba. „Hat hónap tűnyomokért a
kaliforniai narkóstörvény értelmében.” „Nyolc hónap egy csepegtetőért
Washingtonban.” „Kettőtől tíz évig terjesztésért New Yorkban.” Egy csapat
fiatal hipszter járt hozzám mindennap füvezni.
Ott volt Cash, a zenész, aki trombitán játszott. Pete, a megtermett szőke,
aki modellt állhatott volna a derék Amerikai Fiú poszteréhez. Johnny
White, akinek felesége volt, három gyereke, és úgy nézett ki, mint egy
átlagos fiatal amerikai. Martin, a sötét, jó külsejű kölyök olasz felmenőkkel.
Jampecek nem voltak köztük. A hipszterek lehúzódtak a föld alá.
Megtanultam az új anyagos szótárat: „gyep” a fűre, „bevarr” a
letartóztatra, a „frankó” pedig többfunkciós szó, amely azt fejezi ki, hogy
valakinek tetszik valami, vagy egy adott helyzet rendőri szempontból nem
problémás. Ennek megfelelően minden, ami nem tetszik, az „nem frankó”.
Ahogy hallgattam ezeket a figurákat, kaptam egy képet az USA-beli
helyzetről. Teljes káosz, ahol nem tudni, ki kicsoda, és ki hol áll. A veterán
narkósok úgy voltak vele: „Ha látsz valakit, hogy szúr egyet a karjába,
akkor már tudhatod, hogy nem szövetségi ügynök.”
Ez többé nem volt igaz. Martin azt mondta nekem:
– Beesett ez a forma, és közli, hogy rosszul van. Tudta pár friscói
barátunk nevét. Szóval ez a másik két arc megkínálta heroinnal, és ott lőtte
magát velük több mint egy hétig. Azért nem voltam velük, amikor történt,
mert nem bírtam a fickót, és akkoriban nem hernyóztam. Szóval a két
bevarrt arc ügyvédje kiderítette, hogy a pofa szövetségi drogellenes ügynök
volt. Ügynök, nem spicli. Még a neve is kiderült.
Cash mesélt nekem olyan esetekről, amikor két anyagos együtt drogozott,
aztán az egyik elővette a jelvényét.
– Ezzel mit lehet kezdeni? – kérdezte Cash. – Úgy értem, ezek a fickók
maguk is cuccosok. Olyanok, mint te vagy én, egy apró különbséggel: ők
Samu bácsinak dolgoznak.
Most, hogy a Kábítószer-ellenes Ügyosztály nekiveselkedett, hogy
lecsukjon minden függőt az Államokban, több ügynökre van szükségük,
hogy elvégezzék a feladatot. Nemcsak többre, de másféle ügynökökre. Mint
az alkoholtilalom idején, amikor csavargók és huligánok árasztották el az
adóhivatalt, most anyagozó ügynökök csatlakoznak a részleghez ingyen
drogért és védettségért.{82} Nehéz színlelni a függőséget. A függő felismeri a
függőt. Az anyagos ügynökök vagy sikeresen leplezik függőségüket, vagy
megtűrik őket, mert eredményesek. Egy ügynök, akinek muszáj kontaktot
szereznie, különben elvonása lesz, különleges elhivatottsággal végzi
a munkáját.
Cash, a trombitás, aki hat hónapot húzott le a narkóstörvény miatt,
magas, sovány, fiatal férfi volt tépett kecskeszakállal és sötét szemüveggel.
Vastag, krepptalpú cipőt viselt, drága teveszőr inget és bőrkabátot, amelyet
elöl övvel kell összekötni. Látni lehetett rajta, hogy legalább száz dollárt
hord magán férfidivatáruban. A feleségének volt pénze, Cash pedig költötte.
Amikor megismerkedtem vele, a pénz kezdett elfogyni. Cash azt mondta
nekem:
– Nők jönnek hozzám. Nem érdekelnek a nők. Az egyetlen igazi örömöm
a trombitálás.
Cash pofátlanul lejmolt. Elérte, hogy nehéz legyen visszautasítani.
Kisebb pénzösszegeket kaptam tőle kölcsön – sosem eleget, hogy fedezze
az anyagot, amit elhasznált –, majd közölte, hogy ideadta nekem az összes
pénzét, és arra már nem maradt, hogy kodeintablettát vegyen. Azt mondta,
le fog szokni. Amikor megérkezett Mexikóba, adtam neki harminc
milligramm morfint, és teljesen beállt tőle. Valószínűleg az államokban
árult anyagot manapság a végtelenségig felütik.
Ezután mindennap beugrott hozzám, és kért egy fél adagot. Vagy Öreg
Ike-tól lejmolt, aki senkit sem utasított vissza, akinek elvonása volt.
Megmondtam Öreg Ike-nak, hogy ne adjon el neki, és elmagyaráztam
Cashnek, hogy én nem árulok. Tartottam kéznél egy keveset
vészhelyzetekre, amikor nem idevalósi barátok elvonással kerültek elő{83}, és
Öreg Ike sem igazán volt benne az üzletben. Az biztos, hogy a semmiért
nem dolgozott. Röviden nem voltunk mi jótékonysági szervezet
drogosoknak. Attól fogva nem sokat láttam Casht.

Az Államokban a pejotl lett az új divat. Nem esik a Harrison-törvény

hatálya alá, postán lehet rendelni a gyógyfűárusoktól. Sosem próbáltam a
meszkalint, és megkérdeztem Johnny White-ot, hogy tudna-e nekem
szerezni Mexikóban.
Azt mondta:
– Igen. Egy gyógyfűárustól. Meghívott a kérójába kaktuszt enni. Velünk
jöhetsz, ha szeretnél. Meg akarom nézni, van-e bármije, amit visszavihetek
az Államokba eladni.
– Miért nem viszel pejotlt?
– Nem áll el. Pár nap alatt elrohad vagy kiszárad, és nem használ többet.
– Elmentünk a gyógyfűárushoz, és Johnny vett egy tál pejotlt, egy reszelőt
és egy cserepes kendert.
A pejotl egy kis kaktusz, amelynek csak a föld felett megjelenő legfelső
részét szokás megenni. Ezt gombnak nevezik. Úgy készítik el, hogy
lehámozzák a kérgét meg a bolyhokat, aztán a gombot lereszelik, amíg úgy
nem néz ki, mint az avokádósaláta. Egy kezdő számára négy gomb az
átlagos adag.
Teával öblítettük le. Többször majdnem elhánytam magam tőle. Végül
mindet lenyomtam, és ültem ott arra várva, hogy történjen valami. Az árus
elővett valami kérget, amelyről azt állította, olyan, mint az ópium. Johnny
tekert a cuccból egy cigit, és körbeadta. Pete és Johnny azt hajtogatta:
– Őrület! Ez a legjobb!
 Szívtam belőle, kicsit elszédültem, és kapart a torkom. De Johnny vett
valamennyit ebből a borzalmas szagú kéregből azzal a szándékkal, hogy
eladja elkeseredett anyagosoknak az USA-ban.
Tíz perc után rosszul lettem a pejotltól. Mindenki azt mondta:
– Tartsd lenn, ember! – Kibírtam még tíz percig, aztán megindultam a
vécé felé, készen arra, hogy bedobjam a törölközőt, de nem tudtam hányni.
Egész testemet görcsroham rázta, de a pejotl nem jött fel. Viszont lent sem
akart maradni.
Végül a pejotl egyben jött fel, akár egy tömör szőrgolyó, eldugítva a
torkomat. Életem legborzalmasabb élménye volt. Utána lassan beütött.
Meszkalintól betépni olyasmi, mint benzedrintől. Nem tudsz aludni, és a
pupillád kitágul. Minden pejotlnak tűnik. Én vezettem, a White-okkal meg
Cashsel és Pete-tel ültünk egy kocsiban. Cash kérójára tartottunk Lomasba.
Johnny azt mondta:
– Nézd az árokpartot az út mentén. Úgy néz ki, mint egy pejotl.
Megfordultam, hogy megnézzem, és arra gondoltam: „Micsoda hülye
ötlet. Az emberek képesek bármit bebeszélni maguknak.” De valóban úgy
nézett ki, mint egy pejotl. Minden, amit láttam, úgy nézett ki, mint egy
pejotl.
Arcunk felpöffedt a szemünk alatt, és ajkunk megvastagodott, mert a
drog valamiféle hatást fejtett ki a mirigyekre. Valójában úgy néztünk ki,
mint az indiánok. A többiek azt állították, primitívnek érzik magukat, a
fűben fetrengtek, meg úgy viselkedtek, ahogy az indiánokról képzelték,
hogy viselkednek. Én nem éreztem magamon semmi különöset, eltekintve
attól, hogy mintha benitől téptem volna be.
Egész éjjel ültünk és beszélgettünk meg Cash lemezeit hallgattuk. Cash
több friscói arcról is mesélt, akik pejotllal szoktak le a heroinról.
– Úgy tűnik, már nem kell nekik a hernyó, ha elkezdtek kaktuszt
használni. – Az egyik ilyen narkós lejött Mexikóba, és elkezdett pejotlt enni
az indiánokkal. Folyton használta, és nagy mennyiségben: egy adagban akár
tizenkét gombot megevett. Paralízist állapítottak meg nála a halál okaként.
Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy a pejotl-mérgezés és a paralízis
tünetei megegyeznek.
Hajnalig nem bírtam elaludni, és amikor elszunyókáltam, minden
alkalommal rám tört egy rémálom. Az egyik álomban elkaptam a
veszettséget. Belenéztem a tükörbe, az arcom megváltozott, és vonyítani
kezdtem. Egy másik álomban rászoktam a klorofilra. Öt másik
klorofilfüggővel várakoztunk egy olcsó mexikói hotel előtt, hogy
vásároljunk. Elzöldültünk, a klorofilról senki sem képes leszokni. Egy adag,
és egy életre rászoktál. Növényekké változunk.

A fiatal anyagosokban mintha kevés lenne az energia és a spontán életöröm.

A fű vagy narkó említésétől úgy felpörögnek, mint egy adag kokótól.
Ugrándoznak, és azt hajtogatják:
– Nem bírom! Őrület! Ember, toljuk meg! Tépjünk be! – De egy löket
után leroskadnak egy székbe, akár egy rezignált csecsemő, aki egész
életében arra vár, hogy megint hozzák a cumisüveget.
Arra jöttem rá, hogy az érdeklődési körük nagyon korlátozott. Kiváltképp
feltűnt, hogy kevésbé érdekli őket a szex, mint az én generációmat.
Néhányan azt is elárulták magukról, hogy egyáltalán nem élvezik a szexet.
Gyakran tévesen hittem, hogy egy fiatalember meleg, miután megfigyeltem
érdektelenségét a nők iránt, és utólag jöttem rá, hogy egyáltalán nem
homoszexuális, csak egyszerűen nem érdekli az egész téma.

Bill Gains bedobta a törölközőt, és Mexikóba költözött. Találkoztam vele a

reptéren. Be volt állva H-tól és dilibogyóktól. Nadrágját vér pettyezte, mert
a gépen biztosítótűvel lőtte be magát. Szúrsz egy lyukat a tűvel, fölé (nem
bele) teszed a csepegtetőt, és az oldat egyenesen bemegy. Ezzel a
módszerrel nincs szükség tűre, de veterán narkós kell hozzá, hogy
működjön. Pontosan megfelelő mértékű nyomást kell kifejteni az oldat
adagolásához. Egyszer kipróbáltam, de a narkó oldalt kispriccelt, és buktam
az egészet. Ám amikor Gains ütött lyukat a húsában, a lyuk nyitva maradt
narkóra várva.
Bill öreg róka. Ismert mindenkit ezekben a körökben. Kiváló híre volt, és
amíg akadt bárki, aki árult, addig ő tudott anyagot szerezni. Rájöttem, hogy
reménytelen lehet a helyzet, ha Bill lehúzta a rolót, és elhagyta az
Államokat.
– Persze venni, azt tudok – mondta. – De ha az Államokban maradok, az
lesz a vége, hogy sittre vágnak tíz évre.
Szúrtam vele egyet, és jött a „mi történt ezzel meg azzal” téma.
 – Öreg Bart meghalt a Szigeten. Londiner Louie köpött. Tony és Nick
köpött. Hermant nem helyezték szabadlábra. Sánta öt-tíz évet kapott.
Marvin, a pincér meghalt túladagolásban.
Eszembe jutott, ahogy Marvin minden alkalommal elájult, amikor belőtte
magát. Szinte láttam, ahogy fekszik az ágyon valami olcsó hotelban, a
vérrel teli csepegtető úgy lóg a vénájából, akár egy üvegpióca, arca elkékül
az ajka körül.
– Royjal mi van? – kérdeztem.
– Nem hallottál róla? Köpött, aztán felakasztotta magát a Tombsban. –
Úgy tűnt, három rendben csap le rá a törvény, kétszer lopásért, egyszer
kábítószerért. Megígérték neki, hogy ejtik a vádakat, ha csőbe húzza Eddie
Crumpot, a veterán dílert. Eddie csak olyan embereknek adott el, akiket jól
ismert, és Royt ismerte. A zsaruk átverték Royt, miután elkapták Eddie-t.
Ejtették a kábítószervádat, de a két lopást nem. Szóval várhatóan mehetett
Eddie után a Riker’s Islandre, ahová Eddie-t határozatlan időre zárták be,
ami a maximum egy városi börtönben. Három év, öt hónap és hat nap. Roy
felakasztotta magát a Tombsban, ahol arra várt, hogy átszállítsák a
Riker’sbe. Roy sosem viselte a spicliket, puritán elvek mentén tekintett
rájuk.
– Nem értem, egy spicli hogy képes tovább élni – mondta nekem egyszer.
Megkérdeztem Billt a függő gyerekekről. Bólintott és mosolygott ravasz,
kárörvendő mosollyal.
– Igen, Lexington most teli van fiatal kölykökkel.{84}

Egy nap a mexikóvárosi Opera bárban voltam, és összefutottam egy

ismerős politikussal. A pultnál állt a gallérjába tömött szalvétával, és sztéket
evett. Két falat között megkérdezett, ismerek-e valakit, aki megvenne egy
uncia heroint.
Azt feleltem:
– Lehet. Mennyi?
Azt mondta:
– Ötszáz dollárt akarnak.
Beszéltem Bill Gainsszel, aki azt mondta:
– Rendben. Ha viszonylag tiszta, megveszem. De nem akarok
zsákbamacskát. Először ki kell próbálnom az anyagot.
 Így hát megszerveztem a találkozót a politikussal, és elmentünk az
irodájába. Kivette az ujjmerevítőben tartott anyagot egy fiókból, és lerakta
az asztalra egy automata 45-ös mellé.
– Semmit sem tudok erről a cuccról – mondta. – Én csak kokaint
használok.
Kiöntöttem egy keveset egy darab papírra. Nekem nem tűnt okénak.
Olyan szürkésfekete volt. Gondolom, „valaki” melegítette valahol egy
konyhai tűzhelyen.
Gains szúrt egyet, de annyira be volt állva dilibogyóktól és morfintól,
hogy nem tudott mit hozzáfűzni. Szóval én is szúrtam egyet, és azt
mondtam neki:
– Heroin, de valami nem egészen oké vele.
Eközben emberek járkáltak ki-be az irodába. Senki sem foglalkozott
velünk, ahogy ültünk ott a kanapén feltűrt ingujjal, vénát keresve a tűvel.
Egy mexikói politikus irodájában bármi megtörténhet.
Mindenestre Bill megvette a H-t, én meg elmentem valahova, és nem
találkoztam vele másnapig: tizenegy óra egy napfényes mexikói reggelen,
állt az ágyam mellett hullaszerűen a kék-fekete kabátjában, éjkék kabátban,
szeme fényesebb, mint valaha, ragyog az elfüggönyözött szoba sötétjében.
Ott állt agyában az amatőr heroin tisztátalanságaival, mint a spirochaeták.
– Itt akarsz heverészni? – kérdezte. – Miközben jönnek a szállítmányok?
– Miért ne? – kérdeztem vissza bosszankodva. – Nem valami kurva
tanyán vagyunk… miféle szállítmányok?
– Jóféle, tiszta morfin – mondta. Erre kabátostul, cipőstül, mindenestül
ott terem mellettem az ágyban.
– Mi bajod van neked? – kérdeztem. – Megőrültél? – És az üresen fénylő
szemébe néztem, és láttam, hogy meg. Visszatereltem a szobájába, és
elkoboztam a maradékot ebből a heroinadagból.
Feltűnt Öreg Ike, és ledöntöttünk tíz cent laudánumot Bill torkán. Ezután
nem hadovált tovább „jóféle, tiszta morfinszállítmányokról”, és lefeküdt
aludni.
– Lehet, hogy meghal – mondta Öreg Ike –, és rám kenik.
– Ha meghal, lelépsz – mondtam. – Figyelj. Van a tárcájában hatszáz
dollár készpénz. Miért hagynánk itt valami mexikói zsarunak, hogy ellopja?
Átkutattuk a helyet a tárca után, de nem találtuk. Mindenhol kerestük,
kivéve a matrac alatt, amelyen Bill feküdt.
Másnap Bill jobb bőrben volt, mint új korában, de nem találta a pénzét.
 – Biztosan eldugtad – mondtam neki. – Nézd meg a matrac alatt.
Felfordította a matracot, és a tárca magától szétnyílt, annyira teli volt
ropogós dollárral.{85}

Akkoriban nem anyagoztam, de messze jártam attól, hogy tisztán

megússzak egy váratlan motozást. Mindig akadt némi fű a kezem ügyében,
és az emberek drogtanyának használták a lakásom. Kockáztattam, és nem
kerestem rajta egy centavót sem. Úgy döntöttem, ideje előbújni, és elindulni
délnek.
Amikor leállsz a narkóval, egy életformát hagysz abba. Láttam
narkósokat, akik leszoktak, belevetették magukat a piálásba, és pár éven
belül holtan kerültek elő. Az öngyilkosság gyakori a volt drogosok közt.
Miért szokik le egy drogos önszántából? Erre a kérdésre sosem tudhatod a
választ. Az anyag hátrányainak és borzalmainak semmiféle számbavétele
nem ad elegendő érzelmi hajtóerőt a leszokáshoz. Lejönni a narkóról
sejtszintű döntés, és amint úgy döntöttél, hogy felhagysz vele, ugyanúgy
nem szokhatsz vissza örökre a szerre, ahogy távol sem tarthatod magad tőle.
Mint olyasvalaki, aki sokáig volt távol, másképp látod a dolgokat, amikor
visszatérsz a narkós életből.
Olvastam egy yage nevű drogról, amelyet indiánok használnak az
Amazon forrásvidékén. A yage elvileg fokozza a telepatikus érzékenységet.
Egy kolumbiai tudós kivont egy drogot a yagéból, amelyet telepatinnak
keresztelt el.
Saját tapasztalatból tudom, hogy telepátia létezik. Nem áll szándékomban
bizonyítani a telepátiát bárkinek vagy ilyesmi. Használható tudást akarok
szerezni róla. Minden kapcsolatban az intuíció és az érzések szavak nélküli
szintjét keresem, ami telepatikus kapcsolatfelvételt jelent.
Láthatóan nem csak én érdeklődöm a yage iránt. Az oroszok arra
használják a szert, hogy a rabszolgamunkával kísérletezzenek. Gépies
engedelmességet és szó szerinti agykontrollt akarnak elérni. Klasszikus
húzás. Semmi előkészítés, semmi módszeresség, csak nyomás valakinek a
pszichéjébe, és osztogassunk parancsokat. A téma nyilvánvalóan rosszul
fog elsülni, mert a telepátia természetéből fakadóan nem egyirányú, és nem
is küldőn és fogadón alapuló felállás.
 Úgy döntöttem, lemegyek Kolumbiába, és szerzek yagét. Bill Gains
összeállt Öreg Ike-kal. A feleségemmel szétköltöztünk. Készen állok, hogy
elinduljak délre, és megtaláljam azt a pancsolatlan szert, amely kinyitja az
embert, nem pedig beszűkíti, mint a heroin.
A drogmámor annyi, mint egyedi nézőpontból látni a dolgokat.
A drogmámor annyi, mint átmenetileg kiszabadulni az öregedő,
elővigyázatos, akadékoskodó testből. Talán a yagéban megtalálom azt, amit
a heroinban, a fűben és a kokainban kerestem. Talán a yage végleg helyre
tesz.
Függelék
 1.
A Junk eredeti kéziratának 28. fejezete

Ekkoriban olvastam a The Cancer Biopathyt Wilhelm Reichtól. Reich azt

írja, az élet töltés, és a töltéssel rendelkező részecskéket, amelyektől az élet
függ, „orgonoknak” nevezik. Amikor valaki „orgonja” lemerül, az meghal.
Az orgonok mindenhol jelen vannak a légkörben, illetve minden élő és holt
anyagban. Orgonburok borítja a Földet, és orgonok töltik fel a napfényt. Az
orgonok kék fényt árasztanak.
A filozófusok régóta emlegetnek „életerőt” és kozmikus energiát. De
Reich orgonjai jól körülhatárolható erőt alkotnak, amely mérhető, egy
helyre koncentrálható és felhasználható. Reich orvosi eredményekre
hivatkozik, amelyek során orgonterápiával és más „biopátiákkal” kezelték a
rákot. „Rák-biopátián” Reich az egész ráktémát érti, amely jóval azelőtt
kialakul, hogy a rák tünetei megjelennének. Reich kidolgozott egy módszert
az orgonok egy helyre koncentrálásához a kísérleti eredmények alapján,
amelyek azt mutatták, hogy az orgonokat a szerves anyagok magukba
szívják és megőrzik, viszont szabadon áthaladnak a fémen. Épített egy
dobozt a külsején szerves anyaggal, a belsejében pedig fémlemezborítással.
Az orgonokat a külső szerves anyagréteg felfogta és magába szívta, viszont
áthaladtak a doboz belsejének fémlemezein. Az orgonok szabad kiáramlását
a dobozból egy réteg szerves anyag gátolta a fémlemezek mögött. Tehát az
orgonok gyorsabban bejutnak a dobozba, mint ahogyan kijutnak belőle, és
ez orgonkoncentrációhoz vezet a doboz belsejében. Reich gyorsítónak
nevezi a dobozt. A terápiás orgongyorsító több réteg szerves anyagból és
fémből készül, amelyek megnövelik az orgonkoncentrációt, és olyan
formája van, mint egy gőzkabinnak, így a beteg le tud ülni a belsejében.
A rák rothadó szövet egy élőlényben. A narkóbetegség során a
narkófüggő sejtek elpusztulnak, és új sejtek veszik át a helyüket. A rák idő
előtt zajló halálfolyamat. A rákos beteg összezsugorodik. A beteg narkós
szintén összezsugorodik – majdnem hét kilót fogytam három nap alatt. Így
arra jutottam, ha az orgongyorsító gyógyítja a rákot, használhatónak kell
lennie a narkóbetegség utóhatásai ellen is.
 A gyorsítókat a New York-i Orgon Intézetben gyártják. Nem árusítják, és
nem is adják bérbe őket. Megengedik, hogy használd az egyiket, ha havi tíz
dollárral támogatod az Orgon Intézetet. Elküldem előre háromhavi
hozzájárulást, és megkértem őket, hogy mihamarabb szerezzenek nekem
egy gyorsítót. Küldtek három űrlapot, hogy töltsem ki és írjam alá. Az
egyik egy „semmilyen felelősséget nem vállalunk” nyilatkozat. Alá kellett
írnom egy kötelezettségvállalást, miszerint nem engedem senkinek, hogy
használja a gyorsítómat, jelzem az Intézetnek, ha azt látom, hogy valaki
gyorsítót épít, és ki kellett töltetnem egy kérdőívet a háziorvosommal, hogy
mik a panaszaim, és miért van szükségem a gyorsítóra. Nem akartam
orgonokról magyarázni valami sarlatánnak, aki csak holdkórosnak nézett
volna. Nem tetszett az orgonos cég hozzáállása. Miért „hozzájárulást”
emlegetnek, amikor bérleti díjat értenek rajta? És a kötelezettségvállalás
röhejes volt. Úgyhogy visszaírtam nekik, hogy küldjék vissza a pénzem, és
nesztek az űrlapjaitok.
Vettem fémlemezeket, fát és egy tekercs ásványgyapotot, majd építettem
nagyjából egy kisebb kerti vécé méretű orgongyorsítót. A szabadban
helyeztem el (nem volt mozdítható), hogy összegyűjtsön minden elérhető
orgont. Az éveken át tartó szerhasználat miatt rászoktam, hogy befelé
figyeljek. Amikor beléptem a gyorsítóba, és leültem, különleges csendre
lettem figyelmes, amilyet az ember néha az erdő mélyén, néha városi
utcákon tapasztal, zúgásra, amely inkább ritmikus rezgés, mint hang.
Libabőrös lettem, és a nemi vágy fokozódását tapasztaltam, mint a jó erős
marihuánánál. Kétségtelen, hogy az orgon ugyanolyan jól körülhatárolható
energia, mint az elektromosság. Néhány napig használtam a gyorsítót, és
utána az energiaszintem visszatért a normálisra. Visszajött az étvágyam, és
nem tudtam nyolc óránál többet aludni. Túlléptem az elvonás utáni
mélyponton. Vettem néhány gyógyszertannal foglalkozó könyvet, hogy
mindent kiderítsek az allergiáról, a sokkról és az antihisztaminos szerekről.
Az elvonási tünetek allergiás tünetek: tüsszögés, köhögés, könnyező szem
és orrfolyás, hányás, hasmenés, csalánkiütés-szerű bőrtünetek. A súlyos
elvonás tünetei azonosak a súlyos allergiás sokkéival: alacsony vérnyomás,
folyadékveszteség és a szervezet összezsugorodása, mint a halál folyamán,
gyengeség, önkéntelen orgazmus, a keringési rendszer összeomlása miatt
beálló halál. Amikor egy függő belehal a heroinmegvonásba, az allergiás
sokkba hal bele.
 A sokk minden tünete előidézhető hisztamintúladagolással. A hisztamint
testszövetek termelik a sérülések helyén. A hisztamin kitágítja a vérereket,
így több vér jut a sérülés helyéhez. Amikor az erek kitágulnak, falaik
elvékonyodnak és szivacsossá válnak, így folyadék távozik. A vérveszteség
alacsony vérnyomáshoz vezet. A hisztamintöbblet a vérnyomás
csökkenéséhez és sokkhoz, mint súlyos sérülés esetén. A szervezet
adrenalinnal védekezik a hisztamintöbblet ellen, és a konkrét antihisztamin-
gyógyszerek előtt az adrenalin volt az egyetlen szer hisztaminmérgezés
ellen.
Kísérleti körülmények között a legtöbb állatot rászoktatták a heroinra.
Miután nagyjából tíz napon át kapnak injekciókat, az állatok úgy reagálnak
a fecskendőre, mintha etetőtál lenne, és buzgón sietnek, hogy megkapják az
oltásukat. Ha a heroint megvonják tőlük, az állatok elvonási tüneteket
mutatnak. Egyetlen más anyag sem okoz ilyen viselkedést az állatoknál –
hogy lelkesen keressék a szert, mintha élelem lenne. Ha az anyagot
megvonják tőlük, az állatok határozott fizikai tüneteket mutatnak. Úgy
tűnhet, a heroin az egyetlen függőséget okozó kábítószer. A macskákat nem
lehet rászoktatni a morfiumra, mert a morfiuminjekcióra heveny
delíriummal reagálnak. A macskáknak viszonylag kis mennyiségű
hisztamin található a vérükben. Úgy tűnhet, a hisztamin véd a morfium
ellen, és mivel a macskákból hiányzik ez a védelem, nem tolerálják a
morfiumot. Talán ez az elvonás mechanizmusa: a hisztamint a szervezet a
morfium elleni védekezésként termeli a függőség ideje alatt. Miután a
drogot megvonták, a szervezet továbbra is termeli a hisztamint.
Ha valakinek nincsenek hisztamin okozta tünetei, az antihisztaminos
szerek hatástalanok. Vásároltam néhány ampulla antihisztaminos szert, és
dupla adagot lőttem be magamnak. Nem tapasztaltam semmit enyhe
depresszión kívül (az egyes antihisztaminos készítmények okozta
depresszió olyan „mellékhatás”, amelyet a gyógyszerészek szeretnének
kiküszöbölni). Egy injekció, amely elvonás idején pontosan olyan hatást
váltott ki, mint a morfium, most alig érezhető hatással járt. Úgy fest, a
narkó nem juttatja pozitív élményhez a használót. Csak szabadulás marad
az elvonási tünetektől. Feltehetően minden gyönyör lényegében szabadulás
a szükségtől és a feszültségtől. A heroin a médium, amelyben a heroinfüggő
sejtjei élnek. Ha elvágják őket a herointól, a heroinsejtek elpusztulnak, és
hisztamintöbblet termelődik, hogy kilökje a halott sejteket. Az allergiás
tüsszentés, orrfolyás és könnyezés, hányás és hasmenés funkciója, hogy a
szervezet megszabaduljon valamitől. A függőség során a narkó biológiai
létszükséglet, mint az étel, víz vagy szex. Nem létezik más olyan anyag,
amely ilyen mértékben részévé válik a test bioritmusának. Ha valaki
narkóbeteg, narkóról álmodik. Érdekes dolog a narkós álmokban, hogy
valami mindig történik bennük, ami megakadályozza, hogy megszerezd az
adagod. Berontanak a rendőrök, eldugul a tű, eltörik a csepegtető.
Mindenesetre sosem kapod meg. Beszélgettem más használókkal, és sosem
találkoztam senkivel, aki álmában be tudta volna lőni magát. A narkó
mintha átvenné a nemi vágy helyét. Ha rajta vagy az anyagon, a nemi vágy
lényegében eltűnik. Amikor használni kezdesz, olyan erős szexuális
érzéseket élsz át, mint kamaszkorban, gyakran spontán orgazmusokkal.
A narkósok sokáig élnek, és gyakran fiatalabbnak néznek ki, mint ahány
évesek valójában. Egy függő sosem hagyja abba a növekedést. Ha az ember
nem növekszik tovább, elkezd meghalni. A legtöbb használó bizonyos
időközönként leszokik az anyagról, ami azzal jár, hogy a szervezete
összezsugorodik, és lecserélődnek a narkófüggő sejtei. Tudósok a
közelmúltban kísérleteztek egy féreggel, amely képes összezsugorodni, ha
megvonják tőle az élelmet. Azzal, hogy bizonyos időközönként
összezsugorodott, így tehát a folyamatos növekedés állapotában volt, a
féreg élettartama határozatlan idővel meghosszabbodott. Miközben a
belövés/belövés utáni vágy napi ciklusát követik, a használók folyamatosan
zsugorodnak és növekednek.
Az amerikai üzletemberek élete talán azért rövid, mert nem tapasztalják
meg a zsugorodás és növekedés ciklusát. Nem végeznek testmozgást, sosem
éhesek. Az életük egyirányú folyamat. Amikor a szervezetük eléri a
nagykorúságot, nem tehet mást, mint elkezd meghalni.
Az ópium a mák éretlen gubójából készül. A gubó célja, hogy megvédje
a magvakat a kiszáradástól, amíg a növény el nem pusztul, és a magok
megérnek. A heroin továbbra is azt a funkciót tölti be az emberi
szervezetben, mint a mák számára a gubó. Védi és óvja a testet, akár egy
meleg takaró, miközben odabent érlelődik a halál. Amikor egy narkós
igazán teli van anyaggal, halottnak tűnik. A narkó növénnyé változtatja a
használót. A növények nem éreznek fájdalmat, mivel a fájdalomnak nincs
haszna egy mozdulatlan organizmus számára. A narkó fájdalomcsillapító.
Egy növénynek nincs libidója sem a szó emberi, sem állati értelmében.
A narkó átveszi a nemi vágy helyét. A magképződés a szex a növény
számára, és az ópium feladata, hogy késleltesse a magképződést.
 Az elvonás erős kellemetlenségei talán abból az átmenetből fakadnak,
amelynek során visszatérünk a növényiből az állati létbe, a fájdalom, szex
és idő nélküli állapotból a szexhez, a fájdalomhoz és az időhöz, a halálból
az életbe.
 2.
A Junk eredeti kéziratának bevezetője

Ebben a könyvben leírtam, amit a heroinról és használóiról tudok.

A történet kitaláció, de a tapasztalataimon alapul.
Amikor narkóról beszélek, az ópiumot vagy az ópiumszármazékokat
értem rajta: az Államokban leggyakrabban használt ópiumszármazékok a
morfium, a heroin, a pantopon, a Dilaudid és a kodein.
Nem írnék a narkóról, ha nem lenne olyan különleges mondandóm a
témáról, amit eddig nem írtak le. A narkó hatása a szerhasználóra általában
véve eltér más drogokétól. Úgy vélem, a narkó átmenet a holt és az élő
anyag, állati és növényi élet között. Az ember nem tud szabadulni az
érzéstől, hogy a heroin bizonyos értelemben élőlény.
Ha egy idegen városban járok, meg tudom állapítani, hogy „narkós
környék”-e. Nem kell kontaktra váró narkósokat látnom ahhoz, hogy
felismerjem a területüket. Ha elhaladok valahol, ahol narkó cserélt gazdát, a
sejtjeim kattognak, akár a Geiger-számláló. A narkószámlálóm általában
megbízható, de néha olyan helyen jelez, amely régen narkós környék volt,
de már nem az. A számláló azt súgja nekem, „narkós hely”, de azt nem
árulja el, mikor volt az. Hogy miért nem kattog a számláló, amikor
elhaladok egy gyógyszertár előtt? A narkónak gazdatestre van szüksége,
mielőtt felvenné egyedi narkótulajdonságait, mert a narkó élősködő, amely
csak a szerhasználó vérében képes megélni.
A narkófüggőség nem korlátozódik kizárólag a szerfüggőkre. Számos
kábítószer-ellenes ügynök és nem használó kereskedő ugyanúgy rá van
kattanva a narkóra, mint bármelyik függő. Lehet, hogy nem használják, de
szükségük van rá, és nem csak a megélhetésük miatt. Egyes ügynökök
buzgalma a narkóhoz fűződő speciális kapcsolatukból fakad. Másodlagos
szerfüggők, és erre a kórra nincsen gyógyír.
Aki valaha volt függő, mindig narkósnak fogják nézni azok, akik
felismerik a narkót. Lehet, hogy már tíz éve nem nyúlt anyaghoz, de a
narkó akkor is ott lesz.
 A hivatalos propaganda szembehelyezkedik a narkóra vonatkozó
tényekkel, ezért szinte semmi megbízhatót nem írtak a témáról. Amikor a
napilapok, magazinok és filmek narkóval foglalkoznak, ritkán térnek el a
hivatalosan támogatott mítosztól. Az alábbiakban áttekintem a mítosz főbb
pontjait.
1. A kábítószerek többé-kevésbé hasonlóak, és mind függőséget okoz. Ez
a mítosz egy kalap alá veszi a kokaint, a marihuánát és a heroint.
A marihuána egyáltalán nem okoz függőséget, és a hatása szinte szöges
ellentéte a heroin hatásának. A kokain nem okoz függőséget. Az ember
rettentően vágyhat a kokainra, de nem lesz rosszul, ha nem kapja meg. Ha
valaki heroinfüggő, akkor viszont krónikus mérgezéssel él, amelynek maga
a heroin az ellenszere. Ha nem kap belőle eleget nyolcórás időközönként,
hasonló tüneteket mutat az allergiás reakciókhoz: ásítozás, tüsszögés,
könnyező szem és orrfolyás, görcsök, hányás és hasmenés, hőhullámok és
hidegrázás, étvágytalanság, nyugtalanság és gyengeség, bizonyos esetekben
összeomló keringés, majd az allergiás sokk okozta halál.
A heroinistának szüksége van a heroinra, ahogy egy cukorbetegnek az
inzulinra. A heroin hiányt hoz létre, és a test többé nem képes anélkül
működni, hogy rendszeres időközönként narkót kapna. Mintha a heroin
venné át a test bizonyos vegyületeinek szerepét, és a test nem termelné
ezeket a vegyületeket a függőség során. A heroinmegvonás olyan
hiánybetegséget hoz létre, amely addig fennál, amíg a test nem folytatja
azon vegyületek előállítását, amelyek helyét átvette a narkó. Amikor azt
mondom, „függőséget okozó kábítószer”, olyan kábítószerre gondolok,
amely oly módon változtatja meg a test hormonegyensúlyát, hogy a
szervezetnek szüksége lesz a drogra a működéséhez. Tudomásom szerint
ebben az értelemben a heroin az egyetlen függőséget okozó kábítószer.
2. A kábítószer-függőség azonnal kialakul, az első használatnál vagy
legkésőbb három-négy belövés után. Ebből a gondolatból származnak a
történetek olyan emberekről, akik függők lettek néhány „fejfájás elleni
pirulától”, amelyeket egy Kedves Idegentől kaptak. Valójában egy nem
használónak naponta kellene szúrnia legalább egy hónapon át, hogy
bármiféle függőség kialakuljon. Az Idegen csődbe menne, ha ennyi kóstolót
kiosztana. De egy gyógyult függő, még ha évekig nem használt is, néhány
nap alatt újra rászokhat. Allergiás a narkóra.
3. Ha a függőség már kialakult, szinte lehetetlen kilépni belőle. Valójában
a függőség könnyen gyógyítható. Az átlagos kúra tíz naptól három hétig
tart. Nem szükséges hozzá semmilyen „akaraterő”. Ha a kezelést helyesen
végzik, nagyon kevés kellemetlenséggel jár.
4. A függőség tönkreteszi az egészséget, és korai halálhoz vezet. Mint egy
magazinban olvastam: „A morfiumfüggők napjai meg vannak számlálva.”
Kinek a napjai nincsenek?
A függők átlagos egészségnek örvendenek, és addig vagy akár tovább
élnek, mint az átlag. A heroin jelentős védettséget biztosít a légúti
panaszokra. Az 1918-as influenzajárvány idején a heroinisták immunisnak
bizonyultak az influenzára, és néhány függőt kiengedtek a börtönből, hogy
segítsenek betegeket ápolni. Másrészt viszont minden függő bizonyos fokú
székrekedéstől és étvágytalanságtól szenved. Legtöbbjük veszít a
testsúlyából, gyakran öt-tíz kilót leadnak átlagos súlyukból függőségük
során.
5. A függőknek sosem elég. Muszáj folyamatosan emelniük az adagjukat.
Egyre több kell nekik. Végezetül álljon itt egy idézet a nemrégiben
bemutatott Johnny Stool Pigeon című filmből: „Letépik a ruhát sovány
testükről, és még több narkóért üvöltve halnak meg.”
Nevetséges. A függők tudják, mennyi az elég, és nem kell emelniük az
adagjukat. Ismerek függőket, akik éveken át ugyanazt a dózist használták.
Persze bizonyos függők olykor meghalnak, ha hirtelen nem kapnak narkót.
Nem azért halnak meg, mert egyre több kell nekik. Hanem mert nem
kapnak eleget.
6. A függők rá akarnak szoktatni másokat az anyagra. Mintha mindenki
hinne ebben az ostobaságban. Akárhányszor elkapnak, a fakabátok
megjegyzik a feleségemnek: „Csoda, hogy nem szoktatta rá a narkóra.” Mi
az ördögért tenném? Elég gondot okoz, hogy a saját függőségemet
fenntartsam. Persze egy függő, aki terít, rá akarhat szoktatni másokat az
anyagra, hogy több vevője legyen.
7. Egyértelmű a határ függő és terjesztő között. A hatóságok szánják a
függőt, és csak a terjesztőt akarják elkapni. Sosem találkoztam még olyan
függővel, aki nem terített, vagy olyan utcai dílerrel, aki nem használt.
Egyáltalán nincs határ. A hatóságok nem tesznek különbséget köztük, a
terjesztés és a birtoklás büntetése pedig nagyjából ugyanaz.
8. A terjesztők középiskolásokat akarnak rászoktatni a heroinra vagy a
marihuánára. Egy közelmúltbeli újságcikk olyan dílerekről írt, akik
laudánumot csempésztek kamaszok Coca-Colájába.
 Végképp nevetséges. Egyetlen terjesztő sem akar gyerekeket vevőnek.
Nincs elég pénzük, könnyen eljár a szájuk, és nem bírnának ki egy
rendőrségi kihallgatást. A legjobb vevők az öreg motorosok. Ismerik a
dörgést, és általában rendelkeznek valamiféle bevételi forrással.
9. Kapcsolat van a narkó és az elmebetegség között. A függők
megőrülnek, ha nem kapnak narkót.
Ami azt illeti, sosem hallottam még elmebeteg függőről. Valamiért ez a
két betegség nem fordul elő egyszerre.
10. Kapcsolat van a függőség és a bűnözés között. Állítólag kiváltképp a
marihuána veszi rá az embereket, hogy törvénysértést kövessenek el.
Semmilyen közvetlen kapcsolattal nem találkoztam a bűnözés és a
drogmámor között. Akik arról beszélnek, hogy a drogok bűnözést okoznak,
sosem maradnak következetesek, és nem veszik számításba, hogy az
alkoholisták milyen hatalmas mennyiségű törvénysértést követnek el. Az
alkohol olyan mértékű bűnözést idéz elő, hogy az túltesz minden más
drogén. Persze sok narkós lop, hogy legyen pénze anyagra. Nem könnyű
napi tíz-tizenöt dollárra szert tenni, és egy függőnek az Államokban ennyit
kell fizetnie egynapi heroinadagjáért.

A közvélemény minden drogellenes szabályozást helyesel. Emiatt a

kábítószerek törvényi szabályozása során olyan típusú törvényeket
tesztelnek, amelyek ebben az országban újnak hatnak, de rendőrállamokból
ismerősek lehetnek. Louisiana és Kentucky államban letöltendő börtönnel
büntetik (La: kettőtől öt évig, Ky: egy év) pusztán azt, ha valaki
kábítószerfüggő. Ez rendőrállami szabályozás, amely büntet egy betegséget
vagy létállapotot. A louisianai törvény sem helyet vagy időt nem
konkretizál, sem a „függő” fogalmát nem határozza meg.
Az antihisztaminos gyógyszerek képében már elérhető gyógyír a
függőségre. Az elvonási tüneteket allergia okozza, és az új antiallergén szer
enyhíti ezeket. A régi típusú fokozatos kúrák mind függőséget okozó
szereket használtak, és az elvonási tünetek visszatértek, ha már nem adtak
több gyógyszert. De az antihisztamin-alapú gyógyszerek nem okoznak
függőséget, és ezeket használva nem térnek vissza az elvonási tünetek. Az
antihisztamin-kúrát nem használják széles körben. Egyetlen orvosi lapban
sem találkoztam a nevével. Mintha szándékosan titkolnák a nyilvánosság
előtt. A szövetségi és állami kábítószerügyi hatóságok minden lehetséges
akadályt a gyógyulni akaró függők elé gördítenek. Az önkormányzati és
állami intézményekben nem biztosítanak fokozatos kúrát.
Magánszanatóriumban minimum kétszáz dollár egy tíznapos kezelés.
A kórházaknak törvények tiltják, hogy ópiumszármazékot adjanak a
függőknek. Ismertem egy függőt, aki gyomorrák miatt műtétre szorult.
A kórház nem adhatott neki narkót. A hirtelen heroinmegvonás és a műtét
együtt valószínűleg végzett volna vele, ezért úgy döntött, inkább kihagyja a
műtétet. Lexingtonon és Fort Worthön kívül nincs olyan intézmény az
Államokban, ahol biztosítanak fokozatos kúrát. Általában mindkettő tele
van. A bürokratikus szabályozás alapján bárkinek, aki kérelmezné felvételét
valamelyik kórházba, küldenie kell egy jelentkezési lapot (három
példányban, természetesen) Washingtonba, és több hónapot várnia, mire
befekhet. Aztán be kell feküdnie legalább hat hónapra. Louisianában
letartóztathatják az embert drogfüggőségért, ha kérelmezi a kezelést.
Nem áll szándékomban elterjedt félreértéseket kijavítani a narkóval
kapcsolatban azáltal, hogy olyan tényeket közlök, amelyeket mindenki
ismer, aki járatos a témában. Kiindulási alapként használom az ismert
tényeket, hogy megpróbáljak eddig ismeretlen tényekig eljutni.
 3.
A Narkós méltatása (1952) – Allen Ginsberg

Az olvasó, miután futó pillantást vetett erre a könyvre, rá fog jönni, hogy
írója nem átlagos narkós. Láthatóan komoly erőfeszítéseket tett annak
elleplezésére, hogy olyan háttérrel bír, ami sok olvasóját megdöbbentené.
A szerző közvetlenül a húszas évek előtt született, tisztes
középosztálybeli családban egy nagy közép-nyugati városban –
tizenkilencedik századi felmenői találmányainak és kereskedelmi
vállalkozásaiknak köszönhetően családneve közismert Amerikában –, jó
oktatásban részesült egy magániskolában, ahol távolságtartó, és feltehetően
félénk arisztokratának ismerték meg, akinek rendkívüli érzéke volt a
tudományhoz, és meglepő módon vonzotta a vadság. Első irodalmi
próbálkozása Róma története volt, amelyet igazi tizenkilencedik századi
szellemben közkézen forgó latin forrásokból írt tizenöt évesen. Miután
iskolájában ösztöndíjrekordot állított fel, a Harvardra ment, ahol angol
irodalmat hallgatott. Keveset tudunk az ottani élményeiről azon kívül, hogy
állítólag egy menyétet tartott a szobájában láncra kötve, a falon pedig a
családi házukat ábrázoló festmény lógott. Amikor utóbbiról kérdezték,
legyintett egyet, és rendre visszakérdezett: „Hát nem undorító?” Egyetemi
hallgató korából egyetlen irodalmi próbálkozása maradt fenn, egy
húszoldalas rövid színdarab, amely egy süllyedő hajón játszódik az Atlanti-
óceán közepén, és több ismerősére a hisztériának, az iszonyatnak, a
rosszindulatnak és az utolsó percek gyalázatosságának szerepét osztotta
benne.
Miután harmincas évei elején lediplomázott, úgy tekintette, hogy az
imént említett kis kabaréban mindent elmondott irodalmilag, amit el akart
mondani, és antropológiát kezdett hallgatni szintén a Harvardon, azték és
maja régészetre szakosodva.
Visszatérvén szülővárosába, nem talált kedvére való munkát, és inni
kezdett, a folyó mentén kocsikázott kortársaival nyári ivászatokon, és
jógázni tanult. Utóbbi területen feltehetően nem kapott szakszerű
iránymutatást, mert amikor arra kérték, hogy bizonyítsa a jóga
hatékonyságát, kijelentette, hogy nem érez fájdalmat, és ezt azzal
szemléltette, hogy levágta az egyik ujját. Ez a kalandja ahhoz vezetett, hogy
egy közeli magánszanatóriumba zárták, majd hamarosan kiengedték, mivel
összeszedettnek tűnt, és tisztában volt vele, hogy hol van.
Következő lépése igazi amerikaihoz méltó módon egy nagy európai körút
volt. Harmincas évei elején egy évet töltött Párizsban, majd továbbment
Németországba és Ausztriába (mint brit kortársai tették az Isherwood-
Auden csapatból), végül Kairóban kötött ki, egy valamikori régészhallgató
szakavatott szemével megtekintve a piramisokat. Töltött némi időt Afrika
északi partvidékének városaiban, amelyeket korábban Gide, később Bowles
tett népszerűvé, majd visszatért Amerikába.
Kedvenc olvasmányait ekkoriban úgy egy tucat könyv jelentette, a teljes
könyvtára ennyiből állt, és magával hordta az utazásaira. Megtalálható volt
közöttük Pareto és Spengler, Cocteau Opiuma, egy Baudelaire-kötet,
Shakespeare tragédiáinak papírfedeles kiadása és (később) az A Vision W.
B. Yeatstől.
Amerikába visszatérve menyasszonyt is hozott magával, akivel egyéves,
hamvába holt orvostanhallgatói karrierje során találkozott Közép-
Európában. Menyasszony és vőlegény útjai azonnal szétváltak, amint földet
értek New Yorkban: a frigy azért jött létre, hogy állampolgársághoz juttassa
a zsidó hölgyet, aki állítólag bárónő volt.
Ezt egy körutazás követte Amerika városaiban; hotelszobáról
hotelszobára New Yorkból indulva a Délen és a Középnyugaton át, hosszú
megállókkal a negyvenes évek elejének Chicagójában és New Yorkjában.
Mindezt természetesen a családjától kapott kis magánjövedelme tette
lehetővé.
A szerző Chicagóban kezdte el felfedezni az alvilágot önmagában és
maga körül is, miközben hivatásos kártevőirtóként dolgozott a város
nyomornegyedeiben. Amerikában töltött fiatalkora, illetve Észak-Afrikába
és Európába tett utazásai során felfedezett viszont más, kevésbé bűnös,
mégis felszín alatti elhajlásokat, amelyekre könyvének második felében tér
ki.
Utóbbi és a hozzá kapcsolódó érzelmi okok miatt a szerző jóval korábban
pszichoanalitikai segítséget kért. Ez szemlátomást nem bizonyult
eredményesnek. Ami az előbbit illeti, kapcsolatokat ápolt az általa
felkeresett városok lakosságának bűnözői elemeivel, és használta az útjába
kerülő kábítószereket: a történet itt veszi fel a fonalat.
 Talán nem árt megemlíteni a történet hátterének egy másik fontos pontját:
a szerző feleségét, aki rövid időre felbukkan a könyv New Orleansban
játszódó szakaszában. A negyvenes évek végén kötött élettársi viszony a nő
idő előtti halálával végződött egy dél-amerikai országban évekkel ezelőtt,
egy italozás során bekövetkezett balesetben. A viszonyból egy gyermek
született, aki az apjával él feltehetően Venezuelában.
Végezetül egy utolsó tény, amely a könyv egyik fontos vonatkozására
hívja fel az olvasó figyelmét: a címe Junk, témája pedig a drogok és a
drogosok világa; semmilyen értelemben nem teljes önéletrajz, habár
számos, a központi témájához kapcsolódó személyes részletet tartalmaz.
A szerzői életút egyik vetületének leírása, mint a bevezető utolsó oldalai is
mutatják, nyilvánvalóan nem árul el mindent az illetőről.
Ebből a szempontból a szerző megtette, amit vállalt: nagyjából jellemző
és pontos képet nyújtott a heroin világáról és mindarról, ami hozzá
kapcsolódik; valós képet, első alkalommal Amerikában a hatalmas
underground életről, amelyről a közelmúltban olyan sokat beszéltek a
nyilvánosságban. Figyelemre méltó teljesítmény; nélkülözi az
érzelgősséget, nem próbálja mentegetni magát, mégis őszinte, nem
romantizálja a körülményeket, a sivárságot, a borzalmakat, a narkós élet
siralmas gépiességét és gonoszságát. Hiteles beszámoló a gyönyöreiről a
maguk valójában; könyörtelen és éleslátó leírás a narkó világában élő
figurákról, hasonlóságaikról és különbségeikről a közismert átlagkultúrával
összevetve; a függőség, a sóvárgás, a fogdák, a tevékeny éjszakák és az
unalmas nappalok módszeres elbeszélése.
Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy ilyen történészünk van, hiába
foglalt állást a normális örömök sötét falának másik oldalán, hiszen képes
úgy leírni nekünk a tényeket, hogy azon tetten érhetők az irodalmi érettség
jelei; olyan stílusban, amely közvetlen, személyes, nagyon jellegzetes,
nagyon irodalmi, felettébb választékos, képalkotásában erőteljes és
gazdaságos. Talán túlzás lenne egy olyan helyhez kötött borzalmas világot,
mint amilyen a narkóé, Dante egyetemes Poklához hasonlítani, ám a
párhuzam, a visszafogottság és valósághű hasonlatok révén könnyen eszébe
jut a művelt olvasónak.
El kell még mondanunk, hogy a kiadó azért adja közre ezt a könyvet,
mert eredeti stílussal és tartalommal dolgoz fel egy erősen megosztó témát.
Nagyon kevés információ érhető el erről a területről, és annak nagy részét
kereskedelmi okokból kiszínezték, eltúlozták és eltorzították. A könyv
javára írható, hogy egyszerre valósághű és olvasmányos. Fontos
dokumentum, az underground archívuma, egy elhajlás valódi borzalmainak
igaz története. Ezt olyannyira egyértelművé teszi, hogy még a
legostobábbak is megértsék.
 4.
Carl Solomon szerkesztői megjegyzése a Narkósban (1953)

„A heroin – írja a szerző ebben a könyörtelenül őszinte kitárulkozásban –,

nem egyszerű szenvedély. Hanem életmód.” Életmód, ahol a „buli” a király,
és ahol a drogra éhezők a semmibe vett értékek, lehengerlő éhség és
hirtelen felvillanó erőszak félhomályos világában sodródnak.
De Quincey Egy angol ópiumevő vallomásai című munkája óta nem
világította be fénypászma ilyen vakítóan a drogfüggők sivár világát. Ám
míg De Quincey az álomszerű fantazmagóriák szellemében írt, a Narkós
könyörtelenül tárgyilagos és kegyetlen. A Narkós a legelső soraitól kezdve
szégyenérzet és önsajnálat nélkül mezteleníti le előttünk a függőket.
De ez nem egyszerűen egy kábítószerfüggő története. Megtölti oldalait a
névtelen alvilág: lejmolók, köcsögök, műmájerek, spiclik, tolvajok.
Követjük őket, ahogy találkahelyeikre osonnak a félhomályos büfékben és
rosszhírű bárokban. Figyeljük titkos gesztusaikat, látjuk őket, ahogy
„felmarkolják a szajrét”. Látjuk a tűszúrás előtt összehúzódó vénát, a
„bummot”, amivel beüt az anyag – és a narkóbetegség leírhatatlan
borzalmait.
Láthatjuk az életük minden zugát meghatározó lealjasultságot. „Lezüllött,
semmirevaló bagázs” múlt és jövő nélkül. Nem született még jobban
kiszámított bűnözői vallomás az izgalomra éhes kamaszok elriasztására. Ez
a drogfüggők hamisítatlan, minden dicsfénytől és izgalomtól mentes élete.
William Lee (a szerző és a könyvben szereplő személyek nevét
megváltoztattuk) olyan drogfüggő, aki nem bánja bűneit, és akire nem vár
megváltás. Maga árulja el nekünk, hogy menekül a törvény elől; hogy
paranoid skizofréniával diagnosztizálták, hogy hiányzik belőle minden
erkölcs. De tollát különösen csillogó vitriolba mártotta, és néhány szóképe
lehengerlő művészi erőről árulkodik.
Rájöttünk, hogy ez a dokumentum minden egyébnél hatásosabb
önvédelmi fegyvert jelenthet a közvéleménynek a drogok fenyegetésével
szemben. Hiteles nyelvezete és nézőpontja csak még visszataszítóbbá teszi
a hitvány alvilág ábrázolását.
 Az olvasó védelme érdekében helyenként megjegyzéseket vetettünk
közbe, hogy jelezzük, ahol a szerző egyértelműen ellentmond az elfogadott
orvosi tényeknek, és egyéb megalapozatlan állításokat tesz annak
érdekében, hogy igazolja tetteit.
 5.
Előszó a Narkóshoz (1964) – Carl Solomon

William Seward Burroughs eredetileg a Junk címet adta a Narkósnak, és a

William Lee álnevet használta a megírásához. Első megjelenésekor, az
ötvenes évek elején magáénak tudhatott némi érdeklődést a presztízskiadók
részéről, de végül egyik első puhafedeles kiadványaként a feltörekvő Ace
Books vásárolta meg.
Azóta Burroughs itthon és külföldön egyaránt a saját neve alatt vált
híressé avantgárd regényíróként és novellistaként. Regényét, a Meztelen
ebédet a Grove Press adta ki. Az In Search Of Yage, amely az Amazonasnál
átélt kalandjairól szól, amikor fejvadászokkal a „tudattágító” yage drog után
kutatott, a City Lightsnál jött ki. A The Soft Machine és a The Ticket That
Exploded az Olympia Pressnél jelent meg Párizsban, és látványos botrányt
okozott. Új regénye, a Nova Express pedig hamarosan a Grove-nál várható.
Norman Mailer az Advertisements for Myselfben az amerikai Jean Genet-
ként hivatkozik Burroughsra. Második regényét, a Queert egyelőre nem
adták ki sem itthon, sem külföldön.
A huszadik századi Amerika „beat” reneszánszában, amely sokak
érzékenységét sértette, másokat pedig új kifejezésmódokkal ruházott fel,
William Burroughs megmaradt az egyik ritkán látott, de legendás figurának.
1964-ben, nem úgy, mint 1950-ben, számtalan követője és önjelölt utánzója
akad. Korai krédóját a narkóról mint életmódról olyannyira magába szívta
napjaink ifjúsága, hogy mára országos problémát jelent.
A Narkósban tárgyszerűségre törekszik. Ilyen a korai stílusa. Újabb
munkáiban elkalandozik a szürrealizmus és a képzelet felségterületére.
A New York Post Burroughs témáiról, (homoerotikus) fantáziálásairól és
technikai kísérleteiről írva úgy fogalmazott, hogy a szerző olykor a
gyerekes és a skizofrén határán mozog.
Életében Burroughs különc kalandor, aki a szokatlant és a
feltérképezetlent keresi gondolkodásunkban és életünkben egyaránt. Azt
kutatja, amit egyre nehezebb megtalálni: az ismeretlent. Burroughs egyelőre
nem ismétli önmagát, és kíváncsisága sem csillapodott. Ebből a
szempontból nem olyan, mint megannyi úgynevezett avantgárd író és költő,
akik valamikor kísérletezgettek, de aztán hátradőltek a kanapéjukon, és
bánatosan bevallották, hogy semmi újat nem lehet kitalálni.
Ami a heroinfüggőségét illeti, Burroughs leszokott, visszaszokott, és
számtalan gyógymódot kipróbált változó sikerrel. Az egyik kúra, bizonyos
dr. Dent felügyelete alatt, ahhoz vezetett, hogy Burroughs cikket írt egy
tudományos szaklapba.
Burroughs a Harvardon végzett, számos foglalkozást űzött, két gyermek
apja és egy vagyonos család leszármazottja.
Múltjának egyik igen felkavaró epizódja, amikor egy „Tell Vilmos”-játék
során véletlenül agyonlőtte a feleségét… Úgy akarta szemléltetni céllövői
tudását, hogy lelő az asszony fejéről egy pezsgőspoharat, ám ehelyett a
nővel végzett. Ezért Mexikóvárosban 1950 körül elítélték.
Így vagy úgy, jelenjen meg bármilyen formában, Burroughs jelleme és
személyisége mintha tükröződött volna pártfogoltja, Jack Kerouac
szövegeinek kitalált szereplőiben. Ez kiváltképp látványos Dennison
alakjában Kerouac első regényében, a The Town and the Cityben, és Bull
Balloonéban a Doktor Saxban.
Burroughs politikai álláspontja kissé zavaros. Ritkán dönthető el, hogy
létező vagy kitalált összeesküvések ellen harcol-e. Az In Search of Yagéban
néha liberálisnak vagy akár radikálisnak tűnik, és hírneve, amelyre az
elmúlt években Párizsban tett szert, mintha többé-kevésbé a baloldalra
sorolná. Ideje nagy részében Burroughs mintha túlságosan magával lenne
elfoglalva ahhoz, hogy tartós érdeklődést mutasson bármelyik politikai
tábor iránt.
 6.
Allen Ginsberg előszava a Narkóshoz (1977)

Bill Burroughsszal 1944 karácsonya óta ismerjük egymást, és az ötvenes

évek elején kezdtünk elmélyült levelezésbe. Mindig tiszteltem mint nálam
idősebbet és bölcsebbet, s ismeretségünk első néhány évében ámulattal
töltött el, hogy egyáltalán tisztelettel bánt velem. Ahogy telt az idő, és
sorsunk más irányt vett – nekem a diliház miatt, neki a saját tragédiái és
utazásai révén –, ráéreztem a félénkségére, és egyre merészebben biztattam,
hogy írjon több prózát. Ekkorra Kerouackal úgy gondoltuk, a sors is arra
szánt minket, hogy költők/írók legyünk, de Bill túl bátortalan volt hozzá,
hogy ilyen hivalkodó színházat csináljon az énjéből. Mindenesetre a Narkós
fejezeteivel válaszolt a leveleimre, és azt hiszem, ami részéről szórakozott
írogatásnak indult, az – legnagyobb meglepetésemre – folyamatos munkává
alakult egy könyv, egy adott témáról szóló történet töredékein dolgozva.
A kézirat nagy része tehát rendszeresen érkezett postán, egy része a New
Jersey-i Patersonba. Azt hiszem, bátorítottam. Úgy emlékszem, talán ő
biztatott engem, hogy tartsam a kapcsolatot a külvilággal, miután kitagadtak
a szülői házból, mert nyolc hónapot töltöttem elmegyógyintézetben egy kis
összeütközésem miatt a törvénnyel.
Mindez több mint negyedszázada történt, és nem emlékszem rá, hogy lett
volna vezérfonala a levelezésünknek – amely éveken át zajlott kontinenstől
kontinensig, partvidéktől partvidékig, és ezzel a módszerrel állítottuk össze
a könyveket, nemcsak a Narkóst, de a Yage Letterst, a Queert (amely azóta
is kiadatlan) és többnyire a Meztelen ebédet. Burroughs szégyenteljes
módon megsemmisítette az ötvenes évek közepéről származó levelezésének
tetemes részét – e levelekben kimondottan több a szeretet, mint amennyit ő
általában a nyilvánosság felé mutat: bármily sajnálatos, az egyébként
Láthatatlan Lee felügyelő ezen elbűvölő oldalát örökre elfedi
a szépirodalom függönye.
Miután a kézirat elkészült, kezdtem megmutatni több egyetemi vagy
elmegyógyintézeti társamnak, akiknek sikerült megvetniük a lábukat a
könyvkiadásban – amit frusztráltan én is ambicionáltam; de mivel nincs
érzékem a világi dolgokhoz, afféle irodalmi titkosügynökként tekintettem
magamra. Jason elolvasta a Narkós kéziratát (Epstein mendemondákból
ismerte Burroughst még a Columbia Egyetem idejéből), és arra jutott, hogy
ha Winston Churchill írta volna, érdekes lenne, de mivel Burroughs prózája
„jellegtelen” (ezzel minden erőmmel vitába szálltam a Doubleday-beli
irodájában, de ennyi Valósággal szemben erőtlennek hatottam… az
intelligensen sötétlelkű szerkesztők mustárgáza… a paranoiám vagy
tapasztalatlanságom a New York-i Nagy Buta Irodaházakkal szemben), a
könyvet kiadás szempontjából érdektelennek ítélték. Ebben az időszakban
szintén magammal hordtam Kerouac prousti fejezeteit a Cody látomásaiból,
amelyből később kinőtt az Úton víziója. Vittem az Útont egyik kiadótól a
másikig. Louis Simpson, aki maga is idegösszeroppanásból lábadozott a
Bobbs-Merrillben, egyik kéziratban sem látott művészi értéket.
A vakszerencsének köszönhetően Carl Solomon, aki társam volt a New
York-i Állami Pszichiátrián, munkát kapott a nagybátyjától, Mr. A. A.
Wyntől az Ace Booksnál. Solomonnak megvolt az irodalmi ízlése és
humora ezekhez az írásokhoz – habár kezdett leszokni saját dadaista,
lettrista és paranoiakritikai irodalmi kilengéseiről. Simpsonhoz hasonlóan
nem bízott Burroughs és Kerouac bűnös csavargóromantikájában.
(Jómagam viszont, aki akkoriban kedves zsidó fiú voltam fél lábbal a
középosztálybeli, gondosan csiszolgatott, rímes metafizikai lírában,
igencsak értékeltem.) Ezek a könyvek bizonyosan annak a tünetei voltak,
hogy egy identitásválság kellős közepén vagyunk, amely az egész Egyesült
Államokra kiterjedő idegösszeomlás előszele. Másrészt viszont az Ace
Books puhafedeles kiadványainak többsége ponyva volt, amelyek közé Carl
néha remegő kézzel becsempészett egy francia szerelmesregényt vagy
kemény krimit, amíg a nagybátyja nem nézett oda.
Solomon szerkesztő úr úgy érezte, vele ellentétben minket (Billt, Jacket,
jómagamat) nem zavar az ilyen kiadványokat övező valódi paranoia –
nekünk nem úgy volt része az életünknek, mint az övének: családdal és
pszichiáterekkel, kiadói felelősséggel, amiatt idegeskedve, hogy a
nagybátyja mentális betegnek hiszi –, szóval Carl hátterével bátor dolog
volt közölni egy „ilyen jellegű cuccot”, egy könyvet a heroinról, és
kétszázötven dollár előleget adni Kerouacnak egy regényért. „Majdnem
idegösszeomlást kaptam a rohadt könyv miatt – felgyülemlett a sok félelem
és borzalom, ahogy dolgoztam a szöveggel.”
 Akkoriban – de ez napjainktól sem idegen a kábítószerügyi hivatalok
által ápolt maradék rendőrállami paranoiahangulat miatt – volt egy nagyon
erős, kimondatlan gondolatvilág vagy előfeltevés, hogy ha valaki hangosan
„fűről” beszél (hát még ha heroinról) a buszon vagy a metrón,
letartóztathatják – még akkor is, ha csak a törvényi változásokat említi.
Szinte törvénytelen szóba hozni a drogokat. Egy évtizeddel később még
mindig nem lehet úgy nyilatkozni a törvényekről a köztelevízióban, hogy a
Kábítószerügyi Hivatal és a Szövetségi Kommunikációs Bizottság hetekkel
később ne avatkozna közbe, hogy archív felvételekkel felvértezve ne ítélné
el a beszélgetést. Ez már történelem. De a félelem és terror, amelyről
Solomon beszélt, olyan valódi volt, hogy a ponyvaipar tartotta magát hozzá,
és mielőtt a könyv megjelenhetett volna, mindenféle záradékokat kellett
elhelyezni a szövegben – nehogy a kiadót a szerző bűntársának véljék,
nehogy az olvasóközönséget félrevezessék a szerző légből kapott
megállapításai, amelyek eltértek az „elismert orvosi szaktekintélyek”
véleményétől – akiket akkoriban túszul ejtett a Kábítószerügyi Hivatal
(húszezer orvos ellen indítottak eljárást, amiért narkósokat próbáltak
kezelni, több ezret megbírságoltak és lecsuktak 1935 és 1953 között, amit a
New York Megyei Orvosszövetség úgy nevezett: „háború az orvosok
ellen”).
Közismert tény, hogy a Kábítószerügyi Hivatal egy követ fújt a
szervezett bűnözéssel, fű alatt részt vett a drogterjesztésben, és így építette
fel a mítoszokat, amelyekkel a függők „kriminalizációját” támogatta az
orvosi kezelésük helyett. Tiszta és egyszerű volt a motivációjuk: pénzéhség,
bérek, zsarolás és illegális bevételek annak a társadalmi rétegnek a kárára,
amelynek tagjait a sajtó és a rendőrség „a kábítószer rabjainak” bélyegezte.
A rendőrség és a maffiaszindikátus gépezetének régre visszanyúló
munkakapcsolatát a hetvenes évek elejére számos hivatalos jelentés és
könyv dokumentálta (ezek közül a legfontosabb a Knapp-bizottság 1972-es
jelentése New Yorkról és Al McCoytól a The Politics of Opium in
Indochina).
Mivel a témát – in medias res – annyira bizarrnak találták, megkérték
Burroughst – álnéven William Lee –, hogy írjon egy előszót, amelyben
elmagyarázza, hogy előkelő családból származik, és adjon néhány
támpontot arra nézve, egy elvileg normális állampolgár miként juthat odáig,
hogy drogos lesz, ezzel enyhítve az olvasókat, cenzorokat, kritikusokat,
rendőröket, a konvencionális bírálókat és kiadókat meg még ki tudja, kit
érintő csapást. Carl írt egy aggodalmas bevezetőt, amelyben úgy tesz,
mintha a józanság hangján mutatná be a könyvet a kiadó részéről. Talán
tényleg a józanság hangja volt. A texasi agrártársadalomról szóló irodalmi
leírást kihúzták, mert nagyon elkalandozott a divatosan durva, nem irodalmi
témától. És ismétlem, Wm. Lee kulcsfontosságú orvosi és politikai
kijelentéseihez azonnal (zárójeles) megjegyzéseket fűztek (a szerk.).
Ügynökként kialkudtam egy szerződést, amely jóváhagyta ezeket a
maszatolásokat, és nyolcszáz dolláros előleghez juttatta Burroughst a
százezer példányban megjelent kiadásért, amelyet egybekötöttek – mintha
hatvankilenceznének – egy kábítószerekről szóló másik könyvvel, amelyet
egy hajdani drogellenes ügynök írt. Silány egy párosítás; másrészt viszont,
tekintve naivitásunkat, mondhatni hatalmas csoda, hogy a szöveget kiadták,
és a következő tíz évben egymillió cognoscente olvasta: akik értékelték az
értelmesen előadott tényeket, a tisztánlátást, a pontos, lecsupaszított
nyelvezetet, a lényegre törő mondatokat és mentális képeket – illetve az
átfogó szociológiai látleletet, kultúrforradalmi viszonyát a bürokráciával és
a törvénnyel, illetve sztoikus, hűvös humorú pillantását, amellyel a
bűnözésre tekintett.
Allen Ginsberg
New York, 1976. szeptember 19.
 Köszönetnyilvánítás

Szeretném megköszönni James Grauerholznak tudós támogatását és

nagylelkű gyakorlati segítségét ebben a munkában és az évek során
egyaránt. Köszönöm továbbá John Bennettnek az Ohio Állami Egyetemen;
illetve a Stanford Egyetem Green Könyvtára és a Columbia Egyetem Butler
Könyvtára dolgozóinak.
Mivel engedélyt adtak rá, hogy eddig kiadatlan anyagokból idézzünk,
köszönet illeti Bob Rosenthalt az Allen Ginsberg Trustnál és Peter Matsont.
Szintén köszönet illeti a HarperCollinst az eddig kiadatlan anyagok
közlésének engedélyezéséért.
Végezetül szeretném ezt a kiadást Ian MacFadyennek ajánlani,
egyszerűen mert pompás olvasója Burroughsnak.
 Jegyzetek

{1} Szijgyártó László fordítása

{2} Ginsberg A. A. Wynnek, 1952. április 12. (Ginsberg-gyűjtemény, Columbia Egyetem)

{3} Burroughs Peter Matsonnak, 1976. augusztus 25. és Matson Burroughsnak, 1976. szeptember
10. (Matson Gyűjtemény, Columbia Egyetem)

{4} Ha lábjegyzetben másként nem jelezzük, a Burroughs leveleiből származó idézetek forrása
minden esetben: The Letters of William S. Burroughs: 1945–1959 (Penguin, 1993), szerkesztő
Oliver Harris.

{5} Lásd David W. Maurer: The Big Con – The Classic Story of the Confidence Man and the
Confidence Trick (London: Century, 1999)

{6} Idézi Jill Jonnes, Hep-Cats, Narcs, and Pipe Dreams: A History of America’s Romance with
Illegal Drugs (New York: Scribner, 1996)

{7} Burroughs Ginsbergnek, 1952. június 15. (Ginsberg-gyűjtemény, Columbia Egyetem)

{8} Jack Kerouac: Selected Letters, 1940–1956 (New York: Viking, 1995), szerkesztő Ann Charters,
333.

{9} Lásd David T. Courtwright: Dark Paradise – A History of Opiate Addiction in America
(Cambridge: Harvard University Press, 2001)

{10} The Adding Machine (London: Calder, 1985), 2.

{11} Lásd Caroline Jean Acker: Creating the American Junkie – Addiction Research in the Classic
Era of Narcotic Control (Baltimore: Johns Hopkins University Press, 2002)

{12} Lásd William Burroughs and the Secret of Fascination (Carbondale: Southern Illinois
University Press, 2003)

{13} Burroughs Ginsbergnek, 1952. augusztus 20. (Ginsberg-gyűjtemény, Columbia University)

{14} Burroughs Carl Solomonnak, 1964. október 11. (New York University)

{15} A fogalomtárat a magyar kiadás kézenfekvő okokból nem tartalmazza – a szerk.

{16} Lefordíthatatlansága miatt ez a levél sem szerepel a magyar változatban – a szerk.

{17} „Prológus”: címe eredetileg „Előhang” volt, a Junkyban (1977) kapta meg a „Prológus” címet.
A szöveg kéziratának holléte ismeretlen.

{18} „narkófüggő sejtjei”: ide az Ace beszúrt egy megjegyzést a Junkie-ban: „Szerk. megj.:
A fentebb leírtak nem tükrözik az elismert orvosi szaktekintélyek álláspontját.”

{19} „csodás kort érhetne meg”: ide az Ace beszúrt egy megjegyzést a Junkie-ban: „Szerk. megj.:
A fentebb leírtak nem tükrözik az elismert orvosi szaktekintélyek álláspontját.”

{20} „csodás kort érhetne meg”: ide az Ace beszúrt egy megjegyzést a Junkie-ban: „Szerk. megj.:
A fentebb leírtak nem tükrözik az elismert orvosi szaktekintélyek álláspontját.”

{21} „Társultunk Hermannal”: innen odáig, hogy „mind csak akadékoskodtak”, beszúrás az 1950-es
Junk kéziratban 1951-ből vagy 1952-ből.

{22} „Ami a tényeket illeti”: a szófordulat elé az Ace beszúrt egy megjegyzést a Junkie-ban: „Szerk.
megj.: A hatóságok álláspontja szerint a marihuánát szívókban általában pszichés függőség alakul
ki; a jelenleg hatályos törvények szerint a marihuána használata már önmagában bűncselekmény.”

{23} „Bárki, aki használt már jó minőségű füvet”: a szófordulat elé az Ace beszúrt egy megjegyzést
a Junkie-ban: „Kiad. megj.: Ezzel az állásponttal az elismert orvosi szaktekintélyek nem értenek
egyet.”

{24} „vele együtt a térérzékelést”: a mondat végét törölték a Junk kéziratából: „mivel a téridő
szétválaszthatatlan kontinuum.”

{25} „a feleségem”: a szó után az Ace beszúrt egy megjegyzést a Junkie-ban: „Szerk. megj.: Ez
kétségkívül az élettársa, akire a szerző később is utal.”

{26} „mintha nyomorék lenne”: a következő mondatot törölték a Junk kéziratából: „Ha ennél
hülyébb lett volna, elkönyvelik értelmi fogyatékosnak.”

{27} „a közvetítőt ember és drog között”: a mondat végét törölték a Junk kéziratából: „az egyetlent,
aki részesülhet a hívek adományaiból.”

{28} „Tudtam, hogy Nick”: innen az „elhajtsam”-ig visszailleszt egy kihúzott sort a Junk
kéziratából.

{29} „mehetnek a Walgreenbe.”: a következő sort törölték a Junk kéziratából: „Amúgy is jobban
járunk nélkülük.”

{30} „Benny veterán zsidó smekker volt”: innen odáig, hogy „rózsaszín arccal és ősz hajjal”, 1951
márciusában került a szövegbe (lásd Letters 81).

{31} „akik sosem hagyták el a várost”: a következő mondatot törölték a Junk kéziratából:
„Elképzelhetetlen, hogy akad bárki Houstonban, aki sosem járt a városon kívül.”
{32} „Az itt lakók mogorvák”: a mondat végét törölték a Junk kéziratából: „mint a legtöbben, akik
turistákból élnek.”

{33} „A francia negyedben”: innentől odáig, hogy „Három gyors sör után jobban éreztem magam”,
1951 eleji betoldás. Március 5-i levelében Burroughs a „narkó és a szex közötti kapcsolat”
kidolgozásra váró példájaként hivatkozik a szövegrészre (Letters 81).

{34} „Csakis ír lehetett.”: visszaillesztett mondat, amelyet töröltek a Junk kéziratából.

{35} „mintha valóban megváltozna a színe.”: visszaillesztett mondat, amelyet véletlenül kihagytak a
Junkyból (1977).

{36} „Voltak még páran”: innen odáig, hogy „Keresnünk kell egy másik helyet.” kimaradt a Junkie-
ból, és visszakerült a Junkyba (1977).

{37} „bármilyen tárgyalást levezet”: Az Ace ide beszúrt egy megjegyzést a Junkie-ban: „Szerk.
megj.: Az állítás hallomáson alapul, és a kiadó nem vállal felelősséget a valóságtartalmáért.”

{38} „A bíróságra kell mennem. Ha lesz rá időm”: a szavak megtalálhatók a Junk kéziratában és a
Junkie-ban, de véletlenül kihagyták a Junkyból (1977).

{39} „Feküdtem a keskeny”: innen odáig, hogy „a nyak eltörik”, betoldás, amely szinte bizonyosan
1952 áprilisában került a szövegbe.

{40} „mélyebb és keményebb kiállásra számítottam.”: A Junk kézirata kihúzott mondatokkal

folytatódik, amelyeket valószínűleg akkor töröltek, amikor 1952 nyarán a Wilhelm Reichról szóló
fejezetet is eltávolították. „Ha valaki nyíltan sarokba szorítja, hogy ne tudjon egérutat nyerni,
az orvos valószínűleg fehérjebomlásba kezd, amíg csak egy rakás protozoa marad belőle –
egy »bionózus halom«, ahogy Reich mondaná.”

{41}„Brownsville-tól Missionig”: innen odáig, hogy „tíz év lesz rendbe rakni.”, kimaradt a Junkie-
ból, és visszakerült a Junkyba (1977).

{42} „Sokan gyorsan megszedték itt magukat”: innen odáig, hogy „banális bánkódás és
elkeseredettség vaskos motyogása.”, kimaradt a Junkie-ból, és visszakerült a Junkyba (1977).

{43} „A Völgyben senki sem hallott még a kinines vízről.”: Az eredeti Junk kéziratában itt
kezdődött a 28. fejezet, a Wilhelm Reichról szóló szakasz; lásd az 1. függeléket.

{44} „Összeálltam egy Evans nevű”: innen odáig, hogy „ideje lelépni a Völgyből”, kimaradt a
Junkie-ból, és visszakerült a Junkyba (1977).

{45} „Mexikóban maradhassak, miután odaértem”: a Junk kézirata az alábbi törölt mondatokkal
folytatódik: „Az útikönyvekből nem kapom meg az információkat, amelyeket keresek. Azon
gondolkodom, hogy elmenjek-e valahová, vagy sem. Tudni akarom, mit vehetek, és
mennyiért, és hogyan állnak itt a törvények meg a politika.”
{46} „a pisztolyt pedig rátettem a nadrágra”: amikor átvette a szövegrészt a Queer kéziratából,
Burroughs kihagyta a következő mondatokat: „Habár negyvenhez közeledett, Leenek karcsú
teste volt, akár egy kamasznak. Válla és mellkasa széles volt, és nagyon beesett. Teste a
mellkasától lapos hasáig behorpadt. Testszőrzete ritkás volt, és sötét, elütött világosbarna
hajától.” Egyértelműen jelezve, mikor írta ezt a szöveget, és miért hagyta ki, Burroughs idézi
ezeket a mondatokat az 1952. április 5-i levelében annak problémája kapcsán, hogy egyes szám
első vagy harmadik személyben írja-e meg a Queert (lásd Letters 111).

{47} „A fiú elmosolyodott, és lefeküdt az ágyra”: amikor átvette a szövegrészt a Queer kéziratából,
Burroughs kihagyta a következő mondatokat: „Lee teste ritmikus összehúzódásokkal mozgott,
minden izma kényeztette a másik szőrtelen, kemény testét a körülzárásra és bekebelezésre
irányuló amőbareflexszel. Görcsösen megdermedt és megfeszült, szikrák villantak a fejében,
és fogai között szűrte sóhaját. Izmai lassan elernyedtek és elhúzódtak a másik testétől.”

{48} „A Chimu bár”: innentől odáig, hogy „Odakint egy sarkon váltunk el kézfogással”, 1952 nyarán
készült betoldás. Burroughs azt írta Ginsbergnek július 13-án: „Mellékelek egy fejezetet egy
mexikói melegbárról, aztán vagy használják, vagy nem, ahogy jónak látják. A JUNK eredeti
kéziratában a 150. oldalra kell beszúrni, ahol jeleztem” (Letters 135). A szövegrészt Burroughs
valójában a Queer kéziratának részeként írta, és áttette egyes szám harmadik személyből egyes
szám első szám első személybe.

{49} „Valamivel később”: innen odáig, hogy „a melegbárok lehoznak”, egy valószínűleg 1952
nyarán készült betoldás. Ezek a passzusok nem találhatók meg a Junkie-ban, és a Junky (1977)
számára állították helyre őket.

{50} „Egy használó akár”: innen odáig, hogy „kitörölhetetlen”, felhasználatlan sorokat illeszt vissza,
amelyeket korábban kihagytak a szövegből.

{51} „A mañana annyit tesz”: innen odáig, hogy „Kell anyag?”, a Junk kéziratának utolsó oldala
volt, amely 1950 decemberében készült el. Az oldal nem található meg a Junkie-ban, és Burroughs
1959-es levelében szóvá tette a kihagyását A. A. Wynnek.

{52} „Egyetlenegy terjesztő van Mexikóvárosban”: itt kezdődik a további negyven oldal, amelynek
megírását az Ace kérte Burroughstól, hogy elég hosszú legyen a regény (lásd Letters 134–35).

{53} „Egy függő akár tíz évig is tiszta lehet”: innen odáig, hogy „az első rászokás után sosem leszel
újra tiszta”, kimaradt a Junkie-ból, és visszakerült a Junkyba (1977).

{54} „Egy recept elég egy napra”: innen odáig, hogy „ha belövöm azt a szemetet”, kimaradt a
Junkie-ból, és visszakerült a Junkyba (1977).

{55} „Ekkoriban nem barátkoztam”: ezt a szakaszt a kéziratban a „Próbálkozások az antihisztaminos

kúrával” alcím vezeti be.
{56} „A Chalmai Miasszonyunk”: ez a bekezdés betoldás, feltehetően 1952-ből.

{57} „felfelé kilendülő karral”: innen odáig, hogy „mint a buziknál a laza csukló”, felhasználatlan
sorokat illeszt vissza, amelyeket könnyelműen töröltek a Junk kéziratából, miközben
egyértelműsítik a csoportidentitás ironikus gesztusát.

{58} „néhány kivétellel”: a szófordulat véletlenül kimaradt a Junkyból (1977).

{59} „Eltekintve magától az anyagtól”: innen odáig, hogy „kivéve az elvonást”, a Junk kéziratában
törlésre jelölt sorokat használ fel újra.

{60} „Hó vége”: innen odáig, hogy „csóválta a fejét”, egy olyan lapból származik, amely nem
illeszkedik a kézirat sorrendjébe, s feltehetően 1952 tavaszán íródott és került a regénybe; innen
odáig, hogy „A narkó rövidre zárja a szexet”, nem szerepel a Junkie-ban, és visszakerült a
Junkyba (1977).

{61} „A feleségem mosolyogva rám nézett”: innen odáig, hogy „csóválta a fejét”, felhasználatlan
sorokat illeszt vissza a Junk kéziratából.

{62} „Képtelen vagy abbahagyni a K használatát, amíg maradt belőle, amit belőhetsz”: visszailleszt
egy felhasználatlan mondatot a Junk kéziratából.

{63} „Nem akarsz rögtön még egy adagot”: visszailleszt egy kimaradt mondatot a Junk kéziratából.

{64} „kipróbáltam a kínai kúrát”: innen odáig, hogy „jobb, ha visszatérsz a tűhöz”, a kéziratban
törlésre jelölt passzusokat illeszt vissza.

{65} „nem lennék ura a tetteimnek”: itt a Junk kéziratában szerepel egy további, törölt mondat; „De
tudtam, hogy előbb vagy utóbb eljön a leszokás ideje, és akkor képes leszek rá.”

{66} „a gyermekkor varázsát”: itt a Queer kéziratából törlődött egy fontos sor, amikor Burroughs
áttette a szövegrészt a Junk kéziratába: „Álom, mely tündöklő és eleven.” Az idézet William
Wordsworth Óda: A halhatatlanság sejtelme a kora gyermekkor emlékeiből című verséből
származik. (Kálnoky László fordítása.)

{67} „Egy drogos általában nem önálló döntés nyomán szokik le”: innen odáig, hogy „önmaga által
kúrált narkós”, felhasználatlan sorokat illeszt vissza, amelyeket törlésre jelöltek a Junk
kéziratában.

{68} „mint hogy így iszol”: a szövegnek az eredeti Queer kéziratában lévő változata azzal
folytatódik, amiből majd a Queer nyitánya lesz 1985-ben („Lee felfigyelt…”).

{69} „az asztalon hevert”: a szöveg eredeti változata a Queerben folytatódik, amiből egyértelmű,
milyen húzásokat kellett Burroughsnak végrehajtania, amikor átrakta a Junk kéziratába:
„Meztelen volt. Vajon ki fizetett a szobáért? Lee felült az ágyban. Fájt a segge. – Istenem! –
gondolta. – Megvertek az erényeim miatt!”
{70} „az sem nagy veszteség…”: a szöveg eredeti változata a Queer kéziratában így folytatódik:
„Smucig köcsög. Lenyúlja az értéktárgyaimat, kihasznál, és még tizenöt centavót sem hagy
taxira.”

{71} „Minek az neked?”: a Queer eredeti kéziratának szövege így folytatódik:

„– Passzív és nőies.
– Hogy érted?
– Provokáció. Tessék, mi történt tegnap éjjel. Elkapott egy középkorú mexikói zsaru…
de lehet, hogy csak a pénzed érdekelte. Az a gringó biztos szerezte valahonnan.”

{72} „ahogy mostanában viselkedsz”: a Queer kéziratának eredeti változatában ez a szövegrész

folytatódik: „És ha a saját nemeddel akarsz henteregni, amit határozottan nem támogatok,
szerintem össze kéne kapnod magad, és jobban öltöznöd. Legalább fürödj meg. Egy rozsdás
pisztollyal nem mész semmire.”

{73} „amely a belsejében tenyészett.”: a szöveg a Queer eredeti kéziratában folytatódik: „Lee
péniszeket látott, amelyek lábat növesztenek, akár a százlábú, mások szelvényezett
hernyókként mozogtak. Érdeklődéssel figyelte őket.

{74} „Elküldtem a feleségem”: innen odáig, hogy „De megpróbálom.” Burroughs a Queer
kéziratából illesztette be a sorokat, amikor előkészítette a szöveget az áthelyezésre a Junkba.

{75} „a sejtszintű sztoicizmussal, amellyel a drog ruházza fel a használót”: felhasználatlan

szófordulatot illeszt vissza a Junk kéziratából (vö. „sztoikusan” a Junkyban [1977]).

{76} „néha játszol a macskával”: a Junk kézirata húzásra jelölt mondatokkal folytatódik; „Amikor
narkózom, örömömet lelem a macskák kínzásában és rémisztgetésében. Kilógatom a
macskát az ablakon, vagy addig piszkálom a szerencsétlen állatot, hogy harapjon vagy
karmoljon, aztán irdatlan erővel pofán vágom. Megfürdetem a macskákat, és a víz alá
nyomom a fejüket.”

{77} „minden pontosan az”: innen a „más kapcsolat”-ig visszaillesztett sorok, amelyeket a Junk
kéziratából töröltek. Ugyanebben a mondatban az „ostobaság” [inanity] az elmebaj [insanity]
javított változata (a Junkyban [1977]).

{78} „Minden alkalommal pontosan ennyivel kevesebb”: kihúzott mondat a Junk kéziratából.

{79} „a gyerekekkel”: a szófordulatot törölték a Junk kéziratából.

{80} „Egy áprilisi reggelen”: innen odáig, hogy „Fogatlan szája eltorzult a gyűlölettől”, eredetileg a
Queer kéziratából származik.
– Nagyon művészi – mondta buzis hangon. Nem érzett félelmet.”
{81} „eltorzult a gyűlölettől”: itt végződik a Queer kéziratából átvett szövegrész (amely a Queer 18.
oldalán folytatódik).

{82} „ingyen drogért és védettségért”: itt az Ace beszúrt egy megjegyzést a Junkie-ban: „Szerk.
megj.: Az állítás hallomáson alapul, és a kiadó nem válal [sic] felelősséget a valóságtartalmáért.”

{83} „Tartottam kéznél egy keveset”: innen odáig, hogy „elvonással kerültek elő”, visszaillesztett
sor, amely szerepel a Junk kéziratban, de nem található meg a Junkyban (1977).

{84} „Lexington most teli van fiatal kölykökkel.”: a Junk kéziratának egy újragépelt lapján így
folytatódik: „Összehoztam Billt Öreg Ike-kal, de nem volt vele elégedett. Nem tudta beosztani
magának, úgyhogy folyton kifogyott az anyagból. Ráadásul nem igazán szerette az M-et, és
folyton azért nyaggatott, hogy szerezzek neki egy H kontaktot.”

{85} „Egy nap a mexikóvárosi Opera bárban”: innen odáig, hogy „teli volt ropogós dollárral”, nem
szerepel a Junkie-ban. Ezt a szöveget, amely a kéziratban az „A rossz heroinadag” címet kapta,
Burroughs eredetileg a Junktól függetlenül írta 1952 nyarának végén, és a Junkyban (1977) került
a regénybe.
 Tartalomjegyzék
Címoldal
Bevezető
Prológus
Függelék
1. A Junk eredeti kéziratának 28. fejezete
2. A Junk eredeti kéziratának bevezetője
3. A Narkós méltatása (1952) - Allen Ginsberg
4. Carl Solomon szerkesztői megjegyzése a Narkósban (1953)
5. Előszó a Narkóshoz (1964) - Carl Solomon
6. Allen Ginsberg előszava a Narkóshoz (1977)
Köszönetnyilvánítás
Jegyzetek
Copyright
 A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
William S. Burroughs: Junky – The Definitive Text of „Junk”
Introduction © to the 1977 edition by the Estate of William S. Burroughs
Copyright © 2003 by the Estate of William S. Burroughs
Introduction copyright © 2003 Oliver Harris
Grove Press, New York, 2003

Fordította Sepsi László

Jelenkor Kiadó, Budapest 2022
A Jelenkor Kiadó a Libri Könyvkiadó Kft. imprintje.
Felelős kiadó Nagy Boglárka
Felelős szerkesztő Greskovits Endre
A szöveget gondozta Török Tünde
Borítóterv Tillai Tamás
Szerzőfotó © Loomis Dean/Getty Images
Műszaki szerkesztő Rochlitz Vera

ISBN 978 963 676 777 8

Minden jog fenntartva.