Mark Fisher Kapitalista Realizmus Ford T

Mark Fisher
Kapita lista
r e a li z m u s
Mark Fisher
Kapita lista
r e a li z m u s
Nin cs alter nativa ?
Napvilag Kiado
Budapest, 2020
A kötet megjelenését támogatta a Politikatörténeti Alapítvány, a Megújuló
Magyarországért Alapítvány és a Nemzeti Kulturális Alap.
A fordítás alapjául Mark Fisher Capitalist Realism (Zer0 Books, London, 2009)
című műve szolgált.
Copyright © 2009 Mark Fisher

Originally published in the UK by John Hunt Publishing Ltd. 3 East Street,
New Alresford, Hampshire, SO24 9EE.
Published in 2009 under the license from John Hunt Publishing Ltd.
Fordítás © Tillmann Ármin, Zemlényi-Kovács Barnabás
Előszó: András Csaba

Lektorálta: Sidó Zoltán
ISBN 978-963-338-471-8
Második, javított kiadás 2021
www.napvilagkiado.hu
Jelen könyvet vagy annak részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni,

bármely formában vagy eszközzel – elektronikus, fényképészeti vagy más módon –
a kiadó engedélye nélkül közölni.
A kiadásért felel a Napvilág Kiadó ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő: Klopfer Judit
Tipográfia és tördelés: Dányádi Sára
Fedélterv: Kovács Laura Lilla
Nyomás, kötés: Alfadat-Press Kft., Tatabánya
Felelős vezető: Sashalmi Péter
Megjelent 8 (A/5) ív terjedelemben
Printed in Hungary
Tartalom
Előszó (András Csaba) 6
1. Könnyebb elképzelni a világvégét,

mint a kapitalizmus végét 15
2. Mi lenne, ha szerveznél egy tüntetést,
és mindenki eljönne? 30
3. A kapitalizmus és a Valós 36
4. Reflexív impotencia, immobilizáció
és liberális kommunizmus 43
5. 1979. október 6.
– „Ne hagyd magad kötődni semmihez” 57
6. Minden, ami rendi és állandó, elPRolog:
bürokratikus ellentermelés és piacsztálinizmus 66
7. „...Mintha látnád, ahogy egy valóság
kitakar egy másikat”: kapitalista realizmus
mint álommunka és memóriazavar 85
8. „Nincs központ” 96
9. A marxista Szuperdada 107
Bibliográfia 121
Filmográfia 126
András Csaba
ELŐSZÓ A KAPITALISTA REALIZMUSHOZ
2017-es, a brit baloldali szcénát komolyan megrázó öngyilkossá-

ga óta egyre nagyobb figyelem övezi Mark Fisher munkásságát:
sorra jelennek meg posztumusz kötetei,1 monográfiák és tanul-
mánykötetek tárgyalják életművének központi kérdéseit,2 élén-
kül az angolszász diskurzuson kívüli recepciója,3 emlékelőadá-
sokat tartanak a tiszteletére.4 Ez az érdeklődés a legkevésbé sem
1 Előbb a doktori disszertációját tartalmazó Flatline Constructs, majd a blog

bejegyzéseiből és kiadatlan írásaiból válogató K-punk. Mark Fisher: Flatline
Constructs: Gothic Materialism and Cybernetic Theory-Fiction. New York, Exmilitary,
2018; Darren Ambrose (ed.): K-punk: The Collected and Unpublished Writings of Mark
Fisher (2004-2016). London, Repeater, 2018.
2 Alison Shonkwiler and Leigh Claire La Berge: Reading Capitalist Realism.
Iowa City, University of Iowa Press, 2014; Matt Colquhoun: Egress: On Mourning,
Melancholy and Mark Fisher. London, Repeater, 2020.
3 Magyarországon 2017 óta övezi egyre nagyobb figyelem: ebben az évben
jelent meg egy interjújának fordítása (https://www.mmmnmnm.com/2017/03/04/
markfisherzuendfunk/) és Sidó Zoltán alapos összefoglalója Fisher életművéről
(A kétezres évek popkultúrájának átfogó elmélete – Mark Fisher halálára.
Recorder, 2017. 03. 05.: https://recorder.blog.hu/2017/03/05/a_ketezres_evek_
popkulturajanak_atfogo_elmelete_mark_fisher_halalara).
4 Az elsőt Kodwo Eshun (2018), a másodikat Jodi Dean (2019), a harmadikat
Simon Reynolds (2020) tartotta.
6
Előszó
indokolatlan: Fisher a kortárs kultúraelmélet egyik legizgalma-

sabb, legérzékenyebb és legkreatívabb művelője volt, igazi kritikai
kultúrakutató,5 akinek múlhatatlan érdeme, hogy olvasók sokasá-
gát volt képes bevonni a fennálló rendszer bírálatába.
A baloldali kritikai gondolkodás fórumain gyakran megjelenik
az álláspont, mely a kultúrával foglalkozókat és az elméletalko-
tókat hibáztatja a baloldal cselekvésképtelenségéért. E felfogás
alapján a kulturális fókuszok és a zavaros „elméletek” csak el-
vonják a figyelmet az emberek valós, jóval kézzelfoghatóbb prob-
lémáiról: az elvont idealizmus és a köldöknéző tűnődés a tett
útjában áll. Ez az elméletellenes perspektíva többnyire a „józan
ész” nevében utasítja el a feleslegesen komplex gondolatokat, és
ahogy azt Roland Barthes nagyszerűen megfogalmazta, „mindig
a józan ész zászlaja alatt indítják meg a háborút az értelem ellen”.6
Azt javasolják nekünk, hogy inkább érvényesüljünk a fennálló
keretek között, ahelyett hogy magukat a kereteket támadnánk.
Mi más ez, ha nem éppen az e kötet tárgyát képező kapitalista
realizmus: a képzelőerő kudarcából, a valóság radikális átalakít-
hatatlanságának benyomásából táplálkozó pragmatizmus?
Mark Fisher mindezzel szemben bebizonyította, nagyon is
lehet magas minőségű és sokak számára hozzáférhető elméleti
munkákat létrehozni, miközben arra is rámutatott, hogy – a kor-
társ kultúrharcok lövészárkait elhagyva – lehet érdemben beszél-
ni a kultúra emancipatorikus funkciójáról. Fisher kitűnő közve-
5 E fogalom eredeti értelmében, szemben a cultural studies kortárs akadémiai

valóságával, melytől ő maga is ódzkodott. K-punk, 688. A kritikai kultúrakutatás
klasszikus hagyományához lásd a Helikon folyóirat vonatkozó számát (2005/1–2.).
6 Roland Barthes: Mitológiák. Budapest, Európa, 1983, 102.
7
Kapitalista realizmus
títő. Ez persze nem jelenti azt, hogy e kötet egy-egy lacaniánus

gondolatmenete ne állíthatná kihívás elé az olvasót. A szerző
ugyanakkor – talán szakképző főiskolai tanári rutinjának kö-
szönhetően – képes volt egy olyan elméleti nyelv kidolgozására,
amely tömegek számára tette vonzóvá a kritikai gondolkodást.
De milyen is pontosan ez az elméleti nyelv? Stílusát tekintve
világos, tömör és ökonomikus, olykor szinte vázlatos. Könnyed
és kreatív. Nem idegenkedik távolinak tűnő tartalmak összekap-
csolásától, illetve a szellemes dialektikus megfordításoktól sem,
ami elsősorban Slavoj Žižek hatását mutatja. Fisher írói stílusa
életteli, sokszor szenvedélyes, olykor anekdotikus vagy személyes.
Vonzódik az ötletes neologizmusokhoz (mint például a biznisz-
ontológia, a piacsztálinizmus vagy épp a posztlexia) és a szójáté-
kokhoz (melts into PR / elPRolog), valamint az emlékezetes, jól
idézhető mondatokhoz. Az esszéisztikus hangvétel mellett ha-
tározott programosság jellemzi: ritka, hogy a következtetések ne
a „mi a teendő?” kérdésre válaszolnának. Szakmailag megalapo-
zott, de nem alkalmazkodik az akadémiai elvárásrendszerekhez:
igyekszik a lehető legkevesebb hivatkozással dolgozni, és általá-
ban is tompítani a tudományos és a filozófiai nyelv elidegenítő
hatását. Az írásmódnak ez a vonása egyenesen következik Fisher
politikai-esztétikai nézeteiből.
Az 1968-as születésű Fisher már csak részben tapasztalta
a második világháború után kiépült brit jóléti állam kulturális
lehetőségeinek tágasságát; alapélménye ezeknek a vívmányok-
nak a lassú, ám annál könyörtelenebb felszámolódása. Életmű-
vének egy része bizonyos értelemben ennek az általa populáris
modernizmusnak nevezett korszaknak a gyászbeszéde. A populá-
8
Előszó
ris modernizmus Fishernél a legmagasabbra értékelt emancipa-

torikus tömegkultúra: ellenkulturális és szubkulturális, avant-
gárd, innovatív, futurisztikus, kísérleti, elméleti – de eközben
szinte bárki számára hozzáférhető, elérhető, átélhető. Idesorolja
a '70-es évek brit zenei sajtóját, a posztpunk zenei irányzatot, a
brutalista építészetet, a Penguin Books puhakötéses könyv-
sorozatát vagy épp a BBC Radiophonic Workshopot.7 Számára
e példaértékű kulturális minta fő sajátossága, hogy segítségével
„a modernitás elitista projektjét a tömegek visszamenőlegesen is
birtokba vették”, ám szerinte épp ez a korszak bizonyította, hogy
egy ilyen birtokbavételnek „nem kell populistának lennie”.8 Ez
azt jelenti, hogy nem a modernitás kultúrájának banalizálásáról
vagy kiüresítéséről van szó; a populáris modernizmus kultúrája
nem elitista, de ettől még nem veszti el komplexitását. Az ér-
telmezői erőfeszítés a kultúra befogadásának magától értetődő
része, sőt, bizonyos értelemben maga a kultúra.9 Esztétikai elkö-
teleződéséből tehát nemcsak az vezethető le, amiről ír, hanem az
is, ahogyan: írásmódja gyakorlatilag a kritikai elmélet populáris
modernizmusa.
Fisher ugyanakkor nem csak elméleti kötetek szerzője: k-punk
néven rendkívül népszerű blogot működtetett,10 írt politikai
7 Mark Fisher: Ghosts of My Life. Writings on Depression, Hauntology and Lost

Futures. Winchester, Zero, 2014, 22.
8 Uo.
9 Ez a szempont ebben a kötetben is megjelenik: „Egyesek ugyanúgy akarják
fogyasztani Nietzschét, mint egy hamburgert; a fogyasztói rendszer logikáján
felnőve nem értik, hogy a nehézség, az emészthetetlenség maga Nietzsche.”
10 Fisher blogja jelenleg is elérhető: http://kpunk.abstractdynamics.org/.
9
publicisztikát, műkritikát, önálló tanulmányokat, és közremű-

ködésével született a Zer0 Books és a Repeater Books. Közülük fő-
ként az előbbi folytatja az elméleti-esztétikai gondolkodás nép-
szerűsítésének fisheri pedagógiai projektjét, és, noha változó
minőségű könyveket ad ki, kétségtelen, hogy az utóbbi évek egyik
legizgalmasabb, legfrissebb kultúraelméleti könyvsorozatává
nőtte ki magát.
Fisher munkássága nemcsak formáit, de témáit tekintve is
szerteágazó, az eltérő fókuszok esetében pedig más és más elmé-
leti hagyományok kapnak központi szerepet. A Kapitalista realiz-
mus általános korrajz; itt Fredric Jameson nézetei a legmegha-
tározóbbak, de fontosak Gilles Deleuze, Félix Guattari, valamint
Slavoj Žižek elgondolásai is. Fisher második könyve, a Ghosts of
My Life a jövő elképzelhetetlenségének és a kultúra megújulásra
való képtelenségének szituációját vizsgálja, elsősorban a köny-
nyűzene területén. E kötet esetében Jameson mellett a fő ins-
piráció Jacques Derrida, Franco Berardi, illetve Simon Reynolds
írásaiból érkezik. A 2017-es The Weird and the Eerie11 a kísérteties, a
különös, a hátborzongató esztétikai hagyományával foglalkozik
prózai műveket elemezve, bevezetőjében főleg Sigmund Freudra
támaszkodva. A kéziratban maradt Acid Communism12 valószínű-
leg visszatért volna a Kapitalista realizmus alapsémájához, meg-
tartva a pszichoanalitikus és kultúraelméleti keretet; az elkészült
részek legfontosabb hivatkozási pontja Herbert Marcuse. Végül
érdemes kiemelni sokat emlegetett írását, amely Kilépés a vám-
11 Mark Fisher: The Weird and the Eerie. London, Repeater, 2017.
12 Mark Fisher: Acid Communism. In K-punk, i. m., 667–686.
10
Előszó
pírkastélyból13 címmel jelent meg magyarul. Ez az esszé az egyik

első határozott baloldali kiállás azzal a „polgári-indentitáspoliti-
kai” állásponttal szemben, amely a mai napig a kultúrharcok köz-
ponti szereplője. A szöveg egyik fontos hivatkozási pontja Stuart
Hall – a klasszikus brit kritikai kultúrakutatók (mint Hall, Wil-
liams, Thompson vagy Hoggart) munkáira egyébként Fisher ritkán
hivatkozik, de azt többször jelzi, hogy az általuk nyitott úton jár.14
Emellett Fisher annak az ideológiakritikai hagyománynak
a folytatója, melynek a korábban már említett Roland Barthes az
egyik kulcsfigurája. Barthes 1957-es Mitológiák című esszégyűj-
teménye esetében a kritika elsődleges célpontja a naturalizáció,
vagyis egy sajátos ideológiai misztifikáció: a történeti, esetleges
és konstruált viszonyok magától értetődővé és természetessé vál-
toztatása. Arra már Marx is felfigyelt, hogy az általa bírált közgaz-
dászok a gazdaságot „a történelemtől független örök természeti
törvények keretébe foglaltnak ábrázolják”15 – Barthes ennek a lo-
gikának a felerősödéséről számol be kora francia társadalmát ele-
mezve, ahol szerinte a „hétköznapi beszédmód lépten-nyomon
összekeveri egymással a Természetet meg a Történelmet”.16 Nem
nehéz e hagyományhoz sorolnunk ezt a kötetet, melynek az aláb-
bi mondatát festették annak az egyetemnek a falára, ahol Fisher
óraadóként dolgozott: „Az emancipatorikus politika első feladata,
13 Mark Fisher: Kilépés a vámpírkastélyból. A szem, 2018. 05. 04.: https://aszem.

info/2018/05/markfisherkilepesavampirkastelybol/.
14 K-punk, i. m., 373., 410., 677.
15 Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. Első rész. Budapest,
Kossuth, 1972, 14.
16 Barthes, i. m., 5.
11
hogy lerombolja a »természetes rend« látszatát, vagyis fel kell

fednie, hogy az, ami most szükségszerűnek és elkerülhetetlennek
tűnik, puszta esetlegesség, míg ami eddig lehetetlennek látszott,
nagyon is lehetséges.”17 A kapitalista realizmus fogalma arról szá-
mol be, hogy elértük a naturalizáció közel abszolút állapotát:
a kapitalizmus természetességének képzete minden eddiginél
erősebbnek és kikezdhetetlenebbnek látszik.
Fishert nem csak az ideológiakritikai hagyomány, a pszicho-
analízis, a francia posztstrukturalizmus és a brit kulturalizmus
inspirálta. 1995-ben Sadie Plant tanítványaként érkezett a War-
wick Universityre; Plant itt hozta létre a formálisan csak két
évig, informálisan viszont jóval tovább működő kutatócsoportot,
a CCRU-t, vagyis a Cybernetic Culture Research Unit (Kiberkultúra
Kutatási Egység) elnevezésű műhelyt.18 A csoport vezetését '97-től
az accelerationism (magyarul talán: gyorsulásizmus) atyjának te-
kintett Nick Land vette át, akinek hatására a műhely még inkább
avantgárd irányt vett. A híres-hírhedt Land mellett olyan figurák
voltak a csoport tagjai, mint az afrofuturizmus fogalmát meg-
újító Kodwo Eshun vagy az elektronikus zenész Steve Goodman.
A CCRU évei Fisher teljes életművét meghatározzák: a kutató-
csoport esztétikai elköteleződései (technofília, avantgárd experi-
17 Transpontine, January 16, 2018, http://transpont.blogspot.com/2018/01/

markfisherrememberedatgoldsmiths.html.
18 A CCRU hivatalos – és izgalmasan eklektikus – honlapja itt érhető el:
http://www.ccru.net/. A csoport sajátos ethoszára talán a kitűnő zenekritikus
és teoretikus, Simon Reynolds írása mutat rá a legjobban: Renegade Academia.
k-punk, 20 January, 2005, http://kpunk.abstractdynamics.org/archives/004807.
html.
12
Előszó
mentalitás) és témái (kibertér, kibergótika, science-fiction, rave)

rendszeresen előbukkannak írásaiban.
Mi teszi Fisher munkáit igazán egyedivé? Meglátásom szerint
elsősorban a szerző remek interpretációs készsége és rendkívüli
problémaérzékenysége, vagyis az a képessége, hogy rátapintson
a hétköznapi életünket leginkább meghatározó sémákra, ame-
lyek lassan olyan természetessé válnak, hogy szinte észre sem
vesszük őket. Fishert olvasni felismerések sorozata: mintha
valaki újra és újra átvilágítana a magától értetődőség vaksötét-
jén. Képes meggyőzni minket arról, hogy a „call center” kafkai
labirintusában való bolyongás, egy zeneszám születési idejének
meghatározhatatlansága vagy épp képtelenné válásunk az unat-
kozásra egyetlen struktúra terméke, mely megérthető és megvál-
toztatható. Munkásságának fő elméleti hozadéka Fredric Jame-
son a kortárs időtapasztalatra és a képzelet alakulására vonatkozó
elgondolásainak termékeny kiegészítése, kulturális-művészeti
tendenciák azonosítása, valamint a neoliberális kapitalizmus
érzelemrezsimjének további feltérképezése. De emellett az élet-
mű számos remek megállapítása, fogalma és mikroelemzése le-
het alkalmas arra, hogy még évekig meghatározza egyes kritikai
vizsgálatok irányát.
Mark Fisher tragikusan korai halála – amely ráadásul szoros
összefüggésben áll azokkal a mentális problémákkal, amelyek
repolitizálását maga is sürgette – a pátosz felé sodorja azt, aki
róla ír, és azzal a veszéllyel fenyeget, hogy egy ponton minden
róla szóló szöveg nekrológgá válik. Én ezt elkerülendő, és követ-
ve Fishert a pozitív végkicsengések iránti vonzódásában, inkább
a kötet alcímében szereplő kérdésre adott fisheri válaszra he-
13
lyezném a hangsúlyt: van alternatíva – csak nem megtalálnunk

kell, hanem létrehoznunk. Ebben a kultúra kulcsszerepet játszik;
alapja pedig a felismerés, hogy képessé válhatunk meghaladni
a neoliberális kapitalizmus által ránk kényszerített, radikálisan
kompetitív individualizmust, ha fel tudjuk idézni a kollektivitás
korábbi formáit,19 és ennek nyomán ismét el tudunk gondolni
újakat. Mindennek e kötet is eszköze: örömteli fejlemény, hogy
politikai képzeletünk paralízisének legjobb kortárs diagnózisa
most már magyarul is olvasható.
19 K-punk, i. m., 672.
14
1.
KÖNNYEBB ELKÉPZELNI A VILÁGVÉGÉT,
MINT A KAPITALIZMUS VÉGÉT
Alfonso Cuarón Az ember gyermeke című 2006-os filmjének egyik

kulcsjelenetében a Clive Owen által alakított főszereplő, Theo
meglátogatja unokaöccsét, aki az immár kormányzati épületként
és magánmúzeumként funkcionáló londoni Battersea erőmű-
ben lakik, Michelangelo Dávidja, Picasso Guernicája, a Pink Floyd
felfújható malaca és a nyugati kultúra egyéb ikonikus művei-
nek társaságában. Ennyit látunk csupán az elit életéből, amely
elzárkózott a tömeges terméketlenséget okozó katasztrófa hatá-
sai elől, miután egy teljes generáció óta nem születtek gyerekek.
Mivel a jövő nemzedékeire többé nem lehet hivatkozni, Theo fel
is teszi a kérdést: „Mit számít mindez, ha senki sem fogja látni?”
A válasz nihilista hedonizmus: „Megpróbálok nem gondolni erre.”
Az ember gyermeke az untig ismert totalitárius forgatókönyv
helyett (lásd például James McTeigue 2005-ös V mint vérbosszú-
ját) egy olyan disztópiát tár elénk, amely a kései kapitalizmus
sajátja. A film alapjául szolgáló P. D. James-regényben20 a demok-
20 P. D. James: Az ember gyermeke. Ford. Simonyi Ágnes. Budapest, 21. Század,

2014 [1992]. (Az eredeti szöveg nem tartalmaz hivatkozásokat és lábjegyzeteket,
azok minden esetben a fordítóktól származnak.)
15
ráciát felfüggesztették, és az országot egy önjelölt Gondnok veze-

ti, de Cuarón mindezt – bölcsen – nem hangsúlyozza. Az alapján,
amit a film látnunk enged, a mindenhol érvényben lévő autori-
ter intézkedéseket akár egy névleg demokratikus rendszer is be-
vezethette. A „terror elleni háború” már fel is készített minket
erre az eshetőségre: a válsághelyzet normalizálásával lassan el-
képzelhetetlenné válik, hogy a szükségállapotot egyszer fel fogják
oldani (mikor ér véget egy ilyen háború?).
Az ember gyermeke óhatatlanul felidézi a mondást, amit Fred-
ric Jamesonnak vagy Slavoj Žižeknek tulajdonítanak, miszerint
könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét.21
Ez a szlogen összegzi a legszebben azt, amit kapitalista realizmus
alatt értek: az általános benyomást, hogy a kapitalizmus nem
csupán az egyetlen életképes politikai és gazdasági rendszer, de
jelenleg még egy koherens alternatíva elképzelése is a lehetetlen-
nel vetekszik. Egykor a disztópikus filmek és regények erre szol-
gáló képzeletgyakorlatok voltak: a katasztrófák csupán narratív
ürügyet jelentettek egy, a fennállótól radikálisan eltérő tásadal-
mi renddel való konfrontálásra. Az ember gyermeke azonban, al-
ternatív jövő helyett, pusztán jelenünk hiperbolájával szembesít.
21 Jameson először a Seeds of Time előszavában jegyzi meg: „Úgy tűnik, könnyebb
elképzelnünk a föld vagy a természet teljes pusztulását, mint a kései kapitalizmus
összeomlását; ez minden bizonnyal képzelőerőnk meggyengülésének jele” (The
Seeds of Time. New York, Columbia University Press, 1994, xii.). A szó szerinti
megfogalmazás a Future City című tanulmányában található (Future City. New Left
Review 21 [May–June 2003]: 76). Žižek valójában csak Jamesont idézi, elsőként
a Mapping Ideology előszavában (Introduction. The Spectre of Ideology. In Mapping
Ideology. London, Verso, 1994, 1.).
16
Könnyebb elképzelni a világvégét...
A film világában, ahogy a miénkben is, az ultraautoritarizmus

és a Tőke, az internálótáborok és a kávézóláncok jól megférnek
egymással. A közterek elhagyatottak, ellepte őket a szemét és
a kóbor állatok (az egyik emlékezetes jelenet egy elhagyatott isko-
lában játszódik, amin egy őz szalad át). A neoliberalizmus hívei,
a par excellence kapitalista realisták mindig is ünnepelték a köz-
terek felszámolását, azonban hivatalosan hangoztatott végső
vágyuk, az állam felszámolása Az ember gyermekében nem valósul
meg, az csupán alapvető katonai és rendőri funkcióira reduká-
lódik. (Azért mondom, hogy „hivatalosan”, hiszen a neolibera-
lizmus a heves kritikák közepette messzemenően támaszkodik
az államra. Ez a 2008-as gazdasági világválság kitörésekor vált a
napnál is világosabbá, amikor a neoliberális ideológusok felszólí-
tására az államnak sietve meg kellett mentenie a bankrendszert.)
Az ember gyermekében a katasztrófa nem előttünk, de nem is
mögöttünk van, hanem fokozatosan, szinte észrevétlenül meg-
történik velünk. A pusztulás nem sűrűsödik eseménnyé: a világ
nem egy nagy robbanással ér véget, hanem fokról fokra kialszik,
kikopik, darabjaira hull. Senki sem tudja már, mi okozta a tragé-
diát; az okok olyan messzire nyúlnak vissza a jelenből felfejthe-
tetlen múltba, hogy a történteket egyszerűbb egy gonosz lény sze-
szélyének látni: negatív csodának, átoknak, amely alól semmiféle
bűnbánat nem képes feloldozni. A kegyelmi idő kezdete éppúgy
kiszámíthatatlan, mint a káoszé. Ebbe halandók nem avatkozhat-
nak bele: már csak az értelmetlen remény az, aminek értelme van.
Burjánzik a babona és a vallás, a gyámoltalanok utolsó menedéke.
De mit jelentsen maga a katasztrófa? Egyértelműnek tűnik,
hogy a terméketlenség motívumát képletesen kell értenünk,
17
aktuális félelmeink metaforájaként. Ez a félelem véleményem

szerint kulturális jellegű, a film alapkérdése pedig így hangzik:
meddig maradhat fenn egy kultúra anélkül, hogy megújulna? Mi
történik, ha a fiatalok már nem képesek többé meglepetéseket
okozni?
Az ember gyermeke azt sugallja, hogy az is a vég egy formája,
ha a jövő nem tartogat mást, csak ismétlést és variációt, ez a vég
pedig talán már el is érkezett. Lehetséges, hogy már sohasem fo-
gunk tudni szakítani a régivel, és nem jön semmi új, ami igazán
sokkolni tudna? Az efféle szorongás általában két végpont között
ingadozik: a feléledő „gyenge messiási” remény a meggátolha-
tatlan megújulásban mindig visszasüpped a morózus meggyő-
ződésbe, hogy immár nem lesz új a nap alatt. A következő nagy
dobás helyett egyre inkább az izgat minket, hogy mennyi idő telt
el az utolsó nagy dobás óta, és milyen nagy is volt az valójában.
T. S. Eliot ott dereng Az ember gyermekének hátterében, amely
az Átokföldjétől kölcsönözte terméketlenségmotívumát. A film
záró felirata is – „santih santih santih” – kétségkívül a vers utolsó
sorára utal, nem pedig az Upanisadokra, amelyből a költő kölcsö-
nözte. De felfedezhetjük benne egy másik Eliot vívódását is – azét,
aki a Hagyomány és egyéniséget írta. Harold Bloomot megelőzve
Eliot már ebben az esszében felvázolta a kanonikus és az új köz-
ti kölcsönös függést: a kánon határozza meg az újat, azonban az
új is meghatározza a kánont.22 Eliot szerint tehát a múltat sem
22 Vö. Thomas Stearns Eliot: Hagyomány és egyéniség. Ford. Szentkuthy Miklós.

In Az Európa Könyvkiadó Munkaközössége (szerk.): Hagyomány és egyéniség. Az an-
gol esszé klasszikusai. Budapest, Európa, 1967 [1919], 557–561.
18
birtokolhatjuk, ha a jövő kimerült. A hagyomány mit sem ér, ha

nincs állandó feszültségben az újjal. Egy pusztán megőrzött kul-
túra valójában nem is kultúra. Picasso Guernicájának a filmben
látható sorsa jó példája ennek: egykor a fasiszta pusztítás láttán
kirobbanó vizuális üvöltés, ma falikárpit, amely kontextusától és
kulturális funkcióitól megfosztva, „ikonikus” dísztárgyként függ
a Battersea ebédlőjében. Friss tekintetek nélkül egy mű sem őrzi
meg az erejét.
Nem kell megvárnunk Az ember gyermekének közeljövőjét ah-
hoz, hogy végignézzük, ahogy a kultúránkból múzeum lesz. A ka-
pitalista realizmus részben abból a folyamatból nyeri az erejét,
ahogy a kapitalizmus magába olvasztja és fogyaszthatóvá teszi
mindazt, ami előtte létrejött: ez az „egyenértékrendszer”, amely
minden kulturális objektumot (legyen szó vallási ikonokról,
pornográfiáról vagy A tőke egyik kötetéről) egyformán árcímkével
ellátható termékké transzformál. A British Museumban az élet-
világukból kiszakított és felhalmozott tárgyakat kerülgetve mint-
ha csak egy Predator űrhajó fedélzetén lennénk, érzékletes képet
kapva arról, hogyan is működik ez a folyamat a gyakorlatban.
Ahogy a rituális és hétköznapi eszközöket puszta artefakumokká
redukálják, hűvös irónia tárgya lesz mindaz, amiben a korábbi
kultúrák még hinni tudtak. A kapitalista realizmus tehát nem a
realizmus egy bizonyos fajtája – sokkal inkább maga a vegytiszta
realizmus. Ahogy Marx és Engels írja a Kommunista kiáltványban:
[A tőke] a jámbor rajongás, a lovagi lelkesedés, a nyárs-

polgári érzelgősség szent borzongását az önző számí-
tás jeges vizébe fojtotta. A személyi méltóságot csere-
19
értékké oldotta fel, és az oklevelekben biztosított,

nehezen szerzett számtalan szabadság helyébe az egy
lelkiismeretlen kereskedelmi szabadságot iktatta. Egy-
szóval, a vallási és politikai illúziókba burkolt kizsák-
mányolás helyébe a nyílt, szemérmetlen, közvetlen,
sivár kizsákmányolást állította.23
A kapitalizmus az, ami a szimbolikus struktúrák összeomlása

után megmarad: a romok és relikviák realizmusa, bizonytalanul
botorkáló néző-fogyasztókkal.
Hogy az eszméből esztétika, a részvételiségből nézőiség ma-
radt, a kapitalista realizmus jelentős eredményeként ünneplik,
amely „felszabadított minket azok alól a »végzetes absztrakciók«
alól, melyeket a »múlt ideológiái« tápláltak” (Badiou), és most
pajzsként véd minket a ránk leselkedő ideák veszélyeitől. Az iro-
nikus távolságtartás mint az eszmeiség legjobb ellenszere nem
véletlenül lett a posztmodern szubjektum alapattitűdje. Hogy fel
kell adni minden víziónkat, mondják, csekély fizetség azért, hogy
védve vagyunk a terrortól és a totalitarizmustól. „Ellentmondás-
ban élünk”, mondja Badiou:
a jelenlegi, mélységesen egyenlőtlen, kegyetlen rend-

szert – ahol mindent egyedül a pénzben kifejezhető
értéke határoz meg – eszményiként állítják be nekünk.
Azonban az uralkodó rend partizánjai is tudják, hogy
23 Karl Marx és Friedrich Engels: A Kommunista Párt kiáltványa. In Marx és Engels

válogatott művei. 4. kötet. Budapest, Kossuth, 1981 [1848], 444.
20
ezt önmagában bajos lenne ideálisnak nevezni, így in-

kább azt bizonygatják, hogy ez a legkisebb rossz mind
közül. Meglehet, hogy nem élünk paradicsomi állapo-
tok között, mondják, de érezzük magunkat szerencsés-
nek, hogy a helyzet nem is pokoli. A demokráciánk ta-
lán nem tökéletes, de gondoljunk csak azokra a véres
diktatúrákra! A kapitalizmus igazságtalan, de nem
bűnös, mint a sztálinizmus. Ugyan hagyjuk, hogy afri-
kaiak milliói haljanak meg AIDS-ben, de nem adunk ki
rasszista nacionalista nyilatkozatokat, mint Milošević.
Igaz, hogy vadászgépekkel mészároljuk az irakiakat, de
legalább nem vágjuk el a torkukat machetékkel, ahogy
az Ruandában szokás...24
A kapitalista „realizmus” a depressziós realizmusa, aki min-

den reményt, minden konstruktív képzetet veszélyes illúziónak
bélyegez.
Deleuze és Guattari – minden bizonnyal Marx óta leghatáso-
sabb – leírása a kapitalizmusról úgy jellemzi azt, mint egyfajta
sötét potencialitást, amely minden korábbi társadalmi rendszert
is megkísértett. A tőke, állítják, „a megnevezhetetlen Dolog”, a
förtelem, amit a „primitív” és a feudális társadalmak „még távol
tudtak tartani”. Amint beteszi a lábát, a kapitalizmus alapjaiban
deszakralizálja a kultúrát. Uralom, melyet immár semmilyen égi
24 Christoph Cox and Molly Whalen: On Evil: An Interview with Alain Badiou.
Cabinet Magazine 5 (2001–2002): http://www.cabinetmagazine.org/issues/5/
alainbadiou.php.
21
törvény nem szabályoz; ellenkezőleg, minden addig érvényben

lévő transzcendens kódot felszámol, hogy aztán ad hoc módon
maga vezesse be azokat. Határai nincsenek rögzítve, így mindig
az aktuális helyzetnek megfelelően tudja magát alakítani. Ennyi-
ben olyan, mint A dolog John Carpenter azonos című filmjében:
egy szörnyszerű, végtelenül képlékeny entitás, amely képes bár-
mit elnyelni és megemészteni, amivel csak kapcsolatba kerül.
A tőke, mondja Deleuze és Guattari, az ultramodern és az archai-
kus különös hibridje, „tarkabarka festmény” mindarról, ami vala-
ha létezett.25 Azonban mióta Deleuze-ék megírták a Kapitalizmus
és skizofrénia két kötetét, a kapitalizmus deterritorializáló impul-
zusai mintha a pénzügyi szektorra szűkültek volna, míg a kultú-
rán a reterritorializáció erői uralkodnának.
A kísérteties érzés, hogy nincs többé új a nap alatt, persze maga
sem újdonság. A hírhedt „történelem végénél” találjuk magunkat,
melynek eljövetelét Francis Fukuyama hirdette ki a berlini fal
leomlása után.26 Amilyen széles körben gúnyolódtak Fukuyama
tézisén, miszerint a liberális kapitalizmus globalizációjával ta-
núi vagyunk a történelem hegeli betetőzésének, annál mélyeb-
ben épült be kulturális tudattalanunkba. Ugyanakkor érdemes
felidézni, hogy a „végső partjához” érő történelem számára sem
tűnt egészében győzelmi pillanatnak. Fukuyama figyelmeztetett,
25 Gilles Deleuze and Félix Guattari: Anti-Oedipus. Capitalism and Schizophrenia.

Trans. Robert Hurley, Mark Seem, and Helen R. Lane. Minneapolis, University of
Minnesota Press, 2003 [1972], 267.
26 Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember. Ford. Somogyi Pál
László. Budapest, Európa, 2014 [1992].
22
hogy a „Sugárzó város”27 kísértetjárta lesz, elsősorban nem Marx-

ra, hanem Nietzschére gondolva. Nietzsche legprofetikusabb so-
rai közé tartozik, amikor a Korszerűtlen elmélkedésekben „egy kor
történelemmel való túltöltekezését” írja le: „ez a mértéktelenség
juttat egy kort az önirónia veszedelmes, majd a cinizmus még
veszedelmesebb hangulatába”,28 melyben egyfajta „kozmopoli-
ta kábulat”, közönyös nézőiség helyettesíti az elköteleződést és
a részvételiséget. Ilyen Nietzsche utolsó embere, aki már mindent
látott, de épp e mértéktelen (ön)reflexió veszi el minden kedvét
és erejét.
Fukuyama álláspontja bizonyos értelemben tükörképe Fred-
ric Jamesonénak, aki a posztmodernt „a kései kapitalizmus kul-
turális logikájának” nevezte.29 Jameson szerint a mindent eluraló
prezentizmus a posztmodern kultúra sarokköve, melynek domi-
náns formái – ahogyan azt már akkor pontosan látta – a reviva-
lizmus és a pastiche.30 Mivel Jameson már meggyőzően láttatta
27 Célzás Le Corbusier utópisztikus várostervére, a Ville Radieusere.

28 Friedrich Nietzsche: Korszerűtlen elmélkedések. Ford. Bognár Bulcsu et al.
Budapest, Atlantisz, 2004 [1874], 125.
29 Fredric Jameson: A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája.
Ford. Dudik Annamária Éva. Budapest, NoranLibro, 2010 [1991].
30 A revivalizmus a „halott nyelvek”, kiüresedett stílusok tömeges feléledésére
utal a posztmodernben, a pastiche pedig ennek uralkodó formája, amely „a
paródiához hasonlóan, egy sajátos vagy egyedi, különc stílus utánzása, egy nyelvi
maszk viselése, egy halott nyelven elhangzó beszéd. Ám ez semleges gyakorlat,
nincs meg benne a paródia hátsó szándéka, kiölték belőle a szatirikus hajlamot,
hiányzik belőle a nevetés és a meggyőződés, hogy az átmenetileg kölcsönvett
abnormális nyelvezet mellett még mindig létezik valamiféle egészséges nyelvi
normalitás.” (Jameson, i. m., 38.)
23
a posztmodern kultúra és a fogyasztói (vagy posztfordista) ka-

pitalizmus egyes tendenciái közötti összefüggéseket, a kapita-
lista realizmus koncepciója szükségtelennek tűnhet. Bizonyos
szempontból az is: azt, amit én kapitalista realizmusnak hívok,
nagyjából be lehet sorolni a posztmodernizmus címszó alá, noha
Jameson heroikus fogalomtisztázó munkája ellenére ez máig
erősen vitatott terminus, amely számtalan, nem pontosan defi-
niált jelentéssel bír. Azonban amellett szeretnék érvelni, hogy a
Jameson által leírt folyamatok elmérgesedése folytán az elmúlt
évtizedekben egyfajta minőségi változásnak lehettünk tanúi,
amely új fogalmakat kíván.
Alapvetően három okból preferálom a kapitalista realizmus
fogalmát a posztmodernizmussal szemben. A nyolcvanas évek-
ben, amikor Jameson először adta közre téziseit, a kapitaliz-
musnak, ha csak névleg is, még léteztek politikai alternatívái.
Még nem hatott át mindent az a halálos kimerültség, politikai
és kulturális terméketlenség, amely ma uralkodik. Még éppen
fennállt a „létező szocializmus” is, összeomlásának utolsó fázi-
sában, míg Nagy-Britanniában élesen kirajzolódtak az osztályok
között húzódó törésvonalak, olyan események során, mint az
1984–85-ös bányászsztrájk. A bányászok veresége a kapitalis-
ta realizmus kiépülésének fontos momentuma volt, legalább
annyira szimbolikus értelemben, mint gyakorlati következmé-
nyeit illetően. A bányák feletti ítélet nem véletlenül szólt úgy,
hogy további üzemeltetésük nem volna „gazdaságilag realiszti-
kus”, a bányászok pedig egy idejétmúlt proletár románc utolsó
aktorai. A nyolcvanas évek a kapitalista realizmus ellenforradal-
mának és hatalomátvételének időszaka volt, Margaret Thatcher
24
önbeteljesítő jóslattá vált doktrínájánál – „nincs alternatíva”

– pedig nehéz lett volna tömörebb mottót találni neki.
A második ok, amiért a kapitalista realizmus fogalmát prefe-
rálom, az az, hogy a posztmodernizmus még dialektikus viszony-
ban állt a modernizmussal. Az a többek között Adorno által kép-
viselt elképzelés, miszerint a modernizmus már pusztán formai
innovációi révén is forradalmi potenciál birtokosa, Jameson sze-
rint nehezen védhető úgy, hogy a modernista motívumok látvá-
nyosan integrálódnak a posztmodern kultúrába (mint ahogy az
egykor szubverzív szürrealizmust gond nélkül felszívta a reklám-
ipar). A modernizmus bizonyos formáinak elnyelése és kommo-
difikálása egybeesett szellemének – állítólagos elitizmusának és
monologizáló, felülről lefelé irányuló kultúrájának – a „különbö-
zőség”, a „diverzitás” és a „sokféleség” nevében történő elűzésé-
vel. A kapitalista realizmus így a modernizmus halálát már eleve
adottnak veheti, amit időkénti visszatérése csak megerősít, hi-
szen az ma nem több, mint megkövült, tisztán esztétikai stílus,
egy ideális társadalom kísértete helyett.
Harmadrészt, egy teljes generáció nőtt már fel a berlini fal le-
omlása óta. Míg a hatvanas-hetvenes években a kapitalizmusnak
a rendszeren kívülről érkező energiák feltartóztatása és elnyelé-
se jelentett kihívást, a kérdés ma már az, hogy hogyan működ-
het tovább azután, hogy sikerült minden „külsőt” inkorporálnia.
A kapitalizmus olyan hézagtalanul tölti ki az elgondolható ho-
rizontját, hogy Európában és Észak-Amerikában a legtöbb húsz
év alatti fiatal számára az alternatívák hiánya ma már nem is
téma. Míg Jameson egykor rémülten számolt be arról, hogy a ka-
pitalizmus még a tudatalattinkba is beszivárog, mára a lakosság
25
álomvilágának gyarmatosítása annyira magától értetődővé vált,

hogy nincs is kedvünk szót vesztegetni rá. Ám mielőtt az az illú-
ziónk támadna, hogy a közelmúlt egy bűnbeesés előtti, politikai
potenciálban bővelkedő korszak lett volna, emlékezzünk csak
vissza, miként határozta meg a huszadik század kulturális ter-
melését a kommodifikáció mechanizmusa. Ami a múlté, az a régi
küzdelem détournement és récupération, felforgatás és inkorporá-
ció között. A kapitalista kultúra mai formáját már nem a korábban
felforgató potenciált hordozó tartalom inkorporációja, hanem
a prekorporáció határozza meg: az eleve a rendszer képére formált
vágyak, igények és remények termelése. Vegyük csak a kulturális
intézményrendszer „alternatívnak” és „függetlennek” nevezett
színtereit, amelyek úgy ismétlik a lázadás és tagadás egykori gesz-
tusait, mintha minden alkalommal először élhetnénk át azokat.
Az „alternatív” és a „független” itt nem valami fősodron kívülit
jelöl; ezek is stílusok, sőt a domináns stílusok a fősodron belül.
Senki sem testesítette meg ezt (és küzdött vele) jobban, mint Kurt
Cobain és a Nirvana. Erőtlen és céltalan dühével Cobain annak
a generációnak a megfáradt hangja lett, amelyik a történelem
után született; akiknek minden mozdulatát már az előtt kiszá-
mították, megvették és eladták, mielőtt egyáltalán megtették vol-
na. Cobain pontosan tudta, hogy ő is csak egy eleme a spektáku-
lumnak, hogy semmi sem néz ki olyan jól az MTV-n, mint lázadni
az MTV ellen; tudta, hogy minden mozdulata előre megírt klisé,
és hogy még ennek felismerése is az. Cobain egy olyan világban
találta magát, ahol – mint a Jameson által leírt posztmodern kul-
túrában általában – „formai újítás többé nem lehetséges, így nem
marad más, mint halott stílusok nyelvének imitálása a képzelet-
26
beli múzeumban”.31 Tudta azt is, hogy sikerükkel nem ellenállást

képeznek; ellenkezőleg, ők az üzemanyag, amely a rendszert mű-
ködteti. Cobain és a Nirvana egzisztenciális szorongása azonban
egy letűnt korszakhoz tartozik; az utánuk érkező pastiche-rock
már minden bűntudat nélkül termelte újra a múltat.
Cobain öngyilkossága már csak az utolsó szeg volt az egykor
prométheuszi ambíciókkal bíró rock koporsójába. A rock he-
lyére lépő hiphop, a kulturális prekorporáció iskolapéldájaként,
a „naiv” remény helyett, hogy a fiatalok ellenkultúrája bármin
is képes változtatni, józan szembenézést hirdetett a „valósággal”
– pontosabban a valóság egy általa brutálisan leszűkített verzió-
jával. „A hiphopban”, írja Simon Reynolds egy 1996-os esszéjében,
a „real” [valódi, őszinte, igazi] kétféle jelentéssel bír.

Egyrészt autentikus, kompromisszummentes zenét ér-
tünk alatta, amely nem árusítja ki magát a zeneiparnak.
A „real” ugyanakkor azt is jelenti, hogy a zene egy olyan
„valóságot” tükröz vissza, amely a kései kapitalizmus
gazdasági instabilitásával, intézményesített rassziz-
mussal és az ifjúság fokozott rendőri ellenőrzésével
konstituálódik. A „real” a társadalmiság halálát jelenti:
cégeket, amelyek megugró profitjukra nem béremelés-
sel vagy több juttatással, hanem [...] létszámleépítéssel
reagálnak (pontosabban elbocsátják az állandó mun-
kaerőt, hogy helyette részmunkaidős és szabadúszó
31 Fredric Jameson: Postmodernism and Consumer Society. In The Cultural Turn:

Selected Writings on the Postmodern, 1983—1998. London, Verso, 1998, 7.
27
munkavállalókat alkalmazzanak, szociális juttatások

és a foglalkoztatás biztonsága nélkül).32
Noha e kétféle „real” látszólag szemben áll, a hiphop „kompro-

misszummentessége” messzemenően kompatibilisnek bizonyult
a kései kapitalizmus gazdasági instabilitásának valóságával, ahol
az efféle autenticitás igencsak piacképes. A gengszterrap nem
egyszerűen eleve létező társadalmi viszonyokra reflektál, ahogy
pártolói gondolják, de nem is igazán generálja azokat, ahogy kri-
tikusai állítják: a kettő egymást feltételezi és termeli újra, megte-
remtve a kapitalista realizmus mítoszellenes mítoszát. A hiphop
és az olyan gengszterfilmek, mint A keresztapa, A sebhelyesarcú,
a Kutyaszorítóban, a Ponyvaregény vagy a Nagymenők, egyaránt azt
állítják, hogy a szentimentális illúziókkal szemben ők úgy ábrá-
zolják a világot, „amilyen az valójában”: egy hobbesi „mindenki
háborúja mindenki ellen”, a totális kizsákmányolás és az állan-
dó bűnözés kegyetlen rendszere. „A hiphopban”, írja Reynolds,
„a »get real!« (kb. szállj le a földre!) azt jelenti, hogy képesnek kell
lennünk szembenézni egy farkastörvények uralta világgal, ahol
mindannyian vadászok vagyunk vagy áldozatok – és általában az
utóbbiak.”33
James Ellroy regényei és Frank Miller képregényei ugyanezt
a neonoir, macsó realizmust tükrözik. Mindketten rendíthe-
tetlen megfigyelőként állítják be magukat, akik nem hajlandók
32 Simon Reynolds: Slipping into Darkness. The Wire 148 (June 1996): https://
www.thewire.co.uk/inwriting/essays/thewire300_simonreynoldsonthe
hardcorecontinuum_4_hardstep_jumpup_techstep_1996_.
33 Uo.
28
megszépíteni a valóságot csak azért, hogy kövessék a jókat és

gonoszokat szembeállító szuperhős-képregények és klasszikus
bűnügyi regények bináris etikáját. A kontraszt nélküli kegyet-
lenség, árulás és erőszak, a velejéig romlottal azonosított „rea-
lizmus” azonban mindkét szerzőnél hamar súlytalanná válik.
Ahogy Mike Davis írja Ellroy-ról 1990-ben: „Mivel a koromsötét-
ben nincs már fény, amely árnyékot tudna vetni, a bűn sem több
törvényszéki banalitásnál. Ez merőben rímel a Reagan–Bush-éra
morális szövetére: a mindennapivá vált korrupció többé már
nemhogy felháborodást, de még csak érdeklődést sem vált ki.”34
Ez az érzéketlenítés pedig a kapitalista realizmust táplálja: Davis
hipotézise szerint az efféle „L. A.-noir funkciója az volt, [...] hogy
elkerülhetetlen realitásként elfogadtassa a homo reaganus fel-
emelkedését”.
34 Mike Davis: City of Quartz. Excavating the Future in Los Angeles. London, Verso,
1990, 66.
29
2.
MI LENNE, HA SZERVEZNÉL EGY
TÜNTETÉST, ÉS MINDENKI ELJÖNNE?
A gengszterrap vagy James Ellroy regényei esetében a kapitalista

realizmus túlazonosulás a vegytiszta tőkelogikával, ám ez inkább
kivétel, mint szabály. Ami azt illeti, a kapitalista realizmustól
távol áll, hogy kizárja az ellene irányuló kritikát, mi több, ahogy
arra Žižek provokatívan rámutat, az antikapitalizmus széles kör-
ben elterjedt a kapitalizmuson belül. A hollywoodi filmekben fel-
bukkanó gonosz időről időre a „gonosz nagyvállalat” alakjában
lép színre, ez a gesztusértékű antikapitalizmus azonban inkább
táplálja, mint támadja a kapitalista realizmust. A Disney/Pixar
Wall-E-je (2008) jó példa erre: a történet szerint a Föld a végletes
kizsákmányolás következtében lakhatatlanná vált, a film pedig
nem hagy kétséget afelől, hogy ezért a pusztításért a fogyasztói
kapitalizmus és a nagyvállalatok, vagy ez esetben egyetlen mega-
vállalat, a Buy n Large a felelős. A Földön kívüli száműzetésben
élő, szellemileg és fizikailag egyformán elpuhult emberi lények
eközben önfeledten folytatják a fogyasztást, noha már csak moto-
rizált karosszékekkel tudnak közlekedni, képernyőkön keresztül
kommunikálnak, és műanyag poharakból szürcsölik azonosít-
hatatlan löttyüket. A kontroll és a kommunikáció kibernetikus
30
Mi lenne, ha szerveznél egy tüntetést...
kombinációjának baudrillard-i víziója ez, melyben az alávetett-

ség többé nem passzív nézőiséget jelent, sokkal inkább együtt-
működést és részvételiséget. Úgy tűnhet, a mozi közönsége maga
a szatíra tárgya, amiért néhány jobboldali kritikus undorodva el
is fordította a fejét, pedig az efféle kritika voltaképp a nézők ké-
nyelmét szolgálja. A Wall-E-hez hasonló filmek szemléletes pél-
dái annak, amit Robert Pfaller interpasszivitásnak nevez: a film
eljátssza nekünk saját antikapitalizmusunkat, csak hogy aztán
büntetlenül folytathassuk a fogyasztást.35
A kapitalista ideológia nem határoz meg világos irányelveket,
ahogy a propaganda teszi. A legfőbb célja éppen az, hogy elken-
dőzze a tényt: a tőke műveletei nem függnek semmiféle szemé-
lyes hittől. A fasizmust vagy a sztálinizmust lehetetlen elgon-
dolni propaganda nélkül – a kapitalizmus ellenben tökéletesen
működik anélkül, hogy bárkinek is propagálnia kellene. Žižek
megállapításai ebben a vonatkozásban felbecsülhetetlennek bi-
zonyulnak:
Ha az ideológiának azt a klasszikus koncepcióját vesz-

szük, miszerint az a tudásunkat eltorzító illúzió, akkor
a mai társadalom posztideologikusnak tűnik. Az ural-
kodó ideológia a cinizmus: az emberek nem hisznek
többé ideologikus igazságokban, nem veszik komolyan
az ideológiai tételeket. Az ideológia fundamentális
szintje azonban nem egy illúzió, amely elrejti a világ
35 Lásd Robert Pfaller: Interpassivity. The Aesthetics of Delegated Enjoyment.

Edinburgh, Edinburgh University Press, 2017.
31
valós állapotát, hanem egy magát a társadalmi valósá-

got strukturáló (tudatalatti) fantázia. Természetesen
ezen a szinten távol vagyunk egy posztideologikus tár-
sadalomtól. A cinikus távolságtartás csupán egy módja
annak […], hogy vakká tegyük magunkat az ideologikus
fantázia strukturális hatalmával szemben: attól, hogy
nem vesszük komolyan a dolgokat, ha ironikus távolsá-
got is tartunk, még ugyanúgy folytatjuk tovább.36
A kapitalista ideológia lényege Žižek szerint éppen abban rejlik,

ahogy belső, szubjektív hitünket a külvilág felé kommunikált
vagy tetteinkben megnyilvánuló eszméink elé helyezzük. Amíg
(a szívünk mélyén) hiszünk abban, hogy a kapitalizmus rossz,
bűntudat nélkül folytathatjuk részvételünket a termelés és fo-
gyasztás körforgásában. Žižek szerint a kapitalizmus alapvetően
a tagadás struktúrájára épül: meg vagyunk győződve arról, hogy
a pénz csupán valós érték nélküli üres jelölő, mégis úgy teszünk,
mintha szakrális értéke lenne. Sőt, viselkedésünk alapja éppen az
előzetes tagadás – azért tudjuk fetisizálni a pénzt a gyakorlatban,
mert fejben már felvettük az ironikus távolságtartás pozícióját.
A vállalati antikapitalizmus nem lenne mérvadó, ha meg lehet-
ne különböztetni az autentikus mozgalmi antikapitalizmustól.
Azonban, már az előtt is, hogy a lendület kifulladt volna a szep-
tember 11-ei terrortámadásokkal, úgy tűnt, hogy az úgynevezett
antikapitalista, alterglobalizációs mozgalom szintén túlontúl
sok engedményt tesz a kapitalista realizmusnak. Mivel képte-
36 Slavoj Žižek: The Sublime Object of Ideology. London, Verso, 1989, 33.
32
lennek bizonyult egy koherens, alternatív politikai-gazdasági

modell kidolgozására, felmerült a gyanú, hogy valódi célja nem
a kapitalizmus meghaladása, csupán legszélsőségesebb túlkapá-
sainak mérséklése; s minthogy tevékenységüket inkább tünteté-
sek szervezése, mintsem a politikai szerveződés határozta meg,
általánossá vált a benyomás, hogy az antikapitalista mozgalom
egy sor hisztérikus követelés megfogalmazásában merül ki, mi-
közben maga sem hisz abban, hogy azokat bárki teljesíthetné.
A tiltakozás a kapitalista realizmus afféle karneváli háttérzaja
lett, túlontúl sok közös vonást mutatva az olyan valóságtól elru-
gaszkodott és átkommercializált eseményekkel, mint a szegény-
ség rendeleti úton történő felszámolását követelő, 2005-ös Live 8
segélykoncertek.37
A Live 8 különös tiltakozás volt – olyan, amivel bárki egyet-
értene: mégis, ki ne akarná, hogy megszűnjön a szegénység? Ez
azonban nem jelenti azt, hogy a Live 8 a tiltakozás amolyan „deg-
radált” formája lett volna. Ellenkezőleg, rajta keresztül érhetjük
tetten a tiltakozás logikájának legtisztább formáját. A '60-as évek
tiltakozási hulláma egy rosszindulatú Apa alakja ellen irányult,
aki a valóságelv megtestesítőjeként (állítólag) kegyetlenül és
37 A Live 8 szegénységellenes koncertsorozat Bob Geldof és Bono, a U2

frontemberének kezdeményezésére 2005. július 2án, azonos időben került
megrendezésre DélAfrikában és a G8országok tíz különböző helyszínén,
több mint ezer zenész részvételével. A koncertsorozat arra igyekezett felhívni
a figyelmet, hogy az 1985ös Live Aidkoncertek óta csak romlott a legszegényebb,
„fejlődő” országok helyzete. Egy július hatodikai edinburghi ráadással a Live 8-et
közvetlenül a Skóciában rendezett G8csúcs előttre időzítették, ahol többek között
arról született döntés, hogy elengedjeneke 40 milliárd dollárt a Föld tizennyolc
legszegényebb, többségében afrikai országának adósságából.
33
önkényesen korlátozza a „jogot” a totális élvezethez. Egy Apa el-

len, akinek korlátlan hozzáférése van az erőforrásokhoz, de ahe-
lyett, hogy megosztaná, esztelenül és önző módon felhalmozza
azokat. Csakhogy nem a kapitalizmus, hanem maga a tiltakozás
az, amely alá van rendelve az Apa alakjának. A jelenlegi globá-
lis elit egyik sikere, hogy elkerülte a felhalmozó Apával való azo-
nosítást, noha a „valóság”, amivel a fiatalokat sújtja, lényegesen
kíméletlenebb, mint azok a körülmények, amik ellen a hatvanas
években küzdöttek. Ne feledjük, hogy a globális elit maga – a szó-
rakoztatóipar olyan alakjain keresztül, mint Richard Curtis vagy
Bono – szervezte a Live 8 eseményeit.
Hogy visszanyerjük valós politikai cselekvőképességünket,
először is szembe kell néznünk a fájó igazsággal, hogy még a vá-
gyainkat is a Tőke könyörtelen húsdarálója termeli. Amit elta-
gadunk a Gonosz megvetésével és a fantazmatikus Másik elleni
tiltakozással, az saját bűnrészességünk az elnyomás világszerte
kiépült hálózataiban. A kapitalizmus egy hiperabsztrakt, sze-
mélytelen struktúra, ugyanakkor maradéktalanul rá van utalva az
együttműködésünkre. Minél horrorisztikusabban írjuk le a Tőkét,
annál pontosabban ábrázoljuk: egy absztrakt parazita, telhetet-
len vámpír és zombigyáros. De az élő hús, amit holt munkává
változtat, a mi húsunk, és mi vagyunk a zombik, amiket létrehoz.
A politikai elitről egyetlen tekintetben elmondható, hogy szolgál
minket: nyomorúságos szolgálata abban áll, hogy tisztára mossa
a libidónkat, és engedelmesen reprezentálja számunkra meg-
tagadott vágyainkat, mintha azoknak semmi közük nem lenne
hozzánk.
34
Az 1985-ös eredeti Live Aid-koncertek óta jelen lévő ideológiai

zsarolás mantrája szerint az „együttérző individuumok” közvet-
lenül véget tudnának vetni az éhínségnek, bármiféle politikai
mozgalom vagy rendszerszintű változtatás nélkül. Kinek van
ideje a politikára, mikor már ma meg kell szüntetnünk a sze-
génységet? Bono Product Red brandje a filantrópiát felváltani
kívánó „etikus fogyasztási” modell mintapéldája.38 „A filantrópia
olyan, mint a hippizene, »fogjuk meg egymás kezét«”, nyilatkozta
Bono. „A Red nem, az keményen kommerciális, akárcsak a punk
rock vagy a hiphop.”39 Ami a Product Rednek „punk rock”- vagy
„hiphop”-jelleget kölcsönzött, az annak a „realista” belátása volt,
hogy nincs alternatíva, a kapitalizmus az egyetlen opció. A jó-
tékonyság szükségszerű kommercializálása után már csak biz-
tosítani kell, hogy bizonyos tranzakciók jó ügyeket szolgáljanak.
A népszerű bonói vízió szerint a nyugati konzumerizmus nem
a rendszerszintű, globális egyenlőtlenségek problémájának szer-
ves része, hanem maga a megoldás. Nekünk mindössze annyit
kell tennünk, hogy a megfelelő termékeket vásároljuk.
38 A Product Redet Bono és Bobby Shriver alapították 2006ban, lényege,

hogy a brand logóját és színét viselő termékekből származó bevétel egy részét
a HIV/AIDSjárvány ellen küzdő The Global Fund alapítványnak juttatják el.
A kezdeményezéshez számos világmárka – köztük az Apple, a Gap, a Microsoft és
a Starbucks – csatlakozott.
39 Tim Weber: Bono bets on Red to battle Aids. BBC News, 26 January 2006:
http://news.bbc.co.uk/2/hi/business/4650024.stm.
35
3.
A KAPITALIZMUS ÉS A VALÓS
A kapitalista realizmus fogalma nem tőlem származik: már

a hatvanas évek elején használta egy német művészcsoport,40
és például Michael Schudson is 1984-es Advertising, The Uneasy
Persuasion (Reklám, avagy a nehézkes meggyőzés) című könyvé-
ben, egyaránt a szocialista realizmus ironikus parafrázisaként.
A jelentősen tágabban – sőt, talán a lehető legtágabban – értett
kapitalista realizmus azonban, ahogy én használom, nem korlá-
tozódik a művészetre vagy arra a kvázipropagandisztikus módra,
ahogy a reklám működik. Inkább egy mindent átható atmoszférát
jelent, amely nem csupán a kulturális termelést, de többek közt
a munkát és az oktatást is szabályozza, a gondolkodás és a cselek-
vés egyfajta láthatatlan korlátjaként.
Ha a kapitalista realizmus ilyen hézagtalanul hálózza be a ho-
rizontot, és az ellenállás jelenlegi formái ennyire reménytelenek
és impotensek, vajon honnan érheti valódi kihívás? A rendszer
40 Gerhard Richter, Konrad Lueg, Manfred Kuttner és Sigmar Polke 1963ban

Düsseldorfban hozták létre a kapitalizmustól és a „létező” szocializmustól egyaránt
elhatárolódó ironikus irányzatot, a kapitalista realizmust. Michael Schudson:
Advertising, The Uneasy Persuasion: It’s Dubious Impact on American Society. New York,
Basic Books, 1984, 209–233.
36
A kapitalizmus és a Valós
feletti erkölcsi ítélkezéssel neki teszünk szívességet: a nyomor,

éhínség és háború az élet elkerülhetetlen realitásaként fog fel-
tűnni, míg a remény, hogy a szenvedés ezen formái megszüntet-
hetőek, meggyőzően vádolható naiv utópizmussal. A kapitalista
realizmusra csak akkor jelentünk veszélyt, ha valamiképp inkon-
zisztensnek vagy tarthatatlannak tudjuk felmutatni, vagyis ha
lerántjuk a leplet a kapitalizmus állítólagos „realizmusáról”.
Mondanom sem kell, az, hogy mi számít „realisztikusnak”,
hogy egy adott ponton mi tűnik lehetségesnek egy társadalom-
ban, politikai meghatározottságok eredménye. Egy ideológiai po-
zíció csak akkor lehet igazán sikeres, ha természetesnek tűnik, és
csak akkor válhat természetessé, ha már inkább tényként, mint-
sem értékként kezelik. Ennek érdekében a neoliberalizmus min-
dent megtett azért, hogy úgy, ahogy van, eliminálja az erkölcsi
érték kategóriáját. Az elmúlt harminc évben a kapitalista realiz-
mus sikerrel érvényesítette „bizniszontológiáját”, melynek értel-
mében a napnál is világosabb, hogy a társadalomban mindent, be-
leértve az egészségügyet és az oktatást, úgy kell működtetni, mint
egy vállalkozást. Ahogy azt Brechttől Foucault-n át Badiou-ig ra-
dikális gondolkodók sora tanította nekünk, az emancipatorikus
politika első feladata, hogy lerombolja a „természetes rend” lát-
szatát, vagyis fel kell fednie, hogy az, ami most szükségszerűnek
és elkerülhetetlennek tűnik, puszta esetlegesség, míg ami eddig
lehetetlennek látszott, nagyon is lehetséges. Ne feledjük, hogy
a ma rögvalósága egykor szintén „lehetetlennek” tűnt: a nyolcva-
nas évek privatizációs hulláma még egy évtizeddel korábban is
elképzelhetetlen lett volna, a jelenlegi (szétvert szakszervezetek-
kel, privatizált közművekkel és vasutakkal tarkított) politikai-
37
gazdasági tájkép pedig még 1975-ben is távoli disztópiának tetsz-

hetett. Ellenben, ami akkor több mint lehetségesnek tűnt, mára
fényévekre került. Ahogy Badiou keserűen megjegyzi: „moder-
nizációnak hívják a lehetséges szigorú és szervilis definícióját.
Ezek a »reformok« mindig is azt a célt szolgálták, hogy a (társa-
dalom többsége számára) korábban megvalósíthatót lehetetlen-
né, a fennálló viszonyokat pedig még jövedelmezőbbé tegyék (az
uralkodó oligarchia számára).”41
Ezen a ponton érdemes felidéznünk a lacaniánus pszicho-
analízis egyik alapvető elméleti distinkcióját, amely elsősorban
Žižeknek köszönhetően került be a köztudatba: a különbséget
a valóság és a Valós között. Ahogy Alenka Zupančič fogalmaz, a
pszichoanalízis a valóságelv tételezése révén arra invitál, hogy
gyanakvók legyünk bármely valósággal szemben, amely magát
természetesként prezentálja. „A valóságelv”, írja Zupančič,
nem valamiféle természetes módja annak, ahogy a dolgok

vannak […]. A valóságelv maga is ideológiailag közvetített.
Azt is mondhatjuk, hogy ez az ideológia legmagasabb formá-
ja, olyan ideológia, amely magát empirikus tényként, avagy
(biológiai, gazdasági stb.) szükségszerűségként prezentálja
(amit hajlamosak vagyunk nem ideológiai természetűként
kezelni). Ezen a ponton kell a legéberebben figyelnünk az
ideológia működését.42
41 Alain Badiou: The Meaning of Sarkozy. London, Verso, 2008, 50–51.

42 Alenka Zupančič: The Shortest Shadow. Nietzsche’s Philosophy of the Two.
Cambridge, MIT, 2003, 77.
38
Lacan szerint a Valós az, amit minden „valóságnak” el kell fojta-

nia, mi több, a valóság éppen ezen az elfojtáson keresztül hozza
létre önmagát. A Valós egy reprezentálhatatlan X, egy traumati-
kus seb, amelyet egyedül a látszólagos valóság felületének héza-
gain és repedésein keresztül lehet megpillantani. A kapitalizmus
elleni egyik stratégia tehát a Valós felszabadítása lenne az alól
a valóság alól, melyet a kapitalizmus elénk tár.
Az ökológiai válság például egy ilyen Valós. Bizonyos szinten
úgy tűnhet, a zöld ügyek igen távol állnak attól, hogy a kapitalista
kultúra „reprezentálhatatlan űrjei” legyenek. Ahelyett, hogy el-
fojtanák, ügyesen inkorporálják a marketingbe és a reklámiparba,
kompatibilissé téve a kapitalista realizmust megalapozó képze-
letstruktúrával: a klímaválságra is a piac a megoldás; az erőfor-
rások kimeríthetetlenek; a Föld maga csupán egy burok, melyet
a tőke egy ponton úgy vet majd le magáról, mint egy elhasznált
bőrt. A Wall-E végső soron ennek a fantáziának egy változata
– hogy a tőke örökös expanziója lehetséges, akár munka nélkül
is (az Axiom űrhajón minden munkát robotok végeznek), hogy
a Föld erőforrásainak kimerítése is csupán egy átmeneti hiba,
hiszen a megfelelő regenerációs periódus után a tőke majd terra-
formálja és újból benépesíti a bolygót. A környezeti katasztrófa
a kései kapitalizmus kultúrájában tehát csak mint szimulákrum
jelenhet meg, valós implikációi túlságosan traumatikusak ahhoz,
hogy beépülhessenek a rendszerbe. A zöldpolitika elsődleges
feladata így az ökoválsággal mint Valóssal konfrontálni, feltár-
va, hogy a kapitalizmus olyannyira nem az egyetlen „életképes”
politikai-gazdasági rendszer, hogy éppenséggel kész elpusztíta-
ni a teljes emberi életteret; a tőke „növekedési fétise”, „igénye
39
a folyamatosan növekvő piacra” lényegéből adódóan szemben

áll a fenntarthatóság bármiféle eszméjével.
Az ökológia azonban már most háborús övezet, olyan terü-
let, melynek átpolitizálásáért folyik a küzdelem. Így én az aláb-
biakban a kapitalista realizmus két olyan apóriájára szeretném
ráirányítani a figyelmet, melyek átpolitizálása még várat ma-
gára. Az első a mentális egészség ügye, amit a kapitalista rea-
lizmus, rendkívül jellemző módon, kitartóan az időjáráshoz
hasonló természeti jelenségek közé sorol (másfelől az időjárást
manapság kevésbé természeti adottságként, mint inkább egyfaj-
ta politikai-gazdasági hatásként kezelik...). A hatvanas és hetve-
nes években a radikális elmélet (R. D. Laing, Foucault, Deleuze,
Guattari stb.) és a radikális politika szövetkezett, hogy az olyan
szélsőséges mentális állapotok kapcsán, mint a skizofrénia, ki-
mutassa: az elmebetegség valójában nem tudományos, hanem
politikai kategória. A feladatunk ma az, hogy képesek legyünk
átpolitizálni az ezeknél jóval hétköznapibb mentális zavarokat
is, felismerve, hogy éppen hétköznapivá válásuk a legriasztóbb
bennük. Az NHS43 adatai alapján a klinikai depresszió ma Nagy-
Britannia első számú népbetegsége. The Selfish Capitalist (Az önző
kapitalista) című könyvében Oliver James meggyőzően mutat ki
összefüggéseket a szorongás és a neoliberalizmus térnyerése kö-
zött olyan országokban, mint az Egyesült Királyság, az USA vagy
Ausztrália.44 James érvelésével összhangban azt állítom, hogy újra
43 National Health Service (Országos Egészségügyi Szolgálat).

44 Oliver James: The Selfish Capitalist: Origins of Affluenza. London, Vermilion,
2008.
40
kell kereteznünk a stressz (és a distressz) egyre súlyosabb problé-

máját a kapitalista társadalmakban. Ahelyett, hogy az egyénekre
hárítanánk a felelősséget pszichés szorongásaik megoldásában,
vagyis elfogadnánk a stressz hatalmas mértékű privatizálását az
elmúlt harminc évben, fel kell tennünk a kérdést: hogyan válha-
tott elfogadhatóvá, hogy a népesség, különösen a fiatalok, ekkora
hányada beteg? Mi lenne, ha e rohamosan terjedő mentálpestist
a kapitalizmus lényegi diszfunkcionalitásának látványos tünete-
ként közelítenénk meg, amely jelzi, milyen súlyos árat fizetünk
azért, hogy fenntartjuk róla az egyetlen működő társadalmi rend-
szer képzetét?
A másik jelenség, amit részletesebben körbe fogok járni, az a
bürokrácia. A neoliberális ideológusok a szocializmus elleni vá-
dak egyikeként előszeretettel kritizálták a felülről lefelé irányuló,
merev bürokráciát, amely állítólag a tervgazdaságok intézmény-
rendszerének ineffektivitásához vezetett. A neoliberalizmus győ-
zelmével a bürokrácia elvben egy méltán elfeledett sztálinista
múlt relikviájává vált. Ezt azonban valahogy nem igazolja a leg-
több kapitalizmusban élő és dolgozó tapasztalata, akik tanúi a
bürokrácia minden korábbit meghaladó burjánzásának. A bürok-
rácia nem veszett el, csak átalakult; új és decentralizált formájá-
nak köszönhetően pedig sosem látott módon hálóz be mindent.
Az, hogy a bürokrácia továbbra is kitartóan jelen van, önmagában
nem annak a jele, hogy a kapitalizmus ne működne – hanem
hogy egészen máshogy működik, mint amit a kapitalista realiz-
mus mutat róla.
Részben azért választottam a bürokrácia és a mentális egész-
ség problémáit, mert mindkettő áthatja a kapitalista realizmus
41
karmai közé került oktatásügyet. Amit erről a következőkben

mondani fogok, azt főként saját tanári tapasztalataimra alapo-
zom, mivel az elmúlt tíz évben nagyrészt egy szakképző főisko-
lán45 dolgoztam. Egykor a brit szakképző főiskolák alternatívát
jelenthettek azoknak a főként munkásosztálybeli fiataloknak,
akiket nem vonzottak a formálisabb állami intézmények. A ki-
lencvenes évek elején azonban a főiskolák kikerültek az önkor-
mányzati irányítás alól, és kiszolgáltatták őket a kormány és
a piac nyomásának a neoliberális oktatási reformok afféle labo-
ratóriumaiként, ahol elsőként próbálják ki az oktatási rendszer
más területeire és a közintézményekre tervezett változtatásokat;
nem is kezdhetnénk tehát jobb helyen a kapitalista realizmus
következményeinek tanulmányozását.
45 Further Education College. Szakképző főiskola, amit az angol oktatási rend

szerben a diákoknak középiskola után kell elvégezniük, mielőtt bekerülnek az
egyetemre, tizenhat és tizennyolc éves koruk között.
42
4.
REFLEXÍV IMPOTENCIA,
IMMOBILIZÁCIÓ ÉS LIBERÁLIS
KOMMUNIZMUS
A mai brit diákokat hatvanas és hetvenes évekbeli elődeikkel

szemben láthatóan nem köti le a politika. Míg a francia egye-
temistákat továbbra is megtaláljuk az utcákon a neoliberális
reformok ellen tüntetve, az összehasonlíthatatlanul rosszabb
helyzetben lévő britek mintha beletörődtek volna a sorsukba.
Ennek azonban véleményem szerint nem az apátia vagy a ci-
nizmus, hanem a reflexív impotencia az oka: a diákok pontosan
tudják, hogy a rendszer ellenük van – de „tudják” azt is, hogy az
ellenállás minden formája hasztalan. Ám épp ez a passzívnak
tűnő „tudás” az, ami paralizál, önbeteljesítő jóslattá téve az im-
potenciát. Nem véletlen, hogy a reflexív impotencia akkor vált
a brit fiatalok nem hivatalos világnézetévé, amikor a depresz-
szió népbetegség lett: ezzel találkozik a leggyakrabban az NHS,
és egyre fiatalabbakat érint. Számtalan tinédzsernek, akikkel
dolgoztam, mentális vagy tanulási nehézségei voltak; megdöb-
bentő azoknak az egyetemistáknak a száma, akiknél kimutat-
ható a diszlexia valamelyik változata. Nem tűnik irreálisnak
43
azt gondolni, hogy a tinédzserlétet a későkapitalista Nagy-Bri-

tanniában lassan a betegségek közé fogják sorolni. Hogy meg-
kerülje a strukturális sajátosságokból eredő okok vizsgálatát, az
egészségügy egyszerűen privatizálja a mentális problémákat, azt
állítva, hogy azokat minden esetben az egyén idegrendszerének
kémiai egyensúlyhiánya és/vagy családi háttere okozza. Így lesz
patologizációból depolitizáció.
A tizenéves diákok közül, akikkel találkoztam, sokan abban az
állapotban voltak, amit depresszív hedonizmusnak nevezhetünk.
A depressziót általában anhedonikus állapotként jellemzik, a
depresszív hedonizmus azonban sokkal inkább képtelenség bár-
mire, kivéve az élvezetre törekvést. Érzik, hogy „valami hiányzik”,
de fel sem merül bennük, hogy ez a titokzatos, hiányzó élvezet
csak az örömelven túl érhető el. Ez nagyrészt a diákok bizonytalan
strukturális helyzetéből ered, akik megfeneklettek a fegyelmező
intézmények szubjektumainak régi szerepe és a szolgáltatások
fogyasztóinak új státusza között. Utóirat az ellenőrzés társadal-
mához című kulcsfontosságú írásában Deleuze különbséget tesz
a Foucault által leírt fegyelmező társadalmak, melyek a gyár, az
iskola és a börtön zárt terei köré szerveződtek, és az új, ellenőrző
társadalmak között, ahol az intézmények immár egyetlen, orga-
nikus korporáció részei.46
Mint Deleuze megállapítja, Kafka az ellenőrző társadalmakra
jellemző hálózatos, kibernetikus hatalom prófétája volt, amit jól
46 Gilles Deleuze: Utóirat az ellenőrzés társadalmához. Ford. Ivacs Ágnes. In

Sugár János (szerk.): Buldózer. Médiaelméleti antológia. Budapest, Média Research
Alapítvány, 1997 [1990], 11–15.
44
Reflexív impotencia, immobilizáció...
példáz A perben ismertetett különbség a vádlott számára elérhető

felmentés két típusa között. Mivel valódi felmentés többé már
nem lehetséges, ha ugyan az volt valaha is („…a régi törvényszéki
esetekről csak legendák maradtak ránk. Ezekben persze jórészt
valódi felmentések vannak, elhinni el lehet őket, de bizonyítani
nem”), két opció marad: (1) a „látszólagos felmentés”, amellyel
a vádlottat minden jel szerint felmentik, azonban később bármi-
kor újra vád alá helyezhetik,47 vagy (2) a „perhalasztás”, melynek
során a vádlott ügyéről egy (remélhetőleg a végtelenségig elnyúj-
tott) törvényszéki huzavona alakul ki, aki ezzel elkerülheti a ret-
tegett utolsó ítéletet.48 Deleuze ismeri fel, hogy az ellenőrző társa-
dalom, melyet Kafka mellett Foucault és Burroughs is felvázolt,
a vég nélküli perhalasztás logikáján alapszik: életfogytig tartó ta-
nulás és továbbképzés; otthonról végezhető munka és munkából
végezhető otthon.49 A vádeljárás „végnélkülisége” révén a külső
felügyeletet felváltja a belső ellenőrzés. A hatalom csak úgy haté-
kony, ha cinkos vagy vele. Lásd a „Kontrollfüggő” burroughsi figu-
ráját, aki egyúttal a megtestesült Kontroll (függ a kontrolltól, de
az is függ tőle).
47 „Ez azt jelenti, hogy ha ezen a módon felmentik, akkor pillanatnyilag

megszabadul a vádtól, de az továbbra is a feje fölött lebeg, és ha felsőbb parancs
jön, azonnal hatályba léphet újra.” (Franz Kafka: A per. Ford. Szabó Ede. Budapest,
Európa, 1986 [1925], 141.).
48 „…a perhalasztás abból áll, hogy a pert huzamosan a legalsó perszakaszban
tartják. Ennek az eléréséhez az szükséges, hogy a vádlott és segítője, de főleg a se
gítője, állandó személyes érintkezésben legyen a bírósággal.” (Uo., 143.)
49 Homing from work. A munkahelyen munka helyett vagy azt mímelve végzett
szabadidős tevékenység (pl. magánjellegű telefonbeszélgetés, közösségi oldalak,
hírportálok böngészése stb.).
45
Ha valaki benézne szinte bármelyik órára a főiskolán, ahol

tanítottam, egyből tudná, hogy egy posztdiszciplináris rendszer-
be érkezett. Mintha csak a tiszta antitézisét akarnák demonstrál-
ni annak, ahogy egykor a felügyeletet – mint azt Foucault részle-
tekbe menően ismerteti – merev testi pózok előírásán keresztül
gyakorolták, diákjaink egész órán a padokra borulva diskurálnak
és nassolnak (sőt, ha úgy adódik, teljes fogásokat is elfogyasz-
tanak). Tér és idő régi, felügyeleti felosztását a tantermekben is
kiszorítják az örökös fogyasztás és a folyamatos fejlődés kontroll-
technológiái.
A főiskolák, a jelenlegi rendszer logikájából fakadóan, konk-
rétan nem engedhetik meg maguknak, hogy bárkit is kizárjanak.
A forrásokat azon az alapon osztják ki, hogy az adott intézmény
mennyire sikeres a teljesítmény (vizsgaeredmények), a diákok
részvétele és megtartása szempontjából. A piaci követelmé-
nyeknek és a bürokratikusan meghatározott „céloknak” ezt
a kombinációját a közszolgáltatásokat szabályozó piacsztálinista
szellemiség immár széles körben normalizálta. A hatékony fel-
ügyeleti rendszer hiányára pedig, finoman szólva, nem a hallga-
tók fokozódó önmotivációja a reakció: tudják, hogy akkor sem
kell komoly szankciókra számítaniuk, ha hetekig be sem néznek
az órákra, és/vagy magasról tesznek a kiadott feladatokra. Ez pe-
dig éppenséggel nem önálló projektek megvalósításához, hanem
a marihuána, éjbe nyúló tévé- és Playstation-narkózisban lebegő
hedonista (vagy anhedonista) apátiához vezet.
Kérd meg a diákokat, hogy olvassanak pár mondatnál többet;
sokan – tizenhét-tizennyolc évesen – tiltakozni fognak, hogy kép-
telenek rá. A leggyakoribb panasz az, hogy a dolog unalmas, nem
46
is igazán a szöveg tartalmára, mint inkább magára az olvasás

aktusára értve. Amivel itt szembesülünk, az nem pusztán a szo-
kásos tinédzserkábulat, hanem a posztliterális „új fless”, a „kon-
centrálni képtelen túlpörgés” és a hanyatló felügyeleti rendszer
elkülönítő, összpontosító módszerei közötti összeférhetetlenség.
Minden „unalmas”, amihez ki kell mozdulni a kommunikáció
kényszeres inger-válasz mátrixából, a YouTube-ból és a fast food-
ból, egy pillanatra megállítva a virtuális vágytermelés és -telje-
sítés kábító körforgását. Egyesek ugyanúgy akarják fogyasztani
Nietzschét, mint a hamburgert; a fogyasztói rendszer logikáján
felnőve nem értik, hogy a nehézség, az emészthetetlenség maga
Nietzsche.
Egy példa: felszólítottam az egyik diákot, hogy mondja meg,
miért visel állandóan fejhallgatót az órán. Azt válaszolta, hogy
a dolognak nincs jelentősége, mivel nem hallgat rajta zenét. Egy
másik órán nagyon alacsony hangerőn játszott le valamit, de
anélkül, hogy a fején lett volna. Mikor arra kértem, kapcsolja ki,
azt válaszolta, hogy még ő maga sem hallja. Miért hordott fejhall-
gatót, ha nem hallgatott rajta zenét, miért kapcsolt be zenét, ha
nem volt rajta fejhallgató? Mert a fejhallgató viselése vagy a tudat,
hogy a zene szól (még ha nem is hallja), megnyugtatta afelől, hogy
a mátrix továbbra is ott van, egy karnyújtásnyira. Az interpasszivi-
tás klasszikus példája ez: ha a zene megy, még ha ő nem is hall-
ja, a lejátszó helyette is tudja élvezni azt. A pop szerepe, mint azt
a fejhallgató jelzi, maga is passziválódott: ennek a generációnak
a könnyűzene már nem a társadalmi térben zajló kultúraformáló
erő, hanem a privát ÖdIpod fogyasztói boldogságába való vissza-
vonulás, a szociális szférával szembeni elhatárolódás eszköze.
47
Az izgága interpasszivitás, permanens dekoncentráció a szó-

rakoztatóipari mátrixtól való függőség tünete. Az, hogy a diákok
nem képesek felismerni, hogy jelenbeli fókuszálatlanságuk ösz-
szefügg jövőbeli kudarcaikkal, arra való képtelenségük, hogy
az időt bármilyen koherens narratívába rendezzék, több, mint
puszta demotiváltság; kísértetiesen rímel arra, amit Jameson
Posztmodern-könyvében a szórakoztatóipari komplexum körfor-
gásában széttöredező szubjektivitásról ír. Ehhez Lacan skizofré-
niaelmélete „szemléletes esztétikai modellt” kínál: „a jelölőlánc
szétszakadásával a skizofrén pusztán a materiális jelölőket,
más szóval a tiszta és össze nem függő jelenek sorát észleli”.50
Jameson ezt a nyolcvanas évek végén írta, amikor a hallgatóim
nagy része született. Az osztálytermekben ma ezzel az ahistori-
kus, emlékezetellenes kultúrába született generációval nézünk
szembe, akik az időt előrecsomagolt, digitális jelenszeletek
formájában észlelik.
Ha a fegyelmező társadalom tipikus figurája a munkás-rab
volt, akkor az ellenőrző társadalomé az adós-függő. A kibertőke
alapja a felhasználók függővé tétele; ezt a felismerést építi be
William Gibson a Neurománcba, amikor Case és a többi konzol-
cowboy úgy érzi, paraziták futkosnak a bőrük alatt, ha nincsenek
rákapcsolódva a mátrixra (Case amfetaminfüggősége is csak
e jóval absztraktabb speed pótszere).51 A figyelemhiányos hiper-
aktivitás tehát a kései kapitalizmusban nem deviancia, hanem
50 Jameson: A posztmodern, 46–47. (a fordítás módosítva).

51 William Gibson: Neurománc. Ford. Ajkay Örkény. Budapest, Valhalla Páholy,
1992 [1984].
48
maga a norma; a hipermediális fogyasztói kultúra szórakozás–

kontroll-körforgásának ideális állapota. Hasonló okokból diszle-
xia helyett ma már sok esetben posztlexiáról kellene beszélnünk:
a tőke képalapú adatainak feldolgozásához a tinédzsereknek egy
sort sem kell olvasniuk, a szlogenek felismerése épp elég a net–
mobil–magazin képezte információs térben való navigáláshoz.
„Az írás sohasem tartozott a kapitalizmushoz. A kapitalizmus
mélyen írástudatlan” – mondja Deleuze és Guattari az Anti-Oedi-
pusban. „Az elektronikus nyelv felváltja a beszédet és az írást:
az adatfeldolgozás mindkettő nélkül boldogul.”52 Ez többek közt
megmagyarázza, miért van a sikeres üzletemberek között annyi
diszlexiás (de vajon posztlexiás hatékonyságuk a siker oka vagy
következménye?).
A tanárokra hárul a kivitelezhetetlennek tűnő feladat, hogy
valamiképp összeegyeztessék a kései kapitalizmus fogyasztójá-
nak posztliterális szubjektivitását a fegyelmező hatalom követe-
léseivel (mint hogy a diákok átmenjenek a vizsgákon). Az okta-
tási intézmények ma a legkevésbé sem valamiféle „való világtól”
elzárt elefántcsonttornyok, ahogy egyesek képzelik; ellenkező-
leg, a szociális valóság újratermelésének laboratóriumai és gép-
termei, szoros kölcsönhatásban a kapitalista társadalmi mező
inkonzisztenciáival. A tanárok így kénytelenek a segítő–szóra-
koztató és a fegyelmező–tekintélyi szerepek között oszcillálni.
A diákok jobbára autoriter figurákként akarják látni őket, akik
megmondják, mit kell tenniük ahhoz, hogy átjussanak a vizsgá-
kon, és akik törvényszerűen „unalmasak”, hiszen minden, ami
52 Deleuze–Guattari: Anti-Oedipus, 240–241.
49
tekintélytől ered, eleve csak unalmas lehet, nemde? Ironikus mó-

don a tanároktól sosem követelték meg annyira a fegyelmező sze-
repet, mint most, amikor az intézmények fegyelmező struktúrái
összeomlóban vannak. Mivel a kapitalizmus jelenlegi korszaká-
ban mindkét szülőnek dolgoznia kell, a tanároktól elvárják, hogy
lelki és érzelmi támogatást nyújtsanak, pótszülőkként viselked-
jenek, de adott esetben az ő feladatuk a legalapvetőbb viselkedé-
si normák átadása is a néha egészen minimálisan szocializált
tinédzsereknek.
Érdemes hangsúlyozni, hogy egyik diákom sem volt jogilag
kötelezve arra, hogy főiskolára járjon – ha akartak, elmehettek.
De érdemi munkalehetőségek hiányában és a kormány cinikus
bátorítása folytán a főiskola tűnt a könnyebb, biztonságosabb op-
ciónak. Mint Deleuze felismerte, az ellenőrző társadalmak már
nem az elzáráson, hanem az adósságon alapulnak, a jelenlegi ok-
tatási rendszer azonban rájött, hogyan tudja egyaránt eladósítani
és elzárni a diákokat, akik így még fizethetnek is a kizsákmányo-
lásukért. Adósságba verik magukat a tandíj miatt, csak hogy az-
tán olyan McMunkát kelljen végezniük, amit akkor is megkaptak
volna, ha tizenhat évesen otthagyják a sulit…
Jameson megállapításával, miszerint „az időbeliség összeom-
lása egyszeriben elszakította a jelent az aktivizálódás minden
formájától, amely azt a cselekvés terévé alakíthatná”,53 nehéz vi-
tatkozni; azonban a nosztalgia az iránt a kontextus iránt, amely-
ben a régi típusú gyakorlatok működtek, sehova sem vezet. Ezért
mondhatjuk, hogy a francia diákok végső soron nem képeznek al-
53 Jameson, i. m., 48. (a fordítás módosítva).
50
ternatívát a brit fiatalok reflexív impotenciájával szemben. Alig-

ha meglepő, hogy a neoliberális Economist kigúnyolja az antikapi-
talista megmozdulásokat, de részben igaza van, amikor a francia
„immobilizáción” csúfolódik. Ahogy a 2006. március 30-ai vezér-
cikkükben írják:
A legutóbbi tüntetéseket kirobbantó diákok bizonyára

azt képzelik, hogy 1968 májusának eseményeit játsz-
szák újra, amikor szüleik nekiugrottak Charles de
Gaulle-nak. […] Átvették jelmondataikat („Az utcakövek
alatt ott a tenger”), és ellopták szimbólumaikat (a Sor-
bonne Egyetemet). Ennyiben úgy tűnhet, hogy mindez
a 2005-ös külvárosi, szükségállapothoz vezető zavar-
gások folyománya, amikor a kisebbségi, munka nélkü-
li alsó réteg lázadt fel az őt kirekesztő rendszer ellen.
Azonban a mostani tüntetések lázadó erői éppenséggel
a konzervativizmus oldalán állnak: a banlieue-k zavar-
gó ifjúságával szemben az egyetemisták és az állami
szféra szakszervezeteinek célja, hogy megakadályozzák
a változást, és Franciaországot azon az úton tartsák,
amelyen jelenleg is halad.54
Az immobilizációs politika meglepő módon egyfajta inverze

egy másik csoport gyakorlatának, amely szintén ‘68 örökösének
tekinti magát: az úgynevezett liberális kommunistákénak, mint
54 France Faces the Future. The Economist, 30 March 2006: https://www.

economist.com/leaders/2006/03/30/francefacesthefuture.
51
Soros György vagy Bill Gates, akik a profit utáni telhetetlen

hajszát ökológiai aggodalmakkal és szociális felelősségválla-
lással kombinálják. A szociális elkötelezettség mellett a libe-
rális kommunisták a munka (poszt)modernizálásának és a „ne
keményebben, csak okosabban” elvének szószólói. Ahogy Žižek
fogalmaz,
„okosnak” lenni ma azt jelenti, hogy dinamikusak és no-

mádok vagyunk, szemben a központosított bürokráciá-
val; a párbeszédben és az együttműködésben hiszünk,
szemben a tekintélyelvűséggel; a flexibilitásban, szem-
ben a rutinnal; a kultúrában és a tudásban, szemben az
ipari termeléssel; a spontán interakcióban és az auto-
poiézisben, szemben a hierarchia rögzítettségével.55
Felmérve az immobilizációs politikát, implicit konszenzusával,

miszerint a kapitalizmust csak opponálni lehet, meghaladni
nem, „szemben” a liberális kommunistákkal, akik szerint a ka-
pitalizmus erkölcstelen túlkapásait jótékonykodással kell ellen-
súlyozni, érzékletes képet kapunk arról, miként határozza meg
a kapitalista realizmus az aktuálpolitikai lehetőségek kereteit.
Míg az immobilizátorok megőrizték a tüntetések '68-as stílusát,
de a változásnak való ellenállás jegyében, addig a liberális kom-
munisták lelkesen üdvözlik az újdonságokat. Ahogy Žižek rámu-
tat, miközben a liberális kommunizmus a hivatalos kapitalista
55 Slavoj Žižek: Nobody has to be vile. London Review of Books 28 (7), 6 April 2006:
https://www.lrb.co.uk/v28/n07/slavojzizek/nobodyhastobevile.
52
ideológia valamiféle progresszív korrekciójaként tünteti fel ma-

gát, éppenséggel a kapitalizmus jelenlegi fázisának domináns
ideológiáját képezi. A „flexibilitás”, a „nomadizmus” és a „spon-
taneitás” a posztfordista ellenőrző társadalom menedzsment-
jének fémjelei. A flexibilitásnak és a decentralizációnak való
ellenszegülés viszont öngóllal fenyeget, ha ennek érdekében egy-
szerűen csak a merevség és a centralizáció nem épp felvillanyozó
jelszavai mögé akarunk felsorakozni.
A baloldalnak semmi esetre sem kellene az „újjal” szembeni
ellenállásra építenie (láthatóan nem is tud). A kérdés továbbra
is az, hogy milyen taktikák működőképesek, az ellenállás milyen
új nyelvét kell megalkotnunk a posztfordizmus korszakában. Fon-
tos, hogy harcoljunk az „új” – kapitalizmus általi – kisajátításával
szemben, de az „új” visszakövetelése nem jelentheti a fennálló-
hoz való adaptálódást – nagyon jól tudjuk, hogy a „sikeres alkal-
mazkodás” a menedzserializmus par excellence stratégiája.
Noha a kapitalizmus sikerrel asszociálta magát a progresszió-
val, Badiou és David Harvey is lépten-nyomon leszögezi, hogy
a neoliberalizmus nem innováció, hanem restauráció, reform-
nak beállított visszatérés a privilégiumokhoz és az osztályuralom-
hoz. Ahogy Badiou írja: „a restauráció Franciaországban a király
1815-ös visszatérésének időszakára utal a forradalom és Napóle-
on után. Egy ilyen korszaknak vagyunk most tanúi, amikor a libe-
rális kapitalizmust és politikai rendszerét, a parlamentarizmust
mindenki az egyetlen reális és elfogadható lehetőségnek látja.”56
56 Christoph Cox and Molly Whalen: On Evil: An Interview with Alain Badiou. Cabinet 5
(Winter 2001–2002): http://www.cabinetmagazine.org/issues/5/alainbadiou.php.
53
Harvey a neoliberalizmust úgy határozza meg, mint „a zavarta-

lan tőkefelhalmozás feltételeinek és a gazdasági elit hatalmának
visszaállítását célzó politikai projektet”, továbbá kimutatja, hogy
sokszor posztpolitikainak titulált korunkban az osztályharc foly-
tatódik, de csak az egyik oldal, a gazdagok aktív részvételével:
Miután az 1970-es évek végén lezajlott a neoliberális

fordulat, a felső egy százalékba tartozó jövedelemtu-
lajdonosok részesedése a nemzeti jövedelemből me-
redeken emelkedni kezdett, és a század végére elérte
a 15 százalékot. A legfelső 0,1 százalékba tartozó jöve-
delemtulajdonosok (az extrém gazdagok) bevételének
részesedése a nemzeti jövedelemből az 1978-as 2 szá-
zalékról 1990-re 6 százalékra nőtt, a cégvezetők pedig,
akik 1970-ben az átlagos dolgozók fizetésének harminc-
szorosát keresték meg, 2000-ben már az ötszázszorosát.
Az USA nincs ezzel egyedül: a felső egy százalékba tar-
tozó brit jövedelemtulajdonosok 1982 után 6,5 száza-
lékról 13 százalékra ugorva megduplázták részesedésü-
ket a nemzeti jövedelemből.57
Mint Harvey kimutatja, a neoliberálisok leninistábbak voltak

a leninistáknál, agytrösztjeiket intellektuális élcsapatként hasz-
nálva a kapitalista realizmus eljövetelét előkészítő ideológiai at-
moszféra megteremtésére.
57 David Harvey: A Brief History of Neoliberalism. New York, Oxford University

Press, 2015, 16.
54
Az immobilizáció modellje – amely végső soron egyenlő

a fordista/felügyeleti rendszer konzerválásának követelésével
– különösen hatástalan a Nagy-Britanniához hasonló orszá-
gokban, ahol a neoliberalizmus már lényegében fel is számolta
a fordista struktúrákat, a régi politika tereivel együtt. Az ellenőr-
zés társadalmáról szóló írásának végén Deleuze is azon tűnődik,
hogy milyen új formát ölthet az ellenőrzésellenes politika:
Az egyik leghangsúlyosabb kérdés a szakszervezetek

tehetetlensége: képesek lesznek-e az elzárt terekben,
a fegyelmi módszerek ellen vívott küzdelmek után
alkalmazkodni az ellenőrzés társadalmához, vagy az
ellenállás új formái jelennek meg helyettük? Látha-
tók-e már legalább körvonalaikban azok az eljövendő
formációk, melyek veszélyeztetik a marketing örö-
mét? A fiatalok furcsamód büszkék arra, hogy „moti-
váltak”, visszakövetelik a tanulóéveket, és készek az
örökös tanulásra. Nekik kell rájönniük, mit is szolgál-
nak, miként lassanként eleik is felfedezték a fegyelem
teloszát.58
Meg kell találnunk a kiutat a motiváció–demotiváció dichotó-

miájából, hogy az ellenőrzés rendszerének új típusú kihívásai-
ra ne pusztán elkeseredett apátiával tudjunk reagálni. Az egyik
stratégia a politikai terep elmozdítása lenne, felcserélve a szak-
szervezetek tradicionális, bérekre fókuszáló retorikáját a poszt-
58 Deleuze, i. m., 15. (a fordítás módosítva).
55
fordizmus sajátosságaira reagáló ellenállási formákra. Azonban

mielőtt ezekre rátérnénk, először is magát a posztfordizmust kell
górcső alá vennünk.
56
5.
1979. OKTÓBER 6. – „NE HAGYD MAGAD
KÖTŐDNI SEMMIHEZ”
„Egyszer azt tanácsolta nekem valaki” – mondja Neil McCauley,

a szervezett alvilág feje Michael Mann Szemtől szemben című,
1995-ös filmjében –, „ne hagyd magad kötődni semmihez, amit
nem tudsz otthagyni fél percen belül, ha forró lesz a helyzet”.
A fordizmus és a posztfordizmus közti korszakváltás szemlél-
tetésének egyik legegyszerűbb módja, ha összevetjük a Szemtől
szembent Francis Ford Coppola és Martin Scorsese 1971 és 1990
között készült gengszterfilmjeivel. Mann filmjében már nem az
óhazához ezer szállal kötődő famíliák, hanem gyökértelen ban-
dák uralják a polírozott króm és személytelen dizájnerkonyhák,
jellegtelen autópályák és éjszakai éttermek Los Angelesét. A he-
lyi színezet és az ismerős illatok, a büszkén őrzött szokások és
hagyományok, melyek alapjaiban határozták meg az olyan filme-
ket, mint A Keresztapa vagy a Nagymenők, nyomtalanul eltűntek.
A Szemtől szemben Los Angelese arctalan massza, amely végtelen-
be futó, egyfunkciós épületsorokkal mosta el a tájékozódási pon-
tokat. A régi Európa kísérteteit, melyek még bejárták Scorsese
és Coppola utcáit, kiűzték, végleg eltemették valahová a multi-
nacionális kávézóláncok helyi egységei alá, az ősi viszályokkal,
57
versengéssel és vérbosszúkkal együtt. Már a nevek is sokatmon-

dók: míg a Keresztapa büszkén kötötte nevét Corleone ősi váro-
sához, „Neil McCauley” egy semmihez sem köthető, eldobható
álnévre esküszik (hacsak történelemnélküliségében nem épp
a brit történész, Lord Macaulay nevére hajaz). De Niro szerepei
közül talán McCauley karaktere volt az, amelyik a legközelebb
áll a színész valós személyiségéhez: egy áthatolhatatlan felület,
egy érzelemmentes profi, hideg fej és precíz munka. („Azt csi-
nálom, amihez a legjobban értek.”) McCauley nem maffiavezér,
nem pöffeszkedő főnök egy barokkos hierarchia csúcsán, mely-
nek családi bosszúk vérével írt szabályrendszere éppoly szent és
misztikus, mint a katolikus egyházé. A bandatagok bűnözésre
szakosodott vállalkozó-spekulánsok, a Cosa Nostra-féle családi
hűséggel tökéletesen ellentétes elvektől vezérelve. A családi köte-
lékek ebben a világban csak fojtogatnak; ahogy McCauley mond-
ja Vincent Hannának, az elszánt nyomozónak: „Ha rám száll, és
követi minden mozdulatomat, hogyan férne bele ebbe egy házas-
ság?” Hogy elkaphassa, Hanna kénytelen McCauley árnyékává
válni, egy állandóan mozgásban lévő, tulajdonságok nélküli em-
berré. Akárcsak a részvénytársaságokat, McCauley bandáját is
egyedül a magas osztalékok kilátása tartja össze; minden egyéb
kötelék esetleges és minél előbb elvágandó. Jól tudják, hogy meg-
állapodásaik ideiglenesek és formálisak, hogy csupán cserélhe-
tő elemei a gépezetnek, hogy nincsenek garanciák, hogy semmi
sem tart örökké. Az ő szemükben a nagymenők pusztulásra ítélt
vidékek halódó közösségeinek szentimentális bútordarabjai.
Ezt a McCauley-ban megtestesülő ethoszt elemzi Richard
Sennett The Corrosion of Character (A személyiség szétfoszlása)
58
1979. október 6...
című, a munka posztfordista újraszervezésének affektív hatásai-

ról írt úttörő tanulmányában.59 Az új korszak egyetemes jelszava
a „nincs hosszú táv”. Míg az előzőben a munkások azzal számol-
hattak, hogy egy szakmával a kezükben fokozatosan egyre fel-
jebb juthatnak a rang- és bérlétrán, most újra és újra át kell ké-
pezniük magukat, ahogy munkahelyről munkahelyre vagy egyik
szerepből a másikba esnek. A decentralizált munkaszervezés,
a hierarchikus struktúrát felváltó horizontális hálózatosság im-
már a „rugalmasságot” jutalmazza. McCauley provokatív kérdé-
sét megidézve („hogyan férne bele ebbe egy házasság?”) Sennett
kiemeli azt az elviselhetetlen mennyiségű stresszt, melyet ez az
állandó bizonytalanságra épülő rendszer a családi életre terhel.
A kapitalizmus új korszaka egyfelől éppen azokat az értékeket
– a hűséget, megbízhatóságot, elköteleződést – ítéli idejétmúlt-
nak, amelyeken a családi élet alapul, ugyanakkor a közélet és
a gondoskodó állam által egykor biztosított szociális háló
szétszaggatásával ezt hagyja meg az egyetlen biztos pontként,
ahová átmenetileg vissza lehet húzódni a folyamatos nyomás
elől. A család a posztfordista kapitalizmusban pontosan abba
az ellentmondásos helyzetbe került, amit már a hagyományos
marxizmus is feltárt: a kapitalizmus úgy alapoz a családra
(mint a munkaerő újratermelésének és gondozásának alapvető
eszközére, amely begyógyítja a kaotikus gazdasági és társadal-
mi viszonyok okozta lelki sebeket), hogy közben alá is ássa azt
(minimális időt hagy a szülőknek a gyerekeikre, nagymértékű
59 Richard Sennett: The Corrosion of Character. The Personal Consequences of

Work in the New Capitalism. London, W. W. Norton, 1998.
59
stressznek teszi ki a párokat, akik egyedül egymásra támaszkod-

hatnak, stb.).
Christian Marazzi marxista közgazdász szerint a fordizmus
és posztfordizmus közti korszakváltás időpontját napra ponto-
san meg tudjuk határozni: ez 1979. október 6. Ezen a napon emel-
te húsz ponttal a kamatlábat az Egyesült Államokban a Központi
Jegybank (Fed), utat nyitva a „kínálatoldali közgazdaságtannak”,
amely megteremtette a mára mindent behálózó „gazdasági reali-
tás” alapjait. A kamatlábak emelése az infláció mellett hosszú tá-
von a termelőeszközök és az elosztás gyökeresen új rendszeréhez
vezetett: a fordizmus „merevségét” felváltotta a „rugalmasság”,
a tőke és a munka deregulációját (a határozott idejű munkaszer-
ződések általánossá válását és a munkaerő kiszervezését) ideo-
lógiailag igazoló új varázsszó, melynek hallatán mára minden
munkásnak a hideg futkos a hátán.
Sennett és Marazzi szerint az új körülmények egyszerre oko-
zói és következményei a munkakörnyezet kibernetizálásának.
A fordista gyárakban a kék- és fehérgalléros munkákat szigorúan
elválasztották, az épület tereiben fizikailag is elkülönítve őket
egymástól. A főnökök és munkafelügyelők ellenőrzése alatt, zajos
környezetben dolgozó munkásoknak csak a szünetekben, a mos-
dóban, a nap végén vagy szabotázs során volt lehetőségük szót
váltani, mivel a kommunikáció törvényszerűen megszakította
a termelést. Azonban amióta a gyártósort felváltotta az „infor-
máció áradata”, egyszeriben a kommunikáció lett a termelés mo-
torja és – ahogy Norbert Wiener tanította – a kontroll médiuma.
A munka és az élet többé nem különül el. A Tőke még ál-
munkban is kísért. Az idő linearitása széttöredezik, kaotikussá
60
1979. október 6...
válik vagy pontszerű részekre tagolódik. A termeléssel és az el-

osztással együtt az idegrendszerünket is újrastrukturálták. Az
új rendszerben folyamatosan alkalmazkodnunk kell a nem várt
helyzetekhez, a rövid távú, alkalmi munkák és a munkanélküli-
ség körforgásához, azaz a totális instabilitáshoz, avagy – a nem
túl szép szakszóval élve – a „prekaritáshoz”, amelyre képtelenség
jövőt alapozni.
Sennett és Marazzi is rámutat, hogy a posztfordizmus dia-
dalában a munkások követelései is közrejátszottak, akik – teljes
joggal – nem szívesen húztak le negyven évet ugyanabban a gyár-
ban. A baloldal bizonyos értelemben máig nem tudott felépülni
abból a kudarcból, hogy a fordizmus béklyóitól való megszaba-
dulás vágyát a tőke mobilizálta és szívta fel. A munkásosztály
hagyományos képviselői – a szakszervezeti és munkáspárti veze-
tők – számára, különösen az Egyesült Királyságban, a fordizmus
meglehetősen kényelmes volt: az antagonizmus pontosan rögzí-
tett keretei között biztosítva volt a szerepük. Ez jelentősen meg-
könnyítette a posztfordizmus szószólóinak feladatát, akik a sta-
tus quo bátor ellenfeleinek szerepében tetszeleghettek, szemben
a régivonalas munkáspártiak „értelmetlen” és eredménytelen
ideológiai harcaival, amelyek végső soron csak a vezetőknek és
a politikusoknak kedveznek. Az antagonizmus többé nem kívül,
az osztályok közti érdekharcban, hanem belül, a dolgozó psziché-
jében zajlik, akit munkásénje a hagyományos osztályharchoz
húzna, de közben már a nyugdíjpénztári befektetéseinek hoza-
mai iránt sem lehet közömbös. A jól beazonosítható külső ellen-
fél láthatatlanná vált. A posztfordista munkásokat ezért Marazzi
a „szolgaság házából” kiszabadult ószövetségi zsidók helyzeté-
61
vel rokonítja: Egyiptomot már maguk mögött hagyták, és nem

is vágynak vissza, de nem tudván, hogy hová tartanak, sorsukra
hagyva bolyonganak a sivatagban.
A fejekben zajló pszichológiai harc pedig kíméletlenül szedi
áldozatait. Marazzi nyomán jó okunk van összefüggést feltételez-
ni a bipoláris zavar, avagy mániás depresszió mértékének növe-
kedése és a posztfordizmus között: ha a skizofrénia, ahogy Dele-
uze és Guattari vélték, az az állapot, amely jelzi a kapitalizmus
külső éleit, akkor „belsejét” minden bizonnyal a bipoláris zavar
uralja. Válság és virágzás szüntelen váltólázában a kapitalizmus
alapjaiban és gyógyíthatatlanul bipoláris természetű, rendszer-
szerűen ingadozva a mániás és a depressziós fázisok között (a
„gazdasági depresszió” fogalma természetesen nem véletlen). Ez-
zel minden korábbi rendszernél magasabb szinten képes felélni
és újratermelni a társadalom mindenkori lelkiállapotát. Delíri-
um és önbizalom nélkül nincs kapitalizmus.
Úgy tűnik, hogy a pszichés és érzelmi zavarok „láthatatlan
pestise”,60 amely 1750 körültől (azaz az ipari kapitalizmus haj-
nalától) feltűnés nélkül terjed, a posztfordizmussal sosem látott
méreteket ölt. Oliver James a „mentális zavarok” jelentős emel-
kedését mutatta ki az elmúlt huszonöt évben:
A distressz aránya az 1970-ben születettek között

az 1946-os születésűekhez képest csaknem megdu-
plázódott. 1982-ben a harminchat éves nők 16 százaléka
60 Judy Miller and Fuller E. Torrey: The Invisible Plague: The Rise of Mental Illness
from 1750 to the Present. New Brunswick, Rutgers University Press, 2001.
62
1979. október 6...
panaszkodott „idegrendszeri problémákra, levertség-

re, depresszióra vagy örömtelenségre”, míg 2000-ben
ez az arány már 29 százalék volt (a férfiaknál pedig
nyolcról tizenháromra emelkedett).61
Egy másik brit kutatás, amit James idéz, a pszichés betegségek

arányát (amely magában foglalja a neurotikus tüneteket, fóbiá-
kat és a depressziót) veti össze 1977-ben és 1985-ben készített fel-
mérésekben. „Míg az 1977-es minta szerint a lakosság 22 százalé-
ka szenvedett pszichés betegségtől, ez 1986-ra csaknem minden
harmadik embert érintett (31%).” Mivel ezek az arányok sokkal
magasabbak azokban az országokban, ahol bevezették az „önző”
(vagyis neoliberális) kapitalizmust, James ennek működésmód-
ját teszi felelőssé, amely a maga képére formálja vágyainkat és
elvárásainkat:
A vállalkozói fantázia társadalmának axiómiája, hogy

egy napon bárkiből Alan Sugar vagy Bill Gates lehet,
miközben a valóság az, hogy egy 1970-ben született fia-
talnak statisztikailag jelentősen kevesebb esélye lett
tanuláson keresztül feljebb jutnia a társadalmi ranglét-
rán, mint az előző generációnak. Lehetőségek helyett
egy mérgező mantrát kaptunk, miszerint az anyagi
bőség a kiteljesedés záloga, és mindenki képes csalá-
di, etnikai és szociális hátterétől függetlenül feljutni
61 Oliver James: The Selfish Capitalist: Origins of Affluenza. London, Vermilion,

2008, 169.
63
a csúcsra, csupán elég keményen kell dolgozni érte, ha

pedig ez nem sikerült, csak magunkat hibáztathatjuk.62
Az egyetemistáknál azonosított depresszív hedonizmus részben

e „vállalkozói fantázia” következménye.
Beszédes, hogy a harmadszorra is megválasztott New Labour
egyik első dolga volt megszüntetni a rokkantsági ellátást, azzal
gyanúsítva a kérvényezőket, hogy jó részük, ha ugyan nem a több-
ségük, csak szimulálja a tüneteket. A rokkantsági ellátás igény-
lői azonban – akik jóval több, mint kétmillióan voltak – minden
bizonnyal nem mások, mint az új típusú kapitalizmus új típu-
sú áldozatai. Jelentős részük pszichésen rokkant bele a poszt-
fordizmus permanens bizonytalanságába, miután a kapitalista
realizmus egyik napról a másikra bejelentette, hogy az olyan
iparok, mint a bányászat, többé gazdaságilag nem észszerűek
(amely még szigorúan gazdasági szempontból sem volt meg-
győző, főleg, ha beleszámoljuk a rokkantsági és egyéb járadékok,
segélyek összegét).
Az uralkodó ideológia a mentális zavarok társadalmi eredeté-
nek még a lehetőségét is tagadja, egyéni biokémiai problémaként
depolitizálva azokat. Ez egyrészt megfelel a Tőke által generált
szélsőségesen individualista világképnek („a hiba az Ön fejé-
ben van”), másrészt keresletet generál a rendkívül jövedelmező
gyógyszeriparnak („az antidepresszáns majd mindent megold”).
Nyilvánvaló, hogy minden mentális zavar az idegrendszerben
jelenik meg, de ezzel még semmit nem mondtunk azok okairól.
62 Uo., 149.
64
1979. október 6...
Lehet, hogy a depressziót az alacsony szerotoninszint váltja ki,

de akkor fel kell tennünk a kérdést, hogy miért alacsony ennyi
embernek a szerotoninszintje? Ha a baloldal ki akarja kezdeni
a kapitalista realizmust, a mentális zavarok repolitizálása lenne
az egyik elsődleges feladat.
Nem tűnik elrugaszkodottnak tehát párhuzamot vonni a
mentális zavarok elharapózása és a munkások teljesítményérté-
kelésének új mintázatai között. A következőkben így e mentál-
pestist előidéző „új bürokráciát” vizsgálom.
65
6.
MINDEN, AMI RENDI ÉS ÁLLANDÓ,
ELPROLOG: BÜROKRATIKUS
ELLENTERMELÉS ÉS
PIACSZTÁLINIZMUS
63
Mike Judge méltatlanul alulértékelt filmje, a Hivatali patkányok

(Office Space, 1999) épp olyan hűen tükrözi az ezredforduló mun-
kahelyének univerzumát, mint Paul Schrader Kék gallérja (Blue
Collar, 1978) a hetvenes évek munkaviszonyait. Judge filmjében
már nem a szakszervezeti vezetők és a menedzsment konfrontá-
cióját látjuk ipari színfalak között, hanem egy adminisztratív
„ellentermelésre” [Deleuze és Guattari] épülő vállalat mindennap-
jait. Ennek egyik példája, ahogy a film elején az irodai munkások
minden menedzsertől külön-külön megkapják ugyanazt a memót,
amely persze egy l’art pour l’art bürokratikus bonyolításra szólít
63 „All that is solid melts into PR.” A Kommunista kiáltvány híres sorának
parafrázisa: „Minden, ami rendi és állandó, elpárolog, mindent, ami szent,
megszentségtelenítenek, és az emberek végre arra kényszerülnek, hogy józan
szemmel vizsgálják léthelyzetüket, kölcsönös kapcsolataikat.” (Karl Marx és
Friedrich Engels: A Kommunista Párt kiáltványa. In Marx és Engels válogatott művei.
4. kötet. Budapest, Kossuth, 1981 [1848], 445.).
66
Minden, ami rendi és állandó...
fel, miszerint mostantól egy funkció nélküli fedőlapnak kell

kerülnie a jelentésekre. A „ne keményebben, csak okosabban”
ethoszának megfelelően a menedzsment stílusa a Hivatali patká-
nyokban az ingujjas informalitás és a csendes autoritarianizmus
keveréke. Ugyanez a menedzserializmus érvényesül a helyi kávé-
zóban is, ahová az alkalmazottak lazítani járnak: a pincéreknek
kötelező az egyenruhájukat tizenöt „stílusjeggyel” (azaz kitűzők-
kel vagy más személyes jelvénnyel) feldíszíteni, hogy ezzel kifejez-
zék „személyiségüket és kreativitásukat”. Szemléletes példa arra,
ahogy a „kreativitás” és az „önkifejezés” a munka lényegi elemévé
válik az ellenőrző társadalmakban, amely, mint Paolo Virno, Yann
Moulier Boutang és mások rámutattak, a produktivitás mellett
immár számszerűsített érzelmi bevonódást is támaszt a mun-
kásokkal szemben. A stílusjegyek példája egy másik jelenségre is
rávilágít: a hivatalos, emberarcú szabványok mögött rejlő elvárá-
sokra. Joanna, a kávézóban dolgozó pincérnő pontosan tizenöt
stílusjegyet hord magán, amely ugyan hivatalosan elegendő, tény-
legesen azonban elégtelen – a főnöke számon is kéri, hogy úgy
akar-e kinézni, mint aki csupán „a puszta minimumot teljesíti”.
„Tudod mit, Stan, ha azt akarod, hogy harminchét stílusjegyet
viseljek”, reklamál Joanna, „akkor miért nem állapítod meg a mi-
nimumot ennyiben?”
„Nos”, feleli a menedzser, „ha jól emlékszem, azt mondtad,
hogy szeretnéd kifejezni magad.” Az elég többé nem elég. Ez
a szindróma sok dolgozónak lehet ismerős, akiknek egy „kielé-
gítő” osztályzat a teljesítményértékelésben többé nem kielégítő.
Így a tanárok sorsa egy tanfelügyeleti ellenőrzés során kapott
„elégséges” után a kötelező továbbképzés és újraértékelés.
67
Elsőre rejtélyesnek tűnhet, hogy a bürokratikus szabályozások

mértéke miért fokozódik a magukat antibürokratikusnak és anti-
sztálinistának beállító neoliberális kormányzatokban. Márpe-
dig a bürokrácia új formái – olyan kódnevek alatt, mint „célok és
célkitűzések”, „eredmények” vagy „küldetésnyilatkozatok” – a hi-
erarchikus, központosított irányítás végéről harsogó neoliberá-
lis retorikával párhuzamosan kezdtek gombamód szaporodni.
Úgy tűnhet, a bürokráciával az elfojtott tér vissza, ironikus mó-
don annak a rendszernek a szívében, amely névleg a megsemmi-
sítésére esküdött. Azonban a bürokrácia feltámadása a neolibe-
ralizmusban közel sem puszta anomália vagy atavizmus. Ahogy
már fentebb rámutattam, valójában nincs ellentmondás a „ne
keményebben, csak okosabban” jelszava, valamint az adminiszt-
ráció és a szabályozás fokozása között: az ellenőrző társadalmak-
ban ezek jelentik a munka két oldalát. Richard Sennett érvelése
szerint a hierarchiák ellapulása valójában csak fokozta a dolgo-
zók ellenőrzését. „Az új típusú munkaszervezés egyik ígérete az
volt, hogy decentralizálja a hatalmat, vagyis több autonómiát ad
az alacsonyabb beosztású dolgozóknak” – írja Sennett. „Azonban
a bürokratikus behemóttal szemben bevetett technikák és tech-
nológiák az ellenkezőjét érték el. Az új információs rendszer az
adott szervezet olyan, minden részletre kiterjedő képét kínálja
a topmenedzsereknek, amelyben minden eddiginél nehezebb
a radar alatt maradni.”64 Nem csak arról van szó, hogy az új in-
formációs technológia nagyobb hozzáférést jelent az adatokhoz;
64 Sennett, The Corrosion of Character, 55.
68
maguk az adatok szaporodtak el. Ezeknek az „információknak”

a javát pedig a dolgozóknak kell szolgáltatniuk. Massimo De An-
gelis és David Harvie például bemutatja azoknak a bürokratikus
szabályoknak egy részét, melyeknek minden brit egyetemi tanár-
nak meg kell felelnie, mikor összeállít egy modult az alapszakos
hallgatóknak:
A „modulfelelősnek” (azaz az oktatónak) minden mo-

dulhoz egy sor papírmunkát kell elvégeznie, így a sze-
meszter eleji „modulspecifikációt”, amely többek közt
tartalmazza a modul „céljait és célkitűzéseit”, a meg-
célzott tanulmányi eredményeket, „az értékelés mód-
jait és módszereit”, és a szemeszter végi „modulérté-
kelést”, amelyben számot ad a kurzus erősségeiről és
hiányosságairól, javaslatokat tesz a következő évre, ösz-
szegzi a hallgatók visszajelzéseit, valamint feltünteti
a jegyek átlagát és szórását.65
Ez azonban csak a kezdet. Az egyes szakokhoz az oktatóknak

elő kell készíteniük a „szakspecifikációt” az „éves programér-
tékelésekkel” együtt, amelyek áttekintést adnak a hallgatók
teljesítményéről a „haladási és visszaesési ráták”, a „mátrix” és
a jegyek szórásának függvényében. Ez az önmegfigyelés kül-
sős felügyeleti szervek értékeléseivel egészül ki: a hallgatóknak
65 Massimo De Angelis, David Harvie: ‘Cognitive Capitalism’ and the Rat Race:
How Capital Measures Immaterial Labour in British Universities. Historical
Materialism 17 (2009): 11–12.
69
kiadott feladatokat „külsős vizsgáztatók” ellenőrzik, az egysé-

ges egyetemi sztenderdek nevében. A tanároknak egymás mun-
káját is ellenőrizniük kell, míg a tanszékek kötelesek periodi-
kusan három-négy napos vizsgálatot végeztetni a felsőoktatás
minőségbiztosítási szerveivel. Továbbá, amennyiben „aktív
kutatók”, a tanárok „négy legjobb publikációjának” minden ne-
gyedik vagy ötödik évben végig kell mennie a kutatásminősítési
bizottság osztályozási procedúráján. Harvie és De Angelis vilá-
gossá teszik, hogy mindez csak vázlatos leírása az elvégzendő
bürokratikus feladatok némelyikének, melyektől nem mellesleg
az adott intézmény finanszírozása is függ. A bürokratikus pro-
cedúrák elhatalmasodása természetesen nem az egyetemek
sajátja: behálóznak minden közszolgáltatást a rendőrségtől az
egészségügyig.
Mindez részben bizonyos tevékenységek és területek pi-
acosítással szembeni belső ellenállásának következménye.
(Az oktatás állítólagos piacosítása esetében már az analógia
is tisztázatlan – a diák vajon a fogyasztó vagy a termék?) A sza-
badpiac ideája szerint a cseréknek „súrlódásmentesen” kell
zajlaniuk, azaz az igények közvetlenül elégülnek ki, anélkül
hogy bármiféle szabályozó szerv beavatkozna. Azonban a dol-
gozói teljesítmény és az olyan munkaformák számszerűsíté-
sének mániája, amelyek természetükből fakadóan ellenállnak
a mennyiségi meghatározásnak, elkerülhetetlenül kitermeli a
menedzsment és a bürokrácia járulékos rétegeit. Immár nem
a dolgozók effektív eredményességét, hanem annak reprezen-
tációját értékelik, így aztán a hivatalos célkitűzések tényleges
teljesítése helyett fontosabbá válik a róla készült jelentések
70
termelése és kozmetikázása. Egy brit önkormányzatokról ké-

szült antropológiai tanulmány szerint például több munkát
igényel az intézmények megfelelő önreprezentációja, mint
szolgáltatásaik valós fejlesztése. Ezt a rendszert, amely a rep-
rezentáció elsőbbségén alapul, túlzás nélkül nevezhetjük piac-
sztálinizmusnak. Akárcsak a történelmi sztálinizmus, a kései
kapitalizmus is a valós teljesítmény fölé helyezi a teljesítmény
szimbólumait. Ahogy Marshall Berman írja az 1931 és 1933
között épült fehér-tengeri csatornáról:
Sztálin rögeszméje – hogy minél előbb elkészítsék

a Szovjetunió építésének látványos szimbólumát
– akadályozta meg a csatorna szakszerű építését. A mér-
nököknek és a munkásoknak sem a szükséges idő, sem
a pénz és a felszerelés nem állt rendelkezésükre ah-
hoz, hogy megépíthessenek egy olyan csatornát, amely
kellően mély és biztonságos lett volna jelentősebb ra-
kományok szállításához; így az soha nem is tudta be-
tölteni a szovjet iparban és kereskedelemben kijelölt
szerepét. Betöltött azonban egy másikat: a csatornán
turistagőzösöket úsztattak, megtömve szovjet és kül-
földi újságírókkal, akik aztán fennen hirdették a szocia-
lizmus nagyszerű eredményeit. A csatorna a sztálinis-
ta propaganda diadala lett; ha azonban az ezekben az
években a hírverésre fordított erőfeszítések akár csak
felét magukra a munkálatokra szánták volna, azzal
számtalan emberéletet mentettek volna meg, a projekt
pedig valódi tragédia volna, nem egy brutális bohózat,
71
amelyben hús-vér emberek haltak meg illuzórikus in-

tézkedések miatt.66
Egyfajta különös ismétlési kényszertől vezérelve a hivatalosan

hevesen antisztálinista neoliberális New Labour-kormányzat
projektjei éppígy csak annyiban érintkeztek a valósággal, ameny-
nyire PR-reprezentációjukhoz szükségesnek tűnt. A hírhedt „cél-
kitűzések” (targets) voltak a New Labour ötéves tervei: bármelyik
területen indították is el, hamarosan absztrakt öncéllá váltak,
függetlenedve a valós teljesítményektől. Nagy-Britanniában
az iskolai vizsgaeredmények csökkenő színvonalán való szo-
rongás ma népszerű nyári program. Azonban az, hogy a diákok
kevésbé bizonyulnak felkészültnek vagy tájékozottnak, éppen
azzal magyarázható, hogy az órák immár nem a tudásátadásról
szólnak, hanem arról, hogy hogyan szerepeljenek eredményesen
a vizsgákon. Ugyanezt látjuk a kórházakban is, ahol a bonyolult
és időigényes operációk helyett rengeteg rutinműtétet végeznek,
mert csak így tudják teljesíteni a kitűzött célokat (mint az ope-
rációk kívánt mennyisége és sikeressége, vagy a várakozási idő
csökkentése).
Tévedés volna e piacsztálinizmust a kapitalizmus „valódi
szellemének” eltorzulásaként értelmezni. Ellenkezőleg, közelebb
járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy a szocialista prog-
rammal a sztálinizmus egyik alapvető dimenziója lett elfojtva,
amely kizárólag egy képek által dominált, kései kapitalista kul-
66 Marshall Berman: All that Is Solid Melts Into Air. The Experience of Modernity.
London, Penguin, 1982, 76. sk.
72
túrában törhetett elő. Jól tudjuk, hogy egy vállalat tőzsdei értéke
inkább függ azoktól a képzetektől, melyeket felépít a saját (jövő-
beni) teljesítményéről, mint attól, hogy mennyire produktív is
valójában. A kései kapitalizmusban, mondhatni, minden, ami
rendi és állandó, elPRolog: a PR éppúgy mindenható, mint a piaci
mechanizmusok.
Ezen a ponton érdemes a Žižek által továbbgondolt lacani
nagy Másik (grand Autre) fogalmához fordulnunk. A nagy Másik
nem más, mint egy adott társadalmi térben uralkodó kollektív
fikció, szimbolikus struktúra. Így nem is lehet „vele” közvetlenül
érintkezni, kizárólag a „helyettesein” keresztül. Ezek a helyette-
sek nem feltétlenül a vezetőket jelentik: a fehér-tengeri csatorna
fenti példájában nem Sztálin képviselte a nagy Másikat, sokkal
inkább azok a szovjet és külföldi újságírók, akiket meg kellett
győzni a vállalkozás nagyszerűségéről. A nagy Másik fontos jel-
lemzője, hogy nem mindentudó. Ami azt illeti, épp e termékeny
tudatlansága teszi lehetővé a PR hatékony működését. A nagy
Másik végső soron a propaganda és a PR kollektív fogyasztója,
az a virtuális entitás, amely még akkor is hinni tud a hivatalos
verzióban, amikor arra már külön-külön egyetlen individuum
sem képes.
Žižek egyik példájával élve: volt-e bárki, aki ne tudta volna
pontosan, milyen korrupt és kiábrándító a „létező szocializmus”?
Hiszen a nép, amely a bőrén érezte visszásságait, nem hihetett
benne, de a vezetés sem, amelyik belülről látta valódi természe-
tét. Egyedül a nagy Másik volt az, aki helyettük is hitt benne, aki-
nek nem volt szabad megtudnia, milyen is a „létező szocializmus”
hétköznapi valósága. A nagy Másik tudása, azaz a hivatalosan
73
elfogadott narratíva és az egyének tudása vagy tapasztalata

közti diszkrepancia tehát közel sem üres formaság; ellenkező-
leg, a „hétköznapi” társadalmi valóság fennállásának feltétele.
Amikor a nagy Másik tudatlanságának illúziója megszűnik, a
társadalmi rendszert összetartó testetlen váz darabjaira hull.
Ezért volt annyira jelentős Hruscsov 1956-os beszéde, amelyben
„beismerte” a szovjet állam kudarcait; nem mintha a pártban ne
tudott volna mindenki a nevében elkövetett korrupcióról és vé-
rengzésről, ám Hruscsov beszéde után már a nagy Másik előtt
sem lehetett titok többé.
A „létező szocializmus” után mit mondhatunk a „létező ka-
pitalizmusról”? A kapitalista realizmus „realizmusa” felfogható
a nagy Másik tagadásaként, a posztmodern pedig az ennek nyo-
mán bekövetkező krízisláncolat neveként, mint azt Lyotard híres
megfogalmazása – a posztmodern állapot „a nagy elbeszélések-
kel szembeni bizalmatlanság” – sugallja.67 Jameson erre persze
azt mondaná, hogy „a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmat-
lanság” sem más, mint a kései kapitalizmus kulturális logikájá-
nak egyik kifejeződése, amely a posztfordista fordulatban gyöke-
rezik. Nick Land volt az egyik leglelkesebb üdvözlője „a kultúra
posztmodern beolvadásának a gazdaságba”.68 A '90-es években
megjelent szövegeiben immár egy kibernetikus láthatatlan kéz
fojtja meg az államot a szabadpiac minden eddiginél hatéko-
67 JeanFrançois Lyotard: A posztmodern állapot. In Jürgen Habermas, Jean

François Lyotard, Richard Rorty: A posztmodern állapot. Budapest, Századvég, 1993
[1979], 8.
68 Nick Land: Meltdown. In Fanged Noumena. Collected Writings 1987–2007.
New York, Urbanomic–Sequence, 2012, 447.
74
nyabb irányítása érdekében. Ötvözve a komplexitáselméletet

és a kibernetikát, a cyberpunkot és a neoliberalizmus eszméit,
Land megalkotta a mesterséges intelligencián alapuló planetá-
ris tőke vízióját, egy beláthatatlan, maximálisan flexibilis és vég-
telenül osztódó entitást, melyben az emberi akarat őskövület-
ként veszik el. Meltdown (Szétolvadás) című kiáltványában ezt egy
olyan hálózatos antiautoritarianizmusként írja le, amely „azokat
az ellenőrző-irányító programokat veszi célba, melyek a globális
Humán Biztonsági Rendszert alkotó mikro- és makroszintű kor-
mányzati szervek működésének alapjai”.69 A kapitalizmus Land
számára nem más, mint a Valós szubverzíven vegytiszta mű-
ködése, melyben virális, digitális jelek cirkulálnak önfenntartó
hálózatokban, szükségtelenné téve a nagy Másikat, felszámolva
a Szimbolikust. Ez a Tőke mint „Megnevezhetetlen Dolog”, csak
épp a reterritorializáció és az ellentermelés erői nélkül, melyeket
Deleuze és Guattari a kapitalizmus konstitutív elemeinek tartott.
Land elméletében az a legproblematikusabb, ami egyben a legiz-
galmasabb is: hogy egy „tiszta” kapitalizmust tételez, melyet ki-
zárólag külső erők korlátoznak (olyan atavizmusokként, melyeket
a Tőke végül felemészt). Azonban a kapitalizmust valójában nem
lehet ilyen módon „megtisztítani” – az ellentermelés kiiktatásá-
val a kapitalizmus is eltűnne. Éppígy nem lehetséges a kapitaliz-
mus „lecsupaszítása” sem, fokozatosan felfedve embertelen, érzé-
ketlen és telhetetlen természetét. Ellenkezőleg, a PR, a branding
és a reklámipar „testetlen transzformációinak” [Deleuze és Guat-
tari] alapvető szerepe azt sugallja, hogy a kapitalizmus effektív
69 Uo., 450.
75
működéséhez nagyon is szükség van a különféle reprezentációs

rétegekre. A „létező kapitalizmust” tehát ugyanaz a dualizmus
működteti, mint a „létező szocializmust”: egyfelől egy hivatalos
narratíva a kapitalista vállalatok szociális elkötelezettségéről
és emberarcúságáról, másfelől a külön-külön mindenki által is-
mert rendszerszintű kegyetlenség és korrupció. Más szóval, a ka-
pitalista posztmodernitás közel sem olyan „bizalmatlan”, mint
amilyennek mutatja magát, ahogy azt Gerald Ratner, a Ratners
Group ékszerüzletlánc feje is megtanulta egy híresen drága lecke
során. Ratner megkísérelte kijátszani a Szimbolikust, és megmu-
tatni, „hogy is van ez valójában”, mikor egy beszédében többek
között azt találta mondani, hogy egy pár fülbevalójuk „olcsóbb,
mint egy garnélás szendvics az M&S-ből, de az utóbbi valószínű-
leg tovább őrzi meg a minőségét”. A vásárlók többsége minden
bizonnyal addig is tudta, hogy a Ratners ékszerek olcsó bizsuk,
a nagy Másik azonban nem. Így azért, hogy Ratner ezt hivatalos-
sá tette, nem kis árat fizetett: a Ratners Group azonnal bukott
ötszázmillió fontot, neki pedig távoznia kellett a saját cégétől.
A „létező” posztmodernben a „szimbolikus hatékonyság vál-
sága” közel sem volt olyan felforgató, mint Nick Land víziójában
– nagyrészt kimerült a „szerző halálára” reflektáló metafikció-
ban, vagy a saját mechanizmusaikra és árustátuszukra reflektáló
filmekben és tévéműsorokban. A posztmodern e demisztifikáló-
nak szánt gesztusai nem a modernitást fenyegető szellemi muní-
cióról, sokkal inkább egyfajta naiv meggyőződésről tanúskodnak,
nevezetesen arról, hogy a múltban mások valóban hittek a Szim-
bolikusban. Azonban, mint láttuk, a „szimbolikus hatékonyság”
éppen egy materiális-empirikus és egy testetlen, a Szimbolikus
76
törvényeit követő kauzalitás világos elválasztásában és párhuza-

mos fenntartásában rejlik. Žižek ezt a bíró példájával szemlélteti:
„Nagyon jól tudom, hogy a dolgok azok, amiknek látom őket (hogy
ez az ember egy megvesztegetett, gyenge jellem), azonban még-
is tisztelettel viszonyulok hozzá, mivel a bíró jelzéseit viseli, így
amikor megszólal, a Törvény szól általa”.70 Azonban a posztmo-
dern cinikus redukciója a közvetlen tapasztalatra kontraproduk-
tívnak bizonyul:
[A]mikor a bíró beszél, bizonyos szempontból több igaz-

ság van a szavaiban (a törvény intézményének szavai-
ban), mint a bíró személyének közvetlen valóságában
– ha valaki arra korlátozza magát, amit lát, egyszerűen
szem elől téveszti a lényeget. Lacan ezt a paradoxont
a következőképp fogalmazta meg: „les non-dupes er-
rent”, azaz azok hajlamosak leginkább a tévedésre, akik
nem engedik magukat csapdába ejteni a szimbolikus
csalás/fikció által, akik mindvégig a szemüknek hisz-
nek. A cinikus, aki „csak a szemének hisz”, elveszíti
a szimbolikus fikció hatékonyságát, azt, ahogy az a va-
lósággal kapcsolatos tapasztalatunkat szervezi.71
Baudrillard műveinek többsége éppen ezt a jelenséget kom-

mentálja: ahogy a Szimbolikus felszámolása nem a Valós köz-
vetlen tapasztalatához, hanem a Valós egyfajta vérzéséhez vezet.
70 Slavoj Žižek: A nagy Másik nem létezik. Ford. Csabai Márta. Thalassa 9 (1998): 41.
71 Uo.
77
Baudrillard számára egy „légy a falon”-típusú dokumentumfilm

vagy egy politikai közvélemény-kutatás – amelyekről egyaránt azt
állítják, hogy torzítatlanul közvetítik a valóságot – feloldhatatlan
dilemmákkal szembesít: mennyiben befolyásolja a kamera jelen-
léte a filmre vettek viselkedését? Hatással van-e a szavazók jövő-
beli döntéseire, ha megismerik a vonatkozó közvélemény-kutatá-
sokat? Mivel ezekre a kérdésekre sosem lehet kielégítő válaszokat
adni, a „valóság” mindig megfoghatatlan marad: abban a pilla-
natban, amikor úgy tűnik, sikerült nyers valójában tetten érni,
átalakul azzá, amit Baudrillard, oly sokszor félreértett neologiz-
musával, „hiperrealitásnak” nevez.
Kísértetiesen visszhangozva Baudrillard vesszőparipáit, a leg-
sikeresebb valóságshow-k az interaktív szavazást és a „légy a fa-
lon”-típusú dokumentumfilmet ötvözik. Hitelességüket elvben
a két „valóság”-szint konfrontációja igazolja: a „magukat alakító”
résztvevők forgatókönyv nélküli interakciói és az otthon ülő né-
zők erre adott megjósolhatatlan reakciói, amik visszahatnak a té-
vében szereplők viselkedésére. Ennek ellenére a valóságshow-kra
minduntalan a fikció és az illúzió árnya vetül: színészkednek-e
a résztvevők, úgy prezentálva személyiségüket, hogy azzal több
szavazatot remélhetnek tőlünk, nézőktől? Az eredmények való-
ban a mi szavazatainkat tükrözik, vagy a készítők keze is benne
van? A Big Brother szlogenjénél – „Te döntesz” – nehéz lett vol-
na tömörebb mottót találni annak a visszacsatoláson alapuló
kontrollnak, amely Baudrillard szerint felváltotta a centralizált
hatalom régi formáit. A tévés Big Brotherhöz képest az orwelli
eredeti kistestvérnek tűnik. Ahelyett, hogy alárendelődnénk egy
jól beazonosítható külső hatalomnak, a kontroll olyan körforgá-
78
sára vagyunk rácsatlakoztatva, amely kizárólag a vágyainknak és

igényeinknek engedelmeskedik – e vágyak azonban visszaérnek
hozzánk, immár nem a saját, hanem a nagy Másik vágyaiként.
A kibernetikus visszacsatolási rendszerek (fókuszcsoportok, de-
mográfiai felmérések) e körkörös kontroll-logikája ma minden
„szolgáltatás” alapja, beleértve a kormányzatot és az oktatást.
Ezzel vissza is értünk a kéz a kézben járó nagy Másikhoz
és posztfordista bürokráciához. A „szimbolikus hatékonyság”
szabálya szerint ahhoz, hogy valami elfogadott igazsággá vál-
jon, a nagy Másiknak is tudnia kell róla. Žižek két példájával
élve: egy előléptetés a bürokrácián való végigcsorgással válik
szimbolikus identitássá. Hiába is próbálnánk az ügymenetet
megelőzve élni a státuszváltásunk adta lehetőségekkel, a hiva-
talnokok szinte kéjesen közlik majd, hogy „az ügyben még nem
kaptam meg a megfelelő tájékoztatást, így nem áll módomban
segíteni…”. Szintén a szimbolikus hatékonyság problémájával
szembesült Žižek babonás nője, aki ki akarta cserélni szeren-
csétlenségek sorozatát előidéző házszámát, de kiderült, hogy
a balsorsot nem tudja kicselezni annyival, hogy ő maga egyszerű-
en átírja; ehhez, ahogy mondta, „a megfelelő kormányzati szerv-
nek kellene, annak rendje és módja szerint, megváltoztatnia”.72
Mind ismerjük a bürokratikus libidót, a hivatalnokok él-
vezetét felelősségük elhárításában („attól tartok, ez nem az én
hatásköröm”). A bürokraták azért olyan frusztrálók, mert ők ma-
guk valójában nem dönthetnek semmiben – feladatuk pusztán
72 Slavoj Žižek: The Ticklish Subject: The Absent Centre of Political Ontology. London,
Verso, 2000, 326.
79
közvetíteni a (nagy Másik által) már mindig eleve meghozott

döntéseket. Kafkának azáltal sikerült mindenki másnál köze-
lebb jutnia a bürokrácia hiteles leírásához, hogy a hárítás kör-
körös struktúrájaként határozta meg. A végső autoritás – a nagy
Másik – keresése, akinek hatalmában állna véglegesen elrendez-
ni K. ügyét, sosem érhet véget, hiszen a nagy Másik valójában
nem más, mint az „őt” képviselő, barátságtalan hivatalnokok
interpretációinak láncolata; hálózatos hárítás és hermeneutika.
Kafka vég nélküli útvesztői a totalitárius rendszereket is behá-
lózták, így azok nem is írhatók le a diktatórikus parancsuralom
modelljével. Žižek elmélete rímel Kafkáéra, aki szerint a szov-
jet rendszer a „jelek birodalma” volt, melyben még maga a nó-
menklatúra is – benne Sztálinnal és Molotovval – a társadalmi
szemiotika komplex láncolatainak értelmezésével volt elfoglalva.
Szó szerint senki sem tudhatta pontosan, hogy mi az elvárás;
csak találgatni lehetett, mit is jelent egy-egy konkrét gesztus vagy
direktíva. A kései kapitalizmus úgy termeli tovább e bürokratikus
bizonytalanságot, hogy immár elvi szinten sincs lehetőség hiva-
talos álláspont reményében egy végső autoritáshoz apellálni. Egy
idevágó példa erejéig térjünk vissza a felsőoktatáshoz. Egy okta-
tásügyi találkozó során szakszervezeti vezetők, főiskolai igazga-
tók és parlamenti képviselők össztűz alá vették az Oktatási és
Szakképzési Tanácsot (Learning and Skills Council), a felsőoktatási
finanszírozás labirintusának közepén álló QUANGO-t;73 szeret-
ték volna megtudni ugyanis, hogy bizonyos direktívák mi alapján
73 Quasiautonomous nongovernmental organisation (kváziautonóm nem

kormányzati szervezet).
80
generálták magukat, hiszen azok nem szerepeltek a kormányzati

előírásokban. A tanács válasza az volt, hogy ők csak „interpretál-
ták” az Oktatásügyi Minisztérium irányelveit – hogy aztán ezek
az interpretációk, a bürokrácia sajátos logikája révén, önálló élet-
re keljenek. A felszámolt külső autoritás szerepét maguk a bürok-
ratikus eljárások veszik át, éppen autopoiétikus autonómiájuk
révén téve szert megkérdőjelezhetetlen tekintélyre.
Az auditálás kultúrájának általánossá válása a posztfordiz-
musban biztos jele annak, hogy a nagy Másik nem veszett el, csak
átalakult. Az auditálás a PR és a bürokrácia hibridje, hiszen a bü-
rokratikus adathalmazok általában promóciós célokat – így az
oktatás esetében a vizsgaeredmények és különféle rangsorokban
elért helyezések az adott intézmény presztízsének növelésére –
szolgálnak. A tanárokat egyre gyakrabban érheti az a frusztráló
benyomás, hogy munkájuk csak akkor számít eredményesnek,
ha a megfelelő „adatok” termelésével elnyerik a nagy Másik ke-
gyeit. Az „adatok” azért került idézőjelbe, mert ezeknek az úgy-
nevezett információknak a többsége minimális jelentéssel vagy
használati értékkel bír az auditálás keretein kívül. Ahogy Eeva
Berglund fogalmaz: „Az auditálás által termelt információnak
nagyon is konkrét következményei vannak, míg az információ
maga nehezen lehetne absztraktabb – a tartalmi szempontokat
felülírja az esztétika.”74
Az egykor meghatározott funkciókkal és hivatalnokokkal bíró
bürokrácia ma a munka teljes szféráját átszövi, melynek nyomán
74 Eeva Berglund: I Wanted to Be an Academic, Not ‘A Creative’: Notes on

Universities and the New Capitalism. Ephemera 8 (3) (2008): 326.
81
– ahogy azt Kafka megjósolta – a munkások önmaguk felügyelőivé

válva saját teljesítményüket értékelik. Az OFSTED75 főiskolákat
ellenőrző „új rendszere” szemléletes példa: míg a régi rendszer-
ben úgy négyévente minden iskolának számítania kellett egy
„kemény” átvizsgálásra, népes felügyelőcsoporttal és sok tanórai
megfigyeléssel, az új, „tökéletesített” rendszerben azoknak az is-
koláknak, amelyek igazolni tudják, hogy belső teljesítményérté-
kelési rendszerük hatékony, csupán egy „puha” ellenőrzésen kell
átesniük. Ennek az ára természetesen az, hogy az ellenőrzés és
a megfigyelés a főiskolák (és az oktatók pszichéjének) strukturá-
lis elemévé válik. A régi, kemény és az új, puha ellenőrzési rend-
szer különbsége egy az egyben megfelel a látszólagos felmentés
és a vég nélküli perhalasztás fent említett kafkai kategóriáinak.
A látszólagos felmentés során a vádlottat az alsóbb bírák az
ügyvéd és a segítők ráhatása révén átmenetileg megszabadítják
a vádtól, amely azonban továbbra is a feje fölött lebeg, amíg is-
mét le nem tartóztatják. A perhalasztással ezzel szemben a pert
huzamosan a legalsó perszakaszban tartják, amely az ítélet folya-
matos elodázásával állandósítja a szorongást.
Ugyanakkor szó sincs arról, hogy a „puha” ellenőrzés bármi-
lyen értelemben is kívánatosabb lenne, mint a „kemény”. A fel-
ügyelők pontosan ugyanannyi időt töltenek az intézményekben,
mint a régi rendszerben, az pedig, hogy kevesebben jönnek, jot-
tányit sem csökkenti az ellenőrzés okozta stresszt, hiszen azt
sokkal inkább a lehetséges ellenőrzések miatt végzett folyamatos
bürokratikus „kirakatrendezés” okozza, semmint maga az ellen-
75 Office for Standards in Education (kb. Oktatási Minőségbiztosítási Hivatal).
82
őrzés. Ez az önfelügyeleti rendszer tökéletesen egybevág azzal,

amit Foucault a Felügyelet és büntetés nevezetes oldalain ismertet.
A benthami panoptikum logikájának megfelelően a felügyelet
helye akár üresen is maradhat, elég létrehozni azt a környezetet,
amelyben az alanyok nem tudhatják, hogy figyelik-e őket vagy
sem, magukba vetítve a hatalom láthatatlan tekintetét.76 Az isko-
lák és egyetemek esetében ez a tekintet ráadásul még csak nem
is elsősorban az oktatók szakmai, hanem legalább ennyire bürok-
ratikus kvalitásaira irányul. Azzal, hogy az OFSTED immár
a főiskolák önértékelési rendszereit is ellenőrzi, kimondatlan
nyomást helyez az intézményekre, hogy azok alacsonyabb pont-
számokat adjanak maguknak és oktatóiknak, mint amennyit
megérdemelnének. Az eredmény a maoista önkritika posztmo-
dern kapitalista kiadása, amellyel a dolgozókat a szimbolikus
bűnbánat tragikomikus körkörösségébe kényszerítik. Egy ponton,
amikor a menedzserünk az új, puha ellenőrzési rendszer erényei-
ről áradozott, közbeszúrta, hogy az egyetlen komoly probléma
a tanszéki naplókkal, hogy nem kellően önkritikusak. Ne spórol-
junk az önkritikával, mondta, hiszen annak fontos szimbolikus
jelentősége van, ugyanakkor a kritika tartalmának semmilyen
következménye nem lesz ránk nézve. A performatív önostorozás
e cinikus bürokratikus színjátékban feloldoz bűneink alól.
A posztfordista tantermekben a diákok reflexív impotenciája
a tanárok reflexív impotenciájával párosul. Ahogy Harvie és De
Angelis írják:
76 Vö. Michel Foucault: Felügyelet és büntetés. A börtön története. Ford. Fázsy

Anikó és Csűrös Klára. Budapest, Gondolat, 1990 [1975], 267–308.
83
A standardizáció és a felügyelet új formái nyilvánva-

lóan hatalmas terhet raknak az akadémikusok vállá-
ra, akik időnként hangot is adnak nemtetszésüknek.
A menedzserek a „nincs más alternatíva” elvének han-
goztatása mellett előszeretettel ismételgetik, hogy az új
rendszerben „nem keményebben, csak okosabban” kell
dolgozni. Ez a szeduktív szlogen próbálja összebékíteni
a „versenyképességhez” és a megszorított költségvetés-
hez szükséges „változtatásokat” (átszervezés és innová-
ció) a tanári kar ellenállásával, akik nemcsak munka-
feltételeik radikális romlása ellen, de a „változtatások”
szakmai megalapozatlansága miatt is tiltakoznak.77
„Nincs más alternatíva”, „ne keményebben, csak okosabban”

– a kapitalista realizmus ezeket a mantrákat kínálja mindenütt
az elégedetlen munkásoknak. A felügyeleti rezsim felszámolása,
ahogy egy kolléga epésen megjegyezte, ma távolibb ábrándnak
tűnik, mint egykor a rabszolgaság felszámolása lehetett. Ezt a fa-
talizmust csak egy új (kollektív) politikai alany törheti meg.
77 De Angelis, Harvie, i. m., 14.
84
7.
„...MINTHA LÁTNÁD, AHOGY
EGY VALÓSÁG KITAKAR EGY MÁSIKAT”:
KAPITALISTA REALIZMUS
MINT ÁLOMMUNKA ÉS MEMÓRIAZAVAR
„Realistának lenni” egykor szembenézést jelentett egy sziklaszi-

lárdnak és mozdíthatatlannak tűnő realitással; ma alámerülést
a kapitalista realizmus végtelenül képlékeny, alakváltó valósá-
gába. Egy „mindenestül helyettesíthető jelenbe” – ahogy Jameson
The Antinomies of Postmodernity (A posztmodern antinómiái)
című írásában nevezi –, amelybe „a különféle terek és pszichék
egyaránt tetszés szerint beilleszthetők és cserélhetők”.78 Ez a „rea-
litás” a végtelenségig szerkeszthető digitális dokumentumok rea-
litása, ahol minden döntés visszavonható és minden korábbi ver-
zió visszaállítható. A fent említett menedzser e „helyettesíthető”
realitással való azonosulást művészi fokon űzte: teljes meggyő-
ződéssel szónokolt a főiskola jövőjéről, az ellenőrzés valószínű-
síthető eredményeiről, a felső vezetés álláspontjáról – hogy aztán
78 Jameson, Fredric: The Antinomies of Postmodernity. In The Cultural Turn.

Selected Writings on the Postmodern. 1983—1998. London, Verso, 1998, 57.
85
a következő nap, ugyanolyan magabiztosan, egy mindezzel töké-

letesen ellentétes verzióval álljon elő, úgy, mintha a tegnapiak el
sem hangzottak volna. Gondolom, bizonyos körökben ezt neve-
zik „jó menedzsmentnek” – és talán ez az egyetlen módja annak,
hogy valaki mentálisan talpon tudjon maradni a kapitalizmus
folyamatos instabilitása közepette. Az efféle bicskanyitogató ke-
délyesség azonban csak a kritikai (ön)reflexió közel teljes hiánya
és a bürokratikus hatalom minden irányváltásával együtt mozgó
cinikus azonosulás révén tartható fenn. A hatvanas évek libe-
ralizmusán alapuló önkép része, hogy a menedzser „valójában
nem hisz” az auditálás eredményességében, amiért oly kitartó-
an harcolt. Ez a tagadás a belső hit és a külső attitűd korábban
már kifejtett elválasztására épül: a menedzser belsőleg ellenzi
vagy egyenesen megveti azokat a bürokratikus eljárásokat, ame-
lyeket külsőleg teljes szívéből támogat, azonban épp ez a belső
distancia teszi lehetővé, hogy folytassa sziszifuszi és demorali-
záló feladatait.
Az egyik realitásból a másikba csúszkáló menedzser
George Orr-ral, Ursula Le Guin Égi eszterga79 című regényének
főhősével rokon, akinek az álmai szó szerint valóra válnak.
A klasszikus meseirodalom logikájának megfelelően azonban
a beteljesült kívánságok hamarosan katasztrófába torkollnak.
Amikor például terapeutája, dr. Haber eléri, hogy Orr megál-
modja a túlnépesedés megoldását, egy milliárdokat elpusztító
járvány sújtotta világban ébred. „Egy addig nem létező járvány”,
79 Ursula Le Guin: Égi eszterga. Ford. FüssiNagy Géza. Budapest, Móra, 1992
[1971].
86
„...Mintha látnád, ahogy egy valóság kitakar egy másikat”...
fogalmaz Jameson a regényt elemző esszéjében, „amely hirte-

len felülírja a közelmúlttal kapcsolatos emlékeinket”.80 Az Égi
eszterga ereje nagyrészt abban rejlik, ahogy bemutatja eze-
ket a visszamenőleges konfabulációkat,81 amelyek működése
legalább annyira idegen, mint amennyire ismerős – hiszen
ezt tesszük minden éjjel, amikor álmodunk. Hogyan is volna
lehetséges, hogy olyan, egymást követő vagy akár párhuzamos
narratívákban higgyünk, amelyek nyilvánvalóan ellentmonda-
nak egymásnak? Azonban, ahogy azt Kanttól, Nietzschétől és
a pszichoanalitikusoktól megtanultuk, az ébrenlét, akárcsak az
álom, éppen ilyen narratívákon alapszik. Ha a Valós elviselhe-
tetlen, minden konstruált valóság inkonzisztenciák szövedéke
lesz. Ami megkülönbözteti Kantot, Nietzschét vagy Freudot az
olcsó közhelytől, miszerint „az élet álom”, az annak a felisme-
rése, hogy a megélt konfabulációink konszenzuálisak. A szo-
lipszisztikus gondolat, hogy a világ csak az elménk számára
adódó illúzió, inkább megnyugtat, mint felkavar minket, hiszen
megerősíti az omnipotenciánkról szőtt gyerekes fantáziáinkat;
azonban az ezzel ellentétes elképzelés, miszerint az úgyneve-
zett belső énünk egy konszenzuális fikció terméke, nem is le-
hetne kísértetiesebb. Ez a kísértetiesség megjelenik a regény-
ben is, amikor lehetővé válik, hogy mások is – pontosabban az
Orr képességét manipulálni igyekvő terapeuta és az ügyvéd,
80 Fredric Jameson: Archaeologies of the Future: The Desire Called Utopia and Other
Science Fictions. London, Verso, 2005, 78.
81 A konfabuláció, azaz a meseszövés, az amnézia kísérőjelensége, melynek
során a beteg a hiányzó vagy hiányos emlékeit valótlan, fantázia szülte elemekkel
tölti vagy egészíti ki, anélkül hogy ennek tudatában lenne.
87
Heather Lelache – belépjenek Orr valóságot elhajlító álmaiba.

Milyen lehet átélni, ahogy valaki más álma valóra válik?
[Habernek] ekkor elakadt a szava. Érezte, ahogy sodród-

ni kezd, majd megérkezik a megváltozott világba.
A nő arcán tükröződő rémület elárulta, hogy ő is érzi.
A súlyos réz nyakláncot mint valami talizmánt szoro-
san a torkához szorítva döbbenten, sokkos állapotban
bámult ki az ablakon. [...]
Milyen hatással lesz vajon a nőre? Fel tudja dolgoz-
ni – vagy belebolondul? Ő is emlékszik majd mindkét
valóságra: a régire és a valódira, a valódira és az újra?82
Heather Lelache azonban egyáltalán nem „bolondul meg”: né-

hány percnyi amnéziás állapot után elfogadja, hogy az „új” világ
a „való” világ, kitörölve a szakadás és összevarrás momentumait.
A feldolgozhatatlan és az értelmetlen kérdés nélküli elfoga-
dásának stratégiája mindig is a józanság megőrzésének egyik
alaptechnikája volt, de sosem töltött be olyan központi szerepet,
mint a kései kapitalizmusban, e „tarkabarka festményben mind-
arról, ami valaha létezett” [Deleuze és Guattari], amely szinte az
árucikkekkel azonos sebességgel gyártja és használja el a társa-
dalmi fikciókat.
Az ontológiai bizonytalanság állandósulásával a felejtés al-
kalmazkodási stratégiává válik. Jó példa erre Gordon Brown, aki
82 Guin, i. m., 6163. (a fordítás módosítva).
88
politikai identitásának újraalkotásában a kollektív felejtésre ala-

pozott. Mint az International Socialism hasábjain megjelent írásá-
ban John Newsinger felidézi:
Brown a Brit Iparszövetség találkozóján kijelentette:

„az üzlet a véremben van”. Egy vállalatvezető asszony
gyermekeként „az anyatejjel szívtam magamba mind-
azt, amit az üzleti élethez tudni kell”. Brown tehát büsz-
kén vallotta, hogy része és mindig is része volt a klub-
nak. Az egyetlen bökkenő, hogy mindebből egy szó sem
igaz: ahogy édesanyja később elárulta, nem nevezné
magát „üzletasszonynak”, tekintve, hogy mindössze
egyszer vállalt „szimpla adminisztratív feladatokat”
egy „apró családi vállalkozásban”, amit ott is hagyott,
amikor férjhez ment, három évvel az előtt, hogy a kis
Gordon megszületett. Míg a Munkáspártban nem egy
politikus próbálta már a hátterét szerényebbnek ha-
zudni, Brown az első, aki azt terjeszti, hogy kapitalista
gyökerei vannak.83
A presbiteriánus szocialistából a New Labour lovagjává vedlő

Brown esetét érdemes összevetni a posztmodern messianiz-
must hirdető Tony Blairével, akit felváltott a miniszterelnöki
székben. Ahogy Newsinger írja: „Míg Blair minden lelkifur-
83 John Newsinger: Brown’s Journey from Reformism to Neoliberalism.

International Socialism 115 (2) (July 2007): http://isj.org.uk/brownsjourneyfrom
reformismtoneoliberalism/.
89
dalás nélkül vetette bele magát a neoliberalizmusba, hiszen

eleve nem voltak elvei és értékei, amiket megtagadhatott vol-
na, Brown felelőssége teljes tudatában váltott oldalt, amibe
gyaníthatóan bele is rokkant.”84 Míg Blair az Utolsó Ember
ösztönös megtestesülése volt, Brownnak meg kellett tagadnia
önmagát, hogy végül a történelem végének törpéjévé váljon.
Brown alakváltása csak lekövette a Munkáspárt transzfor-
mációját, amely a győzelem áraként a kívülálló Blair élre állítá-
sával behódolt a kapitalista realizmusnak. Blair szociopata por-
szívóügynök-mosolya után Brown fájdalmas grimasza tükrözte
a párt valós állapotát: egy kizsigerelt és gerinctelen, szubsztan-
cia nélküli szimulákrum, amely régi csillogását elvesztve ma
olyan benyomást kelt, mint egy tíz éve elavult számítógép.
Egy társadalomban, ahol a valóságok és identitások úgy
frissülnek, akár egy szoftver, nem meglepő módon a memória-
zavar kerül a kulturális szorongás középpontjába, ahogy azt az
olyan filmek fémjelzik, mint az Egy makulátlan elme örök ragyo-
gása, a Bourne-széria vagy a Memento. Miközben Jason Bourne el-
veszett identitását kutatja, menekül is saját öntudata elől. Ahogy
Bourne az eredeti Robert Ludlum-regényben mondja:
Próbálj megérteni […] tudnom kell annyit, ami elég ah-

hoz, hogy meg tudjak hozni döntéseket… de talán nem
mindent. Az énem egyik részének lehetőséget kell ad-
nom, hogy eltávozzon, eltűnjön. El kell fogadnom, hogy
84 Uo.
90
ami volt, az nemcsak hogy nincs többé, de mivel egyet-

len emlékem sincs róla, nem kizárt, hogy soha nem is
történt meg. Amire nem emlékszünk, az számunkra
nem is létezik…85
Bourne országról országra cikázó nomadizmusa ultragyors vágá-

sokon alapuló filmnyelvvel párosul, bedobva a nézőt az emléke-
zetellenes „állandó jelen” szédületébe, melyet Jameson a poszt-
modern temporalitás alapállapotaként határozott meg. Ludlum
regényének komplex cselekménye a filmekben efemer esemény-
és akciófragmentumokra esik szét, épphogy csak kirajzolva egy
összeolvasható narratívát. Múltjától megfosztva narratív memó-
ria hiányában Bourne-nek egyfajta formális memóriára kell ha-
gyatkoznia: egy technikák, szokások és akciók emléknyomaiból
összeálló memóriára, amely fizikai reflexek és kényszercselek-
vések formájában szó szerint meg is testesül. Bourne memória-
zavara olvasható annak a Jameson által „nosztalgia-módnak”
nevezett posztmodern kondíciónak a leképezéseként, amelyben
a jelent, de még a jövőt is csak a múlt meghaladott formáival tud-
juk megragadni. Miközben kultúránk kizárólag a jelenre és a köz-
vetlenre koncentrál – a hosszú táv eltörlése nemcsak a jövőre, ha-
nem a múltra is érvényes (a médiahírek például egy hétig uralják
a közbeszédet, majd azonnal elfelejtődnek) –, képtelen létrehoz-
ni a jelen autentikus formáit, így mindent elural a nosztalgia és
a retró. Nem kizárt, hogy e temporális antinómia feltérképezése
85 Robert Ludlum: A Bourne-rejtély. Ford. Félix Pál. Budapest, I.P.C. Könyvek,

2020, 204 (a fordítás módosítva).
91
bizonyul Jameson legfontosabb hozzájárulásának a posztmo-

dern/posztfordista kultúra megértéséhez. Ahogy az Antinomies
of Postmodernity-ben írja:
A paradoxon, amelyből ki kell indulnunk, hogy egy

soha nem látott mértékű átalakulás a társadalmi élet
minden szintjén egy szintúgy soha nem látott mértékű
és mindent átható standardizációval párosul – az ér-
zelmektől a fogyasztási cikkekig, a nyelvtől az épített
környezetig –, amely látszólag összeegyeztethetetlen
e mindent felkavaró változékonysággal. [...] Egyetlen
társadalomban sem volt még az emberi – szociális és
történelmi – temporalitás ennyire homogén. [...] Így
egyre inkább uralkodóvá válik az a benyomás, amely-
ben a posztmodern időrezsimjének alapvonását ismer-
hetjük fel: hogy miközben a divat és a média mintájára
minden folyamatos változásban van, immár semmi
sem tud megváltozni többé.86
E paradoxon kétségkívül értelmezhető a deterritorializáció és

a reterritorializáció erői közt dúló folyamatos küzdelem része-
ként is, melyet Deleuze és Guattari a kapitalizmus konstitutív
jellemzőjeként határozott meg. Nem meglepő, hogy a folyama-
tos társadalmi és gazdasági instabilitás közepette a már ismert
kulturális formákhoz vonzódunk, melyekhez úgy térhetünk
meg, mint Bourne az alapreflexeihez. A memóriazavarnak azt
86 Jameson, The Antinomies of Postmodernity, 57. sk.
92
a típusát, amelyik a legközelebb áll kulturális állapotunkhoz,

tiszta anterográd amnéziának nevezik (ebben szenved Leonard
a Mementóban). A retrográd amnéziával ellentétben itt az agyi
inzultust megelőző emlékek érintetlenek maradnak, viszont
a hosszú távú memória nem képes újakat befogadni. Az anterog-
rád amnéziásnak az új élmények idegenek és megfoghatatla-
nok, így a múlt biztos emlékeibe kapaszkodik. A posztmodern
állapot nem más, mint a kollektív anterográd amnézia kultúrája.
Ha a kapitalista realizmus rendellenességeit a memória-
zavar analógiája magyarázza, akkor zavartalan működését az
álommunka. Mikor álmodunk, folyamatosan felejtünk, elfe-
lejtve magát a felejtést is, így emlékezetünk hiányai és hézagjai
nem okoznak fennakadást. Az álommunka az anomáliákat és
ellentmondásokat konfabulált egésszé szövi össze, s ezért látja
úgy Wendy Brown, hogy ez a legjobb modell a jelenlegi hatalmi
formák megértéséhez. American Nightmare (Amerikai rémálom)
című esszéjében a neoliberalizmus és a neokonzervativizmus
szövetségét elemzi, amely 2008-ig a kapitalista realizmus ame-
rikai verziójának alapját képezte. Mint Brown rámutat, a neo-
liberalizmus és neokonzervativizmus olyan premisszákon nyug-
szanak, melyek nem csupán nehezen összeférhetők, hanem
határozottan szemben állnak egymással. „Hogy lehetséges” – te-
szi fel a kérdést Brown,
hogy az eszközeiben és céljaiban is nyíltan immorális

neoliberalizmus összeszövődjön a moralizáló és regu-
latív neokonzervativizmussal? Miként fonódhat össze
93
egy, a kulturális kódjaink, életformáink és vágyaink

kiüresítésén és kizsákmányolásán alapuló projekt
egy olyannal, amely a kulturális kódok rögzítésére és
megerősítésére, adott életformák konzerválására és vá-
gyaink szabályozására törekszik? Hogyan férhet össze
egy olyan kormányzati paradigma, amely vállalati ala-
pon, az önérdek társadalma mentén szerveződik, egy
olyannal, amely az egyház mintájára született, és az ön-
feláldozás és hűség társadalmán alapszik?87
Azonban az összeférhetetlenség a „politikai racionalitás” szint-

jén, ahogy Brown nevezi, nem zárja ki a szimbiózist a politikai
szubjektivitás szintjén, amelyet, egészen eltérő elvektől vezérel-
ve ugyan, de a demokrácia és a közszféra leépítésével a neolibe-
ralizmus és neokonzervativizmus közösen hozott létre: az enge-
delmes állampolgárt, aki a megoldásokat termékekben és nem
a politikában keresi. Mint Brown érvel, a választó szubjektum és
a szabályozott szubjektum közel sem egymás ellentétei:
[...] a frankfurti iskola gondolkodói, de már Platón is fel-

tárta az individuális választás és a politikai elnyomás
összeférhetőségét, leírva azokat a demokratikus szub-
jektumokat, akik kiszolgáltatottak az autoritarianiz-
musnak, pontosan azért, mert elmerültek a választás
87 Wendy Brown: American Nightmare: Neoliberalism, Neoconservatism, and

DeDemocratization. Political Theory 34 (6) (December 2006): 692.
94
és a szükség-kielégülés körforgásában, melyet össze-

tévesztenek a szabadsággal.88
Brown érvelése nyomán arra következtethetünk, hogy ami

ezt a szentségtelen szövetséget létrehozta, az a közös ellenség
volt: a gondoskodó állam (Nanny State) és eltartottjai. Állam-
ellenes retorikája ellenére a neoliberalizmus nem magát az álla-
mot – mint azt a 2008-as bankmentések is megmutatták –, csak
annak bizonyos társadalmi funkcióit igyekszik felszámolni; míg
a neokonzervatívok „erős állama” katonai és rendőri funkcióiban
merül ki, azt állítva, hogy a jóléti rendszer csak aláássa az egyéni
felelősségvállalást.
88 Uo., 705.
95
8.
„NINCS KÖZPONT”
Noha a neoliberalizmus és a neokonzervativizmus is kiátkoz-

ta, a gondoskodó állam eszméje továbbra is kísérti a kapitalista
realizmust. Az erős állam kísértete valójában alapvető libidiná-
lis funkciót tölt be: az örökös bűnbak szerepét, melyet éppen
centralizáló törekvéseinek kudarcáért ostoroznak, ahogy állítólag
Thomas Hardy megvetette Istent, amiért nem létezik. „Időről
időre” – írja James Meek a brit vízprivatizáció kapcsán – „konzer-
vatív és baloldali kormányok is szembesülnek azzal, hogy ami-
kor állami feladatokat szerveznek ki magánvállalatoknak és azok
kudarcot vallanak, a szavazók a kormányt hibáztatják és nem
a vállalatokat.”89 Meek 2008-ban elutazott Tewkesburybe, amely
egy évvel korábban súlyos árvíz áldozata volt. Noha az árvíz és az
elégtelen válságkezelés is egyértelműen a privatizált vízművek
és építőipari cégek felelőssége volt, a legtöbb helyi lakos ezt nem
így interpretálta. „Tewkesburyben” – írja Meek,
89 James Meek: When the Floods Came. London Review of Books 30 (15) (July 2008):
https://www.lrb.co.uk/thepaper/v30/n15/jamesmeek/whenthefloodscame.
96
„Nincs központ”
több harag irányul a kormány, a tanács és a Környezet-

védelmi Ügynökség ellen, amiért nem állították meg
a házak építését, mint az építőipari cégek felelőtlen
építkezése vagy a házakat megvásárlók ellen. Amikor
a biztosítók felemelik a díjakat, inkább szidják a kor-
mányt, amiért nem költött eleget árvízvédelemre, mint
a biztosítókat, vagy azokat, akik nem akarnak többet fi-
zetni azért, mert árvíznek kitett területen élnek.90
A 2008-as gazdasági válság során ez a szindróma globális szin-

ten köszönt vissza. A média a válság rendszerszintű okainak fel-
tárása helyett egyes bankárok piszkos ügyeivel és a kormányok
válságkezelésének kritikájával volt elfoglalva. Nem felmentve
a New Labourt, észre kell vennünk, hogy erkölcstelen egyének
és egy nyilvánvalóan impotens kormány hibáztatásával (amely
esetlenül rohangál, hogy felszámolja a káoszt, amit bankárba-
rátai hagytak maguk után) a kapitalista realizmusnak teszünk
szívességet. A gondoskodó állam iránti nem múló utálat arról
árulkodik, hogy nem vagyunk képesek szembenézni a kormány-
zat kapitalista kiüresítésének következményeivel; hogy politikai
tudattalanunk szintjén továbbra is mindenható vezetőkre aka-
runk mutogatni megfoghatatlan piaci struktúrák és arctalan
absztrakciók helyett. A fetisiszta tagadás klasszikus esete ez („tu-
dom jól, hogy nem a kormány mozgatja a szálakat, de mégis…”).
A tagadás oka részben az, hogy a globális kapitalizmus centrum-
nélkülisége megemészthetetlennek bizonyul. Hiába kezelnek
90 Uo.
97
ma mindenkit fogyasztóként – illetve, ahogy Wendy Brown

és mások rámutattak, a kormány maga is egy szolgáltatásként
van prezentálva a sok közül –, az emberek képtelenek nem állam-
polgárokként gondolni magukra.
Legtöbbünk a call center révén juthat a legközelebb a kapi-
talizmus centrumnélküliségének közvetlen tapasztalatához.
Mint a kései kapitalizmus fogyasztói, egyre inkább két, független
valóságban létezünk: a tisztességgel teljesített szolgáltatások
szintje egy tébolyító kafkai labirintussal párosul, egy emlékezet
nélküli világgal, ahol az okok és okozatok hálózata misztikus és
kifürkészhetetlen, ahol minden esemény csodaszámba megy, és
ahonnan az úgy-ahogy működőképes külvilág minden perccel
utópisztikusabbnak tűnik. Mi példázhatná jobban a neoliberális
világ kudarcát, hogy felnőjön saját PR-jához, mint a call center?
Mégis, az ügyfélszolgálatokkal kapcsolatos egyetemes elégedet-
lenség a legkevésbé sem rendíti meg a kapitalizmus inherens
hatékonyságának képzetét; mintha ezek a problémák nem a tő-
kelogika rendszeréből következnének, ahol a vállalatok mániá-
kus profitmaximalizálása ahhoz vezet, hogy végül semmit nem
tudnak eladni nekünk.
A call center magába sűríti a kései kapitalizmus politikai fe-
nomenológiáját: unalom és frusztráció, idegtépően vidám vára-
koztató zenével és PR-szólamokkal, gépiesen ismételt tényállás
a rosszul képzett és alulinformált ügyintézőknek, fokozódó düh,
amit nincs kin levezetni, hiszen – ahogy az a hívónak hamar vi-
lágossá válik – senki nem tud vagy tehet semmit. Légüres térbe
zárt dühünk arra irányul, aki szintúgy a rendszer áldozata, de
akivel nem vállalhatunk közösséget. Mivel haragunknak nincs
98
megfelelő tárgya, nem lehet hatása sem. E kommunikációkép-

telen és középpont nélküli, személytelen, absztrakt és töredé-
kes rendszer kínálja a lehető legközvetlenebb konfrontációt a
tőke szintetikus esztelenségével, annak meztelen valójában.
A call center újabb példája annak, hogy a decentralizált, piac-
sztálinista bürokrácia sokkal kafkaibb, mint a központi autori-
tással bíró totalitarianizmus. K. tragikomikus harca a kastély
telefonhálózatával kísértetiesen pontos leírása a call centerek
univerzumának:
A kastéllyal nincs szabályos telefon-összeköttetés,

nincs központ, amely a mi hívásainkat továbbítaná,
ha innét fölhívnak valakit a kastélyban, odafönt az
alsóbb osztályok valamennyi készüléke megszólal, il-
letve megszólalna, ha, mint biztos tudomásom van
róla, nem kapcsolnák ki majdnem mindenütt a készü-
lékeket. Egy-egy halálra fáradt hivatalnok olykor itt is,
ott is szükségét érzi némi kis szórakozásnak, legkivált
este vagy éjszaka, és bekapcsolja a készüléket, ilyenkor
aztán választ kapunk, de ez a válasz nem egyéb, mint
tréfa. S ez nagyon is érthető. Ki vetemedhet arra, hogy
apró kis magánügyeivel belecsilingeljen abba a vég-
telenül fontos és szüntelenül száguldó iramban folyó
munkába? Nem is tudom fölfogni, hogyan képzelheti
valaki, még ha idegen is, hogy ha például Sordinit föl-
hívja, valóban Sordini fog válaszolni neki. Sokkal való-
színűbb, hogy valamilyen kis iktató egy egészen másik
osztályról. Viszont kivételesen az is megeshetik, hogy
99
ha valaki azt a kis iktatót hívja, maga Sordini válaszol.

Hanem akkor persze jobb, ha az ember hanyatt-homlok
elszalad a telefontól, mielőtt az első hang megszólal.91
K. válasza előrevetíti a call center labirintusában bolyongó in-

dividuum frusztrációját, aki sokszor kifejezetten dadaisztikus
beszélgetésekbe bonyolódik, mégsem kezelheti őket jelentés
vagy jelentőség nélküliként:
– Én természetesen nem így fogtam föl a dolgot – mond-

ta K. –, ezeket a részleteket nem tudhattam; de túl nagy
bizalmam azért nem volt a telefonbeszélgetésekben,
és mindig élt bennem a meggyőződés: csak annak van
igazi jelentősége, amit az ember a kastélyban ér el és ta-
pasztal. – Nem – mondta az elöljáró, belekapaszkodva
az egyik szóba. – Ezeknek a telefonon adott válaszok-
nak nagyon is megvan a jelentőségük, hogyan is ne len-
ne? Hogyan lehetne jelentőség nélkül bármiféle közlés,
amit egy tisztviselő a kastélyból ad?92
Kafka zsenialitása a kapitalizmust is meghatározó negatív ateo-

lógia feltérképezésében rejlik: a középpont elveszett, de képtele-
nek vagyunk kiszakadni vonzásából, felhagyni a keresésével. Ez
nem azt jelenti, hogy ne lenne ott semmi, hanem hogy annak,
91 Franz Kafka: A kastély. Ford. Rónay György. Budapest, Európa, 2009 [1926],
105–106.
92 Uo., 106.
100
ami ott van, nincsenek válaszai; nem kérhető számon, mert nem
is felelős semmiért.
Ezt a problémát közelíti meg egy másik szemszögből Camp-
bell Jones, amikor egy tanulmányában felteszi a kérdést: „Ki az,
akitől elvárjuk, hogy újrahasznosítson”?93 A kérdés épp azért za-
varba ejtő, mert egy olyan imperatívuszt vesz célba, melyet hajla-
mosak vagyunk megkérdőjelezhetetlennek tekinteni: mindenki-
től elvárt, hogy újrahasznosítson; senkitől, politikai állásponttól
függetlenül, nem elfogadható, hogy ezt megtagadja. Az újrahasz-
nosítás imperatívusza tehát a pre- avagy posztideologikusnak
tekintett követelések kategóriájába tartozik, amely, mint tudjuk,
az ideológia elsődleges terepe. Azonban, érvel Jones, az újrahasz-
nosításra köteles alany feltételezi azt a struktúrát, amelytől nem
elvárt, hogy újrahasznosítson: azzal, hogy azt „mindenki” kö-
telességévé teszi, a struktúra áthárítja a felelősségét a fogyasz-
tókra, miközben ő maga láthatlanná válik. Most, amikor másról
sem hallani, mint az egyéni felelősség fontosságáról – ezt nevezi
Judith Butler reszponzibilizációnak94 –, kell a középpontba állí-
tanunk a struktúra kérdését. Szemben az uralkodó állásponttal,
miszerint mindenki, külön-külön, felelős a klímaváltozásért, ki
kell mondanunk, hogy senki sem az, és éppen ez a probléma.
Az ökokatasztrófa elsődleges oka egy személytelen struktúra,
amely nem képes szubjektumként felelősséget vállalni mind-
azért, amit okoz. A klímaválság és a többi, jelenleg zajló globális
93 Campbell Jones: The Subject Supposed to Recycle. Philosophy Today 54 (1)

(Spring 2010): 30.
94 Judith Butler: Frames Of War: When Is Life Grievable? London, Verso, 2009, 35.
101
krízis árnyékában egyre sürgetőbb feladat ennek a szükséges,

ám nem létező szubjektumnak – egy kollektív alanynak – a meg-
alkotása. Az etikai közvetlenség ideológiája azonban, amely
legkésőbb 1985-től kezdve – amikor a Live Aid széles körben el-
fogadott szentimentalizmusa felváltotta a bányászsztrájkféle an-
tagonizmust – uralja politikai kultúránkat, kitartóan akadályoz-
za egy efféle kollektív alany létrehozását.
Armin Beverungen Alan Pakula 1974-es filmjén, A Parallax-
terven keresztül mutatja be, ahogy az egyéni felelősségvállaláson
alapuló, klasszikus etika látványosan csődöt mond a tőkével és
a vállalatokkal szemben.95 A Parallax-terv egy meta-összeeskü-
vés filmje az összeesküvések leleplezésére tett hiábavaló igye-
kezetről, amit adott esetben maga az összeesküvés hasznosít.
A Warren Beatty által játszott főszereplőt nemcsak azért állítják
be úgy, mintha ő követte volna el a gyilkosságot, ami után nyo-
moz, mert túl közel került az igazsághoz; hanem azért is, mert,
ahogy Jameson The Geopolitical Aesthetic (Geopolitikai esztétika)
című könyvében megjegyzi, fáradhatatlan felderítőszándékával,
kváziszociopata individualizmusával ő az ideális bűnbak a sze-
mélytelen, hálózatos korporációval szemben.96
A Parallax-terv borzongató tetőpontja – amikor Beatty arcta-
lan gyilkosának sziluettje kirajzolódik egy vakítóan fehér térbe
nyíló ajtókeretben – számomra rímel egy másik ajtós jelenetre
egy merőben eltérő film, Peter Weir Truman Show-jának végén.
95 Armin Beverungen: The Parallax of Business Ethics. 13th European Business

Ethics Network UK Conference. Bristol, 6–8 April 2008 (kiadatlan előadásszöveg).
96 Vö. Fredric Jameson: The Geopolitical Aesthetic. Cinema and Space in the World
System. Indiana, Indiana University Press, 1992, 60.
102
Míg a Truman Show-ban a horizonton megjelenő, fekete űrbe

vezető kijárat kitörési pontot jelöl egy totálisan determinált vi-
lágból, a semmit, amelytől az egzisztencialista szabadság függ,
A Parallax-terv nyitott ajtaja mögött „egy olyan univerzum tárul
fel, ahol minden szálat az összeesküvés mozgat”.97 Ez az ajtóban
álló géppisztolyos sziluett a legtöbb, amit magából az össze-
esküvésből láthatunk. A Parallax-terv mindvégig ismeretlen
és megfoghatatlan marad: sosem testesül meg gonosz indivi-
duumok formájában, ahogy a mögötte húzódó érdekek és mo-
tivációk sem konkretizálódnak (talán még azoknak, illetve azok
által sem, akik benne vannak). Ki tudja, mit akar valójában a Pa-
rallax vállalat? Hiszen maga is a politika és a gazdaság közti pa-
rallaxisban helyezkedik el. Vajon a vállalat gazdasági fedőszerv
politikai érdekek érvényesítéséhez, vagy épp a kormány a fedő-
szerv a vállalat érdekeinek érvényesítéséhez? Még az sem egy-
értelmű, hogy a vállalat valóban létezik-e, vagy hogy az-e a cél,
hogy létezőnek tűnjön.
Kétségkívül vannak összeesküvések a kapitalizmusban, de
az igazi problémát az azokat lehetővé tévő mélystruktúrák je-
lentik. Komolyan azt gondolja valaki, hogy megoldaná a prob-
lémákat, ha varázsütésre lecserélhetnénk az összes bankárt és
menedzsert „jó” emberekre? Nem kérdés, hogy a rendszer anomá-
liáit a struktúra hozza létre és termeli újra mindaddig, amíg az
emberek cserélődnek a struktúra helyett. Pakula filmjének
ereje éppen abban rejlik, ahogy zsigeri szinten teszi érzékelhe-
tővé a vállalati összeesküvéseket jellemző lidérces, centrum
97 Uo.
103
nélküli személytelenséget. Ezt, mint Jameson rámutat, első-

sorban a vállalati világot átható sajátos érzelmi tónus megra-
gadásával éri el:
Az összeesküvés résztvevői még gondjaikat illetően

is magabiztosak, aggodalmuk a hálózat vagy az intéz-
mény jövője iránt nem személyes, hanem szolgálati;
egyfajta testetlen tűnődés, amely a korporáció üres kö-
zéppontja körül kering, tehermentesítve mindazoktól
a tévképzetektől, melyeket az áldozatok beleprojektál-
nak. A tudás birtokában lévő, önelégült figyelem, amely
intenzív, ugyanakkor érdektelen, és soha sincs jelen.
Az áldozatok individuális szorongásától merőben eltérő,
a vállalat kollektív tudatalattija által termelt személy-
telen aggodalom ez olyan kérdések iránt, melyeknek
semmilyen következménye sincs az egyes bűnözőkre.98
...Semmilyen következménye sincs az egyes bűnözőkre – ahogy

azt legutóbb Jean Charles De Menezes és Ian Tomlinson halá-
la, vagy a gazdasági válság megmutatta.99 Jameson itt a vállalati
98 Uo., 66.
99 A negyvenhat éves újságárus, Ian Tomlinson 2009. április elsején, munkájából
hazafelé tartva keveredett bele a G20 csúcstalálkozó miatt szervezett tüntetésbe,
ahol egy rendőr minden konkrét ok nélkül durván a földre lökte, halálos hasüregi
vérzést okozva. Jean Charles De Menezes brazil villanyszerelőt a sikertelen londoni
metrómerénylet másnapján, 2005. július huszonkettedikén lőtték le a Stockwell
metróállomáson, arra hivatkozva, hogy gyanúsan viselkedett, a jegykezelő
automatán átugorva menekült az őt felszólító rendőrök elől, és bomba hordozására
alkalmas kabátot viselt. A kiszivárgott nyomozati anyagokból azonban kiderült,
104
struktúra fojtogató gubóját írja le, amely elhatárol, legyengít és ki-

üresít. Egy kognitív struktúra, amely tesz róla, hogy a menedzser
figyelme mindig máshová irányuljon, hogy képtelen legyen bárkit
is meghallgatni. Sokan kerülnek be olyan ábrándos ambíciókkal
a menedzsmentbe, hogy ők – az egyének – majd képesek lesznek
megváltoztatni a rendszert, hogy ők nem teszik majd ugyanazt,
amit menedzsereik tettek velük, hogy mostantól minden más-
ként lesz – hogy aztán lassan, de biztosan belekövüljenek a ha-
talom hálózataiba. A struktúra itt válik kézzelfoghatóvá: szabá-
lyosan végig lehet nézni, ahogy fokozatosan átveszi a hatalmat
a személyiség fölött, hallani, ahogy rajta keresztül beszélni kezd.
Ezért kell ellenállnunk az etika kísértésének, amelynek, mint
Žižek rámutat, a kapitalizmusban az a funkciója, hogy a felelős-
ség mindig a „deviáns” egyénekre háruljon, akik „kihasználják
a rendszert”, míg maga a rendszer, amely nem értelmezhető az
individuális etika keretei között, sértetlen marad.100 Ez a taktika,
ha a szükség éppen úgy kívánja, fordítva is működik: amikor lehe-
tőség lenne megbüntetni a vállalatok felső rétegéhez tartozókat,
a struktúra hirtelen (nyíltan vagy hallgatólagosan) hivatkozási
alappá válik. A visszaélések és atrocitások egyszeriben annyira
rendszerszintűnek ítéltetnek, hogy azokért egyetlen személyt
sem lehet felelőssé tenni (ezt az érvelést használják a vállalati
hogy Menezes a rendőrök állításával szemben farmerdzsekiben volt, és jegye

kezelése után egyszerűen az érkező metró miatt kezdett el futni. A gyilkosságot
elkövető rendőröket egyik esetben sem ítélték el.
100 Slavoj Žižek: Egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat. Szeptember 11.
tragédiájától a pénzügyi összeomlás bohózatáig. Ford. Bartha Eszter és Koltai
Mihály Bence. Eszmélet 22 (85) (2009. tél, melléklet), 28.
105
világon kívül is, mint azt a Hillsborough-tragédia,101 a Jean

Charles De Menezes-ügy és még számtalan másik eset mutatja).
Azonban az, hogy a következményekért csak személyek vonha-
tók felelősségre, míg az okok korporálisak és strukturálisak, nem
puszta retorikai fogás, hogy a bűnösök széttárhassák a kezüket.
Az apória nagyon is valódi, és a kapitalizmus alapvető hiányossá-
gára mutat rá: ki vagy mi képes személytelen struktúrákat szabá-
lyozni? Hogyan lehet megbüntetni egy vállalatot? Míg a vállalat
kétségkívül egy entitás, hovatovább „jogi személy”, emberi termé-
szetet nyomokban sem tartalmaz, így hiába is próbálják kiterjesz-
teni rá a felelős egyénekre épülő jogrendet és etikát. A vállalatok
még csak nem is minden és mindenki felett álló ágensek; maguk
is csak a végső Ok, Amely Nem Egy Személy: a Tőke foglyai és
megnyilvánulásai.
101 Az európai labdarúgás legtöbb áldozatot követelő katasztrófája a Liverpool

FC–Nottingham Forest FAkupaelődöntőn történt a sheffieldi Hillsborough
Stadionban, 1989. április 15én. A rendvédelmi erők a meccs kezdete után
megnyitották a kapukat a Liverpoolszurkolók előtt, figyelmen kívül hagyva, hogy
a stadionban máris többen tartózkodnak a megengedettnél. A benyomuló tömeg
okozta tumultusban a pályához közeli szurkolók tartósan nekipréselődtek a pályát
védő vasrácsnak, amely kilencvenhat ember halálát okozta. Ehhez hozzájárult,
hogy a rendőrök a helyszínre érkező számos mentőautó közül mindössze egyet
engedtek be a stadionba. A Thatcher vezette kormány mindent megtett, hogy
a felelősséget a huliganizmussal vádolt szurkolókra hárítsa, így egyetlen rendőrt
sem ítéltek el.
106
9.
A MARXISTA SZUPERDADA
Ha szemléletes illusztrációjára vágyunk annak, amit Žižek úgy

határozott meg, mint az apai funkció kudarca, a paternális felet-
tes én válsága a kései kapitalizmusban, csak meg kell néznünk
a Supernanny (Szuperdada) valamelyik epizódját. E valóságshow
kínálja ugyanis a posztmodern megengedő hedonizmusának
talán legkönyörtelenebb – jóllehet persze implicit – kritikáját.
Szuperdada spinozista annyiban, amennyiben meg van győződ-
ve róla, hogy a gyermeklét szerencsétlen állapot: a gyerek nem
képes felismerni saját érdekeit, megérteni tettei okát és (rendsze-
rint kellemetlen) következményeit.102 Azonban a problémák, ame-
lyekkel Szuperdada szembesül, nem a gyermekek jelleméből vagy
tetteiből fakadnak – akiket hígagyú hedonistáknak tételez –, ha-
nem a szüleikéből, akik szintén a legkisebb ellenállás irányát és
az örömelv mézesmadzagját követik. Epizódról epizódra végig-
nézhetjük, ahogy a családok életét éppen a könnyű élet keresése
nehezíti meg, aminek része, hogy – egyre zsarnokibbá váló – gye-
rekeik minden kívánságát teljesítik.
102 Vö. Benedictus de Spinoza: Etika. Ford. Boros Gábor és Szemere Samu.
Budapest, Osiris, 1997 [1677], 389.
107
Sok tanárhoz és más, az egykor „közszférának” nevezett terü-

leten dolgozóhoz hasonlóan Szuperdada feladata, hogy kezdjen
valamit mindazokkal a szocializációs problémákkal, melyeket
a család többé képtelen kezelni. Egy marxista Szuperdada persze
nem az egyes családok szintjén, hanem a tüneteket mindenütt
kitermelő, rendszerszintű okokban keresné a probléma gyökerét.
A kései kapitalizmus a vágy és az érdek azonosságát hirdeti,
azaz pontosan azt, aminek tagadására a hagyományos nevelés
épült. Egy kultúrában, ahol a kötelesség „paternális” elve alá-
rendelődött az élvezet „maternális” elvének, a szülők akkor érzik
úgy, hogy jól végzik a dolgukat, ha semmi nem akadályozza gyer-
mekeik abszolút jogát az örömelv követéséhez. Másrészt, mivel
a kapitalizmus jelenlegi korszakában mindkét szülőnek dolgoz-
nia kell, a gyerekeikre jutó kevéske időben sem kedvük, sem ener-
giájuk nincs ahhoz, hogy az „elnyomó” szerepében megmondják,
mit kellene tenniük. Ugyanez a fordulat játszódott le a kulturális
termelés szintjén, ahol a „kapuőrök” a közönség már meglévő
igényeinek kielégítését tekintik egyetlen feladatuknak. A kérdés
tehát a következő: ha a paternális felettes énhez – az otthonok
szigorú apáihoz, a média reithi fölényességéhez103 – való vissza-
térés nem lehetséges és nem is kívánatos, mit állítunk szembe
azzal a monoton, tetszhalott konformkultúrával, amely nem akar
oktatni és kihívások elé állítani? Ahhoz, hogy – e könyv szűk ke-
retei között legalább vázlataiban – megalkothassuk az apa nélküli
103 John Reith (1889–1971) a British Broadcasting Company (BBC) első

vezérigazgatója volt 1922 és 1938 között. Közszolgálatiságról vallott elvei, amit
egyszer az „oktatni, informálni, szórakoztatni” mottóban összegzett, alapvetően
határozták meg a brit és a nemzetközi rádiózást.
108
A marxista Szuperdada
paternalizmus koncepcióját, véleményem szerint éppen Spinozá-

hoz érdemes fordulnunk.
Žižek Tarrying with the Negative (Elidőzés a negatívnál) című
művében tett, sokat idézett megállapítása szerint a kései kapita-
lizmus ideológiája nem más, mint egyfajta spinozizmus.104 Žižek
szerint Spinoza deontológiát elvető, ráción alapuló etikája össze-
cseng a kapitalizmus amorális érzelemmérnökségével. Az ismert
példa itt a bűnbeesés és a törvény alapjának interpretációja:
Spinoza olvasatában Isten nem azért mondja Ádámnak, hogy
ne egyen a jó és rossz tudásának fájáról, mert az bűnös cseleke-
det, hanem azért, mert a gyümölcs mérgező.105 Ez az apai funk-
ció bevégződése: egy cselekedet nem azért rossz, mert Apu azt
mondja; Apu azért mondja, hogy „rossz”, mert az ártana nekünk.
Mint Žižek rámutat, Spinoza ezzel úgy vágja le a kasztráció ke-
gyetlenségével a törvény alapját, hogy azt nem helyezi át a kanti
tiszta akaratba, amely a szubjektumot mindenért felelőssé ten-
né. Spinoza talán sosem volt olyan aktuális, mint most, a kései
104 Slavoj Žižek: Tarrying with the Negative: Kant, Hegel, and the Critique of Ideology.
Durham, Duke University Press, 1993, 218.
105 „Isten csak azt a bajt nyilatkoztatta ki Ádámnak, amely kikerülhetetlenül
éri őt, ha eszik arról a fáról, de nem azt, hogy annak a bajnak szükségképp
be kell következnie. Ezért történt, hogy Ádám azt a kinyilatkoztatást nem
örök és szükségszerű igazságként fogta fel, hanem mint olyan törvényt, azaz
rendelkezést, amelyet jutalom vagy büntetés követ, nem a véghezvitt cselekvés
szükségszerűségéből és természetéből kifolyólag, hanem egyedül az uralkodó
tetszése és feltétlen parancsa alapján. Ama kinyilatkoztatás tehát csakis Ádámra
vonatkozóan és csakis megismerésének hiányossága miatt volt törvény, Isten
pedig mintegy törvényhozó vagy fejedelem.” Benedictus de Spinoza: Teológiai-
politikai tanulmány. Ford. Boros Gábor, Szalai Judit, Szemere Samu. Budapest,
Osiris, 2002 [1670], 139–140.
109
kapitalizmus érzelemrezsimjének korszakában, a Burroughs, Phi-

lip K. Dick és David Cronenberg által leírt, videodrome-jellegű106
ellenőrző apparátusok uralma idején, melyek révén cselekvő-
képességünk a pszichikai és fizikai kábítószerek fantazmagori-
kus ködébe veszik. Spinoza Burroughs-zal összhangban azt ál-
lítja, hogy a függőség az ember természetes és nem rendellenes
állapota, amelyben (önmaga és a világ) képeinek engedelmesked-
ve rendre reaktív és repetitív viselkedési mintákba kényszerül.
A szabadság Spinoza szerint csak akkor érhető el, ha képesek va-
gyunk felismerni tetteink valódi mozgatórugóit, és kiszabadulni
a „szomorú szenvedélyeink”107 okozta kábulatból.
Ahogy Isten Spinoza példájában, a kései kapitalizmus gyak-
ran az egészség (egy fajtájának) nevében hozza meg „racionalis-
ta” rendeleteit. Az olyan intézkedések, mint a dohányzás tiltása
a nyilvános, zárt terekben, vagy a munkásosztály étrendjének
könyörtelen kritizálása olyan műsorokon keresztül, mint a You
Are What You Eat (Az vagy, amit megeszel), azt a benyomást kelt-
hetik, hogy máris egyfajta apa nélküli paternalizmusban élünk.
A dohányzás nem azért van korlátozva, mert „rossz”, hanem azért,
mert enélkül igazolhatóan romlanának az esélyeink a hosszú és
boldog életre. Azonban itt csak az egészség egy reduktív, hedo-
nista modelljéről van szó, arról, hogy „hogyan érezzük magunkat
és nézzünk ki jól”: az egészség más formáira, mint a mentális
106 Utalás a Videodrome című műsorra David Cronenberg 1983as, azonos című
filmjében, melynek (meg)nézése egyre erősebb hallucinációkkal járó tumort
generál a néző agyában.
107 „Amennyiben megismerjük a szomorúság okait, annyiban megszűnik mint
szenvedély, azaz megszűnik mint szomorúság.” Spinoza, i. m., 370.
110
egészség vagy a szellemi fejlődés, már nem ügyel e racionalis-

ta paternalizmus. Arról szabad beszélni az embereknek, hogy
hogyan fogyhatnak le vagy hogyan dekorálják a lakásukat, de
bármiféle szándék a kulturális színvonal emelésére azonnal el-
nyomónak és elitistának minősül. Ezt az állítólagos elitizmust
és elnyomást nem indolhatják azzal, hogy egy kívülálló nem is-
merheti jobban valaki érdekeit, mint ő maga, hiszen ez történik
a dohányosok esetében is, akikről implicit módon azt feltételezik,
hogy vagy nincsenek tudatában az érdekeiknek, vagy képtelenek
azok szerint cselekedni. Nem; arról van szó, hogy csak bizonyos
érdekek számítanak relevánsnak, melyek összhangban vannak
a konszenzuálisnak beállított értékrenddel. Leadni a fölös kiló-
kat, kidekorálni a lakást vagy javítani a megjelenésünkön része
a „konszentimentális” rezsimnek. Egy kiváló interjúban Adam
Curtis, az ismert dokumentumfilm-készítő az érzelemmenedzs-
ment e rendszerének körvonalait vázolja fel:
A tévé most azt mondja meg, hogy mit érezz.

Többé nem mondja meg, hogy mit gondolj. Az East-
Enders-féle szappanoperáktól a különféle valóság-
show-kig érzelmi utazásokat követünk – melyek a he-
lyes érzelmeket hivatottak bemutatni. „Puszi és ölelés”,
ahogy magamban hívom.
Ezt Mark Ravenhilltől csentem, aki amellett érvel,
hogy a tévé nevelő funkciója közel sem tűnt el – ma
didaktikusan szembeállítja nekünk a Rossz érzelme-
ket a Jó érzelmekkel, a Rossz érzelmeket megtestesítő
karakter pedig végül megváltást nyer a „puszi és ölelés”
111
pillanataiban.108 Nevelésünk immár nem erkölcsi, ha-

nem érzelmi.109
Az erkölcsöt felváltotta az érzelem. Az „én birodalmában” min-

denki „ugyanazt érzi”, nem tudva kilépni a szolipszizmus szűkös
cellájából. „Az emberek attól szenvednek” – érvel Curtis,
hogy be vannak zárva önmagukba – az individualizmus

világában mindenki saját érzéseinek, privát képzeleté-
nek rabja. Közmédiaként a mi feladatunk lenne, hogy
kimozdítsuk az embereket az énjük határain túlra; és
amíg ezt nem tesszük, csak hanyatlunk tovább. Tudom,
hogy idealista gondolat, de ha a BBC felismerné ezt,
és képes lenne kimozdítani az embereket énjük szűk
köreiből, azzal olyat tudna nyújtani a médiában, amit
jelenleg senki más nem. A médiumok azon versenyez-
nek, hogy ki tudja jobban kiszolgálni az ént, amibe be
vagyunk zárva. Még Murdoch110 is, felmérhetetlen ha-
talma ellenére, az én foglya, az én szolgálója.
108 Mark Ravenhill: The TV commandments. The Guardian, 14 November 2005:

https://www.theguardian.com/media/2005/nov/14/broadcasting.arts. Helyesen:
„hugs and learning” (kb. ölelések és tanulságok).
109 Andrew Orlowski: Adam Curtis: The TV elite has lost the plot. The Register,
20 November 2007: https://www.theregister.co.uk/2007/11/20/adam_curtis_
interview/.
110 Rupert Murdoch (1931) ausztrál származású amerikai médiamogul, a News
Corporation médiabirodalom alapítója és egykori elnökvezérigazgatója.
112
A BBC számára ez lenne a következő lépés. Ez nem

azt jelentené, hogy visszatérünk az ötvenes évekbe, és
megmondjuk az embereknek, hogy hogyan öltözzenek;
annyit üzennénk, hogy „meg tudunk szabadítani ön-
magadtól” – és ez az, amire tudtán kívül mindenki vár.111
Curtis szerint az internetnek köszönhetően ma szolipszisták

közösségeibe, hasonszőrűek interpasszív hálózataiba tagozó-
dunk, ahol minduntalan megerősítjük egymás meggyőződéseit
és vakfoltjait. Az eltérő álláspontok nyilvános konfrontációjának
kihívása elől előszeretettel húzódunk vissza véleménybuboréka-
inkba. Az internet reaktív proaktivitása a hagyományos médiát
is térdre kényszerítette, amely végképp lemondott róla, hogy
konfrontáljon vagy edukáljon, a jobbról és balról is érkező kriti-
kák pedig elérték, hogy kizárólag semleges és középszerű tartal-
makat merjen bevállalni.
Sok igazság van Curtis kritikájában, de azért hiba lenne nem
tudomást venni a net pozitív dimenzióiról. A blogok például, me-
lyeket Curtis külön ostoroz, képesek olyan diszkurzív hálózatok
létrehozására, melyeknek jelenleg nincs kibertéren kívüli meg-
felelőjük. Ahogy a hagyományos média egyre inkább behódol
a PR-nak és a nézőszámoknak, a mindent átható „kritikai komp-
resszióval” szembeni ellenállás a kibertér bizonyos zugaiba szo-
rul vissza. Ezek azonban nemigen többek a posztmodern média
szabályát erősítő kivételeknél, melyet alapvetően a részvételiség
interpasszív szimulációja, a közösségi oldalak netnárcizmusa,
111 Uo.
113
illetve az élősdi, önismétlő és konformista tartalom ural. Ironi-

kus módon a média paternalista szerepének elutasítása nem az
alulról építkező kultúra lélegzetelállító diverzitásához, hanem
fokozódó infantilizálódáshoz vezetett. Most látszik igazán, hogy
a paternalista kultúrák kezelték felnőttként a közönségüket, azt
feltételezve, hogy képesek boldogulni összetett és szellemi kihí-
vást jelentő kulturális tartalmakkal. Amiért a fókuszcsoportok és
a kapitalista visszacsatolási rendszerek kudarcot vallanak, még
akkor is, ha sikerül rettenetesen népszerű termékeket gyártani-
uk, az az, hogy az emberek valójában nem tudják, mire vágynak.
Ez nemcsak azért van, mert a meglévő vágyaik egy részét a rend-
szer elfojtja (noha ez is általános), hanem mert a vágy legerősebb
formáit épp az ismeretlen, a váratlan és a különös iránti sóvárgás
jelenti. Ezeket pedig csak olyan művészek és médiaszakemberek
adhatják meg, akik képesek valami mást nyújtani, mint ami je-
lenleg kielégíti a közönséget, azok, akik készek vállalni bizonyos
kockázatokat. A marxista Szuperdada nem csupán az lenne, aki
határokat szab, és aki eljár az érdekünkben akkor is, amikor mi
képtelenek vagyunk felismerni azt, hanem az is, aki nem fél vál-
lalni efféle kockázatokat, aki mer építeni a különösre, és az az
iránti éhségünkre. Igencsak ironikus, hogy a kapitalizmus „koc-
kázattársadalma” sokkal kevésbé vállal ilyen kockázatokat, mint
az elvben unalmas, merev és centralizált háború utáni társadal-
mi konszenzus. A közszolgálati BBC és a Channel 4 voltak azok,
amik elkápráztatták és zavarba ejtették a generációmat olyan
tartalmakkal, mint a Suszter, szabó, baka, kém-sorozat, Harold Pin-
ter darabjai, Tarkovszkij-évadok vagy a BBC Radiophonic Work-
shop populáris avantgárdja, amely becsempészte az experimen-
114
tális zenét a hétköznapokba. Mindez ma elképzelhetetlennek

tűnik, miután a közönséget felváltotta a fogyasztó. Az állandó
strukturális instabilitás, a „hosszú táv eltörlése” nem folyama-
tos innovációt és kísérletezést hozott magával, hanem kulturá-
lis stagnálást és konzervativizmust. Nincs ebben semmi ellent-
mondás. Ahogy az Adam Curtis fenti diagnózisából is kiderül,
a kései kapitalizmus uralkodó érzelmei a félelem és a cinizmus,
melyek merész ötletek és kulturális kalandvágy helyett a konfor-
mizmus és a minimális variáció kultusza, a már népszerű ter-
mékek másolásának másolása felé terelnek. Ehhez képest olyan
kulturális mérföldkövek, mint az emlegetett Tarkovszkij Solarisa
és Sztalkere – melyekből Hollywood A nyolcadik utas: a Halálig
és a Szárnyas fejvadászig visszamenőleg merít –, a tetszhalott
Brezsnyev-érában születtek. Ha tehát egyértelműnek tűnik, hogy
a kulturális pezsgés feltétele a társadalmi-gazdasági stabilitás, a
kérdés az, hogy kik és hogyan tudják ezt biztosítani?
A baloldalnak legfőbb ideje túllépnie azon, hogy ambícióit
a „nagy állam” létrehozására korlátozza, de a „távolságtartás az ál-
lamtól” nem jelentheti sem annak feladását, sem visszavonulást
az érzelmek és a diverzitás individualista szférájába, ahová, mint
Žižek megjegyzi, a neoliberalizmus száműzte, miután leuralta
a közpolitikát. Távolságot tartani azt jelenti, hogy egy valóban
megújult baloldal célja nem átvenni a hatalmat az állam felett,
hanem alárendelni azt a közakaratnak. Ehhez természetesen
először is fel kell támasztani magát a közakaratot, illetve vissza-
hódítani és modernizálni a nyilvánosságot, amely jelenleg nem
jelent többet, mint egyének és privát érdekeik halmazát. A kapi-
talista realizmus világnézetének „módszertani individualizmusa”
115
legalább annyira támaszkodik Max Stirner filozófiájára, mint

Adam Smithre vagy Friedrich Hayekre, aki a társadalom és a nyil-
vánosság képzeteit „szellemeknek”,112 tartalom nélküli absztrakt
fantomoknak tekinti, az egyént (és családját) ismerve el egyedüli
létezőként. E világnézet kudarcának tünetei ott vannak minde-
nütt, a szétesett szociális szférától a kórházakig – de hiányzik a
politikai ágens, amely visszavezetné e tüneteket a közös struktu-
rális kórra. Elvesztve bizalmunkat „a nagy elbeszélésekkel szem-
beni bizalmatlanságban”, ismét ki kell tudnunk mondani, hogy
az elszigeteltnek és esetlegesnek feltüntetett okozatok egyetlen
okban, a kapitalizmus rendszerében gyökereznek. Az alapoknál
kezdve kell ismét nekifogni az ontológiailag és földrajzilag is
omniprezensnek mutatkozó Tőkével szembeni stratégiák kidol-
gozásához.
A kezdeti jelek és remények ellenére a kapitalista realiz-
mus végéről szőtt 2008-as ábrándok alaptalannak bizonyultak.
A bankmentésekkel hamar világossá vált, hogy a válság nem a ka-
pitalizmus megkérdőjelezéséhez, hanem éppenséggel a „nincs
alternatíva” masszív megerősítéséhez vezetett. A bankrendszer
szétesésének lehetősége elképzelhetetlennek lett nyilvánítva,
melynek elkerüléséért az államoknak semmi sem volt drága.
Ami azonban szétesett 2008-ban, az a korlátok nélküli felhalmo-
zást a hetvenes évek óta legitimáló ideológiai rendszer. A bank-
mentések után a neoliberalizmus minden értelemben elvesztette
a hitelét. Ez nem jelenti azt, hogy a neoliberalizmus eszméjének
112 Vö. Max Stirner: The Ego and Its Own. Trans. Steven T. Byington. Cambridge,
Cambridge University Press, 2000 [1848], 111.
116
leáldozott volna; ellenkezőleg, továbbra is uralja a politikai gaz-

daságtant, de immár nem az eleven lendület, hanem az élőha-
lott tehetetlenség határozza meg. Látnunk kell, hogy míg a neo-
liberalizmus szükségszerűen kapitalista realista, a kapitalista
realizmus nem feltétlenül neoliberális: hogy megmentse magát,
ugyanúgy képes felvenni a szociáldemokrácia, mint Az ember
gyermeke-féle autoritarianizmus alakját. Hiteles és koherens al-
ternatíva nélkül semmilyen válság nem fogja felülírni a kapita-
lista realizmust a politikai-gazdasági tudattalanban.
Tehát ugyan a válság önmagában nem vitt sokkal közelebb
a kapitalizmus összeomlásához, az ezzel kapcsolatos mentá-
lis bénultságot sikerült enyhítenie. Politikai tájképünk most
„ideológiai törmelékkel” (Alex Williams)113 borított vidék – ismét
a nulladik évben vagyunk, és a tér szabaddá vált egy újfajta anti-
kapitalizmus megalkotására, amely függetlenedhet az ellenállás
régi nyelvétől és tradícióitól. A baloldal egyik gyenge pontja, hogy
saját történelmi vitáinak foglya: inkább rugózik tovább a kron-
stadti felkelésen vagy a lenini Új Gazdaságpolitikán, minthogy
egy olyan jövőn dolgozzon, amelyben valóban hinni is tud. Az
antikapitalizmus korábbi formáinak kudarca nem ok a remény-
telenségre, de a kudarc romantizálására sem, amely a veresé-
get szenvedett kisebbség kényelmes pozíciójában ülő baloldal
másik gyenge pontja. A válság megnyitotta a lehetőséghorizon-
tot – amelyben képzeletünkhöz intézett kihívást kell látnunk,
113 Alex Williams: On negative solidarity and postfordist plasticity. Splintering

Bone Ashes, 31 January 2010: http://splinteringboneashes.blogspot.com/2010/01/
negativesolidarityandpostfordist.html.
117
nem pedig a meghaladott formákhoz való visszatérés pillanatát.

Ahogy Badiou is leszögezte, egy életképes antikapitalizmus csak
a kapitalizmus rivális alternatívája lehet, nem puszta reakció.
Nincs visszatérés a kapitalizmus előtti terrénumokhoz; az anti-
kapitalizmusnak a Tőke globalizmusával saját, autentikus uni-
verzalizmusát kell szembeszegeznie.
Egy valóban megújult baloldalnak magabiztosan el kell fog-
lalnia azt a megnyíló politikai terepet, melyet az imént (rendkí-
vül vázlatosan) leírtam. Semmi sem eleve politikai; a politizáció-
hoz olyan politikai erőre van szükség, amely képes átfordítani az
adottnak vettet a bármi lehetbe. Ha a neoliberalizmus a poszt-
hatvannyolcas munkásosztály vágyainak felszívása révén győ-
zedelmeskedett, egy új baloldal építhetne azokra a vágyakra,
amelyeket a neoliberalizmus gerjesztett, de sosem volt képes
kielégíteni, mint a bürokrácia minimalizálásának ígérete. Fel
kell vennünk a harcot a munka és az afölötti irányítás jelenle-
gi formái ellen, a munkásautonómia követelésével (szemben
a menedzsment uralmával) és bizonyos munkaformák elutasí-
tásával (mint a munka meghatározó részévé váló, mértéktelen
auditálás). Ezt a harcot meg lehet nyerni – de csak egy új politi-
kai szubjektum születésével; nyitott kérdés, hogy a régi struktú-
rák (mint a szakszervezetek) alkalmasak-e ennek a szubjektum-
nak a felnevelésére, vagy új politikai szervezetek létrehozására
van szükség.
Le kell váltanunk az ellenállás azon formáit, amelyek lát-
hatóan kontraproduktívak a menedzserializmussal szemben.
Az egyetemek és iskolák esetében például a sztrájkok (még olyan
formákban is, mint a jegybeszüntetés) csak a diákoknak és
118
a dolgozóknak ártanak (a főiskolán, ahol tanítottam, az egyna-

pos sztrájkokat kifejezetten üdvözölte a menedzsment, mivel így
spórolhattak a béreken, míg az órák hiánya nem okozott valódi
fennakadást). Ehelyett az egyedül a menedzsmentnek fájó mun-
kaformákat kellene beszüntetnünk: az önmegfigyelés különféle
formáit, amelyek valójában nem befolyásolják az oktatás minő-
ségét, viszont a bürokrácia létfeltételét jelentik. Gesztusértékű,
spektakuláris megmozdulások helyett olyan (nemes) ügyekért,
mint Palesztina helyzete, a pedagógus-szakszervezeteknek arra
kellene használniuk a válság adta lehetőségeket, hogy megszaba-
dítsák a közszolgáltatásokat a bizniszontológiától. Ha még a vál-
lalatokat sem tudják úgy működtetni, mint egy vállalatot, miért
kellene pont a közszférát?
A népbetegséggé váló hangulatzavar nem más, mint elfojtott
és elzárt elégedetlenség; a privatizált mentális zavarok politizá-
lásával ezek az önromboló erők végre a valódi ok, a Tőke lerombo-
lására irányulhatnának. A mentális zavarok bizonyos formáinak
(mint a depresszív hedonizmus) terjedése és az ökológiai válság
fenyegetése egyaránt (ön)korlátozásra szólít fel minket. Ezt azon-
ban a tőke további expanzióját lehetővé tévő, prekorporált „tu-
datos fogyasztás” és a reszponzibilizáció nem, csak egy kollektív
alany lehet képes megvalósítani. Az újfajta aszkézist nemcsak
gyakorlati, hanem libidinális okok is indokolják: ha – ahogy
Oliver James, Žižek és Szuperdada megmutatták – az élvezethez
való korlátlan hozzáférés vége az elégedetlenség és a gyötrelem,
akkor a korlátozás jó eséllyel nem csillapítja, hanem éppen fo-
kozza e vágyakat. A korlátozások elkerülhetetlenek, a kérdés csak
az, hogy képesek vagyunk-e a kollektív szabályozásra, vagy meg-
119
várjuk, hogy autoriter eszközökkel szabja ki ránk egy elit, amikor

már túl késő lesz. Hogy ez a kollektív szabályozás pontosan mi-
lyen formát ölthet, szintén nyitott kérdés, amit csak gyakorlat és
kísérletezés útján lehet megválaszolni.
A „történelem végének” hosszú, sötét éjszakájában történel-
mi lehetőség rejlik. A kapitalista realizmust éppen totális volta
teszi sebezhetővé: még a politikai és gazdasági alternatívák fel-
csillanása is aránytalanul nagy horderővel bírhat. A legkisebb
esemény is képes lehet átszakítani a kapitalista realizmus szür-
ke függönyét, amely most elfedi előlünk a lehetőséghorizontokat;
átfordítani a totális tehetetlenséget egy olyan helyzetté, ahol egy-
szer csak ismét bármi elképzelhető.
120
BIBLIOGRÁFIA
Angelis, Massimo De; Harvie, David: ‘Cognitive Capitalism’ and

the Rat Race: How Capital Measures Immaterial Labour in
British Universities. Historical Materialism 17 (2009): 3–30.
Badiou, Alain: The Meaning of Sarkozy. London, Verso, 2008
Berglund, Eeva: I Wanted to Be an Academic, Not ‘A Creative’:
Notes on Universities and the New Capitalism. Ephemera 8 (3)
(2008): 322–330.
Berman, Marshall: All that Is Solid Melts Into Air. The Experience of
Modernity. London, Penguin, 1982
Beverungen, Armin: The Parallax of Business Ethics. 13th
European Business Ethics Network UK Conference. Bristol,
6–8 April 2008 (kiadatlan előadásszöveg)
Brown, Wendy: American Nightmare: Neoliberalism, Neocon-
servatism, and De-Democratization. Political Theory 34 (6)
(December 2006): 690–714.
Butler, Judith: Frames Of War: When Is Life Grievable? London,
Verso, 2009
Cox, Christoph; Whalen, Molly: On Evil: An Interview with Alain
Badiou. Cabinet Magazine 5 (2001–2002): http://www.cabinet-
magazine.org/issues/5/alainbadiou.php
Davis, Mike: City of Quartz. Excavating the Future in Los Angeles.
London, Verso, 1990
Deleuze, Gilles; Guattari, Félix: Anti-Oedipus. Capitalism and
Schizophrenia. Trans. Robert Hurley, Mark Seem, and Helen R.
Lane. Minneapolis, University of Minnesota Press, 2003 [1972]
121
Deleuze, Gilles: Utóirat az ellenőrzés társadalmához. Ford. Ivacs
Ágnes. In Sugár János (szerk.): Buldózer. Médiaelméleti antológia.
Budapest, Média Research Alapítvány, 1997 [1990], 11–15.
Eliot, Thomas Stearns: Hagyomány és egyéniség. Ford. Szent-
kuthy Miklós. In Az Európa Könyvkiadó Munkaközössége
(szerk.): Hagyomány és egyéniség. Az angol esszé klasszikusai.
Budapest, Európa, 1967 [1919], 557–561.
Foucault, Michel: Felügyelet és büntetés. A börtön története. Ford.
Fázsy Anikó és Csűrös Klára. Budapest, Gondolat, 1990 [1975]
Fukuyama, Francis: A történelem vége és az utolsó ember. Ford.
Somogyi Pál László. Budapest, Európa, 2014 [1992]
Gibson, William: Neurománc. Ford. Ajkay Örkény. Budapest,
Valhalla Páholy, 1992 [1984]
Guin, Ursula Le: Égi eszterga. Ford. Füssi-Nagy Géza. Budapest,
Móra, 1992 [1971]
Harvey, David: A Brief History of Neoliberalism. New York, Oxford
University Press, 2015
James, Oliver: The Selfish Capitalist: Origins of Affluenza. London,
Vermilion, 2008
James, P. D.: Az ember gyermeke. Ford. Simonyi Ágnes. Budapest,
21. Század, 2014 [1992]
Jameson, Fredric: A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus
kulturális logikája. Ford. Dudik Annamária Éva. Budapest,
Noran-Libro, 2010 [1991]
Jameson, Fredric: Archaeologies of the Future: The Desire Called
Utopia and Other Science Fictions. London, Verso, 2005
Jameson, Fredric: Future City. New Left Review 21 (May–June
2003): 65–79.
122
Jameson, Fredric: The Antinomies of Postmodernity. In The
Cultural Turn. Selected Writings on the Postmodern. 1983–1998.
London, Verso, 1998, 50–72.
Jameson, Fredric: Postmodernism and Consumer Society. In
The Cultural Turn: Selected Writings on the Postmodern, 1983–1998.
London, Verso, 1998, 1–20.
Jameson, Fredric: The Seeds of Time. New York, Columbia Uni-
versity Press, 1994
Jameson, Fredric: The Geopolitical Aesthetic. Cinema and Space in
the World System. Indiana, Indiana University Press, 1992
Jones, Campbell: The Subject Supposed to Recycle. Philosophy
Today 54 (1) (Spring 2010): 30–39.
Kafka, Franz: A kastély. Ford. Rónay György. Budapest, Európa,
2009 [1926]
Kafka, Franz: A per. Ford. Szabó Ede. Budapest, Európa, 1986 [1925]
Lyotard, Jean-François: A posztmodern állapot. In Jürgen Ha-
bermas, Jean-François Lyotard, Richard Rorty: A posztmodern
állapot. Budapest, Századvég, 1993 [1979], 7–145.
Land, Nick: Meltdown. In Fanged Noumena. Collected Writings
1987–2007. New York, Urbanomic–Sequence, 2012, 441–459.
Ludlum, Robert: A Bourne-rejtély. Ford. Félix Pál. Budapest, I.P.C.
Könyvek, 2020
Marx, Karl; Engels, Friedrich: A Kommunista Párt kiáltványa. In
Marx és Engels válogatott művei. 4. kötet. Budapest, Kossuth, 1981
[1848], 437–470.
Meek, James: When the Floods Came. London Review of Books
30 (15) (July 2008): https://www.lrb.co.uk/the-paper/v30/n15/
james-meek/when-the-floods-came
123
Miller, Judy; Torrey, Fuller E.: The Invisible Plague: The Rise of
Mental Illness from 1750 to the Present. New Brunswick, Rutgers
University Press, 2001
Newsinger, John: Brown’s Journey from Reformism to Neolibe-
ralism. International Socialism 115 (2) (July 2007): http://isj.org.
uk/browns-journey-from-reformism-to-neoliberalism/
Nietzsche, Friedrich: Korszerűtlen elmélkedések. Ford. Bognár
Bulcsu et al. Budapest, Atlantisz, 2004 [1874]
Orlowski, Andrew: Adam Curtis: The TV elite has lost the plot.
The Register, 20 November 2007: https://www.theregister.
co.uk/2007/11/20/adam_curtis_interview/
Ravenhill, Mark: The TV commandments. The Guardian, 14
November 2005: https://www.theguardian.com/media/2005/
nov/14/broadcasting.arts
Reynolds, Simon: Slipping into Darkness. The Wire 148 (June
1996): https://www.thewire.co.uk/in-writing/essays/the-wire-
300_simon-reynolds-on-the-hardcore-continuum_4_hard-
step_jump-up_techstep_1996_
Sennett, Richard: The Corrosion of Character. The Personal Con-
sequences of Work in the New Capitalism. London, W. W. Norton,
1998
Schudson, Michael: Advertising, The Uneasy Persuasion: It’s Du-
bious Impact on American Society. New York, Basic Books, 1984
Spinoza, Benedictus de: Teológiai-politikai tanulmány. Ford.
Boros Gábor, Szalai Judit, Szemere Samu. Budapest, Osiris,
2002 [1670]
Spinoza, Benedictus de: Etika. Ford. Boros Gábor és Szemere
Samu. Budapest, Osiris, 1997 [1677]
124
Stirner, Max: The Ego and Its Own. Trans. Steven T. Byington.
Cambridge, Cambridge University Press, 2000 [1848]
The Economist: France Faces the Future. The Economist, 30
March 2006
Pfaller, Robert: Interpassivity. The Aesthetics of Delegated Enjoy-
ment. Edinburgh, Edinburgh University Press, 2017
Weber, Tim: Bono bets on Red to battle Aids. BBC News, 26 Janua-
ry 2006: http://news.bbc.co.uk/2/hi/business/4650024.stm
Williams, Alex: On negative solidarity and post-fordist plas-
ticity. Splintering Bone Ashes, 31 January 2010: http://splin-
teringboneashes.blogspot.com/2010/01/negative-solida-
rity-and-post-fordist.html
Žižek, Slavoj: Egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat.
Szeptember 11. tragédiájától a pénzügyi összeomlás bohóza-
táig. Ford. Bartha Eszter és Koltai Mihály Bence. Eszmélet 22
(85) (2009. tél, melléklet)
Žižek, Slavoj: Nobody has to be Vile. London Review of Books 28
(7), 6 April 2006: https://www.lrb.co.uk/v28/n07/slavoj-zizek/
nobody-has-to-be-vile
Žižek, Slavoj: The Ticklish Subject: The Absent Centre of Political
Ontology. London, Verso, 2000
Žižek, Slavoj: A nagy Másik nem létezik. Ford. Csabai Márta.
Thalassa 9 (1998): 34–50.
Žižek, Slavoj: Introduction. The Spectre of Ideology. In Mapping
Ideology. London, Verso, 1994, 1–33.
Žižek, Slavoj: Tarrying with the Negative: Kant, Hegel, and the Cri-
tique of Ideology. Durham, Duke University Press, 1993
125
Žižek, Slavoj: The Sublime Object of Ideology. London, Verso, 1989
Zupančič, Alenka: The Shortest Shadow. Nietzsche’s Philosophy of
the Two. Cambridge, MIT, 2003
126
FILMOGRÁFIA
A Bourne-rejtély (The Bourne Identity, 2002, Doug Liman)

A dolog (The Thing, 1982, John Carpenter)
A Keresztapa (The Godfather, 1972, Francis Ford Coppola)
A nyolcadik utas: a Halál (Alien, 1979, Ridley Scott)
A Parallax-terv (The Parallax View, 1974, Allan J. Pakula)
A sebhelyesarcú (Scarface, 1983, Brian De Palma)
Az ember gyermeke (Children of Men, 2006, Alfonso Cuarón)
Egy makulátlan elme örök ragyogása (Eternal Sunshine of the
Spotless Mind, 2004, Michel Gondry)
Hivatali patkányok (Office Space, 1999, Mike Judge)
Kék gallér (Blue Collar, 1978, Paul Schrader)
Kutyaszorítóban (Reservoir Dogs, 1992, Quentin Tarantino)
Memento (2000, Christopher Nolan)
Nagymenők (Goodfellas, 1990, Martin Scorsese)
Ponyvaregény (Pulp Fiction, 1994, Quentin Tarantino)
Solaris (1972, Andrej Tarkovszkij)
Suszter, szabó, baka, kém (Tinker Tailor Soldier Spy, 1979,
filmsorozat, John Irvin)
Szárnyas fejvadász (Blade Runner, 1982, Ridley Scott)
Szemtől szemben (Heat, 1995, Michael Mann)
Sztalker (Stalker, 1979, Andrej Tarkovszkij)
Truman Show (1998, Peter Weir)
V mint vérbosszú (V for Vendetta, 2006, James McTeigue)
Videodrome (1983, David Cronenberg)
Wall-E (2008, Andrew Stanton)
127

Mark Fisher Kapitalista Realizmus Ford T

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Mark Fisher Kapitalista Realizmus Ford T

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Mark Fisher

Copyright © 2009 Mark Fisher

Fordítás © Tillmann Ármin, Zemlényi-Kovács Barnabás

Előszó: András Csaba

Jelen könyvet vagy annak részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni,

A kiadásért felel a Napvilág Kiadó ügyvezető igazgatója

Előszó (András Csaba) 6

1. Könnyebb elképzelni a világvégét,

2017-es, a brit baloldali szcénát komolyan megrázó öngyilkossá-

1 Előbb a doktori disszertációját tartalmazó Flatline Constructs, majd a blog­

indokolatlan: Fisher a kortárs kultúraelmélet egyik legizgalma-

5 E fogalom eredeti értelmében, szemben a cultural studies kortárs akadémiai

títő. Ez persze nem jelenti azt, hogy e kötet egy-egy lacaniánus

ris modernizmus Fishernél a legmagasabbra értékelt emancipa-

7 Mark Fisher: Ghosts of My Life. Writings on Depression, Hauntology and Lost

publicisztikát, műkritikát, önálló tanulmányokat, és közremű-

pírkastélyból13 címmel jelent meg magyarul. Ez az esszé az egyik

13 Mark Fisher: Kilépés a vámpírkastélyból. A szem, 2018. 05. 04.: https://aszem.

hogy lerombolja a »természetes rend« látszatát, vagyis fel kell

17 Transpontine, January 16, 2018, http://transpont.blogspot.com/2018/01/

mentalitás) és témái (kibertér, kibergótika, science-fiction, rave)

lyezném a hangsúlyt: van alternatíva – csak nem megtalálnunk

19 K-punk, i. m., 672.

Alfonso Cuarón Az ember gyermeke című 2006-os filmjének egyik

20 P. D. James: Az ember gyermeke. Ford. Simonyi Ágnes. Budapest, 21. Század,

ráciát felfüggesztették, és az országot egy önjelölt Gondnok veze-

A film világában, ahogy a miénkben is, az ultraautoritarizmus

aktuális félelmeink metaforájaként. Ez a félelem véleményem

22 Vö. Thomas Stearns Eliot: Hagyomány és egyéniség. Ford. Szentkuthy Miklós.

birtokolhatjuk, ha a jövő kimerült. A hagyomány mit sem ér, ha

[A tőke] a jámbor rajongás, a lovagi lelkesedés, a nyárs-

értékké oldotta fel, és az oklevelekben biztosított,

A kapitalizmus az, ami a szimbolikus struktúrák összeomlása

a jelenlegi, mélységesen egyenlőtlen, kegyetlen rend-

23 Karl Marx és Friedrich Engels: A Kommunista Párt kiáltványa. In Marx és Engels

ezt önmagában bajos lenne ideálisnak nevezni, így in-

A kapitalista „realizmus” a depressziós realizmusa, aki min-

törvény nem szabályoz; ellenkezőleg, minden addig érvényben

25 Gilles Deleuze and Félix Guattari: Anti-Oedipus. Capitalism and Schizophrenia.

hogy a „Sugárzó város”27 kísértetjárta lesz, elsősorban nem Marx-

27 Célzás Le Corbusier utópisztikus várostervére, a Ville Radieuse­re.

a posztmodern kultúra és a fogyasztói (vagy posztfordista) ka-

önbeteljesítő jóslattá vált doktrínájánál – „nincs alternatíva”

álomvilágának gyarmatosítása annyira magától értetődővé vált,

beli múzeumban”.31 Tudta azt is, hogy sikerükkel nem ellenállást

a „real” [valódi, őszinte, igazi] kétféle jelentéssel bír.

31 Fredric Jameson: Postmodernism and Consumer Society. In The Cultural Turn:

munkavállalókat alkalmazzanak, szociális juttatások

Noha e kétféle „real” látszólag szemben áll, a hiphop „kompro-

megszépíteni a valóságot csak azért, hogy kövessék a jókat és

A gengszterrap vagy James Ellroy regényei esetében a kapitalista

kombinációjának baudrillard-i víziója ez, melyben az alávetett-

Ha az ideológiának azt a klasszikus koncepcióját vesz-

35 Lásd Robert Pfaller: Interpassivity. The Aesthetics of Delegated Enjoyment.

valós állapotát, hanem egy magát a társadalmi valósá-

A kapitalista ideológia lényege Žižek szerint éppen abban rejlik,

lennek bizonyult egy koherens, alternatív politikai-gazdasági

37 A Live 8 szegénységellenes koncertsorozat Bob Geldof és Bono, a U2

önkényesen korlátozza a „jogot” a totális élvezethez. Egy Apa el-

Az 1985-ös eredeti Live Aid-koncertek óta jelen lévő ideológiai

38 A Product Redet Bono és Bobby Shriver alapították 2006­ban, lényege,

A kapitalista realizmus fogalma nem tőlem származik: már

40 Gerhard Richter, Konrad Lueg, Manfred Kuttner és Sigmar Polke 1963­ban

1 Előbb a doktori disszertációját tartalmazó Flatline Constructs, majd a blog

27 Célzás Le Corbusier utópisztikus várostervére, a Ville Radieusere.

38 A Product Redet Bono és Bobby Shriver alapították 2006ban, lényege,

40 Gerhard Richter, Konrad Lueg, Manfred Kuttner és Sigmar Polke 1963ban

45 Further Education College. Szakképző főiskola, amit az angol oktatási rend

67 JeanFrançois Lyotard: A posztmodern állapot. In Jürgen Habermas, Jean