PRÓBÁLKOZÁSOK A „ZENETERÁPIA” ÉS A „ZENEPEDAGÓGIA” FOGALMAK

KÖZÖTTI KÜLÖNBSÉGTÉTELRE

Norbert Linke

Összefoglalás

Napjaink írott és elektronikus sajtójában a terápia fogalmát olyan eljárásokra és projektekre alkalmazzák,
amelyeknek inkább az „értékesítéshez”, mint a „gyógyításhoz” van közük. A zeneterápiában például olyan
irányzatok uralkodnak, amelyek különböző hangzóanyagok eladását helyezik előtérbe. A terápia fogalmának
megjelenését a nevelésben sokan egyszerű divathullámnak tekintik. A szerző ugyanakkor bebizonyítja, hogy a
Németországban létrejött korai pszichoterápiai iskolák szoros együttműködést irányoztak elő az orvosok és a
nevelők között. IDA LÖWY és Dr. LEONHARD DEUTSCH zenepedagógusok, mindketten ALFRED ADLER
tanítványai, ennek az együttműködésnek az úttörői közé tartoztak. Manapság a kisegítő iskolák tanárainak zenei
képzése elképzelhetetlen lenne zeneterápiai ismeretek közvetítése nélkül. Az általános oktatást folytató
intézményeknek is alkalmazniuk kellene terápiás módszereket a gyors ütemben terjedő mentális zavarok
leküzdése érdekében. A szerző rávilágít néhány olyan tendenciára, amelyek az elhatárolást célzó vita folyamán
merültek föl.

Elsődleges az a kérdés, hogy ki érdekelt a címben megfogalmazott különbségtételben, és ki

nem. Egy sikeres terápián átesett személy valószínűleg közömbösen viszonyul a
problémakörhöz. Számára az a lényeges, hogy segítettek rajta. Ha gyógyulásában egy
népesebb orvos – és segítőcsoport működött közre, akkor a páciens aligha lesz képes
meghatározni azt a személyt, aki a leginkább hozzájárult állapotának javulásához: talán az
első orvos az, aki felállította a diagnózist és annak pontosítása céljából az esetet egy másik
orvoshoz továbbította, vagy a terápiát végző doktor, esetleg egy másik, a terápiában résztvevő
személy? Meg kell állapítanunk, hogy a sikerkalkulációk - és statisztikák készítése jelenleg a
zeneterapeuták „legellentmondásosabb” tevékenységei közé tartoznak.
A különbségtétel érdekében történő próbálkozásokban elsősorban a következők érdekeltek:
Azok az orvosok, akik presztízskérdést csinálnak abból, hogy egyértelműen
megkülönböztessék magukat az úgynevezett segítőktől; szakképzés-kutatók, akik a
zeneterapeuták státuszát lehetőleg minél alacsonyabbra próbálják értékelni; politikai
grémiumok, amelyek minél kisebb képzési költségekkel szeretnének számolni. Az utóbb
említett két csoport között a legnagyobb az egyetértés, ráadásul őket egy orvosi lobby is
támogatja. Úgy tűnik, nem kevés orvos áll az úgynevezett „Dávid- sokk” alatt, ha a
zeneterápia módszereiről vitatkozik a pszichiáterekkel. Dávidnak, a pásztornak és hárfásnak
időről- időre sikerült megszabadítania Izrael első királyát, Sault a lelki problémáitól, majd
időszámításunk előtt 1000-ben követte őt a trónon. A zeneterápia ezzel politikai kérdéssé vált
és tulajdonképpen az is maradt egészen napjainkig. A Bécsben született idegorvos, Dr.
HILDEBRAND RICHARD TEIRICH, akinek egyebek között a „Zene a gyógyászatban” című
gyűjteményes kötetet köszönhetjük, a következőket állítja:
„ A zeneterápiának egyébként pedagógiai jelentősége is van: általa kedvező irányban
befolyásolható a páciensek zenei ízlése.” (TEIRICH, 1958, VI.o) .
De mit jelent itt a „kedvező” szó? TEIRICH kötetében a közreműködő orvosok és referensek a
következő sorrend szerint határozzák meg saját zenei ízlésüket: BACH és BEETHOVEN nagy
előnnyel vezetik a sort Sztravinszkij, Schubert, Bartók, Schumann, Ravel, Händel, Wagner,
Puccini, Mozart, R. Strauss, Grieg, Smetana, Verdi, Bizet és Csajkovszkij előtt. A felmérés
készítésekor, 1958- ban a „nagyok” közül hiányzott Brahms és Mahler. Manapság egészen
másképp nézne ki ez a sorrend. Vonzó feladat lenne összevetni ezen orvosok kedvenc
zeneszerzőit a médiaipar lemezválasztékával. Ha egyes orvosok – TEIRICH szerint – úgy
akartak nevelési feladatokat ellátni, hogy a pácienseik zenei ízlésének befolyásolása
érdekében a média kiszolgálójává alacsonyították le magukat, akkor ezeknek az orvosoknak
értésükre kell adni, hogy az ilyesfajta „idomításnak” semmi köze sincs a modern
zenepedagógiához. Azoknak az orvosoknak és zeneterapeutáknak, akik kísérletet tesznek a
különbségtételre, tudniuk kell, mivel szemben akarják megkülönböztetni magukat és miért.
Máskülönben nem moshatják le magukról azt a vádat, hogy sündisznóállást vettek föl.
Prof. Dr. HARM WILLIAMS ideggyógyász ( „Zeneterápia lelki betegségek kezelésére”)
zenepedagógia- definíciójában a híres göttingeni zenepedagógusra prof. DANKMAR VENUSRA
hivatkozik és a következő célt hirdeti meg: „ Előkészítés és képességfejlesztés a zenei életben
való részvétel érdekében, beleértve a zenei ítélőképesség valamint azon készség fejlesztését
is, amely lehetővé teszi a zenei valóság megváltoztatásában történő közreműködést.”
(WILLMS, 1975, 87.o.) A zeneterápia kiindulópontja és célja más. WILLMS minderre az
úgynevezett betegség- fogalmat használja. Kiindulópontja pedig „egy olyan ember, aki már
felmutatott egyfajta fejlődést, még ha bizonyos értelemben hibás fejlődésről is van szó.”
(WILLMS, 1975, 87.o.) WILLMS kiindulási kritériuma azonban, amely nyilvánvalóan a felnőtt-
terápiát veszi alapul, nem használható a fiatalok terápiája esetén. A gyermek- és ifjúsági
pszichiátriában sem lehet eredményre jutni megfelelő pedagógiai közreműködés nélkül.
Különösen érdekes a „betegség”, mint különbségtételi kategória. Jelen cikkben nem áll
módunkban részletesen kifejteni azt a nyilvánvaló tényt, hogy mindez már a lelki zavarok
vagy az olyan veleszületett fogyatékosságok, mint a siketség vagy a vakság diagnózisánál is
nagy problémát jelent.. Ha valaki a nyilvánvalóan „betegekkel” szemben az iskolát, mint az
egészséges tanulók gyűjtőhelyét akarja meghatározni, az teljesen félreismeri az iskolafronton
uralkodó helyzetet. Bár a lelki zavarok elterjedtségét a tanulók körében különbözőképpen
határozzák meg (15% és 30% között), de a létét senki sem tagadja azok közül, akiknek
valamilyen módon közük van az iskolához. Manapság a tanárnak egyben terapeutának is kell
lennie, még akkor is, ha csak a leghétköznapibb lelki zavarokkal kell szembenéznie. Az ilyen
jellegű zenetanítás célkitűzéseit és módszereit a tanár nem lelheti fel a hivatalos
zenedidaktikában, hanem kizárólag a zeneterápia, illetve a kisegítő tanári képzés keretében.
Manapság a zeneterápia a zenetanárok munkájának jelentős részét képezi. Ahelyett, hogy
vitatjuk ezt a tényt és a zenetanárt hozzá nem értéssel vádoljuk, inkább segítenünk kellene
neki a zeneterápiai eszköztár bővítésében és tökéletesítésében.
A zeneterápia diagnózis – specifikus és ezért fejlesztésének orvosi követelmények szerint kell
történnie. (v.ö. WILLMS, 1975, 86.o.) Sokan nem tudják, milyen bizonytalan eszköz a
diagnózis. Bizonyos esetekben az orvosok által gyakran kigúnyolt természetgyógyászok a
doktorokénál jobb diagnózisokat tudnak felállítani, néha arra is képesek, hogy olyan emberek
felépülését segítsék elő, akikről az orvosok már lemondtak. Szigorúan véve csak a
pszichoszomatikus betegségekkel foglalkozók vannak olyan helyzetben, hogy orvosi
szempontból kielégítő diagnózist állítsanak föl lelki betegségekkel küzdő emberekről. Melyik
praktizáló orvos küldi a betegét idejekorán a pszichiáterhez, ahelyett, hogy számtalan
orvosságot próbál ki rajta? Fontos kérdés az is, mennyire veszik komolyan az orvosok a
zeneterapeuták által felállított diagnózisokat. Sok orvos úgy gondolja, hogy a zeneterapeuták
csupán gyógyászati kiegészítő tevékenységet folytatnak és nem hivatottak arra, hogy maguk
is diagnózisokat állítsanak fel. Hogy milyen nehéz- még csoportos fellépés esetén is-
érvényesülni, arra rávilágít az az eset, amelyet GERTRUD ORFF zeneterapeuta mesélt el. Orffot
rávették, hogy a csoportban játszó egyik gyereknek javasolja a hallókészüléke levételét- egy
különösen vad játékban, amelynek során a készülék könnyen tönkremehetett volna. ORFF
asszony a játék többszöri megismétlése során megállapította, hogy a megfigyelt gyermek
hallóképessége megfelelő szintű volt. A diagnózist felállító orvos nem veszi szívesen, ha
kioktatják. Németországban csak nehezen nyer teret az a gondolat, hogy a zeneterapeuták is
folytathassanak diagnózis- specifikus tevékenységet-, és hogy ezen a területen
zenepedagógusok is tevékenykedhessenek. Érdemes elolvasni a SIGMUND FREUND által
követelt laikus- elemzésről szóló vitát.- valamint az azon ajánlás mellett szóló érveket, amely
az elemzést és a diagnózist nem csupán az orvosok számára kívánja lehető tenni. Már FREUD
is rámutatott arra, mi lehet mindennek az egyetlen logikus konzekvenciája. : jobb képzést kell
biztosítani a laikusoknak és a pedagógusoknak ( v.ö. FREUD 1926; PETERS, 1979, 166.o.)
Minden olyan családban, ahol a nevelést tudatos tevékenységként végzik, gyakran
keletkeznek olyan szituációk, amelyek esetében szükség van diagnózis ( laikus- diagnózis)
felállítására. Az iskolában ugyanez a helyzet. A nevelők csak akkor küldik a gyereket
orvoshoz, ha igazán szembeötlő jelek utalnak a beavatkozás szükségességére. Más szavakkal:
az elő- diagnózis és annak eldöntése, hogy kinek kell orvoshoz mennie- néhány kényszer
szülte helyzettől eltekintve – a nevelők felelőssége. Azt a tényt, hogy a zeneterápiával
kapcsolatban mindenkiben ösztönösen jelen van az értelmes cselekvésre való készség,
megfigyelhetjük azoknál az anyáknál, akik kézbe veszik síró gyermeküket és hozzá ritmikus
dúdolásba kezdenek. Az ilyen nevelőket nem szükséges a zeneterápia gyakorlására késztetni;
számukra az ilyesmi teljesen természetes.
Minden bizonnyal fenntartással kell viseltetnünk a „terápia” fogalmának parttalan
kiterjesztésével szemben. Ha a napilapokban olyan címmel jelennek meg tudósítások,
amellyel kigúnyolják a terápia gondolatát (Fáradt, erőtlen? Gyógyítassa magát zenével”),
akkor azokat nem szabad túlságosan komolyan vennünk. Azokat az üzletben jártas
zeneterapeutákat, akik „alvás –szimulátorokat” dobnak a piacra, hogy halk zene segítségével
küzdjenek pácienseik álmatlansága ellen, inkább üzleti, mintsem szakmai hozzáértésük
alapján kell megítélni. Az ilyen példákkal nem szabad elterelni a figyelmet azokról a
tevékenységekről, amelyek a tapasztalatgyűjtéseknek köszönhetően ismét rendelkezésünkre
állnak, például az individuál –pszichológusok különleges, egyedi esetekről szóló leírásairól.
ALFRED ADLER és CURT FURTMÜLLER a „Gyógyítani és Képezni” című, híressé vált
gyűjteményes kötetét olyan műként aposztrofálták, amely a „nevelés művészetét írja le
orvosok és pedagógusok számára”(ADLER, FURTMÜLLER 1973). Az ADLER által megalapított
bécsi nevelési tanácsadók és a húszas években a bécsi Pädagogiumban megtartott
rendezvények megmutatták, melyik út lenne ma is követendő. : Az orvosok és nevelők közötti
együttműködés, a nevelők oktatása, amely által képessé kell tennünk őket a pszichoterápiában
történő részvételben. Hogy milyen nagy mértékű az összhang a magas szintű művészeti
tevékenységek és az (önterápiai) kompenzációk között, azt ADLER MOZART, BEETHOVEN,
SCHUMANN, SMETANA stb. példáján keresztül mutatta be (ADLER, 1977, 57., 94. o, többek
között.). Lassacskán még a zenetudományon belül is teret nyer az a meggyőződés, hogy az
olyan művek, mint ROBERT SCHUMANN II, szimfóniájának Adagio- tétele nem érthetőek meg
teljes valójukban a zeneterápia által kínált megoldókulcsok nélkül. A zenepedagógusnak
erőszakot kellene tennie magán, és ha nem tevékenykedhetne terapeutaként is, akkor le
kellene mondania egy sor rendkívül hatásos zeneműről. A zeneterápia és a zenei nevelés más
területeken is – mint például az úgynevezett improvizáció vagy a csoport - improvizáció –
remekül megférnek egymás mellett. De nem szeretném a korábban leírtakat ismételni.
Elismerem, hogy az ADLER által követett gyakorlatnak, tehát az orvosok és a pedagógusok
együttműködésének a pszichoterápia és a zene- pszichoterápia (v.ö. LÖWY, 1930 és DEUTSCH,
1931) terén manapság igen befolyásos ellenfelei vannak- legfőképpen bizonyos orvosi és
politikai körökben. A zeneterápia és a zenei nevelés koordinációja révén jelentős bérjogi
engedményeket kellene tenni, amelynek megvitatására nem mutatkozik hajlandóság. Az
általános tantervű iskolákban dolgozó zenepedagógus az A12- es, illetve A- 13- as besorolás
szerinti bért kap és feltornázhatja magát A 16- ig- ez a legmagasabb fokozat, amely felülmúlja
a vele összehasonlítható BAT 1 alkalmazotti pozíciót. A besorolási vitának egyébként még
egyáltalán nincs vége. A gyakorlatban, azonban- ahogy az az álláshirdetésekben
megfigyelhető- csak BAT IV szerinti bérezésre hajlandóak. Így a terapeuta jócskán
alulfizetetté válik.. Érdemes elolvasni a pályázók képzettségre vonatkozó adatait: Érettségi, 5
év Zeneművészeti Főiskola, iskolazenészi –és orgonaművészi képesítés, kiegészítő képzés és
kórházi gyakorlat további három éven keresztül, diploma zeneterápiából ( Bécs, ill. London)
Képzettségét tekintve ez a szakember egy sorba helyezhető egy orvossal. Annak érdekében,
hogy az alacsonyabb béreket igazolják, a különböző politikai grémiumok elhatározták, hogy
az a szak, amely diplomás zeneterapeutákat képez, kizárólag a szakfőiskolai képzés keretében
oktatható, ami véleményem szerint rendkívül problematikus dolog, mert a szakfőiskolák
általában nem rendelkeznek a nélkülözhetetlen orvostudományi komponenssel. Ezzel a
helytálló kifogással megragadjuk azt a taktikai bumerángot, amely azokat az orvosokat találta
el, akik a pedagógia és a terápia egyértelmű elkülönítése révén a szint leszállítását célozták
meg. E szerint tudományos főiskolákon nem folyhat képzés, csak szakfőiskolákon. A
jelenlegi vitában azonban nem szabad megengednünk, hogy eltérítsenek szándékunktól, és a
politikusokban nyomatékosítani kell azt a tényt, hogy a zeneterápia-stúdiumoknak
gyógyászati komponense is van. Ha már a gyógyászati komponens-, mint pl. Bécsben- benne
foglaltatik a képzési koncepcióban, akkor azok a látszat- viták, amelyek a terápia és a
pedagógia, illetve a zeneterápia és a zenei nevelés közötti -állítólag elengedhetetlenül
szükséges - elhatárolódásról szólnak, maguktól megszűnnek majd.
Egyre nyilvánvalóbb és a politikusok által is elismert tény, hogy társadalmunknak sürgősen
szüksége lenne zeneterapeutákra. El kellene érni azt, hogy a zeneterapeuták a jövőben már ne
csak külföldön tehessenek magas szintű vizsgát. Természetesen a szakma iránt érdeklődők
előtt számos képzési forma áll nyitva – különböző bérezéssel. Jelenleg a zeneterapeuták
képzése magánintézetekben, zeneművészeti főiskolákon, szakfőiskolákon, valamint
tudományos főiskolákon (például a dortmundi Pedagógiai Főiskolán a kisegítő tanári képzés
keretében) történik. Dortmundban elengedhetetlen a nevelési komponens, amelyet mindenhol
figyelembe kell venni, ahol nevelői munkahelyek, betöltéséről van szó (mint például az
iskolai tanácsadásban, vagy az ifjúsági- ill. gyermekpszichiátriában.). A zeneterápia
ugyanakkor elengedhetetlen a kisegítő pedagógiában, és a szakképzés azon területein is meg
kell jelenjen, ahol önterápiás kompenzációk különféle címekben és naplóbejegyzésekben
dokumentáltan rendelkezésre állnak és zenei kínálatként ( zeneművek) jelennek meg bizonyos
terápiák folytatásához- zenei életünk nem csekély értékű részeként.
Elismerem, hogy az ilyen összefoglaláskor kényszerítő jelleggel fellépő kérdés a tárgyalt
probléma megfelelő rendszerezése. Az összegzés problematikája azonban nem oldható meg
azáltal, hogy az ember megpróbál bizonyos területeket, például a nevelési összetevőt,
egyszerűen kizárni a vizsgálódás köréből. A fordított út tisztességesebb lenne: a
problematikával bátran szembe kellene nézni és a taktikai megfontolásoktól eltekintvén előre
kellene vinni a rendszerezés- kutatások ügyét. A beavatottak számára régóta ismert az a tény,
hogy az ilyen kutatásokra több időt kell fordítani, valamint az is, hogy mindez nem
valósítható meg az egyetemek közreműködése nélkül. Németországban ezen kívül egy
további „pedagógiai „problémát is meg kell oldani: a kutatási eredmények átültetését a
főiskolai didaktikába, és ezen a ponton látható a herdeckei elő- évfolyamban, a professzor
JOHANNES TH. ESCHEN és Dr. KONRAD SCHILY által szerzett tapasztalatok óriási jelentősége.