Table of Contents

I. RÉ SZ
EGY
KETTŐ
HÁ ROM
NÉ GY
ÖT
HAT
II. RÉ SZ
HÉ T
NYOLC
KILENC
TÍZ
TIZENEGY
TIZENKETTŐ
III. RÉ SZ
TIZENHÁ ROM
TIZENNÉ GY
TIZENÖ T
TIZENHAT
TIZENHÉ T
TIZENNYOLC
KÖ SZÖ NETNYILVÁ NÍTÁ S
 „Bá r sok SF-szerző pró bá lja folytatni Robert A. Heinlein ö rö kségét,
Scalzi elképesztő en érett első regénye olyan, mintha való ban a nagy ö reg mester írta
volna...
Ez a virtuó z bemutatkozó munka tisztelgés a mű faj mú ltja elő tt, de azt is megmutatja,
miként tudnak a régi, bevett elemek felvillanyozó dva megú julni, ha valaki tehetséggel és
eredeti gondolatokkal nyú l hozzá juk.”
Publishers Weekly
„Scalzi kikerü li a katonai SF ö sszes kliséjét, és a pö rgő s akció jelenetek mellett a
tudomá nyos részletekre is mindvégig odafigyel.”
San Francisco Chronicle
„Gondolatébresztő regény.”
Entertainment Weekly
„Hihetetlenü l okos és végtelenü l szó rakoztató . A Vének háborúja ragyogó kö nyv.”
Cleveland Piain Dealer
„Ő rü lten élveztem a Vének háborúját.
Ű rhá ború s tö rténet pergő akció val, izgalmas szereplő kkel és még izgalmasabb erkö lcsi
kérdésekkel egy olyan jö vő ben, ahol majdnem szívesen élnénk és egy olyan univerzumban
ahol nagyon reméljü k, hogy nem élü nk.”
Ken MacLeod

LibraNet
Korrektú ra: Bell
(Tartalom)

John Scalzi: Old Man’s War

Copyright ©John Scalzi
Hungarian translation © Pék Zoltá n, 2012
A fordítá s az alá bbi kiadá s alapjá n készü lt:
John Scalzi: Old Man’s War Tor Books, New York, 2011
Fordította: Pék Zoltán
A Shakespeare-idézet Mészö ly Dezső fordítá sa
ISBN: 978 61 5504 974 3
Agave Kö nyvek
Felelő s kiadó : Varga Bá lint, Meznerics Gergely
A borító t és a kö tetet tervezte: Kuszkó Rajmund
Felelő s szerkesztő : Csurgó Csaba
Szerkesztő : Ková cs Kristó f
Olvasó szerkesztő : Dworkyll
Korrektor: Boncz É va
Készü lt: az Aduprint Kft. nyomdá já ban, 2012-ben
Felelő s vezető : Tó th Bélá né ü gyvezető igazgató
Mű faj: Science fiction

I. RÉSZ
EGY
Két dolgot csiná ltam a hetvenö tö dik szü letésnapomon. Meglá togattam a feleségem sírjá t.
Aztá n beléptem a hadseregbe.
A kettő kö zü l az elő bbi volt a kevésbé drá mai. Kathy a Harris Creek temető ben nyugszik,
alig egy mérfö ldre onnét, ahol laktunk és ahol a gyerekeinket felneveltü k. Kathyt a
temető ben elhelyezni keményebb dió nak bizonyult a vá rtná l: mivel egyikü nk sem szá mított
a dologra, egyikü nk sem tette meg a szü kséges elő készü leteket. Megalá zó egy
temető vezető vel azon vitatkozni, hogy a feleséged miért nem foglalt magá nak elő re
sírhelyet. Végü l a fiam, Charlie, aki tö rténetesen polgá rmester, ö sszekoccantott pá r
kobakot, és megkaptuk a parcellá t. Megvan annak az elő nye, ha az ember a polgá rmester
apja.
Szó val a sír. Egyszerű és jellegtelen, nagy sírkő helyett csak egy apró fejfa van rajta.
Kontraszt gyaná nt ott nyugszik mellette Sandra Cain, akinek hatalmas síremléke csiszolt
grá nitbó l készü lt, az elejére rá gravíroztá k Sandra gimná ziumi fényképét és egy csö pö gő s
idézetet Keatstő l az ifjú sá g és a szépség halá lá ró l. Jellemző Sandrá ra. Kathy jó t derü lt volna
rajta, hogy Sandra parkol mellette a bö hö m drá mai sírkö vével; Sandra ugyanis egész
életében szó rakoztató an passzív-agresszív versengést folytatott vele. Ha Kathy egy tortá t
vitt a helyi jó tékonysá gi sü tiá rusítá sra, akkor Sandy há rmat, és cseppet sem visszafogottan
fü stö lgö tt, ha Kathyé kelt el elő bb. Kathy megkísérelte ú gy megoldani a problémá t, hogy
megvette Sandy egyik tortá já t. Nehéz megmondani, hogy Sandra szemszö gébő l ez segített
vagy rontott a dolgon.
Azt hiszem, Sandy sírkö vét vehetjü k az utolsó szó nak a kérdésben, a végső adunak, amit
nem lehet megkontrá zni, mivel ugye Kathy má r meghalt. Má srészrő l viszont nem
emlékszem, hogy valaha is lá ttam volna lá togató t Sandynél. A halá la utá n há rom hó nappal
Steve Cain eladta a há zat, és elkö ltö zö tt Arizoná ba. Olyan széles vigyor volt a képén, mint az
autó pá lya. Egyszer kü ldö tt nekem egy lapot; ö sszeá llt ott lent valami nő vel, aki ö tven évvel
korá bban a pornó sztá rsá gig vitte. Miutá n ezt megtudtam, hetekig mocskosnak éreztem
magam. Sandy gyerekei és unoká i a szomszéd vá rosban éltek, de amennyit az anyjuk sírjá t
lá togattá k, aká r Arizoná ban is lehettek volna. Sandy Keats-idézetét a temetés ó ta nem
olvasta rajtam kívü l má s, és én is csak futó lag, ahogy elballagtam elő tte a feleségemhez.
Kathy kö vén ott á ll a neve (Katherine Rebecca Perry), az évszá mok és annyi: Szeretett
feleség és anya. Ahá nyszor meglá togattam, mindig tö bbszö r elolvastam ezt a mondatot.
Nem tudtam megá llni. Ez a négy szó olyan elégtelenü l, ugyanakkor olyan tö kéletesen
ö sszefoglalja az életét. Semmit nem á rul el ő ró la, semmit arró l, hogyan élte a napjait vagy
hogyan dolgozott, mi érdekelte vagy hová szeretett utazni. Sosem tudná d meg, mi volt a
kedvenc színe, hogyan szerette hordani a hajá t, hogyan szavazott, volt-e humorérzéke.
Semmit nem tudná l meg ró la azonkívü l, hogy szerették. É s való ban szerették.
Ő pedig ú gy gondolná , hogy ez bő ven elég.
Gyű lö ltem idejá rni. Gyű lö ltem a tudatot, hogy aki negyvenkét évig a feleségem volt, má r
nincs tö bbé, hogy egy szombat délelő tt az egyik pillanatban még a konyhá ban volt,
gofritésztá t kevert és a perpatvarró l mesélt a kö nyvtá rbizottsá g elő ző esti ü lésén, a
kö vetkező pillanatban meg a padló n vonaglott, ahogy a szélü tés lecsapott az agyá ra.
Gyű lö ltem, hogy azok voltak az utolsó szavai: „Hová a fenébe is tettem a vaníliá t?”
Gyű lö ltem, hogy én is olyan ö regember lettem, aki temető be já r a halott feleségét lá togatni.
Amikor (sokkal) fiatalabb voltam, olykor-olykor megkérdeztem Kathyt, mi értelme ennek.
Az az oszló hú s– és csonthalom, ami valaha egy ember volt, má r nem ember, csak egy oszló
hú s– és csonthalom. Az ember nincs tö bbé – a mennybe vagy a pokolba kerü lt, valahová
vagy sehová . Ennyi erő vel egy marhaoldalast is lá togathatnék. Aztá n megö regszel, és
ugyanezt gondolod. Csak má r nem érdekel. Ennyid maradt.
Aká rmennyire utá ltam a temető t, azért ö rü ltem is, hogy van. Hiá nyzott a feleségem. A
hiá nyá t kö nnyebb volt elviselni a temető ben, ahol mindig is halott volt, mint az ö sszes
olyan helyen, ahol élt.
Nem maradtam soká ig; sose maradtam soká ig. Csak amíg megéreztem azt a szú rá st, ami
kö zel nyolc év utá n is éles, azt, ami egyú ttal arra emlékeztet, hogy van má s dolgom is, mint
egy temető ben á csorogni, aká r egy á tkozott vén bolond. Amint ez a szú rá s belém sajdult,
megfordultam és tá voztam, kö rü l se néztem. Tudtam, hogy utoljá ra já rok a temető ben, a
feleségem sírjá ná l, de nem akartam tú l sok energiá t á ldozni arra, hogy az emlékezetembe
véssem. Ahogy má r mondtam, ezen a helyen mindig is halott volt. Nem sok pluszt ad, ha
erre emlékezem.
Bá r most, hogy belegondolok, a bevonulá s se volt annyira drá mai.
A vá ros, ahol éltem, olyan kicsi volt, hogy még toborzó irodá t se érte meg fenntartani. El
kellett autó znom Greenville-be, a megyeszékhelyre, hogy felcsaphassak katoná nak. A
toborzó iroda egy keskeny kirakatú helyiség volt egy jellegtelen plá zá ban; az egyik oldalá n
á llami italbolt, a má sikon tetová ló szalon. Attó l fü ggő en, milyen sorrendben mentél végig
rajtuk, má snap felébredve komoly slamasztiká ban talá lhattad magad.
Az iroda belü lrő l még ennél is kevésbé volt vonzó , má r ha ez lehetséges. Volt benne egy
író asztal, azon szá mító gép és nyomtató , mö gö tte egy ember, elő tte két szék. A fal mellett
még hat szék sorakozott, elő ttü k egy kis asztalon brosú rá k és a Time meg a Newsweek
régebbi szá mai. Kathyvel persze tíz évvel korá bban má r já rtunk itt; gyanítottam, hogy
semmi nem mozdult, semmi nem vá ltozott, beleértve a magazinokat. Az emberanyag
viszont ú jnak tű nt. Legalá bbis nem emlékeztem, hogy a korá bbi toborzó tisztnek ekkora
haja lett volna. Vagy ekkora melle.
Amikor beléptem, a nő nagyban gépelt valamit, fel se nézett. – Egy pillanat – motyogta
pavlovi reflexként az ajtó nyitá sra.
– Csak nyugodtan – mondtam. – Lá tom, sokan vagyunk. – Harmatos szarkazmusom sü ket
fü lekre talá lt, amit az utó bbi pá r évben má r megszoktam; jó volt lá tni, hogy hozom a
formá mat. Leü ltem az író asztal elé, és vá rtam, hogy befejezze azt a nagyon sü rgő s dolgá t.
– Jö n vagy megy? – kérdezte. Még most sem nézett rá m.
– Tessék?
– Jö n vagy megy? – ismételte. – Jö n, hogy alá írja a bevonulá si szá ndéknyilatkozatot, vagy
megy megkezdeni a szolgá latot?
– Á . Mennék, ha lehet.
Erre végre rá m nézett, kancsalítva vizsgá lt az igencsak taná r nénis szemü vegén á t. – Maga
John Perry – á llapította meg.
– É n vagyok. Honnét tudta?
A képernyő re nézett. – A legtö bben a szü letésnapjukon vonulnak be, pedig utá na még
hivatalosan van egy harmincnapos tü relmi idő szak. Ma csak há rom szü letésnaposunk van.
Mary Valory má r telefoná lt, hogy meggondolta magá t. É s rá nézésre azt mondaná m, maga
nem Cynthia Smith.
– Ö rö mmel hallom.
– É s mivel nem a szá ndéknyilatkozatot alá írni jö tt – folytatta, ismét csak ignorá lva a
humoromat –, joggal feltételeztem, hogy maga John Perry.
– Lehetnék egy ö regember, aki csak betévedt egy kis diskurá lá sra – vetettem fel.
– Ide nem sok olyan jut el. Elijesztik ő ket a sá tá ntetová lá sos fiatalok a szomszédban. –
Végre eltolta maga elő l a billentyű zetet, és most má r a teljes figyelmét nekem szentelte. –
Akkor há t igazolvá nyt kérnék.
– De má r tudja, ki vagyok – emlékeztettem.
– Azért menjü nk biztosra. – Ezt a mosoly legcsekélyebb á rnyéka nélkü l mondta. A jelek
szerint nem marad kö vetkezmények nélkü l, ha az ember nap mint nap szó szá tyá r
trottyokkal vesző dik.
Odaadtam a jogosítvá nyomat, a szü letési anyakö nyvi kivonatomat és az igazolvá nyomat.
Elvette, majd az író asztalbó l elő vett egy tenyérszkennert, csatlakoztatta a szá mító gépbe, és
felém csú sztatta. Rá helyeztem a tenyeremet, és megvá rtam, amíg a szkenner letapogatja.
Akkor visszavette az olvasó t, és lehú zta az oldalá n a ká rtyaigazolvá nyt, hogy passzol-e a
lenyomathoz. – Maga John Perry – jelentette ki végü l.
– Ö les léptekkel haladunk – mondtam.
Ezt is ignorá lta. – Tíz évvel ezelő tt ö n részt vett egy sorozá si felvilá gosító elő adá son a
Gyarmati Véderő t illető en, ahol is ellá ttá k informá ció kkal a bevonulá ssal já ró kö telmekrő l
és feladatokró l – mondta olyan hangon, ami arra utalt, hogy naponta minimum egyszer
ellitá niá zza, mindennap, egész életében, amió ta itt dolgozik. – A kö zbeeső idő ben pedig
ú jabb emlékeztető anyagokat kapott az ö nre vá ró kö telezettségekrő l és feladatokró l. Jelen
pillanatban szeretne pluszinformá ció t és emlékeztető prezentá ció t, vagy kijelenti, hogy
tö kéletesen tisztá ban van az ö nre vá ró kö telezettségekkel és feladatokkal? Tudnia kell,
hogy nem já r bü ntetés sem azért, ha emlékeztető t kér, sem azért, ha ú gy dö nt, elá ll a
bevonulá si szá ndéká tó l.
Eszembe jutott a felvilá gosító elő adá s. Az első részében egy raká s nyugdíjas ü ldö gélt
ö sszecsukható székeken a Greenville Kö zö sségi Há zban, és fá nkot zabá lva hallgatta a GYV
egyik apparatcsikjá t, aki az ű rbéli gyarmatok tö rténetérő l gagyogott. Aztá n a fickó
szó ró lapokat osztott ki a GYV életérő l, ami szakasztott olyannak tű nt, mint bá rmelyik
katonasá gé a vilá gon. Amikor a kérdésekre kerü lt a sor, kiderü lt, hogy ő való já ban nem is a
GYV tagja, csak felbérelték, hogy tartson elő adá sokat a Miami-vö lgy kö rnyékén.
Az eligazítá s má sodik része egy rö vid orvosi vizsgá latbó l á llt: bejö tt egy orvos, vért vett, a
szá mba tú rt egy vattá val, hogy sejteket vegyen, majd koponyarö ntgent csiná lt. A jelek
szerint megfeleltem. Azó ta évente egyszer postá n megkaptam ugyanazt a szó ró lapot, amit
ott. A má sodik évtő l kezdve olvasatlanul kidobtam ő ket.
– Tisztá ban vagyok velü k – feleltem.
Bó lintott, az író asztalbó l elő vett egy papírlapot meg egy tollat, és á tnyú jtotta. A papíron
volt jó pá r bekezdés, mindegyik alatt hely az alá írá snak. Felismertem: alá írtam egy nagyon
hasonló t tíz éve, amivel megértettem és elfogadtam, mi vá r rá m tíz év mú lva.
– Sorban felolvasom ö nnek mindegyik pontot – mondta a nő . – Minden egyes pont utá n, ha
megérti és elfogadja, amit hallott, kérem, írja a nevét és a dá tumot kö zvetlen a bekezdés
alatti vonalra. Ha kérdése van, kérem, az adott pont elolvasá sa utá n tegye fel. Ha nem érti
vagy nem fogadja el, amit hallott, ne írja alá . É rti?
– É rtem.
– Remek – mondta. – Első pont. Alulírott megértem és elfogadom, hogy szabad akaratombó l
és elhatá rozá sombó l, kü lső kényszer hatá sa nélkü l, ö nként beá lló k a Gyarmati Véderő hö z
nem kevesebb, mint kétéves szolgá latra. Tudomá sul veszem tová bbá , hogy a szolgá lati
idő met há ború vagy szü kséghelyzet esetén a Gyarmati Véderő egyoldalú an
meghosszabbíthatja, maximum nyolc évvel.
Bá r az „ö sszesen tíz év” zá radék nem volt ú jdonsá g a szá momra – egyszer-kétszer csak
elolvastam, amit kü ldtek–, azért á tfutott a fejemen, vajon há nyan siklottak el felette, és akik
nem, azok kö zü l is há nyan vették komolyan azt, hogy tíz évre bennragadhatnak. É n arra
gyanakodtam, hogy a GYV nem kérne tíz évet, ha nem lenne rá tényleg szü ksége. A
Karanténtö rvény miatt nem sokat hallunk a gyarmati há ború kró l. Amit viszont hallunk,
abbó l vilá gos, mint a nap, hogy az univerzumban nincs béke.
Alá írtam.
– Má sodik pont: Tudomá sul veszem, hogy ö nkéntes jelentkezésemmel a Gyarmati
Véderő hö z beleegyezem abba, hogy fegyvert viselek és haszná lok a Gyarmati Szö vetség
ellenségei ellen, ami má s emberi fegyveres erő t is jelenthet. Szolgá latom ideje alatt nem
tagadom meg a fegyverviselést és -haszná latot, amikor arra parancsot kapok, és nem
tiltakozom ellene vallá si vagy erkö lcsi alapon azért, hogy elkerü ljem a harci bevetést.
Há nyan á llnak be a seregbe ö nként, aztá n tagadjá k meg a szolgá latot lelkiismereti okokra
hivatkozva? Alá írtam.
– Harmadik pont: Megértem és elfogadom, hogy elö ljá ró im á ltal a szá momra kiadott
parancsokat és utasítá sokat a legjobb tudá som szerinti minő ségben a lehető legrö videbb
idő alatt végrehajtom, a Gyarmati Véderő Á ltalá nos Szabá lyzatá nak megfelelő en.
Alá írtam.
– Negyedik pont: Tudomá sul veszem, hogy a Gyarmati Véderő hö z való ö nkéntes
jelentkezésemmel beleegyezem minden olyan orvosi, sebészeti vagy egyéb terá piá s kezelés
vagy eljá rá s alkalmazá sá ba, melyet a Gyarmati Véderő szü kségesnek tart a harckészségem
fokozá sá ra.
Kibú jt a szö g a zsá kbó l: ezért jelentkezett minden évben ö nként szá mtalan hetvenö t éves.
Egyszer azt mondtam a nagyapá mnak, mire annyi idő s leszek, mint ő , ki fogjá k fundá lni;
hogyan nyú jtsá k meg drá maian az ember élethosszá t. Kinevetett, azt mondta, annak idején
ő is ezt hitte, és tessék, most itt van ö regen. É s én is ide jutottam. Az ö regséggel nem az a
baj, hogy egyik istenverte dolog jö n a má sik utá n – hanem hogy minden istenverte dolog
egyszerre jö n, á llandó an.
Az ö regedést nem lehet megá llítani. A génterá pia, a szervá tü ltetés, a plasztikai sebészet
megtette a magá ét, de az ö regség mégis utolér. Ha ú j tü dő t kapsz, a szíved egyik billentyű je
á ll le. Ha ú j szívet kapsz, a má jad dagad akkorá ra, mint egy felfú jható gyerekmedence.
Cseréltesd ki a má jad, és a stroke intéz el. Ez az ö regedés adu á sza: az agyat még most sem
tudjá k pó tolni.
A vá rható élethossz má r jó ideje felkú szott a kilencvenéves hatá rig, és azó ta is ott stagná l.
Kihoztunk magunkbó l mindent, amit lehetett, de aztá n Isten megmakacsolta magá t. Az
emberek tová bb élhetnek, és tová bb is élnek, csakhogy ö regemberként élik azokat az
éveket. Ebben nem vá ltozott igazá n semmi.
Mert nézzü k! Amikor huszonö t, harmincö t, negyvenö t vagy aká r ö tvenö t vagy, még ú gy
érzed, elő tted az élet. Amikor hatvanö t leszel, és az ú t végén má r lá tszik a kö zelgő testi
hanyatlá s, ez az „orvosi, sebészeti vagy egyéb terá piá s kezelés és eljá rá s” kezd érdekesen
hangzani. Aztá n hetvenö t leszel, a bará taid meghaltak, legalá bb egy fontos szervedet má r
kicserélték; éjjel négyszer kelsz fel pisá lni, nem tudsz ú gy felmenni a lépcső n, hogy ki ne
fulladná l – és még azt mondjá k, hogy a korodhoz képest jó l tartod magad.
Az, hogy ezt becseréld tízévnyi ú j életért egy há ború s ö vezetben, bizony egyre inká bb
pokoli jó ü zletnek tű nik. Fő leg mert ha nem teszed meg, tíz év mú lva nyolcvanö t leszel, és
szakasztott olyan, mint egy mazsola: tö ppedt és rá ncos. Csak persze a mazsolá nak sose volt
prosztatá ja.
Hogy a GYV hogyan tudja visszafordítani az ö regedést? Itt lent senki nem tudja. A fö ldi
tudó sok nem tudjá k megmagyará zni és nem tudjá k utá nozni, pedig derekasan
pró bá lkoznak. A GYV nem képviselteti magá t a bolygó n, szó val nincs veterá n, akit
kérdezhetnénk. A GYV csak kö zvetítő kö n keresztü l toboroz, ú gyhogy a telepesek sem
tudjá k, még ha meg is tudná nk ő ket kérdezni, amit ugye nem tudunk. Aká rmilyen eljá rá st
végez a GYV, azt az ű rben végzi el, a GYV sajá t fennható sá ga alatt, messze a globá lis és
nemzeti kormá nyok á rgus tekintetétő l. Szó val nem segít sem Samu bá csi, sem senki má s.
Rendre elő fordul, hogy egy kormá nyzat, elnö k vagy diktá tor felfü ggeszti a GYV toborzá si
jogá t, amíg az fel nem fedi a titká t. A GYV sosem vitatkozik; nemes egyszerű séggel csomagol
és odébbá ll. Aztá n abban az orszá gban az ö sszes hetvenö t éves polgá r hosszú kü lfö ldi
vaká ció ra megy, ahonnét sosem tér vissza. A GYV nem magyará zkodik, nem érvel, nem
célozgat. Ha meg akarod tudni, hogyan teszik fiatallá az embert, kénytelen vagy bevonulni.
Alá írtam.
– Ö tö dik pont: Tudomá sul veszem, hogy ö nkéntes jelentkezésemmel a Gyarmati Véderő hö z
megszü ntetem á llampolgá rsá gomat az illetékes nemzeti-politikai á llamalakulatban,
esetemben az Amerikai Egyesü lt Á llamokban, valamint lemondok a tartó zkodá si jogomró l,
amely révén a Fö ld bolygó n élhetek. Tudomá sul veszem, hogy ettő l a pillanattó l
á llampolgá rsá gom a Gyarmati Szö vetséghez, azon belü l a Gyarmati Véderő hö z kö t. Tová bbá
elfogadom, hogy helyi á llampolgá ri és tartó zkodá si jogom megszű nésével tilos
visszatérnem a Fö ldre, és letö ltö tt szolgá lati idő m utá n á tkerü lö k a Gyarmati Szö vetség
és/vagy a Gyarmati Véderő á ltal lakó helyü l nekem kijelö lt gyarmatbolygó ra.
Ö sszefoglalva: tö bbé nincs visszaú t. Ez a Karanténtö rvény hozadéka, melyet a Gyarmati
Szö vetség és a GYV azért léptetett hatá lyba, legalá bbis a hivatalos indoklá s szerint, hogy
megó vjá k a Fö ldet a tová bbi olyan xenobioló giai katasztró fá któ l, mint a „vaszekunda” volt.
A Fö ldö n akkor mindenki tá mogatta a tö rvényt. Vicces, milyen szű k lá tó kö rű lesz a bolygó ,
ha a hímpopulá ció harmada egy év leforgá sa alatt elveszti a nemző képességét. Az emberek
most má s kevésbé lelkesednek érte – megcsö mö rlö ttek a Fö ldtő l, lá tni akarjá k a
vilá gegyetemet, és má r mind elfelejtették a gyermektelen Walt nagybá csit. Csakhogy a
GYSZ-en és a GYV-n kívü l má s nem rendelkezik olyan ű rhajó val, ami képes a csillagkö zi
utazá st lehető vé tevő ugrá sra. Ez van.
(Így aztá n nem oszt, nem szoroz, hogy beleegyezel-e abba, hogy oda mész, ahová a GYSZ
mondja – mivel csak nekik vannak hajó ik, oda mész, ahová visznek. Csak nem fognak téged
a kormá nyhoz engedni?)
A Karanténtö rvény és a csillagkö zi utazá s monopó liumá nak pedig az a mellékhatá sa, hogy
lehetetlenné teszi a Fö ld és a gyarmatok kö zö tti (és az egyes gyarmatok kö zö tti) kö zvetlen
kommuniká ció t. Egy gyarmatró l csak ú gy lehet értelmes idő ben vá laszt kapni, ha rá bízod
az ü zenetet egy ugró hajó ra; a GYV bolygó kormá nyzati ü zeneteket és adatokat még csak-
csak tová bbít, de mindenki má s szívhatja a fogá t. Feldobhatsz a tető re egy tá nyérantenná t,
há tha elcsípsz kommuniká ció s jeleket a gyarmatokró l, de még az Alfa, a Fö ldhö z
legkö zelebbi gyarmat is nyolcvanhá rom fényévre van. Ez kicsit megnehezíti a csillagkö zi
pletyká lkodá st.
Sosem kérdeztem, de szerintem ez a zá radék készteti há traarcra a legtö bb embert. Egy
dolog, hogy megint fiatal akarsz lenni; az viszont teljesen má s tészta, hogy há tat fordítasz
mindennek, amit ismersz, mindenkinek, akit szeretsz, és minden tapasztalatnak, amire
szert tettél a hét és fél évtized alatt. Kurá zsi kell hozzá , hogy bú csú t mondj az egész
életednek.
Alá írtam.
– Hatodik pont. Az utolsó – mondta a toborzó hö lgy. – Megértem és elfogadom, hogy
hetvenkét ó rá val ennek a nyilatkozatnak az alá írá sa vagy a Fö ld elhagyá sa utá n, attó l
fü ggő en, melyik kö vetkezik be elő bb, jogi szempontbó l elhunytnak fogok szá mítani minden
érintett hivatal és politikai intézmény, ebben az esetben az Egyesü lt Á llamok és Ohio á llam
szá má ra. Minden há trahagyott vagyontá rgyam a hagyatéki tö rvénynek megfelelő en kerü l
elosztá sra. Minden tö rvényi kö telezettség és felelő sség, amely a halá llal jog szerint
megszű nik, megszü ntetésre kerü l. Minden jogi adat, aká r elő nyö s, aká r há trá nyos, tö rlésre
kerü l, és a tö rvény szerint minden tartozá s megszű nik. Tudomá sul veszem, hogy ha nem
rendelkeztem még vagyontá rgyaimró l, kérésemre a Gyarmati Véderő jogi és gazdasá gi
taná csadó t bocsá t rendelkezésemre, hogy ezt hetvenkét ó rá n belü l megtehessem.
Alá írtam. Hetvenkét ó rá m maradt ebbő l az életbő l. Ú gymond.
– Mi tö rténik, ha nem hagyom el a bolygó t hetvenkét ó rá n belü l? – kérdeztem, ahogy
visszaadtam a papírt a tisztnek.
– Semmi – vette el. – Csak mivel jogilag halott, minden ingó sá gá t szétosztjá k a
végakaratá nak megfelelő en, az egészségü gyi és az életjá radéká t tö rlik vagy ö rö kö seinek
adjá k, és mivel maga jogilag halott, jogi értelemben semmilyen védelmet nem élvez a
rá galmazá stó l a gyilkossá gig semmilyen bű ncselekmény ellen.
– Szó val ha valaki odajö n hozzá m az utcá n, és megö l, megú ssza jogi felelő sségre voná s
nélkü l?
– Nem egészen. Ha valaki megpró bá lja megö lni, mikö zben jogilag halott, akkor itt Ohió ban,
azt hiszem, „kegyeletsértés” miatt bíró sá g elé á llíthatjá k.
– Lenyű gö ző .
– Á ltalá ban azonban nem jut ilyen messze a dolog – folytatta még zavaró bb
kö zö mbö sséggel. – A kö vetkező hetvenkét ó rá ban bá rmikor meggondolhatja magá t. Csak
telefoná ljon be. Ha nem vagyok itt, az automata rö gzíti a nevét. Amint megbizonyosodtunk
ró la, hogy való ban ö n akar elá llni a bevonulá stó l, a tová bbi kö telezettségei aló l mentességet
kap. Csak azt ne feledje, hogy soha tö bbé nem jelentkezhet. Ez egy egyszeri ajá nlat.
– É rtem – bó lintottam. – Maga esket fel?
– Nem. É n csak tová bbítom a nyomtatvá nyt, és odaadom a jegyét. – Ú jra visszafordult a
szá mító gépéhez, pá r percig gépelt, majd megnyomta az ENTER-t. – A szá mító gép most
készíti a jegyét. Egy pillanat az egész.
– Rendben. Kérdezhetek valamit?
– Férjnél vagyok – felelte.
– Nem ezt akartam kérdezni. Miért, á llandó an ajá nlatokat tesznek ö nnek?
– Á llandó an. Nagyon bosszantó .
– Sajná lom. – Bó lintott. – Azt akartam kérdezni, maga talá lkozott-e valakivel, aki való ban a
Véderő tagja?
– Ú gy érti, az ö nkénteseken kívü l? – Bó lintottam. – Nem. A GYV-nek van itt lent egy cége, az
foglalkozik az ö nkéntesekkel, de mi ténylegesen nem vagyunk tagja a testü letnek.
Szerintem még az igazgató sem. Az informá ció t és az anyagokat a Gyarmati Szö vetség
nagykö vetségétő l kapjuk, nem kö zvetlen a GYV-tő l. Szerintem ő k sosem jö nnek a Fö ldre.
– Nem zavarja, hogy olyan szervezetnek dolgozik, amit nem is ismer?
– Nem. A munka jó , a fizetés pedig meglepő en jó , plá ne ha belegondol, mennyire kevés
pénzt ö ltek a dekorá ció ba. Miért, maga meg olyan szervezetbe lép be, amit nem ismer.
Magá t nem zavarja?
– Nem – vallottam be. – Ö reg vagyok, a feleségem meghalt, nincs má r semmi, ami
idekö ssö n. Maga is beá ll, ha elérkezik az az idő ?
Vá llat vont. – Engem nem zavar az ö regség.
– Amikor fiatal voltam, engem se zavart – mondtam. – Ö regnek lenni viszont má r zavar.
A szá mító gép halkan zü mmö gö tt, és kipottyantott egy névjegyká rtyaszerű lapot. A nő
felvette és nekem adta. – Ez a jegye – mondta. – Rajta van, hogy maga John Perry ö nkéntes.
Ne veszítse el. A sikló innét az iroda elő l indul há rom nap mú lva a daytoni reptérre. Reggel
pontban nyolc harminckor indul, javasoljuk, hogy legyen itt idő ben. Egyetlen kézitá ská t
engednek, jó l gondolja meg, mit szeretne magá val vinni.
– Daytonbó l a tizenegyes géppel Chicagó ba repü l, majd onnét a délutá n kettes Delta-já rat
viszi Nairobiba. Ott kilenc ó rá val korá bban van, vagyis helyi idő szerint éjfél kö rü l érkezik
meg. A GYV egy képviselő je vá rja, és vá laszthat, hogy vagy rö gtö n a hajnali kettes
paszulyjá rattal felmegy a Gyarmati Á llomá sra, vagy pihen egyet és megy a kilencessel. Attó l
kezdve a GYV kezében van.
Elvettem a jegyet. – Mit csiná ljak, ha valamelyik já rat késik? Vagy ha tö rlik?
– Ö t éve dolgozom itt, azó ta egyik sem késett soha egyetlen percet sem – felelte.
– Hű . Gondolom a GYV vonatai is menetrend szerint já rnak.
Ü res tekintettel nézett rá m.
– Tudja, amió ta itt vagyok, egyfolytá ban viccelni pró bá lok – mondtam neki.
– Tudom – vá laszolt. – Sajná lom, a humorérzékemet gyerekkoromban mű tétileg
eltá volítottá k.
–Ó.
– Vicceltem. – Felá llt és kezet nyú jtott.
– Ó . – Felá lltam, kezet rá ztam vele.
– Gratulá lok, ú jonc – mondta. – Sok szerencsét odakint a csillagok kö zö tt. É s ezt komolyan
mondom – tette hozzá .
– Kö szö nö m, jó lesik.
Bó lintott, leü lt, szeme a szá mító gép képernyő jére szegező dö tt. Leléphettem.
A plá zá bó l kilépve észrevettem egy idő sebb nő t, aki a parkoló n keresztü l a toborzó iroda
felé tartott. Odamentem hozzá . – Cynthia Smith? – kérdeztem.
– Igen. Honnét tudja?
– Boldog szü letésnapot – mondtam, és felmutattam az égre. – Talá n még talá lkozunk.
Megértette és elmosolyodott. Végre valakinek sikerü lt mosolyt csalnom az arcá ra. Nincs
minden veszve.
KETTŐ
Nairobi egykettő re elmaradt alattunk; kimentü nk a fü lke szélére, mintha egy
panorá maliftben lennénk (és persze a „paszulyjá rat” pontosan az is), és figyeltü k, ahogy a
Fö ld egyre lejjebb sü llyed.
– Innét olyanok, mint a hangyá k! – vihorá szott mellettem Leon Deak. – Fekete hangyá k!
Elfogott a vá gy, hogy kitá rjam az ablakot, és kihajítsam Leont. Sajnos nem volt ablak; a
paszulyjá rat „ablaka” ugyanabbó l a gyémá ntkompozitbó l készü lt, mint az egész fü lke, csak
épp á tlá tszott, hogy az utazó k lelá thassanak. A fü lke légmentesen zá rt, ami kapó ra jö n pá r
perc mú lva, amikor olyan magasan leszü nk, hogy az ablak kitá rá sa robbaná sszerű
dekompresszió t és fulladá sos halá lt jelentene.
Vagyis Leon hirtelen, vá ratlan visszatérése a Fö ldre elmarad. Nagy ká r. Leon ú gy rá m
tapadt Chicagó ban, mint egy zsírtó l-sö rtő l dagadt kullancs; nem tudtam hova lenni a
csodá lkozá stó l, hogy valaki, akinek a vére egyértelmű en félig disznó zsír, megérte a
hetvenö t évet. A nairobi repü lő ú t jó részét azzal tö ltö ttem, hogy hallgattam a szellentéseit
és meglehető sen baljó s elméleteit a gyarmatok faji ö sszetételérő l. A monoló g kellemesebb
része a fingá s volt; még sosem akartam ennyire fejhallgató t venni repü lő ú ton.
Azt reméltem, le tudom rá zni azzal, hogy az első paszullyal lelépek Nairobibó l. Olyan
alaknak néztem, akire rá fér a pihenés, miutá n egész nap szorgosan eregetett. Persze nem
volt ilyen má zlim. Má r a puszta gondolatba belebetegedtem, hogy még hat ó rá t tö ltsék Leon
és fingjai tá rsasá gá ban; ha a paszulyfü lkének lett volna ablaka, és nem tudom Leont
kidobni, isten bizony én ugrottam volna ki. Így viszont felhaszná ltam az egyetlen bevethető
ü rü gyet, mondvá n, kö nnyítek magamon, és Leon morogva engedélyt adott. Az ó ramutató
já rá sá val ellentétesen indultam el, a mosdó k irá nyá ba, de való já ban olyan helyet kerestem,
ahol Leon nem talá l meg.
Ez nem bizonyult kö nnyű nek. A fü lke fá nk formá jú volt, olyan harminc méter á tmérő jű . A
fá nk kö zepén a „lyuk”, ahol a ká bel, azaz a „paszulyszá r” siklott, olyan hat méter széles
lehetett. A ká bel á tmérő je nyilvá n kisebb, talá n ö t és fél méter, ami, ha belegondol az
ember, aligha elegendő vastagsá g egy tö bb ezer mérfö ld hosszú ká belnek. A tö bbi részt
kényelmes bokszok és kanapék foglaltá k el, ahol le lehetett ü lni és beszélgetni, valamint
kisebb nyitott terek, ahol az utazó k szó rakozhattak, já tszhattak vagy ehettek. É s persze volt
rengeteg ablak, ahonnan lá tni lehetett odalent a Fö ldet, szemkö zt má s paszulyká beleket és
fü lkéket, vagy odafent a Gyarmati Á llomá st.
A fü lke ö sszességében olyan benyomá st keltett, mintha egy kellemes, nem tú l drá ga hotel
elő csarnoka hirtelen Fö ld kö rü li pá lyá ra á llt volna. Az egyetlen gond az volt, hogy a nyílt
terek miatt nem volt hová bú jni. Ezt a já ratot kevesen vá lasztottá k, nem volt elég utas, hogy
elvegyü ljek kö ztü k. Végü l ú gy dö ntö ttem, iszom valamit egy kioszkná l a fü lke kö zepe tá já n,
nagyjá bó l szemben azzal, ahol Leon á llt. A lá tó szö geket tekintetbe véve itt volt a
legnagyobb esélye, hogy a lehető legtová bb elkerü ljem.
Habá r a Fö ldet fizikailag elhagyni (há la Levakarhatatlan Leonnak) igen idegesítő
folyamatnak bizonyult, az érzelmi elszakadá s meglepő en kö nnyen ment. Az indulá s elő tt
egy évvel eldö ntö ttem, hogy igenis belépek a GYV-be; ettő l kezdve csak az ü gyek elintézése
és a bú csú zkodá s maradt. Amikor tíz évvel korá bban Kathyvel kö zö sen a bevonulá s mellett
dö ntö ttü nk, a há zunkat rá írattuk Charlie fiunk nevére, hogy jogi procedú ra nélkü l is az ö vé
lehessen. Má s igazi értékü nk nem volt, csak a szoká sos limlomok, amiket az ember élete
sorá n ö sszehord. A javá t az utolsó évben szétosztottuk a bará tok és csalá dtagok kö zö tt; a
tö bbit majd Charlie elintézi.
Az embereket otthagyni sem volt sokkal nehezebb. Kü lö nbö ző mértékű meglepetéssel és
szomorú sá ggal fogadtá k a hírt, hiszen kö ztudott, hogy aki beá ll a Gyarmati Véderő be, az
sosem tér ide vissza. De ez mégsem egészen a halá l. Tudjá k, hogy valahol odakint vagy,
életben vagy; a fene tudja, egyszer talá n még ő k is csatlakoznak. Szerintem ilyen lehetett
pá r szá z éve, amikor valaki felpakolta a có kmó kjá t az ekhó s szekérre, és elindult nyugatnak.
A há tramaradottak egy darabig sírtak, hiá nyoltá k ő ket, aztá n folytattá k tová bb az életü ket.
Mindenesetre én az indulá s elő tt kerek egy évvel kö zö ltem, hogy megyek. Ez bő ven elég
idő , hogy elmondd, amit el kell mondani, elintézd a fü ggő ü gyeket, kibékü lj azzal, akivel ki
akarsz békü lni. Az alatt az egy év alatt le-leü ltem pá r régi bará ttal és csalá dtaggal,
megbolygattam sebeket és hamvakat; szinte minden esetben jó lett a vége. Pá rszor
bocsá natot kértem olyasmiért, amit nem is kü lö nö sebben bá ntam, és egy esetben á gyban
talá ltam magam valakivel, akivel amú gy sosem akartam. De megteszed, amit meg kell tenni,
hogy az emberek lezá rhassá k ezt a dolgot; ő k jobban érzik magukat tő le, neked meg nem
kerü l semmibe. Inká bb bocsá natot kérek valamiért, ami nem is zavar, és ú gy hagyok ott
valakit, hogy jó szerencsét kívá n nekem, mint megmakacsolom magam, és az a valaki azért
imá dkozzon, hogy egy idegen kiszü rcsö lje az agyamat. Mondjuk, hogy ez amolyan karmikus
biztosítá s.
A legnagyobb fejtö rést Charlie okozta. Mint oly sok apá nak és fiá nak, nekü nk is megvoltak a
magunk harcai; én nem voltam a legfigyelmesebb apa, ő meg nem volt a legö ná lló bb fiú ,
még harminc felett sem nagyon talá lta a helyét a vilá gban. Amikor megtudta, hogy Kathyvel
be akarunk á llni a seregbe, szabá lyosan tombolt. Emlékeztetett bennü nket, hogy annak
idején tiltakoztunk a szubkontinentá lis há ború ellen. Emlékeztetett bennü nket, hogy neki
azt tanítottuk, a há ború soha nem old meg semmit. Emlékeztetett bennü nket, hogy egy
hó nap szobafogsá got kapott, mert elment célba lő ni Bili Younggal, bá r errő l Kathyvel
mindketten azt gondoltuk, elég furcsá n hangzik egy harmincö t éves férfi szá já bó l.
Kathy halá la aztá n véget vetett a há ború skodá sunknak, mert mind a ketten megértettü k,
hogy a legtö bb dolog, amin vitatkozunk, egyszerű en nem szá mít; én ö zvegy lettem, ő
agglegény volt, egy ideig csak egymá sra szá míthattunk. Aztá n nem sokkal késő bb
megismerte és elvette Lisá t, majd rá egy évre egyetlen hektikus éjszaka sorá n lett apa és
vá lasztottá k meg polgá rmesternek. Charlie késő n ért, de legalá bb alaposan. Vele is leü ltem,
és bocsá natot kértem bizonyos dolgokért (ő szintén), és ugyanilyen ő szintén megmondtam
neki, hogy nagyon bü szke vagyok arra, hogy ilyen ember lett. Aztá n ü ltü nk a torná con
sö rrel a kezü nkben, és néztü k az unoká mat, az udvaron labdá zó Adamet, és soká ig
semmiségekrő l diskurá ltunk. Amikor elvá ltunk, szépen és szeretettel vá ltunk el; apá ná l és
fiá ná l ez így is van rendjén.
Ott á lldogá ltam a kioszkná l a kó lá mat dajká lva, és Charlie-n meg a csalá djá n já rt az eszem,
amikor meghallottam Leon morgá sá t, amit egy má sik hang kö vetett, egy éles nő i hang.
Ö nkéntelenü l kikukucská ltam a kioszk mö gü l. Leonnak sikerü lt sarokba szorítani egy
szerencsétlen nő t, és biztosan valamilyen barom elméletével traktá lta, amit a zsíragya
éppen propagá lt. Menekü lési vá gyamat legyő zte a lovagiassá g, és odamentem.
– É n csak azt mondom – szó nokolt nagyban Leon –, hogy nem éppen fair, hogy magá nak
meg nekem meg minden amerikainak ki kell vá rni, hogy vének legyü nk, mint a szar, hogy
esélyt kapjunk, azokat a pö cs hindiket meg ú gy viszik ú j vilá gokra, ahogy kipottyannak.
Rohadt gyorsan. Ez nem fair, na. Miért, maga szerint fair?
– Nem, nem kü lö nö sebben – felelte a nő . – De gondolom, szerintü k meg nem volt fair, hogy
eltö rö ltü k a fö ld felszínérő l Ú j-Delhit meg Mumbait.
– Há t ezt mondom! Lerobbantottuk a fejü ket! Megnyertük a há ború t! Ez csak számít valamit,
nem? É s tessék, mi tö rténik. Ő k vesztettek, mégis ő k gyarmatosíthatjá k az univerzumot, mi
meg csak akkor mehetü nk, ha ő ket védjü k! Má r bocs, de nem az á ll a Bibliá ban: „A szelídek
ö rö klik a fö ldet.”? Egy rohadt há ború elvesztése baromira szelíddé tesz.
– Nem hinném, hogy ez azt jelenti, ahogy te érted, Leon – mentem oda.
– John! Na itt van egy ember, aki tudja, mirő l beszélek – vigyorgott rá m.
A nő felém fordult. – Ismeri ezt az ú riembert? – kérdezte, és a hangja azt sejtette, ha igennel
felelek, akkor valami rohadtul nem stimmel velem.
– A nairobi ú ton talá lkoztunk – vontam fel finoman a szemö ldö kö m, jelezve, hogy nem
ö nszá ntambó l. – John Perry.
– Jesse Gonzales.
– Ö rvendek. – Leonhoz fordultam. – Leon, rosszul idézted. A hegyi beszédben az á ll:
„Boldogok a szelídek, mert ő k ö rö klik a fö ldet.” Ez jutalmat jelent, nem bü ntetést.
Leon pislogott egyet, majd nagyot horkantott. – Akkor is megvertü k ő ket. Szétrú gtuk a
barna valagukat. Nekü nk kéne gyarmatosítani az univerzumot, nem nekik.
Má r nyitottam a szá mat, hogy vá laszoljak neki, de Jesse vitte be a végső ü tést. – „Boldogok,
akiket az igazsá gért ü ldö znek, mert ö vék a mennyek orszá ga” – mondta Leonnak, de
kö zben rá m sandított.
Leon egy pillanatig tá tott szá jjal bá mult bennü nket. – Most csak vicceltek – szó lalt meg
végre. – Nincs semmi a Bibliában, ami azt mondja, hogy nekü nk kellene a Fö ldö n
ragadnunk, mikö zben egy raká s barna, akik nem is hisznek Jézusban, kö szö nö m szépen,
megtö ltik a galaxist. Az meg tutira nincs benne, hogy kö zben nekü nk kell megvédeni a kis
szemeteket. Jézusom, az egyik fiam megjá rta azt a há ború t. Egy baromarc szétlő tte az egyik
golyó já t! A tökét! Megérdemelték a szemetek, amit kaptak. Ne kérjétek, hogy örüljek annak,
hogy most nekem kell megvédenem a seggü ket a gyarmatokon.
Jesse rá m kacsintott. – Szeretné ezt?
– Ha nem bá nja.
– Csak nyugodtan.
– „É n pedig azt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket – idéztem –, és imá dkozzatok
azokért, akik ü ldö znek titeket, hogy legyetek mennyei Atyá toknak fiai, aki felhozza napjá t
gonoszokra és jó kra, és eső t az igazaknak és hamisaknak.”
Leon rá kvö rö sre pirult. – Menjetek ti a bü dö s picsá ba – azzal elhú zta a há já t.
– Kö szö nö m, Uram – mondtam. – É s most az egyszer komolyan is gondolom.
– Nagyon kö nnyen jö nnek magá nak a Biblia-idézetek – jegyezte meg Jesse.
– Csak nem lelkész volt?
– Nem. De olyan vá rosban éltem, ahol a kétezer emberre tizenö t templom jutott. Nem
á rtott, ha az ember értett a nyelvü kö n. É s nem kell vallá sosnak lenni ahhoz, hogy az ember
értékelni tudja a hegyi beszédet. Mi a maga mentsége?
– Katolikus iskola – felelte. – Tizedikben díjat nyertem, fejbő l kellett részleteket
felmondanunk. Elképesztő , mit meg nem ő riz az agy hatvan éven á t, kö zben meg arra nem
emlékszem, hol parkoltam le.
– Hadd kérjek bocsá natot Leonért. Alig ismerem, de azt tudom, hogy idió ta.
– „Ne ítélj, hogy ne ítéltess” – mondta Jesse, és vá llat vont. – Amú gy meg csak azt mondta,
amit sokan hisznek. Szerintem hü lyeség, de ettő l még megértem ő ket. Bá rcsak lett volna
má s mó dja kijutni a gyarmatokra, mint egy életet vá rni, hogy beá llhassak a seregbe. Ha
fiatalabb koromban gyarmatos lehettem volna, tuti megteszem.
– Ezek szerint nem a katonai kalandok miatt csapott fel.
– Persze hogy nem – mondta kissé megvető en. – Miért, maga olyan nagyon szeretne
harcolni?
– Nem én – feleltem.
– Há t én se. Egyikü nk se. A maga Leon bará tja biztos nem, há t eleve ki nem á llhatja azokat,
akiket védelmeznü nk kell. Az emberek azért á llnak be a seregbe, mert nem akarnak
meghalni és ö regek lenni. Azért, mert bizonyos kort elérve a fö ldi élet nem érdekes. Vagy
mert ú j helyeket akarnak lá tni, mielő tt meghalnak. É n ezért á lltam be. Nem a harcért vagy
hogy ú jra fiatal legyek. Csak lá tni akarom, milyen lehet má shol. – Kinézett az ablakon. –
Persze fura, hogy ezt mondom. Tudja, egészen tegnapig ki sem tettem a lá bam Texasbó l.
– Azért az nem olyan rossz – vigasztaltam. – Texas nagy á llam.
Elmosolyodott. – Kö szö nö m. Nem zavar. Csak vicces. Gyerekkoromban olvastam az ö sszes
„Fiatal gyarmatos”-regényt, néztem a tévémű sorokat, és arró l á lmodoztam, hogy arktú ri
marhá kat nevelek meg a gonosz fö ldi férgekkel harcolok a Gamma Egyen. Aztá n idő sebb
lettem, és rá jö ttem, hogy a telepesek Indiá bó l, Kazahsztá nbó l meg Norvégiá bó l kerü lnek ki,
ahol nem tudjá k eltartani a má r meglévő lakossá got, és hogy az, hogy amerikai vagyok, azt
jelenti, hogy én nem mehetek. É s hogy való já ban nincsenek arktú ri marhá k meg fö ldi
férgek! Nagyon csaló dott voltam, amikor tizenkét évesen megtudtam.
Megint vá llat vont. – San Antonió ban nő ttem fel, aztá n „elmentem” a Texasi Egyetemre,
majd visszamentem dolgozni San Antonió ba. Végü l férjhez mentem, és a Mexikó i-ö bö l
partjá ra já rtunk nyaralni. A harmincadik há zassá gi évforduló nkon a férjemmel
Olaszorszá gba akartunk menni, de végü l nem jutottunk el.
– Mi tö rtént? – kérdeztem.
Nevetett. – A titká rnő je, az tö rtént. Ők ketten mentek el Olaszorszá gba az ő ná szú tjukon. É n
meg otthon maradtam. Viszont mindketten ételmérgezést kaptak, amikor rá kot ettek
Velencében, szó val nem is baj, hogy nem mentem.
De utá na nem nagyon érdekelt az utazá s. Tudtam, hogy amint lehet, bevonulok, és ú gy is
tettem, és itt vagyok. Most má r persze azt kívá nom, bá rcsak tö bbet utaztam volna.
Dallasbó l a Deltá val mentem Nairobiba. Az jó buli volt. Bá rcsak életemben tö bbszö r
megtettem volna. Nem is szó lva errő l – bö kö tt az ablakra a paszulyká bel felé –, amirő l sose
gondoltam, hogy utazni akarok rajta. Mi a fene tartja fenn ezt a ká belt?
– A hit – feleltem. – Hisz benne, hogy nem esik le, és ezért nem is. Pró bá ljon ne tú l sokat
gondolni rá , kü lö nben még bajba kerü lü nk.
– É n azt hiszem – mondta Jesse –, hogy szeretnék enni valamit. Csatlakozik?
– „Hit” – nevetett Harry Wilson. – Há t talá n tényleg a hit tartja meg ezt a ká belt. Merthogy
nem a fizika ismert tö rvényei, az fix.
Harry Wilson csatlakozott Jesse-hez és hozzá m a bokszban, ahol ettü nk.
– Maguk ketten ú gy néznek ki, mint akik ismerik egymá st, amivel rá vernek itt mindenkire –
jö tt oda. Meginvitá ltuk, hogy ü ljö n le hozzá nk, amit há lá san fogadott. Fiziká t tanított egy
bloomingtoni kö zépiskolá ban hú sz évig, mesélte, és a paszulyjá rat az utazá s egész ideje
alatt foglalkoztatta.
– Hogy érted, hogy nem a fizika tö rvényei tartjá k meg? – kérdezte Jesse. – Hidd el, ebben a
pillanatban nem ezt szeretném hallani.
Harry mosolygott. – Bocs. Mondom má sképp. A fiziká nak kétségtelenü l kö ze van ahhoz,
hogy a paszulyká bel fenn marad. Csakhogy ez nem kö zö nséges fizika. Sok minden van itt,
aminek lent a felszínen semmi értelme.
– Attó l tartok, fizikaó ra jö n – mondtam.
– É vekig tanítottam fiziká t tinédzsereknek – halá szott elő egy kis noteszt és egy tollat
Harry. – Nem fog fá jni, bízz bennem. Na szó val. – Harry kö rt rajzolt a lap aljá ra. – Ez a Fö ld.
É s ez – rajzolt egy kisebb kö rt a lap kö zepére – a Gyarmati Á llomá s. Stacioná rius pá lyá n á ll,
ami azt jelenti, hogy a Fö ld forgá sá hoz képest egy helyben á ll. Mindig Nairobi felett. Eddig
megvan?
Bó lintottunk.
– Helyes. Na szó val, a paszuly lényege, hogy a Gyarmati Á llomá st ö sszekapcsoljuk a Fö lddel
a „paszulyszá r”, azaz egy kö teg ká bel révén, mint amit az ablakon á t lá ttok, és fü lkével,
amiben vagyunk, és ami ide-oda já r.
– Harry rajzolt egy vonalat, ami a ká belt jelképezte, és egy négyzetet a fü lkének. – A lényeg,
hogy a fü lkének nem kell elérni a szö kési sebességet, mint a rakétá nak kéne. Ami jó nekü nk
is, mert nem ú gy megyü nk fel a Gyarmati Á llomá sra, mintha egy elefá nt á llna a
mellkasunkon. Pofonegyszerű .
– A lényeg, hogy ez a paszulyjá rat nem felel meg egy klasszikusan értelmezett Fö ld-ű r
paszulyjá rat fizikai kívá nalmainak. Példá ul – Harry egy má sik vonalat hú zott a Gyarmati
Á llomá stó l a lap széléig – a Gyarmati Á llomá snak nem lenne szabad a paszuly végén lenni.
A tö meghatá s és az orbitá lis dinamika ú gy diktá lná , hogy a ká bel fusson tú l az Á llomá son
tö bb tízezer mérfö ld hosszan. E nélkü l az ellensú ly nélkü l a paszulyká belnek eleve
instabilnak és veszélyesnek kellene lennie.
– É s azt mondod, hogy ez mégsem az? – kérdeztem.
– Nemcsak hogy nem instabil, de való színű leg a legbiztonsá gosabb utazá si mó d, amit valaha
kitalá ltak. Tö bb mint szá z éve folyamatosan mű kö dik. A gyarmatosító k egyetlen indulá si
pontja. Sosem tö rtént baleset instabilitá s vagy anyaghiba miatt. Volt ugye negyven éve a
hírhedt paszulyrobbantá s, de az szabotá zs volt, nem volt kö ze a paszulyszá r fizikai
szerkezetéhez. Maga a paszulyjá rat csodá latosan stabil, amió ta csak megépü lt. Pedig a
fizika ismert szabá lyai ezt nem engednék.
– Szó val akkor mi tartja meg? – kérdezte Jesse.
Harry megint mosolygott. – Ez a nagy kérdés, nemde?
– Ú gy érted, te se tudod?
– Én nem tudom – ismerte el Harry. – De ettő l még nem kell megijedni, végeredményben
csak egy kö zépiskolai fizikataná r vagyok. Vagyis voltam. Bá r amennyire tudom, senki má s
sem sejti, hogy mű kö dik. Má rmint a Fö ldö n. A Gyarmati Szö vetség nyilvá n tudja.
– Ez meg hogy lehet? – rá ncoltam a homlokom. – Szá z éve itt van, az isten szerelmére. Senki
nem vette még a fá radsá got, hogy kió kumlá lja a mű kö dését?
– Nem ezt mondtam – felelte Harry. – Hogyne pró bá lkoztak volna. Hiszen nem titok ez.
Amikor építették, kormá nyok és a sajtó is tudni akartá k a mű kö dését. A GYSZ ká bé azt
felelte, „talá ljá tok ki”, és kész. Fizikuskö rö kben sokan dolgoznak rajta azó ta is.
„Paszulyprobléma”, így nevezik.
– Nem valami eredeti – jegyeztem meg.
– A fizikusok má sra tartogatjá k a fantá ziá jukat – kuncogott Harry. – A lényeg, hogy azó ta
sem oldottá k meg, mégpedig két okbó l. Az első , hogy hihetetlenü l kompliká lt: ott van a
tö meg, amit mondtam, meg a ká bel erő ssége, a paszulyká bel oszcillá ció ja vihar és má s
légkö ri jelenség hatá sá ra, vagy aká r az, hogy a ká bel á tmérő jének milyen ará nyban kéne
csö kkenni. Ezeket pokoli nehéz megoldani a való vilá gban; egyszerre mindet kitalá lni pedig
lehetetlen.
– É s mi a má sodik ok? – kérdezett rá Jesse.
– A má sodik ok, hogy igazá bó l nincs jelentő sége. Még ha rá is jö vü nk, hogyan építették,
ú gysem engedhetjü k meg magunknak, hogy építsü nk egyet.
– Harry há tradő lt. – Mielő tt taná r lettem, a General Electric mélyépítési osztá lyá n
dolgoztam. Akkor éppen a szubatlanti vasú ton dolgoztunk, és az egyik feladatom az volt,
hogy nézzek á t régi projekteket és projektjavaslatokat, há tha valamilyen techniká t vagy
gyakorlatot hasznosítani tudunk. Amolyan kétségbeesett kísérlet volt, hogy valahogy
csö kkentsü k a kö ltségeket.
– A General Electric tö nkre is ment abban, nem? – emlékeztem.
– Most má r tudod, miért akartá k csö kkenteni a kö ltségeket – bó lintott Harry. – É s hogy
miért lettem taná r. Utá na a General Electricnek nem maradt pénze se rá m, se senki má sra.
Na szó val á tnéztem régi javaslatokat és jelentéseket, még titkosított anyagokat is, és az
egyik jelentés a paszulyra vonatkozott. Az amerikai kormá ny megbízta a General Electricet
egy tanulmá nyterv elkészítésével egy, a Nyugati Féltekén építendő paszulyjá ratró l; az
Amazonas vidékén akartak egy Delaware á llam nagysá gú lyukat megtisztítani, és pont az
Egyenlítő re tenni.
– A General Electric azt mondta nekik, hogy felejtsék el. A javaslat szerint még ha
beleszá mítanak nagy technoló giai á ttö réseket is – amik zö me, jelzem, azóta sem tö rtént
meg, és amelyek egyike sem kö zelíti meg azt a technoló giá t, amit ennél a paszulyná l
haszná lhattak –, szó val a paszuly kö ltsége még akkor is háromszor akkora lenne, mint az
Egyesü lt Á llamok éves nemzeti ö sszterméke. Má r ha nem merü lnek fel pluszkö ltségek,
amik minden bizonnyal felmerü ltek volna. Na most, ez hú sz éve tö rtént, és az a jelentés má r
akkor is tízéves volt. De nem hinném, hogy a kö ltségek azó ta csö kkentek volna. Ezért nincs
ú j paszulyjá rat. Van olcsó bb mó dja is, hogy embereket és anyagokat Fö ld kö rü li pá lyá ra
juttassanak. Sokkal olcsó bb mó dja.
Harry megint elő rehajolt. – Ami felvet két nyilvá nvaló kérdést: hogy sikerü lt a Gyarmati
Szö vetségnek ez a technoló giai teljesítmény, és minek vá gtak bele egyá ltalá n?
– A Gyarmati Szö vetség nyilvá n fejlettebb technikailag, mint mi itt a Fö ldö n – vélte Jesse.
– Nyilvá n – bó lintott Harry. – De miért? Végü l is a gyarmatosok is emberek. Ső t, mivel a
gyarmatok kifejezetten szegény orszá gokbó l toboroznak, a népesség á ltalá ban szinte
iskolá zatlan. Az ember azt gondolná , hogy ú j otthonukban inká bb az életben maradá ssal
foglalkoznak, mint paszulyépítéssel. É s a gyarmatosítá st lehető vé tevő technoló gia az
ugró hajtó mű , amit itt a Fö ldö n talá ltak fel, és ami szá z éve lényegében semmit nem
fejlő dö tt. Vagyis első lá tá sra nincs oka, hogy a telepesek miért lennének ná lunk
fejlettebbek.
Nekem hirtelen leesett a tantusz. – Hacsak nem csalnak.
Harry elvigyorodott. – Fején talá ltad a szö get. É n is erre gondolok.
Jesse elő bb rá m nézett, majd Harryre. – Nem tudlak kö vetni benneteket.
– Csalnak – magyará ztam neki. – Nézd, mi a Fö ldö n be vagyunk zá rva. Csak magunktó l
tudunk tanulni: felfedezéseket teszü nk és á llandó an finomítjuk a technoló giá t, de lassan
haladunk, mert mindent mi magunk végzü nk. De ott fent...
– Ott fent az emberek talá lkoznak má s intelligens fajokkal – vette á t a szó t Harry. – Akik
kö zö tt biztosan vannak technikailag ná lunk sokkal fejlettebbek. Vagy cserélü nk velü k, vagy
megfejtjü k, hogyan mű kö dik az adott dolog. Sokkal kö nnyebb megfejteni, hogyan mű kö dik
valami, amikor ott van elő tted, mint magadtó l kitalá lni.
– Ezért csalá s – ö sszegeztem. – A GYSZ puská zik.
– Akkor a GYSZ miért nem osztja meg velü nk? – kérdezte Jesse. – Mi értelme, hogy
megtartjá k maguknak?
– Talá n ú gy vélekednek, hogy amit nem tudunk, az nem á rthat.
– Vagy má sró l van szó . – Harry az ablak felé intett, ahol a paszulyká bel siklott. – Tudjá tok,
ez a paszuly nem azért van itt, mert ez a legegyszerű bb mó dja annak, hogy embereket a
Gyarmati Á llomá sra vigyenek. Azért van itt, mert ez a legbonyolultabb mó dja, ső t a
legdrá gá bb, technoló giailag a legö sszetettebb és politikailag a legfenyegető bb. A puszta
jelenléte arra emlékeztet bennü nket, hogy a GYSZ szó szerint fényévekre já r elő ttü nk.
– É n sosem ijedtem meg tő le – mondta Jesse. – Nem is nagyon gondolkodtam rajta.
– Az ü zenet nem neked szó l – mondta Harry. – De ha az Egyesü lt Á llamok elnö ke volná l,
má s lenne a helyzet. Hiszen a GYSZ tart bennü nket a Fö ldö n. Nem létezik má sfajta ű rutazá s,
csak amit a GYSZ megenged a gyarmatosítá s és a katonai szolgá lat révén. A politikai
vezető k á llandó nyomá s alatt vannak, hogy tö rjék meg a GYSZ-t, és juttassá k az ö véiket a
csillagokba. A paszuly azonban á llandó emlékeztető . Azt mondja: „Amíg ilyet nem tudtok
csiná lni, eszetekbe ne jusson szembeszá llni velü nk.” É s a paszuly az egyetlen technoló gia,
amit a GYSZ megmutat nekü nk. Gondoljatok bele, mi mindent nem tudhatunk. Lefogadom,
hogy az elnö k belegondol. É s emiatt olyan szó fogadó , ahogy az ö sszes tö bbi elnö k is.
– Ettő l valahogy nem kedveltem meg a Gyarmati Szö vetséget.
– Ez nem feltétlenü l fenyegetés. A GYSZ talá n csak védelmezi a Fö ldet. Az univerzum ó riá si.
Talá n nem a legjobb kö rnyéken élü nk.
– Te mindig ilyen paranoiá s voltá l, Harry, vagy az ö regedés hozta magá val? – kérdeztem.
– Szerinted hogy sikerü lt megélnem a hetvenö tö t? – vigyorgott. – Nekem nincs bajom azzal,
hogy a GYSZ technoló giá ja fejlettebb. A hasznomra lesz.
– Felemelte a kezét. – Most nézzétek meg. Rá ncos, reszketeg, harmatgyenge. A Gyarmati
Véderő ben valahogy fogjá k, a tö bbi részemmel együ tt persze, és annyira formá ba hozzá k,
hogy harcolni is képes lesz. Tudjá tok, hogyan?
– Nem – mondtam. Jesse a fejét rá zta.
– Há t én se – ejtette kezét az asztalra Harry. – Sejtelmem sincs, hogyan. Ső t elképzelni sem
tudom. Ha feltételezzü k, hogy a GYSZ szá ndékosan tart bennü nket a technoló giai
csecsemő korban, akkor olyan lenne ezt nekem elmagyará zni, mint a paszuly mű kö dési
elvét annak, aki sosem lá tott a lovas kocsiná l bonyolultabb já rmű vet. De aká rmit csiná lnak
is az ö regekkel, kétségtelenü l mű kö dik. Kü lö nben minek toborozná nak hetvenö t éveseket?
Az univerzumot nem koporsó szö kevények légió i fogjá k meghó dítani. Má r bocs – tette
hozzá gyorsan Jesse-re nézve.
– Semmi baj – mosolygott Jesse.
– Hö lgyem és uram – nézett rá nk Harry talá n azt hisszü k, van valami fogalmunk, mibe
vá gunk bele, pedig sejtelmü nk sincs. Ez a paszuly ennyit legalá bb elá rul. Nagyobb és
furcsá bb, mint amit el tudunk képzelni. É s ez csak az utazá s első szakasza. Ami ezutá n jö n,
még nagyobb és még furcsá bb lesz. Jobb, ha felkészü ltö k.
– Hű , de drá mai – mondta Jesse szá razon. – Nem tudom, egy ilyen kijelentés utá n hogyan
készü ljek fel.
– É n igen – csusszantam ki a bokszbó l. – Megyek pisá lni. Ha az univerzum nagyobb és
furcsá bb, mint hiszem, jobb ü res hó lyaggal megismerni.
– Így beszél egy igazi cserkész – mondta Harry.
– Egy cserkésznek nem kéne annyira pisá lni, mint nekem.
– Hogyne kéne. Csak adj neki hatvan évet.
HÁROM
– Nem tudom, ti hogy vagytok vele – mondta Jesse nekem meg Harrynek –, de én nem
ilyennek képzeltem a hadsereget.
– Nem olyan rossz ez – vélekedtem. – Vegyél még egy fá nkot.
– Nem kérek még egy fá nkot – dö rmö gö tt, aztá n mégis elvette. – Aludni akarok má r végre.
Tudtam, hogy érti. Jó tizennyolc ó rá ja indultam el otthonró l, és szinte végig utaztam.
Szunyó ká lni akartam. Ehelyett egy csillagkö zi cirká ló hatalmas kantinjá ban ü ltem, ezer
ú jonccal együ tt ká véztam és fá nkoztam, vá rva, hogy végre jö jjö n valaki, és megmondja,
most mit csiná ljunk. Ez a része legalá bb abszolú t olyan volt, amilyennek vá rtam.
Az izgalom és vá rakozá s má r a megérkezéskor elkezdő dö tt. Amint leszá lltunk a
paszulyplató ró l, a Gyarmati Szö vetség két apparatcsikja fogadott. Kö zö lték, hogy mi
vagyunk a hamarosan induló hajó ra szá nt utolsó ú joncok, legyü nk szívesek gyorsan kö vetni
ő ket, hogy minden menetrend szerint menjen. Akkor az egyik az élre á llt, a má sik pedig a
sor végére, majd bunkó n, de hatékonyan á ttereltek tö bb tucat nyugdíjast az egész
á llomá son a hajó nkig, a Henry Hudsonig.
Jesse és Harry lá tható an elká mpicsorodtak a kapkodá s miatt, ahogy én is. A Gyarmati
Á llomá s hatalmas volt, a kerü lete tö bb mint egy mérfö ld (vagyis ezernyolcszá z méter –
sejtettem, hogy hetvenö t év utá n kénytelen leszek rá szokni a metrikus rendszerre), és az
egyetlen kikö tő az ű rbe induló ö nkénteseknek és telepeseknek egyará nt. Az, hogy megá llá s
nélkü l á thajtottak bennü nket rajta, és ú gy pró bá ltuk befogadni, olyan volt, mint amikor
ö tévesen egy siető s szü lő végigrá ngat egy já tékbolton kará csonykor. Legszívesebben
elterü ltem volna a fö ldö n és hisztiztem volna, amíg el nem érem, amit akarok. Sajnos tú l
ö reg voltam (vagy nem elég ö reg), hogy egy ilyen viselkedést megú sszak.
Amit a rohaná s kö zben lá ttam, mindenesetre étvá gygerjesztő ízelítő volt. Mikö zben az
apparatcsikok toltak-taszigá ltak bennü nket elő re, elmentü nk egy hangá r mellett, tele
pakisztá niakkal vagy muzulmá n indiaiakkal. A legtö bben tü relmesen vá rtak rá , hogy
feljussanak a sikló kra, amelyek hatalmas gyarmati szá llító hajó kra viszik ő ket. Egy éppen
lá tszott is az ablakon á t a tá volban. Má sok GYSZ-tisztviselő kkel vitatkoztak valamirő l
pocsék angolsá ggal, unott gyerekeket vigasztaltak, vagy valami ennivaló t kerestek a
csomagjukban. Az egyik sarokban egy padló sző nyeges részen egy csoport térdelt és
imá dkozott. Á tfutott a fejemen a kérdés, hogyan tudjá k huszonhá romezer mérfö ld
magasan, merre van Mekka, de aztá n tová bblö kdö stek bennü nket, és elvesztettem ő ket
szem elő l.
Jesse megrá ntotta a kabá tom ujjá t, és jobbra mutatott. Egy kis kantinban megpillantottam
egy csá pos, kék valamit, ami egy martinit fogott. Riasztottam Harryt, akit annyira érdekelt,
hogy visszament még egyszer megnézni, ami igen bosszantotta a há tsó apparatcsikot. A nő
savanyú képpel visszahessegette Harryt a csordá ba. Harry viszont vigyorgott, mint egy
tö kkelü tö tt. – Egy gehaar. Bö lénylapocká t evett. Undorító. – É s vihogott. A gehaar volt az
egyik első intelligens lény, amivel az ember talá lkozott, még mielő tt a Gyarmati Szö vetség
monopolizá lta az ű rutazá st. Elég kellemes a modoruk, csak éppen ú gy esznek, hogy vékony
fejcsá pjaikbó l savat injektá lnak az ételbe, majd a keletkező trutyit szö rcsö gve
felszippantjá k az egyik testnyílá sukba. Há nyinger.
Harryt nem zavarta. É lete első élő idegenjét lá tta.
Bolyongá sunk végcélja egy raktér volt, ahol a Henry Hudson/GYV Újoncok felirat izzott egy
lebegő tá blá n. Csoportunk há lá san leü lt, amíg az apparatcsikok elmentek beszélni má s
hivatalnokokkal, akik a beszá lló kapu mellett vá rtak a sikló ra. Harry hatá rozottan hajlamos
volt a kívá ncsiskodá sra: odament a kilá tó ablakhoz, hogy megnézze a hajó nkat. Jesse-vel
fá radtan feltá pá szkodtunk és kö vettü k. Az ablakná l egy kis informá ció s monitor segített
megtalá lni a hajó t a tö bbi kö zö tt.
A Henry Hudson természetesen nem a kapuná l dokkolt; nehéz egy szá zezer tonná s
csillagkö zi hajó t egy forgó ű rá llomá s mellett tartani. A gyarmati szá llító hajó khoz hasonló an
ésszerű tá volsá gra vá rakozott, mikö zben sokkal kö nnyebben irá nyítható sikló k és bá rká k
ingá ztak ide-oda az ellá tmá nnyal, utasokkal és legénységgel. A Hudson pá r mérfö lddel
kijjebb és magasabban lebegett az á llomá sná l; nem olyan masszív, az esztétiká t mellő ző
kü llő s kerék volt, mint a gyarmati szá llító hajó k, hanem karcsú bb, laposabb és, ami a
legfontosabb, nem hengeres vagy kerék alakú . Szó vá tettem ezt Harrynek, aki bó lintott. –
Á llandó mesterséges gravitá ció . Stabilan és nagy terü leten. Imponá ló .
– Azt hittem, felfelé is volt mesterséges gravitá ció – jegyezte meg Jesse.
– Volt is. A paszulyfü lke gravitá ció generá torai egyre nö velték az erejü ket, minél
magasabbra értü nk.
– Akkor miben má s egy ű rhajó mesterséges gravitá ció ja?
– Ez nagyon bonyolult – só hajtott Harry. – Elképesztő mennyiségű energia kell egy
gravitá ció s mező elő á llítá sá hoz, és a szü kséges energia mennyisége a mező sugará val
exponenciá lisan nö vekszik. Való színű leg csaltak, és egy nagy mező helyett tö bb kisebbet
csiná ltak. De a paszulyfü lke mezeje még így is tö bb energiá ba kerü l, mint a vá rosod egyhavi
vilá gítá sa.
– Há t ebben nem vagyok biztos – cö ccö gö tt Jesse. – San Antonió bó l jö ttem.
– Na jó , akkor az ő vá rosá é – bö kö tt felém a hü velykujjá val Harry. – A lényeg, hogy
hihetetlen energiapocsékolá s. A legtö bb helyzetben, amikor mesterséges gravitá ció kell,
egyszerű bb és sokkal olcsó bb készíteni egy kereket, megpö rgetni, és hagyni, hogy emberek
és dolgok tapadjanak a belső peremére. Ha megpö rgetted, má r csak minimá lis
pluszenergiá t kell a rendszerbe juttatni a sú rló dá s kompenzá lá sá ra. Szemben a
mesterséges gravitá ció s mező vel, aminek á llandó és tekintélyes mennyiségű energiá ra van
szü ksége.
A Henry Hudsonra mutatott. – Nézzétek a sikló t a Hudson mellett. Azt haszná lva mércének
azt mondaná m, a Hudson olyan kétszá znegyven méter hosszú , hatvan méter széles és olyan
negyvenö t mély. Ha kö rü lö tte hozná nk létre egyetlen gravitá ció s mező t, az biztosan
eltompítaná a fényeket San Antonió ban. Még a tö bbszö rö s mező is hatalmas
energiaszü kségletet jelentene. Szó val vagy van egy olyan erő forrá suk, ami fenntartja a
gravitá ció t és a hajó tö bbi rendszerét is mű kö dteti, példá ul a hajtó mű vet és a létfenntartó
rendszereket, vagy talá ltak egy ú j, alacsony energiá jú mó dszert a mesterséges gravitá ció
létrehozá sá hoz.
– Való színű leg nem olcsó – mutattam egy gyarmati szá llító hajó ra a Hudsontó l jobbra. –
Nézzétek azt. Egy kerék az egész. É s a Gyarmati Á llomá s is pö rö g.
– A gyarmatok a hadseregnek tartogatjá k a legjobb techniká ikat – mondta Jesse. – É s ezt a
hajó t csak az ö nkéntesek szá llítá sá ra haszná ljá k. Szerintem igazad van, Harry. Fogalmunk
sincs, milyen fá ba vá gtuk a fejszénket.
Harry vigyorgott és visszafordult a Henry Hudsonhoz, ami lustá n kö rö zö tt együ tt a forgó
Gyarmati Á llomá ssal. – Imá dom, amikor meg tudom győ zni az embereket.
Az apparatcsikok ismét ö sszetereltek bennü nket, és sorba á llítottak, hogy felszá lljunk a
sikló ra. A beszá lló kapuná l megmutattuk az igazolvá nyunkat egy GYSZ-hivatalnoknak, aki
felírta a nevü nket egy listá ra, míg egy má sik PDA-val lá tott el. – Kö szö njü k, hogy a Fö ldö n
tartó zkodott, tessék egy szép bú csú ajá ndék – mondtam neki. Nem vette a lapot.
A sikló kat nem lá ttá k el mesterséges gravitá ció val. Az apparatcsikok beszíjaztak
bennü nket, és figyelmeztettek, hogy semmilyen kö rü lmények kö zö tt ne kapcsoljuk ki az
ö veket; hogy a leginká bb klausztrofó biá sak se tehessék meg, a kapcsoló k a repü lés ideje
alatt nem a mi irá nyítá sunk alatt lesznek. Így képzelték a megoldá st. Aztá n mű anyag
hajhá ló t adtak mindenkinek, akinek elég hosszú haja volt; nyilvá nvaló an szabadesésben a
haj szerteszét szá ll.
Ha valakinek há nyingere tá mad, haszná lja az ü lés oldalzsebében lévő há nyá szacskó t,
taná csoltá k. Az apparatcsikok hangsú lyoztá k annak fontossá gá t, hogy ne vá rjunk az utolsó
pillanatig a há nyá szacskó val. A sú lytalansá gban a há nyá s ellebeg, bosszantja a tö bbi utast,
és nagyon népszerű tlenné teszi a há nyó t az utazá s és való színű leg az egész katonai
karrierje idejére. Ezutá n jó néhá nyan zö rö gve elő készü ltek. A mellettem ü lő nő szorosan
fogta a há nyá szacskó t. Lelkiekben felkészü ltem a legrosszabbra.
Szerencsére nem volt há nyá s, és a repü lő ú t a Henry Hudsonig elég simá n telt; felvillant egy
bassza meg, zuhanok jelzés, amit az agyam adott a gravitá ció megszű nésekor, de aztá n
leginká bb olyan volt, mint egy szelíd hullá mvasutazá s. Ö t perc alatt odaértü nk a hajó hoz; a
dokkolá s egy-két percet vett igénybe, ahogy a sikló hangá r ajtaja kinyílt, befogadta a sikló t,
majd ismét bezá rult. Ezutá n vá rtunk pá r percet, hogy a levegő t visszaszivattyú zzá k a
hangá rba. Aztá n egy kis bizsergést éreztü nk, majd hirtelen visszatért a nehézkedés:
bekapcsolt a mesterséges gravitá ció .
Kinyílt a sikló ajtaja, és egy ú j apparatcsik jelent meg. – Isten hozta ö nö ket a GYV Henry
Hudson nevű hajó já n – mondta a nő . – Kérem, kapcsoljá k ki az ö veket, fogjá k a holmijukat,
és kö vessék a kivilá gított jelzést. Pontosan hét perc mú lva kiszivattyú zzuk a levegő t a
hangá rbó l, hogy ez a sikló tá vozhasson, és érkezhessen a kö vetkező , ezért, kérem,
siessenek.
Mind meglepő en gyorsak voltunk.
Aztá n elvezettek bennü nket a Henry Hudson kantinjá ba, ahol kaptunk ká vét meg fá nkot, és
pihenhettü nk. Nemsoká ra jö n valaki, aki elmagyará zza a kö vetkező ket. Amíg vá rtunk, a
kantinba egyre á ramlottak az ú joncok, feltehető en az elő ttü nk érkezett sikló kró l, és egy ó ra
mú lva má r tö bb szá zan voltunk. Sose lá ttam még ennyi vénembert egy helyen. Harry sem. –
Szerda reggel a vilá g legnagyobb Denny’sében – jegyezte meg, aztá n elment még ká véért.
A hó lyagom éppen a tudtomra adta, hogy tú lzá sba vittem a ká vét, amikor belépett a
kantinba egy disztingvá lt megjelenésű ú riember a gyarmati diplomatá k kék ö ltö zékében, és
a terem eleje felé igyekezett. A zsivaj azonnal alá bbhagyott; az emberek lá tható an ö rü ltek,
hogy valaki végre elá rulja nekik, mi a nagy helyzet.
A férfi pá r percig csak á llt, amíg a teremben teljes nem lett a csend. – Ü dv – mondta, és
mind ö sszerezzentü nk; testmikrofonja lehetett, mert a hangja a fali hangszó ró kbó l dö rrent
rá nk. – Sam Campbell vagyok, a Gyarmati Szö vetség ö sszekö tő je a Gyarmati Véderő nél.
Habá r technikailag nem vagyok a Gyarmati Véderő tagja, a GYV hatalmazott fel, hogy
megtartsam az eligazítá st, így a kö vetkező pá r napban tekintsenek a feljebbvaló juknak.
Tudom, hogy sokan az utolsó sikló val jö ttek, és alig vá rjá k, hogy pihenhessenek; má sok má r
egy napja itt vannak, és ugyanannyira vá rjá k a kö vetkező lépést. Mindkét csoport kedvéért
rö vid leszek.
– Egy ó rá n belü l a Henry Hudson elszakad a Fö ld kö rü li pá lyá ró l, és felkészü l az első ugrá sra
a Fő nix-rendszer felé, ahol rö vid idő re megá llunk ellá tmá nyt felvenni, mielő tt
tová bbmegyü nk a Béta Pyxidis-III felé, ahol a kiképzésü k tö rténik majd. Ne aggó djanak,
nem is vá rom, hogy ebbő l most bá rmit is értsenek. Azzal legyenek tisztá ban, hogy kicsivel
tö bb, mint két nap kell az első ugrá spont eléréséhez, és ez idő alatt szellemi és testi
vizsgá latokon esnek á t az embereim keze alatt. Az idő beosztá s most tö ltő dik le a PDA-jukra.
Nézzék á t, amikor lesz idejü k. A PDA-val egyébként odatalá lnak mindenhová , nem kell
aggó dniuk, hogy eltévednek. Akik most érkeztek meg a Henry Hudsonra, a
kabinbeosztá sukat is a PDA-jukon talá ljá k meg.
– Ma este semmit nem vá runk maguktó l azonkívü l, hogy talá ljanak el a kabinjukba. Sokan
jó ideje utaznak má r, pihenjék ki magukat a holnapi vizsgá latokra. Apropó , itt az alkalom,
hogy á tá lljanak a hajó idejére, ami egyben a Gyarmati Egyetemes Idő is. Most – nézett az
ó rá já ra – 2138 van. A PDA-juk ezt az idő t mutatja. Holnap reggelivel kezdenek 0600-tó l
0730-ig, ezt kö veti a fizikai felmérés és feljavítá s. A reggeli nem kö telező , hiszen még nem
katonai a napirendjü k, de erő sen javasolom, mivel holnap hosszú napjuk lesz.
– Ha kérdésü k van, a PDA-jukat rá tudjá k csatlakoztatni a Henry Hudson informá ció s
rendszerére, és haszná lhatjá k az MI-interfészt; az iró nnal írjá k le a kérdést, vagy mondjá k
bele a PDA mikrofonjá ba. Tová bbá minden há ló fedélzeten megtalá ljá k a Gyarmati
Szö vetség képviselő it, kérem, ne habozzanak a segítségü ket kérni. A személyes
informá ció ik alapjá n orvosaink má r ismerik az ö nö k esetleges problémá it vagy
szü kségleteit, egyeseket meg is lá togatnak a kabinjukban má r ma este. Ne felejtsék el
megnézni a PDA-t. A gyengélkedő t bá rmikor felkereshetik. Ez a kantin ma egész éjjel nyitva
lesz, de holnaptó l má r normá lis rend szerint ü zemel. A nyitva tartá st és a menü t is
megtalá ljá k a PDA-ban. Végü l elmondaná m, hogy holnaptó l mindnyá jan a GYV
ú joncruhá zatá t viselik majd, amit most készítenek be a kabinjukba.
Campbell egy pillanatra elhallgatott, és olyan tekintettel nézett rá nk, amit nyomatékos
pillantá snak értelmeztem. – A Gyarmati Szö vetség és a Gyarmati Véderő nevében
kö szö ntő m ö nö ket mint ú j polgá rokat és legú jabb védelmező inket. Isten á ldja és ó vja meg
mindnyá jukat az elkö vetkezendő k sorá n.
– Mellesleg a Fö ldtő l való elszakadá st kivetítjü k a kilá tó fedélzet elő adó já ban, ha végig
akarjá k nézni. Az elő adó nagy, mindenki befér, szó val az ü lő helyek miatt ne aggó djanak. A
Henry Hudson igen gyors, holnap reggelre a Fö ld egy apró korong lesz, estére pedig fényes
pö tty az égen. Való színű leg most lá thatjá k utoljá ra a szü lő vilá gukat. Ha ez jelent valamit
maguknak, javaslom, ugorjanak be.
– Na, milyen az ú j szobatá rsad? – ü lt le mellém Harry a kilá tó fedélzet elő adó já ban.
– Nem akarok beszélni ró la – morogtam. A PDA segítségével elkeveredtem a kabinomba,
ahol a szobatá rsam má r a cuccait pakolta: Leon Deak. Rá m nézett és azt mondta – Nocsak, a
bibliabuzi –, és attó l kezdve nyomatékosan levegő nek nézett, ami nem is volt olyan
egyszerű egy há romszor há rmas helyiségben. Leon má r lestoppolta az alsó á gyat (ami a
hetvenö t éves térdének a kívá natosabb), há t feldobtam a tá ská mat a felső priccsre, fogtam
a PDA-t, és elmentem megkeresni Jesse-t, aki ugyanarra a fedélzetre kerü lt. Az ő szobatá rsa,
egy Maggie nevű kedves hö lgy, nem ó hajtotta végignézni a Henry Hudson tá volodá sá t.
Elmondtam Jesse-nek, ki a szobatá rsam. Jó t nevetett.
Aztá n nevetve ő ú jsá golta el Harrynek, aki együ ttérzéssel megveregette a vá llam. – Kitartá s.
Ú gyis csak addig tart, amíg elérjü k a Béta Pyxidist.
– Ami, ki tudja, hol van – mondtam. – A te szobatá rsad milyen?
– Nem tudná m megmondani. Má r aludt, amikor odaértem. Az a rohadék is lefoglalta az alsó
priccset.
– Az én szobatá rsam nagyon aranyos – dicsekedett Jesse. – Há zi sü tivel kíná lt, amikor
talá lkoztunk. Azt mondta, az unoká ja sü tö tte neki bú csú zó ul.
– Engem bezzeg nem kíná lt meg – fü stö lö gtem.
– Nem veled kell laknia, nem igaz?
– Milyen volt a sü ti? – érdeklő dö tt Harry.
– Kemény, mint a kő – mondta Jesse. – De nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy há rmunk kö zü l
nekem van a legjobb szobatá rsam. Kü lö nleges vagyok. Nézzétek, ott a Fö ld. – Az elő adó
hatalmas képernyő je életre kelt. A Fö ld elképesztő részletességgel lá tszott; aká rki csiná lta a
képernyő t, pokoli jó munká t végzett.
– Bá rcsak a nappalimban lenne ez a képernyő – só hajtotta Harry. – Ná lam lett volna a
legcsú csabb Super Bowl-buli az egész utcá ban.
– Nézzétek meg – mondtam. – Ott az egész életű nk, az ö sszes hely, ahol voltunk. Ott van
mindenki, akit ismerü nk és szeretü nk. É s most itt hagyjuk. Ti nem éreztek semmit?
– Izgalmat – felelte Jesse. – É s szomorú sá got. De csak kicsit.
– Ja, csak egy kicsi szomorú sá got – mondta Harry. – Nem vá rt ott rá nk má s, mint az ö regség
és a halá l.
– Meghalni még mindig meghalhatsz – mutattam rá . – Katona vagy.
– Aha, de nem öregen fogok meghalni. Kapok még egy esélyt, hogy fiatalon haljak meg, és
gyö nyö rű holttest legyek. Bepó tolhatom azt, amit első kö rben kihagytam.
– Ez nagyon romantikus – mondta Jesse fapofá val.
– Azt meghiszem.
– Figyeljétek – szó ltam rá juk –, tá volodunk.
A hangszó ró kbó l megszó lalt a Henry Hudson és a Gyarmati Á llomá s kö zti navigá ció s adá s.
Aztá n mély dü bö gés hallatszott, majd finom vibrá ció , amit a székeken keresztü l alig
éreztü nk.
– A hajtó mű vek – kommentá lta Harry. Jesse-vel rá bó lintottunk.
É s akkor a Fö ld lassan zsugorodni kezdett a képernyő n; még mindig hatalmas volt, még
mindig ragyogó an kék-fehér, de egyértelmű en a képernyő egyre kisebb részét tö ltö tte meg.
Némá n figyeltü k, a tö bb szá z ú jonc, aki eljö tt. Harryre sandítottam, aki korá bbi szá jalá sa
dacá ra csendben merengett. Jesse arcá n kö nnycsepp csillogott.
– Hé – szorítottam meg a kezét. – Nincs bú sulá s, emlékszel?
Rá m mosolygott, viszonozta a szorítá st. – Nincs – mondta rekedten. – Nincs bú sulá s. De
akkor is. Akkor is.
Ott ü ltü nk, és figyeltü k, ahogy minden, amit valaha ismertü nk, ö sszezsugorodik a
képernyő n.
Beá llítottam a PDA-mat, hogy 0600-kor ébresszen, amit ú gy hajtott végre, hogy lá gy zenét
sugá rzott a kis hangszó ró ibó l, és addig fokozta a hangerő t, amíg fel nem ébredtem.
Kikapcsoltam a zenét, csendben leereszkedtem a felső priccsrő l, majd felkapcsoltam a
kislá mpá t a szekrényben, és kerestem egy tö rü lkö ző t. A szekrényben ott ló gott a GYV-
ruhá zatunk: két vilá goskék melegítő felső és -alsó , két vilá goskék pó ló , két kék chino
pantalló , két pá r fehér zokni és bokszeralsó , és két pá r kék edző cipő . Ezek szerint innét
Béta Pyxidisig nem lesz szü kségü nk elegá ns ruhá ra. Felhú ztam a melegítő alsó t és a pó ló t,
lekaptam az egyik tö rü lkö ző t, és elcaplattam a folyosó n a zuhanyzó ig.
Amikor visszaértem, égett a villany, de Leon még á gyban volt; ezek szerint a lá mpa
automatikusan kapcsoló dott fel. A pó ló ra felhú ztam a melegítő felső t, majd zoknival és
edző cipő vel egészítettem ki a szerkó t; jö het a kocogá s vagy ami rá nk vá r majd ezen a
napon. De elő szö r a reggeli. Kifelé menet kicsit megrá ztam Leont. Egy vadbarom, de a
vadbarmoknak is kell enni. Megkérdeztem, hozzak-e neki reggelit.
– Mi? – hö rö gte ká bá n. – Ne. Hagyj békén.
– Jó l vagy, Leon? Tudod, mit mondanak a reggelirő l. A legfontosabb étkezés, meg minden.
Tudod, kell az energia.
Leon szinte vicsorgott: – Anyá m harminc éve halott, és ha jó l tudom, nem a te testedbe tért
vissza. Szó val hú zz el és hagyjá l aludni.
Jó volt lá tni, hogy nem puhult meg. – Jó l van. Reggeli utá n jö vö k.
Leon morrant egyet, és befordult a fal felé. Mentem reggelizni.
A reggeli elképesztő volt, és mondom ezt ú gy, hogy a feleségem olyan reggelit tudott az
asztalra tenni, amitő l Gandhi is abbahagyta volna a bö jtö t. Két gofrit ettem, aranyszínű ,
ropogó s és kö nnyű gofrit, megtunkolva porcukorban és olyan szirupban, ami igazi
vermonti juharnak tű nt (és ha azt hiszed, hogy nem lehet azonnal megismerni a vermonti
juharszirupot, akkor sosem ettél), rá pakoltam egy kaná l krémes vajat, ami megolvadt és
mű vészien betö ltö tte a tészta mély lyukait. Ehhez jö tt még a lá gy tojá s, négy vastag szelet,
barna cukorban pá colt bacon, narancslé olyan gyü mö lcsbő l, ami még nem fogta fel, hogy
kifacsartá k, és egy csésze ká vé, amit ká bé akkor vettek le a csacsi há tá ró l.
Meghaltam és a mennybe jutottam, gondoltam. Persze most, hogy jogilag halott voltam a
Fö ldö n, és egy ű rhajó ban a Naprendszeren á t szá guldottam, talá n nem is já rtam messze az
igazsá gtó l.
– Ejha – mondta a mellettem ü lő fickó , ahogy letettem mellé a megpakolt tá lcá t. – Ez aztá n a
zsírhegy. Kiprovoká lod a koszorú ér-trombó zist. Tudod, én orvos vagyok.
– Ü hü m – mutattam az ő tá lcá já ra. – Amin te dolgozol, az meg négytojá sos rá ntottá nak
lá tszik. Fél kiló sonká val és sajttal.
– Azt tedd, amit mondok, ne azt, amit csiná lok. Ez volt a mottó m praktizá ló orvosként. Ha
tö bb pá ciensem hallgatott volna a taná csomra, ahelyett hogy a példá mat kö veti, még
életben lennének. Legyen ez tanulsá g mindnyá junknak. Amú gy Thomas Jane vagyok.
– John Perry. – Kezet rá ztunk.
– Ö rvendek, de egyú ttal szomorú is vagyok, mert ha azt mind megeszed, egy ó rá n belü l
szívrohamot kapsz.
– Ne is hallgass rá , John – szó lt kö zbe a velü nk szemben ü lő nő , akinek tá nyérjá n
palacsinta– és kolbá szmaradvá nyokat lá ttam. – Tom csak ki akar csikarni tő led egy kis
kajá t, hogy ne kelljen megint sorba á llnia. Így vesztettem el a fele kolbá szomat.
– Ez a vá d éppen annyira irrelevá ns, amennyire igaz – méltatlankodott Thomas. – Igen,
elismerem, hogy megkívá ntam Perry palacsintá já t. Nem tagadom. De ha a sajá t artériá im
felá ldozá sá val meghosszabbíthatom az életét, nekem megéri. Legyen ez a kuliná ris
megfelelő je annak, hogy a bajtá rsam megmentéséért a grá ná tra vetem magam.
– Kevés grá ná tot má rtanak szirupba – vélte a nő .
– Pedig talá n jobban tennék. Sokkal tö bb ö nzetlen cselekedetet lá tná nk.
– Tessék – vá gtam félbe az egyik gofrit. – Vesd rá magad erre.
– Az ellenség itt nem jut á t – kö zö lte Thomas.
– Ezt mind megkö nnyebbü lten halljuk.
Az asztal tú loldalá n ü lő nő Susan Reardon néven mutatkozott be a Washington á llambeli
Bellevue-bő l. – Eddig mit gondolsz a mi kis ű rkalandunkró l? – kérdezte tő lem.
– Ha sejtettem volna, hogy ilyen jó l fő znek, valahogy kimesterkedtem volna, hogy évekkel
ezelő tt bevonulhassak – vá laszoltam. – Ki hitte volna, hogy a seregben ilyen jó a kaja.
– Szerintem még nem vagyunk a seregben – mondta Thomas gofrival teli szá jjal. –
Szerintem ez a Gyarmati Véderő vá ró szobá ja, ha értitek, mire gondolok. Az igazi
hadseregben a kaja sokkal sová nyabb lesz. Nem is szó lva arró l, hogy nem hinném, hogy
edző cipő ben tá nciká lhatunk, mint most.
– Szó val szerinted aprá nként szoktatnak be?
– Naná . Nézzétek, ezer vadidegen van a hajó n, akiknek má r nincs otthonuk, csalá djuk és
szakmá juk. Ez rohadt nagy sokk. A minimum, hogy remek kajá t adnak, hogy elvonjá k a
figyelmü ket errő l.
– John! – szú rt ki a sorbó l érkező Harry. Odaintettem. Egy má sik férfi jö tt vele, mindketten
tá lcá t hoztak.
– A szobatá rsam, Alan Rosenthal – mutatta be.
– Alias Csipkeró zsika – mondtam.
– Igaz, ami igaz – felelte Alan –, megsemmisítő en szép vagyok. – Bemutattam Harryt és
Alant Susannak és Thomasnak.
– Még két szívroham – cö ccö gö tt Thomas a tá lcá jukat nézve.
– Jobb, ha dobsz Tomnak pá r bacont, Harry – figyelmeztettem –, kü lö nben hallgathatod a
litá niá t.
– Visszautasítom a feltételezést, hogy kajá val meg lehet vá sá rolni – méltatlankodott
Thomas.
– Nem feltételezés volt – vilá gosította fel Susan, –, hanem ténymegá llapítá s.
– Tudom, hogy te rossz szá mot hú ztá l a szobatá rslottó n – mondta nekem Harry, mikö zben
két bacont adott Thomasnak, aki ü nnepélyesen elfogadta –, de nekem má zlim volt. Alan
elméleti fizikus. Igazi észkombá jn.
– É s megsemmisítő en szép – szó lt kö zbe Susan.
– Kö szö nö m, hogy ezt nem felejtetted ki – mondta Alan.
– Ú gy lá tom, ennél az asztalná l intelligens felnő ttek ü lnek – jegyezte meg Harry. – Szó val
szerintetek mi vá r rá nk ma?
– Rá m orvosi 0800-kor – mondtam. – Szerintem mindnyá junkra.
Igaz. De ú gy értettem, szerintetek mit jelent? Vajon ma kezdjü k a megfiatalító terá piá t? Ma
mondunk bú csú t az ö regkornak?
– Nem tudjuk biztosan, hogy nem leszü nk ö regek – korrigá lta Thomas. – Csak mind ezt
feltételezzü k, merthogy a katoná kat fiataloknak képzeljü k. De gondoljatok bele. Egyikü nk
sem lá tott még GYV-katoná t. Ez puszta feltételezés a részü nkrő l, és lehet, hogy nagyon
mellélő ttü nk vele.
– Mire lennének jó k az ö reg katoná k? – kérdezte Alan. – Ha így tesznek ki a csatatérre, nem
hiszem, hogy bá rmit érnének velem. Rossz a há tam. Tegnap majdnem belehaltam abba,
hogy a paszulyfü lkétő l elgyalogoltam a beszá lló kapuig. El se tudom képzelni, hogy
há tizsá kkal és fegyverrel hú sz mérfö ldet meneteljek.
– Nyilvá nvaló , hogy javítá sra szorulunk – értett egyet Thomas de az nem feltétlen azt
jelenti, hogy ú jra „fiatallá ” tesznek. Orvos vagyok, értek hozzá valamicskét. Bá rmilyen
korban segíteni lehet az emberi testet, hogy jobban, hatékonyabban mű kö djö n, de minden
kornak megvan a maga alaphatá sfoka. A hetvenö t éves test kevésbé gyors, kevésbé
rugalmas és kevésbé kö nnyen javítható , mint egy fiatalabb. Ennek ellenére persze még
elképesztő dolgokra képes. Nem akarok felvá gni, csak mondom, hogy a Fö ldö n
rendszeresen tíz kilométeres versenyeket futottam. Utoljá ra alig egy hó napja. É s jobb idő t
futottam, mint ö tvenö t évesen.
– Milyen voltá l ö tvenö t évesen? – kérdeztem.
– Ez a lényeg – bó lintott Thomas. – Ö tvenö t évesen kö vér disznó voltam. Szívcsere kellett
hozzá , hogy komolyan elkezdjek vigyá zni magamra. Azt akarom ezzel mondani, hogy egy jó l
mű kö dő hetvenö t éves sok mindenre képes, ha remek formá ban van, nem kell feltétlen
„fiatalnak” lennie. Talá n ettő l a hadseregtő l csak ezt vá rjá k. Talá n a vilá gegyetem ö sszes
tö bbi intelligens faja puhá ny. Ha így van, akkor fura mó don érthető bb, hogy ö reg legyen a
hadsereg, mivel a fiatalok hasznosabbak a tá rsadalomnak, még elő ttü k az egész élet. Mi
viszont kifejezetten felá ldozható ak vagyok.
– Vagyis lehet, hogy ö regek maradunk, de nagyon-nagyon egészségesek leszü nk –
ö sszegezte Harry.
– Ezt mondom.
– Akkor ne mondd. Elcsü ggesztesz.
– Elhallgatok, ha megkapom a gyü mö lcsö s pitét.
– Még ha jó l teljesítő hetvenö t évesek lennénk is, ahogy mondod – tö prengett hangosan
Susan –, akkor is ö regednénk. Ö t év mú lva má r csak jó l teljesítő nyolcvanévesek lennénk.
Van egy felső hatá ra annak, hogy meddig lehetü nk hasznos katoná k.
Thomas vá llat vont. – A szerző dés két évre szó l. Talá n elég nekik, ha addig formá ban
tartanak bennü nket. A hetvenö t és a hetvenhét kö zö tt nincs akkora kü lö nbség, mint a
hetvenö t és a nyolcvan kö zö tt. Vagy aká r a hetvenhét és a nyolcvan kö zö tt. É vente sok
szá zezren jelentkeznek. Két év mú lva egyszerű en lecserélnek minket „friss” ú joncokra.
– Tíz évig bent foghatnak – mondtam. – Benne van az apró betű s részben. Ez arra utal, hogy
megvan a technoló giá juk hozzá , hogy annyi idő re mű kö dő képesen tartsanak.
– É s a DNS-ü nkbő l mintá t vettek – emlékeztetett bennü nket Harry. – Talá n csereszerveket
kló noztak nekü nk.
– Lehetséges – ismerte el Thomas. – De rohadt nagy munka minden egyes szervet, csontot,
izmot és ideget egy kló ntestbő l a miénkbe á tü ltetni. É s akkor még mindig kénytelenek
lennének beérni az eredeti agyunkkal, mert azt nem lehet á tü ltetni.
Thomas kö rü lnézett, és végre leesett neki, hogy az egész tá rsasá got elcsü ggesztette. – Nem
azt mondom, hogy nem leszü nk ú jra fiatalok. Az, amit ezen a hajó n lá ttam, meggyő zö tt
arró l, hogy a Gyarmati Szö vetség technoló giá ja sokkal fejlettebb, mint a miénk otthon. De
mint orvos nemigen lá tom, hogyan tudná k visszafordítani az ö regedés folyamatá t olyan
drá maian, ahogy azt mind hisszü k.
– Az entró pia szívá s – csó vá lta a fejét Alan. – Erre van elméletü nk.
– Van egy bizonyíték, ami arra utal, hogy mindenképp fejleszteni fognak bennü nket –
szó laltam meg.
– Mondd gyorsan – kérte Harry. – Tom elmélete a galaxis legö regebb hadseregérő l elveszi
az étvá gyamat.
– É ppen ez az. Ha nem tudná k megjavítani a testü nket, nem adná nak olyan zsíros ételt, ami
legtö bbü nket egy hó napon belü l megö lne.
– Milyen igaz – bó lintott Susan. – Remek meglá tá s, John. Má ris jobban érzem magam.
– Kö szö nö m. É s arra alapozva, hogy a Gyarmati Véderő képes meggyó gyítani minden
bajomat – tá pá szkodtam fel –, megyek is repetá zni.
– Ha má r ú gyis ott vagy, hozz nekem pá r palacsintá t – mondta Thomas.
– Hahó , Leon – lö ktem meg lö ttyedt testét. – Kelj fel. Eleget durmoltá l. Nyolckor vá rnak.
Leon ú gy fekü dt az á gyon, mint egy hú sdarab. A szemem forgatva só hajtottam, és
lehajoltam, hogy keményebben meglö kjem. É s észrevettem, hogy kék az ajka.
Bassza meg, gondoltam, és jó l megrá ztam. Semmi. Megragadtam a felső testét, és lehú ztam a
priccsrő l a padló ra. Holtsú ly volt.
Felkaptam a PDA-mat, és orvosi segítséget kértem. Aztá n fö lé térdeltem, felvá ltva a szá já ba
fú jtam meg a mellkasá t pumpá ltam egész addig, amíg két egészségü gyis érkezett, és
lehú ztak ró la.
Eddigre kisebb tö meg verő dö tt ö ssze a nyitott ajtó ban; meglá ttam Jesse-t, és behú ztam.
Amikor megpillantotta Leont a padló n, szá ja elé kapta a kezét. Gyorsan megö leltem.
– Hogy van? – kérdeztem az egyik egészségü gyistő l, aki a PDA-já t nézte.
– Meghalt. Ú gy egy ó rá ja. Szívrohamnak lá tszik. – Letette a PDA-t, felá llt, és lenézett Leonra.
– Szegény csó ró . Idá ig eljö tt, és itt á llt meg a ketyegő je.
– Utolsó pillanatban igazolt á t a Szellemhadtestbe – jegyezte meg a má sik. Csú nyá n néztem
rá . Ú gy éreztem, szö rnyen rossz ízlésre vall ilyenkor viccelő dni.
NÉGY
– Jó l van, lá ssuk – pillantott az igen nagy méretű PDA-já ra az orvos, ahogy beléptem a
rendelő be. – Maga John Perry, igaz?
– Igen – feleltem.
– Russell doktor vagyok – mondta és végigmért. – Olyan képet vá g, mint akinek most halt
meg a kutyá ja.
– Ha nem is a kutyá m, de a szobatá rsam.
– Á , igen – sandított ismét a PDA-já ra. – Leon Deak. É ppen maga utá n kö vetkezett volna.
Rossz idő zítés. Akkor tö rö ljü k is a listá ró l. – Pá r pillanatig nyomkodta a PDA-t, majd amikor
végzett, feszesen elmosolyodott. Dr. Russell betegekkel szembeni viselkedése hagyott maga
utá n kívá nnivaló t.
– Na, akkor lá ssuk magá t – fordította ismét felém a figyelmét.
A rendelő ben nem sok minden volt: Russell doktor, én, egy szék az orvosnak, egy kis asztal
és két szekrényszerű ség. Ezek ember alakú ak voltak, domború á ttetsző ajtó val. Mindegyik
tetején volt egy kar, annak végén pedig csészeszerű csatlakozó . A csésze épp akkorá nak
tű nt, hogy rá menjen az ember fejére. Ő szintén szó lva elég ideges lettem.
– Kérem, helyezkedjen el kényelmesen, aztá n kezdjü k – nyitotta ki Russell doktor a
kö zelebbi testszekrény ajtajá t.
– Levegyek valamit? – kérdeztem. Emlékeim szerint az orvosi vizsgá lat azt jelentette, hogy
az orvos megvizsgá l.
– Nem muszá j, de ha ettő l jobban érzi magá t, csak nyugodtan.
– Levetkő zik itt bá rki, ha nem muszá j?
– Ami azt illeti, igen – felelte. – Ha soká ig ezt csiná ljá k, nehéz leszokni ró la.
Nem vettem le semmit. Letettem a PDA-t az asztalra, odaléptem a nyitott testszekrényhez,
megfordultam, há tradő ltem és befészkeltem magam. Russell doktor becsukta az ajtó t, és
há tralépett. – Vá rjon egy pillanatot, amíg beá llítom – kopogtatta a PDA-já t. É reztem, hogy
az emberszerű bemélyedés alkalmazkodik a testemhez.
– Ez bizarr volt – jegyeztem meg.
Russell doktor mosolygott. – Most vibrá ció t fog érezni – mondta, és igaza lett.
– Mondja – szó ltam, ahogy a testszekrény szelíden duruzsolt mö gö ttem –, akik velem voltak
a vá ró ban, hová mentek, miutá n ide bejö ttek?
– Ki azon az ajtó n – mutatott maga mö gé, fel sem pillantva a PDA-ró l. – Az a lá badozó .
– A lá badozó ?!
– Ne aggó djon – nyugtatott. – Ez sokkal rosszabbnak hangzott, mint amilyen való já ban.
Mindjá rt kész is a maga szkennelése. – Megint a PDA-ra koppintott, és a vibrá lá s megszű nt.
– Most mit csiná ljak? – kérdeztem.
– Tartson ki. Még van egy kis tennivaló nk, aztá n á tvesszü k az eredményeket.
– Ú gy érti, kész is? – á lmélkodtam.
– Csodá latos a modern orvostudomá ny, nemde? – Megmutatta a PDA képernyő jét, ami a
beszkennelt képet tö ltö tte le. – Má r azt sem kell mondania, hogy „á á á ”.
– Ja, de mennyire részletes ez?
– Eléggé. Mikor volt utoljá ra orvosi vizsgá laton, Mr. Perry?
– Olyan fél éve – vá laszoltam.
– Az orvosa akkor milyen prognó zist á llított fel?
– Azt mondta, jó formá ban vagyok, csak a vérnyomá som kicsit magasabb a normá lisná l.
Miért?
– Lényegében igaza volt – mondta Russell doktor –, csak éppen a hererá kot nem vette
észre.
– Hogy?!
Russell doktor megint felém fordította a PDA képernyő jét; ezú ttal a nemi szervemet
mutatta furcsa színben. Elő szö r toltá k a cuccomat a képembe. – Itt a csomó – mutatott egy
sö tét foltra a bal herémen. – É s elég nagy. Ez bizony rá k.
Rá meredtem. – Tudja, dr. Russell, a legtö bb orvos tapintatosabban kö zö lte volna.
– Sajná lom, Mr. Perry, nem akarok érzéketlennek lá tszani. De igazá bó l nem gond. A hererá k
még a Fö ldö n is kö nnyen kezelhető , fő leg a kezdeti stá diumban, és itt errő l van szó . A
legrosszabb esetben elveszítené a herét, de az sem nagy há trá ny.
– Persze, nem a magá éró l van szó – morogtam.
– Ez inká bb pszicholó giai kérdés – intézte el Russell doktor. – Mindenesetre itt és most ne
aggó djon miatta. Pá r nap mú lva alapos testi karbantartá son esik á t, akkor majd
gondoskodunk a heréjérő l. Addig pedig nem okozhat gondot. A rá k még nem terjedt tová bb
sem a tü dő re, sem a nyirokcsomó kra. Nem lesz gond.
– El fogom ejteni a labdá t?
Dr. Russell elmosolyodott. – Szerintem egyelő re megtarthatja. Ha valaha is elejti, szerintem
az fogja aggasztani a legkevésbé. A rá któ l eltekintve, ami, mint mondtam, nem okoz
problémá t, maga olyan jó formá ban van, amennyire a maga korá ban lehet. Ez a jó hír.
Egyelő re nem kell csiná lnunk semmit.
– Mit csiná lna, ha valami tényleg nagy baj lenne? – kérdeztem. – Ha a rá k halá los lett volna?
– A „halá los” elég pontatlan kifejezés, Mr. Perry – felelte Russell doktor.
– Hosszú tá von mind halá lra vagyunk ítélve. Ezzel a vizsgá lattal az a célunk, hogy
stabilizá ljuk azokat, akiket kö zvetlen veszély fenyeget, hogy biztosan tú léljék a kö vetkező
pá r napot. Szerencsétlenü l já rt szobatá rsa, Mr. Deak esete kö zel sem szokatlan. Sokszor
megtö rtént má r, hogy egy ú jonc eljutott idá ig, és kö zvetlenü l a vizsgá lat elő tt halt meg.
Ezzel senki nem já r jó l.
A PDA-já ra nézett. – Na most, Mr. Deak esetében, aki szívrohamban halt meg, való színű leg
eltá volítottuk volna a lerakó dá st az artériá ibó l, és érfalerő sítő vegyü letet kapott volna. Ez a
leggyakoribb kezelés, amit haszná lunk. A legtö bb hetvenö t éves ember artériá já ra rá fér az
alá dú colá s. A maga esetében, ha elő rehaladott lett volna a rá k, visszanyestü k volna a
tumort addig, amíg nem jelent kö zvetlen veszélyt az életfunkció ira, és elkerítettü k volna az
érintett terü leteket, hogy a kö vetkező pá r napban ne okozzanak problémá t.
– Miért nem gyó gyítjá k meg? – kérdeztem. – Ha el tudjá k keríteni az érintett terü leteket,
akkor aká r rendbe is tudná k hozni.
– Tudná nk, de nem szü kséges. Pá r nap mú lva sokkal alaposabb karbantartá son esik á t.
Addig kell életben tartanunk.
– Mit jelent ez az „alapos karbantartá s”? – néztem rá .
– Azt, hogy ha megvan, nem is érti majd, miért aggó dott valaha egy folt miatt a heréjén.
Ígérem. Most pedig má r csak egy dolog maradt. Kérem, hajtsa elő re a fejét.
Megtettem. Russell doktor levette a rettegett csészét a testszekrényrő l, és a fejem tetejére
helyezte. – Fontos, hogy a kö vetkező pá r napban pontos képet kapjunk az
agytevékenységérő l – hú zó dott há tra. – Ennek érdekében érzékelő ket telepítek a
koponyá já ba. – Rá koppintott a PDA képernyő jére. Kezdtem rü hellni ezt a mozdulatot. A
csésze halk cuppanó hanggal a fejemre tapadt.
– É s az hogy megy? – kérdeztem.
– Való színű leg kicsit bizsereg most a fejbő re és a tarkó ja – mondta dr. Russell. É s tényleg
bizsergett. – Az injektorok most pozícioná ljá k magukat. Ezek amolyan kis injekció stű -félék,
amik bejuttatjá k az érzékelő ket. Maguk az érzékelő k pará nyiak, de sok van belő lü k.
Kö rü lbelü l hú szezer. Ne aggó djon, sterilizá ljá k magukat.
– Fá jni fog? – érdeklő dtem.
– Nem annyira. – Rá koppintott a PDA képernyő jére. Hú szezer mikroszenzor csapódott a
koponyá mba. Mintha egyszerre négy fejszenyéllel ü tö ttek volna rá .
– Aztakurva! – kaptam a fejemhez, és a kezemet jó l belevertem a testszekrény ajtajá ba. –
Maga szemét – kiabá ltam Russell doktorra –, azt mondta, nem fog fá jni!
– Azt mondtam, „nem annyira”.
– Mihez képest nem annyira? Mint ha rá lépne egy elefá nt?
– Nem annyira, mint amikor a szenzorok kapcsolatba lépnek egymá ssal – felelte Russell
doktor. – A jó hír, hogy amint az megvan, a fá jdalom megszű nik. Most maradjon nyugton,
egy pillanat az egész. – Megint rá koppintott a PDA-ra. A hú szezer tű osztó dott, és négy
irá nyba mozdulva rö gzü lt a koponyá mban.
É letemben nem akartam még orvost ennyire képen tö rö lni.
– Nem tudom, szerintem érdekes lá tvá ny. – Harry megdö rgö lte a fejét, ami szü rke pettyes
volt, ahogy mindnyá junké, a hú szezer szubkutá n érzékelő tő l, melyek az agytevékenységet
mérték.
A reggeli banda ebédre is ö sszeverő dö tt, ezú ttal Jesse és szobatá rsa, Maggie is csatlakozott
hozzá nk. Harry kijelentette, hogy hivatalosan is egy klikket alkotunk, elkeresztelt
bennü nket „Vén Trottyok”-nak, és kö vetelte, hogy kezdjü nk kajacsatá ba a szomszéd
asztallal. Leszavaztuk, nem kis részben Thomas miatt, aki rá mutatott, hogy amit eldobunk,
azt nem tudjuk megenni, má rpedig az ebéd még a reggelinél is jobb volt, má r ha ez
lehetséges.
– É s még szerencse – tette hozzá Thomas. – A reggeli kis agyinjekció utá n ú gy kiakadtam,
hogy szinte enni se volt kedvem.
– Ezt nem tudom elképzelni – mondta Susan.
– Azt mondtam, „szinte”. De én mondom, bá rcsak otthon is lenne ilyen szekrény. Nyolcvan
szá zalékkal kevesebben jö ttek volna hozzá m. Tö bb idő m lett volna golfozni.
– A pá cienseid irá nti odaadá sod csodá latos – méltatta Jesse.
– Á , a legtö bbjü kkel golfoztam – legyintett Thomas. – Benne lettek volna. É s aká rmennyire
fá j ezt mondanom, ez az orvos sokkal alaposabb vizsgá latot végzett, mint én valaha tudtam
volna. Az a micsoda egy diagnosztikai á lom. É szrevett egy mikroszkopikus tumort a
hasnyá lmirigyemen. Otthon csak ú gy vettem volna észre, ha sokkal nagyobb, vagy ha a
pá ciensen jelentkeznek a szimptó má k. Má snak is jutott meglepi?
– Tü dő rá k – így Harry. – Kis foltok.
– Petefészekciszta – így Jesse. Maggie rá bó lintott.
– Kezdő dő reumá s ízü letgyulladá s – így Alan.
– Hererá k – így meg én.
Az asztalná l az ö sszes férfi ö sszerezzent. – Aú – szisszent fel Thomas.
– Azt mondjá k, tú lélem – nyugtattam meg a tá rsasá got.
– Csak majd csá lén já rsz – vélte Susan.
– Ebbő l elég, kö szi.
– É n azt nem értem, miért nem hozzá k helyre a problémá kat – mondta Jesse. – Az orvos egy
gumilabda nagysá gú cisztá t mutatott, de azt mondta, ne aggó djak miatta. É n nem az a típus
vagyok, aki ilyesmi miatt nem aggó dik.
– Thomas, te á llító lag orvos vagy – mondta Susan, és megkopogtatta szü rkés halá ntéká t. –
Mik ezek az izék? Miért nem csiná lnak egy sima agyrö ntgent?
– Ha tippelnem kéne – vá laszolt Thomas –, mint ahogy kell, hiszen sejtelmem sincs, azt
mondaná m, lá tni akarjá k az agyunkat mű kö dés kö zben, ahogy a kiképzést végezzü k. De ezt
nem lehet ú gy, hogy géphez vagyunk szíjazva, ezért a gépet szíjazzá k rá nk.
– Kö szö nö m az alapos magyará zatot arra, amit má r magam is kifundá ltam. É n arra lennék
kívá ncsi, mi a célja ennek a mérésnek?
– Gő zö m sincs. Talá n mégis ú j agyra készítenek elő bennü nket. Vagy valahogy ú j
idegszö vetet tudnak hozzá adni, és lá tniuk kell, az agyunk melyik részét kell felspécizni.
Csak azt remélem, nem kell még egy adag ilyen izét belénk nyomni. Má r az első adag is
majdnem kicsiná lt.
– Apropó – fordult felém Alan –, hallom, reggel elvesztetted a szobatá rsadat. Jó l vagy?
– Jó l – feleltem. – Csak olyan nyomasztó . Az orvos azt mondta, ha megéri a reggeli
vizsgá latot, életben tudtá k volna tartani. Valami értisztító val, vagy hogy. Le kellett volna
rá ngatnom reggelizni. Ha mozog, talá n megérte volna a vizsgá latot.
– Ne gyö tö rd magad miatta – vigasztalt Thomas. – Nem tudhattad. Az emberek meghalnak.
– Ja, de nem pá r nappal az „alapos karbantartá s” elő tt, ahogy az orvos fogalmazott.
Harry is bekapcsoló dott: – Nem akarom elbagatellizá lni...
– Ez tutira rémes lesz – dö rmö gte Susan.
–...de a fő iskolá n – dobta meg egy kenyérdarabbal Susant Harry –, ha egy szobatá rsad
meghalt, á ltalá ban elengedték a szemeszter végi zá ró vizsgá idat. A trauma miatt, értitek.
– É s furcsa mó don a szobatá rsad is megú szta – jegyezte meg Susan. – Ugyanabbó l az okbó l.
– Lá tod, erre így nem is gondoltam – bó logatott Harry, aztá n megint rá m nézett. – Szó val
szerinted kihagyhatod a má ra tervezett értékelést?
– Kétlem – mondtam. – É s ha megengednék, én akkor se hagyná m ki. Mit csiná ljak, ü ljek
egész nap a szobá ban? Az lenne csak a nyomasztó . Ott halt meg.
– Á tkö ltö zhetsz má shová – vetette fel Jesse. – Talá n má snak is meghalt a szobatá rsa.
– Na, ez a morbid gondolat. Amú gy se akarok kö ltö zni. Persze sajná lom
Leont. De most sajá t szobá m van.
– A gyó gyulá s má r meg is kezdő dö tt – vélte Alan.
– Csak pró bá lom feldolgozni a fá jdalmat.
– Te nem sokat beszélsz, mi? – mondta hirtelen Susan Maggie-nek.
– Nem – felelte Maggie.
– Hé, nektek mi kö vetkezik? – kérdezte Jesse.
Mindenki a PDA utá n nyú lt, majd bű ntudatosan megtorpant.
– Gondoljatok bele, ez mennyire gimis volt – jegyezte meg Susan.
– Le van ejtve – hú zta elő a PDA-já t Harry. – Má r így is ebédlő s klikk vagyunk. Legyen ez a
má sodik gyerekkorunk.
Kiderü lt, hogy Harryvel együ tt lesz az első felmérő nk. Egy tá rgyaló ba irá nyítottak, ahová
székeket és asztalokat készítettek be.
– Szent szar – hü ledezett Harry, ahogy leü ltü nk. – Tényleg visszakerü ltü nk a gimibe.
Ezt a benyomá st erő sítette a belépő GYSZ-hivatalnok. – Most az alapvető nyelvi és
matematikai képességeiket teszteljü k – kö zö lte a megbízott. – Az első teszt most tö ltő dik a
PDA-jukra. Feleletvá lasztó s. Vá laszoljanak minél tö bb kérdésre a megadott harminc perc
alatt. Ha az idő letelte elő tt befejezik, kérem, ü ljenek csendben vagy nézzék á t a vá laszaikat.
Kérem, ne értekezzenek má sokkal. Kezdhetik.
Lenéztem a PDA-mra. Egy szó analó giá s kérdést lá ttam rajta.
– Ez valami vicc – mondtam. Tö bben kuncogtak.
Harry jelentkezett. – Asszonyom! Mennyi pont kell, hogy bejussak a Harvardra?
– Ne higgye, hogy ezt még nem hallottam – mondta a nő . – Kérem, csendesedjenek el, és
kezdjék a tesztet.
– Hatvan éve vá rom, hogy javíthassak a matekeredményemen – só hajtott Harry. – Lá ssuk,
most hogy megy.
A má sodik feladat még rosszabb volt.
– Kérem, kö vessék a fehér négyzetet. Csak a szemü kkel, ne a fejü kkel. – A nő eltompította a
fényeket. Hatvan szempá r fó kuszá lt egy fehér négyzetre a falon. Lassan megindult.
– El se hiszem, hogy ezt csiná lom – dö rmö gte Harry.
– Talá n felpö rgetik – lelkesítettem. – Ha má zlink van, jö n még egy fehér négyzet.
Egy má sik fehér négyzet jelent meg a falon.
– Te má r voltá l itt, ne tagadd – mondta Harry.
Késő bb szétvá lasztottak bennü nket, és mentem a sajá t feladataim utá n.
Az első szobá ban volt egy GYSZ-ember meg egy raká s építő kocka.
– É pítsen ezekbő l egy há zat, kérem – utasított.
– Csak ha kapok pluszgyü mö lcslét – kö zö ltem.
– Meglá tom, mit tehetek – ígérte. Megcsiná ltam a há zat, majd mentem a kö vetkező szobá ba,
ahol a fickó papírt és tollat tett elém.
– A labirintus kö zepébő l indulva pró bá ljon kijutni a szélére.
– Jézusom – hü ledeztem –, erre egy bedrogozott patká ny is képes lenne.
– Bízzunk benne. Azért csak csiná lja.
Megcsiná ltam. A kö vetkező szobá ban szá mokat és betű ket kellett mondanom. Má r nem is
tö prengtem azon, hogy miért, csak csiná ltam, amit mondtak.
A délutá n folyamá n egyszer azért kiakadtam.
– Olvastam az aktá já t – kezdte a GYSZ-tiszt, egy sová ny fiatal fickó , akit egy erő sebb
szélroham is elfojt volna.
– É rtem – mondtam.
– Az á ll benne, hogy há zas volt.
– Az voltam.
– Jó volt há zasnak lenni?
– Az. Jobb, mint nem annak lenni.
Vigyorgott. – É s mi tö rtént? Elvá lt? A kelleténél eggyel tö bbszö r kefélt félre?
Ha a fickó ban volt is bá rmi szó rakoztató , gyorsan vesztett az erejébő l. – Meghalt – feleltem.
– Hogyan?
– Szélü tés.
– A szélü tés csodá s – mondta. – Bumm, és az agybó l puding lesz. Ennyi. Szerencse, hogy
nem élte tú l. Kö vér, á gyhoz kö tö tt krumpli lenne á m. Szívó szá llal kéne etetnie. – É s
szö rcsö gö tt.
Nem szó ltam rá semmit. Az agyam egy része azt szá molgatta, milyen gyorsan tudná m
eltö rni a nyaká t, de csak ü ltem ott dö bbenten és vak dü hvel. Nem hittem a fü lemnek.
Az agyam mélyén valami azt sú gta, jobb, ha levegő t veszek, kü lö nben mindjá rt elá julok.
A fickó PDA-ja hirtelen csipogott. – Jó – mondta, és gyorsan felá llt. – Kész vagyunk. Mr.
Perry, kérem, bocsá ssa meg a felesége halá lá ra tett megjegyzéseimet. Az a feladatom, hogy
a lehető leggyorsabban dü hö s reakció t provoká ljak ki. A pszicholó giai modelljeink szerint
maga a legvaló színű bben arra reagá l negatívan, amit mondtam. Kérem, értse meg, hogy
személy szerint én sosem mondanék ilyesmit a néhai feleségérő l.
Pá r pillanatig hü lyén pislogtam rá . Aztá n elordítottam magam: – Ez meg miféle beteg,
elbaszott egy teszt?!
– Elismerem, hogy igen kellemetlen, és ú jfent bocsá natot kérek. Csak a munká mat végzem.
– Krisztus a kereszten! – fü stö lö gtem. – Van ró la fogalma, milyen kurva kö zel voltam hozzá ,
hogy eltö rjem a nyaká t?
– Ami azt illeti, van – felelte nyugodt, magabiztos hangon, ami arra utalt, hogy való ban volt.
– A PDA-m, ami az ö n mentá lis á llapotá t figyelte, éppen azelő tt csipogott, hogy ö n kirobbant
volna. De e nélkü l is tudtam volna. Régó ta csiná lom. Tudom, mire szá mítsak.
Még mindig a felgyü lemlett dü hö met pró bá ltam kiengedni. – Minden ú jonccal ezt csiná lja?
Hogy lehet még mindig életben?
– É rtem a kérdést – bó lintott a férfi. – Pontosan azért vá lasztottak erre a feladatra, mert a
testalkatom miatt az ú joncok azt hiszik, hogy szarrá verhetnek. Nagyon jó „kis kö csö g”
vagyok. Pedig ha arra kerü l a sor, képes vagyok elbá nni az ú joncokkal. De á ltalá ban nem
kerü l rá sor. Mint mondtam, régó ta csiná lom.
– Nem valami kellemes munka. – Végre sikerü lt lehiggadnom racioná lis szintre.
– Mocskos munka – értett egyet –, de valakinek ezt is el kell végezni. É rdekesnek talá lom,
hogy minden ö nkéntes má stó l robban ki. De igaza van. Magas stressz-szintű feladat. Nem
való aká rkinek.
– Fogadok, hogy a bá rokban nem lá tjá k szívesen – jegyeztem meg.
– Elbű vö lő is tudok lenni. Má r amikor nem akasztom ki szá ndékosan az embereket. Mr.
Perry, végeztü nk. Ha kilép az ajtó n ö ntő l jobbra, a kö vetkező felmérő helyre jut.
– Nem fognak megint kiakasztani, ugye?
– Lehet, hogy kiakad, de csakis ö nmagá tó l. Ezt a tesztet csak egyetlenegyszer végezzü k el.
Az ajtó felé indultam, majd megtorpantam. – Tudom, hogy csak a munká já t végezte, de
azért szeretném, ha tudná , hogy a feleségem csodá latos ember volt. Tö bbet érdemel anná l,
hogy ilyesmire haszná ljá k fel.
– Tudom, Mr. Perry – mondta a férfi. – Tudom én is.
Kiléptem az ajtó n.
A kö vetkező szobá ban egy nagyon aranyos hö lgy, aki tö rténetesen anyaszü lt meztelen volt,
arra kért, hogy mondjak el mindent, amire csak emlékszem a hetedik szü letésnapomra
rendezett partiró l.
– El se tudom hinni, hogy pont vacsora elő tt mutattá k meg azt a filmet – zsémbel Jesse.
– Nem pont vacsora elő tt – helyesbített Thomas. – A Tapsi Hapsi rajzfilm utá na jö tt.
Kü lö nben se volt olyan vészes.
– Te talá n nem undorodsz a bélmű tétektő l, Doktorok Kirá lya, de nekü nk éppen elég volt.
– Akkor nem kéred a bordá t? – mutatott Jesse tá lcá já ra Thomas.
– Má snak is volt meztelen nő , aki a gyermekkorró l kérdezgetett? – érdeklő dtem.
– Nekem férfi volt – mondta Susan.
– Nő – így Harry.
– Férfi – így Jesse.
– Nő – így Thomas.
– Férfi – így Alan.
Rá néztü nk. – Mi van? – vont vá llat. – Meleg vagyok.
– Mi értelme volt? – kérdeztem. – Má rmint a meztelen embernek, nem annak, hogy Alan
meleg.
– Kö sz – mondta Alan fanyarul.
– Bizonyos reakció kat akartak kiprovoká lni, ennyi az egész – mondta Harry. – Az ö sszes
mai teszt alapvető intellektuá lis vagy érzelmi reakció kra ment ki, amik ö sszetettebb,
finomabb érzelmek és intellektuá lis képességek alapjá t képezik. Az pró bá ljá k feltérképezni,
hogy ö sztö nö s szinten hogyan gondolkodunk és reagá lunk. A meztelen emberrel nyilvá n fel
akartak izgatni.
– É n azt nem értem – rá ztam a fejem –, hogy akkor minek kérdezgettek kö zben a
gyerekkoromró l.
Harry vá llat vont. – Mit ér a szex bű ntudat nélkü l?
– Engem az akasztott ki, amikor direkt kiakasztottak – mondta Thomas. – Eskü szö m, má r
ott tartottam, hogy agyonverem a fickó t. Azt mondta, a Cubst le kellett volna fokozni
alacsonyabb ligá ba, amikor két évszá zadig nem nyert bajnoksá got.
– Nekem ésszerű nek hangzik – mondta Susan.
– Ne kezdd te is. Ö regem. Hű . É n mondom, egy rossz szó t se a Cubsra.
Ha az első nap a megalá zó intellektuá lis pró batételekrő l szó lt, akkor a má sodik a megalá zó
erő nléti vagy éppen erő tlenléti pró bá kró l.
– Itt egy labda – mondta az egyik megbízott. – Pattogtassa. – Így tettem. Tová bbkü ldtek.
Egy kis atlétikai pá lyá n kö rbejá rtam. Futottam egy rö videt. Kicsit békaü gettem.
Videojá tékkal já tszottam. Egy fénypuská val célba lő ttem egy célpontra a falon. Ú sztam. (Ez
tetszett. Mindig is szerettem ú szni, má r amennyiben a fejem a víz felett van.) Két ó rá n á t
voltam egy pihenő ben tö bb tucat emberrel, és csiná ltam, amit mondtak. Biliá rdoztam.
Pingpongoztam. Isten az atyá m, még tologató s já tékot is já tszottam.
Egyetlenegyszer sem izzadtam meg.
– Milyen hadsereg ez, a rohadt életbe? – kérdeztem a Vén Trottyokat ebédnél.
– Van azért ebben valami – vélte Harry. – Tegnap az alapvető intelligenciá t és érzelmet
nézték. Ma az alapvető mozgá skészségeket. Mondom, a magasabb rendű testi
tevékenységek alapjai érdeklik ő ket.
– Nem is tudtam, hogy a pingpongbó l kö vetkeztetni lehet a magasabb rendű testi
tevékenységre.
– Szem-kéz koordiná ció . Idő zítés. Pontossá g.
– É s sose tudhatod, mikor kell visszaü tnö d egy grá ná tot – kotyogott kö zbe Alan.
– Pontosan – bó lintott Harry. – Miért, mit akarsz tő lü k? Futtassanak velü nk maratont? Az
első mérfö ldet se bírná nk ki.
– A magad nevében beszélj, zsírpó k – intette Thomas.
– Helyesbítek, Thomas bará tunk hat mérfö ldet is lefutna, mire a szíve felrobbanna. Má r ha
elő bb nem kapna valamilyen, a kajá val kapcsolatos gö rcsö t.
– Ne butá skodj – legyintett Thomas. – Mindenki tudja, hogy verseny elő tt fel kell tö ltő dni
szénhidrá ttal. Ezért megyek még fettucciniért.
– Nem futsz maratont, Thomas – emlékeztette Susan.
– Gyerek még az idő .
– Pedig nekem nincs má s má ra – mondta Jesse. – Egész napra semmi. Holnap is csak
„Fizikai feljavítá s befejezése” 0600-tó l 1200-ig, aztá n este 2000-kor vacsora utá ni kö zö s
megbeszélés.
– Tá rsasozni mindig lehet – vetette fel Susan.
– Jobb ö tletem van – mondta Harry. – Van valakinek terve 1500-ra?
Mind a fejü nket rá ztuk.
– Remek. Talá lkozzunk itt. Tanulmá nyi kirá ndulá sra viszem a Vén Trotryokat.
– Szabad nekü nk itt lennü nk? – aggodalmaskodott Jesse.
Persze, miért ne lenne szabad? – vont vá llat Harry. – É s még ha nem is lenne szabad, mit
csiná lnak? Hivatalosan még nem vagyunk katoná k. Nem á llíthatnak hadbíró sá g elé.
– Nem, de a zsilipen kilő hetnek.
– Ne hü lyéskedj. Csak nem pocsékolná k rá az értékes levegő t.
Harry ugyanis egy kilá tó fedélzetre vitt bennü nket a hajó gyarmatiaknak fenntartott
részében. Való igaz, hogy mint ú joncoknak nem tiltottá k meg kereken, hogy a GYSZ-
fedélzetekre menjü nk, de azt se mondtá k, hogy ne menjü nk. Ahogy ott á lltunk heten a
kihalt fedélzeten, ló gó s iskolá soknak éreztü k magunkat egy peepshow-ban.
Bizonyos értelemben azok is voltunk. – Ma a gyakorlatok kö zben beszélgetésbe elegyedtem
az egyik gyarmatival – mesélte Harry –, ő említette, hogy a Henry Hudson ma 1535-kor
csiná lja meg az első ugrá st. Gondoltam, még egyikü nk se lá tta, milyen az, há t
megkérdeztem tő le, honnét lehetne jó l lá tni. Ezt a helyet mondta. Itt vagyunk és van... – a
PDA-ra nézett – van négy egész percü nk.
– Bocs ezért – mondta Thomas. – Nem akartalak feltartani benneteket. A fettuccini
szerintem csodá s volt, de a vékonybelem má s véleményt fogalmazott meg.
– A jö vő ben nyugodtan tartsd meg magadnak az efféle informá ció kat, Thomas – taná csolta
Susan. – Ilyen jó l azért még nem ismerü nk.
– Akkor hogy akarsz jó l megismerni?
Erre senki nem felelt.
– Tudja valaki, hol vagyunk? – kérdeztem pá r pillanatnyi csend utá n. – Má rmint az ű rben.
– Még a Naprendszerben – mutatott ki Alan. – Ezt onnét lehet tudni, hogy még lá tjuk a
csillagképeket. Nézzétek, ott az Orion. Ha jelentő sebb tá volsá gba értü nk volna, a csillagok
viszonylagos helyzete is megvá ltozna. A csillagképek megnyú ltak volna, vagy teljesen
felismerhetetlenek lennének.
– Hová ugrunk? – kérdezte Jesse.
– A Fő nix-rendszerbe. De ez nem á rul el semmit, mert „Fő nix” a bolygó neve, nem a csillagé.
Van ugyan egy Fő nix csillagkép, méghozzá ott – mutatott egy csillagcsoportra –, de abban
egyik csillag kö rü l sincs Fő nix nevű bolygó . Ha jó l emlékszem, a Farkas csillagképben van,
északabbra – mutatott egy má sik, tompá bb csillagcsoportra –, de innét nem lá thatjuk a
csillagot.
– Te aztá n ismered a csillagképeket – dicsérte meg Jesse.
– Kö szi. Fiatalkoromban csillagá sz akartam lenni, de a csillagá szok szart se keresnek.
Ú gyhogy inká bb elméleti fizikus lettem.
– Miért, az ú j szubatomi részecskék megtalá lá sa jó pénzt hoz? – kérdezte Thomas.
– Há t, nem – ismerte el Alan. – De kitalá ltam egy elméletet, ami segített a tá rsasá gnak,
akiknek dolgoztam, ú j energiatá roló rendszert kialakítani tengerjá ró hajó khoz. A tá rsasá g
prémiumfizetési programja révén a bevétel egy szá zaléká t kaptam. Ami tö bb lett, mint
amennyit el tudtam kö lteni, pedig higgyétek el, igyekeztem.
– Jó lehet gazdagnak lenni – vélte Susan.
– Nem volt rossz. Persze má r nem vagyok gazdag. Ha bevonulsz, mindenrő l lemondasz. É s
má s dolgokat is elveszítesz. Példá ul egy perc mú lva pocsékba megy az ö sszes munká m,
hogy a csillagképeket megjegyezzem. Ahová megyü nk, ott nincs Orion, Kis Gö ncö l vagy
Kassziopeia. Talá n hü lyén hangzik, de lehetséges, hogy a csillagképek jobban fognak
hiá nyozni, mint a pénz. Pénzt mindig lehet csiná lni. De ide soha tö bbet nem jö hetü nk
vissza. Utoljá ra lá tom a régi bará taimat.
Susan odament hozzá és á tkarolta a vá llá t. Harry lenézett a PDA-já ra. – Mindjá rt – mondta
és nekiá llt visszaszá molni. Amikor „egy”-hez ért, mind kinéztü nk az ablakon.
Nem volt semmi drá mai esemény. Az egyik pillanatban csillagokkal teli eget lá ttunk. A
kö vetkező ben egy má sik csillagokkal teli eget. Ha pislogsz, el is mulasztod. Mégis lerítt ró la,
hogy idegen égbolt. Annyira talá n nem ismertü k a csillagképeket, mint Alan, de a legtö bben
kiszú rtuk az Oriont vagy a Nagy Gö ncö lt a csillagképekbő l. Most nem voltak sehol, és a
hiá nyuk finom, mégis nyomatékos volt. Alanre néztem. Ú gy á llt, mint aki só bá lvá nnyá vá lt,
Susan kezét fogta.
– Fordulunk – mondta Thomas. A csillagok az ó ramutató já rá sá val ellentétesen siklottak,
ahogy a Henry Hudson pá lyá t mó dosított. Hirtelen felettü nk lebegett a Fő nix bolygó
hatalmas kék sarló ja. É s fö lö tte (vagyis a mi helyzetü nkbő l alatta) volt egy olyan nagy,
olyan masszív és olyan nyü zsgő ű rá llomá s, hogy csak bá multuk kiguvadt szemmel.
Végü l valaki megszó lalt. Mindenki meglepetésére Maggie volt. – Ez aztá n nem semmi.
Mind rá meredtü nk. Ezen lá tható an felhú zta magá t. – Nem vagyok néma, csak nem szeretek
beszélni. De ezt nem lehet szó nélkü l hagyni.
– Ahogy mondod. – Thomas ú jra az á llomá sra nézett. – Emellett a Gyarmati Á llomá s egy
há nyá sfolt.
– Há ny hajó t lá tsz? – kérdezte tő lem Jesse.
– Nem tudom – mondtam. – Tö bb tucatot. Lehet tö bb szá z is. Azt se tudtam, hogy ö sszesen
van ennyi csillaghajó .
– Ha valaki még azt hiszi, hogy a Fö ld az emberi vilá gegyetem kö zpontja – mondta Harry –,
itt az ideje ú jra á tgondolnia.
Ott á lltunk, és az ablakon á t néztü k az ú j vilá got.
A PDA-m csipogá sa 0545-kor ébresztett, ami érdekes volt, mivel 0600-ra á llítottam be. A
villogó képernyő n volt egy SÜ RGŐ S feliratú ü zenet. Rá koppintottam.
É RTESÍTÉ S:
0600-tó l 1200-ig végezzü k el minden ú joncon a végső testi feljavítá st. A folyamatos
lebonyolítá s érdekében minden ú jonc maradjon a szobá já ban, amíg a Gyarmati Szö vetség
képviselő i értü k nem mennek, hogy a fizikai feljavítá s helyére kísérjék. Ennek érdekében a
kabinajtó k 0600-tó l lezá rá sra kerü lnek. Kérjü k, elő tte intézzék el azokat az ü gyeiket,
melyek a mosdó k és kü lső helyiségek haszná latá t igénylik.
Ha 0600 utá n szü kségü k van a mosdó k haszná latá ra, PDA-n lépjenek kapcsolatba a
kabinfedélzet felelő seivel.
Minden ö nkéntes 15 perccel az idő pontja elő tt értesítést kap; kérjü k, ö ltö zzenek fel és
legyenek készen, amikorra megérkeznek ö nö kért. Reggeli ma nem kerü l felszolgá lá sra;
ebéd és vacsora a szokott idő ben.
Az én koromban nem kell kétszer mondani, hogy pisá ljak; kicaplattam a mosdó ba, és
reméltem, hogy hamar sorra kerü lö k, mivel nem szerettem volna azért engedélyt kérni,
hogy kimehessek vécére.
Nem kerü ltem sorra se korá n, se késő n; 0900-kor a PDA-m figyelmeztetett, majd pontban
0915-kor élesen kopogtak az ajtó n, és egy férfihang a nevemet mondta. Kinyitottam az
ajtó t, és két gyarmatit lá ttam odakint. Engedélyt kaptam tő lü k egy gyors mosdó lá togatá sra,
majd kö vettem ő ket vissza Russell doktor vá ró já ba. Alig kellett vá rni, má ris beléphettem a
rendelő be.
– Mr. Perry, ö rü lö k, hogy ú jra lá tom – nyú jtott kezet. A gyarmatiak, akik idekísértek,
tá voztak a tú lsó ajtó n. – Kérem, lépjen be a testszekrénybe.
– Legutó bb tö bb ezer fémdarabot kalapá lt a fejembe – mondtam neki. – Nézze el nekem, ha
nem vagyok tú l lelkes.
– Megértem – mosolygott Russell doktor. – A mai azonban fá jdalommentes lesz. É s szorít az
idő , ú gyhogy ha lenne szíves – intett a testszekrény felé.
Vonakodva beléptem. – Ha csak egy kis bizsergést érzek, képen vá gom.
– Á ll az alku. – Russell doktor becsukta az ajtó t. Feltű nt, hogy a korá bbival ellentétben be is
zá rta; talá n komolyan vette a fenyegetést. Jó l tette. – Mondja, Mr. Perry – kérdezte, ahogy
bezá rta az ajtó t –, mit gondol az elmú lt pá r napró l?
– Zavaró és bosszantó volt – feleltem. – Ha sejtettem volna, hogy ú gy bá nnak velem, mint
egy iskolá ssal, nem jelentkeztem volna.
– Szinte mindenki ezt mondja – kö zö lte dr. Russell. – Hadd magyará zzam el rö viden, mit is
csiná lunk. A szenzorokat két okbó l ü ltettü k be. Az első , ahogy nyilvá n kitalá lta, hogy az
agytevékenységét megfigyeljü k kü lö nféle alapvető funkció k végzése és bizonyos ö sztö nö k
mű kö dése kö zben. Minden emberi agy nagyjá bó l ugyanú gy dolgozza fel az informá ció t és
az élményeket, ugyanakkor ezt minden agy bizonyos ú tvonalon és folyamat révén végzi el,
ami csak rá jellemző . Ez olyasmi, mint hogy minden embernek ö t ujja van, mégis
mindenkinek má s az ujjlenyomata. Mi a maga mentá lis „ujjlenyomatá t” pró bá ltuk
meghatá rozni. É rti má r?
Bó lintottam.
– Helyes. Most má r tudja, miért csiná ltattunk magá val nevetséges, hü lye dolgokat két napig.
– Mint amikor egy meztelen nő kérdezett a hetedik szü letésnapi partimró l.
– Sok igazá n hasznos informá ció hoz jutottunk abbó l.
– Nem lá tom be, hogyan.
– Technikai dolog – biztosított Russell doktor. – Mindenesetre az utó bbi két nap sorá n elég
jó l megismertü k, hogy az agya hogyan haszná lja az idegpá lyá kat és dolgozza fel az
ingereket, és ezt az informá ció t haszná ljuk sablonnak.
Mielő tt megkérdezhettem volna, hogy Sablonnak? Mihez?, Russell doktor má r folytatta is: –
Má sodszor, a szenzorok nem csak rö gzítik, amit az agya csiná l. Az agyá ban zajló
tevékenységet való s idő ben kö zvetítik. Azaz kisugá rozzá k az ö n tudatá t. Ez nagyon fontos,
mivel bizonyos mentá lis folyamatokkal szemben a tudatot magá t nem lehet rö gzíteni.
É letben kell lennie, hogy létrejö hessen az á ttö ltés.
– Az á ttö ltés – ismételtem.
– Az.
– Megkérdezhetem, mi a fenérő l beszél?
Russell doktor elmosolyodott. – Mr. Perry, amikor jelentkezett a hadseregbe, azt hitte, hogy
ú jra fiatallá tesszü k, igaz?
– Naná . Mindenki ezt hiszi. Ö regekkel nem lehet harcolni, maguk mégis kö zü lü k
toboroznak. Valami mó don biztos fiatallá teszik ő ket.
– Maga szerint hogy csiná ljuk? – kérdezte.
– Fogalmam sincs – feleltem ő szintén. – Génterá piá val. Kló nozott csereszervekkel. A régi
szerveket valahogy kicserélik.
– Félig-meddig igaza van – á rulta el Russell doktor. – Való ban haszná lunk génterá piá t és
kló nozott csereszerveket. De nem cserélü nk ki semmit. Csak magát.
– Nem értem. – Hirtelen nagyon fá ztam, mintha a való sá got pró bá ltá k volna kirá ngatni a
talpam aló l.
– A maga teste öreg, Mr. Perry. Ö reg, má r nem fog soká ig szuperá lni. Nincs értelme
megmenteni vagy javítgatni. Nem lesz értékesebb, ahogy ö regszik, és cserealkatrészekkel
sem fog má r soha ú gy mű kö dni, mint egy ú j. Az emberi test elö regszik. Ezért
megszabadulunk tő le. Az egésztő l, cakompakk. Ö nnek egyetlen részét fogjuk megmenteni,
azt, ami még nem indult romlá snak: az elméjét, a tudatá t, az énjét.
Russell doktor a tú lsó ajtó hoz ment, ahol a gyarmatiak kimentek, és kopogott. Aztá n
visszafordult hozzá m. – Nézze meg alaposan a testét, Mr. Perry, mert bú csú t fog tő le venni.
Ö n má shová megy.
– Hová megyek, dr. Russell? – kérdeztem. Alig maradt elég nyá lam, hogy ki tudjam
mondani.
– Ide megy – nyitotta ki az ajtó t.
A gyarmatiak visszajö ttek. Az egyikü k toló széket tolt, amiben ü lt valaki. A nyakam
tekergetve odanéztem. É s remegni kezdtem.
É n voltam az.
Ö tven évvel azelő tt.
ÖT
Lazítson, kérem – mondta nekem dr. Russell.
A két gyarmati a má sik testszekrényhez tolta fiatalabb testemet, és szépen belehelyezte. Az,
ő , én vagy micsoda, nem ellenkezett; ennyi erő vel kó má s is lehetett volna. Vagy halott. Le
voltam nyű gö zve. É s meg voltam rémü lve. Egy apró hang azt nyivá kolta a fejemben, nagy
má zli, hogy elmentem vécére, mielő tt idejö ttem, kü lö nben most a lá bamon csorogna.
– Hogyan...? – kezdtem, de elakadtam. A szá m tú l szá raz volt. Russell doktor mondott
valamit az egyik gyarmatinak, aki elment és egy pohá r vízzel jö tt vissza. Russell doktor
fogta a poharat és megitatott, de jó l is tette, hogy fogta, mert nem hiszem, hogy képes
lettem volna megtartani. Kö zben beszélt hozzá m.
– A „hogyan” á ltalá ban két kérdéshez kapcsoló dik. Az első : Hogyan tudtak belő lem fiatalabb
verzió t csiná lni? Erre az a vá lasz, hogy tíz éve genetikai mintá t vettü nk, és abbó l készítettü k
el az ú j testét. – Elvette a poharat.
– Kló nt – mondtam végre.
– Nem. Nem egészem. A DNS-ét erő sen mó dosítottuk. A legnyilvá nvaló bb kü lö nbség
szembeö tlő . Az ú j bő rszíne.
Megint odanéztem, és rá jö ttem, hogy a sokk miatt észre sem vettem az ordító kü lö nbséget.
– Ez zöld– mondtam.
– Maga zö ld – pontosított Russell doktor. – Vagyis az lesz ö t percen belü l. Ez az egyik
hogyan kérdés. A má sodik: Hogyan tesznek bele abba? – mutatott a zö ld bő rszínű
hasonmá sra. – Erre pedig az a vá lasz, hogy á ttö ltjü k a tudatá t.
– Hogyan?
– Fogjuk az agy tevékenységének reprezentá ció já t, amit a szenzorok kö vetnek, és
á tkü ldjü k, persze magá val együ tt, oda – mutatott a má sik testre. – Fogjuk azt az agyminta-
informá ció t, amelyet az elmú lt pá r napban gyű jtö ttü nk, és azzal készítettü k elő az ú j agyá t a
tudata szá má ra, hogy amikor odakü ldjü k, a dolgok ismerő sek legyenek. Persze most
leegyszerű sítem a dolgot, ennél millió szor kompliká ltabb. De egyelő re megteszi. Na,
kezdjü k!
Russell doktor felnyú lt és a csészét a fejem fö lé tette. El akartam hú zni a fejem, erre megá llt.
– Most nem teszü nk be semmit, Mr. Perry. Az injektorsapka helyett csak jelerő sítő van.
Nincs miért aggó dni.
– Elnézést. – Visszaengedtem a fejem.
– Nem kell elnézést kérnie – tette a sapká t a fejemre. – Jobban viseli, mint a legtö bben. Aki
maga elő tt volt, visított, mint a disznó , és elá jult. Eszméletlenü l kellett á ttelepítenü nk.
Amikor felébred, fiatal lesz, zö ld, és nagyon-nagyon zavart. Maga egy angyal, higgye el.
Elmosolyodtam, és a testre pillantottam, amiben hamarosan leszek. – Hol az ő sapká ja?
– Neki nem kell – felelte Russell doktor, és elkezdte pö työ gtetni a PDA-já t. – Mint mondtam,
a testet erő sen mó dosítottuk.
– Ez baljó san hangzik – jegyeztem meg.
– Ha bent lesz, má sként gondolja majd. – Befejezte a babrá lá st a PDA-já n, és rá m nézett. –
Oké, kész vagyunk. Hadd mondjam el, mi fog tö rténni.
– Legyen szíves.
Felém fordította a PDA-já t. – Amikor megnyomom ezt a gombot – mutatta a képernyő n –, a
szenzorok elkezdik az agytevékenységét az jelerő sítő be sugá rozni. Amikor az
agytevékenységét eléggé feltérképeztü k, ezt a testszekrényt egy speciá lis szá mító gépes
tá roló hoz csatlakoztatom. Ezzel egy idő ben ugyanilyen kapcsolat nyílik az ú j agyá hoz ott.
Amikor a kapcsolat stabilizá ló dik, á tirá nyítjuk a tudatá t az ú j agyá ba. Amint az
agytevékenység megszilá rdul az ú j agyban, elbontjuk a kapcsolatot, és maga ott lesz ú j
agyban és ú j testben. Kérdés?
– Elő fordul, hogy az eljá rá s kudarcot vall? – kérdeztem rá .
– Jogos kérdés – ismerte el Russell doktor. – É s a vá lasz igen. Nagyon ritká n valami
félresikerü l. Nagyon-nagyon ritká n. É n hú sz éve csiná lom, ami tö bb ezer á ttö ltést jelent, és
egyetlenegy embert veszítettem el. A nő szélü tést kapott a folyamat kö zben. Az
agymintá zata ö sszezavarodott, a tudata nem ment á t. Mindenki má sná l rendben lezajlott.
– Szó val ha nem halok bele, akkor tú lélem.
– É rdekes megfogalmazá s, de lényegében errő l van szó .
– Honnét tudja, mikor kerü lt á t a tudat?
– Tudni fogjuk ebbő l – koppintott a PDA oldalá ra Russell doktor –, és tudni fogjuk onnét,
hogy maga elmondja. Higgye el, maga tudni fogja, mikor lejező dö tt be az á ttö ltés.
– De maga honnét fogja tudni? – erő skö dtem. – Maga csiná lta má r? Tö ltö tték má r á t?
Dr. Russell mosolygott. – Ami azt illeti, igen. Kétszer is.
– De maga nem zö ld.
– Ez a má sodik á ttö ltés. Nem kell ö rö kre zö ldnek maradnia – mondta szinte só vá rogva.
Aztá n pislogott és megint a PDA-ra nézett. – Sajnos, a kérdéseket le kell zá rnunk, Mr. Perry,
maga utá n még sokan vá rnak á ttö ltésre. Készen á ll?
– A fenét á llok készen – morogtam. – Annyira félek, a beleim mindjá rt kiadnak mindent.
– Akkor hadd fogalmazzam má sként. Tú leshetü nk rajta?
– De még mennyire.
– Akkor hajrá . – Russell doktor megkopogtatta a PDA-ja képernyő jét.
A testszekrénybő l halk kattaná s hallatszott, ahogy a kapcsoló á tvá ltott benne. Dr. Russellre
néztem. – A jelerő sítő – magyará zta. – Ez a része egy perc.
Morogtam, hogy értem, és az ú j énemre néztem. Mozdulatlanul fekü dt a szekrényben, aká r
egy viaszbá bu, amibe valaki ö ntés kö zben véletlen zö ld festéket borított. Ú gy nézett ki, mint
én réges-rég – csak jobban. Nem én voltam a legsportosabb fickó az utcá ban. Ennek viszont
olyan izmai voltak, mintha versenyú szó lenne. É s klassz haja volt.
El sem tudtam képzelni, milyen lehet abban a testben lenni.
– Elértü k a teljes felbontá st – tá jékoztatott Russell doktor. – Kapcsolatnyitá s. –
Rá koppintott a PDA-já ra.
Kis rá zkó dá st éreztem, majd hirtelen mintha egy nagy, visszhangos szoba lett volna a
fejemben. – Hű .
– Visszhangkamra? – kérdezte dr. Russell. Bó lintottam. – Az a szá mító géptá roló . A tudata
némi idő eltérést tapasztalhat az ott és az itt kö zö tt. Nem kell aggó dni. Oké, nyílik a
kapcsolat az ú j test és a tá roló kö zö tt. – Ú jabb koppintá s.
Az ú j én kinyitotta a szemét.
– Ezt én csiná ltam – nyugtatott meg Russell doktor.
– Macskaszeme van – mondtam.
– Magá nak van macskaszeme. Mindkét kapcsolat tiszta és zajmentes. Most megkezdem az
á ttö ltést. Egy kis zavart érez majd. – Koppintá s...
és zuhanok...
jóóóóóóóóóóóó messze
(és mintha finom lyukú há ló n préselnének á t)
és az ö sszes emlékem ú gy képen talá l, aká r egy elszabadult téglafal
tiszta villaná sban á llok az oltá rná l
Kathy kö zeledik a sorok kö zö tt
lá tom hogy a lá ba beleakad a ruhá ba
kicsit megbotlik
aztá n gyö nyö rű en helyrehozza
rá m mosolyog mintha azt mondaná
ja mert ez megállíthat
*má sik villaná s Kathyrő l hová a fenébe tettem a vaníliát, és a csö rrenés, ahogy a tá l a
konyhakő re esik*
(az istenit kathy)
É s akkor ú jra én vagyok, Russell doktor rendelő jében nézek ká bá n egyenesen dr. Russell
arcá ba, de kö zben a tarkó já t is lá tom, és azt gondolom, A mindenit, klassz trükk, és mintha
sztereó ban gondolná m.
É s akkor megértem. Két helyen vagyok egyszerre.
Mosolygok, és lá tom, hogy a régi és az ú j testem egyszerre mosolyog.
– Megtö rtem a fizika tö rvényeit – mondom Russell doktornak két szá jbó l. É s azt mondja: –
Bent van.
É s rá koppint arra a rohadt PDA-ra.
É s akkor megint egy lesz belő lem.
A másik én. Onnét tudom, hogy má r nem az ú jra nézek, hanem a régire.
É s az ú gy néz rá m, mintha tudná , hogy valami nagyon furcsa dolog tö rtént. É s a szeme azt
mondja: Akkor rám már nincs szükség.
É s lehunyja a szemét.
Mr. Perry – szó lított Russell doktor. Aztá n megismételte. Majd finoman pofozgatni kezdett.
– Igen. Itt vagyok. Bocs.
– Mi a teljes neve, Mr. Perry?
Egy pillanatig gondolkodtam, majd: – John Nicholas Perry.
– Mikor van a szü letésnapja?
– Jú nius tizedikén.
– Mi volt a neve a má sodikos osztá lyfő nö kének?
Rá néztem Russell doktorra. – Az istenit, ember. Erre még a régi testemben se emlékeztem.
Dr. Russell elmosolyodott. – Ü dvö zlö m az ú j életében, Mr. Perry. Remekü l csiná lta. –
Kinyitotta és kitá rta a testszekrény ajtajá t. – Fá radjon ki, kérem.
Kezemmel (a zö ld kezemmel) megfogtam a szekrény szélét, és kinyomtam magam. Jobb
lá bammal kiléptem, és megtá ntorodtam. Russell doktor odajö tt és megfogott. – Ó vatosan.
Soká ig volt ö reg. Idő be telik emlékezni arra, milyen fiatal testben lenni.
– Hogy érti? – rö kö nyö dtem meg.
– Nos, példá ul ki tud egyenesedni.
Igaza volt. Kissé gö rnyedt voltam (gyerekek, igyatok tejet). Kiegyenesedtem, és léptem még
egyet. Meg még egyet. De jó , emlékszem, hogyan kell já rni! Vigyorogtam, mint egy iskolá s,
ú gy lépkedtem.
– Hogy érzi magá t? – érdeklő dö tt Russell doktor.
– Fiatalnak – feleltem, egy kicsit tú l vidá man.
– Nagyon helyes. Ez a test bioló giailag hú széves. Való já ban persze fiatalabb, mostansá g
gyorsan tudjuk nö veszteni ő ket.
Pró baképpen ugrottam egyet, és ú gy éreztem, hogy vissza tudnék ugrani a Fö ldre. – Még
inni se ihatok, olyan fiatal vagyok – mondtam.
– Belü l még hetvenö t éves – emlékeztetett dr. Russell.
Erre abbahagytam az ugrá lá st, és odamentem a régi testemhez. Szomorú és ö sszeesett volt,
aká r egy régi bő rö nd. Megérintettem a régi arcom. Meleg volt. Lélegzett. Elrá ntottam a
kezem.
– Még él! – há trá ltam.
– Agyhalott – mondta gyorsan dr. Russell. – Az ö sszes kognitív funkció á t lett telepítve.
Amint ez megvolt, lekapcsoltam ezt az agyat. Robotpiló tá val megy: lélegzik, keringeti a vért,
de ennyi. É s ezt is csak á tmenetileg. Ha így hagyjuk, napokon belü l meghal.
Visszaosontam a régi testemhez. – Mi lesz vele?
– Rö vid ideig tá roljuk. Mr. Perry, sajná lom, hogy siettetem, de vissza kell mennie a
kabinjá ba, hogy folytathassam a tö bbiekkel. Még jó pá ran vannak délig.
– Lennének kérdéseim az ú j testrő l.
– Van egy brosú rá nk. Letö ltetem a PDA-já ra.
– Hű , kö sz.
– Nincs mit – mondta Russell doktor, és a két gyarmatos felé biccentett. – Visszakísérik a
kabinjá ba. Még egyszer gratulá lok.
Odamentem a két férfihoz, és elindultunk. Aztá n megtorpantam. – Egy pillanat, valamit
elfelejtettem. – Megint odamentem a régi testemhez. Rá néztem Russell doktorra, és az
ajtó ra mutattam. – Ki akarom nyitni. – Dr. Russell bó lintott. Kinyitottam, kitá rtam, és
megfogtam a régi testem bal kezét. A gyű rű sujjon volt egy egyszerű arany karikagyű rű .
Lehú ztam ró la, és felcsú sztattam az ú j gyű rű sujjamra. Aztá n két ú j kezemmel megfogtam a
régi arcomat.
– Kö sz. Kö sz mindent.
Aztá n kimentem.
AZ ÚJ ÖN
Ismertető az új testéhez,
A Gyarmati Véderő önkénteseinek
a Gyarmati Genetikai Intézettől.
Két évszázada építünk jobb testeket!
(Ez volt a nyitó oldala a brosú rá nak, ami a PDA-n vá rt. Az illusztrá ció t képzeljétek el: Da
Vinci híres embertestrajza, csak a régi helyén egy meztelen zö ld emberrel. De folytassuk.)
Gratulá lunk az ú j testéhez, melyet a Gyarmati Véderő tő l kapott. Ú j teste tö bb évtizednyi
fejlesztés eredménye, melyet a Gyarmati Genetikai Intézet tudó sai és mérnö kei, a GYV
szigorú kö vetelményeihez optimalizá lva végeztek el. Ez a dokumentum rö vid bevezetés ú j
teste fontos jellemző ihez és funkció ihoz, vá laszokat ad az ú j testrő l feltett leggyakoribb
kérdésekre.
NEM CSAK Ú J TEST – JOBB TEST
Biztosan feltű nt ö nnek is, hogy az ú j testén zö ld a bő r.
Ez nem csupá n kozmetikai célt szolgá l. Az ö n ú j bő re (KloraDerm™) klorofillt tartalmaz,
hogy extra energiaforrá sul szolgá ljon, és hogy optimalizá lja teste oxigén– és szén-dioxid-
felhaszná lá sá t. Az eredmény: frissebben, tová bb és jobban lesz képes ellá tni szolgá lati
kö telmeit. Ez csak egy ú j teste szá mos elő nye kö zü l. Íme még néhá ny:
Vérsejtjeit IntelliVérre™ cseréltü k: ez egy forradalmi mó dszer, amely négyszeresen
megnö veli az oxigénhordozó képességet, mikö zben védi testét betegségtő l, mérgektő l és a
vérveszteségbő l adó dó halá ltó l.
Szabadalmaztatott MacskaSzem™ technoló giá nk révén nem fog hinni a szemének. A
megnö velt pá lcika– és csapszá m jobb képfelbontá st tesz lehető vé, mint a legtö bb
természetesen fejlő dö tt rendszer, míg a speciá lisan tervezett fényerő sítő k révén rendkívü l
gyenge fényviszonyok kö zö tt is képes lesz lá tni.
A MindenÉ rzék™ érzékbő vítő vel ú gy tud érinteni, szagolni, hallani és ízlelni, mint még soha,
mivel a megnö velt idegsű rű ség és az optimalizá lt kapcsolatok kitoljá k az érzékkü szö bö t
minden érzékkategó riá ban. Az első naptó l érezni fogja a kü lö nbséget!
Milyen erő s akar lenni? A KeményKéz™ technoló giá val, amely megsokszorozza a
természetes izomerő t és reakció idő t, erő sebb és gyorsabb lesz, mint valaha á lmodta volna
– olyan erő s és gyors, hogy a Gyarmati Genetikai Intézetnek tö rvény tiltja, hogy eladja a
technoló giá t a fogyasztó i piacon. Mi „segítő kezet” nyú jtunk ú joncaiknak!
Mostantó l mindig online lesz! A FejGép™ szá mító gépet el sem veszítheti, mert az a sajá t
agyá ban kapott helyet. A szabadalmaztatott Tá mogató Alkalmazkodó Interfészű nk
együ ttmű kö dik ö nnel, hogy a maga mó djá n léphessen kapcsolatba a FejGép™-pel. A
FejGép™ emellett koordiná lja testének nem organikus technoló giá it, mint példá ul az
IntelliVér™. A GYV katoná i eskü sznek erre a csodá latos technoló giá ra. É s majd ö n is fog.
JOBBÁ É PÍTJÜ K Ö NT
Biztosan elá mul majd rajta, mi mindenre képes az ú j teste. De azon elgondolkodott má r,
hogyan tervezték? Talá n érdekesnek talá lja, hogy az ö n teste a Gyarmati Genetikai Intézet
á ltal kifejlesztett, javított testek legú jabb szériá ja. Noha szabadalmaztatott technoló gia,
testének fejlesztéséhez á tvettü nk genetikai informá ció t má s fajoktó l, és alkalmaztuk a
legú jabb miniatü rizá lt robottechnoló giá kat. Kemény munka volt, de ö rü lni fog a
fá radozá sunk eredményének!
A majdnem kétszá z éve elért első fejlesztések ó ta folyamatosan építkezü nk
eredményeinkre. A vá ltozá sok és fejlesztések bevezetéséhez fejlett szá mító gépes
modellezést haszná lunk, mellyel minden egyes javasolt fejlesztés egész testre gyakorolt
hatá sá t modellezzü k. Csak azok a fejlesztések kerü lnek tesztelésre bioló giai modelleken,
melyek ezen a szű rő n á tmennek. Ekkor és csakis ekkor kerü lnek a fejlesztések beépítésre a
végső testdizá jnba, integrá lva az ö ntő l kapott „indító ” DNS-sel. Megnyugtathatjuk, hogy
minden fejlesztés biztonsá gos, kipró bá lt, és arra szolgá l, hogy jobbá építsü k ö nt.
GYAKORI KÉ RDÉ SEK AZ Ú J TESTRŐ L
1. Van a testemnek márkaneve?
Van! Az ö n ú j teste a XII. Védelmező Sorozat „Herkules” modellje. Hivatalos megnevezése
GYGI/GYV 12. modell, 1.2.11 vá ltozat. Ezt a testmodellt csak a Gyarmati Véderő
haszná lhatja. Emellett minden test sajá t sorozatszá mot kapott karbantartá si célokra. A
sajá t sorozatszá má t a FejGép révén tudja meg. Ne aggó djon, tová bbra is haszná lhatja sajá t
nevét mindennapi céljaira!
2. Öregszik az új testem?
A Védelmi Sorozat testet ú gy tervezték, hogy mű kö dési élettartama alatt mindvégig
optimá lis hatá sfokkal teljesítsen. Ennek érdekében fejlett regenerá ló techniká k mű kö dnek
genetikai szinten, hogy csö kkentsék a természetes entró pikus tendenciá kat. Rendszeres
alapvető karbantartá ssal az ö n teste csú csformá ban marad mindaddig, ameddig ü zemelteti.
Mint lá tni fogja, a sérü lések és testi hibá k gyorsan rendbe jö nnek – pillanatok alatt ú jra
talpra á ll!
3. Átörökíthetem ezeket a csodálatos fejlesztéseket a gyerekeimnek?
Nem. Az ö n teste és annak bioló giai és technoló giai rendszere a Gyarmati Genetikai Intézet
szabadalma, engedély nélkü l nem adható tová bb. Rá adá sul a Védelmi Sorozat
természetébő l adó dó an a test DNS-e má r nem kompatibilis a mó dosítatlan emberekével, és
laborató riumi tesztek szerint a Védelmező Sorozat pá rosodá skor olyan inkompatibilitá st
okoz, amely minden esetben halá los az embrió ra. Ezenfelü l a GYV ú gy véli, hogy a genetikai
informá ció á tö rö kítése nem szü kséges az á llomá ny feladatainak ellá tá sá hoz, ezért minden
Védelmező modell steril, noha az egyéb kapcsoló dó funkció i érintetlenek.
4. Aggódom új testem teológiai implikációi miatt. Mit tegyek?
Noha sem a Gyarmati Genetikai Intézetnek, sem a GYV-nek nincs hivatalos á llá spontja a
tudat á tü ltetésének teoló giai vagy pszicholó giai kö vetkezményeirő l, megértjü k, hogy sok
ú joncnak lehet kérdése vagy kételye. Minden hajó rendelkezik a Fö ld fő bb vallá sait
képviselő papokkal, valamint ingyenes pszicholó gus terapeutá kkal. Javasoljuk, hogy
keresse fel ő ket, és beszélje meg velü k kérdéseit.
5. Meddig maradok az új testemben?
A Védelmi Széria a GYV szá má ra készü lt; amíg ö n a GYV á llomá nyá ban marad, haszná lhatja
az ú j test technoló giai és bioló giai elő nyeit. Amikor kilép a GYV kö telékébő l, az ö n DNS-e
alapjá n készü lt ú j, mó dosítatlan emberi testet kap.
A Gyarmati Genetikai Intézet nevében gratulá lunk az ú j testéhez! Biztosak vagyunk benne,
hogy jó szolgá latot tesz ö nnek a Gyarmati Véderő kö telékében. Kö szö njü k, hogy a
gyarmatokat szolgá lja, és élvezze... az Ú j Testét.
Letettem a PDA-t, a kabin mosdó já hoz mentem és a tü kö rbe néztem.
Nem tudtam nem rá csodá lkozni a szememre. A régi testemben barna szemem volt:
sá rbarna, de érdekes aranypö ttyö kkel. Kathy egyszer azt mondta, valahol olvasta, hogy az
íriszfoltok csak pluszzsírszö vetet jelentenek. Szó val kö vér szemem volt.
Há t, ha azok kö vérek voltak, ezek kifejezetten dagadtak. A pupillá tó l a perem felé
aranyszínű volt, ott zö ld felé á rnyalt. Az írisz pereme mély smaragdzö ld, és ilyen színű tű k
szú rtak be a pupilla felé is. Maguk a pupillá k keskenyek voltak, ö sszehú zta ő ket a tü kö r
feletti lá mpa fénye. Kikapcsoltam a lá mpá t, majd a nagylá mpá t is. Csak a PDA kis
képernyő je vilá gított. A régi szememmel semmit nem lá ttam volna.
Az ú j szemem azonnal alkalmazkodott. A szoba kétségtelenü l félhomá lyos volt, mégis
mindent vilá gosan lá ttam. Visszamentem a tü kö rhö z, és belenéztem; a szemem ú gy
kitá gult, mintha tú llő ttem volna magam nadragulyá val, felkapcsoltam a mosdó lá mpá t, mire
a pupillá m imponá ló sebességgel ö sszehú zó dott.
Levetkő ztem, és alaposan végigmértem az ú j testet. Az első benyomá som nem csalt; jobb
szó híjá n: teljesen kigyú rt voltam. Végigfuttattam kezem a domború mellkasomon és a
vasaló deszka hasamon. É letemben nem voltam ilyen fitt. Fogalmam se volt, hogyan tudtá k
megcsiná lni. Á tfutott a fejemen, hogy mennyi idő kell, mire ú jra olyan petyhü dt leszek, mint
a rendes hú szas éveimben. Aztá n az a kérdés futott á t a fejemen, hogy amennyit a DNS-
emmel vacakoltak, lehetséges-e egyá ltalá n elpetyhü dni. Reméltem, hogy nem. Tetszett ez
az ú j test.
Ja, és a szempillá tó l lefelé sző rtelen volt.
Ú gy értem, teljesen sző rtelen: sehol egyetlen sző rszá l. Csupasz kar, csupasz lá b, csupasz há t
(nem mintha nem lett volna mindig is csupasz, hm), csupasz nemi szerv. Megdö rgö ltem az
á llam, hogy érzek-e borostá t. Sima, mint a baba popsija. Vagy immá r az én popsim.
Lenéztem a fü tykö sre; így meztelenü l magá nyosnak lá tszott. A hajam jellegtelen barna volt.
Ez legalá bb nem vá ltozott.
Kezemet az arcom elé tartottam, hogy jó l megnézzem a bő rszínemet. Vilá gos á rnyalatú zö ld
volt, de nem rikító , ami jó ; a gyomorkeserű színt nem bírtam volna elviselni. Egész testem
egyenletes zö ld volt, csak a mellbimbó ná l és a péniszem tetején volt kicsit sö tétebb.
Lényegében a színkontraszt megmaradt, csak má s színben. Egyvalami viszont feltű nt: az
ereim feltű nő bbek és szü rkések voltak. Gyanítottam, hogy az IntelliVér™ (vagy mi a csoda)
nem vérvö rö s. Felö ltö ztem.
A PDA csipogott. Felvettem. Ü zenet vá rt.
A FejGép™ szá mító géprendszer hozzá férhető . Szeretné most aktivá lni? Két gomb volt a
képernyő n, IGEN és NEM. Az első t vá lasztottam.
Hirtelen erő s, mély, megnyugtató hang szó lalt meg a semmibő l. Kis híjá n kiugrottam az ú j
zö ld bő rö mbő l.
~ Helló ! Ö n ö ssze van kapcsolva a FejGép™ mintá jú belső szá mító gépével, a
szabadalmaztatott Tá mogató Alkalmazkodó Interfésszel. Ne ijedjen meg! A FejGép
integrá ció já nak kö szö nhető en a hang, amit hall, kö zvetlenü l az agya hallá skö zpontjaiban
keletkezik.
Klassz, gondoltam, még egy hang lesz a fejemben.
~ A rö vid bevezető utá n bá rmikor kikapcsolhatja a hangot. Kezdjü k néhá ny lehető séggel,
melyekre igennel és nemmel vá laszolhat. Az ö n FejGépe azt kéri, mondjon igent vagy
nemet, amikor arra kéri, hogy felismerhesse ezt a vá laszt. Ha készen á ll, kérem, mondjon
igent vagy nemet, amikor arra kéri, hogy felismerhesse ezt a vá laszt. Ha készen á ll, kérem,
mondjon, igent. Bá rmikor mondhatja.
A hang elhallgatott. Kicsit elká bított a dolog, tétová ztam.
~ Kérem, mondjon igent ~ ismételte a hang.
– Igen! – vá gtam rá kissé idegesen.
~ Kö szö nö m, hogy igent mondott. Most mondjon nemet.
– Nem – mondtam, majd á tfutott a fejemen, hogy a FejGép talá n azt hiszi, a kérésére
mondok nemet, felhú zza az orrá t, és megsü ti az agyamat.
~ Kö szö nö m, hogy nemet mondott ~ folytatta a hang. ~ Ahogy kö zö sen haladunk elő re,
majd megérti, hogy nem kell ezeket a parancsokat kimondania ahhoz, hogy a FejGép
reagá ljon rá . Egyelő re azonban jobb, ha így tesz, amíg el nem sajá títja a FejGéppel való
kommuniká ció t. Most lehető sége van hangosan folytatni vagy á tvá ltani szö vegre. Szeretne
á tvá ltani szö veges interfészre?
– Jézusom, hogyne.
Szö veges interfésszel folytatjuk, lebegett egy sor kö zvetlen a lá tó teremben. Tö kéletes
kontrasztban volt azzal, amit éppen néztem. Ahogy mozgattam a fejem, a szö veg kö zépen
maradt, és a kontraszt ú gy vá ltozott, hogy á llandó an abszolú t olvasható maradjon. Durva.
Javasoljuk, hogy a szö vegolvasá s elején maradjon ü lve, nehogy megsérü ljö n, írta a FejGép.
Kérem, most ü ljö n le. Leü ltem.
A FejGép kezelése sorá n eleinte kö nnyebben boldogul a hangparancsokkal. Hogy segítse a
FejGépet megérteni a kérdéseit, most megtanítjuk a FejGépet arra, hogy megértse az ö n
beszédhangjá t. Kérem, mondja ki a kö vetkező fonémá kat ú gy, ahogy olvassa. A
lá tó teremben fonémá k listá ja gö rdü lt. Balró l jobbra elolvastam ő ket. Aztá n a FejGép rö vid
mondatokat olvastatott velem.
Kö szö njü k, írta a FejGép. A FejGép immá r képes az ö n hangja alapjá n parancsokat
végrehajtani. Szeretné most személyre szabni a FejGépét?
– Igen.
Sok FejGép-haszná ló hasznosnak talá lja elnevezni a FejGépét. Szeretné most elnevezni a
FejGépét?
– Igen.
Kérem, mondja ki a nevet, amit a FejGépének szeretne adni.
– Seggfej.
Ö n a „Seggfej” nevet vá lasztotta, írta a FejGép, és becsü letére legyen mondva, jó l betű zte. Jó ,
ha tudja, hogy sok ú jonc vá lasztotta ezt a nevet FejGépének. Szeretne má s nevet vá lasztani?
– Nem – mondtam. Bü szke voltam, hogy sok ú jonctá rsam ugyanígy érez a FejGép irá nt.
Az ö n FejGépe mostantó l Seggfej, írta FejGép. A jö vő ben bá rmikor nevet vá ltoztathat, ha
ó hajtja. Most vá lasszon egy jelszó t, amivel aktivá lhatja Seggfejet. Noha Seggfej á llandó an
aktív, csak akkor reagá l a parancsokra, ha aktivá lva lett. Kérem, rö vid jelszó t vá lasszon.
Seggfej az „Aktivá lni Seggfejet” jelszó t javasolja, de vá laszthat bá rmit. Kérem, mondja ki az
aktivá ló jelszó t most.
– Hé, Seggfej.
Ö n a „Hé, Seggfej” jelszó t vá lasztotta. Kérem, mondja ki ismét, hogy megerő sítse.
Kimondtam. Aztá n deaktivá ló jelszó t kért. Persze hogy azt vá lasztottam: „Hú zz el, Seggfej.”
Szeretné, hogy Seggfej egyes szá mban utaljon ö nmagá ra?
– Feltétlenü l.
Seggfej vagyok.
– De még mennyire.
Vá rom a parancsait vagy kérdéseit.
– Intelligens vagy? – kérdeztem.
Ellá ttak természetes nyelvprocesszorral és má s rendszerekkel, hogy megértsem a
kérdéseket és megjegyzéseket, és vá laszokat adjak, ami gyakran az intelligencia
benyomá sá t kelti, fő leg ha nagyobb szá mító gép-há ló zatra vagyok kapcsolva. A FejGép-
rendszer azonban ö nmagá ban nem intelligens. Példá ul ez egy automata vá lasz. A kérdést
gyakran felteszik.
– Hogyan értesz meg engem?
Ebben a fá zisban a hangjá ra reagá lok, írta Seggfej. Beszéd kö zben figyelem az agyá t, és
megismerem, hogyan aktivá ló dik az agya, amikor velem ó hajt kommuniká lni. Idő vel képes
leszek megérteni anélkü l, hogy beszélnie kelljen. É s idő vel maga is képes lesz haszná lni
engem tudatos audio vagy vizuá lis jelek nélkü l.
– Mit tudsz?
Képességeim ská lá ja széles. Szeretne tételes listá t?
– Ha lehet.
Hosszú lista jelent meg a szemem elő tt. Az alkategó riá k megtekintéséhez vá lassza ki a fő bb
kategó riá t, és mondja: „Bő vít [kategó ria]”. Kivá lasztott kategó ria megtekintéséhez mondja
„Megnyit [kategó ria]”.
Végigfutottam a listá n. A jelek szerint igen kevés dolog akadt, amire Seggfej nem volt képes.
Tudott ü zenetet kü ldeni má s ú joncoknak. Jelentéseket letö lteni. Zenét vagy videó t
lejá tszani. Já tékot já tszani. Bá rmilyen dokumentumot elő hívni egy rendszeren. Hihetetlen
mennyiségű adatot elraktá rozni. Bonyolult szá mítá sokat végrehajtani. Betegségeket
diagnosztizá lni, gyó gymó dokat javasolni. Helyi há ló zatot létrehozni kivá lasztott FejGép-
haszná ló k kö zö tt. Tolmá csolni tö bb szá z emberi és nem emberi nyelvbő l. Még
lá tó térinformá ció t is tudott adni má s FejGép-haszná ló ró l. Bekapcsoltam ezt a szolgá ltatá st.
Má r sajá t magamra is alig ismertem rá , nem hittem, hogy a tö bbi Vén Trottyot
megismerném. Mindent ö sszevetve Seggfej hasznos kis cucc volt az ember agyá ban.
Hallottam, hogy valaki pró bá lja kinyitni az ajtó mat. Felnéztem. – Hé, Seggfej, mennyi az idő ?
1200, írta Seggfej. Jó má sfél ó rá n á t vacakoltam vele. Elég ebbő l; hú s-vér embereket
akartam végre lá tni.
– Hú zz el, Seggfej.
Viszlá t, írta Seggfej. A szö veg eltű nt, amint elolvastam.
Kopogtak. Odamentem és kinyitottam. Gondoltam, Harry lesz; kívá ncsi voltam, ő hogy néz
ki.
Egy dö gö s barna nő volt, sö tétzö ld bő rű és hosszú lá bú .
– Te nem Harry vagy – mondtam, kimerítve a hihetetlen hü lyeség fogalmá t.
A barna bige végignézett rajtam. – John? – szó lalt meg végre.
Egy pillanatig értetlenü l néztem, és épp azelő tt jutott eszembe a neve, hogy az azonosító ja
szellemszerű en ellebegett a szemem elő tt. – Jesse?
Bó lintott. Nyitottam a szá m, hogy mondjak valamit, de ő megragadta az arcomat, és olyan
erő sen csó kolt meg, hogy visszaszédü ltem a kabinba. Sikerü lt egy rú gá ssal becsuknia az
ajtó t, mikö zben má r ú ton voltunk a padló ra. Le voltam nyű gö zve.
El is felejtettem má r, hogy egy fiatalnak milyen gyorsan megy az erekció .
HAT
Azt is elfelejtettem, egy fiatalnak milyen sokszor megy az erekció .
– Ne vedd rossz néven – mondta Jesse, amikor a harmadik alkalommal (!) fekü dt rajtam –,
de annyira nem talá llak vonzó nak.
– Há la istennek. Akkor mostanra má r csonkig koptattá l volna.
– Félre ne érts, kedvellek. Még a... – intett a kezével, kereste a szó t, amivel leírhatja a
megfiatalító , teljes testcserét – vá ltozá s elő tt is okos, kedves és vicces voltá l. Jó bará t.
– Ü hü m. Tudod, Jesse, a „maradjunk bará tok” szö veg á ltalá ban a szex megelő zésére szolgá l.
– Csak nem akarom, hogy illú zió id legyenek arró l, mirő l van szó .
– Nekem az volt a benyomá som, hogy arró l van szó , hogy vará zslatos mó don egy hú széves
testébe kerü ltü nk á t, és ettő l annyira izgatottak lettü nk, hogy muszá j volt vadul szeretkezni
az első emberrel, akit meglá ttunk.
Jesse egy pillanatig rá m meredt, majd elnevette magá t. – Igen! Pontosan errő l van szó . Bá r
az én esetemben a má sodik ember. Tudod, nekem van szobatá rsam.
– Tényleg. Maggie hogy néz ki?
– Istenem, ú gy nézek ki mellette, mint egy partra vetett bá lna.
Megsimogattam az oldalá t. – Ez egy nagyon szép bá lna, Jesse.
– Tudom! – Jesse hirtelen felü lt rá m. Felemelte a kezét és ö sszekulcsolta a tarkó já n, amitő l
dö bbenetesen erő s és telt melle még jobban kiemelkedett. Ereztem, hogy combja belseje
meleget sugá roz. Tudtam, hogy noha éppen nincs erekció m, mindjá rt lesz. – Most nézz rá m
– mondta feleslegesen, mert le se tudtam venni ró la a szemem, amint felü lt. – Mesésen
nézek ki. É s most nem a hiú sá g beszél belő lem. A való életben sosem néztem ki így. Messze
nem.
– Nehezen tudom elhinni.
Megragadta a melleit, és a mellbimbó kkal az arcom felé fordította ő ket. – Lá tod ezt? –
rá zogatta meg a balt. – A való életben ez egy mérettel kisebb volt ennél, és még így is nagy
volt. Serdü lő koromtó l kezdve á llandó an fá jt a há tam. Es akkor voltak ilyen feszesek, amikor
tizenhá rom voltam. Talá n. É s akkor is maximum egy hétig.
Megfogta a kezemet, és tö kéletes, lapos hasá ra tette. – Ilyen se volt. Mindig volt egy kis
tá ska ott lent, még a szü lés elő tt is. Két gyerek utá n meg... ha még egy harmadikat is
megszü lö k, emeletes há z lett volna.
Há tracsú sztattam a kezem és megmarkoltam a seggét. – É s ez?
– Szélesvá sznú – nevetett. – Termetes asszonysá g voltam á m, bará tocská m.
– Nem bű n az. Kathy is testes volt, és nekem tetszett.
– Akkor nekem se volt vele problémá m. A testprobléma gyakran butasá g. Ezt viszont nem
cserélném el. – Provokatívan végigsimított magá n. – Szexi vagyok! – vihogott és megrá zta a
fejét, mint egy modell. Nevettem.
Jesse elő rehajolt és az arcomat kémlelte. – Ez a macskaszemdolog egyszerű en dö bbenetes.
Tényleg macska-DNS-sel csiná lhatjá k? É rted, keverik a miénkkel? Nem bá nná m, ha részben
macska lennék.
– Nem hinném, hogy igazi inacska-DNS. Má s macskatulajdonsá gunk nincs. Jesse felü lt. –
Mint példá ul?
– Há t – vá ndorolt fel a kezem a mellére –, a hím macská nak redő s a pénisze.
– Ne má r.
– Pedig igaz. A redő k stimulá ljá k a nő stényt, hogy ovulá ljon. Nézz csak utá na. É s ná lam
nincs redő . Szerintem észrevetted volna.
– Ez nem bizonyít semmit. – Hirtelen há tramozdult a há tsó já val, elő redő lt a testével, és rá m
fekü dt. Bujá n vigyorgott. – Talá n csak nem csiná ltuk elég keményen, hogy kiugorjanak azok
a redő k.
– Ennek kihívá sérzete van.
– É n is érzek valamit – fészkelő dö tt.
– Mire gondolsz? – kérdezte Jesse késő bb.
– Kathyre, és hogy milyen gyakran fekü dtü nk így.
– Ú gy érted, a sző nyegen? – mosolygott.
Finoman kupá n vá gtam. – Nem ú gy. Csak fekü dtü nk szex utá n, beszélgettü nk és élveztü k
egymá s tá rsasá gá t. Ezt csiná ltuk, amikor elő szö r beszéltü nk a seregrő l.
– Miért hoztad szó ba?
– Nem én voltam, Kathy. A hatvanadik szü letésnapom volt, nyomott voltam az ö regség
miatt. Ő meg felvetette, hogy ha elérkezik az idő , vonuljunk be. Kicsit meglepő dtem. Tudod,
vilá géletü nkben pacifistá k voltunk. Tiltakoztunk a szubkontinentá lis há ború ellen is,
amikor még nem volt népszerű ezt tenni.
– Sokan tiltakoztak az ellen a há ború ellen – vélte Jesse.
– Ja, de mi tényleg tiltakoztunk. Amolyan vicc lettü nk a vá rosban.
– Na és mivel érvelt a Gyarmati Hadsereg mellett?
– Azt mondta, nem á ltalá ban van a katonasá g és a há ború ellen, csak azon há ború és a mi
katonasá gunk ellen. Azt mondta, az embereknek joguk van megvédeni magukat, és az
univerzum való színű leg ellenséges. É s hogy e mellett a két nemes ok mellett rá adá sul ú jra
fiatalok lennénk.
– De csak akkor lehet egyszerre bevonulni, ha egykorú ak vagytok – emlékeztetett Jesse.
– Egy évvel volt fiatalabb ná lam. É s mondtam is ezt neki. Azt mondtam, ha bevonulok, én
hivatalosan halott leszek, má r nem leszü nk há zasok, ki tudja, valaha egyá ltalá n
talá lkozunk-e még.
– É s mit felelt?
– Azt mondta, ez részletkérdés. Ú jra megtalá l és megint az oltá r elé rá ngat. É s így is lett
volna. Az ilyesmiben igazi oroszlá n tudott lenni.
Jesse felkö nyö kö lt és rá m nézett. – Sajná lom, hogy nincs itt veled, John.
Mosolyogtam. – Semmi baj. Csak néha hiá nyzik a feleségem.
– Megértem. Nekem is hiá nyzik a férjem.
Rá néztem. – Azt hittem, elhagyott egy fiatalabb nő ért, aztá n ételmérgezést kapott.
– így volt, és meg is érdemelte, hogy kioká dja a belét. Nem a férfi hiá nyzik igazá bó l, hanem a
férj. Jó valakihez tartozni. Jó há zasnak lenni.
– Jó há zasnak lenni – értettem egyet.
Jesse odabú jt hozzá m, és á tkarolta a mellkasom. – Persze ez is jó . Egy ideje má r nem
csiná ltam.
– Nem fekü dtél a padló n?
Most rajta volt a sor, hogy kupá n vá gjon. – Nem. Vagyis igen. Pontosabban szex utá n
fekü dni. Vagy aká r szexelni, ha má r itt tartunk. Nem akarod tudni, milyen rég volt?
– Dehogynem.
– Szemét. Nyolc éve.
– Nem csoda, hogy azonnal rá m ugrottá l.
– Nagyon kényelmes helyen voltá l.
– A helyezkedés minden, ahogy anyá m szokta mondani.
– Fura anyuká d lehetett – vonta fel a szemö ldö két Jesse. – Hé, picsa, mennyi az idő ?
– Hogy?
– A hanghoz beszélek a fejemben.
– Szép nevet talá ltá l neki.
– Miért, a tiédet hogy hívjá k?
– Seggfej.
Jesse bó lintott. – Helyes. A picsa azt mondja, 1600 mú lt. Két ó rá nk van vacsorá ig. Tudod, ez
mit jelent?
– Nem tudom. Szerintem nekem négy a hatá r, még ha fiatal és szuperfejlesztett is vagyok.
– Nyugi. Azt jelenti, hogy van idő nk egy kis szunyó ká lá sra.
– Kell takaró ?
– Ne butá skodj. Csak mert a padló n szexeltem, még nem akarok ott is aludni. Van egy fö lö s
priccsed, kibérelem.
– Akkor egyedü l kell aludnom?
– Majd ká rpó tollak. Emlékeztess rá , ha felébredtem.
Megtettem. Ő is megtette.
– A bü dö s életbe – ü lte le Thomas az asztalhoz. Annyira megpakolta a tá lcá já t, csoda volt,
hogy egyá ltalá n elbírta. – Olyan jó képű ek vagyunk, hogy azt szavakkal ki se lehet fejezni.
Igaza volt. A Vén Trottyok dö bbenetesen kikupá ló dtak. Thomas, Harry és Alan férfi
modellek is lehettek volna; négyü nk kö zü l én voltam a rú t kiskacsa, és még én is jó l néztem
ki. A nő k kö zü l Jesse lélegzetelá llító volt, Susan még inká bb, Maggie pedig szabá lyosan
istennő . Fá jt rá nézni.
Fá jt mindnyá junkra nézni, amolyan jó fajta, szédítő fá jdalommal. Pá r percig csak bá multuk
egymá st. É s nem csak mi voltunk ilyenek. Ahogy kö rbenéztem, egyetlen ronda embert sem
lá ttam. Kellemesen zavaró érzés volt.
– Lehetetlen – mondta nekem hirtelen Harry. Rá néztem. – É n is kö rü lnéztem. Nincs az az
isten, hogy mindenki ilyen jó l nézett ki, amikor való ban ennyi idő s volt.
– A magad nevében beszélj, Harry – intette Thomas. – É n á rnyalatnyival vonzó bb voltam,
zö ldfü lű .
– Most meg nem csak a fü led zö ld. É s még ha Kétkedő Thomasszal kivételt is teszü nk...
– Egész a tü kö rig sírni fogok.
–...lehetetlen, hogy mindenki egyformá n szép legyen. É n mondom, nem voltam ilyen fess
hú szévesen. Kö vér voltam. Tele pattaná ssal. É s má r kopaszodtam.
– Elég, még felizgulok – mondta Susan.
– É n meg enni pró bá lok – tette hozzá Thomas.
– Most má r nevetek rajta, mert így nézek ki – simított végig magá n Harry lezseren, aká r egy
modell. – De az ú j énemnek nagyon kevés kö ze van a régihez.
– Ü gy beszélsz, mintha ez zavarna – jegyezte meg Alan.
– Kicsit zavar – ismerte be Harry. – Persze elfogadom, de ha valaki ajá ndékba lovat ad, én
azért belenézek a szá já ba. Miért vagyunk ilyen szépek?
– A jó gének miatt – vélte Alan.
– Ja, de kinek a génjei? A miénk? Vagy valamelyik laborban kotyvasztottá k?
– Csak arró l van szó , hogy mind jobb formá ban vagyunk – vélte Jesse. – Mondtam is
Johnnak, hogy ez a test sokkal jobb formá ban van, mint az igazi testem volt.
Hirtelen Maggie szó lalt meg. – É n is pont ezt mondom. Azt mondom, az „igazi testem”,
amikor a régi testemet értem. Mintha ez a test még nem lenne való sá gos.
– Elég való sá gos, nő vér. Ezzel is kell pisilni. É n má r csak tudom.
– É s még ez a nő hordott le engem, amiért tú l sokat osztok meg – cö ccö gö tt Thomas.
– Arra akartam kilyukadni, hogy amikor a testü nket feljavítottá k, mindenü nket feljavítottá k
– mondta Jesse.
Igaz. De ebbő l még nem derü l ki, hogy miért.
– Hogy kö tő djü nk egymá shoz – mondta Maggie.
Mindenki rá meredt. – Nahá t, ki bú jt ki a csigahá zbó l – kommentá lta Susan.
– Kapd be, Susan – mondta Maggie. Susan vigyorgott. – Nézzétek, alapvető emberi voná s,
hogy kedveljü k azokat, akiket vonzó nak talá lunk. É s ebben a szobá ban mindenki idegen,
még mi is idegenek vagyunk egymá snak, csak kevés kö tő dés alakult ki ilyen rö vid idő alatt.
Ha tetszü nk egymá snak, az segíti a bará tkozá st, vagy segíteni fogja, ha majd elkezdő dik a
kiképzés.
– Nem lá tom be, hogyan segít az a seregnek, ha annyira bá muljuk egymá st, hogy elfelejtü nk
harcolni – értetlenkedett Thomas.
– Nem errő l van szó – mondta Maggie. – A szexuá lis vonzó dá s mellékes. A lényeg, hogy
gyorsan bizalmat és elkö telezettséget ébresszü nk egymá sban. Az ember ö sztö nö sen bízik
abban, segíteni akar annak, akit vonzó nak talá l, és ez fü ggetlen a szexuá lis vá gytó l. Ezért
vonzó minden tévébemondó . Ezért nem kell a vonzó embereknek olyan keményen hajtani
az iskolá ban.
– De most má r mind vonzó k vagyunk – mutattam rá . – A hihetetlenü l vonzó k fö ldjén a
pusztá n jó képű ek bajban lehetnek.
– Van, aki még most is jobban néz ki a tö bbinél – jegyezte meg Thomas.
Amikor csak Maggie-re nézek, mintha kifogyna az oxigén a szobá bó l. Má r bocs, Maggie.
– Semmi gond – felelte Maggie. – A kiindulá si alap amú gy sem az, ahogy most kinézü nk.
Hanem amilyenek voltunk. Rö vid tá von ö sztö nö sen azt tekintjü k alapnak, és ő k amú gy is
csak rö vid tá vra alapoznak.
– Szó val azt mondod, hogy amikor rá m nézel, nem lesz oxigénhiá nyod – mondta Susan
Thomasnak.
– Nem sértésnek szá ntam – védekezett Thomas.
– Majd eszembe jut, ha oxigénhiá nyosra fojtogatlak.
– Elég a flö rtö lésbő l – szó lalt meg Alan, és Maggie felé fordult. – Szerintem igazad van a
vonzó dá sdologban, de elfelejted, kihez kéne legjobban vonzó dnunk: ö nmagunkhoz. Ez a
test még idegen nekü nk. Az, hogy zö ld vagyok, meg van a fejemben egy „Szarfasz” nevű
szá mító gép... – Elhallgatott és végignézett rajtunk. – Tényleg, ti hogy neveztétek el a
FejGépet?
– Seggfej – mondtam.
– Picsa – á rulta el Jesse.
– Faszfej – mondta Thomas.
– Kö csö g – szó lt Harry.
– Sá tá n – somolygott Maggie.
– É deske – mondta Susan. – Ezek szerint csak én szeretem a FejGépemet.
– Inká bb te voltá l az egyetlen, akit nem zavart, hogy hirtelen egy hang szó lal meg a fejében
– vélte Alan. – Na de ott tartottam, hogy a pszichét nagyon megterheli, hogy hirtelen fiatal
leszel, és erő s testi és mechanikai vá ltozá sok tö rténnek veled. Még ha ö rü lü nk is, hogy
fiatalok lettü nk, és isten az atyá m, én ö rü lö k, akkor is idegen az ú j énü nk. Azzal, hogy jó l
nézü nk ki, a helyrerá zó dá st segítik.
– Ravasz emberekkel van dolgunk – mondta Harry baljó san.
– Harry – bö kte oldalba Jesse. – Te vagy az egyetlen, aki sö tét ö sszeeskü vésnek lá tja azt,
hogy fiatal és szexi vagy.
– Szerinted szexi vagyok?
– Á -á -á lom vagy, drá gá m – rebegtette a szempillá it Jesse.
Harry idió tá n elvigyorodott. – Ebben az évszá zadban elő szö r mondtá k ezt nekem. Oké,
elfogadom.
Az ú joncokkal teli elő adó ban egy harcedzett veterá n á llt ki elénk. A FejGép révén tudtuk,
hogy tizennégy éve szolgá l a Gyarmati Véderő ben, sok csatá ban vett részt, melyek neve
egyelő re semmit nem jelentett nekü nk, de a jö vő ben nyilvá n fog. Ez az ember ú j helyekre
ment, ú j fajokkal talá lkozott, és kapá sbó l kiirtotta ő ket. Huszonhá rom évesnek lá tszott.
– Jó estét, ú joncok – kezdte, miutá n elhallgattunk. – Bryan Higgee alezredes vagyok, az
utazá suk fennmaradó idejére én leszek a parancsnokuk. A gyakorlatban ez keveset jelent:
amíg megérkezü nk a Béta Pyxidis-III-ra egy hét mú lva, csupá n egyetlen céljuk van.
Azonban emlékeztetném ö nö ket, hogy mostantó l kezdve a Gyarmati Véderő Szolgá lati
Szabá lyzata érvényes ö nö kre is. Ú j testü k van, és az ú j test ú j felelő sséggel já r.
– Biztosan kívá ncsiak az ú j testü kre, arra, hogy mire képes, mit bír ki, és hogyan
haszná lhatjá k a Gyarmati Véderő kö telékében. Ezekre a kérdésekre hamarosan vá laszt
kapnak, amint megkezdik a kiképzésü ket a Béta Pyxidis-III-on. Jelenleg azonban a fő célunk,
hogy kényelmesen érezzék magukat az ú j bő rü kben.
– Tehá t az ú t fennmaradó részében a parancs a kö vetkező . É rezzék jó l magukat.
Erre mormolá s és elszó rt nevetés hallatszott a teremben. Az, hogy a szó rakozá st parancsba
adjá k, szó rakoztató an bizarr volt. Higgee alezredes minden derű nélkü l mosolygott.
– Megértem, hogy ez szokatlan parancsnak hangzik. Mindazoná ltal ez a legjobb mó dja
annak, hogy kitapasztaljá k a testü ket, hogy jó l érezzék magukat. Amikor megkezdik a
kiképzést, az első pillanattó l csú csformá t vá rnak el ö nö ktő l. Nem lesz „bemelegítés”, arra
nincs idő . Az univerzum veszélyes hely. A kiképzésü k rö vid és kíméletlen lesz. Nem
engedhetjü k meg, hogy ö nö k ne legyenek kibékü lve a testü kkel.
– Ú joncok, tekintsék ezt az idő t hídnak a régi és az ú j életü k kö zö tt. Ez alatt az idő alatt, amit
igen rö vidnek fognak talá lni, arra haszná lhatjá k az ú j, katonai célra tervezett testü ket, hogy
civilként élvezzék az életet. Mint majd meglá tjá k, a Henry Hudson tele van olyan szó rakozá si
és pihenési kellékekkel és lehető ségekkel, amelyeket a Fö ldö n imá dtak. Haszná ljá k.
É lvezzék. Szokjanak hozzá , hogy az ú j testü kkel dolgoznak. Ismerjék meg, mire képes,
pró bá ljá k kitapasztalni a hatá rait.
– Hö lgyeim és uraim, mielő tt megkezdik a kiképzést, még talá lkozunk egy eligazítá sra.
Addig érezzék jó l magukat. Nem tú lzok, ha azt mondom, hogy bá r a Gyarmati Véderő
soraiban az életnek megvannak az elő nyei, való színű leg ez az utolsó alkalom, hogy teljesen
gondtalanok. Javaslom, haszná ljá k ki ezt az idő t bö lcsen. Javaslom, hogy szó rakozzanak.
Végeztem, oszolj.
Mind megőrültünk.
Elő szö r is kezdjü k a szexszel. Mindenki csiná lta mindenkivel, tö bb helyen a hajó n, mint
amirő l illene beszélni. Az első nap utá n, amikor is vilá gossá vá lt, hogy minden félig zá rt hely
lelkes dö ngö lésre lesz haszná lva, udvarias elvá rá s lett, hogy az ember zajt keltve mozogjon,
így tudassa kö zeledését a pá rosodó kkal. Valamikor a má sodik nap folyamá n elterjedt a hír,
hogy nekem sajá t szobá m van, és ostrom alá vettek. Rö vid ú ton elkü ldtem mindenkit.
Sosem mű kö dtettem rosszhírű há zat, nem akartam elkezdeni éppen most. Az én
szobá mban csak én dugok a meghívott vendégszereplő vel.
Ilyen pedig csak egy volt. É s nem Jesse. Kiderü lt, hogy Maggie má r akkor beindult rá m,
amikor még rá ncos voltam. Higgee eligazítá sa utá n szinte rá m tá madt az ajtó mban, amitő l
ö nkéntelenü l arra gondoltam, hogy ez á ltalá nos eljá rá s lehet a vá ltozá s utá ni nő knél. Ennek
ellenére jó l elvoltam vele, és privá tim nem volt olyan szó tlan sem. Megtudtam, hogy
professzor volt az Oberlin Fő iskolá n. Keleti vallá sfilozó fiá t tanított. Hat kö nyvet írt ró la.
Hogy mik ki nem derü lnek?
A tö bbi Vén Trotty is megtalá lta a maga pá rjá t. Jesse a kalandunk utá n Harryvel á llt ö ssze,
míg Alan, Tom és Susan egybekerü ltek, Tommal a kö zéppontban. Jó l is jö tt, hogy szeretett
enni, mert szü ksége volt az erejére.
Kívü lrő l nyilvá n gusztustalannak tű nik az a vadsá g, ahogy az ú joncok belevetették magukat
a szexbe, de ahol mi á lltunk (fekü dtü nk vagy behajoltunk), onnét nézve volt értelme.
Vegyü nk egy raká s embert, akik á ltalá ban alig szexelnek, mivel nincs partnerü k vagy romlik
az egészségü k és a libidó juk, dugjuk ő ket vadonatú j, vonzó és mű kö dő fiatal testbe, majd
lő jü k ő ket ki az ű rbe, tá vol mindentő l, amit ismertek, mindenkitő l, akit valaha szerettek.
Ennek a há romnak a kombiná ció ja tö kéletes recept a szexre. Azért csiná ltuk, mert képesek
voltunk rá , és mert messze jobb, mint magá nyosnak lenni.
Persze azért má st is csiná ltunk. A fenséges ú j testeket csak szexre haszná lni olyan lett
volna, mint egyetlen hangot énekelni. A testü nkrő l azt mondtá k, ú j és fejlesztett, és ez
egyszerű és meglepő mó don nyert igazolá st. Harryvel abba kellett hagynunk egy
pingpongmeccset, mert vilá gos lett, hogy egyikü nk sem ló g nyerni – nem azért, mert
egyikü nk se ér hajító fá t sem, hanem mert a reflexeink és a szem-kéz koordiná ció nk
lehetetlenné tette, hogy elü ssü k a labdá t a má sik mellett. Fél ó rá ig gyű rtü k, és még
folytattuk volna, ha a pingponglabda nem reped meg attó l, hogy olyan erő vel és olyan
gyorsan ü tjü k. Vicces volt. fenomená lis volt.
A tö bbi ú jonc ugyanerre a kö vetkeztetésre jutott ugyanilyen mó don. A harmadik napon egy
kisebb cső dü lettel együ tt figyeltem két ú joncot, akik a valaha volt legdö bbenetesebb
pusztakezes ö sszecsapá sban mérték ö ssze az erejü ket; olyan dolgokat csiná ltak a testü kkel,
ami normá lis emberi hajlékonysá ggal és rendes gravitá ció ná l lehetetlen lett volna. Egyszer
az egyik á trú gta a má sikat a termen; az meg ahelyett, hogy tö rö tt csonthalomként
ö sszerogyott volna, repü lés kö zben há traszaltó zott, talpra érkezett és má r vissza is tá madt.
Olyan volt, mint egy filmtrü kk. Bizonyos értelemben az is volt.
Utá na mindketten lihegtek és meghajoltak. Aztá n egymá snak dő ltek, hisztérikusan nevettek
és zokogtak egyszerre. Bizarr volt, csodá latos és mégis zavaró olyan jó nak lenni valamiben,
ahogy azt mindig szeretted volna, ső t még anná l is jobbnak.
Persze olyan is akadt, aki tú l messzire ment. A sajá t szememmel lá ttam, hogy egy ú jonc
leugrott egy magas hídró l, talá n mert azt hitte, hogy tud repü lni, vagy hogy sérü lés nélkü l
megú ssza. Ú gy tudom, ö sszetö rte a jobb lá bá t, a jobb karjá t, az á llkapcsá t, és megrepedt a
koponyá ja. Mindenesetre életben maradt, ami a fö ldö n nem tö rtént volna meg. Még
imponá ló bb, hogy két nap mú lva ú jra talpon volt, ami inká bb dicséri a gyarmati
orvostechniká t, mint a buta nő erejét. Remélem, valaki megmondta neki, hogy a jö vő ben
kerü lje az ilyen hü lyeségeket.
Amikor az emberek nem a testü kkel já tszottak, akkor az elméjü kkel já tszottak, vagy a
FejGéppel, ami majdnem ugyanaz. A hajó n já rva gyakran lá ttam ú joncokat, akik csak ü ltek
lehunyt szemmel, és lassan bó logattak magukban. Zenét hallgattak, filmet néztek, vagy
hasonló , valamit, ami csak az ő agyukban zajlott. É n is csiná ltam; a hajó rendszerében
megtalá ltam minden Bolondos dallamok rajzfilmet a klasszikus Warner-idő bő l, és a
késő bbieket is, amikor a karakterek má r kö zkinccsé vá ltak. Egy éjjel ó rá kig néztem, hogy
Prérifarkas ö sszetö ri és felrobbantja magá t; végü l csak azért hagytam abba, mert Maggie
ultimá tumot adott, hogy vá lasszak: vagy ő , vagy Kengyelfutó Gyalogkakukk. Ő t
vá lasztottam. Végü l is Kengyelfutó t bá rmikor megnézhettem. Letö ltö ttem az ö sszes
rajzfilmet Seggfejre.
Sokat bará tkoztam. A Vén Trottyok kö zü l mindenki tudta, hogy a csoportunk á tmeneti; hét
ember, akiket ö sszehozott a véletlen egy olyan helyzetben, ahol remény sincs az
á llandó sá gra. De abban a rö vid idő ben bará tok lettü nk, ső t kö zeli bará tok. Nem tú lzok, ha
azt mondom, olyan kö zel á lltam Thomashoz, Susanhez, Alanhez, Harryhez, Jesse-hez és
Maggie-hez, mint bá rkihez a „normá lis” életem má sodik felében. Egy banda lettü nk, egy
csalá d, a kicsinyes szurká ló dá sokkal és civakodá sokkal egyetemben. Volt valaki, akivel
tö rő dhettü nk, és erre volt szü kségü nk egy olyan univerzumban, ami nem tudta, hogy
létezü nk, és rohadtul nem is érdekelte.
Kö telék szö vő dö tt kö ztü nk. Rá adá sul még azelő tt, hogy bioló giailag erre ö sztö nö ztek a
tudó sok. É s ahogy a Henry Hudson kö zeledett a céljá hoz, tudtam, hogy nagyon fognak
hiá nyozni.
– Ebben a teremben 1022 ú jonc van – kö zö lte Higgee alezredes. – Má tó l két évre ö nö k
kö zü l 400-an má r nem élnek.
Ismét Higgee á llt elő ttü nk. Ezú ttal volt mö gö tte há ttér: a Béta Pyxidis-III lebegett ott, egy
kék, fehér, zö ld és barna csíkos ü veggolyó . Nem tö rő dtü nk vele, csü ngtü nk Higgee
alezredes szavain. A statisztika mindenki figyelmét felkeltette, ami nem volt kis eredmény,
tekintve az idő pontot (0600), és azt, hogy legtö bben még tá molyogtunk az utolsó szabad
éjszaka utó hatá sá tó l.
– A harmadik évben még szá zan meghalnak. A negyedik és ö tö dik évben aztá n ú jabb
szá zö tvenen. É s tíz év mú lva, igen, ú joncok, való színű leg leszolgá ljá k a teljes tíz évet, tehá t
tíz év mú lva olyan 750 lesz azoknak a szá ma, akik életü ket vesztették szolgá latteljesítés
kö zben. A létszá m há romnegyede. Ezek az eddigi statisztiká k, nemcsak az elmú lt tíz vagy
hú sz évé, hanem azé a kétszá z évé, amió ta a Gyarmati Véderő létezik.
Néma csend.
– Tudom, mire gondolnak, mert amikor a maguk helyében voltam, én is erre gondoltam –
folytatta Higgee alezredes. – Arra gondolnak: mi a jó fenét keresek itt? Ez a fickó azt mondja
nekem, hogy tíz éven belü l meghalok! De ne feledjék, hogy a Fö ldö n is halottak lennének tíz
éven belü l, rá adá sul gyengén, ö regen, és haszontalanul mennének el. Így a Gyarmati
Véderő ben halhatnak meg. Való színű leg meg is fognak halni a Gyarmati Véderő ben. De a
halá luk nem lesz haszontalan. Azért halnak meg, hogy az emberiség életben maradhasson
az univerzumban.
Higgee mö gö tt a képernyő egy pillanatra kiü rü lt, majd há romdimenzió s csillagmező
tö ltö tte meg. – Hadd magyará zzam el a helyzetü nket – mondta, és elszó rva tö bb tucat
csillag ragyogott fel zö lden. – Ezek azok a rendszerek, amiket az emberek gyarmatosítottak,
ahol megvetették a lá bukat a galaxisban. Ezek pedig azok, amiken hasonló technoló giá val
és tú lélési feltételekkel rendelkező idegen fajok léteznek. – Tö bb szá z csillag gyulladt fel
vö rö sen. Az emberi fényfoltokat teljesen kö rü lvették. Az elő adó ban tö bbekben bennakadt a
levegő .
– Az emberiségnek két problémá ja van – vilá gosított fel bennü nket Higgee alezredes. – Az
első , hogy má s értelmes, hasonló fajokkal versenyez a gyarmatosítá sban. Fajunk
tú lélésében a gyarmatosítá s kulcsfontossá gú . Ilyen egyszerű . Muszá j gyarmatosítanunk,
kü lö nben má s fajok bekerítenek és bezá rnak bennü nket. A verseny kíméletlen. Kevés a
szö vetségesü nk az értelmes fajok kö zö tt. Nagyon kevés faj kö t szö vetséget egy má sikkal, és
ez volt a helyzet má r jó val azelő tt, hogy az ember a csillagokba jutott.
– Aká rmit is gondolnak a diplomá ciai megoldá sró l hosszú tá von, a való sá g az, hogy a
felszínen heves verseny van. Nem foghatjuk vissza a terjeszkedést abban a reményben,
hogy békés megoldá sra jutunk, ami minden faj gyarmatosítá sá t megoldja. Azzal halá lra
ítélnénk az emberiséget. Ezért harcolunk a gyarmatosítá sért.
– A má sik problémá nk, hogy amikor a gyarmatosítá shoz megfelelő bolygó t talá lunk, azt
gyakran má s intelligens létforma lakja. Ha tehetjü k, békében élü nk a bennszü lö tt fajjal, és
tö rekszü nk a harmó niá ra. Sajnos az esetek tú lnyomó részében nem lá tnak bennü nket
szívesen. Sajná latos, amikor ez tö rténik, de az emberiség szü kséglete kell hogy prioritá st
élvezzen. Így vá lik a Gyarmati Véderő bő l tá madó haderő .
A há ttérben ú jra a Béta Pyxidis-III jelent meg. – Egy tö kéletes univerzumban nem lenne
szü kség Gyarmati Véderő re – mondta Higgee. – De ez nem tö kéletes univerzum. A Gyarmati
Véderő nek há rom célja van. Az első : védelmezni a létező emberi telepeket, megvédeni ő ket
tá madá stó l. A má sodik: ú j bolygó kat keresni gyarmatosítá sra, és tartani azokat má s fajok
tá madá sa, gyarmatosítá sa és invá zió ja ellen. A harmadik: elő készíteni a bennszü lö tt
lakossá ggal rendelkező bolygó kat az emberi gyarmatosítá sra.
– Mint a Gyarmati Véderő katoná i, mindhá rom mandá tumban segíteniü k kell. Nem kö nnyű
munka, nem is egyszerű munka, még csak nem is tiszta munka, semmilyen szinten sem az.
De el kell végezni. Az emberiség életben maradá sa ezt kö veteli. É s mi is ezt kö veteljü k
ö nö ktő l.
– A létszá m há romnegyede odaveszik ebben a tíz évben. Ez az ará ny á llandó , hiá ba
fejlesztik a katoná k testét, a fegyvereket, a technoló giá t. De olyan univerzumot hagynak
majd maguk utá n, ahol a gyerekeik, azok gyerekei és az emberiség ö sszes gyereke felnő het
és szaporodhat. Nagy á r, de megéri.
– Néhá nyan talá n azt szeretnék tudni, mit kapnak ö nö k személyesen a szolgá latért. A
szolgá lati idő lejá rta utá n ú j életet kapnak. Gyarmatosító k lehetnek, és ú jrakezdhetik egy ú j
vilá gon. A Gyarmati Véderő tá mogatja és mindennel ellá tja ö nö ket, amire csak szü kségü k
lesz. Azt nem ígérhetjü k, hogy sikerrel já rnak az ú j életben, ez ö nö kö n mú lik. De remek
kezdet lesz, és telepestá rsaik há lá sak lesznek ö nö knek a szolgá latukért. Vagy kö vethetik az
én példá mat, és tová bb szolgá lhatnak. Meglepő dnének, há nyan vagyunk így ezzel.
A Béta Pyxidis-III képe hunyorgott, majd eltű nt. Higgee maradt a figyelem kö zéppontjá ban.
– Remélem, megfogadtá k a taná csomat, és a héten jó l érezték magukat. Most megkezdő dik
a munka. Egy ó rá n belü l elszá llítjá k ö nö ket a Henry Hudsonró l, hogy megkezdjék a
kiképzést. Tö bb kiképző tá bor van itt, a vezénylő parancsuk most tö ltő dik le a FejGépü kre.
Visszamehetnek a kabinjukba a személyes holmijukért, de a ruhá val ne vesző djenek, azt
kapnak a bá zison. A FejGép kö zö lni fogja, hol gyü lekezzenek a transzferhez.
– Sok szerencsét, ú joncok. Az Ú r ó vja magukat, szolgá ljá k az emberiséget kiemelkedő n és
bü szkén.
Azzal Higgee alezredes tisztelgett nekü nk. Nem tudtam, mit csiná ljak. Senki má s se.
– Megkaptá k a parancsot – mondta Higgee alezredes. – Oszolj.
Mind a heten megá lltunk a székeknél, ahol ü ltü nk.
– Nem sok idő t hagynak bú csú zni – jegyezte meg Jesse.
– Nézzétek meg az ü zeneteiteket – mondta Harry. – Talá n néhá nyan egy helyre kerü lü nk.
Megnéztü k. Harry és Susan az Alfa bá zison jelentkeznek; Jesse a Bétá n. Maggie és Thomas a
Gammá n, Alan meg én a Deltá n.
– A Vén Trottyokat szétszó rjá k – á llapította meg Thomas.
– Ne ká mpicsorodj el – vigasztalta Susan. – Tudtad, hogy ez lesz.
– Akkor ká mpicsorodok el, amikor akarok. Nem ismerek senki má st. Még te is hiá nyozni
fogsz, vén szatyor.
– Elfelejtetek valamit – mondta Harry. – Nem leszü nk együ tt, de tudjuk tartani a
kapcsolatot. Ott a FejGép. Csak egy postafió kot kell csiná lnunk egymá snak. Amolyan „Vén
Trottyok” klubot.
– Itt még oké, de mi lesz majd aktív szolgá latban? – tette fel a kérdést Jesse.
Talá n a galaxis tú lsó felén leszü nk.
– A hajó k tudnak kommuniká lni egymá ssal a Fő nixen keresztü l – mutatott rá Alan. –
Minden hajó n vannak ugró szondá k, amik elmennek a Fő nixre parancsokért és jelenteni a
hajó helyzetét. Postá t is visznek. Idő be telik, de akkor is elérjü k egymá st.
– Ü zenet a palackban – vélte Maggie. – Nehézfegyverzetű palackban.
– Csiná ljuk – értett egyet Harry. – Legyen ez a mi kis csalá dunk. Keressü k egymá st, aká rhol
leszü nk.
– Na most má r tényleg szentimentá lis vagy.
– Te nem fogsz hiá nyozni, Susan, téged magammal viszlek. A tö bbiek hiá nyoznak majd.
– Akkor szö vetséget kö tü nk. Kitartunk a Vén Trottyok mellett jó ban-rosszban. Reszkess,
univerzum! – Kitartottam a kezem. A Vén Trottyok egyenként rá tették az ö vékét.
–Jézusom, most én sírom el magam – mondta Susan, ahogy rá tette a kezét.
– É n passzolok – viccelt Alan, mire Susan já tékosan megsuhintotta a má sik kezével.
Így maradtunk, ameddig csak lehetett.
II. RÉSZ
HÉT
A Béta Pyxidis-III egy tá voli síksá gá n a Béta Pyxidis, a helyi nap épp megkezdte keletre
tartó ú tjá t az égen; a légkö r ö sszetételétő l az ég zö ldeskék á rnyalatot kapott, zö ldebbet,
mint a Fö ldé, de névleg még kék maradt. A dimbes-dombos mező n lila és narancssá rga fű
hullá mzott a reggeli szélben; az égen két pá r szá rnnyal rendelkező madá rszerű á llatok
já tszottak, ö sszevissza ciká zva tesztelték a légá ramlatokat. Ez volt az első reggelü nk egy ú j
vilá gon, az első vilá gon, amire én és tá rsaim léptü nk. Gyö nyö rű szép volt. Tö kéletes lett
volna, ha nincs ott egy nagydarab, dü hö sen ü vö ltö ző fő tö rzső rmester.
Sajnos volt.
– Jézus a pá lciká n – mondta Antonio Ruiz fő tö rzső rmester, miutá n végignézett rajtunk, a
hatvan ú joncon a kiképző szakaszban, ahogy (reményeink szerint) nagyjá bó l vigyá zzban
á lltunk a Delta Bá zis sikló kikö tő jének aszfaltjá n. – Ezek szerint má ris elvesztettü k az egész
rohadt univerzumért folytatott há ború t. Ahogy így elnézem magukat, a „reménytelen
csü rhe” szavak pattannak ki a fejembő l. Ha maguk a Fö ld krémje, nyugodtan behajolhatunk,
hogy a csá posok beakaszthassanak há tulró l.
Erre tö bb ú jonc ö nkéntelenü l kuncogott. Antonio Ruiz fő tö rzső rmester mintha egy
szereplő vá logatá s győ ztese lett volna. Pontosan olyan volt, ami egy kiképző tő l elvá rható :
nagydarab, dü hö s, és az első pillanattó l igencsak színesen ká romkodott. A kö vetkező
percekben biztos belemá szik az egyik vihogó ú jonc arcá ba, vaskos szavakkal illeti a
felmenő it és szá z fekvő tá maszt csiná ltat vele. Hetvenö t évnyi há ború sfilm-nézés utá n erre
szá mít az ember.
– Kac-kac – mondta Antonio Ruiz fő tö rzső rmester. – Ne higgyék, hogy nem tudom, mire
gondolnak, baromarcú ak. Tudom én, hogy most még élvezik az elő adá somat. Milyen remek!
Pont olyan vagyok, mint a filmeken lá tott kiképző tisztek! Há t nem csodá s, nem
hará ntbaszottul csodá s!
A vihogá st mintha elvá gtá k volna. Ez má r nem volt benne a forgató kö nyvben.
HÉ T
– Maguknak fingjuk sincs – kö zö lte velü nk Antonio Ruiz fő tö rzső rmester. – Maguk abban a
hitben élnek, hogy azért beszélek így, mert egy kiképző tiszttő l ezt várják el. Abban a hitben
élnek, hogy pá r hét kiképzés utá n a mogorva, de igazsá gos pá ncél majd meglá gyul, és
kivillan mö gü le, hogy mennyire imponá lnak nekem, és a kiképzés végére mégiscsak
kiérdemlik a tiszteletemet. Abban a hitben élnek, hogy majd kedvesen gondolok magukra,
amikor elmennek, hogy biztonsá gossá tegyék az univerzumot az emberiségnek, és jó lesik a
tudat, hogy jobb harcosokká tettem magukat. Ez a hit, hö lgyeim és uraim, nemcsak hogy
téves, de teljesen és javíthatatlanul faszsá g.
Antonio Ruiz fő tö rzső rmester elkezdett fel-alá já rká lni a szakasz arcvonala elő tt. – É spedig
azért á llíthatom, hogy ez a hitü k faszsá g, mert maguktó l eltérő en én má r já rtam az
univerzumban. Lá ttam, mivel á llunk szemben. Lá ttam férfiakat és nő ket, akiket
személyesen is ismertem, kibaszott hú scsomó ként égni, ami azért még tudott ü vö lteni. Az
első hadjá ratomon a parancsnokomat az idegenek istenverte uzsonná nak nézték. A
gecilá dá k a szemem lá ttá ra elkaptá k, a fö ldre szorítottá k, a belső szerveit kitépték és
bezabá ltá k... és olyan gyorsan visszabú jtak a fö ld alá , hogy ló faszt se tudtunk csiná lni.
Valahonnét mö gü lem elfojtott kuncogá s hallatszott. Antonio Ruiz fő tö rzső rmester
megtorpant és felkapta a fejét. – Ó , valaki azt hiszi, viccelek. Mindig van egy baromarc, aki
azt hiszi. Ezért tartom ezt magamná l. Aktivá lá s – mondta, és hirtelen egy képernyő jelent
meg mindegyikü nk lá tó terében; egy má sodpercnyi értetlenség utá n leesett, hogy Ruiz
valahogy kívü lrő l tá virá nyítá ssal aktivá lta a FejGépemet, és elindított egy videó t. A felvételt
egy kis sisakkamera készíthette. Tö bb katona heverészett egy lö vészgö dö rben, a má snapi
ú titervet beszélték meg. Aztá n az egyik elhallgatott, és tenyerével a fö ldre csapott. Ijedten
felnézett, éppen elkiá ltotta magá t, hogy „behatoló ”, majd kirobbant alatta a fö ld.
Ami ezutá n tö rtént, olyan gyorsan tö rtént, hogy a kamerá s hiá ba kapta el rémü lten a fejét,
éppen eleget lá ttunk. Há t nem volt kellemes. A való vilá gban valaki elhá nyta magá t, ami
ironikus mó don utá nozta a kamerá s reakció já t. Szerencsére a videolejá tszá s rö gtö n ezutá n
megszakadt.
– Most má r nem annyira vicces, mi? – gú nyoló dott Antonio Ruiz fő tö rzső rmester. – Má r
nem vagyok az a kibaszott tipikus boldog kiképző , mi? Má r nem egy katonai vígjá tékban
vannak, mi? Legyenek ü dvö zö lve a kibaszott univerzumban! Mert az univerzum elbaszott
egy hely, bará tocská im. É s nem azért beszélek így, mert felö ltö ttem egy má sik, szó rakoztató
kiképző szerepét. Az az ember, akit szétcincá ltak, az egyik legjobb harcos, akit volt
szerencsém ismerni. Maguk kö zü l soha senki nem ér még a nyomá ba sem. É s lá tjá k, mégis
mi tö rtént vele. Gondoljá k el, mi fog tö rténni magukkal. Azért beszélek így, mert ő szintén
hiszem, a szívem sö tét mélyébő l hiszem, hogy ha maguk a legjobb emberanyag, amit az
emberiség nyú jtani tud, akkor csodá latosan és végérvényesen baszhatjuk. Hisznek nekem?
Néhá nyan ki tudtunk nyö gni valami olyasmit, hogy: „Igen, uram.” A tö bbiek fejében még a
kibelezés képei peregtek a FejGép segítsége nélkü l is.
– Uram? Uram?! Fő tö rzső rmester vagyok, faszfejek, a kurva életbe. Ezért fizetnek! Ha igenlő
vá laszt adnak, azt mondjá k, „Igen, fő tö rzső rmester!”, ha nemlegeset, akkor azt, hogy „Nem,
fő tö rzső rmester!”. Megértették?
– Igen, fő tö rzső rmester! – feleltü k.
– Megy ez ennél jobban is. Még egyszer!
– Igen, fő tö rzső rmester! – ü vö ltö ttü k. Néhá nynak majdnem kicsordult a kö nnye a
hangerő tő l.
– A kö vetkező tizenkét hétben az a feladatom, hogy megpró bá ljak katoná t faragni
magukbó l, megeskü szö m az ö sszes kefehajú szentre, hogy ezt is fonom csiná lni, méghozzá
annak ellenére, hogy má r most megmondom, egyik seggdugó se ü ti meg a mércét. Mindenki
gondolkodjon el azon, amit most mondok. Ez nem a jó ö reg fö ldi hadsereg, ahol a kiképző k
rá ncba szedték a kö véreket, felhú ztá k a gyengéket vagy kiokosítottá k a hü lyéket. Maguknak
van egy életnyi tapasztalatuk meg egy csú csformá ban lévő ú j testü k. Azt hinnék, ez
megkö nnyíti a dolgot, mi? Há t nem. Kurvá ra nem.
– Mindenkibe beidegző dö tt hetvenö t évnyi rossz szoká s és méltó sá g, amit nekem há rom
rohadt hó nap alatt kell kipurgá lnom. É s mind azt hiszik, hogy az ú j testü k egy csili-vili ú j
já tékszer. Naná , tudom én, mit csiná ltak az elmú lt héten. Dugtak, mint a nyulak. Tudjá k, mi
van? A já téknak vége. A kö vetkező tizenkét hétben má zlijuk lesz, ha a zuhanyban lesz
idejü k kiverni. A csili-vili ú j testü ket jó l megdolgoztatjuk, bogá rká im. Mert katoná t kell
faragnom magukbó l. Ami egész napos feladat.
Ruiz megint elindult elő ttü nk. – Egy dolgot lá ssanak vilá gosan. Nem komá lom egyikü ket se,
és soha nem is fogom. Hogy miért? Mert tisztá ban vagyok vele, hogy jó magam és az
embereim remek munká ja ellenére ú gyis rossz fényt vetnek majd rá nk. É s ez fáj nekem.
É jjelente nem tudok aludni, mert tisztá ban vagyok vele, hogy aká rmennyit tanítunk
maguknak, ú gyis cserbenhagyjá k a bajtá rsaikat. A legtö bb, amit tehetek, hogy azt elérem,
hogy amikor maguk bekrepá lnak, ne vigyék magukkal az egész kibaszott szakaszukat is.
Bizony: ha csak magukat ö letik meg, az nekem má r siker!
– Na má rmost azt hihetik, hogy á ltalá nossá gban utá lkozom. Biztosíthatom magukat, hogy
nem ez a helyzet. Mind kudarcot fognak vallani, de mind a maguk mó djá n, ezért
mindegyikü ket kü lö n rü hellem. Má r most is mindegyikü knek van olyan tulajdonsá ga, ami
annyira kurvá ra bosszant, hogy eldurran az agyam. Elhiszik?
– Igen, fő tö rzső rmester!
– Szart hiszik. Még mindig vannak, akik biztosak benne, hogy csak a má sikat fogom utá lni. –
Ruiz karja fellendü lt, a síksá g és a kelő nap felé mutatott. – Csinos ú j szemü kkel
fó kuszá ljanak az adó toronyra ott messze, épp csak lá tszik. Tíz kilométerre van, hö lgyeim és
uraim. Mindegyikü kben talá lok valamit, ami felbassza az agyamat, és akkor az illető odafut
ahhoz a kibaszott toronyhoz. Ha egy ó rá n belü l nem ér vissza, holnap reggel az egész
szakasz ú jra fut. Vilá gos?
– Igen, fő tö rzső rmester! – Lá ttam, hogy tö bben fejszá molá st végeznek; há romperces
kilométereket vá rt oda á r vissza. Erő s volt a gyanú m, hogy má snap futá ssal kezdü nk.
– Ki volt a Fö ldö n katona? Lépjen ki.
Heten léptek ki.
– A büdös életbe – há borgott Ruiz. – Az egész kibaszott univerzumban semmit nem utá lok
jobban, mint a veterá n kopaszokat. Magukra kü lö n idő t és energiá t kell pocsékolnunk, hogy
kiverjü nk a fejü kbő l minden kibaszott szarsá got, amit ott tanultak. Csak emberekkel kellett
harcolniuk! É s még azt is szarul csiná ltá k! Ó , persze, láttuk az egész szubkontinentá lis
há ború jukat. Ló szar. Hat kibaszott év kellett, hogy legyő zzenek egy olyan ellenséget, akinek
alig voltak tű zfegyverei, és még így is csalniuk kellett. Az atombomba punciknak való .
Punciknak. Ha a GYV ú gy harcolna, mint az Egyesü lt Á llamok hadserege, tudjá k, hol lenne
ma az emberiség? Egy aszteroidá n, és az algá t kapargatná a kibaszott alagutak falairó l. Na
és melyik seggfej volt tengerészgyalogos?
Ketten léptek ki.
– Maguk a legrosszabbak, kö csö gö k – frö csö gö tt Ruiz az arcukba. – Maguk, ö nelégü lt gecik,
tö bb GYV-katoná t ö ltek meg, mint az ö sszes idegen faj, mert ú gy csiná ltá k a dolgukat, ahogy
a kibaszott tengerészgyalogsá gná l tanultá k, nem pedig ahogy a dolgokat csiná lni kell!
Biztos volt a régi testü kö n „Semper Fi” tetová lá s is, mi? Mi?!
– Igen, fő tö rzső rmester! – felelték mindketten.
– Kibaszott má zlistá k, hogy otthagytá k, mert eskü szö m, a sajá t kezemmel metszettem volna
ki. Ne higgyék, hogy nem. Nem ú gy, mint a drá galá tos tengerészgyalogsá gná l vagy
bá rmilyen fö ldi fegyveres erő nél, itt a kiképző tiszt maga az Isten. A kibaszott belü kbe
kolbá szt tö ltethetek, és maximum rá m szó lnak, hogy takaríttassam má r ö ssze a
kopaszokkal a mocskot. – Ruiz há tralépett, és rá meredt az ö sszes veterá n ú joncra. – Ez
igazi katonasá g, hö lgyeim és uraim. Má r nem a seregben, a flottá ban, a légierő nél, a
tengerészgyalogsá gná l vagy faszomtudjahol vannak. Kö zénk tartoznak. É s amikor ezt
elfelejtik, én mindig ott leszek, és rá lépek a kurva fejü kre. Na futá s!
Futá snak eredtek.
– Ki homoszexuá lis? – kérdezte Ruiz. Négyen léptek elő re, kö ztü k a mellettem á lló Alan.
Lá ttam, hogy felszalad a szemö ldö ke.
– A tö rténelem legjobb katoná i kö zö tt volt jó pá r homoszexuá lis – mondta Ruiz. – Nagy
Sá ndor. Oroszlá nszívű Richá rd. A spá rtaiakná l egy szakaszban csak meleg pá rok voltak,
mert ú gy gondoltá k, az ember lelkesebben harcol a szerető jéért, mint pusztá n egy má sik
katoná ért. Az á ltalam ismert legjobb harcosok kö zö tt voltak olyan melegek is, mint a
sivatag. Egytő l egyig rohadt jó katoná k voltak.
– De mondok valamit, amivel mocskosul kiakasztanak. Mindig a legelbaszottabb
pillanatban tesznek vallomá st. Háromszor harcoltam meleg férfi mellett, amikor elszaró dott
a helyzet, és mindegyik pont akkor vallotta be, hogy mindig is szeretett. Kurvá ra nem
helyénvaló . Valami idegen éppen ki akarja szívni az agyamat, a szakasztá rsam meg a
kapcsolatunkró l akar beszélni! Mintha nem lenne elég dolgom. Tegyenek a bajtá rsuknak
egy szívességet. Ha magukra jö n, intézzék el eltá von, ne amikor egy lény éppen ki akarja
tépni a szívü ket. Futá s! – Elrohantak.
– Ki kisebbségi? – Tízen kiléptek. – Baromsá g. Nézzenek kö rü l, seggfejek. Itt fenn mindenki
zö ld. Nincsenek kisebbségek. Kibaszott kisebbség akarnak lenni? Rendben. Hú szmilliá rd
ember van az univerzumban. É s négytrillió má s értelmes fajba tartozó lény, akik mind meg
akarjá k zabá lni magukat. É s ezek csak azok, akikrő l tudunk. Aki itt kisebbségrő l rinyá l, az a
zö ld latin lá bamat talá lja a seggében. Mozgá s! – Ő k is elindultak a síksá g felé.
Így ment tová bb. Ruiznak mindenki ellen volt valami kifogá sa: keresztények, zsidó k,
muzulmá nok és ateistá k, kormá nytisztviselő k, orvosok, ü gyvédek, taná rok, fizikai
munká sok, á llattartó k, fegyvertulajdonosok, harcmű vészek, pankrá ció rajongó k és fara
mó don (egyrészt, hogy ez zavarta, má srészt, hogy volt a szakaszban, akire rá illett)
szteptá ncosok. Csoportokban, kettesével vagy egyenként, az ú joncok kivá ltak és futá snak
eredtek.
Végü l arra lettem figyelmes, hogy Ruiz egyenesen engem fixíroz. Tová bbra is feszesen
vigyá zzban á lltam.
– Itt vesszek meg. Maradt egy szarfaszú .
– Igen, fő tö rzső rmester! – ü vö ltö ttem, ahogy a torkomon kifért.
– Nem tudom elhinni, hogy egyik kategó riá ba se illett bele, amik ellen hő bö rö gtem! Arra
gyanakszom, hogy ki akarja hú zni magá t a kellemes reggeli kocogá s aló l.
– Nem, fő tö rzső rmester!
– Nem akarom elhinni, hogy magá ban nincs valami, amit megvetek. Hová való si?
– Ohió ba, fő tö rzső rmester!
Ruiz pofá t vá gott. Semmi. Ohio feneketlen kö zö mbö ssége most az egyszer kapó ra jö tt. –
Mivel kereste a kenyerét, kopasz?
– Magá nzó voltam, fő tö rzső rmester!
– Mint micsoda?
– Író voltam, fő tö rzső rmester!
Ruiz ragadozó vigyora visszatért; nyilvá n rü hellte azokat, akik szavakkal szö szmö tö lnek. –
Mondja, hogy regényeket írt, kopasz. Nagyon a bö gyö mben vannak a regényíró k.
– Nem, fő tö rzső rmester!
– A rohadt életbe, ember, akkor mi az istennyilá t írt?
– Reklá mokat, fő tö rzső rmester!
– Reklá mokat? Milyen baromsá gokat reklá mozott?
– A legismertebb munká m Egykerekes Eddie, fő tö rzső rmester! – Egykerekes Eddie a
Nirvá na Gumik kabalafigurá ja volt, akik speciá lis já rmű vekre gyá rtottak kü lö nleges
abroncsokat. É n rukkoltam ki az ö tlettel és a szlogennel, aztá n a tá rsasá g grafikusa vitte
tová bb. Egykerekes Eddie érkezése egybeesett a motorbiciklik reneszá nszá val; évekig
tartott a divat, Eddie egy szakajtó pénzt hozott a Nirvá ná nak kabalafiguraként és mint
licensz plü ssá llatokhoz, pó ló khoz, bö grékhez s a tö bbi. Még gyerekmű sort is terveztek, de
aztá n nem lett belő le semmi. Csacska kis ö tlet volt, de Eddie sikere azt jelentette, hogy
sosem fogytam ki az ü gyfelekbő l. Nagyon jó l bevá lt nekem. A jelek szerint egészen eddig.
Ruiz hirtelen elő relendü lt, belemá szott a képembe, és azt ü vö ltö tte: – Maga talá lta ki
Egykerekes Eddie-t, kopasz?
– Igen, fő tö rzső rmester! – Perverz ö rö met okozott az arcá ba ü vö lteni valakinek, aki csak
milliméterekre van tő lem.
Ruiz pá r pillanatig a képemben lebegett, feszü lten fü rkészett, há tha pislogok. Szabá lyosan
vicsorgott. Aztá n há tralépett, és elkezdte kigombolni az ingét. Maradtam vigyá zzá llá sban,
de nagyon-nagyon megijedtem. Lerá ntotta az ingét, felém fordította a jobb vá llá t, és megint
kö zelebb lépett. – Mit lá t a vá llamon, kopasz?
Odanéztem, és az futott á t a fejemen: Ilyen kurvára nincs. – Egykerekes Eddie-tetová lá st,
fő tö rzső rmester!
– Ú gy van, a ragya verje meg. Mesélek egy tö rténetet, kopasz. A Fö ldö n nő s voltam, egy
gonosz, velejéig romlott nő volt a feleségem. Igazi vipera. Annyira a marká ban tartott, hogy
hiá ba volt lassú kínhalá l az a há zassá g, szabá lyosan ö ngyilkos akartam lenni, amikor
bejelentette, hogy vá lni akar. A mélyponton voltam, egy buszmegá lló ban vá rtam a
kö vetkező buszt, hogy alá ugorjak. Aztá n oldalt néztem, és meglá ttam egy Egykerekes
Eddie-hirdetést. Tudja, mi á llt rajta?
– ”Ha menni kell, há t menni kell”, fő tö rzső rmester! – Ezt a szlogent kiö tleni kemény tizenö t
má sodpercembe telt. Micsoda vilá g.
– Pontosan. É s ahogy bá multam azt a reklá mot, mondhatná m, megvilá gosodtam:
megértettem, hogy pontosan ez vonatkozik rá m is. Ha menni kell, há t menni kell. Elvá ltam a
gonosz há rpiá tó l, há laéneket daloltam, ö sszepakoltam a cuccomat egy nyeregtá ská ba, és
elhú ztam. Azó ta az á ldott nap ó ta Egykerekes Eddie az avatá rom, ő az a jelkép, ami kifejezi
a személyes szabadsá g és az ö nkifejezés irá nti vá gyamat. Megmentette az életemet, és ezért
ö rö kre há lá s vagyok neki.
– Gratulá lok, fő tö rzső rmester! – harsogtam.
– Ú jonc, megtiszteltetés, hogy talá lkozhattam magá val. Rá adá sul maga az első kopasz,
akiben nem talá ltam azonnal valami megvetni való t. El sem tudom mondani, ez mennyire
idegesít és kétségbe ejt. Mindamellett melenget az a biztos tudat, hogy hamarosan, talá n a
kö vetkező pá r ó rá ban csiná l valamit, amivel kurvá ra kiakaszt. Ső t, hogy ezt elő segítsem,
kinevezem szakaszparancsnoknak. Kibaszott há lá tlan feladat, nincs semmi elő nye,
magá nak kétszer olyan keményen kell hajtania ezeket a szarfaszú akat, mint nekem, mert a
rengeteg elcseszésü kért maga is kü lö n megkapja a lebaszá st. Utá ljá k majd, megvetik,
megpró bá ljá k megfú rni, és amikor sikerrel já rnak, én még rá pakolok egy lapá ttal. Mit szó l
ehhez, kopasz? Mondja nyugodtan.
– Ú gy lá tom, kurvá ra megszívtam, fő tö rzső rmester!
– De meg á m, ú jonc – értett egyet Ruiz. – Má r akkor megszívta, amikor a szakaszomba
kerü lt. Na most futá s. A parancsnok nem teheti meg, hogy ne fusson a szakaszá val. Mozgá s!
– Nem is tudom, hogy ö rü ljek vagy féltselek – ingatta a fejét Alan, ahogy a kantin felé
tartottunk reggelizni.
– Lehet mind a kettő t. De talá n értelmesebb félni. É n félek. A, ott vannak – mutattam ö t
ú joncra, há rom férfira és két nő re, akik a kantin bejá rata elő tt ő gyelegtek.
Korá bban, amikor az á tjá tszó torony felé futottam, majdnem nekimentem egy fá nak, amikor
a FejGép ü zenete felvillant kö zvetlenü l a lá tó teremben. Sikerü lt kikerü lnö m a fá t, csak a
vá llam horzsoltam le, és utasítottam Seggfejet, hogy kapcsoljon á t hangra, mielő tt még
kicsiná lom magam. Seggfej engedelmeskedett, és kezdte az ü zenetet elö lrő l:
~ Antonio Ruiz fő tö rzső rmester javaslata, miszerint kinevezi John Perryt a 63.
kiképző szakasz parancsnoká nak, elfogadá sra kerü lt. Gratulá lunk a megbízatá shoz.
Mostantó l hozzá fér a 63. kiképző szakasz tagjainak személyes aktá ihoz és FejGép
informá ció ihoz. Ez az informá ció csak hivatalos haszná latra szolgá l, nem katonai célú
felhaszná lá sa esetén a szakaszparancsnoki megbízá sá t azonnal visszavonjá k, és hadbíró sá g
elé kerü l a bá zisparancsnok hatá skö rében.
– Remek – ugrottam á t egy kis vízmosá st.
~ A szakasza reggelijének végéig jelentse Antonio Ruiz fő tö rzső rmesternek, kiket jelö l
rajparancsnokoknak – folytatta Seggfej. – Szeretné megnézni a szakasza aktá it, hogy segítse
a vá lasztá sban?
Szerettem. Megnéztem. Futá s kö zben Seggfej sebesen ontotta a részleteket az ú joncokró l.
Mire a toronyhoz értem, leszű kítettem a listá t hú sz jelö ltre; a bá zishoz kö zeledve má r
felosztottam az egész szakaszt a leendő rajparancsnokok kö zö tt, és ü zenetet kü ldtem mind
az ö tnek, hogy vá rjanak a kantinná l. A FejGép kezdett igencsak kapó ra jö nni.
Azt is észrevettem, hogy ö tvenö t perc alatt megfordultam, és visszafelé senki mellett nem
mentem el. Seggfej révén megtudtam, hogy a leglassabb ú jonc is (ironikus mó don az egyik
ex-tengerészgyalogos) megcsiná lta ö tvennyolc perc tizenhá rom má sodperc alatt. Holnap
nem kell a toronyhoz futnunk; legalá bbis nem azért, mert lassú ak voltunk. Afelő l szemernyi
kételyem sem volt, hogy Ruiz fő tö rzső rmester majd talá l rá má s ü rü gyet. Csak azt
reméltem, hogy nem én szolgá ltatom neki.
Az ö t ú jonc észrevett minket Alannel, és ká bé vigyá zzba á lltak. Há rman azonnal
tisztelegtek, majd kissé maflá n a má sik kettő is. Viszonoztam és rá juk mosolyogtam. – Nem
gond – nyugtattam meg a lassabbakat. – Nekem is ú j ez a dolog. Menjü nk, á lljunk be a sorba,
és kaja kö zben beszélgetü nk.
– Elhú zzak? – kérdezte Alan a sorban. – Biztos sok megbeszélnivaló d van velü k.
– Nem, gyere te is. Kívá ncsi vagyok a véleményedre. É s te vagy a helyettesem a sajá t
rajomban. É s mivel egy egész szakaszt kell pá tyolgatnom, a mi rajunkat igazá bó l te fogod
vezetni. Má r ha nem baj.
– Elbírok vele – mosolygott Alan. – Kö sz, hogy a sajá t rajodba tettél.
– Hé, mi értelme fő nö knek lenni, ha még egy kis értelmetlen kivételezést sem engedhetsz
meg magadnak? Amú gy meg, ha elbukok, te leszel a pá rná m.
– Ez vagyok én, a te katonai légzsá kod.
A kantin tele volt, de végü l csak sikerü lt szereznü nk egy asztalt. – Kezdjü k a
bemutatkozá ssal – mondtam. – Elő szö r is a nevek. É n John Perry vagyok, jelenleg a
szakaszparancsnok. Ő a rajparancsok-helyettesem, Alan.
– Angela Merchant – mondta rö gtö n a nő velem szemben. – Trentonbó l, New Jerseybő l.
– Terry Duncan – mutatkozott be a mellette ü lő fickó . – Missoula, Montana.
– Mark Jackson. St. Louis.
– Sarah O’Connell. Boston.
– Martin Garabedian. Napfényes Fresno, Kalifornia.
– Fö ldrajzilag vá ltozatosak vagyunk, az biztos – mondtam. Erre kuncogtak, amit jó jelnek
vettem. – Gyors leszek, mert ha részletekre kerü l a sor, rö gtö n kiderü l, hogy gő zö m sincs,
mi a fenét csiná lok. Azért vá lasztottalak benneteket, mert volt valami az aktá tokban, ami
arra utalt, hogy elboldogultok rajparancsnokként. Angela igazgató volt. Terry marhá kat
tartott. Mark ezredes volt a hadseregben, és noha minden tiszteletem Ruiz
fő tö rzső rmesteré, szerintem ez igenis elő nyt jelent.
– Jó ezt hallani – dö rmö gte Mark.
– Martin vá rosi taná csos volt Fresnó ban. É s Sarah harminc évig tanított ó vodá ban, vagyis ő
a legképzettebb kö zü lü nk. – Ú jabb nevetés. Ejha, szá rnyalok.
– Ő szinte leszek – folytattam. – Nem akarok keménykedni veletek. Ezt elintézi Ruiz
fő tö rzső rmester, én a nyomá ba sem érnék. É s nem is a stílusom. Nem tudom, milyen lesz a
parancsnoki stílusotok, de mindent tegyetek meg, ami ahhoz kell, hogy a csapatotok szó t
fogadjon és á tvészelje ezt a há rom hó napot. Engem nem érdekel a szakaszparancsnoksá g,
de az igen, hogy a szakaszban mindenki elsajá títsa azt, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy
odakint életben maradjunk. Ruiz kis há zimozija megtette a hatá sá t rá m, és remélem, hogy
rá tok is.
– De még mennyire – mondta Terry. – Ú gy szétszedték szegényt, mint egy marhá t.
– Bá rcsak azelő tt mutattá k volna meg, hogy jelentkeztü nk – jegyezte meg Angela. – Talá n
inká bb maradtam volna ö reg.
– Há ború van – vélte Mark. – Megesik az ilyesmi.
– Tegyü nk meg mindent annak érdekében, hogy a mieink megú sszá k az ilyesmit –
mondtam. – Na most, hat tízfő s rajra osztottam a szakaszt. Enyém az A raj; Angela, tied a B,
Terryé a C, Marké a D, Sarahé az E, és Martiné az F. Engedélyt adok rá , hogy á tnézzétek az
embereitek aktá já t a FejGéppel; vá lasszá tok ki a helyetteseteket, és délre kü ldjétek el
nekem a neveket. Ketten együ tt tartsatok rendet és segítsétek a kiképzést. Részemrő l azért
vá lasztottalak benneteket, hogy nekem ne legyen semmi dolgom.
– Csak a sajá t rajod vezetése – emlékeztetett Mark.
– Itt jö vö k a képbe én – jegyezte meg Alan.
– Talá lkozzunk minden ebédkor – javasoltam. – A tö bbi étkezést a rajjal fogyasszuk. Ha
valamiben szü kség van rá m, akkor persze azonnal szó ljatok. De nagyon remélem, hogy a
lehető legtö bb problémá t magatok is megoldjá tok. Mint mondtam, nem akarok
keménykedni, de azért szakaszparancsnok vagyok, amit én mondok, az lesz. Ha ú gy érzem,
valamelyikő tö k nem elég jó , elő szö r neki szó lok, és ha ú gy sem megy a dolog, levá ltom. Ez
nem személyeskedés, egyszerű en muszá j megtanulnunk azt, ami az életben maradá shoz
szü kséges. Mindenki egyetért? – Bó logattak.
– Remek – emeltem fel a poharam. – Akkor igyunk a 63. kiképző szakaszra. Hogy egy
darabban á tvészeljü k! – Koccintottunk, aztá n ettü nk és beszélgettü nk. Alakulnak a dolgok,
véltem.
Nem kellett sok idő ahhoz, hogy ez a véleményem gyö keresen megvá ltozzon.
NYOLC
A Béta Pyxidisen egy nap huszonkét ó ra tizenhá rom perc huszonnégy má sodperc hosszú .
Ebbő l két egész ó rá t alhattunk.
Ezt a bá jos tényt az első éjszaká n értettem meg, amikor Seggfej olyan fü lsü ketítő
sziréná zá ssal ébresztett, hogy való sá ggal ki gurultam a priccsemrő l, ami persze a felső volt.
Gyorsan ellenő riztem, nem tö rt-e el semmim, majd elolvastam a koponyá mban lebegő
feliratot.
Perry szakaszparancsnok, ezú ton tudatjuk, hogy van – itt egy szá m kö vetkezett, ami akkor
egy perc negyvennyolc má sodperc volt és gyorsan csö kkent–, amíg Ruiz fő tö rzső rmester és
segítő i belépnek a barakkjukba. A szakasza legyen vigyá zzá llá sban, mire belépnek. Amelyik
ú jonc nem lesz vigyá zzá llá sban, megrová st kap, és ez a maga szolgá lati lapjá ra is felkerü l.
Azonnal tová bbítottam az ü zenetet a rajparancsnokaimnak a kommuniká ció s csoport
révén, amit elő ző nap csiná ltam nekik, majd á ltalá nos riadó t kü ldtem a szakasznak a
FejGépen, és felnyomtam a barakk vilá gítá sá t. Pá r pillanatig tartott a szó rakoztató lá tvá ny,
ahogy a szakaszban mindenki felriad valamiféle zajra, amit csak ő hallott. A legtö bben teljes
értetlenségben, de azért kiugrottak az á gybó l; a még fekvő ket a rajparancsnokokkal
megragadtuk és kirá ntottuk. Egy percen belü l mindenki vigyá zzban á llt, a maradék pá r
má sodpercben meggyő ztü k azt a néhá ny kü lö nö sen lassú ú joncot, hogy most nincs idő
hugyozni vagy ö ltö zni, csak ott á llni és nem kiakasztani Ruizt, amikor belép.
Nem mintha fikarcnyit is szá mított volna az erő lkö désü nk. – A kurva életbe. Perry!
– Igen, fő tö rzső rmester!
– Mi a fenét csiná lt a két perc alatt? Matyizott? A szakasza felkészü letlen! Nincsenek
felö ltö zve a megmérettetéshez, ami rá juk vá r. Mi a mentsége?
– Fő tö rzső rmester, az ü zenetben az á llt, hogy a szakasz legyen vigyá zzá llá sban, amikor
ö nö k megérkeznek! Az ö ltö zetet nem említette!
– Krisztus a kilincsen, Perry! Nem gondolja, hogy az ö ltö zet a vigyá zzá llá s része?
– É n nem gondolkodom, fő tö rzső rmester.
– Most szemtelenkedik velem, Perry?
– Nem, fő tö rzső rmester!
– Akkor vigye a szakaszá t a gyakorló térre, Perry. Kap negyvenö t má sodpercet. Mozgá s!
– A raj! – ü vö ltö ttem rohanvá st, és nagyon reméltem, hogy a rajom kö vet. Ahogy
kirontottam az ajtó n, hallottam, hogy Angela kiabá l a B rajnak. Jó vá lasztá s volt. Kiértü nk a
gyakorló térre, a rajom oszlopban mö gém á llt. Angela sorakoztatta fel az ö véit a jobbomon,
aztá n jö tt Terry és a tö bbiek. Az F raj utolsó embere pontban a negyvenö tö dik
má sodpercben á llt be a helyére. Elképesztő . A tö bbi kiképző szakasz is megérkezett a
gyakorló térre, hozzá nk hasonló an hiá nyos ö ltö zetben. Némileg megkö nnyebbü ltem.
Ruiz jelent meg, nyomá ban két szá rnysegéde loholt. – Perry! Mennyi az idő ?
Megkérdeztem a FejGéptő l. – Helyi idő szerint egy ó ra, fő tö rzső rmester!
– Remek, Perry. Ismeri az ó rá t. Mikor volt villanyoltá s?
– Huszonegy ó rakor, fő tö rzső rmester!
– Ez is helyes. Néhá nyan esetleg kívá ncsiak rá , miért keltjü k fel magukat két ó ra alvá s utá n.
Talá n kegyetlenek vagyunk? Szadistá k? Pró bá ljuk megtö rni magukat? Igen! De nem emiatt
ébresztettü k fel magukat. Az ok pofonegyszerű : nincs szükségük ennél több alvásra. A csinos
ú j testü knek há la, ö sszesen két ó ra alvá sra van csak szü kségü k! Azelő tt azért aludtak nyolc
ó rá t, mert ahhoz voltak szokva. Ennek vége, hö lgyeim és uraim. Az alvá ssal az én idő met
pocsékoljá k. Két ó rá ra van szü kségü k, és mostantó l fogva két ó rá t kapnak rá .
– Akkor há t. Ki tudja nekem megmondani, miért futtattam le magukkal tegnap azt a hú sz
kilométert egy ó ra alatt?
Egy ú jonc jelentkezett. – Igen, Thompson? – Ruiz vagy megtanulta a neveket, vagy a FejGép
adta neki az informá ció t. Nem mertem volna tippelni.
– Azért futtatott bennü nket, fő tö rzső rmester, mert mindegyikü nket egyenként utá l!
– Remek vá lasz, Thompson. De csak részben igaz. Azért futtattam magukkal hú sz
kilométert, mert képesek rá. Még a leglassabb is két perccel a megadott idő n belü l végzett.
Ez azt jelenti, hogy edzés nélkü l, ső t igazi megerő ltetés nélkü l is bírnak annyit, mint a
Fö ldö n egy olimpiai bajnok sportoló .
– É s tudjá k, hogy miért? Tudjá k? Mert maguk már nem emberek. Jobbak. Csak még nem
tudjá k. A rohadt életbe, egy hétig szinte ide-oda pattogtak az ű rhajó ban, mint a felhú zható
já tékok, és még mindig nem hiszik el, mibő l vannak. Nos, hö lgyeim és uraim, ezen
vá ltoztatunk. A kiképzés első hete arra szolgá l, hogy elhiggyék. É s el fogjá k hinni. Nem lesz
választásuk.
Aztá n huszonö t kilométert futottunk alsó nemű ben.
Huszonö t kilométer futá s. Szá zméteres sprintek hét má sodperc alatt. Egy helyben ugrá s
szá znyolcvan centi magasra. Kétszá z kiló szabadsú ly megemelése. Tö bb szá z felü lés,
hú zó dzkodá s, fekvő tá masz. Ahogy Ruiz mondta, nem megcsiná lni volt nehéz – hanem
elhinni, hogy meg lehet csiná lni. Emberek dő ltek ki és el pusztá n a kurá zsi hiá nya miatt.
Ruiz és a segédei rá juk vetették magukat és ú gy rá juk ijesztettek, hogy felpattantak és
folytattá k (és aztá n nekem kellett fekvő tá maszokat végeznem, amiért én vagy a
rajparancsnokom egybő l az elején nem ijesztettü k meg ő ket eléggé).
Minden, de tényleg minden ú joncnak volt olyan pillanata, amikor megingott. Nekem a
negyedik napon, amikor a 63. kiképző szakasszal kö rbeá lltuk a bá zis ú szó medencéjét,
kezü nkben huszonö t kiló s homokzsá kokkal.
– Mi az emberi test gyenge pontja? – já rt kö rbe Ruiz. – Nem a szív, az agy, a lá b, tutira nem
az, amire gondolnak. Megmondom én, hogy mi. A vér. Ami rossz hír, mert a vér jelen van az
egész testben. Oxigént szá llít, ugyanakkor betegséget is szá llít. Amikor megsebesü lnek, a
vér megalvad, de sokszor nem elég gyorsan ahhoz, hogy el ne vérezzenek. Bá r
tulajdonképpen akkor is oxigénhiá nyró l van szó : mivel nincs vér, mert az kifolyt a fö ldre,
ahol szart sem ér.
– A Gyarmati Véderő végtelen bö lcsességében felturbó zta az emberi vért. Kicserélték
lntelliVérrel. Az IntelliVér tö bb milliá rd nanorobotbó l á ll, amik mindent tudnak, amit a vér,
csak sokkal, de sokkal jobban. Nem szerves, ezért nincs kitéve bioló giai fenyegetésnek.
Milliszekundum alatt szó l a FejGépnek, hogy alvassza meg. Elveszíthetik a kibaszott
lá bukat, mégse véreznek el. A legfontosabb most nekü nk az, hogy az IntelliVér minden
„vérsejtje” négyszer annyi oxigént képes szá llítani, mint a természetes vö rö svérsejt.
Ruiz szü netet tartott. – Ez maguknak most azért fontos, mert bele fognak ugrani a
medencébe azzal a zsá k homokkal. Lesü llyednek a fenekére. É s ott maradnak hat percig.
Hat perc bő ven elég egy á tlagos embernek ahhoz, hogy belehaljon, de maguk lent
maradhatnak ú gy, hogy egyetlen agysejtjü k sem sérü l. Ső t, ö sztö nzésü l megígérhetem, hogy
aki első nek jö n fel, egy hétig takarítja a latriná t. É s ha az illető a hat perc lejá rta elő tt jö n fel,
akkor... nos, maradjunk annyiban, hogy maguk mind meghitt kö zelségbő l megismerkednek
valamelyik szargö dö rrel a bá zison. Vilá gos? Ugrá s!
Beleugrottunk és való ban lesü llyedtü nk egyenesen a fenekére, há rom méter mélyre. É n
szinte azonnal betojtam. Gyerekkoromban egyszer beleestem egy lefedett medencébe,
á tszakítottam a ponyvá t, és percekig értetlenü l és rettegve pró bá ltam a felszínre tö rni. Nem
voltam lent addig, hogy fulladozni kezdjek, csak addig, hogy életre szó ló fó bia alakuljon ki
bennem az ellen, hogy a fejem víz alá kerü ljö n. Harminc má sodperc utá n azt éreztem,
muszá j egy nagy korty levegő t vennem. Kizá rt, hogy kibírok aká r egy percet is, nemhogy
hatot.
Egy rá ntá st éreztem. Vadul odakaptam a fejem, és Alant lá ttam, aki mellettem bukott le, és
most hozzá m ért. A zavaros vízben lá ttam, hogy a fejére koppint, majd az enyémre mutat.
Abban a pillanatban Seggfej értesített, hogy Alan kapcsolatot kér. Engedélyeztem. Alan
hangjá nak érzelemmentes utá nzata szó lalt meg a fejemben.
~ Baj van? ~ kérdezte Alan.
~ Fóbia ~ feleltem.
~ Ne ess pánikba ~ válaszolt. ~ Felejtsd el, hogy víz alatt vagy.
~ Mert az olyan kurva könnyű ~ válaszoltam.
~ Akkor hitesd el magaddal ~ szólt rám. ~ Ellenőrizd a rajt, hátha másnak is gondja van, és
segíts nekik.
Alan szimulá lt hangjá nak higgadtsá ga segített. Kapcsolatba léptem a rajparancsnokokkal,
és utasítottam ő ket, hogy ellenő rizzék a rajukat. Mindenkinél volt egy-két ember, aki
pá nikolt. Megnyugtattá k ő ket. Lá ttam, hogy mellettem Alan a mi rajunkkal dolgozik.
Há rom perc. Négy perc. Martin csoportjá ban az egyik ember csapdosni kezdett, elő re-há tra
rá ngott a teste, ahogy kezében a zsá k horgonyként tartotta lent. Martin ledobta a zsá kjá t,
odaú szott, durvá n megragadta az ú jonc vá llá t, és az arcá t maga felé fordította.
Rá kapcsoló dtam Martin FejGépére, és hallottam, hogy azt mondja: Nézz a szemembe.
Lá tható an segített, az ú jonc abbahagyta a csapdosá st és lassan megnyugodott.
Ö t perc. Vilá gos volt, hogy tö bb oxigén ide vagy oda, mindenki érzi má r. Egyik lá bukró l a
má sikra á lltak, egy helyben ugrá ltak, a zsá kot lengették. Az egyik sarokban egyik nő a fejét
ritmusosan a zsá kba verte. Nevetni is akartam, utá nozni is.
Ö t perc negyvenhá rom má sodperc. Mark csapatá ban az egyik ember elejtette a zsá kjá t, és a
felszín felé emelkedett. Mark is ledobta az ö vét, némá n utá navető dö tt, elkapta a boká já t, és
sajá t sú lyá val hú zta le. Arra gondoltam, Mark helyettesének segítenie kéne; a FejGéptő l
megtudtam, hogy az éppenséggel Mark helyettese.
Hat perc. Negyven ú jonc dobta le a zsá kjá t, és zú gott a felszínre. Mark elengedte helyettese
boká já t, és alulró l meglö kte, hogy biztosan első ként jusson fel, és megkapja a
latrinaszolgá latot, amit hajlandó lett volna az egész szakasz szá má ra megszerezni. É n is le
akartam dobni a zsá kot, de Alan a fejét rá zta.
~ Szakaszparancsnok – küldte. ~ Ki kell tartani.
~ Kapd be ~ kü ldtem.
~ Bocs, nem vagy az esetem ~ válaszolta.
Hét perc harmincegy má sodpercnél jö ttem fel. Biztos voltam benne, hogy a tü dő m
szétrobban. De tú ljutottam a kételyen. Elhittem, hogy tö bb lettem egyszerű embernél.
A má sodik héten megismerkedtü nk a fegyverü nkkel.
– Ez a GYV á ltal rendszeresített MP-35 mintá jú gyalogsá gi puska – mutatta fel Ruiz az ö vét a
gyakorló téren. A miénk még a védő csomagolá sban pihent a lá bunkná l. – Ez egy tö bbcélú
fegyver, a helyzettő l fü ggő en hat kü lö nféle lö vedéket vagy sugarat tud kibocsá tani. Ezek
kö zö tt van messzehordó vagy nagy szó rá sú lö vedék, robbanó és nem robbanó fajta
egyará nt, amiket lehet egyesével vagy sorozatban lő ni, van korlá tozott robbanó erejű
grá ná t, korlá tozott robbanó erejű irá nyított rakéta, nagynyomá sú éghető folyadék és
mikrohullá mú energiasugá r. Mindezt a nagy sű rű ségű nanorobot muníció teszi lehető vé.
– Ruiz felmutatott egy tompá n fénylő , fémnek lá tszó tö mbö t; egy ugyanilyen hevert a puska
mellett a lá bamná l –, ami kö zvetlen tü zelés elő tt szereli ö ssze magá t. Így minimá lis
kiképzéssel maximá lis rugalmassá gú fegyvert kapunk, aminek maguk, ambulá ns
hú stö mbö k, biztosan ö rü lnek.
– Akiknek van katonai tapasztalatuk, emlékeznek, há nyszor kellett szétszedni és ö sszerakni
a fegyverü ket – folytatta Ruiz. – Az MP-35-tel ezt nem szabad. Az MP-35 rendkívü l bonyolult
gépezet, maguk csak elkú rná k! Van neki sajá t diagnosztikai és karbantartó része. Rá tud
kapcsoló dni a FejGépü kre, hogy szó ljon, ha probléma van, ami nem lesz, mivel a harminc év
alatt még egyetlen MP-35 sem hibá sodott meg. Ennek pedig az az oka, hogy ellentétben a
maguk faszfej hadmérnö keivel a Fö ldö n, mi tudunk mű kö dő fegyvert készíteni! A maguk
feladata nem az, hogy szarakodjanak a fegyverrel, a maguk feladata az, hogy lőjenek vele.
Bízzanak a fegyverü kben, szinte biztosan okosabb magukná l. Ha ezt észben tartjá k, talá n
még életben is maradnak.
– Mindjá rt aktivá ljá k az MP-35-ö t azzal, hogy kiveszik a védő csomagolá sbó l, és a
FejGépü kkel rá kapcsoló dnak. Amint ez megtö rténik, az MP-35 tényleg a maguké lesz. Amíg
ezen a bá zison vannak, csak maguk sü thetik el a sajá t MP-35-ü ket, és azt is csak akkor, ha a
szakaszparancsnokuk vagy rajparancsnokuk engedélyt adott, akinek pedig a kiképző tiszt
engedélye kell. Való s harci helyzetben csak GYV-FejGéppel rendelkező GYV-katoná k tudjá k
elsü tni a maguk fegyverét. Ha nem borítjá k ki a bajtá rsaikat, nem kell attó l félniü k, hogy a
sajá t fegyverü ket fordítjá k maguk ellen.
– Mostantó l kezdve magukkal viszik az MP-35-ö t, ahová csak mennek. Magukkal viszik a
klotyó ra. Magukkal viszik a zuhanyba, és ne féljenek, hogy bevizesedik, kikö pi, mint idegen
anyagot. Magukkal viszik a kantinba. Magukkal viszik az á gyba. Ha valahogy sikerü l idő t
talá lniuk a kamatyolá sra, az MP-35 akkor is mindent lá sson!
– Megtanuljá k haszná lni ezt a fegyvert. Megmenti majd az életü ket. Az amerikai
tengerészgyalogsá gná l hü lye barmok vannak, de egy dolgot eltalá ltak, és az a puskakrédó .
Olyasmi van benne, hogy: „Ez az én puská m. Sok ilyen van, de ez az enyém. A puská m a
legjobb bará tom. Az életem. Tudnom kell irá nyítani, ahogy az életemet. A puská m nélkü lem
nem ér semmit. A puská m nélkü l én nem érek semmit. Jó l kell lő nö m vele. Egyenesen az
ellenségre lő nö m, aki meg akar ö lni. Le kell lő nö m, mielő tt ő lő le engem. É s így is fogok
tenni.”
– Hö lgyeim és uraim, véssék ezt abba a borsó nyi agyukba. Ez a maguk fegyvere. Vegyék fel
és aktivá ljá k.
Letérdeltem, kivettem a fegyvert a mű anyag csomagolá sbó l. Annak ellenére, amit Ruiz
mondott, az MP-35 nem lá tszott kü lö nö sebben veszedelmesnek. Volt sú lya, de nem volt
ormó tlan, inká bb jó l kiegyensú lyozott és kezelhető méretű . A tusá n volt egy matrica.
„FejGép AKTÍVÁ CIÓ : kapcsolja be a FejGépet, és mondja neki: MP-35 aktiválása,
sorozatszám ASD-324-DDD-4E3C1”
– Hé, Seggfej. MP-35 aktivá lá sa, sorozatszá m ASD-324-DDD-4E3C1.
MP-35 ASD-324-DDD-4E3C1 aktivá lva Dohn Perry GYV-ú jonc részére, vá laszolt Seggfej.
Tö ltse be a muníció t. Egy apró á bra lebegett a lá tó terem sarká ban, az mutatta, hogyan
tö ltsem meg a fegyvert. Felvettem a tö mbö t, ami a muníció m volt... és majdnem orra estem.
Rohadt nehéz volt; nem vicceltek a „nagy sű rű ség”-gel. Belenyomtam a fegyverbe. Erre
eltű nt az á bra, és helyette az jelent meg:
Tü zelési opció k
Megjegyzés: egy típus haszná lata csö kkenti a tö bbi típus mennyiségét.
Messzehordó lö vedék: 200
Szó ró lö vedék: 80
Grá ná t: 40
Rakéta: 35
Lá ng: 10 perc
Mikrohullá m: 10 perc
Jelenleg beá llítva: Messzehordó lö vedék
– Á tá llítá s szó ró lö vedékre – mondtam.
Szó ró lö vedék kivá lasztva, felelte Seggfej.
– Á llítá s rakétá ra.
Rakéta kivá lasztva, felelte Seggfej. Vá lasszon célpontot. Egyszeriben a szakasz minden tagja
zö ld célkö rvonalat kapott; amikor egyenesen rá néztem valakire, villaná st lá ttam. Mi a fene,
gondoltam, és kivá lasztottam Martin rajá nak egyik ú joncá t, Toshimá t.
Célpont kivá lasztva, erő sítette meg Seggfej. Tü zelhet, tö rö lheti a célpontot vagy ú j célpontot
vá laszthat.
– Ejha. – Tö rö ltem a célpontot, és csak bá multam az MP-35-ö t. Alanre néztem, aki
mellettem dajká lta a fegyverét. – Félek a fegyveremtő l.
– Nekem mondod? Az elő bb majdnem grá ná tot eresztettem beléd.
Nem tudtam érdemben reagá lni erre a sokkoló vallomá sra, mert a szakasz tú lsó felén Ruiz
hirtelen az egyik ú jonc képébe má szott. – Mit mondott, kopasz?!
– Mindenki elhallgatott, és odanéztü nk, hogy ki vonta magá ra Ruiz haragjá t.
A Sam McCain nevű ú jonc volt; emlékeztem rá , hogy az egyik kö zö s ebédnél Sarah
O’Connell azt mondta ró la, gyorsabban já r a szá ja, mint az esze. É lete nagy részében persze
ü gynö k volt, mi má s. Hiá ba lebegett Ruiz milliméterekre az orrá tó l, McCain még így is
behízelgő en viselkedett; kissé meglepő dö tt ugyan, de a behízelgés ö sztö nö sen jö tt neki.
Fingja se volt, mivel hú zta fel Ruizt, de arra szá mított, hogy simá n megú ssza.
– A fegyveremet csodá ltam, fő tö rzső rmester – mutatta fel a fegyverét McCain. – É s azt
mondtam Flores ú joncnak, hogy szinte sajná lom a csó ró kat, akik ellen haszná ljuk...
McCain magyará zata itt félbeszakadt, mert Ruiz kikapta a fegyvert a meglepett ú jonc
kezébő l, és egy fenségesen laza pö rdítés utá n a tus lapos oldalá val halá ntékon vá gta
McCaint. McCain ö sszerogyott, mint a mosott ruha; Ruiz nyugodtan kinyú jtotta a lá bá t, és
rá lépett McCain torká ra. Aztá n megint megpö rdítette a fegyvert, és McCain elszö rnyedve
nézett a sajá t puská ja csö vébe.
– Most má r nem olyan nagyképű , mi, kis szaros? Képzelje el, hogy én vagyok az ellenség.
Most is szinte sajnál? Ú gy lefegyvereztem, hogy levegő t venni se maradt ideje. Odakint azok
a csórók sokkal gyorsabbak, mint hinné. Kikapjá k a má já t, pirító sra kenik és megeszik,
mikö zben maga még pró bá lja célba venni ő ket. Soha ne sajná lja azokat a csó ró kat. Nem
szorulnak rá a maga sajná latá ra. Nem felejti ezt el, kopasz?
– Nem, fő tö rzső rmester! – krá kogta a csizma alatt McCain. A bő gés hatá rá n volt.
– Biztos, ami biztos, véssü k az eszébe – mondta Ruiz. A fegyver csö vét McCain szeme kö zé
tette, és meghú zta a ravaszt. Szá razon kattant. Az egész szakasz ö sszerezzent; McCain
bevizelt.
– Barom – fintorgott Ruiz, miutá n McCain lassan felfogta, hogy nem halt meg. – Nem figyelt
arra, amit mondtam. Ezen a bá zison az MP-35-ö t csak a tulajdonosa sü theti el. Az meg
maga, seggfej. – Kiegyenesedett, a fegyvert megvető en McCainnek dobta, majd a szakasz
felé fordult.
– Maguk még hü lyébbek, mint vá rtam – vilá gosított fel bennü nket Ruiz.
– Jó l figyeljenek: az emberi faj egész tö rténetében nem volt olyan hadsereg, ami a
minimumnál jobban felszerelve ment volna hadba az ellenséggel. A há ború drá ga. Pénzbe és
emberéletbe kerü l, amibő l egyik civilizá ció nak sincs végtelenü l sok. Szó val harc kö zben
tartalékoljanak. Csak annyit vigyenek és haszná ljanak el, amennyit muszá j, sosem tö bbet.
Komoran meredt rá nk. – Felfogtak ebbő l bá rmit is? É rti bá rki, mirő l papolok? Nem azért
kaptá k ezeket a fényes szép testeket és a fényes ú j fegyvereket, mert tisztességtelen
elő nybe akarjuk hozni magukat. Azért kaptá k, mert ez az abszolút minimum, hogy odakint
tudjanak harcolni, ne adj isten, még életben maradni is. Nem akartuk mi ezeket a testeket
maguknak adni, faszfejek. De ha nem tesszü k, az emberi faj má r kihalt volna.
– Most má r értik? Dereng má r végre, mi vá r magukra? He?
Amellett, hogy friss levegő n voltunk, testmozgá st végeztü nk, és megtanultunk ö lni az
emberiségért, néha tanó rá kat is végig kellett ü lnü nk.
– A fizikai kiképzés sorá n megtanultá k legyű rni ú j testü k irá nti elvá rá saikat és gá tlá saikat –
kezdte a bevezetést Oglethorpe hadnagy az elő adó teremben, melyet a 60–63.
kiképző zá szló aljak tö ltö ttek meg. – Most ugyanezt kell tennü nk az elméjü kkel. Ideje
kisö pö rni a mélyen beidegző dö tt prekoncepció kat és elő ítéleteket, amik kö zö tt olyanok is
vannak, hogy talá n még maguk sem tudnak ró la.
Oglethorpe hadnagy megnyomott egy gombot a pó diumon, ahol á llt. Mö gö tte két képtá bla
kelt életre. A nekü nk bal oldalin egy lidércnyomá s jelent meg: fekete, gö csö rtö s valami,
recés homá rkarmokkal, melyek obszcén mó don egy olyan nyirkos testnyílá sban voltak,
hogy szinte éreztü k a bű zt. Az alaktalan test felett há rom szemkocsá ny, antenna vagy
micsoda ü lt. Okkersá rga cucc csö pö gö tt belő lü k. H. P. Lovecraft sikoltva rohant volna
vilá ggá .
A jobb oldali képtá blá n egy ő zszerű teremtményt lá ttunk, a keze szinte emberkéz, tö prengő
arca békét és bö lcsességet sugá rzott. Ha meg nem is simogatná az ember, biztosan lehetne
tanulni tő le valamit az univerzum természetérő l.
Oglethorpe fogott egy pá lcá t, és a lidérc felé intett. – Ez a fickó a bathunga fajba tartozik. A
bathungá k meggyő ző déses pacifistá k; a kultú rá juk tö bb szá zezer évre tekint vissza, és a
matematiká jukhoz képest a miénk csak sima szorzó tá bla. Az ó ceá nokban élnek,
planktonokat esznek, és tö bb vilá gon is lelkesen együ tt élnek az emberrel. Ő k a jó fiú k, és ez
a fickó – kopogtatta meg a képtá blá t – a fajtá já hoz képest igen jó képű .
A má sik képtá blá ra nézett, a bará tsá gos ő zemberre. – Na most, ez a mocsok egy szalong.
Hivatalosan akkor talá lkoztunk elő szö r a szalongokkal, amikor egy szakadá rkoló nia
nyomá ra bukkantunk. Az emberek nem gyarmatosíthatnak csak ú gy a tetszésü k szerint, és
nemsoká ra vilá gos lesz, miért. Ezek a gyarmatosító k tö rténetesen egy olyan bolygó n
szá lltak le, amit a szalongok is kinéztek maguknak. Idő kö zben a szalongok ú gy dö ntö ttek,
az ember finom csemege, há t megtá madtá k a telepeseket, és emberfarmot hoztak létre.
Maroknyi férfit hagytak életben, akiknek a spermá já t „lefejték”. A nő ket mesterségesen
megtermékenyítették, aztá n az ú jszü lö tteket elvették és kará mban felhizlaltá k, aká r a
borjakat.
– É vek mú lva talá ltunk rá juk. Akkor a GYV katoná i fö ldig romboltá k a szalong telepet, és a
parancsnokukat megsü tö tték. Mondanom sem kell, azó ta is hadakozunk a
csecsemő zabá ló kkal.
– É rtik má r, mire akarok kilyukadni? Ha nem tudjá k megkü lö nbö ztetni a jó fiú kat a
rosszfiú któ l, ott maradnak. Nem tá maszkodhatnak az emberi elfogultsá gra, amikor a
hozzá nk leginká bb hasonló idegenek kö zü l jó pá r inká bb enne emberhú sos hamburgert,
mint hogy békét kö ssö n velü nk.
Egy má sik alkalommal Oglethorpe megkérdezte tő lü nk, mi a fö ldi katoná k egyetlen elő nye
a GYV katoná ival szemben. – Nem a kondíció és nem a fegyver, ezekben egyértelmű en
elő ttü k já runk. A Fö ldö n a katoná k egyetlen elő nye, hogy pontosan tudjá k, ki az ellenség, és
bizonyos hatá ron belü l azt is, hogyan fog zajlani a csata: milyen csapatokkal,
fegyvernemekkel, célokkal. Ezért aztá n az egyik há ború ban vagy bevetésen szerzett
tapasztalat kö zvetlen alkalmazható má shol, még ha a há ború oka vagy a csata célja teljesen
kü lö nbö zik is.
– A GYV-nek nincs meg ez az elő nye. Vegyü k példá ul a kö zelmú ltban lezajlott csatá t az efg
néppel. – Oglethorpe rá koppintott az egyik képtá blá ra, mire egy bá lnaszerű lény jelent meg
erő s oldalsó csá pokkal, melyek kézfélékbe á gaztak el. – Ezek az ipsék negyven méter
hosszú ak, és technoló giá juk révén polimerizá lni tudjá k a vizet. Hajó kat veszítettü nk el,
amikor a víz hirtelen futó homokká vá ltozott, és egyszerű en elnyelte ő ket. Hogyan tudjuk
alkalmazni azt, amit az ezekkel szembeni harcban tanultunk, mondjuk, a finwékkel
szemben – a má sik képtá blá n egy bá jos hü llő jelent meg–, akik sivatagban élnek, és inká bb
a tá volsá gi bioló giai tá madá st preferá ljá k?
– A vá lasz, hogy sehogy. A GYV katoná i mégis egyik csatá bó l a má sikba mennek. Ez az egyik
oka annak, miért olyan nagy a halá lozá si rá ta a GYV-ben: minden csata ú j, minden harci
helyzet, legalá bbis a részt vevő katona szá má ra, egyedi. Ha valamit kamatoztathatnak
ezekbő l az ó rá kbó l, akkor azt értsék meg: bá rmi fogalmuk van a há ború ró l, felejtsék el. Az
itteni kiképzésü k némileg kinyitja a szemü ket arra, mi vá rhat majd magukra odakint, de ne
feledjék, hogy gyalogsá g lévén sokszor maguk talá lkoznak első ként ú j ellenséges fajokkal,
amelyek mó dszerei és motivá ció i ismeretlenek, ső t gyakran megismerhetetlenek. Muszá j,
hogy gyorsan kapcsoljanak, és nem szabad azt feltételezniü k, hogy ami korá bban bevá lt,
most is jó lesz. Az elég gyors mó dja a halá lnak.
Egyszer az egyik ú jonc megkérdezte Oglethorpe-tó l, a GYV katoná i miért tö rő djenek a
gyarmatosokkal vagy gyarmatokkal. – Azt verik a fejü nkbe, hogy nem is vagyunk má r
emberek – mondta a nő . – Ha így van, miért érezzek bá rmi kö tő dést a gyarmatosok irá nt?
Végü l is ő k csak emberek. Miért nem csiná lunk GYV-katoná kat az emberi fejlő dés
kö vetkező lépcső jeként, és adunk magunknak egy esélyt?
– Ne higgye, hogy maga kérdezi ezt elő szö r – felelte Oglethorpe, ami á ltalá nos kuncogá st
vá ltott ki. – A rö vid vá lasz, hogy nem lehet. A GYV-katoná kon végzett genetikai és
mechanikus babrá lá s terméketlenné teszi ő ket. Mivel mindegyikő jü k sablonjá ná l kö zö s
genetikai anyagot haszná lnak, tú l sok halá los latens jellemző van, hogy a termékenység
messzire mehessen. É s tú l sok nem emberi anyag ahhoz, hogy sikeres legyen a keresztezés
normá lis emberekkel. A GYV-katona a mérnö ki lelemény csodá ja, de evolú ció s ö svényként
zsá kutca. Ez is egy ok, miért ne legyenek ö nelégü ltek. Há rom perc alatt lefutnak egy
kilométert, de nem tudnak gyereket nemzeni.
– Tá gabb értelemben pedig nincs erre szü kség – folytatta. – Az evolú ció kö vetkező lépcső je
má r zajlik. A Fö ldhö z hasonló an a legtö bb gyarmat elszigetelt. Aki ott szü letik, szinte egész
életére ott is marad. Az emberek alkalmazkodnak ú j otthonukhoz; kulturá lisan ez má r
megkezdő dö tt. A régebbi gyarmatok némelyike má r nyelvileg és kulturá lisan is eltér a fö ldi
eredetétő l. Tízezer év mú lva genetikai tá volodá s is megfigyelhető lesz. Elég idő elteltével
annyi embervá ltozat lesz, ahá ny gyarmatbolygó . A tú lélés kulcsa a sokszínű ség.
– Metafizikai szinten talá n azért kö tő djenek a gyarmatokhoz, mert bá r maguk má sok,
méltá nyolniuk kéne, hogy az emberi potenciá l életben marad az univerzumban.
Kö zvetlenebbü l azért, mert a gyarmatok jelentik az emberi faj jö vő jét, és maguk aká r
má sok, aká r nem, még mindig sokkal kö zelebb vannak az emberekhez, mint bá rmelyik má s
intelligens fajhoz.
– De a legfontosabb, hogy azért tö rő djenek velü k, mert maguk elég idő sek, hogy ezt
megértsék. A GYV tö bbek kö zö tt ezért soroz be ö regeket katoná nak: nem pusztá n azért,
mert mind nyugdíjasok és csak visszahú zzá k a gazdasá got. Hanem azért is, mert elég sokat
éltek, hogy tudjá k: az élet tö bbet jelent a sajá t életü knél. A legtö bbjü knek van csalá dja,
gyereke és unoká ja, érti, miért kell valamit nem csak a sajá t ö nző céljaink miatt tenni. Még
ha magtik nem is lesznek gyarmatosító k, akkor is megértik, hogy az emberi gyarmatok
fontosak a fajnak, érdemes értü k harcolni. Nehéz ezt egy tizenkilenc éves agyá ba beleverni.
De maguk tapasztalatbó l tudjá k. Az univerzumban pedig a tapasztalat rettenetesen fontos.
Gyakorlatoztunk. Lő ttü nk. Tanultunk. Megá llá s nélkü l. Nem sokat aludtunk. A hatodik
héten levá ltottam Sarah O’Connellt a raja élérő l. Az E raj á llandó an lemaradt a
csapatgyakorlatokon, a 63. szakasz tö bb versenyt elveszített miatta. Minden alkalommal, ha
má s szakasz kapta a tró feá t, Ruiz a fogá t csikorgatta, és rajtam verte le. Sarah jó l fogadta. –
Sajnos nem olyan, mint ó vodá ban gyerekeket terelgetni – ennyit mondott. Alan vette á t a
helyét, és gatyá ba rá zta a rajt. A hetedik héten a 63. „kilő tte” a tró feá t az 58. szá já bó l;
ironikus, de éppen Sarah bizonyult mesterlö vésznek.
A nyolcadik héten leszoktam arró l, hogy szó ban utasítsam a FejGépet. Seggfej elég régó ta
tanulmá nyozott, felismerte az agymintá imat, és elő re szá mított rá , mit akarok tő le. Elő szö r
egy szimulá lt lő gyakorlaton vettem észre, amikor az MP-35 puskalő szerrő l rakétá ra vá ltott,
becélzott és eltalá lt két tá voli célpontot, majd épp idő ben vá ltott á t lá ngszó ró ra, hogy
megsü ssek egy ocsmá ny kétméteres bogarat, ami a kö zeli sziklá k kö zü l ugrott elő . Amikor
rá jö ttem, hogy ki sem mondtam a parancsokat, furcsa zsibbadá s fogott el. Pá r nap mú lva
arra lettem figyelmes, hogy má r szabá lyosan bosszant, ha valamit kérnem kell Seggfejtő l. A
szokatlan gyorsan kö zhelyes lesz.
A kilencedik héten Alan, Martin Garabedian és én kénytelenek voltunk megfegyelmezni
Martin egyik emberét, akinek fá jt a foga Martin rajparancsnoki tisztségére, és nem derogá lt
neki aká r szabotá lá ssal is megszerezni. Régi életében kö zepesen ismert popsztá r volt,
megszokta, hogy mó dszerekben nem vá logatva eléri, amit akar. Volt olyan dö rzsö lt, hogy
néhá ny rajtá rsá t is bevonja a konspirá ció ba, de pechjére annyira má r nem volt rafiná lt,
hogy tudja, rajparancsnokként Martin hozzá fér az ü zeneteihez. Martin megkeresett engem;
én azt mondtam, nincs értelme beavatni Ruizt vagy bá rmelyik kiképző t, mi is kö nnyen
megoldhatjuk.
Ha bá rki észre is vette, hogy a bá zis egyik sikló hajó ja aznap éjjel rö vid ideig engedély
nélkü li ú tra ment, nem szó lt semmit. É s arró l sem szó lt senki, hogy lá tott volna egy ú joncot,
akit a boká já ná l fogva ló gattak ki a sikló hajó bó l veszélyes kö zelségben a fá k tetejéhez.
Senki nem hallotta az ú jonc kétségbeesett ü vö ltö zését, sem Martin kritikus és nem tú l
kedvező elemzését a néhai popsztá r leghíresebb lemezérő l. Má snap reggelinél ugyan Ruiz
fő tö rzső rmester megjegyezte, hogy a szél kicsípte az arcomat, amire azt feleltem, hogy az
étkezés elő tti fü rge harminc kilométeres kocogá s lehet a ludas.
A tizenegyedik héten tö bb szakaszt ledobtak a hegyekbe a bá zistó l északra. A feladat
pofonegyszerű volt: felkutatni és megsemmisíteni minden má s szakaszt, aztá n a tú lélő knek
visszajutni a bá zisra. Mindezt négy nap alatt. Hogy a dolog még érdekesebb legyen, minden
ú joncra felszereltek egy készü léket, ami regisztrá lta a kapott lö vést; ha egy eltalá lta, az
ú jonc bénító fá jdalmat érzett, majd ö sszerogyott (és egy idő mú lva elvitték a kö zelben
figyelő kiképző k). A hatá st azért ismertem benső ségesen, mert a bá zison én voltam a
tesztalany, amikor Ruiz demonstrá lni akarta a dolgot. Hangsú lyoztam a szakaszomnak,
hogy ne akarjá k megtudni, mit éreztem.
Abban a pillanatban megtá madtak bennü nket, hogy talajt értü nk. Négy emberem
ö sszerogyott, mire végre kiszú rtam a tá madó kat, és rá juk vezettem a szakaszt. Kettő t
elkaptunk, kettő elmenekü lt. A kö vetkező ó rá kban tapasztalt szó rvá nyos tá madá sokbó l
leszű rtü k, hogy a legtö bb szakasz há rom-négy tagú csoportokban vadá szik.
Nekem má s ö tletem tá madt. A FejGép lehető vé tette, hogy á llandó , hangtalan
ö sszekö ttetésben maradjunk egymá ssal, fü ggetlenü l attó l, hogy kö zel vagyunk-e
egymá shoz. A tö bbi szakasz ennek nem tulajdonított fontossá got, de ez legyen az ő bajuk. A
szakaszom minden tagja védett kommuniká ció s vonalat létesített a tö bbiekkel a FejGépén
keresztü l, aztá n mindenkit egyenként kikü ldtem, hogy derítsék fel a mű veleti terü letet, és
jelö ljék meg a fö lfedett ellenséges rajok helyzetét. Így folyamatosan bő vü lő térképü nk lesz
a tereprő l és az ellenség helyzetérő l. Még ha egy embert le is szednek, az á ltala szolgá ltatott
informá ció segítségével egy má sik emberü nk megbosszulhatja a halá lá t (vagy legalá bb ő t
nem lö vik le azonnal). Egy ember gyorsabban és halkabban tud mozogni, zaklathatja a
tö bbi szakaszt, és kö zben tud valamelyik tá rsá val ö sszehangolva is tá madni, ha olyan
alkalom adó dik.
Bevá lt. Az embereink lő ttek, amikor tudtak, amikor meg nem, akkor informá ció t kü ldtek, és
ha lehető ségü k nyílt rá , ö sszehangoltan tá madtak. A má sodik nap egy Riley nevű ú jonccal
leszedtü nk két csoportot is, akiket annyira lefoglalt egymá s kiiktatá sa, észre sem vették,
hogy Rileyval tá volbó l egyenként leszedjü k ő ket. Ő kettő t, én há rmat, és még há rom ezek
szerint egymá st. É des győ zelem volt. Miutá n végeztü nk, akkor sem szó ltunk semmit, csak
visszaosontunk az erdő be, és folytattuk a terep felderítését és az informá ció megosztá sá t.
Végü l a tö bbi szakasznak is leesett, miben mesterkedü nk, és megpró bá ltá k ugyanazt, de
addigra tú l kevesen maradtak, hogy bá rmire jussanak a 63. szakasszal. Feltakarítottuk ő ket,
az utolsó kkal délre végeztü nk, aztá n kocogva elindultunk vissza a bá zisra, ami olyan
nyolcvan kilométerre volt. Az utolsó emberü nk is beért 1800-ra. Ö sszesen tizenkilenc
embert veszítettü nk, beleértve azt a négyet a legelején. De a hét szakasz tö bb mint felét mi
ö ltü k meg, míg mi csak a létszá munk egyharmadá t vesztettü k el. Erre még Ruiz
fő tö rzső rmester sem tudott mit morogni. Amikor a bá zisparancsnok á tadta neki a
Há ború já ték tró feá t, még el is mosolyodott. Elképzelni se tudom, mennyire fá jhatott neki.
– A szerencsesorozatunk tö retlen – jö tt oda hozzá m a frissen felavatott Alan Rosenthal
kö zlegény a sikló k beszá lló terü letén. – Ugyanarra a hajó ra kerü ltü nk.
Így is volt. Egy gyors ugrá s vissza a Fő nixre a Francis Drake csapatszá llító n, aztá n eltá vozá s,
amíg a Modesto meg nem érkezik. Akkor csatlakozunk a 233. lö vészzá szló alj D szá zad 2.
szakaszá hoz. Egy zá szló alj egy hajó n, az ká bé ezer katona. Az ember kö nnyen elveszettnek
érzi magá t. Ö rü ltem, hogy megint Alannel leszek.
Rá néztem, és megcsodá ltam tiszta, ú j kék GYV-kimenő egyenruhá já t, nem kis részben azért,
mert én is olyat viseltem. – A mindenit, Alan, jó l nézel ki.
– Mindig is imá dtam az egyenruhá s férfiakat. É s most, hogy én is az vagyok, még jobban.
– Hoppá , itt jö n Ruiz fő tö rzső rmester.
Ruiz kiszú rt bennü nket a sikló ra vá ró k kö zö tt; ahogy kö zeledett, letettem a zsá kot, amiben
benne volt a gyakorló egyenruhá m meg a pá r megmaradt holmim, és ropogó san
tisztelegtem neki.
– Pihenj, kö zlegény – viszonozta a tisztelgést Ruiz. – Hová vezényelték?
– A Modestóra, fő tö rzső rmester. Rosenthal kö zlegényt és engem is.
– Beszarok. A 233-asokhoz? Melyik szá zadba?
– A D-be. Má sodik szakasz.
– Kurvá ra gratulá lok, kö zlegény. Arthur Keyes hadnagy szakaszá ban szolgá lhat, má r ha a
szemétlá da valagá t le nem harapta idő kö zben egy idegen. Ha lá tja, adja á t neki az
ü dvö zletemet. Még azt is hozzá teheti, hogy Antonio Ruiz fő tö rzső rmester szerint maga
kö zel sem akkora faszfej, mint a tö bbi kopasz.
– Kö szö nö m, fő tö rzső rmester.
– Ne szá lljon a fejébe, kö zlegény. Attó l még faszfej. Csak nem olyan nagy.
– Igen, fő tö rzső rmester.
– Helyes. É s most, ha megbocsá tanak. Ha menni kell, há t menni kell. – Ruiz fő tö rzső rmester
tisztelgett. Alannel viszonoztuk. Ruiz rá nk nézett, feszesen, nagyon feszesen elmosolyodott,
majd elment, vissza se nézett.
– Ú gy megijeszt, hogy a szar is belém fagy – jegyezte meg Alan.
– Nem tudom, én valamiért bírom.
– Persze hogy bírod. Szinte má r nem is tart faszfejnek. Ez ná la nagy dicséret.
– Ne hidd, hogy én nem tudom. Most má r csak be kell ezt bizonyítanom.
– Menni fog. Mert azért mégiscsak faszfej vagy.
– Vigasztaló . Legalá bb nem vagyok egyedü l.
Alan vigyorgott. A sikló ajtaja kinyílt. Fogtuk a cuccunkat és beléptü nk.
KILENC
– Le tudom szedni – célzott a szikla fö lö tt Watson. – Hadd lő jek ki egyet.
– Nem – mondta neki Viveros tizedes. – Még fenn a pajzs. Csak a lő szert pazarolná .
– Baromsá g. Ó rá k ó ta gubbasztunk. Mi itt ü csö rgü nk, azok meg ott. Ha majd leeresztik a
pajzsot, akkor mehetü nk be oda és á llhatunk neki lő dö zni? Ez nem a tizennegyedik szá zad,
a kurva életbe. Nem kéne elő re bejelentenü nk, hogy le akarjuk lő ni a má sikat.
Viveros bosszú s képet vá gott. – Nem azért fizetik, hogy gondolkodjon, Watson. Ú gyhogy
pofa be, és á lljon készen. Ú gysem tart má r soká ig. Má r csak egy dolog maradt a
szertartá sbó l, és kezdhetjü k.
– Igen? É s micsoda?
– É nekelni fognak.
Watson vigyorgott – É s mit énekelnek? Musicalslá gereket?
– Nem. A halá lunkat éneklik meg.
Mintegy végszó ra a konszu tá bort fedő félgö mb alakú védő pajzs alja vibrá lni kezdett.
Megigazítottam az irá nyzékot, és a tö bb szá z méterre lévő pontra fó kuszá ltam, ahol
egyetlen konszu lépett ki; a pajzs kissé rá ragadt masszív pá ncéljá ra, amíg elég messzire
nem ment, akkor az elektrosztatikus szá lakat visszaszippantotta a védő pajzs.
Ő volt a harmadik és egyben utolsó konszu volt, aki kilépett a pajzs aló l a csata elő tt. Az első
tizenkét ó rá val korá bban jö tt ki; egy alacsony rangú senki, aki bő dü lésével hivatalosan
jelezte a konszuk harci szá ndéká t. A kü ldö nc alacsony rangja azt volt hivatva jelenteni, hogy
a konszuk mennyire nem vesznek minket semmibe, mert ha fontosak lennénk, magas rangú
valakit kü ldenének. Nem sértő dtü nk meg; az ellenségtő l fü ggetlenü l mindig alacsony rangú
kü ldö nc jö tt, és kü lö nben is mind tö k egyformá nak lá tszottak, hacsak valaki nem kü lö nö sen
érzékeny a konszuferomonokra.
A má sodik konszu jó pá r ó rá val késő bb lépett elő , bő gö tt, mint egy tehéncsorda a
mészá rszéken, és azonnal szétrobbant, ró zsaszín vér és szerv– meg pá ncéldarabok
freccsentek a konszu védő pajzsra, majd sisteregve lecsurogtak a fö ldre. A konszuk ú gy
hitték, ha egy katoná t elő tte rituá lisan felkészítenek, a lelke bizonyos ideig kémkedhet az
ellenségnél, mielő tt tová bbmegy oda, ahova a konszu lelkek mennek. Vagy valami ilyesmi.
Ezt a megtiszteltetést nem kö nnyű kiérdemelni. Remek mó dja gyorsan megszabadulni a
legjobb harcosoktó l, de mivel én az ellenség voltam, nem kerestem a mó dszer há trá nyait.
Ez a harmadik konszu a legmagasabb kaszthoz tartozott, és a szerepe csak abbó l á llt, hogy
elmondja nekü nk a halá lunk oká t és mó djá t. Hiá ba siettettü k volna a dolgot azzal, hogy a
pajzsra lö vü nk; a konszu pajzson igen kevés dolog hagy nyomot, maximum ha beleejtik egy
csillagba. A kü ldö nc megö lésével má st nem érnénk el, mint hogy az egész rituá lé kezdő dne
elö lrő l, még tová bb halasztva a harcot és az ö ldö klést.
Amú gy meg a konszuk nem megbújtak a pajzs mö gö tt. Egyszerű en csak egy raká s csata
elő tti szertartá st kellett elvégezniü k, és jobb szerették, ha kö zben nem zavarja ő ket
kellemetlen lö vedék, részecskesugá r vagy robbaná s. Ugyanis a konszuk igazsá g szerint mit
sem imá dtak jobban a harcná l. Á ltalá ban kiszemeltek egy bolygó t, letelepedtek, és addig
cukkoltá k a bennszü lö tteket, amíg harcra nem keltek ellenü k.
Itt is ez volt a helyzet. A konszukat abszolú t hidegen hagyta a bolygó gyarmatosítá sa. Csak
azért robbantottak ripityá ra egy emberi telepet itt, hogy tudassá k a GYV-vel, hogy a
kö zelben vannak és testmozgá sra vá gynak. Nem lehetett ő ket figyelmen kívü l hagyni, mert
addig ö ldö sték a telepeseket, amíg valaki hivatalosan harcba nem bocsá tkozott velü k.
Persze azt se lehetett tudni, mi szá mít nekik hivatalos kihívá snak. Addig-addig halmoztuk a
csapatokat, míg egy konszu hírnö k ki nem jö tt és be nem jelentette a csatá t.
Az imponá ló , á thatolhatatlan pajzstó l eltekintve a konszuk haditechniká ja a GYV-ével volt
egy szinten. Ez korá ntsem olyan bá torító , mint az ember hinné, mivel a konszuk má s
fajokkal folytatott csatá iró l szerzett informá ció k arra utaltak, hogy a konszu fegyverzet és
technoló gia szinte mindig az ellenfélének felelt meg. Ez is azt sugallta, hogy a konszuk ezt
nem há ború nak, inká bb sportnak tekintik. Mint a foci, csak a néző k helyett meggyilkolt
telepesekkel.
A konszukra nem lehetett megelő ző csapá st mérni. Az egész bolygó rendszerü ket pajzs
védte. A pajzshoz szü kséges energia a konszu nap fehér tö rpe kísérő jétő l szá rmazott.
Teljesen kö rbevették valamiféle csapoló gépezettel, így annak minden energiá ja a pajzsot
tá plá lta. Realisztikusan nézve nem érdemes baszakodni azzal, aki ilyesmire képes. A
konszuknak azonban fura becsü letkó dexü k van: ha harcban lesö prik ő ket egy bolygó ró l,
tö bbé nem jö nnek vissza. Mintha a csata lenne az oltá s, és mi a vírusö lő .
Mindezt az informá ció t a bevetési adatbá zisbó l kaptuk; a parancsnokunk, Keyes hadnagy
utasított, hogy kapcsoló djunk rá és olvassuk el csata elő tt. Az, hogy Watson a jelek szerint
ebbő l semmit nem tudott, arra utalt, hogy nem nézte meg a jelentést. Ez nem lepett meg
kü lö nö sebben, mert Watsonró l az első pillanatban lá ttam, hogy az a fajta beképzelt, ö nfejű
barom, aki megö leti magá t és a bajtá rsait. A gondom az volt, hogy egy rajban voltunk.
A konszu kitá rta a vá gó karjá t – amely az evolú ció folyamá n ú gy fejlő dö tt, hogy
elképzelhetetlen, rémisztő lényekkel bá njon el a vilá gá n –, és alatta a felismerhető bben
emberszerű mellső végtagjait az égnek emelte.
– Figyelmeztetés – tolmá csolt Viveros.
– Kö nnyen le tudná m szedni – acsarkodott Watson.
– Ha lelö vi, én magá t lö vö m le – figyelmeztette Viveros.
Az ég megdö rrent, mintha Isten sü tö tte volna el a sajá t karabélyá t, majd olyan hang
kö vetkezett, mint amikor motorfű rész vá gja á t a bá dogtető t. A konszu énekelt.
Bekapcsoltam Seggfejet, és lefordíttattam vele.
Lássátok, méltó ellenfelek,
Mi vagyunk örömteli halálotok eszköze.
A magunk módján megáldottunk benneteket
Legjobbjaink szelleme szentesítette a harcot.
Magasztalunk majd benneteket,
Es megmentett lelketeknek jutalmat éneklünk.
A sors nem úgy akarta, hogy a Fajba szülessetek
Ezért elindítunk benneteket a megváltás útján.
Legyetek bátrak és harcoljatok hevesen
Hogy újjászületve közénk tartozhassatok.
Ez az áldott csata megszenteli a földet
Így akik itt halnak és születnek meg megváltatnak.
– De rohadt hangos. – Watson bedugta egyik ujjá t a bal fü lébe, és tekergette kicsit. Nem
gondoltam, hogy bajló dott a fordítá ssal.
– Ez nem há ború vagy focimeccs, a rohadt életbe – mondtam Viverosnak.
– Ez keresztelő .
Viveros vá llat vont. – A GYV nem így gondolja. Minden csatá t így kezdenek. Nekik ez a
himnusz. Csak egy szertartá s. Figyelem, leengedik a pajzsot.
– A pajzs egész hosszá ban vibrá lt, majd eltű nt.
– Kurvá ra ideje volt – morgott Watson. – Má r majdnem elaludtam.
– Figyeljenek ide mindketten – nézett rá nk Viveros. – Maradjanak nyugodtak és
ö sszeszedettek, és maradjanak fedezékben. Jó helyen vagyunk, a hadnagy azt akarja, hogy
szép sorban szedjü k le ezeket a dö gö ket, ahogy kijö nnek. Semmi felvá gá s, csak lő jék ő ket
mellkason. Ott az agyuk. Ahá nyat leszedü nk, annyival kevesebb jut a tö bbiekre. Csak
puská val, a tö bbivel csak annyit érü nk el, hogy gyorsan elá ruljuk a helyzetü nket. Semmi
duma, mostantó l csak a fejgépes kommuniká ció . É rtve vagyok?
– É rtve – mondtam.
– Kurvá ra – mondta Watson.
– Pompá s. – A pajzs megszű nt, és az embereket és konszukat elvá lasztó mező t rakétá k
csíkoztá k meg, melyeket má r ó rá kkal ezelő tt elő készítettek és becéloztak. A robbaná sok
apró bö ffentéseit azonnal emberi sikolyok és a konszuk fémes csiripelése kö vette. Pá r
pillanatig csak fü st és csend volt, majd egy hosszú , reszelő s kiá ltá ssal a konszuk
nekirohantak az embereknek, akik pedig tartottá k á llá saikat és igyekeztek leszedni minél
tö bb konszut, mielő tt a frontvonalak ö sszeü tkö znek.
– Hajrá – mondta Viveros, azzal felemelte az MP-35-jét, megcélzott vele egy tá voli konszut,
és lő ni kezdett. Gyorsan kö vettü k a példá já t.
Így kell felkészü lni a csatá ra.
Elő szö r, ellenő rzö d az MP-35 gyalogsá gi puská t. Ez a kö nnyű része; az MP-35
ö nkarbantartó , és a muníció tö mb anyagá t fel tudja haszná lni nyersanyagnak a
javítá sokhoz. Ká bé ú gy lehet maximum tö nkretenni egy MP-35-ö t, ha egy lá nctalpas alá
szorul. Csak mivel való színű leg te is a fegyver mellett lennél, nagyobb gondjaid is lennének.
Má sodszor, felveszed a harci ruhá t. Ez egy szabvá ny, ö nlezá ró testruha, ami az arcot kivéve
mindent befed. A testruhá t ú gy tervezték, hogy a csata idejére elfelejtsd a testedet. A
nanorobotokbó l á lló szö vete á tengedi a fényt fotoszintézis céljá ra, és szabá lyozza a
hő mérsékletet; á llhatsz sarkvidéki jégtá blá n vagy a Szahará ban, csak a tá jat fogod má snak
lá tni. Ha mégis megizzadná l, a testruha leszű ri és eltá rolja a vizet, amíg egy csajká ba nem
tudod ö nteni. A vizelettel is ezt csiná lja. A székelés nem javasolt.
Ha golyó t kapsz a hasadba vagy bá rhová , a testruha a becsapó dá si pontná l megmerevedik,
és az energiá t elosztja a ruha egész felü letén, így nem engedi á t a golyó t. Ez rohadt
fá jdalmas, de még mindig jobb, mint ha a golyó vidá man pattog a belső ségeink kö zö tt. Ez
sajnos csak egy pontig mű kö dik, így aztá n az ellenséges tü zet tová bbra is érdemes kerü lni.
A ruhá hoz tartozik az ö v, amelyen van harci kés, az a sokfunkció s szerszá m, ami svá jci
bicska akar lenni, ha felnő , tová bbá egy imponá ló , ö sszecsukható sá tor, kulacs, egy heti
energiaostya és há rom zseb muníció tö mbö knek. Kend be az arcod nanorobotokkal teli
krémmel, ami a testruhá val interfészelve megosztja a kö rnyezeti informá ció t. Kapcsold be
az á lcá zó t. Most pró bá ld magad megkeresni a tü kö rben.
Harmadszor, nyiss egy FejGép-csatorná t a bajtá rsaidhoz, és hagyd nyitva, amíg vissza nem
térsz a hajó ra vagy meg nem halsz. Azt hittem, nagyon okos voltam, hogy a kiképzésen erre
rá jö ttem, de kiderü lt, hogy ez az egyik legszentebb íratlan szabá ly a csata hevében. A
FejGép-kommuniká ció val nincs zavaros parancs vagy félreérthető jel, és nincs beszéd, ami
elá rulná a helyzetedet. Ha csatá ban GYV-katona hangjá t hallod, akkor az vagy hü lye, vagy
sikoltozik, mert eltalá ltá k.
A FejGép-kommuniká ció egyetlen há trá nya, hogy ha nem figyelsz oda, a FejGép érzelmi
informá ció t is kü ld. Ez zavaró lehet, ha hirtelen ú gy érzed, mintha behugyozná l ijedtedben,
aztá n rá jö ssz, hogy nem is te a hó lyagod ü rít, hanem a tá rsadé. Rá adá sul az ilyesmit a
bajtá rsak sosem felejtik el.
Csak a rajodra csatlakozz rá – ha az egész szakaszhoz nyitva hagyod a csatorná t, hirtelen
hatvan ember ká romkodik, harcol és haldoklik a fejedben. Nincs arra szü kséged.
Végü l, felejts el mindent, kö vesd a parancsokat, ö lj meg mindent, ami nem ember, és maradj
életben. A GYV egyszerű vé teszi ezt: a katonai szolgá lat első két évében mindenki lö vész,
aká r gondnok vagy sebész, aká r szená tor vagy csavargó volt korá bbi életében. Ha az első
két évet tú léled, akkor má r szakosodhatsz, á llandó gyarmatos szá llá st kaphatsz, nem kell
csatá ró l csatá ra vá ndorolnod, betö ltheted azokat a lyukakat és mellékszerepeket, amelyek
minden hadseregnél léteznek. De abban a két évben oda mész, ahová mondjá k, a fegyvered
mö gö tt maradsz, ö lsz és nem ö leted meg magad. Egyszerű , de az egyszerű még nem jelenti,
hogy kö nnyű is.
Egy konszu harcost két lö véssel lehetett leteríteni. Ez ú jdonsá g volt, egyik jelentés sem tett
említést személyes pajzsró l. Pedig valamiért az első lö vést kibírtá k; hanyatt estek, arra,
amit a seggü knek vélne az ember, de pillanatokon belü l ú jra fent voltak. Szó val két lö vés:
egy, hogy eldő ljenek, egy, hogy lent maradjanak.
Nem kö nnyű kétszer egymá s utá n eltalá lni ugyanazt a mozgó célpontot, amikor tö bb szá z
méterrő l lő sz egy nyü zsgő harctéren. Miutá n ez leesett nekem, a Seggfejjel olyan megoldá st
dolgoztam ki, hogy az elsü tő billentyű egy elhú zá sra két lö vedéket lő tt ki: elő bb egy ü res
hegyű t, majd egy robbanó tö ltetet. Ezt lö vés kö zben programoztam be az MP-35-be; az
egyik pillanatban még szabvá nygolyó kkal lő ttem, a kö vetkező ben má r a spéci
konszugyilkossal.
Imá dtam ezt a fegyvert.
Tová bbítottam a tü zelési megoldá st Watsonnak és Viverosnak; utó bbi pedig tová bbította
felfelé a parancslá ncban. A csatateret egy percen belü l dupla lö vések hangja tö ltö tte meg, és
a konszuk tucatjá val pukkantak, ahogy a robbanó tö ltetek belső szerveiket a pá ncéljuknak
kenték. Mint amikor a pattogatott kukorica ropog. Viverosra néztem. É rzelemmentesen
célzott és lő tt. Watson vigyorogva tü zelt, mint a kisfiú , aki plü ssá llatot nyert a vá sá ri
céllö vö ldében.
~ Ó-ó ~ kü ldte Viveros. ~ Kiszúrtak, hasra!
– Mi? – dugta ki a fejét Watson. Elkaptam és lerá ntottam, pont, ahogy a inkétá k
becsapó dtak a fedezékü l haszná lt sziklá ba. Kavicsok terítettek be bennü nket. É ppen
felnéztem, amikor egy tekelabdá nyi szikladarab pö rgö tt veszettü l a koponyá m felé.
Gondolkodá s nélkü l félrecsaptam; a karomon megkeményedett a ruha, és a szikla lepattant,
aká r egy lusta teniszlabda. A karom sajgott; a má sik életemben há rom ú j, rö vid és
rettenetesen torz csontnak lettem volna bü szke tulajdonosa. Tö bbet nem csiná lom.
– Szent szar, ez kö zel volt – hü ledezett Watson.
– Kuss – szó ltam rá . ~ És most? ~ kü ldtem Viverosnak.
~ Mindjárt ~ kü ldte, és levette ö vérő l a tö bbfunkció s szerszá mot. Tü krö t csiná lt belő le,
majd kikémlelt a szikla pereme fö lö tt. ~ Hat, nem hét jön felfelé.
Hirtelen krrmp zaj reccsent a kö zelben. ~ Vagyis öt ~ helyesbített, és ö sszecsukta a
szerszá mot. ~ Állítsátok gránátra, aztán fel, és megyünk.
Bó lintottam, Watson vigyorgott, és amikor Viveros azt kü ldte, ~ Most ~, mindhá rman
grá ná tokat pumpá ltunk á t a szikla fö lö tt. Fejenként há rmat; a kilenc detoná ció utá n
kifú jtam a levegő t, imá t rebegtem, majd felbuktam. Lá ttam egy konszu maradvá nyait, egy
má sikat, ami ká bá n má szott elfelé tő lü nk, és kettő t fedezékbe futni. Viverosé volt a
sebesü lt; Watson meg én ugyanazt lő ttü k ki.
– Ü dv a partin, faszfejek! – hujjogta Watson, majd lelkesen felbukott a szikla mö gü l, és pont
telibe kapta az ö tö dik konszu, aki megelő zte a grá ná tokat, és meglapult, amíg mi elintéztü k
a haverjait. A konszu Watson orrá ra irá nyította a fegyvere csö vét, és lő tt; Watson arca
elő bb beomlott, aztá n kidudorodott, ahogy az IntelliVér és a szö vetek gejzírként kilö kő dtek
és beterítették a konszut. Watson testruhá ja, melyet arra terveztek, hogy merevedjen meg a
talá latra, pontosan ezt is tette, amikor a golyó a koponyá já n á thatolva elérte há tul a
csuklyá t: a golyó t, az IntelliVért, valamint a koponyá ja, az agya és a FejGépe darabjait
kilö kte az egyetlen alkalmas résen.
Watsonnak ideje se volt észbe kapni. Az utolsó , ami a FejGépen keresztü l tő le érkezett,
olyan érzelem volt, amit talá n zavart értetlenségnek lehetne nevezni, valaki enyhe
meglepetésének, aki tudja, hogy olyasmit lá t, amire nem szá mított, de még nem tudja, mi az.
Aztá n a kapcsolat megszakadt, mim amikor az adatkapcsolatot hirtelen elvá gjá k.
A konszu énekelt, ahogy szétlő tte Watson arcá t. Bekapcsolva hagytam a fordító t, így
Watson halá lá t felirattal lá ttam, a „megvá ltott” szó ismétlő dö n ú jra meg ú jra, mikö zben a
feje darabjai lecsorogtak a konszu pá ncéljá n. Felü vö ltö ttem és tü zeltem. A konszu
há tralö kő dö tt, majd a teste felrobbant, ahogy egyik golyó a má sik utá n csapó dott a
haslemeze alá . Ká bé harminc golyó t pazarolhattam rá .
– Perry – szó lalt meg Viveros hangosan, hogy magamhoz térítsen. – Tö bben jö nnek. Ideje
menni. Gyerü nk.
– É s Watson?
– Itt hagyjuk – felelte Viveros. – Ő meghalt, maga nem, és itt kü lö nben sincs senki, aki
megsirassa. Majd késő bb visszajö vü nk érte. Gyerü nk. Mi maradjunk életben.
Győ ztü nk. A kétlö véses technika jelentő sen megritkította a konszu hordá t, mire észbe
kaptak és taktiká t vá ltottak, frontá lis tá madá s helyett tá voli rakétá kkal pró bá lkoztak. Ezt
tö bb ó rá ig csiná ltá k, majd végleg visszavonultak, felvontá k a pajzsot, há trahagyva egy rajt,
amely rituá lis ö ngyilkossá got kö vetett el, jelezve, hogy a konszuk beismerik a vereséget.
Miutá n a rituá lis kést az agyü regü kbe szú rtá k, nem maradt má s há tra, mint ö sszeszedni a
halottainkat és sebesü ltjeinket.
A 2. szakasz ezen a napon elég jó l megú szta: két halott Watsonnal együ tt, négy sebesü lt,
csak az egyikü k sú lyos. Ő egy hó napig nö vesztheti majd a vékonybelét; a má sik há rom
napokon belü l ú jra bevetésre kész lesz. Mindem ö sszevetve mehetett volna sokkal
rosszabbul is. Egy pá ncélozott konszu légpá rná s bejutott a C szá zad 4. szakaszá hoz, és
felrobbant, tizenhat embert vitt magá val, kö ztü k a szakaszparancsnokot meg két
rajparancsnokot, és megsebesítette a szakasz zö mét. Ha a 4. szakasz hadnagya nem lett
volna halott, gyanítottam, hogy ekkora elkú rá s utá n azt kívá nta volna.
Miutá n Keyes hadnagy zö ld utat adott, visszamentem Watsonért. Egy csapat nyolclá bú
hullaevő má r megtalá lta; az egyiket lelő ttem, a tö bbi szétszéledt. Igencsak elbá ntak vele
ilyen rö vid idő alatt is; baljó s meglepetés volt, hogy milyen kö nnyű lesz az ember, ha
levonjuk a fejét és a testszö vete nagy részét. A maradvá nyait egy tű zoltó fogá ssal a vá llamra
vettem, és elindultam a pá r kilométernyire létesített ideiglenes hullahá zba. Csak egyszer
kellett megá llnom há nyni.
Alan szú rt ki befelé menet. – Segítsek? – jö tt oda.
– Nem kell, má r nem nehéz.
– Ki az? – kérdezte.
– Watson.
– Á , ő – vá gott pofá t. – Há t, valahol valakinek biztos hiá nyozni fog.
– Azért el ne bő gd magad. Neked hogy ment?
– Egész jó l. Tö bbnyire fel se néztem, néha kidugtam a fegyvert, és lő ttem pá rat nagyjá bó l az
ellenség irá nyá ba. Talá n el is talá ltam valamit. Nem tudom.
– Hallgattad a csata elő tti halá ldalt?
– Naná – felelte Alan. – Mintha két tehervonat kefélt volna. Az ilyesmit nem nagyon lehet
nem meghallani.
– Nem, ú gy értem, lefordíttattad? Hallottad, mirő l énekelnek?
– Ja. De nem hiszem, hogy á ttérek az ő vallá sukra, ha az szü kségszerű en halá lt jelent.
– A GYV szerint csak rituá lé. Olyan imaféle, amit mindig azért mondanak, mert ez a szoká s.
– Miért, szerinted nem?
Watson felé biccentettem. – A konszu, aki megö lte, azt ü vö ltö tte, „megvá ltott, megvá ltott”,
olyan hangosan, ahogy csak bírta, és szerintem akkor is azt csiná lta volna, ha engem belez
ki. Szerintem a GYV alá becsü li azt, ami itt folyik. Szerintem a konszuk nem azért nem
jö nnek vissza a csata utá n, mert azt hiszik, vesztettek. Szerintem a csata nekik nem
győ zelemrő l vagy vereségrő l szó l. Az ő meggyő ző désü k szerint ezt a bolygó t immá r vérrel
szentelték meg. Szerintem azt hiszik, hogy az ö vék.
– Akkor miért nem foglaljá k el?
– Talá n még nincs itt az ideje – véltem. – Talá n ki kell vá rniuk valamiféle armageddont. De a
lényeg, hogy szerintem a GYV igazá bó l nem tudja, hogy a konszuk ezt most a tulajdonuknak
tekintik-e vagy sem. Szerintem nagy meglepetés vá rja még ő ket.
– Jó , elfogadom – bó lintott Alan. – Minden hadsereg, amirő l csak hallottam, ö ntelt volt. De
mit lehetne tenni?
– Baszki, Alan, gő zö m sincs. Annyit tudok, hogy rég halott szeretnék lenni, amikor az a
micsoda megtö rténik.
– Akkor térjü nk á t egy má sik, kevésbé nyomasztó témá ra – javasolta Alan. – Ü gyes volt az a
tü zelési megoldá s. Néhá nyan nagyon kiakadtunk, hogy hiá ba lö vü nk és lö vü nk, azok egyre
csak jö nnek. Pá r hétig tutira nem kell fizetned a piá ért.
– Amú gy sem fizetü nk a piá ért. Ez egy fizetett pokolkö rú t, ha még emlékszel.
– Há t ha nem az lenne, akkor se kéne fizetned, na.
– Nem olyan nagy dolog... – kezdtem, de arra lettem figyelmes, hogy Alan elhallgatott és
vigyá zzba vá gta magá t. Felnéztem, és lá ttam, hogy Viveros, Keyes hadnagy és egy
ismeretlen tiszt tart felém. Elhallgattam és vá rtam, hogy odaérjenek.
– Perry – mondta Keyes hadnagy.
– Hadnagy ú r – mondtam. – Elnézést, hogy nem tisztelgek, uram. Halottat viszek a
hullahá zba.
– Oda való k. – Keyes a tetemre intett. – Ki az?
– Watson, uram.
– Á , ő . Nem kellett neki sok idő .
– Kö nnyen izgalomba jö tt, uram.
– Elhiszem. Na, Perry, ez Rybicki alezredes, a 233. zá szló alj parancsnoka.
– Uram. Sajná lom, hogy nem tudok tisztelegni...
– Igen, halottat visz, tudom – mondta Rybicki. – Csak gratulá lni akartam a mai ö tletéhez,
fiam. Sok idő t és életet spó rolt meg. Azok a szemét konszuk folyton taktiká t vá ltanak. A
személyi pajzs ú j volt, rohadt nagy problémá t jelentett. Felterjesztem kitü ntetésre,
kö zlegény. Mit gondol errő l?
– Kö szö nö m, uram – feleltem de elő bb-utó bb valaki ú gyis rá jö tt volna.
– Való színű , de maga jö tt rá elő szö r, és ez nem mindegy.
– Igen, uram.
– Ha visszatérü nk a Modestóra, remélem, egy ö reg lö vész meghívhatja egy italra, fiam.
– Kö szö nö m, uram. – Lá ttam, hogy az a dö g Alan vigyorog a há ttérben. – Jó l van. Még
egyszer gratulá lok. – Rybicki Watsonra bö kö tt. – É s sajná lom a bará tjá t.
– Kö szö nö m, uram. – Alan szalutá lt mindkettő nk helyett. Rybicki viszonoztla, majd elvonult.
Keyes kö vette. Viveros hozzá nk fordult.
– Min derü l? – kérdezte tő lem Viveros.
– Ö tven éve senki nem szó lított fiamnak – vá laszoltam.
Viveros elmosolyodott és Watsonra bö kö tt. – Tudja, hová kell vinni?
– A hullahá z ott van a domb mö gö tt. Leteszem Watsont, aztá n az első sikló val visszamegyek
a Modestóra, ha nem gond.
– A rohadt életbe, Perry, maga a nap hő se – mondta Viveros. – Azt csiná l, amit akar. –
Megfordult.
– Hé, Viveros, mindig ilyen?
Visszafordult. – Micsoda ilyen mindig?
– Ez. A há ború . A csata. A harc.
– Micsoda? – horkantott Viveros. – Egy frá szt, Perry. A mai gyerekjá ték volt. Kö nnyebb má r
nem is lehetett volna. – Azzal jó t derü lve elkocogott.
Így zajlott az első csatá m. Így kezdő dö tt a katonaéletem.
TÍZ
A Vén Trottyok kö zü l Maggie ment el első nek.
Egy Mértékletesség nevű koló nia felső légkö rében érte a halá l; az elnevezés ironikus, mivel
a legtö bb bá nyá szkoló niá hoz hasonló an bő ségesen meg volt szó rva bá rokkal és
bordélyokkal. A Mértékletesség fémmel telt kérge meg nehezítette a koló niá nak a
megtelepedést, az embereknek pedig azt, hogy megtartsá k – az itteni á llandó GYV-létszá m
há romszor akkora volt, mint egy szoká sos helyő rségé, és így is á llandó an ú j embereket
kértek. Maggie hajó já t, a Daytont is odarendelték, amikor az ohu erő k megjelentek a
Mértékletesség felett, és hadseregnyi dró nkatoná t szó rtak a bolygó felszínére.
Maggie szakaszá nak az lett volna a feladata, hogy visszafoglaljanak egy bauxitbá nyá t szá z
kilométernyire Murphytő l, Mértékletesség fő kikö tő jétő l. A felszínt sem érték el. Lefelé
menet a csapatszá llító t eltalá lta egy ohu rakéta. Felhasította a hajó testet, tö bb katoná t
kiszippantott az ű r, kö ztü k Maggie-t. Kö zü lü k a legtö bben azonnal meghaltak a
becsapó dá stó l vagy a hajó darabjaitó l.
Maggie nem. Kipottyant az ű rbe Mértékletesség felett, teljesen a tudatá ná l volt, mivel harci
testruhá ja automatikusan bezá rta az arcá t, hogy a levegő ne szö kjö n el a tü dejébő l. Maggie
azonnal ü zent a rajparancsnoká nak és a szakaszparancsnoká nak. Elő bbi maradvá nya még a
leszá lló há mban csapdosott. A szakaszparancsnok sem volt nagy segítség, de nem lehetett
érte hibá ztatni. A csapatszá llító nem volt felkészítve ű rmentésre, amú gy is komoly ká rokat
szenvedett, és zá ró tű z alatt bicegett a legkö zelebbi GYV-hajó felé, hogy á trakja életben
maradt utasait.
A Daytonnak is hiá ba ü zent volna. A Dayton tö bb ohu hajó val á llt tű zharcban, nem tudott
mentő egységet indítani. É s semelyik má sik hajó sem. Nem harci helyzetben is tú l kicsi
célpont volt, tú l messze lent a Mértékletesség gravitá ció s kú tjá ban, tú l kö zel a
Mértékletesség légkö réhez. A legesleghő siesebb mentési kísérlet sem segíthetett. É les harci
helyzetben pedig gyakorlatilag má r halott volt.
Így há t Maggie, akinek IntelliVére má r elérte oxigénszá llító képessége hatá rá t, és akinek
teste biztosan ü vö ltö tt az oxigénért, fogta az MP-35-jét, megcélozta a legkö zelebbi ohu
hajó t, kiszá mított egy rö ppá lyá t, és egyik rakétá t a má sik utá n eresztette meg. Minden lö vés
ugyanolyan erejű és ellentétes irá nyú lö kést adott Maggie-nek, s ezzel Mértékletesség sö tét,
éjszakai ege felé taszította. A harci adatok késő bb azt mutattá k, hogy a rakétá i való ban
elérték az ohu hajó t, és okoztak is benne némi ká rt.
Aztá n Maggie megfordult, szembe a bolygó val, mely a halá la lesz, és ahogy jó keleti vallá sok
professzorhoz illik, kö ltö tt egy jiseit, azaz egy halá lverset haiku formá ban.
Ne gyászoljatok, Hullócsillagként szállok Az új életbe.
Elkü ldte ezt és élete utolsó pillanatait nekü nk, majd fényesen ragyogva hunyt el és ki
Mértékletesség egén.
A bará tom volt. Rö vid ideig a szerető m. Halá la pillanatá ban bá trabb volt, mint én valaha
lehetek. É s fogadok, hogy gyö nyö rű hulló csillag lett belő le.
– A Gyarmati Véderő vel nem az a baj, hogy nem remek hadsereg, hanem hogy tú lsá gosan
kö nnyű haszná lni.
Mondotta Thaddeus Bender, kétszer megvá lasztott demokrata szená tor Massachusettsbő l;
korá bban nagykö vet Franciaorszá gban, Japá nban és az Egyesü lt Nemzeteknél;
kü lü gyminiszter az amú gy katasztrofá lis Crowe-kabinetben; író , elő adó , és végü l a D
szakasz legfrissebb tagja. Mivel szá munkra ezek kö zü l a legutó bbi volt a legfontosabb, mind
ú gy véltü k, hogy Bender szeá tor nagykö vet miniszter kö zlegény egy raká s szar.
Elképesztő , milyen gyorsan lehet friss hú sbó l régi motorossá avanzsá lni. Amikor
megérkeztü nk a Modestóra Alannel megkaptuk a szá llá sunkat, Keyes hadnagy (aki felvonta
szemö ldö két, amikor á tadtuk Ruiz fő tö rzső rmester ü zenetét) nyá jasan, de futó lag ü dvö zö lt,
a szakasz pedig jó indulatú an semmibe vett. A rajparancsnok akkor szó lt hozzá nk, ha kellett,
rajtá rsaink tová bbadtá k azt az informá ció t, amit muszá j volt. Amú gy ki voltunk rekesztve.
Nem volt ebben semmi személyes. A má sik há rom ú j ember, Watson, Gaiman és McKean is
ugyanígy já rtak, és ez két dolognak volt kö szö nhető . Az első , hogy ú j emberek akkor jö nnek,
amikor régiek elmennek – és az „elment” itt á ltalá ban a „meghalt” szinonimá ja.
Szervezetileg a katoná kat ú gy lehet cserélgetni, aká r a fogaskerekeket. Szakasz– és
rajszinten viszont bará tot, bajtá rsat cserélsz le, aki harcolt, győ zö tt és meghalt. Azt
gondolni, hogy aká rki vagy is, pó tolhatod a halott bará tot vagy bajtá rsat, igencsak sértő
azoknak, akik ismerték ő t.
A má sodik dolog persze szimplá n az, hogy még nem harcoltá l. É s amíg nem harcoltá l, addig
nem tartozol kö zéjü k. Mert nem is tartozhatsz. Nem a te hibá d, és amú gy is hamarosan
orvosolva lesz. De amíg nem já rtá l a csatatéren, csak egy fickó vagy, aki egy ná lad jobb férfi
vagy nő helyét foglalja el.
A konszu csata utá n azonnal észrevettem a vá ltozá st. A nevemen szó lítottak, a kantinban
meghívtak asztalokhoz, invitá ltak biliá rdozni, bevontak beszélgetésekbe. A
rajparancsnokom, Viveros elkezdte kikérni a véleményemet, mi hogy legyen, ahelyett hogy
diktá lta volna. Keyes hadnagy mesélt egy tö rténetet Ruiz fő tö rzső rmesterrő l, amiben
szerepelt egy légpá rná s meg egy gyarmatos lá nya, és amit egyszerű en nem hittem el.
Egyszó val befogadtak. Persze segített a konszuk elleni tü zelési megoldá s és az azt kö vető
kitü ntetés, de Alant, Gaimant és McKeant is befogadtá k, pedig ő k nem csiná ltak má st, mint
harcoltak és életben maradtak. Mert ez éppen elég.
Most, há rom hó nap utá n friss hú s érkezett a szakaszba, olyanok helyére, akikkel
ö sszebará tkoztunk – és megértettü k, mit érzett a szakasz, amikor mi jö ttü nk valaki helyére.
Ugyanú gy reagá ltunk: amíg nem harcolsz, csak a helyet foglalod. A legtö bb zö ldfü lű nek ez
le is esett, megértette, és kibírta azt a pá r napot az első bevetésig.
Bender szená tor nagykö vet miniszter kö zlegény azonban nem kért ebbő l. Attó l a
pillanattó l, hogy megérkezett, a szakasz kegyeit kereste, egyenként mindenkit
meglá togatott, és megpró bá lt mély, személyes kapcsolatot kialakítani. Rohadt bosszantó
volt. – Mintha kampá nyolna – panaszkodott Alan, és nem já rt messze a való sá gtó l. Ha valaki
egy életen á t ezzel foglalkozik, az bizony meglá tszik. Nem tudja, mikor kell abbahagyni.
Bender szená tor nagykö vet miniszter kö zlegény ezenkívü l egy életen á t abba a hitbe
ringatta magá t, hogy az embereket szenvedélyesen érdekli a mondanivaló ja, ezért aztá n
soha nem fogta be, még akkor sem, ha lá tható an senki nem figyelt rá . Így amikor a GYV
problémá iró l fejtegette véleményét a kantinban, lényegében magá ban beszélt. Ettő l
fü ggetlenü l a kijelentés elég provokatív volt, hogy felpiszká lja Viverost, akivel együ tt
ebédeltem.
– Hogy mondta? – fakadt ki. – Megismételné a végét?
– Azt mondtam, hogy a Gyarmati Véderő vel nem az a baj, hogy nem remek hadsereg, hanem
hogy tú lsá gosan kö nnyű haszná lni.
– Ezt hallani akarom.
– Igazá bó l pofonegyszerű . – Bender olyan ü lő helyzetet vett fel, amit azonnal felismertem a
Fö ldö n lá tott képeirő l: kinyú jtott kezét kissé behajtotta, mintha megragadná az ö tletet, amit
elő ad, hogy odanyú jtsa má soknak. Most, hogy én voltam a mozdulat fogadó végén,
rá jö ttem, milyen leereszkedő ez a gesztus. – Ahhoz kétség sem férhet, hogy a GYV nagyon is
jó haderő . Csakhogy igazá bó l nem ez a lényeg. A lényeg, hogy mit teszü nk, hogy ne kelljen
haszná lnunk. Volt olyan helyzet, amikor a GYV bevetésre kerü lt, pedig diplomá ciá val talá n
jobb eredményeket érhettü nk volna el?
– Maga kihagyhatta azt a beszédet, amit én hallottam – mondta neki. – Hogy ez nem
tö kéletes vilá g, és az univerzumban kemény verseny folyik az ingatlanokért.
– Á hallottam én is – legyintett Bender. – Csak nem tudom, elhiszem-e. Há ny csillag van a
galaxisban? Szá zmilliá rd? A legtö bbnek van valamilyen bolygó rendszere. Az ingatlanpiac
lényegében kimeríthetetlen. Nem, szerintem azért haszná lunk katonai erő t má s intelligens
fajokkal szemben, mert ez a legkönnyebb. Gyors, vilá gos, és a diplomá cia finomsá gaival
szemben egyszerű . Vagy a tiéd egy fö lddarab, vagy nem. Ellenben a diplomá cia
intellektuá lisan sokkal nehezebb vá llalkozá s.
Viveros rá m nézett, majd Benderre. – Maga szerint amit mi csiná lunk, az egyszerű ?
– Nem, nem – mosolygott Bender, és egyik kezét békítő leg felemelte. – Azt mondtam, a
diplomá ciá hoz viszonyítva. Ha adok egy fegyvert, és azt mondom, foglalja el azt a dombot
az ott lakó któ l, az viszonylag egyszerű helyzet. De ha azt mondom, menjen oda, és
tá rgyalá ssal szerezze meg a dombot, akkor sok mindent figyelembe kell venni: mi legyen a
jelenlegi lakó kkal, hogyan kapnak kompenzá ció t, milyen jogaik maradnak a dombot
illető en, és így tová bb.
– Má r ha a dombon lakó k nem lö vik le, amikor feltű nik a diplomatatá ská já val a kezében –
mondtam.
Bender rá m mosolygott és élénken a levegő be bö kö tt. – Fején talá lta a szö get. Feltételezzü k,
hogy az ellenfél ugyanú gy lá tja a há ború t, mint mi. De mi van, ha, mondom, ha a diplomá cia
ajtaja csak résnyire kinyílik? Nem lépne be rajta minden értelmes lény? Vegyü k példá ul a
whaidokat. Velü k fogunk harcolni, nem?
Velü k bizony. A whaidok és az emberek má r tö bb mint egy évtizede kerü lgették egymá st, az
Earnhardt-rendszerben harcoltak, amiben há rom szá munkra lakható bolygó is volt. A tö bb
lakható bolygó s rendszerek ritka madarak. A whaidok szívó sak, de elég gyengék; a
bolygó há ló zatuk kicsi, és az iparuk zö me még a szü lő bolygó jukra korlá tozó dik. Mivel a
whaidok nem vették a lapot és nem kerü lték el az Earnhardt-rendszert, az volt a terv, hogy
elugrunk a whaid rendszerbe, szétzú zzuk az ű rkikö tő jü ket és a fő bb ipari zó ná ikat; a
terjeszkedési lehető ségeiket pá r évtizeddel visszavetjü k. A 233. zá szló alj tö bbekkel együ tt a
fő vá rosban landol és darabokra szedi; civileket lehető leg ne ö ljü nk, de amú gy lyukasszuk ki
a parlamentet és a vallá sos kö zpontjaikat. Ennek nem volt ipari elő nye, de azt az ü zenetet
kö zvetíti, hogy bá rmikor szó rakozhatunk velü k, ha kedvü nk szottyan rá . Felrá zza majd
ő ket.
– Mi van velü k? – kérdezte Viveros.
– Egy kicsit utá nanéztem – mondta Bender. – Elképesztő kultú rá juk van á m. A legmagasabb
mű vészeti forma valami kö zö sségi ká ntá lá s, hasonló a gregoriá n énekhez. Egy egész vá ros
ká ntá l. Á llító lag kilométerekrő l hallani, és ó rá kig tart.
– Vagyis?
– Vagyis ez olyan kultú ra, amit ü nnepelnü nk és tanulmá nyoznunk kéne, nem bezá rni ő ket a
bolygó jukra, csak mert az utunkban vannak. Pró bá ltak egyá ltalá n békét kö tni velü k? Nem
lá ttam ró la feljegyzést. Szerintem meg kéne pró bá lnunk. Talá n mi megpró bá lhatná nk.
Viveros horkantott. – A béketá rgyalá s kicsit tú l van a hatá skö rü nkö n, Bender.
– Amikor elő szö r voltam szená tor, egy kereskedelmi utazá s keretében elmentem É szak-
Írorszá gba, ahol a végén kibékítettem a katolikusokat és a protestá nsokat. Nem voltam
meghatalmazva rá , és nagy vitá t vá ltott ki az Á llamokban. De ha lehető ség adó dik a békére,
meg kell ragadni.
– Erre emlékszem – bó lintottam. – Pont utá na kö vetkezett az utó bbi két évszá zad
legvéresebb ö sszetű zés-sorozata. Nem volt tú l sikeres béke.
– Az nem a tá rgyalá s hibá ja volt – felelte Bender némileg védekező n. – Valami drogos
katolikus gyerek grá ná tot dobott a protestá nsok menetébe, és minden dugá ba dő lt.
– A fene vigye a hú s-vér embereket, hogy a békés ideá ljai ú tjá ba á llnak.
– Nézzék, má r mondtam, hogy a diplomá cia nem kö nnyű . De szerintem végü l tö bbet
nyernénk, ha együ ttmű kö dnénk ezekkel a lényekkel, ahelyett, hogy kiirtjuk ő ket. Legalá bb
nem lenne szabad kapá sbó l elvetni ezt a lehető séget.
– Kö szö njü k az elő adá st, Bender – mondta Viveros. – Ha á tvehetem a szó t, két dolgot
mondanék. Az első , hogy amíg nem harcolt, az, amit tud, vagy amirő l azt hiszi, hogy tudja,
nekem szart se jelent. Ez nem É szak-Írorszá g, nem Washington, még csak nem is a Fö ld.
Amikor beá llt, katoná nak á llt, ezt tartsa észben. A má sodik, hogy aká rmit is gondol,
közlegény, most nem az univerzumért vagy á ltalá ban az emberiségért felelő s, hanem értem,
a rajtá rsaiért, a szakaszá ért és a GYV-ért. Ha parancsot kap, habozá s nélkü l végrehajtja. Ha
tú lmegy a parancs keretein, nekem felel érte. É rtette?
Bender elég hű vö sen méregette Viverost. – Sok gonoszsá got elkö vettek má r a „parancsot
teljesítettem” á lcá ja alatt. Remélem, nekü nk nem kell ezt a mentséget haszná lnunk.
Viveros ö sszehú zta a szemét. – Nekem elment étvá gyam. – Felá llt, magá val vitte a tá lcá já t.
Bender a szemö ldö két felvonva nézett utá na. – Nem akartam megbá ntani – mondta nekem.
Az arcá t fü rkésztem. – Nem cseng ismerő sen a Viveros név, Bender?
A homloká t rá ncolta. – Nekem nem.
– Gondolkodjon. Olyan ö t-hat évesek lehettü nk.
Bender fejében felkapcsoltá k a villanyt. – Volt egy Viveros nevű perui elnö k. Azt hiszem,
megö lték.
– Pedro Viverost, igen – bó lintottam. – É s nem csak ő t: a feleségét, az ö ccsét, az ö ccse
feleségét és a csalá djuk zö mét is megö lték a katonai puccs alatt. Csak Pedro legidő sebb
lá nya élte tú l. A dadá ja bedugta a mosodacsú szdá ba, amikor a katoná k á tkutattá k az elnö ki
palotá t a csalá dtagok utá n. Amú gy a dadá t elő bb megerő szakoltá k, és csak utá na vá gtá k el a
torká t.
Bender zö ld arca szü rke á rnyalatot ö ltö tt. – Nem lehet ő az a lá ny.
– Pedig ő az. É s tudja, amikor a csínyt leverték, és a csalá djá t meggyilkoló katoná kat bíró sá g
elé á llítottá k, azzal védekeztek, hogy csak parancsot teljesítettek. Szó val aká r jó l fejtette ki,
amit akart, aká r nem, ká bé az utolsó embert leckéztette arró l, milyen baná lis a gonoszsá g. Ő
aztá n mindent tud ró la. Az mészá rolta le a csalá djá t, amíg ő az alagsorban mosodai
kocsiban bú jt, vérezve, és pró bá lt nem sírni.
– Istenem, sajná lom – hebegte. – Egy szó t se szó ltam volna, ha tudom. De nem tudtam.
– Persze hogy nem tudta, Bender. É s ezt akarta megértetni magá val Viveros. Idekint maga
nem tudja. Nem tud szart se.
– Figyelem – emlékeztetett bennü nket Viveros ú tban a felszín felé. – A feladat szigorú an
csak tö rni-zú zni. A kormá nyzati negyed kö zepén érü nk fö ldet. Felrobbantunk épü leteket
meg ilyesmiket, de nem lö vü nk élő célpontra, hacsak ő k nem lő nek GYV-katoná ra. Má r
tö kö n rú gtuk ő ket, most csak rá juk pisá lunk. Bemegyü nk, rombolunk, kijö vü nk. Vilá gos?
Eddig gyerekjá ték volt a dolog; a whaidokat meglepetésként érte, hogy két tucat GYV-
csatahajó jelent meg hirtelen a szü lő bolygó jukná l. Pá r nappal korá bban a GYV elterelő
hadmű veletet indított az Earnhardt-rendszerben, hogy odacsalogassa a whaid hajó kat, így
a honi kikö tő t szinte senki nem védte, aki meg igen, azt gyors ü temben lerobbantottuk az
égrő l.
A romboló ink egykettő re elintézték a whaidok fő ű rkikö tő jét, kritikus pontokon tö rték szét
a tö bb kilométeres szerkezetet, így azt sajá t centripetá lis ereje szakította szét (feleslegesen
ne vesztegessü k a muníció t). Nem lá ttunk ugró szondá kat, amiket az Earnhardt-
rendszerben harcoló erő ikhez menesztettek volna, így mire azok észbe kapnak, késő lesz.
Ha ott maradnak is tú lélő k, hazatérve nem tudnak hol dokkolni. Mi rég eltű nü nk, mire
ideérnek.
Miutá n megszabadultunk az itteni fenyegetéstő l, a GYV rá érő sen célba vett ipari
kö zpontokat, katonai bá zisokat, finomító kat, lepá rló kat, gá takat, napkollektorokat,
kikö tő ket, ű rkilö vő ket, nagyobb utakat és minden má st, amit a whaidoknak ú jjá kell építeni
ahhoz, hogy a csillagkö zi hajó zá st felélesszék. Hat ó ra tö mény, kíméletlen bombá zá s utá n a
whaidokat lényegében visszabombá ztuk a belső égésű motorok korá ba, és ott is maradnak
egy ideig.
A GYV kerü lte a fő bb vá rosok bombá zá sá t, mivel nem a civil lakossá g mészá rlá sa volt a cél.
A hírszerzés nagy veszteségeket gyanított a gá tak alatti terü leteken, de ezen nem lehetett
segíteni. A whaidok nem tudtá k volna megakadá lyozni, hogy a GYV szétlő je a nagyobb
vá rosokat, de ú gy gondolkodtunk, elég bajuk lesz a betegségekkel, éhínséggel, politikai és
tá rsadalmi nyugtalansá ggal, ami elkerü lhetetlen, amikor egy nép aló l kirá ntjá k az ipari és
technoló giai bá zist. Ezért a civil lakossá g ellen menni embertelenségnek tű nt, plusz (és ez a
GYV vezérkara szá má ra ugyanilyen fontos volt) az erő forrá sok pazarlá sá nak. A fő vá ros
kivételével, melyet szigorú an pszicholó giai hadviselés miatt vettü nk célba, szó ba sem
kerü lt fö ldi tá madá s.
Nem mintha a whaidok a fő vá rosban ezt méltá nyoltá k volna. Rakétá k és sugarak pattogtak
le a csapatszá llító nkró l má r a leszá llá skor. Mintha jég és kemény tojá s kopogott volna a
sikló tö rzsérő l.
– Pá rosá val megyü nk – osztotta be a rajt Viveros. – Senki nem megy egyedü l. Mindenki
figyeli a térképet, nem esik csapdá ba. Perry, te viszed Bendert. Ha kérhetem, ne engedj neki
békeszerző dést alá írni. É s hogy ö rü ljetek, ti mentek első nek. Magaslati helyet keressetek, és
intézzétek el a mesterlö vészeket.
– Bender – intettem oda. – Á llítsa az MP-35-jét rakétá ra, és kö vessen. Á lcá t fel. Csak
FejGépen kommuniká lunk. – A rá mpa lement, Benderrel kisprinteltü nk. Kö zvetlen elő ttem
olyan negyven méterre volt valami absztrakt szobor, futá s kö zben leszedtem. Sose
szerettem az absztrakt mű vészetet.
Egy nagy épü let felé tartottam, északnyugatra a landolá s helyétő l; az ü veg mö gö tt a hallban
tö bb whaidot lá ttam hosszú tá rgyakkal a mancsukban. Két rakétá t kü ldtem arra.
Szétrobbannak majd az ü vegen, a whaidokat nem ö lik meg, de elég ideig elvonjá k a
figyelmü ket, hogy Benderrel eltű njü nk. Ü zentem Bendernek, hogy lő je ki az egyik ablakot a
má sodik emeleten is; megtette, és felugrottunk. Irodafü lkék kö zé értü nk. Jé, a
fö ldö nkívü liek is dolgoznak. Viszont nem lá ttunk élő whaidot. Talá n aznap otthon
maradtak. Ki hibá ztathatta ő ket?
Benderrel talá ltunk egy rá mpá t, ami spirá lban felfelé vezetett. A hallbó l egy whaid sem
kö vetett. Gyanítottam, hogy lefoglalja ő ket a tö bbi GYV-katona, el is feledkeztek má r ró lunk.
A rá mpa a tető nél ért véget; megá llítottam Bendert, mielő tt elő léptü nk volna, és kikémlelve
há rom whaid mesterlö vészt lá ttam az épü let szélén. É n leszedtem kettő t, Bender egyet.
~ És most? ~ kü ldte Bender.
~ Utánam! ~ kü ldtem vissza.
Az á tlagos whaid olyan, mint egy fekete medve és egy nagy, dü hö s repü lő mó kus
keresztezése; akiket mi lelő ttü nk, nagy, dü hö s repü lő medve-mó kusok voltak, puská val és
szétlő tt tarkó val. Gyorsan a tető széléhez araszoltunk. Intettem Bendernek, hogy menjen az
egyik halott orvlö vészhez, én meg odamentem a má sikhoz.
~ Be alá ~ kü ldtem.
~ Mi? ~ kü ldte vissza Bender.
A többi tető felé intettem. ~ Több whaid több tetőn. Álca, amíg leszedem őket.
~ Mit csináljak?
~ Figyelje a tetőfeljárót, hogy ne csinálhassák ezt velünk is.
Bender fintorogva a halott whaid alá bú jt. É n a má sik alá , és azonnal megbá ntam. Nem
tudom, milyen szaga van egy élő whaidnak, de a halott whaid kibaszott bü dö s. Bender
elhelyezkedett, és megcélozta az ajtó t; ü zentem Viverosnak, a FejGép révén lá tképet adtam,
és elkezdtem abá lni a tö bbi mesterlö vészt.
Hatot leszedtem négy kü lö nbö ző tető n, mire kezdett nekik derengeni a helyzet. Végü l aztá n
lá ttam, hogy az egyik a mi tető nkre irá nyítja a fegyverét; a puská mmal kedvesen fejen
csó koltam, aztá n ü zentem Bendernek, hogy ki a tetem aló l és le a tető rő l. Pá r má sodperccel
azutá n csapó dtak be a rakétá k, hogy leértü nk a tető rő l.
Lefelé menet futottunk bele azokba a whaidokba, akikre felfelé szá mítottam. A kérdést,
hogy ki lepő dö tt meg jobban, megvá laszolta, amikor Benderrel tü zet nyitottunk, és
visszarohantunk egy szintet. Pá r grá ná tot lekü ldtem a rá mpá n, hogy a whaidoknak legyen
min tö kö lni, amíg mi futunk.
– Most mit csiná lunk? – ü vö ltö tte nekem Bender, ahogy futottunk azon az emeleten.
~ FejGép, seggfej ~ kü ldtem neki, és befordultam egy sarkon. ~ Elárulsz bennünket. ~ Egy
ü vegfalhoz mentem, és kinéztem. Legalá bb harminc méter magasan voltunk, ami még a mi
fejlesztett testü nknek is sok lett volna.
~ Jönnek ~ kü ldte Bender. A há tunk mö gü l hangokat hallottunk, vélhető en nagyon dü hö s
waidok hangjá t.
~ Bújjunk el ~ ü zentem. A fegyveremet a legkö zelebbi ü vegfalra szegeztem, és lő ttem. Az
ü veg megrepedt, de nem tö rt be. Megragadtam egy whaid széknek lá tszó micsodá t, és
kivá gtam az ablakon. Aztá n lebuktam az egyik fü lkébe Bender mellé.
~ Mi a faszom ~ küldte Bender. ~ Így egyből idetalálnak.
~ Nyugi ~ küldtem. ~ Maradj lenn. Ha szólok, tüzelj. Sorozatot.
Négy whaid fordult be a sarkon, és ó vatosan a széttö rt ü vegfalhoz mentek. Hallottam, hogy
gurgulá zva beszélnek; bekapcsoltam a fordító t.
–...az ü vegfalon – mondta az egyik a má siknak.
– Lehetetlen. Tú l magas. Meghalná nak.
– Lá ttam ő ket nagyot ugrani – mondta az első . – Talá n tú lélnék.
– Még azok a [lefordíthatatlan] se eshetnek 130 deget [mértékegység] ú gy, hogy életben
maradjanak – jö tt oda a harmadik. – Azok a [lefordíthatatlan] evő k [lefordíthatatlan] még
itt vannak valahol.
– Lá ttá tok [lefordíthatatlan – feltehető leg személynév] a rá mpá n? Azok a [lefordíthatatlan]
széttépték a grá ná tjukkal – mondta a negyedik.
– Ugyanazon a rá mpá n jö ttü nk – felelte a harmadik. – Hogyne lá ttuk volna. Most csendesedj
le és kutassuk á t ezt a részt. Ha itt vannak, bosszú t veszü nk a [lefordíthatatlan] és
megü nnepeljü k. – A negyedik odaért a harmadikhoz, és kinyú jtotta felé a nagy mancsá t,
mintha vigasztalná . Mind a négyen ott á lltak a lyuk elő tt a falban.
~ Most ~ kü ldtem Bendernek, és tü zet nyitottam. A whaidok pá r pillanatig rá ngató ztak,
mint a bá buk, majd a lö vések ereje kilö kte ő ket a lyukon. Vá rtunk pá r má sodpercet, aztá n
visszaosontunk a rá mpá hoz. Csak a [lefordíthatatlan – feltehető leg személynév]
maradvá nyai voltak ott, ami még jobban bű zlö tt, mint a halott mesterlö vészek a tető n.
Eddig az egész whaid vilá g igazi nazá lis csemege volt. Elindultunk le a má sodikra, és
ugyanott tá voztunk, ahol bejö ttü nk. Elmentü nk az ablakon kisegített négy whaid teteme
mellett.
– Egyá ltalá n nem erre szá mítottam – bá multa meg ő ket Bender menet kö zben.
– Mire szá mítottá l?
– Fogalmam sincs.
– Akkor honnét tudod, hogy nem erre. – Aktivá ltam a FejGépet, hogy Viverosszal beszéljek.
~ Lent vagyunk ~ kü ldtem neki.
~ Gyertek ide ~ ü zente, és kü ldte a koordiná tá kat. ~ Hozd Bendert. Ezt nem fogod elhinni. ~
É s ahogy ezt kü ldte, a szó rvá nyos fegyverropogá son és grá ná trobbaná sokon keresztü l is
hallottam: halk, torokhangú ká ntá lá s zengett végig az egész kormá nyzati negyeden.
– Errő l beszéltem – jelentette ki Bender szinte ö rö mmel, ahogy az utolsó sarkon befordulva
leereszkedtü nk a természetes amfiteá trumba. Tö bb szá z whaid gyű lt itt ö ssze, ká ntá ltak,
imbolyogtak, botokat lengettek. Kö rben tö bb tucat GYV-katona á llt. Ha tü zet nyitnak,
kö nnyű dolguk lesz. Megint bekapcsoltam a fordító t, de nem jö tt semmi; vagy a ká ntá lá s
nem jelentett semmit, vagy olyan dialektust haszná ltak, amit a gyarmati nyelvészek még
nem kottá ztak le.
Kiszú rtam Viverost, és odamentem hozzá . – Mi ez? – ü vö ltö ttem.
– Mondd meg te, Perry – kiá ltotta vissza. – É n csak néző vagyok. – Balra mutatott, ahol
Keyes hadnagy tá rgyalt má s tisztekkel. – Azt pró bá ljá k kitalá lni, mi legyen.
– Miért nem lő tt még senki? – kérdezte Bender.
– Mert ő k se lő ttek rá nk. A parancs szerint csak akkor lö vü nk civilre, ha muszá j. Ezek
civileknek tű nnek. Botok vannak ná luk, de nem fenyegettek velü k; csak lengetik és
ká ntá lnak. Vagyis nem muszá j megö lni ő ket. Azt hittem, ö rü lni fog, Bender.
– Ö rü lö k is. – Bender szinte transzban mutogatott. – Nézzék, az vezeti a gyü lekezetei. Ő a
Feuy, a vallá si vezető . Fontos ember. Talá n ő írta azt, amit most ká ntá lnak. Kap valaki
fordítá st?
– Nem. Olyan nyelvet haszná lnak, amit nem értü nk. Fogalmunk sincs, mit mondanak.
Bender elő relépett. – Békeima. Csak az lehet. Biztosan tudjá k, mit tettü nk a bolygó jukkal.
Lá tjá k, mit csiná lunk a vá rosukkal. Akivel ilyet csiná lnak, csak zokoghat, hogy vessenek
neki véget.
– Jaj, magá bó l csak dő l a baromsá g! – csattant fel Viveros. – Kurvá ra fogalma sincs, mit
ká ntá lnak. Arró l is énekelhetnek, hogy le fogjá k tépni a fejü nket, és belehugyoznak a
torkunkba. A bevá sá rló listá jukat is énekelhetik. Nem tudjuk. Maga sem tudja.
– Téved – mondta Bender. – A Fö ldö n ö t évtizeden á t harcoltam a békéért folyó harc
frontvonalain. Tudom, mikor kész egy nép a békére. Tudom, mikor nyú jtjá k a karjukat. – A
ká ntá ló whaidokra mutatott. – Ezek készen vannak, Viveros. É rzem. É s be fogom
bizonyítani. – Azzal Bender letette a fegyverét, és elindult az amfiteá trum felé.
– Az istenit, Bender! – kiabá lt rá Viveros. – Azonnal jö jjö n vissza! Ez parancs!
– É n má r nem csak „parancsot teljesítek”, tizedes! – kiá ltotta vissza Bender, és futá snak
eredt.
– Bassza meg! – ü vö ltö tte Viveros, és utá naeredt. El akartam kapni, de má r ott se volt.
Most má r Keyes hadnagy és a tö bbi tiszt is felnézett, és lá tta, hogy Bender a whaidok felé
rohan, Viveros pedig ü ldö zi. Lá ttam, hogy Keyes mond valamit, mire Viveros azonnal
lefékezett; Keyes biztos FejGéppel kü ldö tt parancsot neki. Ha Bendernek el is kü ldte, az
figyelmen kívü l hagyta és tová bb rohant a whaidok felé.
Bender végre megtorpant az amfiteá trum szélén, és némá n á llt. Végü l a Feuy, aki a
ká ntá lá st vezette, észrevette a gyü lekezete szélén magá nyosan á lldogá ló embert, és
abbahagyta az éneklést. A gyü lekezet ajká n zavartan elhalt a dal, és kellett egy-két perc
mormogá s, mire ő k is észrevették Bendert, és feléje fordultak.
Bender erre a pillanatra vá rt. Kö zben biztosan ö sszeszedte, mit is akar mondani, és
lefordította whaidra, mert amikor megszó lalt, az ő nyelvü kö n beszélt, és a szakértő k
késő bb azt mondtá k, egész jó l ment neki.
– Bará taim, békére vá gyó tá rsaim – kezdte, és kissé behajlított kézzel nyú lt feléjü k.
Az eseményrő l való felvételekbő l késő bb kiderü lt, hogy nem kevesebb, mint negyvenezer, a
whaidok á ltal avdgurnak nevezett, apró tű szerű lö vedék hatolt Bender testébe alig egy
má sodperc alatt azokbó l a botokbó l, amik nem is botok voltak, hanem hagyomá nyos
fegyverek, csak éppen kü lső re a whaidok szent fá já nak á gá ra hasonlítottak. Bender szó
szerint elolvadt, ahogy az avdgurszilá nkok behatoltak a testruhá já ba meg a testébe, és
miszlikre szabdaltá k. Késő bb mindenki egyetértett, hogy az egyik legérdekesebb halá l volt,
amit személyesen lá ttunk.
Bender teste kö dként szétfoszlott, a GYV-katoná k pedig tü zet nyitottak. Tényleg nem volt
nehéz dolguk a lö vészeknek; egyetlen whaid sem jutott ki az amfiteá trumbó l, és nem tudtak
megö lni vagy aká r megsebesíteni má sik GYV-katoná t. Egy perc sem kellett hozzá .
Viveros megvá rta a tü zet szü ntess parancsot, majd odament a tó csá hoz, ami Benderbő l
maradt, és dü hö dten elkezdte taposni. – Most hogy tetszik a békéd, te faszszopó ? –
sikoltotta, ahogy Bender cseppfolyó sodon szervei fö lcsapó dtak a lá bá ra.
– Bendernek igaza volt á m – szó lalt meg Viveros ú ton vissza a Modestó ra.
– Miben? – kérdeztem meglepetten.
– Hogy a GYV-t tú l gyorsan és sokat haszná ljá k. Hogy kö nnyebb harcolni, mint tá rgyalni. – A
whaidok bolygó ja felé intett, ami egyre tö pö rö dö tt mö gö ttü nk. – Nem volt muszá j ezt
csiná lnunk. Kiradírozni ezeket a szerencsétleneket az ű rbő l, hogy a kö vetkező pá r
évtizedben éhezzenek és egymá st ö ldö ssék. Ma nem civileket ö ltü nk, má rmint azokon
kívü l, akik Bendert megö lték, de jó soká ig haldokolnak majd a betegségektő l, és egymá st
fogjá k ö lni, mert má st nemigen tehetnek. Ez is fajirtá s. Csak nem tö rő dü nk vele, mert má r
nem leszü nk itt, amikor tö rténik.
– Sose értettél egyet Benderrel – emlékeztettem.
– Ez nem igaz. Azt mondtam, hogy szart se tud, és hogy nekü nk tartozik felelő sséggel. De
azt nem mondtam, hogy téved. Hallgatnia kellett volna rá m.
Ha a kibaszott parancsot kö veti, még élne. Nem a bakancsom talpá ró l kéne levakarnom.
– Ő biztos azt mondaná , hogy azért halt meg, amiben hitt.
Viveros horkantott. – Kérlek. Bender csakis Benderért halt meg. Bassza meg. Odamegy egy
csomó fickó hoz, akiknek a bolygó já t éppen szétbombá ztuk, mintha a bará tjuk lenne.
Ekkora seggfejet. Ha én whaid lettem volna, én is lelö vö m.
– A fene az élő emberekbe, hogy a békés ideá k ú tjá ba á llnak.
Viveros elmosolyodott. – Ha Bendert tényleg a béke érdekli, és nem a sajá t egó ja, azt tette
volna, amit mondok, és amit neked is kell, Perry. Végrehajtani a parancsot. É letben
maradni. Kibírni a lö vészidő szak végéig. Utá na tiszti képzésre menni, és feljebb jutni. Azok
kö zé, akik a parancsokat kiadjá k, nem csak végrehajtjá k. Így lehet békét teremteni, má r
amikor lehet. Ezért tudok együ tt élni azzal, hogy csak parancsot teljesítek. Mert tudom,
hogy egy nap megvá ltoztatom azokat a parancsokat. – Há tradő lt, lehunyta a szemét, és az ú t
tö bbi részét végigaludta.
Luisa Viveros két hó nap mú lva halt meg egy Mélyvíz nevű sá rgolyó n. A rajunk csapdá ba
sétá lt a hann’i telep alatti természetes katakombá kban. Ezt a telepet kellett volna
megtisztítanunk. Harc kö zben betereltek bennü nket egy barlangba, amibe még négy alagú t
csatlakozott, és mindben hann’i lö vészek vá rakoztak. Viveros visszaparancsolt bennü nket
az alagutunkba, ő meg ott maradt és lő ni kezdett a bejá ratara, ami leomlott, és elzá rt
bennü nket a barlangtó l A FejGépe adatai szerint ekkor megfordult, és elkezdte leszedni a
hann’ikat, Nem soká ig. A raj maradéka felkü zdö tte magá t a felszínre; nem volt kö nnyű ,
tekintve hogy eleve ú gy tereltek be, de mégis jobb, mint csapdá ban meghalni. Viveros
posztumusz kitü ntetést kapott a bá torsá gá ért; engem kineveztél tizedesnek, és á tvettem a
rajt. Viveros priccsét és szekrényét egy Whitford nevű ú j ember kapta, aki elég rendes fickó
volt.
Az intézmény kicserélt egy fogaskereket. É s nekem hiá nyzott.
TIZENEGY
Thomas abba halt bele, amit evett.
Olyasmit evett, aminek még neve sem volt, egy olyan ú j koló niá n, hogy még annak se volt
neve, csak szá ma: 622. koló nia, Nagy Medve 47. (A GYV azért haszná lta tová bbra is a fö ldi
csillagképneveket, amiért a huszonnégy ó rá s napot és a 365 napos évet. Mert ez volt a
legkö nnyebb.) Standard eljá rá s, hogy az ú j gyarmatok naponta feltö ltik az ö sszes adatot egy
ugró szondá ra, ami visszaugrik a Fő nixre, ezá ltal a gyarmati kormá nyzat szemmel tarthatja
a gyarmatok ü gyeit.
A 622. koló nia hat hó napja landolt, azó ta folyamatosan kü ldte a szondá kat; a megszokott
vitá k, semmiségek és civakodá sok mellett, melyek minden ú jonnan alapított gyarmatra
jellemző ek, semmi kü lö nö set nem jelentettek, csak azt, hogy valami helyi penészgomba
terít be mindent, megjelenik gépeken, szá mító gépeken, kará mokban és a szá llá sokon. Az
anyag genetikai elemzését elkü ldték a Fő nixre, hogy valaki kotyvasszon egy gombairtó t,
ami eltakarítja a penészt. Kö zvetlen ezutá n ü res szondá k érkeztek, a koló nia semmi
informá ció t nem tö ltö tt fel.
Thomas és Susan a Tucsonon á llomá soztak, amelyet odakü ldtek kivizsgá lni az ü gyet. A
Tucson megpró bá lta bolygó kö rü li pá lyá ró l elérni a koló niá t: hiá ba. A vizuá lis megfigyelés
nem mutatott mozgá st az épü letek kö zö tt: se emberek, se á llatok, semmi. Az épü leteken
nem lá tszott semmi sérü lés. Thomas szakaszá t kü ldték felszíni felderítésre.
A koló niá t valami trutyi borította, helyenként tö bb centiméter vastagon. Ez lehetett a
penészgomba. Ló gott a villanyvezetékekrő l, beborította a kommuniká ció s berendezést. Ez
jó hír volt: volt rá esély, hogy a penész egyszerű en ml terhelte a berendezést. Ez a
pillanatnyi optimizmus azonban lelohadt, amikor Thomas raja a kará mokban az ö sszes
á llatot dö glö tten talá lta, a penész szorgalmas munká já nak kö szö nhető en erő sen bomlott
á llapotban. Nem sokkal utá na megtalá ltá k a telepeseket is, hasonló á llapotban. Szinte mind
az á gyban vagy annak kö zelében voltak (má r ami maradt belő lü k); kivéve a csalá dokat,
akik gyakran a gyerekszobá ban vagy az odavezető folyosó n voltak, és a koló nia éjszakai
mű szakjá t, akik meg a helyü kö n. Aká rmi csapott is le, éjnek évadjá n tette, és olyan gyorsan,
hogy a telepeseknek egyszerű en nem volt idejü k reagá lni.
Thomas javasolta, hogy vigyék az egyik tetemet a telep orvosi szá rnyá ba; gyorsan
felboncolja, ami talá n segít megá llapítani, mi ö lhette meg a telepeseket. A rajparancsnok
beleegyezett, és Thomas meg egy tá rsa odamentek az egyik viszonylag ép testhez. Thomas
fogta meg a hó na alatt, tá rsa a lá bá ná l. Thomas szó lt, hogy há romra emeljék meg; kettő nél
tartott, amikor a penész felcsapott a testbő l és arcon talá lta. Meglepetésében eltá totta a
szá já t, a penész, egy csá pja pedig belecsusszant a szá já ba, le a torká n.
Thomas raja azonnal kapcsolt, és a ruhá jukra arcvédő t hú ztak, éppen idő ben, mert
pillanatok mú lva minden résbő l és repedésbő l tá madt a penész. Az egész, koló niá n szinte
egy idő ben ilyen tá madá sok tö rténtek. Thomas szakaszá bó l még hatan kaptak a szá jukba
penészt.
Thomas pró bá lta kihú zni a penészcsá pot a szá já bó l, de az még lejjebb siklott a torká ba,
elzá rta a levegő ú tjá t, behatolt a tü dejébe, és a nyelő csö vén le a gyomrá ba. Thomas a
FejGépen keresztü l ü zent az tá rsainak, hogy vigyék a rendelő be, ott talá n ki tudjá k
szippantani a penészt annyira, hogy levegő t kapjon; az IntelliVér révén volt még tizenö t
percü k, mielő tt maradandó agyká rosodá st kap. Remek ö tlet volt, talá n be is vá lt volna, ha a
penész nem kezd koncentrá lt emésztő savakat ü ríteni Thomas tü dejébe, ami belü lrő l
zabá lta fel azt. Thomas tü deje azonnal bomlani kezdett, percek alatt belehalt a sokkba és a
fulladá sba. Hat szakasztá rsa is ugyanígy já rt. Á ltalá nos vélemény szerint a telepesek is.
Thomas szakaszparancsnoka parancsot adott, hogy Thomast és tá rsait hagyjá k ott; a
szakasz visszavonult a sikló ra, és visszamentek a Tucsonra. A sikló t nem engedték dokkolni.
A szakasz tagjait egyenként vá kuumba vitték, hogy megö ljék a penészt, ami esetleg beette
magá t a ruhá jukba, aztá n kü lső és belső fertő tlenítés kö vetkezett, ami éppen olyan
fá jdalmas, mint amilyennek hangzik.
Ezutá n robotszondá kat kü ldtek le, amelyek szerint a 622. koló niá n nem maradt tú lélő , a
penész pedig, ami elég intelligens volt, hogy két koordiná lt címadá st hajtson végre, szinte
legyő zhetetlen hagyomá nyos fegyverekkel. Golyó k, grá ná tok és rakétá k csak kis részét
érték, a nagyobb része sértetlen maradt; a lá ngszó ró k a felső rétegét pö rkö lték le, alatta
érintetlen maradt; a sugá rfegyverek á tvá gtak rajta, de minimá lis ká rt okoztak. Elkezdték a
gombairtó szer kikeverését, de aztá n leá lltak, amikor kiderü lt, hogy a penész szinte az egész
bolygó n jelen van. A dö ntés szerint kisebb kö ltséget jelentett egy má sik lakható bolygó
keresése, mint globá lisan kiirtani a penészt.
Thomas halá la ú jra csak eszü nkbe idézte, hogy nemcsak hogy nem tudjuk, mivel á llunk
szemben itt, néha egyszerű en el sem tudjuk képzelni. Thomas tévedése abban á llt, hogy azt
hitte, az ellenség hasonlít hozzá nk. Tévedett. Az életével fizetett érte.
Az univerzum meghó dítá sa lassan kimerített engem.
A csü ggedés a Gindalon kezdő dö tt, amikor lesbő l rá tá madtunk a sziklafészkü kbe visszatérő
gindali katoná kra, sugarakkal és rakétá kkal téptü k le a szá rnyukat, hogy bukdá csolva és
vijjogva zuhanjanak le a kétezer méteres színfalon. Aztá n az Udaspri fö lö tt még jobban
elért, ahogy felvettü k a tehetetlenségtompító készü léket, ami révén sziklá ró l sziklá ra
ugrá lhattunk az Udaspri gyű rű iben, bú jó cská t já tszva a pó kszerű vindikkel, akik a gyű rű
darabjait hajigá ltá k a bolygó ra, olyan pá lyá n, hogy a tö rmelék kö zvetlen Halford emberi
telepü lésre hulljon. Mire megérkeztü nk Cova Bandá ra, má r a teljes kiborulá s szélén á lltam.
Talá n éppen a covanduk miatt, akik sok tekintetben az emberi faj szakasztott má sai:
kétlá bú ak, emlő sö k, elképesztő en tehetséges mű vészek, fő leg kö ltészetben és drá má ban
jeleskednek, gyorsan szaporodnak, és szokatlanul agresszívak, amikor az univerzumró l és
az ő helyü krő l van szó . Az emberek és a covanduk gyakran harcoltak ugyanazért a
gazdá tlan terü letért. Ső t, a Cova Banda eredetileg emberi telepü lés volt, csak aztá n egy
helyi vírus miatt a telepesek csú nya pluszvégtagokat és gyilkos pluszszemélyiséget
nö vesztettek.
A vírus a covanduknak nem okozott fejfá já st; simá n bekö ltö ztek. Hatvanhá rom év elteltével
a Gyarmati Szö vetség tudó sai végre kifejlesztettek egy vakciná t, és vissza akartá k kapni a
bolygó t. Pechjü kre a covanduknak (ismét csak nagyon emberi mó don) nem volt ínyére az
osztozkodá s. Ú gyhogy mentü nk harcolni a covanduk ellen.
Akik kö zü l a legmagasabb sincs há rom centi.
Persze a covanduk nem olyan hü lyék, hogy pará nyi hadseregü ket a ná luk hatvanszor-
hetvenszer nagyobb emberek ellen bevessék. Elő szö r jö ttek a repü lő kkel, tá volsá gi
á gyú kkal, tankokkal és minden má s katonai eszkö zzel, ami ká rt tehetett bennü nk – és tett
is: nem kö nnyű leszedni egy hú sz centiméteres repü lő t, ami tö bb szá z kilométeres
sebességgel sü vít. De mindent megtettü nk, hogy ezt meg nehezítsü k (a Cova Banda
fő vá rosá nak parkjá ban szá lltunk le, hogy a bennü nket elvétő lö vedékek a sajá t népü ket
talá ljá k el), és végü l csak megszabadultunk a legtö bb bosszantó dologtó l. A mieink
alaposabban romboltá k szét a covandu erő ket, mint á ltalá ban, nemcsak mert kisebbek és
nehezebb eltalá lni ő ket, hanem mert senki nem akar ú gy meghalni, hogy há romcentis
ellenség ö li meg.
Tehá t miutá n elintézted az ö sszes repü lő t és az ö sszes tankot, kénytelen vagy elintézni
egyesével a covandukat is. Így kell harcolni ellenü k: rá juk lépsz, Csak leteszed a lá bad,
rá nehezedsz, és kész. Kö zben a covandu rá d lő és ü vö lt, ahogy a pará nyi tü dejétő l csak telik,
és talá n még hallod is. De hiá ba. A ruhá d, amit emberi léptékű , erő s lö vedékekre terveztek,
alig veszi észre a ső réteket, amiket a covandu a lá bad ujjá ra lő ; alig hallod a roppaná st.
Aztá n kiszú rod a kö vetkező t, és megismétled.
Ó rá kon keresztü l ezt csiná ltuk, á tgá zoltunk Cova Banda fő vá rosá n, itt-ott megá lltunk,
rakétá val megcéloztunk egy ö t-hat méter magas felhő karcoló t, és egyetlen lö véssel
ledö ntö ttü k. Volt a szakaszunkban, aki inká bb puská val lő tt be egy épü letbe, hogy a
lö vedék, ami elég nagy, hogy levigye egy covandu fejét, ide-oda pattogjon belü l. De fő leg
tapostunk. Godzilla, a híres japá n szö rny, aki má r ikszedik virá gkorá t élte, amikor
elhagytam a Fö ldet, itt abszolú t otthon érezte volna magá t.
Nem emlékszem, pontosan mikor kezdtem sírva rugdosni a felhő karcoló kat, de elég soká ig
és elég keményen csiná lhattam, mert amikor Alant végü l odahívtá k, hogy lehiggasszon,
Seggfej tudatta velem, hogy sikerü lt eltö rnö m há rom lá bujjamat. Alan visszakísért a parkba,
ahol leszá lltunk, és leü ltetett. Abban a pillanatban egy covandu jö tt elő egy szikla mö gü l, és
az arcomat célozta meg. Mintha apró homokszemeket fú jt volna neki a szél.
– Az isten verje meg! – kaptam fel a covandut, és dü hö sen nekivá gtam egy kö zeli épü letnek.
Lapos ívben pö rgö tt, apró tunk hanggal csapó dott neki, majd két méter magasbó l
lepottyant a fö ldre. Ha voltak még covanduk a kö zelben, lettek a gyilkossá gi kísérletrő l.
Alanhez fordultam. – Nincs rajod, akiket istá polnod kéne? – kérdeztem tő le. Megtették
rajparancsnoknak, miutá n az elő djének az arcá t letépte egy dü hö s gindali.
– Ezt én is kérdezhetném tő led – mondta, aztá n vá llat vont. – Megvannak. Megkaptá k a
parancsot, és má r nincs igazi ellená llá s. Má r csak tisztogatá s van, azt meg Tipton is
felü gyelheti. Keyes kü ldö tt, hogy mossalak fel, és derítsem ti, mi a fene van veled. Szó val mi
a fene van veled?
Há rom ó rá n á t tapostam intelligens lényeket, mintha kibaszott csó tá nyok Ifimének, az van
velem. Lábbal tapostam agyon ő ket. Ez – intettem kö rbe – kurvá ra rö hejes, Alan. Ezek
háromcentisek, baszod. Mintha Gulliver verné ki a szart a lilipufiá kbó l.
– Nem mi vá lasztjuk a csatá kat, John – mondta Alan.
Miért, te mit érzel?
– Kicsit zavar. Nem egyenlő harc, csak szétcincá ljuk ő ket. Viszont a legnagyobb veszteség,
ami érte a csapatomat, az egy beszakadt dobhá rtya. Ami kész csoda. Szó val egészében nincs
vele bajom. É s a covanduk se teljesen tehetetlenek. Az eredmény ö sszességében véve elég
szoros.
Ez meglepő mó don igaz volt. A covanduknak az ű rcsatá ban elő nyü kre volt a méretü k; a
hajó ikat nehéz volt bemérni, és noha pará nyi csatahajó ik egyenként kis ká rt okoztak,
halmozva rengeteget. Csak a felszíni harcban volt elsö prő fö lényü nk. Cova Bandá t
viszonylag kis flotta védte, a GYV ezért is ezt vá lasztotta.
– É n nem arró l beszélek, ki tart elő rébb, Alan. Arró l beszélek, hogy az ellenség há romcentis.
Elő tte pó kokkal harcoltunk. Azelő tt meg rohadt plerodaktilusokkal. Má r nem érzem magam
embernek, Alan.
– A szó szoros értelmében nem is vagy má r ember – mutatott rá Alan. Így pró bá lt jobb
kedvre deríteni.
Nem sikerü lt neki. – Akkor meg azt mondom, nem érzem, hogy bá rmi kö zö m lenne ahhoz,
amilyen ember elő tte voltam. Az a munká nk, hogy furcsa idegen népekkel meg kultú rá kkal
talá lkozzunk, és a lehető leggyorsabban lemészá roljuk a rohadékokat. Csak annyit tudunk
ró luk, amennyi ahhoz kell, hogy harcolhassunk velü k. Szá munkra csak ellenségként
léteznek. Attó l eltekintve, hogy elég okosak visszatá madni, aká r á llatokkal is
harcolhatná nk.
– A legtö bbü nknek pont ez kö nnyíti meg a dolgot – érvelt. – Ha nem azonosulsz egy pó kkal,
nem olyan pocsék érzés megö lni, még ha nagy és okos is. Főleg ha nagy és okos.
– Talá n pont ez zavar engem – mondtam. – Nincs kö vetkezmény. Az elő bb fogtam egy élő ,
gondolkodó lényt, és nekivá gtam a falnak. Cseppet sem zavart É s éppen ez zavar, Alan. A
tetteinknek kéne, hogy legyen kö vetkezménye Tudomá sul kell vennü nk az á ltalunk
elkö vetett szö rnyű ségek legalá bb egy részét, aká r okkal tesszü k, aká r nem. Nem
szö rnyü lkö dö m azon, amit mű velek É s ez megijeszt. Megijeszt, hogy mit jelenthet. Ú gy
trappolok ebben a vá rosban, mit egy kibaszott szö rny. É s kezdem azt hinni, hogy az is
vagyok. Azzá lettem. Szö rnyeteg vagyok. Te is szö rnyeteg vagy. Mind kibaszott embertelen
szö rnyetegek vagyunk, és rohadtul nem lá tjuk, hogy ezzel bá rmi baj lenne.
Alan erre nem tudott mit mondani. Ú gyhogy némá n figyeltü k a katoná inkat, akik halá lra
tapostá k a covandukat, míg végü l nem maradt egyetlenegy sem.
– Szó val mi a fene ü tö tt bele? – kérdezte Keyes hadnagy Alant ró lam a csata utá ni eligazítá s
végén.
– Ú gy gondolja, hogy mind embertelen szö rnyek vagyunk.
– Ja, az. – Keyes hadnagy felém fordult. – Mió ta szolgá l, Perry?
– Majdnem egy éve – feleltem.
Keyes hadnagy bó lintott. – Akkor menetrend szerint. A legtö bb embernek egy év kell, hogy
arra a kö vetkeztetésre jusson, hogy lelketlen gyilkoló gép lett, aminek nincs lelkiismerete
vagy erkö lcse. Van, akinek kevesebb, van, akinek Tö bb. Jensen – mutatott egy má sik
rajparancsnokra – a tizenö tö dik hó napban kattant be. Mesélje el neki, mit csiná lt, Jensen.
– Rá lő ttem Keyesre – mondta nekem Ron Jensen. – Merthogy ő testesítette meg a gonosz
rendszert, ami gyilkoló gépet csiná lt belő lem.
– Majdnem leszedte a fejemet – tette hozzá Keyes.
– Szerencsés lö vés volt.
– Ja, szerencséje, hogy elvétette. Kü lö nben én halott lennék, maga meg egy tartá lyban
lebegne, és megő rü lne a kü lső ingerek hiá nyá tó l. Nézze, Perry – fordult hozzá m Keyes–,
mindenkivel megtö rténik. Majd kiheveri, ha megérti, hogy igazá bó l nem embertelen
szö rnyeteg, csak pró bá l felfogni egy teljesen elcseszett helyzetet. Hetvenö t évig olyan életet
élt, amiben a legizgalmasabb esemény az volt, hogy néha lefekü dt valakivel. Aztá n hirtelen
egy ű rpolipra lő , nehogy az ö lje meg magá t. Jézus Krisztus. É n azokban nem bízom, akik
nem borulnak ki.
– Alan nem borult ki – mondtam. – É s ő is ennyi ideje van bent.
– Igaz. Mit mond erre, Rosenthal? – kérdezte Alantő l.
– Az elfojtott harag ü stje fortyog bennem, uram – felelte Alan.
– Á , elfojtá s – bó logatott Keyes. – Remek. De ha majd kitö r magá bó l, ne rá m lő jö n, ha lehet.
– Nem ígérhetek semmit, uram.
– Tudod, nekem mi segített? – szó lalt meg Aimee Weber, egy má sik rajparancsnok. – írtam
egy listá t, hogy mi hiá nyzik a Fö ldrő l. Nyomasztó volt, ugyanakkor eszembe juttatta, hogy
még nem golyó ztam be teljesen. Ha még hiá nyoznak dolgok, akkor még ember vagyok.
– É s mi hiá nyzott? – kérdeztem.
– Példá ul a Shakespeare a parkban elő adá sok. Az utolsó estén a Fö ldö n lá ttam a Macbethet,
és csodá latos volt. Istenem, tö kéletes volt. É s errefelé nem nagyon van jó színhá z.
– Nekem a lá nyom csokis keksze hiá nyzik – mondta Jensen.
– A Modestón is van csokis keksz – mondta Keyes. – É s nagyon jó .
– Nem annyira, mint a lá nyomé. A melasz a titka.
– Undorító . Utá lom a melaszt.
– Szerencse, hogy nem tudtam, amikor magá ra lő ttem. Nem vétettem volna el.
– Nekem az ú szá s hiá nyzik – szó lalt meg Greg Ridley. – Rendszeresen ú sztam a farmom
melletti folyó ban Tennesseeben. Tö bbnyire rohadt hideg volt a víz, mégis jó lesett.
– A hullá mvasú t – mondta Keyes. – Az a nagy, amelyiken ú gy érzi az ember, a belei a
cipő talpá n mennek ki.
– A kö nyvek – kontrá zott Alan. – Egy jó vastag kemény fedeles kö nyv vasá rnap délelő tt.
– Na, Perry? – nó gatott Weber. – Neked mi hiá nyzik?
Vá llat vontam. – Csak egyvalami.
– Nem lehet hü lyébb, mint a hullá mvasú t – mondta Keyes. – Na, ki vele. Ez parancs.
– Igazá n csak az hiá nyzik, hogy nő s legyek. Hiá nyzik, hogy a feleségemmel ü ldö géljek,
beszélgessü nk, olvassunk vagy bá rmi.
Erre néma csend lett. – Ez nekem ú j – szó lalt meg kisvá rtatva Ridley.
– Nekem aztá n rohadtul nem hiá nyzik – csó vá lta a fejét Jensen. – A há zassá gom utolsó hú sz
évét nem rá má ztatná m be.
Kö rü lnéztem. – Senkinek nem á llt be a hitvese? Senki nem tartja a kapcsolatot?
– A férjem elő ttem á llt be – mondta Weber. – Mire elvégeztem a kiképzést, má r nem élt.
– A feleségem a Boise-on á llomá sozik – simított végig a kobakjá n Keyes. – Néha kü ld egy
ü zenetet. Nem érzem, hogy annyira hiá nyoznék neki. Gondolom, harmincnyolc év elég volt
belő lem.
– Aki ide kijö n, má r nem akar a régi életében lenni – vélte Jensen. – Persze hiá nyoznak kis
dolgok. Ahogy Aimee mondja, azokkal lehet megakadá lyozni, hogy begolyó zzunk. De
mintha visszavinnének az idő ben azelő ttre, hogy meghoztad azokat a dö ntéseket, amiktő l
olyan lett az életed, amilyen. Azt az életet má r megélted. Ettő l fü ggetlenü l nem bá nom a
dö ntéseimet. De nem is sietek még egyszer meghozni ő ket. A feleségem idekint van. De
boldogan éli az ú j életét nélkü lem. É s meg kell mondanom, én se rohanok még egyszer abba
a hadjá ratba.
– Ez nem dob fel, emberek – jegyeztem meg.
– Mi hiá nyzik a há zassá gbó l? – kérdezte Alan.
– Első sorban a feleségem – feleltem. – É s a... nem is tudom, a kényelem. Az érzés, hogy ott
vagyok, ahol kell, azzal, akivel kell. É s ezt rohadtul nem érzem idekint. Elmegyü nk oda, ahol
harcolnunk kell, olyanokkal, akik má snap vagy utá na má r halottak. Má r bocs.
– Semmi baj – legyintett Keyes.
– Itt nincs á llandó sá g – folytattam. – Semmi nem ad biztonsá gérzetet. A há zassá gomnak is
megvoltak a hullá mvö lgyei, mint mindenkinél, de tudtam, hogy alapjaiban stabil. Hiá nyzik
ez a biztonsá g, ez a fajta kapcsolat valakivel. Részben az tesz minket emberré, amit
má soknak jelentü nk, és amit má sok jelentenek nekü nk. Hiá nyzik, hogy jelentsek valakinek
valamit, hiá nyzik az emberlétnek ez a része. Ez hiá nyzik a há zassá gbó l.
Megint csend lett. – A fenébe, Perry – szó lalt meg végü l Ridley –, ha így mondod, nekem is
hiá nyzik a há zassá g.
Jensen horkantott. – Nekem aztá n nem. Neked csak hiá nyozzon a há zassá g, Perry. Nekem a
lá nyom keksze hiá nyzik.
– Melasz – mondta Keyes. – Undorító .
– Ne kezdje, uram, mert megyek a fegyveremért.
Susan halá la szinte pontosan az ellentéte volt Thomasénak. Az olajfú ró k sztrá jkja az
Elíziumon sú lyosan csö kkentette a finomítandó petró leum mennyiségét. A Tucsonnak
kellett vinni sztrá jktö rő fú ró munká sokat és megvédeni ő ket, amíg tö bb lezá rt fú ró tornyot
megnyitnak. Susan az egyik tornyon volt, a mikor a sztrá jkoló olajfú ró k rö gtö nzö tt
tü zérségi fegyverekkel tá madtak; a robbaná s letaszította Susant és két katoná t a toronyró l
a tö bb tíz méterrel lejjebb lévő tengerbe. A két katona má r nem élt, amikor a vízbe
csapó dott, de a sú lyosan megégett Susan még igen, bá r alig volt tudatá ná l.
A sztrá jkoló munká sok, akik a tá madá st indítottá k, kihalá sztá k; példá t akartak statuá lni
vele. Az elíziumi tengerben van egy nagy dö gevő , a „tá togó ”, ami a hatalmas á llkapcsá val
képes egy embert egyben lenyelni. A tá togó k szeretik a tornyokat, mert az onnét tengerbe
vetett szeméten élnek. A fú ró k felü ltették Susant, addig pofoztá k, amíg visszanyerte
eszméletét, majd sietve elhadartak egy kiá ltvá nyt, abban bízva, hogy a FejGép eljuttatja
szavaikat a GYV-hez. Aztá n bű nö snek nyilvá nítottá k Susant az ellenséggel való
kollaborá ció ban, halá lra ítélték, és visszalö kték a tengerbe, kö zvetlen a plató
szemétcsú szdá ja alá .
A tá togó ra nem kellett sokat vá rni; egy nyelés, és Susan nem volt sehol. Ekkor még életben
volt, pró bá lt kijutni a tá togó szá jnyílá sá n. Mielő tt azonban sikerü lhetett volna neki, az egyik
fú ró munká s meglő tte a tá togó t pontosan a há tuszonya alatt, ahol az á llat agya volt. A tá togó
azonnal megdö glö tt és elsü llyedt, magá val cipelve Susant. Susan nem abba halt bele, hogy
megették, nem is fulladt meg, hanem a víz nyomá sa ö lte meg, ahogy a hallal együ tt
lesü llyedtek a mélybe.
A sztrá jkoló knak nem jutott idejü k megü nnepelni ezt az elnyomó kra mért a csapá st. A
Tucson ú jabb csapatai á tsö pö rtek a sztrá jkolok tá borá n, ö sszetereltek tö bb tucat hangadó t,
lelő tték ő ket, aztá n megetették a tá togó kkal. Kivéve azokat, akik megö lték Susant; azokat
ú gy etették meg a tá togó kkal, hogy elő tte nem lő tték le. Ezutá n nem sokkal véget ért a
sztrá jk.
Susan halá la megvilá gosító hatá ssal volt rá m, emlékeztetett arra, hogy az emberek éppoly
embertelenek tudnak lenni, mint bá rmely idegen faj. Ha én lettem volna a Tucsonon, én is
simá n megetetem Susan egyik gyilkosá val a halat, és egy cseppet se bá nom. Nem tudom,
hogy ettő l jobb vagy rosszabb lettem anná l, mint attó l féltem a covandui csata kö zben. De
tö bbé nem aggó dtam, hogy kevésbé vagyok ember, mint voltam.
TIZENKETTŐ
Akik ott voltunk a koralli csatá ban, mind emlékszü nk, hol tartó zkodtunk, amikor elő szö r
hallottuk, hogy a bolygó t elfoglaltá k. É n éppen Alant hallgattam, neki elmagyará zta, hogy az
az univerzum, amit ismerni vélek, má r nincs.
– Az első ugrá sná l elhagytuk. Á tjutottunk a szomszéd univerzumba. Ez az ugrá s lényege.
Ez szép, hosszú néma csendet vá ltott ki belő lem és Ed McGuire-bő l, akivel Alan mellett
ü ltü nk a zá szló alj „Pihenj” tá rsalgó já ban. Végü l Ed, aki Aimee Weber rajá t vette á t,
megszó lalt: – Nem tudlak kö vetni, Alan. Azt hittem, az ugrá s csak a fénysebességnél
valamivel gyorsabban visz.
– Nem – ingatta a fejét Alan. – Einsteinnek még mindig igaza van: a fénysebességnél
gyorsabban nem lehet menni. Kü lö nben meg nem akarná l a fénysebesség tö redékével sem
rö pkö dni az univerzumban. Ha eltalá lsz csak egy kis kő darabot, mikö zben aká r pá r szá z
mérfö ld per má sodperccel robogsz, szép nagy lyuk lesz a hajó don. Azzal csak gyorsan
megö lnéd magad.
Ed pislogott, majd végigsimított a fején. – Hű , még most sem tudlak kö vetni.
– Jó l van, nézzétek – kezdte elö lrő l Alan. – Azt kérdeztétek, mi az ugró hajtó mű lényege. É s
mint mondtam, pofonegyszerű : fog egy tá rgyat az egyik univerzumban, mint példá ul a
Modesto, és á tdobja egy má sik univerzumba. A probléma az, hogy „hajtó mű ”-nek nevezzü k.
Való já ban nem hajtó mű , mert a gyorsulá s nem já tszik szerepet. Az egyetlen faktor a
multiverzumban való helyzet.
– Alan, megint elszá llsz – figyelmeztettem.
– Bocs. – Egy pillanatig tö prengett. – Mennyire megy nektek a matek?
– Halvá nyan dereng a szorzó tá bla – feleltem. Ed McGuire egyetértő n bó logatott.
– Ajaj. Jó . Akkor egyszerű szavakat haszná lok. Kérlek, ne sértő djetek meg.
– Igyekszü nk – morogta Ed.
– Oké – készü lt neki Alan. – Elő szö r is, az univerzum, amiben vagytok, amiben ebben a
pillanatban vagyunk, csak egy a végtelen szá mú lehetséges univerzumok kö zü l, melyek
létezését a kvantumfizika megengedi. Példá nak oká ért, ahá nyszor kiszú runk egy elektront
egy bizonyos helyzetben, az univerzumunkat funkcioná lisan annak az elektronnak a
helyzete hatá rozza meg, míg az alternatív univerzumban az elektron helyzete teljesen má s.
Kö vettek?
– É n nem – mondta Ed.
– Eh, laikusok. Akkor csak higgyétek el nekem. A lényeg a tö bbszö rö s univerzum. A
multiverzum. Az ugró hajtó mű ajtó t nyit ezek kö zü l a lehetséges univerzumok kö zü l egy
má sikba.
– Hogyan? – kérdeztem rá .
– Ezt csak magas matekkal tudná m elmagyará zni – felelte Alan.
– Szó val má gia.
– A te szempontodbó l az. De a fizika megalapozza.
– Nem értem – fú jt Ed. – Ezek szerint tö bb univerzumban já rtunk, mégis mindegyik
pontosan olyan volt, mint a miénk. Minden „alternatív univerzum”, amirő l tudomá nyos-
fantasztikus tö rténetekben olvastam annak idején, gyö keresen má s volt. Pont abbó l tudod,
hogy má shol vagy.
– Erre érdekes vá laszt tudok adni – mondta Alan. – Induljunk ki abbó l, hogy egy tá rgyat
egyik univerzumbó l á tvinni egy má sikba alapvető en való színű tlen.
– Ezt el tudom fogadni – bó lintottam.
– A fizika megengedi, hiszen a legalapvető bb szinten ez kvantumfizikai univerzum, szinte
bá rmi megtö rténhet, még ha gyakorlatilag nem is. Az azonossá g elve alapjá n minden
univerzum azt preferá lja, ha a való színű tlen események szá ma minimá lis, fő leg
szubatomikus szint felett.
– Hogy tud egy univerzum „preferá lni” bá rmit? – okvetetlenkedett Ed.
– Ezt csak magas matekkal tudná m megmagyará zni.
– Naná – forgatta a szemét Ed.
– Pedig az univerzum igenis preferá l dolgokat – győ zkö dte Alan. – Példá ul az entró pia felé
való mozgá st. A fény sebességének á llandó sá gá t. Ezeket bizonyos mértékig lehet
mó dosítani vagy zavarni, de nem kis munká val. Itt is ugyanez a helyzet. Egy tá rgyat egyik
univerzumbó l a má sikba vinni olyan való színű tlen, hogy jellemző en az az univerzum,
amibe viszed a tá rgyat, szinte tö kéletesen megegyezik azzal, ahonnét jö ttél. Mondhatjuk rá ,
hogy ez a való színű tlenség megő rzésének szabá lya.
– De akkor hogyan magyará zod, hogy mi egyik helyrő l a má sikra mozgunk? – kérdeztem. –
Hogyan jutunk egyik univerzum egy ű rbéli pontjá ró l egy má sik univerzum má sik pontjá ra?
– Gondolj bele. Egy egész hajó á tmozdítá sa egy má sik univerzumba a „hihetetlenü l
való színű tlen” rész. Az univerzum szempontjá bó l a hol abban az ú j univerzumban egészen
triviá lis. Ezért mondtam, hogy az ugró hajtó mű félrevezető elnevezés. Igazá bó l nem
megyünk sehová . Egyszerű en megérkezünk.
– É s mi tö rténik azzal az univerzummal, amit elhagytunk? – kérdezte Ed.
– A Modesto egy má sik univerzumbó l való verzió ja tö lti be a helyü nket a mi má sik
verzió nkkal – vá laszolta Alan. – Feltehető leg. Van rá elenyésző esély, hogy nem ez tö rténik,
de á ltalá ban igen.
– Visszajutunk valaha? – kérdeztem.
– Hová ?
– Abba az univerzumba, ahonnét indultunk.
– Nem – kö zö lte Alan. – Vagyis elméletileg lehetséges, de rendkívü l való színű tlen. A
lehető ségek elá gazá sai folyamatosan szü lik az univerzumokat, és az az univerzum, ahová
jutunk, á ltalá ban kö zvetlenü l azelő tt szü letik, hogy odaugrunk. Ső t, ez az oka, hogy oda
tudunk ugrani: az, hogy ö sszetételében nagyon kö zel á ll a miénkhez. Idő ben minél tová bb el
vagy vá lasztva egy univerzumtó l, anná l tö bb ideje van a divergenciá ra, anná l
való színű tlenebb, hogy visszajutsz bele. Még abba is dö bbenetesen való színű tlen
visszatérni, amit egy má sodperce hagytá l el. Abba visszatérni pedig, amit egy éve hagytunk
el, amikor a Fö ldrő l a Fő nixre ugrottunk, kizá rt.
– Ez nyomasztó – mondta Ed. – Szerettem azt az univerzumot.
– Tudod, Ed, te nem is ugyanabbó l az univerzumbó l jö ttél, mint John meg én, mivel te nem
akkor csiná ltad meg az első ugrá st, amikor mi. Ső t, akik akkor velü nk együ tt ugrottak, má r
azok sincsenek ugyanebben az univerzumban, mert má s hajó ra kerü ltek és má shová
ugrottak. A régi bará taink, akikkel talá lkozunk, alternatív verzió k lesznek. Persze ugyanú gy
néznek ki és ugyanú gy cselekednek, mert egy-egy elektron helyzetétő l eltekintve
ugyanazok is. De a kiinduló univerzumunk abszolú t má s.
– Szó val a mi univerzumunkbó l mi ketten maradtunk – mondtam.
– Jó esély van rá , hogy az az univerzum még létezik – vigasztalt Alan –, de szinte biztosan mi
ketten vagyunk onnét ebben az univerzumban.
– Nem tudom, mihez kezdjek ezzel az informá ció val.
– Ne gyö tö rd magad vele – taná csolta Alan. – Mindennapi szempontbó l ez a sok
univerzumugrá lá s nem szá mít. Funkcioná lisan minden ugyanaz, aká r melyik univerzumban
vagy.
– Akkor minek kellenek egyá ltalá n csillaghajó k? – kérdezte Ed.
– Há t hogy ha má r az ú j univerzumban vagy, eljuss oda, ahová akarsz.
– Nem, ú gy értem, ha egyik univerzumbó l csak ú gy á tugrunk egy má sikba, miért nem
ugrunk egybő l bolygó ró l bolygó ra? Egybő l a bolygó felszínére Akkor legalá bb az ű rben nem
tudná nak lelő ni.
– Az univerzum szereti, ha az ugrá s tá vol tö rténik az olyan nagy gravitá ció s kutakró l, mint a
bolygó k és csillagok – magyará zta Alan. – Fő leg ha má sik univerzumba ugrasz. Az ugrá s
célhelye má r lehet kö zel gravitá ció s kú thoz, ezért is lépü nk az ú j univerzumba a célunkhoz
kö zel, de az ugrá st megkezdeni sokkal kö nnyebb tá vol, ezért is megyü nk elő tte mindig elég
sokat. Exponenciá lis viszony á ll fenn a kettő kö zö tt, amit meg tudnék mutatni, de...
– Tudom, tudom, magas matek.
Alan valami megnyugtató t akart mondani, amikor mindnyá junk FejGépe bekapcsolt. A
Modesto ekkor szerzett tudomá st a koralli mészá rlá sró l. É s aká r melyik univerzumban
voltá l, iszonyú volt.
A Korall volt az ö tö dik bolygó , ahol az ember letelepedett, és az első , ami vitathatatlanul
alkalmasabb volt az emberi élet szá má ra, mint aká r a Fö ld valaha is. Geoló giailag stabil volt,
mérsékelt égö vvel a hatalmas fö ldtö megek szinte egészén, tele olyan nö vényekkel és
á llatokkal, melyek eléggé hasonlítottak a fö ldiekhez ahhoz, hogy kielégítsék az emberek
tá plá lkozá si és esztétikai szü kségleteit. Az elején még arró l is szó volt, hogy É dennek
nevezik el a koló niá t, de aztá n arra jutottak, hogy ez a név karmikus balszerencsét hordoz.
Ehelyett Korallnak keresztelték el a korallszerű lények utá n, melyek a csodá latosan
sokszínű szigetvilá got és tenger alatti zá tonyokat alkottá k a bolygó egyenlítő i zó ná já ban.
Meglepő mó don az emberi terjeszkedést a minimumon tartottá k, akik pedig ott éltek,
egyszerű , szinte iparosítá s elő tti életet éltek. A kevés hely egyike volt a vilá gegyetemben,
ahol az emberek alkalmazkodtak a meglévő ö koszisztémá hoz, és nem szá ntottá k fel, hogy
meghonosítsá k a gaboná t és a marhá kat.
É s bevá lt; a kicsi és alkalmazkodó embercsoport beilleszkedett a Korall bioszférá já ba, és
szerényen, becsvá gy nélkü l éldegélt.
Ezért aztá n teljesen felkészü letlenü l érte ő ket a rraey faj tá madá sa, akiknek a katoná i
annyian voltak, mint ő k. A Korallon és fö lö tte á llomá sozó GYV-helyő rség rö vid, hő sies
ellená llá st tanú sított, de elsö pö rték ő ket; aztá n a telepesek is megfizettették a rraeyekkel a
tá madá s á rá t. Ennek ellenére a koló niá t egykettő re megsemmisítették, az életben maradt
telepeseket pedig szó szerint lemészá roltá k, mivel a rraeyek má r rég megszerették az
emberhú s ízét, és amikor csak tehették, élvezték is.
Az egyik elcsípett adá srészlet, amit a FejGépen keresztü l kaptunk, egy fő ző mű sor volt,
amelyben a rraeyek egyik híres szaká csa arró l beszél, hogyan a legjobb feldarabolni az
embert, hogy minél tö bb ételféle kijö jjö n belő le. Á llító lag a nyakcsont kü lö nö sen jó
hú slevesbe. Amellett, hogy rosszul lettü nk, a videó émelyítő bizonyíték volt arra, hogy a
koralli mészá rlá st elő re megtervezték, még má sodrangú rraey hírességeket is odavittek,
hogy részt vehessenek a lakomá n. A rraeyek lá tható an maradni szá ndékoztak.
Az invá zió első dleges céljá val kapcsolatban nem pocsékoltá k az idő t. Miutá n a telepeseket
megö lték, a rraeyek fú ró tornyokat szá llítottak a felszínre, hogy haladéktalanul megkezdjék
a korallszigetek felszíni bá nyá szatá t. A rraeyek elő tte megpró bá ltak tá rgyalni a gyarmati
kormá nnyal, hogy bá nyá szhassanak a szigeteken; a rraeyek bolygó já nak nagy részén is
voltak korallszerű zá tonyok, míg az ipari szennyezés és kereskedelmi bá nyá szá s tö nkre
nem tette ő ket. A gyarmati kormá ny nem adott engedélyt a bá nyá szatra, egyrészt mert a
Korall telepesei szerették volna épségben megő rizni a bolygó t, má srészt mert a rraeyek
emberevő hajlamai kö zismertek voltak. Senki nem akarta, hogy a rraeyek a telepek felett
repkedjenek, gyanú tlan, elkó dorgott emberekre vadá szva.
A gyarmati kormá ny ott hibá zott, hogy nem ismerte fel, a rraeyeknek milyen fontos a
korallbá nyá szat – a kereskedelmi mellett vallá sos aspektusa is volt, amit a gyarmati
diplomatá k sú lyosan félreértettek –, vagy hogy a rraeyek mire képesek érte. A rraeyek és a
gyarmati kormá ny néhá nyszor má r ö sszeakasztotta a bajszá t, a viszony sosem volt jó
(mennyire jö hetsz ki valakivel, aki ú gy néz rá d, mint a tá plá ló reggeli nélkü lö zhetetlen
részére?). Tö bbnyire azonban ő k is elvoltak a maguk dolgá val, és mi is. Csakhogy most a
rraeyek bolygó já nak koralljai a kihalá s felé tendá ltak, és így a Korall irá nti vá gyuk ö v alatti
ü tésként ért bennü nket. Megszerezték a Korallt, és nekü nk még keményebben kellett
lecsapnunk, hogy visszaszerezzü k.
– Kurvá ra gyá szos a helyzet, és mire odaérü nk, még gyá szosabb lesz – kö zö lte Keyes
hadnagy a rajparancsnokokkal.
A szakasz pihenő jében voltunk, a ká vénk kihű lt, ahogy a Korall-rendszerbő l kapott
atrocitá sjelentéseket és megfigyelési informá ció kat bö ngésztü k. Amelyik ugró szondá t nem
lő tték le a rraeyek, az azt jelentette, hogy folyamatosan érkeznek a rraey hajó k, hadihajó k
és korallszá llító k egyará nt. A koralli mészá rlá s utá n alig két nappal má r majdnem ezer
rraey hajó nyü zsgö tt a bolygó kö rü l, vá rva, hogy végre nekieshessenek.
– Mondom, amit tudunk – mondta Keyes, és a Korall-rendszer képe jelent meg a
FejGépemen. – Becslésü nk szerint a rendszerben a legaktívabb rraey hajó k a kereskedelmi
és ipari hajó k. Az alapjá n, amit a hajó ikró l tudunk, a negyedü knek, olyan há romszá znak van
katonai szintű tá madó és védelmi rendszere, és ezek kö zü l sok a csapatszá llító , minimá lis
pajzzsal és tű zerő vel. De a hadihajó ik nagysá gban és erő ben is felü lmú ljá k a mieinket. A
felszínen becslésü nk szerint szá zezer rraey katona lehet, akik má r megkezdték beá sni
magukat.
– Szá mítanak rá , hogy harcolni fogunk a Korallért, de a hírszerzésü nk szerint arra
szá mítanak, hogy négy-hat nap mú lva tá madunk, mert ennyi idő kell, míg a nagy hajó kat
ugrá spontra visszü k. Pontosan tudjá k, hogy a GYV a tú lerő t szereti, ami pedig idő be telik.
– É s mikor tá madunk való já ban? – kérdezte Alan.
– Tizenegy ó ra mú lva – felelte Keyes. Mind fészkelő dni kezdtü nk.
– Hogy lehet az, uram? – kérdezte Ron Jensen. – Csak azokra a hajó kra szá míthatunk, amik
má r ugrá si pozíció ban vannak vagy lesznek pá r ó rá n belü l.
Há ny ilyen van?
– Hatvankettő a Modestóval együ tt. – A FejGép elkezdte letö lteni a hajó k listá já t.
É szrevettem a Hampton Roadsot a listá n; azon á llomá sozott Harry és Jesse. – Még hat hajó
igyekszik ugrá spont felé, de nem szá míthatunk rá , hogy a tá madá s megindítá sá ra odaérnek.
– Az istenit, Keyes – morogta Ed McGuire –, akkor ö t hajó juk jut egyre, a felszínen pedig
kettő ember egyre, má r ha egyá ltalá n le tudunk szá llni. É n jobb szeretek tú lerő ben lenni.
– Mire elég csatahajó nk odaér, má r felkészü ltek a védekezésre – mondta Keyes. – Jobb, ha
kisebb erő t kü ldü nk, amíg még felkészü letlenek, és most teszü nk bennü k annyi ká rt,
amennyit lehet. Négy napon belü l nagyobb flotta jö n: kétszá z hajó megfelelő tű zerő vel. Ha
jó l dolgozunk, simá n lesö prik a maradék rraey erő ket.
Ed horkantott. – Ká r, hogy azt mi nem lá tjuk má r.
Keyes feszü lten mosolygott. – Kishitű . Nézzék, emberek, tudom, hogy ez nem
sétakirá ndulá s a Holdon. De nem hü lyén esü nk neki. Nem kés-kés ellen megyü nk. Célra
tartva érkezü nk. Befelé menet szétlő jü k a csapatszá llító kat, hogy ne tudjanak tö bb katoná t
letenni a felszínre. Letesszü k a katoná inkat, hogy megakasszá k a bá nyá szá st, és a rraeyek
nem tudnak ú gy lő ni, hogy ne a sajá t katoná ikat és felszerelésü ket talá lná k el. A
kereskedelmi és ipari hajó kra is lö vü nk, ha lesz alkalom, és elvonjuk a nagy á gyú kat a
Korall pá lyá já ró l, hogy ha az erő sítésü nk megérkezik, elő ttü k és mö gö ttü k legyü nk.
– É n visszatérnék a felszíni egységekre – mondta Alan. – Letesszü k a csapatokat, aztá n a
hajó ink megpró bá ljá k elcsalogatni a rraey hajó kat? Ez azt jelenti a fö ldi egységeknek, amire
gondolok?
Keyes bó lintott. – Minimum há rom-négy napig el leszü nk vá gva.
– Remek – vá gott pofá t Jensen.
– Há ború van, seggfejek – csattant fel Keyes. – Sajná lom, ha ez kényelmet len maguknak.
– Mi van, ha a terv nem vá lik be, és a hajó inkat lelö vik? – kérdeztem.
– Há t akkor baszhatjuk, Perry. De ne ezt vegyü k alapnak. Profik vagyunk, és feladatot
kaptunk. Erre képeztek ki bennü nket. A terv kocká zatos, de a kocká zat kezelhető mértékű ,
és ha bevá lik, visszaszerezzü k a bolygó t, komoly ká rt okozva a rraeyeknek. Induljunk ki
abbó l, hogy szá mít, amit csiná lunk Eszement egy ö tlet, de talá n bevá lik. É s ha lelkesen
csiná ljá k, még nagyobb az esély a sikerre. Rendben?
Ú jabb széknyikorgá sok. Nem voltunk meggyő zve, de nem sokat tehettü nk Megyü nk, aká r
tetszik, aká r nem.
– Melyik az a hat hajó , amelyik talá n odaér a bulira? – kérdezte Jensen.
Keyes utá nanézett. – A Little Rock, a Mobile, a Waco, a Muncie, a Burlington és a Karvaly.
– A Karvaly? Komolyan?
– Mi van vele? – kérdeztem. Szokatlan név volt; a hajó kat á ltalá ban kö zepes méretű
vá rosokró l nevezték el.
– A Szellemhadtest, Perry – magyará zta Jensen. – A GYV kü lö nleges erő i. Azok aztá n
hatékony szemétlá dá k.
– Még sose hallottam ró luk. – Való já ban valamikor hallottam, de hogy mi kor és hol, az nem
jutott eszembe.
– A GYV kü lö nleges alkalmakra tartogatja ő ket. Nem jö nnek ki a tö bbiek kel. De jó lenne
ő ket ott tudni. Talá n nem kéne meghalnunk.
– Jó lenne, de való színű leg nem érnek oda – mondta Keyes. – Ez a mi bulink, fiú k-lá nyok.
Aká r tetszik, aká r nem.
A Modesto tíz ó rá val késő bb ugrott pá lyá ra a Korall kö rü l, és pá r má sodpert mú lva hat
rakéta talá lta el, amit egy kö zeli rraey csatahajó lő tt ki. A Modesto jobb há tsó
hajtó mű részlege ripityá ra ment, a hajó vadul pö rö gni kezdett. Az én rajom és Alané a
sikló ban kuporgott, amikor a rakétá k becsapó dtak; a robbaná s hirtelen tehetetlenségi ereje
tö bb katoná nkat a sikló oldalá nak nyomott. A raktérben le nem rö gzített felszerelések
repkedtek, eltalá ltak egy má sik sikló t. Az elektromá gneses karmantyú szerencsére tartotta
a sikló kat.
Aktivá ltam Seggfejet, hogy ellenő rizzem a hajó á llapotá t. A Modesto sú lyos ká rokat
szenvedett, és a rraey hajó aktív pá sztá zá sa azt sugallta, ú jabb rakétá k vá rható k.
– Ideje menni! – kiabá ltam Fiona Eatonnak, a piló tá nknak.
– Nem kaptam engedélyt az irá nyítá stó l.
– Tíz má sodperc, és ú jabb sorozatot kapunk. Ez a kibaszott engedélyed.
Fiona morgott.
Alan, aki szintén rá csatlakozott a Modesto rendszerére, há tulró l odakiá ltott:
– A rakétá k má r jö nnek. Huszonhat má sodperc becsapó dá sig.
– Kijutunk azalatt? – kérdeztem Fioná t.
– Meglá tjuk. – Kapcsolatba lépett a tö bbi sikló val. – Fiona Eaton, a Halas Transzport
piló tá ja. Há rom má sodperc mú lva vészkioldá st hajtok végre a hangá r zsilipajtajá n. Sok
szerencsét. – Felém fordult. – Kö sd be magad – és rá tenyerelt a vö rö s gombra.
A hangá r zsilipajtajá t éles fény rajzolta kö rü l; a lerobbanó ajtó k reccsenését elnyomta a
kiszö kő levegő harsogá sa. Minden kirepü lt, ami nem volt rö gzítve; a tö rmeléken tú l a
csillagmező émelyítő n billegett, ahogy a Modesto tehetetlenü l pö rgö tt. Fiona fokozta a
toló erő t, és kicsit vá rt, amíg a tö rmelék eltű nt a nyílá sbó l, utá na kioldotta az
elektromá gneses karmantyú kat, és megcélozta a kijá ratot. Beleszá mította a Modesto
forgá sá t, de nem eléggé, mert kifelé menet a tető t azért végigkapartuk.
Rá csatlakoztam a hangá r kamerá já ra. A sikló k kettesével-há rmasá val sü vítettek ki. Ö t
kijutott, mikor a má sodik rakétasorozat becsapó dott a hajó ba: hirtelen megvá ltoztatta a
Modesto pö rgésének pá lyá já t, és tö bb má r lebegő sikló t a hangá r padló já hoz csapott.
Minimum egy felrobbant, de aztá n tö rmelék vá gó dott a kamerá hoz, és széttö rte.
– Vá gd el a FejGép kapcsolatá t a Modestóval, mert azzal megtalá lhatnak bennü nket –
mondta Fiona. – Mondd meg a rajodnak szó ban.
Alan jö tt elő re. – Há tul van pá r apró bb sérü lés, de semmi komoly. Mi a terv?
Megcéloztam a Korallt, és kikapcsoltam a hajtó mű veket – mondta Fiona. – Biztos
hajtó mű vet és FejGép-adá st keresnek, amit megcélozhatnak, ú gyhogy ha halottnak
tettetjü k magunkat, talá n lejutunk a légkö rbe.
– Talá n? – vonta fel szemö ldö két Alan.
– Ha van jobb terved, csupa fü l vagyok.
– Gő zö m sincs, mi tö rténik, ú gyhogy boldogan elfogadom a tervedet.
– Mi a fene volt ez az egész? – há borgott Fiona. – Eltalá ltak, amint ideértü nk. Nem
tudhattá k, hol leszü nk.
– Talá n rossz helyen voltunk rossz idő ben – vélte Alan.
– Nem hinném – mutattam ki az ablakon. – Nézzétek.
Egy rraey csatahajó ra mutattam, ami szikrá zott, ahogy rakétá k indultak el ró la. A jobb
szélen egy GYV-cirká ló bukkant fel. Pá r pillanat mú lva a rakétá k belecsapó dtak az oldalá ba.
– A kurva életbe! – nyö gö tt fel Fiona.
– Pontosan tudtá k, hol jö nnek ki a hajó ink – értette meg Alan. – Csapdá t á llítottak.
– Hogy a faszba lehet ez? Mi a fasz ez?
– Alan, te vagy a fizikus – mondtam. – Szerinted?
Alan a sérü lt GYV-cirká ló t bá multa, amely megdő lt, és má ris kapott még egy
rakétasorozatot. – Fogalmam sincs, John. Ez nekem ú j.
– Ezt a szívá st – sziszegett Fiona.
– Nyugalom – szó ltam rá . – Bajban vagyunk. Ha elveszítjü k a fejü nket, az nem segít.
– Ha van jobb terved, csupa fü l vagyok – ismételte Fiona.
– Ha nem a Modestót pró bá lom elérni, haszná lhatom a FejGépet? – kérdeztem tő le.
– Persze. Amíg az adá s nem hagyja el a sikló t.
Aktivá ltam Seggfejet, és elő hívtam a Korall térképét. – Azt hiszem, kijelenthetjü k, hogy a
korallbá nyá sz-telep elleni tá madá s ma elmarad. Nem jutottunk ki annyian a Modestóró l,
hogy rendes tá madá st kezdjü nk, és nem hiszem, hogy mind lejutunk egy darabban a
felszínre. Nem minden piló ta esze vá g olyan gyorsan, mint a tiéd, Fiona.
Fiona bó lintott, és lá ttam, hogy kicsit megnyugszik. A dicséret mindig hasznos, fő leg
kritikus pillanatban.
– Oké, itt az ú j terv – kü ldtem á t a térképet Fioná nak és Alannek. – A rraey erő k a
korallszigeteknél és a gyarmati vá rosokná l csoportosulnak, itt, ezen a parton. Ú gyhogy mi
ide megyü nk – mutattam a Korall legnagyobb kontinensének kellő s kö zepére elrejtő zü nk
ebben a hegységben, és vá rjuk a má sodik hullá mot.
– Má r ha lesz má sodik hullá m – mondta Alan. – Egy ugró szonda biztos visszajut a Fő nixre.
Tudni fogjá k, hogy a rraeyek vá rtak bennü nket. Ha ezt megtudjá k, talá n nem is jö nnek.
– De jö nnek. Csak nem biztos, hogy akkor, amikor mi szeretnénk. A jó hír, hogy a Korall
bará tsá gos. Megélü nk azon, amit ott talá lunk, ameddig csak kell.
– Nem vagyok gyarmatosító hangulatban – morgott Alan.
– Nem ö rö kre. É s még mindig jobb, mint a má sik lehető ség.
– Jogos.
Fioná hoz fordultam. – Mi kell hozzá , hogy egy darabban le tudj vinni minket?
– Csoda – felelte. – Most jó k vagyunk, mert tö rmeléknek lá tszunk, de kö vetni fognak
minden emberi testnél nagyobb tá rgyat, ami behatol a légkö rbe. Amint manő verezni
kezdü nk, kiszú rnak.
– Meddig tudunk itt fent maradni?
– Nem soká ig. Nincs étel, víz, és a fejlett testü nk ellenére jó pá ran hamar kifogynak a
levegő bő l.
– A légkö rbe érés utá n mennyivel kell elkezdened manő verezni?
– Nem sokkal utá na. Ha egyszer pö rö gni kezdü nk, nem fogom tudni egyenesbe hozni.
Lezuhanunk.
– Csiná ld, amit kell – mondtam. Bó lintott. – Jó l van, Alan, ideje szó lni a srá coknak, hogy
vá ltozott a terv.
– Kezdjü k. – Fiona fú jt egyet, és beindította a fü vó ká kat. A gyorsulá s a má sodpiló ta ü léséhez
szö gezett. Most má r nem zuhantunk a Korall felszíne felé.
– Zö työ gés jö n – figyelmeztetett Fiona, ahogy beértü nk a légkö rbe. A sikló rá zkó dott, mint
egy csö rgő dob.
A mű szerfalon valami pityegett. – Aktív sugá r – mondtam. – Nyomon kö vetnek.
– Jó . Pá r pillanat mú lva felhő k jö nnek. Talá n megzavarjá k ő ket.
– Á ltalá ban meg?
– Nem – mondta, de azért belerepü lt.
Pá r kilométerre keletre értü nk ki, és azonnal visszatért a pityegés. – Még mindig kö vetnek.
Hajó há romszá zö tven kilométerre. Kö zeledik.
– Kö zel megyek a talajhoz, mielő tt rá nk má szhatna – mondta Fiona. – Nem tudom lehagyni
vagy lelő ni. Abban reménykedhetü nk, hogy a talaj kö zelében a fá kat talá ljá k el, nem minket.
– Ez nem tú l biztató .
– Ma nem a biztatá s a dolgom. Kapaszkodj. – É melyítő en lebuktunk.
A rraey hajó má r ott is volt. – Rakétá k – mondtam. Fiona balra rá ntotta a gépet, aztá n a
felszín felé. Az egyik rakéta fö lö ttü nk hú zott el, a má sik belecsapó dott egy dombba, ami
felett á tsuhantunk.
– Szép – dicsértem, aztá n majdnem leharaptam a nyelvem, ahogy egy harmadik rakéta
kö zvetlen mö gö ttü nk robbant fel, meglö kve a sikló t. Egy negyedik rakéta is felrobbant, és
srapnelzivatar tépett a sikló ba; a sü vö ltő levegő ben is hallottam, hogy valaki felsikolt há tul.
– Leteszem – mondta Fiona, és pró bá lta egyenesbe hozni a sikló t. Egy kis tavat célzott meg
hihetetlen sebességgel. – Belecsapó dunk a vízbe. Bocs.
– Jó l csiná ltad – mondtam, aztá n a sikló orra belecsapó dott a vízbe.
A sikló orra fü lsü ketítő reccsenéssel levá lt a tö rzsrő l. Egy futó pillanatra lá ttam, ahogy a
rajom és Alan raja elszá ll: szá juk tá tva, a sikolyokat elfojtja a tö bbi zaj, ahogy eldü bö rö gnek
a sikló orra felett, ami má r esik szét a vízen. A feszes, képtelen pö rgés, ahogy az orr fémet és
felszerelést szó r szét. Az éles fá jdalom, ahogy valami eltalá l és elviszi az á llamat. Gurgulá zva
pró bá lok sikoltani, a centrifugá lis erő hatá sá ra szü rke IntelliVér frö ccsen szét. Tekintetem
Fioná ra téved, akinek fejét és karjá t valahol elhagytuk.
Az ü lésem fémes pattaná ssal leszakad a fü lkérő l, a há tamon kacsá zok egy sziklakiszö gellés
felé, az ü lés lustá n forog az ó ramutató val ellentétes irá nyba, a há ta pat-pat-pattog a szikla
felé. Gyors és szédítő irá nyvá ltozá s, amikor a jobb
Az ü lésem eltalá lja a sziklá t, majd sá rga-fehér fá jdalomvillá m, ahogy a combcsontom
elpattan, mint egy pá lcika. A lá bam fellendü l oda, ahol az á llam szokott lenni, én vagyok az
első ember, aki szó szerint szá jba rú gja magá t. Szá razfö ldre repü lö k, ott érek le, ahol még
zuhognak az á gak, mert a sikló há tsó része az Imént tö rt itt á t. Az egyik á g a mellkasomra
zuhan, eltö ri minimum há rom bordá mat. Miutá n szá jon rú gtam magam, ez má r nem igazi
csú cspont.
Felnézek (nincs vá lasztá som), Alan ló g fö lö ttem fejjel lefelé, egy faá g csonkja tartja, ott á llt
bele, ahol a má já nak kellene lennie. IntelliVér csö pö g a homloká ró l a nyakamba. Lá tom,
hogy a szeme megrá ndul, észrevesz. Aztá n ü zenetet kü ld a FejGépen.
~ Rettenetes látvány vagy ~ küldi.
Nem tudok reagá lni. Csak bá mulom.
~ Remélem, látom a csillagképeket ott, ahová megyek ~ kü ldi. Aztá n még egyszer. Aztá n még
egyszer. Aztá n nem kü ld má r semmit.
Csipogá s. Kemény pá rná k a karomon. Seggfej felismeri a csipogá st, és lefordítja.
Ez még él.
Hagyd. Nemsokára meghal. És a zöldeket nem lehet megenni. Még nem érettek.
Horkantá s, amit Seggfej ú gy fordít [nevetés].
– Szent szar, ezt nézd meg – mondja valaki. – Ez a rohadék még él.
Má sik hang. Ismerő s. – Hadd lá ssam.
Csend. Az ismerő s hang megint: – Szedjétek le ró la az á gat. Visszavisszü k.
– Jézus, fő nö k, nézz rá . Inká bb rö píts egy golyó t a fejébe. Az lenne a kö nyö rü letes megoldá s.
– Azt mondtá k, vigyü k be a tú lélő ket – mondta az ismerő s hang. – Es ő tú lélte. Egyedü l ő
élte tú l.
– Má r ha ez élet.
– Végeztél?
– Igen, asszonyom.
– Helyes. Szedjétek le azt a rohadt á gat. A rraeyek mindjá rt a seggü nkben lesznek.
Olyan kinyitni a szememet, mint felemelni egy fémajtó t. Segít a fá jdalom, ahogy az á gat
leveszik ró lam. A szemem felpattant, és megpró bá lok á ll nélkü l sikoltani.
– Jézusom! – mondja az első hang. Egy férfi, sző ke, eldobja a nagy á gat. Magá ná l van!
Meleg kéz az arcom megmaradt oldalá n. – Hé – mondja az ismerő s hang.
– Hé, minden rendben. Biztonsá gban vagy. Visszaviszü nk. Minden rendben Má r minden
rendben.
Az arca a lá tó terembe kerü l. Ismerem ezt az arcot. A feleségem volt.
Kathy eljö tt értem.
Sírok. Tudom, hogy meghaltam. De nem bá nom.
Kezdek tá volodni.
– Lá ttad má r ezt a fickó t? – hallom a sző ke kérdését.
– Ne légy hü lye – mondja Kathy. – Hogy lá ttam volna?
Á tlépek.
Egy má sik univerzumba.
III. RÉSZ
TIZENHÁROM
– Á , felébredt – mondta valaki, amint kinyitottam a szemem. – Ne pró bá ljon beszélni.
Gyó gyoldatban van. Légző cső van a nyaká ban. É s nincs á llkapcsa.
Kö rü lnéztem. Sű rű , meleg, á ttetsző folyadékban lebegtem; a ká don tú l tá rgyakat véltem
lá tni, de nem tudtam kivenni ő ket. A ká d mellett egy panelbó l légző cső kígyó zott a nyakam
felé; pró bá ltam kö vetni a testemig, de a lá tó teremet eltakarta egy készü lék, ami a fejem alsó
részét ö vezte. Meg akartam érinteni, de nem tudtam megmozdítani a karomat. Ez
aggasztott.
– Ne aggó djon miatta – nyugtatott a hang. – A mozgá sképességét mi á llítottuk le. Ha
kivesszü k a ká dbó l, majd visszakapcsoljuk. Még pá r nap. Amú gy a FejGépéhez hozzá fér. Ha
kommuniká lni akar, azt haszná lja. Mi is ú gy beszélü nk magá hoz.
~ Hol a faszban vagyok? ~ küldtem. ~ És mi történt velem?
– A Brenneman Orvosi Kö zpontban van, a Fő nix fö lö tt – tá jékoztatott a hang. – A legjobb
kezekben. Az intenzív osztá lyon. Fiorina doktor vagyok, én viselem gondjá t, amió ta
idekerü lt. Hogy mi tö rtént magá val? Lá ssuk. Elő szö r is, most má r jó á llapotban van. Szó val
ne aggó djon. Csak hogy tudja: elvesztette az á llkapcsá t, a nyelvét, majdnem az egész jobb
arcá t és a fü lét. A jobb lá ba a comb felénél leszakadt; a bal tö bb helyen eltö rt, a bal lá bá ró l
hiá nyzott há rom ujja és a sarka. Ú gy véljü k, azt valami lerá gta. A jó hír, hogy a gerince eltö rt
kö zvetlen a bordá k alatt, vagyis való színű leg semmit nem érzett ebbő l. Apropó , bordá k: hat
eltö rö tt, az egyik á tszú rta az epehó lyagjá t, és belső vérzése volt. Nem is szó lva a
mérgezésrő l és má s á ltalá nos és egyedi fertő zésrő l, amit a nyílt sebek okoztak.
~ Azt hittem, meghaltam ~ küldtem. ~ Haldokoltam.
– Mivel má r nincs halá los veszélyben, azt hiszem, jogosan mondhatom, hogy halottnak is
kéne lennie – kö zö lte Fiorina doktor. – Ha mó dosítatlan ember lenne, halott lenne. Az
IntelliVérnek kö szö nheti, hogy életben maradt; megalvadt, mielő tt maga elvérzett volna, és
kordá ban tartotta a fertő zéseket. Azért így is hajszá l híja volt. Ha nem talá ljá k meg akkor,
nem sokkal utá na meghal.
Amikor visszavitték a Karvalyra, sztá ziscső be tették és idehoztá k. A hajó n nem sokat tudtak
tenni magá ért. Speciá lis ellá tá sra szorult.
~ Láttam a feleségemet ~ küldtem. ~ Ő mentett meg.
– A felesége katona?
~ Évek óta halott.
– Ó – mondta Fiorina doktor. – Nos, szö rnyű á llapotban volt. Ilyenkor a halluciná ció nem
ritka. A fényes alagú t, a rokonok meg minden. Nézze, tizedes, a testén még sokat kell
dolgoznunk, és kö nnyebb nekü nk, ha alszik kö zben. Amú gy se tud mit csiná lni, csak
lebegni. Egy idő re ismét alvó mó dba teszem. Mire legkö zelebb felébred, má r nem lesz a
ká dban, és eléggé visszanő az á lla, hogy rendesen beszélhessen. Rendben?
~ Mi történt a rajommal? ~ küldtem. ~ Lezuhantunk.
– Most aludjon – mondta Fiorina doktor. – Majd beszélü nk, ha kikerü lt a ká dbó l.
Bosszú san reagá lni akartam, de ó lmos fá radtsá g zuhant rá m. Mire megértettem, hogy el
fogok á julni, má r el is á jultam.
– Nahá t, ki jö tt vissza – mondta egy ú j hang. – Az ember, aki tú l hü lye meghalni.
Ezú ttal nem egy ká d trutyiban lebegtem. Arra néztem, ahonnét a hang jö tt.
– Harry – ü dvö zö ltem, má r amennyire mozdulatlan á llal tudtam.
– Személyesen – hajolt meg kissé.
– Bocs, ha nem á llok fel – motyogtam –, kicsit rozoga vagyok.
– ”Kicsit rozoga vagyok”, azt mondja – forgatta a szemét Harry. – Magassá gos ég. Nagyobb
részed hiá nyzott, mint amennyi visszajö tt, John! Lá ttam, amikor a tetemedet felhoztá k a
Korallró l. Amikor mondtá k, hogy élsz, leesett az á llam.
– Haha.
– Bocs. Nem viccnek szá ntam. De ká bé felismerhetetlen voltá l, John. Totá l roncs. Ne vedd
rossz néven, de azért imá dkoztam, hogy meghalj. El se tudtam képzelni, hogy ö sszeraknak.
– Ö rü lö k, hogy csaló dá st okoztam – mondtam.
– Ö rü lö k, hogy csaló dtam...
Akkor valaki belépett a szobá ba.
– Jesse – ismertem fel.
Jesse odajö tt és megpuszilt. – Isten hozott ú jra az élő k fö ldjén, John. – Há tralépett. – Tessék,
megint együ tt vagyunk. A há rom testő r.
– Két és fél testő r – pontosítottam.
– Ne légy hü lye. Fiorina doki azt mondja, fel fogsz épü lni. Holnapra teljesen visszanő az
á llad, aztá n még kell pá r nap a lá badnak. Semmi perc alatt kint leszel innét.
Megtapogattam a jobb lá bamat. Ott volt, legalá bbis ú gy éreztem. Félrehajlottam a takaró t,
hogy megnézzem. Ott volt. Nagyjá bó l. A térd alatt zö ld hegesztés csíkja hú zó dott. Felette
lá bnak lá tszott, alatta inká bb protézisnek.
Tudtam, mi ez. A rajomban az egyik nő nek csatá ban ellő tték a lá bá t, és ugyanígy
nö vesztették vissza. Tá panyagban gazdag mű végtagot illesztenek az amputá lt csonkhoz,
aztá n nanorobotokat fecskendeznek be, hogy ö sszeolvasszá k a kettő t. Az ember sajá t DNS-e
mű kö dik vezérlő ként, és a nanorobotok a mű lá b tá panyagá t és nyersanyagait hú ssá és
csonttá vá ltoztatjá k, hozzá kapcsolva a má r létező izmokhoz, idegekhez, véredényekhez és a
tö bbi. A nanorobotok lassan haladnak lefelé a mű végtagon, amíg az egészet á t nem
alakítjá k; amikor ez megvan, a vér a belekbe szá llítja a nanorobotokat, és az ember
egyszerű en csak kiszarja ő ket.
Nem tú l finom megoldá s, de hatékony: nincs mű tét, nem kell kló nozott testrészekre vá rni,
nincsen otromba mű végtag. É s az amputá ció mértékétő l fü ggő en csak pá r hét az egész. Így
kaptam vissza az á llamat, és feltehető en a hal lá bamon a sarkamat meg az ujjakat, mert
azok is megvoltak.
– Mió ta vagyok itt? – kérdeztem.
– Ú gy egy napja – felelte Jesse. – Elő tte egy hétig voltá l a ká dban.
– Négy nap alatt értü nk ide a Koralltó l, te kö zben sztá zisban voltá l, tudtad?
– kérdezte Harry. Bó lintottam. – É s még elő tte pá r nap, amíg megtalá ltak a Korallon. Szó val
ö sszvissz olyan két hétig voltá l kiü tve.
Rá juk néztem. – Ö rü lö k, hogy lá tlak benneteket, ne értsetek félre, de miért itt vagytok?
Miért nem a Hampton Roadson?
A Hampton Roads megsemmisü lt, John – kö zö lte Jesse. – Eltalá ltak bennü nket, amint
megjelentü nk. A mi sikló nk éppen kijutott, de megsérü lt a hajtó mű ve. Csak mi jutottunk ki.
Majdnem má sfél napig sodró dtunk, mire a Karvaly megtalá lt. Alig maradt má r levegő nk.
Eszembe jutott, hogy lá ttam, amikor egy rraey hajó eltalá lt egy éppen megjelenő cirká ló t;
talá n az lehetett a Hampton Roads. – Mi lett a Modestóval: Tudjá tok?
Jesse és Harry ö sszenéztek – A Modesto is odalett. John, az ö sszes hajó odalett. Szabá lyos
mészá rlá s volt.
– Az nem lehet, hogy mind odalett. Most mondtad, hogy a Karvaly szedett fel. É s értem is
eljö ttek.
– A Karvaly késő bb jö tt, az első hullá m utá n – magyará zta Harry. – A bolygó tó l messze jö tt
ki az ugrá sbó l. Aká rmit haszná ltak a rraeyek a hajó k észlelésére, a Karvalyt nem lá tta. Bá r
aztá n észrevették, amikor megá llt ott, ahol ti lezuhantatok. Nem sokon mú lt.
– Há ny tú lélő van? – kérdeztem.
– A Modestóró l csak te.
– De há t má s sikló k is kijutottak.
– Kilő tték ő ket. A rraeyek lelő ttek mindent, ami egy kenyérdobozná l nagyobb volt. Mi is
csak azért ú sztuk meg, mert a hajtó mű vü nk má r nem mű kö dö tt. Talá n nem akartak tö bb
rakétá t pazarolni.
– Ö sszesen há ny tú lélő maradt? – firtattam. – Az nem lehet, hogy csak a ti sikló tok meg én.
Jesse és Harry hallgattak.
– A kurva életbe, ne má r – nyö gtem.
– Csapda volt, John – mondta Harry. – Minden érkező hajó t eltalá ltak, abban a pillanatban,
hogy beért a Korall terébe. Nem tudjuk, hogy csiná ltá k, de megcsiná ltá k. Aztá n meg
leszedtek minden sikló t, amit talá ltak. A Karvaly ezért kocká ztatott, hogy megmentsen
téged: mert rajtunk kívü l te vagy az egyetlen tú lélő . Csak a te sikló d jutott le a felszínre. A
sikló adó já t kö vetve talá ltak meg téged. A piló tá d bekapcsolta a becsapó dá s elő tt.
Eszembe jutott Fiona. É s Alan. – Há ny embert vesztettü nk?
– Hatvankét zá szló aljszintű cirká ló t teljes legénységgel. Kilencvenö tezer ember. Nagyjá bó l.
– Rosszul vagyok.
– Ezt nevezik oltá ri elbaszá snak. Ez kétségtelen. Ezért is vagyunk még itt. Nincs hová
mennü nk.
– Ezért, és mert azó ta egyfolytá ban faggattak bennü nket – tette hozzá Jesse.
Mintha bá rmit is tudná nk. Pedig má r a sikló ban voltunk, amikor eltalá ltak.
– Alig vá rtá k, hogy rendbe gyere és beszélhessenek veled – mondta Harry. – Ha jó l sejtem,
hamarosan szá míthatsz a GYV vizsgá ló tisztjeinek a lá togatá sá ra.
– É s milyenek? – kérdeztem.
– Fapofá k.
Talá n elnézi nekü nk, ha nincs kedvü nk a viccekhez, Perry tizedes – mondta Newman
alezredes. – Amikor az ember elveszít hatvan hajó t és szá zezer embert, az elég komolyan
érinti.
Pedig én csak annyit mondtam, amikor Newman megkérdezte, hogy vagyok, hogy
„ö sszetö rve”. Ú gy gondoltam, az á llapotom némileg szarkasztikus jellemzése elég
helyénvaló . Ezek szerint tévedtem.
– Sajná lom – mondtam. – De nem vicceltem. Mint tudjá k, a testem jelentő s részét a Korallon
hagytam.
– Hogyan kerü lt egyá ltalá n a Korallra? – kérdezte Javna ő rnagy, a má sik vallatom.
– Azt hiszem, sikló val, bá r az ú t utolsó részét gatyaféken tettem meg. Javna fá radtan
Newmanre nézett, hogy: Még egy vicc. – Tizedes, a jelentésében azt írta, engedélyt adott a
piló tá já nak, hogy kirobbantsa a Modesto hangá rjá nak zsilipajtajá t.
– Így van. – Elő ző éjjel adtam le a jelentést, nem sokkal Harry és Jesse lá togatá sa utá n.
– Kinek a felhatalmazá sá val adta ezt a parancsot?
– Senkiével. A Modestót rakétá k talá ltá k el. Ú gy gondoltam, egy kis ö ná lló kezdeményezés
nem ronthat a dolgon.
– Van tudomá sa ró la, há ny sikló szá llt fel az egész flottá bó l?
– Nincs. De elég kevés lehetett.
– Szá z sem, beleértve azt a hetet a Modestóró l – adta meg a vá laszt Newman.
– É s tudja, há ny jutott le a Korall felszínére? – kérdezte Javna.
– Ú gy tudom, csak az enyém.
– Így van.
– É s? – kérdeztem.
– É s elég nagy szerencsének tű nik, hogy idő ben adta ki a parancsot a zsilipajtó
kirobbantá sá ra ahhoz, hogy élve lejussanak a felszínre – jegyezte meg Newman.
Ü res tekintettel néztem rá . – Gyanúsítanak valamivel, uram?
– El kell ismernie, hogy ezek a véletlen egybeesések elég érdekesek mondta Javna.
– A fenét azok – csattantam fel. – Azutá n adtam ki a parancsot, hogy a Modestó t eltalá ltá k. A
piló tá m volt olyan ü gyes és volt annyi lélekjelenléte, hogy eljuttasson minket a Korallra,
elég kö zel a felszínhez, hogy én életben maradjak. É s mint emlékeznek, ez is hajszá l híja
volt: a testem nagy része odakenő dö tt egy akkora sziklá ra, mint Rhode Island. Az egyetlen
szerencse az volt, hogy megtalá ltak, mielő tt kimú ltam volna. Minden má s ü gyességen vagy
okossá gon mú lt, az enyémén vagy a piló tá mén. Bocsá nat, ha jó kiképzési kaptunk, uram.
Javna és Newman ö sszenéztek. – Mi csak minden lehető séget megvizsgá lunk – mondta
Newman nyá jasan.
– Jézusom, gondoljanak bele – há borogtam. – Ha el akartam volna á rulni a GYV-t és életben
maradni, há t tutira ú gy csiná lom, hogy a kibaszott á llam azért megmaradjon. – Ú gy véltem,
az én á llapotomban megú szom, ha morgok kicsit a feljebbvaló immal.
Igazam volt. – Lépjü nk tová bb – javasolta Newman.
– Lépjü nk.
– Említette, hogy lá tta, amint egy rraey csatahajó rá lő egy GYV-cirká ló ra, ami éppen
kibukkant.
– Ú gy van.
– É rdekes, hogy ezt volt ideje megfigyelni – jegyezte meg Javna. Só hajtottam. – Egész végig
ezt csiná ljá k majd? Gyorsabban haladná nk, ha nem pró bá lná k á llandó an kiszedni belő lem,
hogy kém vagyok.
– A rakétatá madá s, tizedes – noszogatott Newman. – Emlékszik, hogy a rakétá k az elő tt
vagy az utá n indultak, hogy a GYV-hajó megjelent?
– Ú gy tippelem, hogy éppen elő tte – feleltem. – Nekem ú gy tű nt. Tudtá k, hogy a hajó hol és
mikor bukkan elő .
– Maga szerint ez hogyan lehetséges? – kérdezte Javna.
– Fogalmam sincs. A tá madá s elő ttig gő zö m se volt ró la, hogy az ugró hajtó mű hogyan
mű kö dik. A mostani tudá sommal azt mondom, elvileg nem lehet megjó solni a hajó k
érkezését.
– Hogy érti, hogy a mostani tudá sá val? – kérdezte Newman.
– Alan, egy rajparancsnoktá rsam – nem akartam „bará t”-ot mondani, mert sejtettem, hogy
az rö gtö n gyanú s lenne – azt mondta, az ugró hajtó mű á tteszi a hajó t az egyik univerzumbó l
a má sikba, és hogy az indulá s és érkezés is hihetetlenü l való színű tlen esemény. Ha ez így
van, akkor nem értem, hogyan lehetne tudni, hogy mikor és hol bukkan fel a hajó . Csak
felbukkan, és kész.
– Maga szerint akkor mi tö rtént? – kérdezte Javna.
– Hogy érti?
– Mint mondja, elvileg nem lehetne megjó solni az ugrá st. Ez esetben viszont csak az
magyará zhatja ezt a csapdá t, ha valaki figyelmeztette a rraeyeket.
– Megint ide lyukadtunk ki – nyö gtem. – Nézzék, még ha feltételezzü k is, hogy létezik egy
á ruló , hogy csiná lhatta? Mert még ha valahogy értesítette is volna a rraey flottá t, hogy
jö vü nk, akkor sem tudhatta az ö sszes hajó ró l, hogy hol bukkan ki a térben. Ne felejtsék el,
hogy a rraeyek vá rtak rá nk. Abban a pillanatban eltalá ltak, ahogy megérkeztü nk.
– Tehá t maga szerint mi tö rtént?
Vá llat vontam. – Talá n az ugrá s mégsem olyan való színű tlen esemény, mint hittü k.
– Ne szívd mellre a kihallgatá st – adott oda Harry egy pohá r gyü mö lcslevet, amit az orvosi
kö zpont kantinjá bó l szerzett. – Nekü nk is ezzel a „gyanú s, hogy maga tú lélte” szö veggel
jö ttek.
– Ti hogyan reagá ltatok? – kérdeztem.
– É n egyetértettem velü k, a rohadt életbe. Kurvá ra gyanú s. Az a vicces, hogy szerintem ez a
reakció sem tetszett nekik jobban. De tulajdonképpen nem hibá ztatom ő ket. A rraeyek ká bé
kirá ntottá k aló lunk a sző nyeget. Ha nem jö vü nk rá , mi tö rtént a Korallná l, baszott nagy
bajban vagyunk.
– É s itt van a bibi. Szerinted mi tö rtént?
– Sejtelmem sincs. Talá n az ugrá s mégsem olyan való színű tlen, mint hittü k
– Harry belekortyolt az ő gyü mö lcslevébe.
– Fura, én is ugyanezt mondtam nekik.
– Ja, de komolyan is gondolom. Nincs meg az az elméleti fizikai há tterem, mint Alannek,
isten nyugosztalja, de lehetséges, hogy az egész elméleti modellü nk az ugrá sró l valamiképp
hibá dzik. A rraeyek a jelek szerint nagy pontossá ggal meg tudjá k jó solni, hová ugranak a
hajó ink. Hogyan csiná ljá k?
– Ú gy tudom, elméletileg ez lehetetlen – vetettem ellen.
– Pontosan. Mégis meg tudjá k csiná lni. Tehá t valahogy a mi modellü nk sá ntít. Ha a
megfigyelés nem igazolja az elméletet, akkor azt az elméletet ki kell vá gni az ablakon. A
kérdés most az, mi a bü dö s fene van igazá bó l.
– Van tipped?
– Ez nem az én asztalom, de azért van pá r. Csak nincs meg hozzá a matektudá som.
Felnevettem. – Tudod, nem is olyan régen Alan szinte pont ugyanezt mondta nekem.
Harry elmosolyodott, és felemelte a pohará t. – Alanre.
– Alanre. É s az ö sszes tá vol lévő bará tra.
– Á men. – Ittunk.
– Harry – vá gtam bele –, azt mondtad, ott voltá l, amikor felhoztak a Karvalyra.
– Ott. Roncs voltá l. Má r bocs.
– Semmi gá z. Emlékszel valamire a mentő osztagró l, amelyik felhozott?
– Nem sokra. Az ú t java részén elzá rtak bennü nket a tö bbiektő l. A gyengélkedő ben lá ttalak,
amikor behoztak, mert éppen minket is vizsgá ltak.
– Volt nő a mentő rajban? – kérdeztem rá .
– Volt. Magas. Barna hajú . Ká bé ennyire emlékszem. Ő szintén szó lva inká bb veled voltam
elfoglalva. Téged ismertelek, ő ket nem. Miért?
– Harry, az egyik, aki megmentett, a feleségem volt. Eskü szö m.
– Azt hittem, a feleséged meghalt.
– Meg is halt. De ez is ő volt. Nem az a Kathy, aki a feleségem volt. Ez GYV-katona volt, zö ld
bő rű meg minden.
Lá ttam Harryn, hogy kételkedik. – Biztos csak halluciná ltá l, John.
– Ja, de ha halluciná lok, miért katoná nak halluciná lom? Miért nem olyannak, amilyen volt?
– Nem tudom. A halluciná ció nem való sá g. Nincs rá szabá ly. Nincs oka, miért ne
halluciná lhattad volna azt, hogy a feleséged most katona.
– Tudom, hogy eszelő sen hangzik, Harry, de láttam a feleségemet. A testem ö ssze volt
aprítva, de az agyammal nem volt semmi baj. Tudom, mit lá ttam.
Harry egy pillanatig csak ü lt. – Tudod – szó lalt meg aztá n –, a rajom pá r napig a Karvalyon
rá gta a kefét. Egy szobá ban voltunk, nem volt mit csiná lni, nem volt hová menni, még a hajó
szó rakoztató -rendszerére se kapcsoló dhattunk rá . A klotyó ra is csak kísérettel mehettü nk.
Magunk kö zt beszélgettü nk a hajó legénységérő l, a Kü lö nleges Erő krő l. É s egy érdekes
dolog derü lt ki: egyikü nk se ismert senkit, aki belépett volna hozzá juk. Ez ö nmagá ban
persze még nem jelent semmit. A legtö bben még az első két évben vagyunk. De akkor is
érdekes.
– Talá n csak hosszú szolgá lati idő utá n lehet á tjelentkezni.
– Talá n. Vagy talá n valami má sró l van szó . Végü l is „Szellemhadtest”-nek nevezik ő ket. –
Kortyolt a gyü mö lcslébő l, majd letette az á gy melletti asztalra. – Azt hiszem, megyek és
kutakodok kicsit. Ha nem jö nnék vissza, bosszuld meg a halá lomat.
– Mindent megteszek, amit az adott kö rü lmények kö zö tt tehetek.
– Helyes – vigyorgott Harry. – É s pró bá lj meg te is megtudni valamit. Még jó pá r kérdezz-
felelek vá r rá d azokkal a pó kerarcokkal. Pró bá lj meg te is kérdezni tő lü k.
– Miért érdekli a Karvaly? – kérdezte Javna ő rnagy a kö vetkező kihallgatá son
– Csak szeretnék ü zenni nekik – mondtam. – Megkö szö nni, hogy megmentették az életemet.
– Nem szü kséges – kö zö lte Newman alezredes.
– Tudom, de így illik. Amikor valaki megment attó l, hogy erdei á llatok tá plá léka legyek, az a
minimum, hogy kü ldö k neki egy kö szö nő levelet. Azoknak szeretnék ü zenni, akik
megtalá ltak. Hogy tehetném meg?
– Sehogy – felelte Javna tö mö ren.
– Miért nem? – kérdeztem á rtatlanul.
– A Karvaly a Kü lö nleges Erő k hajó ja – magyará zta Newman. – Nem reklá mozzá k magukat.
A Kü lö nleges Erő k hajó i és a flotta kö zö tt korlá tozott a kommuniká ció .
– De ez nem fair – méltatlankodtam. – Tö bb mint egy éve szolgá lok, és mindig gond nélkü l
tudtam postá t kü ldeni a bará taimnak má s hajó kra. A Kü lö nleges Erő k katoná i nem akarnak
hallani a bará taik felő l?
Newman ésJavna ö sszenéztek. – Eltértü nk a tá rgytó l.
– Csak egy ü zenetet szeretnék kü ldeni.
– Majd utá nanézü nk – mondta Javna olyan hangon, ami azt jelentette: Egy frászt.
Só hajtottam, aztá n ká bé huszadszor is elmagyará ztam, miért engedélyeztem a hangá r
zsilipajtajá nak kirobbantá sá t.
– Hogy van az á lla? – érdeklő dö tt Fiorina doktor.
– Abszolú t mű kö dő képes, kész megrá gni bá rmit – feleltem. – Nem mintha nem szeretnék
levest szü rcsö lni szívó szá lon á t, de egy idő utá n kicsit egy hangú .
– Egyetértek. Na, nézzü k azt a lá bat. – Félrehú ztam a takaró t, hogy Fiorina doktor
megnézhesse: a gyű rű má r a vá dlim felénél já rt. – Remek. Kezdjen el já rni rajta. A még
nyers rész tartja a sú lyá t, és rá fér egy kis mozgá s. A kö vetkező néhá ny napra kap botot.
Lá ttam, hogy pá r bará tja bejá r lá togatni. Menjen el velü k ebédelni vagy ilyesmi.
– Nem kell kétszer mondania – feszítettem meg kicsit az ú j lá bamat. – Olyan, mint ú j
korá ban.
– Anná l is jobb. Néhá ny dolgot fejlesztettü nk a GYV-testszerkezeten, amió ta a maga
bevonult. A lá bba má r beletettü k, de azért a teste tö bbi része is érezni fogja.
– Nem is értem, a GYV miért nem csiná lja végig a dolgot. Cseréljék ki az egész testet
olyasmivel, amit abszolú t há ború ra terveztek.
Fiorina doktor felnézett a PDA-já ró l. – Zö ld bő re van, macskaszeme és szá mító gép a
koponyá já ban. Ennél is kevésbé akar ember lenni?
– Mond valamit.
– Ú gy á m. Behozatom a botjá t. – A PDA-já ra koppintva elkü ldte a parancsot.
– Hé, doki, kezelt má st is, aki a Karvalyró l jö tt?
– Nem. Maga éppen elég nagy kihívá s volt, tizedes.
– Szó val a Karvaly legénységébő l senkit?
Fiorina doktor somolygott. – Nem, nem, azok a Kü lö nlegesek.
– É s?
– Maradjunk annyiban, hogy kü lö nleges igényeik vannak. – Aztá n egy beteghordó behozta a
botomat.
Tudod, mit lehet megtudni a Szellemhadtestrő l? – kérdezte Harry. – Má rmint hivatalosan?
– Gondolom, nem sokat.
– Ez is egy megfogalmazá s. Az égvilá gon semmit.
Harry, Jesse és én a Fő nix á llomá s egyik kantinjá ban ebédeltü nk. Azt javasoltam, első
kirá ndulá somon menjü nk olyan messze a Brennemantó l, amennyire csak lehet. Ez az
étkező az á llomá s tú loldalá n helyezkedett el. A kilá tá s nem volt kü lö nleges – egy kis
hajó javító mű helyre nézett de az egész á llomá son ismerték a hamburgerérő l, és a hírnév
nem volt alaptalan; a szaká cs a régi életében egy hamburger-étteremlá nc alapító ja volt. A
hely szó szerint egy lyuk volt, és á llandó an tele. Azonban a hamburgerü nk lassan kihű lt,
ahogy a Szellemhadtestrő l beszéltü nk.
– Kértem Javná tó l és Newmantő l, hadd kü ldjék ü zenetet a Karvalyra, de lepattintottak –
meséltem.
– Nem lep meg – mondta Harry. – Hivatalosan annyit lehet tudni, hogy a Karvaly létezik, és
kész. Semmit a legénységérő l, a méretérő l, a fegyverzetérő l vagy a helyzetérő l. Egyszerű en
nincs informá ció . Ha az adatbá zisban csak ú gy rá keresel a Kü lö nleges Erő kre vagy a
„Szellemhadtest”-re, akkor se kapsz semmit.
– Szó val semmit nem talá ltatok – foglalta ö ssze Jesse.
– Azt azért nem mondaná m – somolygott Harry. – Hivatalosan nem mondanak semmit, de
nem hivatalosan sok mindent ö ssze lehet szedni.
– É s hogyan lehet nem hivatalosan informá ció t ö sszeszedni?
– Há t, érted, sziporká zó személyiségem csodá kra képes.
– Kérlek, én éppen eszem. Amit ró latok nem lehet elmondani.
– Szó val mit tudtá l meg? – haraptam a hamburgerembe. Mesés volt.
– Ez mind csak pletyka és célozgatá s – kezdte Harry.
– Vagyis pontosabb, mint amit hivatalosan kapná nk.
– Való színű leg. A nagy hír, hogy nem véletlen nevezik ő ket Szellemhad testnek. Persze ez
nem hivatalos elnevezés, hanem becenév. A pletyka szerint, amit tö bb helyrő l is hallottam,
a Kü lö nlegesek tagjai halottak.
– Tessék? – kérdeztem. Jesse felnézett a hamburgerérő l.
– Nem úgy halottak – mondta Harry. – Nem zombik vagy ilyesmi. De sokan alá írjá k a
szá ndéknyilatkozatot a GYV-nek, akik aztá n még a hetvenö tö dik szü letésnapjuk elő tt
meghalnak. Ha minden igaz, ilyenkor az tö rténik, hogy a GYV nem dobja ki a DNS-
mintá jukat, hanem azokbó l csiná ljá k a Kü lö nlegeseket.
Valami eszembe jutott. – Jesse, emlékszel, amikor Leon Deak meghalt? Emlékszel, mit
mondott a mentő s? „Utolsó pillanatban igazolt á t a Szellemhadtestbe”. Akkor azt hittem,
csak valami beteg vicc.
– Hogy csiná lhatnak ilyesmit? – há borgott Jesse. – Cseppet sem etikus.
– Nem? – vonta fel a szemö ldö két Harry. – Amikor alá írod a szá ndéknyilatkozatot,
feljogosítod a GYV-t, hogy elvégezzen minden szü kséges eljá rá si a harckészséged elérésére,
má rpedig nem vagy harckész, ha meghaltá l. Bennt van a szerző désben. Ha nem is
kifejezetten etikus, tö rvényesnek mindenképp tö rvényes.
– Ja, de van kü lö nbség akö zö tt, hogy a DNS-bő l nekem csiná lnak ú j testet, vagy nélkü lem
haszná ljá k azt az ú j testet.
– Részletkérdés – legyintett Harry.
– Nem tetszik nekem a gondolat, hogy a testem nélkü lem rohangá l – ingatta a fejét Jesse. –
Nem hiszem, hogy a GYV-nek joga van ehhez.
– Ez még nem minden – emelte fel az ujjá t Harry. – Tudjuk, hogy ezek az ú j testek
genetikailag erő sen mó dosítottak. A jelek szerint a Kü lö nlegesek teste még a miénknél is
jobban. A Kü lö nlegesek a kísérleti nyulak, rajtuk pró bá ljá k ki az ú j fejlesztéseket és
képességeket, mielő tt azokat rendszeresítenék. É s azt beszélik, hogy vannak egészen
radiká lis vá ltozá sok, addig mó dosítjá k a testet, hogy az má r nem is emberi.
– Az orvosom is mondott olyasmit, hogy a Kü lö nlegesek katoná inak kü lö nleges
szü kségleteik vannak – szó ltam kö zbe. – De még ha beleszá mítom a halluciná ció t, akkor is,
akik engem megmentettek, eléggé embernek tű ntek.
– É s a Karvalyon se lá ttunk mutá nsokat vagy torzszü lö tteket – érvelt Jesse.
– De nem is já rhattunk szabadon a hajó n – emlékeztette Harry. – Egy részen kellett
maradnunk, minden má stó l elvá gva. A gyengélkedő t lá ttuk, meg a tá rsalgó t. É s kész.
– A Kü lö nlegeseket lehet lá tni csatá kban meg má shol is.
– Persze. De ez nem jelenti, hogy mindet lá tjuk.
– A paranoiá dat kezeltetni kell, édesem – mondta Jesse, és egy sü lt krumplit dugott Harry
szá já ba.
– Kö szö nö m, drá gá m. De még ha a mó dosított Kü lö nlegesekrő l szó ló pletyká t el is vetjü k,
akkor is elég marad, hogy megmagyará zza, John miért lá tta a feleségét. Csakhogy az nem
Kathy. Valaki haszná lja a testét.
– Kicsoda? – kérdeztem.
– Há t ez a nagy kérdés. A feleséged meghalt, vagyis az ő személyiségét nem lehették bele.
Vagy valami elő re kialakított személyiséget tesznek beléjü k...
–...vagy valaki a régi testébő l egy ú jba kerü lt – fejeztem be.
Jesse ö sszerá zkó dott. – Sajná lom, John, de ez há tborzongató .
– John? Jó l vagy? – kérdezte Harry.
– Hm? – néztem fel. –Ja, jó l. Csak sok ez egyszerre. Hogy a feleségem életben lehet, és
mégsem egészen, és hogy valaki já r a bő rében, aki nem ő . Talá n jobb lett volna, ha mégis
halluciná lok.
Rá juk néztem. Mindketten dermedten bá multak.
– Hé.
– Kellett a falra festeni – mondta Harry.
– Mi van?
– John – mondta Jesse –, ott van, sorban á ll hamburgerért.
Olyan hirtelen pö rdü ltem meg, a kö nyö kö mmel fellö ktem a tá nyéromat Aztá n ú gy éreztem,
hogy jéggel teli ká dba pottyantam.
– Szent szar.
Kathy volt az. Kétség sem férhetett hozzá .
TIZENNÉGY
Felemelkedtem. Harry elkapta a karomat.
– Mit csiná lsz?
– Beszélek vele – feleltem.
– Biztos, hogy ezt akarod?
– Hogy érted? Persze hogy biztos.
– Ú gy értem, hogy talá n elő bb Jesse-nek vagy nekem kéne beszélnü nk vele. Hogy akar-e
egyá ltalá n talá lkozni veled.
– Jézusom, Harry, ez nem a kibaszott dedó . A feleségemrő l van szó .
– Nem, John, nem ró la – mondta Harry. – Valaki má sró l. Nem tudhatod, hogy egyá ltalá n
akar-e veled beszélni.
– É s még ha beszél is veled, John, vadidegenek vagytok – győ zkö dö tt Jesse is. – Aká rmit is
vá rsz ettő l, nem fogod megkapni.
– Nem vá rok semmit – feleltem.
– Csak nem akarjuk, hogy bajod essék.
– Nem lesz bajom. – Rá juk néztem. – Kérlek, engedj el, Harry. Nem lesz semmi bajom.
Ö sszenéztek. Harry elengedte a karom.
– Kö szö nö m.
– Mit fogsz mondani neki? – kérdezte Harry.
– Megkö szö nö m, hogy megmentette az életemet – feleltem, és felá lltam. Kö zben a nő és két
tá rsa megkaptá k, amit rendeltek, és letelepedtek egy kis asztalhoz há tul. Elindultam feléjü k.
Kö zeledtemre abbahagytá k a beszélgetést. Ő há ttal ü lt, és megfordult, ahogy a tá rsai
felnéztek rá m. Megá lltam, és alaposan megvizsgá ltam az arcá t.
Persze má s volt. A nyilvá nvaló kü lö nbségeken – bő rszín és macskaszem kívü l sokkal
fiatalabb volt, mint Kathy, majdnem ö tven évvel fiatalabb. I s ezenkívü l is má s volt;
sová nyabb, mint Kathy valaha, ami a GYV ama hajlamá t példá zta, hogy a fittséget
genetikailag szabá lyozza. Kathy haja mindig zabolá tlan sö rény volt, még idő sebb korá ban
is, amikor a legtö bb nő az asszonyos frizurá t preferá lta; ennek a nő nek haja rö vid volt, a
gallérjá ig sem ért.
A haj zavart a leginká bb. Régó ta má r csak zö ld bő rű embereket lá ttam, ú gyhogy azt má r
észre sem vettem. De a haj egyá ltalá n nem passzolt az emlékeimhez.
– Nem illik bá mulni – jegyezte meg a nő Kathy hangjá n. – É s mielő tt kérdezné, nem az
esetem.
Dehogynem, mondta az agyam egy része.
– Sajná lom, nem akartam zavarni – mondtam. – Csak kívá ncsi voltam, meg ismer-e.
Szeme gyorsan végigsiklott rajtam. – Nem én. Nem együ tt voltunk alapkiképzésen, higgye
el.
– Megmentett. A Korallon.
Erre kicsit felélénkü lt. – Szent szar. Nem csoda, hogy nem ismertem meg. Amikor utoljá ra
lá ttam, hiá nyzott a fél feje. Má r ne vegye zokon. É s azt se, hogy csodá lom, hogy még él. Nem
fogadtam volna rá .
– Volt miért életben maradnom.
– Nagyon ú gy fest.
– John Perry vagyok – nyú jtottam kezet. – Sajnos, nem tudom a nevét.
– Jane Sagan – rá zott velem kezet. Kicsit tová bb tartottam a kezét, mini kellett volna, és
amikor végü l elengedtem, enyhén hö kkent képet vá gott.
– Perry tizedes – szó lalt meg az egyik tá rsa; a szó vá ltá s kö zben a FejGéppel belenézett az
aktá mba –, igencsak sietü nk, fél ó rá n belü l vissza kell érnü nk a hajó ra, ú gyhogy ha nem
bá nja...
– Má shonnét nem vagyok ismerő s? – kérdeztem Jane-tő l.
– Nem – felelte, most má r kissé fagyosan. – Kö sz, hogy idejö tt, de most má r kajá lnom kell.
– Hadd kü ldjek valamit – mondtam. – Egy képet. A FejGépére.
– Nem szü kséges.
– Csak egy képet. Aztá n megyek. Kérem.
– Jó , de siessen.
Amikor elhagytam a Fö ldet, a kevés holmim kö zö tt volt egy digitá lis fotó album csalá dró l,
bará tokró l és kedvenc helyekrő l. Amint a FejGépem elő szö r aktivá ló dott, feltö ltö ttem a
memó riá já ba a képeket, ami visszatekintve okos lépés volt, mivel a fotó album és minden
má s fö ldi tulajdonom ott veszett a Modestón. Megkerestem azt a bizonyos képet, és
á tkü ldtem neki. Figyeltem, hogy betö lti. Aztá n rá m nézett.
– Most má r felismer? – kérdeztem.
Gyors volt, gyorsabb, mint egy á tlagos GYV-katona; elkapott és nekilö kö tt a falnak.
Eskü szö m, hallottam, hogy az egyik ú j bordá m megreccsen. Lá ttam, hogy Harry és Jesse
felugranak. Jane tá rsai elá lltá k az ú tjukat. Pró bá ltam lélegzethez jutni.
– Ki a fasz maga, és mit akar tő lem? – sziszegte Jane.
– John Perry vagyok – lihegtem. – É s nem akarok semmit.
– Francokat nem. Honnét szedte azt a képet? – kérdezte kö zelrő l, halkan.
Ki csiná lta magá nak?
– Senki nem „csiná lta” nekem – feleltem ugyanolyan halkan. – Az eskü vő mö n készü lt...
Eskü vő i fotó . – Majdnem azt mondtam, a „mi eskü vő i fotó nk”, de még idő ben észbe kaptam.
– Az a nő a képen a feleségem, Kathy. Meghalt, mielő tt bevonulhatott volna. Az ő DNS-ébő l
csiná ltá k magá t. Egy része magá ban van. A maga egy része a képen van. A maga egy része
adta nekem ezt.
– Felemeltem a bal kezem, és megmutattam a gyű rű t, egyetlen megmaradt fö ldi
tulajdonomat.
Jane felhö rdü lt, felkapott, és á thajított a helyiségen. Kacsá ztam pá r asztalon, fellö ktem
tá nyérokat, fű szereket és szalvétatartó kat, majd a fö ldre estem. Ú tkö zben bevertem a fejem
egy fémsarokba; a halá ntékom pá r pillanatig vérzett. Harry és Jesse végre kibontakoztak a
Jane tá rsaival való ó vatos tá ncbó l, és odasiettek. Jane is felém indult, de a tá rsai félú ton
megá llítottá k.
– Idehallgasson, Perry – szó lt oda. – Mostantó l a kö zelembe ne merjen jö nni. Ha
legkö zelebb meglá tom, azt kívá nja, bá rcsak otthagytam volna meghalni.
Elment. Egyik tá rsa kö vette; a má sik, aki má r beszélt hozzá m, odajö tt. Harry és Jesse
felegyenesedtek, hogy megá llítsá k, de békéltető én felemelte a kezét.
– Mi a fene volt ez, Perry? – kérdezte. – Mit kü ldö tt neki?
– Kérdezze meg tő le maga, haver – mondtam.
– Magá nak „Tagore hadnagy”, tizedes. – Harryre és Jesse-re nézett. – Maguk a Hampton
Roadson voltak.
– Igen, uram – felelte Harry.
– Idehallgassanak mind – mondta Tagore. – Nem tudom, mi a fene volt ez az egész, de
egyvalami legyen vilá gos. Aká rmi volt, mi nem vagyunk része. Meséljenek csak, amit
akarnak, de ha a „Kü lö nleges Erő k” szavak szerepelnek benne, személyesen gondoskodom
ró la, hogy a katonai karrierjü k rö vid és fá jdalmas véget érjen. Nem viccelek. Szétbaszom a
fejü ket. É rtve vagyok,
– Igen, uram – felelte Jesse. Harry bó lintott. É n lihegtem.
– Gondoskodjanak a bará tjukró l – taná csolta Tagore Jesse-nek. – Ú gy néz ki, mintha a szart
is kitapostá k volna belő le. – Azzal kiment.
– Jézusom, John, mit mű veltél? – Jesse fogott egy szalvétá t, és megtisztította a fejsebemet.
– Kü ldtem neki egy eskü vő i fényképet.
– Tapintatos – nézett kö rü l Harry. – Hol a botod?
– Talá n a falná l, aminek nekivá gott.
Harry elment érte.
–Jó l vagy? – kérdezte Jesse.
– Azt hiszem, megrepedt egy bordá m – mondtam.
– Nem így értem.
– Tudom, hogy érted. Azt hiszem, má svalamim is megrepedt.
Jesse két kezébe fogta az arcom. Harry odahozta a botomat. Visszabicegtü nk a kó rhá zba. Dr.
Fiorina nem ugrott ki a bő rébő l ö rö mében.
Valaki addig bö kö dö tt, amíg fel nem ébredtem. Amikor meglá ttam, ki az, mondani akartam
valamit. Befogta a szá mat.
– Csend – mondta Jane. – Nem lenne szabad itt lennem.
Bó lintottam.
Elvette a kezét. – Halkan – figyelmeztetett.
– Haszná lhatjuk a FejGépet – javasoltam.
– Nem. Hallani akarom a hangodat. Csak halkan.
– Oké.
– Sajná lom a mai dolgot – mondta Jane. – Nagyon vá ratlanul ért. Fogalmam sincs, hogyan
kell reagá lni az ilyesmire.
– Nem gond. Nekem se így kellett volna elmondanom.
– Megsérü ltél? – kérdezte.
– Megrepedt egy bordá m.
– Sajná lom.
– Má r begyó gyult.
Az arcomat fü rkészte, tekintete ide-oda rebbent. – Nézd, én nem vagyok a feleséged –
kezdte hirtelen. – Nem tudom, kinek vagy minek hiszel, de sosem voltam a feleséged. Nem
is tudtam ró la, amíg meg nem mutattad a képet.
– Meg kellett tudnod, honnét jö ttél.
– Miért? – kérdezte hevesen. – Tudjuk, hogy valakinek a génjeibő l vagyunk, de azt nem
mondjá k meg, kiébő l. Mi értelme is lenne? Az az ember nem mi vagyunk. Még csak nem is
kló nok vagyunk. Olyan dolgok vannak a DNS-emben, amik nem is a Fö ldrő l való k. A GYV
kísérleti nyulai vagyunk, nem tudtad?
– Hallottam.
– Szó val nem vagyok a feleséged – ismételte meg. – Ezt akartam csak elmondani. Sajná lom,
de nem vagyok.
– Jó l van – bó lintottam.
– Oké. Helyes. Akkor megyek. Sajná lom, hogy á thajítottalak a helyiségen.
– Há ny éves vagy? – kérdeztem.
– Mi? – hö kkent meg. – Miért?
– Csak kívá ncsi vagyok. É s nem akarom, hogy má ris elmenj.
– Nem értem, mi kö ze a kornak bá rmihez.
– Kathy kilenc éve halott – mondtam. – Tudni akarom, meddig vá rtak, amíg a génjeibő l
téged megcsiná ltak.
– Hatéves vagyok – felelte.
– Remélem, nem baj, ha azt mondom, nem hasonlítasz a legtö bb hatévesre.
– Fejlett vagyok a koromhoz képest – mondta, majd hozzá tette: – Vicc volt.
– Tudom.
– Az emberek nem mindig veszik. Mert a legtö bben ugyanilyen korú ak ott.
– Milyen érzés? – kérdeztem. – Hogy hatéves vagy. Hogy nincs mú ltad.
Jane vá llat vont. – Egy nap felébredtem, fogalmam se volt, hol vagyok, mi tö rténik. De má r
ebben a testben voltam, tudtam ezt-azt. Beszélni. Mozogni, Gondolkodni és harcolni. Azt
mondtá k, a Kü lö nleges Erő knél vagyok, ideje elkezdeni a kiképzést, és a nevem Jane Sagan.
– Szép név – jegyeztem meg.
– Talá lomra vá lasztottá k – legyintett. – A keresztnevü nk gyakori, a csalá dnevü nket meg
fő leg tudó sokró l és filozó fusokró l kapjuk. Van a rajomban Ted Einstein és Julie Pasteur.
Eleinte persze ezt nem tudod a nevekrő l. Késő bb egy-két dolgot megtudsz magadró l,
miutá n kitapasztalod a személyiségedet. Senkinek nincs sok emléke. Csak akkor jö ssz rá ,
hogy má s vagy, amikor való szü lö ttekkel talá lkozol. É s nem nagyon talá lkozunk velü k.
Nemigen engednek bennü nket ö ssze.
– Való szü lö ttek? – vontam fel a szemö ldö kö m.
– Így nevezü nk titeket – magyará zta.
– Ha nem engednek ö ssze bennü nket, mit kerestél az étkezdében?
– Megkívá ntam a hamburgert. Nem mintha mi nem ehetnénk ilyet, de tö bbnyire nem
eszü nk.
– Gondolkodtá l má r rajta, kibő l lettél? – kérdeztem.
– Néha – felelte Jane. – De nem tudhatjuk. Nem beszélnek az elő deinkrő l. Tudod, van, aki
tö bb emberbő l van. De mind halottak. Kü lö nben nem haszná lná k ő ket. Nem ismerü nk olyat,
aki ismerte ő ket, és még ha bevonulnak is ilyenek, minket nem talá lnak meg. É s ti
való szü lö ttek elég gyorsan meghaltok itt kint. Senkirő l nem tudok, aki talá lkozott volna egy
ő srokonnal. Vagy férjjel.
– Megmutattad a hadnagyodnak a képet?
– Nem. Kérdezte, mi az. Azt mondtam, magadró l kü ldtél képet, és tö rö ltem. É s tö rö ltem is,
hogy lá ssa a rendszernapló ban. Nem beszéltem senkinek arró l, amirő l beszéltü nk.
Megkaphatom még egyszer a képet?
– Persze. Van tö bb is, ha kell. Ha tö bbet akarsz tudni Kathyrő l, beszélhetek is ró la.
Jane rá m meredt a félhomá lyban; most még jobban hasonlított Kathyre. Fá jt rá nézni is. –
Nem tudom – mondta végü l. – Nem tudom, mit akarok tudni. Hadd gondolkodjam rajta.
Most elég az az egy kép. Fia megkaphatom,
– Má r kü ldö m is.
– Mennem kell. Figyelj, nem já rtam itt. É s ha má shol meglá tsz, ne á ruld el, hogy ismersz.
– Miért? – kérdeztem.
– Fontos, hidd el.
– Jó .
– Hadd lá ssam a gyű rű t – kérte Jane.
– Persze. – Lehú ztam és odaadtam. Ó vatosan fogta, megnézte a belsejét.
– Van rajta valami.
– ”Ö rö k szerelemmel, Kathy.” Belegravíroztatta, mielő tt nekem adta.
– Meddig voltatok há zasok?
– Negyvenkét évig.
– Mennyire szeretted? Amikor az emberek soká ig há zasok, sokszor megszoká sbó l
maradnak együ tt.
– Néha igen. De én nagyon szerettem. Egész végig. Most is.
Jane felá llt, rá m nézett, visszaadta a gyű rű t, majd bú csú nélkü l tá vozott.
– A tachyonok – mondta Harry, ahogy odajö tt az asztalhoz, ahol Jesse-vel reggeliztü nk.
– Egészségedre – mondta neki Jesse.
– Nagyon vicces – ü lt le. – A tachyonok miatt tudhattá k a rraeyek, hogy jö vü nk.
– Remek – feleltem. – Na most, ha Jesse-vel tudná nk, mik azok a tachyonok, bizonyá ra
sokkal izgatottabbak lennénk.
– A tachyonok egzotikus szubatomikus részecskék – magyará zta Harry.
– A fénynél gyorsabban haladnak, rá adá sul visszafelé az idő ben. Eddig csak elmélet volt,
mivel elég nehéz kö vetni azt, ami gyorsabb a fénynél, rá adá sul visszafelé halad az idő ben.
De az ugró hajtó mű elvének fiziká ja megengedi a tachyonok jelenlétét az ugrá sná l: ahogy az
anyag és energia á tvá lt egy má sik univerzumba, a tachyonok a céluniverzumbó l
visszamennek az elhagyó n univerzumba. Az ugró hajtó mű specifikus tachyonmintá zatot hoz
létre az á tvá ltá skor. Ha ki tudod szú rni ezt a mintá zatot, tudod, hogy egy hajó érkezik É s
hogy mikor.
– Ezt hol hallottad? – kérdeztem.
– Veletek ellentétben én nem csak lazsá lok. Bará tokat szereztem érdekes helyeken.
– Ha tudtunk ezekrő l a tachyonmintá kró l, vagy mi az ö rdö g, akkor mi ért nem csiná ltunk
valamit? – kérdezte Jesse. – Azt mondod, hogy eddig is sebezhető k voltunk, csak má zlink
volt?
– Azzal kezdtem, hogy a tachyonok eddig elméleti szinten léteztek – emlékeztette Harry. –
Nos, ez eufemizmus. Nem való sá gosak, maximum matematikai absztrakció k. Nincs kö zü k a
való s univerzumhoz, amiben létezü nk és mozgunk. Egyetlen á ltalunk ismert intelligens faj
sem haszná lta ő ket semmire Nincs gyakorlati alkalmazá suk.
– Vagyis ezt hittü k – mondtam.
Harry bó lintott. – Ha ez a tippü nk igaz, azt jelenti, a rraeyek olyan technoló giá val
rendelkeznek, ami jó val meghaladja azt, amire mi vagyunk képesek Lemaradtunk mö gö ttü k
a technoló giai versenyben.
– É s hogyan zá rkó zunk fel? – kérdezte Jesse.
Harry mosolygott. – Ki mondta, hogy fel kell zá rkó znunk? Emlékezzetek, amikor
talá lkoztunk a paszulyjá raton, a gyarmatok fejlettebb technoló giá já ró l beszéltü nk.
Emlékeztek, mit mondtam, hogyan szerezték?
– Idegen fajoktó l.
– Igen. Vagy elcserélték, vagy csatá ban megszerezték. Na most, ha tényleg lehet a
tachyonok mozgá sá t kö vetni egyik univerzumbó l a má sikba, mi magunk is ki tudná nk
fejleszteni a technoló giá t. Ez azonban idő be és pénzbe kerü l, ami nincs. Sokkal
gyakorlatiasabb egyszerű en elvenni a rraeyektő l.
– Azt akarod mondani, hogy a GYV visszamegy a Korallra? – hitetlenkedtem
– Naná – bó logatott Harry. – De most nem csak a bolygó visszaszerzése a cél. Még csak nem
is az első dleges cél. Az első dleges cél most az, hogy megkaparintsuk a tachyon-észlelő
technoló giá t, és azzal legyő zzü k ő ket, de legalá bbis ellenü k haszná ljuk.
– Amikor legutó bb a Korallra mentü nk, jó l elraktak bennü nket – ingatta a fejét Jesse.
– Nincs vá lasztá sunk, Jesse – mondta szelíden Harry. – Muszá j megszereznü nk ezt a
technoló giá t. Ha elterjed, minden faj képes lesz kö vetni a gyarmati erő k mozgá sá t. Még
azelő tt tudni fogjá k, hogy jö vü nk, hogy egyá ltalá n odaérnénk.
– Megint mészá rlá s lesz.
– Gyanítom, hogy most a Kü lö nleges Erő k tö bb egységét bevetik.
– Apropó – mondtam, és beszá moltam Harrynek is a talá lkozá somró l Jane-nel, amit Jesse-
nek má r elmeséltem.
– Ezek szerint mégsem fog megö lni – summá zta Harry, miutá n befejeztem.
– Fura lehetett beszélni vele – mondta Jesse. – Még ha tudod is, hogy igazibó l nem a
feleséged.
– Nem is szó lva arró l, hogy csak hatéves – hü ledezett Harry. – Na az tényleg fura.
– Lá tszik is rajta – mondtam. – Má rmint a hat év. É rzelmileg éretlen. Nem tudja, mit kezdjen
az érzelmekkel. Azért hajított el, mert nem tudta feldolgozni, amit érzett.
– Csak a harcot és a gyilkolá st ismeri. Nekü nk egy életnyi emlékü nk és tapasztalatunk van.
A hagyomá nyos hadseregekben még a fiatal katoná knak is van olyan hú sz év tapasztalatuk.
A Kü lö nleges Erő k katoná i viszont szó szerint gyerekkatoná k. Ez etikailag kényes terü let.
– Nem szeretnék régi sebeket felnyitni – mondta Jesse –, de lá tsz benne bá rmit Kathybő l?
Egy pillanatig gondolkodtam. – Kinézetre egyértelmű en. É s van benne egy kicsi Kathy
humorá bó l meg a temperamentumá bó l. Kathy nagyon impulzív tudott lenni.
– Volt, hogy felkapott és eldobott? – mosolygott Harry.
Viszonoztam a vigyort. – Volt pá r olyan alkalom, hogy ha képes lett volna rá , megteszi.
– Egy null a genetiká nak.
Seggfej hirtelen életre kelt. Perry tizedes, olvastam az ü zenetet. Jelenjen meg eligazítá sra
Keegan tá bornokná l 1000 ó rakor a Hadmű veleti Kö zpontban az Eisenhower-modulban a
Fő nix á llomá son. Pontos legyen. Visszaigazoltam, majd elú jsá goltam Harrynek és Jesse-nek.
– É n meg még azt hittem, nekem vannak fontos bará taim – csó vá lta a fejét Harry. –
Titkoló ztá l elő ttü nk, John.
– Fogalmam sincs, mi ez – mentegető ztem. – Sose talá lkoztam még Keegannel.
– Á , csak a GYV má sodik hadseregének a parancsnoka. Biztos nem fontos.
– Nagyon vicces.
– 0915 van, John – mondta Jesse. – Jobb, ha indulsz. Elkísérjü nk?
– Ne, reggelizzetek csak. Rá m fér a séta. Az Eisenhower-modul csak pá r kilométer. Odaérek.
– Felá lltam, elvettem egy fá nkot az ú tra, megpusziltam Jesse-t, aztá n elindultam.
Az Eisenhower-modul jó pá r kilométerre volt, de végre visszanő tt a lá bam, kellett egy kis
testmozgá s. Dr. Fioriná nak igaza volt: az ú j lá bat haszná lni jobb érzés volt, mint a régit, és
ú gy éreztem, egészében tö bb energiá m is van. Persze amilyen komoly sérü lésbő l épü ltem
fel, csoda, hogy egyá ltalá n éltem. Bá rki ú gy érezné, hogy tö bb az energiá ja.
– Ne fordulj meg – mondta Jane a fü lembe kö zvetlen mö gö ttem.
Majdnem félrenyeltem a fá nkot. –Jobb szeretném, ha nem lepnél meg há tulró l – nyö gtem ki
végre, de nem fordultam meg.
– Bocs. Nem bosszantani pró bá llak. De nem lenne szabad beszélnem veled. Az eligazítá sró l
van szó .
– Honnét tudsz ró la?
– Nem érdekes. Az szá mít, hogy egyezz bele mindenbe, amit kérnek tő led. Tedd meg. Így
leszel biztonsá gban azalatt, ami jö n. Má r amennyire biztonsá gban lehetsz.
– Mi jö n?
– Hamarosan megtudod.
– É s a bará taim? Harry és Jesse? Ő k bajban vannak.
– Mind bajban vagyunk. É rtü k nem tehetek semmit. Ez sem volt gyerekjá ték. Tedd meg.
Fontos. – Sebtében megérintette a karomat, és éreztem, hogy eltű nik mö gü lem.
– Perry tizedes – viszonozta a tisztelgést Keegan tá bornok. – Pihenj.
Olyan tá rgyaló ba vezettek, amiben tö bb fejes volt, mint egy foci-ö sszefoglaló ban. É n voltam
a legalacsonyabb rangú , utá nam, amennyire meg tudtam á llapítani, egybő l Newman
alezredes kö vetkezett, nagybecsű kérdező m. Kissé émelyegtem.
– El van anyá tlanodva, fiam – mondta nekem Keegan tá bornok. Nem nézett ki harmincnak,
ahogy senki má s sem a teremben vagy aká r a GYV-ben.
– Kissé elveszettnek érzem magam, uram.
– Nos, érthető . Ü ljö n csak le. – Egy ü res szék felé intett az asztalná l; leü ltem.
– Sokat hallottam magá ró l, Perry.
– Igen, uram. – Igyekeztem nem nézni Newman felé.
– Ne legyen ennyire lelkes, tizedes.
– Pró bá lok nem kiló gni, uram. Csak végzem a dolgom.
– Mindenesetre észrevették – mondta Keegan. – A Korall fö lö tt szá z sikló nak sikerü lt
elindulni, de csak a magá é jutott le a felszínre, nagy részben azért, mert maga parancsot
adott a hangá r zsilipajtajá nak kirobbantá sá ra. – Hü velykujjá val Newman felé bö kö tt. –
Newman mesélt ró la. Ú gy gondolja, kitü ntetés já rna érte.
Akkor se lepő dtem volna meg jobban, ha azt mondja, Newman szerint magának kéne
táncolni a főszerepet a Hattyú k tavá ban. Keegan lá tta, milyen képet vá gok, és elvigyorodott.
– Igen, tudom, mire gondol. Newmannek pó kerarca van, ezért csiná lja azt, amit csiná l. Maga
mit gondol, tizedes? Megérdemli a kitü ntetést?
– Tisztelettel, nem, uram – feleltem. – Lezuhantunk, és rajtam kívü l nem élte tú l senki.
Aligha nagy érdem. Rá adá sul az, hogy leértü nk a felszínre, a piló tá m, Fiona Eaton érdeme.
– Eaton piló ta má r megkapta a posztumusz kitü ntetést, tizedes. Nem nagy vigasz neki,
mivel meghalt, de a GYV-nek fontos, hogy ilyen tetteket észrevegyü nk. É s a szerénysége
ellenére maga is kitü ntetést kap, tizedes. Má sok is tú l élték a koralli ü tkö zetet, de puszta
szerencsével. Maga kezdeményező készségei és vezető i képességet tanú sított
veszélyhelyzetben. É s megmutatta, hogy gyorsan vá g az esze. Ott volt az a tü zelési
megoldá s a konszuk ellen. Ahogy a kiképző szakaszá t vezette. Ruiz fő tö rzső rmester kü lö n
megemlítette, hogyan haszná lta a FejGépet a kiképzés végén a zá ró gyakorlaton. É n
szolgá ltam azzal a disznó val, tizedes. Ruiz a sajá t anyjá t nem dicsérné meg, amiért
megszü lte, ha érti, mire gondolok.
– Azt hiszem, értem, uram.
– Gondoltam. Szó val bronzcsillagot kap, fiam. Gratulá lok.
– Igen, uram. Kö szö nö m, uram.
– De nem ezért kérettem ide. – Keegan tá bornok az asztal tú lsó vége felé intett. – Azt
hiszem, nem ismeri Szilá rd tá bornokot, aki a Kü lö nleges Erő ket vezeti. Nem kell tisztelegni.
– Uram. – Legalá bb bó lintottam felé.
– Tizedes – ü dvö zö lt Szilá rd. – Mondja, mit hallott a koralli helyzetrő l?
– Nem sokat, uram. Csak amit a bará taim meséltek.
– Igen? – mondta Szilá rd tá bornok gú nyosan. – Azt hittem, a bará tja, Wilson kö zlegény
alaposan eligazította.
Kezdtem rá jö nni, hogy a sosem jó pó kerarcom most még kevésbé mű kö dik
– Természetesen tudunk Wilson kö zlegényrő l – folytatta Szilá rd. – Megmondhatja neki,
hogy a szimatolgatá sa korá ntsem olyan észrevétlen, mint azt hiszi.
– Meg fog lepő dni.
– Gondolom. Azt is gondolom, hogy azért valamennyire tá jékoztatta magá t a Kü lö nleges
Erő k katoná inak természetérő l. Egyébként nem á llamtitok, csak éppen nem tesszü k be az
infó t az á ltalá nos adatbá zisba. Idő nk zö mét olyan kü ldetésekkel tö ltjü k, amik szigorú
titoktartá st kö vetelnek. Nagyon kevés alkalmunk van rá , hogy magukkal keveredjü nk. É s
kedvü nk se tö bb.
– Szilá rd tá bornok és a Kü lö nlegesek vezetik a rraeyek elleni tá madá st – kö zö lte Keegan
tá bornok. – Vissza akarjuk szerezni a bolygó t, de első dleges feladatunk a tachyonészlelő
készü lékü k izolá lá sa és megbénítá sa anélkü l, hogy tö nkretennénk. De ha nincs
vá lasztá sunk, megsemmisítjü k. Golden ezredes – bö kö tt egy komoly férfi felé Newman
mellett – ú gy véli, tudja, hol van. Ezredes?
– Rö viden, tizedes – kezdte Golden. – Az első tá madá s elő tti felderítések azt mutattá k, hogy
a rraeyek egy sor kisebb mű holdat bocsá tottak pá lyá ra a Korall kö rü l. Elő szö r azt hittü k,
kémholdak, amelyek segítenek bemérni a telepesek és a katoná k mozgá sá t a bolygó n, de
most má r ú gy véljü k, a tachyonmintá k kiszú rá sá ra tervezték ő ket. Ú gy véljü k, hogy a
nyomkö vető á llomá s, ami a mű holdak adatait gyű jti ö ssze, a felszínen lehet, a tá madá s első
hullá má ban telepíthették le.
– Azért gondoljuk, hogy a bolygó n van, mert szerintü nk az lehet a legbiztonsá gosabb – tette
hozzá Szilá rd tá bornok. – Ha egy hajó n volna, egy tá madó GYV-hajó esetleg eltalá lhatná ,
aká r puszta véletlenségbő l is. É s mint tudja, csak a maga sikló ja jutott a Korall felszínének
kö zelébe. Jó esély van rá , hogy ott van.
Keeganre néztem. – Kérdezhetek, uram?
– Rajta.
– Miért mondjá k el nekem mindezt? Tizedes vagyok, nincs rajom, szakaszom vagy
zá szló aljam. Nem értem, miért kell ezt tudnom.
– Azért – vá laszolta Keegan –, mert a koralli csata maroknyi tú lélő je kö zé tartozik, és az
egyetlen, aki a szerencsénél tö bbnek kö szö nheti az életben maradá sá t. Szilá rd tá bornok az
embereivel ú gy véli, és én egyetértek, hogy az ellentá madá snak tö bb esélye van, ha az első
ü tkö zetbő l valaki jelen van taná csadó ként és megfigyelő ként. Azaz maga.
– Tisztelettel, uram, a részvételem az első ben minimá lis és katasztrofá lis volt – mondtam.
– De kevésbé katasztrofá lis, mint mindenki má sé. Tizedes, nem fogok hazudni: szívesebben
lá tnék má st ebben a szerepben. A dolgok á llá sa szerint azonban nincs má s. Még ha
minimá lis taná ccsal tud szolgá lni, a semminél az is jobb. Amellett má r megmutatta, hogy
harci helyzetben tud rö gtö nö zni és gyorsan cselekedni. Hasznunkra lesz.
– Mit fogok csiná lni? – kérdeztem.
Keegan Szilá rdra nézett.
– Á tvezényeljü k a Karvalyra – kö zö lte Szilá rd. – A Kü lö nlegesek kö zü l nekik van a legtö bb
tapasztalatuk ilyen szituá ció kkal. A Karvaly vezetésének ad taná csot a Korallon szerzett
tapasztalatai alapjá n, megfigyel, és szü kség esetén ö sszekö tő lesz a GYV regulá ris erő i és a
Kü lö nlegesek kö zö tt.
– Harcolni is fogok?
– Maga létszá mfö lö tti. Való színű leg nem kell harcba bocsá tkoznia.
–Jó , ha tudja, hogy ez a feladat igen szokatlan – mondta Keegan. – Gyakorlati szinten, a
feladatok és a személyzet kü lö nbségeibő l adó dó an, a regulá risok és a Kü lö nlegesek szinte
sosem keverednek. Még ha egy csatá ban harcolnak is kö zö s ellenség ellen, má s-má s,
kö lcsö nö sen kizá ró szerepet tö ltenek be.
– Megértettem. – Jobban értettem, mint gondoltá k. Jane a Karvalyon volt.
Mintha olvasna a gondolataimban, Szilá rd azt mondta: – Ú gy tudom, volt némi
nézeteltérése az egyik emberemmel, tizedes. Aki szintén a Karvalyon á llomá sozik. Tudnom
kell, szá míthatok-e még hasonló incidensekre.
– Nem, uram. Félreértés volt. Nem fog megismétlő dni.
Szilá rd bó lintott Keegannek. – Rendben – mondta Keegan. – Az ú j szerepét tekintve a
rendfokozata nem elegendő a feladathoz, tizedes. Ezért azonnali hatá llyal elő léptetem
hadnagynak. 1500-kor jelentkezik Crick ő rnagyná l, a Karvaly parancsnoká ná l. Ez elég idő ,
hogy ö sszepakoljon és elbú csú zzon. Kérdés?
– Nincs, uram. Viszont lenne egy kérésem.
– Elég szokatlan – jegyezte meg, miutá n elmondtam. – É s má s kö rü lmények kö zö tt mindkét
esetben nemet mondanék.
– É rtem, uram.
– De most az egyszer meglesz. Talá n még valami jó is kisü l belő le. Rendben, hadnagy,
leléphet.
Harry és Jesse megkerestek, amint tudtak, miutá n ü zentem nekik. Elmeséltem a feladatot és
a kinevezést.
– Szerinted Jane rendezte el? – kérdezte Harry.
– Tudom, hogy ő – feleltem. – Elmondta. Lehetséges, hogy tényleg veszik valami hasznomat.
De biztos, hogy ő ü ltette el a bogarat valaki fü lébe. Pá r ó ra, és indulok.
– Megint elszakadunk egymá stó l – só hajtott Jesse. – É s a mi maradék szakaszunk is
feloszlik. A tá rsainkat má s hajó kra vezénylik. Mi még nem kaptuk meg a menetparancsot.
– Ki tudja, John – mondta Harry –, talá n veled megyü nk a Korallra.
– Nem jö ttö k – kö zö ltem. – Megkértem Keegan tá bornokot, hogy mindkettő tö k
lö vészidő szaká t zá rja le. A szolgá latotok első része véget ért. Mindketten má s feladatot
kaptok.
– Mirő l beszélsz? – rö kö nyö dö tt meg Harry.
– A GYV katonai kutató részlegéhez kerü lsz. Harry, tudtá k, hogy szimatoltá l. Meggyő ztem
ő ket, hogy így kevésbé á rtasz magadnak és nekik. Azon fogsz dolgozni, amit majd
visszahozunk a Korallró l.
– Kizá rt. Nincs meg hozzá a matektudá som.
– Szerintem ez nem fog visszatartani. Jesse, te is a kutató khoz mész, a kiszolgá ló egységbe.
Ennyi idő alatt csak ezt tudtam elintézni. Nem lesz valami izgalmas, de kö zben kitanulhatsz
valamit. É s nem lesztek a tű zvonalban.
– Ez nem helyes, John – mondta Jesse. – Nem szolgá ltuk le az idő nket. A szakasztá rsaink
visszamennek harcolni, mi meg ü lü nk a seggü nkö n, és meg se érdemeljü k. Te is visszamész.
É n ezt nem akarom. Le kell szolgá lnom az idő met.
– Harry is bó logatott.
– Kérlek, gyerekek – győ zkö dtem ő ket. – Nézzétek, Alan meghalt. Susan és Thomas is.
Maggie is. A rajom és a szakaszom odavan. Mindenki, akit szerettem, kettő tö ket kivéve.
Lehető ségem nyílt életben tartani titeket, há t megragadtam. Senki má sért nem tehettem
semmit. É rtetek most tehetek. Nem halhattok meg. Csak ti vagytok nekem.
– Ott van Jane – mondta Jesse.
– Még nem tudom, Jane micsodá m nekem. De tudom, hogy ti mik vagytok. A csalá dom. Ti
vagytok a csalá dom. Ne haragudjatok rá m, amiért biztonsá gban akarlak tudni benneteket.
Legyetek biztonsá gban. A kedvemért. Kérlek.
TIZENÖT
A Karvaly csendes hajó volt. Egy á tlagos csapatszá llító csupa lá rma, az emberek
beszélgetnek, nevetnek, kiabá lnak, az élet verbá lis gesztusaival élnek. A Kü lö nleges Erő k
katoná i hanyagoljá k mindezt.
Ezt el is magyará zta nekem a Karvaly parancsnoka, amikor a fedélzetre léptem. – Ne vá rja,
hogy szó ba á lljanak magá val – mondta Crick ő rnagy, amikor lejelentkeztem ná la.
– Uram?
– Má rmint a Kü lö nleges Erő k katoná i – magyará zta. – Ez nem a maga személyének szó l,
csak mi nem vagyunk szó szá tyá r népek. Magunk kö zö tt csak a FejGépen kommuniká lunk.
Gyorsabb, és amú gy sem vonzó dunk a beszédhez, mint maguk. Mi a FejGéppel szü letü nk. Az
elejétő l így beszélnek velü nk. Szó val legtö bbszö r mi így kommuniká lunk. Ne vegye
sértésnek. Mindegy, parancsba adtam a katoná knak, hogy szó ban beszéljenek magá val, ha
valamit tudatni akarnak.
– Nem szü kséges, uram – feleltem. – É n is haszná lhatom a FejGépet.
– Nem tudná tartani a tempó t – kö zö lte Crick ő rnagy. – Az agya egy bizonyos sebességre
van beá llva, a miénk egy má sikra. A való szü lö ttekkel beszélni nekü nk olyan, mint lassított
felvételt nézni. Ha sokat beszél majd valamelyikü nkkel, azt lá tja, hogy kurtá n és
udvariatlanul beszél magá hoz. Ez azért van, mert ú gy érezzü k, egy lassú felfogá sú
gyerekkel beszélü nk. Ne vegye a szívére.
– Nem fogom, uram – feleltem. – Maga jó l kommuniká l.
– Parancsnokként sok idő t tö ltö k a Kü lö nleges Erő ktő l tá vol. É s idő sebb vagyok, mint a
tö bbiek. Valamennyire megismertem a tá rsasá gi etikettet.
– Há ny éves, uram? – kérdeztem.
– Jö vő héten leszek tizennégy. Holnap 0600-kor eligazítá s. Addig rendezkedjen be, egyen
valamit, pihenjen. Reggel beszélü nk. – Tisztelgett. Leléphettem.
A fü lkémben Jane vá rt.
– Megint te – mosolyogtam.
– Megint én – mondta. – Kívá ncsi voltam, hogy boldogulsz.
– Jó l. Ahhoz képest, hogy tizenö t perce vagyok a hajó n.
– Mindenki ró lad beszél.
– Igen, hallom, hogy be sem á ll a szá tok. – Jane mondani akart valamit, de leintettem. –
Vicceltem. Crick ő rnagy beszélt a FejGéprő l.
– Ezért beszélek veled így. A tö bbiekkel ú gysem szoktunk.
– Ú gy rémlik, amikor megmentettél, beszéltetek.
– Akkor féltü nk, hogy lehallgatnak – magyará zta. – A beszéd biztonsá gosabb volt. Akkor is
beszélü nk, amikor má sokkal vagyunk. Nem szívesen hívjuk fel magunkra a figyelmet, ha
nem muszá j.
– Miért intézted el, hogy idekerü ljek a Karvalyra? – kérdeztem tő le.
– Hasznos vagy nekü nk. A tapasztalatod jó l jö het a Korallon és a felkészü lés sorá n is.
– Ez meg mit jelent?
– Crick ő rnagy majd elmondja az eligazítá son. É n is ott leszek. Van egy szakaszom,
hírszerző k vagyunk.
– Csak ez az oka? – feszegettem. – Hogy hasznos vagyok?
– Nem, de ezzel tudtalak felhozni a hajó ra. Nézd, nem sok idő t fogok veled tö lteni. A bevetés
elő készü letei tú lsá gosan lefoglalnak. De meg akarom ismerni Kathyt. Hogy ki volt. Hogy
milyen volt. El kell mesélned.
– Mesélek ró la, de csak egy feltétellel.
– Mi lenne az?
– Te meg mesélj magadró l.
– Miért?
– Mert kilenc éve azzal a tudattal élek, hogy a feleségem meghalt, erre te most itt vagy, és
teljesen ö sszezavarodtam. Minél jobban megismerlek, anná l jobban hozzá szokom, hogy te
nem ő vagy.
– Nem is vagyok olyan érdekes. Csak hatéves vagyok. Ennyi idő alatt nem sok mindent lehet
csiná lni.
– É n tö bb mindent csiná ltam csak tavaly, mint elő tte ö sszesen. Hidd el. Hat év nagyon sok
mindenre elég.
– Csatlakozhatunk, uram? – kérdezte a fiatal (talá n négyéves) kü lö nleges katona, és négy
tá rsá val vigyá zzá llá sban tartottá k tá lcá ikat.
– Az asztal ü res – feleltem.
– Van, aki szeret egyedü l enni.
– É n nem. Nyugodtan ü ljenek csak le.
– Kö szö njü k, uram – tette le a tá lcá já t a katona. – Sam Mendel tizedes vagyok. Ő k George
Linnaeus, Will Hegel, Jim Bohr és Jan Fermi kö zlegények.
– John Perry hadnagy – mutatkoztam be.
– Mi a véleménye a Karvalyró l, uram? – kérdezte Mendel.
– Szép csendes.
– Az bizony, uram – értett egyet. – É pp azt mondtam Linnaeusnak, hogy havonta tíz szó t, ha
szó lok.
– Akkor most rekordot dö nt – jegyeztem meg.
– Eldö ntene nekü nk egy fogadá st, uram?
– Csak ha nem kell hozzá megerő ltetnem magam.
– Dehogyis, uram. Csak arra vagyunk kívá ncsiak, mennyi idő s. Hegel szerint idő sebb, mint
az egész raj kétszer.
– Maguk mennyi idő sek? – kérdeztem vissza.
– A rajban velem együ tt tízen vagyunk – vá laszolta Mendel –, és én vagyok a legidő sebb. Ö t
és fél éves. A tö bbiek kettő és ö t kö zö tt vannak. Az ö sszéletkor harminchét év és két hó nap.
– Hetvenhat vagyok – á rultam el. – Szó val Hegelnek igaza volt. De bá rmelyik GYV-ú jonccal
nyerhetett volna. Eleve hetvenö t évesen vonulhatunk be. É s hadd mondjam meg,
mélységesen zavaró , hogy kétszer annyi idő s vagyok, mint az egész rajuk.
– É rtem, uram. Viszont mi kétszer annyi ideje vagyunk ebben az életben. Ú gyhogy kvittek
vagyunk.
– Mondhatjuk – hagytam rá .
– É rdekes lehet, hogy egy egész életet élt elő tte, uram – szó lalt meg Bohr.
– Milyen volt?
– Micsoda? Az én életem, vagy az, hogy volt elő tte életem?
– Bá rmelyik.
Most vettem észre, hogy egyikü k se vette fel a villá já t, hogy egyen. Maga a kantin is, ami
addig zsongott az evő eszkö zö k morzéjá tó l, teljesen elcsendesedett. Eszembe jutott, amit
Jane mondott arró l, hogy mindenki kívá ncsi rá m. Ezek szerint igaza volt.
– É n szerettem az életemet – meséltem. – Nem tudom, hogy izgalmas vagy aká r érdekes
lenne-e má snak, de nekem jó élet volt. Ami meg azt illeti, hogy ez elő tt volt má r egy má sik,
nos, akkor bele se gondoltam. Nem nagyon tö prengtem rajta, hogy ez milyen lesz, csak
amikor má r elkezdő dö tt.
– Akkor miért vá lasztotta? – kérdezte Bohr. – Csak volt valami elképzelése ró la?
– Nem volt – vallottam be. – Szerintem egyikü nknek sem volt. A legtö bben sosem voltunk
há ború ban vagy hadseregben. Egyikü nk sem sejtette, hogy á ttesznek bennü nket egy olyan
ú j testbe, ami csak részben az, ami elő tte voltunk.
– Ez elég nagy hü lyeségnek tű nik, uram – mondta ki kerek perec Bohr. Emlékeztettem
magam, hogy kétévesen, vagy mennyi idő s, nem ismeri a tapintatot. – Miért jelentkezik
valaki olyasmire, amirő l fogalma sincs?
– Maga nem volt ö reg. Egy mó dosítatlan hetvenö t éves ember sokkal kö nnyebben belevá g,
mint hinné.
– Mennyire lehet má s?
– Kérdezi a kétéves, aki sosem fog megö regedni.
– Há rom vagyok – mondta védekező n.
Békítő leg felemeltem a kezem. – Nézzék, fordítsuk ezt meg. Hetvenhat éves vagyok, és
tényleg vakon vá gtam bele ebbe a dologba. Viszont az én dö ntésem volt. Nem volt muszá j.
Ha nem tudjá k elképzelni magukat a helyemben, nézzék az én szemszö gembő l – mutattam
Mendelre. – Amikor ö téves voltam, a cipő met is alig tudtam bekö tni. Ha nem tudjá k
elképzelni, milyen ennyi idő sen beá llni a hadseregbe, gondoljanak bele, nekem milyen
nehéz elképzelni, hogy valaki ö téves, és csak a há ború t ismeri. Nekem legalá bb van
elképzelésem arró l, milyen az élet a GYV-n kívü l. Maguknak van?
Mendel a tá rsaira nézett, akik visszanéztek rá . – Ezen á ltalá ban nem gondolkodunk, uram.
Nem tudjuk, hogy szokatlan-e vagy sem. Akiket mi ismerü nk, mind így szü lettek. Nekü nk
maguk a szokatlanok. Gyerekkor és egy egész élet ez elő tt. Olyan pazarlá snak tű nik.
– Sose gondolnak rá , milyen lehet a Kü lö nleges Erő kö n kívü l? – kérdeztem.
– El sem tudom képzelni – mondta Bohr, a tö bbiek bó logatva helyeseltek.
– Mind katoná k vagyunk. Ezt csiná ljuk. Ezek vagyunk.
– Ezért olyan érdekes maga – tette hozzá Mendel. – Hogy ezt az életet valaki ú gy vá lasztja.
Hogy lehet má sképp is élni. Olyan idegen gondolat.
– Mi volt a foglalkozá sa, uram? – kérdezte Borh. – A má sik életében?
– Író voltam. – Ö sszenéztek. – Mi van?
– Furcsa – csó vá lta a fejét Mendel. – Abbó l élni, hogy szavakat fű z ö ssze.
– Volt rosszabb á llá s is.
– Nem akartuk megbá ntani, uram – mondta Bohr.
– Nem bá ntottak meg. Má sképp nézik a dolgokat. De én meg azon csodá lkozom, maguk
miért csiná ljá k.
– Micsodá t?
– Miért harcolnak? Tudjá k, a GYV-ben a legtö bben olyanok, mint én. É s a legtö bb telepes
még ná lam is jobban kü lö nbö zik maguktó l. Miért harcolnak értü k? É s velü nk?
– Mi is emberek vagyunk, uram – felelte Mendel. – Legalá bb annyira, mint maga.
– A jelenlegi DNS-ö sszetételemet nézve ezzel nem mond sokat.
– Maga is tudja, hogy ember, uram. Ahogy mi is. Kö zelebb vagyunk egymá shoz, mint hinné.
Tudjuk, a GYV hogyan vá lasztja az ö nkénteseket. A telepesekért harcolnak, akikkel nem is
talá lkoztak. Akik valaha az orszá guk ellenségei voltak. Maga miért harcol értü k?
– Mert emberek, és mert feleskü dtem – vá laszoltam. – Legalá bbis az elején ezért. Most má r
nem a telepesekért harcolok. Vagyis igen, de tulajdonképpen a szakaszomért és a rajomért.
É rtü k harcoltam, és ő k értem. Azért harcoltam, mert kü lö nben cserbenhagyom ő ket.
Mendel bó lintott. – Mi is ezért harcolunk, uram. Ez tesz emberré mindnyá junkat. É s ezt jó
tudni.
– Igaz – értettem egyet. Mendel vigyorogva fogta a villá já t, és az egész terem ú jra megtelt az
evő eszkö zö k csö rgésével. A zajra felnéztem, és lá ttam, hogy az egyik tú lsó sarokbó l Jane
bá mul rá m.
Crick ő rnagy a reggeli eligazítá son azonnal elő jö tt a farbá val. – A GYV hírszerzése szerint a
rraeyek csalnak. A kü ldetésü nk első része, hogy errő l meggyő ző djü nk. Ezért elruccanunk a
konszukhoz.
Erre egybő l felébredtem. A jelek szerint nem csak én. – Mi a fene kö ze van ehhez a
konszuknak? – kérdezte Tagore hadnagy, aki a balomon ü lt.
Crick biccentett Jane-nek, aki a kö zelében ü lt. – Crick ő rnagy és má sok kérésére – mondta
Jane – utá nanéztem a GYV tö bbi ö sszecsapá sá nak a rraeyekkel, hogy volt-e jele technoló giai
fejlő désnek. Az utó bbi szá z évben tizenkét jelentő s katonai konfliktusunk volt a rraeyekkel,
és még tö bb tucat kisebb, beleértve egy nagyobb és hat kisebb ö sszetű zést az utó bbi ö t
évben. A rraey technoló gia egész idő alatt jelentő sen a miénk mö gö tt já rt. Ez tö bb
tényező nek kö szö nhető , példá ul a sajá t kulturá lis ellená llá suknak minden technoló giai
fejlő déssel szemben, és annak, hogy nem volt pozitív talá lkozá suk má s technoló giailag
fejlett fajjal.
– Azaz elmaradottak és bigottak – ö sszegezte Crick ő rnagy.
– Az ugró hajtó mű -technoló gia esetében kü lö nö sen. A koralli csatá ig a rraey technoló gia
messze a miénk mö gö tt já rt. Ső t az ugró hajtó mű fiziká já ró l való tudá suk azon alapul, amit a
GYV adott nekik szá z éve egy félresikerü lt csere sorá n.
– Miért sikerü lt félre? – kérdezte Jung kapitá ny az asztal tú lsó felén.
– A rraeyek megették a kü ldö ttség harmadá t.
– Aú .
– A lényeg – vette á t a szó t Crick ő rnagy –, hogy az alapjá n, milyenek a rraeyek, és hogy
milyen a technoló giai szintjü k, lehetetlen, hogy egy ugrá ssal ennyire megelő zhettek
bennü nket. Arra tudunk csak tippelni, hogy nem így volt, hogy egy má sik kultú rá tó l
szerezték meg. Mindenkit ismerü nk, akit ő k, és becslésü nk szerint egyetlen kultú rá nak
lehet meg a technoló giai fejlettsége ehhez.
– A konszuknak – mondta ki Tagore.
– Nekik. Azok a mocskok direktben csapolnak meg egy fehér tö rpét. Nem hü lyeség
feltételezni, hogy az ugrá st is meg tudjá k jó solni.
– De miért kö zö skö dnének a rraeyekkel? – kérdezte Dalton hadnagy, aki az asztal vége felé
ü lt. – Velü nk is csak akkor van dolguk, ha testmozgá st akarnak, és mi technoló giailag
fejlettebbek vagyunk a rraeyeknél.
– Szerintü nk a konszukat nem a technoló gia motivá lja, mint minket mondta Jane. – A mi
techniká nk ugyanú gy értéktelen nekik, mint nekü nk lenne egy gő zmozdony. Szerintü nk
má s vezérli ő ket.
– A vallá s – szaladt ki a szá mon. Minden szem felém fordult, és ú gy éreztem magam, mint a
kó ristafiú , aki elfingja magá t a templomban. – Ú gy értem, amikor a szakaszom a konszukkal
harcolt, elő tte imá val megszentelték a csatá t. Akkor azt mondtam egy bará tomnak,
szerintem a konszuk ú gy gondoljá k, hogy a harccal keresztelik meg a bolygó t. – Egyre csak
bá multak. – Persze lehet, hogy tévedtem.
– Nem tévedett – mondta Crick. – A GYV-n belü l is vita van arró l, hogy a konszuk egyá ltalá n
miért harcolnak, hiszen vilá gos, hogy az ő techniká jukkal simá n kiradírozhatná nak minden
má s ű rjá ró kultú rá t a régió ban. A legtö bben ú gy gondoljá k, szó rakozá sbó l ű zik, ahogy mi a
focit vagy a kosá rlabdá t.
– Mi sose focizunk vagy kosarazunk – jegyezte meg Tagore.
– Má s emberek igen, barom – vigyorgott Crick, majd ú jra elkomolyodott.
– Viszont a GYV hírszerző inek egy kisszá mú , de megbízható része ú gy hiszi, a harcnak
szá mukra rituá lis jelentő sége van, ahogy Perry hadnagy mondta. A rraeyek talá n nem
tudnak egyenlő félként technoló giá t cserélni, de lehet, hogy a konszuk má st akarnak. Talá n
a lelkü ket.
– De a rraeyek is hitetlenek – mondta Dalton. – Eleve ezért tá madtá k meg a Korallt.
– Van tö bb gyarmatuk, jobbak és rosszabbak egyará nt – mondta Jane. – Fanatikusok vagy
sem, talá n megéri nekik az egyik gyengébb koló niá t elcserélni a Korallra.
– Az elcserélt koló niá n lévő rraeyek nemigen érthetnek ezzel egyet – vélte Dalton.
– Maga szerint engem mennyire érdekelnek? – mondta Crick.
– A konszuk olyan technoló giá t adtak a rraeyeknek, ami révén jó val lekö rö znek mindenkit
errefelé. Az erő egyensú ly felborítá sa a vallá s kedvéért még a hatalmas konszuknak is
visszafelé sü lhet el – vélte Jung.
– Hacsak á t nem ejtették a rraeyeket – morfondíroztam hangosan.
– Hogy érti? – nézett rá m Jung.
– Feltételezzü k, hogy a konszuk technoló giai szakértelmet adtak a rraeyeknek, hogy azok
megépíthessék az ugró hajtó mű -észlelő rendszert. De lehetséges, hogy csak egy gépet adtak
nekik, mondjuk, egy kézikö nyvvel, ami alapjá n mű kö dtethetik. Így a rraeyek megkapjá k,
amit akarnak, azaz megvédhetik tő lü nk a Korallt, mikö zben a konszuk nem borítjá k fel
alapvető en a térség erő egyensú lyá t.
– Amíg a rraeyek ki nem ó kumlá ljá k, hogyan mű kö dik az az istennyila.
– Az ő technoló giai fejlettségü kkel az évekbe telhet. Elég idő nk van, hogy szétrú gjuk a
seggü ket, és elvegyü k tő lü k a technoló giá t. Ha a konszuk való ban adtak nekik. Ha csak
egyetlen gépet adtak nekik. Ha a konszukat egyá ltalá n fikarcnyit is érdekli az erő egyensú ly.
Sok itt a „ha”.
– É ppen azért ugrunk be a Konszura, hogy ezekre a kérdésekre vá laszt kapjunk – mondta
Crick. – Egy ugró szondá t má r kü ldtü nk, hogy tudjá k, jö vü nk. Meglá tjuk, mit tudunk kiszedni
belő lü k.
– Mi melyik gyarmatot ajá nljuk fel nekik? – kérdezte Dalton. Nehéz volt megmondani,
viccel-e.
– Egyiket se – vá laszolta Crick. – De talá n van valamink, ami miatt audienciá t adnak nekü nk.
– Mink van? – kérdezte Dalton.
– Ő – mutatott rá m Crick.
– Ő ? – nézett nagyot Dalton.
– É n? – hö kkentem meg.
– Maga – mondta Jane.
– Most hirtelen ö sszezavarodtam és megijedtem – mondtam.
– A maga tű zvezetési megoldá sá val a GYV tö bb ezer konszut ö lt meg – mondta Jane. – A
mú ltban a konszuk szívesebben fogadtak olyan kö vetségeket a gyarmatosoktó l, amikben
volt olyan GYV-katona, aki sok konszut ö lt meg csatá ban. Mivel a maga ö tlete tette lehető vé
a konszu harcosok halá lá t, azok a maga tró feá já nak szá mítanak.
– Nyolcezer-négyszá zharminchá rom konszu vére szá rad a kezén – tá jékoztatott Crick.
– Remek – mondtam.
– Az is. Maga miatt nyitjá k ki nekü nk az ajtó t.
– É s mi lesz utá na, ha beléptü nk? – kérdeztem. – Képzelje el, mi mit tennénk egy konszuval,
aki kö zü lü nk megö lt nyolcezret.
– Ő k nem így gondolkodnak – jelentette ki Jane. – Elvileg biztonsá gban lesz.
– Elvileg.
– Vagy azonnal szétlő nek bennü nket, amint megérkezü nk a bolygó jukhoz – tá rta szét a
kezét Crick.
– É rtem – mondtam. – Bá rcsak kicsit tö bb idő m lett volna hozzá szokni a gondolathoz.
– Gyorsan alakult a helyzet – vont vá llat Jane kö zö mbö sen. É s hirtelen FejGép ü zenetet
kaptam. ~ Bízz bennem. ~ Rá néztem Jane-re, aki higgadtan viszonozta a pillantá st.
Bó lintottam az egyik ü zenetre, mikö zben a má sikat igazoltam vissza.
– É s mit csiná lunk, miutá n megcsodá ltá k Perry hadnagyot? – tette fel a kérdést Tagore.
– Ha minden ú gy zajlik, ahogy a mú ltban, lehető ségü nk lesz ö t kérdést feltenni nekik –
vá laszolta Jane. – A kérdések szá má t egy pá rviadal dö nti el, amiben ö t konszu kü zd meg ö t
emberrel. Sorban. A konszuk fegyvertelenü l harcolnak, de a mieinknél lehet kés a
vá gó karjuk ellensú lyozá sá ra. Azzal kell tisztá ban lenni, hogy amikor eddig volt ilyen
szertartá s, azok a konszuk, akik kel harcoltunk, leszerepelt katoná k vagy bű nö ző k voltak,
akik így nyerhették vissza a becsü letü ket. Mondanom se kell, hogy roppant elszá ntak
voltak. Annyi kérdést tehetü nk fel, ahá nyan győ znek kö zü lü nk.
– Mi jelenti a győ zelmet?
– Megö ljü k a konszut, vagy az minket.
– Lenyű gö ző .
– Még valami – mondta Jane. – A konszuk azok kö zü l vá lasztjá k ki az ellenfeleket, akik a
kü ldö ttséget alkotjá k, így a protokoll a vá lasztható harcosok szá má nak legalá bb
há romszorosá t kívá nja. Az egyetlen kivétel a kü ldö ttség vezető je, akit udvariassá gbó l
felette á lló nak tekintenek annak, hogy konszu bű nö ző kkel harcoljon.
– Perry, maga lesz a kü ldö ttség vezető je – kö zö lte Crick. – Maga ö lt meg nyolcezer szarhá zit,
az ő szemü kben szü letett vezető . Plusz maga nem Kü lö nleges, nincs meg az a gyorsasá ga és
ereje, ami nekü nk. Ha magá t vá lasztaná k, még meghalna.
– Meghat az aggodalma – mondtam.
– Nem errő l van szó . Ha a sztá runkat megö lné egy bű nö ző , az veszélyeztetné azt, hogy a
konszuk együ ttmű kö djenek.
– Aha. Egy pillanatig azt hittem, ellá gyult.
– Azt má r nem. Tehá t – nézett végig az asztalon Crick. – Negyvenhá rom ó rá nk van, amíg
elérjü k az ugrá spontot. A kü ldö ttségben negyvenen leszü nk, kö ztü k minden szakasz– és
rajparancsnok. A tö bbieket én vá lasztom ki. Tehá t addig mindenki gyakoroltatja a
katoná ival a kö zelharcot. Perry, letö ltö ttem magá nak a protokollt, tanulmá nyozza, el ne
csessze nekem. Az ugrá s utá n mi ketten ö sszeü lü nk, és én odaadom a kérdéseket sorba
rendezve. Ha jó k vagyunk, ö t kérdésü nk lesz, de fel kell készü lnü nk arra is, hogy kevesebb.
Munká ra, emberek. Lelépni.
Abban a negyvenhá rom ó rá ban Jane Kathyvel ismerkedett. Megjelent, ahol éppen voltam,
kérdezett, meghallgatott és eltű nt, intézte a feladatait. Furcsa volt így elmesélni egy életet.
– Mesélj ró la – kérte, ahogy az egyik pihenő ben a protokollt tanulmá nyoztam.
– Első osztá lyban talá lkoztam vele – kezdtem, aztá n meg kellett magyará znom, mi az az
első osztá ly. Elmeséltem az első emlékemet ró la, amikor festéken osztoztunk egy
feladathoz, ami kö zö s volt a két osztá lynak. Hogy rajtakapott, amint megkó stoltam a
festéket, és azt mondta, hogy fuj. Hogy én erre megü tö ttem, ő meg engem szemen vá gott. Ő t
hazakü ldték. Utá na kö zépiskolá ig nem beszéltü nk.
– Há ny éves vagy első ben? – kérdezte.
– Hat. Mint te most.
– Mesélj ró la – kérte megint pá r ó rá val késő bb má shol.
– Egyszer majdnem elvá lt tő lem. Tíz éve voltunk há zasok, és megcsaltam. Megtudta, és
tombolt.
– Miért zavarta, hogy má ssal szeretkeztél?
– Nem is annyira a szex. Hanem hogy hazudtam neki. Má ssal lefekü dni ná la hormoná lis
gyengeségnek szá mított. A hazugsá g viszont tiszteletlenségnek, és nem akart olyasvalaki
felesége lenni, aki nem tiszteli.
– Miért nem vá ltatok el?
– Mert az ü gy dacá ra szerettem, és ő is engem. Dű lő re jutottunk, mert együ tt akartunk
maradni. Kü lö nben is pá r év mú lva neki volt viszonya, szó val mondhatjuk, hogy egyenlített.
Utá na tulajdonképpen jobban megvoltunk
– Mesélj ró la – kérte késő bb.
– Kathy olyan pitét tudott sü tni, hogy el se hinnéd. Volt egy receptje: epres rebarbará s pite,
amitő l seggre ü ltél. Egyik évben benevezett egy vá sá ri sü tő versenybe, és az ohió i
kormá nyzó volt a bíró . Az első díj egy ú j Sears-tű zhely volt.
– Nyert?
– Nem, má sodik lett, szá zdollá ros ajá ndékutalvá nyt kapott egy há ztartá si boltba. De egy
héttel késő bb felhívtá k a kormá nyzó i irodá bó l. A fickó elmagyará zta Kathynek, hogy
politikai okbó l egy fontos tá mogató legjobb bará tja feleségének kellett adniuk az első díjat,
de amió ta a kormá nyzó evett a pitéjébő l, egyfolytá ban arró l á radozik, hogy milyen mennyei
volt, há t nem sü tne neki egyet, hogy végre befogja?
– Mesélj ró la – kérte Jane.
– A gimná ziumban jö ttem rá , hogy szerelmes vagyok bele. Az iskola színjá tszó kö re elő adta
a Rómeó és Júliát, és ő t vá lasztottá k ki Jú liá nak. É n voltam a segédrendező , ami fő leg azt
jelentette, hogy díszletet csiná ltam vagy ká vét vittem Mrs. Amosnak, a taná rnak, aki
rendezte a darabot. De amikor Kathynek gondja volt a szö veggel, Mrs. Amos engem á llított
mellé, hogy segítsek neki. Két héten keresztü l a pró bá k utá n mindig elmentü nk Kathyékhez,
és elvileg a szö vegen dolgoztunk volna, de tö bbnyire csak beszélgettü nk, ahogy a
tinédzserek szoktak. Akkor nagyon á rtatlan dolognak indult. Aztá n elkezdő dtek a
ruhapró bá k, és hallottam, hogy Kathy azokat a sorokat mondja Jeff Greene-nek, aki Ró meó t
já tszotta. É s féltékeny lettem. Nekem kellett volna azokat a dolgokat mondania.
– É s mit csiná ltá l?
– Az egész elő adá s-sorozat alatt, ami négy elő adá st jelentett péntek este és vasá rnap
délutá n kö zö tt, szó val végig csak durcá skodtam és kerü ltem Kathyt. Aztá n a zá ró partin
vasá rnap este Judy Jones, aki Jú lia dadá já t já tszotta, odajö tt hozzá m azzal, hogy Kathy a
ká vézó mö gö tti rakodó plató n ü l és kisírja a szemét. Azt hitte, utá lom, ezért kerü lö m négy
napja, és nem értette, hogy miért. Judy még azt is mondta, ha nem megyek oda és mondom
neki, hogy szeretem, fog egy lapá tot és agyonver.
– Ő honnét tudta, hogy szerelmes vagy?
– Amikor tinédzser vagy és szerelmes, azt mindenki tudja, csak te nem, és az, akibe
szerelmes vagy. Ne kérdezd, hogy miért. Egyszerű en így van. Kimentem a rakodó hoz, és
Kathy ott ü lt, egyedü l, a lá bá t ló gá zta. Telihold volt, fényben fü rdö tt az arca, és olyan
gyö nyö rű nek lá ttam, hogy csak na. A szívem majd’ szétrobbant, mert tudtam, egyszerű en
tudtam, hogy szerelmes vagyok belé, és sose mondhatom el neki, mennyire kívá nom.
– Mit csiná ltá l? – kérdezte Jane.
– Csaltam. Mert tö rténetesen én is bevá gtam a Rómeó és Júlia nagy részét. Ahogy elindultam
felé, elkezdtem a má sodik felvoná s má sodik jelenetét. „De csitt, mi fény nyilall az ablakon?
Ez itt Kelet és Jú lia a Napja! – Kelj, szép Nap...” és így tová bb. A szö veget tudtam eddig is, de
most komolyan is gondoltam. Aztá n odamentem és megcsó koltam. Ő tizenö t volt, én
tizenhat, és tudtam, hogy feleségü l veszem és vele élem le az életemet.
– Meséld el, hogyan halt meg – kérte Jane, kö zvetlen az ugrá s elő tt.
– Gofrit csiná lt vasá rnap reggel, és szélü tést kapott, mikö zben a vaníliá t kereste. A
nappaliban voltam. Emlékszem, azt kérdezte magá tó l, hová is tette a vaníliá t, a kö vetkező
pillanatban egy csattaná st hallottam, majd egy nagyobb puffaná st. Kirohantam a konyhá ba,
ott fekü dt a padló n, az egész teste rá ngott, a feje vérzett, mert beü tö tte a pult sarká ba.
Á tö leltem és hívtam a mentő ket. Pró bá ltam elá llítani a vérzést, mondogattam, neki, hogy
szeretem, addig mondogattam, amíg a mentő sö k megjö ttek és elhú ztá k tő lem, de ú ton a
kó rhá zba még foghattam a kezét. Akkor is a kezét fogtam, amikor meghalt a mentő ben.
Lá ttam, hogy a fény kialszik a szemében, de addig mondogattam neki, hogy szeretem, amíg
a kó rhá zban el nem vitték.
– Miért? – kérdezte Jane.
– Biztos akartam lenni benne, hogy az utolsó , amit hall, az az, hogy mennyire szeretem.
– Milyen elveszíteni valakit, akit szeretsz?
– Olyankor te is meghalsz belü l, és tulajdonképpen csak azt vá rod, hogy erre a tested is
rá jö jjö n.
– Ezt csiná lod most is? Vá rod, hogy a tested rá jö jjö n?
– Nem, má r nem – mondtam. – Elő bb-utó bb ú jra élsz. Csak má r má s életet.
– Szó val most a harmadik életednél tartasz.
– Mondhatjuk így is.
– É s hogy tetszik ez az élet?
– Tetszik. Szeretem benne az embereket.
Odakint a csillagok hirtelen á trendező dtek. A konszuk bolygó já ná l voltunk. Csendben
ü ltü nk, hallgatá sunk beleolvadt a hajó csendjébe.
TIZENHAT
– Szó líthatsz Nagykö vetnek, noha méltatlan vagyok a címre – mondta a konszu. – Bű nö ző
vagyok, elvesztettem a becsü letem a Pahnshun, ezért a te nyelveden beszélek veled. Ezért a
szégyenért vá gyom a halá lt és az igazsá gos bü ntetést az ú jjá szü letés elő tt. Remélem, hogy
ennek a folyamatnak eredményeképp kevésbé talá lnak méltatlannak, és megengedik a
halá lt. Ezért mocskolom be magam azzal, hogy beszélek veled.
– É n is ö rü lö k, hogy talá lkoztunk – feleltem.
Egy focipá lya nagysá gú kupola kö zepén á lltunk, amit a konszuk alig egy ó rá val azelő tt
hoztak létre. Természetesen mi, emberek nem érinthettü k a konszu fö ldet, a kö zelébe se
mehettü nk olyan helynek, ahol valaha konszuk még já rhatnak; érkezésü nkkor automata
gépek csiná ltá k meg ezt a kupolá t a konszu ű r olyan részében, amit rég elkerítettek a
magunkfajta nem szívesen lá tott vendégeknek. A tá rgyalá sok végeztével a kupolá t
ö sszezsugorítjá k, és a legkö zelebbi fekete lyuk felé lö kik, hogy egyetlen atomja se fertő zze
ezt a bizonyos univerzumot. Az utolsó részét tú lzá snak tartottam.
– Ú gy tudjuk, kérdéseket szeretnétek feltenni a rraeyekkel kapcsolatban – mondta a kö vet
–, és a szertartá saink szerint szeretnétek kiérdemelni a kérdezés jogá t.
– Így van. – Tizenö t méterre mö gö ttem harminckilenc harci ö ltö zetű Kü lö nleges á llt
vigyá zzban. Az informá ció k alapjá n tudtuk, hogy a konszuk nem tekintik ezt egyenlő felek
talá lkozá sá nak, ezért nem volt szü kség olyan diplomá ciai finomsá gokra, mint a hivatalos
ö ltö zék; rá adá sul aká rkit vá lasztanak kö zü lü nk, annak harcra késznek kell lennie. É n kicsit
kiö ltö ztem, de magamtó l; ha ennek a kis kü ldö ttségnek az ú gymond vezető je vagyok, akkor
isten az atyá m, legalá bb nézzek is ki ú gy.
A konszu mö gö tt ugyanilyen messze ö t má sik konszu á llt, mindegyik két hosszú , ijesztő
késsel. Nem kellett megkérdeznem, mit keresnek itt.
– Nagyszerű népem tudomá sul veszi, hogy megfelelő en kértétek a szertartá st, és a
kívá nalmainknak megfelelő en jelentetek meg – kö zö lte a kö vei
– Mégis elutasítottuk volna méltatlan kéréseteket, ha nem hozzá tok el azt, aki olyan
tiszteletre méltó an elkü ldte harcosainkat az ú jjá szü letés ciklusá ba. Te vagy az?
– É n vagyok – feleltem.
A konszu hallgatott egy sort, végigmért. – Furcsa, hogy egy nagy harcos így nézzen ki.
– Ebben egyetértü nk. – Informá ció ink szerint, ha a konszuk elfogadjá k a kérést,
mindenképpen betartjá k, fü ggetlenü l attó l, hogyan szerepelü nk a tá rgyalá son, csak az
elfogadott mó don kell harcolnunk. Ú gyhogy belefért egy kis fricska. Ső t ú gy véltü k, a
konszuk ezt szeretik; megerő síti a felső bbrendű ségü ket Há t, ha ez kell?!
– Ö t bű nö ző t vá lasztottunk, hogy a katoná itokkal harcoljanak – mondta a nagykö vet. –
Mivel az embereknek nincsenek meg a konszuk testi adottsá gai, hoztunk késeket a
katoná itoknak, ha ó hajtjá k. A kivá lasztottjainkná l vannak, akik annak adjá k á t, akivel
harcolni akarnak.
– É rtem – feleltem.
– Ha a katoná tok tú léli, a kést megtarthatja a győ zelem jeleként.
– Kö sz.
– Nem kérjü k ő ket vissza. Tisztá talanok lesznek.
– Vettem.
– A pá rviadalok utá n vá laszolunk a kérdéseitekre. Most kivá lasztjuk az ellenfeleket. – A
nagykö vet olyat sikoltott, hogy az aszfalt lehá mlott volna az ú tró l, má r ha tö rténetesen lett
volna ott aszfaltozott ú t, mire az ö t konszu elő lépett, elment mellettem, kivont késekkel a
katoná ink felé tartott. Egyikü k se rezzent meg. Ez aztá n a fegyelem.
A konszuk nem vacakoltak a kivá lasztá ssal. Egyenesen odamentek, és annak adtá k a kést,
aki éppen velü k szemben volt. A szemü kben egyformá k voltunk. Kést kapott Mendel
tizedes, akivel együ tt ebédeltem, Joe Goodall és Jennifer Aquinas kö zlegények, Fred
Hawking ő rmester és Jane Sagan hadnagy. Mindnyá jan szó nélkü l vették á t a késeket. A
konszuk visszavonultak a nagykö vetü k mö gé, a mi katoná ink pedig jó pá r métert
há traléptek a kivá lasztottaktó l.
– Most megkezdő dnek a viadalok – mondta a nagykö vet, és visszalépett a harcosai mö gé.
Csak én maradtam, és a két harcoló csoport, akik tü relmesen vá rtá k, hogy megö lhessék
egymá st. Tová bbra is a két sor kö zö tt maradva oldalt léptem, és a hozzá m legkö zelebbi
katoná ra és konszura mutattam.
– Kezdő djék – mondtam.
A konszu széttá rta vá gó karjá t, megmutatva a mó dosult pá ncél pengeéles részét, és
kiszabadítva alatta lévő kisebb, szinte emberi karjait. Visítá sa belehasított a kupola
csendjébe, és elő relépett. Mendel tizedes az egyik kést ledobta, a má sikat a bal kezébe fogta,
és nekirontott a konszunak. Olyan há rom méterre lehettek egymá stó l, amikor minden
elmosó dott. Tíz má sodperc alatt Mendel tizedesnek vá gá s volt a mellkasá n, ami csontig
hatolt, a konszunak pedig kés á llt ki a puha részébő l, ahol a feje a pá ncéljá hoz csatlakozott.
Mendel akkor kapta a sebet, amikor a konszu ö lelésébe fú rta magá t, és a sebért cserébe
hozzá fért a konszu nyilvá nvaló an leggyengébb pontjá hoz. A konszu rá ngott, Mendel
kö nyö rtelenü l mozgatta a pengét, elmetszette a torban lévő első dleges ideg és a fejben
talá lható má sodlagos ideg kapcsolatá t, és emellett tö bb fontos artériá t. A lény ö sszerogyott.
Mendel kihú zta a kést, visszament a tö bbiekhez, jobb kezével fogva be vérző oldalá t.
Intettem Goodallnak és az ő ellenfelének. Goodall vigyorogva tá ncolt elő re, mindkét kést
leeresztve fogta, a pengék há trafelé mutattak. A konszu elbő dü lt és rohamra indult,
leszegett fejjel, széttá rt vá gó karral. Goodall is rohamozott, aztá n az utolsó pillanatban ú gy
csú szott be, aká r a befutó baseball-já tékos. A konszu lecsapott, ahogy Goodall elsiklott
alatta, lenyeste Goodall arcá nak bal felén a bő rt és a fü lét. Goodall egy gyors felfelé
csapá ssal levá gta a konszu egyik kitinlá bá t; ropogott, aká r a homá r, és Goodall mozgá sá ra
merő legesen vá lt le. A konszu imbolygott, aztá n eldő lt.
Goodall seggen csú szva megpö rdü lt, feldobta a két kést, csiná lt egy há traszaltó t, és talpra
ugorva éppen elkapta a késeket. Feje bal fele nagy szü rke vércsomó volt, de mosolygott,
ahogy nekirontott a konszunak, aki kétségbeesetten pró bá lt felá llni. Tú l lassan csapott
Goodall felé, aki piruettezett, és elő bb az egyik kést dö fte bele a há tpá ncéljá ba há trafelé,
aztá n a má sikat a konszu mellpá ncéljá ba. Goodall megpö rdü lt 180 fokban, szembe a
konszuval, megmarkolta mindkét kést, és hirtelen megpö rgette ő ket. A konszu rá ngott,
ahogy teste tartalma elö l-há tul kiö mlö tt, majd végleg ö sszeroskadt. Goodall vigyorogva
ment vissza a helyére, még egy kis tá ncot is lejtett. Lá tható an élvezte a dolgot.
Aquinas kö zlegény nem tá ncolt, és nem lá tszott, hogy élvezné. A konszuval jó hú sz
má sodpercig kö rö ztek egymá s kö rü l, amikor a konszu megló dult, felkapta vá gó karjá t,
mintha á t akarná fű zni Aquinas gyomrá n. Aquinas há tratá ntorodott, elvesztette az
egyensú lyá t. A konszu rá ugrott, Aquinas bal karjá t a fö ldhö z szegezte bal vá gó karjá val, amit
az orsó csont és a singcsont kö zé dö fö tt, a má sik vá gó karjá t pedig a nő nyaká hoz tette. A
konszu odébb vitte a há tsó lá bait, hogy stabilabban á lljon a lefejezéskor, majd a jobb kart
kissé balra vitte, hogy lendü letet adjon neki.
Ahogy a konszu le akarta vá gni a fejét, Aquinas hangosan hö rgö tt, és a vá gá s irá nyá ba dobta
a testét; bal karja és keze szétszakadt, ahogy a szö vetek és inak engedtek nyomá sa
erejének, majd a konszu eldő lt, amint Aquinas lendü letét az ö véhez adta. Aquinas a konszu
ö lelésében megfordult, és á tdö fte a konszu pá ncéljá t a jobb karjá val és a pengével. A konszu
megpró bá lta ellö kni; Aquinas lá bá t a lény dereka tá já n á tkulcsolva kitartott. A konszu
pá rszor még feléje bö kö tt, mielő tt kiszenvedett, de vá gó karja ilyen testkö zelben nem volt
hatékony. Aquinas levonszolta magá t a konszu testérő l, és félú tig jutott a mieink felé, akkor
ö sszeesett. Odaszaladtak érte.
Most má r értettem, hogy engem miért nem engedtek harcolni. Nem csak gyorsasá g és erő
kérdése volt, noha a kommandó sok egyértelmű en tú ltettek rajtam mindkettő ben. Olyan
stratégiá t alkalmaztak, amiben az elfogadható veszteséget teljesen má sképp értelmezték.
Egy á tlagos katona nem á ldozta volna fel a végtagjá t, mint Aquinas; hét évtizednyi
beidegző dés dolgozott ellene, miszerint a végtag pó tolhatatlan, és elvesztése majdnem
biztos halá l. Ez nem okozott gondot a Kü lö nlegeseknek, akiknek nem volt olyan végtagjuk,
ami nem nő hetett vissza, és tudtá k, hogy testü k sokkal tö bb sérü lést kibír, mint egy á tlagos
katoná é. Nem arró l volt szó , hogy ő k nem ismertek félelmet. Csak ná luk sokkal késő bb
kapcsolt be.
Intettem Hawking ő rmesternek és az ő konszujá nak, hogy kezdjék. Ez a konszu nem tá rta
szét vá gó karjait, csak elő rement a kupola kö zepére, és vá rta ellenfelét. Hawking gö rnyedve
ment elő re, ó vatosan lépkedett, mérlegelte a megfelelő pillanatot: elő re, megá ll, oldalt,
megá ll, elő re, megá ll, megint elő re. Az egyik ilyen ó vatos, megfontolt, apró elő relépésnél
csapott ki a konszu, mint egy felrobbanó bogá r, és mindkét vá gó karjá ra felszú rta
Hawkingot, majd felemelte és elhajította. A konszu á dá zul lesú jtott a zuhanó testre,
lemetszette ró la a fejet, és kö zépen kettévá gta. Hawking tö rzse és a lá ba szétvá lt, a feje
kö zvetlen a konszu elé pottyant. Az nézte-nézte, majd felszú rta a vá gó karja hegyére, és az
emberek felé repítette. Nedvesen pattant a fö lre, aztá n á trepü lt a fejü k felett, agyvelő t és
IntelliVért spriccelve.
A négy pá rbaj alatt Jane tü relmetlenü l á llt, idegesen dobá lgatva a késeket. Most elő relépett,
hogy kezdje. Az utolsó konszu is kilépett. Intettem, hogy kezdhetik. A konszu agresszíven
elő relépett, szélesre tá rta vá gó karjait, csatakiá ltá st hallatott, ami olyan hangos volt, hogy
azt hittem, megreped a kupola, és kö zben szélesre tá rta cső rká vá já t. Harminc méterre tő le
Jane pislogott egyet, majd az egyik kést belerepítette a tá tott szá jba, olyan erő vel, hogy a
penge kijö tt a konszu koponyá já nak há tuljá n, csak a markolat akadt el belü l. A
kupolaszaggató csatakiá ltá st hirtelen felvá ltotta a hö rgés, ahogy egy dagadt bogá r fuldokol
a vértő l és a fémtő l. Az izé nyú lt, hogy kihú zza a kést, de meghalt, mielő tt befejezhette volna
a mozdulatot, elő rebukott, és egy utolsó nyeldekléssel kimú lt.
Odamentem Jane-hez. – Nem hiszem, hogy erre adtá k a kést.
Vá llat vont, a má sik kést feldobta és elkapta. – Senki nem mondta, hogy tilos.
A konszu nagykö vet siklott felém, kikerü lve a halott konszut. – Elnyertétek a jogot négy
kérdésre. Tegyétek fel ő ket.
Nem szá mítottunk négy kérdésre. Há romban reménykedtü nk, és kettő vel terveztü nk; arra
szá mítottunk, hogy a konszuk nagyobb kihívá st jelentenek.
Nem mintha egy halott katona és tö bb levá gott testrész olyan nagy győ zelem lett volna. De
el kell fogadni, amit adnak. Négy kérdés, remek.
– A konszuk adtá k a rraeyeknek a technoló giá t, hogy észlelhessék az ugró hajtó mű vet? –
kérdeztem.
– Igen – felelte a nagykö vet. Nem fejtette ki. Rendben, nem is vá rtuk, hogy tö bbet
elá ruljanak, mint amennyit muszá j. A nagykö vet vá lasza azonban má s kérdésekre is
rá vilá gított. Mivel a rraeyek tő lü k kaptá k a technoló giá t, igen való színű tlen volt, hogy
alapvető en értik a mű kö dését; nem kellett attó l tartanunk, hogy má sra is haszná ljá k, vagy
elcserélik má s fajokkal.
– Há ny ugró hajtó mű -észlelő je van a rraeyeknek? – Elő szö r azt akartuk kérdezni, há nyat
adtak ő k, de aztá n abban maradtunk, hogy jobb lesz á ltalá nossá gban kérdezni.
– Egy – felelte a nagykö vet.
– Há ny olyan faj tudja még észlelni az ugró hajtó mű vet, akit az ember is ismer? – A
harmadik nagy kérdés. Feltételeztü k, hogy a konszuk ná lunk tö bb fajt ismernek, így az a
kérdés, hogy há ny fajnak van ilyen technoló giá ja, rajtunk nem segítene. Ahogy az a kérdés
sem, még kinek adtá k á t a technoló giá t, mivel má s fajok is kifejleszthették maguktó l. Nem
minden technika szá rmazik má sodkézbő l. Van, akik maguk is kitalá ljá k.
– Egy sem – felelte a nagykö vet. Má zli. Legalá bb idő t nyertü nk, hogy kitalá ljunk valami
megoldá st ellene.
– Még van egy kérdésü nk – emlékeztetett Jane, és a nagykö vet felé mutatott, aki ott á llt, és
vá rta az utolsó kérdést. Miért is ne?, gondoltam.
– A konszuk megsemmisíthetnék a legtö bb fajt a térségben. Miért nem teszitek?
– Mert szeretü nk benneteket – felelte a nagykö vet.
– Tessék? – A szó szoros értelmében ez má r az ö tö dik kérdésnek szá mított, amire a konszu
nem volt kö teles vá laszolni. Mégis megtette.
– Minden életet becsben tartunk, amiben megvan a potenciá l az Unkgat irá nt – a szó ú gy
hangzott, mint amikor lö khá rító kaparja a falat ami az ú jjá szü letés nagy kö rforgá sá ban való
részvétel. Gondoskodunk ró latok és minden kisebb fajró l, megszenteljü k a bolygó tokat,
hogy akik ott élnek, mind a kö rforgá sba szü lessenek ú jjá . Kö telességü nknek érezzü k, hogy a
nö vekedésetekben szerepü nk legyen. A rraeyek azt hiszik, azért kaptá k meg tő lü nk azt a
technoló giá t, amirő l ti kérdeztek, mert felajá nlottá k nekü nk az egyik bolygó jukat, de nem.
Esélyt lá ttunk rá , hogy mindkettő tö k fajá t kö zelebb vigyü k a tö kéletességhez, és ö rö mmel
megtettü k.
A nagykö vet széttá rta vá gó karjait, és meglá ttuk a má sodlagos karjait, melyeket szinte
kö nyö rgő n nyitott szét. – így az az idő , amikor méltó k lesztek csatlakozni hozzá nk, még
kö zelebb van. Ma tisztá talanok vagytok, a szeretetü nk ellenére gyalá znunk kell benneteket.
De elégedjetek meg a tudattal, hogy egy nap elérkezik a megvá ltá s. É n most a halá lba
megyek, tisztá talanul, mert a ti nyelveteken beszéltem, de ú jra helyet kapok a
kö rforgá sban, mert a népeteket a titeket megillető hely felé segítettem a nagykeréken.
Megvetlek és szeretlek, egyszerre vagytok a ká rhozatom és a megvá ltá som. Most menjetek,
hogy elpusztíthassuk ezt a helyet, és megü nnepeljü k haladá sotokat. Menjetek.
– Nem tetszik ez nekem – csó vá lta fejét Tagore hadnagy a kö vetkező eligazítá son, miutá n a
tö bbiekkel együ tt beszá moltunk a tö rténtekrő l. – Cseppet sem tetszik. A konszuk direkt
azért adtá k a rraeyeknek a technoló giá t, hogy azok kicseszhessenek velü nk. Az a rohadt
bogá r maga mondta. Zsinó ron rá ngatnak bennü nket. Lehet, hogy éppen most á ruljá k el a
rraeyeknek, hogy megyü nk.
– Felesleges lenne – vélte Jung kapitá ny –, hiszen ott van nekik az ugró hajtó mű -észlelő .
– Tudja, hogy értem – vitá zott Tagore. – A konszuk nem tesznek nekü nk szívességet, azt
akarjá k, hogy harcoljunk a rraeyekkel, hogy „tová bbhaladjunk” valami kozmikus szintre,
bá rmit is jelent ez.
– A konszuk amú gy sem tennének nekü nk szívességet, szó val elég ebbő l – szó lt kö zbe Crick
ő rnagy. – Lehet, hogy az ő terveik szerint haladunk, de ne feledjék, hogy a terveik egy
pontig egybeesnek a mieinkkel. É s nem hiszem, hogy a konszukat kü lö nö sebben érdekelné,
ki kerekedik felü l. Szó val koncentrá ljunk arra, amit mi csiná lunk, ne arra, amit a konszuk.
A FejGép bekapcsolt; Crick kü ldö tt egy á brá t a Korallró l és egy má sik bolygó ró l, a rraeyek
otthoná ró l. – Az a tény, hogy a rraeyek kö lcsö ntechnoló giá t haszná lnak, azt jelenti, hogy
van esélyü nk cselekedni, gyorsan és keményen lecsapni mind a Korallon, mind a sajá t
bolygó jukon. Amíg mi a konszukkal trécseltü nk, a GYV ugró pozíció ba vitte a hajó kat.
Hatszá z hajó nk á ll ugrá sul készen, ami az erő ink harmada. Amint szó lunk, a GYV elindítja az
egyidejű tá madá sokat a Korall és a rraeyek anyabolygó ja ellen. Visszafoglaljuk a Korallt, és
megakadá lyozzuk a potenciá lis erő sítés kü ldését. Mozgá sképtelenné tesszü k az otthoni
hajó ikat, és kényszerítjü k a tö bbi hajó t az ű rben, hogy vá lasszanak a Korall és az
anyabolygó kö zö tt.
– Mindkét tá madá s egyetlen dolog sikerén mú lik: kiü tni azt a képességü ket, hogy tudjanak
az érkezésü nkrő l. Vagyis ki kell iktatni a nyomkö vető á llomá st, de nem megsemmisíteni.
Annak a technoló giá nak a GYV nagy haszná t veheti. Talá n a rraeyek nem tudjá k megfejteni,
de mi messze elő rébb tartunk. Csak akkor robbantjuk fel az á llomá st, ha abszolú t nincs má s
lehető ség Elfoglaljuk és tartjuk az á llomá st, amíg az erő sítés meg nem érkezik a felszínre.
– Az mennyi idő ? – kérdezte Jung.
– Az egyidejű tá madá sok négy ó rá val azutá n kezdő dnek, hogy megérkezü nk a Korallhoz –
felelte Crick. – A hajó hajó elleni csatá k intenzitá sá tó l fü ggő en az első pá r ó ra utá n
szá míthatunk erő sítésre.
– Négy ó rá val azután, hogy megérkeztü nk Korallhoz? – vonta fel a szemö ldö két Jung. – Nem
miutá n elfoglaltuk az á llomá st?
– Nem. Ú gyhogy rohadtul muszá j lesz elfoglalnunk, emberek.
– Elnézést – szó ltam kö zbe –, engem zavar egy apró részlet.
– Igen, Perry hadnagy? – nézett rá m Crick.
– Az offenzíva sikere azon mú lik, hogy elfoglaljuk azt az á llomá st, ami észleli az érkező
hajó inkat.
– Ú gy van.
– Ugyanazt az á llomá st, ami minket is észlel majd, amint odaérü nk.
– Ú gy van.
– Ha emlékszik, én voltam olyan hajó n, amit észleltek, amint megérkezett. A hajó t
szétlő tték, és rajtam kívü l mindenki meghalt. Nem aggó dik, hogy hasonló tö rténik ezzel a
hajó val?
– Egyszer má r odaosontunk észrevétlenü l a Karvalyon – mutatott rá Tagore. – Tisztá ban
vagyok vele, mivel a Karvaly mentett meg – feleltem. – É s higgye el, há lá s vagyok. De nekem
ez olyan trü kknek tű nik, ami kétszer nem jö n be. Ha meg a bolygó tó l elég messze érkezü nk,
hogy ne vegyenek észre egybő l, akkor ó rá kba telik elérni a Korallt. Ezt nem szá moltá k bele.
Ahhoz, hogy ez így menjen, a Karvalynak nagyon kö zel kell ugrani a Korallhoz. Azt
szeretném tudni, hogyan csiná ljuk ezt ú gy, hogy a hajó egy darabban maradjon.
– A vá lasz pedig pofonegyszerű – mondta Crick ő rnagy. – Nem vá rjuk, hogy a hajó egy
darabban marad. Azt vá rjuk, hogy lelö vik. Ső t, szá mítunk rá .
– Tessék? – Kö rbenéztem, hasonló an hö kkent képekre szá mítva, mint az enyém. Ehelyett
mindenki elgondolkodó képet vá gott. Ez aztá n még inká bb megzavart.
– Szó val behatolá s magaspá lyá ró l? – kérdezte Dalton.
– Az – mondta Crick ő rnagy. – Persze a helyzethez igazítva.
Csak tá togni tudtam. – Má r csiná ltá k ezt?
– Nem pontosan így, Perry hadnagy – vonta magá ra a figyelmem Jane. – De néha elő fordult,
hogy a Kü lö nlegeseket kö zvetlen az ű rhajó bó l vetettü k be. Á ltalá ban amikor a sikló nem
jö het szó ba, mint itt. Kü lö nleges ugró ruhá nk van, ami megvéd a légkö rbe lépéskor
keletkező hő tő l; utá na pedig má r csak egy sima ugrá s.
– Kivéve, hogy most a hajó t kilö vik maguk aló l – mutattam rá .
– Ez igaz – ismerte el Jane.
– Maguknak elment az eszü k.
– Remek taktika – érvelt Crick ő rnagy. – Ha a hajó t szétlö vik, tetemekre szá mítanak a
tö rmelék kö zö tt. A GYV most kü ldö tt ugró szondá t friss informá ció val az á llomá s helyérő l,
vagyis jó helyre tudunk ugrani a bolygó fö lé, hogy ledobjuk az embereket. A rraeyek azt
hiszik majd, hogy megsemmisítették a hajó t még tá madá s elő tt. Csak akkor vesznek észre
bennü nket, ha má r a képü kbe má szunk. É s akkor má r késő lesz.
– Má r ha életben marad bá rki is.
Crick Jane-re nézett és bó lintott. – A GYV adott nekü nk egy kis mozgá steret – mondta Jane a
csoportnak. – Ö sszekapcsolt rakétaü tegekre pajzsot és ugró hajtó mű vet szereltek, és
elkezdték ezeket a Korallhoz kü ldeni. Amikor a pajzsot talá lat éri, a rakétá k elindulnak,
amiket a rraeyeknek nagyon nehéz lesz eltalá lni. Az elmú lt két napban tö bb hajó t
elintéztü nk így. Most má r vá rnak pá r má sodpercet, mielő tt lő nek, hogy pontosan tudjanak
kö vetni mindent, amii odadobunk. Lesz olyan tíz-harminc má sodpercü nk, mire a Karvalyt
eltalá ljá k Ez nem elég egy olyan hajó nak, ami nem vá r talá latot, de nekü nk elég arra, hogy
kijuttassuk az embereket. Talá n még arra is elég, hogy a hídró l elterelő tá madá st
indítsanak.
– A hídon ott marad a személyzet? – kérdeztem.
– Mi is felö ltö zü nk, mint a tö bbiek, és FejGépen keresztü l irá nyítjuk a hajó t – magyará zta
Crick ő rnagy. – De a hajó n maradunk minimum addig, amíg az első rakétá kat kilő jü k. A
FejGépet nem haszná ljuk, miutá n elhagytuk a hajó t, csak ha má r mélyen bent vagyunk a
Korall légkö rében, kü lö nben elá rulná , hogy élü nk. Van benne kocká zat, de mindenki
szá má ra van, aki a hajó n van É s ezzel el is érkeztü nk magá hoz, Perry.
– Hozzá m? – néztem nagyot.
– Nyilvá n nem akar a hajó n lenni, amikor eltalá ljá k. Viszont nem kapott kiképzést ilyen
bevetésre, és meg is ígértü k, hogy csak taná csadó ként lesz jelen. Tiszta lelkiismerettel nem
kérhetjü k rá , hogy vegyen részt ebben. Az eligazítá s utá n kap egy sikló t, majd kü ldü nk egy
ugró szondá t a sikló koordiná tá ival a Fő nixre, hogy szedjék fel magá t. A Fő nix á llandó an tart
mentő hajó t ugrá spozíció ban, egy nap alatt felveszik. Biztos, ami biztos, hagyunk magá ná l
egyhavi ellá tmá nyt. A sikló ban van ugró szonda, ha netá n arra kerü lne a sor.
– Szó val ejtenek.
– Ne vegye magá ra – békített Crick. – Keegan tá bornok beszá moló t kér a helyzetrő l és a
konszukkal folytatott tá rgyalá sró l, és mint ö sszekö tő nk a GYV-vel, erre maga a
legalkalmasabb.
– Uram, szeretnék maradni – mondtam.
– Nincs helyü nk magá nak, hadnagy. Jobb szolgá latot tesz a Fő nixen.
– Uram, tisztelettel, minimum egy hely van. Hawking ő rmester a konszukkal való tá rgyalá s
sorá n meghalt; Aquinas kö zlegénynek hiá nyzik a fél karja. A kü ldetés elő tt nem tudja má r
betö lteni a helyü ket. Nem vagyok Kü lö nleges, de veterá n katona igen. A semminél csak
tö bbet érek.
– Ú gy emlékszem, azt mondta rá nk, hogy elment az eszü nk – jegyezte meg Jung.
– Ezt tartom is – vá laszoltam. – De ha ezt véghez akarjá k vinni, minden segítségre
szü kségü k lesz. É s uram – fordultam Crick felé –, ne felejtse el, hogy az embereimet a
Korallon vesztettem el. Nem szívesen hagyná m ki ezt a harcot.
Crick Daltonra nézett. – Mi van Aquinasszal?
Dalton vá llat vont. – Gyorsított gyó gyító programon van. Piszok fá jdalmas ilyen gyorsan
visszanö veszteni egy kart, de az ugrá s idejére harcra kész lesz. Nekem nem kell ember.
Crick Jane-re nézett, aki engem bá mult. – Magá n mú lik, Sagan – mondta neki Crick. –
Hawking a maga embere volt. Ha kell magá nak Perry, megkaphatja.
– Kelleni nem kell – vá laszolta Jane egyenesen rá m nézve. – De igaza van, hiá nyzik egy
emberem.
– Jó . Akkor szedje rá ncba. – Crick rá m nézett. – Ha Sagan hadnagy ú gy lá tja, nem elég jó ,
bedugjuk a sikló ba. É rtve?
– É rtve, ő rnagy ú r – feleltem, farkasszemet nézve Jane-nel.
– Helyes. Isten hozta a Kü lö nlegeseknél, Perry. Ha jó l tudom, maga az első való szü lö tt, aki
valaha ná lunk szolgá lt. Ne bassza el, mert ha megteszi, ígérem, a rraeyek lesz a legkisebb
gondja.
Jane engedély nélkü l lépett be a fü lkémbe; megtehette, immá r ő volt a felettesem.
– Te meg mi a szart mű velsz? – fö rmedt rá m.
– Hiá nyzik egy embered. É n ember vagyok. Egyszerű .
– É ppen azért hoztalak a hajó ra, mert tudtam, hogy feltesznek a sikló ra. Ha visszakerü ltél
volna a lö vészekhez, most a tá madó hajó k valamelyikén lennél. Ha nem foglaljuk el az
á llomá st, te is tudod, mi tö rténik azokkal a hajó kkal és mindenkivel rajtuk. Ez volt az
egyetlen mó dja, hogy biztonsá gban tudjalak, és te csak ú gy eldobtad.
– Mondhattad volna Cricknek, hogy nincs szü kséged rá m – vá gtam vissza.
– Hallottad, megkérdezett. Boldogan berugdalna a sikló ba, és hagyna lebegni az ű rben,
amíg valaki fel nem szed. Azért nem mondtad, mert pontosan tudod, hogy milyen kibaszott
ő rü ltség ez a terv. Tudod, hogy minden segítségre szü kséged lesz. Nem tudtam, hogy alá d
osztanak be, Jane. Ha Aquinas nem lett volna kész, kerü lhettem volna Daltonhoz is. Nem is
tudtam, hogy Hawking a te embered volt, amíg Crick nem mondta. Csak azt tudtam, hogy ha
ezt sikerre akarjá tok vinni, mindenkire szü kség van.
– Mit érdekel téged? – kérdezte. – Ez nem a te kü ldetésed. Nem kö zü lü nk való vagy.
– Most itt vagyok, nem? A hajó n. Itt vagyok, há la neked. É s nincs hová mennem. Az egész
szá zadom felrobbant, a legtö bb bará tom meghalt. É s ahogy egyikő tö k mondta, mind
emberek vagyunk. Bassza meg, engem is laborban csiná ltak, mint titeket. Legalá bbis ezt a
testet. Kö zétek is tartozhatnék. Há t most má r kö zétek tartozom.
– Fogalmad sincs, milyen nekü nk – fü stö lgö tt Jane. – Azt mondtad, meg akarsz ismerni. Mit
szeretnél tudni? Hogy milyen felébredni egy nap ú gy, hogy a fejed tele van informá ció val,
aká r egy kö nyvtá r, minden, de minden attó l kezdve, hogyan kell leö lni egy disznó t, addig,
hogyan kell vezetni egy csillaghajó t, mikö zben a sajá t nevedet nem tudod? Ső t nincs is
neved? Tudod, milyen érzés, hogy sosem volt gyereked, ső t nem is lá ttá l egyet se, amíg le
nem szá llsz egy kiégett koló niá ra, és ott nem hever egy elő tted holtan? Talá n azt szeretnéd
tudni, hogy amikor elő szö r beszélü nk való szü lö ttel, a legszívesebben felképelnénk, mert
olyan lassan beszéltek, lassan mozogtok, lassan gondolkodtok, hogy nem is értjü k, miért
vesző dnek vele, hogy besorozzanak benneteket?
– Vagy talá n tudni szeretnéd, hogy minden egyes Kü lö nleges mú ltat á lmodik magá nak?
Tudjuk, hogy Frankenstein szö rnyei vagyunk. Halottakbó l raktak ö ssze bennü nket. A
tü kö rbe nézü nk, és tudjuk, hogy má s embert lá tunk, és csak azért létezü nk, mert azok az
emberek má r nem, és hogy ö rö kre elvesztek a szá munkra. Mind elképzeljü k, kik lehettek.
Elképzeljü k az életü ket, a gyerekeiket, a férjü ket és a feleségü ket, és tudjuk, hogy ebbő l
soha semmi nem lehet a miénk.
Jane odalépett kö zvetlen elém. – Tudod, milyen annak a nő nek a férjével talá lkozni, aki
voltá l? Lá tni a férfi arcá n a felismerést, de nem érezni azt, amit ő érez, aká rmennyire
akarod is? Tudni, hogy ő kétségbeesetten szeretne azon a néven nevezni, ami nem a tiéd?
Hogy amikor rá d néz, évtizedeket lá t, amikrő l neked sejtelmed sincs. Hogy veled volt,
benned volt, a kezedet fogta, amikor meghaltá l, és azt mondogatta, hogy szeret. Tudni, hogy
nem tehet téged való szü lö tté, de adhat neked folytonossá got, tö rténelmet, segíthet
megérteni, hogy ki voltá l, ahhoz, hogy megértsd, ki is vagy most. El tudod képzelni, milyen
lehet ezt akarni? Bá rmi á ron biztonsá gban tartani?
Még kö zelebb jö tt. Az ajka milliméterekre volt az enyémtő l, de egymillió fényévnyire egy
csó któ l.– Tízszer tö bbet éltél velem, mint én magammal. Te ő rzö l engem. El se tudod
képzelni, milyen lehet ez nekem. Mert nem kö zü lü nk való vagy. – Há tralépett.
Rá meredtem. – Nem ő vagy. Te magad mondtad.
– Jézusom, hazudtam. Ő vagyok, és te is tudod. Ha életben marad, belép a GYV-be, és
ugyanabbó l a rohadt DNS-bő l csiná ltak volna neki ú j testet, amibő l engem. Nekem
felspécizett idegen szar van a génjeimben, de te se vagy teljesen ember, és ő se lenne. Az
emberi részem ugyanaz, mint az ö vé lenne. Csak az emlékei hiá nyoznak. Csak az egész
másik életem hiá nyzik.
Jane ú jra odalépett, arcomat a két kezébe vette. – Jane Sagan vagyok, ennyit tudok. Az
utolsó hat év az enyém, és való sá gos. Ez az én életem. De Katherine Perry is vagyok. Vissza
akarom kapni azt az életet is. Ami csak rajtad keresztü l lehetséges. É letben kell maradnod,
John. Nélkü led megint elveszítem magam.
Megfogtam a kezét. – Segíts életben maradni. Mondj el mindent, amit tudnom kell ahhoz,
hogy jó l menjen ez a bevetés. Mutass meg mindent, hogy segíthessek a szakaszodnak.
Segíts, hogy segíthessek, Jane. Igazad van, nem tudom, milyen a helyedben, kö zö ttetek. De
azt tudom, hogy nem akarok ott lebegni egy rohadt sikló ban, mikö zben lő nek rá d. Neked is
életben kell maradnod. Rendben?
– Rendben – felelte. Megfogtam és megcsó koltam a kezét.
TIZENHÉT
~ Ez a könnyű része ~ üzente Jane. – Dőlj bele.
A hangá r zsilipajtaja kirobbant, és a dekompresszió kísértetiesen emlékeztetett legutó bbi
érkezésemre a Korallhoz. Egyszer talá n majd ú gy is eljö vö k ide, hogy nem repítenek ki az
ű rbe. Most azonban a hangá rban nem voltak veszélyes lerö gzítetten tá rgyak; a Karvaly
gyomrá ban csak a legénység és a katoná k voltak légmentes, dundi ugró ruhá ban. A
talpunkat elektromá gnesek szö gezték a padló hoz, de amint a zsilipajtó kirepü l olyan
messzire, hogy ne ü ssö n bennü nket agyon, a má gnes elenged, és mi kirepü lü nk, kirá nt a
szö kő levegő . Ugyanis a hangá rban szá ndékosan tú lnyomá st hoztak létre, hogy legyen elég
szívó erő .
Há t volt is. A talpmá gnes elengedett, és mintha egy ó riá s rá ntott volna ki egy nagy
egérlyukon. Ahogy Jane javasolta, beledő ltem, és a kö vetkező pillanatban má r az ű rben
bukfenceztem. Ez rendben is volt, mivel pontosan azt a lá tszatot akartuk kelteni az esetleg
figyelő rraeyek elő tt, hogy vá ratlanul repü ltü nk ki az ű r ü rességébe. A Kü lö nlegesekkel
együ tt kibuktam az ajtó n, egy pillanatig émelyegtem és szédü ltem, ahogy a kintbő l lent lett,
és odalent kétszá z kilométerre volt a Korall sö tét tö mege, a lenyugvó nap keleten sistergett,
amerre igyekeztü nk.
Ahogy forogtam, épp lá ttam a Karvalyt berobbanni négy helyen; a tű zgö mbö k a hajó
tú loldalá n keletkeztek, és lá ngsziluettbe vontá k a hajó t. A vá kuum miatt nem volt hang és
hő ség, de az obszcén narancs és sá rga lá nggö mbö k vizuá lisan pó toltá k a tö bbi érzéket.
Csodá val hatá ros mó don forgá s kö zben lá ttam, hogy a Karvaly rakétá kat lő ki egy olyan
ellenség felé, akinek a pozíció já t nem is észleltem. Valaki még a hajó n volt, amikor
eltalá ltá k. Megint pö rdü ltem egyet, aztá n lá ttam, hogy a Karvaly egy ú jabb rakétasorozattó l
kettétö rik. Aki a hajó n maradt, meg fog halni. Reméltem, hogy a kilő tt rakétá k legalá bb
célba értek.
Magamban zuhantam a Korall felé. Lehettek még kö rü lö ttem katoná k, de képtelenség volt
megá llapítani; a ruhá nk fényelnyelő volt, és FejGép-csend parancsot kaptunk, amíg á t nem
érü nk a Korall légkö rének felső részén. Maximum akkor tudom, hogy valaki van ott, ha
eltakar egy csillagot. Kifizető dik a lá thatatlansá g, amikor egy bolygó ellen tá mad az ember,
fő leg ha valaki odafent esetleg figyel. Zuhantam és zuhantam, a terebélyesedő Korall egyre
csak falta fel a csillagokat.
A FejGép pityegett; nanopajzsot fel. Engedélyeztem, és egy rekeszbő l a há tamon
nanorobotok á ramlottak ki. Elektromá gneses há ló t vontak kö rém, matt fekete gö mbbe
burkoltak, kizá rva a fényt. Így aztá n má r tényleg nem lá ttam a vilá gon semmit. Há lá t adtam
istennek, hogy nem vagyok klausztrofó biá s; most rohadt szarul jö nne.
A magaspá lyá s behatolá s kulcsa a nanopajzs. Kétféleképp is megvédi a katoná t a légkö rbe
lépéskor keletkező hő tő l, ami elégetné. A pajzs akkor jö n létre, amikor a katona vá kuumban
zuhan, ami csö kkenti a hő á tadá st, hacsak a katona valahogy meg nem érinti a pajzsot, ami
kapcsolatban van a légkö rrel. Ennek elkerü lésére pedig ugyanaz az elektromá gneses
á llvá nyzat, amin a robotok létrehozzá k a pajzsot, a katoná t a gö mb kö zepén tartja,
megakadá lyozva a mozgá sá t. Nem tú l kényelmes, de az sem kényelmes, ha elégsz a
levegő molekulá któ l, amik nagy sebességgel a hú sodba marnak.
A robotok felfogjá k a hő t, az energia egy részébő l megerő sítik a katoná t izolá ló
elektromá gneses há ló t, a tö bbi hő t pedig leadjá k. Végü l egyesével elégnek, akkor pedig ú j
robotok jö nnek, és elfoglaljá k a régiek helyét. Ideá lis esetben hamarabb szű nik meg a pajzs
szü kségessége, mint fogy el maga a pajzs. A robotjaink szá má t a Korall légkö rére
kalibrá ltá k, némi rá hagyá ssal. De azért az ember sose nyugodt.
Vibrá lá st éreztem, ahogy a pajzsom á tvá gott a Korall felső légkö rén; Seggfej teljesen
feleslegesen kö zö lte, hogy turbulencia vá rható . Zö työ gtem a kis gö mbben; az izolá ló mező
kitartott, de tö bb imbolygá st engedett meg, mint amennyit szerettem volna. Amikor a gö mb
kü lső része tö bb ezer fokot tud a hú sodba kü ldeni, betojsz minden feléje irá nyuló
mozgá stó l, aká rmilyen kicsi.
Ha valaki a Korall felszínén felnézett az égre, tö bb szá z meteor csíkjá t lá tta az éjszaká ban;
ha a rraeyek gyanakodná nak is ezekre a meteorokra, azt hinnék, hogy az emberi ű rhajó
darabjai, amit lelő ttek. Tö bb szá zezer lá b magasan egy zuhanó katona és egy zuhanó
tö rmelékdarab ugyanú gy fest.
A sű rű sö dő légkö r ellená llá sa megtette a magá ét, lelassította a gö mbö met; elő szö r a hő
izzá sa mú lt el, aztá n a pajzs ö sszeomlott, és ú gy robbantam á t rajta, mint a tojá sbó l
katapulttal kilő tt csirke. Most má r nem robotok ü res falá t lá ttam, hanem egy sö tétbe borult
vilá got, amit itt-ott lumineszcens algá k vilá gítottak meg, melyek a korallzá tonyokat
rajzoltá k kö rbe, aztá n megpillantottam a rraey tá borok és a korá bbi emberi telepü lések
nyersebb fényeit. Utó bbiak felé tartunk majd.
~ FejGép bekapcs ~ küldte Crick őrnagy. Meglepődtem, azt hittem, odaveszett a Karvalyon. ~
Szakaszparancsnokok azonosítsák magukat, katonák alakzatba felfejlődni a
szakaszparancsnokoknál.
Tő lem egy kilométerre nyugatra és pá r szá z méterrel feljebb Jane hirtelen kivilá gosodott.
Való já ban nem festette magá t neonszínre, hiszen azzal tö kéletes célpontot szolgá ltatott
volna a fö ldi egységeknek, csak a FejGép mutatta meg, hol van. Kö rü lö ttem kö zel és tá vol
katoná k izzottak fel: az ú j szakaszom tagjai mutattá k meg magukat nekem és egymá snak.
Irá nyt vá ltottunk, egymá s felé sodró dtunk. Kö zben a Korall felszínére topoló giai há ló
rajzoló dott, amin tö bb pont izzott szorosan egy kupacban: a nyomkö vető á llomá s és
kö zvetlen kö rnyezete.
Jane informá ció val á rasztotta el a katoná it. Miutá n csatlakoztam Jane szakaszá hoz, a
Kü lö nlegesek hanyagoltá k a beszédet velem is, és visszatértek a megszokott fejgépes
kommuniká ció hoz. Ha velü k akarok harcolni, az ő mó dszereik szerint kell tennem. Az
utó bbi há rom nap kommuniká ció s ká osz volt; amikor Jane azt mondta, a való szü lö ttek
lassabban kommuniká lnak, há t nem mondott semmit. A Kü lö nlegesek ú gy vá ltottak
ü zenetet, hogy pislogni se tudtam. A beszélgetések és vitá k gyorsabban véget értek, mint
felfogtam és megértettem volna az első mondatot. A legzavaró bb az volt, hogy nem csak
szö veges vagy hangü zeneteket vá ltottak. A FejGépet kihaszná lva érzelmi informá ció kat is
kü ldtek, impulzusokban, és ezeket ú gy alkalmaztá k, mint az író a kö zpontozá st. Valaki
viccet mondott, mindenki nevetett, nekem meg olyan érzés volt, mint ső rétekkel szó rná k
meg a koponyá m belsejét. Mocskosul megfá jdult tő le a fejem.
De való ban sokkal hatá sosabb mó dja volt a „beszédnek”. Jane tizedannyi idő alatt felvá zolta
a szakasz feladatá t, céljá t és stratégiá já t, mint amennyi a GYV egy hagyomá nyos
parancsnoká nak kellett volna. Ez kapó ra jö n, ha akkor tö rténik az eligazítá s, amikor a
tö bbiekkel együ tt szabadesésben zuhansz egy bolygó felszíne felé. Elképesztő , de majdnem
tudtam kö vetni Jane eligazítá sá t. Az volt a titka, hogy ne harcoljak az informá ció ellen, ne
pró bá ljam rendezni verbá lis tö mbö kké, ahogy megszoktam. Csak fogadjam el, hogy
tű zoltó fecskendő t nyomtak a torkomba, és nyeljek. Az is segített, hogy nem nagyon
feleseltem.
Az á llomá s egy magasabb részen á llt egy kisebb emberi telepü lés kö zelében, amit a rraeyek
elfoglaltak; az egész egy kis vö lgy volt, aminek az á llomá s felő li végét lezá rtá k. Korá bban a
telepü lés parancsnoki kö zpontja á llt itt; a rraeyek felhaszná ltá k az á ramvezetékeket, és
kibelezték a kö zpont szá mító gépes, á tviteltechnikai és má s rendszereit. Védmű veket
hoztak létre a kö zpont kö rü l, de a helyrő l készített való s kép (Crick csapatá nak egy tagja
készítette, aki lényegében egy kémmű holdat szíjazott a mellkasá ra) azt mutatta, hogy az
á llá sokban nincs sok fegyver és katona. A rraeyek biztosak voltak benne, hogy a
technoló giá juk és az ű rhajó ik semlegesítenek minden fenyegetést.
A tö bbi szakasz elfoglalja a kö zpontot, megkeresi és biztosítja azt a gépet, ami ö sszeveti a
mű holdak észleléseit, és elő készíti feltö ltésre a rraey hajó k szá má ra. A mi szakaszunk
feladata az adó torony elfoglalá sa, amirő l a hajó knak sugá roztak. Ha az adó toronyban a
felszerelés fejlett konszu készü lék, akkor elfoglaljuk a tornyot, és megvédjü k a rraey
ellentá madá skor; ha meg mezei rraey technoló gia, egyszerű en felrobbantjuk.
A nyomkö vető á llomá s mindenképp mű kö désképtelen lesz, és rraey hajó k vakon repü lnek
majd, nem tudjá k, mikor és hol jelennek meg a mieink. A torony tá volabb á llt a kö zponttó l,
és viszonylag erő sen védték, de még azelő tt meg akartuk ritkítani ő ket, hogy talajt érü nk.
~ Célpontválasztás ~ kü ldte Jane, és a FejGép megjelentette a célterü letet. A rraey katoná k
és a gépeik infravö rö sen izzottak; mivel nem észleltek fenyegetést, nem vigyá ztak a
hő kibocsá tá sra. A szakaszok, rajok, és végü l a katoná k kivá lasztottá k a célpontokat, és
felkészü ltek. Ahol csak lehetett, a rraeyeket céloztuk, és nem a gépeket, amiket utá na talá n
mi is haszná lhatunk még. Nem a fegyverek ö lnek embereket, hanem a ravaszt meghú zó
idegenek. A célpontok kivá lasztá sa utá n kissé tá volabb sodró dtunk egymá stó l, és má r csak
vá rnunk kellett egy kilométeres magassá gig.
~ Egy kilométer ~ ezer méter magasan a megmaradt nanorobotjaink kormá nyozható
ejtő ernyő t alkottak, és gyomorforgató rá ntá ssal lassítottak le bennü nket, de tudtunk ú gy
csalinká zni, hogy azért ne ü tkö zzü nk egymá snak. A ruhá hoz hasonló an a vitorla is á lcá zott
volt a fény és a hő ellen. Aki nem tudta, mit keres, nem lá thatta.
~ Célpontokat leküzdeni ~ kü ldte Crick ő rnagy, és a néma ereszkedést fémet zá porozó MP-
35-ö k pattogá sa vá ltotta fel. A felszínen rraey katoná k feje és végtagja robbant le hirtelen; a
mellettü k á lló k épp hogy megértették, mi tö rtént, amikor velü k is megismétlő dö tt ez. É n
há rom rraeyt céloztam meg az adó torony kö zelében; az első kettő simá n ment; a harmadik
a sö tétség felé pö rdü lt tü zelésre készen. Ú gy vélte, elő tte vagyok, nem pedig fent.
Kiiktattam, mielő tt á tgondolhatta volna. Minden rraeyt, aki lá tható helyen volt, ö t
má sodperc alatt elintéztü nk. Még mindig jó pá r szá z méter magasan já rtunk.
Reflektorok gyulladtak fel és lettek azonnal kilő ve. Rakétá kat kü ldtü nk futó á rkokba és
lö vészgö drö kbe, szétkenve az ott lapuló kat. Rraey katoná k ö zö nlö ttek ki a kö zpontbó l és a
tá borbó l, kö vették a rakétá k nyomá t és lő ttek, á m a katoná ink rég elmanő vereztek onnan,
és most leszedték a szabadban tü zelő ket.
Kinéztem magamnak egy leszá lló helyet a torony kö zelében, és utasítottam Seggfejt, hogy
kitérő manő verrel vigyen le oda. Ahogy kö zeledtem, két rraey tö rt ki egy melléképü let
ajtajá n a torony mellett, és arra lő ttek, amerre engem sejtettek, mikö zben a parancsnoki
kö zpont felé rohantak. Az egyiket lá bon lő ttem, sikoltva ö sszeesett. A má sik abbahagyta a
tü zelést, és elrohant, izmos, madá rszerű lá bá n pró bá lt menekü lni. Jeleztem Seggfejnek,
hogy oldja ki az ejtő ernyő t; az szertefoszlott, ahogy az elektrosztatikus szá lak elengedtek,
és a nanorobotok porrá vá ltak. Jó pá r métert zuhantam, fö ldet értem, bukfenceztem egyet,
majd felpattanva megcéloztam a sebesen tá volodó rraeyt. Egyenes vonalban futott, nem
cikcakkban, amivel nehezebb célpontot jelentett volna.
Egyetlen lö vés a teste kö zepébe, és annyi. Mö gö ttem a má sik még sikoltozott, aztá n a sikoly
hirtelen bugyogá sba fulladt. Megfordultam. Jane á llt ott, a fegyvere még a rraey felé
mutatott.
~ Velem jössz ~ kü ldte és a melléképü let felé intett. Alig indultunk el, két rraey rontott ki
onnét, egy harmadik pedig bentrő l fedezte ő ket. Jane a fö ldre hasalva viszonozta a tü zet, én
meg a menekü lő k utá n vetettem magam. Ezek má r szlalomoztak, az egyiket lelő ttem, de a
má sik egérutat nyert, menet kö zben seggen csú szott le egy tö ltésen. Kö zben Jane megunta a
meddő tű zharcot, és grá ná tot lő tt a melléképü letbe; elő bb tompa nyikkaná s, aztá n hangos
durraná s, majd jó kora rraeydarabok frö ccsentek ki az ajtó n.
Elő renyomultunk, be a melléképü letbe. Az elektronikus készü lékeket beterítették a rraey
maradvá nyai. A FejGép megerő sítette, hogy rraey kommuniká ció s eszkö z; ez volt a torony
irá nyító terme. Jane-nel kihá trá ltunk, aztá n rakétá kat és grá ná tokat pumpá ltunk bele.
Annak rendje és mó dja szerint felrobbant; a tornyot ezzel mű kö désképtelenné tettü k, bá r
az adó eszkö z még mindig ott volt a tetején.
Jane helyzetjelentést kért a rajparancsnokoktó l; a tornyot és a kö rnyező térséget
elfoglaltuk. A rraeyek nem tudtak ellená llá st kifejteni. A szakasz nem vesztett embert, csak
kö nnyebb sérü léseket szereztü nk. A tá madá s tö bbi része is jó l ment, a legintenzívebb
harcot a kö zpontbó l jelentették, ahol az embereink helyiségrő l helyiségre takarítottá k ki a
rraeyeket. Jane két rajt odakü ldö tt erő sítésnek, egy harmadikkal a tetemeket és a
felszerelést ellenő riztette, két rajt pedig kivezényelt a terü let biztosítá sá ra.
~ Te meg mássz fel, és mondd el, mi az ott fent ~ mutatott rám, aztán a toronyra.
Felnéztem a toronyra. Tipikus rá dió torony volt, olyan szá zö tven méter magas, a tetején
fémá llvá ny. Eddig ez volt a rraeyek legimponá ló bb teljesítménye. Nem volt itt, amikor
megérkeztek, biztos azonnal felhú ztá k. Csak egy rá dió torony, de pró bá lj meg egy nap alatt
felépíteni egyet. A tornyon fémtü skék alkottak létrá t; és mivel a rraeyek fizioló giá ja és
magassá ga eléggé passzolt az emberéhez, tudtam haszná lni. Elindultam felfelé.
A tetején rohadtul fú jt a szél. Egy raká s antenná t és mű szert lá ttam. Seggfejjel
megnézettem, aki ö sszehasonlította a vizuá lis képet a rraey technoló gia kö nyvtá rá val.
Színtiszta rraey munka. Aká rmilyen infó t kapnak a mű holdakró l, ezek szerint azt a
kö zpontban dolgozzá k fel. Remélhető leg a mieink nem robbantjá k fel véletlenü l.
Kö zö ltem ezt Jane-nel. Ő meg kö zö lte velem, hogyha minél gyorsabban lejö vö k, anná l
kevésbé fog eltalá lni valami égbő l hulló tö rmelék. Tö bb se kellett. Amint leértem, rakétá k
csapó dtak be a torony tetejébe. A robbaná s erejétő l a tornyot tartó ká belek fémes hanggal
elpattantak, olyan erő vel, hogy lefejezés fenyegette azt, aki az ú tjukba kerü l. Az egész
torony imbolygott. Jane a torony alapjá ra ö sszpontosította a tü zet. A torony megtekeredett,
és hatalmas nyö géssel eldő lt.
A kö zpontbó l elhalt a harci zaj, és elszó rt ujjongá s hallatszott; a rraeyeket kitakarítottá k.
Megnéztem Seggfej ó rá já t. Még kilencven perc se telt el azó ta, hogy kirepü ltü nk a
Karvalybó l.
– Fogalmuk se volt, hogy jö vü nk – mondtam Jane-nek, és hirtelen meglepett a sajá t hangom.
Jane rá m nézett, bó lintott, majd a toronyra nézett. – Nem. Ez a jó hír. A rossz hír, hogy most
má r tudjá k, hogy itt vagyunk. Ez volt a kö nnyebb része. A nehezebb most jö n.
Megfordult és parancsokkal sorozta meg a szakaszá t. Ellentá madá sra szá mítottunk. Jó
nagyra.
– Akarsz megint ember lenni? – kérdezte tő lem Jane. A bevetés elő tti este volt. A kantinban
turká ltuk az ételt.
– „Megint?” – mosolyodtam el.
– Tudod, hogy értem. Igazi emberi testben. Semmi mesterséges kiegészítő .
– Persze. Csak olyan nyolc évem maradt a szolgá latbó l. Ha életben maradok, nyugdíjba
megyek és letelepedek.
– Akkor megint ö reg és lassú leszel – mondta a Kü lö nlegesekre jellemző tapintattal.
– Nem olyan rémes á m. Van, ami ká rpó tol érte. Példá ul a gyerekek. Vagy hogy talá lkozhatsz
má sokkal, és utá na nem kell megö lnö d ő ket, mert a gyarmatok idegen ellenségei.
– Megint megö regszel és meghalsz.
– Gondolom. Ez az ember sorsa. Ez – emeltem fel a zö ld karomat – nem á ltalá nos á m. Ami
meg a halá lt illeti, sokkal való színű bb, hogy szolgá lat kö zben halok meg, mint telepesként.
Biztosítá sstatisztikai szempontbó l a nem mó dosított emberi telepes a legjobb dö ntés.
– Még nem haltá l meg – emlékeztetett Jane.
– Vigyá znak rá m. É s te? – kérdeztem vissza. – Te tervezed, hogy visszavonulsz és telepes
leszel?
– A Kü lö nlegesek nem mennek nyugdíjba.
– Ú gy érted, hogy nem engedik?
– De, engedik. A mi szolgá lati idő nk is tíz év, mint a tiétek, csak nekü nk mindenképp le kell
szolgá lni a tíz évet. Egyszerű en nem megyü nk nyugdíjba.
– Miért nem? – firtattam.
– Nem ismerü nk má st, mint amit csiná lunk. Megszü letü nk, harcolunk. Ebben vagyunk jó k.
– Sosem akarod abbahagyni a harcot?
– Miért hagyná m?
– Há t, egyrészt mert drá maian csö kkentené annak az esélyét, hogy erő szakos halá lt halj.
Má srészt megélhetnéd azokat az életeket, amikrő l á lmodoztok. A mú ltat, amit kitalá ltok
magatoknak. Nekü nk, á tlagos GYV-katoná knak van egy egész életü nk a katonasá g elő tt.
Nektek meg lehetne utá na.
– Nem tudnék mihez kezdeni magammal – mondta Jane.
– Isten hozott az emberek kö zö tt. Azt mondod, hogy egyetlen Kü lö nleges sem hagyta még el
a sereget? Soha?
– Egy-kettő rő l tudok – ismerte el. – De tényleg csak néhá nyró l.
– Mi tö rtént velü k? Hová mentek?
– Nem tudom. – Kis hallgatá s utá n kibö kte: – Holnap maradj mellettem.
– Jó .
– Még mindig tú l lassú vagy. Nem akarom, hogy akadá lyozd a tö bbieket.
– Kö sz.
– Sajná lom. Tudom, hogy ez nem tapintatos. De te is vezettél katoná kat. Tudod, miért
aggó dom. É n hajlandó vagyok vá llalni a kocká zatot. Má sok talá n nem.
– Tudom, nem sértő dtem meg – feleltem. – É s ne aggó dj. Tudok vigyá zni magamra. Tudod,
én szá mítok a nyugdíjra. É s ahhoz még életben kell maradnom.
– Jó , hogy valami motivá l.
– Bizony. Te is gondolkodhatná l a nyugdíjon. Jó motivá ció .
– Nem akarok meghalni – vá laszolt Jane. – Az is elég motivá ció .
– Ha valaha meggondolod magad, majd kü ldö k képeslapot onnét, ahová letelepedek.
Csatlakozhatsz hozzá m. É lhetnénk egy farmon. Ü ltethetnénk csirkéket. Nevelhetnénk
kukoricá t.
Jane horkantott. – Nem mondod komolyan.
– De igen – mondtam, és rá ébredtem, hogy való ban így van.
Jane hallgatott egy pillanatig. – Nem szeretem a gazdá lkodá st.
– Honnét tudod? Sose csiná ltad.
– Kathy szerette?
– Utá lta. Még a kiskerthez is alig volt tü relme.
– Na tessék. A precedens ellenem szó l.
– Azért gondolkodj rajta.
– Talá n.
~ Hová a fenébe tettem a tárat ~ kü ldte Jane, és aztá n becsapó dtak a rakétá k. A fö ldre
vetettem magam, ahogy kő zá por terített be Jane á llá sa felő l a sziklapá rká nyon. Felnéztem,
és Jane kezét lá ttam; rá ngott. Feléje indultam, de visszazavart egy ú jabb sorozat.
Megpö rdü ltem és visszabú jtam a szikla mö gé.
Lenéztem a rraeyekre, akik jó l á tvertek bennü nket, és oldalró l kö zeledtek; ketten
kapaszkodtak felfelé a dombon, a harmadik meg segített egy tá rsá nak ú jabb rakétá t
betö lteni. Nem volt kétségem afelő l, mire céloznak majd vele. Grá ná tot dobtam a kettő felé,
és hallottam, hogy fedezékbe futnak. Amikor felrobbant, a rakétá sra lő ttem. Puffanva eldő lt,
és utolsó rá ngá ssal még kilő tte a rakétá t; a lö vés leégette tá rsa képét, aki felsikoltott, és a
szemét markolá szva tá molygott. Fejbe lő ttem. A rakéta messze tő lem ívelt. Nem is érdekelt,
hová megy.
A két rraey ú jra megindult felém; arra dobtam még egy grá ná tot, hogy lefoglalja ő ket, aztá n
Jane felé indultam. A grá ná t pont az egyik rraey elő tt ért fö ldet, és letépte a lá bait; a má sik
gyorsan a fö ldre hasalt. Oda is dobtam egyet. Ezt má r nem kerü lte ki.
Jane fö lé térdeltem, aki még mindig rá ngató zott. Lá ttam, hogy egy kő szilá nk á llt a fejébe. Az
IntelliVér gyorsan alvadt, de a seb szélén még ki-kispriccelt. Beszéltem Jane-hez, de nem
reagá lt. Rá kapcsoló dtam a FejGépére, és érzelmi villaná sokat lá ttam, sokkot és fá jdalmat. A
szeme vakon nézett. Haldoklott. Megragadtam a kezét, és igyekeztem elfojtani magamban a
szédü lés és a déjà vu émelyítő rohamá t.
Az ellentá madá s pirkadatkor kezdő dö tt, nem sokkal azutá n, hogy elfoglaltuk az á llomá st, és
nem erő s volt, hanem eszeveszett. Mivel rá ébredtek, hogy a védelmü kö n á thatoltunk, a
rraeyek keményen csaptak le, hogy visszaszerezzék az á llomá st. Hevenyészett tá madá s
volt, idő és tervezés hiá nyá ró l á rulkodott, de ennek ellenére kíméletlen. Egyik hajó a má sik
utá n jelent meg a horizonton, egyre csak hozva a katoná kat.
A Kü lö nlegesek a taktika és az ő rü let speciá lis keverékével fogadtá k az első hajó kat:
csapatostul rohantak a leszá lló helyre, rakétá kat és grá ná tokat lő ttek be a kinyíló ajtó kon. A
rraeyek végü l fokoztá k a nyomá st, és a hajó k má r nem robbantak fel a fö ldet éréskor.
Csapataink zö me a kö zpontot és a benne rejlő konszu technoló giá t védte, a mi szakaszunk
oldalró l tá madta a rraeyeket, nehezítette az elő renyomulá sukat. Jane-nel ezért voltunk a
kő pá rká nyon, tö bb szá z méterre a kö zponttó l.
Kö zvetlen alattunk egy má sik csoport rraey kö zeledett. Ideje volt odébbá llni. Két rakétá t
lő ttem feléjü k, hogy feltartó ztassam ő ket, aztá n lehajoltam, és felvettem Jane-t
tű zoltó fogá ssal a vá llamra. Felnyö gö tt, de most nem aggó dhattam miatta. Kiszú rtam egy
sziklá t, amit idefelé jö vet fedezéknek haszná ltunk, és arra ló dultam. Mö gö ttem a rraeyek
célba vettek. Lö vések sü vítettek el mellettem, egy lepattant szikladarab vá gta meg az
arcom. Elértem a sziklá t, letettem Jane-t, és egy grá ná tot lő ttem a rraeyek irá nyá ba. Ahogy
felrobbant, kirohantam a szikla mö gü l, és az á llá suk felé rohantam, két nagy ugrá ssal
megtettem a tá volsá g zö mét. A rraeyek csak ká rogtak, fingjuk se volt, mit csiná ljanak, ha
egy ember egyenesen nekik rohan. Az MP-35-ö t automatá ra á llítottam, és kö zelrő l
leszedtem ő ket, mielő tt rendező dhettek volna. Aztá n visszasiettem Jane-hez, és
rá kapcsoló dtam a FejGépére. Még megvolt. Még élt.
Az ú t kö vetkező szakasza nehéznek ígérkezett; szá z méter nyílt terep vá lasztott el attó l,
ahol lenni akartam: egy kis karbantartó mű helytő l. A mező t rraey gyalogsá g vette kö rbe;
rá adá sul egy hajó juk tartott arrafelé, embereket keresett. Seggfejtő l megtudtam Jane
embereinek helyzetét. Há rman voltak a kö zelben: ketten a mező nek ezen az oldalá n,
harminc méterre, és egy a tú loldalá n. Parancsot adtam nekik, hogy fedezzenek, megint
felkaptam Jane-t, és a pajta felé sprinteltem.
A levegő megtelt fegyvertű zzel. Fű és tö rmelék terített be, ahogy lö vések talá ltá k el a fö ldet,
ahol a lá bam elő tte volt vagy ahová éppen lépett volna. Bal csípő met sú rolta egy lö vedék; az
alsó felem gö rcsbe rá ndult, fá jdalom lobbant az oldalamba. Ennek nyoma marad. Sikerü lt
nem elesnem, rohantam tová bb. Hallottam, hogy mö gö ttem rakétá k csapó dnak a rraeyek
kö zé. A felmentő sereg megérkezett.
A rraey hajó fordult, hogy rá m lő jö n, aztá n kikerü lt egy rakétá t, amit az egyik katoná nk lő tt
rá . Ez még sikerü lt, de a má sik kettő t, amit ellenkező irá nybó l kapott, má r nem kerü lte el.
Az első a hajtó mű vét talá lta el; a má sodik a szélvédő t. A hajó lebukott és megdő lt, de még
elég ideig fennmaradt, hogy bekapjon egy harmadik rakétá t, ami a széttö rt szélvédő n á t a
piló tafü lkében robbant. A hajó hatalmas robajjal fö ldre zuhant, épp, ahogy elértem a pajtá t.
Mö gö ttem az eddig engem célzó rraeyek most Jane katoná ira figyeltek, akik sokkal tö bb
ká rt okoztak, mint én. Feltéptem az ajtó t, és becsusszantam a mű helybe.
A viszonylagos nyugalomban felmértem Jane á llapotá t. A fejsebén teljesen megalvadt az
IntelliVér, nem lehetett lá tni, mekkora a ká r, milyen mélyre ment a fejébe az a szilá nk. A
pulzusa erő s volt, de a légzése szaggatott és gyenge. Az IntelliVér extra oxigénje most
kapó ra jö n. Má r nem voltam benne biztos, hogy meghal, de nem tudtam, egymagam hogyan
tudná m életben tartani.
Megkérdeztem Seggfejt a lehető ségekrő l, és egyet tudott javasolni: a kö zpontban lévő kis
orvosi szobá t. A felszereltsége szerény, de volt benne egy hordozható sztá ziscső . Az stabil
á llapotban tarthatja Jane-t, amíg feljut az egyik hajó ra és vissza a Fő nixre, ahol rendes
ellá tá sban részesü lhet. Eszembe jutott, hogy Jane-ék is sztá ziscső be tettek engem az első
koralli utamon. Most viszonozhatom a szívességet.
Fö lö ttem az ablakon golyó k sü vítettek be; valakinek eszébe jutottam. Ideje tová bbá llni.
Megterveztem a kö vetkező sprintet: egy rraey lö vészá rokba ö tven méterre, amit most a
Kü lö nlegesek tartottak. Jeleztem nekik, hogy jö vü nk, ő k pedig fedeztek, ahogy szlalomozva
feléjü k rohantam. Ú jra a Kü lö nlegesek peremvonala mö gé kerü ltem. Az ú t fennmaradó
része a kö zpontba minimá lis drá má t jelentett.
É ppen akkor érkeztem meg, amikor a rraeyek nehéztü zérséggel vették tű z alá a kö zpontot.
Má r nem tö rő dtek az á llomá s visszahó dítá sá val, most má r csak el akartá k pusztítani.
Felnéztem az égre. A fényes reggeli kék égen is lá ttam a villaná sokat. A GYV csapá smérő
flotta megérkezett.
A rraeyeknek nem sok kellett, hogy leromboljá k a kö zpontot, a konszu technoló giá val
együ tt. Nem volt sok idő m. Berohantam az épü letbe, a gyengélkedő felé, mikö zben
mindenki kifelé tó dult.
A kö zpont betegszobá já ban egy nagy, bonyolult valami á llt a falná l. A konszu nyomkö vető .
A jó ég tudja, a rraeyek miért éppen ide tették. De ide tették, így aztá n az egész kö zpontban
a gyengélkedő volt az egyetlen, amit nem lő ttek szét; a Kü lö nlegesek szigorú parancsot
kaptak rá , hogy a gép egy darabban kell. A mieink villanó grá ná tokkal és késekkel tá madtak
az itt megbú jt rraeyekre. A rraeyek még itt voltak, szú rt és vá gott sebekkel hevertek
szanaszét.
A lapos, jellegtelen nyomkö vető szinte elégedetten zü mmö gö tt a fal mellett. Az egyetlen
kimenet/bement egy kis monitor volt, és aljzat egy rraey memó riamodulnak, ami egy
kisasztalon fekü dt a nyomkö vető mellett. A nyomkö vető nek sejtelme sem volt, hogy
perceken belü l egy raká s fü stö lgő vezetékként végzi, há la egy kö zeledő tü zérségi
grá ná tnak. Minden munká nk, hogy biztosítsuk ezt a szart, pocsékba megy.
A kö zpont megremegett. Nem gondoltam tö bbet a nyomkö vető re, letettem Jane-t az egyik
á gyra, aztá n kö rü lnéztem, hol lehet a sztá ziscső . Az egyik innen nyíló raktá rban talá ltam
meg; olyan volt, mint egy mű anyag félhengerbe burkolt toló szék. Mellette a polcon talá ltam
két hordozható energiaforrá st; az egyiket csatlakoztattam a cső hö z, és megnéztem a
diagnosztikai panelt. Két ó rá ig jó . Eltettem a má sikat is. Biztos, ami biztos.
Á ttoltam a sztá ziscsö vet Jane-hez, amikor ú jabb grá ná t robbant, megrá zta az egész
kö zpontot. Elment az á ram. A detoná ció fellö kö tt, megcsú sztam az egyik rraey testén, és
zuhaná s kö zben bevertem a fejem a falba. A szemem mö gö tt fény villant, és erő s fá jdalom
nyilallt belém. Ká romkodva felegyenesedtem, a homlokomon IntelliVér csö rgö tt.
Pá r pillanatig hunyorogtak a fények, és kö zben Jane olyan erő s érzelmi informá ció t kü ldö tt,
hogy meg kellett tá maszkodnom a falban. Jane felébredt, a tudatá ná l volt, és abban a pá r
pillanatban azt lá ttam, amit ő hitt, hogy lá t. Valaki volt vele a szobá ban, aki ú gy nézett ki,
mint ő , megérintette Jane arcá t, rá mosolygott. Kathy szakasztott ú gy nézett ki, mint amikor
utoljá ra lá ttam. Aztá n a fény megint hunyorgott, ezú ttal égve maradt, és a halluciná ció
elmú lt.
Jane megrá ndult. Odamentem hozzá ; a szeme nyitva volt, egyenesen rá m nézett.
Rá kapcsoló dtam a FejGépére; alig volt a tudatá ná l.
– Hé – fogtam meg a kezét. – Eltalá ltak, Jane. Most má r jó l vagy, de be kell hogy tegyelek a
sztá ziscső be, amíg nem kapunk segítséget. Te is megmentettél egyszer. Ú gyhogy most
kvittek leszü nk. Csak tarts ki, oké?
Jane megragadta a kezem, gyengén, mintha azt akarná , figyeljek rá . – Lá ttam ő t – rebegte. –
Lá ttam Kathyt. Beszélt hozzá m.
– Mit mondott?
– Azt mondta... – kicsit elsodró dott, majd ö sszeszedte magá t. – Azt mondta, menjek veled a
farmra.
– Te mit mondtá l rá ?
– Oké.
– Oké?
– Oké. – Megint elalélt. A FejGépe szeszélyes agytevékenységet mutatott. Felemeltem,
amilyen gyengéden csak tudtam, és beletettem a sztá ziscső be.
Megcsó koltam, aztá n bekapcsoltam a gépet. A cső lezá ró dott és zü mmö gni kezdett; Jane
idegi és fizioló giai jelei lelassultak. Gurulhatunk. A kereket nézve kerü ltem meg a halott
rraey testét, akire az elő bb rá léptem, és észrevettem a hasi zsebébő l kikandiká ló
memó riamodult.
A kö zpontot ú jabb talá lat rá zta meg. Noha a jó zan eszem má st sú gott, lehajoltam, kikaptam
a memó riamodult, odamentem a nyomkö vető aljzatá hoz, és belenyomtam. A monitor életre
kelt, fá jlokat lá ttam rraey írá ssal. Egyet kinyitottam: egy tervrajz. Bezá rtam, kinyitottam
egy má sikat. Ez is tervrajz. Visszamentem a listá ra, és a grafikus interfészt néztem, van-e
felső bb kategó riaelérés. Volt; beléptem, és Seggfejjel lefordíttattam, mit lá tok.
A konszu nyomkö vető kézikö nyvét lá ttam. Rajzok, kezelési utasítá s, technikai leírá s,
hibakezelési eljá rá sok. Minden ott volt. A készü lék híjá n a legtö bb, amiben
reménykedhettü nk.
A kö vetkező bomba telibe talá lta a kö zpontot, engem ledö ntö tt a lá bamró l, srapnel repü lt
keresztü l a betegszobá n. Egy fémszilá nk lyukat ü tö tt a monitorba, amit néztem; egy má sik
magá ba a nyomkö vető be. A gép zü mmö gése abbamaradt, hö rgő hangokat adott;
kirá ntottam a memó riá t az aljzatbó l, megragadtam a sztá ziscső fogantyú já t, és rohantam.
É pp kiértü nk az épü let kö zelébő l, amikor egy kö zvetlen talá lat végképp ö sszedö ntö tte.
Elő ttü nk a rraeyek visszavonultak; most má r kisebb gondjuk is nagyobb volt az á llomá sná l.
Az égen ereszkedő fekete pö ttyö k leszá lló sikló kró l á rulkodtak, tele GYV-katoná kkal, akik
alig vá rtá k, hogy visszafoglaljá k a bolygó t. Boldogan hagytam rá juk. A lehető leggyorsabban
el akartam hú zni errő l a sziklá ró l.
Nem messze Crick ő rnagy taná cskozott néhá ny emberével, meglá tott, és engem is
odaintett. Odagurítottam hozzá Jane-t. Rá nézett, majd rá m.
– Azt mondjá k, majdnem egy kilométert futott Sagannal a há tá n – mondta –, aztá n bement a
kö zpontba, amikor a rraeyek tű z alá vették. Nekem ú gy rémlik, bennü nket nevezett
ő rü ltnek.
– Nem vagyok ő rü lt, uram – feleltem. – Csak finoman kalibrá lt az elfogadható kocká zat
érzékem.
– Hogy van? – biccen tett Jane felé.
– Stabil az á llapota, de sú lyos fejsebet kapott. A lehető leggyorsabban az orvosi hajó ra kell
vinni.
Crick az egyik leszá lló sikló ra bó lintott. – Az első transzport. Mindketten mennek.
– Kö szö nö m, uram.
– Mi kö szö njü k, Perry. Sagan az egyik legjobb tisztem. Há lá s vagyok, hogy megmentette. Ha
a nyomkö vető t is meg tudta volna menteni, tényleg jó napot szerzett volna. Hiá ba védtü k
ezt a rohadt á llomá st.
– Jó , hogy mondja, uram – hú ztam elő a memó riamodult. – Azt hiszem, ezt érdekesnek fogja
talá lni.
Crick rá meredt, majd ö sszerá ncolt homlokkal nézett rá m. – Senki nem szereti a
buzgó mó csingokat, szá zados.
– Gondolom, hogy nem, uram. De hadnagy vagyok.
– Majd meglá tjuk.
Jane az első sikló val ment. Engem feltartottak.
TIZENNYOLC
Elő léptettek szá zadosnak. Jane-t sosem lá ttam tö bbé.
Ezek kö zü l az első volt a drá maibb. Az, hogy Jane-t a há tamon vittem biztonsá gos helyre
tö bb szá z méteren á t a harcmező n, majd sztá ziscső be tettem, mikö zben lő ttek rá nk,
magá ban elég lett volna. Az, hogy még a konszu nyomkö vető rendszer technikai leírá sá t is
elhoztam, csak hab volt a tortá n. De mit lehet tenni? Kaptam pá r kitü ntetést a má sodik
koralli csatá ért, és rá adá snak egy elő léptetést. Ha bá rkinek feltű nt, hogy egy hó nap alatt
lettem tizedesbő l szá zados, nem tette szó vá . É n sem. Mindenesetre utá na jó pá r hó napig
nem kellett fizetnem az italért. Persze a GYV-ben senki nem fizet. De a gondolat szá mít.
A konszu kézikö nyvet egyenesen a katonai kutató kö zpontba kü ldték. Harry késő bb azt
mesélte, olyan volt á tlapozni, mint beleolvasni Isten jegyzeteibe. A rraeyek tudtá k haszná lni
a nyomkö vető t, de fogalmuk se volt a mű kö désérő l, és még a tervrajz alapjá n sem
való színű , hogy képesek lettek volna má sikat építeni. Nem volt meg hozzá a
gyá rtá stechnoló giá juk. Ezt onnét tudtuk, hogy nekü nk sem volt meg. A gép mö gö tti elmélet
a fizika ú j á gá t hívta életre, és a gyarmatoknak á t kellett értékelni az ugró hajtó mű vet.
Harry olyan csoportba kerü lt, amelynek feladata a technoló gia gyakorlati alkalmazá sa volt.
Imá dta a dolgot; Jesse panaszkodott, hogy most má r végleg kibírhatatlan frá ter lett. Harry
régi ellenvetése, hogy nincs meg hozzá a matematikai tudá sa, nem szá mított, hiszen senki
má snak sem volt meg. Kétségtelenü l erő sítette azt a véleményt, hogy a konszu olyan faj,
akikkel nem jó szó rakozni.
Pá r hó nappal a má sodik koralli csata utá n azt pletyká ltá k, a rraeyek visszamentek a
konszukhoz egy ú jabb gépért. A konszuk vá laszul berobbantottá k a hajó t, és belelö kték a
legkö zelebbi fekete lyukba. Szerintem tú lreagá ltá k. De persze ez csak pletyka.
Korall utá n a GYV sorban adta nekem a kényelmesebbnél kényelmesebb feladatokat,
kezdve azzal, hogy a gyarmatokon turnéztam mint a GYV legfrissebb hő se, demonstrá ltam a
telepeseknek, hogy a Gyarmati Véderő Ö NÖ KÉ RT harcol. Végigü ltem sok pará dét, bíró
voltam sok fő ző versenyen. Pá r hó nap utá n aztá n tű kö n ü ltem, hogy má st csiná lhassak,
noha kétségtelenü l jó volt ú gy meglá togatni egy-két bolygó t, hogy nem kellett megö lnö m
mindenkit, aki ott volt.
Ezutá n ú joncokat szá llító hajó n kellett fő nö kö skö dnö m. É n voltam az, aki az ú j testbe kerü lt
ö regek elé odaá lltam, és elmondtam nekik, hogy érezzék jó l magukat, aztá n egy hét mú lva
kö zö ltem velü k, hogy tíz éven belü l a há romnegyedü k meghal. Ezt szinte elviselhetetlenü l
keserédesnek talá ltam. Bementem a kantinba, és lá ttam, hogy ú gy bará tkoznak, mint annak
idején mi. Harry, Jesse, Alan, Maggie, Tom és Susan. Eltö prengtem, há nyan ú sszá k meg.
Reméltem, hogy mind. Tudtam, hogy a legtö bben nem. Pá r hó napig csiná ltam, aztá n ú j
feladatot kértem. Senki nem tett megjegyzéseket. Ez nem olyan feladat, amit bá rki soká ig
csiná lna.
Végü l visszakértem magam a frontra. Nem mintha szeretnék harcolni, annak ellenére, hogy
jó vagyok benne, de ebben az életben katona vagyok. Erre jelentkeztem. Egy nap majd
feladom, de addig is elö l akartam lenni. Kaptam egy szá zadot, és a Taosra vezényeltek. Most
is ott vagyok. Jó hajó . Jó katoná im vannak. Ebben az életben ennél tö bbre nemigen vá gyhat
az ember.
Jane-t nem lá tni kevésbé drá mai. Végü l is valakit nem lá tni nem nagy dolog. Az első sikló
felvitte az Amarillóra; ott a hajó orvos meglá tta, hogy Kü lö nleges, és az orvosi szá rny
sarká ba tolta, hogy sztá zisban maradjon, amíg visszatérnek a Fő nixre, ahol a Kü lö nleges
Erő k orvosai vehetik kezelésbe. É n a Bakersfielden jutottam vissza a Fő nixre. Addigra Jane a
Kü lö nlegesek orvosi szá rnyá nak mélyén volt, a magamfajta halandó k szá má ra
elérhetetlenü l, hiá ba voltam friss hő s.
Nem sokkal ezutá n kitü ntettek, elő léptettek, és megkezdtem a PR-kö rutat. Végü l Crick
ő rnagy megü zente, hogy Jane felépü lt, és a Karvaly megmaradt legénységével a
Papírsárkány nevű ú j hajó ra kerü lt. Nem tudtam ü zenni neki. A Kü lö nlegesek azok
Kü lö nlegesek. Ő k a Szellemhadtest. Nem szabad tudni, hogy hová mennek, hogy hol vannak,
még ha éppen az orrod elő tt vannak is.
De tudom, hogy ott vannak valahol. Amikor csak a Kü lö nleges Erő k katoná i meglá tnak,
megcsipogtatjá k a FejGépemet; érzelmi informá ció , a tisztelet jele. É n vagyok az egyetlen
való szü lö tt, aki szolgá lt a Kü lö nlegeseknél, még ha rö vid ideig is; megmentettem az
egyikü ket, és megmentettem a kü ldetést a részleges sikertelenségtő l. Ilyenkor
visszacsipogok, de nem szó lok semmit, amivel elá rulná m ő ket. A Kü lö nlegesek ezt szeretik.
Jane-t nem lá ttam se a Főnixen, se má shol.
De hallottam felő le. Alighogy á tvezényeltek a Taosra, Seggfej szó lt, hogy ü zenet vá r
ismeretlen feladó tó l. Ez ú j volt; még sosem kaptam anonim levelet a FejGépre. Kinyitottam.
Egy kép volt: bú zafarm, a tá volban há z, napkelte. Lehetett volna napnyugta is, de én nem
így éreztem. Utá na jö ttem rá , hogy ez képeslap akar lenni. Aztá n hallottam a hangjá t, amit
egész életemben ismertem, két nő szá já bó l is.
~ Egyszer megkérdezted, a Különlegesek hová mennek nyugdíjba, és azt mondtam, nem
tudom ~ küldte. ~ De már tudom. Van egy hely, ahová elmehetünk, ha akarunk, és
megtanulhatunk embernek lenni. Azt hiszem, ha eljön az ideje, elmegyek. Azt hiszem,
szeretném, ha csatlakoznál hozzám. Nem muszáj. De ha akarsz, jöhetsz. Közénk való vagy.
Egy pillanatra megá llítottam az ü zenetet, majd amikor ö sszeszedtem magam,
tová bbengedtem.
~ Egy részem valaha olyasvalaki volt, akit szerettél. Azt hiszem, az a részem szeretné, ha újra
szeretnéd, és azt akarja, hogy én is szeresselek. Én nem lehetek ő. Csakis én. De azt hiszem,
tudnál szeretni, ha akarnád. Én akarom. Keress majd meg. Itt leszek.
Ennyi volt.
Visszagondolok arra a napra, amikor elő szö r á lltam a feleségem sírjá ná l, és sajná lkozá s
nélkü l fordultam el, mert tudtam, hogy az, ami ő volt, az nincs abban a gö dö rben. Ú j életet
kezdtem, és megint megtalá ltam ő t egy olyan nő ben, aki teljesen ö nmaga. Amikor ezzel az
élettel végzek, sajná lkozá s nélkü l fordulok majd el, mert tudom, hogy ő vá r egy má sik,
kü lö nbö ző életben. Đ
Nem lá ttam tö bbet, de tudom, hogy fogom. Hamarosan. Nemsoká ra.
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
A regény megjelenéséhez vezető utat izgalmak és meglepetések szegélyezték, és ú tkö zben
olyan sokan segítettek és/vagy bá torítottak, hogy azt sem tudom, hol kezdjem.
Kezdjü k azokkal, akik segítettek ö sszeá llítani azt a kö nyvet, amit maguk most a kezü kben
tartanak. Első sorban kö szö nö m Patrick Nielsen Haydennek, hogy megvette, majd
szorgalmasan szerkesztette a kéziratot. Kö szö nö m Teresa Nielsen Haydennek
felbecsü lhetetlen munká já t, okossá gait, taná csait és a beszélgetéseket. Donato Giancola
készítette a kemény fedeles kiadá s borító já t, ami sokkal menő bb, mint reméltem. Irene
Gallo is csú cs, remélem, hogy mostanra Beach Boys-rajongó lett. Kö szö nö m John Harrisnek
a papírfedeles kiadá sok borító já t. Mindenki má snak a Tor Kiadó ná l: Kö szö nö m, és ígérem,
hogy a legkö zelebbi kö nyvemig megtanulom mindenki nevét.
Má r a legelején sokan felajá nlottá k szolgá lataikat mint „bétatesztelő k”, és cserébe én helyet
ajá nlottam nekik a kö szö netek kö zö tt. A hü lye fejemmel elvesztettem a teljes listá t (eltelt
pá r év), de biztosan kö ztü k volt Erin Rourke, Mary Anne Glazar, Christopher McCullough,
Steve Adams, Alison Becker, Lynette Miilett,James Knocz, Tiffany Cá ron ésjeffrey Brown.
Legalá bb még egyszer ennyi embert kifelejtettem, és az e-mailek kö zö tt sem talá lom a
nevü ket. A bocsá natukért esedezem, kö szö nö m a munká jukat, és ígérem, hogy legkö zelebb
gondosabb leszek. Eskü szö m.
Adó sa vagyok a kö vetkező tudomá nyos-fantasztikus/fantasy író knak és szerkesztő knek
segítségü kért és/vagy bará tsá gukért, és remélem, hogy valamikor majd viszonozhatom:
Cory Doctorow, Robert Charles Wilson, Ken MacLeod, Justine Larbalestier, Scott
Westerfeld, Charlie Stross, Naomi Kritzer, Mary Anne Mohanraj, Susan Marie Groppi és
kü lö nö sen Nick Sagan, akinek csalá dnevét eltulajdonítottam a regényhez (édesapja emléke
elő tti tisztelegésként), és aki jó bará tom lett és nagybecsű tagja a Nick és John Kö lcsö nö sen
Ü tő -verő Tá rsasá gnak. A siker nagyban kö szö nhető ü gynö kö mnek, Ethan Ellenbergnek, aki
elő tt most az a feladat á ll, hogy minél tö bb nyelven eladja a regényt.
Kö szö nö m bará toknak és csalá dtagoknak, hogy segítettek megő rizni az elmém épségét.
Minden rangsor nélkü l: Deven Desai, Kevin Stampfl, Dá niel Mainz, Shara Zoli, Natasha
Kordus, Stephanie Lynn, Karen Meisner, Stephen Bennett, Cian Chang, Christy Gaitten, John
Anderson, Rick McGinnis, Joe Rybicki, Karen és Bob Basye, Ted Rail, Shelley Skinner, Eric
Zorn, Pamela Ribon (most te jö ssz!), Mykal Burns, Bill Dickson és Regan Avery. Kalapot
emelek a Whatever és a By The Way olvasó i elő tt, akik végigszenvedték, hogy a kiadá s
viszontagsá gairó l blogolok. Szeretettel csó kolom Kristine és Athena Scalzit, akik az egészet
végigélték. Anya, Heather, Bob, Gale, Karen, Dora, Mike, Brenda, Richard, az ö sszes
unokatesó , rokon, nagynéni és -bá csi (van bő ven). Nyilvá n sokakat kifelejtek, de nem
akarok visszaélni a kiadó tü relmével.
Végezetü l: Kö szö nö m, Robert A. Heinlein, azt, ami így a kö nyv végigolvasá sa utá n
nyilvá nvaló .
John Scalzi
2004 júniusa
John Scalzi az ezredforduló utá n feltű nt sci-fi író k nemzedékének termékeny és invenció zus
tagja. Tö bb stílusban és médiá ban kipró bá lta magá t: ír filmrecenzió kat, ismeretterjesztő
kö nyveket és esszéket. Dolgozott kreatív taná csadó ként a Csillagkapu Univerzum
tévésorozatban; népszerű blogja, a Whatever pedig az egyik legrégibb a maga nemében. A
Vének há ború ja az első mű ve, má ra kultkö nyvvé vá lt, és tová bbi há rom része jelent még
meg. Scalzi szakmai elismerését jelzi, hogy 2010-ben megvá lasztottá k az Amerikai Science-
Fiction és Fantasy író szö vetség elnö kévé.
Jelenleg az ohió i Bradfordban él feleségével és lá nyá val.
Tartalom
I. RÉ SZ
EGY
KETTŐ
HÁ ROM
NÉ GY
ÖT
HAT
II. RÉ SZ
HÉ T
NYOLC
KILENC
TÍZ
TIZENEGY
TIZENKETTŐ
III. RÉ SZ
TIZENHÁ ROM
TIZENNÉ GY
TIZENÖ T
TIZENHAT
TIZENHÉ T
TIZENNYOLC
KÖ SZÖ NETNYILVÁ NÍTÁ S
 Tartalom
 I. RÉ SZ
o EGY
o KETTŐ
o HÁ ROM
o NÉ GY
o ÖT
o HAT
 II. RÉ SZ
o HÉ T
o NYOLC
o KILENC
o TÍZ
o TIZENEGY
o TIZENKETTŐ
 III. RÉ SZ
o TIZENHÁ ROM
o TIZENNÉ GY
o TIZENÖ T
o TIZENHAT
o TIZENHÉ T
o TIZENNYOLC
o KÖ SZÖ NETNYILVÁ NÍTÁ S