A Földanya szerelmese

Az újkeletű ember valamikor az ipari forradalom derekán száműzte

életéből az idillt. Habár lelke mélyén sóvárog utána, mai élettervével és
létberendezkedésével, idill ellenes. Az idill nemcsak egy életérzés, hanem egy
áldott létszemlélet. Mi az, amit megőriztünk belőle? Maradt-e még egy
zsebkendőnyi hely, amire megpihenni vágyó szívünket lefektethetjük, vagy
csupán a hajsza, a nyugtalan hely-keresés, a kilátás nélküli ki(fele)tekintés, a
teremtett világ letarolása? Talán Corot az utolsó festő, aki még átélte a romlatlan
idillt, és a maga teljességében ecsetvégre kapta a világban lakozás derűjét. Az
impresszionisták már csak a cserepeit illesztgették, és harsány színek mázával
takargatták a törésvonalakat. Utánuk a sóvárgók jöttek, akik mesterkélt
fantazmagóriákkal próbáltak legfeljebb töredéknyit megidézni belőle. Manapság
a festői idill ábrázolása számkivetett jelenség, valahol a bukolikus
képzelmények és a szirupos turista-giccs között. Hiába vagyunk a betonbölcsők
s a LED-dadusok porontyai, néha mégis érezni szeretnénk az anyaföld illatát, az
avar színes ropogását, a serkenő fű virulását, a mohák cirógatását, a folyton
újjászülető szerves világ befogadó ölelését. Ezek elemi szükségletek maradtak,
amiket a mai terápiák receptre írnak fel. Ezúttal el sem kell utazzunk értük
messzi vidékekre, elég belépnünk Andrei Ispas tájképeibe.
Örök érvényű tájak ezek. Nem valamely topográfiailag meghatározott
helyszínek ábrái, mégis hely-teremtő tájlátások, általos tájékok megidézése.
Nem egy megálmodott vagy újraszerkesztett természetet tár elénk, sem egy
monokuláris fotográfia kimerevített pillanatképét dokumentálja lenolajjal. Eme
könnyűvérű, divatos eljárások helyett, ő az emlékezetéből kibontott tájakba
hívogat, ahogy a klasszikus kínai festők is teszik. Tájfestményein a növényi
tenyészet nem az elveszejtett Éden bujaságát idézi meg nosztalgikus színekkel,
sem egy hajdanvolt eszményi aranykor réveteg emlékét. Ehelyett inkább derűs
tárgyilagossággal tudomásul veszi a mindenkori szerves világ körforgásos
elmúlását. Egyúttal képeit átjárja még egy halovány idill rezignált sugallma.
Nem naturalista. Nem mámorosodik meg a természet felderítésén. Habár
emlékezetből fest, mégis valóságszemlélő. A valóságot keresi, ami egyaránt túl
van mámorokon s részvétlen tárgyilagosságon. Szenvedélymentes, illúziótlan. A
mindig meglevőt idézi fel. Minden szentimentális elvágyódástól, negédes
képzelgéstől meg egzotikumtól mentes. Számára a természet nem fantázia
szülemény, nem hazug kelepce, melybe a kiégett posztmodern ember vágyódik,
sem a rideg lencsék lucidan rögzített trófeája. Számára a világ egy kies hely,
melyben minden a maga rendeltetett módján, rendjén van. Ösmerős hely,
mellyel átitatódva ozmózisba kerülhetünk, mellyel szervesülni tudunk. Számára
a természet eredeténél fogva jósággal átitatott, befogadó. Nem részvétlen. Habár
festői nyelvezete prózai, vásznairól sugárzik a romantikusok elfojtott
szenvedélye, Constable lappangó panteizmusa, a derű iránti rajongása. Emellett
vaskos pasztáját átitatja még Andreescu keresetlen, szűkszavú méltósága,
komolysága, józan látása, a földpátok súlyos színvilága, a rög lélegzete, anyai
melegsége. Mivel Ispas is a Földanya szerelmese. Minden látóhatárán és minden
fájának tövében eme szunnyadó lélek lakozik, amibe megszelídült
tekintetünkkel mi lehelünk életet. Az ég és a föld találkozását, bűvös érintését
rögzíti. Képein, ha van lét-esemény, az a látóhatáron történik. Tiszta retinával s
lelkülettel tekint a tájba, a létbe-ágyazottság sztoikus nyugalmával. Elfogadja
mindazt amit lát, amit az ismert világból tapasztalhat. Nem írtja a világ titkait,
de nem is szaporítja őket. Megelégszik a napvilág nyújtotta csodákkal, amit a
belakható természet nyújtani tud. A valódi idill nem valami örökös napsütötte
folyóparti tündér-tanya, nem egy geil képeslap-atoll, hanem a még leigázatlan,
de művelés alá vont természet, ami őserőktől duzzadó, titkokkal átszőtt, első
pillantásra túl ismerős, hétköznapi táj, ami valójában egy elíziumi berek, a
mennyország egy sarka; „Plájnak lábjánál, Égi kapunál” („Pe-un picior de plai,
pe o gură de rai”).
A sztoikus bölcsek meglátását követve, Ispas úgy véli a természetben
mindenütt fellelhető a gondviselés jele. Átjárja ama titokzatos ”világlélek”. Ez
lenne a világ mélyén rejtőzködő ’tüzes őselem’. Ez rendezi és irányítja az
univerzumot, ami mindent áthat, éltet és megvilágosít. Hangoltságunk nyomán
ennek a szikrája akkor is fellángolhat bennünk, ha a természetet szemléljük. Így
az ember teremtő tekintetével, tudati állapotával fel is emelheti, de el is
veszejtheti a természetet. Az idill végül is bennünk kell újra megszülessen,
tekintetünk, hozzáállásunk által, elcsöndesített szemlélődésünk nyomán. Teljes
mivoltunk éberségével. Ispas bármely táj-felvétele méltán lehet ennek a
katalizátora, mivel ő a sztoikus idill festője.

Dabóczi Géza