1

Racionalista filozófia

I. Az újkori filozófia atyja: René Descartes

A racionalista filozófia megszületése egyértelműen René Descartes-hoz

köthető. Sőt általában őt tekintjük az újkori filozófia első korszakteremtő
személyiségének. Miközben valóban indokolt ez a minősítés, ténylegesen radikális új
és évszázadok gondolkodását meghatározó szempontok jelennek meg nála, az is jól
látható, hogy filozófiai – általában kulturális-szellemi – folyamatoknál a
korszakhatárok valójában hosszan érlelődő folyamatok némileg önkényes egy pontba
sűrítését jelentik csak. Descartes esetében ugyanis – a forradalmian új mellett – igaz
az is, hogy az új megszületésének két évszázad óta érlelődő folyamata előzi meg;
másrészt pedig az is, hogy – mint majd látni fogjuk – fontos vonatkozásokban nagyon
is tovább él benne a középkor filozófiai gondolkodása. A forradalom a nagy, két és fél
ezer éves hagyományon belül történik.
Az átmeneti jelleg két vonatkozásban nagyon érdekesen mutatkozik meg
Descartes műveiben. Egyrészt az újkori kultúrának a középkorival szemben nagyon
fontos jellemzője az, ahogyan az anyanyelv írott nyelvvé válik, leváltja a korábban
kizárólagos latint. Descartes esetében azt látjuk, hogy mindkét nyelven születnek
írásai; sőt a kiváltképpen filozófiai mű, a Meditationes – bár már idősebb korában –
de latinul, és csak később fordítják – és majd vitatják meg – franciául. Előtte azonban
a filozófia szempontból is kiemelkedő jelentőségű és legtöbbet emlegetett művét,
amely egészen közvetlenül kapcsolódott az „új tudományokhoz”, vagyis a
természettudományokhoz, már eleve franciául írja. Vagyis már előrehaladott
stádiumban van a váltás az anyanyelvre – de a legnagyobb presztízzsel bíró
tudomány, ahogyan „az Iskola”, vagyis az egyetemi filozofálás nyelve is, még a latin.
Egy másik szempontból egész eltérő átmenet érhető tetten Descartes-nál. A
nyugati filozofálás egyetlen nagy hagyományként létezésére nézve az egyik fontos
„bizonyíték” az, hogy az újkori filozófia íve mintegy lemásolja az antikét. Ugyanazon
az alapon, a filozófiai érdeklődés legfontosabb tematikus mozgatórugója alapján lehet
mind a kettőt három korszakra tagolni. A filozófia a görögöknél a világra való
rácsodálkozással, az annak megértésére irányuló kíváncsisággal kezdődik. Két
évszázad után elkezd a figyelem befelé fordulni: az ontológia mint legfőbb kérdés
átadja helyét az ismeretelméletnek. A hellenizmus korának filozófiájában pedig egyre
inkább az etikai „gyakorlati” kérdések lesznek meghatározóak.
Hasonlóképpen az újkori filozófia – sőt mondhatjuk az újkori ember – a
reneszánszban a „világ felfedezésével” a természet és benne az ember iránti
szenvedélyes érdeklődéssel születik meg. Ez fogja lehetővé tenni a
természettudomány megszületését. Descartes-nál azt láthatjuk, hogy felmérhetetlen
 2

jelentőségű számára ennek az új tudománynak a konkrét művelése, és ehhez

kapcsolódóan az annak megértésére, végső gyökereire, lehetőségére irányuló kérdés,
Ez azonban idővel egyre inkább a külvilágra irányuló tudomány módszerének
meghatározásán túl magának a megismerés végső alapjainak kutatásává válik. Ez is
tükröződik abban, hogy míg legfontosabb művei közül az első kettő a
tudományművelés szabályainak megállapítására utal címében (Regulae), illetve annak
módszerére (Discours de la méthode), addig az utolsó, az inkább a vallási irodalomra,
és sajátosan a befelé irányuló nyugati teológiára jellemző meditáció nevet használja.
Ezzel Descartes az ontológiai és az ismeretelméleti központú filozofálásnak is határán
áll.

I/A Az újkori filozófia megalapozása

IA/1. A karteziánus filozófia célja és módszertani kiindulópontja: a kétely

Az új megjelenése mindenekelőtt is jelenti az új akarásának szándékát. A

korábbiakkal szakítani akaró, mást építeni akaró újkori ember alapvető mozdulata
érvényesül Descartes-nál a filozófiában. Megfogalmazódik ez úgy, hogy a sokféle,
egymást cáfoló vélemény után és helyett, valami más kiindulópontra van szükség.
Ennek az intenciónak megfelelően Descartes filozófiája valóban tekinthető
„zöldmezős beruházásnak”.
Ennek a szándéknak felel meg az, amit „módszertani kételynek” hívunk, és ami
Descartes filozófiájának elrugaszkodási alapja; ami természetesen nem azt jelenti,
mintha kronológiailag Descartes filozófiai eszmélődésének elején jelenne meg. Ennek
lényege az, hogy ne fogadjunk el semmit igaznak addig, ameddig arról teljességgel
meg nem bizonyosodtunk. Fontos látni, hogy ennek a módszertani kételynek
lényegében nincs köze a korabeli francia gondolkodást egyébként jellemző
szkepticizmushoz, ahhoz az attitűdhöz, amely lehet egyes emberek, de egész
korszakok jellemzője is. Annak ellenére sincs, hogy Descartes korának francia világára
jellemző volt egy erőteljesen szkeptikus szellemiség. Itt azonban nem a kiábrándult,
vagy legalábbis (túl) sokat látott, illúzióit vesztett ember kétkedéséről van szó.
Ellenkezőleg: Descartes-ban igazi újkori, szinte fiatalos lelkület és önbizalom él. Itt
arról van szó, hogy addig, amíg egy ismeret csak valószínű, legyen az akár nagyon
valószínű is, nem szabad elfogadni – mert nem lehet rá építeni. Valódi ismeretre és
ezzel egy új világ fölépítésének biztos alapjára csak akkor találunk, ha kizárólag az
egészen biztos ismeretet fogadjuk el. Minden mással szemben a módszertani avagy
tudományos kételyt kell érvényesíteni.
A valóban biztos ismeret evidens kell, hogy legyen; ehhez Descartes szerint két
feltételnek kell teljesülnie: csak az az ismeret evidens, amelyik „clara et distincta”.
Ebből az első, a világosság egyértelműbb: kb. arra gondolhatunk, ahogyan az ember –
 3

a homályos, ködös vizuális élménnyel szemben – tiszta fénynél világosan lát valamit.
A másik kifejezés értelme összetettebb, bizonytalanabb: elkülönítettnek és tagoltnak
nevezhetjük leginkább; tehát olyannak, ami egyrészt nem keveredik semmivel, vagyis
egyértelmű külső határai vannak, másrészt egyértelmű a belső szerkezete is, az, hogy
milyen részekből, elemekből épül föl.
Ennél a pontnál meg kell jegyezni azt, hogy Descartes-nál ezen a kardinális
ponton terminológiai bizonytalanság van. Átalában Descartes nem ismeretről
(connaissance), hanem képzetről (idée) beszél. Ugyanakkor a szövegösszefüggés, a
konkrét példák sokszor arra utalnak, mintha mégiscsak reflektált ismeretre gondolna
Descartes. Ez a terminológiai bizonytalanság tekinthető hibának, ugyanakkor az egész
karteziánus filozófia szempontjából felmérhetetlen jelentőségű, „termékeny hiba”.

IA/2. A pozitívumok, amelyekre építeni lehet

A biztos, avagy evidens ismeretnek előbb említett, elsőre metaforikusnak tűnő

jellemzői valójában nagyon is konkrét tapasztalatra utalnak. A Descartes-i intenció
mögött nemcsak az újnak a szándéka húzódik meg, hanem egy nagy pozitív – számára
egészen konkrét, szinte nap mint nap ismétlődő – élmény: az, ami valójában magának
az újkori nyugati embernek a nagy alapélménye: a természettudomány, illetve annak
alapja, a matematika. (Descartes a matematika történetének is egyik óriása.) Nagyon
egyszerűen arról van szó, hogy amikor egy matematikai összefüggést belátunk, akkor
az teljes egyértelműséggel áll előttünk. Pithagorász tételét – aki megértette – nem
nagyon valószínűnek fogja gondolni, hanem teljességgel szükségszerűnek. Descartes
szeme előtt a megismerésnek ez a modellje, annak valóban mámorító képe lebeg.
Ilyen alapra akarja fölépíteni az új filozófiát.
Kultúrtörténeti szempontból az újkor másik meghatározó jellemzőjeként
azonosítottuk be az individuum-központúságot. Az „Én fölfedezése” az újkori ember
másik nagy kalandja. Ez szintén messzemenőkig érvényesül Descartes-nál. Ez
konkrétan jelenti azt, hogy a filozófia- (és teológia)történeti múltból különösen is
erőteljes nála az Augustinus hatás. Annak az Augustinusnak a hatása, akinél elsőként
lehet egyértelműen tetten érni a nyugati kultúrában egyre inkább uralkodóvá váló
individualizmust. Ezen természetesen nem valamilyen önző, egoista életszemléletet
kell érteni, hanem annak nagyon erős tudatát, hogy számunkra közvetlenül és
megkérdőjelezhetetlenül adott saját belső tapasztalatunk: öntudatunk tényei.
Egészen sajátos az, ahogy ez az Augustinus-hatás Descartes legfontosabbnak tekintett
gondolatmenetében, az új filozófia megalapozásában érvényesül.

IA/3. A rendíthetetlen alap megtalálása

 4

A Descartes-i filozófia talán legfontosabb műve a már említett hat – eredetileg

latinul írt – összesen alig 50 oldalas meditáció, amelyek a filozófiatörténet legtöbbet
kommentált művei közé tartoznak, és amelyeknek – a hatástörténet szempontjából
nagyon fontos – jellemzőjük, hogy azokkal szembeni, a kor kiváló filozófusai, tudósai,
teológusai által írt kritikákkal és azokra Descartes által adott válaszokkal együtt lettek
publikálva.
A nevezetes gondolatmenet a – módszertani, tehát tudományos érdekű –
kételkedés művészetét szinte az abszurditásig fokozza. Miután elmondja, hogy
legkülönbözőbb vélt ismereteink igaz voltában hogyan, miért kételkedhetünk, majd
felhasználja az „álom-érvet”, tehát azt, hogy még abban sem lehetünk biztosak, hogy
egyáltalán bármi is megfelelne valamilyen külső valóságban annak, ami a mi
képzetünk, végül még a – mint láthattuk, különben döntő jelentőségű inspirációt adó
– matematikai igazságok bizonyosságát is megkérdőjelezi: mert mi van, ha
képzeteinket mind csak egy gonosz démon ülteti belénk, vagyis még legbiztosabbnak
tűnő ismereteink is csalás következményei.
A fordulópontot az a felismerés jelenti, hogy ha minden gondolatunk hamis is,
az nem lehet kétséges, hogy számunkra léteznek ezek a – meglehet – hamis képzetek.
Azt nem kérdőjelezhetem meg, hogy most éppen azt gondolom, érzem, amit – és
ettől el kell választani az általam gondolt objektív érvényességének kérdését.
Kételkedésemmel valójában saját kételkedő, tehát gondolkodó lényemet
bizonyítom. Ez a nevezetes Cogito ergo sum gondolata. Ez tökéletesen megfelel az
evidens, megkérdőjelezhetetlen idea Descartes által felállított kritériumainak.
Megjegyzendő, hogy nem igazán szerencsés, hogy a valóban minden más
alapjául szolgáló Descartes-i gondolatmenet ezzel a mondattal került be a
köztudatba. Így ugyanis némiképp félrevezető: azt a benyomást keltheti, mintha itt
egy szillogizmusról lenne szó; mintha azokból a premisszákból, hogy ’Minden
gondolkodó létezik’ és ’Én gondolkodó vagyok’ azt a következtetést vonnánk le, hogy
akkor ’Én létezem’. Valójában arról van szó, hogy megkérdőjelezhetetlen
alapélményem saját képzetvilágom. Annak létében még oly mértékig sem
kételkedhetem, mint a matematikai összefüggésekében. Ezt az alapevidenciát
jobban fejezi ki az a másik mondat, hogy ’Sum cogitans’ – gondolkodó vagyok,
gondolkodóként létezem.
Fontos megjegyezni, hogy ezt a korszakalkotó gondolatmenetet valójában nem
Descartes fedezte föl – először. Megtalálható az már, szinte ugyanebben a formában
Augustinusnál is. Mégis hatalmas különbség van a kettő között. Míg ugyanis
Augustinusnál egy káprázatos kreativitású gondolkodó egyik zseniális ötlete
számtalan egyéb között, amelynek semmilyen különösebb szerepe nem volt egy
évezreden át, addig Descartes-nál egy teljesen más helyzetben ez a gondolatmenet
valóban fordulóponttá válik a filozófia történetében. Ez jól mutatja, hogy egyes
gondolatok önmagukban nem értékelhetők helyesen, hanem csak nagyobb – a
 5

legjelentősebb gondolatok egészen hatalmas, évezredes – kontextusban: úgy

ahogyan és amilyen funkciót betöltenek egy adott filozófus vagy korszak világában.

IB. Descartes filozófiai rendszere

IB/1. Módszer és rendszer

Nem szabad elfelejtenünk, hogy Descartes nemcsak matematikus volt, hanem

természettudós is; életének több időszakában kifejezetten természettudományi
kutatásai voltak előtérben. Miközben egyrészről igaz, hogy a racionalista filozófiában
a legnagyobb általánosság szintjén érvényesül a matematikában meghatározó
deduktív gondolkodás, ugyanez igaz a természettudományban elengedhetetlen
analitikus, elemző eljárásra is. A kettő egymáshoz való viszonyát, általában a
megismerés – bármilyen területen követendő – helyes eljárását Descartes úgy írja le,
hogy az első feladat az analízis, vagyis a megoldandó feladat részekre, elemeire
bontása, és azt követheti második lépésben a szintézis. Bár a természettudományra
utaltunk mint Descartes „tapasztalati hátterére” valójában pl. egy geometriai példa
megoldása is ezt a gondolatmenetet követi.
Lényegét tekintve ez a kétlépéses eljárás érvényesült a fentebb vázolt „nagy
gondolatmentben” is. A módszeres kétely érvényesítésével Descartes „lebontotta” a
vélt ismertetek teljes világát; egészen addig, amíg megtalálta alapelemként azt az első
bizonyos ismeretet, amelyre mint rendíthetetlen alapra minden egyéb felépülhet.
Valahogy úgy, ahogyan egy bonyolult feladaton töprengve megtaláljuk a kulcsot, azt
az első szálat, amelynek kibontása után már az egész feladat végig göngyölíthető lesz.
Descartes vázolt módszere döntően meghatározza filozófiájának rendszerét is.
A rendszer itt nem jelenti azt, hogy bármely művében egységes szerkezetbe foglalva
megtalálnánk filozófiai gondolatainak egészét vagy legalábbis annak legfontosabb
részeit. Azt azonban igen, hogy a módszer, a – fentebbi, kiterjesztett értelemben vett
– analízis>szintézis eljárás nemcsak egyes konkrét feladatok megoldásában nyomon
követhető, hanem ez határozza meg annak az egész útnak a dinamizmusát, belső
logikáját, amelyet Descartes a filozófia egészének re-konstrukciójára irányuló
erőfeszítésében bejár. Ennek lényege az, hogy az egyes témák, kérdések kétszer
fordulnak elő nála. Egyszer a lebontás folyamatában, amikor azoknak vélt pozitív
tartalma a kíméletlen kétely áldozatául esik, merthogy könnyűnek találtatik a világos
és elkülönített/tagolt ismeret kritériumának mérlegére téve. Miután azonban megvan
a biztos alap, elkezdődik az építkezés, és a korábban elvetett ismeretek – a szükséges
változtatásokkal – ismét számba vétetnek és beépülnek a rendszerbe.
Sőt, az lehet meglepő, hogy az újkori filozófia megteremtője mennyire
„konzervatív”. ami alatt itt az értendő, hogy sokkal nagyobb mértékben használja a
 6

középkori filozófiától megörökölt fogalmakat, megoldásokat, mint azt feltételeznénk,

ha úgy gondolunk Descartes-ra mint az újkori filozófia megalapítójára.
Ha az építkezés hasonlatánál maradunk, azt mondhatjuk: valami olyasmi
történik, mint amikor lebontanak egy házat, de úgy, hogy az építőanyag nagy részét
felhasználják egy helyére építendő másik épület felhúzásánál. Descartes tehát
valóban „zöldmezős beruházásba kezd”, mert a roskadozó régi épület lakhatatlanná
vált: az újonnan öntött alapra került ház azonban jórészt a régi építőanyagból épül.
A Descartes-i filozófiának ezzel a – tulajdonképpen legfontosabb – pontjával
kapcsolatban az a kérdés vethető fel, hogy ha elfogadjuk is, az öntudatunk tényeivel
való kapcsolatunk minden másnál közvetlenebb, nyilvánvalóbb voltát, joggal
következtethetünk-e abból egy Én-re, mint valamilyen egyedi létezőre.
Képzetvilágunknak ezt a sajátos – vagy talán a legsajátosabb – jellemzőjét valóban
nehéz tagadni – illetve ahhoz a minden áron való tagadás szándékára van szükség. De
miképpen jutunk el innen egy szubsztanciának a feltételezéséhez? Különösen is, ha
figyelembe vesszük, hogy magának a szubsztancia fogalmának a legitimitása is
megkérdőjelezhető.
Ezt az – évszázadokkal később is, sőt igazából akkor – vitatott kérdést
kénytelenek vagyunk nyitva hagyni annak rögzítésével, hogy Descartes számára
magától értetődő volt – nem is mint következtetés, ahogy fogalmaztunk, hanem az,
hogy a kettő evidens módon összetartozik, tulajdonképpen egynek tekinthető: a saját
képzeteim létének evidens tudata garantálja az Én létemet.
Fontos azonban látni egy másik – Descartes számára is valóságos –
összefüggést: gondolatmente ugyanis nemcsak bizonyítja, hanem értelmezi, mintegy
definiálja is az Én-t. A Descartes-i tiszta szellemi természetű, amely szigorúan
elválasztandó minden fizikaitól, testitől. Ez az én gondolkodó létező: res cogitans.

IB/2. Isten létének bizonyítása

Miután birtokomban van legelső rendíthetetlen ismeretem, a saját létem

evidens volta, tovább léphetek az ismeret útján. Descartes szerint ez nem lehet más,
mint Isten létének bizonyítása. Ez a sorrend önmagában véve is óriási jelentőségű,
mintegy magában rejti a középkori és az újkori filozófia közötti alapvető különbség
lényegét. A középkor számára minden létezésének alapja Isten valósága. Sokak
szerint a szó teljes értelmében nem is nevezhető létezőnek más Istenen kívül; a világ
Isten általi teremtése pedig gyakorlatilag megkérdőjelezhetetlen, Hogyan is
létezhetne fontosabb kérdés a filozófia számára, mint Isten létének bizonyítása.
Descartes – majdnem hasonló a helyzet. Nála is minden más létének alapja Isten
létezése; a most követett gondolatmenetnél – lényegében a meditációkénál –
maradva pedig alig győzi majd bizonygatni, hogy a létezés szempontjából Isten
létének van elsőbbsége az Én-ével szemben. És mégis: abban, ahogyan a Descartes-i
 7

rendszer fölépül, szükségképp az Én-nek van elsőbbsége; csak az lehet az első evidens
ismeret, és onnan léphetünk tovább Isten létének bizonyításához.
Valójában nem istenbizonyítékról, hanem istenbizonyítékokról kellene
beszélni. Az idézett műben is legalább háromféle bizonyítás található. Általában a
legfontosabbnak azt tekintik, amelynek lényege – skolasztikusan fogalmazva – az,
hogy egy okozatban nem lehet több lét, mint egy okban. Az a tény, hogy saját
magunkat nem tekintjük tökéletesnek, sőt talán még jobb, ha azt mondjuk, nem
érezzük annak, arra utal, hogy megvan bennünk a tökéletességnek a képzete, hogy
képesek vagyunk elképzelni a tökéletes lényt, vagyis Istent. Az említett összefüggés
miatt azonban a nálunk tökéletesebb lény tudata bennünk nem születhetne meg. Ez
csak azért lehetséges, mert Isten belénk ültette.
Általában úgy tekintik, hogy ez az istenbizonyíték Anzelmus ontológiai isten-
érvének „újrakiadása”. Annyiban ez kétségtelenül így van, hogy Istennek a
fogalmából gondolja levezethetőnek azt, hogy Ő létezik (csak Anzelmusnál ez a
fogalom „az, aminél nagyobb nem képzelhető el”, Descartes-nál pedig a tökéletes
létező). Ezzel általában az az értékelés is együtt jár, hogy Descartes érve kevésbé
erőteljes, mint az eredeti.
Ugyanakkor nem pusztán egy ötszáz évvel korábbról kölcsönzött – és kissé
elrontott – érvről van szó. Nemcsak Anzelmus, Augustinus is felismerhető Descartes
gondolatai mögött – sok másban is, de itt kiváltképpen. A Descartes-i „teológiában”
ugyanis Augustinushoz hasonlóan szorosan összekapcsolódik az ön-tudat és az Isten-
tudat. Nem véletlenül válhatott Descartes az Én-filozófia apostolává – és ezzel
egyúttal Augustinus folytatójává, továbbadójává a nyugati bölcselet számára.

I.B/3. A világ léte

Ennél a pontnál már szinte adódik a következő lépés. Isten létének bizonyítása
ugyanis Istennek mint tökéletes lénynek a bizonyítását jelentette; egyúttal mint olyan
lényét, aki elültette bennünk saját magának mint tökéletes lénynek a képzetét. Ez
viszont azt jelenti, hogy a gondolatmenet egy fontos pontján színre lépett gonosz
démon törölhető. Isten mint tökéletes lény nem lehetséges, hogy becsapni akarjon,
hogy el akarja hitetni velünk, hogy létezik egy rajtunk kívüli világ, amikor az valójában
nincs is.
A külvilágra vonatkozó – egyébként igen eleven képzeteink – a radikális kétely
által mindenestül kétségbe vonhatók. De csak addig, amíg nem bizonyítottuk Isten
létét. Azt követően, már biztosak lehetünk abban, hogy azok nem a levegőben lógnak.
Az Én és az Isten léte után bizonyítottnak tekinthetjük a világ létét is.
De miféle világét. Hiszen ez a harmadik létező egészen más jellemzőkkel bír,
mint az Én és mint amit Isten fogalmában gondolunk. Ez a létező gyökeresen más
természettel bír, más típusú szubsztancia. Ennek a másnak az elemzése során a
 8

természettudós (!) Descartes arra jut, hogy annak legfontosabb jellemzője, hogy
kiterjedéssel bír, vagyis teret tölt ki. Ez a másik típusú létező res extensa. Ez a
kiterjedéssel bíró létező nem gondolkodik, ahogyan a gondolkodó létező nem bír
térbeli kiterjedéssel. És ezzel megszületik az évszádokon keresztül meghatározó
újkori ontológiai dualizmus.
Ennek talán legfontosabb aspektusa lesz az embernek mint testből és lélekből
mint két külön entitásokból álló lénynek a képzete, mely annyira erőteljesen
érvényesül, hogy a XX. században mint nagy felfedezésről kezdenek majd beszélni a
pszichoszomatikus jelenségekről, betegségekről – amelyek egyébként a mindennapi
emberi tapasztalat számára tökéletesen nyilvánvalók.

I.B/4. Test és lélek viszonya

Az, aminek ténye a midennapi emberi tapasztalat számára nyilvánvaló, test és

lélek kapcsolata a Descartes-i filozófia számára hatalmas problémát fog jelenteni. Ha
a kétféle létező, res cogitans és res extensa ilyen radikálisan különbözik, akkor hogyan
lehetséges, hogy legalábbis az ember esetében mégis kapcsolat legyen a kettő között,
hogy hasson egymásra testünk és lelkünk. Legyen világos: Descartes-i alapon állva
erre nem lehet azt mondani, hogy „nem kell annyira szigorúan elválasztani egymástól
a kettőt – hiszen az ő filozófiájának lényege elválaszthatatlan a kettő elválasztásától.
Szigorú értelemben véve karteziánus alapon tagadni kellene bármiféle kapcsolat
lehetőségét test és lélek között.
Hogy ez mennyire így van, azt az mutatja, hogy a racionalista filozófia későbbi
fejlődésében az egyik legfőbb hajtórugót éppen az erre a kérdésre való válaszkeresés
fogja jelenteni.
Descartes maga erre a kérdésre olyan választ adott, ami bizony nehezen
egyeztethető össze filozófiájának jelzett alapvető jellemzőivel. Nevezetesen: a kettő,
amely nem lehet egymással kapcsolatban, mégiscsak kapcsolatban áll. Ezt a
kapcsolatot részletesen kidolgozott elmélettel igyekszik megvilágítani. Ennek lényege
az lenne, hogy a tobozmirigyben, a „lélek székhelyén” megvalósulna egy – bonyolult
közvetítés által lehetségesé váló – kapcsolat testi és a lelki között: az, ami a testből
származik itt „fordítódna le” a lélek számára befogadható módon, és fordítva, a lélek
ezen keresztül tudja befolyásolni, működtetni a testet.
Ennek részletesebb ismertetése helyett két körülményre érdemes utalni:
egyrészt arra, hogy a tobozmirigynek az egész emberi létezés szempontjából
meghatározó jelentősége van számos indiai gondolatrendszerben is; kiemelkedő
jelentősége egyes jóga-iskolákban.
Számunkra ennél még fontosabb, hogy ez a téma, amely a klasszikus
Descartes-interpretációkban egy kevésbé jelentős fejezetet jelent, amely inkább csak
egy első kísérlet a racionalista filozófia alapjaiból származó nagy kérdés
 9

megválaszolásában, a mai Descartes értelmezésben sokkal fontosabb szerepet játszik:

természetesen elsősorban azokban, amelyek a test és lélek kapcsolatát amúgy is a
filozófia központi jelentőségű problémájának tekintik.

I.B/5 Teológia?

Láthattuk, hogy Descartes mint az újkori filozófia elindítója számára egyfajta

arkhimiédeszi pont az a kérdés, hogy hogyan lehetséges bármiféle biztos ismerethez
jutnunk. Az általa fölvázolt filozófiai nézetrendszer azonban éppen az ellenkező
problémához fog vezetni; ahhoz, hogy hogyan lehetséges, hogy bármilyen téves
képzet szülessen bennünk. Miért? Ennek megértéséhez a következőket kell
megfontolni. Mint láttuk Descartes istenbizonyításának fő csapásvonala az, hogy csak
Isten ültethette el bennünk saját magának mint tökéletes lénynek a képzetét.
Másrészt – dualista filozófiai személetmódjából fakadóan – egyre határozottabban
emeli ki azt, hogy a képzeteink és a materiális valóság között milyen ontológiai
szakadék van. Figyelemre méltó elemzésekkel érvel amellett, hogy vannak olyan
képzeteink, amelyek egyszerűen nem származhatnak a külvilágból. Azoknak azért
lehetünk birtokában, mert „velünk születettek”, ideae innatae. Ha pedig velünk
születettek, akkor az azt jelenti, hogy azokat ugyanúgy Isten ültette belénk, mint a
legfőbb fogalmunkat, magáét Istenét. Ha azonban képzeteink igazából Istentől
származnak, akkor hogyan lehetséges az, hogy vannak közöttük tévesek is?
Az erre adott Descartse-i válasz lényege a következő. Isten kétféle képességgel
látott el bennünket. Az egyik közvetlen képzeteink világa Ezek nem lehetnek tévesek,
azonban nem végtelenek. Ebben különbözünk Istentől: képzeteink végesek, ahogyan
mi magunk is azok vagyunk. Ezeket a közvetlen képzeteket azonban egymásra, illetve
a világra vonatkoztatjuk. Ez utóbbi – a közvetlen képzetektől eltérően – a mi
aktivitásunk, vagyis akaratunk eredménye. Akaratunk is Istentől származik. Sőt, az
övéhez hasonlóan végtelen! (Ez úgy értendő, hogy bináris jellegű, ahogyan maguk a
döntések: igen vagy nem – avagy ha tetszik, 200 évet előre szaladva: vagy-vagy; tehát
nem tükrözi a világot – részben vagy teljesen –, hanem egészben létezik csak.) Ezzel a
végtelen akarattal rendezzük véges képzeteink világát; ebből pedig szükségképp
feszültség származik. Ez tévedéseink gyökere.
Ez az utolsó gondolatmenet azért is lényeges, mert utal Descartes-i filozófia a –
különben itt nem ismertetett – egyik fontos aspektusára. Ha ugyanis valóban az
tévedéseink végső gyökere, amelyet ő beazonosított – és az ő racionalista, és
egyébként az egész felvilágosodás számára érvényes meggyőződése szerint a tévedés
minden erkölcsi rossz alapja is egyben –, akkor az, amire mindennél inkább kell
törekednünk ismeretelméleti és morális okokból egyaránt, az az elhamarkodott,
 10

óvatlan ítéletek meghozatala. Ennek legjobb gyógyszere pedig nem más, mint a
„módszeres kétely”.

Excurzus: amikor egy problémára választ keresve éppen az

ellenkező végletbe jutunk

II. A racionalizmus későbbi útja