A suttogó ajtón túl

T. J. Klune
Metropolis (márc 2022)

Címke: fantasy, romantikus, Lélektani regény, LMBTQ

fantasyttt romantikusttt Lélektani regényttt LMBTQttt
Wallace Price éppen a saját temetésén vesz részt, nagyon furcsán
érzi magát, és amikor találkozik a kaszással, gyanítani kezdi, hogy
valóban meghalt. De ahelyett, hogy egyenesen a túlvilágra vezetnék,
egy különös teaházban találja magát, a hegyek között. A tulajdonosa
egy Hugo nevű férfi, aki teával és süteménnyel várja az élőket,
valamint révészként szolgálja a lelkeket, hogy megkönnyítse
számukra az átkelést.
A sikeres és céltudatos ügyvéd azonban nem akarja feladni
addigi életét, mindenáron vissza akar térni megszokott világába,
csakhogy nem hagyhatja el a teaházat. Szerencsére annak furcsa és
titokzatos lakói támogatást nyújtanak neki, hogy elfogadja a
helyzetét, és felfedezzen olyan dolgokat, amik addig ismeretlenek
voltak a számára. Aztán, amikor eljön a teázóba a menedzser, és egy
hetet ad neki a túlvilágra való átkelés előtt, Wallace megpróbálja
bepótolni mindazt, ami kimaradt az életéből.
A Ház az égszínkék tengernél című könyv szerzőjének új regénye
magával ragadó történet életről és halálról, gyászról és reményről.
Hol szívszorító, hol szívmelengető kortárs fantasy, aminek két
főszereplője egy szellem és egy révész, és azt is megtudjuk belőle,
hogy a kaszások élete sem könnyű…
 T. J. Klune
A suttogó ajtón túl
 Ericnek
Remélem, egy különös helyen ébredtél fel.
 A szerző jegyzete
Ez a történet az életről és a szerelemről, valamint a halálról és a
gyászról szól.
Vannak benne beszélgetések a különféle halálnemekről – a
csendesről, a váratlanról, és az öngyilkosságról is szó esik.
Mindenkit arra kérek, hogy vigyázva olvassa!
 1. fejezet
PATRICIA SÍRT.
Wallace Price pedig utálta azt, amikor az emberek sírtak.
Apró könnyek, hatalmas könnyek, egész testet megrázó zokogás,
nem számított. A könnyek feleslegesek és értelmetlenek voltak; a nő
csak késleltette az elkerülhetetlent.
– Honnan tudta? – kérdezte, mialatt az íróasztalon álló Kleenex-
doboz felé nyúlt. Nem vette észre, hogy Wallace grimaszol. És
alighanem így volt a legjobb.
– Hogyan is ne tudtam volna róla? – kérdezett vissza Wallace, és
összekulcsolta a tölgyfa íróasztalon nyugtatott kezét. Arper Aston
széke nyikordult egyet, amikor hátradőlt, hogy felkészüljön arra,
ami egy újabb undok színészkedésnek ígérkezett, közben igyekezett
nem fintorogni a fertőtlenítő és az ablaktisztító vegyes szaga miatt.
Az éjszakai takarító alighanem kiöntött valamit az irodájában, amit
jelenleg erős és átható vegyszerbűz lengett be. Emlékeztette magát,
hogy ki kell küldenie egy körlevelet, amiben mindenkit emlékeztet
rá, mennyire érzékeny az orra, és senki nem várhatja el tőle, hogy
ilyen barbároknak való körülmények között dolgozzon.
A redőnyöket már korábban leeresztette, hogy kirekessze az erős
délutáni napfényt, míg a légkondicionálót maximális teljesítményen
működtette, hogy ébren maradjon. Három évvel ezelőtt valaki
megkérdezte tőle, hogy beállíthatnák-e a szabályzót huszonegy
fokra, de ő csak nevetett. Melegben az ember könnyen ellustult. Aki
fázott, az mozgott.
Az irodán kívül a cég úgy működött, mint egy olajozott gépezet:
szorgalmasan, hatékonyan, és a beavatkozás igénye nélkül, vagyis
pontosan úgy, ahogyan Wallace szerette. Nem vitte volna ilyen
sokra, ha állandóan külön-külön foglalkozott volna minden egyes
alkalmazottal.
Természetesen, folyton rajtuk tartotta a fél szemét, hogy egy
pillanatra se feledjék: úgy kell dolgozniuk, mintha az életük múlna
rajta. Az ügyfeleik a földkerekség legfontosabb emberei voltak.
Wallace elvárta, hogy amikor azt mondja: „ugorj!”, akkor a
hallótávolságon belül tartózkodók rögtön ugorjanak, és ne tegyenek
fel lényegtelen kérdéseket, mint például azt, hogy „milyen
magasra?”
És a gondolat nyomán visszatért Patriciához. A gépezet
megakadt, és bár mindenkivel megtörtént, hogy hibázott, neki most
ki kellett cserélnie az egyik alkatrészt egy újra.
Túl sokat dolgozott ahhoz, hogy veszni hagyja az egészet. Az
előző év volt a legnyereségesebb a vállalat történetében. Az idei még
jobban alakult. Nem számított, milyen állapotok uralkodtak a
világban, valaki mindig pereskedett.
Patricia kifújta az orrát, és megszólalt:
– Azt hittem, magát nem érdekli.
– Ezt mégis miből gondolja? – kérdezte Wallace, és kissé
ingerülten nézett a nőre.
– Mert maga nem egészen az a típus – válaszolta Patricia, és
félénken elmosolyodott.
Wallace még dühösebb lett. Hogy merészel ilyet mondani ez a nő,
különösen a főnökére! Amikor tíz évvel ezelőtt felvette a céghez
ügyvédsegédnek, tudhatta volna, hogy egyszer hátba szúrja. A nő
vidám természetűnek tűnt, bár Wallace úgy gondolta, hogy ez a
derű idővel elillan majd, tekintettel arra, hogy egy ügyvédi iroda
nem kimondottan vidám hely. És ebben történetesen tévedett.
– Természetesen, én…
– Annyi az egész, hogy mostanában eldurvultak a dolgok
körülöttem – közölte a nő, mintha Wallace meg sem szólalt volna. –
Megpróbáltam eltitkolni, de tudhattam volna, hogy ön felfigyel rá.
– Pontosan – helyeselt Wallace, hogy visszakormányozza a
beszélgetést az eredeti irányába. Minél hamarabb túl akart lenni a
dolgon, mert tudta, hogy mindkettőjüknek így lesz a legjobb. És
biztosra vette, hogy ezt idővel Patricia is be fogja látni. – Igen,
felfigyeltem. Most pedig, ha megtenné…
– És maga törődik az alkalmazottaival – folytatta Patricia.
– Tudom, hogy törődik velünk. Abban a pillanatban jöttem rá,
amikor a múlt hónapban kaptam egy virágcsokrot a
születésnapomra. Nagyon kedves volt öntől. Még ha nem is
mellékelt hozzá üdvözlőlapot vagy ilyesmit, tudtam, hogy mit akar

É
üzenni. Hogy megbecsül engem. És én is megbecsülöm és nagyra
tartom önt, Mr. Price.
Wallace-nak fogalma sem volt, mi az ördögről beszél a nő.
Ő ugyan nem adott neki a világon semmit. Alighanem az egyik
titkárnője intézte a dolgot. És a felismerés nyomán elhatározta, hogy
beszélni fog vele. Mert virágokra aztán semmi szükség. Mégis, mi
értelmük van? Igen, kezdetben szépek, de hamar elhervadnak. A
szirmaik és a leveleik összekunkorodnak, és elkezdenek rothadni,
míg végül koszt és rendetlenséget teremtenek, amit el lehetne
kerülni azzal, ha eleve nem is kerülnek be a vállalathoz. Wallace a
gondolat nyomán felkapta nevetségesen drága Montblanc tollát, és
lefirkantott egy jegyzetet (ötlet körlevélhez: a növények szörnyűek,
és mostantól tilos behozni őket az irodába.) Aztán anélkül, hogy
felnézett volna, megszólalt:
– Tudja, nem is próbálom…
– Kyle-t elbocsátották két hónappal ezelőtt – vágott közbe
Patricia, és Wallace-nak kellett pár pillanat, mire rájött, hogy a nő a
férjéről beszél. Egy vállalati rendezvényen találkozott az illetővel.
Kyle addigra szépen elázott, kétségkívül attól a pezsgőtől, amivel a
Moore, Price, Hernandez & Worthington kényeztette az
alkalmazottait egy sikeres év végén. A kivörösödött képű férfi
aprólékos részletességgel adott elő egy történetet a társaságnak, ami
Wallace-t kicsit sem érdekelte, főleg mert Kyle a jelek szerint hitt
abban, hogy a történetmesélés elengedhetetlen kelléke a túlzott
hangerő és az alapos cifrázás.
– Ezt sajnálattal hallom – felelte szenvtelenül, és letette a
telefonját az asztalra. – De azt hiszem, most inkább arra az ügyre
kellene összpontosítanunk…
– És azóta nem kap munkát – közölte Patricia, és egy újabb
zsebkendőért nyúlt. Megtörölte vele a szemét úgy, hogy a festéket is
sikerült elkennie, és folytatta: – Ami nem is jöhetett volna
rosszabbkor. A fiunk idén nyáron megnősül, és nekünk kellene
kifizetnünk az esküvői költségek felét. Nem tudom, hogyan fogjuk
elintézni, de majd csak találunk megoldást. Mindig találunk
megoldást.
Ez csak egy kátyú az úton.
 – Mazel tov – felelte Wallace. Mostanáig azt sem tudta, hogy a
nőnek van gyermeke. Nem volt az a fajta, aki az alkalmazottai
magánéletében kotorászik. A gyerekek csak lekötötték az embert, és
ezt ő sosem tudta elviselni.
A gyerekek miatt a szülők – az ő alkalmazottai! – folyton
szabadnapot kértek mindenféle iskolai rendezvények meg
betegségek miatt, és a többieknek kellett elvégezniük a munkájukat.
És mióta a humánerőforrás azt javasolta Wallace-nak, ne kérje az
alkalmazottaitól azt, hogy lehetőleg ne alapítsanak családot („Nem
mondhatja nekik azt, hogy érjék be egy kutyával, Mr. Price!”), el
kellett viselnie, hogy az anyukák és apukák elkéredzkedtek egy-egy
délutánra, mert ott akartak lenni, amikor a gyerekeik hánytak, vagy
éppen idióta dalokat kornyikáltak felhőkről, állatkákról,
napocskákról és más marhaságokról.
Patricia beletrombitált a zsebkendőbe, és ettől a hosszú, szörcsögő
hangtól Wallace-nak végigfutott a hideg a hátán.
– És ott van a lányunk is – folytatta Patricia. – Azt hittem,
céltalanul éli majd le az életét, és egyre több vadászgörénnyel veszi
körül magát, de aztán a vállalat kegyesen ösztöndíjat adott neki, és
végül rátalált a maga útjára. Üzleti iskolába jár! Hát nem csodálatos?
Wallace a szemét résnyire vonva sandított a nőre, és elhatározta,
hogy beszélni fog az üzlettársaival. Nem is tudott arról, hogy
ösztöndíjakat osztogatnak. Igen, adtak pénzt jótékony célra, de az
adókedvezmények kárpótolták őket. Azt viszont nem tudta, mit
nyerhetnek azzal, ha pénzt adnak egy olyan ostobaságra, mint az
üzleti iskola, még ha netán ezeket az összegeket is leírhatták az
adóból. A lány alighanem valami olyasmi csacsiságra vágyott, mint
hogy nyisson egy éttermet, vagy alapítson egy nonprofit céget.
– Szerintem ön és én más nézeteket vallunk arról, hogy mi a
csodálatos – jegyezte meg Wallace.
Patricia bólogatott, de úgy tűnt, nem is hallotta meg a választ.
Mindenesetre, zavartalanul mondta tovább a magáét:
– Ez a munka rendkívül fontos nekem, sokkal jobban, mint
valaha. A közösség olyan itt, mint egy nagy család.
Segítünk egymásnak, és nem is tudom, mi lett volna velem a
többiek nélkül. És most ön megérezte, hogy baj van, és behívott ide,
hogy kiadhassam magamból… ez többet jelent, semmint el tudnám
mondani. Engem nem érdekel, hogy mások mit mondanak, Mr.
Price. Maga jó ember.
Ez meg mit akar jelenteni?
– Mit is mondanak rólam mások? – érdeklődött Wallace fojtott
hangon.
– Ó, semmi rosszat! – felelte sietve Patricia, de közben elsápadt. –
Tudja, hogy megy ez. Ön alapította a vállalatot.
A maga neve ott van az összes fejlécben. Ez egy kicsit…
megfélemlítő.
Wallace megnyugodott. Sőt, ettől egy kicsivel jobban érezte
magát.
– Igen, nos, azt gondolom…
– Úgy értem, igen, az emberek beszélnek arról, hogy maga tud
rideg és számító is lenni, és ha akar valamit, de nem kapja meg
azonnal, akkor leordítja az alkalmazottai haját, de ők nem olyannak
látják önt, mint én. Én tudom, hogy ez csak egy kérges külső, és az
elegáns, méregdrága öltöny alatt egy érző és másokkal törődő ember
rejtőzik.
– Kérges külső… – ismételte Wallace a kifejezést, bár az jólesett
neki, hogy a nő csodálta a stílusérzékét. Igen, fényűző öltönyöket
hordott. Csakis a legjobbakat. Éppen ezért tartalmazta az új
alkalmazottak üdvözlő csomagja a listát, ami tételesen felsorolta,
hogy mi számít elfogadható öltözetnek. Noha nem követelte meg,
hogy valamennyien a legjobb tervezők kreációit hordják (különösen,
mert ő is tudta, mi az a diákhitel), ha valaki szemmel láthatóan
kiárusításon vagy akciósan vett ruhában érkezett, akkor kapott egy
szigorú kioktatást arról, hogy a cég embereinek büszkének kell
lenniük a megjelenésükre.
– Ön kívül kemény, de belül mályvacukor – közölte Patricia.
Wallace-t még soha az életben nem sértették meg ennyire.
– Nézze, Mrs. Ryan…
– Patricia, ha kérhetem. Ezt már sokszor mondtam önnek.
Ez valóban így történt, de Wallace-t nem érdekelte.
– Mrs. Ryan – felelte határozottan –, jóllehet nagyra értékelem a
lelkesedését, az a helyzet, hogy más ügyet kell megbeszélnünk.
Ó
 – Ó, hogyne! – vágta rá Patricia sietve. – Természetesen.
Tudom, hogy nem szereti, ha dicsérik. Ígérem, többször nem fog
előfordulni. Végül is, nem azért vagyunk itt, hogy önről beszéljünk.
– Pontosan – felelte Wallace megkönnyebbülten.
– Hanem azért, hogy rólam – folytatta Patricia, és a szája jól
láthatóan megremegett. – És arról, hogy mennyire nehéz
körülmények között élek manapság. Ezért hívott be ide, amikor rám
talált, amint a takarítószertárban sírtam.
Wallace az adott pillanatban azt hitte, hogy a nő éppen leltárt
készít, és a por miatt előjött az allergiája, de ezt inkább nem mesélte
el neki.
– Azt hiszem, inkább vissza kellene térnünk… – próbálkozott
ismét, de ezúttal sem ment semmire.
– Kyle hozzám sem ér – suttogta Patricia. – Évek óta még csak
meg sem simogatott. Azt mondogatom magamnak, hogy ez van, ha
egy házaspár túl régóta él együtt, de óhatatlanul arra gondolok,
hogy ennél többről van szó.
Wallace összerezzent, és megszólalt:
– Nem tudom, hogy ez mennyiben helyes, tekintettel arra, hogy
ön…
– Én tudom! – kiáltotta Patricia. – Hogy lehetne helyes?
Tudom, hogy hetven órát dolgozom hetente, de túl nagy kérés
lenne az, hogy a férjem teljesítse a házastársi kötelességét? Még a
házassági szerződésünkbe is beleírtuk!
Wallace gyanította, hogy szörnyű esküvő lehetett.
A lakodalmat alighanem egy Holiday Innben tartották. Vagy nem
is. Még rosszabb helyen. Egy Holiday Inn Express ben.
Wallace megborzongott a gondolattól. És semmi kétség, volt
karaoke is. Abból ítélve, amire emlékezett Kyle-lal kapcsolatban (és
az elég kevés volt), a fickó alighanem egy Journey and Whitesnake
egyveleget gajdolt, mialatt kitartóan szívogatta magába azt, amit
előszeretettel nevezett „sörski”-nek.
– De én nem bánom, hogy túlórázom – folytatta Patricia. – Ez is a
munka része. Tudtam, amikor ön felvett ide.
Á, egy lehetőség! – gondolta Wallace, és megpróbálta megragadni.
– Ha már így szóba jött az alkalmazása…
 – A lányom kilyukaszttatta az orrát – közölte Patricia végtelenül
bánatosan. – Karikát fűzött bele, és úgy néz ki, mint egy bika. Az én
drága kislányom… mintha arra vágyna, hogy egy matador üldözze,
és különféle izéket szurkáljon bele.
– Jézus Krisztus… – mormolta Wallace, és megdörzsölgette az
arcát mindkét kezével. Tényleg nem volt ideje erre. Fél órája maradt
egy fontos találkozóig, és még fel kellett készülnie.
– Tudom! – kiáltott fel ismét Patricia. – Kyle megmondta, ez is
része annak, hogy az ember felnő. Hagynunk kell, hogy a lányunk
szárnyra kapjon, és elkövesse a saját hibáit.
De arról nem volt szó, hogy egy olyan átkozott karikát fűz az
orrába! Ó, és ami a fiamat illeti, hát ne is kérdezze!
– Rendben – ígérte sietve Wallace –, nem kérdezem.
– Azt akarja, hogy az Applebee-nél rendeljük meg a lakodalmas
vacsorát!
Wallace elborzadva tátogott. Mindeddig nem is tudta, hogy a
szörnyű esküvők rendezésére való hajlam genetikusan örökölhető.
Patricia lendületesen bólogatva, egyre jobban belelendült:
– Mintha megengedhetnénk magunknak! Nem lopom én a pénzt!
Mindent megtettünk, hogy beleverjük a gyerekeinkbe a pénzügyi
alapismereteket, és takarékosságra szoktassuk őket, de hiába, ha
valaki fiatal, nem igazán fogja fel az ilyesmit. És most, hogy a fiam
menyasszonya terhes, tőlünk várnak segítséget. – A nő hatalmasat
sóhajtott, és hozzátette: – Csak azért bírok felkelni reggelente, mert
tudom, hogy bejöhetek ide, és azzal… elmenekülök az egész elől.
Wallace furcsa fájdalmat érzett a mellkasában, ezért gyorsan
megdörzsölte. Biztosra vette, hogy csak egy gyorsan múló
gyomorégés. Igen, alighanem ki kellett volna hagynia azt a chilit.
– Örülök, hogy a vállalat menedéket nyújt az ön számára – felelte
megfontoltan –, de nem ezért hívtam ide.
– Valóban? – kérdezte szipogva Patricia, majd ismét
elmosolyodott, és ezúttal erősebbnek tűnt, mint eddig. – Akkor
miről van szó, Mr. Price?
– Ki van rúgva – közölte Wallace.
A nő pislogott egyet.
 Wallace várt. Bizonyosnak tűnt, hogy Patricia immár mindent ért,
és ő hamarosan folytathatja a munkát.
Patricia értetlenül és meglepetten mosolyogva körülnézett.
– Ez egy olyan kandikamerás izé? – kérdezte, hirtelen felkacagott,
és egy pillanatra mintha visszatért volna az iménti bőbeszédűsége. –
Erről van szó? Filmre veszik ezt a jelenetet? Mindjárt előugrik valaki,
és azt kiabálja: kész átverés?
– Erősen kétlem – válaszolta Wallace. – Senkinek sem adtam
engedélyt arra, hogy filmfelvételt készítsen. – Lenézett a nő ölében
fekvő táskára, és hozzátette: – Hangfelvételre sem.
– Akkor nem értem – mondta Patricia, és a mosolya lassan
lehervadt. – Miről van szó?
– Fogalmam sincs, hogyan tudnám egyszerűbben és érthetőbben
megfogalmazni, Mrs. Ryan. A mai naptól kezdve ön nem áll
alkalmazásban a Moore, Price, Hernandez & Worthington ügyvédi
irodánál. Amikor kimegy innen, egy biztonsági őr az asztalához
kíséri, ahol összeszedheti a személyes holmiját, aztán kikísérik az
épületből. A humánerőforrás hamarosan felveszi önnel a
kapcsolatot, hogy elintézzék a papírokat arra az esetre, ha szüksége
lenne… hogy is hívják…? – Wallace belelapozott az asztalán fekvő
papírokba, majd folytatta: – Á, igen. Munkanélküli segélyre. Mert a
jelekből ítélve, még ha munkanélküli lesz is, fejheti a kormányzatot,
és így kap abból a pénzből, amit adó formájában befizetek. – Wallace
ekkor megcsóválta a fejét, és hozzátette: – Tehát, bizonyos
értelemben, a jövőben is fizetni fogok önnek. Csak nem annyit,
amennyit addig kapott, amíg itt dolgozott. Mert már nem dolgozik
itt.
– De… tessék? – bökte ki Patricia, és már nem mosolygott.
– Ki van rúgva – mondta Wallace lassan, és nem értette, hogy
miért olyan nehéz felfogni ezt.
– Miért? – kérdezte a nő.
Na, most már normálisan beszéltek. A miért volt Wallace
szakterülete. Semmi más, csak a szikár tények és adatok.
– A Cortaro-ügy szakértői jelentése miatt – közölte szenvtelenül. –
Két órával túllépte a határidőt. Csak azért ment át, mert Smith bíró
tartozott nekem egy szívességgel, de így sem sokon múlt.
Emlékeztetnem kellett, hogy láttam őt és a gyerekfelügyelőből lett
szeretőjét, amint… mindegy, nem érdekes. Ön több ezer dollárjába
került a cégnek, és ez még meg sem közelíti azt a kárt, ami az
ügyfelünket érhette volna. Ezt a fajta hibát nem lehet eltűrni.
Köszönöm, hogy éveken át elkötelezetten dolgozott a Moore, Price,
Hernandez & Worthingtonnak, de sajnos a szolgálataira immár nem
tartunk igényt.
Patricia olyan hirtelen állt fel, hogy a széklábak hangosan
megcsikordultak a keményfa padlón.
– Időben adtam be! Nem késtem el vele!
– De igen – válaszolta Wallace nyugodtan. – Nálam van az
időbélyegző másolata az itteni titkárságról, ha szeretné megnézni. –
Mialatt beszélt, a mutatóujjával megkopogtatta az előtte fekvő
dossziét.
Patricia résnyire vonta a szemét. De legalább már nem sírt. A
haraggal Wallace meg tudott birkózni. A jogi egyetemen az első
napon nyíltan megmondták neki, hogy bár az ügyvédekre szükség
van egy modern, működő társadalomban, mindig a harag
fókuszpontjaként szolgálnak.
– Még ha valóban késve adtam is be a jelentést – mondta a nő –,
még soha nem követtem el ilyesmit. Ez az első és egyetlen alkalom.
– És talán megnyugtatja a tudat, hogy többé nem is fog – fűzte
hozzá Wallace. – Mert már nem dolgozik itt.
– De… de a férjem! És a fiam! És a lányom!
– Jól van – mondta Wallace bólogatva. – Örülök, hogy előhozta
ezt. Nyilvánvaló, hogy ha a lánya valamilyen ösztöndíjat kap tőlünk,
akkor annak a folyósítását most beszüntetjük. – Megnyomott egy
gombot az asztali telefonon.
– Shirley?
Írna egy értesítést a humánerőforrásnak, hogy Mrs. Ryan lánya
mostantól fogva nem kap ösztöndíjat tőlünk? Nem tudom, hogy ez
mit von maga után, de bizonyára van valamilyen
formanyomtatvány, amit kitöltenek ilyenkor, én meg aláírom.
Haladéktalanul intézze el az ügyet!
– Igenis, Mr. Price – felelte a titkárnő, és a hangja kissé sisteregve
hallatszott a készülékből.
 Wallace felnézett a volt ügyvédsegédjére, és odaszólt neki:
– Ennyi. Látja? Minden el van intézve. Most pedig, mielőtt
távozik, hadd emlékeztessem, hogy mi profik vagyunk.
Semmi szükség kiabálásra, tárgyak hajigálására, vagy
fenyegetőzésre, vagyis semmire, ami kétségkívül bűncselekménynek
minősül. És kérem, amikor kiüríti az íróasztalát, ne vegyen magához
semmit, ami a vállalat tulajdona! Az utódja hétfőn kezd, és nem
szívesen gondolok bele, hogyan fogja érezni magát, ha nem lesz
tűzőgépe vagy ragasztószalagja. Ami apró ajándékokat
összegyűjtött, az természetesen az öné. – Felvett az asztalról egy, a
cég logójával díszített stresszlabdát, és tovább beszélt. – Ezek
fantasztikusak, nemde? Rémlik, hogy ön is kapott egyet abból az
alkalomból, hogy hét éve dolgozott a cégnél. Vigye, áldásom rá! Van
egy olyan érzésem, hogy jól fog jönni.
– Maga komolyan beszél – suttogta Patricia.
– Teljesen komoly vagyok, mint egy szívroham – válaszolta
Wallace. – Most pedig, ha megbocsát…
– Maga… maga… maga szörnyeteg! – kiabálta Patricia. –
Bocsánatkérést követelek!
Wallace biztos volt abban, hogy a nő ezt fogja követelni.
– A bocsánatkérés arra utalna, hogy valamit rosszul csináltam –
felelte higgadtan. – De semmit sem csináltam rosszul. Sőt, inkább
önnek kellene bocsánatot kérnie tőlem.
Patricia elvisított válasza sok mindent tartalmazott, csak
bocsánatkérő szavakat nem. Wallace továbbra is megőrizte a
hidegvérét, mialatt megint megnyomta a gombot a telefonján, és
megszólalt:
– Shirley? A biztonsági őr megérkezett?
– Igen, Mr. Price.
– Helyes. Küldje be, kérem, mielőtt valami a fejemnek repül!
Wallace Price akkor látta utoljára Patricia Ryant, amikor egy
Geraldo nevű, nagydarab férfi kivonszolta az irodából, miközben az
iménti figyelmeztetéssel nem törődve rúgkapált és visított. És
akarata ellenére lenyűgözte az, hogy Mrs. Ryan milyen
elkötelezetten szeretett volna ledugni a torkán egy izzó piszkavasat,
míg – a nő szavaival élve – a vas átlyuggatja a beleit, és pokoli
kínokat okoz.
– Ne aggódjon, hamarosan minden rendbe jön! – szólt ki az
ajtóból abban a tudatban, hogy mindenki hallja, aki az emeleten
tartózkodik. Gondoskodni akart róla, hogy valamennyien tudják,
mennyire a szívén viseli az alkalmazottak sorsát. – Ha valahol
becsukódik egy ajtó, máshol kinyílik egy ablak, meg minden ehhez
hasonló!
A felvonó ajtaja bezárult, és már nem lehetett hallani Mrs. Ryan
hangját.
– Á, ez már jobb – dörmögte Wallace. – Figyelem, emberek: vissza
a munkához! Az, hogy péntek van, nem jelenti azt, hogy leállhatnak!
Mindenki azonnal mozgásba lendült.
Tökéletes… a gépezet ismét simán, olajozottan járt.
Wallace becsukta az ajtót, és visszatért az asztalához.
Már csak egyszer gondolt Patriciára azon a délutánon, amikor is
kapott egy e-mailt, amiben a humánerőforrás vezetője tájékoztatta
arról, hogy személyesen intézkedik az ösztöndíj ügyében. Ekkor
ismét szúrást érzett a mellkasában, de nem aggódott miatta.
Elhatározta, hogy hazafelé menet beugrik savlekötőért a
gyógyszertárba. És onnan kezdve egyetlen gondolatát sem szentelte
Patricia Ryannek. Mindig csak előre! – biztatta magát, mialatt áttette a
levelet az „Alkalmazottak nyavalyái” nevű mappába.
Mindig csak előre.
Wallace máris jobban érezte magát. Most már legalább csend
vette körül.
Emlékeztette magát, hogy amikor hétfőn munkába áll az új
ügyvédsegéd, feltétlenül tudatnia kell vele, hogy nem tűri a hibákat.
Úgy tartotta, hogy jobb előbb megfélemlíteni az alkalmazottakat,
mint később megbirkózni az alkalmatlansággal.

***

Ezt azonban már nem tehette meg.

Két nappal később Wallace Price meghalt.
 2. fejezet
A TEMETÉSEN NAGYON kevesen vettek részt, aminek Wallace
egyáltalán nem örült. Igazából azt sem tudta, hogy hogyan került
oda. Az egyik pillanatban a saját testét bámulta. Aztán pislogott
egyet, és már a templom előtt állt.
Az ajtó nyitva volt, a harangok zúgtak. És az sem tett jót a
lelkiállapotának, hogy meglátta a feltűnő táblát, amin a felirat így
szólt: „Wallace Price életének ünneplése”. Ha őszinte akart lenni
magával, a tábla nem nyerte el a tetszését. A legkevésbé sem. Arra
gondolt, hogy odabent talán lesz valaki, aki tájékoztatja arról, hogy
mi a fene folyik itt.
Letelepedett a leghátsó sorban, és körülnézett. Már magát a
templomot is utálta. Hivalkodónak tartotta részben az ólomüveg
ablakok, részben pedig a festmények miatt, amelyek különböző
helyzetekben ábrázolták a szenvedő Jézust, például úgy, hogy a keze
oda volt szegezve egy kereszthez, ami szemmel láthatólag kőből
készült.
A jelekből ítélve senkit sem zavart az, hogy a templom
legfontosabb alakját úgy ábrázolják, hogy éppen kínok között
vergődik – és ez eléggé lehangolta Wallace-t. Sosem értette meg a
vallást.
Egy darabig türelmesen várta, hogy megérkezzenek a gyászolók.
A kinti tábla azt hirdette, hogy a temetés pontban kilenckor
kezdődik. Öt perc volt hátra kilencig a falon függő, díszes óra szerint
(ezen is egy Jézus-alak függött, és a két karja szolgált mutatóként,
ami talán arra emlékeztette a híveket, hogy Isten egyetlen fia
gumiember volt), és a templomban mindössze hatan jelentek meg.
Wallace ötöt ismert közülük. Az első Naomi volt, az ő egykori
felesége. A válásuk keservesen zajlott le. Mindkét fél vad, alaptalan
vádakkal illette a másikat, és az ügyvédjeik alig bírták
megakadályozni őket abban, hogy az asztalnál ülve ordítozzanak
egymással. Naomi alighanem repülővel jött, hogy időben ideérjen,
mivel annak idején az ország másik végébe költözött, hogy minél
messzebb legyen Wallace-tól – aki ezért nem is hibáztatta.
Annyira nagyon.
 A nő nem sírt, és ez bosszantotta Wallace-t, holott az okát nem
tudta megmagyarázni, még magának sem. Naominak nem kellene
zokognia?
A második, harmadik és negyedik ember nem más volt, mint az ő
üzlettársai a Moore, Price, Hernandez & Worthington ügyvédi
irodánál.
Várta, hogy az alkalmazottak is megjelennek, tekintettel arra,
hogy bár az MPH&W garázscégként indult húsz évvel korábban,
idővel az állam egyik legnagyobb, legerősebb vállalatává fejlődött.
Arra számított, hogy legalább Shirley, a titkárnője eljön, és a
kezében zsebkendőt szorongatva, könnyezve jajgat arról, hogy
fogalma sincs, hogyan fog boldogulni a főnöke nélkül.
De Shirley nem jött el. Wallace összpontosított, ahogyan csak bírt,
és megpróbálta a gondolataival a templomba varázsolni a nőt, hogy
zokogjon, és azt hajtogassa, hogy ez nem tisztességes, és neki
szüksége van egy olyan főnökre, mint Wallace Price, mert
máskülönben azt sem tudja, mihez kezdjen. Aztán csak rosszallóan
nézett maga elé, amikor semmi sem történt, míg a lelke mélyén kínos
érzés kezdett ébredezni.
Az üzlettársak a templom végében gyűltek össze, és fojtott
hangon beszélgettek. Wallace egy darabig megpróbálta felhívni
magára a figyelmet, de aztán feladta. Valamiért nem látták és nem
hallották őt.
– Szomorú nap ez – mondta Moore.
– Nagyon szomorú – tódította Hernandez.
– A lehető legszomorúbb – fűzte hozzá Worthington bólogatva. –
Szegény Shirley… mit élhetett át, amikor megtalálta a holttestet!
Ekkor valamennyien elnéztek az első padsor felé, és
tiszteletteljesen fejet hajtottak, amikor Naomi feléjük pillantott. A nő
megvetően lebiggyesztette a száját, majd az oltár felé fordult.
– Az ember ilyenkor elgondolkodik – dörmögte Moore.
– El bizony – tódította Hernandez.
– Nagyon, de nagyon mélyen – fűzte hozzá Worthington
bólogatva. – Sok mindenről elgondolkodik.
– Nektek még soha az életben nem volt egy eredeti, saját
gondolatotok – mondta nekik Wallace.
 Néhány pillanatig hallgattak, és Wallace biztosra vette, hogy
valamennyien felelevenítik az őhozzá fűződő, kedvenc emlékeiket.
Alig várta, hogy ismét megszólaljanak, és sorban elmondjanak
néhány rövid, megható történetet a férfiról, akit évtizedeken át
ismertek, és aki olyan komoly hatást gyakorolt az életükre.
Talán még egy-két könnycsepp is kicsordul a szemükből –
legalábbis Wallace ebben reménykedett.
– Seggfej volt – mondta végül Moore.
– De még mekkora! – tódította Hernandez.
– A legnagyobb – fűzte hozzá Worthington bólogatva.
Mindhárman felnevettek, bár gyorsan a szájukhoz kapták a
kezüket, és elhallgattak. Wallace két dolgon döbbent meg.
Először is, mostanáig nem tudta, hogy szabad nevetni a
templomban, különösen akkor, ha valaki temetésen vesz részt.
Valahogy azt gondolta erről a dologról, hogy illegális.
Igaz, évtizedek óta nem járt templomban, és azóta
megváltozhattak a szabályok. Másodsorban pedig, hol is nevezték őt
seggfejnek? És csalódást érzett, amiért nem vágta agyon őket egy
villám abban a pillanatban.
– Sújts le rájuk! – kiabálta a mennyezet felé nézve. – Sújts le rájuk,
most… – Hirtelen elhallgatott. Miért nem hall visszhangokat?
Moore, aki nyilvánvalóan úgy döntött, hogy épp eleget gyászolt
már, azt kérdezte a másik kettőtől:
– Fiúk, elcsíptétek a meccset tegnap este? Ember, hogy Rodriguez
mekkora formában volt! Nem hittem a szememnek!
És ekkor belelendültek. Úgy beszélgettek különféle
sporteseményekről, mintha a volt üzlettársuk nem feküdt volna a
templom elejében egy hétezer dolláros cseresznyefa koporsóban, a
kezét a mellkasán összefonva, rettenetesen sápadtan, lehunyt
szemmel.
Wallace az oltár felé fordult, és a fogát csikorgatta dühében.
Annak idején ők négyen együtt jártak egyetemre, és rögtön annak
elvégzése után úgy döntöttek, hogy megalapítják a saját cégüket, a
szüleik mélységes megdöbbenésére és rémületére. Barátként
kezdték, amikor még fiatalok és idealisták voltak. De aztán, ahogy
múltak az évek, többek lettek barátnál: kollégává váltak, ami
Ő
Wallace szerint sokkal fontosabbnak számított. Ő maga bizonyosan
nem tudott időt szakítani barátokra. És nem is érezte azt, hogy
szüksége van rájuk. Neki ott volt a munkája, a város legmagasabb
felhőkarcolójának harmincadik emeletén, külföldről hozatott
bútorokkal berendezett irodája, és a kelleténél jóval nagyobb lakása,
amibe jószerével csak aludni járt. Igen, az övé volt mindez, és
most… Hát igen, ami a jelent illette… De legalább drága koporsót
kapott, bár igyekezett nem nézni rá azóta, hogy megérkezett.
A templomban tartózkodó ötödik személyt nem ismerte.
A fiatal nő rövidre vágva hordta dús, göndör haját. A szeme sötét
volt, az orra keskeny és pisze, a szája vékony és halovány. Mindkét
fülében apró, gombszerű fülbevalók sorakoztak, amelyek meg-
megcsillantak az ablakokon besugárzó fényben. Hajszálcsíkos,
elegáns, fekete kosztümöt viselt, míg a nyakkendője pirosban
pompázott.
Ha létezett nyakkendő, amit a hatalom és a befolyás emberei
hordtak, akkor ez volt az. Wallace-nak kifejezetten tetszett. Ő maga
csakis ilyen nyakkendőket vásárolt. Bár ebben a pillanatban nem
viselt semmi ilyesmit. A jelekből ítélve, amikor valaki meghalt,
abban az öltözetben létezett tovább, ami éppen rajta volt, amikor
kilehelte a lelkét. És ez rosszul jött Wallace-nak, mert ugyan az
irodájában halt meg, de egy vasárnapi napon. Azért ment be, hogy
felkészüljön a következő hétre, ennélfogva csak magára kapott egy
melegítőt, egy Rolling Stones bandapólót, és belelépett egy flip-flop
papucsba abban a biztos tudatban, hogy senki sem lesz az irodában.
Ezért viselte most ezt a szerelést, ami nem tett jót a hangulatának.
A nő felé nézett, mintha hallotta volna az iménti kiáltását.
Wallace nem ismerte, de abból kiindulva, hogy eljött a temetésre,
feltételezte, hogy az útjaik valahol, valamilyen módon keresztezték
egymást. Lehetett például egy régebbi ügyfele, aki manapság is hálát
érzett valamiért.
Valószínűleg beperelt a nevében egy nagyvállalatot, mert túl
forró volt a kávé, vagy munkahelyi zaklatás miatt, vagy akármi miatt,
és a nő kártérítés gyanánt tekintélyes összeget kapott. Még szép,
hogy azóta is hálás neki. Ki ne lenne az?
 Moore, Hernandez és Worthington nagy kegyesen úgy döntöttek,
hogy félreteszik a sporteseményekről szóló beszélgetést. Elindultak a
templom eleje felé, és úgy mentek el Wallace mellett, hogy még csak
felé sem néztek. És nem vettek tudomást a kosztümöt viselő, fiatal
nőről sem, viszont megálltak Naomi előtt, sorban odahajoltak hozzá,
nyilván azért, hogy kinyilvánítsák részvétüket. Naomi bólogatott.
Wallace biztosra vette, hogy mindjárt átszakad a gát, és várta a
könnyeket.
Az üzlettársak ekkor megálltak néhány pillanatra a koporsónál,
és mélyen lehajtották a fejüket. Az a kínos érzés, ami akkor kezdett
éledezni Wallace-ban, amikor hirtelen a templom előtt találta magát,
most tovább erősödött, és egyre jobban kínozta. Itt ült, a templom
hátuljában, és saját magát bámulta, amint a templom elejé ben feküdt
egy koporsóban. Sosem tartotta magát jóképű férfinak. Túl magas és
túl vékony volt, a pofacsontjai élesen kiugrottak, amitől az a fakó
ábrázata örökösen beesettnek tűnt. Egyszer, egy vállalati Halloween-
partin, egy csapat gyereknek nagyon tetszett a jelmeze, és az egyik
merész kölyök közölte vele, hogy kiváló Kaszás lett belőle.
Csakhogy Wallace nem viselt jelmezt.
És most a padban ülve egy-egy pillanatra meglátta magát, mialatt
az üzlettársak ott csoszogtak körülötte, és rátelepedett az a szörnyű
érzés, hogy valami nagyon nincs rendben. A holttestre az egyik
legszebb öltönyét adták fel, egy Tom Ford „cápabőr” gyapjú
kétrészest. Jól illett karcsú alakjához, és kihangsúlyozta zöld szemét.
De ha őszinte akart lenni magához, akkor most nem állt jól neki,
tekintettel arra, hogy a szeme csukva volt, míg az arcára annyi
pirosítót kentek, hogy inkább látszott kurtizánnak, semmint
nagymenő ügyvédnek. Ellenben a homloka rettentően fehérnek tűnt,
míg rövidre nyírt, sötét haja gondosan hátrafésülve és lesimítva
csillogott a mennyezeti lámpák fényében.
Az üzlettársak végül leültek az első sorba – messze Naomitól –, és
bár komoly képet vágtak, az arcukon egyetlen könnycsíkot sem
lehetett felfedezni.
Kinyílt egy ajtó, és belépett egy lelkész, akit Wallace szintén nem
ismert, de amint meglátta, megint megtapasztalta azt a furcsa érzést
a mellkasában, és tudta, hogy valami nagyon, de nagyon nincs
rendben. A pap ugyanolyan hivalkodó öltözetet viselt, mint
amilyennek a templom hatott. Lassan vonult át a narthexen, közben
pislogott párat, mintha nem hitte volna el, hogy ennyire üres a
templom. A ruhaujját felhúzva a karórájára pillantott, és
megcsóválta a fejét, majd szerény mosolyt varázsolt az arcára.
Ő is úgy ment el Wallace mellett, hogy rá sem nézett.
– Semmi gond! – szólt utána Wallace. – Nyilván tudja, hogy maga
itt a legfontosabb ember. Nem csoda, hogy az egyházak olyan
állapotban vannak manapság, amilyenben.
A lelkész megállt Naomi mellett, megfogta a kezét, és fojtott
hangon tudatta vele, hogy mennyire sajnálja a dolgot, hogy az Úr
útjai kifürkészhetetlenek, és mialatt nem mindig értjük a tervét,
nyugodjunk meg afelől, hogy van terve, és annak ez az eset is a
része.
– Ó, én ebben nem is kételkedem, atyám – felelte Naomi. – De
inkább ugorjuk át ezt a sok zöldséget, és indítsuk be a műsort! Az
elhunytnak két órán belül be kéne kerülnie a föld alá, nekem meg
van egy gépem, amit szeretnék elérni délután.
– Jézusom, Naomi! – mondta Wallace a szemét forgatva. – Nem
tudnál némi tiszteletet tanúsítani? Templomban vagy!
És én halott vagyok. – Ezt akarta hozzátenni, de elhallgatott, mert
ez valóssá tette volna az egészet, márpedig nem lehetett a valóság.
Nem lehetett az, és kész.
– Hogyne – felelte a lelkész bólogatva. Finoman megveregette a
nő kezét, majd átment az üzlettársak elé, és ismét megszólalt: –
Fogadják őszinte részvétemet! Az Úr útjai kifürkészhetetlenek…
– Azok hát – mondta Moore.
– De még milyen kifürkészhetetlenek! – tódította Hernandez.
– A nagyfőnök a felső szinten, a maga nagy tervével – fűzte hozzá
Worthington bólogatva.
A fekete hajú nő ekkor horkantott egyet, és megrázta a fejét.
Wallace részben kíváncsian, részben ingerülten meredt rá.
A lelkész a koporsóhoz ment, megállt előtte, és lehajtotta a fejét.
Wallace ezalatt arra gondolt, hogy a furcsa eseményeket
megelőzően érzett némi fájdalmat a karjában, továbbá égő érzést
tapasztalt a mellkasában, és a gyomra mintha háborgott volna.
Többé-kevésbé meggyőzte magát arról, hogy az előző estén
elfogyasztott chili okozza a tüneteket.
De aztán az irodája padlójában feküdt, az import
perzsaszőnyegen, amire egy vagyont áldozott, és az előtérben
működő szökőkút csobogását hallgatva próbált lélegzethez jutni.
„Az átkozott chili” – nyöszörögte halkan az utolsó szavait, aztán
azon kapta magát, hogy a saját teste mellett áll. Az a benyomása
támadt, hogy egyszerre van két helyen – egyfelől a mennyezetre
mered, másfelől lenéz saját magára. Kellett pár pillanat, hogy ez a
képtelen érzés megszűnjön, aztán döbbenten tátogva állt, míg a
torkából csak valami sóhajtással vegyes, vékonyka visítás tört elő.
És Wallace úgy vélte, hogy nincs is ezzel semmi gond, mivel csak
elájult. Ennyi történt, semmi több. Aggodalomra semmi ok, csupán
ég a gyomra, és nem kell neki más, mint hogy pihenjen egy kicsit a
padlón. Mindenkivel történt már ilyesmi. Az utóbbi időben túl sokat
dolgozott, naná, hogy végül utolérte a sorsa.
Miután ezt így eldöntötte magában, kevésbé bosszantotta az,
hogy melegítőben, papucsban és pólóban jelent meg a templomban,
a saját temetésén. Még csak nem is szerette a Rolling Stonest.
Fogalma sem volt, hogyan került hozzá a póló.
A lelkész köhécselt egyet, és a gyászolókra nézve belekezdett:
– Ahogyan az a Szentírásban áll…
– Ó, az ég szerelmére… – dörmögte Wallace.
Az ismeretlen nő köhögni kezdett, Wallace odanézett, a lelkész
pedig tovább mondta a magáét.
A nő úgy tartotta a szája elé kezét, mintha leplezni próbálta
volna, hogy nevet. Wallace felháborodott magában. Ha a nő ennyire
viccesnek találja az ő halálát, akkor minek jött ide?
Hacsak…
Nem, az nem lehet. Vagy mégis?
Meredten bámulta a nőt, és megpróbálta kitalálni, hogy ki lehet.
Mi van, ha valóban egy régi ügyfél? Egy régi ügyfél, akinek a
pere nem úgy zárult le, ahogyan remélte?
Talán csoportos per lehetett, és a nő nem kapott annyi pénzt, mint
amennyire számított. Wallace mindig ígéreteket tett, amikor új
ügyfél érkezett, nagy ígéreteket igazságszolgáltatásról és óriási
É
anyagi kárpótlásokról. És mialatt az idő múlásával párhuzamosan
talán engednie kellett volna az elvárásaiból, csak egyre
magabiztosabb lett minden egyes megnyert pertől. A nevét nagy
tisztelettel, suttogva ejtették ki a bíróságok szent folyosóin.
Könyörtelen cápa volt, és aki az útjába állt, az általában azon
kapta magát, hogy a hátán fekszik, és azon töpreng, hogy mi az
ördög történt vele.
De talán ennél is többről szólt a történet.
Lehet, hogy ami szigorúan hivatalos ügyvéd–ügyfél kapcsolatnak
indult, egy sötétebb valamivé alakult? A nőt talán megigézték a
méregdrága öltönyök, a tekintély, valamint a hatalom. És azt
mondta magának, hogy Wallace Price vagy az övé lesz, vagy senkié.
Wallace még azt is lehetségesnek tartotta, hogy a nő kémkedett
utána, settenkedett körülötte, éjszakánként az ablakánál állva
figyelte alvás közben (a tény, hogy a lakása a tizenötödik emeleten
volt, nem térítette el ettől a gondolattól, mert ugyebár a nő akár fel is
mászhatott az épület oldalán az erkélyéig). Aztán, mialatt dolgozott,
a nő talán betört a lakásába, ráfeküdt az ágyára, mélyen magába
szívta az illatát, és arról a napról ábrándozott, amelyen Mrs. Wallace
Price lesz belőle. És ő végül talán tudta és akarata nélkül
visszautasította a nőt, akiben az iránta érzett szerelem izzó haraggá
változott.
Igen, ez lehetett az.
Ez mindenre magyarázattal szolgált. Végül is, megtörtént már,
nem igaz? Mert alighanem Patricia Ryan is megszállottan rajongott
érte, tekintetbe véve a kirúgására adott, nyomorúságos reakcióját.
Sőt, amennyire Wallace tudta, a két nő akár egymás szövetségese is
lehetett, és amikor ő meghozta azt a bizonyos döntést, akkor… mit is
csináltak? Egyesítették erőiket, hogy… egy pillanat! Jól van…
Az idővonal kissé zavarosnak tűnt ahhoz, hogy egy ilyen
összefogás működjön, de akkor is.
– …és most arra kérem önöket, hogy aki szeretne mondani
néhány szót a mi Wallace barátunkról, jöjjön ki, és tegye meg! –
mondta fennhangon a lelkész, és szelíden, bátorítóan mosolygott, de
nem sokáig, mert senki sem mozdult. – Bárki jöhet, aki mondana
valamit…
 Az üzlettársak lehorgasztották a fejüket. Naomi sóhajtott egyet.
Wallace biztosra vette, hogy valamennyien annyira
megrendültek, hogy képtelenek megtalálni a megfelelő szavakat, és
röviden összefoglalni egy olyan teljes életet, mint amilyen az övé
volt. És ezért nem is hibáztatta őket.
Egyáltalán, hol kellene kezdeni annak bemutatását, ami ő volt?
Sikeres, intelligens, már-már a megszállottságig keményen dolgozó
férfi, és még oly sok minden. Magától értetődőnek tűnt, hogy
valamennyien hallgatnak.
– Álljatok fel! – biztatta morogva Wallace a templom elejében
ülőket. – Álljatok fel, és mondjatok rólam szép dolgokat! Most!
Megparancsolom!
Felhördült meglepetésében, amikor Naomi felállt.
– Működik! – suttogta ekkor izgatottan. – Igen. Igen!
A lelkész biccentett, és odébb vonult. Naomi vagy fél percig
szótlanul fürkészte a koporsóban fekvő testet, és az arca eltorzult
kissé, mintha sírni készült volna. Végre! – gondolta Wallace
elégedetten. Valaki végre mutat valami érzelmet. És ennek nyomán
azt latolgatta, mi következik most. Naomi talán ráveti magát a
koporsóra, és sírva kiabálja, hogy az élet miért, miért, miért ilyen
kegyetlen, és drága Wallace, én mindig szerettelek, még akkor is,
amikor lefeküdtem a kertésszel. Tudod, azzal, aki valamiért irtózott
attól, hogy pólót viseljen munka közben, és így a napfény szabadon
érte széles, formás vállát, míg verejtékcseppek csorogtak le azon az
izmos hasán, és úgy nézett ki, mint egy átkozott ógörög szobor, és te
mindig úgy tettél, mintha nem bámulnád, holott mindketten tudjuk,
hogy ez hazugság, mivel a férfiak tekintetében megegyezett az
ízlésünk.
Naomi azonban nem sírta el magát. Hanem hatalmasat
tüsszentett.
– Bocsánat – mondta gyorsan, az orrát törölgetve. – Ez már
készülődött egy ideje.
Wallace lejjebb csusszant a padon, és behúzta a nyakát.
Sejtette, hogy ami most következik, az nem lesz kellemes.
Naomi tett néhány lépést oldalra, megállt a lelkész mellett, és
végre belekezdett:
É
 – Wallace Price… az biztos, hogy élt. És most már nem él.
Amire nem mondanám, hogy olyan szörnyű dolog, ha a saját
életemre gondolok. Wallace nem volt jó ember.
– Te jóságos… – suttogta a lelkész megrökönyödve.
Naomi azonban nem törődött a pappal, csak mondta tovább a
magáét:
– Wallace konok és vakmerő volt, és csakis saját magával
törődött. Hozzámehettem volna Bill Nicholsonhoz, de helyette
felszálltam a Wallace Price Expresszre, és azzal utaztam egy életben,
amit kihagyott vacsorák, elfelejtett születésnapok és évfordulók
jellemeztek, valamint az az undorító szokás, amikor valaki a
fürdőszoba padlóján hagyja a levágott lábkörmét. De most tényleg!
A szemetes ott volt, alig karnyújtásnyira! Hogy az ördögbe nem
tudtad beledobni a körmeidet?
– Szörnyű – mondta Moore.
– Iszonyatos – tódította Hernandez.
– Dobd a körmödet a kukába! – fűzte hozzá Worthington.
– Nem olyan nehéz feladat.
– Egy pillanat! – kiabálta Wallace. – Nem ezt kéne csinálnod!
Szomorúnak kellene lenned, és a könnyeidet törölgetve kellene
beszélned arról, hogy miért fogok hiányozni neked! Miféle temetés
ez?
De Naomi nem figyelt rá, amin igazából nem lepődött meg.
Figyelt rá valaha?
– Mióta pár nappal ezelőtt eljutott hozzám a hír, megpróbáltam
felidézni egyetlenegy emléket a házasságunk idejéből, amitől nem
áraszt el a szomorúság, vagy az apátia, vagy a lángoló harag. Időbe
telt, de találtam egyet. Egyszer Wallace hozott nekem egy csésze
levest, amikor beteg voltam. Megköszöntem neki. Aztán elment
dolgozni, és hat napig nem láttam.
– Ennyi? – kiáltotta Wallace. – Te szórakozol velem?
Naomi felszegte az állát, dacos képet vágott, és hozzátette:
– Tudom, hogy amikor meghal valaki, egy bizonyos módon
kellene éreznünk, és meg kéne játszanunk magunkat, de én azt
mondom, hogy ez baromság. Elnézést, atyám!
 – Semmi baj, gyermekem – felelte a lelkész bólogatva. – Add csak
ki magadból! A Teremtő nem…
– És akkor még egy szót sem szóltam arról, hogy Wallace-t jobban
érdekelte a munkája, mint a családalapítás.
Beleírtam a határidőnaplójába, hogy mikor leszek termékeny!
Tudják, mit lépett erre? Beírta mellé, hogy aznap fájni fog a feje. És
ezt ő viccesnek gondolta!
– Ezen még nem sikerült túltenned magad? – kérdezte Wallace
hangosan. – Ennyit ért az a terápia, Naomi?
Szerintem vissza kéne kérned a pénzt!
– Ajjaj! – jegyezte meg a fekete hajú nő.
Wallace ingerülten meredt rá, és odaszólt neki:
– Szeretne hozzáfűzni valamit? Tudom, hogy nem vagyok
könnyű eset, de csak azért, mert nem voltam szerelmes magába, még
nem volt joga ahhoz, hogy meggyilkoljon!
Aztán meglepetten felnyögött, mert a nő egyenesen felé nézett, és
azt felelte:
– Ugyan már! Nem az esetem, és a gyilkosság bűn!
Wallace gyakorlatilag kiesett a padból, mialatt Naomi tovább
gyalázta őt Isten házában, mintha a különös nő meg sem szólalt
volna. Sikerült megmarkolnia a pad peremét, és akkora erővel
szorította, hogy a körmei a fába mélyedtek.
Feljebb húzta magát, átkémlelt a támla felett, és kiguvadt
szemmel nézte a nőt.
Aki ekkor mosolygott, és felvonta a jobb szemöldökét.
– Maga… maga lát engem? – kérdezte Wallace, miután
összeszedte magát annyira, hogy megszólaljon.
A nő bólogatott, közben hátrafordult ültében úgy, hogy
rákönyökölt a saját padja háttámlájára, és annyit felelt:
– Igen, látom.
Wallace remegni kezdett, és immár akkora erővel markolta a
támla szélét, hogy azt hitte, mindjárt eltörnek az ujjai.
– Ho… hogyan… Mi? Én nem… Mi van?
– Tudom, Wallace, hogy teljesen össze van zavarodva, és a
dolgok lehetnének…
 – Nem mondtam meg a nevemet! – vágott közbe Wallace éles és
reszkető hangon.
– Kint van egy tábla a templom előtt – válaszolta a nő –, rajta a
neve és a képe.
– Az nem… – kezdett volna megint tiltakozni, de elhallgatott. Mit
is akar mondani? Hirtelen kihúzta magát, bár a lába nem egészen
úgy működött, ahogyan akarta. – Hagyjuk azt a hülye táblát!
Hogyan történhet az, amit látok és hallok? Mi folyik itt?
A nő elmosolyodott, és annyit mondott:
– Maga meghalt.
Wallace felkacagott. Ó, igen, jól látta a holttestét a koporsóban, de
az nem jelent semmit. Nyilván valamilyen félreértésről van szó.
Csak nevetett és nevetett, és akkor hagyta abba, amikor rádöbbent,
hogy a nő nem kacag vele együtt.
– Mi van? – kérdezte, egy szempillantás alatt megkomolyodva.
– Meghalt, Wallace – felelte a nő, és grimaszolva folytatta:
– Várjon egy pillanatot! Megpróbálom felidézni az okot. Ez az
első esetem, és egy kicsit ideges vagyok. – Hirtelen felderült az arca,
és elégedetten közölte: – Ez az, megvan!
Szívroham.
És Wallace ebből tudta, hogy ez nem lehet a valóság.
Szívroham? Marhaság! Sosem dohányzott, igyekezett
egészségesen táplálkozni, és mozgott is, mióta az eszét tudja.
Amikor utoljára kivizsgáltatta magát, az orvos közölte vele, hogy
egy kicsit magas a vérnyomása, de máskülönben minden rendben.
Nem halhatott meg egy szívrohamtól. Az teljességgel lehetetlen volt.
És ezt megmondta a nőnek is abban a biztos hitben, hogy ezzel véget
ér a dolog.
– Jóóó… – felelte a nő vontatottan, mintha egy idiótához beszélt
volna. – Nem akarok mindenáron vitatkozni, de ez történt.
– Nem – felelte Wallace a fejét csóválva. – Tudnék róla, ha…
éreztem volna… – Elhallgatott, de gondolatban folytatta. Mit is
érzett volna? Fájdalmat a karjában? Furcsa érzést a mellkasában? És
hogy nem kap levegőt, akárhogyan próbálkozik is?
– Azt hiszem, ezekről van szó – közölte a nő a vállát vonogatva,
majd felállt, és elindult Wallace felé.
 Wallace összerezzent, de kíváncsian figyelte a nőt.
Alacsonyabb volt, mint gondolta, a feje búbja az ő állával lehetett
egy magasságban. Hátrált előle, amennyire csak tudott, de nem
jutott messzire.
Naomi éppen egy, a Pocono-hegységben tett utazásról mesélt
(„Wallace ki sem tette a lábát a szállodai szobából, és telefonon
tárgyalt mindenféle emberekkel. És az a nászutunk volt!”), a fekete
hajú nő pedig az utolsó pad szélére telepedett le. Kimondottan
fiatalnak látszott – legfeljebb a húszas évei közepén járhatott –, és
ettől Wallace számára valahogy még rosszabbnak tűntek a dolgok. A
bőre barnás árnyalatban játszott, a szájában apró fogak sorakoztak.
A nő megkopogtatta az ujjával a pad támláját, majd megszólalt:
– Wallace Price… A nevem Meijing, de kérem, szólítson Meinek!
Azért vagyok itt, hogy hazavigyem.
Wallace csak bámulta a lányt, és képtelen volt megszólalni.
– Huh… nem is sejtettem, hogy ez így elhallgattatja – tette hozzá
Mei. – Hamarabb kellett volna próbálkoznom vele.
– Nem megyek sehová önnel – felelte Wallace a fogát csikorgatva.
– Nem ismerem magát.
– Azt remélem is – válaszolta Mei. – Ha ismerne, az nagyon
furcsa lenne. – Elhallgatott egy pillanatra, mintha gondolkodott
volna, majd azt mondta: – Legalábbis még furcsább. – Biccentett
egyet a templom eleje felé, és hozzátette: – Egyébként szép koporsó.
Nem lehetett olcsó.
– Nem az! – vágta rá Wallace ingerülten. – Csak a legjobbat…
– Ó, igen, ebben biztos voltam – mondta sietve Mei. – De azért…
elég megterhelő, nem? Amikor valaki így látja a saját testét. Bár nem
egy rossz test. Talán egy kicsit túl vékony ahhoz, hogy igazán
elnyerje a tetszésemet, de hát mindenki megtalálja a maga párját,
nem igaz?
– Hadd mondjam el – felelte Wallace, és egyre indulatosabb lett –,
hogy tökéletesen elégedett vagyok azzal, hogy ennyire vékony
voltam… állj! Nem! Nem fogja elterelni a figyelmemet. Követelem,
hogy mondja meg, mi folyik itt! Ebben a másodpercben!
– Jól van – válaszolta Mei halkan –, azt éppen megtehetem.
Tudom, hogy nehéz megérteni, de az történt, hogy magának leállt a
szíve, és meghalt. Felboncolták, és kiderült, hogy a szívkoszorúerei
több helyen is el voltak dugulva. Ha szeretné, megmutathatom az Y
alakú metszés nyomát, bár lebeszélném róla. Elég megrázó látvány.
Azt tudta, hogy a boncolás végén általában visszateszik a belső
szerveket a testbe egy zsákban, mielőtt összevarrják? – A nő
elhallgatott, majd hirtelen jobb kedvre derülve folytatta: – Ó, és én
vagyok az ön kaszása. Azért jöttem, hogy elvigyem oda, ahová
tartozik. – És ekkor, mintha a pillanat nem lett volna elég különös,
Mei feltartotta mindkét karját, megrázta mindkét kezét, és vidáman
azt mondta: – Ta-damm!
– Kaszás… – ismételte Wallace kábultan. – Az… az meg mi?
– Én vagyok az – felelte Mei, és közelebb csusszant. – Én egy
kaszás vagyok. Amikor valaki meghal, rendszerint összezavarodik.
Nem igazán tudja, hogy mi történik vele, és fél.
– Én nem félek! – tiltakozott Wallace, amivel nem mondott igazat.
Még soha életében nem félt annyira, mint most.
– Jól van – válaszolta Mei bólogatva. – Akkor maga nem fél. Ez jó.
Ettől függetlenül, ez az időszak mindenkit megvisel. Segítségre van
szüksége az átmenethez. Itt jövök én a képbe. Az én dolgom
biztosítani, hogy az említett átmenet olyan simán menjen, amennyire
csak lehetséges. – Rövid időre elhallgatott, majd hozzátette: – Ennyi.
Azt hiszem, mindent elmondtam. Rengeteg dolgot kellett
megjegyeznem, hogy megkapjam ezt az állást, és talán
megfeledkeztem egy-két részletről, de a lényeg elhangzott.
Wallace tátogva meredt a nőre. Alig hallotta, hogy valahol a
háttérben Naomi már rikácsol, és önző rohadéknak nevezi őt,
méghozzá egy olyan önző rohadéknak, akinek nincs semmi
éntudata.
– Átmenet – ismételte fojtott hangon.
Mei bólogatott.
Wallace-nak nem tetszett a szó hangzása.
– Miféle átmenet? Honnan hová? – kérdezte nyugtalanul.
– Ó, ember! Várjon egy kicsit! – kérte Mei vigyorogva, majd a
tenyerével felfelé felemelte a kezét, aztán összenyomta a hüvelyk- és
a középső ujját, és csettintett egyet.
 A következő pillanatban Wallace azt érezte, hogy kellemesen
hűvös levegő éri az arcát. Tett egy lépést hátra, és a fejét ide-oda
kapkodva körülnézett.
Temetőt látott maga körül. Egy temetőben álltak.
– Ó, bocsánat! – mentegetőzött Mei, miután hirtelen megjelent
mellette. – Még nem éreztem rá igazán erre a dologra. Tudja, nincs
gyakorlatom.
– Mi történik? – kiabálta Wallace a nő arcába.
– Mindjárt eltemetik magát – közölte Mei derűsen. – Jöjjön! Ezt
látnia kell! Segít eloszlatni a megmaradt kételyeit. – Azzal karon
fogta Wallace-t, és húzni kezdte.
Wallace majdnem elesett a saját lábában, de sikerült talpon
maradnia. A papucsa hangosan csattogva verődött a sarkához,
mialatt szedte a lábát, hogy tartsa az iramot.
Sírkövek között kanyarogtak, és sűrű forgalom zaja vette körül
őket: türelmetlen taxisok nyomták a dudát, és trágár kifejezéseket
kiabáltak ki a nyitott ablakokon. Wallace megpróbált elhúzódni
Meitől, de a kicsi kéz szorosan fogta a karját. A nő sokkal erősebbnek
bizonyult annál, mint amilyennek látszott.
– Megérkeztünk – mondta aztán, és hirtelen megállt. – Pont
időben.
Wallace átnézett a nő válla felett. Nem messze tőlük ott volt
Naomi és a három üzlettárs. Valamennyien egy frissiben kiásott,
téglalap alakú gödörnél álltak.
A méregdrága koporsót ezekben a pillanatokban eresztették le.
Senki sem sírt. Worthington folyton az óráját nézte, és nagyokat
sóhajtozott. Naomi a telefonját nyomkodta.
Wallace-nak sok dologra kellett volna figyelnie, de fennakadt
azon a tényen, hogy sehol sem lát sírkövet.
– Hol van a sírkő? – kérdezte a nőtől. – Amin rajta van a nevem
meg a születési dátumom. És egy inspiráló üzenet, ami tudatja, hogy
teljes életet éltem.
– Miért, azt élt? – érdeklődött Mei, és úgy tűnt, nem akar
gúnyolódni, hanem valóban kíváncsi.
Wallace ekkor egy rántással végre kiszabadította a kezét, majd
összefonta a karját a mellkasán, és azt felelte:
 – Igen!
– Káprázatos! – válaszolt Mei. – De tudja, a sírkő rendszerint a
szertartás után kerül a helyére. Még ki kell vésni, meg minden. Időbe
telik az ilyesmi. Ne aggódjon emiatt! Inkább figyeljen! Tessék, most
távozik ebből a világból. Integessen!
Wallace nem integetett, Mei viszont feltartotta a kezét, és
játékosan, könnyedén megmozgatta az ujjait.
– Hogy kerültünk ide? – tudakolta Wallace. – Az előbb még a
templomban voltunk.
– Kiváló észrevétel! Ez tényleg szép volt, Wallace – dicsérte Mei. –
Az előbb a templomban voltunk. Büszke vagyok magára.
Fogalmazzunk úgy, hogy kihagytam pár dolgot. Haladnunk kell. –
A nő ekkor összerezzent, majd folytatta: – És ez az én hibám, ember.
De most tényleg, ne sértődjön meg, vagy tudom is én, mert valóban
nem akartam semmi rosszat, de az az igazság, hogy egy kicsit késve
értem ide magához. Ez az első önálló munkám, és elszúrtam.
Véletlenül rossz helyre mentem. – Sugárzó és lefegyverző mosolyt
villantott a férfira, és azt kérdezte: – Nincs harag? Rendben
vagyunk?
– Nem! – förmedt rá Wallace a nőre. – Egyáltalán nem vagyunk
rendben!
– Ó… az szívás! Bocsánat. Ígérem, többször nem fog előfordulni.
Tanulok az esetből, meg minden. Remélem, tízesre értékeli majd a
szolgálataimat, amikor eljön az idő.
Sokat jelentene számomra.
Wallace-nak halvány fogalma sem volt, miről beszél a nő.
Mostanra majdnem sikerült meggyőznie magát arról, hogy ez a
Mei az őrült kettejük közül, és különben sem más, mint az ő
képzelete terméke.
– Három nap telt el! – fakadt ki mérgesen.
– Pontosan! – vágta rá Mei mosolyogva. – Ezért olyan könnyű az
én munkám. Hugo elégedett lesz velem. Alig várom, hogy
elmondjam neki.
– Ki a fene az a…
– Várjon! Most jön a kedvenc részem!
 Wallace arrafelé nézett, amerre a nő mutatott. Az üzlettársak
felsorakoztak, és Naomi beállt mögéjük. Aztán valamennyien
lehajoltak, a kezükbe vettek egy marék földet, és a sírba dobták. A
koporsófedélre zuhogó rögök kopogása hallatán Wallace remegni
kezdett. Naomi egy pillanatra mozdulatlanná dermedt a nyitott sír
felett, és furcsa kifejezés suhant át az arcán, de éppen csak egy
pillanatra. Végül a koporsóra szórta a földet, és rögtön megfordult,
majd egy, a közelben várakozó taxi felé sietett.
A napfény meg-megcsillant a haján – és Wallace így látta őt
utoljára, ez a kép őrződött meg az emlékezetében.
– Olyan ez, mintha hazatérne az ember – bölcselkedett Mei. –
Teljessé válik a kör. A földből jövünk, és visszatérünk oda. Szép ez,
ha jobban belegondol.
– Mi folyik itt? – suttogta Wallace a fogát csikorgatva.
Mei óvatosan megérintette a kezét – a nő bőre hűvös volt, de nem
kellemetlenül hideg.
– Szüksége van egy ölelésre? – kérdezte Mei. – Ha akarja, én
megölelhetem.
– Nem akarom! – csattant fel Wallace, és elrántotta a kezét.
– Szóval, vannak határok. Helyes – jelentette ki Mei. –
Tiszteletben tartom az ilyesmit. Ígérem, nem fogom megölelni az
engedélye nélkül.
Annak idején, amikor Wallace hétéves volt, a szülei elvitték a
tengerpartra. Ott állt a víz és a föld határán, és a lábujjai között
átcsorgó homokot figyelte. Különösen érzés ébredezett a talpában,
majd felfelé emelkedve elérte a gyomrát. Azt érezte, hogy süllyed, és
a gyorsan mozgó, híg homok, valamint a fehéren tajtékzó víz egyre
tovább erősítették ezt a benyomását. Megrémült tőle, és nem volt
hajlandó belegyalogolni az óceánba, akárhogyan kérlelték a szülei.
És Wallace Price most ismét ezt érezte. Talán a koporsóra hulló
föld hangja váltotta ki. Vagy talán az, hogy az arcképe a nyitott sír
mellett volt egy állványon, alatta pedig virágkoszorú lógott. Azon a
képen kissé kényszeredetten bár, de mosolygott. A haja jobbra
fésülve, tökéletesen állt.
A szeme fényesen csillogott. Naomi egyszer azt mondta neki,
hogy az Ózban szereplő madárijesztőre emlékezteti.
 „Bárcsak lenne ész a fejedben!” – mondta gúnyosan. Ez már a
válásuk idején történt, így aztán Wallace úgy vélte, hogy nem kell
komolyan vennie, mert a nő csak megpróbálja megsérteni.
Most pedig nehézkesen lezöttyent a földre, a lábujjai beleértek a
fűbe a papucs elején túl. Mei letelepedett mellé, maga alá húzta a
lábát, majd letépett egy pitypangot, és a szájához emelte.
– Kívánjon valamit! – mondta halkan.
Wallace nem kívánt semmit.
Mei sóhajtott egyet, és ráfújt a pitypangra, ami fehér felhővé
robbant. A szellő elkapta az ejtőernyővel felszerelt magokat, amik
aztán a nyitott sír felett keringtek.
– Tudom, sok mindent kell megérteni és elfogadni – mondta
halkan Mei.
– Tényleg? – mormolta Wallace, mialatt két kézzel nyomkodta és
dörzsölte az arcát.
– Nem szó szerint – vallotta be Mei –, de azért el tudom képzelni.
Wallace felkapta a fejét, a szemét résnyire vonva nézett a nőre, és
odaszólt neki:
– Azt mondta, ez az első esete.
– Az hát. Legalábbis egyedül. De végigcsináltam a kiképzést, és
egész jól ment. Empátiára van szüksége? Azt meg tudom adni
önnek. Szeretne megütni valamit, mert dühös? Ebben is tudok
segíteni. Persze nem engem ütne meg. Hanem, mondjuk, egy falat –
magyarázott Mei, és a vállát megvonva folytatta: – De tovább
üldögélhetünk itt, amíg végül jön egy apró munkagép, és rátolja az
összes kiásott földet a maga volt testére. És ezzel megszilárdítja a
tényt, hogy vége. Tessék, maga dönt!
Wallace csak meredten nézte a nőt, aki várt még egy kicsit, aztán
azt mondta:
– Jó, ez igaz… Mondhattam volna szebben is. Ne haragudjon!
Még csak próbálok ráérezni a dolgokra.
– Mi… – nyöszörögte Wallace, azzal nyelt egyet, mert a torka
annyira elszorult, hogy alig kapott levegőt, és valamivel
hangosabban azt kérdezte: – Mi történik velem?
– Az történik, hogy maga élte az életét, tette, amit tett, és most
vége – válaszolta Mei. – Legalábbis annak a részének vége. És
Ő
amikor készen áll arra, hogy elmenjen innen, elviszem Hugóhoz. Ő
majd elmagyarázza a többit.
– Elmenni innen – motyogta Wallace. – Hugóhoz…
Mei sokáig csóválgatta a fejét, majd hirtelen abbahagyta, és azt
mondta:
– Igen, már várja önt. Tudja, Hugo egy révész.
– Egy mi?
– Révész – ismételte Mei. – Az, aki majd segít önnek átkelni.
Wallace gondolatai őrült sebességgel kergették egymást.
Képtelen volt egyetlen dologra összpontosítani. Minden túl
gyorsnak és nagyszabásúnak érződött ahhoz, hogy felfogja ezt az
egészet.
– De azt hittem, maga lesz az, aki…
– Á! Hát megkedvelt! Ez édes! – felelte Mei derűsen kacagva. – De
én csak egy kaszás vagyok, Wallace. Az én munkám abból áll, hogy
elvigyem magát a révészhez.
A többit ő intézi, majd meglátja. Amint megérkezünk hozzá,
minden simán megy majd. Hugo jellemzően ilyen hatással van az
emberekre. Mindent elmagyaráz az átkelés előtt, választ ad az összes
idegesítő, konok kérdésre.
– Átkelés? – kérdezte Wallace színtelen hangon. – Ho… hová?
Mei felkapta a fejét, és a szemöldökét felvonva válaszolt:
– Hogy hová? Hát oda, ami a következő lesz.
– A Mennyország? – kérdezte Wallace, és elfehéredett, mert
szörnyű gondolat bukkant elő az elméjében tomboló viharból. – A
Pokol?
– Biztos – felelte a nő a vállát vonogatva.
– Ezzel semmit sem magyarázott meg!
– Azt én is tudom! – vágta rá Mei, és megint nevetett. – Nézze, ez
a dolog szerintem szórakoztató. Én annak érzem.
Maga nem?
Nem, Wallace egyáltalán nem érezte annak.

***
 Mei nem siettette Wallace-t. A temetőben maradtak, mialatt az ég
kezdett vörös és narancssárga árnyalatokat ölteni, és a nap lassan a
láthatár felé ereszkedett. Maradtak, amikor megérkezett az ígért
munkagép, és a vezetője, egy középkorú nő ügyesen dolgozott vele
úgy, hogy közben cigarettát tartott a fogai között, és az orrlyukából
szabályos időközönként füst özönlött ki. A sír hamarabb megtelt,
mint Wallace várta. Mire a nő végzett, az égen megjelentek az első
csillagok, bár a városi fényszennyezés miatt alig látszottak.
És ennyi volt.
Wallace Price-ból nem maradt más, csak egy kisebbfajta
földhalom, valamint egy test, amiről tudni lehetett, hogy hamarosan
a férgek tápláléka lesz. Az élmény totálisan megsemmisítő volt
számára. Wallace nem is sejtette, hogy ilyen lesz. Furcsa – gondolta
magában. – Rettentő furcsa.
Meire nézett, aki barátságosan mosolygott rá.
– Akkor én… – kezdte, de nem tudta, hogyan folytassa.
– Igen, Wallace – mondta neki a nő, és megérintette a kezét. – Ez a
valóság.
És csodák csodája, Wallace hitt neki.
– Szeretne találkozni Hugóval? – kérdezte ekkor Mei.
Nem, Wallace nem akart találkozni Hugóval. Rohanni akart. És
ordítani. Szerette volna az égre emelni az öklét, és üvölteni,
tombolni, dühöngeni az egész ügy igazságtalansága miatt. Voltak
tervei. És céljai. Annyi mindent akart még csinálni, és most már
soha… Nem lesz rá képes…
Meglepődött, amikor egy könnycsepp siklott le az arcán.
– Van választási lehetőségem? – kérdezte halkan.
– Az életben? Mindig.
– És a halálban?
– Az egy kicsit… szabályozottabb – felelte Mei a vállát vonogatva.
– De a maga érdekében. Esküszöm! – tette hozzá sietve. – Vannak
okai annak, hogy ezek a dolgok úgy történnek, ahogy. Hugo
mindent elmagyaráz. Ő nagyon jó fej, majd meglátja.
Wallace ettől fikarcnyit sem érezte jobban magát.
Ettől függetlenül, amikor Mei felállt, és felé nyújtotta a kezét, csak
egy-két pillanatig nézte, aztán megfogta, és hagyta, hogy a nő
felhúzza a földről.
Az ég felé fordította az arcát. Teleszívta a tüdejét levegővel, majd
mindet kifújta.
– Ezt valószínűleg furcsának fogja érezni – mondta ekkor Mei –,
de nagy a távolság, úgyhogy jobb lesz így. Véget ér, mielőtt észbe
kapna.
És mielőtt Wallace reagálhatott volna, a nő megint csettintett az
ujjaival, és minden felrobbant körülöttük.
 3. fejezet
WALLACE RÉMÜLTEN ordított, amikor egy aszfaltozott úton
landoltak, egy erdő kellős közepén. A levegő hideg volt, de mialatt
tovább üvöltött, nem látta a leheletét. És ez így teljesen
értelmetlennek és logikátlannak tűnt. Hogyan érezheti a hideget, ha
egyszer halott? És valóban lélegzik, vagy… Nem. Nem!
Összpontosíts! – parancsolta magának gondolatban. Összpontosíts az
itt és mostra! Egyszerre egy dologgal foglalkozz!
– Befejezte? – érdeklődött Mei.
Wallace rájött, hogy még mindig ordít. Gyorsan becsukta a száját,
és nyomban fájdalmat érzett, mert sikerült ráharapnia a nyelvére.
Amitől persze megint kiborult, mert hogy az ördögbe érezhet
fájdalmat?
– Nem – mormolta, és elhátrált a nőtől, míg a gondolatai
kibogozhatatlanul összekuszálódtak. – Az nem lehet, hogy maga
csak…
És ebben a pillanatban elütötte egy autó.
Pontosabban… Az autónak el kellett volna ütnie őt. Gyorsan
közeledett felé, a lámpái erős fénnyel izzottak. Sikerült felrántania a
két kezét, hogy eltakarja az arcát, csakhogy az autó átment rajta. A
szeme sarkából látta a sofőr arcát, alig néhány ujjnyira húzott el a
sajátja mellett. És semmit sem érzett az egészből.
Az autó folytatta útját, a féklámpája még villant egyet, aztán
befordult egy kanyarba, és teljességgel eltűnt.
Wallace dermedten állt. A két kezét maga elé nyújtotta, a jobb
lábát felemelve tartotta úgy, hogy a combja a hasának nyomódott.
– Ó, ember! – kiáltotta Mei, és harsogva kacagott. – Ha látná,
milyen képet vág! Te jó ég, ez óriási!
Wallace lassan leengedte a lábát, félig-meddig abban a hitben,
hogy mindjárt átesik az úttesten és a talajon. De nem ez történt. Az
aszfalt szilárd volt a talpa alatt.
– Hogyan? Mi? Miért? – dadogta minden ízében reszketve.
– Mi… Micsoda?
– Az én hibám, bocsásson meg! – mondta Mei a szemét
törölgetve, és még ekkor is vigyorgott. – Figyelmeztetnem kellett
volna, hogy ez megtörténhet. – Megcsóválta a fejét, és hozzátette: –
De ez azért jó, nem? Úgy értem, jó dolog, hogy soha többé nem kell
attól tartania, hogy elüti egy autó.
– Maga ezt szűrte le ebből az esetből? – kérdezte Wallace
hitetlenkedve.
– Pedig nagy dolog ez, ha jobban belegondol.
– Nem akarok belegondolni! – csattant fel Wallace. – Egyáltalán
nem akarok gondolni erre az egészre!
Mei ekkor érthetetlen módon azt felelte:
– Ha az óhaj ló volna, minden koldus lovon járna.
És azzal elindult az úton. Wallace döbbenten nézett utána, majd
felkiáltott:
– Ezzel nem adott magyarázatot semmire!
– Csak azért nem, mert maga olyan konok! Lazuljon már el egy
kicsit, ember!
Wallace a nő után eredt, mert nem akart egyedül maradni a
semmi közepén. A távolban apró fénypontok pislákoltak, alighanem
egy település fényei. Wallace nem ismerte fel a környéket, de menet
közben Mei olyan gyorsan beszélt, hogy ő nem is jutott szóhoz.
– Nem bírja a hivatalos hangnemet meg az ilyesmiket, úgyhogy
azt hanyagolja! Ne szólítsa Mr. Freemannek, mert azt utálja! Ő
mindenkinek csak Hugo, világos? És talán ne nézzen ilyen csúnyán!
Vagy igen, ha ezt akarja. Én nem fogom előírni, hogyan viselkedjen.
Hugo tudja, hogy maga…
– Mei ekkor köhécselt, mintha zavarba jött volna, majd folytatta: –
Szóval, Hugo tudja, hogy milyen nehezek ezek a dolgok, úgyhogy
ne aggódjon emiatt! Bátran tegye fel neki a kérdéseit, amit csak akar!
Ezért megyünk hozzá. Na, látja már?
Wallace éppen meg akarta kérdezni a nőtől, hogy úgy mégis, mi
az ördögről beszél, amikor Mei a mellkasa felé biccentett. Lenézett,
és értetlenül pislogott.
A csípős megjegyzést, ami már a nyelvén volt, az iszonyodás
ordítása váltotta fel.
Íves fémdarab állt ki a mellkasából. Úgy nézett ki, mint egy
halhorog, de akkora volt, mint a keze. Ezüstös színben pompázott,
és csillogott még a gyenge fényben is. Nem okozott fájdalmat, pedig
úgy nézett ki, mint aminek okoznia kellene, tekintettel arra, hogy
minden jel szerint mélyen belefúródott a testébe, közvetlenül a
szegycsontja mellett.
És a horog másik végén… egy zsinór? A horog végéből vékony
szál indult ki, ami ránézésre műanyagból készült, és mintha halvány
fénnyel derengett volna. A zsinór végignyújtózott az előttük lévő
útszakasz felett, és azon túlra vezetett. Wallace rácsapott a
mellkasára, hogy meglazítsa a horgot, de áthaladt rajta a keze.
Cserébe a zsinór erősebb fénnyel világított, míg maga a horog
rezegni kezdett, amitől furcsa megkönnyebbülés áradt szét Wallace-
ban, amire aztán végképp nem számított, tekintve, hogy valahogyan
felnyársalta egy vastag fémizé. A kellemes érzést természetesen
nagyban tompította a tudat, hogy ténylegesen felnyársalta őt valami.
– Mi ez? – kiabálta rémülten, és tovább csapkodta a mellkasát. –
Szedje ki belőlem! Szedje ki!
– Ne csinálja! – szólt rá Mei, és elkapta mindkét kezét, hogy
leállítsa. – Ne akarjon megszabadulni tőle! Higgyen nekem, amikor
azt mondom, hogy segít önnek. Szüksége van rá. Nem fog ártani
magának. Én nem látom, de a reakciójából ítélve ugyanaz történt,
ami másokkal szokott.
Ne idegeskedjen miatta! Hugo ezt is megmagyarázza, ígérem!
– De mi ez? – kérdezte Wallace, és borzongva bámulta az előttük
lévő úton végignyúló zsinórt.
– Egy kapcsolat – felelte Mei, és megveregette Wallace vállát. – A
földön tartja önt. És elvezeti Hugóhoz. Ő már tudja, hogy
közeledünk. Jöjjön! Alig várom, hogy találkozzon vele!

***

A faluban csend és nyugalom uralkodott. Úgy tűnt, az egész

település a főút mellé épült házakból áll. Itt nem voltak
kereszteződések, közlekedési lámpák, nem tolongtak gyalogosok a
járdákon. Elhaladt mellettük néhány autó (Wallace félreugrott
előlük, mert nem óhajtotta még egyszer megtapasztalni azt az
élményt), de ezeket leszámítva semmi sem mozdult a környéken. Az
út mellett álló boltok már zárva voltak. Az ablakok sötétségbe
burkolóztak, és az ajtókon lógó táblákon feliratok hirdették, hogy a
tulajdonosok első dolga az lesz reggel, hogy visszatérnek. Az üzletek
napellenzői a járda fölé nyúltak, és eleven, erős színekben, vörösben,
zöldben, kékben vagy éppen narancssárgában pompáztak.
Az utat mindkét oldalon lámpák szegélyezték, a fényük
melegnek és lágynak hatott. Maga az úttest macskakővel volt
burkolva, és Wallace megint csak kitért, amikor egy kisebb
gyerekcsapat száguldott el mellettük biciklin.
A gyerekek nem adták tanújelét annak, hogy észrevették akár őt,
akár Meit. Nevettek és kiabáltak; a leheletük ritkás fehér felhőként
nyúlt el mögöttük, mintha valamennyien apró gőzmozdonyok lettek
volna; a kerekek küllőit csipesszel rögzített kártyalapok díszítették.
Wallace sokáig nézett utánuk, és különös érzés lett úrrá rajta. Ezek a
srácok szabadok voltak, többféle értelemben is, amit róla már régóta
nem lehetett elmondani. Megküzdött az érzéssel, mert nem tudta
azonosítani, nem tudta felismerhető formájúra alakítani. Aztán
elmúlt, ő pedig csak állt az úton, hirtelen kiüresedve és minden
ízében remegve.
– Valódi ez a hely? – kérdezte, és ekkor azt tapasztalta, hogy a
mellkasába ágyazódott horog melegedni kezd.
A várakozásával ellentétben a zsinór továbbra is egyenesen
vezetett előttük. Az imént azt hitte, hogy hamarosan botladozni fog
az úton fekvő, laza hurkokban. Ezzel szemben ugyanolyan feszes
maradt, mint akkor, amikor az előbb észrevette.
– Ezt hogy érti? – kérdezett vissza Mei, és felé pillantott.
Maga Wallace sem tudta pontosan, és így bizonytalanul felelt:
– Úgy, hogy… itt mindenki halott?
– Ó! Igen. Nem. Már értem. Igen, ez a falu valódi. És nem, nem
mindenki halott. Nagyjából olyan, mint az összes többi település.
Elég nagy utat kellett megtennünk, mindenesetre.
Maga sosem jött volna el ide, ha netán úgy döntött volna, hogy
elhagyja a várost. Nekem úgy tűnt, nem nagyon mozdult ki
otthonról.
– El voltam foglalva – dörmögte Wallace.
– Hát most már rengeteg ideje van! – jelentette ki Mei, és Wallace
meglepődött azon, hogy a nő ezúttal kifejezetten éles hangon beszélt
hozzá.
Rögtön ezután valami mintha megrándult volna a mellkasában,
és égni kezdett a szeme. Mei kényelmes tempóban sétálva távolodott
tőle, és egyszer visszanézett rá, hogy meggyőződjön róla, követi-e.
Wallace a nyomába szegődött, de csak azért, mert nem akart
egyedül maradni egy vadidegen, ismeretlen helyen.
A házak, amelyek az imént még szinte vonzónak hatottak rá,
most baljóslatúnak tűntek. Halott szemeknek látta a sötét ablakokat.
Lenézett a lábára, és arra összpontosított, hogy folyamatosan,
egyenletesen lépkedjen. A látása kezdett beszűkülni, a bőre furcsán
bizsergett. A mellkasába ágyazódott horog határozottan húzta őt egy
bizonyos irányba.
Még soha életében nem félt ennyire.
– Hé! Hé! – hallotta aztán Mei hangját, és amikor kinyitotta a
szemét, azon kapta magát, hogy mély guggolásban kuporog,
mindkét tenyerét a gyomrára tapasztja, és az ujjait olyan mélyre
nyomja a bőrébe, hogy gyanította, alighanem kék foltok maradnak
utánuk, ha ez még lehetséges egyáltalán. – Minden rendben,
Wallace.
Semmi baj! Itt vagyok.
– Mert ettől ugyebár jobban kéne éreznem magamat – préselte ki
magából Wallace.
– Mindenkinek sok ez a dolog – felelte Mei. – Elüldögélhetünk itt
egy darabig, ha erre van szüksége. Nem akarom hajszolni önt.
Wallace nem tudta, hogy mire van szüksége. Nem bírt tisztán
gondolkodni. Megpróbálta megérteni a helyzetet, és kétségbeesetten
keresett valamit, amibe belekapaszkodhat.
És amikor megtalálta, az a valami belőle származott, egy
elfeledett emlék volt, ami úgy emelkedett ki a tudata mélyéből, mint
egy kísértet.
Kilencéves korában az apja megkérte, hogy menjen be a
nappaliba. Közvetlenül előtte ért haza az iskolából, és a konyhában
volt, ahol mogyoróvajas-banános szendvicset csinált magának. A
kérés hallatán megdermedt, és megpróbálta kitalálni, hogy mit
követett el, amivel bajba került. Elszívott egy cigarettát az emésztő
mögött, de az hetekkel korábban történt, és a szülei semmiképpen
sem szerezhettek tudomást róla, hacsak valaki nem mondta el nekik.
A pulton hagyta a szendvicset, és máris elkezdett kitalálni
ígéreteket, mint például: „Soha többé nem csinálok ilyet, esküszöm. Csak
egyszer tettem meg.”
A szülei a kanapén ültek, és Wallace elhűlt, amikor meglátta,
hogy az anyja sír, bár szemmel láthatóan igyekezett uralkodni
magán. Az arcán keskeny sávok fénylettek, a kezében zsebkendőt
szorongatott. Megpróbált ugyan mosolyogni, amikor meglátta
Wallace-t, de a szája megremegett és lefelé görbült, és a válla is
reszketett.
Wallace csak egyszer látta sírni az anyját, méghozzá egy film
miatt, amiben egy kutya legyőzte a tarajos sülök iránti ellenszenvét
annak érdekében, hogy a gazdája mellett élhessen.
– Mi a baj? – kérdezte akkor, és fogalma sem volt, hogy mit
tegyen. Nagyjából tudta, mit jelent az, hogy valaki megvigasztal egy
másik embert, de a gyakorlatban még sosem próbálkozott
ilyesmivel. A családja tagjai nem nagyon ölelgették és puszilgatták
egymást. A legtöbb, ami történt, hogy az apja kezet rázott vele, az
anyja pedig megszorította a vállát, amikor elégedettek volna vele. De
Wallace nem bánta ezt. Az ő világában így működtek a dolgok.
Az apja végül vett egy mély lélegzetet, és azt mondta:
– Meghalt a nagypapád.
– Ó… – suttogta Wallace, és hirtelen mindene viszketni kezdett.
– Fel tudod fogni, hogy mi a halál? – kérdezte az apja.
Nem, nem tudta felfogni. Tudta, hogy mi az, ismerte a szó
jelentését, de ködös és rejtélyes dolog volt a számára, egy esemény,
ami más emberekkel történt meg, messze tőle, nagyon messze. Még
csak eszébe sem jutott soha, hogy egyszer meghalhat valaki, akit
ismer. A nagyapja négyórányi utazásra lakott tőlük, és a háza
örökösen savanyú tejtől bűzlött. Az öreg imádott üres
sörösdobozokból repülőgép-modelleket készíteni – a propellereiket
ténylegesen meg lehetett forgatni –, valamint apró macskákat is,
amelyek madzagra fűzve lógtak a verandája mennyezetéről.
És mialatt Wallace gyerekként küzdött egy koncepcióval, aminek
a megértése meghaladta a képességeit, a következő kérdés szakadt
ki belőle: „Valaki megölte?” A nagyapja sokszor emlegette, hogy
harcolt a háborúban (hogy pontosan melyikben, azt Wallace nem
tudta, mert sosem sikerült jókor feltennie ezt a kérdést), és a
kijelentést általában olyan szavak követték, amelyek hatására
Wallace anyja kiabálni kezdett, és befogta a fia fülét, aztán később
azt mondta neki, hogy soha ne ismételje meg azt, amit hallott, mert
java részben undorító, rasszista szöveg. Ha valaki meggyilkolta
volna a nagyapját, azt Wallace meg tudta volna érteni. Sőt,
kifejezetten logikus lett volna.
– Nem, fiam – felelte az anyja újabb sírógörccsel küszködve –,
nem ez történt. Rák vitte el. Megbetegedett, és nem bírta tovább.
Most… most már vége.
Ez volt az a pillanat, amikor Wallace Price eldöntötte – teljes
elszántsággal és minden félelem nélkül, ahogyan a gyermekek oly
gyakran hoznak döntéseket –, hogy vele ez a dolog sosem fog
megtörténni. A nagyapja élt, aztán már nem élt. A szülei kiborultak
a gyász miatt. Wallace nem akart kiborulni. Így elnyomta a rossz
érzéseit, belegyömöszölte őket egy dobozba, és lezárta a fedelét.

***

Wallace lassú ritmusban, nagyokat pislogott, és tudatára ébredt

annak, hogy hol van – még most is a faluban.
A fekete hajú nő társaságában.
Mei mellette guggolt, a nyakkendője a lába közé lógott.
– Jól van?
Wallace nem bízott abban, hogy képes lesz megszólalni, így csak
bólintott egyet, bár úgy gondolta, nagyon messze áll attól, hogy jól
legyen.
– Ez teljesen normális – közölte vele Mei, és az ujjaival dobolt a
térdén. – Mindenkivel megesik a nagy változás után. És ne legyen
meglepődve, ha megtörténik még néhányszor! Sok mindent kell
megemésztenie.
– Honnan tudja? – motyogta Wallace. – Azt mondta, ez az első
esete.
 – Az első, amit egyedül intézek – javította ki Mei. – Száz órát
tettem bele a kiképzésbe, mielőtt egymagam is belevághattam,
úgyhogy láttam már ilyesmit, nem is egyszer. Fel tud állni?
Nem, Wallace nem tudott felállni. De azért megtette.
Imbolygott egy kicsit, de minden akaraterejét bevetve sikerült
függőleges helyzetben maradnia. A horog még ekkor is a
mellkasában volt, a zsinór továbbra is gyenge fénnyel világított. Egy
pillanatig mintha szelíd húzást érzett volna, de nem vette biztosra.
– Akkor rendben vagyunk – jelentette ki Mei, és megveregette
Wallace mellkasát. – Nagyon ügyesen csinálja!
– Nem vagyok gyerek! – mordult fel Wallace, és ingerülten
meredt a nőre.
– Ó, azt tudom. A gyerekekkel sokkal könnyebb, akár hiszi, akár
nem – válaszolta Mei. – Jellemzően a felnőttek a problémás esetek.
Wallace nem tudta, mit feleljen erre, ezért inkább nem mondott
semmit.
– Menjünk! – tette hozzá Mei. – Hugo vár minket.

***

Nemsokára elérték a falu végét. A házak elmaradtak mellőlük, és

az út egy fenyőerdőben kanyargott tovább.
A levegőben szállongó fenyőillat miatt Wallace-nak eszébe jutott
a karácsony, egy olyan időszak, amikor látszólag az egész világ vett
egy mély lélegzetet, és elfelejtette – bár csak néhány napra –, hogy
milyen durva tud lenni az élet.
Épp meg akarta kérdezni, hogy meddig gyalogolnak még, amikor
a falu határánál elértek egy földutat, aminek a torkolatánál póznára
erősített fatábla díszelgett. Wallace a sötétben csak akkor tudta
elolvasni a feliratot, amikor a közelébe értek. A fába vésett betűket
aprólékos gondossággal formázták meg és alakították ki.
Kharón Állomás Tea és sütemények – Kharón? – kérdezte
Wallace. Még sosem találkozott ezzel a szóval.
– Ez amolyan tréfa – magyarázott Mei. – Hugo szeret viccelődni.
– Nem értem – közölte Wallace a fejét csóválva.
Mei sóhajtott egyet, és azt felelte:
 – Hát persze hogy nem. De ne aggódjon miatta! Amint beérünk a
teaházba, meglátja…
– Teaház – ismételte Wallace a szólt, és megvetően nézte a táblát.
Mei elhallgatott, és megtorpant.
– Hűha… – mondta halkan. – Van valami baja a teával, ember?
Az nem jó!
– Semmi bajom a teával, csak… csak azt hittem, hogy Istennel
fogunk találkozni. És ő miért…
Mei elnevette magát, és felkiáltott:
– Micsoda?
– Hugo – dadogta elvörösödve Wallace –, vagy akárki.
– Ó, ember, alig várom, hogy elmeséljem neki, hogy maga ezt
mondta! Szent ég! Ez alighanem a fejébe száll majd! Á, jobb lesz, ha
mégsem mesélem el neki.
– Nem értem, mitől olyan vicces ez – jegyezte meg Wallace.
– Tudom – válaszolta Mei –, éppen ettől vicces. Hugo nem az
Isten, Wallace. Hanem egy révész. Ezt már említettem magának.
Isten… Isten eszménye egy emberi valami. Ennél egy kicsivel
bonyolultabb a dolog.
– Micsoda? – kérdezte fojtott hangon Wallace. Ezekben a
pillanatokban az járt a fejében, hogy kaphat-e még egy szívrohamot,
noha immár halott. Ekkor rádöbbent, hogy nem érzi a szívverését, és
megint kezdett eluralkodni rajta a vágy, hogy lefeküdjön, és
összehúzza magát olyan kicsire, amennyire csak lehetséges.
Agnoszticizmus ide vagy oda, nem számított arra, hogy valaki
ennyire lazán és könnyedén beszél egy ilyen horderejű dologról.
– Jaj, ne! – mondta sietve Mei, és karon ragadta Wallace-t, hogy
biztosan talpon maradjon. – Nem fekhet le itt! Már nincs messze.
Odabent minden sokkal kényelmesebb lesz.
Wallace hagyta, hogy a nő maga után húzza. A fák errefelé
sűrűbben álltak, az öreg fenyők úgy meredtek a csillagos ég felé,
mintha a föld ujjai lettek volna. Wallace nem is emlékezett rá, hogy
mikor járt utoljára erdőben, főleg éjnek évadján. Ő maga jobban
szerette az acélt, a harsogó dudákat, egy város hangjait, ami soha
nem aludt.
 A zaj azt jelentette számára, hogy nincs egyedül, független attól,
hogy hol van éppen. Itt viszont mindent elnyelő, fojtogatóan
nyomasztó csend uralkodott.
Végigmentek egy íves útszakaszon, és Wallace barátságos
fényeket látott a fák között, amelyek mintha őt hívogatták volna.
Alig érezte azt, hogy a talpa a földet éri. Feltámadt benne a gyanú,
de nem tudta rávenni magát, hogy lenézzen.
Minél közelebb értek a fényekhez, a horog annál nagyobb erővel
húzta a mellkasát. Nem okozott fájdalmat, de nem tudott nem
figyelni rá. A zsinór továbbra is egyenesen nyújtózott előtte.
Wallace épp készült feltenni egy kérdést ezzel kapcsolatban,
amikor valami megmozdult előttük.
Összerezzent, és máris elképzelte, hogy egy hegyes fogú, izzó
szemű szörnyeteg mászik elő a fák közül. Ezzel szemben egy nő
bukkant elő a sötétségből. Gyors léptekkel haladt az úton, és minél
közelebb jött, annál több részlete rajzolódott ki. Középkorúnak tűnt,
a száját szorosan összepréselte, és bár kabátot viselt, összehúzta
magát, mintha fázott volna. A szeme alatt olyan sötét karikák
sorakoztak, hogy szinte tetoválásoknak látszottak. Wallace nem
tudta, miért számít valamilyen reakcióra a szőke hajú asszony
részéről, mindenesetre úgy ment el mellettük, hogy rájuk sem
pillantott.
Mei pár másodpercre mintha szomorkás arcot vágott volna, de
aztán megrázta a fejét, és ismét derűsen kiadta a vezényszót:
– Most már tényleg menjünk! Nem akarom még tovább
várakoztatni Hugót.

***

Wallace nem igazán tudta, mire számított azután, hogy elolvasta

a tábla feliratát. Még sosem járt olyan akármiben, amit teaház nak
neveztek. Eleve csak kávét ivott, azt is csak reggelente, és az
irodaépület előtt dolgozó utcai árustól szokta megvenni. Nem volt ő
hipszter! Nem hordott sem különc, sem tarka ruhákat, és a gondolat
nyomán a pokolba kívánta a jelenlegi öltözetét. A szemüvege, amit
csakis olvasáshoz használt, drága volt ugyan, de egyszerű és
praktikus darab. Ezek után úgy érezte, neki aztán semmi
keresnivalója egy olyan helyen, amit a teaház kifejezéssel lehet leírni.
Milyen nevetséges ötlet!
Éppen ezért lepődött meg annyira, amikor megérkeztek az
épülethez, ami önmagában véve úgy nézett ki, mint egy ház. Igaz,
nem hasonlított egyetlen házhoz sem, amit eddig látott, de attól még
háznak minősült. A homlokzata előtt fából ácsolt veranda terült el. A
világoszöld bejárati ajtót két széles ablak fogta közre, amelyeken
gyenge fény szűrődött ki – ami úgy táncolt, mintha gyertyák
világítottak volna odabent. A tetőn téglából épített kémény ült, abból
pedig keskeny füstcsík szállt fel.
Ám a Wallace által látott házakkal való hasonlóság itt véget ért.
Ezt a benyomást részben az okozta, hogy a mellkasából kiálló
horogtól induló zsinór végignyúlt a lépcsőn, majd a csukott ajtóban
tűnt el. Átment a csukott ajtón.
Maga a ház úgy nézett ki, mintha annak idején elkezdték volna
építeni egy bizonyos irányban, aztán félidőben úgy döntöttek, hogy
inkább a másik irányban folytatják.
Wallace a legjobban úgy tudta megfogalmazni magának, hogy
olyan az egész, mint amikor egy gyerek elkezd építőkockákat rakni
egymásra, és a végén egy ingatag tornyot kap. A ház úgy festett,
mint amit még egy gyenge szellő is képes romba dönteni. A kémény
nem volt ferde, hanem inkább torznak hatott – a téglák lehetetlen
szögekben álltak ki belőle. A ház legalsó szintje még csak-csak
erősnek és stabilnak tűnt, csakhogy az első emelet kissé oldalra
csúszva lelógott a földszintről, a második az ellenkező irányban
lógott le, a harmadik pedig pontosan középen meredezve egyfajta
tornyot képezett, aminek számtalan ablakát behúzott függönyök
takarták el. Wallace látni vélte, hogy az egyik függöny elmozdul,
mintha valaki kinézett volna ott az ablakon, de gyanította, hogy csak
fénytörés tréfálta meg a szemét.
A ház falát faburkolat fedte. De csak helyenként, mert másutt
csupasz téglák látszottak. És még valami… vályog?
Az egyik oldal farönkökből épült, talán egy erdei ház része volt
valaha. Az egész úgy nézett ki, mintha egy meséből került volna ide
– egy szokatlan, különös ház az erdő mélyén. Wallace arra gondolt,
hogy talán egy barátságos favágó lakik itt, vagy egy boszorkány, aki
szeretné ropogós pirosra sütni őt a kemencéjében.
Hirtelenjében nem is tudta, melyik lenne a rosszabb. Épp elég
történetet hallott már arról, milyen szörnyű dolgok történnek az
ilyen házakban, és bár tudta, hogy ezek zömét csak úgy kitalálták, és
elrettentő példázatnak szánták, ettől nem érezte jobban magát.
– Mi ez a hely? – suttogta, amikor megálltak a veranda előtt.
Tőlük nem messze zöld robogó állt egy virágágyás mellett. Maguk a
virágok sárgában, zöldben, vörösben és fehérben pompáztak, de
most, a sötétben fakónak tűntek.
– Óriási, mi? – kérdezett vissza Mei. – A belseje még őrültebb.
Még távoli helyekről is eljönnek emberek, hogy megnézzék. Elég
híres, és teljesen nyilvánvaló, hogy miért.
Azzal továbbsétált a veranda felé, de Wallace kihúzta a karját a
kezéből, megállt, és kijelentette:
– Én nem megyek be!
– Miért nem? – kérdezte tőle Mei, visszanézve rá.
– Mert ez nekem veszélyesnek tűnik – válaszolta Wallace.
– Egyértelmű, hogy nem felel meg az előírásoknak.
Bármelyik pillanatban összedőlhet.
– Honnan tudja?
Wallace előbb meglepetten nézett a nőre, majd azt felelte:
– Ugyanazt a valamit látjuk, ugye? Nem akarok benne lenni,
amikor összeomlik. Ebből előbb-utóbb per lesz, az biztos. És én sokat
tudok a perekről, higgye el!
– Huh… – Mei sóhajtott egyet, visszanézett a házra, és oldalra
döntötte a fejét. – Ugyanakkor…
– Ugyanakkor?
– Maga halott – jelentette ki Mei. – Még ha a fejére omlik is az
egész, nem számít.
– De… – bökte ki Wallace, ám elhallgatott, mert fogalma sem volt,
mit mondhatna.
– Mellesleg, ez a ház azóta ilyen, mióta itt lakom. Még sosem
omlott össze. És nem hiszem, hogy pont ma történne meg.
– Maga itt lakik? – kérdezte Wallace elképedten.
 – Itt ám! – bizonygatta Mei bólogatva. – Ez az otthonunk,
úgyhogy mi lenne, ha mutatna iránta némi tiszteletet? És ne
aggódjon a ház miatt! Ha állandóan nyugtalankodunk az apró
dolgokon, könnyen lemaradhatunk azokról, amik igazán fontosak.
– Mondták már magának, hogy olyanok a szövegei, mint azok,
amiket a szerencsesütik papírjára írnak? – dörmögte Wallace.
– Még nem – válaszolta Mei. – Mert ez is egyfajta rasszizmus,
tekintettel arra, hogy én ázsiai vagyok, meg minden.
– Nem… én nem… nem úgy… nem akartam… – dadogta Wallace
egy szempillantás alatt elfehéredve.
Mei néhány pillanatig csak nézett rá, hagyta kínlódni, majd
megszólalt:
– Rendben. Tehát nem úgy értette. Ezt örömmel hallom.
Tudom, hogy ez az egész újdonság a maga számára, de talán
gondolkodjon, mielőtt beszél, rendben? Különösen, mivel egyike
vagyok annak a csekély számú embernek, akik egyáltalán látják önt.
A nő azzal felsietett a veranda lépcsőjén, és megállt az ajtó előtt.
A mennyezetről cserepes növények lógtak, némelyiknek az indái
leértek egészen a padlóig. Az ablakban egy táblán a „Zártkörű
rendezvény miatt zárva” felirat szerepelt. Az ajtó közepén falevél
formájú kopogtató díszelgett. Mei felemelte, és hármat koppantott
vele.
– Mondja, miért kopog? – tudakolta Wallace. – Nem arról volt
szó, hogy itt lakik?
– Ó, de igen – felelte Mei, és visszanézett a férfira –, ám a mai este
más. Most így mennek a dolgok. Felkészült?
– Talán az lenne a legjobb, ha elmennénk, és később
visszajönnénk – javasolta Wallace.
Mei úgy mosolygott, mintha jót derült volna magában ezen, míg
Wallace akkor sem tudta volna megmondani, hogy mi ebben a
vicces, ha az élete múlt volna rajta.
– Inkább essünk túl rajta most! – válaszolta a nő. – Az első lépés a
legnehezebb, Wallace. De maga képes megtenni.
Tudom, hogy nehéz hinni, különösen, ha az ember az
ismeretlennel kerül szembe. De én bízom magában. Ön is bízik
bennem? Legalább egy kicsit?
 – Még csak nem is ismerem magát.
Mei halkan zümmögött valamit – talán dúdolgatott? –, majd azt
mondta:
– Látja, ez igaz. De csak egy módon változtathatunk rajta, nemde?
– Maga aztán tényleg keményen dolgozik, mi? – morogta
Wallace.
– Mindig! – vágta rá Mei nevetve, azzal megfogta a kilincset. –
Na, bejön?
Wallace visszanézett az útra, ami teljes sötétségbe burkolózott. Az
égen csillagok százai, vagy inkább ezrei pislákoltak, mindenesetre
sokkal több, mint amennyit ő valaha látott. Kicsinek és
jelentéktelennek érezte magát. És elveszettnek is. Ó, annyira
elveszettnek!
– Az első lépés – suttogta saját magának.
Ismét a ház felé fordult. Vett egy mély lélegzetet, és kidüllesztette
a mellkasát. Elindult felfelé a lépcsőn, és igyekezett kirekeszteni a
tudatából a papucsa nevetséges csattogását. Biztosra vette, hogy
képes rá. Elvégre ő Wallace Phineas Price. Az emberek megilletődtek
a neve hallatán.
Áhítatos kifejezés jelent meg az arcukon, amikor elébe járultak.
Szenvtelen és számító volt világéletében. Egy cápa, aki folyton
körözött. És…
…a legfelső fok meghajlott a lába alatt, és ettől ő úgy előrelódult,
hogy majdnem orra esett.
– Á, igen! – kiáltott Mei. – Vigyázzon az utolsóval! Elnézést a fok
miatt. Majd emlékeztetem Hugót, hogy meg kell csinálnia. Nem
akartam megzavarni a pillanatot, vagy akármi zajlik is önben.
Fontosnak tűnt.
– Mindent gyűlölök – recsegte Wallace a fogait csikorgatva.
Mei kinyitotta a Kharón Állomás ajtaját. Halk nyikorgás
hallatszott, és kellemes fény áradt ki a verandára, amit fűszerek és
gyógynövények erős illata követett: gyömbéré és fahéjé, mentáé és
kardamomé. Wallace nem tudta, hogyan képes felismerni mindezt,
de ez történt. A ház nem hasonlított az irodájához, amiben jószerével
több időt töltött, mint az otthonában, és ami állandóan
tisztítószerektől bűzlött, továbbá minden csupa acél volt benne,
cserébe hiányzott belőle a könnyedség és a hóbort, és bár gyűlölte
azokat a szagokat, idővel megszokta őket. Az iroda a biztonságot
jelentette a számára. A valóságot. Az volt az, amit ismert. Sőt, az volt
minden, amit ismert, ahogyan arra most rádöbbent. És a felismerés
nyomán elcsüggedt. Ez a dolog mit árul el róla?
A horoghoz csatlakozó zsinór rezegni kezdett, mintha hívta volna
őt, hogy menjen csak be.
Wallace szeretett volna elrohanni, de olyan gyorsan, ahogyan a
lába bírja.
Ezzel szemben – mivel nem maradt vesztenivalója – követte Meit
a házba.
 4. fejezet
WALLACE ARRA számított, hogy a ház belseje olyan, mint a
külseje, vagyis építészeti atrocitások borzalmas, kusza keveréke, ami
nemhogy lakásnak nem alkalmas, de rég megérett arra, hogy
ledózerolják.
És nem csalódott.
A helyiségben szinte félhomály uralkodott. Nem világított más,
csak néhány gyenge izzó, amelyek a falakhoz csavarozott, össze nem
illő falikarokból meredtek ki, valamint egy groteszkül hatalmas
gyertya, ami az ajtó közelében lévő, kicsiny asztalon állt. A
mennyezetről szobanövények lógtak vesszőkosarakban, és átható
illatot árasztottak, ami összevegyült a fűszerek illatával, és ez a
keverék alighanem rég beleivódott a falakba. Az ágaik és indáik
majdnem a padlót söpörték, és lustán lengedeztek a távoli falban
lévő, nyitott ablakon át besuhanó szellőben.
Wallace az egyik kosár felé nyúlt, mert hirtelen elkeseredett vágy
lett úrrá rajta, hogy megfogja a leveleket, és érezze a tapintásukat, de
az utolsó pillanatban megdermedt, és begörbítette az ujjait. Érezte az
illatukat, ami azt jelentette, hogy a növények léteznek, még akkor is,
ha a szeme netán megtévesztette volna. És Mei is meg tudta érinteni
őt, de mi van, ha ennyi az egész? Az apró örömök sosem érdekelték,
soha életben egyszer sem állt meg, hogy megszagoljon egy rózsát.
De most kétely ébredezett a lelke mélyén, szétáradt benne, és
valahogy hatalmas súllyal húzta lefelé, mialatt úgy marta belülről,
mintha karmai lettek volna.
A jókora teremféleségben tíz-tizenkét asztal állt, és valamennyi
tisztán csillogott, mintha az imént törölték volna le őket. Az alájuk
tolt székek réginek és kopottnak tűntek, de rozogának semmiképp.
Ezek sem illettek össze, némelyiknek az ülőlapja és a háttámlája
egyaránt fából készült, másokat vastag és megfakult párnázat
borított.
Wallace még egy holdszéket is felfedezett a sarokban, holott azt
gyerekkorában látott utoljára.
Alig hallotta meg, hogy Mei becsukja a bejárati ajtót.
 A figyelmét a helyiség falai kötötték le, a lába magától mozogni
kezdett, hogy odavigye őt hozzájuk. Fényképek és plakátok
borították mindet; egy részük be volt keretezve, a többit gombostűk
és rajzszegek rögzítették. Wallace gyanította, hogy egy történetet
mondanak el, de nem tudta értelmezni és követni. Az egyik fotón
vízesést látott, a feltörő párafelhőbe szivárványos fraktálokat festett
a napfény. Amott egy másik kép egy égszínkék tengerből
kiemelkedő szigetet ábrázolt, amin olyan sűrű erdő állt, hogy
teljesen eltakarta a talajt. Tőle nem messze piramisokról készült,
hatalmas rajz díszelgett, amit ügyes, de gyakorlatlan kéz alkotott.
Valamivel odébb sziklaormon álló kastélyt ábrázoló fotó volt, a kő
omladozott, és már majdnem teljesen ellepte a moha. Aztán egy
bekeretezett plakáton vulkán meredt a felhők fölé, a belőle feltörő
láva óriási, izzó íveket húzott a levegőbe. Amott egy festményen
egy, a tél szorításában vergődő város terült el, a lámpák szinte
pislákoltak, és a fényük csillogva verődött vissza az érintetlen
hótakaróról. Wallace sorban szemügyre vette ezeket, és különös
módon egyre jobban elszorult a torka.
Sosem szakított időt arra, hogy felkeressen ilyen helyeket, és
tudta, hogy most már nem is fogja látni őket.
A fejét csóválva továbbment, és a kandallóra nézett, ami
betöltötte a tőle jobbra eső fal felét. Fehér kőből készült, a párkánya
pedig tölgyfából. Felette óra lógott, ami alighanem elromlott. A
másodpercmutató előre-hátra ugrált ahelyett, hogy forgott volna. A
kandalló előtt magas támlájú szék állt, a karfájáról vastag takaró
lógott. És valahogy… hívogatónak tűnt.
Balra nézve Wallace meglátott egy pultot, amin pénztárgép állt,
mellette pedig sötét és üres vitrinféleség. Az utóbbi üvegére
ragasztott papírcsíkokon a kézzel írt feliratok legalább tucatnyi
különböző süteményt reklámoztak. A pult mögött, a falra szerelt
polcon jókora üvegedények sorakoztak. Némelyiket vékony levelek
töltötték meg, másokat különböző színű porok. Mindegyik előtt apró
cédula állt, és ezeken – szintén kézzel írva – a legkülönfélébb teák
neve szerepelt.
Az edények felett jókora fekete tábla lógott a falon, mellette pedig
kétszárnyú lengőajtó állt, amelynek mindkét szárnyában egy-egy
kerek ablak csillogott. Valaki apró szarvasokat, mókusokat és
madarakat rajzolt a táblára kék és zöld krétával, ezek az alakok
vették körül az italok listáját, ami szinte végeérhetetlennek tűnt.
Fehér tea, sárga tea, fermentált tea. Szencsa, rózsa, yerba, szenna,
rooibos, chaga tea és kamilla. Hibiszkusz, essiac, maccsa, tormafa,
puerh, csalán- és pitypangtea… amiről Wallace-nak eszébe jutott a
temető, ahol Mei letépett egy pitypangot, elfújta, és az apró, fehér
pihék lassan tovalebegtek.
A nevek egy, a tábla közepén lévő üzenetet vettek körül.
A dőlt betűkkel írt szöveg így nézett ki:

Amikor először teázol velünk, idegen vagy.

Amikor másodszor teázol velünk, nagyra becsült vendég leszel.
Amikor harmadszor teázol velünk, családtaggá válsz.

Az egész hely olyannak érződött, mintha egy lázálomból került

volna ki. Nem lehetett valódi. És volt még valami… valami, amit
Wallace nem tudott pontosan megnevezni.
Megállt az üvegvitrin előtt, a táblára írt üzenetet nézte, és
valamiért képtelen volt levenni róla a szemét.
Egészen pontosan addig, amíg egy kutya kirohant a falból.
Wallace felkiáltott ijedtében, tántorogva hátrált, és nem hitt a
szemének. A nagy, fekete állat – a mellkasán nagyjából csillag alakú
folt fehérlett – egyenesen felé vágtatott, és torkaszakadtából ugatott.
De hirtelen irányt váltott, a farkát lendületesen csóválva Mei felé
kanyarodott, és a farát jobbra-balra riszálva a nő lábához
dörgölőzött.
– Na, ki a jó kutya? – turbékolt Mei olyan nyájas hangon, amit
Wallace világéletében megvetett. – Ki a legjobb kutya a világon? Te
vagy az? Igen, szerintem te!
A kutya alighanem egyetértett azzal, hogy ő a legjobb kutya a
világon, és vidáman vakkantott néhányat. A füle nagy és hegyes
volt, bár a bal újra és újra lekonyult. Az állat végül levágta magát a
padlóra Mei előtt, a hátára fordult, és mind a négy lábával lelkesen
rúgkapált. A nő leguggolt mellé – alighanem megfeledkezett arról,
hogy elegáns kosztümöt visel, amivel alaposan megdöbbentette
Wallace-t –, és vakargatni kezdte a hasát. A kutya felnézett Wallace-
ra, a nyelve hosszan kilógott a szájából. Végül a hasára fordult,
felpattant, és alaposan megrázta magát.
És ekkor rávetette magát Wallace-ra.
Wallace-nak épp csak annyi ideje maradt, hogy felkapja a kezét,
aztán az állat nekizúdult, és leverte a lábáról. A hátán landolt, majd
kétségbeesetten próbálta eltakarni az arcát, hogy ne érhesse el az a
szaporán járó, nedves nyelv, ami pillanatok alatt végigsimított
minden szabad bőrfelületén.
– Segítség! – kiabált rémülten. – Ez meg akar ölni!
– Ó, persze – felelte Mei. – Nem egészen ezt csinálja.
Apollo nem öl. Hanem szeret. – Egy pillanatra elgondolkodott, és
hozzátette: – Méghozzá nagyon, a jelekből ítélve. Apollo, hagyd!
Gyere ide! Nem nyálazzuk össze a vendégeket!
Wallace ekkor száraz, rekedtes nevetés hallott, majd valaki mély,
recsegő hangon azt mondta:
– Nem szokott ennyire izgatott lenni. Kíváncsi vagyok, hogy most
miért ilyen.
Mielőtt Wallace erre a rejtélyre összpontosíthatott volna, a kutya
leugrott róla, és elvágtatott a pult mögötti lengőajtó felé. De ahelyett,
hogy belökte volna valamelyik szárnyat, átment rajtuk úgy, hogy
maga az ajtó nem mozdult. Wallace felült, és még pont láthatta,
hogy Apollo farka vége eltűnik.
A mellkasától induló zsinór megkerülte a pultot, de hogy azon túl
hová vezetett, azt már nem láthatta.
– Mi az ördög volt ez? – csattant fel idegesen, és hallotta, hogy
valahol a ház mélyén a kutya ugatni kezd.
– Ez Apollo volt – felelte Mei.
– De… de hát… átment a falon! És az ajtón!
– Hát persze – válaszolta Mei a vállát vonogatva. – Ő is halott,
mint maga.
– Micsoda?
– Ezek szerint még nem fogta fel – állapította meg a reszelős
hangú illető, és Wallace a kandalló felé fordult. És felhördült
döbbenetében, amikor meglátta az idős férfit, aki a magas támlájú
szék mellett nézett felé. Nagyon öreg lehetett, sötétbarna bőrébe
mély ráncok gyűrődtek.
Vigyorgott, és a tűz fénye meg-megcsillant nagy, erős fogain. A
szemöldöke vastag és bozontos volt, afrofrizurába formázott haja
úgy ült a fején, mintha valami ritkás felhő.
A férfi cuppantott egyet, ismét nevetett, majd odaszólt a nőnek:
– Szép munka, Mei! Tudtam, hogy sikerülni fog.
Mei elpirult, félszegen toporgott, és azt felelte:
– Köszönöm. Az elején akadt egy kis probléma, de mindent
rendbe hoztam. Azt hiszem.
Wallace azonban alig figyelt a nőre, mert szexuálisan agresszív
szellemkutyákon és a semmiből előbukkanó vénembereken
töprengett. Az idős férfi végül fellökte magát a székről, ekkor
kiderült róla, hogy kissé görnyedt a tartása, illetve, hogy
meglehetősen alacsony. Ha elérte volna az öt lábat, Wallace
meglepődött volna. A férfi flanelpizsamát és agyonhasznált, öreg
papucsot viselt. A széke oldalának járóbot támaszkodott. Az öreg a
kezébe vette, és Mei mellé csoszogott, majd a botja végével
megütögette a padlón fekvő Wallace bokáját.
– Á, már értem – mondta bólogatva.
Wallace nem akarta megtudni, hogy mi az, amit az idős férfi már
ért. Biztosra vette, hogy nem kellett volna betennie a lábát a
teaházba.
– Eléggé nyugtalan, nemde? – folytatta az öreg, és megint
megütögette Wallace-t.
Wallace ellökte a botot, és ingerülten felcsattant:
– Mondja, nem hagyná abba ezt?
Az öreg nem hagyta abba, sőt még egyszer megtette, közben azt
dörmögte:
– Megpróbálok megértetni valamit.
– Mit akar… – kezdte Wallace, de elhallgatott, mert észbe kapott.
Az idős férfi nem lehetett más, mint Hugo. A férfi, akihez Mei
elhozta őt. A férfi, aki nem Isten, hanem – a nő szerint – egy révész,
vagy mi a fene. Wallace nem tudta, mire számított; talán egy fehér
köntöst viselő, lobogó szakállú emberre, akit ragyogó fény vesz
körül, és a kezében hosszú botot tart, nem pedig holmi gyógyászati
segédeszközt. Ez az ember legalább ezerévesnek tűnt. Bár tény, ami
tény, áradt belőle valami, amit Wallace hirtelenjében nem tudott
meghatározni. Talán… nyugalom?
Vagy valami hasonló, de nem számított. Talán ez is része volt
annak a folyamatnak, amit Mei átmenetnek nevezett.
Wallace nem tudta, miért kell őt bottal ütögetni, de ha Hugo ezt
elengedhetetlenül szükségesnek tartja, akkor hogy jön ő ahhoz, hogy
vitába szálljon vele?
Az öregúr végre maga mellé húzta a botját, és azt kérdezte:
– Most már érti?
Wallace nem igazán értette, de azt felelte:
– Igen, azt hiszem.
– Helyes – válaszolta Hugo, és bólintott egyet. – Akkor fel, talpra!
Nem heverészhet a padlón! Még a végén meghűl itt nekem. Nem
örülnék neki, ha elvinné a tüdőgyulladás. – És ekkor úgy kacagott,
mintha a világ legjobb viccét mondta volna ki.
Wallace vele nevetett, bár nagyon kellett erőltetnie.
– Hahaha! Ez… hisztérikus. Jól van, vettem! Tréfa volt.
Maga mindig vicceskedik!
– A nevetés segít – felelte Hugo, és a szeme továbbra is derűsen
csillogott. – Még akkor is, amikor az embernek nincs igazán kedve
nevetni. De ha valaki nevet, az nem lehet szomorú. Általában.
Wallace lassan feltápászkodott, közben az előtte álló két embert
fürkészte. Leporolta a ruháját, holott sejtette, milyen nevetségesen
néz ki, majd teljes magasságában kihúzta magát, és kiegyenesítette a
vállát. Amíg élt, már a puszta megjelenésével is sokakat
megfélemlített. Csak azért, mert meghalt, még senki sem
szórakozhatott vele.
Krákogott egyet, és megszólalt:
– A nevem Wallace…
– Magas a fickó, mi? – vágott közbe az öregúr.
– Ööö… tessék? – kérdezte Wallace meglepetten pislogva.
– Csak mert hátha nem tudja – folytatta Hugo, és bólintott egyet.
– Mondja, milyen az idő odafent?
– Micsoda? – hördült fel Wallace, és elképedten nézett le az idős
férfira.
 Mei a szájához kapta a kezét, de Wallace így is észrevette, hogy a
nő szélesen mosolyog.
Az öregúr (Hugo? Isten?) előrébb csoszogott, majd lassan
körüljárta Wallace-t, és menet közben megint megütögette a lábát a
bottal.
– Aha… aha… hmm… – hümmögött elgondolkodva, majd azt
mondta: – Jól van. Értem. Akkor ezen dolgozni fogunk, azt hiszem. –
Ekkor Wallace felé nyúlt, és két ujjával megcsípte az oldalát. Wallace
felnyögött, és ellökte az öreg kezét. Hugo a fejét csóválva befejezte a
kört, visszatért Mei mellé, és a botjára támaszkodva kijelentette: –
Pokoli egy első eset ez, Mei!
– Tényleg? De azt hiszem, sikerült kapcsolatot teremtenem vele –
válaszolta a nő, majd aggodalmas pillantást vetett Wallace-ra, és
hozzátette: – Talán.
– Maga nem csinált semmit! – csattant fel Wallace.
– Ezzel lesznek bajok, az biztos – vélekedett Hugo, és megint csak
bólogatott. – Csak várj, és meglátod! – Hirtelen elvigyorodott, amitől
a szeme körüli ráncok még mélyebbek lettek, és azt mondta: –
Kedvelem azokat, akik bajt okoznak.
– A nevem Wallace Price – közölte határozottan Wallace.
– Ügyvéd vagyok, a…
Hugo azonban ügyet sem vetett rá. Mei felé fordult, és
mosolyogva azt kérdezte:
– Milyen volt az út, kedvesem? Eltévedtél egy kicsit, ugye?
– Hát igen – vallotta be Mei. – A világ nagyobbnak bizonyult
annál, mint ahogyan emlékeztem rá, különösen úgy, hogy egyedül
mentem.
– Igen, rendszerint az – helyeselt Hugo. – Éppen ez benne a szép.
De most itthon vagy, úgyhogy nem kell aggódnod semmiért.
Remélhetőleg nem küldenek ki még egyszer most rögtön.
Mei bólogatott, nyújtózott egyet, és a gerince jól hallhatóan
ropogott.
– Mindenütt jó, de legjobb otthon – jegyezte meg aztán igen bölcs
képet vágva.
Wallace ismét megpróbált normális beszélgetést kezdeményezni.
– Nekem azt mondták, hogy szívroham végzett velem.
 Szeretnék hivatalos panaszt benyújtani, tekintettel arra, hogy…
– Egész jól viseli, hogy meghalt – szólt közbe Hugo, mialatt a feje
búbjától a bokájáig végignézett Wallace-on. – A legtöbben
sikoltoznak, ordítoznak és fenyegetőznek.
Mondjuk, én szeretem, amikor fenyegetőznek.
– Ó, neki is volt egy-két rossz pillanata – mondta Mei. – De
egészében véve egész jól kezeli a dolgot. Mit gondolsz, hol találtam
rá?
Hugo megint végignézett Wallace-on, és azt felelte:
– Ott, ahol meghalt. Nem, várj! Az otthonában, amint azt próbálta
kitalálni, hogy miért nem tud bekapcsolni semmit.
– A temetésén – közölte Mei, méghozzá olyan vidáman, hogy
Wallace megsértődött.
– Neee… – suttogta Hugo. – Tényleg?
– Ott ült a templomban, meg minden.
– Azta… – hüledezett Hugo. – Hú, de kínos!
– Ezúton tudatom önökkel, hogy itt vagyok! – förmedt rájuk
Wallace. – Pontosan itt, önök előtt!
– Hát persze hogy itt van – felelte Hugo kedvesen –, de azért
köszönjük, hogy szólt.
– Nézze, Hugo – mondta Wallace, és nyugalmat kényszerített
magára –, Mei azt mondta, hogy ön segíteni fog nekem. Azt mondta,
el kell hoznia önhöz, mert maga a révész, és az a dolga… valami.
Bevallom, ennél a résznél nem igazán figyeltem, de ez nem fontos.
Nem tudom, hogy miféle szélhámosság zajlik itt, és azt sem, hogy ki
rakta ide magát, de ha van rá lehetőség, inkább nem lennék halott.
Rengeteg dolgom van, és ez a dolog szörnyen rosszkor jött.
Ügyfeleim vannak. A hét vége felé lesz egy tárgyalásom, amit
nem lehet elhalasztani. – Ekkor nyögött egyet kínjában, és mialatt a
gondolatai száguldva kergették egymást, tovább beszélt: – És
pénteken meg kell jelennem a bíróságon egy meghallgatáson, amit
nem hagyhatok ki.
Tudja, hogy ki vagyok én? Mert ha igen, akkor azt is tudja, hogy
nekem nincs időm erre a dologra. Fontos feladataim vannak, igen,
rendkívül fontos feladataim, amiket el kell végeznem.
 – Természetesen tudom, hogy ki maga – válaszolta Hugo
nyugodtan és szenvtelenül. – Maga Wallace.
Korábban soha nem tapasztalt megkönnyebbülés áradt szét
Wallace bensőjében. Ezek szerint a megfelelő ember előtt állt. Mei
akárki – vagy akármi – volt is, egyszerű beosztott lehetett. Egy drón.
Hugo pedig a hatalom birtokosa. Ha eredményt akarsz, mindig, de
mindig a nagyfőnökkel beszélj! – bölcselkedett magában Wallace, és azt
felelte:
– Helyes! Akkor nyilván megérti, hogy ez így nagyon nincs
rendben. Tehát, ha megtenné, amit kell annak érdekében, hogy
visszakerüljek oda, ahonnan kiszakadtam, azt nagyra értékelném. –
És ekkor, mivel nem tudhatta teljes bizonyossággal, hogy az öregúr
Isten-e vagy sem, barátságos mosolyt erőltetett a képére, és
hozzátette: – Kérem. És köszönöm. Uram.
– Ejha! – felelte Hugo. – Ez szép kis szóáradat volt!
– Igen, hajlamos rá – suttogta Mei. – Valószínűleg azért, mert
ügyvéd volt.
Az öreg ekkor megint végignézett Wallace-on, és azt mondta:
– Hugónak szólított. Ezt hallottad?
– Persze! – vágta rá Mei. – Talán meg kéne…
– Hugo Freeman, szolgálatára – mondta fennhangon az öreg, és
meghajolt, amilyen mélyen csak tudott.
– Vagy így is csinálhatjuk – mormolta Mei, és valamiért
hatalmasat sóhajtott.
Hugo horkantott egyet, és rászólt a nőre:
– Tanulj meg szórakozni egy kicsit! Nem szólhat minden a
végzetről meg a bánatról. Na, hol is tartottunk? Á, megvan.
Tehát, én vagyok Hugó, maga pedig mérges, mert meghalt, de
nem a barátai, vagy a szerettei, vagy más efféle badarságok miatt,
hanem mert fontos dolga van, és ez rosszkor jött. – Elgondolkodott
egy pillanatra, és hozzátette:
– Szörnyen rosszkor.
Wallace megint megkönnyebbült. Több vitára számított.
És örült, hogy nem kell megfenyegetnie senkit azzal, hogy
bíróság elé viszi az ügyet.
– Pontosan! Ahogy mondja! – helyeselt elégedetten.
 Hugo megvonta a vállát, és annyit mondott:
– Rendben.
– Tényleg? – kérdezte meglepetten Wallace, és máris arra gondolt,
hogy legkésőbb holnap délutánra beérhet az irodába, talán egy
nappal később, attól függően, hogy mennyi idő alatt talál haza. És
mivel nem volt nála a tárcája, megfordult a fejében, hogy meg kéne
követelnie Meitől, hogy vigye vissza. De bármikor megtehette, hogy
betelefonál az irodába, és utasítja a titkárnőjét, hogy intézzen neki
repülőjegyet. Igaz, a jogosítványát sem hozta magával, de egy ilyen
jelentéktelen apróság semmiben sem akadályozhatta meg Wallace
Price-t. Végső megoldás gyanánt buszra is szállhatott, de ezt inkább
kihagyta volna.
Majdnem egyheti munkával volt elmaradva, ennyit kellett
pótolnia, de ezt még csekély árnak tartotta. És még ki kellett találnia
egy magyarázatot az egész temetés/nyitott koporsó dologra, de
biztosra vette, hogy ez is menni fog. Azt ugyan gyanította, hogy
Naomi csalódott lesz, mert nem kap semmit a vagyonából, de felőle
a nő mehetett a pokolba.
Szemét módon viselkedett a temetésen.
– Jól van – mondta végül. – Kezdhetjük! Hogyan csináljuk?
Kántálni fog, vagy valami ilyesmi? Feláldoz egy kecskét? –
Fintorgott egyet, és gyorsan hozzátette: – Mondjuk, szívből remélem,
hogy nem kell feláldoznia egy kecskét. Nem bírom a vér látványát.
– Szerencséje van – felelte Hugo. – Pont kifogytunk a kecskékből.
– Remek! – vágta rá Wallace. – Tehát, készen állok, hogy
visszatérjek az életbe. Tanultam a leckéből. Ígérem, hogy jobb ember
leszek, satöbbi, satöbbi, satöbbi.
– Az öröm, amit érzek, nem ismer határokat – jelentette ki Hugo.
– Emelje fel mindkét kezét!
Wallace azonnal engedelmeskedett.
– Most pedig ugráljon!
Wallace ezt is megtette, így a zsinór folyamatosan felemelkedett a
padlóról, majd rögtön visszahullott rá.
– Mondja utánam: élni akarok!
– Élni akarok.
Hugo sóhajtott egyet, és rászólt Wallace-ra:
 – Komolyan kell gondolnia! Hadd halljam! Hitesse el velem, hogy
mit akar!
– Élni akarok! – kiabálta Wallace, mialatt a két karját felnyújtva
ugrált. – Élni akarok! Élni akarok!
– Ez az! – rikkantotta Hugo. – Érzek valamit! Érzem, hogy
történik valami. Valóban közeleg. Gyerünk, folytassa! Most forogjon
is ugrálás közben!
– Élni akarok! – harsogta Wallace, és forogva ugrált. – Élni
akarok! Élni akarok!
– Ééés állj! Ne mozduljon! Maradjon abban a pózban, amiben van!
Wallace mozdulatlanná dermedt úgy, hogy két karja függőleges
tartásban volt, az egyik lába a levegőben, és a papucsa lassan
lengedezett a lábujjain lógva. Érezte, hogy működik a dolog. Nem
tudta, hogyan lehetséges ez, de érezte. Ami azt jelentette, hogy
hamarosan véget ér ez a téboly, és visszatér az életbe.
– Maradjon így, amíg nem szólok! – parancsolt rá Hugo. – Még
csak ne is pislogjon!
Wallace nem pislogott. Úgy maradt, ahogy volt. Bármit megtett
volna, hogy megint életben legyen.
– Helyes – folytatta Hugo bólogatva. – Most pedig azt akarom,
hogy mondja utánam: idióta vagyok.
– Idióta vagyok.
– És halott vagyok.
– És halott vagyok.
– És nincs mód arra, hogy visszatérjek az életbe, mert nem így
működik.
– És nincs mód… mi van?
Hugo kétrét görnyedve, gyakorlatilag fuldokolva röhögött.
– Ó… ó, te jó ég! – zihálta közben. – Ha látná, milyen képet vág!
Megfizethetetlen!
Wallace lassan leengedte a kezét, letette a lábát a padlóra, és
megdörzsölte a jobb szemét, mert hirtelen rángatózni kezdett alatta a
bőr.
– Mi van? – kérdezte elképedten.
– Maga halott! – kiáltotta Hugo. – Nem térhet vissza az életbe. A
dolgok nem így működnek. Nagyon komolyan mondom. – A
könyökével oldalba bökte Meit, és odaszólt neki. – Láttad ezt?
Mekkora tökfej! De nekem épp ezért tetszik. Sajnálni fogom, amikor
majd elmegy. Szórakoztató alak, az biztos.
Mei a kétszárnyú ajtó felé pillantott, és fojtott hangon
megjegyezte:
– Bajba keversz mindkettőnket, Nelson.
– Ugyan már! A halálnak nem kell feltétlenül szomorúnak lennie.
Meg kell tanulnunk nevetni magunkon, mielőtt…
– Nelson – mondta lassan, vontatottan Wallace.
Az öregúr ránézett, és azt felelte:
– Igen, tessék?
– A nő Nelsonnak szólította.
– Mert az a nevem.
– Tehát nem Hugo.
– Hugo az unokám – közölte Nelson, majd a szemét résnyire
vonva hozzátette: – És ne mondja el neki, hogy mit műveltünk itt, ha
jót akar magának!
Wallace előbb elképedten tátogva meredt az öregre, aztán
kibökte:
– Maga… maga komolyan beszél?
– Komoly vagyok, mint egy szívroham – felelte Nelson, és miután
Mei csuklott egyet, gyorsan kibökte: – Hoppá! Ez még túl korai.
Wallace erősen imbolyogva tett egy lépést az öregúr felé, bár
hogy minek, arról fogalma sem volt. Nem tudott gondolkodni, nem
tudott kinyögni egy értelmes szót.
Megbotlott a saját lábában, Nelson felé dőlt, és az
ajtónyikorgáshoz hasonló hang szökött ki a torkából.
De nem esett neki az idős férfinak, mert az hirtelen eltűnt előle,
így ő tovább zuhant, és hasra esve elterült a padlón.
Épp időben emelte fel a fejét, így még pont látta, hogy Nelson
ismét megjelenik tőle néhány lábnyira, a kandalló közelében. Az
öreg szigorú tekintettel nézett rá, és meglengette a mutatóujját,
mintha megfenyegette volna.
Wallace a hátára gurult, és a mennyezetet bámulta. Még ekkor is
hevesen zihált (ami végtelenül ostoba dolognak tűnt, tekintettel arra,
hogy jelenleg elvileg nem volt szüksége tüdőre), és a bőre szinte
fájón bizsergett.
– Maga halott – mondta rekedtes hangon.
– Mint egy kődarab – erősítette meg Nelson. – Ami valójában nem
csekély megkönnyebbülés. Ez a vén test alaposan elkopott, és
akárhogyan próbálkoztam is, nem tudtam már úgy munkára fogni,
ahogyan szerettem volna.
A halál néha áldás, még ha ezt nem is ismerjük fel azonnal.
Ekkor új hang zendült, egy mély és barátságos hang.
A szavak úgy szóltak, mintha súlyuk lett volna, és Wallace azt
érezte, hogy a mellkasába mélyedő horog erősen megrándul.
Aminek fájnia kellett volna, de nem fájt.
Már-már megkönnyebbülést okozott.
– Nagyapa, már megint bajt csinálsz?
Wallace a kétszárnyú ajtó felé fordította a fejét, és ebben a
pillanatban egy férfi jelent meg az átjáróban.
A jövevény békésen és szerényen mosolygott. A fogai meglepően
fehérek voltak. A két metszőfoga kissé elferdülve állt, és ez különös
módon vonzónak hatott.
A vékony karú és lábú férfi egy-két hüvelykkel alacsonyabb
lehetett Wallace-nál. Farmernadrágot és inget viselt, valamint
kötényt, aminek az elejét a „Kharón Állomás” felirat díszítette. A
köténye eleje kissé kidudorodva követte a hasa enyhe domborulatát.
A bőre sötétbarna volt, a szeme mogyoróbarna, és apró, zöld pontok
tarkították. A haját ugyanúgy hordta, mint az öregúr, de az övé még
feketében játszott. Fiatalnak tűnt; nem annyira fiatalnak, mint Mei,
de Wallace-nál bizonyosan fiatalabbnak kellett lennie.
A padlódeszkák minden egyes lépésénél megreccsentek a talpa
alatt.
A kezében tálcát tartott, amin teáskanna állt néhány túlméretezett
bögre társaságában. A kanna borsmenta illatát árasztotta, és halkan
összekoccant a bögrékkel, amikor a jövevény letette a tálcát a pultra.
A férfi megkerülte a pultot, Wallace pedig azt látta, hogy a kutya
az illető két lába körül kering, és néha átmegy rajtuk.
– Igen, azt én is látom! – szólt le a férfi Apollónak. – Érdekes,
nemde?
 A kutya vakkantott, mintha ezzel fejezte volna ki az egyetértését.
Wallace dermedten bámulta a felé közeledő alakot. Nem tudta,
miért pont a kezére összpontosít – az ujjak finomnak tűntek, a
tenyéren a bőr világosabb volt, mint a kézfejen, a körmök apró
félholdakra emlékeztettek. A férfi összedörzsölte a két kezét, és
leguggolt, de tartott némi távolságot tőle, mintha nem akarta volna
megijeszteni.
Wallace csak ekkor vette észre, hogy a testéből induló zsinór a
férfihoz vezet, ám az ő mellkasából nem állt ki horog, helyette a
zsinór egyszerűen eltűnt benne, ahol a szívének kellett lennie.
– Üdvözlöm! – köszönt a férfi. – Wallace, ugye? Wallace Price?
Wallace bólintott, és képtelen volt megszólalni.
A férfi még szélesebben mosolygott, Wallace-nak pedig az a
benyomása támadt, hogy a mellkasába ágyazódott horog izzani
kezd.
– A nevem Hugo Freeman – közölte a férfi. – Révész vagyok.
Bizonyára vannak kérdései. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni
annak érdekében, hogy válaszoljak rájuk.
De kezdjük a legfontosabbal! Mit szólna egy jó teához?
 5. fejezet
WALLACE SOSEM rajongott a teáért. Ha valaki erről faggatta
volna, azt mondta volna, hogy sosem értette igazán, mire az a nagy
felhajtás körülötte. Forró vízbe áztatott, száraz levelek – ennyi az
egész.
Mindenesetre, továbbra is döbbenten bámulta a férfit, aki az
imént a Hugo Freeman néven mutatkozott be neki.
Minden mozdulata elegánsnak, kecsesnek és céltudatosnak
látszott, szinte mintha táncolt volna. Nem segítette fel Wallace-t,
csak intett neki, hogy keljen fel a padlóról.
Wallace megtette, bár ő is tartotta a három lépés távolságot.
Úgy vélte, ha létezik Isten, akkor ez a férfi az, akármit mondott is
Mei. Mert amennyire ő tudta, lehetett ez egy újabb trükk is, egy
próba, amivel azt akarták kideríteni, hogyan reagál. Vigyáznia
kellett, különösen azért, mert továbbra is azt akarta, hogy ez a férfi –
vagy bárki más – vigye vissza őt az életbe. De az sem tett jót a
hangulatának, hogy a zsinór minden látszat szerint összekötötte
őket, és hol meghosszabbodott, hol pedig megrövidült attól függően,
hogy milyen távolságra voltak egymástól.
Apollo leült a pult mellett, imádattal bámulta Hugót, és a farkával
halkan dobolt a padlón. Mei ezalatt a pult felé tartó Nelsont
támogatta, bár az öregúr azt morogta, hogy egyedül is oda tudja
vonszolni magát.
Hugo felvette a tálcáról a gőzölgő kannát, az arcához emelte, és
az orrán keresztül vett egy mély lélegzetet. Aztán bólintott egyet, és
kijelentette:
– Bőven volt ideje kiázni. Mostanra jónak kell lennie. – Ekkor
szinte bocsánatkérő tekintettel nézett Wallace-ra, és odaszólt neki: –
Szálas biotea, ami nem illik önhöz azok alapján, amit tudok magáról,
de elég jó feljegyzéseim vannak bizonyos dolgokról. Ha minden
igaz, maga a természetes eredetű dolgokat szereti. És a mentát.
– Nem szeretek én semmiféle bioizét – morogta Wallace.
– Az sem baj – felelte Hugo, és elkezdte kitölteni a teát. –
Szerintem ezt kedvelni fogja. – Négy bögre állt a tálcán, mindegyiket
másfajta virágminta díszítette. Hugo intett Wallace-nak, hogy fogja
meg azt a bögrét, amelyiknek a mintázata felkúszott az oldalán,
áthaladt a peremén, és a belsejében folytatódott.
– Halott vagyok – mondta egyszerűen Wallace.
– Igen – erősítette meg Hugo barátságosan mosolyogva. – Igen,
az.
Wallace a fogát csikorgatta, majd azt felelte:
– Ez nem az, amit… hagyjuk! Hogy a pokolba tudnám megfogni a
bögrét?
Hugo felnevetett – a szinte doromboló, mély hang valahogy a
mellkasában szólalt meg, majd onnan felkúszva kiáradt a száján.
– Á, értem! – válaszolta bólogatva. – Ha most máshol lennénk,
igaza lenne. De itt nem. Ezekkel a bögrékkel nem.
Tegyen egy próbát! Ígérem, nem fog csalódni.
Ezt senki sem ígérhette teljes bizonyossággal. Wallace eddig két
dolgot tudott megérinteni: Meit és a földet a lába alatt. És Apollót, de
arra az esetre gondolni sem akart. Ez valami próbának érződött, és
nem bízott ebben a férfiban.
De végül sóhajtott egyet, a bögréért nyúlt, és arra számított, hogy
a keze átmegy rajta. Készen állt rá, hogy ingerülten meredjen
Hugóra, és azt üzenje neki a tekintetével: Na? Látja?
Ám ekkor megérezte a teából áradó meleget, és felnyögött,
amikor az ujjai hozzáértek a bögréhez. Az ugyanis szilárd volt.
Szilárd.
Megfogta a bögrét, és idegességében megbillentette, így a tea
kilöttyent, egyenesen az ujjaira. Egy pillanatra forróságot érzett, de
rögtön elmúlt. Ekkor lenézett az ujjaira, és ugyanolyan világosnak
látta őket, mint az előbb.
A bőre sértetlen maradt.
– Ezek különleges bögrék – közölte vele Hugo. – Az olyanoknak
valók, mint ön.
– Az olyanoknak, mint én – visszhangozta Wallace komoran a
szavakat.
– Így van – erősítette meg Hugo, azzal megtöltötte a többi bögrét
is, és visszatette a kannát a tálcára. – Azoknak, akik elhagytak egy
életet, és éppen felkészülnek egy másikra.
 Ajándékba kaptam a készletet, amikor az lettem, ami most
vagyok.
– Révész – mondta halkan Wallace.
– Pontosan – helyeselt bólogatva Hugo, és megkopogtatta a
kötényére hímzett feliratot. A jelek szerint nem vette észre a zsinórt,
mindenesetre az ujjai áthatoltak rajta. – Mit tud Kharónról?
– Semmit.
– Görög révész volt, aki átszállította a lelkeket Hádésznak a Sztüx
és Akherón folyókon, amelyek elválasztották egymástól az élők és a
holtak világát – magyarázott Hugo, majd halkan kuncogva
hozzátette: – Talán nem túl leleményes, de mentségemre legyen
mondva, jóval fiatalabb voltam, amikor elneveztem ezt a helyet.
– Fiatalabb – ismételte Wallace. – De hát maga most is fiatal. –
Ebben a pillanatban eszébe jutott, hogy ezzel talán megsértett egy
valamiféle istenséget, aki minden jel szerint felelős… valamiért, és
sietve folytatta: – Legalábbis annak néz ki. Nézze, én nem tudom,
hogyan működnek ezek a dolgok, és…
– Köszönöm – szólt közbe Hugo, és a szája sarkában mosoly
bujkált, mintha szórakoztatónak találta volna azt, hogy Wallace
kínosan érzi magát.
– Ó, fiam – morogta Nelson, közben felkapta a bögréjét, és ivott
egy kortyot. – Öreg már ő is. Annyira nem, mint én, de arrafelé tart.
– Harminc vagyok – közölte Hugo egyszerűen és szenvtelenül,
majd a Wallace előtt álló bögrére mutatott. – Igyon! Forrón a legjobb.
Wallace gyanakodva fürkészte a teát. A felszínén apró valamik
úszkáltak. Nem vette biztosra, hogy meg akarja inni, de Hugo
éberen figyelte őt. Viszont a tea szemmel láthatóan nem ártott
Meinek, sem Nelsonnak, így végül óvatosan felvette, és a szájához
emelte. Erős borsmentaillat csapta meg az orrát, mire a szeme
magától lecsukódott.
Hallotta, hogy Apollo csahol egyet, ahogyan a kutyák szoktak, és
hogy a ház csontjai recsegnek-ropognak körülötte, majd az összes fal
és a padló a semmibe hullott, a tető felszáguldott az égbe, ő maga
pedig…
Kinyitotta a szemét.
És otthon találta magát.
 Nem a jelenlegi otthonában, abban a fényűző lakásban, amit
import bútorokkal rendezett be, amelyiknek az egyik fala vörösben
pompázott, míg az ablakai egy fém és üveg városra néztek.
Hanem a gyerekkori otthonában, amelyikben a lépcső recsegett,
és ahol a vízmelegítő sosem adott elég meleg vizet. Wallace a
konyhaajtóban állt, a rádióból szóló számban Bing Crosby
mindenkinek boldog karácsonyt kívánt, aki hallotta őt.
– De addig – mormolta Wallace anyja, mialatt ide-oda forgolódott
a konyhában – valahogy ki kell bírnunk.
Odakint esett a hó, idebent színes papírfüzérek nyújtóztak végig
a szekrények tetején és az ablakpárkányokon. A sütő csengetett,
Wallace anyja pedig nevetett egyet, és lekapott a pultról egy
hóembermintás szövetből készült fogókesztyűt. Kinyitotta a sütőt – a
forgópántok sikítva csikorogtak –, és kihúzta a tepsit, amin házi
készítésű cukorpálcák sorakoztak. Ez volt az ő karácsonyi
különlegessége. A receptjét az anyjától tanulta, egy megtermett
lengyel asszonytól, aki pociechának szólította Wallace-t. A helyiséget
borsmenta illata járta át.
Az anyja ekkor Wallace-ra nézett, aki egyszerre volt tízés
negyvenéves, továbbá egyszerre viselt melegítőt és papucsot,
valamint flanelpizsamát, illetve mezítláb állt a hideg kőpadlón.
– Nézz csak ide! – mondta neki az anyja. – Azt hiszem, ez a
legjobb, amit eddig készítettem. Mamusia büszke lenne rám.
Wallace ebben erősen kételkedett. A nagyanyja éles nyelvű,
félelmetes asszony volt, aki sosem tétovázott goromba sértéseket
osztogatni. Egy öregotthonban halt meg. Wallace akkor egyszerre
érzett szomorúságot és megkönnyebbülést, bár ez utóbbiról
senkinek sem beszélt.
Tett egy lépést az anyja felé, és ezzel egy időben érzékelte, hogy
meleg tea csorog le a torkán, és megállapodik a gyomrában. Az íze
azoknak a cukorpálcáknak az ízét idézte, és ez már túl sok volt, túl
megrendítő, mert nem lehetett a valóság. De Wallace mégis ezt az ízt
érezte a szájában, ami azt jelezte neki, hogy talán az anyja valóban
ott van előtte.
– Anya? – kérdezte tétován, de az anyja nem válaszolt, hanem
halkan dúdolgatott, miközben Bing Crosby helyett már az „Ol’ Blue
Eyes” szólt a rádióban.
Wallace pislogott egyet.
A teaházban találta magát.
Megint pislogott.
És a gyerekkori otthona konyhájában állt.
– Anya… – kezdte halkan, de ekkor erős szúrást érzett a szíve
környékén, olyan fájdalmasat, hogy felnyögött. Az anyja meghalt.
Az egyik pillanatban még ott volt, a következőben már eltűnt; az
apja mogorván beszélt a telefonba, és azt magyarázta, hogy gyorsan
zajlott le az egész, mert mire rájöttek, már túl késő volt. „Áttétek
képződtek a tüdejében.” Ezt az egyik unokatestvére tudatta vele
később. Az anyja nem akarta elmondani neki, főleg mert akkor már
egy éve nem álltak szóba egymással.
Wallace nagyon haragudott ezért az anyjára. Mindenért.
Ezt idézte fel benne a tea íze. Emlékeket. Az otthont.
A fiatalságot. Az árulást. Keserédes és meleg érzéseket.
Wallace pislogott, és megint a teázóban találta magát.
A keze hevesen remegett, és gyorsan letette a bögrét, mielőtt még
több teát löttyintett volna ki.
– Szóval, vannak kérdései – mondta Hugo.
Wallace reszkető hangon válaszolt:
– Ez a lehető legeltúlzottabb szépítő kifejezés, amit valaha emberi
lény kiejtett a száján.
– Igen, Hugo hajlamos túlozni – jegyezte meg Mei, mintha ezzel
mindent megmagyarázott volna.
Hugo felemelte a bögréjét, ivott egy kortyot, aztán a homloka
ráncba szaladt, de szinte azonnal kisimult.
– Igyekszem válaszolni, de én sem tudok mindent.
– Tényleg?
– Hát persze hogy nem – válaszolta Hugo a fejét csóválva.
– Hogyan is tudhatnék?
Wallace csalódottan felcsattant:
– Akkor a lehető legegyszerűbbre fogom! Miért vagyok itt? Mi
értelme van ennek az egésznek?
– Ezt nevezi maga egyszerűnek? – szólt közbe Mei nevetve. – Ez
szép volt, ember! Le vagyok nyűgözve.
 – Azért van itt, mert meghalt – magyarázott Hugo teljesen
higgadtan. – Ami a másik kérdését illeti, nem tudom, hogy képes
leszek-e megválaszolni, legalábbis nem olyan léptékben, ahogyan ön
gondolja. Azt hiszem, senki sem tud teljes választ adni rá.
– Akkor maga minek van? – kérdezte Wallace.
– Erre tudom a választ – felelte Hugo bólogatva. – Én egy révész
vagyok.
– Ezt én is megmondtam neki – súgta oda Mei az öregúrnak.
– Nehéz megjegyezni az információt rögtön a dolog után –
suttogta Nelson. – Adjunk neki még egy kis időt!
– És mit csinál a révész? – kérdezte Wallace. – Maga az egyetlen
ilyen?
– Nem, sokan vagyunk – válaszolta Hugo. – Emberek, akik…
Szóval, emberek, akiket megbíztak egy munkával. Az a feladatunk,
hogy segítsünk az olyanoknak, mint ön. Hogy felfogják és megértsék
azt, ami történik magukkal.
– Köszönöm, nekem már van terapeutám! – vágta rá Wallace. –
Azt teszi, amiért fizetem, és nincs rá panaszom.
– Tényleg? – szólt közbe megint Mei. – Nincs panasza. Egy sem!
– Mei! – szólt rá Hugo a nőre.
– Jól van, jól van – dünnyögte Mei, és megkóstolta a teát.
A következő pillanatban tágra nyitotta a szemét, és három-négy
hatalmas korttyal eltüntette a bögréje tartalmát. – Szent ég, ez
nagyon jó! – fakadt ki aztán, és Wallace-ra nézett. – Azta… ! Nem ezt
vártam magától. Gratulálok!
Wallace-nak fogalma sem volt, hogy miről zagyvál a nő, de nem
is érdekelte. Valamiért nehezebbnek érezte a horgot, és bár szelíden,
kellemesen húzta őt, az érzés egyre jobban bosszantotta.
– Egy hegyen vagyok – mondta ekkor, hogy visszatérjen az előző
irányba.
– Így igaz – helyeselt Hugo.
– A város közelében nincs hegység.
– Nincs.
– Ami azt jelenti, hogy messzire távolodtunk a várostól.
– Így van.
 – Még ha nem is mindenkinek maga a révésze – mondta Wallace
–, hogy működik ez a dolog? Minden pillanatban meghalnak
emberek. Több száz, vagy több ezer is. Sokkal többnek kellene itt
lennie. Miért nincs sor az ajtó előtt?
– A városban a legtöbb ember egy révésznőhöz kerül – válaszolta
Hugo, Wallace pedig nyugtalan lett, mert érzékelte, hogy a révész
gondosan megválogatja a szavait. – Néha hozzám küldik őket.
– Nyilván akkor, amikor túl sokan vannak ott.
– Igen, valami ilyesmi – erősítette meg Hugo a felvetést. –
Őszintén szólva, nem mindig tudom, hogy miért hozzám hozzák az
olyanokat, mint maga. De nem az a dolgom, hogy megkérdezzem,
miért. Ön itt van, és csak ez számít.
– Nem kérdezi meg, hogy miért? Mi az ördögért nem? – kérdezte
Wallace megrökönyödve. A dolgok miértje volt az ő szakterülete.
Elvezette olyan igazságokhoz, amiket mások megpróbáltak
eltitkolni. Meire nézett, aki csak vigyorgott rá, vagyis tőle nem
várhatott segítséget. Hát akkor Nelson?
Nelson és ő egy csónakban ültek. És talán lehetett még hasznát
venni az öregúrnak: – Nelson, maga…
– Jaj, ne! – mordult fel Nelson, és lepillantott csupasz csuklójára. –
Nézd már, mennyi az idő! Nekem most a székemen kéne
üldögélnem, a tűz mellett. – Azzal a botjára támaszkodva
elcsoszogott a kandalló felé. Apollo a nyomába szegődött, bár
egyszer visszanézett Hugóra, mintha meg akart volna győződni,
hogy a férfi ott marad, ahol van.
Wallace ettől határozottan nem érezte jobban magát.
– Azt ajánlom, valaki adjon jobb válaszokat, mielőtt… – mondta
indulatosan, de elhallgatott, mert nem tudta, hogyan fejezze be.
Hugo vakargatni kezdte a tarkóját, és azt felelte:
– Nézze, Wallace… ugye szólíthatom Wallace-nak? – kérdezte, és
a választ meg sem várva folytatta: – Tehát, Wallace, a halál…
bonyolult valami. Elképzelni sem tudom, hogy mi zajlik most a
fejében. Ez minden embernél más.
Nincs két egyforma ember, sem az életben, sem a halálban.
Most dühöngeni, tombolni és fenyegetőzni akar. Ezt megértem.
Érvelni akar, és szeretne alkut kötni. Ezt is megértem. Ha attól
jobban érzi magát, itt bármit kimondhat. Senki sem fogja elítélni érte.
– Legalábbis nem hangosan – dörmögte Nelson, aki immár a
székén üldögélt.
– Szívrohama volt – folytatta Hugo csendesen. – Váratlanul
történt. Semmit sem tehetett, amivel megakadályozhatta volna. Nem
a maga hibája.
– Azt én is tudom! – csattant fel Wallace. – Nem tettem semmit! –
Elgondolkodott egy pillanatra, majd azt kérdezte:
– Várjunk csak! Honnan tudja, hogy én hogyan… – És ezúttal sem
tudta befejezni mondatot.
– Tudok bizonyos dolgokat – magyarázott Hugo. – Vagy inkább,
megmutatnak nekem bizonyos dolgokat. Néha… homályos a kép.
Csak egy körvonal. Máskor kristálytiszta, de az a ritkább eset. Maga
teljesen tiszta és egyértelmű volt számomra.
– Nem is vártam mást – közölte Wallace ridegen. – Ami
megkönnyíti ezt a dolgot, mert nem tudom, hogyan mondhatnám
egyértelműbben. Küldjön vissza!
– Azt nem tudom megtenni.
– Akkor keressen valakit, aki képes rá!
– Azt sem tudom megtenni. Wallace, ez nem így működik.
A folyó csak egy irányba folyik.
Wallace bólogatott, míg a gondolatai megint vadul kavarogtak.
Bebizonyosodott, hogy rá itt nem hallgatnak.
Vagyis, ezen a helyen nem talál segítséget.
– Hát, akkor most elköszönök – mondta határozottan –, és
kérvényezem, hogy visszatérhessek a városba. Ha ön nem tud
segíteni nekem, akkor egyedül kell boldogulnom.
Hogy pontosan mit fog csinálni, azt egyelőre nem tudta, de úgy
gondolta, minden jobb lesz annál, mint itt ácsorogni, és azt hallgatni,
hogy ez a három idióta összevissza beszél.
– Nem mehet el – válaszolta Hugo a fejét rázva.
Wallace résnyire vont a szemét, és szigorú hangnemre váltva
megkérdezte:
– Azt mondja, fogoly vagyok? Akaratom ellenére itt tartanak? Ez
emberrablásnak minősül! Gondoskodni fogok róla, hogy ezért
bíróság elé kerüljenek! Ne higgye, hogy nem teszem meg!
 – Maga most itt áll – felelte higgadtan Hugo.
– Micsoda?
Hugo lefelé biccentett, és azt kérdezte:
– Érzi a padlót a talpa alatt?
Wallace behajlította a lábujjait. Érezte a deszkapadló nyomását az
olcsó papucs vékony talpán át.
– Igen – felelte értetlenül.
Hugo ekkor felvett egy kanalat a tálcáról, letette a pultra, és azt
mondta:
– Rajta, vegye fel ezt a kanalat!
– Miért?
– Mert ezt kérem öntől. Legyen szíves!
Wallace nem akarta megtenni. Nem látta értelmét. De újabb vita
helyett a pulthoz lépett, és lenézett a kanálra.
Olyan kis jelentéktelen valaminek látszott. A nyelén faragott
virágok sorakoztak. Végül odanyúlt, hogy felvegye.
A keze megremegett, amikor az ujjai rágörbültek a nyélre, de
felemelte.
– Jó – mondta Hugo. – És most tegye le!
Wallace engedelmeskedett, és mogorván feltette a kérdést:
– És most?
– Maga egy szellem, Wallace – válaszolta Hugo. – Maga halott.
Vegye fel még egyszer!
Wallace a szemét forgatta, és megint a kanálért nyúlt, csakhogy a
keze ezúttal áthaladt a nyélen. Nemcsak ennyi történt, hanem a keze
belemélyedt a pult lapjába. Különös, szurkálással vegyes bizsergést
érzett a bőrén, és hirtelen visszarántotta a kezét, mintha megégett
volna. Az ujjai a helyükön voltak, és a bizsergés gyorsan megszűnt.
Ekkor újra megpróbálta. És megint. És megint. A keze minden egyes
alkalommal átment a kanálon, és belemerült a pultba.
Aztán Hugo odanyúlt, és a keze fölé rakta a sajátját, de nem
érintette meg.
– Azért tudta megtenni az első alkalommal, mert régebben
mindig képes volt rá – magyarázott halkan a révész. – Ezt várta,
mert mindig így működött a maga számára. De aztán
emlékeztettem, hogy elhunyt, és többé nem tudta megfogni.
Megváltoztak az elvárásai. – Megkopogtatta a halántékát, és
hozzátette: – Minden az elmén és az összpontosításon múlik.
Wallace kezdett pánikba esni. A torka elszorult, a keze egyre
jobban remegett.
– Ennek semmi értelme! Badarság! – hörögte fuldokolva.
– Azért, mert maga egész életében ahhoz volt szokva, hogy egy
bizonyos módon gondolkodjon. De a körülmények most
megváltoztak.
– Mondja maga! – morogta Wallace, és megint a kanálért nyúlt,
de amikor az ujjai áthaladtak rajta, ismét visszarántotta a karját.
Ekkor azonban a keze elérte a bögrét, és felborította. Jókora teafolt
terült el a pulton.
Wallace a szemét tágra nyitva bámulta, közben hátrált, és a fogát
csikorgatta, majd nagy nehezen megszólalt: – Nem… nem lehetek
itt. Nem maradhatok itt. Haza akarok menni.
Vigyen haza!
Hugo a homlokát ráncolva fürkészte őt, majd kijött a pult mögül,
és azt felelte:
– Wallace, meg kell nyugodnia, érti? Vegyen egy mély lélegzetet!
– Ne mondja nekem, hogy nyugodjak meg! – kiabálta Wallace. –
És ha halott vagyok, miért mondja nekem, hogy vegyek mély
lélegzetet? Az lehetetlen!
– Ebben igaza van – dünnyögte Mei, és egy húzásra eltüntetett
még egy bögre teát.
Valahányszor Hugo tett egy lépést előre, Wallace lépett egyet
hátra. Nelson a széke háttámlája mellett kinézve figyelte őket, a bal
kezét Apollo fején nyugtatta. A kutya halkan dobolt a farkával a
padlón, és ezzel úgy jelezte az idő múlását, mint egy csendesen járó
metronóm.
– Maradjon ott, ahol van! – förmedt rá Wallace a férfira.
Hugo feltartotta mindkét kezét, és megnyugtatónak szánt hangon
azt felelte:
– Nem akarok ártani önnek.
– Nem hiszek magának! Ne jöjjön közelebb! Elmegyek, és semmit
sem tehet, hogy megállítson.
 – Jaj, ne – mondta halkan Mei, azzal letette a bögréjét, és Wallace
felé fordulva kijelentette: – Ez egyértelműen nem jó ötlet. Wallace,
nem teheti meg, hogy…
– Ne akarják előírni nekem, hogy mit tehetek, és mit nem! –
ordította Wallace, mire az egyik falikarban az izzó sisteregni és
pattogni kezdett, majd a burkolata ezer szilánkra robbant. Wallace
odakapta a fejét, hogy megnézze, mi történik.
– Ajjaj… – suttogta Nelson.
Wallace sarkon fordult, és futásnak eredt.
 6. fejezet
AZ ELSŐ AKADÁLY az ajtó volt.
Wallace a kilincshez kapott, ám a keze átment rajta.
Ekkor rekedtes ordítást hallatott, és nekiugrott az ajtónak.
Simán áthaladt rajta anélkül, hogy bármit érzett volna.
Kinyitotta a szemét, és a teaház verandáján találta magát.
Lenézett, és úgy látta, mindene a helyén van, bár a horog és a
zsinór is ott volt – az utóbbi visszavezetett a házba.
Hallotta, hogy odabent súlyos valami dübörög az ajtó felé, ezért
leugrott a verandáról, kavicsok csikorogtak a talpa alatt. A csillagok
szelíden pislákoltak az égbolton, de a fák most sokkal ijesztőbbnek
hatottak, mint korábban. Úgy tűnt, hajladoznak és lengedeznek,
mintha integetnének valakinek. Wallace hirtelen megdermedt, mert
látni vélte, hogy tőle balra mozog valami a fák között. Egy, a fején
szarvat viselő, hatalmas fenevad figyelte őt, de ez nem lehetett más,
csak a fény és az árnyékok különös játéka, mert miután pislogott
egyet, nem látott egyebet, csak ágakat.
Nekivágott az útnak, amelyen nemrég Mei társaságában
gyalogolt a teázó felé. Arra számított, hogy ha eljut a faluba,
biztosan talál valakit, aki segít neki. És feltétlenül tudatni akarta a
település lakóival, hogy őrültek élnek az erdő közepén álló,
lehetetlen házban.
A mellkasába ágyazódott horog hirtelen nagy erővel megrándult,
és a felsőteste mellett hátrafelé nyújtózó zsinór megfeszült. Wallace
majdnem hasra esett, de sikerült állva maradnia, és mialatt ide-oda
tántorgott, hallotta, hogy a papucsa hangosan csattog a talpán. Hogy
az ördögbe gondolhatta valaha is azt, hogy flip-flop papucsot viselni
jó ötlet?
Visszanézett a teázóra, és azt látta, hogy Mei, illetve Hugo
kirontanak a verandára. És ekkor mindketten kiabálni kezdtek.
– Az összes hülye húzás közül pont… – kiáltotta Mei, de Hugo
közbevágott:
– Wallace! Wallace, ne csinálja ezt! Fogalma sincs, mi várja
idekint…
 De Wallace kettőzött erővel futott, ahogyan csak a lába bírta. Soha
életében nem járt futni, de még csak kocogni sem.
Az irodájában volt egy futópad, azon gyalogolt sok-sok mérföldet
a telefonos konferenciák alatt. Másra nemigen tudott időt szakítani,
bár az is több volt a semminél.
Így aztán megint csak meglepődött, amikor észrevette, hogy nem
zihál úgy, hogy majdnem kiköpi a tüdejét, és az oldala sem görcsöl.
Még csak az sem lassította le, hogy papucsban futott. A levegőt
valahogy sűrűnek és nehéznek érezte, de futott, ráadásul sokkal
gyorsabban, mint valaha.
Lenézett magára, és ismét megdöbbent. A két lába olyan gyorsan
járt, hogy szinte csak elmosódó körvonalú foltoknak látta őket,
amint előre-hátra lendültek, közben egy-egy pillanatra
megérintették az aszfaltot.
A körülmények dacára felnevetett, pontosabban vad vihogás
szakadt ki belőle, amilyet még sosem hallott magától, és úgy
hangzott, mintha félig megőrült volna.
Ekkor megint visszanézett.
Senki sem üldözte, senki sem kiabált utána. Nem látott mást, csak
az üres, sötét utat, ami számára ismeretlen helyek felé vezetett.
Ettől elméletileg jobban kellett volna éreznie magát.
De nem ez történt.
Továbbrohant, ahogyan csak bírt, a szemben lévő benzinkút felé.
Az ottani nátriumlámpák valósággal ragyogtak a sötétségben, és
jelzőfényként szolgáltak neki.
Az egyik kút mellett öreg mikrobusz állt, körülötte emberek
mozogtak. Wallace egyenesen az épülethez futott, és csak akkor állt
meg, amikor megérkezett az automata ajtóhoz.
Ami nem nyílt ki előtte, mire ugrálni kezdett, és mindkét karját
széles ívben lengette maga mellett.
Ekkor sem történt semmi.
– Nyissák ki az ajtót! – harsogta végül.
A pult mögött ácsorgó férfi a telefonját nyomkodta, és végtelenül
unott képet vágott. A bolt hátsó részében egy nő állt az italhűtő előtt,
és az állát vakargatva ásított.
 Wallace ingerülten morgott, majd megpróbálta szétfeszíteni a két
üveglapot. Csakhogy átment rajtuk a keze.
– Ó, de jó – dohogott a fejét csóválva. – Hát persze. Halott
vagyok. A pokolba!
És átsétált az ajtón.
Abban a pillanatban, hogy belépett, a mennyezeti lámpák hangos
sistergés kíséretében felragyogtak néhány másodpercre, majd ismét
az eredeti fényükkel világítottak tovább. A pultos – egy szeplős
képű, busa szemöldökű fiatal fickó – a homlokát ráncolva felnézett a
lámpákra, de csak rántott egyet a vállán, és ismét a telefonjára
irányította a figyelmét.
Wallace odasietett hozzá, és kiverte a kezéből a készüléket.
Legalábbis megpróbálta.
De nem jött össze.
Ekkor megpróbálta megmarkolni a fiatal férfi arcát, és pontosan
annyi sikert ért el, mint a telefon esetében.
Viszont összerezzent, amikor a hüvelykujja belemélyedt a fickó
szemébe.
– Ez akkora hülyeség – morogta elkeseredetten, azzal a nő felé
fordult, aki továbbra is a hűtőt bámulta. Odament hozzá, de már
nem nagyon reménykedett. A nő nem hallotta és nem látta őt. Csak
benyúlt a hűtőbe, és kivett egy kétliteres Mountain Dew-t.
– Ez undorító – közölte vele Wallace. – Szégyellhetné magát.
Tudja egyáltalán, mi van benne?
Ám senki sem reagált a véleményére.
Az automata ajtó kinyílt, és Wallace gyorsan lekuporodott, mert a
pultos azt mondta:
– Szia, Hugo! Történt valami? Nem szoktál ilyen későn jönni.
– Nem tudtam elaludni – felelte Hugo. – Gondoltam, veszek ezt-
azt.
Wallace megpróbált nekidőlni egy chipseszacskókkal teli
rekesznek. Aztán átkozódott, amikor átesett a rajta, majd szaporán
pislogott, ugyanis azt látta, hogy benne van a polcban. Előrelódult, és
készen állt, hogy elmeneküljön, de ekkor megint kinyílt az ajtó, ő
pedig megdermedt, mert a pultos így fogadta az újonnan érkezett
vevőt:
Á
 – Á, szia, Mei! Mi van, te sem tudsz aludni?
– Tudod, hogy megy ez – válaszolta Mei. – Ha a főnök talpon van,
az azt jelenti, hogy te is talpon vagy.
A fiatal férfi látta Meit.
A szó legszorosabb értelmében látta őt.
Ami azt jelenti…
Wallace-nak fogalma sem volt, hogy ez mit jelent.
Mielőtt egyáltalán elkezdhette volna feldolgozni az új
információt, különös dolog történt: porszemcsék és apró pelyhek
szálltak fel körülötte.
A szemét résnyire vonva figyelte őket, mialatt felemelkedtek az
arca előtt, és tovább repültek a mennyezet felé. És akármilyen
furcsának tűnt is, többé-kevésbé hússzínben játszottak. Wallace
megpróbált megfogni egy nagyobb pelyhet, de megdermedt, mert
meglátta, hogy honnan származik a por.
A saját karjából.
A bőre legfelső rétege darabkáról darabkára levált, és ezek a
szemcsék, illetve a pelyhek felfelé szálltak.
Wallace felnyögött, és dühödt lendülettel dörzsölgette a karját.
– Elkaptam – közölte vele Mei, és megjelent mellette, aztán ijedten
kifakadt: – Ó, a francba! Wallace, azonnal el kell juttatnunk magát…
Wallace ugrott egyet az italhűtő felé – és átment rajta.
Artikulálatlanul ordított, mialatt áthaladt több sor szénsavas
üdítőn, aztán egy betonfalon. Pár pillanattal később már az épület
mellett állt. Végighúzta a kezét a karján, és azt látta, hogy a bőre
tovább hámlik.
A mellkasába mélyedő horog haragosan rángatózott, a zsinór a
falig nyújtózott, amelyen az imént áttántorgott.
Jobb ötlet híján az épület mögé futott, és körülnézett. Üres mező
terült el előtte a végtelennek tűnő éjszakai égbolt alatt. Az egyik
oldalán házak sorakoztak, némelyikben még égett egy-két lámpa,
más épületek sötéten és baljóslatúan gubbasztottak. Wallace elindult
feléjük, és menet közben kétségbeesetten dörzsölgette mindkét
karját.
Hamar átvágott a mezőn, és bement két ház közé. A jobb kézre
esőből zene szólt, a bal oldali sötét és csendes volt.
 Wallace áthatolt a jobb oldali épület falán, és egyenesen egy
hálószobába érkezett, ahol egy testhez tapadó, vörös bőrruhát viselő
nő lovaglópálcával csapkodta a bal tenyerét, és egy kezeslábas
pizsamát viselő férfit figyelt, aki az ágyon feküdt, és teljes
elragadtatással azt suttogta:
– Ó, ez nagy menet lesz…
– Te jó ég! – károgta Wallace, és gyorsan kihátrált a házból.
Kisietett a házak előtti utcára, és a széléhez érve megállt.
Nem tudta, hová menjen, és most már nemcsak a karjáról váltak
le bőrdarabkák, hanem a fejéről, illetve a lábáról is – pedig az
utóbbiaknak valahogy a melegítőnadrágján is át kellett jutniuk. A
füle kellemetlenül csengett, és egyfajta derengő ködön át látta a
világot, amelynek színei kezdtek összemosódni. A mellkasából
kiálló horog reszketett, a zsinór folyamatosan villogott.
Wallace végül elindult a járdán, és szedte a lábát, hogy minél
rövidebb idő alatt minél messzebbre jusson. De hamarosan az az
érzése támadt, hogy a papucsa talpa megolvadt, és újra meg újra
odaragad a burkolathoz. Egyre nehezebben lépkedett, mintha víz
alatt gyalogolt volna.
Hamarosan már fel-felnyögött, és minden lépés külön erőfeszítést
kívánt tőle. A füle még harsányabban csengett, a látása
elhomályosult. A fogát csikorgatva küzdötte magát előre. A jobb
keze kisujjáról lecsúszott a köröm, és porrá vált.
Ekkor ökölbe szorította a kezét, felnézett, és azt látta, hogy tőle
nem messze egy ember áll az út közepén.
De valami nagyon nem volt rendben vele, olyannyira, hogy
Wallace már attól megborzongott, hogy ránézett. Az alak háttal állt
neki, görnyedten. Csupasz felsőtestét szürke, undorító bőr borította,
a gerince élesen kiugrott a háta síkjából. A válla gyors ritmusban fel-
le járt, mintha zihált volna. Koszos és kopott nadrágot, illetve
sportcipőt viselt, a karja élettelenül lógott az oldala mentén.
Wallace hátán megint végigfutott a hideg, amikor tett még egy
lépést, holott az ösztönei azt követelték tőle, hogy fusson el, mielőtt
az az ember megfordult. Nem akarta látni az illető arcát, biztosra
vette, hogy ugyanolyan taszító és ijesztő, mint a többi része. Ezekben
a pillanatokban minden hangot tompán hallott, mintha vattadugó
lett volna a fülében. Amikor végül megszólalt, az a benyomása
támadt, hogy nem is ő beszél, hanem valaki más, aki távolabb van
tőle.
– Jó estét! Mondja… hall engem?
A félmeztelen férfi felkapta a fejét, és a keze megrándult.
Mindkét alkarján egy-egy T formájú, vörös heg látszott.
És ekkor lassan megfordult.
Wallace Price egész életében szinte emberfeletti módon ügyelt a
részletekre. Azokról szólt a munkája, az apró dolgokról, amiket
mások nem vettek észre, a jelentéktelennek tűnő információról, amit
valaki mellékesen mondott ki egy vallomástétel során vagy egy
felvételi elbeszélgetés alatt. És ezen vonásának köszönhetően most
észrevette és azonnal megjegyezte az előtte álló férfi minden egyes
részletét: a fénytelen, halott hajat, a nyitott szájat, amiben
megfeketedett fogak sorakoztak, és a szempárból sugárzó lélektelen,
borzalmas tekintetet. A lény a formáját tekintve embernek látszott,
de vadnak és veszélyesnek is, és ha Wallace érzett már félelmet
valaha, az semmi sem volt ahhoz képest, amit most megtapasztalt.
Hibázott. Nagy hibát követett el. Nem lett volna szabad
megszólítania ezt a… ezt a teremtményt, akármi volt is. És így,
mialatt a testéről leváló bőrdarabkák továbbra is felfelé szálltak
körülötte, megpróbált tenni egy lépést hátrafelé.
Csak éppen nem működött a lába.
Az égbolton sorban kihunytak a csillagok, míg Wallace-t az
éjszaka sötétsége vette körül. Az árnyékok mind hosszabbra nyúltak
körülötte, egyre messzebbre és messzebbre.
A lény elindult felé, de bizonytalanul, nehézkesen járt, mintha a
térdízülete megmerevedett volna. Jobbra-balra ingadozott minden
lépésénél. Előrenyújtotta a jobb kezét, és a mutatóujját Wallace-ra
szegezte, míg a többi kissé meggörbülve lefelé mutatott. Kinyitotta a
száját, de szavak helyett csak halk, vadállati hörgés tört elő belőle.
Wallace alig tudott gondolkodni a rettegés miatt, és tudta, nagyon
jól tudta, hogy amikor ez az ember megérinti őt, a bőre
elvékonyodik, kiszárad és ráncos lesz. És bár nem hitt Isten
létezésében, most hosszú évek óta első ízben imádkozni kezdett,
vagy inkább egy bizonytalan, széteső gondolat suhant át elködösült
Ó
elméjén, ami valahogy így nézett ki: Segíts rajtam! Ó, vess véget ennek,
könyörgök!
Rögtön ezután tőle jobbra megmozdult valami, majd Hugo jelent
meg közte és a lény között. A megkönnyebbülés olyan erővel söpört
végig rajta, mint még soha, és észrevette, hogy a kettejüket összekötő
zsinór alig néhány lábnyi hosszúságúra zsugorodott. Aztán
meghallotta, hogy a neki háttal álló Hugo fojtott hangon azt mondja:
– Nem, Cameron! Nem teheted meg. Ő nem a tiéd.
Ekkor furcsa kattanások hallatszottak, és bár Wallace nem
láthatta az alakot, a hang alapján tudta, hogy a teremtmény a
fogsorát csattogtatja.
– Tudom – folytatta Hugo. – De nem neked való. Soha nem is volt
az.
Ebben a pillanatban Wallace oldalra kapta a fejét, mert a szeme
sarkából látta, hogy Mei megjelenik mellette. A nő lábujjhegyen állva
átnézett Hugo válla felett, és megjegyezte:
– Szívás…
Visszaereszkedett a talpára, majd maga elé emelte mindkét kezét
úgy, hogy a tenyere felfelé nézett. Aztán a jobb keze ujjaival gyors
ritmust kopogott a bal tenyerén.
Pár pillanat múlva valami fényre gyúlt a feje felett, és ekkor
gyorsan karon ragadta Wallace-t.
– Vidd haza! – szólt hátra halkan Hugo.
– Veled mi lesz? – kérdezte Mei, de közben már vontatni kezdte
Wallace-t, és fintorgott, amikor a felszálló bőrdarabkák áthatoltak a
kezén.
– Megyek utánatok – felelte Hugo, az előtte álló lényt figyelve. –
Gondoskodnom kell róla, hogy Cameron ott maradjon, ahol van.
Mei sóhajtott, és azt mondta:
– Ne csinálj semmi ostobaságot! Abból pont elég volt mára.
Közvetlenül azelőtt, hogy Mei behúzta volna őt egy ház
takarásába, Wallace még egyszer visszanézett. Cameron a fejét
hátravetve állt, a szája nyitva volt, és úgy dugta ki meglepően fehér
nyelvét, mintha hópelyheket akart volna elkapni vele.
Wallace később rádöbbent, hogy amik azokban a pillanatokban a
teremtmény nyelvére hullottak, nem hópelyhek voltak.
 ***

A visszaút alatt Wallace egy szót sem szólt.

Mei viszont folyamatosan beszélt, pontosabban halkan morgott
azért, mert az első megbízatásának naná, hogy ilyen vacakul kell
mennie, és most nyilván vizsgáztatják őt, de Isten nevére, végig fogja
csinálni, még akkor is, ha ez lesz az utolsó dolog, amit valaha
megtesz.
Wallace megpróbált gondolkodni, és beleszédült.
Alaposan megrémült, amikor felfedezte, hogy minél közelebb
érnek a teaházhoz, annál kevesebb bőre válik le.
Mire elérték a Kharón Állomáshoz vezető földutat, a jelenség
teljesen megszűnt. A karja úgy nézett ki, ahogyan mindig is, bár
minden szőrszála felmeredt. A horog továbbra is kiállt a
mellkasából, míg a zsinór abba az irányba vezetett, amelyikből
jöttek.
Mei felrángatta őt a veranda lépcsőjén, és belökte az ajtón.
– Maradjon itt! – parancsolt rá, és bevágta az ajtót.
Wallace az ablakhoz ment, és kinézett. A nő a verandán állt, és a
kezét tördelve fürkészte a sötétséget.
– Mi a pokol? – suttogta Wallace.
– Látott egyet, mi?
Wallace megpördült. Nelson a székén ült, a kandalló előtt.
A fahasábok mostanra jókora parázshalommá változtak.
Apollo a szék előtt feküdt a hátán, és mind a négy lábával
lelkesen kalimpált. Aztán egy horkantással az oldalára fordult, és
hatalmasat ásítva behunyta a szemét.
– Nem… nem tudom, mit láttam – felelte Wallace a fejét csóválva.
Nelson halk mordulást hallatott, és a botját támasztéknak
használva felállt a székről. Wallace nem tudta, hogy eddig miért
nem vette észre, de most felfigyelt arra, hogy az öregúr nyuszi
formájú papucsot visel, aminek a fülei mára alaposan elkoptak és
kirojtosodtak. Megint kinézett az ablakon. Mei fel-alá járkált a teázó
előtti, sötét és üres útszakaszon.
 Nelson a szájával cuppantgatva odacsoszogott Wallace-hoz,
tetőtől talpig végignézett rajta, majd az ablak felé fordulva
megszólalt:
– Úgy látom, sértetlen maradt. Mondjon köszönetet a
szerencsecsillagának!
Wallace nem tudta eldönteni, hogy mennyire sértetlen.
Az a lehetetlen érzés gyötörte, hogy más részeivel együtt az agyát
is elsodorta a szellő. Nem tudott összpontosítani, és fázott.
– Mi történt velem? – kérdezte félve. – Az az… ember.
Cameron.
– A szegény ördög – felelte Nelson, és sóhajtott egyet. – Sejtettem,
hogy még most is itt ólálkodik valahol.
– Mi baja van?
– Meghalt – magyarázott Nelson. – Pár évvel ezelőtt, vagy
nagyjából akkoriban. Az idő… egy kicsit máshogy telik itt.
Néha úgy lelassul, hogy csak vánszorog, aztán előreugrik.
Hát igen, ha valaki egy révésszel lakik együtt, ez is hozzátartozik
a dolgokhoz. Nézze, Mr. Price, önnek most…
– Szólítson Wallace-nak, kérem!
Nelson meglepetten pislogott, de rögtön összeszedte magát, és
folytatta:
– Wallace, önnek most saját magára kell összpontosítania.
Ne foglalkozzon Cameronnal, úgysem tehet érte semmit.
Milyen messzire jutott, mielőtt megkezdődött?
Wallace fontolóra vette, hogy eljátssza, fogalma sincs, hogy
Nelson miről beszél, de ehelyett azt felelte:
– A benzinkútig.
Nelson füttyentett egyet.
– Messzebbre, mint vártam, ezt be kell vallanom – közölte, majd
elhallgatott pár pillanatra, de végül tovább beszélt: – Az a világ az
élőké. Mi, akik meghaltunk, már nem oda tartozunk. És azok, akik
megpróbálnak ott létezni, elveszítik önmagukat. Ezt nevezheti
őrületnek, vagy akár a halál egy másik formájának is. De a lényeg,
hogy amint kilép ezen az ajtón, az a dolog elkezdi beszippantani
magát.
Minél tovább marad kint, annál rosszabb lesz.
É
 – Én több napon át voltam odakint – bökte ki Wallace elborzadva.
– Napokig! Mei csak a temetésemen bukkant fel.
– A folyamat akkor kezdett felgyorsulni, amikor betette a lábát a
Kharón Állomásra. És ha megpróbál elmenni, ugyanaz fog történni
magával, ami Cameronnal.
Wallace hátrálni kezdett, és azt suttogta:
– Szóval csapdába estem.
– Nem, ez nem így…
– De igen! – vágott közbe Wallace. – Pont most mondta, hogy
nem mehetek el. Mei elrabolt, ide hozott, és most egy rohadt fogoly
vagyok!
– Marhaság – felelte Nelson. – Figyeljen ide! A ház hátuljában van
egy lépcső, amin feljut a harmadik emeletre. A harmadik emeleten
van egy ajtó. Ha átmegy rajta, akkor ez az egész, pontosabban
minden eltűnik. Maga mögött hagyja ezt a helyet, és nem fog
tapasztalni mást, csakis békességet.
Wallace-nak ekkor eszébe jutott valami, amin mostanáig nem
gondolkodott el. Nem értette, hogy eddig miért nem figyelt fel rá.
– Maga még itt van – mondta az öregúr szemébe nézve.
– Igen – erősítette meg Nelson, és éberen fürkészte Wallace arcát.
– És maga halott.
– Mindent észrevesz, mi?
– Maga nem kelt át – folytatta Wallace, és egyre hangosabban
beszélt. – Ami azt jelenti, hogy minden, amit mondott, közönséges
baromság!
Nelson ekkor megfogta a karját, és meglepő erővel megszorította.
– Nem az – felelte közben higgadtan. – Nem hazudok önnek,
eszemben sincs. Ha kimegy innen, úgy végzi, mint Cameron.
– De maga nem.
– Én nem – válaszolta Nelson. – Mert én sosem megyek ki.
– Mióta…
Nelson horkant egyet, és közbevágott:
– Valakit a haláláról faggatni nagy udvariatlanság!
Wallace elfehéredett, és zavarba jött, holott ez nem sűrűn történt
meg vele.
– Nem akartam… – dadogta ijedten.
 – Csak hülyítem magát, fiam! – jelentette ki Nelson, és felnevetett.
– Nekem is kell egy kis szórakozás. Egyébként néhány éve haltam
meg.
Wallace megtántorodott. Néhány év…
– De még most is itt van – bökte ki elhaló hangon.
– Igen, itt vagyok. És megvan rá az okom, de hogy mi, azt ne
kérdezze! Itt maradok, mert így döntöttem. Tudatában vagyok a
kockázatoknak. Tudom, hogy mivel jár.
Megpróbáltak rábírni, hogy továbblépjek, de elküldtem őket a
fenébe. – Nelson megrázta a fejét, majd folytatta: – De emiatt ne
zavartassa magát! Csak szépen nyugodtan, Wallace! Nem kell
sietnie, és legyen tudatában, hogy ez az utolsó hely, ahol valaha
tartózkodni fog, mielőtt átkel! Azt javaslom, használja ki, ha jót akar
magának! Ha ezt el tudja fogadni, jól elleszünk itt egymással. Nézze
csak! Jönnek!
Wallace az ablak felé fordult. Hugo az úton gyalogolt a ház felé, a
kezét a köténye zsebében tartotta, a fejét pedig mélyen
lehorgasztotta.
– Olyan rendes fiú – mondta Nelson szeretetteljes hangon.
– A végletekig együttérző volt mindig, kiskölyök kora óta.
Csak emiatt az egész világ súlyát hordozza a vállán. Jól tenné, ha
meghallgatná, és tanulna tőle. Nem hiszem, hogy jobb kezekbe is
kerülhetett volna. Ez majd jusson eszébe, mielőtt elkezd vádaskodni!
Mei a verandán várta a révészt, aki felnézett rá, és fáradtan
mosolygott. Amikor beszélni kezdtek, a szavaik letompulva, de
érthetően szűrődtek át a falon.
– Minden rendben – közölte Hugo. – Cameron… hát, ő Cameron.
Wallace?
– Bent van – felelte Mei. – Mit gondolsz, eljön a menedzser?
– Valószínűleg nem – felelte Hugo a fejét rázva. – De furcsább
dolgok is történtek már. Ha eljön, majd elmagyarázzuk a helyzetet.
– A menedzser? – suttogta Wallace.
– Ó, ne akarja megismerni! – dörmögte Nelson, és a botját a
kezébe kapva elindult vissza, a széke felé. – Higgyen nekem! Mei és
Hugo főnöke az illető. Kellemetlen alak.

É
 Imádkozzon, hogy sose találkozzon vele! És azt javaslom, ha
találkozik vele, tegye azt, amit mond!
Ebben a pillanatban Apollo feltápászkodott, az öregúr pedig
végigsimította a hátát. A kutya boldogan csaholva ide-oda járkált az
ajtó előtt, és amikor az nyílni kezdett, gyorsan távolabbra hátrált.
Mei lépett be elsőnek, aztán Hugo következett. Apollo körülöttük
rohangált, mígnem a révész odatartotta neki a kezét. A kutya
megszagolta az ujjait, és megpróbálta megnyalni őket, ám a nyelve
átment rajtuk.
– Minden rendben? – kérdezte Hugo nyugodtan, míg Mei
haragosan meredt Wallace-ra.
De nem, Wallace egyáltalán nem volt rendben.
A legkevésbé sem.
– Miért nem mondta el, hogy fogoly vagyok?
– Nagyapaaa… – mondta Hugo elgyötörten.
– Most mi van? – csattant fel Nelson. – Rá kellett ijesztenem! –
Elgondolkodott pár pillanatra, majd hozzátette: – Amihez te
valószínűleg nem értesz. Mert az egész meleg…
– Nagyapa!
– Én már öreg vagyok, és azt mondok, amit akarok! Ezt te is
tudod!
– Ez is csak bajnak van – mormolta Hugo, de Wallace észrevette,
hogy a férfi közben elmosolyodik. Ezzel egy időben azt érezte, hogy
a horog gyengéden húzza a mellkasát. Aztán Hugo őrá nézett, és
megkomolyodva odaszólt neki: – Jöjjön velem!
– Nem akarok átmenni az ajtón! – fakadt ki Wallace. – Még nem
készültem fel.
– Az ajtón… – ismételte Hugo.
– Ami fent van, a harmadikon.
– Nagyapa!
– He? – kérdezte Nelson, és a füléhez tette a kezét. – Nem hallak
ám! Alighanem kezdek megsüketülni. Mit mondjak, nagyon örülök
neki. Mintha az életem nem lenne elég nehéz. Holnap reggelig senki
se szóljon hozzám, hogy összeszedhessem magam!
– Pedig megkapod még a magadét, öreg – közölte vele Hugo a
fejét csóválva.
 – Mutasd, mit tudsz! – vágott vissza Nelson.
Hugo ekkor ismét Wallace-ra pillantott, és azt mondta:
– Nem fogom odavinni az ajtóhoz. Addig nem, amíg nem áll
készen rá. Ígérem.
Wallace nem tudta, miért, de hitt neki.
– Akkor hová megyünk?
– Szeretnék mutatni valamit. Jöjjön, nem tart sokáig.
– Ha megint elfut – szólalt meg ekkor Mei –, a hajánál fogva
rángatom vissza!
Wallace-t nem először fenyegették meg – sőt, ügyvéd lévén
többször is megesett vele –, de ez volt az első alkalom, hogy
komolyan vette. Mert Mei akármilyen kicsi volt is, határozottan
ijesztő tudott lenni.
Mielőtt válaszolhatott volna, Hugo azt mondta:
– Mei, befejeznéd a holnapra való előkészületeket? Nem kéne
sokat meghagyni reggelre. A java részét elintéztem, mielőtt
visszatértél.
Mei további fenyegetéseket morogva elnyomakodott Hugo
mellett, és átment a pult mögötti ajtón. Mialatt a szárnyak előre-
hátra lengedeztek, Wallace átlátott a szomszéd helyiségbe, ami nem
más volt, mint egy jókora konyha. A padlót nagy méretű,
négyszögletű kőlapok borították, és minden bútor, illetve tárgy
csillogott, mintha rozsdamentes acélból készült volna.
Hugo a helyiség hátsó részéből induló folyosó felé biccentett, és
megszólalt:
– Akkor, tartson velem! Szerintem ez tetszeni fog magának.
Wallace ebben erősen kételkedett.
 7. fejezet
APOLLO NYILVÁNVALÓAN tudta, hogy hová mennek, mert a
farkát csóválva és vidáman pattogva vonult a folyosón, bár időről
időre visszanézett, hogy kiderítse, követik-e még.
Hugo átment egy másik folyosóra, de ő nem pillantott vissza,
hogy megtudja, Wallace a nyomában van-e még.
A falakat itt régi, de tiszta tapéta borította; a rajta sorakozó, apró
virágok mintha kinyíltak volna, amikor elmentek mellettük, bár
Wallace gyanította, hogy csak a fények tréfálják meg a szemét. A
jobb oldalon, egy nyitott ajtón túl kisebbfajta iroda terült el, amiben
az íróasztalon ősöreg számítógép állt, mellette papírok hevertek.
Egy, a bal oldalon lévő ajtó csukva volt, de minden bizonnyal a
konyhába nyílt. Wallace hallotta, hogy Mei jön-megy, és edényekkel
csörömpöl odaát, valamint torkaszakadtából énekel egy rockszámot,
ami alighanem még a születése előtt íródott. De Wallace nem
tudhatta biztosan, hogy mennyi idős a nő (és ha teljesen őszinte
akart lenni magával, akkor azt sem, hogy mit csinál a nő), és úgy
döntött, hogy megjegyzés nélkül hagyja a dolgot.
Egy másik ajtó a jobb oldalon egy különálló vécébe nyílt, aminek
az ajtaján a felirat így nézett ki: „Fiúk, lányok és a mi nembináris
haverjaink”. Azon túl lépcső vezetett felfelé, és ha Wallace-nak vert
volna még a szíve, most minden bizonnyal rákapcsolt volna.
De Hugo rá sem nézett, amikor elment mellette, és folytatta útját
a folyosó végét lezáró ajtó felé. Apollo nem várta meg, hogy valaki
kinyissa neki, egyszerűen csak átügetett rajta. Wallace ekkor jött rá,
hogy továbbra sem szokta meg ezt a dolgot, és bár biztosra vette,
hogy ő is képes rá, inkább megvárta, hogy Hugo kinyissa az ajtót.
Azon túl pedig a sötét külvilág várta őket.
Wallace tétovázott, mígnem Hugo intett neki, hogy menjen
bátran.
– Semmi baj, ez csak a hátsó udvar – mondta barátságosan. –
Semmi sem fog történni önnel odakint.
A levegő jócskán lehűlt. Wallace dideregni kezdett, és
elgondolkodott azon, hogy mégis miért didereg? Látta Apollo
lengedező farkát odakint, az udvaron, de a szemének több idő kellett
volna, hogy hozzászokjon a sötétséghez. Aztán meglepetten csuklott
egyet, amikor Hugo elfordított egy, az ajtó közelében lévő kapcsolót.
Fényfüzérek egész sora kelt életre egyetlen pillanat alatt.
Wallace körülnézett, és azt látta, hogy a hátsó teraszon vannak,
ami alighanem a teázó kerthelyiségeként szolgál.
Mindenesetre, felfordított székekkel megrakott asztalok álltak
körülöttük. A fényfüzérek a terasz korlátján, valamint a tető szélén
végignyúló ereszről lógtak. És itt is voltak felfüggesztett növények,
amelyeknek világos árnyalatú, nagy virágaik már bezárultak
éjszakára.
– Most figyeljen! – kérte Hugo, azzal kiment a terasz szélére, és
elfordított egy másik kapcsolót. További lámpák ragyogtak fel a
korláton túl, és homokos, száraz talajt világítottak meg, valamint
szabályos sorokba ültetett…
– Teacserjék – közölte Hugo, mielőtt Wallace rákérdezhetett
volna. – Igyekszem annyit termeszteni, amennyit csak tudok, és csak
azokat importálom, amik nem viselik el az itteni éghajlatot. Semmi
sem ér fel azzal a teával, ami a saját magunk által nevelt növény
leveléből készült.
Wallace a kutyát figyelte, ami fel s alá ügetett a sorok között, és
csak néha állt meg, hogy megszaglássza a leveleket. És azon
tűnődött magában, hogy Apollo egyáltalán érez-e szagokat. Ő maga
erős földszagot érzett, ami sokkal jobban felkavarta, mint várta
volna.
– Nem is tudtam, hogy innen jön a tea – vallotta be a fejét
csóválva.
– Miért, mit gondolt, honnan származik? – kérdezte Hugo
derűsen.
– Igazából… sosem gondolkodtam el ezen. Nem volt időm ilyen
dolgokra – felelte Wallace, és amint kimondta, nyomban rájött, ez
hogyan hangzott. Normál esetben nem törődött volna ezzel, de most
furcsa időszakot élt át. – Nem arról van szó, hogy rossz dolognak
tartottam ezeket, csak…
– Az élet elsodorta magát – mondta Hugo segítség gyanánt.
– Aha – dörmögte Wallace. – Valami ilyesmi. – Elhallgatott pár
pillanatra, majd azt kérdezte: – De miért pont tea…?
 Hugót követve lement a terasz lépcsőjén. A cserjék meglepően
magasra nőttek, a legnagyobbak felértek a derekáig. Mialatt a
növényeket nézegette, felfigyelt arra, hogy a kettejüket összekötő
zsinór most teljesen feszes.
Hugo leguggolt, és megsimogatta az egyik legmagasabb cserje
viszonylag kicsi, lapos és zöld leveleit. Végighúzta a mutatóujját az
egyik levél élén, és megszólalt:
– Találja ki, hány éves ez a növény!
– Fogalmam sincs – felelte Wallace, és végignézett más cserjéken.
– Hat hónapos? Egy éves?
– Annál egy kicsit idősebb – válaszolta Hugo halkan kuncogva. –
Ez volt az egyik első, amit ültettem. A jövő héten tízéves lesz.
– Tessék? – mordult fel Wallace meglepetten. – Hogy mondta?
– A tea termesztése nem való mindenkinek – magyarázott Hugo.
– A legtöbb cserje három-négy éves kora környékén válik éretté.
Hamarabb is le lehet szedni a leveleit, de akkor az ízből és az illatból
hiányozni fog valami. Ki kell várni a megfelelő időt. Ha túl korán
szüretelünk, tönkretehetjük a cserjét, és kezdhetjük elölről.
– Ez most egy olyan eset, amikor beszélünk egy bizonyos
dologról, de valami egészen mást akarunk mondani? – kérdezte
Wallace.
– Én a teacserjéről beszélek, Wallace – felelte Hugo a vállát
vonogatva. – Miért, maga mire gondol?
Wallace nem tudta eldönteni, hogy hisz-e a férfinak vagy sem, és
azt válaszolta:
– Sok mindenre gondolok.
– Ősszel a cserjék egy része virágot hoz – folytatta Hugo a
magyarázatot –, ilyen kis izéket, amiknek sárga a közepük, míg a
szirmaik fehérek. Az illatuk leírhatatlan. Összevegyül az erdő
illatával, és semmi sem fogható hozzá. Az a kedvenc időszakom
minden évben. A magáé melyik?
– Mit érdekli!
– Csak kérdezem, Wallace.
Wallace azonban zord tekintettel meredt Hugóra, aki végül
elengedte a dolgot, és visszatért a cserjéihez.
 – Néha beszélek hozzájuk. Tudom, ez különösen hangzik, de
bizonyos kutatások azt jelezték, hogy a növények reagálnak a
biztatásra. Persze, nincs százszázalékos bizonyíték, és nem is
feltétlenül a szavakon múlik, hanem a hangok rezgésén. Már arra is
gondoltam, hogy kirakok ide egy-két hangszórót, és zenét játszom
nekik, hadd hallgassák. Beszélt már valaha egy növényhez?
– Nem – dünnyögte Wallace, akinek a figyelmét most a zöld
sorok kötötték le, valamint a sötét talaj, amibe a növények
kapaszkodtak, és így az a helyükön tartotta őket.
Az egymástól négy-öt lábnyi távolságban álló cserjék levele
simának és fényesnek tűnt. Erős illatot árasztottak, ami nem volt
éppen kellemetlen (sőt, épp ellenkezőleg), de olyan áthatónak
bizonyult, hogy Wallace fintorogni kezdett, és hozzátette: – Ez
hülyeség.
– Egy kicsit az – ismerte el Hugo mosolyogva. – De azért én
csinálom. Mit árthat bárkinek is, nem igaz? – Visszanézett az előtte
lévő növényre, és folytatta: – Óvatosan kell leszedni a leveleket. Ha
túl durva, megölheti a cserjét. Sok időbe telt, mire megtanultam jól
csinálni.
Elmondani sem tudom, hányszor kellett kihúznom és eldobnom
egyet, amit azért tettem tönkre, mert siettem.
– A növények is élőlények – bölcselkedett Wallace.
– Azok. Nem olyanok, mint maga vagy én, de a maguk módján
ők is élnek.
– Vannak szellemnövények?
Hugo felkapta a fejét, és tátogva bámult Wallace-ra, aki erre a
vállát vonogatva azt mondta:
– Ne nézzen így rám! Maga mondta, hogy kérdezzek.
Hugo becsukta a száját, és a fejét rázva válaszolt:
– Nem, nem erről van szó. Hanem arról, hogy erre még sosem
gondoltam. Érdekes – felsandított Wallace-ra, és hozzátette: –
Tetszik a gondolkodásmódja.
Wallace elfordult, és hallgatott.
– Nem – mondta végül Hugo. – Nem hiszem, hogy léteznek
szellemnövények, bár ha léteznének, az csodálatos lenne. És igen,
élnek. Talán reagálnak a bátorításra. Vagy mégsem, és amit az előbb
mondtam, az talán csak egy apró történet, amit szeretünk mesélni
magunknak, hogy titokzatosabbnak fessük le a világot annál, mint
amilyen a valóságban. De a növényeknek nincs lelkük, vagy
legalábbis én nem tudok róla, hogy lenne. Ez a különbség köztük és
köztünk. Ők elpusztulnak, és annyi. Mi meghalunk, és…
– És akaratunk ellenére egy, a semmi közepén álló teaházba
kerülünk – mondta Wallace keserűen.
Hugo sóhajtott egyet, és azt felelte:
– Próbálkozzunk valami mással! Mondja, szeretett élni?
Wallace előbb megrökönyödve pislogott, majd azt felelte:
– Hát persze! – Ekkor valamiért elkomorodott, és hozzátette: –
Szerettem. Természetesen szerettem. – De hiába bizonygatta ilyen
eltökélten, a hangja még az ő fülében is hamisan csengett.
Hugo felállt, a kötényébe törölte a kezét, és mialatt lassú léptekkel
tartott a cserjesor távoli vége felé, feltette a következő kérdést:
– És mit szeretett benne?
Wallace ugyan nem volt meggyőződve arról, hogy helyesen
cselekszik, de elindult a révész után, és visszakérdezett:
– Miért, nem mindenki szeret élni?
– A legtöbb ember igen – válaszolta Hugo. – De nem
nyilatkozhatok mindenki nevében. Maga azonban nem a legtöbb
ember, és nincs itt senki más, ezért kérdezem öntől.
– Maga mit szeret benne? – kérdezte Wallace, és érezte, hogy
egyre ingerültebb lesz.
– Sok mindent – felelte Hugo könnyed hanghordozással. –
Például a növényeket. A földet a talpam alatt. Ezt a helyet.
Itt sok minden más, és nem csak azért, ami vagyok, vagy azért,
amit teszek. Egy jó darabig alig tudtam lélegezni.
Fojtogatott valami. Összepréselt. Mintha hatalmas súly
nehezedett volna a vállamra, és nem tudtam, hogyan
szabadulhatnék meg tőle. – Visszanézett Wallace-ra, és azt kérdezte
tőle: – Ismeri ezt az érzést?
Wallace ismerte, de ezt itt és most nem volt hajlandó bevallani. És
később sem akarta.
– Maga nem a terapeutám – felelte inkább.
– Valóban nem vagyok – ismerte el Hugo a fejét csóválva.
 – Nincs meg hozzá a képzettségem, bár időről időre ezt a szerepet
játszom. Ez is része a munkának.
– A munkának – ismételte a szót Wallace.
– Teát és süteményt árulok – folytatta Hugo. – Az emberek
bejönnek, és némelyiknek fogalma sincs arról, hogy mit keres.
Megpróbálom megismerni őket, hogy kitaláljam, mifélék, mielőtt
eldöntöm, hogy melyik tea illik hozzájuk a legjobban. Ez egyfajta
felfedezés. Rendszerint sikerül, de nem mindig.
– Borsmenta – suttogta Wallace.
– Borsmenta – erősítette meg Hugo. – Azt eltaláltam, igaz?
– Előtte még csak nem is találkozott velem.
– Támadt egy megérzésem – felelte Hugo a vállát vonogatva.
– Egy megérzés – mondta Wallace megvetően. – Talán nem
ártana, ha tudná, ez hogyan hangzik.
– Tudom, higgye el! De ez csak a teáról szól. Semmi olyanról, ami
miatt érdemes lenne feldühödni.
Wallace úgy érezte, mindjárt ordítani kezd, és indulatosan
kifakadt:
– Azt mondta, támadt egy megérzése, ami azt súgta magának:
borsmenta.
– Pontosan – helyeselt Hugo, és megállt egy másik cserje előtt,
majd leguggolt, és összeszedte a földön fekvő, száraz leveleket.
Aztán beletette őket a köténye egyik zsebébe, de hihetetlenül
óvatosan, mintha attól tartott volna, hogy összetöri valamelyiket, és
azt kérdezte: – Rossz volt?
– Nem. Nem volt rossz – felelte Wallace mogorván, és azt hitte,
Hugo mindjárt megkéri, hogy magyarázza el, mit jelent a borsmenta
az életében.
De nem kérte meg, hanem azt mondta:
– Akkor jó. Szeretem azt hinni, hogy pontosak a megérzéseim, de
mint említettem, nem mindig jönnek be.
Igyekszem óvatosan kezelni a dolgot. Nem szeretnék oda jutni,
hogy nem látom a fától az erdőt.
Wallace-nak fogalma sem volt, hogy ez mit jelent.
Számára minden a feje tetején állt, és a mellkasába ékelődött
horog megint húzni kezdte. Ki akarta tépni magából, és nem
érdekelték a következmények.
– Szerettem élni – mondta ismét. – És szeretnék megint élni.
– Kübler-Ross.
– Tessék?
– Élt egyszer egy Elizabeth Kübler-Ross nevű hölgy.
Hallott már róla?
– Nem én.
– Pszichiáter volt.
– Ó, te jó isten…
– Pszichiáter volt, aki a halált és a halálközeli élményeket
tanulmányozta – folytatta Hugo zavartalanul. – Tudja, amikor valaki
a teste fölött lebeg, aztán elindul egy erős, fehér fény felé, bár én
gyanítom, hogy ennél azért kicsivel bonyolultabb a dolog. Sok
mindent nehéz megérteni belőle.
– Megdörzsölgette az állát, és hozzátette: – Szóval Kübler-Ross
olyan dolgokról beszélt, mint az ego transzcendenciája és a téridő-
korlátok. Összetett és bonyolult dolgok ezek. Én pedig nem igazán
vagyok bonyolult ember.
– Nem az? – kérdezte Wallace hitetlenkedve.
– Vigyázzon, Wallace! – szólt rá Hugo mosolyogva. – Ez szinte
bóknak hatott!
– Nem annak szántam.
Hugo elengedte a füle mellett a megjegyzést, és tovább
magyarázott:
– Szóval a hölgy sok mindenről elhíresült, de azt hiszem, a
legnagyobb eredménye a Kübler-Ross modell. Azt tudja, hogy
micsoda?
Wallace megrázta a fejét.
– Pedig valószínűleg hallott már róla, csak nem ezen a néven
ismeri. És bár a későbbi kutatások eredményei nem mindig vágnak
egybe az ő felfedezéseivel, azt hiszem, azok pont megfelelnek
kiindulásnak. Szóval, a gyásznak öt szakasza van.
Wallace szeretett volna visszamenni a házba. Hugo időközben
felállt, és felé fordult. Nem lépett közelebb, de Wallace képtelen volt
megmozdulni, és a szája úgy kiszáradt, hogy szinte fájt. Az az őrült
benyomása támadt, hogy teacserjévé változott, gyökerek rögzítik a
földhöz, de még nem érett meg arra, hogy learassák a leveleit.
A kettejüket összekötő kábel alig hallhatóan zengett.
– Elég régóta csinálom ezt, hogy tudjam, mennyire igaza volt
Kübler-Rossnak – mondta ekkor Hugo. – Tagadás. Düh.
Alkudozás. Depresszió. Elfogadás. Nem mindig ez a sorrend, és
nem mindig tapasztaljuk az összes lépést. Vegyük például magát.
Úgy tűnik, a tagadást egyből átugrotta.
Egyből belezuhant a düh szakaszába, amibe némi alkudozás is
vegyül. Talán nem is kevés.
Wallace megmerevedett, és közbeszólt:
– Nekem úgy tűnik, hogy ez nem a halottakra vonatkozik.
Hanem az elhunytak hozzátartozóira és barátaira. Nem tudom
gyászolni saját magamat.
– Dehogynem tudja! – felelte Hugo határozottan. – Állandóan ezt
tesszük, függetlenül attól, hogy életben vagyunk-e vagy sem, a kicsi
és a nagy dolgok miatt egyaránt. Mindenki állandóan szomorú egy
kicsit. Igen, Kübler-Ross az élőkről beszélt, de az elmélete nagyon jól
illik az olyanokhoz, mint ön. Vagy talán még jobban.
Gyakran gondolkodom azon, mit érezhetett és gondolhatott,
miután elhunyt. Hogy ő maga is átment-e a szakaszokon, vagy
vártak-e még rá meglepetések. Ön mit gondol?
– Elképzelésem sincs, hogy miről beszél.
– Rendben – dünnyögte Hugo.
– Rendben?
– Persze. Szereti a növényeket?
– Azok csak növények – válaszolta Wallace, és ingerülten meredt
a révészre.
– Csss! Csendesebben! – szólt rá Hugo. – Nehogy meghallják,
hogy ilyeneket mond! Nagyon érzékenyek.
– Magának elment az esze.
– Jobban szeretek különcként gondolni magamra – felelte Hugo,
és ismét elmosolyodott. – Legalábbis a falu lakói annak tartanak.
Néhányan még abban is hisznek, hogy ez egy kísértetjárta hely. – És
ekkor hangosan felkacagott.
 Wallace még sosem figyelte meg, hogyan nevetnek az emberek,
de hát mindig, minden téren volt egy első alkalom. Hugo egész
testében rázkódott, és halk, mély hangok törtek elő belőle.
– És ez nem zavarja magát? – kérdezte Wallace, miután a révész
elhallgatott.
Hugo felkapta a fejét, és azt válaszolta:
– Nem. Miért zavarna? Hiszen igaz. Maga egy szellem.
Nagyapa és Apollo is az. Nem ön az első, és nem is az utolsó.
A Kharón Állomás mindig is kísértetjárta hely volt, bár nem úgy,
ahogyan a legtöbben képzelik az ilyesmit. Senki sem csörget láncot,
és nem okoz felfordulást. – Elhallgatott pár pillanatra, mintha
gondolkodott volna, majd hozzátette: – Nos, az esetek többségében
nem. Nagyapa szokott egy kicsit komiszkodni, amikor megérkezik a
közegészségügyi ellenőr, de nálunk rendszerint nem lehet
megtapasztalni a kísértetjárta házak szokásos jelenségeit. Az ilyesmi
árt az üzletnek.
– És ők még itt vannak – mondta ekkor Wallace. – Nelson és
Apollo.
Hugo megkerülte őt, és folytatta útját a ház felé. Menet közben
végighúzta az ujjait a legmagasabb cserje tetején.
Az ágak meghajolva követték a kezét, majd visszalendültek.
– Igen, itt vannak – felelte aztán elgondolkodva.
– Miért? – kérdezte Wallace, és követte a révészt.
– Nagyapa nevében nem nyilatkozhatok – válaszolt Hugo.
– Tőle kell megkérdeznie.
– Megkérdeztem.
Hugo visszafordult, és a vonásai a meglepődés jelet tükrözték,
mialatt azt kérdezte:
– És mit mondott?
– Azt, hogy semmi közöm hozzá.
– Igen, ez rávall. Ebben a tekintetben nagyon konok.
– És Apollo?
A neve hallatán a kutya vakkantott néhányat, és végigvágtatott a
tőlük balra lévő ösvényen. Nem szállt fel por, nem repült szét föld,
amikor a mancsa a talajt érte.
 A terasz közelében megállt, felpúposította a hátát, és a sötét erdőt
kémlelte, közben az orra meg-megrándult. Wallace nem látott
messzire, és hirtelen rádöbbent, hogy mennyire más az éjszaka itt,
mint a városban. Az árnyékok szinte mintha eleven, gondolkodó
lények lettek volna.
– Azt hiszem, erre sem tudok válaszolni – mondta Hugo, és sietve
hozzátette: – Nem azért, mert nem akarok, hanem mert nem
ismerem a választ. A kutyák nem… nem olyanok, mint mi. Ők…
tiszták egy olyan módon, ahogyan mi nem.
Előtte nem jött ide másik kutya, aminek segítség kellett az
átkeléshez. Hallottam révészekről, akiknek az a munkájuk, hogy
segítséget nyújtanak bizonyos állatoknak, de én nem ezzel
foglalkozom. Bár tetszene, azt hiszem. Az állatok nem olyan
komplikáltak, mint az emberek.
– Akkor Apollo miért… – kezdte Wallace, de elharapta a szót,
mert kapcsolt. Végül annyit mondott: – A maga kutyája volt.
Hugo megállt a lépcsőn alján. Apollo imádattal nézett fel rá, és
akármi ragadta meg az imént a figyelmét, mostanra megfeledkezett
róla. Hugo a kutya felé nyújtotta a kezét, és mialatt az megszaglászta
az ujjait, fojtott hangon megszólalt:
– Igen, az én kutyám volt. Még most is az. Terápiás kutyát
akartam faragni belőle, de minden kiképzési kísérlet kudarcba
fulladt. De nekem így is megfelelt. Ugyanúgy szeretem.
– Terápiás kutyát? – kérdezte Wallace. – Mint például… – És mint
már oly sokszor, ezúttal sem tudta, hogyan fejezze be.
– Ó, nem arról van szó, amire alighanem gondol – jelentette ki
Hugo a fejét rázva. – Nem vagyok háborús veterán, nem szenvedek
PTSD-ben, vagyis nincs szükségem terápiás kutyára. – Elhallgatott
egy pillanatra, megvonta a vállát, és belekezdett az újabb
magyarázatba: – Annak idején volt egy nehéz időszakom. Néha alig
tudtam rávenni magam, hogy kikászálódjak az ágyból. Depresszió,
idegeskedés, és csomó jelenség, amit nem tudtam kezelni.
Gyógyszert szedtem, orvosokhoz jártam, és állandóan azt
hallgattam: csinálja ezt, csinálja azt, és ha csak egy kicsit jobban érzi
magát, máris jobban fogja érezni magát. – Kuncogott egyet, és a fejét
csóválva tovább beszélt. – Akkor még más személyiség voltam. Nem
tudtam azt, amit most tudok, bár mindig is bennem volt. – Biccentett
egyet Apollo felé, és folytatta: – Egy napon meghallottam, hogy ez a
kis vacak az ablakom alatt nyüszít. Szakadt az eső, ahogyan már
hetek óta, vagy legalábbis én ezt éreztem. Először nem érdekelt az,
amit hallottam. Nem akartam mást, csak a fejemre húzni a takarót,
és kirekeszteni mindent a tudatomból. De valami rávett, hogy
felkeljek, és kimenjek.
És megtaláltam ezt a kutyát. Egy bokor alatt reszketett.
Annyira sovány volt, hogy ha csak ránéztem, meg tudtam
számolni a bordáit. Felnyaláboltam a földről, és bevittem a házba.
Megszárítottam és megetettem. És soha többé nem ment el. Furcsa,
nem?
– Nem tudom.
– Semmi gond, ha nem tudja – válaszolta Hugo. – Sok mindent
nem tudunk, és rengeteg dolgot soha nem is fogunk megismerni.
Fogalmam sincs, Apollo hogyan került ide, és azt sem, hogy honnan
származik. Azt gondoltam, jó terápiás kutya lesz belőle. Kellően
okosnak tűnt. És az is.
Csak nem érdekelte igazán, azt hiszem. Túlságosan kíváncsi volt,
ezért állandóan elterelődött a figyelme. De ki hibáztatná ezért? Én
biztosan nem, mert ő próbálkozott, minden tőle telhetőt megtett, és
csak ez a fontos. Kiderült, hogy ő volt a… ő volt az a rész, amiről
nem is tudtam, hogy hiányzik. Nem ő volt a válasz mindenre, de
kiindulópontnak tökéletesen megfelelt. Jó életet élt. Nem olyan
hosszút, mint szerettem volna, de akkor is jót.
– De még most is itt van.
– Igen – erősítette meg Hugo.
– Itt ragadt. Csapdába esett – folytatta Wallace, és ökölbe
szorította a kezét.
– Nem, ez nem igaz – tiltakozott Hugo a fejét rázva. – Volt
választása. Időről időre odavezettem a legfelső emeleten lévő
ajtóhoz. Azt mondtam neki, hogy teljesen rendben van, ha átmegy a
következő szakaszba, akármi legyen is az.
Megmondtam neki, hogy sosem fogom elfelejteni, és örökké hálás
leszek, amiért egy ideig együtt élhettünk. De ő ezt választotta.
Ahogyan a nagyapám is. – Visszanézett Wallace-ra, és hozzátette: –
Magának is van választási lehetősége.
– Választási lehetőség? – csattant fel Wallace. – Ha elmegyek,
átalakulok valamilyen… lénnyé. Ha kiteszem a lábamat a házból,
porrá változom. És akkor még egy szót sem szóltam erről az izéről,
ami itt van a mellkasomban. – Lenézett a kettejüket összekötő
zsinórra, ami ekkor villant egyet. – Mi ez?
– Mei a sors vörös fonalának nevezi.
Wallace pislogott egyet, és azt felelte:
– Ez nem vörös. És nem is fonál.
– Tudom – válaszolta Hugo. – De szerintem találó név. Mei azt
mondta… hogy is fejezte ki magát? Á, igen! Szóval a kínai
mitológiában az áll, hogy a régi istenek vörös fonalat kötöttek a
bokájára azoknak, akik arra ítéltettek, hogy találkozzanak, és akiket
arra szántak, hogy segítsenek egymásnak. Szép gondolat, nemde?
– Nem – felelte Wallace gorombán. – Ez egy bilincs. Egy lánc.
– Vagy rögzítőkötél – fűzte hozzá Hugo teljes nyugalommal. –
Bár tudom, hogy most nem annak látja. De segít, hogy a földön
maradjon. És segít nekem, hogy megtaláljam, ha elveszne.
Wallace ettől határozottan nem érezte jobban magát.
– Mi történne, ha eltávolítanám?
– Elszállna – válaszolta Hugo elkomorodva.
Wallace döbbenten nézett, és kifakadt:
– Micsoda?
– Ha sikerülne megszabadulnia tőle, amíg a teázóban van,
akkor… felemelkedne. És nem tudom, hogy valaha megállna-e. De ha
odakint távolítaná el, fokozatosan elveszítené az emberi mivoltát,
lassan lefoszlana magáról minden, míg végül csak egy üres héj
maradna.
– De… de… ennek semmi értelme! – dadogta Wallace idegesen. –
Ki az ördög írta ezeket a szabályokat?
– Az univerzum, sejtésem szerint – közölte Hugo a vállát
vonogatva. – Nem rossz dolog ám ez, Wallace. Segít nekem, hogy
segíthessek önnek. És amíg itt van, én csak annyit tehetek, hogy
megmutatom a lehetőségeit, amelyek közül választhat. És
gondoskodhatok arról, hogy ön mindent megértsen, és ne maradjon
semmi, amitől esetleg félne.
Wallace megérezte, hogy égni kezd a szeme, mire szaporán
pislogott, közben igyekezett kerülni Hugo tekintetét.
– Ezt maga nem mondhatja teljes bizonyossággal – mondta aztán.
– Nem tudja, hogy milyen. Ez nem tisztességes!
– Mi nem az?
– Ez! – kiáltotta Wallace, és széttárta a kezét. – Ez az egész!
Minden. Én nem kértem ezt. Nem akartam ezt.
Rengeteg dolgom volt. Sok mindenért voltam felelős. Volt egy
életem. Hogy mondhatja, hogy van választási lehetőségem, amikor a
végén kettőből választhatok: vagy olyan leszek, mint Cameron, vagy
átmegyek azon a kurva ajtón?
– Azt hiszem, még a tagadásnál járunk…
– Nem kedvelem magát! – vágott vissza Wallace. Tudta, hogy ez a
válasz gyerekes és gyenge, de nem igazán érdekelte.
Hugo nem harapott rá a csalira.
– Ezzel sincs baj – felelte higgadtan. – Majd csak célba érünk.
Nem fogom rákényszeríteni semmire, amit nem akar megtenni. Az a
feladatom, hogy utat mutassak önnek.
Csak annyit kérek: hagyja, hogy megpróbáljam.
Wallace-nak elszorult a torka, ezért gyorsan nyelt egyet, és azt
kérdezte:
– Miért törődik velem ennyire? Miért csinálja ezt?
Honnan tudja, hogy mit kell tennie? Mi az értelme ennek az
egésznek?
– Na, ez pont jó lesz kezdésnek – felelte Hugo vigyorogva.
– Ezek szerint még van remény.
Azzal felment a terasz lépcsőjén, Apollo pedig felugrott mellé. Az
ajtónál megállt, és visszanézett Wallace-ra, aki továbbra is a
teacserjék között ácsorgott.
– Bejön? – kérdezte halkan.
Wallace lehorgasztotta a fejét, és felballagott a lépcsőn.

***
 Hugo ásított egyet, miután becsukta az ajtót, majd álmosan
pislogott és megdörzsölgette az állát. Wallace hallotta az óra
ketyegését a teázó felől: tikk, tikk, tikk. Mielőtt bemenekült a
teaházba, a másodpercek mintha elvesztek volna – a mutatók
megakadtak, és nem forogtak tovább. De most úgy tűnt, az óra
rendbe jött, normálisan működött, és Wallace nem tudta, hogy ez
mit jelent.
– Későre jár – mondta Hugo. – Tudja, mi itt korán kezdünk. A
süteményeknek meg kell sülniük, a teának is idő kell, hogy rendesen
kiázzon.
Wallace furcsán érezte magát. Nem tudta, hogy most minek
kellene következnie.
– Jól van – dörmögte –, akkor megmutatná a szobámat?
– A szobáját?
Wallace a fogát csikorgatta, de nyugalmat kényszerített magát, és
azt felelte:
– Akkor adjon egy pokrócot, és alszom a padlón.
– Önnek nincs szüksége alvásra.
Wallace összerezzent.
– Tessék? – bökte ki aztán.
– Mennyit aludt azóta, hogy meghalt? – kérdezte tőle Hugo, és
kíváncsian nézett rá.
Nos… semennyit. Wallace rájött, hogy egy percet sem aludt. De
hát nem is volt rá ideje. Túlságosan lefoglalta az, hogy megpróbáljon
értelmet találni ebben a tébolyban.
Eszébe sem jutott az alvás, főleg amikor a dolgok kicsit zavarossá
váltak, és a saját temetésén találta magát. Aztán felbukkant Mei, és
elrángatta ide. Vagyis nem. Egyáltalán nem aludt.
– Bőven volt dolgom – morogta végül.
– Ó, hát persze. És mondja csak, fáradt?
Wallace nem érezte magát annak, és ezt megint csak különösnek
találta. El kellett volna fáradnia. Azt várta volna, hogy miután annyi
minden történt vele, mostanra teljesen kimerül, és alig vonszolja
magát. De nem ez történt.
Sőt, még sosem érezte magát annyira ébernek, mint most.
– Nem – dörmögte –, de ez így nincs rendben.
 – Ön halott – emlékeztette Hugo. – Ha minden igaz, rá fog jönni,
hogy mostantól az alvás miatt a legkevésbé sem kell aggódnia. A
révészként töltött éveim során egyszer sem találkoztam alvó
szellemmel. Az merőben új valami volna.
De persze megpróbálhatja. Majd mesélje el, hogyan működött!
– Akkor mit kéne most tennem? – kérdezte Wallace. – Itt
ácsorogjak, és várjak, amíg maga felébred?
– Ezt is megteheti – válaszolta Hugo. – De vannak kényelmesebb
helyek is, amelyek jobban megfelelnek arra, hogy várakozzon.
– Ez egyáltalán nem volt vicces – jegyezte meg Wallace, és zord
tekintettel meredt a révészre.
– Egy kicsit azért igen – felelte Hugo. – Azt tehet, amit akar,
mindaddig, amíg nem hagyja el a teaház területét.
Bevallom, nem szívesen venném üldözőbe még egyszer.
– Azt csinálok, amit akarok?
– Persze!
És ekkor első ízben azóta, hogy megérkezett a teaházba, Wallace
elmosolyodott.

***

– Mei.
– Haggyá’…
– Mei.
– Még korán van.
– Mei. Mei. Mei!
A nő felült az ágyon, a takarója lecsúszott a derekáig.
A kelleténél több számmal nagyobb pólót viselt, aminek az elején
Friedrich Nietzsche arcának képe díszelgett. Pár pillanatig ide-oda
kapkodta a fejét, mígnem meglátta a szoba sarkában álló Wallace-t,
és odaszólt neki:
– Mi van? Mi történt? Baj van? Megtámadtak minket?
– Nem – felelte Wallace. – Maga mit csinál?
– Alszom – felelte Mei meglepetten. – Pontosabban: szeretnék
aludni.
– Ó, tényleg? És hogy megy? Hogy működik a maga esetében?
 – Nem túl jól – válaszolta Mei mogorván.
– Azt tudta, hogy én soha többé nem tudok aludni?
– Igen – ismerte el a nő.
– Rendben – felelte Wallace bólogatva, azzal sarkon fordult, és a
falon átgyalogolva elhagyta a szobát.

***

– Óóóóó! – nyögte Wallace olyan hangosan, ahogy csak bírta. –

Aaaaa!
Fel s alá járkált a földszinti folyosón, és egy kicsit zavarta, hogy
akármilyen erővel veri oda a talpát a padlóhoz, nem hall semmiféle
dübörgést. Megpróbálta az öklével döngetni a falakat, de majdnem
átesett rajtuk. Éppen ezért jutott el oda, hogy előadja az összes
szellemhangot, amit valaha horrorfilmekben hallott. Csak azt
sajnálta, hogy nincs lánca, amit csörgethetne.
– Halott vagyok! – visította éles hangon. – Haaalooooott!
Jaj nekem! Végem vaaaan!
– Befogná a száját? – kiabálta Mei odafentről.
– Nem tetszik valami? – kiabálta vissza Wallace, és megkettőzte
az erőfeszítéseit.
Még tizenhat percen át folytatta ezt, amikor is bot koppant a
fején.
– Aú! – kiáltott fel, és a tarkójához kapott. Megpördült, és Nelsont
látta maga előtt. – Ezt miért kaptam?
– Hajlandó normálisan viselkedni? – kérdezte az öregúr, és
mérgesen meredt rá. – Ha nem, kaphat még!
Wallace a botért nyúlt, hogy elvegye, és kidobja a házból, de nem
tudta megfogni, és a lendülettől előretántorodott.
Mielőtt azonban nekiütközött volna Nelsonnak, az öregúr egy
szempillantás alatt eltűnt.
Wallace a szemét kimeresztve körülnézett, és csak az üres teázót
látta.
– Ööö… – szólalt meg pár másodperc múlva. – Hahó!
Hová… hol van, Nelson?
 – Itt… – suttogta bele Nelson csikorgó hangon közvetlen közelről
a fülébe.
Wallace nem annyira felordított, mint inkább megnyikkant
ijedtében, és úgy pördült meg, hogy kis híján elesett. Nelson vele
szemben állt, és busa, ősz szemöldökét magasra felvonva nézett rá.
– Ezt hogy csinálta? – kérdezte elhaló hangon Wallace, miután
meg tudott szólalni.
– Szellem vagyok – felelte Nelson tárgyilagos nyugalommal. –
Szinte bármit meg tudok tenni. – Felemelte a botját, mintha ismét
ütni akart volna vele, és miután Wallace sietve távolabbra hátrált,
így folytatta: – Na, ez már jobb. Elég ebből a marhaságból! Lehet,
hogy nem szeret itt lenni, de ez nem jelenti azt, hogy minket is
meggyötörhet.
Vagy fogja be a száját, vagy jöjjön velem!
– Miért mennék magával bárhová is?
– Ó, nem is tudom – válaszolta Nelson. – Talán mert magán kívül
én vagyok itt az egyetlen emberi szellem?
Talán mert sokkal régebb óta vagyok halott, mint maga,
ennélfogva jóval többet tudok, mint ön? Vagy talán, de csak talán,
mert én sem tudok aludni, és jó lenne, ha nem kéne egyedül
virrasztanom? Válasszon egyet, fiam, vagy egyet se válasszon, de
fejezze be a lármázást, vagy megint közeli ismeretségbe kerül a
botom végével!
– Miért akarna segíteni nekem?
– Azt hiszi, hogy ez magáról szól? – kérdezett vissza Nelson, és
megint magasra vonta a szemöldökét. – Hát nem!
Az unokámnak segítek. És ezt ne felejtse el! – Azzal Wallace-
t megkerülve végigcsoszogott a folyosón, és a nyuszipapucs fülei
fel-le jártak a léptei ritmusában. – Még hogy maga miatt… –
dörmögte menet közben. – Ugyan már!
Wallace elképedten nézett az öregúr után. Először arra gondolt,
hogy ott folytatja, ahol abbahagyta, de tényleg nem szeretett volna
több ütést kapni. Végül az idős férfi után sietett.
Nelson a kandallónál álló székéhez ment, és hangos nyögéseket
hallatva letelepedett. Apollo mellette feküdt, a mellkasa lassan
emelkedett és süllyedt. Valaki időközben összeszedte a szétrobbant
izzó szilánkjait, a megmaradt lámpák immár gyengébb fénnyel
világítottak.
– Húzzon ide egy széket! – javasolta Nelson a parazsat bámulva.
Wallace felsóhajtott, de engedelmeskedett.
Pontosabban megpróbálta.
Odament a hozzá legközelebbi asztalhoz, és az egyik felfordított
szék felé nyúlt. Aztán csak pislogott egyet, amikor a keze átment a
szék lábán. Az orrán keresztül teleszívta a tüdejét levegővel, és ismét
megpróbálta, de ugyanaz lett az eredmény. És megint. És megint. És
megint.
Hallotta ugyan, hogy Nelson nevet, de nem törődött vele.
Úgy gondolta, hogy ha az öreg képes egy széken üldögélni, akkor
ezt ő maga is meg tudja tenni. Csak azt kell kitalálnia, hogyan.
Fél perccel később még csalódottabb lett, ugyanis továbbra sem
bírta megmarkolni a széket.
– Elfogadás – szólt oda neki Nelson.
– Tessék?
– Elfogadja, hogy halott – magyarázott Nelson. – Legalábbis egy
kicsit. Azt gondolja, hogy emiatt nem képes kapcsolatot teremteni az
anyagi világgal. Az elméje megtéveszti.
– Nem ezt várják tőlem mind a hárman? – kérdezte Wallace
ingerülten. – Hogy fogadjam el, hogy halott vagyok?
És egyáltalán nem tetszett neki az, hogy Nelson mind szélesebben
mosolyog.
– Jöjjön ide! – kérte aztán az öregúr.
Wallace odament.
Nelson intett neki, hogy üljön le elé a padlóra. Wallace sóhajtott,
de úgy érezte, nincs más választása. Letelepedett törökülésbe, és a
kezét a térdén nyugtatta. Apollo a fejét felemelve szemügyre vette
őt, és dobolni kezdett a farkával a padlón. Aztán Wallace felé
fordult, közelebb kúszott hozzá, a hátára feküdt, és vidáman
rugdalózott mind a négy lábával. És néhány másodperccel később,
amikor Wallace nem fogadta el a teljesen egyértelmű felkérést, és
nem kezdte el vakargatni a hasát, a kutya bánatosan nyüszített.
– Nem! Rossz kutya! – szólt rá Wallace.
Apollo válasz gyanánt valami döbbenetesen nagyot fingott.
 – Te jó isten! – motyogta Wallace, és nem tudta, hol talál elég erőt
ahhoz, hogy ilyen körülmények között végigcsinálja az éjszakát.
– Na, ki a jó kutya? – búgta ekkor Nelson, mire Apollo úgy
fetrengett fektében, hogy majdnem felborította Wallace-t, aki végül
azt kérdezte:
– Akkor most segít nekem, vagy nem?
– Ha szépen megkér rá – válaszolta Nelson, és a széke
háttámlájának dőlve, kényelmesen elhelyezkedett. – Csak azért, mert
halottak vagyunk, még nem kell megfeledkeznünk a jó modorról.
– Kérem – felelte Wallace a fogait csikorgatva.
– Mit kér?
Wallace azt kívánta, bárcsak mindketten életben lennének, mert
akkor most megölhetné az öreget.
– Segítsen, kérem!
– Na, ez már jobb – állapította meg Nelson. – Amúgy milyen a
padló? Kényelmes?
– Nem az.
– De maga mégis azon ül. Erre számít. A padló mindig ott van.
Nem gondolkodik azon, hogyan csinálja. Hogyan ül rajta. De most
már igen, ugye?
Wallace valóban ezt tette – elkezdett gondolkodni a dolgon. És
ezért azon kapta magát, hogy belesüllyed a padlóba.
Kétségbeesetten kepesztett, hogy megkapaszkodjon valamiben, és
ne kerüljön még mélyebbre. Már a mellkasáig elmerült, amikor
Nelson halkan kuncogva felé nyújtotta a botját. Úgy kapta el, mint a
fuldokló a mentőkötelet, és visszahúzta magát a felszínre, de csak
azért, hogy azonnal újra süllyedni kezdjen.
– Ne gondolkodjon azon, hogyan csinálja! – figyelmeztette
Nelson. – Ne gondolkodjon rajta!
– Nem tudok! – hörögte rémülten Wallace. Mi több, csak a
padlóra tudott gondolni. És ami még rosszabb, azon törte a fejét,
hogy mi fog történni, ha teljesen átmegy a padlón, eléri a talajt, aztán
abba is belesüllyed.
De mielőtt elérhette volna a Föld középpontját, hogy
(valószínűleg) megsemmisüljön az olvadt magban, Nelson azt
kérdezte tőle:
É
 – Érzett fájdalmat, amikor meghalt?
– Mi van? – nyögte ki Wallace, és rettegve markolta a botot.
– Amikor meghalt, fájt? – kérdezte Nelson.
– Egy… egy kicsit. Gyorsan történt. Az egyik pillanatban még ott
voltam, a következőben meg már nem. Fel sem fogtam, hogy mi
történik velem. Nem értem, mi köze ennek ahhoz, hogy…
– És amikor ott volt, aztán meg már nem, mi volt az első
gondolat, ami átsuhant az elméjén?
– Az, hogy ez nem lehet a valóság. Hogy valamilyen tévedés
történt. Vagy hogy az egész talán csak egy rémálom.
Nelson úgy bólogatott, mintha pontosan erre a válaszra számított
volna, majd újabb kérdéssel hozakodott elő:
– És miből jött rá, hogy nem álmodik?
Wallace elszántan kapaszkodott a botba, és rövid tétovázás után
azt válaszolta:
– Abból, hogy eszembe jutott valami, amit régebben hallottam,
vagy talán olvastam. Az, hogy az ember álmában nem látja tisztán a
saját arcát.
– Á! És maga tisztán látta!
– Kristálytisztán – erősítette meg Wallace. – Láttam a
mélyedéseket az orromon, amiket a szemüveg nyomott oda, és a
borostát az államon. Ekkor gondoltam rá először, hogy talán nem
álom az, amit látok. Aztán pedig… – nyelt egyet, és folytatta: – A
temetésen. Mei is ott volt… vele még sosem találkoztam.
– Pontosan – helyeselt Nelson. – Az emberi elme fura egy valami.
Amikor álmodunk, a tudatalattink nem képes új arcokat alkotni a
semmiből. Mindenki, akit álmunkban látunk, olyan valaki, akit
láttunk már, még ha csak futólag is. És amikor ébren vagyunk,
minden tiszta, mert a saját szemünkkel látjuk. Vagy a fülünkkel
halljuk, vagy az orrunkkal érezzük. Nem olyan, mint amikor valaki
halott.
Akkor a nulláról kell kezdeni. Meg kell tanulnia átverni magát,
hogy ne gondolkodjon rajta. És nézze csak! Sikerült.
Első lépésnek nem is rossz!
Wallace lenézett. Megint a padlón ült. És szilárdnak érezte. De
mielőtt rágondolhatott volna, hogy belesüllyed, sietve kibökte:
 – Elterelte a figyelmemet!
– Bejött, nem? – felelte elégedetten Nelson, azzal elhúzta a botját,
és nekitámasztotta a székének. – Nagy szerencséje van, hogy itt
vagyok magának.
– Tényleg? – kérdezte Wallace, aki ezt a dolgot minimum
kétesnek ítélte.
– Abszolút! – bizonygatta Nelson. – Amikor én haltam meg,
egyedül kellett megtanulnom mindent. Hugo nem örült, de
igyekezett keveset tiltakozni. Elvégre, halottakról jót vagy semmit.
Időbe telt. Mintha újra meg kellett volna tanulnom járni. – Kuncogott
egyet, és hozzátette: – Volt egy-két botlásom. Eltörtem pár
teásbögrét, Hugo nagy-nagy bánatára. Imádja a bögréit.
– Úgy tűnik, túlzott imádat fűzi a teához – motyogta Wallace.
– Azt tőlem örökölte – felelte Nelson, és ettől Wallace majdnem
rosszul érezte magát. De csak majdnem. – Mindenre én tanítottam,
amit tud. Kellett neki valami, amire összpontosíthat, és a teacserjék
gondozása megadta ezt neki.
– Miért segít nekem? – tudakolta ekkor Wallace.
Nelson felkapta a fejét, és az állát felszegve így felelt:
– Miért ne segítenék? Ez a helyes.
– De én semmit sem adhatok cserébe – válaszolta Wallace
gondterhelten. – Nem tudok adni. Ilyesmit nem.
Nelson sóhajtott egyet.
– Furcsa egy szemlélet ez – válaszolta. – Nem azért segítek
magának, mert ellenszolgáltatást várok érte. De most őszintén,
Wallace! Mikor történt meg utoljára magával, hogy úgy tett valamit,
hogy nem várt érte viszonzást?
Wallace elgondolkodott, és eszébe jutott. 2006-ban történt. Ment
az utcán, és bosszantotta, hogy az aprópénz hangosan csörög a
zsebében. Az irodája közelében lévő sarkon egy hajléktalan koldult,
és ő beledobta az aprót a férfi poharába. Mindösszesen hetvennégy
centet. A férfi köszönetet mondott neki, ő pedig tíz perccel később
arról is megfeledkezett, hogy az illető létezik. Csupán most jutott
eszébe újra.
Végül csak annyit mondott:
– Nem tudom.
 – Huh… – Nelson megint sóhajtott egyet. – Az bizonyára… az,
ami. De tudja, bizonyos tekintetben máris előttem jár.
– Tényleg?
– Felrobbantotta azt az izzót – mondta Nelson a falikarok felé
biccentve. – Nekem sok időbe telt összeszedni ennyi energiát.
– Nem állt szándékomban – vallotta be Wallace. – Nem akartam,
csak… dühös voltam.
– Azt észrevettem – közölte Nelson, és nagyokat bólogatva
hozzátette: – Igyekezzen uralkodni az indulatain! A düh mindenféle
helyzetet teremthet, amiket jobb elkerülni.
Wallace lehunyta a szemét, és azt felelte:
– Van egy olyan érzésem, hogy ezt könnyebb mondani, mint
megtenni.
– Ez igaz – ismerte el Nelson. – De előbb-utóbb sikerülni fog.
Legalábbis, ha nem úgy dönt, hogy átmegy azon az ajtón.
Wallace felkapta a fejét, és meglepetten rávágta:
– Nem akarok…
Nelson a kezét feltartva elhallgattatta, és azt mondta:
– Majd tudni fogja, amikor eljön az ideje. Megmondom őszintén,
nekem jó, hogy van itt valaki, akivel elbeszélgethetek éjnek évadján.
Így kellemesebben telik az idő.
– Évek – felelte Wallace. – Azt mondta, évek óta halott.
– Ez így igaz.
Wallace észrevette, hogy furcsa érzés ébredezik a bensőjében.
Hasonlított ahhoz, amit a horog okozott a mellkasában, de ez
valahogy jobban égette.
– Minden éjszakát itt tölt, teljesen egyedül? – kérdezte halkan.
– A legtöbbet – javította ki szelíden Nelson. – Időről időre jön
valaki magához hasonló, bár jellemzően nem maradnak sokáig. Ez
csak egy megálló. Az utazó fél lábbal az egyik világban, fél lábbal a
másikban…
Wallace a tűz felé fordult, ami már alig égett, és azt mormolta:
– Erről nem akarok többet beszélni.
– Á… persze hogy nem – válaszolta Nelson. – Hát akkor miről
beszélgessünk?
 De Wallace nem felelt. Az oldalára dőlve elfeküdt a padlón,
összegömbölyödött úgy, hogy a hasáig felhúzta a két térdét, míg a
karját összefonta a mellkasa előtt. A horog finoman rezgett, és ő
gyűlölte ezt. Lehunyta a szemét, és azt kívánta, bárcsak
visszatérhetne abba az időbe, amikor még mindennek volt értelme.
És ez nagyobb fájdalmat okozott neki, mint várta volna.
– Jól van – mondta csendesen Nelson –, ezt is csinálhatjuk.
Csak nyugodtan, lassan, Wallace, nem kell sietnie. Amikor majd
készen áll, mi itt leszünk. Nem igaz, Apollo?
A kutya vakkantott egyet, és a farkával halk, lassú ritmust dobolt
a padlón.
 8. fejezet
WALLACE AKKOR nyitotta ki ismét a szemét, amikor
meghallotta, hogy valahol az emeleten megszólal egy ébresztőóra.
Odakint még sötétség uralkodott, és a kandalló feletti óra szerint
hajnali fél öt volt.
És nem tudott elaludni. Akárhogy próbálkozott, nem bírta
rávenni magát, hogy megnyugodjon és ellazuljon. Sokat rontott a
helyzeten, hogy kicsit sem volt fáradt. Talán elbóbiskolt, vagy
félálomba merült, de ennyi történt, nem több. Újra és újra lejátszotta
gondolatban a halálát megelőző pillanatokat, és azon töprengett,
hogy mit csinálhatott volna másként. Semmit sem tudott kitalálni, és
ettől csak még rosszabbul érezte magát.
A falakba rejtett csövek nyöszörögtek és susogtak, amikor valaki
odafent zuhanyozni kezdett. Az áramló víz hangja hallatán újabb
kín söpört végig Wallace-on, ugyanis eszébe jutott, hogy soha többé
nem fog zuhanyozni.
Elsőnek Mei jött le a lépcsőn. Apollo a farkát csóválva üdvözölte.
A nő akkorát ásított, hogy szinte belereccsent az állkapcsa, de
közben megvakargatta a kutya fejét. Ezúttal nem az előző napi
kosztümöt viselte, hanem fekete nadrágot, galléros fehér blúzt, és
egy ugyanolyan kötényt, mint ami Hugón volt tegnap este.
Nelson eltűnt a székéről, pedig Wallace nem hallotta távozni.
– Miért fekszik a padlón? – érdeklődött Mei.
– Miért csinálunk bármit? – kérdezett vissza Wallace színtelen
hangon. – Semminek nincs értelme.
– Ó, ember… – Mei sóhajtott egyet. – Nagyon korán van még az
egzisztenciális félelmekhez.
Legalább felébredhetnék, mielőtt ilyen naplopókkal kell
foglalkoznom…
Wallace ismét lehunyta a szemét.
És kinyitotta, amikor megérezte, hogy valaki fölé tornyosul. Hugo
állt mellette, és fentről nézett le rá.
Ugyanazt az öltözetet viselte, mint az előző napon, azzal a
különbséggel, hogy a fején piros fejpánt virított. Wallace nem is
hallotta meg, hogy a révész közeledik felé.
 Ingerülten nézett a kettejüket összekötő zsinórra, mire Hugo azt
kérdezte tőle:
– Mi a baj?
– Hogy tud ilyen halkan mozogni? – kérdezte Wallace.
– A gyakorlat – válaszolta Hugo kuncogva, és megveregette lapos
hasát. – Vagy talán maga nem figyelt eléggé. Na jöjjön! Keljen fel!
– Miért? – kérdezte Wallace, és még szorosabban ölelte a térdét.
– Mert szeretném megmutatni a konyhát.
– Az csak egy konyha – felelte Wallace. – Ha egyet láttál, mindet
láttad.
– Akkor jöjjön velem a kedvemért!
– Erősen kétlem, hogy egyáltalán meg akarom tenni.
– Ahogy gondolja… – válaszolta Hugo bólogatva, majd annyit
mondott: – Apollo!
Wallace felnyögött ijedtében, amikor a kutya kirontott a
legközelebbi falból, aztán körüljárta Hugót, és megszaglászta a lábát.
Amint befejezte az ellenőrzést, leült a gazdája mellett, és mialatt
felnézett rá, az egyik füle felmeredt, a másik lekonyult.
– Jó kutya! – dicsérte Hugo, és Wallace felé biccentve kiadta a
parancsot: – Nyalogasd meg egy kicsit!
– Mi? Micsoda? – kérdezte riadtan Wallace. – Hé, ezt ne! Semmi
nyalogatás! Nem…
De nem folytathatta, mert Apollo rávetette magát, és elszántan
nyalogatta, ahol érte. Pillanatok alatt benyálazta az arcát, aztán a
kezét is, mialatt védeni próbálta magát attól, ami minden bizonnyal
kutyatámadásnak minősült.
Megkísérelte lelökni magáról Apollót, de meglepően nehéznek
bizonyult. A kutya lehelete kegyetlenül büdös volt, és Wallace a
felfedezés nyomán egy pillanatig arra gondolt, hogy milyen lehet a
sajátja, mivel napok óta nem mosott fogat. De ez a gondolatmenete
egy szempillantás alatt megszakadt, mert amikor kinyitotta a száját,
hogy kiáltson, a kutya nyelve hozzáért az övéhez.
– Ááá… nem! Ne csináld! – hörögte rémülten. – Miért?
Miért?
– Apollo – mondta Hugo szelíden.
 Apollo azonnal a gazdájához hátrált, visszaült az előző helyére, és
úgy nézett Wallace-ra, mintha ő lett volna a seggfej ebben a
helyzetben.
– Szóval… van kedve megnézni a konyhát? – érdeklődött Hugo.
– Mindent el fogok pusztítani, amit szeret – fenyegetőzött Wallace
vérfagyasztónak szánt hangon.
– Ez bejött már valaha, valakinél? – kérdezte Hugo, és úgy tűnt,
valóban érdekli a dolog.
– Igen! Állandóan bejön! – válaszolta Wallace. Igaz, nem pont
ezeket a szavakat használta néhány alkalommal, de az emberek
megtanultak félni tőle. Főleg az alkalmazottai, de olyanok is, akik
nem nála dolgoztak. Kollégák. Még bírók is.
És néhány gyermek, de erről inkább nem akart beszélni.
– Ó, értem – felelte Hugo. – Jól van. De addig is, amíg megteszi,
jöjjön, és nézze meg a pogácsáimat és a süteményeimet! Büszke
vagyok rájuk.
– A te süteményeid? – kiabált ki Mei a konyhából. – Nagyon bátor
vagy ma reggel!
– Látja, mivel kell megvívnom? – kérdezte Hugo nevetve.
– Jöjjön, Wallace! Ne feküdjön itt, amikor kinyitunk! Az emberek
átgyalogolnának magán, és azt ne akarja! Aligha kellemes élmény.
A révész azzal sarkon fordult, bement a pult mögé, és belökte a
lengőajtót, Apollo pedig követte.
Wallace teljes komolysággal fontolgatta, hogy pontosan ott
marad, ahol van.
Végül azonban feltápászkodott.
De csak azért, mert ő akarta így.

***

A konyháról kiderült, hogy sokkal nagyobb annál, mint

amekkorára Wallace számított. Az egyik oldalán két ipari méretű
sütő, valamint egy terebélyes tűzhely állt – az utóbbin nyolc gázégő
sorakozott, és szinte mindegyik használatban volt. A másik oldalt a
mosogató foglalta el, valamint egy akkora hűtő, amekkorát Wallace
még nem is látott. A bejárattal szemközti falban tágas fülkeféleség
terült el, benne asztal és két szék állt, míg az ablaka a teacserjékkel
teli kertre nézett.
Mei – a homlokán liszt fehérlett – éppen a tűzhelynél állt, és
aggodalmasan figyelte a fazekak bugyborékoló tartalmát.
– Ezt kellene csinálnia? – mormolta halkan, majd megvonta a
vállát, és benézett mindkét sütőbe.
Az egyik tárolószekrény tetején rádiómagnó állt, és Wallace
megdöbbent, ugyanis a készülékből heavy metal áradt, kőkemény,
és brutális, és… német? Mei tovább rontotta a helyzetet azzal, hogy
énekelte a dalt, méghozzá fura torokhangon, és fülsértően hamisan.
Úgy hangzott, mintha a Sátánt akarta volna megidézni. Wallace
kinézte volna belőle, hogy pontosan ebben mesterkedik. És ó, ez
elindított benne egy gondolatmenetet, amit nem akart folytatni.
Ekkor újabb meglepetés várt rá, ugyanis Nelson az asztalnál ült,
és a két kezét a botján nyugtatta. És… átöltözött? Pizsama és
nyuszipapucs helyett most vastag, kék pulóvert viselt, valamint
barna nadrágot és tépőzáras cipőt. Mindennek a tetejébe a dal
szövegét dörmögte, mintha kívülről tudta volna az egészet.
– Ezt hogy csinálta? – kérdezte tőle Wallace elképedten.
Mindenki megdermedt, és őt bámulta – Hugo éppen a köténye
szalagját kötötte volna össze.
– Mit? – kérdezte Mei, azzal felnyúlt a rádióhoz, és lehalkította.
– Nem magához beszélek. Nelson, hogy csinálta?
Az öregúr úgy nézett körül, mintha azt hitte volna, hogy több
Nelson tartózkodik a konyhában, és miután egyet sem pillantott
meg, azt kérdezte:
– Hogy én?
Wallace ekkor arra gondolt, hogy talán nem is lett volna olyan
rossz, ha belesüllyed a padlóba.
– Igen, magához beszélek! – felelte ingerülten. – Átöltözött!
Nelson végignézett a ruháján.
– És miért ne tettem volna? – kérdezte értetlenül. – A pizsama
éjszakára való öltözet. Ne mondja, hogy nem tudta!
– De… de hát… mi halottak vagyunk.
– Elfogadás. Helyes! – dünnyögte Mei, és gyors, erőteljes
mozdulatokkal kevergette a fazekak tartalmát.
É
 – És? – kérdezte Nelson. – Attól, hogy halott vagyok, még
öltözhetek úgy, hogy jól nézzek ki. – Felemelte és megmozgatta a
lábát, majd azt kérdezte: – Ehhez mit szól?
Tépőzáras, mert a fűző a veszteseknek való! Tetszik?
Nem, Wallace-nak egyáltalán nem tetszett.
– Hogy csinálta? – kérdezte elszántan.
– Ó – felelte Nelson derűsen. – Tudja, ez az a ne gondolkodj rajta
dolog, amiről tegnap este beszéltünk, miután maga belesüllyedt a
padlóba.
– Mi után? – szólt közbe Hugo a szemöldökét magasra felvonva.
Wallace nem törődött vele, továbbra is az öregúrhoz beszélt:
– Én is meg tudom csinálni?
– Fogalmam sincs. Meg tudja? – válaszolta Nelson a vállát
vonogatva, majd felemelte a botját, és a padlóhoz koppantotta. És
ebben a pillanatban már hajszálcsíkos öltönyt viselt, ami pont úgy
nézett ki, mint Wallace egyik kedvenc öltönye. Ismét koppantott a
bottal, és máris farmernadrágot, valamint vastag téli dzsekit hordott.
Megint koppantott, és ekkor szmoking volt rajta, valamint
cilinder, ami hetykén félrecsapva állt a fején. Aztán ismét
koppantott, és megint az eredeti öltözetét viselte, tépőzáras cipőt, és
a többit.
Wallace tátogva bámulta az öreget, aki kihúzta magát, és büszkén
közölte vele:
– Én sok mindenhez értek!
– Nagyapa! – szólt rá Hugo aggodalmasan.
– Te csak hallgass! – vágott vissza Nelson a szemét forgatva. –
Hadd szórakozzak már egy kicsit! Wallace, jöjjön csak ide!
Ő odament, és megállt az öreg előtt, aki tetőtől talpig végignézett
rajta.
– Hmm-hmm – hümmögött aztán elgondolkodva. – Igen.
Hát igen… értem. Ez nem túl szerencsés. – Lefelé sandított, és
folytatta: – És flip-flop papucs. Én magam sosem hordtam. Túl
hosszúak a lábujjaimon a körmök.
– Ilyesmiről nem szokás beszélni – jegyezte meg Wallace
fintorogva.
 – Nekünk itt nincsenek titkaink egymás előtt – felelte Nelson a
vállát vonogatva.
– Pedig nem ártana – dörmögte Hugo, és kihúzott egy tepsit az
egyik sütőből. Szép magas muffinokkal volt tele, a rájuk szórt
csokoládé megolvadt, és beterítette a tetejüket.
Wallace-t alighanem jobban érdekelték volna, ha nem kötötte
volna le a figyelmét a tény, hogy ezek alapján tetszése szerint,
bármikor átöltözhet.
– Hogyan működik? – kérdezte izgatottan.
Nelson grimaszolva töprengett, majd azt felelte:
– Az kell hozzá, hogy eléggé akarja. Nagyon erősen.
Wallace mindennél jobban akarta. Szinte mindennél.
– Értem. Rendben. Még valami? – kérdezte.
– Ennyi az egész.
– Maga most szórakozik velem?
– Azt álmomban sem tenném – biztosította Nelson. – Gondoljon
rá, hogy mit szeretne viselni, milyen érzést okozna az anyag a bőrén,
és hogyan nézne ki benne! Csukja be a szemét!
Wallace megtette, bár egy kicsit kínosan érezte magát.
Amikor utoljára azt tette, amit Nelson mondott neki, körbe-körbe
ugrált. A heavy metal szám véget ért, de rögtön elindult egy másik,
ami a jelek szerint még több üvöltésből állt.
– Most pedig képzeljen el egy öltözetet! – folytatta az öregúr. –
Jelenítse meg gondolatban! Kezdje valami egyszerűvel! Nadrág és
ing. Ne akarjon több rétegű ruházatot, legalábbis egyelőre! Majd
annak is eljön az ideje.
– Rendben – suttogta Wallace. – Nadrág és ing. Nadrág és ing.
Megvan.
– Látja magát?
Wallace látta magát. A lakásában, a hálószobában állt, az ajtón
függő tükör előtt. A gardrób nyitva volt. Odalent az utcán dudák
harsogtak, védősisakot viselő férfiak és nők kiabáltak és nevettek. A
sarkon egy utcai zenész csellón játszott.
– Igen! Látom!
– Akkor most változtassa valósággá! – biztatta Nelson.
Wallace résnyire nyitotta a fél szemét, és megjegyezte:
 – Azt hiszem, ennél kicsivel többre lesz szükség.
Rögtön ezután felnyögött, mert kapott egyet a bottal a lábszárára.
– Nem összpontosít! – korholta Nelson a maga öreguras, nyugodt
módján.
Wallace ismét behunyta szemét, vett egy mély lélegzetet, és
lassan engedte ki a levegőt a tüdejéből.
– Jól van… Összpontosítás – mormolta halkan. – Nadrág és ing.
Nadrág és ing.
És ekkor valami egészen furcsa dolog történt vele.
A bőre bizseregni kezdett, mintha gyenge elektromos áram folyt
volna át a testén. A lábujjainál kezdődött, és felfelé haladt a lábán,
mígnem elérte a mellkasát. A horog – ami mindig ott volt, és nagy
bosszúságára kezdte megszokni – kissé mintha elcsavarodott volna.
– Te jó ég! – dörmögte Nelson, míg Mei fuldokolni kezdett.
– Mi van? – kérdezte Wallace, és kinyitotta a szemét. – Működött?
– Ööö… többé-kevésbé – felelte Nelson, és krákogott egyet.
– Mondja, gyakran visel ilyesmit? Persze, nem akarok ítélkezni
maga felett. Hogy mit művel a szabadidejében, az kizárólag önre
tartozik. Csak abban nem vagyok biztos, hogy ez a megfelelő viselet
egy teázóban.
– Miről… – kezdte Wallace, de ekkor lenézett, és a torkán akadt a
szó.
Igen, valóban átöltözött. A melegítőnadrág, a póló és a papucs
eltűnt.
Felhördült döbbenetében, amikor meglátta, hogy csíkos bikinit
visel, ami nem sokat hagy a képzeletnek. És nem csak bikini alsót, ó,
nem! Hanem felsőt is a mellkasán, és a pántja a nyakánál van
megkötve úgy, hogy a végek lelógnak a hátára… A lábán semmi sem
volt, de ez most a legjelentéktelenebb problémái közé tartozott.
– Mi ez? – ordította elgyötörten. – Mit tett velem?
– Nekem ehhez semmi közöm – felelte Nelson higgadtan.
– Maga intézte így. – A szemét résnyire vonva végignézett
Wallace-on, és folytatta: – Szóval így öltözködik szabadidejében?
Kicsit… szűknek tűnik. De ezzel megint csak nem akarok ítélkezni.
Nyilvánvalóan hazudott. A hangja elárulta róla, hogy magában
egy kicsit azért elítéli azt, amit lát.
 Wallace ezalatt azon siránkozott magában, hogy a természet csak
két kézzel szerelte fel az embert. A jobbjával a lágyékát próbálta
takarni, míg a balt a mellkasához nyomta, mintha ezzel bármit elért
volna.
Mei füttyentett egyet, és megszólalt:
– Jobban áll, mint gondoltam volna. Sőt, egy kicsit irigy vagyok.
Nagyon csinos feneke van!
Wallace megpördült, mindkét kezével az alfelét takarta, és
haragosan meredt a nőre, aki édesen mosolygott rá.
– Nagyapa! – szólalt meg elgyötörten Hugo.
– Nem én csináltam – közölte az öregúr derűsen hunyorogva. –
Őszintén szólva, nem is számítottam rá, hogy sikerülni fog. Nekem
három hónapba telt, mire kitaláltam, hogyan tudok ruhát váltani.
Honnan tudhattam volna, hogy ő elsőre képes lesz? Tök jól csinálja
ezt az egész szellem-dolgot. – Vetett egy pillantást Wallace-ra, és
hozzátette: – Talán túl jól.
Wallace ezalatt azon tűnődött, mit árul el az életéről (és a
haláláról) a tény, hogy egy, a semmi közepén álló, összedőlni
készülő ház konyhájában végezte úgy, hogy bikinit visel, és semmi
mást.
– Minden rendben – mondta ekkor Hugo barátságosan, mialatt
Wallace a fejét ide-oda kapkodva keresett valamit, amivel
eltakarhatná magát, de csak addig, amíg eszébe jutott, hogy semmit
sem tud megfogni. – Nem mindig működik az első alkalommal. Egy
kis hiba csúszott a dologba.
– Kis hiba – ismételte Wallace a kifejezést ingerülten vicsorogva. –
Mondják, hogyan tudom helyrehozni?
– Nem tudom, hogy képes-e rá – jelentette ki Nelson teljes
komolysággal. – Lehet, hogy így marad az itteni ideje hátralévő
részére. És talán azután is.
– Nem fog így maradni – mondta Hugo, és sóhajtott egyet.
– Nagyapa szórakozik magával. Látnia kellett volna őt, amikor
először ruhát váltott. Az lett a vége, hogy húsvéti nyúl jelmezt viselt.
– Még egy műanyag tojásokkal teli kosaram is volt – tette hozzá
Nelson. – Hát, az fura volt. A tojások karfiollal voltak megtöltve, ami
persze undorító volt.
 – Maga tudta, hogy ez fog történni! – csattant fel Wallace.
– Természetesen nem tudtam – vágott vissza Nelson. – Azt
hittem, hogy majd csak ácsorog itt, és hülye pofákat vág jó fél órán
át, míg végül feladja. – Kuncogott egyet, és folytatta:
– De ez sokkal szórakoztatóbb. Szívből örülök, hogy ide került.
Maga aztán tudja, hogyan kell életet varázsolni ebbe a házba. –
Hirtelen elvigyorodott, és hozzátette: – Vette?
Életet varázsol! Azért vicces, mert mi nem is élünk.
Szójáték! Ó, mennyire kedvelem önt!
Wallace-nak emlékeztetnie kellett magát, hogy jogi szempontból
egy idős személyt megütni helytelenítendő (és törvényellenes), még
akkor is, ha az érintett idős személy bőven megérdemli.
– Változtasson vissza! – kiabálta elkeseredetten.
De mielőtt Nelson kinyitotta volna a száját – kétségkívül azért,
hogy tovább rontsa a helyzetet –, Hugo megszólalt:
– Wallace, nézzen rám!
Wallace engedelmeskedett. Úgy érezte, annyira tehetetlen, hogy
nem is képes nem azt tenni, amit a révész mond neki. A kettejüket
összekötő zsinór lágyan rezgett.
– Semmi baj – mondta Hugo higgadtan. – Egy kisebbfajta,
jelentéktelen baleset. Megesik néha. Semmi olyan, amiért érdemes
lenne dühöngeni.
– Nem maga visel bikinit – emlékeztette őt Wallace.
– Ez valóban így van – felelte Hugo mosolyogva. – De nem olyan
vészes. Kimondottan jó lába van hozzá.
Wallace felnyögött, míg Mei ismét fuldokolni kezdett a
visszatartott röhögéstől.
Hugo ekkor előrenyújtotta a kezét úgy, hogy a tenyerét és az
ujjait alig néhány hüvelyknyi távolság választotta el Wallace
mellkasától. A horog szelíden vibrált. Wallace vett egy mély
lélegzetet, és a haragja az iszonyodásával együtt pillanatok alatt
eltompult. Nem érezte jól magát, de sokkal nyugodtabb lett.
– Mit művel? – kérdezte fojtott hangon.
– Segítek – válaszolta Hugo, és mialatt a homlokát ráncolva
összpontosított valamire, azt mondta: – Hunyja be a szemét!
Wallace megtette.
É
 És különös módon érzékelte a férfi kezéből áradó meleget, holott
az elméletileg lehetetlen volt. Meg tudta érinteni a kutyát, Nelsont és
Meit (ő pedig valamennyiüket), de nem tudta megérinteni Hugót.
Úgy tűnt, vannak bizonyos szabályok, amiket kezdett megtanulni,
akármilyen nevetségesnek tűntek is. Az a bizonyos bizsergés is
visszatért, és végigszaladt az egész testén.
– Ez a földből jön – mondta Hugo csendesen. – Energia.
Élet. Halál. Minden. Felemelkedünk, aláhullunk, és még egyszer
felemelkedünk. Külön utakon járunk, de a halál nem válogat.
Mindenkiért eljön. Amit teszünk, az különböztet meg minket.
Koncentráljon, Wallace! Én megmutatom, hová nézzen, de a többi a
maga dolga. Nem kell hozzá más, csak egy kis… á, meg is vagyunk.
Látja?
Wallace kinyitotta a szemét, és lenézett magára.
Flip-flop papucs. Melegítőnadrág. Bandapóló. Minden
ugyanolyan volt, mint korábban.
– Hogy csinálta? – kérdezte Wallace a pólóját húzogatva.
– Én nem csináltam semmit – válaszolta Hugo. – Maga tette. Én
csak segítettem, hogy megtalálja az irányt. Így már jobb?
Igen, Wallace sokkal jobban érezte magát. Sosem hitte volna,
hogy egyszer ennyire fog örülni a papucsának.
– Azt hiszem – dörmögte bólogatva.
– Majd rájön, hogyan kell csinálnia. Bízom önben – felelte Hugo,
azzal hátrált egy lépést. – Már ha sokáig itt marad. – Ekkor furcsa
kifejezés suhant át az arcán, de eltűnt, mialatt Wallace értelmezhette
volna. – Biztosra veszem, hogy akármi következik is, nem kell
nyugtalankodnia az ilyen dolgok miatt.
Wallace ezt egy kicsit baljósnak érezte, és akadozva megkérdezte:
– A… az em… az emberek nem viselnek ruhát a…
Mennyországban? A másvilágon? Egyáltalán, minek nevezzem?
Nelson felnevetett, és vidáman válaszolt:
– Ó, előbb-utóbb meglátja! Amennyit tudunk róla, még az is lehet,
hogy az egész egy nagy nudista strand!
– Akkor inkább a Pokol – dörmögte Wallace.
– Mit gondol a teasüteményről? – kérdezte Hugo, a sütő tetején
lévő tepsi felé biccentve.
 – Nem tudom megenni, igaz? – kérdezett vissza Wallace mélyet
sóhajtva.
– Hát nem.
– Akkor mi a fenéért érdekelne, hogy hogyan néz ki? – csattant fel
Wallace. Nem mondta ki, hogy érzi azt az édes és csábító illatot,
mert ettől nagyon magányosnak érezte magát. Különösnek találta,
hogy a teasütemény ezt műveli vele. Erős kísértést érzett, hogy
odanyúljon egyért még akkor is, ha tudja, hogy nem képes
megfogni.
Hugo is lenézett a tepsi tartalmára, majd ismét Wallace-t
fürkészve megszólalt:
– Azért, mert szépek. Nem mindig az a fontos, hogy mit
kaphatunk meg, és mit nem, hanem az a munka is, amit beleteszünk
valamibe.
Wallace széttárta a kezét, és kifakadt:
– De hát ennek semmi… tudja, mit? Rendben. Tehát… úgy
néznek ki, mint a teasütemények.
– Köszönöm – felelte Hugo teljes komolysággal. – Kedves öntől,
hogy ezt mondja.
Wallace erre csak mordult egyet.

***

Pontosan fél nyolckor a Kharón Állomás kinyitott.

Wallace csak figyelt, mialatt Hugo kinyitotta a bejárati ajtót, és
átfordította a táblát, aminek egyik oldalán a „Zárva”, a másikon a
„Nyitva vagyunk. Térjen be hozzánk!” felirat szerepelt. Wallace nem
igazán tudta, mire számítson.
A teázó messze esett a falutól, és úgy gondolta, hogy ha lesznek is
vendégek, akkor lassan és elszórtan szállingóznak majd a nap
folyamán.
Így aztán alaposan meglepődött, amikor meglátta az odakint
várakozó tömeget. Amint kattant a zár, és kinyílt az ajtó, emberek
egész áradata özönlött be.
Egyesek beálltak a pult előtt képződő sorba, és úgy üdvözölték
Hugót, mintha már régóta ismerték volna.
 Mások letelepedtek az asztalokhoz, a szemüket dörzsölték, és
ásítoztak. Sokan öltönyt vagy kosztümöt viseltek, vagy éppen a
munkahelyükön rendszeresített formaruhát.
Akadtak fiatalok is, akiknek a fején Beanie sapka díszelgett, míg a
vállukról hátizsák lógott. És Wallace megdöbbenve fedezte fel, hogy
senki sem húzza elő rögtön a laptopját, és nem bámulja a telefonját.
– Nincs wifi – közölte vele Mei, amikor rákérdezett. A nő
gyakorlott könnyedséggel sürgött-forgott a konyhában. – Hugo azt
akarja, hogy azok, akik bejönnek, egymással beszélgessenek
ahelyett, hogy egy képernyőre merednének.
– Ó, hát persze – helyeselt bólogatva Wallace. – Ez olyan hipszter-
dolog, ugye?
Mei lassan, nagyon lassan felé fordult, és azt felelte:
– Nagyon kérem, intézze úgy, hogy én is jelen legyek, amikor ezt
mondja Hugónak! Szeretném látni az arcát, amikor maga
hipszternek nevezi. Nagy szükségem lenne rá!
Hugo egy régimódi pénztárgépbe ütögette be a rendeléseket, és
folyamatosan mosolygott, mialatt süteményeket és pogácsákat
rakosgatott papírzacskókba, vagy éppen kivitt egy-egy teáskannát
valamelyik asztalhoz.
Wallace nem hagyta el a konyhát, a kerek ablakon át figyelte a
férfit. Gondolt rá, hogy kimegy a vendégtérbe, de inkább bent
maradt. Azt mondogatta magának, hogy nem akar útban lenni.
Nem mintha tudott volna útban lenni.
Nelson visszatért a kandalló előtt álló székre. Wallace
megfigyelte, hogy egyetlen vendég sem akart letelepedni rá, holott
nem tudhatták, hogy foglalt. Apollo az asztalok között járkált, és
lelkesen csóválta a farkát, pedig senki még csak rá sem nézett.
Pár perccel kilenc előtt megint kinyílt az ajtó, és egy nő lépett be.
Vastag kabátot viselt, amit egészen az álláig felgombolt. Az arca
sápadt és beesett volt, a szeme alatt karikák sötétlettek. Nem ment a
pulthoz, hanem egy, a kandalló közelében álló, üres asztalhoz
telepedett le.
Wallace elgondolkodva tanulmányozta a nőt az ablakon át.
Beletelt pár pillanatba, de sikerült rájönnie, hogy miért találja
ismerősnek. Akkor látta, amikor Mei elhozta őt ide – odakint
találkoztak, amikor a nő éppen gyors léptekkel távolodott a
teaháztól.
– Ő kicsoda? – kérdezte halkan.
– Kiről beszél? – felelte Mei, majd az ajtóhoz sietett, és
lábujjhegyre állva kinézett a másik ablakon.
– Az a nő, aki Nelson közelében ül. Itt volt azon az estén, amikor
megérkeztünk. Elment mellettünk.
Mei sóhajtott, és visszaereszkedett a talpára.
– Ő Nancy – közölte aztán. – A francba, nagyon korán jött.
Rendszerint délután szokott megérkezni. Alighanem rossz
éjszakája volt. – A kötényébe törölte a kezét, és hozzátette: – Ki kell
mennem, hogy átvegyem a pultot. Itt marad?
– Miért kell… – kezdte Wallace, de elhallgatott, és odébb lépett,
mert Mei minden további nélkül kirobogott az ajtón.
Wallace tovább figyelt az ablakon át. Mei odament Hugóhoz, és
belesúgott valamit a fülébe. A férfi az asztalnál ülő nőre nézett, majd
bólintott egyet. Ezt követően teáskannát és egy csészét rakott egy
tálcára, majd megfogta, és kivitte a nőnek. Nancy fel sem pillantott
rá, amikor letette a tálcát az asztalra. Továbbra is kifelé nézett az
ablakon, és a táskáját szorongatta, amit az ölében tartott.
Hugo leült az asztal másik oldalán lévő székre, de egy szót sem
szólt. Megtöltötte teával a csészét, a gőz apró pamacsok formájában
szállt fel. Végül visszatette a kannát a tálcára, majd a nő elé rakta a
csészét.
Nancy nem törődött sem a teával, sem a férfival.
De Hugón nem látszott, hogy bántaná a dolog. Összefonta a
karját a mellkasán, és türelmesen várt.
Wallace ezalatt arra gondolta, hogy talán ez a nő is szellem, egy
lélek, mint ő maga. De aztán egy férfi lépett Hugóhoz, rátette a kezét
a vállára, és fojtott hangon beszélt hozzá. Végül, köszönés gyanánt,
biccentett egyet a nőnek, és elhagyta a helyiséget.
Hugo és Nancy majdnem egy órán át üldögéltek így. A nő meg
sem kóstolta a neki szánt teát, és egyetlen szót sem szólt. Hugo is
hallgatott. Az egész úgy hatott, mintha egyszerűen csak egymás
mellett léteztek volna ugyanazon a helyen.
 Amikor a pult előtti sor elfogyott, Mei visszatért a konyhába, és
Wallace egyből nekiszegezte a kérdést:
– Azok ketten mit csinálnak?
– Ööö… nem – felelte Mei a fejét rázva –, ezt nem az én dolgom
elmondani.
– Itt soha, senki nem mond olyasmit, aminek van némi értelme és
jelentősége? – kérdezte Wallace gúnyosan.
– Dehogynem! – válaszolta Mei, közben kinyitotta egy kamra
ajtaját, és kivett egy kávécukorral és kávétejszínnel teli műanyag
dobozt. – Csak nem azt hallja, amit hallani szeretne. Tudom, hogy
nehéz megérteni, de nem minden magáról szól, Wallace. Önnek is
megvan a saját története, és Nancynek is a magáé. Ha az a sorsa,
hogy megismerje ezt az utóbbit, akkor úgy lesz.
Wallace úgy érezte, higgadt, de határozott rendreutasításban
részesült. És amit még rosszabbul viselt, hogy igazat adott Meinek.
Aki ekkor sóhajtott egyet, és hozzátette:
– Szabad kérdéseket feltennie. Mi több, jó is, ha kérdez.
De Nancy ügye őrá és Hugóra tartozik. – Elindult az ajtó felé, de
mielőtt kiment volna, megállt, és visszafordult.
Tétovázott még pár pillanatig, ám végül csak megszólalt: – Hugo
valószínűleg elmond egyet s mást, ha rákérdez nála, de tudjon róla,
Nancynek nyomós oka van arra, hogy itt legyen! Akarja tudni,
hogyan lett maga az első önálló munkám?
Wallace bólintott egyet.
Mei az alsó ajkát rágcsálta, majd belekezdett:
– Hugónak korábban volt egy másik kaszása. Azóta dolgoztak
együtt, mióta Hugóból révész lett. Aztán… bonyodalmak
keletkeztek, és nem csak Cameronról beszélek. A kaszás erőltetett
dolgokat, amikor nem kellett volna, és hibák keletkeztek.
Személyesen nem ismertem őt, de hallottam történeteket. – Mei
kisöpörte a homlokából a hajfürtöket, és folytatta: – Az a feladatunk,
hogy utat mutassunk. Hogy segítsünk Hugónak és azoknak az
embereknek, akiket idehozunk. Ám az előző kaszás megfeledkezett
erről. Azt hitte, okosabb Hugónál. És nem lett jó vége. A menedzsert
is be kellett vonni.
 Wallace hallotta már ezt a nevet. Nelson kellemetlen alaknak
mondta az illetőt.
– A menedzsert?
– Addig örüljön, amíg nem ismeri! – közölte sietve Mei. – Ő a
főnökünk. Ő osztott be engem Hugo mellé, és megtanított a
kaszások mesterségére. De… jobb, ha nincs itt.
Ne akarjuk felhívni magunkra a figyelmét!
Wallace megborzongott, és azt kérdezte:
– Miért, mit csinál?
– Menedzsel – felelte Mei olyan hangsúllyal, mintha ezzel minden
megmagyarázott volna. – De ne aggódjon miatta!
Ennek semmi köze magához, és szerintem soha nem is fog
találkozni vele. – Elhallgatott egy pillanatra, majd sokkal halkabban,
már-már suttogva hozzátette: – Legalábbis nagyon remélem.
Azzal megfordult, és kisietett a konyhából.
Wallace visszatért a kerek ablakhoz, és amint kinézett, Nancy
pont úgy festett, mint aki beszélni készül. Már kinyitotta a száját, de
hirtelen becsukta, és olyan erővel préselte össze a két ajkát, hogy
csak egy vékony, világos csíknak látszottak. Hirtelen felállt, és a szék
lábai hangosan megcsikordultak a padlón. A teázó kellemes
háttérzaja hirtelen elhalt, mindenki a nő felé fordult, de ő csak Hugót
nézte. Wallace összerezzent, amikor felismerte Nancy arcán a fojtott
harag jeleit. Azt hitte, a nő mindjárt megüti Hugót, de végül csak
megkerülte az asztalt, és elindult a kijárat felé.
Ám pár lépés megtétele után megtorpant, amikor Hugo
utánaszólt:
– Engem mindig megtalál itt. Mindig. Amikor úgy érzi, hogy
készen áll, én itt leszek.
Nancy a vállát leeresztve kissé előregörnyedt, és elhagyta a
Kharón Állomást.
Hugo az ablakon át nézett a nő után. Mei odament hozzá, a
vállára tette a kezét, és suttogott neki valamit, amiből Wallace egy
szót sem értett. Hugo sóhajtott egyet, és a fejét csóválva a tálcára
rakta a csészét, majd a tálcát fél kézzel tartva a pult felé indult.
Wallace gyorsan elhátrált az ablaktól, mert nem akarta, hogy
rajtakapják, amint kémkedik. Úgy tett, mintha a berendezéseket
tanulmányozná, amikor az ajtó befelé lendült, és Hugo belépett a
konyhába. A vendégtérben a háttérzaj ismét felerősödött.
– Nem muszáj itt hátul maradnia – jegyezte meg Hugo.
– Nem akarok útban lenni – felelte Wallace, és bizonytalanul,
nehézkesen megvonta a vállát. Tisztában volt azzal, hogy ez milyen
nevetségesnek hangzott. De nem tudta pontosan szavakba önteni
azt, amit valójában mondani akart, vagyis azt, hogy nem szeretné, ha
az emberek úgy járkálnának körülötte (vagy, ne adja az ég,
átmennének rajta), mintha nem is lenne ott.
Hugo letette a tálcát a mosogató szélére, és azt felelte:
– Amíg itt van, ez a hely ugyanannyira az öné, mint a miénk.
Nem szeretném, ha fogolynak érezné magát.
– Pedig az vagyok – válaszolt Wallace a zsinór felé biccentve. –
Emlékszik? Elég durva megpróbáltatáson mentünk át az este.
– Persze hogy emlékszem – felelte Hugo, és lenézett a csészében
lévő teára, majd a fejét csóválva folytatta: – De amíg itt van,
szabadon mozoghat a teaház területén. Nem szeretném, ha azt
érezné, hogy nem teheti meg.
– Miért érdekli magát az, hogy én fogolynak érzem magam vagy
sem?
– Miért ne érdekelne? – kérdezte vissza Hugo, és furcsán nézett
Wallace-ra, aki erre csalódottan kijelentette:
– Én tényleg nem értem magát!
– Mert nem is ismer engem – válaszolta Hugo, és érződött a
hangján, hogy ezzel csak kijelent egy tényt, és nem akar vele semmi
rosszat. És mielőtt Wallace visszavághatott volna, feltartotta a kezét,
és folytatta: – Tudom, hogy ez az egész milyennek tűnik. Nem fogok
tiszteletlenül viselkedni magával, ezt megígérem. – Leeresztette a
kezét, és lenézett a tálcára, az immár kihűlt, sötét teára. – Könnyű
megindulni a lejtőn. És én sokáig csúsztam lefelé.
Próbáltam kikeveredni belőle, de nem sikerült. Nem mindig így
mentek a dolgaim. A Kharón Állomás nem mindig létezett, és én
sem voltam mindig révész. Elkövettem néhány hibát.
– Tényleg? – kérdezte Wallace, és nem értette, miért érződik erős
hitetlenkedés a hangjából.
 – Természetesen – dörmögte Hugo lassan pislogva. – Függetlenül
attól, hogy mi vagyok, és mivel foglalkozom, még ember vagyok. És
újra meg újra hibázom. Az a hölgy, akihez az előbb odaültem,
Nancy, hát ő… – Nem fejezte be a mondatot, csak megcsóválta a
fejét, és így folytatta: – Révészként igyekszem a lehető legjobban
végezni a munkámat, mert tudom, hogy az emberek számítanak
rám.
Azt hiszem, ez a legtöbb, amit valaki kérhet. Tanultam a
hibáimból, még ha újakat követek is el.
– Nem tudom, hogy ettől jobban érzem-e magamat – felelte
Wallace.
Hugo hirtelen felnevetett, és kijelentette:
– Nem ígérhetem meg, hogy nem fogok elszúrni valamit, de
biztosítani akarom, hogy amíg itt van, békésen és nyugalomban
töltse az időt. Megérdemli annyi minden után.
Wallace elfordította a fejét, és halkan megjegyezte:
– Maga nem ismer engem.
– Valóban nem – erősítette meg Hugo. – De éppen ezért tesszük
most azt, amit teszünk. Megismerem magát, hogy tudjam, hogyan
tudok a legjobban segíteni.
– Nem kérek a segítségéből!
– Tudom, hogy gondolja ezt – felelte Hugo –, de remélem,
felismeri, hogy nem kell egyedül végigcsinálnia. Feltehetek egy
kérdést?
– Ha azt mondom: nem?
– Akkor nemet mond. Nem fogom belekényszeríteni semmibe,
amire nincs felkészülve.
Wallace nem tudta, mit veszíthet még, ezért azt válaszolta:
– Rendben. Kérdezzen!
– Jó élete volt?
– Micsoda? – mordult fel Wallace, és felkapta a fejét.
– Az élete – mondta Hugo türelmesen – jó volt?
– Határozza meg, mit ért jó alatt!
– Most csak próbál kitérni a válasz elől!
Ez igaz volt, és Wallace gyűlölte, hogy Hugo ilyen könnyen
átlátott rajta. És viszketni kezdett a bőre, mert az a benyomása
támadt, hogy megmutat olyan dolgokat, amiket sosem akart.
Ugyanakkor, szándékosan ködösíteni sem szeretett volna, valóban
sosem gondolt ebből a szempontból az életére. Reggel felkelt, és
bement a munkahelyére. Egész nap dolgozott, és jó munkát végzett.
Néha veszített, de a legtöbbször nem. A cég nem véletlenül lett
olyan sikeres. És mi értelme van az életnek a sikeren kívül? Igazából
semmi.
Igaz, barátja egy sem akadt. És családja sem volt. Nem volt
élettársa, senki, aki gyászolta volna, mialatt ott feküdt abban a
méregdrága koporsóban, abban a röhejes templomban, de ez aligha
lehetett egy jó élet egyetlen mércéje. Minden a nézőponton múlt.
Márpedig ő fontos dolgokat csinált, és végső soron senki sem
kérhetett többet tőle.
– Éltem – felelte végül.
– Igen, élt – erősítette meg Hugo, továbbra is a teáscsészét
fürkészve. – De ezzel nem adott választ a kérdésemre.
– Maga nem a terapeutám – jegyezte meg Wallace.
– Ezt már említette – dörmögte Hugo, azzal felemelte a csészét, és
a mosogatóba öntötte a tartalmát. A mozdulatai arról árulkodtak,
hogy nehezére esett megtenni. A sötét folyadék szétterült a
mosogató aljában, mígnem Hugo megnyitotta a csapot, és bő vízzel
leöblítette az egészet.
– A… ööö… maga a többiekkel is ilyen? – tudakolta ekkor
Wallace.
Hugo elzárta a csapot, és óvatosan beletette a csészét a
mosogatóba.
– Minden ember más, Wallace – felelte aztán. – Nem lehet egyféle
módon bánni velük. Nincsenek egységes szabályok, amiket
alkalmazni lehet minden egyes emberre, aki bejön ebbe a házba.
Nem lenne sok értelme, mert maga nem olyan, mint mások, ahogyan
ők sem olyanok, mint ön. – Kinézett a mosogató feletti ablakon, és
hozzátette: – Egyelőre nem tudom, hogy ki maga. De tanulok.
Tudom, hogy fél, és ehhez megvan minden joga.
– Ez átkozottul igaz! – mordult fel Wallace. – Hogy a pokolba ne
félnék?
Hugo szelíden mosolyogva szembefordult vele, és azt mondta:
 – Ez lehet a legőszintébb dolog, amit mondott azóta, hogy
megérkezett ide. Mit szól hozzá? Íme, halad előre. És ez jó.
Wallace úgy gondolta, a dicséretnek nem kéne ennyire jólesnie
neki, de ez történt. Még akkor is, ha úgy érezte, nem érdemelte meg,
ráadásul nem is vágyott rá.
– Mei azt mondta, korábban egy másik kaszással dolgozott –
felelte aztán.
Hugo arcáról lehervadt a mosoly, és pár pillanattal később a
vonásai már komorságot tükröztek.
– Így van. De ez nem tartozik ide. Semmi köze a maga ügyéhez.
Wallace tett egy lépést hátra, és hosszú-hosszú idő óta első ízben
bocsánatot akart kérni. Ez a késztetés teljesen idegen volt számára,
és még rosszabbul érintette az, hogy milyen nehezen tudja
kimondani.
– Nos… akkor… bocsánatot kérek – dadogta végül elcsukló
hangon.
Hugo lehorgasztotta a fejét, megtámaszkodott a mosogató szélén,
és azt felelte:
– Hát igen, én biztattam arra, hogy tegyen fel kérdéseket.
De vannak dolgok, amikről nem szeretnék beszélni, legalábbis
egyelőre.
– Akkor nyilván megérti, hogy én is ezt érzem – válaszolta
Wallace.
Hugo felkapta a fejét, meglepetten pislogott, majd ismét
elmosolyodott.
– Nos, én… jól van – mondta végül. – Ebben igaza van. Ez így
tisztességes.
Azzal elfordult, és kiment a konyhából, Wallace pedig percekig
csak állt, és elgondolkodva nézett utána.
 9. fejezet
A KHARÓN ÁLLOMÁSON viszonylag nagy volt a forgalom a
nap java részében. Délután három tájban kevesebben jöttek, de aztán
megint egyre többen lettek, főleg akkor, amikor a tisztán kéklő
égbolt sötétedni kezdett. Wallace végig a konyhában maradt, és
kukkolónak érezte magát, mialatt az érkező és távozó vendégeket,
vásárlókat figyelte.
Meglepődve tapasztalta, hogy senki sem kapcsol be egyetlen árva
laptopot sem, és egy percet sem áldoz a telefonjára. A jelek szerint
még az egyedül érkezők is remekül elvoltak azzal, hogy csak
üldögéltek a székükön, és a teaház kellemes háttérzaját hallgatták.
Wallace részben derűs lett (részben pedig elborzadt), amikor
megpróbálta kitalálni, milyen nap van, és arra kellett rádöbbennie,
hogy fogalma sincs. Eltartott pár pillanatig, mire visszafelé haladva
kiszámolta. Vasárnap halt meg. A temetését szerdán tartották.
Vagyis, ennek a napnak csütörtöknek kellett lennie, bár úgy
érezte, mintha hetek teltek volna el. Ha még élt volna, most az
irodájában lett volna, és több óra választotta volna el a munkaidő
végétől. Állandóan addig dolgozott, amíg teljesen kimerült,
olyannyira, hogy mire hazaért, rendszerint beledőlt az ágyába, és
aludt, amíg másnap kora reggel megszólalt az ébresztőóra, és
kezdődött minden elölről.
A felismerés most a megvilágosodás erejével hatott rá.
Az a rengeteg munka, minden, amit tett, az élet, amit felépített.
Mennyit ért valójában? Mi volt az értelme az egésznek?
Wallace nem tudta, és már attól is pocsékul érezte magát, hogy
csak rágondolt.
Ezek a gondolatok dübörögtek a fejében, mialatt tovább játszotta
a kukkolót – mivel mást nemigen csinálhatott.
Mei ki-be rohangált, közben újra és újra megemlítette Wallace-
nak, hogy jobban szeretne végig a konyhában maradni.
– Hugo közösségi ember – magyarázta menet közben. – Ő
szívesen beszélget mindenkivel. Én nem.
– Akkor lehet, hogy nem ott dolgozik, ahol kéne – jegyezte meg
Wallace.
 – Jobban kedvelem a holtakat, mint az élőket – felelte Mei a vállát
vonogatva. – A halottakat rendszerint nem érdeklik az élet apró
bosszúságai.
Wallace így még sosem gondolt erre a dologra. És bármit
megadott volna azért, hogy újra idegeskedhessen azok miatt az apró
bosszúságok miatt. Az utólagos visszatekintés rohadt egy valaminek
bizonyult.
Nelson a nap java részét a kandalló előtti széken töltötte.
Néha az asztalok között járkált, és belehallgatott a
beszélgetésekbe, amelyekben nem vehetett részt.
Apollo hol a házban szaladgált, hol odakint. Wallace egy
alkalommal hallotta a kutyát, amint egy mókust ugatott, és
felhergelte magát azon, hogy a mókus rá se hederít.
De Wallace elsősorban a révészt figyelte.
Hugo úgy viselkedett, mintha az övé lett volna a világ minden
ideje. Mindenkire rá tudott szánni valamennyi időt, aki a figyelmét
kérte. Kora délután beállított egy idős asszonyokból álló társaság. A
hölgyek körülrajongták őt, az arcát csipkedték, és kacarásztak,
amikor elpirult. A révész valamennyiüket név szerint ismerte, és
egyértelműen látszott, hogy imádják őt. Amikor a kezükben
műanyag teáspoharat szorongatva távoztak, valamennyien
boldogan, már-már üdvözülten mosolyogtak.
És nemcsak az idős hölgyek viselkedtek így vele, hanem
mindenki. A gyerekek azt követelték tőle, hogy vegye fel őket, de ne
úgy, hogy magához öleli őket. Erre ő eléjük nyújtotta karcsú karját,
az apróságok belekapaszkodtak, és így emelte fel sorban
mindegyiküket. És amikor a lábukkal a levegőben kalimpáltak,
derűsen és önfeledten kacagtak.
A fiatal nők flörtöltek Hugóval, a szempillájukat rebegtetve
néztek rá. A férfiak kézfogással köszöntötték, és szemlátomást nagy
erővel markolták a kezét, mialatt lendületesen rángatták fel és le.
Mindenki a keresztnevén szólította, sokakkal tegeződött, és
valamennyien jól érzékelhetően örültek annak, hogy találkozhatnak
vele.
Mire Hugo megfordította az ajtón lógó táblát úgy, hogy a „Zárva”
felirat legyen kifelé, és bezárta az ajtót, Wallace nagyon elfáradt.
Elképzelni sem tudta, hogy Hugo és Mei hogy bírják ezt nap nap
után. És ennek nyomán azon töprengett, érezték-e már valaha azt,
hogy túl sok ez így nekik, mivel folyamatosan zajlik körülöttük az
élet, és tudják, hogy miután az véget ér, mi vár minden egyes
emberre.
És ha már így előkerült ez a dolog…
– Miért nincsenek itt mások? – kérdezte Meitől, amikor a nő
behozott a konyhába egy ölnyi mosatlan tányért.
A lengőajtón át kinézve azt látta, hogy Hugo időközben elkezdte
felrakni a székeket az asztalokra.
Mei hangos nyögés kíséretében letette a tányérokat a mosogató
melletti pultra, és azt kérdezte:
– Tessék?
– Miért nincsenek itt mások? – ismételte Wallace, majd hozzátette:
– Szellemek. Vagy mit tudom én.
– Miért lennének? – kérdezett vissza, és elkezdte berakni a
tányérokat a mosogatógépbe, ezen a napon már vagy hatodszorra.
– Mert minden percben emberek tucatjai halnak meg.
– Tényleg? – hördült fel Mei a szemét tágra nyitva. – Ne mondja!
Szent ég, ez mindent megváltoztat. Azt hiszem, még soha… ó, ha
látná, hogy milyen képet vág!
– Akárki mondta magának, hogy jó a humora – vágott vissza
Wallace fintorogva –, nyilvánvalóan hazudott! És emiatt pocsékul
kellene éreznie magát.
– Eszemben sincs – biztosította őt Mei. – Ne már!
– Pedig abszolút kéne! Úgy tűnik, maga meg én máshogy
szemléljük a világot. Én normálisan, ön pedig…
– Hé! – csattant fel Mei, de hirtelen megkomolyodott, és
belekezdett a magyarázatba: – Azért nincsenek más szellemek, mert
még nem kaptunk új megbízatást. Néha több vendégünk is van, és a
dolgok átfedik egymást. De akadnak időszakok, amikor egy
vendégünk sincs. – Vetett egy pillantást Wallace-ra, majd visszament
a mosogatógéphez, és folytatta: – Rendszerint nincs olyan lakónk,
aki huzamosabb ideig itt tartózkodik. És nem, Nelson és Apollo nem
számít. Azt hiszem, amikor a legtöbben laktak itt egyszerre, az
három fő volt, kettejükön kívül. Ettől egy kicsit szűkös lett a hely.
 – Naná, hogy nem számítanak – dörmögte Wallace. – Mennyi volt
a leghosszabb idő, amit valaki itt töltött?
– Miért? Arra gondol, hogy gyökeret ver itt?
Wallace összefonta a karját a mellkasán, mintha ezzel védte volna
magát, és azt felelte:
– Nem, csak úgy kérdezem.
– Aha… értem. Szóval, tudomásom szerint egyszer volt itt valaki,
aki két hétig maradt. Az egy nehéz eset volt. Az öngyilkosok
rendszerint azok.
Wallace nyelt egyet, és megjegyezte:
– Elképzelni sem tudom, hogyan intézik az olyan eseteket.
– Én nem intézek senkit – válaszolta Mei éles hangon. – És Hugo
sem. Azért tesszük azt, amit teszünk, mert segíteni akarunk. Nem
azért vagyunk itt, mert muszáj, hanem azért, mert mi választottuk
ezt. Jegyezze meg a különbséget, rendben?
– Jól van, nem akartam semmit ezzel a dologgal – mondta sietve
Wallace. Érezte, hogy érzékeny pontra tapintott. De arra rájött, hogy
óvatosnak kell lennie.
Mei jól érzékelhetően megenyhült, és tovább beszélt:
– Nem fogom azt színlelni, hogy pontosan tudom, min megy
keresztül. Hogyan is tehetném? De még ha sejteném is, hogy milyen,
valószínűleg tévednék. Mindenkinek más, ember. Soha nem lehet
ugyanaz. De ez nem jelenti azt, hogy nem tudom, mit csinálok.
– Maga még új a szakmában – emlékeztette Wallace a nőt.
– Ez igaz. És csak két évig tartott a felkészülésem, mielőtt nekem
adták a maga esetét. Gyorsabban betanultam, mint bármelyik másik
kaszás a történelem során.
Wallace ettől nem érezte jobban magát. Ekkor témát váltott – ami
egy régi trükk volt ahhoz, hogy meglepjen és elkapjon másokat.
Főleg a szokás hatalmának engedelmeskedett, mert igazából nem
is tudta, hogy mit akar kideríteni.
– A benzinkút boltjában… – dörmögte a nőt fürkészve.
– Mi van vele? – kérdezte Mei, és becsukta a mosogatógép ajtaját,
majd annak dőlve várta a folytatást.
– Az a fiatal fiú látta magát – mondta Wallace. – És az itteni
vendégek is látják.
Í
 – Így van – erősítette meg Mei, de közben gyanakodva nézett.
– De azok, akik részt vettek a temetésemen, nem látták.
– Jól sejtem, hogy kérdezni akar valamit?
– Mondja, maga mindig ilyen bosszantó?
– Attól függ, ki kérdezi – felelte Mei a vállát vonogatva.
– Maga… ember? – kérdezte Wallace, és bár tudta, hogy ez
nevetségesnek hangzik, emlékeztette magát, hogy ő egy szellem, aki
egy olyan nővel beszélget, aki csak csettintett egyet az ujjaival, és
egy szempillantás alatt több száz mérföldre repítette kettejüket.
– Valami olyasmi – válaszolta Mei, azzal felült a pultra, és a lábát
lóbálva folytatta: – Vagy inkább, az voltam. Még most is vannak
emberi szerveim, ha erre gondol.
– Azt hiszem, egyáltalán nem erre gondoltam. Nem a maga
szervei járnak a fejemben.
– Tudom! – vágta rá Mei jókedvűen horkantva. – Csak hülyítem,
ember! Lazuljon már el egy kicsit! Soha többé nem kell idegeskednie
egy csomó dolog miatt!
Ez azonban jobban fájt Wallace-nak, semmint bevallotta volna
akár még magának is.
– Ez nem igaz – válaszolta ridegen.
Mei ismét megkomolyodott, és sietve tovább beszélt:
– Ne csinálja már! Nem akartam… figyeljen, nyugodtan
kérdezzen, amit csak akar! Sőt, ha nem kérdezne, akkor lennék
nyugtalan. Ez a természetes. Most valami olyanon megy át, amit
még sosem tapasztalt meg. Magától értetődő, hogy megpróbál
mindent azonnal megismerni és megérteni. Nem lehet könnyű, hogy
nem azokat a válaszokat kapja, amiket régebben hallani szokott.
Örülnék, ha én magam megadhatnám az összes választ, de nem
tehetem. Sőt, azt sem tudom, hogy valaki ismeri-e valamennyit. –
Ekkor Wallace-ra sandított, és megkérdezte:
– Ez segített valamennyit?
– Fogalmam sincs, mit mondjak erre.
– Helyes! – vágta rá Mei.
– Tényleg? Mert? – tudakolta Wallace meglepetten pislogva.
Mei bólogatott, és azt mondta:
 – Lehet, hogy csak én vagyok ilyen, de nekem megkönnyebbülést
hoz a tudat, hogy vannak dolgok, amikről nem tudok. A másik
állapot nem lehet egészséges, nem gondolja?
– Egyértelmű – felelte Wallace kissé bágyadtan. – De nekem
aligha ártana, tekintettel arra, hogy halott vagyok.
Mei előbb felnevetett, aztán elhallgatott, és olyan képet vágott,
mint aki megdöbbent a saját viselkedésén.
– Nyilvánvaló – mondta csendesen és nyugodtan. – Ne próbálja
siettetni a dolgokat, Wallace! Majd jönnek, amikor jönnek. Láttam
már ilyet korábban. Amikor eljön az idő, tudni fogja.
Wallace-nak volt egy olyan sejtése, hogy a nő nem csak az eddig
elhangzottakról beszél, és a gondolatai a harmadik emeleti ajtó felé
kanyarodtak. Mostanáig nem szedett össze annyi bátorságot
magában, hogy megnézze, de még ahhoz sem, hogy kérdezzen róla.
– Az idő máshogyan telik itt – mondta ekkor Mei. – Nem tudom,
észrevette-e, de az az…
– Az óra – szólta közbe Wallace.
– Az óra? – kérdezte a nő, a jobb szemöldökét felvonva.
– Tegnap este, amikor megérkeztünk, a kis mutató meg volt
akadva. Előre-hátra ugrált, vagy néha egyáltalán nem mozgott.
– Tehát észrevette – állapította meg Mei, szemlátomást
lenyűgözve.
– Nem volt nehéz. Mindig ilyen?
– Csak amikor olyan vendégünk van, mint maga – magyarázott
Mei –, és akkor is csak az első napon. Azt jelenti, hogy időt kap az
akklimatizálódásra. Hogy felfogja, milyen helyzetbe került. Ez a
legtöbb vendég esetében azt jelenti, hogy üldögél itt, és arra vár,
hogy valaki beszéljen vele.
– Én meg elrohantam – dörmögte Wallace.
– Hát igen. És abban a pillanatban, hogy lelépett, az óra elkezdett
normálisan járni. Az összes ilyen helyen ez történik.
– Nelson megállónak nevezte.
– Ez jó kifejezés – helyeselt Mei. – Bár én inkább váróterem ként
gondolok rá.
– Mire várok? – tudakolta Wallace, és mélyen átérezte, hogy
milyen horderejű ez a kérdés.
 – Ezt maga fogja eldönteni – válaszolta a nő. – Nem siettetheti a
dolgot, és itt senki sem fogja belehajszolni semmibe, amire még
nincs felkészülve. Reméljük a legjobbakat, rendben?
– Ez nem túl biztató.
– Eddig működött. Az esetek többségében.
Cameron. Ez volt az a téma, amire Wallace még nem készült fel.
Még most is a fülében csengett az a vadállati hang, amit az a lény
adott ki magából, amikor meglátta őt.
Gyanította, hogy ha még tudna álmodni, attól az alaktól
rémálmai lennének.
– Mondja, miért választotta ezt a munkát? – kérdezte végül.
– Ez egy kicsit személyes…
Wallace pislogott egyet, és félszegen folytatta:
– Ó… szóval… igen, nyilván az. Nem kell válaszolnia, ha nem
akar.
– Miért akarja tudni? – kérdezte Mei, és a hangszíne semmit sem
árult el.
Wallace pár pillanatig vívódott azon, hogy mit mondjon erre,
végül csak annyit felelt:
– Próbálkozom.
De Mei nem hagyta annyiban a dolgot, és tovább kérdezett:
– Mivel próbálkozik?
Wallace azon kapta magát, hogy némi csodálatot érez a nő iránt.
Lenézett a kezére, és elgondolkodva felelt:
– Próbálok… jobbá válni. Nem ez az, amiben elvileg segítenie
kellene?
Mei akkora lendülettel lóbálta a lábát, hogy a sarka elérte az alsó
tárolószekrényt, aminek az ajtói hangos csörrenéssel megrezdültek.
– Nem hinném, hogy az lenne a dolgunk, hogy segítsünk
magának jobbá válni – felelte a fejét csóválva. – A mi feladatunk az,
hogy átjuttassuk az ajtón. Megadjuk a szükséges időt, hogy
megbékéljen vele, de ami ezen túl van, az magán múlik.
– Rendben – válaszolta Wallace tehetetlenül –, akkor ezt
megjegyzem magamnak.
Mei néhány másodpercig némán bámulta őt, majd megszólalt:
– Mielőtt idejöttem, nem tudtam süteményt sütni.
 Wallace meglepetten és értetlenül pislogott. Ennek meg mi köze
van bármihez is?
– Meg kellett tanulnom – folytatta Mei. – Ott, ahol felnőttem, nem
sütöttünk sütit. Nem is használtuk a sütőt.
Volt egy mosogatógépünk, de azt sem használtuk, mert a
tányérokat kézzel kellett elmosogatnunk, aztán beraktuk őket a
gépbe, amit szárítórácsnak használtunk. – Fintorgott egyet, és
tovább beszélt: – Próbált már valaha tojásfehérjéből habot verni?
Ember, az rohadt nehéz! Az is megtörtént, hogy túl sok
mosogatószert öntöttem a gépbe, és az egész konyhát elárasztotta a
hab. Egy kicsit rosszul éreztem magam miatta.
– Nem értem – vallotta be Wallace.
– Aha – dünnyögte Mei, és a jobb kezével megdörzsölte az arcát.
– Ez olyan kulturális dolog. A szüleim akkor vándoroltak be ebbe az
országba, amikor ötéves voltam.
Anyám… szóval… Őt teljesen megigézte a gondolat, hogy
amerikai lesz. Nem kínai. Nem kínai amerikai. Hanem csak
amerikai. Nem szerette az addigi életét. Kína huszadik századi
történelme tele van háborúval, éhínséggel, elnyomással és
erőszakkal. A kulturális forradalom alatt üldözték a vallásos
embereket, és aki nem engedelmeskedett, azt összeverték, vagy
megölték, vagy… az illető nyomtalanul eltűnt.
– Elképzelni sem tudom, milyen lehetett – mondta Wallace
csendesen.
– Nem, tényleg nem tudja – felelte Mei nyersen. – Anyám el akart
menekülni az egész őrület elől. Július negyedikei tűzijátékokra és
léckerítésre vágyott, és arra, hogy valaki más legyen. És nekem is ezt
akarta. De hiába jött ide, bizonyos dolgokban továbbra is hitt.
Például: az ember ne feküdjön le vizes hajjal, mert megfázik a feje.
Ne írjon le neveket vörös tintával, mert az tabu. – Elfordította a fejét,
és a tekintetét a falra szegezve folytatta: – Amikor elkezdtem…
amikor elkezdtek megmutatkozni bizonyos jelenségek, azt hittem,
hogy valami bajom van. Hogy beteg vagyok. Láttam dolgokat, amik
nem lehettek ott. Anyám nem hitt nekem, még meghallgatni sem
akart. – Mei ekkor keserű nevetést hallatott, és tovább beszélt. –
Tudom, hogy valószínűleg nem érti ezt, de az én családomban nem
beszéltünk ilyen dolgokról. Ez mélyen belénk ivódott.
Anyám nem hagyta, hogy segítséget kérjek, hogy felkeressek egy
orvost, mert ő nem akart mást, mint hogy amerikai legyen, és voltak
más dolgok is, amik miatt nem engedte. Mert mit szóltak volna a
szomszédok, ha megtudják?
– És mi történt? – tudakolta Wallace, bár nem volt biztos abban,
hogy joga van feltenni ezt a kérdést.
– Anyám megpróbált eldugni a világ elől – mondta Mei. – Nem
engedett el otthonról, és azt mondogatta, hogy csak színlelek, és
nincs semmi bajom. És miért művelem ezt, amikor ő olyan jó életet
biztosított nekem? – Bágyadtan mosolygott egyet, és folytatta: –
Amikor ez sem működött, választás elé állított: vagy az ő útja, vagy
az országút. Csak így egyszerűen kimondta, és mérhetetlenül büszke
volt rá, mert olyan amerikai dolog volt kimondani.
– Jézusom! – suttogta Wallace. – Hány éves volt akkor?
– Tizenhét. Majdnem tíz év telt el azóta – válaszolta Mei, és
mindkét kezével megmarkolta maga mellett a pult peremét. –
Onnantól egyedül kellett boldogulnom. Jó döntéseket hoztam. Néha
nem olyan jókat, de tanultam belőlük. Ami anyámat illeti, nem lett
jobb, de azt hiszem, próbálkozik. Sok idő kell ahhoz, hogy
újjáépítsük a régi kapcsolatunkat, ha még lehetséges egyáltalán, de
egy-két hetente beszélünk telefonon. Mi több, ő volt az, aki
megkeresett engem. Átbeszéltem a dolgot Hugóval, és azt mondta,
hogy anyám békejobbot nyújtott, de a végső döntést nekem kellett
meghozni. És az az igazság, hogy hiányzott az anyám. Még a
történtek után is. Jólesett hallani a hangját. Tavaly már azt is
megkérdezte, hogy meglátogatnám-e. Azt mondtam, hogy arra
egyelőre nem vagyok felkészülve. Csalódott volt, de azt mondta,
megérti, és nem erőltette a dolgot. Mindez azonban mit sem
változtatott azon, amit látok.
– És mi lenne az?
– Olyanokat, mint maga. Szellemeket. Céltalanul bolyongó
lelkeket, akik még nem találták meg az utat – magyarázott Mei. –
Tudja, mik azok az elektromos rovarcsapdák? Kék fénnyel
világítanak, és megsütik a beléjük repülő rovarokat.
 Wallace bólintott.
– Hát, én is valami ilyesmi vagyok – közölte Mei. – Csak én a
szellemeket vonzom, nem a bogarakat, és nem sütöm meg őket,
amikor a közelembe jönnek. Amikor elkezdtem látni őket, nem
tudtam, hogyan állítsam le a dolgot, és mit kezdjek vele. De
később…
– Később?
Mei megint a falra függesztette a tekintetét, de lerítt róla, hogy a
semmibe bámul, és tovább mesélte a történetét:
– Később valaki megkeresett, és munkát ajánlott.
Elmondta, hogy mi vagyok. És hogy megfelelő felkészülés után
mivel foglalkozhatok. Elhozott Hugóhoz, hogy kiderüljön,
összeillünk-e.
– A menedzser – dörmögte Wallace.
– Igen. De miatta tényleg ne aggódjon! Tudunk bánni vele.
– Akkor miért félnek tőle?
Mei meghökkent, de azonnal kijelentette:
– Én nem félek semmitől!
Wallace gyanította, hogy ez nem igaz. Biztosra vette, hogy ha a
nő igazat mond, és valóban emberi lény, akkor félnie kell valamitől.
Az emberek így működtek. A túlélés ösztöne egészséges
mennyiségű félelmen alapult.
– Valójában tartok tőle egy kicsit – vallotta be Mei rövid
gondolkodás után. – Eléggé… heves vérmérsékletű, és most még
visszafogottan fogalmaztam. Hálás vagyok neki azért, mert
idehozott, és megtanított arra, amit tudok, de jobb, ha nincs itt.
Mindazok alapján, amit a menedzserről hallott, Wallace remélte,
hogy az illető nem is lesz itt.
– És ő… hogy is mondjam, ő formálta ilyenné magát? – kérdezte
kíváncsian.
– Inkább finomhangolta azt, ami már létezett – válaszolt Mei. –
Egyfajta médium vagyok, és igen, pontosan tudom, ez hogyan
hangzik, úgyhogy csukja be a száját!
Wallace megtette, a nő pedig folytatta:
– Szóval… olyan ez, mint amikor valaki egy ajtóban áll. Az egyik
lába ezen az oldalon, a másik a másikon. Egyszerre van két helyen.
Ez vagyok én. A menedzser csak azt mutatta meg, hogyan hajoljak át
a másik oldalra, és hogyan húzzam vissza magamat.
– Hogy képes ezt csinálni? – kérdezte Wallace, és hirtelen nagyon
kicsinek érezte magát. – Hogy állandóan a halál veszi körül, de nem
zúzza össze?
– Bárcsak azt mondhatnám, hogy azért nem, mert mindig is arra
vágytam, hogy segítsek az embereknek! – felelte Mei.
– De az hazugság lenne. Régebben nem tudtam… nem tudtam
létezni. El kellett felejtenem egy csomó mindent, amit korábban
megtanultam. A pokolba is, amikor Hugo először megölelt, nem
viszonoztam, mert még sosem volt részem benne. Nem voltam
hozzászokva az érintéshez, a testi kapcsolathoz. Eltartott egy ideig,
mire megtanultam értékelni. – Hirtelen elvigyorodott, és hozzátette:
– Manapság már nagyon jól tudok ölelni!
Wallace-nak eszébe jutott, hogy mit érzett, amikor a nő kézen
fogta, hogy milyen megkönnyebbülés söpört végig rajta. És nem
tudta elképzelni, hogy leélt egy egész életet anélkül, hogy ismert
volna valami ilyesmit.
– Bizonyos módon olyan ez, mint a maga esete – mondta Mei. –
Önnek is el kell felejtenie egy csomó dolgot. Örülnék, ha annyi lenne
az egész, hogy elfordítok egy kapcsolót magán, de nem így
működik. Ez egy folyamat, Wallace, és időbe telik, mire végigmegy
rajta. Az én esetemben akkor kezdődött, amikor megmutatták az
igazságot. Ami megváltoztatott, bár nem feltétlenül jó értelemben. –
Mei ekkor leugrott a pultról, de nem lépett közelebb Wallace-hoz. –
Azért teszem azt, amit teszek, mert tudom, hogy még soha életében
nem volt ennyire összezavarodva, és nem volt ennyire sebezhető. És
ha tehetek valamit annak érdekében, hogy valamennyire enyhítsem
a szenvedését, hát akkor legyen így. A halál nem egy abszolút vég,
Wallace.
Lezár valamit, ez igaz, de csak azért, hogy felkészítse önt egy új
kezdetre.
Wallace mérhetetlenül megdöbbent, ugyanis megérezte, hogy egy
könnycsepp csordogál az arcán. Gyorsan letörölte, és közben nem
bírt Meire nézni.
– Maga szörnyen furcsa – motyogta aztán.
 – Köszönöm – felelte Mei, és érződött a hangján, hogy mosolyog.
– Talán ez a legszebb dolog, amit valaha is mondani fog nekem. És
maga is szörnyen furcsa, Wallace Price.

***

Amikor Wallace elhagyta a konyhát, Hugo a kandalló előtt

guggolt, és fahasábokat rakott bele, Nelson közvetlenül felügyelete
és irányítása mellett. Apollo mellettük ült, és a nyelvét kilógatva
figyelte őket.
– Magasabbra! – rendelkezett Nelson. – Hadd legyen jó nagy a
rakás! Hideg lesz az éjszaka, én meg már most is fázom. A tavasz
gyakran hazudik azzal, hogy megvillantja előttünk a zöld
árnyalatokat és a napot.
– Természetesen, nagyapa – felelte Hugo engedelmesen
bólogatva. – Nem akarom, hogy megfázz.
– Így van – helyeselt Nelson. – Mi lesz veled, ha úgy meghűlök,
hogy belehalok?
– Még csak elképzelni sem akarom – válaszolta Hugo a fejét
rázva.
– Rendes fiú vagy! Á, ez az! – örvendezett Nelson, amikor a
kandallóban fellobbant a láng. – Mindig mondogattam, hogy az
embernek nincs szüksége másra, csak egy kellemes kis tűzre és jó
társaságra.
– Nahát, ez furcsa – dörmögte Hugo. – Nem emlékszem, hogy
valaha ezt mondtad volna.
– Mert sosem figyelsz rám! – vágott vissza Nelson, és kissé
sértődöttnek tűnt. – Állandóan ezt hajtogatom. A nagyapád vagyok,
Hugo, ami azt jelenti, hogy csüngened kéne minden szavamon, és el
kellene hinned mindent, amit mondok.
– Ez így is van – biztosította Hugo az öregurat, mialatt felállt. –
Akkor sem tudnék nem figyelni rád, ha bármikor megpróbálnám.
– Átkozottul igaz! – jelentette ki Nelson, azzal koppantott egyet a
botjával a padlón, és máris pizsamát, illetve nyuszipapucsot viselt. –
Á, ez már jobb. Wallace, ne ácsorogjon már ott a száját tátva! Nem
illik így viselkedni.
 Húzza ide az alfelét, hadd nézzem meg közelebbről!
Wallace odament, és amikor megállt az öregúr széke mellett,
Hugo azt kérdezte tőle:
– Minden rendben?
– Fogalmam sincs – válaszolta Wallace.
Hugo ekkor örömtől sugárzó arccal nézett rá, mintha valami
nagy, csodás bölcsességet mondott volna.
– Hát ez óriási! – felelte lelkesen.
– Tényleg? – kérdezte Wallace meglepetten pislogva.
– Nagyon! Ha valaki nem tud valamit, és bevallja, az sokkal jobb,
mintha azt színlelné, hogy tudja.
– Ha maga mondja – dünnyögte Wallace.
– Én mondom – bizonygatta Hugo vigyorogva. – Maradjon itt
nagyapával a kedvemért, rendben? Hamarosan visszajövök.
És máris elindult a konyha felé, mielőtt Wallace megkérdezhette
volna, hogy hová megy.
Nelson a szék háttámlája felett kémlelt hátrafelé, kivárta, hogy a
lengőajtó becsukódjon, majd Wallace-ra pillantott.
– Esznek – suttogta olyan hangsúllyal, mintha nagy titkot árult
volna el.
– Tessék? – kérdezte Wallace, de most, hogy az öregúr szóba
hozta a dolgot, ráeszmélt, hogy étel illata tölti be az orrát. Fasírt?
Igen, az. Köretnek pedig sült brokkoli.
– Vacsoráznak – közölte Nelson. – De előttünk nem esznek. Az
elég durva lenne.
– Tényleg? – kérdezte Wallace fintorogva. – Mert?
Szeretnek tele szájjal beszélni?
Nelson a szemét forgatta, és azt felelte:
– Azért nem esznek előttünk, mert mi nem ehetünk. Hugo úgy
tartja, hogy az olyan lenne, mint amikor belógatnak egy csontot egy
kutya elé, de aztán elhúzzák előle.
A csont szó hallatán Apollo hegyezni kezdte a fülét, aztán felállt,
és elkezdett szaglászni az öregúr térde körül, mintha azt hitte volna,
hogy kap valamit. De Nelson csak megvakargatta a feje búbját.
– Mi nem tudunk… enni? – kérdezte Wallace elképedten.
– Mondja csak: éhes? – kérdezett vissza Nelson.
É
 És nem, Wallace nem érzett éhséget. Még csak nem is gondolt az
evésre, még akkor sem, amikor reggel látta a sütőből frissiben
kikerült süteményeket. Az illatuk valami felséges volt, és ő valahogy
tudta, hogy könnyűek és puhák, és maguktól szétolvadnának a
nyelvén, de ez csak úgy átvillant az elméjén, és nem gondolt bele
jobban.
– Nem tudunk enni – mondta ezúttal kijelentő hangsúllyal.
– De nem ám.
– Nem tudunk aludni.
– Bizony, azt sem.
– Akkor mi az ördögöt tudunk csinálni? – nyöszörögte Wallace
elkeseredetten.
– Például, hordhatunk dögös bikinit – felelte Nelson. – Az
magának nagyon megy.
– Á, nem fogja hagyni, hogy valaha is elfelejtsem, mi?
– Soha – ígérte Nelson teljes komolysággal. – Örömmel láttam,
hogy amíg élt, a szőrtelenítés híve volt. Szerencsére nem hanyagolta
el, mert akkor most úgy töltené itt az időt, hogy egy elvadult bozót
van a gatyájában.
Wallace tátogva meredt az öregúrra, aki ekkor koppantott egyet a
botjával, és felmordult:
– Üljön már le! Nem szeretem, ha az emberek fölém tornyosulva
ácsorognak.
– Nem ülök le a padlóra.
– Jó, akkor húzzon ide egy széket! – válaszolta Nelson.
Wallace már fordult, hogy megtegye, de a legközelebbi asztal felé
tartva megtorpant, mert eszébe jutott, hogy ez sem fog menni neki.
Visszafordult az öreg felé, és odaszólt neki:
– Egyáltalán nem humoros!
– Nem is annak szántam – felelte Nelson. – Nem viccet mondtam.
Akarja, hogy mondjak egyet?
Wallace a legkevésbé sem akarta, és sietve kijelentette:
– Nézze, részemről rendben, és nem kell…
– Miért nem tud a szellem hazudni?
Wallace most már biztosra vette, hogy ez itt a Pokol, akármit
állított is Mei vagy Hugo.
É
 – Én igazán nem…
– Mert mindenki átlát rajta!
Wallace érezte, hogy rándul egyet a szeme, és megjegyezte:
– Jó, akár a padlón is ülhetek.
– Mi lebeg a tömegsír felett?
– Nem érdekel.
– A csapatszellem.
Wallace ekkor már csak hallgatott.
– Na, mi lesz? – biztatta Nelson. – Semmi? Tényleg? Pedig ezek a
legjobbak közé tartoztak. Azt hiszem, kénytelen leszek elővenni a
nagyágyút, ha gondolja, hogy az segít.
Minek a mértékegysége a szellem per négyzetláb? Na? Hát a
lidércnyomásé!
Wallace lassan leereszkedett a padlóra. Apollo megörült neki, és
rögtön odafeküdt mellé, a hátára fordult, és várakozva nézett rá.
– Elég lesz – motyogta Wallace, közben oda sem figyelve
vakargatni kezdte a kutya hasát. – Kérem, ne mondjon többet!
Bármit megteszek.
– Bármit? – kérdezte Nelson derűsen. – Ezt megjegyzem!
– Nem ajánlatnak szántam.
– Pedig annak hangzott. Én mindig azt mondtam: az ember sose
írja üres papírlap aljára a nevét.
Wallace erősen kételkedett abban, hogy az öregúr ezt szokta
mondogatni, de nem szállt vitába. A tüzet bámulta, és érezte a
melegét, bár hogy ez hogyan lehetséges, azt nem értette.
– Mondja, hogy bírja ki? – kérdezte halkan.
– Mit? – tudakolta Nelson, és kényelmesen elhelyezkedett a
székén.
– Hogy itt marad.
– Nem rossz hely ez – állította Nelson határozottan. –
Kimondottan szép, ha engem kérdez. Lehetnék rosszabb helyeken is.
– Nem! Nem így értettem.
– Akkor mondja meg, hogyan értette! Elég egyszerű feladat,
nemde?
– És van az a másik dolog is – folytatta Wallace gondolkodás
nélkül. – Maga ki tudja cserélni a ruháit.
 – Az nem annyira nehéz. Csak összpontosítania kell.
– Maga miért ilyen? – kérdezte Wallace a fejét csóválva.
– Milyen? Fizikai értelemben? Vagy filozófiailag? Mert ha az
utóbbira kíváncsi, remélem, fel van készülve egy hosszú történetre.
Minden akkor kezdődött, amikor…
– Fizikai értelemben – vágott közben Wallace. – Miért öreg még
most is?
Nelson felkapta a fejét, és meglepetten válaszolt:
– Mert öreg vagyok. Nyolcvanhét éves, egészen pontosan.
Vagyis, ennyi voltam, amikor feldobtam a bakancsot.
– Miért nem változtatja magát fiatalabbá? – kérdezte Wallace. –
Mindörökre ilyen marad?
És én is? – tette hozzá gondolatban, de ezt nem bírta kimondani.
Ekkor azonban meglepődött, mert Nelson felnevetett, és a szemét
törölgetve azt felelte:
– Ó, maga aztán szórakoztató egyéniség, az biztos!
Egyenesen a lényegre! Azt hittem, beletelik egy-két hétbe, mire
eljut idáig. Vagy hat-nyolcba.
– Örülök, hogy nem felelek meg az elvárásainak – dörmögte
Wallace.
– Igazából egyszerű – közölte Nelson, és Wallace igyekezett
palástolni, hogy mennyire kíváncsi a válaszra. – Szeretek öreg lenni.
Wallace nem erre számított. Finoman szólva nem erre.
– Ezt most komoly? – bökte ki értetlenül. – Miért?
– Úgy beszél, mint egy fiatal.
– Annyira azért nem vagyok fiatal.
– Azt én is látom – felelte Nelson. – Az aggodalom ráncokat vésett
a szeme köré, de az orra mellett egy sincs.
Nem sokat nevetett, ugye?
Ez az utóbbi mondat nem kérdő hangsúllyal hangzott el.
De még ha kérdés lett volna, Wallace nem tudta, hogyan
válaszolhatna a védekezés látszata nélkül. Ezért csak az arcához
emelte a kezét, és megtapogatta a bőrt a szeme körül. Sosem törődött
ezekkel a dolgokkal. Drága ruhákat hordott, és sokszor annyi pénzt
hagyott a fodrásznál, amennyiből egy négyfős család egy hétig
megélt. De mialatt tiszteletet parancsoló külsőt teremtett magának,
sosem gondolt a felszín alatti emberre. Túl elfoglalt volt ezekhez a
dolgokhoz.
Ha néha meglátta magát a hálószobájában lévő tükörben,
legfeljebb annyi villant át az elméjén, hogy hát igen, ő sem lesz már
fiatalabb. És most óhatatlanul eszébe jutott az, hogy ha jobban ügyelt
volna, akkor most talán nem lenne itt. De ez a gondolat veszélyesnek
tűnt, ezért sietve kisöpörte a fejéből.
– Meg tudnám változtatni azt, ahogyan kinézek – mondta Nelson.
– Azt hiszem. Sosem próbálkoztam meg vele, úgyhogy nem tudom,
sikerülne-e vagy sem. De nem hiszem, hogy olyannak kell
maradnunk, amilyenek voltunk a halálunk pillanatában, ha nem
akarjuk.
Wallace ekkor óvatosan és éberen fürkészte a padlót.
Nem süllyedt bele, és úgy vélte, hogy ez kiindulópontnak éppen
jó lesz.
– Mondjon el nekem valamit, amiről nem tud senki más! –
mondta ekkor Nelson.
– Miért?
– Mert ezt kérem öntől. Ha nem akarja, nem kell megtennie, de én
úgy veszem észre, hogy sokat segít, ha hangosan kimondunk
dolgokat ahelyett, hogy magunkban zárnánk őket. Gyorsan! Ne
gondolkodjon! Az első dolog, ami eszébe jut.
És Wallace azt felelte:
– Azt gondolom, hogy magányos voltam. – Ezzel még saját magát
is sikerült meglepnie. A homlokát ráncolva megrázta a fejét, és
hozzátette: – Ööö… nem ezt akartam mondani.
Nem értem, miért ez bukott ki belőle. Felejtse el!
– Elfelejthetjük, ha ezt akarja – felelte Nelson meglepően
kedvesen.
Nem erőltette a dolgot. Wallace egy csapásra kedvelni kezdte az
öregurat. Furcsának és idegennek találta ezt az érzést. Nem is
emlékezett rá, hogy utoljára mikor volt fontos neki egy másik ember.
És nem tudta, hogy most mi váltotta ki belőle ezt.
– Nekem nem volt… ilyenem – bökte ki aztán.
– Miről beszél?
 – Erről a helyről – válaszolta Wallace, és körbemutatott a jobb
kezével. – Erről az egészről. A házról és az emberekről.
Én nem ilyen környezetben éltem, de maga igen.
– Á! – felelte Nelson, és úgy bólogatott, mintha mindent megértett
volna.
Wallace azon kezdett töprengeni, hogy az öregúr hogyan
mondhat el ennyi mindent ilyen kevés szóval. Mialatt ő maga
mindig könnyen és jól beszélt, a megfigyelőképessége volt az, ami
megkülönböztette a kollégáitól. Észrevette a legapróbb jeleket is,
amik akkor jelentek meg az embereken, amikor szomorúak voltak,
vagy boldogok, vagy zaklatottak. Amikor hazudtak, lesütötték a
szemüket, és jobbra-balra néztek, közben eltorzult a szájuk, és
Wallace büszke volt rá, hogy ismeri mindezt. Ezek után különösnek
találta, hogy nem tudta magára alkalmazni a tudását. Vagy ez csak
tagadás volt? Ettől sem érezte magát jobban.
Önmaga megfigyelése sosem volt az erőssége, de hogy nem vette
észre soha mindezt?
Nelson szemlátomást nem küzdött ezzel a problémával, amit
Wallace megalázóbbnak érzett, mint várta volna.
– Ezek szerint nem láttam meg – ismerte el a fejét lehorgasztva. –
Voltak kiváltságaim. A kiváltságosok életét éltem. Mindent
megkaptam, amire valaha vágytam, és most… – Elhallgatott, és nem
tudta, hogyan fejezze be a mondatot.
– Most pedig mindenét elveszítette. Nem maradt más, csak saját
maga – válaszolta Nelson csendesen. – A visszatekintés erős valami,
Wallace. Nem mindig látjuk azt, ami az orrunk előtt van, és még
kevesebbszer tudjuk megbecsülni. Sokszor csak visszanézve
döbbenünk rá arra, amit mindvégig tudnunk kellett volna. Nem
fogom azt állítani magának, hogy tökéletes ember voltam. Az
hazugság lenne. De rájöttem, hogy talán jobb ember voltam, mint
valaha vártam. És azt hiszem, ez minden, amit az ember kérhet. –
Elhallgatott egy pillanatra, majd azt kérdezte: – Volt valakije, aki
segített elűzni a magányt?
Nem volt. Wallace megpróbálta felidézni, hogyan mentek a
dolgai, mielőtt minden széthullott, amikor Naomi még csillogó
szemmel nézett rá, és a szája sarka kissé felfelé kunkorodott. A nő
É
nem mindig vetette meg őt. Valaha, egy ideig szerették egymást. És
Wallace ezt magától értetődőnek vette, abban a hitben élt, hogy
Naomi mindig ott lesz neki. Nem szerepelt ez a kitétel a
fogadalmukban?
„Míg a halál el nem választ”. De az elválás jóval azelőtt történt,
hogy Wallace meghalt, és miután a nő távozott az életéből, minden
összeomlott, amit együtt felépítettek.
Naomi elment, Wallace pedig belevetette magát a munkába, de
igazából mit is csinált másképp, amikor Naomi még vele élt? Eszébe
jutott a házasságuk utolsó napjainak egyike, amikor Naomi ott állt
előtte, ridegen nézett rá, és az mondta neki, hogy választania kell,
mert ő többre vágyik annál, amennyit most kap.
Wallace egy szót sem szólt.
De ez nem számított. Naomi így is mindent tudott. Nem az ő
hibája volt, akármit próbált Wallace bemesélni magának.
Ezért nem ellenkezett a válóper alatt. Mindent megadott, amit
Naomi kért. Akkor azt gondolta, hogy azért, mert minél hamarabb
túl akar lenni az ügyön. De most már belátta, hogy a bűntudat miatt
tette, bár akkor nem tudta volna megnevezni ezt az érzést. Ahhoz túl
büszke volt.
Legalábbis akkoriban.
– Nem – suttogta végül a padlót nézve. – Azt hiszem, nem volt.
Nelson úgy bólogatott, mintha pontosan erre a válaszra számított
volna.
– Értem – dörmögte halkan.
Wallace nem akart tovább beszélni erről a témáról, és az öregúrra
nézve azt kérte tőle:
– Most maga mondjon el valamit, amiről senki más nem tud!
– Igen, ez így tisztességes – ismerte el Nelson vigyorogva, majd az
állát dörzsölgetve gondolkodott pár pillanatig, míg végül azt
mondta: – De nem mesélheti el senkinek!
– Nem fogom – ígérte Wallace, azzal lendületesen előredőlt, de
rögtön meg is lepődött a saját kíváncsiságán.
Nelson elnézett a konyha felé, aztán ismét Wallace felé fordulva
belekezdett:
– Jár ide egy közegészségügyi ellenőr. Undorító alak.
 Mindenbe beleköt, és fennhéjázóan viselkedik. Azt hiszi,
mindenhez joga van, pedig nincs. Szóval, amikor itt van, kísérteni
szoktam őt.
– Hogy mit csinál?
– Apró dolgokat. Kiütöm a kezéből a tollat, vagy odébb lököm a
széket, amikor le akar ülni.
– Ezeket meg tudja tenni?
– Sok mindent meg tudok tenni – erősítette meg Nelson
bólogatva. – A fickó pikkel az én Hugómra. Én pedig gondoskodom
róla, hogy viszonozzam a kedvességét.
Mielőtt Wallace tovább kérdezhetett volna, Apollo fordult egyet
fektében, felkapta a fejét, és a konyha felé nézett. Pár pillanattal
később Hugo bukkant fel az ajtóban, Mei pedig kicsivel lemaradva
követte.
– Miről beszélgettek? – érdeklődött a révész. – És ami a fő: van
okom aggodalomra?
– Minden bizonnyal – felelte Nelson, és rákacsintott Wallace-ra. –
Készülünk valamire, ami semmi esetre sem jó.
De Hugo csak mosolygott, és azt felelte:
– Wallace, velem tartana? Szeretnék megmutatni valamit.
Wallace az öregúrra nézett, aki jóindulatúan bólogatott.
– Menjen csak! – mondta mosolyogva. – Majd Mei és Apollo
elszórakoztatnak.
Wallace sóhajtott egyet, és mialatt feltápászkodott, azt kérdezte:
– Újabb terápiás beszélgetés?
– Ha így akar gondolni rá, akkor az – válaszolta Hugo a vállát
vonogatva. – De felfoghatja úgy is, hogy ketten beszélgetnek, hogy
megismerjék egymást. Sőt, még akár barátként is.
Wallace halkan morgott egyet, de a folyosó felé induló révész
nyomába szegődött.

***

Ezúttal is kimentek a kertre néző teraszra. Hugo felkapcsolta a

korlátra tekert fényfüzért, majd visszalépett kijárathoz, és
lekapcsolta a terasz lámpáit. A fák sejtelmesen hajladoztak a
sötétségben.
– Jót beszélgetett nagyapával? – kérdezte aztán Hugo, és a lépcső
közelében ácsorgó Wallace mellé lépett.
– Igen, azt hiszem.
– Ő néha egy kicsit… rámenős – folytatta Hugo. – Ne érezze úgy,
hogy feltétlenül meg kell tennie azt, amit mond magának! Khm…
különösen, ha az illegálisnak tűnik.
– Nem mintha számítana most már, nem igaz?
– Hát igen – felelte Hugo –, aligha számít. De ne keveredjen bele
semmibe, ha kérhetem! Ha másért nem, akkor az én lelkem
nyugalmáért. – Felemelte a kezét, végighúzta a kezét piros
fejpántján, és azt mondta: – Ez volt az első teljes napja itt. Hogy
tetszett?
– Végig a konyhában voltam – dörmögte Wallace.
– Azt én is láttam – válaszolta Hugo, és nekidőlt a korlátnak. – De
nem kell ott lennie. Nyugodtan kijöhet.
– Azért, hogy jobban érezzem magam?
– Nem tudom. Miért, attól jobban érezné magát?
– Tudja, ahhoz képest, hogy azt állítja magáról, hogy nem
pszichológus, pontosan úgy viselkedik és beszél, mintha az lenne.
Hugo halkan kuncogott, és azt felelte:
– Jó ideje foglalkozom már ezzel.
– A munkája része – fűzte hozzá Wallace.
Hugo szemlátomást örült annak, hogy ő emlékezett erre.
De hogy miért volt fontos neki, azt Wallace nem tudta.
A horog gyengéden húzta a mellkasát, mire óvatosan
megtapogatta.
– Pontosan – felelte Hugo.
– Szóval, mit szeretne megmutatni nekem? – kérdezte ekkor
Wallace.
– Nézzen fel! – kérte Hugo, és miután mindketten felnéztek, azt
kérdezte: – Mit lát?
– Az eget.
– És még?
 Az égbolt most másmilyen volt, mint az előző éjszakán, amikor
Wallace azzal a különös nővel az oldalán végiggyalogolt a földúton.
A csillagok fényesen ragyogtak.
Annak idején, gyerekkorában egyszer a fejébe vette, hogy meg
kell számolnia valamennyit. Egy darabig minden éjszakán kifelé
bámult a szobája ablakán, és egyesével számolgatta őket. Sosem
jutott messzire, mert elálmosodott, és elaludt, de reggel, ébredés
után nyomban elhatározta, hogy este újra megpróbálja.
– Csillagokat – suttogta halkan, és igyekezett felidézni, hogy
mielőtt megérkezett a teaházba, mikor nézett fel utoljára az égboltra.
– Rengeteg csillagot. – A városból nem látott semmi ehhez foghatót,
mert a fényszennyezés miatt csak halovány pöttyök jelezték, hogy
mi lehet odafent. – Olyan sok van – tette hozzá, és hirtelen nagyon
kicsinek érezte magát.
– Innen nézve ilyen a látvány – válaszolta Hugo. – Itt távol
vagyunk mindentől. Elképzelni sem tudom, milyen lehetett ott,
ahonnan maga jött. Ezt a környéket leszámítva nem sok mindent
ismerek.
Wallace a révészre nézett, és meglepetten kérdezte:
– Miért? Sosem megy el innen?
– Nem igazán tehetem meg – válaszolta Hugo. – Sosem
tudhatom, mikor jön egy olyan, mint ön. Mindig készenlétben kell
lennem.
– Gyakorlatilag fogságba esett itt? – kérdezte Wallace elborzadva.
– Mi a pokolért ment bele ilyesmibe?
– Nem vagyok fogoly – tiltakozott Hugo. – Ez azt jelentené, hogy
nincs, vagy nem volt választási lehetőségem. De volt.
Senki sem kényszerített rá, hogy révész legyek. Én döntöttem el.
És nem arról van szó, hogy sosem hagyhatom el ez a házat.
Rendszeresen bejárok a faluba. Ott a robogóm, és néha elmegyek
vele egy körre, hogy kitisztuljon a fejem, és szabadon lélegezzek.
– A robogója – ismételte Wallace a szót. – Szóval, maga
motorozik.
– Igen, de miért mondja így? – kérdezte Hugo, a bal szemöldökét
felvonva.

Ó
 – Ó, nem is tudom – válaszolta Wallace tehetetlenül legyintve. –
Talán azért, mert ha nekimegy valaminek, akkor meghal?
– Hát akkor jó, hogy nem megyek neki semminek – felelte Hugo
mosolyogva. – Óvatosan vezetek, Wallace, de értékelem az
aggodalmát. Köszönöm, hogy így félt.
A hangja kellemesen és derűsen csengett, és Wallace nem akarta
hagyni, hogy elvarázsolja. De kudarcot vallott.
– Valakinek ezt is meg kell tennie – dörmögte, és amint ezek a
szavak elhagyták a száját, elkeseredetten kívánta, hogy bárcsak
visszaszívhatná őket. És jobb megoldás híján visszatért az előző
témához. – Ez a hely akkor is börtön.
– Tényleg? Miért? Nekem nincsenek nagy igényeim. Soha nem is
voltak. Mindenem megvan. Én itt akarok lenni.
– De… ez… – kezdte Wallace, és nem tudta, hogy mit kéne
mondania. Mindenesetre furcsának érezte a dolgot. Még sosem
találkozott senkivel, aki ennyire jól érezte magát a bőrében. – Az
itteni dolgok nem rázzák meg? Ez a sok halál, állandóan.
– Én nem így gondolok rá – válaszolta Hugo a fejét csóválva –,
bár értem, hogy mit akar mondani. Azt hiszem…
– Ekkor elhallgatott, talán azért, hogy gondosan megválogassa a
szavait, majd folytatta: – …nem mindig kell félni a haláltól. Nem azt
jelenti, hogy abszolút, tökéletesen vége mindennek.
Wallace-nak eszébe jutott, hogy Mei mit mondott erről, és
megismételte:
– Lezár valamit, de egy új kezdet is.
– Ez így van – erősítette meg Hugo. – Látom, tanul. Lehet
gyönyörű is, ha hagyja, bár megértem, hogy miért nem ezt gondolja
róla. – Felnézett a csillagokra, és tovább beszélt: – A legjobban úgy
lehet leírni, hogy a megkönnyebbülés az, amit a legtöbben éreznek,
amikor készen állnak rá, hogy átmenjenek az ajtón. Időbe telik, mire
eljutnak addig a pontig, de a vége minden esetben ugyanaz. –
Tétovázott pár pillanatig, majd folytatta: – El tudom mondani önnek,
hogy én mit látok. Le tudom írni, milyen kifejezés jelenik meg az
arcukon abban a pillanatban, amikor kinyílik az ajtó, és meghallják a
másik oldalról érkező hangokat. De azt hiszem, nincs jogom
megtenni, mert akármit mondanék, csak a felszínt kapargatnám.
Megváltoztatná önt, Wallace, méghozzá olyan módon, amilyenre
nem számítana. Velem legalábbis ez történt. Nevezze hitnek,
nevezze bizonyítéknak, aminek csak akarja. De én tudom, hogy
helyesen cselekszem, mert látom az arcukat, látom az áhítat és a
csodálkozás jeleit. Én nem hallhatom azt, amit ők, de úgy döntöttem,
hiszek abban, hogy aki átkel, az megkap mindent, amire valaha
vágyott.
– Nem zavarja, hogy maga nem hallja a hangokat?
Hugo előbb megcsóválta a fejét, majd azt felelte:
– Egy napon megtudom. De addig végzem a munkámat,
megteszem azt, amiért itt vagyok. Felkészítem önt, hogy
személyesen kiderítse, mi van az ajtón túl.
Wallace azt kívánta, bárcsak tudna hinni a révésznek. De egyelőre
még az ajtó puszta gondolatától is irtózott. Ezúttal is megborzongott,
és hogy ne kelljen tovább foglalkoznia vele, gyorsan témát váltott:
– Mondja, hogy lett magából révész?
– Huh! – felelte Hugo, bár Wallace gyanította, hogy a férfi
pontosan tudja, mi játszódik most le őbenne. – Csak így, bele a
közepébe?
– Miért is ne?
– Miért is ne? – visszhangozta Hugo. – Szóval, a véletlen műve
volt, ha el tudja hinni.
Wallace nem tudta elhinni. Egyáltalán nem.
– Azt állítja, hogy véletlenül lett olyan személy, aki szellemeknek
segít átkelni… valahová – morogta fojtott hangon.
– Most, hogy így kimondta, már értem, hogy miért tűnik olyan
nevetségesnek.
– Maga mondta így!
Hugo ekkor Wallace-ra nézett, aki rákényszerítette magát, hogy
ne forduljon el. És ez könnyebben ment, mint várta.
– Meghaltak a szüleim – közölte pár pillanat múlva Hugo.
– Sajnálom – felelte Wallace.
– Köszönöm, de semmi szükség rá, hogy sajnálkozzon –
válaszolta Hugo, és könnyed mozdulattal legyintett egyet.
– Elvileg ezt kell ilyenkor mondani.
– Hát igen… Csak tudnám, miért. Komolyan gondolta?
 – Azt… azt hiszem, igen.
– Akkor jó – válaszolta Hugo bólogatva. – Szóval, továbbra is
otthon laktam. Innen pár mérföldre nőttem fel.
Valószínűleg elment a ház mellett az előző esti kis kalandja során.
Wallace nem tudta eldönteni, hogy mentegetőzzön-e vagy sem,
de végül inkább csendben maradt.
– A nagyböjt idején történt – kezdett bele Hugo, a tekintetét a
sötétségbe fúrva. – Az utak csúszósak voltak.
Egész nap jégeső esett, és a szüleim elmentek szórakozni.
Gondoltak rá, hogy lemondják, és otthon maradnak, de én azt
mondtam, hogy menjenek nyugodtan, csak vigyázzanak. Sokat
dolgoztak, és úgy gondoltam, megérdemelnek egy kellemes estét.
Szóval, erőltettem a dolgot. Biztattam őket, hogy menjenek. –
Megcsóválta a fejét, és folytatta: – És nem… különös. Nem tudtam,
hogy akkor látom őket utoljára. Apám megszorította a vállamat,
anyám pedig megpuszilta az arcomat. Morogtam miatta, és azt
mondtam nekik, hogy már nem vagyok kisgyerek.
Kinevettek, és azt felelték, hogy én mindig az ő kisfiuk leszek,
még akkor is, ha már rég nem vagyok kicsi.
Meghaltak. A kocsi ráfutott egy jégfoltra, lecsúszott az útról, és
felborult. A rendőrök azt mondták, egy pillanat alatt vége lett
mindennek. De bennem megragadt a dolog, és néha manapság is
úgy érzem, hogy még most is történik.
– A francba! – suttogta Wallace.
– Aztán elaludtam a kanapén – folytatta Hugo. – Felébredtem,
mert megéreztem, hogy valaki ott áll mellettem. Kinyitottam a
szememet, és… ők voltak azok.
Csak álltak ott, és engem néztek. Elegáns ruhát viseltek.
Apám gyűlölte a nyakkendőt, azt állította, hogy fojtogatja.
De anya bizonygatta, milyen jól áll neki, és rávette, hogy viselje.
Megkérdeztem tőlük, hogy mennyi az idő. És tudja, mit mondtak?
Wallace csak a fejét rázta.
Hugo rekedtes nevetést hallatott, és megadta a választ a saját
kérdésére:
– Semmit. Semmit sem mondtak. Hol megjelentek, hol eltűntek,
és azt gondoltam, hogy álmodom. Aztán megjelent egy kaszás.
 – Hűha!
– Hát igen – mondta Hugo. – Az… érdekes volt. Megfogta a
szüleim kezét, én pedig azt kérdeztem tőle, hogy kicsoda, és mi a
fenét keres a házunkban. Sosem fogom elfelejteni, milyen arcot
vágott döbbenetében. Én ugyebár elméletileg nem láthattam őt.
– És hogyan láthatta mégis?
– Azt nem tudom – vallotta be Hugo. – Én nem olyan vagyok,
mint Mei. Sosem láttam szellemeket korábban, vagy bármi ilyesmit.
Sosem rendelkeztem azokkal a képességekkel, mint ő. Én csak… én
voltam. De ott álltam, megpróbáltam belekapaszkodni a szüleimbe,
hogy elhúzzam őket attól az idegentől, csakhogy a kezem folyton
átment rajtuk. Aztán az ismeretlen férfi felé nyúltam, és egy
pillanatig működött a dolog. Éreztem őt. Olyan volt, mintha
tűzijáték-rakéták robbantak volna a fejemben, vakító fénnyel. Mire
újra rendesen láttam, a szüleim és az idegen eltűntek. Azt
mondogattam magamnak, hogy csak képzeltem az egészet, de tíz
perccel később kopogtak a bejárati ajtón. És ekkor már tudtam, hogy
nem képzelődtem, mert rendőrök álltak odakint, és olyan dolgokat
mondtak, amiket nem akartam hallani. Azt feleltem nekik, hogy ez
tévedés, nem lehet más, csak tévedés. Ordítottam velük, hogy
menjenek a pokolba, és hagyjanak békén. Röviddel később megjelent
nagyapa, és könyörögtem neki, hogy mondja el az igazságot.
Elmondta.
– Mennyi idős volt akkor?
– Huszonöt éves.
– Jézusom!
– Hát igen. Nagyon megterhelő volt. Aztán meglátogatott a
menedzser – mondta Hugo, és a hangja kissé élesebb lett. – A
temetés után három nappal. Az egyik pillanatban még a házban lévő
tárgyakat nézegettem, hogy felmérjem, mit adhatnék oda egy
jótékonysági szervezetnek, a következőben pedig ott állt előttem.
És… sok mindent mondott nekem. Az életről és a halálról. Hogy a
körforgásnak nincs vége, és soha nem is lesz. Azt mondta: a bánat
egy katalizátor. Egy átalakulásé. Aztán munkát ajánlott.
– És maga elfogadta? Hitt neki?
Hugo bólogatott, és azt felelte:
 – A menedzsert sok minden jellemzi, amelyek java részét meg
sem próbálnám leírni. De nem hazudik. Mindig igazat mond, még
akkor is, ha nem akarjuk hallani azt, amit közölnie kell velünk.
Persze, nem bíztam meg benne azonnal. Talán még most sem bízom
benne maradéktalanul. De megmutatott nekem dolgokat, amiket
addig lehetetlennek tartottam. A halálnak van egy szépsége.
Nem látjuk, mert nem akarjuk látni. És ez teljesen érthető.
Miért akarnánk koncentrálni valamire, ami elragad minket
mindentől, amit ismerünk? Hogyan is foghatnánk fel, hogy sokkal
több dolog létezik, mint amennyit látunk?
– Nem tudom, hogy erre mi a válasz – ismerte be Wallace.
– Egyikre sem.
És ez nyugtalanította, mert úgy érezte, tudnia kellene.
Mintha a válasz ott lett volna a nyelve hegyén, csak éppen nem
bírta volna kimondani.
– Hit – mondta Hugo, és mivel Wallace felnyögött, sietve
folytatta: – Ó, ezt fejezze be! Nem a vallásról vagy Istenről beszélek,
vagy bármi másról, amire gondol. A hit nem mindig… nem csak
ezekről szól. Nem egy olyan valami, amit képes lennék magára
kényszeríteni, még akkor sem, ha azt gondolja, hogy ezt csinálom.
– Tényleg nem? – kérdezte Wallace, és igyekezett higgadtan
beszélni. – Megpróbál rávenni, hogy higgyek valamiben, amiben
nem akarok.
– És mit gondol, miért?
Wallace erre a kérdésre sem tudott válaszolni. De Hugo nem is
foglalkozott vele tovább, hanem visszakanyarodott az eredeti
történethez.
– A menedzser azt mondta, hogy önzetlen ember vagyok, ezért
jöhettem számításba egyáltalán. Azt állította, hogy ő látja bennem
ezt. Én a képébe röhögtem. Hogyan is lehetnék önzetlen, amikor
bármit megadnék azért, hogy visszakapjam a szüleimet? Azt
mondtam neki, hogy ha odaállítaná elém őket néhány, találomra
kiválasztott emberrel együtt, és azt mondaná, nekem kell
eldöntenem, hogy ki maradjon életben, és ki haljon meg, én az
anyámat és az apámat választanám, tétovázás nélkül. És egy
önzetlen ember nem így gondolkodik.
 – Miért nem?
Hugo meglepődve pillantott Wallace-ra, és azt felelte:
– Mert én azt választottam volna, ami engem boldoggá tett volna.
– Ez nem jelenti az, hogy maga nem önzetlen – vélekedett
Wallace. – Ha soha semmit sem akarnánk magunknak, mire
mennénk? Maga akkor gyászolta az éppen elvesztett szüleit.
Szerintem teljesen természetes, hogy ezt mondta.
– A menedzsernek is ez volt a véleménye.
Wallace nem tudta biztosan, hogy mit gondoljon erről.
Bizonyos módon ő is menedzser volt, és valamiért ez az
összehasonlítás nem esett jól neki.
– De ettől függetlenül igent mondott – dörmögte végül.
Hugo lassan, megfontoltan bólogatott, és a korláton fekvő
fényfüzérrel babrált.
– Nem azonnal – válaszolta aztán. – Azt mondta, ad valamennyi
időt, de nem tartja fenn az örökkévalóságig az ajánlatát. És azt is
közölte, hogy ha később nemet mondok, különösen azok után, hogy
mindenről tájékoztatott, annak következményei lesznek. Elmondta,
hogy ha elfogadom az ajánlatot, akkor az életem soha többé nem lesz
normális.
Nem lesz olyan, mint mindenki másé. A munka lesz az első, a
legfontosabb. Azt sem titkolta el, hogy ha igent mondok, egyszer s
mindenkorra elkötelezem magam, és addig fogom csinálni, amíg
lélegzem.
Wallace Price-ra sok mindent mondtak életében, de azt, hogy
önzetlen, még véletlenül sem. Nem sokat törődött a körülötte
élőkkel, hacsak nem kerültek az útjába. És ha megtették, csakis az
Isten irgalmában bízhattak. De még így is súlyosnak érezte Hugo
szavait. Nem feltétlenül azért, mert a révész ezt mondta, hanem
azért, amit jelentett. Ők ketten bizonyos értelemben véve
hasonlítottak egymásra: választottak egy munkát, és azt minden más
elé helyezték.
De a hasonlóság itt véget is ért. Amikor Wallace még csillogó
szemű fiatal volt, talán dolgoztak még benne nemes szándékok, de
azok hamar eltűntek belőle, nem igaz? Egy idő után minden a

É
végeredményről szólt, és hogy az mit hoz a cégnek. És magának
Wallace-nak.
A felszínen ő és Hugo talán hasonlónak tűntek, de csak ott.
Wallace tudta, hogy Hugo sokkal jobb és tisztességesebb nála.
Biztosra vette, hogy a révész számtalan esetben nem azokat a
döntéseket hozta volna meg, mint ő.
– És mi vette rá, hogy belevágjon? – kérdezte halkan.
Hugo végighúzta a kezét a haján. Apró és jelentéktelen mozdulat
volt ez, de csodálatosan emberi, és elgondolkodtatta Wallace-t. Mint
szinte minden más, amit Hugo csinált. Nem győzött csodálkozni
ezen a férfin, és a belőle áradó, csendes erőn. A révész újra és újra
meglepte őt, és most rátört az érzés, hogy megint süllyedni kezd.
– Talán a kíváncsiság – felelte Hugo rövid töprengés után.
– A vágy, hogy megértsem azt, ami a végső elkeseredéssel
határos. Azt mondtam magamnak, hogy ha megteszem, talán
megtalálom a választ olyan kérdésekre, amelyek létezéséről
korábban nem is tudtam. Most már öt éve csinálom, és még mindig
vannak kérdéseim. Nem ugyanazok, mint amik kezdetben voltak, de
nem tudom, hogy elfogynak-e valaha. – Felnevetett, bár érződött a
hangján, hogy erőlteti a dolgot, és hozzátette: – Még akkor is
meggyőztem magam, hogy egyszer talán viszontlátom a szüleimet.
– De nem találkozott velük, ugye?
Hugo a kert felé fordult, és a fejét rázva felelt:
– Nem. Ők már… elmentek. Nem sokáig maradtak itt.
Egyes napokon dühös voltam emiatt, de minél többet végeztem
ezt a munkát, minél több embernek segítettem, annál jobban
megértettem az okot. A szüleimnek jó életük volt. Mindent
megtettek magukért és értem. Nem maradt dolguk itt, és ezek után
teljesen természetes volt, hogy átkeltek.
– Maga pedig itt ragadt, és olyanokkal foglalkozik, mint én –
dörmögte Wallace.
– Azért nem olyan rossz, higgye el! – válaszolta Hugo, és megint
mosolygott. – A bikini szép húzás volt.
– Gyűlölöm az egész világot – morogta Wallace.
– Én ezt egy percig sem hiszem el. Lehet, hogy ezt gondolja, de
valójában nem gyűlöli. Nem igazán.
 – Hát, azt az esetet gyűlölöm.
Hugo ekkor tétova mozdulattal Wallace keze felé nyújtotta a
magáét, de mielőtt megérintette volna, visszahúzta a jobbját, és
ökölbe szorította a kezét. És megint beszélni kezdett:
– Élünk és lélegzünk. Meghalunk, és továbbra is úgy érezzük,
hogy lélegzünk. És nem csak nagy halálok léteznek. Vannak kicsik
is, amiket a bánat idéz elő. Én akkor egy kicsit meghaltam, és a
menedzser megmutatott egy utat, ami átvezetett azon az állapoton
túlra. Nem akarta elvenni tőlem, mert tudta, hogy az az enyém, és
csakis az enyém. Sok mindent lehet mondani rá, és sok döntésével
nem értettem egyet, de erre mindig emlékezni fogok. Ön azt
gondolja, hogy fogoly vagyok itt. Hogy csapdába kerültem, és maga
is. Bizonyos értelemben talán így van. De nem nevezném börtönnek,
mert nincs olyan hely a világon, ahol szívesebben lennék, mint itt.
– A képek… a fotók – mondta halkan Wallace. – A plakátok, amik
odabent lógnak a falakon…
Hugo ránézett, de nem szólalt meg. Nyilván arra várt, hogy
Wallace összerakja magában a kép darabjait, amik elszórva hevertek
kettejük között.
– Soha nem mehet el azokra a helyekre – folytatta Wallace lassan
és vontatottan. – Nem nézheti meg őket személyesen. A képek…
emlékeztetők? – Nem, ez nem tűnt megfelelő kifejezésnek, így
mással próbálkozott: – Egy ajtó?
Hugo bólogatott, és azt felelte:
– A fényképek olyan helyeket ábrázolnak, amiket még csak
elképzelni sem tudok. Egy egész világ van odakint, de én csak
ezeken az apró bepillantásokon keresztül láthatom.
Hogy szeretném-e személyesen felkeresni azokat a helyeket? Hát
persze! De ha kellene, még most is úgy döntenék, mint akkor.
Vannak fontosabb dolgok az óceán fölé magasodó, omladozó
sziklákon álló kastélyoknál. Sok időbe telt, mire felismertem ezt.
Nem állítom, hogy örülök neki, de megbékéltem vele, mert tudom,
milyen fontos a munkám. De még manapság is nézegetem a képeket.
Emlékeztetnek rá, hogy milyen kicsik vagyunk mindenhez
képest.
 Wallace azt érezte, hogy a horog furcsa sajgást okoz a
mellkasában, mire gyorsan megnyomkodta, és a fejét csóválva
kijelentette:
– Még most sem értem önt.
– Még most sem ismer. De esküszöm, hogy nem vagyok annyira
bonyolult.
– Na ez az, amit egy pillanatig sem hiszek el!
Hugo pár pillanatig meredten figyelte Wallace-t, majd lassan
elmosolyodott.
– Köszönöm. Ez jólesett. Nagyra értékelem.
Wallace elvörösödött, és megszorította a korlátot.
– Nem nyomasztja a magány? – kérdezte aztán.
– Miért érezném ezt? – kérdezett vissza Hugo meglepetten. – Van
egy teaházam. Van családom. Van egy munkám, amit szeretek
amiatt, amit másoknak ad. Mit kérhetnék még?
Wallace megint felnézett a csillagokra, és valóban másnak látta
őket, mint régebben. És nem értette, hogy eddig miért nem figyelt fel
rájuk.
– Mi lenne… – kezdte, majd köhécselt egyet, és félszegen
folytatta: – Szóval, egy barátnő? Egy feleség, vagy…
– Meleg vagyok – közölte Hugo vigyorogva. – Valószínűleg
nehezen találnék barátnőt vagy feleséget.
Wallace végképp zavarba jött, de összeszedte magát, és kibökte:
– Hát, akkor egy férfi. Egy élettárs. – Lenézett a kezére, és
hozzátette: – Tudja, hogy értem.
– Tudom. Csak játszom magával. Lazuljon el egy kicsit, Wallace!
Nem kell mindent ennyire komolyan venni – javasolta Hugo, de
rögtön ezután megkomolyodott, és folytatta: – Majd egyszer, talán.
Nem tudom. Nem lenne könnyű elmagyarázni valakinek, hogy a
teaházam valójában egy fedőcég, és a falai között halott emberek
folytatnak pszeudo-intellektuális beszélgetéseket.
Wallace mordult egyet, és kijelentette:
– Ezúton közlöm önnel, hogy én magam rendkívül intellektuális
vagyok.
– Ne mondja! Magamtól sosem találtam volna ki.
– Seggfej.
 – Hát, néha az vagyok – ismerte el Hugo. – Igyekszem ezt
elkerülni, persze. És… mi a helyzet önnel?
– Mi van velem?
– Házas volt – felelte Hugo a vállát vonogatva, míg a korláton
nyugtatott ujjai meg-megrándultak.
– Hol van az már! – válaszolta Wallace, és legyintett egyet.
– Mei mesélte, hogy a volt felesége megjelent a temetésen.
– Igen, biztosra vettem, hogy elmondja – dörmögte Wallace. –
Arról is beszámolt, miket mondott Naomi?
– Tudok egy-két részletről – felelte Hugo. – És a hallottakból
ítélve jó kis műsor lehetett.
Wallace előredőlt, a kézfejére eresztette a homlokát, majd azt
mormolta:
– Igen, így is mondhatjuk.
– Hiányzik a hölgy?
– Nem! – vágta rá rögtön Wallace, és rövid tétovázás után
hozzátette: – De hiába hiányzott volna, sosem jött volna vissza.
Elszúrtam, ez az igazság. Nem voltam rendes ember.
Vele aztán főleg nem. Jobb élete lett a válás után. Bár azt hiszem,
még manapság is hancúrozik a kertésszel.
– Ez komoly?
– Abszolút. De nem hibáztatom érte. A fickó nagyon dögös.
Valószínűleg én is megkörnyékeztem volna, ha úgy vettem volna
észre, hogy érdekli a dolog.
– Azta…! – fakadt ki Hugo döbbenten. – Hát, erre nem
számítottam. Magában nagyon sok minden rejtőzik, Wallace. Le
vagyok nyűgözve.
Wallace elgondolkodva bólogatott, és folytatta:
– Hát igen, nekem is van szemem, ugyebár. A kertész szeretett
félmeztelenül dolgozni. Valószínűleg elkapta már a környéken lakó
nők felét. Ha úgy néztem volna ki, mint ő, én is ezt tettem volna.
Hugo tetőtől talpig végignézett Wallace-on, és annyit mondott:
– Maga sem néz ki rosszul.
– Ezt hagyja abba, kérem! – vágott vissza Wallace idegesen. – Túl
kedves, amit én ki nem állhatok. Mondja, hogy a fenébe élhet még
egyedül, ha ilyen tulajdonságai vannak?
 – Mit gondol, mit tudok erre mondani? – kérdezte Hugo
hunyorogva.
Wallace nagyon szeretett volna témát váltani, de már elkésett.
– Huh… fogalmam sincs – dörmögte.
– Bennem is sok minden van – közölte Hugo, mintha ezzel
mindent megmagyarázott volna.
Wallace a szeme sarkából oldalra pillantott, és megkönnyebbült
attól, hogy a révész nem törődik azzal, hogy ő mennyire zavarba
jött. Megint.
– És az jó dolog? – kérdezte, és gyorsan lefelé nézett.
– Azt hiszem, igen.
Wallace elkezdte letépkedni a korlátról a félig-meddig levált
festékdarabkákat, bár észre sem vette, hogy mit csinál, és félszegen
megjegyezte:
– Én még senkinek sem okoztam olyan nagy meglepetést.
– Mindig, mindenben van egy első alkalom.
És talán azért történt, mert a fényesen világító csillagok
beterítették az egész égboltot. Vagy azért, mert Wallace még sosem
beszélgetett el senkivel úgy, mint most Hugóval – ennyire nyíltan és
őszintén. És minden igaz volt, amit mondott, mert valahogy lehullott
róla egy műélet minden kérkedése és színlelése. Vagy talán azért
történt, mert megtalálta magában az igazságot. De akármi volt is az
ok, meg sem próbálta fékezni magát, amikor azt mondta:
– Bárcsak azelőtt találkoztam volna egy olyan emberrel, mint
maga!
Hugo pár pillanatig hallgatott, majd megszólalt:
– Azelőtt?
Wallace megvonta a vállát, és a révész tekintetét kerülve azt
felelte:
– Mielőtt meghaltam. Talán másmilyenek lett volna a dolgok.
Lehettünk volna barátok.
Úgy mondta ki ezt, mintha egy nagy titkot árult volna el, egy
csendes és megsemmisítő titkot.
– Most is lehetünk barátok – felelte Hugo. – Semmi sem
akadályoz meg minket ebben.
– Persze, eltekintve az egész halott-dologtól – dörmögte Wallace.
 Aztán megint csak meglepődött, mert Hugo felé fordult, és
előrenyújtotta a jobb kezét.
– Mi az? – kérdezte Wallace, és hol a férfi kezét nézte, hol az arcát.
– Mit akar ezzel?
Hugo megmozgatta az ujjait, és azt mondta:
– A nevem: Hugo Freeman. Örülök a találkozásnak. Azt hiszem,
mi ketten barátok leszünk.
– De én nem… – tiltakozott Wallace a fejét rázva. – Jól tudja, hogy
nem vagyok képes megfogni a kezét.
– Tudom. Azért csak nyújtsa ide!
Wallace megtette.
És így, a csillagmező fényében Wallace és Hugo egymással
szemben álltak, és egymás felé nyújtották a kezüket. A tenyerüket
alig néhány hüvelyk távolság választotta el, és bár az is egy végtelen
térnek tűnt, Wallace biztosra vette, hogy egy pillanatra megérzett
valamit. Nem igazán Hugo bőrének melegét, de valami olyasmit.
A révészt utánozva fel-le mozgatta a kezét, és ettől valóban az a
látszat keletkezett, hogy barátságosan kezet ráznak.
A kettejüket összekötő zsinór meglepően erős fénnyel világított.
Első ízben azóta, hogy ott állt a saját teste felett, az irodában, és
többé nem vett levegőt, Wallace erős és átható megkönnyebbülést
érzett.
Tudta, hogy ezzel elkezdődött valami.
És pokolian rettegett ettől a valamitől.
 10. fejezet
NÉHÁNY ÉJSZAKÁVAL később Wallace összeszedte minden
akaraterejét, hogy megtegyen valamit. Ideges volt, de elszánt is.
Megállt egy szék előtt, amit Nelson levett az egyik asztalról, és
letett a helyiség közepe táján. Körös-körül a ház nyikorgott és
pattogott, mialatt lassan megállapodott.
Wallace hallotta, hogy Mei hangosan horkol a szobájában.
Valószínűleg Hugo is ugyanezt tette valahol odafent, egy másik
szobában, ahová Wallace eddig nem merészkedett be, bár ennek
okát még magának sem tudta megmagyarázni. Tudta, hogy az
ajtóhoz van köze, de úgy vélte, hogy Hugóhoz is.
A környéken csak a holtak voltak ébren, és ezek kétharmadáért
Wallace nem rajongott ezekben a pillanatokban. Nelson higgadtan
figyelte őt, a széke mellette fekvő Apollo pedig vidáman vigyorogva.
– Jól van – mondta Nelson. – Most pedig: mit mondtam
magának?
Wallace a fogát csikorgatva válaszolta:
– Azt, hogy ez egy szék.
– És még?
– Azt, hogy ne gondoljak rá, hogy megfogom. Ne gondolkodjak
rajta.
– És?
– És nem erőltethetem a dolgot.
– Pontosan! – helyeselt Nelson, mintha az elhangzottak mindenre
magyarázattal szolgáltak volna.
– Csak éppen ettől még nem működik a dolog!
– Nahát, nem mondja! – vágott vissza Nelson komoran. – Mert
magának olyan jó elképzelése van arról, hogyan működik. Hogy
mire gondolok én.
Wallace csalódottan mordult egyet. Nem volt hozzászokva a
kudarchoz, különösen nem az ennyire látványos felsülésekhez.
Amikor Nelson megígérte neki, hogy elkezdi tanítani a szellemlét
dolgaira, azt feltételezte, hogy úgy fog menni neki, mint minden
más: nagy léptekkel halad majd, fényes sikereket arat, és nemigen
foglalkozik azzal, amit az útjába kerül.
Í
 Így telt el az első óra.
Most már az ötödikben jártak, és a szék csak állt ott, sőt ezt
valahogy gúnyosan csinálta.
– Lehet, hogy el van törve – vetette fel Wallace. – Egy másikkal
kéne megpróbálkoznunk.
– Jól van – felelte Nelson. – Vegyen le egyet az egyik asztalról!
– Biztos, hogy nem akar átkelni? – kérdezte Wallace
rosszkedvűen. – Mert azon nyomban felkeltem Hugót, és ő
odavezeti az ajtóhoz.
– Ön annyira, de annyira hiányozna…
– Csak mondogassa ezt magának! – morogta Wallace, azzal vett
egy mély lélegzetet, és azt suttogta: – Ne gondolkodj rajta! Ne
gondolkodj rajta! Ne gondolkodj rajta!
A szék felé nyúlt – és megint átment rajta a keze.
És akkor már tényleg nagyon ideges lett. Felhördült kínjában, és
ide-oda mozgatta a kezét, de az mindig áthaladt a széken, mintha az
(vagy ő maga) ott sem lett volna. Végül rúgott egyet felé, de
természetesen a lába is átment rajta. Viszont, a gyors mozdulattól
elvesztette az egyensúlyát, megtántorodott, és hanyatt esett. És
mialatt mozdulatlanná dermedve pislogott a mennyezetre, Nelson
odaszólt neki:
– Ez már kimondottan jól ment! Jobban érzi magát?
Wallace nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de nem tette meg.
Ugyanis, bármilyen különösnek tűnt is, jobban érezte magát.
– Ez olyan idióta egy valami – motyogta aztán.
– Ugye? Szerintem is – közölte Nelson.
Wallace az öregúr felé nézett, és azt kérdezte:
– Mennyi időbe telt, mire kitalálta ezt az egészet?
– Nem tudom, hogy az egészet kitaláltam-e – válaszolta Nelson a
vállát vonogatva. – De alig egy hét kellett hozzá, azt meg tudom
mondani.
Wallace ülő helyzetbe nyomta magát.
– Akkor miért gondolja azt, hogy az én esetem más lesz? –
kérdezte kihívóan.
– Mert magának itt vagyok én, természetesen – felelte Nelson
mosolyogva. – Na, keljen fel!
 Wallace feltápászkodott, az öreg pedig a szék felé bólintva azt
mondta:
– Próbálja meg még egyszer!
Wallace ökölbe szorította a kezét, és arra gondolt, hogy ha Nelson
meg tudta csinálni, akkor neki is sikerülni fog.
Igaz, az öregúr nem adott meg semmiféle részletet arról, hogyan
kell megtenni, de Wallace rászánta magát, hogy csak azért is kideríti.
A szék felé fordult, alaposan megnézte magának, és lehunyta a
szemét. Hagyta, hogy a gondolatai elkalandozzanak, mert azt már
tudta, hogy minél jobban összpontosít, annál kevésbé fog sikert
aratni. Megpróbált semmire sem gondolni, de apró fénypontok
kezdtek táncolni a szemhéján, és a tudata mélyéből előbukkant egy
emlék. Egy jelentéktelen valami, aminek sosem volt jelentősége. Egy
eset, ami akkor történt, amikor ő és Naomi épp csak elkezdtek
találkozgatni. Ideges volt, mert nem igazán illettek össze, ráadásul a
nő okos volt, vágott az esze, mint a borotva. Nem tudta, hogy egy
ilyen teremtés mi az ördögöt akar tőle, és hogyan jutottak el odáig,
ahová eljutottak. Még sosem alakult így egyik kapcsolata sem, és
nem tudta, hogyan folytassa. A gimnázium utolsó és az egyetem első
éveiben tett néhány kísérletet, és néhány lánnyal az ágyban kötött ki,
aztán egy-két fiúval is.
Megpróbálta azt színlelni, hogy tudja, mit csinál, de ezek inkább
csak ügyetlenül próbálkozások voltak, noha így is különös és
mámorító izgalom uralkodott el rajta. Időbe telt, mire beismerte
magának, hogy biszexuális, és megkönnyebbült attól, hogy végre
tudott nevet adni a jelenségnek. És amikor kissé idegesen, de
eltökélten bevallotta a dolgot Naominak, a nő azt felelte, hogy őt
aztán nem érdekli, és felőle Wallace az lehet, aki lenni akar.
De erre csak úgy hat hónap elteltével került sor. Ez a bizonyos
emlék a második vagy talán a harmadik randevújukhoz fűződött.
Egy méregdrága étterembe ültek be, amit Wallace egyáltalán nem
engedhetett meg magának, de úgy vélte, hogy tetszeni fog
Naominak. Elegáns öltözetet viseltek (ami viszonylagos fogalom
volt: Wallace zakójának az ujja az alkarja feléig ért, a nadrágja szára
bokán felül végződött, de Naomi abban a csodás, kék, kék, jaj,
annyira kék ruhájában úgy nézett ki, mint egy topmodell), és a
kocsirendező úgy vitte el Wallace ócska tragacsát, hogy a szeme sem
rebbent. Kinyitotta az ajtót Naominak, aki ránevetett – szó szerint
nevetett! –, és azt mondta:
– Ó, köszönöm! Ez igazán kedves tőled.
A főpincér gyanakodva méregette őket, keskeny, sötét bajsza
meg-megrándult, mialatt Wallace közölte vele, hogy milyen névre
szól a foglalás. Egy, az étterem hátsó részében lévő asztalhoz vezette
őket, ahol tengeri ételek erős illata terjengett. Mielőtt a főpincér
cselekedhetett volna, Wallace előresietett, és kihúzta a széket
Naominak.
Naomi megint nevetett, elpirult, és gyorsan elfordította a fejét,
miközben leült.
Wallace ekkor valami hihetetlenül gyönyörűnek látta.
Később a dolgok széthullottak körülöttük. Úgy hajigálták a
vádakat, mint a gránátokat, azzal sem törődve, hogy mindketten a
robbanások hatókörén belül vannak.
Kezdetben szerették egymást, és voltak jó éveik, de mindez nem
volt elég ahhoz, hogy a kapcsolatuk ne morzsolódjon szét. Wallace
sokáig nem volt hajlandó felelősnek tartani magát. Naomi volt az,
aki félrelépett a kertésszel. Naominak tudnia kellett, hogy ő milyen
fontos munkát végez. Naomi biztatta, hogy alapítson saját vállalatot,
míg a saját szüleitől nem kapott mást, csak vészjósló
figyelmeztetéseket arra nézve, hogy egy éven belül bele fog bukni, és
az utcán végzi.
„Ő a hibás” – mondta magának, amikor a konferenciateremben
ülve figyelte, hogy az ügyvéd kihúzza a széket Naominak. Naomi
köszönetet mondott a férfinak.
És ekkor is kék ruhát viselt. Persze nem azt, amiben megjelent
abban az étteremben. Nem ugyanazt a ruhát viselték, mint akkor, és
már nem voltak azok az emberek, mint azon a második vagy
harmadik randevún, amikor is Wallace leöntötte borral az ingét, és
lehetetlenül drága ráktortával etette Naomit úgy, hogy a saját
villájára szúrta fel a darabokat.
És most, egy teaházban, ami oly távol esett attól, amit ismert,
végigsöpört rajta a szomorúság hulláma, amiért mindent elveszített.
Most csupán annyit akart megtenni, hogy odébb rak egy széket, de
még erre sem volt képes.
Nemigen csodálkozhatott azon, hogy kudarcot vallott Naomival.
És ekkor meghallotta, hogy Nelson csendesen azt mondja:
– Na nézd csak!
Wallace kinyitotta a szemét. A kezébe tartotta a széket – érezte az
ujjain a fa erezetét. Annyira meglepődött, hogy rögtön el is ejtette.
Hangosan koppant a padlón, de nem borult fel. Wallace a szemét
tágra nyitva Nelsonra nézett, és kibökte:
– Sikerült!
Nelson a megmaradt fogait kivillantva vigyorgott.
– Látja! – felelte elégedetten. – Csak egy kis türelem kellett.
Próbálja meg még egyszer!
Wallace megpróbálta.
Csakhogy ezúttal, közvetlenül azelőtt, hogy megmarkolta volna,
különös sistergés hallatszott. A falikarokba süllyesztett izzók
felvillantak, majd a szék átrepült a helyiségen, és a falnak ütközött.
Az oldalára dőlve érkezett a padlóra, és az egyik lába törötten
meredezett.
Wallace tátogva bámulta.
– Én… nem… nem akartam ezt… – dadogta elképedten.
– Mi a pokol? – mordult fel Nelson, és még ő is döbbentnek tűnt.
Apollo ugatni kezdett, amikor megreccsent felettük a mennyezet.
Pár pillanattal később Hugo és Mei lerohantak a lépcsőn, és a
vendégtérbe érve ide-oda kapkodták a fejüket. Mei rövidnadrágot és
régi, kopott inget viselt, aminek a gallérja szétterült a vállán, míg a
haja összevissza lógott, és eltakarta a fél arcát.
Hugo szintén rövidnadrágot viselt, és semmi mást. És az a
majdnem teljesen csupasz, sötétbarna teste tisztán látszott a lámpák
fényében. Wallace gyorsan más irányba fordult, és keresett magának
valamit, amit bámulhat, és ami lehetőleg nem egy mérsékelten izmos
mellkas és egy kellemesen lapos has.
– Mi történt? – harsogta Mei. – Megtámadtak minket?
Valaki megpróbál betörni? Azt hiszem, szét fogok rúgni pár
segget!
 – Wallace elrepített egy széket – közölte Nelson nyájasan
mosolyogva.
Hugo és Mei egyszerre Wallace-ra néztek.
– Áruló – motyogta Wallace, majd összeszedte magát, és
kijelentette: – Nem úgy dobtam oda. Csak… nem is tudom…
áttaszítottam a helyiségen a pozitív gondolkodás erejével? – A
homlokát ráncolva töprengett egy kicsit, és hozzátette: – Igen, talán
ez történt.
Mei a székhez ment, leguggolt mellé, és a mutatóujjával
megbökdöste a törött lábat.
– Huh – suttogta végül.
Hugo nem a széket nézte. Továbbra is Wallace-t figyelte.
– Mi az? – kérdezte tőle Wallace, és megpróbálta minél kisebbre
összehúzni magát.
– Sok minden van magában – dörmögte Hugo a fejét ingatva,
mintha ezzel bármit megmagyarázott volna. Aztán Nelson felé
fordult, és odaszólt: – Nem kéne megtanítanod a vendégeinknek,
hogyan törhetik össze a székeimet.
– Ugyan már! – felelte Nelson hanyagul legyintve. – Az csak egy
szék. És szinte meg sem érintette, Hugo. Nekem hetekbe telt, mire
sikerült egyáltalán megtapogatnom úgy, hogy érezzek valamit. – Az
öregúr kifejezetten büszkének tűnt, és Wallace nehezen állta meg,
hogy ne düllessze ki a mellkasát. – Wallace nagyon jól kezeli ezt az
egész szellem-
ügyet, ha engem kérdeztek.
– És közben rongálja a bútorzatot – tette hozzá Hugo szenvtelen
hangon. – Akármit tervezel, most rögtön verd ki a fejedből!
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – állította Nelson. – Nem
tervezek az égvilágon semmit.
Még Wallace sem hitt neki. Nem akarta tudni, hogy az öregúr mit
forgat a fejében, miközben a szeme csak úgy csillog, és a szája
sarkában kaján vigyor bujkál.
Mei végül felkapta a széket, és a láb a padlóra esett.
– A nagyapád mond valamit, Hugo – szólt oda a révésznek. –
Találkoztál már olyannal, aki képes volt erre alig néhány nap után?
Hugo megcsóválta a fejét, és még ekkor is Wallace arcát fürkészte.
 – Nem. Az hiszem, még soha. Furcsa, nem? – Elhallgatott egy
pillanatra, majd azt kérdezte: – Hogyan csinálta?
– Eszembe jutott valami. Egy fiatalkori emlék – felelte Wallace, és
várta, hogy a révész megkérdezze, miféle emlék, de nem ez
következett.
– Szép emlék? – tudakolta Hugo.
Igen, Wallace szépnek tartotta. Mert akármi történt később,
akármilyen hibákat követett el, ezek szerint nem felejtette el, hogy
egyszer kihúzta a széket Naominak, noha éveken át nem jutott
eszébe.
– Igen, azt hiszem – válaszolta aprókat bólogatva.
– Ha lehet, ne törje össze a székeimet! – kérte ekkor Hugo, és
elmosolyodott.
– Én nem ígérek semmit! – jelentette ki Nelson. – Alig várom,
hogy kiderüljön, mire képes még a barátunk! Ha ehhez fel kell
áldoznunk még néhány széket, hát legyen úgy! Ne merészelj arra
gondolni, Hugo, hogy elnyomsz minket! Nem fogom hagyni.
– Eszemben sincs – felelte Hugo, és sóhajtott egyet.

***

Hamar belerázódtak egy valamilyen fajta napirendbe. Vagy

inkább, a többiek belevették Wallace-t abba, amit már régebben
alakítottak ki maguknak. Mei és Hugo napkelte előtt kikászálódtak
az ágyból, nagyokat ásítozva levonultak a lépcsőn, és elkezdtek
felkészülni az adott napra. Wallace kezdetben nem értette, hogyan
csinálják, mivel a teaházban sosem tartottak szünnapot, még
hétvégén sem, és nem léteztek más alkalmazottak. Mei és Hugo
intéztek mindent.
Mei elsősorban a konyhát vitte a nappal folyamán, míg Hugo
kiszolgált, a kasszát kezelte, és teát főzött. Minden jel szerint kiváló
csapatot alkottak. Úgy kerülgették egymást, mintha táncoltak volna,
és a látvány hatására Wallace nemegyszer érezte azt, hogy a horog
gyengéden húzza a mellkasát.
Wallace az első napokat a konyhában töltötte. Hallgatta Mei
szörnyű zenéjét, és az ablakon át figyelte a révészt.
 Hugo szinte minden vendégét a nevén szólította, a barátaik és a
szeretteik hogyléte felől érdeklődött, és a munkájukról kérdezte
őket, mialatt szorgalmasan nyomkodta az öreg pénztárgép
billentyűit. Együtt nevetett velük, és türelmesen bólogatott még
akkor is, amikor valaki végeérhetetlenül mesélt egy rémesen hosszú
történetet. Időről időre vetett egy pillantást a konyhaajtóra, és
ilyenkor meglátta az ablaknál ácsorgó Wallace-t. Halvány, de
barátságos mosolyt villantott rá, majd ismét előrefordult, hogy
üdvözölje a következő vendéget.
A teaházban töltött nyolcadik napján Wallace döntésre jutott. A
délelőtt java részét azzal töltötte, hogy összeszedte a bátorságát, bár
nem igazán értette, hogy miért kell hozzá ennyi idő. A kinti emberek
nem láthatták őt. Még azt sem tudhatták, hogy egyáltalán itt van.
Mei éppen arról mesélt neki, hogyan próbált annak idején teát
főzni, de az lett a vége, hogy majdnem felgyújtotta a konyhát, és
azóta meg van tiltva neki, hogy teához nyúljon.
– Hugo rettenetesen megrémült – mondta, és lehajolt, hogy
benézzen az egyik sütőbe. – Olyan képet vágott, mintha hátba
szúrtam volna. Azt hiszem, ezek már kezdenek megégni. De az is
lehet, hogy így kell kinézniük…
– Huh, szóval – mormolta Wallace halkan –, akkor én most
kimegyek.
Mei nem figyelt rá, mondta tovább a magáét.
– Vagy mégsem? Annyira talán nem rossz a helyzet. Még nem
érződik égett szag, csak… egy pillanat! Mi van?
– Kimegyek – felelte Wallace, azzal a választ meg sem várva
átment az ajtón.
Félig-meddig még most is arra számított, hogy mindenki
egyszerre elhallgat, és lassan felé fordul. Jóllehet sikerült
elmozdítani egy széket (és összetört még kettőt, ráadásul az egyik
benyomta a mennyezetet, miután akkorát rúgott bele, amekkorát
csak tudott, és történetesen működött a ne gondolkodj rajta dolog), azt
még mindig nem találta ki, hogyan cserélje ki az öltözetét. A
papucsa hangosan csattogott a padlón, és védtelennek érezte magát
a régi pólóban és melegítőnadrágban.
 De senki sem nézett rá. Mindenki folytatta, amit éppen csinált,
mintha ő ott sem lett volna.
Wallace nem tudta eldönteni, hogy mit érez: megkönnyebbülést
vagy csalódottságot.
Mielőtt kitalálhatta volna, megérezte, hogy valaki figyeli, és
átnézett a pult felett. Egy apró termetű, idős asszony állt ott, és arról
magyarázott, hogy nem lehet semmi dióféle a muffinjában, még csak
meg sem érinthet diófélét, mert akkor bezáródik a torka, és szörnyű
halált hal, és nézze, Hugo, tudom, hogy már többször elmondtam, de ezt a
dolgot komolyan kell venni. Tehát semmi dió, Hugo!
– Természetesen – felelte neki Hugo, de nem a hölgyet nézte.
Hanem Wallace-t figyelte, és szelíden, elégedetten mosolygott.
– Ne csináljunk belőle nagy ügyet! – morogta Wallace.
– Szó sem lehet róla – biztosította Hugo.
– Köszönöm – hálálkodott az idős asszony. – Mert akkor
megdagad a nyelvem, felfúvódik az arcom, és elég ijesztően fogok
kinézni. Semmi dió, Hugo! Semmi dió!
Ezt követően Wallace a nappalok java részét a vendégtérben
töltötte.
Nelsont felvillanyozta a fordulat.
– Hihetetlen dolgokat hallhat! – közölte Wallace-szal, mialatt az
asztalok között járkáltak. – Az emberek nem tudnak vigyázni a
titkaikra, még akkor sem, ha nyilvános helyen tartózkodnak. És ez
nem hallgatózás… nem egészen az.
– Aha… szerintem meg az – vélekedett Wallace. – Teljes
mértékben.
– Nekünk is szükségünk van egy kis szórakozásra – érvelt
Nelson. – Mindaddig, amíg nem csinálunk semmit, Hugót nem
zavarja.
– Nagyon is zavar – súgta oda nekik Hugo, mialatt elment
mellettük, és folytatta útját, hogy teát vigyen egy, az ablaknál ülő
párnak.
– Ezt mondja, de nem gondolja komolyan – suttogta Nelson. – Ó,
oda nézzen! Mrs. Benson is itt van a barátnőivel. Állandóan
seggekről beszélnek. Jöjjön csak, hallgassa meg őket!
 A hölgyek valóban seggekről beszéltek, többek között Hugóéról.
Izgatottan kacarászva figyelték, és csábosan rebegtették a szemüket,
amikor megállt mellettük, és megkérdezte tőlük, hogy hozhat-e még
valamit.
– Jaj, hogy miket művelhetne velem… én mindent megengednék
neki – lelkendezett halkan az egyik, amikor Hugo felnyúlt a pult
feletti táblához, hogy ráírja a napi különleges ajánlatot, a
citromfűteát. – Az a gyönyörű keze!
– Anyám azt mondaná rá – felelte egy másik hölgy –, hogy olyan
keze van, mint egy zongoristának.
– Én hagynám, hogy zongorázzon rajtam, az biztos – suttogta
Mrs. Benson, és megcsavargatta vékony jegygyűrűjét. – És a
zongorámon is játszhatna…
– Ugyan, kérem – szólalt meg ekkor egy harmadik hölgy. – Ő is
egy olyan meleg. Hiányzik egy-két szervetek ahhoz, hogy valaha is
megtudhassátok, mire képes az ujjaival.
– Most figyeljen! – suttogta Nelson, és a könyökével
gyomorszájon bökte Wallace-t, majd kiabálni kezdett: – Hugo! Hé,
Hugo! Ezek már megint az ujjaiddal vannak elfoglalva, és olyanokat
mondanak, hogy Wallace elpirult.
Hugo olyan erővel szorította meg a krétát, hogy szilánkokra törte,
és a kezét lerántva elhátrált a táblától, közben meglökhetett valamit,
mert a pulton a bögrék hangosan csörömpöltek.
Nelson vidáman vihogott, míg az unokája haragosan nézett
kettejük felé, mit sem törődve azzal, hogy a pult környékén
tartózkodó vendégek meglepetten és kíváncsian figyelik.
– Bocsánat – mondta végül, és gyorsan körülnézett –, megcsúszott
a lábam.
– Nem pirultam el – morogta Wallace az öregúrnak.
– Egy kicsit igen – állította Nelson. – Nem is tudtam, hogy még
képes rá. Huh. Mondjak még valamit, hogy kiderüljön, mennyire
képes elvörösödni?
Wallace-nak az a határozott érzése támadt, hogy jobban járt
volna, ha sosem jön ki a konyhából.

***
 A különös nő visszatért. Nem jött mindennap, és néha reggel
állított be, néha pedig késő délután, amikor a nap már alacsonyan
járt.
Mindig, minden ugyanúgy történt. Nancy leült az ablaknál álló
asztalhoz. Mei átvette a pultot, Hugo pedig kivitt egy kanna teát és
egy csészét, letelepedett a nővel szemben, összekulcsolta maga előtt
a kezét, és várt.
Nancy szinte csak egy pillantásra méltatta a révészt, de a szeme
mintha megrebbent volna, amikor Hugo kihúzta magának a széket,
és helyet foglalt.
Egyes napokon dühösnek látszott: a szeme villogott, és a bőre
megfeszült beesett arcán. Máskor mélyen leeresztette a vállát, és alig
emelte fel a fejét. De örökösen kimerültnek tűnt, mintha ő is szellem
lett volna, aki már nem képes aludni. Ettől a gondolattól Wallace-
nak különösen görcsbe rándult a gyomra, és nem tudta, Hugo hogy
bírja ezt az egészet.
Mindenesetre ő maga nem ment a nő közelébe, és Nelson sem.
Nancy végül felállt, elindult, de megtorpant, amikor Hugo
utánaszólt:
– Engem mindig megtalál itt. Mindig. Amikor úgy érzi, hogy
készen áll, én itt leszek.
Mindig ugyanazt mondta, amikor a nő távozott. És Nancy mindig
megállt, mintha valóban meghallgatta volna.
De egyszer sem mondott semmit.
Hugo általában sóhajtott egyet, majd fogta a csészét, a kannát és a
tálcát, és az egészet bevitte a konyhába. Egy darabig odabent
maradt, Mei pedig aggódva figyelte a kerek ablakon keresztül. Hugo
végül kijött, és úgy viselkedett, mintha az egész meg sem történt
volna.
De ezen a napon máshogyan alakultak a dolgok.
Ezen a napon az ajtó szinte bevágódott Nancy mögött, de akkora
erővel, hogy megrázkódott a kerete.
Hugo az ablakon át nézett a távozó nő után, aki a fejét lehajtva,
jócskán előregörnyedve gyalogolt a földúton.
 A révész várt, amíg Nancy eltűnt a szeme elől, de ezúttal mindent
az asztalon hagyott. Bement a pult mögé, és az egyik fiókból
előkotort egy kulcsot.
– Nemsokára visszajövök – mondta Meinek.
– Nem kell sietned – válaszolta Mei bólogatva. – Tartjuk a frontot.
Ha történik valami, majd elmondom.
– Köszönöm – felelte Hugo, és a kijárat felé indult.
Wallace különös módon megriadt, amikor a révész minden
további szó nélkül kiment a teaházból. Az ablakhoz sietett, és
végignézte, hogy Hugo felül a robogóra, beindítja a motort, és
elindul akkora sebességgel, hogy a kerekek magasra verik a port.
Wallace elmélázott azon, hogy milyen lenne Hugóval motorozni,
milyen érzés lenne mögötte ülni, hátulról ölelni a derekát, és csak
száguldani az úton. Pár pillanatra mélabús hangulatba került ettől a
gondolattól, de azt hamar megsemmisítette az egyre erősödő
rettegése.
– Elmegy? – kérdezte vékony, recsegő hangon. A zsinór egyre
hosszabb lett kettejük között, és Hugo hamarosan eltűnt a
kanyarban. – Azt hittem, ő nem… – Nyelt egyet, és erős késztetést
érzett, hogy a révész után rohanjon. Azt várta, hogy a zsinór
mindjárt elszakad, de ez nem történt meg.
– Nem megy messzire – mondta Nelson, aki időközben
visszatelepedett a székére. – Sosem távolodik el nagyon.
Csak kiszellőzteti a fejét. Vissza fog jönni, Wallace. Sosem menne
el.
– Mert nem teheti meg – mormolta Wallace színtelen hangon.
– Azért nem, mert nem akar – felelte Nelson. – Nagy különbség!
Jobb tennivaló híján Wallace az ablaknál ácsorogva várt.
Éppen csak vetett egy pillantást Meire, amikor az utolsó vendég
távozása után a nő megfordította a táblát az ajtón.
És nem törődött Apollóval, aki előbb körbeugrálta, majd
megszaglászta az ujjait. Nem törődött a kandalló előtt üldögélő
Nelsonnal.
Már besötétedett, mire Hugo visszatért.
Wallace az ajtónál fogadta, és fojtott hangon ráköszönt:
– Jó estét!
Á
 – Á, üdv! – felelte Hugo. – Ne haragudjon! Csak…
– Nem tartozik magyarázattal – szólt közbe Wallace a fejét rázva.
Furcsa módon sebezhetőnek érezte magát, és mélyet sóhajtva
hozzátette: – Akkor megy el, amikor csak akar. – Amint kimondta,
összerezzent, mert ez nem volt igaz.
Egy pillanatra csend lett, majd Hugo azt mondta:
– Jöjjön! Menjünk ki egy kis időre!
Azon az estén nem beszélgettek, csak álltak egymás mellett úgy,
hogy a válluk majdnem összeért. Wallace többször is nyitotta a
száját, hogy mondjon valamit, bármit, de megakadt, és csak
hallgatott. Minden olyan… lényegtelennek tűnt. Jelentéktelennek.
Így inkább nem mondott semmit, és azon töprengett, miért érez
folytonos késztetést arra, hogy megtörje a csendet.
A szeme sarkából figyelte Hugót, és remélte, hogy ennyi is elég
lesz.
Mielőtt visszatértek a házba, a révész megszólalt:
– Köszönöm, Wallace. Nagy szükségem volt erre. – A kezét félig
ökölbe szorítva megkopogtatta a bütykeivel a terasz korlátját, és
bement a házba.
Wallace sokáig nézett utána, és úgy elszorult a torka, hogy
nehezen kapott levegőt.
 11. fejezet
A TIZENHARMADIK NAPON, amit Wallace a Kharón
Állomáson töltött, két jelentős esemény történt.
Az első váratlanul következett be.
A második is, bár az azt követő káoszért elsősorban Mei volt a
felelős, és ennek ellenkezőjéről senki sem tudta meggyőzni Wallace-
t, még akkor sem, ha az eset java részben az ő hibájából történt.

***

Kora reggel volt. Néhány perc hiányzott ahhoz, hogy

megszólaljanak az ébresztőórák az emeleten, és kezdetét vegye az új
nap. Hugo és Mei még aludtak.
Wallace pedig nagyon szeretett volna valahol máshol lenni.
Bárhol, csak ne itt.
– Mondja, nem fejezné be az ütögetést? – mordult fel ingerülten,
és megdörzsölte a karját ott, ahová megint kapott egyet a bottal,
immár vagy századszorra.
– De rosszul csinálja! – vágott vissza Nelson. – Nem tűnik
olyannak, aki szeret kudarcot vallani.
Apollo vakkantott egyet, mintha így fejezte volna ki az
egyetértését, és a fejét oldalra billentve figyelte Wallace-t.
– Az lesz a vége, hogy szerzek magamnak egy botot –
fenyegetőzött Wallace –, és én is megütöm magát. Aztán majd
meglátjuk, mit szól hozzá!
– Jaj, annyira félek! – válaszolta Nelson, és úgy tett, mintha
megborzongott volna. – De rendben, csinálja!
Szerezzen magának botot a semmiből! Még az is jobb lesz annál,
mint hogy itt várakozzak, mialatt kitalálja, hogyan cserélheti ki a
ruháit. Legalább valami történni fog. – Sóhajtott egyet, mint aki
komoly gyötrelmeket él át, és hozzátette: – Milyen kár! És én még azt
hittem, hogy maga más lesz. Úgy tűnik, csak mázlija volt azokkal a
székekkel.
Wallace goromba visszavágásra készült, de csendben maradt,
mert bizseregni kezdett a talpa. Lenézett, és nyomát sem látta a
papucsának.
– Hűha! – suttogta döbbenten. – Ezt hogyan…?
– Úgy tűnik, jobban reagál a haragra, mint bármi másra –
vélekedett Nelson vidáman. – Ami ugyan fura, de ki vagyok én,
hogy ítélkezzek? Ha gondolja, hogy segít, szívesen megütöm még
egyszer!
– Ne, inkább ne! Csak… várjon egy percet! – kérte kétségbeesetten
Wallace, és ismét lesandított a lábára.
Érezte a padlót a talpa alatt. Az ujjai közé egy apró morzsa volt
szorulva. Megjelenítette a tudatában a Berluti Scrittóját, a bőrcipőt,
ami többe került, mint amennyit a legtöbb ember egy hónap alatt
megkeres.
És nem jelent meg a lábán, viszont a következő pillanatban
balettcipőt viselt.
– Hűha – jegyezte meg Nelson, aki szintén Wallace lábát figyelte.
– Ez bizonyosan… más. Nem is tudtam, hogy táncos volt. –
Felnézett, és erősen hunyorogva hozzátette: – Bár, megvolt hozzá a
lába, az biztos.
– Magukat miért érdekli ennyire a lábam? Mi bajuk van vele? –
csattant fel Wallace, majd a választ meg sem várva kijelentette: –
Fogalmam sincs, mi történt.
– Világos. Ahogyan azt sem tudja, miért jelent meg a bikini. Ó,
igen, hiszek önnek!
Wallace erre már csak morgott, de ekkor a balettcipő eltűnt, és a
helyét egy régi, kopott sportcipő foglalta el.
Aztán megint papucs következett. Majd westerncsizma, amiről
még a sarkantyú sem hiányzott. Végül pedig – Wallace mérhetetlen
iszonyodására – barna szandál, kék zoknival.
Ekkor pánikba esett, és ugrálni kezdett kínjában, Apollo pedig
izgatottan csaholva körbetáncolta.
– Te jó ég, hogyan tudok véget vetni ennek? – kérdezte
kétségbeesetten. – Miért nem áll le?
Nelson elgondolkodva figyelte a lábát, amelyről hirtelen eltűnt a
szandál-zokni kombináció, cserébe megjelent rajta egy olyan magas
sarkú cipő, ami legfeljebb sztriptíztáncosok vettek fel, senki más.
Wallace hirtelen négy hüvelykkel magasabb lett, majd
visszazökkent, amikor a lehetetlen cipőt sárga gumicsizma váltotta
fel, aminek az oldalát vidáman mosolygó kacsák díszítették.
– Várjon, hadd segítsek! – ajánlotta Nelson, és a botjával kemény
ütést mért Wallace lábszárára.
– Aú! – kiáltott Wallace, és lehajolva dörzsölgette a lábát.
– Erre tényleg semmi…
– Abbamaradt, nem? – szólt közbe az öregúr.
Tényleg vége lett az őrjítő jelenségnek. Wallace immár… stoplis
cipőt viselt. Még soha életében nem focizott, ennélfogva soha nem is
viselt stoplis sportcipőt. Igaz, tűsarkút vagy bikinit sem, de akkor is.
Különös választásnak tűnt, noha Wallace gyanította, hogy a választás
nem megfelelő kifejezés erre a helyzetre.
– Ez nevetséges – dörmögte, amikor Apollo megszaglászta a
cipőjét, és hatalmas tüsszentett.
– Az – erősítette meg Nelson. – Ki hitte volna, hogy maga ennyire
színes egyéniség volt! Ezek talán egyszerűen csak a szíve igazi
vágyainak megnyilvánulásai.
– Én ezt erősen kétlem – válaszolta Wallace, azzal próbaképpen
tett egy-két lépést az ismeretlen cipőben.
Aztán várta, hogy eltűnjön, vagy átváltozzon valami egészen
mássá. De ez nem történt meg. Végül megkönnyebbülten sóhajtott
egyet, és a szemét lehunyva azt suttogta: – Ha minden igaz, vége.
– Ööö… – felelte Nelson – nem is tudom.
Ez nem hangzott túl biztatónak. Wallace kinyitotta a szemét, és
lenézett magára.
A melegítőnadrág eltűnt. A Rolling Stones póló eltűnt.
Ó, a stoplis maradt, és ő igazán hálás lett volna az apró kegyekért,
csakhogy jelenleg spandex kezeslábast viselt, ami semmit sem
hagyott a képzeletnek. Hogy még rosszabb legyen a helyzet, nem
egyszerű, egyszínű kezeslábast – nem, mert a jelek szerint számára a
túlvilág egy ízléstelen, véget nem érő bohóctréfa volt –, hanem olyat,
amit egy csontváz sziluettje díszített. Úgy nézett ki, mint egy
halloweeni jelmez, holott március vége volt.
Wallace rádöbbent, milyen szörnyű fordulatot vett a sorsa, és ezt
megmondta Nelsonnak is. Mialatt beszélt, az öltözetét húzogatva
figyelte, hogy mennyire tud megnyúlni az anyag, közben
elhessegette Apollót, mert a kutya megpróbált kiharapni egy darabot
a szövetből.
– Lehetne rosszabb is – vélekedett Nelson, és úgy nézett végig
Wallace-on, hogy az törvénytelennek számított volna legalább
tizenöt államban. – Bár azt kell mondanom, gratulálok a
szerszámhoz. Természetesen nem a méret a lényeg, de úgy tűnik,
magának amúgy sem kell aggódnia emiatt.
– Köszönöm – felelte Wallace szórakozottan, és tovább küzdött a
kutyával, ami megpróbálta átpréselni magát a lába között. Majd
felkapta a fejét, és kifakadt: – Egy pillanat!
Mi van?
Amikor Hugo és Mei lejött a földszintre, Wallace teljesen pánikba
esett, amit jogosnak is érzett, tekintettel arra, hogy ezekben a
pillanatokban csak egy rózsaszín rövidnadrágot, és ugyanilyen
árnyalatú, combközépig érő, műbőr csizmát viselt. Nelson kezdte
elveszíteni az önuralmát, míg Wallace ide-oda botladozott, és
esküdözött, hogy soha többé nem fog panaszkodni a melegítőnadrág
és a papucs miatt, csak egyszer kapja vissza azokat. Akkor torpant
meg és hallgatott el, amikor észrevette, hogy Hugo és Mei
dermedten bámulják.
– Meg tudom magyarázni – bökte ki gyorsan, és takarta magát,
ahogyan csak bírta. Apollo valamiért úgy döntött, hogy ez nem
tetszik neki, és szelíden harapdálta és húzogatta Wallace kezét.
– Korán van még ehhez – morogta Mei, de azért alaposan
megnézte magának Wallace-t, mialatt folytatta útját a konyha felé.
– Látom, mozgalmas volt az éjszaka – állapította meg Hugo
barátságosan.
– Ez nem az, aminek látszik – vágott vissza ingerülten Wallace.
Hugo megvonta a vállát, és mialatt Apollo a lába körül keringett,
azt felelte:
– Nekem mindegy, mivel nem tudom, hogy eredetileg minek
kellene látszania.
– Hol van ehhez az én húsvéti nyúl jelmezem… – dohogott
Nelson a szemét törölgetve.
Wallace elsápadt, amikor Hugo közelebb lépett hozzá, mert arra
számított, hogy a révész gúnyolódni fog. De nem ez történt.
 – Majd ráérez – mondta Hugo higgadtan. – Nem könnyű,
legalábbis ezt mondták nekem, de szerintem rá fog jönni. –
Elhallgatott, és felemelte a jobb kezét, mintha Wallace felé akart
volna nyúlni, de félbehagyta a mozdulatot, és félszegen mosolyogva
azt mondta: – Persze attól függ, hogy mennyi ideig marad itt.
És ezzel előkerült a téma, amit Wallace oly gondosan került. Az
első itt töltött napjait kivéve nem beszéltek átkelésekről, ajtókról, és
arról sem, hogy mi van azon a különös létezésen túl, amit
megtapasztalt itt, a teaházban.
Tartott attól, hogy Hugo erőltetni fogja a dolgot, de nem ez
történt, és majdnem meggyőzte magát arról, hogy a révész
megfeledkezett róla. De persze nem. Ez volt a munkája. Ez az állapot
nem maradhatott fenn az örökkévalóságig, és Wallace ostoba lett
volna, ha ezt nem látja be.
Most azonban nem tudta, mit feleljen. És félt attól, Hugo hogyan
fog reagálni.
– Jobb lesz munkához látni – mondta végül Hugo meglepően
komoran, és a konyha felé indult, Apollo pedig körülötte táncolva
követte.
– Ó, te jó ég! – mormolta Nelson.
– Mi a baj? – kérdezte Wallace, de továbbra is a révész után
nézett, és nehezebbnek érezte a mellkasába ágyazódott horgot, mint
eddig bármikor.
Nelson tétovázott pár pillanatig, majd a fejét csóválva azt
mondta:
– Semmi különös. Ne aggódjon!
– Attól, ahogy mondja ezt, rögtön elkezdek aggódni – dohogott
Wallace.
– Inkább összpontosítson! – förmedt rá Nelson. – Hacsak nem
szeretne ebben a viseletben maradni.
És így, mialatt felkelt a nap, és hideg fény kúszott végig a padlón,
majd a falakon, Wallace megint elkezdett kísérletezni.

***
 Mire kezdetét vette a nap másik jelentős eseménye, Wallace-nak
sikerült farmernadrágba és pulóverbe öltöztetnie magát, bár az
utóbbi ruhadarab több számmal nagyobb volt a kelleténél, így az ujja
folyton lecsúszott és túlnyúlt a kezén. A csizma eltűnt, helyette
edzőcipő került a lábára. Megfordult a fejében, hogy megpróbálja
magára varázsolni az egyik öltönyét, de rövid gondolkodás után
elvetette az ötletet. A jó öltöny arra kellett, hogy valaki megmutassa
a hatalmát. Tekintélyes és ijesztő megjelenést kölcsönzött, és
kihangsúlyozta, hogy a viselője fontos ember, aki tudja, mit beszél,
még akkor is, ha nem. De itt milyen célt szolgált volna?
Wallace úgy gondolta, hogy semmilyet, és ezért beérte a
farmernadrággal, illetve a pulóverrel.
A teázóban hangzavar uralkodott – még nem volt dél, de kezdett
alakulni a megszokott déli csapat –, viszont Wallace túlságosan
elégedett volt önmagával ahhoz, hogy felfigyeljen a lármára. Nem
bírta elhinni, hogy egy ilyen jelentéktelen valami, mint egy új
szerelés ilyen békét hozhat neki.
– Tessék – mondta, miután tíz percig várta, hogy kiderüljön,
megmarad-e rajta ez az öltözet, vagy kezdheti elölről az egészet. – Ez
már jobb. Ugye?
– Attól függ, kitől kérdezi – dörmögte Nelson.
– Mi van? – kérdezte Wallace, és az öregúrra sandított.
– Egyeseknek talán jobban tetszett abban, amit korábban viselt –
tette hozzá Nelson.
Wallace nem tudta, mit kezdjen ezzel a válasszal.
– Ööö… huh. Köszönöm. Igazán hízelgő, de nem hiszem, hogy
maga és én…
– Igen, ez is milyen jellemző – vágott közbe az öreg. – Nem
mindig látja meg azt, ami az orra előtt van, nem igaz, ügyvéd úr?
– Miért, mi van az orrom előtt? – kérdezte Wallace értetlenül.
Nelson hátradőlt a székén, a támlának döntötte a fejét, és a
mennyezet fürkészve felelt:
– Milyen mély és jelentőségteljes kérdés! Gyakran felteszi
magának?
– Nem.
 – Ez igazán szívderítő! – vágta rá nevetve Nelson. – Csalódást
kelt, persze, de szívderítő! Hogy állnak a Hugóval folytatott
beszélgetések?
Ez a váratlan, verbális korbácsütés kibillentette a lelki
egyensúlyából Wallace-t, és ennek nyomán felmerült benne, hogy
Nelson talán eltanulta valahogyan az ő egyik szakmai fogását.
– Hát… haladunk – dörmögte a szemét lesütve, és ezzel alaposan
eltúlozta a valóságot. Az utóbbi esték folyamán nem beszélgettek
semmi különösről. Tegnap például majdnem egy órán át azon
vitatkoztak, hogy szabad-e csalni a Scrabble-ben bizonyos
körülmények között, például, ha valaki egy több nyelven beszélő
emberrel játszik. Wallace nem tudta, hogyan lyukadtak ki ennél a
témánál, de azt biztosra vette, hogy Hugónak nincs igaza. Ő maga
abszolút elfogadhatónak tartotta azt, ha valaki bedob egy-két ügyes
trükköt, amikor Scrabble-t játszik egy több nyelven beszélő
emberrel.
– És segítenek? – tudakolta Nelson.
– Egyelőre nem tudom – vallotta be Wallace. – Fogalmam sincs,
mit kellene csinálnom.
Nelson nem tűnt meglepettnek.
– Majd tudni fogja, amikor eljön az ideje.
– Titokzatoskodó gazember! – morogta Wallace. – Mit gondol,
én…
Sosem fejezte be ezt a mondatot. Furcsa bizsergést érzett a tarkója
környékén. Résnyire vonta a szemét, és felemelte a fejét, hogy
körülnézzen.
Mindent olyannak látott, mint eddig bármikor. Emberek ültek az
asztaloknál, a kezüket teával vagy kávéval teli bögrékre fonva.
Nevettek és beszélgettek, a hangjuk tompán verődött ide-oda a falak
között. A pult előtt rövid sor alakult ki, és Hugo péksüteményeket
rakosgatott papírzacskóba egy, a szerelők jellegzetes kezeslábasát
viselő, fiatal férfinak, akinek az ujjain olaj sötétlett. Wallace hallotta a
magnóból áradó zenét a konyhaajtón át, és az ablakot fürkészve
meg-megpillantotta Meit, amint ide-oda járkált a pultok között.
– Mi a baj? – kérdezte Nelson.
– Nem… nem tudom. Maga is érzi ezt?
 – Mit kéne éreznem? – érdeklődött Nelson, és előrehajolt ültében.
Wallace nem tudta pontosan megmondani.
– Olyan, mintha… – kezdte, majd elnézett a bejárat felé, és így
folytatta: – Közeleg valami.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó.
Két férfi lépett be. Fekete öltönyt és fényesre polírozott, fekete
bőrcipőt viseltek. Egyikük zömök volt, mint aki kamaszkorában elért
egy bizonyos határt, és onnan kezdve csakis oldalirányban
növekedett, felfelé már nem.
A homlokán verejték fénylett, apró szeme ide-oda villant.
A másik férfi jobban már nem is különbözhetett volna tőle.
Jóllehet ugyanúgy öltözködött, vékony volt, mint a vonatfütty, és
majdnem olyan magas, mint Wallace.
A zakója lazán lógott rajta, szinte harangozott a derekánál.
A szemmel láthatóan csupa csont és bőr alak kopott és repedezett
bőr aktatáskát tartott a kezében.
Egyikük jobbra, a másik balra lépett, és mindketten
mozdulatlanná dermedve közrefogták a bejáratot.
A teázóban egy szempillantás alatt néma csend lett, és mindenki a
jövevények felé fordult.
– Jaj, ne! Már megint… – dörmögte Nelson. – Mei nem lesz
elragadtatva.
Mielőtt Wallace kérdezhetett volna, egy harmadik személy jelent
meg az ajtóban – egy különös jelenség. A nő fiatalnak tűnt,
körülbelül annyi idős lehetett, mint Hugo, vagy valamivel fiatalabb.
Kimondottan apró volt, a feje alig ért fel a zömök férfi válláig.
Magabiztosan mozgott, a szeme fényesen csillogott, és
természetellenesen vörös, göndör haján ódivatú fedora kalap ült, és
ennek szalagjából hosszú hollótoll meredt ki. Az öltözete többi része
körülbelül a tizenkilencedik század végén, a huszadik elején
számíthatott divatosnak. A lábán fekete harisnyát, valamint magas
szárú cipőt viselt, aminek felső részét fekete csipkegallér fogta körül.
Feketében és vörösben pompázó, vastag szövetből szabott ruhája
alul a lábszára közepéig ért, a derekánál összeszűkülve ráfeszült a
testére, míg fentebb a mély kivágás sokat megmutatott tekintélyes
méretű, fehér melléből. Fehér kesztyűje színben és mintázatban
összeillett a vállát takaró pasmina kendővel.
Mindenki a nőt bámulta.
Ő azonban senkivel sem törődött. Felemelte mindkét kezét,
elkezdte lehúzogatni az ujjairól a kesztyűt, és megszólalt:
– Igen – mondta, és ekkor kiderült, hogy olyan mély a hangja,
mintha legalább két doboz cigarettát szívott volna el minden egyes
napon attól kezdve, hogy megtanult járni. – Ez a nap… másnak
érződik.
– Egyetértek – helyeselt a zömök férfi.
– Abszolút – tette hozzá a nyurga férfi.
A nő végre lehúzta a kesztyűt a baljáról, majd maga elé tartott a
kezét úgy, hogy a tenyere felfelé nézett.
Megmozgatta az ujjait, és folytatta:
– Határozottan más. Azt hiszem, hogy ma megtaláljuk azt, amit
keresünk.
A kezét leeresztve elindult a pult felé, és a padlódeszkák halkan
megreccsentek minden egyes lépésénél.
A vézna és a nyurga alak a nyomába szegődött, a teaházban
tartózkodó vendégek pedig sugdolózni kezdtek.
A három jövevény úgy ment el Wallace és Nelson mellett, hogy
feléjük sem nézett. Wallace megsejtette, hogy akárki ez a nő, nem a
menedzser, akitől annyira tart. Hacsak szándékosan nem vesz róla
tudomást, mert így akarja felmérni a reakcióját… Mindenesetre,
Wallace szenvtelen kifejezést erőltetett a képére, bár a hideg
futkosott a hátán.
Hugót a jelekből ítélve nem rázta meg különösebben a három
alak megérkezése. Inkább csak rezignáltnak tűnt, mint bármi
másnak. A pultnál várakozó vendégek elhúzódtak a közeledő nő
elől.
– Máris visszajött? – kérdezte Hugo, a köszönést mellőzve.
– Á, Hugo – felelte a nő –, ugye számíthatok önre?
Számíthatok rá, hogy nem fogja megnehezíteni a dolgokat
számomra?
– Tudja, hogy mindig szívesen látott vendég nálunk, Ms.

Á
 Tripplethorne – felelte Hugo nyugodtan. – A Kharón Állomás
mindenki számára nyitva áll.
– Ó – lehelte a nő –, hát milyen kedves, maga kis hízelgő!
Mindenki számára, azt mondja? Mire akar célozni ezzel?
– Nagyon jól tudja, hogy miről beszéltem.
Ms. Tripplethorne ekkor előredőlve lekönyökölt a pultra.
Wallace-nak pedig eszébe jutott egy régebben látott
természetfilm, ami a paradicsommadarak párzási szokásairól szólt.
Abban történt, hogy a madarak büszkén mutogatták a tollazatukat,
és ez a nő is nyilvánvalóan tudatában volt a… az előnyös
tulajdonságainak.
– Hát persze hogy tudom – dorombolta Ms. Tripplethorne azon a
lehetetlenül mély hangján. – És ön is tudja, hogy én miről beszélek,
drága ember! Ne higgye, hogy meg tud téveszteni! Olyan dolgokat
láttam szerte a világban, amelyeket ha elmesélnék, halálos rettegés
töltené csordultig azt a jó szívét. – És ekkor lassan végighúzta a
mutatóujját Hugo kézfején.
– Ebben nem is kételkedem – válaszolta Hugo. – Mindaddig,
amíg nem zavarják a többi vendéget, és távol tartják magukat a…
– Ó, ne már! A pokolba! – hördült fel ekkor valaki. A pult mögötti
ajtó akkora lendülettel vágódott ki, hogy nekiütközött a falnak. És
mialatt a polcokon csörömpölő poharak megállapodtak, Mei átjött,
vagy inkább bevonult a teázóba.
– …Meitől, nem lesz semmi gond – fejezte be Hugo a mondatot.
– Á, Mei – mondta Ms. Tripplethorne, és a hangja nem kevés
megvetést tartalmazott.
– Desdemona – válaszolt Mei gyakorlatilag vicsorogva.
– Aha, még most is hátul dolgozik, a konyhában – jegyezte meg
Ms. Tripplethorne. – Biztosan nagyon kellemes munka.
Hugónak sikerült elkapnia és megfékeznie Meit, mielőtt
átvetődött volna a pult felett.
Desdemona Tripplethorne-t – ha ez volt a valódi neve – hidegen
hagyta a jelenet. A kezét a kesztyűjével csapkodva, ridegen nézte
Meit, és odaszólt neki:
– Uralkodnia kellene az indulatain, kicsi virágszál! Az ilyen
dühkitörések nem illenek egy hölgyhöz, még egy magafajtához sem.
É
Hugo, a szokásos asztalomhoz kérem a teámat. És igyekezzen! A
szellemek nyugtalanok a mai napon, és nem szeretnék lekésni a
lehetőségről.
Mei azonban nem adta fel.
– Fogja a csészéjét, és dugja fel… – hörögte, de hogy mit mondott
még, azt már nem lehetett hallani, mert Hugo bevontatta a
konyhába.
Desdemona megfordult, és végignézett az őt bámuló vendégeken,
majd kissé gúnyosan mosolyogva odaszólt nekik:
– Folytassák csak azt, amit az előbb csináltak! Ezek a dolgok
meghaladják az önök egyszerű, e világi felfogóképességét. Különben
sem illik kíváncsiskodni.
A vendégek azonnal elfordultak, és még izgatottabban
sugdolóztak, mint eddig.
Nelson karon ragadta Wallace-t, és a konyha felé rángatta.
Wallace még egyszer visszanézett, mielőtt átmentek az ajtón, és azt
látta, hogy a nő és a két férfi a távolabbi falnál álló asztal felé
tartanak, amely felett a piramisokat ábrázoló plakát lóg. Ms.
Tripplethorne végighúzta az ujját az asztalon, és valamiért a fejét
rázta.
– ….és ha hagynád, tennék egy kevés mérget a teájába – mondta
Mei dühösen, amikor Wallace és Nelson belépett.
Apollo a nő mellett ült, és a fejét folyton ide-oda kapkodva
figyelte őt és Hugót. – Nem annyit, hogy végezzen vele, csak annyit,
hogy szépen megkínozza, amiért abszolút vállalnám, hogy börtönbe
kerülök egy időre. Mindenki jól járna, hidd el!
Hugo elborzadva nézett, és kijelentette:
– Nem tehetsz tönkre így egy jó teát! Minden egyes pohárnyi tea
különleges, és a méreggel elrontanád a zamatát.
– Ha íztelen, akkor nem – vágott vissza Mei. – Olvastam valahol,
hogy az arzénnak nincs íze. – Elhallgatott pár pillanatra, majd
hozzátette: – Nem mintha tudnám, honnan szerezhetnék arzént.
Utána kellett volna néznem.
– Nem ölünk meg senkit! – jelentette ki határozottan Hugo, és
valamiért úgy tűnt, nem először mondja ezt Meinek.
 – Akkor megcsonkítjuk! Na? – javasolta Mei. – Levágok belőle
ezt-azt.
– Azt sem tesszük meg – válaszolta Hugo türelmesen.
Mei összefonta a karját a keblén, és durcás képet vágva azt
mondta:
– Semmi sem állíthat meg minket! Te szoktad emlegetni, hogy
mindig meg kell próbálnunk megvalósítani az álmainkat.
– De amikor erről beszélek, nem gyilkosságra gondolok – jegyezte
meg Hugo szenvtelenül.
– Azért, mert te túl kicsiben gondolkodsz. Vagy nagy célokért
küzdj, vagy egyáltalán ne küzdj! – vágott vissza Mei, és Wallace-ra
pillantott. – Mondja meg neki! Maga mellettem áll, igaz? És jobban
ismeri a törvényt, mint mi.
Mi van, ha egy olyan valakit ölünk meg, aki megérdemli?
– Akkor is illegális – felelte Wallace.
– De… de nem teljes mértékben illegális, ugye? Van olyan, hogy
jogos emberölés, ha jól emlékszem.
– Nézze, mindig lehet hivatkozni arra, hogy az elkövető elméje
nem volt tiszta a tett pillanatában, de elég nehéz meggyőzni a…
– Ez az! – vágott közbe Mei. – Ezt fogom felhozni mentségemül!
Annyira őrült voltam, hogy nem tudtam, mit teszek, amikor arzént
raktam Desdemona teájába.
– Aligha fogok tanúskodni maga ellen – dörmögte Wallace a
vállát vonogatva –, így nem mondhatom el, hogy előre megfontolt
szándékkal követte el.
– Ezzel nem segít – jegyezte meg Hugo.
Wallace is gyanította ezt, de nem igazán hitte, hogy Mei valóban
képes lenne megölni valakit. Vagy legalábbis remélte.
– Egyébként mi a baj azzal a nővel? – kérdezte kíváncsian.
– Ki ő? És mit csinál azonkívül, hogy ilyen borzalmas neve van?
– Médiumnak nevezi magát – fakadt ki dühösen Mei. –
Szellemidéző. És bele van zúgva Hugóba.
– Ez nem igaz – mondta Hugo, és sóhajtott egyet.
– Ó, persze! – szólt közbe Nelson. – Mert az összes nő ugyanúgy
kicsapja a mellét a pultra, mint ő. Az ilyesmi teljesen természetes
mifelénk.
 – Desdemona ártalmatlan – jelentette ki Hugo, mintha Wallace-t
próbálta volna meggyőzni. – Néhány havonta eljön ide, és szeánszot
tart. De soha nem történik semmi, így aztán elmegy. Sosem marad
sokáig, és nem árt senkinek.
– Te hallod saját magadat? – kiáltotta Mei.
Wallace leragadt ott, hogy a nő bele van zúgva Hugóba.
És ettől bosszúsabb lett, mint gondolta volna.
– Mintha arról lett volna szó, hogy maga meleg – jegyezte meg a
révész arcát fürkészve.
Hugo meglepetten pislogott egyet.
– Az… vagyok – felelte aztán.
– Akkor ez a nő miért flörtöl magával?
– Nem… fogalmam sincs – dadogta Hugo.
– Azért, mert egy szörnyeteg! – csattant fel Mei. – Szó szerint a
legrosszabb ember a létezésben. – Járkálni kezdett, és tovább
fortyogott. – Ronda dolgokat mond egyesekre, például rám is. Pénzt
csal ki emberekről, azt állítva, hogy segít nekik kapcsolatba lépni a
halott szeretteikkel.
Hazugság az egész! Nem ad mást, csak hamis reményt, amikor
azt mondja nekik, amit hallani akarnak. Fogalma sincs, hogy én min
mentem át, de szerintem akkor sem állna le, ha tudná. Úgy vonul be
ide, mintha az övé lenne a ház, és gúnyt űz mindenből, amit mi itt
teszünk.
Hugo sóhajtott egyet, és közbeszólt:
– Nem rúghatjuk ki csak úgy, Mei!
– De igenis kirúghatjuk! – vágott vissza Mei. – Nagyon könnyen.
Tudod, mit? Figyelj csak, máris megteszem!
Hugo elkapta Meit, mielőtt kisiethetett volna az ajtón.
Wallace egy pillanatig azt hitte, hogy csak egy műsort lát.
Hogy Mei csupán eljátszik egy szerepet, méghozzá alaposan
eltúlozva. De a nő szája úgy torzult el, amilyennek ő még sosem
látta, és a szeme furcsa fénnyel izzott. Ezenfelül folyamatosan rágta
az alsó ajkát, és szaporán pislogott.
Wallace-nak eszébe jutott, hogy Mei mit mesélt, milyen dolgokat
kellett átélnie fiatalkorában, és hogy senki sem hallgatta meg,
amikor megpróbálta elmondani, hogy valami nincs rendben.
 – Mit művel ez a nő? – kérdezte Wallace csendesen.
– Szellemtáblával szélhámoskodik – közölte Nelson. – Azt állítja,
hogy egy régiségkereskedésben találta, és valaha, az 1800-as években
sátánistáké volt. De van az alján egy matrica, amin az áll, hogy a
Hasbro gyártotta 2004-ben.
– Mert az a dög egy rakás szar! – csattant fel Mei.
– Ez nagyjából igaz – helyeselt Nelson. – Ezenfelül mindenről
felvételt készít, és felteszi az internetre. Mei egyszer belenézett. Van
egy YouTube-csatornája, aminek az a neve, hogy Desdemona
Tripplethorne Szexi Szeánszai. – Az öregúr utálkozva fintorgott, és
hozzátette: – Nem éppen minőségi tartalom, ha engem kérdez, de
hát ki vagyok én, hogy megítéljem?
– Viszont… – kezdte Wallace, majd elbizonytalanodva hallgatott,
végül így folytatta: – Ha azt mondja az embereknek, amit hallani
akarnak, akkor kinek árt?
– Hazudik nekik! – vágta rá Mei dühösen. – Lehet, hogy jobban
érzik magukat, de akkor is hazudik. Semmit sem tud arról, amit mi
tudunk, és arról sem, ami később következik.
Ön szeretne, ha hazudnának magának?
Nem, Wallace nem szerette volna. De egy másik szemszögből is
látta a dolgot: ha az emberek hajlandóak pénzt adni a nőnek, hogy
cserébe megnyugtatást kapjanak, akkor ez az ügy nem csak rájuk
tartozik?
– Pénzt kér a szolgálataiért? – kérdezte végül.
Mei bólogatott, mire Hugo a vállára fonta a karját, de ő lerázta
magáról.
– Azok után, amit Nancyvel művelt – mondta Mei indulatosan –,
azt hittem, végképp megszabadulsz tőle. De még mindig itt tartunk.
Hugo lehorgasztotta a fejét.
– Nézd… – felelte halkan, és megdörzsölgette az arcát a jobb
kezével. – Ez Nancy döntése volt.
– Mit művelt Nancyvel? – tudakolta Wallace.
Hirtelen mindenki rá meredt, és rövid időre nyomasztó csend
támadt. Wallace pedig azon kezdte törni a fejét, hogy milyen új
Pokolba sikerült beleugrania.
 Mei végül vett egy mély lélegzetet, és belekezdett a
magyarázatba:
– Az a dög megtalálta Nancyt. Vagy Nancy találta meg őt.
Nem tudom pontosan, de nem is számít. A lényeg az, hogy
Desdemona telebeszélte Nancy fejét minden baromsággal a
szellemekről, és arról is, hogy ő képes kapcsolatot teremteni velük.
Hamis reményt adott Nancynek, és ez volt a legnagyobb
kegyetlenség, amit elkövethetett. Amikor azt mondta, tud segíteni,
Nancy hitt neki. Eljött ide, és sokkal elevenebbnek tűnt, mint
bármikor az első látogatása óta. És semmi sem történt. Nancy
összeomlott, de Desdemona így is kiszedte belőle az úgynevezett
tiszteletdíját.
Mire Mei befejezte, az arcán vörös foltok virítottak, a száján
nyálcseppek fehérlettek.
Mielőtt Wallace megkérdezhette volna, hogy mi történt Nancyvel,
amiért szóba állt egy olyannal, mint Desdemona, Hugo is
megszólalt:
– Ez nem… nem akarom, huh, figyelj rám, Mei! Értem, hogy
miről beszélsz. De Nancy hozta meg a döntést.
Belekapaszkodott mindenbe, amibe csak tudott, hogy…
És ekkor Wallace Price is meghozott egy döntést. Azt mondta
magának, hogy azért, mert nem bírta elviselni tovább azt a kifejezést,
amit Mei arcán látott, és bizonyosan nem azért, mert az a nő
Hugóval flörtölt.
Eljött az idő, hogy a saját kezébe vegye a dolgokat.
Sarkon fordult, és mit sem törődve azzal, hogy a többiek
utánaszólnak, átment a teázóba.
Desdemona Tripplethorne az egyik asztalnál ült, a zömök és a
nyurga férfi mellette álltak. Az aktatáska nyitva volt. Az asztalon
gyertyák égtek, és ezek jóvoltából erős és fojtogató szag töltötte be a
helyiséget, mintha valaki megevett volna egy vödör almát, aztán
kihányta volna az egészet, és a műve betetőzése gyanánt jó vastagon
beszórta volna fahéjjal. A vendégek java része már távozott, csak
páran maradtak, és óvatos pillantásokkal fürkészték a nőt.
A szellemtábla az immár fekete szövettel letakart asztalon feküdt.
A teátrális külsőségek láttán Wallace undorodva grimaszolt.
Desdemona egyelőre nem nyúlt a nagyjából háromszög alakú
mutatóhoz. A tábla mellett írótollá faragott madártoll hevert néhány
papírlapon.
Desdemona szálfaegyenesen ülve nézett a kamerába, ami az
asztal mellett állt egy háromlábú állványon. A tetején apró, vörös
lámpa villogott. A zömök férfi kérés nélkül előrelépett, levette a
kendőt a nő válláról, és gondosan összehajtogatta. A nyurga férfi
kivett az aktatáskából egy folyadékkal teli üvegcsét, illetve egy
cseppentőt. Felszívott valamennyit az üveg tartalmából, majd két-két
cseppet hullajtott Desdemona mindkét kezére. Végül félretette a
kellékeket, és beledörzsölte a folyadékot a nő kézfejébe – a
helyiségben hamarosan levendulaillat kezdett terjengeni.
– Igen – suttogta Desdemona, amikor a nyurga alak befejezte a
műveletet. – Érzem. Van itt valaki. Kérem a szellemdobozt! Gyorsan!
– Miután kiadta az utasítást, a kamerába nézve elmosolyodott, és
tovább beszélt: – Ahogyan azt a követőim jól tudják, az úgynevezett
Ouija-tábla az elsődleges kommunikációs eszközöm, de később
szeretnék kipróbálni valami újat, feltéve persze, ha a szellemek
megengedik. – Végighúzta a mutatóujját a madártollon, és folytatta:
– Automatikus írás. Ha a szellemek engedik, teljes körű hozzáférést
adok nekik, hogy átvegyék a kezem felett az irányítást, és azt
írjanak, amit jónak látnak. Hát nem izgalmas?
A zömök férfi belenyúlt az aktatáskába, és kivett egy Wallace
számára teljességgel ismeretlen készüléket.
A méretét és formáját tekintve egy távirányítóra emlékeztetett, de
a hasonlóság itt véget is ért. A tetejéből merev vezetékek álltak ki, és
ezek egy-egy apró izzóban végződtek. A zömök férfi elfordított egy
kapcsolót az oldalán, mire az izzók elkezdtek zöld fénnyel villogni,
valamint a berendezés vékony, idegesítő visítást bocsátott ki. A férfi
meglepődve lenézett rá, és néhányszor a tenyeréhez ütögette. A
visítás megszűnt, és az izzók elsötétültek.
– Furcsa – motyogta a zömök alak. – Ezt még sosem csinálta.
– Tönkreteszed a hangulatot! – suttogta neki Desdemona úgy,
hogy a tekintetét végig a kamerán tartotta. – Feltöltötted azt az
átkozott vacakot?
 – Gondoskodtam róla. Tele van az akku! – közölte a zömök férfi,
közben letörölte a homlokáról a verejtéket, majd jobbra-balra
lengette a készüléket. Wallace gyorsabb odébb lépett, és a
berendezés éppen csak csippant egyet, amikor pár hüvelynyi
közelségbe került hozzá.
– Mire készül? – suttogta ekkor valaki Wallace mellett. –
Akármiről van szó, benne vagyok! Főleg, ha zűrt akar csinálni.
Wallace jobbra nézett, és Nelsont látta, aki szélesen vigyorogva
meredt rá.
– Egy kicsit bekavarok neki – mondta, és ő maga is óhatatlanul
elmosolyodott.
– Ó, azt nagyon jól teszi! – helyeselt Nelson.
– Hallottatok valamit? – kérdezte ekkor a nyurga férfi, és
aggodalmas képet vágott.
– Csak a te hangodat, amit nagyon utálok – közölte Desdemona,
és addig meredt szigorúan a néhány itt maradt vendégre, amíg azok
is feladták, és távoztak. – Kevesebb beszéd, több összpontosítás!
A nyurga férfi becsukta a száját, míg a zömök felállt egy székre,
és a mennyezet felé tartotta a berendezést.
– Szellemek! – kiáltotta ekkor Desdemona éles hangon. –
Megparancsolom nektek, hogy beszéljetek hozzám! Tudom, hogy itt
vagytok. – A mutatóra tette a kezét, és folytatta: – Ez a tábla lehetővé
teszi számunkra, hogy kapcsolatba lépjünk egymással. Értitek? Nem
kell félnetek semmitől. Csak beszélni szeretnék veletek. Nem ártok
senkinek. Ha jobban szeretnétek a tollat használni, tudassátok
velem! Hatoljatok belém! Tegyétek lehetővé, hogy a hangotok
legyetek!
Semmi sem történt.
– Csak nyugodtan, nem kell sietni! – mondta Desdemona a
homlokát ráncolva.
Még ekkor sem történt semmi.
– Annyi időt kaptok… – szólalt meg ismét Desdemona, de
hirtelen váltott, és ráripakodott a munkatársára: – Ne téblábolj már
itt! Tönkrevágod az egészet!
A nyurga férfi gyorsan felegyenesedett, és odébb ment.
 – Különös – dörmögte a zömök férfi, és megállt a kandalló
közelében. A készülék hangosan sípolt, amikor elhúzta Nelson
kedvenc széke felett. – Olyan, mintha lenne itt valami. Vagy lett
volna. Vagy sosem volt itt semmi.
– Hát persze hogy volt! – szólt oda neki Desdemona. – Ha
elolvastad volna az aktát, amit adtam neked, akkor tudnád, hogy
Hugo nagyapja itt élt a halála előtti időszakban.
Valószínűleg az ő szellemét érzem most. Vagy talán ez a ház
valaha egy sorozatgyilkosé volt, és az áldozatai üzenni akarnak a
síron túlról. Azok a szerencsétlenek, akiket egy szörnyeteg
iszonyúan megcsonkított és megölt. – Belenézett a kamerára,
megrángatta a vállát, és a mellkasa gyors ritmusban, szaggatottan
emelkedett és süllyedt. Wallace csak most figyelt fel arra, hogy a nő
milyen rikítóan vörös rúzzsal vonta be a száját. – Ez is olyasmi lehet,
mint amit tavaly tapasztaltunk a Herring-házban. Ó, azok a szegény,
szerencsétlen lelkek!
– Ööö… lehet, hogy tényleg érez valamit – vélekedett Nelson.
– Nyomás vissza a konyhába! – szólt rájuk Hugo, mialatt
teáskannával és csészékkel megrakott tálcát hordozva elment
mellettük. Wallace a konyha felé nézett, és azt látta, hogy Mei
haragosan néz kifelé az egyik kerek ablakon.
– Mi volt ez? – kérdezte Desdemona. – Mondott valamit, Hugo? –
Ismét a kamerába nézett, és folytatta: – A csatornám rendszeres
követői bizonyára emlékeznek Hugóra, akivel az előző látogatásunk
alkalmával találkoztunk. Tudom, hogy igen népszerű lett önök
között. – Lelkesen kacarászott, mialatt Hugo letette a tálcát a
szellemtábla mellé, Wallace pedig nagyon szerette volna a
hüvelykujjával kitolni a nő szemét. Mind a kettőt, természetesen. –
Drága ember, az már biztos – mondta Desdemona, és mielőtt Hugo
odébb mozdulhatott volna, végighúzta a mutatóujját az alkarján. –
Volna kedve itt maradni, és részt venni abban, ami minden
bizonnyal az évtized paranormális eseménye lesz? Ülhetne itt,
szorosan mellettem. Engem nem zavarna. Akár egy széken is
megosztozhatunk, ha szeretné.
– Most biztosan nem – jelentette ki Hugo a fejét rázva. – Tehetek
még valamit önért, Ms. Tripplethorne?
Ó
 – Ó, sok mindent tehetne – válaszolta Desdemona –, de gyerekek
is nézik az adásaimat, és nem szeretném beszennyezni azt a tiszta,
romlatlan lelküket.
– Te jó ég! – hördült fel Wallace megrökönyödve. – Milyen ember
ez a nő?
– Ilyen… olyan, amilyen – mondta Hugo, majd gyorsan köhögni
kezdett, és tett egy lépést hátrafelé. – Ha nincs más, amit tehetek
önért, akkor nem is maradok itt, nehogy megzavarjam. Mi több, ha
lenne még valaki a helyiségben hármukon kívül, nekik is ugyanezt
mondanám. Hogy menjenek el innen!
– Ó, hogyne! – válaszolta Wallace gúnyosan. – Máris indulok!
Figyeljen csak, Hugo! Figyeljen! Nézze, hogy megyek el innen!
Hugo odanézett, mire Wallace a középső ujját feltartva
bemutatott neki.
Nelson röhögött, és ő is ugyanígy tett.
Hugo nem volt elragadtatva a helyzettől. Visszament a pult
mögé, elővett egy rongyot, és törölgetni kezdett, közben
jelentőségteljes pillantásokat vetett Wallace-ra és Nelsonra.
Amikor Desdemona és a kísérői nem figyeltek rá, a mutató-és a
középső ujjával előbb a saját szeme felé bökött, majd Wallace-ra
mutatott, és hangtalanul suttogott felé: „Álljanak le!”
– Mit mond? – kérdezte Wallace már-már kiabálva. – Nem értem!
Hugo fáradtan sóhajtott, ahogyan csak a végsőkig kihasznált
emberek tudnak, és lendületesen törölgette a pultot, aztán halkan
motyogott valamit. Valószínűleg nem tett jót a hangulatának, hogy
Mei továbbra is az ablaknál állt, de most egy nagy henteskést tartott
a kezében, amit elhúzott a nyaka előtt, közben felfelé fordította a
szemét, és kilógatta a nyelvét a szájából.
A zömök férfi tovább bolyongott a teázóban (hamar letett arról,
hogy a pult mögé is belépjen, miután Hugo kellően fenyegetően
nézett rá), míg a nyurga férfi elővett az aktatáskából egy vastag
jegyzettömböt és egy töltőtollat, majd úgy állt Desdemona mellett,
mint aki jegyzetelni készül. Fogalma sem volt arról, hogy Apollo
odaüget hozzá, és a bal hátsó lábát felemelve levizeli a cipőjét.
Wallace figyelmét teljesen lekötötte a jelenet, míg a nyurga férfinak
szemlátomást fogalma sem volt arról, mi történik vele. De aztán
Desdemona a mutatóra tette a kezét, köhécselt egyet, és fennhangon
megszólalt:
– Szellemek! Én nem vagyok más, csak a ti eszközötök!
Beszéljetek rajtam keresztül, és mondjátok el a holtak titkait! De
ne féljetek, mert az egyedüli célom az, hogy segítsek nektek! –
Megint rángatni kezdte a vállát, és megmozgatta az ujjait a mutatón.
Wallace horkantott egyet, végzett néhány fejkörzést, és a kezét
megropogtatva azt mondta:
– Jól van, akkor most hadd tapasztalja meg azt a kísérteties
élményt, amire annyira vágyik!
– Óóó… – sóhajtott Desdemona. – Már érzem is! – Beszívta az
alsó ajkát, majd folytatta: – Meleg és bizsergető. Mintha valaki
gyengéden végigsimítana a bőrömön. Ó… Ó!
Wallace vett egy mély lélegzetet, lerázta a két kezét, és rátette a
mutató másik oldalára. Először átmentek rajta az ujjai, de lehunyta a
szemét, és azt suttogta:
– Ne gondolkodj rajta! Ne gondolkodj rajta!
Hirtelen szilárdnak érezte a mutatót. Meglepetésében rándult
egyet, és ezzel kissé oldalra mozdította a mutatót.
Desdemona lélegzet után kapott, gyorsan maga felé rántotta a
kezét, és azt suttogta:
– Ez… láttátok ezt?
A nyurga férfi bólintott, és a szemét tágra nyitva bámulta a táblát.
– Mi történt?
– Nem tudom – felelte Desdemona, majd annyira előredőlt, hogy
az orrát néhány hüvelyknyi távolság választotta el a táblától. Ekkor
alighanem eszébe jutott, hogy megy a kamera, mert felnézett rá, és
mialatt lassan felegyenesedett, azt mondta: – Kezdődik! A szellemek
úgy döntöttek, hogy megszólalnak. – Rátette a kezét a mutatóra.
– Ó, kedves eltávozottak! Használjatok engem!
Használjatok, ahogyan csak akartok! Közöljétek velem az
üzenetet, én pedig továbbítom a világnak!
Wallace nem volt Desdemona Tripplethorne rajongója, de még
csak a követője sem. Megint rátette a kezét a mutatóra, és
megpróbálta elmozdítani, de Desdemona erősen fogta.
 – Mozog – súgta oda a nő a nyurga férfinak. – Készüljetek fel! Ez
négymilliós megtekintést és egy tévés szerződést hoz nekünk,
Istenre esküszöm!
A nyurga férfi bólogatott, és lefirkantott valamit a jegyzettömbre.
– Mit üzenjünk? – kérdezte Wallace az öregúrtól.
Nelson a szájával csücsörítve gondolkodott, majd gonoszul
vigyorogva felelte:
– Valami szörnyűt. Hagyja ki az igen-nem válaszokat!
Azok unalmasak. Mondja azt, hogy maga egy démon, és el akarja
ragadni a nő lelkét, miután kitépte a zsigereit.
– Senki sem tép ki zsigereket! – mondta ekkor hangosan Hugo.
Desdemona, a vékony férfi és a nyurga férfi egyszerre néztek felé.
– Hogy mondja? – tudakolta Desdemona.
Hugo elsápadt.
– Azt mondtam… ööö… hogy azon gondolkodom, ööö… talán
árulnunk kellene hamburgereket.
– De nem az én teaházamban! – kiabált ki Mei a konyhából.
Időközben kerített egy másik kést is valahonnan, ami még az
előzőnél is nagyobb volt. És elég ijesztőnek látszott az ablakon át.
Wallace-t mindenesetre lenyűgözte a látvány.
– A kis hölgynek igaza van – közölte Desdemona. – Az nem illene
a mostani kínálatba. Ugyan már, Hugo, maga is tudja, kik járnak ide!
– Azzal ismét a tábla felé fordult, rányomta az ujjait a mutatóra, és
szinte kiabálva beszélt: – Ó, szellemek!
Töltsétek csordultig a testemet ektoplazmával! Semmit se
bízzatok a véletlenre! Hadd legyek a ti hihetetlenül érzékeny
hangotok! Mondjátok el nekem a titkaitokat! Óóó!
– Jól van, hölgyem, maga akarta – dünnyögte Wallace, és
mozgatni kezdte a mutatót. Erősebb összpontosítás kellett hozzá,
mint eredetileg gondolta. A ruhacsere egy dolog volt, a székek
mozgatása egy másik. A mutató viszont kicsi volt, de a feladat
sokkal nehezebbnek bizonyult, mint várta.
Mordult egyet, és biztosra vette, hogy ha még tudna izzadni,
most törölgetné a homlokáról a verejtéket. Desdemona felhördült
ijedtében, amikor a mutató előbb jobbra-balra siklott, majd lassú
ritmusban körözött a táblán.
 – Meg kéne állítania az egyes betűknél! – közölte Nelson segítség
gyanánt.
– Azt próbálom megcsinálni! – csattant fel Wallace. – De
nehezebb, mint gondoltam. – Még erősebben koncentrált, végül még
a nyelvét is kidugta a szájából. Egyre lassabban mozgatta a mutatót,
és kellett még néhány másodperc, hogy ráérezzen a dologra, de
végül sikerült.
– Ü – suttogta Desdemona.
– Ü – ismételte a nyurga férfi, és ráírta a betűt jegyzettömbre.
– Dé.
– Dé.
– Vé!
– Vé!
Wallace leállt.
Desdemona a táblára meredve megszólalt:
– Ez… mi ez? – Felnézett a kísérőjére, és azt kérdezte: – Mit
mondott?
A nyurga férfi felé fordította a lapot, és a keze jól láthatóan
remegett.
Desdemona a papírra sandított, majd hátrahőkölt, és kifakadt:
– Üdv. Azt mondta: üdv. Köszönt nekem. Ó, te édes istenem! Ez
valódi! Ez most igazi. – Hirtelen hangosan köhögött és krákogott, és
folytatta: – Úgy értem, hát persze hogy igazi. Tudtam én!
Nyilvánvalóan. – Belevigyorgott a kamerába, noha ezúttal
kifejezetten idegesnek tűnt, és bejelentette: – A szellemek beszélnek
hozzánk. – Még egyszer krákogott, majd fennhangon folytatta: –
Üdv, szellem! Megkaptam az üzenetet. Ki vagy? Mit akarsz?
Szörnyű halált haltál? Talán szerelemféltésből agyonvert valaki
egy kalapáccsal, és vannak lezáratlan ügyeid, amiket csak én,
Desdemona Tripplethorne, a Desdemona Tripplethorne Szexi Szeánszai
nak műsorvezetője tudok rendezni? Ki a gyilkosod? Itt van, ebben a
helyiségben?
– Én leszek mindjárt gyilkos! – kiabálta Mei a konyhából.
– És téged foglak kinyírni!
– Igen – mondta Desdemona, miután Wallace az „igen” szó fölé
mozdította a mutatót. – Tehát megöltek… Úgy tudtam! Mondd meg
nekem, ó, nagy szellem! Mondd el, hogy ki ölt meg! Gondoskodni
fogok róla, hogy az elkövető elnyerje méltó büntetését, és ígérem,
amikor meglesz a saját tévéműsorom, sosem foglak elfelejteni! Adj
meg egy nevet!
A mutató ismét mozgásba lendült.
– D – suttogta Desdemona, majd tovább olvasta a betűket.
– E. S. D. E. M. O. N…
A nyurga férfi furcsa nyöszörgést hallatott, és azt mondta:
– Ez azt jelenti: démon…
– Én sejtettem, hogy ezek hülyék, de hogy ennyire… – dörmögte
Nelson, és vigyorogva figyelte a zömök férfit, aki megint egy széken
állva lengette a készüléket.
– A – mondta végül Desdemona, amikor a mutató nem mozgott
tovább. – Ez nem démon akar lenni. Túl sok volt a betű. Az egészet
leírtad?
A nyurga vékony lassan bólogatott.
– Tehát? Mi az üzenet? – kérdezte Desdemona.
A férfi megint odamutatta neki a papírt.
Amin szögletes betűkkel ez a felirat szerepelt: DESDEMONA.
A nő a szemét résnyire vonva nézte a nevet, aztán az Ouija-táblát
fürkészte, majd megint a lapot, amit a férfi végül a kamera felé
fordított.
– Ez az én nevem – mondta Desdemona sápadtan, és elvette a
kezét a mutatóról. – Azt… azt állítod, hogy én öltelek meg? –
Erőlködve nevetett egyet, és hozzátette: – Az lehetetlen! Én soha
nem gyilkoltam meg senkit.
Egy ütemmel később ő és a nyurga férfi megdermedtek, ugyanis
a mutató elkezdett magától mozogni. Desdemona egyenként
mondogatta a betűket, amiket Wallace megjelölt, a nyurga férfi
pedig lejegyezte őket.
– Abszolút te öltél meg – olvasta végül Desdemona a papíron
megjelenő üzenetet. – Micsoda? Én ugyan nem! Ki vagy te? Ez
valami vicc? – Oldalra hajolva benézett az asztal alá, majd
felegyenesedve folytatta: – Nincsenek mágnesek.
Hugo… Hugo! Ezt maga csinálja? Nem szeretem, ha átvernek!
 – Olyan erőkkel szórakozik, amiket nem ismer – felelte Hugo
ünnepélyes komolysággal –, és amiket sosem érthet meg.
A mutató ismét mozogni kezdett.
– Ha-ha-ha – olvasta a nyurga férfi, miután lejegyezte az üzenetet.
– Ezt megszívtad.
– Lássuk csak, mi legyen maga…? – vetette fel Nelson
mosolyogva. – Félelmetesnek kéne lennie. Mondja azt a nőnek, hogy
maga a Sátán, és meg fogja enni a szívét.
– A Sátán vagyok – olvasta hangosan a nyurga férfi, miután a
mutató ide-oda csúszkált a táblán, majd megállapodott. – És felfalom
a színét.
– A szívét! – mondta sietve Nelson. – Szívét!
– Ezt próbálom – felelte Wallace a fogait csikorgatva. – De nagyon
nehéz pontosan mozgatni ezt az izét.
– A színemet? – kérdezte csodálkozva Desdemona. – Ez mit akar
jelenteni?
A mutató ismét mozogni kezdett, a nyurga férfi pedig lejegyezte
az új üzenetet, és rögtön fel is olvasta:
– Bocsánat. Hülye autokorrekt. Úgy értettem: a szívét.
Hugo a tenyerébe temette az arcát, és hangosan felnyögött.
Desdemona hirtelen felpattant, és a fejét ide-oda kapkodva
körülnézett. A nyurga férfi a mellkasához szorította a jegyzettömböt,
a zömök férfi pedig csatlakozott hozzájuk, és a szellemtábla fölé
tartotta a berendezést.
A készülék ismét visított, sokkal hangosabban, mint eddig, és az
apró égői fényesen ragyogtak.
– Olyan dologba nyúltunk bele, amit nem ismerünk – suttogta
Desdemona. A kézfejét a homlokához nyomva vett néhány mély
lélegzetet, majd a kamerába nézve beszélni kezdett: – Önök is
láthatják, mi történik. A Sátán itt van, és fel akarja falni a szívemet.
De engem nem tud megfélemlíteni! – Leengedte a kezét, és éles
hangon kifakadt: – Akár a Sátán vagy, akár bárki más, nem látunk itt
szívesen. Ez a béke és a túlárazott édességek helye!
– Hé! – csattant fel Hugo.
Wallace a lehető leggyorsabban mozgatta a mutatót.
 – Te vagy az, akit nem látunk itt szívesen – suttogta halkan,
mialatt a nyurga férfi hangosan kimondta ugyanezt. – Menj el innen,
és soha ne gyere vissza! – Elgondolkodott egy pillanatra, majd
folytatta: – És legyél kedvesebb Meihez, vagy az agyadat is
felzabálom.
– Nézzétek! – mondta ekkor a nyurga férfi, és a hátsó fal felé
mutatott reszkető ujjával.
Wallace elfordította a fejét, és meglátta Nelsont. Az öregúr a
falikaroknál állt, rányomta a kezét az egyikre, és az égők villogni
kezdtek. Wallace szélesen vigyorgott, amikor Nelson kacsintott
egyet neki. Az izzók hamarosan jól láthatóan mozogtak, és hangosan
zörögtek.
– Távozzatok! – mondta Wallace, és még gyorsabban mozgatta a
mutatót. – Távozzatok! Távozzatok! Távozzatok!
– Amikor végzett, minden erejével megtaszította a mutatót, ami
átrepült a helyiségen, egyenesen be a kandallóba, és rögtön
meggyulladt. A szellemtábla lefordult az asztalról, és hangos
csattanással landolt a padlón.
– Én nem erre a szarságra szerződtem – morogta a nyurga férfi, és
lassan hátrált. Pár lépés után nekifarolt egy széknek, mire
vinnyogott egyet ijedtében, és villámgyorsan megpördült.
Nelson a falat otthagyva a kamerához ment, tanulmányozta pár
pillanatig, majd elégedetten bólintott.
– Ez jó drágának tűnik – mondta, és a botjával kiütötte az állványt
a készülék alól. A kamera is nagyot koppant a padlón, és a lencséje
berepedezett. – Hoppá! Bocsi! – tette hozzá az öreg.
– Ez az, Nelson! Ez az! – biztatta őt Wallace, míg Hugo már csak
sóhajtott egyet.
– Ki kell jutnunk innen! – suttogta idegesen a nyurga férfi.
Elindult az ajtó felé, de Wallace belerúgott egy székbe, ami
végigszánkázott a padlón, és lábszáron találta férfit. A fickó erre
felordított, és majdnem elzuhant, de a jegyzettömböt mindenesetre
elejtette.
– Engem nem tudsz megfélemlíteni! – kiabálta ekkor Desdemona.
– Nem ijedek meg tőled és a hozzád hasonlóktól! Desdemona
Tripplethorne vagyok! Ötvenezren követnek a neten, és
megparancsolom, hogy…
De akármit parancsolt Desdemona, senki sem hallotta meg,
ugyanis ebben a pillanatban Mei kirontott a konyhából, és a két,
alkar hosszúságú henteskést magasra felemelve, torkaszakadtából
azt visította:
– Én vagyok a Sátán! Én vagyok a Sátán!
Ezt követően Wallace már csak a hátát látta Desdemonának és a
kísérőinek, mialatt kimenekültek a teaházból. A két férfi egyszerre
próbált kifutni az ajtón, de beszorultak, mígnem Desdemona nekik
rohant hátulról, és kilökte őket a verandára. Mindketten
felordítottak, amikor a nő a hátukon taposva átgázolt rajtuk.
Desdemona leugrált a lépcsőn, aztán csak futott és futott a földúton
anélkül, hogy visszanézett volna. Végül a két férfi hangosan
nyöszörögve feltápászkodott, és rohanva követte a főnökét.
Csend telepedett a Kharón Állomásra.
De nem tartott sokáig.
Nelson kuncogni kezdett, majd nevetett, előbb csak halkan, aztán
egyre hangosabban. Mei ugyanígy tett, és amikor már harsányan
kacagott, végre leengedte a késeket.
És ekkor egy másik hang töltötte be a teázót, egy olyan, amit még
senki sem hallott. A hatására Nelson és Mei elhallgattak, míg Hugo
lassú léptekkel kijött a pult mögül.
Wallace nevetett. Úgy nevetett, mint még soha életében – egyik
kezével fogta a hasát, a másikkal a térdét csapkodta.
– Látták ezt? – hörögte közben. – Látták, milyen képet vágtak? Te
jó ég, ez óriási volt!
És tovább nevetett. Valami kibomlott vagy kiszabadult a
mellkasában, valami, amiről nem is tudta, hogy rég
összecsomósodott és letapadt. Valahogy könnyűnek érezte magát.
Szabadabbnak. A válla meg-megrándult, mialatt kétrét görnyedve
kapkodott levegő után, holott arra már nem volt szüksége. És
miután a harsogó kacagás szelíd kuncogássá csillapodott, a
könnyedség érzése nem múlt el.
Sőt, az egész testét átjárta, szinte izzott benne, és a horgot, azt az
átkozott izét, ami sosem tűnt el, ekkor végre nem érezte horgonynak
vagy béklyónak, ami arra szolgál, hogy fogságban tartsa őt. Arra
gondolt, hogy talán életében először jót tett úgy, hogy semmit sem
várt érte cserébe.
Hogy nem jutott még az eszébe ilyesmi?
Végül felegyenesedett, és megtörölte a szemét, de még ekkor is
mosolygott.
Nelson álmélkodva bámulta őt, ahogyan Hugo is.
A csendet végül Mei törte meg, amikor megszólalt:
– Ezért olyan ölelést kap tőlem, hogy elájul!
Wallace megdöbbent ezen, főleg amikor eszébe jutott, hogy mit
mondott Mei a különleges képességéről.
– De ahogy mondja ezt, inkább fenyegetésnek hangzik – jegyezte
meg a fejét csóválva.
Mei letette a késeket a legközelebbi asztalra, majd a jobb keze
ujjaival furcsa ritmust kopogott a bal tenyerén.
Wallace-nak az az érzése támadt, hogy vibrál körülötte a levegő,
és a következő pillanatban Mei már rajta csüngött.
Majdnem hanyatt esett, amikor a nő mindkét karjával átölelte és
szorosan tartotta. A meglepődés lebénította, de csak néhány
pillanatra. Nem is emlékezett rá, hogy utoljára mikor ölelte meg
valaki. Végül óvatosan felemelte a karját, és Mei hátára tapasztotta a
tenyerét.
– Szorítson erősebben! – suttogta neki a nő, és a nyakához nyomta
az arcát. – Ne féljen, nem fogok eltörni!
Wallace azon kapta magát, hogy égni kezd a szeme, és nem tudta,
miért történik ez. De engedelmeskedett a felszólításnak, és magához
szorította Meit, ahogyan csak bírta.
Amikor kinyitotta a szemét, azt látta, hogy Hugo őt figyeli, és az
arcán különös kifejezés honol. Sokáig néztek egymás szemébe, és
egyikük sem szólalt meg.
 12. fejezet
AZON AZ ESTÉN Wallace a zsinórt követve kiment a hátsó
teraszra, és ott találta Hugót, amint a korlátnak támaszkodva állt. Az
eget felhők borították, és eltakarták a csillagokat. Wallace megállt az
ajtóban, mert nem tudta, hogy a révész örül-e a jelenlétének. Érzett
némi bűntudatot az aznapi események miatt, de nem engedte, hogy
elhatalmasodjon rajta. Ugyanakkor Mei mosolya láttán azt gondolta,
hogy bőven megérte.
Mielőtt megfordult volna, hogy visszatérjen a házba, Hugo
megszólalt:
– Jó estét!
– Jó estét, Hugo! – köszönt Wallace, és megvakargatta a tarkóját.
– Jól van?
– Azt hiszem. Ööö… szeretne egyedül lenni? Nem akarom
zavarni, vagy ilyesmi.
Hugo megrázta a fejét anélkül, hogy hátranézett volna, és azt
felelte:
– Nem, semmi gond. Nem zavar.
Wallace a korláthoz ment, de ügyelt, hogy legyen némi távolság
közte és a révész között. Tartott attól, hogy Hugo haragszik rá, bár
gyanította, hogy aligha dühödött fel azért, mert ő a szellemtáblát
használva elijesztett egy szélhámost.
Ugyanakkor nem az ő dolga volt meghatározni, hogy Hugo mit
érezzen, és mit ne, különösen, mivel ez a révész teaháza volt. Az
otthona.
– Most az jár a fejében, hogy bocsánatot kellene kérnie, ugye? –
kérdezte Hugo.
– Ennyire nyilvánvaló? – dörmögte Wallace, és sóhajtott egyet.
– Egy kicsit. De ne tegye!
– Ne kérjek bocsánatot?
Hugo bólogatott, vetett egy pillantást Wallace-ra, aztán ismét a
sötét kertet fürkészve azt mondta:
– Helyesen cselekedett.
– Közöltem egy nővel, hogy én vagyok a Sátán, és fel fogom
zabálni a színét – felelte Wallace, majd keserves képet vágva
hozzátette: – Sosem hittem volna, hogy valaha kimondom ezt a
mondatot.
– Mindig, mindenben van egy első alkalom – bölcselkedett Hugo.
– Feltehetek egy kérdést?
– Persze.
– Miért csinálta?
– Hogy miért szórakoztam el velük? – kérdezte Wallace, és
összefonta a karját a mellkasán.
– Igen.
– Azért, mert megtehettem.
– Ennyi?
Hát, nem ennyi volt. De Wallace-nak nagyon nem tetszett az,
hogy Desdemona flörtölt Hugóval, de ezt soha nem vallotta volna be.
Úgy érezte, ezzel nevetségessé tenné magát, még akkor is, ha
tartalmazná az igazság magvát.
Semmit sem tehetett ebben a tekintetben, és nem akart mondani
semmit, amivel akár csak célzott volna rá, hogy belezúgott ebbe a
férfiba. A puszta gondolattól is zavarba jött, és érezte, hogy az arca
égni kezd. És persze tudta, hogy nagy marhaság az egész. Mert
semmi sem lehet a dologból – ő halott, Hugo pedig életben van.
Így aztán kimondta az első dolgot, amiről úgy gondolta, hogy
nem csinál vele teljesen bolondot magából.
– Mei miatt… – És ebben a pillanatban mélységes
megdöbbenéssel ismerte fel, hogy igazat mondott.
– Mi van vele?
Wallace sóhajtott egyet, és belekezdett a magyarázatba:
– Szóval… dühös voltam. Nem tetszett az, hogy Desdemona
milyen lekezelően beszélt vele. Mintha Mei alacsonyabb rendű lenne
nála. Senkinek nincs joga így viszonyulni egy másik emberhez. – És
mert akármi történt vele, megmaradt Wallace Price-nak, rövid
gondolkodás után hozzátette: – Mert lehet, hogy Mei
bűncselekményt akart elkövetni, de szerintem rendes ember.
– Nekem úgy tűnt, maga igencsak helyeselte volna azt a
bűncselekményt…
– Tudja, hogyan értem – felelte Wallace, és meglepődött, amikor
Hugo azt válaszolta:
 – Azt hiszem, tudom. Maga azt látta, hogy történik valami egy
emberrel, akit a barátjának tekint, és úgy érezte, be kell avatkoznia.
– Nem nevezném Meit a barátomnak…
– Wallace!
Wallace felnyögött, és a két karját feltartva válaszolt:
– Jó, rendben. Barátok vagyunk. – És nem is esett annyira
nehezére kimondani ezt, mint várta. Ennek nyomán pedig
elgondolkodott azon, hogy talán csak ő bonyolítja meg a dolgokat
saját magának. – Miért hagyta, hogy megtörténjen?
Hugo hátrahőkölt, és meglepetten visszakérdezett:
– Ezt hogy érti?
– Desdemona nem először járt itt.
– Hát nem – ismerte el Hugo. – Nem először.
– És maga tudta, hogy Mei finoman szólva nem kedveli őt.
Különösen Nancy miatt, akármi legyen is az ok.
– Aha.
– Akkor miért nem akadályozta meg azt, ami történt? – kérdezte
Wallace, és gondosan ügyelt rá, hogy amit mond, ne érződjön
bírálatnak. Nem haragudott kifejezetten – Hugóra legalábbis nem –,
de valóban nem értette a dolgot.
És tényleg többre számított. Nem tudta, hogy ez mikor kezdődött,
de ettől a lényeg nem változott. – Mei magának is a barátja. Nem
vette észre, mennyire feldühödött?
– Nem annyira, amennyire nekem kellett volna – dörmögte Hugo,
a sötétségbe fúrva a tekintetét.
– Maga ismeri Mei történetét – folytatta Wallace, holott ő maga
sem igazán értette, miért feszegeti a témát. Csak azt tudta, hogy
valamiért fontosnak érzi. – Hogy mi történt vele. Annak idején.
– Ezek szerint elmondta magának.
– El. És azt az ellenségeimnek sem kívánom. Elképzelni sem
tudom, milyen lehet, amikor senki sem figyel az emberre,
miközben… – Wallace hirtelen elhallgatott, mert eszébe jutott,
hogyan kiabált, miután összeesett az irodájában. Hogyan próbálta
felhívni magára valaki – bárki – figyelmét. Láthatatlannak érezte
magát. – Ez nincs rendben.
 – Szerintem sincs – felelte Hugo, és egy pillanatra összepréselte a
száját, majd folytatta: – És bocsánatot kértem Meitől, akármennyit
ért is ez. Nem lett volna szabad hagynom, hogy annyira elfajuljon a
helyzet. – Megcsóválta a fejét, és hozzátette: – Azt hiszem, a lelkem
mélyén látni akartam, hogy maga meddig megy el, miután
rászóltam, hogy álljon le.
– Miért?
– Hogy lássam, mire képes – mondta Hugo csendesen. – Maga
már nincs életben, Wallace. De még létezik. És azt hiszem, ezt
mostanáig nem ismerte fel.
Wallace majdnem el tudta hinni ezt – mivel Hugótól hallotta.
– Akkor is közbe kellett volna lépnie – mondta a fejét csóválva. –
Ahogyan azt is meg kellett volna akadályoznia, hogy Desdemona
azt művelje Nancyvel, amit művelt.
– Igen, most már én is belátom – vallotta be Hugo. – Nézze, nem
vagyok tökéletes. Sohasem állítottam, hogy az vagyok. Én is
ugyanúgy elkövetek hibákat, mint mások, bár igyekszem mindent
megtenni annak érdekében, hogy elkerüljem őket. Attól, hogy révész
vagyok, még megmaradtam embernek. Sőt, ha lehet, ez még jobban
megnehezíti a dolgokat. Ha én hibázom, annak mások látják kárát.
Csak annyit tehetek, hogy megígérem, még jobban fogok igyekezni,
és nem hagyom, hogy újra megtörténjen. – Bánatos mosolyra húzta a
száját, és folytatta: – Bár nem hiszem, hogy Desdemona visszatér.
Mostanában biztosan nem. Maga gondoskodott róla.
– Ez átkozottul igaz – vágta rá Wallace, és büszkén kidüllesztette
a mellkasát. – Megkapta azt, ami járt neki!
– Nem kéne ennyi időt töltenie a nagyapámmal – jegyezte meg
Hugo a fejét ingatva.
– Ugyan már! Igaza van. De ne árulja el neki, hogy ezt mondtam!
– kérte Wallace. – Éjjel-nappal ez lenne a téma. – Ekkor odanyúlt,
hogy megérintse Hugo kezét, de eszébe jutott, hogy nem képes rá, és
gyorsan visszarántotta.
A révész nem reagált. Wallace hálás volt neki ezért, még ha jól
emlékezett is rá, hogy mit érzett, amikor Mei megölelte.
Nem tudta, mikor kezdett ennyire elkeseredetten vágyni a testi
kapcsolatra.
 Kétségbeesetten törte a fejét, hogy mit mondhatna, amivel másra
tereli a szót, de végül kibökte:
– Én is követtem el hibákat. Azelőtt, hogy… – Elhallgatott pár
pillanatra, majd azt mondta: – Nem, ez nem teljesen igaz. Még most
is hibázom.
– Miért? – kérdezte Hugo.
Tényleg, miért is? – kérdezte magától Wallace.
– Hibázni emberi dolog – válaszolta aztán. – De én nem olyan
voltam, mint maga. Ha elszúrtam valamit, nem vettem a szívemre.
Nem hagytam, hogy befolyást gyakoroljon rám. Kellett volna, de
csak… nem is tudom.
Mindig másokat hibáztattam, és azt mondtam magamnak, hogy
az ő tévedéseikből tanuljak, és ne a sajátjaimból.
– És maga szerint mit jelent ez?
Ezzel a kőkemény igazsággal nem volt könnyű szembenézni, és
Wallace nem tudta eldönteni, hogy képes-e megtenni.
– Nem tudom, hogy jó ember voltam-e – felelte végül, és nem tett
hozzá mást, hogy ezek a szavak ott lebegjenek kettejük között,
akármilyen keserűek voltak is.
– Mitől jó egy ember? – vetette fel Hugo. – A tetteitől?
A szándékaitól? Az önzetlenségtől?
– Talán ezek összességétől – válaszolta Wallace. – Vagy talán
egyiktől sem. Maga mondta, hogy nem tudja, mi van az ajtón túl,
noha látja, milyen kifejezés jelenik meg az emberek arcán, amikor
átkelnek. Honnan tudja, hogy nincs Mennyország vagy Pokol? Mi
van, ha átsétálok azon az ajtón, és mérlegre teszik mindazt a rosszat,
amit elkövettem, és nehezebbek lesznek az összes többi tettemnél?
Megérdemlem, hogy ugyanoda kerüljek, mint egy olyan ember, aki
az egész életét annak szentelte, hogy… mit tudom én, minek. Valami
jónak. Mondjuk, mint egy apáca, vagy ilyesmi.
– Egy apáca… – ismételte Hugo, és rágni kezdte a száját, hogy ne
nevessen fel. – Egy apácához hasonlítja magát.
– Hagyja ezt! – förmedt rá Wallace. – Tudja, mire gondolok!
– Hogyne – válaszolta Hugo derűs és incselkedő hangon. – Bár,
sokért nem adnám, ha egyszer láthatnám magát apácaöltözetben.
 – Biztosra veszem, hogy az szentségtörésnek minősülne –
dörmögte Wallace, és sóhajtott egyet.
Hugo furcsa horkantást hallatott, de végre megkomolyodott, és
az arckifejezése alapján úgy tűnt, erősen töri a fejét valamin. Wallace
várt, nem akarta sürgetni. A révész végül megszólalt:
– Mondhatok magának valamit?
– Aha. Hát persze. Bármit.
– Nem mindig ilyen ez a dolog – kezdte Hugo fojtott hangon. –
Állíthatnám önnek azt, hogy szilárd a hitem, de az nem lenne
teljesen igaz. Inkább olyan… mint ez a hely.
A teaház. Jó alapra épült, és viszonylag erős, de szerintem nem
kéne sok ahhoz, hogy összeroskadjon. Egy lökés. Egy földrengés. A
falak leomlanának, a padló széthasadna, és nem maradna más, csak
törmelék és por.
– És maga átélt már földrengést – állapította meg Wallace.
– Igen. Kettőt is.
Wallace nem akart hallani róluk. Szeretett volna témát váltani,
valami másról beszélni, hogy ne lássa Hugót ennyire levertnek és
szomorúnak. De végül csak hallgatott.
És nem tudta eldönteni, melyik a gyávább tett a kettő közül.
Hugo vett egy mély lélegzetet, és belekezdett:
– Cameron… zaklatott volt, amikor eljött hozzám. Láttam rajta
abban a pillanatban, amikor belépett az ajtón a kaszásom mögött.
– Aki nem Mei volt – szólt közbe Wallace.
– Nem ő volt – erősítette meg Hugo. – Még az ő megérkezése előtt
történt. Az a kaszás… nem olyan volt, mint Mei. Együtt dolgoztunk,
de gyakran vitatkoztunk. Ám azt gondoltam, tudja, hogy mit csinál.
Sokkal régebb óta volt kaszás, mint én révész, és azt mondtam
magamnak, hogy többet tud, mint én valaha fogok, különösen úgy,
hogy számomra ez az egész teljesen új volt. Nem akartam bajt
okozni, és úgy számoltam, hogy amíg befogom a számat, képesek
leszünk együttműködni.
Aztán behozta Cameront. Nem akart itt lenni. Nem volt hajlandó
elhinni, hogy meghalt. Dühös volt, annyira dühös, hogy majd
felrobbant. Erre persze számítani kellett. Nehéz elfogadni az új
valóságot, amikor az egyetlen élet, amit ismerünk, mindörökre
eltűnik. Cameron nem akarta meghallani azt, amit mondtam neki.
Azt hajtogatta, hogy ez a hely nem más, mint egy börtön, és ő fogoly
itt, én pedig nem vagyok más, mint börtönőr.
Wallace-nak ekkor bűntudata támadt, bármennyire is szerette
volna elkerülni. Pillanatok alatt felerősödött, és valósággal marta a
bensőjét.
– Én nem… – bökte ki, de rögtön el is hallgatott.
– Tudom – mondta Hugo szelíden. – Maga… nem olyan, mint ő.
Sosem volt olyan. Tudtam, hogy nem kell mást tennem, mint hogy
időt adok magának, és be fogja látni.
Még ha nem is ért egyet, még ha nem is tetszik, meg fogja érteni.
És azt gondolom, hogy még nem jutott el odáig, de már úton van.
– Honnan? – kérdezte Wallace. – Honnan tudta ezt?
– A borsmentatea – felelte Hugo. – Nagyon erős volt, sokkal
erősebb, mint szinte az összes többi tea, amit az önhöz hasonlóknak
főztem. Maga nem volt dühös. Félt, és úgy tett, mintha dühös lenne.
Nagy különbség!
Wallace a konyhában sürgölődő anyjára és a sütőben készülő
cukorpálcákra gondolt. Aztán azt kérdezte:
– Mi történt Cameronnal?
– Elment – válaszolta Hugo. – És akármit tettem, akármit
mondtam, nem tudtam megállítani. – Elhallgatott egy pillanatra,
majd rekedtes hangon folytatta: – A kaszás azt javasolta, hagyjam
elmenni. Hogy majd tanul a leckéből, és rohanva fog visszatérni,
amint észreveszi, hogy a bőre apránként leválik róla. És mert nem
tudtam, hogy mi mást tehetnék, hallgattam a kaszásra.
Wallace megborzongott, és halkan megjegyezte:
– Nem jött vissza.
Hugo mélységesen le volt sújtva, ez tisztán meglátszott az arcán.
És valahogy lehetetlenül fiatalnak tűnt tőle.
– Nem jött vissza – erősítette meg bólogatva. – Pedig
figyelmeztettem, hogy mi történik azokkal, akik távoznak innen.
Hogy mi lesz belőlük. De nem hittem volna, hogy ennyire gyors a
folyamat. Azt gondoltam, adok neki egy kis mozgásteret. Lehetővé
teszem számára, hogy egyedül hozza meg a döntést. A kaszás azt
mondta, hogy csak az időmet vesztegetem. Elsősorban azért mentem
bele, mert a kettőnket összekötő zsinór egyszerűen csak elszakadt.
A kaszásnak igaza volt a maga módján. Mire megtaláltam
Cameront, már késő volt. – Ismét hallgatott néhány másodpercig,
majd hozzátette: – Héjaknak nevezzük őket.
– Héjaknak? – ismételte a szót Wallace, és értetlenül nézett a
révészre.
– Ez a kifejezés… találó – mondta Hugo, és lehorgasztotta a fejét.
– Mert ez lett belőle. Egy üres héja annak, aki valaha volt. Minden
emberi eltűnt belőle. Minden, ami azzá tette őt, aki volt, minden
emléke, minden érzése, egyszerűen csak… nem létezett többé. És
semmit sem tehettem, hogy visszahozzam. Ez volt révészként az első
nagy megrázkódtatásom, vagy ha úgy tetszik, egy földrengés az
életemben. Cserbenhagytam valakit.
Wallace oldalra mozdította a kezét – hogy megvigasztalja Hugót?
–, de megdermedt, amikor eszébe jutott, hogy nem tudja
megérinteni őt. Végül csak begörbítette az ujjait, leengedte a kezét,
és annyit mondott:
– De nem hagyta abba.
– Így van – erősítette meg Hugo. – Hogy is tehettem volna?
Azt mondtam magamnak, hogy hibát követtem el, de akármilyen
szörnyű is ez, nem hagyhatom, hogy mással is megtörténjen. Eljött a
menedzser. Azt mondta nekem, hogy ez is a munkához tartozik, és
semmit sem tehettem azért, hogy megmentsem Cameront. Ő hozta
meg a döntést.
A menedzser közölte velem, hogy ez balszerencsés eset volt, és a
jövőben mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy ne
forduljon elő még egyszer. És én hittem neki. De aztán, amikor pár
hónappal később a kaszás behozott egy kislányt, hirtelen
rádöbbentem, hogy milyen keveset tudok.
Egy kislány…
Wallace lehunyta a szemét, és Nancyt látta maga előtt – sötétség
vette körül, a szeme fáradtságot tükrözött, a vonásai élesen
kirajzolódtak.
– Hihetetlenül mozgékony és energikus volt – folytatta Hugo, és
Wallace azt kívánta, bárcsak leállna a révész. – A haja összevissza
meredezett, de azt hiszem, mindig is olyan kócos volt. Csak beszélt,
beszélt és beszélt, egyik kérdést a másik után tette fel. Ki maga? Hol
vagyok? Mi ez az egész? Mikor mehetek haza? Hol van az
anyukám? – Hugónak elcsuklott a hangja, de összeszedte magát, és
tovább mondta: – A kaszás nem válaszolt neki. Ő nem olyan volt,
mint Mei. Meinek van ez a… van benne egy veleszületett jóság.
Lehet, hogy a modora kissé érdes, de nem kevés tisztelet szorult
bele. Tisztában van vele, hogy mennyire fontos ez a munka. Nem
akarunk még több megrázkódtatást okozni. Kedvesnek és
gyengédnek kell lennünk, mert nincs még egy időszak sem az
életben, sem a halálban, amikor az ember annyira sebezhető, mint
ebben az átmeneti időben.
– Hogyan halt meg a kislány? – suttogta Wallace.
– Ewing-szarkóma. Csontrák – mondta Hugo. – Végig küzdött, az
utolsó pillanatig. Egy darabig azt hitték, jobban van. És talán jobban
is volt, legalábbis egy kis ideig. De túl soknak bizonyult. – Wallace
ekkor kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy Hugo az arcát törölgeti.
– Hat napot töltött itt.
A teájának olyan íze volt, mint a mézeskalácsnak. Azt mondta,
azért, mert az anyukája gyönyörű házakat és kastélyokat csinált neki
mézeskalácsból. Gumicukorból voltak az ajtók, süteményből a
tornyok. Cukormázból készültek a várárkok. A kislány… csodálatos
volt. Sosem lett dühös, csak kíváncsi. A gyerekek nem mindig félnek
annyira, mint a felnőttek. A haláltól nem.
– Hogy hívták?
– Lea.
– Szép név.
– Az – értett egyet Hugo. – Sokat nevetett. Nagyapa nagyon
megkedvelte. Ahogy mi is.
És ekkor, bár nem igazán akarta megismerni a választ, Wallace
rákérdezett:
– És mi történt vele?
Hugo lehorgasztotta a fejét, és rövid hallgatás után belekezdett:
– A gyerekek mások. A kapcsolataik, amelyek összefűzik őket az
élettel, erősebbek. Ők teljes szívükből szeretnek, mert nem is tudják,
mi mást tehetnének. A betegség éveken át rombolta Lea testét. A
vége felé már a kórházi szobát sem hagyta el. Mesélt nekem egy
fecskéről, ami szinte minden reggelen odarepült az ablakához. És ott
is maradt, és őt figyelte. Mindig visszatért. Lea azon tűnődött, hogy
ha neki is lenne szárnya, hová menne. Én erre azt mondtam neki,
hogy mindent meg fog kapni, amire vágyik. Ekkor egyenesen a
szememben nézett, Wallace. A szemembe nézett, és az mondta:
„Nem mindent. Még nem.” És én tudtam, hogy miről beszél.
– Az anyjáról.
Hugo bólintott, és folytatta:
– A lényük egy része megmarad, mert oly hevesen izzanak olyan
rövid ideig. Mialatt aludtam, Lea az anyjára gondolt. És valahogyan
manifesztálódott Nancy előtt. Aki több száz mérföldre volt innen. –
Nyelt egyet, és immár keserűen beszélt tovább: – Nem tudom,
Nancy hogyan talált meg minket. De eljött ide, és követelte, hogy
adjuk vissza neki a lányát. – Hugo megint rettenetesen lesújtottnak
látszott, amikor hozzátette: – Kihívta a rendőröket.
– Jaj, ne…
Hugo olyan hangokat adott ki, mintha fuldoklott volna, de erőt
vett magán.
– Természetesen nem találtak semmit. Amikor megtudták, hogy
mi történt Lea-vel, azt gondolták, hogy Nancy… szóval, hogy
bekattant. És ki hibáztatta volna ezért? Egyikük sem tudta, hogy Lea
pontosan ott állt előttük, és kiabált az anyjának, és sikított. Lámpák
robbantak szét. Teásbögrék törtek össze. Lea azt kiabálta, hogy haza
akar menni. Megpróbáltam megállítani őt.
A kaszást. Megpróbáltam megállítani, amikor elkapta Lea karját.
Megpróbáltam megállítani, amikor felvonszolta a lépcsőn. És akkor,
amikor átkényszerítette az ajtón. Lea nem akart menni. Könyörgött:
„Kérem, hagyjanak! Nem akarok eltűnni!”
Wallace úgy érezte, jéggé vált a bőre.
– A kaszás rákényszerítette Lea-t, hogy átkeljen – folytatta Hugo,
és ezúttal is mérhetetlen keserűség érződött a hangján. – Az ajtó
bevágódott, mielőtt elérhettem volna őt.
Megpróbáltam kinyitni, de megmozdítani sem bírtam.
Betöltötte a rendeltetését, és nem volt oka rá, hogy megint
kinyíljon. És annyira dühös voltam. A kaszás állította, hogy ezt
kellett tennie, mert ha hagytuk volna folytatódni a dolgot, azzal azt
kockáztattuk volna, hogy még mélyebb sebeket kapnak mind a
ketten. És ami ennél is fontosabb, a menedzser is ezt akarta volna,
mert ez a dolgunk. De én nem hittem neki. Hogyan is hihettem
volna? Senkit sem kényszeríthetünk rá, hogy átkeljen, amíg nincs
felkészülve.
Nem ez a feladatunk. Hanem az, hogy mindenkivel megértessük,
hogy a létezés nem csak az életről szól. Több részből állt, és
folytatódik a halál után is. És igen, gyönyörű, még ha fáj is. Lea
eljutott volna ehhez a felismeréshez, azt hiszem. Megértette volna.
– És mi történt a kaszással? – kérdezte Wallace üresen kongó
hangon.
– Rondán elszúrta – felelte Hugo, és komoran folytatta: – Mindig
is hiányoztak belőle azok a tulajdonságok, amikre szerintem egy
kaszásnak szüksége van, de ezt akkor honnan a pokolból tudhattam
volna? Azt mondta, ez volt az egyetlen, amit tehettünk, és végül én
is beláttam, hogy igaza volt. De ettől csak még dühösebb lettem.
Aztán eljött a menedzser.
Wallace-nak az az érzése támadt, hogy kezd kirajzolódni előtte a
teljes kép, és azt kérdezte:
– Ő micsoda?
– Az ajtók egyik őrzője – mondta Hugo csendesen. – Egy
kisebbfajta istenség. Az egyik legöregebb lény a létezésben.
Válasszon egyet! Bármelyik megteszi. Azt mondja, ő tartja fenn a
rendet a káoszban. És kemény fickó, aki nem szereti, ha valami
felborítja a rendjét. Eljött a teaházba. A kaszás megpróbált mentséget
találni a tettére. Azt hajtogatta:
„Mondd meg neki, Hugo! Mondd meg neki, hogy amit csináltam,
az helyes és szükséges volt!”
– És maga ezt mondta? – kérdezte Wallace.
– Nem – felelte Hugo dermesztően ridegen. – Nem mondtam
semmi ilyet. Mert bár a kaszásnak segítenie kell a révészt, nem teheti
meg, hogy belekényszerít valakit valamibe, amire még nincs
felkészülve. Igen, van egy rend, és a menedzser odáig van érte, de
azt is tudja, hogy bizonyos dolgoknak idő kell. Az egyik pillanatban
a kaszás mellettem állt, és könyörgött, hogy hallgassák meg, én
pedig csak arra tudtam gondolni, hogy Lea is pontosan így
könyörgött. Aztán eltűnt. Egyszerűen csak… elillant a létezésből. A
menedzser a kisujját sem mozdította. Meg voltam döbbenve.
Elszörnyedtem. És az a bűntudat, amit akkor éreztem, Wallace.
Megsemmisítő volt. Miattam történt az egész. Az én hibám volt.
– Szó sincs róla! – vágta rá Wallace, és egy szempillantás alatt
dühös lett, bár hogy miért, azt nem tudta. – Maga mindent megtett,
amit tudott. Nem maga szúrta el. Hanem a kaszás.
– Azt kapta, amit megérdemelt? – vetette fel Hugo.
Wallace elsápadt.
– Nos, én… ööö… – dadogta, és nem bírta folytatni.
– A menedzser azt mondta, igen – mondta Hugo. – Azt mondta,
így a legjobb. Hogy a halál egy folyamat, és bármi, ami hátráltatja
vagy gyengíti ezt a folyamatot, az káros.
– Nancy nem tud erről az ügyről, ugye?
– Nem – suttogta Hugo –, fogalma sincs az egészről.
Heteken át egy közeli szállodában lakott, és mindennap eljött ide,
bár egyre kevesebbet beszélt. Azt hiszem, a lelke mélyén tudta, hogy
valami megváltozott. Hogy már nincs itt az, ami korábban itt volt.
Akármit érzett Lea-vel kapcsolatban, lassan elmúlt, mert maga Lea
elment. Volt ebben valami véglegesség, amire ő nem készült fel.
Előtte valahogy meggyőzte magát, hogy a lánya halála csak valami
tévedés volt, és Lea valahogyan még itt van. Bizonyos módon igaza
volt, de csak egy darabig, aztán már nem. És az a fény a szemében…
ugyanaz, amit Lea szemében is láttam. Egyre gyengült, míg végül
kialudt.
– De még most is visszajár – mondta Wallace, bár nem tudta,
hogy ez mit jelent. A nő, akit látott, a megjelenéséből ítélve ugyanaz
volt, mint ő maga: egy szellem.
– Igen – felelte Hugo. – Egyszer eltűnt pár hónapra, és azt hittem,
vége az ügynek, hogy valahogyan elkezdett gyógyulni. A menedzser
idehozta Meit, és én azt mondtam magamnak, hogy így a legjobb.
Szorgalmasan ismerkedtem az új kaszásommal, igyekeztem
gondoskodni róla, hogy ne olyan legyen, mint az elődje. Sok időbe
telt, mire megbíztam benne. Mei majd biztos elmeséli önnek, hogy
kezdetben idióta voltam, és ebben valószínűleg van is némi igazság.
Nehezemre esett újra megbízni egy olyan valakiben, mint ő.
– De végül ez történt.
– Mei kiérdemelte – válaszolta Hugo a vállát vonogatva. – Ő más,
mint a legtöbb ember. Tisztában van azzal, milyen fontos az, amit
csinálunk, és semmit sem vesz magától értetődőnek. De
mindenekfelett, kedves. Nem tudom megfelelően leírni, hogy ez
mennyire fontos. A mi életünk nem könnyű. Nap mint nap a halál
vesz körül minket. Az ember vagy megtanul együtt élni vele, vagy
belepusztul. Az első kaszásom nem fogta fel ezt. És ennek mások
fizették meg az árát, ártatlan emberek, akik nem érdemelték meg azt,
ami történt velük. – Lenézett a kezére, de a tekintete most valahogy
üres volt. – Aztán Nancy visszatért. Lakást bérel a faluban, és szinte
mindennap eljön ide. Nem beszél senkivel. Leül ugyanahhoz az
asztalhoz. És vár… azt hiszem.
– Mire?
– Bármire – felelte Hugo. – Bármire, ami megmutatja azt, hogy
akit szeretünk, az sosem tűnik el teljesen. Nancy teljesen magába
fordult, és én csak annyit tehetek, hogy itt vagyok neki, és várom,
hogy mikor szólal meg ismét.
Ennyivel tartozom neki. Sosem próbálom erőltetni a dolgot.
Nem fogom rákényszeríteni semmire, amire nem áll készen.
Hogy is tehetném? Egyszer már cserbenhagytam.
Nem akarom, hogy ez még egyszer megtörténjen.
– Nem maga okozta a bajt. Nem maga…
– De igen! – csattant fel Hugo olyan hangerővel, hogy Wallace
összerezzent, majd ismét lecsendesedve folytatta: – Többet is
tehettem volna. Többet kellett volna tennem.
– Hogyan? Hogyan tehetett volna többet? – kérdezte Wallace, és
mielőtt a révész megszólalhatott volna, tovább beszélt: – Nem maga
kényszerítette át Lea-t az ajtón. Nem maga okozta a halálát. Itt volt
neki, amikor a legnagyobb szüksége volt magára, és most ugyanazt
teszi az anyjával.
Mit adhatna még, Hugo?
A révész a korlátnak dőlt, vagy inkább nekiroskadt.
Kinyitotta a száját, de egyetlen hang sem jött ki belőle.
 Wallace gondolkodás nélkül felé nyúlt, hogy megnyugtassa és
vigasztalja.
A keze simán átment Hugo vállán. Ekkor odébb húzódott, és
elkeseredett képet vágva azt suttogta:
– Nem vagyok itt… ez az igazság.
– De igen, Wallace.
Három szó. A révész csupán ennyit mondott, de Wallace úgy
érezte, még sosem hallott ennél mélyrehatóbb és fontosabb szavakat.
– Tényleg? – kérdezte halkan.
– Igen.
– És ez mit jelent?
– Azt nem tudom megmondani – válaszolta Hugo. – Nagyon
szeretném, de nem tudom. Csak annyit tehetek, hogy megmutatom
az utat, és segítek, hogy meghozza a saját döntéseit.
– Mi lesz, ha rosszul döntök?
– Akkor újrakezdjük – felelte Hugo –, és reméljük a legjobbakat.
Wallace horkantott egyet, és megjegyezte:
– Ez már megint a hit-dolog.
Hugo felnevetett, bár úgy tűnt, ő maga is meglepődött ezen, majd
azt válaszolta:
– Igen, azt hiszem. Maga furcsa ember, Wallace Price.
Wallace-nak eszébe jutott, hogy nemrégiben ő mondott valami
hasonlót Meinek.
– Talán ez a legszebb dolog, amit valaha valaki mondani fog
nekem – felelte elmosolyodva.
– Tényleg? Ezt igyekszem észben tartani – ígérte Hugo, majd
megkomolyodva hozzátette: – Nem lesz könnyű… miután elmegy.
– Miért? – bökte ki Wallace, miután nyelt egy nagyot.
– Mert maga a barátom – válaszolta Hugo, és úgy mondta ki,
mintha ez lett volna a legkönnyebb dolog a világon.
Wallace még soha nem hallott ilyesmit senkitől, és ez a felismerés
kemény csapást mért rá. Itt, a végén talált egy barátot. – Maga és
én…
– Összeillünk – bökte ki halkan és tétován Wallace.
– Igen! – helyeselt Hugo. – Maga és én összeillünk.
Mondjuk, erre aztán nem számítottam.
 – Ne gondolkodjon rajta! – vágott közbe Wallace a fejét csóválva.
Hugo megint nevetett, aztán sokáig csak álltak egymás mellett, és
a lassan lengedező teacserjéket figyelték.

***

A házban csend uralkodott.

Wallace a padlón ült, és a kandallóban izzó parazsat bámulta.
Apollo az ölében nyugtatta a fejét, ő pedig a gondolataiba veszve
vakargatta a kutya fülét.
Nem is ébredt rá, hogy beszélni fog, csak amikor már megtette:
– Sosem fogok megöregedni.
– Hát nem – erősítette meg a kedvenc székén üldögélő Nelson. –
Nagyon úgy tűnik. És ha szeretné, mondhatom azt, hogy nem is
olyan csodás dolog ám, meg hogy az embernek recseg és fáj
mindene, és senkinek se kívánom… de az hazugság lenne.
– Hazugságot nem óhajtok hallani – felelte Wallace.
– Igen, ezt gyanítottam – dörmögte Nelson, és megkopogtatta
Wallace vállát a botjával. – Nem kívánja, hogy bárcsak átélhette
volna mindezt?
Hová akar kilyukadni már megint? – csodálkozott magában Wallace,
és azt válaszolta:
– Amilyen voltam, inkább nem.
– Miért, milyen volt?
– Nem jó – mormolta Wallace, és az ölében fekvő kezét bámulta. –
Kegyetlen és önző voltam. Csak a magam érdekét néztem, és semmi
mást. Marhaság az egész.
– Mi?
– Ez, amit most csinálunk! – válaszolta Wallace, és igyekezett
elfojtani a bensőjében ébredező indulatot. – Azzal foglalkozni, hogy
milyen voltam, amikor sehogyan sem tudom megváltoztatni.
– Ha megtehetné, mit változtatna meg? – kérdezte Nelson.
És nem ez a bökkenő? – kérdezte magától Wallace. Egy kérdés,
amire az összes válasz csak azt mutatta volna meg, hogy kudarcot
vallott élete számos területén. És mi volt az értelme? Végső soron,
mit nyert az egésszel? Szép öltönyöket és egy lenyűgöző irodát?
Beosztottakat, akik mindent azonnal megtettek, amit mondott nekik?
Ha azt parancsolta: „ugorj!”, akkor ugrottak. De nem az iránta érzett
hűségtől vezérelve, hanem a megtorlástól való félelem miatt. Mert
rettegtek attól, hogy mi lesz velük, ha nem engedelmeskednek.
Igen, féltek tőle. Ő pedig felhasználta ellenük ezt a félelmet, mert
az könnyebb volt, mint saját maga ellen fordítani, és felhasználni
arra, hogy bevilágítsa a lelke sötét zugait. Azt régen megtanulta,
hogy a félelem komoly ösztönző erő, de most, hát most ő maga is
megismerte a félelmet. Sok mindentől félt, de a legjobban az
ismeretlentől.
Ez volt az a gondolat, aminek hatására hirtelen rászánta magát
valamire, és felállt. A keze reszketett, a bőre bizsergett, de nem állt
le.
Nelson felsandított rá, és azt kérdezte:
– Mire készül?
– Megyek, megnézem az ajtót.
Nelson talpra küzdötte magát, és a szemét kimeresztve azt
kérdezte:
– Micsoda? Várjon, Wallace! Ne! Ne akarja megnézni!
Várja meg, amíg Hugo is magával megy!
– Nem fogok átkelni – felelte Wallace a fejét rázva. – Csak meg
akarom nézni.
Nelson ettől nem nyugodott meg. A botjáért nyúlt,
rátámaszkodott, és a fejét csóválva kijelentette:
– Nem ez a lényeg, fiam! Óvatosnak kell lennie.
Gondolkodjon, Wallace! Mélyebben és erősebben gondolkodjon,
mint valaha életében!
– Úgy lesz – ígérte Wallace a lépcső felé nézve.

***

Wallace lassan lépkedett felfelé, Nelson halkan nyögött és

morgott mögötte. Az első emeleten megálltak egy kis időre.
Világossárga falak vették körül őket, a fapadló egyszer sem
reccsent meg a lábuk alatt. Apollo végigügetett a folyosón, majd a
farkát csóválva átment a végét lezáró, zöld ajtón.
 – Hugo szobája – közölte suttogva Nelson.
Wallace ezt már tudta, bár még nem járt abban a helyiségben. Mei
szobája a folyosó másik végében volt.
A csukott, fehér ajtón tábla lógott elferdülve, a rajta lévő felirat
azt hirdette: „Gondoskodj róla, hogy jó napod legyen!”
Wallace még csak egyszer járt az emeleten, az első napon, amikor
feljött ide, és felébresztette Meit.
Arra gondolt, hogy visszatér a földszintre, és megvárja, hogy
megszólaljanak az ébresztőórák, és kezdetét vegye az új nap.
Megfordult…
…és nekivágott a másodikra vezető lépcsőnek.
Valahányszor rálépett a következő fokra, a horog megrezdült a
mellkasában. Szinte forrónak érezte, és ha erősen összpontosított,
suttogásokat hallott, amik mintha körülötte keringtek volna.
Először azt hitte, hogy ezek Hugótól származnak, de hamarosan
rájött, hogy téved. Legalábbis nemcsak Hugótól származtak, hanem
Meitől, Nelsontól, Apollótól és ettől a különös háztól. De volt itt
valami más is, valami, ami sokkal rejtélyesebbnek és valahogy
fenségesebbnek bizonyult annál, mint amire számított. A suttogások
mintha egy dallá álltak volna össze, bár nem tudta kivenni sem a
dallamát, sem a szövegét. Mindenesetre őt szólította, és arra biztatta,
hogy menjen még feljebb. Szaporán pislogott, mert égni kezdett a
szeme, és azon töprengett, hogy Lea hallott-e valamit ebből, mialatt
felfelé vonszolták, és elkeseredetten küzdött, hogy kiszabadítsa a
csuklóját a könyörtelen alak markából.
Wallace kissé zihált, mire felért a másodikra. Tőle jobbra tágas
padlástér terült el, az egyetlen ablakon holdfény áradt be. A falat
egyszerű polcok szegélyezték, amelyeken több száz könyv
sorakozott. A mennyezetről növények csüngtek, a virágaik
aranyszínben, kékben, sárgában és pirosban játszottak.
Wallace jobbra nézve folyosót látott, aminek a falában csukott
ajtók álltak. A falakon képek lógtak. Az egyiken a nap éppen
lenyugodott egy fehér tengerpart felett, a másik öreg erdőt ábrázolt,
sűrű hóesésben, a harmadik mohával borított templomot, aminek az
egyik ólomüveg ablaka még sértetlen volt.
 – Itt laktam annak idején – mondta Nelson csendesen, és akkora
erővel markolta a botját, hogy kifehéredtek az ujjai.
– A folyosó végi szoba volt az enyém.
– Hiányzik?
– A szoba?
– Az élet – válaszolta Wallace szinte oda sem figyelve, mert a
horog, ha szelíden is, de tovább húzta.
– Néha. De megtanultam alkalmazkodni ehhez az állapothoz.
– Mert itt akart maradni.
– Igen – helyeselt Nelson bólogatva. – Ahogy mondja.
– Maga is érzi ezt? – suttogta Wallace. Hirtelen súlytalannak
érezte magát, mintha lebegett volna, és a dal, a suttogások töltötték
be a fülét.
– Igen, de nekem nem ugyanaz – felelte Nelson, és valahogy
zaklatottnak tűnt. – Ma már nem. Nem olyan, mint valaha volt.
És Wallace ekkor első ízben azt gondolta, hogy Nelson hazudik.
Elindult felfelé a lépcsőn. Ez a feljáró keskenyebb volt, mint az
előző, és Wallace tudta, hogy a különös torony felé tart, amit először
megpillantott akkor, amikor Mei társaságában megérkezett ide. Az
építmény úgy nézett ki, mintha egy meséből került volna ide, és
eredetileg királyok és királynők lakhelyeként szolgált volna, vagy
éppen hercegnők raboskodtak volna a falai között. Wallace valahogy
természetesnek vette, hogy az ajtó egy ilyen építményben van.
Elképzelni sem tudott más helyszínt.
Lassan lépkedett felfelé, és menet közben fojtott hangon
nekiszegezett egy kérdést az öregúrnak:
– Maga megpróbálta megállítani?
– Kit?
– A kaszást. Amikor felhozta ide Lea-t – felelte Wallace anélkül,
hogy visszanézett volna.
Nelson hatalmasat sóhajtott, és megjegyezte:
– Tehát elmondta önnek.
– Igen.
– Nos, igen – válaszolt Nelson, de a hangja furcsán szólt, mintha
hatalmas távolságból érkezett volna. – Mindennel próbálkoztam,
amivel csak tudtam. De nem voltam elég erős. A kaszás… nem
hallgatott rám. Mindent megtettem, amit bírtam. Hugo is.
A lépcső elkanyarodott. Wallace gondolkodás nélkül
megmarkolta a korlátot, és simának érezte a fát az ujjai alatt.
– Mit gondol, miért tette? – kérdezte aztán.
– Nem tudom. Talán azt gondolta, hogy az a helyes.
– És az volt a helyes?
– Nem! – jelentette ki Nelson határozottan. – Nem lett volna
szabad beavatkoznia, főleg nem ilyen erőszakosan.
Azzal, hogy elhozta ide, elvégezte a dolgát. Minden további
ügyet másra kellett volna hagynia. Figyeljen, Wallace, biztos, hogy
ezt szeretné? Még most is lemehetünk.
Felébreszthetjük Hugót. Nem fog megharagudni. Itt kellene
lennie…
Wallace már semmiben sem volt biztos, de azt felelte:
– Látnom kell.
És tovább lépkedett felfelé.
A falakban ablakok álltak, holott odakintről nem látta őket.
Nevetett, amikor észrevette, hogy napfény árad be rajtuk, holott jól
tudta, hogy sötét éjszaka van. Megállt az egyiknél, és átnézett rajta.
Hatalmas erdőnek kellett volna elterülnie a másik oldalon, de egy
ismerős konyhába látott be. Karácsonyi zene szűrődött át az üvegen,
és odaát egy asszony házi készítésű cukorpálcákat húzott ki a
sütőből.
Wallace folytatta útját.
Nem tudta, mennyi időbe telt, mire felért a lépcső tetejére.
Óráknak érezte, bár gyanította, hogy csupán egy-két perc kellett
hozzá. Elgondolkodott azon, hogy ugyanezt élték-e át azok, akik
előtte jártak itt, és szinte azt kívánta, bárcsak itt lenne vele Hugo, és
kézen fogva vezetné.
A furcsa kis gondolat jobb kedvre derítette. Igen, kifejezetten
jólesett volna neki, ha foghatta volna a révész kezét. Őszintén
beszélt, amikor azt mondta Hugónak, hogy bárcsak hamarabb
találkozott volna vele. Biztosra vette, hogy másképp alakultak volna
a dolgai.
És ekkor felért a harmadik emeletre.
 Ablakok vették körül, de mindegyiket függöny takarta.
Tőle jobbra apró szék állt egy szintén kicsi asztal mellett. Az
asztalon két csésze vett körül egy teáskannát. A csészék mellett
vörös virágokkal teli váza volt.
De sehol egy ajtó.
– Nem értem – dörmögte Wallace, és körülnézett. – Hol van?
Nelson felemelte a jobbját, és felfelé mutatott. Wallace a fejét
hátradöntve felnézett – és meglátott egy ajtót a mennyezeten.
Nem erre számított. A félelmétől vezérelve egy olyan nagy,
vaskos acélizét épített fel gondolatban, amin ráadásul ijesztően nagy
lakat lógott. Fekete és baljóslatú volt, és úgy érezte, sosem tudna
összeszedni magában annyi bátorságot, hogy átmenjen rajta.
De nem így nézett ki.
Egy teljesen egyszerű ajtó volt odafent – igaz, a mennyezeten, de
akkor is csak egy egyszerű ajtó. Fából készült, és fehérre festett keret
vette körül. A kilincsgombját áttetsző kristály helyettesítette, amiből
tealevél formájú, zöld dísz domborodott ki. A suttogások, amiket
Wallace egészen addig hallott, amíg fel nem ért ide, mostanra
elhallgattak. A horog sem húzta már előre. Néma csend telepedett
rá, mintha maga a ház is visszatartotta volna a lélegzetét.
– Hát, ez nem tűnik valami nagy dolognak, ugye? – kérdezte
Wallace egy idő után.
– Nem – erősítette meg Nelson. – Valóban nem, de hát tudjuk,
hogy a látszat sokszor csal.
– Miért a mennyezeten van? Elég fura megoldás. Mindig ott volt?
– sorolta tovább a kérdéseket Wallace. Aztán arra gondolt, hogy
maga a ház is különös, és így nem lepődött volna meg azon, ha
kiderül, hogy az ajtót már eredetileg is a mennyezetbe építették be.
Bár, hogy a tetőt kivéve hová vezethetett, azt nem tudta.
– A menedzser helyezte oda, amikor kiválasztotta Hugót
révésznek – közölte Nelson. – Hugo kinyitja az ajtót, mi pedig
felemelkedünk, és átkerülünk a következő helyre.
– És mi történne, ha én nyitnám ki? – kérdezte Wallace, továbbra
is az ajtót bámulva.
– Várjon, kérem! – felelte Nelson már-már ijedten. – Hadd hívjam
ide Hugót!
 Wallace elszakította a tekintetét az ajtótól, és hátranézett.
Nelson aggodalmasan meredt rá, de ő most ezzel semmit sem
kezdhetett. Szinte mozdulni is alig tudott.
– Maga is érzi? – kérdezte halkan.
Nem kellett elmagyaráznia, hogy mire gondol. Nelson magától is
tudta.
– Nem mindig, és nem olyan erősen, mint régebben – mondta
csendesen. – Idővel eltompul. Mindig itt van, a tudatom hátsó
zugaiban, de megtanultam nem törődni vele.
Wallace szerette volna megérinteni az ajtót. Szerette volna
megfogni a kilincset, hogy megtapasztalja, milyen érzést okoz a
tenyerének nyomódó tealevél-dísz. Tisztán látta gondolatban a
folyamatot: elfordítja a gömb formájú kristályt, mígnem kattan a zár,
aztán pedig…
Aztán pedig?
Nem tudta, hogy mi lesz aztán, és ez minden másnál ijesztőbb
volt.
Tett egy lépést hátra, és nekiütközött Nelsonnak, aki gyorsan
elkapta a karját, és azt kérdezte:
– Jól van?
– Nem tudom – felelte Wallace őszintén, és nyelt egyet. – Azt
hiszem, most szeretnék visszamenni a földszintre.
Nelson szó nélkül megfordult, és elindult lefelé.
Az ablakok mostanra elsötétültek, és odakint nem látszott más,
csak a holdfénytől megvilágított erdő.
Mielőtt elérték volna a második emeletet, Wallace kinézett az
utolsó ablakon is, és amikor megpillantott a teaházhoz vezető,
hosszú földutat, felidéződött benne egy emlék, ami mintha nem a
sajátja lett volna. Arról szólt, hogy odakint áll valahol, a szabad ég
alatt, és a kellemesen melengető nap felé fordítja az arcát.
Az emlék azonban hamarosan elhalványult, visszatért az éjszaka,
és Wallace észrevette, hogy van valaki a földúton.
Cameron állt ott, és egyenesen őt nézte. Előrenyújtotta a karját, az
ég felé fordította a tenyerét, és néhányszor kinyújtotta, illetve
behajlította az ujjait.
– Mi az? – kérdezte Nelson. – Lát valamit?
 – Semmit – felelte Wallace, és gyorsan elfordult az ablaktól. – Az
égvilágon semmit.
 13. fejezet
A HUSZONHARMADIK NAPON, amit Wallace a Kharón
Állomáson töltött, kora reggel egy dosszié jelent meg a pénztárgép
mellett a pulton. A teázó még nem volt nyitva, Mei és Hugo a
konyhában szorgoskodtak.
Nelson a kandallónál ült a kedvenc székén, Apollo a lábánál
feküdt.
Wallace mostanra otthonosan mozgott a házban, már a lakóival is
tegeződött. Reggelente körbejárta a vendégteret, leszedegette a
székeket, és betolta őket az asztalok alá. Ez egyre könnyebben ment
neki, és legalább segített valamit.
Sosem hitte volna, hogy egyszer örömét leli majd egy ilyen
egyszerű munkában, de hát különös időszak volt ez a számára.
A gondolataiba veszve húzogatta-tologatta a székeket, amikor
valami megváltozott a helyiségben. A levegő hirtelen sűrűvé és
nehézzé vált. A mostanáig azonos ritmusban kattogó falióra
akadozni kezdett. Wallace odanézett, és azt látta, hogy a
másodpercmutató ugrik egyet előre, aztán még egyet és még egyet,
majd visszafelé mozog.
Innentől kezdve előre-hátra ugrált, majd végképp megakadt,
Wallace pedig azt érezte, hogy a karján felmerednek a szőrszálak.
– Mi a pokol? – dörmögte meglepetten. – Nelson, te is látod…
A torkán akadt a szó, ugyanis a pénztárgép mellett teljesen
váratlanul megjelent egy dosszié, méghozzá egy, már-már komikus
pukkanás kíséretében. Ritkás füst szállt fel körülötte, mialatt
megállapodott a pulton. Vékony volt, legfeljebb néhány papírlapot
tartalmazhatott.
– Ó, fiam… megint kezdődik – jegyezte meg Nelson, és sóhajtott
egyet.
Mielőtt Wallace megkérdezhette volna, hogy ez mégis mit jelent,
Hugo és Mei kijöttek a konyhából. A révész a faliórára pillantott, és
a mozdulatlan mutató láttán elkomorodott.
– A francba! – morogta Mei. – Naná, hogy akkor történik, amikor
muffint sütök. – Azzal elindult a lépcső felé, menet közben levette a
kötényét, és visszaszólt: – Nehogy odaégjenek! Nagyon dühös
leszek, ha elszúrod!
– Nyugi, figyelek! – válaszolta Hugo, de máris a dossziét
fürkészte. Aztán felé nyújtotta a kezét, és lassan végighúzta a szélein
a mutatóujját.
– Mi az? – tudakolta Wallace, és a pulthoz ment.
– Új vendégünk érkezik – közölte vele Nelson, azzal felállt, és a
botja kopogásától kísérve ő is odacsoszogott a pulthoz.
– Egyszerre kettő lesz itt. Ilyen sem történt mostanában.
– Új vendég? – kérdezte Wallace.
– Egy olyan valaki, mint amilyenek mi vagyunk – felelte Nelson.
Megállt az unokája mellett, és alig leplezett kíváncsisággal kémlelte
a dossziét.
– Így van – erősítette meg Hugo, és szinte tiszteletteljesen
megfogta az aktát. – Mei megkeresi, és elhozza ide.
Wallace nem tudta, mit érez ezzel kapcsolatban.
Mostanra hozzászokott, hogy Hugo csakis vele foglalkozik, és a
gondolattól, hogy egy másik szellem belezavar az eddig rendszerbe,
furcsa érzése támadt, mintha a horog jobbra-balra csavarodott volna
a mellkasában. Azt mondta magának, hogy ez ostobaság a részéről.
A révésznek van egy munkája, amit végeznie kell. Nem
feledkezhetett meg arról, hogy már előtte is sokan megfordultak a
teaházban, és még többen fognak áthaladni rajta a távozása után.
Csak ideiglenesen tartózkodott itt. Ez az egész csak egy átmeneti
állapot volt a számára.
Ám ez a tudat jobban fájt, mint gondolta volna.
– Az mire való? – kérdezte, és fintorogva nyomkodta a mellkasát.
– Az a dosszié?
Hugo ránézett, és azt kérdezte:
– Jól vagy?
– Ó, remekül – vágta rá Wallace, és gyorsan leeresztette a kezét.
Hugo még pár pillanatig őt tanulmányozta, mintha gyanított
volna valamit, majd bólintott, és magyarázni kezdett:
– Ebből kiderül, hogy ki jön ide. Nem teljes, természetesen. Egy
életet nem lehet belesűríteni néhány bekezdésbe úgy, hogy teljes
legyen a kép. Fogalmazzunk úgy, hogy ez egy kivonat vagy
összefoglalás.
– Összefoglalás – ismételte a szót Wallace. – Azt mondod, amikor
meghal valaki, kapsz egy összefoglalót az illető életéről.
– Ajjaj – dünnyögte Nelson, és felváltva nézte kettejüket.
Apollo pedig a fülét hátralapítva nyüszített.
– Igen, erről beszélek – erősítette meg Hugo.
Wallace elképedten és hitetlenkedve meredt rá, és azt kérdezte:
– És eddig nem jutott eszedbe, hogy mondhatnál erről valamit?
– Miért? – kérdezett vissza Hugo. – Nem akarom megmutatni az
írást. Nem neked szól…
– Engem nem ez az akta érdekel! – csattant fel Wallace, noha ez
nem teljesen volt igaz. – Rólam is kaptál anyagot?
– Persze – felelte Hugo, és higgadtan megvonta a vállát.
Wallace valamiért különösen dühítőnek találta a gesztust, és már-
már kiabálva folytatta:
– Mi volt benne? Hol van? Látni akarom! – És ez sem volt teljes
mértékben igaz. Mert mi van, ha csupa rossz dolog szerepelt benne?
Mi van, ha a tetején Comic Sans betűtípussal szerepelt Wallace Price
életének összegzése, és az a legkevésbé sem volt hízelgő? Nem tett
semmi hasznosat, de szép öltönyei voltak. Vagy valami még
rosszabb: Nem olyan nagy cucc, ha őszinte akarok lenni.
– Már nincs meg – felelte Hugo, és lenézett a pulton fekvő
dossziéra. – Amint áttekintem, azonnal eltűnik.
Wallace azonban már eléggé felbőszült, és nem tudott leállni.
– Ó, nem mondod! Csak úgy huss, visszarepül oda, ahonnan jött.
– Nagyjából igen.
– És neked ezzel nincs problémád.
– Nincs – felelte Hugo. Vagy kérdő hangsúllyal mondta?
Wallace nem tudta eldönteni.
– Ki küldi? – kérdezte Wallace indulatosan. – Honnan jönnek
ezek? Ki írja meg őket? És tárgyilagosak, elfogulatlanok, vagy
egyvalaki véleményét tartalmazzák, és nem szolgálnak másra, csak
gyalázkodásra?
Figyelmeztetlek, hogy a rágalmazást és a becsületsértést törvény
tiltja! Követelem, hogy azonnal mondd el, mi állt az én aktámban!
É
 – Huh… – nyögte Nelson. – Én már ehhez túl öreg és túl halott
vagyok. – Azzal megfordult, és elindult a szék felé, majd két lépés
után hozzátette: – Majd szóljatok, amikor megérkezik az új vendég!
Felveszem a legszebb ruhámat.
– Amikor én idejöttem, pizsamát viseltél – morogta Wallace, és
haragosan nézett az öregúr után.
– A megfigyelőképességed egyszerűen páratlan – dörmögte
Nelson a legteljesebb nyugalommal. – Irigyellek érte.
Wallace fontolóra vette, hogy utánahajít egy széket, de letett róla.
Nem akarta, hogy valahol, valami bekerüljön róla egy aktába.
– Túl sokat gondolsz erről a dologról – mondta ekkor Hugo
enyhén rosszalló hangsúllyal. – Az anyagban nincsenek valaki
mellett és ellene szóló érvek, nincsenek felsorolva a tettei, sem a jók,
sem a rosszak. Ezek csak… feljegyzések.
– És miről szólt az én aktám? – kérdezte Wallace a fogait
csikorgatva.
– Számít? – kérdezett vissza Hugo, a fejét oldalra billentve.
– Igen!
– Miért?
– Azért, mert ha valaki ír rólam valamit, tudni akarok róla!
– Amikor még éltél – mondta Hugo vigyorogva –, elolvastad a
cégedről szóló értékeléseket?
Wallace ezt tette minden kedden, pontban kilenckor.
– Nem – felelte határozottan, majd rövid hallgatás után folytatta:
– Hacsak nem az szerepelt az aktámban, hogy igen. Mert ha igen,
akkor nagyon jó okom volt rá. Sok ellenséget szereztem, és mindenki
tudja, hogy ha az ember panaszkodni akar valamiért, ki kell írnia az
internetre, még akkor is, ha az illető egy hazug disznó, aki nem
tudja, mit beszél.
– Valami azt súgja, hogy van itt egy érdekes történet a
háttérben…
Wallace a szemét résnyire vonva nézett Hugóra, aki hozzátette:
– Vagy nincs. – Az állát dörzsölgetve gondolkodott egy kicsit,
majd megkérdezte: – Biztos, hogy szeretnéd megtudni?
Wallace hátrahőkölt, és döbbenten kibökte:
– Nagyon… rossz? Úgy értem, tényleg nagyon rossz?
É
 Hazugság! Hazugság az egész! Én abszolút hozzáértő és
rátermett voltam! – Ám ekkor, mialatt beszélt, azon kapta magát,
hogy elillan a haragja. Valaha foggal-körömmel küzdött volna, hogy
a valóságosnál jobb színben tüntesse fel magát, de most nem tudta
megtenni. Mert valahogy… nevetségesnek érezte.
Igen, nevetségesnek és értelmetlennek.
Nelson, aki időközben letelepedett a székére, horkantott egyet, és
megszólalt:
– Nagy fába vágtad a fejszédet!
Wallace nem törődött az öregúrral, de azt mondta a révésznek.
– Jó, hagyjuk! Nem akarom megtudni. Te csak játszd tovább a
szerepedet, nyugodtan és önelégülten, mint eddig!
– Ezzel fájdalmat okozol – jegyezte meg Hugo.
– Azt erősen kétlem – vágott vissza Wallace. – És még csak nem is
érdekel. Figyelj! Nézd, mennyire nem érdekel! – Azzal sarkon
fordult, és visszatért az iménti munkájához.
Sikerült még két széket levennie, mielőtt feladta.
Visszasomfordált a pulthoz, ahol Hugo derűsen mosolygott rá.
– Nem érdekel a véleményed – morogta Wallace. – Csak mondd
el!
– Egy teljes percig kitartottál – állapította meg Hugo. – Tovább,
mint gondoltam. Le vagyok nyűgözve.
– Túlzottan élvezed ezt a dolgot.
– Néha nekem is kell szórakoznom egy kicsit – felelte Hugo a
vállát vonogatva. – Jól mondom, nagyapa?
– Tökéletesen! – válaszolta Nelson, míg Wallace a szemét forgatta.
Hugo ekkor Wallace-ra pillantott, és higgadtan, komolyan
folytatta:
– De az akta tényleg nem olyan, mint amire gondolsz.
Igazat mondtam, amikor azt állítottam, hogy nincs benne semmi,
ami ellened szólna. Inkább csak… mondjuk azt, hogy az egész…
egy… egy körvonal.
Wallace ettől sem érezte jobban magát.
– Ki írja ezeket? – kérdezte keserűen. – És nehogy valami
ezoterikus baromsággal gyere, hogy az univerzum, vagy mit tudom
én!
 – A menedzser – felelte kurtán Hugo.
Ennek hallatán Wallace megdermedt.
– A menedzser – suttogta megrendülten. – A teremtmény, akitől
mindenki fél, és aki kozmikus szinten hoz döntéseket.
– Én nem félek…
– Honnan tudott rólam bármit is? – vágott közbe Wallace.
– Kémkedett utánam? – A fejét ide-oda kapkodva körülnézett,
majd suttogva azt kérdezte: – Most is hallja, amit mondok?
– Valószínűleg – válaszolta Nelson. – Ő egyfajta kukkoló, tudod.
– Nagyapa! – mordult fel Hugo, és elgyötörten sóhajtott egyet.
– Most mi van? Az embernek joga van tudni arról, hogy egy
magasabb rendű lény figyeli őt, mialatt a vécén ül, vagy felkapja és
megeszi azt az ételt, amit a padlóra ejtett – magyarázott Nelson, és a
széke háttámlája mellől kémlelt a pult felé. – Túrod az orrodat? Hát
ő azt is látja. De nincs ezzel semmi baj, szerintem. Az emberek ebben
az értelemben borzalmasak. Ilyen a természetünk.
– A menedzser nem ezt csinálja! – jelentette ki Hugo hangosan és
határozottan. – Ezek a dolgok nem így működnek.
– Rendben! Akkor most egyszerűen megnézem magamnak –
mondta Wallace, és meglepődött, mert Hugo meg sem próbálta
megállítani, amikor a dosszié felé nyúlt.
A meglepetése pont addig tartott, amíg rájött, hogy nem tudja
megfogni. A keze simán átment a dosszién és a pulton is.
Visszarántotta a karját, és újra megpróbálta. Aztán még egyszer. És
még egyszer.
– Majd szólj, amikor végeztél! – kérte tőle Hugo békésen. – Vagy
lásd be, hogy én vagyok az egyetlen, aki képes a kezébe venni, és
megnézni, hogy mi van benne.
– Hát persze hogy te… – dörmögte Wallace, és a tenyerét a pult
szélére tapasztva lehorgasztotta a fejét.
Hugo ekkor ismét felé nyúlt. Ez újra és újra megtörtént, mintha
elfelejtette volna, hogy ők ketten nem érinthetik meg egymást. Aztán
mozdulatlanná dermedt úgy, hogy a kezét Wallace jobbja felett
tartotta. Wallace azon kezdett tűnődni, milyen lehet Hugo bőre –
úgy gondolta, hogy meleg és puha. De ezt sosem tudhatta meg.
Hugo végül letette a kezét az övé mellé, és a mutatóujjával lassú
ritmust kopogott.
– Feleslegesen idegesíted magad – mondta végül a révész.
– Esküszöm. Az aktád nem tartalmazott semmi rosszat. Az állt
benne, hogy nagyon elszánt ember vagy. Továbbá, hogy keményen
dolgozol, és nem fogadsz el nemet válasznak.
Egy hónappal korábban ez tetszett volna Wallace-nak.
Most már nem tudta eldönteni, hogy mit gondoljon róla.
– Ennél több vagyok – felelte színtelen hangon.
– Örülök, hogy ezt mondod – helyeselt Hugo. – Mert én is így
gondolom.
Ekkor végre felvette a dossziét, és kinyitotta. Wallace megpróbált
lezseren lekönyökölni a pultra, de az lett a vége, hogy átesett rajta.
Hugo a dosszié pereme felett fürkészte őt, és bár az arca alsó része
nem látszott, a szeme elárulta róla, hogy mosolyog.
– Végtelenül utállak – közölte sértődötten Wallace, mialatt
feltápászkodott.
– Na, ezt nem hiszem el.
– Pedig kéne.
– Majd igyekszem észben tartani.
– Jézus Krisztus! – mormolta ebben a pillanatban Nelson.
– Hogy az összes bárgyú idióta közül… – Akárhogyan folytatta is,
a többit nem lehetett hallani, mert annyira halkan motyogott.
Rögtön ezután Mei lesietett a lépcsőn. Ugyanazt az elegáns
kosztümöt viselte, mint amiben Wallace megismerte, és a haját
gondosan kifésülte az arcából.
– Hé, ember, komolyan gondoltam ám azt, amit a muffinokról
mondtam! – szólt oda Hugónak. – Ha visszajövök, és azt látom, hogy
megégtek, valaki nagyon ráfázik. Na lássuk, ezúttal kivel van
dolgunk? – Kikapta az aktát Hugo kezéből, olvasni kezdett, és
halkan folytatta: – Hűha… Azta…! Ó! Értem. Érdekes. – Végül
aggodalmasan ráncolta a homlokát, és hozzátette: – Ez nem lesz
egyszerű.
Wallace ingerülten nézett Hugóra, és megjegyezte:
– Mintha azt mondtad volna, hogy csak te tudod megfogni a
dossziét.
 – Ezt mondtam? – kérdezte Hugo csodálkozást színlelve. –
Tévedtem. Mei is meg tudja fogni.
A nő rávigyorgott Wallace-ra, és azt mondta:
– A tiédet is láttam. Sok jó dolgot tartalmazott. De lenne egy
kérdésem: miért gondoltad azt, hogy a lila susogós melegítő menő
szerkó 2003-ban?
– Ti mind szörnyű alakok vagytok! – jelentette ki Wallace
fensőbbségesen. – És nekem semmi közöm hozzátok!
Azzal megint visszament az asztalokhoz, tovább szedegette a
székeket, és még rájuk nézni sem volt hajlandó.
– Jaj, ne! Kérem, ne! Bármit, csak ezt ne! – mondta hamarosan
Mei, majd Hugo kezébe nyomta az aktát, és folytatta: – Jól van.
Kettes számú alany, kezdünk!
– Ügyelj arra, hogy ezúttal ne késs három napot! – figyelmeztette
Wallace a nőt. – Adja az ég, hogy pontosan végezd a munkádat!
– Ó, hát ennyire törődsz velem! – vágott vissza Mei. – Ez igazán
megható. – Lábujjhegyre állva megpuszilta Hugo arcát. – Ne
feledkezz meg a…
– A muffinokról. Tudom. Nem fogok – ígérte Hugo, és magához
ölelte a nőt. Wallace a szeme sarkából figyelte őket, és azt mondta
magának, hogy nem féltékeny. Már hogy lenne az? – Légy óvatos! –
folytatta a révész. – Ez más lesz, mint a többi.
Látszott rajta, hogy aggódik, és Wallace-nak ez a legkevésbé sem
tetszett.
– Vigyázok – ígérte Mei, és viszonozta az ölelést. – Jövök vissza,
amilyen gyorsan csak tudok.
Wallace felé fordult, mert tudatni akarta vele, hogy a temetésen
megjelenő gyászolók száma egyáltalán nem mutatja meg híven,
hogy az elhunyt mennyire volt értékes ember, de a nő már kisietett a
teázóból.
A falióra ismét a megszokott módon járt, a másodpercmutató
fáradhatatlanul rótta a köröket.
– Sosem fogom megérteni, hogyan működnek ezek a dolgok –
állapította meg Wallace.
Hugo válasz helyett csak nevetett, majd megfordult, és bevonult a
konyhába.
 ***

A teaházban egész nap nagy volt a forgalom. Mivel Mei máshol

járt, Hugo egy percre sem állt le. Jószerével csak egy-egy pillantást
vetett Wallace-ra, arra nem is gondolhatott, hogy elmeséli neki, mi
szerepelt az aktájában.
Wallace-t ez bosszantotta, de hogy miért, azt még magának sem
tudta megmagyarázni.
Végül Nelson volt az, aki a lényegre tért, Wallace nem kis
bosszúságára. Éppen a gondolataiban veszve üldögélt a kandalló
közelében a padlón, amikor az öregúr odaszólt neki:
– Nem fog megfeledkezni rólad csak azért, mert jön egy új lakó.
Wallace szándékosan nem nézett Nelsonra.
A kandallóban táncoló lángokat bámulta, és fojtott hangon annyit
mondott:
– Egyáltalán nem aggódom emiatt.
– Persze – válaszolta Nelson vontatottan. – Természetesen nem.
Az nevetséges lenne.
– Pontosan! – erősítette meg Wallace.
Legalább tíz percen át hallgatagon üldögéltek, majd a csendet
ismét Nelson törte meg:
– De ha mégis aggódnál emiatt, ne tedd! Hugo okos, összeszedett,
és képes összpontosítani. Tisztában van azzal, milyen fontos ez a
dolog. Legalábbis azt hiszem.
Wallace felnézett. Az öregúr mosolygott, de hogy miért, azt ő
elképzelni sem tudta.
– Szóval, az új ember ide jön? – kérdezte aztán.
– Persze – válaszolta Nelson. – Még az is…
– Mondd, miről beszélsz?
– Csak összevissza dödögök – felelte Nelson, és legyintett egyet. –
Hagyjuk! – Hallgatott még pár pillanatig, majd azt kérdezte: –
Mondd csak, szeretted a feleségedet?
– Tessék? – mordult fel Wallace meglepetten.
– Szeretted a feleségedet?
 – Igen – válaszolta Wallace, és ismét a tüzet nézte. – De az nem
volt elég.
– Mindent megtettél, amit tudtál?
Wallace szeretett volna igennel felelni, és azzal, hogy mindent
elkövetett annak érdekében, hogy Naomi őt tartsa a legfontosabb
embernek az egész világon. De végül azt mondta:
– Nem. Nem tettem meg mindent.
– És mit gondolsz, miért nem? – kérdezte az öregúr, és a
hangjából mindenestől hiányzott a bírálat, a helytelenítés.
Wallace azon kapta magát, hogy abszurd módon hálás ezért.
– Nem tudom – dörmögte, és tépkedni kezdte a farmernadrágja
kirojtosodott végének cérnáit. Noha immár ki tudta cserélni az
öltözetét, még egyszer sem viselt öltönyt. Jobban érezte magát így,
mintha levetett volna egy héjat, amiről nem is tudta, hogy cipeli. –
Sok minden történt, és különböző dolgok álltak közénk.
– Én szerettem a feleségemet – közölte Nelson, és akármit
mondott volna még Wallace, gyorsan elfelejtette. – Eleven és tüzes
volt. Egy vulkán. Nem létezett hozzá fogható nő a világon, és
valamiért engem választott. Szeretett engem. – Elmosolyodott, bár
Wallace gyanította, hogy inkább csak saját magának, mint bármi
másért. – Volt egy szokása, amitől a falra másztam. Amikor hazaért a
munkából, az első dolga az volt, hogy levette a cipőjét, és az ajtóban
hagyta. A zoknija következett, amit csak úgy a padlóra dobott.
Ruhákból álló ösvény maradt utána, és rám várt a feladat, hogy
felkapkodjam a darabokat. Megkérdeztem tőle, hogy miért nem
képes a szennyesládába dobni őket, mint bárki más. Tudod, mit
mondott?
– Mit? – kérdezte Wallace.
– Azt, hogy az élet többről szól, mint a koszos zoknikról.
– De… ez semmit sem jelent – felelte Wallace rövid töprengés
után.
– Ugye? – csapott le Nelson, és még szélesebben mosolygott. – De
számára ez tökéletesen értelmes volt. – A mosolya ekkor lehervadt
az arcáról, míg végül sóhajtott egyet, és tovább beszélt: – Aztán egy
napon később értem haza a megszokottnál. Kinyitottam az ajtót, és
nem volt cipő közvetlenül előttem. Nem hevert zokni a padlón.
Sehol a ruhákból kirakott ösvény. Azt hittem, hogy a feleségem ez
egyszer mindent összeszedett.
És talán… megkönnyebbültem? Fáradt voltam, és nem éreztem
kedvet ahhoz, hogy rendet rakjak. A nevét kiabáltam, és nem felelt.
Végigjártam a házat, szobáról szobára, de ő nem volt ott.
Késik, mondtam magamnak. Megesik az ilyesmi. Aztán
megszólalt a telefon. És megtudtam, hogy a feleségem váratlanul
elhunyt. Igazából vicces volt az egész. Mert mialatt elmondták
nekem, hogy a feleségem elment, és gyorsan történt, és nem
szenvedett, én csak arra tudtam gondolni, hogy mit nem adnék érte,
ha a cipője ott lenne a bejáratban. És a zoknija a padlón feküdne. És
ruhaösvény vezetne a hálószoba felé.
– Sajnálom – mondta Wallace csendesen.
– Arra semmi szükség – felelte Nelson. – Jó életünk volt.
A feleségem szeretett engem, és én minden egyes napon
éreztettem vele, hogy szeretem őt, még ha akkor is, ha össze kellett
szednem a ruháit.
– Hiányzik? – kérdezte Wallace gondolkodás nélkül, majd észbe
kapott, és összerezzent. – A francba! Ez nem úgy jött ki belőlem,
ahogyan akartam. Nyilvánvaló, hogy hiányzik.
– Így van – erősítette meg Nelson. – Minden sejtemnek és
idegszálamnak.
– De mégis itt vagy.
– Igen, itt vagyok – válaszolta Nelson. – És tudom, hogy amikor
majd készen állok arra, hogy elhagyjam ezt a helyet, a feleségem
várni fog. De tettem egy ígéretet. Azt mondtam, vigyázok Hugóra,
ameddig csak tudok. A feleségem meg fogja érteni. Mi az a néhány
év az örökkévalósághoz képest?
– Mi kellene ahhoz, hogy átkelj? – tudakolta Wallace, majd eszébe
jutott, hogy mit mondott neki az öregúr, amikor az ajtó alatt álltak. –
Hogy felemelkedj?
– Á, ez jó kérdés, nemde? – felelte Nelson. – Hogy mi kell hozzá. –
Előredőlt, a botjával gyengéden megkopogtatta Wallace lábát, és
folytatta: – A tudat, hogy Hugo jó kezekben van. Hogy az élete tele
van örömmel, még ha ennyi halál veszi is körül. Nem feltétlenül
arról van szó, hogy mire van szüksége, mert ez arra utalna, hogy
hiányzik neki valami. Hanem arról, hogy ő maga mit akar. Nagy
különbség! Azt hiszem, ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni néha.
– Miért, mit akar? – kérdezte Wallace.
Nelson azonban ahelyett, hogy válaszolt volna, azt mondta:
– Mostanában többet mosolyog, mint régebben. Tudtad?
– Tényleg? – kérdezte Wallace, és valóban meglepődött, mert azt
hitte, Hugo az a típus, aki mindig mosolyog.
– Kíváncsi vagyok, hogy miért… – dünnyögte Nelson, azzal
hátradőlt a székén. – Alig várom, hogy kiderüljön.
Wallace a pultban dolgozó révészre nézett. Hugo alighanem
megérzett valamit, mert feléjük pillantott, és vigyorgott.
– Könnyű megindulni a lejtőn… – suttogta Wallace.
– Az biztos – erősítette meg Nelson. – De elsősorban az számít,
mit teszünk annak érdekében, hogy megálljunk.

***

Fél órával azután, hogy a Kharón Állomás bezárt, a falióra

másodpercmutatója akadozni kezdett. Hugo az ajtóhoz sietett, és
kirakott rá egy táblát, amin a „Zárkörű rendezvény miatt zárva!”
felirat szerepelt.
– Ez csupán óvintézkedés – mondta aztán a meglepetten pislogó
Wallace-nak. – Mi most nem vagyunk itt. Nem igazán. Amikor az
óra lassulni kezd, a világ megy tovább körülöttünk. Ha valaki
eljönne a teázóba egy ilyen időszakban, nem látna mást, csak a sötét
házat és a táblát az ajtón.
Wallace követte a révészt a konyhába. A bőre bizsergett, és a
mellkasába ágyazódott horog kellemetlen érzést keltett benne.
– Volt már olyan, hogy valaki megpróbált bejutni? – kérdezte
kíváncsian.
– Nem tudok róla – válaszolta Hugo a fejét csóválva. – Ez… nem
igazán mágia, legalábbis nem hiszem. Inkább egy illúzió, mint bármi
más.
– Ahhoz képest, hogy révész vagy, sok mindent nem tudsz –
jegyezte meg Wallace.
 – Hát nem óriási? – felelte Hugo kuncogva. – Utálnám, ha minden
tudnék. Akkor nem maradnának rejtélyek az életemben. És az mire
lenne jó?
– De akkor tudnád, mire számíthatsz – vélte Wallace, de rögtön
rádöbbent, ez hogyan hangzott, és sietve hozzátette:
– Ezért van az, hogy nem gondolkodunk rajta.
– Pontosan – helyeselt Hugo, mintha ennek lett volna bármiféle
értelme.
Wallace azt már megtanulta, hogy jobban jár, ha csak úszik az
árral, mert akkor az elméje többé-kevésbé ép marad. Hugo bement a
kamrába, és szemügyre vette a készletet. Wallace is benézett a révész
válla felett.
Üvegedények sorakoztak a polcokon, és mindegyik másfajta teát
tartalmazott. Szemben azokkal, amelyek odakint álltak, ezek nem
voltak felcímkézve.
– Maccsa? – mormolta Hugo saját magának. – Nem, az nem lesz
jó. Yaupon? Az sem, bár az talán közel van a célhoz.
– Mit csinálsz? – érdeklődött Wallace.
– Megpróbálom kitalálni, hogy melyik tea illik a legjobban az új
vendégünkhöz.
– Akkor is ezt tetted, amikor én közeledtem?
Hugo bólogatott, és rámutatott egy sötét porral teli edényre, ami
a legfelső polcon állt.
– A te eseted könnyű volt – közölte mosolyogva. – Könnyebb,
mint szinte bárki másé.
– Hűha – felelte Wallace –, azt hiszem, most először mondták
rám, hogy könnyű eset vagyok. Nem is tudom, mit érezzek ezzel
kapcsolatban.
Hugo felkacagott, majd azt mondta:
– Nem úgy… ó, tudod jól, hogyan értettem.
– Te mondtad, nem én.
– Tudod, ez egy külön tudomány – jelentette ki Hugo
megkomolyodva. – Vagy legalábbis ezzel áltatom magam.
Kiválasztani valakinek a tökéletes teát. Nem mindig találom el, de
egyre jobban csinálom. – Felnyúlt egy üveghez, és már megfogta, de
rögtön el is engedte. – Nem, ez sem az. Mi lehetne… á! Tényleg?
Hát… ezt szokni kell. – Levett egy edényt, ami összesodródott és
megfeketedett levelekkel volt tele. – Ezt nem én termeltem. Azt
hiszem, itt meg sem élne.
Külföldről hozattam.
– Miért, mi ez? – tudakolta Wallace, az üveg tartalmát fürkészve.
A levelek száraznak és fonnyadtnak tűntek.
– Kuding tea – felelte Hugo, és elindult a helyiség másik oldala
felé, hogy elkészítse a teát. – Ez egy kínai teaféleség.
A neve szó szerinti fordításban annyit tesz: keserű tüske.
Rendszerint egy bizonyos fajta viasszömörcéből és magyalból
készítik. Az íze miatt nem való mindenkinek.
Rendkívül keserű, bár állítólag gyógyító hatású. Elméletileg segít,
hogy kitisztuljon a szem és a fej. Oldja a toxinokat, és méregteleníti a
testet.
– És ezt fogod adni neki? – kérdezte Wallace, és figyelte a révészt,
aki kihúzott az edényből egy összesodort levelet.
Pár pillanat múlva a föld szagához hasonló, erős illat csapta meg
az orrát, és tüsszentett egyet.
– Azt hiszem, igen – felelte Hugo. – Elég szokatlan. Még senkit
sem vártam ezzel a teával. – A levelet bámulva megrázta a fejét,
majd hozzátette: – Á, valószínűleg semmi.
Ezt figyeld!
Wallace közelebb lépett a révészhez, és megállt mellette.
Hugo forró vizet öntött azokba a bizonyos bögrékbe, amiket
akkor vett elő, amikor új vendég érkezett a teaházba.
Letette a kannát, majd a levelet két ujjal tartva lassan beleengedte
a bögrébe. Amint a levél belemerült a vízbe, pillanatok alatt
kibomlott, mint egy nyíló virág. A víz sötétedni kezdett, barna
árnyalatú lett, míg a levél egyre világosabbá vált, és zöldre
színeződött.
– Milyen illatot érzel? – kérdezte Hugo.
Wallace előredőlt, és beszívta a gőzt. Az orra szinte rögtön
bedugult, ezért megfogta és megnyomkodta, majd hátrébb húzódva
azt felelte:
– Fű?
 – Pontosan! – helyeselt Hugo, és szemlátomást örült a válasznak.
– A keserűségén felül van egy, a gyógynövényekére emlékeztető
mellékíze, sőt még egy utóíze is, ami a mézét idézi. De ahhoz, hogy
felfedezd, előbb át kell jutnod a keserűségen.
Wallace sóhajtott egyet, és megjegyezte:
– Ez most megint egy olyan dolog, amikor mondasz valamit, de
közben valami másra célzol.
– Vagy csak a teáról beszélek – felelte Hugo mosolyogva. – Nem
kell jelentenie semmi többet, amikor eleve olyan bonyolult. Kóstold
meg! Szerintem meg fogsz lepődni.
Valószínűleg többet kell áznia, de lesz egy elképzelésed a
dologról.
Wallace-nak eszébe jutott a kinti táblán olvasható közmondás.
Alighanem Hugónak is az járhatott a fejében, mert mialatt átadta a
teát, azt mondta:
– Ez a második, amit nálunk iszol.
Nagyra becsült vendég – gondolta Wallace, és idegesen nyelt egyet,
amikor megfogta a bögrét. Nem kerülte el a figyelmét a tény, hogy
még ez a dolog állt a legközelebb egy érintéshez – de ennél több nem
történhetett kettejük között.
Érezte magán Hugo tekintetét, mialatt mindketten a szükségesnél
sokkal tovább tartották a bögrét. Hugo végül elengedte, és
leeresztette a karját.
A víz még áttetsző maradt, bár a barnás szín kezdett átfordulni
egy, a levél színéhez hasonló, zöldes árnyalatba.
Wallace a szájához emelte a bögrét, és ivott néhány kortyot.
Nyomban öklendezni kezdett, miközben a tea lecsúszott a torkán,
és forrósággal árasztotta el a gyomrát. Igen, keserűnek bizonyult, de
hirtelen megérezte a fű ízét is – mintha egy parkban legelészett
volna. A mézet idéző, édeskés utóíz is jelen volt, de minden kellemes
érzést elsöpört a tény, hogy Wallace máris gyűlölte ezt a teát.
– A rohadt életbe! – szitkozódott a száját törölgetve, mialatt a
révész átvette tőle a csészét. – Ez borzalmas! Ki az ördög inná meg
ezt önként?
Hugo is a szájához emelte a bögréjét, pár pillanat múlva elvette
onnan, és keservesen fintorogva kijelentette:
 – Hát igen. Az, hogy szeretem a teát, még nem jelenti azt, hogy az
összes fajtát szeretem. – Cuppantott egyet, és hozzátette: – Á! Itt az
méz! Majdnem megérte.
– Tévedtél valaha, amikor kiválasztottad a teát?
– Azok esetében, akik elevenen jöttek ide? Igen.
– De a holtak esetében nem.
– Így igaz – erősítette meg Hugo. – Az ő esetükben még nem
tévedtem.
– Ez… igazán figyelemre méltó. Bizarr, de figyelemre méltó.
– Ez egy újabb bók volt, Wallace?
– Ööö… nem is tudom. Talán igen – felelte Wallace, és hirtelen
kínosan érezte magát. Eddig észre sem vette, hogy milyen közel van
Hugóhoz. Köhécselt, és tett egy lépést hátra, majd hozzátette: –
Ember, ez az íz nem akar eltűnni.
– Igen, egy darabig elkísér minket – mondta Hugo nevetve. – A
tiéd sokkal jobban ízlett.
Wallace örült ennek a kijelentésnek, bár az okát nem igazán
értette.
– Ez bók volt? – kérdezte a szemét résnyire vonva.
– Az volt – felelte egyszerűen Hugo.
Wallace megfogta és magához szorította ezt a két szót, és a
keserűséget, ami érzett, kezdte elnyomni az édes utóíz.
Hugo kihúzott még néhány levelet az edényből, és rátette őket a
teáskanna és a bögrék mellett lévő kistányérra.
– Íme – mondta végül. – Hogy néznek ki?
– Mintha kimentél volna a házból, és felkaptad volna az első
dolgot, amit a földön találtál.
– Tökéletes! – lelkendezett Hugo vidáman. – Ez azt jelenti, hogy…
A vendégtérben lévő óra ekkor hangosan kattogott, megállt, és a
másodpercmutató előre-hátra ugrált.
– Itt vannak – jelentette ki Hugo.
Wallace nem tudta, mit kellene tennie.
– Te, és én addig… – mondta, és nem fejezte be a mondatot, csak
széttárta a kezét.
– Kijöhetsz velem, ha szeretnél – válaszolta Hugo, és felvette a
tálcát. – De arra kérlek, bízd rám a vendéget, hogy én adjak választ a
kérdéseire! Ha beszél hozzád, felelhetsz neki, de csak nyugodtan és
lehetőleg barátságosan! Nem szeretném, ha még idegesebb lenne.
– Te aggódsz – állapította meg Wallace. Nem tudta, hogy eddig
miért nem vette észre a feszültség jeleit a révészen, azt, hogy a szeme
meg-megrebben, és szinte görcsösen szorítja a tálcát. – Miért?
Hugo tétovázott, majd belekezdett a magyarázatba:
– A halál nem mindig gyors. Tudom, hogy te nem így gondolod,
de szerencsés voltál, hidd el! Nem mindig ilyen.
A halál néha erőszakos, megrázó, és követi az embert. Néha
megsemmisítő, néha elsöprő erejű, olykor pedig… minden mást
kiszorít az ember tudatából. Hiszed vagy sem, kifejezetten sok ilyen
esetünk van. Több mint gondolnád.
Wallace el tudta hinni. Úgy gondolta, érti, hogy Hugo miről
beszél, de nem bírta rávenni magát, hogy rákérdezzen. A világ
lehetett gyönyörű – ahogyan az megmutatkozott a teaház falain
lógó, piramisokat, kastélyokat és fenséges zuhatagokat ábrázoló
képeken –, de brutális, komor és sötét is.
Hugo a lengőajtó felé nézett, és fojtott hangon megszólalt:
– Már a földúton járnak. Bízol bennem?
– Igen – felelte Wallace gondolkodás nélkül, és erős késztetést
érzett, hogy visszatartsa Hugót, és ne engedje ki a konyhából. Nem
tudta, hogy mi következik, de nagyon nem tetszett neki az, amit
eddig hallott.
– Jól van – válaszolta Hugo. – Akkor gyere! Várj és figyelj!
Számítok rád.
Azzal átment a teázóba, Wallace pedig félve és nyugtalanul
nézett utána.
 14. fejezet
WALLACE MEGÁLLT az ajtóban, és rosszat sejtve körülnézett. A
lámpák égtek, de a fényük valahogy gyengébbnek tűnt, mintha
kicserélték volna az izzókat.
Apollo halkan nyöszörgött, pedig Nelson folyamatosan simogatta
a fejét, és fojtott hangon nyugtatgatta.
– Semmi baj. Minden rendben lesz.
Hugo letette a tálcát az egyik asztalra, de nem arra, amelyiket
Wallace érkezésekor használt. Wallace átment Nelsonhoz és
Apollóhoz, magára hagyva Hugót, aki így egyedül állt az asztal
mellett, a két kezét a háta mögött összekulcsolva.
És most másmilyennek tűnt, mint általában, holott nem csinált és
nem mondott semmit. A különbség szinte láthatatlan volt, és
Wallace sem vette volna észre, ha nem figyelte volna a révészt azóta,
hogy először betette ide a lábát. Abban lehetett felfedezni, ahogyan
Hugo állt, ahogyan a vállát és a karját tartotta, továbbá semleges, de
nem közönyös kifejezés ült az arcán. Wallace a saját megérkezésére
gondolt, és azon töprengett, hogy Hugo vajon őt is így várta-e.
Aztán elszakította róla a tekintetét, körülnézett, és megpróbált
keresni valamit, ami leköti a figyelmét.
– Mi van a lámpákkal? – kérdezte Nelsontól, és az ajtó felé
pillantott. – Te vetted le a fényerőt?
Nelson a fejét rázta, és azt felelte:
– Ez durva lesz.
– Durva? – ismételte a szót Wallace, és a legkevésbé sem tetszett
neki a hangzása.
– A legtöbb ember nem akar meghalni – suttogta Nelson, és
gyengéden végighúzta a mutatóujját Apollo orrán. – De megtanulják
elfogadni. Egyeseknek sok időbe telik, mint például neked. De
vannak olyanok, akik nem hajlandóak elfogadni, sőt még csak
gondolkodni sem akarnak rajta.
Szilaj gyönyörnek vége is szilaj, / Lázába pusztul el, mint tűz s a lőpor.1
– Shakespeare – dörmögte Wallace, és Hugóra nézett, aki egy
pillanatra sem vette le a szemét a bejáratról.
 – Nyilván – felelte Nelson, majd elkapta és erősen megszorította
Wallace kezét. Ő pedig nem próbált kiszabadulni. Azt mondta
magának, hogy az öregúrnak szüksége van erre, és ez a legkevesebb,
amit megtehet érte.
Odakint megreccsentek a lépcső deszkái. Wallace a fülét
hegyezve hallgatózott, de senki sem beszélt. És ezt különösnek
találta. Amikor ő jött ide, Mei egész úton beszélt hozzá, még ha azért
is, mert számtalan kérdésre kellett válaszolnia. Így most a tény, hogy
mindenki hallgatott, erősen nyugtalanította őt.
Aztán valaki hármat koppantott a kopogtatóval. Egy pillanatig
semmi sem történt, majd kinyílt az ajtó.
Mei lépett be elsőnek. Noha a szájával mosolygott, az arca többi
része, és főleg a szeme komorságot sugárzott.
Sápadtabb volt a megszokottnál, az ajkát úgy összepréselte, hogy
csak vékony vonalnak látszott. Előbb Hugóra nézett, aztán Nelsonra,
Wallace-ra, majd Apollóra. A kutya már indult volna hozzá, de Mei
megrázta a fejét, mire Apollo nyüszített, és lekuporodott a padlóra.
Nelson megint nagy erővel szorongatta Wallace kezét.
Ha valaki megkérdezte volna tőle, Wallace nem tudta volna
biztosan megmondani, hogy mire számított, ki fog belépni Mei után.
A teából kiindulva voltak sejtései, de nem tudott teljes képet alkotni
magának. Az az erős és szinte maró keserűség, amit a fű íze követett,
végül pedig a méz fináléja, amitől szinte eldugult a torka…
Gyanította, hogy egy olyan ember érkezik, aki dühös, még annál
is dühösebb, mint amilyen ő volt. Valaki, aki haragosan üvöltözik,
amiért ilyen kegyetlen és tisztességtelen fordulat állt be az életében.
Wallace ezt bizonyosan meg tudta érteni. Hát nem csinálta ő is? Arra
gondolt, hogy ez is a folyamat része, amikor valaki beleragad a
tagadásba és a haragba.
De akármit gondolt is, a férfi, aki ezen az éjszakán belépett a
Kharón Állomás épületébe, minden tekintetben különbözött attól,
amire számított. Először is, fiatal volt, a húszas évei elején járhatott.
Bő szabású, fekete inget viselt, valamint farmernadrágot, amin a
térdénél jókora hasítékok tátongtak. Hosszú, szőke haja kócosan
tapadt a fejéhez, mintha folyamatosan, újra és újra hátrasimította
volna.
 A szeme sötéten csillogott, az arcbőre szorosan ráfeszült a
csontjaira. A férfi gyorsan végigpásztázott a tekintetével az előtte
lévő helyiségen, nyilván azért, hogy felmérje, hová került. A szeme
csak egy-egy pillanatra akadt meg Nelsonon és Apollón, míg
Wallace-t valamivel több ideig fürkészte.
A szája megrándult, mintha kísértést érzett volna, hogy
mosolyogjon, de gyorsan le is küzdötte. A jobbjával megdörzsölte a
mellkasát, és Wallace meglepődött, amikor rájött, hogy nem látja a
jövevény horgát, sem a zsinórt, aminek Hugóval kellett volna
összekötnie őt. Nem tudta, hogy ez eddig miért nem jutott eszébe.
Nelsonnak is van horga? Hát Apollónak? És Meinek?
Mei becsukta az ajtót. A zár kattant egyet, és volt ebben a
hangban egy véglegesség, ami a legkevésbé sem tetszett Wallace-
nak.
– Ez az úr Hugo – közölte Mei. – A révész, akiről beszéltem. Azért
van itt, hogy segítsen önnek.
Miután elhallgatott, a férfit nagy ívben kikerülve Hugo felé
tartott. A műmosolya és az arckifejezése mindvégig változatlan
maradt, és egyszer sem nézett Wallace, illetve Nelson felé. Hugo
mellé érve megállt, és az új vendég felé fordult.
A férfi az ajtónál maradt.
– Jó estét! – köszönt neki Hugo.
A férfi összerezzent.
– Jó estét! Érdekes dolgokat hallottam magáról – felelte.
Higgadtabban és könnyedebb hanghordozással beszélt, mint
Wallace várta, de érződött valami a szavaiból, egy sötétebb,
súlyosabb valami.
– Valóban? Remélem, semmi rosszat – válaszolta Hugo
nyugodtan.
– Ó, nem, csupa jót! – felelte a férfi, közben lassan csóválta a fejét.
– Csakis jó dolgokat. Túl jókat, ha őszinte akarok lenni.
– Mei rendszerint túldicsér engem – mondta Hugo. –
Megpróbáltam leszoktatni róla, de nem hallgat rám.
– Látja, ezt elhiszem – mondta a férfi, és ezúttal valóban
elmosolyodott egy pillanatra, amitől az arcbőre még feszesebb lett,
és még inkább kirajzolódtak alatta a csontjai.
 Wallace pedig dermesztőnek találta ezt az ábrázatot. – Senkire
sem hallgat. Maga figyel másokra?
– Igyekszem – felelte Hugo, és a kezét továbbra is a háta mögött
tartotta. – Tudom, hogy nehéz. Nehéz elfogadni azt, amit nemrég
megtudott. A tudat, hogy a dolgok már sosem lesznek olyanok, mint
eddig voltak. Nehéz eljönni ide, egy helyre, ahol sosem járt, és ahol
olyan emberek vannak, akiket nem ismer. De azért vagyok itt, hogy
segítsek önnek, és ígérem, mindent megteszek, ami tőlem telik.
– És ha nem kérek a segítségéből?
– Majd fog – válaszolta Wallace a vállát vonogatva. – És ezt nem
szemtelenségnek szántam. Maga most utazik valahová, és ez az
utazás nem hasonlít azokhoz, amelyeken korábban részt vett. És ez
itt csak egy megálló.
– A nő azt mondta, hogy ez egy teaház – mondta a férfi, és megint
körülnézett.
– Igen, az.
– A magáé?
– Igen.
– És ők? – kérdezte a férfi, Nelson és Wallace felé biccentve.
– A nagyapám, Nelson, és Wallace, a barátom.
– És ők… – kezdte a férfi, majd egy pillanatra lehunyta a szemét,
mielőtt kimondta a folytatást: – Olyanok, mint maga? Vagy mint én?
Wallace uralkodott magán, pedig szívesen közbeszólt volna.
Szerette volna odavágni, hogy senki és semmi nem olyan, mint ő. És
dideregni kezdett, mert a férfiból különös hidegség áradt, ami
nagyon hamar átjárta az egész helyiséget.
– Bizonyos értelemben olyanok, mint ön – válaszolta Hugo. – Ők
is úton vannak.
– Tudja a nevemet? – kérdezte ekkor a férfi.
– Alan Flynn.
Alan nyelt egyet, és azt mondta:
– A nő szerint halott vagyok.
– Igen, az – erősítette meg Hugo, és ekkor első ízben megmozdult.
Elővette a kezét a háta mögül, és letette maga elé az asztalra, mire a
bögrék halkan megcsörrentek. – És én ezt nagyon sajnálom.
 – Sajnálja – morogta Alan, és felnézett a mennyezetre. – Maga
sajnálja. Miért sajnálkozik? Nem maga művelte ezt velem!
– Valóban nem én tettem – válaszolta Hugo –, de ettől függetlenül
sajnálom önt. Tudom, hogy milyennek tűnik most ez az egész. Nem
fogom azt színlelni, hogy tisztában vagyok azzal, min megy
keresztül…
– Az jó! – vágott közbe Alan éles hangon. – Mert arról fogalma
sincs!
Hugo bólintott, és azt kérdezte:
– Mit szólna egy teához?
– Sosem rajongtam érte – válaszolta Alan fintorogva, és ismét
megdörzsölte a mellkasát. – Olyan semmilyen ital.
Unalmas.
– Ez nem az – tiltakozott Hugo nyugodtan és barátságosan –,
higgye el nekem!
Alan nem úgy nézett ki, mint akit sikerült meggyőzni, de tett egy
lépést az asztal felé. A lámpák villogni kezdtek, és halkan
sisteregnek.
– Szóval, maga ezért van itt, hogy segítsen – mondta Alan, és
lépett még egyet. – Ezt állította az imént. – És megint tett egy lépést.
– Így van – erősítette meg Hugo. – Nem feltétlenül biztos, hogy a
mai napon. És nem is holnap. De hamarosan, amint ön készen áll,
válaszolok minden kérdésére, amire tudok.
Persze, nem tudok mindent, ezt egy pillanatig sem állítom.
Fogalmazzunk úgy: útikalauz vagyok, Alan.
– Úti kalauz? – ismételte Alan a kifejezést gúnyos hangon.
– És hová kellene elkalauzolnia engem?
– Oda, ami a következő lesz.
Alan az asztal felé nyúlt, és megpróbálta rátenni a kezét, de az
átment rajta. Visszahúzta a kezét, egy pillanatban legörbítette a
száját, majd megvető és gunyoros hangon azt kérdezte:
– A Pokol? A Purgatórium? A nő nem sok részletet árult el.
– Nem a Pokol – felelte Hugo, mialatt Mei résnyire vonta a
szemét. – És nem a Purgatórium. És nem is valami a kettő között.
– Akkor mi? – kérdezte Alan.
 – Valami, amit magának kell kiderítenie – mondta Hugo. – Erre
nem tudok válaszolni, Alan. Szeretnék, nagyon szeretnék, de nem
tudok. És nem fogok hazudni önnek sem erről, sem semmi másról.
Ezt megígérhetem, és azt is, hogy mindent meg fogok tenni annak
érdekében, hogy segítsek.
De először is, volna kedve egy bögre teához?
Alan lenézett a tálcára. Megint kinyújtotta a kezét, ezúttal azért,
hogy megérintse a leveleket, de az ujjai megrándultak, majd
félbehagyta a mozdulatot, és visszaeresztette a karját maga mellé.
– Ezek a levelek… – dörmögte aztán – még sosem láttam ilyet.
Úgy tudtam, a teát ilyen kis zacskókban árulják. Az apám… –
Hirtelen elhallgatott, és megrázta a fejét. – Nem érdekes.
– A tea sokféle formában létezik – magyarázott Hugo. – Rengeteg
változatban, sokkal több alakban, semmint el tudná képzelni.
– És azt gondolja, hogy meg fogom inni a maga teáját?
– Nem kell megtennie – közölte Hugo a fejét csóválva. –
Megkínálom, hogy ezzel üdvözöljem a teaházamban. Úgy vettem
észre, hogy ha az emberek együtt teáznak, akkor közelebb kerülnek
egymáshoz. Ilyen varázslatos hatalma van a teának.
Alan gúnyosan horkantott egyet.
– Én ezt erősen kétlem! – felelte ingerülten, majd vett egy mély
lélegzetet, és a fejét oldalra billentve folytatta: – Elvéreztem. Ezt
tudta? Elvéreztem egy sikátorban.
Hallottam, hogy emberek mennek el mellettem, tőlem alig pár
lábnyira. Szóltam nekik. Nem törődtek velem. – A tekintete
elhomályosult, és a lámpák megint villogni kezdtek. – Segítséget
kértem. Könyörögtem, hogy segítsenek.
Szúrták már meg valaha?
– Nem – felelte Hugo csendesen.
– Engem igen – mondta Alan, és megérintette az oldalát. – Itt. –
Aztán a mellkasához emelte a kezét, és begörbítette az ujjait. – És itt.
– Végül a nyaka oldalsó részére mutatott, és folytatta: – És itt. Én…
tartoztam valakinek, és nem tudtam megadni. Megpróbáltam
elmagyarázni neki, hogy pillanatnyilag nincs pénzem, de ő…
megvillantotta a kést, én meg gyorsan azt mondtam, hogy
megszerzem.
É
 Megszereztem volna. Értettem hozzá. De ezt már máskor is
mondtam neki, időről időre, és… – Elhallgatott, résnyire vonta a
szemét, és tovább beszélt: – A tárcámért nyúltam, hogy odaadjam
neki azt a pár dollárt, ami nálam volt.
Tudtam, hogy nem elég, de meg kellett próbálnom. Ő pedig
bizonyára azt hitte, hogy fegyverért nyúlok, mert… hirtelen belém
vágta a kést. Nem tudtam, mi történik. Először nem fájt. Hát nem
furcsa? Láttam, hogy a kés belém hatol, de nem okozott fájdalmat.
Folyt belőlem a vér, de még ekkor is olyan érzésem volt, hogy amit
látok, az nem a valóság.
Aztán a lábam már nem tartott meg, és egy szeméthalomba
zuhantam. Egy gyorséttermi csomagolópapír borult az arcomra.
Rettenetesen büdös volt.
– Ezt nem érdemelte meg – mondta Hugo halkan.
– Miért, megérdemli bárki? – vágott vissza Alan, és a választ meg
sem várva folytatta: – Az a férfi elvitt tőlem hét dollárt és egy
bankkártyát, aminek nem tudta a PIN-kódját.
Megpróbáltam mászni, de a lábam nem működött. A karom sem.
És az emberek a járdán csak… mentek. Elmentek mellettem. Ez nem
tisztességes!
– Nem az – erősítette meg Hugo. – Soha nem az.
– Segítsen nekem! – kérte Alan. – Segítsen!
– Segítek – felelte Hugo. – Ígérem, mindent megteszek, amit
tudok.
Alan bólogatott, és szinte megkönnyebbültnek látszott.
– Akkor jó – mondta aztán. – Meg kell találnom azt az embert.
Nem tudom, hol lakik, de ha visszamegyek, meg tudom keresni…
– Már megmondtam magának – szólt közbe Mei –, hogy nem
mehet vissza! – Mei feldúltnak tűnt, és Wallace azon töprengett,
hogy mi történt vele, amitől ennyire kiborult. – Csak előre mehet!
Alannek ez a legkevésbé sem tetszett. Ingerülten nézett Meire, és
valósággal vicsorogva válaszolt:
– Igen, ezt mondta. De bízzuk a dolgot a főnökére, rendben?
Maga már eleget beszélt. És nem tetszett az, amiket mondott. Nem
azt mondja, amit hallani akarok.
 Hugo felemelte a kannát, és forró vizet töltött a tálcán lévő
bögrékbe. Aztán a szemöldökét felvonva Nelsonra és Wallace-ra
nézett. Az öregúr megrázta a fejét. Hugo végül három bögrét töltött
meg, és letette a kannát.
– És mit tenne? – kérdezte, és felvette a leveleket a kistányérról,
majd mindegyik bögrébe belerakott egyet. – Mit tenne, ha
megtalálná azt az embert? Ha tudná, hogy hol van?
Wallace összerezzent, majd mindkét kezét ökölbe szorítva
kifakadt:
– Ugyanolyan fájdalmat okoznék neki, mint amilyet ő okozott
nekem!
– Miért?
– Mert ezt érdemli azért, amit velem művelt.
– És ettől jobban érezné magát?
– Igen.
– Szemet szemért…
– Pontosan!
– Ezt a teát kudingnak nevezik – mondta ekkor Hugo. – Más,
mint az összes többi, amit tartok. Nem is emlékszem rá, mikor
készítettem ilyet utoljára. Nem való mindenkinek.
Állítólag gyógyhatású, sőt egyesek esküsznek erre!
– Megmondtam, hogy nem kérek!
– Tudom – felelte Hugo –, de még ha kérne is, egyelőre nem
adnám oda. Idő kell neki, hogy rendesen kiázzon. A jó teához
türelem kell. Ez nem ad holmi gyors élvezetet, mint azok az apró
filterbe zárt teák. Azok gyorsan tovatűnő örömök, jönnek és
mennek, mielőtt az ember észbe kapna.
Az ilyen teák esetében az ember értékeli a munkát, amit bele kell
tenni az elkészítésébe. Minél tovább ázik, annál erősebb lesz az íze.
– Az a falióra – mondta ekkor Alan. – Nem jár!
– Így van – erősítette meg Hugo. – Megállt, hogy annyi időt adjon
nekünk, amennyire magának szüksége van. – Felvette, és Alan elé
rakta az egyik bögrét, majd hozzátette:
– Adjon neki még pár másodpercet, aztán kóstolja meg, és mesélje
el, mit gondol róla!
 Alan letörölt egy könnycseppet az arcáról, és vádló hangon azt
mondta:
– Nem figyel rám…
– De igen – állította Hugo. – Sokkal jobban, mint gondolja.
Sosem fogom megtudni, mit élt át abban a sikátorban. De azt
tudom, hogy soha, senkinek nem volna szabad ennyire
magányosnak érezni magát.
– Nem figyel rám – ismételte Alan, és az ajtó felé fordult.
– Nem mehet el! – szólt rá sietve Mei, és tett egy lépést a férfi
irányába, de Hugo elkapta a karját, és odasúgta neki, hogy várjon.
Mei megtorpant, sóhajtott egyet, és leeresztette a vállát.
– De elmehetek – válaszolta Alan. – Az ajtó itt van, pontosan
előttem.
– Ha kimegy a házból – mondta Hugo –, akkor elkezd széthullani,
és minél messzebbre megy, annál rosszabb állapotba kerül. Ezeken a
falakon kívül az élők világa terül el, egy világ, ami már nem az öné.
Alan, rettenetesen sajnálom. Talán nem hiszi el, de tényleg így van.
Nem fogok hazudni önnek, különösen egy ilyen fontos ügyben. Ha
kimegy innen, csak még rosszabb lesz. Elveszíti önmagát.
Mindent elveszít.
– Ez már megtörtént! – csattant fel Alan.
– Nem, ez nem igaz – válaszolta Hugo. – Még itt van. Most még
megmaradt önmagának. És én segíthetek önnek.
Megmutathatom az utat, és segíthetek átkelni.
– És ha nem akarok átkelni? – kérdezte Alan, és visszafordult.
– Majd akar – felelte Hugo –, végül. De nem kell sietnie.
Bőven van időnk.
– Idő… – visszhangozta a szót Alan, és lenézett a bögrére. – Ez
most már jó?
– Igen – mondta Hugo, és megkönnyebbültnek tűnt, de Wallace
továbbra is gyanakodva és nyugtalanul figyelte Alant.
– És meg tudom fogni a bögrét?
– Igen. De azért vigyázzon, mert forró!
Alan bólogatott. A keze reszketett, mialatt a bögréért nyúlt. Mei
és Hugo is így tettek. Wallace felidézte magában, hogy milyen volt,
amikor ő érkezett ide – amikor borsmenta illata töltötte be a levegőt,
és őrült gyorsasággal kergették egymást a gondolatai, miközben
kiutat keresett. Tudta, hogy Alan is valami ilyesmit él át.
Hugo és Mei türelmesen kivárták, hogy először az új vendég
igyon egy kortyot. Alan végre megtette, és miután lenyelte a teát,
keservesen fintorgott.
Hugo is ivott, aztán Mei következett, és ha nem is tetszett neki az
íz, ennek nyomai nem látszottak az arcán.
– Halott vagyok – mormolta Alan a bögréjébe bámulva.
Megforgatta néhányszor a kezében, és ezzel egy kevés teát
loccsantott az asztalra.
– Igen – felelte Hugo.
– Megöltek.
– Igen.
Alan letette a bögréjét a tálcára. Begörbítette és kiegyenesítette az
ujjait. Vett egy mély lélegzetet, és lassan engedte ki a levegőt.
Aztán meglendítette a karját, és egy mozdulattal lesöpörte az
asztalról a teáskannát, ami a padlóra zuhanva szilánkokra tört. Alan
tett egy lépést hátra, és ekkor már hevesen zihált. Felemelte mindkét
kezét, nagy erővel megmarkolta a fejét, majd előregörnyedt, és
felüvöltött.
Wallace még sosem hallott efféle hangot. Szinte égette, mintha
forró teát öntött volna a bőrére. Alan folytatta – csak üvöltött és
üvöltött, és a hangja egyszer sem csuklott el. A falikarokban az izzók
felragyogtak, majd kihunytak, és sűrű félhomály borult a teázóra.
Apollo beállt Nelson és Wallace elé, és a szőrét felborzolva, a farkát
felfelé meresztve, fenyegetően morgott.
Alan megpróbálta felborítani az asztalokat és a székeket,
mindent, ami a közelében volt. Egyre dühösebb lett, amikor a székek
éppen csak megmozdultak, az asztalok pedig egyáltalán nem.
Megpróbálta felrúgni őket, de az sem sikerült. Ekkor elindult, hogy
körbejárja a helyiséget. Apollo hörgött, amikor az ember a közelébe
került. Wallace gyorsan felpattant, és beugrott Nelson és a férfi közé,
de Alan éppen csak egy pillantásra méltatta őket, majd tovább
keresett valamit, amit összetörhetne – de persze mindhiába
próbálkozott.
 Egy idő után kimerült, ekkor a fejét lehorgasztva térdre roskadt,
és mialatt a szemét kimeresztve nézett maga elé, azt motyogta:
– Ez nem a valóság. Nem lehet a valóság. Ez nem a valóság.
Hugo tett egy lépést előre. Wallace is indult volna, hogy
megállítsa a révészt, de Nelson elkapta a karját, és visszatartotta.
– Állj le! – lehelte az öregúr alig hallhatóan. – Hugo tudja, mit
csinál. Bízz benne!
Hugo az új vendégétől néhány lábnyira megállt, és sajnálkozva
nézett rá. Aztán leguggolt vele szemben, és mialatt Alan a tenyerét a
padlóra tapasztva, előre-hátra ringatta magát, azt suttogta neki:
– Ez a valóság. Esküszöm magának. És igaza van: nem
tisztességes az, ami magával történt. Sosem az. Nem hibáztatom
azért, mert most ez jár a fejében. De ha hagyja, hogy tegyem a
dolgomat, meg tudom mutatni önnek, hogy sokkal több minden van
ebben a világban, mint amennyit valaha lehetségesnek tartott.
Alan leült a sarkára, és hátradöntötte a fejét. És mialatt az inak
vastagon kimeredtek a nyakából, megint elkezdett ordítani.
Wallace úgy érezte, ennek a borzalmas üvöltésnek sosem lesz
vége.

***

Amikor Hugo megkérte őket, hogy távozzanak, mert Alannek

nagyobb térre van szüksége, Wallace megpróbált vitatkozni. Nem
tetszett neki a gondolat, hogy a révész kettesben marad a
szemlátomást kiszámíthatatlan alakkal.
A lelke mélyén tudta, hogy Hugo képes kezelni a helyzetet, de
Alan már-már vadállati tekintettel nézett mindenkire. De mielőtt
néhány keresetlen kifejezéssel közölhette volna Hugóval, hogy nem
mennek sehová, Mei megfogta a karját, és a ház hátsó része felé
biccentett.
– Minden rendben lesz – suttogta Nelson, bár a hangjából ítélve ő
is aggódott. – Hugo tud bánni vele.
Apollo azonban nem tágított a révész mellől. Akármit mondott
neki Mei, vagy akármit tett vele, a kutya nem mozdult.
 – Jó, semmi gond – mondta Hugo. – Maradhat. Majd szólok, ha
szükségem lenne rád.
Azzal ő és Mei összenéztek egy másodpercre, és Wallace nem
tudta megfejteni, hogy ez a pillantás mit jelentett. Alan továbbra is a
padlón térdelt, halkan nyöszörgött, és a száján nyálcseppek
fehérlettek.
Amikor Wallace még egyszer visszanézett, azt látta, hogy Hugo a
férfival szemben ül törökülésben, és a kezét a térdén nyugtatja.
Aztán követte a Mei után csoszogó Nelsont. Végigmentek a hátsó
ajtóhoz vezető folyosón, és kiléptek a hátsó teraszra.
A levegő hidegebb volt, mint az előző estéken, mintha a tavasz
egy időre visszavonult volna. Wallace csüggedten döbbent rá, hogy
fogalma sincs a dátumról. Gyanította, hogy szerda van, és mostanra
már április lehet. Az idő furcsán telt ebben a házban. Mostanáig
észre sem vette, annyira lekötötte az, hogy élje az életet, amibe
belecsöppent. Immár majdnem négy hetet töltött a Kharón
Állomáson. Mei korábban azt mondta neki, hogy két hét volt a
leghosszabb idő, amíg valaki a teaházban maradt. És mégsem
taszigálta senki az ajtó felé. Az első napokat leszámítva még csak
nem is beszéltek erről a dologról.
– Jól vagy? – kérdezte Nelson a fel-alá járkáló Meitől, majd felé
nyúlt, és elkapta a csuklóját. – Bonyolult ügyet fogtunk ki.
– Hát azt – erősítette meg Mei, és mélyet sóhajtott. – Tudtam,
hogy ilyen is lehet. A menedzser ennyit megmutatott. Nem ez az
első eset, hogy olyannal van dolgom, aki gyilkosság áldozata lett.
– De egyedül még nem dolgoztál ilyen ügyön – jegyezte meg
halkan Nelson.
– Megbirkózom vele.
– Tudom, hogy képes vagy rá. Egy pillanatig sem kételkedem
ebben. De teljesen rendben van az, hogy nem vagy rendben –
magyarázott Nelson, mire Mei nekidőlt, és a vállára eresztette a fejét.
– Jól csinálod – tette hozzá az öregúr. – Büszke vagyok rád.
– Köszönöm – suttogta Mei. – Félig-meddig meg voltam
győződve arról, hogy hallgatni fog rám. Legalábbis az elején.
– Hol találtad meg? – kérdezte Wallace a kertet bámulva.
 Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy fel kéne kapcsolni a
lámpákat, és a holdat vastag felhők takarták. A cserjék halottnak
tűntek a sötétségben.
– Annak a helynek a közelében, ahol megölték – válaszolta Mei. –
Alan… kiabált. Próbálta felhívni magára valakinek a figyelmét.
Hihetetlenül megkönnyebbültnek látszott, amikor megtudta, hogy
hallom őt.
Wallace arra gondolt, hogy ha Alan egy kicsit is hasonlít hozzá,
akkor a megkönnyebbülése nem tarthatott sokáig.
– Ti tudtátok? – kérdezte fojtott hangon.
– Mit?
Wallace kettejük felé fordult. Talált egy gondolatszálat a
tudatában, amiről gyanította, hogy békén kellene hagynia, de nem
akart magától eltűnni. És nem hagyta nyugodni, ezért a szavait
gondosan megválogatva azt kérdezte:
– Halott volt már, amikor megérkezett az aktája?
Pár pillanatra csend támadt, majd Mei megszólalt:
– Igen, hát persze. Máskülönben nem kaptuk volna meg az
anyagot.
Wallace kurtán biccentett, ismét a kert felé fordult, és a korlátot
szorosan markolva folytatta:
– És te… hogy is mondjam… hiszel ebben az egészben?
– Mondd, Wallace, miről beszélsz? – kérdezte Nelson.
Nelson sem tudta biztosan, de követte azt a bizonyos szálat, és
folytatta:
– Elküldik nektek az aktákat. A mi aktáinkat. De csak azután,
hogy meghalunk.
– Így van – felelte Mei.
– Miért nem kapjátok meg hamarabb? – kérdezte Wallace félig a
nőtől, félig az éjszakától. – Mi akadályozza meg a menedzsert vagy
akárkit, hogy akkor küldje a dossziét, amikor még nem történt meg?
Tudta, hogy mindketten őt bámulják. Érezte magán a
tekintetüket, de nem fordult meg. Hevesen vívódott magával, és
nem akarta, hogy meglássák rajta ennek a jeleit.
– Ez nem így működik – válaszolt Mei lassan és nyugodtan. – Mi
nem… Nézd, Wallace, semmit sem tehettünk azért, hogy
megmentsünk té… őt.
– Világos – felelte Wallace keserűen. – Mert az volt a sorsa, hogy
elvérezzen egy sikátorban.
– Így működnek ezek a dolgok – mondta Nelson.
– Akkor a dolgok eléggé el vannak szúrva, ha engem kérdeztek.
– Maga a halál zűrös ügy – magyarázott Mei, azzal elindult
Wallace felé, és a deszkák halkan megreccsentek minden egyes
lépésénél. – Sosem állítottam mást, ember. De nem… a dolgoknak
van egy rendje. Egy folyamat, amin mindannyian végigmegyünk. A
halált nem lehet befolyásolni, sem feltartóztatni…
– Rend – mordult fel Wallace. – Arról beszéltek, hogy az az ember
egy rend része. Az az ember, aki szenvedett, és senki sem ment oda
hozzá, hogy segítsen neki. Ez az, amiben hisztek. Ez a ti hitetek. Ez a
ti rendetek.
– Mégis, mit vársz tőlem? – kérdezte Mei, és Wallace mellé érve
lekönyökölt a korlátra. – A halált nem állíthatjuk meg. Senki sem
képes rá. Nem lehet legyőzni. Mindenki meghal, Wallace. Te.
Nelson. Alan. Én, és Hugo is.
Valamennyien. Semmi sem tart örökké.
– Marhaság! – csattant fel Wallace egy szempillantás alatt
felbőszülve. – A menedzser megakadályozhatná, ha akarná.
Megmondhatta volna nektek, hogy mi fog történni Alannel.
Figyelmeztethetett volna titeket, ti pedig…
– Soha! – vágott közbe Mei, és a hangja alapján döbbentnek tűnt.
– Nem próbálunk befolyást gyakorolni a halálra. Nem tehetjük meg.
– Miért nem?
– Mert mindig itt van körülöttünk, mindig létezik – magyarázott
Mei. – Nem számít, hogy mit teszel, nem számít, hogy milyen életet
élsz, jót vagy rosszat, vagy valamilyent a kettő között, a végén a
halál vár rád. Abban a pillanatban, hogy megszületsz, elkezdesz
haldokolni.
Wallace fáradtan sóhajtott egyet, és megjegyezte:
– Tudnod kéne, hogy ez milyen elkeserítőnek hangzik.
– Nagyon jól tudom – állította Mei. – Mert ez az igazság.
Jobban szeretnéd, ha hazudnék neked?
– Nem. Csak… akkor mi értelme van? Ennek az egésznek?
 Vagy bármelyik részének? Ha semmi sem számít, akkor miért
törjük magunkat bármiért is? – sorolta a kérdéseit Wallace egyre
kétségbeesettebben. Tudta, hogy már lefelé csúszik a lejtőn. Kezdett
összeomlani, és lefelé tartott.
A bőrét jéghidegnek érezte, és ennek nem volt semmi köze a
levegő hőmérsékletéhez. Össze kellett préselnie a fogát, hogy ne
vacogjon.
– Mert ez a te életed – felelte neki Nelson, és ő is odalépett mellé,
a másik oldalára. – Arról szól, hogy mit hozol ki belőle. Nem, nem
mindig tisztességes. Nem, nem mindig jó.
Fáj és szaggat, és olykor a felismerhetetlenségig összezúzza az
embert. Egyesek harcolnak ellene. Mások… nem képesek erre, bár
ezért szerintem nem lehet hibáztatni őket. Feladni könnyű. Talpra
állni nem. De hinnünk kell abban, amit csinálunk, és hogy képesek
vagyunk megtenni még egy lépést. Mert mindig képesek vagyunk
rá.
– Továbblépni? – vágott vissza Wallace. – Az neked egyelőre nem
sikerült. Még most is itt vagy, úgyhogy ne próbálkozz nálam ezzel a
sok zagyvasággal! Felőlem mondhatsz, amit akarsz, de te vagy a
legnagyobb hipokrita az összes többi közül.
– És ez a nagy különbség kettőnk között – fűzte hozzá Nelson. –
Én sosem állítottam, hogy nem vagyok az.
Wallace hirtelen lehiggadt és leeresztett.
– A pokolba! – morogta a fejét rázva. – Ezt nem kellett volna
mondanom. Bocsáss meg! Nem ezt érdemled.
Egyikőtök sem. Én csak… – Meire nézett, és folytatta: – Tisztellek
titeket. Ezt még sosem mondtam senkinek, de tényleg ezt érzem.
Elképzelni sem tudom magamról, hogy azt csináljam, amit ti, mivel
nagyjából sejtem, mennyire megvisel titeket. És hogy törődtök az
olyanokkal, mint Alan.
– Nyelt egyet, és hozzátette: – Mint én… – Megrázta a fejét, és
annyit mondott: – Szükségem van egy kis szünetre, rendben?
Lement a lépcsőn, és mialatt folytatta útját a kert vége felé, a
gondolatok vad viharként tomboltak a fejében.
Fel-alá járkált a cserjesorok között, és időről időre végighúzta az
ujját a növények tetején, gondosan kerülve a sérülékeny leveleket.
Néha elnézett az erdő felé, és azt latolgatta, milyen messzire jutna,
mielőtt a bőre elkezdene leválni. Milyen érzés lenne, ha elengedné
magát? Ha hagyná, hogy elsodródjon? Aztán úgy vélte, jobban
kellene rettegnie ettől a dologtól, mint amennyire valójában félt.
Rettegnie kellett volna attól, amit látott, a semmitől és a
sötétségtől, egy egykori élet üres héjától.
És mégis gondolkodott rajta. Gondolkodott azon, hogyan tudná
kitépni a horgot a mellkasából, aztán csak szállni, emelkedni, át a
felhőkön, egyenesen a csillagok közé. Vagy rohanni, egyre csak
rohanni addig, amíg már nem bírja tovább. De persze nem ragadt le
ezeknél az ötleteknél, mert tisztában volt azzal, hogy ha megtenné,
akkor ő is elveszne, és az történne vele, amitől Hugo a legjobban
féltette.
Átváltozna egy héjjá. És mit érezne a révész, ha meglátná őt
abban az állapotban? Wallace gyanította, hogy Hugót elemésztené a
bűntudat, és azt nem akarta. Sem most, sem soha máskor.
Azt már megtanulta, hogy Hugo mennyire fontos ember.
Nem csak azért, mert révész, hanem mert ő Hugo.
Wallace fordulni kezdett, hogy visszatérjen a teraszra, és már a
következő bocsánatkérést fogalmazgatta magában.
De hirtelen megdermedt, mert hörgéssel vegyes sóhajtást hallott,
mintha tőle nem messze szél zörgetett volna száraz faleveleket. Az
árnyékok hirtelen sötétebbek lettek körülötte, és a csillagok
elhalványultak, mígnem az egész égbolt feketére változott.
A szeme sarkából látta, hogy tőle jobbra megmozdul valami.
Odanézett, megdermedt, és az a benyomása támadt, hogy a gerince
jéggé változott.
Cameron állt ott, a teacserjék között. Alig néhány lábnyira
Wallace-tól. Ugyanúgy nézett ki, mint az előző találkozásuk
alkalmával. Mocskos nadrágot és szakadt sportcipőt viselt.
A felsőteste meztelen volt, a bőre beteges szürkében játszott. A
száját nyitva hagyta, a nyelve duzzadtnak tűnt, a fogai feketék
voltak.
Wallace-nak nem maradt ideje reagálni, még kiáltani sem.
Cameron mindkét kezét előrenyújtva felé rontott.
 Megragadta a karját, és Wallace teljesen megbénult, még
gondolkodni sem tudott, amikor a száraz és hideg ujjak a bőrébe
mélyedtek.
– Ne, kérem, ne! – suttogta halálra váltan, közben tudatosult
benne, hogy valahol a közelben Mei kiabálva hívja Hugót.
Cameron előrehajolt, mígnem az arcát alig néhány hüvelyknyi
távolság választotta el Wallace arcától. A szeme mélységes, fekete
kútnak tűnt. A fogait kivillantva vicsorgott, és halk, vészjósló hörgés
szakadt fel a torkából.
Wallace ekkor azt tapasztalta, hogy a sötét színek elkezdenek
egymásba folyni körülötte, szinte olvadoznak, akár a viasz. Gondolt
rá, hogy ki kellene szabadítania magát, de ez csak ködös, szinte
jelentéktelen késztetés volt.
Teacserjévé változott, a gyökerei mélyre lenyúltak, a levelei
aratásra éretten várták, hogy valaki letépje őket.
Aztán erős fények villogtak előtte a sötétségben, ragyogó
csillagok suhantak át a látóterén. És mindegyik egy bepillantást, egy
visszhangot hordozott. Látta Cameront, aztán már ő maga lett
Cameron. Disszonáns, nyers és durva érzések rohanták meg.
Egyszerre voltak káprázatosak, bénítóak és szörnyűek. Mintha…
Cameron nevetett. Egy férfi ült vele szemben, aki olyan volt, mint
a Nap. Valahol oldalt, a ködbe vesző láthatáron egy hegedűs játszott,
a húrokból édes és barátságos zene szállt fel. Cameron csakis itt
akart lenni. Szerette ezt a férfit, egész testével és lelkével szerette.
– Minek szól ez a mosoly? – kérdezte a férfi.
És Cameron azt felelte:
– Szeretlek, ennyi az egész.
Újabb csillag száguldott át a feketeségen. A hegedűszó elhalkult.
Cameron fiatal volt. Fiatalabb. És szenvedett.
Ketten álltak előtte, egy férfi és egy nő, és mindketten zord,
szigorú arcot vágva meredtek rá.
A nő azt mondta:
– Hatalmas csalódást okoztál!
A férfi pedig azt:
– Miért vagy ilyen? Miért vagy ilyen átkozottul hálátlan? Van
fogalmad arról, hogy mit tettünk érted? És te így hálálod meg?
É
 És ó, ezek a szavak mindent összezúztak, és megsemmisítették
Cameront. Összetört a szíve, és rosszullét tört rá. Szerette volna
megmondani nekik, hogy meg fog javulni, és olyan lesz, amilyennek
ők akarják, de nem tudja, hogyan csinálja, csak azt…
Felbukkant a harmadik csillag. A férfi és a nő eltűntek, de a
megvetésük megmaradt, mint valami fertőzés, ami a vérrel terjedve
átjárja az egész testet, egészen a csontok mélyéig.
A Naphoz hasonlatos férfi ismét megjelent, de a fénye sokat
gyengült. Ő és Cameron veszekedtek. Nem számított, hogy min,
csak az, hogy kiabáltak, és marták, gyilkolták egymást, és minden
szót egy-egy ökölcsapásnak szántak.
Cameron nem akarta ezt. Sajnálta, rettenetesen sajnálta, és nem
tudta, mi a baja, és mindig próbálkozott.
– Esküszöm, Zach, én próbálkozom, csak nem bírok…
– Tudom – vágott közbe Zach, és mélyet sóhajtva lehiggadt. – Én
is próbálok erős lenni. Nagyon komolyan mondom! De neked arra
van szükséged, hogy beszélj hozzám, vágod? Legyél őszinte
hozzám! Ne hagyd, hogy találgassak! Ez már nem mehet így sokáig.
Mind a ketten belepusztulunk.
– Belepusztulunk – suttogta Cameron, mialatt csillagok
záporoztak körülöttük.
Wallace kisebb-nagyobb részleteit látta egy életnek, ami nem az
övé volt. Felbukkantak előtte barátok; hallott nevetést; látott rossz
napokat, amelyeken Cameron alig tudott felkelni az ágyból;
megtapasztalta a mindent átható keserűséget, amikor Cameron az
anyja mellett állva figyelte az apját, aki a kórházi ágyon fekve az
utolsó pillanatait élte.
Gyűlölte és szerette az apját, és várta, várta, várta, hogy az öreg
férfi mellkasa többé ne emelkedjen fel, és amikor ez megtörtént, a
bánatát vad megkönnyebbülés tompította.
Évek következtek. Wallace éveket látott elsuhanni, amelyek során
Cameron néha egyedül élt, néha pedig nem, amelyek alatt saját
magát bámulta a tükörben, és mialatt zúzódásra hasonlító karikák
sötétlettek a szeme alatt, azt kérdezte magától, hogy lesz-e valaha
könnyebb. Kiskölyök volt, a biciklijén száguldott a nyári
forróságban. Tizennégy éves volt, és egy kocsi hátsó ülésén
tapogatott egy lányt, akinek a nevére nem emlékezett. Tizenhét
évesen csókolózott először egy fiúval, és össze-összerezzent,
valahányszor a fiú borostás álla súrolta a bőrét. És négyéves volt, és
hat, és tizenkilenc, és huszonnégy, aztán jött Zach, Zach, Zach, a
Nap-ember, és ó, a szíve kihagyott egy ütemet, amikor meglátta őt a
szoba másik végében.
Nem tudta, mi hatott rá így, mi vonzotta őt ilyen gyorsan és
erősen, de a buli hangjai elhalkultak körülötte, amikor odament
Zach-hez. A szíve összevissza vert, és ő esetlen volt, és alig tudott
beszélni, de sikerült kipréselnie magából a nevét, amikor a Nap-
ember megkérdezte, aztán mosolygott, te jó isten, mosolygott, és azt
mondta:
– Szia, Cameron, én Zach vagyok. Már jó ideje nem láttalak.
Merre jártál?
És ez jó volt. Olyan átkozottul jó.
Végül három évig éltek együtt. Három jó, boldog, rémisztő évig,
amelyek során csúcsok és mélypontok követték egymást, és álmosan
pislogtak a reggeli fényben, amikor felébredtek egymás mellett, és a
bőrükből még az ágy melege sugárzott, amikor a kezüket nyújtották
a másik felé.
Háromévnyi harc, szenvedély, és utazások a hegyekbe, havas
tájakra, valamint az óceánhoz, ahol a víz égszínkék és meleg volt.
A harmadik év végén az történt, hogy Zach egyszer csak
megszólalt:
– Nem érzem jól magam.
Mosolyogni próbált, de közben eltorzult az arca. Aztán a szeme
befordult az üregébe, és Zach összeesett.
Az egyik pillanatban minden rendben volt.
A következőben Zach már nem létezett.
Katasztrofális pusztulás következett. Minden összeomlott, amit
együtt felépítettek, és a végén Cameron magányosan üvöltött és sírt
a romokon. Ordított és tombolt az egész dolog igazságtalansága és
tisztességtelensége miatt, és semmi, de semmi nem húzhatta ki ebből
az állapotból.
Gyengült, egyre csak gyengült, és mind jobban megfakult, míg
végül árnyékká vált, amit pusztán a megszokás ereje mozgatott a
világban.
– Jaj, ne, kérem, ne! – nyöszörögte Wallace, de már elkésett, már
túlságosan elkésett, mert mindez a múltban játszódott le, már
megtörtént, és már bevégeztetett.
Újabb csillag tűnt fel a messzeségben, de ez nem Cameroné volt.
Hanem Wallace-é. És egy beszélgetést hordozott.
„Mennyi volt a leghosszabb idő, amit valaki itt töltött?
Miért? Arra gondol, hogy gyökeret ver itt?
Nem, csak úgy kérdezem.
Aha… értem. Szóval, tudomásom szerint, egyszer volt itt valaki,
aki két hétig maradt. Az egy nehéz eset volt. Az öngyilkosok
rendszerint azok.”
– Cameron, annyira sajnálom – suttogta Wallace.
És Cameron azt felelte:
– Még itt vagyok. Még itt vagyok.
A csillagok felrobbantak, Wallace pedig távolodott tőlük, mintha
egy láthatatlan erő húzta volna.
Wallace felkapta a fejét. A kertben találta magát, a teacserjék
között. Mei szorosan mellette állt, erősen fogta a karját, és azt
mondogatta:
– Wallace? Wallace! Nézz rám! Nem vagy veszélyben. Itt vagyok,
és vigyázok rád.
– Nem! Nem, te nem érted! – tiltakozott Wallace, és megpróbálta
kiszabadítani a karját. Aztán oldalra nézett, és felfedezte, hogy
valamivel odébb Hugo és Cameron egymással szemben állnak annál
a cserjénél, amire a révész oly büszke, ami már tízéves. Az a
Cameron, akit ő a csillagokban látott, nyomtalanul eltűnt, és az a
szörnyű héj vette át a helyét. Fekete fogait kivillantva vicsorgott,
sötét szeme mintha egy vadállaté lett volna.
– Cameron – suttogta Hugo.
Cameron az oldala mellett tartotta a kezét, és az ujjai most
megrándultak, de egyetlen hang sem jött ki a száján.
Mialatt Mei lassan felvontatta Wallace-t a teraszra, Apollo
dühösen ugatott, és Nelson a szemét tágra nyitva bámult, Cameron
sarkon fordult, és lassú léptekkel tartott az erdő felé.
 Amikor Wallace utoljára felé nézett, már csak a hátát látta, amint
az alak beleveszett a fák alatti sötétségbe.
Hugo a ház felé fordult, és végtelenül lesújtottnak tűnt.
Wallace soha többé nem akarta ilyennek látni őt.
És mialatt a felhők elsiklottak a hold elől, ők ketten sokáig nézték
egymást a világnak ebben az ezüstös fényben úszó, apró zugában.
 15. fejezet
ALAN MEGPRÓBÁLT elmenni.
Nem jutott messzire, amikor a bőre elkezdett lehámlani.
Visszatért a teaházba, és látszott rajta, hogy szörnyen feldúlta az,
amit megtapasztalt.
– Mi történik velem? – kérdezte ingerülten. – Mit művelt velem? –
A mellkasához kapott, végighúzta rajta néhányszor a körmeit, és
folytatta: – Nem tudom, mi ez, de nekem nem kell. Ez egy rablánc.
Nem látja, hogy ez egy rablánc?
Hugo sóhajtott egyet, és azt felelte:
– El fogom magyarázni, ahogyan csak tudom.
Wallace gyanította, hogy az sem lesz elég.

***

Másnap reggel a Kharón Állomás teaház kora reggel kinyitott,

éppúgy időben és normálisan, mint a többi napon.
Az emberek pedig jöttek, ahogyan mindig is. Mosolyogtak és
nevettek, teát ittak és süteményeket ettek. A kedvenc helyükön
ültek, lassan lépkedtek, és felkészültek, hogy elkezdjenek egy újabb
napot a hegyekben megbúvó faluban.
Nem láthatták a dühös férfit, aki ide-oda rohangált a
vendégtérben, közben időnként megállt, és ordítozott az
emberekkel. Egy nő elegáns mozdulatokkal törölgette a száját, mit
sem sejtve arról, hogy Alan egyenesen a fülébe kiabál. Egy gyermek
a nyelvét nyújtogatva próbálta lenyalni az orrára kenődött
tejszínhabot, és nem tudta, hogy Alan mögötte áll, és az arca eltorzul
a haragtól.
– Lehet, hogy be kéne zárni mára – vélekedett Wallace, mialatt a
kerek ablakon át figyelte a vendégtérben zajló eseményeket.
Meiről lerítt, hogy halálosan fáradt és megviselt. Ő és Hugo alig
aludtak, mert Alan egész éjjel lármázott.
– Nem árthat senkinek – válaszolta csendesen. – Akkor meg mi
értelme lenne?

É É
 – Én képes vagyok székeket mozgatni – felelte Wallace. – És össze
tudom törni az izzókat. És fele olyan dühös sem voltam, mint ő
most. Tényleg vállalni akarod a kockázatot?
Mei sóhajtott, és kijelentette:
– Hugo tudja, hogy mit csinál. Nem hagyja, hogy baj történjen.
Hugo a pult mögött állt, és mosolygott ugyan, de látszott rajta,
hogy erőltetnie kell. Ezúttal is régi barátként üdvözölte a
vendégeket, de valami nem volt rendben vele, bár ezt a legtöbben
nem vették észre. A legrosszabb esetben néhány idős hölgy arra
intette, hogy jobban kéne vigyáznia magára.
– Pihenjen, amennyit csak tud! – tanácsolták neki rosszalló
hanghordozással. – Kimerültnek tűnik.
– Úgy lesz – ígérte Hugo, és Alanre pillantott, aki ebben a percben
éppen egy asztalt próbált felborítani, szerencsére sikertelenül.
Wallace egyszer sem ment át a teázóba, mígnem észrevette, hogy
Alan elindul Nelson felé. Akkor átsietett az ajtón, és fennhangon
megszólalt:
– Alan! Hé, Alan!
A férfi megpördült, és a szeme szinte villámokat szórt.
– Mi van? Mi a fenét akar?
Wallace nem tudta. Nem akart mást, mint hogy távol tartsa a
dühöngő alakot Nelsontól. Nem hitte ugyan, hogy Alan tudna ártani
az öregúrnak, nem igazán, de nem akart vállalni semmiféle
kockázatot. Hugo elindult feléjük, de Wallace a fejét rázva, némán
könyörgött neki, hogy maradjon ki ebből. Nem bírta elviselni a
gondolatot, hogy Hugo veszélynek teszi ki magát. Nem akarta, hogy
ez még egyszer megtörténjen.
Ismét Alan felé fordult, és azt felelte:
– Álljon le!
Alan meglepődött, és talán a haragja is enyhült valamennyit,
mialatt felmordult:
– Mi van?
– Álljon le! – ismételte Wallace határozottan. – Nem tudom, mi jár
a fejében, de gondolja, hogy ettől jobb lesz a helyzet?
– Mit tud erről maga? – vágott vissza Alan, és kezdett elfordulni.

É
 – Én is ugyanolyan vagyok, mint ön – felelte gyorsan Wallace, bár
valamiért hazugságnak érezte ezt. – Halott vagyok, úgyhogy jól
tudom, miről beszél. – Ezt persze egy pillanatig sem hitte, de úgy
volt vele, hogy ha Alan elhiszi, akkor az neki pont megfelel.
Alan mindenesetre megállt, és a szemét résnyire vonva
visszanézett.
– Akkor segítsen nekem, hogy kezdhessek valamit a helyzettel! –
felelte komoran. – Nem tudom, mi történt az éjjel, de nem
ragadhatok itt. Haza akarok menni. Van egy életem. És meg kell…
– Két lehetősége van – vágott közbe Wallace. – Vagy itt marad,
ebben a házban. Vagy hagyja, hogy Hugo felvezesse a lépcsőn, aztán
átsegítse az ajtón.
– Szerintem van egy harmadik is – válaszolta Alan. – Kitalálom,
hogyan juthatok ki innen. Mozgásban maradok, és addig megyek,
amíg meg nem szabadulok ettől az egésztől.
Wallace tétovázott pár pillanatig, majd azt mondta:
– Senki sem akar ártani magának. Soha nem tennének ilyesmit. Ez
másról szól. Ez egy megálló. Egy megálló a mellett az ösvény
mellett, amelyen utazunk.
Alan lendületesen rázta a fejét.
– Maga itt akar maradni? – kérdezte kihívó hangon. – Semmi
gond. Engem hidegen hagy, hogy mit akar. Az a vén gazember, aki
ott ül, ugyanerre vágyik? Részemről az is rendben van. De nekem
nem ez kell! Nem én kértem, hogy…
– Egyikünk sem kérte! – csattant fel Wallace. – Azt hiszi, hogy
nekünk könnyű? Maga meghalt. Elképzelni sem tudom, hogy min
ment keresztül, hogy mit érzett. De ettől még nem kell ekkora
seggfejnek lennie! – Ó, ezt az álszentséget! – gondolta rögtön Wallace,
és elszégyellte magát, mert eszébe jutott, hogy miket mondott
Hugónak, Meinek és Nelsonnak, a három embernek, akik csak
segíteni próbáltak neki. Sokkal tartozott nekik, de undorítóan
viselkedett velük, és csak azért, mert félt.
Hogyan is lenne joga lehordani Alant, amikor ő maga is ugyanezt
művelte? Nem szívesen hasonlította magát ehhez a dühöngő
szerencsétlenhez, de ez volt az igazság, nemde?
Mindenesetre nyugalmat kényszerített magára, és folytatta:
 – El akar menni? Akkor menjen! Lássuk, meddig jut el!
Talán messzebbre, mint én, de az nem érdekes. Aztán semmivé
változik. Semmi lesz magából. Tényleg ezt akarja?
– Alan nyitotta a száját, hogy feleljen, de Wallace gyorsan
hozzátette: – Szerintem nem. És azt gondolom, hogy valahol mélyen
maga is tudja ezt. Most az egyszer, életében egyszer használja azt a
hülye fejét!
Wallace azzal elfordult, és Alant kikerülve a kandalló felé sietett.
– Jól ment. Szép munka – súgta neki Nelson, amikor megállt
mellette.
Wallace rátette a kezét az öregúr székének háttámlájára, sóhajtott
egyet, és azt dörmögte:
– Csak azt nem tudom, van-e jogom ilyeneket mondani neki.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy… ő olyan, mint én – felelte Wallace, és könnyebben
mondta ki ezeket a szavakat, mint várta. – Bizonyos értelemben
azért nem esik jól őt figyelni, mert látom, hogy én magam milyen
voltam. A pokolba, hogy milyen vagyok! Nem tudom. Minden össze
van keveredve a fejemben. Hogyan mondhatom neki azt, hogy ne
legyen seggfej, amikor én magam is ugyanazt műveltem, mint ő?
– Úgy van – helyeselt Nelson színtelen hangon. – Pontosan azt.
– És nem kellett volna – suttogta Wallace szégyenkezve. – Féltem,
sokkal jobban rettegtem, mint életemben valaha, de ez nem mentség
arra, ahogyan viselkedtem veletek. – Megcsóválta a fejét, és folytatta:
– Mei mondott valamit az első éjszakán, amikor idehozott. Hogy
meg kell gondolnom, mit mondok. És nem ezt tettem. – Alázatos
tekintettel nézett Nelsonra, és hozzáfűzte: – Elnézésedet kérem azért,
ahogyan viselkedtem veled. Nem várom el, hogy megbocsáss, de ezt
ki kellett mondanom.
Nelson egy ideig hallgatagon fürkészte őt. Szerette volna
elfordítani a fejét, de nem tette. Az öregúr végül megszólalt:
– Jól van, elfogadom a bocsánatkérésedet. És nagyra értékelem.
Meinek igaza volt. Általában igaza van, de ezzel különösen fejen
találta a szeget. És ha a számodra még van remény, akkor ez Alanre
is vonatkozik.
– Csak azt nem tudom, hogy ez elég lesz-e – vallotta be Wallace.
 – Talán igen. Valószínűleg elég lesz. Hugo mindent megtesz, ami
tőle telik. Ennél többet senki sem kérhet tőle.
De örülök, hogy itt vagy. És tudom, hogy nem én vagyok az
egyetlen.
Wallace a fejét elfordítva Hugóra nézett. A révész éppen átadott
egy vendégnek egy teával teli bögrét, és ugyanolyan mereven
mosolygott, mint eddig.
De mintha minden pillanatban csakis Wallace-t figyelte volna.

***

A nap többi része már csendesebben telt. Alan az ablaknál

ácsorgott, és senkivel sem törődött. Valahogy az egész teste
merevnek tűnt, mintha minden izma folyamatosan megfeszült
volna, és időről időre megtapogatta a gyomrát, a mellkasát és a
nyakát. Wallace arra gondolt, hogy a férfit talán fantomfájdalom
gyötri, és remélte, hogy nem ez a helyzet. Elképzelni sem tudta,
hogy az milyen érzés lehet.
Amikor távozott az utolsó vendég, Hugo bezárta az ajtót, és
megfordította a rajta lógó táblát, hogy a „Zárva” felirat legyen kifelé.
Mei a konyhát takarította, és pokoli hangerővel zúgatta azt a
borzalmas zenéjét.
– Wallace, volna rám egy perced? – kérdezte Hugo. – Beszélni
szeretnék veled.
Wallace óvatos pillantást vetett Alanre, aki továbbra is az
ablaknál állt.
– Menj csak! – biztatta Nelson. – Tudok bánni vele, ha kell.
Lehet, hogy öregnek látszom, de egy ilyen alakot még ki tudok
fektetni.
És Wallace hitt neki.
Hugo a hátsó ajtó felé indult, ő pedig követte. Azt hitte, kimennek
a teraszra, mint szinte minden éjszakán, de a révész megállt a
folyosó végénél. Nekidőlt a falnak, és megdörzsölgette az arcát. A
fejpántja – narancssárgát viselt ezen a napon – elferdülve fogta körül
a fejét. Wallace azt kívánta, bárcsak kiegyenesíthetné. És hirtelen
azon kapta magát, hogy még számos lehetetlen dolgot kíván.
 A csendet Hugo törte meg:
– A következő néhány nap egy kicsit más lesz – mondta szinte
mentegetőző hangsúllyal.
– Ezt hogy érted?
– Alan miatt. Segítenem kell neki. Rá kell vennem, hogy szóba
álljon velünk – magyarázott Hugo, és sóhajtott egyet.
– Ami azt jelenti, hogy nem tudunk beszélgetni esténként,
ahogyan eddig, hacsak nem azután, hogy…
– Ó, ugyan már, hagyd ezt! – szólt közbe Wallace, noha valahol a
bensőjében ébredezni kezdett a féltékenység. – Értem. És megértem.
Alan… te csak tedd, amit kell! Miattam ne aggódj! Tudom, hogy itt
mi a fontos.
– Te vagy a fontos – felelte Hugo, és valamiért csalódottnak tűnt.
– Ahogyan Alan is.
– Ööö… köszönöm – dünnyögte Wallace bizonytalanul.
Hugo lendületesen bólogatott, majd a tekintetét a padlóra
szegezve folytatta:
– Nem szeretném, ha azt gondolnád, hogy nem vagy fontos.
Tudod… szeretek veled beszélgetni. Sokszor azért várom az estéket,
hogy végre kimenjünk a teraszra.
– Ó – bökte ki Wallace, és azt érezte, hogy átmelegszik az arca.
Köhécselt egyet, és kibökte: – Szóval… khm… ööö… én is szeretek
beszélgetni veled.
– Tényleg?
– Aha.
– Akkor jó.
– Igen… jó – felelte Wallace, és nem tudta, mit mondhatna még.
Hugo vagy fél percig az alsó ajkát rágcsálva gondolkodott, majd
megszólalt:
– Általában úgy teszek, mintha tudnám, hogy mit művelek. És
szeretem azt hinni, hogy jól csinálom, még akkor is, amikor
ismeretlen terepen járok. Mert… mindig más. Minden ember más.
Nehéz és bonyolult, de hát a halál már csak ilyen, és ilyen is marad.
Néha olyan emberek jönnek ide, mint te, máskor pedig…
– Egy Alan érkezik.

É
 – Hát igen – erősítette meg Hugo. – És ilyenkor keményebben kell
dolgoznom, de megéri, ha sikerül kapcsolatot teremteni velük. Nem
akarom, hogy bárki, aki eljön ide, egyszer csak megforduljon, és azt
tegye, amit Cameron. Nem szeretném, ha valaki azt gondolná, hogy
nincs remény. Hogy semmije sem maradt.
– Cameron… – kezdte a választ Wallace, de elhallgatott, mert
nem igazán tudta, mit akar mondani. Ez a dolog túl nagynak
érződött. Át kellett törnie rajta, hogy eljusson az igazságig. De végül
kimondta: – Öngyilkos lett.
– Tessék? – kérdezte Hugo meglepetten. – Ezt honnan tudod?
Mostanáig nem volt idejük beszélni arról, ami a kertben történt.
Arról, amit Wallace látott és érzett. Mindarról, amit Cameron
megmutatott neki.
– Láttam, amikor Cameron hozzám ért – magyarázott fojtott
hangon. – Csillagok suhantak el előttem, az ő darabjai. Láttam az
emlékeit. Éreztem a boldogságát, a szomorúságát, és mindent, ami a
kettő közé esett.
Megmaradt belőle valami, és én láthattam azt a valamit.
Hugo hirtelen nekiroskadt a falnak, mintha a lába nem tudta
volna megtartani a súlyát.
– Ó, te jó isten! – suttogta megrendülten, és lehorgasztotta a fejét.
– Ez nem… a menedzser azt mondta… Hazudott nekem?
– Ezt nem tudom – jelentette ki Wallace sietve. – Nem tudom,
miért mondta neked azt, amit mondott, de… – Elhallgatott, és
keményen küzdött, hogy megtalálja a megfelelő szavakat, majd így
folytatta: – De mi van, ha a héjak nem olyan üresek, mint hiszed? Mi
van, ha egy részük még létezik?
– Akkor az azt jelentené… nem tudom, hogy mit jelentene –
vallotta be Hugo, és ekkor felemelte a fejét. A szeme, a szája, az
egész arca szomorúságot tükrözött. – Átkozottul keményen
próbálkoztam, hogy szót értsünk egymással.
Hogy megértessem vele: a halála nem határozza meg egyszer és
mindenkorra. Hogy bár nem lát más megoldást, most már vége, és
többé nem kell szenvednie.
– Elvesztett valakit – suttogta Wallace, és a Nap-emberre gondolt.

É
 – Tudom. És akármit mondtam neki, nem tudtam meggyőzni
arról, hogy újra megtalálhatják egymást – felelte Hugo, és a teraszra
vezető ajtó felé nézett.
– Volt már olyan, hogy valaki héjjá vált, majd visszatért? – vetette
fel Wallace.
– Nem tudok ilyen esetről. Eleve nagyon kevesen vannak –
válaszolta Hugo a fejét csóválva, és a száját keserűen legörbítve
hozzátette: – Legalábbis a menedzser ezt mondta nekem.
– Rendben – felelte Wallace –, de ha ez a helyzet, miért nincsenek
több százan? Több ezren? Nem létezik, hogy ő az első. Miért nem
láttam egyet sem a faluban, miután meghaltam?
– Nem tudom – mormolta Hugo. – A menedzser azt mondta…
mindegy, nem számít, hogy mit mondott. Most nem. Nem, ha…
Wallace. Tudod, hogy ez mit jelent? – kérdezte végül, és ellökte
magát a faltól.
– Ööö… nem.
– Át kell gondolnom ezt a dolgot. De nem most.
Túlságosan tele van a fejem. Mindenesetre köszönöm.
– Mit?
– Azt, hogy az vagy, aki vagy.
– Nem nagy ügy – dünnyögte Wallace, és kínosan érezte magát. –
Eleve nem voltam valami csoda, ahogyan azt nyilván te is tudod.
Hugo úgy nézett rá, mintha vitatkozni akart volna, de végül csak
Mei nevét kiáltotta.
A zene egy pillanatra hangosabb lett, amikor Mei átjött a
lengőajtón.
– Mi történt? Mi a baj? – kérdezte, miközben feléjük sietett a
folyosón. – Megtámadtak minket? Kinek a seggét kell szétrúgnom?
Hugo a tekintetét továbbra is Wallace-on tartva azt felelte:
– Szeretnélek megkérni egy szívességre.
– Rendben – vágta rá gondolkodás nélkül Mei, és kíváncsian
figyelte mindkettőjüket. – Mi lenne az?
– Öleld meg Wallace-t a nevemben!
Wallace-nak a torkán akadt a lélegzet.
– Hű, de örülök, hogy emiatt futottam! – felelte Mei, majd a jobb
mutatóujjával megkopogtatta a bal tenyerét. Fény villant valahol a
közelben, és gyorsan el is halványult. – Van valami különös oka? –
érdeklődött Mei.
– Az, hogy én nem tudom megtenni – közölte Hugo. – De nagyon
szeretném!
Mei tétovázott, de csak egy pillanatig. Aztán Wallace
gyakorlatilag nekitántorodott a falnak, amikor a nő rávetette magát,
és a dereka köré fonta a karját, majd a mellkasára hajtotta a fejét.
– Te is ölelj meg engem! – követelte Mei. – Furcsa, ha nem
viszonzod. Amit a főnök akar, azt a főnök meg is kapja.
– Ez máris nagyon furcsa – dörmögte Wallace, de
engedelmeskedett. És az ölelés jólesett neki. Sokkal jobban, mint
várta. Nem azt érezte, mint az előző alkalommal, amikor
Desdemona távozása után Mei megölelte. Sokkal több volt annál.
– Ezt Hugótól kapod – emlékeztette Mei, de merőben feleslegesen
tette.
– Tudom – suttogta Wallace.

***

Alan úgy nézett ki, mint aki vitatkozni akar. A szemét résnyire
vonva, ellenségesen nézett mindenkire, a karját szorosan összefonta
a mellkasán, és lerítt róla, hogy még most is fortyog benne a harag.
Ugyanakkor, úgy tűnt, figyel is.
– Hugo segít neki, hogy túljusson ezen – állította Nelson, és
felváltva nézte az unokáját, illetve az új vendéget.
Wallace ebben nem volt annyira biztos. Hitt Hugóban, de azt nem
tudhatta, hogy Alan hogyan fog reagálni. Nem tetszett neki az ötlet,
hogy ők ketten elmenjenek valahová, még ha csak a hátsó kertbe is.
– És ha nem? – mormolta aggodalmasan.
– Akkor nem – felelte Nelson. – És bár nem az ő hibája lesz,
bűntudata támad, amit ugyanúgy hordozni fog magában, mint
Cameron és Lea miatti bűntudatát.
Emlékszel, mit mondtam róla? A végletekig együttérző. Ez a mi
Hugónk.
– Ő ma nem jött el – jegyezte meg Wallace.
Nelson tudta, hogy kiről beszél, és azt felelte:
 – Majd visszatér. Lehet, hogy eltelik egy-két nap a látogatásai
között, de Nancy mindig visszatér.
– Helyrejön valaha?
– Nem tudom. Szeretném azt hinni, hogy igen, de… – felelte
Nelson, majd a kézfejét a szája elé tartva köhögött egyet, és folytatta:
– Egy gyermek elvesztése megsemmisíti az embert.
Wallace észbe kapott, és idiótának érezte magát. Nelson persze
hogy megértette Nancyt. Hugo elvesztette a szüleit, ami azt
jelentette, hogy Nelson elvesztett egy gyermeket. És Wallace-nak
most bűntudata támadt, amiért még sosem jutott eszébe, hogy
felhozza ezt a témát, de most megtette.
– Te is… – kezdte a mondatot, de nem tudta befejezni.
– Igen, a fiamat – felelte Nelson. – Jó ember volt. Konok, de jó.
Olyan komoly volt kisfiúnak, de idővel megtanult mosolyogni.
Hugo anyja felismerte ezt. Ők ketten összeillettek. Emlékszem arra,
amikor a fiam először mesélt egy lányról, akit akkor ismert meg.
Csak úgy ragyogott a szeme. Abban a pillanatban tudtam, hogy fülig
beleszeretett, bár akkor még nem találkoztam vele.
Feleslegesen aggódtam volna. Csodálatos nő volt, tele reménnyel
és örömmel. De elsősorban türelmes és kedves volt. Aztán
mindketten fogták a legjobb tulajdonságaikat, és mindet belerakták
Hugóba. Mindig látom benne őket.
– Bárcsak találkozhattam volna velük! – mondta Wallace, és Alant
figyelte, aki a hátsó terasz felé induló Hugo nyomába szegődött, míg
Apollo már odakint ugatott.
– Kedveltek volna téged – válaszolta Nelson. – Keményen
megdolgoztak volna, persze, de csupa jóindulatból. – Elmosolyodott,
és folytatta: – Alig várom, hogy viszontlássam őket. Hogy a két
kezembe fogjam a fiam arcát, és megmondjam neki, mennyire
büszke vagyok rá.
Azt hisszük, hogy van időnk ilyen dolgokra, de sosem elég
mindenhez, amit el kellene mondanunk. – Ekkor ravaszkásan
sandított Wallace-ra, és hozzátette: – Ezt nem ártana megjegyezned.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Ó, hát persze – felelte Nelson kuncogva, majd hirtelen
megkomolyodott, és azt kérdezte: – Ha megtehetnéd, mondanál
valamit azoknak, akiket hátrahagytál?
– Úgysem figyelne rám senki.
Nelson lassan csóválta a fejét, és kijelentette:
– Na, én ezt egy pillanatig sem hiszem.

***

Alan tért vissza elsőnek a teázóba. Az arckifejezése alapján

feldúltnak és rémültnek tűnt. A hangulat nyomasztó lett már a
puszta jelenlététől, de mintha még a falak is elkezdtek volna
összezárulni. Wallace nem tudta eldönteni, hogy csak a saját érzéseit
vetíti-e ki, vagy mindez valóban a férfitól jön. Alantől, akit ő már-
már megsajnált, mialatt felvett még egy széket, megfordította, és
rátette az asztalra.
Ez az együttérzés dolog a legkevésbé sem tűnt szívderítő
valaminek.
Mei a seprűt a kezében tartva megállt, és odaszólt Alannek:
– Jól van?
Alan azonban nem törődött vele, inkább a száját tátva bámulta
Wallace-t. Akinek ez nem tetszett, és azt kérdezte a férfitól:
– Mi a baj?
– A szék! – felelte Alan. – Hogy csinálja?
Wallace pislogott egyet.
– Ó! Aha, értem – válaszolta. – Gyakorlás kérdése, azt hiszem.
Nem olyan nehéz, ha egyszer ráérez a lényegre.
Csak idő kell hozzá, hogy megtanuljon összpontosítani…
– Meg kell mutatnia, hogyan csinálja! – fakadt ki Alan.
Wallace ezt egyáltalán nem tartotta jó ötletnek. A lelki szemeivel a
zűrzavar képeit látta, sikoltozó vendégeket, amint ész nélkül
menekülnek a szanaszét röpködő székek elől, amiket egy láthatatlan
kéz hajigál…
– Idő kell hozzá – magyarázott a fejét csóválva –, talán több is,
mint amennyit maga itt…
– Meg tudom tanulni – állított Alan. – Mennyire lehet nehéz?
Mei a pultnak támasztotta a seprűt, vetett kettejükre egy
pillantást, majd elindult a folyosón a hátsó terasz felé.
 – Szóval… – mondta Wallace – nem tudom pontosan, hogyan
kéne elkezdeni.
– Én igen! – szólt közbe Nelson, és kissé előredőlt ültében.
– Wallace-t is én tanítottam meg mindenre, amit tud.
Ezzel azonban nem sikerült elkápráztatnia Alant.
– Maga? Ez most komoly? Maga? – kérdezte hitetlenkedve.
– Komoly – felelte Nelson kurtán, majd hozzátette: – De tudja,
mit, nem kell hinnie nekem. Mi több, ha így viselkedik, egyáltalán
nem kell elhinnie senkinek semmit!
– Nincs szükségem magára – jelentette ki Alan gúnyosan.
– Wallace is meg tudja mutatni nekem. Nem igaz, Wallace?
– De nem ám – közölte Wallace a fejét ingatva. – Nelson a
szakértő. Ha meg akar tanulni valamit, hozzá kell fordulnia.
– Ő már túl öreg ahhoz, hogy…
Ebben a pillanatban Nelson eltűnt a székéről. Alan elhallgatott, és
csak tátogott.
Egy ütemmel később Nelson megjelent mögötte, és a botjával
kiütötte alóla a lábát. Alan meglepetten felhördülve hanyatt esett, és
a lámpák villogni kezdtek.
– Nem túl öreg ahhoz, hogy mutasson egy-két trükköt egy
pimasz kölyöknek – közölte vele Nelson hűvös nyugalommal. – És
ha jót akar magának, fékezze a nyelvét, mielőtt tényleg megmutatom,
mire vagyok képes! – Elindult vissza, a széke felé, és menet közben
rákacsintott a dermedten álló Wallace-ra.
– Ne, várjon! – szólt utána Alan, és gyorsan feltápászkodott, a
lámpák pedig a korábbi fényerővel világítottak tovább. – Én csak… –
Megint elhallgatott, majd a fogát csikorgatva kimondta: – Hallgatni
fogok magára!
– Hiszem, ha látom – válaszolta Nelson, és szigorú tekintettel
meredt Alanre. – Az első feladata, hogy üljön le, és ne beszéljen. Ha
csak egy mukkanást meghallok, mielőtt megengedem, hogy újra
megszólaljon, semmire sem tanítom meg.
– De…
– Ne. Beszéljen.
Alan becsukta a száját, bár lerítt róla, hogy dühös, amiért
hallgatnia kell.
 – Menj, nézd meg őket! – szólt oda az öregúr Wallace-nak, mialatt
letelepedett a székére. – El tudom intézni az itteni dolgokat.
Wallace hitt neki. Pontosan tudta, hogy milyen fájdalmat képes
okozni az a bot.
Mialatt végigsietett a folyosón, még egyszer visszanézett.
Alan csak ült, és meg sem moccant.
Wallace ennek láttán arra gondolt, hogy az új vendég talán
mégiscsak hallgatni fog a ház lakóira.

***

– …és neked nem kell eltűrnöd ezt a fajta bántalmazást – mondta

Mei szenvedélyesen, amikor Wallace kilépett a hátsó teraszra, ahol
hűvös levegő fogadta. – Engem nem érdekel, kinek képzeli magát a
fickó, így senki sem beszélhet veled! Baszódjon meg! Felőlem mehet
a pokolba!
– Köszönöm, Mei – felelte Hugo fanyarul mosolyogva. –
Lényegre törő, mint mindig.
– Csak azért, mert dühös, és fél, nincs joga faszfejnek lenni –
folytatta Mei. – Mondd meg te is, Wallace!
– Ööö… erre talán nem én vagyok a legjobb ember – felelte
Wallace –, tekintve, hogy régebben én is faszfej voltam.
Mei horkantott egyet.
– Régebben az voltál… aha. Ó, ez igazán cuki – dohogott
mérgesen, majd hirtelen azt kérdezte: – Kettesben hagytad
Nelsonnal?
– Szerintem semmi ok az aggodalomra – vélekedett Wallace, a két
kezét feltartva. – Nelson már helyretette a fiút. Én inkább Alant
féltem.
– Mit művel vele nagyapa? – kérdezte Hugo, és keservesen
sóhajtott egyet.
– Minek is nevezzem… szellemkarate?
Mei felkacagott, és kifakadt:
– Ó, ember, és én lemaradtam róla? Be kell mennem, hogy ott
legyek, ha netán újra megteszi! Wallace, te pedig maradj itt,
rendben? – Mei nem várta meg a választ.
 Lábujjhegyre állva gyors puszit nyomott Hugo arcára, és besietett
a házba. Amint becsukta az ajtót, máris Nelson nevét kiabálta.
– Tüske a köröm alatt – dörmögte Hugo.
Wallace lassú léptekkel sétált a révész felé, és azt kérdezte:
– Ki? Nelson vagy Mei?
– Mind a kettő – válaszolta Hugo, és akkorát ásított, hogy
belereccsent az állkapcsa.
– Le kéne feküdnöd – javasolta Wallace. – Aludj egyet!
Szerintem ma éjjel már csend lesz. – Úgy vélte, némi szerencsével
Nelson meg tudja meggyőzni Alant, hogy legalább pár órára fogja be
a száját.
– Mindjárt megyek. Csak… ki kellett szellőztetnem a fejemet egy
kicsit.
– És… hogy ment?
Hugo megvonta a vállát, és annyit mondott:
– Ment.
– Az jó, vagy nem?
– Alan dühös. Amit én megértek, de tényleg. És akármennyire
szeretném is, ezt nem vehetem el tőle. Az övé. A legtöbb, amit
tehetek, hogy megértetem vele, nem kell belekapaszkodnia az
örökkévalóságig.
– Gondolod, hogy hallgat rád? – kérdezte Wallace, mert erősen
kételkedett ebben.
– Remélem – válaszolta Hugo fáradtan mosolyogva. – Még túl
korán van ahhoz, hogy megítéljem. De ha a dolog kezd
kezelhetetlenné válni… – Kifürkészhetetlenül bonyolult kifejezés
suhant át az arcán, majd azt mondta: – Fogalmazzunk úgy, hogy azt
jó lenne elkerülni, ha egy mód van rá.
– A menedzserről beszélsz.
– Aha.
– Nem kedveled őt.
Hugo kinézett a sötétségbe, és elgondolkodva felelte:
– Nem az a típus, akit kedvelni lehet. Csak az érdekli, hogy el
legyen végezve a munka, és semmi más nem számít. Nincsenek
ellenséges érzéseim vele kapcsolatban, de…
 – Félsz tőle – mondta Wallace, és hirtelen biztosra vette, hogy
igaza van.
– Ő egy, a halált felügyelő kozmikus teremtmény – közölte Hugo
színtelen hangon. – Naná, hogy félek tőle. Mindenki fél tőle. Éppen
ez a lényeg.
– Mégis meghallgattad, amikor munkát ajánlott.
– Ennek ahhoz semmi köze – felelte Hugo a fejét rázva. –
Elfogadtam a munkát, mert azt akartam. Hogyan is ne tetszett
volna? Segíteni embereknek, amikor a legnagyobb szükségük van rá,
amikor azt hiszik, minden elveszett?
Számomra magától értetődő volt, hogy vállalom.
– Mint Jézus – mondta Wallace teljes komolysággal. – Megváltó-
komplexusnak nevezik az ilyesmit.
Hugo erre felkacagott.
– Hát igen, lehet benne valami – válaszolta derűsen. – Aztán ott
van az a lehetőség, hogy a menedzser hazudott a héjakkal
kapcsolatban, és ez az, ami még jobban megrémít.
Már csak azért is, mert óhatatlanul felmerül bennem a gondolat,
hogy még miket titkol el előlem.
– És jutottál már valamire?
– Egyelőre nem. Még gondolkodom. Majd erre is meglesz a
válasz. Egyszer.
Mindketten a korlátra könyökölve álltak, és elhallgattak egy
időre.
– Szerintem hallgatni fog rám – mondta végül Hugo. – Alanről
beszélek. Óvatosnak kell lennem. Jelenleg még nagyon sérülékeny.
De tudom, hogy sikerül kapcsolatot teremtenem vele. Csak idő kell
hozzá, hogy áttörjek. Amint jobban lesz, és meg tudom mutatni neki,
hogyan kelhet át, visszatérhetünk a normál kerékvágásba. – Wallace
felé nyújtotta a kezét, de félbehagyta a mozdulatot, és begörbítette az
ujjait.
– Hát igen – dörmögte Wallace –, a normális állapot.
– Nem úgy… ó, ezt állandóan elfelejtem – dohogott Hugo, és
aggodalmas arcot vágott. – Hogy te…
– Tudom – szólt közbe Wallace.
Hugo keservesen sóhajtott.
 – Nem tudok rendesen összpontosítani. Folyton azt hiszem, hogy
te… – mondta, de nem fejezte be a mondatot, csak a fejét rázta.
Aztán elindult az ajtó felé, és füttyentett egyet, mire a kertben
bóklászó Apollo vakkantott.
Mielőtt bement volna a házba, Wallace utánaszólt:
– Hugo!
A révész megállt a nyitott ajtó előtt, de nem fordult vissza.
Wallace felnézett a csillagokra, és Nelson kérdése járt a fejében:
„Ha megtehetnéd, mondanál valamit azoknak, akiket hátrahagytál?”
– Ha máshogy állna a helyzet – kezdte halkan Wallace –, ha én
még én lennék, te pedig te… gondolod, hogy olyannak látnál, akivel
talán képes lennél…
Nem hitte, hogy Hugo válaszolni fog. Arra számított, hogy szó
nélkül belép az ajtón, és ott hagyja őt, hadd ácsorogjon a teraszon
úgy, hogy végtelenül ostobának érzi magát.
De nem ez történt.
– Igen – felelte Hugo, és csak ekkor ment be a házba.
Wallace döbbenten nézett utána, és az a benyomása támadt, hogy
az egész teste izzik és lángol, mint a nap.
 16. fejezet
– BIZTOS VAGY BENNE? – dörmögte Wallace, és éberen figyelte
Alant. Az új vendég immár harmadik napja tartózkodott a házban,
de ő még most sem tudta, mit kezdjen vele. Azóta, hogy Nelson a
padlóra fektette… nos, nem változott meg kimondottan. Rákapott
arra, hogy figyelje a többiek minden mozdulatát, és bár nem tett fel
kérdéseket, Wallace-nak az volt az érzése vele kapcsolatban, hogy
mindent észrevesz és megjegyez magának. Nem pont olyan volt,
mint egy sarokba szorított, ugrásra kész vadállat, de közel járt ehhez.
És nem javított a helyzeten az sem, hogy amikor Wallace reggelente
elkezdte leszedni a székeket, Alan egy pillanatra sem vette le róla a
szemét, ő pedig érezte ezt, és újra meg újra megborzongott.
– Elképzelni sem tudom, hogy min mehet át – felelte Nelson
szintén fojtott hangon arra az esetre, ha Alan hallgatózni próbálna. –
Tudom, hogy egy kicsit érdes a modora…
– Nincs azzal baj, ha túlzol egy kicsit – szólt közbe Wallace. – De
tényleg! Esküszöm. Ne fogd vissza magad!
– …de a gyilkosságok áldozatainak sokkal nehezebb
megérteniük, hogy véget ért az addigi életük – folytatta Nelson, és
megcsóválta a fejét. – Alan nem azért halt meg, mert így döntött, és
nem is azért, mert a teste cserbenhagyta, hanem azért, mert valaki
elvette az életét.
És az egy borzalmasan erőszakos valami. Nagyon óvatosan kell
bánnunk vele, főleg Hugónak.
Wallace nyugtalan lett, miután leszedte az utolsó széket is, és
hallotta, hogy odabent a konyhában Mei torkaszakadtából énekel.
Benézett a lengőajtó ablakán, és meglátta az ide-oda szaladgáló
Hugót. A teraszon lezajlott, utolsó beszélgetésük óta gyakorlatilag
egy szót sem tudtak váltani egymással, bár Wallace nem is igazán
tudta, mit mondhatna még. Tudta, hogy Hugónak most Alanre kell
összpontosítania, ő maga pedig halott. Ezt semmi sem változtathatta
meg. Nevetséges és felesleges lett volna máshogyan gondolkodnia,
vagy legalábbis ezt mondta magának. Az élettel és a halállal
szemben a hangzatos kijelentések semmit sem értek.
Wallace sosem rajongott a „Mi lenne, ha?” kérdésekért.
 Ezzel csak az volt a gond, hogy hazudott magának, mert egyre
többször töprengett azon, hogy mi lenne, ha…
És ez veszedelmesnek tűnt. Mert amikor az előző éjszakán a
kandallónál ült, és fél füllel hallgatta Nelsont – aki éppen arról
magyarázott Alannek, hogy tiszta fejre és tökéletes összpontosításra
van szüksége a különféle trükkökhöz –, gondolatban messze járt,
nagyon messze.
Egy kisvárosban találta magát, egy verőfényes napon. Úgy
eltévedt, hogy fogalma sem volt, merre jár. Meg kellett állnia, hogy
útbaigazítást kérjen valakitől. Talált egy érdekes táblát egy földút
mellett, amin a „Kharón Állomás, Tea és sütemények” felirat
szerepelt. Rátért arra az útra.
Egyszer egy autóban ült, máskor pedig gyalogolt. De az úti célja
sosem változott. Megérkezett a földút végénél álló házhoz, és
elcsodálkozott azon, hogy miért nem roskadt még össze. Aztán
bement az ajtón.
És ott, a pult mögött egy férfi állt, aki békésen mosolygott, és
élénk színű pántot viselt a fején.
Ami ekkor következett, az folyton változott, bár a heves
szívdobogás mindig ugyanolyan maradt. Egyszer a pultban álló férfi
mosolygott, és azt mondta:
– Üdvözöllek! Már vártalak. Az én nevem Hugó. Hát a tiéd?
Máskor Hugo már tudta Wallace nevét (hogy honnan, az nem
számított; az efféle kis álmoknak nem kellett feltétlenül logikusnak
lenniük), és azt mondta:
– Wallace, annyira örülök, hogy itt vagy! Úgy látom, rád férne
egy jó borsmentatea!
– Igen – felelte erre Wallace –, csodásan hangzik. Nagyon
köszönöm.
És Hugo megtöltött neki egy bögrét, majd egyet magának is.
Kivitték a teát a hátsó teraszra, és nekitámaszkodtak a korlátnak.
Aztán… az ábránd egyes változataiban egyáltalán nem beszélgettek.
Csupán kortyolgatták a teát, és csak úgy… léteztek egymás mellett.
De voltak más változatok is. Az egyikben Hugo azt kérdezte:
– Meddig maradsz?
 – Még nem tudom – felelte Wallace. – Egyelőre nem
gondolkodtam el ezen. Azt sem tudom, hogyan kerültem ide.
Eltévedtem. Hát nem furcsa?
– Az – válaszolta Hugo, és szerényen mosolygott. – Talán a Sors
akarta így. Talán ez az a hely, ahová szánt téged.
Wallace sosem tudta eldönteni, hogy mit mondjon erre ennek a
másik Hugónak, aki nem hordozta a vállán a halál súlyát, míg ő
maga is másik Wallace volt, egy olyan, akinek vér folyt az ereiben.
Mindenesetre az arca felforrósodott, és a teájába bámulva motyogott
valamit arról, hogy nem igazán hisz a Sorsban.
– Semmi gond! – vágta rá Hugo nevetve. – Én annyira hiszek
benne, hogy az elég mindkettőnknek. Idd meg a teát, mielőtt kihűl!
Wallace ekkor hirtelen rájött, hogy Nelson közvetlenül az arca
előtt csettint az ujjaival. Riadtan felkapta a fejét, és megszólalt:
– Mi az?
– Merre jártál, fiam? – kérdezte Nelson derűsen.
– Semerre – felelte Wallace, és úgy érezte, szinte lángol az arca.
– Ó, ne csináld már! – szólt rá az öregúr. – Nem szeretnéd
elmesélni, hogy min gondolkodtál?
– Fogalmam sincs, miről beszélsz!
– Nem is tudom, mi a rosszabb – dohogott Nelson. – Az, ha
elhiszed ezt, vagy ha nem hiszed el, és mégiscsak elmeséled.
– Nem számít.
– Igen, szerintem sem – helyeselt Nelson, de közben szomorúan
mosolygott.

***

A nap úgy telt, mint a többi, még akkor is, ha a hangulat kicsit
feszültebb volt, mint máskor. Nem azért, mert Alan fenyegetőzött
vagy dühöngött. Nem tett semmi ilyesmit. Sőt, alig szólalt meg. Ide-
oda járkált az asztalok között, mint az előző napon, belehallgatott
beszélgetésekbe, és a vendégeket tanulmányozta. Néha eléjük hajolt
úgy, hogy az orrukat alig néhány hüvelyk távolság választotta el az
övétől. Senki sem tudta, hogy valami nincs rendben, és Alan
ahelyett, hogy egyre dühösebb lett volna, éppen ellenkezőleg,
derűsnek látszott, és nem úgy, hogy ez ijesztőnek vagy baljóslatúnak
hatott volna. Szinte gyermeki öröm sugárzott belőle, és a mosolya
őszintének tűnt első ízben azóta, hogy megérkezett a teaházba.
Wallace arra gondolt, hogy azt a férfit látja, aki Alan lehetett azelőtt,
hogy a döntései miatt abba a sikátorba jutott.
– Olyan ez, mint amikor gyerek voltam – magyarázott Alan az
öregúrnak. – Tudja, a gyerekek szeretnének szuperhősökké válni.
Hogy lézereket lőjenek a szemükkel, vagy tudjanak repülni. Én
annak idején mindig arra vágytam, hogy képes legyen láthatatlanná
válni.
– Miért? – kérdezte Nelson.
Alan megvonta a vállát, és azt felelte:
– Mert ha az emberek nem látják magát, nem tudják, hogy mit
csinál, és bármit megúszhat.
És az Alan megérkezése utáni harmadik napon Nancy visszatért a
Kharón Állomásra.
Úgy lépett be az ajtón, mint mindig – a száját összepréselte, a
szeme alatt karikák sötétlettek. Odament a megszokott asztalához, és
leült úgy, hogy senkihez sem szól, bár néhány vendég udvarias
biccentéssel üdvözölte.
Hugo bement a konyhába, de mielőtt a lengőajtó megállhatott
volna, ismét mozgásba jött, mert Mei kilépett, és beállt a pénztárgép
mögé.
– Szegény drágám – suttogta Nelson, aki szokásához híven a
kandalló előtti széken ült. – Még most sem alszik. Nem tudom,
hogyan bírja még. Azt kívánom, bárcsak tehetnénk érte valamit.
– De csak úgy, hogy annak a valaminek ne legyen köze
Desdemonához – jegyezte meg Wallace. – Még most sem tudom
elhinni, hogy az a nő…
És ekkor Alan fennhangon azt kérdezte:
– Ő kicsoda?
Mindketten felé fordultak. A teázó közepén állt, egy asztal
mellett, ahol vele egykorú emberek ültek. Azóta keringett
körülöttük, mióta megérkeztek. Most azonban dermedten állt, és az
ablaknál ülő nőt bámulta.
 Tett felé egy lépést, és Wallace mozgásba lendült, mielőtt
átgondolta volna, hogy mit csinál. Alan meglepődött, amikor
Wallace megjelent előtte, és a mellkasának nyomta a tenyerét.
Lenézett, a homlokát ráncolta, mire Wallace elvette a kezét.
– Mit művel? – kérdezte Alan.
– Őt hagyja békén! – felelte Wallace ridegen. – Nem érdekel, mit
csinál másokkal, de neki a közelébe se menjen!
– Miért? – kérdezte Alan, a szemét résnyire vonva, majd átkémlelt
Wallace válla felett, aztán ismét őt nézve folytatta: – Nem láthat
engem. Akkor meg kit érdekel?
Oldalra lépett, de Wallace elkapta a csuklóját, és ráförmedt:
– Ez a nő tabu, világos?
Alan egy rántással kiszabadította a karját, és azt kérdezte:
– Maga is érzi, nem igaz? Olyan, mint egy… egy jelzőfény.
Mintha izzana. A bőrömön érzem. Mi a baja?
Wallace majdnem rákiabált Alanre, hogy semmi köze hozzá, de
az utolsó pillanatban visszafogta magát, bár Alan emberségére
alapozni elég röhejes ötletnek tűnt.
Mindenesetre nyugalmat kényszerített magára, és azt felelte:
– Gyászol. Elvesztette a kislányát. Betegség vitte el. És… szörnyű
volt. A részletek nem fontosak. A hölgy ide jár, mert nem tudja, hová
mehetne még. Hugo oda szokott ülni hozzá, mi pedig békén hagyjuk
őket.
És kellemesen meglepődött, amikor Alan lassan bólogatva azt
felelte:
– Nem tudja, hogyan tovább.
– Így van – helyeselt Wallace. – És akár megtalálja a maga útját,
akár nem, nekünk semmi közünk hozzá. Nézze, engem rohadtul
nem érdekel, hogy kihez megy oda, de Nancyt nagy ívben kerülje el!
Még ha nem is hallanak minket, ne vállalja a kockázatát annak, hogy
esetleg tovább rontja a helyzetét.
– Tovább rontom… – dörmögte Alan. – Azt hiszi, hogy én vagyok
az, aki képes lennék tovább rontani a helyzetét? – Felszegte az állát,
és azt kérdezte: – Hugo elmesélte ennek a Nancynek, hogy mi folyik
ebben a házban? Azért jár ide, mert tudja, hogy Hugo segített átkelni
a kislányának?
 – Nem, Hugo senkinek sem beszél ezekről a dolgokra – válaszolta
Wallace. – Tilos neki. Ezzel jár, ha valaki révész.
– De tényleg ő segített a kislánynak – mondta Alan. – És a nő tud,
vagy sejt, vagy érez valamit, máskülönben nem lenne itt. Hugóról
mit árul el az, hogy hazudik neki? És ha a nő tud valamit, akkor az
azt jelenti, hogy különbözik másoktól. Talán láthat minket. Talán
képes meglátni engem.
Alan megint megpróbált elindulni, de Wallace gyorsan belépett
elé, és határozottan kijelentette:
– Nem, nem képes meglátni sem magát, sem engem. De még ha
látná is, nem teheti ki egy ilyen élménynek. Nem tudom, hogy maga
mit él át most. Sosem fogom megérteni, hogy mi történt önnel, és mit
érezhetett. De nem használhatja fel Nancyt arra, hogy megpróbálja
jobban érezni magát!
Alan nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de hallgatott, mert
ebben a pillanatban Hugo kijött a konyhából.
A teázóban minden más zavartalanul folyt, de Hugo tálcával a
kezében megtorpant, és Wallace-ra, illetve Alanre meredt. Mei
odalépett hozzá, és lábujjhegyre állva belesúgott valamit a fülébe.
Hugo nem reagált. Mei ekkor kettejükre nézett, és ha Wallace nem
ismerte volna, a semleges arckifejezés láttán semmire sem gondolt
volna. De ismerte Meit, és tudta róla, hogy finoman szólva nem örül.
Hugo megkerülte a pultot, közben mosolyt varázsolt az arcára,
majd udvariasan biccentett mindenkinek, aki köszöntötte. Amikor
elhaladt Wallace és Alan mellett, a szája sarkából azt súgta nekik:
– Kérem, tartsák távol magukat a hölgytől!
És megállás nélkül folytatta útját.
Nancy kifelé nézett az ablakon, amikor Hugo letette a tálcát az
asztalra. Akkor sem reagált, amikor a révész teát töltött a csészébe,
amit aztán letett Nancy elé. Végül leült, és az asztalon tartotta
összekulcsolt kezét, mint ahogyan mindig is tette.
Alan figyelte őket, és várt.
Amikor semmit sem történt, megszólalt:
– Hugo mit csinál?
– Ott van Nancynek – magyarázott Wallace, és azt kívánta, Alan
engedje már el ezt az ügyet. – Várja, hogy a hölgy készen álljon arra,
hogy beszél vele. Néha azzal segítünk a legjobban valakinek, ha
semmit sem mondunk neki.
– Marhaság – mormolta Alan, azzal összefonta a karját a
mellkasán, és a révészt fürkészve folytatta: – Hugo elszúrt valamit?
Ordít róla, hogy bűntudata van. Mit művelt?
– Ha el akarja mondani magának, majd elmondja – válaszolta
Wallace. – Hagyja békén!
És csodák csodája, Alan a jelek szerint hallgatott rá, persze a
maga módján. Hirtelen fújt egyet, majd sarkon fordult, és átment a
helyiség másik végébe, ahol néhány középkorú nő ült az egyik
asztalnál.
Wallace megkönnyebbülten sóhajtott, és Meire nézett, aki
bólintott neki, majd a szemét forgatta.
– Hát igen – morogta Wallace –, ezek a mai fiatalok!
Mei gyorsan a szájához kapta a kezét, és köhögni kezdett, de
Wallace látta rajta, hogy a szája felfelé görbül.
És ezzel az ügynek véget kellett volna érnie.
Nancy csak ült, nézett kifelé az ablakon, és nem beszélt.
Hugo várt, és szintén hallgatott. A csésze érintetlenül állt az
asztalon. Wallace tudta, mi lesz a folytatás: egy óra – esetleg kettő –
elteltével Nancy feláll, Hugo pedig tudatja vele, hogy mindig itt lesz
neki. Aztán Nancy távozik. Talán visszajön másnap, vagy az azt
követő napon, talán kihagy egy-két napot.
Nancy csak ült, és nézett kifelé az ablakon. Hugo türelmesen várt.
Egy óra elteltével Nancy felállt.
– Engem mindig megtalál itt. Mindig – mondta neki Hugo.
– Amikor készen áll, én itt leszek.
Nancy elindult az ajtó felé.
Wallace azt gondolta: itt a vége.
Ám ekkor Alan a nő nevét kiáltotta.
A falikarok izzói felfénylettek. Nancy az előbb már megfogta a
kilincset, de most mozdulatlanná dermedt.
– Nancy! – harsogta ismét Alan, és Wallace úgy megdöbbent,
hogy gyakorlatilag megbénult.
Nancy lassan Alan felé fordult, és értetlenül ráncolta a homlokát.
 Alan a teázó közepén ugrált, vadul hadonászott mindkét karjával,
és a nő nevét ordította újra meg újra. Tőle jobbra és balra az asztalok
meg-megmozdultak, amitől több bögréből is kilöttyent a tea, és a
muffinok is mozogtak a kistányérokon.
– Mi a fene? – mordult fel egy férfi, az asztalára meredve.
– Te is érezted?
– Aha – felelte a társa, egy fiatal nő, akinek telt ajka rózsaszínre
rúzsozva csillogott. – Megremegett, ugye? Olyan volt, mintha…
Az asztalok megint megugrottak, amikor Alan tett egy lépést
Nancy felé.
Nancy ekkor már úgy szorította a kilincset, hogy az ujjai
kifehéredtek.
– Ki van ott? – kérdezte hangosan, mire mindenki felé fordult, és
őt bámulta.
– Igen! – zihálta Alan. – Itt vagyok. Ó, te jó isten, itt vagyok!
Figyeljen rám, kérem…
Wallace nem gondolkodott.
Az egyik pillanatban még mozdulatlanul állt, mintha teacserjévé
változott volna. A következőben Alan előtt állt, és a szájára
tapasztotta a kezét.
– Hallgasson! – förmedt rá fojtott hangon, és azt érezte, hogy a
férfi fogai a tenyerébe vájnak.
Alan megpróbálta ellökni magától, de kettejük közül Wallace volt
az erősebb, így szilárdan tartotta Alant, és szigorúan meredt a keze
felett dühösen villogó szempárba.
– Jól van, kedves? – kérdezte Nancytől egy idős asszony, aki a
székén elfordulva nézett fel rá.
Nancy még csak rá sem pillantott. Továbbra is Wallace és Alan
irányába bámult, de ha látta is őket, nem adta tanújelét. Kinyitotta a
száját, mintha mondani akart volna valamit, de aztán megrázta a
fejét, kiment az ajtón, és bevágta maga mögött.
Alan a szájára szoruló kézbe ordított, közben minden erejét
beleadva ellökte magától Wallace-t. Wallace hátrafelé tántorgott, és
nekiment egy asztalnak. Az ott ülő férfi ijedten felkapta a fejét,
amikor az asztal odébb csusszant, és a lábai megcsikordultak a
padlón.
 – Hallott engem! – hörögte Alan. – Hallott engem! Ez a nő
képes… – Hirtelen elhallgatott, és a mondatot befejezetlenül hagyva
a kijárat felé lódult.
Ekkor Hugo utánaszólt:
– Ha kimegy azon az ajtón, elveszíti önmagát. És én nem tudom,
hogyan hozhatom vissza.
Alan megtorpant, és szaggatottan zihált.
Csend töltötte be a Kharón Állomás minden zugát.
A vendégek lassan, döbbent lassúsággal fordították el a fejüket,
hogy Hugóra nézzenek. Nelson felnyögött, és a tenyerébe temette az
arcát, míg Apollo morogva figyelte Alant.
– Így van! – kiáltotta ekkor Mei vidáman. – Mert ha valaki nem
issza meg a teáját, mielőtt elmegy, egész nap bánni fogja azt, amit
elveszített. És nem tudjuk, hogyan hozzuk vissza, mert az
újramelegített tea szinte ihatatlan. Igazam van, Hugo?
Hugo nem felelt, csak a szemét kimeresztve figyelte Alant.
– Minden szent dolog szerelméért, hallgasson rá! – szólalt meg
Nelson ingerülten. – Tudom, hogy magának egy csepp józan esze
sincs, de ne legyen idióta! Már megmondtuk, hogy mi fog történni,
ha kimegy innen. Azt akarja? Jó, rendben. Menjen! De ha megteszi,
ne számítson arra, hogy majd mindent eldobva rohanunk, hogy
megmentsük.
Alan az izmait megfeszítve állt. Elhomályosult szemében
könnyek csillogtak, és nagyokat nyelt, majd azt suttogta:
– Az a nő hallott engem.
– Ó, figyeljenek csak! – mondta hangon Mei. – Most jut eszembe,
hogy ma van az országos ingyenes tea- és süteménynap! Ezt meg
kell ünnepelnünk! Ha valaki szeretne egy bögre ingyenteát vagy
valamilyen süteményt, fáradjon ide, és megkapja!
Széklábak csikordultak a padlón, és szinte minden vendég
elindult a pult felé. Végül is, vagy kihasználták, hogy potyán
kaphatnak valamit, vagy tovább bámulták a teaház furcsán
viselkedő tulajdonosát – nyilván könnyen meghozták a döntést.
Alan végül leeresztette a vállát, bár továbbra is dühösnek, illetve
elkeseredettnek tűnt. Bevonult a vendégtér távoli sarkába,
nekinyomta a homlokát a falnak, és egész testében remegett.
 – Hagyjuk békén! – javasolta Nelson suttogva. – Szerintem most
érti meg, hogy mit jelent ez az egész. Adjunk neki időt!
Hamarosan észhez tér. Én már csak tudom.
De Nelson tévedett.

***

Egy darabig eseménytelenül múlt az idő.

Alan nem jött ki a sarokból. Egy szót sem szólt. Wallace – és
mindenki más – békén hagyta.
Mei a pult mögött állt, a karját a keblén összefonva, és figyelt,
minden pillanatban figyelt. Valahányszor odament hozzá valaki,
hogy leadja a rendelést, rögtön mosolygott, de gépiesen és
erőltetetten.
Nelson a székén maradt. A szemét lehunyva, a fejét hátradöntve
ült, és a botját a combjára fektetve tartotta.
Hugo bevette magát a konyhába, Apollo pedig halkan nyüszítve
követte. Wallace is szeretett volna utánamenni, de azon kapta magát,
hogy dermedten áll, cserébe a gondolatai száguldva kergetik
egymást.
Hallott engem. Hallott engem. Ezt mondta Alan az előbb.
És igaza volt. Wallace a saját szemével látta és a saját fülével
hallotta, hogy mi történt. Nem tudta, mit kezdjen ezzel a
felismeréssel, vagy hogy kezdjen-e vele valamit.
Számít egyáltalán?
De gyűlölte azt, hogy mennyire nem tudja kiverni a fejéből az
esetet, és hogy már-már kezd feltámadni benne a remény. Mei
elmondta neki, hogy Nancy egy kicsit olyan, mint ő, de korántsem
annyira erősen. Azt nem tudta, hogy ennek Lea halálához van-e
köze – hogy Nancy bánata valahogyan különleges képességgé
formálódott-e –, vagy pedig a nő mindig is ilyen volt. És ennek
nyomán felmerült benne a gondolat, hogy felhasználhatná-e
valamilyen módon Nancy képességeit, mert azok révén
megmutathatná magát, és beszélhetne…
Wallace hirtelen észbe kapott, és elborzadva leállította magát.
Nem.
 Nem tehet semmi ilyesmit. Mert ő nem olyan, mint Alan. Már
nem.
Igaz?
A konyha felé fordult, és elindult.
Mei éberen figyelte Wallace-t, mialatt elhaladt egy pár mellett,
amelynek tagjai mindketten elpirultak, amikor a férfi rámosolygott a
nőre, és már-már áhítatosan megjegyezte:
– Ez a második randevúnk.
– A harmadik – felelte a nő, és játékosan meglökte a férfit vállát. –
Az a találkozás a pékségben, az is számít.
– Ó – válaszolta a férfi, és megint mosolygott. – Akkor a
harmadik.
Wallace folytatta útját, és a kétszárnyú lengőajtón át bement a
konyhába – amit üresen talált.
Megtorpant, és értetlenül körülnézett. Hová tűntek? Nem
hallotta, hogy beindul a robogó motorja, vagyis Hugo aligha ment el,
de még ha meg is tette volna, Apollo nem követte volna. Tehát itt
kellett lenniük valahol.
Wallace az ajtóhoz ment, és kinézett a hátsó teraszra.
A tavaszi levegő még csípett egy kicsit, viszont a teacserjék,
valamint az erdő fái és bokrai elevenebb színekben pompáztak, mint
bármikor azóta, hogy ő megérkezett ide.
Hogyan néz ki ez a hely a nyár kellős közepén? Wallace
gyanította, hogy zöld lehet, olyan zöld, hogy az ember szinte érzi az
ízét – ezt a dolgot sem ismerte mostanáig, de elkeseredetten vágyott
rá, hogy láthassa. A világ odakint, a Kharón Állomás falain kívül
ment tovább a maga útján.
Hugo a korlátnak dőlve ült. Apollo a lába előtt feküdt, az egyik
mancsát a másikon nyugtatva. A füle felállt, és meg-megrándult,
mialatt a fejét feltartva, álmosan pislogva nézte a gazdáját.
Hugo szaggatottan vette a levegőt, a homlokán verejték fénylett.
Wallace riadtan odasietett hozzá. Hugo ekkor sem nyitotta ki a
szemét. Az orrán szívta be a levegőt, a száján engedte ki, és
egészében véve úgy nézett ki, mint aki próbálja összeszedni magát.
A fejpántja – ezen a példányon lila alapon sárga csillagok díszelegtek
– megint csak elferdülve vette körül a fejét.
 Apollo felnézett Wallace-ra, és halkan nyüszített egyet.
– Semmi baj – mondta neki Wallace. – Minden rendben van.
Nem ment közelebb a révészhez, megállt a terasz közepénél.
Rövid latolgatás után úgy döntött, nem nyúl a székekhez, csak
egyszerűen leült a padlóra.
Aztán szótlanul várt.
Sok idő telt el így, de Wallace nem kezdte faggatni Hugót.
Tudta, hogy azzal nem segítene rajta. Így aztán csak ült, és halkan
kopogott a mutatóujjával a deszkákon, hogy tudassa a révésszel, ő is
itt van. Kop, kop, kop. Egy halk, de létező kapcsolat, egy
emlékeztető. Kop, kop, kop. Nem vagy egyedül. Itt vagyok. Lélegezz!
Lélegezz! Wallace tudta, hogy mi történik. Látott már ilyet.
Hugo szaggatottan lélegzett, a mellkasa meg-megrándult.
Az arca eltorzult, mintha fájdalmak kínozták volna, a szeme
zavaros volt. Wallace nem mozdult, és nem is szólalt meg.
Tovább kopogott a deszkán, azonos ritmust tartott, mint egy
metronóm.
Nem tudta, mennyi idő telt el így, míg végül Hugo rekedtes
hangon megszólalt:
– Jól vagyok.
– Akkor jó – felelte Wallace könnyed hanghordozással. – De ha
mégsem vagy jól, azt is megértem. – Tétovázott egy kicsit, és
hozzátette: – A pánikroham nem vicc.
Hugo kinyitotta a szemét, és a jobbjával megdörgölte az arcát.
– Ez még szépítő kifejezés – dörmögte halkan. – Honnan tudtad,
hogy…
Nem fejezte be a mondatot, csak magára és Wallace-ra mutatott,
illetve a kettejüket elválasztó térre.
– Naominak is volt egy-kettő annak idején.
– A feleségednek?
– A volt feleségemnek – vágta rá Wallace automatikusan.
– Nem értettem, mik azok, sem azt, hogy mi váltja ki őket.
Naomi elmagyarázta, de azt hiszem, nem figyeltem oda.
Ritkán tört rá egy-egy roham, de amikor igen, azok nagyon
durvák voltak. Megpróbáltam segíteni rajta, mondogattam, hogy
csak vegyen mély lélegzeteket, és túl lesz rajta… – Megcsóválta a
fejét, és folytatta: – Azt mondta, olyankor úgy érezte magát, mintha
tucatnyi kéz karmolná és szorongatná a torkát. De még a tüdeje is
összepréselődik. A rohamok irracionálisak és kaotikusak, ezt
mondta. Mintha a teste harcolna ellene. És én mégis azt hittem, hogy
le tudná küzdeni őket, ha igazán akarná.
– Bárcsak így működne…
– Tudom – felelte Wallace egyszerűen, majd hozzátette: – Apollo
segít.
A neve hallatán a kutya csóválni kezdte a farkát, és így
ritmikusan dobolt vele a padlódeszkákon.
– Így van – erősítette meg Hugo, aki most nagyon fáradtnak tűnt.
– Még ha megbukott is a kiképzésen, még most is érti a dolgát. Az
állapotom sokkal rosszabb volt, miután… mindegy. Minden után.
Nem tudtam, hogyan vethetnék véget a rohamoknak. Nem tudtam,
hogyan küzdjek ellenük. Még a megfelelő szavakat sem találtam
meg, amelyekkel leírhattam volna, hogy mit érzek olyankor. A teljes
zűrzavar eléggé jó kifejezés, az hiszem. Az idegesség… olyan ez,
mint egy árulás. Az agyam és a testem összeesküszik ellenem. –
Bágyadtan mosolygott, és hozzátette: – De Apollo jó kutya. Ő tudja,
mit kell tennie.
– Bemehetek a házba, ha szeretnél egyedül maradni – ajánlotta
Wallace. – Van, aki ezt szereti. Naominak jólesett, ha a közelében
maradtam. Nem értem hozzá, de közel voltam, és ő tudta, hogy
nincs egyedül. Kopogtam a falon vagy a padlón, hogy beszéd nélkül
tudassam vele, ott vagyok. Annak idején úgy vettem észre, hogy
segített rajta, hát gondoltam, veled is megpróbálom.
– Amit én nagyra értékelek – felelte Hugo, és megint behunyta a
szemét. – Nehéz ez…
– Mi?
– Ez… az egész – válaszolta Hugo.
– Így eléggé…
– Homályos?
– Túl sok mindenre vonatkozik – mondta Wallace. – Inkább ezt
akartam mondani.
– Aha, gondolom – dünnyögte Hugo.
 – Nem tudtam, hogy ezek a dolgok ilyen erősen hatnak rád –
vallotta be Wallace.
– A halálról van szó. Persze hogy erősen hat rám.
– Nem erre gondolok – felelte Wallace, majd elgondolkodott egy
pillanatra, és hozzátette: – Azt hittem, hogy már megszoktad.
Hugo kinyitotta a szemét, és az már sokkal tisztábbnak látszott,
mint az imént.
– Nem tudom, hogy valaha megszokom-e – felelte, majd halk
nyögés kíséretében kényelmesebb helyzetbe tornászta magát, és
folytatta: – Nem akarom, hogy így hasson rám, de nem mindig
tudom irányítani. Tudom, hogy ez a dolgom, és azt is, hogy fontos
munkát végzek. De hogy mit akarok én, és mit tesz a testem, az néha
két külön dolog.
– Te is ember vagy – suttogta Wallace.
– Igen, az – erősítette meg Hugo –, és minden más, ami ezzel jár.
Attól, hogy révész vagyok, még léteznek más oldalaim, még olyanok
is, amik kevésbé vonzóak. – Elhallgatott néhány másodpercre, majd
azt kérdezte: – Mit szeretnél?
Wallace előbb meglepetten pislogott, majd azt felelte:
– Megbizonyosodni arról, hogy te…
– Nem erről beszélek – szólt közbe Hugo. – Mit vársz az itt töltött
időtől? Tőlem. Ettől a helytől.
– Nos… nem is tudom – vallotta be Wallace, és zavarba jött a saját
feleletétől. Sok mindent szeretett volna, nagyon sok mindent, de
valamennyi tétel triviálisnak tűnt a többihez képest. És éppen ez volt
a bökkenő, nemde? Talán csak azért látta egyszerűnek és
jelentéktelennek a fontos dolgokat, mert arra vágyott, hogy azok
legyenek.
Hugo nem tűnt csalódottnak, sőt mintha megnyugodott volna a
választól.
– Semmi gond azzal, ha nem tudod. Bizonyos módon
megkönnyíti a dolgokat – mondta bólogatva.
– Hogyan?
Hugo az ölébe tette a kezét. Apollo a mancsára eresztette a fejét,
de a tekintetét most is a gazdáján tartotta, és lassú ütemben
pislogott.
 – Mert az embereket általában nehéz meggyőzni arról – felelte a
révész –, hogy amire szükségük van, az nem feltétlenül egyezik
azzal, amire vágynak. Gyakran azért kerüljük ki az igazságot, mert
nem tetszik az, amit mutat nekünk.
– Alanről beszélsz…
– Próbálkozom – mondta Hugo –, tényleg próbálkozom.
De nem tudom, hogy sikerül-e szót értenem vele. Még csak pár
napja van itt, de úgy érzem, messzebb van tőlem, mint akkor volt,
amikor megérkezett. – Lehorgasztotta a fejét, és elkomorodva
hozzátette: – Olyan, mintha megismétlődne Cameron esete. Csak ez
rosszabb lesz, mert ezúttal senki sem akadályoz meg abban, hogy
végezzem a munkámat.
Wallace meglepődött, és felcsattant:
– De hát te nem tehetsz ezekről!
– Tényleg nem? Hozzám kerülnek, mert elméletileg én vagyok az,
aki tudok nekik segíteni. De akármit mondok, akármit teszek, nem
számít, mert nem hallgatnak rám. És én nem hibáztatom őket ezért.
Olyan ez, mint egy pánikroham. Megpróbálhatom elmagyarázni
neked, hogy milyen, de ha még egyet sem éltél át, sosem fogod
megérteni, hogy mennyire durva. És bár engem a halál vesz körül
minden egyes napon, sosem tudom igazán megérteni, hogy mit tesz
egy emberrel, mert én magam még nem haltam meg.
– Te jobb vagy a legtöbb embernél.
– Egy újabb bók? – kérdezte Hugo, és a fejét felemelve Wallace-ra
sandított.
– Igen – erősítette meg Wallace, és a nadrágja szegélyének rojtját
tépkedte.
– Á… köszönöm.
– Én sosem tudnék olyan lenni, mint te.
– Ez magától értetődik – felelte Hugo. – Mert te te vagy, és ez így
van rendben.
– Nem így értettem – válaszolta Wallace. – Neked az a munkád,
ami, és én elképzelni sem tudom, mennyire megviseli az embert. A
különleges képességed… én még csak felfogni sem tudom, hogy mi
az. Szerintem sosem lennék elég erős ahhoz, hogy révész legyek.
– Alábecsülöd magadat.
 – Vagy csak ismerem a korlátaimat – vágott vissza Wallace. –
Tudom, mire vagyok képes, még akkor is, ha jobban meg kellett
volna fontolnom néhány döntésemet.
Sőt, talán rengeteg döntésemet.
Hugo óvatosan nekidöntötte a fejét a korlátnak, és azt felelte:
– De hát nem erről szól az élet? Sok mindenben kételkedünk,
mert ilyen a természetünk. Az ideges és depressziós emberek csupán
hajlamosak még inkább ezt tenni.
– Lehet, hogy Alannel ez a helyzet – válaszolta Wallace. – Nem
állítom, hogy mindent értek vele kapcsolatban.
Eszemben sincs. De az a világ, amiben élt, már nem létezik a
számára. Minden megváltozott. Végül annak fog látni téged, ami
vagy. Csak időre van szüksége.
– Ezt te honnan tudod?
– Onnan, hogy hiszek benned – vallotta be Wallace, bár ettől
gyengének és védtelennek érezte magát. – És mindenben, ami te
vagy. Nincs még egy olyan, mint te. Nem tudom, meddig jutottam
volna el nélküled. Még csak gondolni sem akarok rá, hogy milyen
lett volna ez az egész, ha egy másik révészhez kerülök.
Hugo nevetett, és meglepett arcot vágott, majd megkomolyodva
azt mondta:
– Szóval hiszel bennem.
Wallace bólogatott, közben körbemutatott a jobb kezével.
– Ha ez egy út menti állomás, ha csak egy megálló, akkor te vagy
a legjobb része – mondta megfontoltan, majd rövid hallgatás után
hozzátette: – Hugo…?
– Igen?
– Több dologra is vágyom.
– Mint például?
Wallace rég megtanulta, hogy az őszinteség komoly fegyver. Fel
lehet használni, hogy az ember döfjön, és vágjon, és kiontsa
valakinek a vérét. Igen, tudta ezt, és épp elég vér száradt a saját
kezén is az őszinteség miatt. De ez most más helyzet volt. Ezúttal
önmaga ellen fordította, és valósággal felhasította vele a saját testét,
feltárta minden idegvégződését.
És talán ezért válaszolta így:
 – Azt kívánom, bárcsak hamarabb megtaláltalak volna.
Nem egy olyan valakit, mint amilyen te vagy. Hanem téged.
Hugo összerezzent, és egy pillanatig Wallace azt hitte, hogy
túlment egy határon, de aztán a révész azt mondta:
– Én is ezt kívánom.
– Milyen hülye dolog ez, nem?
– Szerintem nem az.
– Mihez kezdünk most?
– Nem tudom – válaszolta Hugo. – De azt hiszem, bármit
megtehetünk, amit tudunk.
– Mindent kihozunk a hátralévő időből, amit csak lehet – suttogta
Wallace.
Hugo pedig azt válaszolta erre:
– Ez a legtöbb, amit bármelyikünk kérhet.
A nap lassan sodródott az égbolton.

***

Az utolsó vendég vidáman integetve távozott. Mei visszatért a

konyhába, Nelson a székén üldögélt. Apollo a gazdája mellett
maradt, mintha gondoskodni akart volna róla, hogy ne törjön rá új
roham. Alan továbbra is a sarokban állt, a fejét mélyen lehorgasztva.
Békén hagyták, de Wallace tudta, hogy ez nem tarthat sokáig, főleg
azért, mert számíthattak rá, hogy Nancy előbb-utóbb visszatér. Meg
kellett értetniük Alannel, hogy a lehető legnagyobb ívben kerülnie
kell a nőt – és Wallace nem rajongott ezért a feladatért.
Hugo megfordította a táblát az ajtón, és épp készült elfordítani a
kulcsot a zárban, amikor megdermedt.
– Jaj, ne… most ne! – suttogta elkeseredetten.
– Mi történt? – érdeklődött Nelson. – Nehogy azt mondd, hogy új
vendég érkezik! Már így is kezd zsúfolttá válni a ház. – És ingerült
pillantást vetett Alanre.
– Nem erről van szó – közölte Hugo, és érződött a hangján, hogy
egy szempillantás alatt nyugtalan lett.
Wallace motor zúgását hallotta – a kocsi már a földúton járt, és
közeledett. Az ablakhoz ment, és meglátta az autót.
 – Ez ki? – kérdezte.
– A közegészségügyi ellenőr – felelte Hugo.
Nelson váratlanul és hirtelen megjelent Wallace mellett, mintha a
semmiből pattant volna elő. Wallace felhördült ijedtében, de az
öregúr rá se hederített, csak kinézett az ablakon, és megszólalt:
– Már megint? Alig pár hónapja járt itt utoljára. Hugo, esküszöm,
ez az alak pikkel rád. Kapcsoljuk le a lámpákat és zárjuk be az ajtót!
Gyorsan! Talán feladja, és elmegy.
– Te is tudod, hogy nem tehetem meg – felelte Hugo mélyet
sóhajtva. – Annyit érnénk el vele, hogy holnap visszajönne, és még
pocsékabb hangulatban lenne. – Nelsonra pillantott, és hozzátette: –
Ezúttal hagyd békén, légy szíves!
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Nagyapa!
– Jól van, na! – válaszolta Nelson ingerülten. – Jól fogok
viselkedni, ígérem. – De rögtön ezután lehalkította a hangját, hogy
csak Wallace hallja, és hozzátette: – Figyeljétek meg, ha a fickó
nagyon kekeckedik, feldugom a tollát a seggébe!
– Meg tudod csinálni? – kérdezte Wallace fintorogva.
– Átkozottul meg! És meg is érdemelné. Készülj fel, mert még
sosem találkoztál hozzá fogható, ócska semmirekellővel.
– Több száz ügyvédet ismerek – jegyezte meg Wallace.
– Ez még azoknál is rosszabb – állította Nelson a szemét forgatva.
Wallace nem tudta, mit várt, de arra az emberre, aki kiszállt az
apró kocsiból, biztosan nem számított. Az illető nagyjából annyi idős
lehetett, mint Hugo. A maga rideg módján egész jóképűnek tűnt, de
hegyesre pödört, lelógó bajusza láttán Wallace erős kísértést érzett
ahhoz, hogy állon vágja az öklével. Elegáns öltönyt viselt – egy
meglehetősen drága öltönyt, amit tökéletesen a testéhez igazítottak,
hozzá pedig kockás nyakkendőt –, és a szája valami undorítóan
fölényes mosolyra görbült. A férfi benyúlt a kocsi hátuljába, és kivett
egy csíptetős irattartót.
Végül pedig a zakója belső zsebéből kihúzott egy töltőtollat,
aminek a hegyét egy pillanatra a nyelvéhez nyomta, és máris
nekilátott, hogy lefirkantson valamit.
– Mit ír? – kérdezte Wallace csodálkozva.
 – Az ördög tudja – morogta Nelson. – Valószínűleg valami
rosszat. Mindig keresi a hibákat, még a legkisebbeket is, amiket
felhasználhat Hugo ellen. Egyszer azt állította, hogy patkányok
vannak a ház falaiban. El tudod képzelni?
Patkányok. Mocskos egy alak ez!
– És az kinek a hibája volt? – vetette fel Hugo, és elhátrált az
ajtótól anélkül, hogy bezárta volna.
– Az enyém – vágta rá Nelson derűsen. – De csak meg akartam
ijeszteni. Nem azt akartam elhitetni vele, hogy rágcsálók laknak
nálunk. – Elnézett a konyha felé, és kiabálni kezdett: – Mei! Mei!
Vendégünk érkezett!
Mei kirontott egy ajtón úgy, hogy az egyik kezében
mosószerhabos fedőt tartott, a másikban pedig henteskést.
– Ki az? Megtámadtak minket? – harsogta éles hangon.
– Igen – közölte vele Nelson.
– Nem! – szólt közbe Hugo. – Nem támadtak meg minket.
A közegészségügyi ellenőr van itt.
– Már megint? – hördült fel Mei. – Akkor megtámadtak minket.
Zárd be az ajtót! Talán azt hiszi, hogy elmentünk itthonról. – A kést
feltartva körülnézett, mígnem a tekintete megakadt Alanen, aki a
szemét résnyire húzva figyelte őt.
Ekkor észbe kapott, gyorsan a háta mögé rejtette a kést, és
odaszólt a férfinak: – Nincs nálam semmi! Csak képzelődik.
– Vizet csöpögtetsz a padlóra – mondta Hugo a fejét csóválva. –
Ezt is fel fogja róni nekünk!
Mei mordult egyet, de megpördült, és visszasietett a konyhába,
majd az ajtót a lábával megtartva kikiabált:
– Tartsd fel, ameddig csak lehet! Elintézem, hogy minden
rendben legyen, mire bejön.
– Nem kéne máris mindennek rendben lenni? – érdeklődött
Wallace.
– Természetesen úgy is van – jelentette ki Nelson, mialatt odakint
az ellenőr leszedett egy meglazult festékdarabot a lépcső korlátjáról.
– De ő máshogy gondolkodik. Látnod kellett volna a képét, amikor
először járt itt. Azt hittem, szívrohamot kap, amikor megpillantotta
Apollót. – Kissé megszeppenve pillantott Wallace-ra, és
megkérdezte: – Ez még túl korai, vagy…?
– Egyáltalán nem vagy vicces – válaszolta Wallace, és ingerülten
nézett az öregúrra, aki megvonta a vállát, és annyit mondott:
– Szerintem az vagyok.
Wallace megint az ablak felé fordult.
– Nem értem, mitől olyan borzalmas ez a dolog – mondta a fejét
csóválva. – Nyilván csak azt akarja, hogy tiszta legyen a teaház,
nemde? És miért pikkelne Hugóra? – Ekkor szörnyű gondolat
suhant át az agyán, és hozzátette: – Te jó ég, azért, mert Hugo
fekete? Hogy éppen…
– Ó, nem – szólt közbe Nelson. – Ennyire azért nem undorító az
ügy. – Közelebb hajolt Wallace-hoz, és a suttogva magyarázott: –
Egyszer randevúra hívta Hugót, és ő nemet mondott. Az ellenőr
nem örült, és azóta gyötör minket.
– Micsoda? – recsegte Wallace, és érezte, hogy a jobb szeme alatt
rángatózni kezd a bőr.
– Tudtam én, hogy megérti – felelte neki Nelson, és megveregette
a vállát.
– Mei! – harsogta Wallace. – Hozd vissza a kést!
Mei megint kirontott a lengőajtón, és immár mindkét kezében
egy-egy hatalmas kést szorongatott.
– Tüntesd el azokat! – förmedt rá Hugo. – Azonnal!
Mei megfordult, és visszament a konyhába.
A Kharón Állomás teaház ajtaja kinyílt.
– Hmm – hümmögött az ellenőr a köszönést mellőzve, mialatt
körülnézett. – Nem a legjobban kezdődtek a dolgaink, igaz, Hugo?
Úgy beszélt, mintha szándékosan begyakorolta volna a világ
legborzalmasabb brit akcentusát. Wallace azonnal megutálta a
fickót, és azt mondta magának, ennek semmi köze ahhoz, hogy a
jelek szerint ez az ember meg akarta kaparintani Hugót. Ugyanakkor
emlékeztette magát, hogy bár az illető nem láthatja, profi ügyvédhez
méltó módon kell viselkedni.
– Jó estét, Harvey! – köszönt Hugo higgadtan.
– Harvey? – kiáltotta Wallace. – Az a neve, hogy Harvey?
Ez tiszta röhej.
 Hugo hangosan és görcsösen köhögött, és Harvey csodálkozva
nézett rá.
Hugo feltartott a kezét, és gyorsan megszólalt:
– Bocsánat. Valami megakadt a torkomon.
– Azt én is látom – helyeselt Harvey. – Valószínűleg az a rengeteg
por, ami úgy tűnik, mindent elborít ezen a helyen.
Forrón remélem, hogy igyekszik nagyobb tisztaságot tartani ezen
a helyen azóta, hogy utoljára itt jártam. – Az orrát felemelve
szippantott néhányat, és hozzátette: – De legalább ma már nem kell
aggódnunk a miatt a korcs miatt.
Most tényleg: egy koszos kutya lődörög ételek közelében?
Átkozottul ronda dolog, ha engem kérdez.
Apollo dühödten ugatott úgy, hogy nyálcseppek repültek ki a
szájából, és a padlóra hullottak.
– A fiú Seattle-ből származik – suttogta Nelson. – Pár évvel
ezelőtt egyszer elment Londonba, és mire visszajött, már így beszélt.
Hogy miért, azt senki sem tudja.
– Pedig nyilvánvaló – válaszolta Wallace. – Azért, mert egy
nevetséges senki.
A kutyáját ért sértések ellenére Hugo visszafogta magát, és
továbbra is higgadtan kijelentette:
– Biztosra veszem, hogy ezúttal is mindent rendben talál,
ahogyan akkor történt, amikor februárban itt járt. Ha már így szóba
jött: hogyhogy ilyen hamar visszatért?
Harvey lendületesen irkált valamit az irattartóra csíptetett
papírra, majd azt felelte:
– Közegészségügyi ellenőr vagyok. Ellenőrzéseket hajtok végre.
És az én dolgom megítélni, hogy minden megfelel-e az előírásoknak.
Éppen ez a szúrópróbaszerű ellenőrzés lényege. Nem teszi lehetővé,
hogy valaki eltüntesse a nyomait bármilyen… kihágásnak. – Elindult
az üveg tárolószekrény felé, mit sem sejtve arról, hogy három
szellem és egy szellemkutya figyeli őt, különböző mértékű
ellenségességgel. Wallace nem tudta, hogy Alan miért tűnik ennyire
haragosnak, aztán arra gondolt, hogy nála talán ez az alapbeállítás.
Harvey megáll a pult előtt, és közelebb hajolva benézett a
vitrinbe, ami makulátlanul tiszta volt, mint mindig, és a lámpák
fénye puha és kellemes derengésbe vonta a megmaradt
süteményeket.
– Mei a konyhában van, jól sejtem? – kérdezte gunyoros hangon.
– Szóljon neki, hogy akármit csinál, azonnal tegyen le mindent!
Gondolni sem akarok rá, hogy éppen megpróbálja eltüntetni egy
emberiesség elleni bűncselekmény nyomait, holott szinte biztos,
hogy ebben mesterkedik.
Mei megjelent az egyik kerek ablakban, és dühösen kikiabált:
– Bűncselekmény? Bűncselekmény? Jöjjön be ide, és mondja a
szemembe, maga…
– Azt csinálja, amit rendszerint szokott zárás után – szólt közbe
Hugo. – Ahogyan azt maga is jól tudja.
– Igen, minden bizonnyal – dörmögte Harvey, azzal kihúzta
magát, és megint az irattartón fekvő papírhoz tette a tollát. – Nem
vagyok az ellensége, Hugo. Sosem akartam bezáratni ezt a helyet.
Félek attól, hogy mi lesz Meiből, ha az utcára kerül, amennyiben
kénytelen lennék bezáratni a maga teaházát. Ő meglehetősen…
finom és törékeny.
Hugo épp időben lépett a lengőajtó elé, hogy Mei ne ronthasson
ki a konyhából. Felnyögött, amikor mindkét ajtószárny hátba vágta,
de máskülönben nem reagált.
Harvey felvonta az egyik szemöldökét, mire Hugo a vállát
vonogatva közölte:
– Ma egy kissé heves, azt hiszem.
– Heves? – kiabálta odabent Mei. – Majd én megmutatom, mi a
heves, te…
Harvey hangosan sóhajtott egyet, és megszólalt:
– Nyugalom, nyugalom! Bár közegészségügyi ellenőr vagyok,
szeretem azt hinni, hogy a pozícióm lehetővé teszi, hogy
megállapítást tegyek egyesek mentális egészségéről is.
Az ifjú hölgyé egészen katasztrofálisnak tűnik. Azt javaslom,
sürgősen kezeltesse magát.
– Miért is nem adhatok neki egy tisztességes pofont? – kérdezte
Wallace ingerülten.
– Hugo azt mondta, nem tehetjük meg – felelte Nelson.
– Ez abszolút igaz – mondta Hugo.
 – Valóban? – kérdezte Harvey szemlátomást megrökönyödve. –
Khm… köszönöm, Hugo. Azt hiszem, ez az első alkalom, hogy
egyetért velem valamiben. – Elmosolyodott, amitől Wallace
valamiért megborzongott, majd ismét a pult felé fordulva folytatta: –
Jól áll magának.
Ahogyan én is jól állnék.
– Te édes istenem! – mondta Wallace hangosan. – Ez tényleg
bejött már valaha valakinek? Hugo, rúgd tökön!
– Nem is tudom, hogy megtehetem-e – válaszolta Hugo, a
tekintetét az ellenőrön tartva.
– Miért nem? – kérdezte egyszerre Harvey és Wallace.
– Azt maga nagyon jól tudja – felelte Hugo, továbbra is
elképesztően nyugodtan.
Harvey felsóhajtott, míg Wallace csalódottan a levegőbe csapott.
– Elkapom én még magát – jelentette ki Harvey bólogatva.
– Majd meglátja. De most térjünk vissza a hivatalos ügyre!
Be kell dugnom a hőmérőmet néhány helyre – tette hozzá, és fel-
le rángatta a szemöldökét.
– Hé, ez már szexuális zaklatás! – csattant fel Wallace. – Na, akkor
most szépen bepereljük a fickót. Olyan kártérítést fog fizetni, hogy
rámegy a gatyája is. Majd meglátjátok.
Megírom a feljelenést, amint… ó! Ó, ne már! Halott vagyok.
A rohadt életbe! Hugo, ne hagyd, hogy bármidbe beledugja azt a
kurva hőmérőjét!
Hugo majdnem a fejpántjáig felrántotta mindkét a szemöldökét.
Harvey ezalatt végighúzta a mutatóujját a pulton, majd az orra
elé emelte, és szemügyre vette.
– Sehol egy folt, de még egy porszem sem – állapította meg. –
Nagyon helyes! A tisztaság fél egészség, mindig ezt mondom.
Rögtön ezután Wallace felröhögött, ugyanis Apollo az ellenőr
mellé ügetett, és a bal hátsó lábát fellendítve levizelte a cipőjét. A
kutya aztán szemlátomást roppant elégedetten elballagott, Harvey
pedig semmit sem tudott az egészről.
– Jó kutya! – dicsérte Nelson vigyorogva. – Igen, az vagy.
Az bizony. Lepisilted a rossz embert, ahogyan az egy nagyon,
nagyon jó kutyához illik.
 – Akkor most nézzünk be a konyhába! – indítványozta Harvey. –
Talán nem ártana szólni Meinek, hogy addig fáradjon át egy másik
helyiségbe. Mert lehet, hogy az ellene való távoltartási végzésre
szóló kérelmemet elutasították, ettől még nem jöhet hozzám
közelebb tíz lábnál. Azok után, amit tavaly történt.
– Mei a fickó fejére borított egy cukormázzal teli tálat – közölte
Nelson derűsen mosolyogva. – Azt állította, véletlenül történt. De
nem véletlen volt.
Wallace egyszerűen imádta Meit, de olyan okok miatt, amiknek
semmi közük nem volt a jelenlegi helyzethez. Ő is elindult a konyha
felé, amikor Hugo belökte a lengőajtót, ám megtorpant, mert furcsa
hördülést hallott a háta mögül.
Megfordult, és azt látta, hogy Alan otthagyja a sarkot, és feléjük
tart úgy, hogy mindkét kezét ökölbe szorítja, míg az arcán különös,
szenvtelen kifejezés ül.
– Úgy néz ki, mint az az ember – mondta rekedtes hangon Alan, a
tekintetét az ellenőrön tartva. – Pont úgy, mint ő.
– Ki az az ő? – kérdezte Wallace.
De Alan nem válaszolt neki, még csak rá sem pillantott.
A falikarok izzói hangos sistergéssel felfénylettek egy pillanatra.
Harvey visszanézett, és megszólalt:
– Ez mi volt? Patkányok rágják a vezetékeket, Hugo?
Maga is tudja, hogy az… – Hirtelen elhallgatott, majd a mellkasát
dörzsölgetve így folytatta: – Ó… meleg van, nemde? Az az
érzésem…
Sosem fejezte be a mondatot, mert az irattartó és a toll kicsúszott
a kezéből, és a padlóra hullott. Ekkor tett egy lépést hátra, és minden
vér kifutott az arcából.
Hugo hirtelen tágra nyitotta a szemét, és felcsattant:
– Alan, ne!
De már elkésett. Mielőtt bárki bármit tehetett volna, a falikarokon
és a mennyezeten az összes izzó egyszerre felrobbant, és
üvegszilánkok záporoztak mindenfelé.
Harvey rándult egyet, mintha zsinórbáb lett volna, és a feje
hátracsapódott. A következő pillanatban mindkét kezét oldalsó
tartásba emelte, az ujjai jól láthatóan remegtek.
 Alan a fogait csikorgatva tett még egy lépést előre.
Harvey emelkedni kezdett, mígnem lábujjhegyen állt, majd még
tovább emelkedett, és végül a cipője orrát több hüvelyknyi távolság
választotta el a padlótól. Alan ekkor felé nyújtotta a jobb kezét,
tenyérrel felfelé, és lassú ritmusban többször begörbítette, illetve
kiegyenesítette a mutatóujját, mintha magához hívta volna az
ellenőrt.
Harvey lassan siklott a levegőben Alan irányába, Hugo pedig
kiabálva hívta Meit. Az ellenőr tehetetlenül bámult, a szeme
hihetetlenül fehérnek tűnt a gyenge fényben. Amikor végül
megállapodott, közvetlenül Alan előtt lebegett a levegőben.
– Pontosan úgy nézel ki, mint ő – suttogta Alan. – Az az ember. A
sikátorban. Akár te is lehettél volna.
Hugo megkerülte a pultot, közben a lengőajtó kivágódott, és Mei
kirohant a konyhából úgy, hogy futás közben a jobb keze ujjaival
ütögette a bal tenyerét.
– Ne gyertek közelebb! – mondta ekkor Alan. A következő
pillanatban Hugo jobbra, Mei pedig balra lódult, mintha egy
láthatatlan erő elsodorta volna őket. Mindketten átrepültek a
helyiségen, és a két, egymással szemben álló falnak vágódtak, majd
különös módon nem zuhantak a padlóra. Apollo dühödten
vicsorogva rávetette magát Alanre, mire ő intett egyet a bal kezével,
a kutya pedig szintén elrepült. A kandalló közelében csapódott a
padlónak, és úgy elkábult, hogy a fejét is alig bírta felemelni.
Ekkor Nelson eltűnt Wallace mellől, és egy ütemmel később Alan
mögött jelent meg. Hangos mordulást hallatva felemelte a botját, de
mielőtt lesújthatott volna, Alan hátrafelé ütött a könyökével, hason
talált az öregurat, aki megtántorodott, és elejtette a botot.
Wallace felordított dühében, de Alan nem törődött vele, hanem
ismét Harvey felé fordult, aki továbbra is előtte lebegett.
– Na, ez már az, amit a szellemléttől vártam – mondta szinte
csevegő hangnemben. – Nem is olyan nehéz, mint korábban
gondoltam. Csak harag kell hozzá. Ennyi az egész.
És sok mindenre képes vagyok, mert most piszkosul
bedühödtem.
 Harvey öklendezett és fuldoklott. Nyál csorgott a szájából, és az
állán végigfolyva a nyakkendőjére csöpögött.
– Alan, ne csinálja ezt! – kérte Hugo fennhangon, és kapálózva
próbált megszabadulni attól a láthatatlan valamitől, ami a falnak
szegezte. – Ne bántsa! Nem teheti meg!
– Ó, nagyon is megtehetem! – válaszolta Alan. – Miért is ne
bántanám?
– Nem ő a gyilkosa! – kiabálta Mei. – Nem ő ártott magának. Ő
sosem…
– Az nem számít – vágott közbe Alan. – Jobban fogom érezni
magam. És nem erről szól ez az egész? Hogy megtaláljuk a
nyugalmat és a békességet. Ez meghozza nekem mindkettőt.
Wallace Price soha, semmilyen mércével nem minősült bátor
embernek. Egy alkalommal, egy metróállomáson tétlenül
végignézte, hogy kirabolnak valakit, és azt mondogatta magának,
hogy nem akar belekeveredni, és különben is így lesz a legjobb.
Éppen csak egy kevés bűntudatot érzett. A rabló elmenekült a
zsákmánnyal, egy pénztárcával, és Wallace úgy gondolta, hogy
akármi van benne, bizonyára könnyen pótolható.
A bátorság régebben a halál lehetőségét jelentette a számára. És
most meglátta a helyzetben rejtőző iróniát: meg kellett halnia ahhoz,
hogy végre bátor legyen.
Amikor Alan felé lódult, hallotta, hogy Hugo a nevét kiáltja, de
nem törődött vele. Futás közben előregörnyedve leeresztette a vállát,
és felkészült az ütközésre. De így is durva ütés érte, amikor
nekiütközött Alan oldalának.
A fogai összecsattantak, és majdnem leharapta a nyelvét.
Alan csak nyögött egyet, és a padlóra zuhant. De Wallace is
elvesztette az egyensúlyát, és ráesett Alanre, viszont amilyen
gyorsan csak tudott, megfordult fektében, és sikerült rátérdelnie a
férfi hasára. Harvey a padlóra esett, de nyomban összeroskadt,
elterült, és nem mozdult. Az a láthatatlan erő, ami a falnak szegezte
Hugót és Meit, hirtelen megszűnt létezni, és ők is a padlóra
zuhantak.
Alan vészjósló tekintettel nézett fel Wallace-ra, és azt hörögte:
– Ez súlyos hiba volt.
 Mielőtt Wallace reagálhatott volna (bár eddig a pillanatig nem is
gondolt rá, hogy mit fog tenni; például megfojt egy már halott
embert?), azt érezte, hogy a levegő valahogy elmozdul körülötte,
aztán már hátrafelé repült, és akkora erővel vágódott neki a
vitrinnek, hogy az üveg hangos reccsenéssel berepedezett mögötte.
Alan lassan feltápászkodott, és Wallace-ra szegezte a mutatóujját.
– Ezt tényleg nem kellett volna… – kezdte, ám hirtelen
elhallgatott.
Wallace pislogott egyet.
Várta, hogy Alan befejezze a mondatot.
De nem tette meg. Sőt, mozdulatlanná dermedve állt, mintha…
mintha megfagyott volna.
– Ööö… – szólalt meg Wallace. – Mi történt? Tudja valaki?
Senki sem válaszolt neki.
Balra fordította a fejét.
Mei az imént elkezdett felkelni, és most térden állt, illetve a
kezével a padlón támaszkodott, de valamiért félbehagyta a
mozdulatsort – és meg se moccant.
Wallace egyenesen előre nézett.
A vele szemben lévő Nelson az előbb szintén elkezdett felállni, de
csak félútig jutott, így most a botjára támaszkodva görnyedt előre –
és ebben a testtartásban megmerevedett.
Wallace jobbra fordította a fejét.
Apollo a gazdája előtt állt, és dühödten, de némán és
mozdulatlanul vicsorgott. Maga Hugo a hátát a falnak vetve,
mozdulatlanul állt, az arckifejezése haraggal vegyes kétségbeesést
tükrözött.
Wallace ellökte magát a vitrintől, és meglepődött, mert semmi
sem gátolta a szabad mozgásban.
– Hé, emberek! – mondta aggodalmasan, és a hangja tompán
visszhangzott a sötét teázóban. – Mi folyik itt?
Ezúttal sem kapott választ senkitől.
Csak akkor döbbent rá, hogy a falióra másodpercmutatója nem
jár. De még csak nem is rángatózik.
Az óra megállt.
Minden megállt.
 – Jaj, ne! – suttogta Wallace.
Nem tudta, mi történik. Eddig az óra csak akkor akadt meg,
amikor új szellem érkezett a Kharón Állomásra, de a ház belsejében az
idő sosem állt meg.
– Hugo? – suttogta Wallace, és tett egy lépést a révész felé.
– Ez mi…
Hirtelen erős, kék fény villant odakint, mire ő a homlokához
kapta a kezét, hogy óvja a szemét. A fény ragyogássá erősödött,
betöltötte az ablakokat, és hosszú árnyékok vetültek a padlóra,
illetve a falakra. Wallace elindult a bejárat felé. Lassan lépkedett,
nagyon lassan, majd a mellkasához kapott.
A horog. A zsinór.
Mindkettő valahogy élettelennek érződött.
Igen, valóban azok is voltak.
– Mi ez? – suttogta Wallace. – Mi történik?
Rögtön ezután odaért a legközelebbi ablakhoz, kinézett rajta, és
hunyorogva meredt a fénybe, ami megvilágította a környéket,
táncoló árnyékokat teremtve mindenütt.
Sötét alak állt a földúton. Ahogy a fény gyengülni kezdett, a
formája egyre tisztábban kirajzolódott, és Wallace hamarosan
felismerte.
Rögtön eszébe jutott, hogy látta az erdőben azon az éjszakán,
amelyen megpróbált elmenekülni. Akkor megpillantotta egy
különös fenevad körvonalait, de meggyőzte magát, hogy csak az
árnyékok űznek vele gonosz tréfát.
De most már tudta, hogy nem ez történt.
A valóságot látta akkor.
És az a valami most eljött ide.
Egy szarvasbika állt a földúton.
 17. fejezet
NAGYOBB VOLT, mint azok a szarvasok, amiket Wallace eddig
képeken látott. Még távolról nézve is biztosra vette, hogy az állat
magasan fölé tornyosulna, ha mellette lenne.
Feltartotta a fejét, sokfelé ágazó szarva csontkoronára
emlékeztetett. A szarvas elindult a teaház felé, és Wallace ekkor
felfedezte, hogy növények lógnak a szarváról, amelyek gyökerei
magába a csontba ágyazódnak, míg a virágaik okkersárgában,
lilában, égszínkékben, vörösben, kanárisárgában és bíborszínben
pompáznak. A szarv minden egyes ágának végén apró fények égtek,
amitől az a látszat keletkezett, hogy az állat feje felett csillagok
pislákolnak.
Wallace moccanni sem bírt, és megszólalni sem tudott, csak
nyöszörgött, mintha kapott volna egy kemény ütést a hasára.
A szarvas az orrlyukát tágra nyitva szimatolt, a szeme fekete
lyuknak tűnt, a patái félig a földbe fúródtak. Barna szőrét fehér
foltok tarkították a hátán és széles, izmos mellkasán. A farka hol
jobbra, hol balra lendült. Aztán az állat leeresztette a fejét, és ekkor
virágszirmok hullottak előtte az útra.
– Ó… ó… ó… – sóhajtozott Wallace, és elképedten bámult.
A szarvas felkapta a fejét, mintha hallott volna valamit.
Aztán bánatosnak érződő, hosszú bőgést hallatott, aminek
hatására Wallace-nak elszorult a torka.
– Hugo – préselte ki magából nagy nehezen. – Hugo, te is látod
ezt?
A révész azonban nem válaszolt.
A szarvas lassan közeledett a teaház felé, és a lépcsőtől néhány
lábnyira megállt. A szarván függő virágok becsukódtak, mintha
éjszakára zárultak volna be. Az állat hirtelen két lábra állva
felágaskodott, megmutatva teljesen fehér hasát.
És a szarvas minden előjel nélkül eltűnt. Az egyik pillanatban
még ott volt, a következőben pedig nem.
Egy gyermek állt a helyén.
Egy kisfiú.
 Legfeljebb kilenc-tíz éves lehetett. A bőre aranybarnában játszott,
a szeme a lila egyik különös árnyalatában. Hosszú, kócos, barna
hajába fehér csíkok vegyültek, és a fürtökbe csukott virágok
szövődtek.
Egyszerű pólót és farmernadrágot viselt. Wallace-nak kellett egy
pillanat, hogy a sűrű félhomályban el tudja olvasni a póló feliratát.
Csak egy topekai kölyök.
A fiú nem viselt sem cipőt, sem más lábbelit. A kéz- és a lábujjait
egyaránt begörbítve tartotta, és a fejét néhányszor jobbra-balra
döntötte, majd felnézett az ablakra – egyenesen Wallace-ra.
A fiú bólintott, és Wallace megint azt érezte, hogy elszorul a
torka.
A fiú elindult felfelé a lépcsőn.
Wallace botladozva és tántorogva hátrált az ablaktól.
Sikerült talpon maradnia, de éppen csak. A fejét ide-oda
kapkodva körülnézett, keresett valakit, bárkit, aki ugyanazt látja,
mint ő. Hugo és Mei ugyanúgy dermedten és némán álltak, mint az
imént. Apollo, Nelson és Alan is.
Wallace-nak be kellett látnia, hogy teljesen magára maradt.
A fiú hármat koppantott az ajtón.
– Menj el! – károgta Wallace elcsukló hangon. – Kérlek, csak menj
el!
– Nem tehetem, Wallace – felelte a fiú, és a hangja meglepően
dallamosan szólt. Nem énekelt, nem igazán, de nem is normálisan
beszélt. És volt egy nyomatéka, egy jelenléte, egy súlyos és éteri
jelenléte, amit Wallace még az ajtón keresztül is érzékelt. – Itt az idő,
hogy te és én csevegjünk egy kicsit.
– Ki vagy te? – suttogta Wallace.
– Nagyon jól tudod, hogy ki vagyok – válaszolta a fiú. – Nem
fogok ártani neked. Azt sosem tenném.
– Nem hiszek neked.
– Amit én meg is értek. Nem ismersz engem. De változassunk
ezen, rendben?
A kilincsként szolgáló ökölnyi fémgömb elfordult.
Az ajtó kinyílt.

Á
 A fiú belépett a Kharón Állomásra. A padlódeszkák halkan
recsegtek a talpa alatt. Mialatt lassan becsukta az ajtót, a teaház falai
hullámozni kezdtek, mint egy tó felszíne, ha gyenge szellő fújja.
Wallace kíváncsi volt, hogy mi történne, ha megérintené
valamelyiket – talán belemerülne, és megfulladna?
A fiú biccentett neki, majd körülnézett a helyiségben.
Alanre pillantva felszegte az állát, és a homlokát ráncolva
megszólalt:
– Dühös, ugye? Ez elég különös. A világegyetem nagyobb, mint
bárki el tudná képzelni, egy felfoghatatlan méretű valami, de ő az
egészből csak a haragot és a sértettséget ismeri. A fájdalmat és a
szenvedést. – A fejét csóválva sóhajtott egyet, és hozzátette: – Ezt
sosem fogom megérteni, akárhogy próbálom is. Abszolút illogikus.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte Wallace. A háta a pultnak
nyomódott. Megfordult a fejében a gondolat, hogy elmenekül, de
gyanította, hogy nem jutna messzire. És nem akarta itt hagyni
Hugót, Meit, Nelson és Apollót ilyen állapotban, vagyis amíg nem
tudtak védekezni.
– Nekik sem fogok ártani – közölte a fiú, és Wallace egy szörnyű
pillanatig meg volt győződve arról, hogy a gyermek olvas a
gondolataiban. – Még sosem ártottam senkinek.
– Nem hiszek neked – mondta ismét Wallace.
– Tényleg? – kérdezte a fiú fancsali képet vágva. – Miért nem?
– Azért, mert az vagy, ami vagy.
– Mi vagyok én, Wallace?
És Wallace minden megmaradt lelkierejét összekaparva azt
suttogta:
– A menedzser.
A fiú szemlátomást elégedett volt a válasszal.
– Igen, az vagyok – erősítette meg bólogatva. – Ostoba cím, de
illik hozzám, azt hiszem. Az igazi nevem sokkal bonyolultabb, és
kétlem, hogy a te emberi szád alkalmas lenne a kimondására.
Alighanem péppé zúzódna, ha megpróbálnád. – Felemelte a kezét,
kitépett egy virágot a hajából, és bekapta. A szirmokat a szájában
forgatva egy pillanatra lehunyta a szemét, majd ismét kinyitotta, és
így folytatta: – Á, így már jobb. Nehezemre esik felvenni és
huzamosabb ideig megtartani ezt az alakot. A virágok segítenek. –
Ránézett a mennyezetről lógó, cserepes növények egyikére, és
hozzátette: – Ezeket te öntözöd.
– Igen, ez a munkám – felelte halkan Wallace.
– Tényleg? – válaszolta a fiú, azzal a mutatóujjával megbökte a
cserepet. A növény levelei növekedésnek indultak. A szárai és a
hajtásai meghosszabbodtak. Apró földrögök hullottak a padlóra, és
sárgának tűntek a kandalló felől áradó, gyenge fényben. – És tudod,
hogy mi az én munkám?
Wallace a fejét rázta, és valamiért nagyon duzzadtnak érezte a
nyelvét.
– Minden – folytatta a fiú. – Az én munkám a minden.
– Te vagy az Isten? – préselte ki magából Wallace.
A fiú felnevetett, és a kacagása úgy hangzott, mintha énekelt
volna.
– Nem! Természetesen nem – felelte aztán. – Isten nem létezik,
legalábbis nem úgy, ahogyan te gondolod. Ő az emberi képzelet
terméke, aki képes a békés alkotásra és a haragos pusztításra is. Ezt a
dichotómiát csakis az emberi elmében lehet megtalálni, és teljesen
természetes, hogy a saját képetekre teremtettétek őt. De sajnos ő nem
más, mint egy kitalált történet kitalált szereplője. Az igazság
végtelenül bonyolultabb ennél. Mondd meg nekem, Wallace, mit
csinálsz itt?
A fiú nem ment közelebb Wallace-hoz, aki hálás volt ezért,
mialatt azt felelte:
– Itt élek.
– Tényleg? – kérdezte a fiú. – És mit gondolsz, hogyan kerültél
ide?
– Úgy, hogy idehoztak.
– Pontosan – helyeselt a fiú bólogatva. – Mei hozott ide.
Hát igen, ő jó ember. Kicsit talán konok, de egy kaszásnak annak
kell lennie, hogy megbirkózzon a feladataival. Nincs hozzá fogható
az egész világon. És Hugóról is elmondhatjuk ugyanezt. Továbbá
Nelsonról és Apollóról is. És rólad, valamint Alanről is, bár nem
ugyanabban az értelemben. – Odament az egyik asztalhoz, és
megfogta az egyik széket.
 Halkan nyögött egyet, mialatt levette, és mert a szék sokkal
nagyobb volt nála, Wallace azt hitte, magára fogja ejteni. De nem ez
történt. A fiú letette a padlóra, majd felkapaszkodott rá, és
letelepedett. Végül a lábát lóbálva az ölébe eresztette a kezét,
malmozni kezdett a hüvelykujjaival, és azt mondta:
– Örülök, hogy végre találkozhatok veled, Wallace. Sok mindent
tudok rólad, de jó, hogy így szemtől szemben látlak.
Wallace megborzongott, mert végigsöpört rajta a rémület új
hulláma, és rekedtes hangon azt kérdezte:
– Miért vagy itt?
– Miért van itt bármelyikünk? – felelte a fiú a vállát vonogatva.
– Te mindig kérdéssel válaszolsz minden kérdésre? – tudakolta
Wallace a szemét résnyire vonva.
A fiú megint nevetett, és azt mondta:
– Kedvellek, Wallace. Mindig is kedveltelek, még akkor is,
amikor… tudod. Amikor még rohadék voltál.
– Tessék? – mordult fel Wallace, és döbbenten pislogott.
– Rohadék voltál – ismételte a fiú készségesen. – Meg kellett
halnod ahhoz, hogy megtaláld magadban az emberséget. Ami
tébolyító, ha jobban belegondolsz.
Wallace azt tapasztalta, hogy valahol a bensőjében fellángol a
harag, és hirtelen kifakadt:
– Ó, annyira örülök, hogy sikerült egy kicsit bekavarnom neked!
– Erre semmi szükség – jelentette ki a fiú. – Nem poénkodni
akarok. Ma már tényleg nem az vagy, aki voltál.
És mit gondolsz, miért?
– Nem tudom – vallotta be Wallace.
– Nincs azzal semmi gond, ha nem tudod – állította a fiú, azzal a
fejét hátradöntve felnézett a mennyezetre. Az is hullámzott, ahogyan
a falak, mintha nem szilárd, hanem folyékony lett volna. – Mi több,
így jobb is lefolytatni egy ilyen beszélgetést. Viszont… bizonyos
módon különleges vagy. És ez azt jelenti, hogy felkeltetted az
érdeklődésemet.
– Ezt te művelted velük? – kérdezte Wallace, és körbemutatott a
többieken. – Ha bántod őket, én…
– Mit fogsz csinálni? – kérdezte a fiú.
 Wallace nem válaszolt, mert nem tudta, hogy mit mondhatna.
A fiú bólogatott, és tovább beszélt:
– Megmondtam már, hogy nem fogok ártani sem neked, sem
nekik. Bizonyos értelemben ők most alszanak. Amikor te és én
befejezzük, felébrednek, és a dolgok újra olyanok lesznek, amilyenek
lenni szoktak. Szeretsz itt lenni?
– Igen.
A fiú körülnézett, de furcsán, mereven mozgott, mintha a
nyakcsigolyái összeforrtak volna.
– Kintről nézve nem valami nagy szám, nem igaz? – kérdezte
derűsen. – Egy különös ház, amit különböző elképzelések szerint
építettek fel. Elméletileg nem szabadna így állnia. Össze kellene
omlania, de te mégsem félsz attól, hogy a fejedre szakad a
mennyezet. – Elhallgatott pár pillanatra, majd azt kérdezte: – Miért
védted a többieket?
Az a Wallace Price, aki az élők világában létezett, a kisujját sem
emelte fel azért, amiből ő maga nem húzott hasznot valamilyen
formában.
– Ők a barátaim – felelte Wallace, és elsöprő erővel tört rá az
érzés, hogy semmi sem igazi abból, ami körülveszi, amit lát és
tapasztal. A helyiség elhomályosult körülötte, csakis a menedzsert
látta tisztán, mintha ő lett volna a fókuszpont, a mindenség
középpontja.
– Valóban? – kérdezte a fiú. – Pedig régebben nem sok barátod
volt. – A homlokát ráncolva elgondolkodott, majd hozzátette: –
Egészen pontosan egy sem.
– Tudom – ismerte el Wallace, és a fejét elfordítva másfelé nézett.
– Aztán meghaltál – folytatta a fiú. – És eljöttél ide. Erre a helyre.
Erre az… állomásra. Ami egy hosszú utazás egyik megállója. És
tényleg azt tetted, nem igaz? Megálltál itt.
– Nem akarok átmenni az ajtón – felelte Wallace, és egyre
erősebb, illetve egyre rekedtebb hangon beszélt. – Nem
kényszeríthetsz rá!
– De igen, megtehetem – felelte a fiú teljesen nyugodtan. –
Könnyű lenne. Nem igényelne részemről semmi erőfeszítést.
Akarod, hogy megmutassam?
 Vegytiszta, bénító félelem kerítette hatalmába Wallace-t.
Úgy érezte, hatalmas és láthatatlan kéz markolja meg a mellkasát,
majd jéghideg ujjak hatolnak be a bordái közé.
– Nem fogom megtenni – közölte aztán szenvtelenül a fiú.
– Mert neked nem erre van szükséged. – Hugóra pillantott, és
ellágyulva folytatta: – Ő jó révész, bár a szíve néha akadályozza a
munkában. Amikor rátaláltam, dühös és zavarodott volt. Sodródott.
Nem értette, hogyan működnek a dolgok, de ott volt benne ez a
fény, és bár erősnek tűnt, félő volt, hogy kialszik. Én megtanítottam,
hogyan használhatja fel. Ritka a hozzá hasonló ember. Ők a szépség
a káoszban, ha valaki tudja, hol keresse őket. De ezt már te is tudod,
nem igaz? Te is látod.
Wallace nyelt egyet, és kibökte:
– Ő más, mint a többi ember.
– Hát, így is mondhatjuk – helyeselt a fiú, és megint kalimpálni
kezdett a lábával, közben nekidőlt a szék támlájának, és a hasára
tette a kezét. – De igen, valóban más.
Wallace azt érezte, hogy visszatér az iménti haragja, és
elpárologtatja a félelmét.
– És te mégis ezt tetted vele – mondta mérgesen.
– Tessék? – kérdezte a fiú, és felvonta a jobb szemöldökét.
– Hallottam már rólad! – közölte Wallace, és ökölbe szorította
mindkét kezét.
– Ó, barátom – mondta a fiú –, ez érdekes lesz. Jól van, halljuk!
Meséld el, mit hallottál!
– Te csinálsz révészt az emberekből.
– Ez így van – erősítette meg a fiú. – De nem szeretném, ha azt
gondolnád, hogy csak úgy találomra választom ki őket. Egyes
emberek… hogy is mondjam… fényesen ragyognak. Hugo
történetesen közéjük tartozik.
Wallace a fogát csikorgatta, majd éles hangon azt kérdezte:
– Mondd csak, muszáj neked ilyen… ilyennek lenned?
– Nyersnek? Durvának?
– …az a te munkád, hogy felügyeled az életet és a halált, kiosztod
a feladatokat másoknak…
– Így van. Én vagyok a menedzser. Menedzselek.
 – …és rárakod a halál terhét az olyanokra, mint Hugo – folytatta
Wallace. – Rákényszeríted, hogy olyan dolgokat lásson és csináljon,
amelyek…
– Hé, hé, várj egy kicsit! – vágott közbe a fiú, és felegyenesedett
ültében. – Álljunk meg egy pillanatra! Én nem kényszerítek senkit
semmire. Te jóságos ég, Wallace, miket mondtak rólam neked?
– Érzéketlen vagy – sorolta tovább Wallace, és egyre dühösebb
lett. – És kegyetlen. Hogyan jutott eszedbe ilyen feladatot bízni egy
emberre, aki épp akkor veszítette el a szüleit?
– Hmm… – hümmögött a fiú. – Azt hiszem, valahol
összekeveredtek a szálak. Egyáltalán nem így fest a helyzet.
Ez a dolog a döntésekről szól, Wallace. Mindig, minden a
döntésekig egyszerűsödik. Nem kényszerítettem Hugót, hogy
megtegyen valamit, csupán megmutattam neki a lehetőségeit, és
rábíztam, hogy válasszon.
Wallace akkorát vágott a tenyerével a pultra, hogy megcsörrentek
a csészék, és dühösen kifakadt:
– Épp akkor haltak meg a szülei! Hugo szenvedett.
Szenvedett és gyászolt. Te pedig kinyitottál előtte egy ajtót, és
megmutattad neki, hogy mi van azon túl, amit addig ismert. Még
szép, hogy elfogadta az ajánlatodat! Akkor csaptál le rá, amikor
gyenge volt, abban a biztos tudatban, hogy nem teljesen
beszámítható. – Mire a végére ért, már hevesen zihált, és a tenyere
kellemetlenül sajgott.
– Hűha! – felelte a fiú, és gyanakodva sandított Wallace-ra. –
Nagyon véded őt…
Wallace azonnal elsápadt, és dadogni kezdett:
– Én… én csak…
A fiú úgy bólogatott, mint aki beéri ezzel a válasszal.
– Erre nem számítottam – mondta aztán. – Nem tudom, hogy
miért. De miután annyi mindent láttam már, egyszerűen csodálatos,
hogy még mindig meg tud lepni valaki, mint például te most. Hugo
nagyon fontos lehet neked.
– Mindannyian azok – felelte Wallace. – Mindannyian fontosak.
– Mert ők a barátaid.
– Igen.
 – Akkor miért nem bízol Hugóban? Miért gondolod róla, hogy
nem képes eldönteni, mi a jó neki?
– Megbízom benne – válaszolta Wallace erőtlenül.
– Valóban? Mert az előbb úgy beszéltél, mint aki kételkedik Hugo
döntéseiben. Remélem, érzékeled, hogy mi a különbség aközött,
hogy védelmezel valakit, és aközött, hogy kételkedsz valakiben, akit
amúgy a barátodnak nevezel.
Wallace erre nem mondott semmit. Akármennyire gyűlölte is
elismerni, volt abban valami, amit a menedzser mondott. Nem kéne
bíznia abban, hogy Hugo tudja, mi a jó neki?
A fiú bólogatott, mintha az egyetértés jelének tekintette volna
Wallace komor hallgatását. Aztán lecsúszott a székről, majd
felemelte, és visszatette oda, ahonnan az előbb levetette. Végül a
nadrágjába törölte a tenyerét, és a közegészségügyi ellenőrre
pillantva megszólalt:
– Az emberek annyira furcsák. Amikor már kezdem azt hinni,
hogy végre megértik a dolgokat, fogják magukat, és jó nagy
zűrzavart teremtenek. – És abszurd módon szinte szeretetteljesen
mondta mindezt.
Aztán ismét Wallace felé fordult, tapsolt egyet, és folytatta:
– Jól van, akkor haladjunk tovább! Kevés az idő. Mondjuk, nekem
nem, de nektek igen. Volnál szíves velem tartani?
– Hová megyünk?
– Megmutatom neked az igazságot – felelte a fiú, azzal odament
Alanhez, és szomorúan mosolyogva tetőtől talpig végignézett rajta.
Aztán óvatosan megérintette Alan derekát, és a fejét csóválva,
halkan dörmögött: – Ó. Igen. Ez az ember. Sajnálom azt, amin
keresztülmentél. De ígérem, mindent megteszek, hogy jobb legyen.
És ekkor, mielőtt Wallace bármit tehetett volna, a menedzser
csücsörített a szájával, és az arcát felpuffasztva levegőt fújt Alanre.
Wallace döbbenten bámult, mert egy, a sajátjával mindenben
megegyező horog materializálódott Alan mellkasában, egy fénylő
zsinórral együtt, ami Hugó felé vezetett. A menedzser megmarkolta
a horgot, és egy rántással kitépte. Az Alant és a révészt összekötő
zsinór elhalványult, majd a menedzser ledobta a horgot, és az, amint
a padlónak ütközött, a zsinórral együtt porrá vált.
 – Tessék, így máris jobb – jelentette ki a fiú, azzal elfordult, és
elindult a ház belseje felé.
Wallace lenézett a saját zsinórjára, ami továbbra is összekötötte őt
Hugóval. Halvány fénnyel világított, míg a horog folyamatosan
rezgett a mellkasában. Már éppen meg akarta fogni, hogy
meggyőződjön róla, valóban ott van, és valóban létezik, amikor Alan
felemelkedett a padlóról, mígnem álló helyzetbe került, noha ő maga
továbbra sem tett egyetlen mozdulatot sem. A fiú a folyosó
torkolatából visszanézett, és azt kérdezte:
– Jössz, Wallace?
– És ha nemet mondok?
– Akkor itt maradsz – felelte a fiú a vállát vonogatva. – De én
szeretném, ha velem jönnél.
Wallace hátratántorodott döbbenetében, amikor Alan elindult
felfelé, a mennyezet irányába.
– Hová viszed őt? – suttogta elképedten.
– Haza – felelte egyszerűen a fiú, azzal ment tovább a folyosón a
lépcső irányába.
Wallace épp időben nézett vissza Alanre, így még láthatta, hogy a
férfi lába áthalad a mennyezeten, míg körülötte gyűrű formájú
hullámok alakulnak ki és indulnak a falak felé.
Wallace megtette az egyetlen dolgot, amit tehetett.
Követte a menedzsert.
Tudta, hogy hová mennek, és bár még soha életében nem
rettegett annyira, mint most, kitartóan lépkedett felfelé, még annak
ellenére is, hogy minden egyes fok egyre több erőfeszítést kívánt
tőle.
Túljutott az első emeleten. Aztán a másodikon is. Az összes ablak
sötétbe burkolózott, mintha minden fény eltűnt volna a világból.
A harmadikon megállt a lépcső tetejénél, és átnézett a korláton. A
menedzser az ajtó alatt állt. Alan ezekben a pillanatokban bukkant
elő a padlóból, és tovább emelkedett, míg végül a fiú mellett
lefékeződött, és egy helyben lebegett.
– Nem foglak átkényszeríteni az ajtón – mondta a menedzser
barátságosan –, ha ez jár a fejedben.

É
 – És Alant? – kérdezte Wallace, és felvonszolta magát az utolsó
lépcsőfokokon.
– Az ő esete más. Azt teszem, amit meg kell tennem érte.
– Miért?
– Ó, mennyi kérdés! – felelte a fiú nevetve. – Miért, miért, miért?
Vicces vagy, Wallace. Azért, mert Alan kezd veszélyessé válni. Ez
nyilvánvaló, nemde?
– És ezért átküldöd az ajtón.
A fiú hátranézett Wallace-ra, és csak annyit mondott:
– Igen.
– És ez mennyiben tisztességes?
A fiú mintha zavarba jött volna, majd azt felelte:
– A halál? Hogy is ne lenne az? Megszületsz, igen. Élsz, lélegzel,
táncolsz, gyötrődsz, és a végén meghalsz. Mindenki meghal. Minden
meghal. A halál megtisztít. A halandó élet fájdalmai eltűnnek.
– Ezt mondd Alannek! – mordult fel Wallace. – Ő nagyon
szenved. Csordultig tele van haraggal…
A fiú megint felé fordult, és aggodalmasan közölte vele:
– Azért, mert itt rekedt. Nem úgy látja a dolgokat, ahogyan
kellene. Nem mindenki képes olyan jól alkalmazkodni, mint te. –
Egy pillanatra az alsó ajkába mélyesztette a fogait, majd hozzátette: –
Vagy Nelson, vagy Apollo. Őket is kedvelem. Ha nem kedvelném,
már nem lennének itt.
– És Lea? – csattant fel Wallace. – Vele mi a helyzet? Hol jártál,
amikor szükség volt rád? Amikor Hugónak szüksége volt rád? –
Ekkor szörnyű gondolat villant az elméjébe, és még hangosabban
kérdezte: – Vagy az tartott távol, ami Cameronnal történt?
A fiú leeresztette a vállát, és elkomorodva válaszolt:
– Sosem állítottam, hogy tökéletes vagyok, Wallace.
A tökéletesség önmagában véve egy hiba. Lea… nem lett volna
szabad annak történnie, ami történt. A kaszás túllépte a hatáskörét,
és drágán megfizetett érte. – Megcsóválta a fejét, és folytatta: – Én
folyamatokat felügyelek, Wallace. De még én sem tudok mindig,
mindenkire figyelni. A szabad akarat döntő fontosságú, bár néha
zűrössé teszi a dolgokat. Csak akkor avatkozom be, ha feltétlenül
muszáj. Ha nincs más megoldás.
Í
 – Így tehát egyeseknek szenvedniük kell, mert vannak dolgok,
amiket nem tudsz megtenni?
A fiú sóhajtott egyet, és azt felelte:
– Értem, hová akarsz kilyukadni. Köszönöm a visszajelzést,
Wallace. Fontolóra veszem, hogy továbbítsam-e.
– Visszajelzés? – kiabálta Wallace felbőszülten. – Hát ennek
nevezed?
– Vagy ennek, vagy annak, hogy megpróbálod megmondani
nekem, mit tehetek és mit nem – vágott vissza a fiú. – De ne aggódj,
nem neheztelek rád, mert úgy döntöttem, elhiszem, hogy őszintén
beszélsz. – Azzal a fejét hátradöntve felnézett. Az ajtó vibrálni
kezdett, a felületébe faragott levelek és virágok életre keltek, míg a
nyitógombját díszítő levél csillogni kezdett.
– Kedvellek, Wallace – folytatta a fiú anélkül, hogy visszanézett
volna. Függőleges tartásba emelte a jobb kezét, és begörbítette az
ujjait. – Ezért mutatom meg, hogy megy ez a dolog. – Hirtelen
mozdulattal jobbra csavarta a kezét.
Az ajtógomb elfordult. Kattant a zár, és a levéldísz felragyogott.
Az ajtó lefelé fordulva, lassan kinyílt.
Hugo korábban elmondta Wallace-nak, hogy mit látott, amikor
kinyílt az ajtó, és milyen érzéseket keltett benne.
Wallace ennek ellenére sem volt felkészülve arra, ami ekkor
következett. A nyílásból fény özönlött ki, olyan vakító, hogy lefelé
kellett néznie. Mintha madárdalt hallott volna a másik oldalról, de
az ajtóból áradó suttogások túl hangosak voltak ahhoz, hogy biztos
legyen benne. Pont időben emelte fel a fejét, így még láthatta, hogy a
menedzser gyengéden meglöki Alan talpát. És mialatt Wallace szóra
nyithatta volna a száját, Alan gyorsan felemelkedett, és áthaladt a
nyíláson. A fény villogni kezdett, majd gyorsan elhalványult. Az ajtó
hangos dörrenéssel bezárult. Az egész folyamat alig néhány
másodpercig tartott.
– Meg fogja találni a békességet – jelentette ki a fiú. – Idővel meg
fogja találni önmagát. – Megfordult, leült a padlóra, maga alá húzta
a lábát, majd felnézett Wallace-ra, aki még ekkor is a lépcső végénél
állt.
– Mit tettél? – suttogta Wallace.
 – Segítettem neki, hogy tovább utazzon – válaszolta a fiú.
– Rég rájöttem, hogy egyeseknek szükségük van egy, a megfelelő
irányba ható, óvatos lökésre.
– És mi van a szabad akarattal?
A fiú erre vigyorgott, és ettől Wallace a csontja velejéig
megdermedt.
– Okosabb vagy, mint gondoltam – vallotta be aztán a menedzser.
– Vicces! Gondolj rá úgy, mint… hmm. Á!
Gondolj rá úgy, mint egy, a kellő irányba ható, gyengéd lökésre!
Nem hagyhattam, hogy Alan héjjá változzon.
Belegondolni sem akarok, hogy az milyen hatással lett volna
Hugóra. Még egyszer nem történhet meg vele. Az elsőt nagyon a
szívére vette. Ezért engedtem meg Nelsonnak és Apollónak, hogy
ilyen sokáig itt maradjanak.
Hogy Hugo ne hagyjon fel a hivatásával.
– Szóval, csak addig vagyunk szabadok, amíg… hogy is?
Amíg nem zavarjuk meg a te rendedet?
– Pontosan! – helyeselt a fiú elégedetten kuncogva. – Ez szép volt,
Wallace! A rend abszolút fontosságú. Nélküle a sötétben
botladoznánk. És ezzel megérkeztünk hozzád.
Hosszú ideje vagy már itt. Több időt töltöttél a házban, mint
Nelsont és Apollót kivéve mindenki más. És miért is? Tudod
egyáltalán? Mi a célod?
Wallace úgy érezte, az egész teste lángol.
– Hát… – kezdte, de nyomban el is hallgatott.
– Aha! – mondta a menedzser. – Ahogy gondoltam. Hadd
segítsek megadni a választ! Te azzal, hogy itt vagy, eltereled Hugo
figyelmét oly módon, ahogyan Nelson és Apollo nem.
Márpedig, ha egy révész nem összpontosít kellőképpen, akkor
hibákat fog elkövetni. Hugónak végeznie kell a munkáját, ami
messze fontosabb, mint az érzései. – Fintorgott egyet, és hozzátette: –
Ezek szörnyű dolgok.
Figyeltem és vártam. Hagytam, hogy kibontakozzon ez a
szórakoztató kis komédia itt, ebben a boldog, meleg otthonban, de
ideje továbblendíteni a dolgokat, mert csakis így biztosítható, hogy
Hugo azt tegye, amivel meg van bízva. – A fiú ekkor ismét
vigyorgott, és azt mondta: – Ezért mondom el neked, hogy mi fog
következni.
Wallace-nak egyáltalán nem tetszett az, amit hallott, és félve tette
fel a kérdést:
– Mi?
A fiú a fejét oldalra döntve tanulmányozta őt, majd azt mondta:
– Hogy is fejezzem ki magam úgy, hogy megértsd?
Hogyan fogalmazzak… á, megvan! Te ügyvéd vagy.
Pontosabban, voltál. Bizonyos értelemben én is olyan vagyok,
mint te. A halál, drága emberem, a törvény, és én vagyok a bíró.
Vannak szabályok és rendeletek. Igaz, a bürokráciája kissé fárasztó,
és a monotónia gyilkos egy valami, de szükségünk van a törvény
uralmára, hogy tudjuk, hogyan viselkedjünk és cselekedjünk. – A
mosoly lassan eltűnt az arcáról. – És mégis, mindig ott van a miért.
Miért, miért, miért? Ezt a kérdést minden másnál jobban
gyűlölöm. – Elhallgatott egy pillanatra, majd egy rémült nő hangján
folytatta: – Miért kell elmennem? – A hangja megint változott, és egy
idő férfi reszkető, elcsukló hangján tette fel a következő kérdést: –
Miért nem kaptam több időt?
– És végül, immár egy gyermek hangján: – Miért nem
maradhatok?
– Fejezd be! – kiáltotta Wallace elkeseredetten. – Kérlek, fejezd be!
Amikor a menedzser ismét megszólalt, a már megszokott hangján
beszélt:
– Mindent hallottam már. És gyűlölöm. De még sosem gyűlöltem
úgy, mint most, mert azon kapom saját magamat, hogy felteszem a
kérdést: miért? Ez a Wallace Price miért van még itt? Miért nem lép
tovább? – Megrázta a fejét, és olyan arcot vágott, mintha csalódott
lett volna. – És ennek nyomán azt kérdezem magamtól, hogy miért
is törődöm veled. Akarod tudni, hogy mire jöttem rá?
– Nem igazán – suttogta Wallace.
– Arra jöttem rá, hogy te egy aberráció vagy. Egy hiba a
rendszerben, ami mostanáig jól működött. És ha egy főnök hibát
talál, mit tesz? Hogy a dolgok olyan simán menjenek, ahogyan kell?
Kiiktatja a hibát. Kirúgja a hibázó alkalmazottat – gondolta Wallace. –
Kivonja az egyenletből. Kicseréli az alkatrészt, hogy a gépezet újra akadozás
nélkül járjon.
És ekkor eszébe jutott Patricia Ryan, amint ott ült vele szemben.
– Pontosan – helyeselt a menedzser, mintha Wallace hangosan
kimondta volna mindezt. A mutatóujjával dobolni kezdett a térdén,
és kijelentette: – Ezért hoztam meg a végső döntést. – Megint
vigyorgott, és lila szeme fényesen csillogott, mialatt folytatta: – Egy
hét. Adok neked még egy hetet, hogy rendezd az ügyeidet. Ez a
mostani helyzet nem tarthat az örökkévalóságig, Wallace. Az ilyen
megálló azért létezik, hogy az embereknek legyen lehetőségük
összeszedni magukat, és elfogadni az elkerülhetetlent. Az itt töltött
hetek során megváltoztál.
Hihetetlenül különbözöl attól az embertől, akit nemrégiben
láttam, amint éjnek évadján ész nélkül menekült.
– De…
A fiú a kezét feltartva közbevágott:
– Még nem fejeztem be. Kérlek, még egyszer ne szólj közbe! Nem
szeretem, ha nem hagyják, hogy végigmondjam. – Várt egy kicsit, és
amikor azt látta, hogy Wallace becsukja a száját, tovább beszélt: –
Bőven kaptál időt, hogy feldolgozd azt az életet, amit a Földön
töltöttél.
Nem voltál kedves ember, Wallace, még csak igazságos sem.
Önző és undok voltál. Nem annyira kegyetlen, mint amilyen
szerinted én vagyok, de majdnem. Most már nem látom benned azt
az embert. A halál felnyitotta a szemedet. Most már látom benned a
jót, és hogy mire vagy képes azokért, akik fontosak neked. Mert ők
fontosak neked, ugye?
– Igen – felelte Wallace mogorván.
– Igen, erre rájöttem. És azt is értem, hogy miért. Ők
bizonyosan… egyedülállóak és különlegesek.
– Tudom, hogy azok. Nincs hozzájuk fogható.
A fiú ekkor ismét felnevetett.
– Örülök, hogy legalább ebben egyetértünk – felelte, majd
megkomolyodott, és hozzátette: – Egy hét, drága Wallace-om. Még
egy hetet adok neked. Hét nap múlva visszatérek.
És felhozlak ehhez az ajtóhoz. Gondoskodni fogok róla, hogy
átmenj rajta, mert ennek így kell lennie.
É
 – És ha ellenállok?
– Akkor ellenállsz – válaszolta a fiú a vállát vonogatva. –
Remélem, hogy nem fogsz, de nem ígérhetem meg, hogy ez a dolog
tovább folytatódhat. Nem arra vagy szánva, hogy itt legyél. Nem
így, ahogy most vagy. Egy másik életben talán rátalálsz erre a helyre,
és kihozol belőle mindent, amit lehet.
– Nem akarok elmenni – mondta Wallace. – Még nem készültem
fel.
– Ezt én is tudom – felelte a fiú, és ekkor első ízben ingerültnek
tűnt. – Ezért adok még egy hetet ahelyett, hogy most rögtön
átküldenélek. – Megint elkomorodott, és hozzátette: – És nehogy
félreértsd az ajánlatomat! Annak tekintsd, ami! Nincsenek kibúvók,
nincsenek utolsó pillanatban előkerülő bizonyítékok, amiket
felmutathatsz a tárgyalóteremben, hogy bizonyítsd az igazadat. Rá
tudlak kényszeríteni dolgokra, Wallace. Nem akarom megtenni, de
képes vagyok rá.
Wallace elkábult attól, amit hallott, és kétségbeesetten motyogott:
– De én… talán más lesz. Megváltoztam. Te magad is
megmondtad. Én…
– Nem! – szólt közbe a fiú határozottan, és a fejét rázva
belekezdett az újabb magyarázatba: – Te nem Nelson vagy, a
nagyapa, aki utat mutatott Hugónak a szülei elvesztése után. És
Apollo sem, aki segített Hugónak lélegezni, amikor a tüdeje
összeesett a mellkasában. Kívülálló vagy, egy anomália. A
lehetőségek, amiket felvázoltam neked – átmész az ajtón, vagy azt
kockáztatod, hogy mindent elveszítesz, amit szereztél –, nos,
mindössze ez a két lehetőséged van. Zavaró tényező vagy, Wallace,
és bár tettem némi engedményt a nagylelkűség szellemében, ne
kövesd el azt hibát, hogy azt képzeled, keresek neked egy másik
megoldást! Ez a hely mindig is csak átmeneti volt a számodra.
– És mi van Cameronnal? – kérdezte Wallace. – És a többi hozzá
hasonlóval?
A fiú meglepetten nézett, és visszakérdezett:
– A héjakkal? Miért érdekelnek téged?
Még itt vagyok. Még itt vagyok.
 – Cameron nem tűnt el – felelte Wallace. – Még most is itt van. A
lénye egy része még létezik. Segíts rajta, és megteszem, amit akarsz!
– Nem azért jöttem, hogy alkudozzak veled, Wallace – válaszolta
a fiú a fejét csóválva. – Azt hittem, már túljutottál ezen a szakaszon.
Már az elfogadás csodás földjén jársz, vagy legalábbis ott jártál. Most
már nehogy visszalépj!
– Nem magamért kérem – vágta rá Wallace. – Hanem érte!
– Á, tényleg? – mondta a fiú. – És mit vársz tőlem, mit tegyek?
Gyógyítsam meg? Tudta, milyen kockázattal jár, ha elhagyja a házat.
– Felállt, a nadrágjába törölte a kezét, és tovább beszélt: – Örülök,
hogy lefolytattuk ezt a beszélgetést. Öröm volt találkozni veled, és
hidd el, ezt nagyon ritkán mondom! – Fintorgott egyet, és hozzátette:
– Az emberek ápolatlanok. Inkább távol tartom magam tőlük, ha
tehetem. És könnyebb a dolgom, amikor egyetértenek velem,
ahogyan te is.
– Én nem értek egyet veled semmiben! – kiáltotta Wallace.
A fiú lebiggyesztette a száját, majd azt felelte:
– Aha. Nos, biztosra veszem, hogy hamarosan jobb belátásra
térsz. Egy hét, Wallace. Mihez kezdesz a maradék időddel? Alig
várom, hogy megtudjam. Mondd el a többieknek, vagy ne mondd el!
Nekem mindegy. És az ellenőr miatt ne aggódj! Nem fog emlékezni
semmire. – A fiú lezser mozdulattal tisztelgett, és elbúcsúzott: –
Hamarosan találkozunk. Viszlát!
És a menedzser minden további nélkül, egyik pillanatról a
másikra eltűnt.
Wallace-nak minden erő kiment a lábából, és meg kellett
kapaszkodnia a korlátban. Rögtön ezután kiáltást hallott odalentről.
Hugo az ő nevét kiabálta egyre kétségbeesettebben, de csak
lehunyta a szemét, és azt suttogta:
– Itt vagyok. Még itt vagyok.
 18. fejezet
– ALAN… – MONDTA HUGO. – Wallace, hol van Alan?
Wallace felnézett a mennyezetbe épített ajtóra, és annyit felelt:
– Átkelt.
– Micsoda? – kérdezte Hugo megrökönyödve. – Egyedül?
Magától? Hogyan?
– Nem tudom – felelte Wallace a fejét csóválva. – De elment.
Valahogyan rátalált az útra, és… elment.
– Én nem… – kezdte Hugo, majd így folytatta: – Te jól vagy?
– Hát persze – állította Wallace mosolyogva, holott úgy érezte,
szörnyű súly nehezedik a vállára.

***

Amikor mindketten visszatértek a földszintre, Harvey éppen

körülnézett, és megszólalt:
– Attól tartok, egy kicsit összekavarodtam.
Megbocsátanak, ugye? Haza kell mennem. Szörnyű fejfájásom
támadt. – Sápadtnak és gyengének tűnt, de elindult az ajtó felé. –
Tartsa rendben ezt a helyet, Hugo!
Minden feleljen meg az előírásoknak! Máskülönben nem lesz
elragadtatva a következményektől.
Kiment azt ajtón, és csendesen becsukta.
– Mi a fene? – dörmögte Mei. – Mi történt itt?
– Nem tudom – felelte Nelson a homlokát dörzsölgetve. – Úgy
érzem magam, mintha az előbb ébredtem volna fel.
Hát nem furcsa?
Hugo egy szót sem szólt, de a tekintetét egy pillanatra sem vette
le Wallace-ról.
És Wallace hamarosan elfordult, hogy ne kelljen a révész szemébe
néznie.

***

Hét nap.
Mihez kezdesz a maradék időddel?
 Wallace ezen tűnődött, amikor az első nap reggelén felkelt a nap.
Nem tudta.
Soha életében nem érezte még magát annyira tanácstalannak és
céltalannak, mint most.

***

Wallace tudta, hogy a gyász képes elemészteni az embert, addig

zabálni, amíg nem marad belőle más, csak a bőre és a csontjai. Ó, a
test, a forma megmaradt, még ha az arc beesetté vált is, és sötét
karika alakult ki a szem alatt. Az ilyen emberek kiüresedtek, tele
voltak fájó sebekkel, de jól felismerhetően megmaradtak embernek.
Ez a folyamat is rövidebb-hosszabb szakaszokból állt.
Wallace Price számára így néztek ki a szakaszok: A megmaradt
napjai közül az első a tagadásé volt.
A teaház kora reggel kinyitott, mint mindig. A vitrin tele volt
forrón illatozó süteménnyel. Víz fortyogott, tealevelek áztak, kész
tea csordult bögrékbe és csészékbe. Emberek nevettek. Emberek
mosolyogtak. Megölelték egymás, mintha évek óta nem találkoztak
volna, hátba veregették a másikat, és megszorongatták egymás
vállát.
Wallace a lengőajtó ablakán át figyelte mindezt, és nyomasztotta
a tudat, hogy a vendégek bármikor elhagyhatják ezt a házat, amikor
csak akarják. Maga is meglepődött azon, hogy milyen keserűséget
érez, de elnyomta, mert nem akarta, hogy eluralkodjon rajta.
– Ez nem a valóság – mormolta magának. – Nem lehet a valóság.
Ebből semmi nem igazi.
– Mit mondasz? – kérdezte tőle Mei.
Wallace hátranézett. Mei a mosogatónál állt, és kíváncsian
figyelte őt.
– Semmit – felelte a fejét csóválva.
Mei azonban nem hitt neki.
– Mi a baj? – kérdezte aggodalmasan.
Wallace erőltetett nevetést hallatott, és azt válaszolta:
– Az égvilágon semmi. Halott vagyok. Mi bajom lehet?
Mei tétovázott pár pillanatig.
 – Történt valami? – tudakolta aztán. – Alannel, vagy…?
– Már megmondtam. Átment az ajtón. Nem tudom, hogyan. Nem
tudom, hogy miért. Azt sem tudom, hogyan került oda. De elment.
– Igen, ezt mondtad korábban is – felelte Mei, és a fejét csóválva
hozzátette: – Ugye tudod, hogy bármikor beszélhetsz velünk?
Bármiről, amiről csak szeretnél.
Wallace ekkor válasz nélkül otthagyta Meit, és elindult a hátsó
ajtó felé.
Hamarosan már a teacserjék között sétált, és az ujjait újra meg
újra végighúzta a leveleken.

***

Az első éjszaka a haragé volt.

Ó, milyen harag izzott benne! Ráförmedt Nelsonra. És Apollóra.
Mindketten meghökkentek, aztán Nelson feltartotta a kezét, míg a
kutya a hátsó lába közé húzta a farkát.
– Mi ütött beléd? – kérdezte az öregúr.
– Semmi közöd hozzá! – csattant fel Wallace. – Csak hagyjatok
már békén egy rohadt percre!
Nelson megsértődött, de mialatt Apollót maga után húzva
elvonult, csendesen megjegyezte:
– Kár, hogy nincs igazi fejed.
– Micsoda? – kérdezte Wallace meglepetten pislogva. – Ezt hogy
érted?
– Akkor most beledughatnád egy jeges vízzel teli vödörbe!
Mielőtt Wallace visszavághatott volna, Hugo előtte termett, és
komor képet vágva rászólt:
– Hátsó terasz! Most!
Wallace ingerülten nézett a révészre, és az felelte:
– Nem akarok kimenni!
– Most! – ismételte Hugo, azzal sarkon fordult, és elindult a
folyosón. Nem nézett vissza, hogy meggyőződjön róla, Wallace
követi-e.
Wallace úgy gondolta, hogy ott marad, ahol van. Pontosan ott. De
végül csak elindult.
 Hugo a teraszon állt, az arcát az ég felé fordította.
– Mit akarsz? – kérdezte mogorván Wallace, és az ajtónál maradt.
– Ordíts! – felelte Hugo. – Azt akarom, hogy ordíts.
Wallace ezen meglepődött.
– Tessék?
– Üvölts! Ordíts! Visíts! – felelte neki Hugo anélkül, hogy felé
nézett volna. – Amilyen hangosan csak bírsz. Engedd ki magadból!
Mindent. Segíteni fog. Higgy nekem! Minél tovább fortyog benned,
annál jobban megmérgez. A legjobb kiadni, amíg megteheted.
– Nem fogok visítani…
Hugo vett egy mély lélegzetet, és ordított. Mély, zengő hang
szakadt ki belőle, és végiggördült a körülöttük elterülő erdőn.
Mintha maguk a fák üvöltöttek volna. Hugo hangja rekedtes lett a
végén, és miután elhallgatott, hevesen zihált még vagy egy percig.
Aztán a kézfejével letörölte a nyálcseppeket a szájáról, és annyit
mondott:
– Te jössz!
– Ez hülyeség! – tiltakozott Wallace.
– Bízol bennem?
Wallace lehorgasztotta a fejét.
– Nagyon jól tudod, hogy igen – válaszolta halkan.
– Akkor csináld! Nem tudom, hogy mi történt veled, hogy mi
okozta ezt a visszaesést, de az biztos, hogy nem tetszik.
– És komolyan azt gondolod, hogy ha beleordítok a nagy
semmibe, akkor jobban fogom érezni magam?
– Mit árthat? – kérdezte Hugo a vállát vonogatva.
Wallace sóhajtott egyet, és a korlátnál álló révész mellé ment.
Érezte magán a tekintetét, amikor a fejét hátradöntve felnézett a
csillagokra. Még sosem érezte magát annyira kicsinek, mint ezekben
a pillanatokban. És ez jobban fájt neki, semmint hajlandó lett volna
bevallani.
– Rajta! – szólt rá Hugo csendesen. – Hadd halljam!
Wallace egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy mikor lépett át
azon a határon, amelyen túl már képtelen volt ellenkezni a révésszel.
De aztán ordított, ahogyan csak bírt.

É
 Minden bánatát és keserűségét beleadta, ami csak volt benne. És
közben emlékezett. Látta maga előtt a szüleit, amint azt mondják
neki, hogy szégyenkeznek miatta. Az anyját, mialatt utoljára levegőt
vett. Az apja ott állt mellette, de idegennek érezte. Amikor az apja
két évvel később meghalt, Wallace egy könnycseppet sem hullajtott
érte. Azt mondta magának, hogy épp eleget sírt már miattuk.
És látta Naomit. Szerette őt. Tényleg szerette. De ez nem volt elég,
és Naomi nem érdemelte meg azt, amivé ő változott. Az utolsó jó
napjaikra gondolt, amikor majdnem meg tudta győzni magát arról,
hogy a kapcsolatuk működni fog. Ostobaság volt hinnie ebben. A
jelek már ott jól látszottak, csak nem akartak tudomást venni róluk,
mert remélték, hogy nincs vége. Elmentek a tengerpartra, csak ők
ketten, hogy mindentől távol töltsenek egy-két napot.
Egymás kezét fogták az autóban, és szinte minden olyan volt,
mint régen. Nevettek. Együtt énekelték a rádióból szóló számot.
Wallace kabriót bérelt, és a szél szétfújta a hajukat, míg a nap
fényesen sütött rájuk. Nem beszélgettek munkáról, sem
gyermekvállalásról, sem pénzről, sem a régi vitákról. Wallace
valahol a lelke mélyén tudta, hogy ez az utolsó esélyük.
És nem volt elég.
Egy napig bírták, aztán megint összevesztek. Rég begyógyultnak
hitt sebek szakadtak fel, és véreztek ismét.
A hazaúton az autóban mindketten hallgattak, Naomi szorosan
összefonta a két karját a mellkasán, mintha ezzel is védekezni akart
volna. Wallace nem törődött a könnyekkel, amelyek a fekete
napszemüveg alól előbukkanva, lassan végigcsorogtak a felesége
arcán.
Egy héttel később Naomi beadta a válókeresetet. Wallace nem
harcolt, mert tudta, hogy így lesz a legkönnyebb.
Jobban jár, ha minél rövidebb idő alatt megszabadulnak
egymástól. Mindketten ezt akarták.
Aztán fuldoklott, és még csak nem is tudott arról, hogy a felszín
alá merült.
És így itt és most ordított, amilyen hangosan csak tudott.
Könnyek gyűltek a szemébe, és majdnem meg tudta győzni
magát, hogy ez az erőlködés miatt van. Nyál fröcskölt a szájából.
Megfájdult a torka.
Amikor már nem bírt tovább üvölteni, a tenyerébe temette az
arcát, és a válla vadul rázkódott.
– Ez az élet, Wallace – mondta ekkor Hugo csendesen. – Még
amikor halott is vagy, ez még mindig az élet. Létezel.
Valódi vagy. Erős és bátor vagy, és én leírhatatlanul boldog
vagyok, amiért ismerhetlek. Most pedig meséld el, mi történt
Alannel! Az egészet. Semmit se hagyj ki!
És Wallace mindent elmondott neki.

***

A harmadik szakasz az alkudozásról szólt, és ez is első éjszakán

jött el.
De nem Wallace alkudozott.
Hanem Hugo.
Kiabálva próbált alkudni, követelte, hogy a menedzser jelenjen
meg, és magyarázza el, hogy mi a fenét akar. Mei a döbbenettől
megnémulva ácsorgott. Egy szót sem szólt azóta, hogy Hugo
elmondta neki és Nelsonnak az igazságot.
Nelson csak tátogott, és szorosan markolta a botját.
– Téged szólítalak! – harsogta Hugo, mialatt a tekintetét a
mennyezetre szegezve, fel és alá járkált a teázó közepén. –
Beszélnem kell veled. Tudom, hogy itt vagy. Mindig itt vagy.
Tartozol nekem ezzel. Sosem kértem még semmit, de most azt
kérem, hogy legyél itt! Hallgatni fogok rád. Esküszöm, hogy
hallgatni fogok rád.
Apollo fáradhatatlanul és hűségesen követte egyre dühösebb
gazdáját, ide-oda, ide-oda, közben a fülét hegyezve figyelt.
Wallace szerette volna leállítani Hugót, azzal próbálta
megnyugtatni, hogy semmi baj, minden rendben, mert mindig tudta,
hogy egyszer eljön ez a pillanat.
– Nem maradhatok itt mindörökre – mondta halkan. – Ezt te is
tudod. Te magad mondtad. Ez csak egy megálló, Hugo.
Egy megálló, ahol eltöltünk némi időt utazás közben.
De Hugo nem hallgatott rá.
 – Menedzser! – kiáltott ismét. – Mutasd meg magad!
A menedzser nem jelent meg.
Amikor közelgett az éjfél, Mei győzködni kezdte Hugót arról,
hogy aludnia kell. A révész ádázul vitatkozott, de végül beadta a
derekát.
– Holnap kitalálunk valamit – közölte Hugo. – Rendezem a
dolgot. Még nem tudom, hogyan, de kitalálom. Nem mész sehová,
ha nem akarsz.
Wallace bólogatott, és azt felelte:
– De most feküdj le, és aludj egyet! Holnap is korán kell kelned.
Hugo a fejét rázta, majd tovább morogva felment a lépcsőn,
Apollo pedig ezúttal is követte.
Mei megvárta, hogy odafent bevágódjon az ajtó, majd Wallace
felé fordult.
– Megteszi, amit tud – mondta csendesen.
– Tudom – válaszolta Wallace. – Csak abban nem vagyok biztos,
hogy ezt kell-e tennie.
– Tessék? – kérdezte Mei, a szemét résnyire vonva.
Wallace sóhajtott, elfordította a fejét, és azt felelte:
– Hugónak ott a munkája. Annál semmi sem fontosabb.
Nem hanyagolhatja el miattam.
– Nem hanyagol el semmit senki miatt – állította Mei éles hangon.
– Azért küzd, hogy megadja neked azt az időt, amit megérdemelsz,
és te magad hozd meg a döntést, amikor készen állsz. Nem érted?
– Számít az?
– Ez mi az ördögöt akar jelenteni?
– Halott vagyok – válaszolta Wallace. – Ezt nem lehet
visszacsinálni. A folyó csakis egy irányba folyik.
– De…
– Az van, ami van – vágott közbe Wallace. – Ti tanítottatok meg
erre. Kezdetben nem figyeltem rátok, de később megtanultam. És
jobb lettem tőle. Hát nem ez a lényeg?
Mei szipogott egyet, és azt felelte:
– Ó, Wallace… ennél most már többről van szó.
– Lehet. Ha más lenne a helyzet, akkor mi… – Wallace nem bírta
befejezni ezt a mondatot, helyette így folytatta: – Még van némi
időm. A legtöbb, amit tehetek, hogy igyekszem mindent kihozni
belőle, amit lehet.
Röviddel ezután Mei is elment aludni.
Az óra ketyegett, ketyegett és ketyegett, múltak a másodpercek, a
percek és az órák.
Aztán Nelson megszólalt:
– Örülök, hogy itt vagy.
Wallace felkapta a fejét.
– Tessék?
– Amikor megérkeztél – mondta Nelson szomorkásan
mosolyogva –, azt hittem, csupán egy újabb vendég vagy.
Egy darabig itt leszel, aztán meglátod a fényt. – Kuncogott egyet,
és folytatta: – Bocs a kifejezésért! Közhelyes, tudom.
Szóval, azt hittem, Hugo majd végzi a dolgát, te pedig minden
hűhó nélkül mész tovább, még ha először olyan keményen küzdöttél
is az egész dolog ellen. Azt hittem, te is olyan vagy, mint a többiek,
akik előtted megfordultak itt.
– Olyan vagyok.
– Lehetséges – felelte Nelson –, de ettől még nem értékelődik le
az, amit tettél az itt töltött idő alatt. Az a sok munka, amit beleraktál
abba, hogy jobb ember legyél. – Az öregúr odacsoszogott Wallace-
hoz, és nekidöntötte a botját annak az asztalnak, amelyiknek
támaszkodott. Wallace nem rezzent össze, amikor Nelson a két
kezébe fogta az arcát. – Legyél büszke arra, amit elértél, Wallace!
Kivívtad az ehhez való jogot.
– Félek – suttogta Wallace. – Nem akarok, de félek.
– Tudom – válaszolta Nelson. – Én is félek. De amíg együtt
vagyunk, segíthetünk egymásnak, egészen a végéig. A mi erőnk a te
erőd lesz. Nem fogunk cipelni téged, mert arra semmi szükség. De
ott leszünk melletted. – Az öregúr elhallgatott egy pillanatra, majd
hozzátette: – Kérdezhetek valamit?
Wallace bólogatott, mire Nelson leengedte a kezét, és belekezdett:
– Ha a dolgok máshogyan alakultak volna, és te annak idején
beállítottál volna ide. Nem tudom, hogyan… Mondjuk, hogy úton
voltál valahová, és itt kötöttél ki a faluban. Aztán rátaláltál a
földútra, és a teaházra. Szóval, valahogyan idejöttél volna. Hugo az
lett volna, aki, és te is. Mit tettél volna?
Wallace rekedtes hangon nevetett, és azt felelte:
– Valószínűleg alaposan megkavartam volna a dolgokat.
– Magától értetődik – helyeselt Nelson mosolyogva. – De éppen
ez benne a szép, nemde? Az élet zűrzavaros, szörnyű, és csodálatos,
ráadásul egyszerre mindez. Szóval, mit tennél, ha Hugo ott állna
előtted úgy, hogy téged semmi sem akadályoz semmiben? Sem az
élet, sem a halál, sem bármi más? Mit tennél?
Wallace lehunyta a szemét, és annyit suttogott:
– Mindent.

***

A depresszió a második reggelen csapott le, bár csak egy rövid

időre. Wallace szabadon engedte a benne kavargó szomorúságot,
mert eszébe jutott, hogy Hugo azt mondta neki, nem csak az élők
bánatosak. A hátsó teraszon állt, és a kelő napot nézte. Hallotta,
hogy Hugo és Mei a konyhában dolgoznak. Hugo nem akarta
kinyitni a teaházat erre a napra, de Wallace azt kérte tőle, hogy
csináljon mindent úgy, mint eddig. Mei is mellé állt, és a révész
végül megadta magát, bár nem volt elragadtatva.
A napfény átszűrődött a levelek között, és megolvasztotta a talajt
borító, vékony zúzmarát. Wallace megmarkolta a korlátot, amikor a
fény felé nyújtózott. Először a kezét érte el, aztán a csuklóját, majd a
karját, és végül az arcát.
Felmelegítette és megnyugtatta. Remélte, hogy ott, ahová megy,
szintén lesz nap, hold, és lesznek csillagok. Az élete java részét úgy
töltötte el, hogy lefelé nézett. Valahogy azt érezte volna a
tisztességesnek, ha az örökkévalóságban lesz lehetősége az ég felé
fordítani az arcát.
A szomorúság lassan visszaszorult a lelke mélyére, bár nem tűnt
el teljesen. Ott rejtőzött a felszín alatt, de Wallace most már
felülemelkedett rajta. Tudta, hogy amit most megtapasztal, az egy
másfajta bánat, de ettől még mindenestől az övé volt.
És ezt el tudta fogadni.
 Mihez kezdesz a maradék időddel?
És Wallace ebben a pillanatban megtalálta a választ.

***

– Neked teljesen elment az eszed? – csattant fel Mei.

A konyha közepén állt, és úgy meredt Wallace-ra, mintha a
valaha létezett leghülyébb embert látta volna. Hugo odakint
dolgozott, a pultban, és a teázóban jelenleg nagy volt a forgalom.
– Könnyen meglehet – felelte Wallace a vállát vonogatva.
– De azt hiszem, ez a helyes. Ezt kell tennem.
– Amibe bevonod Desdemona Tripplethorne-t, az nem lehet
helyes! – tiltakozott Mei a fejét rázva. – Az egy szörnyű némber, és
amikor majd feldobja a bakancsot, személyesen gondoskodom róla.
Az lesz, hogy fogom magam, és…
– És ugyanúgy segítesz majd neki, mint mindenki másnak, ha
téged osztanak be mellé?
Mei pillanatok alatt lehiggadt, és a fejét lehorgasztva felelt:
– Hát persze. Természetesen. De ember, azt előre megmondom,
hogy nem leszek boldog tőle. És te sem tudsz rávenni, hogy
kedveljem!
– Nem is akarok ilyesmivel próbálkozni – válaszolta Wallace. –
Tudom, hogy nem kedveled, és erre nagyon is jó okod van. De te
magad mondtad, hogy Nancy megbízik benne. Ha tőled, vagy
Hugótól hallaná, valószínűleg nem törődne vele. Ha Desdemona
beszáll, akkor lesz esélyünk.
És ha bejön az, amit kitaláltam, Desdemona nem sokáig lesz itt. –
Megrázta a fejét, és hozzátette: – De ha te nemet mondasz, egy lépést
sem fogok tenni az ügyben.
– Miért?
Wallace sandán nézett a nőre. Tényleg kimondatja vele, mi?
Aztán csak mosolygott egyet, és azt felelte:
– Azért, mert fontos vagy nekem.
Mei szemlátomást megrökönyödött, majd lassan elmosolyodott.
– Fontos vagyok? – kérdezte halkan.
– Hé, ennyi legyen már elég! – förmedt rá Wallace.
 Mei gyorsan másfelé nézett, de Wallace látta rajta, hogy örül.
– Hugo nem lesz elragadtatva ettől – mondta aztán Mei.
– Tudom. De az egésznek az a lényege, hogy segítsetek annyi
embernek, amennyinek csak tudtok, nem igaz? És Nancy segítségre
szorul. Az élete megrekedt, és ebbe bele fog halni. Lehet, hogy nem
jön be, és nem javít a helyzetén.
De ha igen? Nem tartozunk neki annyival, hogy legalább
megpróbáljuk?
Mei megtörölte a szemét, és azt motyogta:
– Azt hiszem, jobban kedveltelek, amikor még seggfej voltál.
– Igen, én is szeretlek – vágott vissza Wallace nevetve.
Aztán tett egy lépést előre, széttárta a karját, és amikor Mei
rávetette magát, szorosan magához ölelte.

***

– Nem! – jelentette ki Hugo.

– De…
– Nem.
– Én megmondtam – dörmögte Mei, mialatt átment a teázóba. –
Átveszem a pultot!
– Nancynek erre van szüksége, Hugo – bizonygatta Wallace,
miközben az ajtó egyre lassabban lengett, és megállapodott. –
Valamire, bármire, ami megmutatja neki, hogy nem veszett el
minden, még ha most úgy tűnik is a számára.
– Szörnyen sérülékeny – felelte Hugo. – Könnyen összetörhet.
Belegondolni sem merek, mi lesz vele, ha rosszul sül el a dolog.
– Tartozunk neki azzal, hogy megpróbáljuk – jelentette ki Hugo,
és gyorsan feltartotta a kezét, mert Hugo készült visszavágni, majd
azt mondta: – Nem csak te, Hugo. Hanem mi, valamennyien. Ami
vele és Lea-vel történt, az nem a te hibád. Tudom, hogy azt hiszed, a
tiéd, és hogy azt gondolod, többet is tehettél volna, de amit a régi
kaszásod művelt, az az ő bűne, nem a tiéd. Ettől függetlenül a gyász
nehéz dolog.
Ezt te mindenki másnál jobban tudod. Ha hagyod, összezúz.

É
 És Nancyt már félig összezúzta. Ha én lennék a helyében,
reménykednék, hogy valaki megteszi nekem ezt a dolgot. Te nem?
– Lehet, hogy nem értene egyet veled – dörmögte Hugo, és nem
volt hajlandó Wallace-ra nézni. A vállát leeresztve, görnyedten állt,
és falat bámulta, majd hozzátette: – Az első alkalommal semmi sem
történt.
– Tudom – válaszolta Wallace. – De most más lesz a helyzet. Te
ismerted Lea-t, legalábbis egy kicsit. Beszéltél vele. Gondoskodtál
róla.
Miután elhallgatott, azt hitte, Hugo továbbra is ellenáll majd, de a
révész váratlanul nekiszegezte a kérdést:
– Hogyan akarod csinálni?

***

A harmadik estén Hugo kiakasztotta az ablakra a „Zárkörű

rendezvény miatt zárva” feliratú táblát.
– Biztos vagy ebben a dologban? – suttogta Nelson, és az unokáját
figyelte, aki ide-oda járkálva készült a vendégek fogadására.
– Amennyire lehetséges – felelte Wallace szintén fojtott hangon.
– A kényes ügyek finom kezet követelnek – jegyezte meg az
öregúr. – Legyetek nagyon óvatosak!
– Nem hiszed, hogy sikerülni fog?
– Nem így értettem. Te alapjában véve nyers és erőszakos vagy,
de megtanultad fékezni magadat. Megtanultál kedvesnek és
vonzónak lenni.
– Neked köszönhetően – válaszolta Wallace. – Neked, Meinek és
Hugónak.
– Azt mondod? – kérdezte Nelson vigyorogva.
Wallace tényleg ezt gondolta.
– Azt kívánom… – kezdte, de akármit kívánt, nem közölte az
öregúrral, mert ebben a pillanatban erős fény vetült az ablakokra
kívülről.
– Megjöttek – jelentette be Mei, és Hugo besietett a konyhába. –
Biztos, hogy ezt akarod? Komolyan?
 – Komoly vagyok, mint egy szívroham – felelte Wallace, mire a
mellette álló Nelson felkacagott.
Kocsiajtók nyíltak és csapódtak be odakint, majd Desdemona
mondott valamit, bár idebent egyetlen szavát sem lehetett érteni.
Wallace csak azt tudta, hogy a nő kihez beszél. Ha Hugo kérésének
megfelelően jártak el, akkor két külön autóval jöttek ide. Eljött a
perc: most vagy soha.
A zömök férfi kinyitotta az ajtót. Elsőnek Desdemona vonult be,
az állát gőgösen felszegve. Ugyanolyan nevetséges öltözetet viselt,
mint az előző látogatása alkalmával. Feltornyosuló, fekete kalapját
csipke borította, vörös haját egyetlen vastag copfba fogatta, ami a bal
vállán nyugodott. Fekete-fehér csíkos ruhája alul közvetlenül a térde
alatt végződött. A lábára vörös harisnyát húzott, és a cipője
ragyogott, mintha az előző percben fényesítette volna ki.
– Ó, igen! – jelentette ki mélyet sóhajtva, és nekilátott lehúzni a
kesztyűt a kezéről. – Megint érzem. Olyan, mint az előző
alkalommal. A szellemek ismét aktívak. – A fejét lassan elforgatva
végignézett a helyiségen. A tekintete átsiklott Nelsonon és Wallace-
on anélkül, hogy megakadt volna rajtuk. – Hiszem, hogy a mai este
eredményes lesz. Á, Mei! Örömmel látom, hogy még… él.
Mei haragosan nézett a nőre, és odaszólt neki:
– Azt tudja, hogy a sírrablást a törvény bünteti?
– Tessék? Ezt hogy érti? – kérdezte meglepetten Desdemona.
– Nem tudom, kinek a sírját nyitotta fel, hogy megszerezze ezt a
ruhát, de…
Ebben a pillanatban Nancy megjelent az ajtóban.
A zömök és a nyurga férfi mögötte álltak, és mindketten olyan
képet vágtak, mint akik nagyon szeretnének máshol lenni. Nancy
szorosan markolta a táskája szíját, minden arcizma feszesnek tűnt, és
apró, gyors levegővételekkel lélegzett. Kimerültnek tűnt, de
valahogy elszántnak is.
Lassan jött be a teázóba, és idegesen rágta az alsó ajkát.
Hugo kisietett a konyhából, a kezében kannával-csészékkel
megrakott tálcát tartott.
– Á, Hugo – mondta köszönés gyanánt Desdemona, és
végignézett a révészen. – Meglepődtem, amikor megkaptam a
meghívását, különösen azok után, hogy ugyan visszaszolgáltatta az
Ouija-táblámat, de anélkül, hogy mellékelt volna hozzá egy sornyi
írást. Ám éppen ideje, hogy elkezdje értékelni a munkámat. Sokkal
több dolog van a világban, mint amennyit látunk. Igazán szívderítő,
hogy ezt ön is kezdi felismerni.
– Jó estét, Desdemona! – köszönt Hugo, és letette a tálcát az egyik
asztalra. – Csak vigyázzon, mert a szaván fogom! – Azzal Nancyhez
fordult, és barátságosan, csendesen folytatta: – Köszönöm, hogy
eljött. Tudom, hogy ilyenkor nem szokott megfordulni nálunk, de
szeretnék segíteni.
Nancy lenézett a tálca tartalmára, majd ismét Hugót fürkészte.
– Szóval, ezt mondja – felelte kisvártatva, és a hangja szinte
csikorgott, mintha már rég nem használta volna. – Desdemona azt
állította, hogy ön hívott ide minket.
– Így van – erősítette meg Hugo. – Bár azt nem ígérhetem meg,
hogy lesz bármi eredménye. De ha nem is lesz, önt mindig szívesen
látjuk. Akármire van szüksége.
Nancy bólogatott, de nem válaszolt.
A zömök és a nyurga férfi nekiláttak összerakni a felszerelést. A
nyurga férfi elővette a kamerát, ami korszerűbbnek tűnt annál,
amelyik a múltkor összetört.
Rátette a háromlábú állványra, és beirányozta arra a helyre,
ahová Desdemona készült letelepedni. A zömök férfi ezalatt kivette
a táskából azt a különös készüléket, amit az előző alkalommal is
használt, és bekapcsolta. A berendezés szinte azonnal felvisított, és a
lámpái fényesen villogtak.
A férfi lesandított rá, és néhányszor a tenyeréhez ütötte, majd a
fejét csóválva megjegyezte:
– Még csak azt sem tudom, miért használom ezt a vacakot.
De rögtön ezután elindult, hogy körbejárja a teázót, és széles
mozdulatokkal lengette a készüléket.
A nyurga férfi elővette a szellemtáblát, és letette az asztalra, majd
rárakott egy új mutatót. Az előző elégett a kandallóban, Wallace
jóvoltából hamuvá és füstté vált.
Aztán a férfi madártollat és papírlapokat helyezett a tábla mellé.
Desdemona kihúzott egy széket, és odaszólt Nancynek:
Í
 – Jöjjön, kedvesem, foglaljon helyet! Így még benne lesz a körben,
de nem fog akadályozni engem.
– Ó, ember… – mormolta Nelson, míg Mei gúnyosan legörbítette
a száját.
Nancy engedelmeskedett a kérésnek, majd az ölébe tette a
táskáját, és a szíja helyett annak felső peremét szorongatta. Nem
nézett senkire, csak halkan közölte Hugóval, hogy nem kér teát.
Desdemona is elfoglalta a helyét, és Nancyre mosolyogva
megszólalt:
– Amikor ön és én előzőleg itt voltunk, nem igazán sikerült
megteremtenünk a kapcsolatot. De ez nem jelenti azt, hogy most
sem sikerülhet. Amikor néhány héttel ezelőtt itt jártam, a
szellemek… aktívak voltak. Azt hiszem, hogy Lea nem volt
közöttünk, de hát akkor ön sem volt itt. Sokat segít az
összpontosításban, ha ön is jelen van. Van egy olyan érzésem, hogy
ma megkapja a keresett válaszokat. – Óvatosan megérintette Nancy
könyökét, és hozzátette: – Ha szünetre lenne szüksége, vagy szeretné
teljesen leállítani a dolgot, csak szóljon!
Nancy bólogatott, és az Ouija-táblát nézve azt kérdezte:
– Gondolja, hogy ezúttal lesz belőle valami?
– Nagyon remélem – válaszolta Desdemona. – Vagy a táblával,
vagy az automatikus írással. De ha nem sikerül, újra megpróbáljuk.
Emlékszik, mit kell tennie, ugye? Tegye fel nekem a kérdéseit, és
igyekezzen leegyszerűsíteni őket, ha lehet, hogy igennel és nemmel
lehessen rájuk válaszolni.
Én megkérdezem azt, amit tudni akar, és ha minden jól megy, a
szellemenergia átárad rajtam. Legyen türelmes, különösen akkor, ha
előbb egy másik szellem akar üzenni valamit!
– Rendben – suttogta Nancy, és halkan szipogott néhányat.
– Minden kész? – kérdezte Desdemona, a nyurga férfira pillantva.
– Tökéletesen, mint mindig – motyogta a nyurga férfi, és
megnyomott egy gombot a kamerán. A készülék sípolt, és villogni
kezdett rajta egy parányi, vörös lámpa. A férfi ekkor jegyzettömböt
és tollat húzott elő a táskából. Idegesen körülnézett, alighanem azért,
mert eszébe jutott, hogy mi történt, amikor utoljára itt jártak.

É
 – És ahogyan megbeszéltük – mondta ekkor Desdemona ismét
Nancy felé fordulva –, ezt nem élőben sugározzuk.
Mindent rögzítünk, és később töltjük fel a felvételt az internetre,
de csak azután, hogy ön megnézte a megvágott változatot, és
engedélyt adott a közlésére. Amit nem akar megmutatni a világnak,
azt megtartjuk magunknak.
Nancy még szorosabban markolta a táskáját.
– Van még kérdése, mielőtt belekezdünk? – tudakolta
Desdemona. – Ha van, nyugodtan tegye fel! Kérdezzen bármit, amit
csak szeretne! Addig nem kezdem el, amíg ön nem áll készen.
Nancy erre csak a fejét rázta.
Desdemona megmozgatta a vállát, közben az orrán keresztül
szívta be a levegőt, és a száján át engedte ki.
Összefonta és alaposan megropogatta az ujjait, majd rátette a
kezét a szellemtábla közepén álló mutatóra.
– Szellemek! – mondta fennhangon. – Megparancsolom, hogy
beszéljetek hozzám! Tudom, hogy itt vagytok! Ez a tábla lehetővé
teszi számunkra, hogy beszéljünk egymással.
Értitek? Nem kell félnetek semmitől. Nem azért jöttünk ide, hogy
ártsunk nektek. Ha jobban szeretnétek a tollat, adjatok egy jelet!
A mutató nem mozdult, ahogyan a toll sem.
– Minden rendben – mondta Desdemona, és Nancyre pillantott. –
Kell hozzá egy kis idő. – Aztán megint hangosan folytatta: – Itt van
velem Nancy Donovan. Azt gondolja, hogy a lánya, Lea Donovan
szelleme ezen a helyen lakik, hogy miért, azt nem értem teljesen, de
nem is számít. Ha Lea Donovan itt van, szeretnénk hallani felőle. Ha
más szellem van itt, arra kérjük, hogy álljon félre, és hagyja, hogy
Lea elmondhassa, amit el kell mondania!
– Még most is biztos vagy ebben? – kérdezte halkan Nelson.
– Igen – felelte Wallace. – Várunk.
A következő órában Desdemona mindenféle kérdéssel
próbálkozott, hol kedvesen és csábítóan, hol pedig erőszakosabban.
De semmi sem változott. A mutató mozdulatlan maradt.
Desdemona jól érzékelhetően egyre csalódottabb lett.
A nyurga férfi a kézfejét a szájához tartva ásított egyet, a zömök
férfi pedig rendületlenül rótta a köröket a szellemdobozzal, noha a
készülék hallgatott.
Desdemona végül hátradőlt a széken, és sóhajtott egyet.
– Nagyon sajnálom – mondta halkan az Ouija-táblára meredve. –
Tényleg azt hittem, hogy történni fog valami. – Mosolyt erőltetett az
arcára, és hozzátette: – Nem mindig működik. A szellemek néha
igen szeszélyesek. Csak azt csinálják, amit akarnak, és csak akkor,
amikor akarják.
Nancy bólogatott, bár Wallace látta rajta, hogy ez mennyire
nehezére esik. Ő maga is átérezte a nőből áradó fájdalmat, és némán
könyörgött neki, hogy tartson ki még egy kicsit.
Nancy nem mozdult, mialatt a zömök férfi és a nyurga férfi
elrakta a kamerát, a szellemtáblát és minden más kelléket.
Desdemona csendesen beszélt Nancyhez, a kezét szorongatta, és
biztatta, hogy ne adja fel, és újra megpróbálják, amilyen hamar csak
lehetséges.
– Adjunk nekik egy kis időt! – mondta halkan. – Megtaláljuk a
megoldást.
Nancy bólogatott, és az arckifejezése semmit sem árult el arról,
hogy mi zajlik a lelkében.
Amikor a többiek elindultak a kijárat felé, ő is felállt, és úgy
szorította magához a táskáját, mintha pajzs lett volna.
A két férfi köszönés nélkül kisietett a házból. Desdemona megállt
az ajtóban, visszanézett Hugóra, és odaszólt neki:
– Maga tudja, hogy van itt valami.
Hugo nem válaszolt.
– Jöjjön, kedvesem! – mondta Desdemona, és Nancy felé fordult. –
Hajtson mögöttünk, amíg visszaérünk a faluba, és akkor tudni
fogjuk, hogy biztonságban van.
Mei felszegte az állát, és a szemét jobbra-balra villantva figyelte a
két nőt.
Hugo köhécselt egyet, és megszólalt:
– Szeretnék négyszemközt beszélni Nancyvel… ha hajlandó rá.
Desdemona résnyire húzta a szemét, és kijelentette:
– Akármit akar mondani neki, előttem is mondhatja.
– Feltéve, hogy ő is ezt szeretné – vágott vissza Hugo higgadtan. –
Ha nem, de később megosztja önnel azt, amit mondok neki, felőlem
az is rendben van.
– Nos, Nancy? – kérdezte Desdemona.
Nancy vagy fél percig Hugo arcát fürkészte, majd bólintott, és azt
felelte:
– Itt… itt maradok. Minden rendben. Menjenek csak!
Hamarosan én is megyek.
Desdemona tétovázott, és lerítt róla, hogy vitatkozni akar.
De végül csak sóhajtott egyet.
– Rendben – mondta bólogatva. – Ha biztos benne…
– Igen, az vagyok – válaszolta Nancy.
Desdemona kihúzta magát, felszegte az állát, és kivonult a
teaházból.
Csend telepedett a helyiségre. Mindenki várt, mígnem odakint
beindult egy kocsi motorja. A zúgás aztán mind messzebbről
érkezett, egyre halkult, és végül teljesen elhalt.
– Nos? – kérdezte ekkor Nancy reszkető hangon. – Mit óhajt?
Hugo vett egy mély lélegzetet, lassan engedte ki a levegőt, és
belekezdett:
– A kislánya már nincs itt.
Nancy hátrahőkölt, mintha pofon vágták volna. Könnyek
árasztották el a szemét, és dühösen kifakadt:
– Micsoda?
– Lea nincs itt – mondta gyengéden Hugo. – Elment egy jobb
helyre. Egy olyan helyre, ahol semmi sem árthat neki, soha többé.
– Hogy merészeli… – suttogta Nancy. – Mi ütött magába? – Tett
egy oldalazó lépést az ajtó felé. – És én még azt hittem, hogy maga…
– Nem fejezte be a mondatot, csak indulatosan megrázta a fejét, és
kijelentette: – Nem fogok itt állni, és tétlenül hagyni, hogy maga
ilyen kegyetlen legyen. Azt már nem! Ezt nem teheti meg velem! –
Vetett még egy utolsó, haragos pillantást Hugóra, és az ajtó felé
fordult.
Megfogta a gombot, és Wallace tudta, hogy most vagy soha. Alan
– a bukásra ítélt, rettegő Alan – megmutatta neki az utat. Nancy úgy
izzott és fénylett, mint a tűz, és ehhez a bánata szolgáltatta a soha ki
nem fogyó üzemanyagot.
 Akármilyen képességekkel rendelkezett is – Mei képességeivel,
vagy hasonlókkal –, meghallotta, amikor Alan a nevét ordította.
És Wallace ezért kezdett most kiabálni:
– Nancy!
A nő összerezzent, behúzta a nyakát, és megdermedt.
– Nancy! – ordította ismét Wallace.
Nancy lassan megfordult, és mialatt könnyek patakzottak az
arcán, reszkető hangon megszólalt:
– Ezt… ezt maga is hallotta?
– Igen – felelte Hugo, és feltartotta a kezét, mintha egy rémült
állathoz beszélt volna. – És esküszöm önnek, hogy nincs mitől
tartania.
Nancy rekedtes hangú, keserű nevetést hallatott, és azt felelte:
– Maga ne akarja megmondani nekem, és…
De ekkor a torkán akadt a szó, mert Wallace megfogott és
felemelt egy széket. Nancy egy szempillantás alatt falfehérre sápadt,
és a torkához kapott. Wallace nem vitte oda neki a széket, mert nem
akarta, hogy még jobban megijedjen.
Hanem elindult vele a pult irányába.
– Óvatosan, Wallace! – figyelmeztette Nelson. – Ne adj neki
többet annál, mint amennyire fel van készülve!
– Tudom – felelte Wallace a fogát csikorgatva, és odébb tolta
Apollót, mert ott ugrált körülötte, és megpróbálta kitalálni, hogy
mire készül. Talán segíteni akart, ugyanis újra meg újra beleharapott
a szék egyik lábába, mígnem a saját farka felkeltette az érdeklődését,
és onnantól kezdve azt kergette.
Wallace bement a pult mögé, letette a széket, és visszanézett.
Nancy nem mozdult, a száját tátva nézett egyenesen felé. Ekkor halk
nyögést hallatva fellépett a székre.
– Ó, bocs, de muszáj – dörmögte, és a kezével törölgetni kezdte a
táblát. A szavak – a teák neve, az árak, és minden más, ami
körülvette a teáról és a családról szóló idézetet – gyorsan elkenődtek,
és fehér, áttetsző réteggé változtak.
– Te jó isten! – suttogta Nancy. – Mi ez? Mi történik?
Wallace felvett egy krétadarabot a tábla alól, és felírt egy szót.
Egyetlen szót.
 FECSKE.
Nancy felzokogott, közelebb sietett a pulthoz, és azt kiáltotta:
– Lea? Édes istenem, Lea?
Wallace folytatta, és a következőt írta a FECSKE alá: NEM. NEM
AZ ÖN KISLÁNYA. Ő NINCS ITT. BÁRCSAK ITT LENNE! DE
ELMENT EGY JOBB HELYRE.
– Ez valami tréfa? – kérdezte Nancy, a könnyeit nyeldekelve. –
Honnan tud maga a fecskéről? Az… Lea kórházi szobáján kívül…
Mindig is… ki maga?
Wallace letörölte a szavakat, majd ismét írni kezdett, és a
mozdulatait a kréta halk csikordulásai kísérték.
MEGHALTAM. HUGO GONDOSKODIK RÓLAM.
– Akkor egyáltalán miért beszél hozzám? – kérdezte Nancy, és
immár dühösen törölgette az arcát. – Nem magával akarok beszélni!
TUDOM. DE REMÉLEM, HA TŐLEM TUDJA MEG, AKKOR
ELHISZI, HOGY VAN VALAMI AZON A VILÁGON TÚL, AMIT
ISMER.
– Miért is higgyek magának? – kiabálta Nancy. – Fejezze be! Ne
szórakozzon velem! Fájdalmat okoz. Hát nem látja?
Annyira fáj! – A végén már elcsuklott a hangja, és elhallgatott.
AZ AJÁNDÉKOZÓ FA.
Nancy összerezzent.
– Micsoda?
– Hugo – suttogta Wallace. – Nem bírom tovább. Ez már túl sok.
Te jössz!
A padlóra ejtette a krétát, és az kisebb darabokra tört.
Majdnem lefordult a székről, de Nelson ott termett mellette,
elkapta a lábát, és tartotta, hogy ne essen össze. Wallace végül
lelépett a padlóra, és minden erejét elveszítve a székre roskadt.
– Nem – suttogta Nancy, és erősen imbolyogva tett egy lépést
előre. – Nem. Ne menj el! Gyere vissza!
– Nancy – szólalt meg ekkor a révész.
Nancy odafordult, és a szemét kimeresztve nézte a férfit.
– Az volt Lea kedvenc könyve – mondta Hugo csendesen.
Wallace hirtelen kihúzta magát ültében, Nelson szorosan fogta a
kezét, Apollo pedig mellettük ülve, jobbra-balra lengette a farkát.
Mei is sápadt volt, a torkán tartotta a jobb kezét, és szinte lélegezni
sem mert. – Imádta a hangokat, amiket maga adott ki, amikor
felolvasta neki a könyvet.
Még miután megtanult olvasni, akkor is arra kérte, hogy olvasson
neki. Volt valami a hangjában, valami meleg és csodálatos, amit ő
mindig hallani akart.
– Ezt ön nem tudhatja! – válaszolta Nancy elcsukló hangon. – Ez
csak az övé és az enyém volt. Csak a miénk. – Az utolsó, rövid
mondatot már szinte fuldokolva mondta ki.
– Elmesélte nekem – felelte Hugo. – Amikor erről mesélt, nagyon
boldog volt. Mesélt arról, hogyan szedtek almát ősszel, és maga
mennyire nevetett, amiért ő többet megevett, mint amennyit
leszedett.
Nancy a szájára tapasztotta a tenyerét.
Hugo tett felé egy lépést, lassan és nyugodtan.
– Ő is szomorú volt, mert maga hiányzott neki – mondta, és bár
egy pillanatra recsegni kezdett a hangja, valahogy sikerült úrrá lenni
rajta. – Elfáradt a teste. Keményen küzdött, ameddig csak tudott, de
túl sok volt neki. És bátor volt maga miatt. Magáért. Ön tanította meg
neki, hogy mi az öröm, a szeretet és a tűz. Elvitte az állatkertbe, mert
szeretett volna jegesmedvét látni. Elvitte a múzeumba, mert szerette
volna megfogni a dinoszauruszcsontokat. Táncolni szokott a
nappaliban. A zene hangosan szólt, és maga táncolt. Lea egyszer
levert egy vázát. Maga azt mondta neki, hogy jelentéktelen apróság,
mert miért bosszankodjon az ember olyan dolgok miatt, amiket
könnyű pótolni.
Nancy ekkor már hangosan zokogott. A bánat szörnyetege
feltámadt benne, és megpróbálta lehúzni a feneketlen mélységbe.
– Harcolj – suttogta Wallace –, az ég szerelmére, kérlek, harcolj
ellene! Győzd le!
– Lea szerette magát – folytatta Hugo –, és még most is szereti.
Nem számít, mit hoz a jövő, ez sosem fog megváltozni. Egy napon
viszontlátja őt. Egy napon ott fog állni ön előtt, és felnéz az arcára. És
nem lesz több fájdalom. Nem lesz több bánat. Meg fogja találni a
békességet, mert újra együtt lesznek. De nem ezen a napon.
 – Miért? – kérdezte Nancy olyan kétségbeesetten, hogy Wallace
lehorgasztotta a fejét. – Miért nem kaphatom vissza? Miért kell
ennyire fájnia? Miért kell fuldokolnom?
Hugo megállt előtte, majd rövid tétovázás után megsimogatta a
kezét. Nancy nem próbált elhúzódni tőle.
– Lea nem tűnt el – mondta halkan Hugo. – Nem igazán.
Csak… átkerült egy másik helyre.
– Ki maga? – suttogta Nancy.
– Valaki, aki gondját viseli másoknak – válaszolta Hugo. – Én…
hazudtam önnek. Korábban. Amikor először idejött. És ezt jobban
sajnálom, semmint ki tudnám fejezni. Nem akartam megsebezni.
Nem akartam, hogy még rosszabbul érezze magát. Én segítek az
embereknek. Az olyanoknak, mint Lea volt. Segítek nekik átkelni. És
mi… – Elhallgatott egy pillanatra, nyelt egyet, és tovább beszélt: – És
én… mi ezt tettük. Megmutattuk neki a tovább vezető utat. Az élete
nem ért véget. Továbbment. – Hugo ekkor rövid szünetet tartott,
majd azt kérdezte: – Emlékszik még, mint mondott neki utoljára?
Nancy még jobban leeresztette a vállát, és szinte előregörnyedve,
a fejét lehorgasztva felelt:
– Igen.
– Azt mondta neki: menj! Menj, ahová menned kell! A Föld
középpontjába. A csillagok közé. A…
– …a Holdhoz, hogy megnézd, sajtból van-e – suttogta Nancy.
Hugo elmosolyodott, és azt mondta:
– A betegség elmúlt. Nincs többé.
Nancy a táblára pillantott, az elkent szavakra, majd ismét Hugóra
nézve azt kérdezte:
– Ezt maga csinálta?
– Nem – felelte Hugo a fejét rázva. – Hanem egy olyan valaki, aki
nagyon fontos nekem. És neki elhihet minden egyes szót, amit felírt
oda.
Nancy hosszú ideig némán figyelte Hugót, majd megszólalt:
– Engem mindig megtalál itt. Mindig. Amikor úgy érzi, hogy
készen áll, én itt leszek. Ezt mondogatja nekem.
Hugo bólintott.
 – Miért? – kérdezte Nancy, és megremegett. – Miért törődik
velem ennyire?
– Nem tudok másmilyen lenni.
Wallace egy pillanatig azt hitte, hogy ez már túl sok lesz
Nancynek. Hogy túlhajszolták egy határon. Így aztán meglepődött,
amikor Nancy kihúzta magát, Meire pillantott, aki szelíden
mosolyogva integetett neki, majd ismét Hugo felé fordult, és azt
mondta neki:
– Szívesen innék egy csésze teát, ha nem gond.
– Dehogy gond! – vágta rá Hugo. – Sőt! Mindig is úgy gondoltam,
hogy a teázás mindenhez kiváló kezdés. És amikor készen áll, ha
készen áll, tudni fogja, hol talál meg. – A teáskészlet felé biccentett,
és azt kérdezte: – Tejjel vagy cukorral?
– Semmivel! Úgy, ahogyan van.
Wallace a révészt figyelte, amint teát töltött két csészébe, egyet a
nőnek, egyet magának. Átadta a vendégének az egyiket, mielőtt
felvette volna a sajátját, aztán Nancyt figyelte, aki az arcához emelte
a csészéjét, és mélyen beszívta a tea illatát. A keze remegni kezdett,
de egy cseppet sem löttyintett ki. Aztán vett egy mély lélegzetet, és
azt suttogta:
– Ez…
– Mézeskalács – közölte Hugo. – Lea kedvence.
Ekkor Nancy arcán megint lefutott egy könnycsepp.
A szájához érintette a csészét, és nagyokat kortyolva, hosszan
ivott belőle. Végül lerakta a csészét a tálcára, tett egy lépést hátrafelé,
hogy eltávolodjon Hugótól, és azt mondta:
– Most szeretnék elmenni. Eleget láttam. Ennyi bőven elég lesz
egy napra.
Mei odasietett hozzá, gyengéden karon fogta, és az ajtó felé
vezette. Mielőtt kinyitotta volna, Nancy megtorpant, visszanézett
Hugóra, és ekkor látni lehetett, hogy az arcába visszatért némi szín.
– Mi maga? – kérdezte halkan.
– Hugo vagyok. Van egy teaházam.
– Ennyi?
– Nem – vallotta be Hugo, de csak ennyit árult el, többet nem.
 Nancy olyan arcot vágott, mintha készült volna ismét
megszólalni, de csak megrázta a fejét, amikor Mei kinyitotta neki az
ajtót. Kisietett a verandára, és a lépcső tetejéről még egyszer
visszanézett. Pár másodperccel később beindult a motor, felgyúltak a
fényszórók, és az autó szűk félkört leírva útnak indult.
Mei becsukta az ajtót, és megfordulva nekidőlt.
Megtörölte a szemét a kézfejével, és halkan szipogott.
Hugo ezalatt Wallace-hoz sietett.
– Jól vagy? – kérdezte tőle, és ösztönösen felé nyúlt, aztán
lesújtottnak tűnt, amikor a keze egyenesen átment rajta. – Az
előbb…
– Jól vagyok – szólt közbe Wallace bágyadtan mosolyogva.
– Csak… de nem, jól vagyok. Tényleg! Ez a dolog többet kivett
belőlem, mint ahogy előzőleg gondoltam. Viszont szép munkát
végeztél. Tudtam, hogy képes vagy rá.
Gondolod, hogy segítettünk Nancynek?
Hugo tátogva meredt rá, majd visszakérdezett:
– Hogy segítettünk-e?
– Ööö… igen, ezt kérdeztem.
Hugo megcsóválta a fejét, és azt felelte:
– Wallace, reményt adtunk neki. És… most már talán van esélye.
– Ekkor az ő szemébe is könnyek gyűltek, aztán hozzátette: – Mei,
arra kérlek…
– Nem! – szólt közbe Wallace határozottan, mielőtt Mei
megmozdult volna. – Ez nem rólam szól. Ez a te nagy pillanatod
volt, Hugo. Te csináltad. – Meire nézett, és odaszólt neki: –
Megtennél nekem egy szívességet?
– Igen – felelte a nő. – Hogyne!
– Arra kérlek, hogy öleld meg Hugót a nevemben! Mert én nem
tudom megtenni, noha jobban vágyom rá, mint bármi másra.
Hugo mulatságosan tágra nyitotta a szemét, amikor Mei rávetette
magát, és a derekára fonta a lábát, a karját pedig a nyaka köré.
Kellett neki egy másodperc, de végül megölelte és magához
szorította a nőt úgy, hogy a hajába fúrta az arcát. Apollo izgatottan
csaholva körültáncolta őket.

Ó
 – Sikerült, főnök – suttogta Mei felindultan. – Ó, te jó isten,
sikerült!
Wallace mérhetetlen büszkeséget érezve figyelte őket, míg Nelson
odament hozzájuk, és bár megérinteni nem tudta őket, megtette a
legtöbbet, amit tehetett: ott állt, szorosan mellettük.
Wallace mosolygott, és lehunyta a szemét.
 19. fejezet
ELFOGADÁS.
Könnyebben ment, mint Wallace várta.
Akármit érzett a menedzserrel való találkozása előtt, akármibe
nyugodott bele, nem azt tapasztalta, mint most.
A feje teljesen kitisztult.
Gyanította, hogy nem a teljes békességet érzi, legalábbis egyelőre
nem. Még most is félt. Ezt azonban természetesnek vette – az
ismeretlentől mindig, mindenki fél. Az élete – a régi élete – szigorú
menetrend szerint zajlott. Felébredt.
Lezuhanyozott. Felöltözött. Ivott két csésze pocsék kávét.
Bement dolgozni. Tárgyalt az üzlettársaival. Tárgyalt ügyfelekkel.
Elment a bíróságra. Sosem rajongott a teátrális jelenetekért. Csak a
tények, tisztelt hölgyeim és uraim!
Magabiztosan és otthonosan mozgott a bírók előtt. A másik fél
képviselői előtt. A legtöbbször győzött. Néha nem. Voltak csúcsok és
mélypontok, vereségek és győzelmek. Rég este volt már, mire
hazaért. Hideget vacsorázott a tévé előtt ülve. Ha nagyon
kényeztetni akarta magát, megivott egy pohár bort. Aztán bement az
otthoni irodájába, és éjfélig dolgozott. Amikor befejezte,
lezuhanyozott, és lefeküdt aludni.
Így ment ez minden egyes napon.
Ezt az életet ismerte. Ezt szokta meg, ebben érezte jól magát. Ez
volt az, amit megteremtett magának. Még miután Naomi elment, és
úgy tűnt, minden összeomlik, egyben tartotta az egészet a puszta
akaraterejével. Naomi tehet róla – ezt mondta magának. Naomi
hibája volt.
És elfogadta ezt.
– Maga egy fehér férfi – mondta neki a titkárnője egy céges
karácsonyi buliban, amikor az arca már kivörösödött a kelleténél
eggyel több Manhattantől. – El fogja szúrni.
Maguk mindig elszúrják.
Wallace meglepte a nőt azzal, hogy hangosan nevetett ezen. Egy
kicsit ő maga is ittas volt. A titkárnője alighanem akkor hallotta
először nevetni.
 Bárcsak a nő most is láthatta volna őt…
Itt, a Kharón Állomáson, amikor már csak három napja maradt a
menedzser visszatéréséig, Wallace a hátsó kertben rohangált, mialatt
az éjszaka sötétsége átadta a helyét a hajnal világosságának. Apollo
pedig harsányan ugatva kergette őt. Wallace először aggódott
amiatt, hogy az önfeledt fogócskázás közben tönkreteszik a
teacserjéket, de hamar eszébe jutott, hogy ő és a kutya egyaránt
halottak.
Akkor sem árthattak volna a növényeknek, ha akartak volna.
– Megvagy! – kurjantott aztán, az ujjait Apollo fejére nyomva, és
megint elfutott.
Hangosan kacagott, amikor a kutya ráugrott hátulról, és a földre
taszította. Nagyot esett, mire rögtön bukfencezett egyet, és
megpróbált azonnal felpattanni, de Apollo már rajta feküdt, és merő
szeretetből, barátságosan képen nyalta.
– Fuj! – kiabálta undort színlelve. – De büdös a szád, hallod-e!
Apollót ez szemmel láthatóan nem zavarta.
Wallace hagyta még a dolgot úgy fél percig, majd gyengéden
letolta magáról a kutyát. Apollo rögtön lekuporodott előtte, és a
farkát lelkesen csóválva jelezte, hogy a részéről folytatódhat a játék.
– Volt valaha kutyád? – kérdezte Nelson, aki a teraszon üldögélve
figyelte őket.
Wallace a fejét rázva feltápászkodott.
– Túl elfoglalt voltam hozzá – válaszolta. – Nem tartottam jó
ötletnek, hogy vegyek egyet, aztán reggeltől estig magára hagyjam.
Főleg a városban.
– És fiatalabb korodban?
– Apám allergiás volt a kutyaszőrre. Volt egy macskánk, de az
seggfej volt.
– A macskák általában azok – felelte Nelson bólogatva. – Ellenben
Apollo nagyon jó fej. Annak idején aggódtam, amikor láttuk, hogy
lejárt az ideje. Nem tudtuk, hogy mi történik a kutyákkal, miután
elpusztulnak. Amikor elmennek, általában magukkal visznek egy
darabot a lelkünkből. Arra gondoltam… nem tudtam, milyen
hatással lesz Hugóra. – Biccentett egyet a teacserjék irányába, és
folytatta: – A vége felé Apollo már alig tudott járni.
 Hugónak meg kellett hoznia egy nehéz döntést. Hagyja, hogy
tovább éljen, és persze szenvedjen, vagy ad neki egy utolsó
ajándékot. Érdekes módon, könnyebben eldöntötte, mint vártam.
Kijött az állatorvos, és kiterítettek egy pokrócot a kertben. Gyorsan
történt az egész. Hugo elbúcsúzott. Apollo felmosolygott rá,
ahogyan a kutyák teszik. Mintha tudta volna, hogy mi történik. Vett
egy lélegzetet, majd még egyet, és még egyet. Aztán… már nem
lélegzett. A szeme csukva volt. Az állatorvos azt mondta: vége. De ő
nem láthatta azt, ami mi láttunk.
– Hogy ő még itt van – mondta Wallace, mialatt Apollo a fejével
lökdöste a térdét, hogy megint futásra bírja.
– Pontosan – erősítette meg Nelson. – Tele volt erővel és
vidámsággal, mintha az élet minden fájdalma és fáradtsága
egyszerűen csak elmúlt volna. Hugo megpróbálta felvinni az
ajtóhoz, de Apollo nem akart menni. Konok a fiú.
– Úgy rémlik, van még ilyen ismerősöm…
Nelson nevetett egyet, és azt felelte:
– Lehet, de rólad is el lehet mondani ugyanezt. – A mosoly lassan
lehervadt az arcáról, és tovább beszélt: – Vagy legalábbis lehetett.
Nézd, Wallace, nem kell…
– Tudom – szólt közbe Wallace. – De van más választásom?
Nelson sokáig hallgatott, és Wallace majdnem elhitette magával,
hogy vége a beszélgetésnek. De nem így történt.
Az öregúr végül szomorúan mosolygott, és megszólalt:
– Sosem elég, igaz? Az idő. Mindig azt hisszük, hogy rengeteg
van, de amikor igazán számít, rájövünk, hogy egyáltalán nem elég.
Wallace a vállát vonogatta, és a teacserjék körül keringő kutyát
figyelte.
– Akkor hozzunk ki belőle mindent, amit lehet! – mondta halkan.
Nelson erre már nem válaszolt.

***

Wallace a konyhában töltötte a napot, Mei társaságában.

Már teljesen magához tért a Nancy részvételével tartott, különös
szeánsz után, és képes volt kihúzogatni a tepsiket a sütőből, illetve
felrakni a tűzhelyre a vízforraló kannákat.
Ha valaki benézett volna a lengőajtó ablakain, azt látta volna,
hogy különféle konyhai eszközök siklanak a levegőben, könnyedén
és kecsesen.
– Miért nem a mikrosütőben melegítjük a vizet? – vetette fel
Wallace, mialatt forró vizet töltött egy kerámia teáskancsóba. –
Egyszerűbb lenne.
– Te jó ég! – hördült fel Mei. – Ezt Hugo előtt soha ne mondd ki!
Vagy tudod, mit? Meggondoltam magam.
Javasold neki, de úgy, hogy én is ott legyek! Szeretném látni az
arcát a kérdéses pillanatban.
– Nem lenne boldog, mi?
– Ez még egy finom kifejezés. A tea komoly dolog, Wallace. Nem
forralhatod fel a vizet egy nyomorult mikrosütőben. Stílusosan kell
csinálni, ember! – magyarázott Mei, majd felkapta a tálcát, amire
Wallace készítette össze a kellékeket, és mialatt kihátrált az ajtón,
visszaszólt: – De azért csak mondd meg neki! És időben szólj, mert
szeretnék felvételt készíteni a reakciójáról!
Mei azzal elhagyta a konyhát, az ajtószárnyak visszalódultak, és
némi lengedezés után megállapodtak.
Wallace az ablakhoz ment, és átnézett a teázóba. Nagy volt a
forgalom, mint ebben a napszakban szinte mindig.
Megérkezett a szokásos déli társaság, és majdnem az összes
széken ült valaki. Mei ügyesen és fürgén kerülgette az embereket,
majd letette a tálcát három hölgy közé. Wallace a távolabbi sarok felé
nézett, de Nancy asztala üresen állt.
Igazából nem lepődött meg ezen. Biztosra vette, hogy Nancy
előbb-utóbb visszatér, de úgy gondolta, hogy ez már csak a távozása
után fog megtörténni. Nem tudta, hogy amit ő és Hugo végeztek,
elég lesz-e. Nem szédítette magát azzal a gondolattal, hogy
enyhítették a nő szenvedését, de azt remélte, hogy legalább adtak
neki egy alapot, amire elkezdhet építkezni, ha akar.
Hugo a pénztárgép mögött állt, és mosolygott, de úgy tűnt,
máshol jár gondolatban. Egész délelőtt hallgatott, amire Wallace
felfigyelt, de nem akarta feszegetni a dolgot. Úgy gondolta, ha Hugo
el akarja mondani neki, min töpreng, hát majd elmondja.
 Kinyílt a teázó ajtaja, és egy fiatal pár vonult be rajta.
A hajuk kócos és szélfútta volt, a szemük fényesen csillogott.
Wallace felismerte őket – ez volt az a férfi, aki azt mondta, hogy ez a
második randevújuk, mire a nő kijavította, hogy valójában a
harmadik. A férfi tartotta az ajtót, és meghajolt, mire a nő nevetett,
és elindult befelé.
– Parancsolj, királynőm! – mondta ünnepélyes modorban a férfi.
– Te olyan különleges vagy – felelte a nő.
– Neked mindenből a legjobb jár – válaszolta a férfi.
Aztán egymás kezét fogva a pulthoz mentek, és mialatt a nő teát
és süteményt rendelt kettőjüknek, a férfi csókot nyomott az arcát.
És Wallace most már tudta, hogy mi az, amit meg kell tennie a
hátralévő időben.

***

– Erre senki nem kötelez téged! – jelentette ki Hugo, miután a

teaház a nap végén bezárt. Wallace az imént szólt Meinek és
Nelsonnak, hogy szeretne négyszemközt beszélni a révésszel. Nem
ellenkeztek, bár Nelson jelentőségteljesen fel-le rángatta a
szemöldökét, miközben Mei a konyha felé vontatta, Apollo pedig
követte őket.
– Lehetséges – ismerte el Wallace. – De én mégis a
kötelességemnek érzem. Ha te nem vállalod, megkérem Meit,
hogy…
– Nem – szólt közbe Hugo a fejét csóválva. – Majd én elintézem.
Mit akarsz, mint mondjak neki?
Wallace közölte vele a rövid és egyszerű üzenetet.
Gyanította, hogy nem lesz elég, de nem tudta, mit tehetne még
hozzá.
Ha lett volna működő szíve, akkor alighanem a torkában
dobogott volna, mialatt Hugo beütötte a tőle kapott számot, és
kihangosította a telefont. Nem tudta, hogy fogadja-e valaki a hívást.
Tartott attól, hogy az idegen szám láttán a hívott fél egyszerűen nem
reagál – az emberek többsége így szokta intézni az ilyesmit.
De nem ez történt.
 – Halló?
– Jó estét! Naomi Byrne-nel szeretnék beszélni – mondta Hugo.
– Vele beszél. Ki keresi, ha szabad kérdeznem? – felelte Naomi.
Az utolsó szó halkabb volt a többinél, és Wallace tudta, hogy miért:
Naomi az arca elé tartotta a telefonját, hogy lássa a hívó számát. És
azt is tudta, hogy a volt felesége most értetlenül ráncolja a homlokát.
Tisztán látta őt a lelki szemeivel.
– Üdvözlöm, Ms. Byrne! A nevem: Hugo. Ön nem ismer engem,
de én ismerem a férjét.
Hosszú szünet következett, végül Naomi azt felelte:
– A volt férjemet. Ha Wallace-ról beszél.
– Igen, róla.
– Hát, ebben az esetben sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de
Wallace néhány hónappal ezelőtt meghalt.
– Tudom – felelte kurtán Hugo.
– Tudja? Az imént jelen időben beszélt róla, és ebből
feltételeztem, hogy… mindegy, nem érdekes. Mit tehetek önért,
Hugo? Sajnálom, de nincs sok időm. Hamarosan részt kell vennem
egy munkavacsorán.
– Nem tart sokáig – ígérte Hugo, és Wallace-ra pillantott, aki
bólintott egyet.
– Ön az ügyfele volt? – tudakolta Naomi. – Ha peres ügyről van
szó, akkor az irodát kell hívnia. Biztosra veszem, hogy örömmel
segítenek…
– Nem, nem az ügyfele voltam – válaszolta Hugo. – De
mondhatjuk azt, hogy Wallace az én egyik ügyfelem.
– Volt – suttogta Wallace sietve. – Volt.
Hugo a szemét forgatta, de engedelmesen javította az előző
kijelentését:
– Az egyik ügyfelem volt… a maga módján.
Az előbbinél is hosszabb szünet következett, majd Naomi azt
kérdezte:
– Ön a pszichológusa? Nem ismerem ezt a körzetszámot.
Honnan hív? – Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette:
– És miért hív?

É
 – Nem, asszonyom, nem vagyok pszichológus. Én egy teaházat
vezetek.
Naomi felnevetett.
– Egy teaházat – mondta aztán. – És azt állítja, hogy Wallace az
ügyfele volt. Wallace Price.
– Így van.
– Nem hiszem, hogy Wallace valaha is megivott egyetlen pohár
teát – válaszolta Naomi –, legalábbis én nem láttam.
Bocsássa meg, ha kételkedem, de sosem rajongott a teáért.
– Tudom – felelte Hugo, és Wallace felnyögött. – De hiszi vagy
sem, mindentől függetlenül, idővel megszerette, még ha ez meglepő
is.
– Valóban? Ez… furcsa. Miért… mindegy, hagyjuk! Szóval, mit
óhajt, Hugo?
– Wallace az egyik ügyfelem volt. És a barátom is. Fogadja őszinte
részvétemet! Tudom, hogy most nagyon nehéz önnek.
– Köszönöm – felelte Naomi rideg, elutasító hangon, és Wallace
tudta, hogy a volt felesége most keményen töri a fejét, mert
megpróbálja kitalálni, hogy Hugo miben mesterkedik. –
Amennyiben ismerte őt, bizonyára tudja, hogy elváltunk.
– Igen, tudom – erősítette meg Hugo.
Naomi jól érzékelhetően egyre ingerültebb lett.
– Mondja, mi értelme van ennek a beszélgetésnek? Nézze, én
igazán értékelem, hogy felhívott, de…
– Wallace szerette önt – szólt közbe Hugo, és higgadtan folytatta:
– Nem is kicsit. És tudom, hogy rosszul végződött a kapcsolatuk, és
ön nem véletlenül döntött úgy, hogy a maga útján megy tovább, de
Wallace sosem bánta meg a közösen töltött idő egyetlen pillanatát
sem. És azt akarta, hogy ön megtudja ezt. Remélte, hogy időközben
maga megtalálta a boldogságot, és teljes életet él. És azt akarta, hogy
maga megtudja: Wallace sajnálta, hogy az történt, ami történt.
Naomi nem válaszolt. Wallace már kezdte azt hinni, hogy
megszakadt a kapcsolat, de hallotta a nő szuszogását.
– Mondd ki! – suttogta. – Kérlek!
– Mesélt nekem az esküvőjük napjáról – folytatta Hugo. – Azt
mondta, még soha, senki sem volt olyan gyönyörű, mint ön akkor.
É
Wallace boldog volt. És bár a dolgok később megváltoztak, ő sosem
felejtette el, maga hogyan mosolygott rá abban a kicsi templomban. –
Csendesen nevetett egyet, és hozzátette: – Azt mondta, közvetlenül a
szertartás előtt bepánikolt, és bezárkózott valahová. Maga pedig az
ajtón keresztül beszélt hozzá, hogy megnyugtassa.
Miután elhallgatott, megint hosszú szünet következett, míg végül
Naomi megszólalt:
– Azt… azt mondta, nem tudja rendesen megkötni a
nyakkendőjét. És hogy le kéne fújnunk az egészet.
– De maga nem ment bele.
Naomi szipogni kezdett.
– Nem – mondta halkan –, nem fújtuk le egy ilyen dolog miatt,
bár ez annyira Wallace-ra vallott, de én… Jézusom!
Tessék, most kezdhetem elölről a sminkelést maga miatt!
Muszáj volt ez?
– Nem szándékosan tettem – válaszolta Hugo halkan kuncogva.
– Jó, ezt elhiszem. De tényleg, miért most hívott fel ezzel?
– Mert Wallace úgy gondolta, ön megérdemli, hogy hallja ezt.
Tudom, hogy már régóta nem voltak beszélő viszonyban, de az az
ember, akit ismerek… khm… akit ismertem, más volt, mint az, akire
ön emlékezik. Wallace sokkal kedvesebb lett.
– Ez egyáltalán nem vall rá.
– Tudom – ismerte el Hugo. – De az emberek meg tudnak
változni, amikor szembekerülnek az örökkévalósággal.
– Ezt hogy érti?
– Úgy, ahogyan mondtam.
– Szóval, maga ismerte őt – felelte Naomi, és a hangja alapján
bizonytalannak tűnt.
– Így van.
– Tényleg ismerte.
– Igen.
– És elmondta magának, hogy mi történt velünk.
– Így van.
– Maga pedig úgy döntött, hogy csak úgy, váratlanul felhív, a
puszta jóindulattól vezérelve.
– Igen.
 – Nézze… Hugo. Ez a neve, ugye? Nem tudom, hogy mit akar
elérni, de én nem…
– Semmit – szólt közbe Hugo. – Semmit sem akarok elérni.
Csak el akartam mondani, hogy maga fontos volt Wallace-nak.
Akármi történt, akármi hangzott el, fontos volt neki.
Naomi nem válaszolt.
– Ennyi az egész – fűzte hozzá Hugo. – Ennyit szerettem volna
elmondani. Elnézését kérem, amiért megzavartam az estéjét. És
köszönöm…
– Szóval, ő fontos volt magának.
Hugo meghökkent, és vetett egy gyors pillantást Wallace-ra, majd
másfelé nézve válaszolt:
– Igen.
– Barátok voltak – folytatta Naomi már-már derűsen. – Csak
barátok?
– Nyomd ki! – csattant fel Wallace riadtan. – Ó, te jó ég, azonnal
nyomd ki a telefont!
Megpróbálta elkapni a készüléket, de Hugo gyorsabb volt,
lekapta a telefont a pultról, és úgy tartotta, hogy Wallace ne érhesse
el.
– Csak barátok – felelte aztán, és megkerülte a pultot.
Wallace ingerülten vicsorgott rá, és próbált kitalálni valamit,
hogy a lehető leggyorsabban véget vessen ennek a pokoli
helyzetnek.
– Biztos? – tudakolta Naomi. – Csak mert… és nem hiszem el,
hogy tudok erről… de maga pontosan annak a fajta fickónak tűnik,
akiért Wallace odáig volt. Azt hitte, nem vettem észre, de majdnem
elájult, valahányszor…
– Én nem ájuldoztam! – bömbölte Wallace.
– Tényleg? – mondta Hugo a telefonba. – Azt mondja: majdnem
elájult?
– Igen. Annyira szégyelltem magam miatta! – magyarázott
Naomi. – Ott volt az a barátom, aki úgy beszélt, mint maga,
ugyanilyen hangsúlyozással és modorban, szóval, ez a barátom
nagyon bejött Wallace-nak. Ő persze tagadta, de nem lennék
meglepve, ha kiderülne, hogy önnel is ez volt a helyzet.
 – Nekem vannak a leghülyébb ötleteim az egész világon –
suttogta Wallace megtörten. – Borzalom ez az egész.
– Jó tudni – jelentette ki Hugo bólogatva. – De nem, csak barátok
voltunk.
– Most már amúgy sem számít, nem igaz? – kérdezte Naomi. –
Mert Wallace már nincs közöttünk.
Wallace mindkét kezét a pultra tette, majd lehorgasztotta a fejét,
és szorosan lehunyta a szemét.
– Nem tudom, hogy teljesen elment-e – felelte végül Hugo.
– Én úgy érzem, egy része itt maradt.
– Ez igazán szép gondolat, de semmi több. Mondja… – Naomi
hirtelen elhallgatott, mintha nem kapott volna rendesen levegőt,
majd összeszedte magát, és azt kérdezte:
– Szerette őt? Te jó ég, nem hiszem el, hogy ilyeneket mondok!
Nem is ismerem magát! Még csak az sem érdekel, hogy maga és
Wallace…
– Nem – mondta egyszerűen Hugo.
– Ez nem válasz a kérdésemre.
– Tudom – mondta Hugo, míg Wallace fázott, de melege is volt
ugyanabban a pillanatban. – Nem tudom, hogyan válaszolhatnék
arra a kérdésre.
– Igennel vagy nemmel. Nem olyan nehéz. De ha nem tagadja,
akkor máris megkaptam a választ – jelentette ki Naomi, majd megint
szipogott néhányat, és hozzátette: – Nem volt ott a temetésen.
– Nem tudtam elmenni.
– Gyorsan történt. Úgy értem: Wallace-nak. Nekem azt mondták,
hogy nem szenvedett. Az egyik pillanatban még élt, a következőben
meg már nem. Eltűnt, mintha soha nem is létezett volna.
– De létezett – felelte Hugo, és ezúttal egy pillanatra sem vette le a
szemét Wallace-ról. – Nagyon is létezett.
Naomi nevetett, bár inkább zokogásnak hangzott.
– Létezett, igaz? Akármi történt is, Wallace itt élt köztünk.
Hugo, én nem tudom, ki maga. Nem tudom, honnan ismerte
Wallace-t, és egy percig sem hiszem el, hogy a tea miatt. És…
sajnálom. Részvétem. Köszönöm, hogy hívott, de kérem, soha többé
ne hívjon fel! Tovább kell lépnem. Már tovább is léptem. Nem
tudom, mit mondhatnék még.
– Nem kell mondania semmit – válaszolta Hugo. – És köszönöm,
hogy időt szakított rám.
Naomi megszakította a vonalat, és a telefon halkan sípolt.
Csend telepedett a teázóra.
– Nem lehet… – tört ki hirtelen Wallace. – Hugo!
– Tudom – válaszolta Hugo, és valahogy sebezhetőnek tűnt
ezekben a pillanatokban. Tétován babrálta a fejpántját, ami zöldben
pompázott, és fehér kutyák sorakoztak rajta. – De ez az enyém. És
nem veheted el tőlem!
– Nem is akarom! – vágta rá Wallace. – Csak… te… – Elhallgatott,
mert furcsa rángást érzett a mellkasában, és a horog olyan forrónak
tűnt, mintha izzott volna. – Nagyon megnehezíted. Kérlek, ne
csináld ezt velem! Nem bírnám elviselni. Nem, és kész.
– Miért? – kérdezte Hugo. – Mi rossz van benne?
– Azért, mert halott vagyok! – kiabálta Wallace.
Azzal otthagyta a révészt a teázó közepén, kirohant a hátsó
teraszra, aztán mozdulatlanná dermedve állt a korlátnál, mialatt az
árnyékok mind hosszabbra nyúltak körülötte.
 20. fejezet
A KÖVETKEZŐ NAP különösen nehéznek bizonyult.
Wallace, a gondolataiba merülve, úgy járkált fel s alá, mint egy
ketrecbe zárt vadállat. A többiek nagy ívben kerülték, miközben azt
dörmögte újra és újra:
– Két nap. Még két nap.
Reszketett. Remegett. Rázkódott.
És semmit sem tehetett, hogy véget vessen ennek.
Kinézett a parkolóra néző ablakon.
A teaház előtt most is ott állt Hugo robogója.
Borsózöldben pompázott, míg a gumijai fehérben.
A visszapillantó tükrön egy apró csecsebecse lógott, egy
kartonpapír szellem, amihez szóbuborék csatlakozott, és abban a
felirat így szólt: „Húúú!” A jármű ülése kicsinek tűnt, de mögötte
volt egy acélkapaszkodó.
Wallace-nak eszébe jutott, milyen érzést váltott ki belőle a
napfény, amikor odakint állt, a hátsó teraszon. És most megint át
akarta élni ugyanazt. Szüksége volt az érzésre.
Apróságnak tűnt, de minél tovább gondolt rá, annál inkább nem
tudott megszabadulni a sóvárgástól. A nap. Érezni akarta a fényét.
Mintha hívta volna őt, közben a mellkasában a horog vibrálni
kezdett, és a zsinór fényesebben ragyogott, mint korábban bármikor.
Suttogások simogatták a fülét, de nem az ajtóból érkező hangok.
Azok megnyugtatónak érződtek. Ezek sürgetőnek, mintha rá
akarták volna venni valamire.
Wallace bement a konyába, és megállt Mei előtt, mire a nő
gyanakodva fürkészte, mintha azt várta volna tőle, hogy leharapja a
fejét. Wallace-nak bűntudata támadt, de már nem tudott leállni, és
feltette a kérdést:
– Át tudnád venni a pultot néhány órára ma délután?
– Azt hiszem, igen – felelte Mei lassan bólogatva. – De miért?
– Ki kell mennem innen.
– Micsoda? – kérdezte riadtan Mei. – Wallace, nagyon jól tudod,
hogy mi történik, ha megpróbálsz…
 – Tudom – szólt közbe Wallace. – De nem megyek messzire.
Tudom, meddig bírtam ki az első alkalommal. Megbirkózom vele.
Ezzel azonban nem sikerült meggyőznie Meit, aki azt felelte:
– Nem vállalhatod a kockázatot. Most, amikor már olyan közel
vagy ahhoz, hogy… – Nem kellett befejeznie a mondatot.
Mindketten tudták, mit akart mondani.
– Mikor, ha nem most? – kérdezte Wallace idegesen nevetve. – Ó,
és Hugót is magammal viszem.
– Hová? – kérdezte Mei döbbenten pislogva.
Wallace előbb vigyorgott. Úgy érezte, megbolondult, és valami
belső tűz lobog benne.
– Azt nem tudom – vallotta be őszintén, de rögtön hozzátette: –
Hát nem csodálatos?

***

Wallace magyarázott, Hugo pedig türelmesen hallgatta.

Nem válaszolt azonnal, és Wallace arra gondolt, hogy a révész
nemet mond. De végül azt kérdezte:
– Biztos vagy benne?
– Te tudni fogod, nemde? – felelte Wallace. – Hogy mennyi időre
mehetünk ki. Milyen messzire távolodhatunk.
– Veszélyes.
– Szükségem van rá – jelentette ki Wallace határozottan. – És azt
akarom, hogy te is velem legyél.
Ezt nem kellett volna mondania. Hugo elfordította a fejét, és
fojtott hangon azt mondta:
– Meggondoltad magad? Tegnap este mintha teljesen biztos lettél
volna abban, hogy nem akarod hallani, mit érzek.
– Féltem – vallotta be Wallace. – És nem tudom, hogyan
nyomhatnám el a félelmeimet. De ha ennyi az egész, ha csak ennyi
maradt nekem, akkor ezt akarom. Veled.
– Tényleg ezt szeretnéd? – kérdezte Hugo, és sóhajtott egyet.
– Igen.
– Meg kell kérdeznem Meitől, hogy…
 – Az már el van intézve! – vágott közbe Mei, aki az imént résnyire
nyitotta az egyik lengőajtót, és odabentről figyelte kettejüket.
Wallace horkantott egyet, amikor észrevette, hogy Nelson a nő hóna
alól kémlel kifelé. Naná, hogy hallgatóztak! – Vettem az adást,
főnök! Add meg neki, amit kér! Jót fog tenni mindkettőtöknek. Friss
levegő, napfény, blablabla. Mi majd tartjuk a frontot.
– Még csak azt sem tudjuk, hogy Wallace képes-e megmaradni a
motoron – jegyezte meg Hugo.
Wallace kidüllesztette a mellkasát, és büszkén kijelentette:
– Mindenre képes vagyok!

***

Nem volt képes mindenre.

– Mi a fene? – morogta ingerülten, amikor ötödszörre is átesett a
robogón.
– Mindenki minket néz – suttogta Hugo a szája sarkából.
– Hú, de sajnálom! – fakadt ki Wallace, és feltápászkodott a
földről. – Mondjuk, engem senki sem lát. Ők csak azt tudják, hogy te
itt állsz, és beszélsz a robogódhoz, mint akinek elmentek otthonról.
Hugo összefonta a karját a mellkasán, és bosszúsan meredt le a
saját lábára.
Wallace a robogóra sandított. Könnyűnek kellett volna lennie. A
székeket is tudta mozgatni.
– Ne gondolkodj rajta! – motyogta magának. – Ne gondolkodj
rajta! Ne gondolkodj rajta!
Megint felemelte és átvetette a lábát a robogó felett.
Lassan eresztette le magát, és tudta, hogy röhejes látványt nyújt,
de nem érdekelte. Úgy volt vele, hogy akkor is meg fogja csinálni, ha
ez lesz az utolsó dolog, amit megtesz.
Aztán diadalittasan felkurjantott, amikor megérezte, hogy az ülés
a fenekének és a combjának nyomódik.
– Ez az, a pokolba is! – kiabálta. – Én vagyok a valaha volt
legkirályabb szellem!
Hugóra nézett, aki mosolyogva ingatta a fejét, és megszólalt:
– Le fogsz esni, és…
É
 – És belehalok? Valami azt súgja, hogy emiatt nem kell
aggódnom. Szállj fel! Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – hadarta
Wallace, és megveregette maga előtt az ülést.
Csakhogy a dolog kínosnak bizonyult, sokkal inkább, mint
akármelyikük gondolta. A robogó kicsi volt, ők ketten pedig nem.
Wallace nagyokat nyelt, és gondosan ügyelt arra, hogy ne bámulja
Hugo hátsó felét, mialatt a révész átlendítette a lábát a jármű felett,
és leült. A robogó nyikorgott, amikor Hugo előrébb tolta egy kicsit,
és a sarkával felhajtotta az oldaltámaszt. Közel voltak egymáshoz,
annyira közel, hogy Wallace lába gyakorlatilag eltűnt Hugóban. A
zsinór feszesre rövidülve kötötte össze kettejüket. A helyzet
különösnek és bensőségesnek érződött, és Wallace azon tűnődött,
hogy milyen érzés lenne, ha módjában állna átkarolni Hugo derekát,
és olyan szorosan ölelhetné őt, ahogyan csak bírja.
Ehelyett azonban hátranyúlt, megmarkolta a kapaszkodót, és
feltette a lábát a lábtartóra.
Hugo oldalra fordította a fejét, és hátraszólt:
– Nem megyünk messzire.
– Tudom.
– És ha elkezd romlani a helyzet, azonnal szólsz nekem.
– Szólok.
– Komolyan beszélek, Wallace!
– Megígérem – fogadkozott Wallace, és soha nem gondolta
komolyabban ezt a szót. A suttogások, amiket a házban hallott,
immár sokkal hangosabbak lettek, és már nem bírta kirekeszteni
őket a tudatából. Nem tudta, hogy hová szólítják, de azt igen, hogy
nem az ajtóhoz. Elhívták a teaháztól.
Hugo elfordította a kulcsot. A robogó motorja beindult, az ülés
kellemesen vibrált Wallace alatt. Nevetett, és felkiáltott, amikor
megindultak előre, és előbb lassan, majd egyre gyorsabban gurultak
a földúton.
Amint elérték a főutat, Wallace megérezte, hogy valami húzni
kezdi, és a fogait csikorgatva próbálta leküzdeni. Az előző
alkalommal nem tudta, hogy mi az. Most már igen.
Lenézett a karjára, és arra számított, hogy a bőre máris elkezd
lehámlani. Egyelőre nem történt meg, de sejtette, hogy hamarosan
kezdetét veszi a folyamat.
Mostanáig azt hitte, hogy Hugo a falu felé veszi az irányt, és talán
végighajt a főutcán, aztán vissza a teaházhoz.
De nem ezt tette.
A másik irányba fordult, és mialatt egyre gyorsulva gurultak,
mindent maguk mögött hagytak. Az erdő egyre sűrűbb lett az út
mindkét oldalán. A fák lassan hajladoztak a hideg szellőben, az
ágaik újra és újra összekoccantak.
A nap velük szemben ereszkedett egyre mélyebbre. Az ég a piros,
a narancssárga és a kék szín olyan árnyalataiban játszott, amelyek
létezéséről Wallace még csak nem is tudott. Ha mindez nem lett
volna elég, hatalmasnak, mélynek és sötétnek tűnt, mint az óceán
legnagyobb mélységei.
Senki sem követte őket. Egyetlen autó sem haladt el mellettük. Az
egész olyan volt, mintha csak őt ketten léteztek volna egy világban,
ami nem állt másból, mint egy üres úttestből, ami egyszerre vezetett
mindenhova és sehova.
– Gyorsabban! – biztatta Wallace a révészt. – Menjünk
gyorsabban, kérlek!
Hugo engedelmeskedett, és a robogó motorja szánalomra
méltóan visított. A járművet nem száguldásra tervezték, de nem
számított. Ennyi is elég volt nekik. A szél összekócolta a hajukat,
mialatt bedőltek minden kanyarban, és elmosódó, szürke felületnek
látták maguk alatt az utat, miközben fehér és sárga csíkok villantak
át a látóterükön.
Csak néhány perccel később történt, hogy Wallace bőre elkezdett
leválni, és a pelyhek, a szemcsék keskeny sávba gyűltek mögöttük,
és felfelé szálltak. Hugo észrevette, hogy mi történik, de mielőtt
megszólalhatott volna, Wallace gyorsan kijelentette:
– Jól vagyok! Esküszöm! Gyerünk, gyerünk, gyerünk!
És Hugo nem lassított, hogy megforduljon.
Wallace azon töprengett, hogy mi történne, ha sosem állnának
meg. Talán, ha elég messzire mennének, akkor ő széthullana, maga
mögött hagyva minden apró darabját.
Nem lenne belőle héj. És nem maradna szellem sem. Nem lenne
más, csak milliónyi apró szemcse egy hegyi út mentén. Mintha
valaki elszórná a hamvait ezen a helyen, mert az valamiért fontos az
illetőnek. Mintha ő fontos lenne valakinek…
De talán az is. Nem az egész világ számára, nem sok ember
számára, de itt, ezen a helyen? Hugónak, Meinek, Apollónak és
Nelsonnak? Igen, úgy gondolta, hogy fontos a számukra, bár
korábban sosem hitte volna, hogy egyszer ez történik vele. De hát
nem ez a lényeg? Nem ez a válasz az élet nagy kérdésére? Hogy az
embernek ki kell hoznia belőle mindent, amíg megteheti, a jót és a
rosszat, a gyönyörűt és a csúnyát?
Wallace még sosem érezte magát annyira elevennek, mint most, a
halálban.
Erősen hozzápréselte a lábát a robogó oldalához, hogy megtartsa
magát. Oldalsó tartásba emelte a kezét, amiről immár folyamatosan
váltak le a kisebb-nagyobb bőrdarabkák. Hátradöntötte a fejét, és
lehunyta a szemét.
És igen, ez volt az. Eljött a pillanat, amikor a napfény szabadon
érte az arcát. Azt akarta, hogy sose érjen véget, és vad örömében az
ég felé ordított.
Hugo a jelekből ítélve egy bizonyos úti cél felé vezetett.
Ráfordult egy keskeny útra, amit Wallace észre sem vett volna, ha
egyedül van. A fák között kanyarogva vezetett felfelé egy
emelkedőn. Wallace úgy ítélte meg, hogy egyelőre nem veszít el
annyit a bőréből, amennyi miatt aggódnia kellene. A tudata mélyén
sötétség örvénylett, de sikerült kordában tartania. A suttogások is
elhalkultak.
Valamivel előttük, az út mellett volt egy kisebbfajta tisztás, nem
több mint egy kaviccsal felszórt, üres folt. Hugo egyenesen felé
kormányozta a robogót. Wallace felnyögött, amikor meglátta, hogy
mi van az üres sávot határoló korláton túl.
A jelekből ítélve egy kilátóhoz érkeztek, ami egy sziklafal tetején
terült el. A fal függőlegesnek tűnt, bár nem lehetett túl magas, mert
az odalent álló fák csúcsa felért majdnem a szakadék pereméig. A
nap már közvetlenül a láthatár felett járt. Amint a robogó megállt,
Wallace leugrott róla, és a korláthoz futott. A nagy sietségben
majdnem átrohant rajta, de az utolsó pillanatban észbe kapott, és
lefékezett.
 – Az szép lett volna – mormolta lefelé nézve, és kezdett
megszédülni.
Hallotta, hogy a háta mögött Hugo lehajtja a robogó
oldaltámaszát, majd elindul felé, és megszólal:
– Nem maradhatunk sokáig. Ez a dolog egyre rosszabb.
És valóban ez történt. Wallace is észrevette, hogy a bőre egyre
nagyobb pelyhekben válik le róla, és a lelke mélyére zárt sötétség is
egyre nagyobb erővel tört felfelé. Az állkapcsa sajgott, a keze
láthatóan remegett.
– Csak pár percet! – suttogta, és miután Hugo megjelent mellette
a korlátnál, azt kérdezte tőle: – Miért jöttünk ide?
Mit jelent neked ez a hely?
– Apám néha kihozott ide – válaszolta Hugo, míg az arca a
lenyugvó nap vörös fényében úszott.
– Még gyerekkoromban. Itt beszéltünk a fontos dolgokról –
Szomorúan mosolygott, és folytatta: – Itt kaptam meg tőle a
szexuális felvilágosítást. Itt szidott le, amikor megbuktam
matematikából. Itt mondtam el neki, hogy meleg vagyok.
Erre azt felelte, hogy ha ezt tudta volna, máshogyan beszélt volna
a szexről.
– Jó ember volt.
– Az. Jó ember – értett egyet Hugo. – A legjobb, azt hiszem.
Követett el hibákat, de mindig elismerte őket. Kedvelt volna
téged. – Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: – Pontosabban,
ezt a mostani Wallace Price-t. Az ügyvédekért nem rajongott.
– Senki sem rajong értük. Bizonyos értelemben mazochisták
vagyunk.
Mialatt a nap egyre lejjebb ereszkedett, egymás mellett álltak, és
Hugo árnyéka mind hosszabbra nyúlt mögöttük.
– Amikor már nem leszek itt – mondta halkan Wallace –, ne felejts
el, kérlek! Kevesen fognak emlékezni rám. Még kevesebben vannak,
akiknek kellemes emlékeik fűződnek hozzám. Szeretném, ha ezek
közé tartoznál. – Amíg beszélt, észrevette, hogy az ujjairól kezd
leválni a köröm.
Hugo nyelt egyet, és azt suttogta:
– Hogyan is felejthetnélek el?
 Wallace úgy vélte, hogy ez azért nem lenne olyan nehéz.
– Megígéred? – kérdezte reménykedve.
– Igen. Ígérem.
A lenyugvó nap fénye pazar színekbe vonta az eget és a tájat.
Wallace azt kívánta, bárcsak több ideje lenne arra, hogy felfelé
fordítsa az arcát.
– Gondolod, hogy találkozunk még? – kérdezte aztán.
– Nagyon remélem.
Wallace tudta, hogy ennél jobb választ nem kaphat.
– De még sokáig nem – mondta csendesen. – Még rengeteg
dolgod van. – Könnyek szöktek a szemébe, és kipislogta őket. – És
majd… – De ezt a mondatot már sosem fejezte be.
A sötétség még jobban örvénylett, és hatalmas erővel tört felfelé.
És húzta őt valahová. Vagy inkább rángatta. A zsinór villogott. – Ó!
– mordult fel Wallace, és megtántorodott.
– Vissza kell mennünk! Azonnal – jelentette ki Hugo
aggodalmasan.
– Igen. Menjünk! – suttogta Wallace, és még egyszer elnézett
nyugat felé, ahol a napkorong ebben a pillanatban ereszkedett a
láthatár alá.

***

A visszaút során Wallace úgy érezte magát, mintha lebegne.

Hugo a lehető leggyorsabban hajszolta a robogót, de Wallace nem
nyugtalankodott. Nem félt, úgy semmi esetre sem, mint azelőtt.
Egyfajta csendes nyugalom telepedett rá, a megkönnyebbüléshez
hasonló érzés.
– Tarts ki! – kiabálta neki Hugo, de a hangja mintha nagyon
messziről érkezett volna. A suttogások visszatértek, felerősödtek és
mind sürgetőbbnek érződtek.
Aztán, amikor ráfordultak a teaházhoz vezető földútra, Wallace
azt tapasztalta, hogy a feje egy szempillantás alatt kitisztul.
Mostanra eltűnt mindkét keze, sőt mindkét karja is, és gyanította,
hogy mindjárt elveszíti az orrát. És felnyögött, amikor a tagjai újra
kialakultak. A kisebb-nagyobb darabok hirtelen megjelentek az
eredeti helyükön, és pár másodperc alatt felépült belőlük a teljes
egész. Aztán hördült egyet ijedtében, mert Hugo jobbra rántotta a
robogót. Azt hitte, mindjárt nekimennek valaminek, és leszidta
magát, amiért indulás előtt nem ragaszkodott ahhoz, hogy Hugo
vegyen fel sisakot. De a gondolat nyomban kiröppent a fejéből,
amikor a szeme sarkából meglátta az őrült manőver okát.
Cameront.
Cameront, aki az út közepén állt.
Még itt vagyok.
Kavicsok és föld verődött fel a kerekek alól, mialatt a robogó
lassult ugyan, de megfarolt. Wallace előrenézve egy fát látott
pontosan előttük, egy repedezett kérgű, vén óriást.
Gondolkodás nélkül előrekapott, átnyúlt Hugón, megmarkolta a
kormányt, és húzta a fékkart, ahogyan csak bírta. A fékek visítottak,
és a robogó ugrált alattuk. A hátsó kerék a levegőbe emelkedett egy
pillanatra, majd visszazökkent a talajra, pontosan abban a
pillanatban, amikor a robogó végre megállt úgy, hogy az első
kerekét néhány hüvelyknyi távolság választotta el a fától.
– Te magasságos… – motyogta Hugo, és lenézett, miközben
Wallace pont visszahúzta a kezét. – Ha te nem…
Mielőtt befejezhette volna, Wallace leszállt a robogóról, és az út
felé fordult.
Cameron a csillagok felé fordította az arcát. A szája nyitva volt,
így jól látszottak megfeketedett fogai. A karja ernyedten lógott a
teste mellett. Aztán lassan Wallace felé fordult, mintha megérezte
volna, hogy figyeli őt. A szeme üresnek és élettelennek tűnt.
A horog olyan erővel rezgett Wallace mellkasában, mint még
soha. Mintha önálló életre kelt volna. A suttogások immár viharrá
erősödve keringtek Wallace körül, és bár egyetlen szólt sem értett,
valahogy tudta, mit jelentenek, és miért érezte úgy, hogy el kell
hagynia a teaházat.
Cameron hívta őt.
A háta mögött Hugo leeresztette a robogó oldaltámaszát, és
leállította a motort, de Wallace nem hagyta, hogy bármi elterelje a
figyelmét. Most nem.
 – Cameron – mondta halkan. – Itt vagy még, ugye? Te jó isten,
hallak téged!
Cameron nem felelt, viszont lassan pislogott.
Wallace jól emlékezett még rá, hogy mit érzett a hátsó kertben,
amikor Cameron karja a testére fonódott.
Emlékezett a boldogságra. A haragra. A Zach nevű Nap-emberrel
töltött mámorító pillanatokra. A mindent megsemmisítő gyászra,
ami akkor csapott le Cameronra, amikor mindent elvesztett. A
többiek később elmondták Wallace-nak, hogy az a jelenet alig
néhány másodpercig tartott, de ő egy egész életnek érezte.
Átváltozott Cameronná, és mindent látott, amit a férfi látott valaha,
és vele együtt szenvedett az élet mérhetetlen igazságtalanságától. Az
apró részleteket akkor még nem értette, mert túl sok mindent
tapasztalt meg túl gyorsan.
Gyanította, hogy most sem ért mindent, de egyes darabkákat
tisztábban látott, mint korábban.
Noha Hugo ordított neki, hogy álljon le, Wallace óvatos
lassúsággal előrenyújtotta a jobbját, és megfogta Cameron kezét.
– Mutasd meg! – suttogta halkan.
És Cameron megtette.
Az emlékek úgy jelentek meg, akár a szellemek, és Zach azt
mondta:
– Nem érzem jól magam.
Mosolyogni próbált.
De nem sikerült neki.
A szeme befordult az üregébe.
Az egyik pillanatban még élt, a következőben már halott volt.
De nem lehetett ennyire gyors, nem igaz? Nem, többnek is kellett
lennie, sokkal többnek, amit Wallace nem látott az előző
alkalommal. És most megint bepillantást nyert egy másik életbe,
rövid felvillanásokat, mintha egy akadozva pergő, újra és újra
előreugró filmet nézett volna. Mintha megint ő lett volna Cameron,
de mégsem.
Tudta, hogy a neve Wallace Price. Élt, aztán meghalt. De
valahogy mégis létezett, tovább és tovább, de ez jelentéktelennek
tűnt, apróságnak, a múltnak, mert Cameron valahogy beleköltözött,
és megmutatott neki mindent, ami a felszín alatt rejtőzött.
– Zach – suttogta Wallace, mialatt Cameron azt kiabálta:
„Zach! Zach?”, és ugrott (ugrottak?), de már nem tudta elkapni
Zach-et, aki elzuhant, és a feje borzalmas koppanással ütődött a
padlónak.
Wallace immár nem tudta irányítani az eseményeket, elsodorták
az özönlő emlékek, és ez az áradat úgy vette körül, mint valami
végtelen univerzum. Cameron telefonált, és azt üvöltötte a
mentőszolgálat diszpécserének, hogy nem tudja, mi a baj, és nem
tudja, mit kell tennie, de segítsenek rajtunk, ó, édes istenem, segíts
rajtunk.
– Segítsenek rajtunk! – suttogta Wallace. – Kérem!
Újabb ugrás következett, durva és csikorgó, aztán Cameron
feltépte a bejárati ajtót, és mentők nyomakodtak be mellette, míg
körülötte a ház előtt álló mentőkocsitól érkező kék és vörös fények
villogtak.
Cameron kétségbeesetten kérdezgette, hogy mi a baj, mialatt a
mentők feltették Zach-et egy hordágyra, aztán annyit mondtak, hogy
a pupilla kitágult, és gyorsan esik a vérnyomás. Zach nem nyitotta ki
a szemét, az egész teste ernyedt volt, és Wallace ugyanazt az
iszonyatos rettegést érezte, mint akkor Cameron, míg a fejében oda-
vissza visszhangzott a kérdés, hogy mi történik, mi történik, mi
történik.
Aztán már a mentőkocsi hátuljában kuporgott, és a mentősök
széttépték az inget Zach mellkasán, és azt kérdezték Camerontól,
hogy Zach-nek van-e ismert betegsége, fogyasztott-e valamilyen
drogot, mert ha túladagolta magát, akkor el kell mondania, hogy
segíthessenek.
Cameron szinte gondolkodni sem bírt.
– Nem – felelte hitetlenkedve –, soha életében nem fogyasztott
drogot. Még egy aszpirint sem szívesen kapott be. Sosem volt beteg.
Sosem volt beteg!
Hamarosan már a kórházban állt, dermedten, mintha jeges vízbe
került volna. Barátok és Zach rokonai vették körül, és kijött az orvos,
és az egész világ darabokra zúzódott. Agyvérzés, ezt mondta az
orvos. Szétszakadt egy ér az agyában.
Aneurizma ruptura okozta subarachnoidealis vérzés.
Agykárosodás.
Agykárosodás.
Agykárosodás.
– De tudnak rajta segíteni, ugye? – kérdezte Cameron. – Meg
tudják gyógyítani, ugye? Helyre tudják hozni, ugye?
És csak üvöltött és üvöltött, és kezek ragadták meg a vállát és a
karját, és tartották őt, megfékezték, hogy ne vesse rá magát az
orvosra, aki lassan elhátrált tőle.
Zach-et azonnal bevitték a műtőbe.
És meghalt a műtőasztalon.
Cameron a legjobb öltönyét viselte a temetésen.
Gondoskodott róla, hogy Zach is a legjobb öltönyében legyen.
A kórus a fényről és a csodáról énekelt, Istenről és az ő magasztos
tervéről, és Wallace ordított a fejében, de nem mint önmaga.
Cameronként üvöltötte némán, hogy ez csak egy rossz álom, ez nem
lehet a valóság. Ébredj! – harsogta Cameron a fejében. Kérlek, ébredj
fel!
A lelkész fájdalomról és gyászról beszélt, és hogy sosem fogjuk
megérteni, miért távozik el egy életerős, vidám valaki ennyire hamar
és gyorsan, de Isten sosem ad nekünk többet annál, mint amennyivel
szerinte meg tudunk birkózni.
Mindenki sírt.
Cameront kivéve.
Ó, próbált ő sírni. Megpróbált könnyeket erőltetni a szemébe, és
rákényszeríteni magát, hogy érezzen valamit, bármit, ne csak azt,
hogy dermesztő hideg zárja körül a testét, az egész lényét.
A koporsó nyitva volt.
Cameron nem tudta rávenni magát, hogy megnézze a benne
fekvő testet.
– Biztos vagy benne? – kérdezte egy barátja. – Nem akarsz
elbúcsúzni, mielőtt… – De nem tudta befejezni a mondatot, mert
hirtelen zokogni kezdett.
 Aztán Cameron már egy, a földbe ásott lyuk mellett állt, míg
ugyanaz a lelkész tovább mondta a magáét Istenről és az ő
magasztos terveiről és a titokzatos, megismerhetetlen világról.
Végignézte, hogy Zach-et beleeresztik abba a lyukba, és nem érzett
mást, csak hideget. Akármit tett, akármilyen keményen
próbálkozott, ezt a hidegséget nem tudta elűzni.
Néhányan vele maradtak éjszakára. Egy-két héten át nem volt
egyedül.
Azt mondták:
– Cameron, enned kell.
Azt mondták:
– Cameron, le kell zuhanyoznod.
Azt mondták:
– Cameron, menjünk ki egy kicsit a szabadba, rendben?
Szívjunk egy kis friss levegőt!
És végül azt mondták:
– Biztos, hogy egyedül is elboldogulsz?
– Rendben leszek – felelte nekik. – Jól leszek.
Nem így történt.
Négy hónapig bírta.
Négy hónapon át bolyongott az otthonukban, szobáról szobára
járt, és Zach-et szólongatta.
– Annyi mindent akartunk csinálni! – mondta neki vádló hangon.
– Megígérted!
És a könnyek még mindig nem jöttek. Még ekkor is körülzárta az
a hidegség.
Sokszor megesett, hogy egész nap ki sem kelt az ágyból.
Napok teltek el úgy, hogy nem volt ereje máshoz, mint hogy a
másik oldalára forduljon, a fejére húzza a takarót, és Zach illatát
keresse, ami a föld és az erdő, valamint az égő fa füstjének szagából
állt össze.
A vége felé a barátai visszatértek.
– Aggódtunk miattad – mondták neki. – Meg akartunk
bizonyosodni arról, hogy rendben vagy.
– Jól vagyok – bizonygatta elszántan. – Teljesen rendben vagyok.
Az utolsó nap reggelén felkelt.
 Az utolsó napon megevett egy tányér müzlit. Elmosta a tányért és
a kanalat, majd mindkettőt gondosan visszatette a helyére.
Az utolsó napon megint körbe-körbe járkált a házban, de nem
beszélt.
Az utolsó napon feladta.
Igazából nem is fájt.
Csak valami furcsa zsibbadást érzett.
És minden véget ért.
De mégsem, nem igaz?
Hát nem…
Mert ott állt önmaga felett, döbbenten nézte, hogy a testéből
kifolyik az életadó vér, és azt suttogta:
– Ó… ez a Pokol.
És még ekkor is egyedül volt.
Mígnem eljött érte egy férfi. Kaszásnak nevezte magát.
Mosolygott, de csak a szájával, a szeme továbbra is komolyságot
sugallt. De még ahogyan a szája felfelé görbült, még abból is
hiányzott minden kedvesség.
– Elviszem magammal – közölte a kaszás. – Mindent meg fog
érteni, ígérem. Még akkor is, ha eldobta az életét, mintha az mit sem
ért volna. Majd én gondoskodom önről.
Cameron hamarosan egy teaház előtt állt az alkonyatban, és az
ajtón lógó táblát bámulta, amint a felirat azt hirdette:
„Zárkörű rendezvény miatt zárva”.
Hugo odabent várta, és teával kínálta.
Cameron nemet mondott.
– Sajnálom – felelte Hugo –, részvétem, és sajnálom, hogy annyi
mindent elvesztett.
A kaszás horkantott egyet, és megjegyezte:
– Ő tette ezt saját magával.
És ez a mondat úgy hatott Cameronra, mint a méreg.
Megtudta, hogy létezik az ajtó, de nem bízott benne.
A kaszás azt mondta neki, hogy bárhová vezethet. Hogy hová,
azt nem tudta sem a férfi, sem Hugo. Senki sem tudta.
– Lehet, hogy az ajtón túl a végtelen sötétség van – mormolta a
kaszás egy késői órán, amikor Hugo már aludt.
 – De az is lehet, hogy nincs ott semmi.
Cameron kimenekült a teaházból.
A bőre elkezdett leválni.
A zsinór megfeszült, elpattant és eltűnt.
A mellkasába ágyazódott horog is eltűnt.
A faluig jutott el, és ott térdre roskadt az út közepén.
Az utolsó értelmes gondolata Zach-nek szólt, akinek a mosolya
úgy ragyogott, mint a nap, és Wallace rájött, hogy az a sóvárgása,
hogy még egyszer az arcán érezze a nap melegét, nem csak a saját
lelkéből származott. Ez volt az utolsó, mindent átható vágya annak a
férfinak, akinek most belelátott a tudatába. A nap volt az utolsó,
amibe belekapaszkodott, mielőtt véget ért az élete.
És Wallace itt és most azt mondta:
– Ez nem igazságos. Egyetlen részlete sem.
– Segíts nekem! – felelte Cameron.
Wallace lenézett, mert a mellkasa úgy égett, mintha tűz lobogott
volna benne.
Ívelő fémdarab meredt ki a szegycsontjából. A végéhez vékony,
világító zsinór csatlakozott, ami Hugo felé vezetett.
Ez volt a kapcsolat, a béklyó, a mentőkötél az elevenek és a holtak
között, ez gátolta meg, hogy a halottak felemelkedjenek, és
elszálljanak a semmibe.
Wallace megfogta a horgot, és egy pillanatig tétovázott, majd
megszólalt:
– Most már értem. Nem mindig az a fontos, hogy miket tettél, és
milyen hibákat követtél el. A dolog az emberekről szól, és arról,
hogy mit hajlandóak megtenni a másikért. Az egymásért hozott
áldozatokról. Ezt tanultam meg. Itt, ezen a helyen.
– Segíts! – suttogta Cameron. – Tovább már nem akarok elveszett
lenni.
– Ne gondolkodj rajta! – mormolta Wallace.
Még erősebben markolta a horgot, ami meleg volt ugyan, de nem
égette a bőrét. Aztán húzni kezdte, és olyan fájdalom tört rá, hogy a
fogait csikorgatta. Könnyek árasztották el a szemét, és felkiáltott,
amikor a horog kijött a testéből. Súlyosnak érezte, de olyan
megkönnyebbülés söpört végig rajta, mintha ismét az arcán érezte
volna a nap fényét.
Aztán fellendítette a horgot…
…és belevágta Cameron mellkasába.

***

Wallace arra tért magához, hogy a feje hirtelen oldalra lendül.

Kinyitotta a szemét, mire rögtön kapott még egy pofont.
– Au! – kiáltotta ijedten. – Mi az ördög?
Döbbenten pislogott Meire, aki vészjósló tekintettel meredt le rá.
Egy pillanatra oldalra nézett, és rájött, hogy a teázó padlóján fekszik.
– Te gazember! – förmedt rá Mei dühösen. – Mit műveltél? Hogy
jutott eszedbe?
Wallace megdörzsölte az arcát, és a bőre még akkor is égett,
amikor felült.
– Minek csapsz ekkora… – morogta, ám ekkor elhallgatott, a
szemét kimeresztve bámulta, majd annyit mondott: – A francba!
– Pontosan, te hülye! Oda, a francba! Van fogalmad róla, hogy
mit…
– Bevált? – szólt közbe Wallace kétségbeesetten. – Működött?
Mei sóhajtott egyet, és leeresztette a vállát.
– Nézd meg magad! – válaszolta, azzal karon ragadta, és felfelé
húzta Wallace-t.
Wallace felkiáltott ijedtében, amikor szabályosan felrepült, és még
a lába is elhagyta a padlót, mintha súlytalan lett volna. Elkerekedett
szemmel nézett lefelé, és felhördült, amikor azt látta, hogy néhány
ujjnyival a padló felett lebeg. Felfelé csapott mindkét karjával, hogy
lefelé lökje magát, de nem sikerült. Még egyszer megpróbálta, mire
Mei indulatosan közölte vele:
– Hát igen, ezt magadnak köszönheted. Szerencséd, hogy Hugo
megtartotta Apollo pórázát, máskülönben mostanra eltűntél volna. –
Azzal rámutatott Wallace lábára.
Wallace odanézett, és azzal szembesült, hogy egy kutyapóráz van
a bokájára hurkolva. Végigsiklatta rajta a tekintetét, és azt látta, hogy
Nelson tartja a másik végét.
 – Mi baj van velem?
Nelson előredőlt, gyors csókot nyomott Wallace kézfejére, és azt
felelte:
– Te bolond ember. Te bolond, csodálatos ember! Azért lebegsz,
mert nincs semmi, ami idelent tartana. De ne aggódj, én tartalak.
Nem hagyom, hogy elsodródj. Ne gondolkodj rajta, Wallace, és bízz
bennünk! Gondoskodunk rólad.
Apollo megszaglászta Wallace bokáját, majd gyors
nyelvcsapásokkal nyalogatta a pórázt, mintha meg akart volna
győződni arról, hogy Wallace még itt van.
– Itt vagyok – suttogta Wallace, és olyannak hallotta a hangját,
mintha álmodozva beszélt volna. – Még itt vagyok.
Felemelte a fejét, és minden másról megfeledkezett: Meiről,
Apollóról, Nelsonról, a pórázról, a teázóról, és arról a tényről, hogy
nem érez szilárd felületet a talpa alatt. Az egészről.
Mert a kandalló előtt egy férfi állt Hugo mellett, a fejét
lehorgasztva. Jóképűnek tűnt, bár az arca beesett volt, és a szeme
vörösben úszott, mintha nemrég sokat sírt volna.
Szőke haja majdnem a vállát verdeste. Farmernadrágot és vastag
pulóvert viselt, aminek az ujja rálógott a kézfejére.
– Cameron? – kérdezte Wallace recsegő hangon.
A férfi felemelte a fejét, és bizonytalanul mosolygott.
– Szia, Wallace! – köszönt, aztán rövid tétovázás után elindult
Wallace felé, és mialatt egy könnycsepp futott le az arcán, hozzátette:
– Meg… megtaláltál. Te találtál meg.
Wallace erre csak bólogatni tudott.
Pár pillanattal később Cameron odaért hozzá, és rávetette magát,
hogy megölelje, noha az arca a hasának nyomódott, mivel Wallace
felemelkedett, amennyire a póráz engedte.
És ez most más volt, mint az előző alkalmak, amikor ők ketten
megérintették egymást. Ezúttal nem jelentkeztek azok a villanások,
amelyek egy másik élet mozzanatait hordozták. Cameron nem volt
hideg, sőt a bőre kifejezetten forrónak tűnt, mintha lázas lett volna,
és a válla remegett, mialatt minden erejével szorította magához
Wallace-t. Aki csak annyit tudott csinálni ebben a helyzetben, hogy
mindkét kezével megfogta a férfi fejét, és gyengéden tartotta.
 – Köszönöm – suttogta Cameron megrendülten. – Te jó isten,
nagyon köszönöm! Köszönöm. Köszönöm.
– Aha… – felelte Wallace rekedtes hangon. – Szívesen. Hát
hogyne. Szívesen.
 21. fejezet
A KÖVETKEZŐ NAPON a Kharón Állomás nem nyitott ki úgy,
mint máskor. Az ablakokat sötétítőfüggönyök takarták, nem égtek a
lámpák, és a bejárati ajtóra redőny borult.
Azok, akik eljöttek a megszokott teájukért-süteményükért,
csalódottan vették észre, hogy az ajtó zárva van, és egy tábla lóg az
ablakban.
Nagyra becsült barátaink!
A Kharón Állomás kisebb felújítási munkálatok miatt zárva lesz a
következő két nap során. Amint újra kinyitunk, szeretettel várunk titeket!
Hugo és Mei Wallace egy-két lábbal a hátsó terasz felett lebegett,
onnan figyelte Apollót, amint a teacserjék között rohangálva
kergetett néhány mókust, míg azok azt sem tudták, hogy a kutya ott
van. Wallace csendesen nevetett, amikor Apollo megbotlott a saját
lábában, bukfencezett egyet, aztán feltápászkodott, és megint ide-
oda cikázott.
A bokájára csavart póráz másik vége ezúttal a korlát egyik
oszlopához volt kötözve.
Lenézett a mellette álló férfira, akinek a válla egy magasságban
volt az ő térdével.
– Hogy milyen volt héjnak lenni, arra nem is igazán emlékszem –
mondta Cameron elgondolkodva, és Wallace nem igazán lepődött
meg. – Megmaradtak képek, de alig tudom kivenni rajtuk a
részleteket. És nagyjából ennyi.
– Valószínűleg így a legjobb – vélekedett Wallace. Nem tudta
pontosan, hogy mit tenne egy emberrel, ha emlékezne a héjként való
létezésére, de gyanította, hogy nem sok jót.
– Két év – suttogta Cameron. – Hugo azt mondja, több mint két
éven át tartott.
– Őt ne hibáztasd! Nem tudott róla. Azt mondták neki, hogy
semmi sem tehet, ha valaki…
– Nem hibáztatom – szólt közbe Cameron, és Wallace hitt neki. –
Én magam hoztam meg a döntést. Figyelmeztetett, hogy mi fog
történni, ha elmegyek, de nem hallgattam rá.

É
 – És nyilván az sem segített, hogy a kaszás megpróbált
kényszeríteni – jegyezte meg Wallace keserűen.
Cameron sóhajtott egyet, és azt felelte:
– Hát nem, de Hugo arról sem tehetett. Nem akart mást, mint
segíteni, én pedig nem hagytam neki. Rettenetesen dühös voltam
mindenért és mindenre. Azt hittem, megtaláltam a módot arra, hogy
véget vessek a szenvedésnek. Mindennek, amit éreztem. Olyan volt,
mint egy erős pofon, amikor rájöttem, hogy nincs vége. Ment tovább
az egész. Tudod, hogy milyen az?
– Tudom – válaszolta Wallace. – Talán nem annyira, mint te, de
azért értem a lényeget.
– Érted, mi? – dünnyögte Cameron, és felnézett Wallace-ra.
– Igen, azt hiszem. Mindenki számára megterhelő a tudat, hogy
sok minden folytatódik, noha a szívünk már nem dobog. Hogy az
élet fájdalma a halálba is elkísér minket.
Nem hibáztatlak azért, ami történt. Szerintem senki sem tenné. És
neked sem kéne. Tanulj belőle, és ne hagyd, hogy még egyszer
elemésszen! Tudom, ezt könnyebb mondani, mint megtenni.
– De nézz csak magadra! – mondta ekkor Cameron. – Te…
Wallace felnevetett, holott elszorult a torka.
– Tudom – felelte aztán. – És nem akarok idegeskedni emiatt. Azt
hiszem… azt hiszem, te segítettél megtanulni azt, amit meg kellett
tanulnom.
– És mi lenne az? – tudakolta Cameron.
Wallace felnézett az égre, addig dőlt hátrafelé, amíg majdnem
vízszintesen lebegett. Felhőket látott odafent, fehér, pelyhes
óriásokat, amik mintha különösebb cél nélkül siklottak volna a
magasban. Felemelte a kezét, amit így hátulról világított meg a
kellemesen melengető napfény, és azt felelte:
– Hogy meg kell adnunk magunkat ennek a dolognak,
akármilyen ijesztő is.
– Sok időt vesztegettem el. Zach alighanem haragszik rám.
– Ez hamarosan kiderül. Szereted őt?
– Igen! – vágta rá Cameron olyan szenvedélyesen és elszántan,
hogy Wallace érezni vélte a férfiban lobogó tűz forróságát.
– És ő is szeret téged?
 – Végtelenül – felelte Cameron rekedtes nevetést hallatva.
– Nem én voltam a legjobb ember a világon, de ő megtalálta a
legrosszabb részeimet, és kirángatta őket a fényre. – Lehorgasztotta a
fejét, és halkabban folytatta: – Nagyon félek, Wallace. Mi van, ha már
mindenhez késő? Mi van, ha túl sok időt töltöttem itt?
Wallace függőleges helyzetbe fordult, és lenézett Cameronra. A
férfi nem vetett árnyékot. És ő maga sem, de ez nem számított.
Tudta, hogy itt vannak. Hogy léteznek, és valósak.
– Mi néhány év az örökkévalósághoz képest? – kérdezte békésen
mosolyogva.
– Gondolod? – dörmögte Cameron, és szipogott egyet.
– Igen, ezt gondolom – válaszolta Wallace.

***

Az idő mintha akadozott volna a nap hátralévő részében.

Hugo majdnem az egészet Cameronnal töltötte. Wallace egy
pillanatra irigy lett, de gyorsan túltette magát rajta. Belátta, hogy
Cameronnak most nagyobb szüksége van a révészre, mint neki. És ő
maga hozott meg bizonyos döntéseket, amelyek ide vezettek.
– Te, és milyen? – kérdezte Mei. A konyhában voltak, Mei ide-oda
járkált a sütők és a tűzhely között. Mert ahogyan azt többször
hangoztatta, attól, hogy a teaház zárva van, a munka még nem állhat
le.
– Mire gondolsz? – kérdezte Wallace. A póráza ezúttal a
hűtőszekrény aljához volt kötve, és olyan rövidre vették, hogy a lába
majdnem elérte a kövezetet.
Mei tétovázott pár pillanatig, majd a mellkasára mutatva azt
mondta:
– Hugo említette, hogy…
– Az van, ami van – felelte Wallace a vállát vonogatva.
– Wallace!
– Mint akiről levették a béklyót – válaszolta végül Wallace.
Mei erre megfogta a pórázt, és finoman lefelé húzta, amíg Wallace
talpa a padlónak ütközött.
– Majd én tartalak – ígérte aztán.
 – Tudom – mondta Wallace mosolyogva.
– Nem hagyom, hogy elrepülj. Nem vagy te luftballon!
Wallace erre csak nevetett és nevetett, amíg végül már alig tudott
lélegezni.

***

Wallace nem tudta, hogy a többiek mit terveznek.

Azt persze gyanította, hogy készülnek valamire. Nem azok a
típusok voltak, akik csak úgy hagyják nyugodni a dolgokat.
A teaház fölszintjén bolyongott. Apollo boldogan tartotta és
húzgálta a pórázát, ő pedig igyekezett kirekeszteni a tudatából a
suttogásokat. Ezek különböztek azoktól, amiket Cameron felől
hallott. Sokkal áthatóbbak és erősebbek voltak, és az ajtótól
származtak. Noha egyetlen szót sem értett belőlük, a hanglejtés
miatt beszédnek érződtek, és ez egyfelől rémülettel töltötte el,
másfelől megigézte őt. Ide-oda sodródott a teaházban, mint egy apró
hajó a hatalmas óceánon. A lába egyetlen pillanatra sem érte el a
padlót.
Nelson a kandalló előtt ülve figyelt. Amikor Apollo odahúzta
hozzá Wallace-t, az öregúr megszólalt:
– Te is érzed, ugye?
– Mit? – kérdezte Wallace hamisan recsegő, sóvárgással teli
hangon.
– Az ajtó. Téged szólít.
– Igen – suttogta Wallace, mialatt lassan forgott a levegőben.
– Az a horog. A zsinór… neked is volt egy.
Wallace nagyokat pislogott, és lassan újra önmaga lett.
Vagy legalábbis valamennyire.
– És neked is van – mondta aztán. – Hát persze. Látod, még
eszembe sem jutott megkérdezni, hogy mi az. Tehát: mi az?
– Nem tudom – vallotta be Nelson. – Nem igazán. Azt hiszem,
egy kapcsolat manifesztációja. Összeköt minket Hugóval, és arra
emlékeztet, hogy nem vagyunk egyedül.
– Hát, nekem már nincs – suttogta Wallace, a pattogó tűzbe
bámulva. És a lelki szemeivel Hugót látta, amint barátságosan
mosolyog rá a sötétségben.
– Az meglehet – válaszolta Nelson –, de amit képviselt, az nem
tűnt el. Azt sosem lehet elvenni tőled. Emlékszel még, mit mondtam
neked a szükségről és az akaratról? Nincs szükségünk rád, mert ez
azt jelentené, hogy itt valamit helyre kell hozni. És nem romlott el
semmi. Mi akarunk téged, Wallace. Minden porcikádat, a legapróbb
részedig.
Mert mi egy család vagyunk. Érted már a különbséget?
Wallace halkan nevetett, és megjegyezte:
– Pedig még nem ittam meg a harmadik teámat.
– Nem bizony! – felelte Nelson, és koppantott egyet a botjával a
padlón. – Ahogy mondod. De változtassunk ezen, rendben?
– Tessék? – kérdezte Wallace, és tágra nyitotta a szemét.
Nelson a konyha felé biccentett.
Hugo és Mei ebben a pillanatban léptek ki a lengőajtón.
Hugo ismerős bögrékkel, valamint egy kerámia teáskannával
megrakott tálcát cipelt. Cameron követte őket, a szeme fényesen
csillogott.
Hugo letette a tálcát az egyik asztalra, és mindenkinek intett,
hogy menjen oda, majd megszólalt:
– Cameron, van valamim a számodra.
– Nekem? – kérdezte meglepetten Cameron. – Azt hittem, hogy
ez… – Nem fejezte be a mondatot, csak Wallace-ra pillantott.
Hugo megrázta a fejét, és azt felelte:
– Nem, ez a tiéd. Az első teád.
Nelson felállt, és megpróbálta kiszedni a pórázt Apollo szájából.
A kutya azt hitte, játszani fognak, így még nagyobb erővel harapta a
szíjat, és elhúzta a fejét, mire Nelson visszafelé húzta. Egy darabig
ide-oda rángatták a pórázt, és ettől Wallace jobbra-balra rándult a
levegőben, közben annyira vigyorgott, hogy azt hitte, mindjárt
szétreped az arca. Apollo végül elengedte, és vidáman ugatott,
mialatt az öregúr az asztal felé húzta Wallace-t.
– Eleget ázott már? – kérdezte Wallace, miközben… Narancs?
Igen, narancs illata lengte be a teázót.
– Eleget – közölte Hugo. Felemelte a teáskannát, és a keze jól
láthatóan megremegett. Mei óvatosan rátette a kezét a férfiéra, hogy
megnyugtassa. Hugo kitöltötte a teát, majd öntött egy tálkába is,
amit ugyanolyan mintázat díszített, mint a bögréket. Aztán letette a
kannát, majd felvette a tálat, és lerakta a padlóra, Apollo elé. A kutya
rögtön leült vele szemben, és az állát felszegve várt. – Igen, elkészült
– jelentette be a révész.
Cameron tétovázott egy pillanatig, majd a kanna fölé hajolva
mélyen beszívta a felszálló gőzt.
– Ó, ez… – suttogta, majd döbbenten felnézett Hugóra. – Ismerem
ezt az illatot. Volt… volt egy narancsfánk. A hátsó udvarban. És…
Zach szeretett befeküdni alá, és az ágain át bámulni az eget. –
Lehunyta a szemét, nyelt egyet, és hozzátette: – Nekem ez… az
otthon illata.
– Hugo tudja, mit csinál – jegyezte meg Wallace. – Nagyon ért
ehhez. – Végignézett a társaságon, és azt kérdezte: – Tehát, hogyan is
szól?
Mindannyian tudták, hogy mire gondol.
– Amikor először teázol velünk, idegen vagy – mondta Mei.
– Amikor másodszor teázol velünk, nagyra becsült vendég leszel
– tette hozzá Nelson.
– Amikor harmadszor teázol velünk, családtaggá válsz – mondta
Hugo bólogatva. – Ez egy baltisztáni mondás.
Amikor először hallottam, szíven talált, mert a közös teázásban
van valami különleges. Erre nagyapa tanított meg. Azt mondta,
hogy a közös teázás egy bensőséges és csendes valami. Mélyre ható.
A különböző ízek összevegyülnek, és erős az illat. Apró dolognak
tűnik, de amikor iszunk, együtt iszunk. – És ekkor sorban átadta a
bögréket. Az elsőt Cameronnak adta, aztán következett Mei, majd
Nelson. Wallace kapta meg utolsónak. Amikor átvette, az ujjaik
megint közel voltak, de nem érintették meg egymást, soha nem
érintették meg. Wallace igyekezett nem mozogni, és csak függőleges
helyzetben lebegett, míg Nelson az asztal egyik lábához kötözte a
pórázt.
Hugo végül a kezébe vette a saját bögréjét, és ünnepélyes
hangnemben azt mondta:
– Kérlek titeket, igyatok velem!
De csak álltak, és várták, hogy Cameron kezdje.
 A szájához emelte a bögrét, megint vett egy mély lélegzetet az
orrán át, és lehunyta a szemét. Mielőtt inni kezdett, a szája szelíd
mosolyra görbült. Aztán Mei következett, majd Nelson, és Hugo.
Apollo is inni kezdett, hangosan lefetyelte a tálka tartalmát.
Wallace a szájához emelte a bögrét, és beszívta a fűszerek
aromájával vegyülő narancsillatot.
Ezekben a pillanatokban el tudta képzelni magát, amint a fűben
fekszik, és felfelé nézve egy gyümölcsökkel teli fát lát, a hűvös
szellőben lengedező ágak között pedig a kéklő égboltot. A tea
lesiklott a torkán, és kellemesen melegítette belülről.
Amint megitta az egészet, úgy érezte magát, mint pár pillanattal
korábban.
Kivéve…
Kivéve, hogy valami megváltozott, nemde?
Mert megitta a harmadik teáját itt. A tekintete a pult felett látszó
baltisztáni mondásra tévedt.
Idegen. Vendég. Családtag.
Most már hozzájuk tartozott, ahogyan ők is hozzá tartoztak.
Letette a bögrét az asztalra, mielőtt elejtette volna.
Cameron ugyanígy tett, aztán csodálkozva bámulta a bögréjét.
– Ez… – mondta aztán, és felnézett a mennyezetre. – Halljátok
ezt? Mintha zene szólna. A legszebb dal, amit valaha hallottam.
– Igen – mondta csendesen Nelson, míg Apollo vakkantott egyet.
– Én is – felelte Wallace.
Mei a fejét rázta.
Hugo lesújtottnak tűnt, de Wallace nem várta tőle, hogy
meghallja azt, amit ők hárman. Nem neki szólt, legalábbis most még
nem.
– Engem hív – suttogta Cameron.
Wallace elmosolyodott.
Valamennyien az asztal körül álltak – Wallace közöttük lebegett
–, és iszogatták a teát, amíg az utolsó cseppig elfogyott.

***
 Hugo a hátsó teraszon talált rá Wallace-ra. Vízszintesen lebegett,
a kezét a tarkója alatt összekulcsolva bámulta az éjszakai égboltot. A
kérésének megfelelően Mei nemrégiben a korláthoz kötözte a pórázt,
de rögtön emlékeztette, hogy nem oldozhatja el semmi szín alatt. A
csillagok fényesen csillogtak odafent, mint mindig. A fekete tér a
végtelenbe nyúlt. Wallace azon tűnődött, hogy vannak-e csillagok
ott, ahová menni fog. Remélte, hogy igen. Talán ő és Hugo
ugyanarra az égre fognak felnézni, ugyanabban az időben.
Hugo letelepedett mellé, felhúzta a térdét a mellkasához, és
mindkét karjával átölelte a lábát.
– Újabb kezelés, doktor úr? – érdeklődött Wallace, majd a
pórázba kapaszkodva lefelé húzta magát, és miután a feneke a
padlónak ütközött, gyorsan megragadta a terasz peremét, és
kapaszkodott, hogy ne mozduljon el a révész mellől.
Hugo horkantott egyet, és a fejét csóválva felelt:
– Nem tudom, hogy maradt-e még valami, amit mondhatnék
neked.
– Cameron hol van?
– Nagyapával és Meivel – válaszolta Hugo, majd köhécselt egyet,
és hozzátette: – Cameron… ööö… szóval, holnap.
– Mi lesz holnap? – tudakolta Wallace, és eszébe jutott, hogy ez
mindig nagy kérdés, de sosem annyira, mint most, ebben a
helyzetben.
– Átkel – válaszolta egyszerűen Hugo.
– Máris? – kérdezte Wallace a révészre nézve.
– Tudja, mit akar – mondta Hugo bólogatva.
– És ezt akarja.
– Hát igen. Megmondtam neki, hogy nem kell sietnie, de hallani
sem akar arról, hogy tovább maradjon. Azt gondolja, hogy máris túl
sok időt vesztegetett el. Haza akar menni.
– Haza – suttogta Wallace.
– Haza – erősítette meg Hugo, és nyelt egyet. – Ez lesz az első
ilyen… – Vagy fél percen át némán meredt Wallace-ra, majd
folytatta: – Segíthetünk rajtuk. Ha… ha Cameron esetében működött
a dolog, talán a többiekkel is menni fog.
 – Kinézette a teacserjékre, és hozzátette: – De a menedzser nem
lesz elragadtatva.
– Valószínűleg nem – helyeselt Wallace kuncogva. – De akármi ő,
többek között bürokrata is. Sőt, ami még rosszabb, egy unott
bürokrata. Szüksége van arra, amit én tettem.
– És mi lenne az?
– Változást idéztem elő, és felborult az ő drágalátos rendje.
– Változás… – dörmögte Hugo, és pár pillanatig szótlanul
emésztette ezeket a szavakat. – Tudod… – Elhallgatott, megrázta a
fejét, és így folytatta: – Velem jönnél? Szeretnék mutatni valamit.
– Mit?
– Majd meglátod! Gyere!
Wallace ellökte magát a deszkapadlótól, és gyorsan emelkedett,
majd visszarándult, amikor a póráz megfeszült.
Jobbra-balra lengedezett, és nagyokat pislogott.
Eltöprengett azon, hogy mi lenne, ha eloldozná a pórázt, ha
tovább emelkedne, és emelkedne, és csak repülne felfelé, amíg
megtalálná a helyét a csillagok között. A gondolat egyszerre hatott
iszonyatosnak és csodálatosnak.
De Hugo behúzta őt a házba, és az ajtónál gondosan vigyázott,
hogy ne ütközzön neki a keretnek.
Az óra halkan kattogva jelezte a másodpercek múlását.
Mei és Cameron a padlón ültek a kandalló előtt, Apollo a hátán
feküdt, a négy lábát a levegőben tartva. Nelson a megszokott székén
üldögélt. Egyikük sem szólalt meg, mialatt Hugo nekivágott a
lépcsőnek, és Wallace-t is maga után vontatva tartott felfelé.
Wallace azt hitte, hogy Hugo felviszi az ajtóhoz, és ott arról fog
beszélni neki, hogy mivel jár az átkelés, és mi lehet a másik oldalon.
És így alaposan meglepődött, amikor az első emeletre érve az egyik
csukott ajtóhoz mentek.
Ezen túl terült el a révész szobája, a ház egyetlen helyisége,
amiben Wallace még sosem járt.
Hugo a kezét a gombon tartva megállt, felnézett Wallace-ra, és
azt kérdezte:
– Felkészültél?
– Mire?
 – Rám.
– Abszolút! – válaszolta Wallace nevetve.
Hugo kinyitotta az ajtót, belépett, és intett Wallace-nak, hogy
kövesse.
Wallace a keretbe kapaszkodva behúzta magát a helyiségbe. Ami
kisebbnek bizonyult annál, mint amire számított. Azt már tudta,
hogy a fő hálószoba a másodikon van, és hogy abban Nelson, illetve
a felesége laktak a haláluk előtt.
A szobában tökéletes rend és tisztaság uralkodott – Harvey, a
közegészségügyi ellenőr kétségkívül elégedett lett volna vele.
Egyetlen porszem sem látszott sehol, egyetlen tárgy sem állt ferdén,
vagy lógott ki a sorból.
A földszinthez hasonlóan az itteni falakat is plakátok és távoli
tájakat ábrázoló fényképek díszítették. Egy ősöreg fákkal teli,
végtelennek látszó erdő. Egy régi szobor egy zöld folyó partján. Bő
szabású köntösféleséget viselő emberekkel teli piac, amelynek
sátrairól színes szalagok ezrei lógnak.
Zsúptetős házak. A kelő nap fényében fürdő búzamező. Egy
sziget valahol a tengeren, a part menti sziklán különös ház…
De a képek nem csak elérhetetlen álmokat ábrázoltak.
A középen függő, bekeretezett fotón egy férfi és egy nő
mosolygott, és mindketten feltűnően hasonlítottak Hugóra.
Az alatta lévő fényképen pedig egy nyakig sáros kutya vágott
mogorva képet, mert Hugo éppen belerakta a fürdőkádba. A
következő kép Hugót és Nelsont ábrázolta, amint a teaház előtt
állnak, a karjukat a mellkasukon összefonva, és mindketten szélesen
vigyorognak. Az alatta lévőn Mei látszott, és alighanem munka
közben zavarták meg, mert a konyhában állt, az arcán liszt fehérlett,
a szeme szikrázott, és egy fakanalat szegezett a fényképezőgépnek.
És még legalább tucatnyi kép borította a falat, amelyek egy erővel
és szeretettel megélt életről meséltek.
– Ez csodálatos – suttogta Wallace, mialatt egy fotót
tanulmányozott, amelyen a gyermek Hugo az apja nyakában ült. A
férfi orra alatt vastag, sűrű bajusz díszelgett, míg a szemében pajkos
fény csillogott.
 – Segítenek emlékezni – mondta csendesen Hugo, és becsukta az
ajtót. – Mindenre, amim van. Mindenre, amim valaha volt.
– Újra találkozni fogsz velük.
– Gondolod?
Wallace bólogatott, és azt felelte:
– Talán hamarabb találkozom velük, mint te. Ha szeretnéd… nem
tudom. Majd mesélek nekik rólad.
Mindenről, amit tettél. Büszkék lesznek rád.
– Tudod, ez nem éppen könnyű nekem – jegyezte meg Hugo.
Wallace megfordult a levegőben. Hugo aggodalmasan nézett, a
homlokára ráncok gyűrődtek, mialatt felemelte a kezét, és levette a
fejpántját.
– Mi nem könnyű? – kérdezte Wallace.
– Ez – felelte Hugo, és előbb Wallace-ra mutatott, majd saját
magára. – Te és én. Egész életemben beszéltem, beszéltem és
beszéltem. Eljöttek hozzám emberek, olyanok, mint te, és beszéltem
nekik a világról, amit maguk mögött hagynak, és arról, ami
következik. Hogy nincs mitől félniük, és meg fogják találni a
békességet, még ha éppen mélyponton járnak is.
– De?
Hugo a fejét csóválva felelte:
– Nem tudom, mit kezdjek veled. Nem tudom, hogyan mondjam
el azt, amit mondani akarok.
– Azzal tényleg nem tudsz mit kezdeni, hogy…
– Ezt ne! – vágott közbe Hugo rekedtes hangon. – Ezt ne mondd
ki! Te is tudod, hogy ez nem igaz. – A padlóra dobta a fejpántot, és
azt mondta: – Én mindent akarok veled. – Elhallgatott néhány
pillanatra, majd suttogva folytatta, mintha attól félt volna, hogy ha
hangosan mondja ki, akkor mindkettőjüket összezúzza: – Nem
akarom, hogy elmenj.
Négy szó. Négy szó, amit még soha, senki sem mondott Wallace
Price-nak. Tünékenyek voltak, de Wallace megragadta őket, hogy
vele maradjanak.
Hugo levette a kötényét, és a fejpánt mellé ejtette. Lerúgta a
cipőjét. Fehér zoknit viselt, az egyiken elöl volt egy apró lyuk.
– Nézd… – mormolta Wallace, de Hugo megint közbeszólt:
 – Tudom. Maradj velem! Csak ma éjjel.
Wallace úgy érezte, testestől-lelkestől megsemmisült. Ha ők
ketten bárki mások lettek volna, ez a kezdete lett volna valaminek.
Inkább az eleje, mint a vége. De nem mások voltak. Itt és most ők
ketten álltak egymással szemben, Wallace és Hugo, a halott és az
eleven ember. És óriási, áthidalhatatlan szakadék tátongott közöttük.
Hugo lekapcsolta a lámpát, így a szobára sűrű félhomály borult.
Aztán az ágyhoz ment, ami egyszerűbb már nem is lehetett volna.
Egy dísztelen fakeret. Egy nagy méretű matrac. Kék lepedő és párna,
ami puhának tűnt. Az ágy reccsent egyet, amikor Hugo leült rá, és a
combjára tette a kezét.
– Kérlek… – mondta csendesen.
– Csak ma éjszaka – felelte Wallace.
Lenézett a saját lábára, fintorogva összpontosított, és eltűnt a
cipője. A többivel nem törődött. Nem aludni készült.
Hugo felnézett, és furcsa kifejezés jelent meg az arcán.
Wallace lassan siklott felé, és azon töprengett, hogy Hugo miért
pont őt választotta, és mit tett az életben, amivel kiérdemelte ezt a
pillanatot.
Hugo végül bólintott, elfeküdt az ágyon, és a falhoz húzódott,
majd elkapta a szabadon lógó pórázt, és rákötötte fejvégre.
Wallace lenyúlt, megkapaszkodott az ágyban, és azt kívánta,
bárcsak odafekhetne Hugo mellé. Lefelé húzta magát, mígnem az
arca a párnának nyomódott, és ekkor vett egy mély levegőt az orrán
keresztül. Kardamom, fahéj, és méz illatának keverékét érezte –
Hugo illatát. Sóhajtott egyet, majd addig mozgott és helyezkedett,
amíg Hugo felett lebegett, aki a párnán nyugtatta a fejét, és csillogó
szemmel nézett fel rá.
Egy darabig mindketten hallgattak. Wallace rengeteg dolgot akart
elmondani, de nem tudta, hol kezdje.
Hugo tudta. Ő mindig tudta.
– Szia! – köszönt szelíden mosolyogva.
– Szia, Hugo! – felelte Wallace.
Hugo az ujjait széttárva felfelé emelte a jobbját. Wallace pedig
Hugo felé nyújtotta a balját, mígnem egy-két hüvelyknyi távolság
választotta el a kezüket. Nem érinthették meg egymást, elvégre
Í
Wallace halott volt. De akkor is jó volt. Így is jó volt. Wallace
elképzelte, hogy érzi a Hugo bőréből áradó meleget.
– Azt hiszem, rájöttem, miért kerültél hozzám – mondta aztán
Hugo.
– Tényleg? Miért? – kérdezte Wallace.
Halkan, suttogva beszéltek, mint akik hatalmas titkokat osztanak
meg egymással. Hugo visszaeresztette a kezét az ágyra, amitől fájó
szomorúság áradt szét Wallace-ban.
– Arra késztettél, hogy kérdéseket tegyek fel – magyarázott Hugo.
– Miért kell így lenniük a dolgoknak?
Hol a helyem a világban? Arra késztettél, hogy vágyjak olyan
dolgokra, amiket nem kaphatok meg.
– Figyelj… – szólalt meg Wallace, de csak ennyit bírt kipréselni
magából.
– Azt kívánom, bárcsak más lenne a helyzet – suttogta Hugo. –
Bárcsak életben lennél, és valahogyan ide találnál!
Egy teljesen átlagos napon. Talán süt a nap, talán esik az eső. Én a
pultban dolgozom. Nyílik az ajtó. Felnézek, te pedig belépsz.
Mogorva képet vágsz, mert fogalmad sincs, mi az ördögöt keresel
egy teaházban, a semmi közepén.
– Igen, az nagyjából így lenne – jegyezte meg Wallace
mosolyogva.
– Alighanem átutazóban vagy – folytatta Hugo. – Eltévedtél, és
szeretnél visszatalálni a helyes irányba. Vagy talán azért jöttél, hogy
itt maradj. Odajössz a pulthoz.
Köszönök neked, és üdvözöllek a Kharón Állomáson.
– Én pedig azt mondom neked, hogy még soha életemben nem
ittam teát. Erre te megbotránkozva meredsz rám.
– Nem biztos, hogy megbotránkozva – felelte Hugo bánatosan
vigyorogva.
– Jól van, jól van. Csak mondogasd ezt magadnak! Én biztosra
veszem, hogy ingerült lennél. De türelmes is.
– Megkérdezem, milyen ízű teát szeretnél.
– Borsmentát. Kedvelem a borsmentát.
– Akkor van egy teám, ami pont megfelel a számodra.
Bízz bennem, tetszeni fog. Mi szél fújt errefelé?
 – Nem tudom – felelte Wallace, és immár magával sodorta ez az
ábránd, beleragadt egy világba, ahol minden csodálatos volt, és
semmi sem fájt. Titokban járt már itt. De most nyíltan tette meg, és
nem akarta, hogy véget érjen. – Láttam egy táblát az út mellett, és
gondoltam, teszek egy próbát.
– Tényleg?
– Aha.
– Örülök, hogy adtál egy esélyt.
Wallace késztetést érzett, hogy lehunyja a szemét, de küzdött
ellene. Semmit sem akart elveszíteni ebből a pillanatból.
Rákényszerítette magát, hogy az emlékezetébe vésse Hugo arcának
minden apró részletét, a szája sarkának görbületétől kezdve a
borostás foltokat, amiket kihagyott a reggeli borotválkozás közben.
– És te elkészíted a teát – mondta fojtott hangon. – Beletöltöd egy
kisebbfajta kannába, és ráteszed egy tálcára.
Az ablaknál álló asztalhoz ülök le.
– Én pedig kiviszem neked a tálcát – tette hozzá Hugo. – Van rajta
egy másik csésze is, mert számítok rá, hogy megkérdezed, van-e
kedvem odaülni hozzád egy percre.
– Megkérdezem.
– Pontosan! – helyeselt Hugo. – Ülj már ide egy percre! Ezt
mondod. Igyál meg velem egy teát!
– És te?
– Igent mondok, és leülök veled szemben. Minden más
eltávolodik és elcsendesedik, amíg nem létezik más, csak te és én.
– Wallace vagyok.
– Én pedig Hugo. Örülök a találkozásnak, Wallace.
– Kitöltöd a teát.
– És átadom neked a csészét.
– Várok, amíg magadnak is töltesz.
– És egyszerre iszunk – mondta Hugo. – Abban a pillanatban,
hogy megérzed az ízét, kikerekedik a szemed.
Nem számítottál rá, hogy ennyire jó lesz.
– A gyerekkoromat juttatja eszembe. Azt az időt, amikor a
dolgoknak még volt értelmük.
– Jólesik, ugye?
 Wallace bólogatott, és érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe.
– Nagyon jól – felelte elcsukló hangon. – Hugo, én…
De Hugo folytatta a történetet:
– És csak ott ülünk, és egész délután nem csinálunk semmit.
Beszélgetünk. Te mesélsz a városról, az emberekről, akik folyton
rohannak. Én mesélek arról, hogyan néznek ki a fák telente, amikor
hó halmozódik fel az ágaikon, egyre vastagabb rétegben lepi el őket,
míg végül majdnem a földig lehajlanak. Te mesélsz azokról a
dolgokról, amiket láttál, a helyekről, ahol megfordultál. Én pedig
figyelek, mert én is szeretném látni mindazt.
– Megteheted.
– Tényleg?
– Persze – válaszolta Wallace. – Meg tudom mutatni neked.
– Megtennéd?
– Talán úgy döntök, hogy itt maradok – felelte Wallace, és még
sosem vágyott erre jobban, mint ebben a pillanatban. – Ebben a
városban. Ezen a környéken.
– És eljössz ide minden egyes napon, és mindig megkóstolsz egy
másik fajta teát.
– Pedig nem is vagyok odáig a teáért.
Hugo felnevetett.
– Nem, mert te olyan különleges vagy – mondta aztán. – De én
kedvelem a hozzád hasonlókat, és gondoskodom róla, hogy mindig
legyen egy-kettő a közelemben.
– Az első bögre teánál még idegen vagyok.
– A második után nagyra becsült vendég leszel.
– Aztán iszom még egyet – suttogta Wallace. – És még egyet. És
még egyet. És még egyet. És akkor mi leszek?
– Családtag – felelte Hugo. – Családtag leszel.
– Hugo?
– Igen?
– Ne felejts el engem! Kérlek, ne felejts el!
– Hogy is tudnálak elfelejteni…
– Akkor sem, amikor már nem leszek itt?
– Akkor sem. De most ne gondolj erre! Még van időnk.
Volt még idejük.
 Nem volt idejük.
Hugo egyre többször pislogott, és mind nehezebben tartotta
nyitva a szemét. Kitartott, de vesztésre állt.
– Szerintem szép lett volna – mondta, és kissé már motyogva
beszélt. – Ha eljöttél volna ide. Ha itt maradtál volnál. Teát innánk,
beszélgetnénk, és azt mondanám neked, hogy szeretlek. Hogy nem
tudom elképzelni az életemet nélküled. Hogy miattad többre
vágyom, mint valaha gondoltam volna. Milyen furcsa kis álom…
Lecsukódott a szeme, és már nem nyílt ki. Az ajkát résnyire
nyitva, lassú és egyenletes ritmusban lélegzett.
Wallace egy darabig várt, majd suttogni kezdett:
– Én pedig azt mondanám neked, hogy boldogabbá teszel, mint
amilyen valaha voltam. Te és Mei és Nelson és Apollo.
És hogy örökre veled maradok. És hogy én is szeretlek. Hát
persze hogy szeretlek. Hogy is ne szeretnélek? Nézz magadra! Nézz
csak magadra! Milyen furcsa kis álom!
Wallace az éjszaka hátralévő részében mindvégig Hugo felett
lebegett. Nem mozgott, nem beszélt, csak várt és figyelt.
 22. fejezet
MÁSNAP REGGEL – a hetedik, az utolsó, a végső reggelen –
Cameron azt kérdezte:
– Feljönnél velem az ajtóhoz?
Wallace meglepetten pislogva nézett Cameronra, és
visszakérdezett:
– Szeretnéd, hogy ott legyek?
A férfi bólogatott.
– De én nem… nem megyek át… még nem – dadogott Wallace. –
Még nem kelek át.
– Tudom – felelte Cameron. – De azt hiszem, sokat segítene, ha
ott lennél.
– Miért? – kérdezte Wallace tehetetlenül.
– Mert megmentettél. És félek. Nem tudom, hogyan fogok
felmenni a lépcsőn. Mi lesz, ha a lábam felmondja a szolgálatot? Mi
lesz, ha nem tudom megtenni?
Wallace felidézte magában mindazt, amit azóta tanult meg, hogy
első ízben belépett a Kharón Állomás ajtaján.
Amire Hugo tanította. És Mei. És Nelson, és Apollo. Végül azt
válaszolta:
– Minden megtett lépéssel egy kicsivel közelebb kerülsz az
otthonodhoz.
– Akkor miért ilyen nehéz?
– Mert ez az élet – felelte Wallace.
Cameron egy darabig az alsó ajkát rágcsálta, majd megszólalt:
– És ő ott lesz.
Zach-ről beszélt.
– Igen, ott – ígérte Wallace.
– Le fogja ordítani a hajamat – dörmögte Cameron.
– Tényleg?
– Ó, igen! Ebből fogom tudni, hogy még most is szeret –
válaszolta Cameron, és hirtelen könnyek árasztották el a szemét. –
Remélem, úgy fog kiabálni, ahogy a torkán kifér.
– Amíg beszakad a dobhártyád – tette hozzá Wallace, és
megveregette Cameron fejét. – Aztán pedig soha többé nem ereszt el
téged.
– Az tetszene – felelte Cameron, és másfelé nézve hozzátette: –
Majd megkereslek. Miután átjöttél. Szeretném, ha megismernéd
Zach-et. Tudnia kell, hogy ki vagy te, és mit tettél értem.
Wallace hirtelen semmiben sem volt biztos. Egyre sűrűsödő köd
vette körül. A színek egymásba folytak körülötte. A kötelékei már
régebben elszakadtak, és most úgy érezte, hogy emelkedik, egyre
csak emelkedik, és mind messzebbre sodródik.
– Akkor rendben – mondta végül. – Ott leszek, amikor átkelsz.

***

Cameron megölelte Meit.

Aztán Nelsont is.
Megsimogatta Apollo fejét.
– Fájni fog? – kérdezte a révészre pillantva.
– Nem – válaszolta Hugo. – Nem fog fájni.
Cameron ekkor Wallace-ra nézett, és felé nyújtotta a jobbját.
– Akkor… jössz?
Wallace egy pillanatig sem tétovázott. Megfogta Cameron kezét,
és a férfi úgy szorította az övét, mintha meg akarta volna
akadályozni, hogy felemelkedjen és elsodródjon.
Mei, Nelson és Apollo a földszinten maradt.
– Visszavárunk, Wallace! – szólt utánuk Nelson. – Még nem
végeztem veled!
– Tudom – felelte Wallace, és megszorította Cameron kezét, hogy
jelezze neki, meg kéne állniuk egy pillanatra.
Amikor ez megtörtént, visszanézett, és hozzátette: – Hamarosan
jövünk.
Nelson olyan képet vágott, mintha nem hitt volna neki, de ő ezzel
most semmit sem kezdhetett.
Hugo vezetésével nekivágtak az első emeletre vezető lépcsőnek.
– Halljátok ezt? – kérdezte menet közben Cameron. – Valahol
énekelnek.
Elindultak a második emelet felé.
– Ó! – szólalt meg hirtelen Cameron. – Annyira hangos!
 Kinézett az ablakokon, amelyek mellett elhaladtak, és csak
nevetett és nevetett. Wallace nem tudta, hogy Cameron mit lát, de
hát azok a dolgok nem is neki szóltak.
Végül felmentek a harmadikra. A lépcső tetejénél megálltak.
Az ajtó felületébe vésett virágok kibomlottak. A levelek
növekedésnek indultak.
– Amikor készen állsz, húzd ki a horgot, és engedd el magad! –
kérte Hugo. – Én pedig kinyitom az ajtót. Csak szólj, hogy mikor!
Cameron bólogatott, és felnézett a felettük lebegő Wallace-ra.
Megszorította a kezét, majd lehúzta őt maga mellé, hogy a szemük
egy szintbe kerüljön.
– Tudom – suttogta aztán. – Amikor visszahoztál, amikor a
mellkasomba nyomtad a horgodat, megéreztem. Ők a tieid, Wallace.
Te pedig az övék vagy. Ezt feltétlenül mondd el nekik! Nem
tudhatod, hogy mikor lesz rá még egyszer lehetőséged.
– Úgy lesz – ígérte Wallace halkan.
Cameron gyors puszit nyomott Wallace arcára, majd elengedte őt.
Hugo elkapta a pórázt, a tekintete gyengédséget és szomorúságot
sugallt.
Cameron vett egy mély lélegzetet, aztán még egyet, majd még
egyet.
– Hugo? – suttogta végül.
– Itt vagyok. Hallgatlak.
– Visszataláltam a helyes útra – mondta Cameron. – Beletelt némi
időbe, de sikerült. Köszönöm, hogy hittél bennem. Azt hiszem, most
már készen állok. – Azzal megfogta a horgot, amit Wallace nem
láthatott. Grimaszolt, mialatt kihúzta a mellkasából, és
megkönnyebbülten sóhajtott egyet, amikor kinyitotta a kezét.
– Eltűnt – állapította meg csendesen Hugo. – Itt az idő.
– Érzem – felelte Cameron. – Emelkedem. Hugo, kérlek… nyisd
ki az ajtót!
Hugo megtette: felnyúlt, és megérintette a gömbölyű kristályt.
Aztán megfogta, és elfordította.
Ugyanaz történt, mint akkor, amikor Alan átkelt. Fény áradt a
nyílásból, olyan erős, hogy Wallace-nak el kellett fordulnia. A
suttogások helyett madárdal hallatszott.
 Wallace hallotta, hogy Cameron felhördül, amikor a lába elhagyja
a padlót. A szeméhez emelte a kezét, de így is csak egy bizonytalan
alakot látott a vakító ragyogásban.
– Ó, istenem! – suttogta Cameron, mialatt a nyílás felé emelkedett.
– Ó, Wallace! A… a nap! Ott a nap! – És ekkor, közvetlenül azelőtt,
hogy áthaladt az ajtón, mérhetetlen örömről tanúskodó hangon azt
mondta: – Szia, szerelmem!
Hát szia, szia, szia!
Az utolsó dolog, amit Wallace látott Cameronból, a cipője talpa
volt.
Az ajtó dörrenve becsukódott.
A ragyogó fény eltűnt.
A levelek visszabújtak az ajtó felületébe, a virágok
összecsukódtak.
Cameron átkelt.

***

Óráknak tűnő percekig álltak az ajtó alatt. Wallace lebegett, Hugo

pedig szorosan markolta a pórázát. Mindketten tudták, hogy közel a
perc. Maradt még némi idejük, de nem sok.

***

Teázgattak, mintha ez is csak egy normális, átlagos nap lett volna.

A délelőtt lassan délutánba fordult, és ők úgy tettek, mintha semmi
sem változott volna meg.
Nevettek. Történetekkel szórakoztatták egymást. Nelson és Mei
emlékeztették Wallace-t, hogy nézett ki bikiniben.
Hugo nem csekély elképedésére Nelson kijelentette, hogy ha pár
évtizeddel fiatalabb lenne, talán fontolóra venné, hogy ráhajtson-e
Wallace-ra. Wallace rávette Nelsont, hogy mutassa meg neki a
nyúljelmezt. És az öregúr valóban meghökkentő látványt nyújtott. A
festett tojásokkal teli kosár csak tovább rontotta a helyzetet,
különösen akkor, amikor Nelson meglebegtette a fülét, és úgy
mozgatta az orrát, ahogyan a nyulak szokták. És nem kellett
felnyitni a tojásokat, Wallace anélkül is elhitte, hogy karfiol van
bennük.
Wallace-nak az asztal peremébe kellett kapaszkodnia, hogy ne
emelkedjen fel. Megpróbálta feltűnés nélkül csinálni, de a többiek
tudták, hogy mi történik.
Valamennyien tudták. Megszabadult a póráztól, mert nem akarta,
hogy bármi elterelje a figyelmét arról, ami most következik.
Mialatt a nap lassan a láthatár felé ereszkedett, Wallace felidézte,
hogy milyen volt az élete, mielőtt ebbe a házba került. Nem sok
mindent mondhatott magáról. Számtalan hibát követett el. Nem volt
kedves másokhoz. És igen, néha kifejezetten kegyetlen volt. Többet
is tehetett volna. Többet kellett volna tennie. De úgy gondolta, hogy
a végén fontos dolgokat csinált, persze a többiek segítségével. Jól
emlékezett rá, hogyan nézett Nancy, amikor utoljára elhagyta a
teaházat. És hogyan beszélt Naomi a telefonba.
És arra is, hogyan jelentek meg a megkönnyebbülés jelei Cameron
arcán, amikor eltűnt a héj, amivé a férfi vált, és az élet visszatért
abba az élettelen valamibe.
Wallace több jót tett halottként, mint életében, de nem egyedül.
És talán éppen ez volt a lényeg. Még most is sok mindent bánt, és
gyanította, hogy ez már így is marad. Ebben a tekintetben már
semmit sem tehetett. Megtalálta magában azt az embert, aki
alighanem azelőtt volt, mielőtt az élet súlya ráereszkedett. Szabad
lett. A halandó élet bilincsei lehullottak róla. Semmi sem tartotta itt.
Többé semmi.
Mindez persze fájt neki, de ez jó fájdalom volt.
Hugo megpróbálta fenntartani a látszatot, de minél inkább
közeledett az alkonyat, annál izgatottabb lett. Egyre többször csak
hallgatott, és a nyugtalanság jeleit mutatta.
Összefonta a karját a mellkasán, mintha így próbálta volna védeni
magát.
– Hugo…? – szólalt meg Wallace, amikor Mei és Nelson is
elcsendesedtek.
Hugo csak a fejét rázta.
– Most ne! – kérte Wallace. – Azt szeretném, hogy erős legyél.
Miattam.
É
 – És mi lesz azzal, hogy én mit szeretnék? – kérdezte Hugo, és
felszegte az állát.
Nelson sóhajtott egyet, és megjegyezte:
– Tudom, hogy ez neked is nehéz. Nem hiszem, hogy…
Hugo rekedtes hangú, keserű nevetést hallatott, és mindkét kezét
ökölbe szorítva közbevágott:
– Tudom. Csak… csak nem tudom, hogy mit tegyek.
Mei a révész vállára hajtotta a fejét.
– Azt, amit kell – suttogta halkan. – És mi ott leszünk veled.
Mindkettőtökkel. Az út minden egyes lépésénél. – Wallace-ra
pillantott, és odaszólt neki: – Egész jó arc lettél, Wallace Price!
– De nem olyan jó, mint amilyen te vagy, Meijing… a fenébe, mi
is a családneved?
– Freeman – felelte Mei kuncogva. – Tavaly megváltoztattam. Ez
a legjobb név, amin valaha hívtak.
– Átkozottul igaz – dörmögte Nelson.
Wallace még annyi mindent szeretett volna mondani nekik. De
mielőtt megtehette volna, Apollo mordult egyet, és a parkolóra néző
ablakhoz vágtatott. A falióra mutatói akadozni kezdtek, ami azt
jelezte, hogy lelassul az idő.
– Ne! – suttogta Wallace, amikor kék fény árasztotta el a teázó
belsejét. – Még ne! Kérlek, még ne!
Apollo gyászos hangosan, hosszasan tutult, és a fény
elhalványult. Az óra teljesen megállt, a mutatók nem mozdultak.
Hamarosan három halk koppanás hallatszott.
Hugo felállt, és nehézkes, lassú léptekkel az ajtóhoz ment.
Megfogta a gombot, és lehorgasztotta a fejét.
És kinyitotta az ajtót.
A menedzser állt a verandán. Most más pólót viselt, ezzel a
felirattal: „Ha engem aranyosnak látsz, csak várj, amíg találkozol a
nénikémmel”. A hajából virágok lógtak, amelyek néhány
másodpercenként kinyíltak és összecsukódtak.
– Jó estét, Hugo! – köszönt a fiú derűsen. – De örülök, hogy ismét
találkozunk! Jól elvagy, úgy veszem észre. Legalábbis a
körülményekhez képest.
Hugo tett egy lépést hátra, és nem válaszolt.
 A menedzser bevonult a teázóba. A padló halkan recsegett
csupasz lába alatt, a falak és mennyezett hullámozni kezdett,
ahogyan korábban is. Sorban, egyenként megnézte őket, bár egy
időre Mein felejtette a tekintetét, mielőtt Nelsonra és Apollóra
pillantott, ami morgott egyet, de tartotta a tisztes távolságot.
– Jó kutya! – szólt oda neki a fiú.
Válasz gyanánt Apollo harciasan ugatott.
– Nos, java részben jó kutya – állapította meg a fiú, majd így
folytatta: – Mei, ha jól látom, te úgy lubickolsz ebben a kaszás-
dologban, mint a hal a vízben. Tudtam, hogy jó ötlet beosztani téged
Hugo mellé. Le vagyok nyűgözve.
– Őszintén szólva, engem teljesen hidegen hagy…
– Á, erre semmi szükség – vágott közbe a fiú. – Végül is, a
főnökötök vagyok. Nem szívesen gondolok rá, hogy szükség lenne
egy bejegyzésre a személyi anyagodba. – Szipogott egyet, és
hozzátette: – Üdv, Nelson! Szóval, még itt vagy.
Ahogyan az… várható volt.
– Rohadtul itt vagyok – morogta Nelson, és a botját a
menedzsernek szegezve folytatta: – És ne hidd, hogy rá fogsz
kényszeríteni bárkit arra, hogy megtegyen valamit, amit nem akar!
Nem fogom hagyni.
A fiú pár pillanatig mozdulatlanná dermedve fürkészte az
öregurat, majd azt felelte:
– Hát ez érdekes. Egy pillanatra komolyan vettem ezt a
fenyegetést, akármennyire súlytalan is. De kérlek, ne felejtsd el, hogy
ha netán szeretnél megállítani, nagyon keveset tehetsz ennek
érdekében. Én az univerzum vagyok, te csupán egy porszem.
Kedvellek téged, Nelson. Ne kényszeríts semmire, amit később
megbánhatnék!
Nelson éberen figyelte a menedzsert, de ezúttal nem mondott
semmit.
A fiú elindult az asztal felé. Wallace moccanás nélkül ült, mialatt
Hugo becsukta és bezárta az ajtót.
A menedzser megállt Wallace-szal szemben, és szemügyre vette a
kannát, illetve a bögréket. Végighúzta a mutatóujját a kanna csőrén,
majd a szájához emelte, és lenyalta a végén csillogó cseppet.
 – Borsmenta – mondta derűsen. – Cukorpálca. Jól mondom,
Wallace? Édesanyád készítette őket a konyhába, telente. Milyen
különös, hogy egy ennyire megnyugtató emlék egy olyan valakihez
kötődik, akit idővel úgy megutáltál!
– Nem utálom őt – felelte Wallace ridegen.
– Valóban? – kérdezte a fiú a szemöldökét felvonva. – És miért
nem? A legjobb esetben is eltávolodtatok egymástól.
És apáddal is ez történt. Mondd meg nekem, Wallace, mit tennél,
ha még egyszer találkoznál velük? Mit mondanál nekik?
Wallace erre még sosem gondolt. És még csak azt sem tudta, hogy
miért nem.
– Értem – mondta a fiú bólogatva. – Hát, az lesz a legjobb, ha ezt
rád hagyom. Foglalj helyet, Hugo, hogy elkezdhessük!
Hugo visszatért az asztalhoz, kihúzott egy széket, és leült.
Az arcán szenvtelen, de valahogy elutasító kifejezés ült, és
Wallace gyűlölte ilyennek látni őt.
– Ez már jobb – jelentette ki a fiú, és tapsolt egyet. – Egy pillanat
türelmet! – tette hozzá, majd odament a szomszéd asztalhoz,
kihúzott alóla egy széket, amit átvontatott a csapat asztalához.
Betolta Mei és Nelson közé, majd felmászott rá, de nem ült le, hanem
térdelt rajta, és lekönyökölt az asztalra. – Na, így már valamennyien
ugyanolyan magasak vagyunk – mondta elégedetten. – Kérek egy
bögre teát! Mindig is szerettem a teádat, Hugo.
Töltenél nekem?
– Nem – felelte kurtán Hugo.
A fiú nagyokat pislogott, fekete szempillája éles kontrasztban állt
aranyló bőrével.
– Ezt meg mire véljem? – kérdezte, és a hangja egyszerre volt éles
és édes, akár egy cukormázzal bevont borotvapenge.
– Nem kapsz teát – közölte Hugo.
– Ó… miért nem? – tudakolta a fiú az állát felszegve.
– Mert most mondani fogok neked valamit, és nem akarom, hogy
valami elterelje a figyelmedet.
– Ó… valóban? – suttogta a fiú. – Na, ez érdekesnek ígérkezik. Jól
van, figyelek. Tessék, kezdd el! – A szemét résnyire vonva Wallace-
ra sandította, majd ismét Hugo felé fordulva hozzátette: – De a
Ú
helyedben én sietnék. Úgy tűnik, a mi Wallace barátunk nehezen
marad meg az asztalnál.
Nem szeretném, ha elszállna, mialatt… hogy is szoktátok
mondani? Megkapom a magamét?
Hugo összekulcsolta maga előtt a két kezét, egymásnak nyomta a
hüvelykujjait, és csendesen azt mondta:
– Hazudtál nekem.
– Hogy én? És egészen pontosan miben?
– Cameronnal kapcsolatban.
– Á, a héj – dünnyögte a menedzser.
– Igen.
– Átment az ajtón.
– Mert mi segítettünk neki.
– Valóban? – kérdezte a fiú az ujjaival az arcán kopogtatva. –
Lenyűgöző!
Wallace úgy érezte, mindjárt ordítani kezd, de csukva tartotta a
száját. Nem hagyhatta, hogy az érzései átvegyék felette az uralmat
éppen most, ebben a döntő fontosságú pillanatban. És minden
idegszálával bízott Hugóban.
A révész tudta, hogy mit csinál.
Hugo teljesen higgadt hangon válaszolt:
– Te meghagytad abban az állapotában, amiben volt. Azt
mondtad, semmit sem tehetünk.
– Ezt mondtam volna? – kérdezte a menedzser vihogva. – Jó,
lehetséges. Örülök, hogy ezek szerint figyelsz rám.
– Bármikor közbeléphettél volna, hogy segíts rajta.
– Miért tettem volna? – kérdezte a menedzser, és a hangja alapján
meglepettnek tűnt. – Ő maga hozta meg a döntést.
Ahogyan már Wallace-nak is mondtam, a szabad akarat döntő
fontosságú. Alapvetően fontos, hogy…
– De csak addig, amíg te nem döntesz úgy, hogy mégsem – szólt
közbe Hugo színtelen hangon. – Ez nem játék! Nem teheted meg,
hogy akkor és úgy avatkozol be, amikor és ahogy kedved tartja.
– Tényleg nem? – kérdezte a fiú, és úgy nézett végig a többieken,
mintha azt akarta volna kérdezni tőlük: „Ti hisztek ennek a
fickónak?” A tekintete pár pillanatra megakadt Wallace-on, majd
ismét Hugo felé fordult, és azt mondta: – De rendben, a beszélgetés
kedvéért, mi lenne, ha elmondanád, hogy mit kellene tennem
nekem, a por és a csillagok végtelen és örök teremtményének?
Hugo előrehajolt, és az arcizmai jól láthatóan megfeszültek,
mialatt válaszolt:
– Cameron szenvedett, és teljesen magába fordult. Az előző
kaszásom tudta ezt. És kegyetlenül bánt vele. De te nem csináltál
semmit. Aztán Cameron héjjá változott, és a kisujjadat sem
mozdítottad. Csak a Lea-vel történtek után szántad rá magad, hogy
tegyél valamit. Nem lett volna szabad addig várnod!
A fiú a száját lebiggyesztve gondolkodott, majd azt felelte:
– Lehetséges, de a végén minden jóra fordult. Lea anyja úton van
a gyógyulás felé. Cameron megtalálta önmagát, és folytatta útját a
titokzatos és csodás túloldalon. Nem látok problémát. Mindenki
elégedett és boldog. – Elvigyorodott, és hozzátette: – Büszke lehetsz
magadra. Gratulálok mindenkinek! Éljen, éljen, éljen! – Végül
összeütötte néhányszor a tenyerét.
– Segíthettél volna rajta? – kérdezte ekkor Mei.
A menedzser lassan felé fordult, és bár ebben a lassúságban volt
valami vészjósló, Mei nem nézett másfelé.
– Nos – mondta a fiú szintén lassan és vontatottan. – Úgy tűnik,
végre rátérünk a lényegre. Szóval, igen, szinte mindent megtehetek,
amit akarok. – Résnyire vonta a szemét, és Wallace megborzongott,
amikor a menedzser éles hangon folytatta: – Megakadályozhattam
volna a szüleid halálát, Hugo. Elintézhettem volna, hogy Wallace
szíve tovább dobogja a maga kis kellemes ritmusát.
Megtehettem volna, hogy nyakon ragadom Cameront azon a
napon, amelyen úgy döntött, hogy elmenekül, és átkényszerítem az
ajtón.
– De nem tetted – mondta Hugo.
– Így van, nem tettem meg – erősítette meg a fiú. – Mert a
dolgoknak van egy rendjük. Egy terv, amibe egy révész nem láthat
bele, mert az a nála magasabb rangú teremtményeknek való. Ezt
nem árt, ha megjegyzed. Nem igazán tetszik ez a mostani
modorod… nem éppen kedves.
– Mi az a terv? – tudakolta Wallace.
 – Tessék? – kérdezte a fiú, és felé nézett.
– Az a terv – felelte Wallace. – Mi az?
– Valami, aminek a megértése messze meghaladja a
képességeidet. Az…
– Rendben – szólt közbe Wallace. – Mi van az ajtón túl?
A fiú arcán csak egy pillanatra jelent meg a tanácstalanság jele, de
Wallace így is észrevette.
– Nos – felelte aztán a menedzser. – Minden, természetesen.
– Részleteket kérek! Mondj egyvalamit azokon felül, amiket már
tudunk!
– Ó, Wallace – válaszolta a fiú, és megint lebiggyesztette a száját.
– Nincs mitől félned. Ezt már megmondtam. Rá fogsz jönni…
– Aha, értem. Szerintem te sem tudod – vágott közbe Wallace,
mire Mei felhördült, Nelson pedig a padlóhoz koppantotta a botját. –
Szerintem te is szeretnéd megtudni.
Próbálsz utánozni minket. Megpróbálod elhitetni velünk, hogy
megértesz minket, de hogyan is tudnál? Te nem vagy ember.
Hiányzik belőled minden, ami emberi. Nem tudod, milyen az,
amikor valakinek van egy dobogó szíve, ami hirtelen meghasad.
Nem tudod, mit jelent boldognak lenni, és mit jelent a gyász. Talán
valahol még irigy is vagy azokra a dolgokra, amik nekünk
megvannak, de sosem lehetnek a tieid, és bár valószínűleg nem
hiszel nekem, jobban kívánom azokat a dolgokat neked, semmint el
tudnád képzelni. Mert én tudom, hogy van valami az ajtón túl.
Érzem. Hallom a suttogásokat. Láttam a fényt. El tudod képzelni
egyáltalán, hogy milyen?
– Óvatosan, Wallace! – válaszolta a menedzser, immár szigorú
arcot vágott. – Jusson eszedbe, hogy kivel beszélsz!
– Tudja – mondta csendesen Hugo. – Mindannyian tudjuk.
– Valóban? – kérdezte a menedzser a révészre pillantva. –
Remélem is, hogy tudjátok.
– Mik a héjak? – kérdezte Wallace, és rövid gondolkodás folytatta:
– Egy félelem-alapú élet megnyilvánulásai? – Ezt érezte a helyes
iránynak, de egyelőre nem látta tisztán a képet. – Micsodák ők?
Fogékonyabbak a…
– Félelem-alapú élet – ismételte a menedzser a kifejezést.
 – Ez… huh! – Wallace-ra sandított, és tovább beszélt. – Magadtól
találtad ki? Ügyes! Igen, Wallace. Azok, akik félelemben és
kétségbeesésben élnek, sokkal… hogy is mondtad? Fogékonyabbak.
Csak a rettegést ismerik, és az ide is elkíséri őket. Bár nem pont
ugyanúgy hat valamennyiükre. Az olyanok, mint Cameron, néha
nem képesek elfogadni az új valóságot. Menekülnek előle, és… igen.
Te is tudod, hogy aztán mi történik velük.
– Hányan vannak ilyenek? – kérdezte Hugo.
– Micsoda? – csattant fel a menedzser, és hátrahőkölt
döbbenetében.
Hugo egyenesen a fiú szemében nézett, és szinte nem is pislogott,
mialatt azt felelte:
– Az olyanok, mint Cameron. Emberek, akiket elvisznek a
révészekhez, szerte az egész világon, de elmenekülnek, eltévednek
és elvesznek. Hányan vannak?
– Nem értem, hogy ennek mi köze a…
– Ez a lényege az egésznek! – kiabálta Wallace. – Ez nem csak egy
emberről szól! Hanem valamennyiünkről, és arról, hogy mit teszünk
egymásért. Az ajtó nem válogat.
Mindenkit vár, aki elég bátor ahhoz, hogy felnézzen rá.
Egyesek letérnek a helyes útról, de ez nem az ő hibájuk.
Félnek. Te jó isten, még szép, hogy félnek! Hogy is ne tennék?
Egyszer-egyszer mindannyian eltévedünk, de nem a hibáink vagy a
döntéseink miatt. Hanem azért, mert szörnyűségesen és
csodálatosan emberek vagyunk. És ha van valami, amit
megtanultam arról, hogy milyen embernek lenni, akkor az az, hogy
egyedül nem boldogulunk.
Amikor eltévedünk, segítségre van szükségünk ahhoz, hogy
visszataláljunk a helyes útra. Itt és most van egy lehetőségünk arra,
hogy valami fontosat csináljunk. Valamit, amit még soha, senki nem
tett meg.
– Az mondod: csináljunk – jegyezte meg a menedzser. – Nem úgy
érted: ők csináljanak? Te ugyebár halott vagy.
Csak szólok.
– Tudom – válaszolta Wallace. – Tudom.
 – Már megmondtam neked, Wallace – felelte a fiú a fejét csóválva.
– Velem nem lehet üzletet kötni. Én nem alkudozom. Azt hittem,
ezen már túl vagyunk. – Sóhajtott egyet, és hozzátette: – Nagyot
csalódtam benned. Teljesen érthetően beszéltem. És úgy beszélsz a
héjakról, mintha bármit tudnál róluk.
– Láttam őket – mondta Wallace. – Közvetlen közelről.
Cameront. Láttam, hogy mi volt valaha, függetlenül attól, hogy
mi lett belőle.
– Egyet! – válaszolta a menedzser. – Egyet láttál közülük.
– Annyi is elég – szólt közbe Hugo. – Még sok is. Mert ha a többi
héj is olyan, mint Cameron, akkor ők is megérdemelnek még egy
lehetőséget. – Előredőlt, és a tekintetét a menedzser szemébe fúrva
folytatta: – Képes vagyok rá. Tudod, hogy meg tudom csinálni. –
Végignézett az asztal körül ülő társain, és hozzátette: – Mi képesek
vagyunk rá.
A menedzser egy darabig hallgatott. Wallace-nak fékeznie kellett
magát, hogy ne kezdjen el mocorogni. És majdnem felkiáltott
örömében, amikor a fiú azt mondta:
– Jó, felkeltetted az érdeklődésemet. Használd ki!
Az utolsó, legfontosabb érvek következtek, de Wallace nem
mondhatta ki őket. Tőle nem lett volna hiteles. Ezért arra az emberre
nézett, aki többet tudott az életről és a halálról, mint bárki más, aki a
teázóban tartózkodott.
Hugo kihúzta magát, vett egy mély lélegzetet, és belekezdett:
– A héjakról van szó. Küldd ide őket! Engedd meg, hogy
segítsünk nekik! Nem érdemlik meg, hogy abban az állapotban
maradjanak, amiben vannak. Nekik is meg kellene találniuk a
hazavezető utat, mint mindenki másnak.
– Wallace-ra pillantott, aki továbbra is az asztalba kapaszkodott.
De egyre nehezebben maradt a helyén. Az alfele felemelkedett a
székről, a térde az asztal aljának nyomódott, és a lába is elhagyta a
padlót. Ha eléggé figyelt, ha kellően összpontosított, most is hallotta
az ajtó felől érkező suttogásokat. Már nem sok ideje maradt.
A menedzser meredten bámulta Hugót, és azt kérdezte tőle:
– Miért egyeznék bele ebbe?
 – Mert tudod, hogy nekünk sikerülni fog – felelte Mei. – Vagy
legalábbis megpróbáljuk.
– És azért, mert ez a helyes – fűzte hozzá Wallace, és úgy hitt
ebben, mint még soha, semmiben. Milyen egyszerű is volt ez! Milyen
borzalmasan mélyre ható! – A héjak az ismeretlentől való
félelmükben tették azt, amit tettek.
A menedzser lassan bólogatott, majd azt válaszolta:
– Mondjuk, hogy elgondolkodom ezen. Mondjuk, hogy hajlandó
vagyok megfontolni az ajánlatot. Mit kapok cserébe?
– Azt, hogy önként elmegyek – vágta rá Wallace.
Hugo összerezzent, és riadtan felcsattant:
– Ne, Wallace! Ez nem…
– Milyen furcsa vagy! – szólt közbe a menedzser. – Megváltoztál.
Mi okozta? Tudod egyáltalán?
Wallace szertelenül és vidáman kacagott, majd azt felelte:
– Te, azt hiszem. Vagy legalábbis szerepet játszottál benne, még
ha számomra értelmetlen is az, amit csinálsz.
De semmi gond, ez a létezés velejárója, mert az élet egészében
véve értelmetlennek tűnik, és ha merő véletlenségből találunk
valamit, aminek van értelme, minden erőnkkel kapaszkodunk bele.
Részben miattad találtam rá önmagamra. De amit te tettél, az semmi
ahhoz képest, amit Meinek köszönhetek. És Nelsonnak. És
Apollónak. – Ekkor nyelt egy nagyot, és kibökte: – És Hugónak.
Hugo olyan lendülettel pattant fel, hogy felborította a székét.
– Nem! – jelentette ki rekedtes hangon. – Nem hagyom, hogy ezt
tedd! Nem fogom…
– Ez nem rólam szól! – vágott közbe Wallace. – Vagy akár rólunk.
Többet adtál nekem, mint amennyit valaha kérhettem volna. Hát
nem érted? Azért vagyok az, aki vagyok, mert te megmutattad
nekem az utat. Mert nem mondtál le rólam. Ezért tudom, hogy
segíteni fogsz azoknak, akik a jövőben jönnek ide, és legalább
annyira szükségük lesz rád, mint nekem volt.
– Rendben – jelentette ki hirtelen a menedzser, és ekkor mintha
minden levegő eltűnt volna a helyiségből. – Áll az alku. Én
idevezetem a héjakat, sorban, egyesével. Ha Hugo helyrehozza őket,
akkor úgy lesz. Ha nem, akkor maradnak olyanok, amilyenek. De ez
mindenképpen rengeteg munkát igényel, és nem tudom, hogy
mennyire lesz sikeres.
Wallace a száját nyitva felejtve pislogott, majd összeszedte magát,
és azt kérdezte:
– Komolyan beszélsz?
– Igen – felelte a fiú. – A szavamat adom.
– Miért? – kérdezte Wallace, mert meglepődött azon, hogy a
menedzser ilyen hamar beadta a derekát. És érezte, hogy lesz itt még
valami.
– Kíváncsiságból – válaszolta a fiú a vállát vonogatva. – Látni
akarom, hogy mi történik. A rend idővel rutint szül.
A rutin pedig unalomhoz vezet, különösen, amikor az
örökkévalóságig folytatódik. Ez… valami más. – Zord pillantást
vetett Hugóra és Meire, és hozzátette: – De azt, hogy belementem
ebbe, nehogy az engedékenység jelének tekintsétek!
– Esküszöl? – kérdezte Wallace, mert még mindig nem hitt a
fülének.
– Igen – felelte a menedzser a szemét forgatva. – Esküszöm. Nos,
ügyvéd úr, meghallgattam a védőbeszédet.
A bíróság az ön javára döntött. Megszületett a megállapodás. Itt
az idő, Wallace. Ideje elmenni.
– Én… – kezdte Wallace, de elhallgatott.
Meire nézett – neki egy könnycsepp gördült le az arcán.
Nelsonra nézett – ő szorosan lehunyta a szemét, és visszafojtotta a
lélegzetét.
Apollóra nézett – a kutya nyüszített, és lehorgasztotta a fejét.
Végül Hugóra nézett. Eszébe jutott az a nap, amelyen
megérkezett a teaházba. Jól emlékezett rá, hogy akkor még mennyire
félt Hugótól. A gondolat nyomán azt kívánta, bárcsak akkor tudta
volna azt, amit most tud.
Mihez kezdesz a maradék időddel?
Most már tudta. Itt és most – a végén – tudta.
– Szeretlek. Mindannyiótokat – mondta halkan. – Nektek
köszönhetem, hogy a halálomnak lett értelme. Köszönöm, hogy
segítettetek élni.
És Wallace Price ekkor elengedte az asztalt.
 Semmi sem rögzítette, semmi sem tartotta, így elindult felfelé.
A térde az asztalnak ütközött, amitől az ugrott egyet, és a rajta
lévő bögrék halkan csörömpöltek. Mialatt lassan tovább emelkedett,
azon csodálkozott magában, milyen felszabadító érzést ad neki az,
hogy mindent elengedett, hogy megadta magát a sorsának. Végre-
valahára.
A legkevésbé sem félt. Már nem.
Közeledett a mennyezet felé, és lehunyta a szemét. Az ajtó egyre
erősebben vonzotta. Énekelt neki, és a nevét suttogta.
Hirtelen nem emelkedett tovább, mintha megakadt volna.
Kinyitotta a szemét, és lenézett.
Nelson a bokáját markolva tartotta őt. Az első pillanatokban még
elszánt arcot vágott, de aztán már a megdöbbenés jelei látszottak
rajta, amikor ő maga is emelkedni kezdett.
Ekkor azonban Apollo ugrott egyet, és ráharapott az öregúr
botjára. És nyüszíteni kezdett, amikor az elülső lábai elszakadtak a
padlótól, majd tovább emelkedett.
Wallace feje búbját már csak egy kevés választotta el a
mennyezettől, amikor Mei megragadta Apollo hátsó felét, és bár a
kutya pofon vágta a farkával, dacosan azt kiabálta:
– Nem! Nincs itt az idő! Nem teheted meg! Ezt nem teheted meg!
Ekkor ő is emelkedni kezdett, és hamarosan már a levegőben
kalimpált a lába.
Hugo megpróbálta elkapni Meit, de a keze újra és újra átment
rajta.
Wallace mosolyogva nézett le rájuk, és azt mondta nekik:
– Semmi baj. Esküszöm! Engedjetek el!
– Soha! Azt már nem! – fogadkozott Nelson, de a keze lejjebb
csúszott, és már nem Wallace bokáját markolta, hanem a cipőjét.
Elkerekedett szemmel bámult felfelé, és kifakadt: – Jaj, ne!
– Viszlát! – suttogta Wallace.
A cipő levált a lábáról. Nelson, Apollo és Mei visszaestek, és
elterültek részben egymáson, részben a padlón.
Wallace felfelé fordította az arcát. A suttogások egyre
hangosabbak lettek.
Egyenletes iramban siklott át a földszint mennyezetén.
 Hallotta, hogy a többiek kiabálnak odalent, és a lépcső felé
rohannak. Nelson hirtelen megjelent a közelében, és felé nyúlt, de ő
már túl magasan járt. Mei és Hugo akkor értek fel az első szintre,
amikor ő áthaladt annak mennyezetén.
– Wallace! – kiabálta Hugo.
Wallace már a másodikon járt, és azt kívánta, bárcsak több időt
tölthetett volna Hugo szobájában. Eltűnődött azon, hogy milyen lett
volna az életük, ha valahogyan rátalált volna a világnak erre a
zugára, mielőtt a szíve felmondta a szolgálatot. Sejtette, hogy
minden csodálatosan alakult volna. Igen, nagyon rövid ideig élhetett
itt, de úgy vélte, ez még mindig jobb, mintha sosem fordult volna
meg ezen a helyen. És ez elsöprő erejű, megrázó gondolatnak tűnt.
De hát a halála is elsöprő erejű és megrázó volt, nemde?
Méghozzá amiatt, amit a halálát követően talált meg.
Az ajtótól érkező suttogások őt szólították, a nevét zengték újra és
újra, és az az érzése támadt, hogy fény ragyog fel a mellkasában.
Szinte égette a bensőjét.
Vízszintesen fekve lebegett a levegőben, és széttárta a karját,
ahogyan a robogón is tette, amikor Hugo mögött ült.
Elérte a második emelet mennyezetét, és tovább emelkedve
megérkezett a harmadikra.
Nem lepődött meg azon, hogy a menedzser már az ajtó alatt
várta. Egy pillanatig azt hitte, hogy tovább emelkedik – és az ajtó
talán nem nyílik ki, így ő átsiklik a ház tetején, majd fel az éjszakai
égre, és a csillagokkal teli végtelenbe.
Nem is lett volna olyan rossz vég…
De nem ez történt.
Szelíden lelassulva megállt, és egy helyben lebegett.
Rögtön ezután Nelson megjelent a lépcső tetején, de ezúttal nem
beszélt.
És ekkor első ízben a menedzser bizonytalannak tűnt – mintha
valóban csak egy kisfiú lett volna, aki játékból virágokat font a
hajába.
– Nem félek – mondta Wallace, és elmosolyodott. – Sem tőled,
sem az ajtótól. Nem félek attól, ami eddig történt, és attól sem, ami
most következik.
 Nelson a tenyerébe temette az arcát.
– Nem félsz – válaszolta a menedzser. – Igen, azt én is látom.
Elengedted az asztalt, mintha… – Elhallgatott, felnézett az ajtóra, és
mialatt a suttogások egyre hangosabbak és még inkább érthetetlenek
lettek, így folytatta: – Azon gondolkodom… mi lenne, ha…
A suttogások immár szinte örvénylettek Wallace körül.
A menedzser konokul csóválta a fejét, mint egy gyermek, akire
éppen ráförmedtek, hogy ne tegyen meg valamit, és újra meg újra
megszólalt:
– Nem, szerintem ez nem teljesen igaz… Mi lenne, ha… Tudod,
mit mondok erre? Kezdem unni a te…
A suttogások örvénye vad és lármás hurrikánná alakult.
– Megtettem, amit kértél. Mindig… – folytatta a menedzser, és
indulatosan meredt az ajtóra. – És mire jutottunk? Ha ez mindenkié,
akkor az kell, hogy valóban mindenkié legyen. Nem akarod látni,
hogy mi lesz belőle?
Szerintem a végén kellemes meglepetést fognak okozni
valamennyiünknek. Már bebizonyították, hogy mire képesek. És
szükségük lesz minden segítségre, amit csak kaphatnak. Mit árthat?
Az ajtó rázkódott a keretében, a gombját díszítő levél kibomlott.
– Igen, tudom – mondta a menedzser. – De ez… ez is egy döntés.
Az enyém. És vállalom, akármi történik is.
A szavamat adom. Vállalom a felelősséget, akármi történik.
A hurrikán egyik pillanatról a másikra megszűnt, eltűnt, és csend
telepedett a teaház harmadik emeletére.
– Azta…! – hüledezett a menedzser. – Nem tudom elhinni, hogy
bejött. Lássuk csak, mit tehetnék még!
Felnézett Wallace-ra, és biccentett egyet. Wallace függőleges
helyzetbe fordult, a padlóra esett, de sikerült talpon maradnia. Első
ízben azóta, hogy Cameronnak adta a horgát, úgy érezte, ismét a
földön jár – mintha lenne súlya.
Mei is felért a lépcső tetejére, és a kezével a térdén támaszkodva,
kétrét görnyedve zihált. Apollo is felugrált az utolsó fokokon, ám a
harmadikra érve a karmai megcsúsztak a padlón, amitől elesett, és
vagy hármat gurult, mire a hátán fekve megállapodott. Valamiért
megmaradt ebben a testhelyzetben, és lelkesen pislogott fel Wallace-
ra úgy, hogy a nyelve kilógott a szájából, és a farka lendületesen járt
jobbra-balra.
És ekkor Hugo is felért. Megtorpant, és a száját tátva, a szemét
kimeresztve bámult.
– Ezek szerint változik a terv – jelentette be a menedzser,
meglepően derűsen. – Én változtattam meg. – Felkacagott, és
megcsóválta a fejét. – Ez szórakoztató lesz. – A levegő sűrűsödni
kezdett, majd mulatságos pukkanás hallatszott.
A menedzser immár egy dossziét tartott a kezében.
Kinyitotta, lapozgatni kezdte a tartalmát, és a szája meg-
megrebbent, mialatt elolvasott ezt-azt. Wallace megpróbált
belekukkantani az aktába, de mielőtt elég közel jutott volna, a fiú
becsukta a dossziét, felnézett, és azt mondta: – Érdekes. Az
önéletrajzod igazán alapos munka. Túl alapos, ha engem kérdezel,
de mivel senki sem kérdez engem, nem számít.
– A micsodám? – kérdezte Wallace döbbenten.
A menedzser feldobta a dossziét. Pár pillanatig mozdulatlanul
lebegett a levegőben, majd egyszerűen eltűnt.
– Állásinterjúk – morogta a fiú. – Ez az átkozott papírmunka… de
hát a halál is üzlet, úgyhogy gondolom, szükség van rá. Ki hitte
volna, hogy ebből is irodai munka lesz egyszer? – Hirtelen megrázta
magát, és más hangnemben folytatta: – Na mindegy. Gratulálok,
Wallace!
Tiéd az állás. – Szélesen vigyorgott, és hozzátette: – Egyelőre
persze próbaidőre, aminek a végén a teljesítményed kiértékelésre
kerül, és csak azután lehet szó határozatlan idejű szerződésről.
– Mihez gratulálsz? – kérdezte elképedten Wallace.
A menedzser felemelte a kezét, és letépett a hajáról egy virágot,
amelynek szirmai sárgában, pirosban és narancssárgában
pompáztak. A tenyerére tette, és Wallace felé nyújtotta a kezét. Az
ajtó kristálygombján a levél megrezzent, mintha szél fújta volna. A
virág a fiú keze felett lebegett, és teljesen kinyílt.
– A héjakat feljuttatni ide komolyabb munka lesz, mint gondolod.
A többieknek segítségre van szükségük. Ami az önéletrajzodat illeti,
a végzettséged és a gyakorlatod bizonyosan megfelelő, és bár jobban
szeretnék egy olyan valakit, aki egy kicsivel kevésbé… olyan, mint
te, egy efféle személyi anyag nem hazudik. Wallace, nyisd ki a
szádat!
– Micsoda? – kérdezte Wallace hátrahőkölve. – Miért?
A menedzser morgott valamit, majd azt felelte:
– Csináld, mielőtt meggondolom magam! Ha tudnád, hogy mit
kockázatok én itt, kinyitnád azt az átkozott szádat!
Wallace engedelmeskedett.
A fiú felpuffasztotta az arcát, és ráfújt a tenyere felett lebegő
virágra. Ami egyre nagyobbra nőtt, és lassan Wallace arca felé
sodródott. A szirmai súrolták az ajkát, és megcsiklandozták az orrát.
Aztán a virág kisebbre összecsukódva becsúszott a szájába, és
lenyomta a nyelvét.
Az íze a teába kevert méz édességét idézte. Wallace alig kapott
levegőt, és köhögnie kellett, mialatt a virág teljesen betöltötte a
száját. Ráharapott, hogy visszatartsa, de hiába – mielőtt bármi mást
tehetett volna, lecsúszott a torkán.
Wallace térdre roskadt, és előregörnyedve, a fejét lehajtva
öklendezett.
Néhány pillanattal később a virág megérkezett a mellkasába,
kibomlott… és dobbant egyet.
És még egyet.
És még egyet.
Aztán megint, megint és megint.
Wallace a szeme sarkából látta, hogy valaki leguggol mellé.
– Wallace? – kérdezte Hugo aggodalmasan. – Mit műveltél vele?
– Ööö… Hugo! – mondta Mei reszkető hangon.
– Azt, amit akartam – közölte a menedzser. – Eljött az idő, hogy
megváltozzon valami. Egyeseknek nem tetszik a dolog, de ők öregek
és maradiak. Ragaszkodnak a régi módszerekhez, de tudom kezelni
őket.
– Hugo!
– Mi van, Mei?
– Meg tudod érinteni…
Wallace felemelte a fejét, és körülnézett.
Hugo mellette térdelt, és a jobb kezével simogatta-dörzsölgette a
hátát. De most, amikor Mei szólt neki, mozdulatlanná dermedt, majd
elfúló hangon megszólalt:
– Te… te most…
– Életben van-e? – szólt közbe a menedzser. – Igen.
Wallace él. Ez egy ajándék neked, Hugo, és azt ajánlom, ne vedd
félvállról! – Szipogott egyet, és folytatta: – Ugyanilyen könnyen el
lehet venni. És szükség esetén én leszek az, aki eljárok az ügyben. Ne
okozz csalódást, Wallace! Komoly kockázatot vállaltam miattad. Ne
akard, hogy megbánjam!
Annak hosszú távú és szomorú következményei lesznek.
– A szívem! – suttogta Wallace csikorgó hangon, mialatt továbbra
is érezte a mellkasában az erős dobbanásokat. – Újra ver, és…
Nem mondhatta tovább, mert Hugo megcsókolta. Mindkét
kezével megfogta az arcát, a szájára tapasztotta a száját, és úgy
csókolta, mintha ez lett volna az utolsó dolog, amit valaha tehetett.
Wallace előbb nyögött egyet döbbenetében, de gyorsan észhez tért,
és megtette az egyetlen dolgot, amit tehetett.
Lehunyta a szemét, és viszonozta a csókot. Gyenge borsmentaízt
érzett Hugo száján és nyelvén, mialatt mindenét beleadta a csókba,
mindenét, amije csak volt.
Vagy ő sírt, vagy Hugo, vagy mindketten, de nem számított.
Minden szeretetével és szenvedélyével csókolta Hugo Freemant.
Hugo végül elhúzódott, de csak egy kicsit, és miután egymásnak
támasztották a homlokukat, azt suttogta:
– Szia!
– Szia, Hugo!
Hugo megpróbált mosolyogni, de nem sikerült neki.
– Ez a valóság? – suttogta megrendülten.
– Az hiszem.
Hugo ekkor megint felé hajolt, és gyors, apró csókokat nyomott a
szájára, az arcára, valamint a szemére, és mialatt lecsókolta a
könnyeit, azt hajtogatta:
– Igazi vagy. Eleven vagy. Igazi vagy. Eleven vagy!
Végül szétváltak.
Hugo a térde halk ropogásától kísérve felállt.
Aztán a jobbját nyújtotta Wallace felé, és ő nem tétovázott. Hugo
felsegítette Wallace-t, majd szinte csodálkozva nézett le egymásba
fonódó kezükre. Ezt követően Wallace mellkasához eresztette a fejét,
és rányomta a fülét a bal oldalára.
– Hallom – suttogta meghatottan. – Hallom a szívedet.
Ekkor felegyenesedett, megölelte Wallace-t, és minden erejével
szorította. Wallace alig kapott levegőt, miközben Hugo a levegőbe
emelte, és forogni kezdett vele.
– Hugo! – kiabálta Wallace, és máris szédülni kezdett. – Rosszul
leszek, ha nem teszel le!
Hugo lerakta a padlóra, és megpróbált hátrálni egy lépést, de
Wallace nem engedte annyira messzire. Megint összefonták az
ujjaikat úgy, hogy a tenyerük egymáshoz tapadt. És ebben a
pillanatban Mei rávetette magát Wallace-ra, a derekára fonta a lábát,
és az öklével püfölte a mellkasát, és azt kiabálta, hogy Wallace soha
többé ne csináljon ekkora hülyeséget, és hogy lehetett ekkora hülye,
és hogyan is gondolhatta, hogy valaha elmehet innen.
Wallace puszit nyomott Mei fejére és a homlokára is.
Aztán megcsiklandozta az oldalát, mire Mei felvisított, és leugrott
róla.
És ekkor megérkezett Nelson, illetve Apollo.
Csakhogy ők ketten átmentek Wallace-on.
Nelson majdnem elesett. Apollo ténylegesen elzuhant, és
nekicsúszott a falnak. Az ablakok megremegtek, majd a kutya talpra
állt, és a fejét rázva, bambán pislogott.
– Wallace életben van – közölte a menedzser Nelsonnal. – A
szellemek nem tudják megérinteni. Legalábbis egyelőre nem. Mei
majd megmutatja, hogyan lehet megtenni az ilyesmit.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Wallace, még most is félig-meddig
mámoros kábulatban lebegve. – Hogyan tudnám én…
– Hát nem érted? – szólt közbe Mei. – Kaszás lettél!
A menedzser bólogatott, és magyarázni kezdett:
– A munka túl nagy lesz ahhoz, hogy ketten elvégezzétek.
Ha gondoskodni akartok a héjakról, szükségetek lesz még egy
kaszásra. Wallace már érti, hogyan megy ez a dolog.
Mindenki tudja, hogy sokkal olcsóbb és egyszerűbb megtartani
egy alkalmazottat, mint felvenni egy újat.
Wallace, tartsd magad elé a bal kezedet, tenyérrel felfelé!
 Wallace előbb Hugóra pillantott, és amikor ő bólintott neki,
felemelte a balját.
– Mei – mondta ekkor a menedzser –, tudod, mit kell tenned!
– Rohadtul tudom – felelte Mei. – Wallace, figyeld, mit csinálok,
rendben? – Azzal ő is maga elé emelte a balját, és a jobb keze ujjaival
ismerős ritmust kopogott a tenyerén.
Mialatt így tett, halvány, de látható fény derengett a keze alatt.
Wallace elengedte Hugót, bár nem szívesen, és ugyanazt a
ritmust kopogta a tenyerén.
Először nem észlelt változást.
– Alighanem elrontottam – dörmögte elégedetlenül.
Ebben a pillanatban a helyiség megremegett körülötte.
A bőre valahogy vibrált, és a tarkóján felmeredtek a hajszálak. A
keze reszketni kezdett. Az a benyomása támadt, hogy megjelenik
körülötte egy láthatatlan buborék, ami aztán gyorsan kitágul, és
kipukkan.
Wallace ekkor körülnézett. Sokkal elevenebbnek látta a harmadik
emelet színeit, mint eddig. Látta a vakolat apró szemcséit, de még a
padlódeszkák legvékonyabb repedéseit is. Hugo felé nyúlt, ám a
keze átment rajta. Már-már úrrá lett rajta a vakrémület, de a
menedzser ismét beszélni kezdett:
– Vissza tudsz változni, mint Mei! Kopogd le a ritmust, és ismét
az élők között leszel. Ez is része annak, ha valaki kaszás. Ez a
képesség lehetővé teszi számodra, hogy megérintsd az elhunytakat,
és ők is megfoghassanak téged.
– Fintorgott egyet, és hozzátette: – Például azokat a nyomorult
héjakat.
Apollo lassú léptekkel megközelítette Wallace-t, míg végül a
kezének nyomta az orrát. A következő pillanatban már fellelkesülve
csóválta a farkát, és lendületesen nyalogatta Wallace ujjait.
– Igen, én is örülök, hogy meg tudjuk érinteni egymást – mondta
Wallace mosolyogva a kutyának.
Pár pillanattal később Nelson is odaért hozzá, és majdnem
ugyanakkora erővel ölelte meg, mint az előbb az unokája.
– Tudtam – suttogta az öregúr –, tudtam, hogy találunk
megoldást.
 Wallace viszonozta az ölelést, és meghatottan kérdezte:
– Tényleg?
Nelson elengedte őt, tett egy lépést hátra, és határozottan
kijelentette:
– Természetesen! Sosem kételkedtem benne, egyetlen pillanatig
sem.
– Most pedig válts vissza! – rendelkezett ekkor a menedzser.
Wallace megint azt a bizonyos ritmust kopogta a tenyerén. A
helyiség ismét megrázkódott körülötte, és már nem látta olyan
élesen a részleteket, mint az előbb. Mivel megnyugtatásra szorult,
oldalra nyújtotta a jobbját, megfogta Hugo kezét, majd a szájához
emelte, és megcsókolta.
Hugo csodálkozva meredt rá, mire gyorsan odasúgta neki:
– Igen, ez a valóság.
– Nem értem – ismerte be Hugo. – Hogyan?
Egyszerre fordultak a menedzser felé, aki sóhajtott, és a karját a
mellkasán összefonva azt mondta:
– Igen, igen. Megint élsz. Ugye milyen jó neked? – Hirtelen még
komorabb lett, és így folytatta: – Ami veled történt, az nagyon
komoly dolog, Wallace. A történelem során mindössze egyetlen
emberrel esett meg, hogy ilyen módon visszatért az életbe.
Wallace tátogva meredt a fiúra, és amikor meg tudott szólalni,
döbbenten kifakadt:
– Ó, basszus! Olyan vagyok, mint Jézus?
– Micsoda? – kérdezte a menedzser. – Dehogyis! Az illetőt
Pablónak hívták, és Spanyolországban élt, a tizenötödik században.
Ő egy… Hagyjuk, nem érdekes, hogy ki volt.
Csak az számít, hogy a tudatában legyél annak, hogy ez egy
ajándék, és könnyű visszavenni. – Megcsóválta a fejét, és folytatta: –
A régi életedhez nem térhetsz vissza! Akármi történt is, abban az
életben halott vagy. Az emberek, akik ismertek, az emberek, akik…
elviseltek téged, a számukra halott vagy, és eltemettek. Nem maradt
más utánad, csak egy sírkő, ami jelzi, hogy valaha léteztél. Nem
térhetsz vissza. Azzal zűrzavart teremtenél, és azt rosszul viselem.
Kaptál egy második lehetőséget. Több nem lesz. És azt javaslom,
vizsgáltasd meg a szívedet, amilyen hamar csak lehetséges! Jobb
félni, mint megijedni. Minden világos?
Nem. Wallace nem igazán értett mindent.
– Mi lesz, ha véletlenül összetalálkozom egy régi ismerősömmel?
– kérdezte aggodalmasan. Úgy vélte, hogy ennek az esélye
rendkívül csekély, ám az utóbbi hetek alatt megtanulta, hogy milyen
különös hely a világ.
– Majd akkor foglalkozunk ezzel a problémával, ha előáll – felelte
a menedzser. – Komolyan beszélek, Wallace. A te helyed…
– Ez az – szólt közbe Wallace, és megszorította Hugo kezét csak
azért, mert megtehette. – Az én helyem itt van.
– Pontosan. Rengeteg munka vár rád. És nem ártana
bebizonyítanod, hogy nem tévedtem, amikor megbíztam benned.
Ezzel persze nem akarok nyomást gyakorolni rád – jelentette ki a
menedzser, és akkorát ásított, hogy belereccsent az állkapcsa. – Azt
hiszem, ennyi izgalom elég lesz egy napra. Hamarosan visszajövök,
hogy felvázoljam, hogyan képzelem el a folytatást. Mei lesz a
tanárod. Figyeld, hogy mit csinál, és hallgass rá! Érti a dolgát. Talán
ő a legjobb azok közül, akiket valaha láttam.
Mei elpirult, bár továbbra is bosszúsan meredt a menedzserre, aki
Wallace-ra nézve folytatta:
– Most elmegyek, de rajtad tartom a szememet. Tekintsd ezt
annak, hogy kiértékeljük az alkalmazottaink teljesítményét! Szoktasd
vissza magadat az élők világához!
– Ekkor Hugóra pillantott, majd ismét Wallace-t fürkészve
hozzátette: – Tedd, amit az emberek tenni szoktak, amikor
bolondulnak egymásért! Tombold ki magad, hogy egy kicsivel
kevésbé égjen benned a vágy! Nem szeretnélek in flagrante delicto
kapni titeket, amikor visszatérek. – És ekkor obszcén kézjelet
mutatott, amit Wallace sosem akart látni egy gyerektől, még akkor
sem, ha a szóban forgó gyermek annyi idős volt, mint az univerzum.
Hugo csak tátogott.
– Te jó isten! – motyogta Wallace abban a biztos tudatban, hogy
elvörösödött az arca.
– Igen, tudom – felelte a menedzser. – Szörnyen bosszantó.
Elképzelni sem tudom, ti hogyan viselitek el. Az én szememben a
szerelem határozottan félelmetes valami.
 – Azzal elfordult, és elindult a lépcső felé. Menet közben szarv
nőtt ki a fejéből, és annak ágain virágok jelentek meg.
Hirtelen megállt, és visszanézett egy pillanatra. Aztán vigyorgott,
kacsintott, és leszaladt a lépcsőn. Mire a földszinten járt, már paták
kopogása hallatszott. Röviddel ezután kék fény vetült be a parkolóra
néző ablakon.
Aztán a szarvas – a menedzser – eltűnt.
Egy darabig valamennyien szótlanul álltak, mígnem
meghallották, hogy a házban lévő órák egyszerre elkezdenek
ketyegni.
A hallgatást végül Nelson törte meg:
– Érdekes nap volt ez. Mei, úgy érzem, most jólesne egy tea.
Velem tartasz?
– Hogyne – vágta rá Mei, és máris elindult. – Azt hiszem, van mit
megünnepelni!
– A nagy elmék hasonlóan gondolkodnak – felelte Nelson, és a
lépcső felé bicegett, Apollo és Mei pedig követték. És ahogyan a
menedzser tette az imént, most ő is megállt, mielőtt lement volna.
Visszanézett Wallace-ra és Hugóra.
A szeme könnyektől csillogott, de boldogan mosolygott, és azt
mondta: – Drága fiam! Én imádott Hugóm! Eljött a te időd. Hozz ki
belőle mindent, amit lehet!
Folytatta útját lefelé, és menet közben közölte Meivel, illetve a
kutyával, hogy a Dan Hong Pao tea jár a fejében, mire Mei boldogan
felsikoltott. Amit Wallace és Hugo utoljára láttak belőlük, az Apollo
jobbra-balra lengedező farka volt.
– Édes Jézusom! – suttogta Wallace, és megdörzsölgette az arcát a
jobb kezével. – Nem hiszem el, mennyire fáradt vagyok. Úgy érzem,
át tudnék aludni egy egész…
– Én is szeretlek – szólt közbe Hugo.
Wallace-nak a torkán akadt a lélegzet, majd lehunyta a szemét, és
azt kérdezte:
– Tessék?
Érezte, hogy Hugo odalép elé, aztán azt, hogy megsimogatja az
arcát. Mindenestől átadta magát az érzésnek, és elképzelni sem
tudta, hogyan bírta ki ennyi héten át Hugo érintése nélkül.
É
 – Én is szeretlek – ismételte Hugo fojtott, rekedtes hangon, és
olyan áhítatosan, mintha imádkozott volna.
Wallace kinyitotta a szemét. Hugo betöltötte előtte az egész
világot, annyira, hogy nem is látott mást.
– Tényleg? – kérdezte halkan.
Hugo bólintott egyet.
– Azt átkozottul jól teszed – helyeselt Wallace. – Nagy szerencséd,
hogy…
És ekkor Hugo ismét megcsókolta.
– Azt hiszem – suttogta aztán Wallace úgy, hogy az ajkuk össze-
összeért egy pillanatra. –, hogy el kéne felejtenünk azt a teát,
legalábbis egy időre.
– Mit tervezel? – kérdezte Hugo, és a fejét jobbra-balra forgatva
összedörzsölte az orrát Wallace-éval.
– Nem is tudom – felelte Wallace –, esetleg megmutathatnád a
szobádat.
– Már láttad.
– Ez igaz – ismerte el Wallace –, de akkor teljesen fel voltam
öltözve. Szerintem más lenne az élmény, ha megszabadulnék a
ruháimtól… – A következő pillanatban felkiáltott, ugyanis Hugo
derékon kapta, és egyszerűen feldobta a vállára. – Te jó isten! –
folytatta kacagva, és az öklével püfölte Hugo hátát. – Tegyél le,
azonnal tegyél le!
Engedj el!
– Soha! – válaszolta Hugo, és ő is nevetett. – Soha, soha, soha!
Amikor a lépcsőnél jártak, Wallace felemelte a fejét, és felnézett az
ajtóra. Egy pillanatig még látta a felületét borító virágokat és
leveleket.
– Köszönöm – suttogta alig hallhatóan.
Ám az ajtó csak az volt, ami: egy ajtó.
Nem válaszolt neki.
Wallace tudta, hogy egy napon az is meg fog történni.
Mert az ajtó mindig itt lesz, és várja őt. Valamennyiüket várja.

***
 A Hugo hálószobájában tett látogatás minden elképzelést
felülmúlt. És az élmény valóban sokkal jobb lett attól, hogy
mindketten megszabadultak a ruháiktól.
 Epilógus
A NYÁR KÖZEPÉN, egy kellemes estén Nelson Freeman azt
mondta:
– Azt hiszem, itt az idő.
Wallace felkapta a fejét. A pultot törölgette, miután az egész
napot azzal töltötte, hogy kiszolgálta a Kharón Állomás vendégeit.
Hugo és Mei a konyhában készülődtek a következő napra. A munka
keménynek bizonyult, de jólesett Wallace-nak. Mindig elfáradt
estére, de azzal az érzéssel feküdt le aludni, hogy elért valamit.
Az bizonyosan nem ártott, hogy ő és Hugo együtt dolgoztak. A
menedzser távozása után, és miután alábbhagyott a visszatérése
miatt érzett, mámoros öröme, aggódni kezdett, hogy ez így túl sok
lesz Hugónak. Úgy vélte, hogy az egy dolog, ha valakinek a házában
van egy szellem, de egészen más ügy az, amikor odakerül hozzá egy
hús-vér ember, akivel még az ágyát is megosztja. Arra gondolt, hogy
átköltözik a faluba, vagy legalábbis a ház egy másik szobájába.
Nancy végül visszatért oda, ahonnan annak idején jött, így a
lakása felszabadult. Mielőtt távozott, eljött elköszönni, és megölelte
Hugót. Látszott rajta, hogy jobban van. Még nem épült fel teljesen, és
valószínűnek tűnt, hogy ez még sokáig nem is fog megtörténni, de
az élet lassan visszatért bele.
– Új életet kezdek – mondta Hugónak búcsú gyanánt. – Nem
tudom, hogy visszajövök-e ide valaha. De sosem fogom elfelejteni
azt, ami itt történt.
És azzal elment.
Amikor Wallace előadta az ötletét, miszerint kiveszi Nancy
lakását, Hugo elkomorodott, összefonta a karját a mellkasán, és azt
felelte:
– Nyugodtan itt maradhatsz.
– Nem érzed úgy, hogy túl korai? – kérdezte Wallace.
– A nehéz szakaszon már túl vagyunk – válaszolta Hugo a fejét
csóválva. – Szeretném, ha itt maradnál. – Elbizonytalanodva
pislogott egyet, és hozzátette: – Hacsak te nem szeretnél elköltözni.
– Nem, dehogy! – vágta rá Wallace sietve. – Kimondottan jól
érzem magam ebben a házban.
É
 – Valóban? – kérdezte Hugo vigyorogva. – És egészen pontosan
mi tetszik benne?
Wallace elvörösödött, és motyogva megjegyezte, hogy Hugo
milyen pimasz lett az utóbbi időben.
És ez volt az utolsó eset, hogy felvetette az ötletet.
Röviddel a feltámadása után (erre a szóra igyekezett nem
gondolni) megkérte Hugót, hogy hívja fel az ügyvédi irodát.
Először senki sem akarta meghallgatni, de Wallace megadta neki
a megfelelő szavakat. Az üzenet így szólt: Wallace szörnyű hibát
követett el, és azonnal vissza kell venni a céghez Patricia Ryant,
illetve a lányának ismét folyósítani kell az ösztöndíjat. Hugónak
majdnem egy hétbe telt, mire sikerült eljutnia az egyik üzlettárshoz –
Worthingtonhoz –, és amikor elmondta neki, hogy miért keresi,
Worthington azt felelte:
– Wallace ezt akarta? Wallace Price? Biztos benne?
Hiszen ő rúgta ki Patriciát. Ha ismerte volna Wallace-t, akkor
tudná, hogy ő sosem ismerte el, ha hibázott.
– Ezúttal megtette – válaszolta Hugo. – A halála előtt küldött egy
kézzel írt levelet. Csak pár nappal ezelőtt kaptam meg.
– Hát igen, a posta. Megbízhatatlan, mint mindig – dohogott
Worthington, majd rövid hallgatás után azt kérdezte: – Mondja,
ugye nem csak szórakozik velem? Ez nem valami idióta síron túli
tréfa, amit Wallace eszelt ki? – Horkantott egyet, és hozzátette: – Á,
felejtse el! Nem lehet az. Wallace-nak fogalma sem volt arról, hogy
mi a humor.
Wallace ekkor halkan dörmögött valamit arról, hogy az ügyvédek
röhejesen lehetetlen alakok.
– Elküldhetem önnek a levelet – ajánlotta Hugo. – És
meggyőződhet róla, hogy maga Wallace írta. Teljesen egyértelműen
fogalmaz abban a tekintetben, hogy azt szeretné, ha Mrs. Ryan
visszakapná a munkáját.
Wallace a pulton fekvő telefont bámulva, idegesen várt, és érezte,
hogy verejték csordogál a nyakán.
Worthington végül sóhajtott egyet, és azt mondta:
– Én mindig is azt gondoltam, hogy Patricia nem érdemelte meg
azt, ami történt vele. Rendesen dolgozott.
 Sőt, kifejezetten jól. Annyira, hogy már megfordult a fejemben,
hogy felhívom, és… – Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta: –
Megmondom, mit teszünk: juttassa el hozzám azt a levelet, én
megnézem, aztán majd onnan megyünk tovább. Ha Patricia vissza
akar jönni hozzánk, akkor örömmel látjuk.
– Köszönöm! – felelte Hugo, mialatt Wallace nesztelenül ugrált
örömében. – Nagyra értékelem. Tudom, hogy Wallace…
– Mondja, honnan ismerte Wallace-t? – kérdezte ekkor
Worthington.
Wallace megdermedt.
De Hugo nem. Wallace-ra pillantott, és azt felelte:
– Szerettem őt. Sőt, még most is szeretem.
– Ó… – felelte Worthington – ez… fogadja őszinte részvétem!
Nem tudtam, hogy… volt valakije.
– Igen, volt – válaszolta egyszerűn Hugo, és hangtalanul suttogva
hozzátette: – És van is.
Worthington elbúcsúzott, és letette a telefont, Wallace pedig
megölelte Hugót, és meghatottan azt suttogta:
– Köszönöm. Nagyon köszönöm.

***

Semmi sem ment könnyen. Természetesen nem. Wallace-nak meg

kellett tanulnia újra élni, és az átállás nehezebbnek bizonyult, mint
kezdetben gondolta. Még most is követett el hibákat. De már nem az
az ember volt, mint régebben, mielőtt megállt a szíve.
Ő és Hugo néha vitatkoztak, de mindig nyugodtan, csakis
jelentéktelen apróságok miatt, és sosem hagytak kimondatlanul
dolgokat. Ügyeltek, hogy minden működjön.
Wallace biztosra vette, hogy ez a jövőben is így lesz.
És nem lógtak minden pillanatban egymás nyakában.
Fontos feladataik voltak. Mei élvezettel vetette bele magát a
tanításba. Nem késlekedett szólni, ha Wallace elrontott valamit, de
sosem használta fel ellene ezeket az eseteket.
Keményen megdolgoztatta a tanítványát, de csak azért, mert
tudta, hogy mire képes.
 – Egy szép napon – mondta neki egy alkalommal – egyedül fogod
csinálni. Hinned kell magadban, ember! És fogsz is, ebben teljesen
biztos vagyok.
Az új élet nehezebbnek bizonyult a vártnál. Wallace sosem
gondolt a halálra, mielőtt meghalt. És most, hogy megint élt, néha
küszködve próbálta meglátni a teljes képet, a dolgok lényegét. De
amikor összezavarodott, számíthatott Meire, Nelsonra és Apollóra.
És természetesen Hugóra.
Hugóra mindig.
Egy héttel azután, hogy visszahozta Wallace-t az életbe, visszatért
a menedzser. És jött vele egy héj, egy fekete fogú, üres tekintetű nő.
Wallace elkomorodott, amikor meglátta, de nem ijedt meg.
– Lássatok munkához! – rendelkezett a menedzser, és nem
ajánlotta fel, hogy ő is beszáll. Letelepedett egy székre, és a
megmaradt süteményeket rágcsálta.
– Te nem segítesz? – kérdezte Wallace.
– Miért tenném? – kérdezett vissza a fiú. – A sikeres menedzser
tudja, hogyan ossza ki a feladatokat, és hogyan hárítsa át a munkát
másokra. Majd kitaláljátok, mit kell csinálnotok.
És valóban ez történt, Meinek köszönhetően. Mialatt a menedzser
szótlanul figyelt, Mei odaállt a héj elé. És megfogta a kezét. Rögtön
ezután eltorzult az arca, és Wallace gyanította, hogy Mei most
bepillantásokat nyer a nő életébe, látja a döntéseit, amelyek
elvezettek oda, hogy az lett belőle, ami lett. Mire Mei elengedte a héj
kezét, potyogtak a könnyei, és amikor Hugo felé nyúlt, megrázta a
fejét, és azt suttogta:
– Minden rendben. Csak… sok volt. Sok volt így egyszerre.
– Megtörölte a szemét, és hozzátette: – Viszont tudom, hogyan
segíthetünk rajta. Ugyanaz a helyzet, mint Wallace-szal és
Cameronnal volt. Hugo, te jössz!
Hugo a héj elé lépett, és bár Wallace nem láthatta, hogy mit tesz,
jól tudta, hogy a révész megmarkolja a saját horgát. Hugo hangos
nyögés kíséretében kihúzta a horgot a mellkasából, és rögtön
belenyomta a héj testébe. A teázó levegője valamiért felmelegedett.
A nő öklendezett, köhögött, és a bőrébe visszatért az élet színe.
Kétrét görnyedve markolászta az oldalát, és azok a fekete fogai
pillanatok alatt kifehéredtek.
– Miii… – zihálta döbbenten a nő. – Miii… ez? Mi történik?
– Biztonságban van – mondta neki Hugo, és Wallace-ra pillantott,
aki ekkor felvonta az egyik szemöldökét, és felé, pontosabban a
mellkasa felé bökött a mutatóujjával.
A révész bólintott, Wallace pedig megkönnyebbülten felsóhajtott.
Új horog jelent meg Hugo mellkasában, és az abból induló zsinór
összekötötte őt a nővel. Az ötlet működőképesnek bizonyult. –
Vigyázok önre. Megmondaná a nevét?
– Adriana – suttogta a nő.
A menedzser megint a szájába tömött egy adag süteményt, és
motyogott valamit, de hogy mit, azt egyikük sem értette.
Attól a naptól kezdve vagy tucatnyi héjon segítettek. Néha Mei
csinálta, máskor Wallace. Egyes napokon ki kellett menniük, hogy
megkeressék a héjakat, máskor a héjak megjelentek a ház előtt, az
úton, és patanyomok látszottak körülöttük a földön. Némelyikük
kimondottan nehéz esetnek bizonyult. Egy férfi már közel kétszáz
éve létezett héjként, és nem beszélt angolul. Kínkeservesen bár, de
sikerült segíteniük neki, és Wallace tudta, hogy innentől már
könnyebben fognak boldogulni. Megtették, amit lehetett
mindenkiért, aki így vagy úgy hozzájuk került.
A falu lakói persze rögtön kíváncsiak lettek a Kharón Állomás új
alkalmazottjára. Nem kellett sok idő, és pletykák kezdtek terjedni
Wallace és Hugo kapcsolatáról. Az emberek eljöttek, hogy
megbámulják őt. Az idősebb hölgyek izgatottan doromboltak neki, a
fiatalabbak szemlátomást csalódottak voltak attól, hogy Hugo
kikerült a piacról (akárcsak néhány férfi, Wallace csendes örömére),
de az újdonság varázsa hamarosan elmúlt, és Wallace a környék
megszokott tartozékává vált. Az emberek integettek neki, amikor
meglátták a járdán vagy valamelyik boltban, ő pedig mindig
visszaintegetett.
Wallace Price-ból Wallace Reid lett. Legalábbis ez a név szerepelt
az új személyi igazolványában és a társadalombiztosítási kártyáján.
Mei azt kérte tőle, ne tegyen fel túl sok kérdést, miután átadta neki
az okmányokat azután, hogy elutazott három napra az
édesanyjához.
– Anyám ismer bizonyos embereket – tette hozzá sejtelmesen
mosolyogva. – A családnevet ő választotta.
Megmutattam neki néhány, rólad készül képet, és azt mondta, az
egyik kedvenc színészére emlékezteted, akinek ez neve.
– Majd írok egy levelet, amiben megköszönöm neki – dörmögte
Wallace félig sem odafigyelve, mert közben az új igazolványt
fürkészte, és végighúzta a mutatóujját a néven.
– Helyes. El is várja.
Aztán Desdemona Tripplethorne is beállított, és kijelentette, hogy
szeretné megnézni magának a Kharón Állomás új alkalmazottját. A
zömök férfi és a nyurga férfi közvetlenül mögötte álltak, és
leplezetlenül bámulták Wallace-t. Desdemona is figyelmesen
tanulmányozta, majd felvonta a szemöldökét, és azt kérdezte:
– Mondja csak… nem találkoztunk már? Esküszöm, ismerősnek
találom, de hogy honnan, azt nem tudom megmondani.
– Nem – tiltakozott Wallace. – Hogy is találkozhattunk volna?
Régebben sosem jártam ezen a környéken.
– Igen, azt hiszem, igaza van – felelte Desdemona a fejét csóválva,
majd bemutatkozott: – A nevem Desdemona Tripplethorne.
Bizonyára hallott már rólam. Látnok vagyok, és…
Mei köhögött, de érdekes módon a köhögéséből kihallatszott a
„baromság” szó.
Desdemona nem vett róla tudomást, zavartalanul folytatta:
– …időről időre eljövök ide, hogy beszéljek az itt kísértő
szellemekkel. Tudom, ez furcsának tűnik. De több minden létezik a
világban, semmint ön tudhatná.
– Valóban? – kérdezte Wallace. – És ön honnan tud ezekről?
– Nekem van egy különleges képességem – felelte Desdemona, és
a mutatóujjával megkopogtatta a feje oldalsó részét.
Egy óra múlva távozott, meglehetősen csalódottan, mivel a
szellemtábla mutatója és a madártoll egy millimétert sem mozdult.
Méltóságteljesen bejelentette, hogy visszatér még, majd a fejét
önérzetesen feltartva kivonult az ajtón, a két férfi pedig utánasietett.

Í
 Így zajlott az élet a teaházban. Voltak jó napok, és nem olyan jó
napok, amikor is Wallace elgondolkodott azon, meddig bírja még
így, hogy a halál veszi körül éjjel-nappal.
Ez a dolog Hugóra is hatott, és bár elég ritkán, de továbbra is
rátört egy-egy pánikroham. Olyankor Wallace sosem próbálta
kirángatni az állapotából, nem próbálta áthajszolni rajta, csak ott ült
a közelében a hátsó teraszon, és halkan kopogott neki, míg Apollo a
lábánál kuporgott. És amikor Hugo végül megnyugodott, mélyen és
lassan lélegzett, Wallace suttogva azt kérdezte:
– Jól vagy?
– Majd leszek – felelte halkan Hugo, és megfogta Wallace kezét.
És nem csak héjak érkeztek hozzájuk. Szellemek is jöttek, akiknek
egy olyan révészre volt szükségük, mint Hugo.
A többségük dühöngött, vagy éppen megkeseredett és rideg volt.
Egyesek hetekig maradtak, és tomboltak haragjukban.
Kiabáltak, hogy nem akarnak halottak lenni, nem akarnak itt
ragadni, és el fognak menni, és semmi sem állíthatja meg őket.
Rángatták a zsinórt, ami összekötötte őket Hugóval, és azzal
fenyegetőztek, hogy kirántják a horgot, ami a földön tartotta őket.
De nem tették meg.
Mindig maradtak.
Figyeltek és tanultak.
Egy idő után megértették. Némelyiknek több idő kellett, mint
másoknak.
De ez nem jelentett problémát.
Valamennyien megtalálták az utat az ajtóhoz, és ahhoz, ami azon
túl várta őket.
Végül is, a Kharón Állomás nem volt más, mint egy megálló az út
mentén.
Legalábbis a holtak számára.
Az élő emberek kapták magukat azon, hogy mély gyökereket
eresztettek a talajba. Hugo egyszer azt mondta Wallace-nak, hogy a
teacserjékhez türelem kell. Időt és munkát kell áldozni rájuk, és
türelmet igényelnek.
Ezért történt, hogy amikor egy nyári estén Nelson azt mondta:
„Azt hiszem, itt az idő”, Wallace azonnal tudta, hogy az öregúr mire
céloz.
De amikor válaszolni akart, a torkán akadt a szó, mert felnézett,
és meglátta, hogy ki áll előtte.
Az öregúr, aki botra támaszkodva, görnyedten járt, nyomtalanul
eltűnt.
Egy sokkal fiatalabb, egyenes hátú férfi vette át a helyét.
A kezét a háta mögött összekulcsolva nézett ki az ablakon, és
Wallace azonnal felismerte. Látta már ezt az embert a teaház falain
függő, java részben fekete-fehér, vagy éppen színes, de eléggé
szemcsés fényképeken.
– Nelson? – suttogta döbbenten.
Nelson felé nézett, és rámosolygott. Az arcbőre immár sima volt,
a szeme vidáman csillogott. Erős szálú, dús haja afrofrizurába
rendezve díszelgett a fején. Nelson sokkal nagyobb és erősebb lett, és
nagyjából annyi idősnek látszott, mint Hugo. Mit is mondott
valamikor a közelmúltban?
„Igazából egyszerű. Szeretek öreg lenni.”
– Azért néztél ki mostanáig öregnek, mert Hugo ilyennek ismert,
amíg éltél – mondta rekedtes hangon Wallace.
– Így van – erősítette meg Nelson. – Ezt tettem. És újra
megtenném, ha kellene, de azt hiszem, eljött az ideje annak, hogy azt
csináljam, amit szeretnék. És én ezt szeretném.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Wallace, a könnyeit törölgetve.
Nelson megint kinézett az ablakon, és annyi mondott:
– Igen.

***

Mei elkészítette a teát, közben a többiek összegyűltek a teázóban,

amit csak a kintről besugárzó holdfény világított meg. Hugo egy
széken ült, az aznapi fejpántjával az ölében (fekete alapon sárga
kacsák sorakoztak rajta), és szelíden mosolyogva, újra meg újra
körülnézett.
Mei az asztalhoz vitte a tálcát, és lerakta. A chai erős és mámorító
illata hamar átjárta az egész helyiséget. Hugo mindenkinek töltött,
majd átadta a bögréket, és letett egy tálkát Apollónak is, ami azonnal
elkezdett lefetyelni.
Wallace egyelőre nem tudta rávenni magát, hogy igyon, főleg
azért, mert túlságosan remegett a keze ahhoz, hogy felemelje a
bögrét.
– Ez így nagyon kellemes – jelentette ki Hugo, amikor Mei
letelepedett mellé. Egyelőre nem tett megjegyzést a nagyapja
külsejére. Amikor meglátta Nelsont ebben az állapotában, egy
pillanatra megdöbbent, de gyorsan összeszedte magát. Arra várt,
hogy Nelson előhozza a témát, ezt Wallace jól tudta. – Gyakrabban
kellene csinálnunk. Csak mi, a nap végén. – Végignézett a többieken,
és a mosoly lehervadt az arcáról, amikor meglátta Wallace-t, aki
hiába próbált uralkodni magán, az érzései kiültek az arcára. – Mi
történt? Mi a baj? – kérdezte aggodalmasan.
Wallace köhécselt egyet, és gyorsan kibökte:
– Semmi. Nincs semmi. Csak…
– Hugo – szólalt meg ekkor Nelson, akinek a felső ajkát egy
vékony csíkban sötétre színezte a chai. – Én drága Hugóm…
Hugo a nagyapjára nézett.
És ebben a pillanatban tudta.
„A végletekig együttérző” – idézte fel magában Wallace azt, amit
Nelson mondott az unokájáról.
Hugo letette a bögréjét, lehunyta a szemét, és elhaló hangon
megszólalt:
– Nagyapa…?
– Itt az idő – válaszolta Nelson. – Hosszú életem volt. Jó életem.
Szerettek, és én is szerettem. Teremtettem valamit a semmiből. Ezt a
helyet. Ezt a kis teaházat. És voltak más, mindennél fontosabb
dolgok az életemben. A feleségem.
A gyermekeim. És te, Hugo. Miután ketten maradtunk,
kitartottam, ahogyan csak bírtam. Féltem, hogy nem lesz elég, és
majd többre vágysz annál, mint amennyit adhatok neked.
– Nem vágytam – recsegte Hugo. – Nem akartam soha, semmi
mást.
– Lehetséges – felelte Nelson gyengéden –, de azért találtál mást.
Megtaláltad Meit és Wallace-t, de már előtte is a magad útját jártad.
Felépítetted ezt az életet, a saját kezeddel. Fogtad a szerszámokat,
amiket én adtam neked, és felépítetted ezt a csodás életet. Mit is
kérhetne még egy ember?
– Akkor is fáj – mondta Hugo, és felemelte a fejét, majd
megnyomkodta a mellkasát a szíve felett.
Mei az arcát a tenyerébe temetve sírdogált.
– Elhiszem – válaszolta Nelson. – De most abban a biztos
tudatban mehetek el, hogy megállsz a lábadon. És amikor jönnek
olyan napok, amelyeken úgy érzed majd, hogy nem bírod tovább,
lesznek melletted mások, akik tartják benned a lelket. És ez a lényeg,
Hugo. Ez a lényege az egésznek!
– Akkor is fáj – suttogta Hugo. – Ez a bánat…
Apollo – az örök terápiás kutya – megpróbálta megbökdösni
Hugo kezét az orrával, aztán letelepedett a lábához.
– Igen, tudom – válaszolta Nelson. – De majd újra találkozunk.
Egy jó darabig biztosan nem, de egyszer igen.
Előtted még ott az egész élet, ami annyira tele lesz színekkel és
örömökkel, hogy eláll tőle a lélegzeted. Csak azt kívánom… –
Elhallgatott, megcsóválta a fejét, és nem folytatta.
– Mit? – kérdezte Hugo.
– Hogy bárcsak megölelhetnélek – mondta Nelson. – Még
egyszer, utoljára.
– Mei!
– Rajta vagyok, főnök! – vágta rá Mei, és gyorsan kopogott a
tenyerén.
A levegő vibrálni kezdett, aztán Mei már Nelsont ölelte, teljes
erejével és minden szeretetével. Nelson az arcát a mennyezet felé
fordítva, vidáman kacagott, bár közben csak úgy patakzottak a
könnyei.
– Igen – mondta már-már áhítatosan. – Ez jó. Ez tényleg nagyon
jó.
Amikor Mei elhúzódott tőle, Nelson csak mosolygott.
– Mikor? – kérdezte tőle Hugo.
– Azt hiszem, napkeltekor.

***
 Azok, akik ezen a reggelen eljöttek a Kharón Állomás teaházba,
meglepetten tapasztalták, hogy a bejárat megint zárva van, és az
ajtón egy tábla hirdeti, hogy a személyzet elnézést kér, de egy
különleges esemény miatt a teázó zárva lesz a délelőtt folyamán.
Wallace egy pillanatig sem aggódott amiatt, hogy a vendégek
megsértődnek, és többé nem bukkannak fel.
Biztosra vette, hogy mind visszatérnek.
Idebent, a házban Hugo bizonytalanul tápászkodott fel.
Együtt, a kandalló előtt töltötték az éjszakát. Nelson a székén ült,
a tűz pattogva lobogott. Wallace, Mei és Apollo csak hallgatták a két
férfit, amint történeteket meséltek a fiatalkori dolgaikról és a már
eltávozott szeretteikről.
De a folyó csakis egy irányba folyt, akármennyire szerették volna,
hogy ne így legyen.
A keleti égen halvány fény derengett.
Nelson lehunyta a szemét, és azt suttogta:
– Hallom. Az ajtó… Suttogásokat hallok. És egy dalt. Az ajtó
tudja, hogy készen állok.
Hugo szorosan markolta Wallace kezét, és halkan megszólalt:
– Nagyapa?
– Igen?
– Köszönöm.
– Mit?
– Mindent.
– Hát, ebbe sok minden beletartozik – jegyezte meg Nelson
kuncogva.
– Komolyan gondolom.
– Tudom – válaszolta Nelson, és kinyitotta a szemét. – Félek egy
kicsit, Hugo. Tudom, hogy nem kéne, de azért félek. Hát nem vicces?
Hugo lassan csóválta a fejét, majd kihúzta magát ültében, és
átváltozott azzá a révésszé, akinek most lennie kellett.
– Nincs mitől félned – mondta higgadtan. – Soha többé nem fogsz
fájdalmat érezni. Soha többé nem fogsz szenvedni. Békesség és
nyugalom vár rád. Csak annyit kell tenned, hogy felemelkedsz, és
áthaladsz az ajtón.
 – Segítesz nekem? – kérdezte Nelson.
– Igen, segítek neked. Mindig, mindenben – válaszolta Hugo.
Nelson lassan tápászkodott fel, és erősen imbolyogva,
bizonytalanul állt a lábán.
– Ó… most már sokkal hangosabb – suttogta.
Hugo is felállt, és lenézett Meire, Wallace-ra, és Apollóra.
– Feljöttök velünk? – kérdezte halkan.
Mei lehorgasztotta a fejét, és visszakérdezett:
– Biztos, hogy ezt szeretnétek?
– Én igen – válaszolta Hugo. – Nagyapa?
– Nagyon szeretném – felelte Nelson.
És így valamennyien elindultak felfelé: Nelson és Hugo mentek
elöl, a többiek pedig követték őket.
Hamarosan felértek az első emeletre.
Aztán a másodikra.
Majd a harmadikra.
Összegyűltek az ajtó alatt. Wallace tudta, hogy Nelson mit hall,
noha ő maga már nem hallotta.
Nelson szembefordult velük, és megszólalt:
– Mei, nézz rám, kérlek!
Mei engedelmeskedett.
– Van egy különleges adottságod – mondta neki Nelson. – Amit
senki sem vehet el tőled. De az a hatalmas szíved tesz azzá, aki vagy.
Sose felejtsd el, hogy honnan jöttél, de ne hagyd, hogy az
befolyásolja a döntéseidet! Megteremtetted itt a helyedet, és azt
gondolom, soha nem volt, nincs, és nem is lesz nálad jobb kaszás.
– Köszönöm – suttogta Mei.
– Wallace! – mondta ekkor Nelson. – Te régebben seggfej voltál.
Wallace-nak a torkán akadt a lélegzet, de Nelson a legteljesebb
nyugalommal folytatta:
– Viszont sikerül túllépned rajta, és az az ember lettél, aki most
előttem áll. Egy tiszteletbeli Freeman. Egy napon talán igazi
Freeman leszel, mint Mei. Elképzelni sem tudok olyan embert, aki
nálad érdemesebb lenne arra, hogy felvegye ezt a nevet.
Wallace csak bólogatott, mert nem tudott megszólalni.
– Apollo – mondta ekkor Nelson –, ami téged illet…
 – Nagyapával kéne menned – szólt közbe Hugo csendesen.
Apollo a fejét felkapva Hugóra szegezte a tekintetét.
Hugo leguggolt elé, és Apollo megpróbálta megnyalni, de a
nyelve átment az arcán.
– Figyelj csak, okos kutya! – mondta Hugo. – Most arra kérlek,
hogy hallgass meg, rendben? Van egy munkám a számodra. Ül!
Apollo azonnal leült, és mozdulatlanná dermedve figyelte Hugót,
aki belekezdett:
– Te vagy a legjobb barátom. Többet tettél értem, mint szinte
mindenki más. Amikor összetörtem, és nem kaptam levegőt, te ott
voltál mellettem. Szilárd alap voltál, és emlékeztettél arra, hogy nem
baj, ha fájdalmat érzünk, amíg nem hagyjuk, hogy elemésszen
minket. Tetted a dolgodat értem, és most én is teszem a magamét
érted. Arra kérlek, hogy tegyél meg nekem egy szívességet. Vigyázz
nagyapára helyettem! Gondoskodj róla, hogy ne keveredjen bajba,
rendben? Legalábbis addig, amíg csatlakozom hozzátok.
Apollo lehorgasztotta a fejét, halkan nyüszített, és többször is
megpróbálta nekinyomni a homlokát Hugo térdének, de mindhiába.
– Tudom – suttogta Hugo. – De esküszöm neked, egy szép napon
majd megint együtt rohangálunk valahol. Nem fogom elfelejteni a
közös játékokat. Nem foglak elfelejteni.
De most menj, Apollo! Menj nagyapával!
Apollo felállt, és felváltva figyelte Nelsont, illetve Hugót, mintha
nem tudott volna dönteni kettejük között. Wallace pár pillanatig azt
hitte, hogy kutya nem engedelmeskedik a parancsnak, és itt marad.
De nem ezt tette.
Halk, mély hangon vakkantott egyet Hugónak, és Nelson felé
fordult, odaügetett hozzá, megkerülte néhányszor, majd nekinyomta
az orrát a kezének.
– Készen állsz, Apollo? – kérdezte tőle Nelson, és lemosolygott rá.
– Azt hiszem, nagy kaland vár ránk!
Kíváncsi vagyok, miket fogunk látni.
Apollo erre megnyalta az ujjait.
Hugo is felállt, és a nagyapja elé lépett. Wallace azt hitte, hogy
Hugo tétovázni fog, ha csak egy pillanatig is. De nem tétovázott.
 A nagyapja mellkasához emelte a kezét, és abban a pillanatban,
amikor megfogta a horgot, amit csak ők ketten láthattak, Nelson
megszólalt:
– Hugo?
Hugo a nagyapja szemébe nézett.
– Találkozunk még, igaz? – mondta Nelson.
– Azt átkozottul biztosra veheted – válaszolta Hugo szélesen
vigyorogva, és ekkor kihúzta a horgot. Fordult egyet, és ugyanezt
tette Apollóval is, mire a kutya meglepetten vakkantott egyet.
Hugo ismét felegyenesedett, vett egy mély lélegzetet, és a kristály
nyitógomb felé nyújtotta a kezét. Megmarkolta, és gyors mozdulattal
elfordította.
Kinyílt az ajtó. Vakító fény áradt ki a nyílásból, az élet és a halál
dala gyönyörű szimfóniának hatott.
– Ó! – mondta Nelson áhítatosan, fojtott hangon. – Még soha…
sosem gondoltam volna… Ez a sok fény! Ezek a színek! Azt
hiszem… igen. Igen, hallak! És látlak téged… te jó ég, látlak! –
Boldogan felkacagott, miközben a lába elvált a padlótól. Apollo
meglepettnek tűnt, amikor szintén a levegőbe emelkedett, de nem
próbált ellenkezni. – Hugo! – kiáltotta Nelson. – Hugo, ez valódi! Ez
az egész valóban létezik! Az élet. Az élet.
Wallace a vakító fény miatt erősen hunyorgott, és szaporán
pislogott, de így is látta Nelson és Apollo sziluettjét, mialatt lassan
felemelkedtek. Apollo körülnézett, a nyelve kilógott a szájából,
szinte úgy nézett ki, mintha boldogan vigyorgott volna.
Aztán mindketten áthaladtak a nyíláson.
Mielőtt az ajtó bezárult volna, Wallace még egyszer meghallotta
Nelson hangját és Apollo vidám ugatását.
Nelson azt mondta:
– Itthon vagyok.
Az ajtó dörrenve becsukódott. A fény elhalványult.
Nelsonnak és Apollónak nyoma sem volt. Átkeltek.
A csend vastag, puha takaróként borult a teaház harmadik
emeletére.
– Szerintetek mit látott? – kérdezte végül Mei a szemét törölgetve.
 Hugo felnézett az ajtóra. Mosolygott, bár az ő arca is nedvesen
csillogott.
– Nem tudom – mondta halkan. – De hát nem ez a lényeg?
Nem tudjuk, amíg el nem jön a mi időnk. Most viszont…
magamra hagynátok egy percre? Szeretnék… hamarosan lemegyek.
Wallace egy pillanatra megérintette Hugo kezét, majd követte
Meit lefelé a lépcsőn. Menet közben hallani vélte, hogy Hugo halkan
beszél odafent, szinte úgy, mintha imádkozna.

***

Azon az éjszakán Wallace a hátsó teraszon talált rá Hugóra.

Mei a konyhában tett-vett, és olyan hangerővel bömböltette azt az
irtózatos zenéjét, hogy remegett a ház. Wallace megcsóválta a fejét,
és becsukta az ajtót.
Hugo visszanézett rá, és odaköszönt neki:
– Á, szia!
– Szia! – felelte Wallace. – Jól vagy? – Odament Hugo mellé, és
amikor rátette a kezét korlátra, összerezzent, és gyorsan kibökte: –
Ne haragudj, ez hülye kérdés volt.
– Dehogy – felelte Hugo, és Wallace vállára eresztette a fejét. –
Szerintem nem az. És őszintén? Nem tudom, hogy jól vagyok-e.
Furcsa. Hallottad a hangját a végén?
– Igen – válaszolta Wallace.
– Úgy beszélt…
– Mint aki szabad.
Hugo bólogatott, de nem emelte fel a fejét. Wallace a derekára
fonta a karját, és hozzátette:
– Elképzelni sem tudom, hogy milyen megkönnyebbülést
érezhetett. Azt… – Elhallgatott, tétovázott pár pillanatig, majd azt
kérdezte: – Haragszol rá?
– Nem, szó sincs róla! – jelentette ki Hugo. – Hogy is
haragudhatnék? Épp elég ideig vigyázott rám, és segített, hogy jó
emberré váljak. Emellett tudta, hogy jó kezekben vagyok.
– Tényleg ott vagy?
 – Igen, azt hiszem – felelte Hugo nevetve. – Legalábbis ügyesen
bánsz a magadéval…
Wallace mordult egyet, és komorságot színlelve megjegyezte:
– Én itt próbálok összehozni egy komoly, meghitt pillanatot…
Hugo elfordította a fejét, hangosan cuppanó puszit nyomott
Wallace állára, és azt suttogta:
– Amúgy igen… jó kezekben vagyok. A legjobbakban, ez az
igazság. És nagyapának igaza volt. Nem most láttuk egymást
utoljára. Fogunk még találkozni. Mindannyian. De addig még sok
dolgunk van. És együtt fogjuk elvégezni.
– Úgy lesz! – helyeselt Wallace. – Azt hiszem…
Ebben a pillanatban kinyílt a hátsó ajtó, és fény áradt a teraszra.
Mei állt ott, és fennhangon megszólalt:
– Édelgést, bujálkodást, gusztustalankodást befejezni! Új akta
érkezett.
– Mesélj róla! – kérte Hugo, és ellépett a korláttól.
Mei elkezdte ismertetni a dosszié tartalmát. Hugo egyszer sem
szólt közbe, csak hallgatta az új vendégük adatait és jellemzőit.
Wallace kinézett a teacserjékre.
A leveleik finoman rezegtek a meleg szellőben. Erősek voltak, a
gyökereiket mélyre leeresztve, szilárdan álltak.
Hugo gondoskodott erről.
– Wallace! – szólt vissza Hugo az ajtóból. – Jössz?
– Persze – felelte Wallace, és hátat fordított a kertnek. – Vágjunk
bele! Ki az új vendégünk?
A bejárathoz érve tétovázás nélkül megfogta Hugo kezét.
Az ajtó becsukódott mögöttük, és kialudtak a hátsó terasz lámpái.
A teacserjékkel teli kertet immár csak a hold fénye világította
meg.
Ha még egyszer visszanéztek volna, meglátták volna, hogy
mozog valami az erdőben. A fák határánál, a sötétségben egy
fenséges szarvasbika mélyen leeresztette a fejét, mintha a tiszteletét
akarta volna kifejezni. A szarváról színes virágok lógtak.
Néhány másodpercig így álldogált, aztán visszatért a fák közé, és
amerre ment, virágszirmok szegélyezték az útját.
 Köszönetnyilvánítás
A suttogó ajtón túl egy mélységesen személyes történet számomra,
ennélfogva nagyon nehezen írtam meg. Komoly erőfeszítéseket
igényelt tőlem, hogy befejezzem, mivel arra kényszerített, hogy
felfedezzem és megismerjem a saját bánatomat, amit azért éreztem,
mert elveszítettem valakit, akit nagyon szerettem. A gyásznak van
egy katarzisa, amit rendszerint nem látunk, amikor benne vagyunk a
közepében. Nem állítom, hogy ennek a könyvnek a megírása segített
abban, hogy rendbe jöjjek, mert az hazugság lenne. Inkább azt
mondom, hogy a végén egy kicsivel több bennem a remény, mint
előtte volt, még ha az keserédes is. Ha valaki elég sokáig él ahhoz,
hogy igazán megszeressen valakit, akkor előbb-utóbb megismeri a
bánatot. Így működik a világ.
Ezúttal is sokan segítettek, hogy ez a könyv eljusson hozzátok, és
szeretnék nekik köszönetet mondani.
Először is Deidre Knightnak, az ügynökömnek, aki harciasan
küzd a könyveimért, és talán mindenki másnál jobban hisz bennük.
Nála jobb ügynökre nem is vágyhat egy író. Köszönet jár Deidre-
nek, és a The Knight Agency csapatának, többek között Elaine
Spencernek, aki a könyveim külföldi megjelenéseit intézi. Rajta múlt,
hogy a Ház az égszínkék tengernél t és A suttogó ajtón túl t számos
nyelvre lefordították.
Hálás vagyok Ali Fishernek, a szerkesztőmnek, akitől a legjobb
tanácsokat kaptam munka közben. Mialatt ezt a kötetet
szerkesztettük, mondott nekem egy szót, amivel megváltoztatta azt,
ahogyan Wallace történetét szemléltem: decentralizálj. Ez nektek
aligha mond valamit, de higgyétek el, nekem olyan volt, mintha
hetek óta első ízben bukkant volna elő a nap a felhők közül, és
lehetővé tette számomra, hogy arra összpontosítsak, amire
eredetileg kellett volna.
Ha ez a történet jó, akkor miatta jó. Köszönöm, Ali.
És szintén köszönetet mondok Kristin Temple-nek, a
szerkesztőasszisztensnek.
Kristin kulcsfontosságú észrevétellel járult hozzá a menedzser
megteremtéséhez (mivel hajlamos vagyok felrúgni a saját magam
által hozott szabályokat), és az a furcsa kisfiú, aki valójában nem is
kisfiú, miatta olyan, amilyen. Köszönöm, Kristin.
Az előolvasók következnek, akik sértő kifejezéseket, tárgyi
tévedéseket, helytelen szóhasználatokat, és más, hasonló jellegű
hibákat keresnek a még kiadatlan írásokban. Nem szeretném
lebecsülni senkinek a munkáját azok közül, akik hozzájárulnak egy-
egy könyv megszületéséhez, de talán az övék a legfontosabb. Az
előolvasók újra és újra átfésültek minden részletet, és rendkívül
értékes tanácsokkal szolgáltak. Ezúton mondok köszönetet a Tessera
Editorial munkatársainak.
Saraciea Fennell és Anneliese Merz a kiadóim és szurkolóim, és
nagyjából a legjobb fejek, akiket egy író kérhet a csapatába. Nem
tudom, hogyan csinálják azt, amit csinálnak, de nekik és a
fáradhatatlanul végzett munkájuknak köszönhetően valamennyien
jobbak vagyunk.
Köszönetet mondok Devi Pillainak, a Tor igazgatójának, Fritz
Foynak, a TDA vezérigazgatójának, Eileen Lawrence
marketingigazgatónak, Sarah Reidy marketing osztályvezetőnek,
Lucille Rettino terjesztési igazgatónak, valamint Tom Dohertynek, a
TDA elnök-alapítójának. Ők valamennyien hisznek a queer
történetmesélés hatalmában, és én hálás vagyok nekik, amiért
lehetővé teszik, hogy több színt vigyek bele a fantasy műfajba.
Becky Yeager irányítja a marketinget, vagyis az ő feladata az,
hogy a világ tudomást szerezzen a könyveimről. Az ő munkája az
egyik fő oka annak, hogy oly sok embernek eljutnak. Köszönöm,
Becky!
Rachel Taylor, a digitális marketing koordinátor felügyeli a Tor
közösségimédia-oldalait, és gondoskodik róla, hogy mindenki
láthassa a könyveimről szóló, lökött bejegyzéseimet. Köszönöm,
Rachel!
Köszönet jár Melanie Sanders tartalomszerkesztőnek, Steven
Bucsok tartalommenedzsernek, Heather Saunders belső tervezőnek,
és Katie Klimowicz borítótervezőnek. Ők gondoskodnak arról, hogy
minden jól nézzen ki. Rajtuk kívül szeretnék köszönetet mondani
Michelle Foyteknek, a kiadást felügyelő menedzsernek, aki
koordinálja, hogy az exkluzív anyagok a megfelelő kiadásokba
kerüljenek bele.
És a borító, ember! A borító! Nézzétek pár pillanatig!
Ugye, milyen veszettül izgalmas? Na, ez a Red Nose Studiónak
köszönhető.
Chrisnek megvan az a titokzatos képessége, hogy valamilyen
módon belelát az agyamba, és valósággá változtatja a képzeletem
termékét egy fantasztikus borítókép formájában. Csak csodálni
tudom a munkáját.
Köszönöm, Chris.
És szeretnék köszönetet mondani a MacMillen értékesítési
csapatának is, amiért támogattak, és oly keményen dolgoztak azért,
hogy ez a könyv – és más műveim is – eljussanak minél több
könyvesboltba. Á, és náluk jobb szurkolót nem is kívánhatnék
magamnak.
Köszönet jár Lynnek és Miának, az én drága előolvasóimnak. Ők
mindenki másnál hamarabb olvasták el ezt a művemet, és eddig
nem menekültek el sikoltozva, amit én a győzelem jelének tekintek.
Köszönöm a Barnes & Noble-nek, hogy kiválasztotta A suttogó
ajtón túl t exkluzív kiadásra (ha nem találtál semmi pluszt a B&N
kiadásban, még egyszer bele kéne nézned!). Ezenfelül köszönetet
mondok a világ könyvesbolti eladóinak és könyvtárosainak, amiért
az olvasók figyelmébe ajánlották a könyveimet. Örökké az adósotok
leszek, és bármit megteszek, amit csak kértek tőlem, még akkor is, ha
például egy holttest eltüntetéséhez kéritek a segítségemet.
Végül pedig te következel, kedves olvasó. Miattad űzhetem
hivatásszerűen az írás mesterségét. Köszönöm, hogy lehetővé teszed
számomra, hogy azzal foglalkozzak, amit a legjobban szeretek. Alig
várom, hogy láthasd azt, ami most következik.

T. J. Klune
2021. április 11.
 SZERZŐNKRŐL

T. J. Klune T. J. Klune amerikai író, elsősorban LMBTQ témákban

alkot. Az Into This River I Drown című könyvével 2014-ben Lambda
Irodalmi Díjat nyert legjobb romantikus melegregény kategóriában.
Klune az oregoni Roseburgben született.
Nyolcéves volt, amikor írni kezdett, először rajongói fikciókat a
Metroid című akció-kaland videojátékhoz, de hamarosan önálló
történeteket is kitalált. Írásaira nagy hatást gyakorolt többek között
Stephen King, Wilson Rawls, Patricia Nell Warren, Robert
McCammon és Terry Pratchett.
Miután felismerte, hogy nagyon kevés irodalmi alkotásban
jelennek meg a szexuális másságot képviselő szereplők, úgy érezte,
meg kell mutatnia a világnak ezeket az embereket, sorsokat is, ezért
minden regényében kitüntetett helyet kap a meleg tematika.
A Ház az égszínkék tengernél Klune első önálló Young Adoult
regénye, melyet részben a kanadai kormány korábbi családpolitikája
ihletett. A kanadai kormány egészen a nyolcvanas évek közepéig
úgy gondolta, hogy az őslakos indián gyerekeket úgy kell integrálni
a társadalomba, hogy erőszakkal elragadják a szüleiktől, és fehér,
középosztálybeli családokhoz helyezik őket. Több mint 15 000
gyereket érintett ez az erőszakos örökbefogadás. Látva, hogy az USA
déli részén még mindig előfordul hasonló gyakorlat, Klune
szükségét érezte egy olyan történet megírásának, amely a
gyermekek különbségeiben rejlő szépséget mutatja meg, és azt, hogy
mit jelent számukra a biztonságos és támogató közösség.
A művet az Amazonon 2020 legjobb fantasy könyvének
választották, továbbá elnyerte az Alex-díjat is 2021-ben.
 Megjegyzések

[←1]
Shakespeare: Romeo és Júlia (Kosztolányi Dezső fordítása)
 Tartalom
A szerző jegyzete
1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
6. fejezet
7. fejezet
8. fejezet
9. fejezet
10. fejezet
11. fejezet
12. fejezet
13. fejezet
14. fejezet
15. fejezet
16. fejezet
17. fejezet
18. fejezet
19. fejezet
20. fejezet
21. fejezet
22. fejezet
Epilógus
Köszönetnyilvánítás
SZERZŐNKRŐL