Az anyanyelv és az alamuszi macska

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy különös sziget. Ezen a szigeten a lakosok kissé furák
voltak. Azért voltak furcsábbak más emberektől, mert nagyon szerették az anyanyelvüket és minden
szigetre tévedőt meg akartak tanítani rá. Soha nem ejtettek helyesírási hibákat, sőt úton- útfélen az
arra betévedő idegeneket folyamatosan kijavították.
A múzeum igazgatója is pont egy ilyen pontos és precíz ember volt. Minden áldott nap bement a
munkahelyére és felügyelte az ott dolgozókat és az oda betérő embereket. Ez a múzeum zenei
múzeum volt és mindenféle hangszert tartottak ott. Volt ott többek közt mindenféle fajta vonós
hangszer, fúvós hangszerek és a koncert teremben egy hatalmas orgona is volt. A múzeum
igazgatónak a munkáján kívül volt egy macskája, akit nagyon szeretett. Minden nap megölelte.
Hurkával és kolbásszal etette, mert csak azt szerette a macska. Megtanította őt is beszélni és folyton
kioktatta arról mi helyes és mi nem. Majd minden este a jól megépített beton bunkerében,
elfogyasztotta a kedvenc ételét, ami a francia krémes volt. Ám a macskára visszatérve ő egy igazán
alamuszi és okos jószág volt. Nagyon unta már ezt a fajta erőltetett precizitást. Szeretett volna sima
macska lenni és nem olvasni, beszélni tudó, akit a gazdája folyton kiigazít. Ezért aztán elhatározta
megkeresi a városban azt a varázs radírt, aminek a segítségével kiradírozhatja az emberek fejéből azt
a nagy tudásvágyat.
Kereste kutatta, majd rájött a sok tanulás után, hogy nem is olyan rossz, ha egy macska a másik
anyanyelvén is megtanul.