Lyra Mundi

FRANCESCO
PETRARCA
DALOSKÖNYVE
EURÓPA KÖNYVKIADÓ

BUDAPEST 1974
 SZERKESZTETTE

KARDOS TIBOR

FORDíTOTTA

CSORBA GYŰZŰ SIMON GYULA

JÉKELY ZOLTÁN SZABÓ MAGDA

KARDOS TIBOR SZABOLCSI ÉVA

KÁROLYI AMY SZEDŰ DÉNES

KERESZTURY DEZSŰ TAKÁCS ZSUZSA

LUX ALFRÉD TAKÁTS GYULA

MAJTÉNYI ZOLTÁN TELLÉR GYULA

NEMES NAGY ÁGNES TÓTH BÁLINT

RÓNAI MIHÁLY ANDRÁS VÉGH GYÖRGY

SÁRKÖZI GYÖRGY WEÖRES SÁNDOR

 I
KIK HALLGATJÁTOK
SZÉTSZÓRT RíMEIMBEN

Kik hallgatjátok szétszórt rímeimben

a sóhajok szavát, étkét szivemnek
botló ifjúságában életemnek,
midőn más voltam még, másfajta ember:

váltott hangom - mert sirnom kell s merengnem,

míg meddő kínok és álmok gyötörnek,
- ha tudjátok titkát a szerelemnek,
elnézitek tán, és niegszántok engem.

Ma látom már: miképpen hordta széjjel

hírem a nép mesélő kedvtelése;
magamtól is gyakran szégyellve bánom.

Pironkodás járt, im, e dőreséggel

és önvád és fénylő fölismerése:
e földi boldogság csak röpke álom.

CSORBA GYÖZÖ FORDíTÁSA

II
HOGY EZER SÉRELEMÉRT BOSSZUT ÁLLJON

Hogy ezer sérelemért bosszut álljon,

S egyetlen nap bűneim megveresse,
Ámor iját titokban kézbe vette,
mint aki helyet s időt les, hogy ártson.

7
Szivembe bújt erőm, hogy ellenálljon
Bensőmben és szememben védekezve,
midőn halálos nyílvessző sebezte
szivem, hová Amor hatol találón,
Azonban első ostromát zavartam,
nem volt ereje, tere, ügyessége,
hogy nyilát egyenest a célba löjje,
Én vesződséggel egy dombra vonultam,
gyötrelem elől a bölcs vereségbe,
bár ma tehetném I késő mindörökre.
KÁROLYI AMY FORDíTÁSA
III
AMA NAP VOLT,
MIKOR ELKÖNNYESEDTEK
Ama nap volt, mikor elkönnyesedtek
a napsugarak Alkotójuk szánva,
én foglyul estem, nem eszmélve rája,
hogy szép szemeid, Hölgyem, megkötöztek.
Nem gondoltam még, hogy pajzsot erneljek,
ha lesújr rám a Szerelem csapása,
gyanútlan jártam, s néztem a világba,
s közös gyász napján kínjaim születtek,
8 9
Mert Amor támadt rám, fegyvertelenre,
szemen át szivembe hatolt az ösvény,
hol könnyem .ajtaja és rése tárult.
ú gy vélem, becsületét nem növelte,
hogy védtelenen nyíllal sebet ütvén
a sebtől ment maradt, ki V értbe Zárult.
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
IV
AKINEK VÉGTELEN GONDOSKODÁSRA
Akinek végtelen gondoskodásra
és művészetre vall mindannyi tette,
aki a két meany-karéj t teremtette,
s lágy Juppitert, kinek zord Mars a társa.
földre szállt, hogy fényt vessen az Irásra,
mely a valót sokáig rejtegette,
Pétert s Jánost hálója mellől vitte,
és mennyben koszorúzta glóriásra,
Szülőhelye kegyét se bírja Róma,
hanem Judea: ennyire kivánta
az alázatot mind fölé emelni I
Kis faluból oly Nap jött a világra
most is, hogy Természet s Hely az adósa:
nem győznek hölgyemért hálát rebegni.
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
 v hogy biztos útra térítése végett
HA FELSÓHAJTOK, EMLEGETVE TÉGED
Ha felsóhajtok, emlegetve téged
s neved, mit Amor ujja írt szivembe,
LA Udaként csendül belé a csendbe
első édes szótagja ama névnek.
S megpillantván REmek királyi lényed,
erőm kettőződik dicséretedre.
De - TArt6zkodjál, nyelved rája gyenge-,
int neved végén figyelmeztetésed.
E sz6 is LAUdázni és RAjongni
késztet tehát, amint néven neveznek,
ki tisztes dicsben vagy méltó ragyogni:
hacsak nem kezd Apo1l6 háborogni,
mert gőgös földi száj merészli ezt meg:
örökzöld Laurusát szavába fogni.
CSORBA GYŰZŰ FORDíTÁSA
VI
ÖRÜLT VÁGYAM MÁR OLY ROSSZ ÚTRA
TÉVEDT
Őrült vágyam már oly rossz útra tévedt
(elérni a Menekvő nyomdokába,
ki Amor hálóját letépve száll a
légben, míg én meg-megbotolva lépek),
10
akármiképp hivom s küldöm - hiába:
sarkantyu, fék sem ösztökéje, gátja
Amor-adta makacs természetének.
És mert a zablát erővel harapja,
kiszolgáltat majd kényre-kedvre annak,
ki halálba ragad szándékom ellen;
hogy ama Babérfát előmbe adja,
melynek fanyar gyümölcsei a jajnak
szít6i, nem csitít6i a nyelven.
CSORBA GYŰZÖ FORDíTÁSA
VII
FALÁNKSÁG, ÁLOM, RENYHE.
TÉTLEN ÉLET
Falánkság, álom, renyhe, tétlen élet
a [ó s igaz erényt száműzte messze,
s a rossz szokás útvesztőjébe veszve
természetünk ős útjéról letévedt.
Az ég jótékony fénye mind kiégett,
mi földi lényt tápláina és vezetne,
s csoda hogy van, kiben még él az eszme,
hogy Helikonból új forrást remélhet.
11
Mit vágya mirtuszoknak? Mit Babérnak?
"Mezítlen vagy te, bölcselet, s szegényes I"
- mond a tömeg, s hasznot rohanva kerget.
A másik úton társad bár kevés lesz:
ne hagyd el, kérlek, mezsgy éjét a célnak,
amely magasztos s nagy, miként a lelked.
SZABOLCSI ÉVA FORDíTÁSA
VIII
HOL FELÖLTÖTTE EGYKOR,
DOMB TÖVÉBEN
Hol felöltötte egykor, domb tövében
földi tagjait, e pompás ruhákat,
ama Hölgy, kiért Küldőnk könnye árad
gyakorta álomban és ébredésben,
szabadon s békén tipegtünk a létben,
hiszen csak erre vágyik minden állat,
gyanútlan, hogy utunkon ránktalálhat
a váratlan, mi béklyóz repülésben.
Derűs életünkből nyomoruságba
zuhantunkért, s hogy itt leljük halálunk,
szivünknek egyetlen vigasztalása:
12
hogy bosszu éri azt, ki nyeste szárnyunk,
mert más karmában van, és végét járja,
s bilincse súlyosb, mint amit mi rázunk.
KÁROLYI AMY FORDíTÁSA
IX
MIDŰN A CSILLAG, MÉRCÉJE IDŰNKNEK
Mid őn a csillag, mércéje időnknek
ismét a Bikával tér egy-palánkba,
az égő szarvról hull hozzánk a lángja,
s megújult színnel ád ruhát a földnek,
nemcsak szinén, mely feltárul szemünknek,
hol partot, dombot ékit sok virága,
de mélyben is, hová nem süt sugára,
a földi nedvek mind teherbe esnek:
akkor lel emberkéz ilyen gyümölcsre.
így Ő is, minden nő közt egyedül Nap,
bennem, rámvetve szép szeme világát,
teremt szerelmi vágyat, szót, sugalmat,
de bárhogy is forgat s vezérel egyre,
kikelet énrám mégse ontja lángj át.
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
13
 x Mig elmém szép reményét rejtve vitte,
RAD TÁMASZKODIK, TE nrcso KOLUMNA
Rád támaszkodik, te dicső kolumna,
a nagy latin nemzet reménye váltig,
jó útról el nem űzte mostanáig
Jupiter dühe, zápora, viharja;
itt nincsen palota, szinház, se loggia,
helyettük fenyő, bükk, cédrus virágzik,
közelben szép hegy, körülötte pázsit,
hol föl-le járunk verset írogatva,
szellemünk magasra emelve földről;
kis fülemüle édesen alombban
minden éjszaka zokog keseregve,
szivet megtölt szerelmi gondolattal;
de boldogságunk mégse magasul föl,
mert távol maradsz tőlünk, uram, egyre.
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
XI
NEM ENGEDTED ARCODRA SOHA
FÁTYLAD
Nem engedted arcodra soha fátylad
nappal, vagy árnyas éjen,
míg csupán sejtetted nagy szenvedélyem,
melytől szivem más vágyai juháznak.
14
mely űzte őt, hogy sorvadott a vágytól,
láttam, hogy arcod irgalommal ékül,
de hogy fölhívta rám figyelmed Amor,
már fátyol omlott szőke fürtjeidre,
s szerelmes szemed önmagadba révült;
mit vágytam benned, elvetted te végül.
így ápol fátylad engem:
halált hoz, ha hidegben vagy melegben
szép szemed édes fényére vet árnyat.
MAJTÉNYl ZOLTÁN FORDíTÁSA
XII
HA IRGALMATLAN KíNJAIM HEVÉBEN
Ha irgalmatlan kínjaim hevében
meg tud maradni életem, s a késő
években látom, hamvad már a végső
tűz is, Hölgyem, szemed csodás egében;
saranyhajad ezüstté vált egészen,
s nem hordsz füzért és zöld ruhát, s igéző
arcod, mely most megfélénkít emésztő
búm elzokognom, elfakul szinében ;
akkor tán ad majd Amor annyi merszet,
hogy elmondjam, mint rnúltak gyötrelemben
az évek, napok, órák és a percek:
15
 s ha már korom rosszallja is szeretnem,
adassék úgy, hogy némiképp kövess meg
elkésett sóhajtásaiddal engem.
CSORBA GYŰZŰ FORDíTÁSA
XIII
HA OLYKOR-OLYKOR MÁS HÖLGYEK SORÁBAN
Ha olykor-olykor más hölgyek sorában
az ő szép arcával tünik felAmor,
amint a többi bájban tőle távol,
úgy nő bennem a vágy, hogy őt imádjam.
Aldom a helyet s az órát imámban,
midőn szemem káprázott ily csodától,
és szólok: Adj hálát, lelkem, te jámbor,
hogy részeltettél ily nagy adományban.
Őtőle jő szerelmes ájtozásod,
melyet követve legfőbb jóra áhítsz,
megvetve azt, mire mindenki vágyik;
a fenkölt nyíltság belőle sugázik,
küldvén az Ég útjára is világot,
így járok most büszkén: reménye áthat.
JÉKELY ZOLTÁN FORDÍTÁSA
16
XIV
FÁRADT SZEMEM, MOST CSÜGGJ
ARCÁN A SZÉPNEK
Fáradt szemem, most csüggj arcán a szépnek,
kérlek, most bámuld őt, ki ássa sírod:
most, amíg látni bírod,
mert kín t hoz Amor, már előre félek.
Bár gondolataim szerelmes útját,
mely ott visz üdvük édes réve mellett,
eltorlaszolni csak a halál képes,
téged fényedtől könnyen elrekeszthet
kisebb ok is, hiszen tebenned gyatrább
a tökéletesség, s erőd is véges.
S ezért, fájó szemem, míg könnytől fényes
órád utol nem ér - hiszen jön egyre -,
készülj, és vedd sietve
csöpp vigaszát a hosszu gyötretésnek.
TELLÉR GYULA FORDíTÁSA
XV
MINDEN LÉPÉSNÉL HÁTRA-HÁTRANÉZEK
Minden lépésnél hátra-hátranézck,
fáradtan, kínnal vonszolom a testem,
de új erőre kapva közeledben
tovább vánszorgok, jaj nekem, szegénynek I
17
Oly hosszu az út, s oly rövid az élet -
édes javaim vesztén elmerengtem -,
megtorpanok halálra dermedetten,
s könnybelábadt két szemem földre réved.
Vad sírás közben kételyek gyötörnek:
tagjaim élők hogyan is lehetnek,
ha lelkem tőlük számüzetve, távolI?
De Amor felel: Hát már elfeledted,
hogy ez kiváltsága a szeretőknek,
s ebben külőnböznek mindenki mástól?
MAJTÉNYI ZOLTÁN FORDíTÁSA
XVI
A FEHÉR, SÁPADT APÓ CIHELŰDlK
A fehér, sápadt apó cihelődik
az édes helyről, hol telt annyi napja,
és kis család mellől, mely megriadva
látja, hogy jó öregjük készülődik;
aztán vén csonttal ösvényen vesződik,
élete vég óráit így folytatja,
erejét ajzza, amennyire tudja,
évekt őlrokkan, úttól megtörődik;
s Rómába ér, kivánságát követve,
meglátni Annak arca földi mását,
kit látni remél odafenn a mennyben:
18
én is, ó jaj, így bolyongok, keresve,
ha lehet, másban Hölgyem ragyogását,
igaz alakját oly igen esengem.
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
XVII
ARCOMRÓL KESERűSÉG KCJ'-JNYE GÖRDüL
Arcomról keserűség könnye gördül
szorongó sóhajok fuvalma keltén,
tekintetemet olykor Rád emelvén,
ki egymagad szakítasz el a földtül.
Édes, szelíd mosolyra bárha enyhül
előbb-utóbb égő vágyam, kikelvén
a szenvedés tüzéből szívcm-elmém,
míg feszülten Rád nézek szembe szemtül,
ám jéggé a vér langy párái fagynak:
mert látom válásunk mily messze tépte
szemed végzetes csillagát előlem;
de Amor kulcsa kaput tárva végre
lelkem Hozzád száll, s Tőlem nem szakadhat
csak nagy búbánat árán, kényszerűen. '
SZEDŰ DÉNES FORDíTÁSA
19
 XVIII
MERT ARRA FORDULTAM, HOL MINT AZ ÉG
Mert arra fordultam, hol mint az ég
fénylik le rám Úrnőm arca-világa,
s visszfényeként gondolatom világa
Iángbaborul, és lassanként elég,
féltemben, hogy füsttel fojt meg e lég,
s homályosul istennek szép világa,
megyek, mint kinek nincs szeme-világa,
de indul, mert elég volt már, elég:
megyek, és váram lesz védő magányom,
megyek, de nem oly gyorsan, hogya vágyam
hátam mögött ne lépne, lépte könnyű.
Némán megyek, s halott szavú magányom
mások siratják, pedig arra vágyom:
csak nékem fusson arcomon le könnyű.
NEMES NAGY ÁGNES FORDÍTÁSA
XIX
OLY ÁLLAT SZERTE SZÁMOS ÉL A FÖLDÖN
Oly állat szerte számos él a földön,
melynek szemét nem sérti nap világa;
míg másikét tüzének fénye bántja,
és odvából csak este ha előjön;
20
mást vonz a tűz, hogy fény körébe törjön,
s megtudja így, míg űzi dőre vágya,
hogy nem ragyog csak: éget is a lángja.
S jaj, nékem is e sorba kell szegődnöm l
Mert nincs erőm e Hölgy fényébe nézni,
s én pajzsomul találni nem tanultam
késői órát, elrejtezni fészket.
De fáradó szememnek könnye-hulltan
is látni kell, mert végzete vezérli,
s tudom már jól: kit kergetek, megéget.
SZABOLCsI ÉVA FORDÍTÁSA
XX
SZÉGYENKEZEM: MÉG RÍMEl' NEM TALÁLTAM
Szégyenkezem : még rimet nem találtam,
hogy szólhatnék Asszonyom kelleméről;
emlékszem, mikor megláttam először,
és nem gyönyörködöm már senki másban.
Nagyobb a súly, mint amit bír a vállam,
kicsorbul ráspolyom keményebb kőtől,
így szellemem - kifogyván az erőből -
egészen jéggé fagy az alkotásban.
Többször szólásra nyitottam az ajkam:
de mellemből szó nem szakadt ki mégsem;
van-e hát hang, mi oly magasra szállna?
21
A verselésbe többször belefogtam,
de tollal, kézzel, ésszel mitsem értem:
legyőzettek a legelső csat~ba.
KÁROLYI AMY FORDÍTÁSA
XXI
Ó, ÉN ÉDES ELLENFELEM, EZERSZ ER
XXII
VALAHÁNY LÉNY LAKÓJA LENN A FÖLDNEK
Valahány lény lakója lenn a földnek,
hacsak nem támad haragvón a napra,
fáradságának ideje a nappal;
de ha az égen kigyullad a csillag,
hazatér vagy fészkére száll az erdőn,
hogy békén nyugodjék, míg jő a hajnal.

De én, mikor már a gyönyörü hajnal

6, én édes ellenfelem, ezerszer
árnyakat rebbent peremén a földnek,
- csak hogy szép szemeddel békére lépjek -
és élőket serkent föl minden erdőn,
eléd nyujtottam szívem, csak tenéked
sóhajjal telten nézek föl a napra;
nem kell,lenézed büszke értelemmel;
majd mikor látom, hogy ragyog a csillag,
sirok és vágyom: jöjjön már a nappal.
s ha tán egy más asszony azon mereng cl:
hogy övé lesz, reménye mitsem érhet:
Ha éj hajtja, s megfut a tiszta nappal,
mi néked nem tetszik, attól, megérted,
s homály száll ránk, s máshol pirkad a hajnal,
irtózom, és már igy vagyok szivemrnel.
t űnödöm: mért kegyetlen mind a csillag?
mért gyúrtak érző sarából a földnek?
S ha én élűzöm őt, száműzetése
átkozom: mért néztem arra a Napra,
szörnyű lesz nélküled: meg nem maradhat,
ki miatt látszom dúvadnak az erdőn.
s közeledni sem tud más nő szivéhez,

Én úgy hiszem, soha nem járt az erdőn

tán életfonala meg is szakad majd:
mindkettéSnknek sulyos lesz bűne-vétke
de mert jobban szeret, nagyobb tiéd lesz.
VÉGH GYÖRGY FORDÍTÁSA
oly lidérces vad, se éjjel, se nappal,
mint Az, kiért könnyezek árnyra, napra,
s első álmom se bágyaszt, se a hajnal;
mert bár vagyok halandó röge földnek,
erős vágyamat fentről küldte csillag.

23
22
 Mielőtt hozzád térnék, tünde csillag,
vagy elzuhannék a szerelemerdőn,
s otthagyott testem pora lenne földnek,
lássam irgalmát Annak, ki egy nappal
sok évet ad, s boldogíthat, míg hajnal
nem következik el az esti napra.
Vele lennék, ha árny borult a napra:
hogy ne lásson más senki, csak a csillag;
egy éjt csakI s ne virradjon sose hajnal!
És ő se váljék zöld lombbá az erdőn,
hogy karomból szökjön, mint fényes nappal
Apollótól szökött Daphné a földön.
De előbb födnek rögök száraz erdőn,
s előbb csillog nappal sok csöppnyi csillag,
semhogy ily hajnal köszöntsön a napra.
: . MAJTÉN YI ZOLTÁN FORDíTÁSA
XXIII
HOGY ÉLTEM ÉN ÉDES IFJÚKOROMB AN
Hogy éltem én édes ifjúkoromban,
rnely a vad vágyakat születni látta
.,..mind zsenge fűként nőtt fel önbajomra -,
s mert a bú enyhébb, ha a dal kitárja:
szabadságomról szólok most dalomban,
míg Amor nem lépett be hajlokomba ;
s azt is, hogy nőtt meg bennem, eldalolja
24
szám, s hogy mi lett következménye ennek,
s hogy mért tekint rám példaként a népem.
Száz toll megírta régen
történetét kegyetlen szégyenemnek,
s szinte minden völgy visszhangozza egyre
árját sok-sok roppant nagy sóhajomnak,
mi hitelt ad fájdalmas életemnek.
És ha most segíteni nem enged
- mint máskor - a sok emlék, bánatomnak
tudd be, s egy gondolatnak, mely szivembe
félelmet olt, s gyötör-gyötör keserve,
úgy hogy még önmagam is elfelejtem;
övé bensőm,' enyém csupán a testem.
Mondom, sok év telt el azóta, Amor
hogy egykor régen rám támadt dühödten,
s if júból külsőre is férfi lettem,
s a dermesztő eszme szivemre csöndben
oly réteget vont gyémánt-kemény zománcból,
mely megtartott soká szűz-érzelernben,
és még könnyek sem fürdették a mellem,
nem hagytam félbe álmom, s mik nem fértek
meg énbennem, azt másban megcsodáltam.
Mi voltam I s mivé váltam I
Csak nyugtával szép a nap s az élet ...
S mert Amor, mit gondoltam, megneszelte
- s tudván: hiába lőtt belém nyilával,
csak ruhám fúrta át, de nem halálos -,
egy asszonyt vett segítségül magához,
kihez erőm, elmém hiába szárnyal,
kivel szemben minden hatalmam gyenge,
Ők ketten súlyosodtak életemre:
25
s élő ember helyett babérfa lettem,
ki levelet se hullajt a hidegben.
Hogy fájt, midőn először vettem észre,
hogy hirtelen átváltozott személyem,
s hogy látnom kell, hogy oly lomb lesz hajamból
melyből fejemre koszorút reméltem,
s lábam, mely jó volt állva, futva, lépve,
(mert minden tagnak a lélek parancsol)
bizony kettős gyökérré vált ott akkor,
nem a Peneusznál: egy más folyónál,
s kettős ággá bomlott minkét karom ki!
S nem kevésbé kezdtem iszonyodni
látván, hogy mindenem hószínü toll már,
reményem porba hullt, mert túl magasra
szállt, és végül lesujtott rá a villám.
Minthogy nem tudtam: hol s mikor találom
meg újra őt, cipeltem csak magányom,
s hol elvesztettem, ott bolyongtam sírván,
éjjel-nappal a víz partján kutatva
szavam szünetlen egyre őt szavalta,
míg voltak bennem némi kis remények,
s a hattyu hangja s színe is enyém lett.
így a szeretett partokon bolyongtam,
s beszéd helyett örökké énekeltem,
különös hangokon irgalmat esdve,
de jaj, nem tudta visszhangozni lelkem
a fájdalmas panaszt édes dalokban,
hogya zord és vad sziv így nemesedne.
Elfut a tűz csak gondolva is erre I
Édes s fanyar ellenségemről eztán
26
többet kell annál mondanom, amennyit
tudott a tettem eddig:
mert minden szó kevés rá, és hideg tán.
Ha néz: a bátorságot elrabolja,
- keblem megnyitva kézbefogta szívem :
»Szerelmedről egy szót se l" - szólt. Magában
láttam aztán más, .szelidebb ruhában,
de nem ismertem rá: érzékeinkben
így tévedünk l - s én, a félelem foglya,
igazat mondtam, s ő megtorolta,
ó, jaj, olyanná bűvölt engem tüstént,
mint hogyha élő, rémült szikla lennék.
Külszínre úgy beszélt, oly háborogva,
hogy kő-szivem megreszketett szavára:
Nem az vagyok, kinek te gondolsz engem.
Ú gy véltem én, ha elfoszlik varázsa,
az életem nem lesz se bús, se lomha,
jöjj vissza, Amor, hogy könnyekbe essem.
És történt, hogy lábam mozgásra rebbent,
mást nem, csupán önmagamat okoltam
aznap élet s halál közőtt lebegve.
A perc rövidül egyre,
s szándékom nem váltja valóra tollam,
így több mindent, mi írva áll eszemben,
mellőzök, és szavam csak villanás nyi,
amin csodálkozik tán az, ki hallja.
A halál szívemet körülcsavarta,
s ha hallgatok, nem is tudom lerázni;
a levert erőknek sem segithettem,
mert némaságrá kárhoztattak engem.
27
Tehát papíron, tollal így kiáltok:
Ha meghalok, kárát nem én, te látod I
Magamról azt hittem, az ő szemében
így majd méltó leszek bocsánatára,
ez a remény mer éssz é bűvölt engem:
az alázat olykor eloltja, lángra
gyujtja a haragot; én is megértem,
ki soká sötétségbe öltöztettem.
Világom messzetűnt, könyörgésemben
én meg keresve egyre, s nem találva
se árnyékát, se lábnyomát semerre,
a fűre heveredtem -
mint vándor kinek édes ott az álma.
A fénysugárt vádoltam itt merészen:
bús könnyeimnek zárját megnyitottam,
s ahogy tetszett, omolni hagytam őket,
napon hópelyhek így még el nem tűntek,
éreztem: semmivé mint válok ottan,
s immár forrás leszek egy bükk tövében.
Sok időn át könnyek kőzt ázva éltem.
Élő emberből hát forrás fakadhat?
Pedig így van: tévútja nincs szavamnak.
Nemessé isten tette csak a lelket,
mert nem jöhet másunnan íly kegyesség,
ahhoz hasonlít, ki alkotta: egyre -
ha ki bűnbánó szívvel jön, kegyelmét
elnyeri, ha szerény szívvel jelen meg
előtte irgalmáért esdekelve.
S ha kéréri magát - bár ez nem elve -,
még ebben is istennek tükre végül,
28
csakhogy a bűntől elrettentse jobban.
Nem bánta meg valóban
egyik bűnét az, ki másikra készül.
Pillantására m éltatott Madonnám
az irgalomtól, fölismert, és látta,
hogy egyenlő a büntetés s a bűnöm:
így sikerült hozzá visszakerülnöm.
Amiben bölcs bízhat, nincs a világban -
hogy újra esengtem átváltoztatván
csontom sziklává, új formát szabott rám:
hangom maradt csak fenn a régi testből,
mely őt, s a halált hívta mindenestől.
S én - mint meggyötört lélek - csak bolyongtam,
elhagyott, távoli barlangok mélyén,
soká siratva fék nélküli merszem.
S akkor leltem meg ama baj végét én,
és visszatértem tagjaimba gyorsan,
azért, hogy csak még több gyötörjön engem.
A vágyaim után oly messze mentem:
elindultam vadászni - ez szokásom -
egy nap; s a szép s kegyetlen vad ruhátlan
egy forrás katlanában
állt, s tűzött a nap forró déli lángon.
Én meg, mert más látvánnyal nem elégszem,
megálltam, s csak néztem szemérmes arcát,
s vagy bosszuból, vagy hogy így rejtőzzék el,
arcomba hintett vizet a kezével.
Hazug mesének tűnhet, bár igazság:
éreztem, hogy formálja át a képem"
29
hogy magányos, bolygó szarvas képében
éljek, mely erdőről erdőre csörtet,
kit még saját kutyái is gyötörnek.
Ú, dal, aranyfelhő én sose voltam,
amely becses .zuhatagként leszállott
(ettől lett Juppiter tüze, kialvó),
de láng voltam, szép pillantásra gyúló,
s madár, mely fennen száll, akár az álmok,
s viszi magával, kit zengek dalomban :
s új arc nem tépi le, fejemen ott van
az az első babér, mert édes árnya
mi nem oly szép, szivemből azt kizárja.
VÉGH GYÖRGY FORDÍTÁSA
XXIV
HA LAURUSOM, MELY JUPPITER DüHÉNEK
Ha Laurusom, mely Juppiter dühének
ellene szegül s a menny robajának,
nem tagadta volna meg koronámat
- mit díszül kíván a poéta-ének -,
barátja lennék múzsád kilencének,
kiket hitványul mellőz ez a század.
De sértéstől lelkem régóta lázad,
s a vers ős kútfejétől messze széleszt;
30
mert úgy Etiópia pora se forr át
izzó napon, mint szívem, oda vesztve
jogos és áhitott javát, kigyullad.
Keress hat nyugalmasabb öblü forrást,
hiszen enyémnek nincs már semmi nedve,
csak az, amit a szem könnyezve hullat.
MAJT ÉNYI ZOLTÁN FORDÍTÁSA
xxv
SÍRT ÁMOR, S OLYKOR ÉN IS TÁRSA LETTEM
Sírt Amor, s olykor én is társa lettem
- hisz távol tőle én sohase jártam -,
mikor látott kihűlt szived fagyában,
mert furcsa volt a kedvesed s kegyetlen.
Most jó uton visz téged újra Isten,
s én őszintén, karom egekre tártan
adok hálát, hogy mit jogos imában
kérünk, az ott kegyes fülekre lel fenn.
S ha folytatnád a megszakadt szerelmet,
s a tisztes szenvedélyt követve ismét
eléd mélység vagy bércek orma állna:
mindez, hogy lásd: mily tüskelepte ösvényt,
zord kaptatót kell megjárnunk. ha feljebb
vágyunk, valódi értékek honába.
CSORBA GYÖ ZŰ FORDÍTÁSA
 XXVI
HAJÓ NEM ÉRHET RÉVBE BOLDOGABBAN
Hajó nem érhet révbe boldogabban,
ha már a hab ban megmerült, leromlott,
míg kint a parton sápadt, térdre omlott
nép mond imát háládatos szavakban,
s a rab, ha már kötél s bitó alatt van,
de megszabadul, nem lehet oly boldog,
mint én, látván, hogy kardodat leoldod,
melyet Amorra fentél szakadatlan.
S ti, kiknek ajkán Róla zeng az ének,
hódoljatok az eltévelyedettnek,
a szerelmes szók tisztes mesterének,
mert több dicsőség jut annak az egynek
a választottak kőzt, ki jókor tér meg,
mint kilencvenkilenc tökéletesnek.
TELLÉR GYULA FORDíTÁSA
XXVII
FEJl2N 6S-DlADÉM, HARC-LÁZRA GYÚLVA
Fején ős-diadém, harc-lázra gyúlva
vonul csatába Nagy Károly utódja,
s szarvát törni fog fegyvert a bitorra,
hogy Bábelt s minden csatlósát lesújtsa,
32
és Krisztus földi helytartója, kulcsa
s palástja terhéve! megtér a trónra;
ha vakeset útját nem torlaszolja,
Bolognát s nemes Rómát látja újra.
A békevágyó, fennkölt, tiszta Bárány
vad farkast mind lever I s így bárki járhat,
ki törvényes szerelmet bont csatázvár'i.1
Vigasztald hát meg Őt, ki vár s hazánkat,
Rómát: jegyesükért bánkódnak árván,
s Jézusért szablyád végre már kirántsad I
MAJTÉNYI ZOLTÁN FORDíTÁSA
XXVIII
6, KIT A MENNYBEN VÁRNAK, BOLDOG ÉS SZÉP
Ó, kit a mennyben várnak, boldog és szép
lélek, ki köpenyként ember-valónkat
hordod, s nem roskadsz, mint mások, alatta,
szeretett, hű cseléde mi Urunknak,
amaz ösvény néked kisebb nehézség,
melyen jutunk lentről égi magasba,
ime mostan is életed ladikja,
bár hátat forditott a vak világnak,
hogy legjobb révbe térne,
lendül lágyan-sodró nyugati szélre,
amely a sötét völgyön szerteárad,
hol sírni késztet mindőnk tévedése,
33
s elvezet téged, nyűgeid lefejtve,
egyenest, merre vágyad
vont eddig is, az igaz N apkeletre.
Talán a szerető és jámbor ostrom,
a halandók szent könnye és imája
elérkezett az Irgalom elébe,
s h~bár nem is lesz akkora varázsa,
hogy az örök Igazság elhajoljon
miatta, szabott útjárólletérve,
az áldott felség, az egek vezére
a szentelt tájat, hol keresztre vonták,
irgalommal tekinti,
s az új Nagy Károly kebelét feszíti
a bosszú vágya, épp ideje volt már,
hisz Európa régtől érte sír-rí:
szerelmes mátkáját így támogatja,
hogy hallva puszta hangját,
reszket Babilon, gondtól fojtogatva.
Kik Garonne-tól a Hegy láncolatáig,
a Rhóne s a sós víz közti tájon élnek,
követik mind a keresztényi zászlót,
s ki igaz ügyért valaha is égett
Piréneustól végső szemhatárig,
búcsút vesz mindnyája Hispániától,
az angol földtől, szigetek sorától
Göncöl és Oszlop közrefogta térben,
valameddig csak elhat
jóhíre a legszentebb Heliconnak.
Mások ők kardra, ruhára s beszédben,
34
mégis mindnyájan egy szívvel rohannak.
Szerelem volt-e ehhez fogható szép?
Jogosabb szenvedély sem
szállott még síkra nők s fiak ügyéért.
A világ egyik része mindörökre
jég közt, fagyos hóba dermedve fekszik,
a mi Napunk onnan nagymessze járva';
felhős és kurta nappalokon teng itt
egy nemzetség, békétlennek születve
már természettől, a halált se bánja;
ha ez most szent célért fegyverbe állna,
teutón dühvel forgatná a kardot.
Viszont török, s arabfi
s a Rőt Vizen innen lakó megannyi
népfa;' mely számos istenségre hallgat,
(mint becsüld őket, sietlek tudatni:)
együgyű népség, gyáva és mihaszna,
mely nem barátja kardnak,
s csapásait inkább bízza nyilakra.
Itt az idő, hogy kivonjuk nyakunkat
a régi járomból, s a köteléket
letépjük, mellyel szemünk elfödözték,
s a nemes szellem, mellyel ékesített
örök Apollónk kegye, s szép szavadnak
gyujtó hatalma immáron kitessék,
s nyelvvel, irás sal szerteszét vitessék.
Ha Orpheusról s Amphionról hallva
értelmed el nem ámul,
kevésbé csodáld, ha Itáliábul
minden nép fdkél zengzetes szavadra
35
annál inkább, mert Jézusért csatázol.
Ha volt alkalma már Örök Anyánknak
a jóért kelni harcra,
szebb s méltóbb okot soha nem találhat.
Te igaz kincset gyűjtve szorgalommal
forgattál ó s új könyvet, hogy azoktól
fölemeltessél földi súlyt levetve,
jól tudod hát, hogy ama Mars-fiaktól
nagy Augustusig, aki üde lombbal
fürtjeit dicsőn háromszor övezte:
szivességböl, idegen sérelemre
önvérét hányszor pazarolta Róma.
Miért ne lenne mostan,
nem szívességből: hálás áhitatban,
elvetemült sérelmek bosszulója,
mik a Szűz Fiát érték számolatlan?
Hogyan remélheti tehát az ellen,
hogy földi kar megóvja,
ha Krisztus küzd a megtorló seregben?
Eszedbe jusson Xerxes vakmerése,
aki egykor, hogy partjainkra hágjon,
tengert fölsértve újfajta hidat vert,
és gondolj a sok, hitvesi halálon
barnaszínű gyászt öltött perzsa nőre,
lásd a vöröslő salamisi tengert,
s ha téged mégse biztat győzelemmel
e boldogtalan napkeleti népnek
nyomorult pusztulása,
nézz Marathonra s a hegy szorosára,
mit csöpp sereggel Leonidas védett,
36
s mikről hallottál, sok ezernyi másra.
Boruljon hát Isten elé esengve
a térd s vele a lélek:
e jóra téged tartson meg kegyelme.
Itáliát s meghitt partját, te ének,
meglátod majd; előlem eltakarja
nem domb, sem ár, se tenger,
de Amor, ki ha éget büszke szernmel,
szerelmemet annál inkább felajzza
- szokásnak ellenállni nem tud ember -;
eredj hát, s többi társadat előzd meg:
Amor vak, s vonz rikatva,
de van szerelem, nála is erősebb .
SZEDŐ DÉNES FORDíTÁSA
XXIX
OLY ZÖLD S VÉRszíN RUHÁT,
BORDÓT, SÖTÉTET
Oly zöld s vér szín ruhát, bordót, sötétet
asszony még föl nem öltött,
s aranyfürtöt szökéllő, szép fonatba
nem gyűjtött, mint e hölgy, ki józan elmém
feldúlja, és úgy ránt magához engem
szabadságomból, hogy nincs, nincs a földnek
ennél könnyebb igája.
37
S ha lelkem olykor - annyit csak - megéled ,
hogy fájni bír (a gyötrött
agy tévelyeg, s dől félig kábulatba),
elég meglátnom őt: elűzi rendjén
a szenvedés roppant vágyát, s szivemben
minden hibbant szándékot játszva öl meg,
s dühöm jókedvre váltja.
Azért, mível szerelméért az élet
sújtott, és sújt (kiömlött
vérem míg sebzöm föl nem szárogatja,
e forró vágyat szító szívtelen lény),
lakol majd; csak háborgó gőgje szemben
alázatommal hozzá az örömnek
ösvényét el ne zárja.
De a nap s óra, mely hónál fehérebb
arcával rámköszöntött
s éj szernével, szivem Amornak adva,
mag lett, bús, furcsa, új sorsom kikeltvén;
ő meg tükör, korunknak tükre, melyben
ámul magán. Kő vagy, ha nem gyötör meg,
m1g rátekintsz, a bája.
A könny tehát, amely pillámon égett
a szivemig süvöltött
nyilaktól, vesztem elsőként mutatva,
nem másitett szándékom gerjedelmén,
mert méltán hull végzés szememre ; lelkem
miatta szenved: néki kell a könnyek
írját is adni rája.
38
Öngondolataimmal k üzdve élek:
a régi, megtörött hölgy
a tőrt ilyenkor már testébe csapta.
A mentő pengét én mégsem szeretném:
az én utamnál út egyenesebben
a mennybe nem visz, s gályámnál se könnyebb
hajó az égi tájra.
Ó, boldog csillag-sor s öl, melyre fényed
áldást hozón özönlött,
midőn a test a szép lelket fogadta I
Mert földi csillag ő is, őrzi szintén
ékét, babér se zöldjét éberebben,
melyet villám nem sújt, orkán se tör meg,
bármily durván zilálja,
Tudom, hogya hozzáillő dicséret
ha versre bírna költőt,
jobbat, mint én, az is csak elakadna,
Mily emlék és mily lélek-zugba rejtvén
őrizhetné a virtust, bájt, amely benn,
szemében él, hol kincsek tündőkölnek,
s mely kulcs, szivem ha zárva.
Nem lelhet Amor, Hölgyem, a gyönyörnek
nálad szebb zálogára.
CSORBA GYŐZÖ FORDÍTÁS A
39
 xxx
EGY IFJU HÖLGYET LÁTTAM ZÖLD BABÉRFA
Egy ifju hölgyet láttam zöld babérfa
alján, ki tisztább s hidegebb a hónál,
melyet a Nap sok éve már nem éget;
szépséges arca, hangja s haja fürtje
megtetszett úgy, hogy itt hordom szememben,
járjak bár vad hegyet, vagy messzi partot.
Vágyam csak akkor ér végtére partot
ha zöld lombot nem hajt többé babérfa,
ha csend szivemben - s nem lesz könny szememben,
ha tűz elolvad, s lángrakap a hó már.
S annyi szállal nem bír hajamnak fürtje,
ahány napot nem várnék rá, meg évet,
De mert fut az idő, s szállnak az évek,
és a Halál kínálja már a partot,
ha barna még , ha ősz vegyül e fürtbe,
csak üldözöm az édes, zöld babérfa
árnyat, ha izzó nap tüzel, ha hó száll,
míg ki nem oltja a Halál szememben.
Ily szép szemet nem láttam életemben,
hisz nem mutattak új, sem régi évek;
úgy járok vélük, mint napon a hó jár:
könny-ár ezért szaggatja, lám, a partot,
amelyen áll ez a csodás babérfa:
gyémánt az ága, színaranya fürtje.
40
Félek, előbb lesz ősz hajamnak fürtje,
mintsem velem kegyesen nézne szembe
bálványom, ez az eleven babérfa;
mert ha nem tévedek, ma heted éve,
hogy sóhajtozva járom ezt a partot
éj- s napszakán, ha nap tüze, ha hó vár.
Belül parázs, kivül havabb a hónál,
örökegy vággyal s dérütötte fürttel
úgy járom sírva folyton itt a partot,
hogy tán, ha múlnak-telnek ezredévek,
könnyet csal ez majd kései szemekbe,
ha élhet addig gondozott babérfa.
Arany t s topázt, mely nap hevén a hón áll,
legyőz a két szeme és szőke fürtje,
melyek miatt Halál partjára tartok.
JÉKELY ZOLTÁN FORDíTÁSA
XXXI
E NEMES LÉLEK, MELY TÁVOZNI KÉSZüL
E nemes lélek, mely távozni készül,
másik életre elszólítva ifjan,
ha odafenn is kedvelt - s bizton így van -,
az ég legszebb tájékát kapja részül.
41
Ha Vénusz s Mars közé jut, elsötétül
irígységtől a Nap szine legottan,
mert üdvözültek népe mondhatatlan
szépségét megcsodálni mind köré gyűl.
Ha Nap egébe száll, alatta sápad
Vénusz, Merkur és Hold köre s azontúl
az Ő hírneve tölti be a tájat.
Vad Mars szféráját nem kivánja trónul,
ám hogyha még feljebb száll, szóm beválhat:
juppiterrel minden eget felülmúl.
SZEDÖ DÉNES FORDÍTÁSA
XXXII
A VÉGSŐ NAP, MELY MINDEN FÖLDI BAJNAK
A végső nap, mely minden földi bajnak
gyors véget vet, közelg már, s érzem egyre,
mint száll időm el, könnyedén, sietve,
s a percek, mikben hittem, ime, csalnak.
A szerelemről már - mondom magamnak -
ma szólni kár, midőn a durva testre
eljött a romlás, s mint hó napmelegre,
szétbomlik, olvad; s így igér nyugalmat:
mert véle tűnik messze a reménység,
mely álmodózni engedett sokáig,
s mosoly, könny, rettegés, düh messze száll ma.
42
Előttünk így világosabbra válik:
mi vonz bennünket, gyakran kétes érték,
és sóhajunk is sokszor mind hiába.
SZABOLCSI ÉVA FORDíTÁSA
XXXIII
KELETEN MÁR LÁNGOLT A SZERELEMNEK
Keleten már lángolt a szerelemnek
szép Csillaga, és az Északra szálló
Fényes Szekér, a hét csillagból álló,
sugarakat lövellve e1kerengett;
rokkához kelt anyó, amint derengett,
s borzas-mezitláb fújta a parázsló
szenet; itt volt a szeretőkre váró
bús óra, me1yben sírnak és nierengnek.
Ekkor tűnt fel már-már halott Reményem,
szivemben, és nem a szokásos úton,
mit álom zár s a nedvesujjú bánat.
Mennyire más volt, mint valaha régen'
Ne félj' - mintha igy szólott ~olna súgón -
még láthatod szemern s megnyílni számat.
SÁRKÖZI GYÖRGY FORDíTÁSA
43
 XXXIV
APOLLÓ, HOGYHA ÉL MÉG DRÁGA VÁGY AD
Apolló, hogyha él még drága vágyad,
amely Thesszáliában gyúlt ki benned,
s imádott, szőke fürtjét nem feledted,
ámbár az évek egyre-másra szálltak:
hol tőrbe estél, aztán én utánad,
óvd ezt a tisztes Lombot, ezt a szentct,
ha - mert fénylő arcod felhőkbe rejted -
rá lomha dér s bús ég haragja támad.
S szerclmes-szép reménységed jegyében,
mely megtartott keservektől lesújtva,
a fullasztó leget fújd messzi tájra,
Akkor - csodás - láthatjuk majd a fényben
mi Asszonyunk, hogy karjait kinyújtva
a fűben ül, s árnyékot hint magára.
CSORBA GYŰZŰ FORDíTÁSA
XXXV
MAGAMBAN, LASSAN, GONDOLKODVA JÁROM
Magamban, lassan, gondolkodva járom
az elhagyott, a puszta, néma tájat,
s szemem vigyáz, hogy arra most ne járjak,
hol a homokban emberé a lábnyom.
44
Menekvésem csak ez; rejtőzni vágyom
az emberek elől, kik rámtalálnak,
mert arcom őrzi visszfényét a 'lángnak,
mely bennem ég, s jókedvem tűnni látom.
S már azt hiszem, csak a hegyek s a völgyek,
folyók és erdők érthetik meg éltem,
mert máshol mélyen rejtve van keserve.
De bármilyen vad s zord utakra törjek,
el nem hagy Amor, ő kiséri léptem
vitázva, kérdezgetve és felelve.
SZABOLCSI ÉVA FORDíTÁSA
XXXVI
HA HIHETEM AZT. HOGY MEGMENT HALÁLOM
Ha hihetem azt, hogy megment halálom
vágytól, gondtól, mely nyom, mint sír göröngye,
szerelmem terhét s únt testem a földbe
önnön kezemmel egy verembe ásom,
De mert félek: csak vergödnék ez áron
harcok s harcok között, s könny hullna könnyre,
lábam torpan - az út zárul előtte -
és csak félig lép át a vak csapáson.
Jaj, ideje Amor, hogy eleressze d
végső vessződ iszonyú idegedröl,
mit mások vére már veresre festett.
45
 Ezt kérem tőled és a zord Sikettől,
ki tulajdon színére színezett meg,
s nem hív, nem tud rólam, elfeledettről.
MAJTÉNYI ZOLTÁN FORDíTÁSA
XXXVII
OLY GYÖNGE SZÁLON CSüGG E SÚLYOS É L E T
Oly gyönge szálori csügg e súlyos élet,
az életem, hogy ó, ha
nem lesz, ki majd megója,
útjának nemsokára itt a vége:
hiszen mióta a kegyetlen óra
elfordította lépted,
azóta más sem éltet,
más sem, csupán a szebb jövő reménye;
s ez szól: "Orcája fénye
bár nem süt rád, az édes,
térj, felhős lélek, észhez:
mit tudhatod? virradhatsz jobb napokra
s időre, boldogabbra.
Vagy visszaút nincs már a régi széphez?"
Ez a reménység fűtött egy időre:
halódni kezd már, túl sok volt belőle.
Fut az idő, a percek oly serényen,
céljuk töltvén suhannak,
hogy alkalmat sem adnak
ráeszmélnem : lábam halálba szédül.
Alig kél hajnalpirja még a napnak,
46
s már a szemközti szélen,
a másik hegyvidéken
hosszú, íves pályáját zárni készül.
Mi jut számunkra részül?
Arasznyi lét s ügyetlen,
romló test, védhetetlen,
hogy szép arcától elszakítva messze,
- mert mint a vágy, repesve
szárnyat mozdítanom képzelhetetlen -,
már-már szétfoszlott megszokott reményem;
s így életem tovább miképpen éljem?
Búsít minden hely, hol kedves szemének
nem hull reám sugára;
ábrándjaim honába
ez volt a kulcs, míg Isten úgy akarta;
s mert szám űz öttségern kettőzve fáj, ha
alszom, járok, s henyélek,
ezt kérem, mást se kérek;
mit később láttam, csúfként néztem arra.
Hány hegy s folyó takarja,
hány víz és mennyi tenger
e két szép fényt, amelyben
homályai sok vaksi éjszakámnak
sugárzó délre váltak?
Emléke is sorvasztó kín szivemben.
Vidámságára régi életemnek
fakó unalma ébreszt a jelennek.
Ó jaj, ha rágondolva újra éget
pusztító 'gerjedelmem,
mely akkor gyúlt ki bennem,
47
midőn lényem jobb részét hátrahagytam,
vagy a felejtés elfújja szerelmem:
oly étekkel ki étet,
melyt ől kínom megéled?
Mért nem leszek kő, néma, mozdulatlan?
Igen: világosabban
a kristály külsején sem
látszik s az üvegén sem
a belső szín, mint bánatülte lelken
a gond, vagy a kegyetlen
édesség bent, a szív legrejtekében.
A mindig könnyre szomjas szem mutatja,
mely lankadatlan békéjét kutatja.
A lélek - mily fonák öröm I - nem egyszer
tapasztalhatni : váltig
oly változásra vágyik,
mely benne újabb szenvedést növeszt még.
Jó nékem is, ha arcom könnyben ázik.
Való: már-már igyekszem,
hogy könnyel e beteg szem
s e szív szomorúsággal töltekezzék.
S mert, ha elmélkedem szép
szeméről (nincs, mi mélyebb
megindulásra késztet,
s bensőm érzéssel jobban fölkavarja),
gyakran kanyargok arra,
merről a kín dúsabb hulláma széled;
s a szívvel a szem is szenvedje ezt meg,
mert Ámor ösvényére ők vezettek.
48
A dús aranyfürtök. mik lángra szítják
irígységét a napnak,
s honnét forrón kicsapnak
Ámor szikrái: a derűs tekintet,
mely túl korán halál kezére adhat
s a hízelgő szavacskák,
fülnemhallotta ritkák,
magukban is drágák érzékeimnek :
elvesztek, messze tűntek.
S én inkább megbocsátok
minden mást, mint hogy áldott
égi lényére, mely lobogva, égve
sarkallt a szép erényre, .
hogy arra, arra többé nem találok:
eztán - úgy vélem - hallok majd akármit,
csak új panaszra indít mindhalálig.
S hogy még több vágy sirassa meg a vesztett,
finom, fehér kezecskét,
s a kart, mely egy-nemesség,
mely büszkén mozdul, s mégis szinte játék
s édes haragját, a szerényt s a b üszkét,
az ifju, drága keblet,
várát az értelemnek:
rejti előlem vad alpesi tájék.
S tudom, hiába váram, hogy talán még
elém jő életemben.
De föl-fölkél szünetlen
a jó remény, majd ismét elhanyatlik,
s közben intése hallik:
49
nem látom őt, ld kegyben áll a mennyben,
mely az erény -és tisztesség hazája,
hol hogy lakozzam, kéri szám imája.
Ha, Dal, kies honában
Hölgyünk utadba téved,
remélem, hogy reméled :
formás kezét, mely tőlem, jaj, mi távoli
majd nyujtja önmagától.
Ne érintsd, inkább hajts előtte térdet,
s, ahogy lehet, megyek - jelents be engem -
vagy mint hús-vér, vagy már mint lenge szellem.
CSORBA GYÖZÖ FORDÍTÁSA
XXXVIII
onso, N I NCS OLYAN Ar.r.óvtz, FOLYÓÁR
Orso, nincs olyan állóviz, folyóár,
se tenger, mely a partot ostromolja,
sem árny, mit fal vet, domb avagy fa lombja,
se felleg-torlasz, világot mosó ár,
se más akadály, mely panaszra szolgál
- noha látásunk nagyobb gátja volna -,
mint a könny-fátyol, mely szemét bevonja,
és mintha mondaná: halj meg, zokogjál l
S ha elborul, nincs vígasz e világon,
s szivem alázata, vagy büszkesége
idő előtt okozza majd halálom.
50
S hadd panaszkódjam még fehér kezére,
mely bút hozott rám mindig s minden áron,
és szirtként áll most is szemem 'elébe.
SZED6 DÉNES FORDíTÁSA
XXXIX
ÚGY FÉLEK A SZÉP SZEMEK ROHAMÁTÓL
Úgy félek a szép szemek rohamától,
melyekben Amor s halálom tanyázik J
Futok, mint gyermek, pálcától ha fázik.
Sok év választ el az első futástól I
Azóta nincs oly szirt, mit meg ne másszon
akaratom - fáradság mit se számlt >,
csak ne lássam, kinek látása kábít;
ski mint hideg követ hagy ott szokásból.
Ha így tehozzád vissza késve tértem,
csak elkerüljem valahogy, ki szétzúz:
vétkem talán méltó bocsánatodra.
S ha visszatértem, honnan minden elfut,
s erőt vettem ily szívszorító félszen,
hűségem nem csekély fokát mutatja,
SZEDÖ DÉNES FORDíTÁSA
51
 XL
ÁMOR S HALÁL HA NEM VET HOLMI GÁNCSOT
Amor s halál ha nem vet holmi gáncsot
az új vászonnak, melyet szőni kezdtem,
s ha a makacs léptől megmenekedtem,
párosítván két szélső igazságot,
készírni oly kettős művet találok
- irályért óhoz, újhoz váltva mentem >,
hogy (ezt leírni is remegve mertem),
hírét Rómában is meghallanátok.
De mert hiányzik művem befejezni
egynéhány szál amaz áldott fonálból,
melyet, Atyám, tetőled kölcsönöztem,
mért nyújtsz felém, eltér ve a szokástól,
zárt markokat? Esengek, nyisd ki bölcsen,
s majd pompás dolgokat látsz megszületni.
JÉKELY ZOLTÁN FORDíTÁSA
XLI
HA AZ A FÁCSKA ELMOZDUL HELYÉRÖL
Ha az a fácska elmozdul helyéről,
ki nőként még Phoebusban is szerelmet
gyujtott: fárad Vulkán, hogy Juppiternek
bőven jusson vad villám műhelyéből ;
52
mert ez dörög, zápor s hó hull kezéböle
Julius, Janus hava - egyremennek.
A Föld zokog, a Nap homályba dermed:
hisz jóbarátnő távozott köréből.
Saturnus és Mars (két rossz csillag) újra
bátrabb, s Orion a komor hajósnak
köteleit s kormányát szertedúlja.
A szélzugás a légnek, a haboknak
s nekünk jelenti: most kél, íme, útra
a Szép, kire angyalok várakoznak.
CSORBA GYÖZÖ FORDíTÁSA
XLII
MIÓTA HALK, SZERÉNY ÉS ÉDES ARCA
Mióta halk, szerény és édes arca
s a megigéző szépség rejtve nincsen,
hiába sújt a vén érckovács karja
az Etna mélyén rejtett műhelyekben:
J upiter már a fegyvert nem ragadja,
mit edzettek a Mongibello-hegyben,
s derült arcát Diána odaadja,
hogy Apolló úr lassan rátekintsen.
A nyugati part lebbent kis fuvalmat,
mely serkenti a megbuvó virágot,
s szárnyán a bárka gondtalan suhanhat.
53
Szétszórva sok csillag: mely eddig ártott,
sugarától a szép szerelmes arcnak,
kiért a szem oly gyakran könnyben ázott.
LUX ALFRÉD FORDíTÁSA
XLIII
KILENCSZER NÉZETT MÁR LATONA SARJA
Kilencszer nézett már Latona sarja
körös-körül az égi balkonokról,
keresve őt, kiért epedve sokszor
sóhajtozott, s most mást kelt sóhajokra.
S mert elfáradt keresni, nem gyanítva
közel van-e vagy rejtve távoloktól,
olyanná lett, mint aki fájdalomtól
eszét vesztve halottait kutatja,
És búsan elbújt felhők rejtekében,
s nem látta visszatérni annak arcát,
akit, mig élek, dicsér költeményern.
S mert ezt az arcot bánatok kínozzák,
és rejtett könnyek ülnek szép szemében:
a zord idő is egyre vívja harcát.
LUX ALFRÉD FORDíTÁSA
54
XLIV
1\Z, KI KÉSZ VOLT KEZÉT THESSZÁUÁBAN
Az, ki kész volt kezét Thesszáliában
polgár-vérrel befesteni pirosra,
lánya urának holtát siratozta,
az ismert arc fölött döbbenten állva;
Dávid, ki Góliát fejét levágta,
lázadt fiáért sűrű könnyet onta,
s szemhéj át Saul felett oly szűkre vonta,
hogya vad bércet is megülte gyásza..
De te, ki irgalomtól sose sápadt,
s mindég kezed ügyében áll a pajzsod
Amor ellen, ki rád hiába lőtt még,
látod, amint halál-kínban vonaglok;
mégis egyetlenegy könnycsepp se támad
szép szemedb ől ; csak megvetés, gyűlölség.
JÉKELY ZOLTÁN FORDíTÁSA
XLV
ELLENFELEM A TüKRÖD, MELYBE NÉZEL
Ellenfelem a tükröd, melybe nézel
szemeddel, mit Amor s az ég megáldott -
szépséged benne forrón megcsodálod :
virul a földinél több édességgel.
55
Kiűzted, Hölgy, az Ő segédletével
édes szálláshelyéről hű barátod,
most száműzött vagyok: és nem találok,
hogy otthonodban éljek, még reményt sem.
Ha én szívedbe lettem volna irva,
lehetne tükröd: nem lennél te mégse
ily zord s gőgös, ki csak magát imádja.
Biztos, emlékezz Narcissusra vissza:
utadnak és útjának egy a vége,
habár a fű méltatlan ily virágra.
SZIVEMBEN MÁR-MÁR LANKADOZNI KEZDTEK
VÉGH GYÖRGY FORDíTÁSA
XLVI
ARANY ÉS GYÖNGYÖK.
HÓ- S VÉRszíN VIRÁGOK
Arany és gyöngyök, hó- s vér szin virágok
- a téllel szoktak aszni, teperedni -,
számomra mérges tüske valamennyi:
mellemben érzem legbelül marások.
Napom miattuk gyötrelem s korán fogy
- nagy bú ritkán szokott megélemedni -,
de még előbb tükröd fog sírba tenni:
benne napestig magadat imádod.
56
Ez kényszerített hallgatást Uramra,
mikor Nálad járt; restellt kérni, szólni,
látván, hogy vágyad megreked magadba.
Pokol vizénél létesült e holmi
a mélyben, s örök feledés csiszolta.
E perctől fogva kezdtem haldokolni.
SZEDŰ DÉNES FORDíTÁSA
XLVII
Szívemben már-már lankadozni kezdtek
a párák, melyeket csupán Te éltetsz,
s mert természettől minden földi lények
halál hidegje ellen védekeznek,
vágyamnak fékén lazitottam egyet,
s engedtem, rég-járt ösvényére térhet,
mert éjjel-nappal esdett érte, én meg
más útra vittem, mint mi néki tetszett.
Csak későn érkeztem hát és pirulva
viszontlátni vonzó szemed, amelyet
kerültem, nehogy ottlétem zavarna.
57
Élek hát még egy darabig, szemednek
lévén életre-támasztó hatalma,
s halok, hacsak nem engedek szivemnek.
SZEDO DÉNES FORDÍTÁS A
XLVIII
HA TŰZ TOZET NEM OLTOTT MÉG KI EDDIG
Ha tűz tüzet nem oltott még ki eddig,
s folyóvizet sem száritott ki zápor
s két egynemű nől egy a másikától,
sőt láng ellentétek közt is szülemlik;
ki által egy lélek két testbe rejlik,
te, gondolataink vezére, Amor,
mért hűtöd azt le - furcsán - mámorából,
bár szenvedélye szüntelen növekszik?
Talán miként a Nílus vízesése
süketté tesz mindenkit közelében,
s elkáprázik, ki szembenéz a nappal:
a vágyat is mértéktelen hevében
lankasztja végül gát-nem-ismerése,
s késik, ki túl-túl sarkantyúzva nyargal.
CSORBA GYOzO FORDíTÁSA
58
XLIX
BÁR É N, HÁLÁTLAN NYELV, NAGYON VIGYÁZTAM
Bár én, hálátlan nyelv, nagyon vigyáztam,
ne kényszerülj hazugságokra értem,
s tiszteltelek téged - nern úgy te: szégyen
szakadt rám általad, s düh kelt irántam:
mid őn leginkább nyílnék szóra szájam,
irgalmat esdőn, megdermedsz, s ha éppen
szólalsz is, úgy cseng, oly furcsán-idétlen,
hogy alvó sem beszélhet tétovábban.
Hanem ti, bús könnyek, ha éjjelente
magányra vágyom, akkor is kisértek ;
velem van Békém? - cserbenhagytok engem.
S ti sóhajok, kínt, féltést adni készek,
ilyenkor halkan jöttök s késlekedve,
Csak arcom vallja meg, mi dúl szivemben.
CSORBA GYOzO FORDíTÁSA
L
MID ON AZ ÉG GYORSAN HAJOL NYUGATRA
Midőn az ég gyorsan hajol nyugatra,
s elszáll a nappal, hogy világot adjon
azoknak, kik talán eminnen várják,
az elcsigázott vén zarándokasszony,
ki messze földön baktat elhagyatva,
59
kettőzi léptét, s meggyorsítja jártát :
s bár árvánál is árvább,
napjának vége jőve,
rövid kis pihenője
megvígasztalja, és felejti megtett
ut jának kínját s a vállalt keresztet -
de bús szivem, amely enyhülne jöttén
a napnak, újra reszket,
ha távolodni készül az örök fény.
Midőn elszáll a nap tüzes kerékkel,
s helyét az éjnek adja át, ahonnan
magas hegynél magasabb árny lebeg le,
a fösvény pór szerszámait halomban
lerakva, harsány nótával s beszéddel
lerázza búját, mit rejt durva keble,
s aztaihoz télepedve
falja szegényes étkét,
makkszerű estebédjét,
mit tisztel a világ, de futja félve;
csak énnekem, ha vágyom egy kevéske
örömre tán, nem jut nyugalmas óra,
vidámról nem beszélve,
égborulatra, csillagfordulóra.
Midőn a pásztor már sápadni látja
sugarait a napnak, mely robotját
elvégezé, s szürkül kelet vidéke,
föltápászkodva fogja régi botját,
s füvet, fát, forrást hagyván, indulásra
nógatja nyáját pihenöhelyére,
és kunyhóját elérve
60
távol anagyvilágtól,
zöld lombot tép az ágról,
elszórja, rádől s alszik rendületlen.
Te meg csak biztatsz, Amor, hogy kövessem
a vad léptét, nyomát, hangját, ki vérem
venné talán kegyetlen,
de meglapul s fut, s le nem ére d s érem.
És a hajósok is egy zárt öbölben
napnyugtakor lerogynak, mint a hullák
kemény deszkákra, durva, rossz gunyában-
de én, ha fojtogatna már a hullám,
s Marokkó, Granada régen mögöttem
volna, s a két Oszlop Hispániában,
s nő, férfi átalában
az ember és az állat
már mind bajába fáradt:
akkor sem tudnék búmnak vetni véget,
s fáj, hogy időm elvész, hiába élek,
mert múlnak a napok, s csaknem tíz éve,
hogy édes tűzben égek;
és nem tudom, ki ment meg tőle végre.
Hadd könnyítsem magam meg énekemmel:
látom, az ökrök jármuk vetve térnek
haza dombról, mez őről estelente.
Hát sóhajaim egyre mért kisérnek,
nehéz igám miért nem hull le egyszer?
Könny éjjel-nappal mért szökik szemembe?
6, mért jutott eszembe
szemem reászegeznem,
szép arcát nézve ennen-
61
magamba mért kivántam vésni képét,
kimosni hogy ne tudja csel s .mer észs ég ,
mig el nem hullok, zsákmányául esve
annak, mindent ki széttép?
S még róla sem hiszem, hogy megtehesse.
Kis dal, ha társam voltál
reggeltől fogva estig,
tudod, ki itt növekszik
nyájamban, másfelé el nem botorkál,
s dicséretért más senkinek se szolgál.
Gondolj csak arra a dombos mez őben,
hogy egy élő szobornál,
mely támaszom, hogyan megperzselődtem,
SÁRKÖZI GYÖRGY FORDíTÁSA
LI
HA KISSÉ KÖZELEBBRŐL SÜl' SZEMEMBE
Ha kissé közelebbről süt szemembe
a fény, mely messziről is megzavarta :
átváltoztat bizonnyal más alakba,
miként Thesszáliában őt szerelme;
s ha jobban, mint most, lényem nem lehetne
lényévé (részv étére ez se hatna),
válnék kővé, mit véső nem faragna,
keménnyé, arcomon ború lebegne:
'62
gyémánttá, vagy tán féltemben fehér-szép
márvánnyá, vagy jáspissé; mely a dőre
és kapzsi csőcseléknek vágya-álma;
s a súlyos, durva járom nem gyötörne,
melyért már amaz aggal is cserélnék.
akinek Marokkóra dől az árnya.
CSORBA GYÖZÖ FORDíTÁSA
LII
DIÁNA EL NEM BŰVÖLHETTE JOBBAN
Diána el nem bűvölhétre jobban
szerelmesét, ki egyszer úgy találta
mezítlenül a csobbanó habokban,
mint engem itt e bérci pásztorlányka,
ki lenge fátylát mossa, mely ha lebben
a szellő, szálló fürt jeit lezárja;
úgy megkapott, hogy tűző napmelegben
szerelmi láz fagyától megremegtem.
SZABOLCSI ÉVA FORDíTÁSA
63
 LIII
NEMES SZELLEM, KI VEZÉRLED A TESTET
Nemes szellem, ki vezérled a testet,
melyben honol, zarándokként tanyázva,
bölcs értelem, bátor, nézése tiszta;
most, hogy tiéd a tisztes kormánypálca,
mellyel R6mát, az eltévelyedettet
javítod, antik útra híva vissza,
hozzád beszélek, mert az erény ritka
fényét nem látom másutt, kialudt már,
el se pirul szégyentől, aki árt itt,
mit várunk, nem sejtem, s azt sem, mit áhit
Itália, kórságáról se tudván,
aggottan, lassan, lustán.
Örökre alszik, nincs felriadása ?
Bár rn élyeszthetném kezemet hajába.
Nem is remélem, hogy fejét mozdítsa,
rest álmában segítőt híva végül,
oly súlyosan lenyomja szolgaterhe.
De nincs a végzet tudomása nélkül,
hogy fejünk, Róma, karjaidra bízva,
És te felrázod őt, talpra emelve.
Ujjad merítsd az ősz baj rengetegbe
biztos fogással, szétszórt fürt közébe,
és emelkedjék a sárból a lomha.
Súlyos gyötrelme végett siralomba
hulltam, csak benned él szivem reménye:
hiszem, ha Marsnak népe
valaha még felnő becsületéig,
e kegy most, a te napjaidban érik.
64
Az ős falak, kiket imádva tisztel
s fél a világ, midőn emlékezése
a messze multba visszafele fordul;
sziklák, hol történt hősök temetése,
akiket mindörökre becsülettel
takar a mindenség, rníg szerte nem hull.
és ez ország, mely rommá válva pusztul,
általad remél gy6gyszert a sebére.
Hű Brutus és Scipi6k, 6ri ások,
mint örvendh ettek, ha leér hozzátok
a jól betöltött méltóságnak híre I
Fabriciust is íme
látom a jó hírtől vidulni, mondván:
Va16, hogy ujjá-szépül régi Rómáml
És hogyha van gond lentiekre mennyben,
a lelkek, kik a magasságot lakják,
és testüket elhagyták itt a porban,
a polgár-gyűlölet végét akarják,
mitől a népnek békessége nincsen,
a templomhoz vivő út zárva mostan,
tisztesség hajléka e háborúban
szinte rablóbarlanggá változott át,
a jók előtt az ajtó csukva régen,
de oltárok s fosztott szobrok körében
tárgyalnak minden aljas-céln munkát,
Ó, másképpen akarták I
Harang nélkül ma nem fognak haragba,
ámbár istennek vonták a magasba.
65
Könnyes asszonyok s végnélküli rendben
zsenge kisdedek, fáradt aggastyánok,
kik már unják és gyűlölik, hogy élnek,
szürke, sötét s fehér koldús-barátok
minden szenvedő haddal egyetemben
kiáltják: Ó, Urunk, segíts, segélj meg I
Elrettentéstől riadt árva népek
tárják elébed sebeik ezerszám,
hogy irgalom gyúlna egy Hannibálba.
Ha rátekintsz Isten székvárosára,
most rnerő lángolás; te csak e tűz-ár
fészkét oltsd, és lohad már
minden mohó vágy, mely forr ön-hevében,
s ezért dicsérnek majdan fönn az égben.
Oroszlán, sólyom, kigyó, medve, farkas
a márvány-oszlopot gyakran bevonja
gonddal, magának is nagy kárt szerezve,
Miattuk sir ama nemes Madonna,
aki téged választott, hogy kiszaggass
minden gyomot, mely virágzáara gyenge.
Már több mint ezer esztendő pihent le,
mióta nincs a nagy lelkek csapatja,
akikkel oly magasra nőtt e város.
Jöttment csürhe, féktelen, gőg-hináros,
illetlen, bármily.nagy és jó az anyja I
Te légy a férje, atyja,
segitségért a te kezedre várnak,
mivel más dolga van a szentatyának.
66
Ritkán fordul elő, hogya magasztos
célnak gonosz sors ne mondana ellent,
mert bátor tettel megbékélve nincsen,
de most, rnikor utat nyitni eléd rnent,
sértés ét megbocsátom, műve hasznos,
ezúttal nem jár a szokott mederben.
Való, mióta létrekelt a Minden,
halandó ember nem nyert ily hatalmat,
ahogy te most, hogy örök híred éljen;
talpra állíthatod, ha jól ít élem,
a legnemesebb római uralmat.
Mily nagy lesz diadalmad,
ha szólnak: védték mások, míg erős volt,
s ő megmentette haláltól az aggot,
Énekem, ládd: fönn a tarpéji szirten
Itália reménye, hős lovag van,
nem önmaga, de más gondján epedve.
Sz ólj néki: egy, ki nem járt közeledbe,
s szeret, csupán hiredtől meghatottan,
mondja, hogy Róma mostan
esengő szemmel, melyben könnye tombol,
tőled kér jobbulást a hét halomról.
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
67
 LIV
TEKINTETÉN ÁMOR JELÉ.T VISELTE
Tekintetén Amor jelét viselte:
s üres szivem szemétől verni kezdett:
méltatlan lett mindenki más szememben.
Követtem őt a zöld gyepen vigyázva,
és messzi hangja kedves volt fülemnek:
mennyit bolyongtam az erdőn utána!
Egy bükkfa árnya várt a hűs ben engem.
Tünődve néztem szét a zsenge szélben:
az út veszélyes - tüstént észrevettem.
Majdnem a nap felén igy visszatértem.
VÉGH GYÖRGY FORDíTÁSA
LV
A TŰZ, AMELYRÖL AZT HITTEM, MEGÖLTE
A tűz, amelyről azt hittem, megölte
a hűvös kor s a már nem ifju élet:
a láng, a kín szivernben újra éled.
Belátom már, nem hunyt ki mindörökre,
csak hamu alá rejtezett a szikra,
s ez új tévelygés - félek -, ez tör össze.
68
De kell, hogy ömlő könnyeim folyója
szememen át a fájdalmat kimossa
szivemből, hol a tűz s a tűznek étek:
a vágy lakik, mely egyre nő, s eléget.
Micsoda tűz ez, mit hullámveréssel
örökkön áradó szemem sem olt ki I
A Szerelem, bár túl későn vett észre,
két véglet közt akar cibálni-vonni,
és oly galádul tud tőrébe fonni,
hogy amidőn már szabadulni vélek,
akkor kötöz szép képe gúzsba végleg.
TELLÉR GYULA FORDíTÁSA
LVI
HA VAK VÁGYAMMAL, MELY ELPUSZTIT ENGEM
Ha vak vágyammal, mely elpusztit engem,
lesve az órákat nem csaltam én meg
magam, elfut időm most, míg beszélek,
pedig nekem igérték kegyelemben.
Mily árny oly zord, hogy sarjat elepesszen,
mcly vágyott gyümölccsé már-már megérhet ?
aklomban mily fenevad-hördülés ez?
kéz s kalász közé mily fal nőtt meredten?
Jaj, nem tudom. De azt értem ma már jól:
csak hogy életem még több kín gyötörje,
visz ily reménybe és örömbe Amor.
69
S eszembe jut, miről olvastam egyszer:
az utolsó út napjának előtte
boldognak nem nevezhető az ember.
MAJTÉNYI ZOLTÁN FORDíTÁS A
LVII
SZERENCSÉM KÉSVE É R UTÓL, HA I NT IS
Szerencsém késve ér utól, ha int is,
reményem kétes, vágyam gyűlve megnő,
hagynom s várnom kegyét: kín mind a kettő,
mert tova tűnni fürgébb, mint a tigris.
Előbb éjszín a hó s gyorsabban izzik,
lesz hegyen hal, lesz tenger víze-vesztő,
nyugszik a nap, ahol közös erekből
az Eufrates tör fel és a Tigris,
semmint hogy megnyugodhatnám e dolgon;
vagy Amor s Úrnőm térjen más szokásra,
mint mellyel vesztem kitervelte csalfán.
Mert mérgét nagyritkán ha mézre váltja,
megromlik íze annak is dacomtól.
Más kegyük pedig véletlen se hull rám.
SZBDÖ DÉNES FORDíTÁSA
70
LVIII
SIRAsTÓL FÁRADT ARCODAT
NYUGOSSZAD
Sirástól fáradt arcodat nyugosszad
a vánkoson, uram, betelve könnyel,
s immár ne add magad könnyelmü fővel
ez emberarcot sápasztó gonosznak.
S küldönceit, akik hozzák a rosszat
- hogy egy legyen szived tavasszal-ősszel -,
hárítsd el itt ez imádságoskönyvvel,
mert nincs idő, s az út is egyre hosszabb.
A serlegből igyál varázsfü-nedvet:
így űzd a gondot - mely szived tapossa -
oly cseppekkel, mik egyre édesebbek;
s bocsáss be érte ajtaján szivednek
- mert ott nem úr a Styx komor hajósa -,
ha óhajom nem érzed szertelennek.
TELLÉR GYULA FORDíTÁSA
LIX
BÁR MÁSOK VÉTKE ELRAGADTA TÖLEM
Bár ő maga rabolja vissza tőlem,
mi vágyba vitte lelkem,
szilárd utamról nincs, mi eltereljen.
71
Arany hajában rejtegette Ámor,
míg rámvetette tőrét,
s a dermedt borzongás szemén világolt,
vadul szivemre törvén,
s hatalmasan, mint váratlan verőfény,
mely megvakítja lelkem
ma is, ha csak kigyúl a képzeletben.
Ó jaj, szemern már nem telik be többé
aranyló szép hajával,
és szeme is csak szomorít örökké
rebbenő mosolyával;
de mégis - mert dicső, ki szép halált hal -
Ámor, ne hagyj el engem
se holtomban, se bármi gyötrelemben!
TELLÉR GYULA FORDÍTÁSA
LX
A NEMES FA, KIT SOK ÉV MENETÉBEN
A nemes fa, kit sok év menetében,
míg nem tüzelt haragra, úgy szerettem:
a fa virágoztatta gyenge lelkem
árnyában, és növelte szenvedésem.
Mikor pedig - mit nem sejtettem én sem -
az édes fából száraz lett s kegyetlen:
a gondolat mind búsra vált szívemben,
és így siratom most is veszteségem.
72
Mit szól majd a szerelem üldözötte,
ki új reményre lelt új rímeimben,
s most Laurusom által elveszti mégis?
A költő ne kimélje, és az isten
villáma sem, és a nap úgy gyülölje,
hogy vesszen róla még a zöld levél is.
TELLÉR GYULA FORDÍTÁSA
LXI
A NAP, A HÓ, AZ ÉVSZAK ÁLDVA LÉGYEN
A nap, a hó, az évszak áldva légyen,
s az évet, órát, pillanatot áldom
s a szép tájat, ahol elért sugarzón
szép szeme, és rabul ejtett egészen;
áldott az első édes szenvedésem,
mit éreztem, hogy megérinte Ámor,
az íj íve, a nyíl, sebezve, fájón,
és a sebek, szivembe vésve mélyen,
Áldott özönlő hangja dalolásnak,
mit hölgyem szólongatva szétfolyattam,
a sóhajok s a könnyek és a vágyak:
73
és minden ív és árkus áldva mostan,
melyen hírt szerzek néki, senki másnak,
s eszméim is, mind néki áldozottan.
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
LXII
Ó, ÉG URA, AZ ÁTVIRRASZTOTT ÉJEK
6, Ég Ura, az átvirrasztott éjek
és szívem-gyujtó vágyban elpazarlott
napok után, midőn e bájos arcot
csodálva révedeztem, arra kérlek:
ki oly kegyes vagy, hagyd, hogy visszatérjek
a másik létbe, adj szebb, tiszta harcot;
hadd valljon ádáz ellenem kudarcot,
kerüljern el rút hálóját s a véget.
A súlyos járom, mely hívére jobban
nehezül, immár majd tizenegy éve,
hogy nyomja vállam súlyával kegyetlen.
Irgalmazz hát nem-érdemelt bajomban. '
a gondolatnak légy igaz vezére,
emlékeztesd, hogy függtél a kereszten.
SZABOLCSI ÉVA FORDíTÁSA
74
LXIII
KI KüLÖNÖS SZINEMRE RÁTEKINTETT
Ki különös szinemre rátekintett,
halál jutott eszébe, s akaratlan
megszánt. így nyájas, üdvözlő szavaddal
szivem életét adtad vissza mintegy..
Mi megmaradt törékeny életemből,
szép szemed ajándéka, semmi kétség
s angyali, szelid szavadé bizonnyal.
Te érdemed, hogy jobban vagyok ismét:
mint lusta állat, melyet pálca ver föl,
alélt lelkem úgy serkent föl azonnal.
Szivemnek kulcsait, Úrnőm, te sorral
kezedben tartod - nékem jó szerencse -,
s bizvást hajózom, bárhova terelsz te:
édes bér mindaz, mivel kedved illet.
SZEDŰ DÉNES FORDíTÁSA
LXIV
HA KÉPES LENNÉL RÁ,
HOGY FURCSA MÓDRA
Ha képes lennél rá, hogy furcsa módra:
fejed leszegve, vagy szemed lesütve,
vagy a szokásosnál jobban sietve,
jámbor kéré seimen gúnyolódva,
75
vagy így, vagy más fortéllyal bajmolódva
elhagyd szivem, hol az elsőről egyre
újabb babért ojt Amor: azt lehetne
hinnem, van jó ok háborgásaidra.
Mivel nemes növény meddő talajban
nyilván nincs otthon, s érthető, ha boldog
igyekvéssol keresne más vidéket.
De mert neked is megtiltotta sorsod
a távozást, végezd el úgy magadban,
hogy már ne gyűlöljed örökre fészkcd,
CSORBA GYŐZÖ FORDíTÁSA
LXV
Ó, MILY ÓVATLAN VOLTAM ELEINTE
Ö, mily óvatlan voltam eleinte,
amikor jött Amor, hogy megsebesítsen l
Aztán lassanként lett zsákmánya minden,
legyőzte létem, úrrá lőn felette.
Ráspolya erejétől,
vaj ki hitte,
keménységéből hogy bármit veszítsen
és szilárd gazdagságából a szívem:
öntelt valék, mértékem elveszítve.
Már minden más védekezés hiába,
egyet próbálhatok: vajon mi módon
figyel Amor rabj ának óhajára.
76
Nem kérem immár, nincsen arra módom,
hogy enyhébb legyen bensőm lángolása,
csak azt, hogy Ő is e tűzben lobogjon.
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
LXVI
A SÚLYOS LÉG ÉS A FOJTOGATÓ KÖD
A súlyos lég és a fojtogató köd,
mit örvénylőn kavar a haragos szél,
kényszerü-gyorsan lezuhogva: zápor,
s már mint a kristály, olyan a folyóvíz,
egyetlen fűszál sem virul a völgyben,
nem látszik ott más, csak zuzmara, hó, jég.
Szívem fagyott, mint a leghidegebb jég,
sok gondom nyomasztóbb, mint a nehéz köd,
rnely néha páráll, gomolyog e völgyben,
hova be nem tör a szerelmetes szél,
s mit körbe fog két dermedő folyóvíz,
ha ömledez az égből lassu zápor.
Hamar elvonul mindenfajta zápor,
a hőtől tűnik, lám, a hó s hideg jég,
félelmesen dagad tőlük folyóvíz.
s eget sem rejtett még el oly sötét köd,
mit el nem söpört volna dühödött szél,
hessentve, futva dombon és a völgyben.
77
De nékem mit sem ér virág a völgyben,
csak sírok én, ha nap süt, hull a zápor,
vagy enyhe szellő száll, vagy fú fagyos szél,
mert akkor nem lesz Hölgyem szíve hó s jég,
s arcáról akkor tűnik bánatos köd,
mikor kiszikkad tenger, tó s folyóvíz.
De míg tengerbe torkollik folyóvíz,
s kedvvel lakoznak vadak enyhe völgyben,
szép szeme előtt leng a szigorú köd,
s ezért enyémből könnyem hull: a zápor;
s lesz szép keblében megtöretlenül jég:
enyémből sóhajom kél, mint borús szél.
Meg kell bocsássam, zúgjon bármi zord szél,
Érte, ki elzárt ama két folyóvíz
közé, hol zöld a part s a hab merő jég.
így idézem Arnyát ezernyi völgyben,
hol jártam, nem bánva, hogy üldözött szél,
hő, villám, dörgéstől futó komor köd.
De nem hajtott úgy ködöt sohasem szél,
mint akkor tette, sem folyót a zápor,
sem nap jeget, tavaszt nyitván a völgyben.
MAJTÉNYI ZOLTÁN FORDíTÁSA
78
LXVII
A TIRRÉN TENGER BAL PARTJAN
EVEZTEM
A tirréri tenger bal partján evez tem,
hol széltől verve sír a habok árja,
s ráleltem ott a büszke lombu fára,
melyről kénytelen írtam annyi versem.
Amor, ki tüstént forrongott szivemben,
emlékezvén fürtös, szőke hajára,
hozzá űzött, s füvek közt folydogálva
rejlő patakba holtra váltan estem.
Bár halmok, erdők kőzt voltam, s magamban,
szégyen fogott el: ennyi büszke szívnek
elég, más ösztökét nem is akartam.
Még jó, hogy lábam az, mely csupa víz lett
s nem a szemem; csak felitassa majdan
könnyemet egy április, egy szelídebb I
MAJT ÉNYI ZOLTÁN FORDíTÁSA
79
 LXVIII LXIX
MAG ASZTOS, SZENT LÁTVÁNYA JÓL TUDTAM ÉN,
FÖLDETEKNEK HOGY JÓZAN ÉSZ TANÁCSA

Magasztos, szent látványa földeteknek Jól tudtam én, hogy józan ész tanácsa
nehéz múltamból könnyet gyűjt szemembe, ellened, Ámor, soha mitsem érhet:
s r árnszól : "Allj talpra, árva, mit teszel te? " .mennyi csel, tőr, s mennyi hamis igéret I
- és megmutatja ösvényét a mennynek. mennyit pr6bált kemény karmod marása I

De másik gondolat ront akkor ennek, De újfent - furcsállom is egyre-másra-

s kérdőre von: "Mért futsz előre egyre? (úgy mondom már, mint érdekelt beszélhet,
Ha később visszatérsz, hölgyed keresve, mit eszem fönn, sós vizeknél megértett,
elszáll az élet, s tán nem is leled meg." melya toszkán part, Elba s Giglio tája)

Én meg, ki jól értem, mit mond, szivemben megfutottam kezedből, s útra keltem
jéggé fagyok belémsajgó szavára, az ég szelében, tajtékján az árnak,
olyformán, mintha rossz hírt hall az ember. mint számüzött, zarándok, idegenben;

Aztán emez jön vissza újra, váltva. s ím, ki tudja honnan, előmbe vágtak
Melyik győz végül, nem tudom; de bennem apr6djaid - beláttam : sorsa ellen
szünet nélkül vívnak csatát csatára. baIuI tesz, ki megbúj, s balul, ki támad.

CSORBA GYOzO FORDíTÁ SA MAjTÉNYI ZOLTÁN FORDíT.\SA

80 81
 LXX
Ó JAJ, NEM IS TUDOM,
HOGY MIT REMÉLJEK
Ó jaj, nem is tudom, hogy mit reméljek,
hiszen .már annyi sokszor megcsalódtam I
Ha nincs, ki részvéttel rámhallgat onnan,
mért könyörögjek untalan az égnek?
De ha megérem, hogy végére érek
vesződő kételyemnek
előbb, mint életemnek,
Uram, hadd kérjem majd, hogy tarka rétek
ölén elmondhassam föllélegezve:
"Van ok s alap ujjongó énekemre l"
Vagyis, hogy jó lesz néha énekelnem,
mikor már oly régóta csak kesergek;
s elég korán aligha kezdhetem meg,
hogy annyi kínomat túlnője kedvem.
S ha képes lennék, hogy a szent szemekben
néhány édes szavamra
derű szikrája gyúlna:
szerelmes boldogabb nem volna egy sem.
S még úgyse, hogyha mondhatnám örömmel:
"Azért szólok, mert igy rendelte Hölgyem I"
Kóbor képzelgések, mik eltereltek
ily üdvösséges ábrándokhoz engem,
lám, Hölgyem szive fallal övezetten
nem engedi, hogy közelébe menjek.
Oly büszke, hogy nem tartja érdemesnek
meghallgatásom, és nem
82
akarja ezt az ég sem,
s fáradt vagyok, hogy új ostromba kezdjek.
így - mint szivem kővé mered -: valóban
"Olyan kemény kivánok lenni szómban."
Mit is beszélek? hol vagyok? s ki szédit
más, mint önnönmagam s izgága vágyam?
Igen, az égbolt egyetlen zugában
nincs bolygó, mely vesztemre szórja fényit.
Hát csillagok s más szép csodák idézik
elő, ha földi hályog
miatt tompulva látok?
Az én hibám, hogy nap se, éj se békit,
mióta szívem csöndjét elrabolta
" ...a bájos pillantás, az édes orca.•. ".
Tudom, hogy minden ékét e világnak
az örök mester jónak is teremti:
De engem, ki mélyük nem leshetem ki,
elkábit a külső szépség, a látszat;
s már fényét a valódi ragyogásnak
szemern el sem viselné.
S ilyen erőtelenné
ön-vétke tette s nem az a csodás nap,
mely hozta őt testben, angyali szépen
"múlt ifjúságom édes idejében".
CSORDA GYÖZÓ FORDíTÁSA
83
 LXXI
MIVEL RÖVID AZ ÉLET
Mivel rövid az élet, i '
s az elme fél, hogy meredekre hágjon,
sem ebben, sem abban nincs jó bizalmam;
de megértést remélek c'
kínom kútfejénél , ahova vágyom,
s melyről jajongok néma jajszavakban.
Gyöngéd Szempár, hol Amor fészke lappang,
esend ön feléd fordul, íme, versem:
bár rest, vonzzák e nagy gy önyörüségek;
s azt, ki Rólad regélhet,
nemes köntössel ékesíti tárgya, ,
szerelmes szárnyra kelten ' Jaj, gyötrő, szörnyü végzet!
lefoszlik róla minden léha vágya.
így hát most fennen oly beszédbe kezdtem,
mit nagyrég hordok már titkon szivemben.
Szemem el nem kerülte:
mily sértő Rád dicséretem adója,
de nem győzhettem vágyamon, mely oly nagy"
s énbennem van, mióta '
azt láttam, Kihez minden eszme szürke,
nemhogy szám, vagy másé, szólhatna Róla. -,
Oka gonosz-édes állapotornnak,
Szempár, csak te értsz, tudom, más vak erre.
Ha tüzedben, mint hó lelem a végem,
félek, gyatra személyem
váltja ki nemes haragod fejemre.
84
Ó, ha ijedezésem "
máglyám üszkét nem oltogatná egyre, 7'
meghalnék boldogan: Benned, a fényben
kedvesebb halnom, mint nélküle élnern.
így, ha nem romlok aszva
- törékeny tárgy ily nagyhatalmu tűzben -,
ha megmenekszem, nem enyém az érdem:
a félsz ápolja hűen
(me1y az erek bolygó vérét fagy asztj a)
szivernet, hogy még, még tovább is éljen.
6, völgy, vadon, domb, s ti folyók a réten I
ó, nehéz életemnek szemtanúi I
hányszor láttátok, hogy halált idézek I
megállni kín, de mitsem érne futni,
ha nem fékezne zordon,
nagyobb iszony: tudnék végére jutni
e keserű kínnak gyors, kurta módon;
a vétkes Az, ki nem viselte gondom.
Kín, félre mért terelsz már,
hogy amit nem akarok, azt rebegjem? I
Hagyj mennem, ahová taszít a vágyam I
Már nem gyötörsz meg engem,
emberfölött szelid derűj ü Szempár,
(sem 6, kinek így vergöclök guzsában),
hát lásd jól, mint kever gyakorta, bátran
más-más színt Amor orcáim szinére,
vedd észbe, mit tesz Ő velem, magamban,
hol éjt-napot velem van,
mit tőled nyert, hatalommal tetézve.
85
Ti, két fény, könnyű, boldog,
bár nem láttok önmagatok tüzébe,
de valahányszor énrám sugaraztok,
megismeritek másban, ami vagytok.
Ha Úrnőd égi, zsenge,
hihetetlen báját, melyről regélek,
úgy ismernéd, Szernpár, mint én, csodálva,
boldogsága szivének
szertelen lenne; ám úgy van teremtve,
hogy szépségéröl nincsen tudomása.
Boldog lélek, ki kesereg Teérted,
égi Fényességek, köszönöm egyben
életem, mely csak Érte kedves immár.
Szempár, jaj, mért oly ritkán
adod, amivel nincsen m6d betelnem ?
hogy marcangolva tombol
Amor, mért nem lesed többször szivemben ?
S rnért fosztasz meg oly iszonyún a jótól,
attól, mit lelkem érez olykor-olykor?
Mondván mondom: időnkint
- kegyelmedből- a leglelkemben újdon,
szokatlan üdvöt érzék,
melytől irmagostul pusztul a bús gond,
s mely távoztat minden terhet, nyűgöt, kínt,
úgy, hogy ezekből egy ha visszatérhet I
Egyetlen örömöm, Reád ha nézek I
csak tartana e jó, csak kis időt még l
Ehhez hasonló boldog lét se lenne:
de iriggyé is tenne
mást, büszkévé engem, e nagy dicsőség.
86
Am jaj, a sorsom ez lesz:
mosolyom elhal, utóján a könny ég,
mert szűnvén forró árama e szemnek,
magamba térek s magamon merengek.
A szerelmetes eszmét,
a Benne lakót, tárod rám, te Szempár,
hogy szívem minden más jótól üres rég;
s akkor oly szavak s munkák
támadnak tőlem, melyek, úgy remélem,
örök hírt adnak, haljon meg a test bár.
Ha megjelensz, fut a kétség s az untság,
s ha elrévülsz, Szem, visszatérnek együtt;
de mert az emlékezet, a szerelmes,
kapút lezár előttük,
csak tornácáig illetik a lelket.
így, ha tőm szép gyümölcsét
sarjasztja: rügyeim Tőled feseltek;
jómagam mi vagyok? aszott mezöség,
te mívelsz csak, s tied minden dicsőség.
Dalom, nem csillapítsz, sőt lángra lobbantsz,
hogy Róla szólsz, ki elrabol magamtól,
de nem maradsz magad -v légy biztos arról.
MAJTÉNYI ZOLTÁN FORDíTÁSA
87
 LXXII
SZÉP ÚRNŐM, íME LÁTOM
Szép Úrnőm, ime látom
tekintetednek villanó tüzében )
I
a lépteim vezérlő égi lángot, -
s régóta látni vélem r
mélyén, hol Ámor s egymagam tanyázom, '
felcsillanó minden szívdobbanásod. ,
Jótetteimben rám Szemed vigyázott, -
méltón emel majd egyszer a halálig,
s mindenki mástól az választ el engem. v
De semmiféle nyelv sem
mondhatná el már, hogyha rám világit
tekinteted, mit érzék,
mint szórja szét a sűrü zuzmarát is
s fordítja olykor ifjuvá az évet,
mint eljöttén az első szenvedélynek.
Azt gondolom, ki ott fönn
a csillagoknak járását vigyázza,
ha művét nékünk megmutatta Benne,
s szépsége többi mása '
ott él a mennyben: hogy nyiljék a börtön,
mi elzár tőlük, s csak azt kérem egyre. (
Aztán a régi háborúkba kezdve
köszöntöm a napot, melyen születtem,
az ég kegyét, hogy annyi jóra őrzött,
meg Őt, ki szép örömhöz
emelt fel engem bánatos szivemben,
88
hisz addig porba sújtva
hevert, 8 e naptól méltán büszke lettem,
édes, szép gondolattal telve újra, '
szivemnek már a Szeme lett a kulcsa.
Ámor s az állhatatlan
Fortuna boldogabb sorsot nem adtak
emberfiának, kit nagyon szerettek,
mit Két Szeméért el ne hagyjak annak,
akitől úgy ered minden nyugalmam,
ahogyagyökerüktőlfák erednek.
Villó, áldott szikrái életemnek,
melyekben az öröm gyullad, világol,
mi pajkos kedvvel vesztemre törne, (
s miként szökik előle
minden sugár, ha felragyogva lángol; .
akár ha fénye lágyan ':
rászáll szivemre, s az egész világról
ott elfeledkezem, s már egymagában
csak Ő él bennem s felparázsló vágyam.
Mert semmiféle lánghoz,
mi vakmerő szivekben szerelemmel
égett, nem mérhetném az én szerelmern olykor,
ha rámvillantja egyszer
Szemét, hol éjszín és fehér határos,
hol játszi fényben Ámor kedve tombol,
hogy azt hiszem, már csecsemőkoromtól
nehéz soromra, annyi búra-bajra
az ég rendelte nékem orvosságul.
Gonosz, ha fátyla ráhull,
mikor az útját állja két kezével
89
szememnek és a vágynak. r>
mi elszorítja mellem nappal-éjjel,
és nem tudom, rá nyugtot hol találjak,
ha arca kedvétől élek csupáncsak.
Bánkódom egyre érte:
az ég akarta hírem mit se számit,
Szeme sosem tekint rám asszonyomnak,
megtennék érte bármit,
hogy érdemes legyek e szép reményre, :;.
a lángnyelvekre, melyek tűzbe vonnak.
A fürgelábu jót s a lomha rosszat
ráhagynám mind e hívságos világra; )
s e1érném akkor hosszu harcok árán,
hogy méltónak találván,
szivében már a hírnevem ne bánja.
Siralmaimra végül, "
mikben nem másért sírtam, Őutána,
majd fény indulna reszketőn Szeméből,
szerclmescknek éltető reményül,
Dalom, nővéred elszállt, útra készül
a másik s fészkét messzehagyva, téged"
követne, érte most papírt cserélek. "
TAKÁCS ZSUZSA FORDíTÁSA
90
LXXIII
MIVEL SORSOM KIVÁNJA
Mivel Sorsom kivánja,
hogy felgyúlt vágyam szólni kényszerítsen,
a vágy, mely nékem sóhajt szánt örökre,
ki fölkeltette kedvem,
Ámor legyen társam, léptem vigyázza,
s a rímeket a vágy szerint vezesse.
De ne akként, hogy szívem elveszejtse
e nagy édesség: s attól félve félek,
mit ott érzék, hol szeme már nem ér el.
Mert gyújt a szó tüzével
s értelmem (ez, mitől retteg a lélek I),
ahogy azt tenni szokta,
nem lel írt a nagy tűzre, melyben égek;
szavam hangjától pusztulok omolva,
mint hóember ha volnék, fénytől oldva.
Elkezdvén abba bíztam,
hogy míg beszélek: vágyaim hevére
fegyvernyugvást és pihenőt találok.
Ez volt szivern reménye,
mely biztatott, hogy szerelmem megírjam,
s most, hogy ideje eljött, ködbe szállott.
De mivel célom oly magasba hágott,
tovább irom a vágy-sugallta szókat:
ily nagy az akarat, mely küld az útra,
s ki megfékezni tudna,
halott a fontolás, ellent se mondhat.
91
Amor, juttasd eszembe
ez egyszer azt a szót, amit kimondjak
- 6, bárcsak hatna édes ellenemre -,
hogy irgalomból váljék kedvesebbre.
Mondom: abban a korban,
midőn a lángragyúlt lelket becsülték,
buzgón nagy vándorok bejárták
sok nép országa földjét,
halmot, habot; a szépet keresve ottan
a legbecsesebb virágot találták.
S mert isten, sors és Amor úgy akarták,
hogy minden erénye Szemekbe szálljon,
amelyekből én nagy gyönyörben élek:
nem léptem át e révet,
fölösleges is más földet találnom.
E fények visszahúznak,
épségemet e forrásvízbe látom,
s ha lábaim vágyón halálba futnak:
látásukkal mentem csupán valómat.
Mint éji szélfuvásba
a fáradt hajós szemét égre szegzi
a két fényhez, mik pólusunkon égnek:
úgy engem is a szerelmi
viharban az ő Két Szemének párja
vezérel, és vigaszom benne éled.
(De látom már, hogy sokkal többet érek
tolvajlással - ha Amor enged engem -,
mint avval, mi ajándékként jön onnét.)
S a keveset - ki volnék -
az eszmények formálták meg belőlem:
92
hogy megismertem őket,
jó tettre nélkülük lépést se tettem;
fölém a csúcsra így helyeztem őket:
s hamisan látják nélkülük erőmet.
El sem képzelhetem már
- nem hogy regélni tudnám azt az érzést,
mit e lágy Szemek támasztanak szivemben,
És legyen bármi szépség:
kisebbre tartom, mint e drága Szempárt ;
s nincs oly kecsesség, mely előtte menjen.
Nyugodt béke, bajtól elérhetetlen
- olyan, amely az égben él örökre -
rezdül szerelmes mosolyuk nyomában.
S őket bámulva lássam
- ha Amor igazgatja célra törve -:
csak egy napig közelről,
s addig az ég térjen éjidőre;
feledkezzem meg akkor mindenekről.
és rebbenés se támadjon szememből.
Ó jaj, hogy vágyakozva
azt akarom, mit élő nem tehet meg,
s reményen túli vágyódásban élek.
Csak már a bog, amelyet
Amor kötött nyelvemre rácsomózva,
midőn szemem kápráztatták e fények:
oldódna ki; vidám lennék, s oly ének
fakadna számon, mit még nem daloltam,
és könnyet ejtene, ki érti szómat.
De sebeim sajognak,
és szívern eltérít erőszakosan;
93
és kábulatba esve
n~m sejtem: vérem merre fut titokban,
s nem vagyok az, ki voltam; érzem egyre;
azé a bűn, ki szívem megsebezte.
6, ének, érzem, fárad már a tollam,
hogy véle hosszan s édesen időztem,
de attól nem, hogy gondommal törödjem.
LUX ALFR ÉD FORDÍTÁSA
LXXIV
ELFÁRADTAM GONDOLNI ARRA MÁR, HOGY
Elfáradtam gondolni arra már, hogy
milyen fáradhatatlan gondolok rád,
s nem hagytam el még életem porondját,
futván e sóhajoktól vert világot;
hogy van még nyelvem s hangom, és kiáltok
utánad éjjel-nappal, és hogy orcád
s hajad dicséretét csak egyre ontják
szóím s szemed mélyén a tisztaságot;
hogy lábam győzi még frissen, töretlen
- oly sok lépést hi ába vesztegetve -
lábad nyomát követni rendületlen;
94
s hogy tinta, árkus honnét jut kezembe
írnom rólad? - S ha mégse rnenne, ez nem
művészetem - Amor hibája lenne.
CSORBA G YOz6 FORDÍTÁSA
LXXV
A SZÉP SZEMEK,
MI K ÚGY-ÚG Y MEGSEBEZTEK
A szép szemek, mik úgy-úgy megsebeztek,
hogy írt is ő k adhatnak csak reája
- gyógyfű, varázssz ó, s mit mély tenger árj a
rejtett: a kő itt en yhet nem szerézhet -,
elzártak tőlem minden más szerelmet
egyetlen édes gondolatba zárva:
s ha nyelvem csak dadog: ne őt találja
a gúny - inkább gyarlóságát fejemnek.
E szép szemek aratnak én uramnak
minden dolgában győzelmet, de főként,
ha bennem támad kedve harcra kelni.
E szép szemek bolyongnak tűzvetőként
szivemben folyton: itt a kulcsa annak,
hogy nem fáraszt el róluk énekelni.
CSORBA GYŰZO FO RD Í T1\ SA
95
 LXXVI
ÁMOR IGÉRGETÉSSEL HíZELEGVE
Amor igérgetéssel hízelegve
régi börtönbe visszacsalogatva
kulcsát annak az ellenségnek adta,
ki magamat magamból kivetett, de
nem éreztem, csak mikor megkötözve
guzsukban voltam, és most fáradozva
sóhajtva térek szabadságba vissza.
(Ki fogja hinni? valljam esküdözve?)
Mint bánatos valódi fogoly élek,
láncaim nagy részét hordom továbbra,
homlokomra irva a szív, a lélek.
Arcom ennyire megsápadni látva
így szólsz: ha ránézek, már úgy itélek,
nem sok hiányzik néki a halálra.
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
LXXVII
POLIKLÉTOSZT.
S KI NAGY MűVÉSZ CSAK ÉLT MÉG
Poliklétoszt, s ki nagy művész csak élt még,
bámész szemek akárhogy is csodálják:
száz évig még csak árnyékát se látják
oly szépnek, melynek lelkem itta képét.
96
Te tán bejártad az Éden vidékét,
Simon, e hölgynek hajdani hazáját,
s papírra ott vetetted képe mását,
hogy szépségét tanusítsa e szép kép.
E mű olyan, mi csak égben születhet,
és nem e sártekén, hol test-ruhája,
miként fátyol borítja be a lelket.
Nemes tett! Újra nem támadna bája,
mert Néki fagyba, tűzbe szállni tetszett,
s a gyarlót itt ő is tévedve látja.
SZABÓ MAGD A FORDÍTÁSA
LXXVIII
MID6N A MAGASZTOS ESZMÉT FOGANTA
Midőn a magasztos eszmét foganta
Simon, s kértemre ónt fogott kezébe,
jaj, teremthetett volna remekébe
szót s elmét is, e nemes, szép alakba!
Keblemből íly sok sóhaj nem fakadna
(rnert nekem torz, mi más gyönyörűsége),
pedig oly kedvesen tekint le képe,
s békét igér nekem az arculatja.
Menvén, hogy vele szóba elegyednék,
rémlik: figyel rám jóságos-szelíden;
bárcsak szómra felelni igyekeznék I
97
Pügmalion, te boldog, dícsértessék
a faragott kép, melytől ezer ízben
nyerted el, mit én csak egyszer szerétnék.
MAJTÉNYI ZOLTÁN FORDÍTÁSA
LXXIX
H A KÍNJAIM TIZENNEGYEDIK ÉVE
Ha kínjaim tizennegyedik éve,
ahogy kezdődött, jut végső szakáig :
nem hűsit árnyék, szellő-lebbenés se,
izzó vágyam már eljut oly határig.
A Szerelem, szivem zsarnok vezére,
kinek megfojt a járma, ő irányít
úgy, hogy mit gyakran forditok feléje:
önnön szememmel csontvázzá silányít.
így napról napra sorvadok szünetlen
s oly titkon, hogy csak én vagyok tudója
és Ő, ki öl, ha pillantása átjár.
Lelkemnek eddig is rossz hordozója
voltam, s meddig marad, ki tudja, bennem:
mert életem fut, űzi a hal ál már.
CSORD A GYÖZÖ FORDÍTÁSA
98
LXXX
KI ÚGY DÖNTÖTT. HOGY - BÁRMIT ÁD AZ ÉLET
Ki úgy döntött, hogy - bármit ád az élet -
a csalfa vízre száll, csalóka szirtek
közé, hol életét csupán a bárka
védelmezi: ahoz közel a végzet,
s nagyon szeretne már találni révet,
mig úr a kormány mindenik vitorlán.
A szél, amelyre kormányom s vitorlám
bíztam hullámodon, szerelmes élet,
remélve, hogy tudok találni révet:
oly helyre vitt, hol tőrt ezernyi szirt vet,
s a bajt, mely hozza rám a szörnyü véget,
nem tenger rejti: rejti bent a bárka.
S kit oly soká sodort mihaszna bárka:
bolyongtam nem figyelve rossz vitorlám,
mely még időm előtt sodort a végnek,
de Az, ki alkotott, és most is éltet,
akarta, hogy elhagyva mind a szirtet
meglássam - bár csak messziről - a révet.
Mint éji fény jeiét ak ármi révnek
meglátja majd a tengeren a bárka,
ha nem takarja el vihar s a szirtek:
megláttam én is duzzadó vitorlám
alól jelzőtüzét egy másik létnek,
s akkor sóhajtva hívtam ott a véget.
99
Bár nem hittem, hogy boldog véget érek,
hisz nappal vágytam jutni ama révbe,
s e hosszu úthoz oly csekély az élet;
meg féltem is, mert törékeny a bárka,
s a szél tulontul fújja fent vitorlám,
és arra visz, hollesnek rám a szirtek.
6, bárcsak élve elhagynám e szirtet,
s száműzetésern érne könnyü véget!
bárcsak be tudnám vonni már vitorlám,
és horgonyom már lelne végre révet J
De égek, mint a villám-verte bárka,
mert el nem tudlak hagyni, régi élet!
Uram, kitől a vég ered s az élet,
míg szét nem zúzzák bárkámat a szirtek,
vezesd jó révbe szenvedő vitorlám !
TELLÉR GYULA FORDíTÁSA
LXXXI
ÚGY ELFÁRADTAM
SOK-SOK NEMTELENSÉG
Úgy elfáradtam sok-sok nemtelenség
és megszokott bűn régi járomában,
hogy félek, görbe útra tér a lábam,
s még ellenségemnek kezébe esnék.
100
A nagy barát eljött, hogy el ne vesznék,
a végtelen jóság, a makulátlan,
s aztán elszállt, többé sohase láttam,
szemeim őt hiába is keresnék.
De még itt zeng közöttünk égi hangja:
Kik megfáradtatok, hozzám vegyétek
utatok, gát közénk már nem kerülhet!
Mily szeretet, mily irgalom, mi végzet
ad tollat, hogy tniként erdők galambja
majd megpihenve én is fölrepüljek?
SÁRKÖZI GYÖRGY FORDíTÁSA
LXXXII
MÉG SOHA MEG NEM UNTALAK SZERETNI
Még soha meg nem untalak szeretni,
s foglak is, Asszonyom, amíg csak élek;
de végpartján magam gyűlöletének,
elunnak könnyeim folyvást peregni.
Jobb volna jeltelen sírban heverni,
semhogy a sírkő gyilkosomul téged
nevezzen meg, mikor testtől a lélek
különvált, bár még idejük se telt ki.
De ha egy szívnek szerelmes hitével
beéred, anélkül, hogy meggyötörnéd,
köszönetem fogadd érte cserében.
101
Ha dühöd viszont, hogy rajtam kiteljék,
mást kísérel meg: csalódik hitében;
s hálát Amornak s magamnak rebegnék.
SZEDÖ DÉNES FORDÍTÁSA
LXXXIII
AMÍG IIALÁNTÉKOM MEG NEM FEHÉRÜL
Amíg halántékom meg nem fehérül,
melyet az idő lassacskán porozgat,
veszély les rám, ha merszem arra mozgat,
hol Amor tölt s feszít íjat kevélyül,
De nem félek, ha új kínzásra készül,
sem, hogy - mert léprecsalt - rabláncra foghat,
S hogy - bár kivül verik - beléhatolnak
szivembe mérges nyílvesszői végül.
Szememből többé egy könnycsepp se csordul,
holott a szem-zugig még eltalálnak,
s nagyon nehéz útjukba állni, érzem.
S bár a büszke sugár izzása áthat,
föl nem gyújt, s bár kegyetlen képe zordul
riasztja álmom, el nem űzi mégsem.
CSORBA GYÖZŰ FORDÍTÁSA
102
LXXXIV
CSAK SÍRJATOK SZEMEK,
AKÁR A ZÁPOR
Csak sírjatok szemek, akár a zápor:
vétketekért jő el szivem halála. -
Hisz inkább az ő, mint magunk hibája
miatt sírunk már szinte megszokásból.
Rajtatok át lépegetett be Amor
oda, ahol most otthonát találja. -
Mert utat tárt neki a most halálra
vált szív, melyet már jó remény se pártol.
Nem egyenlők, mint vélitek, az érvek!
Ti éreztétek ott a kapzsi lázat
akkor, midőn bajhozótok belépett!
Ki él, helyes döntést ritkán csodálhat:
ezért elbúsít hát az íly itélet,
hogy más vétkéből száll reánk gyalázat.
VÉGH GYÖRGY FORDÍTÁSA
103
 LXXXV
MINDIG SZERETTE:~,I -
MOST IS BENNEM LÁNGOL
Mindig szerettem - most is bennem lángol,
s vágyam iránta napról napra mélyebb -
ez édes helyet, hova sírva térek,
midőn összeszorítja szívem Amor;
s meg nem feledkezem adélutánról,
hogy minden hitvány dolgom semmivé lett,
hogy arca ékesen szivembe fénylett,
és jót tenni szerel messé varázsolt.
Ki hitte volna, hogy egyszerre érjen
a támadás mindenfelől szívemben?
hogy rontanak rá édes ellenségi l
Túlerővel győzöl le, Amor, engem,
s ha nem élesztené a vágy reményem:
meghalnék, bár így nem vágytam még élni.
VÉGH GYÖRGY FORDÍTÁSA
LXXXVI
AZ ABLAKRA MINDIG GYÜLÖLVE NÉZEK
Az ablakra mindig gyülölve nézek,
honnan rám Amor ezer nyila pattant;
hogy akkor tüstént holtan nem maradtam!
Szép a halál, ha boldog volt az élet.
104
De földi börtönömben lenni félek;
mert bajra bajt hoz végtelen csapatban -
s még jobban fáj, hogy íly baj halhatatlan:
mert összetartozik a szív s a lélek.
Szegény lelkem l hosszú tapasztalásból
már tudnom kellene, hogy senki sincsen,
ki a szálló időt zablára fogja.
Intettem is a multban őt nehányszor,
"Kotródj! - hiszen nem megy korán el innen,
kinek mögötte fénylik annyi napja."
VÉGH GYÖRGY FORDÍTÁSA
LXXXVII
AHOGY A Jó ÍJÁSZ TÜSTÉNT MEGÉRZI
Ahogya jó íjász tüstént megérzi,
ha elhangzik a húrnak pendülése:
melyik nyíl rossz, s melyik lehet reménye,
a célját el melyik vesszője éri :....
épp így jól tudtad akkor, Asszony, égi
szemed találata vad szenvedésre
átjárja bensőm, és könnyekben égve
tör ki szivem - száz seb kinozza, vérzi.
Ezt mondhattad szemed találatáról :
"Szegény szerelmes, a vágy halála lészen!
Ime a nyíl, mellyellelőtte Amor."
105
A kín magához szoktatott egészen,
s már ellenséges szép szemed nyilával
nem ölsz meg, csak kettőzöd szenvedésem.
VÉGH GYÖRGY FORDÍTÁSA
LXXXVIII
MERT OLY SOKÁ KJ~SIK,
MIT R ÉG REMÉLEK
Mert oly soká késik, mit rég remélek,
s a kurta élet oly hamar elillan,
jobb lett volna, ha kellő pillanatban
belátom ezt, s rohanva visszatérek.
Sántán szököm most, meg-megrogyva lépek,
szívemnél bénaság ül oldalamban ;
s bár túl a vészen, arcvonásaimban
még ama szerelem jelei égnek.
Kik útján jártok, íme, jótanácsom :
forduljatok meg! S kikben friss a lángja:
ne várjatok Amor végső tüzére!
Én élek - ám ezerből egy ha állja.
Erős volt ellenségem is, de látom:
mély seb vágódott szíve közepébe.
CSORBA GYŰZŰ FORDÍTÁSA
106
LXXXIX
F lJT VÁ N A BÖRTÖNT, HOL ÁMOR A RABSÁG
Futván a börtönt, hol Amor a rabság
sok évén át bánt kényre-kedvre vélem,
hölgyeim, hosszú lenne clbeszélnem,
hogy mily fonák ká vált az új szabadság.
Szivem mondta: nem élne egy napocskát
magáért; s lám, föltűnt uton-utfélen
az Áruló oly álcás száz mezében,
melyek a bölcsebbet is lépre csalnák.
Ezért multamhoz így szóltam gyakorta
fohásszal: jaj, igák, láncok, kölöncök,
mind-mind jobb volt, mint járni megkötetlen.
Ó jaj, míly későn ocsudtam bajomra,
s ma mekkora kínnal feszülve pörgök,
mert magam tévhit guzsába tekertem.
MAJT É NYI ZOLTÁN FO RD Í TÁSA
XC
A SZ ÉLBEN USZÓ FÜRTJEI ARANYBÓL
A szélben uszó fürtjei aranyból
vert ezer karikában göndör ödtek,
és bája izzott ama szép szemeknek
mérték nélkül, de már örökre távol.
107
Úgy látszott, arcán irgalom világol,
nem tudom, láttam-é, vagy képzelődtem;
szerelem görbe horgávaI szivemben
csodálod, hogy fellobbantam a lángtól ?
Halandó lénynek lépte így nem repked,
csak angyali formáké; és beszéde
édesebben, nem ember módra csendül.
Eleven napot láttam, égi lelket,
és ha meg is változott volna fénye,
lazult az íj, de sebem meg nem enyhül.
KÁROLYI AMY FORDÍTÁSA
XCI
A SZÉP ASSZONY.
AKIT TE ÚGY IMÁDTÁL
A szép asszony, akit te úgy imádtál,
hamar elszállt, és nem tér vissza többet.
Én azt remélern, hogy az égbe lengett,
mert minden tette szép volt, mint virágszál.
Szived dupla kulcsát ideje immár,
mit birtokolt itt lenn, visszaszerezned,
nyilegyenesen útján őt kövessed,
mert mi lehúzzon, nincsen földi súly már.
108
Elbánva így a legnagyobb teherrel,
a maradékát csekélység letenned,
aztán, könnyű zarándok, szállsz magasba.
Hiszen jól láthatod, minden teremtett
halálba fut, s lelkünknek súlytalan kell
belépni a félelmetes szorosba.
WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSA
XCII
SÍRJATOK, ASSZONYOK S VELETEK ÁMOR
Sírjatok, asszonyok s veletek Amor;
sírjatok szeretők minden hazában,
mert meghalt, aki becsület-adásban
tudósotok volt, míg élt a világon.
Mi engem illet, keserves sirásom
kegyelmét kérem, hogy könnyhullatásban
oldódjék kínom és sóhajtozásban,
mivel szivemen könnyiteni vágyom.
Ne szűnjetek rímek s dalok zokogni,
mivel szerelmes Cino mesterünkre
várt a végső út, s elragadta innen.
109
Sírjon Pistoia és gonosz lakói,
mert édes társat vesztett el örökre,
és örvendjen a menny, hol lakozik fenn.
WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSA
XCIII
MÁR TÖBBSZÖR SZÓLT Á MOR NE KEM :
J EGYEZD FE L
Már többször szólt Ámor nekem: jegyezd fel,
arany betűkkel írd tapasztalásod :
hogy sápadozik, ki nyomomba hágott,
s egyszerre élni s haldokolni kezd el;
hatalmamat érezted te is egyszer,
szeretők közt híres volt tanuságod,
aztán kezemből más munkád kiváltott,
de most elérlek, futhatsz, nem menekszel.
És ha a szép szem, hol győzelmern égett,
s ahol időztem - ó, édes lakás az I
kemény szived már végleg megszakasztva,
a sebző íjat nékem visszaadja,
nem, nem marad orcád akkor se száraz,
mert jól tudod te: én könnyekből élek.
NEMES NAGY ÁGNES Pü RD fTÁSA
110
XCIV
HA SZEMEMBÖL SZIVEM MÉLYÉIG É R LE
Ha szememből szivem mélyéig ér le
a Hölgy képe, minden eltűnik onnan,
az erő, mely éltet minden tagomban,
elhagyja testem, s kő leszek kiégve.
E csoda néha újat szül cserébe:
az elűzött lélek erőre lobban,
s a másik szív ölén, bár megfutottan,
elégtételt talál, új honba érve,
s azonos lesz a két arc sáppadása,
mert az erő, mely életet tud adni,
még nincsen új helyén, s nincsen emitt már.
Erre emlékeztem, mikor csodálva
láttam két szerelmest egymásba-halni,
s elsáppadni, mint én, ha Ő .tekin t rám.
KERESZTURY DEZSO f O RDÍ TÁS A
XCV
B ÁR SIKERüLNE OLY J Ó L
VERSBE SZ ED N EM
Bár sikerülne oly jól versbe szednem
sok gondomat, ahogy lelkembe zárom,
nem lenne oly durva szíva világon,
mely fájdalmamért meg ne szánna engem.
111
Am te, boldog szempár - hisz nyilad ellen
ugyan mit ér sisakban, vértben járnom-,
mezítlen látsz kint s bent, bár nem kiáltom
fennszóval kínjaimat, s nem kesergem.
Mivel nézése d csillan vissza bennem,
mint üvegről tűz fénye napsugárnak:
elég a vágy, de szót se ejtek erről.
Jaj, nem ártott Péternek s Máriának
hitük, mely így csupán énellenem tör;
pedig te, szempár, csak te értesz engem.
MAJTÉNYI ZOLTÁN FORDíTÁSA
XCVI
E VESZTEG LÉS
MÁR ÚGY MEGUNDORíTOTT
E veszteglés már úgy megundorított
s a sóhajtások hosszu háborúja,
hogy gyűlölettel gondolok a gúzs ra
_ reményre, vágyra -, mely körülszorított;
de itt ez arc, melyet lefestve hordok
keblemben, s látok mindenütt kigyúlva -
ez kényszerít, s a régi kínba újra
_ hiába minden - mindig visszahullok.
112
Ott vesztem el, midőn a szép szabadság
útját elvágták, elzárták előttem,
mert rosszra visz, mi csak szemnek mulatság;
egykor vesztembe is magam mehettem,
s most követnem kell más kemény parancsát,
pedig csak egyszer hullt a bűnbe lelkem.
TELLÉR GYULA FORDíTÁSA
XCVII
Ó, SZÉP SZABADSÁG,
ITT HAGYTÁL MAGAMBAN
Ó, szép szabadság, itt hagytál magamban,
s hogy elmentél, magamnak megmutattál :
milyen is volt az első sugaraknál
kapott sebem, mely ím, gyógyíthatatlan.
Most két szememben olyan áhitat van,
hogy mitsem ér se józan ész, se kantár,
s a látás mínden földi dolgot útál,
úgy elmerült az c1ső pillanatban.
Már nem tudok figyelni más be~zédre,
csak hogyha vesztemről: ha Róla szólal,
az Ő nevét kiáltom szét a légbe.
113
S a Szerelern sem ösztökél egyébre,
máshol nem jár a láb, s a kéz a tollal
nem tud mozdulni másokat dicsérve.
TELLÉR GYULA FORDíTÁSA
XCVIII
ORSO. CSATAMÉNEDRE FÖLCSATOLHAT
Orso, csatarnénedre fölcsatolhat
zablát a kéz, mely futását lefojtja,
de nem a szívre, mert fékét eloldja,
ha tett heviti, és tespedni borzad.
Ne sóhajtozz: belőle ki nem olvad
értéke, bár most nem léphetsz porondra;
közhir terjeszti, és mindenki mondja,
ott küzd a harcban, ott nyer diadalmat.
Elég, hogya csatatéren jelen van
a mondott napon, oly jelvény szinében
mit idő, szeretet, virtus s a vér ad,
s kiált: "Közös a vágy bennem suramban,
kinek most nem szabad követni engem,
s mert nem lehet velem, bánkódva hervad."
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
114
XCIX
MERT TUDNI VÉLEM, ÉS MERT TUDN I VÉLED
Mert tudni vélem, és mert tudni véled,
hogy mindkettőnk reménykedése csalfa:
a legfőbb Jó elé vigyük vigaszra
szivünket, hol majd boldogságban élhet.
Hisz mint a rét, olyan e földi élet,
de kígyót rejt a fű s virágok alja,
s csupán azért, hogy lelkünk léprecsalja,
csupán azért mutatja mind a szépet,
így hát, ha azt kivánod, hogy szivedben
a végső perc előtt nyugodt lehessél,
ne menj, ne járj a törtető tömegben.
Bár méltán szólhatsz ellenemre: Testvér,
te jó utat mutatsz, de szívesebben
bolyongasz ott, hol eddig tévelyegtél.
TELLÉR GYULA FORDíTÁSA
C
AZ ABLAK.
HO:NNAN HOGYHA KEDVE TÁMAD
Az ablak, honnan hogyha kedve támad,
kinéz Napom, s hová rátűz a Párja,
s a másik ablak, hol ha megcibálja
Boreas, a fagynak hangja árad;
115
s a sziklakő, hol nyáridőn kifáradt
Asszonyom elmélyedve ült magába
(ó, mennyi helyre lépett itt a lába,
s hányfelé vetett szép személye árnyat I),
a zord szoros - ott estem szerelembe -
s a tavasz, mely évenként felszakítja
bennem sebét egy régi-régi napnak,
és szavai és kedves arca pírja,
mik mélyen vésődtek fájó szivembe :
teszik, hogy szemeim sírni akarnak.
LUX ALFRÉD FORDÍTÁSA
CI
KORA PRÉDÁJA LEHETÜNK MI, S FÁJÓK
Kora prédája lehetünk mi, s fájók,
Annak, ki minden élővel kegyetlen,
s a világ, jaj, oly hamar elfeledten,
már kurta idő múltán futva hágy ott.
Sok kínért csekély kárpótlást találok,
ím, már a végső nap kondul szivemben,
s Ámor mégsem hajít ja el bilincsem,
csak kéri könnyemet, a régi sápot.
Tudom, hogy éveinket elrabolja
a sok nap, óra, perc; nem tévelyegtem:
nagyobb erő gyűrt le, mint a varázslat.
116
Hiszem: a hét s hét éves küzdelemben,
vágyam s elmém harcában győz a jobbja,
ha ember itt lenn jót előre láthat.
MAJTÉNYI ZOLTÁN FORDíTÁSA
cn
CAESAR, MIKOR A TISZTELT FOT FOGADTA
Caesar, mikor a tisztelt főt fogadta
az áruló egyiptomi kezéből,
mitsem mutatva torz örvendezésből,
így szól az írás, fennszóval siratta.
És Hannibál, amikor megriadva
országát verni látta szörnyü vésztől,
a zokogók közt kacagott vitézül,
így öntve ki dühét s búját miatta.
így rejti minden lélek azt, mit érez,
ellenkező ruhába, hófehérét
gyászához öltve, gyászost öröméhez.
S ha nevetek, vagy ajkamon kel ének,
teszem, mivel egyetlen menedék ez,
hogyelrejtsem szavát a szenvedésnek,
SÁRKÖZI GYÖRGY FORDíTÁSA
117
 CIII
GYŰZÖTT HANNIBÁL, ÁMDE GYŰZEDELMÉT
Győzött Hannibál, ámde győzedelmét
nem forditotta sorsának javára.
Édes úr, intlek, jól vigyázz reája,
hogy hasonlatos véled meg ne essék J
A Medve tombol: bocsait leverték,
május havában leltek szörnyü pástra;
dühöng, s hogy rajtunk bosszúját megállja,
karrnot s agyart mereszt, s gerjeszti lelkét.
Tehát míg szívében friss kínja sajdul,
vitézlőkardodat hüvely ne rejtse,
inkább útján mindőtök arra törjön,
amerre hív a kedvező szerencse,
mely hírt, nevet adhat halálodon túl
ezer s ezer esztendőn át a földön.
MAJTÉNYI ZOLTÁN FORDíTÁSA
CIV
VÁRTUK ERÉNYED,
ÉS BENNED VIRÁGZOTT
Vártuk erényed, és benned virágzott
már, mikor Amor kelt véled csatára,
most méltó gyümölcsöt terem virága,
reményem parthoz közelíted, áldott.
118
Szivem súg: jegyezzem papírra, látod,
mitől fakad nevednek glóriája;
mert márványból nem véshető a mása
olyan tartóssá, mint ha penna szántott.
Caesar, Marcellus - hiheti-e bárki -
s Aemilius s Africanus babérját
birná-e üllő, pöröly kalapáini ?
Pandolfo, ezek muló, gyatra munkák;
de örök hírt látsz, ha bírsz messze látni,
mit nagy jainknak emel a mi M úzsánk,
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
CV
SOHA ÚGY, MINT IDÁIG ÉNEKELTEM
Soha úgy, mint idáig énekeltem J -
Hogy senkinek se kelljen: ne piruljak.
Megunnak végül mindenféle szépet,
]ajongni váltig: megsegit-e engem?
Hull rám a hó szünetlen, egyre hull csak,
s kél már az új nap, az alvó felébred.
A jómodor: dicséret; sőt, ki vágyam
fölszítja, szinte vágyom, hogy a nőben
büszkeség lenne (gőg nem), s főt emelve
(nem garral) lépegetne :
Ámor király, ha nincs is kard kezében.
119
Rossz út előttem? - Térjek vissza gyorsan.
Nem vár hajlék? - Fű-ágy altasson akkor.
Nincs kelyhem már aranyból?
- Karcsú üvegpohár hadd oltsa szemjam.
Én is voltam Péter gyámoltja. - Vége I
Ki érti, értse, én magam megértem:
rossz bérleményben gazdálkodni átok.
Menekszem onnan a magányba, félre.
A PÓ Phaetont mélybe húzta régen,
a rigó meg szépen túlpartra szállott: -
no lássátok I Én sem raboskodom hát:
nem bolondság a zátony-szirt ahabban
s a tőr a lombban. Engemet nagyon bánt,
ha gőgök árnyba vonják
egy-egy szép hölgy erényét óhatatlan.
Van, ki elillan, kérő szó ha kéri,
van, ki felel, bár nem kérdezte senki,
jégszív hevét esengi,
éj s nap halálát hívja és reméli.
Szeresd - úgymond a régi szó -, ki téged!
Tudom, hogy mit beszélek. Amde mindegy:
ballépteinket illő megfizetnünk.
Szelid hölgy - s nem kiméli kedvesét meg.
Csal a fügének héja. Arra intek:
nem jó szemünket túl magasra vetnünk,
s otthonra lelnünk van mindenfelé hely.
Makacs reménnyel meg nem él az ember;
én is kerengtem táncban már elégszer.
Időmmel, a kevéssel
ne undorítsam Őt, kiért szivem ver.
120
Ú, adja hinnem a világ királya,
ld híveit erdő mélyén nyugosztja,
hogy drága botja
majd ott terelget, hol füvell a nyája.
Versem homályba burkolt némelyeknek,
s hálót ha vetnek rá, semmit se fognak.
Vékonyra fonjad - megjársz a kötéllel.
Nem jó a sánta rend az embereknek.
S meg kéne vetned lábad? - Lent birod csak.
Szürkére koptat sok csodát a kétely,
Mit mélyed érlel: édesebb a szépség.
E sziv kérgét, mely fölnyitotta: áldott
a kulcs, s a láncot, lelkem zord kőtését
leoldta róla végképp,
hogy keblemből sok-sok sóhaj kisz állott.
Most néki fáj ott, hol előtte nékem,
s fájdalma édes balzsam az enyérnre:
Amoroak hála érte,
hogy - bár nem csökkent - én többé nem érzem.
A csend ölében fölzengő beszéde,
hang, melytől szerteszéled gondom árnya,
a hús, a zárka, melyben ég a lélek;
ruháján ében ibolyák sötétje
s bent szenvedélye forró lángolása,
tartózkodása, [óízlése: hévnek
s féltékenységnek két forrása, egybe,
szelid mederbe őmlők, hol felettébb
szeretnék elmerülni: mind szivemre
támadt, s birtokba vette;
és szép szeme immár jobb útra vet fényt,
121
hogy rajta mennék bánatb61 örömbe.
Ó, titkos üdvöm, s benne béke, fegyver-
nyugvás és harc, kegyetlen,
gyertek társamnak testi börtönömbe l
Kacajra, könnyre indít, lám, a múlt baj,
mert meg nem untam hinni az Irásnak,
s vidulva mámtól várok egyre jobbra:
éveim mérern, csöndbe, jajba fúltan.
Szép lombba bújtarn, verni ott tanyámat;
tehát csak hálám szálljon a goromba
csapásra, mely kioltva lobogásom,
lelkembe írta (lássam): lesz dalomnak
ha1l6ja holnap, s híve a világon;
s azt meg - nos, elkiáltom-
törölte, hogy tartott bátortalannak.
Sebzöm és orvosom dicsérem érte;
irott versnél több szól hozzá szivemben,
öl és éleszt szünetlen,
fagyaszt s melenget egyaránt a lénye.
CSORBA GYŐZŐ FORDíTÁSA
eVI
SZEM"NEM-LÁTTA IFJÚ ANGYAL AZ ÉGBŐL
Szem-nem-látta ifjú angyal az égből
vigyáz6 szárnyon szállt e hűvös partra,
hol egymagamban jártam végzetemre ;
122
majd látván engem társ, vezető nélkül,
hálót szőtt, melynek selyemből fonatja,
s a zöld fűbe, hova léptem; kivetve,
megejtett akkor; később nem is bántam,
oly j6 volt édes szeme sugarában.
MAJTÉNYI ZOLTÁN FORDíTÁSA
eVII
NEM LÁTOM MÁR,
MENTSÉG SZÁMOMRA, HOL VAN
Nem látom már, mentség számomra, hol van. -
A szép szemekkel oly régen csatázom,
hogy félek - mert nincs soha nyugovásom -,
a túl sok kíntól szivem összeroppan.
Szökném, de a szerelmes fény ha lobban,
mely átjár éjjel-nappal, úgy találom :
dz és öt év után is oly sugárz6n
vakít, hogy még az első nap se jobban.
És szép szeme mindenhol ott ragyog már.
Őt kell látnom, bármerre is tekintek,
az ő fényét vagy másét, gyúlva rajta.
123
Egy fácska oly babér-erdőt teremtett,
hogy Ellenségem árnyain bolyongván,
könnyen cipel, hová épp kedve tartja.
CSORBA GYŐZŐ FORDÍ T ÁSA
CVIII
Ó, MINDEN FÖLDI HELY
LEGBOLDOGABBJ A
6, minden földi hely legboldogabbja,
hol egyszer ő megállt Amor szavára,
s áldott szemének rámvetült sugara,
hogy körben felderült a lég ragyogva;
gyémánt képecskét könnyebben faragna
szét az idő, semmint hogy azt a drága
látványt elvenné tőlem, mely bejárta
szivem, semlékként tündökölve lakja.
Ha visszatérek hozzád, mindahányszor
legörnyedek nyomára itt, hol állott,
s melyet szép lábáról e hű por őriz.
De ha nemes szívben nem alszik Amor,
kérd meg Senucciómat, ha erre látod,
adózzék pár sóhajjal, könnyel ő is.
CSORBA GYOzO FORDÍTÁSA
124
CIX
Ó. J AJ. HÁNYSZOR RÁM RONT ÁMOR.
DE HÁNYSZOR
6, jaj, hányszor rám ront Amor, de hányszor I
Ezerszer is naponként s éjjelenként,
s ilyenkor fölidézem azt a szemfényt,
melytől szivem már mindörökre lángol.
S megnyugszom tőle: bennem pirkadáskor,
délben s vecsernyekor s harang ha zeng szét,
olyan békét áraszt e szép jelenség,
hogy rossz emlék s jaj-baj mind messze pártol.
A könnyü szellő, melyet tiszta ajka
mozdít illendő szókat hordva szárnyán,
hogy édes dedi támadjon nyomában,
akár az Éden gyöngéd-lágy fuvalma.
Számomra nincs egyéb vigasztalás már,
tört szívem nem kap új erőre másban.
CSORBA GYŐZŐ FORDÍTÁSA
CX
ÁMOR A SZOKOTT HELYRE ÜZE ENGEM
Amor a szokott helyre űze engem,
s én megszorítva, mint ki támadást vár,
s körültekintőn lesve körbe-járkál:
régi rnentséggel vértez érn magam fel.
125
Megfordultam, s oldalsó árnyra lestem,
mit nap vetett, és láttam álldogálván
Őt, ki - hiszem, ha rá nem szed az ármány-
méltóbb volna mint örök égi szellem.
Szívemhez szóltam: "Mért remegsz, te árva?"
E gond alig hatolt bennem a mélyre,
már megjelent szeme ölő sugára,
mint ha mennydörej és cikázva kéve
egyszerre sújt: igy ért - belém találva -
szép szeme fénye s édes köszönése,
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
CXI
AZ ASSZONY,
KINEK SZíVEM ÉG AZ ARCÁN
Az asszony, kinek szívem ég az arcán,
elémbukkant, hol üldögéini szoktam
szerelmi ábrándok közt; s meghajoltam,
s a tisztelettől sápadt lett az orcám,
S hogy zavaromat észrevette aztán,
felém fordult olyan csodálatosan,
hogy Juppiter - bármily nagy dühre lobban -
elejti fegyverét, s úr lesz haragj án.
126
Csevegve ment, míg én remegve néztem,
és alig bírtam elviselni hangját
s a parázsló fényt, mely szemébe lángol.
S midön ez üdvözlés emléke zsong át,
a legkülönb gyönyörűséget érzem,
s nem kerget fájdalom, se most, se máskor.
LUX ALFRÉD FORDíTÁSA
CXII
SEN NUCCIÓM,
SORSOM VÉGRE EL HADD MOND]AM
Sennuccióm, sorsom végre el hadd mondjam,
s mit élnern kell, hogy az miféle élet:
a régi láz gyötör, s mindegyre égek,
Laura vezet, noha vagyok, ki voltam.
Szelídnek láttam itt, büszkének ottan;
kegyesnek most és jónak, majd keménynek;
hol könnyű kedvre vált e szűzi lélek,
hol nyájas, hol meg vad haragra lobban.
Itt ült le egyszer, édesen dalolt ott;
megfordult itt, ott léptét visszafogta ;
itt szívem járta által szép szernével ;
127
ott szólt egy szót, amott reám mosolygott,
s komoly lett itt. Urunk, nagy Ámor foglya
s e gondoké vagyok csak nappal-éjjel.
SZABOLCSI ÉVA FORDíTÁSA
CXIII
TÉGED, ,SENNUCCIÓM,
NÉLKüLÖZVE,CSONKÁN
Téged, Sennuccióm, nélkülözve, csonkán
(bár lennék teljes és boldog tevéled I)
ide űzött e vad istenitélet,
mit váratlan hozott garázda orkán.
Itt védve vagyok; így megindokolnám,
mért van, hogy menny kövétől mit se félek,
mint azelőtt, és mért nem lett csekélyebb
izzó vágyásom, szemernyit se fogyván.
Hogy megláttam Ámor királyi sátrát,
tudtam, honnét ez édes, lágy fuvallat,
mitől lég enyhül, mennydörgés enyészik.
Hol Hölgyem az úr, lelkemben zsarátját
fölszítva Ámor, félelmem kihamvadt:
mi lenne még, ha láthatnám szemét is?
SZED6 DÉNES FORDíTÁSA
128
CXIV
AZ ALJAS BÁBELB6L,
HONNÉT A SZÉGYEN
Az aljas Bábelből, honnét a szégyen
kipusztult már, s mi jó, az messze hagyja,
és kínok fészke lett s a bűnnek anyja,
elszöktem én, hogy megmenthessem éltem.
Magam vagyok most, s Ámor az, ki tépnem
virágot s verset egyaránt kiszabja,
s csak véle szólok ; vígság régi napja,
amin tünődöm: ez maradt segélyem.
Nem fontos már siker, szerencse nékem,
sem önmagam, sem hitvány dolgok léte:
kihalt a láng körűlern és belőlem.
Két embert kérek csak: első szivében
felém a jóság nyíljon már, s a béke,
másik szilárdan álljon és erősen.
SZABOLCSI ÉVA FORDíTÁSA
129
 CXV
FENSÉGES HÖLGYET
PILLANTOTTAM ÉN MEG
Fenséges hölgyet pillantottam én meg
két hódolója k özt, s mellettük állva
azt is láttam, ki Föld és Ég királya;
emerről én, amarról a, Nap égett.
Aztán, hogy fénye szebb szerelmesének,
érezte, tündöklő sugárba zárja,
rámnézett vígan; ó, ne lenne bár a
jövőben sem hozzám ennél keményebb I
A féltékenység, mely kigyúlt szivemben
íly nagy vetélytárs láttán. egycsapásra
ellobbant, és derű szállt rám helyébe.
Az meg könnyes-bús arcát dugta menten
elébe rántott kis felhő-palástba .
oly mélységesen fájt legyőzetése.
CSORBA GYŐZŐ FO RD ÍTÁSA
CXVI
NEM MO NDHATÓ É DESSÉ G G EL T ELÍT V E
Nem mondható édességgel telítve,
mit szép arcából meritett figyelmem
aznap, mikor lezárult volna könnyen
- mást ne lásson, kisebb szépre tekintve -.
130
elhagytam őt, ki minden vágyam üdve,
bár elmém megszokta, csak rá tekintsen,
s mást nem is lát már, és előtte minden
egyéb látvány méltó csak gyűlöletre.
És Valchiusába, egy zárt völgybe tértem
enyhülést lelni fáradt sóhajomra,
elmerülve Amorral a magányban.
Nincs asszony itt, csak sziklára, patakra
látok, s egy perc tükrébe nézek mélyen;
egyre újra támad memóriámban.
WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSA
CXVII
HA TÁN A SZIRT,
MELY VŰLGYüNKET BEZÁRJA
Ha tán a szirt, mely völgyünket bezárja
(nevét is innét adták volt e tájnak),
szemérmes arccal Róma városának.
a vállával viszont Bábelnek állna,
sóhajaimnak könnyebb lenne szállta
fö ldjére élő álmaim honának ;
hisz most is. bár szétszórtan, eltal álnak,
hov á küldöm, s nem térnek rossz irányba.
131
És őket ott oly kedvesen fogadják,
hogy - úgy látom - nem fordul vissza egy sem:
jó ott időzniök, azon a tájon.
Szemem borús; hajnalló szürkületben
az elvesztett vidék után fakadt vágy
megríkat, és tovább fárasztja lábom.
CSORBA GYŐZŐ FORDÍTÁSA
CXVIII
AZ ELSŐ SÓHAJ MÁR TIZENHAT ÉVE
Az első sóhaj már tizenhat éve,
hogy elhagyta ajkam, közelg a végső,
bár úgy tünik, csak írnént szállt az első,
mióta nincs a búmnak hossza-vége.
Édes a keserű, s az átok éle
hasznos, és nyűg a perc: mégis előre
könyörgöm, sors, mi dalom ihletője,
két szép szemét, halál, ne döntsd a mélybe.
Ez lettem én, bár néha mást szeretnék,
s ha akarnám is azt, gyöngére válva
megnyugszom én e semmi-akarásba;
132
s az új könnyekkel sajgó régi emlék
tanúm: nem változott e szív s a vágya,
ezerszer lázadok, s mindig hiába.
TAKÁTS GYULA FORDÍTÁSA
CXIX
EGY ASSZONY, SOKKAL SZEBB,
MINT TOZ A NAPBAN
Egy Asszony, sokkal szebb, mint tűz a napban,
s bár egykorúak, fényesebb a fénye,
mert híres a szépsége,
vonzott, s mint zsenge ifju én követtem.
Minden eszrnémben, tettemben, szavamban
Ő vezérelt (föld ritka tüneménye),
s vitt sokezer ösvényre,
s mindig előttem szállt lebegve fennen:
csak érte lettem azzá, aki lettem.
Hogy közelről szemébe nézni mertern -
mert oly nagy volt szerelmern -,
kora időírn nehéz műbe fogtak,
s így, ha egyszer a vágyott révbe érek,
remélern, bárha holtnak
hisznek is, Altala sokáig élek.
Sok évig vont ez Asszony nagy utakra,
míg ifjonti vágyakban izzva égtem,
de csupán - most megértem-
azért, hogy ritka próba alá vessen;
csak árnyát, leplét, ruháit mutatta
133
magából, arcát nem födte fel értem,
s jaj, azt hittem egészen
ismerem már. Mind ifjú éveimben
boldogított: öröm rá emlékeznem.
Most mind többet látok belőle mégis,
hiszen csak az imént is
olyannak tárult fel, milyennek én még
nem láttam Őt, s ettől jeges félelmet
szült szívem, s ott a jég még,
s lesz mindaddig, míg karjai ölelnek.
Ám dermedés, félsz nem volt akadálya,
hogy oly bátorságot adjak szivemnek,
hogy Őelébe menjek,
hogy szeméből több édességet nyerjek.
És Ő kegyes jósággal vetve hátra
fátylát szemem előtt: "Barátom, nézzed,
mily szép vagyok - szólt -, s kérjed
mindazt, mi éveid számához illik I"
"Asszonyom - mondtam -, nagy ideje izzik
szerelmern érted, s most oly lángra lobban,
hogy én ez állapotban
elvesztem akaratom a tiédben."
S ím, bűvösen csendül fel hangja zsongva,
s felel nekem aképpen,
hogy félni s remélni késztet azóta:
"A földi nagy tömkelegben olyanra
ritkán lelsz, ki hiremről hallva szólni,
nem érzett volna gyúlni
szivében egy szikrát, bár kis időre;
de a Restség - ki a jót megzavarja -
134
kioltja tüstént, az erényt megölvc;
s támad a Bűn uralma,
ki nyugalmasabb életet igérget.
Amor elsőnek tárva föl elmédet
sok olyast mondott nekem bizonyságul,
hogy látom: hő becsvágy gyujt,
mely méltóvá tesz tisztes nagy célodhoz.
Mint ritka barátaim egyikének
egy Asszonyt mutatok most,
kire szemed még örömestebb nézhet."
így akartam szólni: "Ez lehetetlen I",
mikor Ő szólt: "Szemed csodálva felvesd
e legtitkosabb helynek
Asszonyára, ki oly ritkán köszönt lényt I'~
S homlokom már elborult szégyenemben :
éreztem, lelkem újból tüzesebb lesz.
És ő játszódni kezdett,
mondván: "J ól látom, lelkedben mi történt:
mint pompás napsugarak, tündökölvén
eltüntetik más csillagát az égnek,
arcom kevésbé szépnek
tűnik, mert nagyobb fénye túlragyogja.
De én hivemtől nem válok el mégsem,
hisz ő s én sarjadozva
egy tőn lettünk: ő előbb, én későbben."
Kibomlott erre szégyenem csomója,
mely boggal nyelvem némá ra kötözte,
mély zavarral gyötörve,
s látván, hogy ő is lát, beszédbe fogtam:
"Ha igaz, mit hallok, boldog az óra
135
s áldott Atyátok, ki díszül s gyönyörre
küldött egykor a földre,
s az idő, míg futottam nyomotokban I
Csak az igaz utat fájlalom, jobban,
mint mutatom, hogy letévedtem róla.
De vágyam izzó volna,
hogy jobban ismerjem Őt s a Te lényed."
Töprengve válaszolt, s nekern szegezve
tekintetét, az édest,
e szavakkal véste arcát szivembe:
"Minthogy örök atyánknak ez így tetszett,
együtt születtünk halhatatlanoknak,
s mit érsz vele, botor had?
esendő voltunk vált volna javadra I
Ifjak, szépek, örvendők, szeretettek
voltunk; de már ott tartunk, íme, végül,
hogy ő szárnybontva készül
megtérni ős menhelyére az égben,
én pedig árny vagyok csak. Elbeszéltem
mindent, hogy érts, mint tudtam, bárha kurtán ..."
S mar lábai mozdultán :
"Ne félj, hogy tőled messze mennék" - mondta,
s zöld babérlombot körül két kezével
halántékomra fonva,
megkoszorúzott a fényes füzérrel.
Dalom, ha úgy vélik, hangod homályos,
Mondd: "Nem bánom, mert hőn remélve várok
új üzenetet, mely az igazságot
világossá teszi, beszélve nyilván.
136
Nem másért jöttem, mint sarkalIni tettre,
ha az, ki szórnba bízván
nem csalódott, engem utnak eresztve."
MAJTÉNYI ZOLTÁN FORDíTÁSA
cxx
A RÉSZVÉT-VERS,
MELY SZELLEMÉT URAMNAK
A részvét-vers, mely szellemét Uramnak
tükrözte, s fennkölt jóságát irántam,
oly mélyen meghatott, hogy mitse vártam,
s lám, ujjaim máris tollat ragadtak:
nyugodjék meg: végső marása annak
nem ért még, kit majd egyszer mindahányan
elszenvedünk, bár lépcsejére hágtam
gyanútlanul a földöntúli laknak;
de visszafordultam, mert írva állt a
szemöldökfán: nincs itt a pálya vége,
ameddig rendeltettem e világba,
ám nap meg óra nem látszott kimérve.
Ne bánkódjék hát érettem hiába,
keressen méltóbbat dicséretére.
CSORBA GYŰZÖ FORDíTÁSA
137
 CXXI
NÉZD, ÁMOR,
EZT AZ IFJU HÖLGYET ITTI LÁDD
Nézd, Amor, ezt az ifju hölgyet itt! Ládd,
erőd fitymálja, s nem segít bajomban,
és két ily ellenség közt él nyugodtan I
Te fegyveres vagy - szoknyásan, mezitláb,
virágok közt ül ő, feje fedetlen,
irántad gőgös, és velem kegyetlen.
De hogyha - én rab - bízhatom kegyedben,
s íjad még hord, s nyíl is van benne éppen:
állj bosszút érted, jó uram, meg értem!
CSORBA GYŰZŰ FORDÍTÁSA
CXXII
TIZENHÉTSZER FORDULT AZ ÉG
FELETTEM
Tizenhétszer fordult az Ég felettem,
mióta nem-hanyatló lángra gyúltam;
de ha elém idézem néha multam,
fagy mar belém a perzselő melegben.
Bölcs szó: előbb cserél hajat az ember,
mintsem szokást; s az érzék elfakultan
az érzést nem lankasztja: - megtanultam.
Súlyos .burkunk bűn-árnyékot növeszt benn.
138
6, jaj, mikor jön majd a nap, ha végre
gyors éveim futásán elmerengvén
e hosszu kínokból, tűzből kilép ek ?
Megérem-c, hogy mint régen szeretném,
az ékességes arcra, drága képre
csak rnint illő, oly gyönyörködve nézek?
CSORBA GYŰZŰ FORDÍTÁSA
CXXIII
BÁJOS SÁPADÁS, MIT MOSOLYA MÉZE
Bájos sápadás, mit mosolya m éze
szerelmea felhőfátyollal fedett be,
oly dicsőséget árasztott szivembe,
hogy majd kiugrott arcom közep ére.
Megtudtam akkor: Éden annyi lénye
mint néz egymásra, oly látható lett e
kegyes gondolat, más nem ismerhette,
de látom én, másikra sose nézve.
Az együttérzés minden moccanása,
amely szerelmes h ölgyön megjelent már,
durvább, mint akkori szép látomásom.
139
Földre sütött szemérmes pillantása
némán szólt hozzám, de érteni tisztán:
Ki ragadja el tőlem hű barátom?
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
CXXIV
SZERELMEM,
SORSOM S L ELKEM FUTVA BORZAD
Szerelmem, sorsom s lelkem futva borzad
a mától, s visszatér a múltba egyre;
s úgy szenvedek, hogy nem ritkán epedve
irigylern őket, kik már túl lakoznak.
Szerelmern szívem dúlja, s nincs a sorsnak
gyógyírja rá; lelkem meg, mint a kerge,
sír és dühöng: kínok tüzére vetve,
míg élek, harcaim sosem nyugosznak.
Boldogságomnak nem kél újra napja,
sőt rosszabb támad majd a rossz helyébe,
s félútját megjártam már életemnek.
Ah, nem mint gyémánt - mint üvegdarabka
hull el kezemből a jövő reménye,
s gondolataim törten szétperegnek,
CSORBA GYOzO FO RD ÍTÁSA
CXXV
A GONDOLAT, MI FELDÚLT
A gondolat, mi feldúlt,
amily makacs, goromba,
öltözködnék illő szó-öltözetbe,
ki engem éget s elfut,
a hévből része volna, .
s Amor ott, hol még alszik, ébredezne:
ily magányos se lenne
fáradt lábam csapása
mezőn és dombon által
szememnek harmatával;
és égne ő, ki mintha jégbül állna,
de áhítja, hogy engem
csak tűz és láng öleljen.
Am m~rt Amor legyöngít,
és megrontja tudásom,
csikorgó s nem édes r ímmel beszélek:
mégis, benső erőit
a lombon, külső háncs on
nem mindig láthatod meg a növénynek.
Tekintsd, mit rejt a lélek,
Amort s a szép szem-árnyat,
mely lángom enyhülése.
Ha kínom kitörése
talán sirásba vagy panaszba árad:
az egyik kárt tesz bennem,
másik az ékes rímben.

140 141
Ti mézes, könnyü versek,
legelső rohamában
Amornak nem volt egyéb semmi vértem ;
6, lesz-e, aki edzett
szivem feltörje bátran,
hogy legalább siralmam elldsérjen?
Valaki, úgy ítélem,
ottbenn lakik, s úrnömet
elém festi, dicséri, s
ha szólnék róla én is,
pusztultnak érzem túl-csekély erőmet:
jaj, így futott el tőlem
én édes segítségem.
Mint gyermek gyakorlatlan
forgatja nyelvét bontva
mit elmondani s elhallgatni sem bír:
vágy biztat szakadatlan
szólnom, s akarom, hallja
szép gyötröm, mielőtt elrejt a mély sír.
Ha más örömöt nem tűr
mint önnön édes képét,
s elutasít minden mást,
halljad, te part, te zöld pást,
add sóhajomnak széles repülését,
hogy megjegyezzék szólván,
milyen barátnőm voltál.
Te tudod, ilyen szép láb
földed nem érintette,
csak aznap, mikor nyomát rajtad hagyta:
szívem megtörve hozzád
142
tér vissza, s véle teste,
hogy titkos eszméit veled megossza.
Bár megőrizted volna
itt-ott elhintett léptét
virág és fű közében,
hogy én keserves éltem
könnyezve ott megkapja enyhülését,
de nincsen nyugovása,
kétkedik tétovázva.
Bármerre nézzek szerte,
derűt s fényt látok ottan,
s gondolom, itt szállt szeme rebbenése;
füvet, virágot szedve,
gondolom, töve ott van,
hol part és foly6 közt lejtett a lépte,
itt ült le pihenésre,
s fogadták zöldbe vonva
virágok és harasztok;
így mind-mind egybe vagytok
s biztosabbat tudni nem annyi volna.
Milyen vagy, boldog lélek,
ha már csak benned élek?
És te, szegényke és kicsinyke versem,
disztelen alakodban
maradj csak a vadonban I
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
143
 CXXVI
HABOK FR'ISS, ÉDES ÁRJA
Habok friss, édes árja,
hol tagjait kibontva
fürdött a Hölgy, ki egyedüli nékem!
Nemes fa törzse ága
- emlékszem felsohajtva -,
hová, mint oszlophoz, simúlt a fényben!
Fű és virág a réten,
a könnyü rokolyától
takarva hó-redőkbenI
Aldás a levegőben,
ahol e szép szemekkel sebze Amor I
halljátok mind, kivánom,
fájdalmas és utolsó vallomásom !
Ha egyszer ez a végzet,
s az ég fakasztja könnyem,
mig Amor pillantásomat lezárja:
egy jámbor itt s közétek
ássa el árva testem, .
s pőre lelkem megtér igaz honába.
Nyugton megyek a halálba, .
ha kísér e reményem
ama kétséges útra,
mert fáradt lelkem tudja,
hogy csöndesebb öböl sehol se lészen,
békésebb sírveremre
csontja s megtépett húsa úgyse lelne.
144
Eljő az óra, sejtem,
hogy szokott pihenőre
a bűbájos, kényes Vad visszatérjen,
ahol meglátott engem,
s a nap áldott örökre;
vigan, vágyón, körültekintget értem,
s nem lel; ó, kegy az égben I
por lettem, kőbe rejtve.
Amor serkentse akkor,
hogy égig felsohajtson
oly édesen, melytől a menny kegyelme
rám száll, szűnik haragja,
mig ő kendővel könnyét szárogatja.
Viruló ágról hullott
- jó emlékezni rája -
kerengő virágzápor az ölébe,
alázatosan ült ott
dicsőségébe zárva,
. omló szerelmes szirmok fellegébe.
Szállt a könt ős-szegélyre,
a sz őke hajfonatra,
mely színarany lehetne
gyöngyökkel elkeverve;
olyik a földre ért, olyik a habra,
vagy tétován forogva
majdnem beszélt: - Ez Amor birodalmal-
Szóltam, ki tudja hányszor,
ijedten, önfeledten:
"íme, a mennyország édes leányaI"
Elborított a mámor,
145
 isteni lényt figyeltem,
orcája, csevegése, kacagása
ragadott más világba,
a valóból kitépve
sóhajtoztam, rebegtem :
"Ide mikors mint jöttem?"
Vélvén, nem itt vagyok, de fönn az égbe.
E tájat megszerettem,
azóta másutt: se nyugtom, se kedvem.
Ha ékes volnál, dal, miként kívánnád,
túlléphetnél e réten,
s járnál az emberek között merészen,
KÁROLYI AMY
ÉS WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
CXXVII
A SZERELEM, MELY ÖSZTÖKÉLI TOLl;AM
A Szerelem, mely ösztökéli tollam,
legyen most tárgya sajgó rímeimnek,
melyek csüggedt lelkem mélyén lakoznak.
Hogyan kezdjem s végezzem? Jaj fejemnek!
Kivel bajomról tárgyalok bajomban,
kétségben hágy: a szói botladoznak.
De mégis elmondom, hogy mik kinoznak:
szivembe írta Amor, megtalálom,
s e történethez gyakran visszatérek,
mert enyhül, míg beszélek,
.gyötrelmem, s addig sóhaj sincs a számon.
146
Elmondom, hogy ha képek
ezrére nézek is gonddal, merően :
egy asszony édes arca ring előttem.
Mióta sorsom rosszra fordulása
legfőbb javamtól álnokul s kegyetlen
és durván elrekesztett, haj I azóta
Amor csak emlékekkel éltet engem.
Így hát, ha a földet ifjúi láza
bújtatja zöld ruhába, csillogóba,
bár asszony ő, ki1átom én alóla,
ki1átom még a bájos zsenge lánykár.
S ha följebb hág a nap s lobogva lángol,
olyan mint hogyha Amor
szórná - nemes szivet legyőzve -lángját.
S ha a nappaira fátyol
borul, mcrt a nap térül egyre félre:
Őt látom élete csúcsára érve.
A fák lombját, a pázsit ibolyáit
el-elnézvén, midőn a fagy megenyhül,
s a jobb csillagzatok erőre kapnak:
még az a lomb és ibolyácska zsendül,
mellyel kezdette volt Amor csatáit,
s nyert rajtam mindmáig tartó hatalmat,
s édessége a gyönge héjazatnak
finomlea tagjain, melyek ma is még
rejtik nemes lelkét (miatta nékem
minden szépség idétlen
kívüle): élőként idézi ismét
147
 szelídségét elébem,
mely akkor nyilt ki, és csak nőtt azóta:
búm egyetlen szitója s altatója,
Ha olykor nap fényében tündökölve
a dombsoron túl látom, hó világol,
nap hó felett, úr lesz Amor felettem
e földinél több bájos arc havától,
mely messziről is megrikat s közelre
kerülvén elvakít és győz szivemben,
mert ott a szűz-fehér s arany szinekben
olyan tárulkozik meg újra s újra,
mit rajtam kívül más aligha látott.
S oly forró, tiszta vágy fog
- mosolygó sóhajtásától kigyúlva -,
hogy nem szűnhet: tovább fog,
s örökké élni. Nincs hatalma rajta
a nyárnak, és a vad tél el nem oltja.
Nem bámulhattam egy-egy éji zápor
után keringő bolygót fenn a tiszta
égbolton, harmat s dér kőzt fellobogva,
hogy ne az a szép szem nyílt volna vissza
- sorsom mentsége, melyet drága fátyol
árnyában láttam rég. S mint akkor, ott a
sz épségüktől az égboltot : ragyogva
könnyektől, úgy látom e két szemet még,
s miattuk mindörökre lángban égek.
. Ha nap keltére nézek,
a fény kel, mely szülte szivem szerelmét;
148
s napnyugtakor szemének
vélem láthatni félre-fordulását:
komor sötétség jelzi távozását.
Ha szemern piros rózsát s hófehéret
látott arany vázácskában remegni
- szűzi kezecskék törték akkor éppen - ,
úgy vélte: annak orcáján mereng, ki
minden csodánál több a benne éledt
három szépséges-szép erény jegyében:
mert szőke fürtök dőlnek a törékeny
és tejnél villogóbb nyak-ívre, s édes
tűztől pompázik az arc tisztasága.
A vízparton, ha sárga
s fehér virág mozdul meg, már elég ez:
és földereng a táj s a
nap, mely széltől zilált aranyhajával
elhozta őt, ki megperzselt a vággyal.
Megszámolom a csillagot az égen,
s minden vizet apró üvegbe rejtek:
így hittem tán, mikor tollat ragadtam,
hogy új eszmét ily csöpp lapon kifejtsek :
azt, hogy hányan fürödtek fénykörében
a legszebbnek, ki hasonlíthatatlan,
s kitől ezért soha el nem szakadtam,
s nem is fogok. S ha futnék mégis olykor,
égen-földön megállít, mert szünetlen
itt érzem tört szememben,
s halálra emésztődöm már e gondtól.
149
 Nos hát, így áll szerelmem;
nem vágyok látni más nőt, s meg se látok,
s nevét sóhajtva máshoz nem kiáltok.
Te, Dal, tudod j6l, hogy bármit beszélek,
mind semmi szenvedélyem titka mellett,
mely untalan foglalkoztatja elmém.
Hogy hosszú balszerencsém
nem ölt meg, ahhoz bíztatása kellett;
mert oly távol kerülvén,
sir6 szivem sírba vitt volna régen.
Viszont igy? A halált még késni kérem.
CSORBA GYŐZÖ FORDíTÁSA
ex XVIII
ITÁUÁM. KÁR RÁDOLVASNI. GYARLÓ
Itáliám, kár rádolvasni, gyarló
szavakkal kenni halálos sebed,
mit tucatszámra hordsz e drága testen -
de s6hajthatok tán még, úgy lehet,
hogy megérezze PÓ, Tiberis, Arnó,
hol búsan űlök - s kérlek, ki kereszten
függtél, Mester, a Kegyelem eresszen
.újfent közénk, hogy látnád: gyönge húsát
országodnak - mit megkedvelt a lelked,
Uram, s kegyelmed -
mily semmi okból tépi háborúság I
S a durvult szívek gúzsát,
mit összegörcsölt vad Mars, pillanat
150
alatt tíz ujjad lazitsa, megoldja -
s tedd, hogy Igazad,
gyarló vagyok bár, nyelvem kidalolja.
Ti pedig, kiknek forgandó szerencse
ím gyeplőszárát kezetekbe adta
e szép hazának, melyet nem szerettek -
feleljetek: a sok kibérelt szablya
itt mit keres? s a barbár vér veres be
zöld tájainkat mért mártja? Jegyezd meg:
csalárd lidércek csak bajra vezetnek I
Semmit se láttok, mindent látni vélve,
s hűnek remélve álnok szíveket;
ki sok zsoldost tart, biz sok fizetett
ellenség közőrt kucoroghat félve!
S vajon honnan kél e
szörnyű özönvíz? minő sivatag
zúdítja ránk, sok édes, zöld mezőnkre?
Ki éli túl? No, ragadd ki magad
bajból, mi tőled kapott bősz erőre!
A bölcs Természet jól intézkedett
rólunk, mikor védpajzsul Alpokat tett
közérik s a német veszettség közé.
Magunk törtünk önnön javunkra: vak lett
találékony dühünk - és így esett
belénk a rüh! Ha farkast együvé
terelsz a nyájjal, s rácso t raksz köré,
ilyenkor rosszul persze csak a j6 jár I
S kiktől freccsent ránk mind e toccsanó sár?
Garázda fajzat, k6bor gyülevész,
melynek véknyába - bármely könyvbe nézz! -
151
Marius egykor akkorát döfött,
hogy attól koldul még, megemlegetve,
s a szornjas vitéz a patak fölött
víz helyett csak az ontott vért vedelte.
Caesar felől akár hallgassak is most,
ki mezeinket hajdan szanaszéjjel
e barbár vérbe mosta, vasunk mit ontott -
de baljós csillagokkal most az éjjel
gyűlölve szikráz: szívetekbe nincs rost,
mit szenvedélytek immár meg ne bontott
vón' - s dühöngve rontott
reá e honra, mely a Földnek éke t
Minő csapás, minő sors, micsoda bűn ám
elkötni símán
a szomszéd koldus jószágát t S a vége
az, hogy külföldön válogatsz pribékbe -
pedig minő bűn fogadni pribéket,
kinek a kardja s lelke eladó J
S csak azért szólok, hogy igazat beszéljek;
számon haragból nem ered a szó.
Még nem tapasztaltátok épp elégszer
a bajor szélhám milljó cselvetését,
mely a Véggel nyeglén csak játszik olykor?
Kárnál jobban fáj népem szenvedését
látnom, ha vérét dúsan önti kényszer:
mi bévül hajtja, haragja az ostor.
Jókor, vagy bárha rosszkor -
gondold meg, népem: önmagát a német
mi sokra tartja - s téged árul ingyér t
Ú, nemes latin vér,
152
vesd ki magadból, lökd ki már e férget t
S többé magadnak már faragott képet
ne csinálj kongó, ám üres nevéből l
Csökönyös nép t az ég haragja bárhol
elér: no, tégy hát elméd vak hevéről -
hisz a baj nem jő, s nem mulik magától.
Avagy nem itt tanultam volna járni?
Nem itt volt tán a fészkem is? Vajon
másutt tápláltak volna drága tejjel?
Hazám nem ez tán, melyben én vakon
megbízom, édes anyaföld, ki várni,
rám várni őrzöd szülém porát, mellyel
Uram, megindítsz? S ti lehajtott fejjel
lássátok meg: amelyre nap se süt még,
a fájdalmas nép könnyét, hisz zokogva
és enyhülésért nálatok kopogva,
Isten után tőletek várja üdvér -
de ha hiába, hát majd maga üt szét
a német közt, s ha talpraszökken,
mind megmutatja - s a harc nem tart sokáig t -,
hogy olasz szivökben
él még a virtus, élnek ősapáik t
Mert lám, urak, az idő eliramlik,
az élet véle röppen el, s a válla
mögül halálunk kandikál! Ma éltek,
de gondoljatok jókor a halálra:
a pőre lélek egyedül sikamlik
majd át a síkos Úton t S ennyi vétek
terhét rárakni bizony jobb, ha féltek t
Hányjátok el, mig át juttok e Völgyön,
153
valamennyit - s a bús nép átkait
mi rátok vonta, átváltsátok itt,
hogy törlesztésre íródjék a kölcsön,
jótét formákat öltsön:
kétkézi munka, szellem
legyen belőle s könyv, vagy költemény -
igy száll e Földre kellem,
s igy tár utat az égbe föl remény I
Vigyázz, dalom, megintlek :
csak fínoman zenél jen kellemed I
Kevély népség között kell dallanod,
hol ősi rosszak tiltják vallanod,
s hol, szép Igazság, tiszta szellemed
ezer gonoszt is szít ma ellened.
Próbálj szerencsét I Hangod zengve zengjen:
lelkes jobbaknak Iéssz majd menedéke-
tőlük kérdezd meg: "Nos, ki véd meg engem?"
Mert én kiáltok: - Béke, béke, békeI
RÓNAI MIHALY AND MS FORDfTAsA
CXXIX
GONDOLATOK S HEGYEK KÖZÉ
VISZ AMOR
Gondolatok s hegyek közé visz Amor;
hiszen ha lábom járt ösvényre téved,
békém komor békétlenségbe fordul.
Hol ér oson magános parti tájon,
S hol dombok kőzt árnyas völgyecske mélyed,
154
hajszolt szivemre megnyugvás csak ott hull;
kacag, vagy könnye csordul,
reménykedik, fél - mint szerelme készti:
s arcom, mely hű tükörként vall felőle,
dúltan s engesztelődve
gyors változását változón idézi;
azt mondaná, kinek nem új e látvány:
egy-láng ez, és nem tudja, hányadán áll.
Hegycsúcsokon, vad rengetegbe bújva
nyugszom ·meg kissé: mindegyik lakott hely
halálos ellensége lett szememnek.
Rágondolok léptenkint újra s újra
Hölgyemre, hogy - mely érte szaggatott fel -
kinomból hányszor formált játszi kedvet.
S ily mézédes keservet
nincs bennem elcserélni semmi szándék,
s szólok magamban: "Amor sorsod őre
lesz tán egy jobb időre,
s - öngyűlölő - más megszeret talán még."
így kószálok, s fel-felsóhajtva kérdem:
"Valóra válik? és mikor? s miképpen?"
Hol domb vagy nyúlt fenyő teríti árnyát,
megállok ott, s a szomszéd szirt falára
ráfestem bájos arcát képzeletben.
Aztán magamba nézek: fojtva jár át
a meghatottság. "Mit nyertél, te árva,
és mit vesztettél ?" - suttogom rekedten.
Mégis: letéphetetlen
csüggök, bolond, a vágyrajzolta képen,
magam felejtem, s elbűvöl varázsa,
155
s megnyugtat öncsalása
lelkemnek, mert elhozta őt elébem.
S úgy elkápráztat pompás látomásom,
hogy szédülésem tartósnak kívánom.
Sokszor jelent meg - elhinné-e bárki? -
zöld rét ölén, s hol tükröt tart a csermely,
'ezüst felhőn, bükk lombok sátorában
oly csábosan, hogy fényében megállni
nem tudna Léda lánya sem sikerrel,
miként halványabb csillag napsugárban.
Minél nagyobb magányban,
minél sűrűbb vadon mélyén kerengek,
ábrándozásom annál szebbre festi.
S midőn köddé ijeszti
a nyers való, ott helyben dermedek meg,
élő kövön nehéz, élettelen kő,
emberszobor : síró, író, merengő,
Mit szomszéd csúcsok árnya el nem érhet,
társ nélkül ég felé törő oromra
serkenti lábam forró gerjedelmem;
felmérem ott, mivel sujtott az élet,
s a kín felhője szívemről foszolva
bőséges könnyekké gyűlik szememben;
"Mily tér rekeszt el engem
szép arcától?" - töprengek, és csodálom,
mert mindig itt van s mégis messze, messze.
S kérdem magamba lesve:
"Jaj, mit teszel? Talán egy más határon
ő szintén távollétedet siratja."
S e.gondolat nyugalmam visszaadja.
156
Az Alpok láncain túl,
hol tündöklőbb az égbolt és vidámabb,
ott látsz viszont, Dal, csillogón szökellő
pataknál, hol a szellő
friss-zöld babérfák illatával árad:
ott él szivem, s ki elragadta tőlem,
itt puszta kép maradt csupán belőlem.
CSORBA GYÖZÖ FORDíTÁSA
cxxx
ÉS MERT AZ IRGALOM BEZÁRT ELŐTTEM
És mert az irgalom bezárt előttem,
megnyílott hát a kétség útja, s messze
vetődtem két szemétől, amelyekbe
- a sorstól - hűségem díját reméltem.
Könnyre születvén én is abból éltem,
sóhajjal táplálom szívem csak egyre:
de lassan már nem bánkódom ezért se,
a zokogás is, hidd el, drága nékem.
Egyetlen kép van csak szívembe zárva,
Zeuxis, Phidías, Praxiteles sem
alkotta, náluk égibb elme szárnya.
157
Ha egyszer nem elég száműzetésem,
nem rejt el numíd- s szittyaföld határa
sem, az Irigység ott is meglel engem.
TAKÁTS GYULA FORDíTÁSA
CXXXI
SZERELEMRŰL
DALOLNÉK OLY MERÉSZEN
Szerelemről dalolnék oly merészen,
hogy kőkemény kebléből százezernyi
sóhajtás szállna egy nap, s százezernyi
vágy gyúlna lángra megfagyott szívében,
s változni látnám pírban s hófehérben
arcát, szemét könnyezni s erre-arra vetni
búsulva, mintha szánakozna ennyi
hibája által ejtett szenvedésen,
s a tűzpiros rózsát az arc havában
megnyílni, és ama csodás fehéret
- márvánnyá dermeszt e Gorg6-igézet-,
s egész magát, s így éltem e szakában
nem bánatot, de büszkeséget érzek,
hogy sorsom még későbbre őrizett meg.
SIMON GYULA FORDíTÁSA
158
CXXXII
HA NEM SZERELMET,
AKKOR HÁT MIT ÉRZEK
Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek?
És ha szerelem ez, minő, miféle?
Ha jó, miért van oly halálos éle?
Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes?
Miért sirok-rívok, önként, ha égek?
s ha kénytelen, mit ér a könnyek éje?
Élő halálnak kéjes szenvedése
miért ölelsz, ha én egyet nem értek?
S ha egyetértek : nincs ok fájdalomra.
Mély tengeren, kormánytalan bolyongok
egy gyönge bárkán, összevissza szélben.
Tudásom oly kevés, a bűnöm oly sok,
hogy nem tudom magam se, [ó mi volna;
fázom hő nyárban, s égek puszta télben.
SÁRKÖZI GYÖRGY FORDíTÁSA
159
 CXXXIII
ÁMOR CÉLUL TETT KI
SZEME NYILÁNAK
Amor célul tett ki szeme nyilának,
vagy mint havat napra, viaszt a tűzre,
párát a szélbe, s roskadásig űzve
rekedt vagyok már kérlelni donnámat,
Szemedből szállt rám a gyilkos találat,
nem segít más hely s a muló idő se;
tőled fakad (játékos kedved szőtte)
nap, láng, vihar, s lényem sinylődve bágyad.
Gondolatod a nyíl, orcád az ékes
Nap, vágyam a tűz; mind e fegyverekkel
Amor átszúr, elvakít, lerombol;
éneked angyal-hangja s lelkes, édes
szavad, míg létem segítségre nem lel,
a sodró áram, melyen életem forr.
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
CXXXIV
NINCS BÉKÉM ÉS ERÓM SE H ÁBORÚRA
Nincs békém és erőm se háborúra;
félek s remélek, jég és tűz a lényem;
egekbe szállnék, s mászom porba hullva;
s világot ér át koldus ölelésern.
160
Őröm nem nyitja cellám, s rám se csukja,
nem köt, de el sem oldja kötelékem;
Amor nem öl meg, kínjaim sem unja,
szabaddá sem tesz és nem is hagy élnern.
Szem nélkül látok s nyelvetlen jajongok ;
segítséget lesek s pusztulni vágyom;
másért égek magamtól undorodva.
Kenyerem jaj, könnyek k özőrt mosolygok;
egyképp irtózat életem s halálom.
Érted jutottam, Hölgyem, ily nyomorba.
CSORBA GYŐZŐ FORDíTÁSA
CXXXV
MENNÉL MESÉS·FURÁBBAN
Mennél mesés-furábban
élt bármi jószág távoli vidéken,
mindinkább, úgy itélem,
rám hasonlít; Amor, ide vezettél.
Ahol a virradat kél,
arra jár egy madár, nincs soha párj a,
önként merül halálba,
és élete megújhodik csodásan.
Lám, éppen íly magányban
él az én vágyam eszmék fellegében,
ormain nap felé gördülve buzdul,
161
éppígy hamvába pusztul,
s feléled, előbbi sorsába térten;
elhamvad, meghal, s él, erőre kelve,
hasonlót lelve a főnixmad árban.
Veszélyes szikla-zátony
ind dél-tengerben, természettől fogva
vasat vonz, elorozza
a fából, hajókat süllyeszt le mélyen,
így érzek, örvényében
vad sírásnak; mert a szépséges szikla
makacs gőgje s haragja
tenger-mélységbe süllyeszti világom
(elvette szívemet, amely vas-módra
összetartott engem, s most szerteomlok) -
e szirt mohóbban vonzott
húst, mint vasat. Életem szörnyü sorsa I
Bár élő test vagyok, vonz egy veszélyes
eleven, édes mágnes partja, látom.
Távol nyugat szegélyén
él egy olyan jámbor, csöndes vadállat,
hogy jobbat nem találhat
senki, de bajt s halált hordoz szemében:
ügyeljen ám serényen
a veszélyre, aki feléje indul:
ha szemtől szembe fordul,
baj éri; de másként nézheti békén.
Óvatlan, szenvedőn, én
vesztembe futok; minden kínom áthat,
s még mennyi vár rám, de a .telhetetlen
vágy vak, süket; s veszetten
162
úgy elragad, hogy e szép, szent ábrázat
s kedves szempár halálom okozója,
ez angyal-forma, ártatlan, szelid lény.
A messze déli tájon
forrás buzog, elnevezték a Napról,
ez minden alkonyatkor
felforr, de reggel megdermed a habja,
és annál fagyosabbra,
mennél közclgőbb a nappali bolygó.
Az én sorsom hasonló:
könny-kút vagyok, és forr az árad ásom,
ha ékes Napvilágom
távozik, bús magány bevonja akkor
szemem, mert számára fekete éj jő,
s meggyúlok ; de ha fénylő
sugárban kel élő Napom aranylón,
kivül-belül más természetre váltok,
jéggé válok, ő hozza megfagyásom.
Más forrás Epirusban,
bár hideg -:- így olvastam leirását -,
meggyújt kioltott fáklyát,
ám elhamvasztja, mikor ég s világol;
az én lelkem, mit Amor
nem sebzett még, a hölgyhöz közelegve,
kiért sóhajtok egyre,
rögtön és mindenestől lángra lobban;
ilyen mártirt se mostan,
se rég nem látott se Nap, se planéták;
egy kőszivet késztetne szánalomra:
ha tüzem ég lobogva,
163
a fagyos-ékes erények kioltják.
Többször meggyujtott s eloltott egészen,
tudom, mert érzem gyakorta haragban.
Túl minden partjainkon
híres Fortuna-sziget erdejéből
két ér foly: egyikéből
aki iszik, meghal a kacagástól,
s meggyógyul másikától.
így élek én: meghalnék nevetésben
a gyönyörtől, mi részem,
ha folyton le nem csitítana kínom.
Amor, vezetsz te bizton,
hát hallgassunk e titkos kút helyéről;
mikor a Bika és Nap egybekelnek,
a legbőségesebbek
habjai, s mindig jut a permetéből.
Éppígy folytonos a szemern sirása,
úrnőm láttára legjobban patakzón.
Dalom, ha kérdi bárki,
mit teszek? - Mondd: Egy nap szikla tövében,
Valehius ában ered a Sorga árja,
ott él Ő, nincs ki lássa,
csak Amor, ki léptét kiséri híven,
s annak képe, kiért rá szenvedés jut:
mindenkitől fut, bajos rátalálni.
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
164
CXXXVI
CSURRANJON LANG
A MENNYEKBŐL FEJEDRE
Csurranjon láng a mennyekből fejedre,
ki makkon éltél, s forrásvízre szoktál,
de mást koppasztva, ím, megtollasodtál,
rossztét lélek, ki így híztál kerekre I
Pelyhes fészkedből kelve kerekedve
nől minden rosszunk, mely már több a soknál,
bendőnek, ágynak s bornak, mit beszoptál,
szolgája te, kinek csak bűn a kedve l
Palotádhosszat csitri lányok testét
vének nyüvik; a gyertyát ördög tartja
hozzá, s még tükröt is, hogy jobban essék I
Mikor még tüske tépett s tél viharja,
hitted, hogy ágyad ily puhára vessék?
s hogy bűzöd majd ai Úr orrát facsarja?
RÓNAI MIHÁLY ANDRÁS FORDíTÁSA
165
 CXXXVII CXXXVIII
NO. KAPZSI BÁBEL. FÁJDALOM KÚTJA.
JÓ HASASRA RAKTAD DüHÖDÉS SZÁLLÁSA

No, kapzsi Bábel, j6 hasasra raktad Fájdalom kútja, dühödés szállása,

az Úr dühével zsákadi és a vétek bún iskolája, bősz, eretnek oltár I
Jupiter s Pallas térdéről ma téged Hamis, rossz Bábel vagy, ki Róma voltál,
Vénusz és Bacchus oltárára kaptat. sóhajnak, könnynek nincs itt megállása.

S bár az Igazság vajmi lassan baktat Alság kohója, börtön szörnyü mása,
s én meg sem érem - új szultáni széket, hol n ől a gaz, s hol minden jó kihalt már I
új szultánt látok, ki eljő avégett, Élőknek pokla I Krisztus Urunk hol jár?
hogy egy legyen csak székvárosa: Bagdad. Csoda, hogy vár még büntető csapása I

Eldől a gőgös bástya és a bálvány, Atyáid ellen hol veszed a merszet,

s bévül kiégett udvaroncok ingét ki egykor sz űzi szegénységbőilettél,
majd tűz harapja, lángja szerteszállván. orcátlan ringyó? És mi a reményed?

Szép szellem lesz a Föld gazdája mindég ; Paráznaságod tán, vagy ebül szerzett
meglátjuk még, arany sugárban állván, kincsed? Konstantin pedig vissza nem tér I
közénk igézni nagy műveit is még. De reng a föld, mely hátán tűr ma téged.

RÓNAI MIHÁLY ANDRÁS FORDíTÁSA RÓNAI MIHÁLY ANDRÁS FO RDí TÁSA

166 167
 CXXXIX CXL
MINÉL FORRÓBB A VÁGY ÁMOR, KI ESZMÉMBEN
SZÁRNYAM KITÁRNOM ÉL ÉS VILÁGOL

Minél forróbb a vágy szárnyam kítárnom, Amor, ki eszmémben él és világol,

Ó, drága jó barátaim, felétek, és királyi székét szivemben tartja,
a sors annál több félre-útra késztet, olykor fegyverben kilép homlokomra,
s annál több fondorlattal tiltja szállnom. szemembe zászlaját kitűzi Amor.

Lázong szivern, ha másfelé bocsájtom, De kihez szerelem s kín titka láncol,

s mindig napfényes völgyetekbe tér meg, gyúlt reményemet fékezni akarja,
hol tengerünk a part ölébe mélyed: hogy ész, tisztelet s szégyen gúzsba rakja,
nemrég is sírva kellett tőle válnom. vakmerőségemért haragja vádol.

Én balra, ő meg útját jobbra vette; s Amor riadtan visszafut szivembe,

ő Jeruzsálembe, én Egyiptomba; félbe hagyván, mit vállalt, sírdogálva
kényszer vont engem, őt Amor vezette. elrejtőzik, szem elé ne kerülne.

De a sok tűrés ír a fájdalomra; Én mit tehetnék, ha uram is gyáva,

s hogy együttlétünk ritka vagy rövidke, és örökre magányba menekülne?
hozzá vagyunk - törvényhez szinte - szokva, Ki hűn szeret, annak jó lesz halála.

CSORBA GYÖZÖ FORDíTÁSA WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA

168 169
 CXLI
MINT NÉHA FÖLHEVüLT,
MELEG rooaa
Mint néha fölhevült, meleg időbe
a fényhez hű kis pille, csacska, kósza,
csapódik más szemébe megbomolva,
halállal s más kínjával nem törődve,
így szállok én is sorsom végzetébe,
szemének napja vonz oly mézet ontva,
s vágyat, hogyelseper mindent a sodra,
s az értelem elvész Amor kezébe.
A fényes szempár untan néz le, látom,
azt is tudom, hogyelpusztulok ebbe,
mert ily bánattal ki állhatna lábon?
De oly varázzsal bűvöl el szerelme,
hogy haragját siratom, nem halálom,
s lelkem vakon megy végveszedelembe.
TAKÁTS GYULA FORDíTÁSA
CXLII
HOL ÉDES ÁRNYAT
SZÓRNAK SZÉT A LOMBOK
Hol édes árnyat szórnak szét a lombok,
odáig űzött egy garázda csillag,
boltívéről perzselt a harmad-égnek;
170
. a langy-szerelmes szellő már a halmok
havát elfújta, újítván az évet;
zsendült a fű, zsendültek mind az ágak.
Nem sarjadtak még oly finomka ágak,
nem ringtak szélben oly zöld-rezge lombok,
nem láttam még úgy feltámadni évet;
riaszthatott, égethetett a csillag,
nem kellettek hűvös nyugalmu halmok,
inkább mélyárnyú Fája csalt az égnek.
Babér óvott haragjától az égnek;
s mert gyakran hívtak volt a kedves ágak:
el-elkószáltam erdők, enyhe halmok
tájára, ám oly fák sehol, se lombok,
melyekre gyöngédebben tűz a csillag,
s nyom nélkül bírnak annyi terhes évet.
Erősebb lettem, élve évre évet,
s követtem immár jószavár az égnek:
megtértem áhitattal - tiszta csillag
fényénél -, vártak rám a régi Agak,
mindegy volt: földre hullnak épp a lombok,
vagy zöldbe öltöznek megint a halmok.
Folyó, rét, szikla, erdők fái, halmok:
megsinyli mind a koptató sok évet;
kérem: bocsássanak meg hát e Lombok,
ha engem, fáradt vándorát az égnek,
nem tarthattak tovább a csábos Agak,
mihelyt rámfénylett a valódi Csillag.
171
 Elbűvölt akkor rég a drága Csillag: .
örömmel jártam bármiféle halmok
ormát, csak nyúljanak fölém az ágak.
Most életem - vesztvén helyet meg évet -:-
új ösvényt tár fel, ösvényét az égnek:
jobb a gyümölcs mint a virág s a Lombok.
Más szerelem, Lombok, másfajta Csillag,
más égbeszállás kell, másfajta halmok
(eljött azéve I) és másforma Ágak.
CSORBA GYŐZŐ FORDí TÁSA
CXLIII
ÉDES HANGOD
MIDŐN CSENDüLNI HALLOM
Édes hangod midőn csendüini hallom
- övéit szólaltatja így meg Ámor -,
égő vágyam mint roppant máglya lángol,
halott szív is föIizzanék e hangon.
Szép hölgyem emlékéhez visszahajlom :
édes nyugalmat árasztott magából,
s oly bájt, hogy gyakran nem harang szavától,
sóhajtól kellett álmomból riadnom.
Haját szellő zilálta, hátranézett;
és igy tér meg szivembe, ily csodásan,
mint hogyha kulcsát tartaná kezében.
172
De a gyönyörrel roskasztó igézet
lefogja nyelvem, hogy ki ne kiáltsam,
mint trónol ő bennem, szerelmesében.
CSORBA GYŐZÖ FORDíTÁSA
CXLIV
SOHA NEM JÖTT HAJNAL
PIRKADVA SZEBBEN
Soha nem jött hajnal pirkadva szebben,
s amint az égről elvonult a pára,
a szivárvány ívét ily tarkaságba
még nem láttam ragyogni fényesebben,
s oly lánggal, mint mikor magamra vettem
szerelmern gondját és baját, arcára
nézvén, amelyhez - még vékony is szárnya
dalomnak -, embert mérni lehetetlen.
Ámort láttam oly édesen ragyogni
a szép szemekből, hogy e naptól fogva
előttem minden látvány elsötétült:
Senuccio, őt láttam íját ajozni:
s bár éltem biztonságban nincs azóta,
őt .vágyom mégis viszontlátni végül.
TAKÁTS GYULA FORDíTÁSA
173
 eXLV
VIHETSZ, HOL FüVET,
SZIRMOT IRTV A ONTJA
Vihetsz, hol füvet, szirmot irtva ontja
tüzét a nap, s északi dermedésbe,
s hol könnyebb szekerének repülése,
s ahol rejtője él, s ki visszaadja,
vihetsz szerény s szerencsés, büszke sorba,
édes kék ég alá, vagy zord vidékre,
legyen nappalja hosszu, vagy az éje
örök, vihetsz érett vagy zsenge korba,
lehetnék égben, földön és alatta,
magas tetőn, völgyben, vizes lapályon,
mint szárnyaló szellem, s mint teste rabja,
a hír emeljen, vagy sötétbe rántsen :
nem változom sem én, sem éltem arca,
folytatva másfél évtized sirásom,
SIMON GYULA FORDíTÁSA
eXLVI
6, SZIKRA-VIRTUS ÉKITETTE, DRÁGA
Ú, szikra-virtu's ékitette, drága
szellem, ó, mennyit énekeltem érted,
ó, párjanincs tanyája szűz erénynek,
érdemre épült, biztos mívü bástya,
174
Ó, láng, Ó, élő hó fölé vigyázva
elhintett rózsa, mit tísztulva nézek,
gyönyör, amelytől szárnyra kélek,
s. amelynek napnál égetőbb a lángja,
széthordaná neved a tág világba
versemnek, hogyha értenék, a hangja,
s ismerne Baktra, Tana, Thule tája;
de ha négy égtáj nem hallhatja, hallja
az Alpok s a tengerölelte drága
ország, s az Appenninek lánca rajta.
SIMON GYULA FORDíTÁSA
ex LVII
MIDON A SZENVEDÉLY,
MELY FÉKKEL ÉS KÉT
Midőn a szenvedély, mely fékkel és két
tüzes sarkantyuval kormányoz engem,
tullép Uralkod óm megszabta renden,
hogy elcsitítsa szellememnek éhét,
meglátja Őt, ki minden titkos érzést
olvashat homlokomra Irva fennen,
s meglátja Amott megzavart szemekben
villámlaní, parancsoló vezérét,
175
ekkor, mint ki érzi a menny haragját
feje fölött, hátrálni kezd, remegvén,
szenvedélyem félelmek féke tartja.
De ha riadt remény és elhaló láng
csillámlott lelkem áttetsző üvegjén,
nem egyszer főlderített édes arca.
SIMON GYULA FORDíTÁSA
ex LVIII
SEM A TICINO, PÓ, TIBERIS, ARNO
Sem a Ticíno, Pó, Tiberis, Amo,
Eufrát, Tigris, Nílus, Gangesz, Szajna,
Széles Timávusz, Indus, Rhone, se Rajna,
Iber, Tanaisz és a hűvös Ebro,
sem repkény, bükk, fenyő, boróka fojtó
árnyéka szívem lángját nem lohasztja,
csak egy patak s egy kis babérfa lombja,
az.ünnepelt, a rímeimbe zsongó.
Egyetlen társain ő Amorral szemben,
s fegyverrel élje napjait, ki véle
bolyong a gyorsan szökkenő időben.
176
Nőjj hát, babér, hajolj folyód vízére,
s ki ültetett, könnyed s mély énekekben
írjon dalt árnyékodban hab-zenére.
TAKÁTS GYULA FORDíTÁSA
ex LIX
KEMÉNYSÉGÉBEN
MEG-MEGENYHüL OLYKOR
Keménységében meg-megenyhül olykor
emez angyali lélek, és derült-szép
arcán mosoly terül szét,
s nyájas szeme is enged a szígorból.
Mi lesz hát most a fájdalom-foganta
sóhajtások jövője?
Ők adtak hírt felőle,
milyen reménytelen, szorongva élek.
Ha pillantásom (hogy szivem nyugodna)
ráhull egy-egy időre:
mintha mellém szegődne
a Szerelem, segítené, hogy éljek.
De harcaim azért véget nem érnek,
s nem száll szívemre békesség se végképp:
hisz meanél több reménység
csábít, annál égőbb vágy lángja rombol.
CSORBA GYŰZŰ FORDíTÁSA
177
 CL CLl
KÉRDEZLEK,LELKEM, ÁDÁZ, VAD TENGEREKRŰL
MIT GONDOLSZ, MIT ÉRZEL SZÉLVIHARBAN

Kérdezlek lelkem, mit gondolsz, mit érzel? Adáz, vad tengerekről szélviharban
;ár béke? :agy szünet sem lesz csatánkban ?" nem fut fáradt korm ányos úgy a révbe,
_ "Hogy mi vár ránk, azt nem tudom; de láttam, mint én, hová a vágynak űz reménye,
gondunkra nem tekint örvendezéssel." futok sötét s zord gondoktól zavartan.

"Mi haszna, ha éppen két szép szemével Embert még nem bűvölt úgy halhatatlan
izzó tűz télen, s megfagyaszt, ha nyár van?" sugár, mint engemet szép szeme fénye,
_ "Nem Ő, hanem ki úr a drága párban." csodás fehérje és fekete szén]e,
"Mit ér, ha e fölött hallgatva néz el?" hol Amor nyilakat gyárt lankadatlan.

_ Ha néma is a nyelv, a szív keserve Nem vak, de válla tegzes, úgy találtam,
olykor hangos lehet, s a könnytelen vig mezítelen, ha mit nem rejt az illem,
arcnak titkon zokog a szenvedése. nem képre írt, élő, szárnyas legényke.

Bár az aggályt, mely benne felgyülemlik, Sok titkát megmutatta nékem innen
át tudja törni, nem csitul az elme: Amor; e szép szemekbe nézve láttam,
a sorsvert kétkedve néz nagy reményre. mit róla mondtam írva vagy beszélve.

SIMON GYULA FORDíTÁSA SIMON GYULA FORDíTÁSA

178 179
 CLU
EZ A SZELíD ÉS ANGYAL-TESTű, EMBER
Ez a szelíd és angyal-testü, ember-
arcú vad medvék s tigrisek szivével
űzi lelkem nevetni, sírni, kétely
s remény közt, hogy megállapodni nem rner.
Ha meg nem szán, vagy szét nem tép a nem-mel,
hanern kettő közt forgat szépszerével,
úgy érzem lassanként szívemhez ér el
az édes méreg, s végez életemmel.
Törékeny lelkem elfáradva érzi,
hogy sok egyszerre ennyit elviselni:
pirulni, elsápadni, fázni, égni.
Kifutva innen vágyik megpihenni,
mint az, ki éltét egy-két perc sbevégzi:
nem tud, ki halni fél, semmit se tenni.
SIMON GYULA FORDíTÁSA
CLUI
SZÁLLJ. FORRÓ SÓHAJ,
SZÁLLJ HIDEG SZIVÉBE
Szállj, forró sóhaj, szállj hideg szivébe,
olvadjon már a jég, kegyelme gátja;
halandónak ha égig ér imája,
halál vagy részvét jő, s a kínnak vége.
180
Szállj, édes gondolat, szólj néki kérve,
hisz szép szeme bajom aligha látja:
s ha ő vagy sorsom vesztemet kivánja,
hát nem tévelygek többé vak reménybe.
Ha részben is, elmondatom ma véled,
hogy nyugtalanság s árny borul eny érnre,
míg néki békés és derűs az élet.
Szállj bátran, Amor lesz utad vezére;
s hiszem, hogy balszerencse már nem érhet,
ha meg nem csal napom derülö fénye.
SZABOLCSI ÉVA FORDíTÁSA
CLIV
MINDEN CSILLAG,
ELEM S AZ ÉG TEREMTO
Minden csillag, elem s az ég teremtő
ereje hozta ezt az eleven fényt
a gondban versenyezve létre; s ekként
napfény s természet legszebb tükre lett ő.
E mű fenséges, bájos il oly megejtő,
hogy nem nyughat meg rajta földi szemfény.
túltenne, látszik, minden mérce rendjén,
amennyi bájt két szép szemébe rejt ő.
181

Szeme sugáritól, bármerre néz,
lángra lobban a lég, s olyanná válik,
hogy elbeszélni minden szó kevés.
Értéktelent az ember itt nem áhít,
hanem nemes virtus kél benne. És
szépségtől hamvad el a talmi vágy itt.
SIMON GYULA FORDíTÁSA
CLV
SE JUPPITERT.
SE CAESART NEM RAGADTA
Se Juppitert, se Caesart nem ragadta
el oly düh ölni karddal s mennykövekkel,
amilyent szánalom nem olthatott el,
s gyilkát mindkettő többször félre rakta.
Laura sírt, s uralleodóm parancsa
hallgatni s látni küldött engemet, mely
eltöltött fájdalommal, félelemmel,
s egész valómat csontig áthatotta.
Rajzolta, sőt kivéste ezt a képet
számomra Amor, s őrzi itt szivemben,
szép szóit is, miket gyémántba vésett,
182
és vissza-visszajön, hogy azt ügyesen
nyitó kulccsal kinyitva, benne féltett
kincset: sóhajt és könnyeket keressen.
SIMON GYULA FORDÍTÁSA
CLVI
ÉN LÁTTAM
ANGYALI LÉNYÉT E FÖLDÖN
Én láttam angyali lényét e földön,
égi szépségét, melynek párja nincsen.
S mert hozzá álom, árny és füst a minden,
kínzó örömmel emlékezve küzdöm,
S láttam fénylő szemét átnézni könnyön,
szemét, melyet a nap bámult irígyen,
s hallottam szava sóhaját, amellyel
hegyet döntött, s folyót zárt volna könnyen.
Szerelem, ész és fájdalom zokogva
olvadtak oly mézes harmóniába,
mint semmi más soha e földi porba,
s a természet is felfigyelt e bájra,
és, ím, elnémult a fatető lombja,
oly nektár szállt a szél fuvallatába.
TAKÁTS GYULA FORDíTÁSA
183
 CLVII
MINDIG KESERVES,
MINDIG GLÓRIÁS NAP
Mindig keserves, mindig glóriás nap
küldte eleven képét a szivembe,
hogy le nem írja soha szó, se elme,
csupán emlékezés, mi hozzá forgat.
Bocsájt magából oly szelíd hatalmat,
hogy kéte1yre késztet édes keserve:
földi asszony vagy istennő lehetne,
kinek az ég dicsfény t ad foglalatnak.
Feje színarany, s meleg hó az arca,
szeme két csillag, ében a szemöldök,
ahonnan Amor íja nem hibázott;
gyöngyök és piros rózsák, hol lobogva
fájdalma égő, szép szókat felöltött,
a könnye kristály, sóhajai lángok.
KÁROLYI AMY FORDíTÁSA
184
C LVIII
FÁRADT SZEMEM BÁRMERRE TÉTOVÁZHAT
Fáradt szemem bármerre tétovázhat,
hogy elcsituljon űző szenvedélyem:
csak őt lelem, ki hölgyem festi nékem,
s gyújt bennem míndörökre égni vágyat.
S e hölgy arcára mintha vonna fátylat
a mély részvét, me1y kél nemes szivében ;
s túl arcán hangja is (fülemben érzem),
az élő hang s a jámbor sóhaj áthat,
Hogy íly szépséget nem hordott a föld még,
Amor s az Igazság is erre vallott,
s hogy mására csillag nem tündökölt még.
S íly édes-jótét szókat ki se hallott,
s a Nap se látta, hogy íly drága könny két
íly drága szemből valaha kihullott.
CSORBA GYŰZŰ FORDíTÁSA
CLIX
AZ ÉG MíLY RÉSZÉN,
VAJJON MELYIK ESZME
Az ég míly részén, vajjon melyik eszme
volt a minta, ahonnan a természet
ny szép arcot vett, hogy ha rája néznek,
értsék itt lenn, míly hatalmas a mennybe?
185
Forrásnál nimfa, istennő berekbe
oldott-e ny arany hajat a szélnek?
ennyi erőt gyűjtött-e szív az égnek?
Bár teljessége holtomat szerezte,
Isteni szépet kutathat örökre,
ki mitsem látott szeme sugarából,
és hogy míly szeliden fordítja körbe.
Nem tudja, mint gyógyít és gyilkol Amor,
.ki édes sóhajából nem figyelte,
édes szavából, édes kacajából.
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
CLX
ÁMOR ÉS ÉN,
ELTELVE A CSODÁTÓL
Amor és én, eltelve a csodától,
mint aki hihetetlen-szépre nézhet,
bámuljuk őt, ha nevet vagy beszélget,
ki nem hasonlít, csupán önmagához.
Szemöldökei alól úgy világol
két hű csillagom, más fény nem is éghet,
mi lángra gyújtana s vezetne téged,
ki tisztán érzel, és szerelmed jámbor.
186
Minő csoda: a fűben heverészve
mint virágszál pihen, vagy mikor éppen
hókeblétől meghajlik a fa ága.
A frissen zöld tavasz mily édessége
meglátni őt, csak ábrándtól kisérten,
amint füzért fon színarany hajára.
KÁROLYI AMY FORDíTÁSA
CLXI
Ó, TÉTOVA LÉPTEK,
ÁBRÁND-CSAPONGÁS
Ó, tétova léptek, ábránd-csapongás,
ó, makacs emlékek vad lángolása,
ó, erős vágy s gyönge szív dobogása,
ó, szemem, nem is szem már, de forrás;
ó, homlok dísze, babérlomb-fonódás,
ó, kettős virtus közös lobogása,
súlyos léptem édes botladozása,
elhagyott réten, bérceken bolyongás;
ó, sz ép arc, ahova Amor helyezte
ostorát s fékj ét, irányít s belém vág
kénye szerint, s rugódoznom hiába;
187
Ó, nemes, hű, szerelmes lények ezre,
ha honotok a föld, vagy már mennyország:
tekintsetek bánatom vadonába I
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
CLXII
vtc S BOLDOG SZIRMOK,
SZERENCSÉS FűSZÁLAK
Vig s boldog szirmok, szerenesés fűszálak,
melyeken Asszonyom merengve lépdel,
vízpart, mely édes szavára felérzel,
s szép rajzát őrzöd némely lábnyomának,
zsenge cserjék, sarjadzó hamvas ágak,
violák, lepve vágy sápadt szinével,
árnyas erdők, miket sugár-tüzével
a nap délceggé növesztve eláraszt,
ó, gyengéd táj, folyóvíz tiszta sodra,
szép arcát, csillogó szemét szeliden
fürösztő, eleven fényként ragyogva:
vonzó mozgását tőletek de féltem l
Nem lesz többé e tájon árva szikla,
mely versenyt az én lángommal ne égjen I
SZEDŐ DÉNES FORDíTÁSA
188
CLXIII
ÁMOR, KI GONDOLATAINKBA LÁTHATSZ
Amor, ki gondolatainkba láthatsz,
a rögös kaptatón csak te vezethetsz,
tekinteted vesd mélyére szivemnek:
neked tudott, nyílt az, mi rejtve másnak.
Tudod, mint küzdök, hogy nyomodba hágjak,
amíg te csúcsról csúcsra csak emelkedsz
nap mint nap, s lelked énrám nem figyelmez,
s fut föl az út, s a testem gyönge, fáradt.
Az édes fényt jól látom távolokban,
hová zord hágókon hajtsz ösztökélve;
de nincs - nem úgy, mint néked - szállni tollarn,
s nagy lesz reményem megelégedése,
ha csak szép vágy epeszt el, elhagyottan,
s őt nem bántja, hogy sóhajtozok érte.
MAJTÉNYI ZOLTÁN FORDíTÁSA
CLXIV
fM, HALLGAT ÉG ÉS FÖLD,
SZELLŐ SE JÁRJA
ím, hallgat ég és föld, szellő se járja,
vadat s madárkát álom köt le lágyan,
az Éj körűlhajt csillag-hintajában,
s hullámtalan pihen a tenger árja;
189
de szívem virraszt, ég és sir: ki bántja,
Azt látja egyre, s kint talál nyomában;
haragban, harcban él, gyötrelme száz van,
s csak Rá gondolva csillapul le lángja.
Egy élő, tiszta forrásnak keserve
és édessége az, mi éltet engem,
egy kéz ad irt, majd új sebet hogy üssön.
S e szenvedés nem szűnhet partra lelve:
naponta százszor halnom kell s születnem,
míg egyszer megtalálom messzi üdvöm.
SZABOLCSI ÉVA FORDíTÁSA
CLXV
MIDŰN HÓLÁBA ZSENDűLŰ FűSZÁLAK
Midőn hólába zsendülő füszálak
kőzt tisztes bájjal hordja drága léptét,
úgy látni, hogy körös-körül a rétség
virágnyitó varázsa tőle árad.
Amor, ki csak nemes szivekre támad,
s ki máshol fel se vette fegyverét még,
szeméből oly gyönyörüséget oszt szét,
hogy én nem érzék semmi másra vágyat.
Lépteihez s szeme pillantatához
hasonlatos hatásu méz beszéde,
s nemes tartása, mely bájt is sugároz.
190
E négy láng - s mennyi van még I - tartja égve
szivem tüzét, mely éltető s halálos,
s csak éjmadárként nézek igya Fényre.
SIMON GYULA FORDíTÁSA
CLXVI
A BARLANGHOZ
HA HŰ MARADTAM VOLNA
A barlanghoz ha hű maradtam volna,
me1y Apollót prófétává nevelte,
ma Fiorenza is költő t ünnepelne,
nemcsak Verona, Mantova sAronea.
De mert kasztáli forrás nem mohozta
nedvével földem, más csillagra vetve
tekintetem, görbe sarlóm tövisre
és bojtorjánra lel, midőn aratna.
Tudós fám ága pusztul; kerül engem
a viz, amely a Parnasszusról árad,
s valamikor virágba vonta fámat,
Balsorsnak tudom hát be sönhibámnak,
hogy termés híján maradok, hacsak nem
hullatja bőven rám kegyét az isten.
SZEDŰ DÉNES FORDíTÁSA
191
 CLXVII
MIDON ÁMOR AZ Ö SZÉP PILLANTÁSÁT
Midőn Amor az ő szép pillantását
földre hajlitja, s tulajdon kezében
gyűjti lehelletét sóhajba szépen,
s hanggá oldja, mint angyal dalolását:
érzem szivemnek elragadtatását,
benn eszme, szándék megmásúl egészen,
hogy szólok: "Testem halva rogy le, érzem,
ha nékem a menny íly tisztes halált ád."
De a hang, mi érzékeim megejti.
vágyat fakaszt: őt halljam, s olvadozzak,
s visszatartja lelkem, bár halni térne.
így élek én, így gombolyítja, fejti
az életfonalat, mit nékem adtak,
az égnek tiszta, egyetlen szíréne.
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
CLXVIII
.AZ ÉDES GONDOLATOT KüLDI NÉKEM
Az édes gondolatot küldi nékem
Amor, bizalmasunkat, mely vigaszt ád,
s mondja: sosem volt Amor olyan elszánt,
mint most, mindarra, mi vágyam s reményem.
192
És én, ki őt szava szerint ítéltem,
hazugnak is találtam, s néha aztán
igaznak, higgyek-e? A kettő k özt habozván
teljes egésznek egyiket sem érzem.
S míg év száll év után, tükörbe nézve
látom magam, amint reményeimnek
s igéretének ártó korba lépek.
Legyen I Az elmulás mindenki része;
vágyam a kor miatt nem változik meg,
csupán idő előtt meghalni félek.
SIMON GYULA FORDíTÁSA
CLXIX
TELVE EGYETLEN VÁGGYAL,
MELY LETÉRVE
Telve egyetlen vággyal, mely letérve
a többiről, magányomat okozza,
már-már magamtól magam elorozva,
csak őt keresem, kitől futni kéne.
Látom, erre megy gonosz édessége,
s lelkem remeg, majdnem elszáll riadva,
csatázó sóhajok hadát fakasztja,
ki ellenségem s Amor ellensége.
193
Ha nem álom, irgalma egy sugára
dereng felhős, büszke szemöldökére,
és derűt áraszt szenvedő szivemben.
Összeszedem lelkem, s minekutána
szándékom minden bajom felfedése,
beszélnem annyit kéne: el se kezdem.
WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSA
CLXX
EMBERSÉGES SZÉP KüLSEJE
NEM EGYSZER
Emberséges szép külseje nem egyszer
fölbátoritott, hogy megostromoljam
Ellenségem ügyes, szerény modorban
szavamnak hű hadával, tisztelettel.
És szemén dől meg, mit agyam kitervel,
mivel minden szerencsém, földi sorsom,
javam és károm, életem s a holtom
rábízta Az, ki egyedül a mester,
Sosem tudtam hát úgy formálni szómat,
hogy abból rajtam kívül más is értsen:
ily tétovává tette szívem Amor.
194
Az égő szerelem - rnost már megértem _
megköti nyelvünk, lényünkből kiforgat.
Kis tűzben ég, . ki könnyen szól e lángr ól.
SZEDŰ D ÉNES FO RDÍ TÁSA
CLXXI
KEGYETLEN,
SZÉP KAROK KÖZT ÉRT EL ÁMOR
Kegyetlen, szép karok közt ért el Amor
ó, hogy gyötörnek l és ha panaszom van:
gyötrelmem kettőzik. így - ahogy szoktam _
szeretlek egyre, s szó nem jő a számból.
Az olykor tiszta jég Rajna is lángol,
ha ránéz: száz zord szirtje összeroppan,
szépség és gőg egyformán benne ott van:
hogy másnak tessék -lám - nem ég a vágytól.
Ó, nem tudok semmitse cselfogással
lefaragni a gyémántból: szivével
egy az; s márvány a test pihegve-élve:
S ő sem tudja elvenni mord szavával
tőlem soha, se zordon külsejével
sok édes sóhajom s muló reményem.
VÉGI-I GYÖRGY FORDÍTÁSA
195
 C LXXII
IRíGYSÉG, ELLENS ÉG E AZ E RÉ N YN E K
Irígység, ellensége az erénynek,
hány nemes, jó tervét űzöd te vissza I
Hogy szép keblének ösvényére nyitva
beléphettél - mi v olt mesterked ésed ?
Szivéből üdvöm tövestül kitéptedJ
Egykor kedvelt, ma már szivem taszítja,
mert túl boldognak hazudtál, ma tiszta,
esdő kérésemért gyűlöl s nem ért meg.
Am ellenem minden bűnt elkövessen:
sírjon szerencsémen s nevesse könnyem,
egy eszmémen sem másíthat, egyen sem l
Ezerszer megölhet naponta könnyen:
nem öli el reménységem s szerelmem,
ha elhuny, Amor újra kelti főnn én.
MAJTÉNYI ZOLTÁN FO RDíTÁSA
C LXXIII
NÉZVE DERüLT NAPJ ÁT
A T üNDE SZEMN EK
Nézve: derült napját a tünde szemnek,
mely festi-mossa enyémet pirosra,
az elcsigázott lélek, szíve-fosztva,
földön való édenjéhez közelget
196
s együtt lelvén ott édest és keservest,
világ rendjét nézi csak pók-bogozta
műnek; érte magát s Amort okozva,
mert sarkantyúja süt, zablája senyveszt,
E két véglet közt, mely elüt s vegyül is,
vágyam hol megdermed, hol lángra lobban
s itt áll a lelkem boldogan-szegényen:
benne kevés víg, több bús eszme gyűlik,
s merész vállalkozását bánja sokban.
Ily gyümölcs sarjad szerelem tövében.
SZEDŐ D ÉNES FO RDí TÁSA
CLXXIV
VAD CSILLAGZAT VOLT,
MELY ALATT SZüLETTEM
Vad csillagzat volt, mely alatt születtem
(ha úr felettünk csillag fenn az égen),
vad bölcső ringatott álomba régen,
vad földön jártam később is szünetlen.
S vad volt a hölgy, kinek célpontja lettem,
ki nyíllal s szemmel is csak játszva vélem
megsebzett; Amor, néked elbeszélem:
e fegyverekkel meggyógyíthatsz engem.
197
Am te e kínokon kacagva vígadsz,
de Ő már nem, mert dárda nem sebezte,
csak nyílvessző szivem, s ez úgy nem éget.
Mert érte égni el - s ez ad ma vígaszt -
jobb, mint örülni másnak; fegyveredre
így esküdtél meg, s én hiszek tenéked.
SZABOLCSI ÉVA FORDíTÁSA
CLXXV
MIKOR AZ IDO ÉS HELY JUT ESZEMBE
Mikor az idő és hely jut eszembe;
hol elvesztettem önmagam, s a drága
kötelék, Amor ön-kezű igája
fanyart mézzé, sirást játékká tette,
édes sóhajoktól, miket örökre
hallok, kén s tapl6 szívem tüze-lángja,
és engem boldogit a lobogása,
ebből élek, többivel nem törődve.
Ama Nap, mely nékem maga világol,
bájával még ma is melenget, éget,
estémen, mint egykor, minden időn át;
198
a messzeségből ragyog, s gyújtva lángol
hogy az emlékezet, mely folyton épebb,
azt a kötést őrzi s helyet s az órát,
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
CLXXVI
BÁTRAN LÉPEK A FÉLELMES VADONBA
Bátran lépek a félelmes vadonba,
hol járni fegyveresnek is veszélyes,
mert nem riaszt más, csak Napom, ki fényes
sugarait Amor kegyéből ontja.
Őt zengem ott is (6, szavak bolondja),
kit messze vetni még az ég se képes;
itt van szememben, és látom setétes
bükkök, fenyők közt: mindmegannyi donna.
S őt hallom, hallgatván ezer madárka
sir6 dalát s a szél szavát a lombból,
s amint patak fut zöld fű kőzt csobogva,
Sötét erdő csöndje s komor magánya
ritkán tetszett igy nékem: csak Napomb61
zordon homálya annyit el ne fogna I
SÁRKÖZI GYÖRGY FORDíTÁSA
~1 99
 CLXXVII
HIRES ARDENNEN ATSUHANVA GYORSAN
Hires Ardennen átsuhanva gyorsan
ezer folyót, ezer mezőt nevez meg
Amor, ki föl, a harmadik egeknek
röpteti híve szívét szárnyazottan.
Jó volt társ s fegyver nélkül járnom ottan,
hol Mars fegyverei orvul sebeznek,
s mint súlyos, mély gonddal telt gálya, melynek
nincs árboca, kormánya a habokban.
Mégis, a borus nap végéhez érten
fölrémlik: míly szárnyon jöttem ki, s honnan,
s érzem, hogy rettegést szül vakmerésem.
A kedves táj s a szép folyó azonban
gyöngéden fogad s megnyugtat egészen,
s szívem már ott csapong, hol Fénye lobban.
MAJTÉNYI ZOLTAN FORDfTAsA
CLXXVIII
AMOR SARKANTYÚZ
S FÉKEZ UGYANAKKOR
Amor sarkantyúz s fékez ugyanakkor,
csitít s ijeszt, lángra gyújt s holtra dermeszt,
kegyel s aláz, hív, majd száműzve senyveszt,
hol kecsegtet, hol gyötrelembe hajszol.
200
Fáradt szívem mélybe veti magasból,
s így hiú vágyam minden nyomot elveszt,
szinte gyönyörök gyönyöre se tetszhet,
s elmém csak zsong sok furcsa gondolattól.
Ha gázlót mutat egy baráti eszme
- de nem szemekből pergő patakokban-,
hogy szökjem át, hol üdvömet remélem,
egy erősebb erő eltérit onnan,
s elmém is, nem-akart utat követve,
velem pusztul el, lassu szenvedésben,
MAJTÉNYI ZOLTAN FORDfTAsA
CLXXIX
GERI I HA ÉDES ELLENSÉGEM OLYNAP
Geri I ha édes Ellenségem olynap
rám megharagszik - mert fölötte büszke I -,
egy hoz vigaszt, hogy lelkem el ne veszne,
s föllélegezve új erőre kapjak:
elfordítván szemét - haragja oly nagy -,
hogy életemet fényétől elüsse,
állok, szemem alázattal lesütve,
s mérge hullámai tüstént apadnak.
Ha nem így volna, őrá úgy merednék,
akár a hirhedett Meduza-arcra,
melytől kővé vált, ki ránézni nem félt.
201
 Így tégy te is hát I Más módszer kudarcra
vezet csupán, és amúgy sincs menekvés
a szárnytól, melyen Urunk jár suhanva.
SZEDŐ DÉNES FORDÍTÁSA
CLXXX
PO, FÖLDI KÉR GEM
BÁRHOGY IS SODORJAD
Po, földi kérgem bárhogy is sodorjad
vized hatalmas, száguldó folyásán:
a szellemem mélyen belül tanyázván,
erőd nem féli s másétól se borzad;
vitorlát jobb vagy bal felé se forgat,
mégis jó széllel, nyílként, vágya szárnyán
az arany Lomb felé lebegve száll már,
s erősebb, mint hab, szél, lapát s vitorla.
Egyéb folyók közt te királyi, büszke;
ki ott éred a napot, merre támad,
nyugaton százszor szebb Fényt hagyva messze:
csak földi részem hordja szarvad-ágad;
a másik, vágya szárnyával fedezve,
repül révébe édes Otthonának.
SZEDŐ DÉNES FORDÍTÁSA
202
CLXXXI
ÁMOR FŰ KÖZÉ FESZITÉ A KÖNNYED
Amor fű közé feszité a könnyed
arany- s gyöngyhálót, örökzölddel áldott
faág alatt, melyet mindég kivánok,
bár rám derűtlen borus árnya dermed.
A mag csalétek, amit ő arat s vet,
édes, keserű, rettegett, imádott:
íly csendes, lágy hivó dal sose szállott,
rnióta felnyílt az Adám-tekintet.
Napot homályosító szemefénye
villámlott, s a csavart hurok feszülten
elefántcsontnál fehérebb kezében
hálóba ejtett. Itt megfogtak engem:
bájos lengése, angyali beszéde,
gyönyöröm, sóvárgásom és reményem.
WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSA
CLXXXII
KI FORRÓ VÁGYRA GYÚJTJA
SZÍVEM üSZKÉT
Ki forró vágyra gyújtja szivem üszkét,
Amor, jeges rettegéssel diderget.
Melyik gyötrőbb - ez zaklatja a lelket -,
láng vagy jég? remény vagy félsz, keserűség?
203
Dermeszt az izzó ég, s hevít a hűs ég,
valóm vággyal, gyanúval színig eltelt:
nem férfit födnek ott a női leplek,
s csak félre kéne vonni fátyla csücskét?
E kínok közt enyém kivált az első:
éjt-nap égek, s oly édes kárhozás sujt,
hogy hozzá vers, rím s eszme is esendő.
A másik nem fáj, hisz oly Lángolás gyujt,
hogy szép Tüzén minden férfi egyenlő,
csúcsára szállni kár szárnyat kitárnunk.
MAJTÉNYI ZOLTÁN FORDÍTÁSA
CLXXXIII
H A Ö H ALÁLRA TUD GYÖTÖRNI ENGEM
Ha ő halálra tud gyötörni engem
tekintetével s óvó, bölcs szavával,
s ha Amor döntő rendelése által
mosolygó ajka oly nagy úr felettem,
mi lesz, ha majd bennem vagy végzetemben
oly bűn foganna, hogy miatta átall
rám szánalommal nézni s tán halállal
sujt - mi ellen védett -, elhagyva engem?
Ha hát riadtan látnak járni-kelni,
mert változást találtam szép személyén,
félelmemet sok régi példa kelti.
204
Az asszony természettől ingatag lény,
ezért hát jól tudom: viszontszeretni,
ez érzés női szívben nem soká él.
SIMON GYULA FORDÍTÁSA
CLXXXIV
TERMÉSZET, ÁMOR
ÉS A TISZTA SZELLEM
Természet, Amor és a tiszta szellem,
kiben a virtus mind otthont találna,
tör ellenem. Amor vesztemre gyártja
mesterkedéseit, s így öl meg engem:
természet őt oly drága mívű testben
tartja, hogy nincs veszély, amit kiállna,
míg ő maga méltatlannak találja,
hogy munkás, földi létben révedezzen.
így lelke készen áll a távozásra,
alig tartozva már a drága testhez,
amely itt él a szépség tükreképpen.
S ha szánalom nem vetne a halál ra
féke t, előre látom, míly üres lesz
nekem már minden éltető reményem.
SIMON GYULA FORDíTÁ SA
205
 CLXXXV
E FÖNIXMADÁR ARANY HAJFŰZÉRE
E főnixmadár arany hajfüzére
csillogó nyakán nemesen világol,
pompás ékszert formál csak úgy magától,
minden szivet gyújtva, enyém emésztve:
természetes disz, mely fényt ont a légbe,
néma kövét ottan hevíti Amor,
finoman, keskenyen messzire lángol,
legdermesztőbb fagyban is rajtam égve.
Tengerkék szegélyű bibor ruhája
s ráhintett rózsák vállát fátyolozzák:
páratlan szépség varázsos palásttal.
Mesés hir arab hegyek illatába
és dús ölébe rejti mind e pompát,
pedig a mi mennyünkön röppen által.
WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSA
CLXXXVI
HA VIRGIL ÉS HOMÉR LÁTHATTA VOLNA
Ha Virgil és Homér láthatta volna
ama Napot, amely szemembe fénylik:
akkor, tudom, erejük nem kimélik,
és egyesül a két művész hatalma.
206
Ezért Aeneas igen háborogna;
Achilles, Ulyxes is elitélik;
s velük az is, aki ötvenhat évig
vezérelt, s kit megölt Aegisthus kardja.
Scipio, antik tisztesség virága,
mily hasonló volt sors tekintetében
ez új virágához a szép erénynekI
Ennius zengé vidéki magányba
ezt, én a másikat: bár tehetségem
kedvére volna és minden dics-ének I
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
CLXXXVII
MIDÖN NAGY SÁNDOR HÖS ACHILLES ÖSI
Midőn Nagy Sándor hős Achilles ősi
sirjához érkezett, sóhajtva mondta:
Boldog te I mert oly tiszta szózat őrzi
neved I Költő, ki szárnyas dalba fonta.
De ezt a galambtisztaságu nőt, ki
páratlan szépség s tisztesség a korra,
csak csöndes énekem halk hangja zöngi,
s igy lesz az emberekhez fűzve sorsa.
Méltó Homérosz, Orpheusz dalára
s a Mantovában tisztelt pásztoréra,
s arra, hogy együtt mind őt énekeljék;
207
De ártó, rossz csillagzat és garázda
sors arra bízta, ki - bár áldja - fél, ha
megszólal, csak csökkenti győzedelmét.
SIMON GYULA FORDíTÁSA
CLXXXVIII
NAPISTEN, AZ EGY LOMB RA,
MELYRE VÁGYNÁM
Napisten, az egy Lombra, melyre vágynám,
te vágy tál előbb. Egymagában áll most
zöldellőn, s párja nincs, mióta csábos
közös Vesztünkre rápillanta Adám.
Alljunk meg, ó, Nap I csodálkozni láttán
- hívlak, de elfutsz, s árnyékosra váltod
körül a dombokat, vivén a napvilágot,
s mindazt, mi nékem drágább a világnál.
Az árny, lehullva a kicsinyke helyre,
hol édes Tüzem egykor szikra volt csak,
és zöld Babérfam még kisded palánta,
nőttön nő, és míg szólok, rejti egyre
édes látványát ama drága dombnak,
hol Hölgye mellett van szivem lakása.
SZEDÖ DÉNES FORDíTÁSA
208
CLXXXIX
FELEJTÉSSEL RAKOTT HAJÓM MERÉSZEN
Felejtéssel rakott hajóm merészen
dacol viharral, tenger vad veszéllyel
Charybdis s Scylla ~özt, zord téli éjjel:
kormánya zsarnok ellenem kezében.
Sok vétkes gondolat evezserényen,
kihív halált és szembeszáll a széllel,
örök vihar vitorIám tépi széjjel:
a sóhajok, a vágy és vak. reményem.
A könny-esőben s bánat fellegében,
. mit bűnből s balgaságból összefontak,
ázik s lazul a fáradó kötélzet.
Eltűnt előlem két csillag-vezérem,
az Ész s a Szépség hullámokba holtak,
s már hinni nem tudom, hogy partot érek.
SZABOLCSI ÉVA FORDíTÁSA
CXC
FEHÉR ONO TŰNT
HIRTELEN SZEMEMBE
Fehér ünő tűnt hirtelen szemembe
arany szarvakkal homlokán a réten
a két folyó között, babér tövében,
napkelte volt, saz évszak is a zsenge.
209
Fenséges-bájos arcát rám emelte,
s ott hagyva minden dolgomat kisértem,
mint a fösvény, kinek a törtetésben
talált gyönyör lesz ír a gyötrelemre.
Karcsú nyakán: "Nt? nyúljon senki hozzám!"
Tilalom állt gyémánt- s topázba vésve,
"Cézárom tette, hogy szabad maradtam."
A nap már-mát megállt fél útja hosszán,
szemem fáradtan és epedve nézte,
S eltűnt, s én elbuktam az áradatban.
SIMON GYULA FORDíTÁSA
CXCI
MINT ÖRÖKLÉT,
ISTENT LÁTTATVA ÉGBEN
Mint öröklét, Istent láttatva égben,
több vágyat nem szül, tilt is vágyni többre,
látásod, Úrnőm, úgy lett lelkem üdve
itt e törékeny s ugyan kurta létben.
S szebbnek nem láttalak eddigelé sem,
mint most - ha hagyatkozhat szívaszemre-,
édes Boldogítóm, rajtad merengve,
ki túlteszel minden vágyon, reményen.
210
S ha oly sebesen meg nem futna tőlem,
mást nem vágynék, mert - fáma tartja, régi -
ha van olyan lény, mely illattal él csak,
és más, mely vízzel, tűzzel, vagy merőben
csak ízekkel, érintéssel beéri:
nékem ne volna teljes üdv, ha látlak?
SZEDŰ DÉNES FORDíTÁSA
CXCII
ÁLLJUNK MEG, ÁMOR,
DICSFÉNYüNK CSODÁLVA
Álljunk meg, Ámor, dicsfényünk csodálva,
új nagy teremtményt, természetfölöttit I
Nézd, tőle míly dús édesség esőzik,
láss égi fényt, kigyúlva föld porába I
Nézd, gyöngy, arany, bíbor díszű ruhája
olyan nemes, hogy mása nem szövődikI
Mint lejt, s édes pillantása vetődik
e szép dombok árnyas kolostorára !
Zsenge füvek, virág ezernyi színben,
vén tölgy sötét törzsét virítva körbe,
mind kérik: szép lába érintse őket I
211
S az ég bájos-fényes szikra-őzönben
láthatőn vidámul s kigyúl körötte,
mert íly csodás szem lángjában derülhet.
WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSA
CXCIII
OLY NEMES ÉTEKKEL
TÁPLÁLOM ELMÉM
Oly nemes étekkel táplálom elmém,
hogy Juppiter nektárját sem irígylem,
mert öt szemlélve is feled a lelkem
más édességet, a Léthét kimervén.
Szivembe vésem, ha szól ajka szendén,
hogy legyen mért sóhajtoznom szünetlen,
Amor visz, s merre? tudnom lehetetlen,
egy arcból kettős édességre lelvén:
Mert ama hang, amely kedves az égben,
csendűloly röpke és gyengéd szavakban,
hogy kétli, ki nem hallott soha ilyet.
S ekkor tenyérnél kisebb helyen ott van
láthatón, amit csak ebben a létben
tehetség, természet, menny megteremthet.
WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSA
212
CXCIV
A SZÉL AZ ÁRNYAS ERDŰN
A VIRÁGOT
A Szél az árnyas erdőn a virágot
felkelti, s derűsebb a domb utána:
Rá gondolok - a Szél fuvallatára -,
kiért kinom s hírern magasra szállott.
Elhagyom szép toszkán szülőhazámat,
hogy megpihenjen szívem fáradtsága,
s hogy eltűnjön sötét eszméim árja:
keresem Napom, s még ma rátalálok.
Én ebben oly sok édességet érzek,
hogy Amor szinte elragad magával,
aztán elkápráztat, s már futni késő.
Szabadulni nem fegyvert, szárnyat kérek:
de elveszejt az ég épp fénye által -
távol vágy sorvaszt, itt a tűz emésztő,
VÉGH GYÖRGY FORDÍTÁSA
213
 CXCV
AZ ARCOM
NAPRÓL NAPRA SÁPPAD,
ÉRZEM
Az arcom napról napra sáppad, érzem,
s mégis fogom a csalétket szilárdan,
és csak kapaszkodom tovább az ágban,
melyet se nap, se fagy nem bánt növésben.
Előbb lesz tenger száraz és az ég fenn
csillagtalan, semhogy ne féljem, vágy jam
szép árnyát, hogy ne gyűlöljem s imádjam
szerelmern mély sebét szivem mélyében,
Nyugtot bajomból nem remél a lelkem,
csak ha kipusztul majd e szív, ez elme,
vagy megkönyörül rajtam ellenségem.
S ezért, mivel minden más lehetetlen
csak a Halál, vagy Ő tud írt sebemre:
mit Amor ejtett az Ő szép szemével.
VÉGI-I GYÖRGY FORDíTÁSA
214
CXCVI
AZ ENYHE SZELLÖ.
MELY ZÖLD LOMBOK ALJÁN
Az enyhe szellő, mely zöld lombok alján
susogva jő, emlékeket kavar fel
most: Amor-adta édes, mély sebemmel
látom magam, első szerelmi hajszám -
s látom megint a szép mosolyt az arcán,
melyet haragból, irigységből rejt el,
és fürtjeit gyöngyökkel, ékkövekkel,
vagy mint egykor, szökébben színaranynál,
miket oly édesen szórt szét a lomha
szélben s oly szépen fogott újra össze,
hogy még most is remegek rajt borongva,
Szilárd fonatba fonta az idő be -
. Ö meg szivem oly vad hurokba fogta,
hogy csak Halál oldhatja föl belőle,
VÉGH GYÖRGY FORDíTÁSA
C XCVII
AZ ÉGI SZELLÖ ZÖLD BABÉRT ÖLELGET
Az. égi szellő zöld babért ölelget,
hol Apollo szívét sebezte Amor,
hol öröm lett arámvetett igából ;
Szabadság, szívem vissza nem szerezhet,
215
Azt tette vélem, mít Medúza megtett
a mór királlyal, ki kő lett varázstól,
éppígy nem mozdulhatok szép hajától,
hol ámbra, nap s arany is fényevesztett.
Göndör csapdáju szőke haj okozza,
mely oly lágyan köti-szorítja lelkem,
hogy alázat vértjét öltöm magamra.
Szivemet árnya már jéggé fagyasztja,
és arcom megfehérül félelemben,
márvánnyá bűvöl nézése hatalma.
KÁROLYI AMY FORDíTÁSA
CXCVIII
A LÁGY SZELLŰ
SODORJA S OLDJA SZERTE
A lágy szellő sodorja s oldja szerte
az aranyat, mit Amor maga sző-fon,
e fürtökkel a szem körüli tájon
köti szivem, hogy erőm kiéressze.
Vérem és csontvelőm nyilall remegve,
ha őt a magam közelébe látom,
aki gyakorta életem s halálom
méri törékeny mérlegre helyezve.
216
Szemét ha nézem, lángragyújt egészen,
s ha felvillámlik kettős hajfonatja
(hogy fogva tartson), jobbra-balra repdes,
nem szólhatok, mivel magam sem értem,
két íly sugár az elmét meghaladja,
ekkora édesség legyűr, elernyeszt.
KÁROLYI AMY FORDíTÁSA
CXCIX
Ó, ÉKES KÉZ,
MEL Y SZíVEM ELSZORÍTOD
Ú, ékes kéz, mely szívem elszorítod,
sőt le is zárod éltem nemsokára,
tebenned föld és ég iparkodása
mcsterművet szült, hírnevére méltót,
Kelet öt gyöngyeként a körme csillog,
kemény csupán sebemmel szernbenállva,
lágy ujjak, most Amor gondoskodása
révén fedetlen engem gazdagítók.
S te, kedves kesztyű, hószín, könnyü csipke,
tiszta ivor- és rózsa-kéz ruhája,
soha ily édest, hogy zsákmányul essen l
217
Bárcsak a fátyla is enyém lehetne l
De - emberügyek állhatatlansága l -
hiszen már ettől is el kell hogy essem l
SZEDŐ DÉNES FORDfTAsA
cc
NEMCSAK A MONDOTTAM SZÉP,
PUSZTA FÉLKÉZ
Nemcsak a mondottam szép, puszta félkéz
(mit nagy káromra újra kesztyü árnyal):
ügyes-buzgó a párja is s a két kar
szivem elfojtani, mely néma-félénk.
Allít tőrt Amor ezret, s egy se vét célt,
ritka, kecses, tiszta formák sokával ;
lepik alakját oly mennybéli bájjal,
hogy nincs fölérni szó, se földi mérték,
Derűs szempár, csillagz6forma pillák,
angyalszép ajkak gyönggyel rakva bőven,
tetézve rózsákkal s édes szavakkal:
ámul s remeg, ha ember ilyeket lát;
s a homlok, haj, mely, ahogy én ítélem,
nyáron déltájt is vetekszik a nappal.
SZEDŰ DÉNES FORDfTAsA
218
CCI
MEGLEPETT AMOR
ÉS A JÓSZERENCSE
Meglepett Amor és a jószerencse
egy kesztyüvel, selyem s arany fonálja;
s a boldogság tetőfokára hágva
csak őrá gondolok, ki ezt viselte.
És bármikor jut az a nap eszembe,
mely gazdag- s szegénnyé tett egycsapásra,
magam felé kínzó haragra válva
szerelmi szégyennel vagyok betelve.
Mért nem vontam e zsákmányt jól magamhoz?
mért volt erőm, hogy oly hamar kifáradt,
s ez angyalocska ellen szertefoszlott?
Vagy mért nem adtam lábaimra szárnyat,
hogy - mely szememből annyi könnyet ontott -
azon a kézen édes bosszut álljak?
LUX ALFRÉD FORDfTAsA
CCII
SZÉP, TISZTA, ÉLŰ CSILLAMA E JÉGNEK
Szép, tiszta, élő csilláma e Jégnek
hogy engem öljön, lángomat kigyújtja;
kiszikkad szívem, és a vérnek útja,
s én szinte láthatatlanul enyészek.
219
Felettem árnya a Halál kezének,
mint oroszlán - vagy mennybolt mintha zúgna-
hajszolja életem rohanva, futva,
és én reszketve, néma csöndben élek.
Bár szívében vágy s szánalom fakadna,
ha fáradt lelkem s Halál ostromolnak:
kettős oszlopként köztük tornycsodjon J
De nem hiszem, hisz ismeretlen arca
ez édes ellenségem s Asszonyomnak.
Nem őt hibáztatom, csupán a sorsom.
LUX ALFRÉD FORDíTÁSA
CCIlI
JAJ, LÁNGOLOK,
DE EL NEM HISZI MÁS ITT
Jaj, lángolok, de el nem hiszi más itt;
vagy inkább: elhiszik, csak az nem éppen,
ki - szeretném -leginkább higgye nékem;
nem hiszi, pedig önként kiviláglik.
Asszony, sugárzó szépség s halavány hit,
nem látod szivem szemem tükörében?
Balcsillag alatt ne állnék csak - érzem -,
irgalmad kútj án enyhülnék parányit.
220
Pedig, mellyel te nem törődsz, a lángom
s dicséreted szétszálló rímeimben
talán ezer mást is fölgyújtanának.
Mert, édes Tüzem, jó előre látom:
dermedjen ajk, záruljon bár a szép szem,
túlélnek minket mint gyújtó zsarátnok.
SZEDÖ DÉNES FORDÍTÁSA
CCIV
LELKEM, KI ANNYI
S OLY SOKFÉLE DOLGOT
Lelkem, ki annyi s oly sokféle dolgot
látsz, hallasz, olvasol, szólsz, írsz, megértesz;
szemem s fülem, több érzék közt ki fényes,
szent szavak magvát szívemben kibontod,
előbb lépni a szűk útra viszolygott
vágyad, s utóbb is, mintsem Példaképed,
mert máskülönben fénylő szeme, édes
lábnyoma híján kellene bolyongnod.
Ily biztos fény és ily jelek nyomában
e kurta úton el ne tévelyedj te,
hogy örök szállás fogadjon kitártan J
221
Fáradt szivem, emelkedj hát egekre
édes h~ragjának felhőin által,
szép útját s dicső sugarát követve.
SZEDŐ DÉNES FORDíTÁSA
CCV
ÉDES KIB ÉKüLÉSEK,
DUZZOGÁSOK
Édes kibékülések, duzzogások,
édes gyötrelmek, édes gond, beszédes
pillantás, melyben minden édes, édes
hidegülések, édes lángolások.
Lelkem, hallgatva tűrd aláztatásod I
Csitftsd az édes szenvedést az édes
keggyel, melyben te Azt szeretve részes
lehetsz, kihez szóltam: "Nem lelni másod I"
Talán lesz még, ki fölsóhajtva mondja
- s arcán édes féltékenysége érzik:
"E férfi szép szerelméért korában
mit tűrt ell" Más: "Szemem, sors átkozottja1
miért nem láttam én meg őt? Miért is
nem jött későbben Ő, vagy én korábban I"
SIMON GYULA FORDíTÁSA
222
CCVI
HA MONDTAM AZT,
GYÜLÖLJÖN MEG ÖRÖKRE
Ha mondtam azt, gyülöljön meg örökre,
bár napjaimnak célt szerelme ád csak;
ha mondtam azt: éltem rövidre válhat,
s jöjjön méltatlan vágy lelkemre törve,
s minden csillag ellenem gyüljön össze,
és teljék minden évem
féltésben s félelemben,
s legyen ellenfelemben
nagyobb a szépség, s hulljon rám a gőgje.
Ha mondtam azt: Amor szivembe lőjje
arany nyilát s övébe ólmos ágat;
ha mondtam azt: ég s föld haragja várhat,
és érezzem, mint nől felém közönyje;
És Ő, akinek rejtett fáklya-fénye
halálba küld el engem,
ne álljon énelőttem
szokottnál édesebben,
s mint eddig: úgy tegyen s szóljon beszédje.
Ha mondtam azt: mit ember nem kivánhat,
bú érjen bőven kurta életemben;
ha mondtam azt: izzanak egyre bennem
a nála jéggé váló büszke vágyak;
s ne lássam fényét Napnak s Hold-hugának
223
s ne nézhessek örökre
se leányra, se hölgyre,
csak szörnyü véresőre:
mint fáraó, ki a zsidókra támadt.
Ha mondtam azt, mi el nem hagyta számat:
nyájas irgalma sose érje lelkem;
ha mondtam azt: szavának ize vesszen,
a szónak, mely bilincsbe verve áthat.
Ha mondtam: fordítson örökre hátat,
kit földi börtönömbe
anyám ölétől kezdve,
mígnem elhagy örökre
lelkem, szerettem - érteném e vádat.
De ha nem mondtam azt, ugy ő, ki bennem
reményt keltett az ifjui időkbe:
e fáradt kis hajót segítse még előre,
s a lényében rejlő jóság vezessen l
Olyan legyen, mint volt, és ne kegyetlen l
Nem adhatok ma mást, csak
az életem halálnak,
de ilyet nem kivánhat,
vétkes, ki ennyi hűséget feledjen.
Sohasem mondtam azt, és meg se tettem,
se kincs, se kastély nem vitt íly bünökre,
a hazugság majd porba hull legyőzve,
s az igazság győztesként ül nyeregben.
s ha kérdezne - te ismersz, Amor, engem:
valóra nyisd a szádat.
224
Én meg azt mondanám majd:
boldoggá inkább válhat,
ki belehal, rnint szenved szerel emben.
Ráchelt szolgáltam, Leát nem szerettem,
s nem élnék soha másnak,
elmennék véle társnak,
az égi szó ha jőne,
s Illés szekerén szállnánk föl mi ketten.
LUX ALFRÉD FORDíTÁSA
CCVII
AZT HITTEM ÉN,
ÚGY TELIK É LE T E M MÁR
Azt hittem én, úgy telik életem már,
mint eddig telt az elmúlt többi évben,
hogy nincs szükség fortélyra. mint a multban,
de most: Madonnám hogy nem nyujtja nékem
szokott segítségét - mily végtelen kár ·
ért; látod, Amor, hasztalan tanultam.
S mit tegyek: haragudjam,
hogy most rablójává kell vetem édjek
a szép, vidám szemeknek,
rnik nélkül nem élnék ily gyötrelemben?
Bár ifju éveimben
szoktam meg volna így, mint most kell élnem:
ifjúi bűn miatt kisebb a szégyen.
225
Az égi szépségű, szelíd szemekből
kezdetben oly sok kedvesség sugárzott;
erőt belőlük szívtam én magamba -
s úgy éltem már, mint az, akit a mások
kincse segít, nem a sajátja vet föl-,
s nem bántottam meg őt: vigyáztam arra.
Bár szívem nem akarja:
most rossz leszek hozzá, terhes ez egyszer -
mint szegény éhes ember,
ki néha azt tesz, mit jobb korszakában
ő is rosszaina másban.
Ha részvéttől irígység zár el engem,
szerelmi éhségem fölmenti tettem.
Mert én sokszáz útját kerestem annak,
szeme nélkül miféle földi holmi
adhatna, csak egy napra, élni kedvet?
A lélek másutt nem tud megnyugodni:
égi szikrát űz, és nem lel nyugalmat,
s bár viaszból vagyok, a tűz melenget -
s egy útja van szememnek:
hol őrzik legkevésbé, mire vágyom.
S mint madárkát az ágon,
ahol nem fél - ott éri épp a csapda,
úgy én, szépséges arca
egy s más pillantását elfogva szépen:
egyszerre égek, s csillapítom éhern.
Halál az életem, s lángokban élek:
külön ös étel, csudás szalamandra I
így van ez, de mégsem csodák csodája.
Én is voltam boldog bárány hajdanta
226
a gonddal küzd ő nyájban. S most letépett
a szerencse s Amor : ahogy szokása,
Tavasznak violaja
s rózsája így van - és hava a télnek.
Hogy szűkösen megéljek,
szereznem kell valamicskét magamnak:
s más lopásról szavalgat -
ily gazdag hölgynek jobb azzal beérni:
hogy úgy csen tőle más, hogy meg sem érzi.
Mindenki tudja, miből éltem, s élek:
mióta ama szép szemekbe néztem;
megváltozott az életem s szokásom. :
S lakjon bár valaki sok-sok vidéken:
nem látja minden ember jellemét meg• .
Egyik illatból él a Ganges-tájon,
én itt meg tűz-sugáro n -
éhes szellemem azzal csillapitom,
Amor (megsúgva titkon),
nem illik mérni szűkösen nagyúrnak ;
van nyílvessződ és íjad,
ölj meg hamar I szivem már vágyva-vágyja,
a szép halál az élet koronája.
A bezárt láng égőbb, s ha szárnyra kapna,
titkolni nem lehetne semmi módon:
ezt érzem, mert kezedben tartasz, Amor.
J ól láthattad, miként égek, s kinlódom,
S dühös vagyok már én is jajszavamra.
mely mindenkit untat közel és távol.
Jaj világ, hiu mámor!
Gon osz sorsom, jaj, mire juttat engem I
227
hogy született szivemben
- míly ingatag fény től- makacs reményem,
mellyel vadul s keményen
magához köt, s megöl hatalmad általI
Bűnös te vagy, s én hullok kínhalállaI.
így a jó szerelem gyötrelme rajtam, .
s bocsánatot a más vétkéért esdek.
Kár volt a roppant fénybe nézegetnem
és elmerülnöm a szirén-szavakban.
Mégsem bánom, hogy mindez így esett meg,
hogy édes méreg árad szét szivemben -
csak azt óhajtja lelkem:
attól kapjam végső nyilam, kitől ez
elsőt, s ha jól ítélek:
irgalmas tett lesz majd megölni gyorsan:
mivel ez lesz a sorsom -
úgy bánik vélem is, amint szokása,
Jó a halál, mert kínunk oldozása.
Dalom: a küzdő téren
itt maradok, megfutva halni szégyen.
S feltámadok, remélern,
panaszaimbóI. Sorsom édes, könnyed:
sóhaj, halál s ti, könnyek I
Mert tudd meg, olvasóm, Amor cselédje,
kínommal nincs a földön mi fölérne I
VÉGH GYÖRGY FORDíTÁSA
228
CCVIII
SEBES FOLYÓ,
KI INDULSZ ALPI TÁJRÓL
Sebes Folyó, ki indulsz alpi tájról,
s neved szerint ön-partjaidba marva
éjt-nap vágyódva szállsz le vélem arra,
merre a Természet hajt, s engem Amor,
fuss csak előre: fáradság se gátol,
álom sem, és mielőtt még behajtja
adód a tenger, jól figyelj a partra,
hol van zöldebb fű s kékebb égi sátor.
Ott, ott az édes Nap, ki minket éltet,
s ékes virágot sarjaszt bal meződben;
tán késcdelmem bántja ( mit remélek? I) -
Csókold lábát s fehér kezét előttem,
s mondd meg (de csók, s ne szó legyen beszéded):
a lélek kész, csupán a test erőtlen.
NEMES NAGY ÁGNES FORDíTÁSA
229
 CCIX
AZ ÉDES DOMBOKON ÉN OTT MARADTAM
Az édes dombokon én ott maradtam,
nem hagytam el a testi távozásban,
előttem lengnek; s egyre nyomja vállam
a drága súly, amely Amor miatt van.
Csodálkozom magamon önmagamban.
hogy nem dobtam el a távolodásban
szép j ármomat, bár levetni kivántam,
tart, mennél óbban, annál szorosabban.
És mint a szarvas, nyíltól sebesülten,
a mérgezett vesszővel oldalában
fut, s jobban szenved, ha fut hevesebben,
én is balról nyílvesszővel találtan
emésztődöm - habár részben gyönyörben -,
kíntól hullok, s lankadok a futásban.
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
CCX
HISPÁN EBRÓTÓL
HYDASPES FOLYÓIG
Hispán Ebrótól Hydaspes folyóig
óceán mínden táját sorra nézem,
a Vörös-tengertől a Kaspi-tóig
nincs több, csak egy főnix a földön-égen.
230
Van holló, mely jobbról jósolna nékem?
varjú, mely balról? s Párka, mely megóv itt?
mint áspis-kígyót irgalom se gyógyít,
s az bánt, kitől boldogságom reméltem I
Rá mégse mondom: hisz őt aki látja,
szive m ézzel telik és szerelemmel:
míly gazdag, s mít tékozol annyi másra I
De keser íteni s mérgezni engem
azt színleli, hogy se-látja, se-bánja,
hogy e halánték kora-őszt teremjen.
WBÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
CCXI
VÁGY SARKANTYÚZ,
VEZET S IRÁNYIT ÁMOR
Vágy sarkantyúz, vezet s irányit Amor,
gyönyör vonz és szokás vonszol bilíncsen,
remény vigasztal és kecsegtet ingyen,
szivemre teszi jobb kezét, ne fájjon.
Kap rajt a szív, nem látja meg a jámbor,
hogy kísérőm vak, álnok és kegyetlen.
Az ész holt, érzékek nyügöznek engem:
egy kóbor vágy támaszt kap másikától.
231
Erénnyel, gyengéd fínomságu tettel,
édes szavakkal laurus-ághoz vontan
szivem köré hurkoltak csapdahálót.
Ezerháromszázhuszonhétben pontban
április hatodikán hatkor reggel
útvesztőbe léptem, s ki nem találok.
KÁROLYI AMY FORDíTÁSA
CCXII
KINEK CSAK ÁLMA BOLDOG,
ÉS SZERETNE
Kinek csak álma boldog, és szeretne
ölelni árnyat, széllel víni harcot,
mély tengeren úszom, nem érve partot,
homokra épitek, s irok szelekbe.
A Napba álmélkodtam, tönkretette
látásomat, ragyogva míg kavargott;
menekvő szarvasnak nyomán csavargok
egy sánta, rossz ökrön lomhán követve.
Mindenre vak vagyok, mindenre fáradt,
csak gyötrelmem hajszolnám nappal-éjjel,
s csak Amort hínám s a Halált s Szerelmem.
232
Húsz éve már (hosszú s nehéz e bánat)
kereskedern sóhajjal s szenvedéssel:
rossz csillag járt, mikor csapá dba estem.
SÁRKÖZI GYÖRGY FORDíTÁSA
CCXIII
CSAK NÉHANAPJÁN LÁTOTT
TÜNDE BÁJAK
Csak néhanapján látott tünde bájak,
s erények, miken nem nől túl az ember;
ősz értelem, mit szökesége rejt el,
isteni szépség mellett mély alázat;
ha dalol, a lélekben visszaárad,
és kósza, könnyű kedve párra nem lel,
lépése édes, forró, égi szellem,
megtör gőgöt, nem enged durvaságnak,
s a szívet kővé dermesztő tekintet,
mely éjszakát és mély űrt megvilágít,
s a testtől elvett lelket másnak adja;
édes beszéd, melyet nagy ész hevített,
s időnként gyenge sóhajokra válik:
- e mágusok formáztak új alakba.
LUX ALFRÉD FORDíTÁSA
233
 CCXIV
HÁROM N AP TELT E L,
HOGY LESZÁLLT E TESTBE
H árom nap telt el, hogy leszállt e testbe
lelkem, mely gondját sok, nagy s új dol ogba
veti, nem abba, mi sokaknak érték.
Nem sejlett föl előtte még a végzet útja;
magában, mélán, egyszerűn seloldva
tavasz-időben szép erdőbe lépett.
Zsenge virágot látott, hogy belépett,
- egy napja sarjadt, ámde senki teste
lélek gyökeréhez jutni eloldva
nem tudhatott, mert újféle bogokba .
sodródott, oly gyönyörrel vitte útja,
s szabadságot így veszteni el: érték.
Magasztos, fáradságos, drága Érték,
ki miatt lábam zöld erdőbe lépett
(itt veszt irányt felén az ember útja),
költ őd a gyógyulást minden dologban:
énekben, kőben, füvekben kereste,
hogy éljen elméje ismét eloldva,
De jaj, lelkem előbb száll fel eloldva
csomóját - mert lényemben ő az érték -,
mint gyógyul sok sebem, miket e testbe
a sűrű rengeteg megannyi bokra
s tüskéje, míg bolyongtam benne, tépett;
futva jöttem, sántán megyek az útra.
234
Bozóttal és csapdákkal súlyos útra
indulnék, hol járni könnyen seloldva
gyors lábra lenne sz ükség, s ifju testre.
De Te, Uram, kinek irgalma érték,
nyujtsd jobbodat, ha ez erdőbe lépek,
tűzzön napod e sötét völgytorokra I
Nézd furcsa szerelmem, nézz c dologra,
mitől megtört életem tiszta útja,
ami miatt lakom ez erd ő-mélyet,
add meg nekem, hogy éljen még eloldva
bolyongó lélek-társam, hisz ez érték
Tiéd, Nálad lelem majd fenn, keresve.
S mély gondban kérdezek rá új dologra,
hogy vész el inkább értelmemnek útja:
hogyha szabad, vagy bilincsben a lélek?
K ARDOS TIBOR FORDíTÁSA
CCXV
NEMES VÉR,
LELKE MÉGIS ENYHE, MÉLA
Nemes vér, lelke mégis enyhe, méla,
elméje mély, mint szíve tisztasága,
bölcs, érett termést ád ifjú virága,
arca mögött a derü holdkaréja :
235
mennyit gyűjt e hölgybe a jó planéta,
lehet, talán a csillagok királya;
méltó hir, nagy kincs, erény garmadája,
nem gyözné istenáldotta poéta.
Amornak benne tisztesség a párja,
telt szépsége, ékes viselkedése,
s oly arcvonás, mely némán is beszédes,
pillantása hirtelen gyújt világra
éjet, rníg nappalt borit árny-sötétbe;
a méz is keserű, a só is édes.
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
CCXVI
A KÖNNYEM OMLIK,
S HA J6 ÉJI ÓRA
A könnyem omlik, s ha jő éji óra,
s szegény halandók nyugovóra lelnek,
nem úgy sírásom, sőt kettőzve gerjed,
időmet igy tékozlom el zokogva.
A keserű nedv szemem pusztítója,
mint szívemé a kin; nem lelve enyhet,
vadnál űzöttebben nyílzápor kerget,
s nincs menedék, mely békémet megójja.
236
Ó jaj nekem, hajnalról virradatra
s estről estre már javát megfutottam
a halálnak, mit úgy neveznek: élet.
Gyötrelmemnél jobban más vétke marja
lelkem, mert kiben annyi irgalom van,
nem szán meg, bárha látja: tűzben égek.
TÓTH BÁLINT FORDíTÁSA
CCXVII
RÉG AZT KIVÁNTAM,
HOGY IGAZ PANASSZAL
Rég azt kivántam, hogy igaz panasszal
hallassam .sz órnat, s oly forró rimekben,
hogy irgalomnak lángja éledezzen
szívében, mely nyáron is telve faggyal,
s a köd, mely lepi dermesztő burokkal,
égő szó im léhétől széledezzen ;
vagy részesítsék őt is gyűlöletben,
arnért gyilkos szép szeme nem vigasztal.
Már néki kárt vagy irgalmat magamnak
nem kérek; ez nem kell, s tilt lelkem attól;
ily csillagom volt, ily sors nyomta vállam I
237
Nyitok csak égi szépségére ajkat!
hogy kiüzetvén majd e testbül egykor,
mindenki lássa, édes volt halálom.
SZEDŐ DÉNES FORDíTÁSA
CCXVIlI
SOK KÖNNYED S BÁJOS NŐ KÖZÖTT
VISZ ÚTJA
Sok könnyed s bájos nő között visz útja
annak, kinek nincs párja itt a "földön,
s mit csillagokkal tesz a nap, ha föl jön,
a többiekkel arca tenni tudja.
ú gy tűnik, Amor szól s fülembe súgja:
élni csak addig szép, mig őt köszöntöm,
s ha elmegy ő: erőmnek vége rögtön,
elvész a jó, s zavar támad fel újra.
Ha tán a Természet a napkorongot
elvenné, s fű se nőne, szél se szállna,
s nem lenne ész, se szó, mit szánk kimondott,
se hal, se hullám, mit vet tenger árja,
ennél is árvábbak lesznek a dolgok,
ha szép szemét a Halál majd lezárja.
LUX ALFRÉD FORDÍTÁSA
238
CCXIX
MADÁRKÁK üDE ÉNEKE, SIRÁSA
Madárkák üde éneke, sirása
veri fel hajnaltájt a völgyek árnyát,
s a fényes, fürge, hűs patakok ágyát
betölti kristályhabjuk mormolása,
Az aranyhaju hajnal új dalára
ocsú dok : szerelmében nincs csalárdság;
ráébreszt: a természet járja táncát,
s belefésül Tithonus ősz hajába.
így kelek fel a hajnalt üdvözölni,
vele a napot s őt, ki ifjúságom
káprázata, s fényét nem oltja semmi.
Egy reggel mindkettőt egyszerre látom:
a napot csillagok fényét megölni,
s elsáppadni, mit napom gyújt: a lángora.
KERESZTURY DEZSŐ FORDíTÁSA
CCXX
HOL VETTE ÁMOR ARANYÁT,
MILY ÉRBEN
Hol vette Amor aranyát, mily érben,
szőke fonatához ? és mennyi tüske
közül rózsáit? honnan arca tünde
havát? s a szívverést belé miképpen?
239
 Honnét a gyöngy-sövény, mely tiszta szépen
zendíti édes szóit sorra fűzve?
Honnét isteni homloka derűje,
amellyel nem vetekszik még az ég sem?
Mily szféra zenditi, s miféle angyal
benne az égi dalt, mely úgy emészt fel,
hogy alig késhet immár pusztulásom ?
Milyen Naptól kél szép szemén a hajnal
büszke sugára - harc és béke nékem-,
s aszalja szívem jégen, vagy parázson?
SZEDŰ DÉNES FORDfT.\SA
CCXXI
1.IIFÉLE SORS, KÉNYSZER,
FURFANG VEZÉREL
Miféle sors, kényszer, furfang vezérel
fegyvertelent ismét ama porondra,
ahol mindig lcgyőznek? Csoda volna
rnenekvésem, s kár, ha ott vérzeném el.
Kár? - Nem: haszonl Úgy ég, oly drága fénn yel
az a tűz s.villám bennem, mely lobogva
felgyújtott, és vakít pusztítva, rontva,
s húsz hosszu éve perzsel már hevével.
240
Ha távolból villámmal sújtva reszket
a szép szem: mintha a halál üzenne;
ha meg közel jön, Amor úgy sebez meg,
oly édesen, s rak balzsamot sebemre,
hogy meg sem értem, nemhogy szót keressek:
mert a valót nyelv s ész fölérni gyenge.
CSORBA GYŰZŰ FORDíTÁSA
CCXXII
vtc S MERENGŰ,
EGYÜTT-JÁRÓ S MAGÁNOS
"Víg s rnerengő, együtt-járó s magános
hölgyek, kik itt csevegtek az utcákon,
hol van ma ő, ki életem, halálom?
s mint máskor, mért nem látja őt a város?"
"Kedvünk az ő visszfényében virágos,
s szomorkodunk, mert megfosztott szavától
a féltékenység, amely kapzsiságból,
ha más örül, megsebzetten kiáltoz."
"S ki vet béklyót, törvényt szerelmesekre?"
"Lelkünkre senki, testünkre kemény fék,
mely máskor minket, most őt zabolázza.
241
A szív gyakran kiül homlokra, szembe:
láttuk, homlokán elborult a szépség,
s harmatban fürdött szeme tiszta lángja."
KERESZTURY DEzs6 FORDíTÁSA
CCXXIII
MID6N ANAPSZEKÉR
TENGERBE GÁZOL
Midőn a Napszekér tengerbe gázol,
s a levegőnk s a lelkem elsötétül,
s a gondhozó éj égre szállni készül
a holddal s csillag-haddal, mely világol:
akkor mesél ek létem sok bajáról
annak, ki mitse hallhat az egészbül,
s perlek a sors sal, a világgal s végül
magammal s ővele s tevéled, Ámor.
Az álom messze jár; nincsen nyugalmam;
hajnalig el nem áll jaj, sóhaj árja,
s a könny se, mit szivem szemembe késztet.
Eljön a reggel, földerül homálya,
de én nem, nincsen fájdalmarrira balzsam,
csupán Napom, mely fölgyujt és megéget.
SÁRKÖZI GYÖRGY FORDíTÁSA
242
CCXXIV·
HA HŰSÉG ÖL VAGY sztv,
IGAZ S GYANÚTLAN
Ha hűség öl vagy szív, igaz s gyanútlan,
édes elbágyadás és tiszta vágyás,
nemes tűzben fogant tisztes sóvárgás,
hosszú bolyongás a vak labirintban,
ha titkos vágy öl, homlokunkra irtan,
mely ha megszólal, dadogásra vált át,
mert hol a félsz, hol szégyen veti gátját,
ha arcon sápadás s violaszín van,
ha öl: magunknál mást jobban szeretni,
avagy hogy örök gyász és könny kisérget
s gyötrelem éltet, harag s kín eláraszt,
ha távol égni s közel dermedezni
okozza azt, hogy elpusztulna hived:
tiéd, Hölgyem, a bűn, enyém a bánat.
SZEDŐ DÉNES FORDíTÁSA
243
 CCXXV
TIZENKÉT NYÁJAS ÚRNÖ TŰNT
SZEMEMBE
Tizenkét nyájas úrnő tűnt szemembe,
tizenkét csillag és közöttük egy Nap;
kicsiny bárkában maguk közt vigadtak;
nem tudom, habot még ily bárka szelt-e.
CCXXVI
VERÉB AHÁZTETŰN, ERDŰN A DÁMVAD
Veréb a háztetőn, erdőn a dámvad
nem oly magányos mint én, hogyha pompás
arcod nem látom, mert nem kél napom más,
és szemeim mást látni nem kivánnak.
Gyönyörűségem a sirás, a bánat,

Az sem, mely Jázont útjában emelte,
hozván mindenki-vágyta ritka gyapjat,
sem Párizsé, amelytől Trója jajgat,
hirhedtek bár ezek szélrózsa-szerte,
Majd láttam őket diadalszekéren,
s Laurát - tartása szeméremre valló -
édesen énekelni, elhuzódva.
Nem tűnő látomás volt, földi kép sem.
6, boldog Kormányos és Kocsihajtó,
ily bájos népet más se vitt azóta l
SÁRKÖZI GYÖRGY FORDÍTÁSA
nevetni fáj, étkem méreg, szorongás
az éj, az ég derűje rút borongás,
s tere az ágyam hánytorgó csatának.
Igen, a halál rokona az álom,
amint mondják: a szívből messze hajtja,
mely éltetője még, a drága képet.
Egyetlen boldog táj a nagyvilágon,
te zöld folyópart, dombok árnyas alja,
kiért én sírok, kincsem a tiétek.

SZEDŰ DÉNES FORDÍTÁSA

CCXXVII
SZELLŰ, KI FŰRTJE KÖNNYű,
SZŰKE FODRÁT

Szellő, ki fürtje könnyü, szőke fodrát

öleled s lengeted (s az, mint uszályod
szállni segít), aranyát szétzilálod
s egybefuvod, hogy szép gyűrükbe fognád,

244 245
s szemére szállsz, honnét fullánk hatott át,
sínylem ma is, sebe .sajogva tátog,
s keresve Kincsem tántorogva járok,
mint ménha botlik, mikor megriasztják;
s rémlik, megleltem ; s akkor kapok észbe:
távol vagyok I s felszököm selhanyatlok,
hol vágytól, hol a valótól legyőzve.
Boldog lég, élő fénnyel lehet laknod I
S te zúgó, tiszta ár, veled cserélve
bár én haladnék, merre te haladsz ott I
SZEDŐ DÉNES FORDÍTÁSA
CCXXVIII
JOBBJÁVAL ÁMOR
BALOLDALT SEBEZVE
Jobbjával Amor baloldalt sebezve
általvert, s szivem kellős közepébe
babérfát ültetett; zöldjét idézve
smaragd sápadna, szinét szégyenelve.
Tollam sort szántva, sóhajom kerengve,
szemem zápora áradva fölébe,
már eget ilIatoz be terebélye;
kétlem, más fától ily illat ha telne.
246
Hírnév, tisztesség, erény, bájos alkat,
tündöklő szépség rnennyci ruhában
e nemes növény gyökérzete, lombja.
így hordom itt benn, bárhová szakadjak,
boldog teherként, s illendő imával
fonom körül, mint szentet, meghajolva.
SZ EDÖ D ÉNES FORDÍTÁS A
CCXXIX
DALOLTAM, ÉS MOST SÍROK;
MÉGSE LELTEM
Daloltam, és most sírok; mégse leltem
több édességét annak, mint ma ennek:
forrását látja csak az érzelemnek,
s nem a hatást magasba vágyó lelkem.
így rosszat és jót egyként elviselnem
könnyű; keménység, jóság egy szivemnek,
a súlyos gondok súlytalanná lesznek,
s e páncél véd haragjától is engem.
Velem, mint eddig bánt, továbbra bánj on
csak Amor, hölgyem, sorsom és az élet:
már nincs, csupán a boldogságra gondom.
247
E sorsnál nincsen szebb a nagyvilágon,
ha szenvedek, ha meghalok, ha élek:
oly édes az, kiért a könnyem ontom.
SZABOLCSI ÉVA FORDÍTÁSA
CCXXX
SÍRTAM, MOST DALOLOK,
MERT CSILLOGÁSÁT
Sírtam, most dalolok, mert csillogását
az élő Nap szememtől nem takarja.
Szép szerelem tárj a ki így hatalma
édességét és isteni szokását.
Okozta máskor könnyem áradását,
hogy éltem gyolcsát megkurtítsa; rajta
se híd, se gázló, evező, vitorla
át nem segít, s Dédalusz-szárny se vág át,
sírásom oly mély, oly bőséges érből
buzgott elő, s útjának oly temérdek
ideje már, hogy alig mérí ész föl.
Nem babért, pálmát: olajfa-levélnek
küldi békéjét, ég derül kegyétöl,
letörli könnyem, s azt akarja: éljek.
SZEDO DÉNES FORDíTÁSA
248
CCXXXI
TELT-MÚLT NAPOM, ÉS SORSOMMAL BEÉRTEM
Telt-múlt napom, és sorsommal beértem
könnyek nélkül és kit sem irigyelve ;
más szerető tegyen szert több sikerre:
egyetlen Kínnal ezer kéj nem ér fel.
A szép szemet most, melyért szenvedésem
egy órával se vonnám rövidebbre,
köd űli meg, baljósan fenyegetve,
hogy kioltja éltem napját sőtéten,
Ú, Természeti hol nyájas anya, hol zord,
ily visszás erőt mint tudtál találni,
hogy alkoss, s műved könnyedén lerombold?
Egy élő kútból kél javunk akármi:
szép adományodtól, Mindenható, mondd,
mért is hagytad, hogy őt megfossza bármi?
SZEDO DÉNES FORDÍTÁSA
CCXXXII
LEGYOZI
GYOZTES NAGY SÁNDORT HARAGJA
Legyőzi győztes Nagy Sándort haragja,
félannyit ér csak, mint apja, Philipposz ;
mit ér, hogy Apellész festi, s Lüszipposz
s Pürgote1ész, ki képmását faragja?
249
 Tüdeuszt dühe őrj öngésbe ragadja:
halódva megharapja Menalipposzt;
Sulla szemére nemcsak szörnyü kínt hoz:
vakságba, sírba dönti indulatja.
Tudta, hogy düh romlaszt ily k árhozatba,
Valcntinianus s Aiax, ki ölt, ölt,
s meghalt bátran kardját mellébe vágva.
Kurta téboly a düh: ki nem lohasztja,
hosszú téboly annak, szegény dühöngőr
gyalázatba rántja, olykor halálba.
MAJTtNYI ZOLTÁN FORDÍT.-\SA
CCXXXIII
MILYEN BOLDOGGÁ TETT, HOGY A VILÁGON
Milyen boldoggá tett, hogy a világon
valaha fénylő két leg bűvös ebb szem
egyike - kíntól tompán bár s törötten -
be tudta fátyolozni szembogárom I
Böjtömnek vége már, mert újra látom
Őt, ki a földön egyetlen szerelmem;
Amor s az Ég dédelgethettek engem,
minden kegyüknél ezt többnek találom.
Mert hölgyem jobb szeméről - vagy nevezném
jobb napnak inkább? - jobb szememre szállt a
kór, nem fájást, hanem gyönyört szerézvén.
250
Mint értelmes lény, s mintha volna szárnya,
szállt csillagként, útját az égre festvén ;
természet s részvét vitte jó irányba.
CSORBA GYŐZÖ FORDÍTÁSA
CCXXXIV
Ó, cSöPP SZOBÁCSKA, HÁBORGÓ NAPOKBAN
6, csöpp szobácska, háborgó napokban
engem mint békességes rév fogadtál;
éjszakai könnyek forrása vagy már,
miket napfénynél szégyen tart titokban I
6, kisded ágy, fészkem régen bajokban,
hogy kín: fürösszön, Amortól adattál
a hószin kézre, melynek súlya csak rám
nehézkedik s gyötör mindegyre jobban.
Nemcsak zugomból s ágyamtól szököm meg,
magamtól inkább és az álmaimtól,
melyek nem késnek szárnyaikra kapni;
és árját az irigy, gyűlölt tömegnek
- ki hinné? - fürkészem borzalmaimból :
úgy rettegek már egyedül maradni.
CSORBA GYOZŐ FORDÍTÁSA
251
 CCXXXV CCXXXVI
VISZ ÁMOR, JAJ, HIBÁZOM, ÁMOR;
HOVÁ NINCS MENNI KEDVEM ÉS LÁTOM HIBÁMAT

Visz Amor, jaj, hová nincs menni kedvem, Hibázom, Amor, és látom hibámat,
s tudom, máris tilosban jár a lábom; de mint ki ég, s keblét a tűz kikezdte,
terhére lettem így, bár nem szokásom, a szenvedés, fájdalmam kétszerezve,
az egyetlen királynőnek szivemben, értelmemnek már-már létére támad.

Kormányos még nem óvta éberebben Fékezni szoktam én a kerge vágyat,

kincstelt hajóját, hogy ne rontsa zátony, hogya derűs-szép arcot ne ijessze,
mint én törékeny csónakom vigyázem Kihullt a fék kezemből: nem megy ez se;
Hölgyem kérlelhetetlen gőgje ellen. vakmerövé tett a hiú kívánat.

De könnyzápor s nem szűn ő vad viharja Ha lelkem a szokásosnál merészebb,

a sóhajoknak elsodorta bárkám csak ösztökéd s bujtó tüzed hatása:
- tél fogja most körül, borzalmas éjjel, kisértsem bármily zord uton a célt meg.

magának kínra, másnak gondra, bajra, S még főbb oka Hölgyem fennkölt varázsa.
s egyébre sem I S dühödt hullámok árján Érezze"hát legalább, amit érzék,
kormány, vitorla törve, tépve széjjel. és vétkeim magának megbocsássa.

CSORBA GYOzO .F O RD í TÁSA CSORBA GYOZÖ FORDíTÁSA

252 253
 CCXXXVII
NEM DAJKÁL ANNYI LÉNYT
A TENGER ÁRJA
Nem dajkál annyi lényt a tenger árja,
nem látott csillagot még annyi éjjel
a félkörív felett, min jár a hűs hold,
nem ád oly sok madárnak fészket erdő,
nincs fűszál annyi réten, parti tájon,
ahány bús gondolat rág minden este.
Ó, jöjjön a végső-nyugalmu este,
e por-testet ne mossa könnyek árja,
aludhassam békén egy messzi tájon,
mert nálam többet szenvedőre még hold
nem fénylett eddig: tudja mind az erdő,
hol árván bujdokoltam nappal, éjjel.
Enyhet már nem hozott számomra éjjel,
sóhaj szakadt szivemből reggel, este,
tanyámmá lett Amor miatt az erdő. .
Előbb, mintsem nyughatnám, fogy ki árja
a tengernek, gyújt fényessé napot hold,
s hervad bimbós virág tavaszi tájon.
Emésztő kín űz át sokféle tájon,
nappal töprengek, sírva-sírok éjjel,
örök-mozgón, akár a változó hold.
. Mihelyt látom, hogy barnul már az este,
sóhajtozom, szememből könnyek árja
esőz a fűre, s megborzong az erdő.
254
A város ellenségem lett, az erdő
meghitt barátom, míg e dombi tájon
dúltan járok, s a vad folyó vad árja
keresztülzúg az édes csöndön éjjel.
Ezért várom, szálljon le már az este,
s ragyogjon a lenyugvó nap helyén hold.
Bár szunnyadnék el én is, mint a szép hold
szerelme hajdan, itt, hol zöld az erdő;
s ki által alkonynál előbb jön este,
azzal sAmorral megbújván e tájon,
hajnaltalan borulna ránk az éjjel,
s napot, nappalt ne szülne tenger árja.
Dal, mit szilaj folyó árja fölött hold
fényében éjjel termett s rejtek erdő,
csodás tájon jársz majd te holnap este.
CSORBA GYŐZÖ FORDíTÁSA
CCXXXVIII
KIRÁLYI LÉNY, TűNDŰKLÓ ANGYAL-ELME
Királyi lény, tündöklő angyal-elme,
csillag lélek, hiúz szem, tiszta látás,
fennkölt érzelmek, friss előrelátás
és szív, amely méltán mélt ó ilyenre -
255
 remekszép nők között, kik ráemelve
tekintetük, dísz voltak és sugárzás,
megállott műértőn olyannyi más-más
szép arc után a legszebben figyelme.
S kit kor tett többé és szerencse nála,
kezével onnan elterelte félre, .
magához illőnek csak ezt találta.
Csókot lehelt jóságosan szemére
és homlokára: ujjongott, ki látta,
csak én néztem ferdén különc kegyére.
CSORBA GYŐZŐ FORDíTÁSA
CCXXXIX
HA KÉL A HAJNAL, MEGREMEGNEK ARRA
Ha kél a hajnal, megremegnek arra
az új évszakban nyíló szép virágok,
minden madárnak nyelvén zengő vers kel;
szivemet édes gonddal elboritja,
kinek felettem oly nagy a hatalma,
s kiről beszélek most is, itt, e dalban.
Elmondhatná e lágy, esengő dallam
óhajtásom, hogy meghallgassa Laura,
hogy szánalommal töltse el hatalma I
De inkábbnyfInak télben is virágok,
szerelem azt virágba nem boritja,
ki nem törődik kínommal, s a versseI.
256
6, mennyi jajjal, mennyi kósza verssel
.üzentem eddig, hány kesergő dalban
kérleltem büszke lelkét háboritva I
Mint zord hegy áll, és meg nem indul arra,
ha szellő mozdit lombot és virágot,
mivel nagyobb annál az Ő hatalma.
Istent, embert legyőz Amor hatalma;
rossz csillagáról mennyi költő versel,
verseltem én, hogy nyíltak virágok.
Most arra kérem Uramat e dalban,
hogy életemtől fosszon meg, vagy arra,
hogy kínomtól, mi lelkem elborítja.
Végső bajomban, gondtól elborítva,
küzd] érte szívemnek minden hatalma,
amig e földön jár kötünkbe Laura I
Bánatra, bajra írt csupán a vers lel,
megbűvöl mérges kígyót játszi dallam,
s fakaszt a jégen tavaszi virágot.
A dombok hátán fű, fa kivirágzott:
hogyan lehet, hogy lángba nem borítja
gyöngéd szivét oly sok parázsló dallam?
Ha végzetemnek arra int hatalma,
hogy sírva, énekelve, annyi verssel
ökörfogatról hálót vessek arra,
257
 mi szellő s jégen szedjek csak virágot,
Őt hívja versem, kit nem háborít a
hatalmas Amor semmiféle dalban.
TAKÁCS ZSUZSA FORDÍTÁSA
CCXL
ESDETTEM AMORHOZ, S MA ÚJRA ESDEK
Esdettem Amorhoz, s ma újra esdek:
mentsen ki nálad, édes szenvedésem,
keserves boldogságom, hogyha érzem:
lábam - bár hived - félre-tévedezget.
Nem tudnám, s nem tagadnám, Hölgyem, ezt meg:
a tiszta lelket intő józan észen
győzött az ösztön, s most az lett a részem,
hogy - kényszerből - rossz úton járni kezdjek.
Kinek szívét oly fénylő értelemmel
s erénnyel tündökölte a nagy Ég be,
hogy csillag nem szült még ilyent idáig,
harag nélkül szólj, szánó érzelemmel:
"Mi mást tehet? Ránéz arcomra, s vége:
túl szép vagyok, s ő túl lobogva vágyik."
CSORBA GYŰZŰ FORDÍTÁSA
258
CCXLI
A ROPPANT ÚR , KI ELLEN SE MMI H ASZNA
A roppant úr, ki ellen semmi haszna
futásnak, bújásnak s qnvédelemnek,
lelkem, hogy gyönyörűséggel beteljek,
gyújtó szerelmi lánggal megnyílazta.
S bár irgalmatlan ért, vérem fakasztva
első lövése is, mégsem pihent meg:
a részvét íját vonta hirtelen meg,
s szivem már itt is, ott is seb lyukasztja.
Az egyik éget, s bennem láng szökell fel,
a másik könnyre késztet: zord sorodnak
fájdalma csalja búsongó szemembe.
De két íly forrás habjától se fogyhat
a tűzvész, mely reám lázadva perzsel,
sőt a részvét vágyam növeszti egyre.
CSORBA GYŰZÖ FORDÍTÁS A
CCXLII
NÉZD, vÁGYÓ SZÍVEM, SZ ÉPS ÉGET E DOMBNAK
Nézd, vágyó szívem, szépségét e dombnak :
itt hagytuk tegnap őt, ki egykor érzett
s törődött vélünk, gondjainkba résztvett,
s most azt akarja, újra könnyet ontsak,
259
 Menj hozzá, most magányom csendje vonz csak;
talán megenyhül, s egyszer véget érhet
a kín, mit éltem eddig csak tetézett,
ó szív, tudója s részese e sorsnak f
S te, önmagad ki feledésre szántad,
s kit eltölt balga álmoknak szeszélye,
úgy szólsz szivedhez, véled mintha lenne;
ám elhagyhattad azt, ki őrzi vágyad,
ő ott maradt immár örökre véle,
szemére szállt, s ott tündököl ma benne.
SZABOLCSI ÉVA FORDíTAsA
CCXLIII
HŰs-ARNYAS DOMBHAT, ZÖLD S VIRAGGAL ÉKES
Hűs-árnyas dombhát, zöld s virággal ékes,
ott üldögél dalolva selmerengve,
ki emlékeztet égi szellemekre,
s kinek nem ér föl senki jóhíréhez.
Szívem miatta hűtlen székhelyéhez,
s bölcs, hogy nem tért, s nem tér meg kebelembe -
ott fürkész, hol csöpp lábnyomát a gyenge
fű őrzi, s könnyemtől öntözve fényes.
Fel-felsóhajt, és egyre mondogatja:
,,6, csak lehetne kissé itt az árva,
az élet és sírás megfáradottja l"
260
Hölgyem kacag; s mily más és más hatása:
sziv nélkül kővé válok én e hangra,
te édenné, ó, hely, te szent, te drága l
CSORBA GYÖZÖ FORDÍTAsA
CCXLIV
AGGASZT BAJOD,
S FÉLEK: SÚLYOSBODIK MÉG
Aggaszt bajod, s félek: súlyosbodik még;
göröngytelen, tág út vezet feléje.
Ez vitt hasonló téboly éjjelébe,
hogy dúl, akár benned, vad esztelenség.
Mit kérjek Istentől? Harc, béke kincsét?
káromra azt, ezt orcám szégyenére.
De mért vivódjam? - bármily sors is érne,
csupán a legfőbb trón parancsa esnék.
Ambár oly tisztesség engem nem illet,
milyenben részesítsz - Amor hibája,
miatta jó szem is gyakorta téved;
ajánlom mégis: már emeld a lelked,
szíved buzdítsd az égi, szent hazába.
mert hosszu az út, és rövid az élet.
CSORBA GYŰZÖ FORDfTAsA
261
 CCXLV
KÉT RÓZSASZÁL AZ ÉDENBŰL SZAKASZTVA
Két r6zsaszál az Édenből szakasztva
multkor, május legelső hajnalára,
öreg bölcs szerető szép adománya,
szerény pár k özt egyenlően megosztva,
s édes szókkal, .mosollyal koszorúzta,
hogy vademberben is szerelme lángja
lobbanna felszikráz6 ragyogásba,
és mindkettőnknek halvány lett az arca.
"íly szerelmes pár nem volt a világon I"
- mondta nevetve, és aztán s6hajtva
rá s rám nézett, mindkettőnk átölelve.
így osztoztunk beszéden, r6zsaszálon;
fáradt szivem vidul s rémül azóta,
Mily fényes nap I s ékesen sz6lt a: nyelve I
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
CCXLVI
RINGATVA SZÁLL SÓHAJ SZELíD FUVALMA
Ringatva száll s6haj szelid fuvalma
babérfam zöldjére s arany hajára,
folyton változ6 képe ragyogása
minden lelket kitép, magára vonva.
262
Fehér rózsa, vad tövis közt fakadva,
hozzá mélt6t bárki mikor találna?
Korunk dísze I előbb jussak halálba,
mint Ő, könyörgöm, Juppiter hatalma:
Hogy a nagy kőzös csapást meg ne lássam,
mikor napfényét a világ elveszti;
szemem sosem fürödhet ,m ás sugárban,
lelkem a többi eszmét mind kevesli,
fülem minden mást meghallgatni átall,
ha édes szavát némaság dermeszti.
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
CCXLVII
NEM MINDEN EMBER ÁD HITELT DALOMNAK
Nem minden ember ád hitelt dalomnak,
mellyel az imádottat úgy dicsérem,
hogy fölibe állítom nemességben
minden más szépnek, szentnek és igaznak.
A fordítottját vélem énigaznak,
hogy megveti alázatos beszédem,
méltán magasztosabbra vár az érdem.
Szemének higgyen, ki nem hisz szavamnak.
Az joggal mondja: ily próbálkozásra
Athén s Arpinum sz6noka se termett,
se Mantova és Szmirna fuvolája.
263
 Leírni őt halandó nyelv hiába
. kisérli, csak kit Amor íja kerget,
végzet s nem önnön elhatározása.
KÁROLYI AMY FORDíTÁSA
CCXLVIII
KI LÁTNI VÁGYIK. MIT TUD A TERMÉSZET
Ki látni vágyik, mit tud a természet
s az Ég alkotni: Laurát csodálja.
Őt nem csupán az én szemem világa,
de napja vak világunk mindenének.
~ S siessen, mert a közönyös enyészet
a jót pusztítja, s a bűnt hagyja állva.
Őt is az istenek hazája várja,
szép s halandó: nyom nélkül elenyészhet.
Ki gyors, láthatja teljét az erénynek,
a szépnek, méltóságnak, tisztaságnak:
csodás aránnyal egy testbe ömölve,
s azt mondja: versem ócska, semmi ének,
s lelkem a roppant fényben vaksi láng csak.
De ha késik, zokoghat mindörökre,
KERESZTURY DEZSO FORDíTÁSA
264
CCXLIX
MINT RETTEGEK,
HA FELRÉMLIK ESZEMBE
Mint rettegek, ha felrémlik eszembe
a nap, mikor elkomorulva gondba
ejtettem szívemet s Téged, Madonna!
És mégsem gondolhatok édesebbre.
Ismét látom alázatba merülve
szép asszonyok közt, virul, mint a rózsa
kis virágok közt, se kedve, se búj a,
mintha egyetlen veszélytől remégne.
Szokott derűjét odahagyta, nincsen
gyönge virágfüzére, víg ruhája,
csevegése, éneke, se kacajja.
Életemet kétségbe meritettem :
gondok, álmok és baljós jelek árja
támad reám; ok nélkül? Isten adja!
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
CCL
HA ELHAGY, AKKOR viGASZT NYÚJT AZ ÁLOM
Ha elhagy, akkor vigaszt nyújt az álom:
angyali arca édes asszonyomnak;
de most kegyetlen rettegés szorongat,
s gyötrelmeimnek írját nem találom.
265
 Mert arcán gyakran eltünődve látom,
keserves kin és szánalom borongnak,
és hírét vettem immár oly dolognak,
reménytől, kedvtől, hogy meg kéne válnom.
Emlékszel, - kérdi - az utolsó estén,
hogy könnyező szemedet odahagytam.
s a késő órán tőled elsiettem ?
Nem szóltam akkor még, nem is akartam,
tudom azóta, s szólok végre most én:
e földön többé nem láthatsz te engem I
TAKÁCS ZSUZSA FORDíTÁSA
CCLI
6, KÖNNYEKET FAKASZTÓ, SZÖRNYű LÁTVÁNY
Ú, könnyeket fakasztó, szörnyü látvány I
utolsót lobbant időnek előtte
ez édes láng, szivemnek éltetője
a kínokban, s ha j órernény talált rám I
De hogy lehet, hogy más követek útján
semmit se hallok és csak, ime, tőle?
Talán az ég is mást rendelt felőle,
s kínzó hitemben mégiscsak csalódnám ?
Nekem most mégis jólesik remélnem,
szépséges arcát egyszer újra látom,
mi századunknak éke s egy reményem.
266
S ha lelke már, hogy új tanyát találjon
szép szállását is messzehagyta, kérem
a végső óra rám soká ne várjon I
TAKÁCS ZSUZSA FORDÍTÁSA
CC LII
IIÁNYÓDVÁN SORSOMON,
HOL DALBA KEZDEK
Hányódván sorsomon, hol dalba kezdek,
hol rettegek, sirok s rimekbe öntöm
búrnat. Amor minde~ pengéje gy ötrőn
ezerszer átjárt szívemen sebez meg.
Tündöklő arca tán e húnyt szemeknek
felgyújtja régi fényét (6 jaj, önnön
magamr61 mit véljek), vagy mindörökkön
már hulló könnyek martaléka lesznek?
Mert hogy megtért az égi tartományba,
nem gondol többé könnyező szememre,
Idnek csak Ő volt fényes napvilága.
Félelmeim közt, ádáz harcban egyre
így élek én most, volt magamnak árnya,
ki k ödös úton tévelyeg remegve.
TAKÁCS ZSUZSA FORDÍTÁSA
267
 CC LIII
Ó ÉDES PILLANTÁSOK, BÖLCS SZAVACSKÁK
Ó édes pillantások, bölcs szavacskák,
láthatlak még, vagy hallhatlak, ki tudja?
Ó szőke fürtök, lánc, mit Amor ujja
szivemre köt, hogy sírba ránt e rabság I
Ó szép arc I sorsom, mely sosem vigasság,
inkább bánat számomra, újra s újra I
Ó álcás fortély, szerelem csal-útja,
boldogság, mely merő boldogtalanság I
.S ha néha mégis a szelid szemek ből,
hol életem meg álmaim lakoznak,
parányi tiszta édesség reámhull,
a sors, mely oly serény, ha bajt okozhat,
hajóra s lóra tesz, hogya közelből
eltávoztasson s meglopjon galádul.
CSORBA GYŰZŰ FORDÍTÁSA
CCLIV
CSAK LESKELEK, DE ÉDES ÉS IMÁDOTT
Csak leskelek, de édes és imádott
ellenségemről nem jön hír sehonnan;
mit gondolják? magamnak mint okoljam?
remény sarkall s bénító gyávaság fog.
268
Hogy szép volt, az már oly soknak megártott :
ez mindnél szebb, ártatlanabb azonban:
tán Isten - .hogy ne sinylődjék a porban -
csillagnak szánja ezt a tisztaságot,
sőt napnak. És ha így van, itt a vége
kis békéimnek, hosszu kínjaimnak :
az életemnek. Zord válás, mívégre
hoztál ki poklából fájdalmaimnak?
Elmúlt immár sorsom rövid meséje,
s delelő éveim lealkonyulnak.
CSORBA cvözo FORDíTÁSA
CCLV
GYŰLÖLNI HAJNALT,
VÁGYNI ÉJI CSÖNDRE
Gyűlölni hajnalt, vágyni éji csöndre
afféle boldog szeretők szokása:
nékem az est a fájdalom forrása,
nékem az éj reggel fordul örömre.
Mert fényruhájuk egyidőben öltve
tünik elém kelő Napom s a mása,
egyenlő mindkettőjük ragyogása:
félő, az ég szerelmes lesz a földbe,
269
 mint mikor Daphne babért leveledzett.
Ó, zöld bab érgyökér. szivem lakója,
magamnál örökre jobban s,zeretlek I
Vidít az egyik, bánt a másik óra:
jogos, hogy az enyhet adóra Iessck,
s haragudjak a fájdalmat-hozóra.
KÁROLYI AMY FORDíTÁSA
CCLVI
Ó, BÁRCSAK BÍRNÉK BOSSZUT ÁLLNI RAJTA
Ó, bárcsak bírnék bosszut állni rajta,
mert elpusztít nézése és beszéde,
s hogy jobban fájjon, elfut, mintha félne,
s szemét, a drága-bűnöst, eltakarja!
Főldreterít,
és szétszakít hatalma,
életerőmet cseppenként em észtve,
mint vad oroszlán, úgy süvölt az éjbe
szívemen, míg az nyugovást akarna.
A lélek így csomóját sz étbogozva
lakásából kiszáll, s már nem kötötten
még Hozzá megy, ki gyötrelmét okozta.
270
Csodálom is, hogy néhanap, míközben
így szólitom, ölelve és zokogva,
rá sem figyel, s álmából föl se szökken,
N EMES NAGY ÁGNES FORDÍTÁSA
CC LVII
GYÖNYÖRŰ ORCÁJÁT, MELYET KIVÁNOK
Gyönyörű orcáját, melyet kivánok,
sóvár, feszült tekintetem követte,
s Amor (szólván: mit gondolsz?) elfedette
kezével, melyet csaknem úgy imádok.
Szivern, mint hal a horgon, rabbá vált ott,
s mert arca buzdít példaként nernesre,
bódult érzékem a kezét feledte,
mint kismadár, ha ágon lépre szállott.
Szernem, gyönyörét vesztve, megrabolva
mintegy álomban érinté az arcot,
mert másképp boldogsága csonka volna,
Lelkem e két dicsfény között viharzott,
mennyei újdonságra, vonzalornra,
szokatlan édesre eszmélve sajgott.
WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSA
271
 CC LVIII
ELEVEN LÁNG AZ Ű SZEMVILLANÁSA
Eleven láng az ő szemvillanása,
felém sujtó édes villámverése,
bölcs szívéböl sóhaj emelkedése,
magasztos szó varázsos áradása,
hogy elalélok a rá-gondolásba,
ama naphoz gyakorta visszatérve,
miként akadt el mellem lélegzése,
amint megváltozott kemény szokása,
Lelkemnek addig bánat volt az étke,
ezért a megszabott szokás nyügében
a kettős gyönyörtől úgy elhanyatlott,
hogya szokatlan jónak ízlelése
rázta hol rémülettel, hol reménnyel,
és a kettő közt elhagyatva bolygott.
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
CCLIX
MINDIG MAGÁNYOS ÉLET VOLT A VÁGYAM
Mindíg magányos élet volt a vágyam
(tudják a csermelyek, cserjék s a rétek),
hogy emez égi útról félretévedt
süket s vak lények nyomdokát ne járjam.
272
S talán remélhetném, hogy más határban
- toszkán hazámtól messze bár - elérek
a dombokhoz s a Sorgához, mely ének
s panasz szavára oktatgatta szájam.
De a Sors, melynek nem vagyok kegyeltje,
mindig csak arra űz, ahol letörten
látom, hogy drága kincsem lenn a sárban.
Bár most tollforgató kezem kegyelte,
s méltán; hogy így van, azt jól tudja Hölgyem
és Amor és én: tudjuk mind a hárman. .
CSORBA GYŰZŰ FORDÍTÁSA
CCLX
OLY CSILLAGÁLLÁSBAN
FÉNYLETT FELÉM KÉT
Oly csillagállásban fénylett felém két
csodás szem: édesség s erény lakása,
hogy látva Amor két íly drága fészkét,
fáradt szivem nem vágyott nézni másra.
A legdicsőbb lény sem lehetne társa,
ki bármikor, vagy bárhol rótta léptét,
az sem, kinek szépsége pusztulása
lett a görögnek s hozta Trója végét.
273
 Vagy Róma hölgye, ki átverte tőrrel
háborgó, szűzi keblét s éppenígy nem
Argia, Hypsipyle, Polyxena.
E nagyszerűség megtelít gyönyörrel,
s fény a világban, fény az életemben,
de későn jött, s hamar távozni célja.
CSORBA GYŐZŐ FORDíTÁSA
AZ ÉLET DRÁGA, S ÚGY TŰNIK SZEMEMBEN
CCLXI
HA TÁN EGY ASSZONY FÉNYES HíRRE VÁGYNA
Ha tán egy asszony fényes hírre vágyna
ész, erény s jómodor tekintetében,
csak Ellenségem szép szemébe nézzen,
kit Asszonyomnak tekint a világ ma.
Mint legyen tisztes, Istent mint imádja,
hogyan övezze könnyedség s szemérem,
ott lesse el, s azt is, mily útra térjen
az ég felé, hová eljutni vágya.
Szavával semmi stílus nem vetekszik,
szép hallgatását, szép tevés-vevesét
papírra vetni nem akadna kéz sem.
274
Határtalan Szép, vakírva kitetszik,
s nem leshető el: szeme drága fényét
csak Sors adhatja, mester semmiképpen.
SZEDŐ DÉNES FORDíTÁSA
CCLXII
Az élet drága, s úgy tűnik szememben:
a szép nők becsülete jön utána;
de mondd fordítva: nem volt semmi drága,
se szép, aminek becsülete nincsen.
S ki engedi, hogy tisztessége vesszen,
többé nem él, s nem asszony; és hiába
őrzi a látszatot, ez élet átka
túltesz halálon és minden keserven.
Lukrécia is csak azzal lepett meg,
hogy halálához mért vett tőrt kezébe,
s hogy elég nem volt önnőn-kínzat ása.
S jön sok tudója régi bölcseletnek,
s igy szól: mindünkön győz az ő beszéde,
és mindenki fölé emelte szárnya.
LUX ALFRÉD FORDíTÁSA
275
 CCLXIII
Ó, DIADALMAS FA, KI GYŰZELEMBEN
Ó, diadalmas fa, ki győzelemben
poéták s hadvezérek éke voltál,
nékem hány fájó s szép napot okoztál
ebben a kurta földi életemben.
Igaz hölgy, ld csupán a becsületben
élsz, s többet nyersz ebből más asszonyoknál,
Amor tőrjén s lépj én meg nem botoltál,
s nem győzhet ámítás értelmed ellen.
A nemességi véren s annyi kincsen:
fényén arany-, gyöngy- s rubincsillogásnak -
mint hitvány nyűgön győzött megvetésed.
A szépséget, amelynek párja nincsen,
nem becsülöd, csak ha a tisztaságnak
drága kincsére rakja rá az éket.
LUX ALFRÉD FORDíTÁSA
CCLXIV
GONDOLKODOM, S RI~SZV r:~T TÁMAD
SZIVEMBEN
Gondolkodom, s részvét támad szivemben
magam iránt, erős részvét, sirásra
fakaszt, újabbra, másra,
olyanra, amilyent nem ismerek még.
276
Mert egyre inkább jutván pusztulásra,
ezerszer kértem Istent, hogy teremtsen
szárnyat, s az égbe mentsen
a földi börtönből, kértem kegyelmét;
de végül is látom, hogy vajmi gyengék
a könnyek, sóhajok, s imák bajomban.
S igazságosnak kell azért találnom :
ki földre rogy, bár képes, hogy megálljon,
maradjon is - vesztére - lent a porban.
Hív még, nem fáradottan,
amelyben bízom, hiv a két kitárt kar,
de rettegés ver által
mások s magam sorsától, s félve-félek,
mert űznek bűneim, s tán halni térek.
Szól egyik gondolat, s igy kezd beszélni:
"Mi kell? mit vársz? hogyan segítsenek meg?
Szégyenbe fulva telnek
keserves napjaid, nem látod, árva?
Dönts végre hát, sietned kell, sietned I
A hús vágyát szivedb ől végre tépd ki,
mert nem hágy nyugton élni,
s boldogságodnak sem válik javára.
Ha undor oly rég kínoz már, s ha már a
szemedről elröppent a csalfa álom,
az ámitó világ hamis jutalma:
minek számítsz reá? - hisz nincs nyugalma,
és nincs békéje, hogy szivedre szálljon
Míg testben élsz e tájon,
szándékaid gyeplőszárát te tartod.
277
 Szorítsa jól a markod:
nem kétséges, kockázat késlekedni,
és túl korán nem kezd ilyenbe senki.
Tudod, mily édességes volt szemednek
meglátni annak orcáját, ki bárcsak
szülerne ezután csak,
s hozhatna inkább békét életünkbe.
Idézd (idézned kell, hogy újra lássad J)
képét, midőn lakója lett szivednek,
hová tán nem vetettek
csóvát más fáklyák izzón elmerülve.
Ő volt a láng, s ha évekig hevült e
csalóka tűz, egyetlen napra várva,
mely nem jött el lelkünk üdvére mégse,
biztasd magad most boldogabb reményre,
az égre nézz: örök forgó csodája
ékét fölédbe tárja,
és hogyha már itt úgy csitítja vágyad,
s vidít, ha bánt a bánat,
egy szempillantás, szó, szerelmes ének:
mily nagy gyönyört mondhatsz majd ott tiédnek J"
Aztán felötlik egy keserves-édes
új gondolat, mely zord-kedves teherrel
megnyugszik lelkemen, s mely
szivem fölgyújtja s tartja jó reményen.
S bensőm a hírnév álmával betelten,
ha égek, fázom, tört vagyok, nehézkes,
vagy sápadt - mitsem érez.
Elfojtom vágyam? - Újul erejében.
Velem szunnyadt már böIcsőm enyhelyében,
278
s azóta is velem nőtt, s egy koporsó
zár majd mindkettőnket magába - félek.
Csak hogyha testemből kiszáll a lélek,
akkor nem űzi már e vágy, e kínzó.
S említ görög s latin szó
holtomban ? - Annyi csak, mint szél ha lebben.
Rettegve hát szünetlen,
hogy azt gyűjtöm, mit egy nap szétzilálhat :
ölelném a valót, futnám az árnyat.
Majd másik vágy telíti úgy a lényem,
hogy árnyat ejt mindenre csillogása.
S lesújt időm folyása,
míg önmagarn felejtem, írva Róla.
S a szép szem hízelgő, derűs varázsa
fényéhez láncol szikrázó hevében.
S kordáz oly kurta féken,
hogy ész, erő szabadságom nem ója,
Mit ér, hogy útrakész sorsom hajója,
ha egyre zátonyok közt vergölődik,
s ha az a két hurok még fogva tartja?
Uram, kinek megmentett égi karja
sok vágytól, mellyel a világ vesződik:
e csúf szégyen redőit
orcámra mindörökre rákövezted ?
Mintha alvót ijeszt meg
a Halál, és leskelne bújva szembe.
S hogy védekezzem, nincs rá fegyverem se.
Látom, hogy mit teszek, s nem rossz törekvés,
hamis val6ság - Ámor kénytet engem.
Ki túl-túl bízik ebben,
a tisztesség útját aligha járja.
S érzem: nemes harag támad szivemben
nagynéha, nyers, komoly harag, s jelet vés
arcomra, hogy ki megnéz,
ott rejtett véleményem megtalálja :
"Mulandó földiért úgy gyúlni lángra,
mint Istenért szabad csak, senki másért,
nagyobb botlás attól, ki többre vágyik."
S ez intés elmém fordítgatja váltig
az útról, melyre testi láz nyomán tért.
Az hallja, és habár ért
mindent, rögzött szokása visszafogja,
s folyton szemébe lopja
a hölgy képét, ki csak vesztemre támadt:
úgy tetszett nékem, s tetszett önmagának.
Sejtelmem sincs, az ég mily nagyra szabta
időm, mikor születtem, s földre jöttem,
hogy vívjam meggyötörten
a lankadatlan háborút magammal.
S nem láthatom, vak testbe öltözötten,
mikor borul rám éltem alkonyatja.
De látom, hogy hajamra
hó hull, s bennem más lesz a vágy, a hajlam.
Most, hogy már-már búcsúmra kél a hajnal,
vagy hogyha még nem is, túl messze sincs már:
mint kit józan-bölccsé a veszteség tett,
melyen elérhetném az égi révet,
a jobb ösvényre nézek vissza immár.
A szégyen és a kín jár
280
bensőmben, és megfordulásra biztat;
s közben mindegyre izgat
a vágy, melyet hosszú évek növeltck,
hogy a halállal egyesség re keljek.
Dal, ezzé váltam hát a félelemtől.
Szivem már szinte mint a dermedett jég;
elpusztulok, nincs mentség, érzem, érzem.
Kis életem nagy része kérkedésben
múlt el, s nem hordott senki annyi terhet,
oly súlyt vállára nem vett,
mint én e szüntelen viaskodásban.
Mert, míg halál a társam,
életem új módját fürkészí elmém:
látván a jót, de a rosszat követvén.
CSORBA GYŰZŰ FORDíTÁSA
CCLXV
HOGYHA E ZORD, vsnszrvn S H AJTHATATLAN
Hogyha e zord, vadszívü s hajthatatlan,
de édes Széps ég s angyali alázat
magára-öltött szigora soká tart,
vádló zsákmánya leszek én halottan.
Ha nyit virág, és hull levél, ha nap van
az égen fenn, vagy árnya éjszakának:
csak sírok én; sorsomért öl a bánat,
mit Amor s Úrnőm mér rám szakadatlan.
281
Csupán az éltet reménnyel betöltve:
kis csepp - így láttam - hulldogálva folyton
a márványt és a kősziklát kivájja.
Nincs oly kemény szív, mely kérésre, könnyre,
vagy szerelemre ne lágyulna olykor,
s rideg szándék, mely szeliddé ne válna.
SZEDÖ DÉNES FORDíTÁSA
CCLXVI
ÉN Jó URAM, MOS,T MINDEN BíZTAT ARRA
Én jó uram, most minden bíztat arra,
hogy lássalak - bár látlak téged egyre;
de sorsom - mi más rosszabbat tehetne? -
csak féken tart, s eltérít felkavarva.
S hozzá az édes vágy, az Amor-adta,
meg sem látom, mint hoz halált szivemre;
s míg esdeklek két fényemhez epedve,
csak sóhajom száll mindig éjre-napra.
Uram kegye s szerelme asszonyomnak
a láncok, melyek kínnal megkötöznek,
s én voltam az, ki magam gúzs ba fontarn.
282
Már tizenöt s tizennyolc éve annak,
hogy zöld Babérom s Oszlopom bejöttek
szivembe ; s én megőrzöm őket ottan.
LUX ALFRÉD FORDíTÁSA
CCLXVII
JAJ A SZÉP AR.C, JAJ A HŰ SZEM VARÁZSA
Jaj a szép arc, jaj a hú szem varázsa I
Jaj a könnyed s mégis illő beszédek,
melyektől a komor, mogorva lélek
'alázatos lett, s bátorrá a gyáva I
Jaj lágy kacaj, honnét kiszállt a dárda,
mitől semmi jót, csak halált remélek I
Trónra méltó dicső, királyi lélek,
ne ily későn jött volna e világra I
Égnem kell érted, lélegzeni benned,
hisz tiéd voltam, s téged vesztve mostan
más romlásom alig fáj ehhez mérve,
Reményt adtál és gyötrődő szerelmet,
most élő gyönyörödtől elszakadtam,
kérő szavam szétsodródott a szélbe.
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
283
 CC LXVIII
MIT IS TEGYEK? MI MOST TANÁCSOD, ÁMOR
Mit is tegyek? mi most tanácsod, Amor?
Már holtomat kivánom,
hisz így is többet éltem, mint akartam.
Madonnám meghalt, szívem nála lángol,
és ha követni vágyom,
bűnös éveim meg kell hogy szakasszam -
mert őt itt új alakban
meglátni nincs remény, és várni gyötrő.
Mióta elhagyott ő,
s öröm helyett csak könny lakik szememben:
minden eltűnt, mi szép volt életemben.
Amor, tudod jól, mért neked panaszlom,
e kár míly mérhetetlen,
s tudom, téged is kin oz veszteségem,
e közös baj, hiszen egy sziklaparton
tört el hajónk, s egyetlen
perc alatt hunyt el napunk vaksőtéten.
Hol van, ki szép igékben
felírja kínom, hol van most oly elme!?
Hálátlan, vak világ, te!
Tenéked is zokogni, sírni kéne,
mert minden szépség véle múlt ki, véle ...
Dicsőséged lehullt, s te meg se érzed:
bizony nem érdemelted,
hogy ismerhetted őt e földi létben,
s hogy szent lábával út jaidra lépett;
mert őhozzá az illett,
284
hogy fenn ragyogjon szépsége az égben.
De én, ki földi létem,
sem önmagam nélküle nem kivánom,
zokogva visszavarom :
oly sok remény után csak igy remélek,
csak ezzel tart meg itt e földi élet.
Ó jaj, földdé lett bájos arca, földdé ...
ki itt a sz ép mennyország
s a Jó létének volt bizonygatója.
De lénye mennybe ment, nem látni többé,
leoldta földi fátylát
- mely évei virágát árnyba vonta -,
hogy majd felöltse újra,
és többé soha-soha el se vesse;
s váljon szentebbre, szebbre,
hisz sokkal jobban fog majd tündökölni
az örök égi szépség, mint a földi.
Látom mindennél szebben, kedvesebben,
mint aki ott tanyázik,
hol bizton érzi: látásán örülnek.
Ez most az egyik támasz életemben.
s dicső neve a másik,
mely édes zengéssel szivernben ült meg.
De újra itt kerülget
a gond is, hogy reményem el- s kivásott,
mely véle felvirágzott,
s most Amor látja életem, s remélem :
ő is lát fent az igazság körében.
285
Ti asszonyok, kik csüggtetek e szépen,
csodálva angyal-éltét
és mennyei mivoltát itt a földön:
ne érte sírjatok, csak értem, értem.
hisz ő nyert égi békét,
s engem hagyott itt harcban összetörnöm.
S ha majd nyomába jönnöm
a természet még nagy-soká nem enged,
csomóját életemnek
csupán azért nem metszem el, mit Amor
susog, így szólván szívem egy zugából :
Vess fájdalmadra féket, el ne rántsonI -
Mert túl magasra vágyván
az eget veszted el, mit szíved óhajt,
s hol ő lakik túljutván a halálon,
s halandó szép palástján
csak mosolyog és csak miattad sóhajt;
és kér, hogy hírnevét majd
- mely verseidben messze földre elhat -
nehogy kihunyni hagyjad,
sőt híresítse el nevét az ének,
ha szeme kedves s drága volt tenéked.
Fuss az égtől, mezőktől,
nóták s kacaj közt senki meg ne lásson,
dalom, sőt: jajgatásomI
nem illik élned vidám társaságban,
megtört özvegynek, éjsötét ruhában.
TELLÉR GYULA FORDÍTÁSA
286
CCLXIX
ELTÖRT AZ OSZLOP, S A BABÉR KISZÁRADT
Eltört az Oszlop, s a Babér kiszáradt,
fáradt gondomban ők nyujtottak enyhet.
Amit vesztettem, többé nem lelem meg
Észak s Dél közt, hol ind s mór tenger árad.
Kettős kincsem ragadtad el, Haláli Azt,
ki büszkeségem, s azt, ki örömöm lett;
nem pótolhatják hatalom, se földek,
se Kelet gyöngye s halma aranyának.
De ha a végzet ily sorsot szabott rám,
mit tehetek mást? csupán hogy busongok,
szemem merő könny, és lehajlik orcárn.
Az emberélet látszatra be boldog I
de könnyen elveszti egyetlen órán,
mit évek alatt kínnal egybehordott.
SZED6 DÉNES FORDÍTÁSA
CCLXX
ÁMOR, HA SüRGETSZ, HORDJAK RÉGI JÁRMOT
Amor, ha sürgetsz, hordjak régi jármot
- így mutatod -, újabb próbatevésre,
csodásra és nehézre
készülj fel előbb, hogy járomba hajthass,
Az én szerelmes kincsem föld ölébe
287
tűnt előlem, és én kifosztva állok;
szive is oda szállott:
életemnek igaz hajléka volt az.
Hatalmad hogyha valósággal oly nagy
az egekben - mint ahogyan beszélik -
s a mélységekben is (mert azt, hogy itt lenn
mit érsz, mit tudsz te, mit nem,
úgy vélem én, a nemes lelkek érzik):
vedd vissza, kit elvett Halál hatalma,
s jeleid rakd fel szép arcára újra.
Rakd vissza az élő fényt szép szemébe,
mely erőm volt és azt az enyhe lángot,
mely most sem halaványabb,
noha kihunyt már (hát még mikor égett /) -
Soha nem láttál gímszarvast, se dámot
ily sóvárogva vágyni víz erére,
mint én édes szivére.
Ért abból sok keserv már, s több is érhet,
ha hihetek vágyam természetének:
csak rágondolva tönkretesz legottan,
s oly tájra úz, hol más út ismeretlen,
mint szállnom szárnyszegetten
oly feladatra, mely erőm felett van.
Most ellenállok hát hívó szavadnak,
hisz országodon kívül nincs hatalmad.
Add, halljam újra kedves pihegését
kinn is, ahogy bensőmben hallom egyre;
dallama enyhitette
hullámait haragnak, indulatnak,
s dúlt lelkemet csitította kezesre,
288
elűzte róla silány köd sötétjét,
és tollam lendülését
addig vitte, meddig már sose juthat.
Reményt a vággyal tedd meg azonosnak;
s mert erősebb a lélek sürgetése,
magáét add meg szememnek s fülemnek;
anélkül elepednek,
s az életem borul halál-sötétbe.
Erőd próbálod énrajtam hiában,
míg első szerelmem a föld porában.
Add, hogy meglássam tekintete fényét:
jég felett nap volt, s jártam udvarában.
Add, képed föltaláljam
a szemben, hol szivem veszett örökre.
Pendítsd nyilad, feszítsd íjad szavában,
add meg szokottmód, hogy meghalljam ismét
ajakának beszédjét,
mely rátanított engem szerelemre:
indítsd a nyelvet, min vesztemre törve
horog lesett rám s rajta a csalétek,
melyet sovárgok; tőreidet rejtsd te
a göndör szőke fürtbe,
mert lelkem nem ragad lépén egyébnek.
Ujjaiddal szélbe borzold a fürtőt,
oda köss engem, s kedvemet betöltöd.
Ez arany hálótól el ki se választ:
kócosan gyűrűzött, bár keresetlen,
de égő fényitül sem
édesen szigorú tekintetének,
mely babérnál, mirtusznál színesebben
289
őrizte bennem a szerelmi vágyat,
hajtson bár lombos ágat
a rengeteg, mezőt borítsa szép gyep.
De mert dölyfös Halál a köteléket,
melytőloldózni féltem, szertevágta,
fonalat nem lelsz, ha lábad lejárod,
számomra szőni hálót.
Új csellel, Amor, próbálkozni kár ma;
elmúlt az évszak; s melytől félve féltem,
fegyvered elhullt: mit tehetsz ma vélem?
Fegyvered ama szép szem volt, ahonnan
nyilak röppentek láthatatlan lánggal,
dacolva ész szavával:
nincs védelem mennybéli csillag ellen.
Tűnődés, játék, mosoly némasággal,
illő tartás, nyájas beszéd, a szókban
lappangó eszme nyomban
legyőzte azt is, ki alantas szellem.
Alázatos, halk modor, égi kellem-
hangoztatták itt is, ott is dicsérve;
mások meg azt találgatták vitázva,
hogy ültében vagy állva
méltó-e ő nagyobb elismerésre.
Ily fegyverekkel győzhettél kevélyet;
nincs fegyvered már: nyughatom tetőled.
Akit ég szava tenéked ajánlott,
megkötheted majd ezzel, majdmeg azzal;
engem csak egy hurokkal
tudtál megkötni parancsára égnek;
ez elszakadt, s szabadság nem vigasztal;
290
sírok s kiáltozom: "Jaj, szép zarándok,
miféle égi szándok
old innen ifjat s köt ide időset?
Isten kurtára szabva földi léted,
erényeidben azért mutatott meg,
hogy lángot csiholjon szerelmi vágyból.
Immár nem félem, Amor,
ujabb csapásait kemény kezednek:
hasztalan fogsz íjat, hiába vonsz húrt:
ereje nincs; az ékes szem lezárult.
Halál oldott el törvényedtül, Amor.
Aki Hölgyem volt, távozott a mennybe,
..
zord és szabad szivemet itt felejtve.
SZEDŐ DÉNES FORDíTÁSA
CCLXXI
AZ ÉGŐ KÖTÉST, MELLYEL ÓRA SZÁMRA
Az égő kötést, mellyel óraszámra
huszonegy teljes évig fogva voltam,
Halál eloldta; súlyos bánatomban
érzém: a bánat nem ember halála.
Tovább tartott Amor uralkodása,
más hálót feszitett füves vadonban,
új táppal új lángot gyújtott azonnal,
bajos lett volna lelkem megfutása.
291
Ha nem segélne sok tapasztalásom
az első szívszorongásból eredve:
elégnék, hisz nem vagyok zöld fa én sem.
Ismét a halál mentett meg igámból,
kötést szakítva, tüzet szétseperve,
erő, ész semmi az ő ellenében.
WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSA
CCLXXII
ROHAN AZ ÉLET, EGY ÓRÁT SE NYUGHAT
Rohan az élet, egy órát se nyughat,
s a Halál jön nagy léptekkel nyomában,
és minden dolgok a multban, a mában
s jövőben lévők ellenem nyomulnak;
emlékezés és várakozás szaggat,
bármerre nézek is, hisz igazában,
ha sorsom nem tartana aggódásban,
rég vége volna kínzó gondjaimnak.
Dc minden édesség elébem árad,
mi szíven ért; s máskor meg látva-látom:
hajóm szél űzi zavartan-ziláltan,
292
az öbölben vihar, hajósa fáradt,
tépett kötél csüng tört vitorlafámon,
s kihunyt a fény, mit annyiszor csodáltam.
TELLÉR GYULA FORDÍTÁSA
CCLXXIII
MIT GONDOLSZ? MIT TESZEL?
MIVÉGRE LESKELSZ
Mit gondolsz? mit teszel? mivégre leskelsz
a múltba, mely többé már meg nem éled,
ó árva lélek? És mely téged éget,
a máglyatűzre újabb fát minek vetsz?
A földről elröppentek már a kedves
pillantások, meleg szavak - te képet
és verset írtál róluk; nincs reményed
- tudod jól -, s késő, hogy nyomukra lelhess.
Ó jaj, ne csábítsd vissza gyilkosunkat,
ne kergess imbolygó, csalóka álmot,
inkább megbízhatót, mely célba juttat.
Az Éghez fussunk, unva a világot I
E Szépséggel rontjuk csupán magunkat,
mert - él? nem él? - békét nem hoz, csak átkot.
CSORBA GYŐZŐ FORDíTÁSA
293
 CCLXXIV
VAD GONDOLATAIM, NYUGHASSATOK Mt\R
Vad gondolataim, nyughassatok már!
Nem elég, hogy Halál, Fortuna s Amor
kivül s a kapuknál dühöng? A váron
belül is kártékony had háborog rám.
S te, szívem, az vagy most is, aki voltál:
csak hozzám hűtlen. Tűröd, hogy tanyádon
bősz hordák szálljanak meg; rosszra bátor
s gyors ellenségeimmel összefogtál.
Amor titkai csak benned születnek,
s bomlik ki Fortuna sok diadalma,
s itt őrzi a Halál ama csapásnak
emIékét, mely maradt erőm befalja;
ábrándjaim miattad tévelyegnek:
hát téged tartlak mindenért hibásnak.
CSORBA GYŰZŰ FORDíTÁSA
CCLXXV
SZEMEM, LÁSD, ELHOMÁLYOSULT NAPUNK, DE
Szemem, lásd, elhomályosult Napunk, de
felszállt az égre, onnan ide fénylik.
Ott láthatjuk, vár ránk bármennyi évig,
s tán késlekedésünk a szenvedése,
294
Fülem, higgyed, hogy angyali beszéde
ott hangzik most, hol sokkal jobban értik.
Lábam, erőd nem terjed ki az égig,
Ő ott él, fáradság végére érve.
Tehát mért háborúztok ellenemben?
hogy látni, hallani, a földön élni
nem érzitek többé, nem én szeréztem.
A Halált kell gyalázni, sőt dicsérni:
köt, old, lelkünk elküldi s hívja bölcsen,
sírás után az embert üdvözíti.
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
CCLXXVI
MIVELHOGY DERüLT, ANGYALFORMA ARCA
Mivelhogy derült, angyalforma arca
gyors távozásával nagy gyötrelemben
és sötét iszonyatban hagyta lelkem,
fojtó kínom csak a beszéd lohasztja.
Jogos keserűség indít panaszra
- tudja Amor, s tudja, ki vétkes ebben -,
szívemre nincs más ír a bánat ellen,
melynek a földön se vége, se hossza.
Kezed, Halál, ez egyet sem kimélte I
Boldog vagy, Föld, őrzője maradhattál
terülve a szép ember-arc fölébe.
295
Vakon, vigasztalan mivégre hagytál
most, hogy szemem szerelmes, drága fénye,
szelíd világa is cserbenhagyott már?
SZEDŰ DÉNES FORDíTÁSA
CCLXXVII
HACSAK ÁMOR NEM ÁD Ú]ABB TANÁCSOT
Hacsak Amor nem ád újabb tanácsot,
most nagyot kell fordulni életemnek;
rabja oly fájdalomnak, félelemnek,
hogy vágyam él, reményem sírba mállott.
Elveszté emiatt a bátorságot,
éjjel-nappal sírás, mi tőle telhet,
habon kormánytalan, enyhet se lelhet,
kisérő nélkül kétes útra szállott.
Csak álmodott kormányos a vezérem,
földből, sőt égből utam igazítja,
onnan tündöklik át szivembe szépen,
szemembe nem, mert testem annyi kínja
a vágyva vágyott fényt elfogja tőlem,
s fejem idő előtt dérrel borítja.
WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSA
296
CC LXXVIII
LEGÉKESEBB ÉS VIRULÓBB K O RÁ BA N
Legékesebb és virulóbb korában
(Amor hatalma mikor épp delelne),
mi rajta földi héj, földön feledve,
elment, ki lelkem Lelke igazában.
Élőn, testetlen szállt égbe, hibátlan:
onnét hódit, onnét igáz szerelme.
Mért is nem fosztja már porhüvelyem le
a végső nap, mely első menny-vHágban?
Ahogy gondolatom a közelébe
könnyen s örömmel siklik, oly vidáman
követné lelkem, s kínom szűnne végre.
Minden halasztás magam vesztesége,
magamnak mindinkább terhére váltan. -
Ó, szép holtának épp ma harmadéve I
SZEDŰ DÉNES FORDÍTÁSA
CCLXXIX
HA KISMADÁR NYÖGÉSÉT ÉS LOMB ZÖLDJE
Ha kismadár nyögését és lomb zöldje
lágy hajlását a nyári szélbe hallom,
hullámcsapás morajlik a fülembe
a friss és csupa-virág patakparton,
297
 hol üldögélve irok elborongón,
Az, kit az ég már elrejtett a földbe,
úgy érzem, mintha élne, látom, hallom,
és sóhajomra messziről felelne:
"Miért senyvedsz el időnek előtte?
miért búsulsz - kérdezi irgalmában -,
fájdalmas folyót a szemedböl öntve?
Miattam ne zokogj, mert a halálban
hunyó szememnek riyilt a nap örökre,
mikor a belső látásra kitártam."
KÁROLYI AMY FORDíTÁSA
CCLXXX
HOL ÍGY LÁTHATNÁM, NINCS HELY A VILÁGBAN
Hol igy láthatnám, nincs hely a világban,
kit tűnte óta csak látni szeretnék,
hol bú számára ilyen szabadság van,
s szerelmi jajjal eget megtölthetnék ;
és ennyivölgyet még sohase láttam,
mik a sóhajtást ily titokba rejts ék;
s tán Amornak se volt ciprusi tájban
ily édes fészke s máshelyütt se lelt még.
Szellők és ágak szólnak szerelemről,
madárkák, halak, virágok és rétek
mind együtt hívnak, hogy szeressek újra.
298
Te boldog lény, ki szólitasz a mennyből,
keserves holtod emlékére kérlelsz,
kerüljön el a világ s édes horga,
KÁROLYI AMY FORDÍTÁSA
CCLXXXI
ÉDES REJTEKBE MAGAM
HÁNYSZOR MENTEM
Édes rejtekbe magam hányszor mentem,
kerülve mást s magam is, ha lehetne,
könnyel fürösztve a füvet s a mellem,
sóhajjal törve köröttem a csendbe,
magánossággal s félelemmel telten
ó, hányszor vetem magam rengetegbe,
keresve boldogságom képzeletben,
s hívom Őt, ki halálba van rekesztve.
Hol istennőként, hol meg nimfa-módon
a Sorga kék mélyéről fellebegni
és ereszkedve leülni a parton,
hol friss füvön látom Őt lépegetni,
virágot rezdít, mint eleven asszony,
s mutatja arca, hogy nem szűnt szeretni.
KÁROLYI AMY FORDÍTÁSA
299
 CCLXXXII
KI GYAKRAN LÁTOGATSZ MEG, ÉGI LÉLEK
Ki gyakran látogatsz meg, Égi Lélek,
hogy fájdalmas éjeírn megvigasztald
szemeddel, mely a halálban meg nem halt,
és halandó mértéken túli éked,
mennyire boldogít a kegyességed,
látásod vidítja az éjt, a nappalt I
Kezdem így viszontlátni rég-tapasztalt
tájakon egykor megszokott szépséged.
Hol Téged zengve töltöttem sok évem,
ottan bolyongok most, siratva Téged,
nem is Téged, de saját veszteségem.
Csak egy dolog békít a szenvedésben:
mikor hozzám térsz, felismerem a képed,
járásod, hangod, ruhád újra-élem.
KÁROLYI AMY FORDíTÁSA
CCLXXXIII
ELSÁPASZTOTTAD, 6, HALÁL, A LEGSZEBB
Elsápasztottad, ó, Halál, a legszebb
arcot, s a legszebb két szemet lefogtad ;
a legszebb, legdicsőbb zárból feloldtad
a legfőképp erény-tüzelte lelket:
300
egy pillanat, s minden kincsem tied lett;
a fülnek legdrágább hangok kifogytak ;
tetőtől talpig egy panasz vagyok csak:
amit látok, hallok, undorba kerget.
De olykor a részvét meghozza újra
Hölgyem, hogy roppant kínom csöndesítse;
egyéb vigaszt nem várhatok jövőre.
S ha elmondhatnám, fényét rámderítve
miként beszél: hát szerelemre gyúlna
nem is csak ember - tigris, medve tőle.
CSORBA GYÖZÖ FORDíTÁSA
CCLXXXIV
A PERC OLY KURTA,
ÉS OLY GYORS AZ ÁLOM
A perc oly kurta, és oly gyors az álom,
mely visszahozza sírbahullt szerelmem,
hogy orvosság nem gyógyít már meg engem,
csak akkor érzem jól magam, ha látom.
Ki megkötött kínpadra vonva: Amor
reszket, ha olykor megpillantja lelkem
küszöbjén őt, mert most is, rendületlen
a kedves hang s az édes arc halálom.
301
Mint úrnő hogyha otthonába tér meg,
elűzia borongó szív sötétes
érzéseit derült-szép homlokával.
S e tündöklést alig bírván a lélek
felsóhajt : "Aldott perc, midőn e fényes
utat nyitottad szemed sugarával I"
CSORBA GYÖZÖ FORDíTÁSA
CCLXXXV
AGGÓDÓ, Hű ANYA KEDVES FIÁNAK
Aggódó, hű anya kedves fiának,
rajongó nő édes szerelmesének
hívebb tanácsot poklán kételyenek
nem ád, míg féltő sóhajai szállnak,
mint nékem Az, ki látván trónusának
örök székéről, míly kiverten élek,
a régi jósággal gyakorta tér meg,
szeméből kettős részvét fénye árad:
az anyáé és a szerelmesé, hol
szűzi lánggal lobogva, hol remegve
a bűnös és az igaz útra oktat.
302
Beszél az életről, a buktatókról,
ne késsek égre nézni - kér epedve:
nyugalmat, békét immár hangja hoz csak.
CSORBA GYÖZÖ FORDíTÁSA
CCLXXXVI
HA GYÖNGÉD HANGJÁT
OLYKOR MEG LEHETNE
Ha gyöngéd hangját olykor meg lehetne
idéznem Hölgyemnek, ki bár az égbe
röppent, mint hogyha itt érezne, élne,
ma is még itt pihegne és szeretne:
szavamtól hány forró vágy fölremegne I
Úgy fordul vissza, oly szorongva-féltve:
tán fáradtnak talál, vagy félre-térve
a jó útról, vagy éppen megrekedve.
Előre s föl mutat; s én, aki jámbor
kérését, szűz csábítását megértem,
amíg édes beszédét fogja halkra:
miként tanácsa szól, ' úgy élem éltem,
fölgyújtva édességes szép szavától, .
hisz megríkatna sziklát is hatalma.
CSORBA GYÖZÖ FORDíTÁSA
303
 CC LXXXVII
SENNUCCIÓM, FÁ],
HOGY ITTHAGYTAD BARÁTOD
Sennuccióm, fáj, hogy itthagytad barátod
magára, ám gyászom vigasztalása,
hogy testedet, mely a halál tanyája,
büszkén levetve lelked égbe szállott.
A két sarkot most már egyszerre látod
s a bolygó csillagok bejárta pálya
ívét; látod, hogy látásunk határa
mily szűk: s enyhíti búm vidám tudásod.
A harmadik szférába ha emelkedsz,
majd üdvözöld Guittonét s messer Cinót,
Dantét, Franceschinót s a többi lelket.
S Hölgyemnek mondd meg, elvadulva, kínok
közőtt élek; csak emlékéri kesergek,
szép arcát, jóságát idézve sírok.
SÁRKÖZI GYÖRGY FORDíTÁSA
CCLXXXVIII
A LÉG BEN SÓHA] KÉL SÓHA] NYOMÁBAN
A légben sóhaj kél sóhaj nyomában,
amint a zord hegyről a síkra nézek,
mely szülte őt, kinek tenyere fészek
volt szívemnek nyíló s termő korában.
304
Az égbe szállt, s e hirtelen magányban
hiába jár ködén amesszeségnek
fáradt szemem: nem lelvén semmiképp meg,
könnyekkel öntöz mindent bánatában.
Nincs oly bozót s kőszirt e hegyvidéken,
egyetlen ág, zöld gally e bérci tájon
s virág, fűszál sincs ényhelyén e völgynek,
'nincs oly kis csöpp e források vizében,
nem bújik oly vad a berek-homályon,
amely ne tudná, mily kínok gyötörnek.
CSORBA GYŐZÖ FORDíTÁSA
CCLXXXIX
SZÉPEK KÖZÖTT A LEGSZEBB,
DRÁGA FÉNYEM
Szépek között a legszebb, drága fényem,
kinek az ég volt oly nyájas barátja,
hogy - számomra korán - ama hazába
csillagához térhetett vissza szépen.
Most kezdek ébredezni: látom, érzem,
javamra mondott ő nem-et a vágyra,
fellobbant ifju kedvem zabolázta
hol édes, hol morcos tekintetében.
305
Köszönöm, mert éltem a bölcs tanáccsal,
amelyet arca és haragja szendén
mondott: üdvért küzdjek, bár égve, sírva.
Míly bájos művészet, minő eredmény l
én ajkammal, ő pillantás-varázzsal,
én hírét, ő erényemet kivívta.
WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSA
CCXC
Ó, FORGANDÓSÁG I MOST ÖRÖM S ELÉGSÉG
6, forgandóság! Most öröm s elégség,
mi régen fájt; most látom, íme, s érzem,
hogy boldogságért volt a szenvedésem
s örök békéért az arasz nehézség.
6 mindig-csalfa vágyak, ál-reménység
s legfőként a szerelmesek szivében!
Csakhogy meg nem hallgatta szenvedélyem,
kit föld nyugtat már s trónján égi kékség.
De süket érzékeim s a vak Amor
szelídített, hogy sodrásuk k övetve
elérkeztem egészen a halálig.
306
Aldott, ki lábam jó felé terelte,
és ki, hogy megmentsen a pusztulástól,
vad vágyaimra dobta zaboIáit I
CSORBA GYÖZÖ FORDíTÁSA
CCXCI
MIDÖN A HAJNAL ÉGRŰL FÖLDRE LEBBEN
Midőn a Hajnal égről földre lebben
és homlokán aranyfürt s rózsaszálak :
Amor tör rám, hogy arcom belesápad;
"Most Laura van ott fenn" - sóhajt a lelkem.
6, boldog vagy Tithón, bízván a percben,
amelyben mindig megkapod arádat,
de nékem, hogyha vágyam érte támad,
babéromért halálba kéne mennem!
A ti elválástok nem oly keserves,
hisz egy éj csak, és visszajő tehozzád,
kit nem rémít hajad, mely leng fehéren:
De nékem bús az éj, s a nap setét lesz,
mert minden gondolatom őfelé szállt,
kinek csupán emléke él szivemben.
LUX ALFRÉD FORDíTÁSA
307
 CCXCII CC XCIII
A SZEM, MELYRŐL OLY LÁNGOLÓN HA TUDTAM VOLNA,
DALOLTAM HÁNY SZIVET VIGASZTAL

A szem, melyről oly lángolón daloltam, Ha tudtam volna, hány szivet vigasztal
az arc, a kéz, a kar s a láb csodája, a sok sóhajtás, melyet rímbe szedtem,
amelytől lettem önmagamnak árnya korábban kellett volna törekednem
s külön uton járó a földi bolyban ; sűrűbben szólni és ritkább szavakkal.

a göndörkés aranyhaj fényburokban Immár halott, kiért sírt a panaszdal,

s az angyali mosoly villó sugára, s kié volt minden rezdülés szivemberi,
melyédent bűvölt a világ sarába: s oda a ráspoly is: csiszolni szebben
érzéketlen por, elfér egy marokban. már nem tudom az érdes rímet azzal.

De én még élek, dúltan, elgyötörve, Egykor fájdalmas szivet kivántam

csillagtüzem nélkül, kit úgy imádtam - Talamiképp könnyitni néha-néha,
kormányatört hajón, hullámra lökve. s nem hírt szerezni bánatom dalával.

Ne nyiljon hát szerelmes dalra szájam: Nem büszke névre, csak könnyekre vágytam.
a régi hang elnémult már örökre, Ma tetszeni szeretnék, ámde néma
s eztán a gyász zendül lantom szavában. s fáradt vagyok, s ő már húz-vonz magával.

CSORBA GYŐZŐ FORDíTÁSA SÁRKÖZI GYÖRGY FORDíTÁSA

CCXCIV
OLY FENSÉGGEL ÉS ÉLŐN ÉLT SZIVEMBEN

Oly fenséggel és élőn élt szivemben,

mint méltatlan helyen egy drága szép nő,
s én halandó, hogy megtörtént a végső
lépés .,.. ő égbe, én halálba mentem.
308 309
Minden javából kirabolva lelkem,
Amor is megfosztottan áll a fénytől,
s már szinte kő hasada szenvedéstől,
de nincs, ki e kínról írjon s beszéljen.
Ezért bennem, az én fülembe sírnak,
mely annyi zokszót hallott feljajongni,
hogy már csupán a sóhajok enyémek.
Valójában csak por és árny vagyunk mi,
valójában mohók s vakok a vágyak,
valójában csalfák a: szép remények.
LUX ALFRÉD FORDíTÁSA
CC XCV
GONDOLATAIM RÉG - TŰNŐDVE KEDVES
Gondolataim rég - tűnődve kedves
témájukon - egymás közt így beszéltek:
"Jő a Részvét s bánván, hogy késedelmes,
tán rólunk szól, s fél, hogy reménye éled."
S mióta eljutott e földi élet
útján a végső naphoz és a perchez:
hogy sorsom látja, hallja, rá-figyelmez,
azóta tőle többet nem remélek.
Ó tiszta lélek, nagyszerű csodásság,
ó szépség, ritka s fennkölt, párjanincsen,
ki oly korán megtért szülőhelyéreI
310
Ott koronát kap majd jósága s pálmát,
kinek hírét fényessé tette itt lenn
vad lángolásom s önnön dús erénye.
CSORBA GYŐZŐ FORDíTÁSA
CCXCVI
VÁDLOM MAGAM MÁSKOR
S MOST, íME, MÉGSE
Vádlom magam máskor s most, íme, mégse,
e szép erényért méltóképp dicsekszem
kínzó-édes sebemmel, mit szivemben
elrejtve őrzők immár annyi éve.
Párkák, korán kettévágtátok élte
fénylő szálát, mi lágyan font be engem,
s a nyíl arany röptét, mitől a vesztem
szegény szivem már oly vakon remélte.
Ameddig itt élt, nem volt ember egy se
szabad, vidám, ki el ne hagyta volna
régebbi kedves módját életének,
örök gyötrődést választván helyette,
semmint, hogy más kegyét dalolja, hogyha
meghalhat százszor is, vagy Érte élhet.
TAKÁCS ZSUZSA FORDíTÁSA
311
 CCXCVII
OLY BÉKÉ N É LT, ÚGY ÖS SZEÉDESEDVE
Oly békén élt, úgy összeédesedve '
két bősz ellenség: az Erény s a Szépség,
hogy kézfogásuk óta ezt a békét
meg nem törték egymásra fenekedve.
Most a halál kötésüket levette:
amaz a mennyben lelte menedékét,
ez lent a földben, mely bezárta végképp
a két szemet, melytől véreztem egyre.
A bájos mozdulat s az ég-sugallta
szerény, bölcs szó s a pillantás, az édes,
mely úgy belémvájt (most is látható még): .
sehol, sehol; hanem talán elég lesz
e fáradt toll nevét foglalni dalba,
bár útja lábomnak nem járható még.
CSORBA GYŐZŐ F O RD Í TÁSA
CCXCVIII
HA VISSZAN ÉZEK SZ ÁLLÓ ÉVEIMRE
Ha visszanézek szálló éveimre,
mik álmaim szétszórták a szelekben,
e1fútták a tüzet, me1ynél remegtem,
s nyugalmam szegték, gonddal tele hintve)
312
semmit sem adtak képzelgéseimre,
két külön részre osztották egyetlen
kincsem - egy része földben, egy egekben -,
s nem kárpótoltak káromat tekintve;
megrettenek, s olyan csupasznak érzem
magam, hogya kivert kutyát irigylcm,
és szánom önmagam borzadva-félve,
Ó végzet, sors, halál, csillagvezérem,
ó mindörökre drága nap s kegyetlen,
mért löktetek e mérhetetlen mélybe?
SÁRKÖZI GYÖRGY FORDÍTÁSA
CCXCIX
HOL A HOMLOK, KICSINY JEL
VOLT AZ ÉKE
Hol a homlok, kicsiny jel volt az éke,
azzal forgatta szívem erre-arra;
hol a szép szemöldök és szem hatalma,
két csillag, ösvényemre fényt tetézve?
Hol van bátor szive, elméje éle?
tisztes, szerény beszéde? lágy nyugalma?
a benne foglalt szépség diadalma,
mely kényére hajlított annyi éve?
313
 Hol van arca embervonása, fénye?
Ott fáradt lelkem békét lelt sokáig,
és gondolatjaim láttam megírva.
Hol van Ő, ki életem fogta kézbe?
Árvult világ, Ő néked hogy hiányzik I
s szememnek, mely könnyét örökre sírja.
WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁS A
eee
MIKÉNT IRIGYKEDEM RÁD, KAPZSI FÖLD, MELY
Miként irigykedem rád, kapzsi föld, mely
karodban tartod, kit nem láthatok már,
s tiéd az arc is, mely békét hozott rám,
midőn egy-egy keserves harc gyötört ell
Miként reád, te ég, mert oly gyönyörrel
ölelted szellemét, melyet kioldtál
a testből, és bezártál, láncra fogtál,
holott másnak nem szoktál nyílni könnyen.
Miként reátok, messzi, légi lelkek,
tiétek szent és édes társasága,
melyet vággyal keresni sose szüntem I
314
Miként rád, zord Halál, mert életemnek
az ő lángjával ellobbant a lángja,
szemébe bújtál, s mégsem hívsz el engem.
CSORBA GYOzO FORDíTÁSA
ecet
VÖLGY, PANASZOMMAL
SZíNÜLTIG TELíTETT
Völgy, panaszommal színültig telített,
folyó, sírásom gyakran tölt dusabbra,
erdei vad, szabad madár, halacska,
melyet két zöld part börtöne kerítget,
lég, sóhajom tisztított és hevített,
édes ösvény, változtál vad-fanyarra,
domb, vonzottál, s taszítasz, Ámor-adta
szokásból azért csak meg-megtekintlek:
benned-fölismerem a régi képet,
magamban nem I Öröm helyébe lépve,
szivemet végtelen kínok igázzák.
Innen láthattam jómat, erre térek
most is, hogy lássam, honnan szállt az égbe.
itt hagyva földön teste szép ruháját.
SZEDO DÉNES FORDíTÁSA
315
 CCCIl
FELSZ Á L LO K OLY MAGASRA K ÉPZELETBEN
Felszállok oly magasra képzeletben,
hol az van, kit a földön nem találtam;
a hármas kör lakóinak sorában
megleltem őt, nem oly büszkén, de szebben.
Most kézenfog, és szól: "E szféra, melyben
veled leszek, ha teljesűl a vágyam;
csak harcot hoztam néked én korábban,
s ím, nappal még, bealkonyult felettem.
E boldog lét embernek ismeretlen;
csak téged várlak még, s mi lenn a mélyben
maradt, s mit úgy szerettél: földi testem."
Mért hallgat el? s a kéz sincs már kezemben,
de úgy beszélt, oly tiszta szűzi-szépen,
hogy csaknem ottmaradtam én a mennyben.
SZABOLCSI ÉV A FORDíTÁSA
CCCllI
ÁMOR, KI FÉNYT VETETTÉL Jó IDÓMRE
Amor, ki fényt vetettél jó időmre,
baráti parton gondom gyógyitottad,
régi terhed törleszteni akartad,
engem és e folyót buzgón kisérve;
316
Valchiusa völgye, dombja, tündér rétje,
virág, lomb, fű, árny, barlang, hab, fuvallat,
szerelmi gondjaimnak s annyi lankadt
viszontagságaimnak kikötője,
sok zöldelő berek lakói, bájos
nimfák, s kiknek oldott-kristály folyócska
füves, friss ágya otthont ad s nevelget;
napom be fénylett akkor, most homályos,
mint a HalálI mert sorsunk könyvbe róva
a naptól kezdve, hogy világra szültek.
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
CCCIV
AMíG SÓVÁRGÁS FÉRGE FALTA BENSŐM
Amíg sóvárgás férge falta bensőm,
emésztődött szerelmesen lobogva,
bájos vadnak elszórt nyomát kutatta,
magános halmon járva, zordon erdőn.
Búmat daloltam merészen s kesergőn,
Amort és Őt, ki hozzám oly mogorva,
de szellemem s rímern még át se fogta,
mert ifju voltam, új gond- s bánat-felhőm.
Meghalt e tűz, kapott kis kriptaboltot,
Pedig a korral együtt növekedve,
mint másoknál, egészen öregségig,
317
jó dm fegyverével, mit most eloldok,
s érett művészettel megénekelve,
a szikla sírva repedt volna végig.
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
CCev
SZÉP LÉLEK! AMA KÖTELÉK:BÖL OLDVA
Szép lélek Iama kötelékből oldva,
melynél a föld nem kötött soha szebbet,
égből szemed sötét létemre vessed,
amely gyönyörből most fordult komorra.
A tévedést szíved már eltiporta,
mellyel egykor zorddá keményítetted
édes valód; most már gyanútlan eshet
rám szemed, és figyelhetsz sóhajomra.
Nézd a sziklát, melyből a Sorga árad,
s látsz valakit, ki fű és víz között él,
s csak emléked táplálja és a bánat.
De meg ne nézd lakásodat szülődnél,
s ahol szerelmünk született, a tájat -
ne kelljen látnod, mit mindig gyűlöltél.
NEMES NAGY ÁGNES FORDÍTÁSA
318
CCCVI
A NAP, MELY NÉKEM AZ UTAT MUTATTA
A Nap, mely nékem az utat mutatta,
dicső léptekkel mint menjek az égbe,
megtért a legfőbb Naphoz. Föld kövébe
zárult Világom s halandó alakja.
így lettem én a rengetegek vadja,
magányos, botló, fáradt lábbal lépve,
bús szívvel járva, szemem sütve mélyre
e földön, mely mint Alpok sivatagja.
így bolygok keresvén minden vidéken,
ahol csak járt; s ld sújtasz, csak te, Ámor,
jössz vélem, és vezetsz, lábam merre térjen.
De Őt sehol, csak szent nyomát találorn,
mely mind az égi útra viszi léptem,
Styx s Avernus vizétől messze távol.
SZED6 DÉNES FORDÍTÁSA
CCCVII
AZT HITTEM, HOGY ÉRTELMEM
SZÁRNYRA KAPHAT
Azt hittem, hogy értelmem szárnyra kaphat,
s Ösztönzője hajtja, ha gyenge volna,
és a szép kötéshez méltóan dalolhat,
mit Ámor font, s mitől a Vég eloldja.
319
S a próbák törékenyebbnek mutattak,
mint kis gallyat nagy súly alatt hajolva;
ki túl magasra hág, nagyot zuhanhat;
mit ég elzárt - ember ne ostromolja.
Nem volt szabad soha, hogy toll s a szellem
s a nyelv a Sorsot odáig kövesse,
hol szőtte Azt, ki béklyózza a lelkem.
S Őt Amor oly csodás gonddal követte,
hogy meglátni én méltó nem lehettem,
s hogy mégis láttam: csak szerencse tette.
LUX ALFRÉD FORDÍTÁSA
CCCVIII
KIÉRT A Z ARNÓTÓL A SORGA MELLÉ
Kiért az Arnótól a Sorga mellé,
gazdag szolgaságból szabad nyomorba
jöttem, szent édességéhez, ma holta
pusztít, sorvaszt: így lett Őkeservemmé!
6, hányszor próbáltam széppé, nemessé
festeni száz hiú versben azóta,
mely gyönge, hogy élő arcát dalolja
úgy, hogy sok század becsülné, szeretné,
Erényei, mint égi csillagrendek,
másban soha, csak benne tündököltek;
s ha egy-kettőt halvány árnnyallefestek,
320
amint szép, isteni lelkéhez érnék,
mely múló, tiszta napja volt a földnek,
.cserben hágy elme, művészet, merészség.
MAJTÉNY! ZOLTÁN FORDÍTÁSA
CCCIX
HOGY ÖT, KI KORUNK
FÖLDRE SZÁLLT CSODÁJA
Hogy Őt, ki korunk földre szállt csodája
fönséges, új (s ki sorsunk nem akarta),
s kit mutatott az ég, hogy elragadja
diszül a menny csillag-kolostorába;
hogy Őt lefessem s mindenki csodálja -
nyelvem első ura, Amor akarja,
kiért ezerszer áldoztam a dalra
időt, észt, tollat, verset mindhiába.
Nem értem még föl a vers ily csucsáig,
tudom, benn érzem, együtt mindazokkal,
kik szerelemről szóltak eddig dalban.
S rábólint csöndben, ki igazra vágyik;
nem győzi Őt a szó, s ajkán a sóhaj:
"Boldog a szem, mely élve látta hajdan." .
MAJTÉNYI ZOLTÁN FORDÍTÁSA
321
 CCCX
A SZÉP IDŐT A LANGY SZÉL
VISSZAHOZTA
A szép időt a langy szél visszahozta,
s megjött családja is, füvek, virágok,
csicsergő fecskék, búgó csalogányok;
most érik a Tavasz fehér-pirosra.
Nevet a rét, az ég is mosolyog ma;
Jupiter vígan nézi, lánya lángot
hogyan gyujt: lég, víz, föld szerelmet álmod,
és minden állat fölgerjed lobogva.
De hozzám nem tér vissza, csak setéten
lengő sóhaj, szivem mit érte onta,
ki égbe vitte kulcsát és reményem;
s a sok kecses és nyájaslelkü donna,
madárdal és virágos part: mi nékem?
csak pusztaság s vadállatok vadonia.
SÁRKÖZI GYÖRGY FORDíTÁSA
CCCXI
FIÓKÁT GYÁSZOL, VAGY IMÁDOTT TÁRSAT
Fiókát gyászol, vagy imádott társat
a fülemüle síró csettegése,
mennyboltot, mezőt édességgel áthat
egyszerre fájó s cifra trilla-éke.
322
Úgy érzem, kisér, velem éjszakázgat,
kemény sorsom befűzi énekébe;
ki hittem: istennőt sors nem kaszálhat,
önmagam siratom e földi létbe.
Mily szörnyüség ; megcsalni, ki gyanutlan;
két, fényes napnál ragyogóbb fényt látnom,
mint válik földdé a halálba hulltan.
Kegyetlen sorsomtól már megtanultam,
nincs kedves, ami tartós a világon;
akarja: élve, könnyezve tanuljam.
KÁROLYI AMY FORDíTÁSA
CCCXII
SEM BOLYGÓ CSILLAGOK
A FÉNYES ÉGEN
Sem bolygó csillagok a fényes égen,
sem gálya, tükrén tenger kék vizének,
sem sík mezőkőn fegyveres vitézek,
sem karcsú, gyors vad erdő rejtekében,
sem újdonság, mit vártam volna régen;
sem víg szerelmes versek, cifra-szépek,
sem bájos hölgyek zengte szűzi ének
friss, tiszta forrás mellett, nyári réten,
323
sem semmi más a szívemig nem érhet,
mert sírba vitte az, ki e világon
eg yetlen tükröm volt és napvilágom.
Oly terhes már e hosszú, kínos élet:
a véget hívom: újra látni vágyom,
kit soha meg nem kellett volna látnom.
SZABOLCSI ÉV A FO R D Í TÁSA
cccxnr
ELMÚLT, Ó JAJ, AZ IDÖ, MIKOR OLY NAGY
Elmúlt, ó jaj, az idő, mikor oly nagy
örömmel égtem tűzláng közepette.
El a Fény, kiért írtam, sírtam egyre,
meghagyta bár a könnyet és a tollat.
Elmúlt bűbájos arca, szerteporladt,
édes szemét azonban itt feledte
szívemben, mely már nem enyém: követte
azt, ki palástjába takarta aznap.
Magával vitte föld alá s az égbe,
hol diadalt ül babér-koszorúsan
győzelmes tisztasága érdeméül.
324
Bárcsak lehúzó sár-ruhám letéve,
ott lennék én is mindenütt, hol ő van,
boldog lelkek kőzt, bánat könnye nélkül!
SZEDÖ DÉNES FORDÍTÁSA
CCCXIV
ELM ÉM, KI MEGJÓSOLVA V ESZTESÉGED
Elmém, ki megjósolva veszteséged
még szép napokban aggódva kutattad
s bánatba merülve a kedves arcot,
jövendő fájdalomra enyhülésnek,
tartását, szavait ha [ól Iem éred
s furcsán-bús irgalmát, mit rád pazarlott,
gondodnak igyadhattál volna hangot:
"Édes éveim végső napja ím ez I"
Mily édes óra volt, ó, árva lelkem,
mint lángoltam még utoljára látva
fénylő szemét, mit nincs már mód elérni,
mikor ez édes, leghívebb barátra
búcsúzva rábíztam legkedvesebbem :
szerelmes gondom s szívern hagyva néki I
SZEDÖ DÉNES FORDíTÁSA
325
 CCCXV
VIRÁGZÓ IFJUSÁGOM SEMM.IVÉ LETT
Virágzó ifjuságom semmivé lett,
s a tűz, melyégetett ezernyi lánggal,
elhamvad; többé nem magasba szárnyal,
hanyatlik már, majd porba hull az élet.
Félelme édes ellenem szivének
helyét a biztonságnak adta által;
s oly tündér-tiszta Ő, hogy végre már dal
és játék lett a kin, mely úgy emésztett.
Hol összefér a vágy s a szűz szemérern,
közel volt már a nap s a szép igéret,
hogy együtt ülhetünk majd halk beszédben.
E boldogság s az ébredő remények
íríggyé tették a Halált, s dühében
szétdúlni mind, kegyetlen közbelépett.
SZABOLCSI ÉVA FORDÍTÁSA
CCCXVI
IDEJE VOLT IMMÁR BÉKÉT TALÁLNOM
Ideje volt immár békét találnom
sok harc után; s rá is tértem az útra,
de könnyű léptemet megfordította,
kinek keze győz minden származáson,
326
S miként szélben a köd oszolva szállong,
úgy tűnt el Annak élte szinte nyomba,
kinek szeme léptem irányitotta.
s most úgy való, hogy lelkem Nála járjon.
Kicsit kellett volna csak várni nékem,
s megváltozott volna hajam s szokásom,
s tán uclvarlásom gyanútlan fogadja.
Mily sóhajokkal kértem volna számon
hosszú kínomat, mit most lát az égben,
s tudom, hogy vélem bánkódik miatta.
LUX ALFRÉD FORDÍTÁiiA
CCCXVII
ÁMOR NEKEM MUTATTA l'.LÁR A RÉVET
Ámor nekem mutatta már a révet,
hol a vad orkán nem süvölt utánam,
érett koromban, mikor szép ruhában
jár az erény, és pőre már a vétek.
Fénylett szivem tükrében szép szemének,
s mély hűségem már nem gyűlölte, láttam.
Ó jaj, HalálI gonosz a gyorsaságban.
sok év gyümölcsét egy perc volt letép ned I
Ha él tovább, eljött volna az óra,
mikor reményem bűntelen fülébe
gyónom, letéve terhemet, a régit.
327
És Ő talán felel, sóhajt a szóra,
s az égi ígér már kimondja végre,
hogy arcunk más s hajam, haja fehérlik.
NEMES NAGY ÁGNES FORDíTÁSA
CCCXVIII
FÁCSKÁM KIFORDULT,
RIDEG FÖLDRE HULLT, LÁDD
Fácskám kifordult, rideg földre hullt, ládel,
mint fejszétől vagy vihartól találva,
földre hullatja pompás koszorúját,
sápadt gyökerét nyújtja napviIágba,
visszfényét látom most: Amor s a Múzsák
tárgyul adták zengő dalomba zárva
a szívemet körülfonó borostyánt,
rám-forrt, mint falra vagy mélyodvu fára.
Mert élő Babérfam lombjába fészket
raktak nagy eszmék, míg hő sóhajomtól
szép ágain még egy levél se rezzent.
Égbe vitték, de hű szivembe mélyedt
gyökere él, ezért szomoru hangon
hívom, és nincs ki válaszoljon itt lent.
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
328
CCCXIX
NAPJAIM GíMNÉL, ÁRNYNÁL
KÖNNYEDEBBEN
Napjaim gímnél, árnynál könnyedebben
szöknek; pillantásnál több jót nem éltem,
kevés víg órát, mit őrzők sötéten
s keser-édesen emlékezetemben.
Világ, te állhatatlan és kietlen I
vak volnék, ha beléd vetném reményem;
beléd vesztettem szívem, olyané lenn,
aki földdé omlott a sírveremben.
Hanem a jobbik énje él szünetlen,
és élni fog mindég a magas égben,
így ejt mindinkább imádatba engem,
mert beleőszülök, ha felidézem:
milyen most, hol tanyázik az egyetlen,
míly látvány volna lenge lénye nékem?
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
CCCXX
ÉRZEM A RÉGI SZELL6T, S LÁTOM EGYRE
Érzem a régi szellőt, s látom egyre
az édes dombsort, hol fakadt e fáklya,
mely, míg a menny akarta, szemem vágyba
s derűbe fürdette, most kin-keservbe.
329
Ó, esendő remény I őrült, vak eszme I
özvegy a fű, forog a víz homálya,
s hol ő pihent, üres, hideg az ágya.
E hely éltet ma, hol halálba veszve
szunnyadni óhajtottam. enyhe lépte
s szép szeme áldozatául esetten,
lankadatlan lelni végső pihenésre.
Ádáz, fukar gazda szolgája lettem,
mert szenvedtem, míg perzselt Lángom égve,
s most elszórt hamvát síratom sz ünetlen,
WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSA
CCCXXI
EZ-É A FÉSZKE FÖNIXMADARAMNAK
Ez-é a fészke főnixmadaramnak,
hol arany s bíbor tollait növelte,
és szárnya alatt szívemet nevelte,
s ma is oka dalomnak, sóhajomnak ?
Első gyökere édes, nagy bajomnak,
hol van a szép arc, melya fényt lövellte,
s bár égetett, de éltetett, örömre?
földön egyetlen, égben üdvözült vagy I
Itthagytál árván s nyomorultul engem,
a helyre fájdalommal telve térek,
melyet te szenteltél meg, hogy becsüljem.
330
Éjt látok a dombon, ha szertenézek,
ahol végső röptöd eltűnt a mennyben,
s mely szemedtől örök nappalban égett.
WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSA
CCCXXII
SZÁRAZ SZEMMEL
S A LÉLEK KÖZÖNYÉVEL
Száraz szemmel s a lélek közönyével
sosem tudok már nézni a sorokra,
melyekből Ámor süt ki rám ragyogva,
s a részvét írt mintegy saját kezével.
Szellem, kit földi harc többé nem ér el,
az égből oly rnézet csorrantsz e porba,
hogy tollam visszatér a régi nyomra,
amelytől a Halál siklatta még el.
Azt hittem, zsenge fám majd mást teremhet
számodra; és mily átkozott planéta
irígykedett ránk, kincse életemnek,
s tiltott, rejtett tőlem korán? - kit én a
szívemmel látlak, számmal énekellek,
édes sóhaj, lelkem nyugalma néha.
CSORBA GYŐZŐ FORDíTÁSA
331
 CCCXXIII
MAGAMBAN ÁLLTAM ABLAKOMBAN
EGY NAP
Magamban álltam ablakomban egy nap,
s lestem annyi váratlan tüneményre,
hogy végre elfárasztott a csodálat:
jobb kéz felől felbukkant egy nemes vad,
ernber-arcú, érte jupiter égne,
s láttam űző sötét s fehér kutyákat,
tépték-marták a bátrat
kétoldalt oly erővel s megdühödve,
hamar kergették-hajszolták halálba,
ahol kősírba zárva
szépségét keserű halál legyőzte;
balsorsa inditott sóhajra, könnyre.
Majd messzi tengeren hajót figyeltem:
elefántcsonttal, ébennel kirakva,
arany vitorla rajt, selyem kötélzet;
az égboltot felhő nem fátyolozza;
s a gálya gazdag áruval tetézett.
Hirtelen vihar ébredt
napkeletről, leget s habot kavarva,
tűnt a hajó, nekiverődve szirtnek.
Nagy bánata e szívnek!
Egy óra szétzúzta, szűk helyre nyomta,
páratlan, fenséges kincset takarva.
332
Tavaszi ligetben szent lombu ággal
ifjú, simatestű babér virágzott,
az Éden egyik törzsének hihettem,
árnyából röppent oly édes madárdal,
s annyi más gyönyörrel, örömmel áldott,
hogya világtól elválaszta engem.
Csodálattal merengtem,
s körül beborult az ég, színe váltva,
villáma sújtott rá, és gyökerestől
az üde fát tövestől
kicsavarta: jó kedvem kínra válva;
hasonló enyhet sehol sem találna.
Egy tiszta forrás ugyane vadonban
fakadt sziklából, édes vizet ontott,
üdítő-frisset, szeliden omolva,
s az elhagyott, derengő-árnyu lombban .
pásztor s paraszt nem járt; sok nimfa bolygott
s múzsa, a forrással együtt dalolva.
Leültem; enyhe volna
ennyi békés összecsengés; de nyomban
megnyílt egy örvény óriási torka,
s a rnélységbe sodorta
a forrást és vidékét; szakadatlan
emlékétől is borzadok riadtan.
Ritka főnixet, mindkét szárnya égő
bíbor ruhájú, arany koponyájú,
láttam az erdőn fenséges magányban.
Először azt hittem, örökre-élő,
miközben az elpusztult törzsű, ágú
babérhoz ért a kút-nélküli tájban.
333
Csupa halál s hiány van:
látá, a lomb a földön szerteszéledt,
a törzs letört, kút élő vize csöpp se:
csőrét magába döfte
háborogva, s egy percben semmivé lett,
miatta szívem szerelemben égett.
Végül láttam: virágok és fű árnyán
merengve lép egy bájos donna, büszke,
örökre égek s reszketek miatta;
szerény, de Amor ellenébe márvány;
aranynak s hónak látszón szőve össze,
tündöklő fehér köpeny boritotta,
de felül eltakarta
ereszkedő felhő éj-gomolyagban,
aztán sarkába mart egy kicsi kígyó,
s elhervadt, mint a bimbó.
Örömmel távozott, nem csak nyugodtan.
E földön csupán örök siralom van.
Dal, hirdesd a világnak:
Az én uramban e hat látomása
édes vágyat keltett a meghalásra.
W EÖ RE S SÁNDOR FORDíTÁS A
334
CCCXXIV
ÁMOR, VIRÁGBAN ÁLLT MÉG
Amor, virágban állt még
reménységem: nagy hűségem jutalma,
s elvétetett, ki bérem adta volna.
Haj, szörny halál, haj, irgalmatlan élet I
Az egyik rendületlen
gyötört csak, s álmaim zölden letörte,
s a másik itt tart fogva, kedvem ellen.
Ő meg, ki messze tévedt,
nem hagyja, hogy kövessem Őt a földbe;
de mégis mindőrőkre
trónt ül Madonnám szlvem közepében,
s jól látja : életem míképpen élem.
CSORBA GYŰZŰ FORDíTÁSA
CCCXXV
H ALLGATNOM NEM LEHET,
S FÉLEK, NE KELTSEK
Hallgatnom nem lehet, s félek, ne keltsek
ha szólalok, visszás hatást a szívben,
díszt adni vágyva híven
asszonyomnak, ki mennyből néz ragyogva.
Mint tudjak, ha nem szánsz, Szerelemisten,
muló szóval érni égi remekhez,
és ahhoz, amit elfed
magábahullt alázat égi csokra?
335
A szép börtönben, honnan már eloldva,
nemrég még benn honolt e tiszta lélek,
mikor legelőször megpillantottam :
azonnal elszaladtam
(testem s az év is áprilisba léptek)
virágot szedni köröttünk a réten,
remélve, hogy díszem kedvére lészen.
Alabástrom falak arany tetővel,
elefántcsont kapu és zafir ablak:
halk sóhajok hatoltak
értük szivembe, s igy lesz mindörökre.
Majd Amor hírhozói rámrohantak
nyíllal és tűzzel, s én rájuk erővel,
kik babér-diszü fővel
jöttek, ma is emlékezem remegve.
Szép négyszögű, gyémántból remekelve,
középütt állt a fényes, büszke trónszék,
ahol magában ült a drága Donna,
előtte egy Kolonna
kristályból, bensejében ék~s eszmék
fölírva, s átsütöttek rajta tisztán,
hogy örvendeztem, sűrűn sóhajtozván.
Szúró, fénylő, hatalmas élü fegyver
s zöld győzelmi jelvény elé kerültem,
hol csatát vesztne menten
Jupiter, Apollo, Mars, Polyphemus,
s a sírás megujul frissen, szünetlen,
oda jutottam, gyámoltalan ember,
ki ellenkezni nem mer
rabként, és nincs remény, hogy kifelé juss.
336
Hanem mikor a lélek zokogó, bús,
olyat lát, mitől szeme, szíve kába:
igy én Őt, ki miatt rabságom élem,
és aki emelvényen
elém kélt, tökéletesség csodája,
olyan áhítozón bámulni kezdtem,
hogy magamat s bajomat elfeledtem.
Én földön voltam, édenben a szívem,
minden más gondot némán félretettem,
mialatt élő testem
érezte, dermed, telve ámulattal,
ekkor egy gyors, erélyes női szellem
hajdankorból, de képén ránca nincsen,
meglátva engem ilyen
merőn figyelni, pillám mozdulatlan,
szólt: "Tőlem kérj tanácsot, mert hatalmam
oly végtelen, hogy néked szinte álom,
ha én kivánom, kín t kéjre cserélnél,
könnyebb vagyok a szélnél,
én hajtom mind, amit látsz a világon.
Tartsd csak szemed sasként ama Napon, de
közben beszédemet hallgasd figyelve:
Mikor született, mindazok a bolygók,
melyek köztetek szerencsét hozóak,
magas helyzetben voltak,
és egy a mással szerelemben állott,
Vénusz s az atyja áldást hordozólag
a legszebb főhelyekről szétmosolygók,
s a rossz, csalóka bolygók
valósággal elhagyták a világot;
337
a Nap ily szép reggelbe sose szállott:
lég s föld örvendett, és a vizek árja
tengeren, folyókban szunnyadt pihenve.
Ennyi jó közepette
egy messzi felhő, szerencse visszája
fenyeget, s félek, sírás okozója,
hogyha irgalom nem fordítja jóra.
Mihelyt eljött ez alacsony világba,
mely valójában Őt nem érdemelte,
csodás volt teste-lelke,
máris szentséges, éretlenül édes,
fehér gyöngy forrasztva arany keretbe;
alig kúszott-tipegett tétovázva,
zöldeit fák koronája,
víz tisztult, föld és kő lágyult, s a kényes
friss fű Iéptétől lett gyönyörüséges,
a rét virágra gyúlt e tiszta szerntől,
csitult a szél hangjától, mely szavakba
oldódott, még dadogva,
épp csak imént vált meg az anya tej től.
A vak, süket világnak megmutatta,
mily menny-fény költözött a szép alakba.
Majd az időben megnővén aránya,
ért harmadik, viruló korszakába,
ilyen derűre, bájra
nem sütött még, vallom, a Nap korongja.
Öröm s szemérem szeme villanása,
édesség és üdvösség a beszéde.
Mit csak te tudsz felőle,
minden nyelv néma, elmondani sorra.
338
Égi sugártól oly fénylő az arca,
hogy nézésed rajta nem bír pihenni;
azért az ő szép földi börtönéért
szivedbe olyan tűz ért,
édesebben nem lángolt soha senki.
De úgy itélem, hogy gyors távozása
életed mézét keserűre váltja."
Ezeket mondván görgő kerekéhez
fordult, hol életünk fonala siklik,
szörnyű s igaz jósnője kínjaimnak;
mert az évek suhantak,
s kiért halni vágyom, éhezve mindig,
ó énekem I bűnös Halállebírta,
szebb testet nem dönthetett volna sírba.
WEöRES SÁNDOR FORDíTÁSA
CCCXXVI
MEGTETTED, ZORD HALÁL,
A LEGNAGYOBBAT
Megtetted, zord Halál, a legnagyobbat:
földig taroltad, megfosztottad Ámor
országát minden szépségtől, virágtól,
s fényét kioltva, szűk verembe dobtad.
Jaj, életünk pompáját elraboltad,
dísz, méltóság tőlünk örökre távol,
de hír, dicsőség nem hunyón világol,
s több nálad: puszta csontot birtokolsz csak.
339
Ég őrzi immár földöntúli részét,
és örvend néki, mint szép napsugárnak,
míg jó emléke köztünk szerteárad.
Új Angyal, győzzön szíveden a részvét
irántam ott fent, mint itt járva hajdan
győzött a szépséged hatalma rajtam.
CSORBA GYÖZÖ FORDíTÁSA
CCCXXVII
AZ ÉDES LAURUSZ HŰSE,
LÁGY FUVALMA
Az édes laurusz hűse, lágy fuvalma,
illata, árnya s Hölgyem arca, nékem
fáradt magamnak nyugtom, drága fényem
azé lett már, ki tőlem elragadta.
Amint a Hold árnyéka hull a Napra,
aképp borult el tündöklő reményem,
Halála ellen Halálomat remélern,
s Amor miatt jutok e gondolatra.
Lám átaludtad, szép hölgy, földi álmod,
s a boldogok közt ébredtél a mennyben,
kik Istenükben újra elpihennek.
340
Ha versem méltó arra, legyen áldott
a választott és üdvözült seregben,
emléke álljon örökös nevednek.
TAKÁCS ZSUZSA FORDíTÁSA
CCCXXVIII
vrc NAPJAIM KÖZÖTT, MILYET KEVESET
Víg napjaim között, milyet keveset
láttam e földön, eljött az utolsó,
s szivem olyan lett, mint a megpuhult hó,
tán sejtve jöttét bús, sötét teleknek.
S mint idegében, vérében betegnek
érzi magát már, kit majd ráz a bujtó
láz; úgy éreztem én magam, lesujtó
végét nem tudva még tört életemnek.
A szép szemek, most boldogok s derültek
az üdvösség-esőző égi fényben,
koldus szemem elől hogyelrepültek,
szóltak ujult szikráik közt eképpen:
"Kedves barátok, itt lenn már tüzünket
nem látjátok többé, csak majd az égben."
SÁRKÖZI GYÖRGY FORDíTÁSA
341
 CCCXXIX
Ó NAPSZAK, ÓRA, VÉGSŰ PERC
S TI, LELKEM
Ó napszak, óra, végső perc s ti, lelkem
fosztani társult csillagok az égen!
hű szem, mit akartál mondani nékem
hogy soha többé jót nem várva ment~m?
Most mérem csak fel károm: hitegettem
magam - beteg, gyarló tévhit -, ha véltem:
csak részben vesztem Öt el, nem egészen.
S hány remény kavargott el a szelekben l
MAjTÉNYI ZOLTÁN FORDíTÁSA
Hiszen az Ég már döntött ellenemre
hogy kioltja éltető, drága Fényem; ,
rá volt írva a keserédes arcra.
GYAKRAN VETŰDTEM MESSZE ÉLETEMNEK
De szememet egy fátyol eltakarta,
mely nem hagyta látnom, amire néztem,
s életem tüstént szomorúbbá tette.
MAjTÉNYI ZOLTÁN FORDíTÁSA
CCCXXX
A KEDVES, ÉDES, ro SZEM T1SZTA FÉNYE
A kedves, édes, jó szem tiszta fénye
így szól: vedd rnindazr, mít tekintetem tár
hisz nem látsz itt engem többé sosem már,'
ha mozdul innen lábad lassu lépte.
342
Te párducnál is gyorsabb, éles ész, te,
restül nem sejtetted, mily gyötrelem vár;
hogyan nem láttad, mit rejt az a szempár,
amit most tudsz, s mi éget, mar, enyésztve?
Új-furcsán csillárnlón, halkan reám szólt:
"Baráti szem, ki lettél nagy időkre
tükrömmé, édességgel s bizakodva,
énrám az Ég vár - időnek előtte,
vélnéd - a Természet old, mely leláncolt,
s mely téged még itt nyűgöz haragodra.
CCCXXXI
Gyakran vetődtem messze életemnek
forrásától földön meg tengeráron,
nem jókedvemből - csillagom követve,
s emlék adott s remény erőt szivemnek
- ilyesmivel segitett engem Amor -,
mikor búsan bolyongtam számkivetve.
Most, jaj, kezem föltartom. kényre-kedvre
átadván fegyverem a durva Sorsnak,
melytől édes-sz ép álmom semmivé lett.
Csupán emléke éltet,
s a forró vágy utána, az sodor csak.
Erőim egyre fogynak, sorvadoznak.
343
Mint vándor, hogyha tápláléka nincsen,
rákényszerül, hogy léptét visszatartsa,
mert épp az étel adta gyorsaságát:
én is, már nélkülözve életemben
a jó étket, melynek végső falatja
csak bút szült és a földnek pusztaság át,
tűröm mézem epévé változását
s kínná gyönyörömét ; s nem is remélem
rövid pályám szép célját, s egyre félek.
Köd, por szárnyán a szélnek,
futok, hogy vándorlásom véget érjen:
és nem lázongok sorsom ellenében.
E múló élet itt sehogyse tetszett
(jól tudta Amor, szóltam róla gyakran),
csak érte tán, ki fénye volt s a fényem,
s ki itt meghalt s az égben élni kezdett,
e szellem, éltetőm, kit lankadatlan
követtem volna (hagyták volna nékem l).
Van mit fájlalnom: gátolt gyengeségem,
hogy félelmes jövőm előre lássam,
mit Amor villantott a drága szemben,
hogy megmásítsa tervern.
S ki nemrég a halált még szinte vártam,
most bús-vigasztalannak kell találjam.
Pillái közt - szivem kedves lakása,
míg a kegyetlen sors odébb nem űzte,
mintha irígyelné e fészek-enyhet -
ott díszelgett Amor friss kézvonása :
kegyes betűk, vágyam formálta-fűzte,
mely oly soká táplálta a szerelmet,
344
Szép volt még, és éreztem halni kedvet,
mikor testemmel nem halt életem még,
s jobbik részem a pusztulást kiállta:
a halál szétzilál ta
reményeim most, kincsem földbe tették,
s én élek, és szünetlen félelem tép.
Ha józanságern el nem vesztem akkor,
ha helytelen vágy nem visz félre-útra,
s ha tisztán értek s kellőképp a hölgyem
sugárzó homlokára írt szavakból :
"Itt állsz minden gyönyör végére jutva,
tengernyi kín küszöbére lökötten."
- Lelkem már ott, ott elvált volna könnyen,
ott, őelőtte, romló sátorától,
e hústól, mely már terhes, tűrhetetlen,
s korábban égbe lebben,
hogy gondoskodjék mennyei honáról. -
Most késve, őszen válok majd e tájról.
Dal, hogyha bárhol lelsz boldog szerelmest :
"Halj m.eg - mondd s-, míg örülhetszl
Időbdn halni nem csapás, de mentség.
Használd ki hát, ne késlekedj, szerencséd I"
CSORBA GYŰZŰ FORDÍTAsA
345
 CCCXXXII
KEGYES SORSOM, MEG É LE T E M, A BOLDOG
Kegyes sorsom, meg életem, a boldog,
a fénylő nappalok s a csöndes éjek,
a könnyü sóhajok s az édesebb nyelv,
melyen fölcsend ült annyi, annyi vers, dal :
váratlanul kín lettek s perzselő könny,
az élet: undor, s vágyam: az Enyészet.
Kérlelhetetlen, szörnyü, zord Enyészet,
miattad nem leszek sohase boldog,
és életem miattad egy-merő könny,
felhősek napjaim, kínzók az éjek,
nehéz sóhajtásomból nem terem dal,
s kegyetlen gyötrődéseimre nincs nyelv .
Mivé lett a szerelmes, lángoló nyelv?
Harag szólal csak rajta és enyészet.
Hová repült el, merre szállt a vers, dal,
melytől nemes szív ábrándozva boldog?
a suttogó, a szenvedélyes éjek?
Szám néma most, s akármit gondolok: könny.
Oly édes volt a vágytól csorranó könny,
megédesült ízétől a beteg nyelv,
éberré váltak rendre mind az éjek.
Ma keserűbb a könny, mint az enyészet,
a szem lehunyva már, a tiszta, boldog,
e tündöklés, melyröl zengett fakó dal.
346
Tekintetéből rámragyogta a dal
sugárzó célját Amor - most helyén könny.
Nincsen fájóbb az emléknél a boldog
időre: hát más gondom zúgja más nyelv;
s könyörgök néked, ó, sápadt Enyészet,
ne bántsanak - kimélj l - a rémes éjek.
Elűzik álmaim a zsarnok éjek,
nem régi hangon zendül a rekedt dal,
egyetlen tárgya már csak az enyészet:
s ha énekeltem, most ezért a sok könny.
Sosem dicsérte Amort sokszinűbb nyelv:
s most oly borongó, mint hajdanta boldog.
Nem volt hozzá hasonlón senki boldog,
s most nem látnak törtebbet napok, éjek:
s kettős kint kettős vers sé nyújt a bús nyelv,
felcsuklik a szív-mélyből a sírós dal.
Remény táplált, most nem táplál, csupán
könny,
s az Enyészet mentsége csak enyészet.
Enyészettől enyészek, s az Enyészet
segít majd megtalálnom azt a boldog
arcot, melytől öröm volt sóhaj és könny,
édes a szél s a záporverte éjek,
midőn számon formálódott az új dal,
s Amor szárnyán repült a lankatag nyelv.
347
Bár lenne nyelvem oly szivig ható nyelv,
hogy Laurám kiadná az Enyészet,
mint Orpheusz szerelmét (rímelő dal
nélkül), s lehetnék, mint rég, újra boldog!
Vagy hogyha nem, tömjék el már az éjek
e páros forrást, mely sosem-fogyó könny.
Sok éve, Amor, sok-sok éve, hogy könny
siratja károm, s jajveszékelő nyelv;
s nem enyhülnek tőled sem a vad éjek.
Ezért esdek: segítsen az Enyészet,
vigyen Hozzá, legyek Mellette boldog,
kit énekem hirdet, s gyászol borús 'dal.
Ha eljut Hozzá még a bánatos dal,
Hozzá, kihez harag nem ér föl és könny,
s szépségétől a mennyországa boldog -
tudom, megérzi: más ez, mint a volt nyelv,
mely tetszett tán, míg nem lett az Enyészet
fénylő nap néki, nékem tompa éjek.
6, kiknek vágya békés, csöndes éjek,
s Amorról hallotok, s kél szátokori dal,
hívjátok, jöjjön értem az Enyészet,
balsorsom réve, hol nem hull tovább könny!
Hangozzék másként nyelvén a szokott nyelv,
mely bút szül, én leszek csak tőle boldog.
348
Csak én boldog - míg múlnak éjre éjek.
Rekedt nyelv kéri s aggódó, riadt dal:
apassza el e könny-forrást Enyészet.
CSORBA GYŰZŰ FORDÍTÁSA
CCCXXXIII
MENJETEK, FÁJÓ RÍMEK, VÁR A SZIKLA
Menjetek, fájó rímek, vár a szikla,
mely drága kincsem rejti el sötéten;
hívjátok ott: ő majd felel az égben,
bár földi részét mély sír fogja vissza.
Mondjátok meg: hajóm már nem hasítja
a vad tengert, fárasztó nékem élnem,
s emlékér gyűjtve hullott lombja-képpen,
megyck, lábam nyomába igazítva.
Mint élőt s holtat őt látom magamban,
nem - mint élőt, ki immár halhatatlan,
ismerje meg csak a világ, s csodálja I
Kérem, figyeljen, hogyha nemsokára
eltávozom, jöjjön elémbe lassan,
s vonjon fel majd az égbe, oldalára.
NEMES NAGY ÁGNES FORDÍTÁSA
349
 CCCXXXIV
HA TISZTA vÁGY JUTALMAT JOGGAL E LVÁR
Ha tiszta vágy jutalmat joggal elvár,
s az irgalom, mint mindig, most is élő:
elnyerem. Hűségem oly messzefénylő :
tudják ezt, senki jobban AsszonyomnáI.
Került. Most nemcsak hiszi, tudja is már,
hogy ugyanazt, mit akarok ma, régtől
akartam, és ha figyelt szókra rég ő,
vagy látta arcom, lelkem látja immár.
Ezért remélem, bántja odafönt is
sok sóhajom, s mutatja is, fedetlen
ha hozzám visszatér, szivét kitárva.
S rernélem, ha lehull e földi köntös,
eljő értem a testvéri sereggel,
Krisztusnak és szeméremnek barátja.
SZEDŰ DÉNES FORDíTÁSA
CCCXXXV
E ZER HÖLGY KÖZT EGY OLYAT
VETTEM ÉSZRE
Ezer hölgy közt egy olyat vettem észre,
hogy reszkettem szerelmi borzadásban,
s Őt nem mint csalfa látomást csodáltam,
mikor mint égi szellem jött elémbe.
350
Nem volt halandó s földi sz ép személye,
hisz égben élt, és nem telt kedve másban,
s lelkem, mely izott s dermedt érte vágyban,
utána ment s szárnyat bontott feléje.
De földi terhem súlyos volt e képnek,
s szemem elől így gyorsan szertefoszlott;
dermedten gondolok ma is csak erre.
Ú, fényes, mélyablakszemek, ti szépek,
hol Az, ki sok népben keservet ontott,
belépni lelt utat íly drága testbe I
LUX ALFR ÉD FORDíTÁSA
CCCXXXVI
KíSÉRT ELMÉMBEN? OTT VAN ÉLVE BENNE
Kísért elmémben? Ott van élve benne,
a Léthe nem ragadta el magával,
oly ifjan látom, mint virágkorában,
csillagának fényével fényesedve.
Mél án, magánosan tűnik szemembe;
oly szép, nemes, ahogy virulva láttam,
ujongok: Ő az, Ő, valóra váltan I
s ajándékul szavát kérem esengve.
Hol felel, hol hang nélkül áll csak ottan,
s mint az ki álomból riad valóra,
mondom: Lelkem, megcsalt hiú reményed.
351
 Tudod: ezerháromszáznegyvennyolcban
április hatodikán hajnal-óra
volt, s elszállt testéből ez égi lélek.
KERESZTURY nszso FORDÍTÁSA
CCCXXXVII
KI ILLATODDAL S SZÍNEDDEL LEGYdZTED
Ki illatoddal s színeddel legyőzted
fényét az illat-ontó napkeletnek,
és fát, virágot s gyümölcsöt, amelynek
nyugat vidéke minden díszt köszönhet,
édes Babérom l ott lakott közötted
minden szépség s erény, mely lángra kelthet,
s árnyaddal méltóságosan befödted
az én Uramat s az én istenn őmet.
Akkor még ábrándjaim drága fészkét
az édes fára raktam - jégbe, lángba -,
túl boldog voltam, míg borzongtam ízzva,
E ·földön minden hirdette erényét,
s az Isten, hogy az eget szebbre váltsa
- mert isteni volt -, őt is visszahívta.
LUX ALFRÉD FORDÍTÁSA
352
CCCXXXVIII
NAP NÉLKÜL HAGYTAD, H ALÁL,
A VILÁGOT
Nap nélkül hagytad, Halál, a világot,
vak éjben; Ámort fénye s íja nélkül;
fonnyad a báj, a szép kopárra vénül;
vigasztalan lettem, magamnak átok.
Száműztél tisztességet, nyájasságot:
magam sírok a világ könnye nélkül
a virtus láng-magvát elloptad végül.
Kihunyt a fény. Ki gyújt helyette lángot?
Sírjon a föld, a levegő, az égbolt,
s az emberiség, mely nélkűle annyi,
mint rét, ha pompáját elvesztve gyászol.
Nem ismerte a világ, mig övé volt,
csak én, ki itt maradtam őt siratni,
s az ég, mely szebb lett könnyeim okától.
KERESZTURY nszsö FORDÍTÁSA
CCCXXXIX
AMENNYIRE AZ ÉG PILLÁM KIT..\ RTA
Amennyire az ég pillám kitárta,
ameddig vágy s Ámor vihette szárnyam,
a csodás, de múló szépségre láttam,
mit egy lényre ont csillagok sugára.
353
Dc mert lelke sok, különös vonása
oly büszke, égi, s oly magasra szárnyal,
véges értelmem el nem érte szárnnyal,
s káprázó szemem gyöngye volt, hogy lássa.
így minden - amit imával fizet meg
az Úrnál-, amit Írtam Őt dicsérve,
csupán cseppje volt végtelen vizeknek:
az észnél többet toll nem Írta még le;
és mint a nap a rányíló szemeknek,
annál vakítóbb, minél több a fénye.
TÓTH BÁLINT FORDíTÁSA
CCCXL
SZIVEMNEK ÉDES ZÁLOGA, KIT ELVETT
Szivemnek édes záloga, kit elvett
a természet és felküldött a mennybe,
irgalmad hozzám mért oly lassu egyre,
6, egyetlen pillére életemnek?
Eddig hagytad, hogy álmomban jelenj meg,
s most tűröd azt, hogy égjek elepedve
enyhület nélkül? Mért hagysz késlekedve ?
Hisz ott fenn nincs helye a gyűlöletnek,
melytől itt az irgalmas szív is olykor
a másik gyötrelmével űzi éhét,
és saját földjén gy őzerik le Ámor.
354
Ki látod s érzed: mint fog el a kétség,
s ki egyedül menthetsz e fájdalomtól,
árnyaddal küldd el lelkemre a békét.
LUX ALFRÉD FORDíTÁSA
CCCXLI
MELY IRGALOM ÉS MILYEN
HIRNÖK-ANGYAL
Mely irgalom és milyen hirnök-angyal
vitte kinom ily gyorsan fel az égbe?
Mert újra itt van hölgyem szép személye,
és látom, amint édes mozdulattal
jön szomorú szivemhez s megvigasztal,
gőg nélkül, alázattal visszatérve,
a halál elől lelkem menedéke,
s én újra élek, de már nem panasszal.
6, boldog az, ki boldogságot adhat
azzal, hogy látom s hallhatom beszédét,
s titkát csak ketten tudjuk e szavaknak.
"Édes hivem, nagyon fáj szívem érted,
de ügyünkért ismertél meg konoknak" -
sz ól, s a Napot szinte megállni véled.
LUX ALFRÉD FORDíTÁSA
355
 CCCXLII
OLY ÉTEKKEL TÁPLÁLOM
GYENGE SZÍVEM
Oly étekkel táplálom gyenge szívem,
amelynek Uram mindig bőviben van:
g.yakran remegek könnyben, fájdalomban,
szörnyű mély sebére gondolva híven.
De a holt Hölgy, akinek mása nincsen,
ágyamhoz lép, hol sorvadok magamban,
és elvakít, ha jő, leülvé lassan
ágyam szélére irgalmas-szeliden,
és melyre annyit vágytam, a kezével
szemern könnyét szárítja, és beszéde
megtört halandó-nem-izlelte mézzel I
"Vergődőnek mit ér a bölcsessége?
Ne sirj I tán nem sirtál hozzám elégszer?
Te már nem élsz, s én mennyben lakom élve,"
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
CCCXLIII
HA EMLÉKSZEM ÉDES TEKINTETÉRE
Ha emlékszem édes tekintetére
- ma menny éke - s az omló szöke hajra,
az arcra s a szerény angyali hangra,
mézzel táplált, most szívernben döfése:
356
csodálom, hogy még járok-kelek élve.
Halnék, ha le nem szállna hajnalonta
hozzám Ő, aki meg nem válaszolta,
mi volt különb, szépsége vagy erénye.
Tiszta, áhítatos, boldog találkák I
illven figyel, megjegyzi, nem felejti
szenvedésern hosszú históriáját I
Mihelyt a nappal sugara belengi,
mennybe tér, ismeri mindannyi táját.
Arcát és pillantását könnye rejti.
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
CCCXLIV
TÁN ÉDES VOLT SZERELMEM EGY műBEN
Tán édes volt szerelmem egy időben
- nem is tudom mikor -, s ma oly kietlen I
Megtudja azt, ki szenvedett keservben,
mint én, ki nagy fájdalommal veszödtem.
Ki század unknak éke volt dicsően,
a mennynek fénye lett s ékíti szebben.
Amig élt, enyhülést csak néha leltem,
s nyugalmamat most mind elvette tőlem.
A Halálnak lettem kisemmizettje,
és még e szép, szabad lélek sem ad most
nagy pompájában vigaszt életemre.
357
 Sírtam-daloltam; s már nem váltva hangot
ajkamra lelkem kínját gyűjtöm egybe, .
s szememből éjt-nap egyre könnyet ontok.
LUX ALFRÉD FORDíTÁSA
CCCXLV
SZERELEM S BÁNAT INDíTÁ PA NASZRA
Szerelem s bánat indítá panaszra
készséges nyelvemet, hogy úgy beszéljen
Arról, akiért énekeltem, égtern,
ahogy, ha igaz volna, nem szabadna.
Hisz gyászom a boldog lélek vigaszra
válthatná, és csitulva kéne néznem
alakját Isten meghitt közelében,
kinek, amíg élt, szívét tartogatta.
S valóban enyhülök, vigasztalódom:
s Őt már e mélyben látni nem kivánnám,
meghalok inkább, s árván elhuzódom,
. belső szememmel Őt ragyogni látván,
tárt szárnnyal angyalok közé fonódón
örök Ura és Uram zsámolyánál.
SZEDŰ DÉNES FORDíTÁSA
358
CC ex LVI
AZ AN GYA LO K S AZ ÉGI üDVÖZüLTEK
Az angyalok s az égi üdvözültek
már aznap, melyen égbe szállt Madonnám,
ámulva nézték: honnan e ragyogvány?
s nagy áhítattal mind köréje gyűltek.
Micsoda szépség és micsoda ünnep
fénye? - kérdezték körüle forogván.
íly szép alakzatok ide mihozzánk
a bolygó földről soha nem repültek.
S Ő boldogan s büszkén az új honára,
magát az angyalokhoz méregette,
s kiváncsian: jövök-e? - mintha várna,
meg-megfordult s az útat nézegette.
Azóta minden vágyam égbe szárnyal,
hallom, szólongat, menjek már sietve.
JÉKELY ZOLTÁN FORDíTÁSA
CCCXLVII
HÖLGY. BOLDOGAN VAGY E GYÜTT
MI URUNKKAL
Hölgy, boldogan vagy együtt Mi Urunkkal,
mint tiszta élted érdemelte bőven,
ott fenn honolsz trónszékeden dicsően,
s más díszben ülsz, nem gyöngyben és biborban ;
359
büszke, ritka csoda te női sorban,
a Mindentudónak tekintetében
(.
ládd most szerelmem és igaz hűségem,
ezért folyik könny s tinta áradarban.
Érzed, hogy szívem, míg életed tartott,
olyan volt mint most, és sosem kivántam
mást tőled, mint sugarát szemednek.
Tehát, hogy jóvá tedd a hosszu harcot,
míg miattad nem éltem e világban:
kérjed, hogy tüstént hozzátok mehessek.
WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSA
CCCXLVIII
A LEGSZEBB ARC S A LEGKEDVESEBB
KÉT SZEM
A legszebb arc s a legkedvesebb két szem,
mely valaha kigyúlt, s a fürtök fürtje,
mi mellett nap s arany egyforma szürke,
s az édes báj beszédben, nevetésben,
s a kéz s a kar, amelyanagymerészen
Amorra támadókat mind legyűrte,
bár meg se moccant, és a láb, a fürge,
a teljes szép személy, kit szült az Éden -
360
ez életetett : de most az Ég Királya
bámulja fent a szárnyas angyalokkal,
s én itt vagyok kifosztva, megvakítva.
Csupán az ád vigaszt, hogy Ő, ki látja
elmémet, benne minden gondolattal,
közbenjár értem, s mellé jutok újra.
TELLÉR GYULA FORDÍTÁSA
CCCXLIX
A HÍRNÖKÖT MÁR HALLOM
NAPRÓL NAPRA
A hírnök.ö t már hallom napról napra:
Madonnámtól jön, hozzá szólit engem;
úgy megváltozott a testem s a lelkem,
e pár év óta olyan mélyre sujtva,
hogy önmagam sem ismerek magamra I
Egész megszekott éltem elvetettem:
csak azt tudhatnám, mikor is kell mennem,
hisz egyre jobban közelít az óra I
Ó, boldog lesz a nap, mikor kilépve
eltávozom majd földi börtönömből,
súlyos halandó gúnyámat ledobván;
361
és fölszállok e sűrű vaksötétből
olyan magasra, fényes, tiszta égbe,
hogy megláthassam Uram és Madonnám I
TELLÉR GYULA FORDíTÁSA
cccr,
E FÖLDI Jó, MELY ESEND6
S TÖRÉKENY
E földi jó, mely esendő s törékeny,
és szél és árny csupán: e földi szépség
egyetlen testbe gyűjtve sosem élt még,
csak most, s azért, hogy szítsa szenvedésern,
Hisz nem akarhatja a természet sem,
hogy egy dúsért a többit sújtsa inség:
s most mégis egyre pazarolta kincsét
- bocsássa meg, ki szép, hogy így beszéltem.
Nem volt ily szépség antik s új korokban,
s hiszem, nem is lesz; ám oly rejtve járt-kelt,
a tévely kor alighogy észrevette.
S már el is tűnt; most örömöm csak az van,
hogy bár e földi léte gyorsan eltelt,
majd égi fényét láthatom helyette.
TELLÉR GYULA FORDíTÁSA
362
cccr.r
'É D E S ZORDSÁG, SZELíD ELUTASíTÁS
Édes zordság, szelíd elutasítás,
szerelem s irgalom összefogása,
bájos harag - megértem valahára -:
azon voltak, hogy lángom csillapítsák ;
nemes beszéd, amelyben nincs hamisság:
csak becsület nyájas nyilvánulása,
szépség forrása és virtus virága,
nem tűrte: szívem rossz vágyak rutítsák;
istennői nézés- boldog, ki látta I -
vakmerő elmét fékez büszkesége,
hogy tilalmas dolgoktól visszarántsa,
de kész, törékeny éltem hogy segítse -:
e szép váltakozás lett üdvöm ágya,
nélküle nézne pusztulás elébe.
SZED6 DÉNES FORDíTÁSA
eeeLII
BOLDOG LÉLEK, ÉDESEN RÁMVETETTED
Boldog lélek, édesen rámvetetted
szemed, mely tisztább, mint a nap, ha felkél,
s oly élő sóhajt s szavakat leheltél,
hogy emlékemben máig visszacsengnek.
363
Már láttalak lángján tisztes tüzeknek;
füvek s violák közt úgy l épegettél, .
hogy nem asszonyként - angyalként lebegtél,
s ma - inkább, mint egykor - velem a lelked.
Hogy elmentél, hivatv án Menny Urától,
s a gyöngéd fátylat nékünk visszahagyván,
mit szent végzés rendelt számodra testül:
tűntöddel tűnt el Amor e világból,
s a Kedvesség is; Napom lezuhantán
még a Halál is édesední enyhül.
MAJTÉNYI ZOLTÁN FORDÍTÁSA
CCCLIII
BOLYONGÓ KISMADÁR. DALOLVA JÁROD
Bolyongó kismadár, dalolva járod
vagy múlt időd siratva ezt a berket,
mert látod, itt a tél, s az éj közelget,
míg víg napod s a nyár a múltba szállott;
ha tudnád úgy, mint szíved érzi gyászod:
tiédnek párja sújtja ezt a lelket,
leszállnál hozzá, írt ki úgyse -lelhet,
hogy véle oszd meg mind a bút, mi bántott.
Lehet, hogy sorsunk mégsem egy egészen,
s kiért te sírsz, tán él még, míg enyémet
fukar halál fenn őrzi már az égben.
364
De most az ősz, az est s a régi évek
fájdalmas s édes-szép emlékezésben
hívnak, hogy véled társadként beszéljek.
SZABOLCSI ÉVA FORDÍTÁSA
CCCLIV
SEGÍTÖ KART NYÚJTS A GYARLÓ ELMÉNEK
"Segítő kart nyújts a gyarló elmének,
Amor, s a fáradt, törékeny írónnak,
hogy elmondhassam, adj erőt a szónak,
az égi hon polgára ő miként lett.
Hírét hogy híven mondjam, arra kérlek,
segítsd szavam, magától úgyse szólhat,
mert a világon ily szépnek és jónak
nincs mása, föld nem érdemel ily szépet.'
És Amor szólt: "Mit én tettem s az ég tett,
és bölcs tanács, beszéd, magasztos, tiszta,
mind megvolt benn, a sír mind elrabolta.
Ily szép alakot Isten nem teremtett,
mióta Adám szem ét felnyitotta.
Zokogva mondom, írd te is zokogva I"
KÁROLYI AMY FORDÍTÁSA
365
 CCCLV
Ó, SZÁGULDÓ IDÖ, FORGÁS AZ ÉGEN
6, száguldó idő, forgás az égen:
vak, nyomorult halandók csalatása ;
sok nap, gyorsabb, mint szél s nyíl suhanása,
ármánytokat, próbáltan, most megértem 1
De mentlek titeket s magam emésztem.
Szárnyatok a Természet szállni tárta;
nekem szemet adott s vesztemre látva
most tűrnöm kell, hogy mar a kín s a szégyen 1
Ideje volna - s már lett volna régen -
végtelen sok bajomnak véget vetnem
s örök üdvösségem útjára lépnern.
Amor, nem igádtól van e menekvés;
romlásától fut - jól tudod - a lelkem:
a virtus nem vakeset - szép cselekvés.
MAJTÉNYI ZOLTÁN FORDíTÁSA
CCCLVI
FÁRADT NYUGTOMBAN
RÁMLEHEL GYAKORTA
Fáradt nyugtomban rámlehel gyakorta
Égi Fuvallatom, bíztatva mostan,
hogy múlt és jelen bajom elsoroljarn,
mit életében tán nem mertem volna.
366
Ama szerelmes pillantástól fogva,
mely számos kínnak lőn forrása hajdan,
elmondom, míly nyomorult s boldog voltam,
és hogy Amor fölemésztett naponta.
Hallgat, arcára részvét színe lebben,
merőn tekint rám, és sóhajtva, akkor
arcát felékesíti tiszta könnye;
aztán fájdalomtól legyőzve lelkem
felsír, és máris önkínzó haragtól
riadva álma tűnik ébredezve.
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
CCCLVII
EZER ÉVNÉL TÖBB MINDEN NAP,
UGY ÉRZEM
Ezer évnél több minden nap, ugy érzem,
míg nem követhetem hű, jó Vezérlőm,
ld lépteim irányitá a földön,
s most jobb létre visz, hol nincs szenvedésem,
Nem maraszt e-világi rászedés sem,
mert ismerem, s hatalmasabb örömből
fény ömlik szívembe égi özönböl,
már kezdem számlálni megannyi vétkem.
367
Nem rettegem, Halál, fenyegetésed.
mert Királyunk szenvedése nagyobb volt,
követni buzdít, meg nem ingva lépek;
és hatalmad nemrég testébe rombolt
Annak, kit nékem juttatott a végzet,
s homloka derűs maradt, mint a mennybolt,
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
CCCLVIII
ÉDES ARCÁN A HALÁL SEM CSUFíTI-IAT
Édes arcán a Halál sem csufíthat:
Halált édesit arca édessége; .
halódván mi szükségern más vezérré,
.ha Ő vezet, ki mindig jóra vitt csak?
Az Áldozat - kinek, föld, vérét ittad,
s ki zúzva tört a pokol küszöbére -
halála bátorit, hogy mit se félve
szóljak: jöjj, Halál, boldogit, ha itt vagy I
Ne késlekedj 1°Oly nagy ideje várok,
hisz meghaltam már elhunyta percében,
mikor Hölgyem itthagyta e világot.
368
Mert én azóta egy napot sem éltem:
csak vele jártam s célhoz vele értem;
betelt napom, ahol lába megállott.
MAJTÉNYI ZOLTÁN FORDíTÁSA
CCCLIX
MIKOR GYÖNGÉD ÉS Hű VIGASZTALÁSOM
Mikor gyöngéd és hű Vigasztalásom,
hogy nyugtot adjon fáradt életemnek,
leült baloldalán fekvőhelyemnek,
szólva édesen s értelmet sugárzón,
részvét s ijedtség tiltva moccanásom,
szólok : "Boldog lény, honnan jössz le, mondjad?"
Mire egy pálmagallyat
von ki szép kebléből s egy lauruságat,
és válaszol: "Az áldott
ég köréből; e fényes, szent vidéket
hagytam épp oda vígaszt hozni néked."
.Taglejtéssel, köszön öm néki szóval
szerényen, s kérdem: "EI hogyan találtad
állapotom?" És ő: "A zokogásnak
fanyar vize, mit ontogatsz, a sóhaj
szelével tág térségen áthatóan
égig jut el, és békém háborítja.
Szívedet elszorítja,
369
hogy én, túladva lent való keserven,
különb életbe mentem?
Örülj inkább, ha egykor úgy szerettél,
mint látszott s elhitetni igyekeztél."
Felelek: "Önmagam siratom én csak,
ki itt maradtam kínban, éjjel árnyán;
bizton tudtam mindig, hogy égbe szálltál,
oly tényként, mit szem színről színre láthat.
Isten s a Természet, tudom, nem árad
ennyi erénnyel fiatal szivedbe,
ha nem szán örök üdvre
jutalmául magadviseletének,
ó ritkafényü lélek,
olyan nemesmód éltél itt tanyázva,
és égbe szálltál azonnal utána I
Mi mást tehetnék, mint lelkem kisírni,
esett árva, ki nélküled nem ember.
Mért is nem öltek kisdedként meg engem,
hogy ne is sejtsem, a szerelmi tűz mi I"
S ő: "Mi értelme sírva tépelődni?
Jobban teszed, ha szárnyat tárva lendítsz,
s veszendő földi holmit
együtt ez édes, csalfa fecsegéssel
híven latolva mérsz fel,
s engem követsz, szerelmed igazolva,
s az egyik ágat kötözöd csokorba I"
370
"Épp nyelvemen volt - szólok erre nyomban-:
ez a két viruló ág mit jelenthet?"
S válaszol ő: "Erre magad felelj meg,
ki egyiket nem szűnsz dicsérni tollal:
a pálma győzelem, s én ifju korban
győztem világon s magamon; babérág :
diadal, mit az Úr ád
nékem jutalmul, ki erőm kimérte.
így, hívságtól kisértve,
Hozzá fordulj, Őtőle esdd az áldást,
hogy együtt legyünk, fogyva földi pályád I"
"Ez hát az arany hajzat, szőke varkocs,
mely úgy szorongat - mondom én -, a szép szem,
amely napom volt?" - "Balga szól eképpen
- feleli ő -; valótól elrugaszkodsz I
Lélek vagyok menny-üdvben, teste-fosztott:
amit keresel, földdé lett sok éve:
de hogy többé ne sírj te,
adatott ily szín t öltenem, s leszek még
szebb is, mint amilyen rég,
s néked is tetszőbb, oly vad s olyan enyhe,
üdvöd és üdvöm együtt óva-mentve."
Én sírok; ő meg arcom
kezével törli, aztán fuvalatnyit
sóhajt, majd megharagszik,
s szavával erőt venne sziklagáton:
aztán távozik mind ő, mind az álom.
SZEDŐ DÉNES FORDíTÁSA
371
 CCCLX
KI KEGYETLEN URAM RÉGTÖL,A DRÁG A
Ki kegyetlen Uram régtől, a drága
Amor, Ész Királynőnk elé idézve,
aki isteni része
ember-természetünkneks koronája-,
miként aranyérc tisztul tűz hevére,
úgy mentem oda kínnal, félelemmel,
iszonyatos teherrel,
mint ki halált fél s igazságát várja.
"Asszonyom - szóltam -, nézz e botor lábra:
én ifjan Amor oszágába léptem,
hol csak viszály és szégyen
volt osztályrészem s míly nagy s mennyi, nyomban;
s mily kín gyötört meg ottan,
hogy végtelen türelmem végre dúltan
legyőzetett hát s életem meguntam.
így vergődtem idáig életemben,
hány nem igaz uton s gyér örömökben,
lángok közt, meggyötörten,
hogy szolgáljam e csábitó kegyetlent !
Mely elme ontja gyors szavát oly bőven,
hogy kifejezné boldogtalan lelkem,
s e kínzó miatt serkent
oly tömérdek súlyos, jogos keservern ?
Jaj, oly csöpp mézet s annyi mérget nyeltem I
Csak vont a szerelmesek seregébe
szép, hamis édessége,
372
mely epés ízzel átitatta sorsom,
bár az, ha nem csalódom,
kész volt szárnyra bocsátani magasra;
de Ő harcba vitt s békém elragadta I
Ő tette, hogy Istennek sem örülvén
(mit nem szabadna), nincs magamra gondom,
s egy hölgyért azonmódon
minden eszrnémet kábán elvetettem.
Igám csak az Ő tanácsára hordom,
ifjúi vágyam egyre köszörülvén
a vágy nagy köszőrűj én,
vad, rossz nyüge elől nyugtot kerestem.
Jaj minden jónak, mit az Égtől nyertem I
Jaj néked elmém, tiszta, büszke szellem I
Bár enyészvén öregszem,
nem enyészik el csökönyös szerelmern I
Szabadságom kegyetlen
mohó rablója 6, kit vádam illet,
mert édes megszokással keserített I
Miatta jártam puszta sok vidéken,
szilaj latrok közt, tüskés vadonokban,
nyers erkölcsű honokban,
s hány vándort leső iszonyattól féltem ·
hegy-völgyön, láp on, tengeren, folyókban,
s hány szerteszét rejtett csapdába léptem.
Nyár-hónapok telében
éltem örök fáradságban, veszélyben,
s mind Ő, mind az én édes Ellenségem
végig nyomon kisért, amint futottam.
És hogy mégsem jutottam
373
bús, zord halálra időnek előtte,
azért van, mert az Ég kegyelmes őre
életemnek, s nem e zsarnok, ki bőszül
csak káromon és kínomon erősül.
Hogy övé lettem, nem volt már reményem,
s egy nyugodt órám sem: az éji álmot
elűzte s azt vajákos
bűbáj se hozza meg, se írnövényekl
Csellel s erővel lett úrrá ez álnok
sóhajomon, s ha óra üt az éjben,
bárhol járjak is légyen,
hallom. Ő tudja, hogy valót beszélek.
Mert avitt fában nem mar úgy a féreg,
mint őszivemben, odarejtve fészkét
s halálos fenyítését.
Innen hát szenvedésem, zokogásom,
szavam, sóhajtozásom,
mibe szivem, s másé is, belefásul.
Ismersz minket, Ész Urnőnk, jőjj biránkull"
S ím, Ellenfelern sértett korholása :
"Úrnőnk, a másik félre is figyelmezz I
Ki - nem mint Ő - a teljes
Valót mondom I Őbenne semmi hála;
Őt ifjan vonta már ügyvédi pálya,
alkudni szóval, sőt hamiskodással,
s most vádolni nem átall,
bár únt bajai gyönyörökre váltak,
engem, ki gyötrő vágyak
rossz akarata elől egyre védtem,
tartván tiszta erényben
374
s édes létben, mit elnevez nyomornak,
bár hírre úgy kapott csak,
hogy oda emeltem lelkét a sárból
hová sosem jutott volna magától.
Hisz tudja: Atridészt, Akhillészt s egyben
Hannibalt, ld bús földünkön dühöngött,
s Africanust, a hősök
hősét, ki dús volt erényben, sikerben
míly balcsillagzat vitte pusztulásba
s mint buktak el cselédes szerelemben,
míg néki kiszemeltem
ezer fenkölt, nemes hölgy kőzül egyet
- szebbet nem látott a Hold-öv világa,
bár Lucretiát Róma újra lássa -,
s oly édes nyelvezettel
ruháztam föl s oly szép, lágy énekekkel,
hogy soha mocskos, álnok
gondolat őelőtte meg nem állott.
Ezek voltak hát a csalatkozások I
Ezt hítta úgy, hogy: düh, sértés, epésség,
bár több mint bármely más hölgy édessége.
Jó magvam rossz termését
arattam: bizony, ez a szolga bére
hálátlan úrnál. Szárnyam alá véve,
hogy sok hölgynek s lovagnak verse tessék,
s oly magasra vitessék,
hogy forró emlék közt.is hírre törjön,
neve lázítson, s gyönyörrel gyötörjön
szívekbe zárt szép szava messzi földön,
Most háborgó beszédek
375
zúgnak az udvarokban, hisz a népnek
fia az, kit dicsérek,
mert iskolám-járt tudós tanítványom,
s Azé, ki egyetlen volt a világon.
S hogy végül nagy jótétemről beszéljek:
ezer becstelen tettől megkiméltem,
hogy soha, semmiképpen
kéjvágy ne bírja arra, ami szégyen,
s a tettekben tartózkodó, eszmékben
szemérmes ifju oly hű férfivé lett,
hogy szent nyomába lépett
Annak, kihez hasonlatos szivében,
Mindazt, mi benne nemes és sajátos,
a Hölgy től kapta s tőlem, kiket átkoz.
Soha rémlátomásos
éjben nem borzad úgy, mint tőlünk reszket,
bár csak azóta kedves
Isten s ember előtt, hogy minket ösmer ,
mégis szánja-bánja siralmas dölyffel.
Sőt (s ez fölötte álló mindeneknek),
fölszárnyaztam, hogy szálljon az egeknek
fölébe halhatatlan
dolgok utján, mik az Úrhoz vezetnek,
hogy méltán megcsodálja, mily malasztban
s erényben élt e néki szép Reménység,
s látható sok jelenség
során a Végokhoz emelkedhessék,
miről olykor Ő meg is írta versét,
De elfeledett engem s Öt, kit hajdan
én oszlopául adtam
376
esendő életének." Mire könnyem
s e vád tört ki belőlem:
"Adtad, igaz, de hamar vlsszavettedl"
Felel: "Nem én, hanem maguk amennyekI"
S Igaztevőnk széke elébe állván,
Amor sértett hangon, magam remegve,
így kértünk végzést párban, fölkiáltván:
"Nemes Hölgy, ím, várok itéletedreI"
S az Ész igy szólt nevetve:
"Civakodástok hallottam, s örömmel;
de íly vitát lezárni több idő kell.,;"
MAJTÉNYI ZOLTÁN FORDíTÁSA
CCCLXI
TüKRÖM GYAKRAN JÓSOLTA
KÖZELEDTÉT
Tükröm gyakran jósolt á közeledtét,
s az elnyűtt porhüvely, a gyenge lélek,
fogyó erőm, kis ügyetlenkedések
nem rejthetik tovább: itt az öregség.
A természetnek engedelmeskedjék
kiki: a kor legyőzi a merészet.
S álmából lelkem hirtelen felébred,
mintha forró parázs hűs vízbe esnék:
és látom jól, az élet tovarebben,
és nem lehet, csak egyszer élni-halni;
és annak hangja szólal meg szivemben,
 ld levetette már, mi benne talmi,
de míg közöttünk élt szép földi mezben
hirét nem tudta senki meghalaclni.
SÁRKÖZI GYÖRGY FORDíTÁSA
CCCLXII
GONDOLAT SZÁRNYÁN SZÁLLOK
OLY GYAKORTA
Gondolat szárnyán szállokoly gyakorta
mennybe, hogy magamnak úgy látszom egyre,
mint akinek fenn honol már a lelke,
és teste tépett fátylát odahagyta.
Szivem megreszket, édesség fagyaszt ja,
ha hallom öt, s arcom sápad beesve.
Mondja: "Barátom, becsüllek szeretve,
mert erkölcsöd s hajszíned más azóta."
S Urához visz: legörnyedek Elébe,
alázatosan kérve, engedtessék
kettőjük arcát látni, mennybe menni.
Felel: " Végzeted öröktől kimérve I
ha még húsz-harminc évig késlekednék,
neked talán sok, pedig szinte semmi."
WEÖRES SÁNDOR FORDíTÁSA
378
CCCLXIII
HALÁLBAN HÚNYT KI
SZÉP NAPOM VILÁGA
Halálban húnyt ki szép Napom világa,
a tiszta szempár vak homályba szállott,
és föld ma az, mi volt a jég s a lángok;
babérom hervadt tölgy és szilfa ága;
meggyötri szívem, haszna is hiába.
Nincs már, ki kételyt s újra bátorságot,
ki vágyaimba új reményt sugárzott,
s a fájdalomnak útjait kitárta.
A Sebző s Gyógyító nem tart ma engem
kezében, melyből évek kínja áradt;
gyötrő és édes íly szabadnak lennem.
Megtérek Hozzá, hála és imádat
Kit illet, mert egyetlen Úr a mennyben;
elégült nem vagyok, de élni fáradt.
SZABOLCSI ÉVA FORDÍTÁSA
379
 CCCLXIV
HUSZONEGY ÉVIG TARTOTT
AMOR ÉGVE
Huszonegy évig tartott Amor égve
s boldogan tűzben, kínban és reményben;
s mióta Asszonyom és véle szívem
az égbe szállt, sirásom még tiz éve.
Fáradt vagyok, életem tévedése
szánandó, majdnem elöltem erényem
magvát, s most végső napjaimat élem
s áhítattal nyujtom Isten kezébe,
elherdált éveimet bánva, nem jól
gazdálkodtam velük, nem úgy ahogy kell:
keresni békét, menekülni kín tól.
Ki test-börtönbe zártál egykor engem,
Uram, végy ki az örök kárhozatból;
elismerem bűnöm, és nem is mentem.
WEÖRES SANDOR FORDÍTAsA
CCCLXV
SIRATOM ELMULT ÉVEIM, MIKOR CSAK
Siratom elmult éveim, mikor csak
halandó dolgok gyönyörét akartam,
s holott szárnyam volt, nem szálltam magasban,
hogy nem silány példát adnék a kornak.
380
Ki látod, vétkeim hogy megtiportak,
ég ura, láthatatlan, halhatatlan,
eltévedt lelkemet segítsd a bajban,
s benned kegyelmesen pótold a korcsat.
Ha már viharban s háborúban éltem,
haljak meg békén, és ha ittlakásom
nem volt dicső, legyen elköltözésem.
Ami időm még hátra van s halálom
kezedbe tészem, nyújtsd kegyesen értem,
tudod, te vagy reményem e világon.
SARKÖZl GYÖRGY FORDÍTAsA
CCCLXVI
SZÉP SZűZ, TENÉKED
NAP AZ ÖLTÖZÉKED
Szép Szűz, tenéked nap az öltözéked,
s koronád csillag, te a legfőbb Napnak
szerelme, beléd szállt a lángolása ;
Amor sürget, immár rólad daloljak,
de hasztalan, ha elhágy segitséged,
s Azé, akinek te voltál lakása.
Őt hívom, aki kérő unszolásra
felel, ha hívő mondja,
Szűz, hogyha irgalomra
381
indít az embersors végső csapása,
hajolj le hozzám, kérlek könyörögve,
mélyébe harcaimnak,
bár por vagyok csak, s te menny királynője.
Bölcs Szűz, a szent seregben egy, vonulva
boldog és eszes sz űzek szép sorában,
sőt első, kinek legfénylőbb a mécse;
megingott lelkek biztos pajzsa, bátran
védő, ahol pusztít Mars és Fortuna,
nemcsak megmentesz, emelsz dicsőségre;
vak hévben az enyhület derengése
halandó balgaságra ;
Szűz, szép szemed világa
a kegyetlen jelet gyötrődve nézte
édes tagjain drága gyermekednek,
tekints állapotomra,
tan ácstalanra, ki tanácsodért megy.
Szeplőtlen Szűz, teljes tökéletesség,
nemes magzatod lánya s édesanyja,
sugarat ontasz itt s a másvilágon; .
általad szent Fiad, ki Isten sarja,
ó mennyek ablaka, tündökletesség,
eljött, győzni végnapkor a halálon;
minden más földi hajlék közül áldón
Rád esett választása,
Szűz, irgalom virága,
hogy Éva siralma örömre válj on.
Tégy méltóvá az Ő kegyére mostan,
te végtelenül boldog,
ki p árrád hordod ég-birodalomban.
382
Szent Szűz, malaszttal mindörökre ékes,
igaz, mélységes alázatod által
mennybe szálltál s ott hallgatsz kérelmemre;
bocsánat kútját sz ülted e világban,
igazság napját, kitől újra fényes
e világ sűrű, sötét veszedelme:
három édes nevet együtt viselsz te,
anya, leány, menyasszony;
dicsőséges Szűzasszony,
bilincs-oldó Királyunk szíve-hölgye,
aki fölemelő és szabadító:
az Ő öt szent sebében
béküljön szívem, add, te boldogító.
Egyedüli Sz űz, kinek mása nincsen,
aki szerelembe a mennyet ejtéd,
rád nincs els ő-, se másod-rangú példa;
szent áhitatodért, sok tiszta tettért
élő templomává szentelt az Isten,
szűzen fogantál, Világ Királynéja.
Altalad juthat éltem égi célba,
kérd tieidt ől, Mária,
Sz űz, édességnek árja,
mert kegy től zárt bűneim szakadéka.
Lelkem borul elébed, egyre kérve,
te légy kisérőm nékem,
és tévelygésem igazítsd jó végre.
Fényes Szűz, fennégő az öröklétben,
e hánytorgó tenger csillagsugára,
bízó hajóst vezérel segedelmed;
gon do ld el, mint juték vih ar fogá ra
383
egyedül, kormány nélkül a sötétben;
immár a legvégső sikoly közelget.
Szegény lelkem mégis bízik tebenned,
bár bűnös, mit tagadjam;
Szűz, ha nem segélsz rajtam,
ellenséged romlásomon nevethet.
Emlékezz: vétkeinken szánakozva
üdvünkért jött el az Isten
emberi testben: szűzi klastromodba.
Szűz, mennyi könnyet ontottam hiába,
dicséretet, könyörgést, egyre sírván,
hogy kínomra, kárhozatomra légyen l
Azóta, hogy születtem Arno partján,
vonultam hol egyik, hol másik tájra,
s nem volt egyéb mint búbánat a részem.
Mulandó szépség, szó és tett egészen
betöltötte a lelkem.
Szűz, szent a kegyelemben,
ne késlekedj, ez tán utolsó évem ,
Napjaim nyílvesszőnél sebesebben
vétekben és nyomorban
elszálltak sorban, Halál leskel engem.
Szűz, ilyen a föld: Ő inségbe verte
szivemet, mert míg élt, sírásra fogta,
hogy ezer bajomból egyet se értsen.
S ha megértöbb is, csak az történt volna,
ami történt: minden másféle terve
nékem halál lett volna, néki szégyen.
Ég Úrnője, istennőnk földi téren,
(ha így mondanom illő)
384
Szűz, értelemmel fénylő,
te mindent látsz; mit senki más a létben
nem nyújthat, te megadhatod, erősség,
fejezd be szenvedésem,
üdv jusson nékem és néked dicsőség.
Szűz, kiben teljes a bensőm reménye,
tudsz és akarsz is könyörülni rajtam,
a végső lépésnél ne hagyj magamra,
ne rám nézz: arra, ki teremtett hajdan,
nincs érdemem, de az ő tiszta képe
bennem él, ezért szállj ily alacsonyra.
Medúza s tévelygésern könnyet ontva
dermesztett engem k ő vé :
Szűz, szentséges örökké,
üdvös könnyet tölts fáradt homlokomba,
istenfélő legyen végső sirásom,
ne földi szennybe pergő,
mint egykor első, balga zokogásorn.
Szűz, emberek szülötte, gőg visszája,
közös eredetünkért szeretettel
emeld föl megtört alázatú szívem;
hogy ha csekély, esendő port szerettem
oly hűséggel, hogy életem csodája :
téged, nemest, mint kell szeretni híven?"
Ha silány sorsomból kezed szelíden
segít föltámadásra:
Szűz, tenéked ajánlva
385
 megtisztitom elmém, eszmém s a művern, TARTALOM
nyelvem s szivem könnyben, sóhajtozásban.
Vezess az égi révbe,
s legyen tiéd e végső, tiszta vágyam.

Ama nap közelget, eljő magától,

az idő tovalebben,
. Szűz, páratlan, egyetlen;
e szív szorong bűntudattól, haláltól,
ajánlj engem Fiadnak, ki valóban
ember s valóban Isten,
hogy megbékítsen végső sóhajomban.

WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSA

386
 I. Kik hallgatjátok szétszórt rímeimben
(Csorba Győző) 7
II. Hogy ezer sérelemért bosszut álljon
(Kdrolyi Amy) 7
III. Ama nap volt, mikor elkönnyesedtek
(Weö"resSdndor) 8
IV. Akinek végtelen gondoskodásra
(Weöres Sdndor) 9
V. Ha felsóhajtok, emlegetve téged
(Csorba Győző) 10
VI. Őrült vágyam már oly rossz útra
tévedt (Csorba Győző) 10
VII. Falánkság, álom, renyhe, tétlen élet
(Szabolcsi Éva) 11
VIII. Hol felöltötte egykor, domb tövében
(Kdrolyi Amy) 12
IX. Midőn a csillag, mércéje időnknek
(Weöres Sdndor) 13
X. Rád támaszkodik, te dicső kolumna
(Weöres Sdndor) 14
XI. Nem engedted arcodra soha fátyla d
(Majtényi Zoltdn) 14
XII. Ha irgalmatlan kinjaim hevében
(Csorba Győző) 15
XIII. Ha olykor-olykor más hölgyek sorában
(Jékely Zoltdn) 16
XIV. Fáradt szemem, most csügg] arcán
a szépnek (Tellér Gyula) 17
XV. Minden lépésnél hátra-hátranézek
(Majtényi Zoltdn) 17
XVI. A fehér, sápadt apó cihelődik (Weö"res
Sdndor) 18

389
 XVII. Arcomról . keserűség könnye gördül
(Szedő Dénes) 19
.XVIII. Mert arra fordultam, hol mint az ég
( Nemes N agy Agnes) 20
XIX. Oly állat szerte számos él a földön
(SzabolcsiÉva) 20
XX. Szégyenkezem : még dmet nem
találtam (Káro[yiAmy) 21
XXI. Ó, én édes ellenfelem, ezerszer (Végh
Gyö'rgy) 22
XXII. Valahány lény lakója lenn a földnek
OHajtényi Zoltán) 23
XXIII. Hogy éltem én édes ifjúkoromban
(Végh Gyö'rgy) 24
XXIV. Ha Laurusom, mely Juppiter dühének
(Majtényi Zoltán) 30
XXV. Sírt Amor, s olykor én is társa lettem
(Csorba Győző) 31
XXVI. Hajó nem érhet révbe boldogabban
(Te//ér Gyula) 32
XXVII. Fején ős-diadém, harc-lázra gyúlva
(Majtén,yi Zoltán) 32
XXVIII. Ó, kit a mennyben várnak, boldog és
szép (Szedő Dénes) 33
XXIX. Oly zöld s vérszín ruhát, bordót,
sötétet (Csorba Győző) 37
XXX. Egy ifju hölgyet láttam zöld babérfa
(Jéke[y Zoltán) 40
XXXI. E nemes lélek, mely távozni készül
(Szedő Dénes) 41
XXXII. A végső nap, mely minden földi
bajnak (Szabolcsi Éva) 42
390
XXXIII. Keleten már lángolt a szerelemnek
(Sárkö'zi György) 43
XXXIV. Apolló, hogyha él még drága vágyad
(Csorba Győző) 44
XXXV. Magamban, lassan, gondolkodva
járom (Szabolcsi Éva) 44
XXXVI. Ha hihetem azt, hogy megment
halálom (Majtényi Zoltán) 45
XXXVII. üly gyönge szalon csügg e súlyos élet
(Csorba Győző) 46
XXXVIII. Orso, nincs olyan állóvíz, folyóár
(Szedő Dénes) 50
XXXIX. Úgy félek a szép szemek rohamától
(Szedő Dénes) 51
XL. Amor s halál ha nem vet holmi gáncsot
(Jéke[y Zoltán) 52
XLI. Ha az a fácska elmozdul helyéről
(Csorba Győző) 52
XLII. Mióta halk, szerény és édes arca (Lux
Alfréd) 53
XLIII. Kilencszer nézett már Latona sarja
(Lux .Alfréd) 54
XLIV. Az, ki kész volt kezét Thesszáliában
(Jéke[y Zoltán) 55
XLV. Ellenfelem a tükröd, melybe nézel
(Végh Gyö'rgy) 55
XLVI. Arany és gyöngyök, hó- s vérszín
virágok (Szedő Dénes) 56
XLVII. Szivemben már-már lankadozni
kezdtek (Szedő Dénes) 57
XLVIII. Ha tűz tüzet nem oltott még ki eddig
(Csorba Győző) 58
391
XLIX. Bár én, hálátlan nyelv, nagyon
vigyáztam (Csorba Győző) 59
L. Midőn az ég gyorsan hajol nyugatra
(Sárkö'zi Gyö'rgy) 59
LI. Ha kissé közelebbről süt szemembe
(Csorba Győző) 62
LII. Diána el nem bűvölhette jobban
(Szabolcsi Éva) 63
LIII. Nemes szellem, ki vezérled a testet
(Weöres Sándor) 64
LIV. Tekintetén Amor jelét viselte (Végh
György) 68
LV. A tűz, amelyről azt hittem, megölte
(Tellér Gyula) 68
LVI . Ha vak vágyammal, mely elpusztít
engem (Maj/ényi Zoltán) 69
LVII. Szerencsém késve ér utól, ha int is
(Szedő Dénes) 70
LVIII. Sirástól fáradt arcodat nyugosszad
(Tellér Gyula) 71
LIX. Bár mások vétke elragadta tőlem
(Tellér.Gyula) 71
LX. A nemes fa, kit sok év menetében
(Te/tér Gyula) 72
LXI. A nap, a hó, az évszak áldva légyen
( Weöres Sándor) 73
LXII. Ó, Ég Ura, az átvirrasztott éjek
(Szabolcsi Éva) 74
LXIII. Ki különös szinemre rátekintett
(Szedő Dénes) 75
LXIV. Ha képes lennél rá, hogy furcsa módra
(Csorba Győző) 75
392
LXV. Ó, mily óvatlan voltam eleinte
(Weöres Sándor) 76
LXVI. A súlyos lég és a fojtogató köd
(Majtényi Zoltán) 77
LXVII. A tirrén tenger bal partján eveztem
(Majtényi Zoltán) 79
LXVIII. Magasztos, szent látványa
földeteknek (Gsorba Győző) 80
LXIX. Jól tudtam én, hogy józan ész tanác sa
(Maj/ényi Zoltán) 81
LXX. Ó jaj, nem is tudom, hogy mit
reméljek (Csorba Győző) 82
LXXI. Mivel rövid az élet
(Majtényi Zoltán) 84
LXXII. Szép Úrnőm, íme látom
(Takács Zsuzsa) 88
LXXIII. Mivel sorsom kivánja
(Lux Alfréd) 91
LXXIV. Elfáradtam gondolni arra már, hogy
(Csorba Győző) 94
LXXV. A szép szemek, mik úgy-úgy
megsebeztek (Csorba Győző) 95
LXXVI. Amor ígérgetéssel hízelegve
(Weöres Sándor) 96
LXXVII. Poliklétoszt, s ki nagy művész csak
élt még (Szabó Magda) 96
LXXVIII. Midőn a magasztos eszmét foganta
(Maj/ényi Zoltán) 97
LXXIX. Ha kínjaim tizennegyedik éve
(Csorba Győző) 98
LXXX. Ki úgy döntött, hogy - bármit ád
az élet (Tellér Gytlla) 99
393
 LXXXI. Ú gy elfáradtam sok-sok nemtelenség
(Sárköziqyörgy) 100
LXXXII. Még soha meg nem untalak szeretni
(Szedő Dénes) 101
LXXXIII. Amíg halántékern meg nem fehérül
(Csorba GJ/őző) 102
LXXXIV. Csak sírjatok szemek, akár a zápor
(Végh Gyö'rgy) 103
LXXXV. Mindig szerettem - most is bennem
lángol (Végh György) 104
LXXXVI. Az ablakra mindig gyülölve nézek
(Végh György) 104
LXXXVII. Ahogya jó íjász tüstént megérzi
(Végh Gyö'rgy) 105
LXXXVIII. Mert oly soká késik, mit rég remélek
(Csorba Győző) 106
LXXXIX. Futván a börtönt, hol Amor a rabság
(Mt!/tényi Zoltán) 107
Xc. A szélben uszó fürtjei aranyból
(Károlyi Amy) 107
XCI. A szép asszony, akit te úgy imádtál
(Weö'res Sándor) 108
XCII. Sírjatok, asszonyok s veletek Amor
(Weö"res Sándor) 109
XCIII. Már többször szólt Amor nekem:
jegyezd fel (Nemes Nagy Agnes) 110
XCIV. Ha szememből szivem mélyéíg ér le
(Keresztury Dez-ső) 111
XCV. Bár sikerülne oly jól versbe szednem
(Maj/ényi Zoltdn) 111
XCVI. E veszteglés már úgy megundorított
(Tellér Gyula) 112
394
XCVII. 6, szép szabadság, itt hagytál
magamban (Tellér Gyula) 113
XCVIII. Orso, csataménedre fölcsatolhat
(Weöres Sándor) 114
XCIX. Mert tudni vélem, és mert tudni véled
(Tellér Gyula) 115
C. Az ablak, honnan hogyha kedve
támad (Lux Alfréd) 115
CI. Kora prédája lehetünk mi, s fájók
(Majtényi Zoltán) 116
Cll. Caesar, mikor a tisztelt főt fogadta
(Sárközi Gyö'rgy) 117
CIII. Győzött Hannibál, ámde győzedelmét
(Majtényi Zoltán) 118
CIV. Vártuk erényed, és benned virágzott
(Weöres Sándor) 118
CV. Soha úgy, mint idáig énekeltem
(Csorba Győző) 119
CVI. Szem-nem-Iátta ifjú angyal az égből
(Maj/ényi Zoltdn) 122
CVII. Nem látom már, mentség számomra,
hol van (Csorba Győző) 123
CVIII. 6, minden földi hely legboldogabbja
(Csorba C..yőző) 124
CIX. 6, jaj, hányszor rám ront Ámor,
de hányszor (Csorba Győző) 125
CX. Amor a szokott helyre űze engem
(Weöres Sándor) 125
CX!. Az asszony, kinek szívem ég az arcán
(Lux Alfréd) 126
CXII. Sennuccióm, sorsom végre el hadd
mondjam (Szabolcsi Éva) 127
395
 CXIIl. Téged, Sennuccióm, nélkülözve,
csonkán (Szedő Dénes) 128
CXIV. Az aljas Bábelből, honnét a szégyen
(Szabolcsi Éva) 129
CXV. Fenséges hölgyet pillantottam én meg
(Csorba Győző) 130
CXVI. Nem mondható édességgel telítve
(Weö'res Sándor) .130
CXVII. Ha tán a szirt, mely völgyünket
bezárja (Csorba Győző) 131
CXVIIL Az első sóhaj már tizenhat éve
. (Takáts Gyula) 132
CXIX. Egy Asszony, sokkal szebb, mint
tűz a napban (Majtényi Zoltán) 133
CXX. A részvét-vers, mely szellemét
Uramnak (Csorba Győző) 137
CXXl. Nézd, Amor, ezt az ifju hölgyet itt I
Ládd (Csorba Győző) 138
CXXII. Tizenhétszer fordult az Ég felettem
(Csorba Győző) 138
CXXIIl. Bájos sápadás, mit mosolya méze
(Weöres Sándor) 139
CXXIV. Szerelmem, sorsom s lelkem futva
borzad (Csorba Győző) 140
CXXV. A gondolat, mi feldúlt
(Weö'res Sándor) 141
CXXVl. Habok friss, édes árja
(Károlyi Amy-Weö'res Sándor) 144
CXXVII. A Szerelem, mely ösztökéli tollam
(Csorba Győző) 146
CXXVIII. Itáliám, kár rádolvasni gyarló
(Rónai Mihály András) 150
396
CXXIX. Gondolatok shegyek.közé .viez.Ámor
(Csorba Győző) 154
CXXX. És mert az irgalom bezárt előttem
(Takáts Gyula) 157
CXXXI. Szerelemről dalolnék oly merészen
(Simon Gyula) 158
CXXXII. Ha nem szerelmet, akkor hát mit
érzek (Sárközi György) 159
CXXXIIl. Amor célul tett ki szeme nyilának
(Weö'res Sándor) 160
CXXXIV. Nincs békém és erőm se háborúra
(Csorba Győző) 160
CXXXV. Mennél mesés-furábban
(Weö'res Sándor) 161
CXXXVI. Csurranjon láng a mennyekből fejedre
(Rónai Mihály András) 165
CXXXVII. No, kapzsi Bábel, jó hasasra raktad
(Rónai Mihály András) 166
CXXXVIII. Fájdalom kútja, dühödés szállása
(Rónai Miháfy András) 167
CXXXIX. Minél forróbb a vágy szárnyam
kitárnom (Csorba Győző) 168
CXL. Amor, ki eszmémben él és világol
(Weöres Sándor) 169
CXLI. Mint néha fölhevült, meleg időbe
(Takáts Gyula) 170
CXLII. Hol édes árnyat szórnak szét
a lombok (Csorba Győző) 170
CXLIII. Édes hangod midőn csendüini hallom
(Csorba Győző) 172
CXLIV. Soha nem jött hajnal pirkadva
szebben (Takáts Gyula) 173
397
 CXLV. Vihetsz, hol füvet, szirmot irtva ontj a
(Simon Gyula) 174
CXLVI. Ó szikra-virtus ékitette, d rága
(Simo» Gyula) 174 '
CXLVII. Midőn a szenvedély, mely fékkel és
két (Simon Gyufa) 175
CXLVIII. Sem a Ticino, PÓ, Tiberis, Amo
(Takáts Gyula) 176
CXLIX. Keménységében meg-megenyhül
olykor (Csorba Győző) 177
CL. Kérdezlek, lelkem, mit gondolsz, mit
érzel (Simon Gyula) 178
CLL Adái, vad tengerekről szélviharban
(Simon Gyula) 179
CLII. Ez a szelíd és angyal-testü, ember
(Simon Gyula) 180
CLIII. Szállj, forró sóhaj, szállj hideg
szivébe (Szabolcsi Éva) 180
CLIV. Minden csillag, elem s az ég teremtő
(Simon Gyula) 181
CLV. Se ]uppitert, se Caesart nem ragadta
(Simon Gyula) 182
CLVI. Én láttam angyali lényét e földön
(Takáts Gyula) 183
CL VII. Mindig keserves, mindig glóriás nap
(Károlyi A1Jlj') 184
CL VIII. Fáradt szemem bármerre tétovázhat
(Csorba Győző) 185
CLIX. Az ég míly részén, vajjon melyik
eszme (Weiires Sándor) 185
CLX. Amor és én, eltelve a csodától
(KárolYi Amy) 186
398
CLXI. Ó, tétova léptek, ábránd-csapongás
(Weö'res Sándor) 187
CLXII. Víg s boldog szirmok, szerenesés
fűsz álak (Szedő Dénes) 188
CLXIII. Amor, ki gondolatainkba láthatsz
(~Majtényi Zoltán) 189
CLXIV. ím, hallgat ég és föld, szellő se járja
(Szabolcsi Éva) 189
CLXV. Mídőn hólába zsendülő füsz álak
(Simon Gyula) 190
CLXVI. A barlanghoz ha hű maradtam volna
(Szedő Dénes) 191
CLXVII. Midőn Amor az ő szép pillantását
(Weöres Sándor) 192
CLXVIII. Az édes gondolatot küldi nékem
(Simon GYtl/a) 192
CLXIX. Telve egyetlen vággyal, mely letérve
(Weqres Sándor) 193
CLXX. Emberséges szép külseje nem egyszer
(Szedő Dénes) 194
CLXXI. Kegyetlen, szép karok közt ért el
Amor (Végh György) 195
CLXXII. Irígység, ellensége az erénynek
(Majtényi Zoltán) 196
CLXXIII. Nézve derült napját a tünde szemnek
(Szedő Dénes) 196
CLXXIV. Vad csillagzat volt, mely alatt
születtem (Szabolcsi Éva) 197
CLXXV. Mikor az idő és hely jut eszembe
(Weöres Sándor) 198
CLXXVI. Bátran lépek a félelmes vadonba
(Sárközi Gyiirgy) 199
399
 CLXXVII. Hires Ardennen átsuhanva gyorsan
(Majtényi Zoltán) 200
CLXXVIll, Ámor sarkantyúz s fékez ugyanakkor
(Majtényi Zoltán) 200
CLXXIX. Geri! ha édes Ellenségem olynap
( Szedő Dénes) 201
CLXXX. Po, földi kérgem bárhogy is sodorjad
(Szedő Dénes) 202
CLXXXI. Ámor fű közé feszité a könnyed
(Weó'res Sándor) 203
CLXXXll. Ki forró vágyra gyújtja szívem
üszkét (Majtényi Zoltán) 203
CLXXXllI. Ha ő halálra tud gyötörni engem
(Simon Gyula) 204
CLXXXIV. Természet, Ámor és a tiszta
szellem ( Simon Gyula) 205
CLXXXV. E főnixmadár arany hajfüzére
(Weöres Sándor) 206
CLXXXVI. Ha Virgil és Hornér láthatta volna
(Weó'res Sándor) 206
CLXXXVll. Midőn Nagy Sándor hős Achilles ősi
(Simon Gyula) 207
CLXXXVIII. Napisten, az egy Lombra, melyre
-v ágyn ám (Szedő Dénes) 208
CLXXXIX. Felejtéssel rakott hajórn merészen
(Szabolcsi Éva) 209
CXc. Fehér ünő tűnt hirtelen szemembe
( Simon Gyula) 209
CXCI. Mint öröklét, Istent láttátva égben
(Szedő Dénes) 210
CXCII. Álljunk meg, Ámor, dicsfényünk
csodálva (Weöres Sándor) 211
400
CXCIII. Oly nemes étekkel táplálom elmém
(Weó'res Sándor) 212
CXCIV. A Szél az árnyas erdőn a virágot
(Végh György) 213
CXCV. Az arcom napról napra sáppad,
érzem (Végh Gyiirgy) 214
CXCVI. Az enyhe szellő, mely zöld lombok
alján (Végh Gyö'rgy) 215
CXCVII. Az égi szellő zöld babért ölelget
(KárolYi Amy) 215
CXCVIII. A lágy szellő sodorja s oldja szerte
(Károlyi Amy) 216
CXCIX. Ó, ékes kéz, mely szívem elszorítod
(Szedő Dénes) 217
CC. Nemcsak a mondottam szép, puszta
félkéz (Szedő Dénes) 218
CCI. Meglepett Ámor és a jószerencse
(Lux Alfréd) 219
CCll. Szép, tiszta, élő csilláma e J égnek
(Lux Alfréd) 219
CCllI. Jaj, lángolok, d~ el nem hiszi más itt
(Szedő ' Dénes) 220
CCIV. Lelkem, ki annyi s oly sokféle dolgot
(Szedő Dénes) 221
CCV. Édes kibékülések, duzzogások
(Simon Gyula) 222
CCVI. Ha mondtam azt, gyűlölj ön meg
örökre (Lux Alfréd) 223
CCVll. Azt hittem én, úgy telik életem már
(Végh György) 225
CCVIII. Sebes Folyó, ki indulsz alpi tájról
(Nemes Nagy Agnes) 229
401
 CCIX. Az édes dombokon én ott maradtam
(Weöres Sándor) 230
CCX. Hispán Ebrótól Hydaspes folyóig
(Weöres Sdndor) 230
CCXI. Vágy sarkantyúz, vezet s irányit Amor
(KárolYi Amy) 231
CCXII. Kinek csak álma boldog, és szereme
(Sárközi György) 232
CCXIII. Csak néhanapján látott tünde bájak
(Lux Alfréd) 233
CCXIV. Három nap telt el, hogy leszállt
e testbe (Kardos Tibor) 234
CCXV. Nemes vér, lelke mégis enyhe, méla
(Weö'res Sándor) 235
CCXVI. A könnyem omlik, s ha jő éji óra
(Tóth Bálint) 236
CCXVII. Rég azt kivántam, hogy igaz
panasszal (Szedő Dénes) 237
CCXVIII. Sok könnyed s bájos nő kőzőtt visz
útja (Lux Alfréd) 238
CCXIX. Madárkák üde éneke, sirása
(Keresztury De~ső) 239
CCXX. Hol vette Amor aranyát, mily érben
(Szedő Dénes) 239
CCXXI. Miféle sors, kényszer, furfang vezérel
(Csorba GJ/őző) 240
CCXXII. Víg s merengő, együtt-járó s magános
(Keresztury Dezső) 241
CCXXIII. Midőn a Napszekér tengerbe gázol
(Sárközi György) 242
CCXXIV. Ha hűség öl vagy szív, igaz
s gyanútlan (Szedő Dénes) 243
402
CCXXV. Tizenkét nyájas úrnő tűnt szemembe
(Szedő Dénes) 244
CCXXVI. Veréb a háztetőn, erdőn a dámvad
(Sárközi György) 245
CCXXVII. Szellő, ki fürtje könnyü, szőke fodrát .
(Szedő Dénes) 245
CCXXVIII. Jobbjával Amor baloldalt sebezve
(Szedő Dénes) 246
CCXXIX. DaloItam, és most sírok; mégse
leltem (Szabolcsi Éva) 247
CCXXX. Sírtam, most dalolok, mert csillogását
(Szedő Dénes) 248
CCXXXI. Telt-múlt napom, és sorsommal
beértem (Szedő Dénes) 249
CCXXXII. Legyőzi győztes Nagy Sándort
haragja (Majtényi Zoltán) 249
CCXXXIII. Milyen boldoggá tett, hogy a világon
(Csorba Győző) 250
CCXXXIV. Ú, csöpp szobácska, háborgó
napokban (Csorba Győző) 251
CCXXXV. Visz Amor, jaj, hová nincs menni
kedvem (Csorba Győző) 252
CCXXXVI. Hibázom, Amor, és látom hibámat
(Csorba Győző) 253
CCXXXVII. Nem dajkál annyi lényt a tenger árja
(Csorba Győző) 254
CCXXXVIII. Királyi lény, tündöklő angyal-elme
(Csorba Győző) 255
CCXXXIX. Ha kél a hajnal, megremegnek arra
(Takáts Zzsuzsa) 256
CCXL. Esdettem Amorhoz, s ma újra esdek
(Csorba Győző) 258
403
 CCXLI. A roppant úr, ki ellen semmi haszna
(Csorba Győző) 259
CCXLII. Nézd, vágyó szívem, szépségét
e dombnak ( Szabo/esi Éva) 259
CCXLIII. Hűs-árnyas dombhát, zöld s virággal
ékes (Csorba Győző) 260
CCXLIV. Aggaszt bajod, s félek: súlyosbodik
még (Csorba Győző) 261
CCXLV. Két rózsa szál az Édenből szakasztva
(Weöres Sándor) 262
CCXLVI. Ringatva száll sóhaj szelíd fuvalma
(Weöres Sándor) 262
CCXLVII. Nem minden ember ád hitelt
dalomnak (KárolYi Amy) 263
CCXLVIII. Ki látni vágyik, mit tud a természet
(Keresztury Dezső) 264
CCXLIX. Mint rettegek, ha felrémlik eszembe
(Weö"res Sándor) 265
CCL. Ha elhagy, akkor vígaszt nyújt
az álom (Takács Zsuzsa) 265
CeLl. Ó, könnyeket fakasztó, szörnyü
látvány (Takács Zsuzsa) 266
CCLII. Hányódván sorsomon, hol dalba
kezdek (Takács Zsuzsa) 267
CCLIII. Ó édes pillantások, bölcs szavacskák
(Csorba Győző) 268
CCLIV. Csak leskelek, de édes és imádott
(Csorba Győző) 268
CCLV. Gyűlölni hajnalt, vágyni éji csöndre
(KárolYi Amy) 269
CCLVI. Ó, bárcsak bírnék bosszut állni rajta
(Nemes Nagy Agnes) 270
404
CCLVII. Gyönyörű orcáját, melyet kívánok
(Weöres Sándor) 271
CCLVIII. Eleven láng az ő szemvillanása
(Weöres Sándor) 272
CCLIX. Mindig magányos élet volt a vágyam
(Csorba Győző) 272
eCLX. Oly csillagállás ban fénylett felém két
(Csorba Győző) 273
CCLXI. Ha tán egy asszony fényes hírre
vágyna (Szedő Dénes) 274
CCLXII. Az élet drága, s úgy tűnik szememben
(Lux Alfréd) 275
CCLXIII. Ó, diadalmas fa, ki győzelemben
(Lux Alfréd) 276
CCLXIV. Gondolkodom, s részvét támad
szivemben (Csorba Győ:(.ő) 276
eCLXV. Hogyha e zord, vadszívü
s hajthatatlan (Szedő Dénes) 281
CCLXVI. Én jó uram, most minden bíztat arra
(Lux Alfréd) 282
CCLXVII. Jaj a szép arc, jaj a hű szem varázsa
(Weöres Sándor) 283
CCLXVIII. Mit is tegyek? mi most tanácsod,
Amor (Tellér Gyula) 284
CCLXIX. Eltört az Oszlop, s a Babér kiszáradt
(Szedő Dénes) 287
CCLXX. Amor, ha sürgetsz, hordjak régi
jármot (Szedő Dénes) 287
CCLXXI. Az égő kötést, mellyel óraszámra
(Weöres Sándor) 291
CCLXXII. Rohan az élet, egy órát se nyughat
(Tellér Gyula) 292
405
 CCLXXIII. Mit gondolsz? mit teszel? mívégre
leskelsz (Csorba Győző) 293
CCLXXIV. Vad gondolataim, nyughassatok már
(Csorba Győző) 294
CCLXXV. Szemem, lásd, elhomályosult
Napunk, de (Weöres Sándor) 294
CCLXXVI. Mivelhogy derült, angyalforma arca
(Szedő Dénes) 295
CCLXXVII. Hacsak Ámor nem ád újabb tanácsot
(Wei/res Sándor) 296
CCLXXVIII. Legékesebb és virulóbb korában
(Szedő Dénes) 297
CCLXXIX. Ha kismadár nyögését és lomb zöldje
(KárolYi Amy) 297
CCLXXX. Hol így láthatnám, nincs hely
. a világban (KárolYi Amy) 298
CCLXXXI. Édes rejtekbe magam hányszor
mentem (KárolYi Amy) 299
CCLXXXII. Ki gyakran látogatsz meg, Égi Lélek
(KárolYi Amy) 300
CCLXXXIII. Elsápasztottad, Ó, Halál, a legszebb
(Csorba Győző) 300
CCLXXXIV. A perc oly kurta, és oly gyors
az álom (Csorba Győző) 301
CCLXXXV. Aggódó, hű anya kedves fiának
(Csorba Győző) 302
CCLXXXVI. Ha gyöngéd hangját olykor meg
lehetne (Csorba Győző) 303
CCLXXXVII. Sennuccióm, fáj, hogy itthagytad
barátod (Sárközi György) 304
CCLXXXVIII. A légben sóhaj kél nyomában
(Csorba Győző) 304
406
CCLXXXIX. Szépek közőrt a legszebb, drága
fényem (Wei/res Sándor) 305
CCXC. Ó, forgandóság! Most öröm s elégség
(Csorba Győző) 306
CCXCl. Midőn a Hajnal égről földre lebben
(Lux Alfréd) 307
CCXCII. A szem, melyről oly lángolón
daloltam (Csorba Győző) 308
CCXCIIl. Ha tudtam volna, hány szivet
vigasztal (Sárkó·zi Gyó·rgy) 309
CCXCIV. Oly fenséggel és él őn élt szivemben
(Lux Alfréd) 309
CCXCV. Gondolataim rég - tűnődve kedves
(Csorba Győző) 310
CCXCVI. Vádlom magam máskor s most, íme,
mégse (Takács Zsuzsa) 311
CCXCVII. Oly békén élt, úgy összeédesedve
(Csorba Győző) 312
CCXCVIII. Ha visszanézek szálló éveimre
(Sárközi Gyó'rgy) 312
CCXCIX. Hol a homlok, kicsiny jel volt az éke
(Weöres Sándor) 313
CCC. Miként irigykedem rád, kapzsi föld,
mely (Csorba Győző) 314
CCCl. Völgy, panaszommal színültig telített
(Szedő Dénes) 315
CCCII. Felszállok oly magasra képzeletben
(Szabolcsi Éva 316
CCCIII. Ámor, ki fényt vetettél jó időmre
(Weöres Sándor) 316
CCCIV. Amíg sóvárgás férge falta bensőm
(Weöres Sándor) 317
407
 CCCV. Szép.l élekl ama k őrelékből oldva
(Nemes Nagy Agnes) 318
CCCVI. A Nap, mely nékem az utat mutatta
(SzedlJ Dénes) 319
CCCVII. Azt hittem, hogy értelmem szárnyra
kaphat (Lux Alfréd) 319
CCCVlII. Kiért az Arnótól a Sorga rnellé
(Majtényi Zoltán) 320
CCCIX. Hogy Őt, ki korunk földre szállt
csodája (Majtényi Zoltdn) 321
CCCX. A szép időt a langy szél visszahozta
(Sárközi Gyó'rgy) 322
CCCXI. Fiókát gyászol, vagy imádott társat
(Károfyi Amy) 322
CCCXII. Sem bolygó csillagok a fényes égen
(Szabolcsi Éva) 323
CCCXIII. Elmúlt, ó jaj, az idő, mikor oly nagy
(Szedő Dénes) 324
CCCXIV. Elmém, ki megjósolva veszteséged
(Szedő Dénes) 325
CCCXV. Virágzó ifjuságom semmivé lett
(Szabolcsi Éva) 326
CCCXVI. Ideje volt immár békét találn om
(Lux Alfréd) 326
CCCXVII. Amor nekem mutatta már a révet
(Nemes Nagy Agnes) 327
CCCXVIII. Fácskám kifordult, rideg földre hullt,
ládd(Weöres Sándor) 328
CCCXIX. Napjaim gímnél, árnynál
könnyedebben (Weöres Sándor) 329
CCCXX. Érzem a régi szellőt, s látom egyre
(Weó'res Sándor) 329
408
CCCXXI. Ez-é a fészke főnixmadaramnak
(Weöres Sándor) 330
CCCXXII. Száraz szemmel s a lélek közönyével
(Csorba Győző) 331
CCCXXIII. Magamban álltam ablakomban egy
nap (Weö'res Sándor) 332
CCCXXIV. Amor, virágban állt még
(Csorba GylJző) 335
CCCXXV. Hallgatnom nem lehet, s félek,
ne keltsek (Weöru Sándor) 335
CCCXXVI. Megtetted, zord Halál,
a legnagyobbat (Csorba Győző) 339
CCCXXVII. Az édes laurusz hűse, lágy fuvalma
(Takács Zsuzsa) 340
CCCXXVIII. Víg napjaim között, milyet keveset
(Sárközi György) 341
CCCXXIX. Ó napszak, óra, végső perc s ti,
lelkem (Majtényi Zoltdn) 342
CCCXXX. A kedves, édes, jó szem tiszta fénye
(Majtényi Zoltán) 342
CCCXXXI. Gyakran vetődtern messze
életemnek (Csorba GyőZIJ) 343
CCCXXXII. Kegyes sorsom, meg életem, a boldog.
(Csorba Győző) 346
CCCXXXIII. Menjetek, fájó rímek, vár a szikla
(Nemes Nagy Agnes) 349
CCCXXXIV. Ha tiszta vágy jutalmat joggal elvár
(Szedő Dénes) 350
CCCXXXV. Ezer hölgy közt egy olyat vettem
észre (Lux Alfréd) 350
CCCXXXVI. Kisért elmémben? Ott van élve benne
(Keresztury Dezső) 351
409
 eeeXXXVII. Ki illatoddal s színed del legyőzted
(Lux Alfréd) 352
eeeXXXVIII. Nap nélkül hagytad, Halál, a világot
(Keresztury Dezső) 353
eeeXXXIX. Amennyire az ég pi1lám kitárta
(Tóth Bálint) 353
eeeXL. Szivemnek édes záloga, kit elvett
(Lux Alfréd) 354
eeeXLI. Mely irgalom és milyen hirnők­
angyal (Lux Alfréd) 355
eeeXLII. Oly étekkel táplálom gyenge szívem
(Weifres Sándor) 356
eeeXLIII. Ha emlékszem édes tekintetére
(Weöres Sándor) 356
eeeXLIV. Tán édes volt szerelmem egy időben
(Lux Alfréd) 357
eeeXLV. Szerelem s bánat indítá panaszra
(Szedő Dénes) 358
eeeXLVI. Az angyalok s az égi üdvözültek
(Jéke{y Zoltán) 359
eeeXLVII. Hölgy, boldogan vagy együtt
Mi Urunkkal (T!'eljres Sándor) 359
eeeXLVIII. A legszebb arc s a legkedvesebb két
szem (TeJlér Gyula) 360
eeeXLIX. A hírnököt már hallom napról
napra (Telfér Gyula) 361
eCeL. E földi jó, mely esendő s törékeny .
(Telfér Gyula) 362
eCeLI. Édes zordság, szelíd elutasítás
(Szedő Dénes) 363
eCeLII. Boldog lélek, édesen rámvetetted
(Majtényi Zoltán) 363
410
eCeLIII. Bolyongó kismadár, dalolva járod
(SzabolcsiÉva) 364 ·
eeeLIV. Segítő kart nyújts a gyarló elmének
(Károlyi Amy) 365
eCeLV. Ö, száguldó idő, forgás az égen
(Maitényi Zoltán) 366
eceLVI. Fáradt nyugtomban rámlehel gyakorta
(Weo"res Sándor) 366
eeeLVII. Ezer évnél több minden nap, ugy
érzem (Weöres Sándor) 367
eCeLVIII. Édes arcán a Halál sem csuflthat
(Majtényi Zoltátt) 368
eeeLIX. Mikor gyöngéd és hű Vigasztalásom
(Szedő Dénes) 369
eeeLX. Ki kegyeden Uram régtől, a drága
(Majtényi Zoltán) 372
eeeLXI. Tükröm gyakran [ósolta közeledtét
(Sárko"zi György) 377
eeeLXII. Gondolat szárnyán szállok oly
gyakorta (Weöres Sándor) 378
eeeLXIII. Halálban húnyt ki szép napom világa
(Szabolcsi Éva) 379
eCCLXIV. Huszonegy évig tartott Ámor égve
(Weöres Sándor) ~80
eCCLXV. Siratom elmult éveim, mikor csak
(Sárközi György) 380
CCCLXVI. Szép Szűz, tenéked nap az öltözéked
(Weo"res Sándor) 381
411
 A KIADÁSÉRT FELEL

AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ IGAZGATÓJA

FELELÓS SZERKESZTÓ: KATONA TAMÁS

A SOROZATOT MIKLÓSI IMRE TERVEZTE

MŰSZAKI VEZETÓ: SIKLÓS BÉLA

KÉSZűLT 25400 PÉLDÁNYBAN

15,96 (A/5) ív TERJEDELEMBEN

GARAMOND ANTIKVA BETŰKKEL

EU-e-7475

ISBN 963 07 0076 X

74.927 1 Kner Nyomda