RÓZSASZÍNŰ FELHŐK

REGÉNY LEÁNYOK SZÁMÁRA

ÍRTA

ALTAY MARGIT

FEJES GYULA RAJZAIVAL

BUDAPEST
SINGER ÉS WOFNER IRODALMI INTÉZET R.T.KIADÁSA
 ELSÖ FEJEZET

Amelyben meg van írva, hogy néha-néha a rózsaszínű fellegeket is elhomályosítják azok a fekete viharfelhők,
melyek átvonulnak rajtuk.

-
Javíthatatlan vagy! - mondta Vera, és míg ezt mondta, fuldokolva
zokogott bele a zsebkendőjébe, de ilyen voltál örök életedben!
- No, ne haragudj, - könyörgött Lilla — hiszen semmi rosszat sem
mondtam azzal, hogy dicsértem ezt a szobát. Nekem tetszik! Utóvégre elég
világos, tiszta…
— Világos, tiszta, — ismételte Vera sírva, miért nem hoztál valami
börtöncellába? Rendben van, jól tudom, hogy nagyon szegények vagyunk
és másra nem telik. De legalább ne bosszantanál azzal, hogy te itt
gyönyörűségeket látsz!
— Látok is, — erősködött Lilla, — csak nyújtsd ki egy kicsit a nyakadat és
hajolj ki jobban az ablakon. No, látod, ott a tűzfal mellett még egy fa is van!
És milyen lombos, milyen szép levelei vannak. Te, Verus, szavamra, még az
illatát is ide érzem! Azt a jó, friss falevél-illatot.
Vera befogta a fülét.
— Könyörögve kérlek, hagyd már abba! Én itt meg fogok örülni!
— Dehogy is fogsz, — nevetett Lilla, — nagyon jól fogod magad érezni!
Rengeteget keresek majd és neked csuda jó dolgod lesz. Holnap már meg is
kezdem a varrást. Verám, ha tudnád, milyen kedves asszony az a
Suhajdáné és milyen barátságos volt hozzám. Mihelyt megtudta, hogy kinek
az árvája vagyok, menten felfogadott. És milyen nagy fizetéssel!
— Még szép, tőle, hogy megtette, — mondta a másik duzzogva, —
utóvégre anyuka a legjobb vevői közé tartozott! Csak örülhet, ha Mikes
Lilla varr neki!
Ezen már nevetni kellett. Lilla hangosan kacagott.
 — Ó, te édes csacsi! Az ilyen nagy divatszalonban édes keveset
törődnek azzal. Negyven varrókisasszonnyal dolgozik a Suhajda-szalon és a
főnöknő annak örül, aki ügyes és használható munkás. Hurrá, Vera, —
kiáltott most hirtelen Lilla, — oda nézz!
Vera szipogva kelt fel a pamlagról, könnytől ázott zsebkendőjével még
egyszer végig törölte a szemét.
— Mi az? Hová nézzek? — kérdezte.
— A tűzfalra, — mondta Lilla lelkesen, — most éppen rásüt a nap!
Szavamra, mintha aranyba volna mártva! Láttál ilyen gyönyörűt?
Vera megcsóválta a fejét ős újra visszaült a pamlagra. Nem, Lillával
csakugyan nem lehetett bírni! Nem hiába mondta mindig anyuka, hogy Lilla
folyton rózsaszínű fellegeket lát.
Mikor Vera a rózsaszínű fellegeket emlegette, hirtelen könny buggyant
ki Lilla szeméből. Egy percre elborult az arca, de csak egy percre, mint mikor
a napot homályosítja el egy tovasurranó sötét felhő! Anyuka! Az édes, a
drága, a felejthetetlen! Ó, de jó rágondolni, öt emlegetni! Csakugyan mindig
tréfált vele és javíthatatlan optimistának tartotta! De hát nem szerencse ez
az ő optimizmusa? EI tudná-e viselni a «rózsaszínű felhők» nélkül azt a
rettenetes sok sorscsapást, mely őket sújtja? Teljesen árván és
koldusszegényen kell új életet kezdeniük a városban. Mi keresni valójuk is
lett volna az ősi kúrián, mikor dobra került ott minden. Ezer szerencse, hogy
tiszta kedvtelésből meg tanult odahaza varrni a varrókisasszonyoktól. Most
majd jó hasznát veszi, jobbat, mint a lovaglásnak, amihez szintén pompásan
ért! Mert neki dolgoznia kell, nemcsak magáért, hanem Veráért is, ezért az
elkényeztetett gyermekért, aki bár egy teljes esztendővel öregebb, mint ő, de
mégis mindig a kicsi volt a háznál. Nem, Verát el sem tudná képzelni a
varrógép mellett, vagy akármilyen más hivatalban. Vera csak arra való, hogy
szépen felöltözzön, korzózzon, és megcsodáltassa magát. Eddig anyuka
meg ő közösen kényeztették, most az után duplán rászakadt a gond, hogy
Vera jól érezze magát. És Lilla minden tőle telhetőt meg is tett, hogy szép,
szőke testvére megváltozott életkörülményeik között is valahogyan
elviselhetőnek találja az életet. Míg a városban el tudtak helyezkedni,
rengeteg futkosni valója volt, de minden gondja és baja között sem
felejtkezett meg Verának egy-egy csokor virágot, vagy egy kis
cukorsüteményt hazahozni. A kölcsönkönyvtárba érkezésük első órájában
beiratkozott, csak azért, hogy Verának legyen időtöltése, szórakozása, amíg
ő valami rendes elfoglaltságot talál. Most végre megvolt az állás a Suhajda-
szalonban és egyben elfogyott a költőpénz egy jó része, amit néhány eladott
apróságból szerzett. A drága szállodai szobát fel kellett cserélni egy kis
hónapos szobával, olyannal, amelyiknek az ára arányban lesz jövedelmével.
igaz ugyan, hogy a szoba udvari volt, de legalább csendes, és nagyon tiszta.
A varrodától sem esett messzire, azon felül nagyon olcsó volt a bére. Persze
szegény Verának első látásra nem tetszett, nem is tetszhetett, de majd csak
megszokja és megszereti, ha látja, hogy nyugodt, gondtalan életet élnek
benne. Lilla szó nélkül tett-vett egy darabig a szobában, még egyszer
belenézett a ruhásszekrénybe, ahol szép rendben sorakoztak egymás
mellett a ruhák és a fehérneműszekrény belsejét is bíráló szemmel vizs-
gálta. Nem, nem, sehol sincs hiba. A fehérneműek is úgy állnak glédában,
mint a katonák a hadvezér előtt. Munkájának meg volt hát az eredménye.
Kis otthonuk, ha nem is fényűző, de legalább rendes, ami első feltétele
annak, hogy jól érezzék magukat benne.
A nap lebukott a tűzfal mögé, a kis szobába is besurrant az alkonyat.
Miután Lilla attól tartott, hogy ez a félhomály csak még bánatosabbá teszi
Verát, hamar felcsavarta a villanyt. Aztán megterítette az asztalt, azzal a
porcelánnal, kristállyal és ezüsttel, amit sikerült megmentenie otthonról. A
papírcsomagból csupa olyan dolog került ki, amit Vera szeretett. Egy kis
hideg hal, sonka, édesség. Lilla üvegtálra rakta fel a kincseket, és mint
otthon az inas tette, odaállt Vera mellé. A tálat feléje nyújtva kínálta:
- Parancsoljon kisasszony!
A könny még ott ült Vera szemében, de mikor Lilla biztató, mosolygó
arcába nézett, elmosolyodott, és megint azt mondta, amit napközben
egynéhányszor:
- Lilla, szavamra bolond vagy! - aztán halkan, elérzékenyedve tette
hozzá: - Édes, jó bolond! Mi is lennék én nélküled?
- Ami én nélküled! Hontalan árva! Oh, de jó, hogy az enyém vagy,
Vera!
A két testvér egymásra borult.
- De a sírásból már ma elég legyen, — mondta Lilla, erőt véve magán. —
Úgyis elsózta a sonkát a hentes, nem bír el ez már egy morzsa
könnycseppet sem.
Vera csak úgy ímmel-ámmal kezdte az evést. Aztán belejött és Lilla
boldogan látta, hogy ízlik minden, amit eléje tálalt.
- Délben nem tudok majd hazajárni, — mondotta Lilla, — de esténként
olyan vacsorákat főzök majd, de olyat, hogy otthon a szakács sem jobbat.
Látod, már azért is nagyszerű, hogy ezt a szobát vettük ki, mert itt este a
konyha a rendelkezésünkre áll, meg aztán mosogatni sem kell. Van ennek a
«házinéni»-nek valami takarítóasszonya, aki reggel híven elmosogatja az
edényt. Hát nem nagyszerű?
Vera nem felelt. A zsemlyét morzsolgatta az ujjai között.
Lilla folytatta, mialatt lassan leszedte az asztalt.
 - Ha tudnád Veruskám, hogy milyen pompás ágyak ezek. Szavamra
puhábbak, mint a hazaiak voltak. Azt mondja a «házinéni», hogy egészen
újak. És milyen nagyszerű lesz a saját ágyneműnkben aludni, a mi jó hűvös
lenvásznunkban a puha selyempaplanok alatt. Úgy alszunk, mint a tej. Hát
nem nagyszerű?
Lilla már megint nagyszerűnek talált valamit! Miért nem jut eszébe
inkább a hazai gyönyörű leányszobája, az üvegfolyosós, ragyogó
napsütéses fogadószobáik, a télikert hűvössége! Ha nem törölné ki
emlékéből azokat a dolgokat, mindezt nem nagyszerűnek, hanem
szörnyűnek kellene találnia. Ha nem ismerné úgy, mint ahogy ismeri, azt
kellene hinnie, hogy Lilla még önmagához sem őszinte…
- Aztán azt mondom neked, Vera, hogy legalább is valami grófról
álmodj ma éjjel, - folytatta Lilla a beszédet. - Amit az ember új helyen,
idegen ágyban álmodik, az beteljesedik. Valami grófi kérő legyen...
Vera búsan legyintett.
- Gróf egy koldustanyán! Fiam, ma az álmok is okosabbak!
- No, nézzed csak! – kardoskodott Lilla, - Talán bizony a hely teszi
és nem az ember? Te mindenütt Mikes Veronika maradsz, akár itt,
akár máshol. A legszebb leány, akit valaha is láttam! Kinek van még
olyan termete, mint neked, kinek ilyen mélykék szeme, barna
szempillák, kinek van ilyen hófehér bőre, ilyen platinaszőke haja?
Vera te gyönyörű vagy, és nem csodálom, hogy minden ember
megfordul utánad.
Vera búsan legyintett.
- Volt idő, mikor örültem annak, hogy csinos vagyok, de most…
Lilla nevetett.
- Oh, te drága, csacsi! Most ezerszeresen kellene neki örülnöd.
Mert ugye, a kastélyunkat elvehették, az ékszereinket, holmijainkat
miden, de ez megmaradt! Megmaradt ám! Pedig, szavamra, azok az
árverési hiénák ezt is elvették volna, ha tudták volna! Hogy micsoda
csúnya népség volt! Brrr! Milyen jó, hogy már túl vagyunk rajta, és
hogy most békésen, nyugodtan élhetünk itt. Hát nem nagyszerű?
A szoba mellett olt volt a fehércsempés kis fürdőszoba, ahol most
megeresztette Lilla a csapot és elkészítette nővére számára az esti
fürdőt. Még a fogpépet is rátette Vera fogkeféjére, hogy azzal se kelljen
bíbelődnie, a fürdőkabátot a szék karfájára. készítette és a papucsot a
kád mellé. Ne legyen sem miben sem hiánya Verának és ne érezze
olyan nagyon a megváltozott életkörülményeket. Mikor Vera bejött a
fürdőszobából, az ágy már meg volt vetve, a kis lámpa égett a
hálószekrényen és a könyv is ott volt fellapozva, ahol az olvasójegy
jelezte, hogy előző napon abbamaradt az olvasás. Csak mikor már
mindent ilyen pontosan elkészített, akkor gondolt magára Lilla. Érezte,
hogy nagyon fáradt. Az elmúlt nap, a költözködéssel, rendezkedéssel,
sok lótás-futással, bizony kimerítette, jó lesz már a puha ágy, a
pihentető alvás.
Ott állott a tükör előtt és a fürdéstől nedves haját dörzsölte a
durva törülközővel. Mulatnia kellett tükörképén. Rövid, fekete haján,
melyet fiús módra hátrasimítottan viselt. Koromfekete szemén, mely
gyerekkorában oly sok bosszúságot szerzett neki. A jó nénik és
bácsik miatt, akik sohasem mulasztották el megkérdezni tőle, hogy
miért nem mossa a szemét? Persze már jó régen megtanulta, hogy
tréfálkoztak vele, mert «piszkos» szeme azóta már «fekete gyémánt»,
«ragyogó szempár», «beszélő szemek» és a többi, és a többi kedves
jelzőket kapta. Mindezzel édes keveset törődött, mint ahogy az sem
bántotta, hogy bőre barnás árnyalatú és hogy akár akarta, akár nem,
orcáján mindig ott voltak a nevelő gödröcskék. A szája sem volt olyan
piciny, mint Veráé, csak éppen az orrának egyenes vonala egyezett
Veráéval. Nem, nem ők igazán nem hasonlítottak egymáshoz! Még
az alakjuk sem, bárha mind a ketten elég magasak voltak. De amíg
Vera vonalai lágyak és lányosak voltak, Lilla jól tudta magáról, hogy
szakasztott olyan, mint valami magasra nőtt fiúgyerek, aki hosszú
lépésekkel jár, és legtöbbször azt sem tudja, mit kezdjen kezével-
lábával. De ez csak úgy látszott, mert valójában Lilla nagyon ügyes
volt. Akár tenisz, akár golf akár lovaglás, mester volt benne. Sőt a
tornában is. Anyuka nem egyszer mondta, hogy úgy mozog, akár egy
fiatal párduc, és Lillának nagyon jól esett ez a hasonlat.
- Majd csak megleszünk valahogy, - mondotta tükörképének és a
nevető gödröcskék megjelentek arcán - az élet olyan gyönyörű és mi
még oly fiatalok vagyunk és oly keveset láttunk belőle! Persze, szebb lett
volna minden, ha… de hát ez a «ha» megtörtént. Bele kell törődnünk, és
így keresnünk a boldogulást. A nap ugyanúgy kel fel minden reggel és
aranyos meleg sugarakat küld a földre, a virágok éppen úgy nyílnak.
Michelangelo remekművei éppen olyan hatalmasak, Beethoven zenéje
ugyanúgy markol a szívekbe. A Colosseum se tűnt még el a föld
színéről, a Louvre is megmaradt Louvrenak, azonkívül az írók könyvei is
éppen annyi gyönyörűséget szereznek, mint amilyent otthon szereztek, a
mikesi palotában. És ha a szürke tűzfal fölött az égre nézek, itt is
megtalálom majd az én gyönyörű rózsaszínű fellegeimet.
Lilla visszament a szobába, hogy ö is lefeküdjön. Nagy
meglepetéssel látta, hogy Vera időközben már el is aludt. A könyv ott
feküdt a földön, úgy látszik olvasás közben nyomta el az álom. A sötét
szempillák mély árnyékot vetettek a hófehér arcra és a világosszőke
haj szétterült a párnán. Csak éppen az arckifejezése voltmérhetetlenül
szomorú és a félig nyitott ajkak mögül mintha sóhajtás szállana.
- Szegény Vera, - gondolta Lilla gyengéden és az előbbi bizakodó
hangulat mintha egy kicsit megingott volna - szegény Vera! Bár
sikerülne az élete olyan szépnek, mint amilyen szép ő maga. Vagy ha ez
túlságosan nagy kívánság, akkor legalább adhassam neki kölcsön az én
rózsaszínű szemüvegemet, azt a reményt, bizakodást, amely bennem
lakik.
 Második fejezet
amelyben az van megírva, hogy egy váratlan találkozás az érzelmek micsoda háborgását hozza magával

Mikor másnap reggel Lilla kinyitotta a szemét, nagy meglepetésére

Vera ott ült az ágya szélén.
- Álomszuszék, - mondotta Vera - és gyengéden átölelte Lillát, -
álomszuszék! Ha tudnád, már mióta vagyok ébren és hogy utálom magam,
amiért olyan elkényeztetett, önző teremtés vagyok és neked nem csak hogy nem
segítek elviselni ezt a nehéz életet, hanem még hiábavaló akadályokat is gördítek eléd.
Rettenetesen bántott a lelkiismeret, mikor ma reggel felébredtem. Eltökéltem magamban,
akárhogy is, de megkísérlem, hogy más legyek. Dolgozni fogok ...
- Lilla felült az ágyában. Ijedten tillakozott:
- A világért se szivecském, te csak maradj meg ilyennek, amilyen vagy. A munkádra
meg
éppenséggel nincs szükség..
- Arra gondolsz, hogy semmihez sem értek. Ebben igazad is van. Nem is akarok én
se varrni, se kalapokat csinálni, sem pedig itt a ház körül foglalatoskodni. Jól tudom, hogy
ilyen munkával nem tudnám magamat hasznosítani. De nagyszerűen tudok franciául,
angolul, ha valami kereskedelmi tanfolyamban megtanulnék gép- és gyorsírást, talán
hasznomat lehetne venni.
- Lillának összeszorult a szíve. Szent Isten, ez a kényes, gyenge virágszál, hogy ez
valamilyen
rossz levegőjü, rossz világítású hivatalszobában görnyedjen! Ez egyszerűen lehetetlen! Ezt
Vera ki sem bírná. De hogy iskolába járjon, ez a gondolat már Lillának is nagyon
tetszett. A tanulás nagyszerű szórakozás lesz Vera számára néhány hónapig. Az állásba
menés kérdése pedig addig úgysem jöhet számitásba. Csak higyje Vera, hogy állásszerzés
miatt tanul. Valószínű, hogy amugy sem lesz kitartása a dologhoz, minek hát harcolni vele?
- Pompás gondolat, - lelkesedett hát Lilla, - majd érdeklődünk valami kereskedelmi
tanfolyam iránt. Igy legalább én is nyugodtabban ülök ott a varrodában, ha tudom, hogy
neked is van valami jó időtöltésed.
- Időtöltés, - mondta Vera és duzzogóra csücsörítette szájál, - tudtam, hogy azt
hiszed, hogy szeszély nálam az egész! De én majcl megmutatom! Csak azért is
megmutalom ...
- Időközben Lilla kiugrott már az ágyból. Magára kapta kis japáni kimonóját és fürgén
tett-vett a szobában. Hamarosan ott ált a tea az asztalon, a. villanyos kenyérpirítóból a pirított
kenyér kellemes illata áradt.
- Dehogy is tartom szeszélynek ezt az elhatá rozásodat, Veruskám, sőt nagyon
bizom benne. Tegyek dzsemet is a vajaszsemlyédre?
- Nem, ne tegyél, - mondta Vera határozottan. - majd magam szolgálom ki magamat!
Egyál- talában nem türöm, hogy tovább így elkényeztess. Álmomban is ...
- Ó, hát álmodtál valamit? - kiáltotta Lilla élénken. Miért nem mondtad mindjárt! Látod
én semmit sem álmodtam.
Vera nevetett.
- Álmomban nagyszerű dolgom volt. Még vőlegényem is akadt. Szörnyű gazdag és
előkelő. Az eljegyzéskor hatalmas gyémátköves gyűrűt húzott az ujjamra. Rámosolyogtam,
hogy megköszönjem pazar ajándékát. Hát amint az arcába nézek ...
És Vera megint hangosan felkacagott.
- Mondd Veruskám, milyen volt a vőlegény? Szép volt? Fiatal volt? Öreg volt? -
türelmetlenkedett Lilla.
Vera arca csupa derű volt, mikor mondta:
- Te voltál!
- Én! - álmélkodott Lilla, - én húztam az ujjadra gyürűt? Érdekes! Nem,
nem, szavamra, ennek az álomnak nem tudom a magyarázatát.
- De látod, én tudom, - mondla Vera kicsit elérzékenyedve. - Ez azt
akarja jelenteni, hogy te még a csillagokat is lehoznád értem az égből és ha
nincs, aki gyűrűt adjon nekem, akkor te vagy itt, hogy mindenért kárpótolj.
Mint ahogy anyuka helyett akarsz kényeztetni és elvesztett vagyonunk he-
lyett nekem gondtalanságot nyujtani. És éppen mert ilyet álmodtam, szólalt
meg a lelkiismeretem és az juttatta eszembe, hogy mégse való, hogy te,
mint fiatalabb ennyit tegyél értem.
- Eddig még a világon semmit sem tettem érted, - tiltakozott Lilla, - sőt
te tehetnél értem valamit. Sétálj le délben a Váci-utcába és cseréld ki a
kölcsönkönyvtárból a könyveket, aztán este, ha kedved van, eljöhetsz elém
a varrodába, hogy együtt jöjjünk haza.
Lilla nyolc órakor pontosan ott volt a varroda előtt, ahol egy egész
sereg fiatalabb, és idősebb nő, meg nehány férfi már várta a munkavezetőt,
hogy kinyittassa számukra a műhelybejáratot. Hangos szóval
tódultak be rajta valamennyien és az egyik hölgy, akit Sári kisasszonynak
szólítottak, kijelölte Lilla munkahelyét, majd kezébe adott valami szegni valót.
Bizony nem ment a munka valami gyorsan, és a szegés sem volt éppen
tökéletes, de a főnöknő úgy látszik nagyon beajánlhatta az újoncot, úgyhogy
el néző türelemmel bántak vele feljebbvalói. Ebéd után még Suhajdáné is
bejött néhány pillanatra. Az egész műhely szinte ihletett tisztelettel öltögetett
és lopva odasandított Lilla felé, akivel a főnöknő néhány barátságos szót
váltott, közben azt is megkérdezte tőle; nem lehetne-e valamivel
szolgálatjára és hogy hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen híres famíliá-
ban, mint amilyenek a Mikesek, ne akadjon egyetlen rokon sem, akinél
oltalmat lehetne keresni.
Aztán kiment a műhelyteremből és Sári kisasszonynak még az
ajtóban elmagyarázta, hogy Lilla tulajdonképpen jobb helyen lenne, ha maga
mellé venné be a próbatermekbe, de attól tart, hogy az roppant megalázó
lenne a fiatal leány számára, ha a hajdani társaságából való hölgyeknek
most ruhát kellene eladni vagy próbálni, viszont a vevőkre is nagyon
leverően hatna, ha Mikes Lilla tüzdelné fel körül a szoknyájukat. Minek
eszükbe jullatni a sors szeszélyét. Ma még úri dáma. holnap szegény varró
kisasszony ...
Miután megnyugtatta lelkiismeretét az irányban, hogy Lillának jobb
lesz így elrejtve és elfeledve megkeresni a mindennapit, távozott. Mikor
betette az ajtót maga mögött, mindenkinek ajkáról a meg könnyebbülés
sóhaja szállt el. Szerették a főnöknőt, de egyben roppantul féltek is tőle. A
teljhatalmú Sári kisasszony is visszatért a rendes kerékvágásba és legelsőbben
Lilla szegése fölé hajolt.
- Egészen ügyes, - mondta bíztalóan. - Nekem sem ment ám könnyen, mikor
belekezdtem. Én sem hittem volna ám, hogy valaha felügyelőkisasszony leszek egy
varrodában. Az apám földbirtokos volt, de mindenünket elverte a jég. A birtok dobra
került, én meg a varrodába.
Néhány leány, ott a közelben, akik ezt a pár szót hallották, elfojtott nevetéssel
hajoltak munkájuk fölé. Sári kisasszony sohasem felejtette el, egy-egy újonnan
érkező varrókisasszony előtt előkelő származását megemlíteni. Néha egy kis
változtatással. Mert hol a filoxéra puszlitotta el szőlőjüket, hol egy tűzvész házukat,
hol a jég a vetésüket. Csak egy maradt meg állandónak, az, hogy valaha gazdag
volt és hogy sohasem gondolta volna, miszerint kezemunkájával kell majd kenyerét
megkeresnie.
Míg Lilla öltést öltés mellé sorakoztatott, gondolatai szabadon csaponghattak.
Gondolt Suhajdánéra, aki annyi hízelgő szót pazarolt mindig az ő anyuskájára,
amikor bejöttek hozzá ruhát rendelni és megállapította, hogy Suhajdáné igazán
nagyon rendesen viselkedik vele szemben, hiszen a megélhetést biztosítja
számukra. Sári kisasszony is megnyerte rokonszenvét, mivelhogy vigasztaló, bíztató
szavakat kapott tőle és türelmes oktatést. A varrólánykák is kivétel nélkül tetszettek.
Milyen fürgén mozgott az ujjuk, milyen ügyesek, jókedvúek. Némelyik egészen
halkan dúdolgat munka közben, másik csücsöríti az ajkát, mintha fütyörészne. Ha
véletlenül egyikre, vagy másikra téved a tekintetet, még egy kedves, barátságos
mosolygást is kap tőlük. Pedig még nem is ismerik és máris milyen barátságosak.
Hát nem kedves tőlük?
Mosoly surrant át az arcán.
- Persze, - gondolta – Vera most megint azt mondaná, hogy rózsaszínű
fellegek keringenek felettem, pedig – szavamra – nincs igaza. Ezek mind n agyon
helyes lányok és egész kellemesen telik majd az időm közöttük.
Most Verára kellett gondolnia és egy kis aggodalom szállta meg. Szegény
Vera, mit kezd ezzel a hosszú nappal? Biztosan szörnyen unatkozik. Mégis csak
borzasztó, hogy egyetlen rokonuk, vagy barátjuk sincs ebben a nagy városban. De
anyuka oly régen volt már özvegy, ami egyben azt is jelentette, hogy teljesen
visszavonultan éltek a bírtokon és a városba két évben ha egyszer jöttek csak fel,
hogy néhány ruhát, meg gazdasági gépet vegyenek. Bizony egész okos dolog lesz,
ha Vera iskolába fog járni. Ott még barátnőkre is szert tehet, ami egyben azt jelenti,
hogy lesz szórakozása, elfoglaltsága bőven.
- Milyen bolond álmot álmodott – gondolta Lilla és zsebkendőjével letörölte
azt a vércseppet, melyetegy ügyetlen tűszúrás varázsolt az ujja hegyére. – Hogy én
húztam ujjára a jeggyűrűt! Ostobaság! De a többi már mind nagyon tetszene. A
gazdag, szép, fiatal vőlegény! Bizony, ez az egyetlen dolog, amivel Verán segíteni
lehetne. De hát a gazdag és szép vőlegények csak az álmokban léteznek. Bárha…
A rózsaszínű fellegek már megint ott gomolyogtak körülötte.
- Igaz is! Ki vegye le Verát, ha nem valami gazdag, előkelő fiatalember? Csak
nem kell elcsüggedni! Majd találunk mi olyat az én szép testvéremnek!
Lilla eltöprengett. Éles csengetés riasztotta fel álmodozásából. A lányok
mellette, előtte, mögötte mind egyszerre ugrottak fel és tették le a varrást. A
munkanap befejeződött. Hangos beszéddel siettek a nagy tükrök elé, hogy
rendbeszedjék hajukat és ruhát cseréljenek. Mindannyian kedves fejbiccenést, vagy
mosolyt küldtek köszönésképpen Lilla felé, aki szintén sietve tette le a munkát és
bizony alig időzött a tükör elött, hogy minél hamarabb legyen a keskeny utcában,
ahol Vera várta.
Vera csakugyan lenn volt. Lilla tüneményesen szépnek találta nővérét,
elegáns kosztümjében, a lapos nagy kalappal, mely alól kilátszottak a világos szőke
fürtök. Csak a hófehér arcon, melyre a természet maga festett halványpiros
rózsákat, ült egy kis ború.
- Szegény Lilla! Ebben a rettenetes házban görnyedtél egész nap! Szörnyű
lehetett! Brrrr, micsoda sötét, barátságtalan utca ez! És ezek a hangos beszédű
leányok ...
- Ne bántsd őket, Vera - mondta Lilla és be lekapaszkodott a nővérébe. -
Helyes, kedves teremtések! Ha tudnád, milyen barátságosak hozzám! Most lehet,
hogy kicsit hangosak voltak, de ez csak azért van, mert egész nap ki se nyithatják a
szájukat. Biztosan én is élénkebb vagyok, mint egyébkor. Boldogító érzés ám az
ilyen felszabadulás, ennek utat kell törni valahol. És ami az utcát illeti, hát
gyönyörű! Fiam, neked nincs érzéked a romantika iránt. Ha ezt az utcát
Salzburgban mutogatják neked, akkor el vagy tőle bűvölve, most mert itt látod,
szörnyűnek találod.
- Salzburgban csak meg kell nézned – mondta Vera és összehúzta a
szemöldökét – de itt egész nap benne kell kuksolnod. Ez nagy különbség. Félek. ez
a rozoga háza fejedre dűl még egy szép napon.
- Szó se róla! Elöl, a főfrontja már restaurálva is van. Ott járnak be a vevők.
Ez a munkásbejáró. Hidd el, egyáltalán nem fontos, hogy az ember milyen házban
van. A fő, hogy szép világos legyen a munkaszoba. No, de most ne beszéljünk
tovább ezekről az érdektelen dolgokról. Mi ujság nálad, Veruskám? Hogy töltötted a
napot?
Vera arcán mosoly surrant keresztül. Oh, milyen bűbájossá tette ez a derű ezt a
finom arcocskát. Lilla azt szerette volna, ha soha el nem tűnne róla.
- Valami történt? - kérdezte, mert rögtön tudta, hogy Vera mesélni akar valamit.
- Roppant mulatságos dolog. Képzeld, amint sétálok a Váci-utcában, hirtelen
megáll előttem egy autó. A formáján, jelén, rendszámán rögtön láttam, hogy külföldi.
- És - türelmetlenkedett Lilla, - kisült, hogy valami ismerős?
- Nem, az nem sült ki, - mondotta Vera és új mosolygás suhant át arcán, -
nem is sülhetett ki, mivel hogy a fiatalember, aki a kocsiból kiszállt és
egyenesen hozzám lépett, teljesen idegen volt.
- Egy idegen fiatalember megszólított? mondta Lilla és a megbotránkozás
csendült ki hangjából. - Vera, az Istenért, csak nem álltál vele szóba?
 - Te is szóba álltál volna vele, - felelte Vera nevetve, - mert az idegen
angol volt, egyetlen szót sem tudott magyarul és nem tudta, merre kell to-
vább mennie, hogy szállodájába jusson. Igaz, hogy nem messze egy
forgalmi rendőr állt, de az is legföljebb, ha németül tudott. Igy felebaráti
kötelességet teljesítettem, mikor elmagyaráztam neki, hogy jut kocsijával a
Margithidhoz és onnan a Szigetre. Bár igazán nem értem, hogyan
tévedhetett el, hiszen egy pólyás is odatalál, ha egyszer már megtette az
utat. Oh, Lillám, ha láttad volna, milyen csinos fiú volt! Olyan, mint amilyent
az angol reklámképeken lát az ember.
- Ennyi az egész? - mondta Lilla - és ezt tartod olyan mulatságosnak?
- No igen! Hát nem elég ez is? Kérlek, a Váci utca telistele volt emberekkel
és éppen engem szólított meg. És ha láttad volna, hogy nézett rám. És nem
győzött bámulni, hogy milyen kitünően tudok angolul. El sem hitte, mikor
mondtam, hogy csak angol nevelőnőtől tanultam a nyelvet.
Lilla megint rosszalóan rázta fejét:
- Úgy látom, éppen eleget beszétlél vele másról is, mint az útbaigazításról!
- No hallod! Olyan illedelmes volt és olyan udvarias, hogy sértő lelt volna,
ha hidegen lerázom. Egészen más, ha valamilyen közönséges aszfaltbetyár mer
megszólítani. De szégyen lenne rámnézve, és szégyen lenne minden
honfitársamra nézve, ha egy idetévedt idegent nem kezelnék illendően.
Lilla belátta, hogy Verának igaza van. Vannak kivételek, amelyeket
számitásba kell venni. Nagyon furcsa lett volna, ha Vera felhúzza a vállát és
sértődötten elfordul, mert véletlenül nem élemedett hölgy, hanem fiatal férfi
szorult a segítségére.
- Csak percekig tartott az egész találkozás furcsa, hogy annyit kell rá
gondolnom, - beszélt tovább Vera. – Emlékszel, a boldog Mikesfalván mennyit
beszéltünk arról, hogy milyen az ideálunk! Nos, hát ez az angol szakasztott olyan,
mint amilyennek én a magam ideálját megrajzoltam.
- Ez rád vall – nevetett Lilla, - te örök könnyelmű! Tetszik neked valaki, akiről
semmit sem tudsz! Oh, Oh!
- Ellenkezőleg, nagyon is sokat tudok róla. – tiltakozott Vera.
- Persze, hogy gazdag, van szép autója…
- Rendben van, tényleg tudom, hogy gazdag, van szép autója! De azonkívűl
azt is tudom, hogy egyéniség…
- Miből következteted?
- Hogy ide eljött hozzánk. A külsőséges emberek meg nézik Párizst, mert az
dívat, megnézik Rómát, mert azt szégyen nem ismerni, de aki Budapestre jön, fiam,
az a maga kedvéért látogat ide, az már egyéniség.
Lilla majdnem hangosan felnevetett.
- Idegened biztosan nagyon büszke lenne, ha hallaná a véleményedet.
- És ez még mind semmi! Azt is tudom, hogy romantikus.
- Ezt abból következteted, hogy téged szólított meg és nem az utcasöprőt? -
kérdezte Lilla.
- Abból csak azt következtethetném, hogy gondolkozó egyén, mert inkább
feltételezte, hogy egy jólöltözött ifjú hölgy tud angolul Pesten, mint az utcasöprő. De
hogy romantikus, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy nem lakik itt, a
nagyváros forgatagában, hanem
 kiment az idillikus szigetre. Reggel pacsirtaszóra
ébredni, este fülemüledallal pihenésre térni.
Lombsusogást hallgatni, virágillatban fürödni.
Lilla megállt az utcán. Kissé távolabbra tolta
magától nővérét.
- Vera, milyen mosolygós, piros az arcod! -
mondta csodálkozva.
Vera nagyot sóhajtott.
- Csak éppen a te rózsaszínű fellegeid vonul-
tak el egy pillanatra az én egemen is! Fájdalom,
csak egy pillanatra. Buta dolog olyat érezni, amit én
most érzek. Igen, ha minden olyan volna, mint régen
...
A könny kibuggyant szemén.
- Látod, arra gondoltam, ha most a régi, gaz-
dag, előkelő Mikes Vera volnék, akkor nem kellene
ennek az angol fiúnak úgy eltünnie az életemböl.
Beülnénk a szép autónkba, és kimennénk a szigetre.
Ha a szerencse kedvezne, ott találkoznánk a szálló halljában, vagy az
ozsonnázóteraszon. Az angol biztosan felismerne és mivel ketten vagyunk,
semmi illetlent nem találna abban, hogy hozzánk csatlakozzon és
bemutatkozzék.
Lilla nem szólt egy szót sem. Csodálatos leány ez a Vera! Igaz, hogy alig
lépett be a huszadik életévébe, de már volt kérője otthon elég. Egy se tetszett neki!
Pedig volt köztük gazdag, befolyásos. Anyuka eleget szomorkodott emiatt, hiszen ha
Vera férjnél lenne, egészen másképpen alakult volna élet sorsuk. De Vera
kényeskedőn és szeszélyesen éjszakákat átsírt, ha anyuka egyik vagy másik kérőre
rábeszélte. Kijelentette, hogy ő inkább sohase megy férjhez, ha ahhoz nem mehet,
akihez akar.
Anyuka, mintha csak sejtette volna a jövőt, szomorúan mondta:
- A mesebeli hercegre vársz, Verám?
Vera vállat vont. Amilyen elkényeztetett leány volt, akinek minden akarata
teljesül, talán titokban csakugyan ilyesféléről álmodozott. S lám, most egy emberre
gondol, akivel alig váltott néhány szót. Akiről semmit sem tud és akit csak a maga
képzeletével ruház fel. Nem, nem, ilyennek ő még sohasem látta a testvérét! Ha
hinni lehet abban az állításban, hogy egy pillanat elég ahhoz, hogy valakit megsze-
ressen az ember, ő meri állítani, bogy Vera beleszeretett az angolba.
Lilla halkan, vígasztalóan mondta:
- Minek kell ahhoz a régi gazdagság, Verám, hogy kimenjünk a Szigetre? Vasárnap,
ha nincs semmi dolgom, szépen felöltözünk ...
Vera idegesen rántott egyet a vállán.
- Ugyan, kérlek! Hát azt hiszed, hogy egy ilyen fiú majd észrevesz két ilyen
Hamupipőkét? Az ilyenek borzadnak a szegénységtöl. Különben sincs kedvem
magam leleplezni előtte. Nem, nem, én soha többé nem akarok vele találkozni!
- No, no, ez egy kis túlzás ...
- A testvérem egy varrodában tanulólány és magam a legjobb esetben, ha
felviszem a gépírókisasszonyságig. Ismerem elveidet, - folytatta ingerülten, - te azt
fogod mondani, hogy minden pálya gyönyörű, ha az ember szépen tölti be és
minden ember egyenlően tiszteletreméltó, akár autóban ül, vagy targoncát húz. Igen
ám, de ezek a te elveid és nem mindenkié.
Vera sokkal izgatottabb volt, semhogy egy szó ellenvetést elviselt volna. Lilla
nem is kísérletezett vele. Jól ismerte Vera elveit és tudta, hogy őt nem lehet
meggyőzni.
- Jóságos Isten, - surrant át Lilla agyán a sóhaj, - milyen rettenetes lesz, amíg
Vera ideformálódik a szegénységbe. És ha nem tud? Mi lesz, ha sohasem tud majd
beleszokni?
Egy pillanatra megremegett az ijedtségtől, de a következő percben már nem
engedte, hogy rózsaszínű fellegeit a komor, sötét felhök elhomályosítsák.
- Nevetséges - biztatta önmagát - először is szegény emberek is lehetnek
boldogok, másodszor pedig az sincs éppen kizárva, hogy Vera így szegényen
megcsinálja a szerencséjét. Mert egy bizonyos addig nem nyugszom, amig Verát
boldognak nem tudom!
 HARMADIK FEJEZET
Amelyben meg van írva, hogy Lilla sem marad Vera mögött.

Vera másnap sápadtan kelt, látszott rajta, hogy keveset aludt az éjszaka
és hogy gondolatai nem lehettek nagyon üdítőek. Lillával együtt indult, hóna
alatt a gyorsírási irkák és tankönyvek, melyeket előző napon már beszerzett
magának. Feltett szándéka volt, hogy megtanulja a gép- és gyorsírás hasznos
tudományát és beleveti magát a munkába, csakhogy ne legyen ideje másra
gondolni.
Egy darabig együtt vitt az útjuk, mikor pedig elbúcsúztak egymástól, úgy
beszélték meg, hogy csak otthon fognak találkozni, mert a varrodában esetleg
túlórázni kell, viszont Vera se ácsorogjon az utcán, mikor az alatt az idő alatt
megírhatja gyorsírási leckéjét, amelyről már előző nap, a beiratkozásnál volt szó.
Vera megindult, de Lilla ott maradt
egyhelyben állva és csak nézett, nézett
testvére után. Milyen kecses az alakja,
milyen gyönyörű a fejtar-tása, milyen szép
a járása! És akármilyen kényes jószág is,
igazán nagyon kedves és jólelkű. Ma
reggel is hogy segített a takarításnál,
holott hajdanában azt sem tudta, mi fán
terem a portörlő és lám, hogy cipeli azokat
az otromba könyveket, ő, aki ahhoz volt
szokva, hogy még a lovagló pálcáját is a
kutyája hozza utána.
Szegény kis Vera! Csak történne
valami csoda és lehetne minden úgy,
ahogy hajdanában volt!
Annyira elmélázott, hogy nem ismerte fel a tülkölést, amely egyedül
neki szólt. Hogy is gondolhatott volna rá, hogy neki tülkölnek, mikor nem állt
az úttesten, hanem annak az utcának járdáján, ahol a varrodája volt. Tudta,
hogy még van ideje bőven és éppen ezért nem is sietett.
A tülök megint szólt és Lilla még mindig nem mozdult. Csak akkor
riadt fel álmodozásából, mikor egy férfikéz érintését érezte a karján.
- Mi lesz, kislány? Mindenáron azt akarja, hogy elgázoljuk?
Lilla ijedten nézett körül. Hogyis lehetett, hogy nem vette észre, hogy
mig állt, mögötte kinyílt egy garázs kapuja. A garázsban két autó állott, az
egyik éppen indulásra készen. De nem tudott kifutni a kapun, anélkül hogy
Lillát el ne sodorja. Soffőrje hiába tülkölt.
Lilla elpirult és zavartan hebegte:
 - Oh, bocsásson meg sofför úr - mondta, nagyon elgondolkoztam. De
süket nem vagyok azért ...
- Kár is lenne - mondta a jóképű fiatal sofför, aki nyakig volt öltözve
olajos vászonruhába - szavamra, kár lenne!
Ezen aztán mind a ketten nevettek.
- Tudja - mondta Lilla, az ö közvetlen mo-
dorában - még nem vagyok nagyon ismerős
Pesten. Igaz, hogy már tegnap is elmentem ez
előtt a garázs előtt, de talán akkor sem volt
nyitva az ajtó, és én nem gondoltam rá, mi
lehet mögötte. Kis svájci sapkáját a kezében
tartotta, ruházata is nagyon egyszerű volt, mint
ahogy egy szerény varrólányhoz illik. Nem akart
ö feltünni a többi között és különben is
takarékoskodni kell a jobb ruhákkal, ki tudja,
mikor jut újra valamihez.
A másik sofför, aki éppen olyan olajos
volt, mint fiatal társa, most megkérdezte:
- Próbáljam én ki a kocsit?
- Nem bánom, próbáld ki te, Sándor. Ha
a kis kisasszony ért az autókhoz, legalább ö is
leadja véleményét.
Ezen aztán megint mind a ketten
egyszerre mosolyodtak el. A sofför azért,
mert arra gondolt, hogy ez az egyszerű
ruhába öltözött fiatal leány talán még nem is igen ült autóban, Lilla pedig
azért, mert sejtette ezt a gondolatot és viszont tudta magáról, hogy akár szét
is tudna szedni és újból összerakni egy autót.
- Egészen jól gurul, - adta le a kivánt véleményt Lilla. Maga sem tudta,
miért találja ezt a helyzetet olyan mulatságosnak.. . Megint nevetnie kellett.
De aztán észbe kapott, hogy itt volna az ideje a menésre. Köszönt és a
varroda felé vette útját.
Igen ám, de a fiatal soffőr nyomon követte, pedig öregebb társa még
emlékeztette:
- Az olajos ruha…
- Annyi baj legyen! Nem megyek el innen a kis kisasszony mellöl, amig
meg nem mondja, hogy miért jár a mi utcánkban.
- Mivelhogy az én utcám is - felelte Lilla és a szemében megint ott ült a
derü. - Egy tapodtat sem kell tovább követnie, hiszen itt helyben is, szívesen
felelek kérdésére. Itt dolgozom a Suhajda-varrodáhan. Varrólány vagyok. És
most Isten áldja meg, soffőr úr!
- Isten vele, kis kisasszony! Sohase hittem volna, hogy még örülni is fogok
egyszer ennek a var odának.
Ügyesen, tisztelettudón hajolt meg. Látszott rajta, hogy urak között él
és eltanulta a jó modort.
- Tessék - mondta magában később Lilla, amig egy kis kabátkán
öltögetett a varrodában -, szakasztott úgy jártam, mint tegnap Vera. Összeis-
merkedtem az utcán egy idegen férfivel. A különbség csak az, hogy az övé
talán egy angol lord volt, az enyém meg egy soffőr. Verához nem is illene más,
de egy ilyen kis szürke hamupipökéhez, egy ilyen kis varrólányhoz ...
- Egészen jóképű fiú, - gondolta. - Istenem, azért, hogy sofför, még
nagyon müvelt ember lehet! Mostanában mérnökök is gyakran sofföröknek
mennek és az sincs kizárva, hogy valami orosz nagyherceg. Az ilyesmi
nemcsak regényekben van. Egészen jól el tudom képzelni frakkban, úri
társaságban.
Megint mosoly szökött arcára. .
- Vera, ha látna, biztosan sírna és mondaná, hogy javíthatatlan vagyok.
Már megint itt úszkálnak a rózsaszínű fellegek felettem és a képzelettől
nem látom a valóságot. Egy maszatos, olajos soffört holmi királyfinak
öltöztet a fantáziám.
Mikor délben ebéd-pihenést jelzett a cséngő, Lilla ijedten rezzent össze.
Milyen szerencse, hogy még jókor eszébe jutott, hogy nincs otthon vacsorájuk!
Most aztán korgó gyomorral térhettek volna pihenőre! Hátha addig tart a túlóra,
mikor már az élelmiszer-üzletek be vannak zárva! Ő bizony lefut és hamar
vesz valami vacsorára valót.
Kabát és kalap nélkül futott le, hogy az öltözködéssel se kelljen sok időt
eltöltenie, és hogy még ideje maradjon arra is, hogy a maga kis szerény ebédjét
elfogyassza! A lányok közül sokan szintén lementek az utcára, hogy egy kis
friss levegőt szippantsanak. Volt olyan, aki az utcán sétaközben ette meg
vajaskenyerét, más meg inkább a varrás mellett lopva falatozott, hogy egy kis
sétára is jusson. Lilla is mélyet lélegzett, mikor az utcára lépett és akaratlanul is
visszakívánta otthoni boldog életét és aranyszabadságát.
- Majd megszokom – biztatta magát, míg szeme egy csemegésboltot
keresett. Csemegésboltot még nem talált, de az egyik űzletmélyedésből a
reggeli soffőr köszöntötte:
- Adjon Isten, kis kisasszony!
Ezuttal tiszta volt, sőt mondhatni elegáns. Fehér vászon sofförruha
volt rajta, sötétkék hajtókás. Szakasztott ilyen soffőröket látott Lilla lenn
Olaszországban. Sapkáját illedelmesen tartotta kezében.
- Nini! Hát maga hogyan kerül ide? - kérdezte Lilla és nem tehetett
róla, de örült ennek a találkozásnak.
- Már én bizony becsületesen megmondom, vártam a kis kisasszonyra.
- Rám, - csodálkozott Lilla - ugyan miért?
- Már bizony azt is megmondom becsületesen, csak azért, hogy lássam.
Lilla nevetett. Istenem, milyen más, ha az ember Mikes Lilla gazdag
földbirtokos kisasszony és milyen más, ha egyszerű varrólányka! Vajjon otthon
történhetett volna-e vele ilyesmi és ha igen, így fogadta volna-e?
De ez itt mind olyan természetes.
Az is, hogy egy kékhajtókás soffőr kíséri, megmutatja, hol van a
közelben csemegeüzlet és még a vacsoravételnél is tanácsot ad.
- És ezt mind egyedül fogja megenni? - kér dezte ijedten a soffőr,
mikor a jókora csomaggal ki léptek az utcára.
- Hová gondol? - tiltakozott Lilla -, van ám, akivel megosszam a
vacsorámat!
- Jóságos Isten, csak nincs férjnél? - A fiatalember szavából
kiérződött az ijedtség.
- A világért sem! Ahhoz azt hiszem túlontúl fiatal vagyok.
- Már attól függ…
Hirtelen elnyelte a szót. Levette a fehér vászon sapkát a fejéről és
baljával elgondolkozva símitott végig haján.
- Megharagszik, ha megkérem valamire?
- Csak mondja bátran!
 - Töltse velem az ebédidejét. Leülhetnénk egy kicsit beszélgetni itt a
sétatéren.
Egy egészen kis terecske mellett vitt el útjuk. Árnyas, kedves kis
terecske volt, zöldre mázolt padokkal. Lilla egy percre kisértésbe is esett,
hogy elfogadja az indítványt, mert valami nagyon motoszkált az agyában
ezzel a soffőrrel kapcsolatban, de aztán a fejét rázta.
- Nem lehet. Új alkalmazott vagyok, és ha lekésem az időt, talán még
el is küldenek a varrodából. Már pedig
nekem nagyon kell vigyáznom arra, hogy
megmaradjon a keresetem. Földhöz ragadt
szegény leány vagyok. Úgy bizony!
Úgy mondta ezt, mint valóságot, de sem
csüggedten, sem panaszképpen.
- Hát ez bizony elég szomorú - szólt
a soffőr és Lilla hirtelen nem tudta, hogy
mire érti: a szegénységére vagy arra, hogy
most el kell sietnie.
A toronyóra egyet ütött.
- Most már szaladok - mondta Lilla
ijedten és kezét nyújtotta a sofförnek. -
Isten vele, kislány - mondta a soffőr
és egy picit a keze között tartotta a kezét -
megmondja, hogy hogy hívják?
- Hogyne. Mikes Lillának.
- A neve is nagyon szép - állapította
meg a fiatalember, miközben azon
iparkodott, hogy lépést tartson a síető
leánnyal.
- És magát, hogy hívják? -
kérdezte még Lilla.
A soffőr egy pillanatra elpirult. Habozott, végül mondta:
- Nekünk, soffőröknek, csak keresztnevünk van. Én Róbert vagyok.
De csak Bobbynak szólítanak.
- Bobby - mondta Lilla vigan - angol becéző név. Nekem nagyon
tetszik. Minden regényt elolvastam, amelynek hőse Bobby volt. No de most
Isten vele.
Befutott a sötét kapualjba, és a lépcsőfokokat is kettesével vette,
csakhogy hamarabb felérjen. Pedig hát lett volna ideje bőven, mert a
varrodában még csak lézengtek a lányok. De Sári kisasszony már ott volt és
odaszegődött melléje, míg szerény ebédjét, mely egy kis sonkáskenyérből
állt, elfogyasztotta. Sári kisasszony arról tarrtott neki előadást, hogy bizony
nehéz beletörődni abba, hogy az ember papírból ebédeljen, mikor meg volt
szokva ahhoz, hogy ezüst tálcán szolgálják fel az ételt, de mindamellett egy
jó tanácsot adhat Lillának, hogy tegye félre büszkeségétm ls iparkodjon
arra, hogy Suhajdáné őt is behívja aruhapróbákhoz, mert ilyenkor mindig
márkába nyomnak a hölgyek egy kis borravalót az embernek. És ha már
valaki szegény, legalább élelmességre kell iparkodnia.
Talán még több jótanácsot is adott volna Lillának, ha az
ebédszünet végét jelző csengő nem szólalt volna meg. De most más dolga
is akadt. Éber szemmel nézte végig a munkapadokat ls szigorú szava itt is
ott is felcsendült.
Lilla estig varrt lázasan. De nem a munka heve égette, hanem a
saját gondolatai. Teremtő Atyám, hogy is juthatott ennyi vakmerőség az
eszébe.
A szíve oly erősen kezdett kalapálni, hogy lopva a szomszédjára
nézett, vajon nem hallatszik oda ez a vad dobogás?
Mit is álmodott új lakásukban az az édes, szomorú elégedetlen
Vera? Hogy ő, mármint Lilla, húzta ujjára a jegygyűrűt. Nos hát, most már
érti ezt az álmot. Ez azt jelenti, hogy ő fogja férjhez adni Verát. Bizony
férjhez adja! Ez a legfontosabb feladat, amely ráhárulhat és az egyetlen,
amire iparkodnia kell. De nemcsak, hogy férjhez adja, hanem jól adja
férjhez! Valami nagyon gazdag emberhez. Olyanhoz, akinek módja lesz
ahhoz, hogy Verát elkényeztesse, hogy Verának széppé tegye az életét.
Mert – hiába- nem mindenki egyforma! Vera szereti a szép
ruhákat, a nagy utazásokat, a pompát, a kényelmet. És miért is ne szeresse!
Megilleti őt, aki olyan szép és olyan kedves. Vera igazán nem született
Hamupipőkének.
Hu! A tű beleszaladt az ujjába és egy vastag vércsepp buggyant
belőle a padlóra.
- Szerencséje lesz, - suttogta a mellette ülő leány. - Nem a ruhára,
hanem a földre csöppent. Rám figyeljen, hogy igazat mondtam.
Lilla mosolygott. Ebben a percben elfogadta ezt a bíztatást. Máskor
nevetett volna ezen a babonán. Ebből a tűszúrásból inkább ügyetlenségére
lehetett volna következtetni, mint holmi szerencsére. Azóta a rövíd idő óta, mióta
itt varr, már valóságos reszelő lett a mutatóujja. Még jó, hogy már nem kell
előkelő vendégeket fogadnia, mint otthon, akik igazán csodálkozhatnának durva
ujjain.
Talán életében sohasem ért rá annyit gondolkozni, mint most, itt a
varrodában, ahol úgy magára hagyták munkájával.
Otthon sohasem volt egyedül. Anyuka, Vera, a kisasszonyok, ha
más nem, a hátaslova, a kutyái, akikkel eltársalgott, vagy inkább, akik
lekötötték figyelmét. De most teljesen odaadhatta magát gondolatainak és
mire a munka befejezésekor felemelkedett és kiegyenesítette fáradt tagjait,
a haditerve is készen volt.
Vera otthon, az íróasztal mellett várta. Lázasan írta első gyorsírási
feladatát. Már az irkának csaknem utolsó oldalán tartott. Megkönnyebbülten
sóhajtott fel, mikor ledobta ceruzáját. Nagyot nyujtózkodott.
- Jaj, de jó, hogy már hazajöttél! Rettenetes fáradt vagyok! De nem
akartam addig felhagyni a munkámmal, amíg te dolgozol. Én azt hiszem,
hogy aki ezt a közmondást kitalálta, hogy a „Munka nemesít”, gúnyolódott.
Nem vagy velem egy véleményen? Hogyan telt a napod? Nagyon fáradt
vagy?
- Eléggé, - vallotta be Lilla, - olyannyira, hogy örülök a holnapi szombat
délutánnak! Hát még mi lesz, ha majd az egész hetet végig kell dolgoznom! No de
talán addigra beleszokom a munkába, amely csak így a legelején lehet olyan nehéz.
És te Veruskám? Milyenek az osztálytársnőid?
Vera elhúzta a száját.
- Oly rosszul öltözködnek és oly hangosak. Nekem egy se tetszik. – Aztán
titokzatosan tette hozzá. – Képzeld, Lilla, még Pesten van!
 - Ő? - mosolygott megértőn Lilla, - mert rögtön sejtette, hogy kiről lehet
szó.
- Igen. Egészen véletlenül találkoztunk. Vagyis hát csak láttam. Úgy-
e, az nem vétek, ha én szűk mellékutcák helyett inkább a Váci-utca felől jöt-
tem haza délben? Bevallom, egy kicsit reménykedtem is, hogy ott lesz.
Ott is. volt. Nem autóval, hanem gyalog. Olyan gyönyörűen köszönt.
Olyan gyönyörüen. A torkomban éreztem szívem dobogását, úgy
féltem, hogy talán megszólít. De nem sértett meg azzal. Köszönt finoman,
udvariasan, tisztelettudón, mintha tudta volna, hogy Mikes Verának köszön,
aztán folytatta útját. Lillám, - folytatta Vera és arca lángvörös lett, - én
azt hiszem, nem tévedek, hogy miattam jött arrafelé. Az ember az ilyesmit
valahogyan megérzi. Aztán tudod, arcának kifejezése is arra vallott. És úgy-
e gyönyörű, hogy mindezek mellett volt benne annyi tisztesség, hogy nem
szólított meg. És tudod még mit mond az előérzetem?
- Vajjon mit?
- Ez az ember nem fog elutazni, amíg nem talál valakit, aki bemutatja
nekem. És most nevess ki, ha kedved tartja.
Lilla, aki különben olyan nagyon szeretett nevetni, ezúttal nem
nevetett. Sőt egy pillanatra elkomolyodott, elgondolkozott. Lám csak, ha
Vera nem téved, ez az angol mennyire a formák embere, mennyire látja
Verában az úri leányt! Bezzeg a soffőr, akivel ő kötött ismeretséget, nem várt
holmi bemutatkozásra. Tulajdonképpen meg kellene haragudnia rá ezért ...
Csak kétszer beszélt vele életében, akkor is percekre, de azt tudta,
hogy arra a közvetlen, jókedvű fiúra nem lehet haragudni. Istenem! Nem
lehet mindenki angol lord! És ha nem is ette a spanyol etikettet merőkanállal,
azért még nagyon derék, jó fiú lehet.
De most sietett el a maga gondolataitól és meg győzödéssel mondta:
- Dehogy is nevetlek ki, Verám! Sőt ellenkezőleg. Meg vagyok róla
győződve, hogy igenis a te kedvedért sétált a Váci-utcában és igenis okvetlenül
szeretne valami közös ismeröst felhajszolni, aki aztán bemutatja.
Vera szeme tele lett könnyel:
- De hol találhat olyat! Ő idegen itt! Mi meg, a sors kitaszítottjai, akiket
senki sem ismer. Talán Suhajdáné legyen, vagy ez a nénike, akitől ezt a
nyomorúságos szobát béreljük? Oh, én nem hiszek csodákban.
- Fiam, - mondta vigasztalóan Lilla, - ha a jó Isten is úgy akarja, akkor a
leglehetetlenebb dolgok is megtörténhetnek.
Két nagy könnycsepp pergett le Vera arcán.
- Különben, mondtam már, sokkal jobb, ha sohase ismer meg! Minek
neki látni ezt a nyomorúságot! Én is okosabban teszem, ha nem gondolok
ezekre az ostobaságokra, hanem tovább folytatom ezt a buta gyorsírást.
Talán még kedvez a szerencse és kapok valami sovány hivatalt, hogy öreg
napjaimra egy kis rántott-levesre teljen,
És zokogva borult a gyorsírási füzetére.
 Negyedik FEJEZET
Itt először van szó arról a nehéz fáról, melybe Lilla vágta a fejszéjét.

Vera még aludt, mikor Lilla lábujjhegyen kiosont a szobából.

Nyugodt lélekkel távozott. A tálcán minden oda volt készítve Vera számára.
Forró kávé a termoszban, a megkent vajaskenyér, egy kis kristálytartóban
dzsem és az elmaradhatatlan alma, melyet Vera még otthonról szokott meg.
Mikor kinn volt már a lakásból, szinte futva indult meg. Az, amit
tegnap kieszelt, és amin ezen az éjszakán annyit törte a fejét, most kell, hogy
dülőre jusson. Akaratlanul is összekulcsolta a kezét és egy kérö pillantást
vetett a magasba, a felhők felé, ahonnan a segítséget remélte.
- Édes jó Istenem, - rebegte, - tudom, hogy csacsi is vagyok, vakmerő
is vagyok! De nem tehetek róla, hogy már megint itt lebegnek előttem a te
leggyönyörűbb rózsaszínű fellegeid. Tele vagyok reménnyel és bizalommal.
Most már szinte azt hiszem, hogy nekem tegnap ezért kellett megállnom az
előtt a garázs előtt. Igen, igen, okvetlenül azért!
Kicsit bántotta a lelkiismeret. A soffőrre gondolt, akit eszközül akar
felhasználni a saját önző céljaira. Meg volt róla gyöződve, hogy az jó fiú,
mindent megtesz majd, amit kérnek tőle. Látszik rajta, hogy szíves, jólelkű
ember. Ha elmondja neki, miröl van szó, meg fogja érteni cselekedetének in-
dító okát és segítségére lesz.
Hevesen dobogott a szíve, mikor a garázshoz közeledett. Csak nyitva
legyen! Csak ne csalódjon reményeiben! Mert, ha a soffőr ma reggel nincs ott,
az bizony nagyon keresztezné számítását.
Tudta, hogy ezer gátló körülménye lehet annak, hogy a sofför
teljesítse kérését és mégis bizakodott. Valami előérzet azt súgta, hogy nem lesz
akadálya a dolognak. Vagy talán nem előérzet volt, hanem optimizmusa, a
rózsaszínű fellegek...
A garázs-ajtóhoz támaszkodva ott állt a sofför. Szürke vászonruhája
volt, nyakig gombolva. Olyan forma volt, mint egy szerelömunkás, aki
ragyogó tisztán indul el otthonról a napi munkára.
- Jó reggelt kislány! Ilyen korán? Ezt nem is mertem remélni. Hát
hány órakor kezdődik a munka annál a rabszolgatartónál?
- Oh, no nevezze rabszolgatarlónak, - mondta Lilla és nem tudta
hamarjában, hogy kéznyujtással köszönjön-e. – Nagyon derék asszony, hiszen
kenyeret ád nekem. A munka pedig nyolckor kezdődik. Én csak azért jöttem,
hogy magával találkozzam, soffőr úr.
 Lilla látta, hogy a fiatalember arca még egy árnyalattal jobban elpirul.
- Kislány, - mondotta fejcsóválva, - az ilyesmivel nem szabad tréfálni.
Maga nem tudja, hogy nekem milyen örömet szerez ezzel a kijelentésével.
Most akaratlanul is nyersnek kellett lennie és előhozakodni a
valósággal.
- Csak azért jöttem, hogy valamit kérjek. Valami nagyot, valami igen
nagyot.
- Hát ezért? - mondta a fiatalember halkan, elgondolkodva. - Noshát,
tessék kisleány. Ha meg tehetem, szívesen megteszem. Bárha, mit is
tehetne egy ilyen egyszerű soffőr, mint amilyen én vagyok?
- Sokat, -mondotta Lilla élénken. - Most én kérem szépen, üljünk le
egy kicsit a sétatérre, hogy elmondhassak magának mindent. Ne haragud-
jon, hogy úgy rendelkezem maga felett, mintha szabad ember lenne, pedig
hát tudom, hogy állásban van és talán már a volán mellett kellene ülnie.
- Oh, nagyon ráérek, - mondta a fiatalember és leakasztotta a szegről
kék svájci sapkáját. - Mehetünk. Sándor, - szólt oda a társának, - nyolcra
visszajövök, ha nincs kifogásod ellene.
- Csak tessék, - hangzott a gépek mögül, - én itt leszek.
Lassan megindultak a sétatér felé. Az utcán gyéren voltak járókelők,
hiszen alíg mult még hét óra. Valami mindkettőjüket bánthatta, mert nagyon
szótlanok lettek egyszerre.
- Haragszik rám, soffőr úr, mert kérni akarok valamit? - kérdezte
Lilla egy kis hallgatás után.
- Nem, szavamra, azért nem haragszom, - mondta a fiatalember, -
de mondja, mért szólít engem mindig soffőr úrnak? Mit szólna, ha én magát
állandóan varrókisasszonynak szólítanám? Jónapot varrókisasszony, hogy
aludt varrókisasszony? Ma még csinosabb, mint tegnap volt,
varrókisasszony?
Ezzel a tréfás beszéddel már megint belejöttek a rendes
kerékvágásba.
- Igazán, nem tudom, miért szólítom mindig soffőr úrnak, - mondta
Lilla, - mikor sokkal szívesebben hívom Bobbynak.
- Nézze kislány, én most már nem hiszek el magának mindent. Ezt
is csak azért mondja, mert akar valamit.
- Aka rok valamit, ezt nem tagadom, de azért igazat mondtam.
Leültek a padra.
- Kérem, Bobby, csinált már maga életében ~fekete fuvar ~- t? -
kérdezte bevezetés nélkül Lilla. Nem tudta, mi van ezen olyan nagyon nevetni
való, de Bobby mégis úgy nevetett rajta, mintha a világ legtréfásabb dolgát
hallaná.
- Ezért nem kell kinevetnie, - mondta Lilla sértődötten. – már
voltak olyan soffőrök, akik fekete fuvart csináltak.
- Az egészen bizonyos, - nevetett Bobby, - de én, én szavamra,
fekete fuvart még nem csináltam.
Aztán Lilla halkabbra fogta a hangját:
- Kedves Bobby, könyörgöm, csináljon a kedvemért egy fekete
fuvart. Tudom, nagy bűnre csábítom, de valakinek esetleg a jövő
boldogsága függ ettől. Úgy gondoltam, hogy nem is nagyon károsítjuk meg
gazdáját. Valamelyik benzinkútnál veszek benzint és megtöltöm a tartályt,
szívesen többet is, mint amennyit fogyasztani fogunk. A kocsi pedig nem
kopik el attól a kis úttól. Csak a magam lelkiismeretét terhelem, ha nagyon
bűnös dolgot kérek magától, Bobby. Könyörgöm, tegye meg!
Még a kezét is összekulcsolta, úgy könyörgött.
A fiatalember csodálkozva nézte. Talán ez a szegény leány még sohasem
ült autóban és most valami mérhetetlen vágyakozás ösztökéli erre a ké-
résre?
Bobby arcán elnéző, szelíd mosolygás ült, mikor mondta:
- Hát nem bánom!
- Igazán megtenné? - lelkesedett Lilla, a fiatalembernek úgy tünt,
mintha a lány szeme nedves fényben csillogott volna, - igazán, oh, milyen
boldog vagyok!
Bobby szótlanul nézte.
- Máma? Ráér ma? - kérdezte Lilla mohón. - Istenem, talán
nem is tudna ma eljönni? - folytatta aztán csüggedten. - Hátha éppen
szolgálatban, van? Talán gazdáit kell kivinni valahová. Biztosan nem tartanak
soffőrt parádéból. Vagy lehetséges, hogy kollégájával felváltva dolgoznak? Ha
szerencsém van, akkor ma az a Sándor a napos. Oh, az is könnyen meglehet,
hogy kenyéradó gazdái sokan vannak és többfelé mennek. Bizonyos, hogy így
van, hiszen két autójuk van, minden valószínűség szerint azért, hogy a
családból ez is, az is használhassa.
Csak úgy dűlt belőle a szó.
Hangosan gondolkozott. Minden eshetőség eszébe jutott és aszerint, hogy
számára kedvező volt a dolog, vagy nem, változott hangjának színe, hol
bizakodóvá, hol csüggedté. A fiatalember csak nézte, nézte. Mintha nem is a
szavak értelmére figyelt volna, hanem erre az arcjátékra. Lilla kipirult, élénk
arcocskájára.
Hangosan pedig ezt mondta:
- Szerencséje van, kislány, a gazdáim elutaztak Az egész házban
nincs senki, akinek számadással tartoznék. Még a benzint sem kell
megvennie ...
Lilla ijedten tette kezét a sofför kezére.
- Nem, nem, azt a világért sem akarom! Az lopás lennel A benzint
megvesszük! Hát mit szól hozzá, - mondta egészen belepirulva a nagy
örömbe, - hát mit szól hozzá, milyen szerencsém van! Hogy maga ilyen drága,
jó fiú és hogy gazdái nincsenek otthon.
A toronyóra nyolcat ütött.
- Jóságos Isten, mi lesz ebből? Talán még ki is dobnak! Oh, hogy is
feledkezhettem meg ennyire az időről. Szépen kérem, várjon rám, két órakor.
Szombaton csak kettőig dolgozunk.
Elrohant. De alig tett vagy húsz lépést, vissza fordult. Mintha csak
érezte volna, hogy szemmel követik.
- Köszönöm, - kiáltotta vissza, - köszönöm ezerszer.
Aztánfutott a varrodába, nem törődve azzal, hogy a szemközt jövők és a
mögötte haladók rosszallólag nézik ezt a nagy sietséget.
Szerencsére kicsi volt a távolság, és a késés is jelentéktelen. Úgy surrant
be a varrodába, mintha semmi sem történt volna.
Lehet, hogy Sári kisaszony látta, de szólni nem szólt, egy szót sem.
Kivette fiókjából az előtte való napon félbehagyott szegést, és nekifogott a
munkának.
Már megint mennyi gondolatot öltögetett vele ebbe a türelmes
selyembe. De hát nem csoda, hogy annyi gondolkodnivalója volt! Igaz, hogy
a legbehezebbjén túl van. A soffört megszerezte a maguk számára. De most
hogy legyen tovább? Elmondhatja-e neki az igazat?
Egy pillanatig arra is gondolt, hogy úgy állítja majd be Verát, mint az
ő kis úrnőjét, mert attól tartott, hogy a soffört talán feszélyezni fogja a tudat,
hogy ő nem is olyan egyszerű kis varrólány, hanem egy dzsentri-kisasszony,
aki elszegényedett. Talán ha ezt megtudja, már nem is lesz hozzá olyan
kedves és bizalmas, mint eddig. Pedig hát Lilla nem az a lány, aki képes
volna lenézni valakit azért, mert egyszerű soffőr. Nem a hivatás a fő, hanem
az ember, és ez a fiú olyan jóképű, olyan közvetlen, és olyan kedves, hogy
jószívvel kell lennie iránta, akármi is a foglalkozása.
- Nem, nem, én mégsem fogok neki hazudni, - állapította meg
magában Lilla, - ezt minden kedvességéért és jóságáért nem érdemli meg
tőlem! Én mindent őszíntén meg fogok neki mondani, és ha meg fog jobban
ismerni, éppen úgy nem fogom feszélyezni, mintha csakugyan holmi kis
szegénylakásban születtem volna.
És Vera? hogyan mondjon el mindent Verának? A kényes kis jószág
bizonyára felhúzza majd az orrát, ha megtudja, hogy ő itt egy sofförrel
szövetkezett, csak azért, hogy neki segítségére legyen. Mindegy, Verával
majdcsak boldogul. Most sokkal fontosabb dolgok jöttek előtérbe,
legelsőkéépen az, hogy az angolt csakugyan megtalálják ott, ahol remélik.
Hogy dobogott a szíve, mikor lejött délben a varrodából. Vajon,
csakugyan ott lesz-e, vár-e rá az ő lovagja. Mert minek is nevezhette volna
másnak ezt a szolgálatkész fiút, aki olyan készséggel jött segítségére?
Bizony, lovag ő, még ha egyszerű soffőr ruhába is van bujtatva.
És a külseje is szakasztott olyan! Milyen magas és milyen délceg. Olyan
egyenes, akár a szálfa. És a szeme mennyire intelligens, milyen beszédes.
Oh, hogy felragyogott Lilla arca, mikor megpillantotta!
Alig tíz lépésnyire állt a varroda ódon kapujától, és ha nem lett volna
fején a szokott soffőrsapka, akármilyen úri fiúnak is beillett volna, mert ezúttal
nem volt egyenruhában, hanem valamilyen sötét utcai öltözetben. Bizonyos,
hogy ezt a csinos és finom ruhát a gazdájától kaphatta, mert ilyen drága szö-
vésü, jól varrott öltönyt nem igen vásárolhat magának egy szerény jövedelmű
alkalmazott. Lilla repesett feléje és ezúttal minden gondolkozás nélkül
nyujtotta neki a kezét.
A fiatalember arcán is ott ült az öröm.
- Remélem, jó messze lakik, úgyhogy messzire kísérhetem, -
kérdezte.
- Csak meg ne únja a járást, - vigasztalta Lilla, - hiszen maga,
Bobby, kényelemhez szokott, mindig kocsin jár.
- Járok én azért gyalog is. Sőt, éppen mert kocsit vezetek, van
alkalmam sok gyaloglásra. Olyan hegyitúrákat végzek nyáridőben ...
Hirtelen elhallgatott, sőt, mintha egy kicsit meg is ijedt volna. Pedig
Lilla, mikor a túrákról hallott, nem gondolt másra, mint az itt környékező he-
gyekre.
- Bizony, én nem ismerem Budapest környékét. Csak éppen
látásból ezt a sok szép hegyet. Ha megkérem, úgy-e, kirándul majd velünk?
- Ezer örömmel. Most már aztán kíváncsi vagyok, ki az a
•velünk•. Vacsorát is vitt valakinek, ma reggel is beszélt valakiről ...
- Hiszen éppen ez az, - szólt közbe Lilla, - éppen őróla akarok
beszélni. Mivelhogy ő nekem a legkedvesebbem a világon és egyben a
legfontosabb is. Tudnia kell, hogy van egy nővérem, aki egy évvel idősebb,
mint én, de mégis valahogyan én anyáskodom felette. Egy drága, szép, kicsi
kényeske. Akit mindenkinek becézní és kényeztetni kell.
A sofför nem szólt semmit, csak éppen az ajka rezzent meg egy
kis gúnyos villanással.
Lilla meglátta ezt a villámszerű kis mozdulatot, és megsértődött
miatta.
- Ha ismerné Verát, belátná, hogy igazam van. Őt kényeztetni kell.
Mert ő a legédesebb, legszebb leány a világon.
- Talán még szebb is, mint maga?
- Csacsi beszéd, - buggyant ki akaratlanul a sértés Lilla ajkán,
-hogyan lehet Verát hozzám ha sonlítani? Vera gyönyörű, akár egy
hercegnő. Én - tette hozzá ajkbiggyesztve, - én! Ugyan, kérem!
Olyan őszinte volt ez az önkritikája, hogy a fiatalembernek
akaratlanul is nevetnie kellett.
Ebben a percben egy fiatalember ment el mellettük. Nagyon
elegánsan volt öltözve, úgy, ahogy az ember a divatképeken látja őket. Mikor
meglátta a soffőrt, barátságosan köszöntötte:
- Szervusz, Bobbykám!
Az néma meghajlással viszonozta a köszöntést.
Az idegen egy pillanatra megállt. Mosolygott, és továbbment.
És Lilla arra gondolt, miért nem várta be ez az úr, míg neki köszön Bobby
és miért mondta, hogy •Bobbykám•?
A fiatalember úgylátszik, észrevehetett valamit Lilla arcán.
- A gazdám legjobb barátja. Sokszor viszem a kocsin és nagyon
jól ismer.
- Azért mégsem kellene, hogy Bobbykámnak szólítsa, - mondta
Lilla és egy kicsit összeráncolta a homlokát. – Ez valahogyan olyan lealázó,
és olyan kevéssé tiszteletteljes. Ha valaki a barátját hívja Bobbykámnak, az
rendben van, de egy idegent, csak azért, mert az nem méltóságos, vagy
kegyelmes úr! Én, a maga helyében megkövetelném, hogy mindenki
megadja nekem a kijáró tiszteletet.Ha valaki sofför, azért éppen olyan úr,
mint akárki más, aki rendesen elvégzi a hivatását.
Lilla komolyan meg volt bántva. Maga sem tudta, miért haragudott
meg ilyen hirtelen. Hiszen otthon náluk is csak keresztnevén szólították
mindig a soffőrt, akkor abban semmi furcsát vagy sértőt nem látott, de most,
hogy erről a fiúról van szó . . .
Bobby arca is lángvörös lett, de mintha nem a harag festette volna
pirosra az arcát, hanem inkább a boldogság. Szótlanul nézte Lillát. Nézte és
a szive megtelt melegséggel.
- Milyen finomérzésű, - mondotta magának, - vajon eszébe jutna-e
ilyesmi azoknak ez elkényeztetett lányoknak, akiket a kocsin viszek. Vagy tán
– és ez ezerszer gyönyörűbb lenne, - ez a lány nem is minden soffőrért
harcol, hanem egyedűl csak értem! Lehetséges ez?
Közben Lilla már a megkönnyebbülés sóhaját sóhajtotta:
- Igazán nem értem magamat, hogy hogyan is tudtamígy dühbe
gurulni. Sajnos, a világot nem fogom megváltoztatni. De azért sokszor síkra
szállnék egy és más dologért. Lássa, ez a buta dolog most úgy kizökkentett
eredeti mondanivalómból. Szóval, úgye, azt már mondtam, hogy van egy
nővérem ...
- Igen. A gyönyörü szép Vera, akit maga úgy szeret.
- Úgy van. Nemcsak szeretem, hanem minden célom az, hogy őt
boldogítsam. Tudnia kell ...
Hirtelen megállt és úgy folytatta, szinte kérőn:
... hogy mi nagyon gazdag lányok voltunk: Nem haragszik?
- Miért? Azért, hogy egyszer gazdag volt? Esetleg sajnálhatom, hogy
most nem az.
- Tudja, az egész olyan hirtelen jött, és nem is nagyon régen. Mi éppen
csak hogy kezdő szegények vagyunk, no, de annál szegényebbek! Hónapos
szobában lakunk és nekem varrnom kell, hogy megkeressem a mindennapit. Vera
beiratkozott egy gyors- és gépíró iskolába. Azt hiszi, hogy ha kitanul, majd
hivatalba megy. De én bizony nem engedem! Majd, hogy reggeltől estig
robotoljon!
- És magának szabad varrnia? – hangzott az ellenvetés.
- Az más. Én nem vagyok a Vera! Különben, ha őt látni fogja, mindent
meg fog érteni. Bizony, szegénykének elég nehéz a sora amúgy is, bárha én
mindent metgteszek, hogy tűrhetővé tegyem száémára az életet. De képzelje el,
hogy valaki kastélyban lakott, szolgaszemélyzettel, autókkal, hátaslovakkal
rendelkezett…
- És maga nem rendelkezett mindezzel? Magát miért nem sajnálja?
- Az más, - mondta Lilla türelmetlenül, - ne akarjon minket
összehasonlítani. Vera lehelletszerü, fínom, törékeny jelenség ...
- És maga?
- Hiszen láthatja, vasgyúró!
Ezen már nevetni kellett. Vasgyúró, ez a pehelykönnyű kis teremtés!
- Látom, hogy magával nem lehet vitatkozni, - mondta végre is. -
Nekem is meg kell tanulnom, hogy Vera kisasszony az, akít dédelgetni kell. Szó
val, az ő kedvéért történjen a fekete fuvar. Vera kisasszony akar autózni.
- Nem úgy van egészen. Vera semmit sem tud erről az autózásról.
De a fekete fuvar mégis csak az ő kedvéért történjék. Mert lássa, én
bevallom magának, Bobby, hogy nekem nagy terveim vannak Verával.
Férjhez akarom őt adni.
Ez olyan mulatságosan hangzott, hogy Bobby felkacagott:
- Nem rossz, szavamra, nem rossz! No és hogyan akarja ezt
csinálni?
- Majd csak megsegít a jó Isten! Lássa, már az is megnyugvást ad
nekem, hogy magát megismertem ...
- Persze, a Vera kedvéért ..
- A Vera ügyének sikeréért, de a magam kedvéért, - mondta Lilla
őszintén, - kedves Bobby, ne haragudjon rám és ne tartson önzőnek.
- Aki magát önzőnek tartja, - mondta a fiatalember, - az már talán nem is
épeszű!
- Igaz, hogy kihasználom magát, de hát az is csak egy jó ügyért
történik! Hát nem lesz gyönyörű dolog, ha Verát boldognak látjuk?
- Sokkal gyönyörűbb volna magát boldognak látni!
- Az is leszek, ha Vera ügye sikerül. Most csak sikerüljön. Mert azt is
tudnia kell, hogy én Verát nem afféle jött-menthez akarom férjhez adni, hanem
egy angol lordhoz.
- No ne mondja.!
- Hát, ha talán nem is lord, de valami gazdag fiatalember. Angol. A
szigeti szállodában lakik. Verának roppantul tetszik. Első látásra beleszeretett.
Az ilyesmi előfordul.
- Elő bizony, - hagyta rá a soffőr.
- Most már az a bibi, hogy tulajdonképpen nem is ismerik egymást.
Módot kellene adni az angolnak a bemutatkozásra. Vera remeg és attól fél, ha
megtudja az angol, hogy milyen földhöz ragadt szegény leány ő, menten
kiábrándul belőle.
Bobby nevetett. - Értem az egész dolgot és a magam szerepét. Ma ki
kell hoznom a szebbik kocsit a garázsból. Felvennem az elegánsabb livrét,
eljönni a kisasszonykákért, és mikor a legtöbb az ember a szigeten, akkor
megállni a főbejárat elött. Kinyitni a kocsiajtót, lekapni fejemről udvariasan a
sofförsapkát és kisegíteni a hölgyeket. Esetleg előbb még valami jó uzsonnázó
asztalt is keresni és ott bevárni magukat, aztán egy kegyes kézlegyintéssel
elbocsátanak. Két óra mulva újra megjelenni a hölgyekért, besegíteni őket a
kocsiba, lábukra csavarni a finom teveszőr-takarót és megindulni velük, a sok
kíváncsi tekintettől kisérve.
- Úgy van - mondta Lilla boldogan - éppen így képzeltem én is az
egész dolgot. Mert akár hiszi, akár nem, nagyon elegánsak is leszünk, hiszen
még mindig megvannak a gyönyörű ruháink. Most csak aztán ott találjuk az
angolt és Verának teljesüljön szíve vágya, hogy bemutatkozzon.
- Ha tőlem függene előteremteném, akárhogyan is, csakhogy kedvében
járjak - már a kapu előtt álltak, mikor ezt komoly hangon mondta Bobby.
- Magáról elhiszem - szólt Lilla meggyőződéssel - maga aranyos, jó
fiú!
- Köszönöm kislány! Viszonzásul igérem, hogy délután pontosan
eljövök és mindenképpen azon leszek, hogy az angol legalább is azt higyje,
hogy királykisasszonyokkal van dolga. Jó lesz?
- Nagyszerű! - ujjongott Lilla. - Ez a legfontosabb, a többi aztán majd
jön magától.
Megrázta a soffőr kezét, mint egy jó pajtásét, és sietve futott fel a
lépcsőn a kis szobába, ahol Vera már türelmetlenül várt reá.
 ÖTÖDIK FEJEZET
Amelyben bőven esik szó a szigeti találkozásról, és még más egyebekről.

Vera hol lángvörös arccal, hol sápadó ajakkal hallgatta Lilla elbeszélését,
aki röviden csak annyit mondott, hogy valami csodálatos véletlen folytán
megismerkedett egy sofförrel, akinek gazdái most nincsenek otthon, tehát
szabadon rendelkezik, a gépével. Kész örömmel viszi ki őket a Szigetre ma
délután, haza is hozza, úgyhogy teljesen azt a látszatot fogja kelteni, mintha
a saját kocsijukon, kedvtelésből kocsikáznának.
- És ez nem csalás? - kérdezte Vera tétován.
- Hát bizony egy kis csalás vallotta be őszintén Lilla - de az embernek
mindent meg kell próbálni, hogy boldoguljon.
Bizonyos, hogy önmagáért nem tette volna! No de Veráért! A jó Isten
biztosan megbocsátja neki ezt a bűnt, ha mérlegeli, hogy milyen szándék
vezette. Lám ez a derék Bobby is, aki életében még sohasem csinált fekete-
fuvart, az ő kedvéért megteszi. Biztosan, mert ő is csak a jó szándékot látja.
Bárha Lilla a kocsit hatra rendelte, már ötkor lázas izgalomban
kezdtek neki az öltözködésnek. Nagyvirágos ímprimé ruhát vettek fel,
sötétkék alapon, fehér margarétákkal, hozzá sötétkék selyem kabátot, lapos,
széleskarimájú kalapot, elöl egy margaréta-virággal.
Nehéz lenne megmondani, kinek dobogott jobban a szíve, Lillának
vagy Verának, mikor az erős autótülkölés felhangzott hozzájuk. Lillának
szinte nyitvamaradt a szája a nagy csodálkozástól, mikor lenn meglátta a
kocsit. Gyönyörű luxuskocsi volt, olyan szép, hogy olyan bizony kevés fut a
városban! És Bobby maga is milyen elegáns volt! Ezúttal barna börhajtóka
volt a fehér kabáton, barna félcipőt és finom barna bőrkesztyűt viselt, persze
a sofförsipka is barnaszegélyes volt.
- Hogy maga milyen elegáns - mondotta lelkesen Lilla. Aztán
odafordult Verához.
- Veruskám, ez Bobby!
Bobby szertartásosan meghajolt, Vera pedig egy picit megbiccentette
fejét. Biztosan nagyon feleslegesnek találta, hogy Lilla őt egy soffőrnek
bemutassa.
Lillát bántotta egy kicsit, hogy nővére olyan leereszkedően bánik a
barátjával, de mikor Bobby arcára nézett, és látta ott azt a kicsit gúnyos fintort,
mellyel az Vera gőgjét viszonozta, önkénytelenül is mosolyognia kellett. Oh, ez
a Bobby! Ez egy cseppet sem törődik az ilyesmivel! Biztosan mulatságosnak
találja és túlteszi magát rajta. És neki van igaza! Az ilyesmit észre sem kell
venni! Verát már úgy kell venni, amilyen.
Hogy ez a Bobby milyen tökéletesen játszotta szerepét! Milyen
ügyesen segítette be a kocsiba Verát, aki kegyesen türte ezt az
udvariaskodást. De mikor Lillára került a sor, akkor úgy, hogy senki meg ne
hallja, suttogta a fiatal leány fülébe:
Maga ezerszer szebb!
Lilla majdhogy hangosan fel nem kacagott. Mikor már a kocsiban ült,
akkor is mosolygott ezen a csacsi, kedves Bobbyn.
A kocsi nesztelenül siklott az aszfalton, mintha nem is gurulna, hanem
csúszna. Bobby nagyszerűen vezetett. Ha valami feltűnt Lillának, az csak az volt,
hogy a forgalmi rendőrök udvariasan köszöntötték Bobbyt, sőt egyszer-másszor még
az is előfordult, hogy az ö kocsija kedvéért «szabad» jelzést adtak. Pedig Bobby
csak úgy hanyagúl, egy-egy fejbiccenéssel viszonozta udvariasságukat.
A Sziget nagyon népes volt, amin nem is lehet csodálkozni. Gyönyörű
volt az idő. A szálloda terasza tele volt uzsonnázó vendégekkel.
Bobby leszállt a volán mellől és biztos léptekkel ment a kávéházi teraszra,
ahol aztán megszólított egy pincért és a kezébe nyomott valami pénzdarabot.
Biztosan azért, hogy valami jó asztalt szerezzen a hölgyeknek. A pincér rohant,
hozott egy összecsukható asztalt, felállította, még a székeket is helyre rakta. Végre
visszament a soffőr és kisegített két fiatal hölgyet, egy szőkét és egy barnát, akik
nemcsak szépségükkel, de eleganciájukkal is feltüntek. Mindenki kíváncsian
tudakolta, vajon kik lehetnek, de ismerni senki sem ismer te őket.
Valaki azonban mégis! Mert alighogy a lányok helyet foglaltak az asztalka
mellett és a sofför visszament helyére, egy fiatalember ugrott fel az egyik
karosszékből és nemtörödve azzal, hogy nézik, kipirult arccal sietett az újonnan
érkezettek felé.
- Jóságos Isten - suttogta elsápadva Vera - ez ö! Jön! Lilla. Jön!
- Kis csacsikám, mit izgulsz? Azért vagyunk itt, hogy jöjjön!
Pedig maga is halálosan izgatott volt!
A következő pillanatban már ott is volt az angol. Meghajtotta magát és
bemutalkozott.
- Sir Edward Hyams.
Bocsánatot is kért egyben a tolakodásért, de a hölgyek egyenlő ruháján
látja, hogy testvérek és reméli, hogy nem követ el hibát, hogy meg meri őket
szólítani. Náluk Angliában, ez így nem etikett hiba. Végtelenül bántaná, ha
Magyarországon az ilyen bemutatkozás sértő lenne, mert távol áll tőle, hogy
bárkit is meg akarjon bántani. Ő az egyik hölgyet (és itt Verára nézett) látásból
már ismeri, sőt az első alkalommal egy véletlen folytán éppen őtőle nyert
útbaigazítást, de mind ez nem bátorította volna fel, hogy valaha is megszólítsa, ha
egyedül van, igy azonban nem tud ellenállni a vágynak, hogy vele megismerkedjen.
Vera hófehér bőrét rózsaszínűre festette a zavar, de Lilla rámosolygott az
idegenre és hibátlan angolsággal hellyel kínálta, ami annál könyebb volt, mert a
szolgálatkész pincér már futott is Sir Edward árván hagyott karosszékével.
Végre Vera is összeszedte magát. Megkérdezte az angolt, hogyan került
Budapestre és van-e valami dolga itt, mire az angol megjegyezte, hogy csak a
kíváncsiság hozta ebbe a szépséges városba, de akármennyi dicséretet zengtek
róla honfitársai, az mind kevés, mert Budapest tündérálom.
 Lilla mosolygott:
- Vera már akkor mondta, mikor önt még nem is ismerte, Sir, hogy ön jó
izlésű és hogy romantikus! Úgylátom, igaza volt.
- Csakugyan, - szólt az angol örömmel, sőt egy kis büszkeséggel a
hangjában, - hát beszélt rólam, és ezt mondta? Köszönöm.
Vera megint elpirult, oh, de bájos volt arcocskája ezzel a rózsaszínű pírral.
- Most aztán én is megvallok valamit, - folytatta Sir Edward – az sem volt ám
egészen véletlen, hogy én mindennap ott jártam a Váci utcában, mióta először
megpillantottam ott miss Verát.Tetszik tudni, nálunk is szőkék a lányok, de
valamiképpen mások! Vera kisasszony szakasztott olyan, mint amilyennek a festők
idealizálják az angol lányokat. Szóval olyan, mint amilyennek szeretnék, hogy
legyenek. Nem haragszanak, hogy ezt most megmondtam?
Olyan udvarias volt az angol, olyan tökéletesen betartotta a jólneveltség
minden formáját, hogy igazán nem lehetett rá haragudni. Vera hamarosan
beszédbe elegyedett vele, beszéltek utazásokról, helyekről, amelyeket láttak,
híres képekről, a magyar és az angol nép szokásairól és életmódjáról. Alig telt
bele egy félóra, a lányok már tudták, hogy az angolnak Londonban van háza,
remek képekkel és mükincsekkel. Nagy kedvelője a lovaknak, kutyáknak.
Ezen a ponton aztán éppenséggel összemelegedtek Verával, aki valóban ló-
és kutyaszakértő volt.

Úgy el voltak mélyedve a beszélgetésben, hogy szinte megfeledkeztek a mellettük

ülő Lilláról, aki a saját személye miatt egy cseppet sem türelmetlenkedett, csak
éppen szegény Bobbyt sajnálta, aki miattuk most odakint vesztegel kocsijával
és halálosan unatkozik.
- Drága fiú - gondolta Lilla elérzékenyedve - szavamra, nekem kedvesebb,
mint ez az etikettes angol. De az a fő, hogy
Verának tetszik. Sógornak elég jó lenne! Az
ember hébe-hóba elmehetne Londonba, ami nem
utolsó dolog és azonkívül gyönyörködhetne Vera
gazdagságában!
Jaj! Háromnegyed nyolc, hogy szalad az
idő! Igazán tovább már nem lehet váratni Bobbyt,
de hogyan is fogjon hozzá, hogy indulásra bírja
Verát? Hiszen ez úgy belemelegedett az angoIlal
való beszélgetésbe, mintha sohasem akarná
abbahagyni.
- Veruskám - súgta neki magyarul.
Vera összerezzent. Mintha álomból
keltették volna valóságra. Végigsimított homlokán
és körülnézett. Bizony, nehéz volt a va óságba
visszatérni.
- Bocsánat, - mondotta végre is -
mennünk kell.
Ebben a pillanatban már ott volt Bobby,
aki biztosan minden mozdulatukat figyelte.
Gyorsan besegítette a lányokat a
kocsiba. Ezúttal Lilla szállt be előbb, hogy Verának még egy kis időt engedjen a
búcsúzásra, mert az angol híven kísérte egészen a kocsiajtóig.
 - Látom holnap? - kérdezte és esdeklés hangzott szavából.
Vera könyörögve nézett Lillára, aki bizony hamarjában nem tudta,
hogy segítsen nővérén, mikor váratlanul megszólalt a soffőr magyarul:
- Holnap délután felmehetünk a Svábhegyre, és ha úgy tetszik,
meghívhatjuk az angolt. Kijövünk érte ide a Szigetre.
A lányok elképedve hallották ezt a beszédet. Ért ez a fiú angolul, vagy
csak véletlen volt, hogy éppen most kínálta fel szolgálatait? Akárhogyan is, Lilla élt
ennek a kedves meghívásnak a jogával.
- Kérem, - mondotta, - ha szabad a holnap - vasárnap - délutánja,
nagyon örülnénk, ha kivihetnők önt a város másik legszebb pontjára, a
Svábhegyre. Jön?
- Boldogan, - lelkesedett az angol - boldogan mindenüvé, ahová
magukkal mehetek.
Mikor a kocsi kisiklott a védőtető alól, Sir Edward még sokáig nézett
utána. Nem győzte dicsérni szerencséjét, mely ezt a szőke magyar szép-
séget elébe hozta!
Vera az egész úton hazafelé nem szólt egy szót sem, csak éppen az
arca ragyogott a boldogságtól. Lilla sem beszélt, de szeme gyengéden
simogatta Bobbyt, aki olyan készséges barátnak mutatkozott.
Mikor kiszálltak a kocsiból, Vera halk köszönömöt suttogott, aztán
futott előre föl a lépcsőkön, de Lilla még ott maradt egy pár pillanatig és
barátian szorította meg Bobby kezét:
- Bobby, maga angyal!
- Szóval meg van velem elégedve!
- Tökéletesen! És igazán kivisz holnap is? Lássa, ez nagyon szép
magától.
Aztán aggodalmasan tette hozzá:
- De nem lehet esetleg valami baja miattunk? Ha valaki megismeri a
kocsit? ...
- A kocsit megismerhetik. Utóvégre gazdám megbízásából
fuvarozhatok, és ami Sándort illeti, ha árulkodik, egyszerűen leütöm a fejét.
Ezen már megint nevetni kellett.
- Oh, maga, maga - mondta meggyőződéssel Lilla - maga a légynek
sem tudna ártani. Az én szememben maga a jóság mintaképe ...
- Hát csak dicsérjen, kislány! Valójában azonban nem tudja, milyen
önző kutya vagyok! Majd meglátja holnap!
- Holnap? Hogyan?
- Holnap a kiskocsival jövök. A négyülésesel. Ez azt jelenti, hogy ha azt
akarja, hogy az angol Verával lehessen, kénytelen lesz majd maga mellém
ülni, a volán mellé. Úgy bizony kislány!
Ezzel nevetve megrázta Lilla kezét és beült a kocsiba.
Lillának pedig hirtelen bolondos jókedve támadt és ha magába
nézett, be kellett vallania önmagának, hogy ezúttal nem Vera miatt örül,
hanem egyesegyedül azért, amit éppen most mondott neki ez a kedves fiú.
 HATODIK FEJEZET
Amelybe11 kisül, hogy Bobby a legnehezebb helyzetekben is ki tudja segíteni az
embert.

Oh, áldott, szép vasárnap!

Lilla mindíg szerette a vasárnapokat, otthon is, mikor a fuvalom
elhozta hozzájuk a falusi harang szavát. Amikor ők maguk is ünneplőbe
öltöztek, és a cselédség is olyan más volt, mint rendesen. Valahogy
csendesebb, ünnepélyesebb. Olyan nyugalom ömlött szét az egész házon és
kerten. Odakintről nem hatolt be a rendes hétköznapok zaja, és a házon belül
is, mintha mindenki a vasárnap ünnepi csendjét tisztelné. Lábujjhegyen
jártak, suttogva beszéltek.
Ezen a vasárnap reggelen Lilla ezerszeresen érezte az ünnep
hangulatát. A nap besütött a szobába, melynek asztalát már előző napon
megterítette a reggelihez. Milyen jó, hogy vasárnap van, amikor együtt
reggelizhetnek ketten. Az udvarból nem harsog föl a szőnyegporolás vad
lármája és nem kiabál a szemetes! Ketten elmennek a közeli templomba, és
mise után, kart karba öltve, jönnek együtt haza, bizalmas beszélgetésben.
Nem kell izgulni, nem kell sietni. Oly gazdagoknak érzik magukat időben. A
háziasszonyuk vasárnap soha sincs otthon, övék a tiszta kicsi konyha és
Vera és Lilla maguk remekelik a fínom vasárnapi ebédet! Ezen a napon
valahogyan Vera is elfelejtette a kesergést, az elégedetlenséget. Az előző
délután hangulata muzsikált benne és az eljövendő szép délután édes
reménysége.
Csak néha-néha hagyta abba a habverést, hogy riadt pillantást
vessen Lillára.
- Istenkém, ha baj lesz belőle! Ha kiderül, hogy becsaptuk!
Lilla felhúzta a vállát, és roppant bátor volt a szava:
- Eddig még semmivel sem csaptuk be! Kérdezte, hogy mienk-e az
autó?
- Nem kérdezte. De a látszat mégis az volt, mintha a miénk lett volna.
- Fiam ő már régebben tudja, mint te, hogy ~ A látszat csal ~. És ha
véletlenül nem tudja, akkor most megtanulja.
- Csak nevess és vedd könnyen a dolgot, - aggodalmaskodott Vera -
de aztán, majd ha meg tudja, hogy milyen szegény vagyok és elfordul tőlem!
. . . Tegnap valahogyan szó került a szép életről, s akkor úgy melIesleg
megjegyezte, hogy bár egy cseppet sem pénzsóvár, mégsem tudná
elképzelni, hogy szegény lányon akadna meg a szeme, ha az még olyan
bájos is. Őt a szegénység elriasztja.
Az első percben Lilla nem is felelt erre a beszédre, csak magában
gondolta, hogy ~Jaj, de nagy majom ez a te angolod! ~ Mintha pénz kellene
ahhoz, hogy valaki becsületes, kedves, művelt és jó legyen! Nézd meg ezt a
Bobby soffőrt! Hát lehetne jobb modorú, úriasabb, kedvesebb, ha hercegnek
születik?
Amit aztán hangosan mondott, az is vigasztaló szó volt:
- Rosszul magyarázod a szavait, Vera! Ő nem szereti azt a
szegénységet, amely lehúzza az embert. Amely nem engedi, hogy másra
terelődjék a figyelem, mint a mindennapi gondokra. Az ilyen ember persze
édeskeveset törődhetik testi és lelki ápolásával. Esetleg elkeseredetté teszi
az elégedetlenség. Nem törődik magával, embertársaival. De mi a sze-
gényeknek nem ehhez a csoportjához tartozunk, és ha megszeret Sir
Edward, biztosan egy pillanatig sem fogja visszariasztani az, hogy nincs
pénzed. Ha ládákban őriznéd a drágaköveket, kincseket, akkor sem lehetnél
különb, mint amilyen vagy!
Vera felugrott a habüst mellöl és boldogan csókolta meg Lillát.
- Gondolod? – kérdezte bizakodva. – Oh, bárcsak igazad lenne!
Londonban élni gazdagon, előkelően, mint Sir Edward Hyams felesége! Az
embernek megint lehetnének gyönyörű ruhái, előkelő társasága, autója,
lovai! Lehetne megint utazni, operában páholyt bérelni. Élni! Élni! Élni!
Széttárta karjait. Arcánakkifejezése ennek a nagy vágynak tükre
volt.
Lilla csak nézte, nézte, némán és értelmetlenül, amit Vera,
úgylátszik észre is vett rajta.
Kicsit elpirult, mikor mondta:
- Persze, te nem tudod ezt megérteni. Te olyan egészen más
vagy, mint én! Neked elég, ha csak képzeletbeli rózsaszínű fellegeket látsz,
míg én csak az igaziakat veszem észre. De egyet becsületesen megvallok
neked. Ne gondold, hogy nekem Sir Edwardnak csak a gazdagsága tetszik.
Lehetne ezerszeresen annyi pénze, és én rá se néznék, ha maga a
személye nem volna rokonszenves. Lilla fogalmad sem lehet, milyen kedves
ember ez az angol. És milyen érdekes! Nem emlékszem, hogy valaha is
tetzsett volna valaki úgy, mint ő! Tegnap szinte röpültek az órák, mikor vele
voltam! Én úgy örülök a mának! De úgy!
- Én is, - gondolta Lilla, - milyen nagyszerű, hogy vannak olyan
gazdag emberek, akiknek két autójuk is van! Egy nagy és egy kicsi! Egy
négyűléses!
Nagyszerű volt, hogy mára is vehettek fel egy másik szép ruhát.
Úgy beszélték meg, hogy a fehér komplét veszik fel. Az olyan igazi meleg
időre való, vasárnapi ruha és mind a ketten tudták, hogy nagyon jól áll nekik.
Lenn tülkölt az autó és Lilla megérezte, hogy ez a jeladás nekik szól.
Mint valami pajkos iskolás gyermek, úgy futott le a lépcsőkön és csakugyan
pillanatokkal előzte meg Verát, aki sehogyse értette ezt a nagy sietséget.
- Bobby, - mondta Lilla lihegve a gyors lépcsőfutástól - Bobby, ha száz
évig élek, akkor sem fogom tudni meghálálni magának, amit itt értünk tesz!
Tudja, a fél éjszaka az járt az eszemben, hogy maga milyen áldott jó fiú és
egyben remegtem is, nehogy valami bajba sodorjam! Mondja, nem tünt fel
otthon senkinek, hogy az autót használta?
Bobby csak fogta Lilla kezét és rámosolygott. Csak aztán jutott
eszébe, hogy a kérdésre felelni is kell.
- Dehogy is tűnt fel! Sőt inkább örültek.
- Örültek? - álmélkodott Lilla.
- No igen. Nagyon, jó az ilyen autónak, ha használják! Minél többet
forog a kereke, annál jobb a kocsinak.
 Lilla felkacagott.
- Hogy maga miket beszél, csakhogy megvigasztaljon! Ha lóról volna
szó, elhinném! Azt be kell lovagolni, hogy jó legyen, nennyit már én is értek a
dologhoz! De egy autó! Oh, Bobby!
Ha most valami társaságbeli fiú állt volna vele szemben, biztosan
egy kis gyenge rándítással megcibálta volna a fülét, amiért így ugratni meri.
De Bobbynál nem találta volna helyénvalónak ezt a bizalmaskodást.
Ebben a percben ért le Vera. Úgy, mint tegnap, most is
fejbiccenéssel köszöntötte a soffőrt, csak talán egy kicsit kegyesebb volt ez a
fejbiccenés.
- Kis kocsi? – kérdezte csalódottan.
- A másik foglalt, - mondta Bobby és szemével Lilla felé sandított.
- Veruskám, hiszen ez a kocsi még ezerszer jobb, mint a tegnapi, -
vigasztalta Lilla a nővérét.
- Elhiszem, de a másik annyival elegánsabb volt, - tette hozzá
panaszosan.
Már benn ültek a kocsiban, mikor ez a beszélgetés folyt, és mikor
Lilla suttogva magyarázta, hogy a künn űlő soffőr ne hallja:
- Csacsikám, hát nem sokkal elegánsabb, ha az embernek két
kocsija van? Egy parádés, és egy túrakocsi. Aztán, ha jön Sir Edward, ide ül
majd melléd, és kedélyesen beszélgethettek. Az is csak ér valamit.
Mindez már jobban tetszett Verának, és éppen csak az
udvariasság késztette, hogy mondja:
- Oh, és te szegény Lilla! Mi lesz veled? Oda kell majd ülnöd a
soffőr mellé!
- Annyi baj legyen, - mondta Lilla halkan, - jól tudod, hogy az a
legjobb hely a kocsiban. Aztán meg emellett a soffőr mellett éppenséggel
nem fogok unatkozni. Olyan kedves fiú!
Ebben a percben zökkent egyet a kocsi. Szinte olyan volt, mintha
örömében egy kicsit ugrott volna.
Ugyanakkor Bobby hátrafordult és bocsánatkérően mondta:
- Ne tessék haragudni, de itt javítják az utat.
Vera ügyet sem vetett erre a kis zökkenőre, Lillára gondolt, és
arra, hogy ez a Lilla milyen önfeláldozó, jó leány, a végén még azt is el akarja
vele hitetni, hogy szívesen űl ott egyedül a soffőr mellett, holott bizonyára
áldozatot hoz, csakhogy az ő számára kényelmes helyzetet teremtsen.
Már a szigeti széles úton, a szálló bejárata felé tartottak, mikor
meglátták az angolt.
- Ez a pontosság - mondotta - egészen szokatlan hölgyeknél!
Nagy udvariassággal köszöntötte a két fiatal leányt. Csak éppen
akkor szomorodott el a képe egy pillanatra, mikor látta, hogy a kocsi
négyüléses. Biztosan arra gondolt, hogy neki a sofför mellett lesz majd a
helye. De ez az aggodalma pillanatokig tartott csak, mert Lilla kiszállt a
kocsiból és mondta:
- Ez a hely legyen a mi kedves vendégünké - és mikor a szerény
tiltakozást látta, amellyel Sir Edward ezt a kedvességet fogadta, még
hozzátette:
- Titokban elárulom, hogy mindig kinn szeretek ülni, még akkor is,
ha a kocsi üres.
Az angol még egy pillanatig késleltette az indulást. Türelmetlen
pillantást vetett a szálló bejárata felé. Most nyílt az ajtón és a kis liftes fiú két
gyönyörű csokrot hozott ki. Átnyújtotta az egyiket Verának, a másikat
Lillának.
- Milyen kedves - suttogta Vera boldogan és beletemette arcát a
hűs, illatos, bíborpiros rózsákba.
- Köszönöm, - mondta Lilla és maga mellé helyezte a virágokat az
ülésre.
A kocsi megindult.
- Hogy én milyen szamár vagyok - hallotta az önkritikát maga
mellett.
- Miért Bobby? - kérdezte Lilla.
- Hát nem vagyok szamár, hogy nem rendeltem én is virágot
magának? - bosszankodott a fiatalember - az ilyesmi nekem is eszembe
juthatott volna.
- Hát még mit nem? - fortyant fel Lilla, - majd még, hogy ilyen
ostobaságokra szórja a pénzét! Mi maga? Angol lord? Nézze meg az
ember ezt a könnyelmű fiút. Ha annyi felesleges pénze van, adja oda inkább
az édesanyjának, vagy a testvéreinek ...
- Igen ám, de nincs se édesapám, se édes anyám, se testvérem . .
.
- Szegény Bobby - mondta Lilla és rátette kezét Bobbyéra, -
szegény Bobby! De lássa ez nem ok arra, hogy keresetét
haszontalanságokra adja ki.
- A maga mosolya nem haszontalanság és maga olyan kedvesen
rámosolygott erre az angolra, mikor azt mondta neki, hogy <köszönöm>.
- Nézze Bobby, én szívesen magára mosolygok virágcsokor nélkül
is - mondta Lilla és arcát a fiú felé fordította. Lehetett valami a
tekintetében, ami lángra gyujtotta Bobby arcát.
- Ne mosolyogjon így rám, mert elvesztem az uralmat a gép felett, és
még az árokba fordítom a kocsit.
- Bobby, maga a legrettenetesebb ember a világon! - panaszkodott Lilla. –
ilyenformán hogyan tegyek a kedvére? Ha másra mosolygok, az se jó, ha magára
mosolygok, az is baj!
- Kicsit halkabbra fordította szót, és úgy mondta a soffőrnek:
- Nem tudom, hogy van ez Bobby, de én úgy érzem, hogy maga
az az ember, aki megérdemli a bizalmamat. Van az néha úgy, hogy az
ember alig ismer valakit, és mégis úgy van vele, mintha ezer év óta ismerné.
Lássa, én így vagyok magával. Lehet, hogy talán éltem már egyszer, és
akkor maga nekem jó emberem volt, vagy lehet az is, hogy mivelhogy ilyen
egyesegyedűl élek a világban, szükségem van valakire, akiben megbízomn,
akitől tanácsot várhatok, segítséget remélhetek, és hogy valamilyen titkos
hatalom arra késztet, hogy ezt éppen magánál keressem.
- Bízhat bennem, kisleány - mondta Bobby és Lilla úgy vélte, hogy
a hangja kissé fátyolos, mikor ezt mond ja.
- Mert ugyehogy egyedűl vagyok? Ez a Vera, egy édes, drága
gyerek, bűbáj, kedvesség, szépség, minden, csak az nem, aki az embernek
segítségére lehet az életben. Lássa, ő az öregebb, de azért valahogy úgy
érzem, mintha a gyermekem volna, akiről gondoskodnom kell. Amellett meg
magam sem vagyok még nagykorú és ugyancsak érzem a tehetetlenséget.
De ha Veráról van szó, matrónának érzem magam. Mondja, kedves Bobby,
gondolja, hogy Sir Edwardnak tetszik Vera, gondolja, hogy megkéri majd a
kezét? Hiszen nem járna vele rosszul, ha egy kis csalódása is lesz,
mivelhogy gazdagnak hiszi és végeredményben koldusszegény, de azért
Vera mégis pompás leány, csupa báj, és szívjóság…
- Hogy Vera milyen, nem tudom, de hogy maga egy angyal, Lilla
kisasszony, arról meg vagyok győződve.
Lilla megütközve mondta:
- Miért nevez engem Lilla kisasszonynak? Haragszik rám? Vagy azt
hiszi, hogy elvárom magától ezt a tiszteletteljes megszólítást, mert tudja,
hogy egyszer gazdag leány voltam? Ami volt, Bobby, az elmúlt! Én csak
szegény kis varrólány vagyok, aki ezeket az úri allűröket csak addig akarom
megtartani, amíg a nővéremet férjhez nem adom.
- Talán nem is érzi jól magát az ilyen kocsiban?
- Azt éppen nem mondom – mondta Lilla őszíntén, - bizony, hogy
jól érzem magam benne. Bolond volna az, aki nem élvezné a szép életet,
gazdagságot, és mindazt, amit a pénz nyújt. De azért egy cseppet sem
vágyom utána. Nekem nem ez a boldogságom. Tudja, otthon mindig azzal
ugrattak, hogyén csak rózsaszínű felhőket látok. Nos hát, hála a jó Istennek,
csakugyan rózsaszínű felhők gomolyognak felettem. Hát mondja nem vagyok
én egy szerencsés flótás? Hát akadna a világon még valaki, akit a sors
összehoz egy ilyen Bobbyval? Hát tudja, hogy milyen kincs a maga
barátsága, és jósága a számomra! Nem, nem erről fogalma sem lehet!
Bobby összeráncolta a homlokát, és mélyen lehajolt a volán fölé.
A gép ezekben a percekben csak lassan siklott előre, olyan halkan, hogy
Lílla meghallotta a kocsi belsejéből Vera boldog, vidám kacagását.
- Hallja, Bobby, Vera nevet, ujjongott Lilla - tudja, mióta nem
hallottam őt így nevetni? Régen. Nagyon régen. Oh, ha anyukám őt most
láthatná!
Bobby a fejét csóválta.
- Semmi közöm ehhez a testvéri szeretethez – mondotta, -de nem
gondolja, hogy maga mégis csak egy kicsit túlzásba viszi a dolgot?
- Óh, Bobby, hogy mondhat ilyet! Látszik, hogy nincs testvére! És
még előbbi kérdéseimre sem se felelt. Mondja Bobby, komoly embernek
tartja ezt az angolt?
Olyan remegés volt a hangjában és annyi reménykedés a
kedvező válaszra, hogy a fiatalembernek nem lett volna lelke olyasvalamit
mondani, ami csalódást okozhatott volna.
Felértek a gyönyörű Svábhegyi Szanatórium terrasza elé, ahol a
tarka nagy ernyők alatt terített asztalok vártak rájuk. Vera, amikor kiszállt az
autóból, még mindig a virágcsokrát szorongatta és akkor sem vált el tőle,
mikor már az uzsonnához ültek. Az angol csak úgy ragyogott a
boldogságtól.
Bobby most megrendelte számukra az uzsonnát és menten ki is
fizette, holott akkor a pincér még nem is tette le az ételt az asztalra. Az
angol a fejét csóválta és azt mondta, hogy Londonban, ha egy úrnak
hölgyvendégei vannak, azok sohasem fizetik ki az uzsonnájukat. De hát,
persze, a hazai szokásokat itt nem ismeri.
 - Mondja meg neki, - súgta Bobby - hogy a nagymama nem tűrné,
hogy magukért más fizessen. A nagymama ódiva tú. É ·s különben is ő a ma-
guk vendége.
Lillának hevesen dobogott a szíve! Jóságos Isten, ez a Bobby
angolul is tud. Most már bizonyos, hogy minden szót megért. De hogy kerül
ehhez a fiúhoz az angol nyelv?
- Bobby, kérem, - súgta vissza - a nagymamát már igazán nem
tudom hazudni.
- Akkor majd én - mondta Bobby és odafordult Sir Edwardhoz,
hogy kifogástalan angol nyelven mondja:
- Bocsánat Sir, de az öreg méltóságos asszony, a nagymama,
nem szereti, hogy a fiatal hölgyek bárkinek is igénybevegyék
vendégszeretetét. Az öreg méltóságos asszony már ilyen.
- Oh, - mondta Sir Edward - én nagy tisztelője vagyok az öreg
hölgyeknek, és elismerem, hogy sokban igazuk van. Az én édesanyám is ugyan
ilyen életfelfogású.
Vera ezalatt az egész idő alatt, holtsápadtan ült helyén és virágait
simogatta. A legnagyobb önuralomra volt szüksége, hogy hangosan ne
mondja:
- Jóságos Istenem, mi lesz ebböl? Mi lesz ebből?
Csak Lillában volt bizodalma. Hiszen, ha tudta volna, hogy Lilla éppen
olyan kevéssé tud a dolgokról, mint ő és hogy Lilla égő vörös arcát is az
izgalom tüzeli.
De hamarosan felvidultak megint.
Vera szinte rossznéven látszott
venni, mikor szegény Bobby, aki vagy
másfél órát kuksolt az autóban, végre
megjelent, hogy hazamenetelre fi-
gyelmeztesse őket.

- Vera kisasszony - szólt a soffőr

határozottan - mennünk kell. Megigértem
a nagymamának, hogy nyolc órára otthon
leszünk.
Angolul beszélt, úgy, hogy Sir
Edward megértse.
Vera megint elsápadt, Lilla
elvörösödött az ijedtségtől.
Lilla odasúgta Verának, hogy senki
se hallja:
- Veruskám, ennek a szegény fiúnak
biztosan nyolc órára kell otthon lennie a
kocsival. Hiszen már amúgy is túlontúl
visszaélünk jóságával.
Az angolt letették a szigeti nagyszálló
előtt. Mikor kiszállt a kocsiból, azt mondta
Verának:
- Miss Vera, ez volt életem legboldogabb délutánja.
Mire Vera őszintén bevallotta:
- Az enyém is!
 És most történt aztán a legszörnyűbb dolog, ami egyáltalában
megtörténhetett, mert Sir Edward mégegyszer megcsókolta Vera kezét,
aztán odaállt az elülső kocsiajtóhoz és udvariasan megkérdezte Lillától:
- Nagyon szeretném tiszteletemet tenni Önöknél. Eljöhetnék holnap
este?
Lilla lélegzet után kapkodott, Vera pedig, ott benn a kocsiban
kezét szájára tapasztotta, hogy fel ne síkoltson.
Egy pillanat alatt átszökött agyán, hogy minden napfényre kerül
és ők ezerszeresen bünhődnek azért, hogy ilyen veszedelmes helyzetbe
keverték önmagukat.
Ekkor a soffőr névjegyet vett ki a zsebéből és a legnagyobb
nyugalommal nyujtotta át Sir Edward nak, aki e kínos késlekedést úgylátszik
nem vette észre.
- Itt a pontos cím, - mondotta a soffőr – de ne tessék későn jönni,
mert az öreg méltóságos asszony, a nagymama, pontosan nyolckor adatja be
a vacsorát.
Ezzel már meg is eresztette a gépet, amely úgy száguldott
keresztül a szigeti utakon, hogy a forgalmi rendőrök csak a fejüket csóválták
utána.
Vera szinte ájultan dűlt hátra a kocsi belsejében és arra gondolt,
hogy talán a legjobb volna, ha ez a furcsa sofför az árokba fordítaná a kocsit,
hogy neki soha többé ne kelljen belenézni ennek az angolnak a becsületes
kék szemébe, míg Lilla reszkető ajkakkal kérdezte:
- Az Istenért, Bobby, mit csinált maga? Miféle címet adott neki? A
mienket?
- Hát ideadta nekem valaha a névjegyét? És ha igen, rajta van
azon a maguk címe?
- Hát persze, hogy nem! De akkor hová hívta holnapra Sir
Edwardot?
- Hová hívhattam volna, mint hozzánk, a Hunfalvy-villába. Meg van
most nyugodva?
- Már hogy lehetnék megnyugodva - mondta Lilla - mit tegyen ez az
idegen ott maguknál?
- Találkozik majd Vera kisasszonnyal, meg magával. Szépen
együtt meg fognak vacsorázni, és ha jól megy minden, akkor talán már
holnap meg is kéri a Vera kisasszony kezét.
Lilla összecsapta a kezét:
- Mi is ott vacsorázunk maguknál? Bobby, az Istenért, beszéljen
világosan! Kik az a maguk? A másik soffőr, a Sándor? És van egy szép közös
lakásuk?
- Sándornak van közös lakása a villa másik végében, a feleségével,
meg a négy gyerekével. Én a nagy házban lakom.
- És ott kihez mennénk?
Bobby most egészen lelassította a tempót és magyarázta:
- Nézze, abban a nagy házban most nem lakik senki, csak az öreg
méltóságos asszony, a nagymama. Ő vezeti az egész háztartást. Engem
nagyon szeret és különben is, ha nem tiszteletlenség egy öregasszonyról
ilyesmit mondani, kedves, jó pajtás, aki minden tréfában szívesen benne van.
Lilla azt gondolta, hogy valahogy érti a dolgot:
 - Szóval maguknál nincs otthon senki. Az uraság elutazott, csak
valami öreg hölgy, talán házvezetőnő, vagy kulcsárnő maradt otthon, hogy a
házat vezesse. Előkelő, elszegényedett özvegy lehet, mert hiszen
méltóságos asszony. Nos, ez a kulcsárnő jólelkü és kedves, magát nagyon
szereti. Ezért vihette el hát szabadon az autókat és azért nem kell, hogy
engem is bántson a lelkiismeret, mert ez az öreg néni tud a dologról és nem
ellenzi.
- Úgy van, - bólintott Bobby és halkan kuncogott hozzá - a
kulcsárnö mindent tud.
- Csakugyan nagyszerű asszony lehet!
Lilla egészen felélénkült.
- Oh, most már tisztán látom a dolgokat! A kulcsárnönek .az
angolról is mesélt és maguk ketten kieszelték az egészet.
Vera mindent hallott odabent a kocsiban, mert fejét előre hajtotta
Lillla vállára. Őt azonban sokkal komolyabban érintette ez a dolog és ezért
könnyes szemmel csak azon sopánkodott:
- Istenem, Istenem, mi lesz ennek a vége! Hogy mászunk ki ebből a
csávából!
Halkan még azt is hozzátette:
- De úgy, hogy Edwardot ne kelljen elveszitenem!
 Hetedik Fejezet
amelyben csak egyetlen nap eseménye van leírva, de abból is sok minden kiviláglik.

Sem LiIla, sem Vera nem aludt azon az éjjelen.

- Olyan csüggedt vagyok - mondta Vera, mikor ott ültek másnap a
reggeliző asztal mellett - olyan csüggedt, hogy legszívesebben kezembe venném
a vándorbotot és más városba mennék, oda, ahol nem ismer senki.
- Itt se ismernek éppen sokan, - mondta Lilla egykedvűen, bárha
látszott rajta, hogy ezt az egyked vűséget nagyon ráerölteti magára - azért
még nem kell kivándorolnod.
- Az elöl a kevés ember elöl is elszöknék - mondta Vera, de aztán
halvány mosoly surrant át arcán - bárha Edward azt mondta, hogy
egészen bizonyos, hogy a sors úgy akarta, hogy azért jöjjön Budapestre,
hogy engem felfedezzen. És ha elbujnék előle, bárhol is rámakadna.
- No, látod!
- Igen ám, de mi lesz ma este?
- Már százszor kérdezted, és már százszor feleltem rá. Azokhoz a
Bobbyékhoz megyünk. Lesz ott egy vincellérné, avagy pardon kulcsárné, aki
majd nagyon szépen fel lesz öltözve, úgy, hogy úgy lássék, mintha ő volna a
ház úrnője.
Vera befogta a fülét.
- Ne is mondd tovább! Rettenetes ilyet csinálni.
- Bobby azt mondja, hogy ebben nincs semmi csalás. Az öreg néni
valóban olyan, mint egy nagyasszony. Hiszen még méltóságos is. Aztán ő
semmit sem fog mondani arról, hogy ott, a Hunfalvy-villában minden az övé.
Sőt, be sem fog vezetnia villa többi szobájába, csak éppen azokba,
amelyekben ő lakik. Az ilyen nagyon előkelő helyen, a kulcsárnénak több
szobája is van.
- Nálunk is két szobája volt, de az egyikben mindig varrónő varrt.
– mondta Vera síró hangon.
- No látod! És ezek a Hunfalvyék még sokkal gazdagabbak
lehetnek, mint mi voltunk, és náluk a varrónő nem a kulcsárnő szobáiban
varr, bár, ha jól vettem ki Bobby szavaiból, neki még kettőnél is több szobája
van.
Egy pár pillanatig elgondolkozva hallgattak mind a ketten,
miközben Vera a körmeit rágta a nagy izgalomban.
- De azért ma nem megyek el a Váci utcába, - mondotta végre is
– én belebolondulok ebbe a sok hazugságba. Én nem akarom, hogy engem
holmi nagymamákról kérdezzen. Óh, az a soffőr, az a soffőr! Hogy mi is jutott
eszébe, ilyen bajba keverni minket.
 - Ne őt szidd, Veruskám, hanem engem! Én vagyok mindennek
az oka! A nagy iparkodásban, hogy rajtad segítsek, azt hiszem egy kicsit
meghibbantam! Pedig hát ez az angol minden szélhámosságunk nélkül is
szeretne téged.
- Ha vissza lehetne csinálni a dolgot – sóhajtoitt Vera, - már
tudniillik nem azt, hogy Sir Edward jó szívvel legyen irántam, hanem ezt a
sok csalafintaságot.
- Hiszen, ha lehetne! – hagyta rá Lilla, - de ebből a hínárból már
bajosan mászunk ki. Egyet csinálhatunk, Veruskám. Ne menjünk el ma este
Bobbyékhoz. egyszerűen lefújom az egész vacsorát. Biztosan találkozom ma
reggel, vagy délben Bobbyval, mikor a varrodába megyek, vagy a varrodából
jövök. Megmondom neki, hogy nekünk elegünk volt ebből a dologból. Sokkal
jobban bánt a lelkiismeret, semhogy ezt a mókát tovább folytassuk. Az
angolnak sejtelme sincs, hol keressen a városban, te nem sétálsz többé
délben a Váci utcában, és ebben az embertengerben bizonyos, hogy nem
talál ránk, még ha akárhogyan iparkodik is.
Vera lehajtotta a fejét és egy darabig szótlanul játszott a
kávéskanalával.
A következő percben azonban kibuggyant a könny a szeméből.
- Én . . . én . . . el akarok menni oda vacsorára, - vallotta be
őszintén - én nem tudok bele törődni abba, hogy soha többé viszont ne
lássam Edwardot.
- Rendben van, - hagyta rá Lilla – akkor el fogunk menni! De egy
kicsit több bátorságot is kérek. Nézz meg engem!
Adta a bátrat, hej, pedig szívében de nagy volt a csüggedés és a
remegés.
De neki mégis csak könnyebb volt a sorsa. Mert Bobby ma is ott
várta a nyitott garázsajtóban. Ezúttal ugyancsak olajos volt, még csak kezet
se tudott adni Lillának .
- No, kislány, - kezdte és széles nevetés tette még kedvesebbé
vidám, barátságos arcát, - úgy látom, nagyon csüggedt. Talán még aludni
sem aludt az éjjel. Pedig hát nincs ok izgalomra. A kulcsárnénak roppant
tetszik a dolog. Még tegnap este kiadta a rendelkezést valami nagyon finom
vacso rára. Csak azt szeretné, ha maguk egy kicsit korábban jönnének,
hogy addig egy kissé összeismerked jenek, hogy mire az angol jön,
csakugyan olyan legyen a dolog, mint nagymama és unoka között szokás. A
kulcsárnö nagyon szereti a fiatal lányokat. Mindig leányunokát kívánt
magának és ha megtetszenek neki, szavamra - nincs kizárva, hogy unokái-
nak fogadja kettőjüket. No, kislány, meg van egy kicsit nyugodva?
Lilla szemét elöntötte a könny.
- Oh, Bobby, - mondta elérzékenyedve, hogyan lehet valaki ilyen
kedves és jó, mint maga? Mi lennék én maga nélkül?
- Jóravaló, derék kislány! Míg én itt belekeverem magát mindenféle
veszélyes dologba.
Lilla ijedt tekintetet vetett rá:
- Gondolja, hogy baj lehet belőle? Mert, úgy-e ez igazi csalás?
Bobby hangosan nevetett:
- Kis csacsika! Hát kinek történt kára vele! Az elfogyasztott benzint
már visszatettem a tartályba és a kulcsárnö vacsorája körül sem lesz baj.
Annyi pénze van a derék öregasszonynak, hogy három embert meg tudjon
belőle vacsoráztatni. Meglátja, a végén Verát férjhez adja Londonba, magát
meg majd gazdagon férjhez adja itt…
- Én nem akarok gazdagon férjhez menni. - mondta Lilla, - én, én ...
Maga sem tudta, mi fojtogatta a torkát. Ezen a reggelen a
rózsaszínű fellegekből is permetezett az eső ...
- Nem? – mondta Bobby. Nem? - mennyi ujjongás volt ebben a
szóban, mennyi boldog elégedettség! - Azt hiszi talán, hogy mindig
irígykedés nélkül tudja majd nézni Vera gazdagságát?
- Én senkire sem irigykedem, és különösen nem tudnék Verára
irígykedni. Neki más az életfelfogása és más az enyém! Én egészen jól el
tudom képzelni a boldogságot szükös anyagi viszonyok között is. A
munkától sem félek . . .
Megijedt attól, amit mondott. Hirtelen abbahagyta a beszédet és
gyors köszöntéssel futott a varroda felé.
Jóságos Isten, hogy elárulta magát. Hiszen valósággal a szájába
rágta ennek a fiúnak, hogy ö az, aki tetszik neki és akit szeret. Aki mellett
szegénységben is boldog tudna lenni, akiért szívesen nélkülözne, dolgozna!
Maga sem tudta, hogy szökött kia szájából ez az őszinte vallomás. De hogy
mélyen átérezte, amit mondott, az egészen bizonyos.
Mint a villámcsapás a tiszta égből, úgy érte érzelmének ez a
megnyilatkozása. Eddig csak azt hitte, hogy a kedves, jó pajtást, a hű
megértő társat szereti Bobbyban, de ma reggel aztán tudatára ébredt igazi
érzelmeinek.
Dacosan vetette fel a fejét:
- És miért ne lehetne egy szegény fiút szeretni? Az ember nem a lordnál
kezdődik. Igaz, hogy Bobby csak soffőr, de intelligens fiú, nyelveket tud, jómodorú,
és ami a legfőbb, finomlelkű. Hiába, ő az én szívem királyfia, ha ezerszer
soffőrruhában jár is!
Idegesen öltögetett, és nagy zavarában visszás feleleteket is adott Sári
kisasszonynak, aki megint odaállt hozzá beszélgetni, és elmondta, hogy ő bizony
vasárnap sohasem megy sehova, mert a vasárnap a csőcseléké. Igaz ugyan, hogy
ezt könnyen mondhatja az, akinek a hét minden napja vasárnap, és nehezen az, aki
a hétköznapokat kénytelen kemény munkában eltölteni. Bizony, ő is szívesen
kirándulna ilyenkor, élvezné a természetet, a jó levegőt, szabadságot, de hát nem
tehet róla, ha mégis inkább visszavonul előkelő magányosságába, semhogy a
túlzsúfolt villanyosokban tolongjon, vagy a körözött liptais nyári vendéglőkben
üdüljön. Biztosan Mikes kisasszony is egy véleményen van vele.
Szegény Lillának ezen a délelőttön nem volt semmiféle véleménye, csak
éppen egy elhatározása, mégpedig az, hogy – bárha nem hozott magával otthonról
semmi ennivalót – ma délben az ebédszünetet a varrodában fogja tölteni. Valahogy
úgy érezte, hogy nem tud többé olyan bátran Bobby szemébe nézni, mint ezidáig.
- Én majd kiheverem ezt a baklövést – vígasztalta önmagát – és ő talán
észre sem vette, hogy mit mondtam. Miért is venné magára megjegyzésemet!
Hiszen, amit én ma mondtam, az formális legénykérés volt. Mindenesetre okosabb,
ha ma délben nem mozdulok innen.
Délben nem mozdult, pedig ugyancsak korgott a gyomra. Arra is
gondolt, hogy talán megkéri az egyik varróleányt hozna neki a fűszerestől vagy a
hentestől egy kis harapnivalót. De nem volt bátorsága a leányok közül bárkit is
megkérni erre a szivességre.
 Ölbetett kezekkel bámult maga elé ezen a rövíd pihenési órán, és ha
nem vette volna ki Sári kisasszony a kezéből a szegést, hát biztosan lázasan
dolgozott volna tovább, nemcsak azért, mert akkor gyorsabban telt volna az idő,
hanem azért is, mert figyelme mégiscsak a munkára terelődött, és nem kellett volna
folyton csak Bobbyra gondolnia.
- Olyan kicsiség az, ami ma reggel történt, ahhoz a sok nagy és
életbevágó dologhoz képest, amelynek most középpontjába kerültünk, és amely
leginkább kellene, hogy izgasson – gondolta Lilla – és én most mégse tudok se
Verára, se az angolra, se az álnagymamára, sem semmire gondolni, csak rá!
Egyszerre nyílt az ajtó. A piros ruhába bujtatott libériás inas, aki az
előkelő vevőknek nyitogatta az ajtót, lépett be a műhelybe. Körülnézett és bekiál
tott a munkaterembe:
- Mikes Lilla kisasszony!
Lilla érezte, hogy a vér mind belefut az arcába. Ki keresheti itt?
- A kisasszony otthon felejtette az ebédjét, - mondta a gyerek, és egy
jókora csomagot adott át Lillának, - tessék.
- Köszönöm, - motyogta Lilla és visszament a helyére. Nem akarta,
hogy lássák, mennyire csodálkozik, pedig hát ugyancsak csodálkozott. Táskája után
nyúlt, hogy egy kis borravalót adjon a fiúnak. A gyerek legyintett:
- Már kaptam borravalót - mondotta és két ujját odanyomta sapkájához
köszönésképpen.
- Lehetséges, hogy Vera hozott ide nekem valami ennivalót – gondolta
Lilla, - hiszen úgy volt megbeszélve, hogy itt veszek magamnak szendvicseket.
Nem, ezt a csomagot, nem Vera hozta.
Hogy gondolhatta egy pillanatra is, hogy Vera gondoskodott az
ebédjéről! Hiszen olyan szűken vannak pénzzel, és ebben a csomagban a
legfinomabb csemegék sorakoznak. Talán egész havi költőpénzük sem annyi, mint
amennyibe ez az ebéd kerül. A legfinomabb pástétomok voltak, szendvicsek,
sütemények és drága gyümölcs.
- Bobby küldte - volt a bizonyosság Lillában. Látta reggel, hogy üres
kézzel jövök és tudta, hogy le kellene mennem, hogy valamit vegyek magamnak.
Drága Bobby! Én ezt a fiút romlásba viszem. Tessék, most ennyi pénzt költ reám!
Mikor fog ö annyit keresni, hogy mindezt behozza? Az a sok benzin, a két nagy
uzsonna egymásután. Most ez a csomag ...
Lilla fejét rázta, de azért a finom falatokat jóízűen ette.
Mikor a munkaidőnek vége volt, Lilla nem ment ki a többi leány után,
hanem megkérte a pirosruhás szolgagyereket, engedje őt ki a főlépcsőn. Igy egy
másik utcán át juthatott a szabadba.
Akárhogyan is küzdött egész nap magával, akárhogyan is akarta
magát egész nap meggyőzni arról, hogy az, amit ma reggel mondott
Bobbynak, sokkal jelentéktelenebb dolog, semhogy a fiú valami célzatosságot
láthatott volna benne, mégsem akart most vele találkozni.
Vera már nagyon türelmetlenül várt rá. Mint rendesen, ha idegeskedett,
vagy izgatott volt, a körmét rágta.
- Vera, - korholta Lilla – ha ez a pedáns angol meglátja a körmeidet, ki
fog belőled ábrándulni.
Vera ijedten hagyta abba a körömrágást.
- Jó, jó, - mondta – csal tréfálózzál! Különben is, megnyugtathatlak, a
körmeim teljesen épek, csak éépen a bal hüvelykujjam egy kis csücskét áldoztam
fel erre a célra. De valamit csak kell az embernek csinálni, ha ilyen nagyon izgatott.
- Kikészíthetted volna a ruhákat…
 - Megkíséreltem, de azt se tudtam. Csak ide-oda ugrálok és kapkodok,
de a munkám nem ér semmit. Amihez hozzányúlok, kiesik a kezemből. Oh, drága
Lillám, ha belémlátnál! Rettenetes, hogy milyen izgatott vagyok!
- Hát még én – gondolta Lilla, de hangosan nem mondta. Istenem, ha
Vera maga jönne azzal a határozott kéréssel, hogy ne menjenek. Hogy forduljanak
visszaerről a veszélyes útról, amíg nem késő!
De Vera nem mondta. Sőt éppen ellenkezőleg.
Könnyes szemekkel borult Lilla vállára.
- Nevess ki, ha úgy tetszik. Én úgy örülök az estének, vagyis hát
annak, hogy Edwardot látni fogom, ha azután mindjárt meg is kéne halnom!
Lilla halkan felsóhajtott.
Úgylátszik, egyenlőt éreznek ők ketten ebben a percben Verával.
Hiszen, ha belenéz a saját lelkébe, ő is tudja, milyen nehezére esett ma délben az
ebédszüneteta munkateremben tölteni, holott tudta, hogy Bobby lenn vár rá. Hát
még délután, szökve, egy másik utcán hazairamodni, mikor pedig a legszívesebben
a karjai közé repült volna. És most is: bármennyire is fél a találkozástól, kívánja,
reméli, még ha azután menten meg is kellene halnia.
- Ne sírj kérlelte nővérét. - A szemhéjad megduzzad, az orrod kipirosodik.
Különben sincs okod a sírásra. Meglátod, minden jól fog menni. Bobby nagyszerű
fiú, aki kitűnően elrendez mindent és az a nagymama valóságos főnyeremény a mi
körülményeink között.
- Bobby csakugyan jó fiú – mondta kegyesen Vera, - kár, hogy soffőr. Ha
valami úrifiú volna, ajánlanám, hogy szeress bele. Éppen az előbb gondoltam, hogy
milyen nagyszerű megjelenésű, szép ember. Szavamra, ha frakkot venne fel,
senkisem hinné róla, hogy soffőr. Ha alaposan megnézzük, talán még délcegebb is,
mint Edward.Az arca mindenesetre érdekesebb, férfiasabb.
Szerencse, hogy Lilla éppen mélyen lehajtott fejjel, a harisnyacsatjának
elrendezésével bíbelődött, és így Vera nem láthatta azt a grimaszt, amit vágott.
- No hiszen, - volt a gondolat Lilla arcára írva, - no hiszen! Még össze
meri hasonlítani azzal a színtelen angollal! És ha ezerszer is csak soffőr, mégis
külön búr minden lordnál. És különben sem fogom Verát kérdezni, hogy kibe
szerethetek bele. Az én életem a magamé, és ha nekem Bobby tetszik, hát akkor
tetszik.
De felelni nem felelt egy szót sem Vera megjegyzésére.
Vera úgylátszik nem is várta a feleletet. Gondolatai már megint a maga
ügyeinél voltak.
- Milyen szerencse, hogy még kis estélyi ruhánk is van! Ha jobban érte-
néd már a szakmát, talán azt is tudnád, hogy elég divatos-e ez a fehér organdi.
- Annyit már értek, hogy megmondhassam, miszerint a legdivatosabb. Hi-
szen egyebet sem varrunk a Suhajda-szalonban. Te nagy Isten, nem kopogtattak?
Kintről újra kopogás hallatszott.
- Itt vagyok az autóval a kisasszonyokért! - mondotta Bobby az ajtó előtt.
A két leány arca egyszerre ragyogott fel. Veráé, hogy autón mehet majd a
vacsorára, Lilláé, hogy Bobby itt van, értük jött, látni fogja. A nagy bodogságában
még a szívére is szorította a kezét. Jaj, csak el ne árulja ez a bolondos, nagy
dobogás az érzelmeit.
- Bobby - mondotta a kulcslyukon keresztül Lilla - köszönöm, hogy értünk
jött. Sajnos be sem tudom engedni, mert csak ez az egy szobánk van és most épp
öltözködünk. De majd nagyon sietünk.
- Foglaljon helyet a konyhában – toldotta meg a szót Vera, aki úgylátszik
nagyon kedves akart lenni az udavarias soffőrhöz.
 Lilla ijedten súgta:
- Vera! A konyhába küldöd?!
- Ugyan no, - súgta vissza Vera – hát
mit gondolsz, talán másutt a szalonba ültetik?
Ha idefenn meg akar várni, akkor üljön csak le a
konyhában. Egész tiszta hely az, és szállásadó-
nénk ilyenkor amúgy sincs még otthon a
mosodából.
Lilla egy pillanat alatt belebújt a fehér
organdi ruhába. Olyan volt benne, mint egy má-
jusi rózsa. Pedig még a tükör elé sem állt, hogy
magát jól szemügyre vegye. Fájt neki, hogy
Bobbynak a konyhában kell ülnie. Mikor látta,
hogy Vera egyedül is boldogul az öltözködéssel,
kiment a konyhába.
Bobby csakugyan ott ült, sötétkék
sofförsapkáját térde közé szorítva. Mikor Lilla a
konyhába jött, azonnal felállt, hogy köszöntse.
Lillának egy pillanatra úgy rémlett, mintha kezet akart volna neki csókolni, azért hát
ijedten rántotta ki ujjait Bobby kezéből.
- Ugyan Bobby, hová gondol – mondta feddően, - egy ilyen szegény
leánynak! Hiszen látja, milyen nyomorban vagyunk, hogy még csak egy szobába se
tudjuk bevezetni. De miért is jött értünk, édes Bobby? Elmentünk volna szépen
gyalog…
- Három okból is jöttem. Először, mert a kulcsárné rám parancsolt,
másodszor, mert nagyon féltem, hogy talán el sem jönnek, mivelhogy ma kétszer is
elszökött előle, harmadszor, nos megmondjam…
Lilla biztatóan nézett rá.
- Nos, harmadszor, már alig vártam, hogy viszontlássam.
- Lilla érezte, hogy elpirul, éppen ezért úgy tett, mintha füle mellett siklott
volna el a szó.
Odahúzta a kis széket amellé a konyhaszék mellé, ahol Bobbynak volt
helye.
- Tessék parancsolni, - mondotta, és ő is leült, - ugye helyes kis konyha?
Olyan volt a magas széken, fehér organdiruhájában, mint a konyhába
varázsolt királykisasszony.
- Meghiszem. Ha az ember még egy ügyes kis háziasszonyt beleképzel –
mondta Bobby, és erősen ránézett Lillára. – egy ügyes kis háziasszonyt, aki süt, főz
benne az urának, hogy mikor az a munkából fáradtan hazajön, meleg étel, és
barátságos arcocska várja.
Lilla szeme fényesen ragyogott a könnytől, mely beleszökött. De Bobby
szeme is olyan különösen fénylett.
- Az ilyen szegényes konyha is gyönyörű lehet, ha az ember boldog
benne - mondta Bobby.
Tovább nem jutottak, mert Vera libegett ki a konyhába. Rózsás arca,
aranyos szőke haja még ezerszeresen szebbnek tünt ebben a habkönnyű, fehér
ruhában.
Lilla büszkén nézett rá.
- Ugye gyönyörű? – súgta Bobbynak.
- Gyönyörű, - ismételte Bobby, de nem Verát nézte, és nem Verát
gondolta.
 Vera a pompás ruhával a régi allűröket is magára öltötte.
Kis kabátját Bobby karjára akasztotta:
- Vigye le, Bobby a kocsiba, de vigyázva, mert ez az organdi oly
könnyen gyűrődik.
Mintha egy kis mosoly surrant volna keresztűl a soffőr arcán, az az
ismerős mosoly, melyet Lilla már akkor is elfogott, mikor Verát először látta Bobby.
A fiatalember szinte haptákba állt, és úgy fogadta Vera rendelkezését.
- Parancsára, kisasszony – mondotta udavariasan – és szabad kérnem
a Lilla kisasszony kabátját is.
Lilla szeméből szemrehányó pillantás volt a felelet.
- Jól tudja Bobby, hogy egy pillanatra sem felejtem el, hogy nem a
soffőröm, hanem segítőtársam és jó barátom, - mondta ez a tekintet. – Miért alázza
meg magát? Hogy engem gyötörjön?
Kivette Bobby kezéből Vera kabátját, és nővére kezébe nyomta.
- Vidd szivecském csak egyedül!
Vera kicsit elpirult, aztán felhúzta a vállát, és megállapította:
- Lilla olyan különös!
Bobby is ellenkezett:
- És ha egy társaságbeli fiatalember viszi maguk után a kabátot? –
kérdezte csökönyösen.
- Az más – volt Lilla határozott válasza, - arra nézve lehet
megtiszteltetés a dolog, míg magának megalázó! És én nem engedem, hogy magát
megalázzák.
Vera tágranyílt szemmel nézett húgára. Most már nemcsak arra
gondolt, hogy Lilla milyen különös, hanem arra is, hogy Lilla ideges, izgatott. No, de
hát nem is csoda, ha az ember arra gondol, hogy mi minden van mögötte, és minek
megy most neki.
Pár pillanat mulva az autó feltartóztathatatlanul vitte őket előre a
Hunfalvy-villába.
 NYOLCADIK FEJEZET
Amelyben azon kell csodálkozni, hogy egy kulcsárnő milyen nagy hatalom olyan helyen, ahol az uraság
elutazott.

Bobby a villa nyitott kapuján át egészen a lépcsőház aljáig vitte a kocsit. Itt
megállt. Leugrott a volán mellöl, és maga sietett kinyitni a vendégek előtt az autó
ajtaját, holott a lépcsőház alján két, livrébe bujtatott lakáj is arra várt, hogy
szolgálatukra lehessen.
A márvány lépcsőház fényesen ki volt világítva és a bíborpiros
bársonyszőnyeg, amely felfutott az emeletre, ugyanugy beszélt ennek a
palotának gazdagságáról és ízléséről, mint a hatalmas karosgyertyatartók, a
korlát gazdag aranyozása és a mennyezet freskói. Lilla egy pillanatra
ijedten állott meg, és kérdően súgta Bobbynak:
- Szabad itt a főlépcsőn mennünk?
- Bátran, hiszen mondtam, hogy most csak az öreg méltóságos
asszony rendelkezik és ő így kivánta.
- Mégis jobb szeretnék a melléklépcsőn
menni – csökönyösködött Lilla, és éber
szemmel rögtön azt is látta, hogy Sándor soffőr
került elő valahonnan, hogy elfoglalja Bobby
helyét a volán mellett, és hogy a kocsit lassú
tempóban elvezesse a lépcsőház aljából.
- Bátran jöhet erre – biztatta Bobby, -
igérem, hogy egy teremtett lélekkel sem fog
találkozni. Hogy is lehet egy leány olyan
bátortalan, mint maga?
- Ez mind azért van, mert túl bátor
voltam - vallotta be Lilla őszintén- olyan bátor,
hogy nem csoda, ha megjött rá a visszahatás.
Vera is ott állt a lépcső alján és kezét
szívére szorította.
- Olyan, mint egy álom – suttogta.
Bobby intett a lakájoknak:
- Majd én felkísérem a hölgyeket!
A szolgák tisztelettudóan hajoltak meg, és Lilla megint csak úgy
látta, hogy nem nekik, hanem Bobbynak, azután nesztelenül elvonultak.
- Ez azért van - gondolta, - mert egy kulcsárnő egy ilyen nagy
házban mégicsak számottevő személyiség, és Bobby elmondta, hogy az
öreg néni őt mennyire szereti. Ezek után nem is csoda, ha a szolgák is ilyen
tisztelettel vannak irányába.
 A soffőr ment fel előttük a lépcsőn, a leányok nesztelen léptekkel
utána. Mikor felértek az első emeletre, melynek körfolyosóján
bársonypamlagok húzódtak végig, kinyílt az egyik gazdagon aranyozott
szárnyas ajtó, és egy öreg inas lépett ki rajta, - aztán kitárta előttük az ajtót.
Meghajolt a vendégek előtt, és odaszólt a soffőrnek:
- Erre vezesd a hölgyeket, Bobbykám!
Lillának kő esett le a szívéről. Nem tudta miért, de olyan sokszor
kellett arra gondolnia, hogy Bobbyval valami nincs rendben, hogy Bobby, ha
ezerszer is soffőrruhában jár, kocsit vezet, olajtól maszatos, mégsem igazi
soffőr. Mindig megijedt, ha látta, hogy a forgalmi rendőr szalutál neki, vagy a
svábhegyi pincérek köszöntik, hogy a lakájok hajlonganak előtte. Most, hogy
ez az öreg inas így letegezte Bobbyt, megnyugvás szállt a szívébe. Tudta,
hogy képzelete vitte el megint a rózsaszínű fellegek világába, melyek elfődik
előtte mindig a valót. Persze, hogy Bobby soffőr! Fizetett személyzete ennek
a gazdag háznak, akit az öregebb cselédek tegeznek.
Lilla, mielőtt beléptek volna a
szobába, a fiatal ember karjára tette a karját.
- Bobby - suttogta kérőn - én nem
akarom, hogy miattunk több bolondság
történjen. Én nem akarom, hogy a kulcsárné
valami mulasztást kövessen el kenyéradó
gazdáíval szemben és minket itt, a parádés
szobában fogadjon. Hátha váratlanul haza-
jön az uraság, és akkor még az állását is
elvesztheti az a kedves öreg néni. Maga itt a
főlépcsőn vezetett fel minket, és én ismerem az
ilyen házak berendezé-sét, innen csak a
legszebb szobákba, a fogadó szobákba nyílhat a
bejárás. Könyörgöm Bobby, menjen be hozzá,
és mondja meg ezt neki.
Verának is ugyanez lehetett a
véleménye, mert némán bólogatott.
De Bobby hangosan felkacagott.
- Hát van fogalmuk, milyen biztosan ül
az a kulcsárné itt, ebben az állásban? Szavamra,
ha felgyújtaná maga fölött a házat, akkor se tenne
neki senki szemrehányást, olyan persona grata, úgy bizony!
Az öreg inas is mosolygott a nagy szárnyas ajtó előtt. Bobby elöl
lépkedett, sapkáját szerényen fogta kezei között, a lányok izgatottan mentek a
nyomában. Már az ajtóban gyökeret vert a lábuk.
De nagy zavaruk csak egy pillanatig tarthatott, mert az egyik belső
szobából friss léptű, fürge öregasszony sietett elibük. Sötétszürke
selyemruha volt rajta, ugyanolyan színű, mint a haja. Ez az ősz haj
rendkívül fiatalos arcot keretezett, élénk szürke szemekkel és mosolyra
hajló szájjal. Olyan volt ez az egész jelenség, mint amilyet miniatűrképeken
szoktak látni. Roppant finom és előkelő. Olyan arccal, amelyet az idő nem
tud kikezdeni és amely szép marad a vonások nemességében.
- Oh, Bobby, de későn jöttetek! - mondta szemrehányóan - már
olyan nehezen vártam a kis lányokat.
Először Lilla felé fordult:
 - Ez hát Lilla - mondotta és magához vonta a lánykát. - Ilyennek
képzeltem! Csókoljon meg, gyermekem!
Lilla majd térdre omlott előtte, úgy meghatódott az öreg asszony
előkelő szépségétől és kedvességétől. De az magához vonta, és megcsókolta
jobbról-balról.
Aztán Verát vonta magához.
- Egy cseppet sem csodálom, hogy az angol első látásra
beleszeretett - mondotta Bobby felé - gyönyörű szőke gyermek. No és most
üljenek le ide mellém és csináljuk meg a haditervet.
Bobbyra nézett, és bár az arca csupa mosoly volt, szigorúan
mondta:
- Te most mehetsz!
Bobby kétségbeesetten, könyörgőn nézett rá, de szólni nem szólt
egy szót sem.
- No jó, könyörüljünk meg rajta, - mondotta vígan. - Hiszen
segítségünkre van. Egy kicsit ő is értelmi szerzője ennek a sok
csalafintaságnak. No nem?
Lilla halkan mondta:
- Bobbynál nincs jobb fiú a világon.
- Hiszen jónak jó - mondta az öreg néni és megint vígan nevetett
- no de most ne Bobbyról beszéljünk, arra ráérünk később. Most először a
magunk dolgát kell elvégezni. Szóval én vagyok a nagymama. Ez a,
szerepem. Maguk a kis unokák. Nem is bánnám, ha csakugyan azok
lennének. Mindig vágytam ilyen helyes kis lányunokák után. A fiúk
szörnyűek! Hogy miket ki nem találnak, és hogy miket keresztül nem
visznek!
Ránézett Bobbyra és nevetett.
- Különben magam is roppant mulatságosnak tartom az egész
dolgot. Beugrattunk egy angolt! Úgy kell neki, ha hozományra vadászik,
megérdemli, hogy póruljárjon.
Vera az angolját védte, Lilla meg Verát.
- Szegény Edward talán nem is gondol a pénzre!
- És ha Verába beleszeret, és feleségül veszi, nem járhat pórul,
még ha ezerszer szegény lány is!
- Az bizonyos, de hát nem is úgy gondoltam! Különben Vera
nem is lesz szegény – mondta az öreg hölgy…
- Nagymama! – hangzott az intő szó.
- Hát persze, hogy nem szegény az, aki ilyen szép és ilyen
fiatal. Tudják, kislányok, én kinn nevelődtem Angliában, és ismerem
ezeket az angolokat! Nagyon derék, becsületes emberek, akik azt hiszik
magukról, hogy csalhatatlanok. Sok vitám volt velük mindig, és most
egyenesen örülök, hogy egy kis borsot tudok törni az orruk alá. Egy kicsit
félrevezetni őket, külön mulatság.
De Vera nem találta annak:
Oh, tessék elhinni, én olyan csüggedt vagyok! Úgy szeretnék a
föld alá süllyedni, hogy mindebbe belementem. Mert én semmi bánatot
sem szeretnék okozni Sir Edwardnak. Aztán meg, borzadok a gondolattól
is, hogy túlságosan veszélyes a játék. Hátha megharagszik…
- No, arra én kíváncsi vagyok - -mondotta a nagymama
harciasan, és közben folyton Lilla kezét cirógatta. – Itt nem lehet semmi
baj, kislányom. Legföljebb, kiszúrjuk a szemét, egy kis hozománnyal.
 A lányok nem értették, hogy mire céloz ezzel, és Bobby se a
szavát figyelte, hanem folyton csak a nagymama kezét nézte rosszallólag,
amely Lilla kezét simogatta.
Végre elértette az öregasszony, mit akar a fiú:
- Szavamra, féltékeny. No hát, hogy ez a gyerek milyen
bolond! Talán még a kezét sem szabad megfognom ennek a kislánynak.
Hát a nagymamája vagyok, igen, vagy nem?
De azért eleresztette Lilla kezét, csak éppen a jóságos
szemével becézgette.
- Nagymama - suttogta Lilla elérzékenyedve - de édes kimon-
dani ezt a szót! Ha akármilyen baj is lesz ebből a dologból, én most már
semmit sem bánok. Inkább még vezekelek is, de úgy örülök, úgy örülök,
hogy megismertem ezt a drága, szépséges, jó nagymamát!
Lehajolt az öreg hölgy kezére és megcsókolta.
Bobby ott állt a szék mögött, éls meghatódott ezen a jeleneten.
- Ugye, édes nagymama, akárhogyan is sül el ez a dolog, mi
most már mindig jó barátok maradunk? Mert én sohasem fogom elfelejteni
sem magának, sem Bobbynak, hogy így segíteni akar rajtunk. És ha
ráérek, és ha megengedi, a varrodából majd mindig ideszaladok. És
segítek a nagymamának a ház körül, mert egy ilyen kulcsárnőnek ekkora
háztartásban mégis csak rengeteg dolga lehet.
- Ez a beszéd – mondta a nagymama -ezt az ajánlatot
elfogadom.
- De nem fog haragudni az uraság? – kérdezte Lilla szorongva.
Úgy örült, hogy hontalanságuk után belekerül egy családba, és úgy félt
minden veszélytől, mely azt környékezheti.
- Nézd, fiam – mondta a nagymama és Lilla szíve megdobogott
a megtisztelő tegezésre, - nézd, fiam, nekem most már semmiféle állás
nem fontos. Ha az ember olyan öreg lesz, mint én, akkor már csak
szeretet után vágyik…
Az ajtó nyílt:
- Sir Edward Hyams - mondta a lakáj és bebocsátotta a
vendéget.
- Bobby, menj, - mondta gyorsan a nagymama és mintha egy
kis csúfondáros mosoly játszott volna a szája körül.
Lilla nem azt az ajtót nézte, ahol a vendég belépett, hanem
amelyen át Bobby kisurrant a szobából.
És egy halk sóhajtás hagyta el ajkát. A nagymama úgylátszik
meghallhatta, mert gyengéden cirógatott végig Lilla arcán. Addigra már
odalépett elibük a vendég.
- Nagymama - mondta Vera és ajka úgy remegett, hogy a szót is
alig tudta kimondani - nagymama engedje meg, hogy bemutassam Sir
Edward Hyamsot. Ő az, akivel véletlenül megismerkedtem és aki
tiszteletét óhajtotta tenni nálunk.
- Valóban - mondta Sir Edward - nem volt más óhajtásom,
minthogy önnel találkozzam, asszo nyom. Most, hogy a nagymamát
látom, egy cseppet sem csodálkozom, hogy az unokái olyan rokonszen-
vesek . . .
A nagymama nevetett:
- Pedig hát csodálkozhatna, mert a lánykák fogadott unokáim.
Az angol egy kicsit hebegett.
 - Oh, érdekes . . . Mikor méltóságos asszonyomat megláttam, szinte
bámulatosnak találtam a hasonlatosságot Vera kisasszony és ön között. Ön
szakasztott ilyen lehetett ...
- Félig sem voltam ilyen szép.
A beszéd rendes mederbe terelődött. Vera nagy boldogan hallgatta
az ő angolját, aki egy pillanatra sem vette le róla a szemét, a nagymama
viszont Lillában gyönyörködött. Nézte ezt a hallgatag leányt, és remélte, hogy
az ő lelke is elkalandozik ahhoz, aki neki, a nagymamának, legkedvesebbje a
világon.
Nemsokára jelentették, hogy a vacsora tálalva van. Hosszú sor
szobán mentek keresztül, amíg el jutottak az ebédlőig.
- Tulajdonképpen úgy illett volna, hogy ma délben idejöjjek,
tisztelgési látogatásra, mielőtt ezt szíves vacsorameghívást elfogadom. De,
tetszik tudni, idegen országokban, idegenek a szokások, és én bizony
gondolkodás nélkül alkalmazkodtam.
Verának, aki mellettte ült, még odasúgta:
- És méghozzá milyen boldogan!
- Micsoda pompás vacsorát szolgáltak föl, és hány inas
sürgölődött, forgolódott az asztal körül! Lillának volt oka csodálkozni azon,
hogy ebben a házban milyen vakmerő a személyzet. A soffőr, aki gazdái
autójával minden izgalom nélkül rendelkezik és a kulcsárnö, aki a legszebb
szobákban szolgáltatja fel a vacsorát a saját vendégeinek! Milyen lehet itt az
uraság? Vagy nagyon nemtörődöm, vagy pedig olyan, aki többet van távol,
mint helyben, és aki csak éppen azt akarja, hogy otthona ne álljon üresen. Egy
bizonyos, hogy mérhetetlenül gazdag, minden, amit itt tapasztalt, arra vall.
- Csak éppen csipegetett az ételből, mert folyton arra gondolt, hogy
érdemtelenül ül itt e mellett a gazdagon megrakott asztal mellett, és Bobbyra
is kellett gondolnia, aki most valamelyik cselédszobában fogyasztja el a
vacsoráját.
- Tekintete Verára esett, aki kényeskedve szedegette a
csemegeszőlőt. Persze ez a Sir Edward talán azonnal sarkon fordulna és
elmenne, ha egy soffőrt ültetnének melléje. No de nem lesz ez mindig úgy,
majd jön ő a nagymamához máskor is és akkor bizony ...
A feketekávét a dohányzóban szolgálták fel. Kékes fényben úszó
török szoba volt ez a dohányzó, alacsony kerevetekkel, párnákkal,
karosszékekkel. Sir Edward el volt bűvölve tőle, mint mindentől, amit ebben a
házban látott.
A nagymama tapintatosan magukra hagyta őket egy sarokban, mig ő
Lillával a nagy pamlagon foglalt helyet.
- Azt hiszem, itt már nincs is rám szükség - mondotta súgva és
magyarul Lillának - Sir Edward szemmelláthatóan szerelmes Verába.
- Gondolja néni? - súgta vissza örömmel Lilla.
- Ha mégegyszer azt mondod nekem, hogy néni, akkor menten
megharagszom - szólt a nagymama és végigcirógatott Lilla fején - látod én már
nem is látok benned mást, mint a kis unokámat. Ha férjhez adjuk Verát, menten
feléd fordul majd minden figyelmem. Neked is keresünk valamilyen jóravaló,
gazdag férjet.
Lilla fejét rázta.
- Nekem nem, nagymama! Én. . . én . . . nem megyek férjhez!
- No hiszen! Ilyet ne is mondj, mert kitagadlak, még mielőtt örökbe
 fogadtalak volna! Még hogy nem mész férjhez!
- Inkább! Ha az nem vesz el, akit én szeretek!
- Ej, no mit hallok! Talán bizony már te is szerelmes vagy! No nézzék
csak, ezek a kislányok... Aztán te is biztosan ilyen nagy úrra vetetted ki a hálódat?
Lilla fejét rázta.
- Nagymama persze nem értheti ezeket a dolgokat. Olyan messze vannak
időben mögötte. De amikor az ember olyan fiatal, mint én, bizony másképpen
gondolkozik. Én nem félek a szegénységtől. Hiszen most is nyakig úszom
benne és lám, milyen boldog vagyok!
Odaborult a nagymamához.
- Tetszik látni, még egy édes nagymamám is van! És ez olyan jó!
Ha megmaradtam volna gazdag leánynak, hát nem érezhetném azt, amit
most érzek! Nagymama, drága, szabad bizalommal lennem?
- Megtisztelsz vele, kislány! Lilla arca lángba borult.
- Bobby is így szokott szólítani. Nagymama, én Bobbyt szeretem!
A nagymama csodálkozva csapta össze a kezét:
- Bobbyt! Nem tréfa ez?
Lilla szeme csupa könny volt.
- Úgy szégyelem, hogy kiszaladt a számon ez az őszinte vallomás,
de valakinek meg kellett mondanom.
A nagymama még mindig nem győzött eléggé csodálkozni.
- Lehetetlen! Bobbyt! Te, az ilyen finom kisasszony! Hiszen a
nővéred, ha a szemem nem csal, valóságos lordnak lesz a felesége, te meg
egy egyszerű soffört szeretsz?
Lilla megsértődött.
- Lehet, hogy egyszerű sofför - mondotta - de nagyszerű ember!
Különben, ne tessék kinevetni és ne tessék azzal csúfolni, amivel otthon
csúfoltak, már tudniillik, hogy mindent holmi rózsaszínű ködön keresztül
látok, de ez a Bobby még csak nem is közönséges sofför. Én legalább nem
annak látom.
- Oh, talán megtudtál róla valamit? - mondta a nagymama és arcán
ott látszott az élénk érdeklődés.
- Tudni semmit sem tudok róla, csak azt, amit már mondtam, hogy
aranyszívű, jókedélyü fiú. De hát szokott dolog az, hogy egy sofför így tud-
jon idegen nyelveket, mint ez a Bobby? Hiszen az is kisült róla, hogy érett-
ségizett! Multkor a zsebéből kikandikált egy kis füzet, akár hiszi nagymama,
akár nem, de Ovidius volt!
- No de ilyet! - álmélkodott az öreg asszony.
- És aztán ez a modor, ez a viselkedés! Ilyet nem tanul az ember a
volán mellett. Nagymama! Ez egy jó házbból való úri fiú, akit csak a
kényszerűség vitt erre a pályára.
- Lehet, leánykám - mondotta a nagymama.
- Sofför. Rendben van. De az ember nem a hivatást, hanem őt
magát szereti. Mi volt a nagymama férje?
A nagymamának nem jutott hir telen más az eszébe, mint a való
igazság.
- Földbirtokos - mondotta.
- És a nagymama azt szerette benne, hogy földbirtokos?
- Ugyan no! Ha valamit nem szerettem, hát éppen a hivatását.
Képzeld, mindig a birtokon kellett kuksolnom, holott annyira vágytam a
városba, a nagyvilági életbe. De az uramat nagyon szerettem és ő érte a
legnagyobb áldozatokat is meghoztam volna!
- No látja, nagymama - mondta Lilla győzedelmesen - nagymama
nem szerette a férje hivatását, de én még csak nem is utálom a sofförséget.
Sőt nagyon szeretem, magam is tudok kocsit vezetni.
- Mit nem mondasz!
- Bizony! Durva ember nem való sofförnek. A géphez is szeretet
kell, de még ahhoz a röghöz is, amely fölött átszáguldunk, nem beszélve minden
élőlényről, mely az ember útját keresztezi.
- Csodálatos lány vagy, Lillácska - mondta a nagymama és
annyi szeretet volt szavában, hogy Lilla megint meghatódott rajta.
Felriadtak. Sir Edward ott állt szorosan Vera mellett. Mind a
kettőjük arcát a boldogság tüze égette.
- Asszonyom, - fordult Sir Edward a nagymamához - tudom, hogy
szerénytelen voltam és túlon-túl igénybe vettem vendégszeretetüket. Most
megyek, de ha megengedi, holnap délben tiszteletemet szeretném tenni.
Vera kérőn kulcsolta össze kezét, és úgy nézett a
nagymamára.
- Csak még ezt az egyet tedd meg értem! - könyörgött a tekintete.
Nagymama biztatóan mosolygott feléje. A szeme azt mondta:
- Hiszen ezért a holnapért van az egész komédia.
Hangosan pedig így szólt:
- Nagy megtiszteltetés lesz számunkra.
Azután csengetett. A belépő inasnak megadta a rendelkezést:
- Sándor, vigye haza a lordot a szállodájába!
Lilla ott állt a nagymama mellett és titokban megszorította a
kezét. Milyen drága is ez a nagymama, hogy nem Bobbyt küldi most ki az
éjszakába.
- Persze, most azt hiszzed, hogy Bobby titeket visz haza, -
nevetett a nagymama - de itt a nagy tévedés! Mert ti haza sem mentek. A
vendégszobában vettettem nektek ágyat. Ma éjszakára a nagymama kis
unokái maradtok.
Hagyta, hogy Vera egyedül kisérje ki az angolt, ő maga pedig,
már indult is Lillával a vendégszoba felé.
- Tessék, ez a hálóhelyetek. A világoskék paplan a tied
szívecském, a rózsaszín Veráé. A fürdőszobába ez az ajtó vezet. Úgy és
most térj szépen nyugovóra. Akár délig is aludhatsz, mert holnap ünnep
van és a Suhajda-szalonban amúgy sem varrnak. Fehérnemű és
ruhanemű ezekben a szekrényekben van elkészítve számotokra.
- Nagymama, - mondta Lilla és torkát fojtogatta valami - hát
lehetséges az ilyesmi! Ilyet az ember még álmodni sem tud! Miért van
mindez? Kérem, nagymama, rázzon meg egy kicsit! Én nem birom
másképpen elképzelni, minthogy az én rózsaszínű fellegeim veszik el a
szemem világát.
- Kis csacsikám, nincs ebben semmi valószínűtlenség! Tudtam,
hogy jönni fogtok, és készültem reá. Az olyan, magamfajta öregasszonynak
már olyan kevés örömet tartogat az élet és az, ami tiveletek ebbe a házba
költözött, számomra a legnagyobb boldogság! Még annál is nagyobb, mint
amit valaha is remélhettem. Úgy, most már aztán itt van Vera is és
magatokra hagylak benneteket. Nem vagyok ám hozzászokva az ilyen késői
lefekvéshez és félek, hogy ma egyáltalában nem fogom tudni be hunyni a
szememet.
Bárha már kifelé tartott, még Vera hálálkodását is el kellett
fogadnia.
Vera arca csak úgy lángolt az izgalomtól.
- Kérdezte, hogy rokonszenvesnek találom-e, hogy tudnám-e érte
itthagyni hazámat, enyéimet - mesélte. - Magam sem tudom, mit dadogtam
rá feleletül. Hiába nem tudok vele olyan elfogulatlan lenni, mint kellene.
Örökké bánt, hogy rosszul látja a helyzetemet. De ő nem törődött
zavarommal és azt mondta, hogy holnap eljön nagymamához. Mi lesz
holnap? Mi lesz holnap? -sopánkodott.
- Leánykérés - felelte nyugodtan nagymama és ez egy okkal több,
hogy nyugovóra térjetek. Holnap frissnek, jókedvűnek kell lennetek,
olyanoknak, mint ahogy az boldog menyasszonyok'hoz illik.
Megcsókolta Verát, aztán Lillát, és kisietett a szobából.
- Lilla, - suttogta Vera - én azt hiszem, kezdek úgy gondolkozni,
mint te! Itt a rózsaszínű fellegek keringenek! Istenkém, csak ne változzanak
fekete viharfelhőkké, amelynek zivatara elmossa majd minden
boldogságomat.
 KILENCEDIK FEJEZET
Amelyben bizony sok minden jut 11apvilágra.

Akármilyen lágy pihenés esett a fInom pehelypaplan alatt, a

halványkék selyempárnákon, Lilla nem tudott aludni. Tudta, érezte, hogy itt
valami nincsen rendjén és szeretett volna rájönni a dolgok nyitjára. Szentűl
hitt jó emberekben, önzetlen idealistákban, de az a kedvesség, amellyel őket
ebben az idegen házban fogadták, az mégsem volt előtte teljesen érthető.
- Bobby azt mondta, hogy a nagymama nagy tréfakedvelö, -
gondolta át újra és újra a dolgot. - Tényleg aranyos, vígkedélyű asszony ez
az öreg hölgy, akihez bajosan illik a kulcsárné tisztség. Inkább hercegnőnek
nézném. No, de akármilyen kedélyes, akármennyire érti a tréfát, és segít
szívesen fiatalokon, ez már mégis egy kis túlzás, hogy nemcsak vállalja a mi
nagymamánk szerepét, hanem még itt is tart magánál, felruház és elhalmoz
a világ minden kedvességével.
Átnézett Vera ágyára és látta a halvány villanylámpa fényénél,
hogy Vera alszik. Alszik édesdeden. A boldogság még gyönyörűbbé tette
arcát. Óh, igen! Most már Lilla is bízvást reménykedett abban, hogy Vera
jövőjét megalapozta. Sir Edward este oly sokszor elárulta szándékát. Egész
bizonyos, a nagymamának igaza lesz. Holnap délben lánykérőbe jön.
No és akkor aztán majd csak kimásznak a hazugságoknak ebből a
hínárából. Talán a nagymama és Bobby még hozzásegítenek az esküvőhöz
is, aztán Vera megy Londonba. Odaát a csatornán túl már senki sem fog
utánuk érdeklődni és életük beleterelődik végre a rendes mederbe.
Maga sem tudta, miért olyan nehéz a szíve. Hiszen minden úgy
történt, ahogyan ő akarta. A legszebb álom vált valóra. Vera odakerült,
ahová illik, és még azonfelül az a szeréncséje is, hogy meg szerette Sir
Edwardot és szívesen hagyja itt érte a régi hazát, testvérét ...
- Bizonyára azt akarja majd, hogy vele menjek, - gondolta Lilla és
érezte a forró könnyet, mely szívéből szivárgott egyenesen a szemébe, - de én
nem tudok innen elmenni, én nem tudok…
Hirtelen eszébe jutott, hogy nem köszönte meg Bobbynak az ebédet,
amit felküldött neki a varrodába. Az első érzése az volt, hogy a mulasztottakat
pótolni kell. Fel akart kelni, hogy Bobbyt megkeresse. De aztán eszébe jutott a
késő esti óra, és az, hogy ebben az idegen házban ba josan tudna rá akadni.
Majd reggel, ha találkozik vele valahol.
Nyomasztó az ilyen nagy ház éjszakai csöndje! Csak legalább
zajonganának valahol, hogy eltereljék a gondolatát, és nem kellene azon
tépelődnie folyton, hogy minden, amit tesz és mond, az helytelen. Miért is
önötte ki szívét a nagymama előtt! Miért kellett legbelsőbb érzelmeiről vele
beszélni, mikor eddig olyan nagyszerűen őrizte titkát, úgy, hogy Vera se
sejtette. Az öregasszonyok fecsegők, Biztosan rögtön visszamesél majd
mindent Bobbynak. És akkor újra röstelkedhetik, csakúgy, mint tegnap mikor
szintén elárulta magát Bobby előtt. Oh, Bobbynak nem lehet a dolog
meglepetés! Bobby minden tudhat! De hatud, akkor miért nem nyilatkozik.
Hiszen minden szava, amit hozzá intéz, szinte bíztatás!
Egyszerre úgy érezte, mintha jeges kéz nyúlna a s zívéhez.
- Hátha nem szeret, - gondolta - hátha mást szeret? Soha még egy
pillanatra sem áltatott azzal, hogy kedves vagyok neki. Most, hogy vissza
gondolok minden szavára, látom csak, milyen tartózkodó volt állandóan velem
szemben.
Mélyen elpirult erre a gondolatra, de aztán vigasztalni kezdte
magát.
- Nem igaz, - mondotta - igenis, hogy szeret. Minden cselekedete
arra vall. Gonosz volnék, ha ezt észre nem venném! Csupa kedvesség hozzám
és csupa áldozatkészség! Igaz, szerelemről sohasem beszélt velem, de biztosan
ezt is csak azért, mert arra gondol, hogy Mikesl Lilla vagyok, egy előkelő
gentrykisasszony, aki talán sohasem tudna abba beletörődni, hogy soffőrné
legyen.
- Oh, de csacsi, csacsi ez a Bobby, - gondolta Lilla, és boldog mosoly
suhant át arcán, - oh, de csacsi! De ha így folytatja, kénytelen leszek úgy csinálni,
mint a modern amerikai lányok, nyíltan beszélni vele, és ha másként nem megy,
megkérni a kezét.
Ez olyan tréfás gondolat volt, hogy kuncogva bújt a paplan mögé, és
mintha megtalálta volna lelke megnyugvását, hamarosan el is aludt.
Reggel arra ébredt, hogy Vera az ágya szélén ül. Ugyanúgy, mint
azon a reggelen, mikor a hónapos szobában legelőször felébredtek. De milyen
más volt most Vera! Nemcsak kűlsőleg, mivel hogy a rózsaszínű selyempyjama
olyan pompásan illett neki, hanem belsőleg is! Csak úgy ömlött róla a jókedv, és
a bizakodás!
- Lillám, ha meggondolom, mit köszönhetek neked! – mondotta. –
Biztosan nem volt még embernek okosabb hugocskája, mint nekem! Lillám,
ha minden úgy lesz, ahogy én azt most biztosan remélem, akkor meglátod,
milyen hálás leszek én neked!
- Ugyan, Vera! Egy testvérnek! Hiszen, ha neked jót tettem, akkor
már busásan meghálált a sors!
- Nem úgy van az, - mondta Vera, - akkor aztán mindennek
egészen másnak kell lenni! Bizony nem engedlek többé varrodába.
Mindenem, amim lesz, híven megosztom veled. És a nagymamát én
adoptálom. Nem lesz többé senki kulcsárnője. Bobbyt pedig kiviszem
Londonba soffőrömnek, és kétszer annyi fizetést adok neki, mint amennyit
ezek a Hunfalvyak adnak neki.
A fürdőt elkészítették számukra, a reggelit ezüsttálcákon
szervírozták. Még senkit sem láttak a házbeliek közül, holott már 11 óra is
elmúlt. A szolgaszemélyzet nagyon udvarias volt, de éppen csak hogy rövíd
igennel vagy nemmel felelt kérdéseikre. A lányok nem győztek csodálkozini,
hogy minden, amit kaptak, milyen nagyszerűen illik nekik. A helyes kis
délelőtti ruhácska és a puha kesztyűbőr cipő!
- Itt valami mégsincs rendjén, - mondta Lilla fejcsóválva, és
aggodalmaskodón.
- Mintha mese volna ...- szólt boldog mosollyal Vera, - A szürke
kis Hamupipőkékből királykisasszonyok lettek... De mi az, Lilla! Szerepet
cseréltünk! Miért vagy olyan csüggedt? Mikor én tele vagyok bizakodással!
- Ami itt velünk történik, már túlmegy minden határon! Pedig hát
tudod, hogy én ugyancsak sokat elbírok. A jóból, no meg a
reménykedésből is! De nem tehetek róla, ebben az esetben aggályaim vannak!
Valami előérzet azt mondja nekem, hogy itt valami nincs rendjén.
Az inas gyönyörű csokrot hozott be Verának. Sir Edward küldte.
Egy névjegy volt hozzá mellékelve.
A névjegyen ez állt:
«Úgy érzem, ma életem legboldogabb napjára virradtam, drága Vera!
Addig is, míg személyesen beszélhetünk, fogadja virágaimat szeretettel.
Kézcsókkal Edward».
Vera arca csupa ragyogás volt:
- És még azt mered mondani, hogy valami nincs rendjén! Hogy
mehetne még rendesebben a dolog, mint így, hogy Edwardtól ilyen reggeli
üdvözletet kapok!
- Miért nem hivat a nagymama? Miért nem reggelizhetünk vele?
Miért nem mond semmit ez a cselédség? Miért nem jelentke-zett még
Bobby? - aggodalmaskodott Lilla.
Vera nevetett. Ő már egész biztos volt a dolgában.
- Úgy látszik, szerepet cseréltünk. A rózsaszínű fellegek most
felettem keringenek! Óh, Lillám, majd ha egyszer te is szerelmes leszel,
jobban meg fogsz mindent érteni. A szerelem olyan erőt ád az embernek,
olyan bizodalmat. Én semmi feltűnőt nem találok abban, amin te megütközöl.
A nagymama öreg asszony, talán délig se kel fel. Bobby mossa lenn a
garageban az autóját, vagy talán beküldték a városba. A reggelit a mi
kényelmünkre szervírozták ide a szobába, és a cselédség azért nem
beszélget, mert jól nevel t, fegyelmezett cselédség, mely csak udvariasan,
kérdésekre felel.
Egy félóra mulva megjelent az egyik inas az ajtóban és a zöld
szalónba kérte a kisasszonyokat.
- Sir Edward Hyams van itt, és tiszteletét akarja tenni -
mondotta.
Vera boldogan ugrott fel helyéből. Lilla látható izgalommal követte.
- Csak most sikerüljön minden! - fohászkodott.
A zöld szalónban már ott volt a nagymama. Nappal talán még
szebb volt és előkelőbb külsejű, mint az előző estén. Lilla csak úgy repdesett
feléje, és boldogan érezte az öregasszony gyengéd csókját arcán. Nem,
nem, a nagymamától nincs mit tartani, a nagymama kedves és jó, és
biztosan továbbra se vonja meg tőlük támogatását ...
 Sir Edward néhány lépést tett Vera
felé. Csodálatos elérzékenyedés volt az arcán.
- A nagymama úgy kívánta, - kezdte
beszédét, - hogy mondaniva-lómat maguk előtt is
elmondjam, mielőtt ő érdemleges választ ad
kérésemre. De hát, ugye Verácska, nem titok a
dolog! Ugye tudta, miért kívántam ma délelőtt
tiszteletemet tenni a nagymamánál? Remélem,
hogy Verácska is jó szívvel van irántam, és ha
szépen megkérem, feleségül jön hozzám. Igérem,
hogy jó férje leszek, hogy mindig méltányolni
fogom az áldozatot, amit érettem hoz, már
tudniillik azt, hogy érettem itthagy hazát,
családot. Jövőjére csak bíztató igéretet
tehetek. Független ember vagyok, és gazdag.
És most Verácska, hogy mindezt tudja,
mondja meg a nagymamának, hogy eljön
velem, és hogy szívesen lesz Lady Edward
Hyams.
Mintha kő esett volna le a lányok szívéről!
Végre, végre kimondták a nagy szót! Végre itt volt a pillanat,
amikor bártran mondhatták, hogy győztek! A küzdelem, amit folytattak és
amelyhez olyan kíméletlen eszközöket használtak, nem volt sikertelen.
Vera kezét megkérték. Vera férjhez megy. Úgy, ahogy akart. Gazdagon,
előkelően.
Oh, hogy dobogott mind a kettőjük szíve a nagy izgalomban!
Végre is Vera volt az, aki meg tudott szólalni, hogy Edward kérdésére
megadja a feleletet:
- Köszönöm, - suttogta elérzékenyedve - köszönöm minden
igéretét, amit a jövőre tett nekem. Én teljes bizalommal megyek el akár a
világ végére is. És boldogan lennék a felesége. De valamit meg kell
mondanom . . .
Sir Edward odalépett hozzá, hogy megölelje. De ekkor valami
váratlan dolog történt. A nagymama gyengéden hátratolta az angolt, és
komolyan mondta:
- Az én igéretemet még nem bírja! Szerelmének, úgylátszik még
egy kemény próbát kell kiállnia. Szentűl meg van győződve, hogy szereti
Verát?
Mindenkinek mitha gyökeret vert volna a lába a nagy rémülettől!
Mit akarhat a nagymama? Miért akadékos-kodik az utolsó pillanatban?
Mit kérdez? Miért szab feltételeket? Hiszen az ő sze-repe csak az lett
volna, hogy beleegye-zését adja ehhez a házassághoz!
- Azt hiszem, ez nem szenved kétséget – mondta Sir Edward
elsápadva.
- Ha csakugyan úgy szereti Verát, ahogy hiszi, akkor
áthidalható lesz az a nagy szakadék, amely kettőjüket elválasztja. –
folytatta a nagymama, nem törődve Sir Edward látható nagy izgalmával
és azzal a halk, rémült sikollyal, mely Vera ajkát elhagyta. – Sajnálattal be
kell vallani önnek uram, hogy ön rá van szedve, félre van vezetve. Ön
egyszerűen egy szélhámos társaság kelepcéjébe került.
 Ennél többet Vera már nem tudott meghallgatni, szinte ájultan
dűlt Lilla karjai közé, aki maga is holtsápadtra vált arccal hallgatta ezt a
leleplezést.
- Asszonyom, - dadogta az angol – mit jelentsen mindez?
Miért visz engem a kínpadra, és miért gyötri Verát?
- Mert úgy gondolom, hogy kötelességem az igazat
megmondani! Ezek a kisasszonyok becsapták önt. Az autó, amelyben
utaztatták, nem az övék, a ruha, amelyik rajtuk van, ugyanúgy idegen
tulajdon. Vera nem gazdag. Elvesztette vagyonát és gépírónőnek készül,
Lilla varrodába jár. Koldusszegények mind a ketten, és hónapos
szobában laknak.
- És ha mindezt tudta, - dadogta az angol – akkor miért vállalta a
nagymama szerepét? Mi oka volt rá, hogy pártfogolja ezt a szélhámos-ságot:
- Erre, ebben a pillanatban engedje el nekem a feleletet.
Vera halkan zokogott az egyik dívány sarkában, míg Lilla
összeszorított ajkakkal állt mozdulatlanul.
Ezt súgta hát előérzete! Ezért volt olyan izgatott ma reggel! Ime, saját
szemével kell látnia, hogyan dűl romba mindaz, amit biztos kézzel felépített. Talán
mégis csak a jó Isten akarata az, hogy ilyen súlyosan bűnhődjenek meg hibáikért!
Mert ami igaz, igaz, ők csaltak! Félre akartak valakit vezetni. egy jóhiszemű embert,
aki teljes bizodalommal volt irányukban. De a nagymama mindent tudott, miért nem
tartotta őket vissza az utolsó lépéstől? Miért engedte, sőt rendezte a dolgokat úgy,
ahogy azok most történtek?
Óh, Bobby, Bobby! A drága, jó Bobby, ha tudná, hogy itt most mi
történik! Ha látná megaláztatásukat, megsemmisülésüket, szégyenüket!
Csak Vera ne zokogna olyan kétségbeesetten! Oh, ez az angol egy
gonosz, kegyetlen, rossz ember, hogy ezt végig bírja hallgatni! Ha Verát szeretné,
nem kellene most semmi mással sem törődnie, csak azzal, hogy ez a szegény lány
hogy szenved.
A nagymama is úgylátszik megszánhatta.
- Ne sírj, kis Verám - mondta részvéttel és magához ölelte a
zokogó leányt - ha téged Sir Edward szeret, akkor meg fog érteni
mindent. Hiszen mindez azért történt, mert amikor meglát-tad, mindjárt
megtetszett neked, és buksi eszeddel azt hitted, hogy egy előkelő úr,
csak gazdag leányt szerethet. Éppen az iparkodá-sod, hogy őt
megnyerjed magadnak, vitt a bűnbe.
- Verának nincsen vétke, - mondta Lilla és szeme haragos
villámot szórt – bűnöm csak nekem van, aki ezt az egész dolgot
kieszeltem, és a nagymamának, amiért leleplezte. Ha Sir Edwardnak nem
akarja megmondani, nekem meg kell, hogy mondja, miért tette ezt?
A nagymama elnézően mosolygott:
- Csak nem engedem Verát egy hazugsággal a házasságba?
- Ez nem felelet kérdésemre, - mondta Lilla – most már én is
azt akarom, hogy Sir Edward mindent tudjon rólunk. Taláűn akkor nem
tűnünk fel előtte olyan rettenetes színben! Kérem, Sir Edward, ez a
nagymama a cinkostársunk. Ő tudta, hogy szegények vagyunk, tudta,
hogy önnél azt a látszatot akarjuk kelteni, hogy gondtalan jómódban
élünk. Ő volt az, aki ezt az egész dolgot pártfogolta. Ő hívatta meg ide
vacsorára, ő adatta ránk ezeket a szép ruhákat. Kérem, kérdezze meg,
hogy mindezt miért tette? Ezzel a felelettel tartozik nekünk.
- Gondolod, hogy tartozom vele? – mondta a nagymama, és
finom kis mosoly surrant végig arcán.
Vera felemelte könnytől ázott arcát. Óh, milyen bájos volt ez
az arcocska néma kétségbeesésében. Sir Edward ránézett, és úgy
megindult tőle, hogy hirtelenében mindenről megfeledke-zett. Arról, hogy
aki itt a pamlagon zokog, nem is en nek az előkelő háznak a gyermeke,
nem is az, akinek ő hitte. Egy édes, gyámoltalan gyermek, aki holmi
csalafintasággal akarta őt magának megszerezni. Hát bűn az? Inkább
szánni kellene ezt a szép gyermeke, aki őmiatta annyi izgalmat
szenvedett. Hiszen senki sem tagadja, hogy az egész szélhámosság nem
Vera ötlete volt. Ő csak szívesen egyezett bele mindenbe, mert ezzel
remélte magának a boldogságot megszerezni. És meg is szerezte. Sir
Edward érezte, hogy szereti Verát! Mit neki a gazdagság előkelő
társadalmi pozició! Ő nem tartozik senkinek sem számot adni
cselekedeteiről, és ha szegény leányt vesz el feleségül, kinek mi köze
hozzá?
- Verácska, - mondotta a többiek nagy meglepetésére - a
nagymamának, vagyis ennek a hölgynek igaza volt! Mi ketten sokkal jobban
szeretjük egymást, semhogy hazugsággal menjünk a házasságba. Ugye,
szívem, fájt volna magának mindig a tudat, hogy félrevezetett? Én magam
meg örülök, hogy azzal, miszerint mindent megbocsátok, és mindent
megértek, kiálltam szerelmem tűzpróbáját.
Lehajolt, hogy megcsókolja Vera kezét, aki most két karjával
boldogan fonta át vőlegénye nyakát, és az ö vállán sírta az öröm
könnyeit.
Lilla kiabálni szeretett volna a nagy boldogságtól! Ezt a
gyönyörű megoldást a legrózsaszínübb fellegei sem sejttették vele!
Megvan az előkelő, gazdag férj és hazudni sem kell többet! Alakoskodni
sem! ...
Oh, Bobby, drága Bobby, miért nincs itt most ö is, hogy
Örülhessen velük! Hiszen az oroszlánrész mégiscsak az övé!
Odament Edwardhoz és megrázta a kezét.
- Gratulálok, - mondta lelkesen – akármilyen nagyszerű fiú is
maga, Sir Edward, és akármilyen csalafintasággal is jutott magához Vera,
bátran merem állítani, hogy nem csinál rossz boltot. Vera édes teremtés!
Különben mit magyarázzak, majd meglátja!
- Remélem, szélhámos-kisasszony, - nevetett boldogan Sir
Edward, - mert azt ugye tudja, hogy ezt a nevet nem mossa le magáról
senki.
- Amíg csak így hívnak, és le nem csuknak miatta, nem
bánom, - mondta Lilla vígan, és megint csak arra gondolt, hogy miért
nincs itt Bobbí, és mit fog ő mindehhez szólni.
A nagymama is nagyon meg lehetett elégedve a dolgok ilyetén
való elrendezésével.
- Nagymama, drága, - mondta most Lilla őszintén – tudja,
hogy én egy pillanatig rettenetesen haragudtam magára, szinte
gyűlöltem? No, de most annál kedvesebb nekem! Milyen igaza volt, hogy
mindent úgy csinált, ahogy csinált, és hogy nekünk semmit sem árult el
terveiből. Bizony nem tudtunk volna olyan fesztelenül viselkedni
Edwarddal szemben, ha tudjuk mire készül. Szabad továbbra is azt
mondanunk, hogy «nagymama»?
- Nemcsak szabad, hanem kell, annál is inkább mert ...
Elhallgatott. Vajjon miért nézett folyton az ajtóra? Kit várt?
Bobbyt? Aligha! Azt nem engedik be a parádés szobába, ha itt vannak
az előkelő vendégek.
- Nagymama, - mondta neki Lilla. – ha minket leleple-zett,
bizony mi is leleplezzük a nagymamát. Mert azért itt meg egy sereg
csalafintaság maradt ám leleplezetlenül.
- Bizony van még egynehány, - mondta a nagymama és olyan
furcsán nevetett.
- Már pedig Edwardnak most már mindent tudnia kell, - nevetett
Lilla is - Csak feszengjen egy kicsit azon a kényelmes pamlagon,
amelyen eddig olyan biztonsággal ült Vera melletté Azzal, hogy
lelepleztük magunkat előtte, ő is cinkostársunkká vált. Hát figyeljen ide,
Edward. Látta azt a soffőrt, aki a gépünket v ezette?
- Nagyon jóképű fiú, - mondta Sir Edward és ujjai gyengéden
szorították Vera ujjait.
- Hát az is benne volt az összesküvésben. Sőt, ő volt a
főcinkos.
- Most már ott tartok, hogy szívesen megszorítanám érte a
kezét, - mondta az angol mosolyogva.
Óh, drága Edward – suttogta Vera hálásan.
- Szóval ez a soffőr. – mesélte rendíthetetlenül Lilla – nem
tudom mi okból, pártfogómmá lett. Vele beszéltem meg min-den
tervemet, és bevallom, a legtöbb ötlet tőle eredt. Nagyszerű ötletek! Az
is, hogy ebben a házban találkozzunk. Mert tudnia kell, ez a nagymama
is egy kis szélhámos ám, akármilyen tisztesnek látszik. Csodálkozzon
Edward. Egyszerű alkalmazottja a háznak. Kulcsárnő. Lehet, hogy soha
előbb semminemű bűncselekményt még nem követett el, de most bizony
bűnös. És méghozzá olyan idegen lányokért, mint amilyenek mi vagyunk!
Bitorolja a háziasz-szony címét, elfoglalja kenyéradó gazdájának lakását,
és félreve-zeti magát.
Többet a nagymama már nem tudott meghallgatni! Vidáman,
hosszan nevetett. Pajkos, fiatalos nevetéssel.
Még a zsebkendőjét is a szája elé tartotta, hogy a nagy
nevetést visszafojtsa. De nem sikerült. A nagymama futva ment a
mellékszoba felé, kinyitotta az ajtót és bekiáltott:
- Bobbykám, mondta fuldokló nevetés között, - én ezt tovább
már nem bírom! Nekem elég volt ebből a komédiából. Gyerekkorodban is
mindig én álltam helyt holmi csínyedért, de hogy szélhámos hírébe
keveredjem miattad, azt már igazán nem kívánhatod tőlem, most már
elég volt!
Az ajtóban ott állt Bobby. Ezúttal nem sofförruhá-ban,
hanem sötétszürke angol utcai öltözetben.
- Kérem, ne haragudjanak a nagymamára! Minden, amit tett,
érettem történt. Mert az én lelkemet is nagy bűn terheli. Azonfe-lűl, hogy Sir
Edwardot rászedtem, rászedtem bizony Lillát is. Az első percben soffőrnek
nézett és én meghagytam őt abban a hitben, hogy az is vagyok. Hogy
miért? Azt szeretném neki négyszemközt megmondani. A való az, hogy e
ház úrnője csakugyan Hunfalvy Ágostonné, a nagyanyám, ez a hölgy,
aki itt áll és akitől egy cseppet sem szép, hogy olyan nagyon nevet, mikor
látja, hogy én milyen őszintén elfogult és izgatott vagyok.
- No ne haragudj, drága Bobby, mondta a nagymama és
mindenképpen komolyságot erőltetett magára, - de látod, én nemcsak
nevetek, hanem szívből jókedvű, és boldog is vagyok és hogy ez miattad
van, tudhatnád, te édes, csacsi fiú!
Edward felállt, hogy kezetfogjon Bobbyval. Vera tágra-nyílt
szemmel és értelmetlenül nézte a történteket, Csak Lilla állt ott egyhelyben,
mind a két kezét szívére szorítva, reszkető ajakkal.
Bobby hozzálépett:
- Bocsásson meg nekem, kislány, - könyörgött, - mint ahogy Sir
Edward is megbocsátott Verának. Szalóky Róbert vagyok, a nagymama
leányának fia. Itt nevelkedtem ebben a házban, szinte pólyáskorom óta. A
nagymama tudott titkomról és szívesen csapott fel segítőlársamul.
- Hát lehet neked valamit is megtagadni, te édes, csacsi,
Bobby – mondta a nagymama. – Nincs kizárva, hogy most újból hara-
gudni fogsz rám, de én elmondom azt is, amit te négyszemközt szerettél
volna elmondani Lillának. Nos, hát azt, hogy beleszerettél halálosan, és
hogy érette a világ minden ostobaságára képes lettél volna! És amilyen
romantikus gyerek vagy, hát tetszett neked a soffőrszerep. Tetszett az,
hogy láttad, a kislány is mint felejti el mindjobban és jobbanhivatásodat,
és szívével miként fordul feléd. Már magad is kezdted észrevenni, hogy
nem törődik címmel, névvel, szegénységgel… aztán meg amit én tudtam
neked pletykálni…
Eddig valahogyan el tudta viselni Lilla mindazt, amit hallott.
De most hirtelen eltörött a mécses. Eltakarta az arcát és sírva keresett
valahol menedéket.
- Bobby, - tört ki belőle segitséget kérőn, és a következő
pillanatban karjával szorosan átfonta nyakát és könnyei átnedvesítették Bobby
gallérját.
- Szerelmem, édes kicsi lánykám, - ujjongott Bobby és úgy
magához ölelte a leányt, mintha sohase akarná többé elen-gedni.
Vera csak ennyit tudott mondani a nagy csodélkozástól:
- Nohát, ez a Lilla!
Sir Edward, örömtelin dörzsölte a kezét. Neki valahogyan
nagyon tetszett a dolog. Végeredményben, mégis csak úgy van minden,
ahogyan ő hitte. Nincs is semmi csalafintaság a dologban.
Hiszen ő most mégis csak ebből a házból nősül, a nagymama
igazi nagymamája lesz a lányoknak, Bobby is elfogadható sógor,
vagyonilag, társadalmilag egyaránt.
Ezalatt, az egyik ablakmélyedésben, Bobby szorosan átölelve
tartotta kis menyasszonyát, aki fölött a világ legszebb rózsaszínű fellegei
keringtek, és akinek ajka körül újra ott játszadozott a szokott édes, derűs
mosolygás:
- Bobbykám – suttogta szerelmesen – hogy mi ketten milyen
nagyszerűen összeillők vagyunk! Még abban is, hogy egyikünk nagyobb
szélhámos a másiknál. Ugyanúgy, ahogy én port akartam hinteni Sir
Edwars szemébe, ugyanúgy hintett maga port az enyémbe. De micsoda
fényes, csillogó aranypor lett belőle. Szavamra én már többé meg sem
dörzsölöm a szemem.
- Gyönyörűségem – mondta Bobby – hát csodálkozik, hogy a
maga kedvéért szélhámos lettem? Egy ilyen lányért betörő is lennék!
- No csak ne képzelődjön, hogy nem az. Közönséges betörő!
Édes, drága, betörő! Egyik napról a másikra elrabolta a szívemet. Óh, de
szeretem magát! És ha valamit sajnálok, az csak az, hogy nem tényleg
szegény fiú! Mert ha maga romantikus, bizony én is az vagyok, és
szerettem volna megmutatni, hogy milyen alázatos jó felesége tudtam volna
lenni a szegénységben. Hogy dolgoztam volna magáért, milyen hősiesen
viseltem volna minden nélkülözést, és mit törekedtem volna széppé tenni
az életét!
- Ez utóbbi módjában áll mindenképpen Lilla. Mert az én
életemet egyedül maga tudja széppé tenni. Szegénység nélkül is! Én
viszont végtelenül örülök annak, hogy a maga életét – szerel-memen kívűl
– még azzal is megszépíthetem, ami mostani életéből hiányzott.
- Jól mondja, hogy «hiányzott» -suttogta Lilla, és odaborult
Bobby vállára – mert nekem most már semmi, de semmi sem hiányzik a
boldogsághoz!

- VÉGE -
eLBESZÉLÉSEK
 Az amerikai rokon

Boriska magának sem merte bevallani, mert hiszen olyan különös volt
az egész dolog! De végtére sem kételkedhetett benne többé. Egészen bi­
zonyos, hogy beleszeretett Edwinbe, az amerikai rokonba, akivel még süldő
lányka korában kezdett levelezni. Akkor csak azért, hogy kezdő angol nyelv-
tudását kimélyítse. Roppant büszke volt, hogy anyus unokatestvérének fia, aki
már akkor jeles hallgatója volt a Rockefeller College-nek, vele, kislánnyal,
egyáltalában szóba áll. De Edwin, úgylátszik, nem volt gőgös, szívesen ment bele
ebbe a tengerentúli levelezésbe, mely eleinte csak hathetenkénti levélváltást
jelentett, később aztán sűrűbb lett. Boriska a leveleken keresztül tudta meg, hogy
Edwint főleg a matematika érdekli, hogy minden szakvizsgát kitüntetéssel tett le és
hogy alig került ki az egyetemről, adjunktus lett és két évre rá már egyetemi előadó.
Viszont Edwin azt tudta meg Boriska leveleiből, milyen sok pajkosságot eszelnek ki
az olyan hatodikosok, akikben csak úgy tombol a vídámság, aztán azt is megtudta
Edwin, hogy Boriskának egészen jól sikerült az érettségi, és hogy az egyetemre
is beiratkozott művészettörténetre, de csak úgy, ímmel-ámmal hallgatja az
előadásokat, nem azért, mintha nem érdekelné, de annyi felé kell mennie
bálokra. Anyusnak az a véleménye, ha valaki fiatal, használja is ki a fiatalságát.
Aztán Edwin fényképet kért Boriskától, amit meg is kapott. A kép Boriskát habfehér
stilruhában ábrázolta, karcsún, fiatalon, ragyogó mosollyal az arcán. És Boriska
is kapott Edwintől fényképet, amelyen a fiatalember barna szeme olyan komoran
nézett a világba, hogy Boriskának elszorult a szive.
Boriska berámáztatta a képet és odatette az íróasztalára. Minél
többször nézett ebbe az arcba, annál többször kívánt írni is Edwinnek, maga se
tudta, mi vonzotta úgy ehhez a távolban lakó fiúhoz, akit sohasem látott, és akit talán
sohasem fog látni. De bizonyos, hogy akárhány fiatalemberrel találkozott, mindig
összehasonlította őket Edwinnel, és az is bizonyos, hogy az összehasonlítás
mindig Edwin javára dőlt el. Képzeletben mindig vele ült a hangversenytermekben,
és az ő szakszerű bírálata befolyásolta az ő ítéletét is, minden könyvet Edwin ajánla-
tára olvasott, és az új és régi mesterek képeit is az ő szemüvegén keresztül nézte.
Az utóbbi időben Boriskának már olyan fontosak lettek ezek az amerikai levelek,
hogy amelyik napon várta érkezésüket, a világért sem ment volna el hazulról,
csakhogy maga vehesse át a postástól. Egyszer azt írta Edwin, hogy pihenő óráiban
legkedvesebb szórakozása, ha előveszi Boriska leveleit és sorra olvassa őket, az
elsőtől az utolsóig. Ezek a levelek rózsaszínű szalaggal vannak körülkötve és a
világért se tudna tőlük megválni. Máskor azt írta, hogy olyan üdítően kedvesek
Boriska levelei, egyszerű közvetlenségükben, hogy lelki szemei előtt látja írójukat,
aki különb minden leánynál.
Egy napon Boriska bátorságot vett magának és arra kérte, hogy jöjjön
át Európába, és látogassa meg őket. Miért tölti mindig Kanadában vakációját,
mikor Magyarország is olyan gyönyörű? Erre is megjött a válasz, egy rezignált
szomorú levél alakjában, amelyben Edwin azt írja, hogy sehová se vágyik
jobban, mint éppen Magyarországra. De nem jön, mert akkor találkoznia kellene
Boriskával, és attól tart, hogy ez a találkozás csalódást szerezne a fiatal leány­
nak. Inkább maradjon meg mindig így, ahogy most van. Amíg csak lehet! Amíg
csak lehet . . .
Boriska nagyon elgondolkozott. Mi lehet az, ami neki csalódást
szerezhetne? Sohase hitte volna, hogy Edwin őt olyan külsőségesnek tartja.
Talán nincs önmagával megelégedve Edwin? Nem tartja magát szépnek?
« … sohase tételeztem volna fel magáról ezt Edwin - írta Boriska. -
Hát ilyen leánynak ismer engem! Engem, akit tizennégyéves korom óta
megismerhetett volna leveleimen keresztül! Nekem igazán egészen mindegy,
hogy maga milyen. Ismerem a lelkét ... »
Erre a levélre sürgönyválasz jött.
« Az «Il la France» -val jövök. Félve és egyben reménykedve. Edwin»
Boriska azt se tudta, hová legyen az örömtől. És mikor senkisem látta,
rátapasztotta ajkát a sürgönyre.
Tizennégy hoszú napig tartott a várakozás. Egy napon aztán, mikor
Boriska egyedül űlt szobájában, és azt a levelet olvasta, amit Edwin neki már a
szárazföldről, Párizsból írt, vendéget jelentett a szobaleány. Szinte egyidejűleg
egy középtermetű fiatalember is ott volt a küszöbön. Gyönyörű szép, okos fejét,
kissé oldalra hajtotta, mint azok, akik púpot viselnek hátukon.
Nem volt nagy az a púp, talán csak éppen egy erősebb hátgörbület, de
Boriska mégis úgy érezte, hogy valami szörnyűbbnél szörnyűbbet lát ... A legelső
szempillantásban. A második pillanatban már csak a fiatalember szemét látta és
abban azt a véghetetlen szomorúságot, jobban mondva kétségbeesést, amelyet
ez a tekintet kifejezett.
- Edwin - mondta a fiatal leány - Edwin! Ha tudná, milyen boldog
vagyok, hogy itt van!
A fiatalember szeméből kiszökött a fájdalom. Két keze közé fogta
Boriska kezét:
- Lehetséges? - kérdezte halkan. - Lehetséges? Nem okoztam
szörnyű csalódást?
- Nem, Edwin - felelte a leány és szava mélységesen komoly volt.
- Én nem tudok magában most sem mást látni, csak azt, akit mindig
láttam!
- Drágám! - suttogta a férfi, és hiába volt olyan komoly matemati-
kus és világraszóló nagy tudós, a könny ezúttal mégis kibuggyant
szeméből.
 Régimódi kisasszony

Veronka sokszor gondolt arra, hogy a nagymama talán nem is szereti

őt, mert ha szeretné, hogy is találna rajta annyi gáncsolni valót! A szeretet
elnéző és még a hibák is szerteomlanak melegében. Viszont a nagymama a
legcsekélyebb kis mulasztást se hagyta szó nélkül és bizony napjában
egynéhányszor felhangzott a rendreutasítás:
- Veronka, már megint balfelől tetted be a fiókba az ollót, holott tudod,
hogy jobboldalt van annak a helye.
- Veronka ne dülj neki az ajtónak. Fiatal leány egyenesen áll, mint a
cövek. Mi vagy te, fáradt vénasszony, hogy úgy támaszkodsz? Ki látott már
ilyet!
- Veronka, kibomlott a hajad. Nem szeretem a kócos lányokat.
Viszont, ha Veronka odaállt a tükör elé, hogy megigazitsa hajfürtjeit, a
nagymama megint csak r ászólt:
- Nem szeretem a hiú kisasszonykákat. Ej no, még megszokod, hogy a
tükör előtt cifr álkodj.
Veronka halkan sóhajtott, és bement a másik szobába. Egy kis könnyet
morzsolt szét az ujjai között. Isten őrizz, hogy a nagymama meglássa, hogy ő
sír! Még éppen az kellene. Különben sincs oka a sírásra. Mert ha a nagymama
szigorú is a szavával, cselekedeteivel mégis csak nagyon jó. Hiszen ő
gondoskodik róla teljességgel. Még egészen fiatal leányka volt, mikor árvaságra
jutott, és a nagymama azóta támogatja. Iskoláztatta, ruházta, gondoskodik róla.
Odament az ablakhoz, hogy a friss levegőn eltüntesse a múló könny
nyomát, de alighogy odalépett, máris újból behúzódott a szoba mélyébe. Az
utca, amelyben a régi ház állott, keskeny volt, és ablakából kényelmesen át
lehetett látni a szomszédba. És Veronka észrevette, hogy az a szemüveges
fiatalember, aki a szemközti házban lakik, ezúttal is feláll íróasztala mellől, és
átkémlel hozzá.
- Bizonyos, hogy megint hallotta, amint nagymama zsörtölődik velem, -
gondolta Veronka, és elpirult, - egészen bizonyos, hogy minden szó áthallatszik a
nyitott ablakon keresztül. Mert az mégsem lehet véletlen, hogy mostanában annyi-
szor odaáll az ablak mellé. Fogadni mernék, hogy zavarjuk munkájában, pedig Mari-
tól tudom, hogy szeptemberig el kell készülnie a színdarabbal, amit ír. Hiszen éppen
azért bérelt szobát ebben a csendes utcában, hogy zavartalanul dolgozhasson.
Veronka mindezt Maritól tudta, a kis mindenes cselédtől, aki viszont a
fűszeresnél hallott róla beszélni. lgy tudta meg, hogy a szemközti fiatal úr
íróember, aki színdarabokat ír, és odahaza olyan élénk társadalmi életet él,
hogy képtelen dolgozni. Azért bújt el a világ szeme elől ebbe a kis városba,
hogy nyugalmat találjon. Mari azt is tudta, hogy nem egészen véletlen, hogy
éppen ide jött. Gyermekkorában itt élt, és talán itt írta első verseit. Emlékében
ez a városka a csend, és nyugalom mintaképe volt. S most lám, napról-napra
megzavarják. Veronka már arra gondolt, hogy jó lenne csukott ablakok mellett
maradniok, de az első kísérlet után a nagymama felrántotta az ablakokat, és
keményen rászólt Veronkára.
- Mi jut eszedbe, te leány, csak nem akarod, hogy megsüljünk? A mi
utcánk szép árnyékos, semmi ok sincs arra, hogy zárt ablakok mögött éljünk.
Egyszer mégis csak meg merte mondani nagymamának az igazat.
Megkérte, hogy kicsit halkabban zsörtölődjön. A nagymama haragosan
rászólt:
- No nézzék csak a kisasszonykát. Ahelyett, hogy a maga dolgával
törődne, átkémlel a szomszédba. Ha szabad kérdeznem, mi közöd van ahhoz a
fiatal úrhoz? Ha zavarja a beszédem csukja be ő az ablakot.
Ebben volt valami. De Veronka csak nem adhat egy idegennek
tanácsot. Az egyetlen, amivel segíthet a bajon, az, hogy minél kevesebb
okot ad nagymamának a pörölésre.
Szinte örült, amikor este lett, és elcsendesedett a ház. Nagymama
lefeküdt. Ő kis, udvari hálószobácskájából, beszökhelett az utcai nappaliba.
Mikor aztán megbizonyosodott róla, hogy a szemközti fiatalember zavartalanul
dolgozik, ő is megnyugvással tért nyugovóra. Lassanként mintha hozzátartozott
volna életéhez az a lehajlott fej, amely a szemközti szoba ablakmélyedésében
álló íróasztal fölé hajolt. Ha nappal visszahúzódott az ablaktól, Veronka az
utóbbi időben esténként némán ült a szoba sötétjében és figyelt. Néha úgy
tetszett, mintha a toll sercegését is hallaná és ilyenkor megelégedett, boldog
öröm szállta meg.
- Csak sikerülne a munkája, - gondolta áhítattal, - csak valami
szépet, nagyon szépet írna ...
Vasárnap a nagymama az ujságot böngészte.
Egyszerre csak megszólalt:
- No látod! A szemközti fiatal úr! Attól féltél, hogy zavarjuk! Pedig hát
úgy látszik, egészen jó a kedve, mert hogy itt írta ezt a verset, az egészen
bizonyos.
Veronka maga sem tudta, miért pirul úgy el. Biztosan az örömtől. Úgy
szerette volna elkérni a nagymamától az ujságot, de nem merte.
Szerencsére a nagymama maga folytatta a dolgot, és felolvasta a
veret. Egy régimódi kisasszonyról szólt, aki nyakig felgombolt sima kis
ruhácskákban jár, és szőke hajkoronát visel. Járása halk, szava szerény. A
zavar édes pírja könnyen szökik hófehér arcocskájára. A költő csak úgy látja,
mint látomást, de szívébe rajzolódik képe. Megihleti, megjavítja. A munka, amit
megkezdett, más irányt vesz, mint ahogy más irányt akar adni egész életének.
- Te érted? - kérdezte a nagymama, - mert én nem! Micsoda bolon-
dokat írnak össze­vissza ezek a modern költök.
Nem vette észre unokáján a zavar édes pírját, amely oly könnyen
szökött a fiatal leány arcára. Nem látta, hogy a nyakig simán felgombolt ruhács-
ka az ő unokája öltözéke, és még azt se vette talán észre, hogy Veronka szőke
hajkoszorúja szakasztott olyan, mint amilyenről a költő beszél. Ő a «régimódi
kisasszonyban» nem a saját unokáját látta. Régimódiak azok voltak, akik vele
egyidőben éltek és akiket mindennap, mint mintaképet emleget Veronka előtt:
- Hej, az én időmben! Azt láttad volna! Akkor nem mertek a leányok ilyen
bátran viselkedni, mint ahogy te viselkedsz!
Pedig hát, hol volt Veronka bátorsága! Most is, ezen a vasárnap
reggelen, azt hitte, menten elájul, mikor Mari, a kis cseléd bejött, és lelkendezve
jelentette, hogy itt van a költő úr a szomszédból. A nagymama feltolta homlo-
kára szemüvegét és megjegyezte: Csak engedd be! Mert ha talán szemrehá-
nyást akar tenni a hangos szóért, akkor megkaphatja a magáét. A lakásomban
azt teszek, amit akarok.
Veronka felugrott, hogy kiszökjön, de a nagymama visszatartotta:
- Itt maradsz! No nézzék csak! Talán nem ijedsz meg egy ilyen fir-
kásztól!
De milyen nagy volt a nagymama meglepetése, mikor a vendég mosolygó
arccal lépett be, nagymamát Treszka néninek
szólította és emlékeztette arra, hogy gyerekko-
rában itt lakott szüleivel a szemközti házban.
Akkoriban felköltöztek a városba és később írói
álnevet választott, de Treszka néni talán csak
emlékszik rá, ha elmondja, hogy ö volt az, aki a
nagy ablakot egy kővel dobta be és Treszka
néni jól megráncigálta a fülét.
A nagymama emlékezett erre, meg az egész
régi időre, kérdezte a vendégtől, hogy mint van­
nak az övéi és hogy az édes mamája még mindig
olyan szép asszony? És míg a költő illedelmesen
felelgetett a kérdésekre, le nem vette szemét
Veronkáról, aki hol sápadó, hol elpiruló arccal
nézte az írót és megállapította magában, hogy olyan, mint egy álomlovag.

*
Mire készen volt a darab, készen voltak ök ketten is jövő terveikkel. Sőt a
nagymamával is megegyeztek, aki ugyan sok kifogásolnivalót talált az írón, legfö-
képpen azt, hogy hajlama van elkényeztetni Veronkát. Ami pedig nagyon hely­
telen. Az ő idejében az ilyesmi elképzelhetetlen volt és a házasságok mégis
nagyon jól sikerűltek . . .
 A talizmán

A «talizmán» egyszerű, vékony láncocska volt, nem is értékes fémből,

csupán ezüstből, és olyan vékony, hogy még egy gyerek is könnyűszerrel ketté-
téphette volna. Manyinak mégis megbecsülhetetlen értéket jelentett, mert szentül
meg volt róla győződve, hogy a kis láncocska szerencsét hoz neki. Már az a
körülmény, ahogy megtalálta, az is olyan csodálatos volt! Nem holmi aszfaltos
utcán fényeskedett előtte. Ezer méter magasságban, egy kirándulás alkalmával,
mikor hegyibotjával a lehullott fenyőtűk között kotort, akkor talált rá, és méghozzá
elég mélyen, a sok elsárgult tűlevél alatt.
Nagy kirándulótársaság volt akkor együtt, köztük a húga, Vali is.
Mindenki mulatott Manyi babonáján aki nevetve tette a kis láncocskát
hátizsákjába, otthon megtisztította, és attól az időtől kezdve retiküljében őrizte.
Akkor még iskolásleányka volt. Akármilyen nehéz tárgyból kellett felelnie, a kis
láncot menten előszedte és a felelet sikerült.
De nemcsak az iskolában, az életben is szerencsét hozott a kis
láncocska. Manyinak minden sikerült. Nemcsak az érettségi, amitől minden oka
meg lett volna félni, hanem még az állásszerzéis, amelyre vagy hetvenen
pályáztak és ahol, tudja Isten, miféle véletlen, vagy csoda folytán, az igazgató
Manyit választotta.
- A talizmánom, - nevetett Manyí boldogan, - ez segített engem.
Ugyan, - mondta Vali, - Berti bácsi beszélt az érdekedben.
De azért lassanként ő maga is hinni kezdett Manyi talizmánjában.
Ha színházjegyért mentek és Vali állt oda a pénztárhoz, a pénztáros
éppen az orra előtt csukta be a pénztárt azzal, hogy minden «jegy elkelt». Ha
Manyi állt oda, nevetve, bizakodón és a pénztáros neki is ugyanazt felelte,
egészen bizonyos, mire megfordult, hogy haza induljon, a háta mögött már
ott állt valaki, aki szinte kérve­kérte, vegye át azt a két jegyet, melyet ő nem
tud ezen az estén - váratlanul közbejött akadály miatt - használni. Manyi előtt
még véletlenül sem ment el sohase vonat, mert bár a vonat menetrend szerint
jár, ha Manyi egy-két percet késett, bizonyos, hogy a mozdonyvezetőnek baja
történt a géppel, vagy pedig még egy kis vizet kellett felvennie. Manyinak
sohase esett le a cipősarka, Manyit sohase öntötte le a pincér édes
málnaszörppel, ha fehér nyáriruha volt rajta, Manyinak ruhájáról nem szakította
le a fodrot holmi ügyetlen táncos, Manyi minden baj ellen vértezve volt. Ott
volt nála a talizmánja.
És ha vigyázott erre a kis szerencséthozó jószágra, most
ezerszeresen tette, mióta összeismerkedtek Karvaly Domonkossal! Karvaly
Domonkos apja kitünő hírnevű irodájában dolgozott, - mint első ügyvédjelölt és
jövendőbeli főnök. Azonkívül érdekes szép fiú volt, kitűnő megjelenésű és nagyon
kedves. Valinak is láthatóan tetszett, bárha keve et beszélt róla, de Manyí látta,
hogy Vali teljesen megváltozott, mióta Domonkos eljár hozzájuk. Mindig
elgondolkozó, komoly leány volt, de most éppenséggel azzá lett. Sőt mintha a
bánat árnyéka rajzolódott volna arcára. Manyi kicsit öntudatosan
mosolygott, mikor erre gondolt és kezébe vette talizmánját. Ha valaha
szerencsét hozott neki ez a kis jószág, most ezerszeresen szüksége
van rá. Micsoda boldogság lenne, ha Domonkos feleségül kérné. Igaz, hogy
egyenlően kedves mind a kettőjükhöz, de hogy egyikük miatt jár ide, az
egészen bizonyos. És Manyi szentül meg volt róla győződve, hogy a kis
talizmán neki fogja hozni a szerencsét ...
Ott ültek együtt a testvérek, és talán ebben a percben mind a
ketten ugyanarra gondoltak, mert Vali váratlanul nagyot sóhajtott és halkan
mondta:
- Ne nevess ki, Manyikám. De adj nekem egy morzsát abból a
kis láncból. Sohasem voltam babonás, de most, most valahogyan
szeretném megfogni a szerencsét ...
Nehezére esett ezt mondania és szégyellte magát önmaga előtt
is, hogy ilyesmire vetemedik. Hiszen mindig megvetette a babonát. De a
szerelmes embert nem szabad rendes mértékkel mérni és Vali szerelmes
volt. Nem azért tetszelt neki Domonkos, mert gazdag és csinos, hanem
kedvessége, becsületes komolysága miatt. Domonkos viszont - bár mindig
barátságos volt, soha semmi jelét nem adta annak, hogy különösebben
érdeklődne iránta.
Manyi felrántotta a vállát.
- Hogy is ne! Jut eszembe! Egy milliméternyit sem adok a
talizmánomból!
Annyira el voltak merülve, hogy csak most vették észre a vendéget
az ajtó küszöbén. Karvaly Domonkost.
A két leány zavarba jött. Karvaly Domonkos rájuk nézett.
- Lehetséges? - kérdezte. - Olyan érzésem van, mintha éppen
civakodtak volna.
- Oh, d ehogy, - hebegte Vali.
- Civakodni ugyan nem civakodtunk, vetette fel fejét teli önbizalom-
mal Manyi, - de azért lehet, hogy Vali haragszik rám.
- A világért sem, - mondta Vali és öszintén megijedt, hogy nővére ezt
feltételezi róla. - Hová gondolsz. Manyikám?
- Igaz is, - szólt Manyi és duzzogva húzta fel a vállát, - ami az enyém,
az enyém. A talizmánomból akart egy darabot. Az a talizmán nekem hoz
szerencsét és senki, még saját testvérem sem
kívánhatja, hogy odaadjam neki.
Karvaly Domonkosnak ebben a percben
nagyon keménynek tűnt Manyi arca és ridegnek
a hangja. Ebben a percben világosan látta, hogy
Manyi nem tetszik neki. Kicsinyes, önző, fölé­
nyes. És hirtelen meleg, szánalom érzése fogta
el Vali iránt, aki a kis Hamupipőke szerepét
viselte a házban és aki most lángvörös arccal a
legnagyobb zavarral küzködött.
- Hát olyan fontos az a talizmán? -
kérdezte a fiatalember és mélyen Vali szemébe
nézett. Mintha egy pillanat alatt feltárult volna
előtte a való és megtudta volna, miért ragasz-
kodik a fiatal leány ahhoz a babonához. - És
ha már talizmán kell, miért muszáj, hogy éppen
Manyi szerencséjéből kérje el a magáét! Nézze Valika, ez a gyűrű, az én
családom talizmánja, - szólt és lehúzott kisujjáról egy gyűrűt, - ha fel meri húzni,
magának hozná a szerencsét. Azért mondom, « ha fel meri húzni », mert ezzel
a gyűrűvel nemcsak a gyűrű viselését kell elvállalnia. Nagy gondot és sok
kötelességet is. Mert aki ezt a gyűrűt viseli, annak hozzám kell jönnie feleségül.
Várom a válaszát, Valika ...
Vali nem szólt semmit. Átvette a gyűrűt és ujjára húzta. Közben a
boldogság könnye hullott a gyűrű rubin kövére.
Manyi ugyanakkor keményen megmarkolta a talizmánt, és haraggal
hajította a szoba sarkába ...
Szerencsére ezt nem vették észre sem Vali, sem Domonkos. Ők akkor
már csak egymást látták.
-
 Az ember nem kerüli el sorsát

Ella halk sóhajtással vette le kalapját.

- Ha nem lenne olyan bosszantó a dolog, - gondolta, - nevetni
kellene rajta, hogy Katalin néni milyen ósdi! A szomorú a dologban csak az, hogy
anyuka nem mer ellenkezni Katalin nénivel és hogy mindig mindennek úgy kell
történnie, ahogy Katalin néni akarja.
- Ne búsulj, Elluskám, - vígasztalta lopva anyuka. Röstelte Katalin
néni előtt ellágyulását. - Ne búsulj, kicsi lányom. Majd eljössz velem máskor.
Tildi mégis csak öregebb nálad, övé hát az elsőség!
Ella nem felelt. Ikrek voltak Tildivel. És úgy hasonlítottak egymáshoz,
mint ahogyan csak ikrek tudnak hasonlítani. Eddig mindenüvé együtt jártak, de
egy szép napon beállított Katalin néni és kijelentette, hogy ez lehetetlen állapot.
Az «ő idejében» csak egy nagylány volt minden házban. De aztán nem is állt be
az a fonák helyzet, hogy a fiatalemberek a két nagylány közül nem találják meg a
maguknak valót. Az «ő idejében» a kisebbik lányt véka alá rejtették, és ha
korban közel is állt a nagyobbikhoz, az először akkor lépett ki a világba, ha
nővérénél a koszorús-leány szerepét vállalta.
Anyuka mentegetődzött:
- Édes Katalinom, - mondotta, - hiszen a mi lányaink ikrek.
- Akkor is egyik az idősebb, - volt a határozott válasz. - Ebben a
házban Tildi a nagylány és Ella a csitri, aki várja be szépen a sorát. Máskor
nem igen bánta ezt a türelemre intést Ella, de ezen a napon határozottan
búsult. Szívből örült a mulatságnak, amelyre készültek.
De a tényen nem lehetett változtatni. Elmentek és Ella egyedül
maradt Marival, a szakácsnéval a lakásban, ezen a vasárnap délután. Eleinte
arra gondolt, hogy elmegy valamelyik barátnőjéhez, de aztán elvetette ezt a
gondolatot. Könyvet vett hát elő.
Egyszerre csak felfigyelt. Közvetlen közelről keserves gyermeksírás
hallatszott. Olyan közelről, mintha magában a lakásban sírna valaki. Futott a
hang irányába az előszobába, amelynek ajtaja előtt a segédházfelügyelő - síró
gyerekkel a karján - éppen azon volt, hogy a szemetet átvegye.
- Miért sír a kicsike? - kérdezte részvéttel Ella és megcirógatta a
kislány arcát.
- Egész nap sir, - mondta az ember. - Az anyjuk beteg, tetszik
tudni, ma délelőtt vittem kórházba. Azóta nem találják ezek a gyerekek a
helyüket. A többi is sír, de hát azok mégis csak nagyobbacskák, és valahogy
türtőztetik magukat.
Ella emlékezett, hogy meséltek neki már a z új segédházfelügyelőről, akinek
öt kis lánykája van. A legidősebb nyolcéves, a legkisebb kettő. Arról is tudott
Ella, hogy anyuka mjnden nap felküld a sok éhes gyerek számára egy nagy
lábas főzeléket. De látni még senkit sem látott közülök, ami nem is csoda egy
akkora házban, mint amilyenben Elláék laktak!
Egy kis tábla csokoládé rögtön kéznél volt és a maszatos kisgyerek
boldogan nyúlt utána. Az ember is megkönnyebbült, mikor látta, hogy kicsikéje
megnyugszik.
- Hiszen, ha tudnám, hogy elmarad, - mondotta, - úgy szeretnék
kimenni a kórházba, és az asszony után nézni.
Ella már nyúlt is a kislány után.
- Hagyja nálam, - szólt - és a többi kislányt is küldje hozzám.
Majd ügyelek rájuk.
Ella már vitte is befelé a kicsikét, Mari meg szaladt a többiekért. Ha-
marosan együtt volt mind az öt Horvát lányka. Szőkék, kékszemüek, pisze-
orrúak voltak valamennyien. Egyik csinosabb, mint a másik, csak arcuk,
kezük egy picikét maszatos. Ella a fürdőszobába vitte, és sorban megmos-
datta őket. A ruhájuk - vasárnap lévén, - elég rendes volt. Mari azalatt kinn
ozsonnát készített nekik. A lánykák szinte elfelejtették bánatukat, lekötötte
őket, amit láttak. Hát még mikor ozsonna után babafőzőcskébe fogtak!
Mazsola, mandala, kockacukor, néhány keksz, gyümölcs bőven volt a kam-
rában.
Ella volt a nagysága, a legnagyobb kislány a fűszeres, a másik
a szakácsnő, a három picike meg a gyerek. Olyan sürgés-forgás, jókedv,
hahotázás volt a szobában, hogy Mari nem tudta a vidám társaságot
túlkiabálni, mikor bejelentette a vendéget, aki már jóideje állt ott a szoba
küszöbén. Kedvteléssel nézte a játszó gyermekeket, és köztük Ellát, aki
egy percre se jött ki szerepéből; vásárolt a fűszeresnél, rendelt ebédet a
szakácsnénál és úgy «nagyságázott», de úgy, hogy senkisem jobban!
Mikor meglátta a fiatalembert ott az ajtóban, persze elpirult.
Annál is inkább, mert Karsay Dénes olyan vendég volt, akit régen vártak,
akiről sokat tudtak és aki nagyon érdekelte őket. Csoda komoly, tudós
ember, aki most biztosan megvetéssel nézi az ő gyerekes játékát. De ha
az embert a balszerencse kíséri, hiába is küzd ellene! Nem elég, hogy
Katalin néni alkalmatlanul betoppant és elrontotta a mulatságát, most
Karsay Dénest is nyakára zúdította így váratlanul a véletlen. És ha
legalább még hamar szabadulhatna helyzetéből! De a kisebb Horvát
lánykák, - mikor hallották, hogy ki kell menniök Marihoz, újra sírásba
fogtak. Ezt Ella nem tudta hallgatni. Ölébe húzta a legkisebbet:
- Jól van, Boriska, - csititotta, - a bácsi nem fog haragudni, ha itt
maradtok. Azért mi szépen tovább játszunk. Csak a «nagysága» most egy kicsit
beszélget, mert vendéget kapott. Azért a szakácsné csak főzzön jó ebédet és a
fűszeres is tartsa rendben az üzletet, mert jövök ám még vásárolni.
A kicsinyek megbékéltek és boldogan folytatták a játékot, míg Ella
mentegetődzve mondta:
- Ugye nem haragszik, ha itt maradnak? Megigértem az apjuknak,
hogy vigyázok rájuk. S különben is olyan kedves jószágok, egészen jól
elmulattam velük magam is ma délután.
A vendég nemcsak, hogy nem haragudott, amiért a kicsikék ott
vannak, hanem maga is megvett egy szép piros almát a bababoltban és
rendelt mandulás-csokoládés kétszersültet a babakonyhán. A csavaros
ceruzáját odaadta játszani Horvát Iluskának, a kulcscsomóját Horvát Rózsika
csörgette, drága aranyórájának ketyegését pedig a kicsi Boriska élvezte,
egyenesen a tanár úr öléből.
Aznap este Karsay Dénes ott állott a Dunára néző szállószoba ablakában.
Nézte a csillogó vizet és a csillagos égboltot, és arra gondolt, hogy soha se tudná
elfelejteni azt a képet ott a szobában, mikor belépett és a földön guggoló fiatal
leányt megpillantotta a gyereksereg közepette.
A következő hetekben többször találkoztak. Tildi is boldog volt, mert
látta Ella boldogságát és anyukának sem volt ellenvetése. Az egyetlen gátló
körülmény Katalin néni haragja volt. Mit fog szólni, ha Ella Tildit megelőzi?
Jóságos Isten, talán még a nászajándékot, a családi ezüstöt is megtagadja, ha
tudja, hogy nem tisztelik az ő elveit.
A véletlen jött segítségükre. Egy délután Katalin néni rontott be dérrel-
dúrral, hóna alatt a családi Bibliával. És mivelhogy éppen Tildi volt a szobában és
éppen azzal foglalkozott, hogy vízhullámokba szedje szép szőke haját, Katalin néni
rárivalt, hogy nem tűri ezt a nagylányos hajviseletet. Tildi értelmetlenül nézett rá.
Ekkor Katalin néni haragosan ingatta meg fejét és azt mondta, hogy az« ő
idejében» a lányok nem voltak ilyenek. Szegény Tildi nem tudta, mivel zúdította
úgy magára Katalin néni haragját.
- Igaz is, - mondta Katalin néni, és fellapozta a családi nagy Biblia első
oldalát. - Az én apám, a világ legbecsületesebb embere volt, és ha az én apám
Ella nevét írta be előbb a Bibliába, mint első dédunokájáét, és csak azután a tiedet,
akkor Ella az öregebb. Ezt jegyezd meg magadnak! Egy szó ellenvetést ne halljak!
Így segítette hozzá a szegény jó dédapa Ellát szerencséjéhez. Mert most
már elő lehetett hozakodni Dénessel és a közeli esküvővel . . .
 Melyik az igazi

Bandi ott ült a zsámolyon édesanyja karosszéke elött, és

ugyanúgy, mint kisfiú korában tette, most is hűségesen tartotta karján a
pamutot, amelyet édesanyja gombolyított. Egykor nagyon büszke volt
arra, hogy segíthetett ebben a munkában, most pedig örömét lelte
benne. Az ilyen pamutgombolyítás csodálatos meghitt, bizalmas
hangulatot teremtett köztük, és bizonyos, ha Bandi szívét valami
nyomta, ilyenkor – beszélgetésük hatása alatt - mindig felszabaduló
érzéssel könnyebbült meg. Hajdan gyermekcsínyjeit gyónta meg pamutgom-
bolyítás közben, később iskolai bajait, diákszerelmeit, idővel hivatali dolgairól
esett szó, vágyairól, álmairól és bizony arról is, hogy ideje, volna már
megházasodni.
- Tudod, anyám, - mondta Bandi - ha veled megbeszélem a
dolgokat, úgy érzem, mintha minden kusza tervem helyes mederbe
terelődne. Bizonyos, hogy valamennyi anya nagyszerű, jó és okos és
mindegyik csak a gyermeke javát akarja, de azért szentül meg vagyok róla
győzödve, hogy senkinek sincs olyan anyja, mint nekem.
Ebben a percben Detréné édes keveset törődöttazzal, hogy
pamutot gombolyít, mely a legcsekélyebb mozdulatra összegubancolódhatik.
Két keze közé fogta az ő szép, nagy fia fejét, és megcsókolta.
- És senkinek sincs olyan fia, mint nekem - mondta elérzékenyedve.
- Tudod-e anyám, hogy nagy b ajban vagyok?
- Csak nem? - mondta Detréné és még az ajka is megremegett
az ijedtségtől.
- Nem tudok tisztába jönni magammal, hogy a két Hajós-leány
közül melyiket szeretem. Mert, hogy egyikbe szerelmes vagyok, az bizonyos.
Ez a vallomás, akármilyen komoly volt is, nevetésre késztette az
öreg asszonyt. Tudta, hogy Bandi szinte mindennapi vendége a Hajós-ház­
nak. Ismerte is jól a két Hajós-leányt, Mártát és Magdát. Ikrek voltak. Mind
a kettő karcsú, kékszemü, barnahajú leányka. Aki jól ismerte őket, az sem
vehetett észre rajtuk lényeges különbséget! A járásuk is egyenlő volt, a hangjuk
is megtévesztésig hasonlított. Detrénének is idő kellett, amíg megtanulta,
hogy melyik Márta és melyik Magda. De most már tudta és anyai szíve
választott is közülök. Elárulni azonban a világért sem akarta titkát. Ez az
egyetlen dolog, amiben Bandit befolyásolni nem szabad. Csak a szíve
szavára hallgasson.
- Amit mondasz, Bandikám, teljesen lehetetlen – mondta
mosolyogva. – Az ember két leányt nem szerethet egyszerre.
- Nem is anyám. De ha Mártát látom, azt gondolom, hogy ő az
aki nekem tetszik, és ha Magdával beszélek, meg vagyok róla
győződve, hogy Magdát szeretem.
 - Belátom, hogy külsőre egyformák, de te, aki oly jól ismered
őket, csak észrevettél valami különbséget hajlamaikban, kedvte-
lésükben, életfelfogásukban?
- Semmi lényegeset, anyám. Szinte mondhatnám: ebben is
egyenlők.
- Az nem lehet, fiam! A jó Isten nem teremtett két egészen
egyenlő embert. Talán csak még nem jöttél rá a különbségre. De ha már
nem tudsz választani közöttük, mégis csak azt ajánlanám, vedd el
kettőjük közül azt feleségül, aki téged jobban szeret. Mert az igazi
boldogság a házasságban mégis csak az, ha olyan az élettársunk, aki
nemcsak elfogadja szeretetünket, hanem szívből viszonozza is azt!
Bandi elpirult.
- Anyám, - mondta zavartan, - erről nem szívesen beszélek, de
biztos tudomásom van arról, hogy Magdának is, Mártának is tetszem. Tu-
dod, az a csacsogó Ilus egyszer sielés közben, mikor magunkra marad-
tunk, élénken újságolta:« Tudja-e Bandi, hogy Magda és Márta haragusznak egy-
másra? Eddig mindig jó testvérek voltak, és most azon kaptak össze, hogy ki szereti
magát jobban?... »
- Ezt sem kell komolyan venned, fiam, - mondta Detréné halkan – lehet,
hogy az egyiknek csak előkelő származásod, meg jó állásod tetszik.
- Melyiket gondolod? – kérdezte Bandi felneszelve.
- Csak éppen a lehetőséget állítottam – felelte Detréné, - a világért sem
akarnám bármelyiket vádolni azzal, hogy önző és számító. Azt pedig éppenséggel
meg tudom érteni, hogy szeretni tuddnak, és szívesen mennének hozzád feleségül,
mert derék, tehetséges, jó fiú vagy, és mintaférj leszel.
A gombolyításnak éppen végére értek. Bandi megcsókolta anyját, és
elgondolkozva gyújtott egy cigarettára.
- Sose búsúlj, fiam, - mondta Detréné, - most, hogy tudom, hogy Hajós-
leány lesz a menyem, csak azt kérem a jó Istentől, hogy a helyesre essen a választá-
sod.
Magában pedig még ki is mondta a kedves nevet: Magdára!
Nagyon sok gondolkoznivalót adott neki az, amit a fia mondott, Szerette
volna egy kicsit kölcsönadni neki a szemét, hogy élénken lássa a két leány között a
különbséget. Bandinak tud nia kellene, hogy Magda az értékesebb köztük, és hogy
Magda az, aki Bandit igazán szereti, Az ő anyai tekintete elleste egyszer, egy aggó-
dó, ijedt pillantását a leánynak, mikor Bandi a járda szélén megcsúszott, és megütöt-
te magát. Csak éppen az együttérzésnek egy villanása volt az, ami a leány szemé-
ben felcsillant, de az anya ezt mégis meglátta, mint ahogy meghallotta azt az elfoj-
tott is nevetést is, amely Márta ajkára kívánkozott.
Csak egy pillanatig tartott ez a jelenet, de Detréné nem felejtette el.
Mikor Bandi elment a hivatalba, Detréné nagyon törte a fejét, hogyan
segíthetné fiát a megoldáshoz. Meg volt róla győződve, hogy fia Magdával lenne
boldogabb, hogy Magda a szerényebb, jobbérzésű, és nemesebb életfelfogású. De
hogyan szerezzen erre bizonyosságot?
Ezen az éjjelen nem tudott aludni. Folyton a két Hajós-leányra kellett
bondolnia, és az ő drága fiára, akinek boldogságáért forró imár küldött a mennyek
urához.
Reggel aztán elhatározta magát végre. Veszélyes játék volt, ezt
tudta, de valamilyen belső kényszer sűrgette, késztette a cselekvésre.
 Felhívta telefonon Hajósékat. A telefonnál Magda jelentkezett:
- Kezét csókolom, Detre néni, - mondta meglepettéssel a hangjában.
– Tessék parancsolni!
- Én is itt vagyok a telefonnál, és fogom a másik kagylót! – kiáltott bele
a beszélőcsőbe Márta, aki mikor hallotta, hogy Detréné telefonál, rögtön odaugrott a
készülékhez. Nem akarta azt az előnyt átengedni Magdának, hogy egyedül ő
beszéljen az öreg hölggyel. – Én is itt vagyok, drága, aranyos Detre néni!
- Annál jobb, ha mind a ketten ott vagytok, legalább együtt halljátok,
amit mondok. Kérni akarok tőletek valamit. Nem vettétek észre, hogy Bandi milyen
rettenetesen lehangolt az utóbbi időben?
- Nem, - mondta Magda elhaló hangon, és Detréné szinte látta arcá-
nak sápadását.
- Nagy baja van szegénynek, hivatali kellemetlensége. könnyen
meglehet, hogy át is helyezik a határszélre, valamilyen kis kirendeltséghez!
- Szépen vagyunk! – hallotta a túlsó oldalról Márta hangját, mert
bárha a két leány hangja a megtévesztésig hasonlított, Detréné meg volt róla győ-
ződve, hogy ezt Márta mondta. Annál is inkább hihette ezt, mert szinte ugyanakkor
szólalt meg Magda is.
- Ennyi az egész, Detre néni? Úgy remegtem, hogy valami komoly
baja van Bandinak. Csak ne tessék aggódni nénikém. A kellemetlenség elsímul, mert
ki kell derülnie az igazságnak. Bandi semmiben sem hibázhatott. És ami a kirendelt-
séget illeti, azt se olyan borzasztó! Bandi mindenütt Bandi marad!
- Az Isten áldjon meg vigasztaló szavaidért, leánykám, - mondta
Detréné, és annyira beleélte magát abba, amit mondott, hogy még a könny is
szemébe szökött az enyhet hozó szavakra. – Az Isten áldjon meg, édesem! A
szivesség, amit tőletek kérek, csak az, hogy valahogy ne éreztessétek a fiammal, ha
tudjátok is, mi történt. Legyetek továbbra is jók, és kedvesek hozzá.
Ezzel letette a kagylót. Nem tévedett tehát, és nem rontott el semmit.
Anyai szíve helyesen érezte meg a valót. Hát még, ha hallotta volna, mit mond
Márta.
- Jut eszembe! Még, hogy vígasztaljam! Egyszerűen itthon se
leszek, ha jön! Semmi kedvem sincs, holmi lecsúszott emberekhez! Aztán mit
kezdenék Piripócson?
- Márta! – kiáltotta haraggal Magda.
- Jól van, jól, - mondta Márta vállvonogatva. – Most legalább eldőlt a
harc kettőnk között. Én lemondok Bandiról.
Mikor aznap a gyanútlan Bandi Hajósékhoz érkezett, az
előszobában Mártával találkozott, aki néhány
fiatalember és leány kiséretében éppen indulófélben
volt. Csak úgy félvállról üdvözölte a fiatalembert, és
többet nem törődve vele, nevetve sietett ki az ajtón.
Bandi értelmetlenül nézett utána, mert semmiképpen
nem tudta magyarázatát ennek a hirtelen változásnak.
De tekintete a következő pillanatban Magdára esett,
aki szelíd kedvességgel várt reá a nyitott ajtóban…
Ezen az estén, mikor Bandi
hazaérkezett, arca csupa ragyogás, csupa derű volt.
Megölelte édesanyját és kijelentette:
- Anyám, nem tudom, milyen csoda
történt velem. Egyáltalán nem tudom magam
megérteni. Hogyan is habozhattam Márta és Magda között, mikor örök időtől kezdve
csak Magdát szeretem? Egyetlen vonásuk sem közös. Magda bájos, szelíd,
természetes. Márta hideg, mesterkélt. Anyám, én ma választottam, és meg is
mondtam Magdának, hogy szeretem és feleségül veszem.
A könny megint Detréné szemébe szökött. Szorongva kérdezte:
- És Magda mit mondott?
Boldog volt, anyám! Nyakamba borult és sírt. Azt mondta, hogy nagyon
szeret, és hogy szentűl hisz bennem. Én nem lehetek hibás semmiben, és ha kell, ő
híven követ engem nemcsak Piripócsra, hanem Honoluluba is. Hogy miért mondta
éppen ezeket a dolgokat a drága kicsikém, nem tudom. De egészen mindegy, hogy
miket mondott. A fő, hogy éreztem szeretetének melegét, és hogy végtelenül
boldogok vagyunk!
Kezet csókolt anyjának. Mintha csak érezte volna, hogy az éldesanyja
mérhetetlen szeretetének köszönhet mindent, mintha csak tudta volna, hogy az anyai
érzés ösztönössége terelte helyes irányba az ő élete útját…
 Mari néni helyet keres

Szegény Mari néni ott ült a helyszerzőnél, a szűk kis helyiség egyik
szögletében és gyengéden szorította magához azt a cicát. amelyet a többi állást
kereső alkalmazottak olyan rosszallólag néztek.
- Nézze, Mari néni, - mondta a helyszerző rábeszélő hangon - hiszen én
sem akarom, hogy elpusztítsa ezt a szegény állatot, nekem is van szívem és
megértem magát, de hát az mégis csak bolond gondolat, hogy egy cicával együtt
akar helybe szegődni. Vigye vissza a cicát falura, és
adja oda valamilyen szomszédnak, majd gondját
viselik.
Mari néni fejét ingatta.
- Nem adom, - mondotta határozottan. -
Negyven esztendeig szolgáltam az asszonyomat.
Mindaddig, amíg csak le nem hunyta a szemét. Ez a
cica volt utolsó öröme. Most, hogy meghalt az
asszonyom, nem akarom idegen kézre adni. Engem
szeret, és megszokott és én is nagyon szeretem őt.
Hiába is nevetgélnek itt ezek a fiatal lányok, nekem
nincs másom, mint ez az állat. Ők örülnek a
mulatságnak, a szép ruhának, én csak ennek a
hűséges társnak. Ha kapok vele együtt állást, úgy jó, ha nem, akkor együtt
pusztulunk éhen.
- Csökönyös, vén bolond. - mormolta bosszúsan a helyszerző, - csak ne
volna olyan jó szakácsnő, bizony nem bíbelődnék vele.
- Hallod? - súgta oda egyik fiatal állást kereső szobalány a másiknak. -
Azt hiszi, hogy a városban állattal együtt fogadnak fel cselédet! Akkor mindjárt én is
elhozhattam volna magammal otthonról a kis borjút.
Erre aztán valamennyien nevettek.
Mari néni tudta. hogy rajta nevetnek, de egy arcizma sem rándult. Lassan
elővett a szatyrából egy darabka borjúmájat. Kis késsel darabokra vágta, és
megetette vele a macskáját. Az állat félt az idegen helyen és eleinte enni sem akart.
De aztán beleült Mari néni ölébe és addig­addig dorombolt, amíg elaludt.
- Szegénykém, - suttogta Mari néni - Bizony nem tudom, mi sors vár rád!
Egy bizonyos, hogy nekem mégis csak jó, hogy itt vagy! Hej, de elhagyatott volnék
nélküled.
Öreg, szeretetre vágyó szíve szinte vigasztalást talált abban, hogy van
valaki, akiről neki kell gondoskodni, neki, akinek nincs a világon senkije. Jöttek-
mentek a cselédet kereső hölgyek. Soknak megakadt a szeme Mari nénin, aki
ötvenöt éve mellett olyan jó erőben volt, és akiről, a helyszerző azt mondta, hogy
kitűnően főz. Hanem mikor meghallották, hogy cicájával együtt akar elszegődni.
akkor vagy nevettek, vagy megharagudtak. Volt egy vendéglős, aki felfogadta volna,
ha a macska ért az egerészéshez. de mikor Mari néni bevallotta, hogy az ö cicája
talán megrémülne, ha egeret látna, persze a vendéglősnek se kellett. Egy asszony
is jött, aki felvette volna, de ennek az asszonynak ott volt a fiacskája is, vásott
gyerek, aki azzal kezdte az ismerkedést, hogy meghúzta a cica farkát. Ez arra bírta
Mari nénit, hogy ezt a helyet se fogadja el. A helyszerző erre megharagudott és
kijelentette, hogy Mari néni próbáljon másutt szerencsét. mert ha már ilyen
kölönccel jár, mint egy cica, legalább ne legyen válogatós és fogadja el, ami
kínálkozik.
Mari néni felkelt és kiment a helyszerző üzletéből. ahol - érezte -
gúnyos tekintetek követik. Körülnézett a népes utcán és nem tudta, mitevő legyen.
Öreg arcán a könny pergett végig. A macska idegesen fészkelődött a karján. Erősen
kellett magához szorítania, hogy le ne ugorjon. Félt a szegény állat. Hiszen soha az
utcára ki nem vitték, nem ismerte a kocsik, villamosok zaját, idegenkedett minden
ismeretlen embertől. Most egyszerre belekerült itt ebbe a neki szokatlan zűrzavarba,
a melyből mindenképpen menekülni szeretett volna.
Akárhogyan is szorította magához Mari néni az állatot, a macska
kiugrott kezéből. Egy pillanatig tétován állt meg a járdán, keresve, hová meneküljön.
Aztán egy ugrással hirtelen fenn volt a legközelebbi ház magasföldszintjének
párkányán. És a következő percben eltűnt Mari néni szemei elől.
A jó asszony arcát halálsápadtság borította. Jóságos Isten, mi lesz
most! Hogy kapja vissza? Hátha kárt tesz odabenn a szobában a macska, hátha
haragusznak majd rá? Hiszen olyan riadt az a szegény állat, nem volna csoda, ha
ész nélkül szaladna össze-vissza az idegen helyen és akaratlanul is törne-zúzna ...
Mari néni kétségbeesetten állt meg a magas ablak alatt.
- Cica, cicuskám, - suttogta - cicuskám! De az állat csak nem
jelentkezett.
Ha legalább bérház lenne, amelynek ablakán a macska beugrott.
Ott nyugodtan bemehetne a kapun és kereshetné a szökevényt. De ez valamilyen
úrilak. Komoly nagy kapuja nappal is bezárva.
Mari néni késő estig ott állt a ház előtt, de becsengetni nem mert. A
házból pedig egy teremtett lélek se távozott. Ha este nem csukták volna be azt a
nyitott ablakot, amelyen át az ő cicája oda bejutott, szinte azt kellett volna hinnie,
hogy lakatlan az egész, pompás épület.
Szegény Mari néni nem tudta, mitevő legyen. Minél jobban
előrehaladt az idő, annál kevésbé volt lehetséges, hogy bejusson a házba. Hiszen
most már a bennlakók éjjeli nyugodalmát is megzavarná. Oh, miért is nem ment
rögtön a cica után.
Végre is elindult ahhoz az asszonyhoz, akinél szállást bérelt. Itt kint
az utcán nem töltheti az éjszakát.
Ezen az éjjelen nem hunyta be a szemét. A bánat ezerszeres súllyal
nehezedett szívére. Hiába is magyarázta a szobaasszony, hogy a sors bölcsebb,
mint ő. A macska nagy kölönc volt számára, vele nem tudott volna elhelyezkedni és
miután jószántából nem akart tőle megválni, a véletlen elvégezte azt, amit Mari
néninek kellett volna elvégeznie.
Mari néni csak sírt. Reggel aztán korán felkelt és megint odaállt az elé
a ház elé. A magányosság és bánat érzete és az aggodalom megszokott
kedvencéért bátorságot adott neki. Becsengetett a hatalmas kapun nagy
szívdobogások közepette. Díszes ruhájú inas bocsátotta be.
- A személyzeti kapu a másik utcában van. Tessék megkerülni a
házat, - mondotta, mikor az egyszerű ruhás öregasszonyt meglátta. - Itt csak az
urak járnak be.
- Nem vagyok ismerős errefelé. - dadogta Mari néni, - de a macskám
tegnap délután beugrott itt egy ablakon ...
Mari néni szeme megint csupa könny volt. Úgy félt, hogy az inas majd
azt mondja, hogy kilökték a szegény állatot az éjszakába, vagy azt, hogy semmit
sem tudnak róla.
De az inas arca felderült.
- Csakugyan beugrott tegnap egy kis fehér cica hozzánk, - mondta, -
egyenesen a kis úrfi takarójára. Úgy örült a kis úrfi! Hát még a nagyságos úr!
Roppant helyes jószág. Milyen szelíd, kezes. Este lágytojást adtunk neki vacsorára,
szépen megette. Utána dorombolt és elaludt ott a takarón. A kis úrfi szinte aludni
sem tudott az örömtől.
Mari néni szeme felragyogott a boldogságtól. Megvan a cica!
Mások is kedvüket lelik benne. Semmi baja nem történt!
Már semmi zavart nem érzett az idegen nagyúri házban. Boldogan
követte az, inast, aki egy tágas szép szobába vezette. Csakugyan ott volt az ő
cicája, aki mihelyt meghallotta Mari néni hangját, leugrott az ágyról, amelynek
takaróján pihent és hangos dorombolással simult oda hűséges gazdájához.
- Cicuskám, édes cicuskám, - mondta Mari néni és öreg, szeretet-
re éhes szíve megtelt gyöngédséggel. - Csakhogy megvagy! Már én csak nem
tudok meglenni nélküled. Gyere, kis kedvencem.
Erre az a kisfiú, aki az ágyban feküdt, - nyakig gipszben -
elkezdett sírni. És az az úr, aki az ágy mellett állt és a kisfiú apja volt, hall­
ható izgalommal hangjában megkérdezte Mari nénit, mennyiért adja el a
cicát?
- Nincs az a kincs a világon, - mondta Mari néni. - Az úrnak a
pénzén kívül még sok mindene van, háza, gyermeke, nekem a világon nincs
egyebem, csak ez a macskám. Mi ketten csak együtt fogunk már elszegődni.
úgy-e cicuskám?
És Mari néni elmondta élete kálváriáját és azt, hogy mennyit kellett
már eddig is szenvednie az állatjáért, de ezer annyit is eltűr.
A kisfiú édesapja nem habozott. Meg tudta érteni Mari nénit és bár
szakács főzött nekik odakint a konyhán, Mari nénit is felfogadta.
Nem bánta meg. Mert aki olyan. jó tudott lenni az elhagyott állathoz,
ezerszeresen jó volt az ő beteg, anyátlan fiacskájához. Mesélt neki, dédelgette,
ápolta.
Így szerzett a macska állást Mari néninek!
 A legboldogabb Karácsony

Ella kisasszony és Bella kisasszony rendesen ott ültek az ablak előtt

és vagy ölbetett kézzel bámultak kifelé, vagy pedig kötögettek. Nagyon öregek
voltak mind a ketten, a hajuk hófehér, a beszédjük nagyon halk és nagyon lassú.
Nem igen jártak már ki a régi házból és hozzájuk se igen járt senki. Egy sárgatollú
kanári madár, meg egy fehérszőrü kis cica volt minden társaságuk, no meg Mari, a
házmesterné, aki hajdan ott szolgált a kisasszonyoknál, aztán férjhez ment,
özvegységre jutott, de a házi teendőket továbbra is pontosan végezte a régi kis
házban.
Hanem karácsony előtt az öregkisasszonyok is bementek nagy
titokzatossággal a városba, hogy egymásnak karácsonyi meglepetéseket
szerezzenek. Ella és Bella kisasszonyt mindig együtt lehetett látni, de karácsony
táján külön tipegett mindegyikük. A világért se árulták volna el egymásnak, hogy
mit szán egyik a másiknak karácsonyi meglepetésül.
Egyébként, ha az öreg kisasszonyok ablakán karácsony este bepillant
valaki, biztosan csodálkozott volna. Nem a kis karácsonyfán, sem pedig azon, hogy
Ella kisasszony Bella kisasszonynak meleg hócipőt szánt meglepetésül, viszont
Bella kisasszony bélelt meleg kesztyűt Ella kisasszonynak. Azon sem volt mit
csodálkozni, hogy Morzsi cicának ott lógott a fán a szokásos doboz szardiniája.
(Morzsa cicának a szardínia volt a kedvenc eledele.) A kis madár pedig piskótát
kapott, édes fügetejet és friss zöld madáreledelt.
És ha mégis azt mondom, hogy akik karácsony estéjén benéztek az
öreg kisasszonyok ablakán nagyon elcsodálkoztak, az azért van, mert a
kisasszonyok a szó szoros értelmében játszottak. Ella kisasszony egy babát tartott
a keze között, azt babusgatta, Bella kisasszony pedig egy kicsi játékszekrényben
rakosgatott.
Ella kisasszony hosszan számolt:
- Éppen ötvenkilenc éve, hogy ezt a babát kaptuk. Én tízéves voltam és te
tizenegy . . . Jól látom még magam előtt azt a karácsonyfát, amely alatt el volt rejtve,
és szinte hallom drága anyukánk csengő kacagását, amikor a mi örömünket látta.
Szép idők! Boldog szép idők! . . .
Minden esztendőben egyszer, karácsonykor, elővették a gyermekkoruk-
bol megmaradt játékokat, hogy élénkebben emlékezzenek a multra. A világért se
nyúltak volna évközben hozzá, akkor ott feküdt az ódivatú baba, ódivatú ruháival
egyetemben, a szekrény mélyén.
Új ruhát persze nem kapott a baba, de minden esztendőben mást szedtek
elő számára a kis fiókos szekrényből. Valójában bátran hordhatta volna évről-évre
ugyanazt, de az öreg kisasszonyoknak mulatságot szerzett ez az öltöztetes. Minden
egyes régi babaruha új és új emléket idézett fel lelkűkben. Vagy a régi divatot, vagy
saját régi ruhájukat juttatta eszükbe, melynek foltjából a baba is kapott akkor ruhát.
Öreg arcuk kipirosodott az örömtől, öreg szemük fiatalos fényben
csillogott.
 . . . Egyszerre csak ijedten figyeltek fel mind a ketten. Az ünnepi, áhitatos
csendet keserves gyereksirás zavarta meg. Az öreg kisasszonyok kis házában rajtuk
és Marin kivűl senki sem lakott, es a sirás mégis közelről hallatszott.
- Ki sirhat itt?
Ella kisasszony csengetett, és néhány pillanattal később Mari már meg is
jelent az ajtóban. Az a meleg blúz volt rajta, amit a szent estén kapott, de az arca
zavart volt és szinte ijedt:
- Ne tessék haragudni, — dadogta, — de azt hittem, elalszik, és nem lesz
vele semmi baj. Nem tudtam, hogy ennyire fog bánkódni az anyja után . . . Tetszik
tudni, a mosóné lánykája ... A mosónét kórházba vitték. És ma Karácsony van!
Mire Mari ideért mondókájában, már sz pogott.
- Minden gyereknek öröme van most, csak ennek a szegénykének bánata
... Hiába is akarom vigasztalni, csak sir keservesen. Pedig már a mákoskalácsból is
szeltem neki. . .
Kintről behallatszott a kislány keserves zokogása. Ella kisasszony Bellára
nézett. Bella kisasszony Ellára.
- Hozza csak be Mari, hátha itt megnyugszik.
Marinak nem kellett kétszer mondani, a következő percben már hozta is
karján a kislánykát, akinek szeme egészen piros volt a sok sirástól. De mikor a
karácsonyfát meglátta, elhallgatott és csodálkozó szemekkel nézett körül. Lehetett
vagy négy-ötéves a kicsike. Szőke hajú, barna szemű szép kislányka, aki ha nem
is volt finom ruhákba öltöztetve, nagyon tiszta és rendes volt. Mari beültette az
egyik karosszékbe és Ella kisasszony az egyik oldalról, Bella a másikról közeledett
feléje.
- Csak hagyja itt nálunk, Mari, — mondta Ella kisasszony, — maga
bátran elmehet az éjféli misére.
- Majd eljátszogatunk vele, — biztatta Bella kisasszony és odahúzta a
kis lábzsámolyt a karosszék mellé, ahol a kislány ült.
A kislány meglátta a babát. Két kezét nyújtotta feléje.
- Oh, de szép gyönyörű baba, — mondotta, — ide hozta nekem az
angyalka?
Ella kisasszony ösztönszerűen tette háta mögé a babát, és Ella
kisasszony szeme is ijedt kifejezést öltött. Ezért őrizték annyi éven keresztül
kegyelettel ezt a régi játékot, hogy most ez a kisleány talán eltörje?
A kislány hirtelen körülnézett és eszébe jutott minden bánata.
- Anyukám! – fakadt újra sírva.
Ella kisasszony szíve megindult. Már nem gondolkozott. A régi, kedves
emlékeket nem veheti eltőlük amúgysem senki! Nekik már volt boldog
karácsonyuk, miért ne legyen ennek a kisleánynak is?
És mintha Bella ugyanazt érezte volna, sürgetően intett a fejével.
A következő percben ott volt a kisleányka kezében a baba.
- Azt hiszem, mi sem örültünk neki jobban, mikor kaptuk, - mondta
Bella kisasszony meghatottan. – Aztán játszani kezdett a kisleánnyal, és a kis
fiókos babaszekrény valamennyi holminját közösen felpróbálták a babára, Erzsike
gyönyörűségére.
Mikor Mari hazajött az éjféli miséről, ott találta a két öreg kisasszonyt,
amint jobbról-balról őrizták a karosszéket, amelyben Erzsike a játék közben
elszunnyadt. A kis cica ott kuporgott a karosszék előtt, a madárka ott
goubbaszkodott a karosszék támláján. A szobában édes fenyőillat terjengett.
 A svéd csalogány

A kis Jenny Lind álmosan nyujtózkodott ágyában. Tudta, hogy reggel

van és itt volna az ideje kibújni a paplan alól, de ez a reggeli felkelés mindig
gyengéje volt. A kültelki ház - akármilyen egyszerű volt is - Jenny szerint mégis
Stockholm legszebb pontján feküdt. Szomszédukban csupa nagy úr lakott,
csupa gazdag ember, szép kertes házakban. Jennyékhez áthozta a szellő a
finom virágillatot innen is, onnan is és a madár csattogás, dalolás olyan közelről
hallatszott, mintha csak magában a szobában szólna. Jenny behunyt szemmel
szívta be a szomszédos kertek illatát és figyelt a madárdalra. Kis száját
csücsörítve utánozta a hangokat és tapsolni tudott volna örömében.
Ezen a reggelen is madárdalra figyelt, de alaposan zavarta hajnali
kedvtelésében az, hogy szülei a konyhában kinn élénken beszélgetnek. Hogy
miről, jól hallhatta. Hogy milyen nehéz is az élet, mennyire kell küszködnie,
kínlódnia az embernek. Apának új cipő kéne, anyának tavaly húsvétra is
elmaradt a szokásos ünneplő. Bizony. És Jennyt is el kellene vinni valahová
falura. Olyan sápadt és olyan sovány. Nem látszik más ki már az arcából, csak
nagy, lelkes szeme.
- Ó, az a szivtelen, gonosz nagybátyád, - mondta odakinn az apa
gondterhesen.
- Hagyd el, - kelt védelmére az öregúrnak Jenny anyja. - Különc.
Ennyi az egész. Sohasem élt családi életet. Nem tud az mást szeretni, csak
az állatait ...
- Éppen ez az, - mondta apa keserűen. - A madarainak külföldről
hozat madáreledelt, az én gyermekemnek pedig ...
Jenny befogta fülét. Fájt neki, hogy apa úgy el van keseredve, amiért
neki még jóformán kenyérre való sem igen telik. Pedig nem értette panaszukat.
Soha többet nem kívánt, mint amennyije van. Nagyon boldog volt ő a kis házban.
Csak éppen álmai voltak. Gyönyörű, szép álmai a jövőre! Hogy egyszer gazdag
lesz! És akkor minden pénzét odaadja szüleinek és szakasztott olyan házat vesz
nekik, mint amilyenben most Olaf bácsi lakik.
Ó, az az Olaf bácsi!
Sokszor látja őt, ha kiáll az utcára, amint magas kerekű hintóján elhajtat
előttük. Bizony még egy pillantásra se méltatja az ő szegény házukat, pedig
mindenki tudja, hogy anyukának rokona. De Olaf bácsi gyűlöli az embereket.
Egyedül csak az állatok tudtak közel férkőzni szívéhez. Úgy mondják, még a
nyelvüket is érti.
A kisleány a paplan alá bújt. Kuncogott.
- Ostobaság! Az állatok nyelvét senki sem értheti. Hiszen ha az úgy
volna, akkor én egyszeribe odaszöknék az ablaka alá és elkezdenék neki
dalolni. Eldalolnám, hogy szüleim milyen szegények és milyen jól esne nekik,
ha Olaf bácsi egy kicsit segítene rajtuk. Meg azt is eldalolnám neki, hogy én
mennyire szeretek énekelni és ha sok pénzem lenne, egyebet sem tennék,
mint cask mindig énekelnék. De hát azt nem lehet, mert ha nagy leszek, nekem
is dolgoznom kell ...
Odakinn a csalogány megint rákezdett dalára. Jenny mintha egy
percre elfelejtett volna mindent, úgy figyelt a csattogó dalra. Feltérdelt az
ágyban és lélegzetét visszafojtva figyelt. Kis vártatva mosoly surrant végig
kedves sovány arcán, majd magára kapta ruhácskáit, és az ablakon át kijutott
az utcára.
Olaf úr házát magas kerítés vette körül, de Jennynek nem okozott
nehézséget az, hogy azon keresztül jusson a kertbe. A kora reggeli órákban
senki sem láthatta a kis idegent. A kutyák édeskeveset törődtek vele. Egy fehér
macska odadörgölődött hozzá és dorombolt.
Jenny egy futó mozdulattal cirógatta végig a kis állatot, aztán
körülnézett. Hiszen ez nagyszerű! A kertre néző ablak mind tárva - nyitva volt!
Bizonyos, hogy az egyik ablak mögött alszik Olaf bácsi.
Jenny, mint valami ügyes kis mókus, felkúszott a fa törzsén. Egy
kényelmes ágat keresett magának, ahová leülhetett. Éppen szembe került
azzal az ablakkal, amelynek párkányán egy újság, meg egy pipa feküdt.
Jenny szíve nagyot dobbant. Hátha eltalálta, hátha éppen ez Olaf Christien
Jensen ablaka!
Mindegy! Ha itt van, most már így is, úgy is, keresztül viszi, amit
tervez. Remegtek a falevelek körülötte a reggeli szélben, remegtek a nap­
foltok a faágon és remegett a kisleány is egész testében, mikor ajkát
csücsörítette, hogy a madárfüttyöt utánozza. De a hang csak nem akart
ajkára jönni. Máskor mindig sikerült próbálkozása és éppen ma mondjon
tudománya csődöt? Könny szökött a szemébe. Dacosan vetette fel fejét és
újra megkísérelte. És ... sikerült!
Hallotta, hogy odabenn megmozdul a szobában valaki és néhány
pillanat mulva látta is az öregurat bojtos fehér hálósipkájában az ablak előtt.
Igen, ez Olaf bácsi! Persze, nem olyan szép, mint mikor tova hajtat a
pompás hintóban. Úgylátszik az ő reggeli köntöse is csak szakasztott olyan,
mint akárki másé.
Erre gondolt Jenny, de a csicsergést, csattogást egy percre se
hagyta abba. Az öregúr most már ott ült az ablaknál, és kifelé kémlelt. Jennyt
jól elrejtették az ágak, pedig Olaf Christien Jensen amúgy se látta volna, mert
szemüveg nélkül egy tapodtat sem látott. Már pedig a pápaszem nem volt az
orrán. De ha nem is látott, annál gyönyörűbb volt az, amit hallott. Öreg arca pi­
rosra gyúlt az örömtől. A nagy áhitatban még a könny is végig csordult arcán.
Úgylátszik valaki beléphetett az öregúrhoz, mert Olaf Christien
Jensen hátrafordult, és befelé beszélt a szobába. Jenny erre nem vetett ügyet,
egy-egy rövid lélegzetvétel után csak annál frissebben folytatta. Igy persze nem
hallhatta, amint az öreg magyarázza szolgájának:
- Nem tudom micsoda csodálatos madár tévedt a kertembe! Úgy
csattog, csicsereg, trillázik, hogy a szívem megreszket belé. Szavamra Péter,
ennél művészibb éneket még a stockholmi zenecsarnokban sem lehet hallani.
Az emberi művészet elbújhat az ilyen művészi madárdal mögött! Ennek nem
kellenek énekleckék, ennek nem kellenek mesterek, ennek a jó Isten adta. az
énektudományt.
Most már Péter is ott volt az ablaknál és egyszerre ámulva csapta
össze kezét.
 - Tanácsos úr, - mondotta lelkendezve, - tessék csak hamar
feltenni az okulárét. Bizony nem madár dalol ott nekünk, hanem egy kisleány! Ni,
itt ül fenn ezen a fán az ablak előtt.
- Bolond beszéd, - morogta Jensen úr, - egy gyerek? Bolond
beszéd! Emberfia erre nem képes! Ezt a tudományt a jó Isten csak az ő ked­
ves madárkáinak adta.
De Péter meg volt bántva, amiért nem adnak hitelt szavának.
Kikiáltott az ablakon.
- Hallod-e, te leány, mit csinálsz a fán?
A dal menten abba maradt. Jenny egy kis szívdobogás közepette
kiáltotta az ablak felé:
- Hát nem hallja? Énekelek!
- Bolondság! - mondta mérgesen Olaf Christien Jensen. - Fütyülő
lehet nála.
Több se kellett Jennynek! Egy szempillantás alatt lenn volt a fáról
és ott állt az öregúr ablaka alatt. Csak éppen akkora volt, hogy felért az ab­
lakpárkányig, de a száját jól kitátotta, hogy egyenesen be lehessen látni a
torkába.
- Nincs a számban semmi, - magyarázta, csak éppen a nyelvemet
rezegtettem egy kicsit és nagyszerűen tudok énekelni. Tessék hallgatni. Megint
énekelt. Semmi kétség: minden csalafintaság nélkül. Az öregnek megint tele lett
a szeme könnyel, és Péter, a tudatlan legény is valami furcsa ellágyulást
érzett a szíve táján. Mintha ez a dal kifejező beszéd lett volna.
- Emeld be ezt a lánykát, - mondta Olaf Christien Jensen. - Ez Isten
csodája. Arany van ennek a torkában!
- Olyan könnyű, akár a légy, - mondta Péter, amikor beemelte az
ablakon - és hogy tud énekelni!
Olaf úr soha rá nem nézett még gyerekre. Isten átkának tartotta őket,
akik csak arra születtek, hogy a felnőtteket lármájukkal zavarják. De ezt a gyereket
megnézte és a fejére tette kezét. Jenny szülei biztosan el sem hitték volna, hogy
Olaf úr ennyi gyengédségre képes.
- Kis madaram, - mondta Jennynek az öreg, - kis madaram, ki az
apád?
- Hendrik Lind, - mondta a kislány és ráemelte tekintetét Olaf úrra, -
mily okos és szép volt ez a tekintet! - Azé a Lindé, akinek felesége Jensen-
leány és neked rokonod. Hallottam, hogy különc vagy és csak az állatokat
szereted. Az emberek nyomorúságán nem indul meg a szíved. Eljöttem hát
hozzád, hogy a madarak szavával indítsalak meg. Mert az én szüleim nagyon,
nagyon szegények és szükségük volna pártfogóra. Ezt akartam neked
dalommal elmondani.
Az öreg Jensen magához húzta a gyermeket.
- Akik azt mondották, hogy különc vagyok, talán igazat mondtak, és azok
sem hazudtak, akik állították, hogy az embereket nem különösen szeretem. Te még
kicsi vagy ahhoz, hogy megértsed, mindez miért van. Egy bizonyos, hogy sok em-
berben csalódtam, viszont állatban soha! No mindegy, ez nem ide tartozik. Szóval,
te Lind gyermeke vagy. Mondhatom, nagy ajándékot adott neki Isten!
Könnyet törölt ki szeméből. És míg a gyermek kezét keze között tartotta,
némán nézett maga elé. Talán látomásként megjelent előtte a jövő, mikor ez a
vézna kis gyermek keskeny, finom arcocskájával, átszellemült tekintetével és
csodálatos képességével meghódítja majd nemcsak a svédeket, hanem az egész
világot. Éneke kapcsán talán megjavulnak majd az emberek, hozzáférhetőbbek
lesznek a szépre, a jóra. Elő csalja majd a lelkek mélyéből az ott szunnyadó nemes
tulajdonságokat, és olyan boldogságot varázsol a szívekbe, aminőre már képesek-
nek sem tartották volna magukat.
Olaf úr ezt érezte, mikor elkisérte Jenny Lindet a szülei házba azon a
csodálatos reggelen. És a zenetörténelem igazolta, hogy mindenben igaza volt. A
svédek csalogánya dalával beragyogta a világot és napsugarat ontott minden
emberi szívbe.
 A szerencsét hozó nyaklánc

A két leány szótlanul nézte az asztalon fekvő csekély pénzhalmazt, aztán

a fiatalabbik nevetve mondta:
- Ez bizony nem sok a karácsonyi ünnepek fedezésére, ugye Veo?
Penley Violet fejét rázta, és sötét szemében szomorú kifejezés ült.
- Ez minden, amit össze tudtunk gyűjteni – mondta.
Peggy savanyú arcot vágott, és felugrott.
- Már egészen betege vagyok az örökös takarékoskodásnak, beosztás-
nak, és munkának. Istenkém, itt vagyunk mi ketten fiatalok, erősek, csinosak, és
meg van bennünk a hajlandóság, hogy életünket kiélvezzük, és ez minden –
mondta, és rámutatott a pénzhalmazra, - amivel a karácsonyi ünnepeinket kelle-
messé tehetjük. Úgyszólván semmi, egy kis pudding, néhány szem dió és narancs,
egy-két tábla csokoládé, ha futja belőle. De miután, édes Veom, én ezidén a
karácsonyt nagyszerűen akarom eltölteni, hát valamilyen erőszakos módszerhez
folyamodom annak keresztűlvitelére. Tervem már kész is.
Violet kérdőn nézett húgára.
- Az a szándékom, hogy eladom az antik nyakláncomat, el is vittem
tegnap egy üzletbe, ahol minden továbbiak nélkül tizenöt fontot kínáltak érte. Ebből
gyaníthatod, hogy a lánc legalább háromszor annyit ér.
- De Peggy, Mary néni nem azért hagyta rád a láncát, hogy eladd.
- Nem? – mondta Peggy bosszúsan – akkor hagyta volna inkább ránk a
vagyonát, ahelyett, hogy idegeneket gyámolított. Mi ketten is eléggé rászorultunk a
könyörületességre. De ő téged egyszerűen kitagadott, s nekem ezt a láncot adta.
Engem egy cseppet sem bánt a lelkiismeret, ha megválok tőle. Még ma délután
eladom. Aztán majd kettesben végezzük a vásárlásainkat. Én már pompás terveket
szőttem előre. Veszünk magunknak egy-egy gyönyörű, világos ruhát, kabátot,
kalapot, egy egész halom csokoládét, sőt azt a könnyelműséget is elkövetjük, hogy
egyszer autóba űlünk, és szinházba megyünk.
Hat évvel ezelőtt Penley úr, a lányok atyja, hirtelen meghalt, és akkor
derült ki, hogy az utolsó néhány év felemésztette minden vagyonát, és családja a
legnagyobb szegénységben maradt vissza. Egyetlen rokonuk, Mary néni, mindösz-
sze annyiban volt az árvák segítségére, hogy egy szép levélben arra buzdította
őket, hogy kihasználva kitűnő nevelésüket, állást vállaljanak.
Ezt a leányok meg is tették. Peggy titkári állást vállalt, Violet
zenetanárnő lett.
Peggy szavának állt, és még a délután folyamán felkeresett egy másik
ékszerészt, aki azonal harminc fontot ajánlott a nyakláncért.
- Eszemben sincs, hogy negyven fonton alul megváljak tőle – mondta
Peggy.
Rövíd alku után a kereskedő megadta a kívánt összeget, és Peggy
ragyogó szemmel, és az izgalomtól kipirult arcán olyan boldog mosolygással
igyekezett hazafelé, hogy magára vonta egy elegánsan öltözött, magas férfi
figyelmét, aki szembejött vele az utcán.
- Milyen boldognak látszik ez a fiatal teremtés – gondolta a férfi, -
vajon miféle öröm érhette? Hogy szegény, azt elárulja a ruházata, bárha látszik
rajta, hogy tetőtöl-talpig úri lányka.
És mert az a bájos jelenség nagyon felkeltette érdeklődését, hát
nyomon követte.
Aznap este a klubban még barátjának is beszélt az idegen lány nagy
suürke szeméről, rózsás arcáról, sőt azt is hozzátette, hogy öt évet adna az
életéből, ha megtudná mi tette az arcát ilyen ragyogóan boldoggá…
A lányok az ünnep előtti időt vásárlással töltötték, aztán híven betartva
előző terveiket, egyik este felvették legszebb ruhájukat, bérautóba ültek, és a
szinház felé hajtattak. Amint a kocsi a Golden Streetre kanyarodott, a lányok erős
lökést éreztek, majd a soffőr bosszús szitkozódását hallották, és a kocsi hirtelen
megállt.
- Mi történt? – kérdezte Peggy.
- Az a soffőr a kocsijával egyenesen nekem szaladt.
- Talán azt akarja mondani, hogy maga szaladt, nekem! – kiáltotta a
másik soffőr, aki leszállt járműjéről és odajött Peggyék kocsijához.
- Ugyan Stefton, hagyja a veszekedést – szólalt meg most egy úr, aki
kiszállott a másik kocsiból, hogy izgatott soffőrjét megnyugtassa.
- Nem mehetnénk tovább? – kérdezte Violet.
- Sajnos nem, kisasszony – mondta a soffőr, - defektust kaptunk.
Az idegen úr közelebb lépett.
- Felajánlhatom önöknek a kocsimat? – kérdezte.
- Ó nem, köszönöm – mondta Violet – majd gyalog tesszük meg ezt a
rövíd utat. Jöjj, Peggy.
Az idegen meglepetésében szinte felkiáltott, mikor a kocsiból kilépő
Peggít meglátta.
- Képzeld, barátom – mondta, mikor aztán újra visszaült útitársához az
autóba, - képzeld kivel ütköztün kj össze? Az a lányka ült benn a kocsiban, akiről a
minap este beszéltem neked.
Ezalatt Peggy is azt mondta nővérének:
- Ez aztán a jó kezdet! Észrevetted milyen csinos fiatalember volt?
Valósággal sajnálom, hogy nem fogadtad el tőle a felkínált helyet. Hát nem volt
kedves tőle, hogy át akarta adni nekünk az autóját?
A szinházban elfoglalták helyeiket a földszinten, s amikor Peggy
körülnézett, tekintete egy reászegezett acélkék szempáron akadt meg.
- Istenem – mondta a szempár tulajdonosa szomszédjénak, - hát nem
itt van megint ez a lány. Úgylátszik, valami örökség vagy főnyeremény
cseppenhetett az ölébe, mert amikor először láttam, szegényes benyomást keltett,
most meg autóban jár, és ilyen szép ruhában ül egy elsőrangú helyen a
színházban. Nem arról beszélek, akit te nézel Daenport, hanem a mellette űlő az,
akinek aranyszalag van a hajában. De tényleg milyen bájos mind a kettő, fogadni
mernék, testvérek. – És Lescalles John derűsen nevetett.
- Sose láttalak még ilyen lelkesűlten - mondta csodálkozva Daenport –
valóban, nagyon bájos mind a kettő, bárha nekem a másik, az a szomorúbbképű,
jobban tetszik.
Peggynek úgy tűnt föl, hogy valahányszor felnézett, szeme mindíg
anna a férfinek tekintetével találkozott.
 Sajnos, a szép est vége felé közeledett. Az utolsó felvonást játszották már,
amikor « Tűz van! Tűz van! » - kiáltás hozta rémületbe a közönséget. Rettenetes
kavarodás keletkezett. Asszonyok és gyerekek sikoltoztak, és mindenki eszét
vesztve, tolongott a kijárat felé.
A két lány remegve, halálsápadtan karolta át egymást, amikor Peggy,
anélkül, hogy tudta volna miért, felnézett az idegenre. Lehetetlen volt megérteni,
hogy mit mondott, de szája mozgásáról ezt vélte kiolvasni:
- Maradjanak ott, jövök.
Óráknak tűnt, amíg így vártak. Végül is leért hozzájuk a két férfi.
- Itt vagyunk – mondta az acélkékszemű férfi, - bízza csak rám magát
bátran. Barátom majd nővérére fog ügyelni, és egy-kettőre kinn leszünk ebből a
kavarodásból. Óh, könyörgöm, ne nézzen olyan ijedten, hiszen nincs semmi ok a
félelemre. Azt hiszem, a tűz az épület valamelyik másik szárnyában lehet, és így nem
volt semmi ok a tűzjelzésre.
- Ön nagyon kedves – suttogta Peggy, - szörnyen meg voltam rémülve.
- Ez csak természetes, melyik leány nem lett volna megréműlve az ön
helyében. Azonkívűl. idejövet is volt már egy kis balesetük…
- Belefutottunk az önök kocsijába – mondta Peggy.
A fiatal leánynak úgy tűnt, mintha pillanatok alatt került volna ki a friss
levegőre, mert a férfi oly könnyedén társalgott, hogy elfelejtette félelmét.
- Most pedig Miss…
- Penley – mondta Peggy.
- Miss Penley – vette át újból a szót John Lescalles – engedje meg, hogy
hazakísérhessük önöket, szeretnénk megnyugvást szerezni arról, miszerint ezen
izgalmas este után szerencsésen értek haza otthonukba.
Lefekvéskor a két leány még sokáig beszélt az est eseményeiről, és
főleg a két fiatalemberről.
- Ó, - mondta Peggy, és hangjában őszinte sajnálkozás csengett, - félek,
hogy soha többé nem fogunk velük találkozni.
De annak a férfinek a szeme, akit John Lescallesnek hívtak, elkísérte
Peggyt még az álmok országába is.
Másnap reggel a lányok érdeklődéssel olvasták az újságban a tűzről
szóló jelentést. Peggy abbahagyva az olvasást, meglepetésében felkiáltott:
- No hát ilyet, Violet, hallgasd csak: «Megfigyeltük a híres, milliomos
kutatót, Lescalles-t és barátját Harry Daenportot, akik a halálra rémült hölgyeket
segítették a kijárat felé.» A két lány szótlanul bámult egymásra, és Peggy torkában
érezte szive verését.
A nagy John Lescalles! Ó, most már egészen bizonyos, hogy sohasem
fogja őt viszontlátni! Őrültség volna még csak gondolni is rá, és Peggy mégis tudta,
érezte, hogy sohasem fogjaőt elfelejteni.
Ebben a pillanatban megszólalt az előszoba csengője.
Violet felállt, hogy ajtót nyisson.
- Jó reggelt, Miss Penley, azért jöttem, hogy személyesen győződjem
meg róla, vajon kiheverték-e a tegnapi ijedtséget? – kérdezte a látogató.
- Tessék beljebb fáradni.
John Lescalles szeme felragyogott, mikor Peggyhez belépett.
- Jó reggelt – mondta, kezét nyújtva a fiatal leánynak. – Ön tegnap este
azt mondta nekem, hogy egymáson kívűl nincs senkijök, én is árva vagyok, és éppen
ezért nem tudtam lemondani róla, hogy eljöjjek, és érdeklődjem hogylétük iránt.
 Erre Peggy az ő közvetlen, nyílt modorában elmesélte neki, hogyan
jutottak a nyakláncon át, a tegnapi szórakozáshoz.
- Ezért volt hát olyan boldog azon a reggelen, mikor láttam – mondta
John Lescalles, és olyan kifejezés volt ebben a percben a fiatalember szemében,
hogy Peggy akaratlanul is mondta:
- Remélem, jó barátok leszünk.
- Barátok, Peggy? Nem, én ezzel nem tudok megelégedni. Azt akarom,
hogy mindig az a ragyogó kifejezés üljön az arcán, mint azon a reggelen, mikor
először megláttam. Azt szeretném, ha feleségül jönne hozzám, és én egy életen át
arra törekednék, hogy boldogítsam.
- Lehetséges? – kérdezte Peggy mélyen elpirulva.
A fiatalember magához vonta ezt a piruló arcocskát, és megcsókolta.
Első útjok, mint jegyesek, ahhoz az ékszerészhez vitte őket, ahol Peggy
a nyakláncot eladta. Sikerült is azt nyolcvan fontér visszavásárolni.
- Ez lesz a talizmánunk – mondta John …
Még a karácsonyi ünnepek be sem fejeződtek, mikor az újságok
hasábos hírben közölték a nagy kutató, John Lescalles házasságának hírét, és
megírták azt is, hogy mint első tanú, Sir Harry Daenport szerepelt, aki ugyanakkor
tartotta eljegyzését a menyasszony nővérével: Miss Violet Penleyvel.