Luc Besson

Arthur és a Villangók
French originál Title „ARTHUR ET LES MINIMOYS
Fordította: © Sóvágó Katalin
ISBN 963 86897 8 1
2006 Szentendre

1. FEJEZET

A táj olyan volt, mint rendesen, vagyis dimbes-dombos meg zöld. Azúrkék
égbolt borult rá és barátságos kis vattagombóc-felhők enyhítették a nap égető
hevét.
Szóval szép volt a táj, mint amilyen a szünidős nyári délelőttökön szokott
lenni, amikor még a madarak is ellustulnak.
Ezen a szép reggelen még semmiből sem lehetett sejteni, hogy milyen
rettentő nagy kaland készülődik.
Volt a völgy közepén egy folyó, a folyó partján egy zsebkendőnyi kert, a
kertben egy különös faház. A brie-[i]vidék jellegzetes stílusában épült, viszont
enyhe gyarmati ízt adott neki a hosszú erkély. Mellette egy nagy garázs állt,
amelyet inkább műhelynek használtak, és a garázshoz hasas víztartály
támaszkodott.
Valamivel távolabb vénséges szélkerék vigyázott a kertre, úgy, ahogy a
világítótorony ügyel a hajókra. A szélkerék még forgott is a látvány kedvéért.
Mert azt el kell mondanunk, hogy ebben a cseppnyi édenkertben még a szél is
szelíden fújdogált.
De aznap a rémület orkánja készült lecsapni a békés otthonra.
 Az ajtó kivágódott, és egy kövér néni rontott ki a tornácra.
– Arthur! – kiáltotta teli torokból.
Nagyi hatvan-egynéhány éves volt, meglehetősen gömbölyded jelenség,
akinek telt idomait a szép, csipkés, fekete ruha sem álcázhatta.
Felhúzta a kesztyűjét, megigazította a kalapját és vadul megrántotta a
csengőt.
– Arthur! – ismételte harsányan, de most sem kapott választ.
– Hová tűnt már megint ez a kölyök? A kutyát sem látom sehol. Az is eltűnt?
Alfréd!
Nagyi úgy morgott, mint a távoli vihar. Nem szeretett elkésni.
Megfordult és visszament a házba.
Belül a ház egyszerű volt, de ízléses. A parkettát fényesre kefélték, a
bútorokat olyan sűrűn lepte el a csipke, mint a falakat a borostyán.
Nagyi papucsot húzott és dohogva keresztültalpalt a szalonon:
– Szép kis házőrző az ilyen! Hogy is engedhettem, hogy rám sózzák!
Odaért a hálószobákhoz vezető lépcsőhöz.
– Mit őriz ez a kutya? Soha sincs itthon! Akárcsak Arthur! Két szeleburdi! –
zsémbelt, miközben benyitott az egyik szobába, amely láthatólag Arthuré volt.
Gyerekszobához képest már-már túlzott rend uralkodott benne, ám a
gazdájának nem lehetett nehéz dolga, mert szinte alig volt játéka, kivéve azt a
néhányat, amelyeket réges-régen készítettek fából.
– Talán érdekli őket, hogy szegény nagyanyó naphosszat futkos utánuk?
Egyáltalán nem! – panaszkodott a nagymama, aki már majdnem a folyosó
végén járt. – Pedig hát nem kérek olyan sokat! Csak hogy minden nap tartson
öt perc szünetet! Mint a többi gyerek az ő korában! – Égnek emelte a tekintetét.
Aztán megtorpant, mert eszébe jutott valami. Fülelt. Túl nagy volt a csend a
házban.
– Öt perc nyugalom… – folytatta halkan. – Öt perc csendes játszadozás…
egy zugban… lármázás nélkül… – mormolta, és osonni kezdett a folyosón.
Megérkezett az utolsó ajtóhoz, amelyre egy táblát erősítettek, és a táblába azt
vésték: „Tilos a bemenet!”
Óvatosan nyitott be, nehogy észrevegyék az esetleges betolakodók.
Sajnos, az álnok ajtó elárulta, mert nyikkant egyet.
Bedugta a fejét a tiltott szoba ajtaján.
Tulajdonképpen irodává alakított padlásszoba volt, egy vidám zsibvásár és
egy hóbortos professzor dolgozószobájának keveréke. Kétoldalt bőrkötésű,
ódon fóliánsokkal tömött polcok magasodtak. A párkányra selyemzászlót
akasztottak, amelyre ezt a titokzatos mondatot írták: „A szavak gyakran más
szavakat rejtenek.” Tudósunk tehát filozófus is volt.
Nagyi óvatosan osont előre ebben a határozottan afrikaias lomtárban. Úgy
meg volt tűzdelve lándzsákkal, mintha bambusz nőne a padlóból. A falat afrikai
maszkok pompás gyűjteménye díszítette. A maszkok igazán lenyűgözők voltak,
csak éppen… hiányzott az egyik. A fal közepén üresen árválkodott egy szög.
Ez volt az első támpont. Nagyinak már csak követnie kellett az egyre
hangosabb hortyogást.
Még néhány lépést tett és máris megtalálta a földön elnyúlt Arthurt. A gyerek
az afrikai maszkot viselte, amely hortyogássá erősítette a szuszogását. Alfréd
mellette hasalt, és ütemesen csapkodta a farkával a fából faragott álarcot.
Nagyi kénytelen volt elmosolyodni a megindító képen.
– Legalább te jelentkezhetnél, mikor hívlak! Egy órája kereslek benneteket!
– dünnyögte a kutyának, hogy ne riassza fel túl kíméletlenül az unokáját.
Alfréd sértett képet vágott.
– Nekem ne játszd az ártatlant! Nagyon jól tudod, hogy nem lenne szabad
bejönnötök nagyapa dolgozószobájába, és hozzányúlni a dolgaihoz! – mondta
határozottan a nagymama, aztán óvatosan leemelte Arthur fejéről a maszkot.
Nagyi rögtön elolvadt, mikor a maszk alól előbukkant a kis csibész szeplős
angyalarca. Olyan jó volt látni a pihenő ártatlanságot – egy kisgyereket, akin
még nem hagyott nyomot a bánat. A nagymama felsóhajtott a boldogságtól,
ahogy elnézte életének örömét.
Alfréd nyüszített egy kicsit, nyilvánvalóan féltékenységből.
– Hagyjál már! Én a helyedben kikapcsolnám magamat öt percre! – szólt rá
a nagyi, és Alfréd megértette a figyelmeztetést.
Nagymama óvatosan megérintette a kisfiú arcát.
– Arthur? – súgta gyengéden, de csak a szuszogás lett erőteljesebb.
Erre kiengedte a hangját.
– Arthur! – mennydörögte, hogy a falak is belerezegtek. Unokája
villámgyorsan felült.
– Segítség! Támadás! Mindenki hozzám! Alfréd! Álljatok körbe! – hadarta
félálomban. Nagyi megragadta a vállát.
– Nyugodj már meg, Arthur! Én vagyok az, a nagyi! – Ezt többször
elismételte. Arthur lassanként összeszedte magát és fokozatosan felismerte, hol
van, és főleg, hogy ki van mellette.
– Ne haragudj, nagyi… Afrikában jártam.
– Veszem észre – mosolygott nagymama. – Jól utaztál?
– Remekül! Nagyapával voltam egy afrikai törzsnél. Nagyapa barátainál! –
tette hozzá súgva.
Nagymama bólintott, mert mindig kész volt a játékra.
– Tízesével rohantak meg a vad oroszlánok, amik csak úgy előjöttek a
semmiből!
– Jaj, istenem! És te mit csináltál, hogy kikeveredj ebből a kutyaszorítóból?
– mímelt aggodalmat a nagymama.
– Én semmit – felelte Arthur szerényen. – Nagypapa csinált mindent!
Kigöngyölt egy nagy ponyvát a bozótban!
– Ponyvát? Miféle ponyvát? – kérdezte nagyi.
Arthur felpattant egy székre, hogy elérje a megfelelő polcot.
Megragadott egy könyvet és gyorsan rálapozott a megfelelő oldalra.
– Tessék! Látod? Festett egy nagy képet, amit aztán magunk köré tekertünk.
Akkor a vadállatok azt hitték, hogy eltűntünk, mert láthatatlanok lettünk a
számukra! – fejezte be elégedetten.
– Láthatatlanok, de nem szagtalanok! – vágta rá nagyi.
Arthur kérdőn bámult nagyanyjára.
 – Zuhanyoztál reggel? – folytatta a nagyanyja.
– Éppen oda indultam, mikor ráakadtam erre a könyvre! És olyan izgalmas
volt, hogy megfeledkeztem minden másról! – Arthur a lapokat pergette. – Nézd
ezeket a rajzokat! Ilyeneket épített nagyapa a világtól elvágott törzseknek!
Nagyi csak egy pillantást vetett a rajzokra, amelyeknek minden egyes
vonalát ismerte.
– Én csak azt látom, mennyivel jobban érdekelték az afrikai törzsek, mint a
sajátja – csipkelődött.
Ám Arthur teljesen belefeledkezett a rajzokba.
– Ezt nézd! Ásott egy szuper mély kutat, és kitalált egy bambuszvezetéket,
amellyel több, mint egy kilométerre el lehetett vezetni a vizet!
– Ügyes, bár ezt a rendszert jóval őelőtte feltalálták a rómaiak. Náluk
akvaduktnak hívták – mutatott rá nagyi.
Arthurnak valahogy kimaradt ez a történelmi adat.
– A rómaiak? Erről a törzsről még nem hallottam – mondta naivan.
Nagyi akaratlanul elmosolyodott, és kihasználta az alkalmat, hogy
megsimogathassa unokája kócos üstökét.
– Az egy nagyon régi törzs, amely sok-sok éve élt Olaszországban –
magyarázta. – A vezérüket Caesarnak hívták.
– Mint a salátát? – kérdezte kíváncsian Arthur.
– Igen, mint a salátát – mosolygott nagyi. – Most pedig csinálj rendet, mert
bemegyünk vásárolni a városba.
– Vagyis ma nem kell zuhanyozni? – vidult fel Arthur.
– Nem! Ez azt jelenti, hogy pillanatnyilag nem kell zuhanyozni! Majd csak
akkor, ha visszajöttünk! Úgyhogy siess! – parancsolta nagymama.
Arthur visszarakosgatta a helyükre az elővett könyveket. Nagyi felakasztotta
a falra az afrikai maszkot. Kétségtelenül igen büszke látványt nyújtanak ezek a
harci maszkok, amelyeket a férje kapott ajándékba. Nézte a maszkokat, és a
kalandokra gondolt, amelyet azóta eltűnt férjével együtt élt át.
Néhány pillanatra megrohanta a nosztalgia. Olyan hosszan sóhajtott, mint
maga az emlékezet.
– Nagyi, miért ment el nagyapa?
A kérdés megtörte a csendet és fölrezzentette a nagymamát a mélázásból.
Kicsit nehezen talált szavakat. Mindig így volt vele, ha túlságosan feldúlta
valami. A nyitott ablakhoz ment és mélyet lélegzett.
– Azt én is szeretném tudni… – vetette oda, majd becsukta az ablakot, de
még egy pillanatig ott maradt mellette és az üveg mögül nézte a kertet.
A fenséges tölgyfa alól egy vénséges kerti törpe mosolygott rá büszkén.
Mennyi emléke lehet egy ilyen öreg fának? Valószínűleg többet tudott
nagypapa eltűnéséről, mint a nagymama.
– Sok időt töltött a kertjében, annál a fánál, amit úgy szeretett. Mindig
mondta, hogy az a tölgy háromszáz évvel is öregebb lehet nála. Tehát
bizonyosan sokat tanulhatott attól a vén tölgyfától!
Arthur letelepedett a fotelbe és önfeledten hallgatta a mesét.
– Most is látom, ahogy este kiment a kertbe a messzelátójával és egész
éjszaka figyelte a csillagokat – mesélte ellágyultan nagymama. – Telihold
ragyogott az égen. Egyszerűen gyönyörű volt a táj! Órákig elnéztem
nagyapádat. Valósággal lázba hozta a holdfény, mint lepkét a lámpa!
Elmosolyodott a gondolataiban felrajzolódó képtől. Ám jókedve
fokozatosan megfakult és az arca megkeményedett:
– Aztán reggel nem volt ott más, csak a messzelátó… Nagyapád eltűnt.
Csaknem négy éve ennek.
– Csak úgy eltűnt? – csodálkozott Arthur. – El se búcsúzott?
Nagyi könnyedén bólintott.
– Bizonyára fontos dolga lehetett, ha így ment el, hogy minket nem is
értesített róla – mondta tréfásan. Aztán összecsapta a kezét, hogy megtörje a
varázst. – Mozogj, mert elkésünk! Fuss, kapj magadra egy pólót!
Arthur vidáman rohant a szobájába. Csak a gyerekek képesek ilyen
könnyedén átváltani egyik hangulatból a másikba, mintha tíz éves kor alatt még
az igazán komor dolgoknak sem lenne súlya.
 Nagyi, akinek néha olyan nehezére esett megfeledkezni, ha csak néhány
percre is, a dolgok nyomasztó súlyáról, elmosolyodott a gondolatra. Ismét
megigazította a kalapját és a kerten át az ócska Chevrolethez ment, amely
hűségesebb jószág volt, mint egy vén öszvér.
Arthur futás közben bújt bele a pólójába, és izgatottan körüljárta a furgont,
mielőtt beszállt. Számára új kalandot jelentett minden alkalom, amikor tehetett
egy kört ezzel az űrhajóval.
Nagyi matatott néhány gombon, aztán elfordította a kulcsot. A motor
köhögött, krákogott, felpörgött teljes fordulatszámra, majd leállt. Nagyi
megint rálépett a gázra. A vén csotrogány fuldokolni kezdett, aztán
hisztérikusan harákolt, de végül csak beindult.
Arthur imádta az ócska dízelmotor berregését, amely kísértetiesen
emlékeztetett egy mosógép zötyögésére.
Alfrédtól távol álltak az ilyen gondolatok, ő csak egyszerűen nem értette, mi
végre ez a nagy lárma, ha úgy sincs eredménye?
– Ha nem esne nehezedre… – szólította meg a nagymama – Kivételesen
tudnál tenni nekem egy szívességet?
A kutya felcsapta a fél fülét. Tudta, hogy a szívességeket gyakran kísérik
jutalmak.
– Őrizd a házat! – parancsolta nagyi. Alfréd csaholt, bár nemigen tudta, mit
helyesel.
– Köszönöm. Ez nagyon kedves tőled! – felelte udvariasan a nagymama.
Kiengedte a kéziféket, és a kapu felé kormányozta a Chevroletet.
Porfelhő szállt a könnyű szellő nyomában, amely a vidéket becézgette. A
furgon eltűnt a zöldellő dombok között, egy cseppnyi úton, mely a
civilizációba vezetett.
A város nem volt nagy, de annál kellemesebb. A főutcán majdnem minden
bolt és üzlet elfért. Itt csak hasznos dolgok voltak, a rőföstől a cipészig. Ilyen
messze a világtól nem volt helye hiábavalóságoknak.
A civilizáció egyelőre nem mért túlságosan goromba ütéseket a kedves
mezővárosra, amely természetes fokozatossággal alakult ki az idők során.
 Bár a főutcán megjelentek az első ostornyeles lámpák, sokkal több lovas
szekeret és kerékpárt világítottak meg, mint ahány autót. Vagyis a nagymama
furgonja akkora hatást keltett, mint egy Rolls-Royce.
A Chevrolet leparkolt az áruház előtt, amely kétségtelenül a legnagyobb
üzlet volt a helységben. Impozáns cégtábla hirdette büszkén a bolt és a
tulajdonos nevét:
„DAVIDO FIRMA, Általános Közélelmezés”. Vagyis Davido nagyban
üzletelt.
Arthur szeretett az áruházba járni, mert ezen a majdnem középkori vidéken
ez volt az egyetlen intézmény, amelyet elképzelhetett űrállomásnak. Nagyi
lassított egy kicsit a bolt előtt, mert észrevette Martint, a negyven-egynéhány
éves, kedélyes rendőrt.
Martin halántéka már őszült. Kutyaszeme volt és behízelgő mosolya. Nem
rajongott a rendőrködésért, de a gyár túlságosan távol esett a házától. Sietett
ajtót nyitni a nagymamának.
– Köszönöm, biztos úr! – mondta udvariasan a nagyi, mert nem volt
érzéketlen a férfiúi lovagiassággal szemben.
– Nincs mit, Suchot asszony. Számomra mindig öröm, ha itt láthatom a
városban! – áradozott a rendőr.
– Nekem jelent megtiszteltetést, ha találkozhatok magával, biztos úr – felelte
a nagyi, aki boldogan kapott az alkalmon, hogy évődhet egy kicsit.
– Az öröm az enyém, Suchot asszony, és mostanában megritkultak az
örömök, nekem elhiheti.
– El is hiszem, biztos úr – felelte nagymama.
Martin úgy forgatta a sapkáját, mintha attól várná, hogy megsúgja, milyen
irányba kanyarítsa tovább a beszélgetést.
– Nincs szükségük semmire? Minden rendben van?
– Munka akad bőven, de legalább nem unatkozunk. Azonkívül itt van nekem
az én kis Arthurom. Jó a férfi a háznál! – mondta, és beleborzolt unokája
vörösbarna üstökébe.
Arthur utálta az ilyen cirógatást. Gügyögő csecsemőnek, csörgősipkás
bohócnak érezte magát tőle. Kurtán-furcsán elhúzódott. Martinnak egy ilyen
gesztus is elég volt, hogy zavarba jöjjön tőle.
– És… és a kutya, amit a bátyámtól vásároltak? Jól beválik?
– A jónál is jobban! Valóságos vadállat! Fékezhetetlen! – áradozott a
nagymama. – Még szerencse, hogy az én kis Arthurom, aki olyan jól ismeri
Afrikát, meg tudta szelídíteni olyan módszerekkel, amelyekre a dzsungel
mélyén rejtőző törzsek tanították! Úgyhogy a kutya most már kezes, habár nem
felejtjük el, hogy mindig ott szunnyad benne a vadállat. Talán ezért is alszik
olyan sokat! – mondta derűsen.
Martin meghökkent. Nem tudta eldönteni, hol ér véget a komoly beszélgetés,
és hol kezdődik az ugratás.
– Helyes, helyes… El vagyok ragadtatva, Suchot asszony – hebegte, majd
elbúcsúzott: – Hát akkor viszontlátásra, Suchot asszony.
– Viszontlátásra, biztos úr! – felelte nyájasan a nagymama.
A rendőr utánuk nézett, és olyan halkan csukta be utánuk az ajtót, mint egy
sóhajtás.
Arthurnak minden erejére szüksége volt, hogy szétválassza a két bevásárló
kocsit, amelyek őrült szerelemmel ragaszkodtak egymáshoz. Aztán futott a
nagyanyja után, aki kezében a bevásárló listával, már elindult a négy polcköz
egyikében.
Végigcsúszott a földön, mert ez a legbiztosabb módszer a fékezésre, és jó
közel ment a nagyihoz, hogy ne hallgathassák ki őket.
– Mondd, nagyika, nem akart kikezdeni veled ez a rendőr? – tért rögtön a
lényegre.
Suchot néni megriadt, csak akkor nyugodott meg egy kissé, amikor
meggyőződött róla, hogy senki sem hallja őket. Meg kellett köszörülnie a
torkát, és nehezen találta a szavakat.
– De Arthur! – háborgott. – Honnan szeded ezeket a kifejezéseket?
– De ha ez az igazság! Ahogy meglát, rögtön úgy teszi-veszi magát, mint a
pulykakakas, és majdnem megeszi a sapkáját! „Suchot asszony így, Suchot
asszony úgy”!
 – Azonnal hagyd abba, Arthur! – parancsolta szigorúan a nagyi. – Légy
szíves, viselkedj egy kicsit! Embereket nem hasonlítunk pulykakakashoz! –
mondta megbotránkozva.
Arthur kelletlenül vállat vont. Nem igazán hitte, hogy neveletlenül
viselkedett volna. Ő csak az igazságot mondta. Azt az igazságot, amit a
gyerekek agyalnak ki maguknak, és ami sokszor elsöpri a felnőttekét.
Nagyi már lehiggadt, és megpróbálta józan érveléssel visszaterelni unokáját
a tények világába.
– Kedves hozzám, mint a faluban mindenki – magyarázta megfontoltan. –
Nagyapádat szerették itt, mert mindenkinek segített a találmányaival, akárcsak
régen az afrikai falvakban. És mikor eltűnt, nagyon sok támogatást kaptam az
itteniektől.
A beszélgetés komolyra fordult. Ezt Arthur is megérezte, és abbahagyta a
hadonászást.
– Hidd el, hogy a kedvességük és az önzetlenségük nélkül valószínűleg el
sem tudtam volna viselni a fájdalmat – fejezte be a nagyanyja.
Arthur hallgatott. Az ember, ha tíz éves, nem mindig tudja, mit mondjon.
Nagyi szeretettel megsimogatta a fejét, és a kezébe nyomta a bevásárló listát.
– Tessék, ezt rád bízom. Tudom, hogy neked ez szórakozás. El kell hoznom
valamit Rosenberg nénitől. Ha előbb végzel, várj meg a kasszánál.
Arthur bólintott. Boldog volt, hogy egyedül cikázhat a polcok között az
űrhajójával.
– Vásárolhatok szívószálat? – kérdezte ártatlan arccal.
Nagyi szélesen elmosolyodott.
– Persze, édesem! Amennyit akarsz!
Arthurnak nem is volt többre szüksége egy igazán élvezetes délelőtthöz.
Nagymama keresztülvágott a főutcán, előbb azonban óvatosságból balra,
majd jobbra nézett, nem mintha annyira szükség lett volna rá, tekintve a gyér
forgalmat. Talán egy régi reflex volt egy másik korból, amikor ő és a férje
Afrika és Európa nagyvárosaiban csatangoltak.
Belépett Rosenbergék apró vaskereskedésébe, ahol egy szenzációs harang
lógott az ajtó felett.
Rosenbergné úgy pattant elő, mint krampusz a dobozból. Igaz, teljes órája
őrködött az ablaknál, és leste, mikor jön a barátnője.
– Nem követte? – kérdezte, mert köszönni is elfelejtett az izgalomtól. A
nagyi gyorsan hátrapillantott.
– Nem, nem hiszem. Szerintem nem gyanít semmit.
– Tökéletes, tökéletes! – örvendezett Rosenbergné, és hátrasietett a boltban.
Lehajolt, elővett a cédrusdeszkából ácsolt, súlyos pult alól egy papírzacskóba
rejtett csomagot, és óvatosan letette a régi fára.
– Hát itt van! – mondta, és olyan pajkosan mosolygott, hogy öt évesnek
látszott tőle.
– Köszönöm. Maga csodálatos. Az életemet mentette meg. Mennyivel
tartozom?
– Mit képzel?! Semmivel! Olyan remekül szórakoztam, mint egy gyerek!
Nagymama annyira megilletődött, hogy csak a jó neveltetése miatt
szabódott:
– Ez igazán kedves, de nem fogadhatom el.
Ám a boltosné már a kezébe is nyomta a csomagot.
– Makacskodás helyett inkább siessen, nehogy megsejtsen valamit!
Valósággal kidobta nagyit az ajtón. Neki azonban sikerült lecövekelnie a
küszöb előtt:
– Zavarban vagyok, és… Nem is tudom, mivel köszönjem meg – mondta
kissé bánatosan.
A boltosné barátságosan megragadta a vállát és megrázta.
– Beavatott egy titokba, és nekem ez épp elég ok az örömre.
A két öregasszony cinkosan összemosolygott. Több mint hatvan év kell
hozzá, hogy egy ilyen mosolynak ne legyen azonnali pityergés a folytatása.
– Na, menjen! – parancsolta a boltosné. – Elvárom, hogy holnap bejöjjön, és
a legapróbb részletig elmeséljen mindent!
Nagymama halványan mosolygott.
 – Azt fogom tenni. Akkor holnap.
– Viszontlátásra holnap! – felelte a boltosné, majd ismét elfoglalta
megfigyelő állását a kirakat sarkában.
Nagymama kinyitotta a Chevroletet, és eltüntette a titokzatos csomagot egy
ócska pokróc alatt.
– Hű, de izgalmas! – dünnyögte a boltosné, és összecsapta a kezét.
Mire nagyi visszaért a kasszához, Arthur már javában pakolta a bevásárló
kocsiból az árut a kis gumiszőnyegre.
Nagymama a pénztárosra sandított, akit ugyancsak beavattak. A
munkaköpenyes fiatal lány könnyed fintorral megnyugtatta, majd beütötte a
szívószálas csomagot.
– Mindent megtaláltál? – kérdezte nagymama.
– Igen, igen – felelte szórakozottan Arthur.
Következett egy második csomag szívószál.
– Féltem, hogy nem tudod majd elolvasni az írásomat.
– Á, semmi gond. Hát te megtaláltad, amit kerestél?
Nagymama pánikba esett. Néha nincs nehezebb dolog, mint egy gyereknek
hazudni.
– Izé… igen… nem… illetve… Még nincs kész – dadogta idegesen, a
szatyorba dobva az első szívószálas tasakokat. Annyira zavarba hozta a
füllentés, hogy csak a hatodik tasaknál bírta megkérdezni:
– De Arthur! Mit csinálsz ezzel a rengeteg szívószállal?
– Te mondtad, hogy annyit vásárolhatok, amennyit akarok!
– Hát igen, de ez csak olyan szólásmondás! – hebegte nagyi.
– Csak még ezt az egy csomagot! – rekesztette be a társalgást Arthur.
Nagymama szóhoz sem bírt jutni, a pénztárosnő, aki nem kapott utasítást a
szívószálakra nézve, fancsali képet vágott.
A vén Chevroletet még az idejövetelnél is jobban kifárasztotta a visszaút. A
konyhaablak közelében állították le, ahonnan könnyebb volt beszállítani az
élelmiszert.
 Arthur magától értetődően segített a nagyanyjának, de látszott rajta, hogy
minél előbb szeretne végezni. Máshova szólította a kötelesség.
Nagyi vette az üzenetet.
– Hagyd, szívem, majd elintézem én. Menj játszani, amíg világos van.
Arthur nem mímelt udvarias szabadkozást. Felkapta szívószálakkal tömött
tasakját, és csaholva elrohant. Helyesebben mondva nem is Arthur csaholt,
hanem Alfréd, aki gazdája sarkában loholva osztozott a kisfiú örömében.
Nagymamának nem volt kifogása a sietség ellen, mert így nyugodtan
elővehette a titokzatos csomagot, és elrejthette a házban.
Arthur felkattintotta a hosszú neont, amely sercegett egy kicsit, mielőtt
megvilágította a garázst. Aztán ünnepélyes komolysággal felkapott egy
nyílvesszőt az ajtó mellől, és elhajította. A nyíl beleállt a garázs másik végében
levő céltábla kellős közepébe.
– Igen! – üvöltötte Arthur, és diadalmasan forgatta a karját, majd a
munkaasztalhoz sietett, ahol várta a félbehagyott munka: hosszában kettévágott
bambuszdarabok, amelyeknek mindkét felébe számos apró lyukat fúrtak.
Arthur mohón feltépte a tasakot, majd sorra kiürítette a szalmaszálas
csomagokat. Volt itt mindenféle nagyságú, formájú, színű. A gyerek úgy
latolgatta, melyiket válassza elsőnek, mint a sebész, akinek szikét kell
választania.
Végre sikerült döntenie. Fogta a kiszemelt szívószálat, és megpróbálta
beleszuszakolni az egyik bambuszdarabon az első lyukba. Csakhogy a lyuk
nem volt elég nagy. „Ezen ne múljon” – gondolta Arthur, majd előrántotta
svájci bicskáját, és tágított egy kicsit a lyukon. A második kísérlet fényesen
sikerült: a szívószál tökéletesen illett a furatba.
Arthur odafordult a kutyájához, aki az egyetlen tanúja volt az emlékezetes
pillanatnak:
– Alfréd, most megláthatod a környék legnagyszerűbb öntöző berendezését!
– dicsekedett. – Nagyobb lesz, mint Cézáré, tökéletesebb, mint a papié. Íme,
Arthur vízvezetéke!
Alfréd csodálatában nagyot ásított.
 Vállán a bambusszal, amelyből több tucat szívószál meredezett, Arthur
építőmester keresztülvágott a kerten.
Nagymama, aki még mindig a vásárolt holmit rakosgatta el, észrevette a
konyha ablakából. Nem értette, mit lát, és valami megjegyzést akart tenni, de
aztán beérte azzal, hogy vállat vont.
Arthur óvatosan elhelyezte a bambuszt az erre a célra barkácsolt állványon
egy gondosan kialakított barázda fölött. A barázdában szabályosan elosztott,
zsenge retekpalánták zöldelltek.
Arthur visszarohant a garázsba, fogta az öntözőcsövet, legöngyölte.
Alfréd művezetőhöz illő gyanakvással leste, amint gazdája tarka gyurmával
az első bambusz végéhez erősíti az öntözőcsövet. Aztán elfordította a
bambuszt, hogy a szívószálak a palánták fölött legyenek.
– Ez a legkényesebb pillanat, Alfréd! Milliméterre be kell szabályoznunk, ha
csak nem akarunk árvizet, és a termés pusztulását! – oktatta a kutyát olyan
fojtott hangon, mintha bombával kellene manipulálnia.
Alfréd fütyült a retekre. Odahozta az ő jó öreg teniszlabdáját, és egyenesen
ráejtette az egyik zsenge palántára.
– Alfréd! Ez a lehető legrosszabb pillanat! – förmedt rá Arthur. – Különben
is, civilnek semmi keresni valója az építkezésen! – Felkapta a labdát és
elhajította jó messzire.
Alfréd nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy most kezdődik a játék, mert
lihegve a képzelt zsákmány után eredt. Arthur, miután végzett a beállítással, a
garázs falába illesztett csaphoz futott.
Alfréd visszatért a labdával, de már nem találta a gazdáját.
Arthur áhítattal elforgatta a csapot.
– Isten segedelmével! – mondta, majd végigrohant a bambuszcső mellett,
hogy megelőzze a vizet.
Futás közben egyenesen beleszaladt Alfrédba, aki teljesen megzavarodott a
játéknak ettől az új változatától.
Arthur a földre esett, és négykézláb inalva követte a bambuszvályúban
örvénylő vizet, amely sorra töltötte meg a szívószálakat, felüdítve az összes
fiatal retekpalántát.
Alfréd a labdáját is elejtette, annyira izgalmasnak találta ezt a szerkezetet,
amely éltető vízzel látja el a szomjas növényeket.
– Hurrá! – rikoltotta Arthur, és megragadta kutyája mancsát. – Bravó!
Gratulálok! Ez olyan remekmű, amelyet följegyez a történelem, nekem
elhiheti! – gratulált magának Alfréd nevében.
Derekán köténnyel kilépett a tornácra nagymama.
– Telefon, Arthur! – süvöltötte szokásos hangerejével. Arthur elengedte a
kutya mancsát.
– Bocsásson meg. Valószínűleg az Országos Vízművek vezérigazgatója
hívott, hogy gratuláljon. Egy perc és itt vagyok!

2. FEJEZET

Arthur akkora lendülettel érkezett a szalonba, hogy egyetlen csúszással

végigszánkázott a padlón. Elmarta a telefonkagylót és lehuppant a párnás
kanapéra.
– Olyan vízvezetéket építettem, mint Cézár! Csak én a veteményeskertben! –
bömbölte a telefonba, meg se kérdezve, kivel beszél. – Hogy nagyra nőjön
nagyinál a retek! Mert így kétszer gyorsabban fejlődik!
Mivel négy óra volt, nem lehetett más, csakis az anyja.
– Ez igen, édesem! Ki az a Cézár? – kérdezte anyja, némileg szédelegve
ennyi információtól.
– Nagyapa egyik kollégája! – felelte Arthur magabiztosan. – Remélem,
világosban érkeztek, akkor még láthatjátok. Hol vagytok?
– Egyelőre még a városban – felelte kényszeredetten az anyja.
Arthur kissé csalódott, de aznap ennél több kellett ahhoz, hogy lehervadjon
diadalmas öröme.
– Hát jó… Még mindig megnézhetitek holnap! – vigasztalta magát.
Anyja elővette a legmézesmázosabb hangját, ami nem volt túl jó jel.
 – Arthur… Édesem, egyelőre nem mehetünk.
A gyerek kis teste láthatóan összelappadt, mint egy délceg léggömb,
amelybe csúnyán beletrafáltak.
– Sok problémánk van most itt a városban. Az üzem bezárt, és… papának
találnia kell egy másik állást! – magyarázta fontoskodva a fiatalasszony.
– Hát akkor jöjjön ide. Sok munka van ám a kertben, tudod? – felelte
ártatlanul Arthur.
– Én igazi munkáról beszélek, Arthur, olyanról, aminek a béréből mind a
hármunknak jut ételre.
A kisfiú néhány pillanatig gondolkozott.
– Nagyapa rendszerével mindent lehet ám termelni, nemcsak retket! És
akkor mind a hármunknak lesz mit enni!
– Igen, Arthur, de a pénz nem csak arra kell, hanem lakbért is kell fizetni
belőle, és…
A gyerek annyira föllelkesült, hogy meg se várta, míg az anyja befejezi.
– Lakhatnátok itt is! Itt bőven van hely, és Alfréd biztosan örülne! És persze
a nagyi is!
Ez már próbára tette egy kicsit az anyai béketűrést.
– Figyelj, Arthur, ne nehezítsd meg a dolgomat még jobban! Így is épp elég
nehéz. Papának szüksége van állásra, így tehát itt töltünk még néhány napot,
amíg nem talál valamit – fejezte be sajnálkozva.
Arthur nem egészen értette, hogy miért utasítja el az anyja olyan
határozottan az ő józan javaslatait, de az köztudott, hogy a felnőttek indokai
gyakran mentesek mindennemű logikától.
– Hát akkor oké – mondta csüggedten.
Miután ez a kérdés lezárult, mama is visszatalált a bársonyos hangjához.
– De attól, hogy itt vagyunk, még rengeteget gondolunk rád, főleg egy ilyen
napon… – folytatta némiképpen titokzatosan. – Mert… ma… van… a
születésnapod! – trillázta.
– Boldog születésnapot, fiam! – bődült bele az apja a kagylóba.
 De Arthur már nem tudott örülni. Fahangon válaszolta, hogy köszöni. Apja
tovább erőltette a vidámságot:
– Azt képzelted, hogy elfelejtettük? Hát nem! Meglepi! Tíz évet nem lehet
csak úgy elfelejteni! Most már igazi nagyfiú vagy! Az én nagy fiam!
A boldogságnak ez a paródiája nem tévesztett meg senkit. A legkevésbé
Arthurt.
Nagymama a konyhából figyelt, mint aki előre tudta, hogy ez a beszélgetés
fájni fog az unokájának.
– Tetszik az ajándékod? – érdeklődött az apja.
– Még meg se kapta, te szerencsétlen! – sziszegte fojtottan a mama. –
Beszéltem a nagyival, szívem – próbálta helyrehozni a férje baklövését. –
Holnap bemész vele a városba, és kiválasztod magadnak azt az ajándékot, amit
akarsz!
– De ne legyen ám drága! – szúrta közbe az apja, bár maga sem tudta, hogy
kellően szellemes lesz-e, amit mond.
– François! – háborodott fel a felesége. – Odafigyelnél arra, amit öt perce
mondtál?
– Jól van, na! Én csak… csak vicceltem! – dadogta az apa, mint egy rossz
színész.
Arthur kővé merevedett. Úgy érezte, mintha valahol mélyen elzártak volna
benne egy csapot.
– Jól van, fiacskám! Akkor búcsúznánk is, mert a telefont nem adják ingyen!
– Apja nem tudta megállni, hogy ezt hozzá ne tegye.
Aztán a telefon azt is továbbította, hogy a férj kapott egyet a fejére.
– Na szóval… Hát akkor viszlát, fiacskám, és még egyszer… – A szülők
egyszerre kántálták a befejezést: – Boldog szü-li-na-pot!
Arthur közömbösen letette a kagylót.
A kutyájára nézett, aki előtte ült, és várta a híreket.
– Nem a vezérigazgató volt – vallotta be.
Egy váratlan pillanatra átélte, mi is a magány. Egy kerek, koromfekete lyuk,
amibe jobb nem beleesni.
Alfréd, hogy elterelje a gazdája figyelmét, megint nyújtotta volna a labdáját,
ám ekkor egy éneklő hang rezzentette fel őket.
– Boldog születésnapot! – énekelte vidáman a nagymama.
Jókora csokoládétorta volt a kezében, amelyen büszkén lobogott tíz gyertya.
Nagyi óvatosan lépkedett a tortával. Lépteit Alfréd vonítása kísérte, mert a
kutya nem tűrte, hogy nélküle énekeljenek.
Arthur arca felragyogott. Nagyi eléje tette a tortát, és mellé helyezett két
apró ajándékot.
A dal véget ért. A meglepetés azért sikerült ilyen pompásan, mert mindeddig
sikerült eltitkolni.
Arthur elérzékenyülten borult a nagyanyja nyakába.
– Te vagy a legszebb és legcsodálatosabb nagymama az egész világon! –
közölte szívből jövő őszinteséggel.
– Te pedig a legaranyosabb unoka. Fújd el!
Arthur mély lélegzetet vett, aztán meggondolta magát.
– Olyan szép, hadd ragyogjon még egy kicsit! Előbb hadd nézzem meg az
ajándékokat!
– Ha akarod – állt rá vidáman a nagymama. – Ezt Alfrédtól kaptad.
– Hát ez kedves tőled, Alfréd! – mondta Arthur megilletődötten.
– Te talán el szoktad felejteni a születésnapját?! – kérdezte nagyi.
Arthur mosolygott, aztán feltépte a csomagot. Vadonatúj teniszlabda volt
benne! A kisfiúnak tátva maradt a szája.
– Húúú! Még sose láttam új teniszlabdát! De szép!
Alfréd csaholással jelezte, hogy szeretne játszani. Arthur már dobta volna a
labdát, ám nagyanyja lefogta a karját.
– Örülnék, ha várnátok a labdázással addig, amíg ki nem mentek! – mondta.
Arthur bólintott. Eldugta a labdát maga mögött két párna közé, aztán
felbontotta a következő csomagot.
– Ez pedig az én ajándékom – mondta nagymama.
 Miniatűr versenyautó volt, oldalán kulccsal, hogy fel lehessen húzni a
motort helyettesítő rugót. Arthur elámult és Alfréd is.
– Csodálatos! – kiáltotta a kisfiú. Tüstént felhúzta a rugót, a földre helyezte a
kicsi járművet, berregett, aztán elengedte a járgányt, amely, nyomában
Alfréddel, nekivágott a szalonnak. Többször is elkanyarodott, és végül
beszaladt egy szék alá, ahova a kutya nem követhette. Arthur ujjongott.
– Azt hiszem, jobban fogja szeretni a labdánál az autót!
A járgányt, amelyet Alfréd szem elől tévesztett, csak az ajtó állította meg.
Arthur megint elgyönyörködött a tortájában, de most se tudta rászánni
magát, hogy elfújja a gyertyákat.
– De hogy tudtál ilyen tortát sütni? – kérdezte. – Azt hittem, elromlott a sütő!
– Hát egy kicsit csaltam – vallotta be nagymama. – Rosenberg néni, a vasbolt
vezetője adta kölcsön a sütőjét, meg néhány konyhai felszerelést.
– Csodálatos! – ismételte Arthur, aki nem bírta levenni a szemét a tortáról. –
Csak kissé túl nagy hármunknak – tette hozzá.
Nagymama megérezte a visszatérő szomorúságot.
– Ne haragudj rájuk, Arthur! Megtesznek ők mindent, ami tőlük telik. Egész
biztos, hogy minden rendben lesz, amint apád ismét talál munkát!
– Eddig se jöttek el a születésnapomra, nem hiszem, hogy egy új munkahely
változtatna ezen valamit – mondta Arthur felnőttes tisztánlátással. Sajnos, ehhez
a nagymama se tudott mit hozzátenni. A gyerek nekikészült, hogy elfújja a
gyertyákat.
– Előbb kívánj valamit! – figyelmeztette nagyi.
Arthurnak nem kellett sokáig gondolkoznia:
– Azt kívánom, hogy a következő születésnapomon… legyen itt a nagypapa
is!
Nagymama nem tudta visszatartani azt az egy könnycseppet, amely leszaladt
az arcán. Megsimogatta unokája üstökét.
– Remélem, teljesül a kívánságod, Arthur. Most pedig fújd el, ha csak nem
akarsz viaszos tortát enni!
 Miközben Arthur mély lélegzetet vett, Alfréd végre megtalálta a bejárati ajtó
alá ékelődött kisautót. Ám ekkor egy fenyegető árnyék rajzolódott az üvegre,
olyan fenyegető, hogy a kutya nem merte kikaparni a játékszert.
Az árnyék közeledett, már ki is nyitotta az ajtót. Huzat keletkezett, és elfújta a
gyertyákat, épp, amikor az ünnepelt nagy levegőt vett.
Arthurban tehát, hogy úgy mondjuk, bennszorult a szusz.
Az árnyék lassú, ám döngő léptekkel közeledett a szalonhoz. Nagymama
nem mozdult, valósággal megdermedt a félelemtől.
Végre kibukkant a fénybe a jövevény. Megtermett, ötven éves ember volt, az
arca beesett és barátságtalan. Igaz, fölöttébb elegánsan öltözött. De mivel nem a
ruha teszi az embert, nagyanya és unokája éberen figyelt.
Davido úr, hogy oldja a feszültséget, udvariasan kalapot emelt, és mosolyra
húzta a száját, amitől semmivel sem lett szebb az ábrázata.
– Látom, jókor jöttem! – mondta.
Nagymama a hangjáról ismerte fel. A híres Davido volt, a nem kevésbé
híres „DAVIDO FIRMA, Általános Közélelmezés” tulajdonosa.
– Nem, Davido úr. A lehető legrosszabbkor jött, mondhatnám, szokása
szerint – vetette oda fogcsikorgató udvariassággal. – Tudja-e, hogy a
legminimálisabb jólneveltség megköveteli, hogy ha hívatlanul érkezünk
látogatóba, legalább csengessünk?
– Csengettem! – védekezett Davido. – Bizonyítani is tudom!
Büszkén felmutatott egy darab láncot.
– Egy nap majd a fejére esik valakinek a harang! – mondta figyelmeztetően.
– Legközelebb dudálni fogok, az biztonságosabb.
– Semmiféle okát nem látom egy legközelebbi alkalomnak – közölte a
nagymama. – Ami pedig a mait illeti, zavar minket. Éppen családi összejövetel
van.
Davido észrevette a tortát, amelyen kialudtak a gyertyák.
– Micsoda gusztusos sütemény! – szépelgett a faragatlan fatuskó. – Boldog
születésnapot, kicsikém! Hány éves is vagy? – Sebesen megszámolta a
gyertyákat: – Nyolc, kilenc, tíz! Hogy szalad az idő! – mímelte az álmélkodást.
– Még emlékszem, mikor ekkorka volt, és futott a nagyapja után. Mennyi ideje
is? – kérdezte azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megforgassa a kést a
sebben.
– Nemsokára négy éve – felelte méltóságteljesen nagymama.
– Már négy? Mintha csak tegnap lett volna! – mondta alig leplezett
komiszsággal Davido, aztán belekotort a zsebébe.
– Ha tudtam volna, hozok valamit a kicsikének, de addig is… – Cukorkát
halászott elő a zsebéből, Arthurnak nyújtotta: – Nesze, kisfiam! És boldog
születésnapot! – tette hozzá.
Nagyi az unokájára pillantott, és a szeme azt üzente: semmi botrányt! Arthur
úgy vette el a cukorkát, mintha egy gyöngyszemet kapott volna.
– Ó, nagyon kedves, de igazán nem kellett volna! Ezt a fajtát különben is
utálom! – mondta a lehető legmélyebb megvetéssel.
Davido fegyelmezte magát, bár borzasztóan szeretett volna lekeverni egy
taslit a szemtelen kölyöknek.
– Önnek is hoztam ám valamit, asszonyom! – mondta bosszúszomjasan.
A nagymama nem várta meg a folytatást.
– Nézze, Davido úr, ez igazán kedves magától, de semmire sincs szükségem,
kivéve talán, hogy nyugodtan eltölthessem ezt az estét az unokámmal. Tehát
bármilyen céllal jött is látogatóba, kérem, haladéktalanul távozzék ebből a
házból, ahol nem látják szívesen – mondta végletes udvariassággal, de
megfellebbezhetetlenül.
Ám Davido, aki megtalálta a zsebében, amit keresett, elengedte a füle mellett
az üzenetet.
– Ó, hát itt vagy! – lobogtatta meg a négyrét hajtott papírt. – Mivel ide csak
hetente egyszer jár a postás, tettem egy kis kerülőt, hogy megkíméljem a
hosszas várakozástól. Vannak hírek, amelyekről jobb minél előbb tudomást
szerezni! – mondta álságos jóindulattal.
Nyújtotta a papírt. Nagymama kikapta a kezéből, és föltette kis pápaszemét.
– Ez egy hivatalos végzés, amely szerint az ön tulajdonjoga hatályát veszti
kifizetetlen tartozásai miatt – magyarázta Davido. – Egyenesen a kormányzói
hivatalból!
Nagyi elkomorodva kezdte olvasni a végzést.
– A kormányzó volt olyan szíves személyesen foglalkozni vele! –
dicsekedett Davido. – Való igaz, ezt az aktát nem nagyon tologatták!
Arthur olvasás nélkül is tudta, mi van a papíron. Öldöklő pillantással mérte
végig Davidót, aki úgy mosolygott, mint egy cápa.
– Ez az okmány július 28-ikai hatállyal megszünteti az ön tulajdonjogát, és
engem nyilvánít tulajdonosnak. Részben ez magyarázza, hogy hajlamos
vagyok otthonosan érezni magamat önöknél… Mintha csak a saját házamban
lennék!
Davido nagyon büszke volt a húzására. Olyan könnyen ment a dolog, hogy
már-már lelkifurdalást érzett.
– Mindazonáltal nyugodjon meg. – folytatta – Én nem kergetem ki, úgy,
ahogyan ön ma tette velem. Adok időt a távozásra.
Nagymama a legrosszabbra számított.
– Kap tőlem negyvennyolc órát – mondta Davido hidegen. – Addig is,
érezze magát itthon… érezze magát a vendégemnek! – tette hozzá gonoszul.
Ha Arthur ölni tudott volna a tekintetével, Davido már holtan esett volna
össze.
Nagyi viszont sajátosan nyugodtnak látszott. Ráérősen elolvasta az utolsó
bekezdést, majd annyit mondott:
– Ezzel együtt látok itt egy kis problémát.
Davido nyugtalanul kiegyenesedett.
– Valóban? Mégpedig?
– Kormányzó barátja annyira sietett a kedvére tenni önnek, hogy elfelejtett
egy dolgot.
Most Davidón volt a sor, hogy a legrosszabbtól tartson. Félt a gépezetbe
került homokszemtől, mely meggátolhatta vállalkozása sikerét.
– És mi az? – vetette oda hanyagul.
– Mindössze elfelejtette… aláírni.
 Nagyanya visszaadta a papírt, és meg is mutatta, honnan hiányzik az aláírás.
Davido butábbnak érezhette magát a töknél. Lehervadt az arcáról a
bájmosoly, és hallgatott, mint a csuka.
Arthur megparancsolta magának, hogy ne kiáltson fel az örömtől.
Túlságosan megtisztelte volna vele Davidot. Inkább egy megvető pillantás
mellett döntött.
Nagyi higgadtan összehajtogatta a levelet, és visszaadta Davidonak.
– Tehát egyelőre maga az én vendégem, mivel pedig belőlem hiányzik a
maga legendás kifinomultsága, tíz másodperce van, hogy elhagyja a házamat,
mielőtt rendőrt hívnék.
Davido nagyon akart mondani valamit, hogy méltóságteljesen távozhasson,
de nem találta a szavakat.
Arthur fölemelte a telefonkagylót.
– Tud tízig számolni, ugye? – kérdezte foghegyről.
– Ezt… ezt még megbánják, ezt a pimaszságot! Jobban teszik, ha elhiszik! –
sikerült kinyögnie Davidonak.
Sarkon fordult, és olyan erővel csapta be az ajtót, hogy a jóslata
beteljesedett, mert a harang valóban leesett, és majdnem betörte a koponyáját.
A fájdalomtól elvakítva nekiment a tornác fából ácsolt oszlopának, aztán
mellé lépett a grádicsnak, és elhasalt a kavicson.
Végül csak sikerült beülnie az autójába – még ha rá is csapta az ajtót a
kabátjára, és porfelhőt húzva távozott. De hát ez állt jól neki, a por.
Az ég narancsszínbe öltözött, a nap lefelé gördült a dombon, úgy, mint azon
az elbűvölő metszeten, amelyet Arthur simogatott. A kép az alkonyfényben
úszó, afrikai szavannát ábrázolta, és valósággal érezni lehetett rajta a
forróságot.
Arthur, akinek szép simára fésült hajából almaillat áradt, az ágyában
csücsült, és egy bőrbe kötött, nagy könyvet támasztott a térdének. Minden este
ez a könyv kísérte el az álmok országába.
A mellette ülő nagymamát is megindította a kép.
– Minden este ebben a csodában gyönyörködhettünk! Akkor is ilyen volt a
világ, amikor mamád a világra jött – mesélte. Arthur itta a szavait.
– Míg én a sátorban vajúdtam, nagyapád odakint festette ugyanezt a tájat.
Arthur mosolygott. Milyen klassz volt az ő nagyapja!
– De hát mit kerestetek Afrikában? – kérdezte naivan.
– Ápolónő voltam, nagyapád mérnök. Hidakat, alagutakat, utakat épített. Ott
találkoztunk. Ugyanarra vágytunk mindketten: hogy megismerhessük és
segíthessük a nagyszerű afrikai embereket.
Arthur féltő vigyázattal lapozott a következő színes képre, amelyen afrikaiak
álltak teljes harci díszben, félmeztelenül, ám rengeteg nyakékkel és
talizmánnal. Csupa magas, nyúlánk ember, olyan kecsesek, hogy bizonyosan
távoli rokonai lehettek a zsiráfoknak.
– Ezek kik? – kérdezte megigézve a kisfiú.
– A bogo-mataszalajok. Nagyapád barátai. Hihetetlen történetük van!
Több se kellett, hogy Arthurban fellobbanjon a kíváncsiság.
– Tényleg?! Miféle történetük?
– Ma este ne, Arthur. Talán inkább holnap – felelte nagyi, aki eléggé elfáradt.
– De nagyika! Szépen kérlek! – esengett Arthur a legangyalibb arcával.
– Még rendet kell raknom a konyhában! – tiltakozott a nagyi. Ám Arthur
erősebb volt a fáradtságánál.
– Szépen kérlek! Csak öt perc!… Hiszen ma van a szülinapom! – esengett
olyan hangon, hogy még a jég is megolvadt volna tőle.
Nem csoda, ha nagymama sem bírt ellenállni.
– De csak egy perc, és nem több! – kötötte ki.
– Nem több! – fogadkozott Arthur olyan őszintén, akár egy használtautó-
kereskedő.
Nagymama kényelmesebben elhelyezkedett. Unokája követte a példáját.
– A bogo-mataszalajok mind ilyen magasra nőttek; felnőtt korukra egy se
volt alacsonyabb két méternél. Nem mindig könnyű ilyen magasnak lenni, de
ők azt mondták, a természet alkotta őket ilyennek, ennél fogva léteznie kell
valahol párjuknak, egy testvérnépnek, amelyben megvan az, ami belőlük
hiányzik, tehát kölcsönösen kiegészítik egymást.
Arthur megigézve hallgatta. Nagyinak valósággal szárnyakat adott ennyi
figyelem.
– A kínaiak úgy hívják ezt, hogy jin és jang. A bogo-mataszalajok a
„természettestvér” nevet adták neki, és sok száz évig keresték a kiegészítőjüket,
aki egyensúlyba hozza majd nekik a világot.
– És megtalálták? – csapott le Arthur, aki nehezen viselt ennyi feszültséget.
– Igen, meg, miután több mint háromszáz évig kutattak utána Afrika összes
országában! – felelte nagymama. – Egy másik törzset, és az volt az egészben a
legmulatságosabb, hogy ott élt a bogo-mataszalajok orra előtt! Pontosabban
alatt!
– Hát az meg hogy lehet? – csodálkozott Arthur.
– Mert ez a törzs a villangóké volt, akik alig érték el… a két millimétert!
Nagyi lapozott, és lám, ott voltak a híres villangók, egy pongyola pitypang
árnyékában.
Arthurnak tátva maradt a szája. Még sose hallotta ezt a döbbenetes történetet.
Nagyapa szívesebben mesélt fáraókhoz méltó építkezéseiről. Hol ide lapozott,
hol oda, hogy jobban érzékelje a két törzs közötti méretkülönbséget.
– És… jól kijöttek egymással? – kérdezte aggódva.
– Csodásan! – nyugtatta meg nagymama. – Kölcsönösen segítettek
egymásnak olyan dolgokban, amelyeket valamelyikük nem tudott elvégezni
egyedül. Ha az egyik kidöntött egy fát, a másik eltakarította belőle az
élősködőket. A hihetetlenül nagyok és a hihetetlenül kicsik arra lettek teremtve,
hogy jól kijöjjenek egymással. Közösen egységes és hiánytalan képet alkottak
a világukról.
Arthur, aki valósággal megrészegült a mesétől, ismét lapozott, és meglátott
egy parányi teremtményt, aki ellenállhatatlan rohammal bevette gyermekszívét.
Nagy kék szempár, kócos vörös fürtök, cseresznyeszáj; a pillantása olyan
vásott, akár egy rókakölyöké, a mosolya akár a nyári nap.
Arthur még nem tudta, hogy szerelmes lett. Ő egyelőre csak egy forró
labdát érzett a gyomrában, és mintha illatossá változott volna a beszívott
levegő.
Nagymama a szeme sarkából leste, és örült, hogy láthatja ezt a csodás
átváltozást.
Arthurnak, miután megköszörülte a torkát, sikerült kinyögnie:
– Ez… ez… ez ki? – hebegte.
– A villangó király lánya, Holdviola hercegnő – felelte egyszerűen a nagyi.
– De szép! – csúszott ki Arthur száján. Aztán észbe kapott. – Akarom
mondani… de szép mese! … Hihetetlen!
– Nagyapádat a törzs tiszteletbeli tagjává választották a bogo-mataszalajok.
Igaz, sokat épített nekik: kutakat, öntözőhálózatokat, duzzasztógátakat… Még
arra is megtanította őket, hogyan használják a tükröket hírközlésre és
energiaátvitelre! – mondta nem minden büszkeség nélkül a nagymama. –
Mikor pedig el kellett jönnünk, hálából megajándékozták egy zsák rubinnal.
Egyik nagyobb volt, mint a másik!
– Hú! – kiáltotta Arthur.
– Pedig nagyapád nem tudott mit kezdeni ezzel a kinccsel. Ő egészen mást
szeretett volna – súgta meg a nagymama. – Tudni akarta a titkot, hogy miként
lehet elmenni a villangókhoz!
Arthur még egy pillantást vetett Holdviola hercegnőre, aztán visszafordult a
nagyihoz.
– És elárulták neki? – kérdezte hanyagul, holott egész élete függött a
felelettől.
– Ezt sose tudtam meg – felelte őszintén a nagymama. – Kitört a
világháború, én visszatértem Európába, nagyapád maradt, ott vészelte át a
háborút. Hat évig nem hallottam róla! Anyáddal már azt hittük, hogy nem
látjuk viszont. Amilyen bátor ember volt, bizony eleshetett volna valamelyik
csatában!
Arthur türelmetlenül várta a folytatást.
– Aztán egy napon levelet kaptam: ennek a háznak a képe volt benne, meg
egy leánykérés.
– Mire te? – kérdezte Arthur izgatottan.
 – Mire én… elájultam! Kicsit sok volt ez így egyszerre! – vallotta be a
nagymama.
Arthurból kirobbant a nevetés. Elképzelte a nagymamát, ahogy kezében a
levéllel eldobja magát.
– És aztán mit csináltál?
– Hát… elutaztam hozzá, és a felesége lettem!
– Hát nagyapa tényleg nagy vagány! – állapította meg Arthur.
Nagyi fölállt, összecsukta a könyvet.
– Az! Én viszont harmatgyenge vagyok, és az öt perc bőven letelt. Mars
ágyba!
Fölemelte a takarót, hogy Arthur alábújhasson.
– Én is szeretnék elmenni a villangókhoz! – mondta a kisfiú, miközben a
nyakáig húzta a paplant. – Mit gondolsz, ha nagyapa visszajön egy napon,
nekem is elárulja a titkot?
– Mivel okos és engedelmes unokám vagy… majd szót emelek az
érdekedben.
Arthur megpuszilta a nagymama nyakát.
– Köszönöm, nagyi! Tudtam, hogy rád lehet számítani!
Suchot néni kifejtette magát a kedves karokból és felállt.
– Most viszont tessék aludni! – parancsolta szigorúan.
Arthur megfordult, és a párnájába fúrta a fejét, mint aki máris alszik.
Nagymama gyöngéden megpuszilta, fogta a könyvet, eloltotta a villanyt,
otthagyva Arthur az álomtündér – és valószínűleg Holdviola királykisasszony
– karjaiban. Nesztelenül visszaosont a férje dolgozószobájába, kikerülve
azokat a parkettléceket, amelyek túlságosan nyikorognak.
A helyére tette a könyvet, és egy pillanatra megállt a férje arcképe előtt.
Sóhajtott egyet, ami nagyon hangosnak rémlett a csendes éjszakában.
– Hiányzol, Archibald – mondta. – Tényleg nagyon hiányzol nekünk.
Lekapcsolta a villanyt, és bánatosan becsukta az ajtót.
3. FEJEZET

A garázsajtó mindig olyan nehezen nyílt, mint egy várkapu, amelyiknek

felvonóhídja is van. Arthurnak kellett néhány másodperc, hogy kiszuszogja
magát utána. Majd letérdelt, és kitolta versenyautóját a garázsból.
Nyolcszáz lóerő, három centiméterben: csak képzelőerő kell hozzá, aminek
Arthur sose volt híján. Ujjával megtolta a kisautót, és közben egy Ferrarinak is
becsületére váló módon berregett, kattogott, morgott. Ő adta a hangot a két
pilótának és a főnöküknek, aki irányítja őket.
– Uraim, teljes jelentést kérek öntöző világhálózatunkról! – mondta
mikrofonhangon.
– Igen, főnök! – felelte a pilóta helyett.
– És vigyázzanak ezzel az új gépkocsival, mert szupererős! – tette hozzá a
mikrofon.
– Oké, főnök! Ne izguljon! – felelte a pilóta, majd átgurult a parkolóból a
kerti fűbe.
Nagyi kilökte a fenekével a bejárati ajtót, és a hátsó kertbe sietett a jókora
kosárral, hogy kiteregesse a vizes ruhát. Arthur lassan letolta az autóját az
árokba, és elindította az öntözőhálózatban.
– Járőrkocsi a központnak! Egyelőre minden rendben! – jelentette a pilóta.
Ám elhamarkodta a jelentést. Elől hatalmas (és vadonatúj) teniszlabda
torlaszolta el az utat!
– Jaj, istenem! Valami van előttünk! Katasztrófa!
– Mi az, járőr? Válaszoljon! – nyugtalankodott a főnök, aki semmit sem
látott az irodában.
– Lavina! Nem, ez nem lavina! Ez csapda! A síksági jeti!
Alfréd a labdához nyomta az orrát, és teljes sebességgel csóválta a farkát.
– Központ járőrnek! Figyeljen a farkára, félelmetes fegyver! – üzente a
mikrofon.
– Ne izguljon, főnök! Nyugodtnak látszik. Ezt fogjuk kihasználni, hogy
felszabadítsuk az utat. Indítsák a darut!
Arthur karja, a kellő hangok aláfestésével, nyomban átváltozott
emelődaruvá. Némi manőverezés után Arthur ujjainak fogója megragadta a
labdát.
– Kilövés! – kiáltotta a pilóta.
Arthur karja kiegyenesedett, és a lehető legmesszebbre hajította a labdát.
Természetesen a síksági jeti utána rohant.
– Az út szabad, és megszabadultunk a jetitől! – jelentette büszkén a pilóta.
– Gratulálok, járőr! – dicsérte meg a mikrofon. – Folytassa a munkáját!
Nagyi is folytatta a magáét. Már a második kötélre teregette a mosott ruhát.
A távolban a dombtetőn kis porfelhő jelzett egy közeledő járművet.
Ma nem volt esedékes sem a postás, se a tejesember.
– Ki lehet akkor? – aggódott a nagymama.
Arthur tovább járőrözött, és ekkor újabb dráma következett be. A jeti
visszatért. Megállt keresztben a csatorna felett, fogai között a labdával, amit
rájuk akart dobni. A járőrkocsiban kitört a pánik.
– Jaj, istenem! Végünk! – kiáltotta a másodpilóta.
– Soha! – üvöltötte a főpilóta Arthur hangján, mert hősies helyzetekben azt
kell használni. Arthur felhúzta a kisautót. A síksági jeti elhajította bombáját,
amely az árokba zuhant.
– Siessen, kapitány – könyörgött a másodpilóta – vagy itt halunk meg!
A labda gurult az árokban. Arthur végül menekülőre fogta a dolgot, és
megfordította az autót.
– Banzáj! – üvöltötte, bár a japán szó nemigen illett a mostani helyzethez.
Az autó dübörögve elindult, hajtotta az eltaposással fenyegető labda szele.
Úgy suhant a barázdában, akár egy vadászgép. Sikerült lehagynia a lavinát, ám
ekkor, sajnos, elérte az árok végének áttörhetetlen falát.
– Végünk! – szepegte a másodpilóta.
– Kapaszkodjon! – kiáltotta Arthur, a bátor pilóta.
A járgány megmászta a majdnem függőleges falat, majd a levegőbe
emelkedett, ahonnan látványos szaltók sorozata után ereszkedett vissza a földre
és megállt. Gyönyörűen, csaknem tökéletesen landolt. Büszke is volt rá Arthur.
– Elismerésem, kapitány – mondta a kimerült másodpilóta.
– Semmiség, fiacskám! – felelte Arthur, a dörzsölt veterán.
Óriási árnyék hullott az apró versenyautóra. Davido járműve lefékezett
Arthuré mellett. A kisfiú riadtan felkiáltott.
Látni lehetett a szélvédőn át, hogy Davido örül, amiért sikerült megijesztenie
a gyereket.
Alfréd-jeti visszatért a labdájával, de megérezte, hogy nem ez a
legalkalmasabb idő a játékra. Szelíden elengedte a labdát, amely végiggurult a
betonon, és megállapodott a kiszálláshoz készülődő Davido lába alatt.
Az eredmény nem váratott magára. Davido rálépett a labdára, bemutatott egy
siklórepülést, hanyatt esett, és a levegőbe csapta mind a négy végtagját. Arthur
is a földhöz vágta magát, de ő a nevetéstől.
– Járőr a központnak! A jeti újabb áldozatot ejtett! – jelentette a pilóta.
Alfréd csaholt és a farkát csóválta. A jetiknél így tapsolnak.
Davido feltápászkodott, és nagyjából leporolta magát. Dühösen felkapta a
labdát, és olyan messzire hajította, amennyire bírta. Ettől zakójának hóna alatt
recsegve elszakadt a cérna. A labda beleesett a több méter magas víztárolóba.
Davido mérges volt a ruhája miatt, viszont örült a pontos dobásának.
Elégedetten dörzsölte a kezét.
– Most játsszon tovább, központ! – vetette oda bosszúszomjasan a
gyereknek.
Arthur szó nélkül tűrt. Az önérzet sokszor néma. Davido sarkon fordult, és
elindult a kert végébe.
Nagyit már kezdte nyugtalanítani, hogy a kutya annyit ugat. Végigjött a
szárítókötél mellett, félretolt egy lepedőt, hogy lerövidítse az utat, és
visszahőkölt, mert szemtől szembe találta magát Davidoval.
– Megijesztett! – mondta bosszankodva.
– Le vagyok sújtva – hazudta tökéletes lelki nyugalommal Davido. – Tavaszi
nagytakarítás? Nincs szüksége segítségre?
 – Köszönöm, nincs! Mit akar már megint? – kérdezte szorongva Suchot
néni.
– Bocsánatot akarok kérni. Tegnap este hibát követtem el, azt szeretném
jóvátenni. – Ismét előhúzott a zsebéből egy papírt, és a nagyi orra alá dugta. –
Tessék, már jóvá is tettem! Most már alá van írva, úgy, ahogy kell!
Fogott egy csipeszt, és felcsíptette a levelet a kötélre.
– Maga aztán nem vesztegeti az idejét – állapította meg a nagymama
undorral.
– Ó, ez csak a véletlennek köszönhető! – mondta Davido félvállról. – Misére
mentem, mint minden vasárnap, és kivel találkozom? Nem mással, mint a
kormányzóval!
– Maga jár a vasárnapi misére? Hogyhogy mégse találkoztunk soha? –
kérdezte az engesztelhetetlen nagymama.
– Mert meghúzódom a háttérben, merő szerénységből! Még csodálkoztam
is, hogy maga nincs ott. Viszont találkoztam a polgármesterrel, aki
megerősítette a szerződésemet!
Újabb levelet húzott elő a zsebéből, és azt is felcsíptette az első mellé.
– Továbbá találkoztam a jegyzővel, aki hitelesítette – csíptetett föl egy
harmadik levelet. – Valamint a bankárral és bájos feleségével, akik átírták az
ön adósságait a számlámra. – A negyedik levél ott száradt a kötélen a többi
mellett.
Közben Arthur elkezdett fölkapaszkodni a víztároló északi oldalán. Alfréd a
mélyből leste, és egy cseppet sem látszott nyugodtnak.
Davido tovább rakosgatta a leveleit. Már a kilencediknél tartott.
– …a földmérővel, aki hitelesítette a telekkönyvi alaprajzot – folytatta
könyörtelenül. – Végül pedig a prefektussal, aki ellenjegyezte a kilakoltatási
rendeletet, negyvennyolc órán belül!
Büszkén felcsíptette a tizedik, egyben utolsó levelet:
– Tíz! A szerencseszámom! – közölte vidáman, a jól sikerült bosszú
örömével.
Nagymama porig volt sújtva. Szólni sem tudott, közel állt az
összeroppanáshoz.
– Íme! Tehát, hacsak a férje elő nem kerül negyvennyolc órán belül, ez a ház
az enyém.
– Nincs magának szíve, Davido úr! – találta meg végül a hangját a
nagymama.
– Nem igaz! Éppen hogy nagylelkű vagyok, azért is kínáltam tisztes összeget
ezért a vacak putriért. De maga hallani sem akart róla!
– A ház sose volt eladó, Davido úr! – emlékeztette századszor a nagymama.
– No látja, hogy milyen rosszindulatú! – közölte Davido cinikusan.
Arthur feldobta magát a félig telt, hatalmas tartály peremére. A teniszlabda
békésen úszott a vízen.
Arthur átváltozott kaszkadőrré. Átkulcsolta combjával a tartály
deszkaperemét, és teljes hosszúságában kinyúlt, hogy elkaphassa a labdát.
Egy roppanás. Kis roppanás volt, úgyszólván elhanyagolható, de ahhoz elég,
hogy Arthur fejjel belezuhanjon a medencébe.
Alfréd a lába közé kapta a farkát, és elinalt, mert hirtelen eszébe jutott, hogy
dolga van.
– Miért kell magának ennyire ez a csepp kis kert és ez a szerencsétlen ház? –
kérdezte nagyi.
– Érzelmi okokból. A telek a szüléimé volt – felelte hidegen az üzletember.
– Azt tudom. Épp hogy a maga szülei ajánlották fel nagylelkűen a férjemnek
a jó szolgálatokért, amelyeket a környéknek tett. Szembeszegül eltávozott
szüleinek akaratával? – kérdezte a nagyi.
Davido feszengett.
– Még hogy eltávoztak? De jól meghatározta! Igen, ők is eltávoztak, mint a
maga férje, engem meg itt hagytak egyedül!
– Kedves gyermekem, a szülei nem hagyták el szívtelenül, hanem meghaltak
a háborúban – emlékeztette nagymama.
– Az eredmény akkor is ugyanaz! – felelte harciasan Davido. – Magamra
hagytak, és én magam óhajtom intézni az ügyeimet. És ha holnapután déli
tizenkettőig a férje nem írja alá ezt a papírt, és nem fizeti ki az adósságait,
kénytelen leszek kilakoltatni magát, ha megszáradt a mosása, ha nem!
Fölemelte az orrát, sarkon fordult, félrerántott egy lepedőt, hogy
színpadiasan elvonuljon. Ekkor meglátta a bőrig ázott Arthurt.
Az üzletember akkorát gurgulázott, mint a pulyka, mikor meghallotta, hogy
hivatalos a karácsonyi vacsorára.
– Talán őt is ki kellene akasztania száradni! – javasolta gúnyosan.
Arthur csak egy sötét pillantással válaszolt.
Davido elvonult az autójához, és közben egyfolytában gurgulázott, amitől,
főleg, ha az alfele méretét is nézzük, még jobban hasonlított egy pulykára.
Becsapta az ajtót, bőgésig feltúráztatta a motort. Vastag porfelhő kerekedett,
amely jó tíz méterre elröpítette a játékautót. A kicsi kocsi néhányszor
megfordult a hossztengelye körül, hátramenetben gurult egy darabig, aztán
beleesett egy lefolyóba.
Davido átgázolt a kerten, sűrű porfelhőt vonva maga után, amely rátapadt a
száradó ruhára. Okkersárga lett még Arthur meg a nagyanyja is.
Suchot néni elkeseredetten lerogyott a tornác lépcsőjére.
– Szegény kis Arthurom, attól tartok, most nem sikerült megfékeznem ezt a
hiéna Davidot – mondta szomorúan.
– De hát én azt hittem, hogy valamikor barátja volt nagyapjának! – mondta
Arthur, és leült a nagyanyja mellé.
– Kezdetben igen – felelte nagyi. – Mikor megérkeztünk Afrikából, Davido
odáig volt a nagyapádért! Ragadt rá! De Archibald sose bízott benne igazán, és
igaza is volt!
– El kell menni a házból? – aggodalmaskodott Arthur.
– Attól félek, igen – felelte szegény Suchot néni.
Arthurt letaglózta a hír. Hogy élhetne a kert nélkül, amely helyet ad minden
játékának, és egyedüli menedéke a magány ellen? Úgy döntött, haladéktalanul
valami megoldást kell találnia.
– Hát a kincs? – reménykedett. – A mataszalajok rubintkövei?
 Nagymama a kertre mutatott.
– Itt vannak valahol.
– Azt akarod mondani… hogy a kincs itt van eldugva a kertben? – döbbent
meg Arthur.
– Méghozzá olyan jól el van dugva, hogy akármennyit áskáltam, sehol se
találtam – felelte a nagyanyja.
Arthur felugrott. Megragadta a fal mellett szundikáló, apró ásót, és bevette
magát a kertbe.
– Mit csinálsz, kicsim? – aggódott nagymama.
– Azt képzelted, ölbe tett kézzel fogok ülni negyvennyolc órán át, és
végignézem, ahogy ez a keselyű ellopja a házunkat? – kérdezte Arthur. – Meg
fogom keresni azt a kincset!
Energikusan beledöfte ásóját a fűbe, és úgy elkezdett ásni, akár egy
buldózer. Alfréd el volt ragadtatva az új játéktól, és néhány vakkantással
bátorította gazdáját.
Nagymama akaratlanul elmosolyodott.
– Szakasztott nagyapja! – csapott a térdére. Ekkor vette észre, mennyire
poros. Nehézkesen feltápászkodott, és visszament a házba átöltözni.
Arthur már a harmadik lyuknál tartott. Homlokán gyöngyözni kezdett a
veríték.
Egyszer csak valami keménybe ütközött az ásó! Alfréd vonított, mintha
érzett volna valamit. A kisfiú térdre vetette magát, és kézzel kapart tovább.
– Ha megtaláltad a kincset, tényleg te vagy a legjobb kutya a világon! –
mondta Alfrédnak.
Kikapart még egy kis földet, megragadta a tárgyat, kirántotta a talajból.
Alfréd ujjongott a boldogságtól. Csak természetes, hiszen egy csont volt.
– Nem ilyen kincset keresünk, te kannibál, hanem valódit! – kiáltotta Arthur.
Elhajította a csontot, és új gödröt kezdett.
Nagymama átöltözött, megmosta az arcát, és egy pillanatig nézte magát a
tükörben.
 Egy balsorstól elnyűtt öregasszonyt látott, akinek már túl sokat fájt a szíve.
Maga sem tudta, hogy vajon miből merít erőt, hogy képes legyen megállni a
lábán, és hogy vajon meddig bírja még.
Mélyet sóhajtott, megigazgatta a haját, és cinkosan rámosolygott a
tükörképére.
Halkan benyitott Archibald dolgozószobájába. Néhány lépést tett, körülnézett
a kis múzeumban. Gyengéden leakasztott egy afrikai maszkot, és egy darabig
nézte.
Pillantása összeakadt a férjéével, akit olajba örökítettek meg a vásznon.
– Sajnálom, Archibald, de nincs más választásunk – mondta keserűen a
férjének.
Lesütötte a szemét, és kiment a szobából, hóna alatt a maszkkal.
Arthur egy újabb csontot emelt ki egy újabb gödörből. Alfréd a fülét lógatta,
és úgy tett, mint aki semmiről sem tehet.
– Mi van, kipakoltál egy mészárszéket? – érdeklődött Arthur bosszúsan.
Kijött a házból a nagymama. A maszkot újságpapírba csomagolta, hogy ne
keserítse el az unokáját.
– Be kell… be kell mennem vásárolni a városba – mondta félszegen.
– Veled menjek? – kérdezte a gyerek udvariasan.
– Nem, nem! Ássál csak tovább! Sosem lehet tudni!
Sietve beült a vén Chevroletbe és indított.
– Nem maradok sokáig! – kiabálta túl a bömbölő motort, majd porfelhőt
húzva maga után, a gépkocsi eltűnt.
Arthur kissé csodálkozott ezen a váratlan sietségen, ám szólította a
kötelesség, és folytatta az ásást.

4. FEJEZET

A furgon lépésben haladt a nagyváros közepén. Ennek a helynek semmi köze

sem volt a kedves mezővároshoz, ahol nagymama vásárolni szokott. Ez már
igazi metropolisz volt. A kirakatok őgyelgők százait csábították
bámészkodásra. Itt minden gyönyörűnek, nagyobbnak, gazdagabbnak látszott.
Nagymama kihúzta magát. Fölényt kellett mutatnia.
Megállt egy üzlet előtt, és elővett a retiküljéből egy névjegyet. Ellenőrizte,
jó-e a cím, aztán belépett a kis régiségboltba. Bár csak a kirakat volt kicsi, mert
a bolt szinte végeláthatatlanul hosszúnak rémlett, és telezsúfolták a
legkülönfélébb korokból származó tárgyak százaival. Hamis római
istenszobrok váltakoztak valódi, fából faragott mexikói madonnákkal, a
porcelánvázák mellett kövületek csábítottak törésre-zúzásra. Kor– és nyelvi
különbségeik ellenére a bőrkötésű vén fóliánsok jól megfértek a puhafedelű
ponyvaregényekkel.
A boltos újságot olvasott a pult mögött. Nem volt bizalomgerjesztő alak.
Félig ószeresnek látszott, félig uzsorásnak. Annyi fáradságot se vett magának,
hogy felnézzen a közeledő Suchot nénire.
– Szolgálhatok valamivel? – vetette oda gépiesen.
Nagymama csak most vette észre a kereskedőt ebben a zsibvásárban.
– Bocsánat – húzta elő idegesen a névjegyet, de nemrég járt felénk, és akkor
mondta, hogy… hogyha lennének régi bútoraink vagy nippjeink, amikre már
nincsen szükségünk…
– Igen, az nagyon valószínű – felelte diplomatikusan a boltos.
Ezerszámra osztogatta a névjegyeit a falusiaknak. Hogy emlékezhetett volna
pont erre a szegény asszonyra?
– Nos hát, volna… volna nálam valami, ami egy magángyűjteményből
származik – hebegte nagymama. – Szeretném megkérdezni, hogy van-e
ennek… valamilyen értéke.
A kereskedő sóhajtva letette az újságját, és közömbösen az orrára
biggyesztette a pápaszemét. Az egész napja azzal telt, hogy úgynevezett
„kincseket” – valójában értéktelen vacakokat – becsült fel. Kibontotta az
újságpapírt, és fölemelte a maszkot.
– Hát ez meg mi? Karneváli álarc?
– Nem, ez egy afrikai maszk. A bogo-mataszalaj törzs főnökéé. Egyedi
darab! – mondta nagymama büszkén és tisztelettel, nem is titkolva keserűségét,
hogy meg kell válnia a szép emléktől.
A kereskedőben feltámadt az érdeklődés.
– Másfél euró! – közölte határozottan.
Ugyan mennyit kínált volna, ha még csak nem is érdekli? Nagymamának
elállt a lélegzete.
– Másfél euró? Az lehetetlen! Egyedi darab, felbecsülhetetlen értékű, ami…
A boltos nem várta meg, hogy Suchot néni befejezze.
– Egy euró nyolcvan. Eddig mehetek el – mondta. – Jelenleg nincs piaca az
ilyen egzotikus tárgyaknak. Az emberek praktikus, konkrét, korszerű dolgokat
akarnak. Sajnálom. Mása nincs?
Nagymama egészen összezavarodott.
– De… talán… nem is tudom – dadogta – Mi az, amire mostanában a
legnagyobb a kereslet?
A boltos végre elmosolyodott.
– Megmondjam őszintén?… A könyvekre!
Arthur csüggedten eldobta az ásóját. Alfréd boldogan feszített egy
csontkupac mellett. A kert olyan volt, akár egy aknamező.
Arthur nagy pohár vizet töltött magának a konyhai csapból, és egy húzásra
felhajtotta. Szuszogott egy sort, nézte az ablakon behulló fénypászmákat, aztán
kiutalt magának még egy pohár vizet.
Bement a nagyanyja szobájába, leakasztotta a mennyezetes ágy oszlopáról a
kulcsot, majd elindult nagyapja dolgozószobájába.
Kezében vizes poharával, halkan osont be az ajtón. Meggyújtotta az egyik
szép, muranói lámpát, és leült az íróasztalhoz.
Sokáig nézte nagyapja képét. Nagyapa mosolygott, de elkeserítően néma
maradt.
– Nem találom, nagyapa! – tört ki az elkeseredés a kisfiúból. – Úgyse hiszem
el, hogy elrejtetted ezt a kincset a kertben, és nem hagytál semmiféle
támpontot, útmutatást, hogy hol keressük! Ez nem rád vall!
 A kép mosolygott és hallgatott.
„Vagy én kerestem rosszul?” – tűnődött Arthur. Nem akaródzott elismernie,
hogy elbukott.
Felkapta az első könyvet az íróasztalról, és lapozni kezdett.
Néhány óra alatt átlapozta csaknem az összes könyvet, és feltornyozta őket
az asztalon. Közben beesteledett, és Arthurnak úgyszólván minden porcikája
fájt.
Az a könyv maradt utoljára, amelyből tegnap este olvasott a nagymama.
Arthur ismét megnézhette a mataszalajok, aztán a villangók képét. Átugrott
néhány lapot, és ekkor rábukkant egy sokkal fenyegetőbb képre.
Valami gonosz árnyékféle volt rajta, mert aszottságát nemigen lehetett
emberinek nevezni. Semmivé mosódott arcában két vörös pont jelentette a
szemet.
Arthuron végigfutott a hideg. Rövid élete során még nem látott ehhez
fogható rondaságot.
Az árny képe alá ezt írták kézzel:
„MALTAZÁR, A MEGÁTKOZOTT”.
A dombtetőn két sárga szem gyúlt a homályban. Kisteherautó fényszórói
fúrták át a sötétséget. A telihold fénye irányította a járművet a házhoz vezető,
kanyargós utakon.
Arthur sebesen pörgette a lapokat, hogy minél előbb elfelejthesse ezt a
lidércnyomásos Maltazárt. Rögtön meg is nyugodott, mihelyt rátalált
Holdviolára, a villangó királykisasszonyra. Megsimogatta a képet, és akkor
vette észre, hogy rosszul ragasztották be. Arthur leválasztotta a képet a lapról,
hogy közelebbről is megnézhesse Holdviolát.
– Remélem, hercegnő, egy napon lesz részem abban a kitüntetésben, hogy
találkozhatok veled! – súgta hódolattal.
Egy pillantást vetett az ajtóra, hogy lássa, valóban egyedül van-e, és még
közelebb emelte az arcához a rajzot.
– Addig is engedd meg, hogy csókot lopjak tőled.
Gyöngéden megpuszilta a rajzot. Alfréd felnyüszített.
 – Féltékeny vagy? – kérdezte mosolyogva a kisfiú Alfrédtól. A kutya nem
méltóztatott válaszolni. Odakint megállt egy autó. Arthur azt gondolta, hogy a
nagymama érkezett haza.
A kisfiú szórakozottan megfordította a képet, és egy másik rajzot pillantott
meg a hátulján. A gyerek arca felragyogott.
„Tudtam én, hogy nagyapa hagyott útmutatást!” – gondolta boldogan.
A rajzot ceruzával készítette egy meglehetősen ügyetlen – vagy talán
kapkodó – kéz, és egy mondatot is írt mellé, amelyet Arthur felolvasott
magának:
„Aki a villangók országába akar menni, hallgasson Shakespeare-re…” A fiú
értetlenül pislogott, fogalma sem volt róla, kicsoda Shakespeare.
Felállt, ide-oda forgatta a rajzot, hátha úgy felismeri a környéket.
– A ház itt van… Észak meg arra van…
Most már úgy tartotta a rajzot, ahogy kell, és az el is vezette az ablakhoz.
Sietve kinyitotta, majd ismét tanulmányozni kezdte a ceruzával készült térképet.
Rájött, hogy a térkép azt ábrázolja, ami a dolgozószoba ablakából látható.
– A nagy tölgy, a kerti törpe, a hold! Együtt van minden! – rikkantott Arthur
izgatottan. – Megtaláltuk, Alfréd! Megtaláltuk! – Ugrált a boldogságtól, mint
egy kenguru, amelyik lenyelte a rugót. Az ajtóhoz futott, hogy megossza
nagyanyjával a szenzációs felfedezést, és egyenesen belerohant a
régiségkereskedőbe meg a két rakodójába.
– Lassabban, fiatalember, lassabban! – mondta a jövevény, óvatosan eltolva
magától a gyereket, aki, akármennyire meglepődött, ösztönösen a háta mögé
dugta a rajzot. A kereskedő visszament a folyosóra a nagymamához.
– Nyitva van, asszonyom. Nyitva, és van is itt valaki!
Nagyi kijött a szobájából.
– Hányszor kértelek, Arthur, hogy ne játssz itt! – bosszankodott. Megragadta
unokája karját, és elhúzta a jövevény útjából. – Ne haragudjon rá. Fáradjon be!
– tessékelte udvariasan.
A kereskedő úgy nézett körül, mint a keselyű, amikor ellenőrzi, hogy a
vacsorája csakugyan kimúlt-e.
 – Hát ez már érdekesebb! – állapította meg mosolyogva. A mosolya olyan
volt, mint az automatán a pénzbedobó nyílás.
Arthur megrángatta a nagymama ruhájának az ujját.
– Kik ezek, nagyi? – súgta riadtan. Nagyanyja idegesen tördelte a kezét.
– Ez… az úr azért jött… hogy felbecsülje nagyapád holmiját. Ha már
költöznünk kell, okosabb lesz megszabadulni ezektől az ócskaságoktól –
mondta önmagát győzködve.
Arthur kővé dermedt.
– Csak nem akarod eladni nagyapa holmiját!
Nagyi hallgatott egy pillanatig – mint aki habozik, vagy talán bűntudata van,
aztán felsóhajtott:
– Sajnos, Arthur, attól félek, hogy nincs más választásunk.
– De mennyire, hogy van más választásunk! – háborgott a gyerek, és
megmutatta a rajzot. – Ide nézz! Tudom, hol a kincs! Nagyapa hagyott nekünk
üzenetet! Itt a térkép!
Nagymama semmit sem értett.
– Honnan szedted ezt?
– Egész idő alatt itt volt az orrunk előtt, abban a könyvben, amiből este
szoktál olvasni! – magyarázta lelkesen a kisfiú.
Ám nagyanya túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy képes legyen hinni efféle
mesékben.
– Tüstént tedd vissza a helyére! – mondta szigorúan.
– Nagyika! – próbált a lelkére beszélni Arthur. – Nem érted? Ezzel a
térképpel lehet eljutni a villangókhoz! Itt vannak valahol a kertben! Nagyapa
elhozta őket Afrikából! És ha eljutunk hozzájuk, ők biztosan el tudnak vezetni
nagyapa kincséhez! Meg vagyunk mentve! – fejezte be feltétlen hittel.
Nagymama nem értette, miként bolondulhatott meg ilyen rövid idő alatt az
unokája.
– Arthur, most nincs idő játékra! Tedd vissza ezt a helyére, és maradj
nyugton!
 Arthur porig volt sújtva. Nagy, ártatlan szeme, amellyel a nagyanyját nézte,
máris színültig megtelt könnyekkel.
– Nem hiszed el, ugye? Azt gondolod, hogy nagyapa csak beszélt
összevissza?
Nagymama az égnek emelte a pillantását, és gyengéden megfogta unokája
vállát.
– Arthur, te már nagy fiú vagy. Komolyan azt hiszed, hogy a kertben
manócskák laknak, akik csak a látogatásodra várnak, hogy átadjanak neked egy
tarisznya rubintkövet?
A kereskedő úgy kapta fel a fejét, mint a szagot fogott róka.
– Pardon? – érdeklődött udvariasan.
– Semmi, semmi… csak beszélgetünk az unokámmal… – felelte nagymama.
A régiségkereskedő, mintha mi se történt volna, folytatta a szemlét, de
hallotta, amit hallott.
– Ha ékszerei is vannak, természetesen vevők vagyunk rájuk – vetette oda
hanyagul.
– Sajnos, ékszerrel nem szolgálhatok! – vágta rá nagyi határozottan, majd
visszafordult Arthurhoz. – De most aztán egy-kettő, tedd a helyére azt a rajzot!
A gyerek vonakodva engedelmeskedett. Közben a kereskedő az íróasztal
fölött lógó zászló szövegét betűzte:
– „A szavak gyakran más szavakat rejtenek.” – William S.
Láthatólag mulatságosnak találta a rébuszt.
–,,S”, vagyis Szókratész? – kérdezte naivan.
– Nem.,,S”, vagyis Shakespeare. William Shakespeare – helyesbített a
nagymama.
Arthurnak leesett a tantusz. Kiemelte a könyvből a visszatett rajzot, és újra
elolvasta a mondatot: „Aki a villangók országába akar menni, hallgasson
Shakespeare-re”.
– Igen? Nincsenek is olyan messze egymástól! – vélte a kereskedő.
Nagyanya szigorúan végigmérte.
 – Valóban. Mindössze kétezer évet tévedett.
– Tényleg? Nahát, hogy szalad az idő! – próbálta elmismásolni a
tudatlanságát az antikvárius.
– Igaza van, az idő szalad, tehát siessen választani, mielőtt meggondolom
magamat! – mondta nagymama kissé ingerülten.
– Mindent viszünk! – vetette oda embereinek a kereskedő.
Nagyanyának elállt a szava. Arthur lopva a zsebébe csúsztatta a rajzot.
– Ccc! Nem csalunk ám, kisfiam! – intette inkvizítori mosollyal a kufár. –
Azt mondtam: elviszünk… mindent!
Arthur kelletlenül kihúzta a zsebéből a papírt, és odaadta a szemfüles
ószeresnek, aki nyomban eltüntette a saját zsebében.
– Jó kisfiú! – veregette meg Arthur kobakját.
A teherhordók elkezdték gyászos munkájukat. Észveszejtő sebesseggel
tűntek el bútorok és berendezési tárgyak. Szegény Suchot néni tehetetlenül
nézte, hogyan viszik magukkal az évek emlékeit. Olyan szomorú látvány volt,
mint egy égő erdő.
Az egyik nagy mafla már vitte volna Archibald arcképét is, ám nagyanya
megragadta a keretet.
– Nem, ezt nem! – jelentette ki határozottan.
De a bárdolatlan melák nem engedett.
– A főnök azt mondta, hogy mindent!
– Én pedig azt mondom, hogy mindent, kivéve a férjem képét! – üvöltött rá a
nagymama.
A melák egészen elhűlt, hogy ez az öregasszony ilyen erélyes is tud lenni. A
főnökére sandított, aki okosabbnak vélte, ha engednek.
– Hagyd csak a nagysága férjét, Simon! Végül is nem ártott neked.
Bocsásson meg neki, asszonyom. Szellemi képességei, sajnos, fordított
arányban állnak az izomerejével – szellemeskedett a kereskedő, és visszaadta a
képet a nagyinak. – Tessék parancsolni, asszonyom. – És még volt képe
hozzátenni: – Cégünk ajándéka!
 A kisteher hátsó ajtaját szélesre tárták. A két melák az utolsó ládákat is
felpakolta. Arthur a szalon díványán elterülve figyelte a nagyanyját, amint
átveszi a bankjegyköteget a vásárlótól.
– Kereken háromszáz euró! – mondta a kereskedő büszkén.
Suchot néni szomorúan nézte a bankókat.
– Kevés pénz ez harminc év emlékeiért.
– Ez csak az előleg! – nyugtatta meg az antikvárius. – Ha eladom az egészet,
ennek még legalább tíz százaléka üti még a markát!
– Csodálatos! – felelte nagyi keserűen.
– Tíz nap múlva lesz a nagyvásár. Ha meggondolná magát, még mindig
eljöhet a dolgaiért!
– Igazán kedves!
Nagyi ajtót nyitott a kereskedőnek, és szembetalálta magát egy szürke ruhás
emberkével, akit két rendőr kísért. Nem kellett nyomozónak lennie ahhoz,
hogy felismerje a szürke emberben a végrehajtót.
– Suchot asszonyhoz van szerencsém? – érdeklődött udvariasan a törvény
embere, habár a hangja nem hagyott kétséget a jövetele célját illetően.
– Igen. Tessék parancsolni! – mondta nagymama riadtan.
Az egyik rendőr barátságos kis gesztussal próbálta megnyugtatni. Martin
volt az, akivel nagymama találkozni szokott, ha az áruházban vásárolt. A
szürke ember rázendített:
– Frédéric de Saint Clair vagyok! Törvényszéki végrehajtó!
Az antikvárius bajt orrontott. Jobbnak látta angolosan távozni.
– Hát akkor viszontlátásra, mélységesen tisztelt asszonyom! Igazán öröm
volt önnel üzletet kötni! – mosolygott, majd elsietett.
A végrehajtó persze rögtön kiszúrta a bankjegyeket a nagyi kezében.
– Úgy látom, pont jókor érkeztem! – mondta mézédesen, és elővarázsolt egy
levelet: – Végrehajtást kell eszközölnöm kifizetetlen tartozás tárgyában, Ernest
Victor-Emmanuel Davido megbízásából, 185 euró összegben, plusz hat
százalék késedelmi pótlék, valamint eljárási költség, tehát összesen 290 euró!
 Hangja elárulta, hogy vele nem lehet alkudni.
Nagymama megnézte a bankjegyeket, aztán gépiesen átnyújtotta őket a
végrehajtónak. Az elkapta a köteget, bár egy kicsit csodálkozott, hogy ennyire
nem ütközött ellenállásba.
– Megengedi? – Észbontó sebességgel számolni kezdte a bankókat.
Arthur a kanapéról nézte a jelenetet. Nem idegeskedett, nem szörnyülködött,
csak undorodott. Már tudta, hogy az ő nagyiját olyan örvénybe lökték, ahonnan
nincs menekülés.
– Ha nem tévedek, ebből hiányzik három euró! – mondta a végrehajtó.
– Nem értem, én… háromszáz volt! – döbbent meg nagymama.
– Akarja átszámolni? – kérdezte Saint-Clair udvarias önbizalommal.
Arra valóban nem sok az esély, hogy egy végrehajtó tévedjen. Mert olyan ő,
mint a temetkezési vállalkozó: ha azt mondja valakire, hogy meghalt, akkor azt
nyugodtan el lehet hinni.
Nagymama csüggedten csóválta a fejét.
– Nem, inkább nem… Önnek lesz igaza.
Robogott a teherautó az éjszakában. A régiségkereskedő roppant elégedett
volt magával.
– Ezt szépen nyélbe ütöttük! – közölte vidáman a segédeivel, majd a zsebébe
nyúlt. – Lássuk, mit próbált elsumákolni az a kis szörnyeteg!
Elővette a papírt, amit Arthur olyan kelletlenül adott oda neki, és ráérősen
széthajtogatta, abban a reményben, hogy valami nagyon-nagyon fontosra
bukkant. De csalódnia kellett: a nagymama bevásárló listáját tartotta a kezében.

5. FEJEZET

Közben Arthur is széthajtogatta a szalonban a maga orvul kicserélt rajzát,

amely Holdviola hercegnőt ábrázolta. Úgy simogatta a képet, mintha az lenne
az egyetlen reménye.
A végrehajtó meg csak fújta a magáét:
 – A tartozás ugyan csekély, de a törvény, az törvény. Így tehát le kell
foglalnom három euró értékű kinnlevőséget! – közölte.
A végrehajtó és a pitbull két dologban hasonlít: sose engedik el, amit
megragadtak, és ugyanúgy tudnak vigyorogni a mások baján.
Martin, a jószívű rendőr, kötelességének érezte, hogy közbeavatkozzék.
– Idehallgasson, ez a tartozás annyira semmiség. Nem adhatna pár nap
haladékot a törlesztésre?
A végrehajtó mintha zavarba jött volna.
– Hát én nagyon szívesen, csakhogy… A határozat azonnali és teljes összegű
behajtást ír elő. Ha nem tartom be szó szerint, megbüntethetnek!
– Értem – mondta szelíden nagyi, akinek jósága tényleg nem ismert
határokat. – Menjen, teljesítse a kötelességét! – Félrehúzódott az ajtóból, hogy
a végrehajtó bejöhessen a házába. Az egy pillanatnyi restelkedés után jött is
volna, de a kedves rendőr megfékezte.
– Várjon! – húzta elő a pénztárcáját. – Tessék, itt a három euró, és ezzel ki
van fizetve a számla! – nyújtotta a pénzt.
Saint-Clair igen nagy szamárnak érezte magát, ami főleg akkor élvezetes
látvány, ha a tényről az érintett vesz tudomást utolsónak.
– Ez… ez nem egészen az előírásos eljárás, de… de tekintettel a
körülményekre… elfogadom!
Nagyit a sírás kerülgette, bár a méltósága miatt persze szó sem lehetett
könnyekről.
– Köszönöm, biztos úr, majd… azonnal visszafizetem, mihelyt… mihelyt
módom lesz rá!
– Ne bánkódjék, Suchot asszony. Tudom én, hogy amint a férje visszajön,
nyomban megadja az adósságát – mondta Martin nagyon szelíden.
– A becsületszavamat adom rá – felelte nagymama, aki annyira
megilletődött, hogy nem bírt Martin szemébe nézni.
A rendőr megragadta a végrehajtó vállát és elvonszolta.
– Na, jöjjön, eleget dolgozott mára! Menjünk haza.
 Saint-Clair nem mert tiltakozni.
– Mély tiszteletem, asszonyom! – Ennyit mondhatott, mielőtt elhurcolták.
Nagymama halkan becsukta az ajtót, és egy pillanatig olyan döbbenten
álldogált előtte, mint aki semmit sem ért.
Arthur mellett megszólalt a telefon. A gyerek különösebb lelkesedés nélkül
felvette.
– Halló, Arthur, édesem! Itt a mama! Hogy vagy? – selypegte a hang a
kagylóban.
– Szuperül – felelte Arthur gúnyosan. – Egyszerűen szuperül vagyunk a
nagyival!
Nagymama visszajött a szalonba, és hadonászni kezdett, amit így kellett
értelmezni: „Ne mondj nekik semmit!”
– Hát mi szépet csináltál? – érdeklődött a mama gépiesen.
– Rendet! – vágta rá Arthur. – Csuda, hogy mennyi használhatatlan ócskaság
össze tud gyűlni egy házban! De, hála a nagyinak, mindent kirámoltunk!
– Kérlek, Arthur, ne bolondítsd őket! – súgta a nagymama. Arthurnak jobb
ötlete volt ennél. Letette.
– Arthur! Te lecsapod a telefont, mikor anyád hív? – háborodott fel nagyi.
– Dehogy. Magától kapcsolt szét! – mondta a kisfiú, és a lépcsőhöz indult.
– Most meg hova mész? Maradj csak itt, anyád rögtön visszahív!
Arthur visszanézett a lépcső közepéről a nagyanyjára.
– Kikapcsolták, nagyi! Nem érted, mi folyik itt? Beleestél a csapdába, olyan
csapdába, amely óráról órára összébb záródik. De engem nem fognak
kicsinálni! Amíg én élek, nem kapják meg a házat!
Az utolsó mondatot valószínűleg egy kalandfilmből kölcsönözte, de azért
szépen mondta el. Megfordult, büszkén felvonult a lépcsőn. Ha kalap is lett
volna rajta, Indiana Jonesnak lehetett volna nézni.
Nagyi fölvette a kagylót, és megállapította, hogy csakugyan kikapcsolták.
– Valószínűleg csak üzemzavar, gyakran megtörténik vihar idején.
– Egy hónapja nem esett – közölte Arthur a lépcső tetejéről.
 Kopogtattak.
– Na látod! Ez csak a szerelő lehet! – nyugtatta magát a nagymama. Rohant
ajtót nyitni, és valóban egy munkaruhás szerelő állt a küszöbön.
– Jóstét, naccsága! – emelte a sapkájához a kezét.
– A legjobbkor jött! – örvendezett nagymama. – Épp most kapcsolták ki a
telefont, márpedig a legelemibb udvariasság megkövetelné, hogy értesítsék az
embert, mielőtt így megszégyenítik!
– Abszolút egyetértek, naccsága – felelte udvariasan a szerelő, de én nem a
telefontársaságtól jövök, hanem az elektromosoktól. – Mint cáfolhatatlan
bizonyítékot, megmutatta a zubbonyára varrott címert. – És épp azért jöttem,
hogy értesítsem, miszerint ki fogjuk kapcsolni, díjhátralék miatt.
Ő is elővett egy hivatalos értesítést. Nagymama akár gyűjteményt állíthatott
volna össze a hatósági levelezéséből.
Arthur beosont az üres dolgozószobába, ahol néhány értéktelen apróságon
kívül nem maradt más, csak az íróasztal, egy szék és nagyapa képe.
A kisfiú bánatosan lecsücsült a székre, és elolvasta a valamilyen csoda
folytán itt felejtett zászló szövegét. Az a darab kelme valóban nem nagy érték,
ám a tanács, amit ad, felbecsülhetetlen.
– „A szavak gyakran más szavakat rejtenek” – olvasta fennhangon Arthur.
Ebben van a titok nyitja. Tudta.
– Segíts, nagyapa! Ha a szók másokat rejtenek, milyen titok rejlik ezek
mögött a szavak mögött?
Hiába faggatta a nagyapját. Az arckép hallgatott.
Közben nagymama elolvasta a kék papírt, majd visszaadta a szerelőnek.
– No és mikor kapcsolnak ki? – kérdezte annak az embernek a hangján, aki
már megszokta az ilyesmit.
– Azt hiszem, hamarosan! – felelte a technikus.
Abban a pillanatban kialudt a házban a villany.
– Hát ez csakugyan gyors volt! – állapította meg a nagymama. – Ne
mozogjon, mindjárt hozok gyertyát!
 Arthur gyufát gyújtott, és egy gyertya kanócához tartotta. Fellobbant a láng,
pici oázis született a sötétség sivatagában. A kisfiú az asztalra tette a gyertyát,
és néhány lépést hátrált, hogy jobban lássa a zászlót, a rejtély kulcsát.
„Most mutasd meg, mit tudsz!” – biztatta magát.
– A szavak… gyakran… más szavakat… rejtenek…
A gyertyafénytől még áttetszőbb lett a zászló selyme, és Arthur szeme
megakadt valamin.
Fogta a gyertyát, felkapaszkodott a székre, és a selyem mögé tartotta a
lángot. Hirtelen szavak jelentek meg a selymen. A szavak, tényleg más szavakat
rejtettek el. Arthur arca felragyogott.
– Hát persze! – kiáltotta.
De nem engedett meg magának túlságos örvendezést, mert kevés volt az
ideje. Ide-oda mozgatta a gyertyát a zászló mögött, úgy olvasta el a rejtett
mondatot, és közben szinte hallotta azt a szép, fátyolos hangot, mintha nagyapa
ott termett volna a szobában.
„Kedves kis Arthur, tudtam, hogy számíthatok rád, és meg fogsz birkózni
ezzel az egyszerű rébusszal.”
Arthur elfintorodott. „Azért nem olyan egyszerű!” – üzente gondolatban.
Ismét felcsendült nagyapa hangja:
„Biztos meglehetsz már tíz éves, ha ennyi eszed van. Viszont ha elolvasod
ezeket a sorokat, akkor én, sajnos, aligha vagyok már az élők sorában.”
A gyerek keze megállt. Az lehetetlen, hogy a nagyapja meghaljon, az a
nagyapa, aki ennyire élőnek tetszik! Gondolni sem akart rá.
„Tehát rád vár a nehéz feladat, hogy véghez vidd a küldetésemet. Mármint
természetesen, ha vállalkozol rá.”
Arthur ránézett az olajfestményre, és dagadt a szíve, hogy az öregember így
megbízik benne.
– Vállalom, nagyapa! – mondta ünnepélyesen, aztán tovább olvasott:
„Tőled nem is számítottam kevesebbre. Méltó unokám vagy!” – írta
nagyapa. Arthur megilletődötten mosolygott.
 – Köszönöm! – válaszolta. A szöveg folytatódott:
„Hogy átjuss a villangókhoz, tudnod kell, mikor lesz nyitva legközelebb a
kapu, amely évente csupán egyszer nyílik meg. Vedd el a világnaptárt az
asztalomról, és keresd meg a tizedik holdtöltét. A tizedik holdtölte éjszakáján,
pontosan éjfélkor a holdsugár megnyitja az utat a villangók országába”.
Arthur nem hitt a fülének. Igaz volt minden, amiről ábrándozott.
A titkos kincs, a villangók, és… Holdviola hercegnő.
Halkan felsóhajtott, aztán összeszedte magát, és rohant az asztalhoz a
naptárért. Szerencsére azt nem vitte el a régiségkereskedő. Arthur sebesen
lapozott, és számolta a holdtöltéket:
– … hét… nyolc… kilenc… tíz! Megnézte, melyik napra esik.
– Július harmincegy! A születésnapom! Vagyis… ma!
Villámként hasított belé a felismerés. A falióra felé fordult, melyen hat
perccel múlt fél tizenkettő.
– Alig húsz perc! – állapította meg rémülten a kisfiú.
Nagymama gyertyafénynél írta alá a nyugtát, amit az előzékeny szerelő
tartott.
– Meg is volnánk. A rózsaszín a magáé, a kék az enyém. Egy a lányoknak,
egy a fiúknak! – próbált tréfálkozni a szerelő, ám szellemessége süket fülekre
talált. Nagymama fagyos volt, mint a jégcsap.
– Ha azt szeretné, hogy visszakapcsoljuk az áramot, csak el kell fáradnia
délelőtt kilenc és este hat között a központba. Természetesen csekket is hozzon.
– Természetesen – visszhangozta nagymama. – Mondja már meg, miként
lehetséges, hogy még ilyenkor is dolgozik? – kérdezte kíváncsian. – Este hat
óra már elmúlt, nem?
– Higgye el, nem szórakozásból csinálom, hanem a központ utasított –
mondta a szerelő. – Ragaszkodtak hozzá, hogy még ma este történjen meg.
Háromszoros túlórát fizettek érte! Nagyon úgy néz ki, hogy van egy haragosa
a DÁÁ-nál!
– Mi az a DÁÁ? – kérdezte a nagymama.
– Davido Általános Áramszolgáltató! – felelte a technikus.
 – Ó, értem már – sóhajtott nagyi.
Váratlanul kopogás hallatszott az emeletről. Mintha kalapáltak volna. A
szerelő kissé megriadt.
– Úgy látom, nem én vagyok az egyetlen, aki túlórázik – próbálta tréfára
venni a dolgot.
– Nem. A kísértetek zajonganak – válaszolta feltétlen meggyőződéssel a
nagymama. – Tele van velük a ház. Okosan tenné, ha minél előbb hazamenne,
mert nem állhatják az egyenruhát.
A szerelő végignézett magán. Itt ő az egyedüli egyenruhás. Kínosan
mosolygott, és úgy döntött, hogy szégyen a futás, de hasznos.
– Na, akkor én már itt sem vagyok! – hátrált a kert irányába. Amint kikerült
a gyertya fényköréből, ész nélkül loholni kezdett az autója felé.
Nagyi mosolyogva becsapta az ajtót, aztán körülnézett, keresve, hogy
honnan jön a kalapálás.

6. FEJEZET

Arthur eszeveszetten csépelte a falba süllyesztett csövet. Természetesen

kalapáccsal.
– Huszonnyolc… huszonkilenc… és harminc! – fújt egy nagyot. Az utolsó
csapás a többinél erősebbre sikerülhetett, mert a falból előugrott egy apró
deszka. A fadarabot zsanérra szerelték. Egy parányi rejtekhely ajtaja volt.
Arthur keze eltűnt az üregben, és egy darab papírral került elő.
Széthajtogatta, és mohón olvasta:
„Bravó! Megoldottad a második rejtélyt! Tehát akkor itt a harmadik, egyben
az utolsó: az öreg radiátor. Forgasd el a csapot jobbra annyiszor, ahány
betűből áll a keresztneved. Aztán tégy egy negyed fordulatot jobbra”.
Arthur az ablakhoz rohant, és letérdelt az ócska radiátor előtt. Megragadta a
csapot, és forgatni kezdte.
– Arthur! A… R… T… H… U… R… – Nagyon figyelt. Tudta, hogy nem
hibázhat.
 – Most pedig… egy negyed fordulat balra!
A kezét dörzsölte, és nagyot sóhajtott, mint aki a legrosszabbra készül. És be
is következett a legrosszabb, mert berontott az ajtón a nagyanyja.
– Mit művelsz már megint? Mi volt ez a kopogás? – kérdezte haragosan. –
Sose lesz már vége ennek az utálatos napnak?
– Én csak… én csak nagyapa radiátorát javítom! – hebegte Arthur.
– Késő éjszaka? Nyár közepén? – csodálkozott nagymama, aki nem igazán
hitte el ezt a hazugságot.
– Az ember sose tudhatja. Van, mikor egyik napról a másikra köszönt be a
tél. Te is ezt szoktad mondani! – vágta rá a leleményes Arthur.
– Igaz, hogy ezt szoktam mondani, de általában novemberben! – hagyta rá
nagyi bosszúsan. – De azt is mondom, hogy mindjárt éjfél van, tehát ideje
lefeküdni! És azt is megmondtam legalább százszor, hogy nem szeretem, ha
bejössz ebbe a szobába!
– Miért? Már úgy sincs itt semmi! – mutatott körbe Arthur.
Nagymama is belátta, hogy a követelésének nincs többé alapja, de elvből
ragaszkodott az álláspontjához.
– Tárgyak valóban nincsenek… de még mindig itt vannak az emlékek, és
nem akarom, hogy zavard őket!
Odament a naptárhoz, letépte róla a július harmincegyedikét, egy kis
dobozba tette, amelyre azt írták: „A napok nélküled”. Szívszorítóan nagy volt a
kupac.
– Indíts! Mars a szobádba!
Arthur ímmel-ámmal engedelmeskedett. Nagyanya kulcsra zárta a szobát, a
kulcsot visszaakasztotta a helyére, az ágymennyezet tartóoszlopára. Aztán
átment az unokájához, aki addigra pizsamára vetkőzött. Nagymama
visszahajtotta a takarót, a kisfiú szó nélkül bebújt az ágyba.
– Egy rövid mesét? Egy ötperceset? – mondta gyengéden nagyi, mert
szerette volna kiengesztelni az unokáját.
– Köszönöm, nem. Fáradt vagyok – felelte Arthur, és behunyta a szemét.
Nagymama kissé meglepődött, de nem erőltette a dolgot. Fogta a gyertyát,
és kiment a holdfényben fürdő szobából.
Alighogy becsukódott az ajtó, unokája kiugrott az ágyból. Minden izma
feszült, mint az íj húrja.
„Rajtad a sor, Arthur!” – biztatta magát. Résnyire nyitotta az ajtót, és
hegyezni kezdte a fülét. Hallotta a zuhany zubogását és arra gondolt, hogy
nagymama most használja el a meleg víz utolsó cseppjeit.
Arthur beosont a nagyi szobájába. A fürdőszoba félig nyitott ajtajából gőz
gomolygott. A kisfiú óvatosan haladt előre. A lábujjaival megtapogatott
minden parkettalécet, hogy nem csikorog-e.
Végül megérkezett az ágyhoz. Kinyújtotta rövid karját, amellyel így is épp
hogy elérte a kulcsot. Szemét a fürdőszoba ajtajára szögezve hátrált a kijárat
irányába. És akkor váratlanul nekiment valaminek!
Felsikoltott. A valami nem valami volt, hanem valaki, mégpedig az ő
nagymamája, aki ugyanolyan csavaros észjárással dicsekedhetett, mint az
unokája, csak ötven évvel bölcsebb volt.
– Megijesztettél! – méltatlankodott a kisfiú. – Azt… azt hittem, zuhanyozol!
– Hát nem zuhanyoztam! A szalonban kerestem az altató cseppjeimet –
mutatta nagymama az apró üvegcsét. – Neked pedig ajánlom, hogy sürgősen
menj lefeküdni, ha csak nem akarod, hogy veled itassam meg az egészet!
Kikapta Arthur kezéből a kulcsot. A fiúcska ész nélkül menekült a szobájába.
Nagymama sóhajtva visszaakasztotta a kulcsot a szögre, aztán az unokája után
ment. Látta a gyertyafényben, hogy a kisfiú befészkelte magát az ágy mélyébe
és az álláig húzta a takarót.
– Most pedig, tessék szépen aludni! Majdnem éjfél.
– Tudom! – vágta rá Arthur, aki valósággal pánikba esett attól, hogy
tehetetlenül kell néznie a múló időt.
– Bezárom az ajtót. Az majd megment a kísértéstől – magyarázta szelíden a
nagyi.
Arthur felnyögött a rémülettől. De nagyi messze volt, nem hallhatta.
Rámosolygott a gyerekre, és kulcsra zárta az ajtót.
Arthur abban a pillanatban lelökte magáról a takarót. A lepedőit már
összekötözte, csak ki kellett dobnia őket az ablakon. A szökést előre kitervelte.
Átlépte az ablakpárkányt és lesiklott a rögtönzött hágcsón.
Nagyi az ágya melletti éjjeliszekrényre helyezte a gyertyát. Nem adott sok
fényt, de azért le lehetett olvasni a régi ébresztőóráról az időt: háromnegyed
tizenkettőt mutatott. Az altatót is ki lehet adagolni a gyertyalángnál. Csak
három csepp, egy nagy pohár vízbe, amelyből Suchot néni ivott egy kortyot.
Aztán letette szemüvegét az éjjeliszekrényre, elnyúlt az ágyon és várta, hogy
jöjjön az álom.
Arthur elengedte a túl rövidre sikerült kötél végét és a földre pottyant.
Felpattant és a bejárati ajtóhoz loholt.
Alfréd ugrott egyet ijedtében, mikor meglátta a kisfiút. Ő igazán hűségesen
őrizte az ajtót. El sem tudta képzelni, miféle bűvész varázsolhatta ide a
gazdáját.
Mivel a bejárat zárva volt, Arthur a kutyaajtón szuszakolta be magát. Alfréd
nem győzött csodálkozni: a gazdája most meg négykézlábra ereszkedik, és a
művészbejárót használja!
Arthur ösztönösen felhúzta a papucsát, mielőtt nekivágott a szaIonnak. Az
ingaórán látta, hogy négy perccel múlt háromnegyed tizenkettő.
Az emeletre nem volt nehéz feljutni, de a nagyanyja ajtajánál megtorpant,
ugyanis legnagyobb rémületére kulcsra volt zárva.
– A fene! – szaladt ki Arthur száján. Már csak percei voltak a gondolkozásra.
Belesett a kulcslyukon. A dolgozószoba kulcsa a szögön lógott. „Na,
legalább az a helyén van! Találj ki valamit, Arthur, találj ki valamit!” – biztatta
magát.
Hátrált, ide-oda fordult, keresett valami támpontot vagy kapaszkodót.
Nagyanya szobájának ajtaja fölött volt egy felülvilágító ablak, amelynek az
egyik sarka betört.
Arthurnak több sem kellett.
Zseblámpája világánál kinyitotta a garázsajtót és bement. Felmászott a
munkapadra, és leakasztotta a falról a gondosan elrendezett horgászbotok
közül az egyiket.
 Alfréd megint ugrott egyet, mikor meglátta gazdáját a horgászbottal. „Mi a
csudát akar horgászni éjszaka?” – bámult értetlenül a négylábú.
Az egyik konyhaszekrény ajtajára egy mágnest erősítettek. Arthur
lefeszítette a svájci késével, majd a nagymama ajtajánál felcsalizta vele a
horgászbotot.
„Ügyes!” – gondolta Alfréd, bár továbbra sem értette, mit fognak horgászni,
főleg odabent a házban!
Arthur annyi alacsony asztalt és széket rakott egymásra, zajtalanul, de
nagyon gyorsan, hogy felérjen a felülvilágító ablak törött sarkáig. Vigyázva
felkapaszkodott a toronyra, és betolta a horgászbotot a résen.
A kutya kíváncsian nézte. Eddig nem is vette észre, hogy a patak a
nagymama szobáján folyik keresztül.
Arthur óvatosan kinyújtotta a botot, aztán engedni kezdte a zsinórra kötött
mágnest a szögre akasztott kulcs felé.
Alfréd tisztán akart látni. Elindult a torony felé. Az egyik parkettléc
megreccsent.
Arthur megingott. Alig bírta megtartani magát az ormon. A hintázó mágnes
meglökte az üvegcsét, amely oldalra dőlt, és csepegtetni kezdte az altatót a
nagyi vizes poharába.
– Arthur? – Nagymama félálomban felkönyökölt.
Arthur meg se moccant, és imádkozott, hogy Alfréd is kövesse a példáját. A
kutya kővé dermedt, csak a farkával csapkodott egy kicsit.
Nagyi hallgatta a csendet. Tücskök cirpeltek, a kertben egy-két béka
kuruttyolt. Semmi nyugtalanító, de ez a csend túl tökéletes volt ahhoz, hogy
igaz legyen.
Feltette a szemüvegét, észre se véve, hogy az üvegcse ontja a poharába az
altatót. Kinyitotta az ajtaját, balra nézett a lépcső irányába. Csak a kutyát látta,
egyes-egyedül a folyosó közepén, amint a farkával morzézik a padlón.
Azt észre sem vette, hogy háta mögött ott egyensúlyoz egy torony tetején a
horgászbotot szorongató Arthur.
A kutya nem értett semmit, de úgy döntött, hogy mosolyogni fog.
 – Leszel szíves aludni te is! – parancsolta nagyi. A kutya abbahagyta a
morzézást, és lerohant a lépcsőn. Nagymama elégedetten szemlélte a
szófogadó ebet.
– Hogy miért nem akarnak ezek aludni ma este! A telihold tenné? –
morfondírozott Suchot néni, majd halkan becsukta az ajtót.
Arthur végre föllélegezhetett. Kész csoda volt, hogy nem bukott le!
Nagyi levette a szemüvegét, és az éjjeli szekrényre helyezte. Fogta a poharat,
amelybe az összes altató átcsöpögött a fiolából, egy húzásra felhajtotta, és
elfintorodott.
A szer azonnal hatott. Nagymama elhanyatlott az ágyon, még annyi ideje se
volt, hogy a takaró alá bújjon. Mire Arthur folytatta a horgászást, a nagyanyja
már hortyogott.
A mágnes csendesen ereszkedett, és magához vonzotta a kulcsot. A szög nem
értett egyet vele, és szembeszegült a rablással. Arthur a homlokát ráncolva
igazgatta a botot, hogy a párbajból a mágnes kerüljön ki győztesen.
Alfréd halkan fellopakodott a lépcsőn, hogy lássa, hogy áll a horgászás, és
elindult a tornya tetején szteppelő Arthur felé. Közben rálépett ugyanarra a
deszkára. Az alacsony asztal lába megbillent, a torony pedig elveszítette kétes
egyensúlyát.
– Jaj, ne! – szaladt ki Arthur száján.
Iszonyú robajjal, kártyavárként omlott össze az építmény. A kutya fülét-
farkát behúzva menekült.
Arthur feje úgy bukkant elő egy szék közepéből, mint egy földrengés
túlélőjéé. Az omlás akkora szélt kavart, hogy az ajtó felpattant tőle, hiszen be
sem volt zárva. A nyakát nyújtogató Arthur megállapította, hogy nagyanyja az
ágyon fekszik, és húzza a lóbőrt. A fiú nem értette. „Hogyhogy nem verte fel
ez a ricsaj?”– kérdezte magától.
Az ágyhoz lopakodott, és megállapította, hogy a nagyinak semmi baja. Aki
így hortyog, az él.
Ekkor észrevette a felborult üvegcsét, és már tudta, mi történt. Fogta a
takarót, és ráterítette az ő édes nagymamájára, akinek az arca harminc évet
fiatalodott az álomtól.
 – Szép álmokat, nagymama! – súgta, aztán felkapta a padlóról a kulcsot, és
eltűnt.

7. FEJEZET

Ismét gyertyát gyújtott, és megrohanta a régi radiátort. – Negyed fordulat…

balra!
Megragadta a csapot, és elforgatta. Egy meglehetősen zajos gépezet
leválasztotta a falról és elfordította a fűtőtestet. Feltárult egy új rejtekhely, jóval
nagyobb, mint az előbbiek. Olyan tágas volt, hogy elfért benne egy jókora bőr
hátizsák.
Arthur a szoba közepére vonszolta a poros hátizsákot. Abban volt, bordó
bársonnyal bélelt, csinos tokban egy csodaszép, sárgaréz messzelátó, és a
tartója, egy fából készült állvány, azon kívül öt afrikai szobrocska. Öt férfi
harci díszben. Öt bogo-mataszalaj harcos.
Arthur ámulva nézte a kincsét. Azt se tudta, mivel kezdje.
A kezébe akadt egy apró kulcs, amelyre ezt a cédulát akasztották: „A kulcs
mindig legyen nálad!”
Így hát azzal kezdte, hogy zsebre vágta a kulcsot, aztán széthajtogatta a
pergament, amelyre az utasításokat írták. Elég egyszerűek voltak. A kert nagy
tölgyfája játszotta bennük a főszerepet. Megállapította, hogy a kerti törpe egy
lyukat rejt, amelybe fejjel lefelé bele kell nyomni a messzelátót. Utána ki kell
göngyölni egy ötágú szőnyeget, és mindegyik sarkára állítani kell egy
szobrocskát. Arthur gyorsan az emlékezetébe véste az útmutatásokat, aztán
magához ölelte a messzelátót meg az állványt, és kisietett a szobából. A szalon
ingaórája azt mutatta, hogy háromnegyed tizenkettő múlt hat perccel.
Még kilenc perc választotta el attól, hogy megnyíljon a fénykapu. Arthurnak
fogalma se volt arról, mi vár rá, és milyen lehet a híres kapu, de annyira
megigézte a küldetés, hogy szóról szóra végrehajtotta nagyapja utasításait.
Szépen sugárzott a telihold, de a kisfiú még így se látott valami sokat.
– Fényre van szükségünk! – közölte Alfréddel, aki hűségesen követte.
 Rohant az ócska Chevrolethez, és a kormányhoz ült. Kivette a napellenző
mögé rejtett kulcsot, és egy másodpercig átgondolta, hogy is kell beindítani az
autót.
– Mit bámulsz így? – kérdezte a kutyától. – Több százszor láttam, hogy
nagyi hogy csinálja!
Bekapcsolta a gyújtást. A vén autó, amely nem szokta meg, hogy éjfélkor
fölverjék, krákogott és köpködött. Arthur meggyújtotta a fényszórót, de a
Chevrolet a rossz irányban állt, egyáltalán nem világította meg az öreg tölgyet.
A kisfiú sebességbe kapcsolt, de az autó nem akart mozdulni.
– A kézifék, te ökör! – kapott észbe Arthur.
Teljes erejéből húzta a fogantyút, hogy kioldja a féket. A Chevrolet
megugrott. Arthur felvisított, minden igyekezetével próbálta kézben tartani a
hatalmas kormányt és a járművet, amely körberohanta a házat. Épp hogy
kilátott a műszerfal mögül, a fákat még ki tudta kerülni, de a szárítókötelet,
amelyet lepedőstül elsodort, már nem.
Két égő szem a lepedők alatt, amelyek maguktól mennek, és gyerekhangon
sivalkodnak: íme a tökéletes kísértet! Alfréd vonítva menekült előle. De hiába
jajgatott a kísértet, hiába söpört ide-oda a sötétségben a két fényszóró,
nagymama tovább aludta az igazak álmát.
Végül az autó nekiment egy fának, de az olyan fiatal volt, mint Arthur. A
gyereknek nem történt baja az ijedtségen kívül. A jó hír pedig az volt, hogy a
reflektorok fénycsóvája pontosan a kerti törpére szögeződött.
Arthur rávetette magát a gipsz emberkére, és kirántotta a földből.
– Bocs, öreg!
Az üreg, amelyet a törpe rejtett, nem volt széles, de feneketlennek látszott.
Arthur felállította az állványt és a messzelátót az utasításnak megfelelően
belenyomta a lyukba. Aztán egy pillanatra megzavarodott: miként nyithatna ki
ez a furcsa szerkezet egy ajtót, még ha az az ajtó fényből van is?
– Vigyázz rá, amíg megkeresem a többit! – vetette oda a kutyájának, majd
elrohant. Alfréd ugyanolyan értetlenül kémlelte a szerkezetet, mint a gazdája.
Arthur kirántotta a zsákból a nehéz szőnyeget, majd a vállára vetve a lépcső
korlátjáig vitte. Ott ledobta a földszintre, hogy a szalonban ismét fölszedje.
Az ingaóra könyörtelenül tiktakolt. Arthur úgy terítette el a szőnyeget, hogy
az öt ága körülvegye a messzelátót. Szép látványt nyújthatott a magasból ez az
óriási, tarka tengeri csillag a füvön.
– Most a bábukat!
Rendkívüli elővigyázattal kivette a hátizsákból az öt porcelán szobrocskát,
és a lépcsőhöz ment. Lassan, egyesével vette a fokokat. „Egynek sem szabad
eltörnie, hiszen bizonyára hozzátartoznak a varázslathoz!” – gondolta Arthur.
A kutya a kertben maradt, és szoktatta magát a kísértethez, amelynek sárgán
égő szeme kezdett halványodni a benzinhiány miatt.
És ekkor árnyak hullottak a földre.
Alfréd a fülét hegyezte, és nyüszített. Az árnyékok átsuhantak a fényszórók
sárga kévéjén. Hatalmas alakok voltak, félelmetesebbek minden kísértetnél.
Alfréd vonítva menekült be a házba a kutyaajtón. Keresztülnyargalt a
szalonon, és egyenesen beleszaladt a szobrokat magához ölelő Arthurba.
– Ne! – ordította Arthur esés közben.
Alaposan sikerült elhasalnia. A szobrocskák egy pillanatig pörögtek a
levegőben, aztán ezer darabra törtek a padlón.
Arthur összeomlott. Borzasztó látvány volt a padlón az a sok cserép.
Az ingaórán még egy perc volt éjfélig.
– Elbukni ilyen közel a célhoz! Ez nem ér! – panaszkodott a kisfiú. Annyira
el volt keseredve, hogy fel se bírt állni a padlóról. Elillant a bátorsága, még a
lépcső alá bújt Alfrédot se volt ereje megszidni.
Felkönyökölt, mert egy árny siklott végig a padlón. Kissé felemelte a fejét,
és ekkor öt irdatlan árnyékot látott, olyan magasakat, hogy le kellett hajtaniuk a
fejüket, különben nem fértek volna be az ajtón.
Arthurnak leesett az álla. Felkattintotta kis zseblámpáját. Egy hagyományos
öltözetű mataszalaj harcos rajzolódott ki az apró fénycsóvában. Gondosan
megcsomózott lepléhez rengeteg ékszert és amulettet viselt, hajába kagylókat
font, kezében lándzsát tartott. Egyszerűen fenséges volt két méter tizenöt
centiméteres termetével. Négy társa épp csak egy kevéssel nőtt alacsonyabbra.
Arthur szólni sem tudott, és még a kerti törpénél is törpébbnek érezte magát.
A harcos egy darab papírt vont elő a leple redőiből, széthajtotta,
beleolvasott, aztán csak annyit kérdezett:
– Arthur?
A gyerek, aki még mindig nem szedte össze magát, bambán bólogatott. A
törzsfőnök elmosolyodott.
– Egy perc vesztegetni való időnk sincsen. Gyere! – A harcos sarkon fordult
és kiment a kertbe.
Arthur úgy követte, mint akit hipnotizáltak. Elfelejtette minden félelmét.
Alfréd, aki túlságosan gyáva volt egyedül maradni a lépcső alatt, a gazdája
után kocogott.
Az öt afrikai beállt a szőnyeg öt sarkába, nyilván azért, hogy a szobrokat
helyettesítsék. Arthur megértette, hogy neki kell középre, a messzelátó mellé
állnia.
– Ti… ti nem jöttök? – kérdezte udvariasan és aggódva.
– Csak egy mehet át, és úgy látjuk, te leszel a megfelelő ellenfél „M”-nek, a
megátkozottnak – felelte a törzsfőnök.
– Maltazárnak? – kérdezte a kisfiú, mert eszébe jutott a rajz a könyvből.
Az öt harcos egyszerre emelte az ajkához az ujját.
– Ha egyszer odaát leszel, soha, de soha ne mondd ki a nevét! Balszerencsét
hoz!
– Rendben, értem én! Csak,,M”, a megátkozott! – ígérte Arthur, aki egyre
jobban félt.
– Nagyapád azért ment át, hogy megküzdjön vele, és rád vár a dicsőség,
hogy bevégezd, amit ő elkezdett! – mondta ünnepélyesen a harcos.
Arthur nyelt egy nagyot. Lehetetlennek érezte a feladatot.
– Köszönöm a megtiszteltetést, de… talán mégis jobb lenne, ha átadnám
valamelyikőtöknek a helyet. Ti sokkal erősebbek vagytok, mint én! – mondta
alázatosan.
– A te erőd belülről jön, Arthur, és a szíved a leghatalmasabb fegyver –
felelte a harcos.
– Igen?! – Arthurt nem igazán győzték meg ezek a szavak. – Az lehet, de…
nem vagyok még kicsi hozzá?
A mataszalaj főnök mosolygott.
– Hamarosan százszor kisebb leszel, és akkor még jobban látszik majd az
erőd!
Az óra éjfélt ütött.
– Itt az idő, Arthur! – mondta a harcos, és a fiú reszkető kezébe nyomta az
utasításokat.
Három gyűrű volt a messzelátón. Arthur megragadta az elsőt. „Az első
gyűrű a testé: három fok jobbra!” – olvasta. Megpróbálta legyőzni rettegését és
elforgatta a gyűrűt.
Semmi sem történt, csak az óra ütött, immár negyedszer. Arthur megragadta
a második gyűrűt.
„A második gyűrű a szellemé. Három fok balra!” Elfordította a gyűrűt,
amelyet még az elsőnél és nehezebb volt megmozdítani.
Az óra a kilencediket ütötte.
Az afrikai főnök az égre nézett, és aggódva figyelte a holdhoz közeledő
felhőcskét.
– Siess, Arthur! – figyelmeztette a kisfiút.
A gyerek megragadta a harmadik, egyben utolsó gyűrűt.
„A harmadik gyűrű a léleké… egy teljes fordulat!”
Mélyet lélegzett, és elfordította a gyűrűt. Az ingaóra a tizenegyediket ütötte.
Sajnos, a felhő megérkezett, és fokozatosan eltakarta a holdat. Nem volt több
fény. Arthur befejezte a kört, a harmadik gyűrű a helyére siklott. A tizenkettedik
bongás törte meg a csendet, de semmi sem történt. A mataszalajok némán,
mozdulatlanul álltak. Még mintha a szél is várakozott volna.
Arthur nyugtalanul sandított a harcosokra, akik a holdra szögezték a
pillantásukat. Bár inkább csak sejteni lehetett, mint látni: eltakarta a szürke
felhőcske, amely nem tudta, mekkora bajt csinált.
 Ám segítségükre sietett a szél, és szelíden arrébb tessékelte a felhőt. A
holdvilág fokozatosan kifényesedett, majd villámként hasított az éjszakába egy
hatalmas sugár, összekötve a holdat a messzelátóval.
Az egész alig néhány pillanatig tartott, de a becsapódás akkora erejű volt,
hogy Arthur fenékre ült tőle.
Újra csend lett. Mintha semmi se változott volna azon kívül, hogy a
harcosok mosolyogtak.
– A fénykapu megnyílt! – mondta a törzsfőnök büszkén. – Bemutatkozhatsz!
Arthur feltápászkodott.
– Bemutatkozhatok?
– Igen. És igyekezz meggyőző lenni. A kapu csak öt percig marad nyitva! –
tette hozzá a harcos.
Arthur már semmit sem értett. A messzelátóhoz lépett, és belenézett. Persze,
nem sokat látott, csak valami sötét maszatot. Megfogta a távcső elejét, és addig
forgatta, amíg tiszta nem lett a kép… Egy földbe vájt, szűrt fényben derengő
barlang jelent meg előtte. A kép annyira kitisztult, hogy Arthur a legapróbb
gyökeret is megfigyelhette.
Váratlanul egy létra felső vége jelent meg a messzelátó túlsó végén.
Arthur nem hitt a szemének. Elfordult, a földet nézte maga körül. Nem, nem
képzelődött. Valóban ott volt a lencsénél a létra, amely nem lehet hosszabb egy
milliméternél!
Ismét a látcsőre tapadt. A létra rezgett, mintha valaki éppen mászna rajta.
Arthur visszafojtotta a lélegzetét. Parányi emberke jelent meg a létra tetején,
és a hatalmas lencsére tette a kezét. Egy villangó volt.
Arthur megrendült. Ezt még a legvadabb álmaiban sem hitte volna.
A villangó elárnyékolta a tenyerével a szemét, hogy jobban lásson.
Hegyes füle volt, szurokfekete bogyószeme, fülig szeplős arca, és úgy
hívták, hogy Tátombák.

8. FEJEZET
 A villangó végül felfedezett valamit, amit az ő nézőpontjából nem lehetett
másnak látni, csak egy óriási nagy szemnek.
– Archibald? – kérdezte aggodalmasan az apróság.
Arthur nem győzött hüledezni: „Ez az apróság tud beszélni!”
– Izé… nem… – felelte bambán.
– Mutatkozz be! – figyelmeztette a mataszalaj harcos.
Arthur felocsúdott. Emlékeztette magát a küldetésére és az időre, amit kapott.
– Én… én az unokája nagyok, és… a nevem Arthur.
– Remélem, Arthur, jó okod van rá, hogy így használd a sugarat! – intette a
villangó. – Mert a tanács hivatalosan megtiltotta. Csak vészhelyzetben szabad!
– Ez a legvészesebb vészhelyzet! – süvöltötte Arthur. – A kertet elpusztítják,
lebetonozzák, tönkreteszik! Nem egészen két nap múlva nem lesz többé kert,
sem ház, tehát… villangók sem lesznek.
Tátombák megszeppent.
– Miket hordasz itt össze, kisfiam? Te is olyan tréfamester vagy, mint a
nagyapád? – próbálta megnyugtatni magamagát.
– Ez nem vicc. Ez egy vállalkozó. Le akarja gyalultatni a telket, és
lakóparkot akar építeni a helyére! – magyarázta Arthur.
– Lakóparkot? – kérdezte Tátombák iszonyattal. – Mi az a lakópark?
– Nagy betonházak, amelyek elfednek minden kertet! – felelte Arthur.
– De hát ez borzasztó! – rémült meg Tátombák.
– Igen, borzasztó! – helyeselt Arthur. – És kizárólag azzal lehet
megakadályozni, ha megtalálom a kincset, amit nagyapám rejtett el a kertben.
Akkor kifizethetem a vállalkozót, és semmi sem lesz a dologból!
Tátombák feltétlenül egyetértett.
– Nagyon helyes! Tökéletes! Ez nagyon jó ötlet! – mondta
megkönnyebbülten.
– De a kincset kizárólag akkor találhatom meg, ha átmegyek a ti
országotokba! – érvelt Arthur, mert a villangó láthatólag elfelejtette levonni a
következtetést.
 – Á, igen! Viszont ez lehetetlen! – hűtötte le Tátombák. – Hozzánk nem lehet
átjönni csak úgy. Össze kell hívni a tanácsot, elébük kell terjeszteni a kérdést,
aztán ők tanácskoznak, és…
Arthur a szavába vágott.
– Két nap múlva nem lesz több tanácskozás, mert nem lesz tanács, mert
mindnyájan halottak lesztek!
Tátombák sóbálvánnyá dermedt. Most fogta fel a helyzet komolyságát.
Arthur az afrikai törzsfőnökre sandított, hogy nem fogalmazott-e túl
gorombán. A főnök helyeslően bólintott.
– Mi a neved? – kérdezte Arthur, visszafordulva a látcsőhöz.
– Tátombák – felelte a villangó.
– Tátombák – mondta Arthur ünnepélyesen, néped sorsa a kezedben van!
A villangó magába roskadt ennyi felelősségtől.
– Igen, persze. A kezemben. Cselekedni kell! – ismételte fojtott hangon, és
annyira hadonászott, hogy leesett a létrájáról. – Értesíteni kell a tanácsot! De a
tanács éppen összeült a királyi ceremóniára! Meg fognak nyúzni, ha
megzavarom a királyi ceremóniát! – Tátombák önmagával társalgott
hangosan. Mindig ezt csinálta, ha megoldást keresett valamire.
– Siess, Tátombák! Sürget az idő! – nógatta Arthur.
– Igen, természetesen. Sürget az idő! – ismételte egyre ijedtebben a villangó.
Amikor megfordult, annyira elszédült, hogy meg kellett állnia egy
pillanatra, de aztán inaszakadtából elrohant egy vakondjáratra emlékeztető
alagútban, amelybe épp, hogy befért.
– A király büszke lesz rám! Viszont elrontom a szertartást! És akkor nem
fog szeretni! – emésztette magát az alagútban inaló Tátombák.
A bogo-mataszalaj főnök rámosolygott Arthurra.
– Jól érveltél, fiam!
– Remélem, ez elég lesz, hogy meggyőzze őket – aggodalmaskodott a
gyerek.
A rohanó Tátombák egy hatalmas terembe érkezett, egy valóságos, földbe
vájt barlangba.
Itt volt a városa: száznál is több, fából és levelekből, gyökérszövedékből,
kivájt gombákból, szárazvirágból épített ház. Sokat gyökérből font pallók
kötöttek össze.
Tátombák nekivágott a főútnak, amelyen most senki sem járt, így annál
jobban leírhatjuk az építészetét. Kissé barokkos volt és határozottan zöld:
lélegzetelállító növényi kárpit, foltvarrott takaró, mindenből, ami létezik a
természetben. Voltak házak, amelyeket vályogból húztak fel, voltak,
amelyekhez a pongyola pitypang szárait erősítették össze cölöpfal módjára. A
tetőket többnyire szárított levéllel fedték, de lehetett látni faforgácsból készült
zsindelyezést is. A házakat elválasztó kerítésekhez gyakran használták az alma
magházát.
Tátombák végigloholt a főutcán, ahol szabályos térközönként ültetett
gömbvirágok világítottak neon helyett. A főutca a tanácstérbe torkollt. A térrel,
a rómaiak amfiteátrumaira emlékeztető, földbe vájt, hatalmas félkörrel
átellenben volt a királyi palota. A téren tartózkodott teljes létszámban a
villangó lakosság, és Tátombáknak utat kellett vágnia a tömegben, ha a tanács
elé akart kerülni. Könyökölt egy kicsit sűrűn mentegetőzve, és végül sikerült az
amfiteátrum széléig furakodnia.
– Jajajaj! A szertartás kellős közepén! Meg fognak gyilkolni! – motyogta az
orra alatt, hogy ne zavarja meg az áhítatos csendet.
A tér közepén állt a Bölcsek Köve, és a kőben volt a bűvös kard, a csodálatos
szépségű varázsfegyver, amelynek acéljába titkos rúnák százait vésték, ám csak
a felét lehetett látni, mert a többi úgy eltűnt a kőben, mintha beleforrasztották
volna. Alázatosan lehajtott fejű, imába merült villangó térdelt a szent kő előtt.
Az arcát nem lehetett látni, de öltözetének részletei arra utaltak, hogy harcos
lehet. Lábikráján szíjak kígyóztak, övéről egérfogból remekelt kések és a
kukoricamag héjából varrott erszények lógtak.
Nem fért kétség hozzá, hogy ez bizony harcos volt a javából.
– Jajajaj, csak ne tartanának éppen a közepén! – nyöszörgött Tátombák.
Szertartásosan kitárult a palota kapuja. Akkora kapu volt, hogy majdnem
kitöltötte a homlokzatot, olyan súlyos és nehéz, hogy négy villangó kellett a
nyitásához.
Elsőnek két fényhordozó jött, akik mintha a velencei karneválról
kölcsönözték volna arannyal sűrűn átszőtt, tarka, hivatalos öltözetüket. Fejükön
üveggömbre emlékeztető kalpagot viseltek, amelyben egy-egy jánosbogárka
világított. Ahova léptek, kivilágosodott a környezet, mintha fáklya lenne a
kezükben. Megálltak a téren levő emelvény két oldalán, utat nyitva a királynak.
Őfelsége lassú, döngő lépésekkel közeledett. A király sokkal nagyobb volt a
többi villangónál, körülbelül annyival nagyobb, mint a felnőtt a gyerekeknél.
Vaskos karja a lábikrájáig ért, hosszú fehér szakálla beleolvadt
jegesmedvebőrre emlékeztető szőrmepalástjába. Az arcáról nem lehetett
leolvasni a korát, de bizonyosan megvolt száz éves. Fejét, amely aránytalanul
kicsi volt a testéhez képest, óriási, csengettyűs kalap ékesítette.
A király az emelvény széléig lépkedett. Néhány udvari méltóság követte,
vélhetőleg a tanács tagjai, akik bölcsen elhúzódtak az uralkodótól. Egyetlen
tanácsnok állt mellette, mégpedig Miro, a vakondok, aki reneszánsz öltözékben
pompázott. Apró pápaszem csücsült az orra hegyén. A vakondok elég
idegesnek látszott.
A király felemelte hatalmas karját. A nép éljenzett.
– Kedves népem, nemesek és méltóságok! – kezdte öreges, mindazonáltal
erőteljes hangon az uralkodó. – A folyamatos háborúk, amelyekre őseink
kényszerültek, kizárólag bánatot és pusztulást hoztak ránk.
Hatásszünetet tartott, mintha azokra akarna emlékeztetni, akik odavesztek e
gyászos időkben.
– Így hát bölcsen úgy döntöttek egy napon, hogy soha többé nem
háborúznak, és a sziklába temetik a hatalom kardját. – Lendületes mozdulatot
tett a kőbe foglalt kard és a térdelő harcos felé. – A kard nem szolgálhat soha
többé; abban kell segítenie, hogy békés úton oldhassuk meg a problémáinkat.
A tömeg osztozott a király érzelmeiben – kivéve talán az egyetlen
Tátombákot, aki a küldetése lázában égett. Őfelsége folytatta szónoklatát:
– A régiek felrótták erre a kőre a törvényt, amelynek vezérelnie kell minket:
ha egyszer majd földjeinket fenyegeti az ellenség, akkor egy becsületes, tiszta
lélek, akinek szívét nem szennyezi se gyűlölet, se bosszúállás, kivonhatja az
ezer hatalmú kardot, és azzal vezethet az igazságos harcba. – Nagyot,
keserveset sóhajtott, és így folytatta: – Sajnos… ez a nap elérkezett.
Moraj hullámzott végig a tömegen. A villangók aggodalmasan pusmogtak.
– Kémeink jelentették, hogy…,,M”… a Megátkozott… hamarosan
megtámadja földjeinket irdatlan seregével.
A sokaság felhördült a rémülettől. Már egyetlen betű is elrabolta a lelki
nyugalmukat. Képzelhetjük, micsoda pánik tört volna ki, ha valamilyen
szerencsétlenség folytán az egész nevet kimondják.
– Tanácskozzunk! – mondta a király. Nyomban kitört a zenebona, mert
mindenki hallathatta a hangját, de nem került sor igazi párbeszédre. Az egész
sokkal jobban hasonlított egy halpiacra, mint egy nemzetgyűlésre.
– Sok van még hátra? – kérdezte aggodalmasan Tátombák a királyi testőrtől.
– Még csak most kezdődött! – forgatta a szemét a katona. – Hátra van még a
királyi összefoglaló, a bölcsek felszólalása, a harcos esküje, a királyi
ratifikálás, végül pedig… a büfé megnyitása! – mondta vidáman, ínyenc
módjára mosolyogva.
Tátombák teljesen összezavarodott, és csak kapkodott összevissza, mintha a
bátorságát keresné.
– Kedves népem! Egy percet sem vesztegethetünk! – parancsolt csendet a
király.
– Igaza van! – kapott a szón Tátombák. – Egy vesztegetni való percünk
sincsen!
A király néhány lépést tett a leendő harcos felé, aki rendíthetetlen
komolysággal térdelt majdani fegyvere mellett.
– Nehéz időket élünk, ezért azt javasolom, mellőzzük az etikettet, és iktassuk
be haladéktalanul a személyt, aki véleményem szerint rendelkezik mindama
tulajdonságokkal, amelyeket ez a veszedelmes küldetés megkövetel.
Még egyet lépett. Arca váratlanul kipirult a szeretettől, és a hangja ellágyult.
– Ez a személy, aki néhány nap múlva hivatalosan is átveszi helyemet a
trónon… – mosolygott a király megilletődve, amitől valósággal
megfiatalodott az arca – …természetesen Holdviola hercegnő… a kislányom.
– Fejezte be mondókáját, majd gyengéden kitárta vaskos karját a térdelő
harcos felé.
A leányka felállt, úgy, ahogyan az etikett előírja, és megmutatta angyali
arcát.
Még szebb volt, mint a képén. Rozsdaszín hajában bíbor visszfények
bujkáltak, amelyek gyönyörűen kiemelték mandulaszemének maldív türkizekre
emlékeztető kékségét. Dacosan játszotta a lázadót, a harcost, ám
gyermektestének bája elárulta, hogy igazi királylány: olyan halvány volt, mint
Hófehérke, olyan szép, mint Hamupipőke, és olyan kecses, mint Csipkerózsika
– de olyan gézengúz is, mint Robin Hood.
A király alig bírt a büszkeségével, ha arra gondolt, hogy ez az incifinci
szépség az ő lánya. A tömeg lelkesen tapsolt. Bizonyosra vehetjük, hogy a
lelkesedést nem a megfontolt gondolatokból levont következtetések szították,
sokkal inkább Holdviola ellenállhatatlansága, ami egyedül Tátombákot hagyta
hidegen.
„Bátorság, Tátombák!” – biztatta magát.
A király még egy lépést tett a lánya felé.
– Holdviola hercegnő, az ősök szelleme vezéreljen! – mondta ünnepélyesen.
Holdviola nyugodtan lépett a kőhöz, kinyújtotta a karját, és már fogta volna
meg a markolatot, amikor Tátombák közbeavatkozott.
– Apa! – bömbölte, míg áttört a tömegen.
Holdviola toppantott.
– Tátombák! – csikorgatta a fogát. Egyedül az öccse képes még egy ilyen
pillanatban is bohóckodni!
A király tekintete a másodszülöttjét kereste.
– Itt vagyok, papa! – Tátombák már meg is érkezett a dühös Holdviola
mellé.
– Szándékosan csináltad, mi? Tíz percet nem bírsz ki, hogy ne pojácáskodj?
– Én nagyon fontos küldetésben járok! – torkolta le Tátombák fölényes
komolysággal.
– Igen? Mert az én küldetésem persze nem fontos! Ki kell húznom a kőből a
kardot, hogy legyőzhessem a Megátkozottat!
Tátombák a vállát vonogatta.
– Te túlságosan beképzelt vagy, hogy ki tudd húzni a kardot a kőből. Te is
tudod!
– Idefigyelj, mindentudó uraság! – mérgelődött Holdviola. – Csak nem a
féltékenység beszél belőled?
– Szó sincs róla! – Tátombák felhúzta az orrát.
– Hé, hagyjátok abba a torzsalkodást! – szólt rájuk a király. – Tátombák, ez
itt egy fontos szertartás! Nagyon remélem, nyomós okod volt rá, hogy
megzavartad!
– Igen, apa. A sugár ma megnyitotta a fenti földeket.
– Ki merészelte? – kiáltotta kappanhangon a király.
Tátombák odaállt irdatlan apja elé.
– A neve Arthur – cincogta félénken. – Archibald unokája.
A sokaság felzúdult. Itt mindenki emlékezett Archibald nevére. A király kissé
zavarba jött.
– És… mit akar… ez az… Arthur? – kérdezte.
– Beszélni akar a tanáccsal. Azt mondta, nagy veszély fenyeget, és egyedül ő
menthet meg minket.
A hallgatóság közel járt a pánikhoz. Holdviola félrelökte az öccsét a király
elől.
– A mi veszedelmünket a Megátkozott „M”-nek hívják, és semmi dolgunk
ezzel az Arthurral! Nekem, Holdviolának, a vérbeli hercegnőnek kell
megvédenem a népünket! – Sarkon fordult, a kardhoz lépett. Megragadta a
markolatot, és kecses mozdulattal megpróbálta kihúzni a pengét a kőből.
Csakhogy ide nem volt elég a kecs, mert az acél egy millimétert se mozdult.
Holdviola két kézre fogta a kardot, és teljes erejéből próbálkozott.
Továbbra sem történt semmi. A vas beleforrt a kőbe.
Holdviola megfeszítette minden izmát, óbégatott, fintorgott…
Semmi.
 A tömeg zúgott. A király mélységesen csalódottnak és némileg nyugtalannak
látszott.
Az elfáradt Holdviola pillanatnyi szünetet tartott, hogy kiszuszogja magát.
– Na látod, hogy túlságosan beképzelt vagy! Én megmondtam! – vetette oda
Tátombák.
– Te! – Holdviola fojtogatásra nyújtott kézzel rontott az öccse felé.
– Holdviola! – reccsent rá az apja. A hercegnő megtorpant.
– Nagyon szomorú vagyok, lányom – sajnálkozott a király. Tudjuk,
mennyire szereted a népedet, csak hát… A szívedet túlságosan nyomja a
gyűlölet és a bosszúvágy.
– Nem igaz, apa! – tiltakozott könnybe lábadt szemmel a királykisasszony. –
Csak az van, hogy… hogy annyira felhúzott ez a Tátombák! De ha lenne egy
percem, hogy lehiggadjak, biztosan ki tudnám húzni a kardot a kőből, és
rendbe jönne minden!
A király kétkedve sandított rá. Miként magyarázza meg a lányának anélkül,
hogy méregbe hozná vagy megsebezné, hogy az indulat elvakítja?
– Mit tennél, ha most itt állna előtted,,M”, a Megátkozott? – kérdezte
egyszerűen.
Holdviola megpróbálta magába fojtani ádáz gyűlöletét.
– Azt… azt tenném vele, amit megérdemel – mondta.
– Vagyis? – faggatózott tovább a király.
– Meg… meg… megfojtanám a nyomorult férget! Az összes bűnéért, amit
elkövetett, és a bánatért, amit ránk zúdított, és… – Most kapott észbe, hogy
milyen csapdába esett.
– Nagyon sajnálom, lányom, de még nem vagy kész. A kard erejét csak az a
kéz szabadíthatja fel, amelynek tulajdonosát nem a bosszúállás, hanem az
igazság hajtja – magyarázta a király.
– Na és akkor most mit csinálunk? Szó nélkül hagyjuk, hogy ez a rusnya
pincebogár lerohanjon, kiraboljon, halomra gyilkoljon minket és a
gyermekeinket? Nem teszünk semmit? Még csak meg se próbálunk semmit? –
fordult Holdviola a néphez.
 A sokaság felbolydult. Volt igazság abban, amit a királykisasszony mondott.
– Ki fog megmenteni minket? – kérdezte a hercegnő.
– Hát Arthur! – felelte Tátombák lelkesen. – Ő a mi egyetlen reményünk!
Holdviola a szemét forgatta, a király gondolkozott, a tömeg pedig
értetlenkedett.
A tanács összedugta a fejét, hogy megvitassák az esetet, majd néhány perccel
később jelezték egyetértésüket a királynak. Őfelsége bólintott.
– Tekintettel a körülményekre… és Archibald emlékére, a tanács hajlandó
meghallgatni ezt a fiatalembert.
Tátombák üvöltött örömében. Nővére duzzogott, szokása szerint. A sokaság
lázba jött, mint mindig, ha új fordulatra számíthatott a látványosságban.
– Miro! Készítsd elő az összeköttetést! – parancsolta a király.
A kis vakond nyomban engedelmeskedett. Beült az apró vezérlőbe, amely
egy félkör alakú pultféle volt, megspékelve mindenféle tolattyúval és
fogantyúval. Először gyors számítást végzett, aztán meghúzta a huszonegyes
számú fogantyút. A falból úgy ugrott ki egy hatalmas tükör, amelyet a
keretként szolgáló gyökerekhez erősítettek, mint a visszapillantó egy autóból.
Rögtön utána megjelent a második tükör is, amely visszaverte az elsőben
tükröződő képet. Azt viszont a mennyezetből leereszkedő tükör fogta fel.
Miro sorra húzgálta a fogantyúkat. Mindenünnen tükrök bukkantak elő,
ugyanazt a képet továbbítva, keresztül a városon, keresztül a hosszú alagúton,
amely a földbe fúrt messzelátó hatalmas lencséjéhez vezetett.
Ötven-egynéhány tükör állt csatasorba, hogy befogja a lencse képét.
Miro két kézzel ragadta meg az újabb fogantyút. Valamilyen növényféle bújt
elő a barlang mennyezetéből, szirmot bontott, mint virág a harmattól, és négy
fénylő labdát ejtett ki magából: egy sárgát, egy pirosat, egy kéket és egy zöldet.
A négy alapszín összeolvadt vakítóan tiszta, fehér fénnyé, mintha egy nagy
vetítő próbálná továbbítani a tükröktől kapott képet. Már csak a vetítővászon
hiányzott. Miro rátámaszkodott egy tolattyúra, az egyetlenre, amelyet
bársonnyal vontak be.
A mennyezetből tüstént legöngyölődött egy hatalmas vászon, és elborította a
város egét. A vetítővászon juharlevelekből készült, amelyeket kiszárítottak,
majd pompás foltvarrott takaróvá öltögettek össze. Miro megnyomott egy
újabb gombot. Az utolsó tükör átküldte a képet a vetítőnek, amely továbbította
a vászonra.
A vásznat kitöltötte egy óriási szem. Arthur szeme.
A kertben térdelő kisfiúnak elállt a lélegzete. Ott volt a villangó tanácsban, a
király előtt.
Őfelségére mély benyomást gyakorolt a szem nagysága. El sem tudta
képzelni, mekkora ember tartozik hozzá. Holdviola tiltakozása jeléül hátat
fordított a vászonnak.
A király megköszörülte a torkát, és kísérletet tett a méltóságteljes
viselkedésre.
– Khm! Nos, ifjú Arthur, a tanács meghallgat. Fogd rövidre!
Arthur mély lélegzetet vett.
– Egy ember el akarja pusztítani a kertet, amelyben laktok! Egy percetek
van, hogy áthozzatok a világotokba. Ha letelik az egy perc, nem segíthetek, és
akkor végetek!
A szavak hideg szélként söpörtek végig a sokaságon. A királyt valósággal
megbénította a hír.
– Nos, ez valóban rövid volt… és lényegre törő.
A tanácshoz fordult, de azok annyira megzavarodtak, mint a kecskebékák,
amikor elvisz egyet közülük a gólya. Így hát a király vállát nyomta a döntés
súlya.
– Nagyapád bölcs és nagy ember volt. Az ő emlékére megbízunk benned.
Ébresszétek fel a révészt! – mennydörögte, kinyújtva hatalmas karjait.
Tátombák az örömtől üvöltve futásnak eredt, majdnem felborítva duzzogó
nővérét a nagy sietségben.
Miro arrébb tolt egy arany kallantyút, és az óriás vetítővásznat eltakarta egy
vörös bársonyfüggöny.
9. FEJEZET

Arthur visszafordult a törzsfőnökhöz. – Azt hiszem, sikerült – mondta

félénken. Ebben a harcosok egyetlen pillanatig sem kételkedtek. Nem úgy
Alfréd, aki egy kukkot sem értett ebből az új játékból, amelyben két méter
tizenöt centiméteres fantomok szerepelnek, továbbá egy kerti törpe, egy
imaszőnyeg és egy messzelátó.
Tátombák berontott az átjáróba, és meg sem állt a mennyezetről csüngő
gubóig.
– Révész! Révész! Ébresztő! Vészhelyzet van! – huhogta a gubót döngetve.
Semmi válasz. Tátombák kiugratott sokfunkciós zsebkéséből egy furcsa
pengét, amely nyilvánvalóan gubómetszésre szolgált, és végighasította a
selyemszövedéket.
Az igazak álmát alvó révész fejjel lefelé kicsusszant a selyemből, és nagyot
koppant a padlón.
– Azt a mályvacukros nokedlijét! – nyámmogta a fejét dörgölve a vén
villangó. Kibogozta hosszú fehér szakállából a lábát, majd a fülében igazgatta
el a szőrszálakat. – Ki volt ez a szemtelen?
A vén manó észrevette a kis királyfit, és felderült az ábrázata.
– Tátombák? Ebadta csibész! Nem találtál jobb mulatságot?
– Apám küldött! Át kell hozni valakit! – magyarázta a gyerek az izgalomtól
reszketve.
– Már megint? – panaszkodott a révész. – Mi ütött ezekbe, hogy mindenki át
akar jönni?
– Utoljára három éve jöttek! – mutatott rá Tátombák.
– Hát épp ezt mondom! Épp most kezdtem volna elszundítani! –
nyújtózkodott a révész.
– Siess! A király türelmetlen! – nógatta a herceg.
– A király, a király! Különben is, hol a királyi pecsét?
Tátombák előhúzta a zsebéből a pecsétet, és odaadta a révésznek, aki futó
pillantást vetett rá.
– Helyes, ez valóban az. – Elvette a pecsétet, és belenyomta a falra szerelt
dobozba.
– Most lássuk a holdat. Elég kerek?
A vén révész elhúzott a falon egy deszkából készült, kis csapóajtót, ami
olyan volt, mint egy szemétledobó fedele. A csappantyú mögé rejtett tükör
behozta a holdat, amely fenséges volt, ragyogó, főleg pedig kerek.
– De szép! – érzékenyült el a révész.
– Siess már! Gyengül a sugár!
– Jó, jó! – morogta a vénség. Odament a három gyűrűhöz, amelyek
ugyanolyanok voltak, mint amelyeket Arthur elforgatott a messzelátó másik
végén: épp csak ezek iszonyú nagynak látszottak a villangók szemében.
A révész megragadta az első gyűrűt.
– Három fok jobbra, a testnek!
Megragadta a másodikat.
– Három fok balra, a szellemnek!
A második gyűrű lassan belekattant a harmadik vájatba.
– Most pedig egy teljes fordulat… a léleknek.
Úgy fogta meg a harmadik gyűrűt, mint a vásárban a szerencsekereket, és
megforgatta.
A holdsugár abban a szempillantásban megváltozott, és rezegni kezdett, mint
a szemhatár vonala a forróságban.
– Kapaszkodj! – figyelmeztette az afrikai törzsfőnök Arthurt.
– Kapaszkodjak? De mibe? – hüledezett a kisfiú.
Alig tette fel a kérdést, amikor villámgyorsan zsugorodni kezdett.
Arthur ösztönösen megragadta a messzelátót, miközben egyfolytában
töpörödött.
– Mi történik velem? – kérdezte rémülten.
– Átmész testvéreinkhez, a villangókhoz – mondta az afrikai nyugodtan. –
De ne felejtsd: összesen harminchat órád van, hogy végrehajtsd a küldetésedet!
Ha holnapután délre nem jössz vissza, a kapu bezárul… ezer napra! –
figyelmeztette komolyan a törzsfőnök.
Arthur bólintott zsugorodó pici fejével. Mögötte a nézőke már akkora volt,
mint egy ház. Az üveg váratlanul megpuhult, és Arthur keresztülesett rajta, bele
a messzelátóba, forogva, bukdácsolva, mint egy lépcsőn lepotyogó bábu.
Aztán nekicsapódott az átjáróba nyíló lencsének, és megállt.
Arthur a fejét dörgölte. Tátombák felkapaszkodott a létrájára.
Nézték egymást, és csodálkoztak.
Végül Tátombák elmosolyodott, és barátságosan intett, mintha azt mondaná:
Isten hozott!
Arthur kissé kábán visszaintett.
A villangó mondott valamit, és hadonászott, ám a vastag üveg lehetetlenné
tett mindenféle beszélgetést.
Tátombák még hevesebben hadonászott. Valamit nyilvánvalóan meg akart
értetni Arthurral.
– Nem értek semmit! – üvöltött bele Arthur tölcsérformán összegörbített
tenyerébe.
Tátombák az üveghez hajolt, rálehelt, majd belerajzolt a párába egy kulcsot.
– A kulcs? – kérdezte Arthur, a nyitás mozdulatát utánozva.
A villangó megrázta a fejét. Arthur észbe kapott:
– Ó, az a kulcs! Amit mindig magamnál kell tartani!
Beletúrt a zsebébe, és előhúzta a kulcsot, amelyen most is ott lógott a cédula.
Tátombák gratulált, aztán megmutatta a baloldali falon a zárat.
Arthur átgyalogolt a messzelátó faláig, amely olyan vastag volt, mint a
hajótest acélja. Egy pillanatig habozott, mielőtt a zárba illesztette a kulcsot.
Tátombák hadonászva buzdította. Arthur a zárba dugta a kulcsot, és elforgatta.
Abban a pillanatban beindult egy láthatatlan gépezet, és a plafon félelmetes
gyorsasággal süllyedni kezdett.
Arthur fölemelte a fejét, és látta, hogy a mennyezet feltartóztathatatlanul
közeledik.
 Csapdában volt. Össze fogja zúzni a plafon! Pánikba esve döngette az
üveget, és segítségért kiabált. A villangó fülig érő szájjal mosolygott, és
egyszerre két hüvelykujját is fölemelte, jelezve a gratulációt.
Arthurt valósággal letaglózta ennyi kegyetlenség. Teljes erejéből püfölte két
öklével az üveget.
– Nem akarok meghalni, Tátombák! Még nem! Nem így! – üvöltötte szegény
kisfiú. A plafon egyre közeledett. Már majdnem összemorzsolta. Farkasszemet
nézett Tátombákkal. Azt hitte, ez lesz az utolsó kép, amit az életből magával
visz, ennek az ördögi koboldnak az elégedett vigyorgása.
Az üvegmennyezet elérte Arthur fejét, és hasra kényszerítette, hogy jobban
ellapíthassa.
Ám nem lapította el, hanem belesajtolta a megpuhult lencsébe. Arthur úgy
süllyedt bele a lágy üvegbe, mint kanál a lekvárba. Nemhogy kievickélni nem
tudott belőle, de mozdulni se bírt a sűrű, kocsonyás anyagban. Várnia kellett
néhány másodpercig, hogy a lencse kiköpje magából.
Ragacsos fonalak százaiba gabalyodottan zuhant a földre, mint aki egy
mézgás tartályból esett ki Tátombák lábához.
– Isten hozott a villangók országában! – köszöntötte vidáman, kitárt
karokkal a kis herceg.
Arthur feltápászkodott, és megpróbálta leszaggatni magáról a szálakat. Még
nem eszmélt rá, hogy ő már nem kisfiú. Tökéletes villangó lett belőle.
– Nagyon megijesztettél, Tátombák! Nem hallottam semmit, azt hittem, meg
fogok halni, és… – Mondat közben akadt el a szava. Éppen a karjáról fejtett le
egy szálat, és akkor döbbent rá, hogy a karja egyáltalán nem olyan, mint
amilyen lenni szokott.
Egyelőre nem merte tudomásul venni az elképzelhetetlent.
Megszabadult a tapadós fonalaktól, és közben sorra felfedezte villangó
testrészeit.
Tátombák megfogta a vállát, és megfordította, hogy láthassa magát a
lencsében. Arthur elhűlt. Megérintette a testét, majd az arcát, hogy nem
álmodik-e.
 – Hihetetlen! – nyögte ki végül.
A révész, aki a gubóját varrogatta, elmosolyodott.
– Helyes, most már nincs szükség rám, úgyhogy megyek is lefeküdni!
Felmászott Tátombák létráján a gubóba, és belülről bevarrta a nyílást.
Arthur még mindig nem tudott szabadulni képmásának igézetétől.
– Hát ez hihetetlen!
– Jól van, később gyönyörködj magadban! – rángatta a karját Tátombák. –
Vár a tanács!
A bogo-mataszalaj törzsfőnök óvatosan kihúzta a lyukból a messzelátót,
miközben társai gondosan összehajtották az ötágú szőnyeget. A főnök még
egyszer letekintett az üregbe.
– Sok szerencsét, Arthur! – mondta szeretettel.
Visszaillesztette a helyére a kerti törpét, majd a kis törzs úgy tűnt el az
éjszakában, ahogy jött.
A vén Chevrolet motorja hosszas krákogás után elhallgatott. A reflektorok
fénye rohamosan gyengült, majd kialudt.
Az éjszaka visszavette jogait, és most már semmi sem törte meg a csendet.
Kivéve az emeletről kiszűrődő, tompa morajt, melynek nagymama volt a
forrása, aki horkolva aludta az igazak álmát.

10. FEJEZET

A király letelepedett a trónusára és megdöngette a földet a jogarával.

– Bocsássátok elém azt a bizonyos Arthurt! – parancsolta dörgő hangján.
A két testőr fölemelte alabárdját, és utat nyitott Arthurnak, hogy megtehesse
útját a villangók pillantásainak kereszttüzében.
Hangos „Ó!”-k és „Á!”-k fogadták. A villangók kuncogtak, kurrogtak,
krákogtak és kétkedő megjegyzéseket tettek, Arthur pedig lehetőleg igyekezett
palástolni ösztönös és kínos félénkségét.
Holdviola karba fonta a kezét, úgy figyelte az égből pottyant megmentőt, aki
inkább látszott fészekből kihullott madárfiókának. Tátombák oldalba
könyökölte a nővérét.
– Jó fej, mi? – súgta.
A királylány megrántotta a vállát.
– Semmi különös! – vágta rá, és hátat fordított az öccsének. Épp ekkor ért
oda hozzá Arthur.
– Legmélyebb hódolatom, Holdviola hercegnő! – sikerült kinyögnie nagy
nehezen. Alig mert ránézni a királylányra, attól félt, kiugrik a szíve.
Könnyedén meghajolt, aztán folytatta útját a trónus felé.
Holdviola sohasem ismerte volna be, hogy máris kedvesebbnek találja a
szerény, udvarias fiút. Arthur a király rokonszenvét is elnyerte, de idő előtt
persze szó sem lehetett érzelemnyilvánításokról.
Vakond-Miro volt az egyetlen, aki nem bajlódott az etikettel. A fiúhoz sietett
és hosszasan rázta a kezét:
– Jó barátja voltam Archibaldnak, és úgy örülök, hogy megismerhetem az
unokáját! – mondta ellágyulva.
Arthurt kissé zavarba hozta, hogy egy ismeretlen vakondok úgy fogadja,
mint éhes ember a lágy kenyeret.
– Hagyd már békén, Miro! – parancsolta a király, mert mindig gondja volt
az etikettre.
A kis vakond felocsúdott, mentegetőző mozdulatot tett, és visszasomfordált
a helyére. Arthur megállt a király előtt, és roppant udvariasan meghajolt.
– Nos, fiam, hallgatunk! – mondta a király, akinek majd’ kifúrta az oldalát a
kíváncsiság. Arthur összeszedte minden bátorságát, és belekezdett:
– Nem egészen két nap múlva emberek jönnek ide, hogy elpusztítsák a házat
és a kertet. Vagyis a ti világotokat és az enyémet is megsemmisítik, és eltemetik
a betonba.
Halálos csend támadt, mintha jéghideg szél söpört volna végig az
amfiteátrumon.
– Tehát a baj még nagyobb, mint amitől tartottunk – mormolta a király.
Holdviola nem bírta tovább. Arthurhoz fordult, és megbökte.
 – Te pedig azért jöttél teljes két és fél milliméteres magasságodban, hogy
minket megments, mi? – kérdezte lekicsinylően.
Arthur, kinek a szíve túláradt a szerelemtől, megdöbbent ettől a
barátságtalan megjegyzéstől.
– Ezeket az embereket kizárólag azzal állíthatjuk meg, ha kifizetjük őket.
Nagyapám is ezért érkezett hozzátok, immár három éve. Egy elrejtett kincs
után kutatott a kertben, amelyből törleszthettük volna az adósságainkat. Azért
jöttem, hogy befejezzem, amit ő elkezdett, és rátaláljak a kincsre – magyarázta
szerényen. Őszintén szólva most sokkal nehezebbnek találta a küldetést, mint
mikor a puha-pihe ágyban, a rajzok fölött álmodozott róla.
– Nagyapád kiváló ember volt – merengett a király. – Mennyi mindenre
megtanított minket! Miro tőle tanulta, hogyan szelídítse meg a képet és a fényt!
Miro mélázó sóhajjal bólintott. A király egyre jobban belelendült az
emlékezésbe:
– Egy napon fölkerekedett, hogy megkeresse ezt a híres kincset. Bejárta a
Hét Földet, amelyek világunkat alkotják, és rá is talált végül… a Tiltott Föld
szívében, a sötétség birodalmának tengelyében, Nekropolisz városának kellős
közepén!
A villangók megborzongtak, mikor elképzelték ezt a pokolraszállást. A
király folytatta:
– Nekropoliszban, ahol a markolábok hatalmas serege az úr, akinek viszont
fővezérük és fejedelmük parancsol: a hírhedt,,M”, a Megátkozott!
Néhányan elájultak a közönség soraiban. A villangók meglehetősen
érzékeny teremtmények voltak.
– És, ó, jaj… a sötétség birodalmából nincs visszatérés – mondta a király,
mintha le akarná hervasztani Arthur harci kedvét.
– Na, még mindig van kedved a kalandhoz? – kérdezte Holdviola kihívóan.
Tátombáknak elege lett. Odaállt Arthur és a nővére közé.
– Hagyd békén! Most tudta meg, hogy elveszítette a nagyapját! Elég baja
van, nem?
Arthur fejében úgy visszhangzottak a szavak, mint az ágyúlövések. Csak
most értette meg, amit hallott. Könnyek szöktek a szemébe. Tátombák észbe
kapott.
– Illetve azt akartam mondani, hogy… nem jött róla hír… és mivel senki
sem szokott visszatérni… szóval…
Arthur visszafojtotta könnyeit, és teleszívta kis tüdejét levegővel.
– Az én nagyapám nem halt meg. Ez biztos! – jelentette ki
megfellebbezhetetlenül.
A király, aki maga se tudta, mivel enyhítsen ennyi bánatot, egy lépést tett a
fiúcska felé.
– Kedves Arthur, sajnos, attól tartok, hogy Tátombáknak van igaza. Ha
nagyapád a Megátkozottnak, vagy rettentő katonáinak, a markoláboknak a
kezébe esett, nem sok esélyünk van rá, hogy élve viszontláthassuk!
–,,M” lehet, hogy megátkozott, de biztosan nem tökkelütött! Mi érdeke lenne
elintézni egy öregembert? Semmi! Éppen hogy maga mellett kellene tartania
egy ilyen nagy tudóst, egy lángészt, aki meg tudja oldani minden problémáját!
A királynak nem is jutott eszébe ez az izgalmas lehetőség.
– Elmegyek a sötétség birodalmába, és meg fogom találni nagyapámat és a
kincset! Még akkor is, ha a zsebében őrzi őket ez az ördögi Maltazár! – fejezte
be Arthur lázas felindulással.
Észre se vette, hogy kicsúszott a száján a név, amelyet sohasem szabad
kiejteni. A nevet, amely bajt hoz, és mint mindenki tudja, a baj sosem várat
magára. Most sem volt ez másképpen. Üvöltve berontott egy őr:
– Riadó a főkapunál!
Kitört a pánik a közönség soraiban. Százfelé szaladtak a rémülettől levegő
után kapkodó villangók, neki egymásnak…
A király fölemelkedett trónusáról, és haladéktalanul elindult a főkapuhoz, a
város központi bejáratához. Holdviola megérintette Arthur vállát, aki meg volt
ijedve, hogy ekkora kalamajkát idézett elő.
– Látom, gondoskodtál róla, hogy bevonulásod hatásos legyen! – mondta a
hercegnő a maráshoz készülő áspis kígyó nyájasságával. – Nem
figyelmeztettek, hogy ezt a nevet nem szabad kiejteni?
 Szegény Arthur a kezét tördelte.
– Igen, csakhogy…
– Csakhogy a nagyságos úr a saját feje után megy, ugye?
Faképnél hagyta a fiút, arra sem hagyva időt, hogy kimagyarázkodjon, vagy
elnézést kérjen. Arthur toppantott, annyira dühös volt magára ezért az
elszólásért.
A hatalmas főkapunál olyan sűrű volt a tömeg, hogy az őröknek bottal kellett
utat nyitniuk a királynak és a gyerekeinek. Miro meghúzott egy fogantyút, és
előbukkant egy apró tükör, amely némileg periszkópra emlékeztetett. A
vakondok ezen nézte meg, mi van a túloldalon.
Ott pedig nem volt más, csak egy óriási, kihalt járat, amely a végtelenbe
nyúlt.
Miro kissé elfordította a tükröt, hogy oldalra is lásson. Abban a
szempillantásban megjelent a tükörben egy kinyújtott kéz, majd egy villangó,
aki meglehetősen siralmas állapotban hevert a földön.
– Hiszen ez Gandolo, a csepűrágó a nagy folyótól! – kiáltotta az egyik őr,
aki felismerte szerencsétlen flótást. A király a periszkóphoz hajolt, hogy
jobban lásson.
– Döbbenetes! Már azt hittük, örökre elveszett a tiltott földeken! – hüledezett
őfelsége.
– Ezt is azt bizonyítja, hogy vissza lehet jönni – jegyezte meg Holdviola
rosszmájúan.
– Igen, de milyen állapotban! Gyorsan nyissatok kaput! – parancsolta a
király.
Arthur gyanakodva sandított a tükörre. Az őrök elkezdték félretolni a vastag
gerendákat, amelyek eltorlaszolták a kaput. A fiú közelebb lépett a
periszkóphoz. Volt valami a kép jobb alsó sarkában, amin megakadt a
pillantása. Valami furcsa. Olyan, mint egy visszahajló szöglet.
– Abbahagyni! – rikoltotta. A villangók megdermedtek. A király kérdőn
tekintett a kisfiúra.
– Ezt nézze, felség! Mintha egy darab papíron elengedett volna a ragasztó!
 Őfelsége személyesen is meggyőződött a dolgok állásáról.
– Hüm… hát igen. Viszont nem súlyos. Később visszaragasztjuk! – mondta
mit sem értve.
– Felség, ez csak egy festmény! Csapda! Nagyapám alkalmazta ezt a fortélyt
Afrikában, védekezésül a vadállatok ellen! – magyarázta Arthur.
– De mi nem vagyunk vadállatok! – ripakodott rá Holdviola. – És
bizonyosan nem hagyjuk azt a szegényt, hogy ott kint haljon meg! Ha pedig a
Tiltott Földekről tért vissza, akkor nyilván sok mondani valója lesz! Kaput
kinyitni! – parancsolta.
Gandolo a kezét nyújtogatva kúszott előre. Könyörgött, rimánkodott, ám
nem lehetett érteni, mit mond. Ahhoz sokkal közelebb kellett volna lennie.
– Ki ne nyissátok! Csapda! – zihálta Arthur.
Senki sem hallotta esdeklését. Az őrök kinyitották a súlyos kapuszárnyat. Ám
most valahogy sem akaródzott a szegény csepűrágó segítségére sietniük.
Holdviola volt az egyetlen, aki büszkén előrelépett, fütyülve a veszélyre,
amelyet nem ismert.
– Azért csak légy óvatos, kislányom! – intette az apja, akinek bátorsága
fordított arányban állt irdatlan termetével.
– Ha markolábok jönnének, őket messziről észrevennénk! – felelte
magabiztosan a királylány.
Igaz, hogy első látásra a végtelenbe nyúlt a járat.
De csak első látásra. Arthur meg volt győződve róla, hogy imádott
hercegnője most akar belesétálni a csapdába.
– Vigyázzon, Holdviola királykisasszony! – motyogta Gandolo. A lány még
közelebb ment, mintha ez az elfúló hang vonzotta volna.
Arthur nem bírta tovább. Kitépte a fáklyát az egyik testőr kezéből, és teljes
erejéből elhajította. A lángoló szövet elrepült Holdviola feje fölött, és
visszacsapódott egy festett függönyről, amelyet eddig senki sem vett észre.
A nézők elhűltek. Hát mégis Arthurnak volt igaza! Holdviola nem hitt a
szemének. A fáklya a földre hullott, és tüstént lángra lobbantotta az irdatlan
ponyvát, amely úgy égett, akár a szalma.
 – Jaj, istenem! – hebegte Holdviola, a festett függönyt emésztő lángfalat
bámulva. Arthur odarohant hozzá, félrelökte, és megragadta a csepűrágó lábát.
– Holdviola! Térj magadhoz! El kell hoznunk innen Gandolót! – üvöltötte
túl a lángok morgását. A királylány felocsúdott a sokkból, és a hóna alatt kapta
a sebesültet.
– Bezárni a kaput! – parancsolta halálra váltan a király. Arthur és Holdviola
futott, amennyire szegény magatehetetlen Gandolótól tudott. A tűz már
majdnem elborította a ponyvát, amikor egy nagy darabja a földre hullott, és
megmutatta a járatban gyülekező markoláb sereget.
– Jajajaj! – sikoltotta Holdviola elborzadva.
A tűz egyelőre túl erős volt, hogy a türelmetlenségtől toporzékoló
markolábok átjöhessenek. Száz-egynéhányra rúgott a számuk, egyik rondább
volt, mint a másik. A markoláb harcos egy korcs rovarféle; hogy miből
tenyésztették ki, azt inkább senki sem akarta tudni. Páncéljuk rothadt
gyümölcsök magjából készült. Változatos fegyvereket használtak, főleg
kardokat. Erre az alkalomra magukkal hozták a híres „halálkönnyeket”. A halál
könnye sűrű hálóba zárt olajcsepp, amelyet parittyával lőnek ki, miután
meggyújtották a hálót, és a lángnyelv tűzbe borít mindent, ami mozog, és azt
is, ami nem mozog.
Hátasaik is voltak a markoláboknak, mégpedig harcra idomított,
felkantározott szúnyogok. Kikelésük után agyirtást hajtottak végre rajtuk, hogy
kezesebbek legyenek. A pletyka szerint nem fájt nekik a műtét, mert nem volt
sok kiirtani valójuk.
A markoláb vezér nem akart várni. Úgy döntött, hogy támadni fognak,
átgázolva a lobogó tűzön. Kardot rántott, förtelmes üvöltést hallatott. A száz-
egynéhány markoláb boldog kórusban bőgte utána a csatakiáltást.
– Siess, Holdviola! – ordította Arthur. Már csukódott a kapu, és az első
szúnyogok elzúgtak a fejük fölött. Holdviola összeszedte minden erejét, és
átvonszolta a magát a küszöbön. A király rávetődött a kapura, és hatalmas
karjával maga végezte el az őrök munkáját, így azoknak már csak a gerendákat
kellett helyre tolniuk. Több szúnyog is összezúzódott a zárt kapun, ám sajnos,
egy tucatnak sikerült bejutnia a városba, és most a levegőben köröztek.
 A városban teljes fejvesztettség uralkodott. Ki-ki lélekszakadva igyekezett
elfoglalni a harci állását.
A markolábok megforgatták a fejük fölött a halálkönnyeket. A szúnyogok
lecsaptak, a tűzgolyók lángokat fröcskölve robbantak szét a földön.
– Harcolni fogunk, Arthur! A végsőkig! – bátorodott fel Tátombák.
– Harcolnék, de mivel? – riadozott a kisfiú.
– Igazad van! Nesze! – Tátombák a kezébe nyomta a botját. – Én kerítek
magamnak egy másikat!
A királyfi elrohant, otthagyva Arthurt a bottal. A markolábok vígan járták
bombázással kísért légi balettjüket.
Egy tűzgolyó hátba találta az uralkodót. A nagy ember megtántorodott, és
két darabban zuhant a földre. Arthur riadtan felkiáltott, ám Holdviolát cseppet
sem zavarta a fejlemény. Felsegítette az apját. Palmito, a király hűséges
malbakja, magától is feltápászkodott.
A malbak prémes, kövér állat, amelynek lapos feje igen praktikus, mert rá
lehet erősíteni a király trónust. Palmito játszotta a király törzsét, hogy őfelsége
kellően hatalmas és impozáns lehessen, mert a valóságban aprócska, öreg
villangó volt, jóval kisebb, mint a lánya, aki gyengéden leporolta.
– Nem esett bajod? – kérdezte riadtan a király.
Palmito megrázta a fejét, és úgy mosolygott, mint aki elnézést kér azért,
hogy ilyen könnyen elesett.
– Menj vissza a palotába! – utasította a király. – A te szép bundád túlságosan
könnyű célpont lenne a halál könnyeinek!
De a malbak nem akarta elhagyni a gazdáját.
– Siess már! Mars! – förmedt rá a király.
Palmito szégyenkezve bebaktatott a palotába. A király egy pillanatig nézte a
városában tomboló zűrzavart, és a szúnyogok akrobatamutatványait, amelyek
méltók lettek volna az angliai csatához.
– Szervezzük meg a válaszcsapást! – kiáltotta elszántan.
Ki-ki rohant oltani a mindenfelé fellángoló tüzeket. Az anyák felkapták
gyerekeiket, és elrejtették őket a külön e célra kialakított csapóajtók alatt. A
balszárnyon egy tucat villangó előtolt egy művészi katapultot. A tüzér feltette
sisakját, beült a vezérlőbe, és beállította az irányzékot. A lőszeradagoló
egyenként pottyantotta a ribizliszemeket a bonyolult rugókra szerelt fakanálba.
A parancsnok befogott egy szúnyogot, aztán tüzelt. A ribizli zúgva szállt a
levegőben, de mellétalált. A tölténytár automatikusan újabb gyümölcsöt
pottyantott a kanálba.
Miro visszatért a tükörvezérlőbe. Ellenőrizte az emelőket és a tárcsákat.
A jobbszárnyon Tátombák bújt elő egy házból, kezében két kicsi kalitkával.
Mindegyik kalitkában egy-egy gömbölyű, fehér állatka csücsült, olyasfélék,
mint a pitypang pehelylabdája, amit olyan jó fújni. Mülmülök voltak, amelyek
bűbájosán trillázva szólongatták egymást, mert mint mindenki tudja, a
mülmülök olthatatlan szerelemmel égnek egymásért.
– Na, gilicék! Most bizonyítsátok be a szerelmeteket! – mondta Tátombák,
miközben átadta az egyik kalitkát egy villangónak. – Akkor engeded csak ki,
ha sípolok! – figyelmeztette a villangót, majd futásnak eredt a markolábok
tüzeitől lángoló városban.
A tüzér ismét kilőtt egy ribizlit, amely, sajnos, ismét célt tévesztett. A
markolábot méregbe hozta, hogy így lövöldöznek rá, mint egy közönséges
galambra. Lecsapott a katapultra, és rádobott egy halálkönnyet. Ő is elhibázta a
célt, de a bomba súrolta Arthurt. A gyerek repült néhány métert, egyenesen rá a
ribizlire, amely frissen pottyant a kanálba. A tüzér észre sem vette, annyira
lekötötte a figyelmét a szúnyog, amelyet az irányzékkal követett.
– Ó, ne! – jajdult fel Arthur, látva szorult helyzetét.
A tüzér lenyomta a csappantyút. A ribizli elröpült, és vitte magával Arthurt.
A két lövedék keresztülsüvített a város egén, egy elővigyázatlan szúnyog
irányába.
– Láttad Arthurt? Repül! – álmélkodott a tüzér.
– Te lőtted ki, mafla! – pirított rá a parancsnoka.
A markoláb meglátta a ribizlit. Annyi ideje volt, hogy behúzza a nyakát; így
is épp hogy nem trafálta el a gyümölcs. Arthur viszont a szúnyog potrohára
zuhant, egy pillanatra kibillentve egyensúlyából az állatot.
A markoláb hátranézett, hogy felmérje a károkat. Ekkor fedezte fel a
szúnyogja alfelén a kapaszkodó Arthurt. A gyerek, hogy hatásosabb legyen,
rászögezte a botját, és fenyegető képet vágott.
A markoláb elmosolyodott, és kivont egy irtóztató acélpallost. Felállt a
hátasán, és elindult a fiúcska felé, hogy kettőbe vágja.
Arthur is megpróbált felállni, de ez elég nehéz volt a szúnyogon, amely úgy
fickándozott, mint oroszlánfóka a hullámverésben.
A harcos felemelte a pallost, és teljes erejéből lecsapott Arthurra. A fiú az
utolsó pillanatban lebukott, a markoláb karja a súlytól rátekeredett a saját
nyakára, és félig megfojtotta. Rögtön le is zuhant a hátasáról, így a
megdöbbent Arthurnak kellett átvennie a szúnyog irányítását.
Mindkét kezébe fogott egy-egy kantárszárat, és nagyon igyekezett, hogy ne
essen pánikba.
„Ez se lehet bonyolultabb, mint nagyi autója! – biztatta magát különösebb
meggyőződés nélkül. – Ha balra akarok menni… csak meg kell húznom a
baloldali kantárt.”
Könnyedén meghúzta a baloldali szárat, ám a szúnyog szótárában nem
szerepelt a „könnyedén”, mert azonnal háton kezdett repülni.
Arthur üvöltött zuhanás közben. Az utolsó pillanatban kapta el a botjára
tekeredett hámot. A szúnyog összevissza repült, úgy, ahogy a lovasa utasította.
Lecsapott a városra, és mélyrepülésben süvített végig a tetők felett.
– Vigyázz, Tátombák! – rikoltotta Arthur. Lelógó lábával kis híján eltrafálta
a barátja fejét.
Mire Tátombák a földre vágódott, Arthur már fent járt a levegőben, ahol
rögtön üldözőbe vette egy másik markoláb.
Miro észrevette a kisfiút, és a barlang fala mentén szálló szúnyogok felé
fordította az ülését. Arthur még mindig a kantáron lógva irányította a
szúnyogját, amennyire tudta. Mögötte a markoláb kirántotta a kardját, és
fenyegetően forgatta feje fölött.
Miro kiszámította a röppályájukat, és bekapcsolt egy tükröt, amely
közvetlenül Arthur mögött vágódott ki a falból, telibe találva a támadót. Látva
bajtársának balsorsát, egy másik markoláb felröppent a barlang mennyezetéig,
onnan ordított társainak:
 – Vigyázzatok a falra! Csapdák vannak benne! Inkább a plafon alatt
repüljetek, az biz…
Nem volt ideje befejezni, mert a plafonból lecsapó tükör fejbe vágta. Olyan
erős ütés volt, hogy a markoláb kiesett a nyeregből. Szúnyogja magányosan
repült tovább.
A város peremén felbukkant a kalitkájával a lihegő Tátombák. Néhány
métert tett az alagútban, amely az átjáró terméhez vezetett. Kiszuszogta magát,
aztán elővette a sípját.
Csak erre várt a város túlsó végén a másik villangó. Kinyitotta a
kalitkácskát. A mülmül tüstént elrepült, hogy megkeresse a feleségét. Az állatka
ide-oda forgolódott a levegőben, mint egy kutya, mikor nem egészen biztos a
szagban. Majd mikor megtalálta az irányt, szélsebesen elszállt a város felett,
pont egy szúnyog orra előtt, amely a fehér gombóc láttán nyomban irányt
változtatott, fütyülve lovasának parancsaira.
– Mit csinálsz, te agyatlan? – szidta a markoláb.
Ó, a szúnyog csak követte a mülmült, amely a legeslegkedvesebb csemegéje.
A markoláb hiába rángatta a szárat. Keveset hall az éhes has.
– Nem most van ebédidő, te hatlábú kretén!
A szúnyog ügyet sem vetett a sértegetésre. Ő csak az étvágygerjesztő kis
fehér gombócot látta, amely egyenesen bevezette egy túlságosan szűk alagútba.
– Neee! – üvöltötte a markoláb, aki csak most értette meg, hogy csapdába
csalták.
A feleségét kereső mülmül belevágódott az alagútba. A szúnyogról leszakadt
minden, ami nem fért bele a vágatba.
Tátombák kinyitotta a kalitka ajtaját. A mülmül házaspár szerelmesen omlott
egymás karjaiba. Persze ez csak olyan képes kifejezés, mert a mülmülöknek
nincsen karjuk.
– Jól van, tubicák! – dicsérte őket Tátombák, majd futva igyekezett vissza a
helyére.
Újabb markoláb vette üldözőbe a hámon csüngő Arthurt. Kirántotta súlyos
pallosát, hogy felszalámizza hősünket. Való igaz, így, függeszkedve, a kisfiú
hasonlított is egy szalámira.
A markoláb a kardját forgatva közeledett. Arthur felkészült a legrosszabbra.
A markoláb lesújtott. Arthur fölemelte a lábát, a penge belegabalyodott a
hámba.
– Bocsánat! – mondta a gyerek, mert ő minden körülmények között udvarias
volt.
A dühös markoláb ráncigálva szabadította volna ki a pengéjét. A mozdulatot
a szúnyog nyilvánvalóan parancsnak hitte, mert felágaskodott. Mivel pedig a
markoláb nem akarta hagyni a fegyverét, kipottyant a nyeregből.
Arthur elveszítette az egyensúlyát, és elengedte a szárat. Lezuhant, egyenesen
üldözőjének szúnyogjára, amely tehát nem sokáig maradt lovas nélkül. A
gyerek összeszedte magát, megragadta a kantárt, és rácsavarta a botjára.
– Jól van! Második kísérlet! – buzdította magát.
Ezúttal nagyon lassan húzta meg a szárat. A szúnyog gyönyörű, széles ívben
fordult balra. Arthurt húzta volna ki a nyeregből a centrifugális erő, ám
hősünk állta a sarat.
– Végre sikerült! Hát akkor csatára fel! – bömbölte lelkesen, mielőtt a
képébe kapott volna egy ribizlit. Rögtön elveszítette az uralmat a szúnyogja
fölött.
– Eltaláltam! – örvendezett a katapultnál a tüzér.
– Arthurt találtad el, te mafla! – szidta a fölöttese.
Arthur és irányíthatatlanná vált hátasa nyílegyenesen süvítettek egy
halálgolyót csóváló markoláb felé.
– Vigyázz! – kiáltotta a gyerek a későn ocsúdó markolábnak. A két hátas
egymásba csapódott, a halálkönny Arthur szúnyogján robbant szét.
Szerencsére hősünknek volt annyi esze, hogy az ütközés előtt levesse magát a
szúnyogról. Bár rögtön kétségbe is vonta döntésének helyességét, mert
pillanatnyilag úgy állt a dolog, hogy száz méter magasból bucskázott lefelé.
Szerencséjére ismét kikötött egy gazdátlan szúnyogon. Így hát megmenekült,
mindössze az volt a dolog szépséghibája, hogy a menetiránynak háttal ült, és
nem láthatta, merre viszi új hátasa. A régi kigyulladt, és lángolva zuhant a
király felé, ám Holdviola észrevette.
– Vigyázz! – sikította, és rárontott az apjára. Az öreg villangó
megtántorodott, összeesett, Holdviola úgy borult rá, mint egy takaró.
A szúnyog lángnyelveket húzva becsapódott és felrobbant.
– Nem esett bajod, apa? – aggódott Holdviola.
– Majd összeszedem magamat – felelte elcsukló hangon a király – de
egyelőre szívesebben maradok vízszintes helyzetben. Így jobban látom az
előadást – ütötte el tréfával azt a tényt, hogy egyelőre képtelen felállni.
Holdviola mosolygott, de nem mozdult az apja mellől.
Arthurnak légtornászhoz illő bravúrokkal sikerült megfordulnia a
nyeregben.
– Na, akkor próbáljuk meg még egyszer – ragadta meg a kantárt. Kurta,
határozott mozdulatokkal irányította a szúnyogot, amely szebben
engedelmeskedett egy Ferrarinál.
– Így már jobb! – örvendezett a fiúcska. Annyira megnőtt az önbizalma,
hogy üldözőbe vett egy markolábot. A király észrevette.
– Nézd, Holdviola! – mutatott a kisfiúra. A hercegnő egy pillanatnyi
keresgélés után megtalálta az égen markolábot üldöző hősünket. Leesett az
álla. Nem tudta, csodálja-e, vagy irigykedjen.
Arthur, miután sikerült a markoláb fölé kormányoznia a hátasát,
megköszörülte a torkát, hogy felkeltse az üldözött figyelmét. A harcos
felemelte a fejét. Ő is eltátotta a száját, mikor meglátta Arthurt.
– Nincs szükséged lőszerre? – érdeklődött a kisfiú, és megrántotta a halál
könnycseppjeit rögzítő zsinórt. A markolábnak sikerült elkapnia az elsőket, de
annyira nem volt esélye, mint egy síelőnek a lavina ellen. Szúnyogja
villámgyorsan kormányozhatatlanná vált, majd szétrobbant a falon. Arthur,
akár egy igazi vadászpilóta, hajtűkanyarral kerülte el az ütközést.
– Micsoda bravúr! Micsoda bátorság! – dicsérte a király. – Őrület, mennyire
hasonlít rám!… illetve… azt akartam mondani, hogy én voltam ilyen az ő
korában: szilaj, sziporkázó, szédületes…
– És már akkor is volt szakállad? – kérdezte a lánya, aki sohasem mulasztott
el egyetlen alkalmat sem a csipkelődésre.
Őfelsége megköszörülte a torkát, és másra terelte a szót.
– Jó társ lenne.
– Papa! Elég nagy vagyok, hogy magam is elboldoguljak, nincs szükségem
gardedámra! – Holdviola úgy felháborodott, ahogy csak a tinédzserek tudnak.
– Nem mondtam semmit! Nem mondtam semmit! – mentegetőzött a király.
Arthur olyan büszkén feszített, akár egy páva. Szúnyogjának nem volt több
titka előtte!
– Ki lesz a következő? – kiáltotta vakmerően. Ebben a pillanatban egy
mülmül cikázott el a szúnyog előtt, mire az ész nélkül iramodott a kedvenc
nyalánksága után, és olyan hajtűkanyarral fordult, hogy lovasa majdnem
kiesett a nyeregből.
– Hé! Mi ütött beléd? – Be kellett látnia, hogy még korántsem fejtette meg a
szúnyoglélek minden titkát. Hasztalanul rángatta a szárat. Szúnyogja csupán
akkor lett volna hajlandó megállni, miután elropogtatta a mülmült.
Tátombák a szűk járatban várta az áldozatot. Egyszer csak észrevette, hogy a
tőrbe esett szegény Arthur közeledik felé viharos sebességgel.
– Jaj, ne! Ne őt! – óbégatott kétségbeesetten.
Miro is látta a jelenetet a távolból. Megpördült székében, és felkészült a
mentőakcióra.
– Szegény gyermek! Össze fogja zúzni magát! – rémüldözött a király. Most
először még Holdviola is aggódott Arthurért.
– Arthur! Ugorj! – üvöltötte Tátombák.
A fiú nem hallotta. Teljes erejéből húzta a szárat, amely végül elszakadt.
Arthur hátracsúszott, és lezuhant a szúnyogról.
– Arthur! – sikította Holdviola, az arcához kapva a kezét.
A kisfiúnak valamilyen csoda folytán sikerült megkapaszkodnia a barlang
mennyezetéből kiálló gyökérben. A mülmül bevágódott a járatba, az őt üldöző
szúnyog pedig a falnak csapódott.
11. FEJEZET

Holdviola felsóhajtott a megkönnyebbüléstől, és az apja felé fordult, aki

somolyogva nézte. Sejtette, hogy a lánya szíve nem egészen maradt zárva az
ifjú hős előtt. Holdviola, megérezve, hogy leleplezték, fenyegetőn sandított a
királyra.
– Mi van? – kérdezte hidegen.
– Meg sem szólaltam! – mentegetőzött az apja, és megadón felemelte a
karját.
Miro ugyancsak mosolygott a vezérlőben, ahogy elnézte a plafonról
csüngő, majomként hadonászó apróságot. „Rokonszenves ez a kölyök!” –
gondolta.
Tátombák közelebb óvakodott a függeszkedő Arthurhoz.
– Minden rendben, Arthur? – bömbölte a barátjának.
– A legnagyobb rendben! – kiáltotta vissza Arthur a kimerülés határán.
Alighogy ezt kimondta, a gyökér megnyúlt, aztán elszakadt. Arthur vég nélküli
sikolya kísérte a vég nélküli zuhanást.
Miro nem késlekedett, sorra húzogatta a fogantyúkat. A falból kiugró tükör
elkapta Arthurt, és rácsúsztatta a második tükörre. A csúszdázás a harmadik,
majd a negyedik tükrön folytatódott. Miro sorra vetette be a tükreit, és a teljes
sebességgel száguldó Arthur úgy huppant egyikről a másikra, mint aki
fenékkel megy le a lépcsőn. Végül elterült a poros földön.
Miro nagyon megkönnyebbült. Akárcsak a király. És akárcsak Holdviola,
akinek felragyogott az arca.
Arthur kékre-zöldre verte a hátát. A botjára kellett támaszkodnia, hogy fel
tudjon állni. Messziről olyannak látszott, mint egy kis öregember.
– Ha jól meggondolom, tényleg hasonlít rád! – csúfolódott Holdviola.
Tátombák rohant segíteni a barátjának.
– Nem esett bajod? Semmid sem tört el? – aggodalmaskodott a villangó.
– Nem tudom, de a fenekem nagyon sajog!
 Tátombákból kirobbant a nevetés.
A város felett kitisztult az ég. Sok szúnyogot leszállásra kényszerítettek. Ám
kettő még nem adta meg magát. Váratlanul előröppentek a semmiből, és
leereszkedtek a király előtt.
Holdviola ösztönösen az apja elé ugrott. A markolábok leugrottak a
nyeregből, és kivonták a kardjukat.
– Ne izgulj, nem a királyt akarjuk, hanem téged! – röhögött az egyik.
– Nem kapjátok meg sem az egyiket, sem a másikat! – vágta rá a bátor
királylány, és előrántott egy nevetséges tőröcskét. A markolábok még
harsányabban röhögtek, aztán üvöltve rárontottak.
A harc és az üvöltés az a két dolog, amihez a markolábok igazán értenek.
A küzdelem egyenlőtlennek ígérkezett. Holdviolának sikerült néhányszor
cseleznie, el is hárított néhány támadást, ám egy szerencsétlen manőverben
szilánkokra repedt a tőre. A hercegnő a földre került, kiszolgáltatva a két
cápavigyorú markolábnak.
– Na, kapd már el! – mondta az egyik.
– Hé! – ordított valaki mögöttük. A markolábok megfordultak. Arthur volt
az, kezében hűséges botjával. – Nem szégyellitek magatokat, hogy egy nőre
támadtok?
– Nem! – felelte az egyik markoláb rövid gondolkozás után, és bután
vihogott.
– Válasszatok inkább magatokhoz méltó ellenfelet! – mondta Arthur,
szorosan markolva szegény botját.
– Te látsz itt hozzánk méltó ellenfelet? – kérdezte az egyik markoláb, és
megfordult a tengelye körül.
– Nem! – hahotázott a másik.
Arthur méregbe gurult. Teleszívta apró tüdejét levegővel, ütésre emelte a
botját, és megrohanta a markolábokat.
Az egyik harcos a hang sebességével lesújtott, és tőben kettévágta a botot.
Csak egy csonk maradt a megtorpanó Arthur markában.
Holdviola az apja elé plántálta magát, hogy az élete árán is megvédje. Ám a
markolábnak nem volt szüksége áldozatokra. Neki csak a királylány kellett.
Keserű harag töltötte el Arthurt. Nem értette, miért kell neki ennyi
méltánytalanságot eltűrnie. Nem tudta, hol az a Jóisten, aki megvédi a
gonosztól, sem azt, hogy hol vannak a felnőttek és a szép szavaik az
igazságról, arról, hogy mi jó, és mi rossz. Koromfekete volt Arthur világa, és
ő ezt nem bírta elviselni.
Belebotlott egy nagy kőbe, és a varázskard markolatában kapaszkodott meg.
A sors ujja lett volna? Válasz a kérdéseire? Arthur nem tudta. Azt az egyet
tudta, hogy itt van egy kard, amely jól fog jönni, tehát semmi keresni valója a
kőben. Megragadta a kardot, és úgy rántotta ki, mintha vajba lett volna szúrva.
A király nem hitt a szemének. Holdviola eltátotta a száját.
– Csoda! – rebegte Miro.
A két markoláb gyanakodva sandított Arthurra. Nem értették, miként
sikerülhetett neki ez a bűvészmutatvány. Mivel azonban egy markolábban
minden gondolkozás csak a pofozkodhatnékot ébreszti fel, a harcosok ismét
támadásba lendültek.
Arthur fölemelte a kardját, amely meglepetésére, pehelykönnyűnek
bizonyult. Úgy hárított vele, mintha valaha is tanult volna vívni. Álomszerű
kecsességgel és ügyességgel küzdött.
Tátombák közelebb húzódott Miróhoz.
– Hát ez hogy tanult meg így verekedni? – álmélkodott a kis herceg.
– A kard adja neki az erőt – magyarázta Miro, mert megsokszorozza az
igazak erejét.
A két markoláb hamarosan elhasználta az összes cselét. Már nem tudták, mit
vegyenek elő. Arthur gyorsított, és minden vágással új és új darabokat szelt le
a markolábok karpengéjéből. Mikor a harcosoknak semmijük se maradt a
markolaton kívül, jobbnak látták megadni magukat. Arthur kiszuszogta magát,
és diadalmasan elmosolyodott.
– Most pedig térdre! – parancsolta. – És kérjetek bocsánatot a
királykisasszonytól!
A két markoláb összenézett, aztán rohanva indultak a szúnyogjaikhoz, hogy
megmeneküljenek ettől a megaláztatástól.
Arthur a szúnyogokhoz ugrott, és egyetlen csapással leszelte az első
lábaikat. A markolábok hanyatt estek, lefordultak a szúnyogjaikról, és a földre
gurultak.
– Azt mondtam: térdre! – kiáltotta Arthur, fenyegetően szögezve rájuk a
kardját. Holdviola előlépett, és megállt a szégyenkező markolábok előtt.
– Bocsánat… – mondta az első.
– Királykisasszony… – mondta a másik.
Holdviola úgy emelte föl az állát, ahogyan csak a hercegnők képesek.
– Őrök! Vigyétek a foglyokat a visszakondicionáló központba! – parancsolt
a király a gyakorlatilag kiürült térnek. Előóvakodott néhány őr, és elvitték a
markolábokat. Őfelsége odalépett Arthurhoz, bizonyára azért, hogy
gratuláljon.
– Mi az a visszakondicionáló? – kérdezte gyorsan a kisfiú, mert nem volt
hangulata a bókokhoz.
– Szükséges rossz – felelte az öreg villangó. – Nem szívesen vetem alá őket
ennek a megpróbáltatásnak, de az ő érdekükben tesszük. Ez után a sokkterápia
után visszaváltoznak azzá, akik voltak: egyszerű, kedves villangókká.
Arthur a foglyok után nézett, és összeszorult a torka, ha arra gondolt, mi vár
rájuk. Odajött Tátombák, és hátba vágta.
– Úgy harcoltál, mint egy hadvezér! Hihetetlen volt!
– A kard tette. Olyan pehelysúlyú, hogy minden könnyűnek tűnik vele! –
magyarázta szerényen a kisfiú.
– Na ja! Varázskard! Évek óta benne van a kőben, és te húztad ki! –
lelkendezett Tátombák.
– Tényleg? – Arthur meghökkenten nézett a kardjára. A király atyai
mosollyal lépett hozzá.
– Igen, Arthur! Most már hős vagy. Arthur, a hős!
Tátombák is átvette apjától ezt a mondást. Boldogan ordította:
– Éljen Arthur, a hős!
 Az előszállingózó nép tapsolni kezdett, kiabált örömében, és a hőse nevét
skandálta. Arthur félszegen fölemelte a karját. Zavarta ez a hirtelen jött hírnév.
Holdviola kihasználta az általános örömmámort az apja meggyőzésére:
– Most, hogy a kard kikerült a kőből, egy percet sem vesztegethetünk!
Engedélyedet kérem, hogy elkezdhessem a küldetésemet.
A király nézte az örömében tomboló sokaságot. „Boldogok, ismét nincs
semmi gondjuk, de vajon meddig marad ez így?” – morfondírozott. Aztán
gyöngéd szeretettel tekintett az ő leánykájára, aki már magasabbra nőtt nála.
– Sajnos, kicsim, egyet kell értenem veled. A küldetést végbe kell vinni, és
erre közülünk egyedül te vagy képes.
Holdviola szívesen ugrált volna örömében, ám a téma komolysága (és az
etikett) önfegyelmet kényszerített rá.
– Mindazonáltal van egy feltételem! – folytatta a király, akinek cseppet sem
volt kedve ellenére, hogy feszítse egy kicsit a húrt.
– Mégpedig? – aggódott a hercegnő.
– Arthur bátor és becsületes. A szíve tiszta, a harca igaz. El fog kísérni.
A hang nem tűrt ellentmondást. Holdviola tudta, hogy hiába vitatkozna.
Rá egyáltalán nem jellemző szelídséggel lesütötte a szemét, hogy jelezze
belenyugvását az apai döntésbe.
– Büszke vagyok rád, lányom! – mondta elragadtatottan őfelsége. – Nagyon
jó csapat lesztek ti ketten!
Alig egy órája Holdviola még a legfelháborítóbb sértésnek könyvelte volna
el ezt a feltételt. Ám Arthur derekasan harcolt, és megmentette az apját. Volt
azonban más is, amit sohasem ismert volna be. Ajtócska nyílt a szívén,
megnyitotta egy meleg légáramlat, egy simogató szellőcske. Megnyílt a kicsi
ajtó, és Arthur besurrant rajta. Holdviola szelíden fölemelte a fejét, és
rátekintett újdonsült társára. A két ifjú tulajdonképpen most nézte meg először
egymást igazából.
Arthur érezte, hogy megváltozott valami, de felnőttnek kellett volna lennie,
hogy szavakba foglalhassa. Félénken, kissé zavartan mosolygott Holdviolára,
mintha elnézését kért volna, amiért rátukmálták a társaságát.
 Holdviola szeme összeszűkült, mint a macskáé, amikor dorombolni készül,
aztán kedvesen elmosolyodott.
Résnyire nyílt a város főkapuja. Kidugta a fejét egy őr, és ellenőrizte, hogy
üres-e az alagút. Aztán néhány könnyű lépést tett, és kilőtt egy tüzes nyilat. A
nyílvessző végigsüvített a járaton, megvilágítva a nyirkos falakat, majd jó
messze beleállt a földbe. Nem talált festett ponyvára.
– Szabad az út! – harsogta az őr. A kapu nyomban szélesre tárult.
Ott volt az egész villangó nép. Eljöttek, hogy búcsút vegyenek
királykisasszonyuktól és hősüktől.
Arthurt egy csodálatos bőr kardhüvelybe rejtette az acélpengét. Odalépett
hozzá a gondterhelt képű Miro, és gyengéden rátette kezét a kisfiú vállára.
– Tudom, hogy nagyapádat akarod felkutatni, de mégis… – Elakadt a szava.
Toporgott egy kicsit, aztán nekidurálta magát: – Ha kutatásaid közben netán
találkoznál egy szemüveges kis vakonddal, akit úgy hívnak, hogy Milo… A
fiam. Már három hónapja, hogy eltűnt… Valószínűleg a markolábok…
Miro lehajtotta a fejét, mintha a bánat túl nehéz lenne, hogy elviselhesse.
– Számíthatsz rám! – mondta habozás nélkül Arthur. Miro elmosolyodott.
Lenyűgözte az ifjú hős energiája és lelkesedése.
– Köszönöm, Arthur. Jó fiú vagy.
Valamivel távolabb Tátombák küzdött irdatlan hátizsákjával. Két őrnek
kellett felemelnie, hogy a királyfi belebújhasson a pántokba.
– Biztos, hogy semmit sem felejtettél el? – kérdezte az egyik őr derűsen.
– Naná! Engedjétek el!
Az őrök, akik máris elfáradtak, szót fogadtak. Tátombák megindult
hátrafelé, és hanyatt esett, akár egy teknősbéka. A két őr és a király kétrét
görnyedt a nevetéstől. Holdviola sóhajtott.
– Apa! Tényleg muszáj velünk jönnie Tátombáknak? Attól félek, hogy csak
hátráltatni fog, és már így is kevés az időnk!
– Tátombák, noha még fiatal, királyi herceg, és egy napon neki is
uralkodnia kell! – felelte a király. – Tehát be kell bizonyítania bátorságát, és
meg kell tanulnia elviselni a megpróbáltatásokat.
 Holdviola mérgesen duzzogni kezdett, bizonyítva, hogy ismét a régi
formájában van.
– Nagyon helyes! Akkor ne is vesztegessük az időt! Szia! – Sarkon fordult,
arra se vesztegetve az időt, hogy megpuszilja az apját, és a kapuhoz indult. –
Gyerünk! – vetette oda menet közben foghegyről Arthurnak. A fiú intett
Mirónak, és Holdviola után sietett. Tátombák, látva, hogy nővére elindult,
kiszórt a zsákjából néhány fölösleges tárgyat.
– Hé, várjatok meg! – bömbölte. Be se csatolta a hátizsákját, úgy dobta a
vállára, és rohanni kezdett társai után, elhagyogatva egy csomó mindent,
amelyek láthatólag ugyancsak fölöslegesek voltak. Mire utolérte őket,
Holdviola már az alagútban járt. – Azért megvárhattatok volna! – panaszkodott
Tátombák.
– Már bocsánat, de egy népet kell megmentenünk! – mondta a hercegnő
sósavas hangon.
A hármak belevesztek az alagút homályába. Egyedül Arthur fáklyája
világította meg az útjukat, de ez a kicsi fénygömb is egyre távolodott.
A villangók népe még egy utolsót integetett, aztán az őrök becsukták a
súlyos kaput. Tompa kattanás jelezte, hogy még a levegő sem juthat be rajta.
A király sóhajtva nézte az ajtót, amely megfosztotta a gyerekeitől.
– Remélem, sikerül majd elkerülniük a markolábokat! – súgta Mirónak. –
Mellesleg, ha már a markoláboknál tartunk, hogy állnak a foglyaink?
– Makacsok, de azért haladunk – felelte a vakondok.
A kérdéses markolábokat kivetkőztették a páncéljukból, és beáztatták
sokszínű habfürdőbe. Bájos villangó lányok tarka szappanbuborékokat fújtak,
és vérforraló hula-hulát jártak. Bársonyos, mámorító meleg volt, hogy
felengedjen a két kődarab. Most két elragadó tünemény lépett hozzájuk, és
pompás koktéllal kínálták őket.
– Neeem! – tiltakoztak kórusban, mert egyelőre még kitartóan ellenálltak.

12. FEJEZET
 A cső, amelyben három hőseink baktattak, egyre sötétebbnek, fagyosabbnak
és ijesztőbbnek rémlett. A falak nyirkot izzadtak, és minden csepp, amely
lehullott a plafonról, akkorát szólt a padlón, mintha bombák potyognának az
égből.
– Holdviola, én egy kicsit félek! – vallotta be a nővéréhez bújó Tátombák.
– Hát akkor maradj otthon! Majd elmeséljük, mi történt, mikor
hazamegyünk! – ripakodott rá Holdviola a szokott arroganciájával. – Te is
vissza akarsz fordulni? – kérdezte Arthurtól.
– Szó sem lehet róla! – felelte ő habozás nélkül. – Veled akarok lenni, hogy
izé… hogy megvédhesselek!
Holdviola kirántotta a kisfiú kezéből a hüvelybe rejtett kardot, és a saját
övére csatolta.
– Ez majd megvéd! Miattam ne izgulj! – mondta a varázskardot igazgatva.
– De hát ő húzta ki a kőből – mutatott rá az igazságos Tátombák.
– Igen, ő. Na és? – kérdezte hanyagul a királykisasszony.
– És akkor a legkevesebb, hogy annyit mondasz neki: köszönöm, Arthur!
Holdviola a szemét forgatta.
– Köszönöm, Arthur, hogy kihúztad a kőből a „királyi” kardot, amelyet,
mint neve is mutatja, kizárólag a „királyi” család tagjai hordozhatnak!
Amennyire tudom, te még nem vagy király?!
– Ühüm… hát, nem – felelte a némileg leforrázott Arthur.
– Akkor én viselhetem! – vonta le a következtetést Holdviola, és gyorsabbra
fogta a lépést. A két fiú összenézett: nem lesz könnyű az út ezzel a kis
hárpiával!
– Felmegyünk a felszínre, és közlekedési eszközre szállunk. Azzal időt
nyerünk! – tette hozzá parancsolóan a királylány. Felkapaszkodott egy
leágazásba, és egy apró lyukon kibújt a Felvilágba.
Három hősünk az irdatlanul magas fűszálak úgyszólván áthatolhatatlanul
sűrű erdejébe került.
Pedig ez csak egy tenyérnyi folt volt a kerti pázsitban, a ház előtt.
 Az emeleten még mindig nyitva volt az ablak. Tavasziasan könnyű szellő
cirógatta nagymama arcát, aki nehezen ébredt fel kábult álmából.
– Úgy aludtam, mint akit agyonvertek! – panaszkodott rekedten, a tarkóját
dörgölve. Papucsot húzott, és Arthur szobájához ballagott. Elfordította a
kulcsot, és bedugta a fejét a résen.
Az ágy közepén összegömbölyödött Arthur nyomtalanul eltűnt a takaró alatt.
Nagymama elmosolyodott, és úgy döntött, hagyja aludni. Visszahúzódott,
nesztelenül becsukta az ajtót.
Aztán lement a bejárathoz, és behozta a verandáról a két palack tejet. Ezek
szerint a tejgazdaságot még nem kaparintotta meg Davido. Azért ez jó jel.
Nagyi annyira felvidult ezen, hogy már tudott örülni a szép reggelnek, amikor
azúrszín ég borul a kedves kertre és a fenséges fákra. Bár az egyik fa mintha
igen rossz állapotban lenne, mert feltekeredett a törzsére egy Chevrolet. Nagyi
összerázkódott a rémes látványtól.
– Már megint elfelejtettem a kéziféket? Hogy én milyen kelekótya vagyok! –
szidta magát dohogva.
Most pedig repüljünk át a pázsit felett, amely bizonyos szemszögből nézve
hatalmas erdőnek látszik, amelyben százados tölgy minden fűszál.
Hőseink derekas tempóban haladtak ebben a fűszál-erdőben. Legalább
kétszázat megtettek óránként, ami alatt természetesen kétszáz métert kell érteni.
Holdviola haladt az élen, olyan magabiztosan, mintha a kertjében sétálna.
Arthur szorosan a nyomában haladt, és egy pillanatra sem vette le róla a
szemét. Tátombák viszont kezdett lemaradozni, és már mutatkoztak rajta a
fáradtság jelei.
– Nem lassítanál egy kicsit, Holdviola? – kérdezte félénken.
– Szó sem lehet róla! Minek pakoltad meg magadat ennyire, mint egy
gamul!
– Csak egy kicsit hoztam mindenből, mert hátha! – vonogatta a vállát
Tátombák. Holdviola nyílegyenesen masírozott tovább egy ezerlábú felé, ami
az ő szemszögükből akkora volt, mint egy közeledő mamut. Arthur aggódni
kezdett. Ennek az állatnak minden lába akkora, mint a markológép kanala. Ám
Holdviola úgy ment tovább, mint aki észre se vette a szörnyeteget.
 – Arra az esetre is van valamid, ha egy ilyen izével találkozunk? – kérdezte
Arthur a rémület határán.
– Nyugi! – Tátombák egy tárgyat húzott elő a zsebéből. – Itt a multifunkciós
bicskám! Háromszáz funkciója van. A szülinapomra kaptam.
A kis herceg büszkén felmutatta nagy vonalakban svájci bicskára
emlékeztető fegyverét. Sorolni kezdte a funkciókat:
– Ez itt: körfűrész, kétélű kés, sokkörmű csipesz. Az ott: szappanbuborék-
fújó, zenedoboz, ostyasütő. Ezen az oldalon van a magtörő, a nyolcparfümös
nyomjelző, a felszíni vaníliázó, ha pedig túl nagy a hőség… a legyező! –
Megnyomott egy gombot, és a bicskából abban a pillanatban kinyílt egy
gyönyörű legyező. A kis herceg legyezni kezdte magát, mint aki máris
elviselhetetlennek találja a forróságot.
– Fura, tavaly én is ezt kaptam a szülinapomra… legalábbis majdnem ilyet! –
felelte Arthur, még mindig a közeledő rémet figyelve. – És ezerlábúk ellen
nincs valamid? – kérdezte szorongva.
– De, megvan az összes klasszikus fegyver! – Tátombák csak most kezdett
belelendülni a felsorolásba: – A tulipó, a matacsete, a fixomaták és
oldoványok, a lapipák, a dilinkók, a habzsárok és porcogtatók, a likacsos
perka és a forrácsos hidra, a citrongyoló és a makkfilkózó…
Holdviola nem bírta tovább.
– Olyan nincs, ami befogná a pampuska lesődet? – kérdezte, és kardot
rántott.
Tátombák vállat vont. Holdviola előreszökkent, és úgy csapta le az ezerlábú
első végtagjait, mintha füvet sarlózna. Az állat felágaskodott. Majdnem a
torkára ment a fű, amelyet éppen legelt. Hőseink átrohantak alatta, úgy, mintha
egy bazári árkádsorban loholnának. Az ezerlábú futva távozott az ellenkező
irányba. Képzelhetni, mekkora port ver föl ennyi láb. Arthurnak elállt a
lélegzete a látványtól. Mintha egy felszálló Boeing dübörgött volna el a feje
fölött. Tátombák fütyült rá. Neki naponta volt része ilyesmiben.
– És itt a végén vannak a legfrissebb újdonságok: a frufrus lilula, ami
nagyon alkalmas a tollas badar fogásához!
– Melyik madárra hasonlít a badar? – kérdezte Arthur.
 – A badar, az egy hal – világosította fel Tátombák. – Van továbbá
sárkányhimbám, bársonyos mozilettám, szőlőhámozóm, mazsolagőzölőm,
macskabéka-kilövőm, kaflonvédőm, valamint a kézifegyverek egész sorozata:
a para bola, a gizikanti, a tizenkét lövetű fütyü, a legmodernebb kétélű
pillengér…
Az ezerlábú eltűnt. Nem maradt utána más, csak egy porfelleg, és a
megkönnyebbült Arthur.
– Végül pedig – dicsekedett Tátombák – az utolsó funkció, a kedvencem: a
fésű! – Megnyomott egy gombot, mire előpattant egy hamis gyöngyházból
készült, apró fésű, és a hercegecske leplezetlen élvezettel megfésülte a tar
kobakján lengedező, mintegy három hajszálat.
– Hát nekem ilyen nincs – tréfálkozott Arthur.
A főpályaudvar, minden rendes utazó találkozóhelye, egy kopárabb helyen
épült. Távolabbról azt lehetett volna mondani rá, hogy lapos kavics, amely a
földön hever. Közelebbről látszott, hogy két kavicsot helyeztek egymásra, és a
köztük levő hézagba óriási pultot szereltek, amely mellett több tucat utazó
elfért egyszerre. De ma kongott az ürességtől.
Holdviola odament a hatalmas kőhöz, amelyre azt írták: „Expressz
közlekedési eszközök minden változatban”.
– Van itt valaki? – kérdezte csak úgy általánosságban.
Senki sem válaszolt, holott a rácsok nem voltak leengedve, és a fülkékben
égtek a fáklyák.
– Hát nálatok aztán nem utaznak sokan – jegyezte meg Arthur, aki ugyancsak
keresgélt.
– Majd ha kipróbáltad, megérted, miért – mondta epésen Tátombák.
Arthur nem értette. Mindenesetre felfigyelt egy félgömbre a pulton. Erősen
hasonlított azokra a félgömbökre, amilyeneket a szállodák recepciós pultjain
lehet látni, Arthur tehát rátenyerelt. A tárgy nyikkanva tiltakozott valamilyen
ismeretlen nyelven – vélhetőleg a „szütyőbogarakén” – aztán kinyújtotta lábait,
felébresztve gyermekeit, akik a héja alatt aludtak.
– Ne… ne haragudjon! Csengőnek néztem magát! – mentegetőzött Arthur.
 Több se kellett az állatnak! Még nagyobb felháborodással óbégatott.
– Jaj, ne, csak azt akartam mondani, hogy nem tudtam, hogy él! – A kisfiú
már azt se tudta, hol áll a feje. A kis lény fütyült a bocsánatkérésére. Sarkában
utódaival elvonult a pulton.
– Hát micsoda dolog ez? Kupán vágni az ügyfeleket? – méltatlankodott a
pult mögül előbukkanó, vénséges villangó. Búzavirág szirmából készült
kezeslábast viselt, fülében ugyanolyan harciasan meredezett a szőr, mint az
orra alatt, és erősen olaszos kiejtéssel beszélt.
– Igazán sajnálom! – bizonygatta Arthur, aki nagyon meghökkent a villangó
feltűnésétől.
Holdviola a pulthoz lépett, félbeszakítva a párbeszédet.
– Már elnézést, de nincs vesztegetni való időnk. Holdviola hercegnő
vagyok! – közölte csipetnyi dölyffel.
A vénség becsukta a fél szemét, hogy alaposabban megszemlélhesse.
– Aha!… Látom! Akkor ez az a lüke öcséd?
– Pontosan! – felelte Holdviola, mielőtt Tátombák szólhatott volna.
– És ki ez a harmadik vicces kedvű alak, aki megagyalja az ügyfeleimet? –
kérdezte a villangó, aki nyilvánvalóan bal lábbal kelt föl.
– Arthur vagyok – felelte udvariasan a gyerek, és a nagyapámat keresem.
Ez már fölkeltette a közlekedési dolgozó érdeklődését. Töprengésbe merült.
– Pár éve szállítottam egy nagyapát… Hogy a manóba is hívták?
– Archibaldnak? – pendítette meg Arthur.
– Az, az! Archibaldnak!
– Tudja, hova utazott? – kérdezte reménykedve a kisfiú.
– Igen. Mindenképpen azt akarta a vén csodapók, hogy Nekropoliszba
küldjem! A markolábok közé! Szegény tébolyodott! – sajnálkozott a villangó.
– Az szuper! – kurjantott Arthur. – Mi is pont oda akarunk menni!
A közlekedési dolgozó egy pillanatra sóbálvánnyá dermedt a hajmeresztő
kérés hallatán. Amikor magához tért, becsapta a fülkéje ablakát, és leengedte a
rácsot.
 – Minden jegy elkelt! – közölte arcátlanul.
Holdviolának nem volt ideje a mások okvetetlenkedésére. Kardot rántott, és
ajtót vágott magának a pulton. Belökte a frissen gyártott ajtót, amely
dörömbölve hullott a padlóra. A közlekedési dolgozónak földbe gyökerezett a
lába, míg a bajusza függőlegesen mutatott az égnek.
– Hánykor indul a következő járat Nekropoliszba? – kérdezte a királylány.
Tátombák már elő is vette a hátizsákjából a menetrendet, amely megvolt
vagy nyolcszáz oldal, és legalább ugyanannyi kilót nyomott.
– Nyolc perc múlva! – jelentette. – Átszállás nélkül!
Holdviola elővarázsolt egy apró pénzes zacskót, és a közlekedési dolgozó
lábához dobta.
– Három jegyet Nekropoliszba! Első osztályon! – parancsolta szokott
erélyességével.
A közlekedési dolgozó ráhasalt egy váltóhoz hasonlító, éktelen nagy karra.
A fejek fölött óriási dió gördült végig egy olyasféle, kettévágott
bambuszcsőben, amilyet Arthur használt a vízvezetékéhez. A dió megállapodott
egy első látásra érthetetlen rendeltetésű szerkezeten.
Az alkalmazott kinyitott a dióhéjon egy ajtót. Olyan volt, mint a sífelvonós
kabinoké. Hőseink bebújtak az ajtón. A héjból kivájták a dióbelet, csak az
aljában hagyták meg, ahol ülést faragtak belőle.
Holdviola meghúzta a héj közepén levő hártyát, amely rátapadt, mint a
biztonsági öv. Arthur, noha majd kifúrta az oldalát a kíváncsiság, nem rohanta
meg a kérdéseivel, inkább követte a királylány példáját.
– Jó utat! – mondta az alkalmazott, és becsapta az ajtót.

13. FEJEZET

Valahol másutt kinyílt egy másik ajtó.

Nagymama bedugta a fejét Arthur szobájába. Unokája még mindig aludt, ki
se látszott a paplanja alól. „Annál jobb, legalább sikerülni fog a meglepetés” –
gondolta. Nagyi belökte az ajtót, az éjjeliszekrényre helyezte a gyöngyház
berakású, pazar tálcát, amelyen a finom reggeli várakozott.
– A reggeli előállt! – trillázta elégedett mosollyal. Megpaskolta a takarót,
elhúzta a függönyt. Az ablakon beömlött a napfény, amelynek szívderítő szép
világosságától még ízletesebbnek látszott a reggeli.
– Ideje felkelni, hétalvó! – Nagymama gyengéden megrántotta a takarót,
aztán felsikoltott az iszonyattól. A kisunokája kutyává változott! Illetve inkább
az történt, hogy Alfréd aludt Arthur ágyában. A kutya, aki igen elégedett volt a
tréfájával, a farkát billegette. Ám nagymama nem méltányolta a
bűvészmutatványt. Rohant a tornácra.
– Arthur! – üvöltötte.
A fiú a dióban nagyon el volt foglalva a biztonsági övével ahhoz, hogy
meghallja. Tátombák elővett egy apró fehér golyóbist, olyan könnyűt, akár a
pitypang pelyhe. Erélyesen megrázta, és a golyóbis fénybe borult.
Tátombák elengedte a csinos lámpácskát, amely a levegőben úszkálva úgy
világította meg a kabint, mint a tükörlapokkal kirakott gömbök a diszkót.
– Sajnos, csak fehérem van! – mondta olyan hangon, mintha azon
sajnálkozna, hogy csak sótlan kétszersülttel szolgálhat.
Arthur el volt bűvölve ettől a világtól. Megigézte a varázslatos kaland. Még
legszínesebb álmaiban se mert volna ilyet elképzelni.
A villangó visszatért a vezérlőjébe, amely olyan bonyolult volt, mint egy
gőzhajóé. Meghúzott egy fogantyút. Egy tű megmozdult a tárcsán, amelyre a
világot alkotó hét föld nevét írták, a tárcsa sötét részére lendült, és
megállapodott a „Tiltott Földek” elnevezésű szelvényen. A hatalmas gépezet
zökkent egyet, és módosított a dió állásán. Arthur megpróbált kilesni a résen,
hogy mi történik.
– Még mindig nem értem, hogy lehet ezzel utazni – jegyezte meg naivan.
– Hát a dióban! – felelte Tátombák, mintha ez magától értetődne. – Hogy
akarsz utazni másképp?
A kis herceg széthajtogatta a Hét Föld térképét.
– Itt vagyunk, és oda megyünk! – mutatta, mintha csak a külvárosba kellene
kiruccanni. Arthur a térkép fölé hajolt, és megpróbálta kikövetkeztetni, hogy
most hol lehet. Ezek szerint Nekropolisznak a garázs közelében kell lennie.
– Látom már! – kiáltotta. – Pont a víztartály alatt van!
– Miféle víztároló alatt? – érdeklődött hirtelen aggodalommal Holdviola.
– Hát itt! Az összes vizet, amit a házban elhasználunk, itt tartjuk Nekropolisz
fölött, egy óriási hordóban!
Nagymama felkapcsolta a neont a garázsban, és megállapította, hogy rajta
kívül egy lélek sem tartózkodik benne. Arthurnak semmi nyoma.
– Hova ment? – kérdezte a kutyától, aki nem tudott válaszolni. Bár Alfréd
tisztában volt vele, hogy nagyi akkor se hinne neki, ha netán megszólalna.
– Pontosan hány liter fér el a ti tárolótokban? – kérdezte Holdviola, aki
kezdett sejteni valamit.
– Ó, több ezer liter! – felelte Arthur. A királylány arca elsötétült.
– Kezdek belelátni valakinek a terveibe.
– Ki az a valaki? – kérdezte Arthur.
– M! – felelte magától értetődően a hercegnő.
– Á, szóval Maltazár! – kiáltotta Arthur a beavatottak magabiztosságával.
Tátombák és Holdviola megdermedt. A kisfiú nyomban megértette, hogy ismét
bakot lőtt. – Hoppá! – kapott a szájához.
Mivel pedig ez a név mindig bajt hoz, azon nyomban tompa morajlás kélt a
mélységes mélységben.
– Azt a púpos hátú gamulját! – ordította Holdviola. – Téged nem tanítottak
meg arra, hogy vigyázz a nyelvedre?
– Ne… ne haragudj! – hebegte halálos rémülettel Arthur.
A közlekedési dolgozó rányomta sztetoszkópját egy hatalmas csőre. A
dübörgés egyre hangosabb lett.
– Indulás Nekropoliszba tíz másodperc múlva! – bömbölte, és feltette
védőszemüvegét.
Tátombák előhalászott két rózsaszín, vattaszerű gombócot.
– Akarsz a füledbe mufmufot? – kérdezte Arthurtól.
– Kösz, nem – felelte a kisfiú, akit jobban foglalkoztatott a padló remegése.
 – Nincs igazad. Ez első osztályú mufmuf. Vadonatúj, még sose volt
használatban, és mivel öntisztító, használhatod…
Mondat közben szakadt bele a szó, mert Holdviola a szájába tömte az egyik
mufmufot. A padló, amely eddig csak remegett, most már rázkódott. Arthurnak
kapaszkodnia kellett, nehogy a héj ide-oda dobálja. A közlekedési dolgozó
meghúzott egy második fogantyút. Most egy másik tárcsán – a teljesítményén –
lendült ki a mutató, és meg sem állt a vörös tartományig, ahol azt lehetett
olvasni: „Maximum”.
Közben a kétségbeesett nagyi háromszor átkutatta házat, és ötször a kertet,
de semmit sem talált. Még egyszer megállt a tornácon, tölcsért formált a
kezéből, úgy bömbölte:
– Arthuuuur!
A kisfiú még a lárma ellenére is meghallotta, hogy valaki a nevén szólítja. A
két dióhéj közti, hajszálvékony hézaghoz hajolt, és megpróbálta betájolni a
hangot.
– Nagyi? – kérdezte bizonytalanul.
– Kilövés! – felelte a vezérlő.
A közlekedési eszköz fölött automatikusan kinyílt egy esernyő, míg a
talajból valóságos gejzír tört elő. A dió egy kerti öntözőcsapon ült. A vízsugár
a levegőbe dobta, az utazás elkezdődött. A dió pár méteres magasságban
átrepült a kert fölött. Arthur meglátta a résen át a nagyanyját, aki épp vissza
akart menni a házba.
– Nagyiiiii! – sikoltotta.
Holdviola már bánta, hogy nem használta a mufmufját.
Nagyi megfordult. Ő is hallott egy cérnahangot a messzeségből.
– Itt vagyok, nagyi! – üvöltötte a gyerek, ám a kiáltása alig hallatszott ki a
dióból.
Nagyi nem látott, nem hallott semmit. A kerti öntözőket nézte, ahogy sorra
bekapcsolódnak.
Tátombáknak végre sikerült kiköpni a mufmufját.
– Holdviola, a mufmuf nem szájba való! – panaszkodott. – Most aztán
szomjas vagyok!
– Ne izgulj, ebben az esőben iszol még, amennyi beléd fér! – hurrogta le
Holdviola, aki a dióhéjba fúrt lyukon át próbálta nézni, mi van kint.
– Mennyi ideig tart az utazás? – kérdezte a foteljébe kapaszkodó Arthur.
– Pár másodperc… ha minden jól megy… – felelte gondterhelten a
hercegnő.
– Mit akarsz mondani azzal, hogy ha minden jól megy? – nyugtalankodott
Arthur.
– Ha nem kerül sor balszerencsés találkozásokra!
Most az egyszer Arthur érezte úgy, hogy a hercegnő rémeket lát.
– Miféle balszerencsés találkozás lehetséges, itt az égben? – kérdezte férfias
mosollyal.
– Például ez! – felelte Holdviola, és behúzta a nyakát.
A permetből kivágódott egy óriási poszméh, egyenesen neki a diónak. Az
összeütközés olyan erejű volt, mintha gépkocsik karamboloztak volna. De
mivel a poszméhnek az utolsó pillanatban sikerült módosítani a pályáját, csak
oldalról ütközött, nem frontálisan. Ám a dió így is letért a pályájáról, a
megrongálódott szárnyú poszméh pedig spirális vonalban pörgött lefelé, a
talaj irányába.
A dióban kitört a pánik. Ez rosszabb volt egy földrengésnél!
A közlekedési eszköz egy fűfolton ért földet. Egy darabig gurult, aztán
megállt. Utasai lassacskán magukhoz tértek. Tátombák megállapította, hogy
hátizsákja üres. Szerteszét repült minden, ami benne volt.
– Most aztán csomagolhatok! – nyafogta.
– Kevesebbet kellett volna hoznod! Nem megmondtam ezerszer? – torkolta
le Holdviola.
Arthur sóhajtott. Ő örült, hogy él, és egészben van.
– Mondjátok, nálatok mindig így utaznak? – kérdezte csípősen.
– Hosszú távon nyugalmasabb – felelte Holdviola.
– Igen? – kételkedett Arthur, aki remélte, hogy túl van a legrosszabbon.
 Holdviola újból kikukkantott a résen.
– Várjunk, amíg eláll az eső. Akkor majd tisztábban láthatunk.
Nagyi még mindig a tornácról figyelte, ahogy sorra kikapcsolnak a kerti
locsolók. Ismét csend lett, így még erősebben hallatszott a nagymama szomorú
sóhaja. Továbbra sem találta az unokáját.
Megfordult, bement a kihalt házba, és halkan betette az ajtót.
– Elállt, kimehetünk! – mondta Holdviola.
Tátombáknak sikerült becsomagolnia. Nővére az ajtóval próbálkozott, de az
meggyűrődött a karamboltól.
– Nyomorult poszméh! Behorpasztotta az ajtót! Most aztán se ki, se be!
Arthur is meglökte az ajtót, de hiába. Kint egy rettenetes földi giliszta
közeledett a dióhoz. Nem a termés érdekelte, hanem a gusztusos
pitypanglevelek, amelyek a guruló dió legázolt. A giliszta elcsúszott a dió
mellett, és sajnálatos módon meglökte az egyik gyűrűjével.
– Mi ez már megint? – rémüldözött Arthur.
– Nem tudom – vallotta be Holdviola, de okosabb lesz eltűnni innen!
Kirántotta hüvelyéből a varázskardot, és egy döféssel átszúrta a dióhéjat,
valamint a giliszta egyik gyűrűjét. A kukac megvonaglott. Hiába van valakinek
ezer feneke, akkor sem öröm, ha beleszúrnak az egyikbe. Véletlen volt, ezt
többen tanúsíthatták, de a giliszta igen rossz néven vette. Összenyomta
valamennyi párnás gyűrűjét, mint egy harmonikát, aztán egy rúgással
kiegyenesedett. Az ütés hatalmas erejű volt és pontos. A dió több ezer
kilométert, vagyis millimétert repült. Tátombák zsákjából persze ismét
kiszóródott minden. A dió egy kis érbe pottyant, amely magával sodorta, mint
egy hajócskát. Mondhatni, mint egy lélekvesztőt. Arthurnak felfordult a
gyomra.
– Jó lenne, ha már megállna – mondta a hányingerrel küzdve.
Kezdett bejönni a víz a hézagokon és a kard ütötte lyukon. Holdviola
észrevette. Úgy meredt a szivárgó vízre, mintha mérges kígyó lenne.
– Víz! Arthur! Ez rettenetes, elsüllyedünk! – sivalkodott rémülten.
– Borzasztó! – kontrázott a nővérébe kapaszkodó Tátombák.
 – Hol vagyunk, Arthur? Hol vagyunk? – hápogta Holdviola fejvesztetten.
– Nem tudom, de itt nem maradunk sokáig! – felelte Arthur. Kirántotta a
hercegnő kezéből a kardot, és végigsuhintott a két dióhéj illeszkedési pontján.
A dió kettévált, Holdviola és Tátombák az egyik felébe került, Arthur a
másikba – szerencsétlenségére épp abba, amelyik léket kapott. Kínos mosollyal
sandított Holdviolára.
– Arthur! Csinálj már valamit! Segíts rajtunk!
Ő fordítva érezte: az ő csónakjába özönlött be a víz, neki kellett volna
segítségért bömbölnie. Ám a lovagiasság nem ismer határokat.
– Ne izguljatok! Mindjárt átmegyek! – ígérte. Már a derekáig ért a víz. – Jól
ismerem ezt az erecskét, nemsokára jobbra kanyarodik. Akkor majd jövök!
– Erecskét?! – kiáltotta Holdviola, aki azt hitte, hogy Arthur csúfolódik.
– Jövök! – ígérte Arthur. A vízbe vetette magát, és kievickélt a partra.
– Hát ez tényleg megbolondult! – állapította meg Tátombák, látva, hogy a
barátja úszik. Arthurnak sikerült partra vergődnie, és nyomban el is tűnt a
magas fűben. Holdviola és öccse egymásba kapaszkodtak, hogy ne féljenek
annyira.
– Nem akarok meghalni! – pityergett Tátombák.
– Nyugodj meg, nem lesz semmi baj! – simogatta öccse fejét Holdviola.
– Mit gondolsz, itt hagy minket? – kérdezte a kis herceg. Holdviola
elgondolkozott.
– Nem ismerem annyira az emberi nemet, hogy válaszolhassak, de annak a
kevésnek az alapján, amit tudok… igen nagy rá az esély!
– Csak nem? – Tátombák összeomlott.
– Kivéve… kivéve, ha szerelmes – egészítette ki Holdviola a mondandóját a
valószínűtlen feltételezéssel.
Arthur lélekszakadva nyargalt, ágakat ugrott át, füveken taposott, rovarokat
kerülgetett. Nem volt akadály, amely feltartóztassa, még a hangyaoszloptól
sem riadt vissza.
Tátombák a nővéréhez bújt és imádkozott:
 – Drága jó istenem, tedd, hogy Arthur szerelmes legyen az én édes-kedves
nővérembe! Kérlek szépen!
Arthur futott, mint a nyúl, mint a szélvész, mint akit kerget a tatár. Semmi
kétség, szerelmes volt. Kirobbant a miniatűr őserdőből, és lerohant a parton. A
kanyarban akkor tűnt fel a fél dióhéj és két utasa. Tátombák észrevette Arthurt,
és rászögezte az ujját:
– Holdviola! Szerelmes! – bömbölte boldogan.
– Ne túlozzunk! – csitította a hercegnő.
Szerencsére Arthur semmit sem hallott. Elrugaszkodott egy kavicsról és a
levegőbe röppent. Világbajnok ugrás volt, megérdemelt volna egy méltatást az
esti újság sportrovatában. Viszont földet érésnél siralmasan elhasalt, és
bajtársait is elkaszálta, mint a golyó a kuglibábokat.
– Bocsánat! – mentegetőzött a fejét dörgölve.
– A szerelem szárnyakat ad – súgta Tátombák a hátát dörgölve.
– Ugye látjátok, hogy nem hagytalak el benneteket! – mondta Arthur már-
már büszkén.
– Szuper! Eddig ketten haltunk volna meg, most majd hárman fogunk! –
forrázta le a hercegnő.
– Senki se fog meghalni, Holdviola! Csak nem ijedsz meg ettől a semmi kis
értől? – csodálkozott Arthur.
– Ez nem egy semmi kis ér, Arthur, hanem egy háborgó folyó, és arra ott,
lejjebb van a Sátán Vízesése! – förmedt rá a királykisasszony.
Arthur előre nézett. Valóban olyan robajt hallott, amely a pokolból is
jöhetett volna. A pára egyre sűrűsödött, már alig lehetett látni.
– Nem… nem tudtam, hogy így hívják! – hebegte a kisfiú.
A zuhatag egyre hangosabban robajlott. Már látszott is. Borzasztó volt,
csakugyan megérdemelte a nevét. Szemcseppentővé töpörödött mellette a
Niagara.
Arthur agya leállt. Annál kevésbé állt le a dióhéj.
– Na! Van legalább valamilyen ötleted, mielőtt meghalunk? – könyökölte
oldalba Holdviola.
 Arthur összerázkódott. Körülnézett, törte a fejét. Pont a vízesés előtt egy
fatörzs dőlt rá a folyóra.
– Nincs véletlenül a háromszáz funkciós zsebkésedben egy kötél? – kérdezte
Tátombáktól.
– Az nincs. Ez a kisebbik modell.
Arthur tetőtől talpig megnézte magának Holdviolát. Főleg a kivágását.
– Van egy ötletem, nem kell a bicska! – mondta, és bontogatni kezdte a
királylány ruhaderekát.
– Hát ez tényleg szerelmes! – állapította meg a herceg.
Holdviola haragosan rácsapott Arthur kezére.
– Attól, hogy meghalunk, még ne hidd, hogy mindent szabad! – mondta
méltóságteljesen.
– Nem, nem! Ne gondolj rosszra! – Arthur nem győzött restelkedni a
félreértés miatt. – A fűzőzsinórodra van szükségem, hogy kötelet csinálhassak
belőle. Hogy felkapaszkodhassunk arra a fára! Ez az utolsó esélyünk!
Holdviola pillanatnyi habozás után beleegyezett. Arthur egyetlen rántással
kihúzta a fűzőzsinórt, Holdviolának keresztbe kellett tennie a karjait, hogy ne
láthassák csupaszon. Igaz, az ő korában még nem volt mit meglesni, ám ez
nevelés kérdése. Királylányok nem mutogatják magukat toplessben.
Arthur fürgén rácsomózta a zsinórt a bűvös kard markolatára.
– Tátombák egyre, Holdviola kettőre! Gyorsan, mert csak másodperceink
vannak! – parancsolta, a magasba emelve a kardot.
– Tudod te, hogy mit csinálsz? – aggodalmaskodott Holdviola.
– Hát… ez se lehet nehezebb, mint a nyíldobálás – vélte Arthur. Célba vette a
fatörzset, és teljes erejéből elhajította a kardot. Az acél süvítve szelte a levegőt,
úgy húzta maga után a zsinórt, mint szuperszonikus repülőgép a
kondenzcsíkot, és beleállt a fatörzs kellős közepébe.
– Igen! – rikoltotta Arthur, és diadalmasan forgatta a karját. Pajtásai
értetlenül bámulták ezt a meglehetősen kezdetleges tornagyakorlatot.
A dió villámgyorsan megérkezett a fatörzshöz.
 – Készülj, Tátombák! – kiáltotta Arthur, és megragadta a zsinórt. Tátombák
abban a pillanatban felpattant a fejére, és máris kapaszkodott, mint egy majom.
Arthur megvetette a lábát, és igyekezett talpon maradni a dióban, amely
mindenáron sodortatni akarta magát. Tátombák felmászott a fatörzsre, aztán
négykézláb iszkolt ki a szárazföldre.
– Te jössz, Holdviola! – Arthurnak üvöltenie kellett, hogy hallani lehessen a
hangját a zuhatag harsogásában.
Holdviola nem mozdult. Megbénította az elnyeléssel fenyegető, fortyogó víz
látványa.
– Siess, Holdviola! Már nem bírom sokáig! – bömbölte Arthur, aki két
kézzel tartotta a zsinórt, és két talppal a dióhéjat. Holdviola végül összeszedte
minden bátorságát, habár ehhez el kellett engednie a ruhaderekát.
Elrugaszkodott a fiú fejéről, és kúszni kezdett.
– Vagyon jó! Vájta, Vovviola! – biztatta Arthur a cipőtalp alól.
Holdviola megérkezett a fatörzs tetejére, és rátámaszkodott a vízszintesen
álló kardpengére. Az ereje végén járó Arthur elengedte a dióhéjat, amely
tovasodródott az árban. Minden elszántságára szüksége volt, hogy a folyó
fölött fújó szélben hintázva fel tudjon kapaszkodni a zsinóron. A dióhéj
alávetette magát a Sátán Vízesésében. El sem merték képzelni, mi történt volna
velük, ha idejében nem menekültek volna ki alkalmi ladikjukból.
Holdviola fölkecmergett a fatörzsre, és óvatosan elindult a szárazföld
irányába. Arthur a maradék energiájával ugyancsak feldobta magát a fára.
Kimerülten térdelt néhány pillanatig, és levegő után kapkodott. Holdviola
addigra az egyik ág végén járt, amely egy apró, tükörsima tavacska felé hajolt.
Tátombák a közelben facsargatta a vizet az inge aljából. Arthur kihúzta a fából
a kardot és követte Holdviolát.
– Jól vagy?
– Jobban leszek, ha visszakapom a fűzőzsinóromat! – mondta a felsőtestét
takargató királylány. Arthur bogozni kezdte a csomót a kardmarkolaton.
– Hát én még soha életemben nem féltem így! – közölte Tátombák, rettentő
boldogan, hogy ismét szilárd talajt érezhet a talpa alatt. Holdviola vállat vont.
– Hát igen – mondta lekicsinylően. – Jó nagy mesét lehet kerekíteni belőle,
de hát ez akkor is csak víz!
Ekkor a kis ág eltört – mintha a sors akarta volna megbüntetni Holdviolát –
és a hercegnő belepottyant a vízbe.
– Segíts, Arthur! Nem tudok úszni! – sivalkodott rémülten, és úgy csapkodott
a karjával, mint egy madárfióka.
Arthur csak a szívére és a bátorságára hallgatott. Végigrohant az ágon, és
gyönyörű fejest ugrott a tóba. Sajnos, az nem volt elég mély, és a hős csúnyán
beverte a fejét.
– Hát ez tényleg nagyon szerelmes! – dünnyögte Tátombák, aki sajnálta a
barátját.
Arthur a fejét szorongatva felegyenesedett. A tavacska, amelyben a hercegnő
továbbra is eszeveszetten kapálózott, térdig ért.
– Holdviola! Figyelj! Nem is mély! Leér a lábad!
Holdviola lassacskán megnyugodott, és megállapította, hogy ez csakugyan
így van. Egy pillanatig tétovázott, mielőtt föl mert volna egyenesedni a
lábikrájáig érő tavacskában.
– Hiszen ez csak víz! – ismételte Tátombák nővére szavait, aki mindig örült,
ha szúrhatott egyet a nővérén.
– Megkaphatom a fűzőzsinóromat? – kérdezte Holdviola darázsnál
mérgesebben. Kitépte a fiú kezéből a zsinórt, és elfordult, hogy ne lássák.
– Jelzem, egy nap alatt már másodszor mentette meg az életedet –
figyelmeztette Tátombák, boldogan öntve az olajat a tűzre.
– Csak azt tette, amit minden úriember megtett volna a helyében – morogta a
királylány, aki továbbra is kötözködő kedvében volt.
– Az lehet, de ez akkor is megérdemel némi köszönetet – makacskodott
Tátombák.
Arthur integetett, hogy hagyja már. Mindig zavarba hozta, ha dicsérték. De
Tátombák nem engedett. Imádta bosszantani a nővérét.
Holdviola végre befejezte a fűzögetést. Odalépett a megszeppent Arthurhoz,
kitépte a fiú kezéből a kardot.
– Köszönöm! – mondta ridegen, majd hátat fordított Arthurnak, és ott
hagyta. Tátombák mosolyogva vállat vont.
– Ilyenek a királykisasszonyok! – súgta Arthurnak, aki sokkal
tehetetlenebbnek érezte magát a női viselkedés útvesztőjében, mint a dühöngő
folyó árjában.

14. FEJEZET

Nagymama ajtót nyitott a két rendőrnek, akik egyenruhában voltak, de

udvariasan levették a sapkájukat.
– Három éve a férjem tűnt el, most meg az unokám… Nem élek túl még egy
ilyen csapást! – mondta nagymama a csipkés zsebkendőjét gyűrögetve.
– Nyugodjon meg, Suchot asszony! – csitította a kedves rendőr. –
Nyilvánvalóan csak elszökött. Ez a sok esemény megzavarhatta. Biztosra
veszem, hogy itt van a közelben! – A láthatárra pillantott, holott elég lett volna
a pázsit fölé hajolnia. – Járőrözni fogunk, és egész biztosan megtaláljuk.
Számíthat ránk!
– Mindenesetre köszönöm – sóhajtott nagymama félig-meddig
megkönnyebbülten. A rendőrök udvariasan elköszöntek, feltették a sapkájukat,
és visszamentek az autójukhoz. Nagymama integetett, amíg a rendőrkocsi
kikanyarodott a kertből.
A föld is beleremegett a motor berregésébe. A fűszálak rázkódtak. Ez az
egyszerű tény – egy gépkocsi távozása – földrengéssé erősödött a villangók
világában.
– Mi volt ez? – riadt meg Arthur.
– Az emberek – világosította fel Holdviola.
– Igen? – dünnyögte a kisfiú némileg bűntudatosan. Nem is gondolta, hogy
az ember ennyi kárt okozhat a legegyszerűbb, legközönségesebb
cselekedeteivel.
Tátombák széthajtogatta az elázott térképet.
– A mindenségét! Semmit sem lehet látni rajta! Most mit tegyünk? –
sápítozott a kis királyfi.
 Arthur az égre nézett.
– A nap ott áll. A víztároló északra van, tehát arra kell menni! – mutatta. –
Bízzatok bennem! – tette hozzá frissen támadt önérzettel. Félretolt három
fűszálat, és belepottyant egy óriási üregbe. Egy igazi kráterbe. Szerencsére
sikerült megragadnia egy gyökeret, így megúszta a több mint száz méteres
zuhanást. Felkapaszkodott a gyökéren a kráter peremére.
– Mi ez már megint? – rémüldözött.
– Ismét az emberek – mondta Holdviola szomorúan. – Tegnap mintha a
vesztünkre esküdtek volna. Több tucat ilyen gödröt ástak a területünkön!
Azokat a gödröket bizony nem más, mint a kincsre vadászó Arthur ásta.
Szívesen bocsánatot kért volna, de még nem volt bátorsága a vallomáshoz.
A túlsó parton hangyaoszlop épített utat a kráter fenekéig. Mindegyik hangya
egy-egy nagy zsák földet vitt a vállán.
– Hónapokig tartó munkába telik, amíg kijavítják és újjáépítik a járataikat –
mondta Holdviola.
– Csak tudnánk, miért kell mindent összeáskálniuk ezeknek a fajankóknak! –
sopánkodott Tátombák.
Arthur behúzta a nyakát. De szerette volna beismerni, hogy ő volt az a
fajankó!
– Ne butáskodj, Bák! Az emberek nem is sejtik, hogy létezünk, tehát nem
tudhatják, mennyi kárt okoznak nekünk – magyarázta feltűnő türelemmel
Holdviola.
– Hamarosan tudni fognak róla – vágott közbe Arthur – és többé nem
következik be hasonló katasztrófa. Szavamat adom rá.
– Majd meglátjuk – felelte Holdviola, a született kételkedő. – De addig is
fedelet kell találni éjszakára, mert mindjárt besötétedik.
A vidék az alkonyat egyenletes narancsvörösében úszott. Csak az ég maradt
mélykék a közeledő éjszakától. A három bajtárs elindult egy tűzvörös,
magányos pipacshoz. Tátombák elővette multifunkciós bicskáját.
– Hova tették ezek a metamézgát? – dünnyögte. Megnyomott egy gombot,
mire a bicska hatalmas lángot lövellt. Arthur épp hogy csak le tudott hajolni,
mielőtt a láng leégette volna fejét.
– Bocsi! – mentegetőzött Tátombák. Holdviola kicsavarta a kezéből a
bicskát, és most ő keresgélt.
– Add már ide, a végén még megnyomorítasz valakit!
– Az van, hogy még olyan kevés ideje van meg – magyarázkodott a herceg.
– A szülinapomra kaptam.
– Egyáltalán hány éves vagy? – kérdezte Arthur.
– Háromszáznegyvenhét! Tizennyolc év múlva nagykorú leszek! – felelte
Tátombák vidáman. Arthur megdöbbent.
Holdviola rátalált a megfelelő gombra. A metamézga-fonal megtapadt a
pipacs egyik szirmán. Pókember se csinálhatta volna ügyesebben. A királylány
kiugratott a késből egy cöveket, és a földbe szúrta. Bekapcsolódott egy kis
szerkezet, és felcsévélte a fonalat, amely lejjebb húzta a szirmot, mint egy
felvonóhidat, megnyitva a pipacs kelyhét.
Arthur még mindig számolt.
– Hát Holdviola?… Ő hány éves?
– Mindjárt eléri az ezret, az értelem korát – felelte egy kis irigységgel
Tátombák. – Két nap múlva lesz a szülinapja!
Arthur már semmit sem értett. És ő még arra volt büszke, hogy betöltötte a
tízet!
A kehely megnyílt, és a szirom leereszkedett annyira, hogy Holdviola
felkapaszkodhasson a virágba. Kardot rántott, tőből leszelte a porzókat, aztán
addig rázta őket, amíg össze nem gyűlt a sárga gömböcskékből egy puha
derékaljra való. Arthur álmélkodva nézte, hogyan veti meg az ágyat. Holdviola
kidobta a fölösleges porzószálakat, majd felsegítette a fiúkat a kehelybe.
Tátombák boldogan vetette magát a sárga gömbök közé.
– Hű, de ki vagyok facsarva! Jó éjszakát! – Elaludt, mielőtt befordult volna a
falnak. Arthur álmélkodott. A királyfinak bezzeg nincsen szüksége a
nagymama altatójára!
– Jó alvókája van – jegyezte meg.
– Fiatal – felelte Holdviola.
 – Háromszáznegyvenhét évesen? Nem rossz!
Holdviola előkereste öccse hátizsákjából a világító gömböt. Megrázta, hogy
kigyúljon benne a fény, aztán elengedte a kehelyben.
– Hát te? Csakugyan ezer éves leszel két nap múlva?
– Igen – felelte kurtán a királykisasszony. Egy csapással elmetszette a
metamézga-kötelet. A szirom azonnal fölemelkedett, a kehely becsukódott.
A virágra félhomály borult, a hangulat kellően regényes volt. Ha Arthur
trubadúr lett volna, most bizonyosan dalra fakad. Holdviola nyújtózkodott
egyet, majd elterült a sárga gömbök ágyán, mint macska a padlószőnyegen.
Arthur el volt ragadtatva, meg volt bűvölve, és mivel azt se tudta, melyik
lábára álljon, félénken letelepedett a királylány mellé. Holdviola annyira
elmerült a gondolataiban, hogy egy szóval sem kifogásolta.
– Két nap múlva követnem kell apámat a trónon, és nekem kell oltalmaznom
a villangók népét, addig, amíg az én gyerekeim is be nem töltik az ezret, hogy
a helyembe lépjenek. Ez az élet rendje a hét földön.
Arthur egy pillanatig hallgatott és töprengett.
– De… a gyerekekhez… kell… egy férj is, nem?
– Tudom, de azzal nem lesz gond, még teljes két napom van, hogy találjak.
Jó éjszakát! – Holdviola a falnak fordult.
Arthur bambán bámult maga elé. Még legalább száz kérdése lett volna.
Odahajolt a hercegnőhöz, hogy csakugyan alszik-e, de Holdviola már vígan
szuszogott.
A kisfiú sóhajtott, és beérte azzal, hogy elnyúljon a hercegnő mellett, ami,
valljuk be, nem is volt olyan rossz. A tarkója alá tette a kezét, és szélesen
elmosolyodott.
Már majdnem éjszaka volt. Az égre kikönyököltek az első csillagok,
alváshoz készülődött az erdő. Ez az egyetlen pipacs világított benne, mint
magányos fárosz egy láthatatlan parton. Tátombák kése a reggelre várva
villogott a holdsugárban.
Ám ekkor megjelent egy kéz, és megragadta a kést! Egy rücskös kéz. Egy
ijesztő kéz. Az egyre feketébb éjszaka eltakarta a menekülő tolvajt.
 Nagymama kijött a tornácra egy viharlámpával. Annak a pislákoló fényében
kémlelte az éjszakát, ám néma volt a táj, és ő sehol sem látta Arthur nyomát.
Csüggedten felakasztotta a lámpát az ajtó fölötti kampóra, és fájó szívvel
visszament a házba.

15. FEJEZET

Az Első Földön, a villangók földjén is felkelt a nap, és egy sugár

megcirógatta a pipacsot. Holdviola felült, nyújtózkodott, mint egy macska,
aztán felpattant, és oldalba rúgta a fiúkat.
– Talpra, hé! Hosszú még az út! – süvöltötte, hogy visszhangzott tőle a
pipacs.
A fiúk az álomtól zsibbadtan, kelletlenül tápászkodtak. Arthurnak mindene
fájt a tartalmas, ám gyötrelmes tegnapi naptól.
Holdviola megbökött a lábával egy szirmot, és a pipacsba beáradt a napfény.
A fiúk elfordultak, olyan erős volt a világosság.
– Jól van, akkor módszert változtatunk! – határozta el a királykisasszony.
Tátombák a földre szánkázott az egyik szirom csúszdáján. Öt követte a
különösebb kímélet nélkül kiakolbólított Arthur. Nyomában Holdviola is
lecsusszant a pipacsból.
– Zuhanyozni! – utasította őket, aznap ugyancsak formában volt!
Arthur úgy tápászkodott fel, mint egy töpörödött vénember.
– Kissé goromba nálatok az ébresztés! – panaszkodott. – Nekem minden
reggel ágyba hozza a reggelit a nagyi!
– Nálunk csak a királyok kapják ágyba reggelit. Tudomásom szerint te még
nem vagy király.
Arthur olyan lángvörösre pirult, mintha akaratlanul is azt rikoltotta volna:
„Milyen kár!” A királyság volt a legnagyobb álma. De nem a hatalomért vagy
az előjogokért – mit kezdett volna velük?, hanem egyedül azért a
boldogságért, hogy ő lehessen a férje a hajadonnak, akiből két nap múlva
királynő lesz.
 – Ne nyafogj! – intette Tátombák. – Engem kétszáz éve ébreszt úgy, hogy
felrugdos álmomból!
Holdviola beállt egy fűszál hegyén gömbölyödő harmatcsepp alá. Kihúzta a
frizurájából a hajtűt helyettesítő tüskét, és beleszúrt a cseppbe, amelyből
permetezni kezdett a víz. A királylány felfogta a tenyerébe, és gyors
macskamosdást rendezett.
Arthur mosolyogva figyelte. Hát ez nem olyan, mint az otthoni zuhany, a
ragadós függönyével. Kiszemelt magának egy még kövérebb cseppet egy
levélen, és odafutott.
– Én nem állnék az alá – figyelmeztette a hercegnő.
– Miért? – csodálkozott Arthur.
– Túlérett! – felelte Holdviola. Abban a pillanatban a harmatcsepp levált a
levélről, és eltemette a kisfiút nyúlós tömegével. Arthur ugyanúgy nem
szabadulhatott belőle, mint a légy a karamellkrémből. Tátombák majd’
megpukkadt a nevetéstől.
– Bedőltél, te zöldfülű! – vihogta.
– Inkább segítenél ahelyett, hogy nyerítesz itt, mint egy ló! Beragadtam! –
kiabált Arthur.
– Jövök! – felelte Tátombák. Felszökkent a harmatcseppre, és két lábbal
ugrált rajta, mint a gumiasztalon. Ugrálás közben egy kiolvasót gajdolt: „A-
Bé-Cé-Dé, rajtam kezdé”, ami nagyon népszerű a villangóknál. De Holdviola
csak az első strófát engedte végigmondani. Kardot rántott, beledöfött a
harmatba, amely szétrobbant, a kis herceg Arthur nyakába pottyant. A fiúk
bőrig áztak, hogy kellő frissességgel vághassanak neki az útnak.
– Farkaséhes vagyok! Ti nem? – kérdezte Tátombák, mintha mi sem történt
volna.
– Majd eszünk később! – torkolta le Holdviola. Hüvelybe lökte a kardot, és
az élre állt. Tátombák a vállára dobta a zsákját, és a kését kezdte el keresni,
amelyet nővére szúrt a földbe.
– Hol a késem? – nyugtalankodott. – Eltűnt a késem! Holdviola! Ellopták a
késemet!
 – Ez jó hír! Legalább nem vágsz meg senkit! – felelte nővére, aki már
messze járt.
A herceg nagyon megharagudott, de mivel az egyedülléttől még jobban félt,
erőt vett sértett önérzetén, és követte társait.
Nagymama kijött a tornácra, ahol gyönyörű napsütés fogadta, ám Arthurnak
továbbra sem volt nyoma. És tejes palack se volt a tornácon, csak egy levél.
Nagyi fölvette.
„Tisztelt asszonyom – olvasta – önnek hátraléka van, tehát a továbbiakban
nem áll módunkban szállítani, amíg nem törleszti a tartozását. Őszinte híve:
Émile Johnson, a Davido Tejtröszt igazgatója.”
Nagyi kurtán fölnevetett, mint aki egyáltalán nem lepődik meg az újabb
galádságon. Fáradtan leemelte a kampóról a viharlámpát, amelyben elfogyott a
gyertya, és visszament a házba.
Tátombák szakított még egy piros labdacsot, és bekapta. Jó étvágya volt a
kis királyfinak.
Arthur is tépett magának, és kissé gyanakodva nézegette.
– A kedvencem! – mondta teli szájjal a hercegecske.
Arthur megszaglászta az áttetsző gömböt, majd beleharapott. Kicsit
savanykás, de inkább édes íze volt, és elolvadt a szájban, mint a mályvacukor.
Annyira ízlett neki, hogy harapott még egyet.
– Nyamm! Finom! – dicsérte teli szájjal. – Pontosan mi is ez?
– Szitakötőtojás! – világosította fel Tátombák.
Arthurnak a torkán akadt a falat. Fuldokolni kezdett, és undorral kiköpte,
ami a szájában volt. Tátombák hahotázott, és vett magának egy újabb tojást.
– Ezt nézzétek! – süvöltötte Holdviola egy távolabbi ösvény torkolatából.
Arthur nem volt rest és Holdviola felé futott. Tátombák szakított magának egy
fürtöt, és ő is követte.
Holdviola egy mély kanyon szélén állt. A kanyont emberkéz ásta, és
szabályos térközökben elosztott, förtelmes piros-fehér csíkos csövek lógtak
fölötte.
Arthur azt hitte, mindjárt rosszul lesz ettől a rémségtől… amelyet ő maga
alkotott. Ez bizony az ő szívószálakból fabrikált vízvezetéke volt. Sose hitte
volna, hogy ez a közmű, alulról nézve, ilyen ocsmány lehessen.
– De ronda! – kiáltotta Tátombák. – Az emberek tényleg bolondok!
– Hát innen tényleg nem valami szép – pironkodott Arthur.
– Van valakinek valami fogalma róla, hogy mire jó ez? – kérdezte
Holdviola undorral.
Arthur kötelességének érezte, hogy az előítéletek eloszlatása végett
magyarázatot adjon.
– Ez egy öntözőrendszer. Arra szolgál, hogy a vizet szállítsa.
– Vizet? Már megint vizet? – kiáltotta Tátombák. – Előbb-utóbb mind meg
fogunk fulladni!
– Elnézést, nem tudtam! – mentegetőzött Arthur.
– Azt akarod mondani, hogy te építetted ezt a förtelmet? – kérdezte riadtan a
kis herceg, és utálkozó képet vágott.
– Hát igen, de csak azért, hogy locsolni lehessen a retket, ami ott nő alatta!
– Ti megeszitek azt a büdös valamit? Az emberek tényleg bolondok!
Holdviola nem zökkent ki a nyugalmából. Egykedvűen vizsgálgatta az
építményt.
– Reméljük, hogy a találmányod nem kerül,,M” kezébe, mert előre tudom,
mire használná!
Arthur megdermedt. Attól is, amit hallott, de attól is, amit látott Holdviola
mögött.
– Már késő – búsongott Tátombák, aki ugyanazt látta, mint Arthur.
Holdviola megfordult. Markolábok közeledtek a kanyon mélyén. Volt,
amelyik szúnyogon ült, mások gyalogszerrel jöttek, de mindegyik a
szívószálakat vagdosta. A learatott szívószálak belegurultak a szakadék alján
csörgedező patakba, amely úgy vitte magával őket, mint a folyó az úsztatott
szálfát. Hőseink egy bokor mögül bámulták.
– Ugyan mit lehetne kezdeni az én szívószálaimmal? – tépelődött Arthur.
– Szívességnek fogom tekinteni, ha megszabadítanak tőlük! – felelte
Tátombák, mire Holdviola kupán csapta.
– Gondolkozz, mielőtt zöldségeket beszélsz! Tudják, hogy a villangók nem
bírják a vizet, és most jöttek rá, hogyan lehet a vizet oda szállítani… ahova
akarják. – Arca elsötétült, mintha nagyon fekete gondolatok járnának a fejében.
– És mit gondolsz, hova fogják szállítani azt a vizet? – tette fel a költői kérdést.
Egy markoláb leszelt egy szívószálat, amely iszonyú robajjal hullott a
földre.
– A városunk fölé! – döbbent rá Tátombák. – De hiszen ez irtózatos! Mind
vízbe fogunk fúlni! És kizárólag Arthur találmánya miatt!
A kisfiúnak olyan bűntudata támadt, hogy elakadt a lélegzete. Gombócot
érzett a torkában, könnyek szöktek a szemébe. Felugrott és a patak felé indult.
– Hová mész? – kérdezte Holdviola súgva, nehogy meghallják a
markolábok.
– Jóvá teszem a butaságomat! – felelte Arthur méltóságteljesen. – Ha igazat
beszélsz, a markolábok Nekropoliszba szállítják a szívószálakat. De én is
megyek velük!
Arthur egyenesen beleugrott egy frissen vágott szívószálba. A markolábok,
akik túlságosan befeledkeztek mocskos munkájukba, semmit sem vettek észre.
Arthur intett társainak, hogy kövessék.
– Hát ez tényleg bolond! – állapította meg Tátombák.
– Bolond, de igaza van. A szívószálak a tiltott városban fognak kikötni… És
velük együtt mi is! – Holdviola levetette magát búvóhelyéről a szívószálba. A
markolábok ezt sem vették észre, ám munka közben egyre közelebb kerültek
hozzájuk. Tátombák sóhajtott. Nem sok választása maradt.
– Azért néha megkérdezhetnék az én véleményemet is! – mondta sértődötten,
aztán futott a pajtásai után.
A markolábok odaértek a hőseinket rejtő szívószálhoz, és belerugdalták a
patakba. A szívószál úszni kezdett. Belsejében kitört a pánik, mert a patak ide-
oda forgatta a csövet.
– Torkig vagyok ezekkel a közlekedési eszközökkel! Csupa kék-zöld a
hátam! – óbégatott Tátombák.
 – Nyavalygás helyett inkább add ide a mufmufokat! – parancsolt rá a nővére.
– Hogyisne, még hogy a szájamba tömd!
– Add ide! – ripakodott rá a hercegnő.
Tátombák morgott, de azért előkereste a mufmufokat, és odaadta
Holdviolának.
– Be fogjuk dugaszolni a végét. – A hercegnő a szívószál mindkét végébe
dobott egy mufmufot. – Most a flamand pasztillát! Gyorsan!
Tátombák elővette a fúvócsövét, betárazott egy apró, fehér tablettát, aztán
ráfújta a mufmufra, amely azon nyomban megdagadt, megkeményedett és
lilára színeződött. Ugyanezt végigcsinálta a cső másik végével. A mufmufok
vízmentesen elzárták őket a külvilágtól. Holdviola a kezét dörzsölte.
– Így már nem fenyeget a beázás!
– És nyugodtan utazhatunk! – Tátombák elterült a szívószálban. Ám nem
sokáig élvezhették a nyugalmat. A csermely beletorkollt egy nagyobb
vízfolyásba, amely percről percre dagadt.
– Nem találjátok különösnek ezt a tompa robajt? – kérdezte Arthur.
Holdviola a fülét hegyezte. Valóban hallott valamit, valami nagyon mély
morajlást.
– Te, aki mindent tudsz, azt is tudod, hova tart ez a folyam? – kérdezte.
– Nem egészen, de mivel előbb-utóbb minden folyó egyesül, és mind
ugyanoda tart, ennél fogva…
Csak most döbbent rá, hova vezet ez az okoskodás.
– A Sátán Vízesése! – üvöltötték egyszerre, egyforma rémülettel.
„Hát itt ér véget a sétahajókázás” – gondolták. Az első szívószálak már
zuhantak is a feneketlen vízesésbe.
– Mert neked mindig olyan jó ötleteid vannak! – szidta Holdviola Arthurt.
– Nem gondoltam, hogy…
– Legközelebb gondolkozz, mielőtt csinálsz valamit! – kiabálta a hercegnő.
– Tátombák! Találj ki valamit, mert innen ki kell jutnunk!
– Sietek! Sietek! – biztosította a kis herceg, és kiborította a hátizsákját, hogy
találjon valami hasznosat.
– Nem értem, mit rémüldöztök! – mondta Arthur. – A mufmuf eltömi a cső
két végét. Semmi bajunk sem eshet. Azonkívül ez a vízesés nem is olyan
magas… alig egy méter!
A szívószál megérkezett a villangó változatban ezer méter magas, iszonytató
zuhataghoz. Megbillent és lehullott a mélységbe.
– Segítség! – sivalkodott egyszerre a három hős, ám a vízesés bömbölése
elfojtotta a jajveszékelésüket.
Több másodpercig tartó zuhanás után – amelynek minden másodperce egy-
egy perccé nyúlt – a szívószál belecsobbant a tajtékos örvénybe. Elmerült,
felbukkant, pörgött, majd az áramlatban tovasodródott egy jóval
nyugalmasabb kis tó felé.
– Utálom a tömegközlekedést! – siránkozott Tátombák, miután sokadszor
csomagolt vissza a hátizsákjába.
– Túl vagyunk a zuhatagon. Mostantól sokkal simább lesz! – csitította
Arthur.
A szívószálak szétterültek a tavacskán, amely olyan tükörsima volt, mintha
nem is lett volna igaz.
Valami ráugrott a szívószálukra, olyan erővel, mintha egy autót dobtak
volna rá. Hála az áttetsző falnak, jól láthatták a lábát, amelynek rút formája
bőven adott okot a nyugtalanságra.
– Mi ez? – hebegte Tátombák a cső aljában.
– Honnan tudjam? – mérgelődött Holdviola.
– Hallgassatok! – súgta Arthur. – Ha csendben maradunk, biztosan elmegy!
Igaza is volt, három másodpercig. Aztán egy rémséges körfűrész hasítani
kezdte a szívószálat pontosan Holdviola fölött, aki felvisított.
A csőben eluralkodott a pánik. Műanyag szilánkok röpködtek, a zaj
fülsiketítő volt. A csövet addig az apró harmonikaszerűségig visszametszették,
amely a szívószálak hosszának kétharmadánál található. Hőseink négykézláb
iszkoltak a henger túlsó végébe, ám a lény egy ugrással megelőzte őket, így
hát vissza kellett fordulniuk. Beszorultak a harmonikába, a víz és a pusztulás
peremén.
A lény ismét csonkolt, ezúttal a harmonika másik végén. Úgy látszik, csak ez
a recés részecske érdekelte, amelyben három hősünk lapított. Három halálra
rémült hősünk, akik úgy kapaszkodtak egymásba, mint a mülmülök.
A lény még mindig a harmonikán tartózkodott, és csak a talpa látszott. Ám
úgy tűnik, valami fölkelthette a figyelmét, mert most már a térdét, majd a
tenyerét is lehetett látni. Négykézlábra ereszkedett, és a nyílásban megjelent a
feje. Hosszú copfjai voltak, amelyekbe kagylókat font.
Kulumaszáj volt – a villangók Bob Marley-változata, hogy úgy mondjuk.
Levette védőszemüvegét, megszemlélte a rettegőket, aztán szélesen
elmosolyodott, megmutatva szép fehér fogait. Mivel a homloka lejjebb volt a
szájánál, fordítva mosolygott, ennél fogva Arthur nem lehetett bizonyos a
gesztus jelentésében.
– Hát ti meg mit csináltok itt? – érdeklődött vidáman.
Holdviolának nem nagyon akaródzott válaszolni, főleg miután észrevett egy
közeledő szúnyogot.
– Ha a markolábok ránk találnak, nem lesz részünk abban az örömben, hogy
megmagyarázhassuk! – mondta sötéten.
A kulumaszáj vette az üzenetet.
– Van valami probléma? – kérdezte a markoláb, megállítva szúnyogját a
szívószál maradványa fölött.
– Nincs. Csak azt néztem, hogy nem sérült-e – felelte félvállról a
kulumaszáj.
– Minket csak a csövek érdekelnek, ez a rész nem! – bökött a markoláb a
harmonikára.
– Nagyon jó, mert minket meg csak ez érdekel. Így nem veszünk össze! –
felelte vígan a fűrészelő. Ám a markolábok általában nem szerették a humort.
– Siess! A mester vár! – mondta a harcos, akinek türelme és intelligenciája
egyaránt végesnek tűnt.
– No problemo! – felelte a kulu. – Meg ne mozduljatok! – súgta Arthurnak. –
Visszajövök és megkereslek benneteket! – Szívószálról szívószálra
szökdécselve eltűnt.
– Siessetek, a mester vár! – ordította kollégáinak, akik a tavon lebegő
szívószálakon szorgoskodtak. Azok látványosan gyorsítottak, de a szívüket
nem adták bele a munkába. Kissé olyanok voltak, mint a taxisofőr, aki akkor
lassít, ha az utasa sietne.
A kulu a póznájával egy másik vízfolyáshoz terelte a csöveket. A torkolatnál
leválasztotta a harmonikákat, és a part felé taszigálta őket. A három barát
követte a jó tanácsot, és meg se moccant.
Egy fából és indákból barkácsolt daruféle megragadta a recés kis
csődarabot, és beledobta egy hatalmas kosárba, ahol már volt vagy húsz.
Bőséges volt a harmonika-aratás.
A kosarat felkötötték egy óriásbogár hátára. Gamul volt, a galacsinhajtó
rendkívül szívós válfaja, amelyet gyakran használtak teherhordásra. Használták
továbbá népies kifejezésekben is, mint például: „olyan makacs, mint egy
gamul”, vagy (mint jelen esetben): „meg van pakolva, mint a tergenyés
gamul.”
– Hol vagyunk? – nyugtalankodott Arthur.
– Egy gamul hátán, egyelőre elrejtve.
– Azért rejtenek el, hogy jobban elárulhassanak! – sápította Tátombák. –
Hogy bízhattok egy kulumaszájban! A Hét Földön együttvéve sincs náluk
nagyobb hantás!
– Ha el akarna árulni, már megtette volna – mutatott rá Holdviola józanul. –
Én inkább azt hiszem, hogy biztonságos helyre visz minket.

16. FEJEZET

Kinyílt egy fém csapóajtó. A gamul hátradőlt, hogy beledöntse kosarának

tartalmát egy fekete lyukba, amely egy kukára emlékeztetett.
– Ez a te biztonságos helyed? – aggodalmaskodott Tátombák.
A több tucat harmonika a legnagyobb összevisszaságban zuhant bele a fekete
lyukba. Inkább ne is próbáljuk elképzelni, milyen állapotban voltak hőseink,
mire a zuhanás véget ért.
A harmonikák gurultak még egy darabig, aztán megálltak valamilyen sötét
talajon. Semmi se mozdult. Visszatért a csend, visszatértek a félelmek.
– Azt mondta, ne mozduljunk, tehát nem mozdulunk, és megvárjuk, amíg
értünk jön! – rendelkezett Holdviola.
Egy automata kar megragadta a harmonikát, és függőleges helyzetbe
állította a futószalagon, amely azon nyomban elindult a szívószál utolsó
darabjával. A mi három barátunk már nem tudta, hogyan helyezkedjen ebben
az örökös rázásban. A gépkar addig folytatta munkáját, amíg az összes
harmonika ott nem állt függőlegesen a futószalagon.
Valamivel távolabb egy másik masina egy-egy világító golyót illesztett
minden harmonikába. Hőseink épp csak megúszták, hogy „kigolyózzák” őket.
A harmonikák közepe narancsszín fényben izzott. Ugye, már kezditek
kapiskálni, mire akarták használni őket?
Az utolsó masina egy mozgó drótra akasztotta a szívószálak maradványait.
A mozgó drót addig haladt, amíg pompás fénykoszorút nem fűzött egy
táncparkett köré. A táncparkett tulajdonképpen egy harminchármas
fordulatszámú lemez volt a bár és a diszkó szerepét betöltő, ódon gramofonon.
A lampionok meleg ragyogása találkozásokhoz alkalmasabb meghittségét
kölcsönzött a környezetnek. Ugyanebből az elgondolásból számos apró
asztalról is gondoskodtak. Jobbra volt a gramofon karja, a tű és a DJ, balra a
hatalmas, forgalmas bárpult. A közönség fele természetesen a királyi hadsereg
markolábjaiból állt.
Arthur és barátai a lampion falához tapadva figyelték ezt a különös bárt.
– Már nem sokáig bírom tartani magamat! – jelezte a kimerült Arthur.
– Tényleg le akarsz menni? – mutatta Holdviola az orra hegyével a
markolábok újabb csoportját, amely akkor csörtetett be a lokálba.
– Akkor még bírom egy kicsit! – felelte Arthur némi megfontolás után.
Egy szolgálati ajtón most lépett ki a táncparkettre a kulumaszáj. Őt a főnöke
követte, aki magasabb, és izmosabb volt, és több varkocsba fonta a haját.
A kulu fölemelte a fejét, és a bujkálókat keresve egyenként megvizsgálta a
lampionokat. Nem volt nehéz kiszúrni őket, ahogy nevetségesen kifacsart
testtartásban kapaszkodnak az áttetsző falba.
– Jól van, lejöhettek! – mosolygott a kulu.
Arthur nyomban le is pottyant; csakugyan nem bírta tovább. Alighogy
feltápászkodott, már hullott is a karjaiba Holdviola. Tátombák volt az utolsó,
aki a nővére karjaiba zuhant. A bambán mosolygó Arthur egy pillanatig
imbolygott kettős terhével, aztán megbicsaklott a térde, és mindhárman
elterültek a földön.
– Ez az a három zsoldos, akikért mindent tűvé tesznek a markolábok? –
kérdezte némileg hitetlenkedve a főnök.
– Hát… hát… nyilván be voltam tépve egy kicsit – restelkedett a kulu.
– Nem tudtad, hogy csak a gyökeret kell elszívni, de nem az egész fát?
– Ühüm…
– Na, mars innen, majd én foglalkozom velük.
A kulu kétkedve elkullogott. Hőseink feltápászkodtak. A főnök mintegy
varázsütésre átalakult, és úgy bazsalygott, mint egy használtautó-kereskedő.
– Barátaim! – tárta ölelésre karjait, egyszerre hatvannégy foggal
mosolyogva. – Isten hozott a Nejlon Késdobálóban!
Egy angolkóros szúnyogféleség négy poharat tett egy asztalra.
– Jancsitűz jó lesz mindenkinek? – kérdezte a főnök.
– Ó, igen, igen, igen! – lelkendezett Tátombák.
– Csapolás, Jancsi!
A rackafrizurás szúnyog belenyomta négyágú szívókáját az új vendégek
poharába, és telepumpálta őket valami gyöngyöző vörös folyadékkal, amely
habzott, füstölt, majd végül lángra lobbant. A főnök úgy fújta el a tüzet, ahogy
a sörről fújják le a habot.
– Sokáig éljen a Hét Föld! – emelte fel a poharát.
A vendégek ugyancsak eloltották a lángokat, és felemelték poharukat. A
főnök egy húzással magába döntötte az italt. Holdviola és Tátombák követte a
példáját. Arthur nem mozdult, előbb látni akarta, milyen hatása lesz az
itókának.
 – Ez jól esett! – mondta Tátombák.
– Oltja a szomjat! – mondta Holdviola.
– A gyermekeim kedvenc itala! – mondta a főnök.
A három arc a feszengő Arthur felé fordult, aki még mindig nem ivott.
– A Hét Földre! – mondta kelletlenül, és felhajtotta a poharát.
Hamarosan rájött, hogy rosszul tette. Arthur olyan sötétvörös lett, mint az
1912-es bordói. Az italban szörp és whisky adott találkát az erős paprikás
tartármártásnak. Ennyi erővel egy tűzhányóba is belenyalhatott volna. Még a
füle is gőzölgött tőle, mintha fél napig szaunázott volna.
– Hát ez csakugyan oltja a szomjat – hörögte.
Tátombák körbehúzta az ujját a pohár alján, aztán leszopogatta.
– Mintha lenne egy kis almás zamata – jegyezte meg hozzáértő hangon.
– Almás – hörögte Arthur.
Bejött egy markoláb osztag. Végigpásztázták a bárt, mintha valamit vagy
valakit keresnének. Holdviola megriadt, és hangyányira húzta össze magát.
– Ne féljetek! – nyugtatta meg őket a főnök. – Ezek csak toborzók.
Kihasználják némely vendégek gyöngeségét, hogy beszervezzék őket a királyi
hadseregbe. Amíg velem vagytok, semmi okotok a félelemre.
A három vándor kissé fölengedett.
– Miként lehet, hogy a kulumaszájokat még nem igázták le a markolábok,
úgy, ahogy Hét Föld összes többi népével csinálták? – bizalmatlankodott
Holdviola.
– Ó, ennek nagyon egyszerű a magyarázata! – legyintett a főnök. – Mi
állítjuk elő a füstölőgyökér kilencven százalékát, és a markoláb hadsereg egy
napig nem bírná ki gyökér nélkül! Mivel pedig egyedül mi tudjuk elkészíteni, a
markolábok békén hagynak.
Holdviola kissé gyanúsnak találta ezt az üzletet.
– Melyik növényből van a gyökér?
– Attól függ. Hársfából, kamillából, verbénából… csak természetes
alapanyagból! – mosolygott sejtelmesen a főnök. – Nem akarjátok kipróbálni?
– kérdezte behízelgően, mint egy almát kínálgató kígyó.
– Köszönjük, nem, uram…
– A barátaimnak Max vagyok – mosolygott hatvannégy foggal a főnök. –
No, és ti? Mi a nevetek?
– Én Holdviola vagyok, Sifrat de Matradoy császárnak, e néven a
tizenötödiknek, Első Föld fejedelmének a lánya.
– Hú! – mondta mímelt megilletődéssel a főnök. – Felség! – hajolt előre egy
kézcsókra. Holdviola visszarántotta a kacsóját, hogy bemutathassa a többieket:
– Ő az öcsém, Saimono de Matradoy de Tátombák, de szólíthatod Báknak is.
Arthur eleget ivott, hogy önállóan is be tudjon mutatkozni.
– Én pedig Arthur vagyok, Arthur házából! Miért vagdostátok le a
szívószálaimat? – kérdezte szesztől fűtött szókimondással.
– Üzleti vállalkozás keretében. A markolábok megrendelték, hogy takarítsuk
és térítsük el őket a fekete folyó felé, amely egyenesen Nekropoliszba tart.
Ezt hallva a hármak elteltek újult reménnyel.
– Hiszen pont oda kell mennünk! Tudnátok segíteni? – rontott ajtóstul a
házba a hercegnő.
– Tessék? Jól gondold meg, felség! Nekropoliszba nincs retúr! Miért
akartok ilyen helyre menni? – kérdezte a főnök.
– El kell pusztítanunk „M”-et, mielőtt ő pusztít el minket – súgta meg
Holdviola.
– Csak ezért? – hökkent meg Max.
– Csak ezért! – felelte Holdviola mélységes komolysággal.
Maxnek most már volt oka az aggodalomra.
– És miért akar elpusztítani benneteket,,M”? – kérdezte kíváncsian.
– Hosszú história ez – mondta a királylány. – Legyen elég annyi, hogy két
napon belül férjhez kell mennem, és követnem kell apámat a trónon, viszont a
megátkozott „M”-nek más a véleménye. Tudja, hogy amint hatalomra kerülök,
soha többé nem rohanhatja le az országunkat. így van megírva a próféciában.
Maxnek ez roppantul fölkeltette az érdeklődését. Főleg az első rész,
amelyben a házasságról volt szó.
– És mi a neve a boldog választottnak?
– Nem tudom. Még nem választottam – felelte kissé gőgösen a királylány.
Max rögtön meglátta a lehetőséget, és úgy mosolygott, hogy az eleve nem
lehetett tisztességes. Arthur érezte a sumákolást (és az alkohol szagát).
– Hé, állítsd le magad, haver! – lökte vissza Maxot. – Küldetésben vagyunk,
Holdviolának még dolga van!
– Távozás előtt megérdemeltek egy kis vigaszt. Jancsi! Még egyszer
ugyanazt! Ez az én köröm! – mondta a főnök, Tátombák nagy örömére.
Míg Rasztajancsi a poharakat töltögette, Max odaosont a DJ állásához, a
gramofon karja mellett.
– Mindent bele, Íziló! – parancsolta.
Íziló DJ azonnal behajolt a gramofon mögé, és felverte a két kulumaszájt,
akik elaludtak gyökérfüstölés közben.
– Ébresztő, srácok! Adjátok rá a kakaót! – rendelkezett Íziló. A füstölők
lomhán feltápászkodtak, nyújtózkodtak, aztán odabaktattak egy irdatlan, öt
voltos elemhez, belegurították a tartójába. Abban a pillanatban kigyúltak a
fények, és végigsöpörtek a táncparketten. Beindult a lemezjátszó, és Íziló a
kedvenc számára állította a tűt. Max nőcsábászra vette a figurát, és
Holdviolához hajolt.
– Megtisztelsz ezzel a tánccal? – kérdezte egy úriember csiszolt modorában.
Holdviola mosolygott. Arthur még komorabb képet vágott.
– Még nagy út áll előttünk, Holdviola! Indulnunk kell! – mondta, mert
erősen aggasztotta a konkurencia.
– Öt perc lazítás még senkinek sem ártott meg! – hűtötte le Holdviola.
Egyrészt szeretett táncolni, másrészt bosszantani akarta Arthurt.
Max és Holdviola kiment a táncparkettre, ahol andalogni kezdtek egy lassú
számra.
– Csinálj már valamit, Bák! – nyűgösködött Arthur, aki olyan féltékeny volt,
mint egy mülmül.
 Tátombák felhajtotta a jancsitüzét, és harsányan böfögött.
– Mit akarsz, mit csináljak? Két nap múlva ezer éves lesz. Már nagylány!
Arthur le volt sújtva. Tátombák lustán végigsétáltatta pillantását a báron, és
felfedezett egy kulumaszájt, övében késsel.
– De hiszen az az én késem! – kiáltotta. – Na, majd lesz egy-két keresetlen
szavam ehhez a tolvajhoz!
Feltápászkodott, és határozottan elindult a bárpult felé, menet közben
megfújva nővérének jancsitüzét.
Arthur magára maradt, reménytelenül, megsemmisülten. Aztán felmarkolta
a poharát, és magába döntötte az italt, hogy gyorsabban tudjon felejteni.

17. FEJEZET

Max igyekezett közelebb férkőzni Holdviolához, aki finoman ellenállt.

Arthurra sandított, és boldogan látta, hogy a fiú romokban hever. Édes
asszonyi örömök!
– Hát ez nem lesz könnyű, két nap alatt férjet találni – fejtegette Max,
beindítva a szövegládát. – De én besegíthetek, ha akarod.
– Nagyon kedves vagy, de magam is elboldogulok – kacérkodott élvezettel
Holdviola.
– Szeretek szolgálatokat tenni. A véremben van. Ráadásul pont jókor
érkeznél, viszonylagos szélcsendben. Most mindössze öt feleségem van!
– Öt feleség? Az azért sok munka, nem? – kérdezte Holdviola mosolygó
aggodalommal.
– Munkabíró ember vagyok – biztosította a főnök. – Tudok én dolgozni heti
hétszer huszonnégy órát, mégse fáradok bele!
Arthur maga alá esett az asztalnál. Bamba boldogtalansággal bámulta az ő
hercegnőjét, aki nagyban táncolt egy másik kérővel.
– Végül is túl öreg hozzám – motyogta csüggedten. – Ezeréves! És én csak
tíz vagyok! Mihez kezdenék egy öreg nénivel?
Egy markoláb toborzó telepedett az asztalához, így nem láthatta tovább a
hercegnőt.
– Hogyhogy egy ilyen délceg daliának üres a pohara? – kérdezte a
markoláb, és úgy mosolygott, mint a farkas, mikor megérzi a birka szagát.
– Üresnek kell annak lennie, ha meg akarják tölteni – makogta az italtól
elbutult Arthur.
A markoláb mosolygott: hálóban a halacska!
– Van benned kurázsi! Ezt már szeretem! – áradozott. – Érzem én, hogy jól
meg fogjuk érteni egymást! – Meg se fordulva hátranyújtotta a karját. –
Töltsél, Jancsi!
Tátombák a pultnál megbökte a késtolvajt, akinek a poharából kiloccsant a
jancsitűz.
– Hé te! Akarsz valamit? – pattogott a kulumaszáj.
– Az az én késem, és te elloptad! – acsargott Tátombák. – Pedig az az én
késem! A szülinapomra kaptam!
A kulumaszáj ellökte a herceget.
– Állítsd le magadat, te vinnyogó vakarcs! És ha az van, hogy pont olyan
késem van, mint neked?
– De ez az enyém! Ezer közül megismerném! Add ide! – makacskodott
Tátombák.
Egy markoláb lépett oda hozzájuk. Érezni lehetett a magabiztosságán, hogy
parancsoláshoz szokott.
– Valami baj van? – kérdezte hamisítatlan szakaszvezetői pökhendiséggel.
– Dehogy! Minden a legnagyobb rendben! – bizonygatta mézédesen a
kulumaszáj.
– Dehogy! Semmi sincsen rendben! – tiltakozott Tátombák. – Ellopta a
késemet!
A tolvaj úgy vigyorgott, mintha valami nagyon mulatságosat hallana.
– Csak viccel a kis majom. Hadd magyarázzam meg, kapitány úr! – Mintegy
varázsütésre két szép kövér spangli jelent meg a kezében. – Egy kis gyökeret?
– somolygott a csibész.
 A markoláb habozott, de nem sokáig. Felcsapta sisakrostélyát, megmutatva
az ábrázatát. Mivel most először láthattunk markolábot szemtől szembe, máris
leszögezhetjük, hogy meglettünk volna a látvány nélkül. A markolábok fején
nincsen semmi: se haj, se szemöldök, se fül, se ajak. A képük majdnem
tökéletesen kerek és sima, mint a kavics, amelyet évszázadok óta csiszol az
erózió. Egy betegségtől foltos kavics. Két kis vörös szemükben alig maradt
fény, mintha túl sok háborút láttak volna.
A markoláb elvette és a szájába dugta a spanglit. A kulumaszáj profi
hozzáértéssel gyufát gyújtott, és tüzet adott neki. A markoláb ráérősen kifújta a
füstöt, aztán rémítően elmosolyodott. Tátombák kezdett aggódni. Nem állt jól a
szénája.
Közben Maxnek sikerült pár centiméterrel közelebb férkőznie
Holdviolához.
– Na szóval? Mit mondasz az ajánlatomra?
– Nagyon kedves, de a házasság fontos kérdés, amelyben nem lehet
hebehurgyán dönteni – felelte Holdviola az egérrel játszó macska derűjével.
– Ezért javasolok egy kis próbafutamot. Cégünk ajándéka. Majd meglátod,
hogy amint kipróbálod, megszereted!
Holdviolát annyira szórakoztatta ez a beképzeltség, hogy fölkacagott.
Cinkosan kacsintott Arthurra, de pajtása már nem figyelt rá. Éppen egy
szerződést készült aláírni, a toborzó markoláb már nyújtotta is neki a
töltőtollat. Arthur ránézett az egyik kezére, amelyben egy pohár ital volt, aztán
a másikra, amely egy spanglit szorongatott, és úgy döntött, a pohárral kezdi.
Bedobta a jancsitüzet, még csak el se fintorodott tőle. Félretolta a poharat, és
megragadta felszabadult ujjaival a töltőtollat. A markoláb a keze alá tolta a
szerződést, hogy könnyebb legyen aláírni. Arthur már odakanyarította volna a
nevét, ám Holdviola elkapta a kezét.
– Elnézést, de szeretnék táncolni vele még egy utolsót, mielőtt a
hadseregnek adja a szívét!
Ez nem nagyon tetszett a markolábnak, ám Holdviola már ki is vonszolta
táncosát a parkettre.
– Kedves, hogy nekem adod ezt a táncot – rajongott a fiú üdvözült
mosollyal.
– Van fogalmad róla, hogy mit akartál aláírni? – kérdezte Holdviola
mérgesen.
– Nem. Nem igazán, de mit számít? – felelte az alkoholgőzben úszó Arthur.
– Így akarsz te engem elcsábítani? Komolyan azt hiszed, hogy hozzámegyek
egy férfihoz, aki iszik, bagózik, és úgy táncol, mint egy orrszarvú?
Beletelt néhány másodpercbe, hogy Arthur felfogja a hallottakat, de azért
felfogta. Kihúzta magát, és igyekezett ügyelni rá, hogy hova lép. Holdviola
kénytelen volt elmosolyodni ezen az emberfölötti erőfeszítésen, amellyel
pajtása küzdött a szesz hatása ellen.
– Most már jobb! – dicsérte meg.
Íziló távolabbról figyelte a párocskát.
– Hagyod, hogy keresztbe tegyen neked ez a törpe? – kérdezte Maxtól.
– Egy kis versengés még senkinek sem ártott meg! – mosolygott Max, aki
nem izgult igazán.
Arthur némileg összeszedte magát. A tánc romantikusabb lett. A fiú mély
lélegzetet vett.
– Te… te tényleg úgy gondolod, hogy… van esélyem nálad? A
korkülönbség ellenére?
Holdviola kacagni kezdett.
– Nálunk a szerint számítják az éveket, hogy hányszor nyílik a holdviola, a
királyi virág!
– Igen? De hát akkor… én hány éves vagyok?
– Majdnem ezer. Mint én – mosolygott a királylány.
Arthur kidüllesztette a mellét. Hízelgett neki ez a váratlan nagykorúság.
Hirtelen ezerfélét szeretett volna kérdezni.
– És… korábban olyan kislány voltál, mint én? Mármint természetesen én
fiú vagyok, de… olyan kislány, amilyenek az én földemen laknak?
– Nem, én így születtem – felelte Holdviola, aki egy kicsit zavarba jött a
kérdéstől. – És sose léptem át a Hét Föld határát. – Sajnálkozás csengett a
hangjában, bár ezt valószínűleg sohasem ismerte volna be.
– Szívesen elvinnélek majd egy napon… Az én világomba – mondta a fiú.
Máris elszomorodott a gondolattól, hogy el kell majd válnia Holdviolától,
még ha az ezer év múlva is lesz.
A királykisasszony egyre kínosabban érezte magát.
– Miért ne! – vetette oda félvállról, mintha szavaik jelentőségét szerette
volna csökkenteni. – Ám addig is emlékeztetnélek, hogy van egy
küldetésünk… Nekropolisz!
A szó akkorát kondult Arthur fejében, akár a nagyharang. Jobban
kijózanodott tőle, mint egy vödör hideg víztől.
Miután a markoláb toborzó lecsúszott az üzletről, a pultnál keresett magának
újabb áldozatot. Elment Tátombák előtt, aki még mindig a tolvajjal és a
szakaszvezetővel vitatkozott. A kulumaszáj automatára kapcsolva lökte a rizsát.
– És akkor egyszer csak belebotlok egy földbe szúrt késbe! Természetesen
csapdára gyanakodtam!
A markokáb füstfelhőket fújva hahotázott.
– Hát ez jó! – röhögte, maga se tudva, hogy a szövegre mondja-e, vagy a
kezében levő spanglira.
Tátombák csüggedten sóhajtott. A kését a markoláb forgatta a kezében, látta,
hogy egyhamar nem fogja visszaszerezni.
Egy toborzó vidáman távozott két áldozattal, akik annyira leitták magukat,
hogy tiltakozni se tudtak. Holdviola nézte, ahogy elmennek, és eszébe jutott
valami.
– Azt hiszem, ha ezeket a toborzókat követjük, semmi idő alatt ott leszünk
Nekropoliszban!
Arthur egyetértett vele, és a kezébe vette a dolgok irányítását.
– Igazad van! – harsogta. – Semmi idő alatt ott leszünk! Vár a küldetésünk! –
adta át magát a hazafias hév és a maradék alkohol sodrásának. – És ha ott
leszünk, megkeresem a nagyapámat, visszaszerzem a kincset, befejezésül
pedig úgy szétkapom az állkapcsát, hogy azt nem felejti el egyhamar az az
átkozott Maltazár!
 Mintha a föld is megállt volna a forgásban. Íziló megragadta a lemezt, és
félbeszakította a zenét. Húsz-egynéhány markoláb lassan megfordult, és
rámeredt a hullajelöltre, akinek az a nagyszerű ötlete támadt, hogy kimondja
ezt a nevet.
A szakaszvezető lecsapta a sisakrostélyát, amelyen nyomban ömleni kezdett
a füst, mert a cigarettáját nem dobta el.
– Hoppá! – Arthur ijedten a szájához kapott.
– Nem tudom, milyen herceg lenne belőled, de addig is lehetsz a bakizás
császára! – mondta szemrehányóan Holdviola. Max elvigyorodott.
– Látom, javul a hangulat! – örvendezett. – Kezdődjék a műsor! Jelt adott
Ízilónak, aki elengedte a lemezt, és belerúgott a tűbe. A zene újrakezdődött.
A markolábok zárták soraikat, és lassan megindultak a hátráló párocska
irányába. Nagy csihi-puhi készülődött.
– Arthur! Három másodperced van, hogy kijózanodj!
– He? Jó! De… hogy lehet kijózanodni három másodperc alatt?
Holdviola lekevert neki egy irtózatos pofont, egy olyan fajtát, amit nem
minden nap szeretne kapni az ember. Arthur megrázta a fejét.
– Kösz… Kijózanodtam!
– Akkor jó! – A királykisasszony kivonta a kardját.
– Hát én mivel verekedjek? – riadt meg a fiú.
– Imádkozz!
Holdviola támadóállásba helyezkedett. A forgó lemez most odavitte őket
Max és a DJ közelébe.
– Hé, kölyök!
A főnök előrántott egy kardot, és odalökte Arthurnak.
– Köszönöm, uram! – felelte megilletődötten a gyerek.
– Táncoltasd meg őket! – parancsolta Max a DJ-nek, aki más barázdába
lökte a tűt.
Arthur beállt Holdviola mellé. A markolábok kiszélesítették az arcvonalat,
hogy bekerítsék őket.
 Tátombák a nyomába szegődött a markolábnak, amelyik eltulajdonította a
kését.
– Ha meg tetszik nyomni a hetvenötöst, lézerkard lesz belőle, javasolta
előzékenyen. – Hagyományos, de mindig hatékony.
– Ó, tényleg? Köszönöm, fiam! – felelte a füstölő markoláb. Megnyomta a
hetvenötöst, mire egy iszonyatos lángcsóva lepörkölte a sisakját és azt a
keveset, ami benne volt. A markoláb teste meg se mozdult, de a feje hamuvá
lett. Tátombák kicsavarta a markából a bicskáját.
– Ezer bocs, tévedtem. Lehet, hogy fordítva kellett volna? Az ötvenhetest? –
Megnyomta az ötvenhetest. Acélkék lézerkard szökkent elő a késből. – Ez már
jobb!
A markolábok félreugrottak a lézer elől, így Tátombák odafuthatott
Arthurhoz és Holdviolához. Hát együtt voltak ismét, bár inkább a rosszban,
mint a jóban. Egymásnak vetették a hátukat, fenyegető háromszöget alkotva.
A markolábok elordították hírhedt csatakiáltásukat. Elkezdődött a verekedés.
Íziló felhúzta levágott ujjú kesztyűjét, és megrángatta a lemezt.
Holdviola folyamatosan cselezett, kifáraszthatatlan fürgeséggel és
ügyességgel. Olyan hozzáértően és elegánsan vívott, akár az igazi lovagok.
Tátombák olyan félelmetes sarabolást végzett könnyű kardjával, mintha
kuglizóban lenne. Arthur kevesebb tapasztalattal dicsekedhetett, mindazonáltal
elég gyorsan mozgott, hogy kikerülje az ütéseket, ám egy hárításnál az egyik
markoláb porrá zúzta a kardját.
Max csalódott képet vágott.
– Ó, szegény kölyök! De hát ki adta neki azt a silány kardot? – sopánkodott
nagy hamisan. Íziló ránézett, és a két akasztófavirág akkorát röhögött, mint a
ló a zabra.
Arthur a záporozó ütéseket kerülgetve száguldott keresztül a táncparketten,
és a tű mögé bújt. A markolábok képtelenek voltak fülön csípni ezt a síkos
angolnát, viszont folyton orra estek a barázdákban szökdécselő tűben.
– Vérében van a ritmus a vakarcsnak! – mondta elismerően a főnök.
Tátombákot egyszerre rohanta meg három lézerkardos markoláb.
 – Hárman egy ellen? Nem szégyellitek magatokat! Na jó,
megháromszorozom a teljesítményt!
Megnyomott egy gombot. A lézer kialudt, a bicskából kibomlott egy csokor
virág.
– Hát nem gyönyörű? – hápogta zavartan a kis herceg. A markolábok
ordítva rohamoztak, Tátombák futva menekült egy asztal alá, ahol már ott volt
Arthur.
– Nem működik a kardom! – panaszkodott a királyfi, kétségbeesetten
keresve a megfelelő gombot.
– Az enyém se! – mutatta Arthur a markolatot.
Az egyik lézeres markoláb egyetlen kardcsapással kettészelte az asztalt, a két
barát kétfelé gurult.
– Viszont az övé annál jobban működik! – állapította meg Arthurt, akit
kezdett fölöttébb aggasztani a fokozódó feszültség.
Az idegesen matató Tátombáknak végre sikerült bekapcsolnia egy fegyvert:
a szaponillát, a miniatűr csövet, amely szappanbuborékot fúj. Percenként
százat. Villámgyorsan kialakult belőlük egy felhő, amely nem volt éppen
fenyegető, viszont annál praktikusabb, mert el lehetett tűnni benne.
A markolábok elveszítették a nyomukat. Tomboltak mérgükben, vadul
kaszabolták a levegőt, de csak a szép, színes buborékokat pukkaszthatták ki.
Holdviola harcképtelenné tett egy markolábot, aztán térdre vetette magát, és
a feje fölé emelte a kardot, hogy hárítson egy másik támadást. Közben
kirántotta a harcos lábikrájára csatolt hüvelyből a pótkést, és beledöfte a
vádlijába. A markoláb mozdulni sem tudott a kíntól.
– Hé! Óvatosabban! Nem kell ám tönkretenni a lemezemet! – kiáltotta a
főnök felháborodottan.
Arthur négykézláb iszkolt a buborékfelhőből, nekiment Tátombák
hátizsákjának, és visszapattant róla egy markoláb elé. A harcos ráérősen emelte
fel a kardját, hogy minél jobban kiélvezze a pillanatot.
„Hát elérkezett a vég” – gondolta a fiú, majd kétségbeesésében felkapott
néhány üveggolyót, amelyek a hátizsákból gurultak elő, és hozzávágta a
markolábhoz. Nem volt veszíteni valója, és remélte, hogy így megrövidíti a
szenvedését.
Az üveggolyók széttörtek a markolábon.
Váratlanul gyönyörűséges virág sarjadt az üvegcserépből. Magasabb volt,
mint a markoláb.
– Ó! Virág! Milyen szép! – kulcsolta össze a kezét a markoláb. Megkerülte a
virágot, és a kardjával hadonászva rárohant a térden hátráló fiatalokra. –
Legalább lesz mit tennem a sírotokra!
Annyira elvakította a rosszindulat, hogy nem vette észre, amint mögötte
eltátja húsevő száját a gyönyörű virág. Félig bekapta a markolábot, és ráérősen
elrágcsálta. Az alsó részét nyilván második fogásnak tartogatta. Arthur
hüledezve bámulta a szörnyűséges virágot, ahogy lenyeli a falatot, és böfög
egy kiadósat.
– Egészségedre! – mondta a kisfiú émelyegve.
Tátombák megnyomott egy újabb gombot: – Ennek jónak kell lennie!
Három markoláb szorongatta őket, és egyáltalán nem voltak tréfás
kedvükben.
Hárompengéjű lézer ugrott elő a bicskából. Tátombák ismét elvigyorodott,
és büszkén fölemelte fegyverét. A markolábok összenéztek, aztán ők is
megnyomtak egy gombot a kardjuk markolatán. Hat lézerpenge lövellt elő
belőlük, és mind a hat forgott. A kis királyfi sóbálvánnyá dermedt.
– Ez valami új modell? – kérdezte udvarias érdeklődéssel.
A középső markoláb bólintott, és kiütötte Tátombák kezéből a fegyvert. A
lézerpengék kihunytak, a bicska addig szánkázott a padlón, amíg meg nem
állította egy csizma. Egy markoláb harcos negyvenhármas, csurom vér
csizmája.
Íziló belekapaszkodott a lemezbe, és fokozatosan leállította. A zene lelassult,
a csetepaté félbeszakadt. Csend köszöntötte Darkosz nagyurat, a Sötétség
Hercegét, Maltazár fiát.
Hőseink összebújtak. Max nyugtalannak látszott.
Külsőre Darkosz hasonlított a markolábokra, ám termete hatalmasabb és
fegyverzete félelmetesebb. Jobban fel volt fegyverezve, mint egy harci
repülőgép, és nem létezhetett olyan fegyver a Hét Földön, amellyel ne
rendelkezett volna. Kivéve talán azt a bicsakot, amelyre rátette a csizmáját.
Most lustán lehajolt, és fölemelte a kést.
– Hát mi van, Max? Bulizunk, és nem is szólunk a barátainknak? – kérdezte
vicces kedvvel, ide-oda forgatva a bicskát.
– Semmi hivatalos! – sietett közölni Max, széles mosollyal leplezve
szorongását. – Csak egy kis rögtönzött muri, az ügyfélkör szélesítésére!
– Új ügyfelek? – mímelt meglepetést Darkosz. – Hadd látom őket!
A markolábok eltakarodtak előle, és Darkosz meglátta történetünk rémülten
összebújó hőseit. Közelebb ment, és felismerte Holdviolát. Rögtön fülig
szaladt a szája elégedettségében.
– Holdviola királykisasszony? Minő kellemes meglepetés! Mit keres egy
ilyen rangos személy egy ilyen helyen és ilyen kései órán?
– Csak beugrottunk táncolni egy kicsit – felelte Holdviola méltóságteljesen.
Darkosz rögtön visszaütötte a labdát.
– Hát akkor táncoljunk! – mondta, és csettintett az ujjával.
Az egyik markoláb behúzott egyet a gramofon karjának. A tű egy andalgó
számra zökkent. Darkosz pukedlizett, és a karját nyújtotta.
– Előbb halok meg, mint hogy magával táncoljak – mondta egyszerűen
Holdviola.
A markolábok rémülten húzódtak félre. Tudták, hogy abból mindig törés-
zúzás lesz, ha megsértik Darkoszt, főleg a nyilvánosság előtt. Darkosz lassan
fölemelkedett a pukedliből, és ördögien elvigyorodott.
– Óhaja parancs! – Kirántott egy éktelen nagy kardot. – Akkor táncolni
fogsz az örökkévalóságig! – Megcsóválta a kardot, hogy fölszeletelje
Holdviolát.
– Hát az apád? – kiáltotta a hercegnő.
A fenevad karja megáll a levegőben.
– Mit fog szólni apád, a Megátkozott,,M”, ha közlöd vele, hogy megölted
vágyainak tárgyát? Az egyetlent, akinek révén megszerezhette volna az áhított
teljhatalmat?
Holdviola fején találta a szöget. A Megátkozott fiacskájának fejében kattogni
kezdtek a fogaskerekek.
– Mit gondolsz, gratulálni fog? Vagy inkább halálra éget a gyilok-likőrrel,
ahogy a többi fiával tette?
A jelenlevők fészkelődtek. Erősen pánikszaga volt a levegőnek.
Kétségtelenül Holdviola került lépéselőnybe. Darkosz lassan leengedte a
kardját.
– Igazat beszélsz, Holdviola. Köszönöm, hogy ilyen tisztánlátó vagy. –
Hüvelybe lökte a kardját. – Való igaz, holtan nem lenne semmi értéked…
viszont élve!
Úgy vigyorgott, mint aki nagyon büszke az ötletére. Max olvasott a
gondolataiban:
– Zárunk, Íziló!
A DJ vette a lapot, és hátrament a bárban.
– Vigyétek őket! – ordította Darkosz. Harminc-egynéhány markoláb rohant
rá hőseinkre.
– Ide csoda kellene! – sóhajtott Arthur.
– Semmi a halál, ha igaz az ügy! – mondta Holdviola, készen a
királylányhoz méltó halálra. Előre szögezte a karját, és üvölteni kezdett, hogy
bátorítsa magát.
Olyan erősen üvöltött, hogy kialudtak a fények. Ha ugyan nem Íziló
kapcsolta le őket. Bármint volt is, vaksötét lett, és elszabadultak az indulatok.
Vas csörömpölt, csizmák dübörögtek, acél csattogott, fogak csikorogtak és
haraptak.
„Ez az! Ott vannak! Fogom az egyiket! Engedj el, te agyalágyult! Bocs,
főnök! Juj! Ki harapott belém?” – íme egy kis ízelítő a sötétben zajló, kedélyes
ribillió szövegkönyvéből.
Gyufa sercent, a láng megvilágította Max arcát. A főnök fényes kedvében
volt, de még rá kellett gyújtania egy vastag blázra, hogy jobban élvezhesse a
látványt. Darkosz felmerült a parázsfényben. Őrjöngött dühében, és a rőt izzás
egyáltalán nem szépítette meg.
– Mi folyik itt? – rikácsolta nyálat permetezve.
– Tíz óra. Zárunk.
– He? Most meg már tízkor zársz? – kérdezte Darkosz nem csillapuló
haraggal.
– Nagyuram, kizárólag az ön utasítására – felelte Max egy markoláb
odaadásával.
Darkosz nem talált szavakat mérgében.
– Rendkívüli nyitva tartást rendelek el! – ordította végül olyan hangerővel,
amely a legedzettebb dobhártyát is megrepesztette,
Max slukkolt egy kiadósat.
– Oké – mondta flegmán. Íziló kihúzta a két elem közül a műanyag zsetont,
mire visszajött a fény, és megvilágította a markolábok kupacát a táncparkett
közepén. Úgy egymásba gabalyodtak, mint a játékosok egy elfajult
rögbimeccsen. Mikor Darkosz közelebb ment hozzájuk, szétbogozódtak,
amennyire tudtak.
A legalsó markolábok elég ramaty állapotban voltak; annál büszkébben
mutatták tetőtől talpig gúzsba kötött foglyaikat.
Darkosz megnézte őket, aztán megfordult a tengelye körül, mintha a rejtett
kamerát keresné. A katonák három markolábot kötöztek meg. Hőseink
elpárologtak.
– Ördögadta kis hercegnője! – kuncogott Max a sarokban.
Darkosz majd szétrobban dühében.
– Keressétek meg őket! – bőgte Darkosz.

18. FEJEZET

Bőgése lehallatszott a pincébe is, ahova hőseink menekültek. – Halljátok?

Mintha egy oroszlán hangját hallanám! – jegyezte meg Tátombák.
– Remélem, nem Maxot és a barátait büntetik meg miattunk! –
aggodalmaskodott a királylány.
– Miatta ne aggódj! – mondta Arthur. – Max első osztályú szövegláda.
Kidumálja ő ebből magát!
Holdviola sóhajtott. Nem szeretett megfutamodni, de be kellett látnia a fiú
igazságát.
– Gyere! Ne feledd, az idő nem áll meg, és nekünk küldetésünk van! –
figyelmeztette Arthur, és húzni kezdte a hercegnőt. Holdviola nem ellenkezett.
Sokáig baktattak egy kékeszölden foszforeszkáló, nyirkot verejtékező
parton egy betonfal tövében. Végül megérkeztek a határhoz, azaz egy óriási
öntöttvas lemezhez. Vélhetőleg egy ősrégi szerelőaknát takarhatott. Holdviola
odament a lap közepébe vágott lyukhoz.
Nem volt tágas. Épp hogy belefértek. Iszamos falak között vezetett a
feneketlen mélységbe. Körülbelül annyira volt gusztusos, mint egy lefolyó.
– Hát ez lenne az… – mondta Holdviola, és nyelt egyet.
– Micsoda? – Arthur reménykedett, hogy félreértett valamit.
– A közvetlen út, egyszeri utazásra, Nekropoliszba – felelte Holdviola, a
feneketlen mélységet bámulva. – Itt kezdődik az ismeretlen. Ebből a lidérces
városból még nem tért vissza villangó. Úgyhogy jól gondoljátok meg, mielőtt
követtek.
Szótlanul nézték egymást, és mindnyájan arra a rettentő kalandra gondoltak,
amely idehozta őket. Arthur úgy bámulta Holdviolát, mintha utoljára látná. A
hercegnő visszaparancsolta a könnyeit, és mosolyogni próbált. Úgy szeretett
volna gyengéd szavakat mondani a fiúnak, de akkor még jobban fájt volna az
elválás. Arthur lassan kinyújtotta a kezét.
– Az én jövőm össze van kötve a tiéddel, Holdviola, így hát melletted a
helyem.
A hercegnő megremegett. Legszívesebben Arthur nyakába borult volna, de
tiltotta az etikett.
Rátette a kezét a fiúéra.
Tátombák rátette a magáét a másik két kézre.
Így pecsételték meg összetartozásukat. Megesküdtek, hogy együtt maradnak,
bármi várjon is rájuk odalent.
– Az istenek segedelmével! – mondta ünnepélyesen a királylány.
– Az istenek segedelmével! – felelték egyszerre a fiúk.
Holdviola mély lélegzetet vett, és beleugrott a nyálkás lyukba. Tátombák
befogta az orrát, és gondolkodás nélkül követte nővérét. Őt is elnyelte az üreg.
Arthur egy pillanatig várt. Megdelejezte ez a kút, amely elnyeli, ami
belehull.
Aztán teleszívta a tüdejét, és ugrott.
– Na megállj, Maltazár! – üvöltötte, mielőtt elnyelte volna a sötétség és a sár,
ismét kiejtve a megátkozott balszerencsét hozó nevét.
A történet további kötetei: (előkészületben)
Athur és a tiltott város Arthur, Maltazár bosszúja Arthur, a világok harca
A szöveget gondozta: Ácsai Roland
Tördelte: Bazsó Gábor
Nyomtatta: TextPrint Nyomdaipari Kft. 9027 Győr, Ipari Park, Bükkfa u. 3.
www.textprint.hu Felelős vezető: Csehi Zoltán, ügyvezető igazgató

[i] [1] Brie: Egy északnyugat-franciaországi tájegység neve (ford. mj.)

 Tartalom
1. FEJEZET
2. FEJEZET
3. FEJEZET
4. FEJEZET
5. FEJEZET
6. FEJEZET
7. FEJEZET
8. FEJEZET
9. FEJEZET
10. FEJEZET
11. FEJEZET
12. FEJEZET
13. FEJEZET
14. FEJEZET
15. FEJEZET
16. FEJEZET
17. FEJEZET
18. FEJEZET