ÉLETMŰVEK, PÁLYAKÉPEK, IRODALOMTÖRTÉNETI, MŰELEMZŐ

VÁZLATOK
VILÁGIRODALOM

A GÖRÖG IRODALOM
A görög epika kezdetei: a homéroszi eposzok

Íliász Összehasonlítás Odüsszeia

szempontja

A hagyomány szerint mindkét eposz szerzője Homérosz, a „vak énekmondó”. (A vakság feltehetően
jelkép: a bölcsességre és a különleges képességekre utal.) A két eposzt a valóságban nem egy ember
írta, ezt bizonyítják a szemléletbeli, szerkezeti különbségek.
Az eposzi konvenciók alkalmazása mindkét eposzra jellemző: propozíció, invokáció, in medias res
kezdet, deus ex machina, enumeráció
(az Odüsszeiában az Alvilágjárás hasonló szerkezetű, mint az Íliász seregszemléje)
Kr. e. VIII. sz.; keletkezési idő, kb. 50-100 évvel az Íliász után;
klasszikus eposz az eposz fajtája klasszikus eposz
az istenek irányítják az világkép az istenek szerepe korlátozottabb,
eseményeket; arisztokratikusabb közvetettebb
sorsfordító küzdelem (a trójai téma – helyszín – Odüsszeusz hazatérése Ithakába a trójai
háború egy fejezete; 10. háborús idő háborúból; tenger, szigetek, mitikus
év 52 napját mondja el) helyszínek; a cselekmény ideje 40 nap
(Odüsszeusz visszaemlékezése a
háborúra és a bolyongására 20 évre
tágítja az elbeszélt időt)
becsület, a hírnévvel szerzett központi értékek evilági örömök, családi boldogság
halhatatlanság
Akhilleusz központi hős Odüsszeusz
hérosz, a közösségért akár a hősi embereszmény az életet élvező, cselekvő egyéniség
halált is vállaló, nagy testi erejű
harcos
lineáris elbeszélésrend, egy szálon elbeszélésmód, idősíkváltás; széttartóbb szerkezet (pl.
futó cselekmény, egységes, zárt szerkezet kalandok laza egymásutánja), több
szerkezet szálon futó cselekmény (Télemakhosz-,
Odüsszeusz-szál)

A görög líra
– a görög líra témaválasztását kezdeti korszakában a politikai, közéleti irány jellemezte, az idő
előrehaladtával egyre több személyes tartalmat kifejező költemény született
– újfajta kötött időmértékes versformák születtek (az alkaioszi, szapphói és aszklépiadészi strófák
ritmikailag állandósult strófaszerkezetek)

www.klett.hu
Alkaiosz (Kr. e. 630?–570?)
– művei töredékesen maradtak fenn
– jellegzetes témái, műfajai: politikai tárgyú versek, harci dalok, szerelmi dalok, bordalok
Az állam hajója
− a vers formája: alkaioszi strófa
− utazástoposz; központi motívum: a hajómetafora (a tengeren hánykódó hajó = a sorsa által dobált
ember)
Bordal
− lírai gondolatmenet: az ember halandó – a végesség-tudat súlyát a bor élvezete, a szépség és a szerelem
enyhítheti

Szapphó (Kr. e. 610 k.–570 k.)

– az ókor egyik legnagyobbra becsült lírikusa, görög költőnő; a „10. múzsa”; művei töredékesen
maradtak fenn
Aphroditéhoz
– a himnikus panaszban a vers beszélője szerelmi problémái miatt hívja segítségül a szerelem istennőjét; a
jelen könyörgő imájától a múlt elbeszélésén át a lírai alany egy bensőséges, reménykedő vallomásig jut
el: bízik az istennő segítségében
– a vers szapphói strófákból áll
Édesanyám! nem perdül a rokka
− helyzetdal; lírai alanya egy fiatal lány, aki szerelmi vágyának kielégületlenségéről beszél
− a rokka „szakadós szála” a vágyakozás és a szerelmi beteljesületlenség metaforája

Anakreón (Kr. e. 572?–487?)

– az életöröm költője: értékrendjében első helyen áll az élet mértékletes élvezete (a szerelem, a
bor és mámor, az apró földi örömök okozta boldogság), az öregségről és a halálról
keserűséggel ír
Gyűlölöm
– epigramma; a beszélő elutasítja a háborús hősökről szóló beszédet, a közösségi költészetet, viszont
nagyra tartja a bölcsességre és a szépségre való fogékonyságot, az egyéni boldogságra törekvést
– forma: disztichon
Töredék a halálról
− fő témája az öregedés, a közelgő halál, amit a fiatalság ↔ öregség, a szépség ↔ rútság ellentéteivel
nagyfokú személyességgel fogalmaz meg a szöveg
− a vers műfaja mai műfaji fogalmaink szerint elégia; ritmusát a ionicus a minore (UU – –) határozza meg

A görög dráma
A dráma rituális eredete
− a görög tragédia és komédia a Dionüszosz isten körül kialakult rituális szokásokból ered (Kr. e.
600 körül); a politika támogatja a színjátszást (a görög dráma és az athéni demokrácia fénykora
egybeesik; Kr. e. V. század)
− az előadások két nagy Dionüszosz-ünnepen, nappal zajlottak
− a Nagy Dionüszia Athénban, tavasszal megrendezett 5 napos drámaverseny; 1. nap: áldozati
felvonulás, férfikórusok dithüramboszversenye; 2. nap: öt komédia; 3–5. nap: naponta egy
tragikus trilógia + szatírjáték → bírák döntenek a győztesről

A drámai forma kialakulása; a görög dráma jellemzői

− a dráma alakulása: Theszpisz (a karból kiemelt egy színész dialógusa a karvezetővel) →
Aiszkhülosz (egy második színészt léptet fel, így már ábrázolni lehet a viszonyváltozást) →
Szophoklész (a kar tagjainak számát 12-ről 15-re növelte; egy jelenetben egyszerre három
színész; alkalmas forma a bonyolult viszonyok ábrázolására)
− jelentős szerzők: a tragikus triász (Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész); komédiaíró
(Arisztophanész) → műveik jelentős része elveszett
− a hármas egység (egy hely, egy nap, egy cselekményszál) nem előírás, de ez jellemző
− véres/erőszakos esemény nem történhetett a színpadon (erről a hírnök tudósít)

www.klett.hu
 − a tragédiák központi eleme a hübrisz (gőg; az istenek megsértése; pl. a halottak dolgába
avatkozás)
− a tragédia a katarzis (erkölcsi megtisztulás, felemelkedés) elérésére tör

A színházi előadás
− a nézők (az athéni állam támogatta a részvételt; a szegények kieső bevételét az állam fizette);
oldott hangulat (hangos tetszésnyilvánítás, étkezés stb. a nézőtéren)
− a színészek csak férfiak; egy színész több szerepet játszik; a kar tagjai athéni polgárok; a
kardalokat hangszerkísérettel, táncszerű mozgással adták elő
− jelmez: a hétköznapi öltözékhez hasonló, díszített, lepelszerű ruha; kothornosz (lábbeli, eleinte
puha csizma → magasított talpú cipő); a főszereplőkön nyitott szájú maszk
− a színház tere:
o nézőtér (theatron) félkör alakú, jó akusztika
o a színpad részei: előfüggöny nincs; elöl kör/félkör alakú tánctér, közepén oltár
(orkhésztra) – ez a kar tere; hátul emelvény (proszkénion) – ez a színészek tere; hátul:
a raktárként/díszletként funkcionáló épület (szkéné); emelőszerkezetek

Szophoklész (Kr. e. 496 k.–406)

− a tragikus triász tagja; 120 drámájából 7 maradt fenn
− a thébai mondakört dolgozza fel (Antigoné, Oidipusz király, Oidipusz Kolónoszban)
Antigoné
− szerkezet
1. expozíció: drámai alaphelyzet: a drámaidő előtt kialakult diszharmonikus állapot (Antigoné és
Iszméné fivérei, Eteoklész és Polüneikész egymás kezétől estek el) → Antigoné és Iszméné nyitó
párbeszéde: az új uralkodó, Kreón csak Eteoklészt temeti el → Antigoné (szembefordul a királyi
paranccsal) ↔ Iszméné (a királyi parancsot követi, fél a hatalomtól)
2. a bonyodalom, a konfliktus kibontakozása
− egymással ütköző értékrendeket képviselő személyek ütközése
o Kreón ↔ Antigoné – a nézetkülönbség, vita (feleletváltások) a dráma során tettváltásokká,
drámai harccá válnak
▪ Kreón, az államrend, az emberi törvények képviselője (a temetési tilalmat elrendeli; nem
veszi figyelembe az isteni törvényeket, uralkodói gőg; tekintélyre alapozott érvelés)
▪ Antigoné az ősi szokás, az isteni törvények képviselője (a halottat el kell temetni)
o Kreón ↔ Haimón (az apa próbálja meggyőzni fiát az igazáról, fia érveit nem hallja meg,
Antigonét halálra ítéli; Haimón számára Kreón érzéketlen, önfejű, gőgös ember)
3. tetőfok (krízis)
− érzelmi csúcspont, ahol az értékvesztés visszafordíthatatlanná válik
− Kreón azt parancsolja, hogy Antigonét vigyék a sziklasírba
4. késleltetés
− funkciója: a befogadóban feszültséget, reményt keltsen („hátha mégis visszafordítható”)
− Teiresziász megjósolja a király balsorsát, Kreón összeomlik, visszavonja a parancsát
5. végkifejlet (katasztrófa)
− a dráma elejéhez képest totálisan megváltozott viszonyrendszer
− Antigoné, Haimón, Eurüdiké (a királyné) meghal, a magára maradt Kreón összeomlik
− a dráma típusa: konfliktusos dráma
− a tragédia szövegének tagolása, verselés
o két alapvető szövegtípus váltogatja egymást:
▪ 1. a szereplők párbeszédei (verses, jambikus forma)
▪ 2. kardalok – a kar bevonulási dala; a jelenetek közti önálló betétdalok; az egy vagy
több szereplővel felelgetve előadott dalok, a kivonulási dal (verses trochaikus vagy anapesztikus
forma)
− a kar szerepe: tagolják a drámai cselekményt, értelmezik az eseményeket, kihangosítják a befogadó
gondolatait (először Kreónnak adnak igazat, majd Antigonénak); a közösség erkölcsi normái mentén
gondolkodnak

www.klett.hu
 A RÓMAI IRODALOM

− a Biblia és az ógörög költészet mellett a latin nyelvű római irodalom az európai kultúra
harmadik alapköve
− a római írók, költők az imitáció elve szerint alkottak: a görög alkotók megoldásait, munkáit
másolva dolgozták ki saját, egyéni formanyelvüket
− a római irodalom aranykora a Kr. e. I. század első felétől Kr. u. 14-ig (Augustus császár
haláláig) tartó időszak; a korban alkottak a neoterikusok, az újítást sürgető költők (Catullus,
Vergilius és Horatius); ezt a korszakot gazdasági felvirágzás, művészetpártolás (Maecenas
római főúr) jellemezte
Catullus (Kr. e. 87 k.–57/54 k.)
− szerelmi témájú, személyes és szenvedélyes hangú lírai szövegeket írt; verseiből hiányzik a
tanító szándék; verseiben múzsáját Lesbiának nevezi
Gyűlölök és szeretek…
− kétsoros, egy versmondatból álló epigramma témája: a szerelemben megélt ellentétes érzelmek együttes
jelenlétéről (az érzelmek ambivalenciájáról) (latin cím: Odi et amo)
− a vers verbális stílusú, az igék túlsúlya a zaklatott lelkiállapot jele
− formája: disztichon

Vergilius (Kr. e. 70–19)

− a római epikus költészet meghatározó alakja; Maecenas köréhez tartozott
− az ekloga műfajának megteremtője; Eclogák címmel jelentette meg tíz számozott pásztori
témájú (bukolikus) versét; Vergilius az imitáció elve szerint a görög mintát (Theokritosz)
jelentősen átalakította, egyénítette
− Theokritosz vidám hangvételű, szerelmi-erotikus témájú, párbeszédes formájú, hexameteres
verseinek az Árkádiában (a tökéletes, idilli helyen) élő pásztorok a beszélői → Vergilius
megtartja a hexameteres formát, de több eklogája nem párbeszédes. Nála Árkádia jelképpé
válik (a szellemi – költői – tökéletesség tere), allegorikus pásztoralakjai valójában költők és
filozófusok. Verseinek témája az idill fenyegetettsége; a polgárháború miatti
bizonytalanságérzet és általánosabb művészetelméleti kérdések
− a modern magyar irodalomban a vergiliusi ekloga műfaját Radnóti Miklós újította fel
IX. ecloga
− lírai kerettörténet: a két földműves-beszélő (Lycidas és Moeris) verseket ír, és egy harmadik költő
Menalcas érkezését várja
− érték- és időszembesítő költemény: az értékhiányos jelen (bizonytalan viszonyok, igazságtalan
földkisajátítások stb.) szemben állnak a békés, értéktelített múlttal
Aeneis
− Vergilius fő műve; műfaja: eposz (a két homéroszi eposz mintáját követi)
− az eposz főszereplője Aeneas, a trójai háború egyik hőse, aki Trójától elutazik Itáliáig (1–6. ének), majd
megalapítja Rómát (7–12.) (Aeneas eszményített alakjában Augustus császár tetteit és vonásait lehet
felismerni.)

Horatius (Kr. e. 65–8)

− Maecenas köréhez tartozott; több műfajban alkotott, ódaköltői munkássága a legjelentősebb;
a tanító célzatú, bölcseleti jellegű horatiusi ódákat (carmen) négy kötetben jelentette meg (az
ódákat számmal vagy utólag adott címükkel szokás jelölni)
− későbbi korok költészetére nagy hatást gyakorolt (pl. Berzsenyi Dániel vagy Babits Mihály
költészetére); Horatius ars poeticája évszázadokon át meghatározta a művészetről való
közgondolkodást
− a horatiusi alapelvek:

www.klett.hu
 o a szélsőségeket elkerülő mértékletességre buzdító arany középszer (aurea mediocritas)
például a Licinius Murenához (II/10.) című ódában fogalmazódik meg
o az „Élj a mának!” (Carpe diem) elv a Thaliarchushoz (I/9.) című ódában
▪ a vers a jelenben rejlő életlehetőségek megragadásáról szól
▪ a retorikus szerkezetű vers 1. egysége leírás (pictura) egy téli tájról; ezt emeli
bölcseleti szintre a szöveg 2. része (sententia); a tél az öregedést, végességet
jelenti, de a vers tanítása szerint nem az élet hossza, hanem a minősége
számít; a 3. egység újra
▪ az óda alkaioszi strófában íródott

Ovidius: Átváltozások
− Publius Ovidius Naso (Kr. e. 43 – Kr. u. 17/18) a római aranykor irodalmának kiemelkedő
alakja; nem támogatta Augustus politikáját, ezért a császár a Fekete-tenger melletti Tomiba
száműzte, ahol élete végéig élt (Tomi így lett a szellemi száműzetés szimbóluma)
− legjelentősebb műve a Metamorphoses (Átváltozások) tudatosan szerkesztett, 15 énekből álló,
hexameterekben írt gyűjtemény; a kötet minden darabja egy átváltozás-történetet tartalmaz
Pygmalion
− az Átváltozások egyik darabja
− a történet: A nőkben csalódott, magányos szobrász, Pygmalion mélyen beleszeret a saját maga által
készített, nőt ábrázoló szoborba. Venus meghallgatja a szobrász könyörgését, és életre kelti a
szobrot, akivel Pygmalion élete végéig boldog házasságban él.
− a történet értelmezései: 1. Pygmalion szerelmes férfi → a mítosz a szerelem/szeretet mindent
legyőző, csodatevő erejéről szól; 2. Pygmalion művész → a szöveg a művész feladatáról, szerepéről
szól (költői hitvallás, ars poetica); Pygmalion elfordult a rossz erkölcsöktől, ez hozta el számára a
művészi szabadságot és önkiteljesülést, így sikerült megalkotnia egy tökéletes, tiszta műalkotást

A KÖZÉPKOR IRODALMA
A középkor irodalmának általános jellemzése

− elnevezés: a XV. századtól használják; az antikvitás művészeteszményét követő reneszánsz a

„köztes kort” (’középkor’) sötétnek, barbárnak tartotta → negatív megítélés a felvilágosodás
korában is → a romantika idején nem negatív a megítélése: a romantikus elvágyódás egyik
jellemző iránya a középkor → a XX. század összetetten láttatja (nem „sötét”)
− időhatárok
o kezdete: az irodalmi középkor: kb. III–IV. sz., a kereszténység megszilárdulása; a
színvonalas keresztény tematikájú költészet magas színvonalú jelentkezése
(történettudomány: 476–; szellemtörténet: 529 – a Benedek-rend alapítása)
o vége: kb. XIV–XV. sz. fordulója (a humanisták jelentkezése)
(történelemtudomány: 1492–; szellemtörténet: 1517 – reformáció kezdete)
− korszakok
o ókeresztény irodalom (kb. IV–X. sz.) patrisztika kora (= egyházatyák kora; pater =
egyházatya = kiemelkedő egyházi író, gondolkodó)
▪ az antik kereszténység hagyománya hatja át; az irodalom és a hitgyakorlás erősen
összekapcsolódik
▪ műfajok: epika – pl. legenda, bibliamagyarázatok, prédikáció, katekizmus,
szerzetesi regula, mártírok cselekedeteit elbeszélő szövegek; líra – liturgikus
szövegek, himnusz

www.klett.hu
 az ókeresztény irodalom jelentős alakjai: Szent Ambrus (himnuszköltő; IV. sz.);
▪
Szent Ágoston (Vallomások, teológiai művek, IV–V. sz.) Szent Jeromos
(bibliafordítás; V. sz.)
o érett/virágzó középkori irodalom (XI–XV. sz.) skolasztika kora
▪ a vallásos mellett megjelenik a világi tematika
▪ jell. műfajok: epika – pl. legenda, prédikáció; líra – pl. himnusz, siralomének
(planctus), a lovagi költészet műfajai; dráma – misztériumjáték, mirákulum,
moralitás; vásári komédiák (commedia dell’arte)
− világkép, gondolkodás, emberkép
o keresztény világszemlélet
o a világ két világszintből áll (kettős világkép): 1. evilági (mulandó, változékony); 2.
transzcendens ’tapasztalaton túli’ (örök és állandó; az isteni – tökéletesség ↔ az
alvilági – gonosz)
o az ember a földi szférához tartozik (a túlvilági igazságnak csak töredékét érzékeli)
o az ember kettős természete: test (alacsonyabb rendű) + lélek (isteni eredetű rész) →
cél: a lelki kiteljesedés; pl. a szerzetesek a test sanyargatásától (= aszkézis) a lélek
kiteljesedését remélik
o túlvilágkép: az evilági cselekedetek meghatározzák a túlvilági létet; a halál nem vég,
hanem kezdet → memento mori (úgy élni, hogy bármikor készen álljunk a halálra)
o misztikus, szimbolikus gondolkodásmód: evilági jelenségek mögött jelen van az
isteni lényeg (számszimbolika → pl.: 3 = tökéletesség; fényszimbolika → fény = isteni
jelenlét)
o erények: alázatosság (hit az isteni gondviselésben); imitatio Christi (’Krisztus
utánzása’; a krisztusi életelvek szerint kell élni, akár a közösségért való önfeláldozást,
a mártírságot is vállalni kell)
− művészetfelfogás
o vallásos szemlélet → a műalkotás funkciója, célja: a hit megvallása
o a műalkotás önmagánál többet jelent (szimbolikus kifejezésmód, bibliai toposzok
használata) → törekvés az értelmen túli igazságok (hitigazságok) megragadására
o névtelenség (nem az alkotó, hanem a mű az érdekes)
o nincs eredetiségre való törekvés
o a képszerű kifejezésmód jellemző (láttat = gyönyörködtet + tanít)

A középkori vallásos irodalom

Szent Ágoston: Vallomások

Szent Ágoston (Aurelius Augustinus) (345–430)

− az ókeresztény irodalom legjelentősebb alkotója
− észak-afrikai származás, apja pogány, anyja (Szent Mónika) keresztény; fiatalkori
kicsapongások után Ágoston megkeresztelkedik → pap → az afrikai Hippo városának püspöke;
egyházatyaként egyházszervezői munka, vallásbölcseleti írások
Vallomások (Confessiones)
− Ágoston fő műve; téma: az istenhithez vezető lelki út, a hívő ember kételyei
− új műfaj (az életrajzi tények helyett a személyes élmény, a belső, lelki világ feltárása)
− 1. rész: vallomásos önéletrajz, visszaemlékezés, gyónásszerű bűnbánat-rész
− 2. rész: filozófiai, teológiai elmélkedés (a bibliai Teremtés könyvének magyarázata)
− a vallomások műfaját felújítja: Rousseau francia, Rákóczi Ferenc latin nyelvű vallomásai
A kerti jelenet
− a Vallomások megtérést elbeszélő jelenete
− tér: zárt kert (= a lélek belső tere); az E/1. narrátor megtérés előtti habozása, felindultsága →
gyerekhangot hall a szomszédból (= mennyei hang): „Tolle, lege” (’Vedd és olvasd’) → felüti a Bibliát
→ az olvasott szövegrész hatására megtér, megvilágosodik

www.klett.hu
 Az érett középkor himnuszköltészete
Assisi Szent Ferenc
− Assisi Szent Ferenc (1181–1226) gazdag itáliai kereskedőcsaládból származott → vagyonáról
lemondva szegénységi fogadalmat tett → koldulórendet alapított (a későbbi ferences rend)
Naphimnusz
− a szöveg témája: a teremtett világ dicsérete; panteista világfelfogás: a rokonságmetaforák a kozmosz
elemeinek összetartozását jelzik (pl. „urunk-bátyánk”, a Nap, „Hold nénénk”, „Szél öcsénk” stb.); az
ember belátja teremtmény voltát, hálát ad a teremtés csodájáért; a Naphimnusz a 148. zsoltár parafrázisa
− olasz nyelvű (nem latin!) himnusz; szabálytalan hosszúságú versszakokra tagolt, a szövegszervező
alakzatok: halmozás, párhuzam (gondolatritmus), a rímes és rímtelen részek váltakoznak

Jacopone da Todi: Stabat mater

− Jacopone da Todi (1230 k.–1306); misztikus szövegek szerzője; a verset a hagyomány neki tulajdonítja,
de nem biztos, hogy ő a szerző
− műfaj a himnusz alműfaja: siratóének/gyászdal (planctus); a cím (az eredeti szöveg első két szava) a
kereszt alatt álló anyára utal
− lírai tartalom: a fájdalmas anya (mater dolorosa) érzelmeinek külső leírása (1–4. vsz.) → a versbeszélő
Máriához fordul, arra kéri, hogy azonosulhasson fájdalmával (5–9. vsz.) → a versbeszélő az üdvösség
reményében Krisztushoz fordul (10. vsz.)
− forma, stíluseszközök: szabályos rímképlet, ütemhangsúlyos, 10 azonos szerkezetű versszak;
jellegzetes eszközök: alliteráció („kemény kardnak kellett kínzón átjárnia”) szótőismétlés (figura
etymologica; „Szűzek szűze”)

A középkor világi irodalma

Lovagi epika és líra

− az érett középkor világi irodalmának jellegzetes iránya; virágkora: a XI–XV. század

Lovagi kultúra
o világiasabb műveltség, de illeszkedett a keresztény gondolkodáshoz → a lovagi
kultúra megteremtette a nemzeti nyelven szóló világi epikát, lírát (fő téma: harc,
szerelem); tere: uralkodói és főúri várak és kastélyok
o lovagok
▪ a hűbérúr szolgálatába szegődő nemesek, a keresztes háborúk idején
lovagrendek alakultak, a Szentföldön harcoltak a pogányok ellen Jeruzsálemért
→ műveltségük, értékszemléletük hatása a kultúrára
▪ hármas ügy szolgálata: 1. a keresztény hit védelme; 2. a hűbérúr szolgálata; 3.
gyengék, védtelenek oltalmazása
▪ értékrend (hűség, becsület, erkölcsi tisztaság, lelki nemesség; harci bátorság)
− a lovagi epika és líra darabjait a középkori városokban, nemesi udvarokban úgynevezett
joungleourök (ejtsd: zsonglőrök) adták elő (a joungleour zenész és artista egy személyben)

Lovagi epika
− lovagi tematikájú epikus művek; főként francia, német és angol területen népszerű
− történetek, szereplők előképei gyakran a kelta és a germán ősi mondavilágból (pl. Arthur király
és a kerekasztal lovagjai; Nagy Károly szaracénok elleni küzdelme)
− verses epika
o chanson de geste (kötött ritmikájú vitézi ének; joungleourök = hivatásos énekesek
adták elő)
o lovageposz (szereplői, tájai gyakran allegorikus tartalmúak; laza szerkezet)
▪ Roland-ének (Roland Nagy Károly arabok elleni küzdelmének egyik lovagi
hőse; aki a lovagi erények szerint él és harcol; az eposz végén meghal,
megdicsőül, az arkangyalok viszik a mennybe)
− prózaepika

www.klett.hu
 o lovagregény (XIV–XV. sz.) olvasásra szánt szórakoztató történet (pl. Trisztán és
Izolda, Aucassin és Nicolette)

Lovagi líra
− a lovagi líra fő témája: a szerelem
− eleinte nyersebb / testi szerelem → később spirituális szerelemfelfogás (a szerelem az
istenszeretethez hasonló; szűzies, testetlen, plátói, hódoló, távolságtartó szerelem)
− a szerelmes versben a lovagköltő a választottját eszményíti (ellenállhatatlan szépségnek,
magasabb rendű lénynek láttatja)
− a lovag választottja: előkelő asszony, sokszor a hűbérúr felesége (álnéven szólítja)
− többféle műfaj (pl. alba; sirventés)
− a XI–XIII. század között a francia Provance vidékén nemzeti nyelvű (okszitán/provanszál)
lovagi költészet alakult ki → trubadúrok (az észak-francia lovagi költők a trouvère-ek)
o a trubadúr költő-muzsikus; a verseket hangszeres kísérettel adják elő (tekerőlant, ős-
hegedű, kézi hárfa)
o az utókor kb. 450 trubadúrköltőt ismer (közülük 20 nő)
o nem csak nemesi származású trubadúrok vannak (társadalmi helyzetük változatos)
− a német nyelvterület (főleg bajor és osztrák) énekesei a minnesängerek
− a lovagok mellett polgári származásúak is → a Minnesang-lírában erős a népköltészet hatása
(szerelem és természet összekapcsolódik); a hódoló szerelem mellett a beteljesült szerelmi
élményről (sokszor erotikus képekkel) is szó van
− a XIV. századtól eltűnik a lovagi életforma → a dalnokok céhbe tömörülnek; pl. Mainz,
Würzburg, Nürnberg zenészcéhei, mesterdalnokai (meistersinger) ismertek

Walther von der Vogelweide: A hársfaágak csendes árnyán…

− helyzetdal; versbeszélő: fiatal lány; vershelyzet: szerelmi együttlétet idéz fel (a testiségre csak
burkoltan utal); kirajzolódik az együttlét epikus történéssora; tavaszköszöntők természeti tája (csalogány,
fű, virág); refrénes, rímes (a szöveg játékossága)

Vágánsköltészet
− elnevezés: vágáns/goliárd költészet (vagans ’vándorló’; a goliard szó a Góliátból származik)
− XI–XIII. sz.; vándorló életet élő, művelt, iskolákhoz, egyetemekhez (pl. Párizs, Bologna,
Orléans) kötődő értelmiségiek (vándordiákok) latin nyelvű, világi jellegű költészete (néha
nemzeti nyelvű rövid betétek a versekben)
− nem léptek be az egyház kötelékébe, nem fogadják el a feudális kötöttségeket
− a versek jellegzetes témái: fiatalság, szerelem, testiség, bor (mámor), kocsmázás (taverna)
öröme; pénz hatalma, erkölcsök romlottsága
− a versek hangvétele gúnyos, panaszos, lázadó; profán (hétköznapi, tiszteletlen) szabadszájú,
olykor trágár stílus – máskor gyengéd, lírai
− énekversek (sokszor meglévő dallamra írták) – zenei kísérettel adták elő dalaikat
Carmina Burana (vágáns dalgyűjtemény, XIII. sz.)
− carmina = dalok, burana ’Benediktbeuern nevű helyről származik’ (a XIX. században itt találták meg)
− 221 latin nyelvű diákdalt tartalmaz (néhány német, francia vers)
− változatos időmértékes versformák
− Carl Orff német zeneszerző 1937-es zeneműve tette világhírűvé

Dante
− Dante Alighieri (1265–1321) életműve a középkori irodalom szintézise (összegzése) –
bizonyos vonásai már a reneszánszot készítik elő; az európai irodalomtörténetben meghatározó
− költészetére hatott a dolce stil novo, a korabeli toszkán költészeteszmény és az antik filozófia
(Platón, Arisztotelész)

www.klett.hu
Az életút meghatározó élményei
− első életrajzírója: Boccaccio; az életesemények ismerete fontos, mert alkotásai nagyon sok
személyes vonást tartalmaznak
− Politika
o XIII.–XIV. sz.: Itália sok városállamból állt → erős az egység vágya (Az egységhez a
pápa vagy a német-római császár segítheti az itáliaiakat?)
o Firenze polgárosodott virágzó kereskedelmi központ, de politikailag széttagolt:
ghibellinek (a császárt támogatók) ↔ guelfek (pápapártiak)
o Dante városi vezető (prior); mérsékelt („fehér”) guelf → száműzik 1301-ben →
bolyongás → Ravennában élt (itt temették el)
o Az egyeduralom című értekezése (az egész keresztény világ egyetlen birodalomba
egyesüljön = keresztény univerzalizmus)
− Szerelem
o Beatrice Porinari (9 évesen pillantotta meg őt Dante; B. nála egy évvel fiatalabb);
valószínűleg nem valós szerelem, hanem költői fikció – erősen őrzi a
trubadúrhagyományt
o Az új élet című mű a szerelem története; fejezetenként egy szonett + értelmező prózai
rész
− a személyesség az Isteni színjátékban is nagyon erős – a mű eredeti címe: Isteni színjáték, írta
Dante Alighieri, születését tekintve firenzei, erkölcseit tekintve nem az → erős öntudat, büszke
ember (megelőlegezi a humanizmus emberfelfogását)
− az Isteni színjátéknak Dante a költője + elbeszélője + főszereplője

Isteni színjáték (Commedia)

(magyar fordítók pl.: Babits Mihály, Nádasdy Ádám)
− cím: Divina Commedia
o a divina (’isteni’) jelzőt az utókor (Boccaccio) adja
o a commedia: nem drámai műfajt jelöl, hanem arra utal, hogy a történetnek a szomorú kezdet
után örömteli vége lesz; főhőse közönséges ember (polgár), nem nemes; kerüli az emelkedett
nyelvhasználatot
− nyelve: toscanai olasz (nem latin!)
− jelentősége: a „középkor enciklopédiája” (az enciklopédikusság = egy adott korszak tudásanyagát,
világát összegzi → olvasása sok háttértudást igényel
− a történet
o látomás (vízió) egy túlvilági utazásról (a főszereplő-elbeszélő abban a kegyben részesül, hogy
élőként szemtanúja lehet annak, ami a halál után történik)
o végigvezet a Pokol → Purgatórium (Tisztítótűz) → Paradicsom (a Mennyek országa)
[Inferno, Purgatorio, Paradiso] útvonalon; magának az Istennek látásával fejeződik be (ez a
legnagyobb kegyelem, amit keresztény ember kaphat)
− a műfaj (többféle besorolás)
o mai fogalmaink szerint nem komédia; emberiségköltemény (verses forma, több világszint,
bölcseleti jelleg); epikusság uralja (az eposszal is rokonítják; az utazás–tapasztalás motívum
miatt az Odüsszeiához hasonló); példázatosság (erős tanító szándék)
− a kompozíció (tudatosság, szimbolikusság)
o 3 nagy egység: Pokol; Purgatórium; Paradicsom
o 100 énekből (canto) áll: bevezető: I. ének (bár a Pokolhoz tartozik, még nem ott játszódik) →
P+P+P 33-33-33 ének
o számszimbolika (100 – teljesség; 33 – a keresztre feszített Krisztus életkora; 3 – a
Szentháromságra utal)
− szereplők: a Pokolban és a Purgatóriumban Vergilius, a Paradicsomban Beatrice a narrátor-főszereplő
vezetője (Vergilius kereszteletlen, nem mehet az üdvözültek közé; Dante költő-példaképe; szereplőként
nagy tudású, bölcs)
− tér és idő az Isteni színjátékban
o a szöveg univerzum-elképzelése: ptolemaioszi alapok (a világegyetem középpontjában a
mozdulatlan, gömb alakú Föld áll, körülötte keringenek a bolygók) + költői képzelet (pl. a világ
közepe: Jeruzsálem; itt nyílik a Pokol kapuja); a Pokol tölcsér alakú, egyre szűkülő, föld alatti

www.klett.hu
 tér, eléri a Föld jéghideg középpontját, ahol Lucifer él → a Föld átellenes oldalán van a
Purgatórium → égkörök veszik körül a Földet
o az út belső lelki út (Dante útja a bűnösségtől az üdvözülésig)
− Középkori szintézis vagy reneszánsz előfutár? (alapvetően középkori keretekben értelmezhető, de
humanista vonások is vannak)
o középkori, mert felfogása szerint a túlvilági élet fontosabb, az életvitelünktől függően kerül a
lelkünk a három birodalom egyikébe, Krisztus eljövetelekor a lelkek újra felöltik a testüket, és
mennek a Pokolba vagy a Paradicsomba; a bűnök és az erkölcsi értékek hierarchikusak (a fő
erények sorrendje a kevésbé jelentőstől a legfontosabbig: mértékletesség, bölcsesség, erő,
igazságosság, hit, remény, szeretet)
o humanista/reneszánsz szemlélet nyomokban, pl.: az ember megszerezheti a halhatatlanságot a
földi világban is tettein, alkotásain keresztül (hírnév!)
− A Pokol büntetőrendszere
o Arisztotelész etikája és a középkor bűnfelfogása: az erkölcsi eltévelyedések, a bűnök három
forrásból származnak: mértéktelenség, vadság, csalás
o a hét főbűn hierarchiája: paráznaság, torkosság, fösvénység, jóra való restség, a harag, az
irigység, a gőg
o az evilági bűn és a túlvilági büntetés között megfeleltetés van (pl. gyilkosok véres tóban,
csalárdságok lángnyelvvé alakulnak) – contrapasso törvény
− A versforma: tercina
o minden sor 11 szótagos (a számmisztika a verselésben is tetten érhető → egy szakasz
szótagszáma 33!); a sorok vége rímel: aba-bcb-cdc-ded stb.; a rímképlet háromsoros egységekre
tagolja a szöveget
I. ének (A sötét erdőben)
− misztikus utazás: 1300 nagycsütörtökének éjszakáján, „az emberélet útjának felén” Dante, az elbeszélő
elindul útjára → eltéved egy sötét erdőben → az Erény hegyére indul → három állat: oroszlán
(hatalomvágy), farkas (kapzsiság), párduc (kéjvágy) állja útját → Vergilius vezetésével másfajta,
misztikus utat választ: átkel az alvilágon
− allegorikus-szimbolikus jelentések: a tapasztalaton túli (transzcendens), a misztikus leképeződik a
tapasztalható jelenségekben: a három vadállat (= Firenze bűnei); út (= tapasztalatszerzés, beavatódás);
erdő (= erkölcsi irányvesztettség); hegy (= magasabb lelkiállapot, istenségszimbólum); fény (= isteni
jelenlét, erényesség); sötét (= a fény hiánya, bűnösség)

Villon
Francois Villon (1434–1463 k.)
− a százéves háború tapasztalata meghatározza korát
− nevét Guillaume de Villontól kapta (jómódú pap, nevelő, anyai nagybátyja) → a párizsi Sorbonne
egyetem → műveltség → mecénások, hercegi udvarok költőversenyein vett részt (pl. Charles d’Orléans-
nál Blois-ban) → peremlét, bűnözésközeli életforma (Kagylósok társasága nevű bűnbanda tagja), több
évig ki volt tiltva Párizsból, élete végén is száműzik, halála körülményeiről nem tud az irodalomtörténet

A Villon-líra jellegzetes témái, poétikai karaktere

(néhány magyar fordító: Tóth Árpád, József Attila, Szabó Lőrinc, Mészöly Dezső, Faludy György)
− Hagyaték / A kis testamentum (1456) barátoknak, ismerősöknek szóló verses formájú szellemi
végrendelet; a középkor kedvelt műfaja; 40 db 8 soros vers (oktáva), fiktív hagyományozások
sora
− A nagy testamentum (1461) testálás: 173 oktáva, 15 ballada, 1 panasz, 1 rondó, 1 dal, 1
sírfelirat; a kötet beszédhelyzete: végrendelkezés → lírai önéletrajz jellegű
− írásművészetét jellemző kettősség: a szent és a profán találkozása
▪ szent: Isten felé fordulás, bűnösségtudat, vanitas-versek (ubi sunt-formula: Hová
lett?); haláltánc (danse macabre)
▪ profán: szabályokkal, tekintélyelvűséggel szembeni, lázadó hangú, tolvajnyelvi
(argó) kifejezéseket használó, a vágánsköltészet-hagyományt követő versei (pl.
Ballada a Vastag Margot-ról)

www.klett.hu
 − erős költői öntudat, személyesség → névrejtés (akrosztikon); a balladák ajánlásában saját név
használata (reneszánsz jegy)
− versformák, műfajok
o a középkori (ún. nyugat-európai) verselés: rímhasználat, kötött rímképlet,
ütemhangsúly
o jellegzetes műformák: oktáva, ballada (3 nyolcsoros strófa + négysoros ajánlás, 3
tízsoros strófa + ötsoros ajánlás)
o műfajok: rondó, sírfelirat
Ének Villonról meg a Duci Margóról
− a vers a lovagi szerelem paródiája (bordélyházi szerelem életképszerű, valószerű, eszmények nélküli
megjelenítése; szereplők: a társadalom peremén élő alakok)
Ellentétek
− létértelmező vers (a világ és a viszonyok ellentmondásossága, a személyiség ellentmondásossága) → a
vers fő alakzata a paradoxon és az oximoron; a képek képtelennek látszó, egymást kizáró ellentéte a
beszélő valósága („Befogad és kitaszít a világ”)
Gyász-irat, melyet maga s társai számára szerzett a költő, mialatt fölakasztásukat várták
− vershelyzet: T/1., az elítéltek nevében, haláluk után a túlvilágról könyörög az itt maradókhoz a
jóindulatukért, könyörületért; fő téma: az üdvözülés reménye (amit vezekléssel, az értük mondott
imákkal kíván elérni), a test mulandósága, kiszolgáltatottsága ↔ az anyagtalan lélek örök

A középkori dráma

− Jellegzetes műfajok
o misztériumjáték: bibliai történetekből rögtönzött párbeszédes jelenet
▪ pl. passiójáték, betlehemes játék (a XVI. századtól: az iskolai színjátszásba
vándorol a téma és a forma)
o mirákulum: szentek életéről szóló, de világi, folklór motívumokkal keveredő színpadi
játék
o moralitás: erkölcsi tételt illusztrál, allegorikus alakok segítségével mutatja be a Jó és
Rossz küzdelmét
o farce: elsősorban francia területen; helyzetkomikumra épülő vígjáték, bohózat; vaskos,
trágár tréfák jellemzik
o commedia dell’arte
▪ olasz területen a legjellemzőbb, vásárokban, városi tereken (vásári komédia)
▪ nincs kész drámaszöveg; jelentős a rögtönzés szerepe; hivatásos vándorszínész-
társulatok (10-12 fő) néhány oldalas cselekményvázlat (kanavász) alapján játszanak;
begyakorolt sémákat (pl. személycsere, botozás) alkalmaznak
▪ játékmód: karikírozó beszéd, begyakorolt mozdulatok, széles gesztikuláció,
mimika/maszk → a szöveget kifejezővé teszik
▪ tipikus figurák: 1. urak (Capitano: nőcsábász, szájhős, leszerelt katona; Dottore:
tudálékos, kéjsóvár orvos/jogász; Pantalone: öreg, mindig panaszkodó zsugori
kereskedő) → az urakat a darab végére megleckéztetik; 2. szolgák (Brighella:
agyafúrt, találékony intrikus, átlátja a viszonyokat; Colombina segíti a
szerelmeseket, kedves, okos, szókimondó szolgálólány); 3. sorsűzött szerelmespár
→ a darab végére megtalálják a boldogságot
− Színpadformák
o kocsiszínpad (a forgószínpad őse; a nézők egyhelyben; a kocsik elgördülnek előttük)
o processziód színpad (a közönség vándorol az egyik színpadtól a másikig)
o szimultán színpad (egyszerre több teret magába foglaló színpad)

www.klett.hu
 A RENESZÁNSZ IRODALMA

A humanista irodalom

Francesco Petrarca (1304–1374)

− az itáliai humanizmus első képviselője; művei többségét latinul írja (pl. Africa című eposz;
életrajzok)
− jogot tanul; gazdag könyvtára van, antik szövegeket kutat (Cicero leveleit, Catullus verseit
felfedezi); filozófiával foglalkozik (Platónt Arisztotelész elé helyezi) → jelképes életrajzi tény
a Mont Ventoux megmászása (erről egy levélben számol be; az első „turista”, aki öncélúan
gyönyörködik a természetben; a hegytetőn Szent Ágostont olvas) → korának ünnepelt költője
(1341-ben elnyeri Rómában a poeta laureatus ’koszorús költő’ címet)
Daloskönyv (Canzoniere, 1336–1374)
− az utókor a 366 verset tartalmazó olasz nyelvű Daloskönyvet tartja a legjelentősebb Petrarca-
alkotásnak; a legtöbb vers témája a Laura iránti szerelem (Laura többjelentésű álnév lauro
’babér’; aura ’fuvallat’; aureo ’arany’; Lauda ’főként Máriát dicsőítő ének’)
− a versek szerelemfelfogása a trubadúrok és a dolce stil nuovo hagyományát követi → pl.
Laura nem egyénített alak; a szerelem = harc/ostrom metafora gyakori; a szem/tekintet mint az
érzelemkifejezés eszköze jellegzetes motívum
− reneszánsz jegyek: a szerelem földi érzés (nincs önmagán túlmutató vallási jelentése); hírnév
fontossága; neoplatonikus túlvilágfelfogás (a lélek a csillagból száll le, és oda száll vissza);
antik utalások; természeti képek; névrejtés, a névvel való intellektuális-költői játék
− versformák: a 366 vers többsége szonett (317 szonett, a többi canzone, madrigál stb.)
o a petrarcai szonett 4 versszak (2 négysoros, 2 háromsoros); 14 sor; egy sor 11 szótagos
(hatodfeles jambus); leggyakoribb rímképlet: abba abba cdc dcd (ölelkező, majd páros
rímek)
− laza kötetkompozíció: a versek lírai élettörténetet adnak ki
− a petrarkizmusnak nevezett szerelmilíra-hagyomány hat a XV–XVI. századi szerzőkre (pl.
Balassi)
Pó, földi kérgem…
− A Daloskönyv 180. számozott verse; beszédhelyzet: a Pó folyón hajózó utas (a beszélő) távolodik a
szeretett nőtől, belső monológ; téma: az elválás fájdalmán az ember képes felülemelkedni a
szabadság és szerelem által; reneszánsz felfogás: emberi akarat és szellem diadala; fő alakzat: ellentét
(természeti erők ↔ vágy, akarat ereje / természet ↔ ember); névrejtés (arany, Lomb: Laurus – Laura)

Giovanni Boccaccio (1313–1375)

− Dantéhoz és Petrarcához hasonlóan firenzei származású; latinul és olaszul is írt; Dante tisztelője,
az első Dante-életrajz szerzője
Dekameron
− 100 novella + 1 elöljáró beszéd)
− kerettörténet: az 1348-as pestisjárvány elől tíz fiatal egy vidéki kastélyba menekül,
történetekkel szórakoztatják egymást; mindennap királyt vagy királynőt választanak, aki kijelöl
egy témát, amelyhez mindenki elmond egy történetet (10 nap → 10 × 10 történet) – a
kerettörténet csak jelzésértékű a novellák elején; a cselekményvezetést nem befolyásolja
− a műveltebb közönség igényeit is kielégítő szórakoztató reneszánsz próza, a novella műfajának
megteremtése (még nem jellemzi a mai értelemben vett novella összes stílusjegye)
− a történetek forrásai: keleti meseirodalom, középkori példatárak, késő antik regény, szóbeli anekdoták,
francia fabliau → számos kisepikai műfaj szintéziséből teremtette meg a novellát
− jellegzetes témák: szerelem, életörömök, hétköznapi gyarlóságok, egyházkritika, vagyon, elmúlás
− tipikus szereplők: hűtlen asszonyok, kicsapongó életet élő szerzetesek, polgárok
− változatos cselekményszerkezet: egy-két mozzanat köré építkező / fordulatos, sűrű cselekményszövésű
novellák; jellemző az in medias res kezdés, a csattanószerű zárlat, életteli párbeszédek

www.klett.hu
 − könnyed, humoros élőnyelvre emlékeztető stílus; gyakori az irónia, szarkazmus
Első nap, harmadik novella
− a novella elején: tartalmi összefoglaló, a tanulság megfogalmazása (az okosság, a ravaszság minden
veszedelemtől megszabadítja az embert) → a példázatos történet a tanulságot támasztja alá
− szerkezet, narráció (több narrátor; történet a történetben szerkezet)
o Szaladin szultán elvesztette vagyonát, pénz reményében rejtvényt ad fel Melkizedek zsidó uzsorásnak:
Melyik az igaz vallás: a zsidó, a muzulmán vagy a keresztény?
o Melkizedek átlát a cselen, válasza példázatos történet (A három gyűrűről mondott meséje)

William Shakespeare
William Shakespeare (1564–1616) pályaképe
− életmű: 37 dráma, 154 szonett, néhány hosszabb költemény
− a világirodalom legtöbbet játszott drámaírója; költő, színész, rendező, színi társulatának
vezetője; életéről kevés tényadat
Shakespeare drámaírói korszakai:
1. szakasz (kb. 1589–1594) királydrámák (III. Richárd, VI. Henrik), bohózatszerű vígjátékok
(Tévedések vígjátéka); bosszúdráma (Titus Andronicus)
2. szakasz (kb. 1594–1600) szerelmi tragédia (Romeo és Júlia) szerelmi vígjátékok (Szentivánéji
álom, Vízkereszt vagy amit akartok, Ahogy tetszik); királydrámák (II. Richárd, IV. Henrik)
3. szakasz (kb. 1600–1608) „nagy tragédiák” (Hamlet, Othello, Lear király, Machbet), keserű
vígjátékok (Minden jó, ha a vége jó)
IV. szakasz (1609–1613) színművek (Téli rege, A vihar)

A shakespeare-i színház (Globe)

− az angol színházak eleinte kocsmaudvarokon működtek → XVI. század utolsó évtizedeiben
épülnek színházépületek; legjelentősebb mindenki számára nyitott nyilvános színház a Globe
(1599–1613-ban leégett), (Shakespeare-nek volt egy kisebb, zárt magánszínháza is)
− a nézőtér: nemesek, gazdag polgárok fent, fedett páholyban ültek; a köznép, alacsonyabb társadalmi
rétegek a lenti, fedetlen részen álltak → ez a shakespeare-i drámák nyelvezetén is látszik,
hangvétele ezért összetett: egyszerre szól mindkettő réteghez – nyers, vaskos, prózai nyelv + lírai,
fennkölt nyelv keveredik
− nincs díszlet, csak néhány kellék, nincs a karakterekhez illő jelmez
− színpad hármas tagolása (előszínpad: a nagyjeleneteké; hátsó színpad: szobai jelenetek, erkély:
kiemelt jelentőségű/titkos jelenetek
− állandó színészek, csak férfiak (fizetést kaptak)
− a nézők hangosan reagálnak a darabra (bekiabálások, véleménynyilvánítások)

Shakespeare tragédiái
− téma: létfilozófiai kérdések (az ember világban betöltött szerepéről, a bűn–bűnhődés viszonyáról,
értékválasztásokról, szabad akarat ↔ sorsszerűség stb.); mire van joga az embernek egy olyan
világban, amelyben a hagyományos erkölcsi parancsok nem érvényesülnek
− drámatörténeti források
o Seneca drámái (a bosszúdráma, nagymonológok)
o a középkori dráma hatása (pl. a középkori szimultán színpad hatása érezhető a kötetlen
térkezelésen; a középkori moralitásjátékok hatása: jó és rossz harca)
− dramaturgiai jellemzők:
o szabad tér- és időkezelés, nincs hármas szabály (a Romeo és Júlia például 5 nap alatt, sok
helyszínen játszódik)
o cselekményesség, mozgalmasság
o összetett jellemek (pl. Hamlet, Mercutio); dublettek (megkettőzött szerepek, pl. Rosencrantz
és Guildenstern)
o hangnemkeveredés, sokféle nyelvi regiszter (pl. a Hamletben a sírásók, a Romeo és Júliában
a Dajka alantas stílusban beszél, a főszereplők monológjai lírai, filozofikus stílusúak)

www.klett.hu
 o párhuzamosságok (pl. Hamlet tettetett őrülete, Ophelia valódi őrülete)
o sok szereplő nem az, aminek látszik → nézőként „nyomozni” kell, hogy értsük a valós lelki
mozgatórugókat
o felfüggesztés (pl. a Szellemmel való 1. találkozás után két és fél felvonás után jön a 2.
találkozás) → feszültségkeltés
o ellenpontozás (pl. Horatio egyénisége ellenpontozza Hamlet indulatosságát)
o a színpadi beszéd (a dikció) mellett a színpadi cselekvés (az akció) is fontos
− a tragédiák nyelve
o verses és prózai szövegek keverednek
o verses részek: ötös jambikus sorok (blank verse)
o metaforák, szimbólumok gyakori használata (pl. a Romeo és Júliában a fény és a sötétség
motívuma meghatározó; a Hamletben az erkölcsileg romlott világ működését jelzik a
rothadással, pusztulással, betegséggel kapcsolatos szóképek)
o a nyelvi humor oldja a komor hangulatot (szójátékok, szóváltások: szójátékok: a gyors észjárás
leképezései)
o többértelműség (pl. a Hamlet első mondata: „Sokáig éljen a király” átértelmeződik a dráma
során)

Romeo és Júlia
A dráma keletkezése
− 1594 és 1596 között keletkezett
− a két család ellenséges viszonya miatt bekövetkezett szerelmi tragédia európai vándortéma, nem
Shakespeare leleménye
A dráma témafelvetései: identitás és szocializáció konfliktusa; generációk ütközése; a felnőtté válás

A dráma cselekményszerkezete
1. Prológus: az alaphelyzet bemutatása (a két család ősi viszálykodása Veronában) a tragikus végkifejlet
előrevetítése
2. Expozíció: az alaphelyzet kibontása
− az első jelenet: nagyjelenet, mellékszereplők (a Capulet és Montague család szolgái) szópárbaja→ a
főszereplők késleltetett színre lépése a befogadó kíváncsiságát felkelti, feszültségkeltő eszköz; a szócsata
komikus, ugyanakkor feszült helyzete a dráma két központi témáját (halál, szerelem) kijelöli
− a konfliktusos dráma fő értékütközései kirajzolódnak:
szülői tekintély követése ↔ személyes, érzelmi alapú választás
a hagyományok szerinti szocializáció ↔ az individuális igények szerinti identitás
középkori felfogás ↔ reneszánsz gondolkodásmód
3. A konfliktus kibontakozása
− Romeo és Júlia egymásba szeret, titokban összeházasodnak
− a véletlenek sorozata végzetszerűséget, sorsszerűséget jelent
− a konfliktusok nemcsak a szereplők között zajlanak, hanem belső konfliktusok is (a szereplők egy
részének alakul az álláspontja, változó, dinamikus jellemek)
o az öreg Capulet eleinte a szabad párválasztás mellett → később ellene érvel
o Júlia eleinte engedelmes → szembemegy a szülői akarattal
o Lőrinc barát összeadja a fiatalokat → Júlia Párisszal való házassága mellett érvel
o Dajka eleinte támogatja a fiatalokat → Júlia Párisszal való házassága mellett érvel
− statikus jellem: Tybalt (ő tartja fenn a viszályt) ↔ Mercutio (új, individuális szemlélet)
4. Tetőpont (krízis): Romeo megöli Tybaltot → a felnőtt életét épp elkezdő fiatal férj gyilkossá lesz → menekülés
5. Késleltetés: úgy tűnik, Lőrinc barát terve feloldja a krízist, de újabb véletlenek (= végzetszerű fordulatok)
katasztrófához vezetnek
6. Katasztrófa: Romeóhoz nem jut el Lőrinc barát üzenete; a szerelmesek (és Páris is) tragikus végre jut; a két
ellenséges család békét köt egymással, a Herceg záró szavai komorak
A dráma jelentős magyar fordítói: Kosztolányi Dezső, Mészöly Dezső, Nádasdy Ádám
Hamlet
A dráma előzményei, jelentősége
− a történet alapja egy skandináv monda (Amlothi őrültséget színlel, hogy kiderítse az igazságot)
− a Hamlet klasszikus alapmű; Hamlet karaktere, problémái örök érvényűek, a Hamlet „modern mítosz”
A dráma cselekményszerkezete
1. Expozíció (az 1. felvonás)

www.klett.hu
 − tipikus shakespeare-i kezdés: mellékszereplők színre léptetése (a katonák a szellemjárást baljós előjelnek
találják)
− az alaphelyzet és a drámaidő előtti események ismertetése [az öreg király halála; ifjabb Fortinbras el akarja
foglalni Dániát, a királyné (Gertrud) újraházasodott Claudiusszal; Hamlet visszatér Wittenbergből] →
kibillent egyensúlyi helyzet (Hamlet ellenzi anyja új házasságát, vérfertőzésnek, trónbitorlásnak minősíti;
neki kéne uralkodnia az apja után) → a magánértékek kizökkenése + a jogrend felbomlása összekapcsolódik
− Claudius marasztalja Hamletet (maga mellé akarja állítani? szemmel akarja tartani?) → Hamlet azonban
tanulni akar (a tudásvágy reneszánsz érték) → a Szellem elmondja neki, hogy Claudius ölte meg, meg kell
bosszulni a halálát → Hamlet dilemmája: ő nem a hatalom embere, de a szülei iránti tisztelet, szeretet miatt
kötelessége bosszút állni → vállalni kell a sorsát, de idegen tőle a feladat („Kizökkent az idő; – ó, kárhozat!
Hogy én születtem helyre tolni azt.” „Dánia börtön”) nem szabad ember, az erkölcs törvényt szab neki →
elhatározza, hogy őrültnek tetteti magát, amíg bizonyítja az igazságot; így leplezi szándékát, így békén fogják
hagyni
2. A konfliktus kibontakozása (2. felvonás)
− Claudius és Hamlet egymás titkai után kutakodnak („maszkok harca” = nem tárják fel nyíltan valódi
szándékukat)
o a király Hamlet megőrülésének okait, szándékait akarja kideríteni; pl. Poloniust arra kéri, hogy
Ophelia kémkedjen Hamlet után;
o Hamlet az emberismeretére alapozva bizonyítani akarja a királygyilkosságot, az őrültség maszkja
mögött állandó kételyek gyötrik, elmélkedő magatartás („Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.”)
3. Tetőpont (krízis, 3. felvonás)
− egérfogó-jelenet – „színház a színházban” dramaturgia (Hamlet megkéri az udvarba érkező vándorszínészeket,
hogy adjanak elő egy darabot, amelynek ugyanaz a cselekménye, mint a valódi testvérgyilkosságé → Hamlet
szembesíti Claudiust és anyját a tettükkel) → lelepleződés: Hamlet és a király leveszik a maszkjukat egymást
előtt
− imajelenet (feszültségkeltés: a király imádkozik, Hamlet megölhetné, de nem akarja, hogy üdvözüljön)
− hálószoba-jelenet (Hamlet megosztja vívódásait az anyjával, megjelenik a Szellem, akit az anya nem lát
(elbizonytalanítás: valóban megőrült?); Hamlet gyilkossá válik; a függöny mögött hallgatózó Poloniust
leszúrja, mert azt hiszi, Claudius az)
4. Késleltetés (IV. felvonás)
− térben és időben szerteágazóvá válik a cselekmény (Hamlet elutazik, Ophelia megőrül, öngyilkos lesz
(belefullad a folyóba)]
− sírásó-jelenet (clown-jelenet; mellékszereplők tréfálkoznak a halállal, fekete humor; haláltánc motívum)
→ a jelenet dramaturgiai funkciója: szórakoztatás, feszültség oldása, késleltetés, a darab végi halálesetek
előrejelzése
− a komikusból a líraian tragikusba megy át a szín, amikor Hamlet beszél Yorick koponyájához
(tükördramaturgia: Hamlet = Yorick (mindketten csak játsszák az őrültet)
5. Katasztrófa (V. felvonás)
− mozgalmas, fordulatos végkifejlet (az Ophelia temetésére hazatérő Laertes Hamletet párbajra hívja) → a
király ráveszi, hogy mérgezett karddal harcoljon → a párbaj előtt Hamlet és Laertes kibékülnek →
kardcsere, mindketten kapnak találatot a mérgezett kardtól → Hamlet megöli Claudiust → Gertrud iszik
a méregpohárból, és meghal → Hamlet Fortinbrast nevezi meg trónörökösnek, és Horatiót kéri, hogy
mondja el az igazságot→ a trón végül Fortinbrasra száll → Hamletet tisztelettel eltemeti
− a megbomlott harmónia helyreállt: új világ kezdete (a sok halott a színpadon = egy korszak jelképesen
lezárult: Dánia megszabadult az erkölcsi romlástól, ugyanakkor Fortinbrasszal a középszerűek uralma
következik)
Szereplők:
− Hamlet: dán trónörökös, wittenbergi diák; összetett jellem, a személyisége a dráma során végig alakul;
töprengő, belső lelki életet élő, reflektív, melankolikus alkat; világidegenség (a világ = „Gyomos kert”);
a Szellem megbízása után meditáló emberből cselekvő emberré kell válnia
− Claudius: „machiavellista” hős, célja: a hatalom; ennek érdekében akár gyilkol is, a cél szentesíti az
eszközt (hasonló Shakespeare-figura III. Richárd, Macbeth) → a cselekmény során szembesül azzal, hogy
a szélsőséges individualizmus nem járható út
− Gertrúd: az erkölcsi rend felborulásában neki is van szerepe („Gyarlóság, asszony a neved!”)
− Ophelia: ártatlan, gyermeki odaadás a „maszkos világban”, nem találja a helyét
− Rosencrantz és Guildenstern nem valódi barátok (a barátság fontos reneszánsz érték!)
− Horatio igaz barát, előtte nem kell Hamletnek színlelni; továbbviszi Hamlet hírét
A Hamlet témafelvetései, értelmezési lehetőségei

www.klett.hu
 − látszat és valóság ütközésének drámája (a világban való szerepjátékok, az alakoskodások felismerése
→ Hamlet szerint ez a világ az intrikusok, megtévesztők világa, ahhoz, hogy leleplezze, ő is az álcázást
választja eszköznek)
− a gondolkodó, kételyekkel teli értelmiségi drámája (Hamlet értelmiségi archetípus: autonóm, nem
szervilis; a gondolkodó, szellemi ember szükségszerűen szembekerül a hatalommal; ütközik a középszerű
törtetőkkel (pl. Rosencrantz és Guildenstern)
− a beavatódás, felnőtté válás drámája (Hamlet gyermeki/kamasz idealista, naiv állapotból felnőtt
állapotba kerül: bűnös [gyilkos] lesz, összetettebben gondolkodik; a szabad akarat, az autonómia
érvényesítése helyett elfogadja a sorsszerűséget]
− a tett és a gondolat ütközésének drámája
− a szerep és személyiség ütközésének drámája (Hamlet személyiségével ellentétes a vérbosszút álló
trónörökös szerepe)
− a halál minden emberi működést viszonylagossá tévő, megkérdőjelező hatalma központi téma (pl. az
öngyilkosság kérdése, haláltánc-motívum a sírásó-jelenetben) → a halandósággal való szembenézés után
a földi dolgok (tudás, hatalom stb.) jelentéktelenek, az ember az isteni gondviselés eszköze

A dráma jelentős magyar fordítói: Kosztolányi Dezső, Mészöly Dezső, Nádasdy Ádám

Shakespeare szonettjei
− sok a bizonytalanság a szonettek körül: kérdéses a keletkezési idő → 1590-es évek?; ki áll az
ajánlásban levő W. H. monogram mögött? → egy gazdag arisztokrata? maga Shakespeare
(William Himself)?
− a szonettek témái: szerelem, elmúlás
− a kötet első 126 szonettje a lírai alany és egy nála fiatalabb, nőies szépségű fiú szerelmi
kapcsolatáról szól (a szonettek nagy részében nem derül ki, hogy férfihoz vagy nőhöz szól)
− 26 szonett címzettje a Dark Lady ’fekete hölgy’ (nem eszményített nőalak; csapodár, hűtlen)
− a shakespeare-i szonett versformája: 14 sor, 4+4+4+2 tagolás, csattanószerű zárlat az utolsó két
sorban; abab cdcd efef gg, kereszt- és páros rímek
LXXV. (75. szonett)
− téma: a szerelem ambivalens érzésvilága; képszerű kifejezésmód (hasonlat); a vers fő alakzata az ellentét;
paradoxonok, oximoronok („Koldus-szegény királyi gazdagon, / részeg vagyok és mindig szomjazom”)

A FELVILÁGOSODÁS IRODALMA

A klasszicista dráma és az európai felvilágosodás irodalma

Molière Tartuffe vagy A fösvény című drámájának elemző bemutatása
A klasszicista dráma
− a klasszicizmus társadalmi bázisa az abszolutizmus idején megerősödő polgárság, amely az
ízlését az udvari divat ízlésével ötvözi
− stíluseszmény: az antik kultúra, az antikvitás műfaji szabályait követi (normakövetés, normatív
poétika); az irodalom feladatának tekinti a tanítást, pozitív erkölcsi minták felmutatását
− a komédia műfajának felértékelődése Molière munkásságának köszönhető (de a klasszicizmus
korában a tragédia is fontos – Corneille; Racine)
Molière komédiáinak dramaturgiai sajátosságai
− irodalomtörténeti hatások: antik komédiák (Plautus, Terentius), commedia dell’arte, farce
− típuskarakterek, jól körülhatárolt szerepkörök (szókimondó szolga, sorsüldözött szerelmespár,
Pantalone, a zsugori kereskedő Harpagon előképe) → jellemkomikum (túlrajzolt figura, a hős
a saját tulajdonságai miatt válik nevetségessé)
− a Molière-komédia a kor jellegzetes viselkedési visszásságait teszi nevetségessé
(műveletlenség, álszentség, vagyonszerzési vágy, sznobéria, áltudósok, haszonleső szolgák)
− hármas egység (hely–idő–cselekmény egysége) – Arisztotelész Poétikája alapján Boileau Ars
Poetica című műve szabja meg a stíluskövetelményeket (a hármas egységen kívül ilyenek

www.klett.hu
 még: az illendőség, mértéktartás, valószerűség) → érvényesülése a Tartuffe-ben: dráma egy nap
alatt egy helyszínen (Orgon háza) játszódik, a főhős leleplezésére koncentrál (nem tér ki másra,
pl. a szereplők előéletére)
− helyzetkomikum (forrása: félreértések, a véletlenek összjátéka, a szándékos megtévesztés) →
pl. a Tartuffe asztaljelenete (IV/5.), amely „egérfogó” is, a cselvígjátékok hatását mutatja
− a nyelvi komikum (szóismétlések, szójátékok) eszközei is gyakoriak → pl. a hazaérkező Orgon
gépies ismétlése „És Tartuffe?” kérdése)
− deus ex machina (A fösvényben: Anselm ex machina) a cselekményből nem következő,
váratlan fordulat a zárlat
− a legtöbb Molière-dráma kötött nyelvi formájú: 12-14 szótagos, jambikus lejtésű rímes
alexandrin (A fösvény prózai szöveg)

Molière (1622–1673)
eredeti neve: Jean-Baptist Poquelin, a királyi kárpitos fia; tanulmányait a jezsuitáknál folytatta, ahol (latin)
eredetiben olvasta Plautust és Terentiust → tehetséges színész, eleinte vándortársulatoknál játszott,
színházalapítási kísérlete megbukott → elnyerte a királyi udvar kegyeit, maga a Napkirály a pártfogója →
Párizsban írt, rendezett, játszott → a Képzelt beteg előadása közben a színpadon összeesett, néhány órával később
otthonában meghalt

A francia klasszicista színház

− zárt tér, dobozszínpad, mesterséges fény, függöny, kosztümök, színésznők is játszanak
− a színházi előadás társas esemény is

A fösvény
Cselekményszerkezet, dramaturgiai megoldások
1. Expozíció (I/1–3. jelenet)
A zsugori Harpagon gyermekei elárulják egymásnak, hogy kibe szerelmesek (Valér – Eliz; Cléante – Marianna).
Fény derül Harpagon rögeszmés zsugoriságára és titkára, a kertben elásott kincses ládikóra.
− in medias res kezdet; párhuzamos jelenetek (az I/1. és I/2. is szerelmi történet)
− nemzedékek közti konfliktus → gyors cselekvési kényszer a dráma elején
− tragikai probléma vegyítése a komikus eszközökkel: a tragikus konfliktust vígjátéki eszközzel oldja
(Valér a hízelgő „álarcát” veszi fel, így harcol az apai zsarnokság ellen)
2. Bonyodalom, a konfliktus kibontakozása (I/4. – IV/3. jelenet)
Harpagon ismerteti a fiatalok vágyait keresztező terveit. Sem Valér hízelgése, sem Cléante egyenessége nem
látszik hatékonynak Harpagon mániájával szemben. Marianna kényszerből, de a pénzéhes kerítőnő, Fruzsina
hatására hajlik az érdekházasságra. Cléante bevallja apjának, hogy szereti Mariannát. A félreértésből adódó
átmeneti békülés után még élesebb a drámai összetűzés apa és fia között.
− a kettőztetés komikuma: kettős ellentét (fiát és lányát is elszakítja szerelmétől), kettős magatartás (Valér
hízeleg, Cléante nyíltan szembeszáll)
− feszültségkeltés: a cselekmény több ponton a tragikus végkifejlet felé mutat, ezt komikus eszközökkel
oldja a szerző (a fösvénység közönséges jellege látszik abban, ahogy Harpagon lakomát akar rendezni)
− Fruzsina karaktere = a főhős mániáját felnagyító nagyító-tükör: ő is pénzéhes, de Harpagon nála is
erkölcstelenebb
3. Tetőpont és fordulat (IV/7. jelenet)
Harpagon őrülési jelenete (Harpagon számára a pénz cél, nem eszköz); panaszának nyelvi megformáltsága a
tragédiák nyelvét idézi
− érzelmi tetőpont: Harpagon egyre nevetségesebb alakként lepleződik le a befogadó előtt, mégis ő látszik
győztesen kikerülni a drámai küzdelemből
− fordulat, mert innentől Harpagon már nem a házassági terv megvalósításával foglalkozik
4. Megoldás (V. felvonás)
a csendbiztos hiába nyomoz; amikor Valér Elizről beszél (titkon feleségül vette), Harpagon azt hiszi, a ládikójáról
van szó; Harpagon a fiát a törvény kezére akarja adni; Anzelm felismeri gyermekeit (karperec, pecsétgyűrű)

A darab értelmezési lehetőségei

− az apai zsarnokság természetrajza / a zsarnokság általános természetrajza (gyanakvás; saját és környezete
életét is tönkreteszi, cinikus) / a rögeszmés ember természetrajza (megszerzési kényszer, monománia) /
Rousseau: erkölcstelen dráma (apa fiú elleni harca)

www.klett.hu
A szereplők viszonyrendszere
− szereplők: apa: Harpagon, fia: Cléante, lánya: Eliz; apa: Anzelm, fia: Valér, lánya: Marianna; szolga,
kerítőnő
− a viszonyrendszer hierarchikus (apa–gyermek; úr–szolga alárendeltség) és szimmetrikus (két
szerelmespár, két család)

Tartuffe
Szerkezet, dramaturgia
1. Expozíció
− (I/1.) a dráma összes fontos szereplője jelen van a két főszereplő kivételével (késleltetett színreléptetés
→ a néző kíváncsivá tétele); értékütközés Tartuffe megítélése kapcsán Pernelle asszony és család között
(Damis, Mariane, Elmira, Cléante)
− (I/2.) Dorine és Cléante párbeszédéből Orgon portréja rajzolódik ki még a színrelépése előtt
− (I/3.) Orgon Tartuffe-portréja a saját rajongói nézőpontjából
2. Bonyodalom (Mélyebb, összetettebb, tragikus irányba mutató konfliktusok bontakoznak ki, amelyeket a
komikum eszközei oldanak.)
− Orgon bejelenti: lányát Valér helyett Tartuffe-höz adja
− a főszereplő késleltetett belépése (csak a III/2.-ben lép színre) – szőrcsuhában, ostorral jelzi a
hitbuzgóságát (a túlzás a komikum egyik legfőbb eszköze)
− Tartuffe jellemrajzának, álságos viselkedésének kibontása (pl. Dorine-t szemérmetlenséggel vádolja,
utána Elmirának egy gáláns modorban szerelmi vallomást tesz)
− Orgon hiszékenységének csúcsa: fiát kitagadja
3. Tetőpont és fordulat
− asztaljelenet (Orgon tragikus felismerése: Tartuffe cinikus gazember)
− Orgon megaláztatása még tetéződik (kazetta/doboz) → tragikus fordulat: Orgon elvesztette minden
vagyonát, kiábrándult ideáljaiból, becsületét elvesztette, családját földönfutóvá tette
(a helyzet komikus hatását a nézői többlettudásból fakadó fölény adja, nem maga a cselekmény)
4. Megoldás
− deus ex machina: a rendőrfőnök megjelenése, aki Tartuffe-öt börtönbe viszi; felszabadító vég, de a
katasztrófához közeli helyzet még nyomasztó

Szereplők, jellemtípusok
− Tartuffe – Orgon: a csaló és a hiszékeny; egymás nélkül nem léteznek; kettős leleplezés (Tartuffe
álszentsége + Orgon ostobasága)
− Pernelle asszony – Orgon: jellemkomikumi kettőztetés (P. a fiánál is hiszékenyebb)
− A további szereplők csoportosítása: érintettek és kívülállók (mennyire befolyásolja Tartuffe a sorsukat)
o érintettek: Mariane (bénultan tűri a házasság hírét); Elmira (nem tűri Tartuffe udvarlását, taktikusan,
aktívan tesz ellene, segíteni akar Mariane-nak)
o kívülállók: Dorine (a jó intrikus; szerepe az események előrehaladásával csökken); Cléante (rezonőr
= a klasszicista dráma egyik jellegzetes szerepköre: a cselekményen kívül álló, elmélkedő,
megfontolt figura, aki közvetíti a józanságot); Lojális úr (a hatalom cinizmusát testesíti meg)

Jonathan Swift: Gulliver utazásai

Swift (1667–1745) Dublinban született → Angliába költözött → politikai és irodalmi körök kedvelt figurája →
visszaköltözött Írországba, anglikán lelkészként dolgozott → az angol konzervatív párt (a toryk) támogatója → az
ír közélet aktív és népszerű résztvevője → 1745-ben halt meg Dublinban
Gulliver utazásai
− a regény szerkezete: négy rész – 1. Lilliput (a törpék országa) 2. Brobdingnag (az óriások földje) 3. Laputa,
Glubbdubdrib, Luggnagg, Japán 4. a Nyihahák földje
− műfaj: utaztató (pikareszk) regény / államregény / eszmeregény / szatíra → a központban Gulliver
élményei; részletező helyleírások; a politikai-társadalmi rendszerek bemutatása; összetett
társadalomfilozófiai és létbölcseleti gondolatrendszer (a szatíra közvetett módon tanít; lehetőséget ad a
befogadónak a világról való felismerésekre)
− stílusa, világszemlélete: kritikus, szatirikus, pesszimisztikus: az egyes részek sajátos nézőpontjai az
ember, az emberi lét kisszerűségét jelenítik meg → Gulliver a kalandjai végén kiábrándul az emberiségből,
a nyihahák (lovak) társaságában jobban érzi magát, mint a jehuk (emberek) közt
− narráció: E/1. elbeszélés; narrátor: Gulliver, a seborvos (Swift hitelesítő írói gesztusokkal kívánta azt a
látszatot kelteni, hogy valóságos a narrátor, valóságosak az események)

www.klett.hu
Voltaire: Candide, vagy az optimizmus
Voltaire (1694–1778)
a francia felvilágosodás korának egyik legjelentősebb filozófus-írója; neve felvett írói név → jezsuita iskolákban
tanult, társadalombírálatának mégis egyik sarokköve az egyházellenesség (antiklerikalizmus) → néhány
Angliában töltött év után a polgári társadalom és a szabadságjogok (gondolat- és szólásszabadság) híve, hirdetője
→ a kortársai által is nagyra becsült tekintély, eszméit ugyanakkor sokan üldözik → élete utolsó 20 évét Párizstól
távol, Ferney-i birtokán töltötte
írásait sajátos szarkasztikus stílus jellemzi; szerteágazó munkásságának fontosabb műfajai: filozófiai elbeszélések,
drámák, eposz, röpiratok, kiterjedt levelezés
Candide, vagy az optimizmus
− a regény címe: a Candide név jelentése: ’őszinte, jámbor, naiv’ (→ a főhős őszintén szerelmes, naivan
hisz)
− a Candide műfaja (többféle műfaji besorolás érvényes: tézisregény/államregény/pikareszk (utaztató-,
kaland-) regény paródia
1. tézisregény
− a tézisregény cáfolni/igazolni kíván egy eszmét → a Candide a panglossi eszmét (= a leibnizi
optimizmust) kívánja cáfolni; tanító szándékú: Pangloss megkérdőjelezhetetlen tétele (axiómája): ez a
világ a lehető világok legjobbika → a tétel cáfolata a szereplők kalandjainak bemutatásával történik; a
regény célja: az olvasó lássa be a tétel helytelen voltát (a Candide-ban Pangloss alakjában kigúnyolt
Leibniz valójában jelentős gondolkodó volt, aki Voltaire-rel ellentétben hitt az isteni gondviselésben;
Theodicea című művének fő kérdése, hogy miként egyeztethető össze a világban levő rossz Isten
jóságával; Leibniz válasza: csak Isten tökéletes, teremtményei tökéletlenek, a világ sem tökéletes [nem
abszolút jó], csak a lehető világok legjobbika)
− a leibnizi filozófia kigúnyolásának eszközei: a kontextusból kiragadott tétel; Pangloss hiteltelen
figura, túlzás (rengeteg kaland)
− a Candide a racionalizmus kritikája, az empirizmus támogatása [a racionalizmus ismeretelmélete nem
működik, hiszen az axióma (alapigazság) igazolása nem sikerül; az empirizmus érvényes: a világot a
tapasztalatokon keresztül lehet megismerni, így lehet eljutni egy új tézis megfogalmazásához]
− a regény zárlatának értelmezése: Pangloss optimizmusa és Martin pesszimizmusa szerint is az ember
tehetetlen a világ sorsszerű működésével szemben → a török dervis filozófiája aktív, cselekvő embert
feltételez („a munka pedig jó arra, hogy messze tartson tőlünk három nagy bajt: az unalmat, a bűnt, a
szükséget”) → nem egyértelmű, hogy a „Műveljük kertjeinket”-gondolat komolyan veendő, vagy
ironikus (Candide elégedett vagy lemondó-beletörődő a regény végén?)
2. a próbatételes kalandregény (pikareszk) paródiája
− a pikareszk jellemzői: a kalandok laza láncolata (az epizódok közt nincs oksági összefüggés) → a
parodisztikus hatás forrásai: halmozás, túlzás, hihetetlen és véletlen események, a főhős ügyetlensége,
naivitása
3. államregény
− az államregény jellemzője az utaztató szerkezet és az ideális állami-társadalmi berendezkedés bemutatása
→ a Candide-ban utaznak, Eldorado a tökéletes állam (felvilágosult uralkodó, általános jólét, nincs
egyház, nincs társadalmi hierarchia, fontosak a tudományok)
− központi motívumok: út (tapasztalatszerzés, énkeresés, igazságkeresés); kert (boldogság, teljesség,
kiteljesedés)
− szereplők: statikus jellemek (nem változnak a kalandok folytán); Pangloss (az optimizmus képviselője,
a 30. fejezetben beismeri, hogy tételét csak kényszerből ismételgeti); Martin (a pesszimizmus
képviselője); Kunigunda (Candide szerelme, megöregszik, elveszti vonzerejét); Cacambo (Candide
útitársa, szolgája); Kunigunda bátyja (ostoba arisztokrata)

Goethe: Faust
Goethe (1749–1832) pályája
frankfurti polgárcsaládból származott, jogot tanult → egyetemista korában megismerte a lázadó szellemű Sturm
und Drang irányzatot → ennek hatására írta a szenvedélyek erejét bemutató Az ifjú Werther szenvedései (1774)
című szentimentális napló- és levélregényét, amelynek magányos, érzékeny hőse tipikus szentimentális hős, a mű
végén öngyilkos lesz → Goethe 1775-ben Weimarba költözött, ahol magas rangú udvari tisztviselő volt → a
szentimentalizmustól a klasszizmus felé fordult (ebben a korban írta nevelési regényét, a Wilhelm Meister
tanulóéveit (1795) → a századfordulón kialakuló új irányzat, a romantika megjelenik műveiben (pl. A villikirály
című balladájában)

www.klett.hu
Faust
− műfaja: drámai költemény; emberiségköltemény / világdráma; létbölcseleti szemlélet határozza meg
(alapvető létkérdések állnak a fókuszban: Miben ragadható meg az ember lényegisége? Hogyan írható le
az egyén és a világ viszonya? Mi az értelme a [mulandó] életnek? Van-e az embernek szabad akarata,
választása sorsa irányításában?)
− irodalmi előzmények, minták: Biblia (Jób könyve); népi babonák, balladák (fekete kutya átváltozása,
a gyerekgyilkos anya balladája); középkori misztériumjátékok, Marlowe: Doktor Faustus
− a Faust-monda: Faust valós figura, XV–XVI. századi, alkímiával is foglalkozó humanista tudós,
története népszerű a XVI. sz-i népkönyvekben
− keletkezés: ős-Faust (1775) – Faust I. (1808) – Faust II. (1832)
− szereplők / az általuk képviselt értékek: Faustus (az emberi észbe vetett hit); Mefisztó/Mephistopheles
(a tagadás szelleme); Wagner (Faust tanítványa, Faust ellentéte); Margaréta/Margit (egyszerű, naiv
természetesség, szépség); Márta (erkölcsileg romlott kerítőnő, Margaréta ellentéte)
− cselekményvázlat
Faust I.
Faust beleunt a tudományba, élete sivár, örömtelen; öngyilkosságra gondol, de megmenti, hogy
megszólalnak a húsvéti harangok → a korlátolt gondolkodású Wagnerrel az ünnepi tömegben sétál →
nyomába szegődik egy fekete uszkár, dolgozószobájában Mefisztóvá (az ördöggé) változik → az ördög
szerződést köt Fausttal (ha a tudós nekiadja a lelkét, boldoggá teszi) → kocsmai tivornyázás→ Mefisztó
és Márta segít Faustnak elcsábítani Margarétát (Faustot fiatallá teszi) → a Margaréta anyjának szánt altató
megöli az asszonyt → a lány bátyja megvív Fausttal, Faust gyilkos lesz → a Faust által elhagyott és
bűntudattól gyötrődő Margaréta gyereket szül, de a gyereket megöli, Margaréta börtönbe kerül, halálra
ítélik → Faust és Mefisztó boszorkányszombaton vesz részt, ahol Faust értesül Margarétáról → Mefisztó
beviszi Faustot a börtönbe, de a lány nem megy vele → Margaréta üdvözül
Faust II.
Faust (udvari tudós) és Mefisztó (udvari bolond) a császári udvarban él → Faust megidézi szép Helénát,
aki fiút (Euphorion) szül neki (a fiú a szabadság jelképe, szabadon szeretne szárnyalni, lezuhan) → Faust
élete végén a császártól egy mocsaras, elhagyatott vidéket kap Németalföldön → Gátakat emel, csatornáz,
termő területet alakít ki (polderek); öregségére megvakul, be kell vallania, hogy a közös munkálkodás
így is boldoggá teszi, vagyis a szerződési feltétel teljesült → megjelenik az angyalsereg, nem engedik,
hogy az ördög magával vigye („Ki holtig küzdve fáradoz, az megváltást remélhet” → az élet értelmét
végül a közéletben, a másokért végzett alkotómunkában jelöli meg. (Mefisztó nem tud olyan földi
élvezetet mutatni, amelyben megtalálja a boldogságot, az ember meg tudja váltani magát.)

Robert Burns
Burns (1759–1796) skót családból származó költő; származási helyének nyelvjárását költői nyelvvé tette; versei
között a paraszti, a szerelmi, hazafias tárgyú és a francia forradalom eszmeiségét képviselő költemények
szerepelnek; politikai-közösségi lírájában szembefordul a kor divatos szentimentalista sírköltészetével, fellép a
társadalmi egyenlőtlenségek ellen
az utókor Burns életművéből a dallamokra írt népies dalait tartja a legjelentősebbnek
költészetét a tematikus és szemléletbeli hasonlóságok miatt a Petőfi-lírához szokás hasonlítani
John Anderson, szivem John
− a két versszakból álló szerelmi dal versbeszélője egy idős asszony, aki szerelmét, társát, John
Andersont szólítja meg, felidézi fiatalságuktól a jelenig tartó harmonikus szerelmüket
− a vers múlt és jelen képeinek ellentétére épül (fekete haj, sima homlok, „együtt vágtunk a hegynek” ↔
ősz haj, ráncos homlok, „lefelé ballagunk már”) a fiatalság képeit erősnek, az együtt, hűségben megélt
öregséget nyugodtnak, békésnek jeleníti meg
− az öregedés és a mulandóság képei nem fájóan elégikusak, hanem a békés létösszegzés, a halálba való
beletörődés hangulatát árasztják
− a versszakok zeneiségét az elő- és utórefrénes szerkezet adja

Falusi randevú
− a három versszakból álló, párbeszédre épülő könnyed helyzetdal egy titkos éjszakai légyott életképe
(a jelenetszerű versben az udvarló Findlay éjjel kopogtat az ajtón, az ajtó másik oldalán álló szerelmese
pedig incselkedve, évődve kérdezgeti szándékáról; a vers elején megfogalmazott elutasítástól a játékos
párbeszéd során eljutnak a beleegyezésig)

www.klett.hu
 − a vers a két fiatal közös vágyának beteljesedése előtti hangulatot tudatos nyelvi megszerkesztettséggel
érzékelteti (pl. a férfi közléseinek rövidsége a türelmetlenséget, a lány kérdései a szemérmes évődést és
várakozást emelik ki)

A ROMANTIKA IRODALMA
Az angol romantika
Líra
− Előzmények: szentimentalista sírköltészet; preromantika, pl.: William Blake (A tigris)

1. nemzedék („tavi költők”) (műnemkeveredés, természetkultusz, érzelmesség, szenvedély, képzelet)

− 1798, Lírai balladák című verseskötet szerzői
o William Wordsworth (Táncoló tűzliliomok)
o Samuel Taylor Coleridge (Kubla kán)
2. nemzedék:
− Lord George Byron (1788–1824)
o a romantika egyik legnagyobb hatású egyénisége
o angol arisztokrata származás → két hosszú útja Európában→ Childe Harold
zarándokútja (verses útirajz; világsiker) → barátai: Percy és Mary Shelley → támogatta
az olasz és görög szabadságmozgalmakat (részt vett a görög szabadságharcban, a harc
utáni járványban halt meg)
o tökéletes szabadságot kívánt, nem tűrte a korlátokat, féktelen, szabados erkölcsű Childe
Harold = Byron alteregója
o verset ír az ösztönös munkásmozgalom, a „géprombolók” támogatására (Luddita dal)
o byronizmus (pl. a Childe Haroldban) = a byroni hősre jellemző az individualizmus, a
spleen, a mizantrópia (embergyűlölet, az emberek megvetése)
o drámai költeményei: Manfred, Kain
o verses regénye: Don Juan (az európai művészet egyik vándortémája a fékezhetetlen és
gátlástalan kalandor, nőcsábász története; Don Juan istentagadó, cinikus, lázadó, a testi
szerelembe menekülő hős; Byron verses regényében keveredik két elbeszélői szólam: a
külső mindentudó narrátor történetmondása mellett Don Juan személyes lírai reflexiói
is jelen vannak); a Don Juan töredékesen maradt fenn, az új műfaj műformája,
hangvétele nagy hatással volt pl. Puskinra
− Percy Bysshe Shelley (1792–1822)
o felsége: Mary Shelley [a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című gótikus
horror-regény (1818) szerzője]
o Svájcban, majd Itáliában telepedtek le; tengeri viharban halt meg
o szövegeit a romantikus szabadságeszmény hatja át (lírai művei pl.: A felhő, Óda a
nyugati szélhez; drámai költemény: A megszabadított Prométheusz)
− John Keats (1795–1821)
o központi témája az elmúlás, a halál; a mai recepció az ő líráját tartja a legfontosabbnak
az angol romantikusok közül; legismertebb verse: Óda egy görög vázához

Epika
− Előzmények: preromantikus gótikus regény; Jane Austen (legismertebb regényei: Értelem
és érzelem [1811], Büszkeség és balítélet [1813]; klasszicista tagolás, de romantikus jegyek,
pl. a környezet szimbolikus jelentéssel való felruházása)
A romantikus regény
− Walter Scott (1771–1832), pl. Ivanhoe; Rob Roy

www.klett.hu
 o fordulatos cselekményvezetésű történelmi kalandregények, az angol és skót középkori
történelem időszaka, lovagi értékvilág (bátorság, szerelem, kaland)
o az Ivanhoe Oroszlánszívű Richard uralkodása idején játszódik, a XII. századi
Angliában; a király távollétében zűrzavar van az országban; Ivanhoe a király hű vitéze,
küzd a király öccse ellen, támogatói között vannak a sherwoodi erdőbe menekült
emberek, pl. Robin Hood, a szegényeknek igazságot osztó népi hős
− Mary Shelley (1797–1851): Frankenstein, avagy a modern Prométheusz
− Emily Brontë (1818–1848): Üvöltő szelek
− Charlotte Brontë (1816–1855): Jane Eyre
− Anne Brontë (1820–1849): Agnes Grey

A XIX. századi amerikai irodalom meghatározó alakjai

− Walt Whitman (a „legamerikaibb költő”; prófétai hangvételű, az egyéni méltóságot hirdető
szabad versek; óriási hatás → a XX. században: Cummings, Ginsberg)
− James Fenimore Cooper indiánregényei (egyfajta „nemzeti mítosz”, az amerikai western-
hagyomány megteremtője)
− Edgar Allan Poe (1809–1849)
o lírai szövegeinek erős hangulat- és hangzásbeli karaktere van (pl.: A holló)
o rövid történetek (tale/short story); a műfaj még nem novella, de hatásuk kimutatható a
későbbi lélektani irodalomban (A Vörös halál álarca, Az áruló szív)
o a „detektívtörténet atyja”: elbeszéléseiben a bűnügyi regény számos konvencióját, krimi-
kliséket bevezet
Poe: A Morgue utcai kettős gyilkosság
− az első klasszikus kriminovella, 1841-ban jelent meg
− szerkezet:
o expozíció: hosszabb bevezető a nyomozó módszeréről (az analitikus gondolkodásról); Dupin
bemutatása (különc, éjszaka van ébren, könyv- és whistimádó stb., zseniális elme), Dupin
bekapcsolódása a nyomozásba
o a bonyodalom kibontakozása: a tényállás (egy anyát és a lányát bestiális kegyetlenséggel
megölték); tanúvallomások, terepszemle (az áruló jelek számbavétele, a gyilkos gorilla szőrszála
vezet nyomra; a gyanúsított tisztázása); érvek és ellenérvek (a rendőrség hamis
következtetéseinek cáfolata)
o tetőpont: formális leleplezés (a matróz jelentkezik Dupin hirdetésére)
o a megoldás bizonyítása
− elbeszélésmód: az elbeszélő E/1. személyű történetmesélése mellett Dupin hosszas monológjaiból (E/1.)
ismeri meg az olvasó az esetet (a Morgue utcai gyilkosságot a nyomozói módszereinek hatékonyságát
bizonyítandó meséli el) → a krimiknek azt az alaptípusát képviseli a Poe-novella, amikor az olvasó együtt
nyomoz a detektívvel a gyilkos kiléte után

A német romantika
Előzmények, kialakulása (a német klasszika idején, a XVIII. század végétől)
o Sturm und Drang (érzelem- és zsenikultusz, az intuíció felértékelődése, a szabályok elvetése stb.)
o Herder nézetei (nagy hatású történetfilozófus, a nemzet=személy, van gyerekkora, felnőttkora stb.; a
nemzeti múlt irodalmi hagyományai, az ősköltészet = a „gyerekkor” költészete; ősmítosszal minden nemzet
rendelkezett → kutatni kell a hagyományokat, ápolni, felfedezni a nemzeti nyelvet, a népi kultúrát)
o Goethe és Schiller szentimentalizmusa (az ésszel ellentétben a szív hatalmát hangsúlyozzák; a
természethez való vonzódás)
− Korszakok, jelentős alkotók
Jénai korszak (= korai romantikusok)
o Schlegel-testvérek (a romantika eszméinek programszerű megfogalmazásai)
o Novalis (1772–1801): Heinrich von Ofterdingen (a kék virág az egész német romantika szimbóluma lett);
Himnuszok az éjszakához
Heidelbergi korszak

www.klett.hu
 o Grimm testvérek (Jacob és Wilhelm): mese- és mondagyűjtés (a herderi útmutatás alapján a
mesegyűjtéssel a népi kultúrában vélték megtalálni az „ősmítoszt”; Gyermek- és családi mesék című
gyűjtemény (Piroska és a farkas, Hamupipőke, Hófehérke, Csipkerózsika…)
Drezdai korszak
o Ernst Theodor Amadeus Hoffmann (1776–1822): Az arany virágcserép; Scuderi kisasszony; A
homokember
o Heinrich von Kleist (1777–1811): Kohlhaas Mihály
o Friedrich Hölderlin (1770–1843): a modern költészetre jellemző eljárások; magánmitológia; Hüperion,
vagy görögországi remete; Az élet felén
o Heinrich Heine (1797–1856)
● Dalok könyve (1827); népdalok és népballadák világából építkező versek; erős elvágyódás
● könnyed dalaiból Schumann-, Schubert-dalokat komponált

Heine: Loreley
− ballada (folklorizálódott), szövegformálására jellemző a „balladai homály” (= kihagyásos szerkesztés,
sűrítés)
− Loreley, a germán mitológia nimfája, akinek szépsége miatt az őt csodáló hajós zátonyra fut
− elbeszélésmód: első és utolsó versszak: érzelmes, személyes E/1. elbeszélői hang → a köztes
versszakokban: az epikus történetsorozat elbeszélése (a ladikjában evező hajós, hallva Loreley énekét,
csak felfelé néz, zátonyra fut, meghal)
− a szöveg fő stílusalakzata: ellentét – lent (földi) ↔ fent (égi), sötét ↔ aranyló
− központi motívumok, toposzok: út, hajós
− jelentések: az ember örök vágyakozása a szépség megismerésére (vö. Ikarosz, Odüsszeusz szirénkaland);
a költészet vonzereje

A francia romantika
− későn, az 1820-as években jelentkezik; a romantikus szabadságeszmény sokszor politikai
tartalommal töltődik meg (a liberális gondolkodásmóddal áll kapcsolatban)
− 1830, az „Hernani csata” (Victor Hugo Hernani című darabjának bemutatóján összeverekedett
a közönség egy ízlésvita miatt: régi, klasszicista ízlés ↔ új, romantikus ízlés)
− jelentős alkotók: Madame de Staël, Lamartine, Georges Sand, Victor Hugo

Victor Hugo (1802–1885)

o a francia romantika vezéralakja, aktív résztvevője a francia szabadságmozgalmaknak,
ami miatt két évtizedig emigrációban él
o költőként, drámaíróként és regényíróként is jelentős életművet alkotott
o legismertebb regényei: A nyomorultak, A párizsi Notre-Dame
A párizsi Notre-Dame
− történelmi regény; helyszín – idő: Párizs, a Notre-Dame környéke, XV. század
− szereplők: statikus jellemek, egy tulajdonságot testesítenek meg; jó ↔ rossz
o Esmeralda, a jóság, az ártatlanság megtestesítője (szép táncoslány)
o Claude Frollo, gonosz, romlott, képmutató alak (esperes, aki meg akarja szerezni Esmeraldát)
o Quasimodo, a templom csúf, púpos, ugyanakkor jóságos és bátor harangozója, titokban ő is
szereti Esmeraldát, több ízben megmenti a haláltól, a templomban bújtatja
− a romantikus regény elbeszélésmódjának jellemzői: fordulatos cselekményvezetés, a véletlenek,
szélsőséges jellemek ütközése

Stendhal

Stendhal pályája
Stendhal (1783–1842) a XIX. századi francia regényirodalom egyik legjelentősebb alakja; eredeti neve Marie-
Henri Beyle. A forradalmi és bonapartista eszméket valló, szabadságvágytól fűtött, különcségeiről is nevezetes
fiatalember korán elköltözött szülővárosából, Grenoble-ból Párizsba, katonaként részt vett az itáliai és az 1812-es
orosz hadjáratban. A Bourbon-restauráció idején hosszabb időt töltött Itáliában. Regényei a realizmus jellegzetes
stílussajátosságait viselik magukon: részletező leírások, aprólékosan kidolgozott jellemrajzok; kontemporalitás (az

www.klett.hu
 író jelenének, illetve közelmúltjának valószerű bemutatása); mindentudó narrátor; tárgyilagos hangvételű, lineáris,
időrendben történő és oksági összefüggéseken alapuló cselekményvezetés. A regényekből kirajzolódik Stendhal
lesújtó véleménye korának társadalmi és emberi működéséről.

Vörös és fekete
− címértelmezés: a rulett két színe (rulett = a sorsot meghatározó véletlen, szerencse jelképe); Julien
karrierjének két lehetséges útja: papság (= fekete), katonaság (= vörös); általánosabb színszimbolika
(szerelem/vér – bűn/halál)
− karrierregény: a főhős társadalmi felemelkedésének története; pályáján keresztül a korabeli társadalom
visszásságait is bemutatja
− regényidő: 1830-as évek (alcím: Krónika 1830-ból)
− narráció: mindentudó, külső elbeszélő, a szereplők gondolatait belső monológjaikból és
párbeszédekből lehet megismerni; többszempontú ábrázolás, több szereplő nézőpontja is érvényesül;
lélektanilag motivált karakterek (viselkedésük hátterében mindig világos okok, előzmények állnak)
− Julien Sorel
o társadalmi felemelkedés (karrier) ↔ erkölcsi süllyedés
o szegény sorból származó, vívódó, tehetséges, idealista fiatalember, állandó bizonyítási vágy
működteti, a siker és a társadalmi érvényesülés motiválja; példaképe Napóleon; kapcsolataiban
sokszor rideg, érzelemmentes; a regényidőben előrehaladva egyre inkább csak felvett szerepei
szerint képes működni
o ellentmondásos alak: számító, bűnös tettek ↔ hősies, bátor döntések (egyszerre realista és
romantikus karakter)
o erkölcstelen, öntelt, képmutató (példaképe Tartuffe); viselkedése részben a világ
romlottságából következik → halála elhibázott magatartásának beismerése, visszatérés az
ifjúkori önmagához, illetve a társadalom működésképtelenségének jele (a tehetséges
embereket deformálja a romlott erkölcsű világ)
o szerelmi kapcsolatai: De Rênalnét őszintén, mélyen szereti; Mathilde de la Mole-t felületesebben
o életújában a sikerek és kudarcok egymást váltják

Az orosz romantika

Puskin: Anyegin
Alekszandr Szergejevics Puskin (1799–1837)
1799-ben főnemesi családban született → szigorú neveltetés, katonai iskola, francia nyelv használata otthon is, vidéken
éltek, a dajkája népi énekeit szerette, elítéli a francia-sznob arisztokratákat (az Anyeginben több életrajzi tapasztalat előkerül,
pl. Tatjana dajkájának alakjába a sajátját is beledolgozta) → zöldlámpás szervezet tagja (az ultrakonzervatív cárizmussal
szembenálló liberális nemes) → felkelésüket leverik → Puskin száműzetése Krímen → a cár udvarában hivatalnok → 1839,
párbajban meghal
költő, író, drámaíró, a XIX. századi orosz irodalom meghatározó alakja; mindhárom műnemben jelentős alkotások
Művei: Ruszlán és Ludmilla, A kaukázusi fogoly, A cigányok (elbeszélő költemények), Borisz Godunov (dráma), A pikk
dáma (novella)
Jevgenyij Anyegin
− keletkezés: 1823 és 1830 között (többször átírta)
− műfaj: verses regény – műfajszintézis: líra (verses forma, az érzelmek intenzív megjelenítése) + epika
(cselekményesség, E/3. narrátor, szereplők E/1.-ben; regényszerű: több helyszín, hosszú idő, sok szereplő)
− narráció: a narrátori hang kerül túlsúlyba: a narrátor ismertet, kommentál (kitérők, magyarázatok, reflexiók),
baráti viszonya van a szereplőkkel – elfogultság; közvetlen, empatikus hang
− műforma: Anyegin-strófa (ababccddeffegg; gyakori soráthajlás, ami az élőbeszédszerűséget segíti elő)
− a cselekmény rövid összefoglalása: Anyegin Szentpétervárról vidékre költözik → barátság Lenszkijjel, Larinék,
Olga, Tatjana megismerése → Tatjana levele → visszautasítás → bál → tánc Olgával → párbajban Lenszkij
megölése → Tatjána Moszkvába költözik → újra találkoznak (Tatjána a herceg felesége, Anyegin szerelmet vall,
Tatjána is szereti, de nem hagyja el a férjét)
− tartalom: egyszerű, sablonos történet – nem a történeten van a hangsúly
− mélyebb, összetettebb jelentésrétegek, felvetett problémák:
o társadalomkritika: Belinszkij nevű orosz irodalomtörténész sokszor idézett értelmezése szerint: „az
Anyegin az orosz élet enciklopédiája” (a szöveg a XIX. századi viszonyokat több síkon ábrázolja, így az

www.klett.hu
 olvasó elé tárulnak többek között az orosz irodalmi élet problémái, az orosz nyelv használatának
problémája, az oktatás helyzete, a város és a falu ellentéte)
o az Anyegin mint az elbeszélő regénye (egy verses regény megírásának is szemtanúja az olvasó). (Szilágyi
Zsófia inkább az „orosz regény enciklopédiájának” nevezi, mert a szöveg hangsúlyosabban szól egy szöveg
keletkezéséről, olvasói szokásokról stb., mint az ábrázolt történetről + a romantikára jellemzően
közvetlenül is jelen van benne van az elbeszélő.)
o a spleen életérzés (életuntság, világfájdalom)
o egy ifjú dandy útkeresése (központi kérdés: szabadságkeresés, identitás(út)keresés)
− poétikai jellegzetességek: szándékolt töredékesség (hiányzó versszakokat jelzi, ezzel aktív játékot idéz elő az
olvasóval); hangsúlyozott fikcionalitás (kitaláltság) és a megalkotottságot (pl. jegyzetapparátust készít saját
művéhez); intertextualitás (az író számít az olvasó irodalmi tapasztalataira: pl. Rousseau-tól kölcsönöz
részleteket Tatjana leveléhez, utalások a kortárs irodalmi életre, régi szerzőkre, a jellemzés fontos eszköze, hogy
melyik szereplő mit olvas (pl. Tatjana Richardsont, Rousseau-t; Lenszkij Schillert)
− szereplők
o Anyegin: választott magány, felszínes műveltség, népszerű társasági ember, cinizmus, szenved saját
magától, „felesleges ember” (tragikus hős vagy paródia?); célkeresés, szerepkísérletek: a világfi, a
jólöltözött dandy; művész/tudós akar lenni, de nincs elég tehetsége, energiája; reformer földesúr (de
megunja a szomszédokat, nem kitartó) → úrrá lesz rajta a spleen (a spleen állapotában egyetlen érték:
személyes szabadsága; ezt nem akarja a Tatjana-szerelemért odaadni)
o Tatjana: művelt (szentimentalista regényeket olvas), szemlélődő, magányos (mély, nem felszínes, mint
Anyegin), félénk, szenvedélyes, bájos (nem a szépsége határozza meg), hűséges, naiv, erkölcsi nemesség
o Lenszkij: hősszerelmes költő (Kantot, Schillert olvas), művelt, romantikus életszemlélet, naiv (becsületes),
szenvedélyes, optimista, Anyegin ellentéte (ideákért való lelkesedés)
o Narrátor: kritikus–önkritikus: ismeri Anyegint, hozzá hasonló, a szereplők közeli barátja (Tatjana levelét
ő fordítja le franciából oroszra); közvetlen, bevonja az olvasót, humora van (szatirikus; ironikus; cinikus)

A lengyel romantika
− a magyar romantikához hasonlóan a lengyel romantika a nemzeti függetlenség és a polgárosodás
programjával kapcsolódott egybe
− gyakori a váteszszerepbe vagy bárdszerepbe lépő alkotó; középpontban állnak a nemzeti sorskérdések
− a lengyel „messianizmus” szerint a három részre szakadt Lengyelország a népek megváltója:
Lengyelország áldozata a világ népeit hozzásegítheti a szabadságukhoz
− a legjelentősebb szerző: Adam Mickiewicz (1798–1855) [politikai okokból élete nagy részében
emigrációból igyekezett szervezni a lengyel szabadság ügyét]

Adam Mickiewicz: A lengyel anyához

− keletkezés: 1830, a lengyel függetlenség elvesztése idején → elégikus hang
− téma: a nemzeti függetlenség elvesztése egyetemes szintű probléma (az egész emberiséget érintő jelleget a
biblikus motívumpárhuzammal érzékelteti a szöveg: a lengyel ifjak halála ~ krisztusi kínok; a lengyel anyák
fájdalma ~ Szűz Mária fájdalma) → de a nemzethalál / a hősök halála nem megváltóhalál, hanem értelmetlen,
reménytelen, a többi nép által kigúnyolt veszteség
− vershelyzet: a megszólított: minden lengyel anya (az anya allegorikus alakja: nemes, szép, az ősök történelmet
tiszteli)
− hangvétel: panaszos, elégikus, himnikus

A KLASSZIKUS MODERNSÉG IRODALMA

Honoré de Balzac: Goriot apó

Balzac pályája
Honoré de Balzac (1799–1850) a XIX. századi francia irodalom hatalmas munkabírású, rendkívül termékeny
alkotója. A párizsi egyetem jogi karán szerzett diplomát, irodalmi és filozófiai előadásokat hallgatott. Kalandos
élete során számtalan üzleti vállalkozásba fogott. Már saját korában ismert és elismert szerző volt, mégis állandó
anyagi gondokkal küzdött. Regényírói munkássága az 1820-as években kezdődött, de ő maga az 1829-es Huhogók
című regényétől számította valódi íróvá válását.

www.klett.hu
Dante Isteni színjátékának mintájára alkotta meg 90 regényből álló regényciklusát, az Emberi színjátékot. A ciklus
szándéka, hogy a XIX. századi emberiség létproblémáinak szintézisét adja. A kb. 2000 szereplőt felvonultató
regényeket Balzac három nagy témakörbe sorolta (erkölcsi, filozófiai és elemző tanulmányok). Írói módszerének
alapja volt a környezet és az emberi természet megfigyelése, tudományos megalapozottságú, részletező leírása. A
mindentudó narrátor által elbeszélt történetek többsége Párizsban, az író jelenében, illetve közelmúltjában
játszódik. A helyszínen és az időn kívül az egyes műveket a több regényben felbukkanó figurák is összekötik. Az
aprólékos jellemrajzzal bemutatott szereplők gyakran egy-egy társadalmi típust testesítenek meg.
Goriot apó
− a cím ellenére a regénynek két főszereplője van: az ifjú Eugène de Rastignac és az idős Goriot
− narráció: lineáris, egy fő szálon vezetett cselekmény
− téma: a polgári társadalom bírálata (az álszent viselkedési formák, sznobéria, erkölcstelen
gondolkodásmód stb.)
− műfaj: karrierregény, társadalmi regény
− regényidő: 1819, a Bourbon-restauráció kezdeti szakasza
− fő helyszín: a háromszintes Vauquer-panzió; a szintek a társadalmi rétegeket képezik le (Goriot apó:
a panzióban egyre feljebb kerül, azaz a társadalmi ranglistán lefelé süllyed, elszegényedik, mivel minden
vagyonát a lányaira fordítja, akik elfordulnak lecsúszott apjuktól)
− Rastignac jelleme
o a cselekmény középpontjában az ő cselekedetei, az ő nézőpontjából láttatott események állnak
o kezdetben megnyerő, tiszta lelkű, tapasztalatlan, vidéki családból származó, sodródó,
befolyásolható fiatalember; Goriot iránti szeretete mindvégig megőrződik
o útja: erkölcsi süllyedés ↔ társadalmi felemelkedés
o a társadalmi felemelkedés érdekében levetkőzi erkölcsi gátjait (bűnök egész sorát követi el, lop,
csal, hazudik, szeretőt tart, egy gyilkosságnak is részese lesz); társadalmi felemelkedésben
Beauséant-né és Vautrin segíti
o a regény során jelleme teljes átalakuláson megy keresztül, fiatalkori önmagát végképp elveszti
o alakja Balzac más regényeiben (pl. A szamárbőr, Az arcisi képviselő) is feltűnik, kétes ügyek
mentén meggazdagodott, visszataszító karakterként
− Goriot apó jelleme
o sorsa a regény folyamán fokozatosan válik ismertté
o Rastignac-kal barátságot, szövetséget köt, Goriot tőle reméli Delphine boldogságát
o útja a társadalmi süllyedés (az egykor jómódú ember elszegényedik, fizikailag is leépül); az
önismeret (halála előtt felismeri hibáit)
o tragédiája: a lányai iránt érzett szeretetnek rendelte alá az életét, akik ezt hálátlansággal
viszonozták, a temetésére sem mentek el. („Túlságosan szerettem őket ahhoz, hogy
szerethessenek”; „Magam okoztam leányaim hibáit a kényeztetésemmel”)
− Vautrin a regény harmadik meghatározó alakja
o bűnöző, titokzatos, félelmetes alak, erőszakos, kegyetlen, szökött rab, aki a panzióban
rejtőzködik
o nem emlékeztet a romantikus regények démonian gonosz szereplőire, hiszen vannak jó
tulajdonságai is (derűs, határozott, okos); de semmiképpen sem pozitív hős
o ajánlata Rastignac számára: csábítsa el Victorine-t, Rastignac és ő megölik Victorine bátyját,
így ha feleségül veszi, Rastignac megszerezheti Victorine vagyonát, amelyből Vautrin 20%-ot
kér, hogy Amerikába szökhessen → Rastignac meginog, de mire Delphine szerelme és Vautrin
lelepleződése miatt visszalép, a gyilkosság megesett
− További szereplők: Beauséant-né, Rastignac távoli nagynénje, elegáns, nagyvonalú, pozitív alak, segíti
unokaöccsét; Nucingen báró, az erőszakos nagypolgár, számító, pénzsóvár bankár; Gobseck, az öreg
uzsorás; Vauquer-né, előkelősködő, csúnya és buta panziótulajdonos; Langeais hercegné, intrikus,
pletykás, komikus mellékszereplő; Couture-né és Victorine becsületes, tisztességes, a sorsukat
irányítani képtelen, áldozattá váló előkelő nők; Delphine és Anastasie Goriot két lánya, apjukkal
szemben tisztességtelenek, ugyanakkor becsületre méltó kitörési kísérleteik vannak (a felismert
boldogtalanságukból szeretnének kilépni)

www.klett.hu
Henrik Ibsen: Nóra, A vadkacsa
Ibsen pályája
Henrik Ibsen (1828–1906) norvég származású drámaíró, költő és színházi rendező fiatalkorában az oslói
színházban dolgozott. A kortárs közönség és kritika körében sokszor megbotránkozást keltő drámai műveiben
Ibsen hétköznapi, realista környezetben tár fel egyéni és társadalmi problémákat. Miután korai drámáival
hazájában nem sikerült betörnie; Rómába utazott, majd 1868 és 1891 között Drezdában és Münchenben élt, ahol
sikeres és népszerű író lett. Hazájába csak utolsó éveiben tért vissza világhírű íróként.
− 1. alkotói korszaka: kiemelkedő alkotásai az egyén közösséggel szembeni morális elkötelezettségét
állítják fókuszba (Brand, 1866; Peer Gynt, 1867)
− 2. alkotói korszak: analitikus drámáinak fő témája a korabeli polgári társadalmak erkölcstelenségének
kritikája (ekkor születik a Nóra)
− 3. alkotói korszaka: szimbolista drámák (A vadkacsa, 1884; Hedda Gabler, 1890; Solness építőmester;
1892)
Nóra
− eredeti cím: Et dukkehjem (’Babaszoba’) (Reviczky Gyula és Németh László Nóra címen; Hajdú Henrik
Babaszoba címen fordította magyarra) [a Nóra cím a főhősnő középponti szerepét hangsúlyozza; a
Babaszoba a gyermekség-motívumra és a lehetőségek nélküli, zárt drámatérre irányítja a befogadói
figyelmet]
− műfaj: analitikus dráma / színmű / középpontos dráma / tézisdráma
− az analitikus dráma jellemzői
o a múltban történt események analízisét, az élettörténetek feltárását jelen időben, a befogadó előtt
tárja fel (a jelenbeli cselekmény előrehaladása közben egyre mélyebbre jutunk visszafelé, a
múltba) → a főszereplők szembesülnek a múltjukkal, így jelenük látszatvilága, illúziói
lelepleződnek
o a szereplőkben zajló lelki történéseket köznapi nyelven megírt párbeszédekkel ábrázolja
(nincsenek monológok, a közönséghez intézett kiszólások, mint a klasszikus drámákban)
o nagy hősök helyett a hétköznapi emberek életproblémáit és a polgári élet disszonanciáit jeleníti
meg
− a Nóra a XIX. század 2. felének átalakult világképére reagál: a polgári társadalom kiteljesedése után
megszűnt az egységes értékvilág; az ember nem erkölcsi normákhoz, hanem társadalmi szerepekhez (apa,
férfi, nő, bankigazgató, orvos…) alkalmazkodott, ez belső konfliktust eredményezhetett
− a dráma tere és ideje, cselekményvezetése a hármas egység szabályainak megfelel: egy térben
(Helmerék házában) játszódik, néhány nap alatt, a cselekmény egy szálon fut
− drámaidő: dec. 24. kora délutántól dec. 26. éjszakáig; karácsonykor, a szeretet és a megváltás ígéretének
ünnepén (!)
− a klasszikus drámai szerkezettől való eltérés: a bonyodalom terjedelméhez képest hosszabb a bevezetés
és a befejezés is
− cselekményszerkezet
I. felvonás (expozíció):
− Torvald Helmer, a jóságos családfő, szerető férj, feleségét, Nórát korholja enyelegve csacsi
felelőtlenségéért, költekezéséért → színre lép Lindéné, Nóra régen látott barátnője, akit megviselt az élet
(férje, anyja halála miatt dolgoznia kellett) → elkezdenek beszélgetni a múltról (Lindéné még a „papa
kedvencének” ismeri Nórát, aki valamennyit elárul a kölcsönről, amit felvett, hogy éreztesse felelős-
felnőtt viselkedését Lindénével) → Krogstad megjelenése után a felvonás végére kiderül, hogy súlyos
törvénysértésnek minősül, amit Nóra tett; az ügyvéd megzsarolja: ha állásából elbocsátják, fel fogja
használni a nála lévő hamisított adóslevelet mint bizonyítékot
− a befogadónak fokozatokban válnak jelentésessé az egyes történetelemek: fokozatokban tudjuk meg Nóra
váltóhamisításának történetét, Lindéné, Krogstad és Rank doktor múltját → a lassan kiderülő múltbéli
dolgok eluralkodnak a dráma (jelen)idején; a jelentéktelennek tűnő események súlyát megnöveli, hogy
hosszú évek hazug életformája rakódott rájuk; az expozícióban még nincs valódi konfliktus,
viszonyváltozás
II. felvonás (bonyodalom)
− Nóra fél, Rankhoz fordulna segítségért, de annak szerelmi vallomása miatt nem lehet → Krogstad bedobja
a levelesládába a leleplező levelet; Nóra harcol, hogy férje ne nyissa ki a levelesládát, és közben várja a
csodát → csak Lindéné van mellette, akiről kiderül, hogy Krogstad régi szerelme, ő vállalja, hogy
közbenjár Krogstadnál Nóra érdekében
− a bonyodalomban Nóra fokozatokban veszíti el minden esélyét a látszat fenntartására
III. felvonás (végkifejlet)

www.klett.hu
 − Helmer elolvassa a levelet, a csoda nem következik be → Nóra elhagyja a családját, mert szembesül
házassága ingatagságával, saját élethazugságával
− a dráma férj és feleség vitájával zárul; a zárlat felől az egész mű más megvilágításba kerül, a dráma
legvégén történik meg a viszonyváltás (Nóra és férje között); Nóra átértékeli az életét, rádöbben, hogy
játékszer volt, szerepeket vártak el tőle, senki sem az önértékét nézte; az élethazugságon alapuló család
törvényszerűen a személyiség széteséséhez vezethet; Nóra tettében van erő és pátosz, de bizonytalanság
is; megoldást nem kínál a dráma, csak problémafelvetést (Helmer nem bűnhődik)
− a drámában felvetett problémák
o a nő lázadása a szűkös társadalmi lehetőségek ellen; a házasság válsága nem előzmény nélküli
téma [a „nőgyűlölő” Strindberg drámáiban is megjelenik; Strindberg azonos című (Babaház)
novellájában azonban a hagyományos férfi-női szerepek vállalása hozza meg a boldogságot]
o morális magatartások (álszenteskedés, hazugság, illúziókra épített élet, élethazugság)
− jellemek
o Nóra: eleinte tipikus polgári feleség (neveli a gyermekeket, vezeti a háztartást, és megpróbálja
a férjét boldoggá tenni), mikor kiderül, hogy nem számíthat férjére, fellázad; az addig naiv és
gyermeteg nő öntudatos „felnőtté” válik
o Helmer eleinte mintaszerű családfőnek látszik (tisztességgel végzi munkáját, szereti a
családját); Nórát azonban gyermekként kezeli; önelégült magabiztossága, közhelyes
gondolkodása, társadalmi szerepjátszása lelepleződik
o Lindéné okos, becsületes, áldozatkész, szerinte minden baj oka a hazugság; ő akadályozza meg,
hogy Krogstad visszakérje a levelét bontatlanul, habár ennek az ellenkezőjét ígérte Nórának;
Nóra élethazugságát rombolja le a döntéssel
o Rank: a régi jó barát, akiről kiderül, hogy szerelmes Nórába, ezért Nóra nem kérhet tőle
segítséget; Rank árnyalja Nóra jellemét, jelzi Nóra stabil értékrendjét; Nóra lelki, szellemi társa;
külsőleg megnyomorított (betegségét apja kicsapongó élete miatt örökölte – tragikus sorsa egy
tőle független múltbeli esemény következménye)
− szimbólumok
o babaszoba (a nő helye a gyerekszoba, maga sem nőhet ki onnan; az élethazugság jelképe)
o jelmez (a szerepjátszó világ jelképe; tarantella=haláltánc)
o madár (prédamadár-tartás [!] – madár [bezárva a szabadság jelképe])

A vadkacsa
− cím: a dráma központi szimbóluma
− műfaj: analitikus dráma / szimbolista dráma / tragikomédia
− téma: élethazugságok; az önámító szerepjátékok (tragikus módon Hedvig hal meg, öngyilkosságát az
élethazugságok láncolatába illeszti Hjalmar és Gina)
− cselekmény: az Ekdal család látszólagos boldogságban él (a családfő, a tehetséges, de ellustult Hjalmar
helyett felesége, Gina dolgozik); nehézséget okoz számukra lányuk, Hedvig szembetegsége és várható
megvakulása; Hjalmar apja, a velük együtt élő öreg Ekdal fiatalkorábban az öreg Werle üzlettársa volt,
aki egykor elárulta és börtönbe juttatta őt → Ekdal a padláson egy „vadásztelepet” rendezett be valódi
állatokkal, köztük a címszereplő vadkacsával → a dráma expozíciójában jelenik meg az öreg Werle fia,
az igazságkereső Gregers, aki Hjalmart meg akarja szabadítani élethazugságától → kiderül, hogy Hedvig
valójában az öreg Werlétől származik → Hjalmar összeomlik, idegennek nevezi Hedviget, és el akarja
hagyni családját → Hedvig a madár helyett magát lövi le → Hjalmar újra az öncsalásba menekül, az öreg
Werle is boldogan él új feleségével, Sörbynével
− szimbólumok, motívumok
o vadkacsa: a padláson tartott madár a darab szereplőinek élethazugságait jelképezi (a
megsebesített madár lebukása a tó fenekére és kapaszkodása = Hjalmar magatartása; Hedvig
halálát okozza a megsemmisítés gondolata; Ekdalnak a vadkacsa az eltűnt régi világ jelképe)
o látás (az idősebb Werlére és Hedvigre vakság vár; Gregers látja a valóságot, de boldogító
szándéka ellenére nem tudja felmérni, hogy viselkedése ártalmas; Hjalmar nem néz szembe a
valósággal, fényképészként a megszűrt valósággal kíván csak szembesülni; Gina retusálja
Hjalmar képeit = kozmetikázza a valóságot)
o padlás: Ekdalék eltorzult, mesterségesen teremtett életének jelképe, Gregers el akarja pusztítani

www.klett.hu
Nyikolaj Vasziljevics Gogol: A köpönyeg

Gogol pályaképe
Nyikolaj Vasziljevics Gogol (1809–1852), a XIX. század nagy hatású orosz elbeszélője, regény- és drámaírója
ukrán kisnemesi családban született. Rövid színházi és egyetemi pálya után csak az irodalommal foglalkozott.
Írásaira nagy hatást gyakorolt a Péterváron megtapasztalt nagyvárosi életforma otthontalansága, amit gyakran
a groteszk eszközeivel ábrázolt (Pétervári elbeszélések). Hosszabb ideig külföldön, Rómában élt, itt írta meg
főművét, a Holt lelkek című regényt, melynek második részét tűzre vetette. Idegrendszere tönkrement, Moszkvába
visszatérve nyomorúságos körülmények között halt meg. Elbeszéléseinek jellegzetes alakja a hétköznapok gépies
működésétől eltorzult lelkű kisember, témája az orosz társadalom, az orosz világ visszás működése. Dosztojevszkij
szállóigévé vált megfogalmazása Gogol hatásáról: „Mindannyian Gogol Köpönyegéből bújtunk elő.”
Jelentősebb művei: A revizor; Egy őrült naplója; Az orr, Holt lelkek
A köpönyeg
− szegényes cselekmény: Akakij Akakijevics köpönyege elvásik → a szabó ajánlata: új köpönyeg →
lemondások és várakozás (Akakij Akakijevics nem világít, otthon köntösben van, nem megy utcára;
kemény megszorítások, de közben megszületik benne a köpeny eszménye, új életcélja, életét
tartalmasabbnak érzi) → a birtokbavétel napján ellopják a köpönyeget, Akakijt egy tábornok
megszégyeníti, meghal → kísértetként bosszút áll (lerángatja a járókelőkről a bundákat)
− téma: a kisszerű életcél és vágyak a deformálódott és beszűkült emberi tudatot jelenítik meg
− Akakij Akakijevics jelleme
o kistisztviselő, lelkiismeretes hivatalnok, csak a munkájában leli örömét. („Némelyik betűt
különösen szerette; ha a másolásban ezekhez ért, egészen magánkívül volt...”)
o hiányzik belőle az eredetiség; ezt fejezi ki a munkája (másolás); nevében a „какой” (’milyen’)
orosz kérdő névmás szerepel, de ő maga semmilyen
o nincsenek kapcsolatai, soha sehová nem megy; nem érzi jól magát a társaságban. („Egyszerűen
nem tudta, hogyan viselkedjék, hova tegye kezét-lábát meg egész testét.”)
o lakása egyszerű, jellegtelen, mint ő maga; nincs benne karriervágy, kiszolgáltatott, de
tulajdonságok híján nem szeretetre méltó alak
− az elbeszélés kevert hangvétele: eleinte derűs irónia; groteszk tragikum; tárgyilagosság, elégikusság,
patetikus-szentimentális hang
− narráció: szkáztechnika (bőbeszédűségében, „fecsegésében” az élőbeszéd benyomását keltő narrátori
szólam); többnézőpontúság; a befogadóval való kapcsolattartás (narrátori megjegyzések, kérdések,
felkiáltások); a szegényes cselekmény mellett előtérbe kerül az elbeszélés mikéntje

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés

Dosztojevszkij pályája
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (1821–1881) az orosz realizmus jelentős regényírója. Földbirtokos családban
született, betegségekkel és tragédiákkal nehezített fiatal éveiben kapcsolatba került egy progresszív értelmiségi
csoporttal. Halálra ítélték, de a cár felmentette. A szibériai száműzetésben és a katonai szolgálatban töltött egy
évtized után megváltozott szellemi beállítottsága, ifjúkori lázadását bűnnek érezte. Élete utolsó szakaszában
sikeres és népszerű művész.
Regényeinek központi kérdése a modern ember szellemi válsága. Elbeszélésmódja polifonikus: a mindentudó
narrátor értékelő, befogadást irányító szerepe háttérbe szorul; a szerző véleménye nem derül ki a regényből, az
olvasónak a szereplők párbeszédeiből és (belső) monológjaiból kell megalkotnia a saját álláspontját.
Jelentősebb regényei: Feljegyzések az egérlyukból, A félkegyelmű, Karamazov testvérek
Bűn és bűnhődés
− keletkezési idő: 1866
− műfaj: polifonikus regény, lélektani regény, eszmeregény (rokonság a detektívregénnyel is)
− cselekmény: Raszkolnyikov, a megélhetési gondokkal küzdő egykori diák egy öreg uzsorásasszony
meggyilkolását fontolgatja, „főpróba” gyanánt látogatást tesz az öregasszonynál; a gyilkosság gondolatát
elméletével alapozza meg: szerinte a társadalom közönséges és rendkívüli emberekből áll, a
rendkívüliek a törvény felett állnak, rájuk nem vonatkoznak a földi szabályok → tervében megerősíti
az öregasszony könyörtelensége, a részeg kislány epizódja a parkban, nővére, Dunya nehéz élethelyzete
és Marmeladov nyomorúságban élő családjának megismerése (Marmeladov lánya, Szonya
prostituáltként próbál segíteni a családnak) → Raszkolnyikov kettős gyilkosságot követ el (váratlanul
megérkezik az uzsorásnő húga, vele is végez) → Raszkolnyikovot nagyon erős lelkiismeret-furdalás
gyötri, önkívületben tölt napokat (ájulás a rendőrségen, csalódás magában) → megjelenik nála

www.klett.hu
 Razumihin, Dunya, Pulherija Alekszandrovna, Zoszimov, a nyomozó → Porfirij Petroviccsal hosszas
szellemi párbajt folytat, egyfajta macska-egér játékot → Szonyának bevallja tettét → a lány hatására
feladja magát, és vállalja a rá rótt szibériai kényszermunkát → a száműzetésbe Szonya is elkíséri,
Raszkolnyikovra a büntetés (a belső bűnhődés) és a szerelem megtisztító erővel van
− a szereplők beszélő nevei: Raszkolnyikov (’szakadár’; a törvény megszegésével kiszakad az emberi
társadalomból); Szonya (’bölcs’; az isteni bölcsesség képviselője); Marmeladov (’lekvár’;
cselekvésképtelen, puha); Razumihin (’ész, értelem’; az értelmes cselekvés képviselője)
− Raszkolnyikov jelleme
o vívódó, tépelődő, magányos, labilis, jó szándékú, nagyra vágyó értelmiségi fiatalember, aki
elméletének helyességét egy bűn elkövetésével tudja megmérni
o saját felfogása szerint céljai magasztosak: úgy véli, a történelmet előrevivő rendkívüli emberek
mindannyian törvényszegők voltak (nem látja át elmélete buktatóit, és Szonya fellépéséig azt
sem, hogy ő maga nem rendkívüli)
o szűk szobája, családjának helyzete, az egyetemről való kizárása, a kor szellemi áramlatai
(Napóleon-kultusz, ateizmus) beszűkítik tudatát
o a gyilkosság utáni szorongás, betegség, kényszermunka, a bűnhődése kitágítja a tudatát →
megváltozik: azáltal válik képessé szeretni, hogy önmagáról és elméleteiről meg tud feledkezni
(a szerelem megváltó, felszabadító erő)
− Dosztojevszkij hősei nem társadalmi típusok, hanem eszmék, ideológiák megtestesítői
− a regény értelmezési lehetőségei
o egy eszme körüljárása, alapos vizsgálata
o a bűnös ember belső, pszichés folyamatainak nyomon követése
o társadalmi problémák, erkölcsi kérdések felvetése
− biblikus kapcsolódások
o cím: a kereszténység bűn–büntetés logikája (az emberiség története az ősbűn óta folyamatos
bűnismétlés); Raszkolnyikov sorsa egyetemes emberi példázatként értelmezendő
o Raszkolnyikov Szonyánál tett első látogatásakor Lázár feltámasztásának történetét olvassák, ami
Raszkolnyikov új sorslehetőségeit (újjászületését) vetíti előre
o Szonya személye Mária Magdolnára utal (a bűnös, prostituált nő, akinek Jézus megbocsát)
o a kereszt felvétele: Raszkolnyikov vállalja a szenvedést
− fő szerkesztési elvek: polifónia; dialogikusság; ismétlődő, variálódó cselekményelemek –
pl. öngyilkosság, Raszkolnyikov; nagy beszélgetések; a gyilkosság változatai (terv, fantázia, tett, álom;
erőszakos cselekedetek)
− a zárlat értelmezése:
o látszólagos lezártság: a rosszak (a keresztény erkölccsel szemben az egyéni önzést hirdető
Luzsin és Szvidrigajlov) elnyerik büntetésüket; a jók (Dunya, Razumihin, Szonya) méltó
jutalmukat; a szerelmesek egymáséi lesznek (Razumihin–Dunya, Raszkolnyikov–Szonya);
Szonya igaza győzni látszik (ölni bűn) → a regény zárása azt sejteti, hogy az elméletekben való
hit tévút, az egyszerű boldogságra törekvés az üdvözítő
o nyitott kérdések: Raszkolnyikov feltehetőleg megtért; Raszkolnyikov elmélete nem dőlt meg,
legfeljebb megkérdőjeleződött (pl. Porfirij: honnan lehet tudni, hogy valaki bűnöző vagy
„kiválasztott”? Raszkolnyikov Szibériában sem cáfolja az elméletét, csak magát nem tartja
kiváltságosnak)

Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Ivan Iljics halála

Tolsztoj pályája
Lev Nyikolajevics Tolsztoj (1828–1910) az orosz irodalom „aranykorának” egyik legmeghatározóbb szerzője
nagy múltú arisztokrata családban született. Társadalmi problémák iránti elkötelezettségét jelzi, hogy iskolát
alapított parasztgyerekek számára, és olyan nyomdát hozott létre, amely a szegények számára biztosított igényes
szépirodalmat. Egyéni elgondolásai mentén alakította ki a keresztény gyökerű, a krisztusi szegénységen alapuló,
békét és erőszakmentességet hirdető tolsztojanizmust.
Jelentős regényei: Háború és béke (1863–1869); Anna Karenina (1878); Feltámadás (1898); Kreutzer szonáta
(1889)
Ivan Iljics halála
− cselekmény: Ivan Iljics törvényszéki bírónak az állapota egy apró baleset miatt hirtelen romlani kezd →
betegsége súlyosbodása során szembesül környezete közönyével, befelé fordul, lelepleződnek
élethazugságai → szenvedéseiben inasa, Geraszim, a fiatal parasztfiú fordult felé valódi részvéttel →

www.klett.hu
 haláltusája során eljut a megnyugvásig, a hiteles énjének megtalálásához → halálát családja és
munkatársai közönnyel vagy leplezett örömmel fogadják
− a kisregény időszerkezete:
o az időrend megbontása: a 12 fejezetből álló kisregény 1. fejezete a történet végét beszéli el
gúnyos és ironikus felhanggal (Ivan Iljics halálának részvéttelen tudomásulvétele, a társadalmi
konvenciók betartása, az őszinte megrendülés hiánya)
o a regény folyamán a külső (objektív) időről a főszereplő belső (szubjektív) idejére helyeződik a
hangsúly: a 2–12. fejezetig tartó lineáris cselekményvezetés egyes részei egyre szűkebb
időintervallumot ölelnek fel (több évtizedet /egy napot / egy órát)
− térkezelés: fokozatos szűkítés (nagyváros → lakás → szoba → belső világ, tudat)
− Ivan Iljics jelleme
o kapcsolatai felszínesek, üresek (pl.: felesége, Praszkovja Fjodorovna társadalmilag illő, de
őszintétlen viselkedése Ivan Iljics egész életének hitelességét kérdőjelezi meg)
o Geraszim és Vaszilij ugyanakkor valódi részvétet tanúsít
o célok, egyedi személyiség, szellemi kíváncsiság nélküli látszatéletet élt; „egyszerű,
mindennapi és iszonyú” életében például nem vett tudomást a végességre emlékeztető jelekről
(órája felirata: Respice finem ’emlékezz a végre’; „Kaj ember, az ember halandó, tehát Kaj
halandó”)
o halála megváltást hoz számára, élete végén megtalálja az autentikus énjét (a szöveg a feltámadás
és újjászületés motívumaival bibliai allúziókkal erősíti meg ezt)
o Ivan Iljics tartalmatlan, értelmetlen életet élt → tartalmas, értelmes halált halt

Anton Pavlovics Csehov: Sirály, Ványa bácsi

Csehov pályája
Anton Pavlovics Csehov (1860–1904): orosz elbeszélő, drámaíró, a drámairodalom egyik legnagyobb hatású
megújítója orvosként végzett a moszkvai egyetemen, újságíróként dolgozott, majd teljesen az irodalomnak
szentelte életét. A Sirály 1896-os bemutatójának bukása megviselte, nem akart több drámát írni, de két évvel
később Konsztantyin Sztanyiszlavszkij korszakalkotó rendezővel kezdett dolgozni a moszkvai Művész
Színházban (1899-ben átütő siker volt a Sirály és a Ványa bácsi bemutatója). Sztanyiszlavszkij színházeszménye
és a pszichológiai realizmus jegyében fogant színészvezetése elválaszthatatlanná vált Csehov drámaírói
módszerétől.
Csehov új drámatípust teremtett: az emberi otthontalanságot, kiszolgáltatottságot és elvágyódást tematizáló
drámaiatlan drámát. Mozdulatlan drámavilágaiban a cselekményesség és a konfliktus helyett a szereplők belső
történésein, a megteremtett atmoszférán van a hangsúly. Hagyományos tettváltások és dialógusok helyett a
drámaszöveg a céljaikat és vágyaikat elérni képtelen szereplők párhuzamos monológjaiból, nehezen kifejezett,
töredékes, félbehagyott megnyilvánulásaiból épül fel.
Novellái: A csinovnyik halála, A hatos számú kórterem
Drámák: Platonov, Ivanov, Sirály, Ványa bácsi, Három nővér, Cseresznyéskert

Sirály
− műfaj: „drámaiatlan dráma”, szimbolikus dráma, művészdráma, Csehov meghatározása szerint
vígjáték/komédia
− helyszín: Szorin birtoka; az első felvonás a kertben játszódik, ahol színpadot ácsolnak (a IV. felvonásban
a színpad már tönkrement)
− cselekmény:
o I. felvonás: Trepljov formabontó darabjának bemutatójához színpadot ácsolnak a tó partján →
Mása, az intéző lánya reménytelenül epekedik Trepljov után → az alkalmi közönség
értetlenkedve fogadja a „dekadens” előadást; Arkagyina, a híres színésznő, Trepljov anyja bírálja
fiát, aki megbántódik emiatt; Trigorin bevallja, hogy semmit sem értett az egészből; Dorn doktor
azt tanácsolja, hogy Trepljov „azt ábrázolja, ami fontos és örök” → a rossz hangulat eluralkodik
a jelenlévőkön, a darabot előadó Nyina hazamegy
o II. felvonás: semmittevés a nyári hőségben; Trepljov lelő egy sirályt, és Nyina lába elé teszi →
Nyinát egyre inkább elbűvöli Trigorin, az író érdeklődését is felkelti a fiatal lány
o III. felvonás: Trepljov főbe akarta lőni magát, anyjával konfliktusba keverednek, mikor az sebét
kötözi (Trepljov megsérti Arkagyina művészi öntudatát) → Arkagyina és Trigorin távoznak,

www.klett.hu
 mert a színésznőt zavarja Trigorin Nyina iránti leplezetlen érdeklődése → Trigorin Nyinával
titkon megbeszéli, hogy a lány utána megy
o IV. felvonás: két évvel később, ugyanott; Szorin egészsége tovább romlott, a korlátolt tanítóval,
Medvegyenkóval boldogtalan házasságban élő Mása tovább ábrándozik Trepljovról; Dorn
doktor agglegény maradt, hiába üldözte szerelmével Mása anyja, Polina Andrejevna; Trepljov
ugyan egyre ismertebb író lett, de melankóliája elhatalmasodott rajta; Arkagyina és Trigorin is
jelen van → Trepljov elmeséli Dornnak, hogy Nyinának színésznőként nem sikerült befutnia,
Trigorintól fogant gyermeke meghalt, olykor „Sirály” aláírással levelet ír neki → a kertben
megjelenik Nyina, beszél Konsztantyinnal, akinek csak barátságát ígéri, mert változatlanul
Trigorint szereti → Nyina távozása után Trepljov főbe lövi magát
− a szereplők kapcsolati hálóját a reménytelen szerelmek sora határozza meg: Medvegyenko Mását
szereti, Mása Trepljovot, Trepljov Nyinát, Nyina Trigorint; Trigorint a megszokás és a kényelem
szorosan Arkagyinához köti
− a drámának nincs főszereplője, mindenki boldogtalan, az önmegvalósítást a művészi alkotás jelenti, de
a művészet nem hoz kiteljesedést a magánéletben
− jellemek
o Arkagyina: közhelyes társalgó, öregedésével szembesülni képtelen hiú és hisztérikus színésznő;
önző és fukar; fiával szeretetlen – mégis inkább szánandó, mint negatív alak
o Trigorin középszerű tehetség, befutott író, gyenge, felszínes jellem, Arkagyinával kényelemből
marad együtt; az élet számára cédulázni való regényalapanyag
o Trepljov tehetséges, meg nem értett művész, szeretethiánytól szenved; anyjáért rajong, és
gyűlöli őt; nem tudja feldolgozni, hogy Nyina nem szereti
o Nyina eleinte naiv, külsőségre adó fiatal lány, aki a szereplők közül egyedüliként képes kilépni
az elviselhetetlenül üresnek érzett életéből, de az önmegvalósítás helyett tragédiák és csalódások
érik; a dráma végi életfelfogása: „nem a hírnév, nem a ragyogás a fő, hanem az, hogy tudjunk
tűrni. Tudd viselni a keresztedet, és higgy!”
− Hamlet-párhuzamok: a Sirály rejtett intertextuális viszonyban áll a Hamlettel; erre utal pl. a nyitó
dialógus: „Miért jár mindig feketében?”; Arkagyina=Gertrudis; Trepljov=Hamlet; Nyina=Ophelia;
Trigorin=Claudius → a Shakespeare-drámában nagyívű, nyílt konfliktusok vannak; Csehovnál nincsenek
látványos, értékek mentén kibontakozó összecsapások, nála nem a cselekvésvágy, hanem a lemondás
határozza meg az atmoszférát
− a sirály-szimbólum többrétű jelentése:
o a szabadság, a szárnyalás jelképe (pl. Nyina fehérben játszik a színpadon; „Engem úgy vonz
valami ehhez a tóhoz, akár a sirályt”)
o Trepljov szerelmi és művészi kudarca, önmegjelenítése (a lelőtt madár)
o Trigorin életet másoló, középszerű művészetének jelképe, Nyinával való kapcsolatának előképe
[„Egy kis elbeszélés témája: egy tó partján gyermekkora óta ott él egy fiatal lány (…) és boldog
és szabad, akár a sirály. De véletlenül jött egy ember, meglátta, és unalmában elpusztította, mint
ezt a sirályt.”]
o bukásai után Nyina tragikus önszimbóluma („Sirály” néven írja alá leveleit, záró monológjában
is a madárral azonosítja magát)
Ványa bácsi
− a Ványa bácsi egy korábbi Csehov-darab (A manó című vígjáték) átírása
− cselekmény:
o I. felvonás: a kertben az öreg dada teával kínálja Asztrov doktort, akit a nyugalmazott
művészettörténész Szerebrjakov professzor betegsége miatt feleslegesen hívattak; Asztrov arról
panaszkodik a dadának, hogy munkájában kiégett, szinte már senkit nem szeret → amióta
Szerebrjakov professzor fiatal feleségével volt felesége birtokára költözött, felborult a
megszokott életritmus → az első feleség bátyja, Vojnyickij beleszeretett az új feleségbe, Jelena
Andrejevnába, ezért indulatosan támadja a professzort: Szerebrjakov nem is ért a művészethez,
hiába isteníti őt az első házasságából való lánya, a csúnya, de mély érzésű Szonya (Szonya
nevezi a 47 éves Vojnickijt Ványa bácsinak) → Szonya szerelmes Asztrov doktorba, aki viszont
Jelena miatt jár hozzájuk egyre többet
o II. felvonás: a professzor köszvénytől szenved; az őt ápoló feleségét és Szonyát Vojnyickij
akarja felváltani a betegágy mellett éjszaka, de Szerebrjakov inkább a dadával marad →
Vojnyickij sikertelenül megkísérli meghódítani Jelenát → Vojnyickij és Asztrov az elrontott
életükön keseregnek; Szonya megdöbbenve látja, hogy Ványa bácsi sír → Jelena zongorázni
szeretne, hogy kiadja érzelmeit, de a beteg férj nem engedi

www.klett.hu
 o III. felvonás: Asztrov heves udvarlásba kezd Jelenának, a belépő Vojnyickij megdöbben →
Szerebrjakov javaslata: adják el a keveset jövedelmező birtokot; Vojnyickijt felháborítja az ötlet,
sérelmeit közli a professzorral → érzelmi zűrzavar; Vojnyickij Szerebrjakovra lő, de nem talál
o IV. felvonás: Vojnyickij öngyilkos akar lenni, Asztrov és Szonya nyugtatja → a professzor és
Jelena bejelentik, hogy elutaznak, búcsúzkodásuk során mindenki megbékél → Jelena bevallja
Asztrovnak, hogy vonzódott hozzá; Vojnyickij és a professzor bocsánatot kérnek egymástól →
a magára maradt Ványa bácsi és Szonya átnézi a birtok könyvelését, visszatérnek a régi
kerékvágásba → Asztrov is útnak ered; a dada teával kínálja, akár a darab elején, ő inkább vodkát
kér
− a szereplők felismerik és kimondják, hogy életük félresiklott, kisszerűvé vált, vágyaik nem
teljesülnek, változtatásra képtelenek → ebben a tudatban élik tovább az életüket
− az elvek, érzelmek, vágyak ↔ valóság (pl. Asztrov az erdőkről szenvedélyes érdeklődéssel, hosszan
beszél, de a valódi kapcsolatokban rideg, szűkszavú; vonzza a Jelenában megtestesülő szépség, de tudja,
hogy nem vezetne boldogsághoz a félrelépés)
− Vojnyickij érzi leginkább elfecsérelt élete tragikusságát, de gyilkossági kísérlete tragikomikus, a
kilépéshez (az öngyilkossághoz) sem elég erős (belenyugvása nem sztoikus bölcsesség, hanem groteszk
lemondás; pl. lázadása mormogássá alakul)
− a szereplők közti (interperszonális) konfliktus csak felszíni, a mélyebb konfliktus a belső meghasonlás
(intraperszonális konfliktus); a szereplők szembesülnek mulasztásaikkal, gyávaságaikkal, illúzióikkal,
magatehetetlenségükkel
− a szereplőket Csehov komikusan, ironikusan ábrázolja → a hatás azonban tragikus, hiszen az (orosz)
világ annyira merev és üres, hogy lehetetlen benne cselekvővé válni, megújulni, változtatni, ezért még a
valóban megélt szenvedés is komikusnak hat

Charles Baudelaire
Baudelaire pályája
Charles Baudelaire (1821–1867) a klasszikus modernség, más besorolás szerint a francia premodern irodalom
meghatározó alkotója, pályája elején művészetkritikusként dolgozott. Korán elhunyt apjának örökségét felélte;
kicsapongásokban, extrém kalandokban bővelkedő élete végéig anyagi bizonytalanságban élt. Miután az 1848-as
forradalmi hullám tapasztalatai miatt elvesztette a társadalmi haladásba vetett hitét, kiábrándult fiatalkori
eszményeiből, világszemléletét meghatározta a „század betegsége”, a dekadencia. Ezt erősítette egyre
elhatalmasodó betegsége is. Bár kortársai felismerték tehetségét, széles körben ismertté és népszerűvé csak halála
után vált. Franciára fordította Edgar Allan Poe prózai munkáit. A fiatal, modern költők (például Verlaine)
mesterüknek tekintették, a Nyugat első nemzedékének költőire (főleg Adyra) is nagy hatást gyakorolt.
1857-ben jelent meg első verseskötete, A romlás virágai. (A kötet második kiadásában, 1861-ben az eredetileg
100 verset tartalmazó gyűjteményt 35 verssel bővítette.) Ettől a kötettől számítjuk az irodalomtörténeti modernség
korát. A versek a saját korukban értetlenséget és ellenállást váltottak ki (a költőt elítélték istenkáromlás és
erkölcsgyalázás miatt).

A Baudelaire-líra néhány sajátossága

− költészete sok ponton kapcsolódik a romantikához, ugyanakkor modern szerzőnek tartja magát
(„Aki azt mondja: romantika, az azt mondja: modern művészet…”)
− verseire a lírai én központba helyezése jellemző, de a megszólaló én absztraktabb, konkrét
élethelyzetekhez nem köthető; a versek beszélője a léttel való általános viszonyban
pozicionálja magát
− az újszerű művészi hatás hátterében az a felfogás áll, hogy a vers szavainak hangalakja
elválaszthatatlan a jelentéstől; a szép csak szokatlan lehet; a természetfeletti rejtett
összefüggéseit csakis a különleges, a rendhagyó képes megragadni
− elveti a hagyományos szép eszményét (a rút is okozhat esztétikai élményt)
− a művész nem a külső világot képezi le, hanem saját belső világából teremt új világokat,
létrehív valamit, ami korábban nem létezett
− a nyelv nem a valóság egyes elemeit megnevező nyelv (areferenciális = nem a valóságra
vonatkoztatott), hanem metaforikus nyelv: nem megnevez, hanem kifejez → a szavak
jelentése bizonytalan a megnevezhetetlenség miatt
− a külső valóságtól független, „nyelven túli” versek olvashatók misztikus szövegként és
önmagukra visszautaló alkotásként

www.klett.hu
 − sokszor egy költői kép – metafora, allegória vagy szimbólum – válik a vers központi, szervező
motívumává
− a szinesztézia, a metafora és az allegória programszerű középpontba helyezése; ellentétek,
paradoxonok
− az egzotikum iránti vonzódás, a magány, a dekadencia a versek döntő alapélménye
− a vers gondos megformálása és a kötetkompozíció jelentős poétikai alapelv
Az albatrosz
− a vers A romlás virágai című kötet Spleen és Ideál című ciklusában szerepel (a ciklus további versei pl.:
Az albatrosz, Kapcsolatok, Egy dög, A macska, Őszi ének)
− Az albatrosz egy kifejtett képre, allegóriára épül (a képi síkhoz társítható jelentést egyértelműsíti a 4.
versszak, de az értelmezésnek így is tág tere marad, hiszen az albatrosz képe nem megszokott
költészettoposz, ám a madár, szabadságjelképként az)
− szerkezet:
o 1–3. vsz.: ellentétpárokra épített életkép: az égen repülő madár („a kéklő lég ura”) ↔ a „rút s
röhejre” késztető, hajópadlón vergődő madár
o 4. vsz.: az allegória értelmezése: albatrosz = költő (az égen szárnyalás = a szabad alkotás; a
fedélzeten való vergődés = a társadalomban való idegenség); matrózok = a költészetre, a
szépségre nem fogékony, az „értelmetlen” művészetből gúnyt űző emberek

Paul Verlaine
Verlaine pályája
Paul Verlaine (1844–1896) a klasszikus modernség meghatározó alakja, a szimbolista és impresszionista líra egyik
programadó költője. Jogi tanulmányait megszakítva csatlakozott a parnasszisták költőcsoportjához. A polgári
életre berendezkedő, családot alapító Verlaine életében az 1871-es év két eseménye hozott fordulatot. A párizsi
kommün melletti kiállása miatt élesen bírálták, illetve ekkor kezdődött két évig tartó szerelmi kapcsolata a 17 éves
Arthur Rimbaud-val. Mivel szakításuk során rálőtt Rimbaud-ra, elítélték. A börtönben megtért, és miután
visszatért családjához, vallási tárgyú verseket írt. Emellett a pornográf-erotikus verseket tartalmazó kötete is
megjelent. Bűntudattól terhesen, meghasonlottan halt meg Párizsban.

A Verlaine-líra néhány sajátossága

− verseinek legmeghatározóbb jellemzője a zeneiség, a versek dallamossága és könnyed
hangvétele
− lírai énje személyesebb, az életrajzi szerzőhöz közelebb álló, mint Baudelaire-é
− versei alaphangvétele a hagyományos értékrend elvesztése miatti lehangoltság, erőtlenség
− sok versére hatott a képzőművészet (elsősorban Antoine Watteau, rokokó festő)
− érett verseiben minden hagyományos poétikai szabálytól eltávolodott
− 1883-ban jelent meg Az elátkozott költők című tanulmánya
Költészettan
− a modernség, az impresszionizmus programverse (egy irodalmi hagyomány elutasítása, újfajta
költészeteszmény megfogalmazása)
− vershelyzet: egy új irodalomeszményt képviselő költői csoport nevében önmagukhoz beszél (T/1., E/2.;
„Zenét minékünk…”; „Ha szókat írsz…”), illetve saját költői felfogásáról vall (E/1.)
− lírai gondolatmenet:
o 1–2. vsz.: a zeneiség és a könnyedség követelménye; a hangzás fontosabb a tartalomnál; a nyelv
gondolatközlő szerepénél fontosabb az érzéki hatás
o 3–4. vsz.: elmosódó látvány- és hangzáselemek; nagybetűs, megszemélyesített fogalmak
szerepeltetése (pl. Árnyalat) → Verlaine impresszionista versnyelvében fontos az átmeneti
színek poétikus megjelenítése, az árnyalat (nuance) kifejezése; a világ kozmikus teljessége csak
a minden érzékre ható művészettel ragadható meg
o 5–7. vsz.: a hagyományos költői hatáskeltő eszközök elutasítása (csattanó, rím, költői ötlet,
retorikusság); ugyanakkor a rímet, mint zenei hatáskeltő eszközt, a csattanót a versben maga is
használja (önirónia, játékosság)
o 8–9. vsz.: az első sor variációs ismétlésével visszatérés a vers elején megfogalmazott
gondolathoz; személyesebb, vallomásos hangvétel (E/1.) a versírás misztikus erejéről; záró sor:
„A többi csak irodalom” (nem az irodalom, hanem egy irodalmi hagyomány ellen lázad)

www.klett.hu
Őszi chanson
− Verlaine első kötetében, a Szaturnuszi költemények című kötetben jelent meg 1866-ban
− műfajkijelölő cím: chanson (magyarul: sanzon; énekelt városi dal), a vers egy hangulatot és érzelmet
megragadó dal
− a vers lírai tartalmát nem a szavak fogalmi jelentése, hanem a képek és a verszene hordozza (szimbolista
vonás)
− impresszionista vonás: az erős képiség és zeneiség (a pillanatnyi hangulat kifejezése színekkel)
− téma: az ősztoposzhoz rendelt érzetekkel megfogalmazott elmúlássejtelem, halálvágy
− központi metafora: ősz – hegedű
− a hangszimbolika eszközei: pl. az 1. versszak mély magánhangzóinak dominanciája megteremti a
melankolikus atmoszférát; a sok „l” és „n” hang lágy hangzása ezt a hangulatot erősíti, soráthajlás,
hangutánzó, hangfestő szavak, tiszta rímek
− a magyar fordítások közül Tóth Árpád tartalmilag kissé pontatlan, hangulatában nagyon erős fordítása
adja vissza érzékletesen az eredeti francia szöveg verszenéjét

Arthur Rimbaud
Rimbaud pályája
Arthur Rimbaud (1854–1891) a modern francia líra egyik megújítója életművének jelentős részét 15 és 19 éves
kora között írta. Rimbaud iskoláskorában nyilvánvalóvá vált tehetsége. 17 évesen Párizsban ismerkedett meg Paul
Verlaine-nel, akivel viharos szerelmi kapcsolatban élt két évig. A rövid költői pályája után rengeteget utazott,
matrózként és fegyverkereskedőként is tevékenykedett. Mindössze 37 évesen halt meg. Költői életművét nem
gondozta, verseinek nagy része csak halála után jelent meg nyomtatásban. Aktív alkotói szakaszában az Egy évad
a pokolban (1873) című prózaversekből álló önéletrajzi jellegű kötete jelent meg, majd jóval később Rimbaud
tudta nélkül adta ki Verlaine a Színvázlatok című kötetet (1886).

− ars poeticáját A látnok levelei című írásában fogalmazta meg: a költészet eszköztárával olyan
érzéki élményeket, látomásokat kívánt megfogalmazni, amelyek nem tudatosultak az emberben
(az ösztöntartalmakra építő szürrealisták mozgalmuk legjelentősebb költőelődjeként tekintettek
Rimbaud-ra)
− művészi célja: az „összes érzékek összezavarásával” megalkotott látomások segítségével
eljutni az ismeretlenhez („mámorfilozófia”); egyik fő eszköze a szinesztézia
− verseiben a lírai én önazonossága sokféle (közösségi költő, bohém, misztikus látnok)
− Egy évad a pokolban című kötete versbetéteket tartalmazó próza (a Magánhangzók szonettjéhez
fűzött magyarázat A szó alkímiája című rész)
A magánhangzók szonettje
− szimbolista szöveg, tág értelmezési mező, a vers érzéki-látomásos képeihez nem rendelhető rögzített
jelentés
− többféle értelmezés: misztikus jelentésű szöveg, amely a létezés egészét kívánja egy szonettbe foglalni /
ötletszerű játék, egy olvasókönyv provokatív illusztrációja
− az egyes betűkhöz/hangokhoz szinesztéziás eljárással színeket, képeket társít a szöveg; a képeknek a
versbeszélő által ismert mélyebb jelentésük van („csak egyszer lehessek titkotok mind elbeszélni bátor”)
− az áradó képzettársításokon alapuló képek szabadságát a szöveg kötött formája és a vers szerkesztési elvei
ellensúlyozzák
o a magánhangzók rendje (az első magánhangzó – „szurok Á” – az ábécé elejéről való, az utolsó
az ítélet harsonáival társított omega → az alfa és az omega a kezdettől a végig tartó teljességet
jelenti)
o a zárt szonettforma, rendhagyó rímképlettel (abba baab ccd eed)
o a versszakok ellentétekből építkeznek: a kellemes hangzású „szép” képeket („árnyak öble”,
„halk hóvirág”) ↔ kellemetlen hatású, „rút” képek („legyek fara”, „kihányt vér”)

www.klett.hu
 A MODERNIZMUS IRODALMA

Avantgárd mozgalmak
Guillaume Apollinaire (1880–1918)
Apollinaire az avantgárd mozgalmak egyik jelentős alkotója. Alkotási módszere nem szorosan egy irányzathoz
tartozik; kubista, szürrealista, futurista jegyek egyaránt vannak a szövegeiben. Egyedi hangját a 1913-as Szeszek
című verseskötetben találta meg. A Kalligrammák című kötete (1918) képverseit tartalmazza. Verseiben ő
alkalmazta először a központozás-nélküliséget, illetve szívesen használta a szimultaneista ábrázolási technikákat.

A megsebzett galamb és a szökőkút

− a képvers (kalligramma) keletkezési ideje: 1914, az első világháború kitörésének éve
− téma: a háborús veszteségek és a tönkrement emberi viszonyok miatt érzett keserűség
− a képvers újfajta befogadói stratégiát igényel (nem egyenes vonalúan, balról jobbra olvassuk, hanem
egyben, képként is látjuk)
− kép: a három részre tagolódó, alulról felfelé való mozgást bemutató képet a cím magyarázza (alul: a
szemre hasonlító szökőkút → középen: a kétfelé tartó vízsugarak → fent: a vízoszlopok tetején galamb
vergődik)
− szöveg:
o 1. fenti harmad: női nevek sorolása, és elégikus kérdés („hol vagytok ó jaj ifjú lányok”); a
vergődő madár képe rávetül a nőkre, a szerelmek megsebzettsége
o 2. középső rész, a „jajgató szökőkútban” a fronton lévő vagy már halott férfiak névkatalógusa
(köztük Apollinaire néhány költőtársa); a fájdalmas hangvételt erősítik: felsorolás, a „hol van”
kérdés ismétlődése, egyszerű dalforma, „ó” indulatszó; a vérző sebre is emlékeztető felszökő víz
képe
o 3. alsó rész: a szem alakú szökőkút jelentheti a távoli barátokra figyelő tekintetet, belső
látást, amelyik térben és időben egyszerre sokfelé irányul (szimultanizmus); a záró sorok „vérző
tenger” szimbóluma konkrét síkon a szökőkút alján összegyűlt vér látványát, elvontan
apokaliptikus látomást is jelenthet.
− a vers legismertebb magyar fordítója Radnóti Miklós

Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kirepülnek

Kassák Lajos (1887–1967)
Kassák a magyar avantgárd legjelentősebb képviselője, irodalomszervező. A kétkezi munkásból szépíróvá lett
Kassák sokoldalú művész volt: költő, prózaíró, képzőművész, lapszerkesztő, tipográfus. Művészi és társadalmi
elképzelései szétválaszthatatlanul összefonódtak.
Folyóiratai: A Tett (1915–1916); Ma (1916–1919; 1920–1925); Dokumentum (1926–1927) Munka (1928–1939).
A tízes években a Kassák-lírát az aktivista, futurista, 1920 és 1935 között az elvont avantgárd (dadaista,
szürrealista) versnyelv jellemezte. Költészetére az avantgárd irodalmon kívül döntő hatást gyakorolt Walt
Whitman XIX. századi amerikai költő szabad verseinek hosszas felsorolásokat alkalmazó dinamikus nyelve.

A ló meghal a madarak kirepülnek

− A ló meghal a madarak kirepülnek című nagy terjedelmű (510 soros) önéletrajzi elemekkel átszőtt lírai
útirajz beszélője egy 1909-től 1910-ig tartó nyugat-európai csavargás történetét beszéli el
− keletkezési idő: 1922; megjelent: Bécs, 2×2 című folyóirat
− az E/1. személyű szöveg versbeszélője = főszereplő / lírai hős
− forma: szabad vers, hosszúvers
− a hagyományos versolvasói technikákkal nem befogadható a szöveg, mert sok a kizökkentő elem: a
hagyományos központozás hiánya, „halandzsa” hangsorok, a szövegösszefüggés szándékos
megtörése, távoli képzeteket egy képbe foglaló asszociatív szószerkezetek, montázsszerű szerkesztés
(az ábrázolt külső valóság eseményei és a tudatban egyszerre jelenlévő gondolatok egyidejű
megjelenítése)
− a rögzíthetetlen jelentésű képek szándéka, a provokáció arra figyelmeztetik az olvasót, hogy a világ
történéseinek jelentős része nem értelmezhető
− a szövegben keverednek valószerű és irreális elemek, az elbeszélő, leíró, komoly vagy ironikus
elmélkedő és lírai-önkifejező részek

www.klett.hu
 − a szövegből kirajzolódó történéssorozat: indulás Pestről → az érsekújvári gyerekkor felidézése → a
csavargás története (Bécs, vándorlás, Stuttgart, vándorlás, Brüsszel, Párizs) → Pest; a megtalált szerep,
identitás
− motívumok
o az utazás toposza (keresés, tapasztalatgyűjtés, önmegismerés → a lázadó, a hagyományból
kilépő, majd önmagára találó művész)
o bibliai történetek parafrázisa: pl. az utazás leghosszabban kifejtett egysége, Brüsszel eszmei
és érzelmi szempontból is a mű tetőpontja (a bibliai passió profán átirata); a nemzetközi
baloldali szervezet vacsorája = utolsó vacsora; „éjfélkor az orosz gyűlésen” egy modern
messiás, „egy szőke tovaris beszélt még egészen gyerek / lángok virágoztak ki a szájából s a
kezei röpködtek / mint vörös galambok”; Krisztus elfogatásához hasonló zárás: „hajnalban
eljöttek értünk a belga csendőrök / még alig virradt”; Krisztus keresztre feszítéséhez hasonlóan
a baloldali forradalomvárók szenvedése is magában hordozza a megváltás ígéretét
o a cím két állatmotívuma, a ló és a madár sokféleképpen felbukkan a műben (pl. csikó,
fölágaskodott, nyerített, galoppoztak stb.; aranyfészek, papagáj, galambok, kukorékoltak, tojás,
röpültek stb.); a motívumok értelmezéséhez segít a szöveg első sorának komplex költői képe
(„Az idő nyerített akkor azaz papagájosan kinyitotta a szárnyait mondom széttárt vörös kapu”)
→ a ló és a madár az idő metaforája (a hosszúversben a külső és belső egymásra torlódnak,
mivel az utazás emlékeket, jövőképeket idéz fel a lírai hősben)

A világirodalom modernista lírájának nagy alkotói, alkotásai

Thomas Stearns Eliot (1888–1965)

Eliot az angolszász modernizmus irodalmának meghatározó, Nobel-díjas költője, drámaírója. Legismertebb műve
az Átokföldje című hosszúvers (1922). Versnyelvét a tárgyias megszólalásmód jellemzi; a modern kor kulturális
értékvesztés-tapasztalata miatt sokszor fordul a múlt felé műveiben, verseinek kulturális utalásrendszere rendkívül
gazdag. Kezdetekben kísérletező hangú lírája érett költői korszakaiban a klasszicizálódás felé mozdul el.

A háromkirályok utazása
− keletkezési idő: 1927
− a bibliai téma parafrázisa (a napkeleti bölcsek hódoltak az újszülött Messiásnak)
− szerepvers, drámai monológ: a háromkirályok egyike visszatekintő perspektívából számol be az útról
(Eliot költészetének jellegzetes verstípusa a kultúrtörténet egyes alakjainak drámai monológjai)
− a szöveg öt különböző hosszúságú versszakból áll
− 1. versszak: az utazás részletezően, az élőnyelvre emlékeztető tónusban bemutatott nehézségei (a
kimerült tevék nem bírják a havas tájat, a tevehajcsárok megszöktek, szállást nem kaptak, éjjel utaztak
stb.)
− 2–3. versszak: az „enyhe völgy” költői leírása; a változás ígérete jelen van a Földön (erre utalnak a
biblikus motívumok, Jézus életének jelképei: bor, szőlő, kockavetés, ezüstpénz; a fehér ló az apokalipszis
világot meghódítani készülő fehér lovasára utal)
− 4–5. vsz.: a célba érés; nincs leírás a helyszínről, csak a hatás, a reflexió jelenik meg (e szerint: a beszélő
egész életét megváltoztatta az élmény; mivel azonban látta a csodát, saját hazájában idegenné, meg nem
értetté vált)
− központi motívum a születés és halál (Krisztus halála az újjászületés ígéretét hordozza, a világ
megváltását; ezt a „másféle halált” várja a szöveg beszélője)
− a vers jelentős magyar fordítói: Szabó Lőrinc és Vas István

A világirodalom modernista epikájának nagy alkotói, alkotásai

Franz Kafka (1883–1924)

Kafka német nyelvű prágai zsidó kereskedőcsaládban született, hivatalnokként dolgozott. Irodalmi műveinek
egyik fő témája a hivatal személytelensége, az emberi kiszolgáltatottság és idegenségérzet. Kafka halála után
barátja, Max Brod nem tett eleget az író kérésének, nem égette el a nála levő kéziratokat, hanem kiadta őket, többek
között A per és A kastély című regényeket. Kafka írásművészetének alapvető jellegzetessége az abszurd
ábrázolásmód. A többnyire hétköznapi, reális művilágok valósága keveredik az irrealitás és a fantasztikum
elemeivel, ami miatt egyszerre komikus és tragikus hatást gyakorolnak a befogadóra.
Az átváltozás (1915)

www.klett.hu
 − cselekmény: Gregor Samsa bogárrá változva ébred → nyugtalanítja, hogy el fog késni üzleti útjáról →a
cégvezető Gregor szemére veti késését → Gregor mentegetőzik a cégvezetőnek, aki megrettenve tőle,
elmenekül → Gregor étkezési szokásai megváltoznak, húga gondoskodik róla; Gregor szeret kinézni az
ablakon és a plafonon mászkálni → a cseléd elmenekül, az anya elájul Gregor láttán → az apa egy almával
súlyosan megsebesíti → a családtagok munkát vállalnak, a család albérlőket fogad → Gregort mélyen
megindítja húga hegedűjátéka, leleplezi magát az albérlők előtt, akik felmondanak → Gregor elhatározza,
hogy nem lesz többé családja terhére, és meghal →a család megkönnyebbül Gregor halálhíre hallatán, és
új életszakaszt terveznek
− a fantasztikumot a realitással keverő kezdőmondat: „Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan
álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában.” → az elbeszélés az átváltozás
következményeit mutatja be (a bogárrá változás felszínre hozza, leleplezi a szereplők valódi érzelmeit,
elfojtott indulatait)
− Az átváltozás a hivatalnokok hétköznapi életének abszurditását ütközteti a valódi emberi
érzelmekkel (eleinte „hivatalnok-gondolkodással”, gyakorlatiasan próbálja berendezni új életét, majd
elidegenedik korábbi önmagától, felerősödnek emberi vonásai, megszabadul gátlásaitól, értékeli a
művészetet stb.)
− a bogárrá változást az elbeszélő tárgyilagos hangvétellel adja elő (ennek ironikus, abszurd hatása van)
− Az átváltozás példázatos történet, többféle értelmezési lehetőséget kínál:
o a transzcendens (tapasztalaton túli) erők kiszámíthatatlansága, az ember nem tudja irányítani a
sorsát
o az ember bűnös és megválthatatlan (Samsa Krisztushoz hasonlóan feláldozza magát a bűnös
családjáért, de azok nem értik meg az áldozatot)
o az emberi méltóság, tudatosság jelentőségéről szóló példázat (kitörés a gépies hivatalnoklétből,
az emberhez méltó szabad élet választása – bogárként)
o a kispolgári létből és megalkuvásokból fakadó bűntudat és szorongás eluralkodásának példázata
(ez a család viselkedésében érhető tetten)
o az emberi kapcsolatok hazug, álságos voltának leleplezése

Thomas Mann (1875–1955)

Thomas Mann a XX. század egyik legjelentősebb, Nobel-díjas regényírója az északnémet Lübeckben született.
Családjának polgári műveltsége nagy hatással volt munkásságára. Az elismert és tekintélyes író 1933-ban, Hitler
hatalomra jutásának évében elhagyta hazáját, Svájcba költözött. Ezekben az években a klasszikus európai értékek,
a humanizmus jelképes alakjává vált.
Regényei: Buddenbrook ház (1901); A varázshegy (1924); József és testvérei (1933–1943); Doktor Faustus (1947)
Tonio Kröger
− keletkezés: 1903; önéletrajzi ihletettség (a modellként szolgáló életrajzi tények, az író és Tonio
személyiségtörténete közt is vannak párhuzamok)
− téma: a művész és polgár közti áthidalhatatlan ellentét (a művésznek el kell szakadnia a szokásos,
rendes, egészséges életpályáktól ahhoz, hogy rendkívülit, átlagon felülit tudjon alkotni, de ez magában
hordozza a veszélyt, hogy érzelmileg elszigetelődik az emberektől, életellenes lesz)
− az önkeresést középpontba állító nevelődési történet mindhárom részében a vágymotívum variálódik
− cselekményszerkezet
o 1–2. rész: a 14 és 16 éves, verseket író, Schiller Don Carlosáért rajongó Tonio szenvedélyes
baráti érzelmei a „kék szemű, szőke hajú” Hans és szerelme, Inge iránt; ráébredése arra,
hogy ő más, mint a többiek, mélyebben és összetettebben érez, mint a társai (a neve is jelzi ezt:
„Tonio, ez valami külföldies és különleges, akár akarja, akár nem, és ő egyedül van, kirekesztve
a rendesek és közönségesek sorából, pedig hát ő nem sátoroscigány, hanem Kröger konzul fia,
a Krögerek nemzetségéből való...”) → Tonio keresi a kapcsolatot, vágyik a szeretetre és az
elfogadásra, de nem kapja meg, ezért kiválik a közegéből, és elindul a maga útján
o 3–5. rész: kb. másfél évtized változásainak összefoglalása (Tonio apja meghalt, a céget eladták,
anyja új férjével elköltözött, Tonio íróvá vált) → az elbeszélés egyik súlypontja annak a
beszélgetésnek a leírása, amit Tonio Münchenben folytat festőművész barátnőjével, Lizaveta
Ivanovnával; Tonio az élet és a művészet ellentétéről fejti ki a nézeteit: a művészt nem
hajthatja a szeretet iránti vágya („kontár az, aki azt hiszi, hogy az alkotó művésznek éreznie
szabad”), a művésznek emberfeletti és embertelen lénnyé kell változnia ahhoz, hogy „egy érzést
hatásosan és ízlésesen” ábrázolhasson, pedig Tonio szeretne „szőke és kék szemű” lenni →
Lizaveta válasza: „Maga, Tonio Kröger, a polgár, aki tévútra jutott.”
o 6–9. rész: Tonio igyekszik visszatérni életének ahhoz a szakaszához, amikor még
kapcsolatban állt az emberekkel, visszautazik szülőhelyére; az első rész helyszínei és
motívumai más értelmet nyernek (Tonio sétál a városban, felkeresi szülőházát, a rendőrségen

www.klett.hu
 igazolnia kell személyazonosságát) → egy dán fürdőhelyen egy üvegajtón keresztül végignéz
egy táncmulatságot, megjelenik egy Hanshoz és Ingéhez hasonló átlagos „szőke és kék szemű”
házaspár; Tonio látja, hogy milyen középszerűek, unalmasak a „többiek” → az utolsó fejezet
Tonio levele Lizavetához: „Két világ között állok, egyikben sem vagyok otthon, épp ezért kissé
nehéz a sorom.” Tonio végső döntése: szemlélődő alak marad, aki nem vesz részt az életben,
hiszen a polgári életből ő legfeljebb erőt tud meríteni az alkotáshoz; a polgári létformát nem ítéli
el, ellenkezőleg: ars poeticájának középpontja polgári vonzódása „az emberi, az eleven, a
közönséges dolgokhoz”
Mario és a varázsló
− keletkezéstörténet: 1930-ban jelent meg, egy valós tengerparti nyaraláson látott hipnotizőr előadás ihlette
a történetet
− alcím: Tragikus úti rajz
− cselekményszerkezet:
o elnyújtott expozíció (a fasizálódó világ részletező bemutatása) az elbeszélő családjával együtt
egy itáliai fürdőhelyen nyaral az utószezonban, amikor már főleg olaszok vannak jelen →
kellemetlen, megalázó élmények érik őket (a szállodából egy panzióba kell költözniük, a
strandon a gyerekek között feszültség támad, a nyolcéves kislány meztelen fürdőzéséből
„botrány” lesz a strandon)
o a konfliktus, tetőpont és megoldás rövid, sűrített bemutatása: este az elbeszélő és családja
egy hipnotizőr bemutatóján vesz részt → Cipolla, a „varázsló” bárkire rákényszeríti akaratát;
műsorának nézőit megalázó helyzetekbe hozza → amikor Mariót, a fiatal pincért legmélyebb
érzelmeiben, szerelmében sérti meg, teszi nevetségessé, a fiú pisztolyt ránt, és lelövi őt
− az elbeszélés tere: a fasiszta Olaszország aprólékosan bemutatott világa, az a hely, ahol a Cipolla által
képviselt eszmék és magatartás megtörténhet; jellemzői: emberi középszerűség, előítéletesség, prüdéria,
ráció helyett babonásság, felfokozott nacionalista hisztéria (pl. az álszent nacionalista retorika jelenléte a
hétköznapokban: amikor a kislány meztelenül fürdik, a strandközönség „a nemzet méltósága elleni
kihágásra” hivatkozik)
− értelmezés: a diktatúra természetéről, a hatalom lélektanáról szóló példázat; a totalitárius
rendszerben élő kisember cselekvési lehetőségeinek számbavétele; a hatalommal való
szembeszegülésre buzdító parabola
o Cipolla (= a diktátor) megfosztja a szabad akaratuktól, cselekvési és döntési képességüktől az
embereket; testi csúfsága, a lovaglóostor, az alkohol mind az erőszakos, eltorzult személyiség
jelei
o a közönség (= a tömeg) eleinte ellenszenvesnek és nevetségesnek tartják Cipollát, később
alárendelik magukat neki; mások megalázását passzívan tűrik, ártatlan játéknak vélik
o a római úr (= a passzív ellenálló) nem segítség (a római úr is táncolni kezd)
o a beszéddel való ellenállás nem segít (ezt fejezi ki a nyelvek lebénítása, csúfondáros kiöltése)
o Mario (= az aktív ellenálló, aki a humánum nevében végez a diktátorral, amikor emberi
méltósága sérül) → az elbeszélés végén egyértelmű állásfoglalás e mellett a magatartás mellett
(„Rettenetes vég, szörnyű, végzetes befejezés. És fölszabadító vég mégis.")
o narrátor: kívülálló értelmiségi, szemtanú-résztvevő, de cselekvésképtelen
− meghatározó prózapoétikai kifejezőeszközök: késleltetés, előreutalások, sűrítés

Színház- és drámatörténet: a modernizmus drámai törekvései

Bertolt Brecht (1898–1956)
Brecht színházi karrierjét színházi kritikusként, majd dramaturgként kezdte az 1920-as évek elején →
drámaíróként az áttörő sikert a berlini Deutsches Theaterben bemutatott darabjaival érte el (a kor legnagyobb
rendezőivel dolgozott: Max Reinhardt, Erwin Piscator) → baloldali, antifasiszta nézetei miatt üldözték, ezért
hosszú ideig emigrációban élt → a háború után Kelet-Berlinben megalapította saját színházát, a Berliner
Ensemble-t
Fő művei: Galilei élete (1938–1939); A szecsuáni jólélek (1938–1940); Kurázsi mama és gyermekei (1939);
Állítsátok meg Arturo Uit! (1941); A kaukázusi krétakör (1944)

A brechti epikus színház főbb vonásai

− Brecht szerint a XX. századi ember alapélményeinek leképezéséhez átfogó színházi reformra, a
konvenciók megbontására van szükség; az első világháború pusztítása után világossá vált:
lehetetlen a hagyományos értelemben vett hős drámai megjelenítése → a polgári színjátszás
hagyományával szemben a színháznak társadalmi-politikai funkcióit kell előtérbe helyezni

www.klett.hu
 − az epikus színház elméletét csak a gyakorlat után dolgozta ki az 1930-as években Piscatorral
− az epikus színház: az előadás folyamatot mesél el (nem megjelenít), érvekkel dolgozik, nem
hagyományos dramaturgiával
− az epikus színház egyes jelenetei önmagukban is működnek, alig van benne konfliktus; sokszor
a jeleneteknek külön címük van:
Mert a világ megváltoztatható.
− az epikus színház dramaturgiai, színpadi hatáskeltő eszközei
o songok, betétdalok (funkciója: a jelenetek elválasztása, kommentálása, kizökkentés;
általában parodizált operaáriák, látszólag mély érzelmekről vallanak, lényegében a
kiszolgáltatottságról szólnak; Kurt Weil zeneszerző zenésítette meg)
o elidegenítő effektusok (Verfremdungs-effekt) használata: a színpadi történést
értelmező feliratok, önironikus kiszólások, világítás, ami nem a valóság illúzióját
kelti, hanem ráirányítja a figyelmet bizonyos jelenségekre (a távolságtartásra és az
illúziók lerombolására törekszik: nem hagyja, hogy a befogadó azonosuljon a
látottakkal; nem elsősorban az érzelmekre, hanem az értelemre kíván hatni)
o a színész nem éli bele magát szerepeibe, hanem kívülről szemléli a karaktert; stilizált
játékmód, a színész gesztusai erős jelzések (színészvezetésben minta az ősi kínai no
színház)
o az ének–próza–tánc–mimika–zene egysége
Koldusopera
− más címen: Háromgarasos opera; keletkezés: 1928-ban volt a kétszáz éves évfordulója annak, hogy
Londonban bemutatták John Gay szatirikus Koldusoperáját (az eredeti darab témája: a politikai és üzleti
életet ugyanolyan törvényszerűségek mozgatják, mint a közönséges rablóbandákét) → Brecht átírja,
átértelmezi: a polgári társadalmi rend alapjait megkérdőjelező tandráma (opera, operett és ezek
paródiája is)
− a dráma világképét meghatározza a marxizmus (az ember társadalmi lény, ki van szolgáltatva a
kapitalista gazdasági mechanizmusoknak; túlélése érdekében kénytelen áruba bocsátani magát)
− a darab célja: a néző gondolkozzon el a társadalmi működés megváltoztatásának lehetőségein
− cselekményszerkezet:
o Előjáték: vásár a londoni Sohóban; vegyes közönség, főleg koldusok, tolvajok és utcalányok a
szereplők
o Első felvonás: Peachum, a kolduskirály a növekvő nyomor láttán „jelmezboltot” nyit, innen
irányítja „cégét”, ami valójában maffiaszerűen szervezi a koldulást a környéken → az egyik
leggátlástalanabb bűnöző, Penge Mackie (másik fordításban Bicska Maxi) menyegzőjét üli
Peachum lányával, Pollyval; az esküvőn jelen van Tigris Brown is, London rendőrfőnöke (Polly
rácsodálkozik a bűnözők és a rendőrök együttműködésére) → a kolduskirály úgy érzi, hogy
lánya elárulta őt, ezért Penge Mackie-t feljelenti házasságszédelgésért; Peachum felesége lefizeti
a környék prostituáltjait, például Kocsma Jenny-t, hogy árulják el Mackie-t
o Második felvonás: Penge Mackie feleségének azt mondja, hogy a London környéki mocsarakba
megy, Polly vezetésére bízza bűnszervezetét, de ehelyett Kocsma Jennyhez megy, aki feljelenti,
így Mackie börtönbe kerül; a börtönben meglátogatja őt Polly és Lucy (Tigris Brown lánya),
akiről kiderül, hogy szintén Mackie felesége → Mackie megtagadja Pollyt, aki elhagyja őt →
Mackie megszökik a börtönből → Peachum megfenyegeti Tigris Brown-t, hogy
koldusmegmozdulással fogja tönkretenni az éppen zajló koronázási ünnepséget, ha nem
akasztják fel Mackie-t
o Harmadik felvonás: Polly elnézést kér Lucytől → hosszan búcsúzkodik az akasztófa alatt álló
Mackie-től → a király lovasfutárja hozza a hírt, hogy a királynő kegyelmet, nemességet, kastélyt
ad az elítélteknek
o Finálé: „Végül mindez egy csapásra / Jóra válik – így szokás. / Minden jó, ha jó a vége / Ehhez
pénz kell, semmi más.”
Kurázsi mama és gyermekei
− keletkezés: 1939
− a történet a XVII. században játszódik, a harmincéves háborúban; nem történelmi dráma, a középpontban
a történelmi kortól független kispolgári-nyerészkedő mentalitás, a háború erkölcsromboló
hatásának és haszonélvezőinek bemutatása áll (Kurázsi mama ki akarja használni a háborút, üzletet
akar csinálni mások nyomorúságából, végül mindent elveszít)
− forrás: XVII. századi szatirikus pikareszkregény, amelynek egy része a csaló Kurázsiról szól

www.klett.hu
 − Kurázsi mama jelleme: markotányosnő; kemény, leleményes; a túlélésért küzdő figura; lételeme a
szerzési vágy; annak ellenére, hogy elveszti mindhárom gyermekét, a csatamezők hiénája marad; a darab
egy pontján megátkozza a háborút, de semmit nem tanult belőle
− epikus cselekmény, 12 önálló jelenet; mindegyik középpontjában Kurázsi mama antihumánus és
antiheroikus viselkedése áll; az összes jelenet azt példázza, hogy a háború a birtoklásért zajlik („fenn”
hódításért; „lenn”, a nyomorban élelemért, ruhaneműért)
− a cselekményvezetés a vándorlás-motívumra épül, az időpontokat, a helyszíneket feliratok közlik

Samuel Beckett (1906–1989)

Samuel Beckett (1906–1989) ír származású író, költő; műveit két nyelven (eleinte angolul, majd franciául) írta.
Élete nagy részében Párizsban élt, Joyce baráti köréhez tartozott. Szépírói alkotásai mellett filozófiai értekezései,
Proustról írt tanulmánya is jelentős munka.
Godot-ra várva
− keletkezési ideje 1947–1948 (a második világháború közeli tapasztalata is érződik a mű világán); 1953-
ban mutatták be Párizsban
− cselekmény:
o első felvonás: két csavargó, Vladimir és Estragon egy országút mentén, egy fa mellett Godot
érkezésére várakozik → Estragon a cipőjét próbálja levenni, Vladimir a kalapjával van
elfoglalva → unalmukban mindenféléről beszélgetnek, vitatkoznak → Estragon megéhezik,
sárgarépát kér, Vladimir fehérrépát ad neki → megjelenik Pozzo, aki kötélen vezeti Luckyt →
Lucky sokáig némán áll, de amikor fejére tesznek egy kalapot, és megkérik, hogy gondolkozzon,
egy összefüggéstelen monológot ad elő → Pozzo és Lucky elmennek → Vladimir és Estragon
tovább várakozik Godot-ra → egy fiú érkezik, akitől megtudják, hogy Godot azt üzeni, csak
másnap tud jönni → Vladimir és Estragon eldöntik, hogy elmennek, de végül maradnak
o második felvonás: másnap, ugyanakkor és ugyanott találkozik a két csavargó → a fa lombot
hajtott → Estragon a cipőjével bajlódik → semmiségekről beszélgetnek, vitatkoznak → „Pozzót
és Luckyt” játszanak → megjelenik Pozzo és Lucky; Pozzo megvakult, most Lucky húzza őt
maga után; Pozzo semmire sem emlékszik → miután elmentek, Vladimir és Estragon újra
magára marad → megérkezik a fiú, aki kijelenti, hogy ő most jár itt először → a fiú távozik →
Vladimir és Estragon azon töprengenek , hogy felkössék-e magukat, de amikor kipróbálják a
kötelet, az elszakad → Vladimir és Estragon eldöntik, hogy elmennek, de végül maradnak
− az abszurditás léttapasztalata: „az ember faggatja a létet saját léte értelme felől, és kérdésére néma
csend a válasz”; az abszurd világ értéknélküli (az értékek nem viszonylagosak, hanem nincsenek)
− Vladimir és Estragon csak téblábolnak, nem tudnak az értelemre vonatkozó kérdéseket feltenni, nem
tudják értelmezni a világot, saját magukat, ösztönkésztetéseik, automatizmusaik irányítják cselekvéseiket
és beszélgetésüket; nem egyénített alakok, hanem allegorikus párfigurák
− Pozzo–Lucky hierarchikus, szadista-mazochista viszony (úr, szolga), állandó szerepcsere (Lucky egykor
Pozzo mestere volt), kapcsolatuk igazi lényege számukra is bizonytalan
− téma: a kor önértelmezési válsága, az emberi méltóság és az egyetemes kultúra és etikai rend
elvesztése; az emberek kommunikációképtelensége; Godot várása = a hiába való Istenre várás, a
transzcendens felé fordulás abszurd lenyomata (a Godot név az angol god ’isten’ és egy francia kicsinyítő
képző összetétele)
− metaforikus tér: a tér üressége a mindentől megfosztott, lepusztult világ jelképe
− az abszurd esztétikai jegyei: tragikus tartalom ↔ a kisszerűségből és az összevisszaságból fakadó
komikum
− a dráma motívumai
o bibliai motívumok: Vladimir és Estragon alakja a Krisztus mellett keresztre feszített két lator
banalizált figurája; a fa a keresztfa képzetét kelti (ugyanakkor ebben a világban már csak
tereptárgy, nem tudják jelképes tartalmakkal felruházni, annak sincs jelentősége, hogy kizöldült)
o a cipő büdössége a bomló, rohadó világrend jelképe
− drámaidő: mindkét felvonás estétől éjszakáig (= elmúlás, világvége) játszódik, de az idő is inkább
mozdulatlan; az úton megjelenő emberek sem sietnek

Friedrich Dürrenmatt (1921–1990)

Friedrich Dürrenmatt (1921–1990) német nyelven író svájci drámaíró, elbeszélő és képzőművész. Művei általában
az erkölcsi és politikai paradoxonok köré épülnek, a modern kor bürokratizált és technokrata világának
visszásságait mutatják be, figurái sokszor szánalmas és elítélendő alakok. Drámáinak legjellemzőbb esztétikai
minősége a groteszk.

www.klett.hu
Jelentős drámái: A nagy Romulus (1949); Az öreg hölgy látogatása (1956); A fizikusok (1962)
A nagy Romulus
− a történet az ókori Róma hanyatlásának idején játszódik, A nagy Romulus mégsem történelmi dráma,
hanem az író jelenkorára szándékos anakronizmusokkal reflektáló történelemfilozófiai példázat
− téma: a világbirodalmak széthullásának természetrajza
− a dráma cselekménye: a címszereplő, az utolsó római császár hagyja, hogy a pusztulásra érett
Római Birodalom szétessen, a birodalmat kiszolgáltatja a támadó germánoknak (nem foglalkozik az
állam vezetésével, tyúkokat tenyészt); bölcs belátással vállalná az áldozatot, de a germánok nem ölik
meg, hiszen vezetőjük, Odoaker szintén tyúktenyésztő, azaz tudja, hogy az új hatalom semmivel nem
lesz jobb, mint a régi) → a két uralkodó belátja, hogy a történelem törvényszerűségeit nem tudják
felülírni, ezért a sorsukba való belenyugvást választják
− Romulus ellentmondásos (egyszerre kisszerű és bölcs) alak
− a dráma összetett hangvétele: a líraiság és groteszk együttes jelenléte
A fizikusok
− keletkezési idő: 1962 (a hidegháború, az atomfegyverkezés kora, amikor a világot egy atomháború
fenyegette)
− groteszk komédia (alcím: tragikomédia)
− téma: a tudományos felfedezések társadalmi veszélyt jelentenek, ha nem jól hasznosítják őket; az
igazi szabadság, ha belátjuk, hogy nem vagyunk szabadok
− a dráma tere: magánszanatórium, elmegyógyintézet (metaforikus, paradox tér: az őrült,
szabadsághiányos világ jelképe)
− főszereplők: Eisler (Einstein), Kilton (Newton), Möbius (azért élnek az intézetben, és tettetik őrültnek
magukat, nehogy veszélyt hozzanak a világra: „Csupán az őrültek házában vagyunk szabadok. Odakint a
szabadságban a gondolataink robbanóanyagok.”)
− cselekmény: Einstein és Newton Möbius felfedezései után nyomozott. Az elmegyógyintézetben megöltek
egy-egy nővért, mert azok felismerték valódi kilétüket. Möbius is megöli a rá vigyázó nővért, aki szintén
rájött a titkára. Mivel Möbius nem vállalja a felfedezéseinek következményeiért a felelősséget, a három
fizikus úgy dönt, hogy továbbra is játsszák az őrültet, és bent maradnak az elmegyógyintézetben. Az
intézet igazgatónője, Mathilde von Zand doktorkisasszony azonban megszerzi Möbius jegyzeteit, és egy
szörnyű kizsákmányoló trösztöt hoz létre, amely „országokat hódít meg, földrészeket igáz le”. A
fizikusok nem tudnak mit tenni, a világ sorsa egy igazi őrült kezébe került.
− a cselekményvezetés a krimi elbeszélésrendje szerint zajlik: a befogadó számára csak lassan derül ki a
fizikusok valódi kiléte és a megfordított viszonyrendszer: az őrült gyilkosok képviselik a nemes
eszméket, a doktornő pedig diktatórikus terveket szövögető elmeháborodott

A posztmodern világirodalom

Bohumil Hrabal (1914–1997)

Hrabal a modern cseh irodalom meghatározó regényírója és novellistája; gyermekkorát apja sörgyárának szolgálati
lakásában töltötte; egyetemi tanulmányait a német megszállás miatt hagyta abba, ezután dolgozott kereskedelmi
utazóként, gyári munkásként, vasúti forgalmistaként. A regényei alapjául szolgáló egyszerre hétköznapi és
szürreális történeteket, figuráinak modelljeit munkahelyein gyűjtötte. Az anekdotikus történetmondás
hagyományaira építkező prózáját a köznapi és közvetlen élőbeszédszerűség, áradó elbeszélőkedv határozza meg,
ugyanakkor műveire magas fokú irodalmi megalkotottság jellemző. Szövegeiben gyakran keverednek a komikus,
a groteszk és a tragikus elemek Alakjai jellegzetesen közép-kelet-európai kisemberek. Regényeinek nagy sikerű
filmadaptációit Jiři Menzel készítette el.
Jelentősebb művei: Táncórák idősebbeknek és haladóknak (1964); Szigorúan ellenőrzött vonatok (1965); Őfelsége
pincére voltam (1971); Sörgyári capriccio (1976)

Sörgyári capriccio
− a cím értelmezése: a capriccio szeszélyes, csapongó, kötetlen formában írt zeneművet jelent (ez a
narrációra, Mariska természetére, a mű kompozíciójára, a regény derűs-gondtalan világára is utal)
− narráció: a pedáns, szabálykövető sörgyári gondnok (Francin) szabadságszerető, szertelen fiatal
feleségének E/1. személyű elbeszélése
− helyszín, idő: 1920-as évek, kisvárosi sörgyár, az emberi derű és közvetlenség terepe, ahol egyaránt
jelen van a Monarchia hagyománya és a lassú modernizáció

www.klett.hu
 − hétköznapi események anekdotikus elbeszélése: pl. disznóölés; a nagy mesélőkedvvel megáldott Pepin
bácsi felbukkanása, aki Mariskával megmássza a sörgyár kéményét; Mariska lábtörése, amelynek a fiatal
férj nagyon örül, mert végre ápolhatja feleségét („Mit kívánhatok még? Egészséges vagyok. A feleségem
nyomorék”); Francin esetlen szerelme felesége iránt; a modernizáció hatása, a rövidítési hullám: Mariska
hosszú hajának levágása
− a többi szereplő jellegzetes típusfigurája a korabeli életnek (a szentimentális doktor, az önkéntes
tűzoltóegylet kissé gyáva, de büszke parancsnoka, szorgoskodó sörgyári munkások stb.)

Gabriel García Márquez (1927–2014)

Márquez a XX. század második felében jelentőssé váló latin-amerikai irodalom világszerte népszerű, Nobel-díjas
elbeszélője, regényírója; Kolumbiában született, gyermekkorát szülőfalujában töltötte, az ekkori élményanyag
meghatározta szépprózáját → fiatalon több újság külföldi tudósítója volt; 1956-ban Magyarországon is járt,
riportban számolt be forradalom eseményeiről → a világhírt a Száz év magány című regénye (1967) hozta meg
számára.
Száz év magány
− a regényvilágot meghatározó látásmód a mágikus realizmus, amelyben a természetfeletti, csodás elemek
a realistán ábrázolt valóság természetes és szerves részei
− helyszín: Macondo mesei elemekkel átszőtt falusi világa
− történet: egyfelől családtörténet (a Buendía család krónikája), másfelől valós és csodás elemekből
összeálló mitikus történet
− a mitikusságot megteremtő tényezők, mítoszokra emlékeztető cselekményelemek:
o az elbeszélés megbontott időrendje (a XX. századból tágul az idő a Buendíák XVI. századi
ősei koráig), ciklikus ismétlődések a falu történetében
o a Buendíák neveinek ismétlődése
o Melchiades, aki a falu lakosait korábbi lakókkal keveri össze
o a gyilkosságot elkövető ősapa, José Arcadio Buendía és Ursula Iguarán házassága bűnben
köttetik (unokatestvérek), és ez az „ősbűn” meghatározza a következő nemzedékek sorsát
o a vándorlás, az új haza keresése és Macondo megalapítása is mitikus elem
− a narráció jellemzői: összetett, indázó mondatszerkesztés, gazdag képi világ, fordulatokban gazdag, sodró
cselekmény, a világ tragikumát ellenpontozó derűs elbeszélői hang

www.klett.hu