Dr.

Jonathan Reismani

TESTÜNK
LÁTHATATLAN
VILÁGA
Egy orvos utazása
az emberi test rejtett csodáinak világába
 Kainak és Sierrának
Barangoljátok be, fedezzétek fel a világot,
és élvezzétek minden pillanatát.
 BEVEZETÉS

Az emberi test belsejébe először az orvosi egyetem bonctani

szemináriumán pillanthattam be. Csoporttársaimmal aznap csak
a hátizmokig jutottunk, de már az is épp eléggé lenyűgözött, hogy
felfedeztük a karok mozgatásának és a gerinc hajlításának mechanikáját.
Olyan volt az egész, mintha magának az életnek a kulisszái mögé
nézhettünk volna be, és én már aznap úgy döntöttem, hogy halálom után
testemet felajánlom boncolásra az egyetem anatómiai tanszékének.
A következő hónapokban alaposan feltártuk a holttest minden egyes
belső szervét, hogy megismerjük az emberi test rejtett igáslovait, akik
életünk során azért dolgoznak nap mint nap, hogy egészségesek maradjunk.
A máj, a gyomor, a tüdő és a szív: mindegyik egy külön világ, és
mindegyiknek sajátos szerepe van a testünk működtetésében. Mondhatjuk
úgy, hogy testünk színpadán belső szerveink a főszereplők.
Összességében az emberi test elég bonyolult formájú: a fejünk
hagymaszerű, a majdnem henger alakú végtagjaink csontos nyúlványokban
végződnek, geometriánk nem tűnik annyira egyszerűnek. Alapvetően
azonban a testnek igazából csak két oldala van: a belső és a külső. Kívülről
a bőr érintkezik a világgal. Legtöbben egész életünkben kizárólag
a külvilágra összpontosítunk, és testünk belső életével csak egy orvosi
képzés során ismerkedhetünk meg. A test belső világát a legtöbb ember
figyelmen kívül hagyja, egészen addig, amíg valamilyen tünet fel nem hívja
a figyelmét a belül zajló félelmetes, titokzatos folyamatokra, amelyek
a sötét háttérből irányítanak, és csak traumák esetén vagy mesterséges
körülmények közt találkoznak fénnyel.
Mindegyik testrész szerkezeti tulajdonságait és működésének részleteit
megtanultam, mintákat vettem belőlük, és tanulmányoztam a sejtek
szerkezetének mikroszkopikus képét. Megértettem az egyes szervek
funkcióit betegségben és egészségben, majd miután egy kimerítő
feleletválasztós teszt során számot adtam a tudásomról, egy másik testtájra
tértem át. Az orvosi egyetem voltaképpen rapidrandi-sorozat a különböző
belső szervekkel, és én bizony azon kaptam magam, hogy mindegyikbe
beleszerettem.
*
Soha nem akartam orvos lenni. Mielőtt felfedeztem volna az emberi
testet, a természet megfigyelése volt a legfőbb szenvedélyem. Furcsa
módon érdeklődésem a természet iránt akkor kezdődött, amikor
matematikát tanultam egy Manhattan közepén álló főiskolán: azt hiszem,
a nyomasztó nagyvárosi környezet és a matematika elvont, természetellenes
tökéletessége késztetett arra, hogy jelentkezzek a Central Parkba egy
vezetett tanulmányi sétára, amely a vadon élő ehető növényekről szólt. Egy
meleg nyári napon átsétáltunk a park erdein és mezőin, majd magunk
mögött hagyva a felhőkarcolókat, találtunk egy szegényember borsának
nevezett füvet, amelynek csakugyan csípős íze volt, aztán leszedtünk egy
marék finom erdei málnát. Az a gondolat, hogy az emberi test tápláléka
közvetlenül a természetből is megszerezhető, felkeltette az érdeklődésemet
a növények világa iránt. Hamarosan jó párat tudtam azonosítani, és ezzel
egy teljesen új dimenzió nyílt az életemben.
Az volt a célom, hogy már az első pillantás után azonosítani tudjak
minden növény-, állat- és gombafajt, amellyel az erdőben találkozhatunk,
különösen azokat, amelyek ehetőek. Lenyűgözött a gondolat, hogy
a földből éljek, és ne csak élelmet szerezzek belőle, hanem a létfontosságú
tárgyak készítéséhez szükséges anyagokat is tudjam használni. Olvastam
könyveket arról, hogyan lehet fűzfaágakat kosárrá fonni, és hogyan
készíthető állati bőrből ruha. E tudásszomj következtében a kollégiumi
szobám hamarosan tele lett faforgáccsal és mindenféle félkész projekt
természetes alapelemeivel. Vágytam arra, hogy beutazhassam a világot, és
megismerjem a különböző kultúrákat, hogy megtudjam, máshol hogyan
lépnek kapcsolatba az emberek az őket körülvevő egyedi természeti
környezetükkel.
Miután elvégeztem a főiskolát, végre lehetőségem nyílt, hogy
gyógyíthatatlan vándorlási késztetésemet kiéljem, így útra keltem, hogy egy
ideig Oroszországban éljek. A különböző kultúrák személyes
megismerésével és világnézetük megértésével tovább gyarapítottam
a természeti világról és a benne élő fajokról alkotott ismereteimet. Több
évig sodródtam, és ezalatt alapvetően nomád életmódomat alkalmi
munkákkal tettem fenntarthatóvá: nyári táborban dolgoztam, és kutatási
ösztöndíjakat pályáztam meg, amelyeket az orosz távol-keleti őslakosok
tanulmányozására fordítottam. Nem tudtam biztosan, hogy mit akarok
kezdeni az életemmel. Gondolkodtam azon, hogy kézműves leszek, és
mellette talán szerzek egy ökológusdiplomát, de az a gondolat sem állt távol
tőlem, hogy letelepedjek valahol a vadonban.
Végül úgy döntöttem, hogy az orvossá válás a legjobb módja annak,
hogy egyesítsem három szenvedélyemet: az elemző problémamegoldást,
a kezemmel való munkát és a világ felfedezésének folytatását, immár azzal
a képességgel, hogy orvosi segítséget nyújtsak azoknak, akikkel találkozom
a Föld távoli vidékein. Amikor elkezdtem az orvosi egyetemet, és a szikém
találkozott a holttest bőrével, rájöttem, hogy a test felfedezése egészen
hasonló a külvilág felfedezéséhez. A belső szervek megismerése
a természetben lévő fajok megismerésére emlékeztetett. Mindegyik szerv
más-más lény volt, sajátos megjelenéssel és sajátos viselkedéssel, és
mindegyiket máshol, a test egy meghatározott zugában, a maga speciális
élőhelyén lehetett megtalálni.
Amikor tanulmányaimat megkezdtem a New Jersey-i Robert Wood
Johnson Medical Schoolban, meglepődve tapasztaltam, hogy ugyanazokra
a készségekre van szükségem, mint amiket a természet megfigyeléséhez
használtam, és amelyek jól felkészítettek arra, hogy orvos legyek. Egy nap
szokás szerint az orvosi egyetem parkolója mögötti kis, elhanyagolt
erdőfoltot kutattam, amikor egy vadgombafürtre bukkantam. Áthatoltam
a mérges borostyán és egyéb gaz által uralt területen, mert hajtott
a kíváncsiság és rendkívüli módon vonzott az, amit tekintetemmel
kiszúrtam a sűrű növényzet között.
Közelebb érve először azt hittem, hogy csak valami szemétdarabot látok,
amit a szél sodort oda. De ahogy egész közel kerültem, rájöttem, hogy amit
nézek, az bizony él, és nem más, mint egy krémes, világos narancssárga
színű gombatelep, valamivel a nedves, árnyékos talaj fölött.
Gombahatározási készségem még igen kezdetleges volt, és azon tűnődtem,
hogy amit találtam, az vajon gyógyhatású-e, vagy hallucinogén, vagy netán
egy mérgező fajhoz tartozik, amiről a toxikológián tanultuk, hogy már
néhány harapás is belőle fulmináns májelégtelenséget okozhat. De az is
lehet, hogy ehető gomba? Másnap vettem egy gombahatározó zsebkönyvet,
hogy azonosítani tudjam, amit találtam, és az orvosi iskolai tananyagom
mellett belemerültem az ehető gombák világába is.
 Elkezdtem teletömni a fejem információval. Legtöbbször, miután
az egyetemen letettem a szikét, a szobámban felvettem a kosaramat, és
a parkoló mögötti erdő vagy más ígéretes terep felfedezésére indultam,
tekintetemet szegezve mindenre, ami faforgácsszerűnek tűnt a túlöntözött
külvárosi pázsiton, abban a reményben, hogy gombára bukkanok.
A gombaszakértők káprázatos intuíciójára és enciklopédikus tudására
ugyanúgy vágyódtam, mint az idősebb orvosok óriási tapasztalatára.
Rájöttem, hogy mi a közös bennük: mindkettő élet-halál kérdésében dönt:
a gombaszakértő arról, hogy melyik gomba ehető, melyik mérgező,
az orvos pedig arról, hogy melyik beteget kell sürgősen kezelni, és melyiket
lehet hazaengedni. Azon töprengtem, vajon képes leszek-e valaha én is
nyugodt szívvel ilyen döntéseket hozni – vajon a magabiztosságom túlnövi-
e egyszer önbizalom-hiányos szorongásaimat.
Ahogy egyre tapasztaltabbá váltam a gombák és betegségek
azonosításában, rájöttem, hogy minden egyes orvosi eset – ahogy minden
gomba – egy diagnosztikai rejtvény. A diagnózis szó valójában azt jelenti,
hogy „meghatározni”, és ez minden orvos és minden gombaszakértő
elsődleges feladata. Akár zöld mezőn, akár steril kórházban álltam szemben
diagnosztikai rejtvénnyel, az elmém pontosan ugyanúgy oldotta meg őket:
finom árnyalatnyi különbségeket keresett, amelyekkel meg lehet
különböztetni az egymáshoz hasonló dolgokat. A jó megfigyelőkészség és
a kifinomult érzékelés döntő fontosságú ahhoz, hogy észrevegyük a gomba
helyes azonosításához szükséges apró alak- és színeltéréseket, vagy hogy
az erdőben megérezzük a gyümölcsös illatot, amely már azelőtt a fekete
trombitagomba jelenlétéről árulkodik, hogy megpillanthatnánk. Az orvosi
egyetemen azt tanultam, hogy az alapos és gondos megfigyelés a beteg
diagnosztizálásában rendkívül fontos, ha például egy lázas gyermeknek
minden egyes lélegzetvételénél kitágul az orrlyuka, az arra utalhat, hogy
a tünet eredete inkább a tüdő mélyén lévő súlyosabb bakteriális fertőzésben,
mintsem vírusos megfázásban keresendő.
Ugyanakkor a megfigyelés csak idáig vezet. Ahhoz, hogy valóban
megértsük a testet, valamint a természeti világot, meg kell értenünk
az ökológiát is. A természetben az ökológia annak a tanulmányozása, hogy
az egyes fajok hogyan lépnek kapcsolatba egymással, a földdel és
az éghajlattal. A tapasztalt gombász a régió, az időjárás, az évszak és
a közelmúlt csapadékmintázata alapján tudja, hogy mikor mely gombákra
számíthat adott helyeken. Ugyanígy az orvos is tisztában van azzal, hogy
a betegségek ökológiai összefüggésben állnak az adott évszakkal és
a földrajzi környezettel – egyes régiókban például nyáron Lyme-kórra
számítanak, fűtésszezonban influenzára és szén-monoxid-mérgezésre.
Az orvosok munkáját – ahogy a gombászokét is – nagyban segíti, ha tudják,
mikor mit kell és mit lehet keresni. Rájöttem, hogy mély elméleti tudás és
alapos megfigyelés kombinációjára van szükség a gombák és a betegségek
diagnosztizálásában egyaránt, és tisztelni kezdtem a vezető orvosok
hozzáértését, akik – akárcsak az idősek a törzsi társadalmakban – olyan
dolgokat is tudtak, amiket tankönyvekből nem lehet megtanulni.
Csak később, az orvosi egyetem harmadik évében, amikor elhagytam
az osztálytermet, és elkezdtem kórházban dolgozni – ahol élő betegek
váltották fel a feleletválasztós teszteket –, akkor értettem meg jobban, hogy
a testünk elemeinek együttes működése határozza meg az életünket, és tesz
minket olyanná, amilyenek vagyunk. A műtéteken való asszisztencia során
újabb betekintést nyertem a kulisszák mögé, de ezúttal élő test feltárása
közben. Elsőként egy autóbalesetet szenvedett fiatalembernek kellett
sürgősen eltávolítani a repedt lépét. A műtőasztal mellett steril köpenyben,
sapkában, kesztyűben és maszkban állva néztem, amint a sebész felvágja
a beteg hasát, pontosan úgy, ahogy én tettem korábban a tetemekkel.
Ám ezúttal a seb vérzett. A vörös véráramlás azt mutatta, hogy a beteg
szíve dobog, a tüdeje lélegzik, és a vérnyomása megfelelő. Miközben
segítettem felhúzni a hasát, az élő hús melegét kesztyűben is érezni lehetett,
ami árulkodott a páciens pajzsmirigye és mellékveséje által kiválasztott
anyagok áramlásáról. A fiatalember megelevenedett belei pedig úgy
tekeregtek, mint a giliszták, mintha a sebész és én belevágtunk volna a föld
füves felszínébe, és félrehúztuk volna a gyepet, hogy feltárjuk alatta az élő
talajt, ahol hemzsegnek az apró lények. A páciens élénk belei a megfelelő
táplálkozásról, a kiegyensúlyozott elektrolit-háztartásról, valamint
megfelelő vese- és májműködésről tanúskodtak.
Az élő betegek feltárása, valamint, hogy láthattam és megérinthettem
a belső szerveket működésük közben, olyasmit tett hozzá eddigi
tapasztalataimhoz, amire a holttest elhalt, statikus szövetei soha nem lettek
volna képesek, mivel a halál és a formaldehid következtében
megmerevedtek: megértettem, hogy minden szervünk elválaszthatatlanul
összekapcsolódik egymással a kölcsönös egymásrautaltság hálójában. Egy
holttestben nem érzékelhető, hogy miként működnek együtt a szervek,
ahogy a taxidermiás példányok vagy a préselt növényi levelek is keveset
mondanak arról, hogy hogyan hatnak kölcsönösen egymásra a különböző
fajok egy közös élőhelyen. Élő betegeknél minden megfigyelésem
szükségszerűen az egymástól távoli szervek harmonikus együttműködését
támasztotta alá. Azok a szervek, amelyekről egyenként tanultam, végül egy
szervezetbe integrálódtak.
Ahogyan az ökoszisztémában minden faj tökéletesen alkalmazkodik
a saját ökológiai élőhelyéhez, az emberi test minden tájéka sajátos szerepet
játszik a test egyensúlyának fenntartásában – amit homeosztázisnak
nevezünk. A test ökológiája egy nagyobb léptékű kép, és csak akkor van
rálátásunk, ha az egyes részektől eltávolodva, messzebbről nézzük, csak
ekkor értjük meg az egész részeinek összefüggéseit. Orvosi képzésem során
rájöttem, hogy orvosnak lenni – különösen általános orvosnak – azt jelenti,
hogy nemcsak az egyes testrészekről kell mély ismeretekkel rendelkeznem,
hanem az emberi test egészét és bizonyos fokig a benne lakó személyiséget
is ismernem kell.
Ez a könyv egy kalandregény, az emberi test csodáit és betegségeit
felfedező utazásomról szól, amely azzal kezdődött, hogy belenéztem egy
holttestbe, és ezáltal közvetve belekukkantottam a saját testembe és
az összes többi emberébe is. Az utazás folytatódott az orvosi egyetemen és
a massachusettsi közkórházban, ahol rezidensként dolgoztam, és
elsajátítottam a belgyógyászati és a gyermekgyógyászati szakképzést – és
minden egyes páciens, akivel csak utam során találkoztam, hozzájárult
ahhoz, hogy jobban megértsem az emberi test működését.
A rezidensképzés befejezése után független orvosként kezdtem
dolgozni, de karrierem szokatlan irányt vett. Ahelyett, hogy egy tekintélyes
klinikán vagy egy szakorvosi rendelőben helyezkedtem volna el, én inkább
a világ távoli és kulturálisan egyedülálló régióiba mentem orvosi
gyakorlatra. A magaslati nepáli klinikától a sarkvidéki alaszkai sürgősségi
osztályig, a különböző helyeken mindig az adott kultúra perspektívájából
ismerkedtem tovább az emberi testtel, ezáltal értékes tudásra tettem szert, és
tájékozottabb, tapasztaltabb orvossá váltam.
 Ez a könyv a részekről is szól, de arról is, hogy ezek a részek hogyan
alkotnak egy egészet. Minden fejezet egy-egy testrészhez vagy testnedvhez
kapcsolódó történeteket kínál az orvos szemszögéből, aki felfedező és utazó
is egy személyben, és az új, ismeretlen országokban a látnivalókkal együtt
megismeri lakóinak furcsa szokásait is. Az orvosi egyetem megtanított arra,
hogy az emberi testet fel lehet bontani egyes részekre, az élet viszont
megtanított arra, hogy a test egésze több, mint e részek összege.
Testünk rejtett világa ugyanannyira figyelemre méltó és lenyűgöző, mint
a természet. Elvégre mindkét szféra tanulmányozásával magát az életet
ismerhetjük meg.
 A TOROK

Az egyetemen folytatott emberi anatómiai tanulmányaim során feltűnt,

hogy egyik testrészünk meglehetősen ostobán lett kitalálva, és ez nem más,
mint a torok. A torkunk az a hely, ahonnan a lenyelt étel és a belélegzett
levegő, miután ugyanazon a nyíláson, a szájon keresztül bejutott
a szervezetbe, a megfelelő csövekbe – a nyelőcsőbe vagy a légcsőbe –
távozik. A torokban a nyelőcső bejárata a lenyelt táplálék számára
közvetlenül a légcső mögött van, olyan, mint egy dupla szívószál, amelynek
a két vége majdnem összeér. A nyelőcső és a légcső bejáratát ugyanis
mindössze néhány milliméternyi szövet választja el egymástól. Az orvosi
tankönyvek metszetábrái részletesen ábrázolják ezt a nagyon fontos
kereszteződést, ahol minden egyes nyelésnél az étel és az ital közvetlenül
a légcső bejárata fölött csúszik a nyelőcsőbe. Ha a légcsőbe menne,
fulladást vagy akár halált is okozhatna.
A torok veszélyes felépítése éles ellentétben áll más testrészek ragyogó
kialakításával. Az emberi kéz és az alkar például csodálatosan finom, ügyes
csontokból, izmokból és inakból felépülő szerkezettel rendelkezik, amely
olyan megdöbbentő képességeket eredményez, mint amilyen a szerszámok
megfogása vagy a jazz-zongorázás. És ugyanilyen eleganciával juttat a szív
és a tüdő tökéletesen szinkronizált együttműködése oxigént a test
legtávolibb sejtjeibe is. Az anatómiai mechanizmusok, amelyek elősegítik
az életet és növelik a túlélés esélyét, általában intelligens megoldások –
leszámítva a torkot. Amikor az anatómiaprofesszor az előadáson az emberi
garat „idióta” elrendezésén viccelődött, vele együtt nevettünk.
Évekkel később, amikor kórházi orvosként – azaz kizárólag kórházi
betegekkel foglalkozó orvosként – munkám jelentős része abból állt, hogy
betegek életéért küzdök a torok hibás kialakítása miatt, már alig találtam
ezen nevetnivalót. Gyakran kezeltem idős betegeket, akik aspirációban
szenvedtek a légcsövükbe kerülő táplálék miatt. Az aspiráció fulladásos
légútelzáródás, amelyet a légcsőbe kerülő, többnyire kis mennyiségű étel
vagy folyadék (nyál is akár) okoz. Ám ahelyett, hogy az aspirációtól
hirtelen megfulladtak volna, a betegek többségénél ez a folyamat lassan, de
folyamatosan, hetek és hónapok alatt ment végbe – gyakran észrevétlenül.
A torok anatómiája miatt alattomos légzési nehézségek léptek fel, amivel jó
esetben kórházba kerültek, ahol a kezelésük során újra és újra
szembesülnöm kellett a torok furcsa anatómiájával. Egyik idős betegem,
Suzanne kezelése során azonban olyan tapasztalatot szereztem, amely
örökre megváltoztatta a torokkal kapcsolatos korábbi gondolkodásomat.
Suzanne nyolcvankét éves nő volt, aki Boston külvárosában élt. Egész
életében varrónőként dolgozott, és csak a hetvenes évei végén adta fel
a karrierjét, amikor egészsége romlani kezdett. Ellenállt függetlensége
megcsorbításának, és amikor lánya, Debra megpróbálta idősek otthonába
költöztetni, visszautasította. Suzanne testi romlása azonban felgyorsult,
többször el is esett, de szerencsére egyik alkalommal sem tört csontja.
Debra alkalmi ápolónőket fogadott fel mellé, akik az otthonában gondozták,
de hamarosan megindult Suzanne mentális hanyatlása is, megfosztva őt
emlékeitől és az értelmes mondatalkotás képességétől. Amikor otthoni
gondozása túlságosan nehézkessé és megfizethetetlenné vált, lányának nem
maradt más választása, mint idősek otthonába költöztetni őt.
Egy hónappal később találkoztam Suzanne-nal, amikor enyhe
tüdőgyulladás miatt bevitték a kórházba. Néhány napos antibiotikum-
kezelés alatt felépült, így visszaengedtem az idősek otthonába.
Pár héttel később azonban ismét visszatért egy második (és még
súlyosabb) tüdőgyulladással. Meglátogattam a sürgősségin (ER), mialatt a
fekvőbetegbeutalójára várt. Egy kis ágyon feküdt, és erőtlenül küzdött
a párnázott csuklópántokkal, amelyek megakadályozták, hogy lehúzza
arcáról az oxigénmaszkot. A frizurája és a mosolya ugyanaz volt, de már
vékonyabbnak és alultápláltabbnak tűnt, mint az első felvételkor –
halántéka beesett, kimerültnek tűnt, bordái kidomborodtak és minden egyes
erőltetett lélegzetvételnél megremegtek.
– Üdvözlöm, dr. Reisman vagyok ismét. Sajnálom, hogy újra itt kell
találkoznunk. Gondolom, nem azért jött, mert ennyire hiányoztam –
mondtam emlékezve, hogy korábban folyton viccelődtünk. Valami
érthetetlen dolgot motyogott, amit alig hallottam az oxigén sziszegő
áramlása és a torkában elakadt váladék zörgése közben. Sokkal kevésbé
tűnt élénknek, mint amikor elengedtem – a tüdőgyulladás érzékelhetően
tovább rontott Alzheimer-kórtól amúgy is megromlott elmeállapotán.
Sztetoszkópommal meghallgattam a tüdejét, és hallottam a jellegzetes
szörcsögést, amelyet a kásás váladékban buborékokat képző levegő okozott.
Sok más beteghez hasonlóan, akiket aspirációval kezeltem, Suzanne
állapotromlása is az étkezés közbeni köhögéssel kezdődött. Ezt megelőzően
mentális leépülése ugyan folyamatosan, de lassan rombolt a háttérben, de
amikor elkezdődött a köhögés, a rohamos súlycsökkenés mellett testi-lelki
legyengülése felgyorsult. Három héttel a korábbi tüdőgyulladás miatti
kórházi kezelése után végre felfedeztem, hogy a légutakba étel került,
vagyis aspiráció okozza a köhögést.
Suzanne problémáinak gyökere a nyelés mechanikájában rejlett.
A nyelés – bár mindennap több százszor, automatikusan történik –
korántsem egyszerű mutatvány. A nyál, az ételek és az italok biztonságos
manőverezése a légutak bejárata mellett a nyelv, a szájpadlás, a garat és
az állkapocs összehúzódásainak és torzulásainak bonyolult
neuromuszkuláris összhangját igényli. Az étel közeledik a légcsőhöz,
amikor nyelünk, de légcsőbe jutását végül több különböző izom
akadályozza meg azáltal, hogy összehúzza a légcső felső végét, a gégét. Ez
kívülről is látható, ahogy az ádámcsutka felfelé rándul, a légutak szabad
nyílását a nyelv alá húzza az epiglottishoz, egy olyan szövetlebenyhez,
amely tökéletesen lefedi a gégenyílást, akár egy aknafedél. Az étel és az ital
ezután biztonságosan kikerülheti a légutakat, és a nyelőcsőbe jut. Amint
a táplálék eléri a nyelőcsövet, a gége ismét leereszkedik a nyaki oldalon.
A nyelés öt különálló agyideg és több mint húsz különböző izom
összehangolt közreműködésével történik. Ez a bonyolult mechanizmus
szervezetünk arra irányuló kísérlete, hogy kompenzálja a torok eredendően
veszélyes anatómiáját, de már meglehetősen nehézkes és több
hibalehetőséget magában rejtő megoldás egy, a nyelésen kívüli újabb
feladat egyidejű megoldásához. Ez derül ki akkor például, amikor étkezés
közben beszélgetünk, és a megszólalás – ne adj isten – egybeesne
a nyeléssel: ilyenkor megpróbáljuk egyszerre nyitva tartani
a nyelőcsövünket és a légutainkat is, ami sajnos évente jó néhány esetben
halálos fulladáshoz vezet.
Tetézve a torokban leselkedő számos veszélyforrást, a világon
a tüdőgyulladást okozó egyik legfőbb baktériumtörzs is hol máshol élhetne,
mint az emberi torok hátsó részében, közvetlenül a légutak nyílása felett.
Ezek a baktériumok életünk nagy részében ott vannak, és örökké készen
állnak arra, hogy bekerüljenek a tüdőbe, amint bekövetkezik egy olyan
pillanat, amikor a légutak védelme alábbhagy. Az egészséges emberek
számára az, hogy ezeket a fertőző barbárokat magától értetődően és
meggondolatlanul a kapuban szállásolják el, nem jelent különösebb
veszélyt. De Suzanne-t a demencia megfosztotta védekezőképességétől,
a legyengülés erőtlenné tette a torok izmait, a neurológiai állapotromlás
pedig torzította a nyelés koordinációját. Még az öklendezési reflexe is –
amely a torok ösztönös védekezése arra, hogy a levegőn kívül bármit is
a légcső irányába engedjen – gyenge volt, szinte már hatástalan.
Az idős asszony másodszor is kórházba került, mert az étel- és
nyáldarabkákkal együtt, amelyek a légcsövébe jutottak, a torkából
az említett baktériumok behatolhattak a tüdejébe, ahol elszaporodtak, és egy
másodlagos, „aspirációs tüdőgyulladást” okoztak. Ez az állapot rendkívül
gyakori az Alzheimer-kórban szenvedő betegeknél, valamint azoknál, akik
más, neurodegeneratív betegségekben, például szélütésben vagy Parkinson-
kórban szenvednek. Ugyanezt a fertőzést tapasztaltam akkor is, amikor egy
roham következtében vagy valamilyen drog, alkohol okozta kábulatban
történhetett az aspiráció.
Minden reggeli viziten megvizsgáltam Suzanne-t. A sztetoszkópomat
hátának vékony, szeplős bőrére helyeztem, és hallgattam a tüdejét, közben
figyeltem a mentális állapotát. Tudtam, hogy folyamatosan fennáll
a lehetősége egy újabb aspirációs eseménynek, ami újabb tüdőgyulladáshoz
vezethet, és felvetheti a lélegeztetőgép szükségességét is. De akár gyors
fulladásos halált is okozhat. Az emberi anatómia ezen veszélyes furcsasága
miatt aspirációs betegeim számára a további állapotromlás kockázata éppen
akkor volt a legmagasabb, amikor a dolgok egyébként is a legrosszabbul
álltak.
Ez az anatómiai kialakítás igazságtalannak és mi tagadás, meglehetősen
unintelligensnek tűnt akkor még a szememben.
A következő három napban Suzanne légzése az antibiotikumok hatására
javult, és sikerült lehozni őt a kiegészítő oxigénről. Minden reggel
konstatáltam, hogy légzési hangjai fokozatosan tisztultak, és mentális
állapota is alapállapotára változott: még mindig zavart volt ugyan és nem
kommunikált, de már valamivel éberebbnek tűnt. Beszédpatológusokkal
konzultáltam folyamatosan, hogy csökkenteni tudjuk az aspiráció
kockázatát: kerülni kellett a híg folyadékok, például a víz és a gyümölcslé
adását, amelyek könnyen elkerülik a glottist, helyette sűrűbb összetételű
tápanyagokat adtunk, amit Suzanne gyenge torka jobban bírt, és
könnyebben terelődött a megfelelő úton a nyelőcsövébe.
Egyik nap Debrával beszélgettem anyja ágyánál, miközben egy ápolónő
lassan kanállal etette Suzanne-t zablisztből és sűrített folyadékból álló
ebédjével. Elmagyaráztam, ahogy korábban sok hasonló beteg családjának,
hogy az aspirációs kockázatot soha nem lehet teljesen kiküszöbölni. Ha
meg akarjuk kerülni a torkot, egy szondát kellene használnunk, amelyet
tartósan a bőrön keresztül a gyomorba ültetnek be. De még akkor is, ha egy
szondán keresztül közvetlenül a gyomorba juttatjuk a tápanyagot, nem
tudjuk teljesen megakadályozni, hogy az ne folyjon vissza a nyelőcsőbe, és
ne ugyanúgy a tüdőben landoljon, esetleges fulladást vagy ismételt
tüdőgyulladást okozva.
Debra ragaszkodott hozzá, hogy az anyja nem akarná a szondát, ahogy
erre korábban megírt végrendeletében is egyértelműen utalt. Miután ő is
látta édesanyja életminőségének a romlását és a demencia lassú
előrehaladását, egyértelműen és határozottan támogatta Suzanne azon
vágyát, hogy lehetőség szerint korlátozzuk az invazív orvosi
beavatkozásokat.
– Korábban ő volt a legerősebb ember, akit ismertem – mondta Debra
remegő hangon, ahogy emlékeiben felidéződött szeretett édesanyja egykori
alakja, aki mostanra sajnos eltűnt. – Mindig tudta, hogy mi a jó neki.
Miközben Debrával beszélgettünk, a Suzanne-t etető ápoló ügyelt arra,
hogy elegendő időt hagyjon minden egyes nyelésre. Ha Suzanne olyan nagy
falatot vett volna a szájába, amelyet csak többszöri nyeléssel tudott volna
lenyelni, az növelte volna az aspiráció kockázatát, így ez is külön
odafigyelést igényelt. Étvágya azonban szépen javult, ahogy a láza
megszűnt, de még mindig köhögött evés közben – ez viszont továbbra is
fenntartotta az aspiráció lehetőségét.
A köhögés a szervezet egyik kulcsfontosságú mechanizmusa
az aspiráció szövődményei ellen való védekezésben. A nemkívánatos, oda
nem tartozó anyagok eltávolítására szolgál, és olyan a tüdő számára, mint
a tüsszögés az orrnak vagy a hányás a gyomor-bél traktusnak. A köhögés
egy jól kidolgozott reflex, amellyel már csecsemőkorunkban is
rendelkezünk, egy előre beprogramozott válasz, amelyet az érzékeny
légutakat és tüdőjáratokat érő idegen anyag vált ki.
 Mivel mindenki találkozik aspirációval élete során, a test a köhögéssel
igyekszik megbirkózni ezzel az elkerülhetetlenséggel. Egészséges
embereknél ez elég jól is működik, lásd a köhögési rohamot, amire akkor
kerül sor, ha az étel vagy ital rossz csövön megy le. A köhögés könnyen
kiöblíti a behatoló anyagot a tüdőből, és általában sikeresen kiküszöböli
a tüdőgyulladás kialakulásának kockázatát. Bármi oda nem illő is marad
a légutakban, azt a tüdő öntisztító mechanizmusa, az úgynevezett
„nyálkafelszívó” lassan fel- és kihozza, ami megint csak egy újabb példa
arra, hogy a szervezet többi része miként kénytelen kompenzálni a torok
ügyetlen anatómiáját.
A hatékony köhögéshez azonban bizonyos erőre van szükség, amivel
az idős Suzanne egyszerűen már nem rendelkezett. Gyenge
próbálkozásaiból hiányzott a köhögés hangereje és hangszíne, amely elég
erős ahhoz, hogy ténylegesen elmozdítsa a légútban letapadt nyálkát.
A köhögés a mellkasi és a hasi izmok szoros összepréselésén alapul,
miközben a gége hangszálai zárva vannak, hogy megakadályozzák a levegő
kiáramlását. Ez nyomást hoz létre a mellkasban. Amikor a hangszálak
hirtelen kinyílnak, a nyomás felenged és kinyomja a levegőt, ami a köhögés
hangját is adja. De Suzanne nem tudta összeszedni az erejét ehhez. Testének
összes védelmi mechanizmusa eddigre meghibásodott vagy túlterheltté vált.
A negyedik napon, amit Suzanne a kórházban töltött, a vizit vége felé
személyi hívóm csipogni kezdett, és egy nővér szólt, hogy jöjjek gyorsan.
Ahogy megérkeztem a szobájába, azt tapasztaltam, hogy Suzanne nehezen
lélegzik, nyakának és mellkasának izmai megfeszülnek. Bekövetkezett az,
amitől tartottam, de ugyanakkor, amire számítottam is. Kértem a nővért,
hogy rakja rá a maszkot és adjon neki oxigént. A lánya könnyes szemmel
állt az ágy mellett és simogatta anyja vékony, eres kezét.
Suzanne mellett egy éjjeli monitor működött, aminek villogó kijelzője
rendkívül alacsony oxigénszintet mutatott. Suzanne-t az ápolónő
segítségével előredöntöttük, így hallgattam a tüdejét, amelyben az előző
napokban fokozatosan javuló, egyre tisztább hangokat újra felváltotta
a légzés kásás szörcsögése. Egy műanyag katéter segítségével kiszívtam
reggelijének maradékát a torkából, hogy megakadályozzam a további
aspirációt. A következő lépés ilyenkor azon betegek számára, akiknek –
mint Suzanne-nak is – továbbra is alacsony az oxigénszintjük annak
ellenére, hogy tiszta oxigént lélegeznek be a maszkon keresztül,
az intubálás, amikor is egy műanyag csövet vezetünk le a torkán
a légcsövébe, és lélegeztetőgépre kötjük.
Suzanne lányához fordulva sietve elmagyaráztam a lehetőségeket,
felidézve korábbi megállapodásunkat anyjának gépekkel való életben
tartásáról. Mondtam, hogy két opció van: hívhatjuk a kórház intubációs
csoportját, és áthelyezhetjük Suzanne-t az intenzív osztályra (ICU), vagy
a kényelmére koncentrálhatunk, és helyben intézkedünk.
– A mamám egészen biztosan nem szeretné, ha géppel tartanák életben –
jelentette ki határozottan Debra.
Azonnal utasítottam a nővért, hogy a fulladási pánik enyhítésére hozzon
gyógyszert. A nővér elhagyta a szobát, és visszatért egy néhány milliliternyi
átlátszó folyadékkal töltött fecskendővel, majd beadta az intravénás
injekciót Suzanne karjába. Perceken belül csillapodott a félelem az idős
asszony tekintetében, izgatott légzése is mérséklődött, de nem szűnt meg.
Orvosként arra képeztek ki, hogy folyamatosan harcoljak a betegségek
és a halál ellen, és az emberi test kudarcait – ideértve az aspirációt is –
a legjobb tudásom szerint igyekezzem kiküszöbölni. Tudomásul kell
vennünk azonban, hogy bizonyos állapotok bekövetkeztekor már nem
lehetséges tovább küzdeni. Az ezzel kapcsolatos döntések nehezek, és
ezeket a betegeknek és családtagjaiknak az egészségügyi szolgáltatókkal
konzultálva kell meghozniuk.
A test hanyatlása különböző fázisokban zajlik, és az orvosi
beavatkozások elfogadásának vagy elutasításának következménye is
betegenként eltérő. Suzanne számára az Alzheimer lehetetlenné tette, hogy
vigyázzon egyre gyengülő testére, ugyanakkor az asszony még évekkel
korábban úgy döntött, hogy nem akar gépekre kötve, teljesen kiszolgáltatva
élni. Az a lehetőség, hogy mindenáron meghosszabbítjuk a beteg
élettartamát, főleg abban az esetben tud értékes lenni, ha a mentális
képességek nem sérülnek. Családunk egyik közeli barátja például
amyotrophikus laterális szklerózisban (ALS) szenvedett, vagyis egy olyan
neurológiai károsodástól, amelynél a test izmai fokozatosan és
visszafordíthatatlanul elsorvadnak, és a teljes bénulás állapotáig juttatják
az érintetteket. Ugyanakkor ezt a betegséget nem kíséri mentális hanyatlás,
szemben az Alzheimerrel vagy a demencia más formáival, így a páciens
tökéletesen épelméjű maradt, csak a teste vált magatehetetlenné. Amikor
már nem tudott táplálkozni, ő másképp választott, mint Suzanne, így
behelyeztek neki egy gyomorszondát, amelyen keresztül biztosíthatták
számára a tápanyagokat.
Ezután lassanként a légzésénél is jelentkezni kezdtek a nehézségek, mert
a levegő már nem jutott el a tüdejébe, ami a végső izomgyengeség jele.
Ekkor a beteg úgy döntött, hogy légzőcsővel biztosítsák a légzését, amelyet
a nyakán egy lyukon keresztül vezettek be véglegesen. Ismerősünk számára
ezek a beavatkozások meghosszabbították az életét, de nem állították meg
a fizikai hanyatlását. Mivel elmeállapota lehetővé tette, hogy továbbra is
örömét lelje az életben, például élvezze unokái jelenlétét, ez értékes
megoldásnak bizonyult az ő esetében. Életének utolsó napjaiban ugyan
teljesen bénultan ült egy kerekesszékben, de mégis részesülhetett abban
az örömben, hogy szeretett családja körülvette őt és élvezhette
a társaságukat.
Amikor kórházi orvosként dolgoztam, mindennapi munkámhoz
tartozott, hogy elbeszélgessek a betegekkel és hozzátartozóikkal a betegek
orvosi ellátásának különféle lehetőségeiről. Sokszor előfordult idős és
aspiráló betegeknél, akik már nem tudták kifejezni az agresszív terápiák
melletti vagy elleni kívánságaikat, hogy bizonyos jogi dokumentumok
(például korábban megírt végrendeletek) ütköztek a rokonok elképzelésével
vagy akaratával. Többször láttam idős betegek már felnőtt gyermekét
az évek óta haldokló szülők ágyánál a kórházban, akik még mindig bíztak
a nem realisztikus rehabilitációban. Máskor viszont épp a gyerekek voltak
azok, akik – miután ugyanúgy támogatták a szüleiket a hanyatlás éveiben,
és elkísérték őket a vég nélkül ismétlődő kórházi kezelésekre – felismerték,
hogy itt az ideje elengedni a szeretett hozzátartozót.
Egy haldokló beteg gyakran kellemetlen dinamikát hoz létre a családon
belül. Nemegyszer álltam testvérek közti feszült viták kereszttüzében, és
évtizedek óta vívott csaták részesévé válva veszélyes aknamezőn
kényszerültem sétálgatni. Miként beteg testünk vagy demens elménk, úgy
mérgező kapcsolataink is egyre nehezebben kezelhetővé válnak az életkor
előrehaladtával. A személyiség megkeményedik, mint az artériák, és
a félreértések vérrögökként rakódnak le benne. Kórházi orvosként – és
kívülállóként – munkámhoz tartozott az is, hogy közvetítsek az egyet nem
értő családtagok között, és megnyugtassam őket vagy enyhítsem
a feszültségeket köztük. Ahogy a betegek testi fájdalmát és szenvedését is
enyhítem, mielőtt az életből kilépnének.
 Az ételek lenyelésén és a levegővételen kívül a torok a hangképzés
helye is, ahol a tüdőből kiáradó levegő megrezegteti a gége hangszalagjait.
A torkunk segítségével fejezzük ki magunkat, ezen a szerven keresztül
ismertetjük kívánságainkat, miként az erős akaratú és független Suzanne is.
Orvosként feladatom, hogy meghallgassam és meghalljam a betegeket,
különösen akkor, ha már nem tudnak magukért kiállni. Azok az emberek,
akik attól tartanak, hogy utolsó napjaikban az egészségügy áldozatává
válnak valamilyen invazív orvosi ellátás vagy fájdalmas beavatkozás által,
előre leírathatják akaratukat arra vonatkozóan, hogy mely intézkedések
végezhetők el velük kapcsolatban. A kutatások igazolni látszanak azt, hogy
amikor az orvosok életük végéhez érve maguk is betegekké, pácienssé
válnak, szívesebben mellőzik az agresszív terápiákat. Valószínűleg azért,
mert munkájukból adódóan gyakran voltak tanúi ezeknek az életminőség és
a kényelem rovására végrehajtott, értelmetlenül kegyetlen
beavatkozásoknak. Életünk során többnyire mindannyian képesek vagyunk
magunkért kiállni és szót emelni, de amikor a testünkkel együtt a hangunk
is felmondja a szolgálatot, kénytelenek vagyunk a családunkra és
a barátainkra vagy a korábban megírt végrendeletünkre támaszkodni, hogy
helyettünk fejezzék ki az akaratunkat.
Suzanne lánya egyébként atipikus volt empátiáját illetően.
Az elkerülhetetlen állapotromlással párhuzamosan képes volt hűen
tolmácsolni anyja aktuális érzéseit, amellyel jelentősen megkönnyítette
a dolgom. Suzanne gondozása annyira feszültségmentes volt, hogy
kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem mint fiatal orvosban. Debra
amellett, hogy az évek során tökéletesen megtanulta gondozni az anyját,
szembe mert nézni azzal a ténnyel is, hogy hamarosan meg fog halni,
függetlenül attól, hogy mit tettünk érte addig vagy mit tehetnénk még.
Suzanne túlélte ezt az aspirációs eseményt még, de a következő két
napban belázasodott, oxigénszintje tovább csökkent, ami arra utalt, hogy
a torok baktériumai ismét elérték a tüdejét, és újabb pneumóniát
(tüdőgyulladást) okoztak. Állapota súlyosbodott a hatalmas
antibiotikumdózis ellenére.
Később, de még azon a napon Suzanne lehúzta az oxigénmaszkot
az arcáról, és ezúttal engedtük. A torkában a nyálka felhalmozódott, és
minden lélegzetvétele hörgés volt, ami azt jelezte, hogy a testének
védekezőrendszere teljesen kimerült. Amikor nagy, népes családja
körbevette kórházi ágyát, a légzése először fokozatosan felgyorsult, majd
fokozatosan lassult, míg végül teljesen megszűnt.
*
Az embriológia fejlődésével mára eljutottunk oda, hogy az emberi test
kialakulását mikroszkóppal követhetjük az anyaméhben. A magzati életet
lapos, mikroszkopikus sejtlemezként kezdjük, amely csak néhány héttel
a fogamzás után kezd maga körül osztódni és térben feltekeredni. Ez
a sejttekercs adja az emberi test alapvető tervrajzát: a cső egyik vége
bejáratként, másik kijáratként funkcionál. A test ebből a kiindulási pontból
növekszik és építi fel magát bonyolult rendszerré. De az eredeti tubuláris
(csőszerű) konfiguráció az egész életünket végigkíséri. Ha szigorúan
vesszük, testünk nem több, mint egy extravagánsan kidíszített cső,
amelynek egyik vége a táplálék és a levegő bejárata, a másik vége pedig
a kijárat.
Ez a csöves konstrukció a torok kialakulásának eredete is.
Az embrionális fejlődés során a test egyetlen közös bejárata két egymás
melletti csőre osztódik – egyik a táplálék számára, másik a levegőnek –, és
ezzel együtt a fulladás és az aspiráció tartós veszélye is megszületik. Ezt
segít kiküszöbölni egyrészről az arc és az agy kialakítása, ami tovább
szabályozza, hogy mi juthat át a bejáraton, másrészről a különböző beépített
védekező mechanizmusok is, mint a nyelés, a köhögés és az öklendezés,
amelyek többnyire működnek is.
A születést követő első lélegzetvételtől kezdve a levegő és az étel
szétválasztódik a torkunkban – garatunk egész életünkön át tartó
zsonglőrködése eredményeként. Az ételek távoltartása a légutaktól a testünk
egyik legalapvetőbb fealadata, de amikor egy stroke vagy Alzheimer kór
miatt a torok már nem tudja a zsonglőrködést koordinálni, testünk feladja,
és megjelenik az aspiráció. Elmondható tehát, hogy a stroke-os, alzheimeres
betegek leggyakoribb halálozási oka az aspiráció.
Orvostan-hallgatóként még gúnyolódtam a torok anatómiáján, mert
betegeimet illetően jelentős veszélyforrásnak tekintettem. Többévnyi
orvosként végzett munka után azonban elkezdtem felismerni benne a test
bölcsességét, amely lehetővé tesz egy életből kivezető békés utat.
Az aspirációs tüdőgyulladást régen „az öreg ember barátjának” is hívták,
mert méltóságteljes véget vethetett az időskorúak és nagybetegek hosszan
tartó szenvedésének. Mint a fiolában tartott ciántabletta végszükség esetére,
a torok bizonytalan anatómiája a leromlott testnek a fölösleges szenvedéssel
teli életből való menekülés lehetőségévé válik. És néha függetlenül attól,
hogy mennyire akarjuk szeretteinket magunk mellett tartani, a vég nem
odázható tovább, és a test bölcsen dönt helyettünk. Ilyen volt az is, amikor
a feleségem Parkinson-kóros nagyapja egyre többször került kórházba, mert
az egyik tüdőgyulladást kapta a másik után, és végül elérkezett az a pont,
ahol már nem lehetett rajta segíteni.
A Suzanne-hoz hasonló betegek gondozása során rájöttem, hogy a torok
kialakításában sokkal mélyebb bölcsesség van, mint azt elsőre
gondolhatnánk.
 A SZÍV

Az emberi test egy hosszú és labirintusszerű barlang, tele csatornákkal

és vezetékekkel, amelyek mindegyikében áramlik valamilyen testnedv.
A test betegségeinek kiterjedt katalógusában, amelyet volt szerencsém
tanulmányozni, minden összefügg valahogy a belső folyadékok
áramlásának akadályoztatásával. A vizeletáramlás leállása
veseelégtelenséget és húgyúti fertőzést okoz; az elzáródott középfül-
elvezetésnek fülgyulladás a következménye, hasonlóan az eltömődött
orrmelléküregekhez; a nyálka nem megfelelő kiáramlása a tüdőből
tüdőgyulladáshoz vezet, az epehólyagban, vesében, nyálmirigyben és
a belső fül egyensúlyi központjaiban képződő köves konkréciók
hasonlóképp akadályozzák a folyadékok megfelelő áramlását, ami
elmondhatatlan bajt képes okozni; vakbélgyulladás, divertikulitisz
(bélgyulladás), tályog és székrekedés – mindezek közvetlenül abból
adódnak, hogy egy dugulás megállítja a test valamelyik csőrendszerében
a folyadék áramlását.
Az áramlás szükségességét a hagyományos kínai orvoslás egyik
alaptételéből érthetjük meg: a kínai medicinában a legtöbb betegség a chi
áramlásának leállásából eredeztethető. Orvostanhallgatóként tanuljuk, hogy
a nyugati orvoslás is hasonló elven alapul: az emberi egészség a testnedvek
egyenletes, következetes mozgásától függ, és az orvos feladata, hogy
a betegségek kezelése során megszüntesse az elzáródásokat, és lehetővé
tegye a folyadékok megfelelő, akadálytalan áramlását. Más szóval
az orvostudomány gyakorlata tulajdonképpen és lényegét tekintve nem más,
mint vízvezeték-szerelés.
A test egyik legsúlyosabb, akár halálos következményű vízvezeték-
problémája a szívroham. Amikor először állapítottam meg ezt a diagnózist
egyedül, már készülődtem haza a munkából, alig néhány hónappal azután,
hogy befejeztem a rezidensképzést, és frissen végzett, de már független
orvosként dolgoztam egy Boston környéki sürgősségi ellátóközpontban.
Hosszú és kimerítő nap után voltam, ezért morogtam is a nővérnek, amikor
egy középkorú házaspár lépett be az ajtón, közvetlenül a műszakom vége
előtti percben.
Jared lett a nap utolsó páciense. Abban a reményben, hogy gyorsan
elintézhetem, már az előcsarnokban rátapadtam, bemutatkoztam és
megkérdeztem, mi a panasza. Aznap kora reggel – mesélte – furcsa érzése
támadt a mellkasában. A reflux egyik tünetének hitte, ezért ellenállt
felesége könyörgésének, hogy sürgősen vizsgáltassák ki. A furcsa érzés
azonban nem múlt el, majd végül tényleges fájdalommá nőtte ki magát,
amely a mellkasából a válla felé kezdett terjedni. Csak aznap délután
engedett felesége követelésének, és így jutott el hozzám, közvetlenül
a klinikámmal szomszédos épületből, ahol lakott.
Miközben az ápolónő elektrokardiogram (EKG) tappancsokkal
elektródákat rögzített a mellkasa bal oldalára, valamint mindkét karjára és
lábára, további kérdéseket tettem fel a fájdalmával kapcsolatban, hogy
pontosan megállapíthassam annak okát: éles késszerű, mintha égetne, vagy
inkább nyomásszerű? Rosszabbodott a fizikai aktivitással? Társult-e mellé
izzadás vagy légszomj?
A mellkasi fájdalom az egyik leggyakoribb oka annak, hogy az emberek
orvoshoz fordulnak, főként azért, mert ez az egyetlen tünet, amely a legtöbb
ember fejében a hirtelen elhalálozáshoz kapcsolódik – noha a mellkasi
fájdalmat legtöbbször nem végzetes vagy súlyos állapot okozza. Olyan
nyomokra vadásztam, amelyek segítenek megkülönböztetni Jared
tüneteiben a szívrohamra utaló jeleket az esetleg jóindulatúbb okoktól, mint
amilyen a savas reflux vagy a rekeszizom húzódása. Néhány válasza
aggasztott, amelyekből sajnos azt gyanítottam, hogy szívinfarktusa lehet:
a fájdalom fokozódott, amikor felment a lépcsőn, de enyhült pihenés
közben. Különösen aggasztó tünet volt a mellkasából induló, vállig terjedő
fájdalom érzete is. Miközben beszélt, a felesége dühös pillantásokat vetett
rá, ilyen arckifejezést azóta is sokszor látok makacs pácienseim
házastársain.
Megérkezésük után három perccel az EKG-készülék kiköpte a görbét,
amelyet a Jared szívverését kísérő elektromos tevékenység alapján készített
el. Ahogy ránéztem a fényes papíron húzódó ábrára, megdermedtem, és
elkerekedtek a szemeim.
Az EKG egy kisebb, de egyértelmű szívroham jeleit mutatta ki.
 Mivel nem akartam azonnal megosztani a hirtelen az arcomra kiülő
riadalmat Jareddel és a feleségével, a papírra szegeztem a tekintetem.
A szememmel újra végigkövettem az EKG-t, nem voltam száz százalékig
biztos magamban, mivel a rezidensidőszak alatt megszoktam, hogy egy
magasabb beosztású orvos felügyeli a munkámat, megerősítve vagy
megcáfolva a páciens diagnózisával kapcsolatos első benyomásomat. Most,
hogy egyedül voltam, az agyamnak kellett egy kis idő, hogy a végleges
következtetésre jusson. Tudtam, hogy a szívinfarktus diagnózisa azonnali
teendők sorozatához vezet: meg kell kérnem a nővért, hogy adjon Jarednek
egy aszpirint, és helyezzen infúziót a karjába; közben értesítenem kell
az egyik bostoni kórház kardiológusát, akinek a szívkatéterhez egy öt- vagy
többfős csapatot kell verbuválnia; aztán mentőt kell hívnom; és ennek
az egésznek elkerülhetetlen és rettegett első lépéseként meg kell ijesztenem
Jaredet és a feleségét.
Mikor végigfuttattam a szükséges lépéseket magamban, végre felnéztem
a betegemre.
– Szívrohama volt – mondtam.
A düh azonnal kiszállt a felesége szeméből, helyét rögvest a félelem
vette át.
Arra tanítottak, hogy legyek nyers és világos a diagnózis felállításakor –
ne vesztegessem senki idejét, de ne is bújjak el a szűkszavú orvosi
terminológia mögé. Ebben a pillanatban azonban legbelül bizonytalannak és
idegesnek éreztem magam. Annak ellenére, hogy az EKG üzenete
nyilvánvaló volt, egy kis részem mégis attól tartott, hogy mi van, ha
tévedek. Orvosként az a munkám, hogy híreket közöljek a pácienseim
testében láthatatlanul tevékenykedő belső szervek állapotáról, és tudtam,
hogy a magabiztosság, függetlenül attól, hogy ténylegesen eltölt-e,
kulcsfontosságú ahhoz, hogy a hírek félreértés nélkül jussanak el
a pácienshez, aki leginkább érdekelt az információban.
Miközben arra vártunk, hogy a mentő megérkezzen, a nővér
a szívmonitorra kötötte Jared szívtevékenységét. A szívinfarktus alapból is
a legsúlyosabb diagnózisok közé tartozik, de én folyamatosan követtem
a képernyőn a jeleket, nehogy még súlyosabb vészhelyzet alakuljon ki –
ami ilyen esetben sajnos bármelyik pillanatban előfordulhat –, azaz nehogy
leálljon a szív. Mindenképp orvosi vészhelyzet áll fenn, de szívleállás
esetén teljesen más alapproblémát kell kezelnünk.
 A Jaredéhez hasonló szívinfarktus a vízvezetékrendszer problematikáját
mutatja. Ezt a koszorúerek egyik ágában egy ceruzacsonknál nem nagyobb
vérrög okozza, amely megakadályozza, hogy a vér oxigént és tápanyagokat
szállítson a szívizom egy részének.
A szívmegállás viszont elektromos probléma. Ilyenkor a páciens szíve
leáll, a diagnózis megállapítása pedig rendkívül egyszerű: a betegnek
nincsen pulzusa. Zavarba ejtő módon a szívroham szívmegálláshoz
vezethet, ha ugyanis a szívizom nem kap elég oxigént a véráramlás
akadályozottsága miatt, akkor irritálódik, és az egyébként jól koordinált
elektromos rendszer megzavarodik. Néha elég egy apró lokális elektromos
káosz ahhoz, hogy a szív elektromos ritmusa teljesen kontrollálhatatlanná
váljon, és a szerv egy kis hibás területe miatt a szívverés végleg
megszűnjön.
A szívverés az emberi test életműködésének ritmikus alapja, így azok,
akiknek megállt a szívük, gyakorlatilag halottak. Még mindig van esélyük
az újraélesztésre kardiopulmonális újraélesztés (CPR) és áramütés révén.
A CPR mellkasi kompresszióval kiszorítja a vért a szívből, és az elakadt
szív helyett dobog, az elektromos sokk pedig visszaállíthatja a normális
elektromos ritmust, mint amikor bebikázzuk az autónkat. Sok beteg
esetében sikeres az újraélesztés. De ha nem indul újra a szív, és az orvos azt
mondja, elég a próbálkozásból, akkor vége. Leolvassuk a falióráról a pontos
időt, amely ezúttal a halál beálltát fogja jelezni, hiszen abban a pillanatban,
amikor lemondunk a szívről, valójában az életről mondunk le.
A Jaredéhez hasonló szívinfarktusok esetén a szív részleges fulladása
ellenére továbbra is normálisan ver (ezért is volt ébren, és tudott velem
beszélgetni, válaszolva a fájdalmaival kapcsolatos számtalan kérdésemre).
Szívinfarktus esetén minden perc számít, szívmegállásnál azonban minden
másodperc. A „kék kódnak” is nevezett szívmegállás a legsürgősebb
vészhelyzet az orvoslásban, ezért ez az egyetlen diagnózis, amit
a kórházban hangszórón keresztül jelentenek be. Amikor más szervek
leállnak, a halál általában még bő percek, órák vagy akár napok alatt
következik csak be – sőt a test néha évekig is működtethető az agyhalál
után –, de amikor szívleállásról van szó, a halál gyakorlatilag ugyanabban
a pillanatban bekövetkezik. A halál nem más, mint a szívünk halála.
A számítógép monitorán vészjelzést látnánk, ha Jared szíve sürgős
vízvezeték-problémája még sürgősebb elektromos problémává fajulna. Ha
ez megtörténne, az ápolónőnek és nekem készen kell állnunk arra, hogy
elkezdjük a szívmasszázst, és rákössük a defibrillátort.
Az a tény, hogy a szívben keletkező probléma egy pillanat alatt
megölhet bennünket, jól illusztrálja e szerv testünkben betöltött szerepének
az elsőbbségét. A szív működése már évszázadokkal azelőtt, hogy
az orvosok megértették volna a szívbetegségek kialakulását és lefolyását,
foglalkoztatta a költőket, szerelmeseket, lélekbúvárokat. A test
anatómiájával és fiziológiájával kapcsolatos ismeretek drámai sebességű
fejlődése ellenére ma is használjuk a karikatúraszerű szívszimbólumot, ami
anatómiailag meglehetősen pontatlan, és több köze van a pszichológiához
meg a jelképekhez, mint az emberi biológiához. Érdemes tudni, hogy
az emberi szív alakja valójában leginkább egy túlméretezett avokádóra
hasonlít.
Úgy képzeljük, hogy a szerelem és a szenvedély valahogyan ebből
a szervünkből ered, ahogy a vér a bal kamrából az aortába jut, de ebben az
esetben túl nagy jelentőséget tulajdonítunk egy egyszerű mechanikus
pumpának. Az érzelmek és a szív összekapcsolása az emberiségnek egy
olyan korai időszakából származik, amikor még nem igazán értettük, sőt
nem is ismertük az elektromosságot, és így nem gondolhattuk, hogy
a szívünk valójában ez alapján működik. Megértem, hogy az emberek miért
kötik össze az érzelmekkel a szívet: amikor az egyik egyetemi diáktársam
szépsége megigézett, magam is égető fájdalmat éreztem a mellkasomban,
ami minden bizonnyal szívfájdalom lehetett. Az ókoriak számára a vérvörös
szív valószínűleg olyan nehezen feldolgozható érzelmek forrásának tűnt,
amelybe az arcunk is bele-belepirul olykor.
Bár ma már jobban ismerjük testünk működését, szerveink
megértésében még mindig ragaszkodunk a régebbi módszerekhez, amelyek
költői metaforákban élnek tovább. Ram Dass, spirituális tanító például arra
kérte tanítványait, hogy éljenek inkább a szívükben, mint az agyukban. Míg
az elfoglalt agy csak bőbeszédű monológot kínál, amely tele van állandó
ítélkezéssel, addig Dass tanításai a szívre összpontosítanak, amelyet egy
sokkal mélyebb tudatosság székhelyének látott. Testünknek ezt a szótlan
magját „szívközpontnak” nevezte.
Anatómiailag és fiziológiailag is van értelme ennek: a szív a mellkasunk
közepén ül, a két, folyamatosan felfújódó és leeresztő tüdőlebeny közé
szorítva. Ott dobog, ameddig élünk, egy öklömnyi kivájt izomdarab,
amelyen keresztül vér áramlik olyan nyíló és záró szelepeken át, amelyek
szabályozni tudják ezt az áramlást. A szívünk központibb szerepet játszik
a testi egészség percről percre történő fenntartásában, mint bármely más
szervünk.
Ez az egyetlen belső szerv, amelynek elsődleges funkciója öncélú.
A szív ritmikus összehúzódásai oxigéndús vért pumpálnak az artériákon
keresztül, és táplálják a test minden egyes, még a legtávolabb elhelyezkedő
sejtjét is. De közben magának is pumpálja a vért a koszorúéren keresztül,
amely a test néhány önreferenciális hurokjainak egyike. Mint a saját farkába
harapó kígyó, úgy köti össze a szív a belső szerveinket önmagával, és így
lesz az önvizsgálat és az önreflexió kifejező szimbóluma.
Ilyen jellegű hurok kialakulására másik példa az, amikor az agy a saját
funkciójára gondol. De bármennyire is magasztaljuk az agyunkat, a szív
még mindig elsődlegesebb szerv, mivel az ő dobogása teszi lehetővé
az összes többi szerv, így az agy működését is.
Földrajzilag és funkcionálisan is a szív tekinthető az emberi szervezet
központjának.
Jaredet mentőautóval szállították a sürgősségi klinikáról a városi
kórházba, ahol egy kardiológus várta az érkezését. Ha az elzáródott
koszorúerében nem áll helyre gyorsan a véráramlás, a szívizomsejtek ezen
a területen valószínűleg elhalnak, és végleg meggyengítik a szív
vérpumpáló képességét. Minden szakorvos alaposan ismeri
a szakterületéhez tartozó szerv vezetékrendszerét, a kardiológusok pedig
lényegében egész pályafutásukat a szív saját folyadékmechanikájának
tanulmányozásával töltik. A katéterezésre szakosodott személyek
a duguláselhárítás tényleges elvégzéséhez komoly képzésben részesülnek.
Festéket spriccelnek a szívkoszorúerekbe, majd röntgenfelvételeket
készítenek róla, így ki tudják mutatni a szív felszínén futkosó pókhálószerű
hajszálereket és a létrejött elzáródás pontos helyét. Ezek a kardiológusok
ezután egy hosszú, rugalmas huzalt, úgynevezett katétert helyeznek be
az ágyékban lévő artérián keresztül, amely elér a szívig.
Később megtudtam, hogy a röntgenfelvételek Jared katéterezése során
azt mutatták, hogy a festék az egyik koszorúér közepén akadt el.
Megtalálták a történtekért felelős dugulást. A zsilip kinyitásához
a kardiológus közvetlenül az elzáródáson keresztül vezette át a csövecskét,
majd kiszívta a vérrögöt, s ezzel – mint az igazi vízvezeték-szerelők,
amikor a csőgörénnyel tisztítják a lefolyót – helyreállította a véráramlást.
Egy órával azután, hogy Jared leírta nekem a mellkasi fájdalmát, már két
értágítóval a koszorúerében feküdt biztonságban a kórházban. Mialatt én
otthon vacsoráztam, az ő vérkeringése megindult, mint a konyhai csapban
a vízfolyás, miután a levegőt a csőből bugyborékolva kiszorítja az áramló
víz.
Az áramlás hosszú távú fenntartása érdekében Jared orvosai
gyógyszereket is felírtak. A napi aszpirin, a Plavix (Clopidogrel) – egy
másik vérhígító hatású gyógyszer – megakadályozza, hogy a vér
rögösödjön a szívhez vezető úton, a sztatin pedig a vízvezetékeket tartja
tisztán, hogy további gubancok ne alakulhassanak ki. A diéta és
a testmozgás mellett ezek a gyógyszerek – mint a Mr Muscle – segítenek
lepucolni az artériák faláról a lerakódásokat, és megerősíthetik azokat
a jövőbeni elzáródásokkal szemben.
Hazabocsájtása előtt Jared pszichológiai segítséget is kapott
a depressziós szorongás feldolgozásához, amelyre a szívrohamból felépülő
betegeknek rendkívül gyakran van szükségük. Egy ilyen esemény
valószínűleg vízválasztó pillanat az ember életében. A szorongás abból
fakad, hogy a túlélők gyakran addig nem ismert fizikai korlátokkal
szembesülnek, ráadásul kialakul bennük egy esetleges második
szívrohamtól való félelem. Miként az emberi test egészsége különféle
folyadékok folyamatos keringésétől függ, úgy múlik pszichénk egészsége is
az érzelmek akadálytalan áramlásán – amikor a félelmet, a szomorúságot és
az aggodalmat elfojtják és bent tartják, a kristálytiszta áramlás
az elszigeteltség és a düh fojtogató mocsarává változik. Ha ezektől
az érzésektől nem sikerül megszabadulni, az rossz hatással van a mentális
egészségre, és a személyközi kapcsolatokat is rombolja. Jarednek ezért
tehát pszichológus vezette beszélgetésterápiát javasoltak; a pszichológiai
problémák megoldásához gyakran elég egy szakember irányította
beszélgetés, amelynek segítségével az embertársakkal való kommunikáció
átmenetileg elzárt zsilipjét felnyitják, és az egészséges áramlást
helyreállítják.
*
Mielőtt orvos lettem, bejártam a világot. Amikor repülőgéppel utaztam,
a kedvenc részem mindig az volt, amikor a szárazföldet még jól lehetett
látni a magasból: röviddel felszállás után és leszállás előtt. Egy utasszállító
repülőgép madártávlatából tanulmányozhattam a föld felszínét, ahol
a városok szabálytalan épületfürtjei között rendezett mezőgazdasági
területek és erdőfoltok helyezkedtek el, itt-ott egy-egy gyár kéménye
füstölt. Én azonban mindennél jobban csodáltam a vízi utakat, amelyek
kígyózó vonalaikkal tagolták a felszínt, megbontva a falvak és a városok
emberi geometriáját.
Odafentről kivehető volt a folyórendszerek egyszerre szerteágazó és
összetartó szerkezete. A legapróbb vízerek szélesebb patakokba futottak,
majd ezek a patakok összefolytak másokkal, és közben folyamatosan
növekedtek. Egyetlen patak sem folyt sokáig elszigetelten, hamarosan
mindegyik maga is mellékfolyóvá vált. Az elágazó áramlások
fraktálmintája univerzális volt, a magas hegyektől terjedt a tengerpartig.
Amikor repülésem egybeesett a napkeltével vagy a napnyugtával, a nap
ferde sugarai még jobban kiemelték alattam a terepet, és tisztábban láttam
az összefüggést a domborzat és a víz lefolyása között. Minden egyes vidék
a maga folyóival vízgyűjtő területet képezett, azaz olyan földrajzi egységet,
amelynél a különféle vízfolyások egyetlen közös vízi útba torkollanak.
Még nem jártam az orvosi egyetemre, de felismertem ugyanezt a mintát
a saját testemen is. A repülőgép székének karfáján pihentetett alkaromat
ugyanúgy hálózták be a bőrfelszín alatt futó kék vérerek, ahogy a folyók
cirkalmas vonalai az alattunk elterülő eleven tájat, ha kinéztem a repülőgép
kerek kis ablakán.
Egyik kelet-oroszországi tartózkodásom során alaposabban is
megfigyelhettem a folyóvizeket – amikor azok mentén utaztam. Mialatt
Kamcsatkán antropológiai kutatásokat végeztem az őslakos népek közt,
csatlakoztam egy helyi családhoz, akik magukkal vittek egy egyhetes lovas
kirándulásra. Vaszilij, egy alacsony, harminchat éves férfi, kiemelkedő
arccsonttal és széles állal, kis lován haladt elöl. Felesége, Olga követte őt,
ötéves fiukkal, a pufók és pirospozsgás Andrével, aki anyja kabátjába
kapaszkodott. Én voltam a sereghajtó. Egy nagy völgy felé tartottunk
Kamcsatka legnagyobb városából, Esszóból, a Bisztraja folyó mentén
felfelé haladva, a folyó fehéren kavargó áramlásával szemben. Andrej
gyakran megfordult a lován, hogy grimaszolhasson nekem.
Néhány órával azután, hogy útra keltünk, egy összefolyáshoz értünk,
ahol egy kisebb mellékfolyó futott bele a Bisztrajába. Jobbra fordultunk, és
a kisebb folyót követtük tovább. Az első éjszaka mellette táboroztunk le,
a partján vertük fel sátrainkat, majd patakvizet forraltunk a teánkhoz és
a vacsorához. Másnap összepakoltuk a tábort, és továbbmentünk
a folyásiránnyal szemben, majd egy újabb összefolyáshoz érkeztünk, ahol
egy még kisebb folyó futott bele abba, amelyet követtünk. Itt ismét irányt
váltottunk, és a kisebb mellékfolyó mentén lovagoltunk tovább, egyre
feljebb kapaszkodva a hegyekbe, miközben egyre kisebb patakokat
követtünk. Vaszilij fejből tudta az útvonalat, és menet közben elmondta
nekem az egyes vízi utak nevét. Végül irányadó folyamunk egészen
vékonyka erecskévé fogyott – olyan kicsivé, hogy Vaszilij szerint már neve
sem volt. Amikor pedig felértünk a völgy homlokfalára, és fent álltunk
a hágón, a kis ér végleg eltűnt a sziklákkal tarkított tundra alatt.
A hágóról átláttunk egy másik hatalmas völgybe, amelynek meredek
oldalán ugyanúgy csordogáltak a vékony vízerek, immár a másik irányba,
és szinte pontosan tükörképét adta annak a völgynek, ahonnét mi jöttünk.
Megfigyelhettem, hogy a hágó hogyan képez határt két vízgyűjtő medence
között, és hogy a messze lent lágyan csörgedező kis patakkal hogyan
kezdődik az elágazó és összefolyó vízfolyások egy másik rendszere.
Követtük a kis vízfolyást a hágóról lefelé, amelyhez a következő napokban
további patakok csatlakoztak, és egyre szélesedett. Zsigeri szinten kezdtem
megérteni a vízgyűjtő rendszerek alakját, és megértettem, hogy mennyire
nélkülözhetetlen Vaszilij tudása a vízgyűjtők körvonalairól
a tájékozódáshoz egy ilyen hosszú, úttalan hegyek közt tett utazás során.
Néhány héttel később a lazacban gazdag Csajlina folyó mentén ültem
Kamcsatka északi részén, és miközben bámultam a halakat,
gondolataimban érlelődtek és összeálltak korábbi, jövőmmel kapcsolatos
elképzeléseim. A föld egyik leggyönyörűbb helyére tett utam a végéhez
közeledett, de elképzeltem, ahogy egy nap újra ellátogatok ide, de már nem
turistaként, hanem orvosként, aki képes segíteni a helybelieknek, akik olyan
kedvesek és vendégszeretőek voltak velem az ittlétem során. Itt és ekkor
döntöttem úgy, hogy az orvosi egyetemre jelentkezem. Ez volt addigi
életem szó szoros értelemben vett vízválasztó pillanata.
Miután felvettek az orvosi egyetemre, és elkezdtem tanulni az emberi
test anatómiáját, vízgyűjtőrendszereket fedeztem fel mindenhol a testben.
Az epe a májból apró csatornákon távozik, ezek a kis csatornák aztán egyre
nagyobb folyókká egyesülnek, és végül csatlakoznak a hasnyálmirigy saját
szétágazó emésztőnedv-folyórendszeréhez, majd az egyesített rakományt
a vékonybélbe juttatják. Hasonló mintázatú folyadékáramlások jellemzik
a nyál- és emlőmirigyek nedveinek kivezető csatornarendszereit is. Én
pedig alaposan az eszembe véstem a testnedveknek az emberi test minden
tájékát behálózó vezetékrendszereit.
A szív- és érrendszer térképe vésődött a legerőteljesebben
az emlékezetembe, és ez emlékeztetett leginkább arra, amit a kamcsatkai
utazásaim során tapasztaltam. Az út, ahogy a Bisztraja folyón felfelé
haladtunk, teljesen olyan volt, mint amikor a vérsejtek elhagyják a szívet, és
a test távoli szöveteibe áramlanak. A szívből kipumpált vér minden cseppje
először az aortába, a test fő folyójába jut. Amikor elér egy összefolyást,
elfordul, és követi a kisebb mellékartériát, amely az artériafa egyre
vékonyabb ágai felé vezet, és minden egyes elágazással egyre közelebb
viszi a vért a rendeltetési helyéhez a szervezetben.
Miközben a test legkisebb ereiről, a hajszálerekről tanultam, eszembe
jutott az a pillanat, amikor Vaszilijjal a hágó közelében, a legkisebb,
névtelen patak mellett álltunk. Míg a test minden nagyobb és közepes
méretű véredényének van neve, addig a távoli hátországa mélyén áramló
legeslegkisebb hajszálerek névtelenek, még a legrészletesebb orvosi
szakkönyvek sem nevezik meg őket.
A tápanyagokat közvetlenül sejtjeink küszöbéhez szállító kapillárisok
a test hegyi hágói, melyeken keresztül a vér az artériák vízgyűjtőjéből
annak tükörképébe, a visszaút vénás vízgyűjtőjébe jut. Itt kezdődik
a keringési út második szakasza, amelynek során a kis hajszálerek
összeolvadnak és egyre nagyobb erekké nőnek, ahogy a szívhez
közelednek. Az alkaron felfelé kígyózó kék színű erek a kézfejből eredő
legapróbb patakokból alakulnak ki, és közöttük az izomból, csontból,
inakból és bőrből álló vízválasztók képezik a kapcsot. A test minden
centimétere szükségszerűen része a vérelvezetés valamely vízgyűjtőjének,
mint ahogy a szárazföldre eső minden csepp eső is végül megtalálja
a kivezetést egy patakba. Az emberi test legtávolabbi területeiről kiáramló
oxigénhiányos vér minden cseppje végül a szervezet legnagyobb vénás
folyóiba kerül.
Megtanultam, hogy a testünket behálózó erek dinamikusan alakulnak,
mint a vízi utak a földön, azaz képesek arra, hogy a krónikus elzáródások
körül új helyeken növekedjenek. A koszorúér-betegségben szenvedőknél
gyakran megfigyelhető az a kompenzáció, hogy a tönkrement erek mellett
az évek alatt megkerülő utakon új erek keletkeznek, amelyeken keresztül
a vér a sejtekhez áramolhat. Amikor egy sziklaomlás felduzzasztja
a patakot, a víz végül új útvonalat talál körülötte, ahogyan a test szív- és
érrendszere is új csatornákat képes vájni a véráramláshoz, a régieket pedig
holtágakként hagyja elhalni.
Miközben a testet behálózó véredények nevét, pályáját és elágazási
pontjait tanulmányoztam, arra törekedtem, hogy Vaszilijhoz hasonlóan én is
ismerjem az emberi test térképének vízi útjait.
Az emberi test vízvezetékeivel általánosan a belgyógyászok
foglalkoznak, akik főleg a dugulásokra összpontosítanak, míg
a traumatológusok a szivárgásokat hárítják el. A megfelelő nyomás minden
vízvezetékrendszerben, így a testben is szükséges működési feltétel, és
a szivárgás – nevezetesen egy nagyobb, külső vagy belső vérzés –
nyomásesést okoz az egész rendszerben.
Az emberi test olyan, mint egy óriási lakótelepi tömb, minden egyes
sejtje különálló lakásként állandó nyomás alatt szállított friss ivóvízellátást,
valamint egy elvezető csatornarendszert igényel a használt szennyvíz
számára, amelyet a gravitáció áramoltat. A nyomásnak elég magasnak kell
lennie ahhoz, hogy minden egyes lakásban minden csapon és zuhanyfejen
keresztül megfelelő erővel permetezzen a tiszta víz. A test sejtjeinek is
állandó friss, oxigénben gazdag vérellátásra van szükségük, és az artériás
nyomásnak elég nagynak kell lennie ahhoz, hogy a vért mindenhova el
tudja juttatni, beleértve az agyat, a test exkluzív tetőtéri lakását is. A szív
a folyamatos működést lehetővé tevő központi gépházként funkcionál:
összehúzódásai erőteljesen pumpálják a vért az artériákban, és ezáltal
nyomást hoznak létre az egész rendszerben. Ha azonban a szív- és
érrendszer vezetékei valahol ereszteni kezdenek, és a vér elszivárog, a szív
feladata meghiúsul.
A test bármely pontján előfordulhat halálos szivárgás, legyen szó vérző
gyomorfekélyről vagy amputált végtagról, de a legnehezebb magában
a szívben vezetéket szerelni. Egyszer néztem egy baleseti sebészt, amint
golyó okozta lyukat varr össze a beteg szívében. A fiatal férfit elborította
a mellkasán és a hátán lévő lyukakból szivárgó vér, pulzusa és
szívműködése nem volt észlelhető. Bőre kísértetiesen szürkének tűnt –
a testében a nyomás drasztikusan csökkent, sejtjeinek az anyagcseréje
szinte megszűnt. Nem volt idő bevinni a műtőbe, így a sebész közvetlenül
a hordágy mellett dolgozott.
A sebész gyorsan felvágta a beteg mellkasát egy hosszú ívben a bal
oldali bordák között. Széttárta a bordáit, hogy lássa a férfi szívét, amelynek
vörös húsos falából a golyó ütötte lyukon folyt ki a vér. Ritka esemény volt
szívet közvetlenül látni a sürgősségi osztályon – a sebészek nem szívesen
teszik ki ezt a szervet levegő hatásának, csak a műtőben, ellenőrzött
környezetben. De pulzus híján ebben az esetben már a másodpercek
számítottak – akárcsak szívleállás esetén. A haldokló mellkasának felvágása
volt az utolsó lehetőség, hogy a sebész elérje magát a megközelíthetetlen
szívet és megszüntesse a szivárgást.
Miközben az asszisztens megerősítette a sérült szervet, a sebész bezárta
a vérző lyukat. De amikor végre lezárta, megnézte a szív alsó részét is, és
további három lyukat talált, mindegyik nagyobb volt, mint az első. Sürgős
vérátömlesztésre volt szükség, ám a vér kifolyt ezeken az alsó lyukakon
keresztül. A közvetlenül a szívből származó szivárgás azt jelenti, hogy
függetlenül attól, hogy milyen erővel ver maga szívizom, többé nem tud
elegendő nyomást generálni ahhoz, hogy táplálja a test többi részét.
A páciens teste elérte a szív- és érrendszeri összeomlás állapotát.
Ekkor a sebész feladta, mert látta, hogy a beteg szíve már nem menthető.
Amint azt a vadászok tudják, a szívet érő közvetlen találat
a leghatékonyabb ölőlövés – a test legközpontibb szervét eltaláló apró
golyó a leggyorsabb módja annak, hogy még a nagyobb testű állatok
esetében is biztos halált okozzon. Ugyanígy egy apró vérrög a koszorúérben
az embert teljesen tönkreteheti. A test vízvezetékrendszerével kapcsolatos
problémák pedig nem mindig javíthatók.
Úgy döntöttem, hogy a valódi vízvezeték-szerelők
gondolkodásmódjából is tanulhatok valami hasznosat az emberi testtel
kapcsolatban. Az egyik kórházban, ahol én is dolgoztam, Richard Blakeslee
volt a karbantartási feladatok felelőse, és egészen hasonló problémákat
hárított el, mint a kardiológusok és a sebészek.
Egy alkalommal hívást kapott, hogy a kórház egyik szárnyában nem
folyik a víz a csapokból. Richard azonnal felhívta kollégáit, és
megkérdezte, hogy ugyanez történik-e a többi szárnyban is. El is
magyarázta nekem, hogy miért: ha ugyanis az egész kórházban egyszerre
apad el a víz, akkor egyszerű a megoldás, csak felhívja a kerület
vezetőségét, hiszen a probléma a városi vízellátásban van.
A kollégák ezúttal azt üzenték, hogy a kórház minden más részében
rendesen folyik a víz a csapokból. A probléma tehát nem globális, hanem
regionális volt, és a kórház vízvezetékrendszerének csak egyik ágát
érintette. Mivel Richard a kórház minden egyes vízellátó csövét, azok
pályáját és leágazási pontjait jól ismerte, valamint a csapok vízválasztóit,
amelyekbe begyűjtik a vizeket, az elágazó, egymással összefüggő
áramlások fejében lévő térképéből már pontosan tudta, hol kell lennie
az eltömődésnek.
Odament ahhoz az ághoz, ahol a fejében lévő térkép alapján gyanította,
hogy a probléma lesz. Pontosan azon a helyen, ahol az érintett
kórházszárnyat ellátó cső leágazott a fő ellátóvezetékről, megtalálta az okot:
egy szelep meghibásodott: az áramlást szabályozó kupak leesett, és
zsilipként teljesen lezárta a rendszer további szakaszát, épp, mint egy
szívrohamnál, amikor a vérrög elzárja az eret. A szelep cseréje úgy oldotta
meg a problémát, mint egy műér, és a vízellátás ismét rendben volt.
Egyik nap a műszakom után Richard a lépcsőházból nyíló ajtón át – amit
korábban soha nem vettem észre – elvitt, hogy megmutassa a kórház
gépházát. A motorok hangos és ütemes zúgását túlkiabálva mutogatta
a padlótól a mennyezetig beépített csöveket, amelyeken nagy piros
kerekekkel ellátott szelepek szabályozták a nyitást és a zárást. Ez volt
a kórház szíve, amelyből a csövek kiágaztak, hogy a kórház minden
szegletébe friss vizet szállítsanak, nekem pedig a szív felső oldala felől
ívelő koszorúerek jutottak róla eszembe.
A test vízválasztói, akárcsak a kórházi vízvezetékek vízválasztói,
szerves és összefüggő rendszert alkotnak. Amikor a test dugulásáról van
szó, pontosan ugyanúgy kell gondolkodni, ahogy Richard a vízvezetékkel
kapcsolatban. Amikor a koszorúerek egyik ágában vérrög képződik, az csak
az adott ág által táplált sejtekben gátolja a véráramlást; a szív többi része
továbbra is egészséges áramlást kap. De a dugulás helyét nem olyan könnyű
kitalálni. A szív egy átlátszatlan mellkasfal mögé van rejtve, amely húsból
és csontokból készült, és nem tudom egyszerűen felhívni a kollégáimat,
hogy teszteljék a csapokat a különböző régiókban, vagy besétálni
a gépházba, hogy megnézzem, mi a gond. Erre jók az EKG-leletek – ez
az egyik módja annak, hogy a szívbe nézzünk, és teszteljük a benne lévő
csapokat. Az EKG-leletek értelmezéséhez a vízgyűjtő rendszerek megértése
szükséges.
A standard EKG tizenkét elektródája rögzíti a szívizomzaton áthaladó
elektromos impulzusokat, és mindegyik a szerv más-más részét képviseli.
Amikor a szívszövet véráramlása leáll, az elektromos aktivitás ebből eredő
zavara az EKG görbületeiben jelenik meg. Elsődlegesen fontos annak
meghatározása, hogy a probléma globális vagy regionális. Minden
alkalommal, amikor megnézem egy mellkasi fájdalomra panaszkodó beteg
EKG-ját, az első kérdésem ugyanaz, mint Richardé: van-e földrajzi
mintázata a zavarnak?
Az EKG üzenete a szív egészségével kapcsolatban nem mindig olyan
egyszerű és nyilvánvaló, mint Jared esetében. A finomabb jelek
értelmezéséhez az orvosi egyetemen tanult koszorúértérképet használom.
A szív minden régióját egy adott koszorúérág látja el vérrel, és amikor
olyan elektromos zavarokat látok az EKG-n, amelyek a szívnek ugyanazt
a részét jelző elektródáknál csoportosulnak, aggódni kezdek. Ha a probléma
regionális jellegű, és a koszorúér-véráramlás egyetlen vízgyűjtőjében
található, az azt jelenti, hogy a páciens mellkasi fájdalmát valószínűleg
szívroham okozza, nem pedig más, kevésbé súlyos probléma.
Ahogy Richard problémamegoldó módszeréhez, úgy Vaszilij és Olga
hegyek közti tájékozódási technikájához is a terep és az elágazó vízfolyások
alapos ismerete szükséges. A katéterezést végző kardiológusok, amikor
katétert vezetnek a szívkoszorúereken keresztül a szívinfarktus okozta
vérrög felé, Vaszilijékhez hasonlóan minden elágazási ponton tudják, merre
kell fordulniuk, és miközben egyre kisebb erekbe jutnak, végül elérik azt
a helyet, ahol a festék megállt. A legbosszantóbb vízvezeték-problémák
megoldásához, a leghalálosabb egészségügyi állapotok kezeléséhez,
valamint a legtávolabbi és legvadabb hegyek közti tájékozódáshoz
a vízvezeték-szerelőknek, az orvosoknak és a hegyi utazóknak egyaránt
hátrább kell lépniük, hogy messzebbről is lássák az adott terepet: ismerniük
kell az összeérő áramlásokat és az elágazó vízelvezető csatornákat, vagyis
érteniük kell a vízgyűjtők rendszerét.
Mióta találkoztam Jareddel, sok szívinfarktust diagnosztizáltam, és ma
már habozás nélkül tudom újra mozgásba hozni a kaszkádokat. Évekig tartó
gyakorlás után az EKG-k értelmezése olyan, mintha egy ismerős földrajzi
terepen navigálnék, amelyen már számtalanszor átutaztam.
 Végső soron testünkben a véráramlás egy kulcsfontosságú
vonatkozásban különbözik mind a földi vízi utaktól, mind az épület
szennyvízvezetékeitől. A szárazföldről lefolyó vizek azokba a legnagyobb
folyókba csatlakoznak végül, amelyek fonott deltában érik el útjuk végét
a tengereknél. Hasonlóképpen, az épület vízvezeték-rendszeréből származó
szennyvizek a legnagyobb csövekbe ömlenek, és végül egy
szennyvíztisztító telepen érik el a végállomásukat. A vér áramlása azonban
a szívben kezdődik, majd keresztülfolyik a végtelenségig elágazó ereken,
hogy a végén találkozzon minden sejtünkkel, aztán a visszaúton ugyanazon
a különleges helyen éri el a deltáját, ahol az utazása elkezdődött – a test
egyetlen igazi központjában: a szívben.
 A SZÉKLET

Az összes gyakorlat közül, amelyet orvostanhallgatóként végeztünk,

a végbélvizsgálat volt a legijesztőbb. Láttam már korábban is, és bár
technikailag könnyűnek tűnik orvosi oldalról, és csak mérsékelten
kényelmetlennek a páciens számára, én már annak a gondolatától is féltem,
hogy előírjam a vizsgálat szükségességét, nemhogy még végre is hajtsam
azt bárkin. Diáktársaimmal gyakran viccelődtünk ezen az elkerülhetetlen
rítuson, amely egyikünknek sem volt a szíve csücske.
Tudtam, hogy végül nekem is le kell belőle vizsgáznom, de magára
a gyakorlatra végül sokkal hamarabb került sor, amikor harmadéves
orvostanhallgatóként kórházi osztályon dolgoztam a belgyógyász-rotációm
alatt. Egy idős nő előző este zúgó mellkasi fájdalom miatt érkezett
a sürgősségire, és amikor az első vizsgálatok nem mutattak szívinfarktusra
utaló jeleket, további megfigyelésre és vizsgálatokra felvették a
fekvőbetegosztályunkra. Amikor reggel átvizsgáltam a laboreredményeit,
felfedeztem, hogy a hemoglobinszintje tízről nyolcra csökkent, ami
rendkívüli és hirtelen vérszegénységre utal, amely azonnali beavatkozást
igényel. Jelentettem a megállapításomat az abban a hónapban a munkámat
felügyelő rezidensnek, aki felsóhajtott az amúgy is mozgalmas reggelét
nehezítő újabb feladat hallatán.
„Ez GI-vérzés lehet” – mondta, utalva arra a lehetőségre, hogy a beteg
gyomor-bél traktusából (GI: gastrointestinal, vagyis gyomor-bél csatorna)
származó vérveszteség lehet a felelős a hemoglobin-csökkenésért.
– Rektális vizsgálatra van szüksége. Szólj majd, mit találtál – mondta
ridegen, és visszafordult a számítógéphez, hogy tovább gépelje a jegyzeteit.
Eljött tehát az én időm.
Finoman kopogtattam a betegem kórházi szobájának ajtaján, mielőtt
benyitottam. A hölgy fáradt szemekkel, ősz, kissé kócos hajjal feküdt
az ágyában. Ennek a szegény nőnek, gondoltam magamban, a szörnyű
éjszakája után ma reggel az első dolga az, hogy végrehajtom rajta életem
első végbélvizsgálatát. Megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy a szoba
másik ágya nem foglalt – hála az égnek, senki más nem lesz a közelben,
hogy szemtanúja legyen zűrzavaros erőfeszítéseimnek és közös
megaláztatásunknak.
– A hemoglobinszintje ma alacsonyabb, mint tegnap – mondtam.
A többit, hogy „aggódunk, hogy esetleg a belek vérezhetnek, ezért
ellenőriznem kell…” diszkréten elhallgattam. A következő szavak, amik
eszembe jutottak – végbélnyílás, végbél, széklet, kaki – hihetetlenül
ostobának tűntek, ezért inkább tétováztam, hogy kimondjam-e bármelyiket
is ennek a kedves idős hölgynek, akivel életemben először találkoztam.
Lenéztem a kezemre, amelyben a szükséges sebészeti kenőcsöt tartottam, és
végül szűkszavúan, de lényegre törően kiböktem: – Végbélvizsgálatot kell
csinálnom.
Biztos voltam benne, hogy tiltakozni fog, de legalábbis visszakérdez
majd, hogy muszáj-e.
– Tegye, amit tennie kell – válaszolta a hölgy hidegen. Mielőtt erre
utasíthattam volna, az oldalára gördült, tehát – gondoltam – ellentétben
velem neki nem ez az első alkalom.
– Kérem, vegye le a bugyiját. – Ahogy a mondat elhagyta a számat,
összerándultam, hogy milyen idiótán hangzik. Nehezen húzta le
a fehérneműjét, ezért segítettem. – Húzza fel a térdeit a mellkasához, legyen
szíves! – utasítottam, remélve, hogy optimalizálni tudom a szögemet.
Letérdeltem mögötte a földre, felvettem egy pár kesztyűt, és fehér kabátom
zsebéből egy kis papírlapot húztam elő. A feladatom az volt, hogy
az ujjammal a végbélnyílásába nyúljak, kihúzzak egy kenetet a székletéből,
és rákenjem a kartonra, hogy megvizsgálhassam, van-e benne vér.
Jól ismertem a végbélnyílás anatómiáját – a ráncos kivezető nyílást,
mögötte a többrétegű záróizmot, és a belső végén lévő fodros bélést,
amelyen túl kell jutnom az ujjammal ahhoz, hogy elérjem a végbelet, ahol
a széklet van. De amikor felemeltem petyhüdt fenekét, miniatűr, hússzínű
csomók halmazát láttam ott, ahol a végbélnyílásának kellett volna lennie.
Ez volt a legrosszabb aranyéreset, amit a mai napig láttam. Az ujjam
hegyén egy ragacsos kenőcsfolttal navigáltam az aranyércsokor között,
majd megtaláltam a bejáratot, ahol az ujjam könnyen becsúszott.
Meglepően barlangszerű végbelében sűrű agyag állagú székletet éreztem, és
amikor visszahúztam az ujjam, kesztyűs huzatát szénfekete, kátrányos
ürülék borította.
 Izgatottság söpört végig rajtam: azonnal tudtam, hogy ez a melena,
a fekete széklet, amely vérzést jelez a felső gyomor-bél traktusból, általában
magából a gyomorból. Az elmúlt évben sok feleletválasztós kérdésre
válaszoltam a melenával kapcsolatban, de ez volt az első alkalom, hogy
a saját szememmel láttam. Ragadósabb volt, mint képzeltem.
A székletmintát rákentem a kártyára, és amikor a fehér kabátom zsebében
tartott apró üvegből néhány csepp átlátszó folyadékot csorgattam rá,
az ürülékfolt kék színűvé vált, megerősítve, hogy mindvégig joggal
gyanakodtam: a beteg vérzik a gyomor-bél traktusából.
Miközben finoman levettem mindkét kesztyűmet, hogy ne szennyezzek
be semmit, sietve elmagyaráztam páciensemnek a leleteimet és
az aggályaimat. Megmostam a kezem szappannal és vízzel, és idegesen
megköszöntem neki az együttműködést – nem tudom, hogy miért –, mielőtt
kirohantam a szobából.
Beszámoltam a leleteimről a rezidensnek is, aki erős intravénás
savlekötőt rendelt el a betegnek, hatóránkénti hemoglobinszint-ellenőrzést,
konzultációt a GI-csapattal, és vércsoport elemzést arra az esetre, ha
a vérzés folytatódna, és a betegnek sürgős vérátömlesztésre lenne szüksége.
Másnap a GI-szakértő egy szondát tett a szájába, amelyet végigvezetett
a nyelőcsövén, hogy belenézhessünk a gyomrába. Később a szakorvos
elmondta nekem, hogy talált a gyomrában egy szivárgó fekélyt, ezért
a mérőcsonkon keresztül egy kapcsot helyezett bele, hogy elállítsa
a vérzést. Ezután a páciens összes szívtesztje normálisnak bizonyult, ezért
azt feltételeztük, hogy mellkasi fájdalmát valószínűleg a fekély okozta, nem
pedig szívroham. Hemoglobinja nem csökkent tovább, stabil állapotban
engedték haza.
Ennek a páciensnek köszönhetem, hogy felnyitotta a szemem a széklet
fontosságát illetően az orvostudományban. A test hulladékai konkrét és
döntő támpontokat kínálnak pácienseim rejtett bensőjéről, ezért sokat
segíthetnek a diagnózis felállításában és a kezeléssel kapcsolatos klinikai
döntések meghozatalában. Miután megtörtem a jeget az első
végbélvizsgálatommal, készen álltam a következőre.
Az orvosi egyetem első két évében, amikor még nem beszélgettem
a betegeimmel kora reggel az ágy mellett a székletükről, anatómiai és
fiziológiai szempontból már sokat tanultam róla. Tanulmányoztam
a gyomor-bél traktus útját, amely a testben a szájtól a végbélnyílásig tart. Ez
a vonal az anyaméhben kialakuló cső alakú képződmény maradványa.
A tápcsatorna két vége az emberi test két pólusa, a közéjük feszített
gyomor-bél csatorna alkotja azt a tengelyt, amelyen mindennapi életünk
forog. Evés közben az étel nyállal keveredik a szájban, eljut a gyomorba,
majd a vékonybélbe, aztán áthalad a vastagbélen. Útközben a test begyűjti
belőle, amire szüksége van, a többit pedig hagyja a perisztaltikus
szállítószalagon egyre lejjebb haladni.
Útja során az étel székletté válik, és elnyeri jellegzetes barna színét
a vörösvértestek lebomlásának melléktermékéből, majd a végbélnyíláson át
ismét visszatér a külvilágba. Ami ehető táplálékként kezdődik, és kellemes
ízek és aromák kíséretében az arc felől jut be a testbe – a test tiszta, elülső
oldala felől –, az a folyamat során átalakul büdös széklethulladékká, amely
végül a test szégyenletesebb, rejtettebb hátsó oldalán távozik.
A higiénia legalapvetőbb tantétele azt tanítja, hogy a test e két pólusa
soha nem találkozhat egymással, tehát a székletet és az ételt mindig külön
kell tartani. Az emberi ürülék hemzseg a baktériumoktól és más,
potenciálisan emberről emberre is fertőző mikrobáktól. Az ürülék
az utálatos és nemkívánatos lakó, aki a hátsó kapun át hagyja el a koszos
ingatlanát.
Az ürülék beható tanulmányozása azonban az anatómia- és fiziológia-
tankönyvekből nem készített fel arra, amiről lassan kiderült, hogy
a munkám elkerülhetetlen része: hogy vadidegen emberekkel való
találkozásom első pillanataiban máris ezt a kényes témát kelljen
feszegetnem. A székletürítés a szervezet legintimebb tevékenységei közé
tartozik, miközben egészségügyi szempontból rendkívül fontos. Ez
a társadalmilag elfogadhatatlan téma az orvos és a beteg közötti
beszélgetésekben az alapos anamnézis és diagnózis szükséges tárgyává
válik. Az egészség mielőbbi helyreállítása érdekében ezért jobb, ha a beteg
az ürülékről való diskurzust korlátozó társadalmi szokásokat a rendelőbe
lépve szépen odakint hagyja a váróteremben.
Kezdeti undoromat és ügyetlenségemet viszonylag gyorsan és
egyszerűen le tudtam küzdeni. Az első rektális vizsgálatomat követő
néhány héten belül már több másikat is elvégeztem, és több tucat beteggel
tárgyaltam a székletéről. Már nem fordítottam el a tekintetemet, amikor
a témát feszegettem, és a síkosítóval, a kártyával és a beteg fenekével való
zsonglőrködéshez szükséges mozgáskoordinációm drámai mértékben
javult. Megtanultam finoman levenni a kesztyűmet a vizsgálat után: egyiket
kifordítva a másikra húztam, és egy sima mozdulattal a szemétbe dobtam
mindkettőt. Noha én tényleg egyre könnyedebben tudtam a székletről
beszélni – mert munkámban a társadalmi következmények elhalványultak
az orvosi következményekhez képest –, a pácienseimnek annál inkább
nehezükre esett: őszinte kérdéseimre, valamint a rektális vizsgálat
szükségességének közömbös említésére pácienseim nemegyszer kipirult
arccal és a meglepődéstől tágra nyílt szemekkel válaszoltak.
A páciensek fürdőszobai szokásait firtató gátlástalan kérdéseim
általában a széklet különböző jellemzőit érintik, beleértve a színt,
a gyakoriságot és az állagot, sőt még a szagát is. Sokan azt hiszik, hogy
minden széklet rossz szagú, de a bélpatológiás esetek sokkal
kellemetlenebb szagokat okoznak, mint az egészséges, mindennapi széklet.
Egyes bélfertőzések, mint például a giardia, kifejezetten kénes szagú
székletet eredményeznek, míg a Crohn-betegségben és cöliákiában a belek
nem veszik fel a zsírt az élelmiszeráramból, így a zsíros széklet úszik
a vécécsészében, és ellenáll az öblítésnek. Ilyen betegségek esetén
a székletnek avasvaj-szaga lehet.
A széklet konzisztenciájára és megfelelő gyakoriságára már nem annyira
egyszerű rákérdezni. A székrekedés és a hasmenés egyénenként változó
jelentésű szavak. A normális széklet egyeseknél lágy és gyakori, másoknál
kemény és ritka, és nincsenek következetes határvonalak a normális és
a rendellenes működés megkülönböztetésére. Egy beteg azt állíthatja, hogy
székrekedése van, amikor kétnaponta ürít, de ugyanez a gyakoriság teljesen
normális egy másik személynél. Az egész klinikai orvoslás egyik
leghaszontalanabb kérdése lehet, ha egyszerűen megkérdezzük a pácienst,
hogy milyen gyakran ürít székletet. Ahhoz, hogy biztosra tudjak menni,
pontosan meg kell határozni a széklet állagát- és alakjának kínosabb
részleteibe is bele kell menni. A jó hasonlatok mindig segítenek, ezért én
gyakran különböző ételek, például a lágy fagylalt állagát használom
összehasonlításul.
Orvosi tanulmányaim elején egy tiszteletre méltó vezető orvos remek
tanácsot adott: „Ha tényleg tudni akarod, hogy a betegednek hasmenése
van-e – mondta –, kérdezd azt tőle, hogy szokott-e a fenekén pisilni.”
Nekem is ez lett a kedvenc szóválasztásom, és a páciensek nevetve ismerték
fel, ha valóban ezzel a problémával küzdöttek.
Egy reggel, több héttel a belgyógyászati beavatásom után, amikor
befejeztem a vizitet, kiabálást hallottam az egyik betegszobából. Amikor
az ajtóhoz értem, egy élénksárga köntösbe öltözött nővért láttam egy idős
férfi ágya mellett. Egyik kezével megpróbálta az oldalán tartani a beteget,
míg a másik kezével az alatta lévő szennyezett ágyat takarította. Friss
élményekre vágyó orvostanhallgatóként bementem a szobába, és önként
jelentkeztem, hogy segítsek, annak ellenére, hogy nem voltam tagja
a páciensért felelős csapatnak. A nővér hálásan megköszönte.
A beteg a hasmenés legvirulensebb típusától, a Clostridium difficile
baktérium által okozott fertőzéstől szenvedett. Az osztályban tanultam a C.
diff-ről, amit úgy ismertem, mint egy súlyos, agresszív fertőzést, amely
ellenáll a kezelésnek. A legendás fertőzőképességű C. diff gyakran
futótűzként söpör végig a kórházi osztályokon, és súlyos esetekben
a betegeknek csak a vastagbél teljes műtéti eltávolítása hozza meg
a gyógyulást. A sárga ruhát, amit az ápolónő a rendes munkaruhája fölött
viselt, kórházi protokoll írja elő: ez egy extra védelmi réteg a legfertőzőbb
betegek gondozásához. Ez volt az első alkalom, hogy valódi betegnél láttam
C. diff-et. Már a szagélmény is elsöprő volt. Azonnal arra a következtetésre
jutottam, hogy az önkéntes segítségnyújtás súlyos hiba volt.
Felvettem én is egy sárga ruhát, kesztyűt húztam, és elhelyezkedtem
a beteg ágya mellett, szemben a nővérrel. Az egyik kezemmel a férfi vállát,
a másikkal pedig a csípőjét fogva oldalfekvésben tartottam, hogy a nővér
mindkét kezét használhassa az ágy és a beteg letörlése során. A férfi csak
nyöszörgött, testét pedig gyengének és ernyedtnek éreztem a kezeim alatt,
teljesen kimerítette már a folyamatos, kontrollálhatatlan hasmenés.
Az alatta és rajta lévő sötétbarna, vizes székletnek erős, szúrós, szó szerint
orrfacsaró szaga volt. Ez az epizód jó, de kemény leckét adott a szakmai
hozzáállásom megőrzéséhez, még akkor is, ha az emberi test egyik
legszörnyűbb szagával kellett szembesülnöm.
A nővér letörölte és kicserélte az ágyneműt, miközben hangosan azon
morfondírozott, hogy a beteget ápoló orvoscsapat miért nem írt elő neki
végbélszondát, egy olyan eszközt, amely a fenekéhez tapad, és szépen
elvezeti a bőséges hasmenését egy csövön keresztül egy nagy
gyűjtőtasakba. Mindenkinek kényelmesebb és kíméletesebb volna – tette
hozzá. Motyogtam valamit arról, hogy felhozom az ötletét az illetékes
rezidensnek.
Felnézett rám, miközben törölgetett. – Olyan jó fej vagy! – kiáltott fel
még mindig mosolyogva, majd tekintete visszatért a feladatra. Középkorú
volt, rövid barna hajában rózsaszín árnyalatokkal. Nekem már el-elakadt
a lélegzetem a szagtól, ezért reméltem, hogy hamar befejezzük a takarítást.
Amikor elkezdett új, tiszta pelenkát kibontani a páciensnek, feltette
a kérdést: „Szóval? Mit csinálsz munka után?” Még mindig az oldalán
tartva a férfit felé fordultam, de csak egy kacér mosolyt láttam az arcán.
Egy pillanatig hitetlenkedve bámultam, még mindig nem értettem, hogy
mire céloz. Rám vigyorgott: – Csak azon tűnődtem, hogy lenne-e kedved
együtt lógni? – Elpirultam, és csak arra tudtam gondolni, hogy minden
bizonnyal betegünk is hallja ezt a megdöbbentő beszélgetést.
Én még újonc voltam, de neki, tapasztalt egészségügyi dolgozónak
a legelviselhetetlenebb szagú ürülék is a klinikai orvoslás mellékes része
volt, ami mellett randizni hívni valakit teljesen belefért. Elutasítottam, mert
akkor még nem voltam egyedülálló, bár mi tagadás, a C. diff hasmenéses
miliője sem hatott rám támogatólag.
A következő évben, az orvosi egyetem harmadik és negyedik éve között
Indiába utaztam egy független, globális egészségügyi tantárgy
teljesítéséhez. Ugyanabból az okból mentem el, mint sok más amerikai
orvostanhallgató: egyrészt ürügyet szolgáltatott az utazáshoz, másrészt
lehetővé tette, hogy más kulturális környezetben is megismerjem, hogyan
gyakorolják az orvostudományt. Mumbaiban egy nagy állami kórházban
dolgoztam, ahol a sokágyas kórtermek és a folyosók zsúfolásig tele vannak
nyomorgó betegekkel és családtagjaikkal. Indiában gyakorlatilag a történeti
patológia tankönyvem kelt életre, miközben sorra vizsgáltam
a tuberkulózisban, tífuszban, reumás szívbetegségben, leprában és
gyermekbénulásban szenvedő betegeket: olyan betegségeket, amelyeket
valószínűleg soha nem fogok látni az Egyesült Államokban eltöltött orvosi
pályafutásom során.
De a legnagyobb áttörést az emberi testtel és az orvoslással kapcsolatos
eddigi ismereteimben a saját hasmenésem okozta. Az Indiába látogató
nyugati turisták számára a fertőző hasmenés állandó veszélyt jelent. Sok
látogató megtapasztalja, akik pedig huzamosabb ideig tartózkodnak
az országban, azok több összecsapásra is számíthatnak. A „delhi has”
annyira gyakori, hogy Indiában a hasmenésről való beszélgetés minden
szégyenérzete leolvad az emberről. A székletről beszélni más nyugatiakkal
ugyanolyan általánossá vált kint, mint otthon az időjárásról: a szilárd
széklet napsütéses, a félszilárd részben felhős, a bélgáz okozta görcsök (a
fenéken pisilés) pedig a borús, mennydörgéssel fenyegető égbolt
meteorológiai megfelelője. Az Indiába utazók és az egészségügyi dolgozók
e két embercsoportja odakint (én mindkettő voltam) vadul érdeklődik
a székletürítés minden piszkos részlete iránt.
Utazásom első három hetében éberen őrködtem a beleim felett. Csak
palackozott vízzel mostam fogat, gondosan kerültem, hogy zuhanyozás
közben víz kerüljön a számba, és csak a meggyőzően tiszta, külföldieket
vendégül látó éttermekben ettem. Csábítóak voltak az utcai
élelmiszerkocsik finom illatai, de én inkább féltékenyen néztem, ahogy
a fiúkollégiumban velem lakó indiai orvostanhallgatók panipurit, paneer
tikka masalát és biryanit falnak.
Ám végül valahogy mégis meggyőztem magam, hogy a beleim már
biztosan megszokták Indiát, és egy étteremben az asztalomra helyezett
fémpohárból ittam pár deci csapvizet – így jöttem rá, hogy az indiai ételek
ugyanolyan fűszeresek a testből való kilépéskor, mint befelé menet.
A gyomor-bél rendszert illető hamis önbizalmamat követő napon
testérzetem egyszerre volt forró és nyirkos, de leginkább remegtem
a hidegtől. Gyomrom reggeli baljóslatú korgása délre bőséges, vizes
hasmenéssé alakult. Kínosan guggoltam a hálóterem fürdőszobájában
a földben lévő porcelánlyuk fölött – az egyetlen elérhető WC-ben –
szorosan a mellkasomhoz szorítva és átölelve a térdemet bármilyen csekély
melegért, amit csak nyerhettem a saját testemből, miközben fékezhetetlenül
reszkettem. Ez volt az első alkalom, hogy hidegrázást tapasztaltam. Addig
több száz beteget kérdeztem a fertőzés eme jeléről, de magamon még
sohasem tapasztaltam ilyet.
A testem nem szokott hozzá ahhoz a guggoló pozícióhoz, amely olyan
természetes a legtöbb indiai számára. Térdemet csak addig tudtam
behajlítani, amíg a szalagok pattanásig nem feszültek, a combom égett, én
pedig küzdöttem, hogy sarkamat a talajon tartsam. Kiszáradt és kimerült
állapotom egyre lehetetlenebbé tette a herkulesi erőfeszítést, amely
szükséges az egyensúly fenntartásához ebben a pózban.
A mosdóba való gyakori kirándulások este is folytatódtak, miközben
Mumbai sötétedő égboltján nagy denevérek keveredtek sárkányokkal.
Egyetlen vigaszom az volt, hogy nem láttam vért vagy nyálkát
a székletemben, ami aggasztóbb bakteriális vagy amőbás fertőzésre utalt
volna. Merev lábaimat nyújtogatva sétálgattam a kollégium körüli utcákon,
míg egy hirtelen késztetés a zsigereimben arra kényszerített, hogy aznap
már hatodszorra rohanjak vissza a fürdőszobába. Én és a végbélnyílásom is
kimerültek voltunk. Még a puha vécépapírtól is, amit egy különleges piacon
találtam, irritált, sebes volt a hátsóm, és már nem bírtam elviselni
a törlőkendőt sem. Kínom közepette eszembe jutott egy gondolat, amellyel
eddig nem voltam hajlandó foglalkozni: talán inkább ki kellene próbálnom
az indiai törlési módszert.
Mumbaiba érkezésem napján tudtam meg először, hogy az indiaiak
másképp törlik magukat, mint a nyugatiak. Miközben megmutatták
a kollégiumi szállásokat, észrevettem, hogy a fürdőszobában feltűnően
hiányzik a WC-papír-tekercs, ezért rákérdeztem, mire az egyik indiai
orvostanhallgató, akit KK becenévvel emlegettek, elmagyarázta az okot.
KK Kerala déli államából származott, kerek Lennon-szemüveget viselt, és
azt mondta, hogy az indiaiak a bal kezük ujjaival dörzsölik tisztára
a végbélnyílásukat, miközben a jobb kezükkel vizet öntenek közvetlenül
a területre. A víz használatán alapul a bidé is, de azért ott nem kell a kezet
használni. Amikor a higiéniai aggályokról kérdeztem, KK elmagyarázta,
hogy az indiaiak szappannal és vízzel alaposan kezet mosnak az ilyen alsó
mosdás elvégzése után.
De azért nevetve figyelmeztetett. – Soha ne fogj kezet és soha ne egyél
bal kézzel! – Bár eddigre már tényleg felszabadultan beszélgettem bárkivel
az ürülékről, és a végbélvizsgálatok is szokványossá váltak, a kézzel való
törlés túl radikális módszernek tűnt számomra. Elhatároztam, hogy soha
nem hagyom el a kollégiumot WC-papír nélkül.
Most, majdnem egy hónappal Indiába érkezésem után a hasmenés és
a WC-papír használata is megviselt. Úgy döntöttem ezért, hogy
megpróbálom az indiai módszert. A fürdőszobai bódé sarkában egy kis csap
állt ki a falból bokamagasságban, a kifolyó alatt egy kis műanyag
kancsóval. Megpörgettem a csap fémgombját, és megtöltöttem az edényt
vízzel. A jobb kezemben tartva magam mögé nyúltam, és lassan
megbillentettem a kancsót. Víz fröccsent és zuhogott le a hátam alsó részén,
és a kívánt helyre dőlt, míg a bal kezem azt tette, amit kellett.
Az eljárás azonnali megkönnyebbülést hozott. A nyugtató vízfolyam
sokkal jobb érzés volt, mint a száraz, irritáló papírral való ismétlődő
támadások. A munka gyorsan befejeződött, nem kellett újra és újra
áttörölni, hogy teljesen tiszta legyen. És miután alaposan megmostam
a kezem szappannal és vízzel, megszűnt annak a veszélye, hogy
a betegségemet átadjam másoknak.
Elgondolkodtam azon, hogy a bélfertőzések könnyen terjednek
az Egyesült Államokban a toalettpapír használata ellenére, amely –
következtetésem szerint – csekély mikrobiális védelmet nyújt a kéznek,
inkább csak pszichológiai elkülönülést jelent a saját végbélnyílásunktól.
Aznap este a hetedik és nyolcadik mosdójárásom során ismét vizet
használtam, és a koordinációm is sokat javult. Nyilvánvalóvá vált az indiai
módszer értelme: gyors, alapos és megnyugtató alternatíva volt, így ezzel
kapcsolatos minden addigi ódzkodásom eloszlott.
A hasmenésem végül alábbhagyott, de az indiai törlési módot ezután is
megtartottam. A saját testemről alkotott felfogásom is lassan megváltozott,
ahogy a kezekre vonatkozó indiai perspektíva szilárdan beépült
a tudatalattimba. A következő hetekben egyre jobban tudatosult bennem,
hogy mikor és hogyan használom a jobb és a bal kezemet, mintha testem
újabb két pólusa lenne, amelyeknek soha nem szabadna találkozniuk.
A bélfertőzések a leggyakoribb embert érintő betegségek közé tartoznak
világszerte, részben azért, mert a hasmenés briliáns stratégia arra, hogy
a mikroorganizmusok elterjedjenek, és hogy újabb emberi testeket
megfertőzzenek. Az olyan fertőzések, mint a tuberkulózis vagy
a koronavírus köhögési ingert váltanak ki a tüdőben, és a levegőn keresztül
terjednek, a nemi úton terjedő mikrobák – például a szifilisz és
a gonorrhoea – az ember párosodási késztetését használják ki,
a bélfertőzések pedig vizessé és terjedelmessé teszik a székletet, hogy
bejutva a városi csatornarendszerbe vagy közvetlenül az ember kezéről
átterjedjenek a következő áldozatra.
Amikor az Egyesült Államokban az orvosi egyetemen
gyermekgyógyászati gyakorlatra jártam, sok hasmenéstől és kiszáradástól
szenvedő gyermeket ápoltam. Egy-két napig intravénás folyadékot kaptak,
és amikor már szájon át tudtak inni, vagyis önállóan hidratáltak maradtak,
elbocsátották őket. A hasmenés volt az egyik legunalmasabb betegség
az egész orvostudományban.
Indiában megdöbbenve értesültem arról, hogy ugyanez az állapot
az indiai gyermekek tömegeinek kiszáradását és évente nagyjából
háromszázezer gyerek halálát okozza. Ezek közül a halálesetek közül sok
megelőzhető lenne tiszta vízzel, egyszerű orális rehidratáló oldatokkal és
szappannal a jobb kézhigiénia érdekében. Az a néhány kórházba került,
hasmenéses gyermek, akiket Mumbaiban ápoltam, szerencsés volt – időben
bekerültek a kórházba, mert családjuk megengedhette magának az egyszerű
intravénás folyadékkal történő kezelést, amit én magától értetődőnek tartok.
A hasmenéses fertőzések elterjedtségének globális perspektívája azt
mutatja, hogy a huszadik század jelentős betegségmegelőző és terápiás
vívmányai, amelyek a világ nagy részén forradalmasították az életet és
az egészségügyet, még mindig nem jutottak el az emberiség minden
részéhez.
Rájöttem, hogy az indiai bal és jobb kezes módszer egyben e fertőzések
terjedésének megelőzésére is szolgál, és igazából egy biológiai kényszert
tükröző kulturális alkalmazkodás. Az ilyen fertőzéseket végső soron csak
egyféleképpen kapjuk el: egy másik személy mikrobákkal teli ürülékének
véletlen lenyelésével. Anatómiailag a test két keze szimmetrikus, de
az indiai hagyományok lencséjén keresztül intenzíven aszimmetrikussá
válik, mint egyszerű módszer a hasmenés terjedésének csökkentésére.
Ennek ellenére a bal kéz tabuvá tétele nem olyan hatékony, ahogy a WC-
papír sem.
Testünk kiürítésének és az azt követő tisztálkodásnak nemcsak
kulturális, hanem társadalmi-gazdasági kontextusa is van. Indiai
tartózkodásom során szembeötlő különbségek mutatkoztak a különböző
társadalmi osztályok fürdőszoba-használati szokásaiban és azok
következményeiben. Kezdetben azt feltételeztem, hogy minden indiai
mosdóhasználati szokása ugyanaz, de később az utazásom során
megtudtam, hogy KK és néhány más indiai diák egyszerűen nem tud
guggolni. Más jómódú indiaiakhoz hasonlóan ők is „nyugati” vécéken
nőttek fel, ahelyett, hogy – mint az indiaiak többsége – a földben lévő
lyukak fölött guggoltak volna. KK bokája és térde még az enyémnél is
merevebb volt, így csak úgy tudott guggolni, hogy a lábfején támaszkodott.
Mivel testünk székelés közben felvett pozícióját a nevelés, a kultúra és
a társadalmi ökonómia együttesen határozza meg, így Indiában
a guggolásra való képtelenség a státusz és az iskolai végzettség jelzője volt.
Az emberiségnek csak nagyon kis hányada rendelkezik azzal a luxussal,
hogy hozzáférjen a WC-papírhoz, és használja azt, mint mi az Egyesült
Államokban. A világ lakosságának nagy része az indiai módszer szerint
tisztítja meg magát székelés után, más régiókban viszont még a víz
használata is luxusnak számít. Egy orvoskollégám, aki Tanzániában nőtt fel,
azt mesélte nekem, hogy gyerekként nem tudta volna elképzelni, hogy
vízzel törölje meg magát.
– Az emberek azt hitték volna, hogy teljesen megőrültem – mondta.
Falujában az emberek bementek a bokorba székelni, majd levelekkel,
esetleg sima kővel tisztították meg magukat, vagy épp azzal, ami elérhető
volt.
A hasmenéses rohamom megmutatta, milyen szerencsés vagyok, amiért
általában olyan társadalmi-gazdasági környezetben székelhetek, amilyenben
felnőttem, ugyanakkor ez a tapasztalat hatással is lett orvosi gyakorlatomra.
Azóta a guggoló testhelyzetet javaslom a székrekedéssel és végbélnyílás-
problémával – beleértve az aranyeret és a berepedéseket – küzdő
pácienseimnek. A guggolás, az emberi test anatómiájának leginkább
megfelelő pozíció révén csökkenti az erőlködés szükségességét, de már
a térd enyhén derékszögön túli hajlítása is segít, hogy a széklet kisebb
fiziológiai igénybevétellel távozzon. Ugyanezeknek a betegeknek azt is
tanácsolom, hogy vízzel tisztítsák magukat mind az irritáció enyhítésére,
mind higiéniai okokból. Mivel a bidé nem elterjedt az Egyesült
Államokban, a spriccelőpalack használatát javaslom. Indiában szerzett saját
tapasztalatomból kiindulva feltételeztem, hogy az emberek többsége nem
lesz hajlandó a kezét használni, vagy legalábbis zavarba ejtőnek fogja
találni ezt a tanácsot.
Az indiai utazásom másik maradandó haszna az volt, hogy az indiai
törlési módszert alkalmazva soha nem kellett rettegnem attól, hogy mi lesz,
ha kifogy a WC-papír. A 2020-as koronavírus-járvány idején, a vécépapír-
felvásárlási láz közepette én nyugodt maradtam, mert tudtam, hogy mindig
van egy másik módszer, amihez vissza lehet térni –, amely sok szempontból
még jobb is, mint a papír.
 Évekkel az indiai utazásom után már az MGH-nál dolgoztam kórházi
orvosként. Itt történt, hogy egyik páciensem, Paul életét a C. diff tette
tönkre, ugyanaz a makacs fertőzés, amelynek kezelése közben egy
rózsaszín hajú ápolónő úgy gondolta, ez a megfelelő alkalom arra, hogy
romantikus ajánlatot tegyen. Paul esetében a szokásos antibiotikumok már
háromszor kudarcot vallottak, és lassan kifogytunk a lehetőségekből.
Elgyötörtnek, sápadtnak és kiszáradtnak látszott, így beutaltam a kórházba.
Az arca lesoványodott, szeme az arcába mélyedt.
További útmutatásért konzultáltam kórházunk fertőző betegségekkel
foglalkozó specialistájával, dr. Libby Hohmann-nal, akiről azt hallottam,
hogy kísérleti terápiát fejleszt olyan betegek számára, mint Paul. Telefonon
azt javasolta, álljak le az antibiotikumokkal – azt hittem, hogy
a gyógyszerek elhagyását követően már csak a vastagbél-eltávolító műtét
jöhet szóba. Ha biztos, hogy az antibiotikumok teljesen kiürültek a beteg
szervezetéből, bevezeti az új terápiát – ígérte dr. Hohmann.
Két nappal később, amikor kiléptem egy másik betegszobából
a folyosóra, észrevettem, hogy egy szandált viselő, vékony, középkorú nő
áll Paul szobája előtt.
– Ön dr. Reisman? – kérdezte. Bólintottam, miközben egy hungarocell
dobozt tartott a kezében. – Itt van. – Soha nem láttam még, hogy
a gyógyszert egy részterület szakorvosa személyesen szállította volna
a betegszobába, így ezt a gesztust a terápiára vonatkozó bizalmas jelzésnek
tekintettem. Követtem Hohmannt Paul szobájába, ahol az ágya mellé állt,
majd levette a doboz fedelét, ami alatt egy tipikus narancssárga gyógyszeres
üveg ült szárazjég ágyon. A kapszulák belsejében pedig nem volt más, mint
emberi ürülék.
A hivatalosan székletmikrobiom-transzplantációnak (Fecal Microbiota
Transplant) nevezett újszerű terápia az emberi test mikrobiómájának, a test
minden résében és hasadékában megtelepedő mikroorganizmusoknak
egészen új felhasználásán alapul. Az emberi szervezet belső mikrobiális
ökoszisztémájától függ az egészség fennmaradása, de a fertőzések
kezelésére használt antibiotikumok, miközben megszüntetik a betegséget
okozó törzset, amelyet meg akarnak célozni, gyakran ezzel együtt
elpusztítják a vastagbelünkben élő jó baktériumokat is, ezzel jelentős
járulékos károsodást okozva a szervezetnek. Pault néhány hónappal
korábban széles spektrumú antibiotikummal kezelték légúti fertőzés miatt,
a kórlapja áttekintése alapján azonban gyanítottam, hogy azt valójában
vírus okozta, nem pedig baktérium. Az orvosa által adott antibiotikumoknak
valószínűleg semmi hasznuk nem volt, miközben elpusztították
a mikrobákat a vastagbelében, zöld utat engedve a C. diff
megtelepedésének.
Elméletileg teljesen logikus a megtizedelt mikrobák helyreállítása úgy,
hogy egy egészséges ember székletét begyűjtik és a beteg vastagbelébe
juttatják. Hohmann arra kért, hagyjam el Paul összes antibiotikumát két
nappal az FMT-kezelés előtt, hogy a kapszulákban lévő egészséges
mikrobák ne pusztuljanak el, miközben a szájtól a gyomor-bél traktuson
keresztül a vastagbélbe jutnak. Bár még kísérleti jellegű a módszer, az FMT
lassan mindenhol elfogadott a C. diff ilyen makacs eseteinek kezelésében.
Megkérdeztem Pault, mit gondol a lenyelhetetlen lenyeléséről.
– Csak azt remélem, hogy működik – nyögte kétségbeesetten. Hohmann
egyszerre egy nagy kapszulát adott át Paulnak, és ő kötelességtudóan
lenyelte, összesen tizenötöt. Másnap reggel pedig lenyelt még tizenötöt. Két
napon belül javulást tapasztaltam a hasmenésében, és enyhült a görcsös hasi
fájdalma is. Három nappal az FMT megkezdése után Paul kevésbé tűnt
sápadtnak és betegesnek, és elég jól volt ahhoz, hogy hazaengedjék. Egy
másik személy székletének elfogyasztása – olyasmi, amire sokak szerint
csak egy vadállat képes – Paul számára egyenesen megváltásnak bizonyult.
Megkértem dr. Hohmannt, hadd nézzek körül a részlegen, ahol a csapata
az FMT-kapszulákat gyártja, majd néhány héttel később azon kaptam
magam, hogy a lifttel a kórház számos kutatólaborjának egyikébe tartok.
Már messziről észrevettem őt, miközben egy tipikus laboratóriumi pult
mentén haladtunk, amely a helyiség nagy részét elfoglalta. Kutatóeszközei
a labor túlsó végén a levegőn száradtak: egy konyhai turmixgép, valamint
néhány acélszűrő. Hohmann egy közeli nagy fehér fagyasztóra mutatott,
ahol a székletet tartotta, de sajnos aznap, amikor meglátogattam, épp üres
volt. Meglepetésemre a labornak egyáltalán nem volt nyilvános
mellékhelyiség szaga.
Miközben a tipikus konyhai eszközök mellett álltunk, Hohmann
elmagyarázta, hogyan készíti el a kapszulákat. A megfagyott székletet
a terápia beadása előtti este felolvasztják, másnap reggel pedig a hozzáadott
sós vízzel összekeverik. A kapott anyagot átszűrik az asztalon lévő nagy
acélszitákon, hogy eltávolítsák a törmeléket és a szilárd darabokat, majd
a végterméket zselatinkapszulákba fecskendezik, amelyeket a betegek
lenyelhetnek. Úgy hangzott, mint egy drága francia desszert receptje.
Amikor bementünk Hohmann irodájába, és leültünk beszélgetni, átadott
nekem egy hungarocell dobozt, olyat, ami megegyezett azzal, amelyet Paul
kezelésére is hozott. Három gyógyszeres üveg volt benne, és láttam bennük
a kapszulákat, mindegyikben egy kis barna folttal. Hohmann elismerte,
hogy az átlátszó kapszulák nem ideálisak, mivel a betegek egyértelműen
látják bennük a székletet. Az átlátszatlanok azonban sokkal drágábbak, és
az ő kutatási költségvetése nem teszi lehetővé, hogy extra pénzt költsenek
ilyen részletekre.
Az átlátszó kapszulák egy másik kihívással is jártak: a kutatáshoz
az emberi székletet hitelesen utánzó anyagra volt szükség. Mint minden
gyógyszerkísérletnél, a betegek egy csoportjának inaktív placebót kell
kapniuk, amellyel összehasonlítható a kísérleti kezelés hatása. A placebót
tekintve a különféle szószokkal és csokoládékkal való rövid kísérletezés
után végül a kakaópor és zselatin keveréke mellett döntöttek – mesélte
a doktornő. De a kezemben lévő hungarocell dobozban lévő kapszulák –
állította – valódiak.
Mivel a terápia annyira új, a székletet csak az erre alkalmas emberektől
lehet beszerezni. A potenciális donorokat széles körben tesztelik különféle
fertőzésekre, köztük az Indiában és másutt gyakori hasmenéses
betegségekre. Hohmann szavai szerint a donoroknak „kirívóan
egészségesnek” kell lenniük, akik több mint egy éve nem jártak olyan
országban, mint például India. Két év telt el az utazásom óta, ezért
megkérdeztem, hogy én adományozhatok-e székletet, de mint kiderült,
orvosok vagy más egészségügyi dolgozók nem vehetnek részt donorként
a kísérletben, mivel meglehetősen gyakran vannak kitéve a C. diff-nek.
Bölcs, gondoltam. Hohmann arra is figyelmezteti a donorokat, hogy ne
egyenek földimogyorót az adományozás előtti napokban, arra az esetre, ha
a transzplantáció befogadója allergiás lenne.
Megmutatta kutatásainak néhány statisztikai adatát is: a makacs C. diff
fertőzések esetében a szokásos antibiotikumos kezeléssel az emberek
kevesebb mint felét gyógyítják meg. Sokkal magasabb a gyógyulási arány
az FMT-vel: már az első kétnapos kúra után 87 százalék, és 92 százalék
a második kúra után. A siker ellenére azonban dr. Hohmann kutatásainak
nincs megfelelő PR-ja. Az MGH több adminisztrátora is, amikor először
értesült a tervezett kutatási projektjéről, a terápia megnevezését is már „túl
durvának” találta. A betegek szintén vonakodtak a részvételtől – néhányan
azt mondták neki, hogy „inkább meghalnak”, mintsem FMT-t kapjanak. És
néhányukkal valószínűleg ez meg is történt.
Hohmann azt remélte, hogy a módszert olyan betegeknél is
alkalmazhatja, akiknél a C. diff először fordult elő, nem csak
a visszaesőknél, de alig tudott valakit meggyőzni az önkéntes részvételről.
A betegek csak azután fogadták el a gondolatot, hogy a szokásos
antibiotikumok helyett FMT-t szedjenek, miután az ismétlődő súlyos
hasmenéses rohamok kezdték tönkretenni az életüket. Visszagondoltam
az Indiában eltöltött időre, és nem lepődtem meg, amikor azt hallottam,
hogy a súlyos hasmenésnek megvan az a különleges képessége, hogy
az ember egy új perspektívából tekintsen a testére és a távozó folyadékokra.
– Melyik terápiát részesítené előnyben, ha ön kapná el a C. diff-et? –
kérdeztem tőle a Felelsz vagy mersz orvosi verzióját játszva. Azonnal
válaszolt: – Csakis az FMT-t. – Én is! – vágtam rá habozás nélkül. Talán
az egészségügyi dolgozók, mint dr. Hohmann és én, másképp közelítik meg
ezt a kérdést, mint a nagyközönség. Hasonló képzéseken mentünk
keresztül, és jól ismertük a mindennapi terápiák – például
az antibiotikumokkal való kezelés – kockázatait. Emellett a mi
szakmánkkal amúgy is szükségszerűen együtt járnak szokatlan és
kényelmetlen eljárások más emberek székletével.
*
A gyógyszerek alapanyagát mindig is a természetből, állatokból,
növényekből és gombákból nyertük ki, az emberi test pedig a természet egy
másik szeglete, ahol ezek segítségével a gyógykezelések elvégezhetők,
finomíthatók. Az emberi vértranszfúzió életmentő terápia; egy másik
személy szérumának antitestjei segíthetnek az olyan fertőzésekben, mint
a koronavírus, a hepatitis vagy a veszettség; és az emberi hússzövet,
az adományozott szervek formájában továbbra is az egyetlen gyógymód
sokféle végstádiumú szervi elégtelenség kezelésére. Most a húsunk és
vérünk mellett az emberi ürülék is felkerült a saját testünkből nyert
életmentő transzplantátumok listájára.
 Az FMT első hallásra talán a legrosszabb tanácsnak tűnik, amit egy
orvos a páciensnek adhat, mivel egy olyan terápia, amely szembeszáll
azokkal a higiéniai és egészségügyi alapelvekkel, amelyeket a hozzám
hasonló orvosok állítólag szigorúan követnek. Míg egy másik személy
ürülékének véletlen lenyelése évente több százezer ember halálát okozza
szerte a világon, ma már tudjuk, hogy ugyanaz a rebellis tett célzottan akár
életeket is menthet. Az FMT-t a C. diff fertőzésekben elért sikere alapján
jelenleg a gyomor-bél traktus problémáin kívül még számos egyéb
egészségügyi állapot terápiájaként tesztelik. De ahhoz, hogy ez működjön,
az emberek szemléletén is változtatni kell.
A széklet fiziológiai tény, csakúgy, mint a végbélnyílás, testünknek
az a része, amelyet soha nem nézegetünk közelről. De még saját testünk
legszentebb részeiről és működéséről alkotott felfogásunk is megváltozhat –
ahogy az enyém is változott az orvosi képzés vagy az indiai utam hatására.
A jövőben mind az orvosoknak, mind a betegeknek szükségük lesz arra,
hogy jobban megértsék és átalakítsák a széklettel való kapcsolatukat,
az egészség megőrzése és a betegségek kezelése érdekében. Talán
az ürülékevő kutyák és más állatok nem is annyira undorítóak és barbárok,
ahogy azt a legtöbben gondolnánk, hanem csak ösztönösen végzik
a mikrobiómáik megosztásának egészséges gyakorlatát. Ez egy olyan
stratégia, amiből az emberek is sokat tanulhatnának – de csak akkor, ha
egyszer sikerül túllépniük azon a társadalmi normán, miszerint az ilyesmi
durva és elítélendő.
 A NEMI SZERVEK

Gyermekgyógyászkoromban sok időt töltöttem kórházi szülőszobákban,

olyan nők hüvelyét bámulva, akikkel korábban soha nem találkoztam. Míg
a nők teljes erőből igyekeztek kitolni babáikat az utolsó néhány elkeserítő
centiméteren, és a csecsemő csúcsos feje lassan haladt a fény felé, én
oldalra álltam, és idegesen vártam. Az újszülött egészen a megszületése
pillanatáig gyakorlatilag a szülész betege és nem az enyém, szóval
szememet az ajakfüggönyön tartottam, és vártam, hogy páciensem átlépje
az én rendelőm küszöbét. A születés az emberi test legizgalmasabb és
legidegtépőbb pillanataival jár együtt, és az egész orvostudomány
legfeszültebb eseményei közé tartozik. Általában akkor hívtak be
a szülőszobába, amikor valamilyen figyelmeztető jel aggasztotta
a szülészorvost a születendő baba állapota miatt. Néha zavaros volt
az elfolyt magzatvíz, ami annak a jele, hogy a baba az anyaméhben székelt;
máskor az ok a vajúdó anya hasa köré tekert magzati szívverésfigyelő
kórosan lassú ritmusa volt. Amikor a személyi hívóm egy szobaszámmal és
egy indoklással sípolt, rohantam, hogy jelen legyek és készen álljak arra
a pillanatra, amikor a baba kibújik az anyja testéből.
Az újszülöttek végső soron nemi szerveink termékei. A nemi szervek
olyan speciális szervek, amelyeket új emberi testek létrehozására terveztek.
A születés egyetlen pillanata annak a kilenc hónapos érésnek a betetőzése,
amely során a magzat úgy növekszik az anyja méhében, mint egy gyümölcs
a faágon. Az én feladatom, ami csak a szülés utáni pillanatról szól – és
amiért ezúttal is megkeresett a szülészorvos – az, hogy felügyeljem a baba
első levegővételeit. Születéskor minden baba egy teljesen új atmoszférájú
világba kerül, és én segítek nekik ebben a nehéz átmenetben. Az esetek
túlnyomó többségében, még akkor is, ha a figyelmeztető jelek szörnyűnek
tűntek, a baba megszületik és azonnal felsír, ritmikus jajgatása annak a jele,
hogy megfelelően lélegzik be és ki. Ez a hang azt jelzi nekem, hogy
a szülőszobában végzett munkám véget is ért, még mielőtt elkezdődött
volna. Valahányszor sírást hallottam, lehúztam a még tiszta kesztyűmet,
gratuláltam az újdonsült szülőknek, és anélkül hagytam el a szobát, hogy
hozzáértem volna a babához, vagy bármi mást tettem volna a figyelésen és
várakozáson kívül.
Az egyik mozgalmas éjszakai műszak alatt az újszülöttek úgy potyogtak
mint a pattogatott kukoricaszemek – egyik hívás jött a másik után, én meg
egyik hüvelyt bámultam a másik után. Egyik esetben sem tudhattam
biztosan, mi fog történni, ha a baba végre kijön: magától lélegzik-e, vagy
épp nem kap levegőt, és szükség lesz a segítségemre.
Az egyik újszülött születését vészjósló csend követte. A babát a szülész
gyorsan kihúzta, elvágta a köldökzsinórt, majd átadta nekem az élettelen
testet. A csecsemő karjai és lábai ernyedtnek tűntek, mint egy rongybabáé,
és amikor a pici testet a melegítő fény alá tartottam, láttam, hogy
az intenzív kék árnyalat kiemeli a mögöttes barna arcszínét. A baba
mellkasa teljesen mozdulatlan volt, légzési erőfeszítés jele nem volt látható.
Tudtam, hogy körülbelül hatvan másodpercem van a légzés beindítására,
hogy a babának esélye legyen a túlélésre.
Fogtam egy törülközőt, és ujjaimmal végigdörzsöltem az újszülött
gerincét, hogy beindítsam a légzést. Általában az enyhe stimuláció, amelyet
ez a manőver biztosít, elegendő az újszülött tüdejének aktiválásához. Ebben
az esetben azonban nem történt semmi, úgyhogy gyorsan gumimaszkért
nyúltam, rátettem a csecsemő orrára és szájára, és megszorítottam a rákötött
zacskót, hogy egy kis levegőt fújjak apró tüdejébe. Amikor másodszor is
megszorítottam és elengedtem a tasakot, a baba végre elkezdett mozogni.
A végtagjait az élet legapróbb jeleként begörbítette, majd halk kiáltást
hallatott a még mindig az arcán lévő gumimaszkon keresztül. Harmadszor
is megszorítottam a zacskót a biztonság kedvéért, majd lehúztam a maszkot,
mire a baba életerős sírásba kezdett.
Ahogy a légzési ritmusa beindult, bőrének árnyalata pár másodperc alatt
kékről rózsaszínre változott. A rózsaszín azt jelentette, hogy a tüdeje immár
rendesen végzi a dolgát: az értékes levegő eljut oda, ahova szükséges. Egy
újszülött lélegeztetése olyan, mintha beindítanánk a fűnyírót: a zsinór
egyszeri rántásával elindítjuk a motort, és onnantól a baba már magától
lélegzik abban az önfenntartó légzési ritmusban, amely élete végéig
megmarad.
Miután biztos voltam benne, hogy a baba megfelelően lélegzik,
visszakanyarodtam a normál forgatókönyvi szövegemhez, gratuláltam
az újdonsült szülőknek, elmondtam nekik, milyen életerős és egészséges
a babájuk, majd kimentem a szobából, hogy megírjam a jelentést az orvosi
kártyára a légzés beindításának protokolláris menetéről.
Minden emberi testben a születést követően számos új ritmikus folyamat
indul be még a tüdő ritmikus be- és kilégzésén kívül. A szív azonban már
hónapokkal a születés előtt megkezdi saját ütemes verését.
Az újszülötteknél ezt gyakran úgy mérem, hogy az újszülött
köldökzsinórjának kocsonyás maradványát a hüvelyk- és mutatóujjam közé
csípem. Mivel a köldökzsinóron áthaladó erek a születés után néhány napon
belül lezáródnak, ez az egyszerű módszer az újszülött pulzusának mérésére
csak rövid ideig alkalmazható. A születés utáni napokban a test más
ritmusai is bekapcsolódnak: például az alvás és az ébrenlét, az evés és
a székelés, a sírás és a megnyugvás ciklusai.
Óraműszerű lények vagyunk, és szinte minden, amit
orvostanhallgatóként az emberi testről tanultam, valamilyen ritmikus
működéshez kapcsolódott. Felnőtteknél a szív körülbelül másodpercenként
egyszer ver, nagyjából ugyanannyi időközönként, mint az analóg óra
számlapján keringő másodpercmutató, a tüdő pedig hasonló ütemben
lélegzik be és ki, mint az óceán hullámai, ahogy a partra csapódnak, majd
visszahúzódnak. Ezek a szervezet legalapvetőbb ritmusai, ezért minden
betegnél az „életjelek” részeként vizsgálják meg őket. Miközben a felkaron
lévő mandzsetta méri a vérnyomást, miközben a szív és a tüdő ütemes
dobveréseit az emberi egészség alapvető jeleként értékelik.
De ennél még sokkal több ritmikus folyamat zajlik a testben: mindegyik
valódi biológiai óraként a saját egyéni tempójában működik. A szemek
néhány másodpercenként pislognak, a vérsejtek körülbelül ötpercenként
áramlanak végig az érrendszerben. A rendszeres étkezések (remélhetőleg)
rendszeres kiválasztódáshoz vezetnek, a hólyagok és a belek feltöltődnek és
kiürülnek, megbízható napi ismétlés keretében. Sok ember számára
a kábítószerek fogyasztása is egy szabályos ciklust követ, a fogyasztástól
a sóvárgásig, ami lehet óránként egy cigaretta vagy esténként egy üveg bor.
Az emberi test a megszokások ritmusától függ, és szinte bármihez hozzá
tud szokni – sőt függővé válik –, még a másnapossághoz is.
Bár életünk lineárisan zajlik, egyik nap követi a másikat, és a napok
feltartóztathatatlanul előrefelé haladnak, az ember biológiai működése
mégis leginkább egy egymással hol átfedésben, hol összefonódásban álló
zenei ütemek ciklikusan ismétlődő, bonyolult szőtteseként értelmezhető.
A homeosztázis körkörösen ismétlődő zenei témák együttese.
A legfurcsább ritmus az emberi testben, amely minden szabályt
megszeg, a nemi szerveké. A menstruáció a női nemiség ritmusa, magába
foglalja a méh belső nyálkahártyájának kiürítését, és az emberi anatómia
egyik legkiszámíthatóbb és leghosszabb egysége, amelyet naptárhoz
igazíthatunk. Ezt a ritmust az agyalapi mirigy diktálja, amikor is
a véráramba választja ki azokat a hormonokat, amelyek a petefészkeket és
a méhet kötelességtudó zenészként beléptetik az összjátékba a ciklus
meghatározott pontján.
A menstruáció a szervezet leglassabb ritmusa – egy hónapig tart egy
ütem –, és a legkésőbb is kapcsol be: általában több mint egy évtized telik
el a születés után, mire végre beindul. A férfi nemi szerveknek is megvan
a saját ritmusa – a herékben termelődő tesztoszteron napi ciklusa –, ami
nagyjából ugyanakkor kezdi meg működését, mint a nőké: tizenéves
korban. A pubertás az emberi test tavasza, amikor a nemi szervek mint
a virágok kivirulnak, és új, páratlan testi örömök megélését teszik lehetővé,
mint amilyen a szex és a maszturbáció. Ez utóbbi során a test ügyes kezei és
ujjai a nemi szerveinket igény szerinti időközönként szexuális látszattal
csalják meg. Nemi szervünk szerencsére rendkívül hiszékeny, ennek
köszönhetően a serdülők természetes és kényelmes módon fedezhetik fel
saját testüket.
A menstruáció a test sokkal szélesebb körben ismert ritmusa, mint a férfi
nemi szerveké, és sokkal mitologizáltabb. Havi gyakorisága miatt régen azt
gondolták, hogy szinkronban van a holdfázisokkal. A méh nyálkahártyája
úgy működik, mint a test saját holdnaptára: minden hónapban növekszik
(akár az újhold), mielőtt leválik a méh faláról. A témában folytatott
tanulmányok szerint a holdfázisok ritmusa és a menstruáció egyes szakaszai
ritkán illeszkednek pontosan egymáshoz, és valószínűleg véletlenszerű
az egybeesésük. Ugyanez igaz egy másik feltételezett egyidejűségre is,
miszerint az egymás közelében élő nők menstruációja összehangolódik.
Tény azonban, hogy nemi szerveink ritmusa egyvalamiben nagyon
különbözik az emberi test többi ritmusától: nincs rájuk feltétlen szükség
a test túléléséhez. A test összes többi ritmikus folyamat alapvető feltétele
az életben maradásunknak, de a nemi szerveké nem. Ily módon olyanok,
mint a növények számára a virágok: speciális szervek, amelyeket
a növények arra használnak, hogy többet hozzanak ki magukból, de
amelyek nem közvetlenül azt a növényt szolgálják, amelynek a részei.
A nemi szervek természetesen szükségesek az emberi faj fennmaradásához,
de nem az egyes ember életéhez. Egyedülállóan jövőorientált testrészek,
amelyeket egyetlen feladatra programoztak, hogy egy bizonyos
életszakaszban az utódnemzést és az utód világrahozatalát biztosítsák.
Bár a nemi szervek nem igazán szükségesek az emberi test biológiai
túléléséhez, sokkal élvezetesebbé teszik az életet, ahogy például a zene is.
Mint sok ember, én is tinédzser koromban váltam tudatosabbá a saját nemi
szerveimet illetően, nagyjából ugyanabban az időben, amikor a zenével is
mélyebben megismerkedtem. Ebben a változékony korban a szervezet
hormonszintje felrobban, a nemi szervek hirtelen beérnek, amivel
párhuzamosan az érzelmek is intenzívebbé válnak, néhányunk életére pedig
mély érzelmi hatással van a zene.
Ebben a korban tanultam meg gitározni, és rendszeresen összejöttem
a barátaimmal zenélni. Soha nem alapítottunk igazi bandát, de megtanultam
másokkal ritmusban maradni, és kezdtem megérteni, hogyan lehet több
hangszert harmonizálni egymással. Gyakoroltam, hogy a taktust verő lábam
érezze és találja el a ritmusokat, a fülem pedig ismerje fel az akkordok és
dallamok találkozását. Rájöttem, hogy a zene is egy olyan összefonódó
egység, ami több, mint az egyes részek összege. Sok zenész számára
a zenekarban való szereplés egyúttal a szexuális életbe, a jutalmak és
megbánások genitális világába való beavatást is jelent, de engem
a szerencse csak a középiskola legvégén ért el. A ritmus és a zene
megértése és megbecsülése azonban kialakult bennem, és ezeket magammal
vittem későbbi orvosi pályafutásomba.
Az orvosi egyetemen rájöttem, hogy az emberi test ritmusának
érzékelése fontos az egészséges állapot és betegség megkülönböztetéséhez.
Megtanultam két ujjam a páciens csuklójára vagy nyakára helyezni, hogy
érezzem és számoljam a pulzusát; ugyanígy számoltam a páciens légzését is
– bár ezt nehezebb volt, mivel az emberek részben kontrollálják saját
légzésüket, és amikor erre figyelnek, gyakran megtörik természetes
ritmusát. Orvostanhallgatóként a test zenéjét tanulmányoztam, alaposan
megismerkedtem különböző ritmusaival, és megtanultam egy pillanat alatt
bemérni őket.
 Ha a páciens szervi működésének ritmusa a normál tartományon belül
volt, az azt jelentette, hogy egészséges. Meg kellett tanulnom felismerni,
hogy a betegség hogyan változtatja meg a test normál ritmusát. Amikor
bizonyos betegeknél pulzust mértem, azt tapasztaltam, hogy a szívük már-
már veszélyesen gyorsan ver: úgy dübörög, mint a techno zene; másoknál
meg túl lassan, ezért metronóm gyanánt pacemakert kellett behelyezni.
Néha a páciens szívritmusa teljesen felborult, nem egyenletes ütemben vert,
hanem egy jazzdobos szeszélyes szinkópáit játszotta. Hasonlóképpen, ha
a légzés ritmusa túlságosan lelassult, előfordult, hogy a személyt
lélegeztetőgépre kellett helyezni, míg a túl gyors légzés a légzési nehézség
elsődleges jele volt.
Pácienseim különböző szerveinek ritmusát hasonló módon értékeltem:
a székletürítés felgyorsulhat hasmenéssé vagy lelassulhat székrekedéssé;
a felgyorsult vizelési ütem cukorbetegség vagy húgyúti fertőzés jele lehet,
míg lassulása kiszáradást vagy a vizelet áramlását gátló prosztata
duzzadását jelentheti. A legtöbb ember könnyen felismeri, ha egy ismerős
dal tempót vált, én pedig ugyanilyen bensőségesen ismerem az emberi
testhez kapcsolódó ritmusokat és azok megváltozását. És ha egy
szervrendszer kiesik a megfelelő ütemből, az felboríthatja a test egészének
harmóniáját.
Azt tanították, hogy a legrosszabb, ami történhet, ha a test ritmikus
lüktetése teljesen megszűnik. A ritmus maga az élet, és amikor teljesen leáll
– a szívverés vagy a légzés –, általában beáll a halál. A nemi szervek
leállása azonban pont ellentétes hatást válthat ki. Amikor a spermium és
a petesejt egymásra találnak, összeolvadnak és magzattá nőnek, a női nemi
traktus szabályos üteme egy időre leáll. A menstruáció esetében a hirtelen
szünet egyáltalán nem szervi elégtelenség, hanem szervi siker. Ellentétben
az emberi test többi szervével, ennek a ritmusnak a megszakítása valójában
a ritmus biológiai csúcspontja. És amikor ez a ritmus megáll, az emberi test
kilép az élet szokásos, ismétlődő ciklusából, és egy teljes fiziológiai
transzformáció – a terhesség – felé veszi az irányt.
A nemzés felé vezető utam azon a napon kezdődött, amikor
megismerkedtem Annával: leendő feleségemmel. A Felfedezők Klubjában
történt a találkozás, és mielőtt egymás testének felfedezőivé váltunk volna,
kalandos utazások során a világ távoli országait fedeztük fel.
 Nem sokkal a találkozás után közös külföldi kirándulást tettünk
Szerbiába, ahol részt vettünk a „Test Fest”-en, más néven Herefőző
Vetélkedőn. Az ország egyik vidéki részén, egy leírhatatlan területen zajlott
az esemény, amelyen az elmúlt négy évben az új barátnőm volt a döntőbíró.
Ezen a bizarr főzőversenyen a heregulyás számtalan fajtáját készítették el,
elképesztő mennyiségű alkohollal ötvözve. A jelen lévő férfiak
ragaszkodtak ahhoz, hogy a herék evése növeli a férfiasságukat, de annyira
ittasak voltak, hogy nem láttam értelmét felhívni a figyelmüket arra, hogy
a tesztoszteron a lenyelés után teljes mértékben metabolizálódik a májban,
tehát semmi sem jut el a véráramba belőle. Ez az oka annak, hogy
a tesztoszteron-kiegészítők injekció vagy hab formájában kaphatók, hogy
felszívódjanak a bőrön keresztül; a női hormonok esetében ennek épp
az ellenkezője igaz, ezért az ösztrogén és a progeszteron szájon át történő
bevételével a hiszékeny petefészkek rávehetők, hogy minden hónapban
visszatartsák a petesejtet. A szerb versenyzők bizonyára csalódottak lettek
volna, ha megtudják ezt a tényt, bár valószínűleg nem annyira csalódottak,
mint amilyenek amiatt voltak, hogy Anna négy év után abban az évben
először egy partnerrel jelent meg az eseményen.
Néhány évvel később Annával egy másik ország hegyei között
kalandoztunk, amikor elmaradt a szokásos menstruációja. Amikor
vérzésének havi üteme leállt, rögtön tudtuk: várandós.
Még azelőtt, hogy a feleségemet végigkísértem volna ezen
az egyedülálló anatómiai úton, a szülészet és nőgyógyászat-gyakorlaton
orvostanhallgatóként a terhességet a test legszokatlanabb folyamatának
találtam. Ellentétben a mindenütt jelen lévő ritmikus mechanizmusokkal,
a terhesség egyirányú: lassan fokozódik intenzitása, míg végül eléri
a robbanásszerű csúcspontot, amikor a baba az anyja testéből elindul
a külvilágba. Terhes pácienseim gondozása során papírvonalzóval mértem
hasuk növekvő domborulatát, ami jól láthatóan mutatta terhességük
crescendo felé haladását.
Más egészségügyi problémákkal kapcsolatban különböző kezeléseket
ajánlottam abban a reményben, hogy a páciens testét visszaállítsam korábbi
állapotába. Akár kórházi osztályon, akár ambulancián, a célom mindig
az volt, hogy megszűnjön a tünet, vagy hogy helyreállítsam a szervek
korábbi működését, miután egy fiziológiai sérülés elferdítette a dolgokat.
Ám a terhesség, amely feltartóztathatatlanul halad a születés csúcspontja
felé, a megszokott klinikai szempontokat a fejük tetejére állítja.
A terhességgel kapcsolatban minden furcsamód robbanásveszélyesnek
tűnt, beleértve annak kezdetét is a klimaxszerű tünetekkel. A szex az, ami
meggyújtja a születéshez vezető biztosítékot – ritmikusan indul, de
fokozódik az intenzitás, az öröm pozitív visszacsatolási köre, melyhez
a férfinak és a nőnek kölcsönösen szükségük van egymásra. A folyamat
orgazmusba torkollik az ondó kibocsátásával, de a spermából és annak
táplálékából készült lövedékcsapás még csak a rajtpisztoly eldördülését
jelenti ebben a folyamatban.
Az orgazmus nemcsak nemi szervünk különleges érzékenységének
köszönhető, agyunk és a mellékvesénk éppúgy szerepet játszik benne, mint
a medencénk szerkezete. Az orgazmus csúcspontja adrenalinhullámmal jár
– a szív kalapál, az agy pedig leblokkol és pár pillanatig teljesen
használhatatlan. A csúcspont után pedig gyorsan elmúlik
az orgazmushullám. Az adrenalinlöket visszahúzódik, mint a kimerült
dagály, a pulzusszám és a vérnyomás pedig visszatér a normális szintre.
Az agyalapi mirigy a véráramba olyan hormonokat permetez be, mint
a prolaktin és az oxitocin, amelyek posztkoitális nyugalmat hoznak, hogy
ellenkezőjére fordítsák azt, ami pár pillanattal korábban még
csillapíthatatlan késztetés volt. Itt a fiziológia olyasmit tesz, amit szinte
soha – bekapcsol egy filtert, amivel a robbanás után már semmi sem tűnik
a réginek.
Hasonló folyamat megy végbe a női nemi traktusban, amikor a petesejt
kiszabadul a petefészekből az ovuláció során – a hormonok felfutása
megindítja a detonációt, és egy mikroszkopikus petesejt lökődik
a petevezetéken keresztül a méh felé. A petesejt a spermához hasonlóan egy
bizonytalan világba kerül, mint a virágok által kibocsájtott pollen, abban
a reményben, hogy célba ér. Orvostanhallgatóként a szervrendszer
fiziológiáját tanulmányozva megtudtam, hogy mennyi minden képes
elromlani a testünkben, majd rácsodálkoztam, hogy a spermium és
a petesejt a sötét ismeretlenben magányosan megtett úton mégis egymásra
tud találni. Természetesen a nap mint nap megszülető csecsemők nagy
száma – különösen a zsúfolt, éjszakai gyermekorvosi műszakok után – azt
súgta nekem, hogy az emberek eleget szexelnek ahhoz, hogy ezt a biológiai
lehetetlenséget meghaladják és nagyon is gyakorivá tegyék.
 Amikor a genitális pollen két szemcséje találkozik és egyesül,
az eredmény egy magzat növekedése az anyja testében, ahogyan a virágok
beporzása gyümölcséréshez vezet az anyanövényen, de nem kínál közvetlen
biológiai hasznot. A feleségem terhessége alatt résztvevő megfigyelő
voltam, és feleségemmel együtt csodálkoztam a terhesség bizarr tünetein és
kellemetlenségein. Minden trimeszter új és egyedi fájdalmakat és testi
korlátokat hozott: a reggeli rosszullétektől a szeszélyes ételundoron át
a hasonfekvésre és lehajolásra való képtelenségig.
Majdnem kilenc hónap elteltével aztán feleségem méhének ritmikus
összehúzódásai mutatták az első jelét annak, hogy közeleg a csúcspont.
Gondosan számoltuk a tempót, mivel az összehúzódások naponta
ingadoztak, és amikor a ritmus rendszeressé és intenzívvé vált, tudtuk, hogy
ez azt jelenti, hogy ideje kórházba menni. Amikor a terhesség a végéhez
közeledik, és megkezdődik a vajúdás lépcsőzetes crescendója, nincs
visszaút: a baba így vagy úgy elhagyja anyja testét.
Amikor a női nemi szervek kilépnek megszokott ritmusukból, és
a menstruáció szünetel, kezdetét veszi a terhesség, ami egy még nagyobb
ciklus részeként a faj szaporodását és fennmaradását teszi lehetővé. Minden
emberi test egy következő nemzedék nagyobb ciklusa alá tartozik:
a generációk hatalmas, régóta tartó ritmusban követik egymást. Bár a nemi
szervek a test egyéb ritmusait előszeretettel borítják fel és zavarják össze,
ezek azok a szervek, amelyek végső soron fenntartják a kozmikus zenét.
Egy gyermek születése mindent megváltoztat az adott ember addigi
életében, de maga az emberi biológia az idők kezdete óta ismétlődik úgy,
hogy valójában semmi sem változott.
Számtalan szülésnél voltam jelen, és a legtöbbjük összemosódott
az emlékezetemben a várakozás örvénylésével, amit némi véres maszat és
síró csecsemőhang követett. De a saját gyermekem születése
jelentőségteljesen kiemelkedett az általános élmények közül: ahelyett, hogy
csak a szülés csúcspontjára érkeztem volna, átsegítettem a feleségemet
a gyötrelmes otthoni vajúdáson, míg a méhszája annyira kitágult, hogy
bevihessem a kórházba.
Máskor is türelmetlenül vártam, hogy egy baba kibújjon a hüvelyből, de
a saját fiam születése tartott messze a legtovább. A vajúdás elhúzódott,
a feleségem tűrte a kényelmetlenséget és a fájdalmat, én pedig azon
tűnődtem, vajon a gyermekünk azonnal lélegzik-e majd. Amikor végre
kijött, elsírta magát, és csak jajgatott és jajgatott. Ő is – mint minden
újszülött, akiket ilyenkor korábban otthagytam a szüleivel – egy apró kis
mag volt, amelyet azzal a reménnyel vetettek a világba, hogy talán
megfelelő talajban landol, gyökeret ereszt és fennmarad. A fiam sírása azt
jelentette, hogy a teste megtalálta a termékeny talajt – olyan légkört,
amelyben a tüdeje gyökeret verhetett –, és megmarad gyermekorvosi
segítség nélkül is.
És most először azután, hogy egy újszülött baba légzési ritmusa
stabilizálódott, nem hagytam el a szobát. Ezúttal maradtam, és csak néztem
a gyermekemet az anyja karjában, és tudtam, hogy számunkra soha semmi
sem lesz már ugyanaz.
 A MÁJ

Orvostanhallgatóként az anatómiai laborban találkoztam először

az emberi májjal. Lilásbarna volt és csillogott, a holttest hasának jobb felső
sarkában ült, közvetlenül a bordaív alatt. Úgy tűnt, hogy a máj uralkodik
a hatáskörébe tartozó összes többi emésztőszerv felett. Húsos széle alól
kikukucskált kisinasa, az epehólyag, a máj által termelt epe tárolóedénye,
amely segíti az emésztést és a tápanyagok felszívódását a belekből.
A következő hónapok során elképesztő részletességgel ismertem meg
a májat. Megjegyeztem az összes anatómiai kapcsolatát: a jobb vesét
mögötte, a beleket alatta, majd azokat az artériákat és vénákat, amelyek
a test nagyobb érhálózatába kötik. A szövetek mikroszkopikus szintű
vizsgálatával foglalkozó szövettanórán láttam nagyított képet a máj
szerkezetéről többféle metszetben és nézetben is. Biokémia-órán
tanulmányoztam a májnak a szervezet anyagcseréjére gyakorolt bonyolult
és hegemón szabályozását, valamint számos összetett homeosztatikus
egyensúlyát. A máj a szervezet kapuőreként is működik: minden étel, amit
megeszünk és a beleinken át felszívunk, ezen a szerven megy keresztül, egy
olyan ellenőrző és logisztikai központon, ahol a tápanyagokat
szétválogatják, csomagolják, metabolizálják és elosztják a test minden
sarkába.
Mint sok más testrész, a máj is ismeretlen ismerőssé vált, amelyről
szinte mindent tudtam. Gondolatban részekre, alkotóelemekre bonthatnám,
majd visszaépíthetném az egészet működő szervvé. De továbbra is elvont
maradt annak ellenére, hogy megjegyeztem róla minden szükséges
információt. Azóta minden alkalommal, amikor kapcsolatba kerülök
a májjal, akár önmagában, akár a betegeim testi panaszain keresztül, a róla
való ismereteim tovább mélyülnek és újabb szintre lépnek. A májnak
köszönhetően az idők során sokat változott a betegségekkel,
az életminőséggel és meglepő módon az élelmiszerekkel kapcsolatos
nézőpontom.
Miután elkezdtem kórházban dolgozni, és májbetegeket kezeltem, már
arcokat is tudtam társítani ehhez a személytelen szervhez, így például
Juanét. Juan arcára rá volt írva a májelégtelenség. Szeme egy
szövegkiemelő filctoll ragyogó sárgájával izzott, beesett vonásai pedig
a holttestekéhez hasonlítottak. Teste többi részének elváltozásai is
ugyanannak a szervnek a problémájára utaltak. A hasa felfúvódott, és tele
volt folyadékkal, tompa sárga bőrén pedig zúzódásszerű lila foltok
térképszerű rajza látszott. A sárgaságnak nevezett sárgás elszíneződés annak
a következménye, hogy a máj már nem tudja eltávolítani a vérből
az elhasznált vérsejtek újrahasznosítása során a visszamaradt bilirubin
salakot. A hasban felgyülemlett folyadékot az okozza, hogy a máj nem tudja
kellőképpen szintetizálni a szokásos fehérjéket a véráramba, valamint saját
vérkeringését is elzárja. A foltok abból fakadnak, hogy a máj nem képes
ellátni véralvadást elősegítő tevékenységét. Amikor a máj nem működik,
gyakorlatilag minden más is elromlik.
Rezidensként egy olyan kórházban dolgoztam, ahol rendszeresen aktív
májátültetést végeztek, ami azt jelentette, hogy sok olyan beteget ápoltam,
mint Juan, akinek a mája az utolsó gyötrelmes stádiumban volt. A legtöbb
esetben a pácienseim mája évek alatt ment tönkre egy lassú, rendszerint
alkohol által okozott károsodás következtében. Néhány esetben viszont
a máj leépülése hirtelen és katasztrofális módon következik be, mint például
annál a fiatalembernél, aki egy maraton közben esett össze a forró napon –
a súlyos hőguta egyfajta májvillámháborút váltott ki, ami a máját
valósággal megsütötte. Annak a huszonéves fiatal lánynak is hirtelen omlott
össze a mája, aki egy erősen májkárosító mellékhatású gyógyszer (Tylenol)
túladagolásával próbált öngyilkos lenni, mivel ekkora dózis méreganyaggal
a mája már nem tudott megbirkózni.
Juan esetében is akut szervi elégtelenség állt fenn: mája hirtelen
halálspirálba került, miután bevett egy általános antibiotikumot, amelyet
a háziorvosa írt fel. Bár bizonyos antibiotikumok okozhatnak enyhe
májgyulladást, Juan teljes májelégtelensége rendkívül ritka és nagyon
szerencsétlen mellékhatás volt, aminek nincs ellenszere. A negyvenes
éveiben járó férfi egész életében egy korty alkoholt sem ivott. Amikor erre
az osztályra kerültem, már hetek óta a kórházban volt – sárga volt, püffedt,
és túl gyenge ahhoz, hogy egyedül álljon a lábán. A kilépő rezidens jelezte,
hogy Juan előkelő helyen szerepel a májátültetési listán, így az én
feladatom lett életben tartani, amíg új májat nem kap. A következő
hónapban mindennap figyelemmel kísértem Juant a májbetegség várható
szövődményei miatt. Láttam már ilyen betegeket elvérezni, és Juan
szembetűnően zúzódásos bőre arra emlékeztetett, hogy gyakran kell
vérvizsgálatot végeznünk. Egy nap kávézaccnak tűnő dolgot hányt –
a gyomorsavval kevert vér így néz ki –, ami GI-vérzésre utalt. Rendeltem
egy savlekötő gyógyszert, egy konzultációt egy gasztroenterológussal, még
több vizsgálatot, valamint folyamatos monitorozást.
A hasában lévő folyadék annyira felgyűlt, hogy már feszítette a szerveit,
a kismedence ínszalagjait, és ezzel szinte állandó kínokat okozott neki.
Fájdalomcsillapítókat is rendeltem, bár a szokásosnál kisebb adagban,
hiszen a máj működési zavara miatt a legtöbb gyógyszert nem tudja
megfelelően lebontani. Amikor fájdalma már elviselhetetlenné vált,
lecsapoltam a folyadékot a hasából egy nagy tűvel a bőrén keresztül, és
minden ilyen alkalommal több nagy üvegpalack telt meg sok liter olvasztott
vajnak látszó folyadékkal, amelynek a teteje habos volt. Ez az eljárás
némileg csökkentette Juan fájdalmát, de a hasa újra megtelt folyadékkal.
Minden, amit érte tettem, csak ideiglenes megoldás volt, amíg vártunk
az átültetésre.
Az odáig vezető út minden egyes hetében újabb és újabb csatákat
vívtunk, mert a test legnagyobb belső szervének leállása a test egészében is
súlyos károkat okozott. Minden szövődményt kezeltem, ami felütötte
a fejét, és mindennap reméltem, hogy a transzplantációs csapattól végre jó
hírek jönnek. Juan volt messze a legbetegebb páciensem, és ő igényelte
a legkörültekintőbb odafigyelést eddigi betegeim közül. Reggelente egyre
inkább meglepődtem, hogy még mindig életben van, és nem halt bele egyik
napról a másikra valamilyen komplikációba, amely előző nap lépett fel.
Csodálkoztam, hogy a vérvételeinek folyamatosan romló eredményei még
mindig összeegyeztethetők az élettel.
Juannal törődni olyan volt, mint egy-egy kis pohár vízzel rohangálva
tüzet oltani, miközben várható volt, hogy az egész ház porig ég. Biztos
voltam benne, hogy nem éri meg a transzplantációt.
Az egy hónapos ottlétem alatt nem kaptam hírt új májról, de még egy
téves riasztást sem. A legtöbb betegnek hónapokat kell várnia új májra,
emlékeztettem magam, bár általában az akut szervi elégtelenségben
szenvedők, mint amilyen Juan is volt, hamarabb kapják meg. Amikor arra
készültem, hogy egy másik osztályra költözzek, már jóval közelebb állt
a halálhoz a gyengeség és az étvágytalanság miatt, mint első
találkozásunkkor. Az osztályon töltött utolsó napon elbúcsúztam tőle és
feleségétől, Annától, aki szinte mindennap az ágya mellett ült. Sorsom
rövid időre összeért az övékével, és most mély szomorúságot éreztem, hogy
ott kell hagynom őket, miután annyi hullámvölgyön mentünk keresztül
együtt. Azokra az alkalmakra gondoltam, amikor Juan ágyához hívtak egy
újabb vészhelyzet miatt: minden esetben sietve megvizsgáltam, felmértem
a helyzetet, és tűzoltási tervet készítettem. Aggódtam miattuk, és nagyon
reménykedtem, velük együtt, hogy hamarosan sor kerül az átültetésre.
Kálváriájuk folytatódott, miközben én a rotáció miatt egy másik osztályra
kerültem. A rotációs gyakorlaton általában kevés érzelmi kötelék alakul ki
a páciensekkel, de ezúttal úgy éreztem, mintha különleges kapocs lenne
köztünk, és nagyon aggódtam az életéért.
Az osztályról való kijelentkezés során – amikor a pácienseim ellátását
átadtam a következő orvostanhallgatónak – figyelmeztettem utódomat,
hogy szerintem Juan a végéhez közeledik. Mégis azt mondtam neki, hogy
próbálja életben tartani a transzplantációig. Ezután egy másik osztályon
kezdtem el dolgozni, és az új betegeim elterelték a figyelmem Juanról.
*
Valójában már évekkel az orvosi egyetem megkezdése előtt találkoztam
májjal. Gyerekkoromban az apróra vágott máj az ünnepek főszereplője volt
az otthonunkban, finom krémes étel, amelyet mindenki élvezettel
fogyasztott vallási és világi ünnepek alkalmával egyaránt. Egyedül én
találtam teljesen visszataszítónak. A világosbarna színt a rózsaszín
csíkokkal, a szemcsés textúrát a rothadó vas fémes szagával – egyszerűen
undorító volt.
Az undoromnak semmi köze nem volt ahhoz, hogy a máj belsőség. Soha
nem gondolkodtam rajta, hogy valójában mi a máj, és hogy valami állat
hasában volt, mielőtt az anyám serpenyőjében a hagyma mellett sercegni
kezdett. Semmit sem éreztem azon lények iránt, amelyek egykor ettől
az ehető májtól függtek, hogy életben maradjanak. Az undorom egy
tudattalan, programozott reakció volt, amit egyszerűen a máj sajátos
látványa, szaga és íze váltott ki belőlem.
Miután az orvosi egyetemen megismertem a májat, más lett
a nézőpontom. Amikor az egyetem második évében hazamentem hálaadás
napi vacsorára, egy tál apróra vágott máj várt szokásos helyén az asztalon,
a pulykahússzeletek és az áfonyaszósz mellett. Szokás szerint néztem
vidám rokonaimat, amint ezt az áldott sarat kenték a kétszersültjükre, és
az undor felbugyogott a torkomban.
De ezúttal a máj biológiai részletei is átfutottak az agyamon. Miután
több mint egy évig tanulmányoztam a májat, emlékezetemben még frissen
éltek a róla szerzett információk, és epés indulataim kissé alábbhagytak.
A tálban lévő apróra vágott májra pillantottam, felidézve a szervnek
az alapvető és életfenntartó feladatait – csakúgy, mint azoknak
az állatoknak a testében betöltött szerepét, amelyek az életüket adták, hogy
ezt az ételt elkészíthessék –, és hirtelen egész más megvilágításban kezdtem
látni. Már-már varázslatos átalakulásnak tűnt az a gondolat, hogy az egész
összetett biológia puszta táplálékká tud redukálódni. Most először éreztem
késztetést arra, hogy megkóstoljam a májpástétomot.
Megkentem egy kanál bézs péppel egy kétszersültet, és a számhoz
emeltem, miközben az emberi máj glükóztermelésének és koagulációs
fehérjéinek memorizált diagramjai kavarogtak a gondolataimban.
A berögzült undorommal és a máj kutyaeledelszagával küzdve nagy
nehezen a számba nyomtam a falatot. Ízében rengeteg ásványi anyag és hús
volt, és nem volt annyira bántó, mint emlékeztem. Öklendezés nélkül
lenyeltem. Aztán egy másik kekszért nyúltam. Majd egy másikért. Ez még
ugyan nem szerelem volt, de biztos, hogy a fellángolásomnak köze volt
ahhoz, amit az élő májról tanultam. Orvosi tanulmányaim hatására végül
csatlakoztam a családom többi tagjához egy hagyományos étel
megbecsülésében.
Azzal, hogy megtanultam megszeretni az apróra vágott májat, új
távlatok nyíltak az ételpreferenciákkal kapcsolatos elképzeléseimben is.
Minden embernek egyedi ízlése van, azaz egyedi definíciója az ehetőségről,
és más-más szempontból állapítja meg valamiről, hogy ehető vagy
ehetetlen. Azt, hogy valaki hol húzza meg a határt, leginkább az határozza
meg, hogy mit szokott enni. Ennek ellenére a legtöbb ember számára jobb,
ha az anatómia világa elválasztva marad az étvágyától, hogy ez utóbbi meg
tudjon maradni.
Régebben ösztönösen magam is így voltam. Gyerekkoromban a húst
csak elvont, testetlen vörös szeletekként ismertem, amelyek a hungarocell
és a műanyag fólia közé bepólyázva sorakoztak a szupermarketek
hűtőpolcain. Naiv elmém szerint minden étel az élelmiszerboltból
származott, nem nagyon tudtam, hogyan került oda. Saját szűk ismereteim
által védve, boldog tudatlanságban éltem a hús véres eredetéről. A mai
napig tökéletesen megértem, hogy néhány embernek miért kell figyelmen
kívül hagynia a hús állati eredetét ahhoz, hogy élvezni tudja az étkezést.
De amint kimerítő részletességgel megismertem a testet, még az állati
izmok evésének szokásos rítusa is érdekesebbé vált. Összehasonlítottam
a marhahús darabjait azokkal az izomcsoportokkal, amelyeket az emberi
test tanulmányozása során ismertem meg, és megállapítottam, hogy
a szarvasmarha és az ember anatómiája végül is meglehetősen hasonló –
az izmoknak csak a nevük más. A szarvasmarhánál a filet mignon (bélszín
vagy vesepecsenye) az embernél a psoas major izom. Nekik bordaszemük
(rib eye) van, nekünk pedig hátizmunk (erector spinae). Ugyanazok
az izmok, amelyek testünk minden mozdulatáért felelősek az életben,
hirtelen hússá válnak a halál után, ami csupán nézőpontváltozás, tényleges
biológiai különbség nélkül.
Saját új kulináris kíváncsiságom nem ragadt le az ünnepi
vacsoraasztalnál. Flörtölésem a májjal növekvő anatómiai étvágyat váltott
ki, amely az orvosi korpusz további részeire is kíváncsi lett, így az orvosi és
konyhaművészeti képzésem fej fej mellett haladt. Miután tanultam
a vesékről nefrológiaórán, egy helyi étteremben kipróbáltam a steak-vese
pitét, és rájöttem, hogy a több millió mikroszkopikus vérszűrő –
úgynevezett glomerulusok –, amelyek kitöltik a szerv húsát, tartalmassá és
kellemesen rágóssá teszik azt. Megismertem a hasnyálmirigy szerepét
a szervezet endokrin rendszerében, és először kóstoltam meg
a borjúmirigyet. Bár e belsőségek fogyasztása egyáltalán nem általános, én
ízesnek és laktatónak találtam mindet.
Egy immunológiai előadáson rácsodálkoztam arra a megdöbbentő
tényre, hogy az ember csontvelőjéből naponta több százmilliárd vörös- és
fehérvérsejt ömlik a véráramba, és amikor először kóstoltam meg a sült
velős csontot, ez a finomság új szintre emelte a velő ismeretét. Utólag nem
csodálom, hogy a bevándorló nagymamám annyira szerette. Anatómiailag
a csontvelő a szervezet legtökéletesebb étele a főzéshez – a legnagyobb
csontjaink üregei tele vannak a sütéshez szükséges zsírban gazdag
őssejttasakokkal, az őket körülvevő csont pedig főzőedényként funkcionál,
ami tovább fokozza az ízt. Egyszerűen csak fel kell hevíteni.
Bár táplálékként a legszélesebb körben elismert belső szerv a máj,
vitathatatlanul ennek van a legmarkánsabb íze, ezért aki nem szereti,
az kevésbé szívesen fog megkóstolni más belsőséget, pedig sok finomabb
belső szerv van a májnál. A máj erőteljes és elsöprő íze miatt nem jó
bevezetés a belsőségek gasztronómiájába.
Az orvostudomány kiszélesítette kulináris látókörömet, és megmutatta,
hogy a szervek anatómiai és fiziológiai ismerete áhítattal keveredve
tökéletes fűszerezést jelentenek. Emellett az orvosi egyetemen rájöttem,
hogy az állat testének minden egyes része ehető, amit meg lehet rágni
anélkül, hogy a fog beletörne, és lenyelhető anélkül, hogy a nyelőcsőbe
fúródna – kiváltképp az ehetetlennek titulált belsőségek, amelyekből
például kitűnő húslevest lehet készíteni.
Életem anatómiailag legbizarrabb étkezésére izlandi utazásom alatt
került sor, a rezidensidőszakom vége felé, amikor meglátogattam egy
barátomat Reykjavík mellett. Egyik nap étterembe mentünk, ahol egy
hagyományos izlandi ételt, svidet szolgáltak fel. Elém raktak egy tányért,
amiből egy birkafej bámult rám, amelyet hosszában kettéhasítottak.
A felszolgált fej keresztmetszete mintha egyenesen az anatómia-
tankönyvemből származott volna, amit korábban hetekig tanulmányoztam
a vizsgához. A kép meglepően hasonlított az emberi koponyához. A zsírral
keretezett szemüregben ugyanúgy ült a szemgolyó, miniatűr szemforgató
izmok burkolták be. A melléküregekhez vezető kígyózó orrjáratok,
amelyeket papírvékony csontörvények szegélyeztek, most visszaköszöntek
a tányéromról. Az állat izmos nyelve a fogsora mögött eszembe juttatta azt
az örömömet, amikor a holttest boncolásakor végre megtudtam, hogyan
kapcsolódik a nyelv a torokhoz – ezen a rejtélyen gyermekkorom óta
töprengtem.
A májevésben szerzett rutinom nem készített fel a tányéromban lévő
arcra. Az arc sokkal személyesebb, mint az elvont húsdarabok vagy a rejtett
hasi szervek, mint, amilyen a máj is. Az arc a testen olyan, mint egy
függöny nélküli ablak a házon, amely mögül kikukucskál a lakó. Az arc
az a részünk, amely a személyiséghez leginkább kapcsolható, és aminek
révén felismerjük barátainkat és szeretteinket. A bárány arca élesen
felidézte előttem az állat életét, és őszintén elmondta, hogy mi történt vele,
míg a tányéromba került. A villámmal megböktem a birka szemgolyója
mögül kiálló gyöngyházfényű látóideg csonkját, a szagló orrnyálkahártyát
és a nyelv macskaköves ízlelőbimbóit – ezek az érzékszervek és az őket
az agyhoz kötő idegek (amiket általában eltávolítanak a svid készítésekor)
a látvány, a szagok és ízek érzékelését tették lehetővé a báránynak.
A tányérom tükörként szolgált, és azon gondolkodtam, milyennek mutat.
Érzékszerveim és érzékelésük nyomtatott áramkörei szinte minden
tapasztalatot megörökítettek életemben, beleértve minden falat étel érzetét,
amit valaha ettem. A svid azt sugallta, hogy az egy életen át tartó
tapasztalatok ellenére egy napon én is valamilyen lény vacsoratányérjára
kerülök, legyen az nagy vagy mikroszkopikus, és mindabból, amit valaha
megérintettem vagy láttam, alig marad több, mint a feldarabolt májból.
Az anatómia és fiziológia szigorú tudománya szerint a halál, amelyen
keresztül egy élő bárányból izlandi vacsora lett, semmiben sem különbözik
attól a haláltól, amely ellen orvosi pályafutásom során küzdöttem betegeim
panaszait enyhítve. És egy napon az én halálom is ugyanennek
a folyamatnak a része lesz. Ahogy a holttestek boncolás közben elmesélték
nekem, hogy miből áll a saját testem, és ezáltal közvetett bepillantást
engedtek önmagamba, úgy a valaha elfogyaszott legfilozofikusabb
étkezésem során a terítékre kerülő bárány elmondta nekem, hogy
lényegében mi vagyok: étel.
Alázattal fogtam hozzá, hogy megízleljem a svid minden darabját.
A szemgolyó zsírja bársonyos és zamatos volt, az állkapcsához tapadó
rágóizmok hihetetlenül puhán és omlósan olvadtak el a számban. Az élet
gyönyörű összetettségének élelmiszerré való redukálása, ahogy a szerelem
szaporodási késztetéssé való redukciója, egyáltalán nem tűnt
értékcsökkenésnek. Mindez csupán nézőpontváltás volt.
Amikor a májevéssel kapcsolatos hozzáállásom megváltozott, magában
a májban lényegében semmi sem változott. Illata és íze ugyanaz maradt,
csakúgy ahogy saját ízlelőbimbóim, szaglásom és az érzékszerveimet
az agyammal összekötő idegeim se változtak. Külsőleg minden pontosan
ugyanolyan volt, mint korábban, kivéve egy észrevehetetlen változást
az agyam mélyén, ahol az érzékelést értelmezik, címkézik és
az érzelmekhez kapcsolják. Érdeklődésemet az iránt, hogy újra
megkóstoljam a májat, az váltotta ki, hogy tudatában lettem annak, hogy mi
zajlik az étkezés mögött – minden tál apróra vágott májban egy vagy több
állat élete rejtőzik, és összetett biológiai történetet mesél arról, hogy mit
csinált a májuk, mielőtt a krékerre kenték.
 Tapasztalatom szerint a gazdálkodók, a piacon vásárlók és a helyi
élelmiszerek fogyasztói számára annak megértése, hogy ki és hogyan
termelte meg élelmiszerét, erősebb kapcsolatot teremt a leendő élelemmel –
a növényi eredetűeknél éppúgy, mint az állati eredetűeknél. Az emberi és
állati test felépítésének és működésének megismerése esetemben mélyebb
megbecsülést váltott ki az iránt, ami a számba került és beépült a saját
húsomba.
Az orvosi iskola többet adott alapvető anatómiai ismereteknél: arra is
megtanított, hogy a finom ételek elkészítése egyúttal az állatok
anatómiájának és fiziológiájának ismeretét is jelenti. És azzal, hogy a svid
az anatómia és a gasztronómia világát az ókori mitológia titánjainak
sorsával állította párhuzamba és ezzel egészen közel hozta, képes voltam
gondolatban visszamenőleg élővé transzformálni az absztrakt ételeket.
Meglepetésemre az étel személyesebbé vált, és rájöttem, hogy
az együttérzés az állat iránt, illetve az elfogyasztása közben fellépő
gasztronómiai élvezet nem zárja ki egymást. Ami a szubjektív
érzékelésemet illeti azzal kapcsolatban, hogy mi finom, sokat változott
az orvosi egyetem alatt. Étkezési szokásaim átalakultak és letisztultak.
Ahogy William Blake mondta: „amikor az érzékelés ajtaja megtisztul,
az ember olyannak láthatja a dolgokat, amilyenek valójában” – finomnak.1
*
Hat hónapig róttam rezidensként a köröket a kórház egyik osztályáról
a másikra. Az egyik osztályon egy fiatal férfit ápoltam, aki súlyos
hasmenést és kiszáradást okozó bélfertőzéssel került kórházba. Ahogy
siettem tovább a reggeli vizittel, a fiatalembert ápoló nővér messziről
utánam kiáltott:
– A betegünk apja azt mondja, ismer téged!
Miközben rohantam, hogy kihúzhassam a dolgokat a hosszú tennivalók
listájáról, újra a páciens nevére néztem, de nem ismertem fel.
Aznap délután visszatértem a fiatalember szobájába, hogy megbeszéljük
a hazaengedés lehetőségét; állapota javult, és már nem volt szüksége
intravénás folyadékra ahhoz, hogy hidratált maradjon. Az ágya mellett egy
férfi állt farmerben és baseballsapkában, orrát és száját sebészeti maszk
takarta. Mielőtt beszélhettem volna a betegemmel az elbocsátás témájáról,
a férfi felém fordult, és lehúzta a maszkot, hogy felfedje az arcát.
 – Juan vagyok – mondta ragyogó mosollyal. – És van egy májam.
Közelebbről megnéztem az arcát: a sárgaság eltűnt a szeméről és
a bőréről, sovány vonásai pedig kitöltődtek. Mivel én csak a halál küszöbén
láttam Juant, akkori vonásaival rögzült az elmémben. Ez a férfi azonban
egészségesnek tűnt, semmi jele nem volt annak a kidomborodó, folyadékkal
teli hasnak, amelyet mindennap megvizsgáltam. Ereje teljében állt előttem –
először láttam két ember segítsége nélkül állni. Teljesen más ember lett,
testét helyreállította a működő máj mágikus gyógymódja.
Juan kinyújtotta kezét, hogy megrázza az enyémet, de én inkább
megöleltem. Orvosi pályafutásom során ez volt azon kevés alkalmak
egyike, amikor az örömtől és a megkönnyebbüléstől könnybe lábadt
a szemem. Mögötte felesége, Anna, gyengéd, mindentudó mosolyt küldött
felém.
A közösen átélt tapasztalat az empátia elengedhetetlen kelléke, de
az orvosi tudás még többet ad hozzá. Bár ebben a kórházi szobában semmi
nem utalt rá, Juan, Anna és én közös tudást és emléket rejtegettünk
a fejünkben. Bár életük legnehezebb időszakának csak egy töredékében
vettem részt, és csak szakmailag ismertem ennek félelmetes mélységeit,
a leghalványabb sejtelmem sem volt arról, min mentek keresztül addig, míg
újra nem találkoztunk.
A betegek könnyen eltévedhetnek a kórház zűrzavarában. Orvosok és
nővérek jönnek-mennek, elfoglalt személyek rohangálnak ide-oda, és
a páciensek állandó cserélődése az orvosokat és a betegeket egyaránt
arctalanná teszi. Ennek eredményeként a kórházban ritkán alakulnak ki
mély orvos-beteg kapcsolatok. Néha nehéz felismerni a beteg azonnali és
sürgető egészségügyi problémája mögött az embert, vagy meglátni
a kórtörténetének lefolyása mögött meghúzódó élettörténetet, és nehezen
alakul ki empátia a kórházi rohanás közepette. Több páciensemet
felejtettem el, mint amennyit meg tudok számolni, de Juan azon kevesek
egyike volt, aki velem maradt.
Amikor új betegekkel találkozom, akikkel nincs személyes
tapasztalatom, akkor is megtudhatok valamit a történetükről a korábbi
betegekkel kapcsolatos tapasztalataim alapján. Azok, akiknek
májelégtelensége van, a szerv működési zavarára utaló jeleket már
az arcukon egyértelműen hordozzák, és mivel felismerem ezeket a finom
jeleket, tudom, mi történik a test láthatatlan részeiben. Juan és Anna révén
vannak tapasztalataim arról, hogy milyen következményekkel jár ennek
az egyedülálló szervnek az elvesztése, így tudok valamit arról is, min megy
keresztül az adott ember, és milyenek a kilátásai.
Amikor olyan betegekkel találkozom, akik a múltban májátültetésen
estek át, bár jól vannak és egészségesnek tűnnek, tisztában vagyok azzal,
min mentek keresztül, milyen betegséget és fájdalmakat éltek át, miközben
a halál közelében jártak, de mégis elég szerencsések voltak, hogy
transzplantációval felépüljenek. Bár én magam soha nem tapasztaltam meg,
hogy milyen a májbetegség, sok embernek adtam ezzel kapcsolatos
tanácsot. Ha orvosi ismeretekkel és tapasztalattal rendelkezünk, az azt
jelenti, hogy mélyebbre látunk mások életében, és többet tudunk
megragadni a felszínnél. Ugyanígy az, hogy tudjuk, honnan származik
a táplálékunk, azt jelenti, hogy képesek vagyunk megismerni és megérteni
más élőlényeket. Az empátia alapja, akárcsak az ízlelésé, nem
az érzékekben vagy az arcvonásokban rejlik, hanem annak ismeretében,
hogy mi rejtőzik az élet homlokzatának felszíne mögött. Az emberek és
az állatok iránti empátia hasonlóképp azt jelenti, hogy tudjuk, milyen
életben lenni.
Egy olyan betegnél, mint Juan, akinek a mája önhibáján kívül
tönkrement, az empátia magától értetődik. De sok olyan beteget is
kezeltem, aki saját máját itta cirrózisba, és nekik is együttérzésre volt
szükségük. Úgy gondolom, hogy az empátia a gyermekgyógyászatban
a legkönnyebb – bármilyen orvosi problémáról is legyen szó, gyakorlatilag
soha nem a beteg a hibás –, míg a felnőtt betegeknél általában ennek
az ellenkezője igaz. Néha nagyon meg kell küzdenem az együttérzésért:
ápoltam gyilkosokat és gyermekbántalmazókat, és megtanultam egyszerre
érezni megvetést és empátiát egy-egy páciens iránt. Az orvosi munka
természetéből adódóan mindenki áldozat, függetlenül attól, hogy mit csinált
a múltban. Az empátia nem mindig könnyű, de mindig fontos.
1 „Ha az érzékelés ajtói megtisztulnának, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában:
végtelennek.” (William Blake: Menny és Pokol házassága, Szenczi Miklós fordítása – a szerk. megj.)
 A TOBOZMIRIGY

Harmadéves orvostanhallgatóként az első kórházi munkanapomon

reggel 5 óra 45 perckor keltem fel. A sötét égbolt keleti horizontján alig
derengett a napfény, miközben zuhanyoztam és felöltöztem. Az elmém még
mindig félálomban volt, ahogy siettem a kísértetiesen kihalt városi utcákon,
amelyek posztapokaliptikusnak tűntek ebben a reggeli szürkületben. Mire
a kórházba értem, a napkelte félhomálya végre elmúlt, és az ég sötétkékről
világosabb akvamarinra változott, mintha a nap és vele együtt én is végre
felbuktunk volna levegőért az óceán mélyéről. Az égbolt ismerős nappali
színe furcsán megnyugtató volt, amikor éppen elkezdtem első vizitkörömet
a belgyógyászaton.
A kijelentkezés – amikor az éjszakások átadják a betegek ellátását
a rezidensek és az orvostanhallgatók reggeli személyzetének – pontosan
6:30-kor történt. Nem volt könnyű a korán kelés, de a késés súlyos bűn volt,
mivel az éjszakai műszakot befejező, kimerült személyzetnek sokkal
nagyobb szüksége volt az alvásra, mint nekem, függetlenül attól, hogy
milyen korán keltem fel, vagy mennyire sajnáltam magam.
Megkezdődött a cirkadiánritmusom kiképzése.
Kijelöltek egy beteget – ezúttal egy idős embert, aki tüdőgyulladással
került be a kórházba. Az előadótermekben töltött két év után ez volt az első
próbálkozásom, hogy igazi orvost alakítsak. Bementem a kórterembe
anamnézist és vizsgálatokat végezni, hogy majd be tudjam mutatni az esetet
a kezelőorvosnak, aki felügyelte a munkámat. A lehető legcsendesebben
léptem a beteg szobájába, aki oxigéncsővel az orrában aludt az ágyban.
A kezemben volt egy csíptetős irattartó azon kérdések nevetségesen hosszú
listájával, amelyeket előző nap nyomtattam ki, és amelyeken végig kellett
mennem, mielőtt találkoztam volna a vezetőmmel.
De haboztam felébreszteni a férfit. Békésen aludt, és hangosan horkolt,
miközben teste az ablakon beszűrődő lágy reggeli fényben fürdött. Tudtam,
hogy a horkolás obstruktív alvási apnoét jelenthet, de az ágya melletti
monitor jó oxigénszintet mutatott a tüdőgyulladás és a horkolás ellenére is.
 Többször megkocogtattam a lábát, de a horkolás nem csillapodott. Arra
gondoltam, hogy visszavonulok, és megkérdezem a felügyelő rezidenst,
hogyan tovább, de tudtam, hogy azt fogja mondani, hogy próbálkozzak
újra. A rezidenseknek megvolt a saját hosszú listájuk a betegeikről, akiket
szintén meg kellett nézniük, mielőtt bejelentkeztek volna a vezetőjükhöz,
ezért úgy döntöttem, hogy egyedül oldom meg ezzel az egy beteggel való
találkozást.
– Uram? – szólítottam meg szelíden. Semmi.
Megráztam a lábát. Még mindig semmi.
– Uram! – kiabáltam immár hangosabban.
Felriadva ébredt. Bemutatkoztam, és mielőtt álmos tekintete éberré
válhatott volna, elkezdtem feltenni a kérdéseket, hogy mihamarabb
kihallgassam. Amint végeztem a kérdések pergőtűzszerű sorozatával,
levettem róla a takarót, hogy megvizsgáljam. Meghallgattam a szívét és
a tüdejét, majd megnyomkodtam a hasát, ahogyan tanították. Ez volt az első
alkalom, hogy orvos-beteg kapcsolatba bocsátkoztam, és első tettem
az volt, hogy felráztam egy beteg embert mély és békés szendergéséből.
Miután otthagytam őt megtört és homályos szemekkel, siettem tovább,
és a délelőtt hátralevő részét zavaros lelkiállapotban tántorogtam végig.
A kora reggeli kezdést éppoly rosszul viseltem, mint az új munkaruhámat –
az ing gallérja és a nyakkendő fenyegetésként feszült a nyaki verőeremen,
a merev fekete cipők kikezdték a lábamat az órákon át tartó körözés során.
A kávé már nem reggeli luxus volt, hanem farmakológiai szükséglet: ahhoz,
hogy átvészeljem a köröket, bizonyos időközönként biokémiai mankóra,
egy-egy korty kávéra szorultam.
A sebészeti rotációm még rosszabb volt. Minden este lefekvés előtt
beállítottam az ébresztőmet a sátáni órára, hajnali 4:30-ra. A hivatalos
belgyógyászati ing-nyakkendő helyett pizsamaszerű ruhát vettem fel, és
félálomban indultam az 5:00 órás vonattal a munkába. Amikor reggel
megérkeztem a kórházi vasútállomásra, arra gondoltam, bárcsak egy kicsit
hosszabb lenne ez az út, hogy több időm legyen felébredni. Ahogy a kórház
felé sétáltam, és a sebészeti vizitek újabb maratonja felé haladtam, az ég
fölöttem teljesen fekete volt, csak néhány csillag ragyogott, és még csak
nyoma sem volt a napkeltének.
 Egy csapat orvostanhallgató kollégával együtt követtem a kezelő
sebészeket és a sebészeti rezidenseket a kórház felső emeletein, és egyik
posztoperatív beteget ébresztettük fel álmából a másik után. Elsődleges
kérdésünk az volt, hogy a betegek a műtét óta elkezdtek-e gázosodni, mivel
ez a jele a bélrendszer beindulásának a műtét utáni stagnálás után.
A betegeknek alig volt idejük felébredni, máris szembesültek kérdéseinkkel
és a sztetoszkópos szondázással. Gyakran egyiküknek sem volt még
ilyenkor bélműködése – és ami azt illeti, nekem sem.
A sebészeti gyakorlatnak volt egy jó oldala. Ezeken a reggeleken, ha
kitekintettem az elmémet borító mentális ködfátyol alól és a szellentésről
folytatott beszélgetésekből, elkápráztatott a napkelte. Fáradt szemeim
nehezen tudtak a közeli tárgyakra fókuszálni, így ösztönösen a távolba
meredtem, ahol a betegek kórházi szobáinak ablakán beáramló lángoló
színek, a látóhatáron örvénylő narancssárga fénypontok és ragyogó bíbor
tócsák jutalmában részesültem. Tiszta napokon a kórház minden keleti
fekvésű szobája lélegzetelállító látványt nyújtott, ami elterelte a figyelmem
a sebészeten végzett hajnali körök fárasztó rituáléjáról. És így történt, hogy
egy városi kórház sebészeti osztályán, Camdenben (New Jersey) tanultam
meg először értékelni a napfény nyújtotta reggeli látványt, amelyet minden
reggel felköhög a keleti horizont, és minden este újra lenyel a nyugati
láthatár.
Az orvosi pálya egyértelműen szoros reggeli beosztással jár, és azon
tűnődtem, vajon a testem biológiailag kompatibilis-e ezzel. Tizenéves
koromtól az egyetem elejéig mindig éjszakai ember voltam: mindenféle
ütemezési kötelezettség hiányában gyakran csak dél körül ébredtem fel.
A cirkadiánritmussal – az emberi test alvási és ébrenléti ciklusával –
foglalkozó kutatók szóhasználatában „bagoly” voltam, aki éjjel úgy virult,
mint az éjjel kuvikoló ragadozó madarak. A másik véglet a „pacsirta”-típus,
azok az emberek, akik korán kelnek, és reggel teljesednek ki, mint
az énekesmadarak, akiknek operaáriája gyakran kíséri a napkelte
pirkadását. Az egyik vagy másik típusba tartozó emberek olyan munkák és
karrierek felé vonzódnak, amelyek megfelelnek saját belső
cirkadiánbiológiájuknak, ezért aggódni kezdtem a saját pályaválasztásom
miatt.
Az alvási időbeosztásomnak az orvosi pályához való igazítása
a tobozmirigyemtől függ, ami egy borsónyi húsgombóc az agy közepén.
A tobozmirigy a test alvási ütemtervének szerve, és kevésbé ismert
endokrinológiai rokona és közeli szomszédja az agyalapi mirigynek.
Néhány órával lefekvés előtt a melatonin hormon a tobozmirigyből
a gerincfolyadékba csöpög, és felkészíti a szervezetet az alvásra. Ez
a folyamat sokkal korábban megy végbe esténként a pacsirtáknál, mint
a baglyoknál, így korán elaludhatnak és korán felébredhetnek, felfrissülten
ráadásul – amit egy bagoly nem tud kellőképp méltányolni.
Bagolyként, ha pacsirtává próbálnék válni, az agyam
megváltoztatásához rendszeres napfényre lenne szükség. Amikor a napfény
eléri az emberi testet, gyakorlatilag fennakad a bőrön. A napsugarak csak
a szemen keresztül tudnak átsurranni egyébként átlátszatlan burkolatunkon,
hogy mélyebbre hatolva a test belsejébe fényjelzést juttassanak el
a tobozmirigyhez. A fény deaktiválja a tobozmirigy melatoninkiválasztását,
jelezve a szervezetnek, hogy az alvás ideje lejárt. A kutatások pedig azt
mutatják, hogy még egy állandó, erős fényforrásnál is hatásosabb
a hajnalban tapasztalható, fokozatosan feljövő nap fénye, ami a legerősebb
jel a test cirkadiánritmusának beindításához. Bár akkor még nem tudtam, de
a napfelkelte rendszeres nézése a sebészeten segített áthangolni
a tobozmirigyemet.
Nekem legalábbis bevált a tréning. Ahogy az orvosi egyetemen eltöltött
időm a naplementéjéhez közeledett, többé nem kellett erőltetnem
a lefekvést annak érdekében, hogy másnap reggel ne érezzem magam
teljesen agyhalottnak. Ehelyett a korai lefekvés könnyed lett, mintha
az orvosi szakma kíméletlen időkerete végre beférkőzött volna
a tobozmirigyem biológiai határidőnaplójába is. A hajnali csendes, üres
utcák egykor hátborzongatóak voltak, most teljesen megnyugtatónak tűntek
a maguk derűs szépségével. Szabadnapjaimon pedig gyakran keltem fel
a nappal együtt, annak ellenére, hogy nem sürgetett a műszakváltás.
Pacsirtává váltam, és sok tekintetben felnyílt a szemem. Kiderült, hogy
az orvosok ugyanazt a reggeli menetrendet követik, mint a természetes
világ, és a váltáshoz szükséges korai ébredés azt eredményezte, hogy korán
kezdem a szabadnapomat is a hegymászáshoz, a horgászathoz vagy
az ehető gombák gyűjtéséhez. A korai órákban minden a legfrissebb
az erdőben, beleértve a gombákat is, és ez a legjobb napszak a vadon élő
állatok felfedezéséhez is. Ahogy felkel a nap, a szarvasok visszatérnek
az alomhoz a kukoricatáblában töltött éjszakai evés és hancúrozás után.
Megszokott ösvényeken járnak a saját reggeli vizitjükön, gallyakat és zöld
bimbókat csipkednek, de legalább ezzel mást nem ébresztenek fel.
Büszke voltam az újonnan felfedezett képességemre, hogy együtt
ébredek a nappal, de a bagolyból pacsirtává átalakulásom, ahogy később
megtudtam, semmi rendkívüli képességre nem utalt. Dr. David Dinges,
a Pennsylvaniai Egyetem alvásbiológiai kutatója szerint sok serdülő átesik
a bagolyfázison, ami valószínűleg inkább a társadalmi szokásoknak, mint
az eredendő biológiai jeleknek köszönhető – ez pedig bőven
megmagyarázza a késői elalvás iránti szeretetemet kamaszkoromban.
Dinges azt állítja, hogy a legtöbb ember valahol középen van
a cirkadiánspektrum két szélsősége között, ezért valószínű, hogy én mindig
is pacsirta voltam.
Dinges magyarázata szerint a cirkadiánritmusról való ismereteink nagy
része a testhőmérsékletet mérő tanulmányokból származik. A melatonin
hatására a szervezet hőt ad le, ezért az emberek néha lehűlést éreznek este
néhány órával lefekvés előtt. Reggel, amikor a napfény kikapcsolja
a tobozmirigyet, a testhőmérséklet ismét megemelkedik, mintha a frissen
felkelő nap által felmelegített föld elűzné az éjszakai hideget. A napfény
egy erős gyógyszer rendszeres reggeli dózisaként segíthet az embereknek
a tobozmirigyük ritmusának megváltoztatásában, ahogy ez velem is történt.
Az alvás és az ébrenlét napi ciklusa a legtöbb földi élet alapritmusa, egy
olyan ciklus, amelyen osztozunk állatokkal, mikroorganizmusokkal és
egyes növényekkel is. Ahogy a bolygó forog, felszíni lakói úgy férnek
hozzá vagy épp vannak híján a napsütésnek, és a hormonok, például
a melatonin szintje a véráramban eszerint emelkedik és csökken, mint
a madárcsicsergés a különböző napszakokban. A tobozmirigy segíti
az emberi anatómia és fiziológia zenei ritmusát összehangolni a külvilággal.
Ahogyan a lábunk összeköt minket a földdel, és tüdőnk a légkörrel, úgy
kapcsolja össze tobozmirigyünk is testünk minden sejtjét a nappal.
*
Miután elkezdtem a rezidensképzést, a beteglistám kettő-háromról tízre,
néha még többre is emelkedett, és a reggeli rohanásom egyre fokozódott.
Reggel 9 órára volt beütemezve az én részvételemmel együtt járó vizit,
amelynek során áttekintettem az egyes betegek állapotát és az aznapi
ellátási tervet. Ez előtt az óra előtt minden pácienst meg kellett látogatnom
a szobájában, hogy megkérdezzem őket, hogy érzik magukat, hogy
a tüneteik javultak-e, illetve, hogy az általam felírt gyógyszerek miatt
tapasztaltak-e esetleg mellékhatásokat, majd ezek után fizikálisan is meg
kellett vizsgálnom őket. Miután mindezekkel végeztem, át kellett
tekintenem a friss laboratóriumi eredményeket és a képalkotó eljárásokkal
nyert eredményeket, meg kellett beszélnem a pácienseim sürgető
problémáit a szakterületi tanácsadókkal, információkat kellett kérnem
a betegségeikről és a gyógyszereikről, hogy pótoljam tudásom
hiányosságait, mielőtt találkoznék a vezető orvossal. A vezetők gyakran
faggatták vagy „ugratták” a medikusokat mások előtt a vizit során, és mivel
soha nem tudtam, hogy melyik homályos részletre kérdeznek majd rá,
szinte mindenben tájékozottnak kellett lennem.
A saját „eseteimet” korán reggel fél hatkor kezdtem, és legtöbbször fel
kellett ébresztenem pácienseimet az álmukból. Amikor beléptem egy beteg
szobájába, és ébren találtam, nagyon izgatott voltam – nem azért, mert ez
azt jelentette, hogy elkerülhettem a felébresztésüket, hanem azért, mert ez
azt jelentette, hogy azonnal válaszolhattak a kérdéseimre, mert már túl
voltak az ébredésük utáni morcosabb perceiken. Egy gyors kérdéssor és egy
sietős vizsgálat után a következő feladatom az volt, hogy a lehető
leggyorsabban tűnjek el a kórteremből. Amikor a páciensnek bonyolult
kérdése volt, vagy valamilyen krónikus problémát akart megvitatni, amely
nem kapcsolódott a jelenlegi kórházi kezeléséhez, óvatosan megpróbáltam
elhárítani, többször is az órára szegezve a tekintetemet.
Mindennap küzdöttem azért, hogy a kilenc órai váltásig időben
elvégezzem a munkámat, mert ha reggel nem tudtam mindent elvégezni,
ami a teendőim listáján szerepelt, a napom hátralevő része garantáltan egy
fárasztó fel-alá szaladgálós maratonná vált. Bármilyen komplikáció felrúgta
az egész menetrendemet. Ha a beteg állapota nem javult, az azt jelentette,
hogy időt kellett töltenem azzal, hogy alaposabban átgondoljam az esetet,
mérlegeljem a tüneteinek egyéb lehetséges okait, és döntsek a további
vizsgálatok elvégzéséről, a kipróbálandó gyógyszerekről és a konzulens
kollégák felhívásáról. Mindehhez idő kellett, ami nekem nem volt.
Amikor befejeztem az előkészületeket, a konferenciaterembe rohantam,
ahol megbeszéltem a pácienseim eseteit a jelenlévőkkel. A többi rezidens,
akiknek szintén referálniuk kellett saját betegeikről, általában már ott volt
nyugodtan és vizitre készen. Azon töprengtem, vajon csak hatékonyabbak
nálam, vagy talán még nálam is korábban és kíméletlenebbül képesek
felébreszteni a betegeiket.
*
Bár az alvás csak a napunk egyharmadát teszi ki, ez az egészséges
cirkadiánritmus alapja. Kutatások sora bizonyítja fontosságát az egész
szervezet számára. A különféle egészségügyi vizsgálatok eredményei
általában rosszabbak az alváshiányban szenvedő betegeknél, beleértve
a szív- és érrendszeri betegségeket, az elhízást és a cukorbetegséget. Mégis
az alvás volt az az egyetlen alapvető testi folyamat, amelyet én is és
a kórházi rendszer is, amelyben dolgoztam, a leginkább figyelmen kívül
hagytunk. Nekünk, rezidenseknek sokkal fontosabbnak tűnt a saját
alvásigényünk. Olvastunk cikkeket, amelyek szerint romlik a döntéshozatal,
és megnövekszik az orvosi hibák száma, ha nem pihenünk eleget, és ez
a betegeinkre is hatással van. Bár alkalmazkodtam, és általában eleget
aludtam, kevés remény volt arra, hogy betegeim is kellőképpen kipihenjék
magukat a kórházban.
Az orvosi irodalom áttekintése során megvitattuk azokat a kutatásokat,
amelyek a kórházi betegek körében tapasztalható alvászavart vizsgálták.
Egyes tanulmányok a rendszeres éjszakai életjel-ellenőrzést jelölték meg
a betegek alvászavarának legfőbb okaként, és rájöttem, hogy én magam is
a probléma része vagyok. Gyakran gépiesen rendeltem el ezeket
az ütemezett ellenőrzéseket azzal a szándékkal, hogy lázat vagy pulzus- és
vérnyomásváltozást fedezzek fel a beteg állapotromlásának korai jeleként.
Más tanulmányok az orvosok és nővérek számára kényelmes, de
a betegek számára kényelmetlen időpontokban történő gyógyszerbeadást
hibáztatták – a kórház napirendjének egy újabb részlete, amelyre soha nem
gondoltam. Amikor a reggeli gyógyszereket rendeltem a pácienseimnek,
a számítógépes algoritmus az alapértelmezett beadási időt 8:00-ra állította
be, és soha nem jutott eszembe, hogy ezt módosítsam. Elvégre én magam
eléggé éber voltam addigra – persze jól bekoffeinezve –, és a vizitet is
előkészítettem már.
Egyes kutatások szerint a kórházak mesterséges világítása is problémás.
A folyosókon egész éjszaka világító fluoreszkáló fények hamis jeleket
adnak a betegek tobozmirigyének, és megzavarják testükben az alvás
fiziológiás kezdetét. A természetes fény elősegíti a tobozmirigy egészséges
működését, de a kórházi betegeknek ebből nagyon kevés jut, különösen
azoknak, akiknek a nagyobb kórtermekben az ágya távolabb van
az ablaktól. Sok beteg számára a kórházak olyanok, mint a kaszinók, ahol
állítólag megszűnnek az emberek számára a napszakok, csak hogy ne
kelljen abbahagyni a szerencsejátékot.
Az alváshiány legpusztítóbb következménye, amelynek szemtanúja
voltam, a kórházban szerzett delírium volt, amellyel gyakran találkoztam
idős és gyenge, különösen demenciában szenvedő betegeknél. Amikor
a pácienseim zavarttá, dezorientálttá vagy általában mentálisan sérültté
váltak, az gyakran, de legalábbis részben a cirkadiánritmusuk zavarából
fakadt. A kórházi betegek delíriumának számos oka lehet, beleértve
magukat a betegségeket és a gyógyszereket is, de a kórházi nem kielégítő
alvás is jelentősen hozzájárul a problémához. Arra tanítottak, hogy ennél
a problémánál az állapot intravénás antipszichotikumokkal való kezelésére
összpontosítsak, pedig ez mindössze annyit tesz, hogy legnyugtatja a zavart
betegeket. Felismertem a problémát, és azt is tudtam, hogy a részese
vagyok, de el kellett fordítanom a fejem, és folytatnom a mindennapos
fárasztó rohanást, hogy elvégezzem aznapi munkámat.
Az sem segített az álmatlansági járványon, hogy a kórház riasztója éjjel-
nappal rikácsolt. Ha a kórház kint a természetben lenne, a téves riasztásokat
kibocsátó szívmonitorok sikoltozása vagy egy távoli betegszobából egy
blokkolt intravénás pumpa szomorú hangú hívása madárének lenne.
A jelenlévők és az idősebb rezidensek időnként szóvá tették
az alvásproblémát, de úgy tűnt, soha nincs elegendő idő arra, hogy
módosítsam a gyakorlatomat, vagy megváltoztassam korábbi stílusomat,
hogy javíthassak betegeim helyzetén. Rohanó rezidensagyam már mesterien
rá tudott hangolódni a kórház éles hangzásvilágára, de gyorsan a szokásos
fásult állapotba zuhant, amikor pácienseimnek az alvásigényükkel
kapcsolatos panaszait hallgattam.
Rezidensképzésem első évének végén találkoztam Teddel, egy
harmincas éveiben járó férfival, aki hozzám került orvosi ellátásra. Néhány
hónappal korábban a hasában jelentkező maró fájdalom és némi fogyás arra
késztette, hogy felkeresse háziorvosát. Vérvizsgálatok és képalkotó
vizsgálatok sorozata következett, amelyek előrehaladott gyomorrák
diagnózisához vezettek. Amikor ápoltam, már jócskán benne volt a műtéti,
sugár- és kemoterápiás kezelésben. Azon a napon, amikor kórházba került,
ájulási epizódja volt, és onkológusa úgy döntött, hogy egy rövid kórházi
kezelés során az intravénás hidratálás és az elektrolitok pótlása után jobban
érzi majd magát.
Amikor találkoztam vele a kórházi szobájában, soványnak tűnt, szemei
beestek, szőke haja pedig elvékonyodott és csomókban hullott ki a mérgező
kezelések miatt. A hangja olyan gyenge volt, hogy előre kellett hajolnom,
hogy halljam a kérdéseimre adott válaszait. Találkoztam fiatal feleségével,
Samanthával is, aki kétségbeesve sírt, miközben próbálta összeszedni magát
két kifejezéstelen tekintetű, tizenegy és kilencéves gyermekük előtt.
A hatalmas és megállíthatatlan tragédiával szemben Ted felesége érthető
módon külsőleg és érzelmileg szétesett.
A következő néhány nap, miközben munka előtt zuhanyoztam, eszembe
jutott Ted, és megborzongtam a gondolattól, hogy fel kell majd
ébresztenem. Alvásának megszakítása azt jelentette, hogy visszahozzuk
abba a valóságba, amelyről – úgy képzeltem – azt remélte, hogy csak egy
rossz álom. Bár már megszoktam, hogy felébresztem a pácienseimet,
Teddel kapcsolatban egészen máshogy éreztem. Talán azért, mert annyira
betegnek tűnt, és az esete olyan nyilvánvalóan végzetes volt, hogy még
értelmetlenebbnek tűnt megzavarni az álmát, mint a többi betegemét.
A négy hónappal korábbi diagnózisa óta ki-be járt a kórházba, és
a kórlapján orvosi feljegyzések, tesztek és rossz hírek özöne szerepelt.
Miután végigolvastam, úgy éreztem, én vagyok a következő orvos
az arctalan egészségügyi szolgáltatók sorában, aki Ted végső hanyatlását
figyeli. Csak egy újabb sztetoszkóp voltam a kora reggeli kérdésekkel.
Mégis, a szokásos gépies rohanásban, hogy reggel 9 óra előtt túl legyek
a listámon, finoman megkopogtattam a lábát, amíg ki nem nyitotta
a szemét. Minden reggel felébresztettem őt, és a hideg sztetoszkópom
szembesítette a valósággal lesoványodott testét, bevilágítottam kiszáradt
torkába, és kezem beesett hasába fúródott. Elképzeltem, hogy minden
alkalommal, amikor az alvás ködös zavara megszűnt, a diagnózis szörnyű
valósága újra felvillant. Kérdeztem az étvágyáról (sohasem volt) és
a fájdalmáról (állandó és változatlan), mielőtt elsiettem volna, hogy a többi
páciensemet is felrázzam álmából.
Noha rövid kórházi tartózkodása alatt az én kezelésem kis kitérőnek
számított a gyorsan közeledő halálához vezető úton, ennek ellenére
gondozásomba vettem. Intravénás folyadékot rendeltem, biztattam, bár
hiába, hogy ízetlen ételeket erőltessen a kiürült beleibe, és értelmetlenül
hajszoltam a napi vérvizsgálat eredményeit, pótolva a makacsul alacsony
magnézium-, kalcium- és káliumszintjét, annak ellenére, hogy tudtam,
rövidesen ismét leesik, miután hazaengedem.
Minden reggel arra számítottam, hogy megállít, és valami ilyesmit
mond: „Mindketten tudjuk, hogy meghalok, és nem tehetsz semmit sem te,
sem más orvos. Túl nagy gond lenne, ha hagynál tovább aludni?” De soha
nem mondott semmi ilyesmit. És a napi két alkalommal lefolytatott gyors
megbeszélésünk során egyikünk sem vetette fel a szörnyű prognózist.
Ennek megbeszélését az onkológusára bíztam, aki elsősorban felelt a rák
kezeléséért, és akiről tudtam, hogy mindennap elmélyült beszélgetéseket
folytat Teddel és a feleségével. Az onkológus a néhány hónappal korábbi
első diagnózis óta ismerte őket, ami hosszú távú kapcsolatnak számít
a kórházi orvoslás szemszögéből.
Néhány hónappal Ted elbocsátása után megnéztem az egészségügyi
dokumentációját. A táblázat legutolsó bejegyzését az onkológusa írta, és
néhány mondatot tartalmazott arról az éjszakáról, amikor meghalt – otthon.
Örültem, hogy a saját otthonában halt meg, és nem kórházban. Elképzeltem,
hogy az utolsó néhány napban annyit aludt, amennyit csak akart, anélkül,
hogy az ápoló személyzet valamelyik tagja, például én, felébresztené.
A Teddel kapcsolatos tapasztalataim után új szabályt alkottam
magamnak: soha többé nem ébresztek fel végzetes betegségben szenvedő
alvó beteget, hacsak nem vészhelyzetről van szó. Ehelyett hagyom, hogy
egészségről és hosszú életről álmodjanak, ameddig csak lehet. Ezt
a szabályt sajnos nem tudtam minden egyes gondozásom alatt álló
páciensre alkalmazni – bár ez lett volna a leghumánusabb –, de egyre
hatékonyabban készítettem elő a teendőimet, és ezáltal némi szabadságot és
ütemezési önrendelkezést szereztem magamnak. Elhatároztam, hogy
korlátozott hatalmamat ily módon gyakorolom, miközben továbbra is
ellátom a feladataimat.
Ahelyett, hogy minden pácienst felébresztettem volna a vizit előtt,
hagytam még aludni őket egy kicsit, és a kezdeti napi tervemet az őket
gondozó nővérektől begyűjtött információkra alapoztam. Igyekeztem
az alvásmegszakításokat mással is kompenzálni: készségesen kínáltam
pácienseimnek füldugót, hogy megvédjem a kórház szüntelen lármájától,
a kórtermek ajtajára pedig ne zavarjanak feliratot akasztottam. Gondolkodás
nélkül abbahagytam az éjszakai életjel-ellenőrzési utasítások írását, és
elkezdtem mérlegelni, hogy valójában mely betegeknél van nagyobb
kockázata annak, hogy hirtelen rosszabbul lesznek. A túlnyomó többség
számára a kockázat minimális volt, és az éjszakai ellenőrzéseiket józanabb
órákra ütemeztem át.
Bár egyetlen orvos nem sokat tehet egy hatalmas, az alvással egyáltalán
nem foglalkozó egészségügyi rendszerben az alvásért, de megtettem, ami
tőlem telt. Miután független kórházi orvos lettem, felszabadultabban
hagyhattam aludni mind a gyógyítható, mind a gyógyíthatatlan betegeket.
Más orvosok általában túl korán és túl gyakran ébresztik fel pácienseiket, és
igazából minden ok nélkül – de én mindent elkövetek, hogy betegeim
nyugodtan alhassanak.
A tobozmirigy volt az a szerv, amellyel rezidensként a legkevesebbet
foglalkoztam. Ritkán fertőződik meg, gyullad be vagy sérül meg anélkül,
hogy az agy egészét nagyobb probléma ne fenyegetné, így szinte soha nem
kellett rá külön koncentrálnom. A kórházba mindenféle szervi betegséggel
érkeznek páciensek, de a tobozmirigyére senki nem panaszkodik. Ugyan
tanultam róla, hogy időnként daganatok nőhetnek a tobozmirigyben, de
soha nem ápoltam olyan beteget, aki ebben a különleges és meglehetősen
ritka betegségben szenvedett volna.
Mégis azáltal, hogy jobban megértettem az alvászavar okait és káros
hatásait a kórházi betegek körében, megismertem a tobozmirigy egészségre
gyakorolt, háttérben kifejtett hatását. A kórházakban rendszeresen
megzavart alvás jelentősen befolyásolja a betegségből való felépülést, de
még az egészséges egyének alvásminőségét is rontja a hajszolt életmód,
valamint az okostelefonok, tévék és számítógép-képernyők állandó
mesterséges fénye. Ennek eredményeként a szervezet természetes ritmusa
felborul. Az alváshiány széles körű egyéni és társadalmi következményeire
még csak most derül fény, de a tobozmirigy szerepének mélyebb megértése
bizonyára segíthet a probléma hatékonyabb kezelésében.
A tobozmirigy titokzatossága megmaradt – a test belső elválasztású
mirigyei közül az epifízis volt az utolsó, amelynek funkcióját megfejtették,
részben az agy mélyén elhelyezkedő hozzáférhetetlen helyzete miatt. De
még mindig nem ismerjük összes funkcióját. Mélyreható és szerteágazó
élettani szerepéről még sokat kell tanulni: egyes kutatások szerint
a tobozmirigy termelte melatonin hatással van az immunrendszerre, segíti
szervezetünket a fertőzések leküzdésében, míg más tanulmányok szerint
akár daganatellenes tulajdonságokkal is bír. Ezen túlmenően, az elalvást
segítő melatonintabletta rendkívül hatékonynak bizonyult néhány
páciensem számára, míg másokra gyakorlatilag nincs hatással. A test
cirkadiánritmusa mélyen rögzült mechanizmus, és manipulálása lehet jó
vagy rossz, mindenesetre olyan kényes beavatkozás, amelyet egyelőre alig
értünk.
A tobozmirigy jelentőségével kapcsolatos kutatások következtében
egyre több figyelmet fordítanak a pihentető alvás fontosságára. Egyes fejlett
kórházakban változtatásokat is foganatosítanak a zaj csökkentése és
a természetes fény növelése érdekében – ezek olyan jótékony
beavatkozások, amelyek ingyenesek és nincs mellékhatásuk, ami ritkaság
az orvostudományban. Az alvás továbbra is az emberi test egyik maradandó
rejtélye. Jelentősége és regeneráló tulajdonságai jól ismertek, de az, hogy
pontosan hogyan frissíti fel az elmét és a testet, még mindig megfoghatatlan
– az alvás őrzője, a tobozmirigy pedig azon kevés szervek egyike,
amelyekről még mindig alig tudunk valamit.
 AZ AGY

A Himalája magas hegyei közt a fejfájás soha nem csak egyszerű

fejfájás – ez a tünet itt nem az emberi testből fakad. Miközben egy orvosi
klinikán dolgoztam Nepál legnépszerűbb túraútvonala mentén, nap mint
nap fejfájással, hányingerrel és szédüléssel küzdő embereket kezeltem. Egy
tengerszintközelben működő sürgősségi rendelőben ezek a tünetek
megriaszthattak volna, hiszen koponyán belüli problémára utalhatnak. De
a rendkívüli magasságban a diagnózis sokkal egyszerűbb volt – a hegyek és
a hatalmas tengerszint feletti magasság borzasztóan megviselték pácienseim
szervezetét.
Ezt a munkát nagyrészt a hegyek és az utazás iránti szeretetem miatt
vállaltam el, de azért is, hogy többet megtudjak az extrém környezet emberi
szervezetre gyakorolt különös hatásairól. Utazásom alacsony tengerszint
feletti magasságban kezdődött, Nepál forró és poros fővárosában,
Katmanduban, ahol külön képzést kaptam a magaslati (hegyi) betegség
diagnosztizálására és kezelésére. A nagy magasságban való tartózkodás
az emberi egészségre sajátosan hat, és erről gyakorlatilag semmit sem
tanultam az orvosi egyetemen.
A nagy tengerszint feletti magasság az összes többi szervhez képest
az agyat érinti a legsúlyosabban, ami helyénvalónak tűnik: belső szerveink
közül az agyunk helyezkedik el a legmagasabban – legalábbis, ha
egyenesen állunk. De az agy más szempontból is a legmagasztosabb
részünk: irányító szervünk a koponya belsejében, ámulatba ejtő őrhelyéről
felügyeli testünk összes többi részét. Az agy ül a kormánynál, húzza
a karokat és tekeri a kormánykereket, ő a kapitány, akinek az emberi test
a hajója. A neuronok, az agyat alkotó elágazó elektromos sejtek is
összetettebbnek és fenségesebbnek tűnnek testünk bármely más típusú
sejtjénél. Ha a szerveket az Indiában és Nepálban is megtalálható szigorú
társadalmi hierarchiához hasonló kasztrendszerbe szerveznék, az agy lenne
a brahmin.
Az agy működését azonban még a legelőrehaladottabb neurológiai
kutatások is csak alig értik, még mindig sok az ismeretlen terület, annak
ellenére, hogy benne élünk. Nem egészen értjük, hogyan jön létre benne
a tudat, és továbbra is keressük azt a határt, ahol az agy véget ér és az elme
kezdődik. De az biztos, hogy minél távolabb kerülünk a tengerszinttől,
annál jobban megduzzad az agyunk.
Ha a Mount Everest egy olyan épület lenne, aminek az első emelete
a tengerszinten van, akkor a csúcsa a 2900. emeleten lenne. Kirendeltek,
hogy az 1150. emeleten dolgozzak a himalájai Manang faluban, amely
a mesés Annapurna körút mentén található. Ha valaki a földszintről lifttel
indul fel, hogy ezen a magasságon töltse az éjszakát, amellett, hogy közben
fájdalmas fülzúgást tapasztal, valószínűleg élete legrosszabb
másnaposságára ébredne fel az éjszaka közepén. A lüktető fejfájás,
hányinger és fáradtság az akut hegyi betegség (AMS) klasszikus tünetei,
a magaslati betegség legenyhébb formája. Egyesek még jobban
megbetegszenek a liftezéstől, és agyuk duzzanata eléri az életveszélyes
küszöböt, az úgynevezett nagy magassági agyödémát (HACE), amely
a magaslati betegség okozta legtöbb halálesetért felelős. (A hegyekben
az emberek nagy többsége még mindig tipikusan testi sérülések miatt hal
meg, például elesik, betemeti a lavina, szívrohamot vagy szélütést kap.)
Nagy tengerszint feletti magasságban folyadékkal telhet meg a tüdő, de
a legtöbb hegyi betegséghez kapcsolható tünetet a magasságnak az agyra
gyakorolt hatása okozza. Továbbra is rejtély, hogy a magasság hogyan
okozza ezeket a kellemetlen és potenciálisan halálos elváltozásokat az agy
fiziológiájában. Valamilyen ismeretlen mechanizmus következtében a ritka
levegővel járó alacsony légnyomás és csökkent oxigénszint miatt az agy
véredényeiből szivárog a folyadék.
A Katmanduban hallgatott előadások alátámasztották a tengerszint
feletti magasság egészségre gyakorolt – bár addig csak hírből ismert – rossz
hatását, ami az agy működésének egy rejtélyes és keveset kutatott területe.
A tünetek azonban titokzatos kialakulásuk ellenére többnyire elkerülhetők.
A kockázat minimálisra csökkenthető, ha időt hagyunk a test
akklimatizálódására – általában biztonságos stratégia, ha naponta legfeljebb
1600 láb magasságot teszünk meg. Ezzel az óvatos emelkedési sebességgel
egy hét alatt gyalogoltunk Manangba.
A túrát egy új-zélandi orvostársammal, egy nepáli tolmáccsal és
szakácsnővel, valamint a feleségemmel tettük meg. Trópusi éghajlatról
indultunk, ahol nyirkos rizsföldek borították a domboldalakat, és gyíkok
sütkéreztek a nap melegítette sziklákon. A ködbe burkolózó hatalmas
hegyek folyóinak számtalan vízesése zubogott a felhők között. Ahogy
fokozatosan, napról napra haladtunk egyre feljebb, a trópusi fák lassan
átadták helyüket a mérsékelt égövi erdőknek, és burgonya váltotta fel a rizst
a földeken. A hét vége felé nyír- és fenyőfák jelentek meg, a messzi Észak
szívós hírnökei. A magas Himalájához alkalmazkodó állat, a jak húsa
fatüzelésű kályhákon száradt. Ahogy a hófödte hegyek csúcsai kezdtek
kikandikálni a felhők mögül, a helyiek uralkodó vallása a hinduizmusról
a buddhizmusra váltott, amelynek kifakult, háromszög alakú imazászlói
lobogtak a hideg szélben és jelezték, hogy végre nagy magasságban
vagyunk.
A Himalayan Rescue Association (HRA) orvosi klinikája Manangban
két mérfölddel volt a tengerszint felett, és a gleccserekkel tűzdelt csúcsok
további két mérfölddel magasodtak fölénk, ha a klinika ajtaja előtt
megerőltettük a nyakunkat és a képzeletünket. A széles, meredek falú
völgyben megbúvó település rendelkezett minden adottsággal, ami egy
valódi Shangri-Lához kellett: a mitikus magashegyi paradicsomhoz,
amelyet havas csúcsok öveznek, és békés tibeti buddhisták lakják.
Amikor azonban megérkeztem, saját tüneteim elhomályosították
az utópisztikus Shangri-La-meséket, és elborították testemet, különösen
az agyamat. Jobban fájt a fejem, mint a csoportunkból bárkinek,
hányingerem volt és rossz étvágyam, dacára a lassú és óvatos
felemelkedésnek. A legelső AMS diagnózisomat saját magamon
állapítottam meg. A lassú haladás és a magassághoz való fokozatos
alkalmazkodás nem bizonyult tökéletes megelőzésnek – ahogy valószínűleg
semmi sem az.
A HRA orvosigazgatója azt mondta, hogy az AMS-t és a magassági
agyödémát egy olyan spektrum fokozatainak képzeljük, ahol
az agyduzzanat mértéke határozza meg az állapot súlyosságát. Orvosként
felkeltette az érdeklődésemet, ugyanakkor aggodalommal is eltöltött, ahogy
megpróbáltam elképzelni saját duzzadt agyamat. Természettudósként rá
akartam jönni, hogyan mulaszthatók el a magassági betegség tünetei, hogy
tovább barangolhassak Manang környékén. Betegként pedig csak nagyon
szerettem volna, hogy ne fájjon a fejem.
Ha az agyról van szó, más szervekkel ellentétben, már egy kis duzzanat
is sok bajt okozhat. A tüdőt például úgy tervezték, hogy folyamatosan
fenntarthassa táguló és összehúzódó mozgását, ezért a tüdőt körülvevő
párhuzamos csontokból és a köztük lévő izmokból álló védelmi rendszer,
a bordaívek úgy alkalmazkodnak ehhez a mozgáshoz, hogy vele együtt
tágulnak és húzódnak össze. Az agy csontos védelme, a koponya azonban
sokkal merevebb, nem tud tágulni. Az élet első néhány hónapja után
az újszülött koponyájának mozgó lemezei végleg megszilárdulnak és
rugalmatlan burokká egyesülnek, nagyon kevés szabad helyet hagyva. Már
a legkisebb mértékű agyduzzanat is – akár trauma, fertőzés, daganat vagy
extrém magasságba való utazás miatt alakul ki – hamar kitölti a koponyát,
és megnöveli benne a nyomást. Ez gyakran gyors halálhoz vezet, mivel
az agy vérellátását gátolja, így az agy alapvető funkciói – például a légzés
szabályozása is – akadozottá válnak. Valójában a koponyán belül szinte
lehetetlen elvérezni, mert az ember hamarabb meghal az agyának
összenyomódása miatt, mint hogy nagy mennyiségű vért veszíthetne.
Egyszerűen nincs hozzá elég hely.
A koponyán belül megnövekedett nyomás kezelhető – az idegsebész
nagy ablakokat vághat a páciens koponyájába, hogy az agy kapjon teret
a kitáguláshoz anélkül, hogy összelapítaná magát. Egy ilyen heroikus
intézkedés valószínűleg megmenthetne néhány embert a súlyos HACE-tól,
de ez a lehetőség nem igazán elérhető a távoli Himalájában, ahol nem áll
rendelkezésre steril műtő és nincs jól felszerelt idegsebészet. Csak hálás
lehettem, hogy a tüneteim viszonylag enyhék voltak.
A magassági betegség egyes aspektusai érthetőbbé váltak számomra,
amikor elképzeltem, hogyan változik az agy kinézete az ember élete során.
Születéskor a csecsemő agyának pufók, kanyargós és gyűrött felülete
a koponya belsejéhez simul, és szinte teljesen kitölti. A baba fejének CT-
vizsgálata alapján agya úgy néz ki, mint egy zsúfolt metrókocsi
csúcsforgalom idején. De ahogy öregszünk, agyunk zsugorodik – ez
a folyamat az alkoholisták és a szélütésben szenvedők esetében felgyorsul.
Az idős emberek fejéről készült CT-vizsgálatokon az agy kevésbé tűnik
gömbölyded szőlőfürtnek, sokkal inkább aszalt mazsolának, a redők között
bőséges hellyel, az agy külső rétege és a környező koponya között pedig
lényegesen több hely van. Bármennyire is nemkívánatos és rosszul hangzik
az összezsugorodott agy, nagy magasságban megvan az előnye – az idős
agynak ugyanis több mozgástere van a duzzadásra, ezért az idősek gyakran
kevésbé szenvednek magassági betegségben, mint a legtöbb fiatal, fitt
túrázó.
A saját AMS-em két nap alatt javult, ahogy a testem alkalmazkodott
az új magassághoz. Az akklimatizáció jelenlegi felfogása szerint a tüdőm és
a veséim együttműködtek ez alatt az időszak alatt, hogy elviselhetővé
tegyék a magasságot az agyam számára. Amellett, hogy elfogadtam azt
a tényt, miszerint manangi pácienseim többségének agya megduzzadt,
akárcsak az enyém, módosítanom kellett az egészséggel kapcsolatos egyéb
elvárásaimat is: úgy tűnt, hogy az emberek immunrendszere alig működik
nagy magasságban. A kisebb horzsolások is könnyen elfertőződtek, és
a baktériumok is csak nevettek azokon az antibiotikumos krémeken,
amelyek máskor általában gyorsan elpusztítják őket. A tengerszint feletti
magasság egyébként is játékot űzött ezekkel a krémekkel: első kinyitáskor
váratlanul kifröccsentek a tubusaikból. Mivel alacsonyabb magasságban
állították elő és töltötték tartályba őket, majd felbontatlanul vitték
magasabbra, a tubusok úgy viselkedtek, mint a magaslati betegségben
szenvedő turisták fájó feje: belső tartalmuk a tengerszinten történő
csomagolás miatt megduzzadt.
A légzés is állandó kihívást jelentett, a testem pedig sosem szokott hozzá
az érezhetően ritka levegőhöz. Az alacsony véroxigénszint, avagy hipoxia,
ami miatt máskor siettem, hogy minél hamarabb pótoljam pácienseim
oxigénadagját, itt számomra rutinná és hétköznapivá vált. És az enyém sem
volt jobb, mint a betegeimé. Tengerszinti magasságon a páciens légszomját
arról ismerni fel, hogy a mondat közepén szünetet tart, hogy levegőt
vegyen, de Manangban én is csak egyszerű beszélgetéseket folytattam.
Könnyen elakadt a lélegzetem, amikor felmásztam tizenegy lépcsőfokon
a klinika második emeletén lévő hálószobámba, és már attól is lihegtem, ha
zuhanyozás után megtörölköztem. Ami a tengerszinten kóros, az normálissá
válik a magas hegyekben.
*
A klinika melletti udvaron magas marihuánanövények nőttek, ahogyan
városszerte és gyakorlatilag mindenhol a Manangba vezető út mentén.
Természettudósként izgatottan vártam, hogy láthassam a világ egyik
leghíresebb növényét, amely Ázsiában őshonos, de úgy látszik, mindenféle
magasságban jól fejlődik. A marihuána Ázsiából a világ minden részébe
eljutott, ahol csak emberek élnek, azon egyszerű oknál fogva, hogy
az emberek a tengerszint feletti magasságtól, hosszúságtól vagy szélességtől
függetlenül élvezik, ha kémiailag manipulálhatják az agyukat – szándékos
üzemzavart okoznak, néha meglepően kellemes eredménnyel. A nagy
tengerszint feletti magasság tehát környezeti tényezőként kívülről hat és
zavarja össze az agyat, míg a bódító anyagok, így például a kannabisz
hatóanyaga is, a véráramon keresztül jutnak be a koponyába, tehát belülről
fejtik ki az agyműködést megváltoztató hatásukat.
A kábítószerek hatása jól szemlélteti azt, hogy az agy különböző részei
milyen funkciókat töltenek be. Egyéb hatásai mellett a marihuána több
evésre – nassolásra – készteti az embereket, mivel hatással van az agy
hipotalamusznak nevezett részére, amely az étvágy szabályozásában játszik
szerepet. Az alkohol, egy másik népszerű tudatmódosító szer, tántorgásra
kényszeríti az embereket, mert megzavarja a kisagyat, az agy egyensúlyért
felelős részét. A gyógyszereknek az agy különböző régióiban kifejtett
hatása is nyomon követhető, mivel az agy egyes részei a test más-más
területeiért felelősek.
Számos különböző módszer létezik az agy felosztására és általános
felépítésének megértésére. Az egyik ilyen módszer a magasság szerinti –
minél feljebb jutunk a koponyán belül, annál összetettebb az agy működése,
és annál közelebb kerül az ember magához az elméhez. Az agy a test szervi
hierarchiájának a csúcsán áll, de megvan a saját belső hierarchiája is.
Az agy legalsó szintje körülbelül az orrlyukunk magasságában kezdődik.
Ezen a ponton, a gerincvelőben a végtagjainkból származó összes ideg
egyesül, ahogy egy növény elágazó gyökérrendszere is a főgyökérbe fut.
Ahol a gyökér először a talaj fölé nyúlik és szárrá válik, megegyezik azzal
a ponttal, ahol a gerincvelő belép a koponyaalapba – az agy legalsó részébe,
ahol az agytörzset képezi. Ez a legalsó szint felügyeli az alapvető testi
funkciókat, beleértve a szívverés és a légzés alapvető ritmusait, amelyek
távol állnak az általunk általában a tudattal társított magasabbrendű
funkcióktól.
Tengerszint feletti nagy magasságban az agytörzs belső egyensúlya
meginog: a normális körülmények között egyenletes, szabályos légzési
ritmus rendszertelenné válik: a gyors légzési szakaszok közé hosszabb
szünetek ékelődhetnek. Ez a jelenség volt az oka annak, hogy Manangban
az éjszaka közepén gyakran pánikszerűen dörömböltek a klinika ajtaján,
miután levegő után kapkodva ébredtek fel. Mint a magassági betegség
egyéb más kellemetlen tünetei, ez is gyakran éjszaka támadt – alvás közben
a hosszan tartó légzéskimaradás miatt az oxigénszint még tovább süllyedt,
és az emberek arra riadtak fel, hogy fulladoznak. A legtöbb ilyen betegnek
AMS-tünetei voltak, és a kezelésem alatt álltak, de szorongtak, így nyugtató
szavakra és magyarázatra volt szükségük – náluk ugyanúgy, ahogy
tengerszinten az alvási apnoéban szenvedő embernél is, szorongás alakul ki.
Ha az agytörzstől továbbhaladunk, és a koponyán belül feljebb utazunk,
megtaláljuk az agy érzelmi központjait. Az olyan struktúrák, mint
az amygdala és a hipotalamusz szerepet játszanak a félelem, az aggodalom
és a szorongás érzésében, és az agy ezen a szinten érzékel először
szubjektív tapasztalatokat. A nagy tengerszint feletti magasság ezekre
az agyterületekre is hatással van, hiszen az alacsonyabb oxigénszint
az embereket ingerlékenyebbé teszi. Az érzelmeknek van olyan
összetevője, amely akaratlan testi tüneteket idéz elő, ilyen például a heves
szívdobogás vagy a félelmet és haragot kísérő megemelkedő vérnyomás.
Másrészről az érzésekhez kapcsolódó tudatosság is ezen a szinten jelenik
meg. Az érzelmek a testre és az elmére is hatnak, minthogy az agy legalsó
és legfelső szintjével is kapcsolatban állnak.
Az érzelmi központok mellett elhaladva a koponya legfelső belső
szintjéhez jutunk el, az agy csúcsához, a kéreghez. A mindössze néhány
milliméter vastag kéreg egyfajta borítólemez, amely befedi az agy teljes
tekervényes felületét. Itt történik az elsődleges agyi feldolgozás –
hajtogatott felülete a teljesítmény növelését szolgálja. Nagy magasságban
a kéreg meghibásodása abban mutatkozik meg, hogy egyes embereknél
figyelmi, tanulási, memória- és döntéshozatali problémák lépnek fel.
A legmagasabb nepáli hegyek hegymászóinak történetei megmutatják, hogy
a szélsőséges körülmények milyen erős kognitív zavarokat képesek okozni,
amelyek gyakran végzetes következményekkel járnak. A kéreg
a legmagasabban fekvő szervünk legmagasabban fekvő rétege –
az agyműködést irányító agy. Ha a tudatot tényleg valahol az agyban kell
keresnünk, akkor nagy valószínűséggel itt van.
Éppen ezért a rekreációs céllal fogyasztott drogok hatásmechanizmusuk
miatt nagyon hasznosak lehetnek a magassági betegséget kezelő orvosok
számára, mert segítenek szemléltetni az agyműködés szintjeit. Az a
tulajdonságuk, hogy átmenetileg kikapcsolják a páciens tudatát, és akár
eszméletvesztésig lenyugtatják, különösen felbecsülhetetlen értékű hatás
olyan fájdalmas eljárások során, mint egy törött csont kiegyenesítése, egy
elmozdult ízület helyretétele vagy légzőcsőnek a torokba való bevezetése.
Az elme kikapcsolására való képesség választja el a modern sebészetet
a kínzástól. Az orvosok számos érzéstelenítő gyógyszer közül választhatnak
a betegek számára, de én leginkább a ketamint használom, mert az csak
az elme magasabb funkcióit célozza. A betegek fájdalmának csillapítására
használt legtöbb egyéb gyógyszer leállítja az egész agyat a kéregtől
az agytörzsig, ami azt jelenti, hogy miközben befolyásolják a tudatosságot,
a légzést is lelassítják. Ha túl nagy adagban adják be, ezek a gyógyszerek
a légzés teljes leállását okozhatják – ami potenciálisan végzetes
mellékhatás.
Ha ketamint adok a páciensemnek, az kikapcsolja a tudatát, de a tüdeje
folyamatosan lélegzik, és a vérnyomása szinten marad. Ezért
biztonságosabb a ketamin használata, mint sok más bódítószeré, ami azt
jelenti, hogy nehéz túladagolni, ha ellazulás céljából használják, de segít
egyértelmű határvonalat húzni az agyműködés legalacsonyabb és
legmagasabb szintje, legalapvetőbb funkciói és legmagasabb képességei
között. A ketamin a disszociatív néven ismert drogok egyik osztályába
tartozik, amelyek képesek elválasztani a tudatot a testtől – más szóval,
pontosan azon a helyen dolgoznak, ahol az agy véget ér és az elme
kezdődik, hasznosan megszakítva a kettő közötti kapcsolatot, de csak
átmenetileg. Míg a legtöbb kábítószer azzal kecsegteti az embert, hogy
elmenekülhet teste és agya mindennapjaiból, addig a ketamin a szó szoros
értelemben végrehajtja ezt. Az olyan kábítószerek, mint a ketamin,
segítenek megérteni az agy és különböző szintjeinek – köztük
a magasabbrendű elmének – a működését, amely azonban nagy magasság
hatására összekuszálódik.
Amikor Manang klinikáján dolgoztam, szinte mindennap vagy fél tucat
beteget láttam el, akik fejfájásról, hányingerről, étvágytalanságról és
álmatlanságról panaszkodtak. Mindegyik esetben megkérdeztem őket,
milyen gyorsan utaztak Manangba – ha hamar felértek, akkor tüneteiket
a magassági betegség okozta, és szükségtelen volt más diagnózis után
kutatni. A szív és a tüdő ritmusa mellett itt a magasság is létfontosságú jellé
vált, és ahogy minden egyes páciens pulzusát ellenőriztem, úgy részletes
beszámolót is kértem tőlük a hegyekben való mozgásuk üteméről.
Számtalan AMS-esetet diagnosztizáltam külföldi és nepáli túrázóknál,
valamint nepáli idegenvezetőknél és hordároknál, és ugyanazt a kezelési
rendet javasoltam, amely nekem is segített: pihenés, gyógyszeres kezelés,
és egyszerűen hagyni, hogy a szervezet néhány nap alatt akklimatizálódjon.
Orvosi pályafutásom során ez volt az első eset, hogy pontosan ugyanazt
a betegséget szenvedtem el, mint a legtöbb páciensem, ezért nem volt nehéz
együttéreznem velük, hiszen pontosan tudtam, hogy mit jelentenek
a tüneteik.
Sok betegnél az AMS tünetei azután jelentkeztek, hogy azon az új úton
utaztak Manangba, amelyet két évvel korábban fejeztek be, és elsőként
vezetett át ezen a himalájai régión. Az út meredek, ködbe burkolózó
szikláin száguldó dzsipek ugyan lassabban emelkedtek a magasba, mint egy
lift, de még így is kevesebb mint egy nap alatt érték el Manangot, tehát
jóval hamarabb, mint ahogy a test alkalmazkodni tud. Még a manangi
kőházakban élő helyiek is magaslati betegségben szenvedtek, amikor
járművel tértek haza egy-egy alacsonyabb fekvésű helyen tett rövidebb
látogatás után. Ha huzamosabb ideig tartózkodunk nagy magasságban,
az emberi szervezetben kialakul a hosszú távú alkalmazkodás, elsősorban
azáltal, hogy több vörösvérsejt termelődik, és így a kevés oxigén el tud jutni
a sejtekhez, de ez a magaslati betegséget enyhítő akklimatizációs folyamat
azonnal megszakad, ha akár csak pár hetet is alacsonyan fekvő helyen
töltünk, nem számít, mennyi ideig éltünk a magasban. Az új út gazdasági
hasznot hozott – megépítése előtt Manangból minden holmit ember vagy
jak hátán kellett a városba vinni –, ugyanakkor sokkal könnyebbé és
olcsóbbá tette az emberek számára azt is, hogy kockázatos sebességgel
emelkedjenek a magasságba.
Minden magassági betegségben szenvedő beteg esetében a fizikális
vizsgálat döntő része az egyensúlyérzék tesztelése volt. A páciensnek
a klinika sötét és szűk betegszobájának egyik végéből a másikba kellett
eljutnia egy egyenes vonalon, minden lépésnél teljes talppal érintve
a padlót, hasonlóan ahhoz a vizsgálathoz, amit a rendőrőrsön végeznek
az alkoholos befolyásoltság megállapítására. Ez a kulcsfontosságú
diagnosztikai teszt a páciens agyduzzanatának súlyosságáról árulkodott:
amikor a koponyán belüli nyomás elérte a kritikus küszöböt, pontosan úgy
hatott, mint az alkohol: rontotta az agy alapvető koordinációs képességeit.
Gyakran az egyensúly megtartásának képtelensége az első jele annak, hogy
egy személy szenvedését nemcsak az AMS, hanem már a HACE
veszélyesebb állapota okozza.
Pácienseim nagy többsége sikeresen teljesítette az egyensúlytesztet, de
azok a kevesek, akik kudarcot vallottak, garantáltan megbetegedtek, ha
folytatták túrájukat. Az Annapurna körút legtöbb túrázója feljebb ment
a szélfútta völgyben, még egy mérfölddel feljebb az ég felé, hogy átkeljen
a Thorong La nevű hegyi hágón, a túra legmagasabb pontján, ami
mindössze kétnapnyi sétára volt Manangtól, de az odavezető út
meredeksége miatt sok embernél újabb vagy súlyosbodó tünetek
jelentkeztek. Azok, akik a hágóhoz közeledve rosszabbul lettek, általában
megfordultak és visszatértek Manangba, hogy a segítségünket kérjék.
A klinikára ebből a magasságból visszatérő, remegő és tántorgó betegek
folyamatos áradata többnyire azokból a korábbi páciensekből állt, akik
megbuktak az előzetes egyensúlyteszten.
Egyik este egy fiatal holland nő jelent meg a klinika ajtajában a barátja
kíséretében. A srác azt állította, hogy barátnője összevissza beszél és úgy
viselkedik, mintha be lenne rúgva. Úgy lépkedett, mintha egy ringó hajó
fedélzetén lenne. Egy helybéli, aki látta, hogy a nő nem tud járni sem, adott
nekik egy lovat, hogy visszalovagolhassanak Manangba. Ahogy
összeszedtem a tünetek részleteit, a nő a fejét a kezébe fogva erős fejfájásra
panaszkodott. Normál egészségügyi körülmények között a részeg beteg
egyszerűen csak egy részeg beteg. De ebben a magasságban a tünetei
sokkal aggasztóbbak voltak, és látszólag túlmutattak az AMS-en.
Mire elértek a kórházig, jelentősen javult az állapota. Azzal, hogy
néhány ezer méterrel lejjebb jutottak, a bizonytalan érzés megszűnt, és
a járása már rendben volt, amikor az egyensúlyát teszteltem a klinikán. Még
mindig súlyos AMS-tünetei voltak ugyan, de a jelentősebb agyduzzanatra
utaló jelek már nem látszottak. A magassági betegségben szenvedők
számára igazából a leereszkedés a végső és legbiztosabb terápia, egyike
az orvostudományban ritkaságnak számító tökéletes gyógymódoknak.
Ani, egy hetvennyolc éves nő, a tibeti buddhizmus tanítója volt. Néhány
hetente bejött a kórházba vérnyomásmérésre és vércukorszint-ellenőrzésre,
mindig bő szabású, sáfrányszínű köntöst és hozzáillő gyapjúsapkát viselt,
amivel borotvált fejét takarta. Egyike volt azoknak a lámáknak, akik
a Manang körüli magas völgyfalakkal övezett barlangokban éltek, az övé
kb. másfél órás sétára volt felfelé a klinikától. Az elmúlt harmincnyolc
évben egyedül élt ott.
Egyik szabadnapomon fárasztó sétát tettem a forró napon, hogy
meglátogassam. Mikor odaértem, épp a barlangjában rendezkedett, amit
sikerült egész otthonossá varázsolnia. A csupasz kőpárkányokat
szőnyegekkel takarta le, és falétrák segítettek neki eljutni a barlang egyik
részéből a másikba. Hangulatos volt, lenyűgöző kilátással a völgyre.
Egyszerű és szigorú életstílusa nagy hatással volt rám, és csodáltam, hogy
képes elviselni az oxigénhiányt. Míg én ziháltam, ő fürgén mozgott
a sziklákon, és kiegyensúlyozottan lélegzett.
Ani egy tolmács segítségével elmondta, hogy napjai nagy részét
meditálással tölti. Ez volt a fő oka annak, hogy olyan magasan élt
a Himalájában – lakhelyének magányossága és csendje elengedhetetlen volt
ahhoz, hogy spirituális gyakorlatára koncentrálhasson. Még egy olyan apró
falu is, mint Manang, túl zajos volt számára a tehenek, jakok, gyerekek és
csengettyűk állandó zsibongásával. Magasan a völgy falában elhelyezkedő
barlangja még Manang mércéi szerint is távoli volt, és menedéket kínált
a társadalmi nyüzsgés elől. Minél magasabbra megyünk a hegyekben, annál
kevesebb a zavaró tényező, az emberek előfordulása olyan ritka, mint
a levegőben lévő oxigénmolekulák. Arra gondoltam, hogy a lelassulást és
a meditáció fókuszált éberségének elérését segíthette a nagy magasságon
végzett erőfeszítéshez szükséges kirívó légzési igény.
Amikor megkérdeztem Anit, miért meditál, azt válaszolta: „Mert meg
akarom ismerni magam.” A legtöbb ember számára a hegyekbe tett utazás
egyet jelent azzal, hogy egyre távolabb kerül az otthonától, de ahogy Ani
rávilágított, ez egyben azt is jelentheti, hogy egyre mélyebbre utazik a saját
agyában, és ezzel talán egyre közelebb kerül elméjéhez, ahogy egyre
magasabbra megy. Megkérdeztem Anit, hogy szerinte az elme és az agy két
különböző dolog-e, vagy egyetlen egység. Két külön dolog, úgy vélte.
Az agyhoz hasonlóan – fejtette ki – az elme is a testben van, de nem lehet
rámutatni egy ujjal. Nincs alakja, mérete vagy színe.
Tovább kutakodtam, és megkérdeztem: – Szerinted hol ér véget az agy,
és hol kezdődik az elme? – Így válaszolt: – Ennek kiderítéséhez meditálnod
kell.
Egy közeli barátommal, dr. Benjamin Yudkoff pszichiáterrel is
beszélgettem erről a témáról. Az orvosi egyetemen, ahol találkoztunk,
Yudkoff gyakran elájult a vér láttán, így a pszichiátriai szakterület – amely
a test helyett az elmére összpontosított – jobban megfelelt számára. De
amikor az emberi elméről kérdeztem, azt mondta, hogy egyáltalán nem hisz
abban, hogy létezik.
Első hallásra ez olyan lehetetlennek tűnik, mintha egy belgyógyász nem
hinne a belső szervekben, de Yudkoff elmagyarázta: noha úgy érezzük,
hogy a világról szerzett tapasztalataink egy egységes egészet képeznek,
a tudatosságot, valójában az inkább egy ötvözethez hasonlít. Az agy minden
területe és minden szintje – az agytörzstől a kéregig – tudatosságunk része.
Az elme – szerinte – valójában egy többrétegű fúzió, amely egyesíti
a mélyebb agyterületek legalapvetőbb reflexeit és az érzelmek és
a megismerés magasabb rendű funkcióit.
Megkérdeztem Yudkoffot, hogyan tudja egy pszichiáter értékelni és
kezelni az emberi elme rendellenességeit anélkül, hogy hinne a létezésében,
de ez nem jelentett számára paradoxont. Az elme csupán egy módszer
annak a megértéséhez, hogyan működnek együtt az agy különböző részei.
A mentális betegség szó valójában nem egy konkrét betegséget jelöl, hanem
agyfunkciók olyan kórképeinek gyűjtőfogalma, amelyek megértéséhez nem
juthatunk közelebb sem vérvizsgálatok által, sem CT-vel vagy MRI-vel
vagy a neurológusok által az agyi betegségek más formáinak
diagnosztizálására használt eszközökkel. Még az sem vezet sehova, ha
mikroszkóp alatt megnéznénk az agybiopsziát. Az agy mentális
vonatkozásai elsősorban beszélgetésen keresztül értékelhetők, így ez
az elsődleges diagnosztikai módszer a pszichiátrián. Néha a beszélgetés
egyszerű aktusa még azt is lehetővé teszi, hogy a pszichiáterek megmentsék
a páciensüket a mentális betegség végső aktusától: az öngyilkosságtól,
amelyben az agy megöli magát, és magával viszi a test többi részét is.
Az elme elengedhetetlen fogalom a pszichiáterek számára, de Yudkoff
bevallotta, hogy furcsa és elavult gondolatnak tartja. Több mint egy
évszázada tudjuk, hogy az agy különböző részekre osztja fel a munkáját, és
ezért a tudat egy steppelt paplanhoz hasonlóan épül fel függetlenül attól,
hogy mennyire érzi magát egybefüggőnek. Az elme egyszerűen az a szó,
amellyel leírjuk, milyen érzés az emberi agy, megismerésünk belső szerve.
Yudkoff azt mondta nekem, hogy egy napon a távoli jövőben, amikor
sokkal többet fogunk tudni az agyról és az elméről, a neurológiának és
a pszichiátriának, mint orvosi szakterületeknek, több közös vonásuk is
lehet. Ebben a mindentudó jövőben talán már nem kell majd azon
töprengenünk, hogyan választja ki agyunk a tudatosságot, ahogyan testünk
bármely más mirigye is kiválasztja biokémiai termékét.
Mielőtt végleg elhagytam volna a Himaláját, úgy döntöttem, felmászom
a Thorong La csúcsára. Követtem a Manang folyót a várostól nyugatra,
majd két napig vándoroltam, mielőtt megérkeztem a hágó előtti legutolsó
létesítményhez. Senki sem lakott ott folyamatosan, csak néhány rusztikus
szállodát tartottak fenn egy meredek sziklás lejtőn, ahol kizárólag a hágón
átjutni próbáló túrázókat szolgálták ki.
A túrám következő szakaszát kora reggel kezdtem, és már az elejétől
lihegtem. Minden lélegzetvételem kevesebb mint feleannyi oxigént
tartalmazott, mint a tengerszinten, és minden energiámat össze kellett
szednem, hogy felemeljem a lábam a következő lépéshez. Csak lassított
felvételben tudtam haladni. A hegyi panoráma viszont megdöbbentően
gyönyörű volt, fordított arányban állt a magaslati túrázás fáradságával és
a levegőigénnyel, amelyre a megtekintéséhez szükség volt.
A túrám elején elhaladtam néhány fűcsomó mellett, de ahogy
a következő pár órában felfelé emelkedtem, lassanként az élet utolsó jelei is
eltűntek. Amikor végre eljutottam a hágóhoz, túlvilági tájon találtam
magam, amelyet szikla és jég uralt, és alig volt oxigén a levegőben. Néhány
más kifulladt turistán kívül semmilyen életjel nem volt. Hatszáz emelettel
Manang felett állva úgy éreztem magam, mintha a világ végére értem volna.
A testem, és különösen az agyam, teljesen oda nem illőnek érezte magát
egy ilyen embertelen birodalomban, ahol jégképződmények lógtak le
a hegyek kiugró sziklás vállairól. A táj nem sok részvétet mutatott felém.
Így lehetett ez 2014-ben is, amikor 45 ember tragikus halálát okozta egy
vihar.
Az emberek nagyjából kétdimenziós életet élnek a Föld felszínén, és
a történelem nagy részében a felfelé, a megközelíthetetlen rejtélyek
birodalma felé való terjeszkedés többnyire csak álom volt. A repülés
technológiailag sokáig lehetetlen volt, és a hegyek a magasságuk miatt
fiziológiai stresszt jelentettek, ami valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy
az emberek előre megjósolható veszéllyel, de ugyanakkor mágikus
potenciállal is rendelkező területnek tekintsék őket. Még a templomok
belsejében magasodó kupolák is - már csak magasságuk miatt is – azt
az érzést keltik a hívekben, mintha természetfeletti erő hatalmában
lennének. Ezek a kupolák kísértetiesen emlékeztetnek koponyánk
boltozatára, amely alatt az agyunk ül: a spiritualitás belső szerve.
Elgondolkodtam Ani szavain és azon, hogy a vallást keresők miért
mennek gyakran olyan zord helyekre, mint amilyenek a magas hegyek,
az ott fellelhető békén és nyugalmon kívül. A világ számos vallása különös
figyelmet szentel a hegyeknek. Saját zsidó hagyományom szerint Mózes
próféta felmászott egy szent hegyre, hogy megtalálja Istent és megkapja
a Tízparancsolatot, de számos más vallás teremtéstörténetében is
találkozhatunk hegyekkel. A hegyek eredendően távoliak, elszigeteltek és
természetesen érintetlenebbek, mint a völgyek, ahova általában a nagyobb
települések épülnek. A levegő amellett, hogy a magasban ritkább, egyúttal
tisztább is, a vizek kevésbé szennyezettek, mivel az emberi test és
az emberi civilizáció termelte salakanyaggal teli szennyvíz mindenhonnan
lefelé folyik. A magas hegyekbe menni szükségszerűen azt jelenti, hogy
eltávolodunk a mindennapi élet piszkos küzdelmétől, ahogy magában
az agy felső részében is távolabb kerülünk a test alapvető, állatias
tevékenységeitől, és közelebb az isteni elméhez.
Az emberek ősidők óta csodálkoznak a tudat természetén, amit
számtalan filozófia és elmélet próbál megmagyarázni. Számomra
valószínűnek tűnik, hogy elménk az összekapcsolódásokból alakult ki.
Az agy egymással kommunikáló neuronokból áll, és ezek a sejtek közti
kapcsolatok képezik az agyműködés alapegységeit. Ha egy lépést
hátralépünk, és egy magasabb nézőpontból nézzük, láthatjuk, hogy
az egymással összekapcsolt neuronok kötegei alkotják az agy minden egyes
földrajzi területét, mindegyiknek megvan a maga sajátos funkciója, és e
különböző régiók közötti kölcsönhatás révén épül fel minden egyes ember
tudata – a részek közötti beszélgetésből rajzolódik ki az egész. Ha még
nagyobb távlatból nézzük, két ember beszélgetése – két agy verbális
kapcsolata – feltárhatja az elme belső működését. Talán még magasabbra
utazva, madártávlatból megismerhetjük az Ani-féle remeték perspektíváját
is.
Ugyanezen okból kifolyólag a kábítószer-fogyasztás esetenként olyan
perspektívából képes láttatni az életet, hogy egészségünkre terápiás hatással
lehet. A Himalája égi magaslatairól vagy agyunk jelképes magaslatából
napi problémáink aprónak és lényegtelennek tűnnek. Ezért a magasság
tökéletes hely az elmélkedéshez és a meditációhoz. Talán az agyat érő
magassági terhelés is hasznos mankót kínál azoknak az embereknek, akik ki
akarják szabadítani elméjüket annak földi lakhelyéből, az agyukból. Lehet,
hogy a hegyekben élő spirituális keresők is éppen a hipoxiának
köszönhetően jutnak magasabbrendű felismerésekhez.
A tengerszint feletti magasság legértékesebb ajándékai közül néhányat
csak visszaereszkedésünk után fogunk értékelni. Két hónapnyi ritka hegyi
levegőből visszatérve a tengerszintre már ereszkedés közben minden
lélegzetvételt teljesebbnek éreztem. A visszatérésem utáni első napokban
a légkör gazdagsága pazarnak – szinte eufórikusnak – hatott. Elfelejtettem,
milyen érzés, amikor a levegővétel fel sem tűnik. A hegyekben megszerzett
életszemlélet még egy ideig megmaradt bennem, mielőtt a mindennapok
elsodorták volna. És ugyanebben az időszakban a hétköznapi tengerszint
feletti magasság megsemmisítette testem röpke alkalmazkodását a magas
Himalájához.
Bármekkora is legyen a tengerszint feletti magasságunk, a csúcs,
amelyről a világra tekintünk, a saját legmagasabban elhelyezkedő szervünk:
az agyunk. Bár valójában nincs olyan mélyen elásva bennünk – csak egy
vékony fejbőr és koponyacsont alatt található, melyen alig van elválasztó
hús –, mégis el van rejtve annyira, hogy szinte kifürkészhetetlen kilátópont
legyen, ahonnan a világot figyeljük. Agyunk tehát a legmagasabban és
egyben a legmélyebben, rejtettebben elhelyezkedő szervünk, és akárcsak
a test egésze, az agy is sokkal több, mint részeinek összege.
 A BŐR

A tímárok számára a könyörtelen halál biztosítja a lehetőséget

mesterségük fenntartására. Ez volt az egyik lecke a sok közül, amit
megtanultam azon a túlélőtanfolyamon, amelyre az egyetem elvégzése utáni
nyáron jelentkeztem New Jersey-ben. Amióta a Central Parkban
megismerkedtem a vadon élő, ehető növényekkel, alig vártam, hogy még
többet megtudjak arról, hogyan élhetnék a természetben. Logikusnak tűnt
tehát elmenni egy túlélőgyakorlatra a vadonba.
A kurzus második napján találkoztunk Garyvel, aki a bőrcserzést
tanította, jól alakítva a vadember szerepét: nagy, kócos szakálla vörös
flanelingére hullott, ahogy az erdő nedves lombalomján térdelt az úton
fekvő őzike mellett, nem túl messze a szállásunktól. A táborba
kisteherautóval hozták el a tanfolyami kellékként szolgáló tetemet.
Az oktatók lazán álltak ehhez, a környéken talált halott állatok összeszedése
semmi szokatlant nem jelentett számukra. Az egészet egyszerre találtam
megdöbbentőnek és izgalmasnak. Ekkor kerültem először ilyen közel egy
döglött állathoz.
Gary először egy kis zsebkéssel körbevágta az őzike bőrét a négy
lábának csüdjén, majd a nyaka körül, aztán belülről felfelé minden
végtagján. Egy másik vágást is ejtett a hasán egyenesen végig, amivel
összekötötte a többi vágást. Ezután félretette a kését, és puszta kezével
erőteljesen nyúzni kezdte az állat bőrét. Párszor megismételte a mozdulatot,
mire a bőr és borostyánszínű bunda könnyedén levált az alatta feltáruló
vörös izmokról és fehér kötőszövetről. A bőr olyan könnyen vált le az állat
testéről, mint banánról a héja – vagy ahogy korábban a kurzus során
megtanultam egy vadászíjkészítés-leckén, mint egy fáról a kérge nyár
elején. Még soha nem láttam nyúzott állatot, és legnagyobb meglepetésemre
a folyamat gyors és vértelen volt.
Miután a bőrt megszabadították a hústól, úgy nézett ki, mint egy nagy
köpeny. Gary lyukakat fúrt a szélébe, amikbe kötelet fűzött, és felfeszítette
egy nagy, téglalap alakú fából készült keretre. Ezen minden irányba
kifeszítette, amitől olyan lett, mint egy trambulin, melynek egyik oldala
szőrös volt. Egy csapat diákkal a háta mögött kivitte a keretet egy napos
helyre, és egy fának támasztotta, ahol a következő két nap során száradt.
Később, délután a kőből és agancsból készített alapvető eszközökről
szóló leckék szünetében átsétáltam a száradó bőrhöz. Pillanatokkal a nyúzás
előtt ez a bőr a törzs és a végtagok összetett, szarvasszerű geometriáját
fogta közre, de most tökéletesen laposan terült el. Már kezdett egy
szövetdarabra hasonlítani – ez a cserzés célja, olyasmi, amit az ember
időtlen idők óta csinál az állatbőrökkel.
A vastag borostyánszínű bundát durvának éreztem, ahogy végighúztam
rajta az ujjamat, és észrevettem, hogy minden szőrszálon, a vége felé finom
fehér és fekete csíkok vannak – ez kiváló erdei álcázás. Lesöpörtem néhány
ráragadt fenyőtűt. A keret másik oldalához sétálva tétován megérintettem
a bőr nedves, szőrtelen belső felületét. A kész bőrrel ellentétben még
mindig friss és nedves volt az élettől, tapintása gumiszerű volt, és
rugalmasan visszaugrott, amikor meghúztam és elengedtem. Egy kósza ér
kígyózott át rajta, miközben a legyek felfedezték a sima lepedőt, és keresték
az ígéretes foltot, amelyre petéket rakhatnak a gyorsan száradó felületen.
Ez a nemrég eltávolított bőr borította annak a testnek a felületét, amiben
a szarvas egész életét leélte. Alaposabban megnéztem azt a kis heget,
amelyre Gary rámutatott, egy fehéres érdes bőrfoltra az állat hátán. Ez a heg
a szarvas életének egy eseményéről mesélt – talán egy éles ággal,
szögesdróttal vagy a párzási időszakban egy agresszív bakkal való
találkozásáról.
Két nappal később a bőr már teljesen száraz volt, kemény és merev, mint
egy kartonpapír. Egy új oktató, Lorie, ott folytatta a bőrcserző leckét, ahol
Gary abbahagyta. Overallt viselt, és mindkét csontos vállára egy-egy
hajfonat lógott.
– Ez a nyersbőr – mondta, miközben ujjával megpöccintette a bőr
szőrtelen oldalát. Halk, tompa hangja volt. Felemelt egy éles
acélszerszámot, amelyet a cserzési folyamat következő lépéséhez
használnak. Lorie hosszú, egyenletesen lefelé irányuló mozdulatokkal
végighúzta kaparópengéjét a bőr szőrös oldalán, amelyről szőrdarabok és
vékony bőrcafatok kezdtek hullani, majd halomba gyűltek a lábánál.
– A bőrrétegek megértése a kulcsa a minőségi szarvasbőr készítésének –
mondta Lorie –, és annak is, hogy ne szakítsuk ki a bőrt.
 Rámutatott a bőr számos rétegére, miközben eltávolította őket:
közvetlenül a szőrzet alatt egy sötét réteg volt, majd egy szemcsésen foltos,
majd egy sárga réteg következett. Minden egyes új rétegnél elmagyarázta
a színben és a textúrában tapasztalható különbségeket, amelyek a szemem
számára szinte észrevehetetlenek voltak, bár a többi diákkal együtt sűrűn
bólogattam. Végül Lorie a kaparással eljutott egy csillogó fehér bőrrétegig,
az irháig.
– Ilyenkor tudod, hogy eleget kapartál – mondta, lélegzet-visszafojtva
az erőfeszítéstől. – Ezt a gyönyörű fehér színt szeretnénk látni a bőr teljes
felületén. Ebben áll a titok – ha túl keveset kaparsz, a bőr soha nem lesz
puha. Túl sokat kaparsz, kilyukasztod, és tönkremegy. Minden a rétegekről
szól.
Megfordította a keretet, és lekaparta a bőr szőrtelen oldalát, eltávolítva
a vékony membránréteget, amely egykor átölelte az izmokat és az inakat.
Lorie magyarázata szerint a bőr használható szövetté alakításánál
az a probléma, hogy miután elválasztják az állat testének többi részétől,
csak két lehetőség van: vagy nyersbőrré szárad, ami megvédi a bomlástól
(de fakeménységűvé merevedik); vagy nedves és rugalmas marad (de
rothadni fog). Egyik sem hasznos ruhaanyag. Ahhoz, hogy az elhullott állat
bőre második életet élhessen ruházatként, egyszerre kell szárazzá és
rugalmassá tenni.
De hogyan? Lorie egy fehér műanyag vödörből kihúzott egy
rózsaszínűen csillogó húscsomót: a szarvas agyát. Akkora volt, mint egy
nagyobb narancs, de azért kisebb, mint a sárgadinnye méretű emberi agy,
amelyet évekkel később orvostanhallgatóként boncolgattam. Óvatosan
tartotta az agyat tölcsért formázó kezében, hogy mindenki lássa, miközben
ügyelt arra, hogy copfjai ne érjenek hozzá a nedves, tekervényes felülethez.
Elmesélte, hogy az agy nélkülözhetetlen ahhoz az eljáráshoz, amely során
a nyirkos, büdös bőrt varázslatos módon pazar szarvasbőrré alakítják át –
ezt a folyamatot helyesen agycserzésnek nevezik. Az így kapott puha anyag
volt az, amit az őskorban, valamint a gyarmati Amerikában is viseltek
az emberek.
Lorie visszatette az agyat a vödörbe, majd egyik kezével kíméletlenül
ütögetni kezdte. Összegyúrta, és összeszorított ujjain keresztül kipréselte,
időnként hozzáadva egy-egy csepp vizet, és ezt addig folytatta, míg
az összetört neuronok sűrű epres turmixszá nem váltak. Miután leszedte
a keretről és kiterítette a földre, az agyból nyert rózsaszín sárral mindkét
oldalán teljesen bevonta az anyagot. Lorie ezután óvatosan összehajtogatta
a bőrt, visszatette a fehér vödörbe, amit a legyek őrjöngő várakozásban
döngtek körül.
Másnapra jött az átalakulás, ami ismét megdöbbentett. Lorie kivette
a nedves bőrt a vödörből, letörölte a felesleges agyat a felszínéről, és
határozott mozdulattal kicsavarta. Ezután visszafűzte a bőrt a fakeretbe, és
megkezdődött a cserzési folyamat következő lépése, a lágyítás. Utasítására
a többi diákkal felváltva gyúrtuk a bőrt, és kézzel masszíroztuk, botokkal
nyomkodtuk, felületét pedig egy durva homokkő darabbal dörzsölgettük.
Azt mondta nekünk, hogy folyamatosan és agresszíven mozgásban kell
tartanunk a bőr rostjait, amíg a nyirkosságtól teljesen ki nem száradnak.
Nem hagyhatjuk abba sok időre, figyelmeztetett Lorie, különben egy darab
merev és hordhatatlan nyersbőrt kapunk csak.
Néhány óra elteltével a bőr teljesen megszáradt, fehéren csillogott, és
olyan vajpuha volt, mint a legfinomabb velúr. Miközben Lorie leoldotta
a szarvasbőrt a fakeretről, felsorolta a számtalan felhasználási módját:
ruházat, tokok, késhüvelyek, táskák, kiegészítők, övek, kalapok, kesztyűk,
madzagok, kárpitok és egyebek. A bőr sokoldalúsága lenyűgözött, de
elbűvölt az a figyelemre méltó metamorfózis is, amelynek részese lehettem.
A kezdetben visszataszító összetevők fényűzően puha és erős, lenyűgözően
sokféle mindennapi felhasználásra alkalmas anyaggá változtak.
Csodálkoztam, hogy egy útszélen talált összetört állat holttestéből olyan
finom szövetet lehet létrehozni, amely elképzelhetetlenül távol áll annak
utálatos anatómiai eredetétől. Teljesen rákattantam a témára.
A túlélőtanfolyamot többféle ősi készség alapfokú ismeretével fejeztem
be, de a cserzés lett a kedvencem. A kézművesség alapanyagául szolgáló
bőr különleges vonzódásom tárgyává vált, és a következő hónapokban és
években tovább gyakoroltam az agycserzést, párhuzamosan orvosi
tanulmányaim megkezdésével.
Minden ember boncolása szükségszerűen a bőrrel kezdődik. Az én
holttestem az anatómiai laborban egy öregember volt, aki arccal lefelé
feküdt egy fémágyon, nyúzásra készen, mint egy szarvas az erdő talaján.
Bőre hideg tapintású volt, és vértelen szürkesége a gyengén felhős égboltra
emlékeztetett. Az orvosi egyetem boncmestere telepumpálta a testét büdös
konzerváló oldattal, amely nedvesen és rugalmasan tartotta a bőrét és
a többi szövetét, hogy ne induljon bomlásnak. Ebben a konzervált
állapotban maradt több hónapig, mielőtt felboncoltam. Lorie nem említette
a bőr harmadik sorsát az élet után: az ipari oldószerrel való tartósítást.
A boncolási útmutató utasításait követve diáktársaimmal az első vágást
közvetlenül a tarkója alatt ejtettük, és a szike egyenesen a háta közepén
futott végig. Több vízszintes vágást végeztünk, amelyek keresztezték
a kezdeti függőleges vágást, majd elkezdtük mindkét oldalra kihúzni
a meglazult bőrlebenyeket. A bőr zsíros volt a férfi kövérsége miatt,
csúszós, és közel sem olyan nyúlós, mint a friss bőr.
Miután eltávolítottuk a bőrt az útból, az anatómiai labor hátralévő négy
hónapjában nem is foglalkoztunk vele többet. Tanulmányoztuk a bőr alatt
megbúvó izmokat, idegeket, ereket, inakat és csontokat, de azzal a szervvel,
amely a cserzés során felkeltette az érdeklődésemet, alig foglalkoztunk.
Úgy kezeltük, mint egy eldobható csomagolópapírt, amelyet le kellett tépni
ahhoz, hogy megkapjuk azt, ami a csomagolás alatt van, és az igazi értéket
képviseli. Az anatómiai laborban úgy tűnt, mintha a bőr a test felületi dísze
lenne, és az orvosi gyakorlat szempontjából éppoly irreleváns, mint maga
a ruházat.
A boncolás végén mindennap visszahajtottuk a bőrlebenyeket az alatta
lévő izmokra és szervekre, hogy megakadályozzuk azok kiszáradását –
az élő test nedvesen tartása is a bőr egyik feladata. Mégis, annak ellenére,
hogy vigyáztunk rá, a bőr széle néhány hónap alatt kiszáradt, és az általam
már ismert erős és merev nyersbőrré változott. Az izomdarabkák is merevvé
száradtak, és megértettem, hogy egész testünkre ugyanaz a két út vár a halál
után, mint amiről Lorie is beszélt: kiszáradás vagy rothadás.
A következő félévben a szövettanórán tanultam meg, hogy a bőr sokkal
több, mint statikus külső szigetelés. A bőr a test legnagyobb szerve, aminek
saját, összetett élete van, körülbelül úgy, mint a földet fedő talajrétegnek.
A bőrbe ágyazott izzadságmirigyek segítik a test hűtését azáltal, hogy
izzadságot választanak ki, amely nedvesen tartja a bőrt. A szomszédos
faggyúmirigyek faggyúkiválasztással ápolják és kenik a bőrt. A bőrbe
ágyazott tüszőkből szőrszálak hajtanak ki, amelyek mindegyike egy apró
izomzattal van ellátva, amely felemeli a hajszálakat a hidegre, egy
hátborzongató érzésre vagy a hangok lenyűgöző harmóniájára.
A bőr ugyanakkor intelligens: az egyetlen olyan szerv, amely, bár
rendszeresen ki van téve a napnak, hatására barnulni kezd, pigmentjei
sötétednek, hogy megvédjék a mutációra hajlamos DNS-t az ionizáló
napsugárzástól. Ismételt dörzsölés, súrlódás hatására bőrünk megvastagszik,
és saját páncélt növeszt, hogy védekezzen ezzel az állandó erőhatással
szemben. A májhoz hasonlóan a bőrünk is olyan szerv, amely
a regenerációs képességéről híres. A bőrsérülések úgy gyógyulnak be
maguktól, hogy a sejtek minden irányból igyekeznek kitölteni a trauma
okozta hiányosságot.
Több száz képet tanulmányoztam mikroszkóp alatt a bőr
keresztmetszetéről. A felső réteg, az úgynevezett felhám (epidermis),
vékony külső furnérként jelent meg, amely a sokkal jelentősebb irha
(dermis) tetején feküdt, amely a bőrszelet majdnem teljes vastagságát
alkotta. A legkülső réteg, amelyet mindennap látunk és megérintünk,
csupán a bőr jelentette jéghegynek a csúcsa.
Mikroszkóp alatt felnagyítva látszik, hogy a vékony hámréteg öt
különböző alrétegből áll, mint a szeletelt sajt. A legkülső réteg szaruszerű és
vízálló kérget képez ugyanabból az anyagból – keratinból –, mint ami
a hajunkat és a körmünket is alkotja. Az alatta lévő rétegek mindegyikének
speciális feladata van a bőr épségének és egészségének megőrzésében:
az egyik réteg rögzíti az epidermisz sejtjeit, míg a másik a keratint termeli.
A felhám legalsó rétege pedig – amelyik az irhával határos – őssejteket
tartalmaz, amelyek szükség szerint osztódnak, hogy feltöltsék a bőrt,
kitöltsék a sebeket, és pótolják a folyamatosan elhaló sejteket, amelyek
porként ülepednek le otthonunkban, autónkban és munkahelyünkön. Ezekre
az epidermális alrétegekre mutatott rá Lorie évekkel korábban, amikor
az állat bőrét kapartuk.
A bőrhöz hasonlóan az emberi test minden részében felfedezhetők
különböző rétegek: a szemünk fehérje például négy, az artériák fala öt,
a belek nyálkahártyája pedig hat réteget tartalmaz. Még az agy vékony
kérge is hat rétegből áll. A rétegződés az emberi test alapvető építészeti
alapelve, amely biztosítja a rugalmasságot, és lehetővé teszi a speciálisabb
sejtfunkciókat. A test minden szerkezete, bármilyen vékonynak és
egyszerűnek tűnik is első pillantásra, úgy rétegződik, mint egy hagyma.
Másodévben, a patológiával való találkozáskor hamar rájöttem,
mennyire rettenetesek lehetnek a bőrbetegségek. A hólyagos, fekélyes és
hámló kiütések fotói a legborzasztóbbak közé tartoztak, amit a félév során
láttunk. Egy különösen undorító fotón egy férfi tarkóján gennytől csöpögő
és kukacoktól hemzsegő bőrfertőzés volt látható. Az oktató bőrgyógyász
szerint a férfi fertőzése hetekkel azelőtt keletkezett, hogy bement volna
a rendelőbe megvizsgáltatni. A fotó kollektív nyögést váltott ki
az előadóteremben.
Az egyik hallgató megkérdezte: – Hogy hagyhatja valaki, hogy ennyire
rossz állapotba kerüljön?
A bőrgyógyász válaszolt: – Az alkohol általában segít.
Amikor elkezdtem orvosi tanulmányaimat, a testünkben megbúvó belső
szervek még ismeretlenek voltak számomra, nem volt velük semmilyen
tapasztalatom, így nem undorodtam a különféle betegségeiket és
fertőzéseiket ábrázoló képektől, bármilyen gusztustalanok is voltak. Évekig
tartott, mire annyira megismertem a belsőségeket, hogy elborzadjak
a betegségeikről készült fényképeken vagy CT-felvételeken. A bőr
mindennapos látványát viszont megszoktam már az egyetem előtt is, ezért
feltűnő patológiái undort váltottak ki belőlem. Talán ez az oka annak, hogy
az olyan bőrelváltozások, mint a lepra utáni hegek vagy a maradandó égési
sérülések az egyén olyan fogyatékosságainak számítottak a történelem
során, amellyel nem lehetett a társadalom egyenrangú tagjának lenni.
Az egyetemen hozzáfogtam az emberi bőr alapos tanulmányozásához, és
a különféle kórokat ábrázoló képek segítettek abban, hogy egyre jobban
tudjam olvasni a kiütések foltos impresszionista ábécéjét. Amikor
a bőrkiütések apró, folyadékkal teli buborékokat vagy hólyagokat képeztek,
megtanultam, hogy bárányhimlőre, Coxsackie-fertőzésre vagy herpeszre
gondoljak, míg a lapos, lilás foltok vérzési rendellenességet vagy halálos
agyhártyagyulladást jelentenek. Annak is van jelentősége, hogy az ember
testén pontosan hol jelenik meg a kiütés: ha az ember tenyerén és talpán,
akkor tudom, hogy szifiliszre kell gyanakodni.
Még a kiütések terjedési módja is diagnosztikai információval bír.
Kulcsfontosságú megkérdezni a betegeket arról, honnan indult és hogyan
terjedt el a bőrön az elváltozás: a kanyaró kiütései jellemzően az arcon
kezdődnek, és úgy terjednek végig a testen, mint a lassan lehúzott
ablakredőny, míg a Rocky Mountain foltos láz kiütései a karon és lábon
kezdődnek és befelé terjednek, mintha a törzs gravitációs ereje vonzaná
őket. Néha elég volt megérintenem a kiütéseket és felismertem
a betegséget, például a skarlátos kiütést, jellegzetes csiszolópapír-szerű
tapintásáról vagy az érgyulladásra utaló, kidudorodó lila foltokat.
És persze képzésem másik fontos részét jelentette a barátoktól és
családtagoktól érkező üzenetek végtelen áradata, amelyben a gyengén
megvilágított fotók általában egyszerű rovarcsípéseket takartak. Az évek
során egyre több tapasztalatot szereztem a kiütések diagnosztizálásában, és
egyre gyorsabban ismertem fel a bőr papírszerű felületére írt mintákat.
Rezidensképzésem után az északi-sarkvidéki Alaszkában dolgoztam,
ahol egészen szokatlan kiütésekkel találkoztam egy kisbabán. Kezelésének
sikere a bőrrétegek komoly ismeretét kívánta meg. Egy inupiati nő egyéves
lányával jött a sürgősségi osztályra, mert többnapos láz után a baba bőre
hámlani kezdett. Miután levetkőztette a kislányt, láttam, hogy vékony,
áttetsző bőrlepedékek hullanak le a mellkasáról, a karjáról, a fenekéről és
arcának nagy részéről. Úgy tűnt, mintha erősen leégett volna, de mivel késő
ősz volt, és a nap mindössze néhány órára emelkedett a horizont fölé,
tudtam, hogy erről nem lehet szó. Amikor erőteljesen megdörzsöltem
kezemmel a bőrét ott, ahol még nem kezdett hámlani, a bőrfelületen kis
buborékok keletkeztek, amelyek gyorsan nőttek, és nagyobb kiterjedésű
hámló bőrrésszé egyesültek.
Két lehetséges diagnózis jutott eszembe: az első a Stevens–Johnson-
szindróma (SJS), ami halálos, és a bőr hámrétegének teljesen lekopásával
jár úgy, hogy végül a test nagy felületén csak az irha marad. Az SJS-ben
szenvedő betegek egy idő után intenzív ellátást igényelnek speciális égési
sérülésekre szakosodott kórházakban, mert életveszélyes állapot lép fel, ha
a bőr elveszti külső rétegét. A másik – sokkal kevésbé halálos – lehetőség,
a staphylococcus okozta leforrázott bőr szindróma (SSSS), ami attól alakul
ki, hogy toxin kerül az epidermisz alrétegeit összetartó ragasztóanyagba.
Az SSSS-nél csak antibiotikumokra van szükség a toxint termelő
staphylococcus-fertőzés kezelésére.
Amikor közelről megnéztem a gyermek bőrét, a lehullott rétegek alatt
tompa rózsaszín, száraznak tűnő bőrt láttam – ez valószínűleg a felhám
mélyebb rétege volt, nem pedig az élő, gyulladt irha marhavörös színe.
Ennek alapján SSSS-re gyanakodtam, és megérzésemet az is alátámasztotta,
hogy az orrában, a szájában, a szemében és a nemi szervében lévő
nyálkahártyák speciális hámrétegén nem jelentkeztek a kiütések, ahogy
az az SJS-nél várható lett volna. Mivel az antibiotikumoktól már két nap
alatt jelentősen javult az állapota, arra sem volt szükség, hogy nagyobb
kórházba utaljam. Ahogy Lorie mondta egyszer egy vödörnyi agy mellől:
„A kulcs a bőrrétegek megértésében van.” Akkor még nem tudtam, hogy ez
a tanács az orvosi gyakorlatban is hasznos, nem csak a bőrcserzésben.
A vadonban elvégzett túlélőtanfolyam óta eltelt évek alatt még nagyobb
jártasságot szereztem a bőrkikészítésben. Simán megálltam, ha az út mentén
elgázolt állattetemet láttam, hogy megszerezzem a bőrét, ezért mindig volt
a csomagtartómban kés, kesztyű és egy nagy fekete szemeteszsák. Egy
nyári délután épp New York állam északi részén autóztam, amikor
a kétoldalt erdővel határolt kétsávos úton észrevettem egy szarvastetemet.
Megálltam, kiszálltam a kocsimból, és miután megállapítottam, hogy
az állattetem friss és érintetlen, az út széléről az erdőbe vonszoltam, hogy
a többi autós ne lássa, mit fogok csinálni.
Elővettem a kiskést, és a Garytől tanult technikával megnyúztam
az állatot. Már elég gyors voltam, és olyan magabiztos egyszerűséggel
láttam hozzá, mint gyerekkoromban, amikor technikaóra után a megszáradt
ragasztót hámoztam le az ujjamról. Az állat agyát is begyűjtöttem egy kis
fűrész segítségével, és külön, egy erre a célra magamnál tartott zacskóba
tettem.
Otthon a bőrcserző keretemben két nap alatt kiszárítottam a lenyúzott
bőrt, majd elkezdtem kaparni egy acéldarabbal, amit a saját kezemmel
készítettem erre a célra. Végre felismerhettem azokat a hámrétegeket,
amelyeket Lorie évekkel korábban bemutatott, és amelyeket az orvosi
egyetemen is megismertem. Miközben kapargattam a rétegeket, eszembe
jutott, hogy néz ki a felhám mikroszkóp alatt: olyan, mint egy téglaként
egymásra rakott sejtekből épült fal. Óvatosan lebontottam minden
téglaréteget, míg csak a fehér irha maradt.
Néhány órán belül végeztem a kaparással, aztán bekentem agyvelővel
a bőrt, és egy vödörben alaposan beáztattam. Másnap több órát töltöttem
a napon, saját bőrömön csorgott az izzadság, ahogy puhítottam a keretbe
visszafűzött bőrt, ami lassanként végre teljesen megpuhult. A bőr erős volt,
és könnyen ellenállt az állandó rángatásnak – tudtam, hogy ereje és
rugalmassága teljes mértékben az irhának köszönhető, amelynek
mikroszkopikus képe kusza, de erős kollagénszálakból szőtt, áthatolhatatlan
szövetet mutat.
 Az a szarvasbőr puhább lett, mint bármelyik, amit addig cserzettem.
A késztermék hátának alsó részéről levágtam egy kis téglalapot, befestettem
boltban vásárolt hennával, és egy kis tasakot varrtam belőle, amibe
az utazásaimhoz szükséges gyógyszereimet tettem. „Útipatikámnak”
hívtam, és a mai napig ritkán indulok el otthonról nélküle.
Minden egyes páciensemnél a bőr volt az első szerv, amelyet eszköz
nélkül, pusztán vizuális megfigyeléssel is megvizsgálhattam, és gyakran
a fő szerv, amellyel kapcsolatba kerültem. Amikor a páciens hasát
nyomkodtam, hogy érezzem a megnagyobbodott vagy gyulladt szerveket,
kezem valójában csak a bőrét érintette. A sztetoszkópomat is a bőrhöz
nyomom, amikor a szív, a tüdő vagy a belek hangját hallgatom rajta
keresztül. És ugyanígy, valahányszor egy sérült vállat kezelek, és
végigmozgatom a normál mozgási tartományában, hogy ellenőrizzem,
nincsenek-e törések, húzódások és szalagszakadások alatta, csak
a bőrfelszínt látom és érzem, nem magát a vállízületet. Ugyanígy csak
a bőrt látjuk, ha felismerünk egy ismerős arcot, bár annak formáját
valójában inkább az alatta lévő csont, porc és zsír szerkezete határozza meg.
Pácienseim a bőrüknél lejjebb nem tudnak vetkőzni, így ez az elsődleges
találkozási felület, amin keresztül felmérhetem belső egészségi állapotukat
is.
Annak ellenére, hogy egyedülálló külső szerv, a bőr fontos támpontokat
kínál az orvos számára a páciens rejtett bensőjének jólétéről is. A sárgaság
májbetegségről árulkodik, míg a beteg alsó lábszárán lévő barna és
megvastagodott bőr krónikus szívelégtelenségre utal. Különösen súlyos
esetekben az emberi bőr szinte fakéreg állagúra változik. Még a testben
lappangó egyes rákbetegségek is megjelenhetnek a bőrön bársonyos fekete
kiütésként vagy a szemhéjak felett egyfajta csipkés mintaként.
A bőrünk és testünk belső szervei közt fennálló szoros kapcsolat
különösen hasznos az agy állapotának felmérésében. Egyszer vizsgáltam
egy beteget, akinek a bal lába zsibbadt, és amikor ujjammal enyhén
megnyomkodtam a lábán a bőrt, semmit sem érzett. Egyéb tünetei és
a vizsgálatom alapján azonnal jobboldali agyvérzésre gyanakodtam. A bőr
tapintásérzékenysége révén egy agyunkkal folyamatos összeköttetésben álló
felszínt biztosít a színtiszta észleléshez, így bárhol is érintenek meg vagy ér
hozzánk valami, az ki kell hogy váltsa az agy reakcióját, az érzet
tudatosságát. De ennek a páciensnek az érzékelése hiányos volt, és azt is
tudtam, hogy a bal lábán az a bizonyos érzéketlen bőrrész idegi
összeköttetésben áll a jobb agyfélteke kérgének egy bizonyos részével.
Az MRI hamarosan pontosan ezen a helyen igazolta is a stroke-ot. A test
bőrrel borított teljes felszíne közvetlenül tükröződik az agyban, így
a páciens bőrének megérintésével információt kaphatunk az agy állapotáról,
és olyan rejtett sérülések is pontosan megállapíthatóak, mint amilyen
a stroke, az agydaganatok, a fertőzések vagy a vérzés. A bőr külső
jellemzőivel segített értelmezni a belső dolgokat.
Néha, amikor először lépek be egy új páciens szobájába, és
megpillantom őt, kellemetlen érzésem támad a klinikai állapotával
kapcsolatban. Gyakran hallom, hogy az ápolók és orvosok azt mondják,
hogy a páciens „egyszerűen nem néz ki jól”, ami azt jelenti, hogy félő, hogy
valami komoly dolog történik a belsejében, anélkül, hogy pontosan
tudnánk, mi is az. Ahogy az évek során orvosként szerzett tapasztalataim
gyarapodtak, rájöttem, hogy ez a megérzés tényleg a páciens bőrének finom
vizuális dekódolásából fakad. A szürke, kék és zöld szín alig észrevehető
árnyalatait gyakran látni a súlyos betegek bőrén, de szemünknek meg kell
tanulnia felismerni az árnyalatokat. A bőr kóros árnyalataiból álló paletta
egy-egy színe gyakran elsőként kongatja meg a vészharangot a beteg
életveszélyes állapotával kapcsolatban.
A bőr általában meglehetősen jól védi a testet a kíméletlen külvilágtól,
de sajnos előfordul, hogy nem tud ellenállni a késpengéknek vagy
a dohányzóasztal sarkainak. A bőr épségének gyakori sérülése,
az úgynevezett szakadás a legegyszerűbb rendellenesség, amely még
a kiütéseknél és az elszíneződéseknél is egyszerűbb. Rendkívül gyakorinak
számító sérülés a test és a külvilág érintkezéséből eredő szakadás, így
az ilyen sebek bezárása képezi a sürgősségi osztályon végzett munkám
nagyobb részét. A szakadások, különösen a mélyebb vágások kezelésekor
orvosi munkám eléggé hasonló a bőrcserzés egyes fázisaihoz.
Az eddigi legrosszabb bőrsérülést egy huszonéves fiatal nő arcán láttam,
aki késő este érkezett a sürgősségi osztályra. Véráztatta géz borította
homlokát, szemét, az arcát, csak a szája látszott ki belőle. Részegen
nyöszörgött. A mentősök begördítették a hordágyat az egyik betegszobába,
és miközben elkezdtem lassan letekerni a fejéről a kötést, hogy felmérjem
a károkat, az egyik mentős elmesélte a történetét.
 Aznap este barátok lármás társaságában ivott. Otthona tornácának
lépcsőjén vitába keveredett a nővérével. A nővére hirtelen meglökte, ő
pedig leesett a lépcsőről arccal előre a lenti pázsitra. Pont oda, ahova egy
szerencsétlen egybeesés következtében néhány nappal korábban kidobott
egy kerámiaedényt. A kerámia a veranda lépcsője mellett hevert, a nő pedig
ráesett, a kerámiaszilánkok közvetlenül az arcába fúródtak.
A túlélőtanfolyamnak köszönhetően már tapasztalatból tudtam, hogy
a törött kerámia olyan éles, mint az őskori kovakő eszközök törött élei –
az oktatók ezért is javasolták, hogy nyugodtan gyakoroljuk
a kovakőpattintás művészetét kiselejtezett WC-kagylókon.
Ahogy eltávolítottam a véres géz utolsó tekervényeit, három mély vágást
láttam kereszteződni az arcán. A sebek vérzése többnyire elállt, mire
megvizsgáltam őket, ahogy gyakran történik – a beszakadt bőrszélek
ugyanis szakszerűen megállítják a vérzést az erek szűkítésével és
a véralvadás beindításával. Egy félhold alakú vágás homlokának közepét
hasította ketté, míg egy rövidebb a bal szeme alsó szemhéján húzódott.
A legmélyebb sérülése a jobb arcán tátongó vágás volt. Hadd idézzem újra:
az alkohol segít.
Megvizsgáltam a sérülések mélységeit, miközben szerencsétlen nő
hangosan káromkodott. Széttoltam a bőrszéleket, és belenéztem
a vágásokba, hogy megállapítsam, milyen mélyre hatoltak, de vigyáztam,
hogy ne sértsem fel az alattuk lévő struktúrákat: inakat, idegeket,
a nyálmirigycsatornákat vagy a nagyobb ereket. Kerestem
a szennyeződéseket és kerámiaszilánkokat is, amelyeket esetleg el kell
távolítani.
De ami a legfontosabb, kerestem a rétegeket. A bal szeme alatti kis
vágás egyértelműen átvágta a hámréteget és a dermiszt is a bőre alatti sárga
zsírrétegig. A félhold alakú vágás a homlokán még mélyebbre hatolt: túl
a zsíron, a szemöldökfelvonó-izom csillogó vörös rétegébe nyúlt bele. De
a jobb arcán tátongó mély szakadékba belepillantva még messzebbre
láttam: a rózsaszín bőr alatti szövet és a vörös izom mellett egészen a fehér
rétegig, amelyet keménynek éreztem, amikor a steril szondával
megérintettem. Maga az arccsont felülete volt.
Minden szakadás, minden vágás betekintést enged a testbe. Az ókori
Róma orvosai számára a sebesült gladiátorok jelentették a legjobb
lehetőséget a test belső anatómiájának tanulmányozására, mivel a boncolás
tilos volt. Minél mélyebb és hátborzongatóbb a seb, annál tanulságosabb.
Számomra olyan érzés a sebekbe nézni, mintha egy városi építkezés mellett
sétálnék el, ahol az ásás során feltárták a város föld alatti rétegeit,
amelyeket az érintetlen aszfaltréteg általában elrejt a szem elől. Gyakran
megállok, hogy ilyen rövid, de lebilincselő pillantásokkal
gyönyörködhessek egy utca rejtett csöveiben és vezetékeiben, amelyek úgy
futnak át a föld húsán, mint a felszakadt bőrben a vérerek és az inak. A test
rétegeinek ismerete fontos a sérülések felméréséhez, csakúgy, mint a város
föld alatti elrendezésének ismerete a várostervezők számára, akik gyakran
ásatják fel az utcákat karbantartás vagy javítás miatt.
A különböző rétegek érintettségének vizsgálatával felmérem a sérülés
mértékét, és közben tervet készítek a kezelésükre. A kis, sekély sebek
könnyen bezárulnak, de az olyan mély vágások, mint amilyenek a fiatal nő
arcán tátongtak, varratokat igényelnek. Miközben az arcát vizsgáltam,
összenyomtam az egyes sebek széleit, hogy lássam, hogyan tartják majd
össze az öltések. A két mélyebbnél a szélek egymáshoz tolása a szokásosnál
nagyobb erőt igényelt, és tudtam, hogy nagyon szorosan összehúzott
varratokra lesz szükség ahhoz, hogy be tudjam zárni a sebnyílást. Az ilyen
roncsolt szakadásoknál a varrat feszüléseinek kiküszöböléséhez,
ugyanakkor tartósságához még egy szövettanban járatos szakembernek is
jól jöhetnek a bőrcserzésben szerzett extra tapasztalatok.
Miután a sebeket nagy mennyiségű steril sóoldattal átöblítettem,
asszisztensemmel az első öltéseket az izom legmélyebb rétegeiből
indítottuk, de tudtam, hogy ha így folytatnánk, a seb annyira feszülne, hogy
a gyenge felhám nem tudná tartani magát – úgy döntöttem ezért, hogy
a többi varratot az irhában fogom rögzíteni. Közelebbről megnéztem a bőr
keresztmetszetének rétegeit: a napbarnított, szeplős hám alatt láttam fehéren
ragyogó irhát. Ugyanaz a bőrréteg, amely a szarvasbőr erősségét és
rugalmasságát biztosítja varráskor, a legnagyobb tátongó sebek
összevarrását is lehetővé teszi.
Ahogy átfűztem a hajlított tűt a bőrén, megbizonyosodtam róla, hogy
az öltéssel pontosan átszúrtam az irhát. Az évek során a szarvasbőrök
varrásától olyan gyakorlottá vált a kezem, hogy a bőrrétegek finom
eltéréseit is érzékeltem. A fő különbség a cserzett bőr összevarrása és
az emberi sebek bezárása között az, hogy embereknél nem lehet áthúzni
a tűt a bőrük másik oldalára, ezért az orvosok által használt varrótűk ívesen
hajlítottak, nem pedig egyenesek.
A seb mélyébe ágyazott varratok pár hét alatt felszívódnak, ahogy
az irha újra összenő és a seb bezáródik. Az utolsó varratsort magába
az epidermiszbe helyeztük – ez a réteg nem elég erős a seb zárva tartásához,
de az optimális esztétikai eredményhez így kellett eljárnunk.
Több mint egy óráig tartott a varratok precíz elkészítése. A páciens
egyetlen hangot sem adott ki – hálás voltam, hogy már alkoholtól kábultan
érkezett be, így minden érintett számára megkönnyítette az ellátást.
Lehúztuk a steril kendőket, hátradőltünk, és megvizsgáltuk a kézimunkánk
eredményét. Elképzeltem, mennyire meg fog rémülni másnap reggel,
amikor először belenéz a tükörbe. A sebhelyei – bár remélhetőleg
minimalizáltuk őket a gondos ellátással – örökre őrzik annak az éjszakának
az emlékét, amikor arca találkozott egy kerámiaedénnyel, még ha az agya ki
is törölné a kellemetlen emlékeket.
A bőr azt is elárulja, hogy az adott ember vagy állat hogyan viselte
életében: a sebhelyek rovátkáival írja meg a saját történetét. A múltban
szerzett sérülések nyomait egy tímárnak tudnia kell olvasni, hogy a cserzés
során elkerülhesse a bőr gyenge pontjait, ugyanis a kaparópengéje
megakadhat bennük, és nagy lyukat téphet. Orvosként az emberi hegek
arról árulkodnak, hogy a páciens a múltban találkozott-e már
sebészszikével, és ha igen, mi lehetett az oka. Például egy hosszú, átlós heg
a páciens jobb felső hasfalán azt jelzi, hogy az epehólyagját már régen
eltávolították, így nem valószínű, hogy legközelebb az epekő okozza
az esetleges hasi fájdalmait. Bármilyen műtéti heg hozzáértő vizsgálatakor
a nyomok a korábbi sebészeti beavatkozások történeteiről mesélnek.
Az állati bőr története a halál után is folytatódik a cserzés átalakító
folyamatán keresztül. Az utazó patikám és én sok mindenen mentünk
keresztül, és négy különböző kontinenst jártunk be közös pályafutásunk
során. Ez a kis táska a legszemélyesebb tárgyammá vált. Az egyik alsó
sarka közelében egy heg húzódik, ami lehet, hogy még a szarvas élete során
keletkezett, de a kaparópengém is okozhatta, amikor második életet adtam
a bőrnek. Amikor kinyitom a tasakot, és kiveszek belőle valamilyen
gyógyszert – vagy egy füldugót, ami mindig van nálam, hogy zavartalanul
pihenhessek bármilyen körülmények között –, az ujjam kitapintja a heg
érdes felületét, és eszembe juttatja a szarvast, amiről ez a bőr származik.
A szarvas cserzett bőre, akár egy bebalzsamozott holttest, a halál után
a tartósítás révén egy második élettel ajándékozza meg az anyagot, mielőtt
az végleg porrá és hamuvá foszlana.
A tasak mostanra elhasználódott, és a saját bőrömön is több heg, ránc és
öregségi folt keletkezett azóta, hogy elkészítettem. A bőrt, testünk
védőburkolatát megviseli a külvilággal való folyamatos érintkezés,
súrlódás, a különböző tárgyakkal való erőszakosabb találkozás, vagy akár
a nap égető sugarai. Helyénvalónak tűnik, hogy az állati bőr az emberek
saját bőre fölött egy extra védőrétegként szolgáljon tovább. Az állatok
bőrének megszerzésével és felpuhításával az ókori ember megtanulta,
hogyan készítsen még egy újabb – immár mesterséges – védelmi réteget
saját bőrének rétegei fölé.
A bőr egyszerre mesél a testünk biológiájáról és a testünkön kívül
létrehozott anyagi világunkról is. A test védelmére a ruházaton kívül más
burkolórétegeket is kitaláltunk, így például lakóházakat építettünk
különböző anyagokból. Falakat építünk a bőrünkhöz vagy
a kötőszöveteinkhez hasonló rétegzettséggel: az erős, faelemekből készült
vagy betonból álló középső réteg rejtett szilárdságot ad, csakúgy, mint
az irha, míg a felületi burkolat – az egyetlen kívülről is látható réteg – külső
rétege a felhámhoz hasonlóan taszítja a vizet. Saját testünk szövettani rajza
modellként szolgál azokhoz az építkezésekhez, amelyekkel a külvilág
elemeitől védjük meg magunkat.
 A VIZELET

Az emberek többségének nincsen kedvenc testnedve, leginkább

mindegyiktől undorodik. Még az orvosi körökben is létezik egy régi
mondás, miszerint az orvosok az alapján választják meg szakterületüket,
hogy mely testnedvet találják a legkevésbé visszataszítónak. Mivel minden
szervnek megvan a maga esszenciális folyadéka, a széklettől vagy
a köpettől undorodó, de a vért elviselni képes orvostanhallgatóból
hematológus lesz, míg akit a vizelet és epe taszít, de a köpetet jól viseli,
az a pulmonológiát fogja választani.
Orvostanhallgatóként azonban jobban szerettem azt gondolni, hogy
az orvosok igenis vonzódnak bizonyos testnedvekhez, amelyeknek
diagnosztikai rejtélyei jobban izgatják őket a többinél. Ahogy a gyulladásos
betegségekkel foglalkozó szakemberek számára a genny, és a fül-, orr-
gégésznek az orrváladék, úgy szolgál minden testnedv alapvető
információforrásként az általános orvosok számára. Megvetjük őket, pedig
az orvosi mesterség fontos eszközei, és mindegyiknek megvan a sajátos
nyelvezete, amelyen elbeszéli az orvosoknak, mi a baja a páciensnek.
Szakértőnek lenni azt jelenti, hogy folyékonyan beszéljük egy adott
testfolyadék dialektusát, vagyis megtanuljuk értelmezni annak színeit,
textúráit és konzisztenciáját, és pályafutásunk alatt hosszú órákon át
töprengünk titkaikon.
Én, bár ellenálltam annak, hogy csak egy szakterületet, azaz egyetlen
testnedvet válasszak (generalista maradok), mindig is elfogult voltam
a vizelet iránt.
A vesében – a has hátsó részén elhelyezkedő bab alakú szervpárban –
képződő vizelet többnyire a véráramból kiszűrt vízből, valamint a test
folyékony salakanyagaiból áll, amelyek meghatározzák annak színét és
szagát. A vizelet a vesékből a húgyvezetéken át távozik és a hólyagban
tárolódik, ahonnan kényelmesen, injekciós tű nélkül is mintát vehetünk (a
páciens belepisil egy műanyag pohárba), ha meg akarjuk vizsgálni.
A vizeletet kivételessé teszi rendkívüli információgazdagsága, amely
a páciens állapotáról szól, és az, hogy vizsgálata mérhetetlen egyszerűen és
gyakran elvégezhető.
Emlékszem, amikor először láttam, ahogy egy nefrológus –
vesespecialista – a vizeletmintából diagnózist állít fel. Nefrológiai
fakultásom során a háta mögül követtem, ahogy a kis műanyag, vizelettel
teli poharakkal a kezében indult a laborba, mikroszkópjához, hosszú fehér
köpenye csak úgy csapkodott mögötte a kórház folyosóin át. A laborban
egy diagnosztikai mérőpálcát merített a folyadékba, amely kimutatta
a szabad szemmel nem látható vér- és fehérjedarabokat. Ezután műanyag
pipettával vizeletet helyezett egy centrifugába, amely gyors forgásával
a lebegő sejteket az üvegcse aljára koncentrálta, üledék képződött. Ebből
az anyagból egyetlenegy cseppet szemügyre vett mikroszkóppal,
feljegyezte a látómezejébe vetődő szórványos törmelékdarabokat, majd pár
perc alatt átfogó diagnosztikai történetet szőtt, amely felölelte a páciens
összes tünetét és laboratóriumi rendellenességét. A diagnózis
glomerulonephritis lett, ami egy ritka vesebetegség. Olyan tisztánlátással,
szinte látnoki képességgel elemezte a páciens állapotát, hogy már-már
varázslónak tűnt, aki a vizeletet használja kristálygömb gyanánt. Ettől
a pillanattól kezdve eltökélt szándékomban állt, hogy én is megtanuljam
a vizelet titkos nyelvét.
A következő hónapokban gyakoroltam a mérőpálcával és
a centrifugával, edzettem a szememet, hogy felismerjem a dolgokat
a mikroszkóp alatt. Összebarátkoztam a kórházi labor technikusaival, és
megkértem őket, tegyenek félre nekem érdekes vizeletmintákat, amelyek
tovább gazdagíthatják a vizeletből kiolvasható betegségekkel kapcsolatos
tapasztalataimat. Ettől kezdve nap mint nap kaptam a laboratóriumi hűtőbe
egy-egy, nevemmel megjelölt pohárkát, és én mindennap ebédidőben
beugrottam, hogy megvizsgáljam az újabb, izgalmasabbnál izgalmasabb
leleteket.
Egy nap a mikroszkóp lencséjén keresztül hunyorogva bimbózó
élesztőgombát pillantottam meg egy súlyos állapotú beteg vizeletében,
akinek vérében gombás fertőzést mutattak ki. Ebben a – mint kiderült –
végzetes állapotban a gomba túlterhelte a vese szűrőit, és beszivárgott
a vizeletbe is. Egy másik alkalommal nemi úton terjedő parazitákat láttam –
a férfi vizeletében a trichomonas nevű, könnycsepp alakú lények úsztak
fickándozva és piruetteztek, mint valamiféle vízi balerinák. A minta
a védekezés nélküli szex következményét mutatta, és azon tűnődtem, vajon
hány másik partnerrel osztozott meg akaratlanul ezen a fertőzésen.
A trichomonasról szerzett ismereteim alapján a vizeletürítéssel járó égető
érzés miatt kérhetett orvosi segítséget, de az is előfordulhat – ez is gyakori
–, hogy egyáltalán nem is voltak tünetei, és nem várt bónuszként kapja
majd meg ezt a diagnózist. Úgy éreztem, hogy a vizeletük, azaz a testükből
távozó szennyvíz vizsgálata révén olyan emberek életét is megismerhetem,
akikkel személyesen soha nem fogok találkozni. Izgalmas volt minden
egyes felfedezés, amikor a különböző szálak hirtelen összekapcsolódtak –
a nyomozók érezhetik ugyanezt, amikor a megoldás közelében járnak.
Amikor a pácienseimnek vizeletvizsgálatra volt szükségük, én magam
végeztem el a vizsgálatot, ahelyett, hogy a mintákat a laboratóriumba
küldtem volna, hogy számítógéppel kiértékelt eredményeket kapjak. Saját
(kesztyűs) kezemmel vittem a folyosón a még meleg mintákat a laborba, és
személyesen elemeztem a látottakat. Ha magam csináltam, mélyebben
ráéreztem a pácienseimben zajló patológiákra. A mérőpálca és
a centrifugálás rituáléján keresztül egyfajta intimitásba kerültem velük – és
egyre nagyobb tisztelettel adóztam ez iránt a kedvencemmé váló,
sokatmondó testnedv iránt.
Hamar megértettem a vizelet rejtélyes nyelvezetét: a mérőpálcán
a fehérvérsejtek húgyúti fertőzésről beszélnek, míg a mikroszkóp alatti
kristályok vesekőre utalhatnak, és megmagyarázhatják az oldaltáji
fájdalmakat. Minden egyes analitikai lelet a vizelet nyelvén közölt, fontos
diagnosztikai üzenetté vált.
Természetesen nem a vizelet az egyetlen testfolyadék, amely lehetővé
teszi a klinikus számára, hogy közvetve betekintést nyerjen az emberi
testbe, és diagnosztizálja annak betegségeit. A széklet a teljes
gasztrointesztinális traktusról nyújt információt, a szájtól és az orrtól
a vastagbélig; a köpet a tüdő mélyéről szállítja a híreket; az agy-gerincvelői
(cerebrospinális) folyadék pedig az egyébként hozzáférhetetlen központi
idegrendszerről mesél. Csakúgy, mint a vizelet, a többi testváladék is
szolgál betegségekre utaló bizonyítékokkal a várakozó orvos számára,
méghozzá jóval hamarabb és egyszerűbb módon, mint amikor diagnosztikai
eszközökkel kell behatolni a test nyílásaiba.
A vizelet azonban minden más folyadéknál több felvilágosítást ad
nemcsak a saját távozási útvonaláról, a húgyúti problémákról, hanem a test
egészéről is – még az egész szervezetet érintő, a veséktől látszólag
független problémákról is. A vörös vizelet utalhat vesekőre vagy
hólyagrákra, de jelezheti a vörösvértestek genetikai hibáját, a test
izomzatának leépülését vagy a közelmúltban elfogyasztott céklát is.
A vizelet utalhat a távoli tüdő megfertőződésére, bizonyíthatja rekreációs
drogok fogyasztását a közelmúltban, vagy cukorbetegség esetén vallhat
a távoli hasnyálmirigy kudarcáról. A korábbi évszázadokban az orvosok ez
utóbbi diagnosztizálásához megkóstolták a vizeletet, hiszen akkor még
az ízlelőbimbójuk volt az egyetlen laboratóriumi vizsgálati eszközük. Ma
már szerencsére erre nincs szükség, bár a vizelet összes titkának megfejtése
gyakran olyan képességeket feltételez, amilyen csak a borkóstolóknak van.
Évekkel az orvosi egyetem után a már említett sürgősségi osztályon
felfedeztem még egy okot, amiért a vizeletnek kijár a megbecsülés.
Alapvetően minden sürgősségi beteget, akit elláttam, kikérdeztem
vizeletéről is, függetlenül az elsődleges problémájától. Akár láz, hányás,
hasmenés vagy köhögés volt az orvosi probléma, mindig megkérdeztem,
mennyit pisilt az utóbbi időben. Bár a vesék által termelt vizelet szemmel
becsült mennyisége sokkal kevésbé szofisztikált mérőeszköz, mint
a mérőpálca vagy a mikroszkóp használata, mégis lényeges mutatója
az ember hidratáltsági szintjének.
Amikor a szervezet kiszárad, az elégtelen folyadékbevitel vagy a hányás
és hasmenés miatti folyadékvesztés következtében az amúgy rendesen
hömpölygő véráramlás lelanyhul, mint egy patak aszály idején, és
a tápanyagok lassabban jutnak el a létfontosságú szervekhez. A vesék
érzékelik az erek meglazulását, és erre a vizeletcsap lelassításával vagy
elzárásával reagálnak, hogy megőrizzék a szervezet hidratáltságát. Ennek
jele az elenyésző mennyiségű, sötétsárga és néha kellemetlen szagú vizelet.
Amikor a beteg vizeletkibocsátása betegség vagy fertőzés miatt veszélyesen
alacsony szintre csökken, az egy súlyosabb betegség előjele lehet, és
ilyenkor a betegek további vizsgálatokra és intravénás folyadékpótlásra
szorulnak. A vizelet jelzései tehát komoly üzenetértékkel bírnak a betegek
állapotáról.
A kiszáradást intravénás sós vízzel vagy sóoldattal kezeljük.
A fertőzéstől szenvedők (enyhétől egészen a súlyos esetekig) már
az intravénás sóoldattól gyakran rögtön jobban érzik magukat, riasztó
életjeleik visszaállnak a normál tartományba. Ennek köszönhetően
a páciens vizeletárama felgyorsul, és a lelassult sötétsárga szivárgásból
ismét áttetsző „folyam” lesz – ami ezúttal a beteg klinikai javulásáról üzen.
A pácienseim vénájába adott egyszerű sóoldatos infúziónál hatékonyabb
csodaszer nemigen létezik.
Elsőéves orvostanhallgatóként sokat töprengtem azon, hogy
a betegeknek az orvosok által beadott intravénás oldatok miért sósak. Ha
az emberi élet feltétele az édesvíz, akkor minek a só? A friss víz az egyetlen
olyan folyadék, amely oltja szomjunkat, öntözi a terményeket, és amiben
rendesen lehet fürödni. Mégis, úgy tűnik, ha ugyanezt a friss, sómentes
vizet adnám be a pácienseim vénáiba, az gyorsan szétrobbantaná
a vérsejteket, és megduzzadna tőle az agy, ami rohamhoz, kómához és
végül gyors halálhoz vezetne. A normál sóoldat a leggyakrabban adott IV
(intravénás) oldat, de miért menti meg az életet a vízhez adott só?
A kérdésemre a választ a vizeletben és a vesék működésében találtam
meg. A vesék életünk során nap mint nap finoman kalibrálják a véráramból
kivont vizeletet, és ezzel nemcsak a test hidratáltságát, hanem a sóháztartást
is megóvják. Bár a vizelet nagyrészt vízből áll, sókat is tartalmaz, ezáltal
fenntartja a szervezet alapvető víz- és elektrolit-egyensúlyát.
Betegség esetén a vesék túlórában végzik ezt a feladatot, és küzdenek
a kiszáradással, hogy megtartsák a vérben a magas nátrium-klorid-,
valamint az alacsony káliumszintet – nagyjából ugyanabban az arányban,
mint ami a világ óceánjaira is jellemző. Az emberiség ősei először
a tengerben fejlődtek ki, majd onnan kiúsztak, és a szárazföldön telepedtek
le, de testünk még mindig magában hordozza az óceáni élet nyomait.
A vizeletnek a vérből való kiválasztásával a vesék fenntartják vérünk sós,
tengeri jellegét, és a túléléshez nélkülözhetetlen sóháztartást. A vesék és
a vizelet egészséges áramlása nélkül elődeink soha nem hagyhatták volna el
az óceánt, ahogy az újszülött sem tudna alkalmazkodni a saját sós
magzatvizén kívüli élethez. Tehát, amikor egy betegség miatt a vizelet
áramlása lelassul (amikor a páciens szegényes vizeletürítésről számol be,
vagy a szülők arról, hogy beteg csecsemőjük pelenkája nem elég nedves),
akkor a szervezet valójában azért küzd, hogy fenntartsa a szervezet
sókészleteit.
*
A vizelet iránti rajongásom a vesék iránti mélységes tisztelethez
vezetett. Veséink a szervezet metabolikusan legaktívabb szervei közé
tartoznak a vér állandó titrálása és a vizelet egyensúlyának fenntartása
miatt. Szervezetünk mesterszakácsaként a megfelelő összetevők arányaiért
felelnek. Amennyire fontos szerepet töltenek be a szervezet biokémiai
egyensúlyának megőrzésében, annyira el vannak rejtve a testben. A has
hátsó részén, a karizmatikusabb és ismertebb hasi szervek mögé bújva
dolgoznak. A vesék a bensőnk el nem ismert művészei – akik bármilyen
kitartóan is dolgoznak, általában nem kapják meg a megérdemelt tiszteletet.
A vesék egész életen át tartó vizelet-előállítási munkájukkal
gondoskodnak annak a belső harmóniának a megteremtéséről, amely
biztosítja, hogy más testi rendszereink is zavartalanul működjenek.
Idetartoznak azok az elektromos tevékenységek, amelyek felelősek minden
egyes szívverésért, minden egyes izommozgásért és minden egyes,
az agyban tüzelő neuronért – ezek a tevékenységek mind a víz sóion-
koncentrációja csökkenésének vagy növekedésének a megnyilvánulásai.
Pontosan azért, mert a vesék vért kapnak, amit vizeletté alakítanak, kaphat
vért az agy, amiből gondolatokat hozhat létre.
Gyerekkoromban a csontváztáncot énekelve (skeleton dance) már
tudtam, hogy a combcsont a térdcsonthoz kapcsolódik, de az egyes
testrészeink közti mélyebb összefüggéseket csak akkor fedeztem fel, amikor
orvos lettem. Megismertem belső szerveink ökológiáját, de csak pácienseim
veséinek megfigyelése révén vált az elmélet valóságossá – különösen
azáltal, hogy láttam, ahogyan betegség esetén kudarcot vallanak
a vizeletadási feladatukban.
A veseelégtelenséggel kapcsolatos első közeli tapasztalatomat
az intenzív osztályon szereztem, ahol rezidensként a halálhoz legközelebb
álló betegeket gondoztam. Minden reggel körbejártam az intenzív osztály
fényesen megvilágított termeit az orvosokból, nővérekből, terapeutákból és
egy-két gyógyszerészből álló népes csapattal. Minden páciens állapotát és
laborértékeit áttekintettük, sorra vettük a megbetegedett szerveiket.
Az intenzív osztályon minden szervnek megismerhettem a kóros állapotát:
amikor a szív meghibásodik, nem pumpál elég vért, és folyadékkal tölti
meg a beteg testét; amikor a tüdővel van a baj, a betegeknek
lélegeztetőgépre lesz szükségük, hogy lélegezni tudjanak; amikor a belek
nem működnek megfelelően, az élelem szállítása megakad, ami
puffadáshoz és hányáshoz vezet; amikor a máj nem működik, a betegek
besárgulnak, és a has a felgyülemlett folyadéktól felpuffad. Még olyan is
van, amit „agyelégtelenségnek” lehetne nevezni, mivel e súlyos állapotban
a páciens gyakran eszméletét veszti, de tájékozódási zavarok, zavarodottság
is felléphet, és néha tényleg pszichotikus állapotok is – összességében
az intenzív osztály tartogatja a legsúlyosabb eseteket, amikor is egy-egy
szerv teljesen felmondja a szolgálatot.
Meglepődve tapasztaltam, hogy a vesék gyakran betegedtek meg más
szervvel együtt. Ilyen alkalmakkor a vizelet áramlása gyakran jelentősen
lelassul, néha teljesen leáll. A veseelégtelenségben szenvedő betegeknél
a vizelettermelés folyamatos ugyan, de a sótartalma megváltozik, ami
veszélyes sóháztartás-zavarokat okoz, és a salakanyagok felhalmozódását
eredményezi a beteg véráramában. Ez azonban néha olyan betegeknél is
előfordul, akiknek az alapbetegsége teljesen független a húgyúti
rendszertől. A test vizeletkészítő szerve egyedülállóan sérülékenynek tűnik
bármilyen súlyos betegség kialakulásakor.
Ez a jelenség a májelégtelenségben szenvedő intenzív osztályos
betegeimnél volt a legszembetűnőbb. A reggeli vizitek során a súlyos
májelégtelenségben szenvedő betegeknél gyakran hirtelen
a veseelégtelenség jelei is mutatkozni kezdtek. Amikor felfedeztük
a vizeletkibocsátás csökkenését vagy a salakanyagok és bizonyos
elektrolitok felhalmozódását a véráramban, újra elvégeztük a szokásos
vizsgálatokat, hogy kiderítsük, miért csatlakozott a vese a májhoz. De
legtöbbször nem találtunk problémát magában a vesében.
Az biztos, hogy egy intenzív osztályos betegnél nem szokatlan, hogy
egyszerre több szerv működése hibásodik meg, de ezekre általában van
könnyen érthető fiziológiai magyarázat. A szívelégtelenségben szenvedő
betegeknél a folyadék elárasztja a tüdejüket, ami légzési nehézséget és
végső soron tüdőelégtelenséget is okoz. A májelégtelenségben szenvedő
betegeknél gyakran alakul ki agyelégtelenség vagy delírium, mivel
a metabolizálatlan toxinok megzavarják az idegsejtek működését.
Az elégtelen agyműködés pedig – akár átmeneti delíriumról van szó, akár
tartós demenciáról – a lélegzés során tüdőelégtelenséget okoz.
A májelégtelenséggel együttesen kialakuló veseelégtelenségre azonban
mindeddig nem találtam kielégítő magyarázatot. Noha e két szerv nagyon
közel van egymáshoz – a jobb vese szorosan a máj hátsó oldalához
nyomódik –, úgy tűnik, hogy szinte minden más szempontból kellőképpen
el vannak különítve. Jelentősen eltérő a funkciójuk is, és nincsenek közös
artériáik vagy vénáik. A máj és a vese fiziológiailag olyan messze van
egymástól, amennyire csak két szerv egy közös testüregben lehet. Mégis
az intenzív osztályon többször szembesültem szinkronizált
meghibásodásukkal.
Az állapotnak saját neve van: hepatorenalis szindróma. Ez a homályos
elnevezés semmit nem mond, csak magára a két szervre, a májra (hepato) és
a vesére (ren) utal, míg a szindróma szó latinul tünetegyüttest jelent, azaz
olyan jelek és tünetek összességét, amelyek gyakran láthatóan együtt
jelennek meg, de egyértelmű egyesítő elv nélkül. A szindróma szó rávilágít
az orvosi szakma hiányosságaira is azzal kapcsolatban, hogy az emberi test
miért is viselkedik bizonyos módon. A hepatorenalis szindróma esetében
még mindig nem értjük a vese és a máj mögött meghúzódó kölcsönös
összefüggést, pedig tudjuk, hogy a veseelégtelenség gyakran a cirrózisos
beteg rohamosan közeledő halálának előhírnöke. Ugyanilyen titokzatos,
hogy ezeknél a betegeknél, akiknél a vesék már teljesen leálltak, a sikeres
májátültetés önmagában miért állítja vissza szinte varázsütésre
a veseműködést.
Ahogy a vizelet fontos dolgokat árul el a test különböző részeiről, úgy
a vese működéséből is következtethetünk más szervek állapotára.
Májelégtelenségben szenvedő betegeknél a máj megfigyelésének közvetett
módja volt a veseműködésük ellenőrzése. Bár nem tudtam megfelelően
megmagyarázni a szindróma keletkezését, előre láthattam azt. A vesék más
típusú súlyos betegségeknél is riadót fújnak. A kardiorenális szindróma
a végstádiumú szívelégtelenséget jelöli, amely érthetetlen okok miatt
veseelégtelenséghez is vezet. Ahogy a májnál, úgy a szívelégtelenségben
szenvedő betegnél is, amikor a vizeletáramlás megváltozik, és a vese kezd
leállni, az gyakran azt jelenti, hogy közel a vég. A többszörös szervi
diszfunkció szindróma (MODS) az a katasztrofális jelenség, amikor súlyos
betegeknél a szervek a dominólánchoz hasonlóan egymás után hibásodnak
meg, az emberi test „ökoszisztémájának” összeomlása. És gyakran a vesék
hibásodnak meg először, majd láncreakció következik, amely
menthetetlenül halálhoz vezet.
A hepatorenalis szindróma diagnosztizálása és kezelése rámutatott
annak fontosságára, hogy a pácienseimre komplex biológiai rendszerként
tekintsek. Már a szervek egészséges működésénél is megfigyelhető, hogy
kapcsolatban állnak egymással, de a betegségek különösen kiemelik
kölcsönös egymásrautaltságukat. Emiatt az orvosok gyakran közvetetten
diagnosztizálnak. A hasnyálmirigyrákot olykor csak akkor fedezzük fel, ha
az a májat és az eperendszert is érinti, és emiatt orvosi ellátásra kerül
a beteg, míg a petefészekrák gyakran csak akkor mutatható ki, ha
a bélrendszert is zavarja. Ugyanígy, az intenzíven fekvő betegeimnek
bármilyen súlyos állapotát kiolvashatom a vizeletének áramlásából és
összetételéből. Az emberi test több, mint elkülönült részegységek
gyűjteménye, és egy adott szerv állapotára gyakran egy másik szerv
vizsgálatával következtethetünk.
Orvosi tanulmányaim előtt, természeti ökoszisztémák megfigyelése
során értettem meg, milyen fontosak az élőlények és az őket körülvevő (élő
és élettelen) környezet kölcsönhatásai. Az orvosi egyetemen aztán az
orvostudomány lényegét is a bensőnk hasonló ökológiai megértésében
láttam. Csakúgy, mint a természeti világban, a testben is sok szimbiotikus
kapcsolat van, és a legtöbb teljesen logikus. Például a szívnek és a tüdőnek
közös „élőhelye” a mellkas, és szinkronban gyorsulnak fel, amikor
az ember felszalad egy lépcsőn, majd együtt lassulnak le, amikor pihenünk.
Kiegyensúlyozott harmóniában emelik és süllyesztik együtt a mellkast, mint
ahogy egy ragadozó állat populációja együtt növekszik vagy csökken
a zsákmányállatéval. Más szimbiotikus kapcsolatok azonban, mint például
a veséé és a májé, kevésbé nyilvánvalóak, hasonlóan a fák gyökerei és
a talaj alatt rejtőző mikorrhiza gombák kapcsolatához. Összeköttetésben
álló szerveink a véráram jeleinek finom és összetett nyelvén keresztül
kommunikálnak egymással, amelyet az orvostudomány még nem teljesen
dekódolt. Akárcsak az éjszakában üvöltő farkasok, amelyek rejtélyes
üzeneteket küldenek egymásnak, úgy a vér által szállított utasítások is olyan
jelentéseket hordoznak, amelyeket egyelőre csak sejthetünk.
Azt, hogy a természetben egy faj milyen hatással van egy másikra,
korlátozott ismereteink miatt nemigen tudjuk előre jelezni, ezért bármely faj
kihalása váratlan módon veszélyeztetheti az ökológiai egyensúlyt.
Ugyanígy, akárcsak a természetes ökoszisztémák esetében, belső
ökológiánk bármely részének felbomlása a test egészének kudarcához
vezethet, még akkor is, ha legfejlettebb tudományos ismereteinkkel sem
tudjuk megmagyarázni, hogy hogyan és miért történik ez.
 A természeti világ és változatos lakói – saját fajunk többi tagjával együtt
– körbeveszik testünket, és benépesítik azt az „élőhelyet”, amelynek
a testünk is élő része. Testünk belső ökoszisztémája analóg a természeti
világgal. Mindannyian egy nagyobb egészbe illeszkedünk, és mindegyikünk
önmagában is egy hasonlóan egységes és összefonódó totalitást tartalmaz –
ökológiát az ökológiában.
Lehet, hogy nem a vesék a test elsődleges szereplői, de vizelettermelésük révén segítik és
támogatják az összes többi testrészt, és ezáltal kulcsfontosságú figurái a szervezet belső
ökoszisztémájának. A létfontosságú vizelet folyamatos áramlása nélkül az egész rendszer
összeomlana. Ráadásul a vesék bármilyen belső katasztrófa előtt a vizelet nyelvén előre
figyelmeztetnek: nélkülözhetetlen kanárik a test szénbányájában.
 A ZSÍR

Épp az alaszkai Barrow egyik utcáján sétáltam, amikor egy sarkon

befordulva érdekes látvány tárult a szemem elé – egy kis zöld lakókocsi
előtt a havas füvön halomba szórva csillogtak a bálnazsírdarabok.
Mindegyik csík körülbelül emberhosszúságú volt, két láb széles és csaknem
egy láb vastag, rózsaszín és sárga foltokkal, mint egy-egy bohém
nyakkendő. Megböktem az egyik csíkot az ujjammal – kemény volt, olajos
és hideg tapintású. A zsírhalmok között szétszórva feküdt a bálna maradéka:
húsdarabok; fekete baléncsíkok, amelyeket a bálna arra használt, hogy
kiszűrje táplálékát a tengervízből; és egy jókora, erős szív – akkora, mint
egy jógalabda – egy embercomb átmérőjű aorta csonkjával. Az egyik
oldalon egy faszánkó állt, ezzel szállíthatták ide ezt a húst a tenger jegéről,
mellette egy hosszú pengéjű kés feküdt a vértől vörösre festett hóban.
Alaszkába azért jöttem, hogy Anchorage-ban részt vegyek egy
közegészségügyi kutatásban, amely az alaszkai bennszülöttek fertőzési
kockázatát vizsgálja. Mindig is lenyűgözött az extrém körülmények emberi
testre gyakorolt hatása, ezért úgy döntöttem, hogy ellátogatok Barrow-ba,
az Egyesült Államok legészakibb városába, ahol a kemény földrajzi és
éghajlati viszonyok egy extrém, a világon egyedülálló étrendet alakítottak
ki.
Ahogy bámultam a zsírt, kinyílt a lakókocsi ajtaja, és egy
baseballsapkás, sötét napszemüveges férfi lépett ki, jobb kezében egy nagy
fémkampóval. A földön heverő focilabda méretű zsírdarabhoz battyogott.
A horog hegyét beledöfte az egyik darabba, ami kocsonyásan megremegett
ettől a mozdulattól. A horgon lógó zsírdarabbal a kezében visszasétált
a lakókocsiba, amelynek a kéményéből csak úgy ömlött ki a füst. A zöld
lakókocsiban ülő emberek számára ez a sok bálnazsír étel volt, és
az elkövetkező hónapok megélhetését és túlélését jelentette.
Mielőtt a nyugati világ „felfedezte” volna a sarkvidéki Alaszkát,
az ebben a régióban élő inupiat nép kizárólag a tengerből élt. Ebben
a térségben elképesztően sok a zsírban gazdag állat – például bálnák,
rozmárok és fókák –, gyümölcsök, zöldségek vagy gabonafélék azonban
egyáltalán nem teremnek –, és a hagyományos inupiat étrend jól tükrözi ezt
a tényt. Gyakorlatilag minden élelmiszer állati eredetű, és az Atkins- vagy
a paleodiétához hasonlóan az inupiatok étrendje alacsony szénhidrát- és
rendkívül magas fehérje-, illetve zsírtartalommal bír; az állati zsír az összes
fogyasztott kalóriának több mint felét teszi ki. Ugyanaz a zsír, amely életük
során a tengeri emlősök számára testük energiatárolására szolgált, az állatok
halála után életmentő energiaforrást nyújtott egy föld alatti jégkunyhóban
élő eszkimó családnak.
A hagyományos inupiat táplálkozási mód szembemegy minden
dogmával, amelyet az orvosi egyetemen tanultam az egészségről.
Orvosként arra képeztek ki, hogy eltereljem pácienseimet a magas
zsírtartalmú étrendtől, különösen az állati eredetű zsíroktól, hogy
csökkentsem a szívinfarktus, a szélütés és az anyagcsere-betegségek
kockázatát. Arra is tanítottak, hogy figyelmeztessem a pácienseimet
az elhízás veszélyeire, bár az orvosi egyetemet úgy hagytam el, hogy csak
zavaros ismeretekkel rendelkeztem arról, hogy a pácienseim étrendjében
lévő zsír pontosan hogyan viszonyul az elhízás során egyrészt a testükben
felhalmozódott zsírhoz, másrészt a véráramban koleszterin és trigliceridek
formájában lévő zsírhoz. A táplálkozástudomány legújabb eredményei csak
zavaros és egymásnak ellentmondó magyarázatokat kínálnak, kevés szilárd
bizonyítékkal, amelyek alátámaszthatnák a pácienseimnek javasolt fő
elveket. Csak egy dolog világos: a kövérség minden szempontból ellenség.
Az Északi-sarkvidéken azonban a zsír mindig is az egészséget és
a túlélést jelentette. Annak ellenére, hogy Barrow-ban már nem kizárólag
a szárazföldtől és a tengertől függ az élelem biztosítása, a bálnazsírral
borított gyep – amely büszkeséggel tölti el tulajdonosát – még mindig
gyakori ebben a mérsékelt övi külvárosban. Otthon kialakult hozzáállásom
a hájat a legkevésbé kívánatos testrésznek és az elhízás járványa
nemzetközileg körözött tettesének tartotta, azonban tudomásul kellett
vennem, hogy a sarkvidéki élet a zsírimádatról szól. Itt, a messzi északon
az emberi élet történetében a zsír a kincs, amit a hős megszerez.
Az anatómiai laborban általam vizsgált holttest egy elhízott ember teste
volt. Amint elkezdtük a boncolást, az első dolog, amit megláttam a bőre
alatt, egy kéthüvelykes zsírréteg volt a hát alsó részén lerakódva. Átlátszó
volt az érlelt sajt megsárgult árnyalatával, és ropogós hangot hallatott,
ahogy szikével ismételt mozdulatokkal átvágtuk, hogy az első napi lecke
tárgyát képező hátizmokat elérjük.
A zsír leginkább arról ismert, hogy közvetlenül a bőr alatt fekszik, de én
sokkal többet találtam belőle a hulla testének mélyén, ahol jó alaposan
bepólyálta a szerveit. Szívét sárga zsírréteg borította, sárgás színvilága
pedig teljesen eltért az orvosi tankönyvemben szereplő szív húsos
vörösétől. Beleit ugyancsak sárga zsírcsíkok takarták, vastagbelében
hosszában pedig apró zsírgömböcskék lógtak, mint valamilyen cicomás
ékszerek. Miután elmozdítottuk a beleket, és benéztünk a hasüregbe, ott,
ahol a veséjének kellett volna lennie, két nagy sárga placsnit találtunk. Csak
amikor felvágtuk őket, akkor találtuk meg a vesét.
A holttestemet belülről borító zsír eléggé zavarónak bizonyult. Zsíros
maradékot hagyott a kesztyűmön és a boncoló műszereimen, amitől
csúszóssá váltak és megnehezítette a használatukat. Apró zsírgömbök
tapadtak mindenre, és a zöld törlőket, amiket használtam, gyorsan sötét
zsírfoltok tarkították. Az anatómiai labor hőmérsékletét általában hűvösen
tartották a szagok csökkentése és a zsír szilárdságának megőrzése
érdekében, de ezúttal egyik célt sem sikerült elérni – a holttest zsírja
csirkehúsleves-szagú volt, és mindent bevont, amivel jól megnehezítette
a boncolás minden egyes lépését.
Amikor azon a bizonyos már említett első napon elhatároztam, hogy
a testemet valamelyik orvosi egyetemnek adományozom boncolásra, nem
számoltam azzal, hogy ennek a döntésnek lehet egy mellékhatása: arra fog
ösztönözni, hogy karcsú maradjak. Az átlagos amerikai felnőtt, ahogy
öregszik, évente néhány kilót hízik, ami azt jelenti, hogy a zsír egyre inkább
felhalmozódik a szervezetében. Ha másért nem is, az orvostanhallgatók
kedvéért, akik majd boncolni fognak, remélem, hogy sikerül az átlag trendet
alulmúlni zsír tekintetében.
Elgondolkodtam, milyen életet élt a vizsgált holttest, és azon
töprengtem, hogyan nehezítette meg a bőséges testzsírkészlete
a mindennapjait, hogyan hatott ez a megterhelés a belső szerveinek
működésére és az ízületeire. Talán ő is szenvedett attól a megbélyegzéstől,
amelyet sok elhízott ember tapasztal az életében, különösen
az egészségügyi ellátás igénylése során. El tudom képzelni, hányféle
zavaros és ellentmondásos táplálkozási tanácsot kaphatott orvosaitól.
 Miután elkezdtem élő embereket gondozni a kórházban, jóval
nehezebbnek találtam az elhízott betegek vizsgálatát és a diagnózisuk
felállítását. A zsírréteg távolivá tette a szív és a tüdő sztetoszkóp által
közvetített hangjait, és az, hogy a kezemmel képtelen voltam körvonalazni
a hasi szerveket, szintén zavarba ejtett. A pácienseim nyaki vénáinak
kitapintása és pulzusuk számlálása fontos, a fizikai vizsgálatok körébe
tartozó készség és a szívproblémák felderítéséhez elengedhetetlen.
Elsajátítása ismétlést és gyakorlást igényelt, de a legtöbb elhízott
páciensemnél – még azoknál is, akik csak enyhén voltak túlsúlyosak – alig
tudtam érzékelni a finom vénák lüktetését a nyaki zsír miatt. Szinte
kizárólag rákos betegeken tudtam gyakorolni, mivel ők voltak csak eléggé
lefogyva ahhoz, hogy nyaki vénáikat ki lehessen tapintani. Soha nem
szereztem igazán jártasságot ebben, de úgy tűnt, nem számít annyira, mivel
a jelenlévőknek általában röntgenfelvételeket és egyéb képalkotó
vizsgálatokat rendeltek el, amelyek eredményeiből hasonló információkhoz
jutottam a pácienseim állapotával kapcsolatban.
Amikor orvostanhallgatóként Mumbaiba utaztam, orvosi tapasztalataim
végre kiegészültek más testalkatú emberek vizsgálatával. Az engem
felkereső indiai betegek többnyire szegény társadalmi csoportokból
származtak, ezért inkább soványak voltak, sőt többnyire alultápláltak, vagy
előrehaladott betegségük miatt (rendszerint ugyanis a rossz anyagi
helyzetük miatt csak későn fordultak orvoshoz) szinte már el voltak
sorvadva. Ugyanakkor az általam tanult manuális vagy egyszerű fizikai
diagnosztikai módszerek jóval könnyebben elvégezhetőnek és
hasznosabbnak is tűntek, mint valaha az Egyesült Államokban.
Mély benyomást tett rám az indiai orvosok vizsgálati szakértelme –
ehhez képest az én amerikai eljárásaim szinte alkalmatlannak tűntek. Mivel
a szegény indiai betegek nem tudták megfizetni a drága képalkotó
vizsgálatokat, az orvosok kénytelenek voltak a fizikális vizsgálatokra
hagyatkozni a diagnózis felállításában. Miközben az amerikai orvosokat
jogosan hibáztatják a képalkotó technológiák, például a CT- és MRI-
vizsgálatok túlzott használatáért, az ilyen vizsgálatokra nagyon is szükség
van a túlsúlyos betegeknél, mivel náluk jelentősen csökken a fizikális
vizsgálat használhatósága. Sajnos azonban minél kevésbé támaszkodhatnak
az amerikai orvosok a gyakorlati vizsgálati technikákra, annál több
készségük vész el ezen a téren, és máris egy ördögi körben találjuk
magunkat.
Miután nagy nehezen sikerül diagnosztizálnom elhízott pácienseimet,
a zsír sajnos akadályozza a kezelések lebonyolítását is. Küzdelmes
megtalálni a kar vénáit, és nagyobb kihívást jelent bekötni az infúziót is. Ha
többszöri próbálkozásra van szükség, az több fájdalmat okoz a betegeknek,
és elkeserítő módon késlelteti a sürgősségi beavatkozásokat. A légzőcső
behelyezése életmentő lehet, de az elhízott betegeknél ez sokkal nehezebb –
a nyak mozgathatóságának korlátozottsága és a kipárnázott garat – mivel
alig látható – megnehezíti a precíz és gyors végrehajtást. Ha nem sikerül
a szondát a megfelelő helyre tenni, az halálhoz vezethet, ezért az orvosokat
igencsak megizzasztja a kihívás, amikor nagyon elhízott betegeket kell
intubálniuk. A gerinccsapolás kivitelezése pedig szinte lehetetlen a kövér
betegeken: a páciens alsó háti szakaszát körülölelő vastag zsírrétegen át –
mint az én hullám esetében is – szinte teljesen hiábavaló küzdelem, hogy
az irreálisan hosszú tűvel pontosan célozzuk meg a gerinccsatornát.
A zsír az orvosi gyakorlat szinte minden aspektusát megnehezíti, és
az elhízott betegek szenvedéseit is csak tetézi.
Barrow-ban a tavasz a bálnavadászat szezonja, és szerettem volna többet
megtudni arról, hogy az inupiat eszkimók számára mit is jelent a zsírjuk.
Kérdezősködtem, és végül találkoztam Herman Ahsoak bálnavadász
kapitánnyal, aki másnap indult bálnavadászatra. Megkérdeztem,
csatlakozhatok-e hozzá, és miután meggyőztem, hogy nem a Greenpeace-
nek dolgozom, beleegyezett, hogy velük menjek.
Másnap reggel motoros szánokkal süvítettünk a parttól a befagyott
Jeges-tengerre. Legénységünk Hermanból, kamasz fiából és lányából,
valamint a lány barátjából, Gregből állt. Ahogy távolodtunk a parttól,
Barrow lassan a látóhatár alá süllyedt mögöttünk, és minden irányból csak
a szikrázó jég és ég vett körül minket. A tiszta, makulátlan és
elviselhetetlenül ragyogó fehér, fagyos tájat néhány mérföld után végre
megtörte a nyílt víz sötét csíkja. Tábort ütöttünk a jég szélén, és vártuk,
hogy a bálnák megjelenjenek a vízben.
És csak vártunk és vártunk. A legtöbb vadászat ahhoz hasonló, mint
amikor gyermekorvosként dolgoztam a szülészeten: az inaktivitás hosszú,
unalmas szakaszait az izgalom és a cselekvés hirtelen fázisa szakítja meg,
és nem tudni előre, hogy ez mikor következik be, de készenlétben kell
lenni. Éberen figyeltük a nyílt vizet, néztük a bálnauszonycsapásokat
a távolban, és csodáltuk a kék jéghegyeket, amelyek a nyugodt áramlatban
úszkáltak. A víz olyan hidegnek tűnt, hogy még a legelhízottabb embernek
sem lett volna sok esélye, ha beleesik – a zsír, bármilyen sok is rakódott le
rajtunk, az emberi szervezetben nem oszlik el olyan egyenletesen, mint
a hideg elleni szigetelésre szoruló tengeri emlősök testén.
Ellentétben a huszadik század eleji bálnavadászattal, amikor hatalmas
úszó gyárakat használtak a bálnák levágására és feldolgozására, amely
során az ember megtizedelte a bálnapopulációkat az Északi-sarkvidéken,
Hermanék hagyományos módon vadásztak. A motoros szán mögé egy
umiakot (hagyományos, favázas csónakot) kötöttek, amelyet összevarrt
fókabőr borított. Az umiakkal a jég szélére csúsztak úgy, hogy a csónak
az orrával a víz fölé nyúlt, készen arra, hogy egy pillanat alatt elinduljon, ha
egy orrbálna elég közel jön. A csónak belsejében volt a robbanó szigony,
amelyet Greg hozott – egy modern és hatékonyabb változata annak a kő- és
elefántcsontvégű fegyvernek, amelyet őseik használtak egykor.
Közvetlenül a táborunk mellett friss jegesmedvemancs-nyomokat
fedeztünk fel a jég szélén. A bozontos szőr ecsetvonásaival szegélyezett
óriási lenyomatok engem eléggé nyugtalanítottak – miközben a bálnákat
figyeltem a nyílt vízen, időnként a hátam mögé pillantottam, hogy idejében
megláthassam a tájat borító fehér jégtömbök mögül esetleg kikandikáló
medvéket. Herman megnyugtatott, hogy a medve alapvetően fókára
vadászik, de – tette hozzá – mindig ők kapnak először a bálnazsírból is.
Szóval még a jegesmedvék is tudják, hogy a zsír az Északi-sark legfőbb
fizetőeszköze. A közelben ólálkodó medvére gondolva ismét tudatosítottam
saját hasam “úszógumijának” veszélyét – mint a medvék számára kívánatos
eledelt.
Megkérdeztem Hermant, hogy az inupiat kultúrában milyen szerepe van
a zsírnak, mire ő elővett egy műanyag zacskót, és kicsomagolt belőle egy
darab tégla alakú nyers bálnazsírt. A tégla fehér volt, és egy hüvelyk
vastagságú fekete bőrcsík fedte, ez volt a hagyományosan legkedveltebb,
legfinomabbnak tartott rész, a muktuk. Vékony szeleteket vágott egy
zsebkéssel, és körbeadta őket. Beleharaptam az egyikbe, és rágni kezdtem,
az ajkam körül olajos maszat rakódott le. Olyan volt az íze, mint a tenger
illata, és közel sem volt olyan kemény, mint amilyenre számítottam.
 Miközben falatoztunk, Greg, aki csak félig volt inupiat, panaszkodott,
hogy az emberek gyakran kételkednek a származásában. A bőre fehérebb
volt, mint Hermané, bár ugyanolyan akcentussal beszélt. Öröksége döntő
bizonyítékaként általában a muktuk iránti szeretetét hozta fel.
– Lehet, hogy fehérnek nézek ki, de inupiat lelkem van – hangoztatta,
mintha a nyers zsír evése lenne az inupiat identitás kvintesszenciája.
Később Herman elővett egy nagy fehér műanyag vödröt, amely
háromnegyedéig olajjal volt tele, és olyan szaga volt, mint a tyúkólnak. Egy
fakanalat mártott a vödörbe, és addig keverte, amíg néhány sötét fekete csík
fel nem úszott a tetejére. Ezt az ételt kiniqtaq-nak nevezte – fókaolajba
áztatott szárított fókahús. A darab, amit átadott nekem, teljesen telítődött
zsírral, és nagy olajos cseppek loccsantak vissza róla a vödörbe. Rágós,
zsíros és csípős volt, de jólesett. Élvezettel ettem meg egy második és
harmadik darabot is, míg Herman tinédzser gyerekei inkább a barrow-i
szupermarketben vásárolt chipset majszolták.
A fókaolaj, ami a vödörben is van – magyarázta Herman – az inupiat
konyha általános kelléke: mártogatós szószként, fűszerként és étolajként
használják. Korábban az eszkimók által hagyományosan kőből készített
lámpák elsődleges tüzelőanyaga is volt. Mivel a régióban gyakorlatilag
nincsenek fásszárú növények, ezért kevés az elégethető fa, az állati zsír volt
az egyetlen éghető anyag, amelynek felhasználásával elegendő fényhez és
hőhöz juthattak. A lámpában elégetett zsír az evés biokémiai megfelelője,
ugyanaz az anyag a testben is hasonlóan, hőt és energiát termelve
metabolizálódik. Herman és Greg kitartott amellett, hogy a zsíron kívül
semmilyen más étel nem tudja melegen tartani őket, míg a végtelen
jégmezőn vadásznak.
Mivel régen a zsír volt az emberi túlélés alapköve az Északi-
sarkvidéken, az inupiatok gyakran az életüket kockáztatták, hogy
beszerezzék. Az alattunk elterülő jégtakaróra gondoltam – a már enyhébb,
olvadásközeli fagy a hipotermia felett tartott bennünket. A történelem során
jó párszor előfordultak azért tragédiák. Greg felidézett egy személyes
élményt, amikor hetven másik emberrel együtt úszott egy jégtáblán.
A jégtábla akkora volt, hogy észre sem vették, hogy úszni kezdett velük,
amíg a hír meg nem jött a rövidhullámú rádión. Minden embert és minden
felszerelést megmentettek egy helikopteres mentőakció során. Régebben
egy ilyen esetben mindannyian odavesztek volna. Egykor ráadásul
kutyaszánokkal indultak el ezen a változékony, tavaszi jégen, csak hogy zsír
kerüljön az asztalra.
A vadászat második napján, ebédidőben, végre megjöttek a bálnák.
Messze a nyílt vízen nyílként felszökött egy vízsugár, majd hirtelen
felbukkantak, farkukkal és uszonyaikkal csapkodva a vizet. Felálltam, és
csodálkozva kiáltottam, Herman azonban csitított, és intett, hogy guggoljak
vissza. Lekuporodtam egy jégtömb mögé, és bámultam ezeknek
a leviatánoknak a lenyűgöző akrobatikus bemutatóját. Fekete bőrük
tökéletesen simának tűnt, fényesen ragyogott a napfényben, miközben
közvetlenül alatta, láthatatlanul ott volt a védő és tápláló, kincset érő, vastag
zsírréteg, amiért jöttünk.
A csapat elúszott anélkül, hogy elég közel jöttek volna ahhoz, hogy
támadást indítsunk. Még egy napot kint maradtunk a jégen, de a számtalan
fóka és kacsa, a nyüzsgő tengeri élet beindulása már a nyári évszak
beköszöntét jelezte az Északi-sarkvidéken. Bálnákkal sajnos nem
találkoztunk újra, így végül üres kézzel tértünk haza a jégről.
Az elhízás modern életjelenség, és széles körben elterjedt az alaszkai
sarkvidéken ugyanúgy, ahogy az országban mindenhol. Herman
éppenséggel a régióban ritkán látott karcsú emberek egyike volt. Az összes
bennszülött nép közül, akikkel a nyugati társadalom kapcsolatba lépett,
majd beszippantott, meglepő módon az inupiatok behódolása volt az egyik
leggyorsabb. Csupán néhány generáció leforgása alatt váltottak a paleolit
létről és a paleodiétáról a tipikusan mozgásszegény modern amerikai
életmódra, annak minden velejárójával: a motoros közlekedéstől
az élelmiszerekkel teli szupermarketekig. A szénhidrátok és a feldolgozott
élelmiszerek bekerültek húsevő, zsírral teli étrendjükbe. Ugyanakkor,
miközben a zsír alapvető élelmiszer jellege megszűnt, és az olajlámpákból
is eltűnt, elkezdett lerakódni a testükre. A modern kori elhízás járványához
való gyors kapcsolódásukat nagymértékben segítette a mindennapokból
hirtelen és szinte teljesen kiiktatott testmozgás – az inupiatok korábban
hihetetlenül szigorú megélhetési életmódjukból villámgyorsan váltak
a kanapé és a sült krumpli rabjaivá.
A múltban az eszkimók csakúgy, mint a legtöbb földön élő ember,
zsírraktárakat halmoztak fel a testükön a bőséges évszakok alatt, és ez
segített túlélniük az ínségesebb időszakokat, amelyek ugyanolyan
általánosak és gyakoriak voltak. Az emberi testen lévő zsír jövőorientált
szerv – akárcsak a korábban tárgyalt nemi szervek –, biztosíték
az elkövetkező rosszabb vadászidény ellen. Az is erre utal, hogy
mikroszkóp alatt a zsír szorosan egymásba kapaszkodó buborékoknak
látszik, tehát kis helyre zsúfolt tárolóként funkcionál. Csakhogy a modern
sarkvidéken, ahogy az ország legtöbb más helyén, már nincs éhínség,
amihez átmeneti raktárat kellene építeni, épp ellenkezőleg, tele vagyunk
ennivalóval, amiből nem tudunk kifogyni, és aminek újabb és újabb
raktárak kellenek, ahol a folyamatosan felhalmozott készleteket tárolni
tudjuk.
Két évvel a barrow-i utazásom után a sarkvidéki Alaszka másik részén
dolgoztam egy kórházban, ahol rendkívül magas elhízási arányt
tapasztaltam. Ahogy egy férfi, aki az Egyesült Államok kontinentális
részéből költözött Északra, egyszer megjegyezte nekem: „Mindenki elhízik,
amikor ideköltözik.” Ahogyan a madarak és a tengeri emlősök, mint
például a bálnák, úgy híznak az Északi-sarkvidéken élő emberek is.
Hogy jobban megértsem az étrendünkben lévő zsír és a testünkben
felhalmozódó zsír közötti zavaros kapcsolatot, elbeszélgettem dr. Lee
Kaplannal, a bostoni Elhízás, Metabolizmus és Táplálkozási Intézet
igazgatójával.
– Nincs egyetlen válasz – válaszolta a zsír és az egészség kapcsolatáról
feltett kérdésemre.
Kaplan ezután kifejtette, hogy a testben és az ételekben nem minden zsír
egészségtelen, és ezeknek a zsíroknak az anyagcsere-betegségekkel, például
a magas vérnyomással, a magas koleszterinszinttel és a cukorbetegséggel
való kapcsolata még kevésbé egyértelmű. Az etnikumok közötti genetikai
különbségek lehetetlenné teszik az elhízás mindenki számára egyértelmű
magyarázatát. Egy közelmúltbeli tanulmány kimutatta, hogy az északi
őslakosok specifikus genetikai alkalmazkodása hatékonyabban segíti
szervezetüket az omega-3 zsírsavakban bővelkedő bálnazsírok jótékony
felhasználásában, mint más populációkét. Ez segít megmagyarázni, hogy
az eszkimók miért lehettek régebben egészségesek és a koleszterinszintjük
mitől volt alacsony, annak ellenére, hogy az étrendjük állati zsírban gazdag.
Kaplan magyarázata szerint még ugyanazon az etnikai csoporton belül is
óriási genetikai eltérések vannak személyenként. Minden egyes emberi
testnek megvan a saját beállított értéke az általa hordott zsír optimális
mennyiségére – Kaplan ezt a ház termosztátján beállított hőmérséklethez
hasonlította. A test ragaszkodik ehhez a súlyhoz az étrendtől vagy
a testmozgástól függetlenül, és ennek eredményeként néhány sovány
embernek ugyanolyan nehézségei lehetnek a hízással, mint az elhízottaknak
a fogyással. A testünkben lévő zsír megcáfol minden fiziológiai felfogást:
ugyanis a belső szerveinket körülvevő zsír fiziológiailag egészen
másképpen működik, mint a bőrünk alatti. A zsír valójában egy összetett
szerv, és a tudomány csak most kezdi megérteni ennek sokféle árnyalatát.
Kaplan maguknak az orvosoknak címezte a legkeményebb állítását: –
Az elhízást ugyan betegségnek nevezzük, de másképp kezeljük, mint
az összes többi betegséget. A modern életmód által okozott többi betegségre
csak találnunk kell egy hatékony gyógyszert – mondta Kaplan, majd
rámutatott a magas vérnyomás, a magas koleszterinszint és a cukorbetegség
kezeléséhez rendelkezésre álló különféle gyógyszerek széles választékára. –
Az elhízás azonban merőben más probléma – folytatta. – Az elhízással
kapcsolatban azt mondjuk, hogy a gyógyítás egyetlen módja a modern élet
teljes megváltoztatása. – Kaplan azt is megmagyarázza, hogy szerinte miért
viszonyulnak másképp az orvosok ehhez az állapothoz: mivel az emberekre
kívülről rakódó zsírt hívjuk elhízásnak, és rövid távon mindenki
szabályozhatja a súlyát azzal, hogy nem eszik, az orvosok hajlamosak
a beteg személyes kudarcának tekinteni a fogyásra való képtelenséget, nem
pedig civilizációs betegségnek, mint ami valójában. Kaplan úgy véli, hogy
a társadalom egésze elfogadta az orvosi közösség hozzáállását, és azt
követi.
Azonnal eszembe jutott egy másik állapot, amely mind a betegségeknek,
mind a személyes kontroll hiányának az elemeit tartalmazza – a függőség.
Jelenleg az opioid járványokkal összefüggésben az orvosok lassan kezdik
betegségnek tekinteni a függőséget, nem pedig személyes kudarcnak vagy
bűncselekménynek, és végre elkezdték hatékonynak bizonyuló
gyógyszerekkel kezelni. Megkérdeztem Kaplant néhány új, az elhízás
kezelésére szolgáló gyógyszerről, amelyek az elmúlt években jelentek meg
a piacon. Azt mondta, hogy „sajnálatos módon nem használták ki
az orvosok az Egyesült Államokban”. Ennek okaként az elhízás
kialakulásával kapcsolatos tudatlanságot jelölte meg, és arra intett engem és
orvostársaimat, hogy „legyünk következetesek”.
 Az igazság az, hogy még csak most kezdjük megfejteni az étrend, a zsír
és a betegségek összefüggésének titkait. Az orvostársadalom tudatlansága,
valamint önmagunk iránti elfogultságunk azt eredményezi, hogy
a betegeknek adott táplálkozási tanácsaink folyamatosan változnak.
Az elmúlt fél évszázad minden évtizedében más-más táplálékot kezdtünk
démonizálni, majd ugyanezek az ijesztgetések az ellentétükbe fordultak. –
Ennek egyetlen tartós eredménye – mondta ki Kaplan –, hogy
a közvélemény idiótáknak tart bennünket.
Amikor Kaplan felméri a betegeket az intézetében, nemcsak
az étrendjükre és a testmozgásra összpontosít, hanem azt is megvizsgálja,
hogy az illető mennyire stresszes, milyen jól alszik, ki van-e téve bizonyos
méreganyagoknak, vagyis mindazokat a tényezőket figyelembe veszi,
amelyekről úgy tűnik, hogy növelik az emberi test zsírtartalmát, és ezáltal
súlygyarapodáshoz vezetnek. A bevitt és leadott kalóriák egyszerű
matematikai egyenlete az emberi anyagcsere durva leegyszerűsítése, és
egyáltalán nem hasznos a pácienseknek tanácsot adó orvosok számára.
A kevesebb étkezés és a több testmozgás hárító javallata biztos módja
az elhízott betegek elidegenítésének, mivel a helyzet szinte soha nem ilyen
egyszerű. Ahogy Kaplan fogalmazott: a testünkben található összesen
huszonkétezer génből mintegy ötezer vesz részt az anyagcserében. Már
hogyne volna bonyolult. Komplexitása miatt szinte végtelenül bonyolult.
Többéves orvosi pályafutásom során a valaha látott legsúlyosabb beteg,
akit kezeltem, Natalie volt, egy negyvennyolc éves, kórosan elhízott nő.
Több mint ötszáz fontot nyomott, és a jobb lábában jelentkező erős
fájdalom miatt került a sürgősségire. Megdöbbentő látvány volt, ahogy
kitöltötte a nagy kórházi ágyat, és gyakorlatilag lefolyt annak mindkét
oldalán. Szőke hajában ősz csíkok voltak, az arcát pedig eltorzította
a gyötrelem.
Láttam, hogy a jobb lába lila és fehér foltos. Amikor a lábára tettem
a kezem, jéghidegnek éreztem, és azonnal tudtam, hogy elakadt benne
a vérkeringés. Kerestem a lábfején a pulzust, de nem találtam sem
az ujjaimmal, sem a Doppler-géppel, amit a nővér begurított.
Sürgős CT-vizsgálatra volt szüksége, hogy kiderítsük, mi történt, de
szerettem volna, ha a lehető leghamarabb fájdalomcsillapítót is kap.
Megkértem a nővért, hogy helyezzen be intravénás injekciót, és adjon neki
egy adag morfiumot, a méretéből adódóan a szokásos milligrammszám
kétszeresét. Nem sokkal azután, hogy megrendeltem a CT-vizsgálatot,
a radiológiai osztály technikusa felhívott, hogy Natalie túl nagy
a szkennerhez: jóval meghaladja a gép súlyhatárát.
Töröltem a CT-rendelést, helyette ultrahangos vizsgálatot rendeltem el
a lábában lévő erekről, ami megerősítette, hogy nem folyik át vér
az artériáin. Az ultrahang nem látott elég mélyen a belsejébe ahhoz, hogy
pontosan megmondja, mi volt a felelős a véráramlás akadályozásáért, bár
gyanítottam, hogy vérrög vagy egy szakadt artéria. Az októl függetlenül
Natalie-nak valószínűleg érműtétre volt szüksége az elzáródás
megszüntetése érdekében, de a legközelebbi érsebész legalább egy óra
távolságra volt, és az idő nagyon sürgetett. A lába körülbelül hat órán át
tudott életben maradni a véráramlás leállásától számítva, és már három óra
eltelt, mióta megérkezett a sürgősségire. Ha nem kerül át gyorsan,
valószínűleg elveszíti a lábát.
Felhívtam a legközelebbi nagy kórházat, és beszéltem az ügyeletes
érsebésszel, de ő nem volt hajlandó fogadni. Kerek perec visszautasított,
miután megkérdezte a kórház CT-technikusát, és megtudta, hogy Natalie túl
nehéz a CT-szkennerükhöz, és úgysem tudnák elvégezni a műtétet, mert
nem fér el a műtőasztalukon. Bosszúsan letettem a kagylót.
Amíg a következő lépésemet fontolgattam, a nővér elmondta, hogy
Natalie-nak még mindig súlyos fájdalmai vannak, ezért rendeltem még egy
adag morfiumot ugyanolyan nagy mennyiségben. Felhívtam egy második
kórházat, majd egy harmadikat, de mindenkitől ugyanazt az elutasító
választ kaptam. A betegek áthelyezésekor mindig úgy érzem magam, mint
egy direkt marketinges eladó, aki telefonálgatással próbálja meggyőzni
a leendő vásárlókat; Natalie-t nem sikerült eladnom, és a sok fölösleges
telefonálás csak elvont a többi pácienstől, akiknek szintén szükségük lett
volna a figyelmemre. A rettegés érzése materializálódott a gyomromban, és
miután a negyedik kórház is visszautasított, a rettegés szabályos pánikká
nőtt: durván kiabáltam a negyedik érsebésszel, mielőtt rácsaptam a telefont.
Az elméjükben, úgy képzeltem, Natalie egyszerűen túl kövér ahhoz, hogy
törődjenek vele.
Eközben a morfium alig szüntette a fájdalmát – egyre többet és többet
rendeltem, és ideges voltam, hogy minden adag tovább nehezíti a légzését.
Minden egyes fájdalomcsillapító injekciónál aggódtam, hogy ha túl sokat
kap, az légzési elégtelenséghez vezethet, és a mérete miatt szinte lehetetlen
lenne intubálni. De azt sem akartam, hogy szenvedjen.
Végül az ötödik kórház beleegyezett az átszállításába – de még egy
órába telt, mire megtalálták a mentőautót a megfelelő bariátriai
hordágyakkal, hogy átszállíthassák. A hatórás határidő letelt, és úgy
éreztem, hogy vereséget szenvedtem. Mindennek tetejébe alig sikerült
tompítanom a fájdalmát, annak ellenére, hogy több morfiumot adtam neki,
mint amennyit valaha embernek adtam ilyen rövid idő alatt.
Három nappal később beszéltem azzal az érsebésszel, aki Natalie-t
a gondozásába vette. Megerősítette a gyanúmat, vérrögöt talált a láb
artériájában, és bár eltávolította, Natalie lába már túl volt azon, hogy
megmenthesse. Másnap ugyanez történt Natalie másik lábával is: fájt, hideg
és foltos lett, és a sebész egy második vérrögöt is talált, amit legalább
időben sikerült eltávolítani.
De Natalie harmadik kórházi napján egy harmadik vérrög is megjelent –
amely a tüdejébe szorult, ez pedig a tüdőembólia jele. Minden erőfeszítés
ellenére szíve leállt, és nem tudták újraéleszteni. A sebészt is, engem is
meglepett és megdöbbentett ez a szörnyű kimenetel, és mindketten
elismertük, hogy zavarba ejtő számunkra az ilyen súlyos véralvadás.
A sebész megemlítette, hogy Natalie-t az elhízása sodorta veszélybe, amivel
egyetértettem – a zsír endokrin szervként működik, és hormonokat választ
ki, amelyek elősegíthetik a vérrögképződést. Még jobban bántott, hogy
tudtam, élete egyik utolsó napján nem sikerült tompítani Natalie szörnyű
fájdalmát. Amikor egy beteg megmagyarázhatatlan módon meghal,
különösen fiatalon, napokig, néha évekig újra és újra végiggondolom
az esetet a fejemben, és azon agyalok, mit tehettem volna másként – Natalie
esete pedig olyan, amin valószínűleg örökké rágódni fogok.
Miközben az emberi testen lévő zsír hatással van az egészségügyi ellátás
minőségére és gyorsaságára, Natalie-val kapcsolatos tapasztalataim
rávilágítottak a kórosan elhízott betegek orvosi ellátásának szisztémás és
technikai akadályaira. Bár ettől függetlenül is meghalhatott volna, bármit is
csinálok, de Natalie súlya nagymértékben hozzájárult a fájdalmához és
szenvedéséhez, miközben megmutatta azokat a korlátokat, amelyek minden
orvosi berendezésben rejlenek, a mankóktól a kerekesszékeken át a CT-
szkennerekig.
*
 Néhány hónappal Natalie halála után egy még kórosabban elhízott férfit
kezeltem, aki több mint nyolcszáz fontot nyomott. Súlya miatti
fogyatékossága következtében évekig élt egy idősek otthonában. Amikor
egyszer köhögött és belázasodott, és ezért kórházba kellett vinni
kivizsgálásra, több mint ötven tűzoltónak hét órába telt, mire
kiszabadították az idősek otthonából. Eltávolítottak egy nagy, széles
ablakot, és egy rögtönzött rámpát építettek, hogy az ágyát át lehessen
gurítani egy kamionba, és így szállították be a kórházba.
Az elhízottakat gyakran megfosztják emberi vonásaiktól, amikor
bekerülnek az egészségügyi rendszerbe, és erre a kamionnal való szállítás
csak a legszélsőségesebb példa. Sok enyhe vagy közepesen elhízott ember
számtalan kisebb, rendszerszintű méltatlansággal találkozik, amikor
orvoshoz fordul, ilyen például a várótermi szék és a nem elég nagy
vérnyomásmérő mandzsetta. A legsúlyosabban elhízott betegek azonban
felvetnek egy másik fontos kérdést: hol húzzuk meg a határt? Egészségügyi
rendszerünk minden aspektusát az ezer fontot elérő emberi testek
figyelembevételével kell megtervezni? Vagy van egy határ, amelyen túl
az emberek nem számíthatnak arra, hogy megmentik őket a saját testzsírjuk
okozta problémáiktól? Végső soron rendszerszintű és etikai problémákról
van szó, amelyeket nem könnyű megoldani.
A barrow-i tartózkodásom utolsó estéjén bálnazsírt fogyasztottam
vacsorára. Herman adott egy kis maradék muktukot a jégpincéjéből, én
pedig a szállásom kis konyhájában állva levágtam a fekete bőrt, és apró
darabokra szeleteltem a sápadt zsírt. Azt terveztem, hogy a zsírdarabkákat
leolvasztom, és az így kapott olajban krumplit fogok sütni.
A zsír az az emberi testrész, amelyet a legtöbb érzelem és kulturális
felfogásból fakadó ítélkezés vesz körül, de miközben néztem a muktuk
darabjait a serpenyőben, az jutott eszembe, hogy az Északi-sarkon a zsír
nem ellenség, hanem hős. Az eszkimók és őseik a zsírnak köszönhetően
tudnak látszólag lakhatatlan helyen lakni. Bár a legtöbb inupiat ma már nem
függ tőle úgy, mint korábban, az új kutatások bebizonyították, hogy
a bálnazsír sokkal egészségesebb, mint a Barrow szupermarketeiben
kapható legtöbb kaja. A betegségmegelőzés szakemberei ma már arra
ösztönzik az alaszkai bennszülötteket, hogy zsírtartalmuk ellenére
a hagyományos élelmiszerek bevitelét részesítsék előnyben. Úgy tűnik,
hogy a modern tudomány végre felzárkózik az ősi józan észhez.
 Minden egyes emberi test anatómiáját részben meghatározza
az a társadalmi-gazdasági és történelmi kontextus, amelyben él.
Az egészségügyi szakemberek körében egyre jobban tudatosul a zsírral
szemben viseltetett előítéletük, valamint iparágunk rendszerszintű
problémái, és ez már egy lépés a javulás felé. A táplálkozástudomány több
évtizedes elfogult nézetei és az elhibázott kezdetek után az intézményes
orvoslás végre feladja a zsír démonizálását – mind a testben, mind
az étrendben –, és testünk formájának kialakulásában olyan egymásra ható,
komplex tényezőket is kezd figyelembe venni, mint az anyagcsere,
a genetika és a táplálék elérhetősége.
Kíváncsi lennék, mit mondhatott az inupiat mitológia a bálnazsír
szakralitásáról. Sajnos a hagyományos inupiat vallással kapcsolatos
információk teljesen elvesztek, és semmi sem maradt fenn az ősi
felfogásból, amelyet a földrajzi környezet éppen annyira befolyásolhatott,
mint ahogy hatott az inupiatok étrendjére és genetikájára. Mégis, miközben
elfogyasztottam a vacsorámat, elképzeltem, hogy Herman ősei dalokat
énekelnek a káprázatos és gigantikus tengeri emlősök varázsáról, a nyár
kirobbanó életének dicsőségéről, valamint az egészséges, ízletes, életben
tartó zsír csodálatos voltáról.
 A TÜDŐ

1969-ben az Egyesült Államok Mezőgazdasági Minisztériuma (USDA)

megkezdte az állati tüdők tanulmányozását, hogy egyszer és mindenkorra
megállapítsák, alkalmas-e ez a szerv emberi fogyasztásra. Míg minden
emberi tápláléknak szánt hús és állati szerv átesik bizonyos típusú
ellenőrzéseken az USDA szabályozása szerint, ez a konkrét tanulmány
a szokásosnál sokkal alaposabb vizsgálatot igényelt. A kormány patológusai
több száz szarvasmarha tüdejét gyűjtötték össze különböző vágóhidakról,
hogy felboncolják, és megvizsgálják a mindkét tüdőbe elágazó légutakat,
egészen a legmélyebb mikroszkopikus tüdőhólyagokig, az alveolusokig.
Céljuk az volt, hogy tudományosan megállapítsák, biztonságos-e a tüdő
fogyasztása az emberek számára.
A minták nagy többségében a patológusok port és penészspórákat
fedeztek fel, amelyeket az állatok belélegeztek, valamint az állatok
gyomrából származó kis mennyiségű gyomortartalmat, amely a tüdejükbe
került a vágás előtt vagy után. Még riasztóbb volt a kormányzati tudósok
számára az a tény, hogy a tüdő mélyén a kisebb légutakban is fedeztek fel
szennyeződést, olyan helyen, ahol a hús ellenőrzésekor esetleg észre sem
veszik. Megismételték a vizsgálatot birka- és borjútüdővel, és ugyanazokat
a szennyeződéseket találták.
Az USDA bürokratáinak, akik a tanulmány elkészítését megrendelték,
egyetlen megoldás kínálkozott: a fogyasztóvédelem és a boncolás nem túl
rózsás eredménye közötti egyensúly megteremtése érdekében úgy
döntöttek, hogy a tüdő élelmiszerként való értékesítését teljesen be kell
tiltani. Bár az emberek régóta fogyasztottak állati tüdőt, 1971-ben az új
szabályt beiktatták az Egyesült Államok Szövetségi Szabályzati
Törvénykönyvébe (C.F.R.), és a mai napig szerepel benne. A kutyák továbbra
is megehetik a tüdőt – sok kutyatulajdonos szidja is az állateledelboltokban
gyakran árusított rágós tüdőkockákat. Az emberek számára azonban a tüdő
az USDA nagyon rövid és egyedülálló kulináris feketelistáján szerepel,
akárcsak a szoptatós tőgy. (A nem laktáló tőgy fogyasztása továbbra is
megengedett.)
 Ahogy erről az előzményről olvastam az USDA-dokumentumokban és
a szövetségi törvénykönyvben, összezavart a törvény orvosi érvelése.
Mindannyian gombaspórákat és port lélegzünk be nap mint nap, és bár
lehet, hogy egészségtelen nagy mennyiséget belélegezni, ezek elfogyasztása
számomra nem tűnik különösebben veszélyesnek. Ugyanez vonatkozik
a gyomortartalomra is – az emberek még mindig széles körben esznek
pacalt, egy állat gyomrának nyálkahártyáját, amely állandóan ugyanabban
a „szennyeződésben” fürdik, ami most aggasztotta a patológusokat, ha kis
mennyiségben találtak belőle az állat tüdejében. Számomra úgy tűnik, hogy
a tüdőfogyasztás elleni szabályozásnak több köze van ahhoz, hogy mi
undorító, mint ahhoz, hogy mi nem biztonságos az emberek számára.
Bár a tüdő a mellkasban rejtőzik, a külvilággal való kapcsolata
egyedülállóvá teszi a belső szervek között. A tüdő olyan, mint a bőr –
elhatárol a világ többi részétől –, de nem kívülről, hanem belülről.
A tüdőnkben lévő levegő a légkörből származik, amely a légzéssel ki- és
befelé áramlik, és ez az áramlás folyamatos. Minden ember tüdeje egy apró,
„személyes légkört” zár körül, és innen vonja ki szervezetünk a szükséges
oxigént, és itt szabadul meg az elhasznált szén-dioxidtól.
Amint azt az állami patológusok 1969-ben felfedezték, ez azt jelenti,
hogy a tüdő ki van téve a levegőben található összes szennyeződésnek és
penészspórának. Makulátlan tüdővel kizárólag a meg nem született
csecsemők rendelkeznek, akiknek még nem kellett lélegezniük, de abban
a pillanatban, amikor az újszülött a külvilágból lélegzetet vesz,
a tökéletesen tiszta tüdejét azonnal bepiszkolja a légköri szennyeződés.
Minden további lélegzet csak tetézi a felgyülemlett szennyeződést. A tüdő
általában jól bírja a napi terhelést, és bizonyos mértékig képes folyamatosan
tisztítani magát a szennyeződésektől: különben lehetetlen lenne a föld
alacsony légkörének állandó penészgombaviharában élni.
Az, hogy a tüdő ténylegesen hidat képez a test belső és külső része
között, akkor derült ki számomra, amikor először láttam egy pár emberi
tüdőt az anatómiai laborban. Ahhoz, hogy elérjem őket, szikével vágtam át
a bőrt és a zsírt, amíg az éles penge a kemény csonthoz nem ütközött, majd
egy körfűrésszel vágtam át a bordákat a mellkas két oldalán. Csontpor
hullott a szervekre a már nyitott hasban. Néhány további vágás után
orvostanhallgató társaimmal eltávolítottuk a mellkasfal egy részét, hogy
felfedjük a szívet körülvevő két tüdőlebenyt. Az előttünk fekvő holttest
története azonnal nyilvánvalóvá vált, amikor megpillantottuk a sötétszürke
pettyekkel tarkított légzőszervet, ami olyan volt, mint két csúnya
viharfelhő.
Az egészséges tüdő lédús, rózsaszínes-bézs színű, de az égő dohányból
származó, több évtizeden át a légutakban lerakódó korom és füst
hamuszínűre festi a lebenyeket. Soha nem mondtak el nekünk sem orvosi,
sem személyes élettörténeti adatokat a vizsgált holttestekről – az életükre
vonatkozó nyomokat azáltal fedeztük fel, hogy felnyitottuk őket, és
a szerveik állapota alapján mi magunk képzelhettük el a részleteket. Ebben
az esetben elegendő volt egy gyors pillantás a tüdőre, hogy el tudjam
képzelni ennek az embernek a mindennapi életét, pedig csak azután
találkoztam vele, hogy elszívta az utolsó cigarettáját. Elképzeltem, hogy
az évek alatt folyamatosan cigi fityegett az ajkai közt, és azon
gondolkodtam, milyen lett volna a tüdeje, ha páciensként még éltében
vizsgálhattam volna. Valószínűleg hallottam volna a krónikus gyulladások
okozta hörgést és a ziháló hangját, ami gyakori a dohányosoknál.
A holttestem tüdeje egy szélsőségesebb példája volt annak, amit
az USDA patológusai annyira aggasztónak találtak az állatok tüdejében.
Az emberek sokkal több szennyező anyagot lélegeznek be, mint az állatok,
és részben azért, mert sokan közülük szándékosan égő növényi anyagokat,
például dohányt vagy marihuánát lélegeznek be. A tüdő őrséget áll testünk
fő bejárati ajtaja előtt, hogy feltartóztassa a légszennyezés nagy részét, a fa
és a fosszilis tüzelőanyagoktól való függésünk következményeit, valamint
az ipari tevékenységek káros melléktermékeit, mint az azbeszt, a szilícium-
dioxid vagy a szénpor. A régészek tudják, hogy őseink mikor kezdték el
az ételt tűzön főzni, mivel onnantól kezdve fekete koromlerakódás volt
az emberi leletek tüdejében – ez is egy olyan halál utáni történet, amit
a testek meséltek el jóval azután, hogy az élet elhagyta őket. A napi
cigarettázás olyan szennyezést jelent a tüdőnek, amely meghaladhatja
az elképzelhető legmagasabb határértéket is.
A holttestem tüdejének szürke színére egy másik felfedezésem is
magyarázatot adhat. A szívében a koszorúerek elmeszesedtek, és kemény
karamellként ropogtak kesztyűs ujjaim között. A dohányzás
a szívkoszorúér-betegségek kialakulásának egyik legnagyobb kockázati
tényezője, és nagy valószínűséggel ez is megrövidíthette a boncolás
alanyának életét. A tüdőbe kerülő toxinok gyakran bejutnak a véráramba, és
távoli szerveket is elérnek, a dohányfüst maradványai pedig kiváltképp
károsítják a vérereket az egész szervezetben, beleértve természetesen
a koszorúereket is. Lehet, hogy ennek következtében időszakos mellkasi
fájdalmak is gyötörték, vagy talán szívrohama is lehetett, akár több
alkalommal is.
Amikor holttestek belsejébe tekintettem be, gyakorlatilag elolvastam
a múltban előforduló betegségeik nyomait, és beleláthattam abba az életbe,
amelyet az illető ember élt, mielőtt egy hideg boncasztalon kötött volna ki,
amit ideges orvostanhallgatók álltak körül.
A holttest nem volt egészséges ember a halála előtt, és valószínűleg
számos krónikus betegségben szenvedett, amelyek annak az akut
betegségének a hátterében álltak, amibe végül belehalt. Az ilyen kóros
boncolási leleteket ugyanazon okból készítik, amiért az USDA inspektorai
elrendelik az állatok szokásos post mortem vizsgálatát: esetleges betegségre
utaló jeleket keressenek. A beteg állatok testrészeinek elfogyasztása
valóban egészségügyi kockázatot jelenthet az ember számára, de az állatok
tüdejére vonatkozó 1969-es vizsgálat során a patológusok nem azt
állapították meg, hogy az állatok betegek voltak. Ha betegségre utaló
bizonyítékot találtak volna, akkor indokolt lett volna a tiltó szabály. De csak
arra találtak bizonyítékot, hogy az állatok lélegeztek.
*
Az anatómiai laborban végzett tevékenységem korai szakaszában,
amikor először merültem könyékig egy holttest hasi zsírjában és nyakig
a testrészek latin neveiben, úgy döntöttem, felkeresek egy vágóhidat.
Szerettem volna még többet megtudni arról, hogy a marhahús hogyan
hasonlítható össze az emberi izmokkal. Találtam egy kóser vágóhidat New
Jersey ipari központjában, és felhívtam a tulajdonost. Miután meglepődött
kérésemen, és feltett néhány kérdést, hogy meggyőződjön róla, hogy nem
vagyok „valami őrült vegán vagy ilyesmi”, beleegyezett, hogy
meglátogassam a következő vágási napon. És bár az izmokra készültem,
látogatásom témája végül a tüdő lett.
Egy csípős őszi reggelen végighajtottam New Jersey ipari
létesítményekben bővelkedő külvárosán a vágóhídra. Amikor kinyitottam
az épület nehéz fémajtaját, hallottam a láncok zörgését, a láncfűrészek
dübörgő hangját és a marhák bőgését. Szalma illata lengett a hideg
levegőben, ahogy átsétáltam az irodán a túloldalról jövő félelmetes hangok
felé.
A mészárlás már elkezdődött. Hosszú, szürke szakállú és combig érő
gumicsizmás rabbikat láttam egy nagy faasztal körül, amint fényes
húshalmokat vizsgálgattak. A munkások, főként feketék és spanyol
származásúak, hatalmas motoros hentesfűrészeket használtak, és láncokra
felfüggesztett teheneket mozgattak a mennyezeti sínek mentén. Mindegyik
marhát kívülről csúsztatták be az épületbe egy keskeny csúszdán keresztül,
amely közvetlenül a vágóplatformra vezetett. Ezután láncokat rögzítettek
a hátsó lábaikhoz, és lassan felemelték az állatot a földről. Ahogy az elülső
paták elhagyták a betonpadlót, egy hosszú, utolsó bőgés hangzott el, és
visszhangzott a koszos ipari falakról. Amikor a rabbi kését egy gyors
mozdulattal az állat nyakához érintette, a vércsepp hangos fröccsenéssel ért
a padlóra, és az állat már azelőtt az életét vesztette, mielőtt az utolsó bőgés
visszhangja végleg elhalkult volna.
Sétáltam a felfüggesztett tetemek között, és a negyedre vágott
holttestekben az izmoknak és a csontoknak ugyanazt az ortopédiai
elrendezését ismertem fel, mint amit az anatómiai laborban láttam. Bőrük
alatt – akár az emberek – a szarvasmarhák húsa is vörösen csillog a szélén
fehér csíkkal.
A vágást végző rabbi kevésbé tűnt elfoglaltnak, mint a többiek –
többnyire csak állt az állatok között, és tisztogatta a vért a hosszú késéről.
Szakálla szépen le volt nyírva, kipáját pedig szorosan a rövid, barna hajához
tűzte. Megkérdeztem, mit csinál a többi rabbi.
Kifejtette, hogy a zsidó hagyományos táplálkozási törvény vagy
a kashrut szabályozza, hogy hogyan kell a húst megfelelően boncolni és
tisztaságát megállapítani. A kashrut alapvető szabályait már ismertem:
a tejet és a húst külön kell tartani, és kerülni kell a kagylóféléket és
a sertéshúst. De van még egy, kevéssé ismert kritérium: ha az állatnak élete
során súlyos tüdőgyulladása volt, akkor az az állat már nem kóser.
Egészséges állatoknál és embereknél, amikor a tüdő minden egyes
lélegzetvételnél kitágul és összehúzódik, akkor szabadon csúszik
a mellhártyán. Ez egy membránréteg, amely körülveszi a tüdőt és a mellkas
belső falát borítja. Ám amikor a két felület begyullad egy súlyos
tüdőgyulladás következtében, úgy összetapadnak, mint egy kenetlen
dugattyú a tengelyben. Ahogy a tüdőgyulladás gyógyul, heg képződik azon
a helyen, ahol a tüdő letapadt – egy fehér rostos szövet köti össze a két
felületet. A sakterek – akik egy USDA-vizsgálat kashrutféle változatára
oktattak – alaposan megvizsgálták az állatok tüdejét, és a tüdőgyulladás
árulkodó jeleit keresték. Ezek az összenövéseknek nevezett hegek
a múltbeli betegségek lenyomatai voltak, és mindegyik a kashrut potenciális
lefokozását jelentette. Az askenázi zsidó hagyomány szerint ezeknek
az összenövéseknek a száma és mérete határozza meg a kóserség fokát,
a legmagasabb szintet glattnak nevezik, ami azt jelenti, hogy „sima”, ez azt
jelenti, hogy az állat tüdejének felülete teljesen mentes a durva hegektől.
A legfontosabb, hogy a saktereknek meg kell határozniuk, hogy van-e
lyuk a hegben, amely egyenesen átnyúlik a tüdőn. Amikor a frissen
lemészárolt tetemet felakasztották és felvágták, egy lökéssel kicsúsztatták
a tüdejét a mellüregből. A sakter kézzel megmarkolta a légcsövet, ami alatt
a két húsos tüdőlebeny lógott, majd visszasétált a vizsgálóasztalhoz.
Levegőtömlőt helyezett az állat légcsövébe, és felfújta a tüdejét.
Megduplázódott a lebenyek mérete, mint két nagy vekni kenyér, amely
hirtelen megkelt. A sakter ezután a tüdő egyik hegcsomója köré fogta
a kezét, és megtöltötte vízzel, ügyelve arra, hogy ne folyjon ki. Ha lyuk volt
a hegben, a tüdő belsejéből levegő buborékolt fel a vízen, mint amikor
a szerelő a defektes gumiabroncsot vizsgálja a defekt helyén. Egy ilyen
lyuk, amely a test belsejébe nyílik, azt bizonyítja, hogy az állat nem ép,
ezért nem kóser. Ezek a buborékok voltak a végleges diagnosztikai
kritériumok.
A kashrut tisztaságról és egészségről alkotott elképzelése a test
belsejétől a külvilágot elválasztó határ sérthetetlenségére támaszkodott.
A tisztaság fenntartása azt jelenti, hogy kívül kell hagyni a külvilágot,
ahogyan az emberek sok kultúrában leveszik a cipőjüket, mielőtt
belépnének egy házba vagy az istentisztelet helyére. Amikor az állatok vagy
az emberek belélegzik a levegőt, és az atmoszféra összes piszkát bejuttatják
a tüdejükbe – egészen az alveolusokig –, az még nem jelenti a test belsejét.
A tüdő levegője továbbra is a külső légkörhöz kapcsolódik. A fizikai én
valódi kezdete ennél is beljebb van, és egy esetleges lyuk a tüdőn, ami
a mellhártyához torkollik, már a határvonal áttörésére ad lehetőséget,
amivel a külvilág szennyeződései bejutnak a test valódi belsejébe, amivel
megrontják annak tisztaságát, érintetlenségét.
 Az állatok post mortem kóser vizsgálata során a tüdő a legfontosabb,
hiszen ebben a szervben rejlik az állat testének minden részére vonatkozó
tisztaságának kulcsa, még a faré is. Korábban a sakterek tizennyolc
különböző testrészt vizsgáltak meg, hogy meghatározzák a kashrutot,
mindenféle hibát kerestek, de az évszázados tapasztalatok azt mutatják,
hogy a tüdő messze a leginformatívabb minden szerv közül. A fellelhető
hibák nagy része a tüdőből megállapítható, így a többi tizenhét testrész
vizsgálata – különleges körülmények kivételével – elkerülhető.
Ennek anatómiai magyarázata: a tüdő a test bejáratánál őrködő és
a fertőzésektől hemzsegő külvilág mikrobiális csapásait elszenvedő
szervként szolgál. A boncolás kóser változata a tüdőt minden más szerv fölé
emeli, és amikor már itt a betegség jelei mutatkoznak, az állat egész teste
emberi fogyasztásra alkalmatlannak minősül.
Abban a pillanatban, amikor az Egyesült Államokban az állatok tüdejét
eltávolítják abból a testből, amelyben halálukig lélegeztek, egyedülállóan
korlátozó jogi kontextusba kerülnek. Az USDA saját archívumában és
a létező szakkönyvtárak és archívumok kormányzati irataiban olyan
összefüggések után kutattam, amelyek megmagyaráznák, mi indította el
az USDA kezdeti vizsgálatát, de nem találtam semmit. Az USDA-nál
mások sem találtak feljegyzést a tilalomhoz vezető vizsgálatok
kezdeményezésének eredeti okáról.
Felkerestem jogi szakértőket, akik többsége soha nem hallott erről
a törvényről. Theodore Ruger, a Pennsylvaniai Egyetem jogi karának
dékánja és az élelmiszer-szabályozás szakértője szerint a tüdő fogyasztása
ellen beiktatott törvény a tehetetlenség tökéletes példája a szabályozást
illetően. Egyszerűen azért maradhatott máig a törvénykönyvekben, mert
nincs jelentős próbálkozás a megdöntésére. Ahogy Ruger egy e-mailben
kifejtette: „Az elavult szabályozás általános jelensége mindennapos,
különösen azokon a szakpolitikai területeken, ahol a hatás viszonylag
csekély, így nincs elegendő ellensúlyozó energia a lobbizásra a törvény
módosításához vagy felülbírálásához.” A közvélemény-nyilvánítás csekély
igyekezete és az ipar elenyésző nyomása miatt kevés az ösztönzés az USDA
számára, hogy erőforrásokat fordítson a tüdőfogyasztás biztonságának
újraértékelésére.
Az egyetlen jelentős lépés, amely a tüdőtilalom megdöntésére irányul,
meglepő módon Skóciából származik. A tüdő a haggis nevű étel klasszikus
összetevője, ami egy kedvelt táplálék, amely belső szervek – jellemzően
szív, máj és tüdő – keverékéből áll, amelyet az állat gyomrába töltenek és
úgy főznek meg. A haggis rajongói ragaszkodnak ahhoz, hogy a tüdő ennek
a hagyományos ételnek a pótolhatatlan összetevője, amely biztosítja omlós
állagát.
Egy skóciai utazásom során kipróbáltam a haggist – hatalmas szállodai
reggeli részeként szolgálták fel különféle húsokkal, sajtokkal és kenyérrel.
A haggis két kör alakú szeletből állt, világosbarna színű volt és omlós,
zabot és árpát is főztek bele. Amikor egy kis darabot a számba vettem, csak
a máj ízét éreztem, és akkor még nem sejtettem, hogy a hazámban tiltott
szerv is az összetevők közt van. A máj elsöprő íze elnyomta szinte minden
másnak az ízét, és a tüdő, mint később rájöttem, olyan, mint a test tofuja:
átveszi annak az ízét, amivel együtt főzik.
Az Egyesült Királyság a törvény 1971-es beiktatása óta szorgalmazza
az Egyesült Államok tüdőfogyasztási tilalmának feloldását, mivel
az megakadályozza az autentikus haggis Skóciából történő behozatalát.
Owen Paterson, az Egyesült Királyság korábbi környezetvédelmi,
élelmiszer- és vidéki ügyek külügyminisztere szerint a tilalom nem jogos
egészségügyi aggályokon alapul. Rámutatott arra, hogy az Egyesült
Királyság sok más országba is exportál haggist, de reklamáció csak
az Egyesült Államokból érkezett a termék biztonságosságával kapcsolatban.
„Az Egyesült Államok is bosszús lenne az EU-ra, ha az hamis indokokkal
blokkolná az amerikai termékeket” – adott hangot felháborodásának, ami
jogosnak tűnt.
2012 és 2014 között egyesült államokbeli útjai során Paterson folytatta
több évtizedes erőfeszítését a tüdő elleni törvény megsemmisítésére, de
nem járt sikerrel. Elismerte, hogy a haggis exportja az Egyesült Államokba
valószínűleg soha nem fogja megközelíteni a skót whisky kereskedelmét,
amely az Egyesült Királyság legfőbb exportterméke az élelmiszerek és
italok közül. Ennek ellenére reményét fejezte ki, hogy a Brexit utáni
kontextusban kétoldalú kereskedelmi megállapodás születik az Egyesült
Királyság és az Egyesült Államok között, és ezeken a tárgyalásokon
a haggis exportját is „rehabilitálják”.
De nem csak a skótok esznek tüdőt. A tilalom előtt Amerikában a világ
különböző részeiről érkezett bevándorlók szintén fogyasztották a tüdőt.
A tüdőragut vagy tüdőlevest például a kelet-európai zsidók is fogyasztják,
bár az én zsidó családomban még soha senki nem kóstolta. A család egyik
brooklyni barátja azonban mindig is nagyon büszke volt
a tüdőragureceptjére, igaz, negyven éve ő sem készítette el. Megkérdeztem
a receptről, ő pedig felidézte, hogyan vágta le a légutakat és az ereket, aztán
felforralta a tüdőt, majd eltávolította a mellhártyát. Feldarabolta, majd
hagymával, sárgarépával, néha burgonyával összefőzte, és az eredmény –
dicsekedett – „iszonyatosan finom lett”.
Gyerekkori barátom édesanyja, az olaszországi Toszkánából érkezett
bevándorlók lánya, megosztotta velem a coratella receptjét. Ez egy
hagyományos, tüdőt is tartalmazó, belsőségekből készült étel, amelyet apja
szülővárosában, Luccában streetfoodként árulnak. A recept szerint főzés
előtt ki kell verni a levegőt a tüdőből, emlékezve arra, hogy a tüdő
térfogatát elsősorban levegő és nem a hús tölti ki.
Sokan, akikkel a tüdőevésről beszéltem, emlékeztek még arra, hogy
az elmúlt évtizedekben étkezdékben és éttermekben is lehetett tüdőből
készült fogásokat kapni. Egy másik barátom apja elmesélte, hogy
gyermekkorában a kedvence volt a tüdő, amit a Greenspan’s-ben, egy már
bezárt étteremben a New Jersey állambeli Bayonne-ban készítettek.
Elmesélte, hogy sűrű, mártásszerű szószban tálalták a puhára főzött tüdőt.
Az étel gazdag, sima és sűrű volt, a tüdő „szivacsos, könnyű és egyszerűen
finom”. Fogalma sem volt arról, hogy a tüdő évtizedek óta illegális, ezért
nagyon csodálkozott, amikor pár éve el akarta készíteni ezt a gyerekkorából
felidézett ételt, és tüdőt kért a hentesétől, aki tájékoztatta a tüdőtilalomról.
A többiekhez hasonlóan ő is nehezményezte, hogy a tüdőt kivonták
a forgalomból, hiszen mint mindenki más, akivel beszélgettem erről,
szeretettel emlékezett vissza kedvenc tüdős ételére a múltból.
Miután hónapokig kutakodtam a témában, és finomnak hangzó
tüdőételekről beszélgettem mindenféle emberrel, elhatároztam, hogy én
magam is újra kipróbálom a tüdőt (ezúttal tudatosan). Ha volt is feketepiaca
az állati tüdőknek északkeleten, nem találtam meg, bár elég kitartóan
próbálkoztam. Várnom kellett egy következő alkalomra, amikor elhagyom
az országot. Egy izraeli utazásra készülve hallottam egy ottani
idegenvezetőként dolgozó barátomtól, hogy az egyik bolgár étterem
étlapján szerepel a tüdő.
 Hosszú repülőút és néhány napos sógorlátogatás után Jaffában
megtaláltam a Monka nevű éttermet. Az étterem üres volt, a pincérek pedig
kint ültek és cigarettáztak, amikor megérkeztünk. Leültünk feleségemmel,
Annával és egyéves kisfiammal egy műanyag asztalhoz. Az étlap listáján
az előételek alján megtaláltam a tiltott gyümölcsöt egy „tüdő lében” nevű
étel formájában.
A pincér odajött, és felvette a rendelésünket. A feleségemhez fordult
először, aki salátát rendelt – a pincér firkált a jegyzettömbjére, majd
bólintott. Amikor leadtam a rendelésem, egy pillanatra megállt. A toll hegye
mozdulatlan volt, még mindig a jegyzettömbjéhez nyomta, miközben rám
nézett: – Ugye tudja, hogy mi az, amit rendelt?
Miközben a feleségem tolmácsolt, én válaszoltam: – Igen, és nagyon
izgatott vagyok, mert az Egyesült Államokban nem lehet tüdőt enni.
Elmondta, hogy a tüdőtálat szinte kizárólag idős bolgár, román és török
vendégek rendelik, a hozzánk hasonló turisták sohasem – ezért lepődött
meg. Amióta a Monka 1948-ban, Izrael alapításának évében megnyílt,
az étterem tüdőtáláról, valamint egy bélből készült levesspecialitásáról vált
ismertté. Ez manapság sokkal népszerűbb, mint a lében tálalt tüdő.
Amikor megkérdeztem, miért nem népszerűbb a tüdő, azt válaszolta: –
Mert az emberek nem tudják, hogyan kell készíteni. – Érdekes módon ő
sem ismerte a receptet, bátyja volt a Monka rezidens tüdőszakácsa. Csak
annyit tudott, hogy a szervet nagyon sokáig kell paradicsomlében párolni.
Amikor megérkezett az étel, a tányér egyik felét egy bézsszínű szaftos
babbal leöntött rizsdomb borította. A tányér másik fele
báránytüdődarabokat tartalmazott. A fényes hús világosbarnás rózsaszínű
volt, nem volt rajta szemmel látható szennyeződés, színe egészséges volt.
A darabokon csillogott a mellhártya, amely visszaverte az étterem
lámpáinak fényét.
Ahogy belevágtam a húsba, egy pillanatra újra az anatómiai laborban
voltam képzeletben. Késemmel és villámmal boncolgattam az ételt, és
elágazó légutakat fedeztem fel, amelyek áthaladtak a puha húson,
összekötve a tüdő összes üres hólyagocskáit. Ezek a terek az életben
megteltek volna légköri levegővel, de a halálban híg paradicsomlével és
áttetsző káposztadarabokkal voltak töltve. A tüdő a késem alatt könnyen
hasadt körülbelül fél hüvelyk méretű kockákra, amelyek egykor szépen
illeszkedtek egymáshoz, és létrehozták az egész szervet, de a tüdőlebenyek
a hosszan tartó főzés során letörtek és szétestek.
Miközben a számba lapátoltam a tüdőt a rizzsel és a selymes puha
babbal együtt, arra gondoltam, hogy valószínűleg azokat a penészspórákat
és azt a port is eszem, amelyet a bárány belélegzett a földön töltött utolsó
néhány napja alatt. De ezek a „szennyeződések”, aminek az USDA
szövetségi törvénykönyve címkézte őket, nem okoztak nekem és
a családomnak semmi bajt – akár még az étkezés tápanyagtartalmát is
növelhetik. Ezenkívül az emberek a belélegzett hulladék nagy részét,
beleértve a spórákat és a port, amúgy is lenyelik – ugyanaz a nyálka, amely
lassú felfelé áramlásával segít a tüdőnek eltávolítani a félrenyelt és így
tüdőbe került táplálékot, a belélegzett részecskéket is folyamatosan tolja
felfelé, a torok felé. Ezt a nyálkát és vele együtt a tüdőből összegyűlt
hulladékot nap mint nap öntudatlanul lenyeljük – az emberi test
beprogramozott autokannibalizmusának egyedülálló példája. Vagyis
mindannyian folyamatosan azokat a szennyeződéseket fogyasztjuk,
amelyektől a tüdő elleni szabályozás állítólag megvéd. Ezen túlmenően,
tekintettel arra, hogy milyen bőséges a spóra és a por a levegőben, fogadni
mernék, hogy minden étel, amit csak az ember a szájába vesz, valószínűleg
rengeteg penészspórát és port tartalmaz.
A tüdő puha volt és finom, íze a hús és a paradicsom találkozásának
zamatos keveréke. Mivel a fiamnak még nem alakult ki semmilyen étkezési
preferenciája, és nem volt ellenérzése, kihasználtam fiatalkori tudatlanságát,
és adtam egy kanálka kóstolót a tüdőből. Imádta, ahogy én is. Még Anna
sem talált benne semmi kifogásolnivalót, mint korábban, amikor más
szervből készült étellel kínáltam.
Az élő állatok belső szervei egymás mellett helyezkednek el és
összeköttetésben állnak, de abban a pillanatban, amikor a mészárszéken
kikerülnek az állat testéből, egy társadalmi-gazdasági és kulturális felfogás
tárgyává válnak, vagyis egy adott embercsoport sajátos
konyhaművészetének részévé. Sok kultúrában a tüdőt az alsóbb
osztályokhoz tartozó emberek táplálékának tekintik, és az élelmiszer-
tudomány történetéből megismerhetjük ezeket az egy-egy korszakra vagy
népcsoportra, kultúrkörre jellemző preferenciákat, amelyekben azonban
objektivitást nem érdemes keresnünk. Az, hogy hol, mikor melyik szervet
fogyasztják szívesen, inkább kapcsolódik az adott kultúrához és az adott
társadalmi réteg anyagi lehetőségeihez, mint az anatómiához vagy
a fiziológiához, és sokkal inkább a szokások és a hagyományok függvénye,
mintsem a gusztusé vagy ízlésé.
Minden ember és levegőt lélegző állat tüdeje a test belseje és külseje
közti kapcsolatot tükrözi, amelynek bizonyos aspektusaira csak a boncolást
követően bukkanhatunk rá. Akár egy boncasztalon, akár egy kóser
vágóhídon, a feltárt tüdők az adott élőlény légzésének történetét és annak
eseményeit mesélik el. Akárcsak egy tüdőt, a törvényeket is ugyanolyan
alaposan meg lehet és időnként talán meg is kell vizsgálni, hiszen
felfogásunk megváltozhat. Véleményem szerint tüdőt enni teljesen
egészséges, mégis, hiába szeretik sokan, beszerzése az Egyesült
Államokban a mai napig illegális.
 A SZEM

Az utolsó dolog, amit Fred látott, mielőtt a baj megtörtént, egy

szikrazápor volt. Megrendelésre dolgozó fémmunkásként végezte munkáját
Pennsylvania vidéki részén, ami abból állt, hogy csiszolójának durva
forgókorongjával ajtópántokat készített. Ez a munka azzal jár, hogy szinte
folyamatosan fehéren izzó fémdarabok pattognak szikrázva körülötte, és
elhasznált repeszekként szóródnak szét a földön. Ahogy egyszer
elmozdította a köszörűgépet, hogy más szögből indítson támadást
a zsanérok ellen, és a korongot ismét a fémpántokhoz nyomta, gyötrelmes
szúrást érzett a jobb szemében. Jobb szemét csukva tartva hajtott otthonából
a sürgősségire, ahol én fogadtam.
Amikor kinéztem a váróba, Fred ide-oda járkált, és dühösen mesélte
a balesetének történetét.
– Elmondhatatlanul szar érzés, mintha ez a fémdarab ki akarná kaparni
a szememet! – panaszolta hangosan.
Rövid, piszkosszőke haja összevissza állt izzadt homlokára tapadva,
gépzsíros tenyerét sérült szemének üregéhez szorította. Fred egy fejjel
magasabb volt nálam, és eléggé idegesített, ahogy a váróban viselkedett,
mint egy érzékeny testrészén megsebesített vadállat. Könyörgésem ellenére
sem volt hajlandó leülni.
A szempanaszok diagnosztizálása és kezelése általában akadályba
ütközik az emberi test azon egyszerű mechanizmusa miatt, miszerint
minden idegszálunk tiltakozik az ellen, hogy bármi a szemünkbe kerüljön,
beleértve a vizsgáló orvosok kezét is. De attól tartottam, hogy Fred zsíros
keze, amivel a sérült szemét takarta le, csak további károkat okoz, tetézve
a fémszilánkok okozta sérüléseket. Tapasztalataim szerint nem ritka, hogy
kezdeti irritációt vagy szemsérülést a hiábavaló dörzsöléssel tovább
súlyosbítjuk. Fájdalomcsillapítás ígéretével végül rábírtam, hogy üljön le
az ágyra, majd nagy nehezen sikerült óvatosan lefeszegetnem a kezét
az arcáról. Alig tudta nyitva tartani a jobb szemét, de egy pillanatra
megláttam a sérülést: vérvörös szín csillant meg görcsösen összerándult
szemhéjai között.
 *
Minden sürgősségin dolgozó orvos tudja, hogy az arcsérülések rendkívül
gyakoriak. Egy fül-, orr-, gégesebészetre szakosodott kolléga egyszer azt
mondta nekem, hogy gyerekei az alkohollal összefüggő arcsérülések miatt
adták fel az egyetemet. Amikor sürgősségi orvosként kezdtem dolgozni, én
is azt tapasztaltam, hogy a páciensek arca az a testrész, amit az ember
erőszakos hajlamai és részegen elkövetett botlásai a leginkább
veszélyeztetnek. De azt is megállapítottam, hogy ugyanakkor meglepően
ritka az olyan sérülés, ami közvetlenül a szemgolyót éri.
Van, hogy a páciens arca bíborlila, a szemhéja olyan mértékben duzzadt,
hogy nem is tudja kinyitni, az orrnyereg lapított, a mellette lévő arcüreg
betört és tele van vérrel és csontdarabokkal – de ha egyszer sikerül
kinyitnom a szemhéjakat, a szemgolyót jellemzően kényelmesen
elhelyezkedve és tökéletesen sértetlenül találom a szemgödör
zsírpárnájában. Amikor látom, hogy szabadon forog minden irányba, hogy
középen a fekete pupillája összezsugorodik a fény hatására, és hogy
a felülete fehér és nyugodt, és nincs nyoma annak a vérvörös színnek, amit
Frednél láttam, tudom, hogy a szemgolyó ismét megúszta a sérülést.
Az emberi arcot szakszerűen úgy alakították ki, hogy megóvja
a mindennél fontosabb és nagyon kényes szemgolyóinkat a sérülésektől.
A szemgolyók mélyen, egy csontos kráterben helyezkednek el, amelyet
szemüregnek neveznek, és kör alakú csontpárkány veszi körül őket, amely
pajzsként áll ki minden oldalról. A szem fölött a szemöldökcsont vonala
csontos taréjként húzódik, amelyen a védőernyőként kiemelkedő szemöldök
található, a szem alatt pedig az arccsont kiemelkedése biztosítja a védelmi
vonalat. Az orrnyereg változó íve is védi a szemgolyókat, a szem
halántékhoz legközelebb eső külső széle pedig az arc szilárd és védelmező
csontos sarkának árnyékában pihen. A szemüreget körülvevő terep
egyértelműen jól tervezett a lövedékek, öklök és asztalsarkok kivédésére,
amit az esetek többségében valóban sikeresen végre is hajt.
Testünk tökéletesen kidolgozott reflexekkel rendelkezik, hogy védje
a szemünket. A szemrebbenés vagy a felénk tartó tárgyak elhárítása
a kezünkkel olyan mélyen rögzült reakciók, hogy nehezen fékezhetők meg
tudatosan. Szemhéjunk akaratlanul is éppen időben pislog, hogy távol tartsa
a repülő törmeléket, és még akkor is ellenáll annak, hogy nyitva tartsuk,
amikor az agy tudja, hogy a közvetlen közelében lévő tárgytól biztonságban
van. Ezek az ösztönök megnehezítették, hogy megtanuljam, hogyan tegyek
kontaktlencsét a saját szemembe, és bevallom, hogy a szemcsepp
behelyezése is még mindig kihívást jelent. Különösen nehéz a betegeknek
leküzdeniük a térdrángó reakciókat, amikor a szemükben kell keresnem
az apró idegen tárgyakat.
Ha a test arcfelépítése elárul valamit, az az, hogy a szemek rendkívül
fontosak, de éppen annyira törékenyek is. Mindezen óvintézkedések
ellenére a dolgok néha mégis elsuhannak a kapus mellett, és pont
a szemünkbe kerülnek.
Amikor ez megtörténik, az ilyen „idegen testek” a legzavaróbb
jelenségekké válnak. A szemünkbe kerülve még egy alig látható porszem is,
amely máshol észrevehetetlen lenne, aránytalanul bosszantóvá válik, és
lehetetlen figyelmen kívül hagyni. Még a legkisebb szempillával is –
a szemhéjak szélén lévő speciális szőrfátyol, ami szintén arra szolgál, hogy
távol tartsa a szem felé hulló port és törmeléket –, amikor kihullik és
a szembe kerül, sürgősen foglalkozni kell.
A szemgolyó állandóan nedves felülete a test felszínének egyik
legérzékenyebb pontja. Ily módon a szem hasonlít a herékhez – amelyek
sérülése szintén olyan fájdalmat okoz, ami messze nincs arányban a kifejtett
erővel vagy az okozott károsodással. A petefészkek, egy másik páros szerv,
szintén érzékenyek, de a medence csontgyűrűjébe ágyazva védettek
a legtöbb közvetlen ütéstől. Úgy tűnik, hogy az emberi test legfinomabb és
legtörékenyebb részei mindig párban vannak, és lágy gömb formát öltenek.
Ha a betegek szemében van valamilyen idegen test, az általában nem
a szemgolyón belül van, hanem valahol a szemgolyó felszínén, a szemhéj
alatt vagy annak egyik ráncában. Nos, hozzáfogtam, hogy megkeressem
Fred szemében a belerepült fémforgácsot.
Elővettem egy kis üveg érzéstelenítőt az úgynevezett „szemes
dobozból”, azoknak a műszereknek és diagnosztikai eszközöknek
a gyűjteményéből, amelyek mindig készen állnak a sürgősségin.
Az utasításomat követve Fred ledőlt a kórházi ágyra, hátrahajtotta a fejét, és
felnézett a plafonra. Csepegtettem néhány cseppet a jobb szeme belső
sarkába, ahol egy pillanatra összegyűlt, majd a szemhéjai közé folyt
a folyadék, és a szemgolyó felületén vizes mázként terült el. Az a
farmakológiai készítmény, amely teljesen érzésteleníti a páciens szemének
felületét, az egyik leghasznosabb eszköz az egész orvostudományban.
Enélkül az idegen test eltávolítása sokkal brutálisabb lenne mind a páciens,
mind az orvos számára.
Egy perc múlva a cseppek hatottak, és Fred kényelmesen nyitva tudta
tartani a szemét. A perzselő fájdalom enyhülésével végre ellazultak feszült
arcizmai is. Kivettem a lámpát a mögötte lévő falra erősített tartójából, és
lehajoltam, hogy megnézzem, de ahogy kezemmel Fred jobb szeme felé
nyúltam, a feje megrándult, és nyugtalan teste még mindig azt sugallta,
hogy nehezen engedi el az ösztönös védekezést.
– Próbáljon meg mozdulatlan maradni – mondtam, miközben az arcom
centiméterekre lebegett az övétől. Motorolaj szaga csapott meg.
Bal kezem ujjaival kifeszítettem a szemhéját, a lámpával pedig a szeme
felszínét pásztáztam, keresve egy kisebb, sötét, nem odaillő pöttyöt.
A szeme közepén lévő fekete pupillát barna íriszgyűrű keretezte, és
mindkettőt a szaruhártya fedte, egy átlátszó kupola, amely visszaverte
a fényt. Sehol nem láttam pöttyöt vagy karcolást. Alaposan megnéztem
Fred szeme fehérjén a sárkánygyümölcs héjához hasonló sötét rózsaszínre
festett foltokat – mint bármely más sérült testrészben, a sérült
szemgolyóban is vérömleny keletkezik, hogy segítse a gyógyulást. Szemét
elfutotta a könny, megpróbálta kiöblíteni a betolakodót.
Ahhoz, hogy tüzetesen megnézzük, hol van a szemben lévő idegen test,
a páciens szemhéját teljesen ki kell fordítani – ezúttal számos tárgyat
fedeztem fel, amelyek az alsó felén telepedtek meg, és minden pislogással
újra és újra megkarcolták a szaruhártyáját. Kivettem egy steril fültisztító
pálcikát a szemes dobozból, és finoman rányomtam a puha, vattás végét
Fred felső szemhéjának külső felére. A másik kezemmel megragadtam a héj
szempilláit, és felfelé húztam, visszahajtva magára a szemhéjat, hogy
felfedje nedves, rózsaszínű belső felét. A szemvizsgálatnak ezt a részét
nehéz volt megtanulnom, mert a könnyáztatta szemhéjakat csúszósnak és
nehezen megfoghatónak találtam, és sokat haboztam, míg határozottan
meghúztam, hogy fel tudjam hajtani. A saját szemem érzékenysége miatt
nem szívesen kotorásztam egy másik ember szemében.
Többéves gyakorlás során a technikám gyorsabbá és precízebbé vált,
mint sok más kellemetlen orvosi eljárásnál. Megtanultam megfelelően
határozott lenni a szemekkel, bár soha nem közelítem meg a szemészek
brutalitását, akik csipesszel könnyedén megragadják és átvágják
a szemhéjat, amikor a szemgolyón végeznek műtétet.
Alaposan átkutattam Fred szemének minden rését, de nem találtam se
pöttyöt, se fémszilánkot. Lekapcsoltam a villanyt és felálltam.
– Nem látok idegen testet – mondtam Frednek. Gyanakvó, hitetlen
tekintettel meredt rám, amit sok más betegnél is észrevettem, akik meg
voltak győződve arról, hogy valami – gyakran egy kontaktlencse – még
mindig a szemükbe akadt. Néhány beteg aggodalmának adott hangot amiatt,
hogy az elveszett kontaktlencse egészen a szemgolyója mögé csúszott.
Ezekben a helyzetekben kimerítő és jellemzően eredménytelen keresést
végzek, majd felvetem nekik, hogy valószínűleg már kiesett
a kontaktlencse, és csak a helyének az irritációját érzik. Azt is
elmagyarázom, hogy a szemhéjrések olyan zsákutcák, amelyeken a tárgyak
nem tudnak átjutni. De gyakran nem bíznak bennem, és a hitetlenségük
az arcukra van írva – akárcsak Frednek.
Az érzés, hogy valami van a szemünkben, annyira zsigeri, hogy
az ember kételkedés nélkül, ösztönösen bízik ebben az érzésben – és nem
bízik az orvosban, akiről azt hiszi, hogy talán egyszerűen nem nézte meg
elég alaposan. Sok olyan betegnél, aki azért kér segítséget, mert a szemébe
került valami – és ugyanez vonatkozik azokra a betegekre is, akik úgy
érzik, hogy valami a torkukban megakadt – egy kis karcoláson kívül
általában nincs ott semmi.
Fred esete azonban más volt. Mondtam neki, hogy van még egy
lehetőség – a fémszilánk esetleg a szemgolyója belsejében lehet.
A csiszolókorongok gyorsan forognak, és az általuk kidobott, fehéren izzó
fémszilánkok elég nagy sebességgel haladnak ahhoz, hogy behatoljanak
a szemgolyóba. Az ilyen tárgyak, amelyeket intraokuláris idegen testeknek
neveznek, nem gyakoriak, de amikor előfordulnak, árulkodó jelek utalnak
rájuk. A kilyukadt szemgolyó szétrepedhet, mint egy kipukkant vízgömb,
vagy leereszthet, amikor a belsejében lévő kocsonyás anyag kiszivárog, és
ilyenkor a szemgolyó fehér felülete meghajlik és behorpad. A pupilla
jellegzetes kör alakú geometriája könnycsepp alakúra nyúlik vagy
a környező színes íriszbe fut miniatűr fekete folyó alakjában.
De egy sérült szemgolyó normálisnak is tűnhet, mint Fred esetében,
a gömbje megfelelően gömbölyded és feszült, a pupillája pedig tökéletesen
kerek. De tudtam, hogy amit a saját szememmel látok, az megbízhatatlan,
és sok beteg, akinek intraokuláris tárgy van a szemében, úgy hagyja el
a sürgősségi osztályt, hogy csak a szaruhártya karcolását diagnosztizálták.
A benn maradt intraokuláris idegen test tönkreteheti az ember látását.
Az egyetlen módja annak, hogy biztosra mehessünk, ha CT-vizsgálattal
bekukkantok Fred szemébe. Feltettem a rendelést a számítógépemre, és
vártam az eredményt.
Bár az orvos munkája látszólag tisztán tudományos és technikai jellegű,
a betegekkel való interakció mégis alapvetően társadalmi tevékenység.
Az orvosi képzésem legfontosabb leckéi közül néhányat nem az óra alatt, és
nem is a test mikroszkopikus szeleteit vizsgálva kaptam, hanem azáltal,
hogy figyeltem az orvosok bárdolatlan beszélgetését betegeikkel és azok
családjaival. Ez gyakran a betegek halálát megelőző megbeszélések során
történt, amikor a kezelőorvos modora vagy gyenge kommunikációs
készsége egyértelműen megzavarta a beteget és családját; vagy amikor
láttam egy rohanó rezidenst, amint a sztetoszkópjával a vécén ülő páciens
szívét és tüdejét hallgatta, ami nyilvánvalóan zavarba hozta és megalázta
szegény nőt. Ezek a legkirívóbb példák, amelyeket pályafutásom során
láttam, de mivel megmaradtak bennem, segítettek kialakítani a saját
gyakorlati stílusomat.
Egy különösen esetlen orvosnál én magam voltam a beteg.
Rutinvizsgálaton voltam az orvosi egyetem alatt, és az orvos egész idő alatt
a számítógép képernyőjét bámulta, ujjaival a betűket kereste
a billentyűzetén a beszélgetésünk közben. Tisztában voltam azzal, hogy
az elektronikus dokumentáció egyre nagyobb terhet ró az olyan orvosokra,
mint ő, és azon tűnődtem, mennyire nehéz lehet megküzdenie mindennap
azzal, hogy az összes klinikai feljegyzését befejezze – fájdalmasan lassú
gépelése alátámasztotta ezt a hipotézist. A nyüzsgő és túltechnicizált
világban az orvosok szeme is, mint mindenki másé, a képernyőkre tapad.
Elkeserítő élmény volt, és megtanított arra, hogy ha a tekintetemmel is jelen
vagyok, az sokkal emberibbé tesz.
Az orvosi gyakorlat nem csak az igen vagy nem típusú diagnózis
felállításának képességét kívánja meg – az orvosoknak emberi szinten is
találkozniuk kell a betegekkel, és bizalmat kell építeniük. A szemkontaktus
itt döntő fontosságú, mivel az orvos-beteg kapcsolatban is nagy társadalmi
jelentőséggel bír, akárcsak az egészségügyön kívül. A másik ember szeme
a saját tekintetünk természetes fókuszpontja – amikor valakire ránézünk,
általában a szemébe nézünk, mintha azt hinnénk, hogy a másik ember
valódi énje ott lakozik, és nem valamelyik másik szervében.
A szemkontaktus az emberi kapcsolódás esszenciája, és egyben az első
társas viselkedés, amelyre a csecsemők képesek. Ennek eredményeként
a szemkontaktus rendkívül nagy szerepet játszik a betegágy mellett, és a túl
sok éppolyan kínos, mint a túl kevés.
Az orvosok gyakran vétkesek abban, hogy a páciens belső szerveire és
laboratóriumi adataira összpontosítanak, miközben teljesen elhanyagolják
az ember-ember interakció alapjait. Bármilyen meghibásodott testrész miatt
jön hozzám a beteg orvosi ellátásra, megtanultam először a szemébe nézni,
amikor bemutatkoztam és az állapotáról beszélgettem vele. Gyakoroltam,
hogy tudatában legyek annak, mennyi szemkontaktust létesítek egy
pácienssel és a hozzátartozóival, és a megfelelő mennyiségre törekedtem.
Végül minden páciensem bőrével is érintkeztem, de a szemmel való
érintésmentes kontaktus még a szoba túloldaláról is intimebbé teszi
a viszonyt.
A szemek nemcsak érzékszervek, hanem aktívan kifejeznek összetett
érzelmeket is. A közvetlen, rendíthetetlen szemkontaktus a körülményektől
függően lehet fenyegető vagy kéjesen hívogató. A szemgolyót körülvevő
anatómiai terep tovább erősíti az üzenetet – a finom izmokkal teli és
rendkívül mozgékony szemöldök és szemhéj a meglepetéstől felszaladhat,
vagy a csalódottságtól megereszkedhet, míg az orrnyereg feletti bőr
ráncosodhat a dühtől. Az emberi test felszínének ez a kommunikatív
hullámzása fontos információkat ad az orvosnak arról, hogyan érzi magát
a beteg. Például amikor kilépek a szobájából, a páciens szeme körüli bőr
alakja azt súgja nekem, hogy azt hiszi, teljesen hülye vagyok.
Bár az emberek gondolatok és érzelmek végtelen sorát fejezhetik ki
a hangszálak segítségével, a szemek valahogy szorosabban kötődnek
az ember legbensőbb lényegéhez. Egyszer hallottam egy interjút egy nővel,
aki fiatalon veszítette el gyermekét – azt mondta, hogy más emberek
szemébe nézve időnként észlel hasonló veszteséget. A szemünk gyakran
többet mond szavainknál.
Egy óra telt el, mire véget ért Fred CT-vizsgálata. Amíg a radiológus
hivatalos értékelésére vártam, előhoztam a képet a számítógépem
képernyőjén. Fred szemgolyói fekete körökként jelentek meg a képen, és
a jobb szeme közepén egy fényes fehér pont ült. Végre megtaláltam az apró
fémfoszlányt. És utólag rájöttem, hogy nem kellett volna olyan alaposnak
és brutálisnak lennem, amikor a kilyukadt szemgolyóját vizsgáltam.
Elmondtam Frednek a hírt, és azonnal láttam az aggodalmat a szemében
és a szeme körül. Elmagyaráztam, hogy mivel a szemében van – valójában
a szemgolyóban –, nem tudom eltávolítani. Szemészre van szüksége, és át
kell szállíttatnom egy másik kórházba. Az orvosi gyakorlathoz többre van
szükség, mint pusztán éles megfigyelési képességre – azt is tudni kell, hogy
mikor nem bízhatok abban, amit saját szememmel látok, és mikor kell a CT-
vizsgálat vagy más orvosi képalkotó módszernek a testen áthatoló látásához
fordulnom.
Egy ókori költő azt mondta egyszer, hogy a szem a lélek tükre, és ezt
az orvosi gyakorlatban is igaznak találtam – sőt a betegek némelyikénél
a szem akár egy életmentő diagnózist is tükrözhet.
Amikor Pennsylvania egyik vidéki sürgősségi osztályán dolgoztam, egy
reggel telefonhívást kaptam. A telefonáló autóval száguldott a kórház felé,
mert a mellette ülő barátja elkékült, és elállt a légzése. Néhány nővér, egy
technikus és én „autófogadásra” készültünk, és a kórház előtti járdaszegély
felé siettünk. Amikor az autó csikorogva megállt előttünk, a hordágyat
az utasoldali ajtó felé görgettük, majd kirángattunk egy nagydarab férfit,
akinek az arca olyan kék volt, mint az ég, és a teste olyan ernyedt, mint egy
újszülötté az első lélegzetvétel előtt. Megmarkoltam a rajta lévő sportmezt,
és azzal húztam fel a hordágyra. Ahogy élettelenül elterült, a homlokán lévő
napszemüvege ferdén lecsúszott róla. Gyorsan begurítottuk a sürgősségire,
ahol egy nővér oxigénmaszkot tett a szájára és az orrára, egy másik pedig
infúziót helyezett a karjába.
Tekintettel a férfi súlyos állapotára, sürgősen ki kellett deríteni
a probléma okát. Nem nyúltam sztetoszkóphoz, vérnyomásmérő
mandzsettához vagy reflexkalapácshoz – ehelyett először ugyanazt a lámpát
ragadtam meg, amellyel Fred szemébe néztem. A legbizonytalanabb
eseteknél, ha gyorsan a beteg szemébe nézünk, hozzájuthatunk néhány
fontos információhoz.
Bal kezem ujjaival egyenként szétnyitottam a férfi szemhéját, és
megvilágítottam a pupilláit. Először azt néztem, hogy nincs-e „kitágult”
pupillája – olyan, amely rendkívül nagy és nem hajlandó összehúzódni
a fény hatására. Ez a baljós jel a koponyán belül veszélyesen
megnövekedett nyomásra utal, amelyet valószínűleg egy hatalmas
agyvérzés okozhat. Amikor egy kómában lévő betegnek kitágult a pupillája,
gyanítom, hogy valami katasztrofális dolog történt a koponyájában, azonnal
CT-t kérek, és hívok egy idegsebészt.
Ám a férfi egyik pupillája sem volt tág. Valójában az ellenkezőjét
tapasztaltam – mindkét pupillája olyan kicsi volt, mint egy tűhegy, és ebből
rögtön tudtam is, hogy mi történt: opiáttúladagolás.
Az opioidok, mint a heroin és a fentanyl, elnyomják a tudatot és
lelassítják a légzést, néha teljesen és végzetesen leállítják azt. De ezek
az anyagok a szemre is hatnak, és a pupillák összeszűkülnek, és úgy néznek
ki, mint két fekete mákszem – annak a növénynek a magjai, amely
eredetileg a fájdalomcsillapításban páratlan erővel rendelkező ópium-
hatóanyagú gyógyszercsaládot ajándékozta az emberiségnek – a függőség
és szenvedélybetegség mellett.
Amint megláttam a férfi pupilláit, megkértem a nővért, hogy készítsen
egy adag naloxont, ez az opioidok ellenszere. Egy részét az orrába
fecskendeztem, a nővér pedig intravénásan adott be további néhány
milligrammot. Harminc másodpercen belül a feje felemelkedett az ágyról,
szemei tágra nyíltak, arca kékről rózsaszínre változott, mint az újszülötté,
aki lélegezni kezd. Körülnézett az őt körülvevő, kórházi jelmezbe öltözött
emberek tömegén, és tanácstalanul pislogott. A naloxon azonnali hatása
megerősítette a diagnózist. Egykor lelógó szemhéja hirtelen felemelkedett,
pupillái pedig fekete lencsékké szélesedtek.
– A sürgősségi osztályon vagy – mondtam neki, és megpróbáltam
válaszolni a kimondatlan kérdésekre, amiket az arcán láttam. – Bevettél ma
valamit?
– Egy kis heroint – válaszolta. – De csak a szokásos mennyiséget vettem
be, és még sohasem adagoltam túl. Hangosan azon tűnődött, hogy vajon
a heroinadagját fentanyllal, azaz egy sokkal erősebb és halálosabb opiáttal
ütötték-e fel.
Nem ő volt az első opiáttúladagolt, akivel azon a héten találkoztam –
gyakran ápoltam hozzá hasonló betegeket Pennsylvaniának azon a részén.
A régiót erősen sújtotta az országot pusztító függőség, amelynek áldozatai
gyakran kerültek a sürgősségi osztályra hasonlóan súlyos állapotban.
Amikor ilyen eszméletlen betegeket vizsgálok, és a szemükben pontszerű
pupillákat látok, akkor lazíthatok – azonnal tudom, mi a probléma, és
a megoldása egyszerű. Nem lesz szükség a lélegeztetőre, agyi CT-re,
egyoldalnyi jegyzetre az ügyeletes idegsebész számára, és nem kell
átszállítani egy másik kórházba. Ehelyett egy gyors és egyszerű
naloxonfröccs, és a kóma a modern orvostudomány mértékei szerint is
hihetetlenül gyorsan fordul át teljesen józan éberségbe. A szem nemcsak
az emberi lény lelkének tükre, de a tudatmódosító anyagok által torzított
agy biokémiáját is híven tükrözi. Ily módon, különösen a kómás és szótlan
betegek esetében, egyben a kommunikáció szerve is.
Amióta az ellenszer szélesebb körben elérhetővé vált, ritkábban
találkozom opiáttúladagolással. Az elsősegélynyújtók és a rendőrök is
tartanak maguknál naloxont, Pennsylvania és más államok pedig
a közelmúltban elkezdték lehetővé tenni a gyógyszerészek számára, hogy
orvosi rendelvény nélkül is kiadhassák. Ennek eredményeként a túladagolt
betegeket gyakrabban élesztik újra saját közösségükben, mint a sürgősségi
osztályokon, és sokszor saját családtagjaik jobban tudják, mikor és hogyan
kell használni az ellenszert. A túladagoltak, miután újraéledtek, gyakran
elég éberek lesznek ahhoz, hogy megtagadják a további orvosi ellátást vagy
a kórházba szállítást, így újabban szinte soha nem láthatom sokatmondó
szemüket a saját szememmel.
A másik, de kevésbé ismert kábítószerjárvány a metamfetamin, és ez is
megjelenik a pácienseim szemében. A meth, mint közismert, az opiátokéval
épp ellentétes hatást vált ki – ahelyett, hogy kábulttá és álmossá válnának,
az egyének izgatottak és energikusak lesznek, pupilláik pedig kitágulnak.
Egy beteget azzal vittek be a sürgősségi osztályomra, hogy kiesett egy
második emeleti ablakból, és a mentősök egy keskeny sikátor aljában
találták meg eltorzult és természetellenes pózban fekvő testét. A beteg azt
mondta, hogy a barátnőjével folytatott vita késztette arra – olyan okokból,
amelyeket nem tudott egészen megmagyarázni –, hogy kivesse magát
az ablakon. Amikor megkérdeztem, hol fáj, azt állította, hogy egyáltalán
nincs fájdalma – ami lehetetlen volt, tekintve, hogy milyen magasságból
esett le, szinte bizonyos, hogy legalább eltört valamije.
Amikor a szemébe néztem azonban, beszédes nyomra bukkantam:
mindkét pupillája óriási volt, ásító fekete lyukakként tátongtak, amelyeket
csak hajszálvékony világoskék írisz vett körül. A meth erős stimuláns, és
úgy felpörgeti a testet, mint egy adag adrenalin – a vérnyomás és
a pulzusszám az egekbe szökik, a pupillák pedig éberré tágulnak, megint
csak betekintést engedve a páciens történetébe.
 Megkérdeztem tőle, hogy dohányzott-e, szippantott-e valamit vagy lőtt-e
be magának bármit aznap. Tagadta, de én még mindig mást gyanítottam, és
tudtam, hogy nem bízhatok a fájdalom hiányában, és a páciens szavai
alapján nem zárhatom ki a jelentősebb sérüléseket. Amikor a CT-
vizsgálatok töréseket tártak fel a medencéjében, mindkét lapockáján, több
bordáján és számos gerinccsigolyáján, feltételeztem, hogy a fájdalom
hiánya a pupillái által jelzett meth-hez kapcsolódik. Miután
a vizeletvizsgálata pozitív lett a meth-re, bevallotta, hogy valóban
közvetlenül a vita előtt lőtte be magát. Ez végre megmagyarázta azt
az értelmetlen tettét, hogy kivetette magát az ablakon.
Pennsylvania vidéki részén szinte minden műszakban találkoztam meth-
túladagolásos betegekkel, míg a városi sürgősségi osztályokon dolgozó
kollégák hasonlóan tág pupillás eseteit a kokain, valamint származéka,
a crack okozta, amely könnyebben elérhető városi környezetben. Az, hogy
egy adott lepusztult közösség milyen drogokhoz juthat hozzá, hogy enyhítse
nyugtalanságát, befolyásolja azt, hogy a betegeket hogyan kell kezelni
a sürgősségin – és azt is, hogy hogyan néz ki a szemük. A kábítószerjárvány
földrajzilag terjed, és a különböző társadalmi-gazdasági körülményektől
függ, hogy egy közösség milyen kábítószert választ – bár úgy tűnik, hogy
az opiátok felzárkóztak az alkoholhoz.
Ahogy a szem ablakot nyithat a mélyebb igazságokra, a sürgősségi
osztályon végzett munka bepillantást ad a közösség társadalmi-gazdasági
feszültségeibe és a régió problémáiba. Az egyetlen módja annak, hogy
hatékonyan segíts, ha tisztán látod az igazságot, mert hajlandó vagy
szembenézni vele.
 A NYÁK

Cristian tizennyolc éves, és minden reggel az az első dolga, hogy

megküzdjön a váladékaival. Rituáléja azzal kezdődik, hogy egymás után
három különböző porlasztókészülékből inhalál, amelyek mindegyike
aeroszolos gyógyszert juttat a tüdeje mélyébe, hogy fellazítsa a sötét,
nyálkahártyával borított üregekben felgyülemlő váladékot. A kezelések alatt
szüntelenül köhög, néha olyan erősen, hogy a mellkasában és a hátában
meghúzódnak az izmok. Ezután következik a mellénye, egy hordható
eszköz, amely a légnyomás oszcilláló lökéseit használja, hogy rezegtesse
Cristian törzsét. Húsz percig végzi ezt az agyat összerázó gyakorlatot, hogy
iskolába indulás előtt fellazítsa a váladékát.
Ennek a rituálénak az egyedüli célja a nyák eltávolítása. Cristian
becslése szerint minden reggel körülbelül kétpohárnyi, a zöld különböző
árnyalataiban játszó nyákot produkál. Muszáj is, különben fulladni fog
felfelé a lépcsőn, és szüntelen köhögésével zavarná a gimnáziumi
iskolatársait.
Cristian cisztás fibrózisban (CF) szenved, egy olyan betegségben,
amelyet a világ legsűrűbb nyákja jellemez. Mint minden CF-beteg, ő is
hibás genetikai mutációval született, amely a szokásosnál vastagabbá és
szívósabbá tette a tüdőnyákot. A CF-betegeknél a nyák a légutakba kerül,
ami káros következményekkel jár. A nyálkahártya jellegének már enyhe
megváltozása is pusztítást végez a szervezetben, és ez a pusztítás uralja
Cristian napirendjét.
A nyák legalapvetőbb tulajdonsága az állaga, és ez az, ami
megkülönbözteti a sima víztől. Míg a víz könnyen és folyékonyan folyik és
csöpög, a nyák szivárog. Míg a vízcseppek megragadják egymást, és
könnyen összeolvadnak, ha érintkezik a szélük, és nagyobb cseppeket
képeznek, a viszkózus nyák a kohéziónak köszönhetően megáll magában,
és ellenáll minden zavaró hatásnak. A víztől eltérően a nyák szívósan tapad
a felületekhez, beleértve a légutak bélését is, és harcba száll, amikor
megpróbáljuk kitisztítani. A víz és a nyák közti különbség ugyanaz, mint
a gyümölcslé és a zselé, az egyszerű sós víz és a csontleves, vagy
az okrával (afrikai zöldség) és az okra nélkül készült gumbo között – a nyák
testtel rendelkezik. Saját testünkben a tüdőváladékon kívül számos
formában jelenik meg, ilyen például a takony, a nyál és a hüvelyi folyás, de
kevésbé észrevehető mennyiségben a székletben és néha a vizeletben is
feltűnik. Bárminek is nevezzük különféle megnyilvánulásait, mindegyik
ugyanannak a nyáknak a helyi variációja.
Orvostanhallgatóként gyorsan megtanultam, hogy a nyák különleges
helyet foglal el a testnedvek között. Úgy tűnik, hogy az egészségügyi
dolgozók, akik mindenféle testnedvekkel foglalkoznak, minden másnál
nagyobb ellenszenvvel viseltetnek a nyák iránt. Számtalan orvost hallottam
már undorodni a köpet vaskos, kocsonyás, ragacsos állagától. Sok nővér
mondta, hogy szívesebben takarítaná fel a beteg véres székletét, még a C.
diff-et is, mint a nyálkahártya-váladékot. Amikor a barátok és a családtagok
kíváncsiak az orvosi munkámra, gyakran kérdezik, hogy undorodom-e
a vértől – ilyenkor elmagyarázom, hogy nem is a vér az, amitől a legtöbb
egészségügyi dolgozó undorodik. Hanem a nyák.
Dr. John McGinniss, a Pennsylvaniai Egyetem tüdőgyógyásza, akit
az orvosi egyetemen ismertem meg, a következőképpen írja le, hogy
pulmonológusként mit is csinál: „Egész nap, mindennap a nyákkal
foglalkozom.” Bár olyan pályát választott, amely erre a testnedvre
összpontosít, elismeri, hogy a nyák sok emberben egyedi zsigeri reakciót
vált ki állaga, jellegzetes, sűrű buborékos hangja és néha a szaga miatt. –
Amikor valaki a buszon vagy a repülőn melletted köhög, és hallod, hogy
szörcsög a tüdejében a nyálkahártya-váladék, azt gondolod: „Ó, istenem,
most milyen betegséget kapok el?” Az emberek inkább kötik a nyákhoz
a betegséget, mint a test bármely más termékéhez. Érzelmileg viszonyulnak
hozzá.
Orvostanhallgatóként a saját hozzáállásom az undorból csodálatra
változott. Rájöttem, hogy a nyákot az emberi test ugyanazon okból állítja
elő, mint amiért a természetben számos állat, növény és gomba is
jellegzetes anyaggal vonja be a testét – védelem céljából. A nyálkahártya
védi például a csigákat és a meztelen csigákat, azokat a vastag
nyálkarétegben fürdő lényeket, amelyek ezüstös csíkot hagynak maguk
után, miközben a leveleken és a járdákon vándorolnak. Nyálkahártyájuk
megakadályozza, hogy kiszáradjanak, és pajzsot képez a mikrobákkal
szemben. A rájákat, a cápákat és a tamarindmagokat hasonló olajozó és
védekező nyálkaréteg borítja, akárcsak számos gombafajt.
Ezekkel a lényekkel ellentétben az emberi testet nem borítja kívülről
tetőtől talpig nyák – ehelyett csak bizonyos területein jelenik meg,
méghozzá ott, ahol egy nyílás megszakítja a test egyébként folytonos,
kemény, száraz bőrének külső héját. Számos ilyen rés van, ahol a bőr
betüremkedik és zsákot képez, ezek az arcon, az ágyékon és a test
hátoldalán helyezkednek el. Némelyikük, például az orrmelléküregek,
vakvágányok, de a legtöbb, mint például a száj, az orr, a hüvely és a végbél
olyan átjárók, amelyek mélyebbre vezetnek a test anatómiai üregeibe és
traktusaiba. Még az elágazó légutak is, amelyek kitöltik a tüdőnket, csak
újabb zsákok a testünkben, bár a többinél összetettebbek és sokrétűbbek.
Minden testnyílásunkban közös a nyák jelenléte. Ellentétben a normál
bőr kiszáradt felületével, ezeknek a területeknek a belseje a folyamatos
nyáktermelésnek köszönhetően állandóan nedves marad. A különféle
betüremkedések olyanok, mint vizes élőhelyek az emberi testen – miközben
a felszín nagy része száraz, időnként rábukkanunk egy-egy nedves öbölre.
És függetlenül a bőr színétől és különböző árnyalataitól, a nedves
nyálkahártya, amely az öblöt béleli, mindenkinél univerzálisan mély
rózsaszín, vérben gazdag felület.
Testünknek szüksége van ezekre a nyílásokra, hogy be- és kijáratként
szolgáljanak, egyfajta átmeneti zónák a test száraz külseje és az örökké
nedves belseje között. Ugyanakkor folyamatosan veszélyben vannak
(amellett, hogy arra csábítják az embereket, hogy tárgyakat dugjanak
beléjük, amiket ha nem tudnak kivenni, a sürgősségin kötnek ki)
A legfenyegetőbb veszély a mikrobák behatolása. Míg az ép bőr
elszarusodott páncél gyanánt véd a baktériumok és más betolakodó
mikrobák ellen, a bőr folytonosságának minden megszakítása sebezhető rést
üt e páncélon, és utat nyit a test védelmi rendszerének áttöréséhez.
A fertőző mikroorganizmusok mást sem szeretnek, mint a nyirkos
nyílásainkban sütkérezni, kedvükre virulva és szaporodva az emberi test
rózsaszín öblei által kínált párás sötétségben.
Minden minket megtámadó mikrobának megvan a maga kedvelt
helyszíne. Az élesztőgomba a hüvelyben (és néha a szájban) virágzik, míg
az influenza és a koronavírus az orrban, a torokban vagy mélyebben, a tüdő
nedves közegét szereti. A gonorrhoea a legkevésbé válogatós – minden
nyálkahártyával bélelt öbölben szívesen strandol, és rendszeresen behatol
a húgycsőbe, a végbélbe és a hüvelybe is. Néha a gonorrhoea messzebbre
mászik a férfi és a női nemi szervekben, egészen a petefészkekig és
a herékig. Még olyat is láttam, hogy megfertőzte a páciensem szemét és
torkát.
A nyák épp azért elengedhetetlen, mert a test számos fenestrációja
(nyílása) nem védhető könnyen. Univerzális védelmi fegyverként és túlélési
stratégiaként a nyák minden nyílásunkból egyenletesen, véget nem érő
árapályként folyik kifelé, hogy távol tartsa a mikrobákat, amelyeknek
ezáltal viszkózus áramlattal kell szembeúszniuk, hogy bejussanak.
A hártyák folyamatos nedvesen tartása elengedhetetlen egészségük és
épségük megőrzéséért, a nyák pedig olyan tartós kenőanyagként valósítja
meg ezt, amilyet a sima víz soha nem tud biztosítani. Bár a nyák gyakran
bosszantó és visszataszító, nem szabad gyűlölni – ehelyett a megfelelő
egyensúlyban tartása a kulcsa annak, hogy egészségesek maradjunk
a betolakodók támadásaival szemben. Egészséges időszakokban épp csak
annyi nyákot termelünk, hogy felületeinket vékony mázzal vonjuk be, ez
a minimálisan szükséges mennyiség ahhoz, hogy észrevétlenül ellássák
védelmi feladatukat.
Azonban jóból is megárt a sok. Ezt az olyan betegek, mint Cristian,
nagyon is jól tudják. A tüdőben a nyáknak pontosan megfelelő állagúnak
kell lennie ahhoz, hogy felköhöghessük és eltávolítsuk ugyanazzal
az öntisztító mechanizmusokkal, mint amivel megszabadulunk a félrenyelt
tápláléktól vagy a belélegzett portól. A nyák felfelé tartó mozgását
a légutakat bélelő mikroszkopikus szőrszálak végzik, amelyek
folyamatosan felfelé söprik a nyákot, ami magával viszi az eltávolítandó
törmeléket a torok felé. Ez a kulcsfontosságú mechanizmus biztosítja, hogy
kiöntsük a hulladékot a nyákkal, azaz a felmosólével együtt. A nyák
áramlása segít megtisztítani és karbantartani a test öbleit, de az állaga
kulcsfontosságú.
A nyáknak a víz, a só, a fehérjék és a szénhidrátok megfelelő keverékére
van szüksége ahhoz, hogy feladata elvégzéséhez megfelelően mozoghasson.
A CF-et okozó genetikai mutáció a mikroszkopikus sópumpák
meghibásodását eredményezi a légutak nyálkahártyájában, ami
megakadályozza, hogy a só és a víz megfelelően oldja fel a köpetet. Ennek
eredményeként a nyák sűrűvé és ragadóssá válik, felborul az összetevők
arányának kényes egyensúlya. A nyák felhalmozódik a tüdőben, és ezzel
lehetővé teszi a virulens baktériumok állandó megtelepedését, ami
visszatérő tüdőgyulladáshoz vezet, és fokozatosan rontja a beteg légzési
képességét. Ezek a megtelepedő baktériumok annyira kitartóak, hogy
Cristiantól maszk viselését kérik az orvosai, amikor a rendelőbe érkezik –
ehhez mi, többiek csak mostanában szoktunk hozzá. A maszk megvédi őt is
és a többi CF-beteget is a tüdőmikrobák terjedésétől, amelyek ha egyszer
a tüdőbe kerültek, utána soha többet nem lehet tőlük, illetve az általuk
okozott fertőzéstől megszabadulni.
A megbetegedések kockázata nagy motivációt jelent Cristian számára,
hogy precízen ragaszkodjon tüdőtisztító tevékenységeihez. Naponta
négyszer viseli a mellényt, lefekvés előtt pedig másodszor is elvégzi
a porlasztómunkát, és egy újabb pohárnyi zöld cuccot köp a porlasztógépe
mellett tartott kis szemetesbe.
Szerencsére Cristiannek nem okoz bélproblémát a CF.
Más CF-betegeknek azonban ugyanilyen vastag nyák halmozódik fel
a bélrendszerükben, ami teljesen leállíthatja a bélműködésüket, és ilyenkor
műtéti úton kell eltávolítani az eltömődést okozó dugaszt. Dr. Douglas Katz
gyermeksebész kollégám sokszor végezte el ezt a műtétet CF-betegeken, és
az elzáródott belekből kivett nyákdugót így jellemezte: „sűrű, szívós epoxit
– gonosz gyantaszerű anyag –, ami mindenhez odatapad.”
Gyermekgyógyász rezidensként tüdőbetegségük akut fellángolása miatt
kórházba került CF-betegeket kezeltem, akik általában légzési
nehézségektől, tüdőfunkció-romlástól és fokozott nyáktermeléstől
szenvedtek. A betegek általában tinédzserek voltak, vékonyak és betegesek,
és tüdejük a létező összes kóros légzési hangot produkálta, amit valaha is
a sztetoszkópommal hallhattam. A kórházi CF-es betegeket a legerősebb
antibiotikumokkal kezeltem, olyan gyógyszerekkel, amelyeket végső
megoldásnak tartogattam és csak ritkán rendeltem más betegeknek. Jó
okunk van arra, hogy a legújabb és legszélesebb spektrumú antimikrobiális
szereket a legbetegebb emberek számára tartsuk fenn, akiknél óriási
mennyiségben vannak jelen gyógyszerrezisztens baktériumtörzsek, és a CF-
betegek, mint például Cristian is, ilyenek. Legutóbb tavaly júliusban vettük
fel az osztályra néhány napos köhögés után, amitől éjszaka nem tudott
aludni. De a kórházban töltött pár napot követően a legerősebb intravénás
antibiotikumoktól a légzése és a nyák visszaállt az alapszintre.
 Felnőtteket kezelő belgyógyász rezidensként ritkán találkoztam CF-
betegekkel, mert általában nem érik meg a felnőttkort. Az elmúlt
évtizedekben CF esetén a várható élettartam huszon-egynéhány év volt.
Az ellátás közelmúltbeli javulásával, különösen azokkal a technikákkal,
amelyeket Cristian is használ a nyáknak a tüdőből való eltávolítására,
a várható élettartam megduplázódott több mint negyven évre. Cristian tudja,
hogy a nyák végül tönkreteszi a tüdejét, akármilyen aprólékosan tisztítja is
azt minden egyes nap, és eljön az idő, amikor a kettős tüdőátültetés lesz
az egyetlen reménye a túlélésre. Ha valaha is kapna egy új tüdőt,
az megfelelő konzisztenciájú nyákot készítene, és Cristian élete örökre
megváltozna.
McGinnis és pulmonológus kollégái az UPennnél vadonatúj célzott
terápiákat kezdtek alkalmazni a CF kezelésére, amelyek azt ígérik, hogy
tovább javítják a betegség továbbra is zord prognózisát. Ezek a modern
gyógyszerek közvetlenül hatnak a CF-betegek tüdejének hibás sópumpáira,
és rögtön korrigálják a nyákképződést. „De idegessé teszik a betegeket” –
mondta McGinnis. A CF-ben szenvedők számára a nyák felköhögése
gyermekkoruk óta mindennapi életük szerves része, így amikor
a megszokott áramlása hirtelen leáll, az emberek nyugtalannak érzik
magukat. McGinnis szerint attól tartanak, hogy mivel a nyák már nem jön
fel, az a tüdejük mélyén marad, ami mindig komoly veszélyt jelentett
számukra. Bizonyos genetikai mutációkkal rendelkező betegek életét –
sajnos Cristianét nem – alapjaiban változtatják meg ezek a gyógyszerek,
amire a CF-ellátás történetében egyetlen más terápia sem volt képes.
A minden testnyílásban megtalálható nyák a szervezet háttérben
csordogáló szennyvize, és az emberek vele együtt élik mindennapjaikat.
Vannak, akik többet termelnek, mint például azok, akik szinte mindenre
allergiásak, és a cigarettázók, akiknek a tüdő nyáktermelése tartósan
túlpörög a dohányfüst krónikus irritációja miatt, míg mások csak minimális
mennyiséget termelnek. Minden nő hüvelyváladékának megvan a saját
színe és mennyisége. Mivel bizalmas barátságban állunk saját testünk
termékeivel, könnyen észrevesszük, ha valami megváltozik.
Még a finom különbségek is nyilvánvalóak, és gyakran ezek
a változások késztetik az embereket arra, hogy először forduljanak
orvoshoz. Egy messziről visszatérő utazó, aki meglátogatta a fejlődő
világot, nyákot találhat a székletében; a szülők segítséget kérnek, ha köhögő
gyermekük mellkasában a macska dorombolásához hasonló rezgést
hallanak, és tüdőgyulladás miatt aggódnak; és a nők gyakran kérnek
diagnózist a hüvelyváladékuk finom változásai miatt. Az orvosi gyakorlatot
gyakran uralja a test egyik vagy másik nyílásából szivárgó nyák
kiértékelésének feladata.
A többi testnedvhez hasonlóan a nyák is hasznos diagnosztikai eszköz
számomra. Kikérdezem a pácienseimet a váladékaik részleteiről,
megkérdezem, hogyan változott, mikor vették észre először, melyik
napszakban a legzavaróbb, észlelte-e más is a környezetében ugyanezt
a változást stb. E váladék értelmezése bizonyos betegségek azonosítása
érdekében ugyanúgy zajlik, mint a test többi folyadékának az állagára,
színére és mennyiségére vonatkozó kérdések értelmezése, ebből nyerjük
a szükséges információkat a diagnózis felállításához.
Amikor fizikális vizsgálatot végzek pácienseimen, munkám jelentős
része abból áll, hogy nyák után kutatok a nedves nyílásaikban. Fényt
használok, hogy megvilágítsam öbleik nyákfeliratait, amit megpróbálok
kibetűzni a diagnózis felállításához. Torokfájás esetén félrenyomom
a nyelvet az útból, és arra utasítom a pácienst, hogy mondjon á-t – ez
a hangzás a mandulákat a látómezőbe kényszeríti, ahol láthatom, ha épp
sűrű gennyel van bevonva, ami a torokgyulladás jele (vagy ritkábban
a gonorrhoeás pharyngitisé). Amikor a páciens hüvelyébe pillantok, egy
megvilágított tükör segítségével keresem a gombás fertőzések túrós nyákját
vagy a chlamydia sűrű szivárgását. Érdekes, hogy a férfiaknál a nemi
betegségek általában nem eredményeznek olyan lenyűgöző mennyiségű
váladékot. Mindegyik nyílás vizsgálatának megvan a maga technikája, és én
mindegyiket elsajátítottam.
Néha nyákmintát kell vennem ahhoz, hogy vizsgálatokat lehessen
végezni rajta, és kiderítsem a diagnózist. Ez a mintavétel gyakran több
odafigyelést igényel. Azoknál a légzési elégtelenségben szenvedő
betegeknél, akiknek lélegeztetőgépre van szükségük a légzéshez,
a torkukon lefelé kígyózó lélegeztetőcsövek járatot biztosítanak a levegő
számára, de egyben ablakot is a tüdőnyák világába. Miközben rezidensként
az intenzív osztályon voltam, megtanultam a szívás műveletét. Egy nővér
irányítása alatt katétert helyeztem be páciensem lélegeztetőcsövén
keresztül, amíg a hegye el nem tűnt a légcsőben, és a szívó hangja azt nem
mutatta, hogy közel vagyok egy jókora adag köpethez. Lassan visszahúztam
a katétert, csökkentve páciensem légcsövében a masszív pacát. Kitartó
küzdelmem eredményeként végül kihúztam egy adag zöldessárga, barna
foltokkal tarkított váladékot. Győztesnek éreztem magam, mintha csak egy
óriási halat fogtam volna ki, amely végül legyőzötten landolt a parton.
Az orvoslás legkielégítőbb eljárásai közé tartozik, ha egy jókora
mennyiségű nyáktól sikerül megszabadítani a páciens testét.
A sürgősségi orvoslás gyakorlatának másik nagy részét teszi ki az, hogy
lebeszéljük az embereket a legrosszabb váladék okozta szorongásokról és
félelmeikről. A nyákmegváltozása azt jelenti, hogy valami történik, de ez
legtöbbször egy vírusfertőzés eredménye, amely magától elmúlik, nem
pedig az aggasztóbb, antibiotikumot igénylő bakteriális fertőzés. A gyermek
mellkasában lévő zörgő nyák általában csak orrcseppet igénylő megfázás,
és a zöld színű váladék sem jelent komolyabb bajt, ellentétben azzal, amit
sok betegem gondol.
Annak ellenére, hogy túl sok időt töltök a nyák megvitatásával, és
az a tény, hogy az általam felírt kezelések közül soknak a nyák csökkentése,
kiszárítása és kifolyásának megállítása a célja, a nyák nem ellenség.
Amikor a mikroorganizmusok átcsúsznak védelmi vonalainkon, és
megvetik a lábukat, a nyák elsődleges fegyverünkké válik. Áramlása
felgyorsítja a mikrobák kiürítését, színe és állaga megváltozik, mert a nyák
fegyvert hordoz – enzimek, antitestek és tomboló immunsejtek
csatlakoznak a harchoz, hogy megvédjenek minket a mikrobáktól,
miközben akaratlanul is besűrűsödik a főzet, mint amikor csirkelábat
teszünk a levesbe. Ha a nyák bőségessé, zselatinossá és színessé válik,
az annak a jele, hogy a test harcot vív.
Bár a nyákot leginkább betegség idején vesszük észre, mindig van belőle
minden öblünkben, és segít a sérülések gyógyulásában is. Amikor
megtudtam, hogy pácienseim sebei közül melyik igényel varrást, és melyek
gyógyulnak szépen maguktól, éles különbséget tapasztaltam a normál
száraz bőr sérülései és a nyálkahártyák sérülései között. A bőrsérüléseket
gyakran öltéssel, kapcsokkal vagy ragasztóval kell rögzíteni, hogy
összetartsa a széleiket és megkönnyítse az újranövést. De a rózsaszín
nyálkahártya repedései szinte varázslatosan gyógyulnak néhány nap alatt, és
általában nem igényelnek semmilyen orvosi segítséget. A száj belsejében,
az arc belső falán, a nyelven vagy hüvely nyálkahártyáján még az egészen
nagy sérülések is gyorsan gyógyulnak, és általában csak a legnagyobb és
leginkább tátongó sebeket szoktam varratokkal helyrehozni. A test nyákja
saját készítésű gyógyító kenőcsként működik, amely megnyugtatja ezeket
a sérüléseket és felgyorsítja a test felépülését. Míg a legtöbb ember nem
gondolja, hogy nyalogatnia kellene a sebeit, mint a kutyák általában, én
gyakran elgondolkodom azon, vajon egy adag nyák segítene-e
a gyógyulásban.
Az általános iskolában mindenki megtanulja, hogy az emberi test
túlnyomórészt vízből áll – a statisztika szerint a felnőttek körülbelül 60
százaléka. Gyerekkoromban hallottam ezt a tényt, és megértettem, hogy
valójában a víz eloszlik az ember egész szervezetében. Úgy képzeltem el
az élőlényeket, mint átlátszó, folyékony vízzel megtöltött műanyag
zacskókat, pedig a saját testem sokkal szilárdabbnak tűnt. Évekkel később
az orvosi egyetemen, amikor a test felépítését tanulmányoztam a boncoló
szike és a mikroszkóp lencséje alatt, szinte alig találtam tiszta vizet.
A könny és a vizelet volt az egyetlen olyan folyadék, amely valóban
vizesnek tűnt és nem volt viszkózus, de ezek kifolynak a testből, és
valójában nem vesznek részt belső felépítésében.
Ehelyett az emberi test belseje zselatinosabb textúrák széles skálájával
van tele. Még a vér is valamivel sűrűbb, mint a víz – a régi metafora
a családi kapcsolatok elsőbbségéről fiziológiailag is igaz. A tojásfehérjéhez
hasonló fehérjetartalommal a vér elég sűrű ahhoz, hogy felverhető legyen,
és érezhetően sziruposabb, mint a víz, amikor a traumatizált betegekből
kifolyik. A test konzisztenciája onnantól csak viszkózusabb lesz:
a szemgolyónk belsejében lévő folyadék állagát tekintve a nyers
tojásfehérjéhez hasonlít, míg egyes belső szerveket szilárd, de mégis
rugalmas borjúlábzselének érezzük. A nyálasan hangzó igazság az, hogy
az emberi test sokkal változatosabb textúrákat tartalmaz, mint a „hús és
vér” leegyszerűsített dichotómiája – annyiféle konzisztencia van bennünk,
mint egy francia fromagerie-ben.
Egy másik dolog, amit az általános iskolában megtanulunk, hogy
a sejtek a test alapvető építőkövei, és úgy épülünk fel belőlük, mint
az épületek az egymásra rakott téglákból. De az orvosi egyetemen végre
megtanultam azt is, mi rejlik a sejtjeink között. Az extracelluláris mátrixnak
vagy ECM-nek nevezett rostos és kocsonyás anyag tölti ki a test összes
hézagát, körülvéve a sejteket, mint a test csomagolófóliája, amely
beburkolja a törékeny tárgyakat a szállításhoz. Ha a sejtek a test tégláját
alkotják, akkor ez a nyákkal teli, az egész testet átszövő háló a habarcs.
Ellentétben az emberi testből kiáramló váladékkal – az ismerős
dolgokkal, amelyekkel nap mint nap foglalkozunk – az ECM a test belső
nyákja, amelyet általában soha nem látunk. Mégis nagy részünket ez
alkotja. A szövettanórán több száz mikroszkopikus mintát néztem meg
a test minden részéből, és szinte minden egyes nézet tartalmazta az ECM
pillanatfelvételeit ilyen vagy olyan formában. Általában az egyes diákon
lévő sejtekre összpontosítottunk, de közöttük és körülöttük volt az ECM.
Laza rostszálakként jelent meg, amely a hús formáját és szakítószilárdságát
adja, mint az acélváz, a nyák pedig a töltőanyagot, mint az öntött beton,
amely szerkezeti alátámasztást és nyomásálló erőt nyújt.
A hisztológusok az ECM nyákját „alapanyagnak” nevezik, mintegy
kiemelve annak alapvető és elemi szerepét a szervezetben. Az alapanyag és
a benne lévő ECM minden testrész és szerv jelentős részét alkotja, egy
felnőtt ember súlyának nagyjából 15 százalékát teszi ki. A test legnagyobb
egyedi alkotóelemeként minden részünket egy egésszé integrálja, és ez
a nyákkontinuitás az, ami belül nedvessé tesz minket.
A tudósok még csak tanulják a szervezet belső nyálkahártyájának
fontosságát, különösen, ha mesterséges szervek építéséről van szó,
amelyeket egy napon (remélhetőleg) átültethetnek a rászoruló betegekbe,
beleértve a CF-betegek laboratóriumi tüdejét. Bár az őssejtek körül nagy
hírverést csapott a média, kiderült, hogy az ECM, amelybe az őssejteket
beágyazzák, éppen annyira fontos a megfelelő működésük és növekedésük
szempontjából. A sejteket körülvevő extracelluláris nyák a szervezet
piacaként szolgál, ahol a táplálkozás, a hulladék és a sejtkommunikáció
üzenetei cserélődnek.
A test felszínén található nyálkahártyához hasonlóan a belső nyák is
fontos szerepet játszik a védekezésben. Amikor a mikrobák behatolnak
a testbe – nemcsak a nedves öblök árnyékos mélyére, hanem valóban
a húsunkba –, közvetlenül az ECM-en kell áthaladniuk, ami lelassíthatja
őket, mint a mocsár, amibe beleragad a málhás ló patája. Ugyanez
vonatkozik az áttéttel próbálkozó rosszindulatú daganatokra is, amelyek
csak úgy tudnak átjutni a nyákon, hogy speciális enzimeket választanak ki,
amelyek lebontják azt. Amikor a szervezet megerősítő fehérvérsejteket küld
segítségül, a harc ugyanabban a nyálkás közegben zajlik, vagyis a nyák
nemcsak jelt ad a csatára, hanem maga a csatatér is. Ez az alapanyag, mint
az emberi test sötét anyaga, bár alapvető, mégis feledésbe merült egészen
a közelmúltig. Pedig ennek a testet összetartó ragasztónak a jobb megértése
lehet az egyik kulcs a jövő orvosi kezeléseinek továbbfejlesztéséhez.
Kiderült, hogy az élőlények nem vízzel vannak tele, ahogy azt
az általános iskolában elképzeltem, hanem inkább raguval. Míg a víz
alkotja a legtöbb nyák nagy részét, a víz önmagában híg, és nincsenek
benne a szerves molekulák – a nyák raguja sűrítőket tartalmaz, amelyekből
az élőlények épülnek fel. A víz önmagában élettelen. Ehelyett a testünkben
lévő nyák – mindaddig, amíg a megfelelő tulajdonságokkal és
konzisztenciával rendelkezik – az egészséges élet kulcsa. Az a „tény”, hogy
testünk nagyrészt vízből áll, félrevezető. Amiből valójában vagyunk,
az a nyák.
 AZ UJJAK ÉS LÁBUJJAK

Soha nem voltam jobban tisztában az ujjaimmal és lábujjaimmal, mint

az első oroszországi utazásom során. Újév környékén érkeztem
Szentpétervárra, amikor a városban jóval fagypont alatt volt a hőmérséklet.
Valahányszor elhagytam az épület meleg buborékát, a kezeim és a lábujjaim
gyorsan megfagytak és zsibbadtak, és ez az állandó kényelmetlenség
tönkretette az utazásomat.
Nem sokkal a főiskola befejezése után Oroszországba mentem egy
társadalomkutató központba gyakornoknak, ahol a környezetvédelmi
szervezeteknek az orosz erdőgazdaságra gyakorolt hatását tanulmányoztam
– az orvosi egyetemen ekkor még nem gondolkodtam. Érkezésem után
néhány napon belül meghívást kaptam, hogy megünnepeljük az orosz
ortodox karácsonyt két kollégámmal, Tonyával és Ványával, egy
házaspárral, valamint barátaikkal és családtagjaikkal. Egy vidéki házikóba
hívtak, Oroszország északnyugati részére, a semmi közepére. Mohón
elfogadtam a felkérést.
Tonyával, Ványával és két kislányukkal, Szásával és Másával együtt
éjszakai vonatra szálltam, majd hosszú utazás következett busszal. Este
leszálltunk a buszról, ahol a zsákutca egy havas erdőben végződött. Sötét
volt kint, és a busz fényszórói azt mutatták, hogy az erdőn áthaladó útról
egyáltalán nincs letakarítva a hó. Ujjaim és lábujjaim már a rozoga,
szigeteletlen buszon fázni kezdtek, és a gondolat, hogy mély hóban
indulunk tovább, megriasztott. Elsőnek Ványa, aki nem beszélt angolul, és
dús szakálla a mellkasáig lógott, gázolt bele a hótakaróba, Tonya pedig rám
mutatott, hogy kövessem. A hó egészen a combom közepéig ért, Ványa és
én felváltva az élen, minden lépéssel előrelöktük a térdünket az érintetlen
szűz hóban, miközben Tonya, Szása és Mása jöttek mögöttünk.
Rövid idő múlva – meglepetésemre – rájöttem, hogy az egész testem
meleg, még az ujjaim és a lábujjaim is. Valójában a kesztyűm és a csizmám
tele volt izzadsággal. Mióta megérkeztem Oroszországba, ez volt az első
alkalom, hogy kényelmesen éreztem magam kint, és mindez éjszaka, egy
sötét erdőben történt, ahol majdnem a derekamig ért a hó. Amikor
megálltunk pihenni, erősen lihegtem a kimerültségtől, a számból pára
ömlött ki, és a hideg gyorsan kezdett visszakúszni. Egy percen belül
az ujjaim és a lábujjaim kihűltek, és ez ismét kezdett zavarni, de miután
folytattuk a vánszorgást, azonnal újra felmelegedtek. Amíg mozogtam,
komfortosan éreztem magam, és élvezhettem a körülöttem lévő tél
szépségét, a csillagokkal teli, metsző égbolt felé nyúló, hófödte
örökzöldekkel.
Egy tisztáshoz értünk a fák között, ahonnan a távolban magányos
faházat pillantottam meg, ablakában fény égett, a kéményből füst szállt.
Tonya és Ványa barátai már megérkeztek a hótakarón síelve, és elkezdték
felfűteni a házat. A kályhában megrakott tűz melegétől és a teljesen
ismeretlen emberektől kapott ölelésektől és üdvözlésektől
megkönnyebbültem, hogy ismét egy meleg buborékban lehetek, sértetlen
ujjakkal és lábujjakkal.
A ház közepét fatüzelésű kemence foglalta el, amit négy kis szoba fogott
közre. A pecska téglából épített kocka volt, olyan magas, mint én, és
ugyanolyan mély és széles, a konyha felőli oldalán kis nyílással, onnan
lehetett fával táplálni, és ez szolgált a ház egyetlen hőforrásaként. Amikor
másnap reggel felébredtem, az ágyamból láttam, hogy Tonya az aznapi
tüzet rakja, fejét élénkvörös kendőbe csavarva. Néztem, amint egy hosszú
falapáttal vékony fenyőfát adagolt a kemence kormos pofájába. Egy darab
égő újságot lökött az általa épített rács alá, ami gyorsan lángra kapott, és
ugyanolyan színben izzott, mint a fejkötője, és életadó melegség lobbant fel
a fa sápadt, élettelen színéből.
A Tonya által rakott tűz egész nap lassan égett, hője a ház közepéből
kifelé sugárzott a környező szobákba, és beszivárgott minden sarokba.
A pecska még egy rövid, sötét folyosón is átküldte a melegét a viszonylag
távoli bejárati ajtó, a ház közmondásos kéz- és lábujjai felé. Ezeket
a hagyományos kályhákat jól megtervezték, hogy minden lehetséges hőt
beszívjanak az égő fából, és otthonosan és melegen tartották a házat annak
ellenére, hogy a külső hőmérséklet 35 Fahrenheit-fokra süllyedt. A pecska
központi elhelyezése tisztelgés a fagyos világban a meleg értékessége,
valamint az emberi élet és a végtagok (különösen a legvégükön lévő ujjak)
sebezhetősége előtt ilyen extrém körülmények között.
Reggeli után sífutóléceken elindultam, hogy felfedezzem a ház körüli
tanyasi tájat. Hidegebb volt, mint Szentpéterváron, és miközben előző este
az erdőben menetelve jól éreztem magam, most nem sokkal azután, hogy
elhagytam a házat, elkezdtek fájni az ujjaim és a lábujjaim.
Minden trükköt kipróbáltam, hogy felmelegítsem őket. Eszembe jutott
egy régi mondás, miszerint ha fázott a lábam, kalapot kell a fejemre tenni,
de még a Ványától kölcsönzött legnagyobb, legrajzfilmesebben tornyosuló
orosz szőrmekalap viselése sem segített visszatartani a meleget. A kalap
szőrös szárnyai megvédték érzékeny fülemet a széltől, de semmi sem
melegítette fel a lábujjamat. Megpróbáltam erőteljesen ütögetni a lábaimat,
és zsibbadt lábujjaimat többször nekiütni a köveknek és fáknak az ösvény
mentén, hogy meleget gerjesszek bennük. Eleinte, amikor a lábujjaim csak
enyhén zsibbadtak, néhány jó ütés átmenetileg segített, de amint a hideg
belekúszott a csizmámba, a lábujjaim ütögetése feleslegessé vált.
A küzdelmet azért, hogy melegen és kényelmesen tartsam ujjaimat,
elveszítettem, az elsöprő orosz hideg ellen nem tudtam harcolni, bár
a lábujjaim ütögetése egyfajta terápiás módszer volt a frusztrációm
levezetésére.
Gyorsan visszafordultam a ház felé, miközben a lábujjaim valahogy
egyszerre zsibbadtak és lüktettek a fájdalomtól, majd észrevettem az út
mentén szétszórtan álló nyírfákat. Mindegyikük egy-egy emberi alakra
emlékeztetett: fehér függőleges törzsük úgy állt, mint egy gerincoszlop,
a vékony ágak mint a kinyújtott végtagok, elágaztak róla. Az ágak legvégén
pedig ott lógtak a fa legapróbb ágai is, teljesen beragadva a jégbe és a hóba.
Az áttetsző jégen keresztül rügyeket láttam a fák ágvégein, és tudtam, hogy
annak ellenére, hogy pillanatnyilag szilárdak a fagytól, tavasszal ezek
a rügyek még megduzzadnak, és levelekké és virágokká bontakoznak ki,
mintha meg sem történt volna a tél.
Irigy voltam a fákra. Lefagyott ujjaik ellenére a gúnyolódó nyírfák
nyugodtan és némán álltak, miközben engem szinte őrületbe kergetett
a testem végeit megtámadó hideg, ahol a karjaim és lábaim faszerű
alakzatba ágaznak szét. Tudtam, hogy ha az ujjaim vagy a lábujjaim
hozzájuk hasonlóan ragadnak a jégbe, azt soha nem élik túl. A fák fás
húsának rugalmasságához képest a saját testem rettenetesen törékenynek
tűnt.
Azon töprengtem, hogy a nyomorúságom egész egyszerűen az olcsó téli
ruháknak köszönhető, amelyeket az Államokból hoztam. Mielőtt elmentem,
egy rokonom ajándékba adott egy pár kötött kesztyűt, ami melegnek tűnt,
de nem volt az, amikor Oroszországba értem. A szél könnyedén átjárta
a laza kötést, és lehűtötte a kezem. A csizmáim is gyorsan bebizonyították
alkalmatlanságukat az orosz hidegben. Vagy talán a testem volt
az alapprobléma? Arra is gondoltam, hogy talán rossz a keringésem, és
a testem egyszerűen nem bírja az ilyen hideg időjárást.
Miután visszaértem a házba, a kezeimet közvetlenül a fűtött pecskához
tartottam. Az ujjaim kezdtek kiolvadni, de ahogy melegedtek, a fájdalom
elviselhetetlen volt, sokkal rosszabb, mint maga a hideg. Csalódott voltam,
amikor visszaemlékeztem, milyen jól voltak az ujjaim a túra során –
tudtam, hogy lehet komfortosan tartani őket, de mégis úgy döntöttem, hogy
minden alkalommal a ház közelében maradok, hogy vissza tudjak rohanni
a kályha fűtötte menedékbe, amikor szükséges, mert csak így tudom
megvédeni szenvedő ujjaimat és lábujjaimat a ház meleg buborékán kívüli
hatalmas, elviselhetetlenül fagyos világtól.
Másnap Ványa mutatott egy hasznos trükköt. Amikor megfagytak
az ujjaim, Tonya tolmácsolásával elmagyarázta, hogy ki kell húznom
a kezem a kesztyűből, és mélyen a kabátom alá dugnom. Kipróbáltam,
amikor legközelebb kimentem a szabadba, azt tapasztaltam, hogy
az ujjaimat közvetlenül a mellkasom bőréhez tartva gyorsan felolvadnak,
mintha visszatértem volna a házba, és magához a pecskához tartottam volna
zsibbadt ujjaimat. Gyakran szerettem volna ugyanazt a bravúrt elvégezni
a lábujjaimmal is, de a rugalmasság hiánya miatt ez lehetetlen volt.
Tonya az egyujjas kesztyűk előnyével is megismertetett. Ahelyett, hogy
az ujjakat a saját melegüktől szétválasztaná, az egyujjas kesztyűkben együtt
maradnak, hogy megosszák egymással a hőt, és segítsenek egymásnak
komfortosan érezni magukat. Ez egyenértékű a hipotermiás személy
felmelegítésével, amikor egy másik testtel osztoznak egy hálózsákon, ami
végső megoldás, ha nincs más hőforrás. Az ujjak között megosztott hő egy
kesztyűben – vagy egy pár ember egy hálózsákban – több, mint a külön-
külön mért egységek melegének termikus összege.
Amikor évekkel később az orvosi egyetemen az emberi test történetéről
tanultam, az oroszországi tapasztalataim értelmezhetőbbé váltak.
Az ujjaknak és lábujjaknak a legnehezebb hideg időben melegen
maradniuk, pusztán az emberi test alakja miatt. A bőr megcsavarodik és
behajlik, ahogy ujjainkat körbeveszi, és így jön létre a legtekervényesebb
szervi topográfiánk. Sokkal nagyobb felülettel, mint a mellkas, a hát vagy
a has lapos területei, az ujjak és lábujjak könnyen adják le a hőt a környezet
számára. Ennek eredményeként, amikor a hideg megtámadja az emberi
testet, ők szenvednek a legtöbbet, ahogy azt én is tapasztaltam.
Ujjaink egyben a belső szerveink poláris ellentétei is – távol vannak
mind a test központi törzsétől, mind a húsunktól. A mellkasban és a hasban
található szervek, különösen a szív és a máj, az emberi test elsődleges
hőtermelői, és ezek felelősek a testhőmérséklet normál tartományban
tartásáért. Biokémia-órán tanultam meg, hogy a legaktívabb szerveink
folyamatos működése során hő szabadul fel melléktermékként
az anyagcsere kémiai reakcióinak tökéletlen termodinamikája miatt. Ez
a felesleg felmelegíti a bennünk keringő vért, ami aztán a hőt kifelé viszi
a végtagjainkba. De mivel ezek a test legtávolabbi hátországai
a törzsünkből a hideg űrbe kinyúló ujjvégződéseikkel, velük a legnehezebb
megosztani a meleget.
Intenzív fizikai megerőltetés során, például Ványa mögött menetelve
egy sötét, havas erdőn át, az izmoknak keményen kell dolgozniuk, hogy
előremozdítsák a testet. Ennek során a medencét és a comb felső részét
összekötő izmok partnerként csatlakoznak a szervekhez a hőtermelésben.
A mozgó izmok mellékterméke ugyanúgy felmelegített, mint egy autó
motorját a közlekedéshez használt benzin elégetése, amitől ahhoz is túl
forró lesz, hogy megérintsük. Ujjaim és lábujjaim melegek maradtak
az erdőben az anyagcsere ugyanolyan áldásos mellékhatásának
köszönhetően.
Az ujjakban vannak ugyan izmok, de ezek aprók. Nem számít, milyen
gyakorisággal mozognak – a lábujjak behajlítása és kinyújtása a csizmán
belül, vagy amikor az ujjakat ökölbe szorítjuk és újra kinyitjuk –, ezzel csak
minimális hő keletkezik. A legtöbb közepes méretű izom, amely
az ujjainkat és lábujjainkat ténylegesen mozgatja, a végtagjainktól távolabb,
a vádliban és az alkarban található, de ezek is korlátozottan tartanak
melegen bennünket. Csak a medenceöv legnagyobb izmai elég nagyok, és
csak az a fajta erőteljes és kimerítő tevékenység képes elegendő hőt
termelni, amely az ujjakat és lábujjakat melegen tartja.
A leghidegebb hőmérsékletnek is ellenálló háznak az emberi testhez
hasonlóan központi magra van szüksége, amely meleget sugároz kifelé.
A pecska elhelyezkedése a ház közepén teljesen más volt, mint azok
a fatüzelésű kandallók, amelyeket a külvárosban megismertem. Az Egyesült
Államokban a kandallók gyakran a sarokban vannak, és a ház falához
simulnak, ami egyenértékű azzal, mintha hőt próbálnának előállítani a kéz-
és lábujjakban, és azt sugároznák a központ felé. Az amerikai kandallók
leginkább a romantikát és az esztétikát szolgálják, hőjük nagy része
a kéménybe kerül, míg Oroszországban a pecska melege a túlélést
szolgálja. Amikor Ványa megtanított arra, hogy ujjaimat közvetlenül
a mellkasomra vagy a hasamra tegyem, ezzel megtagadtam testem
eredendően elágazó alakját – nem kellett megvárnom, míg a vér lassan
végigcsorog a végtagjaimon, hogy felmelegítse az ujjaimat.
Miután az orvosi egyetemen tanultam a vérről, rájöttem, hogy a test
távoli területeire szállított összes tápanyag közül a hő a legfontosabb
szállítmányai közé tartozik.
*
Amikor testünk veszít a hideg külvilággal szembeni kötélhúzás során,
az eredmény fagyás, az emberi hús, valamint az ujjaink és lábujjaink mint
a leginkább veszélyeztetett testrészek tényleges elfagyása. Bár én
sértetlenül hagytam el Oroszországot, sok későbbi páciensem nem volt
ilyen szerencsés a hidegben.
Egy férfi, akit Alaszkában kezeltem, télen motoros szánon száguldott át
a tundrán, amikor megcsúszott egy patak töltésén, és a motoros szán orra
a jégbe csapódott. Mindkét lába beszorult a víz alá, becsúszott a jég és
a motoros szán közé, és bármennyire is küszködött, nem tudta kihúzni őket.
Miközben elmerült lábujjai gyorsan hűlni kezdtek a patak vizében, teste
megőrizte belső hőjét azáltal, hogy összeszűkültek a láb vérerei. Ez
a szokásos fiziológiai válasz a végtagok kihűlésére megakadályozta, hogy
a lábujjaiban vér kihűljön és a hideget visszahozza a test központjába,
lehűtve a belső szerveket is. Ezzel elkerülte ugyan az értékes hő értelmetlen
elvesztését, ami megmentette a hipotermiától, de a lábujjaira sajnos
végzetes volt.
Mire órákkal később a kutató-mentőcsapat kiszabadította, mind a tíz
lábujja szilárdra fagyott. A következő napokban feketévé váltak – az elhalt
hús jellemző színe –, és összezsugorodtak, és úgy hullottak le a testéről,
mint egy fa elhalt és kiszáradt ágai. Ilyen szélsőséges helyzetekben
az ujjaink feláldozhatóvá válnak, és a szervezet ledobja őket, hogy
megmentse létfontosságú szerveit, és ezáltal az életét. És bár egy fa képes
újra növeszteni az ágakat, a fagyott és elhalt emberi függelékek soha nem
nőhetnek vissza.
Nemcsak az ujjak és lábujjak vannak kitéve a fagyás veszélyének. A test
minden távoli csüngő darabja, amely a védelmező testbelsőből kinyúlik
a környező hideg levegőbe, hasonlóan veszélyben van, beleértve a füleket,
az orrot és a péniszt. Sajnálatos módon leginkább a pénisz szenved
az ujjakéhoz hasonló veszélyes topográfiától – a kanyargós ujjakéhoz
hasonló bőrfelülete nem tartja könnyen melegen. A pénisz fagyási sérülései
a legtöbb esetben akkor fordulnak elő, amikor az egyenletes légáram tovább
hűti a szervet, például kocogásnál hűvös időben. A herék viszont
biztonságban vannak, annak ellenére, hogy ez az egyetlen belső szervünk,
amelyik ténylegesen lelóg a testről. A heréknek az optimális
spermiumtermelés érdekében a test hőmérsékleténél több fokkal
alacsonyabb hőmérsékletük van. A herezacskó, hogy a test meleg
környezetéhez igazodva fenntartsa a számára kellemes közeget, lejjebb lóg,
ha meleg van, és összezsugorodik, amikor hideg. Az ujjakkal és lábujjakkal
ellentétben a herék elég okosak ahhoz, hogy visszahúzódjanak és
biztonságban maradjanak hideg időben is.
Csak a rezidensképzés befejezése után jöttem rá, hogy az ujjak és
lábujjak milyen mértékben vannak veszélyben. A képzés alatt a mindennapi
elfoglaltságom a belső szervek – szív, tüdő, vese és máj – betegségei voltak,
míg az ujjak a perifériára szorultak, csupán néhány válogatott betegség
járulékos részeiként. Az ujj- és lábujjproblémák ritkán teszik szükségessé
a betegek kórházi felvételét, így csak minimális tapasztalatom lehetett
a bajaikkal kapcsolatban. Keveset tanultam a traumákról is a képzésem
során, és úgy fejeztem be a rezidensképzést, hogy nem tudtam, hogyan kell
kezelni a testi sérülést szenvedő betegeket – akár a törzset és a fejet érintő
életveszélyes, akár a végtagokat érintő kevésbé súlyos traumákat.
Amikor a sürgősségi ellátásban dolgoztam a rezidensképzés után, azt
tapasztaltam, hogy a ujjak sérülései szinte végtelenül változatosak.
Találkoztam olyan betegekkel, akiknek részleges amputációja, mélyen
beágyazott szilánkja, kutyaharapása vagy zúzott körme volt. Minden
érintkezés a testünkön kívüli világgal veszélyt jelentett az ujjakra,
a mindennapi élet számtalan minitraumája által leginkább sújtott
testrészekre.
 Jellemzőek voltak az égett ujjak és lábujjak. Láttam egy gyereket, aki
forró olajat öntött a kezére, és úgy jött be a klinikára, hogy az ujjait a saját
pólója letépett csíkjaiba csavarta. Láttam betegeket, akiknek ujjait
természetellenes szögbe hajlították a kimozdult és törött csontok, és
megtanultam gyorsan visszapattintani őket a helyükre. Egyszer egy
tinédzser fiú lépett be, miután egy terepjáró-balesetben összezúzta
a nagylábujját – a hegye egyenesen felfelé tapadt a lábához, és ez
a szokatlan szög összezavart, amíg el nem zsibbasztottam a lábujját
lidokaininjekcióval, hogy elkezdjem helyretenni. Észrevettem, hogy
a lábujja hegye kinyílt, részben levált és megcsavarodott, miután egy kicsit
túl közel került a fához. Valószínűleg az én klinikám sürgősségi ellátása
helyett a traumatológiára kellett volna mennie, de önző módon örültem,
hogy nem tette meg.
Minden eset újabb kihívást jelentett, és mindegyikből tanultam. Sok
esetben az ujjak olyan balesetét láttam, amelyeket korábban még csak
elképzelni sem tudtam. Amíg a páciens sérült ujjáról vagy lábujjáról készült
röntgenfelvétel eredményére vártam, gyakran töprengtem azon, hogyan
kezelhetem megfelelően a korábban még nem tapasztalt állapotot.
Egy teljesen új és lenyűgöző világ nyílt meg előttem – a mindennapi
orvoslás gyakorlata, amely a leghétköznapibb testrészekre összpontosít.
Az általam megszokott belső betegségek, például veseelégtelenség,
májbetegség és tüdőgyulladás diagnosztizálása során jellemzően vér- és
vizeletvizsgálatokat, valamint képalkotó felvételeket kellett rendelnem,
hogy közvetett módon vizsgáljam meg a szemem elől elrejtett szerveket. De
az ujjakat és a lábujjakat közvetlenül is meg tudtam vizsgálni a saját
érzékszerveimmel. Sokkal gyakorlatiasabb volt, és orvosként
felszabadultnak éreztem magam, ha saját ujjaimat másra is használhattam,
mint a jegyzetek és utasítások begépelésére a számítógépbe.
Ennek a munkahelyi oktatásnak a mellékes előnyeként tanácsot adhatok
a barátoknak és a családtagoknak, akiknek mindennapi sérüléseik vagy
zúzódásaik vannak. Ismertem a legjobb technikákat a kificamodott ujjak
sínbe tételére, a figyelmeztető jeleket, amikor valakinek azonnal
a sürgősségire kell mennie, és azokat az eseteket, amikor a röntgenezés
várhat. Az ujjak és lábujjak sürgősségi ellátásában szerzett tapasztalataim
az eddigi legpraktikusabb orvosi tudásnak tűntek, és általuk hasznosabb
orvosnak éreztem magam, mint valaha.
 Az ujjaimból élek meg, ahogy szinte mindenki. Nagyon sok alapvető
napi funkciót látnak el, ami óhatatlanul néha sérülésekhez is vezet.
Kinyújtjuk a kezünket, és segítségével cselekszünk a világban, egyetlen
testrészünk elég ügyes ahhoz, hogy megragadjuk és manipuláljuk velük
a tárgyakat; de ujjaink veszélyben vannak, amikor becsapjuk az ajtókat,
vagy ha forró edények után nyúlunk, ha be kell törnünk egy ablakot, vagy
ha ismeretlen kutyusokat simogatunk. A sebészek leginkább az ujjaikat
használják bonyolult műveletek elvégzése során, és hallottam, hogy
néhányan biztosítást kötnek az egyes ujjaikra arra az esetre, ha
megsérülnének. Sokan a napjuk nagy részét számítógép előtt ülve töltik, de
még a gépelés is kockázatos lehet – a túlzott igénybevétel miatt kialakul
a kéztőalagút-szindróma, az ujjak fájdalmával és zsibbadásával járó
tünetegyüttes. Pontosan azért, mert olyan sok hasznos tevékenységet
végeznek, az ujjak állandó veszélyben vannak.
A lábujjaknak is megvan a maguk haszna – a nagyujj különösen
az egyensúlyt segíti, és járás közben ránehezedünk. És mivel a lábujjak
minden lépésünknél az élvonalban haladnak, irányítva a láb többi részét,
könnyen megsérülnek. A sürgősségi ellátáson kiderült, hogy nem kell
különösebben nagy erő a bennük összefűzött apró csontok eltöréséhez.
Ujjaink és lábujjaink biztonságban tartása mindennapi törődést és
odafigyelést igényel, akárcsak a leghidegebb tél idején. És ami még jobban
nehezíti a helyzetet, hogy az ujjak és lábujjak a test legérzékenyebb részei –
a test felületén bennük található a legtöbb idegvégződés. Szóval ezek
a mindennapi sérülések ráadásul nagyon tudnak fájni.
Különösen a körmök sérülései voltak izgalmasak számomra, de gyorsan
megtanultam, mit kell tenni, ha átvágják, darabokra törik őket, vagy ha
részben vagy egészben leszakadnak. A körmök az ujjak egyedi jellemzői:
az éles pengék és a becsapódó kocsiajtó eltérítésére tervezett
védőlemezekként elhárítják az alattuk lévő lágyabb hús súlyosabb
sérüléseit. Nélkülük ujj- és lábujjaink végét lefaragcsálná a mindennapi élet,
az őket érő folyamatos minitraumák. Nem rendelkezünk azokkal a harci
technikákkal, amelyekkel az állatok használják a körmüket és karmaikat, és
bár az emberi körmök felszakíthatják a bőrt, többnyire önvédelmi szerepük
van. És csak ritkán dolgoznak.
De a körmök minden más testrésznél jobban kiteszik az emberi testet
egy másik fajta ártalomnak – az öncsonkításnak. A sürgősségi ellátás során
különféle köröm okozta sérüléseket láttam, például tályogos ujjbegyeket és
jókora leszakadt húst. Jómagam is körömrágó vagyok, és közelről ismerem
az agy titokzatos bekattanását, amely arra készteti az embereket, hogy saját
fogaikat használják ujjaik bántalmazására. Mivel oly gyakran érintem meg
a kezemmel a betegeket, azt szeretném, ha a kezem reprezentatívan nézne
ki, ezért keserű ízű körömlakkot használok, hogy megakadályozzam
a megrongálásukat. Bár a körmöket elméletileg úgy tervezték, hogy
megvédjék ujjainkat és lábujjainkat a sérülésektől, néha késztetést érzünk
arra, hogy visszaéljünk velük. Ujjaink és lábujjaink a külvilágtól napi
szinten elszenvedett hatások mellett gyakran esnek áldozatul
neurózisainknak.
A legfontosabb lecke, amit megtanultam az ujjakat és lábujjakat érő
sérülések kezelésével kapcsolatban, a hőmérséklet megállapítása volt. Egy
reggel a sürgősségi ellátásban vizsgáltam egy nőt, akinek az ujjára szorult
az eljegyzési gyűrűje. Terhes volt, a harmadik trimeszterében járt, és
az egész teste fokozatosan dagadt, ahogy a szüléshez közeledett. De azon
a reggelen a bal gyűrűsujja jobban megdagadt, mint a másik kilenc, és
pöttyös lila kolbász lett belőle. A kezemmel megérintettem a gyűrűsujját, és
érezhetően hidegebbnek találtam, mint a többit, ami fontos információval
szolgált: megállt a vérkeringés az ujjában. Gyűrűje mint gyémántokkal
kirakott érszorító megduplázta és veszélyeztette függelékének túlélését.
Az emberek szívesen használják kéz- és lábujjaikat testdíszítésre, eljegyzés
meghirdetésére, de néha szimbolikus díszeink közvetlen veszélyt
jelentenek.
Az ujj hőmérsékletének ellenőrzése az első szükséges lépés az ujjak és
lábujjak szinte minden problémájánál, valamint a kar vagy a láb bármely
részén a válltól vagy csípőtől lefelé található sérüléseinek vizsgálatánál.
A végtag legtávolabbi végén lévő ujjak melegsége választ ad az emberi hús
egészségével kapcsolatos legalapvetőbb kérdésre – azt jelenti, hogy
a vérkeringése megfelelő. De ennek a nőnek az ujja hideg volt, és ezen
azonnal változtatnom kellett.
A könyvekből ismert összes trükköt kipróbáltam, hogy levegyem
a gyűrűjét. A kezemmel összeszorítottam az ujját, hogy kiszorítsam
a felesleges folyadékot, és amikor elengedtem, az összezsugorodott, és
látszott rajta a kezem nyoma. De a gyűrűje nem mozdult. Bekentem az ujját
sebészeti síkosítóval – semmi. Kipróbáltam egy trükköt, amit a YouTube-ról
tanultam: egy madzaggal szorosan áttekertem az ujját, majd a végét a gyűrű
alá csúsztattam, de amikor meghúztam a zsinórt, hogy lehúzza a gyűrűt,
még mindig nem mozdult. Ideje volt használni a gyűrűvágót. Becsúsztattam
a készüléket a gyűrűje alá, védve az ujját, és forgatni kezdtem
a vágókorongot. Kevesebb mint egy perc alatt a gyűrű ezüstpántja
széthasadt, és miután széthúztam és eltávolítottam, a megduzzadt kolbász
kezdett leengedni, és lilából rózsaszínűvé vált. Amikor néhány perccel
később újra megérintettem, már melegnek éreztem.
Az ujjaink és a testhő közötti kapcsolat fordítva is működik – az ember
végtagjainak hőmérséklete diagnosztikai jelzés a belső szervekkel
kapcsolatos súlyos problémákról. A valaha leghidegebb ujja annak a nőnek
volt, aki szülés utáni vérzés miatt sok vért veszített. Amikor beléptem
a szobájába, az arca sápadtnak tűnt, az ajka pedig színtelen volt, ami annak
a jele, hogy a vérveszteség mértéke kritikus. Bemutatkoztam, s miközben
megráztam ernyedt kezét, ujjait egyenesen jegesnek éreztem – meglepő,
hogy milyen hideg tud lenni a még élő emberi hús, ha kiürül belőle
a melegítő vér. Izgatottan és zavartan nézett körül a kórházi szobában, agya
delíriuma és rideg ujjai egyaránt a szív- és érrendszeri összeomlás jelei
voltak.
A végtagjai azt mutatták, hogy a teste középpontjában lévő pecska nem
tudja melegen tartani az ujjait, még enyhe szobahőmérsékleten sem, ezért
néhány perccel később életmentő műtétre szállították.
Úgy lépünk kapcsolatba más emberekkel, hogy ujjainkat összeérintjük,
legyen szó üdvözlésről vagy szeretet kifejezéséről, és a legtávolabbi
testrészek érintkezése olyan érzés, mintha a szívhez kapcsolódnánk.
Ugyanez az egyszerű gesztus létfontosságú dolgot árul el pácienseim belső
állapotáról.
Az emberi test, akárcsak egy ház, nem fűthető soha teljesen
egyenletesen. A testhőmérséklet széles skálán mozog a test belső melegétől
a lábujjakig, amelyek általában néhány fokkal hidegebbek. Átlagos
időjárásnál nem vesszük észre a test hőmérsékleti különbségeit vagy a törzs
és a végtagok közötti lényeges kapcsolatot, hidegben viszont fájdalmasan
nyilvánvalóvá válik mindez. Az ujjak és a lábujjak rosszul védekeznek, és
teljes mértékben a zsúfolt testbelső mozgó és metabolikusan aktív
szerveiből, a test pecskájából kiáramló melegtől függenek. Az ujjak
a testrészek közül a leghasznosabbak, néha a legveszélyeztetettebbek is, és
csak amikor a külvilág fenyegeti és bántalmazza őket, akkor juttatják
eszünkbe hasznosságukat.
Egy alkalommal, amikor hótalpakon átszeltem a befagyott Ontariói-
tavat, enyhe, felületes fagyási sérülést szenvedtem, nem a kezeimen vagy
a lábujjaimon, hanem az arcomon. Az ujjakhoz hasonlóan a kiemelkedő
arccsontok is épp annyira távol esnek a testtől, hogy veszélyben legyenek.
Ahogy a hótalpakon siklottam a szélben, nem is vettem észre, hogy viaszos
fehér színű lett az arcom. Valaki az úton észrevette, mert egyszer csak
megéreztem az ujjait mindkét arcomon, ahogy az egyujjas, szőrös
kesztyűjében melegen tartott kezével felolvasztotta fagyásnak indult
bőrömet.
 A VÉR

Helybeliként hallottam olyan pletykákat, hogy élő piócákat tartanak

a kórház patikájában, de azt hittem, ez csak vicc. Soha nem láttam még
piócát, és csak történelmi lábjegyzetként ismertem ezeket a vérszívó
parazitákat abból az időből, amikor az orvosok szinte semmit sem tudtak
a betegségekről. Évszázadokon keresztül tévesen azt hitték, hogy minden
betegség a test négy „hangulatának” kiegyensúlyozatlanságából fakad,
homályos és számszerűsíthetetlen szellemi esszenciák egyvelegéből,
amelyek állítólag az egész emberi testben áramlottak. A négy anyag – a vér,
a sárga epe, a fekete epe és a váladék – közül leggyakrabban a feleslegben
lévő vér volt az oka a fejfájástól kezdve a köszvényen át a pszichiátriai
betegségekig mindennek.
A probléma kézenfekvő megoldása a köpölyözésnek nevezett terápia
volt, amelynek során egy tőr éles pengéjét használták a páciens vénáinak
bevágására, és hagyták, hogy a vér kifolyjon, amíg az orvos úgy ítélte meg,
hogy elegendő mennyiséget távolítottak el a humorális egyensúly
helyreállításához.
A természetből gyűjtött és a páciens testére felrakott piócák alkalmazása
egy valamivel szelídebb technika volt ugyanennek a célnak az elérésére.
A meztelen csigára emlékeztető férgek, a piócák szerte a világon a tavak,
lápok és vízi utak lakosai, amelyek minden táplálékukat abból nyerik, hogy
kiszívják annak vérét, aki az élőhelyükön átgázol. A piócák felhelyezése
a páciens testére és a vér kiszívása kevésbé volt fájdalmas, mint a tőr, és
a régi idők orvosai előírhatták a páciens egyéni diagnózisának éppen
megfelelő számú piócát, ami hasonló a gyógyszeradag milligrammjainak
számlálásához. A középkorban a piócaterápiát olyan elterjedten alkalmazták
Európában, hogy az orvosokat a köznyelvben piócáknak, az orvosi
tankönyveket pedig piócakönyveknek nevezték. Az orvosok és a piócák
sajátos fajok közötti köteléke alakult ki, partnerség a gyógyítás
művészetében, amely azon a teljesen helytelen rögeszmén alapult, hogy
a gyógyuláshoz ki kell szívni az emberi testből a vért.
 Amint az orvosok többet tanultak az egészségről és a betegségekről,
a betegség humorális (hangulati) elmélete és a betegek véreztetésének
gyakorlata kiesett a pixisből. Az összes testnedv közül a vér a legfontosabb,
mivel a test minden részébe áramlik, biztosítja azokat a szükségleteket,
amelyekre minden testrésznek szüksége van az életben maradáshoz.
Szándékos elvezetése vérszegénységet okozna, aminek következtében
a szervezetben túl kevés lenne a vörösvérsejt, és emiatt nem jutna elég
oxigén a szövetekhez. Az orvostörténészek azt feltételezik, hogy egészen
a huszadik századig a köpölyözéssel nagy valószínűséggel több kárt
okoztak a betegeknek az orvosok, mint amennyit segítettek.
Számomra a piócák az orvostudomány régi rossz napjainak barbárságát
és tudatlanságát jelképezik. Így amikor folyton ugyanazt a pletykát
hallottam a kórház gyógyszertárában kapható piócákról, magamnak kellett
megbizonyosodnom, hogy igaz-e ez a szóbeszéd. Felhívtam
a gyógyszertárat – ahogy gyakran tettem, amikor tanácsot kértem
a gyógyszerek adagolásával vagy szedésük időzítésével kapcsolatban –, de
ezúttal arról kérdeztem a gyógyszerészt, hogy igaz-e a hallott pletyka.
A lány felnevetett. – Igen, vannak nálunk.
Felkeltette az érdeklődésemet a gondolat, hogy tabletták, porok és
injekciós ampullák, gyógyszeres üvegek között, amelyeket a pácienseimnek
szoktam felírni, egy élő állatot is tartanak a raktárban. A kórházi
gyógyszertár az emberiség által ismert legfejlettebb és legerősebb
gyógyszerek közül is tartott néhányat kemoterápiához, immunmodulánsokat
és antibiotikumokat – és nem tűnt helyénvalónak élő állatot tartani
közöttük, egy parazitát, amelyet az orvosok kifejezetten az emberi vér iránti
étvágyuk miatt használnak fel.
– Milyen szakterületen használják őket? – kérdeztem. A válasz:
plasztikai műtétek.
Azonnal felvettem a kapcsolatot az ügyeletes plasztikai sebésszel, dr.
Edward Kobraei-vel, hogy többet megtudjak. Bár a legtöbb ember ismeri
a plasztikai sebészek orr- és mellformázó munkáját, alapvető feladatuk –
ahogy Kobraei fogalmazott – a „szövetek mozgatása”. Áthelyezhetik
az izmokat és a bőrt egyik testrészről a másikra, hogy helyreállítsák
a krónikus sebek, égési sérülések vagy műtétek által okozott
deformitásokat. De ahhoz, hogy minden áthelyezett szövet életben
maradhasson új helyén, elengedhetetlen a megfelelő vérkeringés, és ebben
a piócák hatékonyan segíthetnek.
Megkérdeztem, hogy megfigyelhetek-e egy piócaterápiás kezelést, de
sajnos nem volt olyan beteg Kobraeinél, aki ezt kapta volna, amikor
beszéltünk. Két nappal később azonban visszahívott – előző este érkezett
hozzá egy beteg súlyos ujjsérüléssel, és Kobraei piócás kezelést
kezdeményezett, hogy megmentse az ujját. Felsiettem a plasztikai sebészeti
osztályra Kobraei páciensének, Michaelnek a szobájába.
A vér az a belső folyadék, amely leginkább felelős azért, hogy a test
lámpái égve maradjanak – értékes, és borzasztó dolog elpazarolni. Testünk
minden darabjának, minden húsdarabnak állandó vérkeringésre van
szüksége az életben maradáshoz és a működéshez szükséges alapvető
feltételként. Ezt a feladatot látja el a szív- és érrendszer – amely a szervezet
csatornájaként szolgál, és a vér az anyag, amelyet el kell juttatnia
mindenhova. Amikor a vérszállítás akár rövid időre is megszakad, sejtjeink
elsorvadnak és elpusztulnak, mint a növények, amelyek az életfenntartó víz
hiányában a kiszáradt talajból semmilyen táplálékhoz nem jutnak. A szív
annyira központi szerepet játszik a testi egészségben, hogy a szívverés
leállása a leginkább sürgősségi vészhelyzetet jelent az egész
orvostudományban, pontosan azért, mert ilyenkor megszűnik a vér
keringése. Az emberi test halála valójában egybillió mikroszkopikus
sejthalál, és mindegyik közvetlenül saját vérkeringésének leállása miatt
pusztul el.
A vér egyben a legösszetettebb testnedvünk is – univerzális
szállítóközegként szolgál, minden elképzelhető táplálékot eloszt a testben.
A belekben áthaladva a vér felveszi a táplálékból felszívódott tápanyagokat,
és eljuttatja azokat a hús minden távoli résébe. Átfolyik a tüdőn is, ahol
oxigént vesz fel az elosztáshoz, és itt válik pirossá – mivel vasban gazdag,
az oxigén hatására olyan színűvé válik, mint a kinti levegőn rozsdásodó
fémdarab. Az újszülöttek rózsaszínűvé válnak, amikor végre elkezdenek
lélegezni, ugyanezen okból kifolyólag: a rozsdaszínű vér elkezd áramlani
a test minden szövetébe, ahol oxigénje az éhes sejtekhez kerül. A vér ezután
elveszíti rozsdás színét, kékes színűvé válik, majd ismét visszatér a tüdőbe,
hogy egy életen át tartó, folyamatos ciklusban újra rozsdásodjon.
Mivel a vérben van egy zagyvalék, amely magában foglalja a fehérjéket,
szénhidrátokat, zsírokat, sókat, ásványi anyagokat és sejteket, ezért átfogó
képet ad az emberi test egészségéről. Ez az oka annak, hogy az orvosok
rendszeresen végeznek vérvizsgálatot a diagnosztizálás részeként. A vér
elemzése szinte mindent feltárhat a szervezetről, a szervek állapotától
a hormonháztartáson át egészen a valahol mélyen rejlő fertőzés jelenlétéig.
A vérvizsgálat eredménye egy titkos kód, amelynek numerikus adatai
közlik az orvosokkal, hogy egy személy egészséges-e vagy beteg, valamint
azt, hogy pontosan milyen súlyos a helyzet. Számos betegség
diagnosztizálásában és monitorozásában a vérvételre támaszkodunk,
az orvosok és a betegek közötti kapcsolatot a vér teremti meg, mint
a középkorban. De a vérvételnek ez az új formája, a flebotómia elsősorban
diagnosztikai célokat szolgál, nem pedig terápiás célokat, és páratlan
betekintést nyújt a páciens rejtett belsejébe.
Mivel a vér összetétele széles körű, és nemcsak az orvosok számára
hasznos, hanem ugyanakkor rendkívül tápláló is. A várandósság kilenc
hónapja alatt az anyaméhben növekvő magzat egyetlen táplálékforrása
az anya vére, amely mindent biztosít a növekedéshez és fejlődéshez.
Az állati vér még a felnőttek számára is megfelelő táplálékot biztosít, és sok
kultúrában alapélelmiszer – különösen az északi őslakosok körében, ahol
a benne található vitaminokat és ásványi anyagokat a természetben máshol
nehéz megtalálni. Amíg az oroszországi Kamcsatkán buszoztam, egy
ortodox pappal beszélgettem, aki az északi korjak nép körében végzett
hittérítést – és panaszkodott, hogy az őslakos családok nem hajlandók
követni tanítását, hogy ősrégi szokásukat feladva ne igyák meg
rénszarvasaik vérét.
Miközben beszélt, azokra a vad szúnyoghordákra gondoltam,
amelyekkel a kamcsatkai nyáron találkoztam – cseppenként szívják ki
a vért az emberekből, értékes vasat lopva a testből. Úgy képzeltem, hogy
az állati vér ivása jó kiegészítője a paraziták által elszívott tápanyagok
pótlásának. A vér a világ egyik legteljesebb tápláléka, ezért szolgálhat
egyedüli táplálékul a szúnyogoknak, kullancsoknak, poloskáknak, valamint
egyes vámpírdenevéreknek, és természetesen a piócáknak is. A piócák
azonban minden más vérszívónál a legalkalmasabbak az orvosi terápiához:
minden étkezéskor megfelelő mennyiségű vért szívnak, nem tudnak
elrepülni, és hűtőszekrényben hónapokig könnyen tárolhatók. Ez az, amiért
eredetileg is megkedvelték őket az orvosi szakmában, és ezért használják
őket ma is.
 Michael úgy kezdte a napját, mint bárki más, és nem is sejtette, hogy
hamarosan vérfürdő áldozata lesz a saját kertjében. Az építőmunkásként
dolgozó fiatalember a konyhájában kávét ivott, majd kinézett az ablakon.
Észrevette, hogy a család kutyájának az egyik hátsó lába belegabalyodott
a pórázába, ezért kisétált a nagy juharfához, ahova a kutya ki volt kötve.
Lecsatolta a pórázt kutyája nyakörvéről, és lenyúlt, hogy kiszabadítsa
a lábát. Ekkor a kutya teljes sebességgel nekiiramodott – a póráz hurokként
szorult Michael hüvelykujjára, és azonnal leszakította.
Hüvelykujja lelógott, alig tartotta valami, és ömlött a vér a kezéből.
Abban a pillanatban elkezdődött az orvosi odüsszeia, a világ
legkifinomultabb sebészeti technikái ötvöződtek a legősibb sebészeti
technikákkal.
Michaelt felesége a legközelebbi sürgősségire vitte, ahol az orvosok
szoros nyomókötést helyeztek a kezére, hogy elállítsák a vérzést, és
fájdalomcsillapító injekciót adtak neki, hogy csökkentsék a fájdalmát.
Ahogy a sürgősségi orvos megvizsgálta a sérülést, azonnal nyilvánvalóvá
vált, hogy speciális sebészre lesz szükség Michael hüvelykujjának
visszahelyezéséhez, ezért átszállították a bostoni kórházba.
Kobraei akkor szerzett tudomást a sérülésről, amikor Michael egyórányi
távolságra volt a kórháztól. A kórház sürgősségi osztályán várt, szokásos
kék köpenyében és hozzáillő sapkában, miközben a mentősök betolták
Michaelt egy hordágyon. Kobraei óvatosan kibontotta az amputált ujjat
takaró terjedelmes gézkötést. A hüvelykujj hideg tapintású volt, színe
kísértetiesen szürke, mint a hús, ha kiürül belőle a vér. Alaposan szemügyre
vette a sebet, és látva a szétszakadt ereket, tudta, hogy Michael hüvelykujja
nem éli túl, ha nem áll benne helyre gyorsan a vérkeringés.
Michaelt a műtőbe vitték, ahol Kobraei és egy csapat sebész steril
köpenyt és nagyítós fejlámpát vett fel. Az első néhány műtéti bemetszésnél
a hüvelykujj egyáltalán nem vérzett, ami annak a jele, hogy elszakadt
artériái nem tudtak vért szállítani. Kobraei helyreállította az artériákat és
a vénákat is, egy olyan vékony cérnával varrva meg őket, amely szabad
szemmel alig látható. Csak ezután kezdett élénkvörös vér csöpögni a sebből
az alatta lévő kék műtős törölközőre. A vérzés olyasmi, amire csak
az egészséges hús képes: az életerő makacs hirdetése.
Több mint egy órával később a műtét befejeződött, és Michaelt
a plasztikai sebészeti osztályra szállították. Amikor néhány órával később
Kobraei felkereste, hogy megvizsgálja a kezdeti eredményeket,
a hüvelykujja meleg volt és ismét tele volt vérrel, ami azt mutatta, hogy
az elszakadt artériákat hatékonyan helyreállították. De ugyanakkor erősen
megduzzadt, és lilás árnyalatban tetszett, ami azt jelentette, hogy a vénák
helyreállítása viszont nem sikerült.
Kobraei szerint az artériákat könnyebb visszavarrni, mint a vénákat,
mivel falaik vastagok és masszívak, izomrostokkal átszőttek, amelyek
lehetővé teszik, hogy ellenállók maradjanak a szívdobbanások keltette
lökéshullámoknak. A vénák ezzel szemben vékonyabbak, hajlékonyabbak
és törékenyebbek, és gyakran nem tudnak ellenállni a szorosan összehúzott
varratok igénybevételének. Még akkor is, ha a műtőben újracsatlakoznak
a vénák, a rajtuk áthaladó vér az eleve lassabb áramlása miatt hajlamosabb
az alvadásra, ahogy a lassan mozgó vagy álló víz is hamarabb megfagy,
mint a rohanó patakok.
Vér folyt Michael hüvelykujjába, de nem tudott visszaáramlani – ami
a minden testre jellemző vérkeringési egyenleget felborította. Az ujj túl sok
vérrel telítődött, Kobraei azonban ismerte a helyzet legjobb orvosi
terápiáját: a piócákat.
Másnap reggel találkoztam Michaellel a kórházi szobájában, amikor
a nővér hangjára felébredt. Szemének fáradt, mázas pillantása volt a folyton
megszakított alvástól, a bódítószerektől és a megpróbáltatások miatti
kimerültségtől. Bemutatkoztam, és engedélyt kértem, hogy megnézhessem
a kezelést, amihez készségesen hozzájárult.
A nővér behozott a szobába egy retesszel rögzített piros műanyag
edényt. Anélkül, hogy bármit is mondott volna, Michael kinyújtotta
a karját, és az éjjeliszekrényre tette a sérült kezét – egyértelműen
hozzászokott a rutinhoz. Duzzadt hüvelykujja kinyúlt a kiszáradt,
gesztenyebarna vérrel borított kötszerek kuszaságából. Két vékony fémtű
bújt ki a hüvelykujj hegyéből – segítettek stabilizálni az összetört csontokat,
megjavították az ereket, és ironikusan felfelé tartották a hüvelykujját,
mintha folyton azt mutatná, hogy minden oké. A nővér az éjjeliszekrényre
helyezte a piros edényt, Michael beleegyezést mutató keze mellé.
A „piócamotel”, ahogy az ápolónők nevezik, huszonnégy piócából álló
napi adagnak adott otthont; óránként egyet raktak a hüvelykujjra. Az adag
aznap kora reggel érkezett a plasztikai sebészeti osztályra, kézben szállítva
a kórházi gyógyszertárból. A szokványos gyógyszerek általában
pneumatikus csőrendszeren keresztül érkeznek a gyógyszertárból a kórházi
osztályokra, de az olyan élőlények, mint a piócák, túl kényesek ennek
a módszernek az erőteljes szívó eljárásához. A piócáknak egészségesen és
éhesen kell megérkezniük az osztályra – elvégre a pióca étvágya biztosítja
a terápia erejét.
A nővér lehajolt, és alaposan megnézte Michael hüvelykujját. Kesztyűs
ujját a hüvelykujj hegye közelében lévő rózsaszín területre nyomta, és
láttam, hogy a hús egy pillanatra szürkésfehérre változik, mielőtt gyorsan
újra rózsaszín lett. A legkisebb kapilláris erek feltöltése megnyugtató jele
volt annak, hogy a vér eléri a veszélyeztetett ujjat, és azt is jelezte, hogy
a pióca jól fog lakni.
A nővér kinyitotta a piócamotelt, és felkapott egy vékony csipeszt.
Miután körbehorgászott a műanyag kádban, kihúzta a csipeszt egy
körülbelül három hüvelyk hosszú szalagot fogva. A pióca sokkal színesebb
volt, mint egy meztelencsiga – sárga és olívazöld foltokkal gazdagon
díszített kárpit volt a hátán, és egy-egy bézs színű csík futott végig
az oldalán. A pióca leesett, és felemelte a testét, hogy megpróbáljon
elmenekülni a nővér csipesze elől.
A nővér szorosan rányomta a piócát Michael hüvelykujja hegyére.
A pióca vergődése élénkebbé vált – mintha vérszagot kapott volna. Michael
egykedvűen nézte, ahogy a pióca szájszívója felfedezi a bőrét. A nővér
halkan bátorító szavakat suttogott a vonagló lénynek.
Végül a pióca megtalálta a helyét, és a hüvelykujj hegyére nyomta
a száját. Hirtelen mozdulatlanná vált, ahogy a vér első íze kielégítette éhes
őrjöngését. Megkérdeztem Michaelt, hogy fáj-e, azt mondta, alig érez
valamit. Ahogy a pióca teste hullámozni kezdett a nyelés perisztaltikus
hullámaitól, Michael feje visszahanyatlott a párnára.
A nővér és én tizenöt perccel később visszatértünk Michael szobájába,
mire a pióca nagyjából kész is lett az étkezéssel. Michael aludt, a pióca
pedig még mindig a hüvelykujjából táplálkozott, de közben több mint
kétszer akkora lett a vértől megduzzadva, mint amikor itthagytuk. A nővér
újra előhúzta a csipeszét, és megragadta a piócát, éppen akkor, amikor
az elengedte Michaelt. Az időzítése tökéletes volt – elmesélte, hogy előző
nap, amikor visszatért a szobába, csak egy vérnyomot látott, ami Michael
kórházi ágyának lábától a fehér linóleumpadlón át a fürdőszobába vezette,
ahol a vécé mögött mozdulatlanul találta a piócát. Arra gondoltam, hogy
biztos menedéket keresett egy sötét, vizes helyen, amely hasonló
az őshonos élőhelyéhez, hogy pihenjen és megeméssze az ételt.
Odahajoltam, hogy alaposan megnézzem Michael hüvelykujját –
a duzzanat jelentősen javult a pióca táplálásával, és a színe lilásról élénk
rózsaszínre változott. A műtét óta Michael hüvelykujja éppen attól
a problémától szenvedett, amelyet a középkori orvosok tévedésből
a pácienseik egész testét érintő problémának láttak – a túl sok vértől.
Az eltömődött szövetek nem gyógyulnak megfelelően, és a piócák egy
másfajta módszert kínáltak a túlzott vérmennyiség eltávolítására, amíg
a sérült vénák idővel helyrejönnek.
Az óránkénti véres rituálé három napon keresztül folyamatosan tartott,
majd Kobraei csapata további két napon át fokozatosan változtatta
a menetrendet, ahogy a hüvelykujj erei újra online állapotba kerültek.
A piócaterápia anémiássá tette Michaelt (ahogyan a betegek jó részét
a történelem során), de elsődleges egészségügyi problémája azon kevesek
egyike volt, amely a vér eltávolítását igényelte, még a teste többi részének
rovására is. Néhány vérátömlesztéssel könnyen meggyógyították
a vérszegénységét. A piócaterápiát végül teljesen leállították, a hüvelykujj
önálló vérkeringése teljesen helyreállt. Michaelt hazaengedték Vermontba
hónapokig tartó gyógyulásra és fizikoterápiára.
Amikor hat hónappal később beszéltem vele, Michael már újra munkába
állt, és síelni járt az otthona körüli hegyekbe. Gond nélkül meg tudott
kapaszkodni a síbotban, de a hüvelykujja nem bírta olyan jól a hideget, mint
korábban. A hüvelykujját felmelegítő vérnek az érrendszer egy sebhelyes
pályáján kell navigálnia egész hátralévő életében, de legalább megmaradt
a hüvelykujja.
A piócaterápia azért működik, mert eltávolítja a felgyülemlett vért
a szövetekből, de hatékonyságának kulcsa valójában nem a piócák által
kiszívott vérben rejlik. Amikor a pióca befejezi az étkezést és leválik, a seb
folyamatosan vérzik, amit a pióca harapása okoz. A hagyományos
piócaterápia a huszadik század elején elavulttá vált, de ennek
a megfigyelésnek köszönhetően a piócák orvosi szempontból megőrizték
fontosságukat, és végleg megváltoztatták az orvosok gyakorlatát.
A modern orvostudományt létrehozó tudásforradalom akkor robbant ki,
amikor a boncolást végző patológusok felfedezték, hogy a betegségek
valódi gyökerei a daganatokban, fertőzésekben és szervi elégtelenségekben
találhatók, nem pedig a humorban (testnedvekben). Azt is felfedezték, hogy
a vérrögöknek rendkívül nagy szerepük van az elhalálozásban. A vérnek
természetesen meg kell alvadnia; különben minden papírvágás és orrvérzés
életveszélyes lenne, de a véráramban nem megfelelően képződő
vérrögökről kiderült, hogy a leggyakoribb és leghalálosabb betegségek
okozói, beleértve a szívrohamot, a stroke-ot és a tüdőembóliát. Ez az új
felfogás arra ösztönözte a tudósokat, hogy olyan gyógyszereket keressenek,
amelyek kezelhetik és megelőzhetik a vérrögképződést. Ez a gyógyszer
maga a pióca.
A piócaharapásokkal kapcsolatos intenzív kutatás arra a felfedezésre
vezetett, hogy a pióca nyála egy erős vérhígítót, hirudint tartalmaz.
A piócáknál a hirudin megakadályozza, hogy a vér megalvadjon, így
hosszabb ideig táplálkozhatnak. Leválásuk után a harapott sebben
megmaradt nyál fenntartja a vér áramlását, ami jelentősebb mennyiség,
mint az az öt milliliter, amit egy orvosi pióca egy átlagos étkezés során
lenyel. A plasztikai sebészek, például Kobraei által használt piócaterápia
hatását a fölösleg lecsapolása jelenti. Az emberek számára a pióca nyálának
megismerése vezetett az 1900-as évek elején a kereskedelmi forgalomban
kapható első vérhígító készítmény megalkotásához: az őrölt piócafejekből
készült kivonathoz.
Ma belgyógyászként munkám nagy része abból áll, hogy hígítom
a pácienseim vérét a vérrögképződés megelőzése és kezelése érdekében, és
egyre több vérhígító közül választhatok. A hirudin származékait még
mindig széles körben használják, bár az orvosi egyetem befejezése óta eltelt
tíz éven belül számos új vérhígító került a piacra. Az orvosoknak minden
eddiginél több eszközük van a vérrögök okozta számtalan betegség
kezelésére, de a piócák ajándékozták meg a szakmát először a vérhígítás
lehetőségével.
Ez nem meglepő – a paraziták az orvosi kezelésekhez tökéletes alapot
nyújtanak. Értelemszerűen a gazdáik rovására élnek, és képesek kijátszani
az emberi szervezet védekezőképességét, elvonják a tápanyagokat,
gyengeségeinket saját táplálkozásukra fordítva. A pióca évszázadokon át
az emberrel és más állatokkal együtt élt és fejlődött, nemzedékről
nemzedékre itta a vért, miközben kifejlődött a piócanyál egyedülálló
képessége, hogy megállítsa a vér normális alvadási funkcióját. A történelem
során minden alkalommal, amikor egy pióca belemélyítette a fogait
az emberbe, nyála összevegyült az emberi vérrel, létrejött az emberi és
a pióca esszenciáinak keveréke, amely a parazita élősködő táncának
megtestesítője. Ez volt az a laboratórium, ahol a piócák kifejlesztették
gyógyszerészeti képességüket, hogy manipulálják fiziológiánkat,
kihasználják sebezhetőségünket és kivonják belőlünk azt, amire szükségük
van.
És az orvosok pontosan ugyanígy tesznek. Minden gyógyszert, amelyet
a betegeknek felírok, hasonlóképpen arra terveztek, hogy megváltoztassa
a páciens biokémiáját, manipulálja a fiziológiát az egészség helyreállítása
vagy a betegség tüneteinek enyhítése reményében. Amikor vérhígítót írok
fel pácienseimnek, éppúgy bütykölök a vérükkel, mint a piócák. Az én
szakmám eszközei nem sokban különböznek a paraziták által használt
eszközöktől – sőt néha pontosan ugyanazok. Az elkövetkező években pedig
talán azt tapasztalhatjuk, hogy az élő piócák a betegségek még szélesebb
körének gyógyításában segíthetnek.
Amikor az orvostudomány jövőjére gondolok, gyakran azon tűnődöm,
vajon milyen forradalom fogja megváltoztatni az egészségügy mai
működését. A mai gyakorlat mely aspektusai tekinthetők barbárnak?
Biztosan sok ilyen van. Leginkább azt sejtem, hogy a jövő orvosai
visszatekintve csodálkoznak majd azon, hogy a huszonegyedik század
elejének orvosai hogyan végezték az emberi testek vérének lecsapolását,
még egy évszázaddal a humorális elmélet halála után is. Az olyan orvosok,
mint én is, vétkesek abban, hogy túl sok vért vesznek le a páciensektől –
gyakran rendelünk el szükségtelen vizsgálatokat, és a huzamosabb ideig
kórházban lévők már a vérvételtől is vérszegényekké válhatnak. Amikor
a jövőben egyetlen csepp vérből egy egész tesztsor lefuttatható, mostani
eljárásunkat brutálisnak és még mindig túl piócaszerűnek fogjuk tekinteni.
Az orvostudomány mindig a fejlődésre törekszik, különösen a természeti
világból tanulva, bár története tele van rossz fordulatokkal. Néha meg
éppenséggel a legújabb élet- vagy végtagmentő előrelépés a múlt hibáiból
fakad, vagy a rég elhagyott kezelések ismételt alkalmazásából. Az orvosok
az emberi test gyógyításához örökké a természettől kérnek útmutatást,
ahogy az emberi vér manipulálását is egy olyan lénytől tanultuk meg, amely
évszázadokon át tökéletesíthette mesterségét.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Az elmúlt évtizedek alatt sokan segítettek ennek a könyvnek

a megírásában. Hálás vagyok azoknak, akiktől a legtöbbet tanultam
az emberi testről, kezdve azzal az emberrel, akinek a holttestét
tanulmányozhattam, és minden olyan betegemnek, akit valaha vizsgáltam.
Számos orvos jelentős hatással volt orvosi pályafutásomra, köztük dr.
Larry Weisberg és dr. William Surkis, akik először ismertettek meg
az orvosi lét átfogó képével; dr. Jim Withers, aki inspirálta
a pályaválasztásomat; és dr. Jack Preger, aki megmutatta nekem mindazt
a sok jót, amit egyetlen orvos tehet.
Sok mentorom és vezetőm volt a természeti világban tett felfedezéseim
során, de egyik sem volt olyan fontos, mint Marc Gussen – aki megtanított
a vadon élő ehető ételek felismerésére és íjak készítésére, de azt is
megmutatta, hogy jobban megértsem, hogyan illeszkedhet az ember
a természet világába. Hálás vagyok Maria Tysiachniouknak, aki megtanított
utazni, és ezzel megváltoztatta életem menetét, valamint Larry Millmannek,
aki táplálta a földrajzi szélsőségek, a furcsa ételek és az útleírások iránti
rajongásomat. Mások a látókörömet szélesítették, köztük: Leslie Van
Gelder, Tom Brown Jr., Antonina és Ivan Kuliasov, Herman Ahsoak, Steve
Brill, Jim Riggs, Matt Richards, Kielyn és Dave Marrone, Craig George,
Glenn Sheehan, Anne Jensen, dr. N. Stuart Harris, dr. Warren Zapol, „a
piócás hölgy”, dr. Tom Hennessy, dr. Kahabi Isangula és dr. Vivek
Krishnan, dr. Sunny Jain, valamint az összes orvostanhallgató, akivel
Mumbaiban találkoztam.
A könyv megírásakor Sandra Bark felbecsülhetetlen segítséget nyújtott
a szerkesztésben és a könyv felépítésében. Hálás vagyok Lauren
Bittrichnek, hogy felkarolta ezt a projektet és végigvitte, valamint Noah
Eakernek, Sarah Murphynek, Megan Lynchnek és Bob Millernek a Flatiron
Booksnál, hogy hittek ebben a könyvben. Köszönet az irodalmi
ügynökömnek, Jeff Silbermannek is, aki először ösztönzött arra, hogy
belevágjak a könyv megírásába. Szerencsésnek mondhatom magam, mert
hasznos visszajelzéseket kaptam a kéziratról Eli Kintischtől, Brett Mole-tól,
Vivian Reismantól és dr. Benjamin Yudkofftól, Tamar Reismantől és Daniel
Flis.
Ennek a könyvnek a megírása során sokféle emberrel kellett
ismeretlenül felvennem a kapcsolatot, és furcsa kérdéseket feltennem nekik
furcsa témákkal kapcsolatban. Szívből köszönöm mindenkinek, aki időt
szánt rám: Ari Miller, Kiki Aranita, Iris Katzner, Sandra Mole, Eyglo Geira,
Cynthia Graber, Nicola Twilley, dr. Neal Yudkoff és Jennifer Kirby
a szokatlan ételekről folytatott beszélgetésért; dr. Buddha Basnyat és Ken
Zafren, hogy megtanították nekem a magaslati orvoslást; dr. Evangelia
Bellas, Libby Hohman, Edward Kobraei, David Dinges, John McGinnis,
Lee Kaplan, Douglas Katz, Tomasz Stryjewski, Kahabi Isangula, Sriram
Machineni, Paul Janmey, Hossein Sadeghi, Mousa Younesi, Charlotte
Nussbaum, Daniela Kroshinsky, és Sarah Gilpin válaszait atipikus
kérdéseimre székletről, zsírról, nyálkahártyáról és egyebekről; és Richard
Blakeslee, David Weight, Ani Choten, Theodore Ruger, Owen Paterson és
dr. Ankur Kalra, Nimesh Vesuwala, Yulia Slonova, David Barnes, Tommy
Heyne, Bernard Kinane és Marjorie Bravard, mert humorral válaszoltak
a szokatlan kérdéseimre a vízvezeték-szereléstől a kórházi alváson és
a valláson át az élelmiszertörvényig. Köszönet illeti Marilyn Zeidelt is
a tervekbe való betekintésért, valamint Thaneswar Bandharinak, Sonia
Bekernek és dr. Aliva De-nek, hogy segítettek az interjúk elkészítésében.
A zsidó törvényekbe való betekintésért hálás vagyok Yehuda Wexlernek,
dr. Shaya Wexlernek, Chaya Wexlernek és Shlomo Wexler rabbinak.
A tüdőre vonatkozó szövetségi nyilvántartásokba való betekintéshez
segítséget kaptam a Pennsylvaniai Egyetem jogi könyvtárától, Susan
Gualtiertől, valamint Kirstin Nelsontól és Ashly Johnsontól, az USDA-tól.
Susan Cavanaugh a Cooper Medical Schoolból történelmi referenciákkal is
segített, Lauren Steinfeld és Helen Oscislawski pedig jogi tanácsokkal
szolgált.
 Tartalom

Bevezetés
A torok
A szív
A széklet
A nemi szervek
A máj
A tobozmirigy
Az agy
A bőr
A vizelet
A zsír
A tüdő
A szem
A nyák
Az ujjak és lábujjak
A vér
Köszönetnyilvánítás