3.

tétel
Arany János lírai költészete

Arany János epikus költőnek tartotta magát, a lírához a szabadságharc bukása utáni
élményei vezették el.
A szabadságharc utáni költészet hangulatát meghatározó veszteségélmény hármas gyökerű:

 személyes válság (a magány élménye; Petőfi, a költő és barát elvesztése stb.)

 az önkényuralmi időszak szellemi és fizikai megpróbáltatásai (a szabadságharc
elvesztésének kínzó élménye, nemzetvesztés)
 általános kiábrándultságérzés, az európai szabadságmozgalmak elbukása, romantikus-
liberális történelemszemlélet kiüresedése okozta válsághangulat.

Az ötvenes évek költészetét a romantikus, késő romantikus költészetre jellemző műfaji

sokszínűség és újítás emeli a magyar irodalom csúcsára. A lehetséges verstípusok közül
néhány meghatározó példát láthatunk Arany lírájában. (alkalmi versek, elégico-ódák,
szerepversek, meditatív létösszegző versek, stb.)
A műfajátmenet, a stiláris és hangulati többszólamúság a Letészem a lantot című
versben példázható a legjobban. A vers születési dátuma 1850. március 19.
Arany költeménye a szabadságharc utáni válságkorszak determináló tényeiből építkezik,
„bizakodó lelkesedés a múltban, csüggedt lelkesedés a jelenben”. Elégiko-óda, az
időszembesítő és az egy életszakaszt lezáró létösszegző verstípus jellegzetes jegyei is
megtalálhatók benne.
A múlt és jelen összevetése, az elégikus jellegű felkiáltások és sóhajtások, illetve az ódai
pátosz kettőssége az illuzórikus világ és a valóság kettősségeként is értelmezhető.
A költemény négy részre osztható, az 1–2. és az 5–7. szakaszok alkotják az egységeket:
1. vsz.: jelen (utalás a jövőre) (elégikus)
2–5. vsz.: múlt (ódai)
6. vsz.: jelen (elégikus)
7. vsz.: jelen (utalás a jövőre) (elégikus)
A szakaszok végén található refrén a múltra utal.
A verselés jambikus lejtésű (a tiszta formába néhol choriambusok is vegyülnek). Az egyes
szakaszok sorainak eltérő szótagszáma (9-8-9-8-8-9-8-7) a zaklatott lélekállapot
közvetkezménye. Ugyanakkor a tudatos szerkesztés bizonyítékaként értékelhető, hogy az
egyes szakaszok két négysoros részre oszthatók. Ebben az első egység a nyugodt, szabályos
megszólalásé, a második pedig általában eltérő hangnemű, sűrűsödnek a képek.
A verssorok rímei is a tudatos disszonanciakeltés eszközéül szolgálnak (x a x a b c b c),
csakúgy, mint a szerkezet kiegyensúlyozatlansága.

Az Őszikék ciklus darabjai a 1877–78-as évekből valók. Arany a Gyulai Páltól ajándékba
kapott „kapcsos könyvbe” jegyezte be darabjait. 54 új, 1 régi verse közül nyomtatásban
életében csak 15 látott napvilágot, a többit Arany László jelentette meg apja halála után.
A ciklus címe az őszi kikericshez (illattalan virág) hasonlítja a kései dalokat (Arany
álszerénysége itt is tetten érhető). A pályazáró szakasz több verse azonos színvonalú az előző
korszak darabjaival. Az ihlető élmény azonban más, az „elhallgatás” okaként külső és belső
tényeket sorol az irodalomtörténet: hivatali elfoglaltság, illetve a kiegyezés utáni szellemi élet
elsekélyesedése.
A nyomasztó körülmények alóli felszabadulás tényeit érdemes itt is keresni: új illúzió támad,
csak magának írhat a költő, a megváltozott költői magatartás új költői öntudatot eredményez.
A rejtőzködő személyiség intimebb, vallomás jellegű megnyilatkozásai színezik át a
költeményeket. A költői és a hétköznapi én teljesen azonosul, a hétköznapi szemlélődésből
így fordulhat a személyes vallomás az élet-halál nagy kérdései felé. Az irónia és az önirónia
ezért válhat fő hangnemmé a létösszegző, önarckép jellegű versekben.
Epilogus
A költemény 1877. július 6-án született. A Budapesti Szemlében jelent meg 1878-ban. A cím
(epilogus) latin szó, befejezést, végszót jelent. A vers a létösszegző költemények sorába
tartozik, eszközként az idő- és értékszembesítő versek jellemző struktúráját ismerhetjük fel.
Hangneme ironikus.
A 15 versszak három egyenlő egységre osztható. Az első 5 versszak múltat idéző képei derűs
iróniával rajzolják meg az egyéni és költői életút első szakaszát.
A második versindítás újabb öt szakasza a múlt által meghatározott jelen panaszaival telt:
A harmadik versindítás számvetése az utolsó öt versszak múltban megálmodott, de a jelenben
meg nem valósult vágyakból építkezik. Az élet lezárulásának képe azonban végleg
elkomorítja a hangulatot.
A szimmetrikusan építkező szerkezettől csak a záró sor tér el, a halálmotívum lezárását ez
erősíti. A vers szinte egyetlen meghatározó képe, a „rab madár” a pályakezdő (A rab
gólya)költői attitűdöt meghatározó képpel teremt folytonosságot az életműben.
A versforma dalt idéz, a rövid soros páros rímű felező nyolcasok (a 3. sorok ellenére) az
átlényegített daltípusára emlékeztetnek. A könnyed forma és az elnehezült gondolati tartalom
ellentmondása a hagyományos műfajhatárok szétfeszítésére kényszerítik a költőt. Az ötvenes
évek egyik jellegzetes verstípusa tehát a kései költészetben is elkíséri Aranyt. A költő 61
évesen írta ezt a verset, amely éppen 61 sorból áll.

Arany Jánost elsősorban a Toldival azonosítjuk, azonban – mint a fenti elemzésekből

is láthatjuk – lirikusként is nagyot alkotott.