UNIVERZUM

SCIENCE FICTION

1960
 Borító:
Stephan Martiniere: Para 2
 Tartalom
Borító
Címoldal
Stanley MULLEN: A FÉLVÉR
Anatolij DNYEPROV: A „JUPITER” DIVERZÁNSA
Jules VERNE: A XXIX. SZÁZAD
Alekszandr KOLPAKOV: EGYEDÜL
Arkagyij és Borisz SZTRUGACKIJ: HAT GYUFASZÁL
Gleb ANFILOV: AZ ÚT VÉGÉN
Arthur PORGES: RUUM
Viktor SZAPARIN: VÁRATLAN KÍSÉRLET
K. LINOVSZKIJ: A LÓVERSENYEK KIRÁLYNŐJE
Arkagyij és Borisz SZTRUGACKIJ: AZ ALAIDA FEHÉR KÚPJA
Jegyzetek
 Stanley MULLEN:

A FÉLVÉR

A jegyirodában mintha sűrűbbé, forróbbá vált volna a levegő.

Pedig a kondicionáló berendezés kifogástalanul működött, a
légzsilipek jól zártak.
– Tudok magáról, Bell – ismételte a tisztviselő –, de nem érke-
zett jegy az ön számára.
– Ez nem is érdekel – mondta Bell hideg, fémes hangon –, van
pénzem, megveszem a jegyet. Vissza akarok utazni a Földre!
– Sajnos, nincs jegyünk. Hiszen maga is tudja, hogy a jegyet
hónapokkal előre kell biztosítani.
– Hazudsz! – kiáltotta Bell. – Nagyon jól tudom, hogy a bánya
számára négy jegyet fenn kell tartani. És azt is tudom, hogy a
következő járatra még egyetlenegyet sem vettek igénybe!
Bell, míg a baleset nem érte, bányász volt. A Plútó bányái nem
voltak éppen paradicsomi helyek. A munkakörülmények rend-
kívül nehezek voltak. Túlnyomásos, sűrített levegőben, igen
magas hőmérsékleten kellett dolgozni. És ehhez az állandó ráz-
kódás, amit a távolabb dolgozó fejtőgépek okoztak! Nem szabad
lebecsülni a sugárveszélyt sem, ami a radioaktív anyag fejtése
közben állandóan fenyegette a bányászokat. Aki bányásznak je-
lentkezett a Plútóra, azt valóban jól meg zették, és különféle
kedvezményekben is részesült. Például évente két hónapot tölt-
hetett a bánya költségén a Földön. Bell úgy vélte, itt az ideje,
hogy kivegye szabadságát. De valami okból nem küldtek jegyet
a számára.
– Mit törődöm vele, hogy van-e pénze vagy nincs? Ha a fél Plú-
tó a magáé volna, akkor sem adhatok jegyet.
– Nos, próbáljunk értelmesen beszélni – válaszolt lecsillapod-
va Bell –, mi az akadálya annak, hogy a saját pénzemen vegyek
jegyet – ha már nem küldtek a számomra! A saját pénzemen jo-
gom van jegyet váltani? Igaz?
– Igaz, de…
– Tehát ad?!
– Nem, nem adhatok.
Bell elvesztette a türelmét. Villámgyors mozdulattal kapta el a
pult másik oldalán ülő tisztviselő nyakravalóját. Acélos karjá-
nak egyetlen rántásával talpra állította, és maga felé rántotta. A
tehetetlenül kapálódzó ember arca lassan szilvakékre változott.
Bell engedett a szorításon.
– És miért nem adhatsz? – kérdezte félelmetesen nyugodt
hangon.
– Nem tudom… felsőbb parancs…
Bell ellökte magától az embert, s az karosszékébe rogyott. Té-
tován keresgélt az íróasztalán heverő papírok között.
– Tessék… nézze… itt az utasítás… nem adhatunk önnek je-
gyet… sem most, sem később! Forduljon a pszicho-laborhoz…
azok talán megmondják…
Bell szó nélkül fordult ki az ajtón, és elgondolkodva útnak in-
dult.

A pszicho-laborban

Hastings, a pszicho-labor vezető kutatója egy kicsit fázott ettől a

beszélgetéstől, pedig nyilvánvalóan nem kerülheti el. Az inci-
dens után a jegyirodából azonnal értesítették, és most a képer-
nyőn gyelte, mint közeledik az intézet felé Bell.
Amikor Bell a kapu elé ért, a fotocella jelzést adott. A jelzésre
Hastings megnyomott egy gombot: az ajtó kinyílt. Kisvártatva
Bell belépett a szobába. Udvariasan üdvözölték egymást. Az or-
vos furcsa érzésektől eltelve nézett az előtte állóra. Némiképp az
ő műve volt ez az ember. Ember?…
 – Bizonyára tudja, miért jöttem – szólalt meg az orvos asztalá-
hoz lépve Bell.
– Nem adtak jegyet?
– Nem adtak. Pedig vissza akarok térni a Földre. Feleségem ott
él. Elegem van a Plútóból. Még amikor dolgoztam, csak volt vala-
hogy. De a baleset után nem állítottak munkába. Azt mondták,
csak akkor állhatok újra szolgálatba, ha aláírok egy szerződést. A
szerződésben pedig volt egy szó, ami miatt nem írhattam alá:
„örökre”. Nem akarok örökre itt maradni! Így aztán se szerződés,
se munka. Mi értelme van tehát az itt-tartózkodásomnak? És
mivel nincs értelme, miért nem engednek vissza a Földre? Egye-
nes választ kérek. Úgy érzem, éppen öntől várhatok egyenes vá-
laszt!
– De miért akar máris visszatérni? Hiszen a munkaviszonya,
ha jelenleg nem dolgozik is, még nem járt le! Három évre szólt a
szerződés még, amikor a baleset…
– Igen, a baleset! – vágott közbe Bell. – Ne kerülgessük a forró
kását!
– De valóban, miért is akar visszatérni? – próbálta megkerülni
a kényes kérdést Hastings.
– Erre két okom van. Az egyik: a feleségem. A másik: emberek
közé akarok kerülni, normális, földi viszonyok között szeretnék
élni. Dolgozni óhajtok, tudni vágyom, mire vagyok még képes.
Hiszen élek! És normális körülmények között akarok élni! Ez a
hely pedig erre nem alkalmas. Egyenes választ követelek: miért
nem térhetek vissza?
Hastings nagyot sóhajtott. Belátta, hogy elkerülhetetlenül
őszintének kell lennie Bellhez.
– Amikor a baleset történt magával. Bell, az életbenmaradásá-
hoz semmi remény sem volt. Testének nagy része teljesen össze-
égett. Súlyos agysérülést szenvedett, nem is beszélve a sugársé-
rülésről… De hiszen ezt maga is tudja… Akkor én és munkatár-
saim vállalkoztunk a kísérletre. Kísérletünk nem volt az első, sőt
mások is végeztek hasonlókat. Ám eddig mindig becsúszott va-
lami hiba. Magával azonban sikerült
Csaknem valamennyi belső szervét mesterséges szervekkel
pótoltuk. Az elpusztult izmokat szintetikus izomzattal helyette-
sítettük. Nézze csak meg jobban a kezét, Bell. Erősebb és ügye-
sebb az emberi kéznél. A járása is sokkal egyenletesebb, simább
– mintha csak gumikeréken gördülne. Hiszen jól tudja, hogy tes-
tének 64 százaléka mesterséges, szintetikus anyagokból épült
fel, a mi elgondolásaink alapján született újjá. Ami az agyvelejét
illeti: nos, azt is nagyon jól tudja, hogy nem ezzel született.
Tulajdonképpen nehéz volna megmondani, hogy valóban
még embernek vagy már robot-gépnek kell-e magát számítani?
Évtizedek óta eredményesen készítünk robot-embereket. Eze-
ket azonban mi irányítjuk. Egy kapcsolót kell csak elfordítani, és
tehetetlenné válnak… pontosan működnek a megadott prog-
ram szerint…
Maga egészen más eset. Bár testének 64 százalékát mi állítot-
tuk elő, mégsem tekinthető robot-embernek, mert nem áll a mi
befolyásunk alatt, önállóan cselekszik és gondolkodik, nem az
előre megadott program szerint, hanem a saját agyával – ami
persze, nem is a saját agya.
Tetteit nem tudjuk befolyásolni. Akcióit nem tudjuk megállí-
tani. Nem tudjuk előre kiszámítani a re exsorait. Egyszóval:
nem tudunk felelni magáért!
– Tehát, attól félnek, hogy valami bajt okozok a Földön?
– Nézze csak, Bell. Talán igen, talán nem. Nem tudjuk. Nem
vállalhatjuk… úgy gondoltuk, hogy várunk még egy pár évig…
persze a legjobb volna, ha sohasem térne vissza. Lehet, hogy a
feleségével tervezett találkozás sem sikerülne úgy, ahogyan azt
elgondolta. Hiszen ne felejtse el: már nem ugyanaz az ember,
mint aki a baleset előtt volt. Igazán, barátjaként tanácsolom:
maradjon itt. Ebben a jól szabályozott környezetben kevesebb a
kon iktus lehetősége. Kevesebb probléma vár itt magára… ma-
radjon itt…
– Miért félnek attól, hogy a bonyolultabb földi viszonyok kö-
zött bajokat okozok? Miért félnek, hogy nem állom majd meg a
helyem?
– Őszinte beszélgetést folytatunk, legyünk tehát teljesen nyíl-
tak. Említettem, hogy nem maga volt az első kísérlet. Már a Föl-
dön is több hasonló kísérletet végeztek. Sajnos, nem váltak be. A
robot-emberekkel semmi baj sincs. Annál több bajt okoznak az
ember-robotok, ezek a sajátságos félvérek. Egy ideig rendesen
működnek – nyugodtan mondhatjuk: élnek. Két-három hét
után azonban bizonyos elfajulásos reakciók léptek fel náluk,
amelyek a külvilági ingerekre való rendkívül erős reagálásban
mutatkoztak meg. Nagy károkat okoztak, míg ártalmatlanná si-
került őket tenni.
– De hiszen már vagy hat hónapja kijöttem a laboratóriumból!
Ennyi idő talán elegendő ahhoz, hogy…
– Talán elég, talán nem. Nem tudjuk. És ezért nem engedhet-
jük vissza. Itt állandó ellenőrzés alatt van, hiszen itt lényegében
kevesen élünk együtt, s zárt térben. A földi élet talán veszélye-
ket rejteget a maga számára. Ki tudja; nehéz helyzetben mikép-
pen viselkedik? Ki tudja; a földi élet változatossága hogyan befo-
lyásolja majd? Nem, Bell, nem mehet vissza. Legjobban tenné,
ha elválna a feleségétől. A Földön mindenki csak félne magától.
Az emberek megszokták egymást, és megszokták a robot-embe-
reket. Az ilyen félvér, az ilyen ember-robot még szokatlan jelen-
ség. Rettegnének magától, és ez összeütközésekre vezethetne.
Még magunk sem tudjuk magát hova tenni. Nem ismerjük ké-
pességeinek a határát. Az agya talán szuper-agy. Nem tudjuk,
meddig fog működni. Lehetséges, hogy maga, Bell, sok száz évig
élni fog! Sok még a tisztázatlan probléma! Maga másnak látszik,
mint az eddigi ember-robot félvérek. De nem tudjuk, hogy
mennyire más? Nem tudjuk; elég megnyugtató-e már ez a kü-
lönbség?
– Engem csak az érdekel, hogy a feleségem érzi-e ezt a különb-
séget! Az önök problémája az, hogy nem látnak eléggé belém,
nem tudják, mi van bennem. Az én problémám az, hogy tudni
akarom, mint vélekedik rólam a feleségem. Ezt csak akkor tud-
hatom meg, ha hazatérek. Haza akarok utazni!
– Ne utazzék! Gondolja meg! Legalább egy ideig várjon még!
– Még meggondolom…
Bell sima mozdulatokkal hagyta el a szobát. Fél óra múlva fel-
harsant a riadó.

A fekete vírus

Hastings felkattantotta a televizort, és a parancsnokságot kap-

csolta. Kövér, jóindulatú arc jelent meg a képernyőn.
– Valóban, doktor, a 4. sz. űrhajókikötő jelzett riadót. Hogyan?
Hogy valaki be akart volna hatolni? Nem, szó sincs róla! Az
egyik üzemanyagtartály tisztítás közben kigyulladt. Igen… Már
oltják. Hogy idegen személy? Nem, senki. Igen… azóta, hogy ér-
tesített, két emberem gyeli Bellt. Kizárt dolog, hogy behatolha-
tott… Igen… a 11–934-es útrakészen áll. Nem… Nem surranha-
tott be, még a tűz okozta zűrzavarban is vigyáztunk.
– A legjobb volna Bellt őrizetbe venni az űrhajó indulásáig – ja-
vasolta Hastings.
– Miért vegyük őrizetbe? Hiszen nem valami vadállat?
– Tudja mit? Odamegyek én is a kikötőbe. Nyugtalanít Bell
szándéka.
Amikor a kikötőhöz ért, már csak igazoltatással juthatott át a
kordonon.
– Mi történt?
– Bell eltűnt – jelentették. Érthetetlen, hogy tudott meglépni,
de tény, hogy lerázta meg gyelőit. Azért is vontunk kordont a
kikötő körül, hogy ne férkőzhessen az űrhajóhoz. Nem mintha
el tudna benne rejtőzni…
Valóban a Plútóról elképzelhetetlen, teljesen lehetetlen a szö-
kés. Ha be is surranhat valaki az utastérbe, nem tud ott elrejtőz-
ni. Az űrhajók belső tere igen szűkös, nagyon is takarékoskodni
kell a hellyel. Nem hogy egy ember, egy egér sem tudna ott elrej-
tőzni. És ami a raktárhelyiségeket illeti: nincs bennük levegő,
nincs bennük gyorsulásvédő berendezés, és nincsenek szigetel-
ve a világűr hidegétől. Oda elbújni – biztos pusztulás.
Múlt az idő, közeledett az indulás. Bell nem került elő.
– Én is elutazom – mondta Hastings a parancsnoknak.
– Elutazik? Miért?
– Az a gyanúm, hogy – bár alaposan átkutattuk a hajót – Bell
mégiscsak elrejtőzött valahová. Én ismerem őt a legjobban. Ott
kell lennem az érkezésnél…
Az indulás a megszokott volt. Csak a Plútó viszonylag jelentős
gravitációs terének a leküzdése jelentett bizonyos technikai
problémát. Emiatt a kezelőszemélyzetnek és az utasoknak jóval
hosszabb ideig kell a gyorsulásvédő berendezésben lenniük,
mint a Föld elhagyásakor. Az induláskor többlépcsős rakéta se-
gítette az űrhajót kiszabadulni a Plútó gravitációs teréből. Ami-
kor ezen túljutott, megkezdte a mintegy 30 napig tartó utat.
Az első hetek eseménytelenül teltek. Az űrhajón utazók az idő
nagy részét alvással töltötték. Időnként egy-egy tablettát vettek
be, amitől napokra álomba merültek. Testük hőmérséklete 7–8
fokkal lejjebb szállt, az anyagcseréjük lassúbbodott. Ily módon
feleslegessé vált az űrhajót megterhelő jelentős élelmiszerkész-
letek szállítása. Az utasok az utazás folyamán alig táplálkoztak.
A hajót automata berendezés tartotta pályáján. Csak a megérke-
zés napján kell a kezelőszemélyzetnek teljesen éber állapotban
lennie, mert a kikötés pontos együttműködést kíván.
Hastings szeme előtt szürke köd lebegett, amikor felébredt.
Még érezte az injekcióstű szúrását, amikor az arca fölé hajló
alakban felismerte Bellt. Nem is lepődött meg túlságosan, bár
lehetséges, hogy ez még az álom kábító hatása miatt volt.
– Baj van, doktor! Keljen fel, szükség van magára.
– Mi történt?
– Baj van. Nem az utasokkal, a kezelőszemélyzettel. A fekete
vírus…
– Fekete vírus? Hogy az ördög…
Az űrhajózás technikailag már szinte teljesen biztonságos
volt. De mindig akadtak meglepetések. Ilyen volt a fekete vírus
is. Különös betegség volt ez, amely alig pár éve lépett fel az űrha-
jósokon. Tulajdonképpen nem is vírus volt ez, és nem is fekete.
Ha vírus lett volna, már régen kitenyésztették volna, és az ellene
való védekezést is felfedezték volna. Valami titokzatos fehérje-
molekula volt, hatására allergiás rohamok léptek fel a legtöbb
emberen, sőt az állatokon is. A súlyos görcsrohamok gyakran
fulladásos halált okoztak. Ez ideig nem tudták felderíteni, ho-
gyan keletkezik ez a fehérjemolekula. Azt is lehetségesnek tar-
tották, hogy az élőlények bizonyos anyagcsere-termékei alakul-
nak át a fokozott kozmikus sugárzás hatására, és válnak mérge-
zővé.
Mindenesetre deszenzibilizáló, a túlérzékenységet, csökkentő
gyógyszerekkel igyekeztek a súlyos betegséget enyhíteni. A Hol-
don kórházat is létesítettek a megbetegedett űrhajósok kezelé-
sére, ahol szigorúan elkülönítették őket, mert voltak olyan néze-
tek is, amelyek szerint a betegség mégiscsak fertőző. Az űrhajó-
kon persze nincs kórházi felszerelés. Itt legföljebb arról lehet
szó, hogy a görcsös rohamokat csökkentsék, szüntessék, hogy
valahogy átvészeljék a betegek azt az időt, amíg a Holdat elérik.
Bell erős kézzel támogatta Hastingset, és magával vonszolta a
személyzeti kabinba. Egy hajós már halott volt, négy másik em-
ber görcsökben fetrengett.
– Lehet segíteni rajtuk?
 – Valamennyire. Az injekciók mindenesetre csökkentik a fáj-
dalmat és a görcsöket – válaszolt Hastings. El kell különítenünk
őket az utasoktól. Ha elérhetnénk a Hold Bázist… ott, a kórház-
ban volna megfelelő kezelésre lehetőség.
– A Hold már nincs messze, a Marson túljutottunk. Egy hét
alatt ott vagyunk.
– De hogyan fogunk kikötni? Ki irányítja majd az űrhajót?
– Hát ők nem tudják? – kérdezte a kezelőszemélyzetre mutatva
Bell.
– Nem. Sajnos valamennyiükön görcsök mutatkoznak, és az
állapotuk a következő napokban romlani fog. Az injekciók csak a
tüneteket enyhítik. Őket bizony aligha használhatjuk a kikötés-
nél. Még az lesz a jobbik eset, ha kibírják addig.
– Akkor nem marad más hátra, én irányítom majd a kikötést! –
mondta Bell.
Hastings úgy nézett az ember-robotra, mintha megbolondult
volna.
– Egyedül nem tudja megoldani. Még, ha értene is az űrhajó-
záshoz, a kikötés bonyolult műveletéhez legalább három ember
együttműködésére, mégpedig igen pontos és begyakorolt
együttműködésére van szükség! Hiszen nem is ért hozzá…
– Az igaz, hogy nem értek hozzá. De van még egy hetem, az
alatt megtanulhatom. És tudja, észrevettem, hogy az űrhajó au-
tomatikájával valahogy jól megértjük egymást. Talán túlzásnak
hangzik ez a kijelentés: egy nyelven beszélünk. Vagy legalábbis
értjük egymás nyelvét.
Hastings nem töltötte az időt vitatkozással – más lehetőség
amúgy sem adódott.
– Tegyen meg tehát mindent, ami csak lehetséges. Fogjon hoz-
zá! Mindenekelőtt értesíteni kell a Holdat, a Földet és a Plútót az
eseményekről.
Küzdelmes hét következett. Az utasokat az űrhajó orrában
levő helyiségben különítették el. Bell azonfelül, hogy a hajó irá-
nyításának problémájával foglalkozott, és töméntelen mennyi-
ségű számot és adatot raktározott el az agyába, egyre többet se-
gített Hastingsnek a betegek ápolásában és az egészségesek ellá-
tásában, felügyeletében. Hastings néhány nap alatt kimerült.
Attól kezdve Bell egyedül végzett mindent. Két utason is kitört a
betegség. Őket is elkülönítette, és kezelésbe vette. Közben kipró-
bálgatta az űrhajó irányító mechanizmusát, az automatákat és
fél-automatákat, hiszen végeredményben ezek irányították a
hajót – csak őket is irányítani kellett valakinek.
– Még mindig azon tűnődöm, hogyan került a hajóra? – kér-
dezte az egyik nap Hastings. Végül is nagyon örülök, hogy itt
van. Lehet, hogy nem sikerül majd a leszállás, és mi, akik most a
hajón utazunk, szétlapulunk, mint a lepény. Mégis szeretném
tudni, hogyan került a hajóra? Hiszen mindent átkutattunk!
Még egy gombostű sem maradhatott elrejtve!
– Ne törje a fejét, doktor! – Bell nevetése kissé fémesen csen-
gett. Nem változtam szellemmé. Én voltam az egyik űrhajós, aki
segített keresni. Egy pár órára ártalmatlanná tettem az egyik
gépkezelőt, és magam bújtam az egyenruhájába. Az egyenruhás
ember kevésbé feltűnő. És aztán még egy apró tulajdonságomra
is rájöttem: Ha valaki a szemembe néz – azt hipnotizálni tudom.
Így aztán egyszerű módszerrel biztosítottam, hogy másnak lás-
sanak, mint aki vagyok, vagyis, hogy ne ismerjenek fel. Tulaj-
donképpen azt látják, amit akarok. Ön nagyon megkönnyítette a
dolgom, doktor!

Érkezés

A Mars már csak sárgás-narancs színű labdának látszott messze

a háttérben. A Föld és a Hold pedig erősen világító gömbként le-
begett előttük. A Föld színe élénk, kékes-zöldes színben ragyo-
gott, a Hold jóval halványabb, szürkés színben játszott. Hamaro-
san itt a kikötés ideje, ami nagy feladat megoldását hárítja Bell-
re. Akik még éltek a hajón, remélték, hogy sikeresen oldja meg
ezt a feladatot.
– Mik a tervei? – kérdezte Hastings. Ha a Holdon felszabadíta-
nak majd bennünket a zárlat alól, tovább utazik a Földre?
– Bízhatom önben? – kérdezte fürkészve Bell az orvost.
– Természetesen. Én most már a maga oldalán állok. Ezen az
utazáson bebizonyította, hogy emberhez méltón viselkedik. Ha
valaki akadályt gördítene a földi útja elé, szívesen segítek. Felvi-
lágosítom őket arról, hogy nem kell tartani attól, hogy valami
bajt okozna a földi társadalomnak. Nos, mi a terve? Visszatér a
Földre?
– Nem tudom biztosan. Legalábbis nem azonnal. Üzenetet
küldtem a feleségemnek. A legközelebbi Föld-Hold járattal elé-
bem jön. A Holdon találkozunk. Ott dől el…
A kikötés elég jól sikerült. Nem volt ugyan teljesen zökkenő-
mentes, de rosszabb kikötést is láttak már teljes személyzetű űr-
hajótól is. A betegeket azonnal a kórházba szállították, az egész-
ségeseket pedig az elkülönítőbe. Ott mindenkit alaposan meg-
vizsgáltak. Az orvosok ugyancsak elcsodálkoztak Bell szokatlan
anatómiai felépítésén. A betegség jelei senkinél sem mutatkoz-
tak, Bellt és Hastingsot hamarosan el is bocsátották. Egyenesen
a kikötőbe mentek, mert néhány óra múlva érkezik az űrhajó a
Földről.
– És mik a további tervei? – kérdezte Hastings.
– Még nem tudom pontosan… mindenesetre fel szeretném
használni azt, hogy az agyam úgy látszik egyesíti a számítógé-
pek és az emberi agy tulajdonságait. Van egy elgondolásom…
talán meg tudnám oldani a kozmikus sugárzás közvetlen átala-
kítását energiává… Ehhez persze különleges kísérleti berende-
zésre volna szükség. Jó volna, ha lenne elég pénzem hozzá, hi-
szen nem biztos, hogy állami támogatást kapok ehhez a fantasz-
tikusnak látszó tervhez…
 – Pénzben nem lesz hiány. Az űrhajó megmentéséért jelentős
jutalomra számíthat. És remélem, a szuper-agyával valóban
meg tudja oldani a feladatot. A dicsőség egy kis részére persze
számítok – jegyezte meg nevetve –, elvégre mégis csak én építet-
tem be ezt a szuper-agyat!
– Űrhajó érkezik! – szólalt meg a hangszóró, és máris feltűnt a
kövér testű Föld-Hold járat. Kényelmesen odaállt a kikötő légzsi-
lipjéhez, majd feltárult az ajtaja.
– Itt jön a feleségem!
Hastings melegen megszorította Bell kezét, és eltávozott. Nem
akart zavarni.
Bell felesége a harmincas évek közepén járó, karcsú asszony
volt, egyszerű, szürke kosztűmben közeledett férje felé. Három
éve nem látták egymást. Nem tudta pontosan, mi történt a fér -
val, csak annyit tudott, hogy súlyos baleset után a doktorok va-
lósággal új lényt hoztak létre abból, ami a férjéből maradt.
Férjéhez lépett, megállt előtte.
– Hát te vagy az! – szólalt meg halkan. – Igen!… te vagy az.
– Ne hamarkodjuk el, az első benyomás talán megtévesztő –
felelt Bell.
– Igaz, megváltoztál. És nem is tudom pontosan, hogyan és
miben. Talán sohasem is fogom megérteni a változás pontos lé-
nyegét. De ez nem is fontos. A részletkérdésekről majd később
beszélhetünk. Úgy gondolom: mégiscsak te vagy, lényegében
annak maradtál, ami voltál. Térj hát haza!
Később Hastings csatlakozott hozzájuk. Bell bemutatta felesé-
gének. Az asszony érdeklődéssel nézett az orvosra.
– Köszönöm, amit tett, doktor. A továbbiakban már én leszek
mellette.

(A „Science Fiction Monthly” nyomán.)

 Anatolij DNYEPROV:

A „JUPITER” DIVERZÁNSA

195… májusában századunkat a „Jupiter” nevű repülőgép-anya-

hajóról a tengerpartra vezényelték. Mindez a legnagyobb titok-
ban történt. A vontatóhajónk éjjel indult el, és ugyancsak éjjel
kötött ki. Miért és hová megyünk? Egyikünk sem tudta. Csak ké-
sőbb hallottuk, hogy „meghívtak” bennünket egy ismeretlen or-
szágba, egy bizonyos munka elvégzésére.
Ma már ez sem titok. Az egész világ tudja, hogy mi készítettük
elő a közepes hatósugarú irányítható rakéták kilövőhelyét.
Hogy kik ellen épült a rakéta-bázis, az is köztudomású.
Egyszóval századunk késő éjjel ért partot, és erőltetett menet-
ben hatolt be 2 mérföldnyire az ismeretlen terület belsejébe. Egy
lankás, erdős, hegyekkel körülvett völgybe értünk.
Felütöttük sátrainkat, és elrendeztük katonai felszerelésün-
ket, a munkához szükséges szerszámainkat és műszereinket. A
bennünket partra szállító hajó rövidesen visszaindult az anya-
hajóhoz, mi pedig ott maradtunk Hoock kapitány, a parancsno-
kunk, egy orvos-hadnagy és egy mérnök-őrnagy felügyelete
alatt.
A munka hétköznapian egyszerű, mondhatnám unalmas volt.
Lapátokkal, hengerekkel egyengettük a terepet, hogy később be-
tonozható legyen. Betonalapra tervezték a szükséges fémalkat-
részek felszerelését.
Ímmel-ámmal dolgoztunk. Istenhátamögötti hely volt ám ez.
A legközelebbi város csekély száz mérföld…
Így folyt a munka két hétig. Ekkor – valahonnan a hegyekből –
hernyótalpas traktor érkezett két pótkocsival, amelyek titokza-
tos felszerelést rejtegettek a ponyvájuk alatt. A sofőr-fülkéből
Brady ezredes lépett ki. Magas, szikár ember, a szeme vészjósló-
an szikrázó.

Különös betegség

Ezen a napon kezdődtek a „furcsaságok”. A reggeli szemlén kide-

rült, hogy Wilkins közkatona megbetegedett. Lázas lett, hány és
félrebeszél.
– Elrontotta a gyomrát vagy egyszerűen csak meghűlt – állapí-
totta meg a kapitány. Az orvos-hadnagyot azért elküldte hozzá.
Nem telt bele néhány perc, az orvos izgatottan szaladt a kapi-
tányhoz, és halkan, élénk gesztusok kíséretében magyarázni
kezdett neki valamit.
– Teljesen kizárt dolog – hallottuk a kapitány válaszát. – Mi-
előtt idejöttünk, gondosan megvizsgáltak mindent. Nézze csak
meg a beteget gyelmesebben!
Willard hadnagy újra megvizsgálta a beteget. Fél óra múlva
még izgatottabban jött ki a sátorból. Ekkor az összes tisztek,
köztük Brady ezredes is, összeültek, és sokáig tanácskoztak vala-
min.
– Valami nagy baja lehet Wilkinsnek – találgatta a langaléta
Dick.
A tisztek közben magukhoz rendelték Smith-t, a híradónkat.
– Kapcsoljon össze bennünket az X276. számú állomással.
Rejtjeles rádiógramot adunk fel.
Smith tehát az éterbe röpített egy csomó számot. Az ezredes
írta fel a számára ezeket. Egy óra múlva Brady már meg is kapta
a választ. A tisztek újra tanácskozásra gyűltek össze, de látva,
hogy izgatottan gyeljük őket, sorakozót fújtak, és Brady ezre-
des beszédet intézett hozzánk:
– Katonák! Semmi ok sincs a nyugtalanságra. Wilkinsszel
semmi különös nem történt, a betegsége nem komoly. Holnap
reggel repülőgépen ideszállítják a szükséges gyógyszereket. Le-
gyenek nyugodtak, Wilkins hamarosan meggyógyul és munká-
ba áll. Most pedig Isten segítségével munkára fel!
Másnap tényleg megérkezett a repülőgép. Azt vártuk, hogy va-
lami szimpatikus miss fog belőle kiszállni, táskával a vállán, vö-
röskereszttel a karján. De nem így történt. A repülőgép ajtajában
zsírosképű pilóta jelent meg. Ránk rivallt:
– Gyerünk, gyerünk, kipakolni!
Öt hatalmas ládát raktunk ki a gépből. Egyre azon csodálkoz-
tunk, miért van Wilkinsnek ekkora tömeg gyógyszerre szüksé-
ge. Dick volt köztünk a legértelmesebb. Mintegy „véletlenül” a
földre ejtett egy ládát, úgyhogy az darabokra tört. Pirulák he-
lyett egy készülék esett ki belőle, szakasztott olyan, amilyent an-
nak idején a „Jupiter”-en láttunk, és amelyről tudtuk, hogy a ra-
dioaktivitás mérésére szolgál. A mérnök-őrnagy azonnal be is
vitte Wilkins sátrába. – Egy csöpp sincs! – jött ki mosolyogva.
– Tudtam én azt – fűzte hozzá az ezredes. – Tévedett a doktor.
Estefelé Wilkins rosszabbul lett. Az orvos-hadnagy egy percre
sem tágított mellőle, lázát és pulzusát mérte. Minket nem is en-
gedtek bajtársunkhoz. Sátortársait is más sátrakba helyezték,
hogy egyedül maradjon.
Takarodó után sokáig nem tudtunk elaludni. Egyre csak azon
törtük a fejünket, mi is történhetett szegény Wilkinsszel, és mi-
csoda titokzatos machinációk folynak ezen az elátkozott helyen.
Elalvás előtt arra lettem gyelmes, hogy sátrunk előtt Willard
hadnagy és Hoock kapitány halad el.
– Kétségtelenül fehérvérűség lépett fel – mondta Willard had-
nagy.
Azt azonban már nem hallottam, mit válaszolt erre a kapi-
tány.

A titokzatos sugárzás
Wilkinst másnap repülőgéppel kórházba szállították. Harmad-
napra Scart közkatona betegedett meg.
Amikor Willard hadnagy a parancskiosztás után jelentette
Brady ezredesnek – ez pontosan ugyanaz az eset – az ezredes el-
káromkodta magát.
– Vegye a készüléket, és vizsgáljon meg mindent – utasította a
mérnök-őrnagyot.
A hadnaggyal együtt átvizsgálták az egész terepet, az összes
sátrakat.
– Semmit sem találok – jelentette gondterhelten az őrnagy.
– Hadnagy, maga összezavar itt valamit – mordult rá Brady az
orvosra. – Ez nem fehérvérűség.
– Megcsinálom újra a vérkép-elemzést – tűnt el a sátrában
Willard.
Míg a földet ástuk, egyre Willard sátrát lestük, hogy az előjövő
hadnagy arcáról kitaláljuk, mi az elemzés eredménye.
A hadnagy komoran, gondolatokba merülten lépett ki. A
tárgylemezről le sem véve a szemét, a tiszti sátorba ment. Kis-
vártatva megjelent az ezredes, és híradónk, Smith újra rejtjele-
zett táviratot adott fel. Hoock kapitány sorakozót fújatott. Cso-
dálkozva álltunk sorba, a mérnök-őrnagy készülékének tapoga-
tó korongjával mindegyikünket tetőtől talpig végigsimított.
Egyikünk sem volt radioaktív.
Mielőtt „oszolj”-t vezényelt volna, Hoock megparancsolta,
hogy forrásvizet ne igyunk, epret, gyümölcsöt ne szedjünk.
Csakis azt ehetjük, amit magunkkal hoztunk.
Ezen a napon újra ketten betegedtek meg: Brummer közkato-
na és Smith, a híradó. A században kitört a pánik. Smith-t ka-
ronfogva támogatták a leadókészülékhez. A jelzéseket leadta,
aztán eszméletlenül esett össze. Három óra múlva új rádiós ér-
kezett repülőgépen. Egész éjjel nem aludtunk. Mindent meg-
hánytunk-vetettünk, és keserűen átkoztuk, aki bennünket ide-
hozott.
 Reggel az ezredes hosszú beszédet intézett hozzánk:
– Katonák! Bár a helyzet nehéz, mindenkinek meg kell őriznie
a hidegvérét. A vezetőség majd kivizsgálja, mi történik itt. Sem-
mit sem titkolunk maguk előtt. Négyen közülünk sugárbetegsé-
get kaptak. Az a gyanúnk, hogy az ellenség keze van a dologban.
Sehol sem tudjuk a radioaktivitás forrását felfedezni, pedig itt
van valahol a közelben.
Ebben a percben az új rádiós rejtjelezett rádiógramot hozott.
Az ezredes elolvasta.
– Látják, éppen most beszélek erről. A rádiógram is azt mond-
ja: radioaktivitásnak nyomát sem találták Wilkins boncolása al-
kalmával…
– Wilkins meghalt? – hördült fel az egész század.
– Igen – mondta rekedten az ezredes. – Az örök világosság fé-
nyeskedjék neki. De most gyeljenek rám. Ha sem a szervezet-
ben, sem a környezetben, ételben, vízben, földben nem fedezhe-
tő fel radioaktivitás, akkor csak gamma-radioaktivitásról lehet
szó. Valaki gamma-sugarakkal bombáz minket. Valaki itt ólálko-
dik a táborunkban, valami diverzáns akarja védekező képessé-
günket tönkretenni. Ezért ébereknek kell lennünk. Őröket kell
állítanunk. Rendkívül alaposan át kell kutatnunk az egész kör-
nyéket. És gyeljék egymást is. Úgy bizony, katonák! Nincs min
csodálkozni. Lehet, hogy valaki közülünk alattomos ellenség. Itt
áll a sorban, és szembenéz velem. De leleplezzük, akárki legyen
is! Munkára fel hát, katonák! A haza hálája kísér bennünket, és
velünk az Isten.
Ettől kezdve gyanakodva méregettük egymást. Volt közöttünk
egy Ribbon nevű közkatona, aki állandóan leszegett fejjel járt-
kelt. Senkinek sem nézett a szemébe. Hogy, hogy nem, mind-
nyájan eldöntöttük; ő a diverzáns, holott erre semmi bizonyíté-
kunk sem volt.
Az esti szemle előtt Dick izgatottságában öklével az arcába
sújtott. Éjjel Ribbon elkezdett félrebeszélni. Ő is megbetegedett.
 A repülőgép reggel összes betegeinket elszállította, mi pedig
bekúsztunk a bokrok alá, felkapaszkodtunk a fákra, megmász-
tuk a sziklákat, csakhogy megtaláljuk a diverzánst vagy a rejtett
sugárforrást. A mérnök-őrnagy egyikünktől a másikunkig sza-
ladgált:
– Semmit sem talált? Ördög vigye! Hol lehet ez a 137cézium?
Dick, a legtudósabb közülünk, elmondta, hogy a radioaktív cé-
zium halálos gamma-sugarakat bocsát ki magából, ezek azon-
ban nem mutathatók ki az emberi szervezetben.
Hoock kapitány este öt katonát őrjáratba küldött. Ezenkívül
minden sátorban egy-egy katona őrködött. Mindez azonban tel-
jesen fölösleges volt, mert egyikünk sem tudott aludni. Minden-
ki azt várta, hogy egyszer csak megjelenik egy kéz, és a halált
hozó sugarakat ránk irányítja.
De sehol semmiféle kéz nem jelent meg. Hajnal felé a kime-
rültségtől elnyomott az álom.
Ezen a reggelen nem fújtak ébresztőt. A nap már magasan
járt, amikor felkeltünk. Ahogy a tiszti sátor mellett elhaladtunk,
közölték velünk, hogy orvos-hadnagyunk, Willard is megbete-
gedett.

Mindenki gyanús

Belőlünk kirobbant az elégedetlenség.

– Ördögbe ezzel a hellyel! Vigyenek vissza oda, ahonnan elhoz-
tak! Micsoda sátánfajzat gyötör itt bennünket? Talán azért hoz-
tak ide minket, hogy mind elpusztuljunk? Nekünk feleségünk
van, gyerekeink vannak!
Hoock, a kapitányunk, kijött a sátorból. Sápadt volt a félelem-
től és az álmatlanságtól.
– Nyugodjanak meg, emberek! Előbb-utóbb minden kiderül.
Világos, hogy diverzióról van szó. Mégpedig alattomos, ra nált
diverzióról!
 A mi megnyugvásunk abból állt, hogy újra megmásztuk a fá-
kat, a hegyeket, újra megvizsgáltuk sátrainkat, és gyanakodva
méregettük egymást. De minden hiába.
– A tisztjeinket is ellenőrizni kellene – dobta be valaki. – Miért
kell a diverzánsnak okvetlenül közülünk valónak lennie?
A gondolat mindenkinek megtetszett. Küldöttséget menesz-
tettünk a tisztekhez.
Amikor Brandy ezredes kidobta a delegációt, mindnyájan a
tiszti sátor köré gyűltünk, és kiabálni kezdtünk: – Ezredes! Jöjjön
ki! Bizonyítékot kérünk, hogy sem maga, sem Hoock kapitány,
sem a mérnök-őrnagy nem diverzánsok! Nem akarunk azzal a
gondolattal meghalni, hogy áruló van közöttünk!
A tisztek végül is kijöttek, és mi végigtapogattuk őket a készü-
lékkel. A sátrukat is megvizsgáltuk. Azonban itt sem találtunk
semmit.
Ezen az éjszakán meghalt Willard hadnagy. Holttestét a repü-
lőgép másnap elszállította. A megbetegedések sora ezzel meg-
szakadt. Ebből arra következtettünk, hogy Willard volt a diver-
záns. Nem is sajnáltuk, hogy meghalt. Úgy kellett neki!
Willard halála után a tábor élete újra a rendes kerékvágásba
zökkent. Folytattuk a terep előkészítését, sőt a betonozáshoz is
hozzáfogtunk. A tisztek vidámak és elégedettek voltak. Megígér-
ték, hogy szabadságot kapunk, ha befejezzük a munkát. Dolgoz-
tunk, mint az ördögök. Amikor azonban a fémállványok felállí-
tására került a sor, Saders közkatona elvesztette az eszméletét.
Öt perc múlva ugyanez történt az élelmes Dickkel. Az új orvos
sugárbetegséget állapított meg mindkettőnél. Elölről kezdődött
minden.
Újra átkutattuk az egész területet.
– Az égből sugároznak bennünket – mondta valaki –, biztosan
nagy magasságból csinálják, speciális projektorok segítségé-
vel…
 Rémülten emeltük arcunkat az ég felé, amely felhőtlenül, ké-
ken ragyogott fölöttünk. Talán csak nem onnan jön a sugárzás?
Az erdőbe futottunk, és a fák védelme alá bújtunk. A táborban
minden munka félbemaradt. A tisztekhez újra delegációt küld-
tünk, s követeltük, vigyenek el bennünket erről az elátkozott
helyről.
A küldöttség rémülten jött vissza.
– Brady ezredes megbetegedett.
Ettől betelt a pohár. Minden fegyelmet felrúgva berontottunk
a sátrába. Az ezredes falfehéren, remegve egyre ezt ismételgette:
„Diverzió… borzalmas diverzió… jelentsék a központnak… di-
verzió… azonnal küldjenek bizottságot a kivizsgálásra…”
A rádiós leadta az üzenetet. Már este megjelent egy repülőgép.
Nem szállt le, mint máskor szokott, csak csomagot dobott le a
földre.
– Ahá! Fél az átkozott! – kiabáltuk, és öklünkkel fenyegettük.
– Itt hagytak minket egyedül, hadd pusztuljunk a láthatatlan
sugárzástól!
Hoock kapitány felbontotta a csomagot.
Tudatják velünk, hogy hamarosan szakértő bizottságot külde-
nek, s az végére jár az egész dolognak. Mi azonban addig se
hagyjuk annyiban, kutassunk tovább.
Brady ezredest, Saders közlegényt és az ügyes Dicket három
nap múlva repülőgépen elszállították. Rövidesen újra ketten let-
tek betegek. Mi követelni kezdtük Hoock kapitánytól, hogy most
már ne várjunk semmire! Vagy ő vezet ki minket ebből a pokol-
ból, vagy magunk indulunk útnak. Azt válaszolta, hogy szíve-
sen megteszi, azt azonban nem tudja, mit kell tennie a titkos fel-
szerelések ügyében. Az történt ugyanis, hogy előző éjjel engedé-
lye nélkül idegen csapattesthez tartozó katonák haladtak át a te-
repen, mert senki sem állt őrt. A félelemtől űzve mindenki az er-
dőbe menekült. Mi lesz a felszereléssel, ha őrizetlenül hagyjuk,
és felsőbb utasítás nélkül egyszerűen meglépünk?
 Hogy, hogy nem, újra nyugalmas napok következtek. Most
azonban már sejtettük, hogy az egész szörnyű cirkusz ismét újra
kezdődik. Naphosszat henyéltünk. Mindnyájan kitelepedtünk az
erdőbe, úgy okoskodva, hogy a diverzáns csak azokat támadja,
akik a sátrakban laknak.
Időnként csoportokba verődtünk, s keservesen átkoztunk
mindent.
– Elpusztítanak bennünket, mint a kutyákat, mert becstelen
dolgot művelünk.
– Mi? Hiszen mi becsületesen dolgozunk. Nem mi találtuk ki
ezeket a rakétákat!
– De kinek kellenek? Menjünk haza!
– Állítsák fel azok, akik kitalálták.
– Vagy még inkább azok, akik használni akarják.
– A mi országunkba senki sem lopakodik be, mi mégis terpesz-
kedünk, az egész világra rátenyerelünk.
Hoock kapitány, a parancsnokunk is hallotta ezt, de egy szót
sem szólt. Nem is tudott volna mit szólni ellene. Hallgatott az
őrnagy is. Hallgatott az orvos is.
Így telt el nyolc nap. Ezalatt nem tettünk keresztbe egyetlen
szalmaszálat sem. Beállt az esőzés, és mi lassan-lassan visszaszi-
várogtunk sátrainkba. A rádiós rejtjelzett rádiógramot vett fel. A
munka befejezését sürgették. Kitüntetést, mindent ígértek, csak
csináljuk.
– Gyerünk úk, dolgozni! – sürgetett Hoock kapitány. És mi
még egyszer nekifogtunk.

A teli pohár kicsordult

Az utóbbi napokban parancsnokunk lefogyott és aluszékonnyá

vált. Azelőtt mindig élénk és vidám volt. Most szinte csak von-
szolta magát. Az eső egy percre sem állt el. A mérnök-őrnagy
újra meg újra végigjárta a tábort a készülékkel. Most sem talált
semmit sem.
Hoock nemsokára ágynak esett. Ekkor azonnal hívatott ben-
nünket:
– Gyerekek! – szólt hozzánk. – Én sem kételkedem már benne,
hogy ezt a helyet elátkozták. Én azonban semmit sem tehetek.
Hozza a dolgot rendbe a felső vezetés. De nektek ajánlok vala-
mit. Gyűjtsétek össze minden holmitokat: ruhát, inget, bakan-
csot, felszerelést, könyvet, de még a sátorlapokat is. Csak a fegy-
vereteket és a radioaktivitást mérő készülékeket hagyjátok meg.
Minden mást hordjatok máglyába, öntsétek le benzinnel, még a
hamuját is szórjátok szét. Ha van itt valahol radioaktív sugár-
forrás, az csak ezekben a holmikban lehet. A diverzánsnak
gondja van rá, hogy ezekben legyen.
– Miből gondolja ezt, kapitány? – kérdezte valaki.
– Mert én is azután betegedtem meg, hogy a sátorban alud-
tam. Ti az utóbbi időben a szabad ég alatt háltatok, nem is bete-
gedett meg közületek senki.
Tényleg így volt.
Másfél hét múlva Hoock kapitány is meghalt.
Parancsnokunk halála után mindenünket elégettük, és ma-
gunk egy szál nadrágban útra készülődtünk. Úgy tettünk, ahogy
a kapitány mondta: csak a fegyvereinket és készülékeinket tar-
tottuk meg. Szakadó esőben indultunk a hegyekbe azon a nyo-
mon, amit még a hernyótalpas traktor vágott a földbe. Eldöntöt-
tük, hogy ez az út bizonyosan oda vezet, ahová mennünk kell.
Előttünk ment az őrnagy az indikátorral. Utána haladt a híradó,
meztelen vállán a készülékkel. Majd rajvonalban a legénység.
Amikor már magasan a hegy derekán jártunk, velőtrázó kiál-
tás hallatszott. Az őrnagy volt.
– Ott a diverzáns! – ordította.
Hatalmas ugrással a bokorban termett. Mindnyájan széjjelug-
rottunk. Az úton csak a szerencsétlen híradó maradt a készülék-
kel. De nem állt egyedül. Mellette miákolt csuromvizesen egész
táborunk kedvence, a macska, Joyce. Keservesen nyávogott, és a
híradó csupasz lábához dörgölőzött. A bokrok közül kilépett a
készülékével az őrnagy. Izgatottan vártuk a fejleményeket. A ké-
szüléket a föld felé közelítette, s magánkívül ordította: – „Dobd
el a készüléket, és fuss! Joyce az! Tőle erednek a sugarak! Radio-
aktív, mint az ördög!”
A híradó az őrnagy után vetette magát a bokorba. A szeren-
csétlen Joyce mit sem sejtve ugrott utánuk. Egyszerre mindnyá-
junk előtt világossá vált, hogyan betegedtek meg bajtársaink. A
radioaktív macskával mindnyájan aludtunk már. Lábainkhoz
dörgölőzött. Ölünkbe vettük. Játszottunk vele. Éjszakánként
arra az ágyra feküdt, amelyikre éppen kedve támadt. Akikkel
együtt aludt, menthetetlenül sugárbetegséget kaptak.
Most, teljesen megfeledkezve katona-mivoltunkról, árkon-
bokron át rohanva menekülni kezdtünk a macska elől.
– Lőjétek le! Verjétek agyon az átkozott macskáját! – kiabáltuk
összevissza.
Amikor Joyce a vizes ágak között ugrálva egyikünk közelébe
ért, lövés dördült. A macska – nemrégen még barátunk – magas-
ra ugrott, majd véresen terült el a földön. Szegénynek még a hul-
láját is messze elkerültük.
Majd reszketve az izgalomtól és a hidegtől, összeverődtünk az
erdei úton. Az őrnagy megkérdezte;
– Honnan került hozzánk Joyce?
– A „Jupiter”-ről. Megtetszett nekünk, és magunkkal hoztuk.
– Ott is ilyen volt?
– Biztosan nem. A „Jupiter”-en élt több mint egy évig, és senki
sem kapott sugárbetegséget. Itt lett radioaktív.
– De mitől?
– Azt jó volna tudni.
De ez is hamarosan kiderült, amikor néhány mérfölddel távo-
labb egy ponyvával letakart katonai teherautóval találkoztunk.
 Egy ezredes szállt ki belőle.
– Miért lődörögnek itt félmeztelenül? – kiabálta már messzi-
ről.
A mérnök elmagyarázott neki mindent.
– Éppen most lőttük le a diverzánst, Joyce macskát.
– Valóban ő lehetett minden baj okozója – szólalt meg egy civil
is, aki az ezredes mellett állt. – Ez volt az én feltevésem is. Mond-
ják csak, ez a kandúr mindig maguk között volt a táborban, vagy
közbe-közbe eltűnt egy-két napra?
– El-elment valahová néhanapján. Mint a kandúrok általá-
ban…
– Valahová? – mondta az ezredes ironikusan. Tudják hova? A
maguk táborától két mérföldnyire van egy szakadék, ahova az
itteni halászok azokat a halakat öntik, amelyeket radioaktivitá-
suk miatt kiselejteznek. Bizottságunk megállapította, hogy itt-
tartózkodásunk óta több tízezer tonna radioaktív céziummal
mérgezett halat dobtak oda.
– De mi köze ehhez Joyce-nak?
– Hogy mi köze? Egyszerűen az, hogy amikor megunta a tá-
borban a konzerv-ételt, idejött, és jóllakott radioaktív hallal. A
halakban levő céziumtól intenzív radioaktív sugárforrássá vál-
tozott. A cézium ugyanis felhalmozódik az állati szervezetben.
Felezési ideje nem kevesebb, mint hat év.
Az ezredes elégedetten bólintott, mintha meg akarná saját
magát dicsérni a kitűnő népszerű előadásért. Mi egyáltalán nem
lelkesedtünk azért a nemes egykedvűségért, amellyel elmesélte,
hogy miért pusztultak sorra bajtársaink.
– De hogyan fertőződtek meg a halak? – kérdeztük egyszerre
többen is.
– Ez az atom- és hidrogénbomba kipróbálásának elkerülhetet-
len következménye. A bombákat pedig feltétlenül ki kell próbál-
nunk nemzetünk védelme érdekében. A robbantásoktól
szennyeződik a tenger. Szennyeződnek a halak is. Nemegyszer
tiltakoztunk már a helyi vezetőségnél, hogy ne engedje az ilyen
felelőtlen halászat folytatását, de mindhiába. Kénytelenek le-
szünk erélyesebb rendszabályokhoz nyúlni.
Micsoda felfuvalkodott öntudattal mondta az utóbbi szava-
kat!
– A bizottság munkája befejeződött! – jelentette ki. – Mi vissza-
megyünk. Maguk pedig visszatérnek a táborba. Holnap repülő-
gépen mindent elküldetek, amire szükségük van. Ma bizony
ázni fognak. Holnaptól kezdve azonban állítsák helyre a fegyel-
met, és dolgozzanak, míg le nem váltják a csapattestet! – mond-
ta ellentmondást nem tűrően, pattogva, lenézően.
Visszafelé indultunk. Egyre csak azon törtük a fejünket, miért
nem pusztult el Joyce maga is a radioaktivitástól. De erre ugyan-
úgy nem kaptunk feleletet, mint annyi minden másra sem.
Visszafelé menet a vizes bokrok közt megpillantottuk szegény
macska szétlőtt testét. Mindnyájan arra fordítottuk a fejünket.
És mindnyájunk fejében megfordult ez a gondolat:
– Talán nem is Joyce-t kellett volna elpusztítanunk? Vagy leg-
alábbis nemcsak őt?
De ezt csak gondoltuk, hangosan nem mondta ki egyikünk
sem.

(Anatolij Dnyeprov novellája nyomán:

„Znanyije-Szila”)
 Jules VERNE:

A XXIX. SZÁZAD

Hogyan tölti egy amerikai újságíró egy napját 2889-ben?

A nagy álmodozó a múlt század végéről a jövőbe néz.

A modern tudomány és technika csodálatos vívmányainak
korában különös érdeklődésre tarthat számot Verne Gyulának,
a tudományos-fantasztikus regényírás nagy mesterének „XXIX.
század” című, az alábbiakban rövidítve közölt írása, amely leg-
először a „Vokrug Szveta” (Oroszország) és a „Forum” (Egyesült
Államok) című folyóiratok hasábjain jelent meg 1889-ben. Az
Egyesült Államok egyik nagy napilapjának főszerkesztője fel-
kérte ugyanis a szerzőt, írjon egy elbeszélést arról, milyen lesz a
világ 1000 év múlva. Verne éles pam etben rajzolta meg a kapi-
talista társadalom képét. Metsző gúnnyal megírt jellemzései ma
is meglepően hatnak.
Egész sereg tudományos elképzelés megvalósítása még távol-
ról sem látszott lehetségesnek. Annál csodálatosabb, mennyi
minden megvalósulását jövendölte meg, és ami még érdeke-
sebb, alapjában véve csak a megvalósulás bekövetkeztének idő-
pontjában tévedett. Mert az általa megjósolt 500–1000 év he-
lyett sok minden már 25–50 év múlva valóra vált.

Íme, ilyennek látta Verne Gyula a XXIX. századot:

A mai, a XXIX. század ai úgy élnek, akár a tündérmesében.

Úgyszólván csodák között járnak-kelnek, de ezt annyira meg-
szokták, olyan természetesnek tartják, hogy valósággal egyked-
vűen veszik tudomásul a szinte naponta észrevehető fejlődést.
Ha csak egy kis visszapillantást is tennének a régi időkbe, mind-
járt észrevennék, milyen hatalmas az eddig megtett út. Mennyi-
re más szemmel néznék akkor a mai városok száz méter széles
utcáit, háromszáz méter magas házait[1], egyenletes hőmérsék-
letét[2], milyen csodálattal néznék a levegőeget szinte elsötétítő
légi fogatokat és légi omnibuszokat.
Mit szólnának mindehhez, ha olyan falucskákban jártak vol-
na, mint amilyenek 1000 évvel ezelőtt Párizs, London, Berlin és
New York voltak. Rosszul szellőztetett piszkos kis városok, ame-
lyekben a forgalmat zötyögős lovaskordék bonyolították le! Ha-
lálra nevetnék magukat: igen kérem, lovaskordék!
Ha a mai emberek el tudnák képzelni, milyen lassan ment az
utazás gőzhajón, gőzvasúton, és mennyi szerencsétlenség tör-
tént, mindjárt más szemmel néznék a légi utazást és különösen
az óceánt átszelő remek pneumatikus víz alatti alagutakat, ame-
lyeken óránként másfélezer kilométeres sebességgel szállítják az
utasokat![3]
Végül is nem használnánk-e sokkal szívesebben a fonotelefo-
tunkat[4], ha emlékeztetnének minket arra, hogy elődeink kény-
telenek voltak olyan özönvíz előtti készülékekkel bajlódni, mint
amilyen az úgynevezett „telegráf” volt?
Furcsa! Micsoda eredményeket érhettünk el olyan egyszerű el-
vek alapján, amelyeket elődeink is ismertek, de kihasználni nem
tudtak. Itt van pl. a meleg, a gőz, az elektromosság, mind olyan
régiek, mint maga az emberiség. Nem állították-e a XIX. század
végének tudósai, hogy a zikai és kémiai erők közötti különbség
egyedül abban rejlik, hogy az éter-részecskék rezgésmódja
mindkettőben más és más?[5]
De ha már egyszer megtették azt a hatalmas lépést, hogy felis-
merték az összes erők rokonságát, egyszerűen érthetetlennek
tűnik, miért volt olyan hosszú időre szükség, amíg pontosan
megállapították a különféle vibrációk sajátosságait? Az pedig
teljesen érthetetlen, hogy egyik rezgésnek a másikká való átala-
kítása, vagy két együttes rezgés szétválasztása csak a közelmúlt-
ban sikerült.[6]
 Ez 2790-ben történt, száz évvel ezelőtt, és a híres Oswald Nai-
ner oldotta meg elsőnek.
Ez a zseniális tudós valóságos jótevője az emberiségnek!
Az ő nagyszerű felfedezése nyitott utat a többieknek. Feltalá-
lók valóságos serege követte, közülük az utolsó a mi remek Ja-
mes Jacksonunk. Neki köszönhetjük azokat az új akkumulátoro-
kat, amelyek közül egyesek a napsugarak energiáját kondenzál-
ják, mások a földgolyó magjának elektromos áramát, ismét má-
sok vízesések, szelek, folyóvizek energiáját akkumulálják.[7]
Ő – ti. James Jackson – a transzformátor megteremtője, annak
a transzformátornak, amely egyszerű szerkezet segítségével
gyűjti össze az energiákat, és alakítja át azt hővé, fénnyé, elekt-
romossággá, mechanikai erővé.
Úgy bizony! A haladást attól az időtől kell számítanunk, ami-
kor ezt a két készüléket megalkották! Ezek határtalan lehetősé-
geket állítanak az emberek elé. Alkalmazásuk szinte fel sem so-
rolható.
A téli hideg az elraktározott nyári meleggel enyhíthető. Ma
már teljesen egyforma a hőmérséklet az egész földtekén. Ez a
két készülék teszi lehetővé, hogy elektromos energiát állítsunk
elő elemek és gépek nélkül – hogy fényt állítsunk elő tűz és égés
nélkül.[8] Ez a két készülék úgyszólván kiapadhatatlan forrása az
energiának, ami soha nem látott módon fellendítette az ipart.
Mindezeknek a csodáknak valóságos tárháza található az „Yrt
Herald” központi székházában, amelyet nemrégen építettek a
16 823 számú körúton.
Mit is szólna Gordon Bennett, a „New York Herald” napilap
megalapítója, ha kiléphetne sírjából, és megláthatná azt a cso-
dálatos arany- és márványpalotát, amely dicső utódjának, Fran-
cis Bennettnek a tulajdona. Már harminc nemzedék váltotta
egymást, de a „New York Herald” még mindig a Bennett-csalá-
dé.[9]
 Kétszáz évvel ezelőtt, amikor az Egyesült Államok kormánya
Washingtonból Centropolisba tette át székhelyét, az újság kö-
vette a kormányt… persze az sincs kizárva, hogy a kormány kö-
vette a lapot. Ettől az időtől fogva a lap neve: „Yrt Herald”.
Ne gondolják, hogy Francis Bennett vezetése alatt rosszabbul
mennek a lap ügyei! Szó sincs róla! Az új igazgató szinte hihetet-
len élénkséget vitt a lapba azzal, hogy a zsurnalisztika új típusá-
nak: a „telefonújságnak” vetette meg az alapjait.
E rendszer bevezetése azért vált időszerűvé, mert hallatlan
módon elszaporodott a telefon. Az „Yrt Herald” ahelyett, hogy
nyomtatásban látna napvilágot, mint az ősidőkben, mindennap
„élőszóval” jelentkezik elő zetőinél.
Francis Bennett találmánya új életet öntött a régi újságba. Elő-
zetőinek száma néhány hónap alatt 85 millióra, Bennett va-
gyona pedig 30 milliárdra ugrott. Ez tette lehetővé számára,
hogy újságjának négy homlokzatú palotát építsen. Egy-egy
homlokzat hossza 3 km. A ház tetején lobogó zászlón 75 csillag
hirdeti a konföderációt.[10]
Francis Bennett ma az újságkirály, és nyugodtan lehetne ural-
kodója akár mind a két Amerikának, ha történetesen királyt
akarnának maguknak választani. Nem hiszik? Minden ország
teljhatalmú megbízottja, sőt még a mi minisztereink is ott nyü-
zsögnek az előszobájában, tanácsért könyörögnek, a mindenha-
tó újság támogatásáért esdekelnek. Próbálják csak összeszámol-
ni: hány tudóst támogat, hány színészt tart el, hány művész
munkáját pénzeli…
Ennek a „királynak” utolérhetetlen nagyságát a munka adja. A
percnyi pihenést sem ismerő munka. A régi idők embere nem
bírta volna el ezt a naponkénti, sőt óránkénti feszültséget, ami-
ben ő él. A mai emberek szerencsére teherbíróbbak. Ezt az ellen-
állóképességet tornával és egészséges életmóddal érik el. Ezzel
maga az általános életkor is 37 évről 60-ra emelkedett.[11]
Ugyanebből a célból készítenek aszeptikus élelmiszereket is. Ép-
pen a küszöbén állunk a táp-levegő megalkotásának. Ez lehető-
vé fogja tenni, hogy az ember egyszerűen légzés útján táplálkoz-
zék.
És ha kíváncsiak rá, mivel tölti napját az „Yrt Herald” minden-
ható igazgatója, olvassák el, hogyan töltötte el 2889. július 25-
ét.
Francis Bennett rosszkedvűen ébredt. Innen-onnan már egy
hete annak, hogy felesége Franciaországba utazott, és ezért na-
gyon egyedül érzi magát. Akár hiszik, akár nem, Mrs. Edit Ben-
nett tízéves házasságuk alatt most először távozott ilyen hosszú
időre.
Francis Bennett első dolga az volt, hogy bekapcsolta fonotele-
fotját, amely egy, a Champs Elysées-n levő családi házzal kap-
csolta össze.
A telefottal kombinált telefon is korunk vívmánya. A hang
elektromos úton való továbbítása már régi – de a képé még új ta-
lálmány! Áldotta is Francis Bennett a feltalálóját, mikor nagy tá-
volságban levő feleségének képe megjelent a készülék ernyőjén.
Angyali látvány! A báli vagy színházi éjszakától elfáradt Mrs.
Bennett még édesen alszik. Nem is akarja felkelteni atal felesé-
gét, ezért kiugrik az ágyból, és mechanizált öltözőjébe siet; két
perccel később – bár nem vette igénybe inasa segítségét – az öl-
töztetőgép megmosdatva, megfésülve, megborotválva, az utol-
só gombig felöltöztetve már le is teszi irodája ajtajába. Most kez-
dődik a napi vizit.
Francis Bennett legelőször is a regény- és tárcaírók termét lá-
togatja meg.
A hatalmas terem közepén óriási világítókupola látható. Az
egyik sarokban különböző telefonkészülékek vannak. Ezekbe ol-
vassa száz író száz regény száz fejezetét az izgatott közönségnek.
Ezután a riporterek szobája következik. Másfélezer riporter ül
itt telefonkagylóval a kezében, és értesíti az újság elő zetőit
azokról az eseményekről, amelyek az elmúlt éjszaka folyamán a
világ minden táján történtek. Minden egyes riporter előtt kom-
mutátor látható, ez teszi lehetővé, hogy különböző vonalakkal
kapcsolatba léphessenek. Az elő zetők nemcsak hallják, hanem
látják is a riportázst! A fontosabb eseményeket fényképeken
mutatják be.
Francis Bennett magához hívja az egyik asztronómiai ripor-
tert. Ez a tudományág különösen közkedveltségnek örvend a
csillagvilágban tett érdekes felfedezések eredményeként.
– Mi újság, Keats? Mik a legújabb hírek?
– A Mercuriusról, a Venusról és a Marsról kaptunk fototelegra-
mokat, sire.
– Van valami érdekes a Marsról kapott fototelegramban?
– Hogyne! A központi birodalomban forradalom tört ki! A re-
akciós liberálisok fényes győzelmet arattak a konzervatív köz-
társaságiak fölött!
– Ugyanaz, mint nálunk… Na és a Jupiteren?
– Egyelőre semmi! Nem értjük a jelzéseiket. Vagy az is lehet,
hogy a mi jelzéseink nem jutnak el hozzájuk.
– Ez a maga dolga, minden felelősséget magára hárítok, Mr.
Keats – válaszolja Francis Bennett igen elégedetlenül, és a tudo-
mányos riporterek irodájába vonul.
Harminc tudós görnyed számológépei fölé. Egyesek 95-öd
fokú egyenleteikkel bíbelődnek, mások a végtelen algebrájával
foglalatoskodnak és a 24 dimenziójú térségekkel. Mindnyájan
alapfokú feladatok fölött izzadó elemistákhoz hasonlítanak.
Bennett megérkezése bombaként hat.
– Mi a baj, uraim? – kérdezi fejcsóválva. – Még mindig semmi
válasz a Jupiterről? Minden a régi? Ide gyeljen, Korley! Már 20
éve vesződnek azzal a szerencsétlen planétával! Szinte azt hin-
ném…
– Mit csináljunk! – válaszolja a kérdezett tudós. – A mi opti-
kánk még gyermekcipőkben jár… Még a háromkilométeres tele-
szkópjaink sem…
 – Hallotta Peer! – szakította félbe Bennett Korley szomszédjá-
hoz fordulva. – Hát ha a Jupiterrel nem tudnak zöldágra vergőd-
ni, mi hír van a Holdról?
– Semmi, még mindig semmi, Mr. Bennett.
– Itt már nem takarózhatnak az optikával! A Hold 600-szor kö-
zelebb van hozzánk, mint a Mars, amellyel már rendszeres kap-
csolatot tartunk fenn. Nem a teleszkópokban van a hiba.
– Nem, hanem a lakókban! – mondja Korley jelentőségteljes
mosollyal.
– Azt meri állítani, hogy a Hold lakatlan?
– A felénk fordult része mindenesetre lakatlan, Mr. Bennett.
De nincs kizárva, hogy a másik holdfél…
– Ugyan Korley, erről igazán könnyű meggyőződni!
– Hogyan?
– Meg kell fordítani a Holdat!
És ettől a naptól kezdve Bennett üzemeinek tudósai egyre
olyan mechanizmusok gyártását tanulmányozzák, amelyekkel
hű kísérőnk megfordítható lesz.[12]
A szomszéd terem fél kilométer hosszúságú galéria. Ez a rek-
lámterem. Hogy mi a reklám jelentősége egy olyan újságnál,
mint az „Yrt Herald”, nem nehéz elképzelni. A hirdetések 3 mil-
lió dollárt hoznak naponta. A propagandaeszközök, meg kell
hagyni, egészen újak. A szabadalmat egy éleseszű nyomorgó fel-
találótól szerezték, aki nemrégen halt éhen. Találmányának lé-
nyege az, hogy óriási méretű plakátokat helyezzenek el a felhők-
ben, amelyek ilyen módon óriási területeken láthatók egy idő-
ben. Erről a galériáról ezer vetítőt irányítanak állandóan a fel-
hők felé. Így színes képek mutatják be a felhőkön az eseménye-
ket.
Ma azonban azt látja Bennett, hogy a mechanizátorok zsebre-
dugott kézzel állnak pihenő vetítőik mellett. Fürkésző kérdésére
a felhőtlen égre mutatnak.
 – Ja úgy, Mr. Samuel Mark forduljon sürgősen a tudományos
szerkesztőség meteorológiai intézetéhez. Utasítom őket, állítsa-
nak elő mesterséges felhőket. Elvégre nem függhetünk örökké
az időjárástól![13]
Körútját befejezve Mr. Bennett a fogadóterembe megy, ahol
már várják a különböző országok követei és meghatalmazott
miniszterei. Ezek az urak a mindenható igazgatóhoz jöttek taná-
csot kérni.
– Mivel lehetek uram, a szolgálatára? – fordul az „Yrt Herald”
igazgatója az angol konzulhoz.
– Felbecsülhetetlen szolgálatokat tenne nekünk, síre – vála-
szolja az angol –, ha lapja kampányt indítana a védelmünkben.
– Milyen célból?
– Emelje fel szavát Nagy-Britanniának az Egyesült Államok-
hoz való csatolása ellen!
– Erről van tehát szó? – kiáltja felháborodva Mr. Bennett.
Az annexió már 150 évvel ezelőtt megtörtént! Az angol urak
azonban nem tudják magukat a természetes folyamatokba bele-
élni. Az csak a földteke természetes törvénye, hogy Anglia az
Egyesült Államok kolóniájává vált! Esztelenség volna, ha meg-
csinálnám, amit kér. Na de különben is, hogyan képzelhette az
önök kormánya, hogy ilyen haza atlan cselekedetre hajlandó
vagyok?…
– De Mr. Bennett, a Monroe-elv szerint Amerika az amerikaia-
ké! Erre nem kell az ön gyelmét külön felhívnom. És ez nem
csupán Amerikára vonatkozik!
– Na de mindent összevetve Anglia a mi gyarmatunk, mégpe-
dig egyike a legszebb gyarmatainknak! Ne is remélje, kedves
uram, hogy valaha is lemondunk róla.
– Szóval elutasít?
– A leghatározottabban! És ha sokat molesztál, utasítást adok
az egyik riporteremnek, hogy interjú formájában üzenje meg a
háborút.
 – Szóval végünk van – suttogta maga elé a konzul. – Az Egye-
sült Királyság, Kanada és Új-Britannia az amerikaiaké, Ausztrá-
lia és Új-Zéland függetlenek… Mi maradt meg mindabból, amit
valaha Angliának hívtak? Semmi!…
– Semmi?! – kiáltott felháborodva Bennett. Ez aztán újság! Hát
Gibraltár az semmi?…[14]
Ebben a percben tizenkettőt ütött az óra. Az „Yrt Herald” igaz-
gatója egy kézmozdulattal véget vetett az audienciának, kiment
a teremből, majd beült magánjáró karosszékébe, s néhány perc
múlva már az ebédlőjében találta magát, legalábbis egy kilomé-
terre az előbbi teremtől, az épületnek pontosan ellenkező szár-
nyában.
Terített asztal várta. Bennett elfoglalja a helyét. Előtte áll a fo-
notelefot tükre, s párizsi házának ebédlőjét mutatja. Bennett
ugyanis megbeszélte feleségével, hogy egy időben fognak regge-
lizni.
A párizsi ebédlő azonban üres.
– Edit biztosan késik – vigasztalja magát Francis Bennett. – Ó,
női pontosság! Minden halad, csak ez marad!
Ezt megállapítva – és ebben sajnos igaza volt –, megcsavar
egyet a kezeügyében levő gombok közül.
Mint az új idők jómódú emberei általában, Bennett sem vezet
otthon háztartást, hanem belépett a „Házi koszt” nevű egyesü-
letbe. Ez az egyesület bonyolult pneumatikus csővezeték segít-
ségével a legkülönbözőbb ételféleségek tömegét juttatja el elő -
zetőihez. Ez a rendszer természetesen nem olcsó. Viszont az is
igaz, hogy az ételek ízletesek, és ami a legfontosabb, lehetővé te-
szi a gazdagoknak, hogy megszabaduljanak a szakácsok és sza-
kácsnők elviselhetetlen jelenlététől.
Így hát Francis Bennett kénytelen volt egyedül reggelizni. Már
meg is itta a kávéját, amikor Mrs. Bennett megjelent a fonotele-
fot tükrében. Megcsókolta a feleségét, majd az ablakhoz ment,
ahol már várta az aerokar.
 – Hova parancsolja, Sire? – kérdezte a légi vezető.
– Várjon. Hadd gondolkozzam… A niagarai gyáramhoz!
Az aerokar csodálatos gép. A „nehéz levegő” elvén épül fel.
Óránként 600 km sebességgel halad.[15] Alattuk egymásután
maradoznak el mozgó járdáikkal a városok és a szántóföldek,
amelyeket pókhálóként fonnak be az elektromos vezetékek. Fél
óra múlva már a gyárban vannak, amely a vízesés energiáját
dolgozza át elektromos energiává. Bennett ezt az energiát jópén-
zért eladja a többi gyárosnak. Az energiaszolgáltatás megvásá-
rolható meghatározott időre is. Miután a gyárlátogatást befejez-
te, Philadelphián, Bostonon és New Yorkon át újra Centropolis-
ba repül.
Az „Yrt Herald” fogadótermében csak úgy nyüzsögnek az em-
berek. Várják Francis Bennett visszatérését. Az igazgató min-
dennap ugyanabban az órában fogadja őket. Láthatók itt feltalá-
lók, akik mindenáron el akarják nyerni a támogatását, techniku-
sok, akik rendkívüli hasznosságú készülékeiket kínálgatják. Ér-
teni kell a módját annak, hogy ebből a rengeteg ajánlatból kivá-
lasszák azt, ami valóban megfelelő, és visszadobni azt, ami si-
kertelen.
Bennett gyorsan lerázza a nyakáról azokat, akikre nincs szük-
sége. Miért is erőszakoskodott az egyik? Nem kevesebbért, mint-
hogy újra feleleveníti a festészetet, egy ágát a művészetnek,
amely olyan mélyre hanyatlott, hogy pl. Millet „Angelus”-át
nemrégen tizenöt frankért tudták csak eladni.[16] És mindez a
színes fényképezésnek köszönhető, amelyet a XX. század végén
Arcisva-Rioci-Nikome-Szabjukomac-Kio-Kaski-Ku japán fény-
képészek valósítottak meg.[17]
Egy másik a biogén bacilus felfedezésével büszkélkedett,
amely halhatatlanná tenné – állítólag – az embert.
A harmadik, egy kémikus, azt állította magáról, hogy felfede-
zett egy új anyagot: a nigiliumot, amelynek egy grammjáért 3
millió dollárt kért.[18] Valamiféle orvos azt bizonygatta, hogy ez a
szer képes a náthát meggyógyítani.
Ezeket a fantazmagóriákért handabandázó alakokat Bennett
szinte szóhoz sem hagyta jutni.
Vannak azonban, akik kedvesebb fogadtatásra találnak…! Kü-
lönösen az egyik atalember, akinek magas homloka nagy szel-
lemi képességekre vall.
– Sire – kezdi Bennett felé fordulva –, valaha 75 elemet[19] tar-
tottak nyilván, ma már csak hármat. Van erről tudomása?
– Természetesen – válaszolja Bennett önérzetesen.
– Hát én, tisztelt uram a hármat egyre tudom redukálni. Ha-
csak nem fogok pénzzavarral küzdeni, már néhány hét alatt si-
kert fogok elérni.
– És aztán?
– Aztán egyszerű már az út az „abszolút” megtalálásáig.[20]
– És mi a gyakorlati jelentősége ennek a találmánynak?
– Tetszés szerint létrehozható bármilyen anyag: kő, fa, fém.
– Nem érzi magát arra képesnek, hogy emberi lényt is létre-
hozzon vegyi úton?
– Dehogynem! Csak lelket nem adhatok neki!
– Csak? – kérdezi ironikusan Bennett, a atal kémikust azon-
ban az újság tudományos szerkesztőségébe ajánlja.
Egy másik feltaláló egy egész város elmozdítására mondja
magát képesnek. Legelőször a tengertől 15 km-nyire fekvő Saafe
került szóba. Azt ajánlja, hogy alakítsák ezt a várost tengeri für-
dővé. Síneken könnyen a tengerpartra tolható.
Bennett, akit ez a gondolat nagyon megragad, hajlandónak
mutatkozik segítséget nyújtani az akcióhoz.
– Bizonyára tudomása van arról, sire – kezdi a harmadik felta-
láló, hogy akkumulátoraink és transzformátoraink segítségével
ki tudjuk egyenlíteni az évszakok hőmérsékletkülönbségeit. Az
összegyűjtött meleget pl. a sarkvidékekre küldjük, ahol hamaro-
san megolvasztja a jeget…[21]
 – Hagyja itt a tervét – és jöjjön egy hét múlva – mondja Ben-
nett.
A negyedik feltaláló végül szónokias pátosszal adja elő, hogy a
világot régóta izgató kérdés nyer elintézést – ha tetszik – még az-
nap este. Ti. 100 évvel ezelőtt Nataniel Fötbern, az ismert orvos
bízva – az ember téli álmában – abban, hogy az ember megállí-
tott életfunkciói bizonyos idő után újra elindíthatok, érdekes kí-
sérletbe fogott. A kísérletet saját magán végezte.[22]
Sajátkezűleg utasítást írt, hogy mi módon kell majd életre kel-
teni, éppen 100 esztendő múlva. Ezeket az utasításokat végre-
hajtva, pontos számításai szerint 172 fokra lehűtötték. A múmi-
ává vált Fötbernt utasításai alapján készített sírba helyezték el.
Éppen 2889. július 25-én telik le az idő. Az előbb említett tu-
dós azt a javaslatot teszi Bennettnek, hogy az oly régóta várt fel-
élesztési aktust az „Yrt Herald” egyik helyiségében végezzék el.
Az ajánlatot Bennett el is fogadja. Mivel azonban a felélesztés
időpontja este 10 óra, Bennett elheveredik a sezlonon, kinyújtja
a kezét, és gombnyomással a központi hangverseny teremmel
kapcsolja össze magát.
Micsoda élvezet számára a zsúfolt nap után a legjobb zene-
szerzők műveit hallgatni, amelyek mint ismeretes, csodálatos
algebra-harmóniákból állnak!
Sötétedik. Bennett elszenderedik, alig veszi észre, hogy az ajtó
kitárul.
– Ki az? – kérdezi hirtelen, és megnyomja a kezeügyében levő
gombot.
A levegő az éterben száguldó elektromos rezgések következté-
ben megvilágosodik.[23]
– Maga az, doktor? – eszmélkedik Bennett.
– Teljes életnagyságban! Nos, hogy érzi magát? – kérdezi dok-
tor Sam.
– Jól.
 – Annál jobb… – és megvizsgálja mikroszkóppal Bennett nyel-
vét.
– Tiszta. Hát a pulzusa? – És a kezére szereli a pulzográfot.[24]
– Nagyszerű. Étvágy?
– Tűrhető.
– Igen… a gyomra… itt valami nem stimmel. Ki kell cserélni.
[25]

– Majd meglátjuk! – válaszolja Bennett. – Addig is ebédeljünk

meg együtt, doktor.
Az ebéd alatt újra fonotelefot kapcsolatot létesítenek Páriz-
zsal.
Mrs. Bennett ezúttal az asztalnál ül, és az ebéd vidám tréfálko-
zással nagyon kellemesen telik el.
– Mikor szándékozol hazajönni, drága Editem? – érdeklődik az
ebéd végén Bennett.
– Éppen készülök haza.
– A víz alatti alagúton vagy repülőgépen?
– Természetesen az alagúton.
– Vagyis, ideérsz.
– 11 óra 50 perckor.
– A közeli viszontlátásra! El ne késs!
A doktor távozásakor megígéri, hogy vissza fog térni, mert
feltétlenül részt akar venni orvoskollégája felélesztésén. Bennett
irodájába megy, hogy számba vegye az aznap történteket. Nem
tréfa egy ekkora vállalkozást vezetni, hiszen a napi költségek
800 ezer dollárra rúgnak! A számoló pianínó segítségével azon-
ban ez a feladat is egy-kettőre megoldódik[26].
Éppen idejében. Máris hívják a fogadóterembe, amelynek kö-
zepén egy koporsóban Nataniel Fötbern fekszik. Bekapcsolják a
fonotelefotot. Az egész világ gyelheti az aktus minden mozza-
natát.
Kinyitják a koporsót… Kiveszik belőle Nataniel Fötbernt…
Még múmiára hasonlít: sárga, kemény, száraz… ha megkopog-
tatják, teste úgy kong, mint a száraz fa… Meleg hatásának vetik
alá… Elektromosság… de hiába, nem sikerül… senki és semmi
sem tudja ebből a kataleptikus állapotból kirángatni.
– Nos, doktor Sam?
A doktor lehajol és nagy gyelemmel vizsgálja Fötbernt… az-
tán a bőre alá fecskendez egy kevés Brown-Séquard-folyadékot.
A Brown-Séquard-féle folyadék olyan gyógyszer, amely fokoz-
ni képes a szervezet élettónusát. (Még 1889-ben ajánlotta
Brown-Séquard ziológus.)
A múmia azonban továbbra is múmia marad.
– Úgy tűnik nekem – mondja doktor Sam –, hogy a téli alvás
nagyon is hosszúra nyúlt, doktor Fötbern halott.
– Olyan halott, amennyire csak halottnak lehet lenni!
– Mikor temették el?
– Mikor? – mondja Sam – 100 évvel ezelőtt. Akkor dolgozta ki
ezt a sikertelen módszert. A tudomány iránti szeretetből lehűt-
tette magát.
– Mit tehetünk? – gondolkozik Bennett. – Ezt a módszert még
tökéletesíteni kell.
– Tökéletesítés – ez a helyes kifejezés – ismételgeti dr. Sam, és
lógó orral kullog el.
Bennett most már nagyon fáradtnak érzi magát. Elhatározza,
hogy mielőtt a felesége megérkezik, megfürdik. Megnyomja a
megfelelő gombot, hogy a fürdőkádat a szobájába hozza. Az ajtó
önműködően kinyílik, a kád síneken csúszik előre – és ó micsoda
öröm, Edit Bennett ül benne! Egy fél órával hamarabb érkezett a
víz alatti alagúton át, mint várták.
Másnap Bennett még nagyobb energiával dolgozik. Aznapi jö-
vedelme 50 000 dollárral több az előzőnél.
Hiába! Nincs jobb foglalkozás az újságírásnál a XXIX. század-
ban!
 Alekszandr KOLPAKOV:

EGYEDÜL

Russzov felnézett az égre. A csillagok állásából mindjárt tudta,

hogy már nincs messze a hajnal. Megdörzsölte a szemét, és ki-
ugrott a függőágyból, amelyben már sehogyan sem tudott újra
elaludni, pedig a közeli pálmák levelei szinte altatódalt susogtak
egész éjjel… Kilépett az Üdülő Palota ajtaján, s egy egyszemélyes
graviplánba ült. Megindította a gépet, és siklórepüléssel a nagy
zöld hegy csúcsa felé repült. A csúcshoz közel ereszkedett le. A
fák levelei itt is szakadatlanul susogtak. Egy szakadék szélén le-
heveredett, és mélyen elgondolkodott. Nem is lesz olyan
könnyű a jövőben élni, mint ahogy régen álmodta!
Mélyen alatta egy széles síkságon terült el az Örök Város, az új
világ legérdekesebb alkotása, a relativisták és az űrhajósok váro-
sa, azoké, akik mintegy élő stafétaként kötik össze a messze
múltat a távoli jövendővel.
Az Örök Város fokozatosan fejlődött. Helyén – a XXI. század
elején – a Himalája-Kozmocentrum terült el. Ez egyike volt ama
három támaszpontnak, amelyekről az emberiség elindult a csil-
lagok felé. A XXI. század űrhajósai már elérték a fénysebesség
0,9 részét, ez azonban még mindig kevés volt az idő relatív meg-
lassításához. A XX. század végétől a XXII. század elejéig öt boly-
góközi expedíció tért vissza a Földre a Kozmoszból. A 0,9 fényse-
bességgel haladó űrhajók utasai mindössze néhány tíz évvel
maradtak csak el a földi időtől, így a „relativisták problémája”
akkor még csak fel sem merült. A helyzet azonban gyökeresen
megváltozott a XXII. század második évtizedétől kezdve. Ekkor
már olyan rakétákat bocsátottak fel a Földről, amelyeknek se-
bessége a 299 ezer kilométert is meghaladta másodpercenként.
Ezekben az űrhajókban az idő negyvenszer olyan lassan telt,
mint a Földön. Az első rakéták, amelyeket 2120–2145 között bo-
csátottak fel a Nap távolabbi környékének felkutatására, a földi
időszámítás szerint 240–300 év elteltével tértek vissza. A rakéta
utasai azonban ezalatt legfeljebb 20–30 évet „öregedtek”. Így
született meg a XXV. század 50-es éveiben, a „relativista” szó,
mint a „múlt időkből itt maradt” kifejezés rokonértelmű szava.
A relativistákat a föld dolgozóinak tanácsa javaslatára a Hi-
malája-Kozmocentrumba telepítették. Lassanként a Kozmosz
legtapasztaltabb kutatóiból valóságos hadsereg gyűlt össze ezen
a helyen. A relativisták közül egyesek hosszabb-rövidebb pihe-
nés után ismét nekivágtak a Világegyetemnek, hogy néhány
száz év múlva újra visszatérjenek a Földre. A 2460-ban kilőtt ra-
kéta utasai négyszer is vissza-visszatértek a Kozmoszba. Mások
(és ezek voltak többségben) véglegesen letelepedtek a Himalája-
Kozmocentrumban, hogy életük hátralevő idejét expedíciójuk
tudományos eredményeinek feldolgozásával töltsék, és lefordít-
sák feljegyzéseiket az adott évezred nyelvére. Mások a Himalája-
Kozmocentrumban különböző állásokat töltöttek be, mint disz-
pécserek, operatőrök, rádiósok, mérnökök és tudósok asszisz-
tensei. Az utóbbihoz nem kellett más, csupán mindössze 25 ta-
nítási évet elvégezni a relativisták szakintézetében. Az intézetet
a legfelsőbb tanács állította fel a Kozmosz meghódításának elő-
segítésére, nem sokkal az első expedíciós rakéta utasainak
visszatérte után.
A világűr meghódításának eszméje annyira fellelkesítette az
emberiséget, hogy minden 10 évben elindítottak egy-egy expe-
díciós rakétát, noha útjuk eredményeit csak a következő nemze-
dékek ismerték meg. Így aztán a XXVII. századtól kezdődően a
Himalája-Kozmocentrum lakóinak száma állandóan emelke-
dett, részint az expedíciókból visszatért relativisták letelepedé-
se, részint az ottmaradtak természetes szaporodása következté-
ben.
 A negyedik évezred elején már 10 000 lakosa volt, és a föld
dolgozói tanácsának határozatára ünnepélyesen Örök Városnak
nevezték el. A nyolcadik évezred végén már 1 millió lakost
számlált. Az örök Város a XXI. századtól számított történelem és
tudomány valóságos kincsesbányája volt.
Russzov felemelte a fejét és körülnézett. Az égen csillogó bá-
rányfelhők mintegy folyót alkotva ereszkedtek a város fölé. Úgy
tűnt, mintha ez volna az az Örök Folyó, amely szakadatlanul
önti a városba az űrből érkező relativistákat. A felhők lassan
szétszakadoztak, és Russzov előtt feltárultak az Üdülő Palota fa-
lai, a kilométer hosszú mozgólépcsők, a márvány teraszok és
lépcsők, a rádióteleszkópok antennái, az űrhajósok kolosszális
emlékműve. A mesterséges tó kékeslila fényben úszott. Az ég
egyre rózsaszínűbbé vált, az épületek egymásután bontakoztak
ki a homályból. A hosszú sugárutak mellett álló mozdulatlan
pálmák egy csodálatos álom őreinek tűntek.
Az épületek közül óriásként emelkedett ki a gigászi kilövőpá-
lya, egyre magasabbra és magasabbra fúrva fejét a felhők közé,
míg legfelső íve el nem érte a Csomolungma csúcsát.
A nap ebben a pillanatban mindent teleszórt aranyfénnyel.
Megcsillantak a távolirányítók tornyai. A tanács meg gyelőállo-
mása valósággal lángban állott. A mozgólépcsők végtelen sza-
lagjai megindultak, emberek jelentek meg a szabadban. A már-
ványtereken hangtalan gépjárművek surrantak ide-oda, innen a
magasból játékszernek tűntek. Délről teherhordó graviplánok
százai repültek elő, de csakhamar eltűntek a repülőteret szegé-
lyező eukaliptusz fák mögött. Vendégváróan nyitották meg ka-
puikat a lakáselosztó irodák, az egészségügyi paloták és az élel-
miszer pavilonok. Dallamos szirénabúgás jelezte a reggelt.
Saját idejéből 20 évvel, a Föld életéből számítva 5000 évvel ez-
előtt… hogy is volt? Ő volt az első Odüsszeuszok egyike. Amikor
a „Ciolkovszkij” nevű űrhajó a Föld nyolcadik évezredében meg-
érkezett az „ellorai” civilizációról szerzett hallatlanul értékes
adatokkal terhelten – már csak ketten voltak életben: az öreg
Csandragupta és ő… Többi útitársukat elnyelte a Kozmosz. A pá-
rás földi levegőtől szinte megrészegedve szálltak ki a gépből, a
sok színes ragyogás valósággal megvakította, a földi élet öröm-
teli morajlása szinte megsüketítette őket.
A nyolcadik évezred vidám, udvarias emberei tisztelettel fo-
gadták őket. Virág… zene… üdvözlőbeszédek… napokig tartó
ünneplő karnevál, és ez mind az űrből érkezettek tiszteletére.
Mindjárt megérkezésük után egy hófehér hajú ember lépett elé-
jük, erőteljes alakjával, ruganyos lépteivel, lelkesen csillogó okos
szemével egyáltalán nem látszott öregnek.
„Az egész földgömb az otthonotok” – mondta erőteljes han-
gon. Könnyűszerrel megértették szavait, mert a régi keleti föld-
nyelvet beszélte, és olyan mozdulattal kísérte mondanivalóját,
mintha nekik ajándékozná az egész Földet minden lakójával és
boldogságával együtt.
Ez az ember a föld dolgozói tanácsának egyik vezető tagja
volt…

Az ünnepségen

Russzov még sokáig nézte-nézte az alant elterülő várost, és szin-

te fürdött az emlékeiben… Hirtelen azonban eszébe jutott, hogy
ma, a hősi halált halt Űrhajósok emléknapján rendezik meg a re-
lativisták hagyományos évi találkozójukat az űr meghódítására
felállított legfelsőbb tanács tagjaival. Gyorsan felugrott, és a
graviplánhoz sietett…
A tanács vestibulumában hatalmas embertömeg nyüzsgött
már. A relativisták aszerint csoportosultak, hogy melyik évez-
redből valók voltak. Russzov abba a terembe tartott, amelynek
homlokzatán arany betűk hirdették, hogy itt a „Harmadik Évez-
red” emberei gyűlnek össze. A megjelentek sajátos, eszperantó-
hoz hasonló szintetikus nyelven beszéltek.
 – Hogy az öreg szavaival éljünk – mondták az egyik csoport-
ban –, ma a „Mare Tenebrarum” felkutatására küldendő expedí-
ció számára keresnek űrhajós-vezetőt. – Russzov, nem szólt bele
a beszélgetésbe, hanem szinte gépiesen a hatos páholy felé for-
dult. Itt ült az öreg, a Negyedik Évezred híres relativistája, a Rák
csillagképben járt expedíció vezetője. Nemrégen múlt 206 éves.
Az öreg a atalok egy csoportjával beszélgetett. Ezek már az
Örök Városban születtek. A atalok szeme érdeklődéstől csillo-
gott, szemmel láthatóan büszkék voltak arra, hogy ilyen dicső
késői korszakban születtek. Mellettük állt egy hatodik évezred-
beli zikus, aki mindenkinél jobban ismerte a prematéria tulaj-
donságait, aki ha kellett egy-két szóval, tömören megmagyaráz-
ta az antigravitáció törvényét is. Éppen egy poétával beszélge-
tett, aki költeményeiben az űrhajósok dicsőségét énekelte meg.
Mindketten egyszerre beszéltek, gondosan ügyelve arra, hogy
egymást túl ne kiabálják. Lingvisztikus készülékük segítségével
kitűnően értették egymást. A híres kémikus, a nukleinsavak – az
élet alapanyaga – szerkezetének végérvényes megfejtője, egy
kékruhás atalembert korholt mosolyogva. Russzov beszélgeté-
sük foszlányaiból megértette, hogy az ifjú óriás éppen álmainak
Olümpuszáról volt kénytelen lezuhanni. Élő fehérje helyett
ugyanis holmi irodai ragasztószert hozott létre, olyat, amilyent
valaha elődjeink használtak, az idők kezdetén.
Hirtelen egy középtermetű, erős, mosolygó fér , a tanács el-
nöke lépett a terembe. Középen foglalt helyet a hosszú asztal
mellett. A tanács tagjai azonnal odasereglettek, és leültek mellé-
je.
Az elnök felemelte a kezét, erre elült a morajlás. Ezután bekap-
csolta a lingvisztikai készüléket, hogy a beszédét a relativisták
ismerte összes nyelvre lefordítsa. Egy gombnyomás, és a világűr
összes eddig ismert, de még mind fel nem kutatott csillagrend-
szereit ábrázoló térkép fényárban úszott.
 – Barátaim! – szólt érces hangon – augusztusban elindítjuk
„Pallada” nevű, „KZ-7–9-PN” jelzésű, legújabb típusú űrhajón-
kat. Az expedíció célja az Alfa Eridán csillagrendszer felkutatá-
sa. Bármilyen hihetetlen is, az előző évezredekben egyetlen űr-
hajós sem érdeklődött iránta. Csillagászaink adatai szerint e
csillagkép bolygóin pezsgő élet van. Mindnyájan tudjátok, hogy
az összes expedíciók milyen értékes felfedezéseket tettek az
anyag természetére, az energia-generációra vonatkozólag, mi-
lyen fejlett élőlényeknek a miénktől elütő életformájáról hoztak
felvilágosítást. Felmérhetetlenül hasznos tapasztalatok ezek. A
sikeres expedíciók visszatértjeinek tiszteletére, a világűrben
hősi halált haltak emlékére meghirdetem, hogy jelentkezni le-
het az eddig ismeretlen csillagrendszer felkutatására!
Mély csend fogadta a felhívást.
– Ismét bocsátkozzam az Idő Folyóba? Veszítsem el éppen
hogy megszerzett barátaimat? Nem vagyok már erre képes! Az
Örök Városban akarok élni halálomig! Egyetértesz velem,
Russzov? – kérdezte a mellette álló Ibanez.
De Russzov a távolba nézett, és nem válaszolt.
Az öreg a körülötte nyüzsgő atalokra nézett.
– Nincsen bennetek egy szikrája sem az űrhajósok bátor lelkü-
letének – korholta őket.
Fészkelődés és moraj hallatszott, jelentkezni azonban nem je-
lentkezett senki. Russzov ügyet sem vetve senkire, nyílegyene-
sen az elnök asztalához lépett.
– Kész vagyok útra kelni – mondta halkan. Maga sem tudta,
hogyan történt mindez. Csak azt érezte, hogy csillapíthatatlan
vágy fogja el a repülés iránt.
– Maradj köztünk, Iván Russzov – mondta az elnök –, az embe-
riség nem felejti el eddigi szolgálataidat. Gondold meg jól, hogy
ez már nem a „Ciolkovszkij”, és te sem vagy már olyan ifjú, mint
ezek itt – és a szégyenkező atalok csoportjára mutatott.
Russzov azonban határozottan és hangosan megismételte:
 – Jelentkezem az Alfa Eridán felkutatására!
– Rendben van – válaszolta rövid hallgatás után az Elnök. – Te
vezeted az expedíciót. Holnap megismerkedhetsz útitársaiddal.

Új kalandok felé…

A „Pallada” egyre nagyobb sebességgel száguldott a világűrben.

Már 18 millió kilométerre járt a Földtől.
Russzov újra ott úszott az idő-tér óceán végtelenjében, és ele-
mében érezte magát. A kék fényű csillagok barátságosan kacsin-
gattak a rakéta képernyőjébe, és az elektromos védőberendezé-
sek megnyugtató halk muzsikája mintha ezt zümmögte volna:
„Helyünkön vagyunk, Ész a… a végtelen a lábadnál hever…” A
kvantumgenerátorok mutatótáblái az atommag széteséséből
származó energia egységének milliárdjait mutatták. A relatív
időt jelző órák (a csillagok sebességét mérő készülékkel kapcsol-
ták össze őket) minden óra elmúltával furcsa berregő hangot
adtak, mintha csodálkoznának azon, hogy a Földön ezalatt a
hatvan perc alatt már 420 nap telt el!
Az űrhajósok élete szabályosan, kellemesen folyt, hála a pon-
tosan működő berendezéseknek. A „Pallada” utasainak idejét a
munka, a pihenés, az alvás szabályos váltakozása töltötte ki.
Reggel, pontosan „6 órakor” gongütésre ébredtek. Vidáman fü-
työrésző emberek gyülekeztek az egészségügyi pavilonban. Fris-
sítő zeneszóra tornásztak, majd fürdő és zuhanyozás, egészség-
ügyi besugárzás következett, utána egyszerű, tápláló reggeli.
Így kezdődött minden munkanap. A kormányosok és pilóták, a
mérnökök és a technikusok az űrhajó minden apró felszerelését
végigvizsgálták. Az asztronómus végtelen kitartással gyelte az
Alfa Eridán állását. A csillag zöld korongja egyre élesebben raj-
zolódott ki a képernyőn. A matematikus és két segítőtársa, a
„programozók” újra és újra felülvizsgálták az útirányt és a sebes-
séget, szinte naponta ellenőrizték a biztonsági berendezéseket,
hogy előre nem látott komplikációk esetén használható állapot-
ban legyenek. Varen, a főpilóta, kisportolt bronzszobor, könnyű
tunikában, egyszerű kis dalt zümmögve gyelmesen kutatta az
esetleges hibákat, hogy azonnal megjavítsa a készülékeket. Majd
a szerkezet naplójába bejegyezte aznapi észrevételeit. Néhány
tudós az információs szalonban dolgozott. Az ő feladatuk volt az
új világ tudományos feltárása. Russzov repülés közben is vas-
szorgalommal tanulmányozta a Föld nyolcadik évezredének
technikai vívmányait. Sokszor csak nehezen értette meg a bo-
nyolult képleteket és szerkezeti leírásokat. A tudósok ilyenkor
asztalához hordták gra konjaikat, gépmodelljeiket, indikátorai-
kat, hogy mindent megmagyarázzanak a hálás tanítványnak.
Ők azonban csak a Föld technikai alkotásaival voltak tisztában.
Űrben szerzett tapasztalatai csak Russzovnak voltak.
„Esténként” az űrhajósok a nagy, kerek terembe gyűltek, ahol
mindent megtaláltak, ami az ember számára kellemessé teheti
az idő múlását: márványmedencét tiszta, kék vízzel, kis kertet,
hol zavartalanul virultak a Föld trópusi növényei, sportteret,
hangszereket, asztali játékokat. Az űrhajósok úgyszólván min-
dennap műkedvelő hangversenyt rendeztek, régi és modern
költők verseit szavalták, részleteket olvastak fel kedvenc regé-
nyeikből, vidám jeleneteket játszottak el.
Különösen zajos sikert arattak Johns elektromechanikus és
Szvetlana Szergejevna számai. Russzov számára első fellépésük
volt a valóban emlékezetes. Mikor Johns az első akkordokat le-
ütötte, az erőteljes muzsika mintha a szférák harmóniájára em-
lékeztette volna. Szvetlana erős, mély hangja szinte észrevétle-
nül olvadt a kísérőzenébe, úgyhogy Russzov nem is tudta meg-
állapítani, mikor is kezdett a lány énekelni. Az erőteljes kezdet
után a zene halkká, susogóvá vált, majd újra felerősödött, ritmi-
kusan halkult és erősödött, és bár egyszerű volt, mégis magával
ragadta a hallgatóságot. A zene hirtelen elhallgatott, és ekkor
Johns és Szvetlana, anélkül, hogy előre bejelentették volna bo-
nyolult, hol vad, hol puha, szelíd mozdulatokból álló, de mindig
gyors, pörgő táncba kezdtek. Dörgő taps volt a jutalmuk. És
Russzov megértette, hogy a Nyolcadik Évezred embere – bár le-
igázta a természetet – éppolyan egyszerű, mint a régi idők em-
berei, akik nomád pusztákon vagy vadregényes erdőkben éltek.
Szvetlana táncát, énekét másnap sem tudta elfelejteni. Egyre
reá kellett gondolnia, egyre azon töprengett, hogyan találkoz-
hatna vele úgy, hogy az űrhajó munkájának menetét ezzel ne za-
varja. Alig várta az estét. Egyre csak a vidám, csinos lányt nézte.
Másnap a munkahelyén gyelte meg. Szvetlana vidáman dúdol-
gatva kezelte ókori puskára hasonlító telefoto-készülékét. Fürge,
ügyes ujjai tévedhetetlenül nyomogatták a gombokat, szerelték
a csavarokat. Magas, karcsú, szőke lány volt. Huncutul csillogó
szemét munka közben néha Russzovra emelte. Több napig tar-
tott ez az állapot. Russzov állandóan mellette szeretett volna
lenni, többször napjában elindult felé, de szinte mindig meg-
gondolta magát. Sehogyan sem tudott belenyugodni abba, hogy
Szvetlana hat évezreddel atalabb és okosabb nála. Egy szép na-
pon azonban mégsem tudott ellenállni vágyainak, és Szvetlaná-
hoz lépett. A lány kedves, bíztató mosolya felbátorította.
– Először utazik űrhajón? – kérdezte tőle zavartan, éppen csak
hogy mondjon valamit.
– Először – felelte mosolyogva Szvetlana –, de kérem, tegezzen
engem, a mi korszakunkban ez így szokás.
– Nem zavarja magát, bocsánat, – nem zavar téged, Szvetlana
az a gondolat, hogy mire visszatérsz a Földre, teljesen új korsza-
kot találsz majd ott, nem találod meg szüleidet és barátaidat?
Földi idő szerint ötszáz év is eltelik, mire visszatérünk!
– Csak egy nővérem maradt otthon – válaszolta a lány elgon-
dolkozva.
– Nem félsz a rád váró magányosságtól? – kérdezte Russzov.
– Ó, nem! – mosolygott Szvetlana. – Barátokat mindig szerez-
hetek! A szokások pedig nem változnak azért olyan hamar, hogy
ne találjam majd magam otthonosan a Földön!
– Hány éves vagy tulajdonképpen?
– Huszonkilenc.
– Tizennyolcnak se látszol.
– A harmonikus, okosan megszervezett élet, az egészség társa-
dalmi ellenőrzésének eredménye… Ez az egész.
– De te miért voltál olyan komor utunk kezdetén? – kérdezte
Russzovot. – Sajnáltad otthagyni a földi életet?
– Csak gondolkoztam – válaszolta Russzov. – A Földet nem saj-
náltam elhagyni. Egyszer már elhagytam a harmadik évezred-
ben.
Az új világ leánya gyelmesen, barátian nézte, a csodálkozás
vagy az elfogódottság legkisebb árnya nélkül. Russzov boldogan
elmosolyodott. Varen, a vezető pilóta haladt el mellettük, öröm-
mel látta, hogy Russzov, a múlt embere, akit ő úgy megszeretett
– végre mosolyog.
És Szvetlana tovább beszélt. Russzov mosolyogva hallgatta.
De inkább a lány szavainak zenéjét itta, mint az értelmét, a késői
évezred nyelvét még mindig nem értette teljesen…
…ha beleláthatott volna Szvetlana lelkébe, megtudta volna,
hogy a lány mennyit gondol rá. A híres űrhajós egészen más
volt, mint az ő kortársai. Sokkal hősiesebb, önállóbb, szilárdabb,
kitartóbb. Abból a korból való, amelyben megteremtették a földi
élet mai tökéletes formájának alapjait, és ezt emberek ezreinek
önfeláldozása tette. Russzov is közülük származott.
Szvetlana töprengéseinek az lett az eredménye, hogy elhatáro-
zó lépést tett, ami biztosan szokatlan lett volna az előző évezre-
dek asszonyainak szemében, tőle a nyolcadik évezred leányától
azonban természetes volt. Egy alkalommal egyenesen Russzov-
hoz lépett, nyílt, kékesszürke szemével ránézett, és határozott
mély hangján megkérdezte:
– Akarsz-e a társam lenni?… majd ott… a Földön… amikor
visszatérünk az örök Városba?… és elpirult. Russzov csak nézte
a lányt, és nem tudott válaszolni az örömtől, a váratlan megle-
petéstől, álmainak hirtelen beteljesedésétől. Válasz helyett meg-
csókolta Szvetlana barátian feléje nyújtott kezét…

Felderítő úton

Vidám, zöld ragyogás mindenfelől! A legnagyobb képernyő kö-

zelről mutatja az Alfa Eridán felszínét. Kékes sugarakat lövell az
új Nap, a levegőben kékeszöld vibrálás. Russzov a kormányke-
réknél áll, és irányítja a leszállást. Csak néha-néha szól bele Va-
ren, a főpilóta. Az űrhajó teste megremeg. Földet ért.
– Mesteri leszállás volt! – lelkesedik Varen. – Úgy megtanultad,
hogy még én sem oldhattam volna meg jobban, pedig én a nyol-
cadik évezred embere vagyok!
– Gyönyörű! Csodaszép! – tapsol Szvetlana. – Minden úgy csil-
log itt, mint a mesében!
– Kiszállásra felkészülni! – adta ki Russzov a parancsot, és a
hangszórókon felcsendül a várt vezényszó az űrhajó minden ré-
szében.
Az emberek megszokott mozdulatokkal teljesítik a kozmikus
balesetelhárítás előírásait, és az ismeretlen bolygó földjére lép-
nek. Megbabonázva állnak a „Pallada” mellett. Buja, magas,
élénkzöld fű, rózsaszínű virágok, narancssárga levelű fák. A fák
formája az őskorok állataira emlékeztet. A reggeli derengésben
olyan csend van, hogy az emberek háta megborzong.
Varen átható hangja töri meg a csendet.
– Ez a világ is várta a maga Kolumbusait. Menjünk hát! Készül-
jünk fel az útra!
Lázas készülődésbe fogtak. Mikor már mindnyájan útra ké-
szen álltak, és Johns is bekapcsolta a terepjáró atommobilt, Va-
ren váratlanul megszólalt.
– És ki vigyáz az űrhajóra?
 Általános hallgatás. Senkinek sem volt kedve az ötven nap
alatt megunt „Pallada” falai között maradni, amikor az érdekes,
ismeretlen világ ezer titkával vár…
Varen megértően nézett egyikről a másikra.
– Húzzunk sorsot – tanácsolta.
Mindenki örömmel fogadta a javaslatot, mert valamennyien
azt remélték, hogy nem rájuk kerül a sor.
Kockát dobtak. A sors Szvetlanát választotta. Mikor megtudta,
úgy elszomorodott, hogy Russzov megsajnálta, s a mikrofonhoz
lépett, közölte, hogy egészségügyi okokból ő marad az űrhajón.
A kék szem hálás pillantása volt a köszönet.
Varen megértette, elmosolyodott, és vállat vont.
Az expedíció tagjai türelmetlenül ültek a helyükön. Varen
Russzovhoz fordult:
– Az űrhajót csukd be, és ne hagyd el, míg vissza nem térünk.
Váratlan dolgok is történhetnek. Valószínűleg hamar megérke-
zünk. Az „Arat” televíziós készülékkel kísérheted utunkat.
Az atommobil lassan elindult. Hamarosan eltakarta Russzov
szeme elől a buja fű. Az utolsó, amit látott, Szvetlana integető
keze volt.
Ezután bekapcsolta a távol- gyelő készüléket. Surranó hangot
adva röppentyű szállt az űrhajó fölé, majd az irányításnak enge-
delmeskedve az expedíciós kocsi fölé repült, hogy útján végigkí-
sérje, és minden mozdulatát az űrhajó képernyőjére küldje.
Russzov érdeklődéssel gyelte a távol- gyelő képernyőjét. Az
atommobil most egy narancssárga erdőbe érkezett. A fantaszti-
kus alakú növények, az óriási rododendronhoz hasonlító fák kö-
zött hirtelen széles tengerpart villant fel, a tenger színe liláskék
volt. A csodálatos látványra az expedíció tagjai felkiáltottak.
A vöröses tengerparti homokot kaktuszhoz hasonló növények
szegélyezték. Az új Nap felbukkant a tengerből. Éles, kékes fé-
nyével aranyos csillogásba vonta az erdőt.
 Az atommobil utasai kiszálltak. Russzov meg gyelhette, ki
mit csinál, Szvetlana hordozható telefotó-készülékével harcia-
san hol a kékeslilás tengert célozta meg csodálatos alakú halai-
val, hol az erdő fáin ugráló furcsa madarakat. A biológus elme-
rülten tanulmányozott egy gyík formájú élőlényt, a két geoló-
gus a sárgás sziklákat kopogtatta, amelyek mintegy kétszáz mé-
terre emelkedtek az atommobiltól. A kémikus vízmintát vett, a
botanikus viszont növényekkel rakta tele a járművet. Varen a -
zikussal együtt egy készülék beállításán fáradozott, amellyel
meg akarták állapítani a zöld Nap sugárzásának mibenlétét.
– Odanézzetek, micsoda csudabogár! – kiáltott fel váratlanul a
kémikus, és a tengerre mutatott.

Szerencsétlen találkozás

A tengerből nagy hullámokat verve egy csodaszörny emelkedett

ki. Először kígyóéhoz hasonló gigászi feje vált láthatóvá – vérpi-
ros dudorodások borították, majd hatalmas, kígyózó mozgású
hüllőszerű teste. Az állat állandóan változtatta a színét. Hol hal-
ványszürke volt, hol vakítóan kék. Szvetlana odafutott a tenger-
hez, hogy készülékével közelről szemügyre vehesse ezt az újkori
szörnyet, az azonban egykedvűen nézte egyetlen szemével, ki-
mászott a tengerpartra, kéjesen elnyúlt a homokon, és szemmel
láthatóan élvezte a nap melegét.
– Milyen kár! – sóhajtott Szvetlana. – Nem sikerült szemből le-
fényképeznem!
A kutatók mind a szörnyeteghez futottak, hogy közelről lát-
hassák ezt a Földön ismeretlen állatot.
– Majd észrevetetjük vele magunkat! – hencegett a zikus. És
mielőtt Varen közbeléphetett volna, a békésen heverő állatra
lőtt. Vakítóan fehér lángoszlop tört elő az atomsugárzó tölcsér-
szerű nyílásából, és az állatba csapott. Mindaz, ami ezután kö-
vetkezett – Russzovnak úgy tűnt – a másodperc ezredrésze alatt
játszódott le. A tengeri szörny megrázkódott, teste élénkkék su-
garakat lövellt, szinte átlátszóvá vált. A partra hirtelen kék vil-
lám csapott. Az atommobilon sziporkázó szikrák jelentek meg.
– Óh! – hallotta Russzov Szvetlana elhalkuló sóhaját, és látta,
amint a lány a narancsszínű homokra zuhan. A körülötte állók
mintegy megbabonázva mind melléje estek. Varen és a geológu-
sok távolabb álltak a kisüléstől, és ezért kevésbé szenvedtek tőle.
Most reszkető végtagokkal kúsztak az atommobil felé, amelyet
kékes fehér köd takart be, és Russzov többé nem látott semmit
sem.
Felugrott, és mereven bámulta a tengeri szörnyet, amely egy-
kedvűen, mintha mi sem történt volna, elmerült a habokban.
Kiugrott az űrhajóból, és társai felé rohant. Olyan volt az egész,
mint egy rossz álom. Az útnak sehogy sem akart végeszakadni.
… Tizenkét kilométert tett meg két óra alatt, mígnem bukdá-
csolva, a kimerültségtől szinte összeesve a katasztrófa színhe-
lyére ért. Az űrhajósok különböző helyzetekben hevertek a ho-
mokon, de a keze mindegyiknek mintegy segélykérőn nyúlt az
atommobil felé, ám nem sikerült elérniük. A tengerhez legköze-
lebb Szvetlana feküdt a homokban. Keze görcsösen szorította a
felvevőgépet. Russzov megpillantotta a hirtelen fájdalomtól el-
torzult csodaszép arcot, szorosan összezárt ajkat, görcsösen le-
záródott, hosszú szempillájú szemét, s éles fájdalom hasított a
szívébe. Egyszerre csak halk surranó hangra lett gyelmes. Oda
nézett, és ekkor meglátta, hogy az antigravitációs távol-irányító
röppentyűje egy percre sem hagyta abba munkáját, hanem a
legnagyobb pontossággal regisztrálta az eseményeket, és közve-
títette a színes képeket a „Pallada” képernyőjére. Most jutott
csak eszébe, hogy a transzformátort elfelejtette az űrhajóra
visszakapcsolni. A röppentyű zümmögése halotti dalként csen-
gett a fülébe.
Egyedül van hát… teljesen egyedül… a Föld beláthatatlan tá-
volságnyira tőle… Aztán erőt vett magán, feltápászkodott, és a
 zikushoz kúszott. Micsoda sugárzás ölhette meg őket? Vagy a
sugárzás nem is volt halálos? Egyszerű bénulás csupán? A zi-
kus mellére kapcsolt készülékre esett a tekintete. Az indikátor
színes gömböcskéje kitartóan mozgott a kék „e” betű körül.
Elektronok! – kiáltott fel Russzov örömteli hangon. – Elektron-
nyaláb! A csodaszörny elektron-sugarakat lövellt ki magából.
Újra megvizsgálta a készüléket. 1825 kilowatt. Ez volt hát a su-
gárzásnak és a robbanásnak az oka. A zöld Nap úgylátszik olyan
életformát hozott létre ezen az égitesten, amelynek szervezetei
ilyen hatalmas elektromos energia mennyiséget képesek ma-
gukban felhalmozni, és szükség esetén kilövellni. A zikus ru-
hájához nyúlt. A belőle kiugráló elektromos szikrák világossá-
got gyújtottak a fejében.
Lehetséges, hogy csak elektromos sokk az egész?
És lelki szeme előtt megjelent a kozmikus traumák hatalmas
intézetének képe az Örök Városban. Ó, ott sokkal súlyosabb sé-
rüléseket is meggyógyítottak már! Igen, csakhogy egyedül ma-
radt… végzetesen egyedül. És az örök Város 70 fényévre van in-
nen. – Anabiózis, hipotermia – mormogta. Minden gondolatát
összeszedte… gondterhelten nézett maga elé… Aztán már tud-
ta, hogy mit kell cselekednie. Először is meg kell védenie társait
az egyre erősödő zöld napfénytől. A kézi hőmérő 70 fokot muta-
tott! Egyiktől a másikhoz szaladt, és védőruhájukon beállította a
hűtőkészüléket. Aztán nekilátott, és egyenként az atommobilba
vitte a társait.
Már alkonyodott, mire Russzov a fáradtságtól félholtan az
atommobil volánjához ült, hogy társait a „Palladá”-hoz szállítsa.
Megnyomta az indító szerkezet gombját. Azonban a jólismert
zümmögő hang helyett süket csend következett. Újra és újra in-
dítani akart, de a kocsi nem mozdult. Ekkor a sugárzást mérő
órára nézett. A mutató a „növekvő ionizáció” skálája előtt állt.
Rémülten számolgatta: 5000 röntgen óránként… ennél maga-
sabb érték ellen nem véd az űrhajós-ruha. Halálos veszélyben
forognak tehát! Egy percig sem maradhatnak itt!
A lilás hullámok szabályosan csapkodták a partot, szünet nél-
kül susogott a narancssárga erdő, miközben Russzov ólomsú-
lyú, engedelmeskedni alig akaró lábbal cipelte társait az atom-
mobiltól az erdőig. Méterről méterre vonszolta magát, zihált,
testén veríték patakzott, de egy percre meg nem állt, csigalassú-
sággal vitte, vonszolta társait, egyiket a másik után. Tizenegy-
szer kínlódta végig az utat a part és az erdő között. Az utolsóval
már csak az erdő szélére jutott, mikor rosszullét fogta el, félig el-
vesztette eszméletét, és mintegy félálomban feküdt a földön egy
ideig, fogalma sem volt róla, meddig. Egészen besötétedett már,
mire magához tért. Az ólmos fáradtság most már a fejére és
egész testére is ráterjedt, de az óriási felelősség egy pillanatra
sem engedte nyugodni. Fejében egymást kergették a gondola-
tok.
Mit tegyek? Az atommobil használhatatlan… a „Palladá”-ig az
út 12 kilométer… Miért is nem hoztak magukkal egy pótko-
csit!… De hiszen van egy többszemélyes graviplánjuk!
Felkiáltott az örömtől… Most már csak össze kell szednie utol-
só erőit, el kell jutnia a „Palladá”-hoz, elő kell állítania a gravip-
lánt, és máris odaszállíthatja a társait!… A graviplánnal! Az ám!
Csakhogy annak különleges szerkezetét nem ismeri.
Johns és Fjodorov megmutatták ugyan egyszer a tervrajzát, de
az még nem jelenti, hogy kezelni is tudja. Most mit tegyen? Men-
jen a „Palladá”-hoz, és kezdje el a graviplán tanulmányozását?
De hiszen abba több hét is beletelne, míg megtanulja a kezelését!
A társai pedig legfeljebb két-három napig maradhatnak itt! Mi-
nél hamarabb el kellene őket szállítani, hogy a gyógyító lehűtés,
a hipotermia segítsen rajtuk! De hogyan? Kétségbeesetten hor-
gasztotta le a fejét. Kínlódva tápászkodott fel, és felnézett az
égre. A kékeslilás háttérből egy narancsszínű égitest vigyorgott
rá gúnyolódva.
 Az utolsó erőfeszítés

Fogát összeszorítva újra az atommobilhoz vánszorgott, egyre

azon töprengve, hogyan oldja meg a kínzóan nehéz helyzetet.
Egyenként cipelje oda az embereket a „Palladá”-hoz? Tizenkét
kilométer oda, tizenkettő vissza, az egyik út nehéz teherrel, és
mindezt tizenegyszer… Russzov érezte, hogy erre nem képes.
Az atommobilt körüljárta, mintha most látná először. Én sza-
már! – csapott hirtelen a homlokára. – Itt van a kocsi műanyag
karosszériája! A két oldalsó lemezt leszerelem, és szánt csinálok
belőle. – A vezetőülés alól szerszámokat szedett elő, szétszedte a
kocsit, és csakhamar egy vályúszerű szerkezetet húzott maga
után az erdő széléig. Hat társát fektette a járműbe. Megindult.
Óriási erőfeszítéssel húzta a féltonnányi terhet… Sötét éjszaka
volt… Az erdő levelei kísértetiesen susogtak… felzavart mada-
rak rikoltozása zavarta meg a csendet… eszébe jutott, hogy vad-
állatokkal is találkozhat. De aztán megnyugodva vette elő az
atommobilban talált atomsugárzót. Ezzel megvédheti magát!
Nem gondolkozott tovább. Húzta, húzta a terhét, halálos fárad-
tan, dobogó szívvel, el-elakadó lélegzettel, minden száz méter
után pihenőt tartva. Egy kilométert sem tett meg egy óra
alatt… úgy tűnt, az erdőnek sohase ér a végére. Elkeseredve
gondolt arra, hogy még egy teknősbéka is megelőzné. És csak
most bánta igazán, hogy az Üdülő Palotában nem látogatta sű-
rűbben az Egészségházat, nem edzette magát kellően… akkor
most jobban bírná! A heveder késként vágta a vállát. Elesett.
Alig tudott felkelni. A kimerültségtől szinte eszméletlenül érte
el a „Palladá”-t. Később, mint sötét, lidérces álomra emlékezett
csak vissza ezekre az órákra.
Kínzó szomjúságát „csillagnektárral” oltotta. Majd egy percig
sem késlekedve, egyenként vitte be az eszméletlen embereket az
űrhajóba. Először Szvetlanát helyezte el a hipotermiás kamrá-
ban. A lány keze olyan hideg volt, hogy Russzov megrémült tőle.
Mindenkit a kamrába szállított. Majd újra elindult, vissza az er-
dőbe, ottmaradt társaiért.
Már a fáradtságot sem érezte, úgy eltompultak az érzékei. A
vészjósló narancssárga égitest már eltűnt, az eget sűrűn kavar-
gó felhők borították. Az erdőt még el sem érte, amikor olyan ha-
talmas zápor szakadt a nyakába, amilyennel még Ellóra trópusa-
in sem találkozott 5 évezreddel azelőtti útján. Valóságos vízözön
zúdult a vidékre, a járás lépésről lépésre nehezebbé vált, a lába
beleragadt a sárba, úgyszólván minden lépésnél elesett. A zápor,
szerencsére, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is vonult. A
szél felkorbácsolta a tengert. A hullámok sisteregve, tajtékozva
zúdultak a partra. Az erdőből ezernyi kis patak rohant a tenger
felé.
Egyszerre csak lihegő lélegzést hallott. A sötétben alig látott
egy pár lépésre, de mégis kivette egy hatalmas állat körvonalait.
Az ijedtségtől elakadt a lélegzete. A szörnyeteg egyre közeledett.
Russzov elővette az atomsugárzót, de reszkető kezével nem tud-
ta jól beállítani. Végül is megnyomta a gombot. Az állat megráz-
kódott és felüvöltött. Russzov nem is látta, szinte csak érezte,
hogy egy hatalmas tömegű test rohan felé, és ugrik el fölötte.
Most már nem félt. Újra és újra a szörnyre irányította a sugárve-
tőt. Az állat vergődésétől remegett a talaj, ordítása megrezegtet-
te a levegőt. Végül minden elcsendesedett. Russzov minden fá-
radtságát felejtve lopódzott a közelébe.
Szomorúan látta, hogy az apokaliptikus szörny óriási szája
összeroncsolódott. Végtagjai és valószínűtlenül hatalmas, ijesz-
tő sárkányra hasonlító törzse azonban épen maradt. Mintha li-
dérces álomból tért volna magához. Nem szabad késlekednie.
Újra talpra állt, és ezer bukdácsolás, kínlódás, fogcsikorgató erő-
feszítés után valamennyi társát elszállította a „Palladá”-hoz.
Őket is elhelyezte a hűtőkamrába, és utána eszméletlen álomba
zuhant a szalon heverőjén.
 Két nap is elmúlt míg magához tért. A többiek a hipotermiás
kamrában pihentek. Ott fekhettek akármeddig, anélkül, hogy a
szervezetük elváltozott volna. Harmadik napon már teljesen pi-
hentnek érezte magát. Minden tagja izomláztól sajgott ugyan,
de ezt már fel sem vette. Az üdítő ételek, italok, a regeneráló su-
gárkamra szinte kicserélte.
– Most aztán ideje lesz hazaindulni a Földre – gondolta.
De hogyan? Bement Varen kormányzói fülkéjébe, és a mecha-
nizmusokat nézegette. – Ne félj tőlünk – szinte ezt mondták, de
Russzov félt.
Hogyan teszi meg a kvadrilliókra rúgó kilométereket, miként
állítja be a szükséges sebességet, mi módon győzi le az elektro-
mágneses mezőket, az új Nap vonzóerejét?… Mindez elképzelhe-
tetlenül nehéznek tűnt a számára.
Beült a könyvtárba, és a műszerek leírását tanulmányozta, Va-
ren tervét forgatta, és olvasott, olvasott… úgy érezte magát,
mint sok évezreddel azelőtt földi kisdiák korában, mikor a lecke
megoldhatatlanul nehéznek tűnt, vagy azt álmodta, hogy át kell
magát rágnia a kásahegyen. Alig aludt. Még az evésre sem ha-
gyott időt magának. Olvasott, tanult, olvasott, tanult, szakadat-
lanul.
Maga sem tudta, mennyi idő telt el: napok, hetek vagy hóna-
pok?
Végül is úgy érezte, hogy felkészült, és elérkezett az indulás
ideje. Az előírás szerint elindította az űrhajót. Minden úgy ment,
mint a karikacsapás. Csak ne lett volna ennyire egyedül! Sehol
egy emberi lélek, akivel szót válthatna! És egyedül az ő vállán
nyugszik ez a roppant felelősség. Egész napja a kormányzófülke,
a műszerpult, a szerkezetek kamrái és a könyvtár között telt el.
Voltak olyan pillanatai, amikor legszívesebben ő maga is befe-
küdt volna a hipotermiás kamrába, hogy ne tudjon semmiről, és
nem bánta volna, ha bármi történik is.
 Egy este nem bírta tovább. Döntött. Befekszik egy hűtőtar-
tályba, és történjék, aminek történnie kell… még be sem csukta
maga mögött az ajtót, mikor gyakorlott füle meghallotta, hogy
a műszerek veszélyt jeleznek. Nagy tömegű test közeledik az űr-
hajó felé. Russzovnak tágra meredt a szeme. Hogyan történhe-
tett ez? Meg sem említették az útirány leírásában! Mintegy
álomból merült fel Varennek az a megjegyzése, amire annak ide-
jén ügyet sem vetett, hogy a „Pallada” elrepül majd egy Cvikki
nevű kimerült csillag mellett.
A Cvikki, a Cvikki, de hogy kerül az ide? Mégsem kimerült csil-
lag?… De hogyan kerülje el? És ha a Cvikki felé tart, akkor nem
is halad megfelelő pályán a Nap felé vezető úton, hanem a Koz-
mosznak olyan területei felé tart, amelyekről még senkinek sem
sikerült visszatérnie. Megfeszített gondolkodás árán, és minden
erejét összeszedve megváltoztatta az űrhajó röppályáját. Nem
sikerült teljesen megfordulnia, de legalább nem ütközött össze
azzal az átkozott csillaggal.
Egy darabig az új útirányban haladt előre, de hamarosan ész-
revette, hogy nem képes elszabadulni a csillagtól, a Cvikki nem
vonzza ugyan magához, de nem is engedi tovább.
A hideg veríték ütött ki a homlokán. Örökké itt keringenek
hát, míg a „Pallada” amúgyis fogyó energiái ki nem merülnek,
és el nem nyeli őket a Kozmosz?
A kezdeti sebességhez kell folyamodni! Az talán kiszabadítja a
hajót a Cvikki vonzóköréből! Minden erejét megfeszíti… lázasan
lapoz az útirány tervében… reszkető kézzel igazítja a kormány-
gombokat… és sikerül!
A műszerek újra megfelelő hangon zümmögnek… nincs előt-
tük akadály, repülnek a Naprendszer felé. Csak még egy pár na-
pig sikerüljön, amíg a „Pallada” energiái teljesen el nem fogy-
nak, akkor majd rádiójelzést ad az űrbe, hogy jöjjenek segítségé-
re…
 Alig eszik, alig alszik, az energia egyre fogy, de a műszerek azt
mutatják, hogy most már leadhatja jelzését az űrbe, a Földön
már meghallhatják… csak még ezt sikerüljön megtennie:… – Itt
a „Pallada”… Hatszáz évvel ezelőtt indultunk… Föld emberei, se-
gítsetek!… A rádiójel elhangzott az űrben… Russzov nem bírta
tovább, és eszméletlenül terült el a pilótafülkében.
Világosságra ébredt. Ismeretlen fehér köpenyes orvos hajolt
fölé. – Élnek a társaim? – ez volt Russzov első kérdése.
– Élni fognak – válaszolta az orvos. – De maradjon nyugodtan,
maga nagyon legyengült.
– Nem baj – mosolygott Russzov –, társaim is élnek, és érdekes,
értékes adatokat hoztunk az űrből. – Aztán elkomolyodott: – Va-
jon az Örök Város megvan-e még? – kérdezte aggodalmaskodva.
Az orvos egy percig elgondolkodott a kérdésen. A Hős Embe-
rek városa? – kérdezte mosolyogva. – Ez a város örökké élni
fog!…

(Alekszandr Kolpakov novellája nyomán:

„Znanyije-Szila”)
 Arkagyij és Borisz SZTRUGACKIJ:

HAT GYUFASZÁL

A felügyelő félretolta feljegyzéseit:

– Bonyolult dolog ez, kedves Léman. Furcsa história.
– Úgy gondolja? – kérdezte az intézet igazgatója.
– Miért, maga szerint minden rendben van?
– Szerintem tökéletesen – felelte az igazgató.
Kelletlenül beszélt, és közben merően nézte az ablak alatt futó
napsütötte aszfaltot, amin pedig a világon semmi különös nem
volt látható. De készakarva nézett ki makacsul az ablakon, elfor-
dulva a vele szemben ülőtől, hogy ezzel is kifejezze tiltakozását.
Az igazgató atal volt, és meglehetősen beképzelt. Nagyon is jól
értette, mire céloz a felügyelő, de úgy gondolta, hogy ahhoz neki
semmi köze. A felügyelő folytonos kérdezősködése felbőszítette.
– Szerintem viszont semmi sincs rendben – válaszolta a fel-
ügyelő.
Az igazgató vállat vont, és türelmetlenül az órájára nézett.
– Bocsásson meg, Ribnyikov elvtárs – mondta sietve –, öt perc
múlva szemináriumra kell mennem. Azt hiszem, nincs már rám
szüksége?…
– Sose zavartassa magát – válaszolt a felügyelő –, azonban még
egyszer szeretnék ezzel a… „személyi laboránssal” beszélni.
– Gorcsinszkij még nem tért vissza. Mihelyt itt lesz, azonnal
jelentkezni fog önnél. – Léman meghajolt és elment.
Repülj csak, galambocskám – nézett utána a felügyelő össze-
húzott szemmel – sor kerül még rád is.
Először azonban tisztába kell jönnie az egész históriával. Bár
az első pillantásra is világos és érthető ugyan minden. A Munka-
védelmi Bizottságnak akár rögtön megírhatta volna a jelentését.
Komlin, a Központi Agykutató Intézet zikai laboratóriumának
vezetője veszélyes kísérleteket végzett magán, és most már ne-
gyednapja fekszik a kórházban félig önkívületi állapotban,
mintegy félig alva, mereven hátraszegett fejjel. Csupasz kopo-
nyáján rejtélyes kék karikák. Beszélni nem tud, az orvosok mes-
terségesen táplálják, és a sűrűn tartott konzíliumokon gyakran
hangzik el ez a megállapítás „teljes idegkimerültség, az emléke-
zés zavarai, a beszéd- és hallásközpont zavarai…”
Komlin ügyében tulajdonképpen minden, ami a Munkavédel-
mi Bizottságot érdekelhette, rendben volt. A balesetelhárítási
szabályokat betartották, a műszereket, készülékeket rendben
tartották. Komlin titokban hajtotta végre magán a kísérletet,
munkatársai, sőt még „személyi” laboránsa, Gorcsinszkij sem
tudott róla. Azaz, hogy… a laboratórium néhány dolgozójának
egészen más véleménye volt.
A felügyelőt azonban nemcsak az eset külső körülményei ér-
dekelték. Nemcsak ellenőr volt ő, hanem annál lényegesen több.
A régi tudományos dolgozók ösztönével megérezte, hogy a
Komlin-féle kísérlet körül valami nincs rendben, homályosan
érezte, hogy itt valami titok lappang. Egyre gyakrabban gondolt
vissza a laboratórium dolgozóival folytatott beszélgetéseire,
egyre kínzóbban érezte, hogy ezt a titkot fel kell derítenie.
Az Intézet a szerencsétlenség előtt három hónappal új készü-
léket, egy neutrino-generátort kapott.
Ennek a generátornak a megindításával kezdődött a titokza-
tos események láncolata, amelyre nem gyelt fel senki, akiknek
pedig ez kötelessége lett volna.
Komlin láthatóan nagy örömmel adta át összes megkezdett
munkáit helyettesének, maga pedig valósággal bezárkózott a la-
boratóriumba, és ott – mint mondta –, előzetes kísérleteket foly-
tatott. Ez az állapot eltartott jó néhány napig, azután elhagyta
„celláját”, tanulmányozta, ellenőrizte a nagy laboratórium mun-
káját, helyettesével megbeszélte a félévi beszámoló tervét, leve-
leket írt alá, majd újra bevonult a kis laboratóriumba, és ismét
elmélyedt az új készülék tanulmányozásába. Ezúttal magával
vitte Gorcsinszkij laboránst is.
Hogy ott mivel foglalkoztak tulajdonképpen, az csak nemré-
gen, két nappal a szerencsétlenség előtt derült ki. Komlin
ugyanis előadást tartott „az orvostudományt alapjaiban megin-
gató” neutrino-akupunktúráról. A generátorral folytatott elme-
rült munka három hónapja alatt Komlin legfeljebb csak három-
szor méltatta gyelemre munkatársait.
Ez a foglalkozás azzal kezdődött, hogy egy szép napon kopasz-
ra nyiratkozva, fekete professzori sapkában jelent meg a munka-
helyén. Ez a tény maga talán fel sem tűnt volna senkinek, de egy
óra múlva Gorcsinszkij sápadtan rohant ki a kis laboratórium-
ból, valósággal feltépte a gyógyszeres szekrény ajtaját, kikapko-
dott belőle néhány dobozt, és újra visszaszaladt a kis laboratóri-
umba. Az egyik munkatárs a nyíló, s csukódó ajtó résén annyit
látott csupán, hogy Komlin az ablak mellett ül, lenyírt feje szin-
te ragyogott, jobb kezével valósággal támogatta a balt, amely
szinte fekete volt, nem lehet tudni, hogy mitől, talán vértől. Este
Komlin és Gorcsinszkij csendesen kiosontak a laboratóriumból,
senkire ügyet sem vetettek, sietve távoztak. Mindketten elcsigá-
zottaknak, kimerülteknek látszottak. Komlin bal kezét kötés ta-
karta.
Más eseményre is emlékeztek. Egy hónappal később Vegyenje-
jev, az egyik tudományos munkatárs összetalálkozott a Kék Park
gyönyörű, százados fasorában Komlinnal. A laboratórium veze-
tője, vaskos könyvvel a kezében ült egy padon, félhangon mor-
molt magában valamit, és merően maga elé nézett. Vegyenjejev
üdvözölte, és mellé ült. Komlin azonnal abbahagyta a mormo-
gást, és feléje fordult. Szeme zavaros volt. Vegyenjejev legszíve-
sebben azonnal távozott volna. De sehogyan sem talált alkalmas
ürügyet, ezért megkérdezte:
 – Mit olvas, Andrej Andrejevics?
– Si Naj-jant olvasom, „A vízparti történet” című könyvet. Na-
gyon érdekes. Itt van például ez a rész…
Vegyenjejev igen atal volt, és a kínai irodalmat alig ismerte,
még kényelmetlenebbül kezdte magát érezni. Komlin azonban
egy perc gondolkodási időt sem adott neki, hirtelen becsapta a
könyvet, és megkérte Vegyenjejevet, hogy nyissa ki bárhol, talá-
lomra. Ekkor Komlin futólag ránézett az oldalra… „ahá, egyszer,
kissé…”, majd elfordult, s érces hangon szavalni kezdett egy bi-
zonyos Hu Jan-csuról és Sze Paóról, akik „rövidlábú tigrisek-
ként” rohantak Pan Jingre és feleségére, a „Zöld”-re… Vegyenje-
jev az egészből csak annyit értett, hogy Komlin az egész oldalt
kívülről tudja. Egyetlen sort sem hagyott ki, egyetlen nevet sem
tévesztett el, szóról szóra, betűről betűre tudta az egészet.
– Nem hibáztam el? – kérdezte Komlin végül.
Az elképedt Vegyenjejev megrázta a fejét. Komlin erre felneve-
tett, kikapta a könyvet munkatársa kezéből, köszönt és sietve tá-
vozott. Vegyenjejev el sem tudta képzelni, mi történhetett vele.
Elmondta az esetet néhány munkatársának, de ezek semmi oko-
sat sem tudták tanácsolni, legfeljebb azt, hogy a magyarázatért
forduljon magához Komlinhoz. Amikor végül is a laboratórium
vezetőjéhez fordult, az csodálkozva hallgatta kérdését, a szó szo-
ros értelmében véve nem emlékezett a találkozásra. Vegyenjejev
zavarba jött, és gyorsan másra terelte a szót. Bár továbbra sem
értette az eseményeket.
A legkülönösebb események azonban a szerencsétlenséget
megelőző órákban történtek.
Komlin vidáman, élénken, szellemesen, mint azelőtt soha-
sem, valóságos bűvészmutatványokkal szórakoztatta munka-
társait. Négy nézője volt: laboránsa, Gorcsinszkij, aki borotválat-
lanul ült, és olyan rajongással bámulta főnökét, mint egy szerel-
mes kislány – és a három atal laboránsnő: Lena, Katja és Dusz-
ja. A lányok a másnapi kísérletek előkészítésére maradtak ott.
 A mutatványok valóban lélegzetelállítóak voltak.
Először felajánlotta, hogy hipnotizál valakit, de senki sem
mert médiumnak jelentkezni. Akkor az egyik kislányhoz for-
dult:
– Na, Lenocska, akkor most kitalálom, mit rejtegetsz az aszta-
lod ókjában.
El is találta. A lányok tréfálni kezdtek vele, hogy előzőleg biz-
tosan kikutatta az asztalt. Nem reagált rá, hanem új mutatvány-
hoz fogott. Kijelentette, hogy távolból puszta ránézéssel eloltja a
tüzet. Duszja gyufaskatulyát vett a kezébe, a szoba végébe ment,
és egyik gyufaszálat a másik után gyújtotta meg, de azok egy-
más után kialudtak. Komlin eközben a mellén összefont karral
állt, homlokát erősen összeráncolta, feszülten gyelt, de mintha
a gondolatai egészen másutt jártak volna. Mindenki lélegzet
visszafojtva leste mit csinál.
– Micsoda tüdeje van! – csodálkozott Duszja, azt hitte, hogy
Komlin a távolból egyszerűen elfújta a gyufákat. Komlin ekkor
beköttette a száját egy kendővel, Duszját újra elküldte a terem
végébe, és az egymás után meggyújtott gyufaszálak újra sorra
kialudtak.
– Nem az orrán át fújja el? – hitetlenkedett Duszja. Komlin
hangos hahotára fakadt, elkapta Duszját, és körülkeringőzte
vele a szobát.
Még két mutatványt csinált. Leejtett egy gyufaszálat, ez azon-
ban nem függőlegesen, hanem nagy szögben oldalra elhajolva
esett a földre. – Hahó, újra fújja! – kötekedett Duszja. Ekkor egy
wolfram spirálist tett az asztallapra. Merően nézte, mire az hir-
telen, mintegy megugorva lecsúszott az asztalról, anélkül, hogy
bárki egy ujjal is hozzányúlt volna. Mindnyájan csodálkoztak, és
Gorcsinszkij éppen magyarázni kezdte, hogyan is történt ez, de
Komlin hirtelen elkomolyodott. Kijelentette, hogy most nagy
számokkal fog számtani műveleteket végezni fejben. Adjanak
fel neki példákat.
 – Hatszázötvennégy a kétszázharmincegyedik hatványon –
mondta Katja bátortalanul.
– Írja… – utasította Komlin furcsa, erőlködő hangon – négy,
nyolc, egy… hangja majdnem suttogóvá vált, aztán hirtelen, ha-
darva fejezte be: hét, egy, négy kettő… jobbról balfelé…
Megfordult (a lányoknak úgy tűnt, mintha meggörbült volna,
a szó szoros értelmében kisebb lett) – és, a lábát nehezen von-
szolva bement a kis laboratóriumba. Gorcsinszkij nyugtalanul
nézett utána, de aztán segített a lányoknak, bár sok hasznát
azon az estén nem látták. A lányok végül elkészültek, 10 óra felé
hazamentek. Távozáskor jó éjszakát kívántak Komlinnak az aj-
tón át. Reggel Komlint a kórházba szállították.
Három hónapi munkájának eredménye, a „neutrino-aku-
punktúra”, amely az agynak neutrino-sugarakkal történő besu-
gárzásából állt, tehát ezzel végződött? Az új módszer izgalmasan
érdekes, dehát, mi köze az akupunktúrának Komlin sérült bal
kezéhez? Honnan ered Komlin hallatlanul éles emlékezőtehetsé-
ge? És a gyufatrükk, meg a másik mutatvány és a fejszámolás?
Mindezek a kérdések hallatlanul izgatták munkatársait.
– Eltitkolta, mindenki előtt eltitkolta – mormogta a felügyelő.
– Nem bízott bennük vagy félt a munkatársait sérülésnek kiten-
ni? Zavaros ügy… furcsa dolog…
A videofon halkan berregni kezdett. Az ernyőn megjelent a tit-
kárnő képe.
Bocsánat a zavarásért, Ribnyikov elvtárs. Gorcsinszkij megér-
kezett, és szeretne önnel beszélni.
– Küldje be, kérem – mondta Ribnyikov – és kapcsolja az igaz-
gatót!

II

A küszöbön hatalmas fér jelent meg, feltűrt ujjú kockás inget

viselt. Hatalmas nyakán borzas fej ült. A borzas haj azonban tö-
kéletlenül takart néhány elszórt kis kopasz foltot. A kockás in-
ges alak háttal jött a szobába. Az ajtót óvatosan becsukta, és
csak ekkor fordult meg, a felügyelőt meghajlással üdvözölve.
Kis fekete bajusza volt. Az egész ember egyáltalán nem volt va-
lami bizalomgerjesztő.
Az igazgató egy fotelben ült, és az ablakon kibámulva szenvte-
lenül füstkarikákat eregetett.
– Ön Gorcsinszkij, a „személyi” laboráns? – kérdezte Ribnyi-
kov.
– Nem tudom, mit akar azzal, hogy „személyi”. Gorcsinszkij
vagyok, a Központi Agykutató Intézet zikai laboratóriumának
munkatársa.
A felügyelő az igazgatóra nézett. Úgy rémlett neki, mintha gú-
nyos mosoly villant volna a szemében.
– Értem – mondta –, és milyen kérdésekkel foglalkoztak az
utóbbi három hónapban?
– A neutrino-akupunktúrával – válaszolta Gorcsinszkij.
– Részletesebben!
– Készült a kísérletekről egy dolgozat – abban minden megta-
lálható –, válaszolta komoran a laboráns.
– Én mégis arra kérem, mondja el részletesebben! – szólt nyu-
godtan Ribnyikov.
Egy pillanatig farkasszemet néztek egymással. A felügyelő az
elfojtott haragtól vörösen, a laboráns idegesen rángó bajusszal.
– Ó, bocsánat – mondta tettetett nyájassággal –, hát akkor el-
mondom részletesebben. A neutrino-sugárnyaláboknak a kísér-
leti állat agyának fehér és szürke állományára gyakorolt hatását
tanulmányoztuk…
Gorcsinszkij szenvtelen, monoton hangon beszélt, előre-hátra
hintázott a székén.
– …ugyanakkor a szervezet kóros és egyéb reakcióit is vizsgál-
tuk, a szervezetnek mint egésznek elváltozásait, a különböző
szövetek di erenciális reakcióit és a labilitás gra konjait, vala-
mint a neuroglobin és a neurosztromin viszonylagos mennyisé-
geit… – hadarta gépiesen.
A felügyelő hátradőlt a széken. „Megállj csak” – gondolta ma-
gában – „nem fogsz engem átejteni…” Az igazgató előbb kinézett
az ablakon, majd ujjaival idegesen dobolni kezdett az asztalon.
– Mondja csak, Gorcsinszkij elvtárs – szakította félbe a felügye-
lő váratlanul –, mi történt a kezével?
Gorcsinszkij a kezére nézett. Most vette csak észre, hogy izgal-
mában a szék karfájába markolt, és összekarmolt, kék-zöld fol-
tos kezét mindenki láthatta. Hirtelen olyan mozdulatot tett,
mint aki a kezét zsebre akarja vágni, de a hatalmas öklök sehogy
sem fértek a zsebébe.
– Az egyik majom váratlanul feléledt – mormolta a foga kö-
zött.
– Csakis állatokon végzett kísérleteket?
– Én – mondta Gorcsinszkij, és az én-t erősen megnyomta –, én
csakis állatokon végeztem kísérleteket.
– És mi történt Komlinnal két hónappal ezelőtt? – fordított
egyet hirtelen a tárgyalás menetén Ribnyikov.
Gorcsinszkij vállat vont. – Már nem emlékszem.
– Majd én segítek – folytatta Ribnyikov. – Komlin elvágta a ke-
zét. Hogyan történt ez?
– Hogyan? Úgy, hogy elvágta, és kész!
– Alekszandr Boriszovics! – kiáltotta felháborodva az igazgató.
– Miért engem kérdeznek? – folytatta szemtelenül Gorcsinsz-
kij. – Kérdezzék meg őt magát!
A felügyelő szeme összeszűkült.
– Csodálkozom magán, Gorcsinszkij – mondta. Maga meg van
győződve arról, hogy olyasvalamit akarok magából kihúzni, ami
árthat Komlinnak, magának vagy más munkatársuknak. Pedig
a dolog sokkal egyszerűbb. Valóban sokkal egyszerűbb. Ki kell
derítenem, mi történt Komlinnal. Nem vagyok azonban szakér-
tő a központi idegrendszer tudományában. Ezért kérettem ma-
gát. Maga azonban ahelyett, hogy felvilágosításokat adna, rébu-
szokban beszél, s megpróbál félrevezetni engem. Hát ez szé-
gyenletes.
Csend lett. Az igazgató hirtelen felkapta a fejét. Most ébredt rá
csak igazában, hogy a kitartó, szívós Ribnyikov mindig eléri,
most is el fogja érni, amit akar. Mintha Gorcsinszkij is megértet-
te volna ezt. Mert hirtelen, anélkül, hogy bármelyikükre ráné-
zett volna, csendesen megkérdezte: Mi az, amit még tudni akar?
– Mi a neutrino-akupunktúra lényege?
– Andrej Andrejevics ötlete. Az agykéreg egyes területeinek
besugárzása neutrino-sugárnyalábokkal azt eredményezi, hogy
a szervezet kémiai és biológiai mérgekkel szembeni ellenállóké-
pessége megsokszorozódik. A megfertőzött, vagy megmérgezett
kutyák például két-három neutrino-kezelés hatására meggyó-
gyultak. A hatás bámulatosan gyors, hasonló az akupunktúráé-
hoz, ezért nevezte így Andrej Andrejevics.
– És mi a kezelés módszere?
– Az állat fejét leborotváljuk, a puszta bőrre ráhelyezzük a pó-
lusokat. Ezek irányítják a neutrino-sugárnyalábokat a megfelelő
pontra, a sugarat ugyanis a szürke állomány adott pontjára kell
összpontosítani. Bonyolult dolog ez. De még ennél is bonyolul-
tabb volt olyan pontokat találni az agykéregben, amelyek fago-
citákat mobilizálnak a megfelelő irányba.
– Rendkívül érdekes – kiáltott fel a felügyelő. – És milyen be-
tegségek gyógyíthatók ily módon?
– Sokféle – válaszolta Gorcsinszkij, de látszott, hogy szívesen
abbahagyná már. – Andrej Andrejevics feltételezte, hogy ez az
akupunktúra a természetnek általunk eddig még nem ismert
erőit mozgósítja. Nem a fagociták segítenek, nem is az idegi sti-
muláció, hanem valami ennél sokkal erősebb. Nem tudta már
kideríteni… Azt mondta, hogy nem lesz olyan betegség, ami ne-
utrino-akupunktúrával nem lenne legyőzhető… Mérgezéseket,
szívbetegségeket, rosszindulatú daganatokat…
 – Még a rákot is?
– Azt is, égéseket… sőt még talán elvesztett végtagokat is lehet
majd pótolni vele. Azt mondta, hogy a szervezet stabilizáló erői
hallatlanul hatalmasak, és a kulcsuk az agykéregben van. Csak
meg kell találni azokat a pontokat, amelyekre a neutrino-sugár-
nyalábot irányítani kell.
– Neutrino-akupunktúra – mormolta maga elé a felügyelő hal-
kan, tagolva, a két szónak szinte minden hangjára külön fülelve.
– Kitűnő, Gorcsinszkij elvtárs, nagyon köszönöm magának. –
Gorcsinszkij félszegen mosolygott. – És most legyen szíves me-
sélje el, hogyan talált rá Komlinra. Hiszen maga volt az első, aki
őt megtalálta…
– Igen, én voltam az első. Bementem, hogy megkezdjem a
munkát. Andrej Andrejevics ült, azazhogy feküdt az asztal mel-
letti székben.
– A kis laboratóriumban?
– Igen, ahol a neutrino-generátor áll. A fején abroncs volt,
amelyen neutrino-pólusok voltak. A generátor járt. Azt hittem,
hogy Andrej Andrejevics halott. Kihívtam az orvost. Ez minden.
Gorcsinszkij hangja megremegett. Ez olyan váratlan volt,
hogy a felügyelő várt egy kicsit a következő kérdéssel.
– Úgy-úgy – mormogta az igazgató, továbbra is kibámulva az
ablakon.
– Nem tudja, milyen kísérletet végzett Komlin?
– Nem tudom – felelte tompán a laboráns. – Fogalmam sincs.
Andrej Andrejevics előtt az asztalon laboratóriumi súlyok fe-
küdtek és két gyufaskatulya. Az egyikből hiányzott a gyufa…
– Megálljon! – kiáltotta a felügyelő, és hol az igazgatóra, hol a
laboránsra nézett. – Gyufa, gyufa… miért kell ehhez a kísérlet-
hez gyufa?
– Gyufa… ismételgette Gorcsinszkij… csomókban hevertek az
asztalon. Kettesével, hármasával összerakva. Az egyik mérleg-
serpenyőben hat gyufaszál volt. Mellette papírszelet számok-
kal… Andrej Andrejevics lemérte a gyufákat. Ez egészen biztos,
én is ellenőriztem a számokat.
– Gyufa, gyufa – mormogta a felügyelő. – Miért volt erre szük-
sége, már csak erre volnék kíváncsi… El tudja képzelni, hogy ez
mire való volt?
– Nem – válaszolta Gorcsinszkij.
– A munkatársai pedig elmondták… simogatta a felügyelő el-
gondolkozva az állát… azok a mutatványok a meggyújtott gyu-
fával… Komlin nemcsak akupunktúra-kísérleteket végzett…
még valami egyébbel is foglalkozott… de mivel?
Gorcsinszkij hallgatott.
– Önmagán nemcsak egyszer végzett kísérleteket. Fejbőre tele
van a neutrino-pólusok nyomaival…
– Sohasem vette észre azelőtt, hogy Komlin gyorsan számol
fejben? Úgy gondolom, régebben, még mielőtt az emlékezetes
mutatványokat tartotta?
– Nem – válaszolta Gorcsinszkij. – Nem vettem észre. Semmit
sem vettem észre. Most már mindent tud, mindent elmondtam
magának. Andrej Andrejevics kísérleteket végzett saját magán.
Kipróbálta önmagán a neutrino-sugarat is. Elvágta a kezét bo-
rotvával… Tudni akarta, hogyan gyógyítja a neutrino-sugár a
sebet. Akkor nem sikerült… Közben teljesen titokban és egyedül
is végzett kísérleteket. Engem is kizárt ezekből. Miféle kísérletet
végzett, fogalmam sincs róla.
– Tehát csak maga tudott a kísérletekről? – kérdezte a felügye-
lő.
– Igen – válaszolta Gorcsinszkij.
– És az biztos, hogy nem tudja, milyen kísérleteket végzett
Komlin egyedül?
– Nem, nem tudom.
– Hát akkor köszönöm – mondta a felügyelő, és Gorcsinszkij
érezte, hogy távoznia kell.
 Ribnyikov utána nézett. Újra feltűnt neki, hogy a tarkóján két
kopasz folt látszik a sűrű haj alól.
Az igazgató folyton csak az ablakot nézte. A térre éppen akkor
ereszkedett le egy helikopter. Szürke overallba öltözött pilóta
szállt ki belőle. Körülnézett, és egyenesen az épület felé tartott.
– Nem okoz a neutrino-akupunktúra pszichikai károsodáso-
kat? – kérdezte a felügyelő.
– Komlin szerint nem. – Válaszolta az igazgató.
A felügyelő elgondolkozva nézegette a szürkésfehér padlót.
– Kár volt Gorcsinszkijt így kifaggatni. Ma már nem tud dol-
gozni – mondta szemrehányóan az igazgató.
– Egyáltalán nem volt kár – válaszolta Ribnyikov. – Furcsán
gondolkozik maga, Léman elvtárs. Megnézte a laboráns fejét?
Rosszul leplezett kopasz területek a fején… sebek, karmolások a
kezén… jó tanítványa Komlinnak…
– Az emberek lelkesednek a munkájukért! – válaszolta rövi-
den, élesen az igazgató.
– Rosszul lelkesednek érte – válaszolta rövid hallgatás után a
felügyelő. – És maga sem szereti helyesen ezeket az embereket.
Gazdag ország vagyunk, ezt mindenki tudja… a világ leggazda-
gabb országa. Mindent megkapnak, ami a munkájukhoz szüksé-
ges. Kérhetnek bármilyen készüléket, bármiféle és bármennyi
kísérleti állatot, akármilyen és akármennyi új épületet… szóval
bármit… de hogy jön maga ahhoz, hogy ilyen könnyelműen pa-
zarolja az emberek életét? Hogy ilyesmibe beleegyezzen? Hon-
nan veszi ehhez a bátorságot?!…
– Én… – próbált magyarázkodni az igazgató.
– Miért nem teljesíti a Központi Bizottság áprilisi direktíváit?
Miért veszi semmibe a Legfelsőbb Tanács határozatait? Mikor
lesz már vége ennek a felelőtlenségnek?
– Ez az első eset az intézetemben! – csattant fel dühösen az
igazgató.
A felügyelő a fejét csóválta.
 – A maguk intézetében… és a többiben? Csupán ebben a fél év-
ben Komlin a nyolcadik esetünk… Barbárság! Barbár hősiesség!
Automata rakétákba bújnak, reaktorokba ülnek, önhibájukból a
legveszélyesebb helyzetekbe kerülnek. A legrövidebb utat kere-
sik az igazság felderítésére, a természet leigázására. A legtöbben
meg is halnak. A maguk Komlinja – mint mondottam már, a
nyolcadik. – Mit gondol, kedves Léman elvtárs, rendben van ez
így?
Az igazgató mogorván bámult maga elé.
– Az ilyesmi néha elkerülhetetlen. Gondoljon azokra az orvo-
sokra, akik pestissel vagy kolerával oltották be saját magukat…
– Ugyan, hagyjuk ezeket a történelmi példákat. Elfelejti talán,
hogy ma milyen korban élünk?
Besötétedett.
– Komlin páncélszekrényét mindenesetre felnyittattam. Az
ott talált iratok itt vannak. Át fogom őket nézni. Azt hiszem, az
ön számára sem volna érdektelen…
– Nem, természetesen nem – válaszolta az igazgató.
– Csakhogy – mosolyodott el a felügyelő – ezekben sok szoro-
san vett szakmai adat van. Attól félek, együtt is nehezen birkó-
zunk meg vele. Úgy gondoltam, hazaviszem az írásokat, otthon
áttanulmányozom, és jegyzeteket készítek majd belőle az ön
számára. Az igazgató szemmel láthatóan megörült a javaslat-
nak.
– Ne is támaszkodjék rám, kérem – mondta. – Ezek a neutrino-
sugarak… úgy sem ismerem a kísérlet lényegét. Komlin úttörője
ennek a munkának. A magam részéről nem sokat értek hozzá.
…Hátha Komlin feljegyzései segítenek?… A felügyelő min-
denáron ki akarta deríteni, hogyan történt a szerencsétlenség.
Maga elé képzelte Komlint a neutrino-pólusokkal a fején, amint
éppen a gyufaszálakat méri. Ez nem akupunktúra… ez valami
más, olyasmi, amiben maga Komlin sem bízott eléggé, ezért vé-
gezte a kísérleteket önmagán és titokban.
 Dicső idők… hősi idők. A kommunisták negyedik generációja
éli bátor, magasrendű életét. Olyan rettenthetetlenek, olyan hő-
sök, hogy már a túlzásaikat kell fékezni. Nem szabad, hogy leg-
jobbjainak holttestén átgázolva haladjon előre az emberiség.
Mire valók a gépek, a leigázott természet ezernyi lehetősége?
Nemcsak azért helytelen ez a szükségtelen önfeláldozás, mert a
tehetséges emberek sokkal többet használnak az emberiségnek,
ha életben maradnak, hanem azért is, mert a legfőbb érték min-
denek fölött az ember.
A felügyelő nehézkesen állt fel, és a bejárat felé indult. Nem
akart sietni, pedig a vérében volt az állandó rohanás. De kész-
akarva fékezte magát. Amennyire lehetett, kímélte magát ré-
szint a kora miatt, részint mert fájt a lába. – A régi sebek úgy lát-
szik kiújultak – morogta maga elé.

III

Kora reggel, ugyanabban az órában, amikor a Komlin betegségét

megfejteni nem tudó orvosok örömmel vették észre, hogy bete-
gük lassan erőre kap – Ribnyikov és Léman is javában dolgozott
már. A felügyelő jegyzetfüzetet tartott a térdén. Az igazgató
előtt nagy tömeg papír, feljegyzések, diagrammok, ábrák, Kom-
linnak a kísérletekről készített feljegyzései hevertek.
Az igazgató hadarva, néha összefüggéstelenül olvasta a jegy-
zeteket, álmatlanságtól vörös szemét időnként Ribnyikovra
emelte. A felügyelő azonban egy perc szünetet sem tűrt. Figyelt,
ismételtetett és szorgalmasan jegyzett.
A következőket tudta meg a feljegyzésekből:
A neutrino-sugárzással Komlin nem ötletszerűen foglalko-
zott. A sugárzás előállításának módszerét ugyan már korábban
kidolgozták, de a sugárzás élettani hatásai még egyáltalában
nem voltak tisztázva. Komlin határtalanul örült, amikor az inté-
zet megkapta a neutrino-generátort, és azonnal munkához lá-
tott…
Sokat várt ezektől a kísérletektől. Az elektron-sugárzás, a
gamma-sugárzás rombolja az agy fehérjéinek szerkezetét. Káro-
san befolyásolják az agyat. Egészen más azonban a neutrino.
Komlin kiszámította, hogy ez semmiféle romboló hatást nem
gyakorolhat, a molekuláris szerkezeteket sem változtatja majd
meg, azonban mérsékelt izgalmat okoz, egészen új, eddig isme-
retlen anyagokat szabadíthat fel az agy állományában. Komlin
feltevései ragyogóan beváltak.
– Korántsem értettem meg mindent a feljegyzésekből – mond-
ta mintegy magának az igazgató. Nem is tudok mindennek hi-
telt adni. Komlin fantaszta volt. Ezért inkább azt mondom el ön-
nek, ami a legfontosabb, ami szerintem fényt deríthet erre a ti-
tokzatos históriára.
Amikor Komlin megkezdte állatkísérleteit a generátorral,
szinte mindjárt gondolt az akupunktúrára is. Az egyik majom-
nak ugyanis megsérült a lába. A sugárzás hatására azonban szo-
katlanul gyorsan begyógyult a seb. Ugyanilyen hamar tűntek el
tüdejéből azok a foltok, amelyek egy korábban átvészelt tuber-
kulózisnak voltak a következményei.
A neutrino-akupunktúrával folytatott kísérletek ragyogóan
sikerültek. Néhány kutyát különböző mérgekkel megmérgeztek.
A neutrino-sugár hihetetlen gyorsasággal gyógyította meg az
állatokat. A kromatográ ás vizsgálatok azt mutatták, hogy a
méreg úgyszólván teljes egészében eltávozott a szervezetükből.
Komlin „tűje”, ahogy Gorcsinszkij nevezte a tűszerű vékony su-
garat, sokkal hamarabb meggyógyította a tuberkulózist is, mint
bármilyen antibiotikum.
Ebben az időben Komlin még nem is gondolhatott emberen
végzett kísérletre. Nevezetes előadásában arról beszélt csupán,
hogy az emberi és állati szervezetben feltétlenül van egy, ma
még ismeretlen gyógyítóerő, amely azonban a neutrino-aku-
punktúra hatására működésbe lép. Részletesen kidolgozott egy
módszert, amely az állatkísérletek alapján lehetővé teszi a neut-
rino-akupunktúra emberen való alkalmazását is. Óvatos, lépés-
ről lépésre haladó program volt ez, gyelembe vette az összes le-
hetséges mellékhatásokat, hibákat, a legegyszerűbb akupunktú-
rától a bonyolultabbig, és tervbe vette a klinikus orvosok, zio-
lógusok és pszichológusok együttműködését, míg a sikeres kí-
sérletek után az orvosok széles tömege nem alkalmazhatja az
akupunktúra módszereit a betegségek legkülönbözőbb válfajai
ellen. De emellett valami másról is szó volt.
A felügyelő nem tévedett. Komlin nemcsak a neutrino-aku-
punktúra módszerét dolgozta ki. Már az első kísérletei azt mu-
tatták, hogy a besugárzásnak a szervezet gyógyítóerőinek foko-
zása nem az egyetlen hatása. A kísérleti állatok rendkívül fur-
csán viselkedtek. Nem mind és nem mindig, az igaz. A rövid ide-
ig tartó kísérletek alkalmával vagy az esetenként végzett kísér-
letek után az állatokon semmi elváltozást nem vett észre. Egé-
szen más volt a helyzet a „kedvenc” állatokkal, amelyeken sok és
különböző kísérletet végeztek. Ezek a tünetek ámulatba ejtették
mind a két kísérletezőt. A atal és tapasztalatlan Gorcsinszkij
egyik-másik esetet csak a természet bosszantó játékának tartot-
ta. Komlin azonban a nagy tudós intuíciójával valami egészen
újat vélt felfedezni.
Genyka, az egyik kutya (teljes nevén „Generátor”) több kísérlet
után, anélkül, hogy erre valaki is tanította volna – cirkuszi mu-
tatványokat kezdett bemutatni. Hol a hátsó lábán, hol az elsőn
sétált, sőt furcsa „köszönő” hajlongásokat is végzett. Ez azonban
még nem volt minden. Az egyik alkalommal, amikor Gorcsinsz-
kij a kísérleti asztalra állította, Genyka merően az egyik sarokba
nézett, időnként fel-felugrott, és hevesen ugatott. A két kísérle-
tező semmit nem látott a sarokban, a kutya azonban az előbbi
furcsa viselkedését újra és újra megismételte. Mikor Gorcsinsz-
kij odalépett hozzá, nem ismerte fel, és vadul vicsorgott rá.
 Komlint főképpen a „Kora” nevű pávián esete lepte meg. A
majom egy alkalommal békésen üldögélt Komlin mellett a besu-
gárzás után, és szemmel láthatóan jól érezte magát. Hirtelen
azonban, mintha áram ütötte volna meg, felugrott, rémülten
bámult az egyik sarokba, panaszos hangokat hallatott, és rémül-
ten hátrált a legtávolabbi sarokba. Egy teljes óráig nem tudták
búvóhelyéről kicsalogatni. Állandóan remegett, és panaszosan
makogott. Egy óra múlva azután rendbe jött, de Komlin csodál-
kozva látta, hogy ettől fogva, valahányszor Korát a szobába hoz-
ták, messziről elkerülte a gyanús sarkot.
Egy alkalommal Gorcsinszkij lélekszakadva rohant hozzá: –
Gyorsan, gyorsan! – sürgette Komlint, és a majmokhoz hurcolta.
Az egyik kamrában atal mandrill ült, és banánt majszolt. Sem
a banánon, sem a majmon semmi különös nem volt látható,
azonban Gorcsinszkij is és az őr is egybehangzóan állították,
hogy fantasztikus esetnek voltak a szemtanúi. A majom hirte-
len meglátott egy darab papírt – ők is látták –, amint a papír las-
san kúszott a majom felé. Ekkor szaladt Gorcsinszkij Komlinért.
Az őr azt állította, hogy az állat megette a papírdarabot, leg-
alábbis a kamrában sehol sem lehetett megtalálni. A furcsa je-
lenséget azonban sehogyan sem sikerült még egyszer megismé-
telni.
– Tömeg-hallucináció? Ez magában véve is gyelemre méltó.
Azonban valami egyéb érthetetlen dolog is rejtőzik itt… Csak-
hogy majmokkal és kutyákkal semmire sem megyünk. Ki kell
próbálnunk magunkon… – ez állt Komlin feljegyzéseiben.
Hamarosan meg is kezdte a kísérleteket saját magán. Mikor
Gorcsinszkij ezt megtudta, sietett főnöke példáját követni. Való-
színűleg össze is szólalkoztak ezen egy kicsit. Végülis Gorcsinsz-
kij megígérte, hogy többé nem kísérletezik önmagán. Komlin
pedig azt, hogy csupán egészen egyszerű kísérleteket fog önma-
gán végezni. Gorcsinszkij valóban nem is tudta, hogy főnöke
már nem az akupunktúrával foglalkozik.
 – Komlin feljegyzései sajnos – folytatta az igazgató – hézago-
sak, összefüggéstelenek, és érezni lehet, hogy gyakran nem is
talált szavakat benyomásainak, élményeinek, meg gyeléseinek
lerögzítésére.
Az egyik füzetben a következő feljegyzések olvashatók:
„Elég, ha csak egyszer nézek egy tárgyra, szinte minden olda-
láról látom nyitott szemmel, de behunyt szemmel is. Elég, ha
csak futó pillantást vetek egy könyv egy oldalára, szóról szóra
kívülről tudom az egészet. Azt hiszem, örök életemre megje-
gyeztem a »Vízparti történet« több fejezetét, pedig csak egyszer
lapoztam át. A logaritmus összes táblázatát agyam mintegy le-
fényképezte, kívülről tudom minden egyes jegyét. Hallatlan le-
hetőségek ezek!…
Egy másik helyen a következő sorok olvashatók:
„Az emlékezet, a re exek, a szokások alapja meghatározott,
azonban részünkről még nem tisztázott dolog. Szerintem ez az
ÁBÉCÉ. A neutrino-sugárnyaláb azonban mindezt megdönti, és
új emlékezetet, új re exeket, új szokásokat teremt. Ilyesmi tör-
ténhetett Genykával, Korával és velem is (»álemlékezet« képző-
dése).”
A legérdekesebb feljegyzések a jegyzetfüzet utolsó néhány ol-
dalán voltak. – Ezekben van a felelet az ön kérdéseire – mondta
diadalmasan az igazgató. – Egy tervbe vett előadásnak a vázlata.
Olvassam fel?
– Olvassa!
„Az idegrendszer csak az impulzus továbbítójaként szerepel.
Már egészen csekély besugárzás is – ilyen módon – összehúzó-
dásra készteti az izmokat, és az ember játszi könnyedséggel emel
meg 20–30 kg súlyt, képes olyan nehéz munka elvégzésére,
amely az idegimpulzus energiájának sokszorosa…
Ismeretes, hogy a gondolkodás elektromágneses teret kelt az
agy sejtjeiben. Ez biológiai áram. Már maga az a tény is, hogy
ezek egyáltalában észlelhetők, azt jelenti, hogy a gondolkodási
folyamat hatást gyakorol az anyagra. Nem közvetlenül, termé-
szetesen. Integrálszámítással foglalkozom, erősödik agyamban
az elektromágneses tér, készülékünk mutatója elmozdul, és ez-
zel a kilengéssel egy úttal méri is az elektromágneses működést.
Az elektromágneses tér az agyban ugyanaz ennél a kísérletnél,
mint az izom a végtagok munkájának fokozásánál…
Észrevettem, hogy hihetetlenül gyorsan tudok olvasni. Ho-
gyan csinálom, fogalmam sincs róla. Egyszerűen csak olvasni
akarok, semmi mást nem szándékozom csinálni, de ez hihetet-
len gyorsasággal történik. 1919 X 237 = 454 803 a számolás is
fantasztikusan megy. Ez nagyszerű dolog, de nem ezt kutatom.
Az elektromágneses tér hallatlanul megerősödik, de mi történik
a többi »terekkel«, ha ugyan vannak. Az agy »izma« kifejlődött.
De hogyan kell irányítani?…
Úgy veszem észre, sikerülni fog. Egy 4,372 gramm súlyú wolf-
ram spirálist vákuumban nylonszálra függesztettem. Egyszerű-
en csak ránéztem, és a spirális 15°-nyira kilendült. Ez már vala-
mi…”
– Beszéltem Gorcsinszkijjal ma éjszaka – szakította félbe az ol-
vasást az igazgató. – Egyszer-kétszer látta azt a felfüggesztett
spirálist. De aztán eltűnt a laboratóriumból. Úgy látszik, Komlin
eltette valahová.
Aztán folytatta:
„A pszichodinamikus tér – az agy »izma« – működik. Nem tu-
dom, hogyan történik mindez az agyamban. Igaz, nincs is abban
semmi csodálatos, ha nem tudom, hogyan történik mindez. Mit
kell tennem ahhoz, hogy az asztalra tudjak könyökölni? Be kell
hajlítanom könyökben a karomat, és kész. De hogyan történik
mindez? A bicepsz engedelmes kis izom. De mi az, aminek enge-
delmeskedik? És hogyan? Ki tud ezekre a kérdésekre válaszolni?
Az izmokat gyakorolni kell. Az agy »izmát« is gyakoroltatni kel-
lene. De hogyan?…
 Érdekes! Egyetlen tárgyat sem tudok felemelni. Elmozdítani
sikerül őket. De nem oda mennek, ahova akarom. A gyufa és a
papír mindig jobbra mozdul el. A fém – felém csúszik. Vajon mi-
ért?…
Meg vagyok győződve róla, hogy az agy működése a végtelen-
ségig fokozható. Csak meg kell találni az aktiválás helyes mód-
ját. Eljön az idő, amikor az ember jobban fog számolni, mint bár-
mely számológép, és fejében tudja tartani egy egész könyvtár
anyagát…
Nagyon fáradt vagyok. Néha csak folytonos besugárzás segít-
ségével tudok már dolgozni, és a feladat megoldásáig kiver a ve-
ríték. Ma a gyufakísérleteket folytatom.”
Ezek voltak Komlin utolsó feljegyzései.
A felügyelő mélyen elgondolkozva ült, azon tűnődött, lehetsé-
ges, hogy Komlin kísérleteiből még nagy eredmények születnek.
Valamikor bizonyosan. Egyelőre azonban a tudós még a kórház-
ban fekszik, és ki tudja, felgyógyul-e?
Hirtelen felnézett, és tekintete az asztalon fekvő kis papírlap-
ra esett. Újra elolvasta az egyszer már hallott szavakat. „Ezekkel
az állatokkal – kutyákkal és majmokkal semmire sem lehet men-
ni. Ki kell próbálnunk magunkon…” Lehet, hogy Komlinnak
igaza volt?
Nem, nem lehetett igaza. Nem lett volna szabad annyit koc-
káztatnia. Főképpen nem lett volna szabad teljesen egymagában
végeznie a kísérleteket. Ha a gépek és az állatok nem viszik előre
a kísérleteket, akkor sem szabad az ember életét kockáztatni.
Komlin könnyelműen odadobja az életét, ön pedig, kedves Lé-
man professzor – gondolta magában – nem vezetheti tovább ezt
az intézetet. Mert nem ért a kísérletekhez. Mert nem tud bánni
az emberekkel. A mi időnkben az emberek értékesebbek min-
denféle gépezetnél, de még a legnagyszerűbb felfedezéseknél is.
Hangosan azonban csak ennyit szólt: – Azt hiszem, megírhat-
juk a jegyzőkönyvet. A baleset oka világos.
 – Ó igen, világos – válaszolta az igazgató. – Komlin szerencsét-
lenül járt, mert mindenáron fel akart emelni hat gyufaszálat.
*
A felügyelő az igazgató kíséretében lassan sétált át a téren a
helikopter felé. Az igazgatónak szokatlan volt ez a lassú mozgás.
Gorcsinszkij szaladt utánuk. Sápadtan, kialvatlan arccal, lihe-
gett.
– Andrej Andrejevics Komlin már sokkal jobban van! – kiáltot-
ta.
– Tudom – válaszolta Ribnyikov, és szóra sem méltatva többé
az igazgatót és a laboránst, felkapaszkodott a helikopterhez. Zi-
hálva, kínlódva helyezkedett el az ülésen.
– Úgy látszik, kiújulnak a régi sebeim – mormogta. A pilóta a
kabinjában ült.
– Megírja a feljelentést? – kérdezte komoran Gorcsinszkij.
– Mindenképpen megírom.
– Úgy – nézett rajta végig Gorcsinszkij. Talán bizony nem
maga az a Ribnyikov, aki hatvannyolcban Kusztanajban önké-
nyesen, nem várva be az automatákat, felrobbantotta a sziklá-
kat? És akkor történt valami a lábával, sőt majdnem ott is hagy-
ta a fogát?
– Gorcsinszkij, elég legyen! – kiáltotta az igazgató.
A felügyelő azonban csak ennyit mondott csendesen: „éppen
ezért írom meg a jelentést”. – Aztán feleletet sem várva intett a
pilótának, aki máris indította a gépet.
Az igazgató és Gorcsinszkij hosszan néztek a helikopter után,
amely pillanatok alatt elhagyta az intézet tizenhétemeletes, ró-
zsaszínben játszó épületét, és eltűnt a szemük elől.

(A. és B. Sztrugackij elbeszélése nyomán:

„Znanyije-Szila”)
 Gleb ANFILOV:

AZ ÚT VÉGÉN

A katasztrófa

A „Dianna” repülésének harmincötödik hónapjában, éjjel három

órakor történt. Az űrhajó egy sűrű antianyag gázfelhőbe kevere-
dett, és valamilyen érthetetlen módon megsérült. Az annihiláci-
ós készülék eszeveszetten pattogott, és pillanatok alatt elérte a
kritikus feszültséget. A robbanásszerű rázódások és a folytonos
vibráció úgy megkínozta Alekszejt, hogy csaknem elvesztette
eszméletét. Alig tudta engedetlen, merev kezével a sebességet
korrigálni, és az amortizátort bekapcsolni. Végre mögöttük
hagyták az antianyag gázt, a hajó sebessége újra egyenletessé
vált. Alekszej hamarosan teljesen magához tért, és úgy gondol-
ta, legjobb lenne megbeszélni feleségével, Verával az eseménye-
ket. Felállt, hogy á szobájukba menjen. Ott azonban az elétáruló
látványtól valósággal földbegyökerezett a lába. Borzalmas sze-
rencsétlenség történt. Vera ott feküdt holtan.
A kabin külső fala betört vagy megrepedt, Alekszej nem tu-
dott róla pontosan számot adni, hogy tulajdonképpen mi is tör-
tént. A falon rések tátongtak, látni lehetett a világűrt – és Vera
ott feküdt mereven, sápadtan, sebeiből kifolyt, de menten meg
is fagyott a vér. A hőmérséklet a kabinban is az abszolút nulla
fok körül volt. Alekszej megértette, hogy a menekülésnek egyet-
len lehetősége van: azonnal visszaugrott, és bevágta maga mö-
gött az ajtót.
Vera meghalt! Valójában nem is gondolta ezt végig. Nem! Le-
hetetlen! Nem volt képes felfogni a szörnyű valóságot!
A „Dianna” az utóbbi napokban már negyedszer került anti-
anyag ködbe. Az első alkalommal Vera és Alekszej nem ijedtek
meg. Bár nem volt még tapasztalatuk, tudták miről van szó. Cso-
dálkozva néztek egymásra, amikor az űrhajó remegni kezdett, a
hajtóművek kihagytak, alig működtek. Az annihilációs védelem
azonban jól dolgozott, és akkor minden szerencsésen végződött,
nem okozott sem robbanást, sem kárt.
A második és harmadik alkalommal sem történt semmi baj, és
az egész mindössze néhány másodpercig tartott.
És most itt ez a negyedik eset… a „Dianna” súlyos sérüléseivel
teljesen egyedül van a világűrnek ebben a térségében. Néhány
napja vált ki abból az űrhajó-rajból, amellyel elindult, és teljesen
egyedül igyekezett a Föld felé…
A gammaregisztrátor, a katasztrófa „szemtanúja” némán je-
gyezte a történteket. Alekszej csak tőle tudta meg, hogy a sze-
rencsétlen „összeütközés” nagyon sokáig – majdnem egy percig
tartott. Nagy lehetett az antianyag tömege is. Az adatok seho-
gyan sem egyeztek az asztronautika segítségével eddig feltárt
adatokkal. Ilyen tömegű antianyag létezését nem tartották le-
hetségesnek a Tejút-rendszerben.
Alekszej mindezekről beszámolt az űrhajó diktafonja előtt,
mert minden eseményt regisztrálnia kellett. Azután lassan,
szinte habozva magára öltötte az űrruháját. Szét kell néznie. A
hajót ki kell javítania… Vera… Verával jóvátehetetlen baj tör-
tént.
A robbanás helyéhez ment. Szinte metszett a külső tér „leve-
gője”. Alekszej beállította ruhája belső légnyomásának szabályo-
zóját, hozzákapcsolta magát az űrhajóhoz, és a világűrbe bocsát-
kozott.
Amikor először indultak Verával a „csillagok közé”, rendkívül
boldogok voltak. Úgy érezték, ujjonganiuk kell. Semmit sem ész-
leltek abból a kezdeti nyomasztó félelemből, amely a csillagok
ragyogásának hatására a többi űrhajóson erőt vesz. Éppen ellen-
kezőleg. A csillagokkal „teletűzdelt” hatalmas térség, az óriási
sebesség, a repülés érzése határtalan lelkesedéssel töltötte el
őket.
„Fürdünk a csillagokban” – mondogatta Vera… és most Alek-
szej is egyre ezt ismételgette… de a felszabadultságból, a régen
érzett boldogságból mindez nem hozott vissza semmit.
Elfordult a csillagoktól, és szemügyre vette az űrhajót. A hajó-
test olyan volt, mintha golyószóró vert volna végig rajta… Csu-
pa sérülés… itt-ott lyukak. A nyílásokat Alekszej sorra behe-
gesztette. Szinte örült, mikor a készülék lángja sisteregve lobo-
gott.
– Csak egy dologra gondolj! – ismételgette magában Vera mon-
dását.
Három óra is eltelt, mire befejezte a veszélyes rések behegesz-
tését.
Aztán újra visszatért a hajóba. A légzsilipet bezárta maga
után. A lakófülkéjükbe ment, hogy rendet csináljon. Előbb össze
akarta szedni a romokat. De aztán erőtlenül hanyatlott az ágyra,
és elvesztette eszméletét…
…Vera az űrhajó teljhatalmú úrnője volt. Mindent ő rendezett
be és tartott rendben. A gépek kezeléséhez is értett. Alekszej
mindig boldog volt mellette… És most vége… egyedül maradt…
Alekszej lassan magához tért. Csak most látta, hogy a robba-
nás tönkretette az asztronautikai műszereket is. Nem csak a ne-
hézségi erő mérő, hanem a levegő kondicionáló berendezés és a
fűtési berendezés is erősen megrongálódott. Reménytelenül el-
romlott a telemechanikai készülék is. De legalább Vera teste ép
maradt. Alekszej elkezdte a törmelék összesöprését. Hirtelen a
macska tetemére lett gyelmes. Ó, ez Desdemona, Vera kedvenc
macskája. Milyen kedvesen dorombolt még tegnap este is…
Az űrhajókon az a szokás, hogy a holttesteket gumizsákba
varrják, és úgy engedik a gyászinduló hangjai mellett a világűr-
be. Alekszej nem érezte képesnek magát arra, hogy egyedül ele-
get tegyen a hagyományos szertartásnak. Hogy ő Verát, az ő
Veráját zsákba tegye! Hogy örökre átengedje az érzéketlen világ-
űrnek! Nem! Még Desdemonát, felesége kedvenc macskáját sem
engedi le. Majd eltemeti őket, ha a Földre érnek. De addig ki kell
találnia valamit, hogy a kabinban állandóan hideg maradjon,
nehogy a két test oszlásnak induljon. Vékony rést nyitott az űr-
hajó borításán. A kis résen átcsillogtak a kékfényű égitestek. Az-
tán ezt a kajütöt, Vera „lakóhelyét” hermetikusan elzárta a gép-
fülkétől, ahol ő tartózkodott.

Csengők és gongok

A gépteremben két óra van. A baloldali kicsiny, pontosan olyan,

mint a többi földi óra. Ez méri a relatív időt, annak a kis világ-
nak az idejét, amelyet „Diannának” hívnak. A jobboldali már bo-
nyolultabb óra. Kibernetikai készülék segítségével állapítja meg,
mennyi időt mutatnak az adott pillanatban a földi órák. Az időt
a készülék egy kis ablakszerű résre vetíti: ez mutatja, hány hó-
napja, napja, órája, perce hagyták el a Földet.
A baloldali óra most 18 óra 40 percet mutat. Rohan-rohan a
másodpercmutató.
A jobboldali órán nem tizenkét, hanem harminc beosztás van.
Míg a nagymutató egyszer körüljár, azalatt eltelik egy földi nap.
Amikor elindultak, a kis ablak nullát mutatott. A naptár 1989.
június 20-nál volt kinyitva… Azóta 1070 relatív nap telt el.
Alekszej jól emlékszik az indulás napjára…
Reggel öt órakor, a start előtt 6 órával mentek el hazulról. Vera
boldog és izgatott volt. Szinte jobb kedve volt, mintsem illett
volna… Alekszej csillapította. Figyelmeztette Verát, hogy kímél-
je erejét. De nem lehetett vele beszélni… „Még mit nem!” – kiál-
totta. Azzal a karjába kapaszkodott, és elkezdte vadul forgatni,
forgatni, mint egy gyereket.
És aztán? Alekszej sohasem felejti el a ragyogó napsütést, és
azt a jókedvet, amellyel a nagy eseményt, az indulást várták.
 Orvosi vizsgálat következett. Azután a hangárba mentek a vi-
rágot dobáló, éljenző tömeg sorfala között. Vera akkor már csen-
des és komoly volt.
– Aljosa – susogta, – gondold csak el, hogy közülük senkit sem
látunk már viszont. Soha többé!
Aztán a búcsú a rokonoktól és a barátoktól. Vera anyja, a pará-
nyi termetű, kiaszott kertésznő, alig merte a lányára emelni vö-
rösre sírt szemét. Hallgatott. Mindent elmondott, elsírt már elő-
ző nap. Alekszej édesapja, hetvenéves, ősz ember, de friss erő-
ben, mindig nevető, kissé különc öreg, most is tréfálni próbált:
Üdvözletem kedves utódaimnak! El ne felejtsd nekik átadni! – és
nevet, nevet, de nevetése hirtelen sírásba fullad. Az öreg szé-
gyenkezve hajtogatja: Semmi, semmi, Aljosa! Látod, véletlenül
eltörött a mécses!
Utolsó kézfogások, integetés…
Csengőszó térítette magához.
Fel kell kelnie, ellenőriznie kell az űrhajó útját, és az útinapló-
ba be kell jegyeznie a tér adatait, amelyben haladnak. Alekszej
kinyitotta a kémlelőnyílást. Beállította a mérőkészülékeket. Ki-
számította a „Dianna” galaktikus koordinátáját. Nem gondolt
semmire, csak a számokra, a gra konokra, a készülékekre. Ébe-
ren őrködött az űrhajó pályája fölött. Ezekben a percekben Vera
rendszerint bekapcsolta a magnetofont. Most csend van… ijesz-
tő csend.
…Mielőtt elindultak volna, az űrhajó-kikötő parancsnoka lé-
pett hozzájuk. Hangosan, határozottan beszélt. Elmondta: az a
feladatuk, hogy felderítsék a „Föld-Cassiopeia” jövendőbeli út-
irány térségét. És hozzátette – nagy csodálkozásukra egészen ko-
molyan –, hogy ez nem nehéz, de szép feladat. Az űrhajó-raj szá-
mára az út 3 évbe fog telni. A Földön ezalatt 90–100 év múlik el.
A kikötő-parancsnok végül is elmosolyodott, és közölte, hogy ez
az első olyan expedíció, amelynek egyik hajóján egy házaspár
indul útnak. És nekik: Verának és Alekszejnek még külön is sze-
rencsét kívánt.
…Újra megszólalt a gong. Minden 40–50 percben felhangzott
a gong ütés. Azt jelezte, hogy a Földön újra eltelt egy nap.
…Távoli, egyetlen Föld. Szép zöld Föld… az első napokban ke-
rülték, beszélgetés közben meg sem merték említeni, nehogy
egymásnak fájdalmat okozzanak. De az utóbbi időben már nem
bírták ki, mégis beszéltek róla… Már alig hiányzott egy hónap-
nyi a kozmikus időből, és újra megérkeznek… Kedves, tarka vi-
rágú, kék egű Föld! Már alig várták, hogy viszontláthassák. Arról
beszélgettek, milyen is az ősz a Földön, hiszen tudták, hogy
szeptemberben vagy októberben kell megérkezniük.
Tegnapelőtt Vera azt mondta: – Amikor megérkezünk, azon-
nal pirogot sütök friss káposztával. Jó? Már elegem van ezekből
a konzervekből! Aztán elmegyünk a színházba, és igazi, jó színé-
szeket nézünk meg. Jó?
Pirog káposztával!…
Csengőberregés! El kell készíteni a Földnek szóló esedékes je-
lentést. Ezt a munkát eddig Vera végezte.
Alekszej hozzálátott. Néhány szót kódolt egy papírlapra sür-
gönystílusban:
„1136 NVSZ sűrű antianyag felhő megölte Verát, űrhajót kija-
vítottam, folytatom a repülést. Az utazás 1071. napja, 16 óra 40
perc. Averin.”
Alekszej tudta, hogy a jelentése eljut a Földre. Azután egy má-
sik jelentést készített, amelyben részletesen leírta a történteket,
és azt is megírta, hogyan kívánja eltemettetni Verát. Ezt a jelen-
tést – hosszúsága miatt – a gyengébb adóval közvetítette. Sajnál-
ta, hogy nem küldheti a jobbik leadóval, de takarékoskodnia kel-
lett az energiával. Ezt a második üzenetet már nem biztos, hogy
a Föld megkapja. De az elsőnek meg kell érkeznie.
A kódolt jelentést egy kibernetikus készülék lefényképezte,
majd fénnyé alakította át, amit az űrhajó orráról a Föld felé su-
gárzott.
A Földön érzékeny készülékek veszik fel az üzeneteket, a kódot
betűkké formálják, és azonnal továbbítják.
A hírközlésnek ezt a módját éppen Vera dolgozta ki. Akkor
mégcsak a jaroszlavi asztronauta iskolának volt a hallgatója. Kö-
rülbelül akkortájt ismerkedett meg vele Alekszej. Érdekes… va-
lójában kétszer ismerkedett meg vele.
Az első találkozás nagyon mulatságos volt. A volgai nagy uszo-
dában volt az apjával. Az öreg mosolyogva, ára büszkén és egy
kicsit fontoskodva üldögélt a medence partján, és a torony ugró-
kat kritizálta. Igazán ügyesek voltak. De az öreg Averin mind-
egyiken talált valami kivetni valót. Egyre csak azt magyarázta
Alekszejnek, hogyan kellett volna az ugrónak ügyesebben ugra-
ni. Alekszej mosolyogva bólogatott, de valójában nem is gyelt
oda. Tulajdonképpen semmire sem gondolt. Csak élvezte a me-
leget, a napot, a föld illatát, a víz csobbanó hangját, a medencé-
ben zsivajgó életet, a part felől ideszűrődő csendes zenét.
Egyszerre csak elébe toppant egy atal lány. Jól a szeme közé
nézett, és nagy zajjal, hangos tapsolással odahívta a barátnőit: –
Lida, Galja! Gyorsan ide! Itt van Averin! Szemtől szembe velem!
Fussatok hát! Ő az, teljes életnagyságban!
– Ugye hogy maga Averin? – kérdezte végre feléje is fordulva. –
Láttam néhányszor a képét az újságokban! – Alekszej erre az
örömrivalgásra zavarba jött: – Hát igen, én vagyok, be kell valla-
nom…
– Vera vagyok – nyújtotta kezét sietve a lány, nyilván féltette
barátnőitől az elsőséget.
A második megismerkedés egy héttel később történt az Űrha-
jósok Tanácsának ülésén. Alekszejt meghívták egy sereg új tech-
nikai probléma vitájára. Egymást váltották az előadók. Alekszej
különböző új, mágneses hajtóművekről, rakétavezérlőkről, koz-
mikus védelmi berendezésekről hallott előadásokat.
 Egyszerre csak kit lát az előadói emelvényen? Verát! A lány is
észrevette őt. Elpirult, megrezzent kezében a papír… aztán
összeszedte magát, és élénken az előadásába kezdett. Sok érde-
kes kérdésről beszélt. Ő utána egy hatalmas, éles hangú ember –
Alekszejnek legalábbis úgy tetszett – emelkedett szólásra, és azt
bizonygatta, hogy az előtte szóló nem támasztotta eléggé alá ál-
lításait. Alekszej nem is értette miért, de egyszerre roppant el-
lenszenvesnek találta a hozzászólót. Vera azonban nem jött za-
varba. Felállt, és nyugodtan felsorakoztatta ellenérveit. Végül is
meggyőzte a kételkedőt. – Milyen okos lány! – csodálkozott Alek-
szej, és ezt az érzést mindvégig megőrizte.
Előadás után hazakísérte. Vera a karjába kapaszkodva tipegett
magas sarkú cipőjében. Keveset beszéltek. Mindketten nagyon
elgondolkoztak, Alekszej megpróbálta néhányszor megtörni a
csendet, de aztán megértette, hogy jobb így. Egy árva szó nélkül
is jól megértették egymást.
…A gong újra gyelmeztette, hogy fel kell jegyeznie egy újabb
földi nap elteltét.

A cél: az ember

Alekszej hanyatt feküdt az ágyán. A fal vaj színét nézte érdekte-

lenül. Majd a műszerfal rózsaszínű lakk felületét bámulta. Aztán
az elektromágneses készüléket. Minden ugyanaz. Mindennap
ugyanaz.
Fel kellene kelnie, és meg kellene igazítania az illuminátort.
De nem akaródzik felkelnie. Feküdni sem jó… ha sokáig gondol-
kozik, de ha gondolatok nélkül fekszik is, rögtön megjelenik
előtte egy árnyék.
Nem halaszthatja tovább… most már igazán meg kell igazíta-
nia az illuminátort. Apatikusan feltápászkodott. Nem gondolt
semmire. Semmi sem érdekelte. Mintha egész gondolatköre be-
szűkült volna. Mintha az egész világ összezsugorodott volna…
szinte az idő is megállt. Alekszej számára azon az emlékezetes
napon megszűnt a világ. Azóta új naptára van. Ez már egy má-
sik időszámítás. Egy olyan korszak, amelyben Alekszej számára
minden mindegy. Hirtelen eszébe jutott, hogy Vera testét rögzí-
teni kellene, nehogy egy hirtelen mozdulattól nekiütődjön vala-
minek, és megsérüljön. Erőt vett magán, felöltötte űrruháját, és
behatolt Vera kabinjába. Fogát összeszorítva végezte szomorú
feladatát. A szíve összefacsarodott. Vera, a lágy, hajlékony Vera
merev teste… üvegszerűen kemény.
Aztán visszatért saját fülkéjébe.
Hirtelen erős fájdalmat érzett a hátgerincében. Mintha késsel
hasogatták volna! Mi lehet ez? Alekszej, mint minden űrhajós,
értett egy kissé az orvostudományhoz is. Ismerte az űr betegsé-
geit: a szervezeti túlterhelést, a kozmikus sugárbetegséget, az
idegkimerültséget, sőt az emésztési zavarokat is. Ez a kórkép
azonban egyik eddig ismert betegséghez sem hasonlított. Orvo-
si szekrényéből kivett néhány gyógyszert. Bevette. A hasító fáj-
dalom azonban két óra múlva újra jelentkezett. Ez a roham nem
volt olyan fájdalmas, mint az első, következményei azonban
ijesztőek voltak. Étvágytalanná és álmatlanná vált, ugyanakkor
aluszékony lett, fáradtnak érezte magát, nem kívánt a világon
semmit sem.
Tudatában volt annak, hogy súlyos beteg, de ami legcsodála-
tosabb, ez se izgatta, még csak nem is érdekelte. Készülékeihez
sem nyúlt. Ez már apátia volt, és Alekszej azt is érezte, hogy kö-
zel van az a pillanat, amikor teljesen összeomlik. Feleségének el-
vesztése, a túlhajtott munka és a világűrben való borzalmas
társtalanság felőrölték minden ellenállóképességét… Váratlanul
mintha Verát látta volna maga előtt. Az asszony a műszerfal
előtt ült, és a gépeket igazgatta. Mintha hirtelen meglátta volna
Alekszejt. És ahogy ránézett, a szeme rémületet fejezett ki. – Ne
hagyd magad, Aljosa! El ne hagyd magad, Aljosa! – susogta, de
mintha ezt a susogást az egész világűr visszhangozta volna.
Csak nézte, egyre nézte Aljosát, és a szeme megüvegesedett…
Alekszej megrázkódott. A vízió eltűnt. Felült. A fájdalom egy-
általán nem csökkent, de Alekszej erőlködve felállt: – Nem Vera,
nem hagyom el magam! – Azzal járni kezdett a kis kabinban fel-
alá, míg lépései erőteljesekké nem váltak. És aztán beszélni kez-
dett önmagához, és hirtelen rájött, hogy eddig hiányzott neki az
emberi beszéd is.
– Jó. Ezentúl hát hangosan beszélek majd saját magamhoz –
határozta el. És hangosan elmondta az űrhajó pozíciójára vonat-
kozó adatokat, azt is, milyen csillagképekkel találkozott, és hogy
nincs már messze az idő, amikor a drága Földre érnek.
A naptárt újra beállította, és elhatározta, hogy számolni fogja
a napokat. Ma még tíz nap, holnap már csak kilenc… aztán
nyolc. És elérkezik az idő, amikor jelt adhat a leszálláshoz, és
ugyanakkor jelzéseket kap a Földről, valami késői utódtól, hogy
várják a „Diannát”. És emberrel, élő emberrel válthat szót.
Addig pedig dolgozni fog. Most azonnal megebédel. Kinyitotta
a konyhafülke ajtaját. Konzerveket vett elő. Tíz perc alatt húsle-
vest készített, és leküzdve undorát, magába erőszakolt egy egész
tányér levest. Megmosdott. Ez is felélénkítette. Azután gondo-
san beállított minden készüléket. – Ki kell bírnom, Vera – mond-
ta újra hangosan, és megnyugodott.

Sötétség

De alig bírta magát. Elhatározta ugyan, hogy kimondja minden

gondolatát, hangosan, mintha önmagával beszélgetne, de ko-
rántsem volt erre képes. Vera… és mindig csak Vera. Szinte félt
már elaludni, egyre csak őt látta maga előtt. Pedig a leszállás
napja egyre közeledett. Alekszej tudta, hogy ha a Nap sugarai-
nak a mezőjébe kerül, el kell zárnia Vera kabinját is, különben te-
lemegy porral, és a meleg napsugarak tönkreteszik Vera még
mindig friss holttestét. Elhatározta, hogy Vera kabinján is be-
forrasztja a rést.
Többször is nekiindult. Valami furcsa, szorongó előérzet azon-
ban mindig visszatartotta. Végül is rászánta magát. Űrruhájába
bújt. Azaz, bújt volna. A hasító fájdalmak minden mozdulatát
akadályozták. De meg kell lennie! Talán félóra is beletelt, míg a
nehéz csizmákat végre is a lábára húzta. Aztán behatolt a kabin-
ba. Vera kabinja… Hirtelen hasító fájdalmat érzett a szemében.
Mi ez? Kozmikus szembántalom? Hiszen az másképpen kezdő-
dik! Színes karikák táncoltak a szeme előtt… De mi ez? A színes
karikák lassan eltűnnek. Alekszej megdörzsölte a szemét. Hu-
nyorogni kezdett. Behunyta a szemét, és újra kinyitotta. Semmi
kétség. Teljesen elsötétült előtte minden. Megvakult.
– Vak vagyok! – kiáltotta a csendbe. – Megvakultam! – kiáltotta
teljes erejéből. A saját hangja valamennyire magához térítette. –
Bajból is kaptál egy bokorra valót! – mondta magának. – Szeren-
csétlenségi rekordot értem el. Ez is rekord!? – gúnyolódott ön-
magán.
Mindegy.
Verát el kell zárnia a külvilágtól.
És el kell érnie a Földre.
Kezét előrenyújtva tapogatódzott. Félig önkívületben dolgo-
zott. És a tudatából egy percre sem távozott az a gondolat, hogy
megvakult. Maga sem tudta – és később sem emlékezett rá –, ho-
gyan fejezte be a munkát, és mit végzett. Ereje végső megfeszíté-
sével vánszorgott vissza saját kabinjába. Magára csukta az ajtót,
és aztán elvesztette az eszméletét.
„Ne hagyd magad, ú!”
Maga sem tudta, meddig feküdt eszméletlenül. Amikor magá-
hoz tért, időbe telt, míg megértette, hogy nem lát, és hogy le kell
vennie a védőruhát, akármennyire fáj is a háta. Többször is
megpróbálta. De a fájdalom megakadályozta a végrehajtást, kar-
ja is teljesen erőtlenül lógott. De nem nyugodott. – Le kell ven-
nem magamról – mormogta. – Így nem tudok mozogni… És be
kell állítanom balról a harmadik gombot… le kell fékeznem a
„Diannát”, mert túl gyorsan közeledik a Földhöz.
Emberfeletti fájdalmak közepette húzta le magáról a nehéz öl-
tözetet. Mintha soha nem akart volna véget érni ez a művelet.
De végül is sikerült levetkőznie. Csillapíthatatlan szúró fájda-
lom akadályozta a felemelkedésben. Pedig el kell jutnia a mű-
szerfalhoz… oda kell tapogatóznia, és meg kell keresnie, ki kell
tapogatnia a harmadik gombot balról… a harmadik gombot…
mintha fél önkívületben lett volna… talán álmodja az egészet?
És akkor egyszerre tiszta, csengő női hangot, földi ember
hangját hallotta:
– „Dianna” űrhajó! A „Dianna” űrhajót keressük! Itt a kozmi-
kus kapcsolatok harmadik holdállomása. Hall bennünket Alek-
szej Nyikolajevics Averin? Válaszoljon!
A hang elhalt, de néhány perc múlva újra megszólalt:
– Averin, válaszoljon!…
Alekszej megpróbál feltápászkodni a padlóról, de képtelen rá.
Újra lezuhan. Vergődve próbál a műszerfal felé kúszni… Nem
megy… Hiába tapogatózik, még mindig nem éri el a gombot.
Összeszedi minden erejét, hogy legalább gyelni tudjon.
– Alekszej Nyikolajevics Averin! – hallatszik újra a kellemes
női hang. – Nyugtalanít bennünket a hallgatása. Kell, hogy hall-
jon bennünket. Válaszoljon!…
Hiszen Alekszej szeretne válaszolni, de ahhoz, hogy ezt megte-
hesse, be kellene kapcsolnia a mikrofont és a leadót. Ahhoz,
hogy be tudja kapcsolni a mikrofont és a leadót, el kell jutnia a
műszerfalhoz. És arra képtelen. Hiszen ezt próbálja már több
mint egy órája, vagy talán már több ideje is ennek, de sehogyan
sem megy… Hiszen csak fel tudna kelni. Akkor beállíthatná azt
a gombot is, a harmadikat balról, és a mikrofont és a leadót
A hang újra megszólalt:
 – Itt a harmadik holdállomás, Alekszej Nyikolajevics Averint
keressük a „Dianna” űrhajón! Válaszoljon!
Nem, nem bír felemelkedni! Talán nem is fájdalom ez már, ha-
nem valóban kést szúrtak a gerincébe!
De a hang makacsul újra meg újra megszólal:
– Figyeljen ide, Alekszej Nyikolajevics Averin! Tekintet nélkül
arra, hogy a „Dianna” ad-e választ vagy sem, az Űrhajósok Taná-
csa a következőket üzeni:
Először. A Tanács köszönetét fejezi ki a hozzá küldött értékes
tudósításokért. Minden egyes jelentést megkapott, és megálla-
pította, hogy ön igen nagy szolgálatot tett az emberiségnek.
Másodszor. A „Dianna” útját állandóan gyeljük. Az űrhajóról
érkező jelzések kifogástalanul foghatók.
Harmadszor. A „Dianna” űrhajó pályája jó irányba halad, a Ta-
nácsot azonban nyugtalanítja az, hogy a sebessége egyenletes.
Azonnal kapcsolja be a fékezőkészüléket. Ismétlem: Először…
Alekszej maga is tudja, hogy a legfontosabb most a fékezőké-
szülék bekapcsolása. Hiszen azt akarja megtenni már mióta.
Balról a harmadik gomb… Máskülönben a „Dianna” elrohan a
Föld mellett. De ha egyszer…
– Negyedszer. A Tanács teljes mértékben jóváhagyja azt a kí-
vánságát, hogy Vera Alekszandrovna holttestét nem az űrben,
hanem a hazai földben kívánja eltemettetni. Helyes, hogy a koz-
mosz hidegét nem zárta el előle. De most már azonnal izolálnia
kell. Nemsokára beérnek a „Kis Kozmoszba”! Tehát fékezés, és
Vera Alekszandrovna izolálása! Van némi remény arra, hogy a
Földön felesége feléleszthető. Volt már erre példa. Tehát megis-
métlem. Negyedszer. A Tanács teljes mértékben…
…Van némi remény arra,… mit is mondott a hang? Mintha új
erő szállt volna tagjaiba!… Van némi remény… Olyan izgalomba
jött, hogy szinte nem is hallotta, mit mondott a hang tovább.
Valami olyasmit: a fékezőt így és így kell bekapcsolni, és azért
adnak annyi utasítást, mert feltételezik, hogy hallja őket, de
technikai akadályok miatt nem tud válaszolni, azután arra adott
utasítást, hogy be kell állítania a meteor-védelmet, meg hogy
teljes erősségre kell beállítani a jelzőberendezést. Semmi baj! Hi-
szen mindent bekapcsolt, mindent előkészített, csak az az átko-
zott gomb, balról a harmadik…
– Figyelem, Alekszej Nyikolajevics. Hatodszor. A Tanács felté-
telezi, hogy mezon-betegséget kapott. Ez olyankor keletkezik,
amikor az ember közvetlenül érintkezésbe kerül antianyag ha-
tárfelületekkel. A lappangási idő 6 nap. A betegség tünetei: hasí-
tó fájdalmak a gerincoszlopban, émelygés, ideiglenes vakság.
Teljes kimerültség. A betegség gyógyítható. A Földre érve azon-
nal kezelésbe veszik. Az orvosok már várják. Tehát, ismétlem…
Hatodszor…
Alekszej elhatározta, hogy kissé megpihen, aztán újra össze-
szedi minden erejét, és akármilyen pokoli fájdalmat okoz, vala-
hogyan elvergődik a műszerfalhoz…
– Alekszej Nyikolajevics! Nyolcadszor. Feltételezett betegségé-
re való tekintettel a bizottság elhatározta, hogy célba segíti a
„Diannát”. Az „Amur” nevű anyahajó száll fel a „Diannáért”. Út-
közben felveszi az űrhajót, és lerakja a Hold egyik kikötőjében.
Alekszej Nyikolajevics! Semmi más dolga nincs, mint a sebessé-
get legalább tizedrészére csökkenteni! Azonnal kapcsolja be a fé-
kezőmotort!
Alekszej kissé jobban érezte magát. De még mindig nem volt
annyi ereje, hogy meg tudjon mozdulni.
A földi hang pedig kitartóan folytatta:
– Alekszej Nyikolajevics. Értesítjük arról, hogy az édesapja él.
Őt is, és felesége édesanyját is tartós altatásnak vetettük alá. Egy
hónappal ezelőtt kezdtük őket feléleszteni. Vera Alekszandrov-
na haláláról kíméletből nem értesítettük őket. Mindketten
egészségesek. Most hallgassa meg édesapja tegnap magnetofon-
ra vett üzenetét:
 „Szervusz, ú, szervusz, kislányom!” – torokköszörülés, köhé-
cselés. …Már megbocsáss, Veronka, nem vagyok valami friss,
beszélni is csak így, öregesen tudok. No, azért még mindig na-
gyokat sétálok, nem vagyok holmi haszontalan ember. Életben
vagyok hát, de mit is beszéljek?… Na persze, Veronka, Maria Pet-
rovna is él ám, a te mamád… bizony nem gondoltam volna ak-
kor, hogy még találkozunk! Így hát, nincs más hátra, minthogy
minél gyorsabban repüljetek haza, már alig várunk, minden
rendben van. De tartsd magad, ú!”
Alekszej minden erejét összeszedte, és fogcsikorgatva a fájda-
lomtól, de izgatottan az örömtől, egy lökéssel a műszerfalhoz ta-
szította magát.
Balról a harmadik gomb…

(Gleb An lov novellája nyomán:

„Znanyije-Szila”)
 Arthur PORGES:

RUUM

Előjáték…

Amikor az „Ilkor” nevű űrhajó lendületbe jött, és kiszabadult a

Pluto vonzóköréből, egy felháborodott tiszt jelentkezett a pa-
rancsnokságon…
– Kötelességemnek tartom jelenteni, hogy egyik technikai
munkatársunk hibájából a harmadik planétán maradt a 9. típu-
sú Ruum, sőt sok egyéb felszerelési tárgy is, amit már nem tu-
dott összeszedni.
A parancsnok szemrése összeszűkült egy percre, hangja azon-
ban nyugodtan csengett:
– Milyen szerkezetű volt a Ruum?
– 30 mérföld, 160 láb plusz-mínusz, 15 maximális hatósuga-
rú.
Csend lett. Majd néhány másodpercnyi hallgatás után a pa-
rancsnok megtörte a csendet:
– Utunk pályáját nem változtathatjuk meg. De majd néhány
hét múlva, amikor visszafelé repülünk, felvesszük a Ruumot.
Nem akarom, hogy egy olyan drága készülék árát behajtsák raj-
tam. Majd hidegen hozzátette:
– Tartsa kötelességének, hogy aki gondatlan volt, elnyerje a
büntetését.
A visszafelé megtett útnak már majdnem a végén voltak, ami-
kor a Rigel csillag közelében az „Ilkor” összeütközött egy gyűrű
alakú űrhajóval. Amikor a robbanás következtében keletkezett
tűz elült, a két félig megolvadt radioaktív űrhajó halott legény-
ségével együtt keringeni kezdett sok milliárd éves pályáján a Ri-
gel körül.
 Az uránvadász

Amikor a partra hurcolták az egész szállítmányt, és Welt be-

szállt kis hidroplánjába, Jim Irwing utánaintett:
– El ne felejtsd bedobni a levelemet!
– Ne félj, beszállás után az lesz az első gondom! – rikkantott
vissza Leonard Welt, és megindította a motort. – Te meg igye-
kezz, hogy uránra bukkanj! Kittynek kell, tudod, meg a adnak!
– és fehér fogai szinte világítottak, amint nevetett. – Aztán vi-
gyázz, medvékkel ne akadj össze. Lelőni lelőheted, ha puskavég-
re kerülnek. Csak ingerelni nem szabad őket.
Azzal elrepült.
Jim hosszan nézett a hidroplán után. Egy másodpercre össze-
szorult a szíve. Teljes három hétig kell itt urán után kutatnia
egyes-egyedül, teljesen elvágva a külvilágtól. Ha valamilyen ok-
ból a hidroplán nem térne vissza a jeges, kék tóra: el kell pusz-
tulnia. Még ha az élelmiszere ki is tart, örökké nem maradhat itt
a kanadai Sziklás-hegységben. Csak úgy menekülhetne meg, ha
valami módon átverekszi magát a jeges, sziklás hegyeken, és el-
jut a hegység lábánál elterülő síkságra. De ezeken a meredek he-
gyeken ember a még nem vágta át magát.
Aztán elhessegette magától ezeket a gondolatokat. Leonard
Welt természetesen vissza fog térni, az pedig már őrajta áll,
hogy vállalkozásuk sikerrel járjon. Ha itt, a völgyekben valóban
van urán, azt meg kell találnia, ki kell termelni. Ez az ő dolga,
nem pedig a szorongás.
Gyerünk! – bíztatta önmagát és nyomban hozzálátott, hogy az
egyik szikla tövében ideiglenes kunyhót építsen. Másra három
hét alatt nincs is szüksége. A kunyhó fedelét vízhatlan vászon-
nal fedte be, hogy a kevés holmija meg ne ázzon, a nap heve ki
ne szárítsa, és védve legyen a rovaroktól is. Mindent idehordott,
kivéve a dinamitot. Azt a kunyhótól 200 yardnyira egy szikla tö-
vében helyezte el, miután gondosan becsomagolta, hogy ned-
vesség ne érje. Csak a bolond alszik együtt a robbanóanyaggal.
Az első két hét egyhangúan telt el. Nem történt semmi, de
nem is volt szerencséje: nem talált semmit. Csak egyetlen elér-
hető terület volt még, amit nem kutatott fel, és amelynek meg-
vizsgálására a hátralevő idő éppen hogy elégnek ígérkezett. Az
utolsó napok egyikén Jim Irwing az utolsó expedíciójára készü-
lődött, a völgy északnyugati csücskébe szándékozott menni. Itt
még egyetlenegyszer sem kutatott.
Nem vitt magával mást, mint a Geiger-féle számlálót, a puská-
ját és egy elsősegély-csomagot. Ennivalóval nem akarta az útját
nehezíteni, éppen csak valami keveset csomagolt magának. A
fegyver nehéz volt és akadályozta a gyors járásban. Mégsem vál-
hatott meg tőle. Tudta, hogy a kanadai szürke medvékkel, a
grizzlikkel nem lehet tréfálni. Kettőt már leterített az elmúlt na-
pokban. Sajnálta, hogy meg kellett tennie, hiszen ez a medvefaj
kiveszőben van, de az önvédelem ezt követelte meg. Most is fel-
készült hát arra, hogy a hegyszorosokban medvékkel találkoz-
hat. Revolverét bőrtokba zárva a kunyhóban hagyta.
Fütyörészve haladt előre. Gyönyörű, verőfényes nap volt. A
napsugarak szinte sziporkázva ragyogtak a kékes sziklákon, a le-
vegő tele volt a nyár illatával. Kitágult tüdővel szívta a kristály-
tiszta levegőt. Jó kedve kerekedett. Igaz, mint urán-kutató sem-
mi eredményt sem ért el, de most erre sem akart gondolni,
olyan kedvére való idő volt. Elhatározta, hogy egész nap úton
lesz, a következő 36 órát kutatással tölti, azután visszatér, alszik
egy fél napot, és bevárja a hidroplán érkezését. Nem akarta a há-
tizsákját élelmiszerrel nehezíteni. Nyulat mindig talál útköz-
ben, azt lelőheti, megeheti, forrásvíz is akad mindenütt, így
nincs gondja az evéssel-ivással.
Jim egész nap gyalogolt. Időnként izgatottan fel gyelt, mert
készüléke ketyegni kezdett, de abba is hagyta mindig. Semmi ra-
dioaktivitást nem tapasztalt a völgyben. Úgy látszik, elszámí-
tották magukat, amikor ezt a helyet választották. Jim elkesere-
dett. Nagy szüksége volt arra, hogy uránt találjon. Weltnek is
fontos lett volna, de neki, a feleségének, Kittynek és jövendő
gyermeküknek még sokkal fontosabb. – No jó, azért nem kell
mindjárt kétségbeesni, még nem veszett el minden. Lehet, hogy
ez az utolsó 36 óra szerencsét hoz – gondolta.

Furcsa lelet

Elhatározta, hogy éjjel is dolgozni fog. Egy kis keserűséggel arra

gondolt, hogy milyen nagyszerű is lenne, ha már biztos volna
abban, hogy lelőhelyre akadt.
– Ej, mit ábrándozom már megint! Együnk valamit!
A nap állása és gyomrának követelőzése az idő előrehaladását
jelezték.
Éppen a tajtékzó patakba akarta vetni a horgát, amikor a köze-
li füves domb mögött olyasvalamit pillantott meg, hogy láttára
szinte gyökeret vert a lába.
Mintha valami vállalkozó szellemű óriás-mészáros itt, a sza-
bad ég alatt rendezett volna be vágóhidat. Majdnem a horizont
széléig elnyúlva levágott állatok hevertek egymás hegyén-há-
tán. És micsoda állatok! Közelebb közönséges szarvasok, med-
vék és hegyi kecskék hevertek ugyan, távolabb azonban furcsa,
alaktalan szörnyek feküdtek, és ezek mögött különös hüllők
egész seregét látta. Az állatok egyikét Jim fel is ismerte. Kicsinyí-
tett másával a városi múzeumban találkozott. Kétség nem fér
hozzá: ez egy kisméretű stegosaurus, nem nagyobb egy skót pó-
nilónál.
A kissé megijedt Jim végighaladt a holtan heverő állatok kö-
zött, hogy közelebbről is megnézze ezt a sajátságos kiállítást. Mi-
kor azonban a furcsa hüllők egyikét közelebbről jól szemügyre
vette, észrevette, hogy az állat pislog. Azonnal megértette, miről
van szó. Ezek az állatok nem pusztultak el, hanem csak megbé-
nultak, és csodálatos módon hosszú időn át konzerválódtak!
Verejtékezni kezdett. Hány év telhetett el azóta, amikor még
vígan éltek a stegosaurusok ebben a völgyben?
Még valami furcsát észlelt: a csodaszörnyek mérete majdnem
egyforma volt. Egyetlenegy szembetűnően nagy hüllőt sem lá-
tott. Bárány nagyságú volt minden állat. Mit jelenthet ez? – tű-
nődött magában Jim. Ebben a pillanatban a bokrok gyelmezte-
tően megzörrentek.
Jim Irwingnek úgy tűnt, mintha a tisztáson valami titokzatos
gömb alakú dolog emelkedett volna fel nehézkesen. Figyelme-
sen szemügyre vette a furcsa szerzetet, és akkor vette észre,
hogy azok a dudorodások, amelyeket eddig legfeljebb undorító
szemölcsöknek nézett, a furcsa mechanizmus szerves részei.
Bármi is volt azonban ez a különös szörnyeteg, Jim nem sokat
gondolkozhatott rajta. Néhány csáp emelkedett a levegőbe,
amelynek lencseszerű végződései Jim felé fordultak, és a külö-
nös lény mozogni kezdett.

Vadászból – üldözött

Nem sokat gondolkozott. Lekapta válláról a puskát. A Földön fe-

lejtett Ruum 30 yardnyira volt tőle. Lassan, egyenletesen köze-
ledett Jim felé, és ez a mozgás sokkal ijesztőbb volt, mint valami
élő állat villámgyors nekirugaszkodása.
Jim robbanógolyót tett a puskába. A feléje közeledő szörnyeteg
a déli napsütésben kitűnő céltábla volt. Még mosolygott is ma-
gában. – Ezt meg nem úszod szárazon – gondolta derűsen.
Bumm! – a puska elsült, a golyó azonban éles visszhangot kelt-
ve pattant vissza a Ruumról. Jim újra töltött, majd újra meg újra
lőtt. A golyók visszapattantak, a szörny pedig változatlan tem-
póban egyre csak közeledett Jim felé.
 Jim hamarosan megértette, hogy nincs értelme a lövöldözés-
nek, a szörny már csak 6 lábnyira volt tőle. Látta, amint a sze-
mölcsökből fullánkba végződő, fényes, kampós csápok nyúltak
ki. Azt is látta, hogy végükön zöld csepp rezeg. Nem sokat gon-
dolkozott, futásnak eredt.
Eleinte könnyedén futott. Közben visszanézett. Úgy látszik, a
szörny nem tud gyorsítani. Mintegy 5 mérföldes egyenletes se-
bességgel mozgott. Jim azonban nem ringatta magát illúziók-
ban. Tudta, hogy ő legfeljebb néhány órán át tud majd óránként
öt mérföldnyit megtenni. Egyre lassabban fog majd haladni. A
szörnyeteg pedig minden nehézség nélkül tör előre. Hacsak ő,
Jim, valamit ki nem talál közben. De mi ez a szörnyeteg tulaj-
donképpen? Hogyan került ide?
Eldobta a hátizsákját és mindent, ami csak akadályozta a futá-
sát. A nap vörösen hanyatlott a látóhatár felé. Mi lesz, ha leszáll
az éjszaka? Arra is gondolt, hogy a fegyverét is el kellene dobni,
de erre nem szánta rá magát. A mozgásban akadályozza ugyan,
és úgy látszik, a szörny ellen hatástalan… Jim elhatározta, hogy
csak végső esetben dobja el a puskát. A Geiger-féle készüléket
óvatosan egy kőhöz támasztotta, megjegyezte magának a he-
lyet, és tovább futott. Jim egyet biztosan tudott. Nem fog úgy
menekülni, mint egy megriasztott nyúl, fejvesztetten, körbe-
körbe rohanva, míg csak halálra nem fárad. A végsőkig fog az
életéért harcolni, és kalandos élete minden eddigi tapasztalatát
fel fogja használni.
Bozóthoz ért. Ezt feltétlenül el kell kerülnie – gondolta futás
közben nagyot kanyarodva –, mert azon csak nagyon lassan tud
átvergődni. Hopp! Hirtelen megállt. Meglátta egy szikla kiszö-
gellését. Ezzel kellene valamit csinálni. Elégedetten mosolygott,
amikor a maláji csapda jutott az eszébe. Kiment a szikla szélére,
és végignézett az alatta elterülő, esti fényben fürdő mezőn. Hát-
ranézett. A Ruum kitartóan kúszott Jim nyomában. Innen, a
magasból jól láthatta, hogy csakis a nyomában. Jim készen volt
tervével. Leereszkedett a szikla lábához, és egy kanyarulattal
visszatért félbehagyott útjának lábnyomaihoz, készakarva jó
mélyen taposva az utat. Innen visszafordult, óvatosan csak saját
lábnyomaiba lépett, és a szikla alá húzódott. Már csak 12 perce
volt. Elővette a kését, és ezzel a semmi szerszámmal, izgatottan,
de pontosan tudva, mit kell tennie, ásta-kaparta a földet a szikla
alatt. Teltek a percek… a Ruum veszedelmesen közeledett. De
Jim nem hagyta abba. Minden erejét összeszedve folytatta a
munkát, mint aki tudja, hogy vállalkozásának sikere ezen áll
vagy bukik. Már alig volt hátra két perc, amikor a szikla enge-
dett.
Ekkor nagy üggyel-bajjal felmászott a szikla mögé. A szörnye-
teg megjelent, és a szikla felé mászott. Jim alig bírta visszatarta-
ni lihegését, de fegyelmezte magát. Igaz, hogy a Ruum eddig
csak a nyomokat követte, de ördög tudja, az e éle masináknál
sohasem tudhatja az ember.
Jól számított. A szörnyeteg egyenesen a szikla alá tartott…
már éppen alatta volt. Ekkor Jim egész súlyával ránehezedve le-
gördítette a többtonnás sziklatömböt, amely egy pillanat alatt
maga alá temette a Ruumot.
Jim odaszaladt.
No, vége a dalnak… örvendezett – lehet, hogy ezzel még több
dollárt szerzünk, mintha uránt találtunk volna… morfondíro-
zott tovább, egyszerre azonban meghűlt benne a vér.
Az óriási sziklatömb mély barázdát szántva csúszott előre né-
hány métert, majd a széle emelkedni kezdett, és egyszerre csak a
szörny kimászott a szikla alól.
Jim futni kezdett a régi nyomain visszafelé. Meg sem állt, míg
egy mérföldet meg nem tett. Akkor óvatosan hátrasandított.
Semmi kétség, a Ruum itt is követte, szabályosan, lassan, feltar-
tóztathatatlanul mászva a nyomában.

Időt kell nyerni!

Jim lerogyott a földre, és összekarmolt, fájó kezébe temette ar-
cát. De kétségbeesése nem tartott soká. Elhatározta, hogy né-
hány perces előnyét kihasználja, hogy újból erőre kapjon. Kibon-
totta szegényes élelemcsomagját és enni kezdett. Májat evett,
utána csokoládét, majd jót húzott a mellette csobogó patak vízé-
ből. Szinte újraéledt ez alatt a néhány perc alatt, úgy érezte, nyu-
godtan folytathatja fantasztikus élethalálharcát. Mielőtt azon-
ban útnak eredt volna, lenyelt egy benzedrin tablettát, amelyet
testi túlerőltetés esetére tartogatott. Most már teljesen frissnek
érezte magát. Már csak körülbelül 10 percnyi előnye maradt.
Egyenletesen, légzését jól beosztva futni kezdett.
15 perc múlva újra egy sziklához érkezett. Elgondolta: ha en-
nek a meredek oldalára sikerül felkapaszkodnia, és a másikon le-
ereszkednie, sok időt nyerhet, mert a Ruumnak meg kell kerül-
nie a sziklát. Nem volt jó hegymászó, de tudta, hogy alapjában
véve mit kell tennie. Óvatosan, minden résbe belekapaszkodva,
egyensúlyára vigyázva mászott egyre feljebb és feljebb. Szeren-
csésen túl jutott a sziklán, és megállt egy percre, hogy megnéz-
ze, üldözője mit csinál.
A Ruum éppen akkor ért a szikla tövébe. Ha nyomát veszti…
míg megtalálja és megkerüli a kis hegyet, egy óra is eltelik, és
addig ő lefekhet, és alhat egyet. Alhat! Egész teste követelőzve
kívánta a pihenést.
De tévedett.
A Ruum az előbbieknél is hosszabb csápokat bocsátott a hátán
levő szemölcsökből, és ide-oda mozgatva őket keresgélni kez-
dett. Az egyik csáp végén lencse volt; a csáp hirtelen megmere-
vedéséből is észrevehető volt, hogy a szörnyeteg „meglátta” Ji-
met. Ekkor a Ruum visszahúzta „látószerves” csápját, és mászni
kezdett.
Jim elhatározta, hogy megpróbál ezen a kedvező terepen vé-
gezni a szörnnyel. Amikor a szürke csáp majdnem az orra előtt
kapaszkodott meg a sziklában, vasalt bakancsos lábával rálépett
a vékony csápra, és minden erejével rátaposott. Nem történt
semmi. Mikor a lábát elvette, a csáp ugyanúgy mozgott, mint
azelőtt. Ekkor egy erős faágat kapott fel, a végét a csáp karma alá
dugta, és teljes erejéből feszíteni kezdte, hogy letaszítsa a ször-
nyet.
Villám fénye hasított az alkonyba, fehér füstgomolyag tört fel
a csápból, dörgés remegtette meg a levegőt. Jim kezét óriási
energia rántotta meg, botot szorító ujjai majdhogy szét nem
robbantak. Fájdalmában felordított. Káromkodva indult újra fu-
tásnak, de hirtelen eszébe jutott valami és megállt. Ha már idáig
küszködött a vállát sebesre dörzsölő puskával, legalább közvet-
len közelből küld néhány üdvözletét a Ruumnak. A golyó éppen
a csáp karma alá talált. Újra hatalmas robbanás hallatszott, és a
Ruum furcsa csörömpölő hang kíséretében lezuhant a szikláról.
Telitalálat!
Az erős robbanástól a sziklán is rés támadt. Jim üdvrivalgás-
ban tört ki. Ilyen hatásra egyáltalán nem számított. Most már
alhat, s reggel szemre vételezi a megölt „ellenséget”.
A harcnak azonban korántsem volt még vége. Majdnem felki-
áltott elszörnyedésében, mikor a holtnak hitt Ruum felemelke-
dett, és három újabb karommal, melyek Jim szeme láttára „nőt-
tek ki” belőle, megkapaszkodott a sziklában, és újból mászni
kezdett. Jim ismét lekapta válláról a fegyvert. Elhatározta, hogy
ellövi a karmokat, ezek nélkül a szörny nem tud kapaszkodni és
tehetetlenné válik. Az első lövéssel pontosan eltalálta az egyik
karmot. A második a másik oldalon levőt a sziklával együtt tép-
te ki. Jim éppen harmadszor is lőni akart, amikor észrevette,
hogy az első karom helyére a szörny törzse alól újabb karom
nyúlik ki, és kapaszkodik a sziklába.
Most már belátta, hogy a lövöldözés teljesen kilátástalan. Nem
marad más hátra, mint kisportolt izmaira támaszkodva futni-
futni, elmenekülni az ármányos szerzet elől. Elmenekülni, de
meddig? Elbújni, de hova? Hiszen ez a szörnyeteg a maga lassú,
egyenletes mozgásával még mindig utolérte!
A dinamit! – jutott eszébe futás közben. Ez volt az utolsó re-
ménysége.

A medve

A kunyhóba. Ez volt a cél. Fölötte csillagok ragyogtak. Hány óra

is lehet? Jim teljesen elvesztette időérzékét. Éhes nem volt, hi-
szen útközben evett egyszer. Enni kellene mégis, hogy újra erőt
gyűjtsön… majd a kunyhóban… nem, nem lehet! Nem lesz rá
idő… akkor benzedrin tablettát… kotorászni kezdett a zsebében.
A harc hevében azonban elvesztek… mindegy, csak eljusson a
kunyhóig. Háta mögül tisztán hallotta a szörnyeteg surranó ne-
szét.
Itt-ott mintha állatok szemei foszforeszkáltak volna a sötét-
ségben… vagy csak képzeli?
De nem!
Egyszerre csak a közelből hallatszott egy medve mormogása.
Talán ez fogja őt megmenteni! Menekülés közben látomása volt.
Kitty állt előtte. – Ne hagyd magad! – Jim utánaszaladt, de a láto-
más szertefoszlott…
Egyszerre csak észrevette, hogy már meg is érkezett a kunyhó-
hoz.
Nem messzire volt a dinamitos ládája. Most mihez fogjon? Zsi-
nórral robbantson? Ha a zsinór hosszú, nem tudja az időt úgy
kiszámítani, hogy a dinamit pontosan a szörny alatt robbanjon.
De hát akkor mit tegyen? A holtfáradt ember már alig tudott
gondolkozni. Fáradt feje egy percre verítékben úszó mellére csú-
szott. A következő pillanatban azonban összeszedte magát, és
felnézett. Ekkor ötlött szemébe a kunyhó falára akasztott revol-
ver.
 Borzongva és holtfáradtan, de minden idegszálát megfeszítve
munkához látott. Dinamittal megtöltött egy zsákot, belerakta
megmaradt robbantó patronjait, és ezt a furcsa pokolgépet – ke-
rülővel – az odavezető nyomaihoz vitte, és pontosan a nyomra
helyezte. Veszélyes játék volt. A robbanószer bármely percben a
levegőbe röpíthette Jimet is. De nem bánta. Inkább robbanjon
szét ezer darabra, semhogy ez az átkozott szörnyeteg bánjon el
vele. A robbanóanyag elhelyezése után 20 yardnyira oldalra
ment, és egy szikla mögé rejtőzött. A szikla mögül jó kilövés kí-
nálkozott. Pisztolyával megcélozta a dinamitos ládát. A szörnye-
teg már feltűnt a távolban.
Jim a hátára feküdt. Tagjai pihenést keresően nyúltak el. Egy-
szerre csak érezte, hogy a hajnali nap sugarai simogatják lágyan,
melegen… ha elalhatna! De nem! Ha most behunyja a szemét,
utoléri a szörnyeteg, és vége. Nem fog elaludni! Még ezt az utol-
sót megkísérli, és ha nem sikerül, lesz annyi ideje, hogy golyót
röpítsen a saját fejébe.
Kinézett a szikla mögül. A Ruum már egészen közel volt. Ek-
kor az egyik bokor mögül, lusta léptekkel előcammogott egy
medve. A dinamitos zsákhoz ment, megérezte rajta az ember
szagát, és fejét jobbra-balra forgatva kereste az embert. Jim Ir-
vinget majd kilelte a hideg. A dinamit bármilyen kis ütéstől is
felrobbanhatott… és akkor tervének vége. A medve azonban
hirtelen abbahagyta a játékot, és a közeledő furcsa szerzetet vet-
te szemügyre. Apró szemével pislogott. Jim a groteszk látvá-
nyon önkéntelenül elmosolyodott. Lám csak! Itt áll előtte pár lé-
pésnyire minden észak-amerikai vadász réme, a grizzli, és ő ne-
vetni kénytelen. Megvizsgálta pisztolyát. Aztán újra a dinamitos
zsákot vette szemügyre. Ebben a pillanatban semmi más nem
létezett számára, csak ez a két tárgy.
A Ruum a medvétől hat lábnyira megállt. Az állat a két hátsó
lábára állt. Fogát vicsorgatva elmordult. Majd hirtelen a szörny
mellett termett, és két első lábával hatalmasat csapott rá. A Ru-
umot néhány lépésnyire visszadobta a borzalmas ütés. A szerke-
zet azonban újra megindult, és a medvére ügyet sem vetve foly-
tatta az útját. Az erdő ura azonban nem nyugodott bele az első
kudarcba. Néhány lépéssel újra a szörny mellett termett, és ha-
talmas fogaival beleharapott a Ruum testét alkotó bőrzsákba,
miközben első lábával hatalmas ütéseket mért rá, ahol csak érte.
De ez a küzdelem sem tartott néhány pillanatnál tovább. A
Ruumból szikra csapott ki, egy karommal ellátott fullánk emel-
kedett ki a testéből, és a medve kettényílt torokkal zuhant a
földre. Piros tócsa keletkezett mellette. A szörny pedig, mint aki
dolgát jól végezte, kitartóan folytatta útját. Makacsul követte az
ember nyomait.
Hát jól van. Akkor felrobbantlak! – határozta el Jim. Gondosan
megcélozta a dinamitot, és amikor a Ruum éppen a zsák mellé
érkezett, lőtt. Óriási robbanás, Jimet elemi erő vágta a földhöz. A
madarak abbahagyták a csicsergést. Valami súlyos zuhant a kö-
zelben a földre. Aztán csend lett. Jim nem emlékezett tovább
semmire.
…Nem tudta, meddig feküdt ott… órákig? Felült a fűben. Min-
den tagja sajgott. Körülnézett… most már mindenre emlékezett.
Óriási krátert látott… és benne, füstölögve, fehér kőporral be-
szórva a Ruum roncsai.
Jim behunyta a szemét. Már nem volt álmos, de meg sem tu-
dott mozdulni. Egyszerre csak furcsa neszre lett gyelmes. Ki-
nyitotta a szemét, és maga mellett látta a szörnyet. A revolvere
után kapott. De nem találta. Nincs hát menekvés! Behuny ta a
szemét, és sorsára várt. A Ruum kinyújtotta a csápjait, megfogta
Jimet, felemelte, megforgatta a levegőben. Vajon mikor fogja
csápjából a zöld színű folyadékot beléfecskendezni? De nem tör-
tént semmi. A szörnyeteg letette a földre, lökött rajta egyet, há-
tat fordított neki, és visszaballagott a nyomokon.
Jim bámulva nézett utána. De még végig sem gondolhatta, ho-
gyan menekült meg, amikor motorberregésre lett gyelmes.
Welt érkezett meg a hidroplánján…

Welt boldogan dörzsölte a kezét: Te, Jim, képzeld, most már hat-
személyes hidroplánt vehetek!
– Én is biztosra veszem – örvendezett Jim. – Ha a múzeumnak
bemutatjuk történelem előtti szörnyeinket, egész zsákra való
dollárt kapunk!
– De hogyan menekülhettél meg? – tűnődött el Welt.
– Fogalmam sincs róla! – csodálkozott Jim. – És ha elgondo-
lom, hogy nyugodtan élhettem volna ahelyett, hogy órákon, sőt
talán napokon át étlen-szomjan meneküljek, összevissza törjem
magam – dühös is vagyok, és nevetnem is kell. Hiszen nem is
kellettem a csodaszörnynek! Nem baj! Jól lesoványodtam, de
Kitty majd jól tart! Nagyot alszom jó, ruganyos ágyamban! És ha
nem is találtam uránt, még se hiába kutattam a sziklarengeteg-
ben!
Aztán kíváncsian, elgondolkozva tűnődött: De miért nem kel-
lettem a szörnynek?
– Te bölcs Habakuk – csapott homlokára Welt. – Csak addig
kellettél, míg fegyvert hurcoltál magaddal! A szörny biztosan a
puskádra vadászott! Talán megérezte a revolvert is!
Aztán hamisan hunyorított Jimre: Vagy talán sérti a hiúságo-
dat, hogy nem kellettél a csodálatos lénynek?
Mindketten boldogan nevettek, és fütyörészve gyelték a hid-
roplán légcsavarját, amint a levegőt hasítva röpítette őket haza-
felé.

(Arthur Porges novellája nyomán:

„Znanyije-Szila”)
 Viktor SZAPARIN:

VÁRATLAN KÍSÉRLET

A megelevenedett mértani testekhez hasonló emelődaruk las-

san másztak előre a több kilométer széles síkságon. Hatalmas
épület-alkatrészeket cipeltek magukkal, és lerakták őket az előre
kitervelt helyre. A „célzó masina”, ahogyan a „tudós mechaniz-
must” köznyelven becézték, ez a méh szeméhez hasonló, magas-
ra helyezett óriási gömb, amelyből itt-ott antennák álltak ki, „ -
gyelte”, hogy minden úgy történjék, ahogyan a mérnökök előír-
ták. „Parancsokat” osztogatott az emelődaruknak, és felvette jel-
zéseiket.
Sherwood, MacKinley és Kosztya várták, hogy az előkészítő
munkálatok befejeződjenek. Sherwood és MacKinley meglehe-
tősen nyugodtan, Kosztya égő türelmetlenséggel.
Az automata végre jelezte: – Kész!
MacKinley szájához emelte a mikrofont. – Rajta! – vezényelte. –
A középső „A” tömb a helyén marad. A „B” tömb a kirajzolt vörös
vonalak keresztezéséig csúszik előre.
A ferdére metszett hengerhez hasonló „B” tömböt a mérnök
vezényletére két daru ragadta meg. Óvatosan csúsztatták az „A”
tömb felé. Ez egy olyan hatalmas labdára emlékeztetett, amely-
ből a levegő egy részét kiengedték. Minden épületrésznek kelle-
mesen sima, áramvonalas formája volt.
MacKinley közelebb ment a vörös vonalak metszési pontjai-
hoz. Mikor az épülettömb odaérkezett – Állj!-t vezényelt. Ekkor
odakúszott a sok karú automata-kapcsológép. Leginkább egy gi-
gászi pókra hasonlított különböző hosszúságú ízelt karjaival. A
két tömböt egy-kettőre összekapcsolta.
Sherwood egy másik mikrofon segítségével két másik darut
irányított. Az özönvíz előtti állatokhoz hasonló gépek pontosan
teljesítették feladatukat. Először lerakták az épületek gyűrű ala-
kú alapját. Azon emelkedtek a falak, az átlátszó plasztikfolyo-
sók, a hatalmas kapuk, majd a második és a harmadik emelet.
A – Kész! – vezényszóra az emelődaruk elhúzódtak a munka
helyéről.
– De hiszen ezek maguk is elvégezhetnének mindent! – türel-
metlenkedett Kosztya. – A gyárakban a gépek összeszerelését
már réges-régen teljesen automatizálták! Csak itt dolgozunk
ilyen ókori módszerekkel.
Sherwood elmosolyodott.
– Aligha gazdaságos az elgondolásod! Ki zetődik-e egy telje-
sen automatizált gépezet működtetése olyankor, amikor egy ke-
vésbé automatizált gépezet két ember 2–3 napi munkájával el-
végzi az ilyen feladatot. Különben is! Nekem például, mint épí-
tésznek, feltétlenül szükségem van arra, hogy a helyszínen
mintegy „érzékeljem” az építést. Ha tudom is, hogy minden
tervszerűen és rendben folyik, akkor is ellenőriznem kell min-
dent többször is. Ez a véleménye MacKinleynek is. Aligha helyet-
tesíthetné minden munkáját valamilyen gépezet. A legfonto-
sabb azzal tisztában lenni, hogy mit végezhet a gép, és mit kell
az építésznek magának megoldania.
– És mi marad a technikusnak? – kérdezte Kosztya kissé sértő-
dötten.
– Hogy mi? Meglátod holnap!

Kosztya megkezdi működését

A technikus a levegőben himbálózott jó 15 emelet magasság-

ban. Kinyújtott kezével fél kilométernyire levő tárgyakat is el
tud mozdítani, sőt, ha úgy adódik, fel is emelheti őket. Olyan
kesztyűket visel, mint a középkor lovagjai. Ahogy ujjait mozgat-
ja, úgy mozognak a távoli gépek. Az emelődaru most éppen egy
gyelőtorony alapjait emeli a levegőbe. Kosztyának lejjebb kell
ereszkednie, hogy jobban lássa a torony kirajzolt helyét. Vékony
dróton függő „széke” a megfelelő helyre viszi. Ujjai mozgatásá-
val óvatosan a földre helyezi a torony alapjait. A daru tevékeny-
ségét azok a bio-áramok irányítják, amelyek akkor keletkeznek a
szervezetben, amikor az ember a mozgásra gondol. Nem új gon-
dolat ez, de ebben a munkában kitűnően alkalmazható. Most a
torony következő darabjáért nyúl.
MacKinley a telep túlsó felén, Sherwood azonban Kosztyához
közel dolgozik. Időnként rá-rásandít. Kosztya arcán látszik,
hogy szeretne rázendíteni egy nótára.
– No persze, titánnak érzi magát! – mosolyog Sherwood. – Egy
óra múlva a titán, aki egy, a Venusra szállítandó épülettömböt
állít össze, úgy érzi majd, mintha az ujjai mindjárt széttörnének,
azután hasogató fájdalmat a vállában. Ennek az az oka, hogy
Kosztya, miközben „felvesz” egy-egy épületrészt, egész izomza-
tát megfeszíti. Ezt a fölösleges beidegzést az újoncok mindig el-
követik. Az épülettömb a gondolat parancsára a levegőbe emel-
kedik, és a gyakorlatlan technikusnak az az érzése; minden ere-
jét meg kell feszítenie, hogy az épülettömb vissza ne essék a
földre. Néhány órai munka után ujjai úgy égnek, mint a zongo-
ristának, ha egész nap gyakorolt.
A város eközben úgy nő, mintha húznák. Áramvonalas for-
mák, kupolák, galériák, hőmérséklet-szabályozók, lépcsők. És
mindez ellenálló, rugalmas műanyagból. Az egész épületet a
teknősbéka páncéljához hasonló, vízhatlan réteggel vonják be.
Bárhová is kerüljön, a nedvesség nem szivároghat be a belsejébe.
A tömb közepén helyezkedik el a repülőtér, űrhajók, rakéták,
repülőgépek számára. Mindenféle egészen modern, emellett
már elavultnak számító gépezet, berendezés is található itt. A
Venuson nincsen sem rádióleadó, sem televíziós állomás, úgy-
hogy jól használhatók lesznek az olyan felszerelések is, amelyek
a Földön már elavultnak, majdhogy nem múzeumi tárgyaknak
számítanak.
 A munkát befejezték. MacKinley és Sherwood kedvteléssel
néztek végig a frissen épült városon.
– Most mi lesz? – kérdezte kíváncsian Kosztya.
– Minden a legnagyobb rendben. A próba sikerült. Holnap te-
hát szétszedjük az egész várost, és részletekben juttatjuk el a Ve-
nusra. Már holnap este megkezdhetjük. Természetesen csak ak-
kor, ha a bizottság ezt a modellt tartja a legjobbnak.
– De hogyan?
– Héliumos ballonok segítségével. Persze, vigyáznunk kell. A
Venuson gyakoriak a hurrikánhoz hasonló szélviharok. Ezért az
emelődarukat sem egyenként, hanem párosával összeláncolva
engedjük le a bolygóra.
– És az irányító? Hogyan jut el az irányító?
– Nem tudom. Irányító? Erre még nem is gondoltam. Vagy…
Mi az, annyira szeretnél eljutni a Venusra?
Kosztya hallgatott.

Az utolsó simítások

Sherwood elgondolkozva ballagott a telepről kivezető fasorban,

önkéntelenül is arra a két kísérleti városra gondolt, amelyeket
két másik társa tervezett. A Kísérleti Intézet ugyanis három a-
tal mérnököt bízott meg a három város-variáns megtervezésé-
vel. A legtökéletesebbet fogják az ünnepélyes kipróbálás után a
Venusra szállítani. A három tervező versengve dolgozott. Mind-
egyik magának szerette volna azt a dicsőséget, hogy modellje a
Venusra kerül. Sherwood szinte remegve gondolt arra, hogy
műve esetleg a Megvalósíthatatlan Tervek Múzeumába kerül.
Át- meg átgondolta a másik két terv minden apró részletét. A
kúpváros zseniálisan egyszerű. Előnye, hogy az összes emelet, a
helyiségek, folyosók a lehető legközelebb vannak egymáshoz. És
még valami: a kúp teljesen egyenlő részekre osztható, tehát
egyenlő nagyságú rakétákkal szállítható a Venusra.
 A másik, az ún. „cölöp-variáns” egy számtalan cölöpön nyug-
vó, hatalmas, szinte lebegő gyűrű. Ezeket kell majd a Venus tala-
jába erősíteni. Előnyei: a város lakásai és a munkahelyek tökéle-
tesen szigeteltek, és így nem árthat nekik a Venus nedves talaja.
Gyűrű alakja lehetővé teszi, hogy széles „folyosóin” örökké moz-
gó járművek könnyítsék meg a közlekedést.
Sherwood tervének az előbbiekkel szemben az az előnye, hogy
épületeinek külső konstrukciója nem határozza meg helyiségei-
nek alakját és belső elrendezését. Hátránya viszont kétségkívül
az, hogy az épülettömb meglehetősen terjedelmes, egyes elemei
viszonylag szétszórtan helyezkednek el. Sherwood véleménye
szerint a Venusra nem valók a felhőkarcolók. Az általa épített
városban az egyetlen gyelőtorony kivételével minden épület
alacsony.
A fárasztó munka után szívesen járkált. Séta a friss levegőn…
mindig erőre kapott ilyenkor. És ettől kell elbúcsúznia, ha eset-
leg elkerül a Venusra. De még ez sem ár azokért az élményekért,
amelyek ott várnak rá.
…Még egyszer jól át kell gondolnia mindent. Csak ne ezt a
technikust osztották volna be hozzá. Először azt hitte, hogy
ugyanolyan, mint a többiek. De már rájött, hogy egészen más fá-
ból faragták. Élesen és határozottan bírál mindent. Kísérletkép-
pen a földgolyó közepéig szeretne letörni, vagy az égitesteket
mozdítaná ki legszívesebben a pályájukból. Ilyen fantasztikus,
„nagy” dolgokat minden atalember szeretne véghezvinni. De
Kosztya ezenfelül még mindent kicsinyel is.
– Ó, micsoda időszerűtlenség! Mennyire el vagyunk maradva!
De unalmasak ezek a kapcsok! Milyen egyhangú formák! Nincs
bennük semmi művészi!
– Nem szabad túlságosan szabadjára engedni a fantáziáját –
döntötte el Sherwood. – Egyszerű feladatokat lásson el először,
de tökéletesen. – És másnap megbízta a atalembert azzal, hogy
készíttessen műanyag horgaskapcsokat az épület-alkatrészek
összekapcsolásához.
Harmadnap még meg sem reggelizett, amikor MacKinley ma-
gához hívta.
– Micsoda kis női fejeket csináltattál százszámra műanyagból?
– kérdezte, szemöldökét felhúzva.
Sherwood szót sem értett az egészből. Csodálkozva nézte az
ötszáz, plasztilitből készült, egyenes orrú, bátor tekintetű szép
lányfejet, amelynek nyaka horgaskapocsban végződött. Persze,
Kosztya művészkedett!
A technikus belepirult a felelősségrevonásba. Valóban ő ter-
vezte a fejek sablonját. Elfátyolosodott szemmel nézte a szép
lányfejet, és Sherwood hirtelen megértette, miért akar Kosztya
mindenáron valami nagy dolgot véghezvinni.
De azért határozott hangon utasította, hogy sürgősen gondos-
kodjék más kapcsokról, és mindig pontosan azt tegye, amit elő-
írnak.
Kosztya elkeseredetten és szégyenkezve látott munkához.
Végül ezek a dolgok is rendbejöttek, elkészültek az utolsó si-
mítások is, és Sherwood Kosztyával együtt izgatottan várta a
napot, amikor a három modellt kipróbálják. Vajon melyik lesz a
legmegfelelőbb?

A hurrikán

Éppen a bírálóbizottságot várták, amikor váratlanul rettenetes

szerencsétlenség történt. Sherwood és MacKinley jól tudták,
hogy a kísérleti teleptől 40–50 mérföldre szélvihar tombol. Ez
gyakori volt itt a tengerparton, senki sem ütődött meg rajta.
Kosztyával együtt éppen modelljüket járták körül. Sherwood el-
gondolkozva – a szélviharral nem is törődve – az egyik épület
belsejébe ment, és ott nézelődni kezdett. MacKinley és Kosztya
kint beszélgettek. A hurrikán hirtelen rájuk rontott. Sherwood,
mire észbekapott, az egész épülettömbbel egyetemben legalább
fél kilométernyire repült társaitól. Azok hevesen integettek
neki, de az egyre sűrűsödő porfelhőtől nem tudta kivenni a jel-
zéseiket.
A műanyag-falak nem engedték át a rádióhullámokat, így
Sherwood a szélvihar sodorta terv-városban teljesen elzáródott
a külvilágtól. Tudta, hogy sürgősen el kell jutnia a gyelőto-
ronyba, ahonnan rádiókapcsolatot létesíthet, vagy minél előbb
ki kell jutnia ebből a forgó, keringő csapdából.
Az épülettömb hirtelen mintha felugrott volna a levegőbe. Az
óriási erejű orkán falevélként sodorta magával. Sherwoodnak
úgy tűnt, mintha újra visszasodródott volna a telepre. Egy pilla-
natra mintha MacKinley alakja rémlett volna fel előtte… aztán a
Kosztyáé… mintha a szél a földhöz vágta volna a technikust.
Felállt, de újra elterült… Vagy mindezt csak képzelte? Kicsavart
fákat látott mindenfelé, fadarabok, kövek röpködtek a levegő-
ben. Aztán a por egyre inkább sűrűsödött, és hirtelen éjszakai
sötétség borított be mindent. Sherwoodot elemi erő lapította a
földhöz. A következő pillanatban azonban ugyanez az erő fel-
emelte, majd újra lecsapta.
Lassanként mégis sikerült feltápászkodnia. Megkapaszkodott
az egyik ajtófélfában, és megpróbált kinézni. Néhány lámpát lá-
tott a messzeségben világítani. Hirtelen mélyen maga alatt
megpillantotta a kúpszerű épülettömböt. Olyan kicsi volt, mint-
ha játékkocka lenne. Sherwood tulajdonképpen csak ekkor ér-
tette meg, hogy a forgószél egész „városával” együtt a szó szoros
értelmében véve a levegőbe röpítette. Heves lökések dobálták
faltól falig. Sajgó tagjaival, összevert fejével úgy érezte magát,
mint valami ketrecbe zárt állat, ösztönösen igyekezett valami
nyugodtabb, szabadabb hely felé. Lenyomta az első, keze ügyébe
akadó kilincset. Egy nagy, kör alakú teremben találta magát,
amelynek rugalmas, műanyag-falai valósággal kígyózva vonag-
lottak. A terem egyik fele hirtelen felemelkedett. Sherwoodnak
az utolsó percben sikerült megkapaszkodnia a fal egyik relief-
szerű kiképzésében. Így függött legalább két percen át. Ki akart
nézni az ablakon, de semmit sem látott. Vaksötét vette körül. Az
épület most körbe-körbe kezdett forogni. Sherwood émelygett,
szédült, érezte, hogy görcsösen kapaszkodó ujjai rövidesen fel-
mondják a szolgálatot. A terem sem bírhatja! Az egész épület-
tömb sem viselheti el soká ezt a borzalmas megpróbáltatást! Ő,
a tervező tudhatja ezt legjobban.
A forgás irama végre csökkent. Most ki innen! Hol egy ajtó?
Újra kijutott a folyosóra. A homály némileg csökkent. Kinézett
az ablakon, és látta, hogy az épülettömb úgy vitorlázik a levegő-
ben, mint valami papírsárkány. Hirtelen eszébe jutott, hogy mit
kell tennie. El kell jutnia a gyelőtoronyba, hogy rádióösszeköt-
tetésbe kerülhessen a földön maradottakkal. Az ide-oda vonagló
folyosón nem talált ajtót. Végül egy hirtelen lökés egy kilincs-
hez taszította. Sherwood felszakította az ajtót. Tapogatózó keze
semmi támaszpontot nem talált. Rémülten ébredt rá, hogy a
több emeletes ház liftaknáját nyitotta ki. Meg akart fordulni, de
egy hatalmas lökés a mélységbe taszította.

Izgalom a kísérleti intézetben

Gascard le nem vette szemét a képernyőről.

– Szegény teknősbéka teljesen tönkremegy – sóhajtotta.
Davis egy pillanat alatt ott termett. A képernyőn világos és sö-
tét foltok váltakoztak hihetetlen gyorsasággal. Davis semmit
sem tudott kivenni az egészből, csak Gascard gyakorlott szeme
tájékozódott valamennyire.
– Mit gondolsz, vége van?
– Az épület úgy-ahogy még megvan. De vajon Sherwood élet-
ben van-e?
– És ha él, hol lehet? Melyik épületszárnyban?
– Csak tudnánk vele összeköttetést létesíteni!
 – Vagy legalább repülő-anyahajóval mehetnénk a megmenté-
sére. De amíg ilyen erővel dühöng a szél, lehetetlen felszállni!
A képernyőn homályosan látszott, amint egy épületdarab újra
leszakad a tömbről, és önállóan forog tovább a szélben.

Sherwood megtalálja Kosztyát

Sherwood néhány percig zúgó fejjel, sajgó tagokkal feküdt a lift-

akna alján. Szerencsére a műanyag rugalmas, és így nem zúzta
halálra magát. Egy másodpercig küszködött magával, hogy itt
marad, és nem harcol tovább. Történjen, ami történni akar! De
ez az állapot csak egy másodpercig tartott. Felkelt, és tovább ta-
pogatózott. Újabb széles folyosón találta magát. A gyelőto-
ronyba kell jutnia! Végiggondolta a tervrajzot. Hol kell lennie a
torony lépcsőjének? A liftek most semmiképpen sem működ-
nek. Ebben a pillanatban egy újabb irtózatos erejű lökés újra a
folyosó falához lapította. Feje nagyot koppant. Sherwood – most
először – fájdalmában felkiáltott. Mintha válaszkiáltást hallott
volna. Újra kiáltott. De erre nem jött válasz. Egy pillanatra meg-
állt, hogy tájékozódni tudjon. Majd megindult a hang irányában.
Kilincset talált. Kinyitotta az ajtót, s belépett a szobába. A pad-
lón ott feküdt Kosztya eszméletlenül. Sherwood megragadta a
vállánál fogva, és megpróbálta talpraállítani. Kosztya egy má-
sodpercre felnyitotta a szemét.
– A lábam! – nyögte.
Sherwood csak ekkor látta, hogy a ú lába élettelenül nyúlik
el a földön. Mit tegyen? El kell jutnia a toronyba Kosztyával
együtt, különben mind a ketten elpusztulnak. A út karjába
vette, és elindult. Keserves küzdelem következett. Úgy érezte,
hogy a technikus élettelen teste minden egyes lépéssel nehezeb-
bé válik. A szél erőssége alig csökkent. Sherwood keményen
megküzdött minden lépésért. Elbukott, feltápászkodott, a fal-
hoz ütődött, szinte érzéketlenné vált az ütésekkel szemben.
Minden gyelmét arra összpontosította, hogy a tornyot megta-
lálja.
Hol lehet a leadó?!… Nem volt a helyén. A sötétben tapogatóz-
va nagy nehezen megtalálta az antennát. Tovább keresett. Meg-
találta a készüléket. Megcsavarta a vevőkészülék gombját. Meg-
könnyebbülve tapasztalta, hogy a készülék működik.
– Sherwood! – hallotta nagyon messziről. – Sherwood! Hallasz
bennünket?
Most gyorsan a leadót!
– Itt vagyok, Sherwood!
– A toronyban? – hangzott az újabb kérdés.
– Ott! – válaszolta Sherwood türelmetlenül.
– Hallod, amit üzenünk? MacKinley életben maradt. Nagy ne-
hezen bevittük a Kísérleti Intézetbe. Kosztya eltűnt, valószínű-
leg meghalt.
– Kosztya itt van velem! – kiáltotta Sherwood teljes erejéből. –
Él, csak eszméletlen.
Újra rázkódás, a torony forogni kezdett.
– Fogózz meg! – hallotta még messziről. Aztán az összeköttetés
megszakadt. Sherwood még látta, hogy a torony kupolája lesza-
kadt. Csodálkozva vette észre, hogy a padlón fekszik. A fájdalom
iránt már érzéketlenné vált. Homály borult mindenre. Többre
már nem emlékezett.

A mentő-expedíció

– A torony szétmorzsolódik – állapította meg izgatottan Gascard

a képernyőnél. – A vihar azonban úgy látszik, kiadta utolsó mér-
gét, szűnőben van. Rögtön induljon a mentő-expedíció. Külön
repülőgép a két emberért. Visszatérésük után azonnal induljon
a repülő-anyahajó a megmaradt épületrészek megmentésére!
Davis ugrott, hogy az utasítást haladéktalanul végrehajtsa.
Tíz perc múlva erős fér hang jelentette:
 – Mind a ketten az intézeti kórházban vannak. Élnek, de esz-
méletlenek.

Sherwood mégis győz

Ragyogó kék ég, táncoló napsugarak, csillog a tenger tükre. Ha-

ragoszöld fű. Sherwood fáradtan nyitja ki a fél szemét. A mási-
kat kötés borítja. Minden tagja fáj, de nem törődik vele. Csodál-
kozva nézi a vízben úszkáló halakat, a le-lecsapó sirályokat, a
szellőben lágyan ingó faágakat. Mintha újjászületett volna!
Egyszerre az az érzése támad, hogy valaki nézi. Kínos-keserve-
sen oldalra fordítja a fejét. – Kosztya! – A ú mereven kinyújtott,
erősen bepólyált lábbal fekszik, de mosolyog.
– Hát életben maradtunk mind a ketten! – örvendezett Sher-
wood. – De most már mondd el, hogyan kerültél be az épületbe?
Kosztya húzódozva fogott az elbeszéléshez.
– Emlékszel rá, hogy az épületrészeket „300”-as plasztilit-kap-
csokkal erősítettük össze. Később rájöttem, hogy ez túl merev
megoldás, sokkal rugalmasabbak a „600”-as kapcsok. Az épület-
tömb legnagyobb részét ilyen „600”-as kapcsokkal állítottam
össze. Nem szóltam róla, nem tartottam annyira lényegesnek.
De amikor a vihar dühöngeni kezdett, eszembe jutott, hogy a -
gyelőtorony kapcsait nem cseréltem ki, attól tartottam, hogy a
„300”-as kapcsok nem fogják a tornyot összetartani. Te egyma-
gad voltál az épületben. Tudtam, hogy a toronyba kell menned,
hogy összeköttetést tudj létesíteni a Kísérleti Intézettel. Figyel-
meztetni akartalak, hogy ne menj oda. Amikor a szél a tömböt
visszasodorta hozzánk, beugrottam az egyik ajtón. Ezért hitte
MacKinley, hogy elvesztem. Csak legalább az eszméletemet ne
vesztettem volna el!
Sherwood elmosolyodott.
– Így is megmentettél Kosztya. Ha az épületrészeket is csak
„300”-as kapcsokkal állítottad volna össze, azok is szétestek vol-
na, és akkor elpusztulok. Különben is, már fel akartam adni a
küzdelmet. De amikor téged megláttalak, már tudtam, hogy ér-
ted is felelős vagyok. – Elgondolkozott.
– A toronyba pedig mindenképpen el kellett jutnunk. Máskép-
pen nem értesíthettük volna Gascard-t hollétünkről.
Az orvos lépett hozzájuk.
– Nem lesz itt semmi baj – mondta rövid vizsgálat után elége-
detten.
– Felkelésről persze még szó sem lehet. Holnap azonban a tele-
vízióban végignézhetik a három modell ünnepélyes elbírálását.
Holnap hirdetik ki, hogy melyik épülettömb repülhet a Venusra.
Sherwood legyintett, ő már feladta a reményt.
– Talán még jó is, hogy így történt – morfondírozott magában
–, a Venus viharai széttépték volna a tömböt, mindenki elpusz-
tult volna benne.

A képernyőn az Intézet igazgatójának magas, szikár alakja jelent

meg.
– A hurrikán egészen váratlanul tört ránk. Az épületekben sok
kárt okozott. Emberáldozat szerencsére nem volt – folytatta mo-
solyogva. – Ennek a szélviharnak végeredményben sokat kö-
szönhetünk. Alaposan próbára tette mind a három épülettöm-
bünket. További próbákra már nincs is szükség.
A cölöp-építmény azonnal megmutatta gyenge pontjait. A
gyűrű alakú tömb sok részből tevődik össze, ezek a szél hatására
mind külön-külön mozogtak, és szétestek. A cölöpök is gyen-
géknek bizonyultak, akár a gyufaszálak.
A kúp-építmény szilárd, összefüggő, tömör, azt hittük, nem
árthat neki a forgószél. Csak arra nem gondoltunk, hogy túl
nagy felületen támadható. A vihar úgy feldöntötte, mint egy
gyufaskatulyát.
 A harmadik modell „repülő teknősbékához” hasonlított. Van-
nak még hibái, de ez a legsikerültebb. Olyan hajlékony, rugal-
mas és könnyű, hogy a szél a levegőbe emelte. Éppen ez mentet-
te meg a pusztulástól. Persze, alaposan megrongálódott. Egy
kissé át is kell alakítani. Alacsonyabbá és szilárdabbá kell tenni a
gyelőtornyát. Meg kell erősíteni egyes részeit. Nem szükséges,
hogy minden porcikája hajlékony legyen. Az elgondolás azon-
ban kiállta a próbát. Eszerint fogjuk elkészíteni az első Venus-
várost.
Sherwood alig akart hinni a fülének. Modellje tehát nem kerül
a Megvalósíthatatlan Tervek Múzeumába! Tehát eljuthat a Ve-
nusra! De Kosztyát is magával viszi. Nem nélkülözheti már.
A nap éppen lebukott a tengerbe. Az égen feltűnt egy fényes
csillag.
– Meghódítjuk a Venust! – gondolta örömmel Sherwood. – És
ennek mi is részesei lehetünk!

(Viktor Szaparin novellája nyomán:

„Znanyije-Szila”)
 K. LINOVSZKIJ:

A LÓVERSENYEK KIRÁLYNŐJE

– Bizony, uram, Joe és én ragyogó sikereket értünk el, elejétől vé-

gig csakis magunknak köszönhettük őket. Végig?… Bizony…,
szegény Joe nem járhatta végig a dicsőség útját. Dicsőségünk te-
tőpontján nyomtalanul eltűnt.
Nem titkolok ön előtt semmit. Most már nyugodtan játszha-
tok nyílt kártyákkal, hiszen a cirkusznak vége, a közönség elszé-
ledt.
Ha hiszi, ha nem, uram, egész életemet mintha valami úgy
irányította volna, hogy alkalmas legyek arra a szerepre, amelyet
ebben a Joe kitervelte mutatványban játszanom kellett. Először
tizenöt évig tanoncoskodtam, majd a British Museumba kerül-
tem az egypatájú emlősök osztályára preparátorként. Mindig
büszke voltam erre. Nem mindenki kerülhet ide, kérem.
Ami Joe-t illeti, az ő élettörténete is telve van sorsszerűséggel.
A szó szoros értelmében technikusnak született. Már a bölcső-
ben régi órákból kiszerelt fogaskerekekkel játszadozott. Így me-
sélte megboldogult édesanyja is, és miért kételkednék a szavá-
ban? Már kora gyermekkorában mindent szétszedett, és dús
fantáziával újra összerakott. E történet idején éppen egy szerelő-
műhely tulajdonosa volt. Rajta kívül nem is dolgozott ott más.
Joe tehetsége főként sokoldalúságában nyilvánult meg. Az auto-
mobiltól az elektromos számológépig mindent elkészített, és
mindent megjavított.
Én akkoriban hetente két napot azzal töltöttem, hogy molyrá-
gott kitömött szamarakat és zsiráfokat restauráltam. Az osztá-
lyon kincsként őrizték az első angol lóversenyek egyik győztes
telivérének csontvázát. Vigyázatlanságunk, meg a múló idő kö-
vetkeztében a dédelgetett telivér feje egy alkalommal összetö-
rött. Véletlen ötlettől indíttatva, s hogy ugrassam, az összetört
lófej helyére olyan fejet készítettem, amely a megszólalásig ha-
sonlított Joe barátom zimiskájára.
Joe éppen aznap vetődött hozzám. Úgy dél felé járt az idő.
Kedvteléssel nézegette a csontvázat.
– Klassz kis paripa ez, apafej! – csettintett a nyelvével. Aztán
csak bámulta, bámulta a lovat, mélyen elgondolkozva. Akkor
született meg agyában a zseniális ötlet.
– Tudod, Meckel – szólalt meg nagysokára –, a mai újságban ol-
vastam, hogy a nyári futtatásokra kitűzték a nemzeti nagydíjat.
Meg kellene nyerni! Húszezer font sterling már szép kis summa!
Volna mit aprítani a tejbe! Hm!… Különben is unom már az ócs-
ka bicikliket és taligákat!
Ettől kezdve egyre szórakozottabbá lett, kérdéseimre nem vá-
laszolt, egyszóval úgy viselkedett, mint akinek elment az esze.
Másnap is bejött hozzám a múzeumba, de egész álló nap csak a
csontvázat vizsgálgatta, méregette, érthetetlen szavakat mor-
molt, és egy papírra vonalakat húzott, számokat vetett.
– Mi ez a krikszkraksz? – érdeklődtem.
– Ez, Meckel, egy kinematikus tervrajz. Hogy mire való? Majd
meglátod!
Azzal összepakolt és elment. Jó darabig nem láttam. Már-már
azt hittem, hogy megbetegedett, vagy egyetlen nénikéjéhez uta-
zott látogatóba Richmondba.
Vagy két hónap múlva rászántam magam, hogy felkeressem.
Kopogásomra senki sem nyitott ajtót. A műhely be volt zárva.
Végül egy hátsó kiskapun sikerült bejutnom az udvarba. Benyi-
tottam. Joe egy sámlin ült háttal az ajtónak, és egy függönyre
bámult. Emögött mintha rejtőzött volna valami.
Barátságosan a vállára csaptam.
– Élsz még, öreg ú! Már azt hittem, elvesztél! Mit bámulsz
úgy, mint valami atudós? Tán rejtegetsz valamit a függöny
mögött?
 Joe jelentőségteljesen nézett rám. Aztán felállt, és büszke kép-
pel elhúzta a függönyt.
– Ide süss!
Egy ló csontváz állt ott délcegen. Hajszálra olyan, mint amit
én restauráltam a British Museumban, csakhogy nem csontból,
hanem fémből készült. A váz csak úgy csillogott a rákent olajtól.
– No? Dadogj már valamit!
Joe úgy állt ott, mint Napóleon, egy győztes csata után.
Elismerően ráztam a kezét.
– Zseni vagy, öreg róka, igazi zseni! De mit akarsz ezzel a masi-
nával? Kiállítod az ipari vásáron?
– Ha olyan bolond lennék! – méltatlankodott Joe. Azzal meg-
fogta a kabátom ujját, lehúzott a sámlira, ő pedig felállt, és szét-
terpesztett lábbal megállt előttem.
– Ez a lovacska nem holmi közönséges fémváz. Futni is tud.
Mágneseket szereltem bele úgy, hogy éppen úgy szedegeti a lá-
bait, mint ha igazi élő ló volna. Vagyis egyszerre az elülső jobb és
a hátsó bal láb, azután az elülső bal és a hátsó jobb láb, és így vál-
takozva tovább. A bordái közé akkumulátort szereltem. Ez a ló
soha ki nem fárad, de minden eshetőségre készen: most fabriká-
lok egy versenykocsit, amelybe szintén akkumulátorokat szere-
lek. Ha a lovacska erőforrásai kimerülnének, akkor működésbe
lép a tartalék.
Egyre jobban tűzbe jött.
– Meckel, apafej, most pedig te lépsz be a buliba! Olyan testet
fabrikálsz a szép „Elektrá”-nak, hogy senki még csak ne is ál-
modjon arról, hogy nem igazi lovat lát. A teste meleg, ruganyos
legyen. Vond be valódi, leg nomabb lóbőrrel. Tégy rá sörényt.
Szerezz olyan patákat, hogy csakúgy csengjenek-bongjanak a
kövezeten! Remélem, kapiskálja már az a lassújáratú motor a fe-
jedben, hogy mit is akarok?
– A lóversenyen indulunk!? Meg akarod tán nyerni a nagydí-
jat?!
 Joe örömében olyan hahotázásba tört ki, mint egy kisebbfajta
mennydörgés.
Két hónapig éjjel-nappal szaladgáltam. Csodálatos bőrt szerez-
tem egy méntelepen: egy pejparipáé volt. Patákat is gyártottam
műanyagból. „Elektrácska” sörénye valódi volt. A legtöbbet kín-
lódtam a szemével. Sehogy sem akart életteljesen csillogni. De
végre ez is sikerült.
Mikor Joe meglátta a paripát, elégedetten bökött oldalba…,
majd összerogytam a kedveskedésétől. – No, öreg medve, ezzel
aztán remekeltél! Zsaru a nevem, ha bárki is kétségbe vonja,
hogy „Elektra” igazi ló!
A következő éjjelen kipróbáltuk paripánkat. A városon kívül, a
vasúti sínekhez közel találtunk egy rétet, amelynek a területe
körülbelül akkora volt, mint egy lóversenytéré.
Mikor beesteledett, Joe a „levetkeztetett” „Elektrá”-t, azaz a vá-
zat és a versenykocsit teherkocsijára rakta, és ponyvával leta-
karta. Ünnepélyesen elindultunk. Lámpát nem vittünk ma-
gunkkal. – Majd csak világítanak a vasúti pálya lámpái – gondol-
tuk.
A réten teljes volt a csend. Leültünk egy vakondtúrásra, és fel-
hajtottunk egy-egy kupica brandyt. Kellett is, másképpen nehe-
zen viseltük volna el azokat a kellemetlenségeket, amelyek
majdnem áthúzták számításainkat.
Az történt ugyanis, hogy amikor „Elektrá”-nk előírásszerűen
ügetni kezdett, és mi boldogan, tapsolva biztatgattuk: – repülj,
madárkánk! Angyal vagy „Elektra”! stb., egyszerre csak rémült
kiáltást és egy test zuhanásának tompa zaját hallottuk.
Odasiettünk. Lábunk előtt feküdt városunk vikáriusa, aki –
ördög tudja, miért – éppen a mi rétünkön igyekezett át. Úgy
megrémült „Elektrá”-tól, hogy menten elájult.
Amint feléje közeledtünk, elrobogott mellettünk egy személy-
vonat, azaz csak robogott volna, de a mozdonyvezető kinézett az
ablakon, rámeredt az ügető csontvázparipára. Rémült kiáltásba
tört ki, és hirtelen lefékezett. Kerekek csikorgása, lárma, lábdo-
bogás… Csak az emberek fejvesztettségének és az éjszaka sötét-
jének köszönhettük, hogy sikerült idejében elillannunk.
Az újságok még sokáig írtak az események csodálatos összjáté-
káról, hogy a vikárius és a mozdonyvezető mintha ugyanabban
az órában látott volna a városon kívül egy ló csontvázat ügetni.
Szerencsére hallucinációnak tartották, és így mindkét derék ba-
rátunk az elmegyógyintézetben kötött ki, s ott gondolkozhatott
a világ furcsa folyásáról.
Számunkra ez jó lecke volt, és az első verseny napjáig nem is
kísérletezgettünk tovább.
Ehelyett paripánkat tovább tökéletesítgettük. Hogy minél ter-
mészetesebbnek hasson, a váz hátsó részébe tartályt szereltünk,
amelyből adagológép lökte ki megfelelő időközönként a beléhe-
lyezett trágyát. A nyakába pedig magnetofont és hangszórót
szereltünk, így gombnyomásra nyihogni és nyeríteni is tudott,
Joe az első időkben annyit nyeríttette „Elektrá”-t, hogy szomszé-
daink nem éppen szalonképes kifejezéseket kiabáltak a keríté-
sen túlról, sőt egy alkalommal – a hajnali órákban – meg is do-
báltak bennünket.
Mi mindezt mosolyogva tűrtük, tudtuk, hogy sikerünk lesz.
A verseny előtt Joe megjelent a versenyirodában, és beneve-
zett. „Elektrá”-val a négyévesek versenyére. A nemes állat írásai
tökéletesen rendben voltak. Ezeket is drága pénzen vásároltuk
egy méntelepről.
A versenyt egy félkörnyi előnnyel nyerte meg. Joe – mértéktar-
tóan – nem akarta versenytársait túlságosan megelőzni, nehogy
a szokatlan gyorsaság gyanút keltsen. A győzelem természete-
sen pénzt is hozott. Az idény közepe felé akkora tőkénk volt már,
hogy a kamataiból nyugodtan élhettünk.
Azonban nincsen öröm üröm nélkül. Vetélytársaink először
szépszerével akartak bennünket leszerelni. Pénzt ajánlottak, ha
visszalépünk a versenyzéstől. Aztán nagy összegeket kínálgat-
tak „Elektrá”-ért. Mikor azonban látták, hogy hajthatatlanok va-
gyunk, titkos háborút indítottak ellenünk.
Joe plymouth tyúkokat tartott. Egy szép reggelen az egyiket
felfordulva találta az udvaron. Ezt követte még másik kettő.
– Ahá! – kapott észbe Joe. – Még szerencse, hogy „Elektrá”-nak
nem árt az ilyesmi. – Átkutattuk az egész udvart, de mérgezett
ételnek nyomára sem akadtunk. Mikor azonban a vizet is alapo-
san megvizsgáltuk, ciánkálit találtunk benne. Még szerencse,
hogy eddig sem ittuk a kútvizet, legfeljebb mosdottunk benne.
Ettől kezdve azonban csakis ásványvizet ittunk.
A pályát, ahol „Elektrá”-t futtattuk, mindennap tüzetesen át-
vizsgáltuk. Nem volt olyan nap, hogy szögeket, éles vasdarabo-
kat, kést ne találtunk volna, sőt Joe egy alkalommal még egy ké-
zigránátra is akadt.
Magától értetődik, hogy éberen őriztük lovunkat. Az éjszaká-
zást természetesen nem bírhattuk sokáig, ezért Joe egy falkára
való bulldogot szerzett be.
Ellenfeleink erre küldöttet menesztettek hozzánk, hogy még
egyszer lebeszéljenek a versenyről.
A Betörtorrú Willy lépett be egy este hozzánk revolverrel a ke-
zében.
– Jó pénzt zetünk, ha eladjátok azt az ócska dögöt! – vigyo-
rogta. – Vagy ha úgy tetszik, ne adjátok el, de lépjetek vissza a
versenyzéstől!
Joe jól tudta, hogy mindez a nagy verseny közeledte miatt tör-
ténik, hiszen a győztes elnyeri a nemzeti nagydíjat. – Amilyen az
adjonisten, épp olyan a fogadjisten – gondolta, azzal zsebébe
nyúlt, és legkellemesebb mosolyával húzta elő revolverét.
– „Elektra” nem eladó! – mondta határozottan. – A verseny től
pedig nem állunk el. Mondd meg a barátaidnak, hogy ne üzen-
gessenek nekünk. Ha pedig félnek „Elektrá”-nktól, adják el a ver-
senylovaikat virslinek!
 Ez volt a kegyelemdöfés. Betörtorrú Willy fogcsikorgatva tá-
vozott.
Több hasonló jelenet játszódott le, mi azonban ügyet sem ve-
tettünk rájuk, s megjátszottuk, mintha nagyban készülnénk a
versenyre, „Elektrá”-val már semmi dolgunk sem volt, mégis
naponta tartottunk „edzést”.
A sikerben biztosak lehettünk. „Elektra” akár három körrel is
megelőzhette mind a „Gladiátor”-t, mind a „Csillag”-ot, az el-
múlt évad hőseit, az okos Joe azonban nem akart feltűnést kelte-
ni. „Elektrá”-t úgy állította be, hogy megint csak fél körrel előzze
meg versenytársait.
Elérkezett a várva várt nap. Látott már valaha londoni ügető-
versenyt? Emberek sokasága, virágok, hullámzó tribün, lelke-
sen, sőt őrjöngve hadonászó drukkerek.
A tribünön ültem, és gyeltem. Joe készakarva visszatartotta
„Elektrá”-t. Mikor azonban versenytársai megelőzték, rákap-
csolt, és „Elektra” – természetesen – győztesként futott a célba.
A siker leírhatatlan volt. Az emberek hurráztak, virágokat do-
báltak „Elektrá”-ra és Joe-ra, úgy hogy paripánk valósággal vi-
rágszőnyegen lépdelt. Joe maga mellé intett. Fotóriporterek tö-
mege vett körül, újságírók faggattak minket nagy buzgalommal,
a lóbarátok „Elektrá”-t simogatták, pacskolták. Egy tűsarkú ci-
pős nadrágos amazon még csókot is nyomott lovacskánk orrára.
Senki sem vette észre, hogy nem eleven lovat árasztanak el sze-
retetükkel. – Hiába, mesteri munkát végeztem! – gondoltam
nem kis büszkeséggel.
Nem volt nap, hogy az újságok ne közölték volna „Elektra” ké-
pét, amint büszkén és felvirágozva ott állunk mellette. Felkavar-
tuk az egész világsajtót.
Egy nemes lord 50 000 font sterlinget, egy gazdag amerikai
üzletember félmillió dollárt ígért a lóért. Mi azonban büszkén
hajtogattuk:
– „Elektra” nem eladó!
 Világ körüli útra indultunk. Párizsban könnyű sikert arat-
tunk. Illatos divatdámák őrjöngtek körül bennünket. Nem mon-
dom, fess úk voltunk. Joe ugyan kissé köpcös termetű volt, én
azonban elegánsan magas alkatú vagyok, ha kissé túl sovány is.
Az viszont biztos, hogy a legutolsó divat szerint öltözködtünk.
Kaptunk is annyi meghívást, hogy alig győztünk eleget tenni
nekik. Végül is Joe úgy látta jónak, hogy burkolózzunk előkelő
zárkózottságba, ne menjünk sehová, ha pedig az utcán sétál-
tunk, és magasrangú politikai személyiségek kalapjukat meg-
emelve köszöntöttek bennünket, tartózkodó fejbiccentéssel üd-
vözöltük őket.
Róma következett Az olaszok lelkesen integettek, a szép signo-
rinák színes kendők özönével borítottak el mindhármunkat.
Most már gazdag embereknek számíthattunk.
Annyi meghívást kaptunk Amerikából, hogy végül is elhatá-
roztuk: ellátogatunk az Újvilágba. Az amerikaiak mér hetekkel
előre fogadtak az „Elektra” sikerére.
Partraszállásunk pillanatától kezdve szakadatlan ünneplés-
ben volt részünk.
A versenyre készülődők annyian voltak, hogy a New York-i ló-
versenytér szűknek bizonyult, és ezért a legnagyobb sietséggel
hatalmas modem lóversenyteret létesítettek az Atlanti-óceán
partján.
Még ma is emlékszem a verseny napjára. Kiöltözött jenkik, csi-
nos atal nők, öreg bankárok, botra támaszkodó polgárok, egy-
szóval mindenki ott volt.
Hat kitűnő paripát vezettek ki. A közönség csendesen, várako-
zással gyelt. Mikor Joe kivezette „Elektrá”-t, olyan tombolás,
tapsorkán következett, hogy a rendőrség alig tudott rendet te-
remteni.
Joe az angol zsokék hagyományos öltözékét viselte: piros zakó
és zsokésapka, fehér bricsesz, sárga szattyánbőr csizma. Kesz-
tyűs keze biztosan fogta a gyeplőt.
 A közönség halálos csendben várakozott. A startpisztoly el-
dördült. A hét ló egyszerre kezdett ügetni. Ám alig futottak le
egy kört, amikor „Elektra” iszonyú vágtába kezdett. Szinte
úszott a pályán. A többi ló hozzá hasonlítva, mintha egy hely-
ben topogott volna. „Elektra” éppen a tribün előtt úszott el, ami-
kor megpillantottam Joe rémült arcát. Utána néztem, és láttam,
hogy keze a szabályozó gombot nyomogatja. Egy pillanat alatt
megértettem mindent Elromlott a szabályozó!
Mit tegyek?
Egy másodperc múlva már azt is tudtam, hogy nem tehetek
semmit. „Elektra” lába úgy sodorta a porondot, mint a repülő-
gép propellere szokta. Az egyre gyorsuló vágtában lábai már
összefolytak a szemünk előtt. Csak annyit láttunk, hogy valahol
a látóhatár szélén a ló és hajtója a kocsival együtt felemelkedik a
levegőbe.
A közönség némán, értetlenül ült a helyén. Mintegy megbabo-
názva – sokáig meg sem mozdult.
Egy hátsó kijáraton észrevétlenül távoztam.
A tengerparton hűsítő italokat árusító kis kioszk állt valami-
kor. Csak a romjai maradtak. Az öreg elárusítónak is nyoma ve-
szett. Csak egy feketeszalagos kalap és egy csontkeretes szem-
üveg feküdt a homokban.
Hát „Elektrával és Joe-val mi történt? Senki sem tudja. Azóta
sem tudtam megfejteni, pedig egyre a dicsőséges napokra gon-
dolok.
Amerikában mindenesetre új legenda született, amely szerint
a kitűnő Joe egyenesen Szent Péterhez repül a „lóversenyek ki-
rálynőjével”.
A „csodálatos repülő zsoké” történetét azóta is szájról szájra
adják.

(K. Linovszkij novellája nyomán:

„Znanyije-Szila”)
 Arkagyij és Borisz SZTRUGACKIJ:

AZ ALAIDA FEHÉR KÚPJA

Vahlakov így szólt Asmarinhoz:

– Ön Sumsu szigetére fog utazni.
– Az hol van? – kérdezte komoran Asmarin.
– A Kurili-szigetek északi részén. Ma 20 óra 30-kor indul repü-
lőgéppel a novoszibirszki repülőtérre, onnan kutatóintézetünk
egyik ókjához. Az ún. mechanikus csírákat, a XXI. század e leg-
izgalmasabb találmányát a terv szerint különböző körülmények
között kell kipróbálnunk.
Az intézet főleg bolygóközi kísérleteket végzett. Ezért az előké-
születben levő negyvenhét csoport közül harminc a Holdra és
más égitestekre indult. A többi tizenhétnek a Földön kellett dol-
goznia.
– Rendben van – mondta vontatottan Asmarin. Eddig azt re-
mélte ugyanis, hogy bolygóközi csoportot kap. Még a Holdra is
szívesen elment volna. Esélyes is volt, mert már régen nem volt
olyan jó a kondíciója, mint az utóbbi időben… Az utolsó percig
reménykedett. De Vahlakov másképpen döntött, és még beszél-
ni sem lehetett vele nyugodtan, mert a szobában idegenek lá-
batlankodtak.
– Rendben van – ismételte látszólag nyugodtan.
– A végcél Sumsu szigete – mondta Vahlakov. – Ne érezze ma-
gát mellőzöttnek. Szermusz is a Földön marad. A Szaharában
fog kísérletezni.
Asmarin hallgatott.
– Két segítőtársat is bocsátunk a rendelkezésére – folytatta
Vahlakov.
– Biztosan újoncok – mormogta kedvetlenül Asmarin.
 – Majd csak eligazodnak az ön vezetésével – felelte gyorsan
Vahlakov. – Általános előkészítést már kaptak.
– Végeztünk? – kérdezte komoran Asmarin.
– Igen. Sok sikert kívánok. Szállítmánya és emberei a 116-os
laboratóriumban várják.
Asmarin becsukta maga után az ajtót, és egy pillanatra meg-
állt. Emlékezett rá, hogy a 116-os laboratórium öt emelettel lej-
jebb van, és ezért a lifthez ment. Ott Tacudzo Miszimával talál-
kozott össze. A zömök, kopaszra nyírt japán a szemüvegét törül-
gette.
– Az ön csoportja merre tart, Fjodor Szemjonovics?
– A Kurili-szigetekre – mondta kedvetlenül Asmarin.
Miszima hunyorgott, és a szemüvegét még nagyobb igyekezet-
tel törülgette. Asmarin jól tudta, hogy Miszima csoportja a Mer-
curiusra, az Izzó Plátóra megy. Irigyelte a kis embert. De aztán le
is intette magát ezért az igazságtalanságért. Miszima 28 éves, és
még nem repülte le a maga első milliárd kilométerét. Ő már
ezen régen túl volt.
A 116-os laboratóriumban világos volt. A jobb sarokban fél-
ember nagyságú, fényezett gömb állt, a század zseniális talál-
mánya, a „tojás”. A bal sarokban két ember ült. Asmarin jöttére
felemelkedtek. A tudós megállt, és végignézett rajtuk. Nem le-
hettek 25 évesnél idősebbek. Az egyik magas, világos hajú, csú-
nya vörös arccal. A másik alacsonyabb, napbarnított arcú, spa-
nyol típusú fér szépség irhabekecsben és hegymászóbakancs-
ban.
Asmarin zsebre dugta a kezét, lábujjhegyre állt, majd újra
talpra ereszkedett. – Újoncok – gondolta. Hirtelen belenyilallt a
jobb oldalába, ahonnan két bordája hiányzott.
– Üdvözlöm önöket – mondta. – Az én nevem Asmarin.
A barna hófehér fogait ragyogtatva mosolygott.
– Tudjuk, tudjuk, Fjodor Szemjonovics. – Abbahagyta a mo-
solygást, és bemutatkozott.
 – Kuzma Vlagyimirovics Szorocsinszkij.
– Viktor Szergejevics Galcev – mondta a szőke.
– Na végre, csakhogy bemutatkoztak – gondolta Asmarin. –
Még ebben is újoncok.
– Melyikük volt ejtőernyős? – kérdezte fennhangon.
– Én – mondta a szőke.
– És miért bocsátották el?
– Nem titok – felelte Galcev. – A fegyelem miatt. Egyenesen a
szemébe nézett Asmarinnak. Világoskék, pelyhes szempillájú
szemével őszintén nézett. Ez tetszett Asmarinnak, de azért meg-
jegyezte.
– Egy ejtőernyősnek fegyelmezettnek kell lennie. De annak is,
aki az én csoportomban dolgozik. Ez nemcsak az én vélemé-
nyem. Mihez ért?
– Biológus vagyok – mondta Galcev. – A laposférgekkel foglal-
koztam.
Asmarin megvakarta a fejét.
– Hát ön? – fordult Szorocsinszkijhoz.
– Én szakács vagyok – felelte a ú kivillantva fehér fogsorát.
– Az ördög igazán elvihetné Vahlakovot – gondolta Asmarin. –
Jól elbánt velem. A galandférgek szakembere és egy cukrász. Va-
lóban pompás kollektívát vezethetek!
– Felkészültek a munkára? – kérdezte tőlük.
– Igen – felelte Galcev.
– De még mennyire! – ismételte Szorocsinszkij. – Tanfolyamot
is végeztünk.
Asmarin a „tojáshoz” ment, megsimogatta hűvös, ragyogó fe-
lületét.
– Tudja, mi ez, Galcev?
Galcev a mennyezetre emelte a szemét. Gondolkozott. Aztán
monoton, iskolás hangon fújni kezdte a leckét:
– Ez az ún. MZ-8-as embriomechanikus szerkezet. Mechanikus
csíra, nyolcas számú modell, önmaga által irányított mechani-
kus rendszer, amely egyesíti magában a Vahlakov-féle mecha-
nokromoszómát, a felfogó és végrehajtó szervek rendszerét, a
feldolgozó és az energia-rendszert.
– Az MZ-8 – olyan embriomechanikus szerkezet, amely bármi-
lyen körülmények között, bármilyen nyersanyaggal működtetve
képes mindenfajta építménnyé válni adott terv szerint. Az MZ-8
rendeltetése…
– Most ön – mutatott Asmarin Szorocsinszkijra.
A kis barna anélkül, hogy sokat gondolkozott volna, fújta:
– Az MZ-8 rendeltetése mechanikus csíra fejlesztése, míg 6
ember számára lakható, oxigénszűrővel ellátott kupolává nem
válik.
Asmarin kinézett az ablakon, és megkérdezte:
– Súlya?
– Körülbelül másfél mázsa.
– Úgy van. Most közlöm önökkel, amit még nem tudnak. Elő-
ször is a „tojás” 12 ezer szakmunkaórát ér. A Föld minden pont-
ján ki kell próbálni. Másodszor súlya csakugyan másfél mázsa,
és ahol szükséges, önök fogják cipelni.
– Fogjuk, pajtás! – kiáltott Galcev.
– Rendben van – bólintott Asmarin. – Kezdhetik is mindjárt.
Tolják a lifthez, és engedjék le az előcsarnokba. Aztán menjenek
a raktárba, ott megkapják a regisztráló apparátust. Nyolcra le-
gyenek a poggyásszal együtt a repülőtéren. Le ne késsenek!
Megfordult, és kiment. Háta mögött nehéz robaj hallatszott.
Az Asmarin-csoport hozzálátott az első feladat végrehajtásához.

Megérkezés a színhelyre

Virradatkor a sztratoplán a Második Kuril-szoros felett ledobta a

csoportot egy pterokáron. Galcev rendkívül ügyesen vezette a
pterokárt, körültekintett, a térképre, majd az iránytűre sandí-
tott, és rögtön megtalálta az alkalmas leszállási pontot.
 A pterokár simán leereszkedett a partra. Egy korai járókelő
megmagyarázta, merre van az elirányító. Ott találták a sziget
ügyeletes adminisztrátorát, aki egyben a főagronómus is volt.
Szívélyesen fogadta őket. Végighallgatta Asmarint, és néhány
alacsonyabb vulkán kipróbálását ajánlotta az északi part men-
tén.
– Igaz, az északi part elég messze van, és nincs arra járható út.
De önöknek van pterokárjuk. Leszállásnál vigyázzanak a nyír-
fákra. Azok ott olyan tömegesen nőnek, hogy egy tenyérnyi tisz-
tást sem találhatnak. Egyébként archeológusok is dolgoznak ar-
rafelé.
– Archeológusok? – csodálkoztak…
Asmarin elgondolkozva indult útnak társaságával.
Az északi partot tényleg valóságos nyírfaerdők borították. A
kurili nyír „fekve” nő: szétterül a földön, és nedves, vékony tör-
zsei s ágai áthatolhatatlan bozótot alkotnak. Az ilyen nyírfaer-
dők a levegőből ártatlan zöld rétnek látszanak, amelyek nagy-
szerűen megfelelnek a kisebb gépek leszállásához.
Sem Galcevnek, aki a gépet vezette, de Asmarinnak és Szoro-
csinszkijnak sem volt fogalma a kurili nyírről. A főagronómus
gyelmeztetését elengedték a fülük mellett. Asmarin útközben
újra elkedvetlenedett, amint végiggondolta, hogy társainak
nagy része izgalmas, veszélyes, kalandos utakra indul a világűr-
be, ő pedig a kurili szelíd nyárfák fölött száll egy játékrepülőgé-
pen két zöldfülűvel. – Itt ugyan nem történik semmi!– gondolta.
– Akár a nagymamámat is elküldhettem volna magam helyett,
ha elvégez előbb egy tanfolyamot!
Egy vulkán felett lemutatott: – Itt szálljunk le!
Galcev kiengedte a futóművet, és a pterokárt a kerek vulkán
alatt elterülő széles mező közepe felé irányította. A pterokár pil-
lanatok alatt nagy berregéssel a kurili nyírfák csenevész zöldjé-
be fúródott. Asmarin még hallotta a zajt, aztán a csillagok milli-
ói szikráztak a szeme előtt, és elvesztette az eszméletét.
 Mikor újra kinyitotta a szemét, először egy kezet látott. A kéz
nagy volt, és az égett, friss sebekkel teli ujjak szinte akaratlanul
markolták a kapcsolótábla billentyűit. A kéz eltűnt, és egy bí-
borvörös arc jelent meg.
– Asmarin elvtárs – dadogta, nehezen mozgatva megsérült aj-
kát.
Asmarin megpróbált felülni. Nagyon fájt a jobb oldala. Úgy
érezte, ég a homloka. Végigtörölte, és látta, hogy ujjai véresek
lettek. Galcev a zsebkendőjével törülgette véres ajkát.
– Mesteri leszállás – mondta Asmarin. – Gratulálok, féregspe-
cialista elvtárs.
Galcev hallgatott.
Asmarin kinyitotta a kabin ajtaját, kidugta a fejét, és percekig
nézte a gyökerestül kitépett, derékba tört fákat. Kinyúlt, és né-
hány csillogó levelet tépett le szórakozottan.
– És még én mondom, hogy itt nem történhet semmi! – gon-
dolta.
– A gép egyben van? – kérdezte.
– Egyben – válaszolta Galcev egy zsebkendő mögül.
– Kitört a foga?
– Kivertem – mérgelődött Galcev.
– Ebcsont! Esküvőig begyógyul. Próbálja a gépet a hegy tetejé-
re emelni.
Nem volt gyerekjáték kivergődni az ostoba fácskák közül, de
végül is Galcev a kerek vulkán tetején állította meg a pterokárt.
Asmarin itt kimászott, és körülnézett. A sziget innen simának
és lakatlannak látszott. A hegy puszta, és a vulkáni hamutól vö-
rös volt. Keletről kurili nyírfácskák kúsztak fel rá, délről pedig
dinnyeföldek zöld derékszöge látszott. – Idilli! – gondolta Asma-
rin megvetően. – A nyugati part 7 kilométernyire lehetett. Mö-
götte orgonaszínű füstbe burkolózott felhők tűntek elő. Még tá-
volabb, jobbra, különös háromszögletű felhő függött a kék ég-
ből. – Csak legalább egy ilyen felhő fölé mehetnék! – tört ki As-
marinból újra az űrhajós. Pokolian unalmas ez a földi pepecse-
lés, és kicsinyes ez a környezet. Dinnyeföldek! Mint egy falusi
kertben. Az északi part meredeken szakadt a tengerbe. A szaka-
dék fölött bástya állott, bizonyára egy régi japán erődítmény. A
bástya mellett sátor fehérlett, és emberek szorgoskodtak a köze-
lében. Biztosan ők azok az archeológusok, akikről az ügyeletes
adminisztrátor beszélt. Asmarin szippantott egyet. Sós víz és
izzó kő szaga érzett a levegőben.
– Jó hely ez – gondolta Asmarin. – A „tojást” itt hagyjuk, a fel-
vevőt és a többi műszert a hegyoldalban, mi pedig lent, a
dinnyeföldön ütünk tábort.
Aztán az archeológusok jutottak eszébe. Öt kilométernyire le-
hetnek, de értesíteni kellene őket, nehogy túlságosan meglepőd-
jenek, ha a mechanikus csíra fejlődésnek indul. De mit keresnek
itt az archeológusok? Magához intette a két út.
– A kísérletet itt hajtjuk végre – mondta. A hely szerintem
megfelelő. A nyersanyag: láva és tufa – éppen erre van szükség.
Lássanak munkához. Galcev és Szorocsinszkij a pterokárhoz
mentek, és kinyitották a csomagtartót. A „tojást” hirtelen moz-
dulattal kigurították belőle a földre. Galcev alig tudott félreug-
rani előle.
– Kár lenne érted! – mondta Szorocsinszkij csipkelődve.
Galcev dühösen fordult feléje, de Asmarin leintette. Unta már
örökös kötekedésüket.
– Micsoda éretlen ckók! – gondolta magában.
– Gyorsan ide a felvevőket! – mondta hangosan. A lmfelve-
vőkkel sokat vesződtek. Az infravörös objektívűt nehéz volt be-
állítani, a sztereo-objektív felvevő sehogysem akart működni, és
volt még egy, amelynek objektívje a hőmérsékleti ingadozásokat
regisztrálta, ennek a mutatóberendezése is megmakacsolta ma-
gát. Már dél felé járhatott, amikor végül is minden stimmelt. As-
marin óvatosan megtörölte ruhaujjával verejtékező homlokát,
majd egy műanyagdobozt vett ki a zsebéből. Kinyitotta. A két ú
a háta mögé került, és a vállán át nézték a műveletet. Asmarin
kiemelte a dobozból az „aktivizátort”, amely nem volt egyéb
fénylő csövecskéből álló kis műszernél, egyik vége szívókában, a
másik rovátkolt piros gombban végződött. A „tojáshoz” ment, és
a szívókát a csillogó fémhez szorította. Egy pillanatig várt, majd
a hüvelykujját rányomta a piros gombra.
Most már csak a „tojást” közvetlenül ért rakétatámadás tudta
volna félbeszakítani azt a folyamatot, ami a fényes burok alatt
megindult.
A nagyfrekvenciájú impulzusok sorozata „felébresztette” a
mechanizmust, mikroreceptorok százai küldtek információt a
pozitron-agyba, és a mechanokromoszómába a külvilágról.
Megkezdődött a mechanikus csíra behangolása. Ennek az idő-
tartama még ismeretlen volt. De mihelyt véget ér, a szerkezet
azonnal fejlődni kezd.
Asmarin órájára nézett. Tizenkét óra öt percet mutatott. Erő-
teljes mozdulattal leválasztotta az aktivizátort a „tojás” felületé-
ről, és újra a dobozba rakta. A két atalember csodálkozva nézte.

Türelmetlen várakozás

Ismét elhelyezkedtek a dinnyeföldek között. A „tojás” innen ki-

tűnően látszott: ezüstös gömb egy vörös halmon a kék ég alatt.
Asmarin elküldte Szorocsinszkijt, hogy tájékoztassa az archeo-
lógusokat, ő maga pedig leült a pterokár árnyékába. Innen néze-
gette a vidéket, a vulkán tetejét és a különös háromszögletű fel-
hőt, amelyet annyira szeretett volna madártávlatból látni. Elő-
vette távcsövét. Akkor látta, hogy nem is felhőről van szó, ha-
nem magas, hófödte vulkáncsúcsról. A távcsövön át láthatók
voltak a hóborította sziklák, itt-ott olvadásos foltok is látszot-
tak. Letette a távcsövet, és az jutott eszébe, hogy a „tojás” legfel-
jebb éjjel pattan szét, de ez jó is, mert a nappali fény erősen befo-
lyásolja a felvevőgépek munkáját. Aztán az jutott eszébe, hogy
Szermusz, mint mindig, biztosan most is halálosan összeveszett
Vahlakovval, dohog, kiabál, de azért elmegy a Szaharába. Felöt-
lött benne az is, hogy Miszima most rakodik Kirgiziában, a rake-
todromban, ő pedig itt rostokol.
Szorocsinszkij három óra múlva érkezett csak vissza. Derékig
meztelen volt, sima bőre izzadságtól fénylett. Ingét és bekecsét a
hóna alatt hozta. Asmarin elé guggolt, és mesélni kezdte, hogy
az archeológusok köszönik a gyelmeztetést, ők a múlt század
közepéből származó japán erődítményeket ásnak ki, és végül,
hogy a vezetőjük „nagyon helyes kislány”.
Asmarin vállat vont, szinte rá sem hederített. Pedig Szoro-
csinszkij folyton fecsegett.
– Az archeológusok nagyszerű gyerekek. Az egyik szakállas.
Húszezres befogadóképességű föld alatti erődöt ásnak ki, amely
a múlt századból származik. A szovjet csapatok verték ki a japá-
nokat annak idején, jobban mondva fogságba ejtették őket az
összes ágyúkkal és tankokkal együtt.
Az a szakállas egy pisztolygolyót is adott nekem. Ide nézz! –.
De Galcev elégedetlenül mondta:
– Légy szíves, ne dugd az orrom alá ezt a rozsdát!
– A vezetőjük – folytatta Szorocsinszkij – nagyon derék kis-
lány. Szőke, jó alakú, kedves. Levezetett a lőállásba, és elmesélte,
hogy innen lőtték az északi partot.
– Tényleg így volt vajon?
– Ki tudja? Én főleg őt néztem. Aztán megvizsgáltuk a tetőzet
vastagságát.
– Azt mértétek két óra hosszat?
– Ühüm. De ezek a kazamaták – mondhatom neked, undorító-
ak. Sötétek, penészesek… azzal hosszú mesébe fogott az erődök-
ről, kazamatákról, lőrésekről.
Asmarin megbízta Galcevet, hogy gyelje a „tojást”, ő pedig
bebújt a pterokárba, és elszundított.
 Meghökkentő csend volt. Csak Szorocsinszkij, miközben elmo-
sogatott a patakban – gyújtott újabb és újabb nótára. Galcev a
vulkán csúcsát gyelte mozdulatlanul. Mikor Asmarin feléb-
redt, a nap már lemenőben volt. Hűvös lett. Az északi hegyek
megfeketedtek. A kis vulkán csúcsa, a kísérlet színhelye szürke
árnyékként függött a látóhatár felett. A vulkán tetejéről sötétvö-
rösen világított a „tojás”. A dinnyeföldek felett galambszürke
füst lebegett. Galcev félszemmel a „tojást” gyelte, közben-köz-
ben azonban az örökké fecsegő Szorocsinszkijt hallgatta.
– Az űrrepülés ma már csak iparnak számít. Építeni a mecha-
nikus csírával, az a valami! – magyarázta Szorocsinszkij. – Százá-
val gyártják majd, és ismeretlen, veszélyes világokba viszik őket.
A „tojások” pedig városokat, raketodromokat és űrhajókat fog-
nak nekünk építeni. De mit csinálnak az űrrepülők? Semmi
mást, minthogy leolvassák az adatokat, és információt adnak.
Az űrrepülők kora mindenképpen lejárt – vélte Szorocsinszkij.
Azzal fejtegetni kezdte az embriomechanika perspektíváit, idéz-
ve Vahlakov ismert beszámolóját.
– Van valami igaza a únak – gondolta Asmarin. De megint
csak gondolta, és nem mondta hangosan. – Amikor feltalálták az
első bolygórepülő automatákat, akkor is sok szó esett arról,
hogy az űrhajósoknak csak az adatokat kell leolvasniuk. És mi-
után Szermusz felbocsátotta az első kibernetikus felderítőrend-
szert, Asmarin annyira nem látott fantáziát addigi munkájában,
hogy abba is akarta hagyni az űrrepülést.
Szermusz beszélte le róla. Aztán, amikor Asmarinnak nem-
egyszer a pokolban is meg kellett keresnie a felderítő-szerkeze-
tek eltorzított roncsait, és el kellett végeznie azokat a munkála-
tokat, amelyeket azok nem voltak képesek megoldani, rájött,
hogy az embriomechanika óriási méretekben növeli ugyan az
ember hatalmát, az élő agyat és a forró vért azonban nem képes
pótolni. És biztosan nem is fogja soha.
 – Ostoba ckó – mérgelődött Asmarin, Szorocsinszkij meg-
jegyzésein, de megint csak nem szólt. Szörnyen unta a út.
De mi történt a „tojással”? Meg kell nézniük a lmfelvevőket.

A „tojás” szétpattan

Asmarin a hirtelen hevenyészett tűz mellett szundított. Mellette

bóbiskolt a vörös hajú Galcev, a tűz másik, oldalán a lapokat zör-
getve Szorocsinszkij olvasta az újságot. És akkor a „tojás” megre-
pedt.
Éles, átható hang hallatszott. Azután narancssárga fény ön-
tötte el a vulkán csúcsát. Asmarin az órájára nézett, aztán fel-
állt. A hegycsúcs élesen rajzolódott ki a csillagos ég hátteréből.
És amikor tűztől elvakított szemük hozzászokott a sötétséghez,
mindhárman észrevették, hogy a „tojás” helye körül halvány vö-
röses fények mozognak.
– Megkezdődött – suttogta izgatottan Szorocsinszkij. – Kelj fel,
Vitya, megkezdődött!
Hármuk közül valójában csak Asmarin tudta pontosan, mi
történik a csúcson. Az „ébresztés” utáni első tíz óra alatt a szer-
kezet a környezethez hangolódott. A pozitron irányítóba helye-
zett elvont parancsok a külső hőmérséklet, a légkor összetétele,
a légnyomás és tucatnyi más tényező hatására megváltoztak,
korrigálódtak. Az embriomechanikus szerkezet „nagy-frekven-
ciájú” gyomra a láva és a tufa feldolgozásához alkalmazkodott. A
neutron akkumulátorok pontos energiaadagokat szolgáltattak
minden folyamathoz. Miután a behangolódás befejeződött, a
szerkezet megkezdte fejlődését. A „tojás” jelen körülmények kö-
zötti fejlődéséhez nem szükséges alkatrészek átalakultak, és
működő „szervekké” váltak. Azután a fejlődési folyamat elérte a
burkolatot. A bura felszakadt, és a mechanikus csíra a körülötte
heverő „táplálék” feldolgozásához látott.
 Egyre több és több fényt láttak, egyre hevesebb mozgást.
Zümmögés, majd vonítás, csikorgás hallatszott, az e ektorok a
talajba martak, és megőrölték a por közé került tufadarabokat
is.
Világító füstoszlopok emelkedtek az égbe nagy zajjal a hegy-
csúcsról, és szerte úsztak a csillagos égen. A remegő visszfény
néhány percre láthatóvá tette a nehézkesen mozgó épületdara-
bokat… a csíra úgy látszik már alakot öltött… aztán minden
újra sötétbe veszett. A csikorgás és a ropogás egyre erősebb lett.
Asmarinnak úgy rémlett, hogy itt valami nincs rendben.
Eszébe jutott, hogyan kísérleteztek az első mechanikus csírával,
a „tojás” modelljével. Néhány éve történt, ő akkor még újonc
volt az embriomechanikai intézetben. Az első szerkezetet egy
nagy pavilonban helyezték el. A „tápláléka” cement volt. Vahla-
kov intett, és felnyitották a kapcsolódobozt.
Mindenről megfeledkezve késő éjszakáig ültek a szerkezet kö-
rül, és lesték, mi fog történni. A cement egyre fogyott, éjfélre pe-
dig a füstből és a gőzből egy csinos házikó körvonalai tűntek elő.
Háromszobás, gőzfűtéssel és automatikus villamosenergia-gaz-
dálkodással felszerelt ház volt, de nem bizonyult elég tartósnak.
Vahlakov ezt annak tulajdonította, hogy az e ektorok nem
„hangolják át” elég jól a cementet.
– Ebből a kontárkodásból most már elég! – kiáltott akkor indu-
latosan. Aztán kiadta a jelszót, hogy a „tojást” addig kell tökéle-
tesíteni, amíg bármilyen körülmények között jól meg nem állja
a helyét, és az embrió-mechanikai intézet minden ókja ennek
megoldásával foglalkozott. Sok sikerrel, de még több balsikerrel
dolgoztak. A „csírákat” behangolódásra állították be, arra, hogy
követni tudják a körülmények nagy változásait is. A sok kísér-
letsorozat eredményeképpen a szerkezet már önkorrekcióra is
képes volt. Végül olyan tökéletessé tették, hogy megbízhatóan
szolgálta az embert a legveszélyesebb körülmények között is.
Szükség szerint házzá, exkavátorrá, rakétává fejlődtek, hihetet-
len magasságból lezuhanva sem törtek el, nem pusztultak el
sem az olvadt fém hullámaiban, sem az abszolút nulla fokon. Az
emberek százai, intézetek és laboratóriumok egész sora munká-
jának eredménye a mechanikus csíra mai formája.
Ez a szerkezet azonban valahogyan nem előírásosan működik.
A domb tetejéről egyre gyakrabban törtek elő világító füstoszlo-
pok, a ropogás, sivítás, zümmögés egyetlen lüktető zajjá folyt
össze. Az el-eltünedező vörös fénypontok lánccá egyesültek, és a
láncok csodálatosan mozgó vonalakat alkottak. Mire a hajnal el-
jött, szabad szemmel is látható volt egy készülőben levő, hatal-
mas, ferde tetejű tárgy, amely úgy ringott, mint csónak a tenge-
ren.
Asmarin újra az órájára nézett. A mutató öt perccel járt négy
előtt. A láva és a tufa nyilvánvalóan alkalmas anyag volt. A ku-
pola sokkal gyorsabban nőtt, mintha cementből készült volna.
Érdekesek lehetnek a hőmérséklet-mérőműszer adatai. A szer-
kezet a csúcstól a szélek felé növeli a kupolát, az e ektorok pe-
dig egyre mélyebben fúródnak a tűzhányóba. Hogy a kupola ne
kerüljön a föld alá, a szerkezetnek támasztócölöpökről kell gon-
doskodnia, vagy el kell vinnie építményét az e ektorok ásta gö-
dör mellől. A hegy teteje egy pillanatra csendbe burkolódzott. A
dübörgés már csak elmosódott zümmögésként hallatszott. A
szerkezet most hangolja át az energiarendszer munkáját.
– Szorocsinszkij járja körül a vulkánt jobbról, és gyelje onnan
a „tojást” – adott a únak utasítást Asmarin. – A hegyre azonban
semmiképpen se másszon fel!
Ő maga pedig elindult, hogy a másik oldalon végezzen meg -
gyeléseket. A lmfelvevőket a hegy oldalán rendben találta. Ép-
pen meg akart indulni a lankás hegyoldalon, hogy az új épít-
ményt közelebbről szemügyre vegye, amikor fülsiketítő reccse-
nés hallatszott. A csúcson sötétvörös fény villant fel. A rózsa-
szín visszfény rikító sárga lett, sűrű füstoszlop tört fel. Majd ha-
talmas dörgés rázta meg a levegőt. Asmarin elborzadva látta,
hogy a csúcsot beburkoló tűz és füst fölé hatalmas árnyék emel-
kedik. Valami masszív tárgy. Még egy dörrenés, villámok cikáz-
tak elő, és az előbb látott masszív tárgy összeomlott.
Asmarin a kráter felé futott, amelyben valami dörgött és csat-
togott, azonban nehezen jutott a közelébe. Forró levegőhullá-
mok döntötték le a lábáról. A táncoló vörös fényben látta, hogy
a hegy oldalán levő lmfelvevők is felborulnak. A hegyoldalon
forró kavicsok gurultak vele szembe. A csúcsról forró füst szaga
terjengett, és még valami savanyú, ismeretlen szag. Asmarin
megállt az óriási robbanás nyomán keletkezett tölcsér szélén.
Nem is tölcsér volt ez valójában, hanem hatalmas, majdnem
függőleges falú gödör. És ebben a mélyedésben feküdt oldalára
dőlve a majdnem kész építmény, a hermetikusan elzárható ku-
polában végződő épület. A gödörben izzó salak parázslott.
– Dehát mi történt? – kérdezte Szorocsinszkij.
Felelet helyett Asmarin leereszkedett az üregbe.
– Önnel megyek! – ajánlkozott a ú.
– Maradjon csak kint! – intette le Asmarin.
– Dehát mi is történt? – ismételgette magában Asmarin is.
Lehetetlen, hogy cserben hagyja őket az embriomechanikus
szerkezet, a legtökéletesebb, amit valaha ember készített. A leg-
összehangoltabb, legokosabb gépe a világnak. A forróság szinte
égette a bőrét. Behunyta a szemét, és lecsúszott egészen a kupo-
la vörösen izzó széléig. Felállt. Körülnézett. Szétesett betonívek,
megfeketedett vasalkatrészek tűntek a szemébe. Előrelépett, de
megbotlott valami gömbölyű, nehéz tárgyban. Lehajolt érte. Fo-
galma sem volt róla, mi az a fémes, szürke csonk. Ide-oda forgat-
ta. Aztán hirtelen mindent megértett. Ez a tárgy tüzérségi löve-
dék. Itt több mint száz éve, háborút provokáló gazemberek be-
tonból fedezékeket készítettek, és ebbe rejtették tüzérségi fegy-
vereiket. A „tojás” nem tudhatta, hogy itt tüzérségi lövedékek
vannak. A csíra még azt sem tudhatta, mi a tüzérségi lövedék,
mert az emberek, akik „életprogramját” kitűzték, maguk is elfe-
lejtették, hogy háború is volt valamikor. A csíra ezt nem tudhat-
ta, de neki át kellett volna kutatnia a terepet alaposan, mielőtt a
„tojást” működtetni kezdte. Elkerülte volna, hogy a csodálatos
masinából csak egy halom ócskavas maradjon.
Fentről kavicsok gurultak Asmarin mellé. Felnézett, és látta,
hogy Galcev ereszkedik hozzá.
– Hová mászik? – kérdezte bosszankodva, amiért megint ott
lábatlankodnak mellette.
– Segíteni akarunk önnek – mondta a ú. Szorocsinszkij is ott
bólogatott mögötte.
– Nincs rá szükségem! – morogta Asmarin.
– Mi csak… – kezdte Szorocsinszkij, de nem volt ideje arra,
hogy a mondatot befejezze.
Asmarin mögött végigrepedt a fal. A kupola megingott.
– Vigyázat! – ordította Szorocsinszkij.
Asmarin oldalt lépett, de megbotlott egy lövedékben, elesett.
A kupola egyenesen rázuhant. Behunyta a szemét, és elnyújtott
üvöltést hallott.
Ő maga üvöltött, amikor ráesett a kupola izzó széle.

Kezdjünk mindent elölről!

Az ember fekszik, fekszik, nézi a kék eget. Asmarinnak úgy tű-

nik, hogy már régen nem látta az égboltot. Amikor az ember az
űrben van, úgy hiszi, mintha az égbolt csak azért volna, hogy
órák hosszat lehessen nézni. Emlékszik rá, hogy amikor a Venu-
son volt, vagy amikor a Japetus-csillagot ostromolta, amikor
egyedül ült egy sérült bolygórepülő rakétában, ahol egyáltalán
nem volt égbolt, csak csillagos pusztaság és egy vakító csillag – a
Nap –, akkor mindent odaadott volna, csak láthassa a kék eget.
A Földön persze ezt hamar elfelejti az ember. De amikor vala-
mi baja van – újra azonnal eszébe jut. Asmarin nem tudja, mi
történt vele, úgy érzi magát, mint amikor eleinte a rakétában el-
veszett az idő- és térérzéke.
– Reméljük, életben marad – hallotta maga mellett Szoro-
csinszkij halk hangját. Kiről lehet szó? Felemelte a fejét. Galcev
ott feküdt mellette. Asmarinnak édes fájdalom hasított a hátá-
ba. Galcev ekkor nyerte vissza az öntudatát, és halkan nyöször-
gött. Szorocsinszkij ott sürgölődött mellettük. Gondosan tett-
vett, mintha néhány óra alatt megváltozott volna. Asmarin ma-
gához intette a út. Tőle tudta meg, hogy Galcev akkor égett
össze, amikor kihúzta őt a kupola alól. Szorocsinszkijnek is vol-
tak sérülései, de hármuk közül ő bírta magát a legjobban. Vizet
és ennivalót adott nekik, takarójukat megigazította, fájdalom-
csillapítókat adott be.
– Életben kell maradnunk – gondolta magában Asmarin. – Mi
is történt? A kupola rámomlott. Ha ez a két ú nincs, most már
én sem vagyok. Derék ckók… magamban pedig halálosan un-
tam és állandóan szidtam őket.
– Az is előfordulhat, hogy nem marad életben. Űrrepülőhöz
azonban nem méltó, hogy a halálra gondoljon. De a katasztrófa,
akárhogy is volt, szörnyen ostoba véletlenből adódott. – Vélet-
lenből?
Persze, véletlenből. Ki gondolhatta, hogy a kerek hegy alatt
régi japán erőd bújik meg, hogy száz év előtt élt gyújtogatók
mocskos keze elér hozzájuk?! Senki sem gondolhatott erre! Sen-
ki? Most jut eszébe, hogy hiszen itt a közelben archeológusok ta-
nyáztak, akik Szorocsinszkij elbeszélése szerint japán erődöket
vizsgáltak. Most emlékszik csak erre vissza, de akkor a ú fecse-
gésén bosszankodva csak a dobhártyájáig engedte. Így követ el
az ember hibákat: így történnek katasztrófák. Ha ő akkor nem
bosszankodik, hanem elbeszélget a úkkal, biztosan eszébe jut
valamelyiküknek, hogy a környéken másutt is lehet még erőd,
ha pedig ez a lehetőség felvetődik, neki biztosan eszébe jut, hogy
a „tojást” csak akkor kezdi működtetni, ha a talajt előzőleg ala-
posan átvizsgálja.
Szóval tulajdonképpen ő a hibás. Abban mindenképpen az,
hogy mogorván elzárkózott minden elől, a két atalembert nem
tanította meg semmire, állandóan bosszankodott rajtuk. Jófor-
mán semmi másra nem gondolt, csak sérelmeire, szüntelenül az
űrrepülők jártak az eszében, akik most izgalmas kalandokat él-
nek át… És nem vette észre, hogy a maga kalandját éli, gyel-
metlenül, duzzogva, egykedvűen hagyta, hogy a katasztrófa fe-
léjük rohanjon.
Nézte, nézte a kék eget. A távoli vulkán fehér kúpja bárányfel-
hők közé fúródott. Azt a vulkánt még meg kell másznia. De nem
egyedül. Galcevvel és Szorocsinszkijjal. Előbb megtanítja azon-
ban őket sok mindenre. Együtt repülnek vissza a kísérleti telep-
re. Új mechanikus csírát hoznak magukkal. Először csak egyet.
Aztán lehet, hogy többet. Aztán körülkutatják a nagy vulkánt és
környékét. Annak még jobb a talaja, a „tojásból” szinte szabad
szemmel látható gyorsasággal nőnek majd a házak. Be is népe-
síthetik a vulkánt. A környék gyönyörű és termékeny. Meg is csi-
nálják, ha felgyógyulnak. A kísérleteket elölről kezdik. Ők hár-
man. Derék úk ezek…
– Vitya! Hogy hívják ezt a távoli vulkánt?… Ott, amelyiknek
olyan fehér a kúpja!
– Alaidának. Tegnap itt járt az archeológusok vezetője. Ő
mondta.
– Tehát Alaida-város. Azt fogjuk felépíteni.
Nem baj, hogy először nem sikerült. Ez volt a tandíj. Álljak
csak lábra! – gondolta Asmarin. – Majd mindent tüzetesen meg-
beszélünk az ifjú oroszlánokkal!

(A. és B. Sztrugackij elbeszélése nyomán:

„Znanyije-Szila”)
 Jegyzetek

[1]
New Yorkban már ma is van 380 m magas épület.
[2]
Már vannak mesterséges klíma-állomások, egyelőre tudományos kutatások céljai-
ra.
[3]
Verne elképzelése a jövő századokról jellemző az akkori idők utópistáira. Minden
változást mennyiségi változásnak fogtak fel.
[4]
A fonotelefot, a telefon és a televízió összekapcsolása. Van ilyen készülékünk, a
neve videofon.
[5]
Verne idejében nem is álmodtak olyan energiaforrásokról, mint az atomreaktor. A
zseniális író ezt is megsejtette.
[6]
Verne itt az anyagok átalakíthatóságát, hasonló szerkezetének létezését sejti meg.
[7]
Az akkumulátorok és transzformátorok elterjedt eszközei korunknak.
[8]
A „tűz és égés nélküli világosság” is megvalósult.
[9]
Abban azonban optimista volt Verne, hogy 30 emberöltőt jósolt a „New York He-
rald”-nak. Az újság 1942-ben megszűnt.
[10]
Az amerikai zászlón szokás szerint annyi csillag van, ahány államból áll az Egye-
sült Államok. A tagállamok száma ma 50. Verne itt Amerika bekebelező politikájára
utal.
[11]
A várható átlagos emberi életkor már túlhaladta ezt a tartamot.
[12]
Nem kétséges, hogy a Hold másik felét az emberiség még évszázadunk végén meg-
láthatja. Ez természetesen nem a Hold megfordításával, hanem mesterséges holdak
útján fog megtörténni. Az első fényképek már 1959 végén a birtokunkban voltak a
Hold túlsó felének 70 százalékáról.
[13]
A mesterséges felhők előállítása ma már több országban lehetővé vált.
[14]
Verne nom humorára jellemző. Gibraltár az erődítménnyel együtt nem több
mint 5 négyzetkilométer.
[15]
A TU-104 majdnem kétszer akkora sebességgel halad, mint amit Verne 2889-re jó-
solt.
[16]
Millet „Angelus”-a a XIX. századi francia festészet egyik legszebb alkotása.
[17]
A színes fényképezést nem a XX. század elején, hanem a XIX. század végén találták
fel. Az erre vonatkozó első kísérleteket Maxwell végezte 1861-ben. De erről Verne úgy
látszik, nem tudott.
[18]
A rádium 1 grammja ma lényegesen olcsóbb. 1959-ben „mindössze” 64-84 ezer
rubel (16-21 ezer dollár) volt.
[19]
Mengyelejev periódusos rendszeréből következik, hogy a természetben 92 elem
van természetes állapotban. A „transzformáltakkal” együtt ma 118-at ismerünk.
[20]
Ez az ősanyag, a prematéria, az „elementon”.
[21]
Ma aligha foglalkoznak ilyesmivel. Tudjuk ui., hogy csak az Antarktiszon olyan
vastag a jégtakaró, hogy a felolvadása 10 m-rel emelné a tengerek szintjét.
[22]
A lehűtés a mai orvostudomány ismert módszere.
[23]
Ennek megfelelnek a mai hidegfény lámpák.
[24]
Hasonlít a mai fonendoszkópra.
[25]
Ma már át tudnak ültetni különböző szerveket. Állatokon fejet, szívet, vesét is.
[26]
Ez az első nyoma az elektromos számítógép megjósolásának.