UNIVERZUM

SCIENCE FICTION

1965
 Borító:
Aeon-Lux: On the silver moon of Neptune
 Tartalom
Borító
Címoldal
Arthur C. CLARKE: KI AZ?!
Arthur C. CLARKE: TOLLAS BARÁTUNK
Georgij GUREVICS: HOLDBÉLI HÉTKÖZNAPOK
V. ANANYIN: EGYSZER ÉJSZAKA
Valentyina ZSURAVLJOVA: ÁT AZ IDŐN
Isaac ASIMOV: ROBBI
Ray BRADBURY: SZEMET SZEMÉRT
Mihail T. JEMCEV & Jeremej J. PARNOV: EGYENLET A SÁPADT
NEPTUNUSRÓL
Clifford D. SIMAK: A CÉLHOZ ÉRT NEMZEDÉK
Anatolij DNYEPROV: A PARADIS UTCAI TRAGÉDIA
 Arthur C. CLARKE:

KI AZ?!

Éppen az éves jelentést töltöttem ki kabinom áttetsző kupolája

alatt, amikor az ellenőrző szolgálat felhívott. A kabinom, a meg-
gyelőállás úgy kapcsolódott az állomás tengelyéhez, mint a ke-
rékagyra a védőborítás. Nem éppen a legkellemesebb munka-
hely – már az innen nyíló kilátás is meglehetősen nyomasztó.
Néhány méterre tőlem a szerelők járnak lassú mozgású „balet-
tot”, miközben a hatalmas alkatrészekből soha nem látott moza-
ikot raknak össze. Mögöttük, húszezer mérföldnyire tőlünk, a
viharosan mozgó Tejút hátterében egy zöldes pontocska fénylik:
a Föld.
– Itt az ügyeletes – jelentkeztem. – Mi történt?
– A radarunk valamilyen kisebb tárgyat észlelt, majdnem sta-
cionárius objektum. A távolság két mérföld, a Siriustól 5 fokkal
nyugatra látszik. Próbálja felfedezni vizuális úton.
A tárgy, amelynek helyét ilyen pontosan meghatározták, nem
lehetett az űrállomásunk pályája felé közeledő meteorit, inkább
valami olyan objektumról beszélhettünk, amelyet mi magunk
vesztettünk el, mondjuk valamilyen szerelési anyag, amelyet
nem sikerült pontosan a megfelelő pályára küldeni, és amely
ezért egy kissé elmaradt az állomástól. Erre gondoltam az első
pillanatban, azonban mégis elővettem a távcsövet, és alaposab-
ban megnéztem a jelzett csillag környékét, s hamarosan meg-
győződtem arról, hogy az elképzelésem nem volt teljesen helyte-
len. A kozmosz vándorát valóban emberi kéz alkotta, azonban
semmi közünk sem volt hozzá.
– Megtaláltam – jelentettem az ellenőrző szolgálatnak. – Vala-
milyen kísérleti szputnyik. Kónuszos alakja van, négy antenná-
ja, az alapja pedig lencse alakú. A konstrukció alapján ítélve az
Egyesült Államok légiereje bocsátotta fel a hatvanas évek elején.
Emlékezzetek vissza, hogy mennyi szputnyikot veszítettek el az
amerikaiak. A rádióösszeköttetés megszakadt velük, a pályáju-
kat kiszámítani pedig csak sokára sikerült.
A kontroll kartotékait átnézve egyetértett a következtetéseim-
mel. És nem sokkal később az is kiderült, hogy Washington egy-
általán nem lepődött meg azon, hogy egy húsz évvel korábban
elveszített szputnyikját megtaláltuk, de azért sem estek volna
kétségbe, ha ismét elveszítjük.
A kontroll azonban úgy döntött, hogy ez helytelen eljárás len-
ne. Igaz, hogy a kutyának sem kell, de azért az űrhajózást zavar-
hatja. Valakit oda kell küldeni, és szereljünk fel egy állomást rá.
„Valakit” – tehát engem. A szerelők közül igazán nem küldhe-
tek senkit, nincs egyetlen nélkülözhető emberem sem, és ráadá-
sul elmaradtunk a gra kontól, pedig ez drága mulatság, minden
elveszett nap több millió dollárba kerül. A földi rádió- és televí-
zióhálózat már türelmetlenül várja, mikor kapcsolódunk be
végre a visszasugárzásba, hogy a rengeteg energiát felemésztő
Sarktól-Sarkig húzódó reléhálózatot nélkülözni tudják.
– Rendben van, magam fogom el – feleltem a kontrollnak, és a
papírjaimat gumiszalaggal rögzítettem, nehogy a ventillátor
szétszórja őket az egész helyiségben.
A hangom persze elárulta, hogy milyen „óriási áldozatot” ho-
zok, bár a lelkem mélyén valójában örvendeztem. Már két hete,
ha nem több, hogy ki sem léptem az űrbe, és már igazán nyo-
masztottak a falak, és az a sok-sok aprólékos munka, amit az űr-
állomás ügyeletesének végre kell hajtania.
Miközben a zsiliphez mentem, csak egyetlen tagjával találkoz-
tam a legénységének. Tommyval, a kandúrunkkal. Még csak
nemrégiben került hozzánk, de ha az ember sok ezer mérföld-
nyire van az öreg Földtől, akkor különösen megkedveli az állato-
kat, ráadásul azt is meg kell mondani, hogy közel sem minden
szobaállat alkalmas arra, hogy a súlytalanság körülményei kö-
zött éljen. Tommy valamit mondott nekem macskanyelven, mi-
alatt belemásztam az űrruhába, de igazán nem volt kedvem és
időm, hogy vele játsszak.
Úgy érzem, helyénvaló lenne, ha néhány szóval bemutatnám
az űrállomás munkásainak űrruháját. Ez a ruha egyáltalán sem-
miben sem hasonlít ahhoz a hajlékony öltözethez, amelyben a
Holdon szoktak sétálgatni. A lényeg az, hogy a mi űrruháink va-
lójában egyszemélyes miniatűr űrhajócskák. Ezek a széles hen-
gerek mintegy hét láb hosszúak, kis teljesítményű reaktív mo-
torral látták el őket.
Amikor elhelyezkedtem a saját űrhajómban, világosságot
gyújtottam, megnéztem a készüléket. Gyakran hallhatjuk,
amint az űrhajós az űrruhába bújva varázsszót morog: „forb”. Ez
a formula a legfontosabbakra emlékezteti, amelyeket minden-
képpen ellenőriznie kell. Fűtőanyag, oxigén, rádió, battéria. Min-
den rendben volt, és ezért magamra húztam a sisakot helyette-
sítő átlátszó félgömböt, amely a külvilágtól végképpen elzárt.
Csak egészen rövid sétára készültem, ezért nem is ellenőriztem
az élelmiszeres és a speciális felszerelést tartalmazó tartályokat,
pedig anélkül komolyabb útra nem is lehet vállalkozni.
Alig néhány tucat méternyire távolodtam el az állomástól,
máris független kis bolygónak éreztem magam. Repülő henge-
remből pompás kilátás nyílt a világmindenségre. Minden gom-
bot kényelmesen elérhettem, noha a puha ülés és a biztosító he-
vederek nem tették lehetővé, hogy a helyiségben teljesen meg-
fordulhassak. Ugyancsak elérhettem kényelmesen bármelyik
tartályt is.
A legveszélyesebb ellenségünk a világűrben a Nap, egy szem-
villanás alatt megvakíthat bennünket. Ezért az éjszakai oldalon
csak igen-igen óvatosan húztam el a fényszűrőket, és fordítot-
tam el arra a fejem, hogy megtekintsem a csillagokat. Ugyanak-
kor bekapcsoltam a hajócska forgását meggátoló irányító beren-
dezéseket, ilyen módon megvédtem a szemem a kibírhatatlan
sugárzástól.
Már látom is a célt: ezüstös pontocska, amelyet fémes ragyo-
gása tüntetett ki a csillagok közül. Beletapostam a gyorsító pe-
dálba, és már éreztem is, ahogy a gyorsulás fokozatosan nő. Tíz
másodperc múlva elértem a kellő sebességet, és kikapcsoltam a
motort. Most aztán a tehetetlenség hatására 5 percen belül el-
érem a szputnyikot, és nem is kell sokkal több idő ahhoz, hogy
már visszafelé is induljak.
És ekkor a csillagközi térségben száguldva hirtelen olyan elő-
érzetem támadt, hogy valami szerencsétlenség ér, de azonnal.
Az űrruha belsejében sohasem uralkodott tökéletes csönd. A
kiömlő oxigén sziszegése, a ventilátorok nom surrogása, a mo-
torok halk dohogása, valamint a saját lélegzetünk hangja csen-
des nesszel töltötte be a levegőt, és ha igen gyelmesen vizsgál-
tuk magunkat, akkor még a szívünk tompa dobbanását is hal-
lottuk. Az űrruhába zárt zajok azonban általában észrevehetet-
len hátteret alkottak csupán, és csak akkor vettük észre őket, ha
a megszokott zaj valami okból megváltozott.
Éppen ez történt most is: egy hang jelentkezett, amelynek
okát és eredetét nem tudtam meghatározni – tompa, szaggatott
dobogást hallottam, időnként valami kaparászással keveredett,
mintha valamilyen fémdarabbal kaparnák a fémet.
A szívem megfagyott a rémülettől. Lélegzetemet visszafojtva
próbáltam megállapítani, hogy honnan ered ez a hang. Az
irányzó falon levő eszközök semmit sem mutattak. A nyilak
mozdulatlanul álltak, a veszély közeledtét jelző piros lámpácska
sem gyulladt fel. Ez megnyugtató volt, azonban nem tökélete-
sen. Már régen megszoktam, hogy bizonyos esetekben jobb az
ösztönökre hallgatni, ez a nyugtalanság valami veszélyt jelzett,
jobb lenne talán visszafordulni az állomásra, addig, amíg nem
késő!
 Még most sem szívesen emlékszem vissza arra a néhány pilla-
natra, amikor a rám tört pánik, mint a folyóból kicsapódó ára-
dat elöntötte az öntudatomat, és elsodorta mindazokat a gáta-
kat, amelyeket a logika, az emberi ítélőképesség a világminden-
ség titkaival szembe állított. Olyan tényekkel találkozva, ame-
lyeket logikailag egyáltalán nem voltam képes megmagyarázni,
úgy éreztem, hogy azonnal megőrülök.
Próbáltam ugyan meggyőzni magamat arról, hogy csupán a
berendezés valamilyen csekély szeszélyeskedése okozza az ag-
gasztó hangokat, mindez azonban hasztalan volt. Noha a külvi-
lágtól tökéletesen izolált voltam, és távol az emberi társadalom-
tól, minden kedves tárgytól, az érzékeim azt mondták: nem va-
gyok egyedül. A hallásom az élet igen gyenge, de tökéletesen vi-
lágos jeleit fogta fel.
Az egyik borzalmas pillanatban úgy tűnt, mintha valami lát-
hatatlan lény törekedne menekülni a kegyetlen, pusztító kozmi-
kus vákuum elől, és megpróbálna behatolni az űrruhába. Két-
ségbeesetten vergődtem kötelékeimben, és minden irányba
kémleltem, csak egyetlen egy oldalra nem néztem, abba az
irányba nem, amely megvakítással fenyegetett. Gondolhatják,
hogy semmit sem találtam az űrruhán belül. Ugyanakkor a ka-
parászás makacsul folytatódott, és egyre hangosabbá vált.
Ezt elhihetik nekem, az űrhajósok rendszerint nem baboná-
sak, bármit is írnak rólunk. De hiába is köszörülnék rajtam a
nyelvüket amiatt, hogy miután minden logikus lehetőséget ki-
merítettem, hirtelen az jutott az eszembe, hogy hogyan pusz-
tult el közvetlenül az állomás közelében Barney Sommer…
Éppen egy olyan helyzet (örök história!) pusztította el, ame-
lyet rendszerint „lehetetlennek” tartunk. Egyidejűleg három
meghibásodás is történt az űrruhájában. Elromlott az oxigé-
nadagolója, ilyen módon az űrruhában a légnyomás viharosan
növekedett, a biztosító szelep beragadt, és a ruha egyik hegesz-
tett varrata nem bizonyult kellően ellenállónak. Egy pillanat –
és a kozmosz betört…
Személyesen nem is ismertem Barneyt, de már maga a vissza-
emlékezés borzalmas sorsára lelkem mélyéig megrázott. Egy
iszonyú gondolat ébredt fel bennem. Erről rendszerint senki
sem beszél, de a lényeg az, hogy még egy megsérült űrruha is
sokkal drágább annál, semhogy eldobják, inkább pusztuljon az,
aki magára vette. Kijavítják, új számot kap, és másik űrhajósnak
adják ki használatra.
Mit élhet át az az ember lelkileg, aki a csillagok közötti űrben
elpusztul, távol szülőhazájától? Lehetséges, hogy éppen Barney,
te kapaszkodsz most is az utolsó tárgyhoz, amely távoli, elvesz-
tett hazáddal összeköt?
Már úgy éreztem, hogy minden oldalról hallom a kaparászást,
és a mocorgást, lidérces látomások villantak fel lelki szemem
előtt. Az utolsó reményem maradt csupán, ami még arról bizto-
síthat, hogy nem vesztettem el az eszem: meg kellett győződ-
nöm arról, hogy az én űrruhámat nem Barney használta-e ko-
rábban, meg kellett tudnom azt, hogy ez a fémöltöny még senki-
nek sem volt a koporsója.
A szükséges gombokat nem is mertem azonnal megnyomni, a
hibaelhárító állomás hullámhosszát csak késve mertem kap-
csolni.
– Állomás! – nyögtem. – Hibásodás! Mondják meg, kié volt ez
az űrruha korábban, és…
A mondatot be sem fejezhettem: azt mondták, olyat üvöltöt-
tem, hogy a mikrofon felmondta a szolgálatot. De ki nem ordí-
tott volna, amikor a légmentesen elzárt űrruhájában egyszer
csak azt érzi, hogy valamilyen lágy dolog esik a nyakába.
Valószínűleg előre ugrottam, és a biztosító berendezésre ügyet
sem vetve, belevertem a fejem a szerelékfal szélébe. Amikor a
mentőosztag néhány perc múlva behatolt hozzám, még mindig
eszméletlenül hevertem, a homlokomon jókora daganat bíbor-
lott.
De mi volt az oka, hogy éppen én voltam, aki a kozmikus állo-
más tagjai közül utolsónak tudtam meg, hogy mi is történt?
Amikor vagy egy óra múlva magamhoz tértem, láttam, hogy or-
vosi személyzetünk az utolsó szál emberig együtt van, azonban
az orvosokat szemmel láthatóan nem érdekeltem, sokkal jobban
lekötötte őket az, hogy játszanak azzal a három elragadóan ked-
ves macskakölyökkel, amelyeket Tommynk (az ördögbe is, hogy
juthat valakinek eszébe Tommynak nevezni egy nősténymacs-
kát!?) nemrégiben, egy rejtett sarokban a világra hozott. – Az űr-
ruhám ötödik tartályát szemelte ki ugyanis szülőszobának.

(Arthur C. Clarke novellája nyomán:

„Vokrug Szveta”)
 Arthur C. CLARKE:

TOLLAS BARÁTUNK

Amennyire tudom, senki sem adott ki olyan rendelkezést,

amely megtiltaná az űrállomásokon a szobaállatok tartását.
Egyszerűen még csak esze ágába sem jutott senkinek, hogy
ilyen rendeletre egyáltalán szükség lehet: de ha e tilalom mégis-
csak létezne, akkor is biztos vagyok benne, hogy Sven Ulsen így
is, úgy is megszegte volna.
Svenre gondolva biztosan egy északi óriást képzelnek maguk
elé: hat láb és hat hüvelyk magasat, araszos vállakkal és ehhez
az alkathoz illő hanggal. De ha valóban ilyen lett volna, akkor
aligha dolgozhatna a kozmoszban. Sven a valóságban éppen
olyan, mint annak az időszaknak minden „űrembere”. Sven; iz-
mos-inas Hüvelyk Matyi! Igazán nem okozott a számára nehéz-
séget, hogy megőrizze a 70 kilós normát, amelyért nekünk,
munkatársainak annyi diétás napot kellett végigkoplalnunk.
Egyik legjobb szerelőnk volt, s kitűnően végezte ügyes kezet és
különös képességeket követelő munkáját. Mestere volt a külön-
böző irányban lebegő rácsos tartók elfogásának, és annak, hogy
sajátos lassú „balettel” egyik vagy másik csoporthoz irányítsa
őket, gyelembe véve a tér három dimenzióját. Munkája ered-
ményeként a rácsos tartók végül is elfoglalták azt a helyet, ame-
lyet a terv jó előre kijelölt a számukra. Miután minden alkatrész
elfoglalta megszabott helyét, pompásan hegesztette a kötése-
ket… Igazán hosszú ideig gyönyörködhettem benne, amint Sven
brigádja összeszerelte az űrállomást, mintha csak egy óriási mo-
zaikot raktak volna ki. Munkájuk azonban nemcsak megfeszítő
gondolkodást követelt meg, hanem egyben igen kimerítő volt.
Az űrruha nem mondható a legkényelmesebb munkaruhának,
éppen azért Sven emberei sokban fölötte álltak azoknak a ma-
gasépítőknek, akik a Földön a felhőkarcolókat építik. Ők végül is
lemehetnek, és úgy gyönyörködhetnek alkotásukban, közben
nem kell attól félniük, hogy a nehézkedés azonnal elszakítja
őket a művüktől…
Arra nem tudnék felelni, hogy vajon Sven miért határozta el:
szerez egy szobaállatot, és azt sem tudnám megmondani, hogy
miért éppen erre az állatra esett a választása. Nem vagyok pszi-
chológus, de meg kell mondanom, hogy igen okosan választott.
Clarybel gyakorlatilag egyáltalán nem foglalt el helyet, és az
élelmezése is végtelenül parányi gondot okozott, és végül – a ha-
sonló helyzetbe került többi állattal szemben – egyáltalán nem
szenvedett a súlytalanság miatt.
Első ízben a kuckómban üldögélve szereztem tudomást Clary-
bel jelenlétéről. Igazán csak tréfából nevezhettem irodának ezt a
helyiséget. A beosztottak listáját vizsgálgattam, hogy mihamar
kiigazodjam a kalkulusok között. Amikor a melodikus trilla fel-
hangzott a fülem mellett, arra gondoltam: megszólalt a rádió, és
vártam, hogy milyen bejelentés következik, de arra hiába vár-
tam. És ráadásul olyan hosszú, gyöngyöző trilla harsant fel is-
mét, hogy felkapjam a fejem, tökéletesen elfeledkezve arról,
hogy a hátam mögött egy fém gyámoszlop áll. És amikor végre
eloszlottak a szem előtt ugráló csillagok, életemben először
megpillantottam Clarybelt.
A parányi, sárga kanári mozdulatlanul függött a levegőben –
egészen úgy, mint ahogy a kolibrik szoktak, azzal a különbség-
gel, hogy e helyzet fenntartása számára nem okozott semmiféle
megerőltetést, szárnyacskái becsukva pihentek. Egy pillanatig
egymásra néztünk, és aztán, még mielőtt teljesen magamhoz
térhettem volna, Clarybel valamilyen hátrafelé szaltót csinált,
de olyant, amelyet egyetlen földi kanári sem tudott volna utá-
nozni, s eltűnt, szárnyával könnyedén csapkodva. Szemmel lát-
hatóan kiválóan alkalmazkodott a nehézségi erő hiányához, és
nem tett felesleges erőfeszítéseket.
 Sven hosszú ideig nem árulta el, hogy ő Clarybel gazdája. Ez
végül is elvesztette minden jelentőségét, mivel mindannyiunk
közös kedvencévé vált. Szabadságáról visszatérve a szállító raké-
tán csempészte be a Földről, saját szavaival élve: csupán tudo-
mányos érdeklődésből. Úgymond, azt szerette volna megtudni,
hogyan viselkedik egy madár, amely elvesztette a súlyát, de
megőrizte a szárnyát.
Clarybel tökéletesen helyre jött, és kiválóan érezte magát. És
általánosságban egyáltalán nem okozott nehézséget a számunk-
ra, hogy elrejtsük e nem kívánatos vendéget, amikor „magas ál-
lású személyek” jöttek a Földről. Az űrállomáson számtalan pa-
rányi rejtekhely található. Az egyetlen nehézséget az okozta,
hogy Clarybel olyan pillanatokban, amikor izgalomba jött, igen
hangos személyiséggé vált, és gyakran futtában kellett kigon-
dolnunk elfogadható magyarázatot arra, hogy miért hangzik
gyanús fütyülés, pityegés a szellőztetőből vagy a raktárakból. A
leleplezésünk tulajdonképpen hajszálon függött, de hát ki gon-
dolt volna arra, hogy az űrállomáson kanárit keressen?!
Tizenkét órás őrséget tartottunk, az azonban nem is olyan
borzalmas, ha meggondoljuk, hogy a kozmoszban sokkal keve-
sebb alvásra van szükség. Számunkra, kik folyton a napfényben
fürödtünk, tulajdonképpen „nappal” és „éjszaka” fogalma nem
is létezett, de azért megszokásból továbbra is felosztottuk a na-
pot. És amikor azon a „reggelen” felébredtem, pontosan úgy
éreztem magam, mint a Földön szoktam reggel hatkor: kínzó
fejfájás gyötört, és zavaros álomképekre emlékeztem csupán.
Egész örökkévalóságba tellett, amíg kiszabadultam a védőszí-
jakból. Nem is tértem még tökéletesen magamhoz, amikor az
ügyeletesekhez csatlakoztam az ebédlőben. A reggeli szokatla-
nul csendesen folyt, egy hely üres volt.
– Hol van Sven? – kérdeztem meglehetősen fásultan.
– Clarybelt keresi – felelte valaki. – Azt mondta, hogy valahova
eltűnt. Reggelenként Clarybel szokta felébreszteni.
 Annyit sem tudtam mondani, hogy engem ugyancsak a kaná-
ri ébresztget, amikor belépett Sven, és az arcán ott ült, hogy va-
lami nagy baj történt. Óvatosan kinyitotta a kezét – a tenyerén
egy sárga tollas csomócska feküdt, összehúzott ujjú lábacskái
kínosan meredtek a levegőbe.
– Mi történt vele? – kérdeztük.
A szívfacsaró látvány mindannyiunkat egyformán megrázott.
– Nem tudom – felelte mogorván Sven. – Íme, ilyen állapotban
találtam…
– No, nézzük csak – mondta Jock Duncan, az orvos-szakács-di-
étológusunk.
Csendben lestük, amint füléhez szorította a tollas csomót,
hogy meghallgassa a szívverését.
Jock a fejét ingatta.
– Semmit sem hallok. De ez még nem jelenti, hogy elpusztult.
Egy kanári szívverését életemben sem próbáltam még meghall-
gatni – tette hozzá némi bűntudattal.
– Adj neki egy korty oxigént – javasolta valaki, rámutatva az
ajtó melletti résben álló biztonsági oxigénpalackra.
Valamennyien kiváló gondolatnak tartottuk, és akkurátusan
ráhúztuk a maszkot Clarybelre. Valóságos oxigénsátorba került
a madárka.
A legnagyobb megkönnyebbülésünkre azonnal feléledt. Min-
denki arca ragyogott. Sven levette a maszkot. Clarybel az ujjára
ugrott, és szokásához híven trillázni kezdett, azonban azonnal
hátára fordult, a lábacskái ismét égnek meredtek.
– Nem értek semmit – panaszkodott Sven. – Mi történhetett
vele? Még sohasem viselkedett így!
Valami már néhány perce motoszkált az agyamban. Azon a
reggelen csak igen vontatottan voltam képes gondolkodni, se-
hogyan sem tudtam megszabadulni az álmaim bilincsétől. Va-
jon nem segítene rajtam, ha én is oxigént szívnék… De még mi-
előtt a kezem elérte volna a maszkot, egy gondolat jutott az
eszembe. Hirtelen odafordultam az ügyeletes mérnökhöz:
– Jim! Valami hibádzik a levegő körül! Íme, ezért nem bírja Cla-
rybel. Csak most jut eszembe: a bányászok egykor kanárimada-
rakat vittek magukkal a bányákba, mert azok előre jelezték ne-
kik a gázt.
– Badarság! – felelte Jim. – A műszerek már régen riasztottak
volna. Egymástól függetlenül dolgozó, párhuzamos jelzőberen-
dezésünk van.
– Hm… A második rendszert még nem kapcsoltuk be – emlé-
keztette egyik segítője.
Jim arca elváltozott, és hangtalanul eltűnt az ebédlőből, mi
pedig a történtekről beszélve álldogáltunk, de egymásnak adtuk
át az oxigénmaszkot, mintha békepipa lett volna.
Jim vagy tíz perccel később visszatért, az arcán némileg levert
kifejezéssel. Az történt, amit eleve senki sem mert volna feltéte-
lezni, néhány egybeeső esemény: az éjszaka napfogyatkozás
volt, és mi a Föld árnyékába estünk (ez igazán ritkán fordult elő),
az egyik regeneráló részlegben megfagyott a levegő, és az egyet-
len jelzőrendszer felmondta a szolgálatot. A félmillió dollár érté-
kű elektronikus és kémiai berendezések cserbenhagy tak ben-
nünket. És ha nem lett volna velünk Clarybel, mihamar atyáink
vadászmezőin sétálgathattunk volna.
Így tehát, ne lepődjenek meg, ha egy űrállomásra kerülve va-
lahonnan madárdalt hallanak. A nyugtalanságra semmi okuk
sincs, ellenkezőleg: a védelmük megkettőzött, és ráadásul gya-
korlatilag teljesen ingyenes ez a kettős védelem.

(Arthur C. Clarke novellája nyomán:

„Csernij sztolb”)
 Georgij GUREVICS:

HOLDBÉLI HÉTKÖZNAPOK

Gyermekkoromban csodálatosan szép keleti mesét olvastam

egy szépséges hercegnőről. A hercegnőnek a szeméből könnyek
helyett gyöngyök peregtek, a szájából aranytallérok hullottak, és
a nyomában rózsa nyílott. Ha egyet lépett – rózsabokor támadt,
ahová csak lépett virág fakadt. És amerre csak ment, virágzó fa-
sor maradt a nyomában. Kremenyben nyaraltam, és közben
akarva-akaratlan erre a mesére kellett gondolnom.
Vihrovval, a művésszel véletlenül kerültünk Kremenybe. Va-
lami csendes helyecskét kerestünk magunknak. Már régóta tu-
dom, hogy a legpompásabb gondolatok olyankor születnek meg
az emberben, amikor a fűben heverészik, és nézi, hogy kavarog-
nak a felhők a fenyők dús koronája körül.
Kremenyben igazán sok a fenyő. A kertekben, a homokos
dombokon, mindenütt fenyők nőttek. Karcsúak, mint a görög
oszlopok, és rőtes színűek, mint a hajnal. A tűlevelű erdő mö-
gött kezdődött a lomberdő. Sápadt-zöldes törzsű rezgő nyárfák,
csomós tölgyek, méhek körüldongta hársfák. A méhek úgy röp-
ködtek, mintha parányi repülőgépek lettek volna. Nyírfák, túl-
ságosan is magasak és vékonykák ahhoz, hogy lombozatuk ter-
hét viselni tudják, az utak fölé hajoltak, a koronájukat a fenyők
vállára hajtották. Az egyik nyírfaíven madárfészket találtunk,
olajzöld tojások voltak benne. Az öreg törzseken haragoszöld
gyíkok sütkéreztek; a nagy fakopáncs a fenyőt vájta, hogy a le-
véhez jusson, mókusokat láttunk a földön futkosni, s ha megpil-
lantottak minket, csillogó fekete szemüket ránk meresztve moz-
dulatlanná dermedtek. Mondtam ugyan a mókuskának, hogy
nem vagyunk vadászok, nem kell félni tőlünk, de nem hitt ne-
kem, és nem volt hajlandó „szóba ereszkedni” velünk, s egyet
csapva bozontos farkával, elugrott.
Szinte kóválygott a fejünk a napfénytől, a gyanta és a virágok
illatától. Legalább félszáz lelkesítő helyecskére bukkantunk az
erdőben és a folyóparton. Engem megragadott ez a hely, a mű-
vész ugyancsak lelkesedett, és a következő szavakkal fejezte ki
érzelmeit:
– És, ha még egy jó kis moszkvai vendéglő is lenne – ez lenne a
földi paradicsom.
– Úgy tűnik, a kikötőnél láttam egy étkezőt – jegyeztem meg.
– Ismerem az ilyen étkezőket! – felelte szkeptikusan a művész.
– Sótlan scsi… édes káposztából és főtt kotlettok… mindennap.
(Vihrov imádta a munkáját, és nem szívesen vette, ha „földi”
apróságok elvonták az alkotástól.)
Az étkezőben azonban kellemesen csalódtunk. Vakító fehér,
keményített abrosszal letakart, virággal díszített asztalkához ül-
tettek bennünket, és megkérdezték: hol, merre sétáltunk, hogy
nagyon éhesek vagyunk-e. Pompás kapros, zöldhagymás kva-
szos savanyú levessel vendégeltek meg bennünket, második fo-
gásként tojásos bifsztekkel és pirított kenyérrel szolgáltak… és a
fagylalt után a vendégkönyvet kértük.
Kérésünk bizony zavart okozott. Amint később kiderült, az ét-
kezőnek csak panaszkönyve volt. Az izgatott felszolgálónő vala-
milyen Maruszját hívott segítségül.
– Melyiket? – kérdezte a szakács.
– Igen, hát persze, a Holdbelit! – kiáltotta.
És három perc múlva már ott állt előttünk ez a holdbeli Ma-
ruszja a panaszkönyvvel a hóna alatt. Kerek arcú, pisze orrú, va-
lóban a teliholdra hasonlító arcú kislány volt. Szürke szemével
komolyan nézett ránk, és a szemöldöke közt aggódó ránc mé-
lyült. Megnyugtattuk, és a szeplőtlen könyv első oldalára beír-
tuk a benyomásainkat az abroszról, a virágokról, a levesről, a fel-
szolgálásról és a főszakácsról, Marijáról.
 – Holdbeli? – Valóban ez az ön családi neve? – kérdezte naivul
a festő.
– Dehogy, a famíliámat Kremnyevnek hívják. Nálunk a fél fa-
lut így nevezik. A holdbeli csak úgy rámragadt. Mivel a Holdon
teleltem egyszer.
A szemem tágra nyílt a csodálkozástól. Ez a kislány valóban a
Holdon járt? Akkor nem lehet más, mint az a Marija Kremnyeva,
aki az első Komszomol-expedícióval a Holdon járt. Íme, ő – sza-
kácssapkában?
– Hogyan került a Holdra?
Maruszja a karórájára pillantott, körülnézett. Az étkező üres
volt. Az ebédnek vége, vacsoráig még nagy idő van. Az is lehet-
séges, hogy jól esett neki, hogy mesélhet, hiszen a falubeliek
már régen ismerték az egész históriát. Végül is nem hagyta ma-
gát kéretni.
– Sokan vannak még, akik a közétkeztetést lebecsülik – kezdte.
– (Gyakran használt könyvekből kölcsönzött fordulatokat, való-
színűleg nem tudta azokat a saját szavaira lefordítani.) – Jól em-
lékszem, hogy amikor a kolhoz a szakácstanfolyamra Moszkvá-
ba küldött, nem akarózott utaznom… még bőgtem is. A barát-
nőim – ki traktorra ült, ki meg a kombájnnal dolgozott, és énne-
kem hirtelen szakácskodnom kellett a tűzhely mellett. A séf
gyakran mondogatta: „Mi szakácsok, mintha csak orvosok len-
nénk, sőt még fontosabbak. Hiszen hozzánk napjában három-
szor is odajönnek az emberek, hogy gyógyítsuk meg őket, hi-
szen éhesek, a doktorhoz pedig nem akaródzva mennek, vég-
szükségben, csak ha bajba jutnak. És nem egyszerű dolog az em-
bereket táplálni, azt tudományosan kell, kalóriák szerint gye-
lembe véve a vitaminokat is. Ráadásul az emberek nem tudják,
hagy mit kell enniük, helyettük is nekünk kell gondolkoznunk.”
Szorgalmasan tanultam, és a diplomámat „kiváló” minősítés-
sel szereztem meg. Még most is emlékszem, hogy milyen ünnepi
ebédet készítettem, gurákkal díszített tortával, gyümölcsök-
kel. Arra gondoltam, ha visszatérek Kremenybe, olyan lakomát
készítek az étkezőben, hogy mindenki elámul. De úgy történt,
hogy bizony nem valami hamarosan értem haza.
Rendelkezés jött a tanfolyamra – a három legjobb tanulót az
Északi-sarkra kell küldeni, expedícióhoz. A jegyeim szerint csak
az ötödik voltam, de a harmadik megijedt az utazástól, és cserélt
velem. Ő utazott Kremenybe, én pedig – a Ferenc József-földre.
A sarki életről nem beszélek, hiszen nem erre kíváncsiak. Min-
dent láttam – a jegesmedvéket, a hóvihart, a háromhónapos éj-
szakát, a sarki fényt. Pompásan éltünk, mert a kollektívánk iga-
zán összetartott. Különösen egy legény tetszett nekem – Surka, a
rádiós, olyan vidám, derék ú. Nagyon összebarátkoztunk, és
amikor eljött az ideje, elhatároztuk, hogy még egyszer itt tele-
lünk. Elhatároztuk; előbb elutazunk a Kaukázusba, Moszkvába,
Kremenybe, és azután ismét visszatérünk a sarkvidékre.
Ám ahogyan a vonattal elhagytuk Arhangelszkot, Surka meg-
hallotta a rádión, hogy egy hosszabb időtartamú Komszomol-
expedíciót indítanak a Holdra. Meghallotta, és elkapta a láz:
„Gyerünk, jelentkezzünk!” Látják, ilyen ötletes legény! Azt
mondtam a javaslatára: „Surka, az embereket kiválasztás alap-
ján küldik oda. Milyen különleges szolgálatainkra hivatkozha-
tunk? Én egyszerű szakács vagyok, te pedig csak rádiós.” De csak
makacskodott, „nem egyszerű rádiós vagyok, hanem első osztá-
lyú rádiós, és az a hírem, hogy kiválóan megálltam a helyem az
Északi-sarkon. A rádiósokat igazán kapkodják.” Rábeszélt…
Megírtuk a jelentkezést ott a vonaton, és amikor Moszkvába ér-
tünk, bevittük a bizottsághoz. Az igaz, hogy egyáltalán nem bíz-
tam a dologban, mivel az én számom 14 325-ös volt, Surkáé pe-
dig – 14 324-es.
De másként történt. Még csak elutazni sem tudtunk, mert
már a szállodába kaptam egy értesítést: Marija Alekszejevna
Kremnyevát – tehát engem –, arra kérik, hogy pontosan 11 óra-
kor jelenjen meg a Komszomol kerületi bizottságában Platonov
elvtársnál.
Úgy szaladtam, hogy szinte a lábam se érte a földet. Ez a Plato-
nov azonnal fogadott. Olyan udvarias ember, az atyai nevemen
nevezett, és megkérdezte, hogyan dolgoztam az Északi-sarkon,
mennyi a szolgálati időm – mennyit dolgoztam, és mióta vagyok
komszomolista, volt-e fegyelmi büntetésem? Aztán azt mondta:
„Úgy véljük, Marija Alekszejevna: számunkra ön a megfelelő
jelölt. A diplomája, a speciális kiképzése és a sarki munkában
szerzett tapasztalata erre predesztinálja. A Holdon is hasonló vi-
szonyok vannak. Azt azonban előre meg kell mondanom önnek,
hogy mindössze öt ember repül a Holdra. Külön szakácsot sem-
mi körülmények között sem küldhetünk. Az egész háztartást
magára kell vállalnia a főzést, a mosást, a takarítást, a mosoga-
tást, mindent.”
Nem mondhatom, hogy éppenséggel tetszett nekem, amit
mondott. Nálunk az Arktiszon az a mondás járta: „A sarkvidé-
ken nincsenek szobalányok.” Söpörni, a padlót felmosni, vizet
hozni az ügyeletes feladata volt. Ha úgy jött a sor, hogy a vezető-
re került az ügyeletesség, nem szégyenkezett mindezt megcsi-
nálni. Meg is mondtam ezt Platonov elvtársnak, a szemébe:
„Kik utaznak a Holdra, komszomolisták vagy uracskák? És mi-
óta van cselédre szükségük a komszomolistáknak?”
Erre így felelt:
„Erőszakkal nem küldjük. Gondolja meg, akkor visszük! De
egy körülményt meg kell értenie. Ez a ház, ahol üldögélünk,
vagy százezer rubeljébe került az államnak. És ha ceruzát vesz a
kezébe, akkor kiszámíthatja, hogy a Holdon minden tudomá-
nyos munkanapra kétezer rubelt költ majd az állam. Nem sze-
retnénk ezt a pénzt ügyeletre pazarolni, éppen azért nem egy-
szerűen csak szakácsot küldünk a Holdra, hanem egy olyan
megbízottat, aki féltékenyen őrzi a társadalomnak ezeket az ér-
tékes órákat. Gondolkodjon erről reggelig. Reggel aztán hívjon
fel telefonon, de ne késlekedjen, hogy még idejében gondoskod-
hassunk másik jelöltről.”
Surkához szaladtam, és útközben minden szót elismételget-
tem, mert attól féltem, hogy mindent összekeverek. Látom ám,
hogy az én Surkám képe viharfelhőnél komorabb, a kezében egy
lapot tart: „Tisztelt elvtárs, értesítjük, hogy jelen pillanatban rá-
diósra nincsen szükségünk a Holdon.”
Ez lényegében, a szokásos visszautasítás volt.
Hogyan is mondjam?
Surkát is sajnáltam, meg utazni is szerettem volna. Milyen
megtiszteltetés – tizennégyezerből engem választottak, úgy
éreztem magam, mintha kihúzták volna a lottómat. Keserves
lett volna visszautasítani, de a szerelmemet elveszteni, az még
keservesebb. Hiszen maguk fér ak elsősorban önmagukat sze-
retik, bár igyekeznek a lányoknak mást mutatni. Nekem dicső-
ség, de Surkának az csak bánat.
Ám az én Surkám igazán derék legény, igazságos, helyesen
ítélt meg mindent, irigység nélkül. Így szólt:
„Ha megpróbáltál volna visszatartani, nem hallgattam volna
rád, és éppen ezért én sem tartalak vissza. Csak arra kérlek, hogy
minden apróságot gyelj meg, és olyan részletesen mesélj el
mindent, hogy úgy érezzem, mintha én magam is ott lettem
volna a Holdon.”
Tehát így döntöttünk. Másnap felhívtam Platonov elvtársat,
és azonnal megkezdődött a tréning.
Maruszja elhallgatott. Biztosan azt gondolta: igazán kimerítő-
en válaszolt arra a kérdésünkre, hogy miként került a Holdra. Az
én véleményem szerint azonban még csak ezután kezdődhet az
elbeszélés legérdekesebb része.
– No, és nehéznek tűnt önnek a holdbeli élet? – kérdeztem.
Maruszja elnevette magát:
– Ha a szó szerinti értelmében kérdezi, az élet a Holdon igen
könnyű. Mielőtt elutaztam, ötvenöt kilót nyomtam, a Holdon ez
alig kilenc kiló. A Holdon két legényt is felemelhettem volna
egyszerre, egyiket a jobb, a másikat a bal kezemmel. Két ötpudos
zsákot is felvittem egyszerre a lépcsőn. Iskoláslány koromban
díjat kaptam a versenyen távolugrásból. De olyan eredménye-
ket, mint amilyeneket a Holdon elértem, sohasem tudtam volna
felmutatni. Egy húszméteres szakadékot is könnyen átugrottam
nekifutásból. Eleinte ijesztett mindez, elcsodálkoztam rajta, az-
tán megszoktam, szinte még a földi szemmértékemet is elvesz-
tettem. Még itt Kremenyben is hányszor szerettem volna átug-
rani a házakon! Az első kremenyi napokban szinte legurultam a
hegyről.
Emiatt a könnyűség miatt a munka sem volt nehéz. Ha saját
magadat cipelni könnyebb, akkor kevésbé fáradsz ki. Azonban a
Holdon igen unalmas az élet, sokkal rosszabb, mint a sarkvidé-
ken. Bezárva üldögélsz egy hermetikusan zárt házacskában.
Négy szoba bent, és a fejed felett, a kupolában, a raktár. Csak űr-
ruhában mehetsz a szabadba, de ha ki is mész, mit láthatsz: port
és köveket, köveket és port. Megpróbálom ezt egy hasonlattal
megmagyarázni. Nézzék csak, ott a folyón túl, az erőmű mellett
egy salakdarab van. No és, képzeljék csak, ilyen salakkal, ilyen
csikorgó kövekkel van körös-körül minden beszórva, minden
sötétszürke vagy vöröses. A Holdon a láthatár is közel van, foly-
tonosan úgy érzed, hogy egy dombtetőn állsz, és előtted a szaka-
dék. Ott álldogálsz ezen a kis helyen, és nézed a csillagokat. Ha-
lotti csend van, mintha vattával dugták volna be a füledet. Nap-
pal olyan a forróság, hogy a kalács is megsülne a porban, éjszaka
– kibírhatatlan a hideg. Az ég éjjel-nappal fekete, és rajta a hatal-
mas kékes ragyogású Föld. Sokkal nagyobb, mint amekkorának
a Holdat Kremenyben látjuk a nyári éjszakákon. Nézed, és a szí-
ved összefacsarodik. Kikeresel egy sötétebb csíkot, az Atlanti-
óceánt, a sarkvidéket – úgy ragyog, mintha kivilágították volna.
És az óceántól jobbra, egy kicsit lejjebb, ott a hazád! Moszkva,
Kremeny! A Holdon fagy – de nálunk nyár, augusztus van: a ka-
szálókon széna illatozik, dolgozik a kaszálógép, és a levágott fű-
ben tücsök cirpel. Ahogy lépkedsz, úgy ugrálnak szanaszét,
mint a vízcseppek. A lányok piros zászlókkal integetnek a gépek-
ről. Az erdő mögül traktordübörgés hallatszik, az erdőben érik a
dió, az avarban gombák nőnek, az árnyas szakadékokban málna
pirul. A hazai nyárra gondolsz, és elfog a fájdalom. Hová hoz-
tak?! Hazatalálsz-e, Maruszja?
Az ilyen gondolatokat azonban meg kell fékezni, ezt már a
sarkvidéken is megtanultam. Összezavarodsz, megsavanyodol,
ide vezet, ha a fejed ilyesmikkel tömöd tele. Egyetlen orvossága
van – a munka. No, a munkám aztán igazán nem engedte meg,
hogy ácsorogjak. Az én kezemben volt az egész háztartás, mint-
ha csak egy család lettünk volna – magammal együtt hatan. A
házban négy szoba, és még a raktár is. Amire elkészül a vacsora,
annyit jársz-kelsz, hogy a kezed-lábad sem tudod hová tenni. De
azért mégis a vacsora idejét tartottam az egész napi munka ju-
talmának.
Vacsora után mindenki beszámolt a napról. Ez volt a rend ná-
lunk. Elsőnek a geológus Kosztya kezdte. Olyan esetlen, nyakig-
láb ú. Kész nevetség volt nézni, hogy miként lépked, mintha
ölezővel mérte volna a Holdat. Egy munkanapon hatvanöt kilo-
métert is befutott. Amikor már az egész környéket bejárta, ak-
kor a terepjáróval kezdett mászkálni, aztán két napra, három
napra, sőt négyre is elutazott. Olyan szokást is felvett, hogy
vagy egy napot elkésett. Mondták neki: „Kosztya, eltévedhetsz.
Történhet valami, akkor hol keressünk?” Nevetett: „Oda se neki,
a nyomokon menve megtaláltok.” Ez igaz, hiszen a Holdon nincs
sem eső, sem szél, és a nyomok örökre megmaradnak a porban.
De amennyi nyomot Kosztya hagyott maga után, azt ítéletnapig
sem igen számolhatod meg.
Ez a Kosztya kezdte a beszámolót: elvolt, mondjuk, az Arkhi-
médész krátertől délre, megvizsgálta a fénylő sugarakat, mintá-
kat vett a kőzetekből, amelyek a világos tufához hasonlítottak,
különböző képződményeket gyűjtött – termésezüstöt, szaru-
fénylét, szfaleritot… És minden követ kirakott az asztalra.
Utána Anna Mihajlovnáé volt a szó. – Ányja volt a vezetőnk.
Asszony volt a parancsnok nálunk a Holdon. Olyan tekintélyes,
pirospozsgás, fekete szemű, kis sötét pillével az ajka felett. Szép
asszony, csak egy kicsit kövér. De a Holdon még inkább meghí-
zott. Hiszen ott észre sem veszed, hogy megnőtt a súlyod, és a
légszomj sem kínoz. Mondtam is neki: „Anna Mihajlovna, magá-
nak külön főzök, kevésbé tápláló ételeket…” – „Nem kell Maru-
szenyka – mondta. – Így is olyan szerencsétlen vagyok. A szere-
lemben nincs szerencsém, hát még csak ne is egyek?”
Ilyen kedves asszony, de a boldogságát mégsem találta meg.
Becsületszavamra, a fér ak mind vakok! Hogy szeretett kacag-
ni, csak úgy gyöngyözött a kacagása, mindenkit magával raga-
dott. Gitározott, énekelt. Színdarabot is rendeztünk – „A med-
vé”-t adtuk elő, a földbirtokosnőt játszotta. És a munkájának is
mestere volt: ő volt a vezetőnk, a zikusunk, a kémikusunk, a
matematikusunk. Megvizsgálta Kosztya összehordott mintáit,
megnézte mikroszkóppal, és kémcsőben is analizálta őket, felje-
gyezte az eredményeket. Kísérleteket gondolt ki, naponta újat és
újat. A Holdon igazán érdekes kísérletek végezhetők. A fő az,
hogy ott nincs levegő. Mennyi munkába kerül a Földön a légüres
tér előállítása, ott aztán annyi van, hogy még sok is. A második
különbség – a hőmérséklet. Ahol napsütés van – forróság, ahol
árnyék – fagy, mínusz 160 C°. Az űrrel kísérletezett, a meleggel,
a fénnyel, az elektromossággal, a mágnesességgel. Más alkalom-
mal berendezést készített – olyan nagyot, mint egy szekrény, de
csak egyszer-kétszer használta. Bekapcsolta, számokat irt fel, és
szét is szedte.
Harmadiknak az asztronómus Szerjozsa következett, ő aztán
igazán ledolgozta naponta a maga kétezer rubeljét. Mindenkinél
korábban kelt igyekezett elszökni még reggeli előtt, és étlen-
szomjan üldögélt a teleszkópja mellett egészen vacsoráig. Még a
telefonkagylót sem vette fel, hogy senki se zavarhassa.
Szerjozska teleszkópja nem a ház mellett állt, hanem az ob-
szervatóriumban. Fedél alá kellett tenni, hogy ne ártson neki az
égető nap, meg az örökös fagy és sötétség. Az obszervatórium-
ban nem volt levegő. Szerjozska űrruhában üldögélt ott. És úgy
üldögélt ott, mintha megbabonázták volna, tizenkét óra
hosszat. Meg gyelt – fényképezett, meg gyelt – fényképezett. És
aztán ismét kezdte elölről. De még vacsora után is vagy négy óra
hosszat dolgozgatott a fényképeivel, méregette őket, számokat
irkált egy vastag könyvbe. Hogy mit írt fel? A csillagok számát,
és azt, hogy hol találhatók, a nagyságukat. Őszintén szólva, a
leltározás a világ legunalmasabb dolga az én szememben. Meg is
mondtam Szerjozsának: „Csodálom a türelmét, Szerjozsa.” No,
de kiderült, hogy minden dologban találhatunk érdekességet.
Szerjozsa büszkén vallotta: „Mi csillagászok az űrutazók felderí-
tői vagyunk. A Holdat is mi tanulmányoztuk elsőnek, és aztán
átadtuk az embereknek, hadd használják, most a Holdról más
bolygóra telepedünk.” Megkértem, hogy mutassa meg nekem a
csillagokat. Nem fontoskodott, nem kényeskedett, megengedte,
hogy belenézzek a teleszkópba. Mennyi csillag van a Holdon!
Azért, mert ott az ég tisztább. De a teleszkópban olyannak lát-
szott az ég, mintha hintőporral szórták volna be. Minden pon-
tocska – idegen nap, körülötte – földek, a földek körül – holdak.
Még a lélegzetem is fennakadt, ahogyan erről Szerjozsa mesélt.
Mintha egy végtelen óceán partján állnék, amelyben egész éle-
temben úszhatnék, vagy mintha a könyvtárba mentem volna, a
polcain könyvek, milliószámra, egyik érdekesebb, mint a másik.
Az elsőt elolvastam, Moszkváról szólt, a másodikat is olvasom,
ez a Holdról mesél, de a többiek még mind előttem vannak.
Még egy Szerjozsánk volt – a mérnök. Úgy neveztük: földi Szer-
jozsa, a csillagászt égi Szerjozsának. A földi Szerjozsa alacsony
volt, mindig elegáns, örökké nyakkendőben járt, a nadrágja bo-
rotvaéles, a cipője ragyogott, a táncban ő volt az első gavallér,
egész éjszaka táncolt volna, és táncolt is, ha úgy adódott. De dol-
gozni is tudott. Égett a kezében a munka. Mester – aranykeze
volt. Ő felelt a házért, a légmentességért, a világításért, a fűté-
sért. Ő vigyázott az erőműre, az obszervatóriumra, gondozta a
terepjárót, az űrruhákat és Ányja minden kísérleti berendezését.
Vacsora után Ányja minden este lediktálta a jelentést neki, azt
aztán leadta Moszkvának, majd nekünk is elmesélte, hogy mi új-
ság a Földön: beszélt a moszkvai sportünnepélyről, hogy a Do-
nyecban olyan bánya működik, ahol nem dolgoznak emberek.
Az Amuron pedig új vízerőmű épül, hogy az energiát a Holdról
akarják visszaveretni, és így juttatni el a Kaukázusba, az ameri-
kaiak is a Holdra készülnek, és a Nyugalom tengerén szeretné-
nek kiszállni. (A úk nevettek, hogy a Földön tán nincs elég
„nyugalmuk”?) Egy más alkalommal külön a mi számunkra su-
gároztak adást… és Surka váratlanul morze-táviratot küldött a
Wrangel-szigetről: „Maruszja, rád gondolok, várlak…”
Tehát így éldegéltünk. Naponta – új hírek, holdbeliek, labora-
tóriumiak és földiek. Azt hiszem, hogy a világon senki sem élt
érdekesebb életet, mint mi hatan.
– Hatan? – vágott közbe a művész. – Ányja, Kosztya, a két Szer-
jozsa és maga. Ki volt hát a hatodik?
Nemegyszer meg gyeltem, hogy Vihrov sokkal gyelmesebb,
mint én. Ez érthető. Én leírom, amit el akarok mondani, az or-
rom alatt mormogok, és azt próbálom, hogy szavakkal rajzoljam
meg az arcokat. Azonban a festő nem nézhet csak az orráig, szá-
mára szükséges a homlok, az áll, a ruhakivágás, a haj és minden
más is. Természetesen, míg Maruszját hallgatta, egyben meg-
próbálta elkészíteni az elbeszéléshez az illusztrációt is. Íme, az
asztal körül hat ember. Öt világosan látható, de milyen lehet a
hatodik? Háttal üldögél talán? Fér -e vagy nő?
Maruszja felsóhajtott.
 – A hatodik a doktorunk volt, Oleg Vlagyimirovics. Nem szán-
dékoztam beszélni róla, de hát a dalból sem lehet kifelejteni
egyetlen hangot sem. Elmesélem, ahogy volt – nincs okom eltit-
kolni az igazságot.
Nem tudom, hogyan történt, hogyan számoltak az Űrhajózási
Bizottságban, lehet, hogy ő maga volt benne a bűnös, de a dok-
torunknak az égvilágon semmi dolga sem akadt. Orvos nélkül
talán nem is küldhették volna el bennünket. De hiszen országo-
san legalább száz emberre kell egy orvos, ám mi csak hatan vol-
tunk a Holdon, mind atalok, egészségesek, sehogy sem akar-
tunk megbetegedni. Lett volna ugyan dolga a baktériumokkal
meg a növényekkel. Ányja is kérte, hogy segítsen neki, de nem
akaródzott. A doktornak így csak egy munkája maradt – összeál-
lítani a menüt, és próbát venni az ételből. Gyakran kijött a kony-
hába, nem torkosságból, csak úgy – unalomból. Megkóstolta egy
kanállal az ételt, ivott egy kortyot, leült a sarokba, és mesélt.
Délceg, mutatós ú volt, szolidan viselkedett, ismerte a saját
értékét. És érdekesen mesélt, de legtöbbet saját magáról – arról,
hogyan élt az apjával, az akadémikussal, és hogy milyen érdekes
emberek jártak hozzájuk, hogy az intézetben milyen kiváló volt,
hogyan dicsérték a munkáját, miként javasolta egy szanatórium
létesítését a Holdon csontbántalmakban szenvedők részére,
mert ott a nehézkedés kisebb; arról is mesélt, hogy a Holdra való
kiküldetést hogyan verekedte ki magának. Élvezettel hallgat-
tam, sőt még kértem is, hogy meséljen. Az én munkám igazán
nem szellemi munka, a húst úgy is vághatjuk, ha közben valaki-
re odahallgatunk.
Az is lehet, hogy félreértett, de az is, hogy az unalom szinte
elölte, elkezdett velem tréfálkozni, egyszer-egyszer még a kezére
is rá kellett csapnom. De oda se neki, nem sértődött meg. Ellen-
kezőleg, kedveskedni kezdett. Láttam, hogy alaposan fel kell vi-
lágosítanom. Mondom neki: „Doktor, ne törje magát. Én az una-
lom miatt igazán nem kezdek szerelmeskedni. Vőlegényem van
a Földön – Surka, a rádiós. És, ha nincsen semmi dolga, menjen,
és segítsen Anna Mihajlovnának. Maga őhozzá illik: ő a kandidá-
tusi disszertációját írja, maga – kandidátus. Nekem meg csak
nyolc osztályom van, meg a szakácstanfolyamom.”
Válaszképpen csak nevetett: „Nevetségesen nézed a dolgokat,
Maruszja, mintha élelmiszereket válogatnál össze. Ez esetben
mit jelent az iskola és a cím? Tetszel nekem, arra a hordóra pedig
rá sem tudok nézni.” (Ezt Ányjára mondta.)
Azt azonban elfelejtette, hogy a házacskánk válaszfalai fémből
készültek, és azokon minden áthallatszik. Kimentem a konyhá-
ból, látom – az ebédlőben Ányja, fehér, mint a fal. Rám kiált: „Mi-
vel foglalkozol hivatalos idő alatt?” Aztán sírva fakadt, megölelt,
és suttogva könyörgött: „Maruszja, bocsáss meg, magam sem
tudom, hogy mit mondok.”
Úgy sajnáltam, hogy azt el sem mondhatom. Milyen tanácsot
is adhattam volna neki?
Aztán mégis megemberelte magát. Vacsora után hallom ám,
hogy énekel. A természete könnyű, békülékeny. Remek ember.
Nem sok idő telt el ettől a naptól – a földi számítás szerint
vagy két hét, a holdbeli szerint fél nap. A doktornak végül is
gondja lett – valaki megbetegedett, én.
Az égi Szerjozsa miatt történt az egész. Éppen akkor volt a
Mars nagy oppozíciója, ez csak minden 15 évben egyszer fordul
elő. És Szerjozsa minden percet sajnált, nem ebédelt, nem vacso-
rázott, még az alvásra is sajnálta az időt. Azért csak keserves volt
neki. Az ember nem szívesen üldögél éhkoppon. Valami ételt
összeszedtem, felvettem az űrruhámat – és bementem a zsilip-
be. Ez egy olyan kamra, amelyből kiszivattyúzzák a levegőt. Las-
san ment, az igaz – húsz percet is várni kellett. Éppen emiatt
nem akart Szerjozsa hazajárni ebédelni. Végül eltűnt a levegő,
kinyílt az ajtó (ez persze automatikusan ment, az embernek
nem volt vele dolga). Az obszervatóriumba futottam. És már
egészen a közelében voltam, majdnem megérinthettem, a ke-
zemmel is elérhettem volna, hirtelen – reccs, valami beletépett
az űrruhámba. És mintha tűz égette volna meg a lábamat. Néze-
getem, az űrruhában lyuk, onnan ömlik ki a gőz.
Mindjárt tudtam, hogy mi történt. Belém csapott egy meteor-
részecske. Egy ellenséges porszemecske, parányi, de ötvenszer
gyorsabban repül, mint a puskagolyó. A Földig nem tud eljutni,
belevágódik a levegőbe, elpárolog, ragyog. Az emberek ilyenkor
azt mondják, lehullott egy csillag. A Holdon azonban nincsen le-
vegő, ott csak úgy pattognak a köveken ezek a részecskék. És
semmiféle acél nem nyújt ellenük védelmet – áthatolnak rajta,
mint a kés a vajon. A házban nem fenyegetett minket veszély, a
legfelső részén a raktárt helyezték el – csak hadd lövöldözzön a
lisztbe meg a káposztába. Így üldözött a balszerencse! Szerjozsa
nap nap után az obszervatóriumban, Kosztya egész nap a sza-
bad ég alatt mászkál, én pedig csak öt percre ugrom ki a házból,
és máris!
Speciális kiképzést kaptunk a meteorokkal kapcsolatban arról
is, hogyan kell betömni a sérülést. De, amíg vesződtem (a kesz-
tyűnk nem volt hajlékony), éppen eléggé megsérültem. Izgatot-
tan rohantam Szerjozsáig és vissza, s ahogy kiléptem a zsilipből,
nem tudtam lábra állni. A lábam feldagadt, egészen kék volt,
mintha megköpölyözték volna. Égett, és gyulladásban volt, az
arcom izzott, a szemem előtt zöld karikák táncoltak.
Nemcsak a doktornak okoztam ám gondot. Ányja főzött ebé-
det nekem is. A mérnök takarított, az asztronómus mosogatott.
Kosztya pedig az asztalt terítette meg. Azt mondták: csak feküd-
jek, azonban énbennem egyre csak az motoszkált, hogy milyen
tékozló vagyok: egy napot heverek – az éppen kétezer rubelbe
kerül, négypercenként egy grivenyik.
Ahogy a gyerekek a szokott munkájukhoz láttak – a tűzhely
mellé álltam. Féllábon ugrálva! Kész nevetség. Elcsúsztam, le-
vertem a serpenyőt, magam meg elestem. Ányja odarohant, erő-
szakkal ágyba nyomott. „Megparancsolom – mondotta –, hogy
feküdj, fel ne merj kelni!” A doktor igazán gyelmesen ápolt. Bo-
rogatásokat rakott rám, kimosta a sebet, kenőcsökkel kenegette,
kanállal etetett, mint a kisgyereket. Az ágyam mellett aludt egy
karosszékben üldögélve. Egészen megsápadt, a szeme alatt kék
karikák… és a szeme olyan különös kifejezést öltött. Elzavar-
tam, nem ment. Azt mondta: „Az orvosnak a beteg ágya mellett
a helye, őrségen van. Csak egy másik orvos válthatja fel.”
Egyik éjszaka felriadtam. A földi szokás szerint mondtuk így.
Az alvás óráit hívtuk éjszakának. Tulajdonképpen a Holdon is
éppen alkonyodott, amikor ágyba kerültem, és amíg feküdtem,
sötét volt egész idő alatt. Felébredtem. A szobában nem égett a
lámpa, az ablakból a Földet láttam, kék volt, és hogyan ragyo-
gott! Az ablaktól hosszú árnyékok nyújtóztak, így szokott lenni a
holdbeli éjszakán. Látom, hogy a doktor ott áll az ablak előtt.
Nyakát kinyújtva hallgatózik. Valami kopogott kint. Jól tudtam,
hogy a festék felpattogzik a fagy hatására, a házunk festése
ugyanis nem jól sikerült, nem volt alkalmas a holdbeli viszo-
nyokhoz. Hirtelen éles hang csendült. Tán egy meteor? A doktor
elugrott, és belezuhant a karosszékbe, az arcát kezébe temetve.
„Doktor, mi történt – kiáltottam –, ébredjen!”
Felnéz, de a pillantása riadtan futkos, a Föld fényében olyan az
arca, mintha nem is élne.
„Számodra nem borzalmas mindez, Maruszja?”
„Miért lenne borzalmas?”
„Félek. Úgy élünk itt, mint a halálraítéltek, azt várjuk, hogy le-
pu antsanak valamennyiünket. Alszunk, eszünk, olvasunk, de
bármely percben elérhet bennünket egy égi lövedék. Elkezdek
egy mondatot, de nem biztos, hogy a pontot is rá tudom tenni.
Egy meteor bevágódik az ablakba és kampec. Miért tanultam,
védtem meg a disszertációmat, miért tökéletesedtem a tudo-
mányban, miért gondoltam ki a Hold-szanatóriumot a beteg
gyermekek számára?! Hát milyen lehet itt egy szanatórium éle-
te? Hát hozhatunk gyerekeket olyan helyre, ahol bármely pilla-
natban elpusztulhatnak? Csak három hónapja vagyunk itt, és
máris megvan az első áldozat. Ki lesz a következő? Úgy érzem:
én. Mit ér nekem a hírnév, az űrhajósokat körülövező csodálat?
Nem kívánom a hírességet, kék eget akarok, zöld rétet és füvet,
lombos fákat. Perceket számolok, de hiszen még súlyos hónapok
várnak rám!”
Látom – ez az ember nincsen eszénél, ezért olyan kedvesen be-
széltem vele, ahogyan a gyerekeket szokták rábeszélni valami
nemszeretem dologra.
„Doktor, maga kimerült, pihennie kell. Veszély mindenütt
van. Moszkvában még sokkal veszélyesebb is lehet átmenni az
utca egyik oldaláról a másikra. Kremenyben, viharkor sokkal
borzalmasabb. Egyszer kidőlt egy fenyő, a hátamat súrolták az
ágai, egy lépés, és végem. És milyen borzalmas a háború? Ott
nem buta égi lövedékekről van szó, hanem gonosz, ellenséges
golyókról, amelyeket értelemmel irányítanak. Hogyan rohantak
apáink a golyózáporban?! Muszáj volt, és mentek! A mi mun-
kánkra is szüksége van a hazának! Maga is jól tudja, nem nekem
kell erről felvilágosítanom.”
Keserveset sóhajtott.
„Eh, Maruszja, milyen ragyogó ember vagy, és milyen egészsé-
ges a lelked. Én is egészségesebb és erősebb lennék, ha megsze-
rettél volna.”
Mit mondhattam erre? Azt feleltem:
„Doktor, én tisztelem önt, és amennyire tudom, segítem is, de
szerelmes csak Surkába, a rádiósba vagyok, ezt már megmond-
tam önnek”
Arca grimaszba rándult, és sértődötten kérdezte.
„Mennyivel vagyok én rosszabb annál a rádiósnál?”
„Annyival rosszabb – feleltem szívből –, hogy Surka a sarki éj-
szakában is énekelt, mindenkit megnevettetett, magát meg még
vigasztalgatni is kell. És aztán Surka azt mondta: »Ha szeretsz, a
tenyeremen hordalak.« Ön meg még azt mondja: »Szeress, mert
megmenthetsz.« És az igaz, hogy Surka az én érdekemben le-
mondott a saját előnyéről, míg maga a saját érdekében kész arra,
hogy mindent elfeledjen, és hanyatt-homlok elrohanjon.”
Gúnyosan meghajolt. „Köszönöm – mondta – a kosarat.” És az-
zal otthagyott, még az ajtót is becsapta.
Elment, engem meg a lelkiismeretfurdalás gyötört. No, én jól
meg zettem a gondoskodásáért. Ez az ember feltárta a lelkét, ki-
öntötte a bánatát, te pedig kioktattad. Te talán nem vágyódsz a
zöld fű után? Nem álmodsz a folyó fölé hajló ezüstös fűzfákról, a
hagyma zöld leveléről, még a káposztafejekről is? A Holdon
nincs semmi zöld, ott minden barnás-fekete, vöröses. Ha valami
friss zölddel kínáltam volna meg a doktort, azzal többet segítet-
tem volna, mint a szavakkal.
Ez a gondolat az agyamba ült, és amint csak lábra tudtam állni
– igaz, rendesen csak az egyikre, a másikat még csak húztam –,
felmásztam a raktárba. A raktárba csak én jártam. Itt aztán ké-
szíthetek titokban ajándékot a doktornak.
Nagyon egyszerű dolgot eszeltem ki: elhatároztam, hogy
hagymát nevelek, és így friss zölddel vendégelhetem meg a dok-
tort. Az egyetlen bonyodalom az volt, hogy a Holdon sohasem
nőtt semmi, emiatt persze egy kicsit nehezebb a dolog. Víz sin-
csen. A technikai tartalékunkból vettem egy keveset. Ott tonna-
számra állt a víz, egy-két vödör igazán nem számított. Megfelelő
talaj sincs a Holdon, homok és agyag helyett – kőpor vassplitte-
rekkel keverten. Mész sincsen. Kosztya vagy negyven kilométer-
ről hozott egyszer földpátot. Ezt mozsárban összetörtem, hamut
és mindenféle konyhahulladékot kevertem bele, így mesterked-
tem a vetéshez földet.
Sok gondot okozott a fény is. A Holdon gyilkosan éget a Nap,
sugarai elpusztítják a növényeket. Ezt az égi Szerjozsától tud-
tam, ő mondta el azt is, hogy a közönséges ablaküveg megvéd
ugyan ezektől a sugaraktól, de a mi ablakaink kvarcból készül-
tek. Ezért Ányjától szereztem összetört üveget, és azzal védtem a
növényeimet.
Annyit kínlódtam ezzel a hagymával, hogy a Földön még a cit-
rommal sem szoktak többet. A holdbeli nappal hosszú, lehet,
hogy ez árt a hagymának? Mielőtt lefeküdtem, mindig besötétí-
tettem az ablakot. A holdbeli éjszaka is hosszú – ez a földi hagy-
mának igazán szokatlan lehet, ezért aztán ilyenkor lámpát gyúj-
tottam. Napközben a fullasztó hőség, az éjszaka végén pedig
gyilkos fagy, hol öntözni kellett, hol pedig fűteni.
A hagyma azonban pompásan sikerült. Eleinte nem akart ki-
kelni. Aztán csak bújt, egyre bújt. A levelei vékonyak voltak
ugyan, de nálam magasabbak, lehet, hogy a földi nehézséget
szokta meg, a Holdon azonban más a nehézkedés, és végül is ak-
korára nőtt a hagymám, mint a kukorica. De az íze az nem volt
valami híres – csípős, fanyar, nem volt benne lé, és úgy ropogott
evés közben, mintha homokos lett volna.
Azért mégiscsak kedves volt. A mi konyhánkon minden szárí-
tott, fagyasztott. Az elutazásunk pillanatától nem láttunk friss
zöldséget. Igaz, szorgalmasan ittuk a vitaminokat. De az még-
sem ugyanaz.
Csemegét készítettem a hagymából, felvágtam, tányérkákra
raktam, megsóztam, megeceteztem, főtt burgonyát adtam mel-
lé. Egy földi étkezőben ez a legegyszerűbb saláta, de a holdbeli-
eknek – ünnepi lakoma. Tálcára raktam, és vittem az ebédlőbe.
Hallom ám – az ebédlőben Ányja és a doktor beszélgetnek:
A doktor ezt mondja:
„Anna Mihajlovna, jelentenem kell, betegünk van.”
„De hiszen Maruszja meggyógyult, vagy tévedek, és megint
rosszabbul van?”
„Nem Maruszjáról van szó. Én vagyok beteg.”
„Mivel tudnék én segíteni önnek, doktor? Saját magának kell
meggyógyítania magát: végső soron, az utasítására esetleg meg-
köpölyözhetem.”
 „Anna Mihajlovna! Nem tréfálok. Avitaminozisos polineuriti-
szem van. A Földön az ilyen bajt könnyen orvosolják kumisszal,
friss levegővel, gyümölccsel. De azonnal gyógyítani kell, külön-
ben súlyos szövődmények léphetnek fel, még bénulás is.”
„Drága doktor, tegyen meg mindent!” (Érzem a hangjában az
aggodalmat.) „Csináljon analízist, röntgenezze meg magát, a te-
levízión közöljük a Földdel a képet, és konzíliumot hívatunk
össze.”
„Attól félek, hogy a szurrogátumok aligha segíthetnek. Ter-
mészetes vitaminokra van szükségem. Ha ön betegedett volna
meg, Anna Mihajlovna, azonnal úgy rendelkeztem volna, hogy
haladéktalanul szállítsák a Földre.”
No, gondoltam, én éppen kapóra jöttem. Kitártam az ajtót, és a
tálcával a doktorhoz léptem.
„Tessék, természetes vitamin, magam neveltem.”
Úgy nézett rám, mintha korbáccsal vágtam volna rajta végig:
„Takarítsa el – mondta – a silóját.” És a vállamon át Ányjához
fordult. „A javaslatot megtettem, de a döntés az ön dolga. Ha a
társaságomra szüksége van, tűrni fogok. Egyébként is tudom,
hogy érdekellek, ha magad mellett akarsz tartani, itt tarthatsz,
akkor azonban gyönyörködhetsz abban is, amíg elsorvadok a
szemed előtt.”
Ányja ajka remegett, a szobájába rohant. Én pedig ott álltam a
tálcával, és bőgtem, a könnyeim a salátába potyogtak. Sértett is
ami történt, hiszen úgy törekedtem, úgy reménykedtem, hogy
meghálálhatom, amit tett, azt gondoltam, hogy segíthetek a
doktornak, a beteg lábammal a létrán másztam, de ő csak ráné-
zett: „Takarítsa el – mondta – a silóját.”
A gyerekek hazaszaladtak. Megmosdottak a munka után. Kér-
deztek, faggattak, simogatták a fejemet, mint a kisgyerekét.
Kosztya kivette a kezemből a tálcát, meglátja a zöldhagymát,
eszik, és dicsér, hálálkodik: „Aj, honnan szerezted a hagymát?”
Farkasétvágya van a nagy holdbeli rohanások után. Mialatt a
többiek vigasztalgattak, három tányérkát is kiürített.
Megnyugodtam, és felvezettem őket a raktárba, megmutogat-
tam a holdbeli kertecskémet. Hogy dicsértek engem, mértéken
felül is! Kosztya holdbeli micsurinkának nevezett engem, a ke-
zemet szorongatta. Az égi Szerjozsának azonnal támadt egy
gondolata: annak mindig tömve a feje fantasztikus ötletekkel.
Azt mondta:
„Átalakítjuk télikertté a házunkat: az ablakokban virág, az asz-
talon virág, a falakra – komlót futtatunk, szagos bükkönyt, sző-
lőt. A szájunkba ér majd a fürt az ébredéskor.”
A földi Szerjozsa azonban megfogja a kezét:
„És a víz?”
Az igaz, a víz – ez nehéz ügy. A növényeknek pedig sok víz kell
– egy kilogramm szárazanyaghoz három-négy hordóval is fel-
hörpintenek. A Földön ezt nem kell külön számításba venni, de
nálunk a víz drága kincs, négyszázezer kilométer távolságból
hozták a moszkvai vízvezetékből. Már bocsásson meg, még az is
olcsóbb, ha friss céklát hozunk ide, és nem öntözzük a Hold po-
rát az aranyat érő vízzel.
Látom, hogy a gondolata csak üres fantázia, puszta álom. De a
legény nem hagyja magát, és tovább vitatkozik.
Kosztya is közbeszólt:
„Van a Holdon víz. Jeget láttam az Appenninek mély szakadé-
kaiban.”
„De ki fogja kicsákányozni, felhozni a repedésekből, és kétszáz
kilométerre elszállítani?”
„Az is lehet, hogy közvetlenül a felszín alatt is találunk jeget.
Keresni fogjuk – találunk is.”
„De ki vág tárót, ki bányássza ki a jeget, és ki küldi a felszínre?
Mi hatan kevesen vagyunk az ilyen munkához.”
Az égi Szerjozsa azt mondja erre: „Minden kőben van víz, a
gránitban, a bazaltban, akármelyikben. Megkötött víz, úgyneve-
zett kristályvíz, égetéssel kiszabadítható. Atommotorunk, ener-
giánk van, és sokkal olcsóbban jutunk így hozzá, mint a földi
vízhez.”
„Sokba kerül az” – mondta a földi Szerjozsa.
„Nem, nem drága.”
„De, drága.”
„Gyerünk, számítsuk ki! Kár a szócséplésért!”
Vették a logarlőcsöt, és elmentek, még vacsorázni sem jöttek.
De gyeljenek csak, hogy mi kerekedett ki ebből!
Maruszja kiegyenesedett, és diadalmaskodva nézett ránk.
Szemmel láthatóan most ért elbeszélése legfontosabb részéhez.
Vihrov összeráncolta a homlokát, és újra lapozott egyet a map-
páján. Már régen belekezdett a lány arcképébe, de zavarta az arc
örökös változása – hol gyermekesen örült ez az arcocska, hol szi-
gorú volt, hol jóindulatú, hol pedig haragos.
– Nem is tudom, hány nap telt el – folytatta Maruszja. – De
egyszer vacsora után felállt Szerjozsa, és ezt mondta: „Terven kí-
vüli bejelentésem van.”
Az égi Szerjozsa ezzel elkezdte:
„Számítgattuk a holdbeli földművelés lehetőségeit… A dolog
nehezebbnek bizonyult, mint amilyennek eleinte gondoltuk. Az
első nehézség: a növényeknek fényre és melegre van szükségük.
Fény és meleg éppenséggel van a Holdon, még több is, mint a
Földön. De az elosztása a földi növények számára szokatlan: két
héten át téli fagy, két héten át pokoli hőség. Tehát vagy olyan té-
likertet kell létesíteni, amelyben mesterséges világítást és fűtést
is tudunk biztosítani, no meg hűtést is, vagy pedig egészen spe-
ciális növényeket kell kinemesíteni, amelyek két hét alatt meg-
érnek.
A második nehézség: széndioxidra is szükségük van a növé-
nyeknek. A Holdon is tör elő széndioxid, de nem sok. Azonban
sok karbidot találtunk, szén tehát van, ezért széndioxidgyártás-
ra kell berendezkedni.
 A harmadik nehézség: a növényeknek termőtalaj is kell. A
Hold felszínét borító kőzetekben nincs foszfor, nincs nitrogén,
és kén sem mindenütt található. Ásványi lelőhelyek vannak
ugyan, de mindezeket az elemeket ki kellene bányászni, feldol-
gozni, és mesterségesen bejuttatni a talajba.
A negyedik nehézség: a víz. Vizet főleg az ásványokból nyer-
hetnénk. Az ásványokat azonban előbb össze kell zúzni, meg kell
olvasztani, a párát összegyűjteni, hűteni, kondenzálni. Ehhez
azonban egész gyár kellene. Az a végkövetkeztetésünk, hogy
nem tehetünk semmit sem a holdbeli földművelés megindításá-
ra. Ekkora munkával mi hatan sehogyan sem birkózhatunk
meg. De a mi hatalmas hazánk erre is képes. Még többre is, hi-
szen arra is lehetőség nyílik, hogy annyi gázt válasszunk ki az
ásványokból, hogy a Hold atmoszférát kapjon. És ezzel a feladat-
tal mindenképpen meg kell birkózni, hiszen a Hold lakossága
növekedni fog. Mi csak előőrsök vagyunk. Az előttünk járt cso-
portban három ember volt – mi hatan vagyunk, két év múlva
már harminc emberrel dolgozó obszervatórium is lesz. A televí-
zióhoz is fel akarják használni a Holdat. A Hold igen gazdag nap-
energiában – elektromos energiát küldhetünk innen a Földre.
Kosztya rengeteg ritka elemet fedezett fel. Kibányászhatók?
Igen. A doktor azt mondta – a beteg csontokat gyógyíthatnánk
itt, a szívbajosokat és az ízületi betegeket. Az alpinistákról és a
turistákról nem is beszélek, számukra ez a hely az ígéret földje.
Öt év múlva már százszámra élnek itt emberek. Tíz év múlva ez-
rek. Hat embert még csak el lehet látni a Földről is, azonban ez-
rek számára már mindent helyben kell előteremteni – házat,
építőanyagot, levegőt, vizet, élelmet. Éppen ezért a holdbeli
földművelés kérdését meg is kell oldani, és nemcsak arra a kér-
désre kell felelni, hogy lehetséges-e. Sőt még az is megoldható,
hogy negyven-ötven év alatt annyi széndioxidot és oxigént von-
junk ki a kövekből, hogy az emberek végül emberi módra léle-
gezhessenek.”
 A lélegzetemet is visszafojtottam, úgy hallgattam. Amikor
Szerjozsa azt mondta, hogy nem sikerült eredményre jutni, még
a szívverésem is elállt a rémülettől. De ahogy tovább hallgat-
tam, a hangja megerősödött, a válla kiszélesedett, egészen meg-
nőtt! Ugyanakkor csodálkoztam, hogy a többiek lelkesedés nél-
kül, sőt mosolyogva hallgatják, mintha tudnák, hogy mivel le-
hetne megfogni Szerjozsát. És alighogy befejezte. Ányja és Kosz-
tya egyszerre kiáltotta:
„Hát a szökési sebesség?”
Erről a szökési sebességről azután annyit hallottam, hogyha
felébresztenek, még félálomban is kiselőadást tarthatnék róla.
Miért nincs a Holdnak légköre? Természetesen olvastak már er-
ről. Azért, mert a Hold kicsiny, és nem képes megtartani a leve-
gőt, az elrepül, elpárolog. Azonban van ebben némi nomság,
amit nem biztos, hogy tudnak. A gázok nem egyetlen szempil-
lantás alatt tűnnek el, hanem fokozatosan – ezer és tízezer évek
alatt.[1] A Hold számára persze ez parányi idő. De mi nem a Hol-
dért aggódunk, hanem az emberekért. Tízezer év az embernek
valóságos örökkévalóság. És ha a Holdat csak tízezer évre sikerül
is feltámasztanunk, számunkra az is elég. Gondoskodjanak
majd a vízkészletek megújításáról az utódaink. Az akkori lehető-
ségekkel biztosan sokkal könnyebb lesz, mint ma. És az is lehet,
hogy nem is lesz akkor szükségük a Holdra. Ki tudja, hogy mi-
lyen lesz az élet tízezer év múlva? Tehát ezt gondolta ki az égi
Szerjozsa.
Amikor a tervet megmagyarázta, láttam – a többiek arca is fel-
derült, a szemükben csodálkozó tekintet ragyogott. Megértet-
tem, hogy Szerjozsa nagy dologról beszélt. És úgy elfogott az
öröm! Surka biztosan megbocsátja, de megcsókoltam ezt a kócos
Szerjozsát. Milyen nagy jutalmat adott nekem ez a néhány pilla-
nat! Ezért dolgoztam erre a úra, ezért vittem neki ebédet, ezért
betegedtem meg miatta! Tudtam én, megbecsüljük mi magun-
kat, nem hiába küldtek minket a Holdra. És milyen büszkeség
fogott el, igaz, nem én gondoltam ki a tervet, de velem együtt
csinálták, az én segítségemmel. Mégiscsak az én vetésemből in-
dult el!
Mindenki tapsolt. A földi Szerjozsa felállt: „Engedélyt kérek,
hogy rádiogrammot küldhessek.” – Ányja azonban visszatartot-
ta: „Elvtársak, ez a javaslat rendkívül csábító, de nem élhetünk
vele. Előbb győződjünk meg, tegyük pontosabbá a tervet, ellen-
őrizzük. Ha hibáztunk volna, akkor kárt okozna, ha zajt csap-
nánk, ha már szilárdan meggyőződtünk a terv helyes voltáról,
akkor odaállunk a Föld elé, és megmondjuk, hogy milyen aján-
dékot készítünk.”
Attól az időtől kezdve így folytak a napok. Vacsora után, ha be-
fejeztük a napi munkát, a legdrágább kincsünkkel foglalkoztunk
– tervezgettük a Hold felélesztését. Az égi Szerjozsa, nagyon öt-
letes ú, térképet rajzolt: a jövendőbeli Hold térképét. A Platon-
kráterben épül meg a Hold fővárosa, innen vasútvonal vezet az
Esők-tengerén át az Appenninekben levő bányákig. Arról vitat-
koztak, hogy hol legyen majd hó, a folyók hogyan szaladjanak,
hol lesz a klíma a legalkalmasabb az erdők számára, hol lesznek
sztyeppék és tundrák. Lehetséges, hogy ez mulatságosnak tű-
nik, de a mi számunkra igen komoly volt, és hittük, hogy jelen-
tős lesz az emberiség számára is. Szerjozsa új számításokat ké-
szített. Ányjának kísérletei voltak, a földi Szerjozsa gépeket ter-
vezett, Kosztya új lelőhelyekre bukkant, hasznos ásványokra.
– És a doktor ismét a háttérbe került? – kérdeztem.
– A doktor elhagyott minket – mondotta zavartan. – Egyre
csak betegeskedett, egyre rosszabbul volt. Ányja egyszer össze-
hívott minket, és azt mondta: „Elvtársak, emberéletről van szó.
Oleg Vlagyimirovicsot a Földre kell küldeni.” A gyerekek vitat-
koztak. Azt mondták, hogy a beteget rádió útján is megvizsgál-
hatják. Mindnyájunknak kellemetlen – az első Komszomol-expe-
díció, megbíztak bennünk, nagy feladatot kaptunk, és most
ilyen szégyen: haza kéredzkedünk, mint a megrémült gyerkő-
cök. De mégis, ez az ember beteg, és nem tudjuk, hogyan kéne
meggyógyítani. Akkor Ányja azt javasolta: „Engedjétek meg,
hogy rakétát küldjenek a doktorért, és mi többiek, hogy megta-
karítsuk az iderepülést, engedélyt kérünk, és még egy időszakot
itt töltünk.” A úk aláírták, természetesen én is, bár igazán saj-
náltam, hogy még egy évig kénytelen leszek kínozni Surkát. Az
Űrhajózási Bizottság azonban úgy döntött, hogy idejében válta-
nak minket, a doktort pedig elszállítják. Elutazott, a szemünkbe
sem nézett, el sem köszönt senkitől, többet nem láttam. De
mintha mégis lett volna valami kellemetlensége, valamilyen bi-
zottság, kihallgatás. A földi Szerjozsa azt bizonygatta, hogy a
doktor valamit beadott saját magának, hogy súlyosbodjon a be-
tegsége. Én úgy gondolom, hogy ez az ember a gyávasága miatt
rokkant meg, és azért, mert nem volt tiszta a lelkiismerete. Ítél-
jék meg, ha valaki nem talál nyugalmat, magamagát mardossa,
minden pillanatban reszket, az annyit jelent, hogy az idegei tel-
jesen megbomlottak, és egyetlen szerve sem egészséges többé.
Ezt már Pavlov tanításai alapján is tudni kell.
Maruszja most már csak hadart, gyakran pillantgatott az órá-
jára.
– Már bocsássanak meg, de ideje, hogy feltegyem főni az étele-
ket – szabódott.
– Engedje meg, Maruszja…, de hogyan halad a Hold feléleszté-
sének ügye?
– Az ügy? Az ügy halad. Természetesen egyetlen nap alatt
nem lehet megoldani. Amikor visszatértünk, Ányja benyújtotta
a tervet. Megvitatták, speciális csoportot szerveztek a kidolgozá-
sára, aztán laboratóriumot, most már egész iroda foglalkozik
vele. A mi Ányjánk az igazgatója, noha még harminc éves sincs.
Ebben az évben már megindulnak a Holdon is a kísérletek. Még
Kosztya talált ehhez egy megfelelő helyet – a holdbeli Kaukázus
lábánál. Ha szabad szemmel nézünk a Holdra, akkor az orrnyer-
gén, a két szeme között látjuk. Van ott egy parányi névtelen krá-
ter. A képen csak akkora, mint egy tűszúrás. Alapjában véve
vagy egy kilométeres az átmérője. Átlátszó tetővel borítják be,
és alatta folytatják majd a kísérleteket a gáz fejlesztésére, a talaj
kialakítására, a holdbeli növényfajták nemesítésére. A földi
Szerjozsa lesz ott a főnök. Az égi Szerjozsa természetesen az ob-
szervatóriumban dolgozik majd. Kosztya ugyancsak elutazik.
Engem is hívtak – főszakácsnak, az Egyes számú étterembe. És
tudják, kívánkozom is. Valami igen jó dolgot hagytam ott, mint-
ha a második hazámat leltem volna meg a Holdon. Azt mond-
tam: „Megyek, ha Surkát is viszik.” És miért is ne vinnék?! Hi-
szen most már szükség van rádiósra is. Azok a „kisiparos” idők,
amikor a Holdon csak hat ember élt, elmúltak. Most százhúszan
indulunk útnak. Épül az első falu, a kősivatag első zöld szige-
tecskéjén. Legyen így, kezdjük kicsiben. Eljön az idő, az egész
Hold kizöldell, és a rétek és erdők között csak itt-ott maradnak
kis kőszigetecskék.
Az elbeszélés elején az a régi mese jutott az eszembe, amely ar-
ról a hercegnőről szól, akinek a lába nyomában rózsák nyíltak.
Most pedig úgy érzem, másként kell értelmezni ezt a hercegnőt.
Az is lehet, hogy már a mesében is Maruszjáról, erről az egysze-
rű lányról és a barátairól volt szó. Egyszerű emberek, de ott, ahol
dolgoznak, kivirulnak a rétek, városok épülnek, kertek virágza-
nak. Rátették lábukat a Hold halott köveire, és a lépteik nyomán
zöld sarjak törtek elő, és a halott bolygó szántókba, rétekbe, ker-
tekbe, virágokba öltözik. És lehet, hogy egykor még a rózsák is
kivirulnak ott. És a Föld Nap körüli útján többé nem halott szik-
lát hurcol magával, hanem két buján virágzó kert úszik egymás
mellett – két baráti bolygó, amelyeket egyaránt az ember keze
tett ilyenné.

(Georgij Gurevics novellája nyomán:

„Plennyiki Aszteroida”)
 V. ANANYIN:

EGYSZER ÉJSZAKA

„A lány idegtépő, már-már nem is emberi sikoltása volt az utol-

só, amire a professzor még emlékezett, mintha valami belehasí-
tott volna az eszméletébe. Grahams Pool kiugrott, és két hatal-
mas ugrással elérte az iszonyatos küzdelem színterét. Felemelte
pisztolyát. A szörnyeteg oldalába vakító fénysugár vágódott,
és…”
Privalov becsapta a könyvet. „A Komor Csillag titka.” No, ter-
mészetesen titok… Szörnyeteg… Veszélyek… Mindig felingerel-
ték az ilyen könyvek, ő maga Privalov is sok mindenre emlékez-
hetne… több regényt is megtölthetnének a tapasztalataival. De
a legfontosabb éppenséggel nem az ilyesmi! Aztán meg egy jól
szervezett expedícióban váratlan események nem is fordulhat-
nak elő. Ennek nem szabad megtörténni. Az ilyesmi mindig a
munka fogyatékosságát bizonyítja.
Pokolba az ilyen könyvekkel. A keserves csak az, hogy ezek a
vackok az olyan úkat is elrontják, mint Hromov… Romantikát
kergető. Látszik, hogy gyerekkorától csak úgy falta az ilyen sze-
meteket. És amikor a Hérára repült, akkor is titokzatos barlan-
gokról, szörnyetegekről, lélegzet állító felfedezésekről álmodott.
Privalov elmosolyodott.
Itt az ideje, hogy a legény végül is leszámoljon ezekkel a csábí-
tó álmokkal. Állomást kellett építeni, de nem volt elegendő
anyag. Ameddig a szem ellát a horizonton ágaskodó sziklákig fe-
kete homok körös-körül minden. Nesze neked romantika! Hány
éjszakát kellett eltölteni az aknákban, pihenés nélkül dolgozni!?
Reggel holtfáradtan támolyogtak – az elektromos altatás igazán
keveset segített. – Bemászol az űrruhába, és elindulsz, hogy to-
vább törd ezeket az átkozott sziklákat. A hőség hetven fokos. Ar-
ról szó sem lehet, hogy a óra és fauna felkutatására pazarolják
az időt. Később automatákat kaptak. De az első időkben több
gond volt ezekkel, mint nélkülük: alighogy megalkották őket a
földi mérnökök, keveset próbálták ezeket a gépeket, szeszélye-
sek voltak, gyakran eltörtek, néha pedig egyszerűen képtelenség
volt megérteni, hogy mit is csinálnak. Igazán nem volt könnyű a
helyzet.
Szörnyetegek azonban nem háborgatták az állomásépítőket –
a homoki gyíkon kívül semmi olyat sem találtak, ami gyelem-
re méltó lett volna (az igaz, hogy a homokot sem kutatták eddig
kellően fel – nem volt hozzá idő). Igen, szörnyetegekkel nem ta-
lálkoztak. De éheztek eleget, különösen eleinte, amikor az ellá-
tás megszervezése még akadozott. Akkor volt miért meghúzni a
nadrágszíjat. Semmi jelentős felfedezésük sem volt – csak ho-
mok volt, egyedül a homokkal kínlódtak reggeltől estig. Ezt kel-
lett ásni, hurcolni, lerakni, tömöríteni, betonozni. Aztán a jö-
vendő állomás fémalkatrészeivel kellett küszködni, felállítani,
összekötni, áthidalni, épületeket emelni. Majd a kisegítő részle-
geket kellett megalkotni: a raktárakat, a hangárokat, a világítást
és az antennatornyokat, a televízióállomást… A többivel már
könnyebb volt. A Nyugati, a Déli, a Havasi és az Új állomás már
sokkal később épült, és nem olyan pokoli körülmények között,
mint ahogyan ez a Bázis. Ám, ez az oka annak, hogy az itt élők a
legöregebb, a legtapasztaltabb „remeték”, ahogyan a távolabbi
állomásokon dolgozók nevezik ezen állomás munkásait. Mond-
hatom, buta név.
Privalov megtörölte homlokát, és ledobta a rikító kötésű
könyvecskét. Íme ez, e homoktenger gyilkolta meg Hromov hi-
tét az űrromantikában. Azt meg kell mondani, hogy a ú pom-
pásan dolgozott. De Privalov jól látta, milyen nehéz a legény sor-
sa. Akkoriban, az állomás építésekor, mintha józanabbul nézte
volna az életet, az űrutazók életét. De most ismét tűnődik vala-
min. Biztosan azon gyötrődik, hogy kisemmizték, haragszik a
sorsára: a homokban mászkálás – ez tán a hősiesség?!
De hiszen gyerekség, hogy ismeretlen csillagra vágyik innen!
Hromov tapasztalt mérnök, szükség van rá, itt az állomáson kell
a munkája. Hiszen ő építette, és ismeri a legkisebb varratát is.
És kit küldenek helyébe? Privalov már megszokta Hromovot.
Tulajdonképpen semmin sem csodálkozik. Ilyen könyveket hur-
col magával, kalandos regényeket, még csak nem is mikro l-
men, hanem régi köteteket, igazi könyveket. Biztosan így von-
zóbbak. Majd komolyan beszél vele, ha visszatérnek Zaharcsen-
kóval a Déliről.
Zaharcsenko! Tökéletes ellentéte Hromovnak. Higgadt, meg-
fontolt. Egy technikus felváltására küldték ide, mert az kezét
törte egy homokvihar idején. Az állomást megvédték ugyan, de
Steve Stein, ez a vidám amerikai visszarepült a Földre, és helyet-
te megérkezett Zaharcsenko. Privalov eleinte fenntartással fo-
gadta az újoncot. Zaharcsenko azonban mestere a munkájának –
semmivel sem dolgozik rosszabbul, mint a régiek. És itt akar
maradni: nagyon szereti a hivatását…
Privalov abbahagyta a töprengést, felállt, és az ablakhoz lé-
pett. A nap már hanyatlóban volt. Az ablak előtt elterülő komor
vidékre sehogyan sem „pászolt” a természet szó. A fekete dűnék
úgy húzódtak a horizontig, mintha egy fantasztikus tenger kővé
vált hullámai lettek volna. A homok feketesége még csak komo-
rabbá tette a képet, ezekben a halott hullámokban volt valami
természetellenes. A lebukó nap zöldes sugara baljós árnyalatot
adott az egész képnek. Az igaz, hogy csak az újoncok látták
ilyennek, Privalov és a többiek már régen megszokták. E vidéket
az öregek nem látták különösebbnek, mint azokat a tájakat,
amelyekkel másutt találkoztak. A szemkápráztató zöldes fény-
foltokban északi irányban némileg a síkság fölé emelkedő fekete
fogazatot láthatott meg a gyakorlott szemű ember. A bányák!
Hét évvel ezelőtt ott kezdték az irídium kitermelését. A telér
azonban szegénynek bizonyult, a bányászat nem érte meg a rá-
fordított energiát, ezért felhagytak a bányaműveléssel. Itt-ott
elszórtan álló egyes sziklák és kövek emelkedtek ki a homokból,
mint a korallzátonyok a tenger hullámai közül. És ezenkívül…
mindenütt – homok és kövek, sziklák és homok.
Az egész bolygót fekete szemfedő borította, halott világ volt.
Milliárd évvel ezelőtt dermedt meg. A bolygót egykor ékesítő ha-
talmas hegyláncokból ez a homok és a kövek maradtak meg csu-
pán. Az idő, a zöld pokol és a szél összefogtak, és elsimították az
égitest arcának minden ráncát. Az biztos, hogy itt sohasem hul-
lámzott tenger. Víz is csak kristályos állapotban található. A le-
vegője szinte csak nitrogénből áll. Annál gyakoribb a homokvi-
har. Valami érdekesre mégiscsak találtak: kiderült, látszat csu-
pán, hogy itt hiába keresnék az életet – az igaz, hogy még bakté-
riumokat sem fedeztek fel sem a talajban, sem az atmoszférá-
ban és – mégis! Valami csoda folytán különös, hatalmas gyíkok-
ra hasonlító lények maradtak meg, és élnek itt. Nappal elrejtőz-
nek a homokban, éjszaka azonban kimásznak a kövekre, és úgy
üldögélnek ott, mint irdatlan bálványok, s egy szemvillanás
alatt eltűnnek, ha közeledsz hozzájuk. Sohasem sikerült észre-
vétlenül meglepni őket, az emberek azt sem tudják, mi módon
veszik észre az ellenséget. A nyolc év alatt, amióta először talál-
koztak velük, egyetlen „gyíkot” sem sikerült elfogni.
A növényzetből – csak azok az utálatos, fekete tüskék marad-
tak meg, elképzelhetetlen méretű gyökereikkel. Egészében szo-
morú világ ez a bolygó. A homokból gyakran furcsa hangok hal-
latszanak, néha távolban levő ember kiáltására hasonlítanak.
Aligha az idevalósiak hangja ez. A valószínű inkább az, hogy
„hang-délibábról” van szó, ahogyan ezt a jelenséget itt nevezik, a
homok és a szél együttes munkájáról. Az újoncok azonban nem-
egyszer segélykiáltásnak hiszik a sivatag hangját… Privalov
akaratlanul is arra gondolt, hogy réges-régen, még a kolonizálás
első évében, hogyan pusztult el az egyik atal mérnök. Eltévedt
a homokban mialatt a nem létező ember nyomát kutatta.
Már csak a zöld nap széle látszott a horizont felett. Most már
biztosan hamarosan itt lesznek, Hromov és Zaharcsenko.
Attól kezdve, hogy az emberek rátették lábukat a bolygóra, va-
lami azért mégis megváltozott. Nyugat felől például kolosszális
építmény látszik, az energiasugárzó torony. Ez a ciklopszbástya
dacol bármilyen viharral, és már egy féltucat ilyen kisugárzó
van. Milyen pokolian nehéz volt megépíteni az öt erőművet, a
tornyokat és hatalmas épületeket, amelyek egymástól száz meg
száz kilométerre vannak ugyan, de azért mégiscsak otthono-
sabb képet adtak a bolygó ezen részének. Privalov elmosolyo-
dott. Hiszen már családok is kezdenek idetelepedni a Földről. A
Nyugati állomás vezetőjéhez már tegnap meg kellett érkeznie a
családjának a rendes járattal, vajon tényleg megjöttek? Jó lenne
biztosat tudni. Ám a Nyugati valami ok miatt reggel óta hallgat.
Biztosan az összeköttetés romlott el… Azért, ő, Privalov, még-
sem hurcolta volna ide az övéit.
Mindjárt öt óra. Most már biztos, hogy jönnek.
Széles bitudinszalag nyújtózkodik nyugatról délkelet felé – az
út. Ez köti össze egymással az állomásokat. Ugyanabból a ho-
mokból készült, amely annyira elkeseríti az embert mérhetetlen
tömegével és kísérteties színével. A bitudin gyártásához azon-
ban nikkelre is szükség van. Korábban a homok mellett ezt a fé-
met is adagolták a bitudinsalakba. Pedig a nikkelt igazán drágán
tudták csak ideszállítani a Hérára. Azonban a homok alaposabb
analizálása megmutatta, hogy helyenként nikkeloxidban gaz-
dag. Így aztán végül is a homok maradt a bitudin egyetlen
nyersanyaga. A sivatagot sebhelyek kezdték megszaggatni –
mély aknák, gödrök, kőbányák, melyeket be sem temettek, ha a
nikkelben gazdag homokot kitermelték…
Privalov a kapcsolóhoz nyúlt, és eloltotta a lámpákat. Így sok-
kal jobban láthatta az utat. Hallgatózott, hogy nem hallatszik-e
a terepjáró zúgása. Ötre vissza kell térniük. Ha valami váratlan
dolog történt volna, akkor jelentést adnának, a hangszóró azon-
ban hallgatott. Tehát minden a legnagyobb rendben. Bármelyik
percben itt lehetnek. És tulajdonképpen miért is nyugtalanko-
dik? Mi is történhetne egy ilyen isten háta mögötti zugban, ami-
lyen ez a bolygó, és ráadásul egy olyan úton, amelyet ezerszer is
végigjártak? Vihar sincs. Ráadásul a terepjáróra az sem jelent ve-
szélyt. A felesleges izgulás káros.
Hromov még sohasem késett el. Csak egyetlenegyszer, még az
ittlétük első évében. De akkor még híre sem volt az útnak, a te-
repjáró elakadt a homokban – tönkrementek a reaktorai. Hro-
mov akkor azonnal felhívta Privalovot. Ezekben az években csak
néhány alkalommal szakadt meg az összeköttetés a bolygón –
két alkalommal az állomások közti kapcsolat szakadt meg, egy-
szer pedig nem tudtak érintkezésbe lépni a nyugat felé tartó te-
repjáróval. A terepjáró azonban akkor éppen időre jött meg. Pri-
valovnak ekkor eszébe jutott, hogy már régen nem ellenőrizte
személyesen a gépeket, ezt teljesen ráhagyta az asszisztensére.
Ma siettek, kirándulást szándékoztak tenni a homokba; a Déli-
ről ugyanis azt jelentették, hogy valami érdekeset találtak, az is
lehet, hogy valami épület. De hiszen ez fantasztikus. Nyolc év
alatt egyetlenegyszer sem találtak itt semmit. Hromovot külö-
nösen felizgatta a hír, szinte lázba jött.
…Talán meg kellene kérdezni a Délit? Mi?! A Déli hívta Priva-
lovot. Igen! Biztosan ott maradtak! Lehetséges, hogy ez a felfe-
dezésük – nem tévedés?
A képernyőhöz lépett. Henry Legrange-t, a Déli erőmű vezető-
jét láthatóan felizgatta valami.
– Üdvözlöm, Privalov. A terepjáró megérkezett?
Tehát elindultak. Valaminek történnie kellett. Privalov össze-
ráncolta a homlokát.
– Nem, Henry, a terepjáró még nincs itt.
Legrange arcán egyre határozottabb riadalom ült.
 – Nem érkeztek meg?! És az összeköttetés? Hívták?!
– Nem. Nem hívtak.
Legrange hallgatott és Privalov is, s úgy érezte, hogy valami
butaság, valami szükségtelen, borzalmas esemény következik.
– A Délit már háromkor elhagyták. A megállapodás szerint. Az
épületek – légvárak. A úk már annyira szerettek volna valamit
felfedezni, hogy végül is természetes sziklaképződményeket
néztek értelmes lények, lehet hogy jövevények nyomainak. Az
igaz, hogy a természet meglehetősen elképesztő dolgokat is al-
kot. Az ön Hromovja úgy elkeseredett, hogy az ember szíve
összefacsarodott a láttán. Az indulás előtt arról panaszkodtak,
hogy valami nincs rendben a terepjáróval. – („Nem ellenőrizték
a gépet” – gondolta Privalov.) – Aztán útközben azt jelentették,
hogy megálltak az úton, és javítják a gépet. A nyolcvanhatos ki-
lométernél. De megnyugtattak, hogy hamarosan készen lesz-
nek, és ötre még haza is érnek. Aztán a beszélgetés szakadozottá
vált. Azt még sikerült leadniuk, hogy önnel nem tudtak össze-
köttetésbe lépni. Egyoldalú meghibásodás. Csak a mi csator-
nánk dolgozott. Biztosan elromlott valami náluk. Még azt is je-
lentették, hogy a törést kijavították, s kértek, ne nyugtalankod-
jam miattuk, hamarosan hazaérnek, később néhány szaggatott
szót fogtunk fel, aztán… aztán valami különöset közöltek. Jól
hall, Privalov? Azt jelentették, hogy nekik… hogy ők sírást hal-
lanak a homokból. Egy gyerek sír. Ez igen különös. Arra kértük
őket: ismételjék meg a jelentést. Valamit mondtak, de az össze-
köttetés véglegesen megszakadt, és csak egyetlen szót voltunk
képesek felfogni…”kutatjuk”. Aztán a terepjáró végleg elhallga-
tott.
– Érti ezt, Privalov? Micsoda butaság?! Sírás! Milyen sírás?
Honnan keveredne a sivatagba egy gyerek? És egyáltalán, hogy
is lehetne itt gyerek? Privalov hallgatott. Gondolkodott.
– Sírás?
 – No, de természetesen közönséges hallucináció. Furcsa jelen-
tés.
– Tényleg nincsen az állomáson gyerek, Henry? – kérdezte Pri-
valov, noha igazán jól tudta, hogy nincs.
– Nem, természetesen nincs! De hiszen ön ezt legalább olyan
jól tudja, mint én. Igen, és ők ugyancsak tudják. Őrültek! Nem!
Értse meg, a hallucinációt komolynak vették. Megszervezem a
kutatást. Mindenkit mozgósítok. Az ördög tudja, hogy mi tör-
ténhetik velük a homokban! – ismételte meg haragosan. A kis
francia tűzbe jött, és izgatott volt.
– Értettem – mondta Privalov –, indulok.
– Mi is hamarosan útra készen leszünk. Sietni kell. Senki sem
tudja, mennyi ideig fog tartani a kutatás. Lehetséges, hogy az
oxigénjük is kifogy. Sok szerencsét, Privalov.

…az oxigénjük hosszú időre elég – gondolta Privalov, miközben

sietve magára húzta az űrruhát. Tartalék ballont – mindig visz-
nek magukkal. De miért is kellett a homokba mászniuk? Igazán
nem újoncok. Különösen Zaharcsenko, a megfontolt Zaharcsen-
ko, miért tette ezt? Nem, itt valami nem stimmel. De gyerek!? Az
állomás munkatársainak nem itt élnek a gyermekei. Micsoda
badarság! Sírás? Értelmetlen! Miért éppen gyereksírás és nem
felnőtt zokogása? Érthetetlen. Mi csaphatta be őket?! Tán a Délin
ért kudarc viselte meg az idegeiket?… Nem, ez nem lehet, ha
csak Hromovról lenne szó, akkor még elfogadható lenne, de Za-
harcsenko…
Miután már kivezette a garázsból a terepjárót, csak akkor ju-
tott eszébe, hogy nem vett magához tartalék oxigént, és vissza-
ment a raktárba. Miközben magához vette a ballont, végigfut-
tatta a szemét az állványon. Mi ez?!! Megszámolta a ballonokat.
Mind a helyén. Tehát Hromovék siettükben elfelejtettek tartalé-
kot venni magukhoz. A helyzet komolyodik. Ha reggelig nem ta-
lálják meg őket, vagy nem jelentkeznek maguk… Borzalmas.
Igaz, az is lehet, hogy a Délin aztán ellátták magukat. Talán igen.
De az még inkább előfordulhatott, hogy nem is gondoltak rá.
Rendes körülmények között soha nem kerül sor a tartalék bal-
lonra.
Igen, sietni kell.
Amikor a terepjáró ráfordult az útra, felhívta Henryt. A terep-
járó kis képernyőjén Henry helyettesének. Kurt Frorignak aszké-
tikus arca tűnt fel.
– Szalut, Kurt. Hol a sef?
– Készülődik a kutatáshoz. Minden állomást riasztottunk.
Csak a Nyugati hallgat valami miatt. Már reggel óta nincs velük
kapcsolat. Futárt küldtünk tehát. Te már elindultál?
– Igen. Vételeztek Hromovék nálatok oxigént?
– Nem. Hát nincs tartalék ballonjuk?
– Elfelejtették, és én nem ellenőriztem.
– Ez baj. Sietni kell.
– Van valami újság?
– Valami olyasféle hír csak, hogy a úk valamit keresni a ho-
mokba mentek. Sötét ügy. Meglátjuk – megtudjuk.
– Azt mondtad, hogy a Nyugatival nincs kapcsolat?
– Nincs.
– No, sok szerencsét.
– Szerencsét.

A terepjáró fényszórója belehasított a sötétségbe. – Lehetséges,

hogy most jobb oldalt vagy bal oldalt vannak a homokban vala-
hol, és éppen elfut mellettük. Nyugalom! Fegyelem kell. Regge-
lig meg kell találni őket. Meg kell találni… ha saját maguk nem
kerülnek közben elő. Az összeköttetés megszakadása még sem-
mit sem jelent. Lehetséges, hogy már az állomás felé tartanak,
mert meggyőződtek arról, hogy a képzeletük becsapta őket. A
fantáziájuk, vagy… Nem, badarság. Csak az idegeik, az a rossz
hangulat, amit ennek a „felfedezésnek” a sikertelensége szült. –
Privalov ismét az elpusztult mérnökre gondolt, és egyre borzal-
masabb feltételezések aggasztották. Elűzte őket erőszakkal. Az
emberi élet hajnalán, mítoszokat gondoltak ki olyan lényekről,
akik elcsalogatják az utasokat, énekükkel pusztulásba kerge-
tik… No, rendben, végső soron… Az a mérnök azért pusztult el,
mert nem volt eléggé tapasztalt. És általában miért is vesztenék
el a fejüket? Nem zöldfülűek. És a település is más helyen van
azóta. Most már nem tévedhetnek el.
…A bitudinszalag száguldott feléje. – A homokban ilyet nem
találsz. – Privalov a képernyőcskére nézett, az utat jelző koordi-
nátákon egy kis fényfolt siklott – terepjárójának a kontrollja.
Íme, a nyolcvanhatos kilométer. Valahol itt kell…
A gépjavítás helyét azonnal megtalálta. Egy hatalmas fekete
folt árulkodott arról, hogy a hűtőfolyadék valóságos tócsát alko-
tott. Ezt a fekete foltot hamarább észrevette, mint a piros lám-
pás jelet, amelyet javításkor tesznek ki. (Ez a kis lámpa amolyan
keljfeljancsi – a félgömb alakú talpban ólomnehezékkel.) Lát-
szott, hogy miután kijavították a defektet, erről a kis felszerelési
tárgyról valami miatt elfelejtkeztek.
A tócsa mellett megtalálta a hűtőtartály sapkáját és egy eltört
csőkígyót. Világos, hogy a hűtőberendezésük romlott el. Ahhoz,
hogy ezt kijavítsák, ki kellett szállniuk a gépből. Minden bi-
zonnyal akkor hallották meg a hangokat, miközben a hibát javí-
tották. Henrynek igaza van – kutatóútra indultak, de hová? A bi-
tudinen szinte nem is látszott a terepjáró nyoma. Az biztos,
hogy letértek róla, és elindultak a homokon, de hol? Levezette a
kocsit az útról, és a szélén haladva iparkodott megtalálni a te-
repjáró nyomait a homokon. Néhány száz métert ment nyugat
felé, de nem talált semmit. Akkor visszafordult, és az ellenkező
irányban kezdte vizsgálni az útszélet. És majdnem azonnal rá-
bukkant a mély csapásra – a terepjáró nyomára. A nyomok való-
ban a sivatag mélyébe vezettek.
Futva igyekezett a saját kocsijához. Rátért a nyomra, és azt
gondolta, hogy már közel is van a céljához.
A terepjáró most lassabban haladhatott csak. Privalov gyel-
mesen vizsgálta az elmosódó nyomokat. Kezdetben egyenesen
haladtak, szemmelláthatóan a „hang” után igazodtak, aztán,
mintegy kilométerrel távolabb, kezdtek hurkokat leírni. A han-
gok biztosan megszűntek. (Privalov eközben arra gondolt, hogy
az ilyen éjszakákon igazán messzire terjednek a hangok a siva-
tagban.) Most megint kiigazodtak a nyomok, és valahová oldalt
tértek, majdnem párhuzamosan haladtak az úttal.
Váratlanul megváltozott a talaj a lánctalpak alatt: a csikorgó
barhánok helyébe fekete, kemény, repedezett talaj lépett, a nyo-
mok szinte teljesen eltűntek. – „A tükör!” „Átkozott fajzat!” – ká-
romkodott Privalov. Tükörnek azokat az összepréselt homokte-
rületeket nevezték, amelyeket valamilyen ismeretlen erő ős-
időkkel ezelőtt nyomott össze. Ezek is a bolygó „titkai” közé tar-
toztak. A leginkább kalandvágyó elmék az itt élt értelmes lények
nyomainak tekintették a tükröket.
Mivel a talajon csak elmosódottan látszottak a nyomok, Priva-
lov kénytelen volt lassítani. És mégsem vette észre azt a helyet,
ahol elfordultak. Mivel elvesztette a nyomot, visszafordult. Vé-
gül megtalálta azt a pontot, ahol letértek az útról. A nyomok
azonban rendkívül különösek voltak, mintha a terepjáró né-
hányszor csak az egyik lánctalpával érintette volna a talajt. Meg-
állította a gépét, kimászott. Igen, így is volt. Itt megálltak. Meg-
néztek talán valamit? Ez a tükör? Négykézlábra ereszkedett, és
gyelmesen vizsgálni kezdte a repedéses talajt. Végül is megta-
lálta, amit keresett, alig észrevehető lábnyomokat. Igen, tehát
kiszálltak. De miért? Bármilyen gyelmesen keresett is, semmit
sem látott a „tükör” sima felületén. Később biztosan ismét beül-
tek a terepjáróba, és elindultak… merre?
Csak nem ellenkező irányban? Biztosan így tettek. Oldalt és
előtte hiába keresett nyomokat. No, ha így van, akkor rendben,
akkor tehát már otthon vannak. A különös csupán az, hogy nem
találkoztak útközben. Biztosan feljebb érték el az utat, és később,
mint ahogy ő letért az útról. Ez lehetséges. Rendben van. Akkor
majd az állomáson utoléri őket.

Beült a terepjáróba, és hazaindult. Már nem is kételkedett ab-

ban, hogy az állomásra mentek. – A nyomok az úthoz vezettek.
Átszelték az utat. Vajon értesítse erről Henryt? Nem, majd ha ő
is hazaért. Az órájára nézett. Ez alatt az idő alatt egyetlenegyszer
sem pillantott rá. Kiderült, hogy már három óra is eltelt, mióta
útnak indult. Érdekes lenne tudni, hogy Henry és a többiek hol
keresik őket? Legalább egy fél órával korábban indult, mint ők.
Attól a helytől, ahol a hibát javították, a Déliig 300 kilométeres
távolság van – majdnem három és félszerese a Keletitől való tá-
volságuknak. Nos, rendben, most már mehet haza. Már csak két
órára lehet oxigénjük. Három óra múlva hajnalodik.
Valami azonban nyugtalanította, míg az előtte csillogó nyo-
mokat nézte. Lassan-lassan jött rá, hogy mi: siettek, a nyom
alapján ítélve rettenetesen siettek. De miért kellett száguldani-
uk, hiszen az állomásig igazán elég oxigénjük volt. Most már biz-
tosan közel járnak, hacsak… De miért siethettek? Menekültek
volna valaki elől? Ez a gondolat ismét arra emlékeztette, hogy
tulajdonképpen még semmit sem tud arról, hogy mi is történt.
A homokon ilyen sebességgel… és váratlanul szikla állt az útjá-
ba. Minél hamarabb otthon akartak lenni, üldözéstől féltek? De
hiszen azt jól tudják, ilyen sebességgel tilos haladni a homokon.
 A terepjáró egy kis dombocskára kúszott. A gerinctől az út lej-
tőn haladt. Hirtelen egy világos folt tűnt a szemébe, és mielőtt
megértette volna, hogy egy hatalmas gödörből árad a fény, a
keze már automatikusan fékezett is. A terepjáró vagy tizenöt
méterre állt meg a verem szélétől. Ez az egyik elhagyott akna,
jobban mondva külszíni fejtés volt, ahonnan az út számára a
nikkeltartalmú homokot bányászták ki. Még a verejték is kiverte
ijedtében.
Hol van a terepjárójuk?
Merőn nézte a világos ösvényt, amelyet a fényszóró vágott a
homályba. És nem hitte, nem tudta, nem akarta elhinni, amit
látott. A nyomok a szakadék szélén végződtek. És a szakadék
széle, ott, ahol a nyomok megszakadtak, beomlott, sebes volt,
távolabb pedig a sötétség uralkodott.
Eleinte azt gondolta: biztosan elpusztultak bajtársai, és a fáj-
dalom, az elháríthatatlan szerencsétlenség okozta fájdalom
szinte megbénította.
Az első megrázkódtatás elmúlt. Gondolatban maga elé vará-
zsolta a terepjáró masszív testét, és újra felébredt a reménye. Le-
het, hogy élnek, még ha nyomorékan, összetörten is, de élhet-
nek. S ő meg itt ül, ahelyett, hogy segítségükre sietne. Felugrott.
A terepjárótól csak tizenhét lépést kellett megtennie a szaka-
dékig. Első pillantásra megállapította, hogy az öreg fejtés átmé-
rője nem nagyon széles, de igen mély az akna. A kocsi súlya alatt
beomlott széltől tulajdonképpen egy csúsztatópálya indult, te-
hát nem a függőleges szakadék állt előtte, hanem a pálya, ha
igen meredek is, de csúsztatópálya. Természetes, hogy géppel
nem mehettek rá, ehhez túlságosan is meredek, és a gépnek is
túlságosan nagy volt ehhez a pályahajláshoz a sebessége, bizto-
san lezuhant, az is biztos, hogy a levegőben bukfencezett is, és
nekiütődött a falaknak. Elképzelte, hogy mit érezhettek Hromo-
vék, amikor zuhantak az ismeretlenbe és ismét kiverte a veríték.
 Hasra feküdt a homokban, és derékig behajolt a gödörbe. Igen,
a fejtés igen mély. És messze, a fenekén valami homályos fény-
foltot pillantott meg: a lezuhant terepjáró re ektora valami
ködféle gomolygó felhőivel küzdött. Kézilámpájának fénysugara
végigsiklott a pályán, és megvilágította a homokot, az itt-ott ki-
ágaskodó tüskés bokrokat és a köveket. A fejtés túlsó oldala vagy
nyolcvan méterre volt, de re ektorának fénye már nem érte el –
a fénysugár elenyészett a sűrű sötétben.
Mégis, a ködön át is meg gyelhetett homályosan valamit, ami
újból felébresztette az aggodalmát, és csökkentette azt a remé-
nyét, hogy a balesetnek esetleg szerencsés kimenetele is lehet: a
fenéken kövek voltak. De a mélyből sugárzó fény mégiscsak re-
ményt keltő volt. Elhatározta, hogy szólítja őket. Aztán még
egyszer kiáltott. De senki sem felelt a hívására. Aztán még egyet
kiáltott, már kevésbé magabiztosan, és feleletet sem várva
visszament a terepjáróhoz, hogy magához vegye a mentőládi-
kát, az oxigént és természetesen szerszámokat.
A gödörnek hátat fordítva, lefeküdt az akna szélére, és meg-
kezdte a leereszkedést.
Ebben a pillanatban hallotta meg a sírást.
…Milyen különös, gondolta később Privalov, az ember soha-
sem mondhatja, hogy tökéletesen ismeri önmagát.
Mindig azt tartotta, hogy bármilyen dolgot, még az első pil-
lantásra leginkább megérthetetlent is megérthetjük, ha tudo-
mányosan közelítjük meg, és az érthetetlen csak azért kelt ré-
mületet, mert nem tudjuk, hogy milyen veszedelmekkel fenye-
get, és honnan várhatjuk a veszélyt. Azt hitte: az akarat és a logi-
ka mindenkor elegendő az embernek a rémülete leküzdéséhez,
sőt sokszor arra is gondolt, hogy ezt mindenkor képes megten-
ni. A félelmet egyébként is atavisztikus jelenségnek tartotta, és
megérdemelte, hogy olyan embernek tartsák, aki a félelmet
nem ismeri. Ám, amikor első ízben meghallotta ezt a sírást…
 *

Megdermedt, és bár rendkívül kényelmetlen helyzetben volt,

hallgatódzott, az egyik lábát éppen kinyújtotta, hogy kitapogas-
son valami többé-kevésbé szilárd támasztékot, a másikat fel-
húzta, majdnem az állát verte. A fél kezével a szakadék szélébe
kapaszkodott, a másikban a mentőládát tartotta. Egy pillanatra
olyan pánik fogta el, hogy ez a vitathatatlanul bátor ember
majdnem arra is kész volt, hogy kezét ökölbe szorítva, szemét
behunyva, hanyatt-homlok lezuhanjon a szakadékba, a tarta-
roszba, csak hogy ne hallja ezeket a hangokat. A sírás határozot-
tan lentről, a szakadékból hangzott, és igen gyenge, tompa,
szaggatott sírás volt. Egy gyerek sírt, vontatottan és elkínzot-
tan, panaszkodva, olyan ismerősek voltak e hangok, hogy Priva-
lov egy pillanatra azt is elfelejtette, hogy a Kolkája tulajdonkép-
pen hol is van. De gyorsan összeszedte magát, és nekifogott,
hogy kikapaszkodjon a gödörből. Súlyos testét nagy kínnal húz-
ta fel, könyökével támaszkodott a verem peremére, aztán négy-
kézlábra állt. Lent még mindig gomolygott a köd, és ködből ki-
kitűntek a kövek árnyékai. Felugrott.
– E-ej! – kiáltott a gödörbe, és hallgatódzott. Ismét meghallot-
ta a sírást, de most már hangosabban. Valamit mormogott, és
futva igyekezett a terepjáróhoz.
A bejáratnál megállt.
– Micsoda badarság! – mondta hangosan.
Aztán gyorsan bemászott a kocsiba, lehuppant az ülésre, és
bekapcsolta a képernyőt. Egy pillanatig várt. A képernyőn egy
ugyanolyan fej jelent meg, mint az övé, henger alakú, átlátszó
sisak, a rádiókészülék egyenesen komikussá és karikatúraszerű-
vé tette a fejet.
– Mi újság, Privalov – kiáltotta Henry. – Megtalálta őket? Mi
még semmire sem jutottunk. Hol van? Mindenkit riasztottam.
Csak a Nyugati hallgat még mindig. Futárt kellett meneszte-
nem. De még nem tért vissza. A defektjük helyén is volt? Mi
most vagyunk éppen ott. Én…
– Megtaláltam őket – vágott a szavába Privalov.
– Megtalálta – Henry arca egy szemvillanás alatt megválto-
zott.
Először viharos öröm látszott rajta, aztán valami határozat-
lan, riadt kifejezés foglalta el az örömkitörés helyét:
– Hol? Mi van velük? Élnek, természetesen?!
– Megtaláltam őket – folytatva oda sem gyelve Privalov. –
Nem tudom, hogy miért, befutottak a sivatagba. Az úttól délre.
Belezuhantak a régi fejtésbe.
– Belezuhantak?! Hogyan történhetett ez? De élnek? Azonnal
jövünk. Mégis mi van? Élnek? Leereszkedett hozzájuk?
Privalov hallgatott.
A francia szemmel láthatóan zavarba jött. A tekintetét elfordí-
totta Privalov arcáról, és gyorsan mormogva önmagának kez-
dett magyarázni.
– Igen… Értem. A bánya. A leereszkedés biztosan nagyon ne-
héz! Lehetetlen, igaz?! Várjon meg minket… Ne induljon egye-
dül neki! Egy óra múlva ott vagyunk. Mind ott leszünk. Jelen-
tem az összes terepjáróknak.
Privalov hallotta, ahogy Henry kabinjában felhangzott a szig-
nál, hívták. Az emberek nyugtalankodtak, várták. Mit is morog?
Egy óra alatt nem érhetnek ide, legalább másfél-két óra kell.
– A leereszkedés lehetséges – vágott közbe Privalov.
Legrange elhallgatott, és rámeredt. A jelzések folytatódtak.
– Henry – szólalt meg vontatottan Privalov –. valami nincs
rendben. Én is hallottam a sírást.
A francia arcán látszott, hogy nem értette meg.
– Mit? Mit hallott?…
– A sírást – ismételte meg Privalov. – A gödörből. Gyereksírást.
Valami nincs rendjén.
 Henry meglepetésében felrántotta a szemöldökét, és úgy is
maradt ijedt kérdezően. Végül megértette Privalov szavait.
– Hang-hallucináció – kezdte.
Privalov megrázta a fejét. Henry nem akart hinni neki. Elfelej-
tette tán, hogy Privalov a legtapasztaltabb „remete”. Ő délibáb-
nak fel nem ül.
– Figyeljen – mondta gyorsan, kérőn. – Azonnal jövünk. Nél-
külünk ne induljon! Semmilyen körülmények között sem!! Buta-
ság! Ez… érthetetlen. Várjon! Megértette?! Van fegyvere?! Akár-
hogyan is… én… végül is… Hallgat rám Pjotr Jevgenyics?
Privalov elcsodálkozott, hiszen Henry a keresztnevén és az
atyai nevén szólította meg. Hallgatott, valamin gondolkodott.
– Henry! Ez gyerek. Egy gyerek sír. Igen keservesen. Nagyon
beteg lehet, Henry. Orvos van magukkal?
– Megőrült! Honnan lehetne itt gyerek? Ne másszon le. No, ké-
rem. Mi máris megyünk. Valaki állandóan hív. Azonnal közlöm
vele. Pjotr Jevgenyics, hallotta? Nélkülünk semmiképpen se
ereszkedjen le! Igen?!
Privalov hallgatott.
– Akkor legalább fegyvert vigyen – könyörgött elkeseredetten
Legrange. – És ha csak lehet, ne induljon. Jövünk! Várjon!!!

– Badarság! – ismételte meg még egyszer, és felkelt. A mentőlá-

da, ha kézben kell cipelni, csak zavarja. Kell valami szíjnak is
lenni valahol… De hol? Ez mi? Ebben a zsákban tartják a kőzet-
próbákat. Príma. Megfelel a mentőládának. Most oxigént. Megle-
hetősen nehéz. Jól van, semmi. Mi kell még? Lámpa. Elég lesz a
mell-lámpa is. A terepjárón biztosan van kézire ektor is. Bár le-
het, hogy összetörtek. Lehet, hogy nem, hiszen fényt látott. Így.
Úgy hiszem, minden együtt van.
 …Hívójelet hallott. Ismét Henry. Arról akart meggyőződni,
hogy nem indult el. Megpróbálta újból lebeszélni. Hiába. Még
egyszer megnézte a terepjárót. Az ülésen az üres ballon mellett
pisztoly hevert. Egy kis ideig nézte, aztán megvonta a vállát, s az
övébe rejtette a fegyvert.
Újra felhangzott a jelzés.

Most már minden szükségest összeszedett. Becsapta az ajtót.

Privalov kilépve a terepjáróból, egy pillanatra megállt. Úgy
tűnt, hogy a sötétség még csak sűrűsödött. Nem, csupán a kabin
fénye után látta ilyennek.
A verem széléhez ment. Lentről változatlanul látszott a fény-
folt, és a fényben homályosan még mindig ott gomolygott az
ibolyaszínű köd. Csend. A gödörből most egyetlen hang sem hal-
latszott.
– Micsoda badarság! – mondta immár harmadszor is magának
Privalov. – Végül is honnan kerülhetne ide egy gyerek?
Aztán megkezdte a leereszkedést.
Lényegesen nehezebbnek bizonyult, mint eleinte gondolta. Ez
az átkozott homok sehogyan sem akart támaszául szolgálni. A
meredek csúszdán félig fekve, kétségbeesetten kapaszkodott a
kezével mindenbe, ami csak a kezeügyébe került – tüskékbe, kö-
vekbe, repedésekbe és vájatokba, amelyek azokon a ritka helye-
ken voltak, ahol a talaj némileg szilárdabb volt. A gyógyszerrel
és oxigénnel megrakott zsák, amit a hátára erősített, makacsul
igyekezett lerántani a mélybe.
Csak egy kicsit kellett felemelkednie a földről, máris húzni
kezdte efelé, és minden mozdulat után csak nagy kínnal tudta
az egyensúlyát visszanyerni. A terhet nem volt képes megigazí-
tani. Az igazság az, hogy a teher itt-ott még jó szolgálatot is tett.
A kő például, amire támaszkodni próbált, kiszakadt a helyéről,
és ő majdnem leesett, miközben kapaszkodni próbált; sőt már
zuhant is lefelé, de ekkor az oxigénes ballon beleakadt egy kiszö-
gellésbe – a zuhanás meglassult, és Privalov végül is megkapasz-
kodhatott egy nyomorúságos bokor gyökerébe. Privalov csak
most tudta értékelni az életnek ezt a szokatlan formáját, a szi-
lárdságát és mélyen ülő, hosszú, erős gyökerét. Ezután még óva-
tosabban ereszkedett tovább. Ráadásul a leguruló kő kisebb kő-
görgeteget rántott maga után, és meglehetősen nagy zajt csa-
pott, Privalov azonban igyekezett minél zajtalanabbul ereszked-
ni. A mászás rendkívül kimerítette. Már-már arra gondolt, hogy
talán a szerencsére kellene bíznia magát, és egyszerűen elenged-
ni a támasztékot és legurulni. De megemberelte magát. Nem tu-
dott körülnézni, és éppen ezért azt sem tudta, hogy sokáig kell-e
még másznia vagy sem.
Arra is gondolt, hogy lám a lezuhant terepjáró is könnyítette a
dolgát, mert itt-ott kivájta a bánya falát. Arra is gondolt, hogy
milyen jó, hogy a talaj ilyen lágy, de ekkor lelki szeme előtt újra
meg újra felrémlett a fenéken látott kőhalom. Biztosan kettőt is
szaltóztak a levegőben, mielőtt elérték volna a feneket. A képze-
lete kínzó élénkséggel rajzolta meg a jelenetet: a száguldó terep-
járót, az utat…
Nagyon siettek. Miért? Biztosan észre sem vették, hogy az út
lejtősödik, ez még csak növelte a sebességüket…
Folytatta a lassú leereszkedést. A mell-lámpával megvilágított
szürke földet látta csak, amelyet noman zizegve kis homokpa-
takok öntöttek el. Néha a sisak üvege a talajt érintette, és ilyen-
kor rendkívül élesen látta a legapróbb repedést, és a legkisebb
homokszemecskét is. Arra, amit a mélyben maga alatt láthatna,
igyekezett még csak nem is gondolni. Az ereszkedés folytató-
dott.
Mégis mit hallhattak? Sehogyan sem tudta megmagyarázni
magának a hallottakat, és ez nagyon nyugtalanította. Egyszer
még arra is gondolt, hogy talán Legrange-nak volt igaza, és eset-
leg mégiscsak hallucinált csupán, de azonnal kétkedve rázta
meg a fejét. És újból úgy érezte: közel van a rejtély megfejtésé-
hez.
Egy gondolat kezdett lassan-lassan érni az agyában, de azon-
nal összekuszálódott. Aztán ismét összerakódtak a homályos
részletek, egésszé, a történtek egyetlen logikus magyarázatává.
Gyerek!… de honnan kerülhetett ide gyerek?
A lentről feltörő fény váratlanul elhomályosult. Árnyak tán-
coltak körülötte. Belekerült az ibolyaszínű ködbe, és tudta, hogy
mindjárt eléri a bánya fenekét. A végtelen ereszkedés befejező-
dik. A valóságban, természetesen, nem tarthatott fél óránál to-
vább – gondolta Privalov –, sőt lehet, hogy még addig sem.

Lába valami keményre támaszkodott. Végre nem kellett görcsö-

sen kapaszkodnia, kiegyenesedhetett. Majdnem elesett, de még-
is sikerült megőriznie az egyensúlyát. Aztán arra fordított vagy
két percet, hogy rendbehozza a ballont, a mentőládát, és végül
megfordult.
A bánya mélyén a kövek közül, a repedésekből, mindenhon-
nan gőzök törtek fel, és ezeknek a gőzöknek csalóka felhőiben
vagy harminc lépésnyire meglátta a terepjáró barna oldalát. A
gép szerencsére nem az ormótlan kőhalomra zuhant, hanem két
kőhalom közé. De az is lehet, hogy egyszerűen elperdült az egyik
halomról, amikor beleütődött. A terepjáró nem látszott különö-
sebben sérültnek. De ennek az okos gépnek szokatlan helyzeté-
ben volt valami fájdalmasan tehetetlen. Kerekei égnek mered-
tek. Utasai még akkor is súlyos helyzetbe kerülhettek, ha a gép
nem is ütődött a szikláknak, hanem csak az apróbb kövekkel bo-
rított fenékre zuhant.
Az orrát és az ablakot a hatalmas sziklák elfedték. Szemmel
láthatóan tönkrement valamennyi fényszórója. De valahonnan
lentről, mintha a föld alól jönne, fénysugár tört elő, az a fény,
amit fentről a fényszóró fényének gondolt. A bejárati zsilipből
áradt a fény.
Privalov mindezt futtában gyelte meg. Most már habozás
nélkül a katasztrófa színhelyére szaladt, meghajolva a teher sú-
lya alatt. Futás közben kiáltozott, bajtársait hívta, és noha tudta,
hogy lehetetlen, mégis arra vágyott, hogy ebből a mozdulatlan,
megsérült óriásból valaki válaszoljon.
És amikor a terepjáró fölé hajolt, újra hallotta a sírást! A léleg-
zete is elakadt. És ebben a pillanatban villámként hasított agyá-
ba egy gondolat. Szamár! Hát hogyan is kételkedhettem! Még
egy pillanat, körülfutotta a terepjárót, és a lámpája fényében
meglátta azt, amit várt, ami azonnal megoldotta a kétségeit.
A bejárati ajtó nyitva állt, összezúzva és letépve. A gépből tört
elő a fény. A zsilip mellett, a fekete, repedezett földön egy kis ú
feküdt!
10–12 éves lehetett, úgy volt öltözve, mint a felnőttek, védő-
ruhában, sisakban, persze minden kicsiny volt rajta. A gyermek
kínlódva mászott. A könyökével támaszkodott a homokra, és
Privalovra nézett. Privalov meglepődött, kezét összecsapta, és
odarohant. A ú zokogott. A sisak áttetsző falán át is jól láthatta
kisírt arcocskáját, a fájdalmas grimaszt. A ú szemében (– a
szemöldöke fehér, mint Kolkának – gondolta Privalov) rémület
ült, fájdalom és hitetlenkedő öröm. Privalov észrevette, hogy a
ú természetellenesen kifordultan tartja egyik lábát, és az csak
vonszolódik a homokban. A keserűség elszorította a torkát,
összeráncolta a homlokát, mintha ő is érezné a ú fájdalmát.
A látvány megrázta és leült a ú mellé, megsimogatta, el is fe-
lejtve, hogy mindketten űrruhában vannak. Akaratlanul is sut-
togva ismételgette:
– Minden rendben kicsikém… ne félj… minden rendben lesz.
Aztán, mikor az átélt élmények miatti fájdalmában még min-
dig zokogó úcskát valahogyan megnyugtatta, úgy helyezett el
a ú mellett néhány nagyobb követ, hogy annak minél kevésbé
fájjon a lába. Majd minden felesleges terhét lerakta, és bemá-
szott a terepjáróba.
Csak nagy nehezen tudta bepréselni magát a szűk helyre, és
egy ideig nem is ismerte ki magát ebben az ismeretlenné vált
kabinban – minden felfordult, és elmozdult a helyéről, tulajdon-
képpen a tetőn járhatott csak. A fény egy halom alól tört elő,
amely felfordult székekből és más tárgyak töredékéből állt. Mi-
közben afelé igyekezett, valamiben megbotlott és megborzadt:
egy emberi láb. A hatalmas cipőkről azonnal felismerte Zahar-
csenkót.
Lázasan dobálta szét a törmelékhalmot, és meglátta a fér ar-
cát. Az ukrán jóindulatú, pirospozsgás arca most sápadtan kékes
színű volt, a szeme lezárva, a szája nyitva. A mellén levő lámpa
vagy esés közben kapcsolódott be, vagy már korábban bekap-
csolhatta. A körülmények szerencsés alakulása folytán nem tört
össze, egy puha karosszék zuhant rá. Privalov azt gondolta,
hogy Zaharcsenko meghalt, és kétségbeesetten engedte le a ke-
zét. Aztán elhatározta, hogy mindent megpróbál, amit csak le-
het.
A hatalmas termetű ukrán nehéz testét nagy kínnal kivon-
szolta a terepjáróból, és csak ekkor vette észre, hogy Zaharcsen-
ko űrruháján az oxigénellátás mutatója majdnem a nullán áll.
Majdnem a kék vonalon! Az első gondolata az volt, hogy a készü-
lék megsérült, és a levegő kiszökött, de hiszen az oxigénnek még
ez esetben is legalább egy órára elégségesnek kellett lennie. Az-
tán arra gondolt, hogy talán mégis kifolyt. A készüléket is meg-
nézte, de nem lett tőle okosabb. Majd azon töprengett, hogy Za-
harcsenko talán készakarva engedte ki az oxigén egy részét. De
miért? Azalatt gondolta mindezt végig, amíg a készüléket a ma-
gával hozott oxigénpalackkal összekapcsolta. Csak ekkor nézett
a ú felé. A gyerek aludt, de álmában is fel-felzokogott. Vajon
már korábban eltörte a lábát, vagy csak esés közben érte a sze-
rencsétlenség? Szegény gyerek!
Privalov térdelve leste, hogy az ukrán „szokatlan” arcába
visszatér-e az élet jele. Aztán mesterséges légzést alkalmazott.
Ez pokoli munka volt, a keze is megfájdult, hiszen nem volt eh-
hez készüléke, és ismét várt. Majd a speciális nyíláson át beve-
zette a stimulátort, és újból a mesterséges lélegeztetéshez folya-
modott.
Hogy milyen pokolian elfáradt, azt csak akkor érezte meg,
amikor Zaharcsenko szempillája először rezdült meg, és meg-
győződött arról, hogy az ukrán él. Milyen szívesen lefeküdt vol-
na ő is, és oly jó lett volna semmire sem gondolni. Csak pár pilla-
natig üldögélt, pihent, aztán felkelt, és elindult megkeresni Hro-
movot.
Hromov a mennyezeten csüngött – tulajdonképpen a padló al-
kotta a mennyezetet – a szék és a szerelékfal közé szorulva. Pri-
valov sokáig kínlódott a nehéz bútorzattal, igen kényelmetlen
pózban.
Néhányszor úgy rémlett, hogy, sohasem sikerül Hromovot ki-
szabadítania, és az örökké ott csüng majd a padlón. Ez termé-
szetellenes volt. Hromovot mindenképpen ki kell szabadítani.
Minderről hangosan gondolkodott. Végül is sikerült megoldania
a feladatot, és szinte gépiesen mindazt elvégezte Hromov eseté-
ben is, amit Zaharcsenkón végrehajtott. Hromovnak lényegesen
több oxigénje volt, de láthatóan erősen megütötte a fejét, és
amennyire az űrruhán át megállapíthatta, a karja is eltört. Egé-
szében súlyosabb sérülést szenvedett, mint Zaharcsenko. Esz-
méletüket nem nyerték még vissza, de éltek, éltek!
Meg kell mondani, hogy tulajdonképpen mindezt végig sem
gondolta. A kőtömbhöz támaszkodva üldögélt, és egykedvűen
bámult a hajlatban megjelenő sok-sok fényre. A lefelé ereszkedő
emberek valamit kiáltottak Henry Legrange odarohant hozzá,
és megrázta.
 – Élnek?! És a gyerek? – Privalov nem is csodálkozott, hogy
Henry tud a gyerekről.
A francia a sebesültek körül tevékenykedőkhöz szaladt, és
azonnal vissza is tért.
– No, élnek! – jelentette élénken, mintha ezzel valami újdonsá-
got mondott volna Privalovnak. – Megmentette őket. Hromov-
nak eltört a karja, és agyrázkódása van. Hogy sajnálom ezt a ra-
jongó, kedves út mennyire sajnálom. Zaharcsenko hamarosan
rendbe jön. De a gyerek! Tudja, hogy kié a gyerek? Vitkovszkij
a, a Nyugati vezetőjéé. Csak tegnap érkezett meg az anyjával.
Sétálni engedték, és eltévedt. 400 kilométerre szaladt el mikro-
terepjárójával, ami speciálisan az ő részére készült. A gyerek vi-
lágot szeretett volna látni, de végül is összetörte a terepjárót, ott
találták meg. Hihetetlen könnyelműség! Egyedül elengedni egy
gyereket. És most itt a szerencsétlenség. Gondolja meg, a kölyök
éppen csak tegnap érkezett. Vitkovszkij a haját tépi, az anya zo-
kog. Az összeköttetésük is elromlott, és hosszú ideig nem tudták
az állomásokat értesíteni arról, hogy mi történt. Maguk keres-
ték. Aztán embert küldtek hozzánk. Rögtön a beszélgetésünk
után hívtak az állomásról. Akkor hallottam meg ezt az esetet!
Hívtam magát, de már nem válaszolt…
Privalovnak nagy erőfeszítésébe került, hogy oda gyeljen. Po-
kolian fájt a feje. Eleinte el akarta mondani, hogy maga is sejtet-
te, kinek a gyerekét találta meg, és hogy tulajdonképpen azt is
megértette: mi történt, de aztán elkínzottan csak arra gondolt:
minek?
A kis út felébresztették, újból felsírt. Ez egy pillanatra felráz-
ta Privalovot. Figyelmeztetni akarta őket, hogy óvatosabban kell
a gyerekkel bánni, hiszen eltört a lába. Aztán megint csak azt
gondolta; minek? Hiszen itt van az orvos.
Henryre nézett.
– Igen – mondta nagy erőfeszítéssel. – Véletlenül találták meg.
Amikor a törést javították, meghallották a sírását. Éjszaka a
hangok messzire hallatszanak. Már régen eltévedt, és az oxigén-
je is fogytán volt. Zaharcsenko a saját oxigénjét adta a gyerek-
nek, majdnem az egészet. Ezért siettek ennyire. Nem volt tarta-
lékuk. És ilyen sebesség esetén a fékezés már nem segít.
A kis kövér orvos odalépett.
Minden erejével azt szerette volna mutatni, hogy mennyire
kétségbeejtik a történtek, de ez igazán rosszul sikerült. Dörzsöl-
gette a kezét az űrruha ügyetlen kesztyűjében, és mosolygott. Ez
azért mégis visszataszító volt, Privalov a fér arcába nézett – az
orvos zavarba jött, köhécselt és elfordult. Privalov arra gondolt,
hogy az orvosnak, aki mindig unatkozott, és szidta a „buta siva-
tagot”, ahol még megbetegedni sem lehet, aki mindig arról be-
szélt, hogy itt vagy ott milyen nagy dolgokat vitt végbe, tulaj-
donképpen ez a baleset nyújtja három év óta az első igazi mun-
kát. És ezért nem tudja visszafojtani az örömét, örül, mint a gye-
rek, már előre ízlelgeti az „igazi munka” ízét, és hogy ez az orvos-
ka, aki egy kissé mindig felbosszantotta, valójában igen kedves
és jó ember, szenvedélyesen szereti a saját hivatását, és Henry
ugyancsak pompás ember, meg Kurt és a többiek is azok.
Az orniplan kabinjában (Privalov és Henry, valamint a sebe-
sültek repültek el először, a gépnek aztán vissza kell térnie, és ki
kell emelnie a megsérült terepjárót is) arra gondolt, hogy elvesz-
tett egy csodálatos út, Hromovot, és igaz, nem tudni, kit külde-
nek helyette, mégis milyen kár volt, hogy nem engedte el Hro-
movot. Hadd repült volna, ez a romantikus lelkű legény, világot
látott volna, hírnévre tehetett volna szert: és most már semmi-
féle csillagra sem repülhet… De Zaharcsenko pompás ckó, vele
még sokat dolgozhatok. Meggyógyul, és a történtek csak még
jobban összemelegítenek bennünket. Csak Hromovot sajná-
lom… De a úcska! El kellene ítélni az ilyen szülőket. Vitkovsz-
kij, Vitkovsz-kiij! Sírt a bányában! De hiszen maga a hibás. De a
gyerekért kár. No, majd meggyógyul.
 Még híres űrhajós lesz belőle. Kolka ilyenkor már régen al-
szik…
– Tudod, hogyan is volt, Privalov? Emlékszel: „…sírást hallot-
tam” – ezt mondtad. És ahogy ezt mondtad, arra gondoltam: no,
már az öreg is meghibbant! – nevetett Henry. Boldog volt, hogy
mindenki él, és a kaland viszonylag szerencsésen végződött. –
Emlékszel, igen? De Zaharcsenkót azért mégiscsak össze kell
szidni.
Privalov ránézett.
– Nagyon fáj a fejem – mondta.

(V. Ananyin novellája nyomán:

„Znanyije-Szila”)
 Valentyina ZSURAVLJOVA:

ÁT AZ IDŐN

Rémületet érzett, a legközönségesebb rémületet – fojtót, tapa-

dóst. Zorin sehogyan sem tudott megszabadulni attól az érzés-
től, hogy a lepra valahol itt, a szobában rejtőzik. Elfáradt, de félt
még csak a közelébe lépni is a karosszéknek. Szomjas volt, de
még csak megérinteni sem merte a vizesüveget. Mindentől
megfertőződhet, még a virágokkal teli váza is veszedelmes.
Gyors léptekkel fel-alá járkált a szobában, hogy félelmét csitít-
sa. Az árnyékok nem kísérték pontosan, hanem ide-oda vergőd-
tek a parkettkockákon.
– Leprabacilusok – mormogta Zorin. – Hansen-bacilusok…
Hansen? Igen, igen, természetesen.
Másra nem volt képes gondolni, és ez csak fokozta rémületét.
Vajon a levegő is? Lehet, hogy a gyöngyvirág-illattól terhes, me-
leg, párás levegő is fertőz, amelyet belehel?
Majdnem futott az ablakhoz, hogy a vidék képe elvonja gon-
dolatait. Feltépte a zárat.
A hideg visszaszorította a félelmet. Hópelyhek repültek az ab-
lakba. A szél felkapta őket, keringtek, noman, tisztán. Valami
megszokott, ezerszer látott volt a hópelyhek táncában. Ez meg-
nyugtatta.
A félhomály lassan eltakarta a tárgyak körvonalait, és Zorin
sehogyan sem tudta meghatározni – hogy vajon nyárfa vagy
szilfa nő-e az ablak előtt. Nem is tudta miért, de rendkívül fon-
tosnak érezte, hogy felismerje a fát. Rövidlátó szemét összehu-
nyorítva a sűrűsödő sötétbe meredt.
Gépiesen megérintette az ablakrámát, és azonnal, mintegy
áramütésre visszatért a rémülete. A rámához nem szabad érni! E
szobában semmit sem szabad megérinteni. Kihúzta a zsebken-
dőjét, és törölgetni kezdte az ujjait.
A háta mögött halkan megcsikordult az ajtó. Zorin megreme-
gett – idegei úgy reagáltak a hangra, mint a megfeszített húrok
–, miközben megfordult, sietve zsebre gyűrte a kendőt.
Egy barna ruhás ember állt az ajtóban. Az arcát és a kezét kö-
tés fedte. A szemét sötét szemüveg rejtette.
„A láthatatlan ember” – akaratlanul is ez a regény gura jutott
eszébe.
– Szadovszkij elvtárs? – hangja elárulta Zorin felindultságát. –
Doktor Szadovszkij?
– Igen, Alekszandr Jurjevics Szadovszkij – hangsúlyozott ud-
variasság érződött a válaszban.
Zorin előrelépett, kinyújtotta a kezét, de félmozdulatot téve,
vissza is kapta.
– Nagyon örülök, hogy megismerhettem. – mormolta alig ért-
hetően, s érezte, hogy elvörösödik, mert megértette, hogy buta-
ságot mondott.
– Foglaljon helyet, professzor – mutatott Szadovszkij a karos-
székre.
Néhány pillanatig szemben álltak egymással, a magas és kissé
görnyedt Szadovszkij, az alacsony, igen testes Zorin. Aztán Zorin
egy hirtelen mozdulattal megragadta a karosszéket. És különös
dolog – de elérve a széket, amely egy pillanattal korábban még
úgy rémítette, megkönnyebbülést érzett.
Szadovszkij kissé sántítva odament a másik karosszékhez.

A lepra olyan, mint a tigris. Van valami borzalmas, elkerülhetet-

len a türelmében, amellyel áldozatát követi. Egy, két, tíz, har-
minc évet is képes várni. Aztán ugrik – a karmai belemélyednek
a szerencsétlen testbe, tépik, gyötrik…
 Alekszandr Szadovszkij legyőzhette volna a leprát, ám egysze-
rűen nem sikerült ehhez elég időt kapnia. A sors keserű iróniája
folytán: a lepraorvos maga is leprás lett.
Tavasszal történt. Éppen AD-preparátumával kísérletezett. Az
új preparátum szinte csodákat művelt, sokkal hatásosabb volt a
szulfetronnál, a propizolnál és a többi lepragyógyszernél. De
néha – ez csak igen ritkán történt – az AD-preparátum maga is
kirobbantotta a lappangó betegséget. Nem sikerült rájönnie a
törvényszerűségekre, tehát kísérletekre, kísérletek tucatjaira és
százaira lett volna szüksége, és időre. A lepra a csapásokra csa-
pással válaszolt. Szadovszkij április 14-én mosdás közben a jobb
keze csuklóján egy pirosas színű, ovális foltocskát vett észre. A
folt egy hét múlva már kifekélyesedett. A lepra legritkább for-
májában szenvedett, rosszindulatú, heveny megbetegedésben.
Mintha bosszút állt volna a lepra azon az emberen, aki a titkára
tört. Az AD-preparátum nem segített. Minden kísérlet – Sza-
dovszkij most már saját magával kísérletezett –, csak rosszabbo-
dást hozott.
A leprakórházat két egyforma kétemeletes épületben helyez-
ték el. Az egyikben a klinika működött. Itt éltek a betegek. A má-
sik pedig az orvosok és ápolók otthona és egyben vesztegzára
volt. Szadovszkij még a tavasz folyamán áthurcolkodott a klini-
kára. Ettől kezdve a kémiai laboratóriumban élt. Az „élt” igazat
szólva – nem éppen megfelelő szó ehhez a létezési formához.
Dolgozott. Kora hajnaltól éjszakáig. A lepra legyőzése és ezzel
egyetemben a menekülés csak a gyorsasággal biztosítható szá-
mára. El kellett űznie a betegséget.
A preparátum két sav különféle sóiból állt, a hatása az összeté-
telétől függött. Csak a százalékok töredékei alkották azt a határ-
vonalat, amelytől az élet vagy a halál függött.
Az egész nyarat arra fordította, hogy előállítsa a kémiailag
tiszta komponenseket. Az orvosok ősszel kipróbálták preparátu-
mának hatását a betegeken, és tizenhét esetből tizenhatban
majdnem teljes gyógyulást biztosított. És csak a tizenhetedik
esetnél tapasztalták a betegség gyors előrehaladását. A tizenhe-
tedik eset maga Szadovszkij volt.
Újabb kísérletek – újabb sikertelenség. A beteg állapota roha-
mosan romlott. Alekszandr Szadovszkij kortörténete mihamar
vastagra hízott. Szadovszkij egy személyben volt a kísérletező,
beteg és az orvos. A betegnek csak igen szófukar panaszai kerül-
tek a kortörténetbe, annál több latin orvosi kifejezés és kémiai
formula. A kutató győzelmét minden kísérlet közelebb hozta; de
minden kísérlet gyorsította a beteg pusztulását. Az orvos szá-
mára csak az maradt, hogy megállapítsa: vajon ki lesz a gyor-
sabb?
Szadovszkij, az orvos, decemberben már tudta: a beteg sokkal
előbb elpusztul, mintsem hogy a kutató megtalálná a menekü-
lést jelentő szert. A kutatónak legalább három-négy esztendő
kellene, a betegnek azonban csak nyolc, legjobb esetben tíz hó-
napja, ha maradt.
A kísérletek folytatódtak. Szadovszkij, a kutató úgy vélte,
hogy minden joga megvan ahhoz, hogy szabadon rendelkezzen
a beteg Szadovszkij életével. Azonban a leprakórház főorvosa ja-
nuár tizenegyedikén kategorikusan megtiltotta a további kísér-
leteket. Szadovszkij nem is próbált vitázni. Már réges-régen nem
számított tipikusnak a betegsége, éppen ezért nem is nyújtha-
tott megfelelő tapasztalatokat. Minden feljegyzését átadta az
asszisztenseknek, és a klinika mellé költözött egy kis szobába.
Többé be sem lépett a laboratóriumba.
…A lepra olyan, mint a tigris. Marcangolja az áldozatát, meg-
öli, de előbb a felismerhetetlenségig elrútítja.
Szadovszkijt most már a megszokott szulfonpreparátumokkal
gyógyították. Azonban a lepra karmai egyre mélyebbre és mé-
lyebbre hatoltak, egyre pusztítóbbá vált a szorítása.
A lepra győzött.
 *

– Folytassa, folytassa csak professzor, hallgatom.

A fehér kötés maszkként rejtegette Szadovszkij arckifejezését.
Ez zavarta Zorint. Magabiztosságát elvesztette, összezavarodott,
és néhányszor ismételgette ugyanazt. Az érvek előre elgondolt
rendszere kártyavárként összeomlott.
– Értse meg, az élet meghosszabbítása… Akarom mondani, az
öregség elleni harc…
Aztán arra gondolt, hogy pontosan e szavakkal kezdte a be-
szélgetést. Szadovszkij fekete szemüvege kaján fénnyel villogott.
– Nézze kérem…
Zorin elhallgatott. Melege volt. A homlokáról verejtékcseppek
csorogtak, a professzor igen kellemetlenül érezte magát. Milyen
kényelmetlen, hogy elkallódott a zsebkendője.
– Öregség? – szakította félbe Szadovszkij. – Az öregségtől iga-
zán nem kell félnem.
Zorin ismét nekivágott.
– Gyógyítható a lepra?
Szadovszkij vállat vont.
– Mikor, hogy.
– Az ön betegségére gondolok.
A fekete üveg mögött, valami felragyogott.
– Még nem gyógyítható.
Végül is sikerült előhalásznia a kendőt, s megtörölte a homlo-
kát. Gépiesen odahúzta a karosszékét Szadovszkijhoz.
– Jelenleg gyógyíthatatlan? Tehát… és később?
Szadovszkij csak egy idő múlva válaszolt.
– Három év múlva. Nem hamarabb – rázta meg a fejét – És
meg kell mondani, hogy ehhez az időhöz az kell, hogy pokoli
munkatempóban dolgozzanak. Máskülönben – vagy nyolc év is
beletelik.
 – Nyolc év?! De Ön… akarom mondani… Ön… – Zorin kínjá-
ban a gyöngyvirágra meredt – az Ön számára – kérem…
Szadovszkij biccentett egyet, annak jeléül, hogy megértette.
– Hét hónapom van. Lehet, hogy nyolc. De tíznél több semmi
esetre.
– Nyolc év kellene, és csak nyolc hónapja van! – Zorin hangja
majdnem vidáman csengett. – Ez éppen az – egészen szorosan
odahúzta karosszékét Szadovszkij mellé. – Hallgasson meg,
Alekszandr Jurjevics, képzelje el magának, hogy Ön… no, … át-
alussza ezt a nyolc évet. Értse meg – nyolc évet? De ha úgy tet-
szik, akár húszat is. És csak akkor ébred fel, ha az emberek már
megtanulták, hogyan kell elbánni az Ön betegségével.
A kötésbe burkolt kéz felemelkedett, és levette a szemüveget.
Zorin barna szemet pillantott meg a vászon keskeny résén át, a
tekintetében azonban volt valami szokatlan. Túlságosan is -
gyelmesen nézett ez a szempár. Zorin észrevette, hogy szinte
nem is védi szempilla és szemöldök a szemeket.
– Álom? – a szem összeszűkült. – Azt gondolja, hogy az alvó
ember számára nem veszedelmes a lepra? A szervezet azonban
él, tehát a leprabacilusok is élnek.
– Nem, nem. Másfajta álomra gondolok, olyanra, amelyben a
szervezet szinte nem is él.
– Halál?!
– Álom – ismételte Zorin nyomatékkal. – Már csak azért is,
mert a halálból nincs ébredés.
Szadovszkij tekintete ellenségessé vált.
– Beszéljünk őszintén, Borisz Arkagyevics – a bekötött kéz tü-
relmetlen gesztussal külön is aláhúzott minden szót. – Nyilván
nem hiábavalóságokért repült ide. Mit akar? Mit javasol? Beszél-
jen! Vagy megyek!!
– Rendben van. Őszinte leszek. Olyan őszinte, amilyennek egy
orvosnak a másik orvos iránt lennie kell. Biztosan hallott a hipo-
termiáról?
 – Igen. Olyan operációk esetében, amelyeknél mesterségesen
csökkentik a test hőmérsékletét. De milyen kapcsolatban van a
sebészettel, hiszen maga gerontológus.
– No, éppen erről van szó. Az élet meghosszabbításáról – Zorin
helyeslően bólintott. – Ám, az ébren levő ember életét még nem
tudom meghosszabbítani, de az alvóét igen. Megértett?
– Nem!
– A közönséges álomban az ember… él. De ha mély hipotermi-
ában alszik… nem él! És következésképpen nem is öregszik.
Szadovszkij vállat vont.
– Nyolc fokkal, mondjuk tíz fokkal csökkenthető az ember hő-
mérséklete. Mit változtat ez? A szervezet anyagcseréje változat-
lanul folyik. Tehát változatlanul éli az életet – lehet, hogy némi-
leg lassabban.
Zorin tiltakozásképpen hümmögött. Maga elé morgott:
– A konzervativizmus megőrződésének törvénye.
– Mit, mit mond?
Zorin elfeledkezett arról, hogy beteg ember, gyógyíthatatlan
beteg ül előtte. A harag rossz tanácsadó – minden más érzést el-
söpör. Az ellenvetések mindenkor felingerelték. Tudta ezt… és
mégis méregbe gurult.
– Azt mondtam: a konzervativizmust megőrző törvény. A
meg gyeléseim szerint még az olyan tudósok is, akik a saját te-
rületükön forradalmárok, más területeken majdnem mindig
konzervatívok. Ha nem ismerném az ön munkálkodását a lepra-
kutatás területén, kollégám!… No, de honnan veszi ezt a számot
– tíz fokot? – És arra sem hagyott időt Szadovszkijnak, hogy fe-
leljen. – És ha harminc fokról van szó? Vagy harmincötről?
– Fagypontra hűteni, és aztán ismét életre kelteni? Nem hiszek
benne.
A kendő ismét eltűnt valahova. Zorin a zsebeiben kotorászott.
– Amennyire én tudom – folytatta Szadovszkij –. az emberi
szív legfeljebb a huszonhat fokra való lehűtést viseli el. A kam-
rák brillációja…
Zorin úgy kapta fel a tejet, mint a harci paripa, ha felharsan a
csatakürt.
– Aha! Tehát ezt is tudja? Igen, igen, a szív valóban nem képes
elviselni többet. Azonban megvan a módja a szív kikapcsolásá-
nak, és akkor nem léphet fel a brilláció. Van műszívem, ez ma-
gára vállalja a szívműködést. A vérkeringés így elkerüli a szívet.
A brilláció nem következhet be. Majdnem nulla fokra hűtöm le
az emberi testet. És ezután újból felélesztem a szívműködését.
Nem, nem kollégám, engedje meg, hogy bemutassam. A legfon-
tosabb – mélyhűtött állapotban az ember él, de… – Zorin fel-
emelte az ujját –, de valamennyi élettevékenysége szinte egy
századéra lassul… No, mit akart mondani?
Szadovszkij hallgatott.
– A betegsége ma gyógyíthatatlan – Zorin dadogni kezdett, kö-
nyörögve nézett Szadovszkijra, megismételte – igen, gyógyítha-
tatlan! Ezt jobban tudja, mint én. De ha beleegyezik, becsapjuk a
leprát. Ez önnek is szükséges – kiegyenesedett –, a tudománynak
– mint mondta – nyolc évre van szüksége? Pompás! Az ön szá-
mára a nyolc év egyetlen hónappá rövidül.
Szadovszkij néma maradt.
– Kísérletek tucatjait hajtottam már végre – hajtogatta Zorin. –
Igaz, a lehűtés időtartama eddig nem haladta meg a három he-
tet. De most életbevágó kérdésről van szó. Az egyetlen lehető-
ség… És aztán, azt is tudja, hogy a kísérlet szükség esetén meg-
szakítható. Bocsásson meg, nem kísérletet akartam mondani…
gyógyítást…
Megint a zsebkendője után kezdett kotorászni. Szadovszkij is-
mét felvette a szemüvegét. A virágvázához nyúlt, megsimogatta
a virágokat.
A zsebkendő végül is megkerült. Zorin gyelmesen – mintha
igen fontos műveletet végezne, megtörülte a homlokát.
Szadovszkij felállt. Határozott hangon válaszolt:
 – Nem akarom!

Csendes, de hideg szél fújt a Volgáról. Éjszaka ismét havazott. És

Szadovszkij menet közben ösvényt taposott benne. A hóba tört
keskeny, alig látható ösvény a fák között kígyózott. Egy régi – ki
tudja, hány évtizedes hagyomány szerint – minden beteg, aki
csak bekerült a leprakórházba, fát ültetett. A betegek abban hit-
tek: ha a fácska megnő… meggyógyulnak. Az orvosok azt
mondták: a munka elvonja a gyelmet… ez hasznos. A hagyo-
mányt szigorúan őrizték! Az utolsó években sokan meggyógyul-
tak, de senki sem ment el úgy, hogy ne ültetett volna tölgyet,
nyírfát vagy fekete nyárfát.
Szadovszkij korábban fel sem gyelt erre, csak a tudomány-
ban hitt. De most már tudta, hogy a tudományon kívül még sok
minden van, amely ezzel az egyetlen kevéssé meghatározott
szóval foglalható egybe: „élet”.
Megkedvelt egy helyet, és elhatározta, hogy tavasszal oda töl-
gyet ültet. Egészen komolyan mondta a főorvosnak: „A munka –
azt mondják – elvonja a gyelmet”. Az orvos ugyancsak komo-
lyan válaszolt: „Erre azt felelik, hogy hasznos.”
A talaj a kórház környékén – homokos, szoloncsákos. Csak az
akdzsuszan, a fehér üröm nő magától. Ahhoz, hogy a fák kisar-
jadjanak, alaposan meg kellett dolgozni. Ez, természetesen, lé-
nyegileg igen hasznos volt.
Vegyeskorú fák nőttek itt – atalok és öregek. A dombtetőn a
többieknél sokkal magasabban, három szilfa nőtt. Egy kormá-
nyos ültette őket. Hawaiiban kapta meg a fertőzést. A fáknak
tengerész nevet adott. A középsőt, amely a legmagasabb volt, fő-
árbocnak, a másik kettőt előtörzsvitorlának, és farvitorlának
nevezte. Nyáron valóban árbocokhoz hasonlítottak, amelyeken
csak úgy dagadoztak a lombvitorlák a szélben. A kormányos
meggyógyult, és két évvel ezelőtt elhagyta a leprakórházat. Az
árbocok azonban ott maradtak. Szadovszkij a szomszédságuk-
ban kívánta elültetni a maga tölgyeit. Most azonban csak hófú-
vást talált maga előtt Szadovszkij lassan a hóbuckához bandu-
kolt. A jobb lába dermedezett, úgy érezte, mintha csak a hidegtől
lenne merev a lába. Azonban jól tudta, hogy ez a „hideg” másfaj-
ta. Nagyon is világosan maga elé képzelte, hogy mi következhet
ezután. Újabb fekélyek jelennek meg. A szempillája és a szemöl-
döke végleg kihull, a fülcimpája megvastagodik. Az orrsövénye
elpusztul. Megromlik a látása, de lehetséges, hogy teljesen meg-
vakul. Egyre többször kínozza majd a légszomj. Aztán… ami ezt
követi, azt az orvosok noman úgy fejezik ki: „halálos kimene-
tel”.
Szadovszkij nem tudta volna magyarázatát adni, hogy tulaj-
donképpen miért utasította el Zorin ajánlatát. El kellett volna
fogadnia. Így akart tenni. Egy ember, akinek nincs vesztenivaló-
ja, valójában nem is kockáztathat semmit. Ez arany igazság. Kár
a fáradságért! Ez is közhelyszerű igazság. De mindezek az igazsá-
gok, és velük együtt sok más hasonló, ördögöt sem ér, ha Zorin
szavai fölött töprengeni kezd. Mit is veszthet? Eleget! Egy félévi
élet. Ez iszonyúan sok. Hatalmas idő! Mostanában igazán úgy él,
mint ahogyan az ínyencek isszák a bort – lassan. Ízlelgetve min-
den kortyot, minden cseppet.
Korábban sohasem törte fejét az élet értelmén. Most tudta: az
élet végső értelme – élni. Néha még az életet is fel kell áldozni az
életért. De az ember arra született, hogy éljen. Ez az igazság su-
gárzik mindenből: minden lélegzetvételben, minden mozdulat-
ban, minden gondolatban ez rejtőzik. Minden pompás lenne,
mindennek értelme van, és ragyogó szépsége – a hőségnek és a
hidegnek, a szélcsendnek és a szélviharnak, a zenének és a
csendnek. Mosdott – és nem értette, hogyan tehette ezt koráb-
ban annyira automatikusan. Az asztal mellé ült, és képtelen volt
felfogni, hogy korábban miként olvashatott evés közben.
 Nem érthető, hogy miért gondolják: a halálra ítélt számára az
idő valósággal száguld. Ellenkezőleg. Majdnem megdermed!
Azonban az ilyen ember valamilyen hatodik érzékkel állandóan
érzékeli az idő mozgását, amely lassan, de könyörtelenül előre-
halad. E mozgásnak van valamilyen hipnotizáló hatása. Semmi
sem képes elszakítani, elvonni tőle. Semmilyen szillogizmus
nem segít. A logika pedig általában tehetetlenné válik ott, ahol
az idegek feszültsége minden mértéket meghalad. Ezen a hatá-
ron még ismeretlen emberi „törvények” kezdenek hatni.
Logikusan elgondolva, minden olyan egyszerűnek látszik.
Szadovszkij magányos ember. Gyógyíthatatlan beteg. Követke-
zésképpen igazán nem veszthet semmit. Éppen ezért kapnia kel-
lett volna Zorin javaslatán.
De a logikának ellentmondó, ismeretlen törvényszerűségek
éppen az ellenkezőjét diktálták Szadovszkijnak. Éppen azért, mi-
vel magányos és gyógyíthatatlanul beteg volt, most minden be-
szélgetés, még a semmiségek is, minden, még közérzetének leg-
parányibb javulása is valami különös kifejezhetetlen értékre
tett szert a szemében.
A logika azt mondta: a harmincnégy évedből majdnem az egy-
harmadot itt töltötted a leprakórházban, naponta tizenkét órát
dolgoztál, és mégsem sikerült legyőznöd a leprát. Ebből követke-
zik, hogy a hátralevő félévedben, amikor a laboratóriumban
sem dolgozhatsz, igazán nem leszel képes bármilyen menekülés
kigondolására.
Az ismeretlen törvények pedig fújták a magukét: most látod
és érzed életedben először a világot, a hátralevő hónapok sokkal
többet adhatnak, mint egész elmúlt életed.
…Lába alatt halkan csikorgott a hó. Erre is életében először -
gyelt fel tudatosan. Ez a felfedezés, az elmúlt hónapokban igen
sok hasonló felfedezésre tett szert – fontos volt.
Az ösvény, a dombot elkerülve, a pusztába vitt. A szél fehér
hőhullámokat űzött a síkságon. A hó zizegve hullott, és eltörölte
az ösvényeket. A puszta nyáron is fehér – a fehér üröm bozótjá-
tól fehérlik akkor. Szadovszkij próbált visszaemlékezni a fehér
üröm illatára, azonban valami miatt nem az akdzsuszan illatát
érezte, hanem a gyöngyvirágét. És ekkor maga előtt látta Zorin
arcát – apró összehunyorított szemét, arckifejezésének gyors já-
tékát.
Igen, a találkozás előtt azon tűnődött Szadovszkij, vajon miről
is akar vele beszélni Zorin. De amikor a professzor feléje nyújtot-
ta és rémülten visszarántotta a kezét, akkor Szadovszkijt elfogta
a vágy, hogy még akkor is „nemet” mondjon, ha legszívesebben
„igennel” válaszolna.
Tulajdonképpen minden ezzel kezdődött. A konzervativizmus
törvénye?! Szamárság! A lepralógiát tudja, és egész testében érzi.
Olyan a számára, mint az éltető levegő. De Zorin kísérletei?! Kí-
naiul hangzott a fülében mindaz, amit a professzor magyará-
zott. És valójában is, honnan tud róla Zorin? Semmi különös
nem történt. Egy orvos megbetegedett. Mi ebben a csodálatos? A
Hawaii-szigeteken a törvény arra kötelezi a lepraorvost, hogy
írja alá: egész életében ott marad a lepratelepen.
Szadovszkij újra látta Zorin riadt, rettegő mozdulatát, amint
visszarántotta a kezét. Az emberek pokolian félnek a leprától.
Pedig a valóságban nem is veszélyesebb, mint a tuberkulózis. De
az embereket még a neve is megrémíti. És Zorin is félt. Úgy ült le
a karosszékbe, mintha villamosszékbe ültették volna. Igaz, az-
tán, amikor a kísérleteiről kezdett beszélni… Igen, a kísérletek!
Zorin mégiscsak tehetséges. Ragyogó gondolat – kikapcsolni a
szívet és a tüdőt, géppel helyettesíteni azt. Igen, pompás elgon-
dolás. Már csupán emiatt is bele kellett volna egyeznie a kísér-
letbe. Átlépni az időn… Belenézni a jövőbe… Milyen is lesz? Ha
szükséges lenne!… Csak húsz évre. Igen, úgy rémlett, hogy vala-
mi ilyesmit mondott Zorin. Húsz év – de hiszen akkor már más
emberek, más idők, más kor lesz. Mit is adhatna nekik? Mi lenne
ő ezeknek az új embereknek? Idegen? Hetedhét országot is meg-
járhatsz, de mindig csak a hazádba akarsz visszatérni. A világ-
kóborlásból vissza lehet térni, de az időben nem lehet hátrafelé
menni, onnan igazán nem lehet sehová sem visszatérni. Az
egyetlen ilyen kísérletet Wells tette, és vajon mit adott az? A sa-
ját korából kilépni az embernek, ugyanolyan nehéz, sőt lehetet-
len, mint kibújni a saját bőréből… Még ha csak egy-két évről vol-
na szó… De milyen ember ez a Zorin? Kihívja párbajra az időt!
Milyen gyorsan nőnek az emberek! Éppen ezért olyan ijesztő
még a gondolat is: a jövőbe ugrani…
Szadovszkij elmosolyodott. Még valami örömteli is volt abban,
hogy íme, választhat. Beleavatkozhat, meggondolhatja, értékel-
heti. És a legfőbb – nem kell sietnie. Inkább csak a lelke mélyén
érezte, mint megértette, hogy mit is ajánlott Zorin, és azt is,
hogy mit is kellene erre mondania. De választani, az mégis kel-
lemes. A végzetszerű ott kezdődik, ahol már nincs választási le-
hetőség. Zorin türelmes: még csak nem is gondol rá, hogy el-
utazzon a leprakórházból.
De még… Még van olyan könyv, amit nem olvasott végig, és
van zene, virág az asztalkán. És még – hátra vannak meleg hóna-
pok. Csak most érezte, milyen hideg az éjszaka.
Hazárd gondolata támadt: ha páros számú lépéssel éri el a kli-
nika kapuját…. akkor bele kell egyeznie, ha páratlanra jön ki –
akkor csak utazzon el Zorin.
A hó most valóban csikorgott a léptei alatt – azért csikorgott
élesebben, mert Szadovszkij sietett. Érdekes lenne – mit kaphat-
na? Majdnem szaladt… a türelmetlenségtől, meg azért is, mert
egy kissé fázott. Elmosolyodott: „Tisztelt Alekszandr Jurjevics,
ön a miszticizmus mocsarába tévedett. Milyen jó, hogy erről
senki sem tud.”
Amikor már csak kétszáz méternyire volt a klinika kapujától,
ismét lassított. Lehet, hogy a fáradtság miatt. Aztán még lassab-
ban lépegetett, „Ön, tisztelt Alekszandr Jurjevics, sámán, sarla-
tán, hiszi, hogy így bármilyen kérdés is eldönthető?” A hó ismét
csikorgott. – Megszámolni a lépéseket. Ezerkétszáztizenhét… ti-
zennyolc… tizenkilenc…
Megállt. Alapjában butaság, hogy így felizgatja magát. Végül is
ez csak tréfa. Huszonhét… Huszonnyolc… Az utolsó métereken
egyszerűen futni kell!
De mégis igen lassan lépegetett, gépiesen rövidítette a lépése-
it, úgy, hogy páratlan számot kapjon, amikor a kapuba ér.
Az utolsó lépése az ezerkétszázharminckilencedik volt.

– Galambocskám, csak ne idegeskedjen, feküdjön nyugodtan, és

ne izguljon.
Zorin majdnem könyörgött.
– Nem tesz semmit, Borisz Arkagyevics – mosolyodott el kény-
szeredetten Szadovszkij –, ennek már nincs semmi jelentősége.
Zorin felsóhajtott. A magabiztossága váratlanul – a legutolsó
pillanatban eltűnt, és ez kínozta. Óvatosan, mintha attól félne,
hogy valamit tönkretesz, a műtőasztal széléhez nyúlt. Keze bele-
merült a puha – majdnem levegősen puha – műanyagba. Sza-
dovszkij csak szemével követte Zorin mozdulatait.
– Nyugodtabban, Borisz Arkagyevics – mondotta olyan hal-
kan, hogy a műtő mélyén álló orvosok és nővérek meg se hall-
ják. Hangosan pedig ezt mondta: – Az ilyen pihéken akár tízezer
évig is pompás alvás eshet. Nyugodtan.
Zorin telt ajka megrándult. A szeme összeszűkült, szinte el-
tűnt. Egy ideig nem is felelt.
– No, most mi igazán szépen megnyugtatjuk egymást – szán-
dékos durvasággal beszélt, ami rosszul illett jóságos és szomorú
arckifejezéséhez. – Kezdhetjük, kolléga?
– Kezdhetjük, mélyen tisztelt kolléga – Szadovszkij hangjában
volt valami metsző, pedig mást akart mondani, és másként, va-
lami igen fontosat, és meleget. – No, viszontlátásra…
 A búcsúszó kérdésként hangzott. Zorin bólintott.
– A minél gyorsabb viszontlátásra. Én, tudja galambocskám,
biztos vagyok, hogy…
– Nem kell – Szadovszkij behunyta a szemét. – Nem kell.
Hallgattak. Aztán Zorin felállt.
– No, általában… – zavarában dadogni kezdett.
Szadovszkij bólintott.
– Igen.
Zorin a pulthoz lépett. Halkan, de ő maga úgy hallotta, hogy
kiabált – megszólalt:
– Kezdjük.
A atal, magas, hatalmas termetű, hosszú arcú sebész odalé-
pett az asztalhoz. A műtősnőre parancsolt:
– Fényt!
Zorin elfordult.
A fali villamos óra percmutatója a tizenkettes felé kúszott.
Lassan, mintha ólmos fáradtságot kellene leküzdenie, úgy ug-
rott egyik osztásról a másikra. Átugrott, megremegett és meg-
dermedt. Aztán – hosszabb gondolkodás után ismét feljebb ka-
paszkodott. Zorin hallotta a sebész szaggatott parancsait, az
asszisztensnő természetellenesen nyugodt hangját, amint a
pulzust számolta. Most mindjárt elkészülnek, és aztán…
– Az apparátust! – parancsolta éles hangon a sebész.
– Kapcsolom – válaszolta a nővér.
Néhány pillanatig csönd volt.
– Zárják le – mondta a sebész –, Borisz Arkagyevics, készen va-
gyunk.
Zorin megfordult. A két asszisztáló műtősnő üvegburával föd-
te be a műtőasztalt. A sebész megismételte:
– Készen vagyunk.
Most, amikor cselekednie kellett, Zorin ismét biztonságot ér-
zett. A kínzó lebilincseltség eltűnt testéből, lelkéből. Úgy érezte,
mintha teste elvesztette volna a súlyát. A mozdulatai könnye-
dekké és pontosakká váltak.
– Kezdhetjük! – hallotta a szót, és a saját hangjából is olyan
metsző, éles árnyalatot érzett kicsendülni, mint előbb a sebészé-
ből.
Megérintette a vezérlőasztalt. Az oszcillográfok zöld szemecs-
kéi felvillantak. A képernyőn világos, színes vonalak kígyóztak.
A műszerfal központjában, az óriási képernyő kidomborodó
nagy négyszögében két kígyó látszott – zöld és kék. Valamiféle
fantasztikus táncban fonódtak össze. Csupán a nagyon tapasz-
talt szem volt képes meglátni a ritmust és a törvényszerűséget
görcsös remegésükben. Az akciós áramokat regisztráló berende-
zés működött.
– Bekapcsolom a hűtést!
Zorin elfordította a kapcsolót. A fal mögül tompán beszűrő-
dött a kompresszor zümmögése. Hideg levegő áramlott az üveg-
búra alá. A termométer mutatója megremegett, és lassan
süllyedni kezdett. Az orvos és a műtősök odaléptek a pulthoz, és
megálltak Zorin mögött.
– Az ilyen gyors lehűtés… – mondta halkan a atal asszisz-
tensnő – ez előidézhet…
A sebész rosszallóan köhögött, az asszisztensnő elhallgatott.
A hőmérő mutatója csak úgy zuhant lefelé. Harminckettő két
tized. Harminc és négy tized… harminc… Azonban a huszonha-
tos számon szinte megdermedt a mutató, mintha valamilyen
gátba ütközött volna. A színes kígyócskák őrjöngve táncoltak az
akciós áramokat regisztráló képernyőn.
– Mindig így van – jegyezte meg halkan, hátra sem nézve Zo-
rin. – A szervezet ellenáll. Ha ennél alacsonyabbra zuhan a hő-
mérséklet, rendes körülmények között, beáll a halál.
A mutató remegve, mintha csak akarata ellenére tenné, lassan
a huszonötös felé csúszott, és aztán ismét meggyorsult a zuha-
nása.
 – Huszonhárom… huszonegy… – olvasta hangosan az asszisz-
tensnő –, tizennyolc öt… tizenhat…
Az oszcillográfon kezdett lassúbbodni a kígyócskák tánca. A
fényes csíkok lassan emelkedtek, egy pillanatig a csúcson álltak,
aztán lesiklottak.
– Nyolc… hat és fél…
Az asszisztensnő észre sem vette, hogy izgalomtól csengő
hangon, hangosan számol.
– Öt és fél… öt…
Zorin megnyomta az akciósáram-regisztráló fehér gombját.
Kigyulladt egy zöld lámpácska.
– Az automatát! – parancsolta élesen Zorin. – Az majd fenn-
tartja a szükséges hőmérsékletet, feljegyzi a műszerek észlelése-
it, és jelezni fog, ha valami nem számított esemény következne
be – tette hozzá megnyugtató, lágy hangon.
Elhallgatott. Úgy érezte, szentségtörés lenne, ha a technikáról
beszélne. Dünnyögött:
– Így tehát, minden…
Az oszcillográfok képernyője kihunyt. A műszerfalon egyenle-
tes fénnyel ragyogott a zöld lámpa.
Zorin megfordult, és a többiek is szinte gépiesen utánozták.
Ám a bepárásodott búra elrejtett mindent.
Az automata halk zöreje szinte tapinthatóvá tette a csendet…

Az idő – furcsa jószág. A lozófusok és a zikusok sokat vitáznak

a tér természetéről, az időéről azonban senki sem folytat vitát. –
Túlságosan is keveset tudunk az idő lényegéről. Newton mecha-
nikája szerint az idő mindenki számára azonos. Einstein azon-
ban azt tanítja, hogy az idő az adott rendszer mozgásának sebes-
ségétől függ. És ez az egész, amit erről a titokzatos jelenségről az
emberiség tud.
 Igen nehéz elképzelni az idő végtelenségét. De még nehezebb
annak elgondolása, hogy az időt határok szorítják közre. Ki tud-
ja, hogy tulajdonképpen mi is az idő?!
Kronoszról – a mindent elnyelő Időről szóló mítoszt évezre-
dekkel ezelőtt alkották meg az emberek. Az emberek alkotta is-
tenek közül senkit sem rettegtek jobban, mint Kronoszt. Az Idő
szülte meg Thanatoszt, a Halált, Eriszt, a Viszályt, Apatoszt a
Becsapást, a Pusztulást és a Pusztítást. Kronosz felfalta saját
gyermekeit…
Végül is fellázadtak gyermekei Kronosz ellen. Hosszú, keser-
ves harc után lerázták magukról az Idő kegyetlen igáját. Ezt
mondja a mítosz.
A mítoszból végül is valóság lesz. Nem az istenek, hanem az
emberek lázadnak fel a mindent elnyelő Idő ellen. Felkelnek és
győznek. Az emberek egykor majd szabadon mozognak az idő-
ben, előre száguldanak évezredekkel, és vissza is térhetnek majd
a múltba.
De addig az idő hatalmas könyörtelen folyama megállás nél-
kül és kitérés nélkül ragad magával mindent…

Szadovszkij először csak alaktalan színes foltokat látott. Aztán

az egyik, a legragyogóbb, és legnagyobb folt egy félig elfüggö-
nyözött ablakká változott át, egy másik pedig lassanként egy
emberi arc vonásait öltötte magára. Eleinte minden szürke volt.
A színek csak fokozatosan, később tértek vissza. Legelőször a
sárga és a rózsaszín, a kis asztalkán álló csokor színe. Aztán fel -
gyelt a kékre is, Zorin ruhája színére.
Szadovszkij azt is látta, hogy Zorin ajka mozog – a professzor
beszélt. De hangokat nem hallott. Majd hirtelen, mintha egy bu-
rok szakadt volna fel, a hangok is betörtek a világába.
 – …tegyen csak így, galambocskám – mondotta Zorin. – Össz-
pontosítsa a gyelmét, galambom. Emelje fel a kezét. Hall en-
gem?!
Szadovszkij hallgatott. Hallott már mindent, de a szavak értel-
mét még nem fogta fel. Emlékezetében lassan – nagyon lassan –
képek bukkantak fel. A leprakórház… Zorinnal való találkozá-
sa… Az álmatlan éjszakák… Még egy beszélgetés… A műtő…
– Mennyi? – kérdezte Szadovszkij, és megremegett, a hangokat
valahonnan oldalról hallotta.
Zorin felugrott a székről, szeme Szadovszkij arcára tapadt.
– Így, így – suttogta, és gépiesen dörgölte a kezét. – A re exek,
a látás, a gondolkodás, a beszéd… Tehát…
– Hány év? – kérdezte Szadovszkij, és megpróbált felülni az
ágyban.
– Galambocskám, csak feküdjön, feküdjön! Tizenkilenc év. Va-
lamivel még több is. Mondja…
– Tizenkilenc – vágott szavába Szadovszkij, és hirtelen felült.
Mozdulatlan tekintettel vizsgálta Zorint.
Lassan, a gondolkodás tehetetlenségét legyőzve bukkant fel a
gondolat, és formálódott szavakká agyában. És ekkor a gondola-
taiban ezt hallotta: Hazugság! Tizenkilenc év… hazugság! Zorin
egyáltalán nem változott. Borotvált, kövér arca, összehúzott
szeme, az alig észrevehető ráncocskák… Minden olyan volt,
mint akkor!
Szadovszkij megrázta a fejét. Azt gondolta, hogy beszél.
– Alekszandr Jurjevics, nyugodtabban, nyugodtabban. – Zorin
izgalmát leplezgetve mosolygott. – No, mondja csak…
– Tizenkilenc év… tizenkilenc… Szadovszkij megpróbálta
megformálni – ön… ugyanolyan… nem változott…
Zorin zavartan mosolygott, kezével legyintett.
– Majd később megérti. Később; mindent egyszerre nem lehet.
Megmagyarázom.
 – Nem távolították el… semmi sem tűnt el – kiáltotta Sza-
dovszkij, nem is hallgatva a professzorra. – A lepra!!!
Arcához emelte a kezét… A ragyogó fehér bőrön azonban nyo-
mát sem látta a leprának.
– Nem értem…
Elfáradva visszahanyatlott a párnára.
– Tizenkilenc év múlt el – ismételte nagyon tisztán, szinte szó-
tagolva Zorin. – Meggyógyították. Ez nehéz feladat volt. Az utol-
só stádiumban volt… tizenkilenc év…
– De ön? – suttogta Szadovszkij. – Ön?
– Legyőztük az öregséget – mondta egyszerűen Zorin. – Azért
vagyok ilyen… Az öregség most már sokkal lassabban jön.
Szadovszkij lehunyta a szemét. Aztán felkönyökölt. Zorint
nézte. Hangtalanul kérdezte:
– Hogyan?
– Nem most, galambocskám, nem most – nyugtatta lágy han-
gon Zorin. Szadovszkij szemébe nézett, mosolygott – No, min-
den rendben, csak ne izguljon, galambocskám… Tudja… emlék-
szik-e, hogy a szervezet öregedését akkor megfordíthatatlan fo-
lyamatnak tartották. Azonban kiderítettük, hogy a folyamat
megfordítható. Még – természetesen korlátok között, de megfor-
dítható. Íme, ez az egész… Nem, nem! Többet nem mondok sem-
mit…
Szadovszkij mélyet lélegzett, szinte hörgött, jóleső fáradtság-
gal feküdt, ajka lassan mozgott:
– Tizenkilenc év… tizenkilenc év…
Zorin megfogta a kezét – száraz volt, és hideg.
– De a többiek? – kérdezte halkan Szadovszkij – Tizenkilenc
év… Az emberek…
– Igen, kommunizmus – mosolygott Zorin, mindent megértve
– Sok minden megváltozott. Majd megismeri.
– Mit? – kérdezte suttogva Szadovszkij.
Zorin a fejét csóválva nyugtatta:
 – Ne siessen, minden ön előtt áll.
Szadovszkij hosszan – igen hosszan… feküdt… valahová a
messzeségbe nézve. Aztán elmosolyodott… csak a szemével. S
Zorin érezte, hogy gyengéden megszorítja a kezét.

(Valentyina Zsuravljova novellája nyomán:

„Znanyije-Szila”)
 Isaac ASIMOV:

ROBBI

„…1. A robot nem okozhat bajt az embernek, és nem engedheti,

hogy a maga tétlensége miatt szerencsétlenség érje az embert.
2. A robotnak engedelmeskednie kell az embertől kapott parancs-
nak, kivéve azt az esetet, ha a parancs ellentmond az Első Tör vény-
nek.
3. A robot a saját biztonságáról is köteles gondoskodni addig a
mértékig, ameddig az nem mond ellent az Első és a Második Tör-
vénynek.

A Robottechnikai Kézikönyv 2058-ban meg jelent 56. kiadásá-

ból…”

…Kilencvennyolc, kilencvenkilenc, száz!

Gloria elvette a szeméről párnás kacsóját, néhány pillanatig
álldogált, orrát ráncolva hunyorgott az éles napfényben. Szere-
tett volna azonnal minden irányban szétnézni, és ezért óvato-
san elhagyta a fát, néhányat előre lépett.
Nyakát kinyújtva a jobb oldalon levő bokrok közé kukucskált,
aztán még néhány lépést tett, a legsűrűbb részbe is be akart te-
kinteni.
A mély csendet csupán a méhek, dongók döngicsélése és né-
hány, a déli hőségtől sem visszariadó, fáradhatatlan madárka
csicsergése zavarta meg.
Gloria duzzogni kezdett:
– Természetes, hogy már otthon is van, pedig milliószor meg-
mondtam neki, hogy ez nem tisztességes.
Ajkát összeszorítva, haragosan ráncolva homlokát, határozott
léptekkel elindult a fasor túlsó oldalán álló emeletes házacska
felé.
 Már késő volt, amikor a háta mögül zörejt és acéllábak kimért
dobogását hallotta. Visszafordult, és azt látta, hogy Robbi ott-
hagyva rejtekét teljes sebességgel szalad a fához.
Gloria kétségbeesetten kiabált:
– Robbi! Állj meg, Robbi! Megígérted, hogy addig nem futsz,
amíg meg nem talállak!
A kislány lábacskái természetesen nem mérkőzhettek Robbi
gigászi lépteivel. Azonban Robbi a fától vagy három méterre
hirtelen lelassított. Gloria kétségbeesett erőfeszítést téve, zihál-
va elszaladt mellette, és elsőnek érintette meg a kijelölt fát.
Ezután boldogságtól sugározva fordult hűséges Robbijához, és
az áldozatért rút hálátlansággal zetve, kegyetlenül kikacagta:
– Robbi nem tud futni! Bizony! – kiabálta torkaszakadtából a
nyolcéves kislány. – Mindig legyőzöm. Mindig én győzök!
Gyönyörűségében szinte énekelt.
Robbi természetesen nem válaszolt. Ehelyett úgy tett, mintha
el akarna futni, mire Gloria utána rohant. Robbi hátrálva nagy
fürgén elkerülte a kislányt, úgyhogy az hiába kapkodott utána,
csak a levegőbe markolt, a kacagástól kimerült kislány végül ki-
abálni kezdett:
– Robbi! Állj!
Robbi hirtelen megfordult, megragadta, s a levegőbe emelte
Gloriát, s forgatni kezdte. Egy pillanatra úgy tűnt a kislánynak,
hogy az egész világ fenekestől felfordult, hogy az ég kékje,
amely felé a fák zöld koronája nyújtózik, a lába alatt van. Aztán
ismét ott állt a füvön. Odasimult Robbi lábához, és erősen szorí-
totta a fémujjakat.
Gloria lihegett néhány percig. Hiábavaló kísérleteket tett,
hogy megigazgassa kócos fürtjeit, akaratlanul is édesanyja moz-
dulatait utánozva előrehajolt, hogy megnézze, nem szakadt-e el
a ruhája. Aztán megveregette Robbi törzsét.
– Rossz Robbi! Megpaskollak!
 Robbi összegörnyedt, arcát a tenyerébe temette. Gloria végül
is kénytelen volt kijelenteni:
– No, Robbikám, ne félj, nem verlek meg. Most majd te hunysz,
és mivel olyan hosszú a lábad, hosszabb, mint az enyém, ígérd
meg, hogy amíg házba nem érek, nem fogsz szaladni.
Robbi bólintott. A feje egy lekerekített kisebb kocka, egy ha-
sonló formájú, de természetesen sokkal nagyobb törzsön nyu-
godott. A két kockát rövid, hajlékony kötés fűzte egybe. Robbi
engedelmesen a fa felé fordult. Izzó szemére nom fémlemez
borult, és a törzséből egyenletes, halk ketyegés hallatszott.
– Ne próbálj leskelődni, és a számolásban se csalj! – gyelmez-
tette Gloria utoljára, és rohant elrejtőzni.
Változatlan korrektséggel számlálta a másodperceket. A szá-
zadik kettyenésre Robbi szemhéja felpattant és az újra felizzó
vörös lámpával körülnézett. A lámpa sugarai egy pillanatra
megpihentek a kövek közül kikandikáló világos kartondarabon.
Robbi közelebb lépett, és meggyőződött róla, hogy Gloria való-
ban a kövek mögött rejtőzködik. Akkor aztán lassan a rejtekhely
felé közeledett, de egész idő alatt a kislány és a fa között maradt.
Végül is, amikor már egészen közel volt Gloriához, és amikor a
kislány már nem tehetett úgy, mintha láthatatlan lenne, Robbi
egyik kezével rámutatott, a másikkal pedig megütötte a saját lá-
bát, hogy csak úgy csendült. Gloria duzzogva bújt elő.
– Leselkedtél! – kiáltotta, bár maga, is tudta, hogy igazságta-
lan. – És aztán a bújócskázást már meguntam. Hintázni akarok.
Robbit azonban sértette a méltatlan gyanúsítás, óvatosan le-
ült a földre, és ingatni kezdte nehéz fejét. Gloria azonnal hang-
nemet változtatott, hízelegve kérlelni kezdte:
– No, Robbikám! Csak úgy mondtam, hogy leselkedtél, nem is
volt igaz. Édes Robbikám, hintáztassál!
De Robbi megengesztelése nem volt ilyen egyszerű. Makacsul
az égre nézett, és még kifejezőbben ingatta a fejét.
 – Szépen kérlek, nagyon kérlek édes Robbikám, hintáztassál!
Csak egy kicsit!
Ezzel szorosan átölelte a nyakát rózsás karjaival. Aztán hirte-
len megváltozott a kedve, és elfutott a robottól.
– Még meg zetek ezért.
Fenyegetően elkomorult az arca.
De a keményszívű Robbi még erre sem vetve ügyet, ettől a
borzalmas fenyegetéstől sem tört meg. Harmadszor is megrázta
a fejét. Gloria érezte, hogy csak az segít, ha a legfőbb ütőkártyá-
jával rukkol ki.
– Ha nem hintáztatsz – kiáltotta –, akkor soha többé nem me-
sélek neked. Soha többé!
Erre az ultimátumra Robbi azonnal, minden ellenvetés nélkül
megadta magát. Olyan energikusan bólintott, hogy fémnyaka is
belecsikordult. Aztán óvatosan széles, lapos vállára emelte a kis-
lányt.
Gloria az előbb már-már sírni kezdett, de a könnyei hamar fel-
száradtak, és elragadtatásában csak úgy visítozott. Robbi fém-
„bőre” igazán kellemes érintésű volt, és langyos, a melegítő ele-
mek állandóan 21 fokon tartották, és milyen pompás hangokat
adott a fémtest, ha a mellén dobolt az ember a sarkával.
– Repülőgép vagy Robbi. Hatalmas, ezüstös gép vagy, akkor
máris repülőgép vagy, csak a kezedet nyújtsd ki.
A kislány fantáziája remekül működött. Robbi karjai szár-
nyakká váltak, és ő maga ezüstös repülőgéppé. Gloria felkapta a
fejét, és jobbra hajolt. Éles kanyart tettek. Gloria repülőgépén
már motor is zúgott: b-r-r-r-, és aztán ágyúkkal is ellátta: „Pu,
pu, pu.” – Kalózok üldöznek bennünket! A fegyvereink úgy ka-
szálják őket, mint a füvet.
– Egy megint elpusztult… Még kettő! – kiabálta.
Aztán nagy komolyan vezényelt:
– Gyorsabban, úk! Kifogyott a lőszerük!
 S közben rettenthetetlenül lövöldözött a vállán át, hátrafelé.
Robbi pedig ezalatt tömpe orrú űrhajóvá változott, s végtelen
sebességgel szelte az űrt.
A magas fűben a bokrok felé futott. Ott aztán olyan hirtelen
állt meg, hogy kipirult lovasa a válláról a lágy fűszőnyegre hup-
pant.
Gloria boldogságtól lihegve suttogta:
– Ó, milyen pompás!…
Robbi engedte, hogy kipihenje magát, majd óvatosan a kislány
kócos hajához nyúlt.
– Mit akarsz? – kérdezte Gloria tettetett csodálkozásában tágra
nyitva a szemét. Ügyetlen ravaszsága azonban nem csapta be a
hatalmas „dadát”. Robbi ismét meghúzta a copfját, csakhogy
most egy kissé erősebben.
– Most már tudom. Azt akarod, hogy meséljek.
Robbi gyorsan bólintott.
– Melyiket?
Robbi egy félkört rajzolt az ujjával a levegőbe.
A kislány méltatlankodott:
– Megint? De hiszen már egymilliószor elmeséltem neked a
Hamupipőkét. Hogy nem unod mégsem? De hiszen az csak a ki-
csiknek való.
A vasujj megint csak a félkört írta le.
– No, rendben.
Gloria kényelmesebben helyezkedett el, elgondolta a mese
minden részletét (azokkal a kiegészítésekkel együtt, amelyeket
ő tett hozzá), és elkezdte:
– Készen vagy?!… Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy szép
kislány, Ellának nevezték. Kegyetlen mostohája volt, és két na-
gyon csúnya, rossz szívű nővére…
…Az óra most verte el az éjfélt, és minden újra szemétté válto-
zott… – Gloria éppen a legérdekesebb részhez ért, és Robbi égő
szemmel, gyelmesen hallgatta, amikor félbeszakították őket.
 – Gloria!
Egy asszony ingerült hangja hallatszott. Már számtalanszor
hívhatta őket, és a hang színezete is elárulta, hogy az asszony
türelmetlenségét már kezdte felváltani az aggodalom.
– A mama hív – mondta Gloria egy kissé szomorúan. – A leg-
okosabb, ha hazaviszel, Robbi.
Robbi készségesen engedelmeskedett. Valami azt tanácsolta
neki, hogy legjobb késlekedés nélkül eleget tenni Mrs. Weston
parancsainak. Vasárnap kivételével Gloria apja ritkán volt ott-
hon (ma éppen vasárnap volt), de ha megjelent, jóindulatú,
megértő embernek mutatkozott. Gloria mamája azonban Robbi
számára a nyugtalanság örökös forrása volt. És valami megma-
gyarázhatatlan, homályos ösztön mindig arra ösztökélte, hogy
minél távolabbra tűnjön a közeléből.
Alighogy felemelkedtek a fűből, Mrs. Weston megpillantotta
őket, és visszatért a házba, ott akarta fogadni őket.
– Gloria! Rekedtre kiabáltam magam – mondta szigorúan. –
Hol voltál?
– Robbival voltam – felelte remegő hangon a kislány. – A Ha-
mupipőkéről meséltem neki, és elfeledkeztem az ebédről.
– Ez még nem volna baj, de az aztán már igazán baj, hogy Rob-
bi ugyancsak elfeledkezett az ebédről. – És mintha csak most
venné észre a robotot, feléje fordulva kiadta a parancsot: – Elme-
hetsz Robbi! Most nincs szükség rád! És ne is jöjj, amíg nem hív-
lak – fejezte be gorombán.
Robbi az ajtó felé fordult, de tétovázott egy kicsit, mert hallot-
ta, hogy Gloria a védelmére kel:
– Bocsáss meg neki, mama. Engedd, hogy itt maradjon! Még
nem fejeztem be a Hamupipőkét! Megígértem neki, hogy elme-
sélem, de nem sikerült.
– Gloria!
– Becsületszavamra, a legnagyobb becsületszavamra ígérem
mama, hogy csendben fog üldögélni, hogy még csak meg sem
lehet majd hallani. Elüldögélhetne a sarokban egy széken, és
hallgatni fog… vagyis nem csinál semmit. Igaz Robbi?!
Robbi feleletül megbiccentette masszív fejét.
– Gloria, ha nem hagyod abba, akkor nem láthatod Robbit egy
egész hétig.
A kislány lehorgasztotta a fejét.
– No, rendben van… de hát a Hamupipőke a legkedvesebb me-
séje… és én nem tudtam neki végig elmesélni… Annyira szereti
pedig…
Az elkeseredett robot kikullogott. Gloria pedig szipogva nyelte
a könnyeit.

George Weston pompásan érezte magát. Szinte szokásává vált,

hogy a vasárnapi ebéd után pompás közérzete legyen. Az ízletes
és bőséges házi koszt; a kényelmes, puha, öreg dívány, amelyen
olyan pompás heverészés esik; a „Times” vasárnapi száma; az,
hogy a keményített ing helyett pizsamába bújhatott és papucsot
húzhatott, mindez együttvéve okozta, hogy ilyenkor olyan
pompásan érezte magát!
Éppen ezért bosszankodni kezdett, amikor a felesége belépett.
Noha már tíz éve voltak házasok, szerette a feleségét, még ha ezt
szamárságnak vélték is egyesek, és mindig örömöt okozott neki,
ha együtt voltak, de a vasárnapi ebéd utáni pihenést szentnek
tartotta, és a tökéletes kényelemhez elképzelésében az is hozzá-
tartozott, hogy két-három órára teljesen egyedül hagyják. Ezért
hát nagy buzgalommal olvasgatta a Joshida-Lefebre Mars-expe-
dícióról szóló utolsó jelentéseket. (Ez alkalommal a Holdról star-
toltak, és minden lehetőségük megvolt, hogy sikert érjenek el.)
Eközben olyan arcot vágott, mintha nem vett volna észre sem-
mit.
 Mrs. Weston türelmesen várt két percig, aztán türelmetlenül
még kettőt, de végül is nem bírta ki a további várakozást.
– George!
– Ühm…
– Figyelj rám George! Talán letehetnéd az újságot, és rám néz-
hetnél?!
Az újság zizegve hullott a padlóra, és Weston elkínzott arccal
fordult a feleségéhez:
– Drágám, mi baj van?
– George, igazán jól tudod. Gloriának és ennek az undorító ma-
sinának az ügyében…
– Micsoda borzalmas masináról beszélsz?
– Engedd meg! Ne tettesd magad, mintha nem tudnád, hogy
miről beszélek! Arról a robotról van szó, amelyet Gloria Robbi-
nak nevez. Egyetlen pillanatra sem hagyja el ez a masina.
– Miért is kellene elhagynia? Hiszen éppen ezért létezik. És
végső soron – egyáltalán nem borzalmas masina. A legjobb ro-
bot, amit csak kapni lehet. És azt is pokolian jól tudom, hogy
több mint félévi zetésem ment rá. És meg is érte ezt – igazán
sokkal okosabb, mint a cselédeink fele.
Ezzel ismét az újság után nyúlt, de az asszony állhatatos ma-
radt, és kitépte a kezéből.
– Hallgass meg, George! Nem akarom egy gépre bízni a gyere-
kemet, és az is mindegy nekem, hogy okos-e vagy sem. Nincs
lelke, és senki sem tudja, hogy mit rejt a koponyája. A gyereket
nem nevelheti egy ilyen fémvacak!
Weston elkomorult.
– Mikor döntöttél így? Már két éve gondozza Gloriát, de igazan
nem láttam, hogy nyugtalankodtál volna.
– Eleinte minden másképpen volt. Mégiscsak valami újdon-
ság. És a gondom is csökkent, meg aztán, divatos, hogy úgy
mondjam sikkes volt robotot tartani… De most nem tudom. Az
összes szomszédok…
 – Mi köze ehhez a szomszédoknak?! Bocsáss meg! A robotban
igazán jobban megbízhatsz, mint egy bonne-ban. Hiszen a Rob-
bit egyetlenegy cél érdekében alkották meg…, hogy a kisgyer-
mekeket gondozza. Egész „gondolkodása” speciálisan erre a cél-
ra alkottatott. Egyszerűen nem tud más lenni, mint hűséges,
kedves és jóságos. Egyszerűen így épült. És ezt éppenséggel nem
mondhatjuk el minden emberről.
– De hát valami tönkre is mehet. Valami… ott benne… – Mrs.
Weston zavarba jött: igazán csak homályos elképzelései voltak a
robot belsejéről. – No, valami csekélység, eltörhet, és ez a borzal-
mas masina aztán elkezd őrjöngeni, és…
Nem volt elég ereje ahhoz, hogy ezt a kézenfekvő gondolatsort
befejezze.
– Szamárság – vágott közbe Weston, akaratlanul is megbor-
zongva. – Ez egyszerűen nevetséges. Amikor Robbit megvásárol-
tuk, sokat beszéltünk a Robottechnika Első Törvényéről. Te is
tudod jól, hogy a robot nem okozhat bajt az embernek. A legki-
sebb olyan lépése, amely az Első Törvénybe ütközik, azonnal
tönkretenné. Másképpen nem is lehetséges, ellentmondana a
matematika törvényeinek. És aztán évente kétszer itt járnak az
U. S. Robots mechanikusai – és ellenőrzik az egész gépezetet.
Robbival semmi sem történhet. Hamarabb hibbanhatunk meg
mi magunk, akár én, akár te. Aztán hogyan gondolod azt, hogy
elveszed Gloriától?
Ezzel megint csak az újság felé nyúlt, de hiába: a dühös
asszony felkapta az újságot, és összegyűrve kihajította a másik
szobába.
– A dolog lényege ez George! Senki mással nem akar játszani ez
a gyerek! Körülöttünk tucatjával laknak a kedves kis úk és kis-
lányok, akikkel igazán barátkozhatna. De még csak a közelükbe
sem akar menni, rá kell parancsolnom. Nem lehet így nevelni
egy kislányt. De hiszen te is azt szeretnéd, hogy normális felnőtt
legyen belőle? Te is csak azt kívánhatod, hogy majd elfoglalja a
helyét a társadalomban?
– Grace, te kísértetekkel hadakozol. Képzeld azt, hogy Robbi
egy kiskutya. Száz és száz gyerek tölti nagyobb élvezettel az ide-
jét a kutyája társaságában, mint a szüleiében.
– A kutya az egészen más. George, ettől a borzalmas tárgytól
meg kell szabadulnunk. Visszaadhatod a társaságnak. Már meg-
érdeklődtem, ez lehetséges.
– Megérdeklődted? Hallgass meg Grace! Nem dönthetünk
ilyen forró fejjel. Hagyjuk itt a robotot, amíg Gloria fel nem nő.
Nem is akarok hallani többé erről.
Ezekkel a szavakkal felugrott a díványról, és dühösen kiro-
hant.
Mrs. Weston két nap múlva az ajtóban fogadta az urát.
– George, meg kell hallgatnod. A városkánkban elégedetlen-
kednek.
– Miért? – kérdezte Weston. És belépve a fürdőszobába olyan
erősen nyitotta ki a csapot, hogy a vízcsobogás minden választ
elnyomhatott.
Mrs. Weston azonban kivárta, amíg a zaj elcsendesült, és csak
aztán folytatta:
– A Robbi miatt elégedetlenkednék.
Weston a törülközővel kezében lépett ki. Kipirult arca elkomo-
rult.
– Miről beszélsz?
– Már régen kezdődött. Megpróbáltam, hogy behunyjam a sze-
mem, de tovább nem bírom, és nem is akarom. Majdnem min-
den szomszédunk attól tart, hogy Robbi veszedelmes. Este nem
is engedik a házunk közelébe a gyerekeiket.
– De hiszen mi a saját gyerekünket is rábízzuk!
– Az embereknek más a véleményük az ilyen kérdésekben.
– Menjenek a pokolba!
 – Ez nem megoldás. Nekem kell velük nap nap után a boltok-
ban találkoznom. És a városokban még szigorúbbak a robotok-
kal szemben. Hiszen csak nemrégen hoztak egy olyan rendeletet
New Yorkban, amely megtiltja, hogy a robotok napkeltétől nap-
nyugtáig az utcán mutatkozzanak.
– Igaz, de hiszen nem tilthatják meg, hogy itthon robotot tart-
sunk. Grace, amint látom, újabb rohamra készülsz. De értsd
meg, ez haszontalan. A válaszom csak egy lehet: – nem! Robbi itt
marad.
A feleségét azonban szerette, és ami még rosszabb, ezt az
asszony is kiválóan tudta. És szegény George Weston végül még-
iscsak fér volt. A felesége pedig minden ravaszságot csatasorba
állított, amit a gyengébb, de ravaszabb nem csak felsorakoztat-
hatott.
A következő hetekben Weston vagy tízszer is így kiáltott: „A
Robbi marad – és kész!”, de a hangja minden alkalommal kevés-
bé meggyőzően csendült, és egyre inkább kihallatszott belőle a
kétségbeesés.
És végül eljött egy nap, amikor Weston bűntudatos arccal lé-
pett oda a kislányához, és azt a javaslatot tette, hogy menjenek
el a közösségbe, és nézzék meg a csodálatos telekinó-előadást.
Gloria örömében tapsolt:
– Robbi is jöhet?
– Nem drágám – felelte az apa, de még a saját hangját is gyű-
lölte érte –, a robotoknak nem szabad belépniük a telekinóba. De
ha hazajövünk, mindent elmesélhetsz neki.
Az utolsó szavakat már csak alig érthetően morogta, és elfor-
dult.
Gloria egész extázisban volt, mire hazaért. A telekinó valóban
nem mindennapi látvány!
Alig várta, hogy apja elhelyezze a reaktomobilt a föld alatti ga-
rázsban.
 – Pap. Most aztán mindent elmesélek Robbinak. Hogy tetszett
volna neki mindez! Különösen, amikor Francis Fran olyan igen-
igen csendesen hátrált, és egyenesen a leopárdember kezébe ke-
rült! De azért sikerült elszaladnia! – Újból nevetett – Mondd Pap,
a Holdon igazán élnek leopárdemberek?
– Úgy hiszem nem – felelte szórakozottan Weston. – Egyszerű-
en mese az egész.
Az autóval igazán nem piszmoghatott többet. Szembe kellett
néznie a tényekkel.
Gloria átszaladt a ház előtt elterülő gyepen.
– Robbi! Robbi!
Amikor a gyönyörű kis skót juhászkutyát megpillantotta,
megtorpant. A kutyakölyök a farkát csóválta, és a küszöbről
nézte komoly tekintetű barna szemével.
– Ó, milyen csodálatos kutyácska! – Gloria felrohant a lépcsőn,
óvatosan odament a kutyakölyökhöz, és megsimogatta. – Az
enyém, Pap?
Ekkor édesanyja is odalépett hozzájuk.
– Igen, a tiéd Gloria. Nézd csak, milyen szép – milyen dús és
lágy a bundácskája. Nagyon jó kiskutya. Szereti a kislányokat.
– És játszhat majd velem?
– Természetesen. És mennyi mindent tud. Akarod látni?
– Akarom. De azt is akarom, hogy Robbi is nézze! Robbi! – Za-
vartan elhallgatott. Várt. – Biztosan a szobában üldögél, és duz-
zog, mert nem vittem magammal a telekinóba. Papa, neked kell
mindent megmagyaráznod neki. Hiszen lehet, hogy nekem el
sem hiszi, de ha egyszer te magyarázod el neki, akkor tudni fog-
ja, hogy nem tehettünk másként.
Weston összeszorította a fogát. A felesége felé nézett, de nem
tudta elkapni az asszony pillantását.
Gloria sarkon fordult, és kiabálva szaladt fel a lépcsőn:
– Robbi, gyere, és nézd meg, hogy mit kaptam a mamától és a
papától! Kiskutyát hoztak!
 A megrémült kislány egy pillanat múlva már vissza is tért.
– Mam, nem találom a Robbit! Hol lehet?!
Senki sem felelt George Weston csak köhögött és hirtelen
élénken érdeklődni kezdett az égen úszó felhők iránt Gloria
hangja remegett, és már-már zokogott.
– Mama, Robbi hol van?!
Mrs. Weston leült, és gyengéden magához ölelte a kislányt.
– Gloriám! Ne búsulj! Úgy gondolom, hogy Robbi elment.
– Elment? Hova? Hová mehetett, mama?!
– Drágám, ezt senki sem tudja. Egyszerűen elment. Már min-
denütt kerestük, de sehogyan sem tudtunk a nyomára bukkan-
ni.
– Tehát többet nem tér vissza? – kérdezte a kerekre tágult sze-
mű, megrémült kislány.
– Lehetséges, hogy hamarosan megleljük. Keresni fogjuk. Ad-
dig pedig játszhatsz az új kiskutyáddal. Villámnak hívják, és
tud…
Gloria szeme azonban könnyekkel telt meg.
– Nem akarom ezt az utálatos dögöt, Robbit akarom! Azt aka-
rom, hogy megtaláljátok a Robbim…
Úgy elöntötték az érzései, hogy szavakkal már ki sem tudta fe-
jezni őket, és keserves sírásra fakadt. Mrs. Weston tanácstalanul
nézett a férjére, az azonban csak komoran tipródott, és tekinte-
tét le nem vette volna az égről semmiért. És akkor maga próbál-
gatta vigasztalni a kislányt.
– De hát miért is sírsz Gloriám? Robbi – igazán nem más, mint
egy gép, öreg, visszataszító masina! Nem él.
– Nem! Igazán nem masina! – kiáltott a kislány dühöngve,
még a nyelvtan szabályait is elfelejtve. – Ember ő is, mint ti, meg
én, és a barátom. Akarom, hogy visszatérjen. Mama, azt akarom,
hogy visszatérjen!
Az anya felsóhajtott, és megértve a vigasztalási kísérlet kudar-
cát, ott hagyta a kislányt, hadd szomorkodjon egyedül.
 – Csak sírja ki magát – mondotta a férjének. – A gyerekbánat
nem tart hosszan. Néhány nap múlva még azt is elfelejti, hogy
ez a borzalmas robot valaha is létezett.
De az idő azt bizonyította be, hogy Mrs. Weston túlságosan is
optimista volt. Gloria természetesen abbahagyta a sírást, de el-
felejtette a nevetést is. Csak jobban belesüppedt minden nappal
a hallgatásba és a mogorvaságba. Szerencsétlen arckifejezése
lassanként megtörte Mrs. Westont. Csupán az akadályozta meg,
hogy az asszony megadja magát, mert nem akarta beismerni a
vereségét a férje előtt.
Egy este dühtől forrva rohant be az ebédlőbe. Karját keresztbe
fonva levetette magát a székre. A férje nyakát nyújtogatva nézte
az újság mögül.
– Mi van, Grace?
– Ma el kellett küldenem a kutyát. Gloria azt mondta, hogy lát-
ni sem bírja. Ebbe beleőrülök.
Weston letette az újságot, és szemében felcsillant a remény
szikrája.
– Talán, talán ismét idevehetnénk a Robbit? Tudod, hogy ez
igazán lehetséges. Kapcsolatba léptem…
– Nem! – felelte komoran az asszony. – Erről hallani sem aka-
rok. Nem adhatjuk meg magunkat ilyen könnyen. Az én gyere-
kemet nem nevelheti egy robot, még akkor sem, ha évekbe telik,
amíg elfelejtetjük vele ezt a Robbit.
Weston csalódottan vette fel az újságot.
– Még egy év – és idő előtt megőszülök.
– Igazán kevés támogatást adsz, George – hangzott a hideg fe-
lelet – Gloriának környezetváltozás kell. Az természetes, hogy itt
képtelen elfelejteni a Robbit. Itt minden fa, minden kő rája em-
lékezteti. És ráadásul igazán a legbutább szituációba kerültünk,
amiről csak életemben valaha is hallottam. Gondold csak el – a
gyerek tönkremegy, mert elszakították egy robottól.
 – Ne kerülgessük a kását. Milyen környezetváltozásra gondol-
tál?
– New Yorkba visszük.
– A városba?! Most augusztusban!? Mondd csak, tudod te egy-
általán, hogy mit jelent New Yorkban élni augusztusban? Ott
ilyenkor lehetetlen az élet!
– De hiszen sok millió ember él ott.
– De csak azért, mert nincsen hová elutazniuk. Különben iga-
zán nem maradnának a városban.
– Így vagy úgy! Most pedig mi is ott fogunk élni. Ahogy össze-
pakolok, máris utazunk. A városban meglesz a kellő szórakozá-
sa, és sok új barátra tehet szert. Ez majd felrázza, és végül is elfe-
ledkezik erről a robotról.
– Ó, Istenem – próbált tiltakozni nyögve a hitvese –, azok az
izzó utcák.
– Meg kell csinálnunk – ismételgette makacsul az asszony. –
Gloria öt fontot fogyott ebben a hónapban. Igazán drágább ne-
kem a kislányom egészsége, mint a te kényelmed.
– Csak az a kár, hogy nem addig gondoltál a kislányod egészsé-
gére, mielőtt megfosztottad a kedves robotjától – mormogta
Weston válaszul, persze csak egész halkan.
Ahogy Gloria tudomást szerzett a városi utazásról, azonnal
megjelentek rajta a jobbulás jelei. Az előtte álló változásról
ugyan keveset beszélt, de mindig örömteli várakozással. Újból
mosolyogni kezdett, és majdnem visszatért a régi étvágya is.
Mrs. Weston magánkívül volt örömében. Egyetlen pillanatot
sem mulasztott el, hogy a még mindig szkeptikus férje előtt ne
hencegjen a győzelmével.
– Látod George, még csomagolni is segít, mint egy angyalka,
és fecseg, mintha megszűnt volna minden gondja. Már mond-
tam, hogy csak az kell, hogy elfoglaljuk a gondolatait valami új-
donsággal.
– Hm! – hangzott a szkeptikus válasz. – Reméljük.
 A csomagolással gyorsan elkészültek. A városi lakásuk is ké-
szen várta őket. Két helybeli lakost felfogadtak, hogy a távollé-
tük idején gondozzák a házat. És amikor végül is elérkezett az
utazás napja, Gloria majdnem olyan volt, mint hajdan, és egyet-
len Robbira vonatkozó megjegyzés sem hagyta el az ajkát. A leg-
jobb hangulatban helyezkedtek el mindannyian a légitaxiban,
amely a repülőtérre szállította őket. Weston szívesebben repült
volna ugyan a saját helikopterével, azonban az csak kétszemé-
lyes, és csomagtartója sincs. Beültek a repülőgépbe.
– Gyere ide Gloria – hívta Mrs. Weston a kislányt. – Az ablak
mellett váltottam helyet a számodra, hogy mindent jól láthass!
Gloria ragyogó arccal ült le az ablakhoz, orrát a vastag üveg-
hez nyomta, úgy, hogy fehér köröcskévé lapult, és csodálkozva
nézte az elé táruló képet. A motor felhördült. Gloria még túlsá-
gosan is kicsiny volt ahhoz, hogy megijedjen, amikor a föld
süllyedni kezdett alattuk, és amikor ő maga is kétszer olyan sú-
lyossá vált, mint amilyen előzőleg volt. De ahhoz már elég na-
gyocska volt, hogy minden felkeltse olthatatlan kíváncsiságát.
És csak amikor a föld, ott messze lent, olyanná vált, mint egy
parányi foltozott kendő, akkor szakadt el az ablaktól, és az anyjá-
hoz fordult.
– Hamarosan a városban leszünk, mama? – kérdezte, megfa-
gyott orrocskáját dörgölgetve, és érdeklődve nézte, hogy az üve-
gen mint lesz egyre kisebb, és végül, hogyan tűnik el az a kis ke-
rek párafolt, amit a lehelete okozott.
– Egy fél óra múlva drágám – felelte az anyja, és egy kis riada-
lom árnyékával a hangjában megkérdezte:
– Örülsz, hogy utazunk? Biztosan nagyon fog tetszeni neked a
város. Azok a hatalmas házak, és az a rengeteg ember, és mennyi
érdekes dolog… Mindennap elmegyünk a telekinóba, a cirkusz-
ba, a strandra…
– Igen mama – felelte Gloria minden különösebb lelkesedés
nélkül. A repülőgép ebben a pillanatban egy felhő felett szállt el,
és Gloria elmerülten gyönyörködött az alattuk gomolygó, meg-
fagyott párában. Aztán ismét kitisztult körös-körül az ég, és ek-
kor újra az anyjához fordult. Az arca olyan kifejezést öltött, mint
azoké, akik valamilyen nagy titkot tudnak.
– Tudom, hogy miért utazunk a városba!
– Igen? – kérdezte meghökkenve Mrs. Weston. – Mégis miért?
– Nem mondtatok meg nekem, mert azt akartátok, hogy meg-
lepetés legyen, de azért én mégis tudom. – Saját éleslátásában
gyönyörködve megállt. – Azért utazunk New Yorkba, hogy meg-
találjuk Robbit, igaz?! Detektívekkel!
George Weston éppen vizet ivott, amikor ez a kijelentés el-
hangzott. A következmény katasztrofális volt. Csak félig elful-
ladt felkiáltást hallatott, azt pedig szökőkútként követte a víz és
egy görcsös köhögésroham. Amikor minden befejeződött, Geor-
ge Weston, kivörösödve, vizesen és a végletekig felizgatva ült a
helyén.
Mrs. Weston megőrizte az önuralmát, de amikor Gloria némi-
leg megdöbbentebb hangon megismételte a kérdését, az
asszony idegei felmondták a szolgálatot.
– Lehetséges – felelte éles hangon. – Végül is nem tudsz nyu-
godtan ülni, és hallgatni?!

New York igazán mindenkor a turisták eldorádója volt, de 1998-

ban – még sokkal inkább az ígéret földje volt, mint bármikor
előtte. Aki csak szórakozni akart, az ebben a városban mindent
megtalálhatott Gloria szülei tisztában voltak ezzel, és ami lehe-
tőséget csak nyújtott New York, azt ki is használták.
George Weston felesége kérésére egy teljes hónapra szabadsá-
got vett magának, hogy ez alatt az idő alatt, ahogyan az asszony
mondani szokta „Gloriát tökéletesen lekössék”. És Weston ezt ki-
válóan oldotta meg. A hónap még le sem telt de, ami emberileg
lehető volt, mindent végigpróbáltak.
Gloriát felvitték a Roosewelt Building tetejére, és a félmérföl-
des magasból remegve nézhette a háztetők panorámáját. A kitá-
ruló háztenger egészen a Long-Island szigetéig húzódott és New
Jersey síkságáig. Meglátogatták az állatkertet, ahol Gloria a féle-
lemtől és a gyönyörűségtől elalélva nézegette az „igazi orosz-
lánt” (bár egy kissé csalódott, hogy az oroszlán nyers marha-
húst kapott enni, és nem emberekkel etetik, ahogyan gondolta),
és állhatatosan követelte, hogy mutassák meg a bálnát is.
A múzeumok, a parkok, a strandok, az akváriumok csak mind
növelték a csodálkozását.
Felfelé hajózott a Hudson-folyón a húszas évek stílusában
épült hajón. Kirándult a sztratoszférába, oda, ahol az ég bíborlila
színt ölt, és ahol úgy ragyognak a csillagok, mint a Földön soha,
és ahonnan a Föld már csak egy kis csészécskének tűnik. Long-
Island vizébe is lemerült üvegfalú tengeralattjárón, és bámulta
a körülötte hullámzó zöldes világot ahonnan csodálatos tenger-
lakók bámulták őt az üvegen át váratlanul feltűnve, majd ismét
tovaúszva. Egy újabb meseország tárult fel előtte, igaz hogy pró-
zaibb, a boltokban, ahová Mrs. Weston vitte el.
Végül is, amikor a hónap elmúlott, Westonék már abban a
meggyőződésben élhettek, hogy mindent megtettek annak ér-
dekében, hogy Gloria örökre elfelejtse elveszített Robbiját, de
azért nem voltak tökéletesen meggyőződve arról, hogy ezt sike-
rült is elérniük.
Bármerre is jártak ugyanis, Gloria a közelben található robo-
tok iránt tanúsította mindenütt a legélénkebb érdeklődést. Bár-
milyen elragadó látvány tárult is eléje, bármilyen új, és soha
nem látott volt is ez, azonnal elfelejtette, ha csak rávillant a sze-
me egy mozgó fémtömegre. Éppen ezért Mrs. Weston minden
erővel azon volt, hogy amikor Gloriával sétál, elkerüljék a robo-
tokat.
 A drámai fordulat a Tudományok és a Felvilágosítás Múzeu-
mában következett be. E múzeumban gyermekek számára
összeállított kiállításon mutatták be a tudomány minden olyan
csodáját, amelyet a gyermeki értelem csak felfogni képes. Ter-
mészetesen Westonék programjából sem hiányozhatott ez a ki-
állítás.
És abban a pillanatban, amikor a szülők a hatalmas elektro-
mágnes vizsgálatába merültek volna el, Mrs. Weston hirtelen
rádöbbent, hogy Gloria valahol elmaradt. A pánik első rohamát
hamarosan felváltotta a nyugodt határozottság, és a szülök a
múzeum három dolgozójával közösen hozzákezdtek az épület
alapos átkutatásához.
Meg kell mondani, hogy Gloria egyáltalán nem barangolt cél-
talanul a múzeumban. Korához képest igen határozott és célra-
törő volt, és ebben az anyjára ütött. A harmadik emeleten egy
hatalmas táblát pillantott meg: „A BESZÉLŐ ROBOTHOZ”. Mi-
után ezt elolvasta, és észrevette, hogy a szülei nem mutatnak
hajlandóságot arra, hogy az általa óhajtott irányba menjenek, a
legegyszerűbb megoldást választotta. Kivárva a kellő pillanatot,
csendben otthagyta őket, és elindult arrafelé, amerre a felírás
mutatott.

A beszélő robotban nem volt semmi különleges. Ennek a monst-

rum gépezetnek nem volt semmiféle praktikus célja, csakis rek-
lámértéke volt. Óránként engedtek be hozzá egy-egy csoportot,
természetesen a vezetővel. Óvatosan suttogva kérdéseket adtak
fel az ügyeletes mérnöknek, az pedig a kérdések közül azokat,
amelyekről úgy vélte, hogy megfelelnek a robotnak, feladta a
gépezetnek.
Mindez meglehetősen unalmas volt. Igaz, hogy pompás dolog
azt tudni, hogy 142 = 196-tal, hogy a hőmérséklet az adott pilla-
natban 22 C°, a légnyomás pedig 762,508 higanymilliméter, és
hogy a nátrium atomsúlya 23. De az ilyesmi megtudásához
nincs szükség robotra, és különösen nem ilyen monstrumra,
amely több mint 25 négyzetméteren terpeszkedik el.
Ritkán történt, hogy valaki másodszor is felkereste a robotot.
Amikor Gloria belépett a szobába, csak egy süldő lányka üldö-
gélt csendesen a padon, várva a harmadik csoportot.
Gloria rá sem nézett. A gyelmét a hatalmas mechanizmus
nyűgözte le. Egy-két pillanatig habozott. A beszélő robot nem
hasonlított azokhoz a robotokhoz, amelyeket eddig látott. A kis-
lány óvatosan, vékony hangocskájában kétkedő árnyalattal szó-
lalt meg:
– Mr. Robot, kérem, szíveskedjen megmondani, ön a Beszélő
Robot?
Az igazság az, hogy nem volt ugyan tökéletesen biztos benne,
de mégis úgy gondolta, hogy egy beszélni tudó robot megér-
demli, hogy a legkeresettebb udvariassággal szólítsák meg.
(A szobában üldögélő kislány sovány csúnya arcán feszült -
gyelem látszott. Elővette kis jegyzetfüzetét, és sebesen írni kez-
dett olvashatatlan macskakaparással.)
Fogaskerekek olajosan sima surrogása hallatszott, aztán fel-
harsant a minden árnyalat nélküli gépi hang.
– Én… vagyok… a beszélő… robot.
Gloria csalódottan nézett a robotra. Az igaz, hogy beszélt, de a
hangok valahonnan távolról hallatszottak. A robotnak nem volt
arca, nem volt kihez fordulnia.
Gloria egy kicsit várt, s aztán megemberelte magát:
– Mr. Robot, arra kérném, tudna-e a segítségemre lenni?
A beszélő robotot arra gyártották, hogy feleljen a feltett kérdé-
sekre. Eddig azonban csak olyan kérdéseket kapott, amelyekre
tudta a feleletet. Éppen ezért hitt a maga jelentős képességeiben.
– Segíteni… fogok… önnek.
– Nagyon, nagyon köszönöm, Mr. Robot. Nem látta ön Robbit?
 – Ki… az a… Robbi?
– Egy robot, Mr. Robot. – Gloria felágaskodott. – Körülbelül
ilyen magas, Mr. Robot, de lehet, hogy egy kicsivel még maga-
sabb is. És nagyon jó. Tudja, neki feje is van. Önnek Mr. Robot
nincsen feje, de neki van.
A beszélő robot képtelen volt megérteni a kislányt.
– Robot?
– Igen, Mr. Robot Mint ön, Mr. Robot csak természetesen nem
tud beszélni, és nagyon hasonlít az igazi emberekre.
– Robot… mint… én?
– Igen, Mr. Robot.
A beszélő robot egyetlen válasza érthetetlen sziszegés volt,
amelyet időnként összefüggéstelen hangok törtek meg. Felül-
múlta az erejét, hogy azt várták tőle: általánosítson bátran, és
alkosson saját magáról képet, mint individuumról, és egyben,
mint egy nagy csoport tagjáról. Hűen eredeti rendeltetéséhez,
megpróbálkozott a kérdés lényegének megragadásával, és en-
nek következményeként vagy fél tucat tekercse leégett. A jelző-
csengő felharsant.
(A padon üldögélő kislány ebben a pillanatban felkelt, és ki-
ment a szobából. Sikerült elegendő anyagot összegyűjtenie első
előadásához „Robotok a gyakorlat szemszögéből nézve”. Ez volt
Susan Calvin első kísérlete.)
Gloria türelmetlenségével küzdve várta a választ. Ekkor azon-
ban a háta mögül kiáltást hallott. „Itt van!” – az édesanyja hang-
ja volt.
– Undok kölyök! Mit keresel itt?! – kiáltotta Mrs. Weston, aki-
ben a rémület helyet cserélt a dühvel. – Jól tudod, hogy a papát
és a mamát halálra rémítetted?! Miért szaladtál el?!
A terembe berohant az ügyeletes mérnök. A fejéhez kapva kö-
vetelte: mondják meg, hogy a jelenlevők közül ki tette tönkre a
gépet.
 – Nem tudnak olvasni – üvöltötte. – Vezető nélkül tilos a belé-
pés!
Gloria, hogy túlkiáltsa a zajt, kiabálni kezdett.
– Mama, csak meg akartam nézni a beszélő robotot. Azt gon-
doltam, biztosan tudja, hogy Robbi hol van… hiszen mindket-
ten robotok.
És, amint megint eszébe jutott az elvesztett Robbi, keserves sí-
rásra fakadt.
– Meg kell találnom Robbit! Mama! A Robbit akarom!
Mrs. Weston maga is sírva fakadt, és zokogva könyörgött:
– Uram Isten! Gyerünk George! Már nem bírom tovább!
George Weston este néhány órára eltűnt. A következő reggel,
magabiztos arccal lépett a feleségéhez.
– Grace, egy ideám támadt.
– Kivel kapcsolatban? – hangzott a komor, egykedvű válasz.
– Gloriával kapcsolatban.
– Csak nem azt ajánlod, hogy ismét vegyük meg ezt a robotot?
– Természetesen nem.
– Akkor gyelek. Lehet, hogy mégiscsak ki tudsz gondolni te is
valamit. Amivel én próbálkoztam, annak semmi eredménye
sem volt.
– No, nézd mire is gondoltam. A dolog lényege az, hogy Gloria
a Robbiban nem gépet, hanem embert lát. Természetes, hogy
ezért nem is képes elfelejteni. De ha sikerül meggyőznünk arról,
hogy Robbija nem más, mint vaslemez s rézdrótok halmaza,
amelyet csak az elektromosság tesz elevenné, akkor majd nem
szomorkodik többet utána. Ez pszichológiai eljárás, érted?
– Hogyan gondolod a megoldását?
– Igen egyszerűen. Mit gondolsz, hol voltam tegnap este? Ro-
bertsonnal beszéltem az „U. S. Robots and Mechanical Man”-től,
hogy a mai napon mutassa meg nekünk a birodalmát. Mind a
hárman elmegyünk, és meggyőződhetsz arról, hogy mire min-
dent megnéztünk, Gloria is meggyőződik arról, hogy a robot –
nem élőlény.
Mrs. Weston szeme kerekre tágult, és az elragadtatás parányi
lángja csillant fel benne.
– Figyelj csak George, ez valóban nem is rossz gondolat!
George Weston büszkén kiegyenesedett.
– Más eszméim nem is szoktak lenni! – jelentette ki.
Mr. Strasers igen beszédes természetű, lelkiismeretes kísérő
volt. És e kombináció eredményeképpen minden lépést igen ala-
pos, túlságosan is alapos magyarázattal kísért. A látogatók közül
a leg gyelmesebben Mrs. Weston hallgatta. Néhányszor félbe is
szakította a magyarázatot, és megkérte arra, hogy ezt vagy azt
ismételje meg, ha lehet minél egyszerűbben, hogy Gloria is
megérthesse. Ez a gyelem nagyon is jólesett Mr. Strasersnek, és
ha lehet, még beszédesebbé tette, mint amilyen amúgy is volt.
Weston azonban egyre nehezebben tudta fékezni a türelmetlen-
ségét.
– Bocsásson meg, Strasers – a fotoelemekről tartott kiselő-
adásnak éppen kellős közepén félbeszakítva a szóáradatot. – Van
olyan részleg is az önök gyárában, ahol egyedül csak robotok
dolgoznak?
– Mi? Ah, igen! Természetesen! – Strasers Mrs. Westonra mo-
solygott. – Egy kissé az elvarázsolt körre hasonlít ez a részleg.
Bobotok gyártanak ott robotokat. Természetesen ezt az eljárást
nem alkalmazzuk általánosan. Elsősorban azért nem, mert a
szakszervezetek kifogásolják. De a robotok egy parányi százalé-
ka mégiscsak robotok által gyártódik – természetesen ezzel csak
tudományos kísérleteket végzünk. Látják kérem – és levéve
cvikkerét összecsukta, kinyitotta, törülgette –, a szakszerveze-
tek nem értenek meg egy dolgot, én ugyan mindenkor szimpati-
záltam a szakszervezeti mozgalommal, mégis azt kell monda-
nom, hogy nem értik meg: a robotok megjelenése ugyan némi
zűrzavart okoz kezdetben, de a jövőben elkerülhetetlenül szük-
séges…
– Igen, Strasers – mondta Weston –, de mi van azzal a részleg-
gel, amelyről beszéltünk? Azt is megnézhetjük? Ez… igen érde-
kes lenne.
– Igen, igen, természetesen. – Mr. Strasers remegve tette fel a
cvikkerét, és zavartan köhécselt. – Ide tessék.
Miközben Westonékat végigkísérte a hosszú folyosón, és leve-
zette a lépcsőn, meglehetősen hallgatag volt. De ahogyan belép-
tek a fémcsörgéstől hangos, szépen kivilágított terembe, a zsili-
pek megnyíltak, és a felvilágosítás áradata újult erővel tört utat.
– Íme – mondotta büszkén –, csak robotok! Éppen csak azért
van itt öt ember, hogy felügyeljen. – Még csak nem is ebben a te-
remben tartózkodnak. A kísérletünk öt éve folyik, de azóta
egyetlenegy hiba sem történt. Az igaz, hogy itt meglehetősen
egyszerű robotok készülnek, de…
Gloria már réges-régen csak altató zümmögését érzékelte kí-
sérőjük hangjának. Unalmasnak és céltalannak érezte az egész
kirándulást. Az igaz, hogy mindenfelől robotok vették körül, de
még csak távolról sem hasonlítottak a Robbijára, és nem is tit-
kolt megvetéssel nézte őket.
Arra azonban fel gyelt, hogy ebben a szobában egyáltalán
nincsenek emberek. Aztán – megpillantotta azt a hat-hét robo-
tot, akik a szoba közepén levő kerek asztal körül valamin mes-
terkedtek. A szeme kitágult a hitetlenkedő bámulattól. A terem
túlságosan is nagy volt, hogy pontosan lásson, de a robotok
egyike hasonló volt… hasonló volt… igen, ez csak ő lehet!
– Robbi!
A kislány hangja belehasított a levegőbe. Az egyik robot meg-
remegett az asztal mögött, és elejtette a manipulátorában tar-
tott eszközt. Gloria szinte megrészegedett a boldogságtól. És mi-
előtt a szülei megállíthatták volna, már át is préselte magát a
korlátokon, könnyedén leugrott a néhány láb mélységben levő
padlóra, és boldogan hadonászva Robbijához rohant. A három
felnőtt megdermedt a rémülettől. Hiszen jól látták, amit az izga-
tott kislány nem vett észre, hogy egy hatalmas automata trak-
tor dübörög felé.
Westonnak csak néhány tizedmásodperc kellett, hogy magá-
hoz térjen, de ez a néhány tizedpillanat mindent eldöntött. Glo-
riát már nem érhette el. Weston egy szempillantás alatt átug-
rott a korláton, de ez már hiábavaló próbálkozás volt. Mr. Stra-
sers kétségbeesett hadonászással adott utasítást a munkások-
nak, hogy állítsák meg a traktort. De azok csupán emberek vol-
tak, és időre volt szükségük a parancs teljesítéséhez.
Egyedül Robbi cselekedett határozottan és késedelem nélkül.
Fémlábai óriási léptekkel vitték kis úrnője elé. A többi szinte
egyidejűleg zajlott le. A sebességét nem csökkentve egyetlen
kézmozdulattal felragadta Gloriát, olyan gyorsan, hogy a kis-
lánynak még a lélegzete is elakadt, s tovaszáguldott. Weston za-
varában megállt; jóformán nem is értette meg, hogy mi történt,
és inkább csak érezte, mint látta, hogy a robot elszáguldott mel-
lette. A traktor elérte azt a pontot, ahol Gloriának kellett volna
lennie, de Robbi egy fél pillanattal megelőzte. A traktor még há-
rom métert haladt, és csikorogva fékezett.
Gloria, ahogy ki tudta tépni magút szülei öleléséből, boldogan
fordult Robbihoz. Számára csupán egyetlenegy dolog volt fon-
tos – megtalálta a barátját.
Mrs. Weston arcán azonban a gyanakvás váltotta fel a meg-
könnyebbülést. Férjéhez fordult. Igen imponáló jelenség volt eb-
ben a pillanatban is, noha felindultságában az előbb még a haját
tépte.
– Te rendezted ezt?
George Weston megtörölte verejtékes homlokát. Keze reme-
gett, és az ajkán reszkető, alig észrevehető mosoly ült. Mrs. Wes-
ton folytatta:
 – Robbit nem gyári munkára készítették. Szántszándékkal
rendezted úgy, hogy ide ültessék, és Gloria rátalálhasson. Ezt
csak te csinálhattad.
– No igen – nyögte Weston. – De Grace, mondd, honnan sejt-
hettem volna, hogy ilyen viharos lesz a találkozás? És aztán a
Robbi megmentette az életét. Ezt gyelembe kell venned. Nem
küldheted el ismét.
Grace Weston elgondolkozott. Szórakozottan nézett Robbira
és Gloriára. Gloria olyan szorosan ölelte a robot nyakát, hogy ha
annak helyében húsból, vérből való ember állt volna, már régen
megfullad. A kislány magánkívül volt a boldogságtól, és min-
denféle butaságokat fecsegett a robot fülébe. Robbi krómacélból
öntött karja, amely még kéthüvelykes acélrudat is képes lett vol-
na szalagként összehajtani, gyengéden ölelte a kislányt, és a sze-
me sötétvörös fénnyel ragyogott.
– No – egyezett bele végül Mrs. Weston –, nálunk maradhat,
amíg csak a rozsda meg nem eszi.

(Isaac Asimov novellája nyomán:

„Én, a robot”)
 Ray BRADBURY:

SZEMET SZEMÉRT

Amikor meghallották a hírt, mindenki kitódult az étkezdékből,

a kávéházakból, a vendéglőkből, és az eget kémlelte. Sötét kezük
beernyőzte szemük villogó fehérét, még a szájukat is eltátották.
A saját megkurtult árnyékukon taposva álldogáltak a forró déli
napon a sötét bőrű emberek a városka körül ezer mérföldes tá-
volságban mindenütt.
Hatty Johnson fedőt tett a levesesfazékra, a törülközővel meg-
törülte nom ujjait, s kisietett a konyhából a teraszra.
– Gyorsabban, mama! Siess, különben mindent elmulasztasz!
– Mama!
Három kis néger gyerek toporzékolt kiabálva a poros udvaron.
Türelmetlenül lesték a házat.
– Jövök, jövök! – nyugtatta őket Hatty, félrehárítva az ajtóvédő
hálót. – Honnan vettétek ezt?
– Thomsonéknál hallottuk, mama. Azt mondják; egy rakéta
közeledik, ez az első húsz év óta, és egy fehér ember ül benne.
– Milyen is a fehér ember? Sohasem láttam.
– Majd megtudod – nyögte Hatty –, meg fogod tudni, ne nyug-
talankodj.
– Mesélj róluk mama!! Azelőtt mindig meséltél.
Hatty összeráncolta a homlokát.
– Már nagyon régen történt. Értsétek meg, hogy akkor még
kislány voltam. 1965-ben volt…
– Mesélj a fehérekről mama!
Az asszony is kilépett az udvarra, a világoskék marsi égboltra,
a habosan könnyed fehér marsi felhőkre és a forró levegőben re-
megő távoli marsi dombokra nézett. Aztán végül így szólt:
– No, először is, a kezük fehér.
 – Fehér a kezük?
A úcskákat úgy mulattatta ez, hogy lökdösődni kezdtek.
– És fehér a lábuk.
– Fehér a lábuk! – ismételték a úk, s szinte táncoltak nevet-
tükben.
– És fehér az arcuk.
– Fehér az arcuk? Igaz?
– Mondd, mama, ilyenek a fehérek? – a legkisebb gyerek egy
marok port kent az arcára, és tüsszögött. – Ilyenek?
– Sokkal fehérebbek – felelte Hatty komolyan, és ismét az eget
kémlelte. A szemében riadalom ült, a tekintete olyan volt, mint
azé az emberé, aki egy viharfelhőt keres, de hiába, s azért ideges-
kedik, mert nem látja meg, noha – tudja, hogy jön a vihar. – Job-
ban tennétek, ha bemennétek a házba.
– Ó, mama – a úcskák zavart csalódottságukban az asszonyra
néztek. – Látnunk kell, muszáj! Hiszen még csak hasonló sem
történhet, soha!
– Nem tudom… Ha engedelmeskedtek…
– Mi csak megnézzük a hajót, és lehet, hogy… lehet, hogy elfu-
tunk a repülőtérre, hogy megnézzük a fehér embert. Milyen az
mama?
– Nem tudom. Nem, nem, még csak elképzelni sem tudom –
mondotta, s elgondolkozva csóválta a fejét.
– Mesélj még!
– Nos, hát… A fehérek a Földön élnek, és mi mind onnan re-
pültünk ide húsz évvel ezelőtt. Összegyűltünk… és útra kel-
tünk… és a Marsra kerültünk, és itt megtelepedtünk. Városokat
építettünk, és ezekben élünk. Most már Mars-lakók vagyunk, és
nem földiek. És az egész idő alatt egyetlenegy fehér sem repült
ide. Íme, ez minden, amit elmesélhetek.
– És miért nem repültek ide, mama?
– Azért! Mert rögtön azután, ahogyan mi elrepültünk, a Föl-
dön kitört az atomháború. Hogy sietett felrobbantani az egyik
nép a másikat, borzalom az, ami ott történt! És elfeledkeztek ró-
lunk. Sok évig harcoltak, és amikor a háború véget ért, már nem
volt rakétájuk. Csak most tudtak újat építeni. És íme, húsz év
múltán elhatározták, hogy felkeresnek minket. – Hatty úgy né-
zett a saját gyermekeire, mintha idegenek lennének. Befutott a
házba. – Várjatok itt. Elszaladok Elisabeth Brownhoz. Ígérjétek
meg, hogy nem mentek sehova.
– Ó, pedig, hogy szeretnénk!… Rendben van, megígérjük.
– Jól van.
Ezzel Hatty gyorsan elindult.
Brownékhoz éppen idejében érkezett: már az autóban ült az
egész család.
– Üdvözlünk, Hatty! Gyere velünk!
– Hova mentek?! – kiáltotta a futástól lihegve.
– Látni akarjuk a fehéret!
– Ez az igazság – mondta Mr. Brown komolyan, a gyermekei
felé intve. – A kicsik még sohasem láttak fehér embert, és én
magam is, már megbocsáss, egészen elfeledtem, hogy milyenek.
– És mit akartok vele csinálni? – kérdezte Hatty.
– Csinálni?! – válaszolták meglepetten, kórusban. – Mi csak
meg akarjuk nézni.
– Ez biztos?
– És még mit kéne?
– Nem tudom – felelte Hatty. – Én csak arra gondolok, hogy
kellemetlenségek is lehetnek.
– Miféle kellemetlenségek?
– Ah, mintha nem értenétek – válaszolt Hatty kitérően, zavar-
tan. – Arra nem gondoltok, hogy meglincseljétek?!
– Meglincselni? – Hahotázni kezdtek, Mr. Brown a térdét csap-
kodta. – Uramisten, kislány, hát természetes, hogy nem. Csak
kezet fogunk vele, igaz?!
– Természetesen, természetesen! – bizonygatták a többiek.
Egy autó fordult be az utca túlsó végén, Hatty felkiáltott:
 – Willy!
– Mit csinálsz itt?! Hol vannak a gyerekek?! – kérdezte komor
hangon a férje. Aztán elégedetlen pillantást vetett a Brown csa-
ládra. – Tehát meg akarjátok bámulni? Mint a bolondok! Látni
akarjátok ezt a csudabogarat?!
– Hát csak úgy – erősítette Mr. Brown, bólogatva és mosolyog-
va.
– Hozzatok fegyvert is! – parancsolta Willy. – Az enyém otthon
van, egy pillanat múlva itt vagyok!
– Willy!
– Ülj csak be, Hatty. – S ezzel határozott mozdulattal kinyitotta
a kocsi ajtaját, és merően az asszonyra nézett, amíg az végül is
engedelmeskedett. Aztán anélkül, hogy egyetlen szót szólt vol-
na, porfelleget verve elhajtott.
– Ne száguldj úgy Willy!
– Azt mondod, ne siessek? És vajon miért ne! – Rápillantott az
asszonyra, miközben az út surrogva siklott tova a száguldó kere-
kek alatt. – Ki adott jogot arra neki, hogy ide repüljön? Miért
nem hagynak minket békében? Robbantották volna magukat az
ördöghöz, a vén Földdel együtt, de ide ne dugják a pofájukat!!!
– Így, nem beszélhet egy jó keresztény, Willy!
– De én nem vagyok jó keresztény – sziszegte a fér , fogát csi-
korgatva és dühöngve. – Semmit sem érzek, csak a gyűlöletet.
Hogyan bántak a mieinkkel annyi éven át?… A szüleimmel és a
szüleiddel?… Érted? Tudhatod, hogy az apámat Nockwood Hill-
ben felakasztották, az anyámat pedig lelőtték. Emlékezzél!! Vagy
tán neked is olyan rövid az emlékezeted, mint a többeknek?
– Emlékszem – suttogta az asszony.
– Emlékszel Philips doktorra és Mr. Bertonra és a nagy házuk-
ra? És az anyám mosókonyhájára, s arra, hogy az apám hogyan
dolgozott késő öregségéig, és doktor Philips és Mr. Berton hálá-
ból felkötötték? Nem baj – folytatta Willy –, lesz ennek még böjt-
je. Most majd meglátjuk, hogy kik ellen szólnak a törvények, és
kiket lincselnek majd meg, kiknek kell hátul ülniük a villamo-
son, és kiknek kerítenek el külön helyet a moziban. Meglátjuk…
– Willy, bajba sodornak a nézeteid!
– Az én nézeteim? De hiszen mindenki így beszél. Mindenki
mindig erre a napra gondolt… reménykedtek benne, hogy soha
sem következik be. Azt gondolták, majd azon a napon kell meg-
tenni, ha a fehérek valamikor a Marsra repülnek! De most eljött
ez a nap és, és mi nem tehetünk mást.
– Nem akarod a fehérek áttelepülését?
– Már miért ne, hadd telepedjenek! – Arca baljós vigyorba
torzult, a szemében ott égett az őrjöngés. – Csak hadd repüljenek
ide, éljenek itt, dolgozzanak… nem gátolom őket. De azt meg
kell követelni: hogy csak a maguk negyedében élhessenek, az is-
ten háta mögött, tisztítsák a cipőinket, és szedjék össze utánunk
a szemetet, és a moziban csak az utolsó sorban ülhessenek. Ez az
egész, amit követelünk. Meg majd két-három ckót felaggatunk
hetente közülük. Ennyi az egész.
– Egészen kivetkőztél az emberségedből, ez nem tetszik ne-
kem.
– Hm! Majd megszokod! – Ezzel már fékezett is a kapujuk előtt,
és kiugrott a kocsiból – Hozom a fegyvert és a kötelet. Minden
úgy lesz, ahogyan elterveztük.
– Ó, Willy!… – sóhajtott Hatty, és erőtlenül nézte, ahogyan a
fér felfut a lépcsőn, és feltépi a padlásajtót.
Aztán ő is felment a férje nyomában. Tulajdonképpen nem
akart menni, de Willy rettenetes zajt csapott a padláson, elkese-
redetten káromkodott, csapkodott, amíg csak meg nem találta a
négy fegyverét. Az asszony látta, hogy a sötét padláson hogyan
villan meg az acél könyörtelen fénye, de a fér t csak homályo-
san látta, sötét bőrének színe egybeolvadt a homállyal, csak a
szitkozódást hallotta. Aztán végül a padlásról áradó porfelhőből
kibukkant a fér hosszú lába. Egész halom fényes töltényt szo-
rongatott. A tárakból kifújta a port, s kezdte megtölteni őket, az
arca fenyegetően komor volt, áradt belőle a keserűség.
– Bárcsak hagytak volna minket békében!! – Öklével a levegőbe
csapott. – Miért is nem hagynak minket békében, miért?!
– Willy, Willy!…
– És ti… ti ugyancsak… – gyűlölködve nézett az asszonyra is,
akinek szíve összefacsarodott a fér gyűlöletének súlya alatt.
Az udvaron izgatottan fecsegtek a úcskák.
– Azt mondta, hogy fehér, mint a tej. Mint a tej!?
– Fehér mint ez a virág – hát gondold csak el!
– Fehér, mint a kő, mint a kréta, amivel írunk.
Willy kirohant az udvarra.
– És ti?! Mars be! Bezárlak benneteket. Nincs mit néznetek a fe-
hér emberen, és nincs miért beszélnetek róla! Üljetek le! Az orro-
tokat se merjétek az utcára dugni. Mozgás!!
– De papa…
Behajtotta őket a szobába, aztán festékesvödröt keresett, sab-
lont, és a garázsból egy hosszú kenderkötelet húzott elő, és ak-
kurátusan hurkot kötött rá. A keze szinte automatikusan dolgo-
zott, mert a szeme közben egyre az eget fürkészte.
Beültek az autóba, és vastag porfelleg szállt a nyomukban.
– Lassabban Willy.
– Nincsen ideje a lassú cammogásnak – mordult fel a fér –,
most a sietésnek jött el az ideje… és én sietek.
Az emberek az út mentén vagy az eget nézték, vagy éppen a
kocsijukba szálltak, vagy már száguldottak is, és az autókból itt
is, ott is fegyvercsövek ágaskodtak ki, mintha teleszkópok len-
nének, amelyek az elpusztuló világ minden borzalmát kutatják.
Hatty a fegyverekre nézett.
– Ezek mind egyhúron pendülnek veled – mondta szemrehá-
nyóan.
– Tökéletesen igaz – mordult egyet a fér , s bólintott hozzá
nyomatékul. A szeme dühösen fürkészte az utat – Minden ház-
nál megálltam, és megmondtam nekik, hogy mi a teendő, hoz-
zák a fegyvereket, festéket és a köteleket, és legyenek felkészül-
ve. Íme, mi készen állunk, hogy a találkozón átnyújtsuk a város
kulcsait… A szolgálatukra Sir!
Az asszony nom ujjú fekete kezét a kebléhez szorította, mint-
ha kitörő rémületét akarná elnyomni, és érezte, hogy a gépük
szinte imbolyog, ide-oda kígyózik, miközben a többi autót meg-
előzi. És hallotta a feléjük áradó hangokat is: „Ej Willy! Nézd
csak!” – és a mellettük elsuhanó felemelt kezekben fegyverek és
kötelek, s vigyorgó szájak röppentek tova…
– Megérkeztünk – mondta végül Willy, és fékezett, a gép be-
süllyedt a poros mozdulatlanságba, a csendbe. A fér egy rúgás-
sal nyitotta ki az autó ajtaját. Kilépett. Vállára vette a fegyvere-
ket, s dobogó léptekkel gázolt a repülőtér füvén.
– Meggondoltad, Willy?!
– Már húsz éve, hogy mást sem teszek, csak ezen gondolko-
dom. Tizenhat éves voltam, amikor faképnél hagytam a Földet,
és milyen boldog voltam, hogy elutazhatok – mondotta. – Nem
volt élet ott a számomra, és neked sem, és aki ránk hasonlít,
azok közül senki számára sem volt ott élet. Egy pillanatig sem
sajnáltam, hogy elutaztam onnan. Itt nyugalmat találtunk, és
életünkben először lélegezhettünk teli tüdővel. Siess!
Befurakodott a feléje áramló sötét tömegbe.
– Willy! – kiabálták – Willy, mit kell tennünk?!
– Íme, itt a fegyver – felelte. – Itt még egy… És ingerülten ha-
donászott a fegyverrel – nesze a pisztoly, a furkó.
Az emberek olyan szorosan álltak, hogy úgy tűnt, mintha
egyetlen ezerkarú test vette volna el a fegyvereket.
– Willy, Willy!
Az asszony pedig ott állt mellette, kiegyenesedve, némán, aj-
kának lágy íve keskeny vonallá egyenesedett, és a szemében az
elkeseredés tüze égett.
– Add a festéket – adta ki a parancsot Willy.
 Az asszony odahurcolta a négygallonos sárga festékes edényt,
oda, ahol éppen akkor állt meg a frissen festett jelzőtáblás villa-
mos: „FELSZÁLLÁS CSAK FEHÉREKNEK!” A villamost zsúfolásig
megtöltötték az izgatott emberek. Mint a felizgatott méhraj, úgy
tódultak ki a mezőre, sántikálva futottak a fűben, miközben az
eget fürkészték. Az asszonyok elemózsiás kosarakkal, a szalma-
kalapos fér ak zakó nélkül. A zsongó villamos egy-kettőre ki-
ürült. Willy fellépett a villamosra, a festékesvödröt letette a
padlóra, kinyitotta, megkeverte a festéket, megvizsgálta az ecse-
tet, és a sablonnal felszerelkezve a padra mászott.
– Hej, maga! – A kalauz állt a háta mögött, apró pénzét csörget-
ve. – Mi jutott az eszébe? Másszon le!
– Tégy úgy, mintha nem is látnád! Ne izgulj!
És ezzel Willy belemártotta az ecsetet a sárga festékbe. Dühös
elragadtatással kezdett dolgozni. Mázolni kezdett: „A”, „F”, „E”…
Amikor befejezte, a kalauz szemét összehúzva nézte a sárgán ra-
gyogó szavakat: „A FEHÉREKNEK A HÁTSÓ PADBAN!” És újra el-
olvasta. „A FEHÉREKNEK…” Hunyorított. „A HÁTSÓ PADBAN!”
– aztán Willyre nézett, és nevetett.
– No, hogy tetszik? – kérdezte Willy lemászva a padról.
– Éppen idejében. Sir.
Hatty kezét mellén keresztbe téve csak kívülről nézte férje
munkáját.
Willy az egyre növekvő tömeg felé fordult. Majd egy ládára
állt.
– Gyerünk, szervezzünk brigádokat, hogy egy óra alatt min-
den villamost kimázoljunk! Van önkéntes?!
Kézerdő emelkedett a fejek fölé.
– Kezdjétek!
Az emberek elindultak.
– Még egy brigád kell, hogy elzárjuk a moziban a fehérek szá-
mára a két utolsó sort.
Újabb kezek.
 – Cselekedjetek!
És azok futottak.
Willy verejtékben úszva, zihálva nézett körül büszkén a saját
vállalkozó szellemére. A keze az asszony vállán pihent. Hatty
szemét lesütve álldogált mellette.
– Így – mondta Willy. – Igen, és még valamit. Még ma ki kell
adni egy törvényt: el kell tiltani a vegyes házasságot.
– Úgy van! – támogatta a kórus.
– Ettől a naptól kezdve minden cipőtisztító abbahagyja a
munkát!
– Már be is fejeztük! – s néhány ember a földre dobta a keféket,
amelyeket siettükben magukkal hurcoltak a városból.
– A minimális bérekről is törvényt kell még hoznunk, igaz?!
– Természetesen.
– Tíz centnél nem zetünk kevesebbet a fehéreknek!
– Helyes!
A város polgármestere éppen ekkor ért oda.
– Ej! Willy Johnson, mássz le a ládáról!
– Maire, arra nincs jogod, hogy minket elűzz!
– Zavargást szítasz Willy Johnson!
– No és?!
– Ne gyerekeskedj! Semmivel sem vagy jobb azoknál, mint
akik ellen uszítasz!
– Szemet szemért, Maire – felelte Willy, rá sem nézve a polgár-
mesterre. A reá tekintő arcokat fürkészte! Egyesek bátorítóan
mosolyogtak, mások arcán határozatlanság látszott, a harmadi-
kon zavarodottság és megint mások arcáról azt olvashatta, hogy
rosszallják a dolgokat, volt, aki megrémülve hátrált.
– Magad is megbánod – állhatatoskodott a polgármester.
– Majd új polgármestert választunk – mondta Willy.
A város felé fordult, ahol új feliratok tűntek fel: „KORLÁTO-
ZOTT KLIENTÚRA! A KISZOLGÁLÁS JOGÁT A TULAJDONOS
FENNTARTJA MAGÁNAK!” Kuncogott, és a tenyerébe csapott. Jól
van így! Az emberek megállították a villamosokat, és a hátsó pa-
dokat fehérre mázolták, hogy mindenki előtt világos legyen, ki-
nek a helye van ott. A fér ak hahotázva rontottak be a moziba,
és kötelekkel zárták el a nézőtér egy részét, az asszonyok azon-
ban zavartan álldogáltak a járdákon, és egy-két pofont adva a
gyerekeknek, hazazavarták őket, hogy e borzalmas pillanatok-
ban ne lábatlankodjanak az utcán.
– Mindent előkészítettünk?! – kiáltotta Willy Johnson, kezében
szorongatva az akkurátusan meghurkolt kötelet.
– Mindent! – visszhangozta a tömeg egyik fele.
A másik fele pedig morogva igyekezett mind távolabbra kerül-
ni ettől a lázálomnak is rossz jelenettől. Nem akartak részesei
lenni a következőknek.
– Repül! – kiáltott fel egy legényke.
És a fejek úgy fordultak az ég felé, mint a dróton rángatott bá-
buké.
Magasan, nagyon magasan az ég kékje meghasadt, és a na-
rancsszínű lángokból egy csodálatosan szép rakéta bontakozott
ki. Egy kört írt le, és ereszkedni kezdett lefelé. Még a lélegzetük
is elakadt a várakozóknak. Leszállt, a téren egy kis folton meg-
gyulladt a fű, de a lángok gyorsan lelohadtak, a rakéta néhány
pillanatig nyugodtan pihent, és aztán – a némán várakozó tö-
meg szeme láttára – a rakéta nagy ajtaja lassan eltolódott, és egy
aggastyán lépett ki belőle.
– Fehér ember, fehér ember, fehér ember…
A várakozásba dermedt tömeg felett csak halk szavak repked-
tek. A gyerekek egymás fülébe súgták, és lökdösték egymást. A
szavak úgy futottak a tömeg széléig, mint a vízbe csobbant kő
nyomán a hullámgyűrűk, egészen addig, ahol a nyitott ablaku-
kon friss festékszagot árasztó villamosok álltak a sugárözönben.
A suttogás egyre halkult. Csend lett.
Senki sem mozdult.
 A fehér ember magas termetű volt, egyenesen tartotta magát,
de az arcára mérhetetlen fáradtság vésődött. Arca borostás volt,
és a szeme időtlenül öreg – élő embernek nem lehetett borzal-
masabb szeme. Majdnem színtelen és vak mindattól, amit az el-
múlt években láthatott. Teste sorvadt, sovány volt. Keze reme-
gett, s csak úgy tudott megállni, ha megtámaszkodott az ajtó-
ban.
A kezét kinyújtotta, mosolyogni próbált, aztán leejtette a ke-
zét.
Senki sem moccant.
Letekintett a felé néző arcokra, és lehet, hogy látta, de az is le-
het, hogy nem a fegyvereket és a köteleket, és lehetséges, hogy
megérezte a festék szagát is. Erről, soha, senki sem kérdezte
meg. Nagyon lassan és nyugodtan beszélt, nem félve attól, hogy
félbeszakítják, és nem is vágott a szavába senki. A hangja is na-
gyon fáradt, öreges és színtelen volt.
– Hogy én ki vagyok – az nem jelent semmit – mondotta. – Az
én nevem semmit sem mond. És én sem tudom az önök nevét.
Majd később bemutatkozunk. – Elhallgatott, szemét lehunyva,
aztán folytatta: – Húsz évvel ezelőtt önök elhagyták a Földet. Ez
igen hosszú idő. Inkább húsz évszázadra hasonlít, annyi minden
történt ez alatt. Az önök elrepülése után kitört a háború. A har-
madik világháború. Hosszú ideig tartott. Egészen az elmúlt
évig. A világ minden városát tönkre bombáztuk. Romhalmazzá
változtattuk New Yorkot és Londont, Moszkvát és Párizst, Sang-
hajt, Bombayt, Alexandriát. Mindent romba döntöttünk. És
amikor végeztünk a nagyvárosokkal, a kisebbekre került a sor,
atombombákkal pusztítottuk őket, és felégettünk mindent.
És kezdte elsorolni a városokat, településeket, utcákat. És aho-
gyan sorolta, úgy erősödött a tömeg zúgása.
– Elpusztítottuk Natchezt…
Mormolás.
– Columbust Georgiában…
 Ismét morgás.
– Felégettük New Orleans-t…
Sóhaj.
– És Atlantát.
Újabb sóhaj.
– Tökéletesen elpusztítottuk Alabamában Greenwatert.
Willy Johnson feje a beszélő felé fordult, a száját is kinyitotta.
Hatty észrevette ezt, s azt is, hogy a sötét szemben a hitetlenke-
dés fénye villant.
– Semmi sem maradt – mondta igen lassan a rakéta bejáratá-
nál álló öregember. – Tűz martalékává váltak a gyapotföldek.
– Oh! – szakadt ki mindannyiukból.
– A fonodák felrobbantak…
– Oh!!
– Radioaktivitással fertőzöttek a gyárak és üzemek… minden
megfertőződött. Az utakat, a farmokat, az élelmiszereket, min-
dent átitatott a radioaktivitás. Mindent…
És folytatta a városok és községek felsorolását:
– Tampa.
– A hazám – suttogta valaki.
– Fulton.
– A mi városunk – mondották mások.
– Memphis.
– Memphis? Elégett Memphis?! – sikoltott egy megrendült
hang.
– Memphis felrobbant.
– És a Fourth Street?
– Az egész város.
A személytelenség elröppent. Újra fellángoltak a húszéves
múlt emlékei. Városok és falvak, fák és házak, cégtáblák és
templomok, ismert üzletek – az összegyülekezett emberek tuda-
tában minden újból a felszínre bukkant, amely eddig titkon és
mélyen rejtőzött. Emlékeket ébresztett minden megnevezés, és
nem volt senki sem, aki ne gondolt volna azokra a régen elmúlt
időkre. Az összegyűltek kora – a gyermekekét nem számítva –
ehhez éppen elegendő volt.
– Laredo.
– Emlékszem Laredóra!
– New York.
– Üzletem volt a Harlemben!
– Bombák verték szét a Harlemet.
Kegyetlenül koppanó szavak. Ismert, gondolatban újból fel-
idézett helyek. És meg kell kísérelni őket szétzúzva, romokban
elképzelni.
Willy Johnson felmordult.
– Greenwater Alabamában! Ott születtem! Emlékszem rá… El-
tűnt! Minden eltűnt… ezt mondta ez az ember.
– Mindent elpusztítottunk – folytatta az agg –, mindent meg-
semmisítettünk. Ostobák voltunk, és ostobák is maradtunk…
Százmilliókat gyilkoltunk meg. Igen! Nem maradt meg több
500 000 embernél a világ összes fajtájából és nemzetiségéből.
Egyetlen rakéta megépítéséhez elegendő fémet sikerült össze-
guberálnunk a romok közül, és ezzel ide repültünk a Marsra,
hogy az önök segítségét kérjük.
Nem tudta, hogy folytassa tovább, az alant állók arcába né-
zett, és próbálta megfejteni, hogy milyen választ kaphat, de
nem tudta kitalálni.
Hatty Johnson érezte, hogyan szorul ökölbe a férje keze, és azt
is látta, hogy a fér ujjai mint szorongatják a kötelet.
– Ostobák voltunk – folytatta ismét nyugodt hangon az öreg-
ember. – Tökéletesen tönkretettük öreg Földünket, elpusztítot-
tuk régi civilizációnkat. A városok menthetetlenek… száz évig is
radioaktívak maradnak. A Földnek vége. Az ideje lejárt! Önök-
nek vannak rakétáik, nem használták ezeket, hiszen a húsz év
során nem is próbálkoztak visszatérni a Földre. És most azért re-
pültem ide, hogy megkérjem önöket: használják fel e rakétákat.
Arra kérem önöket, hogy küldjék vissza őket a Földre, gyűjtsék
össze a megmaradottakat, és hozzák ide a Marsra. A segítségü-
ket kérjük, hogy továbbra is élhessünk. Ostobák voltunk, de
megértettük ostobaságunkat teljes mélységében, a maga ke-
gyetlenségében. Arra kérjük önöket: fogadjanak be minket – kí-
naiakat, indiaiakat, oroszokat, angolokat, amerikaiakat. Az önök
földjei itt a Marson évmilliók óta érintetlenek, jut itt mindenki-
nek hely, a földjük jó, láttam fentről a szántóföldjeiket. Iderepü-
lünk, és önöknek műveljük majd a földet. Igen, igen, mindenre
készen állunk. Igen! Azt is tudjuk, hogy rászolgáltunk minden
büntetésre, amivel csak büntetni akarnak minket, csak ne ta-
szítsanak el bennünket. Kényszeríteni nem tudjuk önöket sem-
mire. Ha kívánják… akkor visszatérek a hajóba, és visszarepü-
lök, és ezzel mindennek vége. Nem háborgatjuk önöket többet…
De készen állunk arra is, hogy áttelepedjünk ide, és dolgozzunk
önökre, mindazt megtesszük önöknek, amit önök végeztek ná-
lunk; takarítani fogjuk a lakásukat, főzünk önökre, tisztítjuk a
cipőiket, szelíd tűréssel szeretnénk mindazt a keserűséget elsi-
mítani, amit évszázadok alatt mi magunk vagy mások okoztak
önöknek…
Elhallgatott.
Elképzelhetetlen csönd követte szavait. Olyan mély volt a
csönd, hogy szinte kézzel tapinthatóvá vált, nyomasztotta a tö-
meget, leginkább a közelítő orkán csöndjéhez hasonlított. A tö-
meg moccanatlanul állt. Hosszú karjaik úgy csüngtek, mint a
napfényben ragyogó fekete ingák, szemük az aggastyánra me-
redt. S az várt, nem mozdult.
Willy Johnson kezében szorongatta a kötelet. A körülötte állók
várták, hogy mit fog tenni. Hatty is erre várt, miközben a fér
kezét szorította.
Az asszony azt kívánta, bárcsak valami módon szét tudná tör-
ni a közös gyűlöletet, összezúzni, összetörni, most, amikor még
nem jelentkezett a legkisebb repedés sem. Szeretett volna a gyű-
lölet falából töredékeket kiverni, köveket, téglákat, csak öt tég-
lát, hogy a szemük láttára rogyjon össze, hulljon szét az egész
épület. Érezte, hogy a fal már ingadozik. De melyik köve lehet a
sarokkő, és hogyan lehet eljutni hozzá? Hogyan cselekedjen,
hogy tette valami újat élesszen fel a lelkekben, valami olyasmit,
ami elsodorja a gyűlöletüket?!
Willyre nézeti a nyomasztó csendben, ő volt az egyetlen aka-
dály, az ő élete, mindaz, amit átélt. És hirtelen nagyon tisztán
látta. Willy az a kő, amit keres, ha őt sikerülne megingatnia – ak-
kor mindenkit sikerülne megingatni, és megtisztítani mindat-
tól, ami valamennyiüket eltölti.
– Mondja… – S ezzel előrelépett. Bár még azt sem tudta, ho-
gyan is kezdje. A tömeg a hátába meredt, és Hatty egész testével
érezte a tekintetüket. – Mondja…
Az öreg rápillantott, és fáradtan mosolygott.
– Mondja, kérem, ismeri Nockwood Hillt… Greenwaterban,
Alabamában?
Az öreg hátra szólt valakinek a hajóba. Azonnal kinyújtották a
fotóatlaszt, és az öregember némán várta, hogy mi történik
ezekután.
– Ismeri a dombtetőn nőtt öreg tölgyet?
Az öreg tölgy. Ott lőtték le Willy apját, arra akasztották fel, és
ott találták meg a szélben hintázva hajnalban.
– Igen.
– Megmaradt?! – kérdezte Hatty.
– Nincs többé – felelte az öreg. – Felrobbant. Az egész halom
felrobbant a tölggyel egyetemben. Íme, nézze.
S a fényképre mutatott.
– No… csak… megnézem. – Willy gyors léptekkel előresietett,
és a térképre hajolt.
Hatty merően nézte a fehér embert, a szíve kétségbeesett
ütemben vert.
– Meséljen Greenwaterről – követelte sietve.
 – Mit kíván megtudni?
– Doktor Philipsről. Él?
Egy percbe tellett, amíg a rakétában elrejtett gép, zakatolva ki-
kereste a megfelelő információt.
– Elpusztult a háborúban.
– És a a?
– Megölték.
– A házuk?
– Leégett csakúgy, mint az összes többi.
– És a második legnagyobb fa Nockwood Hillben?
– Minden fa eltűnt – elégtek.
– Biztos abban, hogy ez a fa is elégett?! – kérdezte Willy.
– Igen.
A fér testét lenyűgöző feszültség némileg oldódott.
– És Mr. Berton háza, és maga Mr. Berton?!
– Ott már nincs ház, nincsen ember sem, senki és semmi
sincs.
– Mrs. Johnson mosókonyháját ugyancsak ismeri? Az anyám
mosókonyháját?!
Ott ölték meg az anyját.
– Az sincsen már, minden elpusztult. Íme, a fényképek, győ-
ződjön meg saját szemével mindenről.
Képek jelentek meg, és ezeket kézbe foghatták, megnézhették,
átgondolhatták a látottakat. A rakéta telve volt képekkel, és a
kérdésekre adandó válasszal. Minden városról, bármelyik épü-
letről, akármelyik helyről.
Willy ott állt, a kezében a kötéllel.
Visszaemlékezett a Földre, a zöld Földre, amelyen született, és
ahol felnőtt. Most már el tudta képzelni ezeket a romhalmazzá
vált, felrobbantott városokat, amelyek letörlődtek a Föld arcá-
ról, és velük együtt minden ismerős hely eltűnt, eltűnt a rossz –
a valódi és a képzelt is –, megsemmisültek a kegyetlen emberek,
nincsen istálló, nincs kovácsműhely, antikvárium, kávéház, bá-
rok sincsenek, nem ívelnek hidak a folyókon át, nincsenek fák a
lincseléshez, nincsenek mély gödrökkel himlősre mart dombok,
utak, tehenek, mimózák, eltűnt a szülőháza, eltűntek a folyó
mentén kevélykedő oszlopos házak, ezek a fehér szépségek, ahol
pillangókhoz hasonlító szépséges asszonyok repkedtek az őszi
napsütésben, elérhetetlenül és megérinthetetlenül. Hová lettek
a házak, amelyek teraszán lelketlen fér ak üldögéltek a hinta-
székben pihenve az őszi napfényben, kezükben pohárral (kezük
ügyében a töltött fegyverrel), újabb gyilkosságokon gondolkod-
va? Eltűnt, minden eltűnt, és soha nem térhet vissza. Most – ez
már tökéletesen biztos – ez az egész civilizáció széthullott, mint
a lábak elé szóródó konfetti. Nem maradt belőle semmi, semmi
tápláléka sem maradt a gyűlöletnek – miből táplálkozhatna a
gyűlöletük? Még üres töltényhüvelyek sem maradtak, sem kö-
tél, sem fa, sem dombok. Senki, csak néhány idegen, ismeretlen
a rakétában. Emberek, akik arra is készek, hogy tisztítsák a cipő-
jét, és nem lázadoznak, hogy a kijelölt helyen kell utazniuk a vil-
lamoson, és nem bánják, ha a moziban az utolsó sorban ülhet-
nek csak.
– Ezt nem kívánjuk tőletek – szólalt meg Willy Johnson.
Az asszony a fér hatalmas kezét gyelte.
Az ököl elernyedt.
A kötél a földre hullott, gyűrűbe tekeredett.
Végigszáguldottak a városka utcáin, egy pillanat alatt letépték
a kiragasztott feliratokat, és ragyogó új színekkel mázolták át a
villamosokon a sárga feliratokat, a moziban is letépték a kordo-
nokat. A tárakat kiürítették, a fegyverekből kivették a töltést,
összeszedték a köteleket is.
– Új élet kezdődik mindenkinek – jegyezte meg Hatty hazafelé
az autóban.
– Igen – felelte Willy elgondolkozva. – A sors megmentett a
pusztulástól minket – néhány embert itt, néhányat ott. Hogy ez-
után mi lesz, az már tőlünk, magunktól függ. Az ostobaságok
ideje elmúlt. Többé nem lehetünk őrültek. Ezt értettem meg,
mialatt beszélt. Megértettem, hogy a fehér ember most ugyan-
olyan magányos, mint amilyen magányosak mink voltunk. Már
nincsen háza, mint ahogyan ott nekünk sem volt. Most már
egyenlőek vagyunk. Elölről kezdhetünk és okosabban kezdhe-
tünk elölről mindent.
Az autót lefékezte, de nem szállt ki. Hatty kilépett a kocsiból,
kinyitotta az ajtót, s kiengedte a gyerekeket. Azok kiabálva ro-
hantak az apjukhoz.
– Láttad a fehér embert?! – kiáltották. – Láttad őt?!!
– De milyen pontosan – felelte Willy, még mindig a kormány
mellett ülve, arcát idegesen törölgetve. – Mintha csak most lát-
tam volna először fehér embert – igen, éppen ez, valóban most
láttam csak meg.

(Ray Bradbury novellája nyomán)

 Mihail T. JEMCEV & Jeremej J. PARNOV:

EGYENLET A SÁPADT NEPTUNUSRÓL

Krabovszkij professzor magányos ember volt. Sosem volt gyer-

meke, és már sok éve elvesztette a feleségét is. Egész el nem pa-
zarolt szeretetével, amelybe öreges féltékenység és odaadás ke-
veredett, Markot, az unokaöccsét árasztotta el. A úcska csak
négyéves volt, amikor a szülei egy űrutazás alkalmával elpusz-
tultak. Az öreg, morgós és pedáns, ösztövér tudós, aki leginkább
Don Quijotéra hasonlított, lett egy személyben Mark apja, taní-
tója és dajkája.
Amint Mark nőni kezdett, s első ízben szerzett barátokat, a
professzor megismerkedett a féltékenység kínjaival. Valami ok-
ból minden logikának ttyet hányva, sokkal többet jelentettek
Marknak az örökké levert térdű, izgága kis úk, a patkányfarokra
emlékeztető copfocskájú, visítozó kislányok, mint azok a csen-
des esti órák, amelyeket türelmes beszélgetésben, vele, a nagy-
bátyjával tölthetett el.
A professzor gondolkodót, pontos és akkurátus kutatót szere-
tett volna nevelni az unokaöccséből, s hogy a gyermek tudás-
szomjas, élményekre éhes elméjét regulázza (meg kell mondani,
hogy az első fokú iskola oktatói tanácsainak ellenére), latinra
kezdte tanítani a gyermeket, noha a ú csak ősszel kezdte volna
el az iskoláit.
És a professzor ugyancsak meglepődött, és mennyire zavarba
jött, amikor Mark ahelyett, hogy Cicero híres beszédét kezdte
volna olvasni: „Oh tempora, oh mores” örvendezve, mint aki
nagy meglepetést készít, rákezdte:

Ene, bene, rabe

Quinter, minter, zsabe.
 Ene, bene, res
Quinter, minter, zses.

– A Nyinkától tanultam! – hencegett a gyerek, amikor végre lé-

legzethez jutott.
A professzor szégyenkezett, de nem mutatta. Megpróbált
visszaemlékezni a saját gyermekkorára, de csak homályos, meg-
foghatatlan valami rémlett fel előtte. Mint valami elfoghatat-
lan, sejtelmes illat.
A professzor mindig igyekezett tartózkodó lenni érzelmeiben.
Nem becézte a út kedveskedő szavakkal, és nem árasztotta el
édességekkel sem. De ha Mark már elszunnyadt, lábujjhegyen
odalopódzott az ágyához, és száraz ajkával óvatosan megérin-
tette a gyermek kipirult arcocskáját.
Önmagában tulajdonképpen már ekkor szigorú pontossággal
megrajzolta a ú életútját. Hányszor látta gondolatban, amint
az előadóteremben diákjait oktatja, és mennyiszer képzelte el,
hogy Mark lesz az asszisztense. Azt remélte: ő lesz a legtehetsé-
gesebb tanítványa, s amióta először érzett fáradtságot, attól a
naptól kezdve szüntelenül csak erről álmodozott. Még önmagát
is odaképzelte, amint görnyedt, őszhajú aggastyánként átadja
katedráját az erőteljes, atal utódnak. Azonban minden más-
ként történt.
Markból sohasem lett egyetemi tanár. Más utat választott. Le-
het, hogy jobbat, sőt biztosan jobbat, de mást.
Az idős professzor a dolgozószobájában ült. Már beesteledett,
de nem gyújtott világot. Szomorkodott, és bosszankodott. Két
hete már, hogy Mark visszatért a Földre. De eddig még nem is
gondolt arra, hogy hazatérjen. Csupán az arca villant fel két al-
kalommal a videofon képernyőjén. Felvillant, és eltűnt. Kra-
bovszkijnak úgy rémlett, hogy Mark arcán különös kifejezés ült.
Az arckifejezéséből világosan kiolvasható volt, hogy zavarban
van, és aggódik. „Vajon mi miatt? – tűnődött az öreg, és mindjárt
megadta a feleletet is: – Biztosan vétkesnek érzi magát…”
Krabovszkij jóformán hét éve nem látta Markot. Amikor a
Fomalhautra indulásakor elkísérte, gondolatban örökre elbú-
csúzott tőle. „Negyvenhat fényév – tűnődött szomorúan – Mark
egy kissé megöregszik, de én meghalok.”
Bruno Raish új elméletét természetesen Krabovszkij is ismer-
te. De régi vágású ember volt, Einstein és Heisenberg tanítvá-
nya. Raish időparadoxonját, amely a testnek a saját gravitációs
terében bekövetkező fékeződésén alapult, csupán a matematikai
formalisztika ragyogó példájának tekintette, és nem másnak.
Raishnak azonban igaza lett: Mark visszatért, és még életben
találta az öreget.
„Az emberek becsapták az időt, és én nyugovóra térhetek” –
mondta ki önmagáról az ítéletet Krabovszkij. – Megöregedtem,
észrevétlenül konzervatívvá váltam, és… bizonyosan gyorsan
elvesztem a kontaktust tanítványaimmal… C’est la vie, ahogyan
a franciák mondják.”
Krabovszkij a sötét ablakba bámult, nézte az úton tovasuhanó
fényes gépeket, az energiasokszorozók felvillanó lilás kisüléseit.
Közben a gondolataiban ugyanilyen váratlanul régmúlt napok
emlékei tűntek fel; felvillantak, és kialudtak a szomorú, öreges
gondolatok fekete vizében.
Az ajtó megcsikordult. Krabovszkij meg sem moccant, nem
igyekezett lámpát gyújtani, és lesimítani ritkás ősz fürtjeit.
Hadd maradjon minden úgy, ahogyan van. De a szívében hatal-
mas változás történt. A kívülállók számára nem hallható öröm-
szimfóniát ébresztett benne az ajtónyitás zaja; mintha érckür-
tök zengenének, hárfák zendülnének, és lelkében minden az
öröm bíborfényébe öltözött.
Mark tehát hazaérkezett…
– Fiacskám, no, miért hallgatsz? – kérdezte fürgén és élénken
Krabovszkij.
 – Bácsikám nem is tudom, hogy mivel kezdjem – felelte bi-
zonytalan hangon Mark, s zavart mosollyal elhallgatott.
Az öreg mindig egyenesnek, sőt egy kissé még nyersnek is is-
merte Markot, és éppen ezért váratlan ingadozása, bizony talan-
sága érthetetlen volt a számára.
– Talán félsz beszélni valami kellemetlenségről?
– Kellemetlenséget mondasz? Kellemetlen újságot? De miről?
– A ú ezt úgy mondta, mintha őszintén meglepődne a kérdé-
sen.
– Akkor mesélj!
– Bácsikám, olyan régen találkoztunk…
– No, fejezd ki egy rövid mondatban, hogy mennyire örülsz a
találkozásunknak, és mesélj.
Mark elmosolyodott. Mélyet sóhajtott mintha valami hegy
gördült volna le róla, és nekikezdett.
– Nem véletlenül választottuk ki a Fomalhautot. Ez a csillag….
– Az alfa Piscis Austrini, a fényessége a Napénak tizenhatszo-
rosa, az AZ színképosztályba tartozik, hét bolygója van – szakí-
totta félbe Krabovszkij az unokaöccsét. – Mindezt én is tudom!
Kímélj meg a szükségtelen információktól. Ez az én koromban
már kárt okozhat. Csak a leglényegesebbeket meséld el.
– Rendben van bácsikám – egyezett bele mindenbe engedel-
mesen Mark. – Csak ne szakíts félbe. Ne haragudj. Tudom, hogy
miért kell elmesélnem neked… Így hát! A feladatunk az volt,
hogy a gravitációs koncentrátorokat kipróbáljuk, és ellen-
őrizzük Raish paramétereit. Nem véletlenül választották ki a
Fomalhautot. Nincsen olyan nagyon távol a mi Naprendsze-
rünktől, de a kétszer huszonhárom fényév már elegendő ahhoz,
hogy beigazolódjon a nem stacionárius relativisztikus elmélet
helyessége.
Azt már tudod, hogy megközelítőleg a nehézségi erőnek meg-
felelő állandó gyorsulással haladtunk. Naprendszerünk határát
elhagyva, azonnal bekapcsoltuk a gravitációs koncentrátorokat.
Az űrhajó keltette gömb alakú gravitációs tér kinyúlott, és az
útra fókuszálódott. Ilyen körülmények között állandóan a saját
vonzásunkat kellett leküzdenünk. Az űrhajó műszerei azonnal
regisztrálni kezdték a hatást. De azt nem tudtuk érzékelni a ha-
jón, hogy a Földön hogyan haladnak az órák, és ezért csak akkor
tudtuk meg: sikerült a kísérletünk, amikor visszatértünk a Föld-
re, és megpillantottuk az ismerős arcokat. Azonban nem ez a do-
log lényege. Annál is inkább nem erről akarok beszélni, mert az
információkból mindez már közismert. Ezt már gondolatátvitel
útján is közöltük.
Mark elhallgatott. Vak tekintettel meredt az ablakra. Ki tudja,
milyen képek úsztak a szeme előtt e pillanatban!? Krabovszkij
várt egy kicsit, aztán megkérdezte:
– Hát mi a lényeg acskám? Az emberiség nagy győzelmet kö-
szönhet nektek… mi lehet ennél fontosabb?
Mark felriadt. Elpirult. Az előbbi szórakozottságának és der-
medtségének még csak nyoma sem maradt. Felugrott, átszaladt
a dolgozószobán, és megállt Krabovszkij háta mögött.
– Csak azt ne gondold bácsikám, hogy őrült vagyok. Olyasmi-
ről beszélek neked… Erről még senki sem tud…
Mark elhallgatott, mintha előbb a gondolatait kívánná rendez-
getni.
Krabovszkij ironikusan mosolygott. Már-már meg akarta kö-
szönni az unokaöccsének a bizalmat, de hallgatott.
– No, hát – kezdte újból Mark – saját időnket számítva, majd-
nem három évig tartott az utunk a Fomalhautra. Amikor már
határozottan érzékeltük a három naptömegnek megfelelő töme-
gű csillag vonzóerejét, a parancsnokunk, Alik Vrevszkij megpa-
rancsolta, hogy kapcsoljam ki a gravitációs koncentrátorokat.
Aztán megindítottuk a motorokat, és a súlytalanság állapotát
elérve kiegyenlítettük gravitációs terünket a közeli bolygók gra-
vitációs terével. Mind a hét planétát felkerestük. Öt közülük a
Jupiterre emlékeztetett. Elektromágneses viharok háborgatta
sűrű gázgömbök. A belső bolygó – akaratlanul is analógiákat ke-
resek – valamennyire a Holdunkra emlékeztetett. Kihűlt égitest,
amelynek szinte már nincs is légköre. És csak egy sápadt, zöldes
bolygó, a naptól számított negyedik planéta tűnt valamennyire
is érdekesnek előttünk.
Amikor körpályán repültünk felette, úgy láttuk, hogy a felszí-
nét zöldes színű óceán borítja egyenletesen.
Műszereink azt mutatták, hogy a Sápadt Neptunuson, így ne-
veztük el, mínusz 190-200 C°-os fagy uralkodik. Természetesen
szó sem lehet arról, hogy folyékony vízzel találkozzunk rajta.
Éppen azért azt a teóriát állítottuk fel, hogy ez az óceán valami-
lyen cseppfolyósodott gázból áll… S ez helyesnek is bizonyult. A
spektrális vizsgálatok tanúsága szerint folyékony nitrogén taj-
tékzott és hullámzott alattunk. Amikor vagy tizenhetedszer
vagy tizennyolcadszor repültünk el a Sápadt Neptunus felett,
egy hatalmas szigetet pillantottunk meg. Tökéletesen sima fel-
színe volt, de legalább akkora, mint két-három Grönland együtt-
véve.
Szerettem volna, ha leszállunk, és átkutatjuk a szigetet, de ka-
pitányunknak az volt a véleménye, hogy ez semmi érdekességet
nem nyújtana, és az egyetlen, amit megtehetünk, hogy egy kis-
sé alább ereszkedünk. A dolog lényegét tekintve a kapitánynak
igaza volt, és ezért nem is ellenkeztem. Lejjebb szálltunk a nitro-
génóceánhoz. Mintegy negyven kilométerre közelítettem meg a
felszínét, és akkor gyeltem arra fel, hogy a sziget parti sávja kí-
sérteties zöldes-sárga színben ragyog.
A kapitány erre elhatározta, hogy felderítő rakétát küld ki a je-
lenség tanulmányozására. A rakétán egyedül repültem.
A levegőben tűszerű hókristályok repkedtek. Nem tudom,
hogy vízből, metánból, vagy nitrogénből voltak-e. Engem csak a
fénylés érdekelt. Amikor már csupán négy kilométer választott
el a száraz felülettől, a műszerek halk csendüléssel jelentették,
hogy megállapították az állapot alapvető termodinamikai para-
métereit, és analizálták a fénylés spektrumát is. Megnyomtam a
gombot, és a kibernalizátor nyílásból kiesett a számokkal borí-
tott még langyos frelonszalag. Meglehetősen banális volt az
eredmény. A szilárd test határán olyan zikai viszonyok ural-
kodtak, amelyekben a folyékony nitrogén és a nitrogéngáz sűrű-
sége azonos volt. A fázisok közti különbségek eltűntek, a felületi
feszültség nullává vált, és opalizálás kísérte kritikus állapot ál-
lott be.
Csalódott voltam. A kinoemlékező kristályain megörökítet-
tem a nitrogéntengert és a szigetet, majd visszatértem az űrha-
jóra.
Mark elhallgatott. Krabovszkij úgy gyelte az elbeszélést,
hogy még a fejét sem moccantotta, noha ez kényelmetlen volt,
és az is zavarta, hogy a mesélő a háta mögött áll. A csendet ki-
használva megfordult, és megkérdezte:
– No, és mi történt azután?
Mark, mintha csak kitalálta volna az öregember rejtett gondo-
latát, leült a szemközti karosszékbe.
– Aztán visszafordultunk – mondta, és ismét elhallgatott.
– És aztán?
– Ez minden. Más nem volt… Csak már itt a Földön, amikor a
beszámolónkat készítettük az Akadémia zikai részlegének, ak-
kor néhány felvételt készítettem elő, amelyek a kinoemlékező
blokkjaiban voltak rögzítve.
Krabovszkij megint csak úgy érezte, hogy Mark valamit elhall-
gat, s keserves harcot vív saját magával, hogy mégiscsak kiöntse
a szívét.
– Hallgass meg Mark, gyelj az öregre acskám, ha nehezedre
esik, hogy megmondd nekem az igazat, hallgass. De ha elhatá-
roztad, hogy megosztod velem a titkodat, akkor… Általánosság-
ban, én mindig megértettelek.
Krabovszkij elharapta a szót, félt, hogy túlságosan is sok árad
ki mindabból, ami az egyedüllét és a várakozás hosszú éveiben
összegyűlt a lelkében.
– Bácsikám, ezt jól tudom – mondotta halkan Mark – de… Ab-
ban a pillanatban történt, amikor a felderítőgépem visszatért az
űrhajóra. Csodálatos kedvem volt. Nem is tudom mit, de egy
igen vidám dallamot fütyörésztem csendesen… Valamilyen su-
gárzó energia keskeny nyalábja volt… Valahonnan az űrből jött,
és nem a Sápadt Neptunus felszínéről. Ebben biztos vagyok. A
kinoemlékező motorja halkan zümmögni kezdett. A kiberek au-
tomatikusan – az én közreműködésem nélkül – kapcsolták be.
Úgy programozták őket, hogy bármilyen váratlan eseményre re-
agáljanak… Ezután a buta hibák és ostoba véletlenek egész sora
kezdődött. Talán könnyelműségből, vagy nem is tudom mi mi-
att, erre nem tudok feleletet adni, de nem érdeklődtem e jelen-
ség után. Lehet, hogy úgy gondoltam, emögött is csak olyan
egyszerű zikai jelenség rejtőzik, mint amilyenre a fénylés vizs-
gálatakor bukkantam?! Nem tudom. Mindenesetre alapvető hi-
bát követtem el. Úgy véltem, hogy ez az energiasugár a Sápadt
Neptunus légkörének valamilyen meteorológiai jelensége, s
ezért nem analizáltam a spektrumát, és főleg nem vetítettem
képernyőre a feljegyzést, egészen addig, amíg csak a Földre nem
értem. Pedig a kristályok csodálatos dolgokat őriztek meg. Egy
matematikai formulát. A mi földi matematikai jeleinkkel írták
le! Ismerős és ugyanakkor ismeretlen is a számomra. Az első
tagja pontosan megegyezik a Dirac-Heisenberg-egyenlet első
tagjával. De talán nézd meg magad…
Ezzel lázasan kapkodva egy csomó képet húzott ki a zsebéből,
és Krabovszkij elé dobta. A professzornak még a szája is tátva
maradt, annyira meglepte ez a szóáradat. Ilyen értelmetlen,
egyenesen természetellenes helyzetbe még sohasem került.
Mark, végül is fel gyelt rá, hogy milyen állapotban van a bácsi-
kája, s meg is értette, mivel saját maga is hasonló élményeket élt
át, nem is olyan régen.
 – Tudod mit, bácsikám – javasolta kedveskedően – nézegesd
meg egyedül a felvételeket, nyugodj meg, gondolkozzál, és reg-
gel majd újból felkereslek.
Ezzel Mark szinte kiugrott a dolgozószobából, olyan sebesen,
hogy Krabovszkij még akkor sem tudta volna visszatartani, ha
akarta volna.

A professzor már vagy négy órája csak a felvételeket tanulmá-

nyozta. A képeken elmosódott, sebtében írt matematikai számí-
tások. Az utolsó formulát bekeretezték. Biztosan ez az egyenlet
végső alakja.

Csak három olyan egyenlet van, amely erre a formulára ha-

sonlít. Ahhoz, hogy emlékezetébe idézze őket, Krabovszkijnak
nem kellett szakkönyveket lapozgatnia vagy elektronikus me-
móriatárhoz fordulnia. Akár bekötött szemmel is felírhatta vol-
na őket. Az egyenleteket egyenként felírta egy-egy papírlapra,
aztán Mark felvételei mellé helyezte őket.
Egy szélroham feltépte a fortocskát. A dolgozóba betört a
március friss, hűvös lehelete. De Krabovszkij semmit sem vett
észre abból, ami körülötte történt. Hatalmába kerítette a múlt:
úgy törtek be az emlékek az agyába, mint a vihar, és elhelyez-
kedtek az emlékezet láthatatlan polcain.
Az egyenletet vizsgálgatva, a professzor öntudatlanul rágcsál-
ta töltőtolla kupakját, és fennhangon gondolkodott – az egye-
düllét éveiben rögződött meg ez a szokása:
„Először is Dirac lineáris egyenlete, ami az elektronoknak. De
Broglie által meghatározott Ψ spinorhullámait írta le. Íme:”
 „Ezen egyenlet első tagja és a titokzatos formula első tagja
megegyezik. De hiszen Ivanyenko a Dirac-egyenletet használta
1938-ban az elsődleges anyag leírásához. Az újabb változat
azonban az előzőtől a nemlineáris tagban különbözik:”

A második lapon ez áll:

„Ez a variáns még inkább emlékeztet a Sápadt Neptunusról

kapott formulára. A hullámtermészetét illetően mind a két
egyenlet tökéletesen egyértelmű. Különbség csupán a második
tagban van.”
És végül még egy, és ismét nemlineáris egyenlet. Ezt a múlt-
ban a „Világ egyenletének”, vagy egyszerűen Heisenberg-egyen-
letnek nevezték:

„Ez esetben a második tag teljesen hiányzik. Azonban az első

és a harmadik tagja megegyezik a felvételen található egyenle-
tével. Íme, ez az egész, amit a Sápadt Neptunus egyenletével
kapcsolatban képes voltam megállapítani. Ha nem miszti káci-
óval, nem durva és értelmetlen hibával állok szemben, akkor…
akkor nem tudom, hogy minek is véljem! Hogyan kerülhetett ez
a földi, és ráadásul itt a Földön nem is ismert egyenlet egy ide-
gen csillagrendszerbe? Nem, ez abszurdum!! No, de mégis
csak… Ettől az embernek szó szerint megrepedhet a feje.”
 Krabovszkij öklére támasztotta a fejét, és úgy próbálta össz-
pontosítani gondolatait. Aztán türelmetlenül felpattant az asz-
taltól, s idegesen járkálni kezdett a dolgozószobájában. De így
sem tudott döntésre jutni. Megint visszaült az asztalhoz. Még
vagy két óra hosszat kínlódott, végül magához húzta a video-
font, és felhívta a katedráját. Az aspiránsának, Vologya Volkov-
nak telt, csinos arca jelent meg a képernyőn.
– Üdvözlöm, Vologya…
Az ifjú elmosolyodott, és viszonozta az üdvözlést.
– Nem érzem jól magam, Vologya, és ezért nem tudok elmenni
a szemináriumba. Kérje meg Alekszandr Makszimovicsot, hogy
helyettesítsen… És még valamit… átadok egy formulácskát.
Menjen el vele a Számító Központba, és sürgősen kódoltassa. Az-
tán menjen át a Központi Archívumba, és adja oda a kódot az al-
goritmusokkal.
Vologya bólintott, és megígérte, hogy mindent a legakkurátu-
sabban elintéz.
– Jevgenyij Vlagyimirovics – kérdezte szégyenlősen – még
nem olvasta el a referátumomat?
– Vologya, tudja – felelte Krabovszkij –, még nem, még nem ol-
vastam. Itt fekszik az asztalomon, legfelül. Ezen a héten bizto-
san elolvasom.
Vologya bólintott, és kezdte bizonygatni a főnökének, hogy
neki egyáltalán nem sürgős a dolog, csak úgy mellékesen kér-
dezte, és Jevgenyij Vlagyimirovics egy cseppet se nyugtalankod-
jon. Krabovszkij azonban nagyon is jól tudta, hogy a ú aspirán-
sideje letelt, és Vologyának valóban sietnie kell a disszertációja
védelmével. Megértette, de… nem jutott mindenre idő, és évei-
nek súlya is egyre erőteljesebben jelentkezett.
– Biztosan elolvasom, Vologya, egészen biztosan. De ön… aho-
gyan csak választ kap az Archívumból, azonnal hívjon fel. Rend-
ben?
 Krabovszkij gyorsan leírta a formulát, és a lapot a képernyőre
fektette. Egy perc múlva kikapcsolta a készüléket, bevette az or-
vosságát, és lefeküdt a szófára.
Utolsó gondolata az volt, hogy mégiscsak el kell olvasnia Volo-
gya munkáját.

A csengő éles és könyörtelen hangja szakította félbe a mély és li-

dérces álmot. Krabovszkij a pillanat egy töredékéig azt sem tud-
ta, hogy hol van, és hogy mi történt vele. A csengő újból meg-
csendült, és ez a hang végül is hozzásegítette, hogy áthidalja a
lázálom és a valóság közti kínos határokat.
A professzor kinyitotta a szemét. A szobában már szomorú
félhomály borongott. Az ablakon a kora tavaszi alkony vizes
kéksége áradt be. Odalépett a készülékhez, és bekapcsolta. Volo-
gya hívta. E percben kapta meg a Központi Archívumból a Sá-
padt Neptunusról származó formulával kapcsolatos felvilágosí-
tásokat. Vologya még valamit mondott, de a professzor nem is
hallotta a ú hangját. A szeme lázasan fürkészte a széles, perfo-
rált fehér szalagot, amelyet aspiránsa a kezében tartott. Vologya
végül is az ernyőre helyezte a lapot. Krabovszkij felerősítette a
képet. És azonnal az ifjúkorából olyan jól ismert nevek tűntek a
szemébe.
Ismét azon kapta magát, hogy hangosan olvas.
– Így, így – suttogta. – 1925. Louis de Broglie posztulálta, hogy
az elsődleges anyagnak először is spinor természetűnek kellett
lennie, másodszor spinje van, amely 1/2-del egyenlő.
Mind, mind jó ismerőse volt. Dirac, Ivanyenko, Brodszkij, Ma-
rianisvili, Kurdeliadze, Werner Heisenberg. 1958 után azonban
már semmi új sem történt ebben az irányban. A képernyőn üres
sorok ugráltak. A professzor csalódottan sóhajtott. Ezután a kér-
désre vonatkozó jegyzet következett. Ismét csak a világ geomet-
riai egysége kidolgozóinak a nevét látta: Weil, Eddington, Car-
tan, … végül Einstein, Fok, Markov.
És újból csak nevekkel, dátumokkal és forrásmunkákkal telt
sorok suhantak el a szeme előtt. Az a feszültség, amivel az első
szavakat kísérte, eltűnt. Nyugodtan vizsgálgatta a széles soro-
kat, és csak abban reménykedett, hogy hamarosan a végére ér.
– Aha, már itt is a vége! – mormogta Krabovszkij.
És ekkor egy tovatűnő, ismeretlen néven akadt meg a pillan-
tása.
Viktor Mandelblatt, 1938, a sehol nem publikált forrásmű (er-
ről a harmadik sorban levő lyukak árulkodtak) Charles Cronford
professzor személyi archívumában. A professzor az Oxfordi
Egyetem történelem professzora. London. Bloomsbury 612.
Ez az egész.
A képernyőn ismét feltűnt Vologya szép mosolygós arca.
– Vologya! Legyen szíves, és rendeljen számomra egy jegyet
Londonba… Repülni fogok… ha lehetséges, már holnap reggel…
Nagyon köszönöm, Vologya!
Krabovszkij elzárta a készüléket, de aztán meggondolta ma-
gát. A titkárát hívta fel, és arra kérte: keresse meg az unoka-
öccsét, Markot.
Aztán leült a karosszékébe és elgondolkozva dobolt ujjaival az
asztalon. Nem gyújtott lámpát. A sötétben valahogyan sokkal
szabadabban gondolkodhatott. És mennyi mindent kell átgon-
dolnia. Krabovszkij tulajdonképpen még azt sem gondolta át,
hogy miként is viseltessen a Sápadt Neptunusról érkezett for-
mula iránt. Rövid időre szeretett volna megszabadulni a kínzó
gondolatoktól, helyes és gyors döntésre kívánt jutni. Tulajdon-
képpen gyűlölte a munkahalogatást, élvezetet jelentett a számá-
ra a munka, s mindig maradéktalanul végére kívánt járni a fel-
adatnak.
De először önmagával kellett tisztáznia a helyzetet. Tulajdon-
képpen nem sokat, és ugyanakkor igen sokat követelhetett ma-
gától. Világos és határozott feleletet arra vonatkozóan, hogy hi-
het-e egyáltalán abban az abszolút hihetetlen történetben, amit
Mark előadott Igen vagy nem? A professzor alapjában egy pará-
nyit mindenkor határozatlan volt. Az alternatívák megijesztet-
ték. De ha úgy látta, hogy nincs más kiút, akkor rákényszerítette
magát a határozott döntésre. Azután már nem ismert meghát-
rálást. Azután már nem maradt hely az ingadozásra.
„Tehát, hiszem vagy nem hiszem? – kérdezte magamagától
gondolatban Krabovszkij. – Most már nem lehet ez elől kitérni,
döntenem kell. No, ha nincs más lehetőség, akkor próbáljunk
meg mindent szépen rendberakni.”
Krabovszkij elővett egy frelonlapot, és egy függőleges vonalat
húzott rajta. Balra tőle azt írta fel: mellette, jobbra pedig: ellene.
„Nézzük meg, hogy mit mutat a mérleg?” – gondolta Kra-
bovszkij, mielőtt az első szavakat leírta volna.
És ekkor pompás gondolata támadt.
Maga is elcsodálkozott, hogy még csak most gondolt erre.
A professzor tulajdonképpen megpróbálta, hogy becsapja ön-
magát. Ürügyeket keresett a végleges döntés elodázására. Ha a
dolognak csak tudományos oldala lett volna, akkor nem habo-
zott volna. De a történtek saját magának is személyes ügyévé
váltak, és sokkal szélesebb és bonyolultabb volt a megfejtendő
rejtély, mint bármilyen más kutatási téma. Azt az alternatívát,
hogy „hiszek-e vagy nem hiszek a Sápadt Neptunusról való for-
mulában” megnehezítette, komplikálta Mark iránti szeretete is.
„Nem hihetek ebben a formulában – gondolta a professzor –,
nem hihetek! De hiszen ez azt jelenti, hogy nem hiszek Marknak!
Kételkedem benne, és a hozzá fűződő kapcsolatokban is.”
Mindez együttesen arra ösztökélte tudat alatt, hogy a végleges
döntést, akár csak egy meghatározatlanul rövid időre is, de el-
halássza.
A mentő gondolata ez volt: „Vajon miért nem közölte Mark a
bajtársaival a felfedezését? Alekszandr Vrevszkijjel és Subenko
asztronavigátorral? Ez nem csupán természetes, hanem az
egyedüli helyes eljárás lett volna. Másképpen nem is lehet!
Marknak mind a kettőt meg kell kérdeznie. Aztán majd meglát-
juk…”
„De mégis, miért nem mondott el nekik semmit? Vagy talán
mégis elmondta. Természetesen, valami módon be kell avatkoz-
nia… Hm. Mintha azt hallotta volna, hogy Vrevszkij megbetege-
dett, és ottmaradt a Holdon, a kórházban. Igen, ezt tisztázni
kell.”
Krabovszkij kedve felderült. Megkönnyebbülten sóhajtott. Be-
kapcsolta a világító panelokat, és odahúzta maga elé a képeket,
hogy még egyszer alaposan megnézze őket.
Már késő este volt, amikor Mark hazatért. Nagyon fáradtnak
látszott, de mégis sokkal határozottabbnak és szilárdabbnak
tűnt, mint az előző napon. Biztosan megnyugodott, és sok min-
dent sikerült átgondolnia. Krabovszkij azon kapta magát, hogy
előítélettel viseltetik Markkal szemben. Mintha csak eleve ha-
zugságon szeretné kapni a út a logikai párharcban.
– Már biztosan aludni készültél, bácsikám? – kérdezte a dolgo-
zószobába lépve Mark.
– Nem, acskám. Jól tudod, hogy igen későn szoktam lefeküd-
ni. Beszélnünk kell.
Mark a karosszékhez lépett.
– Mondd csak am – kérdezte Krabovszkij, alighogy Mark elhe-
lyezkedett –, a bajtársaid mit gondolnak minderről?
Mark megvonta a vállát, és mintha zavarban lenne, határozat-
lanul motyogta:
– Amikor visszatértünk a Naprendszerbe, Alik súlyosan meg-
betegedett. Wotersnál hagytuk a holdbeli nyolcas kozmodrom-
ban… Ahogy állapota javul, azonnal értesítem.
– De Subenko?
– Vele már beszéltem… Tegnapelőtt.
– No?!
 – Nagyon is bonyolult mindez bácsikám. Igen nehezen tudom
megmagyarázni neked! És ráadásul nincs semmi logika az
egészben… Egészen már… nem is tudom, hogyan fejezzem ki
magam…
Krabovszkij megérezte, hogy Marknak nagyon nehezére esik a
beszéd, valami olyassal viaskodik, ami igen kellemetlen a szá-
mára.
– Itt egészen más motívumok vannak – folytatta a ú szinte
már hadarva, mintha valami láthatatlan akadályt ugrott volna
át. – Az egész szörnyen bonyolult.
– Feladom a küzdelmet, hogy megértselek – jegyezte meg szá-
razon Krabovszkij.
Ingerültsége egyre nőtt. Valamit még hozzá akart tenni, ter-
mészetesen sokkal élesebbet, de Mark egy kézmozdulatával
megakasztotta.
– Subenko hallani sem akar semmiről! – mondotta határozot-
tan és haragosan. – Eh, hiszen ha Alik egészséges lenne!? Suben-
ko olyan sima típus… Értesz, bácsikám, mindenről érdeklődött,
mindent megnézett, kikérdezett, és aztán azt mondta, hogy az
lesz a jobb, ha szépen hallgatunk. Legalábbis hallgassunk vala-
meddig.
– De miért? – Krabovszkij most már végképpen nem értett
semmit.
– Ó, bácsikám! Miért, miért?!… Hát te, vajon hiszel ebben?!
Még te is! Íme, Subenko úgy gondolja, hogy minek vetnénk ár-
nyékot kiváló eredményeinkre, miért ébresztenénk fel a hitet-
lenkedés szellemét, amikor ilyen pompásan igazoltuk Raish el-
méletét. És nincsen semmiféle bizonyítékunk!
– Engedd meg, de ez!? – vágott szavába Krabovszkij a felvéte-
lekre mutatva.
Mark csüggedten legyintett.
– A felvételek nem bizonyítékok… A kinoemlékezőnk nem
volt leplombálva.
 – Mit jelentsen ez? – Krabovszkij még most sem értett semmit.
„A helyzet óráról órára romlik – gondolta –, hiszen a kinoemlé-
kezőt még az indulás előtt lepecsételik, és csak az Akadémia
megbízottjának jelenlétében szabad eltávolítani a pecsétet.
Igen, és csak itt a Földön.”
– A buta véletleneknek valóságos szövevénye üldöz – folytatta
Mark. – Nem is tudom, hogyan történhetett meg. De Alikot egy
óvatlan pillanatban sugársérülés érte.
– Hogyan történhetett?
– Nem tudom. A gravilokátorok mellett voltam ügyeletes, és
rengeteg dolgom volt. Amikor a szalonba értem, Alikot ott talál-
tam vérző fejjel, a padlón heverve. A kinoemlékezőnk összetö-
rött, pozdorjává zúzódott. Felkeltettem Subenkót, aki akkor már
hetedik napja feküdt anabiózisban. Alik egész úton alig tért ma-
gához. És akkor is csak rövid időre. Elmondta, hogy váratlanul
megvakult, és elesett. Megkérdeztem tőle, hogy ezt megelőzően
mivel foglalkozott? Megmondta, hogy a kinoemlékezőt akarta a
széfbe tenni, a feljegyzéstekercseket már oda rakta.
– Miért akarta ezt tenni?
– Mindig így járunk el, ha megérkezünk a Naprendszerbe. Ve-
lünk bármi történhetik, de a dokumentumoknak épen kell ma-
radniuk… Hol is hagytam abba?
– Ott, hogy Alik váratlanul megvakult, miközben a gép mellett
állt, és elesett.
– Ó, igen! Megkérdeztem azt is, hogy véleménye szerint, hol ér-
hette sugárzás?
– És miből gondoltad, hogy sugárkárt szenvedett?
– Megvizsgáltam a szemfenekét. A latens változások analízise
azt mutatta, hogy pillanatnyi sugárhatás érte.
– Neutronok?
– Nem, hanem inkább ró-mezonok. Azon gondolkoztunk,
hogy hol is történhetett mindez. Alik semmire sem tudott
visszaemlékezni. Csak egyetlen esetre, ami még a Sápadt Neptu-
nuson történt. Akkor, amikor a felderítő rakétával a sziget fölé
repültem, Alik is kiment az űrbe, hogy egy kissé felfrissüljön,
mozogjon. Ez nem rejtett magában semmiféle veszélyt, az űrru-
ha megbízható védelmet nyújt. Egy pillanatnyi kisülést észlelt,
éles fájdalmat is érzett a szemében. Éppen a sziget fölött volt, de
mivel a fájdalom azonnal elmúlt, nem is gyelt fel rá.
– De hiszen azt mondtad, hogy az űrruhája biztonságos volt!
– Az égvilágon minden ellen hatásos védelmet nyújtott, csak
éppen a ró-mezonok ellen nem. Ezekkel természetes atomrom-
bolódásban nem találkozunk, és ezért nem is gondoltak arra,
hogy az ellenük való védelemre is fel kell készülni… És ez
megint újabb rejtély: hogyan kerülhetett arra az átkozott sziget-
re ró-mezonforrás? Egyre határozottabban tudom, hogy Alik ép-
pen attól az energianyalábtól sérült meg, amit én is észleltem.
– Valóban a körülmények egybeesése… No, és mi történt azu-
tán?
– Alik újból elvesztette az eszméletét. A Holdon hagytuk…
Woters azt mondta, hogy meggyógyul, élni fog, de legalább egy
évbe telik, amíg lábra kap.
– No, tegyük fel, hogy Alik eltörte a készüléket, akkor honnan
vannak a felvételeid?
Mark majdnem felfortyant. (Krabovszkij jól látta a ú arcán,
hogyan birkózik az indulataival.) De végül is türtőztette magát,
és lassan, a szavakat szinte húzva, válaszolt.
– A kinoemlékező-gép eltörhet. De a gyémánt-indium-emléke-
zőegységek elpusztíthatatlanok. Kiszedtem a gép törmelékei kö-
zül, és zsebre vágtam őket.
– Ez aztán pompás! De hiszen számozottak, és leadhattad vol-
na őket, mindjárt, amint megérkeztetek a Holdra.
– De bácsikám! Természetesen leadhattam volna! De elfelejtet-
tem. Alik szerencsétlensége kegyetlenül megviselt. Egyszerűen
csak azt jelentettem, hogy a készülék összetört… Gondold meg,
ha ezek az átkozott formulák nincsenek, akkor senkinek sem
jutna az eszébe… hogy sarlatánsággal vádoljon… Persze elfelej-
tettem átadni az összetört gép emlékezőegységeit! Mi ebben a
kivetnivaló? Ó, ha tudtam volna, hogy mi rejtőzik bennük, ak-
kor vajon… egyszerűen képtelen lettem volna átadásuk elmu-
lasztására. De úgy tűnt, hogy semmiféle érdekes dolgot nem
hoztunk magunkkal, egyedül a kísérlet eredménye az érdekes.
Ezekhez az eredményekhez azonban a kinoemlékezőnek semmi
köze sem volt. Valóban a buta véletlenek elátkozott körébe ke-
rültem! Igaza van Subenkónak, hallgatni kell, igaza van!
– És képes volnál a hallgatásra? Ki kényszerít szólásra? Tán ha-
rapófogóval húzzák ki belőled a szót?
– Bácsikám, miért vádolsz? Nagyon jól tudod, hogy miután
megláttam ezt, nem tudok hallgatni. Subenko képes lenne rá, de
én nem! És Alikot sem vinné rá a lélek, és te ugyancsak képtelen
lennél erre.
– Igazad van, természetesen…
– A lényeg az, hogy senki sem segíthet rajtam! A relativitásel-
mélet átkozott tréfája. A történelem legkivételesebb, legképtele-
nebb eseménye, és csupán egyetlen formális bizonyítékom van!
Ne gondold, hogy elkeseredtem, harcolni fogok, de milyen szen-
vedéllyel harcolok majd érte! A Föld alól is előkerítem. De na-
gyon elkeserít, hogy így történt.
– Megértelek, és igyekezni fogok segíteni. Egy kiindulási pon-
tom máris van… Lehet, hogy ez a szálacska azonnal el is szakad,
és sehova sem vezet… Akkor megvárjuk Vrevszkij felgyógyulá-
sát. Ő majd igazolja, hogy a berendezést útközben eltörte.
– Ez semmit sem jelent. – Mark csüggedten legyintett. – No, és
mit jelent az, ha el is törte. Én nem adtam le a blokkokat! Igazán
nem sok, amit a Földön ezek után még tehetek velük.
– Hogy nem szégyelled magad? Csak nem gondolod, hogy va-
laki is gyanúsítani fog? Mi…
– A tényekre gondolj csak bácsikám, a tényekre! Ebben a földi
formulában, amelyet egy másik naprendszerből hoztak, csak
egy őrült hihet. Csak az őrültek… Ha valami más lenne! Termé-
szetes, hogy senki sem sértegetné a felfedezőt gyanúsítgatással.
Itt azonban valami másról van szó! Egyszerűen képtelenség hin-
ni benne. Megdönthetetlen tények kellenek.
– Igen a helyzet… No, akárhogyan is van, a blokkokat át kell
adnod, és a formulát hozzá kell fűznöd a beszámolódhoz. Más-
ról, más ésszerű döntésről szó sem lehet. Hogy elhiszik-e vagy
sem, ez már más dolog. Azonban saját magad előtt, feddhetet-
lennek kell maradnod. Addig azonban nézzük meg, hogy mit te-
hetünk. Gyerünk az egyetemre.
– Miért?
– Elsőrendű kinoberendezésem van, ott majd lepergetjük a
blokkjaidat.
– Ami feljegyzés csak van rajtuk, azt kívülről tudom. Ha aka-
rod, most is elmondhatom.
– Magam akarok megnézni mindent, érted? Saját magam!

A kinokészülék parabolatükrében először egy éles fénycsík je-

lent meg. Vékony, megszakítatlan volt, mint egy húr. Aztán kez-
dett szélesedni és foszladozni, mint egy különálló szálakra bom-
ló kötél.
Krabovszkij egy hatalmas henger belsejébe pillantott. Csak
egy szemvillanásnyi időre. Csak a pillanat századrészéig. De
mégis megkülönböztette egy hatalmas gép kontúrjait. Az ilyen
hatalmas gépszörnyetegek még akkor keletkeztek, amikor az
emberiség még nem ismerte sem a molekuláris, sem az atom-
elektronikát. Még csak éppen születőben volt az atom zika, nem
voltak sem kvantumgenerátorok, sem félvezetők. Landau még
éppen csak foglalkozni kezdett a He-II szuper uiditásával.
Aztán megpillantott… egy kezet! Hatalmas fér kezet. Vékony,
ideges ujjakat, alig észrevehető pihével. Gyűrött, gondatlanul
összegyűrt papírlapokat simított ki ez a kéz. Ezeket a papírla-
pocskákat már látta, a Mark által hozott felvételeken. Krabovsz-
kij megismerte a titokzatos szerző türelmetlen vonásaival leírt
különös formulát, titokzatos változatát az egységes tér formulá-
jának.
De tudhatta-e a professzor, hogy hamarosan ismét meglátja
ezt az írást, hogy aztán többé sohase felejtse el?…
A képernyőn, összegyűrt, hanyagul írt lapok remegtek. Világí-
tani kezdtek, mint a tükör, amire rásüt a Nap. A fémszörnyeteg
belsejéből valahonnan láng tört elő. Úgy szakadt ki a gépezetből,
mint egy rugalmas korbács, és villámhoz hasonló gyűrűben és
spirálokban végigtáncolt a hengeres falak mentén. Aztán min-
den eltűnt.
A képernyőn átvette az uralmat a kozmosz sötétje, amelyből
távoli csillagképek kontúrjai tűntek elő.
Krabovszkijt megrázta és megdöbbentette, amit látott. A lát-
vány összezúzta, és meg is örvendeztette egyidejűleg, úgy, aho-
gyan a tudóst csak meglepheti és megörvendeztetheti az isme-
retlennel való találkozás. És mindezzel egyetemben egyetlen
milliméterrel sem jutott közelebb a megoldáshoz. Egyetlen pil-
lantással igen sokat és ugyanakkor végtelenül keveset látott.
Mark hallgatott, és Krabovszkij hálás volt a némaságért. „Túl-
ságosan is sok benyomás egyetlen napon” – gondolta. – „Hogyan
is nem roppant össze az idegrendszerem. Hiszen már nyolcvan
éves vagyok…”
Együtt tértek haza. Krabovszkijnak reggel Londonba kellett
repülnie… Arra törekedett, hogy egész idő alatt még csak ne is
gondoljon arra, hogy mi várja Londonban.

Krabovszkij már néhányszor óvatosan kisimította a durva pa-

pírlapot. Valamikor falra ragasztották. A csiriz- és stukatúrnyo-
mok árulkodtak erről. A legbrutálisabb barbárság korának emlé-
ke volt, és egyben a fér as bátorság emlékműve is.
A nyomdafesték itt-ott elmosódott. Az emberi arc vonásai el-
sötétültek, alig kivehetőek. Magas, kopaszodó homlok, sovány
kiugró pofacsontú arc, mélyen beesett, gyelmesen néző, okos
tekintetű szem. Mindez csak homályosan tárult fel az idő okozta
foltok, és elmosódások alól.
A kép alatt kiabálóan szedett ötjegyű szám: 10 000. Aztán ki-
sebb betűkkel: „10 000 Birodalmi Márka jutalmat kap az a sze-
mély, aki megmutatja Martin Rillének vagy másként Viktor
Mandelblattnak, a zika doktorának tartózkodási helyét. A ne-
vezettet a birodalmi felderítő szolgálat körözi!”
Krabovszkij csak nagy nehezen tudta megérteni ezt az ódon
stílusú mondatot.
És itt van még a füzet. Valami naplóféle. Németül írták. A lap-
jai szárazak, és sárgásak. A tintája helyenként megfakult, a gra-
tceruza nyomai elmosódtak. Eleinte relikviaként őrizték. Az-
tán elfeledkeztek róla. Hosszú éveken át egy papír- és irathalom
mélyén rejtőzött. Az egyik dédanyjától került Cronford pro-
fesszorhoz. Annak idején családja a nagy Bohrnál szolgált.
Amikor Krabovszkij Londonba repült, és előadta kérését, Sir
Charles hosszú ideig nem is tudott rájönni, hogy tulajdonkép-
pen mire is volna Krabovszkijnak szüksége. Aztán kétkedve in-
gatta a fejét, de kiment az archívumába. Krabovszkij már-már
elvesztette a reményét, hogy a professzor valaha is visszatér. De
végül is visszajött, és komoran legyintett. Fogalma sincs róla,
hogy a füzet, ha egyáltalán létezik, hol is lehet.
Később kiderült, hogy tulajdonképpen a múlt század végén
volt utolsó ízben valaki kezében, akikor, amikor a Központi Ar-
chívum az összes fontosabb magánirattárak anyagának teljes
katalógusát elkészítette.
És ha nem lett volna az öreg Charles Cronfordnak egy unoka-
húga, Susy, aki minden egyes polcot és minden egyes ládát ön-
feláldozóan végigkutatott, akkor Krabovszkijnak sohasem sike-
rült volna kezében tartania ezt az egyedülálló emberi dokumen-
tumot. Íme.
„Végre Koppenhágában vagyok! Nem álmodom csupán? És le-
hetséges, hogy mindaz, ami a határ túlsó oldalán maradt, nem
más csak álom? Lidérces, kiúttalan álom…
Csendes jómódú élet. Jóllakottság. Reggel pompás kávét
iszom, tejszínhabbal, az utcán nem kell forgolódnom, ha biztos
akarok lenni abban, hogy senki sem követ. De azért mégis gyak-
ran forgolódom, és hosszasan nézem a kirakatok tükröző üvegét
– megszokás. Az érzékszerveim nagyon ki nomultak. Emlék-
szem: 1929-ben. Hamburgban, száz lépésről is meghallottam a
járdára hulló pénz csendülését, még a ködben vagy az esőben
is… Akkor éheztem. De az éhezéstől hamarabb elszokik az em-
ber, mint a meg gyeléstől.
Ó harcos idióták országa! Hogy gyűlöllek, amikor a re exek
uralmának engedelmeskedve körülnézek az utcán… Felháborí-
tóan vak voltam! Amikor Einstein megtagadta a visszatérést
Németországba, fel gyeltem ugyan, de… A nagy Albert
mégegyszer gyelmeztetett, amikor eldobta a Porosz Akadémia
tagságát. De még akkor sem tudtam következetesen végiggon-
dolni mindent.
A tereken könyveket égettek. Az utcák éji csendjében barnain-
gesek rohangáltak fáklyákkal, torkukszakadtából üvöltözve.
Még akkor is csak nevettem, amikor először hallottam idióta in-
dulóikat.

Amikor a gránát robban,

A szívem örömtől dobban.

Egyszerűen képtelen voltam komolyan venni őket. De hát a

tökéletesen degeneráltakat ki vette valaha is komolyan? Emlék-
szem, egy este Heisenbergéknél gyűltünk össze. Néhány napra
Berlinbe jöttek. Ott voltak Laue, Jordanék, Born, az öregecske
Futzstoss, a csendes, intelligens Otto Hahn és még valaki. A pi-
ros lámpaernyő alkonypírt vetett a vakítóan fehér terítőre. A tea
csendesen és lágy illatokkal párolgott. A meggybefőtt szinte fe-
ketének látszott, míg a cukor egy kicsit kékesnek. A hangulat
valami okból nagyon szomorú volt. Az ilyen estéken öntudatla-
nul is úgy érzed, hogy váratlanul feltárul előtted a jövő kapuja,
és fél szemmel beleselkedhetsz oda. Akkor is így volt. Kimentem
a balkonra. Az éjszaka neszei halkan zizegtek. A csillagok és a
Luna-park fényei hunyorogtak. A Tiergarten bokrai kékes tömb-
nek tűntek a sűrűsödő éjszakában.
Megmagyarázhatatlan, rossz előérzet nyomott és kínzott. Úgy
tűnt, hogy csak a gyelmemet kell koncentrálnom, és meglát-
hatom a jövőt, megérthetem, hogy mindez hová vezet. De fél-
tem megtenni, lehetséges, hogy azért, mert tudat alatt már tud-
tam is a borzalmas választ.
Valahol lent, talán a második emeleten gramofon szólt. A
csendből, a sustorgásból és recsegésből kristálytiszta érzelmek-
től fűtött női hang tört elő a felhők opálos fátylán áttörő teli-
holdhoz hasonlóan.

Te dalt suttog tál, és én ugyanígy susog tam a választ.

Szerelmünk halhatatlan fénye csillogott benne, és áradt…

Istenem, milyen szép! Áradt és csillogott, csillogott és áradt,

mint a Tejút, mint az erdei patak holdfényes éjszakán. A szere-
lem halhatatlan fénye. Minden elmúlik, mindennek vége, azon-
ban a végtelenben ott repülnek az Unter den Lindent és a Luna-
parkot elárasztó fénypatakok, de ez a fény útközben öregszik.
Ahogyan áttör a gravitációs terek soha nem látott útjain, vörö-
södik, és valahol a világmindenség végtelen terein elhal. De a
szerelem fénye halhatatlan. A részecskéit nem láthatjuk, a terét
nem kvantálhatjuk, de nélküle nem lehet élet. Nélküle a létezés
buta komédiává vagy racionális őrültséggé süllyed.
Az áriának vége. A Reichstag kupolája mögül kékes fényű
gyöngyként előgördült a Hold.
Visszatértem a szobába. Csak egyetlen lépés, és a csend, a fél-
hangok világából a hideg és unalmas fények, a kihűlt tea és a
professzoros szellemeskedés keresett világába zuhantam.
Mintha oldalról néztem volna a barátaimat, de lehetséges,
hogy fentről, a Hold pályájáról vagy pedig a megvilágosult szív
magasságából. Werner Heisenberg egy kissé Churchillre emlé-
keztető arcát láttam, ez az ember mindent megértett, de nem
mindent engedett a szívéig. Pascual Jordan egy Greco-szentre
emlékeztet. Meggyőződéssel hirdeti, hogy a világ alapjai megis-
merhetetlenek, és nem hisz a világkonstansok abszolút voltá-
ban. Félek, hogy nem ért meg engem. Ki tudja, lehet, hogy
mindannyian csupán szubjektív képzetek vagyunk a számára?
És mit jelenthet neki Hitler, amikor még a galaktikák reális lété-
ben is kételkedik. Bátor ember, és képes elviselni a sikertelensé-
get is. De a bátorsága nem olyan fér asság, amelyet az ember
példaképül választ. Van harcos bátorság, és lehet bátor a kraké-
ler is. A tömeg még a gyávát is hősnek láthatja.
Pascual gyakran ismételgeti: »A világ velünk együtt hal meg.«
De vajon sokat ér az ilyen világ?! Érdemes érte harcolni? És mi-
lyen lehet az a fér asság, amelyből hiányzik a küzdelem? Egy
ilyen világ elvesztése nem fájdalmas.
Nem, mi csak valami igen parányi részét visszük magunkkal a
világnak, csupán egyetlen csöppecskéjét a halhatatlan villódzó
fénynek. Amint megérkezünk, azonnal jogot szerzünk minden-
re: a napfényre, a könyvekre, a szerelemre, az örömre. Amíg
élünk mindenért felelünk… Nem tudom, hogy ki mondhatta
ezt.
Az egyik csészében halkan megcsördült a kanálka. Max von
Laue, a tiszteletre méltó tudós egy citromkarikát tett a teájába.
A sötét borostyánszínű ital elfehéredett, színtelenné vált.
Otto mellé ültem. Azonnal felém fordult, szalvétájával né-
hányszor megtörölte rövidre vágott tüskés bajuszát, készült,
hogy meghallgasson.
– Otto! – kezdtem halkan, közelhajolva hozzá –, mivel végződik
mindez, Otto?
Hahn tehetetlenül kulcsolta össze hosszú, vékony ujjait. Ma-
gas, ideges homlokán világosan látszott az erek lüktetése.
– Mindenki úgy számítja, hogy nem sokáig folytatódik, és nem
is folytatódhat ez így tovább. Jobb belátásra térnek. Hitler meg-
szerezte a hatalmat, és lassanként majdcsak lecsöndesíti a sem-
mirekellőit. Már nincs rájuk szüksége, igyekezni fog megszaba-
dulni tőlük… Sokan gondolják így.
– És te Otto, te, mit gondolsz?
– A nácik biztosan kibuknak a következő választáson. Michel
nem szolgálhat ilyen őrültet. Ám minket tudósokat mindez egy-
általában nem érint. Ők is teszik a magukét, mi is végezzük a
magunk munkáját. Kormányok jönnek, uralmak mennek, de a
zika marad.
– Milyen zika, Otto?
– Mi az, hogy »milyen« zika? – Otto őszinte megdöbbenéssel
bámult rám.
Szegény Otto. Ez a fáradhatatlan, gigászi erejű munkás, ez a
tehetséges vakondok.
– Azt kérdeztem tőled, Otto, milyen zikára gondolsz, árjára
vagy nem árjára?
Otto, azonban még ekkor sem értett meg, ezért megmagya-
ráztam neki:
– Kedves Otto! Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy többé
nem térek vissza az Alma Materbe, nincsen számomra többé
hely a Kaiser Wilhelm Intézetben.
– Tréfálsz!? Nem merik! Az öreg Nernst legkedvesebb asszisz-
tensét!
 – Még az öreget is képesek… és Arkhimédészt ugyancsak…
– Valóban ilyen izzó ott az atmoszféra?
– Amikor utoljára jártam az intézetben, tótágast állt minden.
Az a néhány piszkos…
– Lenard és Stark?
– Ők maguk. Az intézetbe kijött egy bulldog pofájú, hurkás
nyakú kreisleiter. Igazi német! Értesz engem? A kerületi pártve-
zetőség egész bandája követte. Mindenhová beszemtelenkedtek,
mindenbe beleütötték az árja orrukat, tanácsokat adtak, kiok-
tattak, fenyegetődztek. Aztán gyűlést szerveztek. Amikor min-
denki összegyűlt, a kreisleiter végigment a termen, s az ujjával a
képekre bökött: »Ki ez?«. Megparancsolta, hogy Röntgent azon-
nal távolítsák el, a császárt az ajtóra akasztatta, a helyére pedig
Adolf képét rakatta fel.
Az utolsó mondatot biztosan hangosabban mondtam, mint az
eddigieket. A hölgyek felsikoltottak:
– Csöndesebben! Az istenért! Halkabban! Valaki meghallhatja!
Nem szabad elfelejteni, hogy milyen időket élünk.
Werner becsukta a balkonajtót, és bekapcsolta a rádiót. Foly-
tathattam.
– Aztán a kreisleiter elugatott egy beszédet. Megtoldva a »Völ-
kischer Beobachter« áramvonalas frázisait egy hurkatöltő tréfá-
ival és egy kocsmai kidobóember humorával. Szégyenlős és gyá-
va taps fogadta a szózatot.
A párttagok fenyegetően összehúzták a szemöldöküket. Ekkor
felemelkedett Lenard, és elüvöltötte: »Felállni! Sieg Heil! Sieg
Heil!«…
Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy csak kevesen támogat-
ták. Ezután Lenard kezdett beszélni. Képzelheted, hogy miket
mondott. A programja világos: német tudomány, antiszemita
kirohanások, a relativitáselméletet támadta. »Az intézet váljon
védőbástyává a tudományban eluralkodó ázsiai szellem ellen –
hörögte, miközben csak úgy fröcskölt a nyála. – Árja zikánkkal
harcolunk a zsidókkal, a kozmopolitákkal, a szabadkőművesek-
kel.«
– Istenem, milyen gyengeség, a gondolatok minő megszent-
ségtelenítése. – Hahn a fejét rázta. – Szónokló tehetségtelenség.
Mintha lenne német, angol vagy éppenséggel orosz zika! A tu-
domány internacionális, és csak nevet a határokon.
– A dolog lényege nem ez, Otto. Vajon egy igazi tudós egyálta-
lában beszélhet-e nacionalizmusról a tudományban? Ilyesmiről
csak az olyan jelentéktelen senkik fecseghetnek, akiknek semmi
keresnivalójuk sincs abban az internacionális zikában, amely-
ről te beszéltél. Ezennel új zikát teremtenek maguknak, árját.
Ebben aztán, nem lesznek vetélytársaik, elhiheted. Hiszen még
a kreisleiterből is lehet az árja zika doktora. Tehát Otto, azt
mondod, mindez nem is érinti a tudósokat…
– Igen, de lehetséges, hogy ez csak időleges túlkapás… annak
kell lennie. A hullám lefut, és…
– Kit akarsz megnyugtatni, engem vagy saját magad?
– Kollégám, azt hiszem, hogy inkább önmagamat. Mindez na-
gyon keserű. Lisa Meitner ugyancsak fontolgatja, hogy valami
radikális lépést kellene tennie.
– Mégpedig?
– Németország elhagyására készül.
– Lehetetlen!
– De igen, kollégám. Nélküle igen nehéz dolgunk lesz. Rábeszé-
lem, hogy ne siessen. Lehetséges, hogy tán megváltoztatja a
szándékát.
– Igen, igazad van. Nem kell sietni. Végül is bármikor elutaz-
hatunk…
Ó, milyen vak voltam akkor! Hát olyan könnyű otthagyni azt
az országot, ahol születtél? Hát vajon olyan könnyű a hozzáfűző
ezernyi köteléket eltépni? Ráadásul, ez nem is mentség. Az vi-
szont tény, hogy még a legkomorabb elképzeléseinket is messze
felülmúlta mindaz, ami ezután következett.
 Erre a beszélgetésemre Hahnnal, örökre emlékezni fogok. Le-
hetséges, hogy azért, mert a »Junkersok« egy nappal később
árasztották el bombákkal Teruelt és Guadarramát, s ezek a bom-
bák kettétörték a világot. Ezután egy végeszakadhatatlan lidér-
ces álom következett. Csendes náci pokol. Elvették a laboratóri-
umomat, kidobtak az egyetemről, lelöktek a villamosról. Egy-
szóval százezrek sorsában osztoztam. Útlevéllel nem hagyhat-
tam el a birodalom határait. Csak az illegális út maradt a szá-
momra, de ahhoz alaposan fel kellett készülni. Mindenekelőtt el
kellett hagynom Berlint. A legkeservesebb azonban az volt, ami-
kor ismerősökkel találkoztam, és elfordították a fejüket, úgy tet-
tek, mintha sohasem ismertek volna.
Heisenberg és Hahn megpróbálkoztak közbenjárni az érde-
kemben a Birodalmi Kancelláriában, de úgy látszik: hiába. Az
egyetlen, amit sikerült elérniük, az volt, hogy a rendőrfőnökség
engedélyezte, hogy egy kis tengerparti városkába, Norddeich
Halléba utazhassam, ahol Hahn egyik közeli rokonának volt egy
kis nyaralója.
Minden reggel kisétáltam a hideg, sápadt-zöld tengerhez. Egy-
mást kergetve csapódtak a parthoz a fehér tarajú, haragos hullá-
mok. A partnál sisteregtek, egy pillanatra megmerevedtek,
mintha hólyagos palacküveg-masszává váltak volna, aztán fe-
hér tajtékká zúzódtak szét a ragyogó köveken. A szél alacsonyan
úszó, komor felhőket űzött, a dűnék homokja zizegett. A sás re-
megett, a vékony kérgű, rózsaszínes törzsű fenyők csendesen in-
gadoztak.
»És a bolond feleletre várt!« – Heine sorai jutottak eszembe.
Nehezen váltam meg a tengertől, noha nem várhattam, hogy
kínzó kérdéseimre éppen ő adja meg a választ.
Akkor már tudtam, hogy nekünk, tudósoknak a feladatunk
olyan fegyvert adni az emberiség kezébe, amely képes lesz arra,
hogy izzó acélként a világ testét ellepő barna fekélyt kiégesse.
Megértettem, hogy a tudományos gondolatok többé nem halad-
hatnak a tradicionális úton. A fasizmus megsemmisítéséhez
nem hiper-robbanóanyagokra és szuper hatású mérges gázokra
van szükség. Más erők kápráztatták a szemem, olyan erők, ame-
lyeket kivehetünk a természet kezéből, megbéklyózhatjuk őket,
és arra kényszeríthetjük ezeket, hogy engedelmeskedjenek az
embernek. A kozmosz energiáira gondoltam, az atommagot
összefűző gigászi erőkre, a tér fenyegető titkaira – igen, itt kell
keresni a szabadító fegyvert.
Hittem, úgy akartam hinni benne, hogy szinte fájt; az emberi-
ségnek ebben az irgalmatlan, hatalmas harcban sikerül leszá-
molnia a barbársággal és az obskurantizmussal, de erőtlen vol-
tam ahhoz, hogy megmentsem az értelmetlen áldozatoktól az
emberiséget. Már nem is kételkedtem benne, hogy a háború
előbb-utóbb valahol kitör. A saját sorsommal kapcsolatban sem
voltak illúzióim. A birodalom területére bevezetett faji törvé-
nyek csupán a kezdet kezdetét jelezték.
De minden háttérbe szorult előttem, amikor a tudomány sor-
sáról gondolkoztam. Semmi sem véletlen. Galvani felfedezte az
elektromosságot, s száz év sem telt el, hatalmas erővé változott.
Mi behatolunk az anyag titkaiba, a tér és idő kérdéseibe. Hány év
szükséges még ahhoz, hogy arra kényszerítsük ezeket az első-
rendű világnézeti tényezőket, hogy engedelmeskedjenek akara-
tunknak. Abban sem kételkedtem, hogy a zikusok egy napon
olyan erőket tárnak fel, amelyekkel összehasonlítva a világ vala-
mennyi repülőgépe és tankja gyerekjátéknak tűnik.
Nem! De ez alkalommal mi, tudósok, nem leszünk bolondok.
Nem kaphatnak új fegyvereket tőlünk a generálisok és a minisz-
terek, a hitlerek és mussolinik, a mi tudásunk árán nem fenye-
gethetik a világot. Csak idő kérdése, s odakiálthatjuk az eszelő-
söknek: »Megálljatok, vagy elpusztítunk benneteket!«
Hazatértem a nyaralóba, és mennyire meglepődtem, amikor a
szobámban ott találtam az öreg Futzstosst. Sohasem voltunk
közeli kapcsolatban, és ezekben az időkben remélhettem a leg-
kevésbé, hogy Adrian von der Futzstoss professzor, az ősi porosz
junkercsalád sarja felkeres.
Amikor beléptem, Futzstoss felállt, és meghajolt, én tartóz-
kodva viszonoztam az üdvözlését.
– Rendkívül fontos dologban merészkedtem megzavarni Önt,
tisztelt Mandelblatt professzor.
– Mit hallhatok, kolléga úr?
– Azonnal menekülnie kell innen. Ne kérdezze tőlem, hogy
miért, nincs jogom arra, hogy kíváncsiságát kielégítsem. A kés-
lekedés egyenlő a halállal. Ha úgy gondolja, hogy nem hihet ne-
kem, olvassa el ezt a levelet. Hahn professzor írta.
Elvettem a nyitott borítékot, és zsebretettem.
– Hiszek önnek, professzor úr – feleltem Futzstossnak –, de
hova menekülhetek?
– Erre ne legyen gondja. Iratokat hoztam Önnek, Martin Rille
nevére szólnak, és némi pénzt is. Holnapután, vagyis csütörtö-
kön az arni világítótoronynál várja Önt Ugo Kasperson, egy ha-
lászbárka kapitánya. A kertészem bátyja, bátor és becsületes. Se-
gíteni fog önnek, hogy Dániába menekülhessen.
– Nem is tudom, hogy háláljam meg. Ez olyan váratlan.
– Nem tettem olyat, amivel leköteleztem volna Önt. Minden-
kor úgy cselekedtem, ahogy az érzéseim szerint tennem kell. Így
hát, utazik?
– Igen. No… de azt szeretném, hogy elsőnek Meitner kollégáról
gondoskodjon, és csak azután rólam. Azt hallottam, hogy még
mindég Németországban van.
– Emiatt ne izgassa magát. A határon túl majd találkozik vele!
Óhajt még valamit?
– Kollégám, néhány évvel ezelőtt egy unikális műszert készí-
tettem, még a Kaiser Wilhelmben levő laboratóriumban. Meg-
van az okom rá, hogy attól féljek; gonosz célok érdekében hasz-
nálhatják fel. A lehetősége megvan, bár nem túlságosan nagy.
Szeretném magammal vinni… Vagy végső soron arról kellene
meggyőződnöm, hogy elpusztult.
– Ez mindent jelentősen bonyolultabbá tesz… Nagyon bonyo-
lulttá…
– Tudja mit? Egyetlen alkatrészről van tulajdonképpen szó, a
despinátorról. Ez egy aktatáskában is könnyen elfér. Természe-
tesen, ha más kiút nincs, akkor nélküle is elutazom. Ám szeret-
nék mindent megtenni, amit csak lehet, hogy a berendezésből
eltávolítsam… Egyedül ezt nem tudtam megoldani. A roham-
osztagosok betörtek a laboratóriumomba, és az utcára dobtak…
– Írja le, hogy milyen ez az alkatrész, és azt is, hol helyezkedik
el a berendezésben.
Lerajzoltam. Futzstoss kihúzott a mellényzsebéből egy ódon
ezüstórát, felkattintotta a fedelét, és máris sietett az állomásra.
Megegyeztünk, hogy az utazást keddig elhalasztom, de tanácsá-
ra azonnal elhagytam Beatrix asszony villáját, ez volt a neve
Hahn rokonának, és Martin Rille néven letelepedtem Kasperson
halászfalujában.
Amikor elbúcsúztam Beatrix asszonytól, éppen egy krizan-
témbokrot nyírt. Semmivel sem mutatta, hogy örül a távozá-
somnak, de mégis úgy éreztem: megkönnyebbülten sóhajt fel.
Teljes mértékben megértem. Milyen borzalmas, milyen ember-
telen idők!
Üvölt a sziréna. A világítótorony fényei hol felvillantak, hol ki-
aludtak. A motor egyenletesen dolgozott. A fedélzete mögött
ottmaradt a Németországnak nevezett hatalmas, nyugtalan
koncentrációs tábor. Távolodtak, sápadoztak, tünedeztek, és a
ködbe olvadtak a parti fények. Hideg, láthatatlan fekete víz lé-
legzett valahol a közelünkben. Benzinbűz és halszag áradt min-
denből. A halat Ugo még tegnap fogta, és szándékosan nem rak-
ta ki a bárkából. Ez alatt a nyálkás, fénylő halom alatt hevert cel-
lofánba gondosan becsavargatva a despinátorom, amelyet az
öreg Futzstoss életét kockáztatva szerzett meg, és küldött el ne-
kem Johann Kaspersonnal, Ugo vérével.
Ugo meleg kutyaszőrsállal tekerte körül a nyakam. A vízhat-
lan tengerészkalap megvédett a párás friss széltől. Körülölelt a
meleg, és élveztem a nyugalmat. A motor egyenletes berregése
már-már elringatott.
S közben azon gondolkoztam, hogy ugyan mi vár rám Dániá-
ban. Vajon sikerül-e hamarosan ismét új berendezést építenem,
és folytatnom a félbeszakított kísérleteket? Munka, munka,
mindég csak a munka. Apám tizenötben a Marne-nál esett el.
Anyám meghalt, amikor még diák voltam. Soha sem volt felesé-
gem, gyermekem. Az életem nem állt egyébből, mint munkából,
jóformán csak az evés és alvás idejére szakítottam félbe. De az
agyam – még álom közben is – szakadatlanul új utakat, váratlan
megoldásokat keresett. Más életet nem szoktam meg, és nem is
akartam megszokni.
Lehetséges, hogy megraboltam saját magam…
Életemben először töltöm az éjszakát a nyílt tengeren. A vilá-
gítótorony már eltűnt. A sűrű felhőréteg sem a csillagok, sem a
Hold fényét nem engedte át. Bárkánk mögött ott lélegzett a hi-
deg mélység, amelyből időnként kékes fénylés tört fel.
Figyelem ezeket a felvillanó és kihunyó fényeket, és arra gon-
dolok a parti fények úgy aludtak ki, ahogyan a bécsi koncerten a
gyertyák.
Haydnnek van egy szimfóniája. Búcsúszimfóniának nevezték
el. Ezt még mindig gyertyafényben adják elő.
A kottatartókra gyertyát állítanak. A hatalmas, magas kon-
certteremben égett viaszillat terjeng. A kristálycsillárok és a fa-
likarok sötétek. Csupán a parányi lángnyelvek remegnek. Meg-
születnek a muzsika első hangjai. »És árad bennük a szerelem
halhatatlan, csillogó fénye.« Bánat és keserv. A búcsúzás és a ta-
lálkozás reménye, szomorúság és öröm. A gyertyák éppen egy-
harmadukig égnek le, amikor a zenekar az utolsó részbe kezd. A
szólók és a duettok úgy áradnak, mint a hullámok. A gyertyák
egymás után alszanak ki, és a zenészek úgy távoznák a pódium-
ról, mint sötét kísértetek. Elment a gordonkás és a vadászkür-
tös, a vadászkürt és a hegedű, távozott két oboa, eltűnt a hegedű
és a gordonka. A remegő lángnyelvecskék egyre fogynak, csak
fogynak, de a zene nem tűnik el. Valahogy különös módon, alig
érzékelhetően – de mégis úgy árad, mint egy haláltalan fényben
villódzó folyó. Végül már csak két hegedűs marad. Az első és a
második hegedűs. Ők veszik a vállukra az egyedüllétnek és a
bánkódásnak minden súlyát és fájdalmát. És miután már ezek is
kioltották a gyertyájukat, a fülemben még akkor is ott zsongott
a zene. Nem tűnt el. Behunytam a szemem, hogy ne lássam,
mint gyulladnak ki a csillárok és a falikarok, és hogyan jönnek
meghajolni a zenészek. Tudtam, ha kinyitom a szemem, akkor
megszűnik a fülemben zsongó zene.
Ahogy a parti tüzek kihunytak, úgy idéztem újra fel, hogy
Bécsben hogyan alszanak ki a gyertyák, de egyidejűleg azt is lát-
tam, hogy a készülékemben hogyan aludtak ki az atomok, ho-
gyan tűnt el a magjuk, mint homályosultak el az elemi részecs-
kék a dahlemi laboratóriumomban: arra az éjszakára gondoltam
vissza.
A transzformátorok egyenletesen és vidáman zümmögtek. A
hatalmas Van de Graa -generátorok hatalmas kisüléseit elága-
zó villámok szabdalták meg – kékek és ametisztlilák. Remegő
visszfényükben kihunytak a villamos lámpák.
A laboratórium hatalmas csúcsíves ablakait kopasz faágak
verdestek. A kozmikus zápor csodálatos zuhatagába belemosó-
dott az ablakon ömlő eső zaja. A kandallóban fényesen világított
az égő tőzeg. Nehezen tudtam szabadulni valami érthetetlen
belső remegéstől. A tenyeremet a tűz fölött melengettem, aztán
végigsimítottam a vállamat és a mellemet, de a borzongás csak
nem múlt el. Edgar Poe versére, a »Holló«-ra gondoltam.
 Arra készültem, hogy vakmerő és szentségtörő kérdést tegyek
fel a természetnek, akárcsak egy középkori mágus és lélekidéző.
Mi a létező alapja? Milyen téglácskákból áll a világegyetem alap-
ja? Ó, nem én vagyok az első, aki erről faggatom. A bölcsek ajká-
ról Hellasz sötétkék ege alatt, Kaldea templomainak homályá-
ban és Júdea köves pusztaságaiban is elhangzottak ezek a sza-
vak. Milyen szavak? Vajon a természet megérti-e az emberek bo-
nyolult, homályos beszédét?
Odaléptem az állványhoz, és elfordítottam a kapcsolókart. A
galvanométer mutatója lassan csúszott előre. A kondenzátor
megkezdte az energia felhalmozását. Azután vörös tust öntöt-
tem az önműködő írókészülékbe, és bekapcsoltam a szalagto-
vábbítót. A potenciométer kerekét a »10«-esre állítottam. Im-
pulzusokkal kisüléseket keltek, s a kapacitás minden sorozatban
nő. A galvanométer mutatója már a legszélső jelen remeg. Be-
kapcsoltam az induktivitás blokkját, és az autokondenzátort a
csúcsfrekvenciára állítottam be. Az összes műszer pompásan
dolgozott.
A kandalló tüzénél melengettem a kezem, és amikor megme-
legedett, a halántékomra szorítottam forró tenyerem. Mégis úgy
éreztem: jégdarabok értek az arcomhoz. Hatalmas, zavaros, há-
lyogos szemként bámult rám az ablak. A berendezések zúgtak, a
gépek zörögtek. A kamra furcsa szerkezete, amelybe elhelyez-
tem a despinátort, elfutó groteszk árnyakat vetett a fehér csem-
pefalra.
Éreztem, hogy az idő a szívemen halad át. Többé már nem las-
síthattam. Úgy tűnt, hogy minden pillanattal tűnik az élet. A
mennyezet alatt függő hatalmas óra percmutatója szinte egy
helyben állt, de valahogyan mégis tudtam, hogy az idő úgy szá-
guld, mint egy rohanó vízesés, amely a szívverésem ritmusát
követve ugrál kövekről kövekre. Bekapcsoltam a despinátort.
Valahol a masszív kristályprizma mélyében, egy alig észrevehe-
tő keskeny, zafírszín sugár született meg. A beállító tárcsát las-
san forgatni kezdtem… a sugárka hajszál vastagra tárult szét.
Aztán a térfeltáró reosztátot rákapcsoltam a második Gilbert-
térre. A sugárka eltűnt. A helyébe valahol igen távol egy parányi
kék porszemecske izzott fel, mintha egy végtelenül távoli kilen-
ces magnitudójú csillagot látnék. Most már csak ezt a kis fekete
gombocskát kell megnyomnom, és a kondenzátor periodikusan
mind gigászibb és gigászibb tömegű energiát lövell ki. A kék
csillagocskában valamennyi elemi részecske spinje átváltozik az
egységes térkvantum spinjére. A perdület teljes megmaradásá-
nak törvénye azonban érvényben maradt most is, a perdület új-
raelosztása történt meg, ezt én a spin degenerációjának nevez-
tem el. És ha a kondenzátor energiáját odakoncentrálva kisü-
töm, akkor a részecskék sűrűsége gyorsan emelkedik, miközben
a degenerált részecskék méretei egyre inkább kisebbé válnak a
saját átmérőjüknél. Mi történik akkor? Erről egyetlenegy ember
sem tudhat biztosat a világon. Abban reménykedtem, hogy va-
lamilyen alaptérré átváltozva, eltűnnek. És megnyomtam a
gombot.
A hátam mögött kattant a relé. A kondenzátor első kisülése
megtörtént. A szemlencsét mereven gyelve lassan elfordítot-
tam a tárcsát. A kék csillagocska alig észrevehető ellipszissé
nyúlt. Még egy moccantás, az ellipszis parányi súlyzóhoz válik
hasonlóvá. Valahol a molekuláris határon vagyok. Természetes;
amit látok, az nem maga a molekula, hanem csak az anyagapró-
zódás újabb stádiumát igazoló jel. De hiteles jelzés! Újból kattant
a relé. És ez mit jelent? A kék csillag eltűnt. Elöntött a forróság.
Zsákként zuhantam a fekete bőrkarosszékbe, és a homlokomat
törölgettem. Ismét kattant a relé. Odarohantam a szemlencsé-
hez. Az őszi éjszaka feketesége ásít rám. Mi történhetett?
És hirtelen minden megvilágosodott előttem. Hiszen az anyag
egyidejűleg folytonos és kvantált is. Az ellentétes tulajdonságok
hatalmas egysége. Elértem a molekuláris szint határáig, de még
nem értem el az atomig! Várni kell!
 Vagy egy óra telt el így. Az ablak mögött a szürke fátyol egy
kissé megkékült. Az energia sűrűsége a kiindulónak tizenhét-
milliárdszorosára nőtt. És ekkor ismét megpillantottam a drága,
felmérhetetlenül becses zafírszínű porszemecskét. A beállító-
tárcsa már túlságosan is durva szerkezetnek bizonyult ahhoz,
hogy a fókuszálást vele irányíthattam volna. Most már a nóni-
usz kerekecskéjét használtam. Egyre pontosabb és tisztább a
kép. A csillagocska megkettőződik! Töprengek az eseményeken.
Az biztos, hogy ugyanaz a molekula van előttem, de most már
nem egy érintetlen molekulát látok, hanem az összetevő részeit
– valamilyen gáz kétatomos molekuláját. De az is lehet, hogy
már a magot?
Kínzó órák peregtek le egymás után. A képernyő egy alkalom-
mal három és fél órán át sötét volt, már-már feladtam a re-
ményt, hogy megpillanthatom az elemi részecskéket. Kint már
teljesen besötétedett. Az egész épületben rajtam kívül senki sem
tartózkodott a laboratóriumában. Odaléptem a mosdókagyló-
hoz, és hideg vízzel hűtöttem izzó halántékomat. Biztos, hogy
van egy határ, amelyen az ember nem léphet át. És mintha csak
e gondolatokra akarna választ adni, ismét kattant a relé. Már
semmiben sem reménykedve, teljesen automatikusan odalép-
tem a berendezéshez, és az optikai készülék fölé hajoltam. A fe-
kete bársonyon ismét ott égett a csillag. Olyan volt a fény szá-
momra, mint az ősi hajósoknak a vezérlő csillaguk, amikor az is-
meretlen tengereket szántották gyenge hajóik. De hiszen én is
egy »mare incognitum«-ra merészkedtem, ugyancsak utat té-
vesztettem, kétségbeestem én is, de minden alkalommal újra
fellángolt és barátságosan ragyogott a kék tüzecske. Növeltem a
pontosságot, és ekkor a csillagocska rengeteg mikroszkopikus
pontocskára bomlott szét. Összeolvadtak egymással, fellángol-
tak, és eltűntek, az űrből születtek, és eltűntek a nemlétbe. Az
elemi részecskék játékát láttam, egy változékony szubsztancia
változékony kombinációit. Ezek biztosítják ama világ relatív
stabilitását, amely nekünk szilárdnak és örökkévalónak tűnik.
Aztán az elemi részecskék is eltűntek. Fokozatosan aludtak ki,
mint a Búcsú szimfónia gyertyái. És amikor az utolsó is kihunyt
és az alatt is, míg kilenc óra hosszat vártam az újabb fellángolás-
ra, folyton Haydn zenéjét hallottam. Ugyanúgy, mint ahogyan
azon a koncerten még akkor is sokáig hallottam zengeni, amikor
a zene már régen elhangzott, úgy most is, amikor eltűnt az
anyag, hittem abban, hogy a csillag ismét fellángol.
Közeledett a reggel. A kandalló tüze kihunyt. Finom sárgás ha-
muvá omlott az izzó tőzeg. Az eső változatlanul esett, hideg,
szürke vízcseppek gördültek végig az ablakon.
De én csak vártam. És megláttam újra. Kivártam.
A tüzecskék milliárdjait gyeltem meg, amelyeken a szivár-
vány minden színe lángolt. Mélyen áthatoltam az elemi részecs-
kék küszöbén. A szubkvantumok világát láttam! Lehetséges,
hogy az ősanyagig jutottam már? A régi görögök apeirónját lát-
tam, amelyből minden felépült?
Elragadtatott a világító pontocskák ismerős sokarcú rajza.
Nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy valami igen is-
merőst látok. Elkészítettem a spektrumát, néhányszor lefényké-
peztem, sőt le is rajzoltam a pontocskák elhelyezkedését. Aztán
ellenőriztem a készülékeket. Minden rendben volt. A relé perio-
dikusan ismét kattan. Valóságos energiaóceánok repültek ki a
kondenzátorból. És csak a számláló, amely a túlsó oldalon he-
lyezkedett el, pörgött őrjöngve. Attól a pillanattól kezdve, hogy
az elemi részecskék eltűntek, a berendezésem megkezdte a kon-
denzátor feltöltését. Lerántottam a késeskapcsolót, a berende-
zést kikapcsoltam a hálózatból, holtfáradtan a karosszékbe zu-
hantam, és elaludtam.

*
A váratlanul beállott csend riasztott fel. A motor hallgatott. Ugo
mellettem ült, és óvatosan lecsavarta a kompaszt.
– Ugo, mi történt? – kérdeztem.
Ugo némán ajkához szorította ujját, és a sötétszürke ködös tá-
volba mutatott. Figyelmesen néztem, és egy elmosódó fényfol-
tot láttam meg a távolban. Ugo intett, hogy kövessem a kabinba.
Meggörnyedve, hogy a fejem be ne verjem az alacsony mennye-
zetbe, bemásztam a parányi helyiségbe. Acetilénlámpa, dohá-
nyos doboz, és gumikesztyűk hevertek a parányi felcsapható
asztalkán.
Ugo lehajolt, és egy ládikából sötét nektársört húzott elő. Ki-
nyitotta a palackot, és felém nyújtotta. Aztán még egyszer leha-
jolt, és a maga számára is elővett egy palackot. Ivott néhány kor-
tyot, és csendesen azt mondta:
– Őrhajó. Ebben a ködös éjszakában nem vesznek észre ben-
nünket. De már szürkül, és a reggel derültnek ígérkezik. Ha el-
kapnak bennünket, azt mondom: utat tévesztettünk, mert el-
tört a kompaszunk. Már lecsavartam.
Felmentünk a fedélzetre. Csodálatosan mély volt a csend.
Semmit sem hallottam, de Ugo azt állította, hogy motorzúgás
hallik.
Némán üldögélve, így töltöttünk el vagy másfél órát. Ugo né-
hányszor felállt, és hallgatódzott. Aztán, végül is legyintett, és
megszólalt.
– Kész! Úgy látszik megúsztuk.
S zsebéből csavarhúzót vett elő, és helyretette a kompaszt. Pi-
pára gyújtott, és lement, hogy ismét megindítsa a motort.
Amikor visszatért, azt mondta, hogy meg tizenöt órányi út áll
előttünk, és alhatom. Akár itt, akár a kabinban.
– És ön nem kíván aludni, Ugo? – kérdeztem.
– És ki vezetné helyettem a bárkát? – mondta komolyan.
Bementem a kajütbe. Levettem a tengerészkalapot, lehúztam
a hatalmas gumicsizmákat, és leheveredtem a teveszőr takaró-
val fedett priccsre. A parányi világítóablak mögött még sötét
volt.
Azon kaptam magam, hogy arra várok, mikor villan fel az ab-
lakban a kis zafírszínű csillag? Az már igaz, ha az ember nem te-
het semmit, akkor emlékezik. A bárka könnyedén imbolygott.
Arra a pillanatra emlékeztem, amikor a kísérletem lényegét
megértetem. És arra is, hogy miként éreztem akkor megmagya-
rázhatatlan és összehasonlíthatatlan keverékét a rémületnek és
a kielégülésnek. Az álmok ismét a múltba vittek.

Amikor hirtelen megértettem, hogy a ragyogó szubkvantikus

pontok eloszlása mihez hasonlít, azt hittem, hogy megbolon-
dultam. A fejemhez kaptam, behunytam a szemem. Úgy érez-
tem az agyam valami végtelenül becses folyadékkal van tele, s
ha nem ülök nyugodtan, kiloccsanhat.
Ebben a dermedtségben éltem át néhány pillanatot.
A fények megközelítőleg a metagalaktikában elhelyezkedő ga-
laktikák térképéhez hasonlítottak.
Vajon véletlen egybeesés volt ez, vagy tán a természet egy sa-
ját farkába harapó kutyára hasonlít?
Ez a gondolat vad és váratlan volt, levert a lábamról. A kérdé-
sek és talányok örvényében vergődtem. De törekedtem arra,
hogy összeszedjem magam. És végül is miért is ne?
A természetről alkotott elképzelésünk tulajdonképpen a sok
évszázados emberi tapasztalaton és néhány tucat zikai-mate-
matikai egyenleten nyugodott. Az egész abban foglalható össze,
hogy a természetben két határtalanság van: a mikrovilág végte-
lensége és a kozmosz végtelensége.[2]
A végtelenség kifejezés alkalmazása az elemi részecskékre
még egyszer aláhúzza dialektikus egységüket. Ebben valami kö-
zös fejeződik ki, amely megengedi, hogy egyetlen egyenesre he-
lyezzük az atomokat és a galaxisokat. – A parányi méretektől a
gigászi méretekig és így tovább, addig az ideig, amíg mindez
nem ellenkezett a képzeletünkkel, amíg a mi szerves gondolko-
dásunk fel nem lázadt ellene. Akkor azonban a végtelent jelző
mentő jelhez menekültünk. A két végét egymásba zártuk, és
úgy gondoltuk, hogy megértettük a világmindenséget.
Gondolkodásunkban a nagy szökik a parányi elől. Elképzelése-
ink mesterségesen szétszakítják a végtelenséget. Mi a végtelen-
ség mikrovilágát a végtelen makrovilágtól mesterségesen elvá-
lasztjuk. Így vezeti tehát félre az embert néha az a tulajdonsága,
hogy mindent igyekszik beskatulyázni! Természetesen kigon-
dolt skatulyákba… De hiszen a természetben a mikrokozmosz
szakadatlanul és együttesen létezik a makrokozmoszban. A ter-
mészet egységes és osztatlan. Tehát… Tehát, kell létezni olyan
helynek, lehet, hogy pillanatnak, amikor a két hatalmas végte-
lenség eggyé olvad, hogy ismét és ismét demonstrálja a világ
anyagi egységét. Idő vagy tér? De lehet, hogy ez is, az is? Mi az,
amit a berendezésemben láttam? Lehetséges, hogy pontosan ez
az?!
Túlságosan izgatott voltam, ki kellett volna kapcsolódnom, de
nem vesztegethettem el egyetlen pillanatot sem.
Felálltam, hogy a fotólaboratóriumba menjek, és előhívjam a
felvételeket. Aztán a spektrális adatokat akartam feldolgozni.
Hiszen csak ekkor lehettem biztos abban, hogy nem őrültem
meg.
De e pillanatban felpattant az ajtóm, és három rohamosztagos
tört be rajta. A karjukon vörös sávos szvasztika, ruhájukon szí-
jak. Arra ami később történt, csak homályosan emlékszem.
Az utcán tértem magamhoz. Fehér köpenyemet piszok és vér-
foltok szennyezték. A ruházatom szakadt, az arcom összevert.
Így tehát nem tudtam feleletet kapni az egész lelkemet feldúló
kérdésre. De azért még mindig arról álmodoztam, hogy feldol-
gozom az adatokat és cikket írok! Az egyik példányt az »Anna-
les«-ben akartam megjelentetni, két példányt pedig Angliába
küldenék Rutherfordhoz és Eddingtonhoz, kettőt – Amerikába
Einsteinhoz és Hubble-hoz, kettőt Oroszországba Kapicának és
Foknak, és egyet Dániába Niels Bohrnak.
Micsoda vihar keveredne ebből! De hiszen ekkor közösen töre-
kednénk a szűk rés felé, amelyet a szendergő természet falán
törtem. Az Isten még csak körül sem tudna nézni, amikor máris
a legtitkosabb szentélyében üldögélne néhány zikus, és írnák
nyugtalanul a maguk egyenleteit.
Most már csak magamra számíthatok. És nem is maradt más
lehetőségem, mint a gondolkodás, a töprengés. Csakis tisztán -
lozo sztikai úton ellenőrizhetem váratlan felfedezésem helyes
voltát.
Tehát, a természet mégis csak a saját farkába harapó kutyára
hasonlít. Nincs sem mikrovilág, sem makrovilág, sőt még eze-
ket magába ölelő metagalaxis sincsen. Csak a saját kényelmünk-
re találtuk ki ezeket, hogy könnyebben megérthessük az egysé-
ges zikai világot.
Einstein sok törvényünkről mutatta ki relativisztikus voltu-
kat. Meg az olyan méretekről is, mint a hosszúság, kiderült,
hogy függnek a sebességtől. Stoney kifejtette a véleményét a mi-
nimális terekről és minimális távolságokról. A tér-idő-sejtekben
a hosszúságot 10-45-cm-nél kisebb egységgel kell mérni, az időt
pedig kevesebbel, mint 10-35 mp-cel, nem, már nincs idő és nin-
csen tér. Végső soron is a mi értelmünkben vetten nincs. Ez az
elemi négydimenziós tér-idő-egysége Stoneynak, Ambarcum-
jannak, Ivanyenkónak. Tehát a világmindenség nem végtelen a
parányi oldalán és a növekedés oldalán. De az is lehetséges, hogy
nem csupán a tér mértékegységei viszonylagosak, de ezen vilá-
gok összehasonlításának elvei is? Mi azt mondtuk a kilogramm
több, mint a gramm, az atom kisebb, mint a csillagok, ez magá-
tól értetődőnek tűnik előttünk. De azt nem mondjuk, hogy az
elektron nagyobb a fotonnál, csupán arra alapozva mindezt,
hogy az elektron képes magából fotont kibocsátani. És egyálta-
lában, milyen határokig igaz és elfogadható a »kisebbre« és »na-
gyobbra« vonatkozó tudásunk. »A nagyobb mint B«, vajon akkor
A B-ből tevődik össze? Lehetséges, hogy vannak olyan határok,
mind a növelés, mind a csökkentés oldalán, amikor értelmetlen-
né válik annak kutatása, hogy mi a nagyobb és mi a kisebb. Ott
egyszerűen már nincsen meg ez a tulajdonság, ami nélkül pedig
a hétköznapi, megszokott életünkben élni sem tudunk. Azt még
mondhatjuk, hogy a galaxis nagyobb a protonnál, de arra már
nincsen jogunk, hogy a szubkvantikus részecskéket összehason-
lítsuk a metagalaktikával!
Hurrá! Úgy véltem, hogy megtaláltam a megoldást. A legfon-
tosabb, hogy ne terelődjön el a gyelmem, nem engedhetem
meg gondolataim félresiklását… Tehát, miután a berendezé-
semben kihunytak az elemi részecskék, egészen addig az időig,
amíg meg nem jelent benne a metagalaktika, azt a világot lát-
tam, ahol nem alkalmazható a kisebb vagy a nagyobb fogalma?
Éppen itt van az a pont, ahol a kutya foga belemar a saját farká-
ba! A hatalmas kör összeforradásának a helye. Gyűrű, éppen
gyűrű, és nem vonal, amelynek mindkét vége a végtelenbe tér, a
világmindenség végtelenjébe, és a mikrovilág végtelenjébe.
Ezerszer igazuk van azoknak a kollégáinknak, akik azt mondják,
hogy a természet sokkal bonyolultabb építmény, semmint gon-
dolnánk, és egyidejűleg egyszerűbb és ravaszabb is. Próbáljuk
meg az egészet matematikailag megfogalmazni. Így tehát, birto-
kunkban van Dirac egyenlete. Ha a teljes funkc… (A füzetből né-
hány lapot kitéptek.)

…sietek befejezni a feljegyzéseimet. Leginkább az rémít, hogy

nem tudom: miért és kinek jegyzem fel mindezt. Néha az anyám
képe jelenik meg előttem, és megfeledkezem mindenről. S
mindarról, ami kínoz és keserít, kedveskedve és kínlódva mesé-
lek neki. Az anyámnak tudnia kell, hogyan éltem ezekben az
években, mit ettem, miről gondolkodtam. És mivel attól félek,
hogy elkeserítem, ezért arra törekszem, hogy minél kevesebbet
beszéljek a szenvedéseimről, és minél többet arról a reményről,
ami éltet. Ha a barátaim arcát vetíti elém a képzeletem, vissza-
emlékezem a kötelességemre, és tenzorokkal és viriális koe ci-
ensekkel töltök meg egész oldalakat. Sőt, a berendezés vázlatát
is megrajzoltam, kiszámítottam a folyamat paramétereit, meg-
határoztam az optimális viszonyokat. De aztán… kitéptem a la-
pokat, elégetem az üveges asztalon, és az összeégett maradvá-
nyokat porrá zúzom. Az üvegen barna, olajos, a mustárgáz ma-
radványára emlékeztető folt marad. Ezt kendőmmel gondosan
letörülöm.
Néha olyan emberekre gondolok, mint Ugo és Johann vagy a
koppenhágai kikötőben dolgozó hallgatag, erőteljes munkások-
ra. A világra szerencsétlenség zúdult, sok embert elpusztít: iga-
zakat és bűnösöket, és elpusztul Schickelgruber és a bandája is,
és lehet, hogy az idő malma azokat is megőrli, akik láttak, de
hallgattak, akik tudtak mindent, de nem próbáltak meg ellenáll-
ni. Az is lehet, hogy én is és a kollégáim is elpusztulunk, és
egyetlen zikus sem marad abban… az új világban. És mindent
újból kell majd elkezdeni, és előre törni, miközben arra törekszik
a világ, hogy még egyszer ne zuhanjon a régi verembe…
Azt gondolom, hogy az egyszerű, szerény munkások lesznek
az utódaink. És alighogy megsemmisítem a formulákkal telt ol-
dalakat, ismét írni kezdek a számukra, magamról, mert hiszen
nekik kell majd ismét feltárni mindazt, ami lehetséges, hogy ve-
lem együtt eltűnik. Vitázom önmagammal, lelkesedem, és meg-
zavarodom, zsákutcába kerülök, és úgy kapok a formulák után,
mint a fuldokló a mentőöv után, hogy aztán néhány pillanat
múlva még egy lap enyésszen el az öngyújtóm lángjában.
 Íme, így írok hát, gyorsan, és zavarosan. Nagy betűim vannak,
a sorok lefelé futnak. Amikor tűnődöm, szeretek női fejeket raj-
zolgatni. Hát, ezért fogynak ennyire gyorsan ebben a vastag is-
kolás füzetben a tiszta lapok. És természetesen igen keveset ír-
tam még mindeddig le. Hiszen mindössze négy napja kezdtem
ehhez a munkához. Korán reggel kelek, egy nagy fajanszcsupor-
ból kávét iszom, két karéj vajaskenyeret eszem, rózsaszínű son-
kaszeletekkel, egy kis csokoládét és egy kevés csodálatosan ízes
sajtot, egy papírpohárkából. Aztán előveszem a füzetemet, és
írok, írok egészen ebédig.
Egy kicsiny, méregdrága étteremben ebédelek. A csendes Hel-
lerup negyedben van.
Árnyas utcák, magas kőkerítések, parányi kapuk és előkelős-
ködő bronztáblácskák. Szigorú külsejű, látszólag tökéletesen la-
katlan villák. Itt többször hallani a patacsattogást, mint az autó-
gumik surranását. Megyek, és forgolódom…
Az étteremben rákot, kaviárt szolgálnak fel, és pompás, ango-
losan készített bifszteket. A desszert nn sajt, olyan lágy, mint-
ha krém lenne.
Aztán ismét a csendes tiszta utcákat járom.
A kikötő közelében lakom. Ott mindig dübörgés és zaj tölti be
a levegőt. Láncok csörögnek, a gőzösök kürtje üvölt, sirályok ri-
koltoznak, kifeszített kötelek nyögnek, és a forgódaruk talpai
csikorognak. A kiömlött olaj mindig vékony, szivárványos hár-
tyával vonja be a vizet.
De éjszakára kelve a víz átalakul. Feneketlennek látszik, olyan-
nak, mint egy mélységesen mélyfekete tükör, amelyen színes kí-
gyók táncolnak. A legtöbbjük aranyszínű, kevesebb a piros és a
zöld, és nagyon, nagyon ritka az ibolyaszínű fénykígyó.
Egy öreg, füsttől sötétedett, hatemeletes ház ötödik emeletére
kapaszkodom fel. A lakásom kicsiny. Egy nagyobb négyszögle-
tes szoba balkonnal, fehér csempés falú konyha és fürdőszoba. A
konyhában készítem el a reggelimet, ott eszem meg, ott írok, és
ott hallgatom a rádiót. A szobában csak alszom…
Kinyitom a biztonsági zárat, a szarvasagancsra ráakasztom a
kalapom, és bemegyek a konyhába. A fehér-kék virágú viaszos-
vászonnal letakart asztalhoz ülök, s nekifogok az írásnak. Egé-
szen késő estig rovom a betűket mindaddig, amíg csak a fehér
éjszakában villanygyújtás nélkül írni lehet.
Sietek. Lehetséges, hogy holnap már nem lesz egyetlen feles-
leges pillanatom sem. Sohasem törekedtem úgy dolgozni és
élni, mint itt, Dániában. Nem tudom nyomon követni az időt, a
napok szinte égtek, a hetek és a hónapok száguldottak.
Németországból kaptam némi pénzt, valamit Dirac és de
Broglie is küldött. Bohrnak pedig sikerült valamit kivernie a
Dán Akadémiából. Eszközeim tehát általában vannak. Siettem a
berendezésem újbóli felszerelésével. Niels egyik tanítványa
pompás gondolattal segített. Azt javasolta, hogy a Seignette-
kondenzátorokat egy hatalmas leydeni palackkal cseréljem fel,
amelynek külső falai egy henger alakú laboratórium falai legye-
nek, energiavetőnek pedig a despinátor gadolinium-ezüstrúdját
kell alkalmazni. Ez nagymértékben emeli a készülék teljesítmé-
nyét. Kiszámítottam: ha a kvarclemezkéket vékony Seignette-
sóréteggel borítjuk, akkor a dielektromos áteresztőképessége
(kihúzva)… és a potenciálgödröt leírhatjuk… (Néhány oldal hi-
ányzik.)
Hogyan álmodoztam arról, hogy egykor Koppenhágába utaz-
hatom! A skandináv irodalmat, a zenét jól ismerem, de Niels
szűkszavú levelei hozzásegítettek ahhoz is, hogy magam előtt
lássam ezt a hatalmas ködös várost.
Az egyetem, az akadémia, a hatalmas börze, a Thorwaldsen
Múzeum és a Rosenborg kastély csodálatos képét már azelőtt is
magam előtt láttam, mielőtt Dániába érkeztem. De azt sohasem
gondoltam volna, hogy a tenger felett úszó hajnali pára és távoli
ködbe vesző napkorong a horizonton olyan csodálatosan szép
lehet. Hányszor elnéztem azt a tájat, amely mögött hazám lát-
hatatlan és visszahozhatatlan vidéke feküdt. A vasúti sínek
összefutottak, és ismét szétváltak, de én még mindig csak azt
kutattam, hogy a hullámok hogyan mosódnak össze az ég aljá-
val.
A kikötőben narancsosládákat raktak ki a partra, heringeshor-
dókat görgettek, szenet rakodtak. Könnyű hullámzás verte a ha-
jók vörösre mart, kagylókkal belepett oldalát. A partra vert mo-
szatok, halmaradványok fekete csomókban rothadtak, üveges
testű tengeri bolhák ugráltak a tócsákban, a vízen sirályok rin-
gatództak.
Valahol ott, a távolban más kikötők zaja tölti be a levegőt,
Hamburgé, Warnemündéé.
Lisa elmesélte, hogy Hahn és Strassmann két hónappal ez-
előtt megoldották az uránium magjának hasítását. A hasadási
maradékokon kívül másodlagos neutronok is keletkeztek. Lisa a
folyamat kinetikai sajátságait tanulmányozta, véleménye sze-
rint láncreakció következett be. Azt hiszem, igaza van. Biztos,
hogy Einstein tévedett, és az atombomba gyártása megoldható.
Ennek első ijesztő tünetei máris megmutatkoztak Németország
megtiltotta a cseh urán eladását. A nácik rátették mancsukat a
nehézvíz készletekre. Sokáig gondolkoztam azon: miért van
szükségük a deutérium oxidjára? Valószínűleg lassítót keresnek,
hogy növeljék annak valószínűségét, hogy a neutronokat az
atommagok valóban elnyeljék. A dolog szemmelláthatóan előre-
haladt stádiumba jutott. Sietni kell.
Fenyegető szagot orrontok, viharszagot, savanyú lőporszagot.
Hát valóban megrohanják Dániát?!

Bohrnak alig maradt ideje arra, hogy a legfontosabb holmikat

bedobálja hatalmas krokodilbőr aktatáskájába. A laboratóriu-
mában ültünk és hallgatagon töltöttük az utolsó pillanatokat.
Az autót várta. A repülőtérre viszi. Bohr a tengerentúlra repül.
Rábeszélt, hogy repüljünk együtt. De nem tudok, zikailag kép-
telen vagyok erre! Mennyit készülődtem, mennyit vártam?! És
mindezt miért, hogy újból elhalasszam a kísérletemet a jobb
időkig? És vajon elkövetkeznek-e ezek a jobb idők?
Nem, nem bírok. Befejezem a munkámat. Kerüljön bármibe is!
Hitler megrohanta Dániát és Norvégiát. Hamarosan itt lesz-
nek. Az utolsó két napon mindenfelé halszemű egyéneket lát-
tam. Ismerőseim a gumiköpenyek és a szögletes állak, az ide-oda
fürkésző fababa tekintet. Igyekszem megoldani mindent, de
mennyire sietek.
Bohr nyugodt és friss. És mint mindig, fegyelmezett és gunyo-
ros.
– Biztos vagyok benne, hogy hamarosan visszatérek ide! –
mondotta és széles, rövid ujjú kezét a térdemre tette.
Hallgatok.
– Még a visszatérésem zálogát is itthagyom – mondotta Niels,
és hatalmas termete kiegyenesedett.
Odalépett a munkaasztalhoz. Kinyitott egy ládát, és egy kis
dobozt vett elő. Kinyitotta, és felém nyújtotta.
A Nobel-díja volt.
Aztán a vegyifülkéhez lépett. Küvettát vett elő, néhány üveg-
csét, csiszolt dugójút, és egy üvegtölcsért. Az üvegcséket kinyi-
totta és valami keveréket készített. Közelebb léptem, és elolvas-
tam a címkéket.
– Így hát. Érthető… – Niels királyvizet kevert, ez mindent fel-
old. Érdekes! De miért van erre szüksége?
Az érmet elborították a buborékok. Eleinte lassan, aztán egyre
gyorsabban ültek ki a felületére. A küvettában szinte forrt a fo-
lyadék a hidrogénbuborékoktól.
– Most mindent feloldok! – mondotta vidáman hunyorítva
Bohr.
 – De aztán? – kérdeztem de ezt is csupán csak azért tettem
hogy ne hallgassak.
– Aztán? Aztán, majd visszatérek ide, az otthonomba. Majd
elektrolizálom ennek a küvettának a tartalmát, és visszakapom
az aranyomat. Abból majd ismét megcsináltatom az érmét. Ér-
ted?!
Feleletet várva nézett rám. Én pedig legszívesebben sírva fa-
kadtam volna… Vajon az éremért… Vajon találkozunk-e még?…
– Viszontlátásra Niels… viszontlátásra!…[3]
Már itt vannak. Bárhogyan is igyekeztem. A pillanatok drágák.
Az öreg kapusnak adom át a füzetet. Miért neki? Sírt, amikor az
ócska »Citroen« elvitte Bohrt. Amikor ez a pestis elmúlik, mind-
az, amit leírtam, igen szükséges és fontos lesz. A legfontosabb –
az eszme, a többit majd lassanként elérik nélkülem is. Szerettem
volna itt hagyni a világtér alapvető formuláját is, de félek. A mi
időnkben nagyon is gyorsan kezdenek lőni a formulákkal. De
gyorsan nem szabad. Még hosszú háborús évek állnak előttünk,
és nem tudom, hogy hol hever majd a füzetem, hiszen nem ok
nélkül látok mindenfelé gumiköpenyeket. És igen, vajon egyet-
len ember, bármilyen sokat adott is az emberiségnek, képes-e
arra, hogy megváltoztassa a történelem menetet? Hiszek a világ
értelmében, a szent és kiolthatatlan szikrában.
Az emberek győznek ebben a harcban. A nagy harc óráiban én
is velük lennek. Ám egyszerűen nem sikerül megérnem a győ-
zelmet. De ha meg is halok, úgy pusztulok el, hogy hiszek a győ-
zelemben. Most minden lapot kitépek amelyen formulák van-
nak, azokat, amelyeket még nem téptem ki, és nem égettem el.
Ha sikerül, akkor idejében megsemmisítem őket, ha nem – ak-
kor velem együtt pusztulnak el. Köszönök mindent öreg Futzs-
toss, köszönöm Ugo! Bármi is történjék, az ember mindig ember
marad. Ég veletek…”
A füzetet jórészt ceruzával írták. Csak visszavert ibolyántúli
fényben sikerült nagynehezen elolvasni. Más nem állt a füzet-
ben.
Krabovszkij félretolta a frelonlaphalmot, és erőteljes, biztos
vonásokkal megírta e csodálatos történet befejezését. Így.

Ezzel végződtek a tények. A sínek ezennel már a kitalálás ingo-

ványos talajára futottak. És én e területen egyáltalán nem ér-
zem magam biztonságban. Lehetséges, hogy éppen ezért soro-
lok még néhány részletet a tényekhez. A szigorú kutatók lehet-
séges, hogy elítélnek emiatt. De a legutóbbi események arra
kényszerítenek, hogy sok mindent másként és más szempontok
szerint ítéljek meg. Most némileg másként viszonyulok azokhoz
a „csalhatatlan” igazságokhoz, amelyeken a tudásunk nyugszik,
mint az ősi legenda cetjein a Föld. Nem akarok semmiféle követ-
keztetést levonni, és nem szeretnék tenni semmiféle előreelha-
tározást. Nincs szükség gyors, elhamarkodott döntésre, hanem
gyelmes, aprólékos tanulmányozásba kell fogni.
De nem szeretnék elkalandozni. Így tehát, csak azt fűzöm hoz-
zá, amit mégis ténynek számíthatok.
Amikor Vrevszkij felgyógyulása után visszatért a Földre, és
meglátogatott bennünket, Markot és engem, megpillantva a Sá-
padt Neptunusról való formula szerzőjének a képét (az újságírók
nevezik így ezt az embert) azonnal kijelentette, hogy a fénykisü-
lés rövid pillanatában ezt az arcot látta.
Ez a beismerés igen sokat és majdnem semmit sem jelent egy-
idejűleg. Ha Alik nem ismerte volna az utolsó idők eseményeit,
ha nem tudott volna a formuláról és a füzetről… De a tényeket
úgy kell elfogadni, amilyenek.
Még két-három másod-, harmadrendű részletet is felsorolhat-
nék, de attól félek, hogy részrehajlónak mutatkozom. Vagy
újabb bizonyítékokkal igazolom az igazságát, vagy be kell bizo-
nyítanom a zseniális hipotézis hibás voltát.
 Néhány szót csak a formuláról. Alaposan analizáltattuk a gé-
pekkel, és hosszasan tanulmányozták a matematikai intézetben
is. A tudósok hajlamosak arra, hogy a formula következő részé-
ben, amely így írható le: aR1/aR2 annak a folyamatnak a leírását
lássák, amely a mikrovilág és makrovilág legrövidebb idő alatt
lezajló kölcsönhatását adja meg.
Lehetséges, hogy Mandelblatt megtalálta a metagalaktikába
vezető legegyszerűbb utat. S ez az út a szubkvantikus világban
kezdődik. Minden arra utal, hogy utolsó kísérletében a tudósnak
sikerült létrehoznia maga körül az egységes spinorteret, és át-
ugorva a kritikus küszöböt, valamilyen számunkra eddig isme-
retlen alagútba jutnia a sokalakú téridőben.
Ez az energiasűrűsödés a számunkra megszokott téren és időn
kívül mozogva, s kiszakadva a világmindenségünkből, véletle-
nül találkozott a Sápadt Neptunusról jövő űrhajóval.
Meg kell jegyeznem, hogy úgy látszik, kezdek fantáziákat ker-
getni, noha ez számomra tökéletesen idegen.
Visszaemlékezem arra a meglepő hasonlatra, amelyben a far-
kába harapó kutyához hasonlította a világegyetemet. Ez igen
bosszantotta, és meglepte Markot. Egyenesen kételkedni kez-
dett benne, hogy a zikának egy valódi klasszikusa ilyesmit
egyáltalán mondhatott-e? Attól félek, hogy a atalok egyre ke-
vésbé értik meg a múltat. Én még csak valahogyan magam elé
tudom képzelni e nagy zikusok és fáradhatatlan tréfálkozók
ragyogó csoportját, akik olyan erőteljesen alakították át a világ
arcát.
Már régen nem mosolyog senki azon a kifejezésen, hogy atom-
máglya, pedig ez a „szigorú” zikai meghatározás tulajdonkép-
pen Fermi egyik tréfájából született. Az öreg Dzsi Dzsi[4] atom-
modelljét pedig mazsolás pudingnak nevezték el, a szimmetria
megsértését pedig valaki azzal magyarázta, hogy az Isten balke-
zes… Ez azonban semmit sem változtatott a tudomány nagysá-
gán.
 Végső soron, ha a fantázia humorral párosul, annál nagyobb
dolog nincs is a világon. Ebben biztos vagyok.
Az utóbbi időben állandóan erre gondolok. A dolog lényege
nem az, hogy a nácik mit tettek azután, hogy a laboratóriumból
kihangzó robbanásra fel gyeltek. Mark biztos abban, hogy bero-
hantak, és mivel nem találtak ott senkit, a legyőzhetetlen fegy-
ver megalkotójának felkutatására mozgósítottak minden erőt.
De miután nem sikerült a nyomára bukkanni a „birodalom el-
lenségének”, végül is kinyomatták a felhívást, hogy a nyomrave-
zetőt megjutalmazzák. Az öreg portás téphette le a plakátot, és
őrizte meg óvatosan. Lehet, hogy így történt, de az is lehetséges,
hogy egészen másként. Minden olyan elképzelés, amely csak a
logikára támaszkodik, viszonylagos.
Egy azonban vitathatatlan. Ha az embert bebörtönzik is, vas-
ketrecbe zárják is, vagy szögesdrótok közé csukják, a szabadsá-
got nem vehetik el tőle. A gondolatokat nem lehet bilincsbe ver-
ni és megsemmisíteni, azok mindig megkeresik az igaz, a várat-
lan utat.

(Mihail T. Jemcev & Jeremej J. Parnov novellája nyomán:

„Fantasztyika” 1964.)
 Clifford D. SIMAK:

A CÉLHOZ ÉRT NEMZEDÉK

Az emberek felriadtak, és hallva a Dübörgést, ágyukba rejtőztek.

Tudták, hogy valamikor el kell következnie a Dübörgés idejének
is. És azt is jól megtanulták, hogy Dübörgés jelzi a Vég kezdetét.
John és Mary Ho is felébredt. Még nem kaptak engedélyt
arra, hogy gyermekük legyen. Ehhez az kellett volna, hogy a
születendő gyermek számára hely szabaduljon fel. Az öreg Jos-
huának kellett volna meghalnia, és John és Mary vágyódva vár-
ták az öreg halálának pillanatát. Persze érezték, hogy az idős
ember szemében bűnösek, azért csak titokban magukban vár-
ták a halálát, vagyis azt, hogy végül joguk legyen gyermekre.
A Dübörgés az egész Hajót betöltötte. Majd az ágyuk, amely-
ben feküdtek felemelkedett a padlóról, és a falhoz szorította
őket. Aztán valamennyi többi bútor is elszakadt a padlótól – az
asztal, a székek, a szekrény –, és ugyanahhoz a falhoz repültek,
mint az ágy, mintha ez a fal vált volna padlóvá, és a padlóból fal
lett volna. A mennyezeten, ami egy pillanattal előbb még fal
volt, egy kép függött; egy kicsit még himbálódzott a levegőben –
aztán lezuhant.
A Dübörgés ebben a pillanatban megszűnt, csönd lett.
John Ho kimászott az ágy alól, felemelte a bútort, és segített
feleségének, hogy az is kiszabadulhasson ágybörtönéből. A pad-
lóvá vált falon álltak, és nézték bútorjaik roncsait. E bútorok
nem csupán őket szolgálták, hanem sok-sok nemzedék használ-
ta már őket előttük is.
Hiszen itt semmit sem adtak el, semmit sem dobtak ki. Ez volt
a törvény. Mindent, amijük csak volt, az utolsó lehetőségig hasz-
náltak. Itt csak a legszükségesebbet ették, nem többet és nem
kevesebbet, mint a kiszabott. És az italt is kiszabták, sem többet,
sem kevesebbet nem szabadott inni, csak az engedélyezettet;
ugyanazt a levegőt szívták be újra és újra. A konvektorba került
minden hulladék, s ott valami hasznossá alakult át. Még az el-
hunytak is… azokat is felhasználták. Egy idő múlva, lehet, hogy
hamarosan, az öreg Joshua is meghal; átadja a testét a konvek-
tornak bajtársai hasznára; véglegesen visszaad mindent a társa-
dalomnak, amit csak élvezett a társadalomtól, ő is teljesíti utol-
só kötelességét – és jogot ad Johnnak és Marynek arra, hogy
gyermekük lehessen.
„Muszáj, hogy gyermekünk legyen – gondolta John, a romok
között állva –, kell, hogy gyermekem legyen, akit megtaníthatok
majd olvasni, és akinek majd átadom a Levelet.”
A törvény az olvasásról is rendelkezett. Tilalmas volt, mert az
olvasás a bűn forrása. Már Kezdetben is bűnnek számított. Az
emberek már réges-régen úgy döntöttek, hogy az olvasni tudás-
nak nem szabad léteznie.
„Így hát át kell adnia a rosszat a saját gyermekének. De hiszen
réges-régen elhunyt apja tanította meg őt is, és John megeskü-
dött az apjának, hogy e tudást továbbadja, s az esküjét nem
szegheti meg. És még valamit örökölt az apjától – azt a nyugtala-
nító érzést, hogy a törvény helytelen, nem igaz.
Pedig e törvényt sohasem tartották helytelennek. Minden tör-
vénynek megvan az értelme. És értelme van az életformájuknak
is és a Hajónak is.
Persze az is megtörténhet, hogy nem sikerül átadnia a Levelet
a ának. Az is lehet, hogy neki kell felbontania, mivel a boríté-
kon az áll: »Csak végszükség estén bontható fel«. De hiszen már
talán el is érték azt a pillanatot, amikor erről a végszükségről le-
het szó – mondta magának John Ho . – Ez a Dübörgés, és a pad-
lóvá vált fal, és a padló, amely most a fal szerepét tölti be.”
A szomszédos kajütökből hangok hallatszottak: ijedt kiáltá-
sok, nyöszörgés, rémült gyermeksírás.
 – John – mondta Mary –, ez a Dübörgés volt, hamarosan bekö-
vetkezik a Vég.
– Nem tudom – felelte John. – Várjunk, meglátjuk. Hiszen azt
sem tudjuk, hogy mit is takar a Vég.
– Megjósolták, hogy a Dübörgés nyomában hamarosan bekö-
vetkezik a vég – mondta Mary. – És azt is, hogy a csillagok meg-
szűnnek forogni, és ottmaradnak mozdulatlanul a fekete égen,
és ez lesz az igazi jele a Vég közeledésének.
„Minek a vége – tűnődött John. – Nekünk? Vagy a Hajónak?!
Vagy a csillagoknak?! De az is lehetséges, hogy mindennek eljön
a Vége – a Hajónak, a csillagoknak és a sötétségnek, amelyben a
csillagok forognak.”
Amikor arra gondolt, hogy az emberek vagy a Hajó számára
elkövetkezik a vég, megremegett. Nem annyira azért reszketett,
mert sajnálta volna őket, hanem azért, mert megértette, hogy
elpusztul az a pompásan kigondolt, kiegyensúlyozott életrend,
amelyben örökidőktől éltek. Olyan csodálatos volt ez az élet!! Az
emberek mindig mindenhez, ami csak kellett az életükhöz, hoz-
zájutottak, de nem jutottak semmi fölöslegeshez. Nem lehetett
itt fölösleges semmi, sem víz, sem levegő, sem ember, hiszen ép-
pen ezért nem születhetett egyetlen párnak sem előbb gyerme-
ke, mielőtt valaki meg nem halt, és nem szabadított fel a számá-
ra helyet.
Türelmetlen léptek zaja és izgatott hangok hallatszottak a fo-
lyosóról, valaki megverte az ajtót, és bekiáltott:
– John! John! A csillagok egy helyben állnak!!
Az ajtó most ott volt, ahol lennie kellett ahhoz, hogy kiléphes-
senek rajta a folyosóra, ahelyett, hogy előbb felmásszanak a lét-
rán a mennyezetig. A létra céltalanul ott függött azon a falon,
amely korábban a padló volt.
„Vajon miért nem gondoltam már korábban erre? – kérdezte
saját magától a fér . – Miért nem láttam, hogy milyen buta
mindez: felmászni a mennyezeten nyíló ajtóhoz, hogy aztán ki-
léphessünk a folyosóra?”
„Lehetséges, hogy éppen így kellett lennie egész idő alatt, ám
az is előfordulhat, hogy éppen az volt a helytelen, ami eddig
volt? De hiszen akkor meglehet az is, hogy a törvények is helyte-
lenek…”
– Megyek, Joe – válaszolta John.
Az ajtóhoz lépett. Kinyitotta, és látta: az, ami korábban a fo-
lyosó fala volt, most a padlója lett, és valamennyi kajütajtó egye-
nesen a folyosóra nyílik. Arra gondolt, hogy a létrákat el lehetne
vinni, mert már nem szükségesek. Berakhatjuk a konvektorba,
és olyan tartalékhoz juthatunk ilyenformán, amilyen még soha-
sem volt a birtokunkban.
Joe megfogta John kezét, és hívta:
– Gyerünk!
Beléptek a meg gyelőfülkébe. A csillagok valóban mozdulat-
lanul álltak.
Minden a tanítások szerint történt. A csillagok megdermed-
tek.
Mindez ijesztő volt, most már jól láthatták, hogy a csillagok –
nem csupán sima, sötét függöny hátterében mozgó, keringő fé-
nyek. Most már láthatták, hogy valami űrben függnek, ez a lát-
vány olyan rémületet ébresztett bennük, hogy a félelemtől még
a gyomruk is megfájdult. Ezt az érthetetlen űrt nézve, a korlátba
kellett kapaszkodniuk, hogy a szédítő mélység szélén megőriz-
zék az egyensúlyukat.
Ezen a napon nem volt játék, nem sétált senki, és a szórakozó
teremben sem volt a mindennapi zajos vígság. Mindenütt ré-
mült csoportok beszélgettek. Az emberek a legnagyobb Szentsé-
ges kép előtt imádkoztak a templomban. Az a főszentkép a Fát és
a Virágokat, a Folyót és a távoli Házat, az Eget a Felhőkkel, vala-
mint a Szelet, ami ugyan nem volt látható, de mindenki érezte,
hogy ott fújdogál a tájon, ábrázolta. Az éjszaka folyamán kitaka-
rították, és rendbe hozták a kajütöket. A Szentképeket, minden
család legnagyobb kincsét ismét felakasztották a falra, és eltá-
volították a létrákat.
Mary Ho is előhúzta a Szentképüket a padlón heverő törme-
lékhalom alól, és John székre állva ismét felakasztotta a falra.
Persze arra a falra kellett tennie, amely korábban a padló volt, és
azon gondolkozott, hogy miként is lehet az, hogy minden csa-
ládnak más a Szentképe, mint a többieké. Ez csak most jutott
első ízben az eszébe.
Amikor Mary a szomszédos kajütökbe látogatott, hogy a többi
megrémült asszonnyal beszélgessen, John kilépett a folyosóra,
és erőszakkal arra kényszerítette magát, hogy sétálása gondta-
lannak, céltalannak tűnjön, hogy senki se vegye észre, mennyire
siet.
Arra törekedett, hogy a társai azt gondolják róla, hogy tulaj-
donképpen semmit sem csinál, csak az időt akarja valahogyan
agyonverni. Ez nem is volt olyan nehéz, hiszen tulajdonképpen
egész életében csak ezt tette, és mindenki más is ugyanígy élt.
Néhány – szerencsés vagy szerencsétlen ember kivételével, akik-
nek örökletes kötelességük volt: az állatok gondozása vagy a
madarak ápolása, esetleg növények termesztése a hidropóniás
melegházakban. De a többség – gondolta John, miközben lassú
léptekkel haladt előre –, egész életében egyebet sem tett, mint
hogy valamiként agyonverte az időt.
Már senki sem járt a folyosón, és egyre sötétebb is lett a folyo-
sókon, mert a lámpácskák mind nagyobb távolságban égtek. A
lámpákat a végtelen idő folyamán áthurcolták a kajütökbe.
A meg gyelőfülkébe lépett, és elrejtőzött. Attól félt, hogy va-
laki mégiscsak követi, noha tudta, hogy tulajdonképpen nincs
mitől rettegnie, de nem mert kockáztatni semmit, erre nem volt
joga.
Senki sem jött, erre felbátorodott, s tovább ment, felment az
összetört, mozdulatlanná vált mozgólépcsőn. Ez vezetett a Hajó
centrális részlegébe. Korábban, ha így emeletről emeletre má-
szott, egyre könnyebbedett a teste, és végül inkább úszott, mint
ment a Hajó centruma felé. Ez alkalommal azonban hiába várta
testének megkönnyebbedését, és nem érezte az úszás gyönyörét
sem. Valósággal vonszolta magát, amíg emeletről emeletre má-
szott, míg végül mind a tizenhat emeletet maga mögött nem
hagyta.
Itt már teljes sötétség uralkodott: lámpa egyáltalában nem
volt. Vagy kicsavarták őket, vagy kiégtek az emlékezettel be sem
járható idők során. Tapogatózva mászott egyre feljebb, a karfa
vezette, és így lassan áthatolt a folyosók labirintusán. Végül is
elérte a patikát. Az egyik fal mentén gyógyszeres szekrények áll-
nak. Végül meglelte a keresett ókot. Kihúzta, bedugta a kezét,
és kitapogatta a három szükséges tárgyat, amelyekről jól tudta,
hogy ott vannak. Tapogatva megkereste a konnektort a falon, és
bedugta a lámpácska villáját. A lámpácskából fény áradt a pará-
nyi szobára, megvilágította a porlepett padlót, a mosdót, a tárt-
nyitott ajtókkal tátongó üres szekrényeket.
A fényhez tartotta a levelet, és elolvasta a borítékon levő írást:
„Csak végszükség esetén bontható fel!”
Egy ideig töprengve álldogált. Visszaemlékezett a Dübörgésre,
és arra, hogy a csillagok megálltak.
Igen… ez… ez lehet – a végszükség. Íme a pillanat, amelyért a
Levelet annyi nemzedék adta kézről kézre, apától gyermekhez
szállt. Ha felnyitja a Levelet, mindennek vége. Többet nem kell
átadni apáról úra sem a Levelet, sem az olvasást.
A Levelet lassan megfordította, és körmével végig hasított le-
ragasztott szélén. A réges-régen kiszáradt viasz halk reccsenés-
sel engedett.
Egy papírlapot húzott elő a borítékból, és az asztalkára fektet-
ve a lámpa alá, ajkát mozgatva olvasni kezdte:
„Távoli utódomnak!
 Biztosan azt mondták neked, és te, természetesen hiszed is,
hogy a Hajó – az Élet, hogy ez az egyetlen realitás, amelynek
azonban hiába kutatja az elme az értelmét, vagy a célját.
Nem kívánom megmagyarázni neked a Hajó gondolatát és
célját, mert ez haszontalan: noha ezek a szavak igazak lennének,
de egymagukban gyengékké válnak a hazugsággal szemben,
amelyek arra az időre, amikor te ezt a levelet elolvasod, már hit-
té, vallássá magasztosulnak.
Pedig e hajónak van célja, noha ez már akkor is elveszett, ami-
kor levelemet írom, és amíg a hajó a saját útján halad addig nem
csupán elvesztett marad, de eltemetett is azoknak a magyaráza-
toknak a súlya alatt, amikkel a szemmel látható jelenségeket
magyarázzák.
A hajóra és a benne élőkre te is kapsz magyarázatot, ki ezt a le-
velet olvasod, de hazugok lesznek ezen magyarázatok.
Ahhoz, hogy a hajót meghatározott céljához elvezéreljék, tu-
domány kell. Ez a tudomány megszerezhető. A levélben elhelye-
zett másik lapon megtalálod az utasításokat, amelyeket végre
kell hajtanod, hogy a tudást megszerezhesd.
Meghagyom neked, hogy vedd el ezt a tudományt, és használd
fel, hogy azon emberek élete és értelme, akik ezt a hajót útnak
indították, és azoké is akik a falai között éltek és élnek abban a
percben is, amikor üzenetemet olvasod, ne vesszen el hiába;
hogy az emberiség álma ne haljon el, valahol, a távoli csillagok
között.
Amikor ezt a levelet olvasod, te már sokkal mélyebben megér-
ted, mint ahogyan én felfogni tudtam, hogy semminek sem sza-
bad elvesznie, hogy semmi sem pocsékolódhat el. És ha a hajó
nem tölti be hivatását, az mérhetetlen tékozlás lenne – életek ez-
reinek elpazarlása, a tudás, a reménység elkótyavetyélése.
A nevemet nem tudod meg, mivel arra az időre, amikor a leve-
let elolvasod, már eltűnt, azzal a kézzel egyetemben, amely
megírta e sorokat. De a szavam élni fog, és benne – a tudásom és
a parancsom.
Ősöd…”
Itt még egy szó állt, talán egy név, John azonban képtelen volt
kibetűzni, hogy mit is írhatott ismeretlen őse. A poros asztalká-
ra ejtette a levelet. A levél szavai pörölyként verték az agyát.
Tehát a hajó valahova tart. De hogyan? Hát valóban mozog?!
Hitetlenül csóválta a fejét. Ez lehetetlen. De hiszen a hajó so-
hasem mozgott, hanem a csillagok. Valami más magyarázatá-
nak kell lennie. Ezután felemelte a másik lapocskát, és elolvasta,
de ebből nem értett meg mindent: gondolkodástól elszokott
agya elfáradt a nagy erőfeszítéstől. Visszatette a Könyvet, a Le-
velet és a Lámpácskát a ókba, bezárta, és kilépett a szobából.

A szülőemeletén távollétét észre sem vették, és amikor ismét az

emberek közé vegyült, arra törekedett, hogy úgy viselkedjék,
mint a közéjük tartozó, de képtelen volt erre.
Mindez a tudás következménye volt – annak a borzalmas tu-
dásnak a következménye, hogy ő tudja, a hajónak célja és ren-
deltetése van, s valahonnan útnak indították, valahová tart, és
amikor megérkezik oda, akkor eljön a vég – de nem az emberek
vagy a hajó vége következik be, hanem egyszerűen véget ér az
utazás.
George rákiáltott:
– Kerestünk!
– Sétálgattam, a központi emeleten voltam – felelte John. –
Minden fenekestől felfordult. Most az is fent van, és nem lent.
Minden lépcsőn felfelé kell haladni.
– A csillagok egész nap mozdulatlanok maradtak – jegyezte
meg George.
Joe rájuk nézett, és megjegyezte.
 – A jóslat azt mondja, hogy többé nem is fognak mozogni. – Ez
a Vég kezdete.
– De mégis, mit jelent a Vég? – kérdezte John.
– Nem tudom – felelte Joe, és ismét folytatta a félbeszakított
játékot.
„A Vég – gondolta John. – És senki sem tudja közülük, hogy
milyen is a Vég, csakúgy nem ismerik, mint azt sem, hogy mi
tulajdonképpen a Hajó és mik a csillagok.”
– Ma gyülekezet lesz – mondotta George.
John bólintott. Így is gondolta, hogy ma mindannyian össze-
jönnek, összegyülekeznek, hogy megkönnyebbedjenek. Valaki
majd újra elmondja a legendát, és mindnyájan imádkozni fog-
nak a Képhez. De én?!
Sarkon fordult, és kilépett a folyosóra. Arra gondolt, hogy sok-
kal jobb lett volna, ha nem lett volna semmiféle levél és könyv,
mert akkor ő is egyik tagja lenne a társadalomnak, de most…
magányos, idegen mindenkinek, olyan lény, aki azzal a kínzó
gondolattal küzd, kinek van igaza: a legendának, avagy a levél-
nek?
A kabinjukba menekült…
Ebédre proteinos élesztő volt, majd spenót borsóval, kenyér és
egy pohárnyi leves gombával és füvekkel ízesítve. És egy üveg
szigorúan kimért víz. A leves fölé hajolt.
– Olyan nyugtalan vagy drágám – jegyezte meg Mary ebéd
közben –, egészen más vagy, mint a többiek.
Felkapta a fejét, és az asszonyra nézett. Hirtelen arra gondolt:
És ha megmondanám neki?! De azonnal el is űzte magától ezt a
gondolatot, attól félve, hogyha megosztja valakivel kételyeit,
akkor a végén mindent elmond. „Össze kell szednem magam”
gondolta. Tudta, ha elmondja, mit érez, eretneknek fogják te-
kinteni, aki tagadja a Mítoszt és a Legendát. És ha Mary meghal-
laná a gondolatait, eltántorodna tőle, akárcsak a többiek, és az ő
szemében is a gyűlölet izzana.
 Jómaga? Ez más dolog. Hiszen egész életét úgy élte le, hogy az
eretnekség szélén állt… Attól a naptól kezdve élt így, amikor
apja először beszélt neki a könyvről. Mivel eretnekség volt már
magának a könyvnek az említése is.
– Elgondolkodtam – válaszolt az asszony megjegyzésére, mire
Mary azt kérdezte:
– De miről is tudtál így elgondolkozni?
És valóban. Hiszen miről is lehet tulajdonképpen gondolkoz-
ni. Minden tisztázott, minden tökéletesen rendben van. A Mí-
tosz beszélt a Kezdetről és a Végről. És valóban nem volt mire
gondolni, abszolúte nem lehetett semmin sem törni a fejét az
embernek. Valamikor Káosz volt, és íme, a Káoszból megszüle-
tett a Rend, a Hajó képében, de a Hajón kívül mindenütt meg-
maradt a Káosz. Csak a Hajó belsejében van Rend és Törvény. Va-
lamikor elkövetkezik a Vég, de hogy az milyen is lesz – azt senki
sem tudhatja. Az igaz, hogy a remény még maradt, és a Szentké-
pek eme reménynek szimbólumai.
– Kezdetben megrémültem – folytatta Mary –, de többé már
nem félek. Minden úgy történt, ahogy megmondatott, és mi
semmit sem tehetünk. De tudjuk, hogy mindennek… a legjobb
vége lesz.
John evés közben a folyosóról beszűrődő hangokat gyelte.
Már senki sem kiáltozott rémülten. Úgy tűnik – gondolta – mint-
ha valamennyire megszokták volna. A hajó igaz fenekestől fel-
fordult… és minden a legjobb úton.
De az is lehet, hogy végezetül nekik van igazuk, és a levél nem
mondott igazat?
Milyen boldogan hívna be valakit, és beszélgetne el vele min-
denről! De az egész hajón nincs egyetlen lélek sem, akivel beszél-
hetne, még Maryvel sem.

*
A gyülekezet már megkezdődött, mire a templomba ért, halkan
besurrant az ajtón, és megállt Mary mellett. Az asszony beléje
karolt, és mosolygott.
– Elkéstél – suttogta.
– Vétkes vagyok – válaszolt John ugyancsak halkan súgva a
szót. Így álltak egymás mellett, kéz a kézben a hatalmas Szent-
kép előtt.
Jól ismerte azokat, akik a Kép alatt ültek. – Joe, Greg, Frank. És
büszke volt rá, hogy a barátja, Joe egyike ama három fér únak,
akik ott ülhetnek a Kép alatt, mert ez csak annak a jussa lehet,
akinek hite van és mértékletes.
A Kezdetről éppencsak beszélni kezdtek, amikor Joe felállt, és
a Végről kezdett prédikálni.
– A Vég felé közeledünk. Megpillantottuk már a jeleket, ame-
lyeknek a Vég eljövetelét kell hirdetniük a tanítások szerint, de
magáról a Végről senki sem tudhat bizonyosat, mert az rejtett…
John érezte, hogy Mary megszorítja a kezét, és ő is ugyanúgy
válaszolt. A szorításban azt a vigasztalást és bátorítást érezte,
amit az asszony adott neki, a közelsége, a bizalma, a hite…
„Mary ezt mondja, hogy a hit… erős vigasz. Igen, a hit vigasz
volt. Azt is mondta, hogy minden rendben, minden a legjobb
úton halad. Mégis mi lehet a Vég, mi az, ami a legjobb úton
van?”
„De hiszen valóban vigaszra kellene lelniük – gondolta. – Min-
denkinél inkább szükségük volna a vigasztalásra. Olyan magá-
nyosak, különösen most, amikor a csillagok megálltak, és az ab-
lakokon át beásít az űr. De hiszen ezek az emberek még magá-
nyosabbak, mint saját maga, mivel, nem tudnak a célról, azonkí-
vül, minthogy minden a legjobb úton halad, semmit sem tud-
nak.”
– …Eljön a Dübörgés, és a csillagok mozgása megdermed, és
majd magányosan, ragyogóan függenek a sötétség mélyén, an-
nak a sötétségnek a mélyén, amely mindent elnyel; csak a Hajó-
ban élőket nem.
„Íme, hát ez – gondolta John – ez vigasztalja őket. Annak a tu-
data, hogy az örök éjszakától megvédettek. De mégiscsak, hon-
nan fakad ez a meggyőződésük? Vajon a tudás milyen forrásából
táplálkozik?”
Feltekintett a Szentképre, a Fára, a Virágokra és Folyóra, és a
távoli Házra.
Csodálatosan szép volt. A Képen olyan tárgyakat és színeket
látott, amilyenekkel életében nem találkozott. „Hát lehet ilyen
hely? Hol lehet ilyen hely?!” – gondolta. – „De az is lehetséges,
hogy ez csupán csak szimbólum, csak a hajóba zártak álmainak
ábrázolása?”
„A hajóba zártak?” Szinte magától a gondolattól is fuldoklott.
„Bezártak? De hiszen nem bebörtönzöttek, hanem megvédettek,
mindenféle bajtól elrejtettek, amely a végtelen éjben csak rejtőz-
het.” – Fejét imára hajtotta, összegörnyedt, bűnbánóan. „Még
csak elgondolni is bűn ezeket!”
A tenyerében ott érezte Mary kezét. A gyermekre gondolt, akit
akkor birtokolhatnak csak, ha Joshua már meghalt. A sakkra
gondolt, amelyet mindig csak Joe-val játszott, a hosszú sötét éj-
szakákra gondolt, amelyeket Maryhez simulva töltött el.
Az apjára gondolt! És a már ősidőkben elhalt szavak ismét pö-
rölyözni kezdték az agyát. Újra és újra a levélre kellett gondol-
nia, amely a tudásról, a rendeltetésről és a célról beszélt.
„Mit tehetek?” – kérdezte önmagát. – „Milyen úton menjek?
Mit is jelent a vég?”

Számolta az ajtókat, végül meglelte azt, amelyiket keresnie kel-

lett, és belépett a szobába. Vastag porréteg lepte a padlóját, de a
lámpa még égett benne. A szembenlevő falon megtalálta azt az
ajtót, amelyről a levél beszélt: az ajtó közepén ott volt a számtár-
csa.
Léptei valósággal barázdát húztak a porban, miközben az ajtó-
hoz lépett.
A számlap fölé hajolt. Ruhája ujjával letörölte róla a port. Ek-
kor megpillantotta a számokat, a levelet a földre tette, és meg-
fogta a fogantyút. „Fordítsd a fogantyút először a 6-osra, aztán a
15-ösre, majd vissza a 8-asra, és aztán a 22-esre, végül a 3-asra.”
Mindent akkurátusan teljesített, és amikor utolsót fordított a
fogantyún, a kinyíló zár halk csettenését hallotta.
Ezután lenyomta a kilincset, és erőlködve betaszította a nehe-
zen forduló ajtót. Amint belépett a szobába, bekapcsolódott a vi-
lágítás. Minden pontosan úgy állt itt, ahogyan a levél mondta.
Ott állt az ágy, mellette a gép, és a sarokban ott látta a nagy vas-
ládát.
A levegő fülledt, de por nem volt a helyiségben, mivel réges-
rég kikapcsolták az általános légkondicionáló rendszerből,
amely az évek hosszú során porral lepte be a többi helyiségeket.
Miközben magányosan állt ott, az ágyat, a gépet, a ládát meg-
világító lámpa erős fényében, elfogta a rémület, egész testében
remegett, bár igyekezett bátran és határozottan viselkedni.
Itt van a Tudás – a Tudás, amelytől félni kell, mert a Tudás
bűn. Így döntöttek sok-sok évvel ezelőtt azok, akik döntöttek az
emberekről, törvényt hoztak az olvasás ellen, és elégették a
könyveket.
De ez a levél azt mondta: a tudásra szükség van, okvetlenül.
Odalépett az ágyhoz, óvatosan, mintha attól tartana, hogy
csapdát rejteget. Megtapogatta – közönséges ágy volt.
Ezután a géphez fordult, gyelmesen megszemlélte, ellenőr-
zött minden kontaktust, úgy, ahogyan a levél meghagy ta, a sisa-
kot is megtalálta, meg a kapcsolót is. Rábukkant két hibás csat-
lakozásra is, és kicserélte őket. Végül, némi ingadozás után –
ahogyan az utasítás előírta – bekapcsolta az első kapcsolót. Egy
piros lámpácska felelt a mozdulatára.
Így hát, minden készen.
Leült az ágyra, felöltötte a sisakot, éppen illett a fejéhez. Aztán
lefeküdt, kezét kinyújtva a második kapcsolót is elmozdította –
és meghallotta az… altatódalt.
Az altatódal sokáig zsongott a fülében, John Ho elaludt.

Felébredt, és érezte magában a tudást.

Körültekintett, és csak nehezen ismerte fel a szobát, a szent-
kép nélküli falat, az ismeretlen gépet, a vastag ajtót, és végül azt
is megérezte, hogy a fején ott van a sisak.
Levetette a sisakot, és nézegette, csak lassanként értette meg,
hogy mire is szolgál. A történteket csak homályosan, nehezen
tudta visszaidézni a gondolatába: azt, hogy miként lépett be
abba a szobába, hogyan nyitotta ki az ajtót, hogy kapcsolta be a
gépet, és miként öltötte fel a sisakot, s feküdt le az ágyra.
Azt tudta, hogy hol van, és azt is, hogy miért van itt. De ennél
még sokkal többet is tudott. Olyasmit tudott meg, amit koráb-
ban nem ismert. De ez a tudás megrémítette. Leejtette a sisakot,
és leült, az ágy szélébe kapaszkodva.
Kozmosz! Űr! Hatalmas, végtelen világmindenség, amelyben
ragyogó napok égnek elszórtan, ezeket nevezik csillagoknak. És
a téren át, hatalmas távolságot átszelve, amely olyan gigászi,
hogy mérfölddel már nem is mérhető, csak fényévekkel, száguld
egy úgynevezett hajó, nem Hajó, nagybetűvel, hanem egyszerű-
en csak hajó, egy a sok közül.
Ez az űrhajó a Földről – nem a Napról, nem csillagról, hanem
egy bolygóról indult útnak. Ez a bolygó egyike a Nap körül ke-
ringő számos égitestnek.
 „Lehetetlen – szólalt meg halkan. – Ez egyszerűen lehetetlen.
Hiszen nem a Hajó mozog. A kozmosz sem lehet igaz. Nem lehet
a világűr sem az. Lehetetlen, hogy mi csak parányi porszemek
legyünk, vándorló porszemecskék, akik elvesznek a végtelen űr-
ben, olyan parányok, amik a csillagok mellett meg sem láthatók,
azok mellett a csillagok mellett, amelyek hozzánk beragyognak.
De ha mindez így van, ahogyan álmomban tanultam, akkor
mi semmit sem jelentünk. Mi – egyszerűen véletlen tényezői va-
gyunk a Világmindenségnek. Még kevesebbek, mint a véletlen
fényezők. A semminél kevesebbek. Hitvány cseppecskéje a mi
társadalmunk a vándorló életnek. A számtalan csillag között el-
tűnő parány – ez lenne a mi világunk?”
Lábát lógatva ült az ágyon, tekintete a gépre meredt.
„Abban rejlik a tudás, a levélben ezt írták. A tudást lmte-
kercsre jegyezték fel, a tudást, amely az alvó ember agyába bele-
hasít, beleül.
És még csupán a kezdetet élte át, csak az első leckét kapta
meg! Még csak az első cseppecskéit ízlelte meg a régóta meghalt
tudásnak, amelyet olyan réges-régen gyűjtöttek össze, a tudás-
nak, amely titkos kincsként őrződött, elrejtve az emberek elől. E
tudásnak jutott a birtokába. A hatalmában van – hogy elvegye
és felhasználja. De milyen célra?! De hiszen a tudás szükségte-
len, ha nincsen célja.
És vajon ez az igazság?! Íme, ez a kérdések kérdése. De hogyan
ismerje fel az igazságot? Hogyan ismerje fel, hogy mi az igaz, mi
a hamis?
Természetesen nem tudhatja. Még nem! A tudásról csak más
tudással összehasonlítva állapítható meg, hogy helyes-e vagy
sem. Még igen keveset tud. De többet, mint bárki a hajó lakói kö-
zött, ez azonban igen kevés. Mert többet tud, mint a többiek, ép-
pen ezért tudja, hogy valahol ott rejlenek a csillagok mibenlétét
magyarázó tanítások, meg a csillagok körül keringő bolygóké, és
az űré is, amely magába öleli a csillagokat és a csillagok között
száguldó hajót is.”
A sisakot helyére tette, kiment a szobából, bezárta maga mö-
gött az ajtót, és lényegesen magabízóbban lépkedett, de azért
még mindig gyötörte a kínzó bűntudat. Mivel most nem csupán
a törvény betűjét sértette meg, hanem a szellemét is, és annak a
célnak a nevében tette ezt, amelynek, ezt jól érezte, szét kell zúz-
nia, meg kell semmisítenie magát a törvényt is.
Leért a lakóemeletre. A teremben ott találta Joe-t, a sakktábla
előtt ülve, szétszórt bábuk között.
– Hol voltál? – kérdezte Joe. – Vártalak.
– Csak úgy sétálgattam – felelte John.
– Te már harmadnapja „csak úgy sétálgatsz” – jegyezte meg
Joe, és fürkészően nézte John arcát. – Emlékszel, hogy gyermek-
korunkban milyen tréfáink voltak? Loptunk, és más hasonlókat
tettünk.
– Emlékszem.
– Mielőtt olyat tettünk, ami tilos, akkor volt ilyen furcsa a ké-
ped.
– Nem sántikálok semmi rosszban – mondta John –, a lopásból
kinőttem.
– Mindig barátok voltunk – folytatta Joe –, úgy érzem, hogy va-
lami nyomja a lelkedet.
John ránézett, és megpróbálta, hogy azt a úcskát lássa benne,
akivel valamikor együtt huncutkodtak. De hiába kereste a kis -
út. Az a fér volt előtte, aki a Kép alatt ült a gyülekezet idején, s
jámborul és ékesszólóan a Végről prédikált.
Megcsóválta a fejét.
– Nem Joe, nincs semmi.
– Segíteni akartam neked.
„De ha megtudná – gondolta John –, akkor nem segíteni akar-
na. Rémülettel meredne rám. A templomba citálna, és elsőnek ő
kiáltaná rám az anatémát. Hiszen, amit én hirdetnék, az a Mí-
tosz elvetése lenne, a hit ledöntése, ama hit megingatása, hogy
minden – a legjobb úton halad. Ez azt jelentené, hogy többé nem
ülhetnének összetett kézzel, a Hajóban bízva.”
– Gyerünk, játsszunk! – javasolta, hogy a további faggatásnak
elejét vegye.
– Így akarsz játszani, John? – kérdezte Joe.
– Igen, így akarok.
– No, a lépés a tiéd.
John a vezérrel leütött egy gyalogost. Joe rámeredt. – Mindig
bástyával indultál?!
– Meggondoltam. Úgy vélem, így jobb lesz.
– Ahogy akarod – egyezett bele Joe.
Játszottak, és Joe könnyedén megnyerte a partit.

Végre, miután sisakkal a fején, az altatódaltól elringatva egész

napokat töltött az ágyon – végül is mindent megtudott.
Tudott a Földről, és arról, hogy az emberek hogyan építették
meg a hajót, és hogyan küldték el a távoli csillagok felé.
Megtudta: hogyan válogatták ki a legénységet, hogy a negyve-
nedik nemzedék, amelynek el kell érnie az út végcélját jelentő
csillagot, bátor legyen, és minden nehézség legyűrésére alkal-
mas.
Megtudta: miként képezték ki őket, tudott a könyvekről, ame-
lyeknek az a feladatuk, hogy megőrizzék a tudást, az emberi
pszichikumról alkotott tudást is, amelyen a terv alapjában véve
nyugodott.
De valami szemmel láthatóan nem stimmelt, valami történt a
hajóval és az emberekkel is.
A könyvek a konvektorba kerültek. A Földet elfeledték, és
megjelent a Mítosz. A tudást háttérbe szorította és felváltotta a
legenda. A negyven generáció során elfeledték a tervet, a célt el-
vesztették, és az emberek abban a szilárd meggyőződésben él-
tek, hogy csak ők maguk vannak, és a Hajó: a Kezdet és a Vég, és
hogy a Hajó és a benne élő emberek valamely isten teremtmé-
nyei, és az életük valami pompásan kidolgozott isteni terv sze-
rint folyik, amelynek alapján minden a legjobb úton halad.
Sakkoztak, kártyáztak, zenét hallgattak, és sohasem tették fel
a kérdést: ki alkotta a képeket és a sakkot, ki szerezte a zenét?
Így éltek át – nem egyszerűen órákat csak, hanem egész életeket.
Nem volt történelmük, nem kutatták a jövendőt – mivel mind-
az, ami történt, a legjobb úton vezetett.
Nemzedékről nemzedékre folyt az életük, és nem tudtak sem-
mit, s nem ismertek semmit a Hajón kívül. A Föld már az első
generációk élete során az emlékezet ködébe veszett, s messze-
messze elmaradt, és nemcsak az időben és a térben, hanem a
gondolatban is messze tűnt. Nem voltak hagyományaik a Föld-
ről, amelyek emlékeztették volna őket rá, de nem voltak hagyo-
mányaik a Hajóról sem, mert a Hajónak, erre nem volt szüksége.
A Hajó táplálta, betakarta és megvédte őket a veszélyektől.
Nem maradt mit tenniük, nem tudtak hova menni, miről gon-
dolkodni, és hozzá is szoktak ehhez az állapothoz.
„Anyjukhoz simuló gyermekek” – gondolta John. – „Gyerme-
kek, akik ódon gyermekdalokat énekelnek, és némelyik dalocska
még igazmondóbb is, mint gondolnánk.”
Megjósolták, hogy amikor eljön a Dübörgés, és a csillagok
mozdulatlanná dermednek, közeledik a Vég.
És ez igaz. A csillagok azért mozogtak eddig, mert a hajó a
hossztengelye körül forgott. De amint a hajó megközelítette a
kijelölt célt, akkor a forgását a gépek megszüntették, és át kellett
térnie a normális repülésre. És most a hajó lefelé esik a felé a
csillag felé, amelyhez annak idején irányították. Rázuhan, ha –
John Ho hátán hideg verejték kezdett csurogni –, ha nem csú-
szott be tévedés.
 De ha az emberek megváltozhattak is, a hajó nem változha-
tott. Az nem alkalmazkodott; mindenre emlékezett, még akkor
is, amikor utasai már mindent elfeledtek. Hűségesen teljesítette
azokat a parancsokat, amelyeket több mint ezer éve írtak a lm-
jeire, megtartotta az útirányát, megőrizte a célját, és most már
közel jár hozzá.
Automatikusan, de nem teljesen önműködően.
A megfelelő bolygópályát nem tudja kiválasztani, az emberi
agy segítsége nélkül, az ember keze munkája nélkül nem tud
arra rátérni. Egy évezreden át megvolt az ember segítsége nél-
kül, de végül is szüksége van az emberre, hogy valóban elérje a
célját.
„És én – mondta John Ho magának – én vagyok az az ember.
Egyetlen ember. De végrehajthatja ezt a feladatot egyetlen
ember?”
A többiekre gondolt Joe-ra, Herbertre, George-ra, és a többire
sorban, és nem talált köztük egyetlenegyet sem, akire támasz-
kodhatott volna, akihez odamehetett volna, hogy minderről be-
széljen vele.
Ismerte a hajót, azt is, hogy milyen a felépítése, és miként kell
irányítani. De lehetséges, hogy mindez kevés, lehet, hogy sokkal
közelebbi ismeretség kellene, és gyakorlat. Lehet, hogy az em-
bernek össze kell forrni a géppel, hogy irányítani tudja. De erre
már nincs ideje.

Ott állt a gép mellett, amely a tudást adta. Most már minden l-
met lepergetett, és a gép betöltötte a célját, ugyanúgy, mint a le-
vél, csakúgy, mint ahogyan el kell érnie a célját az emberiségnek
és a hajónak is, ha John feje világosan gondolkodik, és a keze…
szilárd lesz. És ha elegendő lesz mindehhez az a tudás, amit
megszerzett.
 A sarokban még ott állt a láda. Felnyitja! Amit a gép megtehe-
tett érte, azt megtette, a többi már tőle, Johntól, önmagától
függ.
A láda fölé hajolt, és kinyitotta. Papírtekercseket talált benne,
sok papírtekercset, és alattuk könyveket, könyvek tucatjait, és
az egyik sarkában – üvegcsővel védve egy tárgyat, amely jól tud-
ta, nem lehet más, mint a revolver. Felemelte az üvegcsövet,
alatta egy boríték feküdt, felírása: „Kulcsok”.
Feltépte a borítékot. Két kulcs volt benne. Az egyiken ez a fel-
írás: „Kormányfülke”, a másikon: „Gépterem”.
A kulcsokat zsebre vágta, az üvegcsövet összetörte. A kezében
ott hevert a fegyver.
Nem volt nagyon súlyos, de ahhoz elég nehéz, hogy a hatalom
érzetét keltse. Erősnek, komornak és kegyetlennek látszott. John
megszorította a markolatát, és egész testében érezte az ősi go-
nosz hatalom áradását – annak az embernek a hatalmát érezte
meg, aki ölni tud –, és szégyellni kezdte magát. A revolvert
visszatette a helyére, és kivette az egyik összegöngyölt teker-
cset. Valamilyen rajz volt, és John föléje hajolva törekedett meg-
fejteni, hogy mit is ábrázol, de erre nem volt képes, elengedte a
lapot, és az azonnal, mintha csak eleven lenne, ismét összegön-
gyölődött.
Egy másik lapot vett elő, és kigöngyölte, a hajó egyik részének
tervét pillantotta meg, és még egy másikat, majd ismét másikat
nézett át. Mind-mind a hajó egyes részleteinek a tervrajzai vol-
tak.
Végül azt a lapot is megtalálta, amely keresztmetszetben ábrá-
zolta az egész hajót.
Kifeszítette, megnézte, és úgy látta, hogy valami nincsen
rendben, de aztán rájött arra is, hogyha a rajzot a kormányfülké-
vel előre helyezi el, a gépterem akkor hátra kerül, s akkor min-
den a helyén van. És arra gondolt: nem is lehet ez másként, és
csak most kezdett tűnődni azon, hogy valaki sok-sok évvel ez-
előtt speciálisan erre a napra gondolva elzárta a kormányfülkét
és a géptermet, hogy megóvja őket, minden bajtól. Az emberek
számára egyszerűen nem is létezett a hajón sem a kormányfül-
ke, sem a gépterem. Ezért látta a rajzot hibásnak.
Leejtette a papírlapot. Ez is azonnal összegöngyölődött, mint
a többiek. És egy ideig még ott guggolt a láda mellett, a sarkán
himbálódzott előre-hátra, a rajzokat nézte, és arra gondolt: ha
bizonyítékokra volt szükségem, akkor most azokat is megkap-
tam.
A hajó valamennyi részének a tervrajzait. Tervek, amelyeket
emberek gondoltak ki, és rajzoltak le. Az emberiség – csillagok-
ról alkotott álmai testesültek meg ezekben a rajzokban. Semmi-
féle isteni beavatkozás, teremtés. Egyszerű emberi tervezés.
A szentképekre gondolt: hát akkor azok mik? Lehetséges, hogy
azok is csakúgy tévedések, mint a mítosz? Sajnálná, ha így vol-
na. Hiszen olyan vigasztalók. És a hit ugyancsak, a hit vigaszta-
lás is.
Megborzadt, karjával átfogta a térdét, sajnálni kezdte önma-
gát.
És hogyan szerette volna, ha mindez nem lenne. Ha nem lett
volna levél. Ha tudatlan lenne, mint azelőtt, és biztos a veszély-
telenségben. Hogyha továbbra is úgy sakkozhatna Joe-val, mint
eddig.
Joe hangja riasztotta fel:
– Tehát, itt rejtőztél!?
Joe lábát látta meg először, felemelte a tekintetét, és megpil-
lantotta a barátja arcára kövült mosolyt.
– Könyvek! – kiáltotta Joe.
Ez a szó illetlen volt. És Joe is úgy ejtette ki, mint az illetlensé-
get szokás. Mintha valami bűnös dolgon kapta volna rajta ezt az
embert.
– Joe… – John hangja kérőn csengett.
– Elrejtőztél, és könyveket olvastál!
 – Hallgass meg Joe! A hajót olyan emberek alkották, mint mi.
Valamerre irányították. Most már tudom, hogy mit jelent a
vég!…
Joe arcáról eltűnt a rémülettel vegyült meglepődés. Tekintete
komorrá vált. A bíró arca nézett Johnra. Nem volt benne könyö-
rület, még csak sajnálkozás sem.
– Joe.
Joe sarkon fordult, és sietve az ajtó felé lépett.
– Joe, állj meg, Joe!
De Joe elment. Nem is helyes ez a kifejezés: Joe elfutott! A lakó-
helyiségekhez vezető lépcsőhöz szaladt.
Joe elrohant, hogy tömeget gyűjtsön, s majd ráuszítja őket,
hogy hajóhosszat üldözzék John Ho ot…
„Ám ha elfogják, akkor mindannyian elpusztulnak. Ekkor va-
lóban bekövetkezik az az ismeretlen vég, amelyről a templom-
ban prédikáltak. Mivel, akkor már nem lesz senki a hajón, senki,
aki tudná a célt, a gondolatot, a feladatot. És bekövetkezne az,
hogy az emberek ezrei eddig hiába pusztultak el. És bekövetkez-
ne az is, aminek nem szabad megtörténnie, hogy a hajót építő
emberek munkája, zsenialitása, álmai visszahozhatatlanul elfe-
csérlődnének.
Ez iszonyú tékozlás lenne – és a pazarlás –, árulás.”
John keze automatikusan nyúlt a ládába, és megragadta a re-
volvert. A harag egyre jobban feszítette, a kétségbeesés haragja,
azon ember gyűlölete, akitől el akarják ragadni az életet.
És nem csupán az ő életét, de az összes többiekét is, Mary, Her-
bert, Louise és Joshua életét is.
Már száguldott – át az ajtón, a sarkon átvágva a lépcsőhöz.
Sokszor járt már erre, és otthonosan mozgott. Milyen jó, hogy
annyiszor volt itt, hogy e téren előnyben van Joe felett.
Lerohant a lépcsőn, befordult a folyosóba, átszáguldott a kö-
vetkező lépcsőlejáraton, és már hallotta is maga előtt üldözött-
jének sietős, de bizonytalan lépteit.
 John tudta, hogy a következő folyosón csupán egyetlenegy
lámpácska pislog, bárcsak idejében érne oda.
És úgy száguldott lefelé a lépcsőn, hogy szinte alig érte a lába
a fokokat.
Végül a folyosóhoz ért. Kimerülten ült le, a falhoz támaszkod-
va, és a lámpa homályos fényében megpillantott a távolban egy
futó alakot. Felemelte a revolvert, és megnyomta a ravaszt. A
fegyver megrándult, a folyosót láng és sűrű füst töltötte be.
A fény egy pillanatra elvakította Johnt. Dermedten támaszko-
dott a falhoz, és agyában csupán egyetlen gondolat vergődött:
„megöltem a barátomat, meggyilkoltam Joe-t”.
De hiszen ez már nem Joe volt. Ez az ember már nem az a kis-
ú, akivel együtt nőtt fel. És nem is az a fér , akivel oly gyakran
sakkozott. Akit megölt, az nem Joe, nem a barátja. Valaki idegen
volt ez – egy ember, aki magára öltötte a bíró képét, az az ember
volt, aki azért rohant el, hogy a tömeget fellármázza, s mind-
annyiukat az ismeretlen végre ítélje.
Érezte, hogy tettében igaza van, de mégis egész testében re-
megett. Megölt egy embert. Elpusztította a barátját.
„Igaz – vigasztalta magát –, nem a barátom volt. Ellenségem –
mindannyiunk ellensége volt.”
…Ott állt, és gondolkodott… „Az emberek majd megtalálják
Joe-t, és ezután őt is keresni fogják. Nem szabad, hogy megleljék.
Nem tudhatják meg, hogy mi is történt. Hiszen már réges-régen
eltűnt a gyilkosságnak még a gondolata is, és nem szabad még
csak emlékeztetni sem őket rá. Mivel, ha ő megölt egy embert…
nem is fontos, hogy miért, akadhatnak mások is, akik… majd
gyilkolnak. Hogyha egy ember bűnbe is esett, ezt a bűnt el kell
titkolni, mert az egyik bűn szüli a másikat, és amikor elérik az új
világot (ha egyáltalán sikerül elérniük), akkor a bajtársiasság
minden erejére szükségük lesz, amit csak képesek kifejteni.”
A holttestet nem rejtheti el, mert olyan hely nincs, ahol végső
soron rá ne bukkanhatnának.
 Az egyetlen: a konvektor.
Előrehajolt, hogy vállára vegye a testet, de ahogyan megérin-
tette a még meleg tetemet, visszatántorodott. Leengedte a fal
tövébe. Hányinger kínozta. A bűntudat miatt…
De aztán az apjára gondolt – erre az öreg, kőkemény arcú em-
berre, és arra a réges-régen elhunytra, aki megírta a levelet, és
mindazokra, akik egyik nemzedékről a másikra adták a levelet
kézről kézre. Akik vállalták az igazság érdekében az eretnekséget
a tudás és a sorstársaik megmentése érdekében.
Túlságosan is sok merészség, győzelem és bátorság rejtőzött a
múltban, és mennyi átgyötrődött, magányos éjszaka, nagyon is
sok ahhoz, semhogy mindez a rosszullét és a bűntudat árjában
elpusztuljon.
Ellökte magát a faltól, és megragadta a testet. Vállára dobta.
Valami meleg és nedves folyt végig a hátán.
Összeszorította fogát, hogy ne vacogjon. És tántorogva ván-
szorgott át a halott mozgólépcsőkön és a sötét folyosókon…
Végül a konvektor nyílásához ért, kinyitotta, és óvatosan be-
csúsztatta a tetemet a mélybe. Bezárta a nyílást, és megnyomta
a gombot.
Megtette… Eltántorgott a konvektortól, és megtörölte a hom-
lokát. Tulajdonképpen megszabadult terhétől, azonban a teher
ott maradt a tudatában, „és ott marad mindörökre” – gondolta.

Még a meg gyelőkabinból sem volt kellemes látni a hatalmas

üres mélységet a távoli jeltüzekként sziporkázó csillagokkal. A
kormányfülke hatalmas üvegablakán át nézve, amely egyene-
sen az űrbe nyílott, még nyomasztóbb látvány volt. A mélység-
nek nem volt sem lefelé, sem felfelé határa. Hol úgy tűnt előtte,
hogy csak a kezét kell kinyújtania, és máris leszakíthatja a kí-
vánt csillagot, hol pedig olyan messze szökött előle az égi fény,
hogy még csak a gondolatára is szédülni kezdett a feje.
A csillagok távol voltak, mindannyian, csupán egyetlenegy
volt közel. Ez azonban úgy sziporkázott, mint a tűz, mint a Nap,
egészen közel. Balra.
Elfordult az ablaktól, és ahogy meglátta, mint sorakoznak a
műszerek, ügyetlennek és gyámoltalannak érezte magát.
„Sohasem tudok – gondolta – összeforrni a hajóval. Sohasem
ismerhetem meg jobban.” Mindazt, amit ezután tennie kellett,
csak az értelme és a géptől kapott tudás alapján tehette, ám az
agya nem volt felkészült, nem volt trenírozott.
Lassan fellépdelt a karosszékihez vezető lépcsőkön. A karos-
szék hátán egy felírás állt. „Pilóta”. Beült a székbe, és úgy érezte:
a mélység szélén ül, és bármelyik pillanatban lecsúszhat innen a
mélybe, az űrbe.
A karfákba kapaszkodva megpróbált tájékozódni. Fogantyú-
kat és gombokat látott. Ezeket elcsavarhatta, vagy megnyom-
hatta, és ezekkel a mozdulatokkal küldhetett jelzéseket a távol-
ban dolgozó gépeknek.
Gondolkozni próbált, de a kozmosz túlságosan is közel volt.
Ijesztően nagy és üres, és haszontalannak érezte a töprengést is.
A kozmoszt nem szedheti rá. Nem tud vele megbirkózni. A koz-
mosznak közömbös, hogy mi történik a hajóval és a benne élő
emberekkel.
Az egyetlen tényező, akinek nem lehet mindegy a hajó sorsa:
elindítói. Az embereknek, akik annak idején elküldték ezt a ha-
jót, azoknak, akik az út kezdetén irányították, nem lehetett sze-
mélytelen a siker. De most csak neki, egyedül neki, John Ho nak
nem lehet mindegy, hogy mi is történik.
Megmagyarázhatatlan félelmet érzett. A csillag túlságosan is
közel van, ennyire közel kerülnie nem szabad.
Fogát összeszorítva elszakította tekintetét az ablak mögött
ásító űrtől, és rátekintett az irányzópultra. Csak a karok és gom-
bok értelmetlen tömegét látta, meg a számlapokat.
Tovább vizsgálgatta a pultot, és próbált eligazodni a műszer-
tömegben. A géptől kapott tudása megelevenedett. Nézte a mu-
tatókat, és valamit kezdett megérteni. Az agyában vad táncot
járt a matematika, amelyet sohasem tanult.
„Haszontalan mindez – kínlódott magában. – Az elgondolás
pompás volt, de nem működött kellően. A gép nem taníthatja
meg az embert. A gép nem önthet elegendő tudást a gondolko-
dástól, tanulástól elszokott agyba, hogy az így képzett ember a
hajót elkormányozhassa.
Hol lehetnek a bolygók? Hogyan találhatja meg őket (ha sike-
rül is), mit kell akkor tennie?”
A hajó a nap felé zuhan.
Nem tudja, hol keresse a bolygókat. A hajó talán túlságosan is
gyorsan száguld – egy kissé gyorsabban, mint kellene? Egész
testét kiverte a verejték.
Kinyitotta a pult felett levő kis ládát. Papír és ceruza hevert
benne. John feljegyezte a műszerek mutatta legfőbb adatokat.
Sebesség, gyorsulás. A csillagtól való távolság. A csillag felé való
esés szöge.
Számítást csinált, gra kont rajzolt, és aztán meghúzta a kor-
mányt két osztásnyira, abban reménykedve, hogy helyesen cse-
lekedett.
Egy kissé tehát most meg fel is kell gyorsítani a száguldást,
hogy a nap felé való zuhanás megszűnjön. A nap mellett el kell
suhanni, aztán ismét az ellenkező oldalról érvényesíttetni a ha-
tását, és egy nagy hurkot írva le a térben, ismét közeledni a nap
felé. Ezért tette ezt – ezt akarta tenni. Ezt parancsolta az a gép,
hogy megtegye.
Fáradtan üldögélt, és a csodálatos gépre gondolt, s arra, hogy
mennyire támaszkodhat a lmtekercsekre!
Két óra elteltével John már tudta, hogy a hajó nem zuhan rá a
napra. Elsuhan a közelében, túlságosan is közel kerül – mind-
össze néhány millió kilométerre kerüli el, de a gyorsasága akko-
ra, hogy képes elsurranni mellette. És, amikor ismét visszafor-
dul a nap felé, akkor már nem halad olyan veszélyes pályán,
amelyet már nem lehet megváltoztatni. És, ha John most nem
növelte volna meg a sebességét, akkor a hajó vagy azonnal bele-
fúródott volna a napba, vagy olyan szűk és egyre szűkülőbb spi-
rális pályán száguldott volna körülötte, amely pályáról a hatal-
mas gépek fantasztikus teljesítménye sem lett volna képes ki-
szabadítani.
Egy kis ideje még van, azt ki kell használni. Még rejtőzik némi
tudás az agyában, azt is fel kell élesztenie.
Most már az önbizalma is növekedett. Visszagondolva a saját
bátortalanságára, csodálkozott, hogy a hajót elindítók és mind-
azok, akik mindaddig irányították, amíg a tudatlanság uralomra
nem jutott, hogyan tudták ilyen pontosan irányítani.
„Automatikusan… Automatikusan…” – ismételgette, fenn-
hangon. A hajó automatikusan dolgozott. Maga repült, maga vé-
gezte el a javításokat, önmaga szolgálta ki magát, és a saját gépei
irányításával haladt a cél felé. Az emberi agynak és kéznek csak
az a feladata volt, hogy közölje a hajóval: mit tegyen, és a hajó
megtette, amit tennie kellett. Csak a feladatot kellett megadni.
A dolgok titka lényegében az volt, hogyan mutatják meg a ha-
jónak a feladatot? Mit mutatnak meg neki, és hogyan?
Lemászott a székről, és körüljárta a fülkét. Ismert és ismeret-
len műszerekre bukkant. Közöttük a legfontosabb a teleszkóp
volt, néhány sikertelen kísérlet után rájött a használatára. Most
már tudta, miként találhatja meg a bolygókat –, ha ez a megfele-
lő csillag, és ha vannak bolygói.
Alig sikerült megkeresnie az első bolygót, amikor dörömbölés-
re riadt fel. Otthagyta a teleszkópot, és kinyitotta az ajtót.
A folyosó emberekkel volt tele. Mind üvöltöztek, gyűlölködve
kiabáltak, a hangjukban düh és elítélés volt. John egy lépést hát-
rált.
 Herbert és George álltak elöl, de mögöttük ott álltak a többiek:
fér ak és asszonyok. Maryt kereste a szemével, de nem találta.
A tömeg előrelendült, és John érezte, hogy ellepi a rémület
hulláma.
A keze a revolver markolatát szorította. A csövet lefelé irányít-
va megnyomta a ravaszt. Csak egyetlenegyszer. A lövés lángja
megvilágította a folyosót, a tömeg visszahökkent. Égett festék-
szag töltötte be a levegőt.
John nyugodt hangon szólalt meg.
– Ez revolver. Gyilkolni tudok vele. Ha beavatkoztok a mun-
kámba, akkor megöllek benneteket. Menjetek. Menjetek oda,
ahonnan jöttetek!
Herbert egy lépést tett előre.
– Te avatkoztál bele, nem mi!
Még egy lépést lépett előre. John felemelte a fegyvert, és ráfog-
ta.
– Már megöltem egy embert. És ha muszáj, akkor mást is meg-
ölök.
„Milyen könnyű – gondolta – a gyilkosságról, a halálról beszél-
ni. És milyen könnyű megtenni, ha az ember egy ízben már ölt.”
– Joe eltűnt! – kiáltotta Herbert. – Őt keressük!
– Többé ne keressétek.
– De hiszen Joe a barátod volt!
– De te is. A cél fontosabb a barátságnál. Te – vagy velem vagy,
vagy ellenem. Középút nincsen.
– John, megőrültél?!
– Te vagy az őrült! – kiáltotta John.
Először megijedt, aztán megharagudott, de most már csak
megvetéssel fordult el ezektől az emberektől, akik a folyosón to-
longtak, és gyerekesen fenyegetődztek.
– Menjetek, de küldjétek ennivalót – mondta végül.
Az emberek ingadoztak. John fenyegetően emelte a fegyvert.
– Takarodjatok!
 Elszaladtak.
Becsapta az ajtót, és visszatért a teleszkóphoz. Hat bolygót ta-
lált. Közülük csak kettőnek volt légköre. A másodiknak és az
ötödiknek. Az órára nézett. Hosszú idő telt el. Az ajtón senki sem
kopogott. Nem volt sem élelme, sem vize. Újra felmászott a piló-
taülésbe.
A csillagot messze hátrahagyta. A sebesség csökkent, de még
mindig elég tetemes volt. John visszahúzta a kormányzókart, és
gyelte, hogyan zuhan lefelé a sebességmérő mutatója. Ez most
már veszélytelen, vagy legalábbis abban reménykedhet, hogy
veszélytelen. A hajó mintegy 54 millió kilométerre távolodott el
a csillagtól, tehát csökkentheti a sebességet.
Ismét az irányítópultot tanulmányozta, most már minden vi-
lágosabbá vált előtte, érthetőbbé. Valamivel többet tudott a ha-
jóról, a kormányzásról is. Végül is az egész nem is olyan nehéz. A
fő dolog – időt nyert. Sok időt. Még lehet, gondolkodni, lehet szá-
mítgatni, hiszen erre is jut idő.
Megnyomta a gombot, amelyen ez a felírás állt: „Teleszkóp”,
meg azt is, amelyen ezt olvasta: „Pálya!”, és egy harmadikat is:
„Leszállás”.
„Na végre” – gondolta. „A sok nyugtalanság, gond és félelem
után olyan egyszerű a megoldás. Micsoda pompás emberek al-
kották meg a hajót a Földön. Egyszerűre. Hihetetlenül egyszerű-
re. Olyan egyszerűre, hogy minden bolond képes lenne arra,
hogy leszállítsa egy bolygóra, mindenki, aki csak annyihoz ért,
hogy megnyomjon egy gombot. Valószínűleg kiszámították,
hogy mi következik be néhány nemzedék után. Biztosan tudták,
akik elindították, hogy elfelejtik a Földet, és az emberek hozzá-
szoknak a hajóhoz. Sejtették vagy tervezték ezt?! Lehet, hogy ez
is része volt az általános tervnek? De vajon képesek lettek volna
az emberek ezer éven át élni a hajóban, ha tudják a célját és a
rendeltetését?
 Természetesen: képtelenek lettek volna erre. Kiraboltnak és
kijátszottnak érezték volna magukat. Már attól a gondolattól is
megőrültek volna, hogy ők csupán – az élet hordozói, és sok-sok
nemzedékük élete csupán arra fordítódik, hogy a kései utódaik
majdan elérjék a távoli bolygót.
És ez ellen csak egyetlen eszközzel lehet harcolni – elfeledkez-
ni minderről.”
Az emberek a maguk szűk civilizációcskájukban éltek, és az
első néhány nemzedék után ez éppen elég nagy volt a számukra.
Ez vált az egyedüli reális világgá. Az ezredév elvesztette a jelen-
tőségét, mert senki sem tudott erről az évezredről.
A hajó pedig egész idő alatt száguldott az űrben, a célja felé
tört, egyenes úton és pontosan.
John Ho a bolygó mellett elsuhanó pályára vezette a hajót,
mely ismét számítógéphez fordult, és megnyomta „Teleszkóp”
jelzésű gombját és a másikat: „Pálya”.
Aztán leült, és várt. Többet nem tehetett.
A bolygó halott volt.
Az analizátorok jelentették, hogy atmoszférája alapjában me-
tánból áll, és a tömegvonzás éppen háromszorosa a hajóban
uralkodóénak, a hőmérséklete közel áll az 1000 K°-hoz.
John Ho a bolygó mellett elsuhanó pályára vezette a hajót,
mely ismét a nap felé száguldott. A második bolygóra irányítot-
ta a teleszkópot, és ismét bekapcsolta a számítógépet. Aztán le-
ült, várt.
Az utolsó lehetőség. Hiszen csak ennek a két bolygónak van
atmoszférája, vagy a második bolygó, vagy semmi.
És ha a második bolygó is halott lesz, akkor mitévő legyen?
De ez esetben csak az egyik feleletet kaphatja, itt más lehető-
ség nincs. De vajon nem fordíthatja más csillag felé a hajót,
hogy más bolygórendszert keressen, amit újabb generációsorok
váltakozása után elérhetnek, és amin majd élhetnek?
 Éhes volt. A hűtőrendszerben keringő vizet már két napja kiit-
ta.
Többet nem jelentek meg az emberek. Kétszer is kinyitotta az
ajtót, és kiment a folyosóra, hogy megpróbáljon ételt és italt sze-
rezni, de minden alkalommal meggondolta magát, és visszafor-
dult. Nem szabad kockáztatnia semmit. Nem kockáztathatja
meg, hogy meglássák, és elfogják, s meggátolják, hogy visszatér-
jen a kormányfülkébe.
De hamarosan mégiscsak ki kell törnie innen, ezt is meg kell
kockáztatnia. Egy nap múlva már túlságosan fáradt lesz ahhoz,
hogy megtegye. És a második bolygóhoz még igen sok napba te-
lik az út.
Még egyszer megnézte az irányzópultot, mintha minden
rendben lenne. A számítógép jelzőlámpája kék fényben égett, a
gép halkan duruzsolt, mintha azt hajtogatná: „Minden rendben,
minden rendben.”
Aztán abba a sarokba húzódott, ahol aludni szokott, és lefe-
küdt, összegömbölyödött, lehunyta a szemét, és aludni próbált.
Ahogyan a fülét a fémre szorítva feküdt, hallgatta a távolban
duruzsoló gépek munkáját. Hallgatta az egész hajót betöltő éne-
küket.
Elszunnyadt, felébredt, és ismét elszunnyadt… és hirtelen ki-
áltozásra s arra riadt fel, hogy valaki kétségbeesetten veri az aj-
taját.
Felugrott, az ajtóhoz rohant, s egyetlen kézmozdulattal kitár-
ta. Mary, megbotolva a küszöbben, a fülkébe zuhant. Egyik kezé-
ben egy nagy víztartály, a másikban – hatalmas zsák. A tömeg,
botokkal hadonászva és üvöltözve, már az ajtóhoz ért.
John berántotta Maryt a szobába, és becsapta a nehéz ajtót.
Hallotta, amint a rohanó testek beleütköznek a fémbe, és azt is,
hogyan ütik botokkal az ajtót, és mit üvöltöznek.
John az asszonyra nézett.
– Mary – szólt, és a torka összeszorult. Lihegett: – Mary!
 – El kellett jönnöm – zokogta az asszony. – Kellett, bármit is
csináltál.
– Amit tettem – felelte a fér –, az a legjobbhoz vezet. Ez is a
terv része volt. Ebben biztos vagyok, Mary. Része az általános
tervnek. Az emberek, ott a Földön, mindent előre elgondoltak.
És én csak annak bizonyultam, aki…
– Te eretnek vagy – vágott szavába az asszony. – Megölted a hi-
tünket. Mind összemarakodtak miattad. Te…
– Tudom az igazságot. Ismerem a hajó célját.
Mary felemelte karját, átölelte a fér fejét, és magához szorí-
totta.
– Számomra minden mindegy. – Minden mindegy. Most.
John is megölelte Maryt, egymás szemébe néztek.
– Hoztam ennivalót, John, miért nem eszel?!
John felállt, és felemelte az asszonyát.
– Mindjárt – mondta –, mindjárt enni fogok. Azonban először
is meg akarok neked mutatni valamit. Az igazságot.
És ezzel odavezette az ablakhoz.
– Nézd. Oda repülünk. Ez a mi utunk célja. Bármit is hitettünk
el magunkkal – ez az igazság.

A második bolygó maga volt a megelevenedett Szentkép. Itt is

voltak folyók, fák, fű és virágok, ég és felhő, szél és napfény.
Mary és John a pilótaülés mellett álltak, és az ablakon át eléjük
táruló képben gyönyörködtek.
Az analizátor viszonylag rövid munka után közölte az ered-
ményt.
„Emberre veszélytelen”, ez állt a papírlapocskán. Sok adatot is
sorolt fel a légkörről, a baktériumokról, az ibolyántúli sugárzás-
ról, és egy sor más anyagnak a mennyiségét is feltüntette. De
már az is elégséges volt: „Emberre veszélytelen!”
 John meghúzta a központi vezérlőkart.
– Íme, az évezredes útnak vége…
Az összes mutatók nullára szaladtak. A gépek zaja elhallgatott,
a hajón olyan csend uralkodott, mint akkor, amikor a csillagok
még forogtak, és a falak voltak a padló helyében.
És ekkor meghallották a sírást. – Soha nem hallott emberi sí-
rást, talán állati vonításra emlékeztetett leginkább.
– Félnek – mondotta Mary. – Halálosan félnek. Nem hagyják el
a hajót.
Sok-sok nemzedéken át összeforrtak a hajóval az emberek. Ez
volt számukra a takaró és a védelmező. A hatalmas külső világ, a
végtelen ég és a határtalan térségek ijesztették őket.
De valahogy mégiscsak ki kell őket üldözni a hajóból – éppen
ez a helyes kifejezés –, kiűzni, és elzárni a hajót, hogy ne tudja-
nak visszatérni hozzá.
Mary megkérdezte:
– Mit tesznek majd velünk? Erről még nem is gondolkoztam.
Nem rejtőzhetünk el előlük.
– Semmit – felelte John. – Semmit sem tesznek ellenünk. Leg-
alábbis addig, amíg ez a jószág velem van.
És az övébe rejtett revolverre csapott.
– De John, ez gyilkosság…
– Gyilkosság nem lesz. Megijednek, és a félelem hatására tenni
fogják, amit kell. Aztán, lehet, hogy talán csak hosszabb idő
múlva, de magukhoz térnek, és akkor eltűnik a félelem is. De a
kezdéshez kell… Visszagondolt arra a szükséges szóra, amelyet a
csodálatos gép sugallt neki. – Kell a vezetés. Íme, az kell nekik –
hogy valaki vezesse őket, hogy megmondja, mit kell tenniük,
kell, aki egyesíti őket.
„Azt hittem, hogy már minden befejeződött – gondolta kese-
rűséggel –, de hiszen tulajdonképpen még csak most kezdődik
az egész, és semmi sem ért véget. Úgy látszik, nem elégséges,
hogy a hajót leszállítottam a megfelelő helyre. Folytatni is kell,
és bármit is csinálok – mégsem lesz vége.
Újra fel kell tehát készülnie, és újra tanulnia kell. A ládában,
erre jól emlékezett, sok könyv volt – több, mint a felét azok töl-
tötték meg a ládának. Természetesen ezek lehettek a legalapve-
tőbbek. Könyvek, amelyek megmutatják, hogy mit is kell csinál-
nia.
És valahol ott kell lenni az utasításnak is, borítékban a köny-
vek között, hogy elolvassa, és teljesítse azt. Valahogy ilyen cím-
mel:
»Utasítások a leszállás utáni cselekedetekhez«
Feltépi majd a borítékot, és megtalálja a lapokat. Csakúgy,
mint az első levélben.”
– Mindezt előre látták a Földön – mondotta. – Minden lépést
előre láttak. A tudatlanságot is megtervezték, mint az egyetlen
lehetőséget, ami az embereket hozzásegítheti az út elviselésé-
hez, de az eretnekséggel is számot vetettek, mert ez biztosíthat-
ta csak a tudás átadását nemzedékről nemzedékre. A hajó szer-
kezete olyan egyszerű, hogy bárki elirányíthatja – bárki. Ezek az
emberek a jövőbe néztek, és kiszámították; minek kell történnie.
A tervük minden pillanatban meghatározta a sorsunkat.
Az új föld széles rónája tárult fel előttük az ablakon át, a fát, a
füvet, az eget nézték.
– És azon sem csodálkoznék, ha a kiüldözésünket is kigondol-
ták volna.
És ekkor mintegy feleletként megelevenedett a hangszóró, és
az egész hajót betöltötte a hangja:
„Mindenkinek! – harsogta, egy kicsit recsegve, mint egy öreg
gramofonlemez. – Halljátok mind! Tizenkét óra alatt el kell
hagynotok a hajót. A hajót ezután mérgező gáz tölti meg.”
John megragadta Mary kezét.
– Igazam volt. Mindent végiggondoltak. Mindenkor egy lépés-
sel megelőztek minket.
 Kéz a kézben álltak, és azokra az emberekre gondoltak, akik
ilyen távoli jövőbe láttak, akik minden nehézséget felmértek, és
átgondolták azt is, hogy miként győzhetik le ezeket.
– No, gyerünk! – biztatta John az asszonyát.
– John…
– Igen?
– És most már lehet gyerekünk?
– Igen! – nevetett a fér . – Most már lehet gyermekünk. Min-
denkinek lehet, aki csak akar, és annyi, amennyit csak akar. A
hajón olyan sokan voltunk. De ezen a bolygón csak maroknyi-
nak számítunk.
– Hely van – erősítette meg Mary a fér gondolatát –, sok hely.
John kinyitotta a fülke ajtaját, és ismét gondosan bezárta
maga után.
A hangszóró ismételte: „Mindenkinek! Halljátok mind! El kell
hagynotok a hajót…”
Mary odasimult Johnhoz, és a fér érezte, hogy az asszony
egész testében remeg.
– John drágám, most kimegyünk? Kimegyünk?!
Megijedt. Természetes, hogy megrémült. És John is megret-
tent. A sok nemzedékbe beivódott félelmet nem lehet egyszerre
elűzni, még az igazság fényével sem.
– Nem azonnal… valamit meg akarok találni…
De eljön az idő, és el kell hagyniuk a hajót, ki kell lépniük a
bolygó félelmetes térségeire – meztelenül, ijedten, elvesztve azt
a biztonságot, amely a hajóban körülölelte őket.
De amire ez az idő eljön, már tudni fogja, hogy mit kell tennie.
Hiszen, ha az emberek ott a Földön, ilyen pompásan kiszámí-
tottak ennyi mindent, akkor egy ilyen pillanatot sem hagyhat-
tak gyelmen kívül, és valahová azt a levelet is elrejtették,
amely azon utasításokat tartalmazza, hogy mit is kell tenniük,
ami megmondja: hogyan éljenek tovább.
(Cli ord D. Simak novellája nyomán:
„Znanyije-Szila”)
 Anatolij DNYEPROV:

A PARADIS UTCAI TRAGÉDIA

I.

– Kár, hogy Ra er óta senki sem foglalkozott paleopatológiával

– hallottam, amint valaki a hátam mögött franciául mondja eze-
ket.
Megfordultam, és egy nem túlságosan bizalomgerjesztő sze-
mélyt pillantottam meg – félig tolmács, félig koldus – itt Gizeh-
ben – a piramisok tövében ebből is, abból is meglehetősen sok
található. De a paleopatológia szót nemigen értettem, és ezért
megkérdeztem:
– Mi az a paleopatológia, és ki ez a Ra er?
– A paleopatológia az a tudomány, amely az ókoriak betegsé-
geit kutatja, és Ra er – e tudomány megalapítója. Sokkal koráb-
ban kezdett e témával foglalkozni, még azelőtt, mielőtt Allen
Schmidt felajánlotta neki a kairói egyetem anatómiai pro-
fesszorságát.
Nevettem:
– Hogy mit ki nem ötlenek az emberek?
– Igen. A paleopatológiának sok mindent ki kellene derítenie.
– De mégis mit? – kérdeztem.
– Például azt, hogy mi az oka annak, hogy még a napjainkban
sem tudnak megküzdeni a rákkal az orvosok.
Ez a beszélgetés igazán olyan volt, amit a legkevésbé vártam.
„Érdekes fogás – gondoltam, alaposabban megnézve az ismeret-
lent – és akárhogyan is, banálisnak nem mondható.”
Magas termetű, vékony arcú, nom vonású ember állt előt-
tem, ragyogó fekete hajjal. A keskeny, csúcsos fejen a hajkazal
egy tömbbe olvadó monolitként hatott. Az éles, görbe orr arcát
pro lból valamely madáréhoz tette hasonlatossá.
– És mégis, az ön véleménye szerint tulajdonképpen miért is
nem foglalkoztak a paleopatológiával? – kérdeztem.
– Bonyolult tudomány. Igen nehéz megállapítani a múmiákon
betegségeik szimptómáit, amelyekben egykor szenvedtek. Ezt a
feladatot csak igen kiváló specialista képes megoldani. Remek
anatómusnak, onkológusnak, biológusnak és paleontológusnak
is kell lennie egy személyben. Általában véve ilyen munkával
csak rendkívüli tudományos felkészültségű ember foglalkozhat
a siker reményével.
– Engedje meg, de sehogyan sem látok kapcsolatot a rákprob-
léma és az ön különös tudománya között.
A francia mosolygott (közben eldöntöttem magamban, hogy
csak francia lehet, mivel kiválóan beszélt franciául, s az arab
nyelvvel való minden próbálkozásom sikertelennek bizonyult).
– Hosszú históriája van ennek. Ha van ideje önnek, akkor el-
mesélhetem… tíz piaszterért.
„Minden a maga normális útján. – Piaszterre megy a dolog. De
ez nem teszi kevésbé érdekessé.”
Az órámra néztem. Nyolc óra volt. Hamarosan beköszönt a
gyors egyiptomi este, aztán az éjszaka, amely itt szurokfekete.
Ám a Mena House-hoz legfeljebb száz méternyire voltunk, ezért
beleegyeztem.
– Rendben van. Tessék a tíz piaszter. Meséljen!
– Menjünk a piramis nyugati oldalához. Ott még vagy egy óra
hosszat világos lesz. Azt gondolom, hogy ez éppen elegendő idő.
Miközben a piramishoz mentünk, váratlanul azt kérdezte:
– Volt ön valamikor Párizsban?
– Nem, nem voltam – feleltem.
A francia mélyet sóhajtott:
– Most a fasiszták garázdálkodnak ott. Megölték Deslain pro-
fesszort és Irène-t…
 Elgondolkodtam. Ekkor még háború volt, és szinte egész Euró-
pa a német igát nyögte. Százezrek hagyták el megszokott ottho-
nukat, és idegenbe menekültek, hogy így szabaduljanak ki a ra-
gadozók karmából. „Lehetséges, hogy ez az ember valóban el-
hagyta távoli hazáját, s itt kóborol ezek között az ősi kövek kö-
zött, és hogy éhen ne haljon, pénzért meséli el csodálatos histó-
riáját. Lehet, hogy merő kitalálás a történet, de az is lehet…”
Az ismeretlen azt javasolta:
– Üljünk ide.
– Rendben van – egyeztem bele a javaslatba, és felkészültem
meséje meghallgatására.

II.

Ezt a történetet… a legjobb lesz annál az emlékezetes napnál

kezdenem, amikor 194..-ben az egyik párizsi újságban a követ-
kező jelentés látott napvilágot…, igen jól emlékszem rá: „Ma éjjel
a Keleti Múzeumban szokatlan szentség törés történt. Egy ismeret-
len behatolt abba a terembe, ahol egyiptomi múmiákat őriznek, és
Szahurénak, a II. dinasztia fáraójának szarkofág ját felnyitva, elra-
bolta a fáraó mumi kált testének egy részét.”
Az ismeretlen egy pillanatig hallgatott, aztán egészen közel
hajolt hozzám, és azt suttogta:
– Önnek megmondhatom, hogy a lehető legközvetlenebb kap-
csolatom van ezzel a históriával. Az Abu-szírből való fáraó szar-
kofágját… én törtem fel…
– Miért? – csodálkoztam.
– Szükségem volt a fáraó csigolyájára.
Majdnem elnevettem magam. „Na, én be zettem egy szokvá-
nyos detektívhistóriára” – döntöttem el magamban, hogy mi is a
helyzet. De az ismeretlen sietve megszólalt, mintha csak a gon-
dolataimban olvasna:
 – Az Isten szerelmére, csak nem gondolja, hogy egy buta histó-
riával kívánom untatni a rablásról, és arról, hogy miként haj-
szolták a tolvajt. Ha beleegyezik abba, hogy végighallgat, akkor
majd megérti, hogy erre igazán nincsen szükségem…
– Kész vagyok arra, hogy meghallgassam, de mi köze minden-
nek a rákhoz és a többi dologhoz?
– Monsieur – folytatta nyugodtan a mesélőm. – Ön egyben biz-
tos lehet, hogy nem vagyok gonosztevő. A bűnözők most Párizs-
ban uraskodnak, ott ülnek a kávéházakban és az éttermekben.
És aranyat facsarnak az emberek véréből és halálából. De én, íme
itt…
Egy pillanatig hallgatott, aztán így folytatta:
– Franciákról akarok beszélni, akik a megszállás borzalmas
idejében megpróbálkoztak, igaz, hogy tragikusan és meggondo-
latlanul, de tenni valamit a hazájukért.
Az első, akiről beszélni szeretnék, Maurice Deslain. Higgye el,
hogy nem számítva a tévedését, az ő személyében igazi haza t
és nagy tudóst vesztett el Franciaország.
A háború kitöréséig a Sorbonne professzora volt. Azok közié a
ritka tudósok közé tartozott, akiket a szó nemes értelmében
minden érdekelt. Soha nem osztotta a tudományt különböző
diszciplínákra: matematikára, zikára, biológiára, szociológiára,
orvostudományra. Előadásaiban állandóan hangsúlyozta, hogy
egységes világban élünk, és a tudomány széttagolása a nagysze-
rű emberi értelemnek éppenséggel nincs hasznára. Egyszerűen
arról van szó, hogy még nem született olyan zseni, aki képes len-
ne valamennyi tudományt szintetizálni.
Amikor a háború kitört, Deslain beállt önkéntesnek, és ki-
ment a frontra. És tudja, hogy minek? Közönséges szanitécnek,
noha még az előző este fakultatív előadássorozatot tartott az
egyetemen a krisztallográ áról, és nem tudni miért, de rendkí-
vül érdeklődött az egyiptológia iránt.
 Mielőtt ismét visszatérnénk Deslain professzorhoz, előbb ma-
gamat is be kell mutatnom. A nevem, biztos vagyok benne, egy-
általán nem érdekelheti önt. Az adott körülmények között en-
nek egyáltalán nincs jelentősége, csak azért vagyok érdekes,
mert némi kapcsolatom van a tudományhoz. Hogy pontosab-
ban fejezzem ki magam, befejezetlen szerves kémikus vagyok.
Deslainnal az egyetemen ismerkedtem meg. Hatalmas tudása
valósággal elbűvölt. Élvezettel hallgattam előadásait. Noha azo-
kat speciális krisztallográ ai kérdéseknek szentelte, ám a prob-
lémák hatalmas körét ölelték fel. Ráadásul, éppen ezekben az
előadásaiban olyan gondolatokat fejezett ki Deslain professzor,
amelyeket a későbbiekben más tudósok is megragadtak, köztük
a híres zikus, Schrödinger is, aki aperiodikus kristályoknak ne-
vezte az élő szervezeteket. Deslain erről már negyvenben be-
szélt…
Így hát, amikor megkezdődött a háború, Deslain belépett a
hadseregbe önkéntesnek, és otthagyta az egyetemet. Hogy éhen
ne haljak, egy kis párizsi gyógyszertárban kellett munkát vállal-
nom. Ott ismerkedtem meg a patika egyik dolgozójával, Irène
Bézierttel, aki később a feleségem lett. Deslaint elvesztettem
szem elől.
Negyven végén, akkor, amikor a németek már elfoglalták fél
Franciaországot, levelet kaptam egy régi barátomtól. Ebben,
többek között ezt írta: „A mi Deslainünk óriási karriert csinált –
egyszerű szanitécből a tábori kórház fősebészéig emelkedett.
Nem tudom, hogy melyiknek köszönheti ezt számos tehetsége
közül? De egy érdekes: a németek parancsot adtak: Deslaint fel
kell kutatni. Azt mondják, hogy a sebesültek meggyógyításának
valami hihetetlen módszerét dolgozta ki…”
Vagy egy hónap telt el ezután. Egy alkalommal, egy sántikáló,
bekötött arcú személy lépett be a patikánkba, és átadta a recept-
jét. Milyen nagy volt a meglepetésem, amikor a gyógyszerek
szokásos latin megnevezése helyett az ismert írást pillantottam
meg a papíron, és ezt olvastam: „Ez az ember holnap este hétkor
várja önt a Madeleine-templom kapujában, és elvezeti hozzám.
Szükségem van önre! M. D.” Az üzenetet Deslain írta.
A következő este türelmetlenül vártam a bekötözött embert a
megadott helyen. Váratlanul jelent meg, és alig észrevehetően
jelt adott, hogy kövessem.
Az út igen hosszú volt. Egész idő alatt északkeleti irányban ha-
ladtunk. Egy óra múlva egy sötét negyedben jártunk, amelynek
még a létezéséről is alig tudtam. Amikor a keskeny, sötétbe bo-
rult, alig-alig világított utcácskán haladtunk, a kísérőm köze-
lebb lépett, és halkan ezt mondta: – ez a Rue Paradis. – Az Éden-
kert utca.
Ez a név akkor még nem mondott nekem az ég egyvilágon
semmit. Beléptünk egy kapualjba, jobbra fordultunk. Az udvar
mélyében egy házacska állt mezzaninnal.
Deslain professzor hidegen fogadott, minden lelkesedés nél-
kül, úgy, ahogyan szokása szerint a diákokat fogadta, akik vizs-
gázni mentek hozzá. Bólintással rámutatott a székre, hogy üljek
le. Nem is tudom miért, de elgyávultam, és nem mertem meg-
kezdeni a beszélgetést.
Elsőnek ő szólalt meg:
– Tudja, ön, atal barátom, hogy a kristályok világában
élünk?!
Vállat vontam, és csendben elmosolyodtam. Mennyire emlé-
keztetett mindez a régi jó világra, a Sorbonne-on.
– Így nevezni ezt a világot, csak az ismert, erőszakolt követ-
keztetés árán lehet, professzor. Igen, valóban e világban renge-
teg a kristályos képződmény – feleltem.
– Sok! Mindenütt ezek vannak! – mondotta komoran.
Körülnéztem, és igyekeztem megtalálni és megismerni vala-
mit a sötétben, aminek kristályos természete van. Asztal, szé-
kek, könyvszekrény a könyvekkel, a bőrkarosszék, az ablaküveg.
Közülük egyetlenegy sem volt, amely a kristályokra emlékezte-
tett volna.
– Nem értem egészen pontosan, professzor, hogy mire gondol.
De ha a kristályokon azt képzeljük, hogy…
– A kristályokon, atalember, éppen azt értem, amit érteni
kell rajtuk. A kristály: a térben rendezett anyag.
Elgondolkoztam. Megzavart ez a kifejezés: „a térben rendezett
anyag”, mivel ez éppenséggel nem ugyanaz, mintha azt mond-
juk, hogy periodikusan ismétlődő szerkezetű anyag. De hiszen
éppen így határoztuk meg a kristályokat. Amikor, mondjuk, egy
kősókristályt veszünk kézbe, akkor tudjuk, hogy abban tökélete-
sen szigorú periodicitásban ismétlődnek a nátriumionok válta-
kozva a klórionokkal. Ha egy kristálycsírát ejtünk a sóoldatba,
az minden irányban növekedni kezd, ugyanakkor egyáltalában
nem változik meg a szerkezete.
– Az ön meghatározása túlságosan is általános ahhoz, hogy
abból bármilyen következtetésre juthassunk – próbáltam ma-
kogni valamit.
– Véleménye szerint ez kristály, vagy sem? – és öklével az asz-
talra ütött.
– Természetesen nem – feleltem gondolkodás nélkül.
– Nem kristály!? – kérdezte viszont, és még hangosabban do-
bolt az asztalon. – No, nézze csak, azt képzeltem, hogy ön sokkal
jobb felfogóképességű.
– Hogyha a deszkára gondol, amelyből az asztal készült, akkor
az valóban nem kristály… noha… – elgondolkodtam.
– Noha, akkor mi? – kérdezte Deslain, közelebb lépve.
– Noha, valamiben azért emlékeztet a kristályra – dadogtam,
mivel egyáltalán nem voltam olyan állapotban, hogy megfogal-
mazzam azt a gondolatot, amely eszembe jutott.
– Ahá! – kiáltott fel diadalmaskodva. – Jól van! Nagyon jól van!
Így, most aztán, azt is mondja meg nekem, hogy a fa miben em-
lékezteti önt a kristályra? – És nem is várva a válaszomra, ő
maga folytatta. – Abban, hogy az rostokból áll, amelyek a maguk
módján egyáltalán nem véletlen jellegűen, hanem meghatáro-
zott módon alkotnak molekulaláncokat. Ezek nem periodikus,
hanem aperiodikus kristályok! De ki mondta, hogy a kristályok-
nak minden esetben periodikus struktúrájúaknak kell lenniük?
– Ez magából a meghatározásból fakad… – mormogtam.
– A pokolba a meghatározásokkal! A meghatározásokat mi
gondoljuk ki, de a természet az ilyesmire legfeljebb csak köp
egyet. Ha a meghatározás nem magyarázza meg a dolgok lénye-
gét, akkor el kell felejteni, és minél hamarabb, annál jobb!
– Nem tudom, professzor, hogy ennek a beszélgetésnek mi a
lényege? Azt gondolom, hogy ön éppenséggel nem a kristályok
mibenlétéről kívánt velem csevegni. Ön azt írta, hogy szüksége
van rám. A rendelkezésére állok.
– Csodálatos. Azért van önre szükségem, hogy segítsen nekem
új kristályok kitermelésében, kinövesztésében…
Deslain szavai megleptek. A „tiszta” tudománnyal való szóra-
kozás a nemzeti szerencsétlenség idején valahogyan különös-
nek tűnt előttem. Éppen ezért, nem minden keserűség nélkül ki-
áltottam fel:
– Csak nem gondolja, hogy a lelkiismeretünk tiszta marad, ha
ilyen, valóban eredeti módon próbálkozunk elfutni a valóság-
tól?!
– Egyáltalában nem! Sőt, ellenkezőleg!! Igen hamar rá fog jön-
ni, hogy milyen nagy jelentőségű Franciaország számára, amit
tenni szándékozom!
Ezután Deslain röviden ismertette a tervét. A lakását zikai-
kémiai laboratóriummá alakította át. Én és Jockle (így hív ták azt
a legényt, aki hozzá vezetett) leszünk a munkatársai. A felesé-
gem, mint laboránsnő segít majd nekünk. És, az is az ő feladata
lesz, hogy elvégezze a házimunkát. Előzetesen azonban minél
több reagenst kell beszereznünk mindenfelől, ahonnan csak le-
het.
 III.

– Nem unta még meg az elbeszélést? – kérdezte a francia. – Ak-

kor folytatom. Így hát néhány nap múlva a feleségemmel
együtt beköltöztünk ebbe a Paradis utcai komor házba. A mi la-
kásunk egy emelettel lejjebb volt, mint Deslainé. Miután kevés-
ke holminkat elrendeztük a két szobában, Jockle felhívott ben-
nünket a professzorhoz.
A nappali világosságban vettem észre, hogy a lakása meglehe-
tősen tágas, különösen a középső helyiség. Jobbról és balról ki-
sebb szobák nyíltak belőle, a jobb oldaliban volt a professzor dol-
gozója, az, amelyben már voltunk, a bal oldali helyiség pedig
még ki sem bontott vegyészeti felszerelésekkel és ismeretlen be-
rendezésekkel volt teli.
A professzor meglehetősen barátságosan fogadott. Busa szem-
öldöke alól ironikus fénnyel szikrázott a szeme.
– Így há-át! – mondta. – Tehát, minden összegyűlt, és minden-
ki itt van. Pompás. Most gyűlést tartunk, és kidolgozzuk a cse-
lekvési tervet. Egyébként, Irène, milyen gazdag a patikánk?
– Szulfamidokon kívül mindenünk van – felelte a feleségem.
– Arra még nincs szükségünk. Van önnek valami aminosava,
vagy valami ehhez közelálló vegyülete? Van ciszteinje, globulin-
ja? És végül, van közönséges zselatinja?
– Mindez található nálunk, különösen zselatin.
– Pompás! Akkor mindenkit a dolgozóba kérek.
Amikor leültünk, odahívta Jockle-t, és azt parancsolta:
– Tűrd fel az inged ujját a jobb karodon.
A ú zavartan mosolygott, és az ingujját felgyűrte a könyöke
fölé.
Irène-nel együtt felálltunk, és közelebb léptünk hozzá.
– Nézzék meg gyelmesen e atalember alsókarját! – paran-
csolta a professzor titokzatos mosollyal.
 Kezdetben semmi különöset sem láttunk. A kar pontosan
olyan volt, mint minden más kar. Deslain megparancsolta Jock-
le-nak, hogy lépjen közelebb az ablakhoz. És csak akkor fedez-
tem fel valami nagyon különöset. A könyéktől kezdve egészen a
vállig sűrű fekete szőrzet borította a kart, azonban könyöktől le-
felé egyáltalán nem volt rajta szőrzet, még csak pihe sem. Az fe-
lel meg az igazságnak, hogy ott is volt szőrzet, de a szőrszálak
igen világosak és olyan vékonyak voltak, mint amilyenek a kis-
gyermekek testén szoktak lenni. Az alsókar bőre is világosabb és
nomabb, vékonyabb volt, mint a felsőkar eldurvult, sárgás
bőre.
– De hiszen az ön alsókarja atalabb… – kiáltott fel csodálkoz-
va a feleségem.
– Tökéletesen igaz – jegyezte meg a professzor. – Valóban így
van. Ez az alsókar és a kéz mindössze háromhónapos, míg a kö-
nyök, ha nem tévedek már 29 éves.
Csodálkozva bámultunk Deslainra. A legény ismét letűrte az
inge ujját, és leült.
– Sajnos, néhány meglehetősen elemi igazsággal kell kezde-
nem, amelyről úgy gondolná az ember, hogy közismertek, de
amelyek felett ez ideig még nem gondolkodtak el komolyan,
bármilyen szomorú is ez.
Ön, természetesen tudja, hogy mi az explantáció, a beoltás, mi
egy szövetkultúra? Vesz egy kis darab élő bőrt, és beoltja egy
tápközeggel telt lombikba. Ha a tápláló anyagok megfelelőek, és
elegendő oxigén van a közegben, ha biztosítani tudjuk a jó
anyagcserét, akkor az élő szövet sejtjei a szervezeten kívül is sza-
porodni fognak.
Más tényekre is emlékeztetnem kell önöket. Némely élő szer-
vezeteknek olyan csodálatos tulajdonságuk, van, hogy elvesz-
tett szerveiket képesek ismét helyreállítani – ezt a jelenséget re-
generációnak nevezzük. Ha például az ember májának eltávolít-
juk egy részét, akkor a máj idővel vagy részben, vagy teljesen
helyreáll. De nem ez a legcsodálatosabb. Ismeretes, ha egy gyű-
rűsféregnek egy darabkáját vesszük – ismétlem, egy darabkáját
–, amely csupán háromszázad része az egész állatnak, és megfe-
lelő tápláló közegbe helyezzük – akkor ebből a parányi részecské-
ből ismét kinő az egész féreg, pontosan olyan, mint az, amelyből
a kísérleti anyagot vettük. Vannak más élőlények is, amelyek
testük kis részéből képesek teljes egészében regenerálni önma-
gukat, például a hidra.
Irène hirtelen közbe vágott:
– Úgy vélem, hogy önnek, professzor úr, sikerült kidolgoznia
azt a módszert, amellyel az amputált végtagok ismét kinöveszt-
hetők, ha tápközegbe helyezzük a visszamaradt részt. Nemde?
– Ha akarja, igen – felelte a professzor mosolyogva.
– Tehát, éppen ezen a módon állította helyre monsieur Jockle
karját is?
– Tökéletesen igaz.
– De hiszen ez valóságos forradalmat jelent a helyreállító sebé-
szetben, vagy hogyan is kellene elnevezni ezt a diszciplínát?! Ta-
lán helyreállító biokémiának?! – kiáltottam fel.
– Nem, a forradalom még nem ez. Ez… félforradalom – jegyez-
te meg Deslain. – A forradalom később következik be.
Egymásra néztünk. „Ha az ember amputált testrészeinek re-
generálása oly módon, hogy tápközegből álló fürdőbe helyezzük
a maradványokat még nem jelent forradalmat, akkor mi várhat
még ránk?”
– De hiszen önök egyáltalán nem csodálkoznak azon – folytat-
ta Deslain –, hogy mindannyian csupán egyetlenegy sejtből ki-
indult hatalmas szervezetként jövünk a világra? De hiszen a
megtermékenyüléskor csupán egyetlenegy sejt képvisel mind-
annyiunkat: csírasejt! Éppen ebben az egyetlen sejtben összpon-
tosul a programja, vagy ha úgy tetszik a terve, tervrajza, előírása
minden szervünknek. Ott van az a sorrend, amit minden közön-
séges kristályban meg gyelhetünk. Ez természetesen csak geo-
metriai rendnek nevezhető, ugyanakkor, amikor a molekulák-
nak az új szervezetben kialakult rendje és egymás után követke-
zése – az a rend, amely az egész élet tartalmát meghatározza.
– És most rátérnék a legfontosabbra, arra, hogy milyen haza -
as kötelességünk van Franciaország iránt – jelentette ki Deslain,
és ünnepélyesen felállt.
Éppen ez az áttérés hazánk sorsára az élő szervezet felépítésé-
nek megtárgyalásáról, gyakorolta ránk a legmélyebb benyo-
mást.
– Nem akarok arról beszélni, hogy mennyi keserűséget és
megaláztatást kell most Franciaországnak eltűrnie… Ezt önök is
nagyon jól tudják. Én és Jockle, lehetséges, hogy némileg többet
is tudunk, mivel mi a fronton voltunk, vagy a legjobb esetben
azokon a helyeken, amelyeket feltételesen – ez igaz –, de front-
nak lehetett nevezni. A mi feladatunk végső soron is az, hogy se-
gítséget nyújtsunk a harcolóknak. Képesek vagyunk arra, hogy
fegyvereket dolgozzunk ki. Sok pénzre, nagyon sok pénzre van
szükségük.
– Az ellenállási mozgalomra gondol? – kérdezte halkan Irène.
– Igen.
– De hiszen ennek a mozgalomnak ott van Algírban a főpa-
rancsnoksága, az segíti.
Deslain összeráncolta a homlokát.
– Hogy ez a segítség mit ér, azt ismerem. Röplapok, papírok,
üdvözletek, néhány száz öreg karabély. Többre van szükség, sok-
kal többre… Néha úgy tűnik nekem, hogy Algírban alapjában
véve tán félnek is attól, hogy komolyan segítsék a haza akat…
– És hol gondolja ön ezt a nagy összeget megszerezni? – kér-
deztem, mivel sehogyan sem tudtam rájönni, hogy tulajdonkép-
pen mire is gondol.
– Egyiptomban – jelentette ki váratlanul Deslain, meglepeté-
sünkben mind felugrottunk.
– H-o-o-l?
 – Egyiptomban. Abu-szírben, Kairótól délre, száz kilométerrel.
Amíg mi megrendültén ültünk, és semmit sem értve csak bá-
multunk egymásra, Deslain professzor felállt, kinyitotta az író-
asztalát, és kihúzott onnan egy megsárgult papírlapot.
– Nem tudom, hogy önök előtt ismeretes-e az, hogy a háború
kitöréséig a rákproblémával foglalkoztam, Ra er egyik tudomá-
nyos közleménye keltette fel az érdeklődésemet. A közlemény
1918-1923-ra vonatkozott. Azt írta benne, hogy a betegség ter-
mészetének kikutatásához szükséges annak megállapítása is,
vajon régóta létezik-e ez a betegség a Földön, ősi állatok marad-
ványait vizsgálta, és különös gyelemmel foglalkozott az egyip-
tomi múmiákkal, arra a megállapításra jutott, hogy azok nem
ismerték ezt a betegséget. Ekkor határoztam el, hogy kiderítem,
mennyire életképesek a ráksejtek, és lehetséges-e 5-6000 éve el-
haltak daganatos sejtjeit ismét életre kelteni, éspedig oly fokon,
hogy ezekkel élő szervezetben betegséget válthassunk ki. A kér-
dés eldöntéséhez, mindenekelőtt átvizsgáltam a dokumentu-
mokat; azt kutattam: vajon az egyiptomi fáraók közül nem volt-
e olyan, aki rákban pusztult el? Sokáig kutattam. De végül is si-
ker koronázta a kutatásaimat. A Keleti Múzeumban egy kis
agyag táblácska volt Szahuré fáraó múmiája előtt – a fáraó az i.
e. XIII. században élt – a táblácskán az állt: „Meghalt, miután a
mellére és a térdére »véres fényt« kapott.”
– És mi ez a „véres fény”? – kérdeztem.
– Rák – mondotta komoran Deslain. – Akkor győződtem meg
erről, amikor alaposan megvizsgáltam a múmiáját. Sok rákos
daganatot találtam a mellén és a végtagjain. Önök tudják, hogy
a rákos daganat egy fajtájának vérvörös árnyalata van.
– No de ez hogyan függ össze azzal, hogy fegyvert kell ková-
csolni az ellenállási mozgalom osztagainak?
Deslain nevetett:
– Előreszaladnak. A felírásban még más is állt, éspedig az,
hogy Szahuré halála előtt egész aranyhalmot és drágakőhegyet
adott Ré istennek áldozatul. Ezt a kincset valami titkos helyre
rejtették.
– No, és ez mit jelent – jegyezte meg Irène. – Ha Szahuré kin-
cseire gondol, az a véleményem, hogy már réges-régen remény-
telenül elvesztek. Hiszen hány ezredév múlt el.
– Az a meggyőződésem, hogy a kincset nem tárták fel; erről is
meggyőződhetünk végső soron.
– Meggyőződhetünk – én ezzel megszűntem egyáltalán bármit
is megérteni. – Hogyan akar arról meggyőződni, hogy hol van-
nak ezek a kincsek, illetve, hogy hol voltak?
– Maga Szahuré beszél majd róla – mondotta Deslain az ablak-
hoz lépve.
Ha a szobában ebben a pillanatban gránát robbant volna, vagy
egy meteor fúrta volna át a mennyezetet, akkor sem lehettünk
volna kevésbé meglepettek. Egymásra néztünk Irène-nel, és
tudtuk, hogy mindketten egyre gondolunk: „Valami nincs a he-
lyén Deslain koponyájában.” Egyedül csak Jockle őrizte meg
méltósággal a hallgatását, miközben rajongó szemmel csüngött
megmentőjén.
Miután néhány kínzó percet engedélyezett nekünk, hogy min-
dent átgondoljunk, Deslain folytatta:
– Barátaim, nem paradoxonokról akarok beszélni. Azt hiszem,
hogy önök okos emberek, és jól értették, amit mondtam. A szö-
vettenyészetben kódolt formában ott van az élőlény felépítésé-
nek egész terve. Ha egy szövetoltást megfelelő tápközegbe he-
lyezünk, akkor az kifejleszti a teljes felnőtt szervezetet. Jockle
keze és lába ezen elmélet eleven bizonyítéka. Hogy milyen táp-
közegre van szükség – azt jól tudom. Ezenkívül igen kevésre van
még szükségünk – talán a fáraónak egyetlen sejtje is elegendő
lenne.
– De hiszen ez értelmetlen vállalkozás! – kiáltottam. – A fáraó
már vagy harminc évszázada halott! Ebből a legtöbb időt a föld
alatt töltötte! De hiszen az is közismert, hogy a szerves anyag
teljes mineralizálódása, vagyis teljes szétesése már maximum
húsz év alatt bekövetkezik. Egyáltalán nincs semmi lehetősé-
günk arra, hogy Szahuré regenerálásával megpróbálkozhas-
sunk.
– Ez semmivel sem bizonyítható – folytatta könyörtelenül
Deslain. – A legutolsó archeológiai leletek azt igazolják, hogy a
fáraó sírjából kikerült búzamagvak kitűnően kisarjadtak, noha
néhány ezer évet feküdtek ott. Az élet sokkal erősebb és életké-
pesebb, semmint gondolnánk.
– Azt is gyelembe kell venni – folytatta –, hogy Szahuré hullá-
ját bebalzsamozták, és kőkoporsóba rejtették, forró homoktalaj-
ba, amelyből hiányzik a talajvíz. Nem hiszem, hogy a fáraó tes-
tében ne lenne legalább egyetlen alvó eleven sejt. A kísérlethez a
fáraó csontjára van szükségem, egyetlen csontocskájára…

IV.

– Amikor 1941 őszén – folytatta az ismeretlen – beléptem a mú-

zeumba, ott már sötét volt, és a múzeum néptelen. Az esős estén
csak ritkán szentségtelenítette meg egy-két látogató léptének
zaja a termek csendjét. Kilesve a megfelelő pillanatot, az egyik
egyiptomi szobor mögé rejtőztem, és kivártam, amíg mindenki
elment, és az őr bezárta a helyiség ajtaját. Éjjel aztán könnyedén
kinyitottam a fáraó múmiáját védő üvegszekrényt, s kés és egy
kis fűrész segítségével kivágtam a gerincéből egy kis darabot. És
sikerült úgy kisurrannom, amikor reggel kinyitották a múzeu-
mot, hogy senki sem vett észre.
Ön tudja, hogy reggelente az emberben teljesen más gondola-
tok járnak, mint éjszaka. Azok a gondolatok, amelyek éjszaka
még fenségeseknek tűntek, reggelre gyakran nevetségessé vál-
nak. Éppen ez történt velem is, amint Párizs utcáit róttam a fá-
raó földi maradványaival a zsebemben. Azt a kevés embert, aki
már ekkor az utcán volt, meglephette mosolygó arcom, de nem
is álmodhatták, hogy e mosolynak az az oka, hogy a zsebemben
egy egyiptomi fáraót hurcolok, akinek a maga vagyonával segít-
séget kell nyújtania az ellenállási mozgalomnak! Hát lehet ennél
képtelenebb dolgot elgondolni! Amire a Paradis utca kövein lép-
kedtem, megteltem e vad terv szerzője elleni iróniával és szar-
kazmussal. Amennyire meggyőzőnek éreztem Deslain érveit,
akkor, amikor hallgattam előadását, annyira eszeveszettnek
tűnt nekem a terv most, amikor a saját kezemmel tapinthattam,
hogy miből is akarjuk mi helyreállítani ezt a harminc évszázada
halott egyiptomit.
Mindannyian Deslain dolgozószobájában vártak. Irène
könnyekkel a szemében ugrott a nyakamba. Egész éjjel idegeske-
dett, attól rettegett, hogy mégis csak történhetett velem valami.
Odadobtam Deslainnak a zsákocskát, amelybe a múmiama-
radványokat rejtettem, és leültem.
– Íme, itt van Franciaország számára az ön ajándéka, pro-
fesszor. Ebből úgy vélem, akár tíz fáraót is fabrikálhat, nemcsak
egyet.
Deslain a zsákocska tartalmát egy nagy üveglapra szórta ki,
ügyet sem vetve arra, amit mondtam. Vékony, mozgékony ujjai-
val, amelyek oly virtuóz ügyesek voltak, mint egy zongoramű-
vészé, gyelmesen átkutatta a szürkéssárga tömeget, a parányi
csomócskákat különválasztotta a nagyobbaktól. Az egyik csont
ökölnyi volt. Ezen valami felkeltette a gyelmét. Hosszasan
vizsgálta nagyítóval, aztán így szólt:
– Gratulálok önnek. Sikerült a fáraó hetedik csigolyáját megta-
lálnia, igen kiváló állapotban van. Ezzel fogjuk a kísérleteinket
kezdeni.
Most majd elmesélem, hogy mi történt ezután. Deslain óvato-
san megmosta a csigolyát desztillált vízben, és aztán citromsav
gyenge oldatába helyezte. Majd kiemelte ebből az oldatból, és lú-
gos oldatba tette, hogy eltávolítsa belőle a kovasav sókat tartal-
mazó ásványi képződményeket. A kovasavas vegyületek feloldá-
sa hosszú ideig tartott. Eleinte maga Deslain kevergette üveg-
pálcával az oldatot, aztán beleegyezett abba, hogy Jockle végezze
ezt a munkát. Ő maga feszülten töprengve sétált a dolgozóban
fel-alá. Mi némán néztük, hogyan járkál. Néhányszor megállt, és
kíváncsian vizsgálgatta a csontot. Aztán elmosolyodott, és
ahogy szokása volt, kezét dörgölgetve, megszólalt:
– Egészen biztos vagyok abban, hogy amikor a felső védőréte-
get eltávolítjuk, olyan magot találunk majd, amely képes lesz ki-
sarjadni!
A kovasavas burkolat eltávolítása azonban változatlanul igen
lassan haladt, annál is inkább, mert Deslain menet közben né-
hányszor cserélte az oldatot, és egyre jobban gyengítette a lú-
gosságát, és egyre csökkentette a fürdő hőmérsékletét is. A pro-
cedúra eltartott néhány napig.
A nagyteremben ez alatt az idő alatt berendeztük a laboratóri-
umot desztillátorokkal, termosztátokkal, hűtőkészülékekkel, a
minőségi és mennyiségi analízishez szükséges berendezésekkel.
Feleségem az egyik asztalon Deslain receptje szerint sok-sok
aminosavoldatos üveget készített elő.
Az ablaknál kis négyszögletes akvárium állt vízfürdőben, oxi-
génpalackot helyeztünk melléje. Ebben az akváriumban kellett
az abu-szíri fáraó regenerációja első stádiumának lezajlania.
Éppen tíz nap telt el azóta, hogy Deslain alaposan megvizsgál-
ta a csontot.
Ezen az estén is szokás szerint a nagyteremben ültünk, és ki-
ki végezte a maga munkáját. Irène a ziológiai oldat anyagát
mérte ki az analitikai mérlegen, én pedig egy nemrégen kidolgo-
zott globulin tisztaságát vizsgálgattam.
Jockle pedig üldögélt, és szunyókált, miközben lassan kavar-
gatta a csontot tartalmazó edényben az oldatot. És ekkor várat-
lanul Deslain hangját hallottuk, aki szinte földbe gyökerezett
lábbal állt Jockle mellett.
– Nézzék! – kiáltotta. – Nézzék, gyorsabban!
 Odaszaladtunk Irène-nel.
Akárhogy is erőltettük a szemünket, semmi változást nem lát-
tunk a csonton.
– De hát nézzék a csont színét! Valóban nem látják, hogy ró-
zsaszínes lett?!
Ez a bejelentés meglepett minket, noha igaz voltában aligha
kételkedhettünk. A villanylámpa fényében változatlanul sárgás-
nak és élettelennek láttuk a csontot.
– Figyeljék meg jobban ezt a részletét, jobbra, a bordanyúl-
ványnál.
Csak miután Deslain pontosan megmutatta, hogy hova is kell
néznünk, fedeztünk fel egy kicsiny, úgy tízfrankos nagyságú ró-
zsaszínes foltot. Jockle energikusabban kezdte az oldatot kavar-
gatni, mire a rózsaszínes folt a szemünk láttára kezdett növe-
kedni. Meglepetésünkben mindketten szinte megnémultunk.
Deslain tért elsőnek magához. Gyorsan parancsot adott:
– Irène azonnal töltse meg az akváriumot ziológiás oldattal
és tápközeggel. Az oldatot azonnal tökéletesen dúsítsuk oxigén-
ben.
A laboratóriumban pezsegni kezdett az élet. Irène sűrű sá-
padtrózsaszínű oldattal töltötte meg az akváriumot. Én pedig
néhány hajszálcsövet rögzítettem az oxigénpalackhoz, és a fe-
nékre helyeztem őket. Amikor a ballon szabályozó csapját meg-
nyitottam, gyorsan meggyőződtem arról, hogy a folyadékot egé-
szen megtöltik az oxigénbuborékok.
A csontot pontosan éjfélkor helyeztük át a tápoldatba. Várako-
zásunk ellenére nem süllyedt a fenékre, a középpontban lebe-
gett. Az oxigénbuborékok árama tartotta fenn. Erős fényű aszta-
li lámpát helyeztünk a készülék mellé, és várni kezdtünk.
Ott álltunk reggelig, meg sem moccantunk, de semmi sem
történt. A lábunk egészen meggémberedett, és elfáradtunk. Des-
lain is kimerült. Reggel megparancsolta az oldat cseréjét, és azt
is, hogy menjünk pihenni. Jockle maradt az akvárium mellett
őrként.
Ettől a pillanattól kínzó napok kezdődtek, amelynek során
minden erőnkkel azon voltunk, hogy észrevegyük a csont bár-
milyen változását is. De nem voltak olyan jelek, amelyek a meg-
elevenedésére utaltak volna. Deslain olyan komorrá vált, mint
egy viharfelhő. Szinte ki sem lépett a dolgozójából, éjjel-nappal
csak a folyóiratokat, jegyzeteit, a naplókat forgatta, feljegyzése-
ket és számításokat készített. Nagy ritkán kiszaladt a nagy te-
rembe, dühös pillantást vetett az akváriumra, aztán megint
visszahúzódott a dolgozószobájába. Érződött, hogy mindjárt ki-
pattan a vihar, és fantasztikus agyszüleményünk szétrobban. Ez
meg is történt volna, ha nem következik be egy eset.
Egyike volt azon ritka véletleneknek, amelyeknek nem egy
nagy tudományos felfedezés köszönhető.
Az egyik éjszaka én őrködtem az akvárium mellett. A felada-
tom nekem is az volt, hogy gyelemmel kísérjem az oxigénnyo-
mást, a hidrogénionok koncentrációját a tápközegben és az ol-
dat hőmérsékletét. Nem szabadott magasabbra emelkednie,
mint az emberi test hőmérsékletének. Egy kis vízfürdő segítsé-
gével szabályoztuk a hőfokot. Az akvárium ebben a vízfürdőben
állt. A fürdő hőmérsékletét reosztát szabályozta, és villamos fű-
tőtestek melegítették.
Vagy három óra felé elszunnyadtam. Nem tudom, hogy med-
dig aludhattam, s olyan érzéssel ébredtem, hogy az orrom előtt
egy tányér forró húsleves van. Gyorsan felugrottam a székről,
megrémültem. Az akváriumból gőz gomolygott. A hőmérőre
néztem. Nagy ijedelmemre 70 fokot mutatott!
Kiderült, hogy álmomban véletlenül elmozdítottam a reosztát
kapcsolóját!
A reosztátot egy pillanat alatt kikapcsoltam, a vízvezetékhez
rohantam, s egy törülközőt mártottam vízbe, és beletakartam a
csontot tartalmazó – üvegdobozt. A hőmérséklet lassan csök-
kent, de az akváriumból egy egész óráig ömlött a gőz. Kimerül-
ten, és összetörten ültem le a berendezés mellé, és arra gondol-
tam: mi lesz Deslainnal és velünk, amikor megtudja a történte-
ket.
A lámpafényben vizsgálgatni kezdtem a „megfőzött” csonto-
mat, és azt vettem észre, hogy a színe hirtelen megváltozik. „A
történteket el sem tagadhatom, hiszen annyira megváltozott” –
gondoltam.
A fehéres rózsaszín csont megvörösödött. Ráadásul rengeteg
vékony nyúlványka kezdett előtörni belőle, amelyek lustán rin-
gatództak az oxigénáramban, reggel felé úgy elborították a
csontot ezek a nyúlványok, mintha bársony lett volna, és egyre
nőttek. A csont egyre inkább egy vízinövényekkel sűrűn benőtt
kőhöz vált hasonlóvá. Ez a katasztrofálisan gyors változása va-
lósággal pánikba kergetett. Nem bírtam tovább elviselni a hely-
zetet, és elhatároztam; felkeltem a professzort, és megmondom
neki, hogy mi is történt. Habozva, de mégis bementem a dolgo-
zószobájába, és megérintettem a vállát. Ruhástul aludt, egy ka-
rosszékben üldögélve.
– Mi történt?! – ugrott fel. – Mi baj?!
– Monsieur professzor, szerencsétlenség történt… Nézze meg,
hogy mit tettem…
Deslain úgy robbant át a termen, mintha eleven meteor lett
volna, és megállt a fáraó akváriuma mellett.
Néhány pillanatig csak állt, lehajolva, mereven nézve a cson-
tot egyetlen szó nélkül, aztán rekedt hangon megkérdezte:
– Hogyan sikerült ez önnek?
– A hőmérséklet feljebb emelkedett a normálisnál… Lényege-
sen feljebb… Majdnem a forráspontig…
– Magam is gondoltam erre – suttogta Deslain. – Ösztönösen
éreztem, hogy ez elengedhetetlen… Elengedhetetlen ahhoz,
hogy meggyorsítsuk a reakciót… De nem tudtam rábírni ma-
gam, hogy végre is hajtsam… Hiszen az élő szervezetben a sejtek
szaporodása normális testhőmérsékleten zajlik le. Tudtam ezt,
de bizonyítani mégsem voltam képes… Milyen szerencse…
Hirtelen felém fordult az arcán végtelenül boldog mosollyal.
Magához szorított, és megcsókolt.
Úgy álltam ott, mint Lót felesége, és nem értettem semmit.
Amire néhány perc múlva közösen kezdtük vizsgálni az akvá-
riumot, addigra a csont már elvesztette eredeti formáját. Fehé-
res rózsaszín mohacsomóvá változott át. Egy hatalmas szakállas
szivacsra kezdett hasonlítani. Néhány most már vastag szállá
fonódott rost kezdte elérni a folyadék felszínét. Deslain felordí-
tott.
– Gyorsan készítsék elő a nagy fürdőt! Azonnal töltsék meg az
univerzális tápoldattal! Ébresszen fel mindenkit, de rögtön.
Berohantam, és magammal hurcoltam a még félig alvó Irène-
t. A spanyolfal mögül futtában öltözködve előbújt Jockle is.
– Mi történt? Az istenért, mondják meg, mi történt? – mormol-
ta Irène.
– Történt? Ahá, az történt, amit már valóban jogunk van úgy
nevezni, hogy teljes forradalom. Szahurénk feléledt. Elhatároz-
ta, hogy feltámad a halottaiból. Növekszik, és ráadásul, milyen
rohamosan.
Nem is tudom leírni, hogy ezen esemény hallatára mi is fogott
el mindannyiunkat. Lázas munka kezdődött a laboratóriumban.
Oldatos üvegeket hurcoltunk. Egy hatalmas, két méter hosszú
akváriumot állítottunk fel, kínlódtunk az elektromos kályhák-
kal, a hőmérőkkel, a gázpalackokkal.
És köztünk ott viharzott a professzor, hol a terem egyik sarká-
ba futva, hol pedig a másikban tevékenykedve, futtában adva
utasításokat, hogy az adott pillanatban mi az, amit tennünk
kell.
Aztán, váratlanul megállt a szoba közepén, és felkiáltott:
– Ez aztán az idea! – Ez igen! – Ez zseniális gondolat!
Odarohant hozzám, és a vállamat rázta:
 – Emlékszik, hogy amikor elhozta Szahuré hamvait, akkor
viccből azt mondta, hogy ez elegendő matéria akár tíz fáraó
gyártására? Emlékszik?
Értetlenül bámultam rá.
– Így is van, drága barátom! Elegendő anyagunk van nem is
tíz, de akár száz fáraóra is! Akár gyárat is állíthatnánk fel, amely
minden mennyiségben előállíthatná ezt az abu-szíri fáraót!
Megint arra gondoltunk, hogy a professzor mégis csak meg-
őrült. Ő azonban lelkesülten folytatta.
– Mi azonban lényegesen szerényebb feladattal is megelég-
szünk: két fáraót csinálunk. Jockle, állítsa fel e mellé a kád mellé
a tartalékkádat is. Ez aztán igazán ragyogó bizonyítása lesz a hi-
potézisemnek!
– De hogyan professzor úr? – kérdezte Irène. – Csak egyetlen
csontunk van, csupán egyetlen kristálycsíránk!
– No, és miért nem oszthatnánk két részre? Négyre? Amennyi-
re csak kívánjuk. Hiszen most már minden részéből kifejlődik
az, amit szeretnénk.
Úgy hatottak ránk a gondolatai, mint a derült égből lecsapó
villám… Valóban, most már módunkban van… istenem, most
már valóban azt tehetjük, amit akarunk!
Amikor mind a két kádat felállítottuk, és megtöltöttük az ol-
datokkal, felmelegítettük, oxigénben feldúsítottuk azokat, Des-
lain ügyesen kiemelte az akváriumból a megnövekedett, és szö-
vetekkel már erősen benőtt csontot, majd sterilizált üveglapra
fektette. Egy csontfűrésszel két egyenlő részre osztotta a cson-
tot. Saját kezűleg helyezte mindkettőt a kádakba.
– Ebből a csontdarabból kifejlődik I. Szahuré, ebből pedig II.
Szahuré!
Mi pedig az elragadtatás, az öröm és rossz előérzetek vegyes
érzelmeivel eltelten gyeltük, hogy mint keresztelik meg Fran-
ciaország jövendő jótevőit.
 V.

A két fáraó nem is napról napra, de mint a mesékben mondják,

óráról órára, sőt, percről percre nőtt. Alig tudtuk elkészíteni az
új tápoldatot, és analizálni a régit. Abban az ütemben, ahogyan
ápoltjaink növekedtek, az oldatok receptúrája egyre kevésbé vált
pontossá. Deslain már nem jelölte meg a milligramm töredékéig
pontosan az anyagokat, hanem csak utasított, „Vegyetek körül-
belül ennyit, meg ennyit…” Azt mondta, hogy minden élő szer-
vezet kiemeli a tápközegéből azt, amire szüksége van, és ponto-
san annyit, amennyi elengedhetetlenül kell a számára.
A két egyiptomi király körülbelül egy hónap alatt már ponto-
san meghatározható emberi vonásokat mutatott fel. Deslain
órák hosszat nézegette őket, rajzokat készített róluk, és feljegy-
zéseket írt tudományos naplójába.
– Soha senkinek sem volt jobb lehetősége arra, hogy meg -
gyelje, hogyan fejlődnek az emberi test szövetei. Hogy irigyel-
nek majd az anatómusok és a ziológusok – mondotta.
Éppen ebben az időszakban kezdett egy gondolat kínozni,
előbb csak nagyon homályos, nem is megformált gondolatként.
Eleinte megosztottam a gondjaimat Irène-nel.
– Biztosan emlékszel, hogy a fáraó – a hagyomány szerint –
rákban pusztult el. Az a gondolat kínoz, hogy ugyan mit is gyár-
tunk mi ezekből, egészségeseket vagy betegeket?
Irène nem tudott mit válaszolni a gondjaimra, s ezért Deslain-
hez fordultam. A professzor így vigasztalt:
– A betegségek szerzettek, és nem örökletesek. Nem szerepel-
hetnek a szervezet programjában.
– Ami a rákot illeti, erre azt mondják, hogy megvan a lehetősé-
ge az öröklődésnek – ellenkeztem.
Deslain elgondolkozott, és aztán azt felelte:
– Általánosságban szólva egyik vagy másik betegségre való
hajlam az, ami valahogyan öröklődik. Minket tulajdonképpen
egyáltalán nem az érdekel, hogy végül miben is pusztulnak el a
fáraóink. Számunkra a legfőbb az, hogy megtudjuk tőlük – hol
rejtették el a Ré istennek áldozott kincset.
– Milyen idősek lesznek a mi királyaink, atalok vagy öregek?
– Körülbelül 50 osztódáson mennek át az összes sejtjei, kezdve
a csíraállapottól, amire egy személy felnőtté válik. Mi a fáraók
fejlődését a negyvenedik osztódás után szüntetjük meg. A szá-
mításaim szerint ez pontosan megfelel annak a kornak, amilyen
idős korában Szahuré elkészítette a végrendeletét. Ha korábban
szakítanánk félbe a fejlődésüket, akkor a fáraók maguk sem tud-
hatnák, hogy később hová rejtették el a kincsüket.
Deslain magyarázata kielégítőnek tűnt, noha lelkem mélyén
továbbra is kínzott a kétely.
Egy szép napon aztán magához hívatott Jockle-lal együtt, és
fáradtan parancsolta:
– Osszák meg egymás között az ügyeletet, nekem is pihennem
kell.
Ezzel, egyetlen szót sem szólva, bement a dolgozójába, és be-
zárkózott. A fáraók erre az időre már alaposan megnőttek.
Mindketten hasonló termetűek voltak, arcuk szakállas, mind-
kettőjüknek hatalmas, fekete szeme volt (meglehetősen gyak-
ran nyitották ki a szemüket, és furcsa kíváncsisággal meredtek
ránk).
– Nem merítettem ki önt? – kérdezte az ismeretlen, hirtelen
félbeszakítva elbeszélését.
– Nem! – feleltem. – Rendkívül érdekes! Cigarettát vett elő. Rá-
gyújtott. Néhányat szippantva folytatta.
– Jól emlékszem, késő éjjel történt. Irène-nel az ügyelet után
nem mentünk le a lakásunkba, mint rendesen tenni szoktuk,
hanem az előkészítőbe húzódtunk vissza, és a karosszékben
szunnyadtunk egy keveset. Deslain a dolgozószobájába zárkó-
zott. Az akvárium mellett Jockle maradt.
 Az éjszaka közepén borzalmas dübörgésre és üvegcsörömpö-
lésre riadtunk. Aztán hangos, szinte nem is emberi kiabálás hal-
latszott.
Felugrottunk, és berohantunk a laboratóriumba. Pokoli kép
fogadott minket. A villanylámpa éles fénye iszonyú látványra
vetődött. Az egyik kád összetört, a folyadék elöntötte a padlót,
és a mi Jockle-unk ott vergődött az üvegcserepek között, s kezé-
vel és lábával ráfonódva I. Szahuré kapaszkodott belé. II. Szahu-
ré pedig az akvárium szélét markolva kétségbeesetten azon eről-
ködött, hogy ő is kimásszon.
Mindezt megpillantva, Irène visszarohant az előkészítőbe,
míg én – Jockle segítségére siettem. Mindkét kezemmel megra-
gadtam a fáraót, és szerettem volna elválasztani Jockle-tól. Eb-
ben a pillanatban nagy zajjal sikerült a kádból kimásznia II. Sza-
hurénak is. Megragadta a lábamat, mire megcsúsztam, és elzu-
hantam. Az egész huzakodást kiáltások, nyögések kísérték, ame-
lyeket nyilván nemcsak a szobában lehetett hallani, hanem az
utcáról is.
Hallottam ugyan, hogy a terembe berohant Deslain, de nem
jött azonnal a segítségünkre, hanem isten tudja miért, valami-
lyen üvegekkel pepecselt az asztalnál. Elkészítve az oldatot, egy-
re ezt hajtogatta:
– Az isten szerelmére, nehogy megöljék őket! Ne öljétek meg
őket! Azonnal megnyugodnak!…
Mi pedig egész idő alatt ott hemperegtünk a csúszós tócsák-
ban, arra törekedve, hogy kiszabaduljunk ennek a két jókora,
meztelen kamasznak erős markából. A két fáraó eközben úgy
üvöltött, hogy még az üvegek is csörömpöltek bele.
Hirtelen minden elcsöndesedett. Előbb I. Szahuré hallgatott
el, majd utána a II. is. Éreztem, hogy a keze elerőtlenedik, és el-
enged. Tántorogva, csuromvizesen felálltam. Jockle is felkelt. A
szoba egyik sarkába húzódtunk, és a padlót néztük. S az, amit
megpillantottunk, elég lett volna a megtébolyodáshoz. A két
meztelen király ott feküdt a padlón, és egy-egy askát szoron-
gattak a kezükben, amelyben valami folyadék volt, hangosan
cuppogtak, és szopták, hallani lehetett, ahogyan szoptak! Igen,
szoptak, és nem ittak. Az arcukon leírhatatlan gyönyörrel szop-
tak. Időnként mind az I-nek, mind a II-nak arcán bárgyú mosoly
jelent meg.
Amíg ezt a jelenetet néztük, Deslain lázasan újabb palackokat
töltött meg az oldattal. Elsőnek I. Szahuré szopta ki az üveg tar-
talmát. Megérezve, hogy az üvegcsében immár semmi sincs, dü-
hösen elhajította, és vadul ordítani kezdett. Az orcáján könny-
patakok folytak. Deslain erre a második palackot dugta a fáraó
szájába, és erre I. Szahuré elhallgatott. Ugyanez ismétlődött meg
a II-kal is. A laboratóriumban egy pillanatra vésztjósló csönd
volt. Bejött Irène is.
– Takarjátok be őket valamivel – mondotta –, hiszen ezek már
felnőtt fér ak.
Deslain szomorúan nézett rá, és az arca grimaszra torzult:
– Az a baj, hogy ezek csupán gyerekek.
– Igen, professzor – mondtam –, felnőtt, nyomorék gyerekek.
– És mennyire hasonlítanak az igazi fáraóra – jelentette ki Des-
lain ábrándozva.
– Ennek most semmi jelentősége sincs – mondotta Irène. – Az
igazság az, hogy fáraók nem születnek egy csapásra. Az élet tette
őket olyanná, a nevelés, az oktatás, a tapasztalat, a társadalom, a
kor.
Deslain semmit sem válaszolt erre. – Irène ismét megszólal:
– Az lehetséges, hogy az ember sejtjeiben ott találhatjuk fel-
építésének egész tervét és programját, de ebben a programban
nincs meg az a legfontosabb, amely az egyes embert megkülön-
bözteti a többitől. Az ön fáraóinak nincs eszük, és nincs emléke-
zetük. Semmit sem tudnak a származásukról, és sohasem tud-
hatnak meg semmit. Számukra Egyiptom éppen olyan idegen
föld, mint a többi, és mi soha, semmit sem tudhatunk meg tőlük
arról a kincsről, amelyet annak idején Szahuré Ré istennek aján-
dékozott.
Deslain hallgatott, majd megszólalt:
– Már régen rájöttem erre, akkor, amikor azt gyeltem, ho-
gyan fejlődik az agyuk. Mind a kettőnek tökéletesen gyermeki
az agyveleje.
Hosszan álldogáltunk, és hallgatva néztük a két szerencsét-
lent, akik úgy hasonlítottak egymásra, mint két csepp víz. És
mindannyiunk lelkét kínos, nehéz érzés fogta el.
Váratlanul, hangosan dörömböltek Deslain ajtaján. Az erős
zajtól I. Szahuré megijedt, és elejtette a cukros vizes üveget. Egy
pillanat múlva egészséges torka teljes erejével bőgni kezdett.
– Ne nyissátok ki! – kiáltotta Deslain – az isten szerelmére, ne
nyissátok ki!
Meg kell mondani, hogy ez a gyelmeztetés teljesen felesleges
volt. Gyors, erőteljes ütések hallatszottak, és az ajtó felpattant.
Egyszerre öt fegyveres német katona özönlött be a szobába egy
tiszttel az élükön.
A szobában elébük táruló látvány egy pillanatig megdermesz-
tette őket is. Aztán a tiszt – igyekezvén túlüvölteni a két bömbö-
lő egyiptomi királyt – megkérdezte:
– Mi történik itt?! Kik maguk?! Elő az iratokat!
Deslain váratlanul elvesztette önuralmát, rárohant a néme-
tekre, megpróbálta kituszkolni őket a szobából. Amikor ez nem
sikerült, berohant a dolgozószobájába, két katona rohant utána.
Nekem és Irène-nek megparancsolták, hogy kezünket feltartva
álljunk a fal mellé. A dolgozóból először egy, majd még egy lövés
hallatszott, és azt még láttam, amint a füstölgő pisztollyal a ke-
zében Deslain kitántorgott. Megingott, és a padlóra zuhant. A
dolgozóból – Deslain testét átugorva – kirohant az egyik német.
Jockle rárontott, lerántotta a padlóra, és fojtogatni kezdte. Még
egy lövés hallatszott, aztán még egy… A két Szahuré dühödt
üvöltése közepette engem és Irène-t kivonszoltak, kezünket hát-
racsavarva.
Az, ami később történt már nem érdekes. Egy hét múlva sike-
rült megszöknöm: a haza ak segítettek benne. Irène-ről nem
tudtam semmit.
Vagy egy év múlva véletlenül bevetődtem a patikába, hol an-
nak idején mindketten dolgoztunk, az öreg gyógyszerész mond-
ta el a következőket:
– Azt hallottam, hogy Irène belehalt a kínzásokba. Valamit ki
akartak csikarni belőle a németek, ami arra a két ikeridiótára vo-
natkozott, akik egymás után rákban pusztultak el a börtön-
ben… Azonkívül azt is meg akarták tudni tőle, hogy Deslain
professzornak milyen kapcsolata volt az ellenállási mozgalom-
mal.
Ismeretlen mesélőm ezzel elhallgatott.
Nem keltünk fel azonnal, hanem egy ideig még ott üldögél-
tünk a hatalmas Khufu-piramis árnyékában, a feneketlen mély-
ségű egyiptomi éjszakában.
– És ön, hogy került ide? – kérdeztem a franciától hosszas hall-
gatás után.
– Valahogyan csak elvergődtem. Mindenemet erre költöt-
tem…
– Miért?…
– Hát nem gondolja?
Úgy láttam, hogy szomorúan mosolyog.
– Nem.
– Azért keresek pénzt, hogy délebbre jussak, Abu-szírba…
– Hogy meglelje Szahuré kincsét – kérdeztem féltréfásan.
Inkább éreztem csak, mint láttam, hogy bólint.
– Az ön története tíz piaszternél többet ér – mondtam, és a sö-
tétben pénzt tettem a láthatatlan kézbe.
– Köszönöm önnek uram, nagyon köszönöm. Mondja meg a cí-
mét. Ha Abu-szírban, váratlanul megtalálnám…
 – Ugyan már, ugyan, erre nincs szükségem…
Gyorsan felugrott, és egy alig hallható „au revoir”-ral eltűnt a
sötétben.
Amikor odaértem a Mena House-hoz, már meg voltam győ-
ződve arról, hogy ennek a históriának jó fele végső soron a fan-
tázia szüleménye csupán.

(Anatolij Dnyeprov novellája nyomán:

„Znanyije-Szila”)

[1]
A számok a következők: a Holdon a szökési sebesség 2,4 km/sec. A gázmolekulák
közepes sebessége 0°C-on ennél lényegesen alacsonyabb a CO2 számára – 0,4 km sec.,
a H2O számára – 0,6 km sec. Ezen a sebességen csak a molekulák elenyésző része, a
„leggyorsabb” molekulák képesek elillanni a Holdról. A Hold a CO2-őt és az O2-őt mil-
lió évig képes megőrizni, a vízmolekulákat pedig több tízezer évig.
[2]
Mai kifejezéssel élve – a megavilág. (Krabovszkij professzor meg jegyzése.)
[3]
Bohrnak ez alkalommal nem sikerült elhagynia Dániát. Vissza kellett térnie, de
Mandelblattot már nem találta. Bohr és a, Oge rövid idő múlva az ellenállók segítsé-
gével Svédországba menekült. És onnan egy bombázó repülőgép bombázórekeszében
Angliába repült. (Krabovszkij professzor meg jegyzése.)
[4]
Így nevezték tréfásan a nagy angol zikust, Joseph John Thomsont – Rutherford ta-
nítóját. (A szerző meg jegyzése.)