JOHN BRUNNER

A Yan játékmesterei
 TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS REGÉNY
KOZMOSZ KÖNYVEK BUDAPEST, 1978
A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT
JOHN BRUNNER: THE DRAMATURGES OF YAN
1972 BRUNNER FACT AND FICTION LTD, ACE
BOOKS, NEW YORK

FORDÍTOTTA NEMES LÁSZLÓ

A FEDÉL JENKOVSZKY IVÁN MUNKÁJA

Nemes László, 1978 Hungarian translation

ISSN 0324-5225 ISBN 963 211 283 0

Felelős kiadó: Szilvásy György

Felelős szerkesztő: Futaki József
A szöveghuseget ellenőrizte: Nagy Ágnes
Szakmailag ellenőrizte: Funk Miklós
Műszaki vezető: Gonda Pál
Képszerkesztő: Diósi Katalin
Műszaki szerkesztő: Végh Judit
39 800 példány, 9,9 (A/5) ív, MSZ 5601 59
77.1393/1 Készült a Zrínyi Nyomdában, rotációs ofszet
eljárással
Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató
IF 3175-e-7880
 I.

Mint kifeszített ezüstíj, úgy ívelte át az éjszakai égboltot

a Yan gyűrűje, meteorok ragyogó, apró, tüzes nyilait
záporozva a felső légrétegekbe. Dr. Yigael Lem alaposan
elfáradt, a kimerítő gondolkodástól azonban olyan
feszültség volt benne, hogy semmiképpen sem tudott
volna elaludni, mégsem akarta bevenni az altatóját, míg
csak nem érzi majd feltétlenül szükségesnek. Levetette
rendes földi ruháját, kényelmesebb, laza szövésű yanbeli
köpenyt öltött, lábát háncssaruba bújtatta, úgy ment ki a
verandára, azt remélve, hogy ott, mint mindig, most is
lecsillapítja majd zaklatott gondolatait az elébe táruló
látvány. Kedvence, Madame de Pompadour, a dédelgetett
mókucica, mely már a hetedik naprendszerre jött el vele,
azt hitte, hogy gazdája lefekvéshez készülődik, s ennek
megfelelően maga is a hálóhelyiségben telepedett le, ott
várt Lem doktorra. Amikor azonban rájött, hogy az
máshová ment, röviden, panaszosán felrikoltott, de végül
is összeszedte minden energiáját, s utána indult. Mereven
mozgott. Maga is megöregedett, akárcsak a gazdája.
A közelgő tavasz lehelete meglágyította a levegőt, Lem
doktor kertjében már nyílni kezdtek híres „i" virágjainak
legelső példányai. Néhány esztendő előtt határozta el,
hogy megpróbál belekontárkodni az eredeti fajta hibás
génjeibe, azokba, amelyek ezt a növényt néha
közönséges gazzá silányították, olyannyira, hogy virágok
helyett csak jellegtelen, zöld, bolyhos golyócskákat
termett. Munkáját figyelemreméltó siker koronázta, ám ha
valaki dicsérni akarta, mindig csak azt mondogatta, hogy a
szerencséje volt nagyobb, mint a tudása, hiszen ha tanult
is fiatalkorában orvosi fizikát, sőt a gének feljavításából
kitüntetéssel diplomázott, gyakorlatilag mégsem
foglalkozott ilyesmivel évtizedek óta.
Kertjét most mégis, senki máséhoz nem hasonlítható
pompás élő sövény vette körül, oly gyönyörű, hogy egy
dugványt még Kaydad, a Szószóló is hajlandó volt
elfogadni belőle. A Gyűrű sápadtan sugárzó fényében a
hosszú száraikon bólogató bimbók olybá tűntek, mint
megannyi csillogóra fényezett koponya, készen arra, hogy
szétnyíló állkapcsaik mélyéből mesebeli illatok leírhatatlan
titkait bocsássák ki a világba.
Pompy meggyőződött arról, hogy gazdája innen
egyelőre sehová sem megy, nyugodtan leheveredett hát,
és elégedetten dorombolt magában; úgy feküdt a veranda
sima kőpadlózatán, mint egy szőrme-kérdőjel. A
szomszédos házakból csak elvétve szűrődtek ki egyes
hangok: valahol néha egy kisgyerek sírt fel nem nagy
meggyőződéssel, éppen csak hogy felkeltse magára a
figyelmet, aztán valami nevetés hallatszott, meg
panaszosán sípoló furulyaszó, amint valaki egy yanbeli
fuvolával próbálkozott. De már későre járt, s Lem doktor a
még ébren lévők szórványos, szinte csak jelzésszerű
híradásán túl tisztán hallhatta a hatalmas Smor-folyam
zúgását.
Háza a környék legnagyobb magaslatának tetején állt.
Félkör alakú tornácának egyik végéről lelátott a földi
emberek kolóniájára, melynek legszembetűnőbb
jellegzetessége a telenavigációs állomás és az informat,
vagyis az informátorberendezés kupolája volt. A veranda
másik oldaláról viszont a bennszülöttek városa, Prell tárult
a szeme elé: a helység gerincét maga a fekete folyam
alkotta, kétoldalt pedig kikövezett utcák bordazata látszott.
Az Isum rakparton kikötött bárkák orrán fénygömbök
himbálództak, mint üvegesen csillogó gyümölcsök fürtjei,
amikor a szél megrázza az ágakat. Az egyiken minden
kétséget kizáróan egy kortch, vagyis egy koporsó alakú
láda körvonalait ismerte fel; ebben szállítanak majd el az
anyjától egy ma vagy tegnap született yanbeli csecsemőt:
fel a folyón, Liganigba vagy a tengerpart mentén Frinthbe.
Annak, hogy a yanlakók nem hajóztak a mély tengereken,
legalábbis napjainkban, nyomós oka volt. De a folyami és
tengerpart menti kereskedelmi hajózásnak igen nagy
jelentőséget tulajdonítottak.
Illene tudnom, kinek a gyereke. A születés nagy
esemény a yanlakóknál.
De ahogy az agyában szavakká formálódott a kérdés,
máris helyt kellett adnia újabb, különösképpen komor
gondolatoknak.
Kíváncsi vagyok, ki lesz most a soros?
Egyszerre dühös lett önmagára. Nem, ez nem
tisztességes dolog, így nem lenne szabad a shrimasheyre
gondolnia. Hiszen neki mint pszichológusnak igazán
elfogulatlannak kellene lennie, tudnia kellene, hogy az
idegen szokásokkal kapcsolatban nem szabad emberi
értékítéleteket alkotni. Mindenesetre az, akire sor kerül,
semmiképpen sem lesz személyes ismerőse; az
egyenleget valahol másutt egyenlítik ki, Liganigban vagy
Frinthben, vagy akár valamelyik, Prelltől még távolabb
fekvő helyen.
Mert ha mégoly ironikusnak látszik is, valahányszor
születést ünnepelnek, ugyanakkor, időben eltolódva,
halotti tort is ülnek, virrasztanak egy halott fölött, aki pedig
még nem is halt meg, s akit személyesen sohasem
ismertek.
Eltökélten igyekezett kiűzni tudata előteréből az
ilyesfajta képzeteket. De hiába. Újra és újra visszatértek,
mintazárnyék, úgy vetődtek a gondolataira. És valóban: az
az érzés, hogy valami árnyék borul rá, egyszerre csak
olyan erős lett, hogy önkéntelenül összerezzent és
hátrafordult, mintha onnan fenyegetné valami váratlan,
néma veszedelem. S tekintete ekkor ráakadt és szinte
rabul ejtve tapadt a hatalmas kristályoszlopokra,
melyeknek sziluettje kirajzolódott a Gyűrű legalsó szintje
előtt. A Kitörés Mandalájának oszloptörzsei voltak ezek.
A yanlakók sohasem bánják, ha őket magukat legalább
egy-két hegy választja el az ilyen titokzatos dolgoktól;
ezért is adták szíves-örömest nekünk ezt a területsávot,
hogy itt építsük fel a házainkat: az én magaslatom
gerincétől egészen a völgy túlsó végéig. Valamikor úgy
gondoltam: milyen nagyszerű, hogy minden áldott reggel
láthatjuk a letűnt dicsőség és nagyság e tüneményes
emlékművét, amint megcsillan rajta a hajnal fénye, majd
amikor a nap delelőre ér, a híres-nevezetes Láng
fellobbanása szinte tűzbe borítja! Most azonban...
– Pompy! – mondta bosszúsan. A mókucica
félálomban a hátára fordult, és hosszú, kékes nyelvével
megnyalta gazdája csupasz lábujjait. A férfi azonban meg
is könnyebbült, hiszen ez elvonta attól, hogy csak bámulja
a Mandalát, a Yan felszínén konfettiként szeszélyesen
szerteszórt, fantasztikus emlékművek e legközelebbi és
feltehetően minden másnál lenyűgözőbb példányát. Ezek
emberi szemmel nézve logikátlanul, de építőik
elképzelése szerint talán nem is olyan szeszélyesen
szétszórva helyezkedtek el!
Belevetette magát az egyik karosszékbe, ahonnan nem
láthatta sem a folyót a várossal, sem a földi emberek
otthonainak színes, áttetsző háztetőit – melyek egymás
után, de teljesen ötletszerű sorrendben sötétedtek el
aszerint, ahogyan lakóik úgy döntöttek, most már valóban
eljött a lefekvés ideje – , közvetlen kilátása nyílt viszont az
Északi Hegyláncra. Ott, a Fley-hegy oldalán egy jé^folt
felületén csillant meg a Gyűrű foszforeszkáló fénye, mint
valami királynő magasra tornyozott, fekete hajába tűzött,
fehéren szikrázó drágakő. Ez volt az a hely, az örök hó
világa, ahonnan a Smor-folyam eredt: a gleccser könnye,
ahogyan a yanlakók mondták.
Mert ők maguk is könnyezve sírtak. És még nem is ez
volt a legkülönösebb mindazon tulajdonságaik közül,
melyek a földi emberekhez oly hasonlóvá tették őket.
Lem otthonától balra és jobbra terültek el a lakható
vidékek: a termékeny Rhee síkság, melyre változatlan
minták sávjait rajzolták évezredek óta a szántóföldek és a
gyümölcsösök, aztán Hóm szelíden lankás dombvidéke,
amit diófaligetek tarkítottak, és ahol őzhöz hasonló, vastag
és hosszú ezüstszürke farkú, félénk teremtések csordái
kóboroltak, meg Biaw lejtős fennsíkja, melynek ősidők óta
málladozó szikláin gombákhoz hasonlatos növények
nedvdús tömbjei tenyésztek. A yanlakók ezeket
összegyűjtötték, spóráikat megszárították, és kávészerű
italt készítettek belőle, amit reggelifőzetnek neveztek.
Háta mögött és onnan dél irányában terült el Kralgak,
vagy ahogy joggal nevezhették, a „Veszedelem Földje" –
az az övezet, amelyet éjszakánként fehéren izzó
lándzsahegyek jelöltek meg; ez volt az a hely, amelyre a
Gyűrű szünet nélkül ontotta az elemi részeinek soha meg
nem szűnő ütközései során pályájukról letérített
szilánkjainak záporát. Félelmetes vidék volt ez,
himlőhelyektől visszataszítóvá torzult arcbőrhöz
hasonlatos. Sem a földi emberek, sem a yanlakók nem
merészkedtek oda, mert okkal tarthattak attól, hogy
halálra zúzzák őket az égből lecsapódó kalapácsok. E
területtől délre, a szubtropikus övezetnek megfelelő táj
volt a vadak hazája. Ezek a vadak az északi yanlakók
elkorcsosult rokonai voltak; nyelvezetük néhány alig tagolt
szótaggá silányult, egyedüli szerszámuk a bot,-amivel a
gyökereket túrták ki a földből.
Lába alatt, vagyis a bolygónak Prellel ellentétes oldalán
volt a vizes félteke: a Scand óceán. A Gyűrű egyenlítői íve
alatt ott is veszedelmesen zúdultak alá az égbolt tüzes
szilánkjai; még az óceán hullámai is felforrtak tőlük.
Az volt a legokosabb, ha az ember igyekezett
éjszakánként még csak nem is gondolni Kralgakra vagy a
vadakra; éppen ezért azokat a házakat, amelyek a
földlakók kolóniáján olyan magasan épültek fenn a
hegyen, hogy lakói abba a nem kívánatos irányba is
kitekinthettek volna, kivétel nélkül mind úgy tervezték, mint
Lem doktor otthonát: azaz a fő kilátással észak felé.
Dr. Lem most arra sem szeretett volna gondolni,
mekkora árat fizetett ez a bolygó azért, hogy lakói az
égboltját átszelő ragyogó ív látványában
gyönyörködhessenek, és csak felfelé nézett, ahol a
sztratoszféra fátyolán keresztül néhány csillag reszketett,
mint valami szőrmén megkapaszkodott vízcseppek.
Mindegyiket apró, szivárványos fényudvar keretezte,
mintegy miniatűr másolatai annak a sokszínű ködpárának,
mely nappal a kaleidoszkópnál is kiszámíthatatlanabb
alakzatokban vette körül a napot.
Miért is határoztam úgy, hogy ide jövök? A
tudatalattijából bukkant elő ez az önmaga számára is oly
váratlan és meglepő kérdés. Ezt egyébként gyakran
feltették neki, telenavigációval ugyanis csaknem minden
esztendőben nagy számban érkeztek ide, a Yanre
idegenek, főként igen fiatalok, akik a jó ég tudja, mit
kerestek itt... és ezek a vándormadarak a hosszú ideje itt
lakó emberek közül egyre gyakrabban éppen ővele, dr.
Lemmel akartak beszélni. Különös érzés volt, hogy ilyen...
hogyan- is mondja csak. . . ismert személyiség? Ez nem
pontos meghatározás. Hírhedt? Ez sem a megfelelő
kifejezés. De akárhogy is, tagadhatatlan, hogy olyan
ember, akiről a Galaktika más tájain is hallani lehet.
Pompyval is mindig foglalkoztak a látogatók, és mindig
gyalázatosán túletették.
Hm! Hol is tartottam? Ja, igen. . . Volt elég, látszólag
meggyőző oka annak az elhatározásának, hogy itt, a
Yanen telepszik le. Többé-kevésbé őszintén elmondhatta:
elérkezett már a határára annak a kornak, amikor még
utazgatni lehet, testileg is, lelkileg is kifárasztja már a
telenavigáció, aztán meg túl későn is kezdte el magát az
utazgatást ahhoz, hogy olyan hajlékony
alkalmazkodóképességre tegyen szert, mint amilyennek
sokan örvendhetnek. Ő már akkor középkorú volt. De
mindenekfölött: szellemileg sem volt már olyan rugalmas,
hogy örömét lelte volna abban, hogy megbirkózzon az
emberi uralom alá került bolygókon kialakult különböző
életstílusok olykor őrültnek ható eltolódásaival, amelyek
arra kényszerítették az őslakosokat, hogy úgyszólván
egyik napról a másikra évszázadokat lépjenek 't.
Éppen ezért valami állandót keresett, valamit, ami
azonban mégis többet nyújthat neki, mint a puszta
lehetőségét annak, hogy elmélkedjen, és az életét
eltengesse. Valójában a Yan békés, csaknem pásztorian
idillikus élete mindenképpen igen vonzó lett volna
számára, ha mindezeken felül még nem lett volna tele
rejtélyekkel, melyeket az elmúlt évszázad során őnála
különb elmék is meg-megpiszkálgattak. Az ember
legalább reménykedhet, mondogatta némi öngúnnyal sok
ifjú látogatójának, hogy ha ezek a rejtelmek itt vannak
állandóan a szeme előtt, akkor talán csak közelebb
férkőzhet végső megfejtésükhöz. És fiatal vendégei
ilyenkor bólogattak, hiszen nekik is volt valami halvány
fogalmuk a bolygón szerteszórt, watnak és mandalának
nevezett építmények és a menhirrek rejtelmeiről. Ezek az
őskori emlékek ugyanis messze felülmúlták a mai
yanlakók technikai lehetőségeit, de nem egy közülük –
mint például a Mullom Wat – még az emberiség
képességeit is meghaladta.
Így élt hát itt harminc-egynéhány esztendeje, küszködve
a shrimashey rejtélyével... s reménytelenül kutatva, hogy
milyen kifejezés is felel meg értelmében és lényegében
azoknak a yanbeli fogalmaknak, amelyek olyanféle
szerepet töltenek be, mint „tudomány", „technika",
„természeti törvények", de amelyeket
kétségbevonhatatlan pontossággal mégsem lehet ezekkel
a szavakkal lefordítani... na és persze mindenekfölött
maguknak a yanlakóknak kérdésén törve a fejét. Ez pedig
így szólt: miként lehetséges, hogy egy, a földi
emberiséghez oly meghökkentően hasonlatos fajta –
ugyanolyan intelligens, hasonlóképpen többféle
vérmérsékletü egyedekből álló, olyanokból, akik
kétségtelenül alkalmasak olyan roppant tettek
végrehajtására, amilyeneket a jelek szerint évezredekkel
előbb megvalósítottak – egyszerre csak kimondta: létezik
egy tökéletes életforma, s emellett aztán évezredek en át
kitartott minden észrevehető változtatás nélkül.
Olykor-olykor úgy érezte, már csak karnyújtásnyira van
mind e talányok kulcsától, olyan volt, mintha éveken át
valamiféle türelemjáték darabkáit rázogatta volna szünet
nélkül előre-hátra a dobozban, hogy összeálljanak, most
pedig, amikor rápillant, egyszerre csak azt látja. .. Nos,
még nem a teljes alakzatot adja ki, de már eleget ahhoz,
hogy ebből rájöjjön, miként kell hozzáilleszteni a kimaradt
darabokat.
 És ezután, így vagy úgy, de minden esetben rá kellett
jönnie, hogy mégsem stimmel a dolog. Valójában soha
nem remélte igazán, hogy a Yan bolygón eltöltött idejét
valaha is ilyen siker koronázza. Tudta, hogy ez az
igazság.
Hát nem, ha a végsőkig elemezzük, akkor azért jöttem
ide, mert.. . Mert Yan egyszerre volt csodaszép és
iszonyatos világ, ahol minden a puszta lényegre
egyszerűsödött le. Ellentéteinek skálája Kralgak
borzalmaitól Hóm idilli paradicsomáig olyan széles volt,
mint bármely más lakható bolygón, mégis volt benne
valami lenyűgöző egyszerűség. A teljes változatosság
minden összetevő eleme egyedüli volt a maga nemében:
egyetlen nagy óceán, egyetlen félelmetes sivatag,
egyetlen bűbájos kertté varázsolt rónaság. . .
Fáradtnak, kimerültnek érzem magam. Ez a
megállapítás arra késztette, hogy felemelje a kezét, és
ujját végighúzza az arcán, s ebből pontosan azt érzékelte,
amit a tükör is megmutatott volna. Bozontos, őszes haja
alatt mély barázdák a homlokán, arca kétoldalt beesett,
nyakán az inak viszont úgy kimeredtek, mint a kifeszített
húr. Köpenye alatt a tavaszi éjszaka langy simogatása a
múló évek jegesen borzongató érintésévé változott.
Megöregedtem, vallotta be önmagának dr. Lem. Most
már azon kellene gondolkoznom, hogy hol akarok
meghalni. Itt? De hát merőben más dolog arra kiszemelni
egy bolygót, hogy ott éljen az ember; és más az is, hogy
ott haljon meg.
Amikor ilyen gyászos mederbe terelődtek gondolatai,
rádöbbent: legfőbb ideje, hogy lefeküdjön és aludjon. Félig
hátrafordult a karosszékben, kinyújtotta kezét, hogy
Pompyt megsimogassa, de a mozdulat kellős közepén
megdermedt. A Kitörés Mandalájának távoli sziluettje
mögött most hágott fel az égre a hold fehér korongja.
De hiszen a Yannek nincs holdja! Nincs már legalább
tízezer esztendeje!
 II.

Amikor felkelt az a képtelen hold, Marc Simon éppen

borongós hangulatban ballagott hazafelé Goydel
otthonából, egy estélynek is nevezhető összejövetelről;
néhány lépéssel lemaradt szeretője, a yanlakó Shyalee
mögött, aki most éppen komolyan neheztelt rá.
Marc Simon ugyanis ma este döntő lépésre szánta el
magát – a legfontosabbra négy esztendő óta – , amikor
úgy határozott, hogy otthagyja a földlakók kolóniáját, és
Prellnek a folyó felső szakasza mentén elterülő
negyedében, a művészek, regösök és kézmívesek között
fog letelepedni. Az a tény, hogy Shyalee a barátnője lett,
szinte semmiség volt ahhoz az egyszerű tetthez képest,
hogy átköltözött ebbe a háromszobás kis házba, melyhez
tavirózsákkal teli medence is tartozott. Cselekedetét olybá
tekintették, mint egy megkezdett folyamat természetes
továbbfejlődését.
Túlságosan régen tart ez a viszony? Utóvégre a
yanlakóknál az asszonyok ugyanazzal a férfival soha sem
éltek egy évnél hosszabb ideig. .. Egy pillanatig
önkéntelenül arra gondolt, hátha éppen valami
változatosság enyhíthetne a gondjain. De amikor aztán
ránézett a lejtős utcán előtte haladó Shyalee-re, amint a
házkapuk fölötti fénygömbök meg-megvilágították fiúsán
karcsú, szívszorítóan gyönyörű alakját, rájött, hogy csak
pillanatnyi csalódottsága és rosszkedve juttathatott
eszébe olyasmit, hogy elküldje az asszonyt. Persze
lennének sokan, akik szívesen lépnének a helyébe. De
semmi valószínűsége, hogy találhatna bárkit is, akivel
kellemesebben élhetne, mint ővele.
Habár... Hirtelen azon vette észre magát,
 hogy olyasmin töpreng, milyen is lenne újra olyan
lánnyal szeretkezni, akinek melle van, meg teljesen
egyszínű bőre, s aki kénytelen néha megszakítani a
csókolózást, mert a száján keresztül kell lélegzetet vennie.
De hát mindennek semmi köze az ő problémájához.
Egyáltalán semmi köze. Teljesen lényegtelen.
Ilyesfajta változatosságra egyébként alkalma is nyílt
volna olykor-olykor, ám ő egyszerűen tudomást sem vett a
kínálkozó lehetőségekről. Nem, ami engem izgat, az...
Hát, ha legalább megértette volna Shyalee, mit jelentett az
ő számára az az elhatározás, hogy ma este, Goydelék
összejövetelén a saját, yan nyelven írt alkotásait akarta
bemutatni a fordítás helyett, amibe pedig már oly régen és
olyan eredményesen bedolgozta magát, és melynek
alapanyagáról azt is eleve tudta, hogy jó, hiszen nála
sokkal nagyobb tehetségek készítették.
És akkor azt kellett látnia, hogy ott közben shrimashey
folyik, vagyis az egész társaság abba a körtáncra
emlékeztető, önfeledt, kígyózó mozgásba feledkezett,
mely feltartóztathatatlanul lejjebb sodorja őket, ki tudja
hány fokkal, a fejlődés lépcsőjén!
De talán végül is éppen ez mentette meg őt magát
valami keserves, feszengő helyzettől. Hiszen
elképzelhető, hogy az, amit ő e baráti körben elő akart
adni, valójában mégiscsak dilettáns fércmű. Ezt pedig
biztos, hogy nem mondhatták volna meg neki. A yanlakók
mindig udvariasak, de különösképpen udvariasak a
költőkhöz. Amikor pedig földi költőről van szó,
megkétszereződik az udvariasságuk. Az idősebb yanlakók
ugyan nem vettek részt abban a feltétel nélküli alázatos
tömjénezésberi, amit a fiatalság jelentős része művelt, s
ami miatt a földi emberek megvetően „majmoknak"
nevezték őket – mert mindenben a földiek öltözködését,
viselkedését, szokásait majmolták, és a beszédüket is
emberi szavakkal tűzdelték tele. De a Földnek és
mindennek, ami a Földről származott, az ő szemükben is
leírhatatlan nimbusza volt. Éppen ezért még a
leghitványabb fércmű is lelkes fogadtatásra számíthatott
volna.
De még annak sem lett volna értelme, ha előre kikéri
Shyalee véleményét. Shyalee fantasztikusan szép volt,
vékony csontú, a szeme nagy és koromsötét, keze, lába
karcsú, hajlékony, mint a vessző, és persze, az a szerve,
a caverna veneris, az olyan csodálatos, hogy hozzá
képest az emberi nemhez tartozó lányok megfelelő
testrésze csak olyan hevenyészve összetákolt,
mechanikus utánzatnak nevezhető. Néha úgy érezte,
mintha ez a szerv teljesen különálló élőlény lenne, s ez
csaknem igaz is volt, mert egy, a gerincoszlop alsó részén
levő és kizárólag erre szolgáló idegközpont irányította.
Viszont amikor Goydelékhez indultak, hosszan kellett
vitatkozni vele arról, hogy azt a ruháját vegye fel, amit
Marc a legjobban szeretett: a sejtelmesen halványkék,
fátyolszövetnél is finomabb, lazán szőtt palástját, mert
Shyalee inkább földi ruhát öltött volna magára.
Természetesen megfelelő átalakítással: a hóna alatt
felhasítva, hogy a levegő szabadon áramolhasson a
légzőnyílásaihoz. Valószínűleg arra sem került volna sor,
hogy a férfi szeretője legyen, ha nem istenítette volna
annyira a Földet és a földi embereket. A Kitörés
Eposzának nagyszerűségéhez azonban egyszerűen nem
volt füle, mélységesen lenézte, még a tartalmát is
porosnak, elavultnak tartotta, olyasminek, ami már
legfeljebb csak a reakciós öregeket érdekelheti. Abba már
kénytelen-kelletlen régen belenyugodott, hogy Marcot
ennyire izgatja a yanbeli költészet. Úgy vélte, ez az az ár,
amit feltétlenül meg kell fizetnie és érdemes is megfizetnie
azért, hogy ő maga a saját nemzedékéhez tartozó
yanlakók irigységének tárgya lehet.
Különös ellentmondás, gondolta Marc. Ha nem lenne
meg benne az a hiba, amit egyébként a legjobban utálok,
sohasem lett volna részem abban a gyönyörben, amit
Shyalee nyújt nekem.
Olyan dühös és elkeseredett lett, amikor meglátta
Goydeléknél a shrimasheyt, hogy maga is felkapott egy
sheyashrim kábítószerrel teli kelyhet, és ki akarta inni.
Pedig tudta, hogy az emberekre nem ugyanúgy hat, mint
a yanlakókra, nem állítja át az idegközpontot a test
alacsonyabb fokozatú irányítására, csak az agykérget
kapcsolja ki egy időre, amitől a záróizmok meglazulnak,
és a végtagok rángatózni kezdenek. Akár jelképes
cselekedetnek is felfoghatták volna. De hát Shyalee
kiütötte a poharat Marc kezéből, és részletesen
elmagyarázta neki, hogy milyen őrültséget akart elkövetni.
Bizony! Szégyenkezve tántoroghattam volna haza, csak
úgy büzlött volna belőlem az ital.
Csak hát... És itt következett az a kérdés, amit Marc
már hosszú idő óta mindig csak megkerülni igyekezett, ma
este azonban egyszerűen nem lehetett nem szembenézni
vele. Vajon Shyalee magát Marcot mentette-e meg a
hülyesége szégyenteljes következményeitől, vagy csupán
azért tette, mert földi ember, a világ két lábon járó
csodája?
Elképzelte, mi lenne, ha ki tudna röppenni saját
testéből, ha felülhetne az útját szegélyező házak
ereszére, és onnan nézhetné, amint elmegy alatta ő
maga: ez a vékonypénzű, nyurga fiatalember, kinek fekete
haja és barnás bőre arról árulkodik, hogy észak-afrikaiak
keveredtek a franciák közé, akiktől nemcsak a nevét
örökölte, hanem a szavak rendje iránti érzékét is,
méghozzá olyan feszes és fegyelmezett rendjét, ami
pontosan kihallatszik minden egyes jelentős gondolatokat
tömörítő szótagjából. Viselhetett volna földi szabású inget
és nadrágot, de nem tette; miután saját akaratából a
yanlakók világa lett az otthona, alkalmazkodott az
öltözködésükhöz is, tógaszerű heyket és welwa körgallért
hordott.
De ezek a külsőségek jelentették – legnagyobb
sajnálatára – asszimilációjának határait is. Olykor-olykor
mégis kénytelen volt visszamenni a kolóniára, bár
igyekezett e látogatásait a lehető legrit-kábbra korlátozni.
Mert belélegezhetett ugyan yanbeli levegőt, ihatott yanbeli
vizet, tarthatott yanbeli szeretőt, kinek szépsége és
kedvessége a lélegzetét is elállította, valahányszor csak
rápillantott – ez a bolygó mégsem a földiek világa volt,
nem felelt meg a maga fajtája szükségleteinek, éppen
ezért néha ki kellett lépnie belőle, hogy megvásárolja a
legalapvetőbb élelmiszereket vagy orvosságokat, és'ilyen
alkalmakkor kénytelen volt elviselni a hűvös lekezelést, a
megvető pillantásokat és a háta mögötti összesúgásokat
is.. .
Egyébként azt is pontosan tudta, hogy a kolónia
tagjainak felháborodása nem csupán a Shyalee-vel való
élettársi viszonyának szól, mert ez nem egyedülálló eset.
Hiszen Alice Minggel eléggé udvariasan viselkedtek,
pedig a helyzet náluk is hasonló volt, azzal a
különbséggel, hogy a nő volt földi. Alice azonban mindig a
legelsők egyikeként hívta fel rögtön a könyvtárat, ha új
földi szalagszállítmány érkezett, és olyankor egész
csoport „majmot" csődített össze magánál, azok
társaságában nézte végig szeretőjével együtt a
szalagokat. Élettársát Rayvornak hívták, de jobban
szerette, ha Harrynak nevezik.
Alice tehát kihangsúlyozza az emberi nemhez
tartozását, foglalta össze Marc keserűen. Ezzel szemben
én „bennszülötté váltam". Tehát áruló vagyok.
De hát mi értelme volna az intelligens lényekkel
benépesített bolygón való tartózkodásnak, ha nem
igyekezne az ember közvetlen közelségbe kerülni velük, s
nem követne el mindent, hogy megértse őket? És ez
többet jelent annál, mint olykor-olykor egy bennszülött
ágyassal hálni. .. márpedig ezt – és ebben egészen biztos
volt a kolóniának úgyszólván minden felnőtt tagja
kipróbálta már, talán csak az öreg dr. Lem a kivétel. Még
a kolónia felügyelője, az a pökhendi, nyavalyás Chevsky
is! Pedig ő még azzal is henceg, hogy egyetlen árva szót
sem beszél yan nyelven!
Az ő szemükben mit sem számít az, hogy a Kitörés
Mandalája a maga óriási és káprázatos mivoltában már itt
állt jóval azelőtt, hogy nálunk a barbárok egymásra
hordták a Stonehenge durva köveit vagy akár a
piramisokat?
Úgy látszik, nekik ez sem számít! Pedig éppen ez volt
az, ami őt ebben az önként választott hazájában
mindenek fölött lenyűgözte: itt végrehajtottak valami
nagyszerűt, olyat, amit valamiféle befejezettség jellemez,
s azt a maradandó, megmásíthatatlan érzést hagyta az
utókorra, hogy a yanlakók elvégezték feladatukat, és
önmagukat is tökéletesen megvalósították. Menynyit
küszködött, hogy megértesse Shyalee-vel és annak
barátaival a maga nézeteit a földi emberek és a yanlakók
értékének relativitásáról. Igyekezett megmagyarázni
nekik, hogy az a vaktában végzett, összevissza
keresgélés, ami az emberiséget kihajszolta a csillagok
közé, önmagában nem jelenthet felsőbbrendűséget,
hiszen soha sem érhet el a kielégítő befejezéshez.
Hogyan is képzelhetné el bárki az emberiség
vándorútjának végét? A futónövények értelmetlen
burjánzásához hasonlatosan jutnak el az emberek egyik
naprendszerből a másikba anélkül, hogy bármi reményük
lenne a végső teljesítményre, amely az egész folyamatot
megkoronázná úgy, ahogyan azt ő teljes bizonyossággal
érzékeli itt, a Yanen. Ellentmondást nem tűrő
meggyőződéssel hitt abban, hogy itt valami roppant nagy
feladatot terveztek el, logikus következtetése szerint
pontosan azt, amit a Kitörés Eposzának tizenegy
könyvében leírtak – és azt nemcsak elkezdték, hanem
véghez is vitték. Most pedig, a hatalmas erőkifejtésekkel a
hátuk mögött, békésen, nyugalomban élnek.
Shyalee már meghallgatni sem akarta Marc ilyesfajta
magyarázatait. De erre a barátai sem voltak hajlandók.
Róluk egyébként aligha lehetne olyasmit állítani, hogy
lázadók; hátat fordítottak ugyan saját életformájuknak, de
az idősebb nemzedék tagjai néhány elvétve elejtett
gúnyos megjegyzésen kívül semmiféle tényleges akadályt
nem gördítettek eléjük. Ezek a fiatalok úgy vélték, hogy
ami földi származású, az mind csodálatos, jobban
szerették a földi műanyagokat, mint a maguk finoman
szőtt kelméit, s többre tartották a földi
hangosképszalagokat, mint a saját, végtelenül kifinomult,
hagyományos kultúrájuk megnyilatkozásait. Marc tudta azt
is, hogy Shyalee, a Goydel összejövetelein való részvétel
helyett – amit pedig Marc óriási megtiszteltetésnek tartott,
hiszen Goydel napjainkban a művészeti élet és közízlés
elismert vezéralakja
Prellben – sokkal szívesebben menne Alice M
ingékhez, ahol megjátszott elragadtatással szürcsölhetné
az undorító földi italokat, és az egész estét sekélyes
fecsegessél tölthetné, méghozzá legalább felerészben
földi nyelven.
Hát igen, Shyalee jobb híján velem is megelégszik. Ezt
jelenti a viszonyunk, és csakis ennyit.
Hirtelen nagyon nekikeseredett. Aztán egyszerre csak
észrevette, hogy Shyalee – mintha csak megbánta volna,
hogy olyan indulatosan viselkedett, amikor eljöttek
Goydeléktől – megállt a házuk kapujában, és bevárta őt.
Marc pedig sietve tette meg az utolsó métereket,
megragadta a lány kezét, s miközben kaput nyitott neki,
mosolyt erőltetett magára. A kapu nem volt kulcsra zárva.
A Yanen nem szoktak sem lopni, sem rabolni, maga a
fogalom is elképzelhetetlen, és szavuk sem volt rá.
Együtt léptek be az átriumba, ahol egy ovális medence
túlsó felén, a tavirózsa levelei közt szökőkút vízsugara
csörgedezett szünet nélkül. Volt valami, kissé a római,
kissé a japán házakra emlékeztető ebben az átlagos
yanbeli otthonban, ahol Marc Simon lakott. A belső falakat
térelválasztók helyettesítették, meleg napokon ezeket
egészen széjjellehetett tolni, így aztán a kőlapokkal
borított belső udvar szinte szerves folytatása lett a
szellősen bútorozott és tökéletes aranyér zékkel díszített
három kis szobának. A szökőkút Marc elképzelései
alapján készült, Shyalee barátai azóta is
széltében-hosszában utánozták. Ahogy ő maga később
rájött, a hamisítatlan yanbeli életfelfogás szemszögéből ez
a szökőkút túlságosan élénk, hiszen ugyanazt a
mozzanatot ismételi újra és újra változatlanul,
fölöslegesen pazarolva erejét, holott a folyamat
végeredménye teljes egészében előrelátható. De amikor
felismerte, hogy mennyire nincs összhangban ezzel a
világgal, Shyalee Marc kedvéért már annyira ragaszkodott
hozzá, hogy ő is lemondott az eltávolításáról.
Shyalee a yan és a földi nyelv szavait váltva,
megkérdezte:
– Nem kérsz lefekvés előtt egy pohár italt?
Marcot egy pillanatra megint elborította a düh: hányszor
mondjam neked, hogy utálom ezt a majomszokást, amikor
a yan nyelvet emberi szavakkal keverik! De erőt vett
magán; arra ugyan pillanatnyilag még nem volt képes,
hogy megszólaljon, sikerült azonban legalább bólintania.
Shyalee eltűnt a ház belsejében, ő pedig odament
kedvenc ülőhelyéhez, egy kőtömbhöz, ahonnan a
medencére láthatott. Vállára akasztott tarsolyából már
útközben előszedte a Kitörés Eposzának Kilencedik
Könyvét, melynek fordítását mostanában javítgatta, és ma
este csak azért vitte magával Goydelékhez, hogy ha talán
a saját költeménye...
Hát nem! Mi értelme annak, hogy áltassam magam?
Nem azért, hogy „ha talán a saját költeményemet olyan
kitörő lelkesedéssel fogadják, hogy még valami mást is
akarnak hallani". Hanem azért, hogy ha az utolsó
pillanatban mégis inamba száll a bátorság. . .
Miközben a tavirózsákat nézegette, és elámult, mily
gyönyörűen kinyíltak a bimbók a tavasz melegétől,
félhangon egy verstöredéket mormolt maga elé, azt a
részt, amelyikkel leginkább küszködött.

Vizeknek partján, sziklaszilárdan, döntve

mi légyen,
Hullámok torlódó erejét uraló borongó
lényed
Faragja lágy anyagával...
 Itt abbahagyta. Nem jó. Egyszerűen nem jó. Sántít, mint
a pókos ló, melyre túl nagy terhet raktak. „Faragja lágy
anyagával" – ebben nincs benne az eredeti kifejezés
paradox értelme, hiszen a faragás szó a kés vagy a véső
fogalmára utal, mindenképpen valami kemény, éles
szerszámra, holott a yan szó azt a képzetet kelti, hogy a
szerszám lágyabb, mint a megmunkálandó anyag – mint
amikor a víz kivájja a sziklát. Ez a kép viszont hosszú,
türelmes geológiai folyamatra utal, holott a yan vers
világosan leszögezi, hogy az, ami itt történt, egyetlen
pillanat műve volt!
– Az ördög vigye el! – mondta hangosan. Érdemes ezt
egyáltalán folytatni? Lehet bármi értelme is annak, hogy
az ember megkísérelje e meghökkentő eposzból kifejteni
a történelmi hitelesség kemény magvát? Nem vitás, hogy
a múlt kézzelfogható emlékei, a menhirek, a mandalák, a
watok, valamint az elsüllyedt kontinensekről, szilánkjaira
hullott holdakról szóló fantasztikus leírások mögött
valamiféle objektív valóságnak kell lennie. De hát milyen
messzeségben, és egyáltalán, milyen irányban
keresendő?
A hagyományosan elfogadott nézet ésszerűnek látszott;
eszerint mintegy tízezer év előtt kozmikus katasztrófa
játszódott le – meglehet, hogy a Yan holdját a
bolygórendszerbe csapódott másik, hasonló méretű test
lendítette ki pályájáról, vagy összeütközés történhetett. A
hold éppen csak valamicskével a Roché-féle határon kívül
keringett. Ez az esemény pedig vagy darabokra szakította
a holdat, vagy annyira közel rántotta a bolygóhoz, hogy
ennek következtében hullott szilánkjaira. Akár így, akár
úgy történt, mindenképpen ekkor vált belőle gyűrű a Yan
körül.
 Ez a fantasztikus elemi csapás az ésszerű
magyarázatok szerint nemcsak a holdat zúzta szét,
hanem a yanlakók önbizalmát is. Jelentős tudományos
ismeretekkel rendelkező, becsvágyó, nagyra törő
lényekből legyőzőttek lettek, kik számára világuk fele
megközelíthetetlenné vált a Gyűrűből záporozó
meteoriteső miatt, s akik technikai vívmányaik nagy részét
is hagyták veszendőbe menni, és beérték annyival, hogy
ők maguk életben maradhatnak.
De önmaguk vigasztalására, amiért ehhez a
félig-meddig primitív élethez tértek vissza, és hogy
mentegessék saját hanyatlásukat, egy mítoszt találtak ki
az eltűnt aranykorról, melyet hiába is próbálnának
utánozni, hiszen elpusztultak fajtájuk legnagyszerűbb és
legerőteljesebb egyedei, azok a lángelmék – félig költők,
félig tudósok – , akiket a földi emberek
„játékmesterek"-ként emlegettek.
A mítosz szerint azonban ezek a játékmesterek idézték
elő azt, hogy a hold darabjaira hasadt. Valamiféle
értelemben tartalmazhat is ez a legenda némi igazságot.
Elképzelhetők veszélyes kísérletek – persze nem
valószínű, hogy nukleáris energia felszabadítása, hiszen a
yanbeli „tudomány" más utakon járt, de próbálhattak
esetleg valami más módon beavatkozni a molekuláris
kötőerőkbe – , mindenesetre végezhettek olyan kísérletet,
ami végül is szilánkokra vethette szét a Yan holdját.
Azt azonban senki sem tudta megállapítani, hogy e
feltevésnek van-e valami alapja. A földi embereknél
ugyanis a tudnivalóknak bizonyos összessége, amit
„tudománynak" neveztek, az acéllal és a gőzgéppel
kezdődött, űrhajókkal meg telenavigációval folytatódott, és
minden szakaszában megvolt a gondolkodásmód
jellegéből következő folyamatossága. Ám ha az emberek
a maguk e logikus rendszere alapján jutnának végül
valamilyen eredményre, erről a yanlakók feltételezhető
véleménye az volna, hogy csakis a posztulátumok, azaz
az előfeltételek ellenére, nem pedig azok
következményeként fogható fel: vagyis valamiféle
csodaként. A földi ember azzal bizonyítja adott esetben
álláspontja helyességét, hogy gépei például, ha
bekapcsolják, pontosan működnek. Ezzel szemben egy
yanlakó – nem mintha hajlandó lenne egyáltalán ilyesfajta
vitába bocsátkozni – , a Kitörés Eposzának Hetedik
Könyvét idézné, és a Gyűrűre mutatna, mint nyilvánvaló
bizonyítékára annak, hogy az is „a valóság".
Márpedig a régi közmondás szerint a puding próbája az
evés...
Lépteket hallott a háta mögött – Shyalee közeledett.
Reflexszerűen hátrafordult, hogy átvegye tőle a poharat,
de Shyalee teljesen megzavarodva csak az eget bámulta,
Marc követte tekintetét, és meglátta az égen a hold
korongját.
 III.

Amikor feltűnt az égen a hold, Prell alvó lakosai közül a

legelsők közt ébredt fel Kaydad, a Szószóló és jelenlegi
matrónája – így nevezték azokat a yanbeli asszonyokat,
akik olyan családapával éltek együtt, akinek gyermeke
más anyától származott. (A yanbeli családi viszonylatok
elemzése különben is rendkívül bonyolult.)
Kaydadék gyermekei – pontosabban az asszony fia és
a férfi lánya – Alice Mingnél és Rayvornál töltötték az estét
tizenöt másik fiatal társaságában. Az ő kiáltozásuk verte
fel már az utcáról a házat.
De a tizenhét hangosan kiabáló fiatal, több
négyzetkilométeres terület utcáin szétszéledve, elegendő
volt ahhoz, hogy láncreakció-szerűén az egész lakosságot
felébressze. Akik már megpillantották a holdat, sorra
riasztották a többieket, alig félórával az esti lámpaoltás
után sorra megint felragyogtak a lampionszerű
fénygömbök, és olyan lett az egész város, mint egy
hirtelen kivirágzóit rét, melyen fantasztikus, kék-piros,
sárga, zöld és fehér virágok pompáznak.
A kolónián belül a kis földi közösség feldúltan
tanakodott, és a csak ritkán használt vészberendezések
összes áramkörét működésbe hozták, amikor
magyarázatokat kértek az informattól. Mindenki a házak
elé tódult, földi emberek és yanlakók egyaránt,
felöltözötten vagy meztelenül, ki hogyan volt,
félbeszakították a szalagok nézését, zene hallgatását
vagy akár szeretkezést, hogy elképedten bámulják ezt a
csodát. Rövid idő múltán már ölben vitték ki a szülők a
csecsemőket is, nem merték őket bennhagyni a házban,
nehogy valami baj történjék velük.
 – íme, itt van fáradhatatlan erőfeszítésed eredménye
és jutalma – fordult Kaydadhoz, a Szószólóhoz a
matrónája, méghozzá azzal a végtelen megbecsüléssel
hangjában, ahogyan csak kiemelkedően értékes
egyéniségekkel szoktak beszélni. Kaydad azonban a
leghatározottabban tiltakozott:
– Nem. Nézd csak, és próbáld elemezni, mi az, amit
látsz. Ez bizony nem hold!
Alig tudta leplezni haragját és csalódottságát.
Valóban, néhány másodperccel annak a valaminek a
felbukkanása után máris nyilvánvaló lett – legalábbis azok
számára, akik az ilyesfajta dolgokról már valamit
megtanultak – , hogy ez semmiképpen nem lehet egy
jelentős távolságra levő, nagy tömegű égitest. Túlságosan
gyorsan mozgott, következésképpen közel, jóval a Gyűrűn
belül kellett keringenie. És szédületesen hatalmas volt,
ehhez hasonló méretű mesterséges tárgyat még sohasem
láttak a Yan közelében, hacsak nem a tízezer esztendő
előtti időkben, amikor...
Ezen a ponton aztán megtorpantak Kaydad gondolatai,
de ugyanígy járt ezzel csaknem mindenki, aki ezt a
különös jelenséget figyelte.
Amikor dr. Lem végre visszanyerte lélekjelen-létét,
elengedte a veranda barázdált fakorlátját, melybe addig
erősen megkapaszkodott. Valami hozzáért a bal lábához.
Azt hitte, hogy Pompy, s hangosan rászólt:
– Nyugi, öreglány, nincs semmi baj! – Majd lehajolt,
hogy megsimogassa.
Ujjai azonban sima, hideg fémfelülethez értek.
Bosszúsan vette észre, hogy a ház beépített
egészségügyi reflexei juttatták el hozzá a
védőszerkezeteket. Pompy még mindig aludt, elegáns
bajsza minden lélegzetvételnél meg-megremegett.
 Félrelökte a szerkentyűket, méghozzá olyan
határozottsággal, hogy azok megértsék a parancsot, majd
mély lélegzetet vett, és a régi módszerrel igyekezett
megállapítani a titokzatos tárgy szögátmérőjét. Karját
teljesen kinyújtotta, hüvelykujját felfelé tartotta, és azt
látta, hogy körme vízszintes irányban a korongnak
megközelítőleg csak a felét takarja. Más szavakkal: az
ismeretlen tárgynak mintegy negyedfokos szögátmérője
volt. De miután a Gyűrű alatt keringett, és annál sokkal
fényesebben ragyogott, valóságos méreténél jóval
nagyobbnak tűnt; éppen ezért a csalfa emlékezet
játékaként később talán már mindenki meg fog esküdni
arra, hogy az égboltnak egynyolcadát vagy még annál is
nagyobb részét fedte el.
És mint a Gyűrűből záporozó meteoritok, ez a tárgy is
ontotta magából jelenlétének bizonyítékait.
A távoli északról indult ki, onnan, ahol – mint minden
hasonló jellegű világban – a helyi nap erősen aktivizálja a
felső légrétegek molekuláit. A Gyűrűből állandóan lefelé
szitáló részecskék hatására a Yanen, tekintet nélkül az
évszakokra, mindig élénk sarki fény volt látható. Most,
mintha valami égi ujj az egyenlítő felé irányítva, hosz-szan
lejtő pályára térítette volna a sarki sztratoszféra helyzeti
gradienseit, s elkezdődött a sarkvidéki éjszaka fénylő
kisüléseinek villódzása. És mintha fényből szőtt, roppant
méretű függönyök redői bomlottak volna ki véges-végig a
Smor folyam fölött, kékes és sárgás, olykor meg teljesen
váratlanul mélyvörösbe váltó színekben. A magasból
szertehintett felszabadult atomcsoportok új reakciókat
váltottak ki, s ettől mintha széjjelhúzták és kétoldalt
összegöngyölve felemelték volna e gigantikus színházi
függönyöket úgy, hogy ellentétes színösszeállítású,
kifordított, roppant szivárványkötegeknek látszottak. Az
égi színpadon, amit most az északi fény valamiféle
proszcéniumívvel határolt, káprázatos tűzijáték kezdődött.
Megfoghatatlan drágakövek sziporkáztak, tüzes kerekek
bomlottak részeikre, s az éjszaka ezüsttel kivert
koromfekete hátterét villámcsapások hasították
keresztül-kasul, olyan fehér izzással, amit az emberi szem
már nem is tudott elviselni.
Ezt a jelenetet egy másik, méghozzá teljesen absztrakt
részlet követte: színek és fények elegánsan sikló görbéi.
Mintha egy nagyszerű orgonaművész, aki inkább látható,
mint hallható zenével akarja kifejezni magát, most azon
igyekezne, hogy a gazdag pártfogó által megadott,
közhelyszerű téma egyes hangjai közt harmonikus
összefüggéseket találjon, majd formá'sabb szerkezetet
építsen fel belőlük. Ezt a szakaszt, mely tíz vagy tizenkét
percig tartott, egy újabb sorozat: csodálatos jelek és
tünemények csoporto-zata követte. Egy óriási, tűzokádó
szörnyeteg lángot lövellt ki, és végül saját farkát nyelte el.
Ezután az égbolt kellős közepén két, karddal
felfegyverzett pajzsos alak csapott össze, majd kék levelű,
hófehér szirmú virágba tűntek át. Végül pedig az egész
eget betöltötte egy ragyogó sárga kerék, mely láthatatlan
tengelyén forgott, s közben fokozatosan elhomályosult,
mintha pörgése közben magába szívta volna a körülötte
levő sötétséget.

Alice Ming halálra rémülten kapaszkodott élettársa

karjába, félelmében teljesen kerekre nyílt mandulavágású
szeme, egyébként is sápadt arca kísértetiesen fehérré
halványult, azzal sem törődött, hogy derékig meztelenül áll
hálókamrája erkélyén, pedig ha valaki odanézne az utcára
kitódult földi emberek közül, az talán nem is tartaná a
petyhüdt mellét olyan egzotikus csodának, mint
Rayvor-Harry.
– Mi... mi az? – kérdezte nyöszörögve.
Rayvor-Harryn még mindig az a földi szabású ruha volt,
amit este viselt, amikor a tizenhét ifjú „majom" volt náluk
vendégségben. Nagyokat nyelt, s valami olyasféle
válaszon törte a fejét, amivel nem okoz az asszonynak
nagy csalódást. De semmi sem jutott az eszébe.
– Nem tudom – nyögte ki végül. De ezt is yan
szavakkal mondta, mert megdöbbenésében emberi
nyelvtudása egyszerűen cserbenhagyta
– De hát a legendáitok! Az ősi mondáitok a népi
hagyományaitok! – kezdte Alice izgatottan. Alig tudott
azonban összefüggően beszélni állkapcsának izmai
rángatóztak, a foga vacogott. – Hát nem éppen arról az
időről szólnak amikor még hold keringett a bolygótok
körül?
– Ezek csak legendák. Kitalált képtelenségek! – vágta
rá bátran Rayvor-Harry. – Hiszen te magad mondtad ezt.
Nem is egyszer.
Önuralmát azonban csak eddig a pontig tudta
megőrizni. Még képes volt erre a szkeptikus kijelentésre,
de aztán akaratlanul áttért egy hagyományos yanbeli
könyörgés mormolására; nem valamiféle istenhez
imádkozott – mert ha imádtak is valaha természetfölötti
lényeket a yanla-kók, réges-régen elfeledték őket – ,
hanem a felfoghatatlan, a tudományon, a hihetőn túli
hatalmakhoz fordult segítségért.
A jelenséget Vetcho is figyelte. Neki ugyan semmiféle
hivatala vagy rangja nem volt a prellbeli yanlakók közt – a
yanbeliek felfogása szerint a hivatali hatalom fogalma
egyébként is elképzelhetetlen – , Vetcho azonban úgy
viselkedett, legalábbis a földlakókkal tartott
kapcsolatokban, hogy az gyakorlatilag mégis valamiféle
hivatalos tekintéllyel ruházta fel.-
Első reagálása kettős volt, méghozzá egyazon időben;
ez a képessége főként testi felépítéséből következett.
Egyik énjével azt gondolta, amit a Szószóló, Kaydad
matrónája, vagyis hogy a sok kudarc után végre itt a nagy
siker. Énje másik felével viszont azon rágódott
sértődötten, hogyan készíthették elő ezt a sorsdöntő
eseményt az ő részvétele nélkül.
Akkor aztán kezdett felderengeni az igazság.
És ezt követően jutott el a szitkozódásig – már
amennyire az egy yanlakótól egyáltalán kitellett.
Többé-kevésbé, de inkább kevésbé, mint többé,
ilyesfélét gondolt: „Azok az ördögök, azok a sátáni alakok!
Hát már semmit sem hagynak meg nekünk?
Büszkeségünk halvány visszfényének maradványaitól is
meg kell hogy fosszanak minket?"
De eltökélt szándéka volt, hogy ennek nem szabad
bekövetkeznie. Még akkor sem, ha most ezzel a
csúfságos tréfával tetézték eddigi sértéseik hosszú,
keserves sorát: azt, hogy lakhelyüket pontosan oda
helyezték, ahonnan a legjobb kilátás nyílik a Kitörés
Lángjára, hogy telenavigációs állomásuk köré automatikus
berendezést emeltek, amivel megakadályozzák, hogy
yanlakók is elutazhassanak más naprendszerekbe, hogy
kíváncsian beleütötték orrukat az eposzok titkába, hogy...
Itt tartott, amikor matrónája odalépett hozzá, ő pedig
yanlakótól igazán szokatlan módon, gorombán viselkedett
az asszonnyal. És egyetlen szóval sem mondta neki, hogy
ez a hold nem hold. Jöjjön csak rá saját magától.
Chevsky felügyelő horkolva aludt. Részegen. Felesége,
Sidonie ébren feküdt mellette; többször is megpróbálta
férjét a másik oldalára fordítani. A legutóbbi kísérletnél
azonban Chevsky álmában úgy odacsapott, hogy az
asszony azóta is ápolgatta az ütés helyét, és azon
töprengett, mennyire fog még reggel is meglátszani.
Nem ez volt az első kudarc, amit ezen az éjszakán
elszenvedett. Amikor lefeküdtek, arra próbálta rávenni a
férjét, hogy szeretkezzen vele, de az gorombán
visszautasította. Most tehát ott ült az ágyban, hátát a
párnákkal megtámasztva, és mélabúsan utálta a férjét.
Hát már erre sem jó ez a nyavalyás alak? Vagy szeretőt
tart? Yanbeli szeretőt? Van-e a kifinomult, kecses
teremtések közt olyan, aki egyáltalán hajlandó lenne akár
csak ránézni is erre a pasasra?
Megpróbálta elképzelni egy-két pillanatig, milyen is
lehet a férje otromba, elhízott teste, amint egy yanlakó
lánnyal ölelkezik, és olyan nevetségesnek tűnt ez az
egész. Jókedve azonban egykettőre elszállt. Mert nagyon
is jól tudta a feleletet, az-pedig igen volt. Hiszen a
bennszülöttek szokásai annyira mások!
Talán nekem is ugyanazt kellene tennem.. .
Ez, vagy visszavonhatatlanul a szűzi élet? Nincs már
más lehetőségem? Itt a kolónián egyetlen földi férfinak
sem jutna eszébe, hogy viszonyt kezdjen vele, ebben
biztos lehetett. Nem csak azért, mert hatvanöt éves, és az
alakja is kezdett már elromlani; sokkal inkább azért, mert
a felügyelő felesége.
De valamelyik ifjú yanlakó, a „majmok" egyike, még
engem is főnyereménynek tartana. Valami egzotikusát,
csodásat látna bennem. És Alice azt állítja, hogy a
yanlakók testi felépítése. . .
Egy villanás, sugárzó ragyogás, káprázatosán felizzó
fénykoszorú a mennyezeti ablakon! Sidonie felsikoltott,
felkapta fejét, és hitedenkedve hunyorgott. Férje
változatlanul tovább horkolt.
 Az asszony megérintette a mennyezet kapcsolóját, mire
széthúzódtak a fenti ablakok, és közvetlenül'az égre
lehetett tekinteni.
Nahát, ez nem lehet más, csakis.. . ! Emlékszem, annak
idején a Tamaron.. .
De mégsem. Talán csak valamelyik epigonja. Akárhogy
is, ez mindenképpen nagy esemény. Teljes izgalmában
kiugrott az ágyból, kiáltani akart, hogy felébressze a férjét
még akkor is, ha esetleg újra megütné. De aztán mégis
visszatartotta a feltörő kiáltást.
Hát nem. Csak aludjon ez a disznó, ha már elitta az
eszét. Legyen csak ő a legutolsó, aki megtudja, mi történt.
Hátha emiatt végül még az állásából is leváltják. Én
bizony nem sírnék miatta.
Amennyire csak tudott, olyan csendesen osont ki a
szobából, köntöst kapott magára, lábát papucsba dugta,
és kiment az erkélyre, hogy élvezze a színek csodálatos
játékát.
– Hallgass, Pompy! – mondta dr. Lem olyan
hangsúllyal, amit csak ilyesféle alkalmakra tartogatott, s
éppen ezért komolyan kellett venni. A mókucica ugyanis
panaszos hangokat hallatott, mert megérezte, hogy a
dolgok szokásos rendje felborult. Ebben az időpontban az
emberek általában nem szoktak odaülni a
távösszekötő-készülékek elé, s most ez zavarta.
Sértődötten s rezignáltán mozgatta csüggedten lógó
bajszát, és kis kupaccá gömbölyödött össze, amiről
gazdájának azok a régi idők jutottak eszébe, amikor a
még kölyök Pompyt arra tanítgatta, hogyan viselkedjen az
emberek otthonában. Akkor tanította meg valamiféle
struccpolitikára is: ha én nem látlak, te sem láthatsz
engem.
 – Hajaj! – sóhajtott Lem doktor, s arra gondolt, bárcsak
ilyen egyszerű lenne ez az egész. Szerette volna, ha
eltűnne az égről az a micsoda. Nagyon szerette volna.
Egyszerre valami váratlan és akaratlan felelősségérzet
kerítette hatalmába. Semmiféle hivatalos funkciója nem
volt a telepen – ami azt illeti, egyetlen hivatalos állás volt
csak: Chevskyé – , de az idők múltán ő lett a kolónia
legidősebb tagja, s az emberek egyre több tisztelettel
tekintettek rá. De hivatása is megkülönböztetett helyzetet
biztosított neki. Még az efféle kis közösségben is, mint
amilyen az ő kolóniájuk volt, felmerülhetnek olyan
problémák, amelyek miatt egyesek olykor pszichiátriai
segítségre szorulnak, s ilyen esetekben ő mindig
igyekezett megtenni, ami tőle telt.
De arra is gondolt, hogy vannak itt még jó néhányan,
akik úgyis azonnal rájönnek a jelenség okára.
Mindenekelőtt kolléganője, Harriet Pokorod, a közösség
orvosa; aztán itt van a Shigaraku házaspár: Jack és Toshi,
a kis iskola vezető tanárai. Sok gyerek ugyan nem volt itt,
részben talán azért sem, mert az emberek érthetően
vonakodtak attól, hogy egy idegen bolygón alapítsanak
családot, de kétségtelenül hatott rájuk a yanlakók
felfogása meg a szokásaik is – a két tanárnak mindezek
ellenére kétségtelen tekintélyt biztosított a kis
társadalomban elfoglalt helyük. Aztán Pedro Phillips, a
kereskedő, meg Hector Ducci, aki a kolónia minden
technikai berendezéséért, de mindenekelőtt a
telenavigációs állomás karbantartásáért volt felelős.
Ezek pedig nyilván mind beszéltek már egymással a
távösszekötő-készülékükön. Erre utalt legalábbis, hogy ha
bármelyiküket hívta, csak foglalt jelzést hallott.
Hívjam fel Chevsky felügyelőt? Ugyan! Persze hogy
nem érdemes. Nyilván ő értesült legelőször erről az egész
históriáról, és minden bizonnyal rettenetesen el van
foglalva.
Kedvetlenül dőlt hátra a székben. Feltétlenül tenni akart
valamit – tennie kellett valamit – , még ha csak annyit is,
hogy beszéljen valamelyik barátjával. Vagy az informattal
– tette hozzá magában, mert végül bosszúsan rá kellett
jönnie, hogy mindeddig csupán találgatásokba
bocsátkozott, és csak hallomásból ismert adatokra
támaszkodott. Reszkető ujjal nyomta le az informat
kódbillentyűit, s egy pillanat múlva nemcsak azt tudta
meg, hogy következtetései helyesek voltak, hanem azt is,
hogy előtte már nem kevesebben, mint harmincnyolcan
jutottak ugyanerre az eredményre.
– Mi ez? – kérdezte Shyalee suttogva, amikor végre
meg tudott szólalni, de addig már olyan sokáig és olyan
görcsösen kapaszkodott Marc karjába, hogy csaknem
elszorította a vérkeringését.
– Hát... valami. . . valamiféle hirdetés – felelte Marc
mogorván. A szóhoz legközelebb álló yanbeli kifejezést
használta erre. Tulajdonképpen sokkal többet jelentett,
mint emberi nyelvű megfelelője, de ebben a sajátságos
esetben ez egyáltalán nem volt túlzás.
Shyalee felkiáltott:
– Hirdetés? De hiszen ez képtelenség! Mi a csudát
hirdethetne ez?!
– Hát... azt, hogy megérkezett. .. tudod. .. – Marc
habozott egy ideig, körgallérja szegélyével törölgette
verítékes homlokát. – Nos – mondta végül – , talán te is
hallottad már valamelyik földitől Gregory Chart nevét?
Shyalee tágra nyitott szemmel, tátott szájjal rázta fejét.
Ezt a szokást a helybeliek még abban az időben vették át
a földi emberektől, amikor azok legelőször létesítettek a
Yannel kapcsolatot. De azóta is megmaradt, mint a
bennszülött lakosság bevett és megszokott taglejtéseinek
egyike.
– Most majd fogsz róla hallani – sóhajtott Marc. – Nem
vitás, hogy fogsz.
 IV.

Prellben és környékén azon az éjszakán jóformán csak

a csecsemők aludtak. Amikor azok a káprázatos fények
felragyogtak az égen, elragadtatottan gügyögtek, majd
megnyugodtan elszenderedtek megint anyjuk karjában.
És voltak nagyon öregek is, akik elszunyókáltak,
miközben baljós fenyegetéseket mormoltak az égi jelekkel
kapcsolatban.
Ilyesféle jelenségeket a yanlakók személy szerint még
soha nem tapasztalhattak, mégsem voltak ismeretlenek
előttük, hiszen ébren tartották emléküket az állandó viták,
egyrészről a Kitörés Eposzának és más megfejthetetlen
forrásműveknek misztikus részleteit idéző konzervatív
szárny, másrészről a velük szemben álló, főként fiatalokat
csoportosító irányzat között. Ezek az ifjak most is azt
állították: íme, a felsőbbrendű emberi kultúra újabb
csodálatra méltó megnyilvánulása, hiszen még a
mennyboltot is hirdetőtáblának tudják felhasználni. Nem
sok időbe telt, talán mindössze egyetlen órába, amíg az a
feltevés, amit Maré közölt Shyalee-vel, szájról szájrajárva,
messze túljutott közvetlen barátaik körén.
Amikor azonban egyre újabb részletek követték a
puszta ténymegállapításra szorítkozó első híreket,
egyszerre csak más irányt vettek a viták is.
Három X lefelé, mondta magában Erik Svitra a
telenavigációs átkelés közben. Elfáradt, és úgy érezte,
hogy soha nem ér véget az irányítás folyamatvezérlő
számsora, amit hipnózis alatt előre be kellett magolnia.
Egyszer X átlósan, aztán Pi úgy viszonylik az E-hez...
A telenavigátor valamiféle F-dúrban zümmögött. Ettől
egyszerre olyan érzése támadt, mintha egy vödör jeges
vizet zúdítottak volna a fejére, s ugyanakkor a lába alá
sima acélpadló csúszott. Végre túl volt ezen is!
Legfőbb ideje, gondolta Erik. Ha sejtette volna, milyen
hosszú és keserves ez a procedúra, kétszer is
meggondolja, hogy közvetlenül, megszakítások nélkül
utazzék a Yanre. De hát ez a költséges hipnotikus
irányítás végül mégiscsak eljuttatta a céljához.
Megkönnyebbülten rakta le úti csomagját, s a
telenavigátor rámpájáról a ragyogó Gyűrű felé nézett, amit
már eddig is oly sok képen látott.
De egyszerre csak valami égitestet vett észre a Gyűrű
alatt. Egy holdat.
Hát ez meg?...
Előhalászta zsebéből az informál tájékoztatószalagját,
és a jó ég tudja, hányadszor, ellenőrizte. Nem. Itt nincs
hold.
Az ördögbe is, ezek egy másik bolygóra küldtek engem!
Hát... én... én beperelem a nyavalyásokat!
De majd csak holnap. Nagyon kimerült volt. Most
legelőször is találnia kell valami helyet, ahol megszállhat.
Rosszkedvűen vállára akasztotta csomagját, és fáradtan
vanszorgott lefelé a domboldalon.
A hír természetesen perceken belül eljutott az összes
földi emberhez; közülük igen sokan rögtön az informál
gombjait kezdték nyomogatni, és magyarázatul kérlek s
persze kaplak is. Sokuknak azonban erre sem voll
szükségük: Ducci mama például éppen az Hiúmon
larlózkodoll, amikor oll lépell fel Chart, Sidonie Chevsky a
Tamar bolygón látla, valaki más a Cinulán, ismét
másvalaki a Vailon. .. De mindenki ébren töltölle az
éjszakái, hogy beszélhessen róla, amíg csak a hajnal
beköszöntével véget nem ért ez a fantasztikus légi
produkció.
 Egyetlen kivétel volt csak: Chevsky felügyelő, aki
végighorkolta az éjszakát.
Napkeltekor aztán a hold úgyis eltűnt az égről. Ahogy
lefelé szállt, egyre kisebbedve, még mindig ontotta a
távlatokat meghamisító effektusait, melyek úgy mutatták,
mintha a sztratoszférán túl lenne oly roppant méretű. És
valóban, amikor lenyugodott, még mindig óriási fehér
gömbnek látszott, mely szinte rátelepedett a Blaw
fennsíkra, s az úgy remegett a súlya alatt, mintha
elcsigázott Atlasz lenne, aki már alig bírja tovább tartani
vállán az égboltot.
Voltak emberek, akik azt állították, hogy ők valami
befejezettséget vagy beteljesülést éreznek itt, a Yanen.
Amit Lem doktor érzett, az inkább kimerültség volt. Ezt
sugallta maga a táj is; mintha kinyúltak volna a hegyek a
saját súlyuk alatt, amióta darabjaira hullott és Gyűrűvé
alakult a hold; s ennek következménye lett az is, hogy a
szárazföld egyetlen féltekére korlátozódott. A bolygó
másik felén hullámzó sekély óceánt az állandóan
bombázó meteoritok is csak annyira mozgatták meg, mint
a nap által előidézett lanyha árapályok.
A sarkkörön kívül egyetlen olyan terület maradt csak,
mely eléggé magas és tagolt volt ahhoz, hogy állandó
hósipkával és gleccserekkel dicsekedhessen, mintegy
utolsó tanúbizonyságaként egy hajdani erőteljes, hegyeket
építő ifjú kornak. Blaw és Hóm egész területén nem akadt
dombnál magasabb csúcs, minden magaslat málladozó
és könnyen megmászható volt. Maga Prell sem volt
mindig a Smor torkolatánál. A tenger és Prell között
eredetileg több más város is volt, ezek azonban sorra a
mind nagyobb területet elfoglaló víz áldozatai lettek. Mivel
a yanlakók bonyolult légzókészülékek nélkül nem tudtak
úszni, a jelek szerint nem is óhajtottak megküzdeni a
tengerrel. Ha az ember most Prelltől tizenöt kilométerrel
délre kihajolt a csónakból, és lenézett a mélybe, tiszta,
napos időben megláthatta egy hajdani kikötő romjait.
Amikor pedig a téli viharos szelek beleszántottak a vízbe,
és félresöpörték a hullámokat, úgy meredtek elő a
legmagasabb tornyok, mint egy beteg, öreg kutya
megsárgult tépőfogai.
És ezen a hajnalon Lem doktor is ugyanazt a
mérhetetlen s a csontja velejéig hatoló fáradtságot érezte,
amint ott ült a távösszekötőjé előtt, s mind több és több
lehangolt konkrétumot tudott meg a helyzetről, melybe oly
meglepetésszerűen csöppent bele a kolónia. Agya
teljesen éber maradt, hiszen alvás elleni gyógyszert vett
be, de olyan szert még nem találtak fel, amely orvosolni
tudna egy egész bolygót hatalmába kerítő kimerültséget.
Marc Simon érdeklődve figyelte az égi látványosságot,
de közben mintha valami jövés-menést hallott volna.
Házának lapos tetején tartózkodott, meleg éjszakákon
yanbeli szokás szerint Shyalee-vel együtt gyakran aludt
odafenn. A tető most nagyszerű megfigyelőhelynek
bizonyult.
Az utcai bejárat felől kiáltások hallatszottak, előbb csak
halkan, aztán hangosabban, mert rájöttek, hogy úgyis
mindenki ébren van az egész környéken. Shyalee elébük
ment, és válaszolgatott a kérdéseikre; nyilván azt adta
tovább, gondolta Marc, amit az előbb őtőle hallott,
méghozzá valószínűleg elferdítve. De nem akarta, hogy
most ilyesfajta töprengések vonják el a figyelmét a
lényegről. Mégiscsak nagy nehezen és alig-alig tudott
logikusan gondolkozni, mert két, homlokegyenest
ellentétes érzés kerítette hatalmába.
Egyrészt itt van az, amit Gregory Chartról mesélnek:
hogy minden idők legnagyobb alkotóművésze. .. és ebben
az állításban feltétlenül van is valami igazság, már
amennyiben valóban soha, senki a történelem folyamán
még nem dolgozott fel ilyen témákat és ilyen hatalmas
méretekben. Marénak eddig még nem nyílt alkalma arra,
hogy személyesen láthassa valamelyik előadását; de
évekkel az egyik produkciója után látta annak bizonyos
következményeit, melyek a Hyraxon akkor még mindig
tapasztalhatók voltak.
Persze mindenki boldog lenne, ha jelen lehetne egy
Chart-féle előadáson. De ha a Hyraxon bemutatott mű
jellemző példája Chart munkásságának, akkor bizony a
Yanre jövetelének hatása...
Lépteket hallott a háta mögött. S egy gyengéd érintés a
vállán. Úgy rázta le, egy rándítással, mint valami
bosszantó rovart.
– Marc – szólt hozzá Shyalee – , Goydel keres.
Micsoda? Felugrott a párnáról, amin yanbeli szokás
szerint guggolva ült. Egy teljes hónapjába telt, amíg
begyakorolta, hogy ülés közben el ne zsibbadjon a lába.
A tetőre vezető lépcsőfeljáró ovális nyílásában egy jól
ismert személy alakját pillantotta meg, azét, akit a
legmegközelítőbb emberi kifejezéssel mecénásnak
nevezhetnénk, csak hát itt fel sem merült bármiféle anyagi
segítség szükségessége, mindössze eszmei támogatás
és lehetőségek biztosítása, hogy a művész alkotásait
kifinomult ízlésű, értő közönség előtt adhassa elő.
Nos, azt legalább már tudom, hogy nem ő az, aki a
shrimashey alatt életét vesztette, gondolta Marc... és
egyszerre rájött: ez volt valószínűleg az a kimondatlan
szorongás, amely néhány órával előbb annyira hatalmába
kerítette, s amiért arra kényszerült, hogy azt az ostoba
mozdulatot tegye a sheyashrim szert tartalmazó serleggel.
Goydelen azonban semmi különös nem látszott, hacsak
nem az a kis balzsampötty a homlokán, ott, ahonnan
feltehetően kitéptek egy hajfürtöt.
Képtelenség még csak elképzelni is ezt a megfontolt,
tekintélyes személyiséget a vonagló, erőlködő testek
halmazában... De hát, ha ugyan egyáltalán sor került
valakire, vajon ki lehetett az, aki életét vesztette? Talán
mégis valamelyik barátom?
De ezt megkérdezni sem volt szabad. Ilyesmit az ember
csak közvetett, kerülő utakon tudhatott meg. És
nemegyszer előfordult az is, hogy a résztvevők mind
életben maradtak.
Marc látogatója elé sietett, s mentegetőzni kezdett,
amiért az öregnek ezeken a meredek lépcsőkön kellett
felfáradnia. Goydel azonban rögtön megnyugtatta,
méghozzá nem yan, hanem földi nyelven, amit kiváló
kiejtéssel és igen választékosán beszélt.
– Szót se róla, fiatal barátom, higgye el, valóban sokkal
szívesebben vagyok idefenn. Ezeket a figyelemreméltó
mutatványokat itt, fölöttünk igazán nem szabad
elmulasztani! Mondja csak, igaz, amit hallottam, hogy ez
az önök egyik legnagyobb művészének az érkezését
jelenti?
Marc a lehető legkevésbé yanlakó módján viselkedve
sürgött-forgott, előkerített egy párnát, hogy az öreg
ráülhessen, Shyalee-nek suttogva utasításokat adott,
hogy hozzon egy kancsó reggelifőzetet és valami
süteményt, egészben véve olyan izgatottan nyüzsgött,
mint valami otthonára nagyon kényes háziasszony, akihez
éppen váratlan vendég állított be. Végül nagy nehezen
sikerült erőt vennie magán, a lélegzete is visszanyerte
rendes ütemét, s miután meggyőződött, hogy Goydel
kényelmesen ül, ő maga is, karjának, lábának
szándékoltan könnyed tartásával lekuporodott vele
szemben. A sarki fény addigra már csaknem véget ért, de
a kelet felől beköszöntő hajnalhasadással együtt még
mindig elég világosságot árasztott, hogy jól láthassák
egymást. Illő ideig hallgattak, s ez a csend csak akkor ért
véget, amikor Shyalee eléjük tette a frissítőket. Marc
bátortalanul jegyezte meg yan nyelven:
– Ami a fölöttünk látható fényeket kibocsátó személyt
illeti, hát igen, nyugodtan mondhatjuk rá, hogy művész.
Goydel házigazdája iránti udvariasságból viszont ismét
földi nyelven kérdezte:
– És miféle művész ez az ember. .. ez a Chart?
– Hát... ő... – Marc habozott egy ideig, végül úgy
döntött,.Jiogy a Goydel választotta nyelven folytatja. Nem
mintha ez könnyebbé tette volna számára a
magyarázatot.
Hogy is lehetne Chart lényegét összefoglalni? Egy fél
tucat mondatban? Nem, ez képtelenség! Ezt egyetlen
nyelven sem lehet!
De hát mégis meg kell kísérelnie, méghozzá a tőle
telhető legpontosabban. Hosszú töprengés után szólalt
meg:
– Nos, mindenekelőtt be kell vallanom, hogy én
magam még sohasem láttam munkában, csak beszéltem
olyanokkai, akik látták. Úgy tudom, hogy Chart... hát,
bizonyos drámai alkotások rendezője és előadója. . .
méghozzá szédületes méretű produkciókban. Olyan
szituációt igyekszik létrehozni, amelyben az adott bolygón
lakó emberek maguk is részt vehetnek, feltéve, ha ezt
meg tudják fizetni neki. Ez a szituáció lehet egy álom,
valamiféle becsvágy, esetleg a történelem valamely
régmúlt időszaka. De lehetséges a jövő tucatnyi változata
közül is választani. Úgy hiszem, roppant nagy a
repertoárja.
 – Azóta, hogy az ön fajtájabeliek legelőször látogattak
ide, a mi világunkba, ez az első eset, hogy űrhajót látunk.
Chart mindig így utazik, nem telenavigációs úton?
– Igen. Azt hiszem, így. – Marc nyelve hegyével
megnedvesítette ajkát. Mindig kínosan érezte magát, ha
yanlakókkal kellett csillagközi utazásról beszélnie; hiszen
olyan sokan irigyelték a földi embereket, amiért szabadon
közlekedhetnek a kozmoszban. Azt viszont
megmásíthatatlan törvény tiltotta, hogy nem emberi lények
akár csak beléphessenek is a telenavigációs állomás
területére.
– És Chart az érkezéséi mindig ugyanilyen módon
jelenti be?
– Úgy hallottam, hogy így tette a Hyraxon is. Először
egy póthold jelent meg az égen... a Hyrax holdja
egyébként vörös, az az új hold viszont ezüstös volt, olyan,
amilyennek ön is látta ezt most. Azt követték a poláris
fényszerű mutatványok, bár nem olyan gondosan
kidolgozottak és bonyolultak, mint itt. Megmutatták nekem
az arról készült szalagokat.
Persze, az évek során nyilvánvalóan ő is továbbfejleszti
a technikáját...
– És az ön által ismert esetben mi volt az előadás
tartalma?
– Ó... hát a Hyraxon egy álomról volt szó. – Marc
furcsa fintort vágott. – Arról szólt, hogy milyen boldogok a
Quain család uralma alatt. Részleteket nem tudok, de úgy
gondolom, Chartot azért szerződtette az ott hatalmon levő
család, hogy cirkuszt adjon a népnek, mely így
helyzetével megbékélve eltűri a korábbinál is nagyobb
kizsákmányolást, s ebből a jövedelemből fizetik majd ki
Chart tiszteletdíját is. Mert Chart árai bizony nem
alacsonyak. Az álom azonban úgy ért véget, hogy a nép
ráébredt a valóságra, s legutóbbi értesüléseim szerint a
Hyrax népe még mindig törleszti Chart tiszteletdíját.
Goydel bólintott, Marc pedig egyszerre rájött, hogy a
yanlakók feltehetően könnyen megértenék Chart
művészetének lényegét. Mert ha van egyáltalán valami
történelmi valóság a yanbeli hagyományos tanok
homályának mélyén, akkor az pontosan olyan esemény
lehetett, amiért még most, évezredek múltán is fizetniük
kell.
– És ez a Chart milyen eszközökkel hozza létre az
effektusokat? – kérdezte Goydel.
Marc szándékosan félreértette a kérdést.
– Azt hiszem, hogy a számos bolygón alkalmazott
időjárás-szabályozó technikák különböző változatait
használja fel, megváltoztatja az atmoszféra természetes
rétegeinek helyzeti gradienseit, aztán aktivizált molekulák
látványos alakzatait záporozza szét...
Látva Goydel higgadt, szenvtelen tekintetét,
bennerekedt a szó, majd azzal próbálta leplezni hirtelen
támadt zavarát, hogy szürcsölni kezdte a neki odakészített
kávét; pedig az a bizonyos reggelifőzet aszkorbinsavat
elvonó anyagot tartalmazott, így a földi emberek skorbutot
kaphattak tőle.
– Ami a módszereit illeti – folytatta végül Marc,
félretéve kávéscsészéjét – , azt, hogy miként vonja be az
előadásaiba a bolygó egész lakosságát, sajnos csak
halvány körvonalakban sejtem. Annyit tudok, hogy első
lépésként az indulatok megfelelő szintű és hőfokú
beállításához hatalmas technikai apparátust használ fel...
erre megint csak az időjárás az egyik példa. Ezt követően
bizonyos óriási méretű szerkezeteket vesz igénybe,
melyek egyrészt alakjukkal és színükkel, másrészt a
tudatküszöb alatt ható kisugárzásukkal kondicionálják a
lakosok reagálását; ezután kezdi el magát a színjátékot,
méghozzá beprogramozott önkéntesek vagy ember
formájú automaták, azaz androidok szerepeltetésével. Ha
van az előadás helyén valamiféle tömegtájékoztatási
eszköz, akkor azt is igénybe veszi. Én azt hiszem, hogy
talán még kábítószert is alkalmaz, méghozzá az ivóvízben
vagy a levegőben. De el sem tudom képzelni, hogy lenne
rajta kívül bárki is, aki pontosan ismerné a módszereit.
– Ezek szerint a maga sajátos művészeti ágának ő az
egyedüli képviselője?
– Úgy hiszem, vannak utánzói. De ezek közül senki
sem mérhető őhozzá.
Újabb szünet következett. Végül megint Goy-del törte
meg a csendet, yan nyelvre fordítva a szót:
– Mindezek alapján talán nem is lenne egészen téves
az a feltevésem, hogy önt személy szerint nem is lelkesíti
olyan nagyon az a tény, hogy Chart eljött ide, a Yanre?
– Így van – bólintott Marc, miután felfogta az
udvariasan feltételes módban fogalmazott negatívumokat.
Emberi nyelven nehezen lehet mindezt ily kevés szóba
belesűríteni.
Várta, hogy Goydel most majd megkérdezi, miért nem
lelkesedik? Az öreg azonban nem kérdezett semmi
ilyesmit. Csak kiitta a csésze tartalmát, aztán felállt.
– Már el kell mennie? – kérdezte Marc, és ő is felkelt.
Egyébként ő még szívesen folytatta volna ezt a
beszélgetést, hogy hangot adjon rossz előérzetének,
megmagyarázza, miért is keltett benne ilyen
ellentmondásos érzelmeket Chart megjelenése. De
Goydel tökéletes udvariasságával, gyakorlott társasági
modorával kitért ezelől:
– Hálásan köszönöm nagylelkű vendégszeretetét –
mondta. – De ebben a társasági összejövetelre szokatlan
órában nem illene, ugyebár, túlmenni azon a határon, amit
ez az előre nem látott esemény mégis indokolttá tett.
Ami yanbeli fogalmak szerint azt jelentette: de még
mennyire nem lenne ildomos!
 V.

Folytak a viták, röpködtek az érvek és az ellenérvek,

miközben a fehér gömb úgy állt a töredezett sziklák felett,
mintha csak arra várna, hogy jöjjön egy óriás, aki ezt a
hatalmas kugligolyót a tekepályán levő bábuk, azaz Prell
házai közé vágja.
Erik Svitra még mielőtt beért volna a városkába,
melynek tarkabarka fényeit tisztán láthatta a dombról,
kimerültén letette csomagját. A talajt valamiféle puha
növényzet borította, de sem a Gyűrű világa, sőt még az a
különös sarki fény sem volt elegendő ahhoz, hogy a
részleteket kivehesse. Végül megpillantott egy bokrot,
mely kitűnő menedéket kínáló, kehely alakú horpadás fölé
hajolt. Először arra gondolt, hogy csak kipiheni magát egy
kicsit ezen a helyen, de aztán elnyomta az álom.
Valami viszketésre ébredt.
Hunyorogva nézett fel a bokorra, mely alatt oltalmat
keresett, s az ágak rései közt, néhány fokkal a horizont
fölött meglátta a napot. Pontosan olyan fényudvar vette
körül, mint amilyenről az informál szólt. Ez az észrevétel
azonban csak a második helyre szorult figyelmében, mert
mindenekelőtt az izgatta most, hogy mindkét
halványbarna, izmos lábszára megdagadt, méghozzá tele
óriásira felduzzadt hólyagokkal; álmában nyilván
vakarózott is, mert egy helyen már véresre kaparta a
bőrét.
Az ördögbe is, gondolta bosszúsan, s valami ellenszert
keresett a csomagjában. Ez az én formám. Csak épp
hogy megérkeztem, és máris elkapott ez az allergia!
Egy kis palackból vékony réteget permetezett a sebre, s
éppen vissza akarta tenni a csomagba, amikor lépteket
hallott. Óvatosan kikémlelt az ágak közül, s megpillantott
egy közeledő alakot, aki nyilván valami bőrfertőzést
kaphatott a lábán, mert sötét foltok tarkították mindkét...
Hirtelen észbe kapott Amikor a kompról leszállt, olyan
fáradt volt, hogy önmagát is meggyőzte, nem arra a
bolygóra került, ahová akart. Ha viszont mégis jó helyre
érkezett – mert a Gyűrű, a fényudvar a nap körül, most
pedig ez a. .. ez az alak itt, akinek nyilván szabályszerű, a
yanlakókra jellemző több színű bőre van, mind arra
utalnak, hogy ez mégis kétségtelenül a Yan – , akkor
viszont itt most valami nagyon furcsa dolog történik.
Egy-két lépéssel a yanbeli. . . lány? Igen, lány,
állapította meg, miután újra belepillantott az in-format
válaszszalagjába. Szóval: egy-két lépéssel a lány mögött
egy férfi közeledett, szabályos emberi szakálla volt, bár
igen bizarr ruhát hordott.
Erik felállt, hogy észrevétesse magát.
– Hahó, barátom!
A férfi és társnője éppen csak egy pillantást vetett rá.
– Hahó, most érkeztem a telenavigátorral! Merre
találok egy szállodát... és kinél kell jelentkeznem?
– Jelentkezni? – ismételte kérdését a férfi. A barátnője
meg különös, fürkésző tekintettel bámult a jövevényre. Hát
persze, gondolta Erik, hiszen ez az a bolygó, ahol az
embernek lehet... De hát ez most még ráér.. . Mégis, már
előre valami bizsergető jó érzéssel gondolt arra, miként
fog majd meggyőződni, hogy az efféle szóbeszédből mi az
igazság.
– Igen, jelentkezni – mondta. Kimászott a mélyedésből,
ahol aludt, közben a bokor ágai hozzácsapódtak, akkor
vette csak észre, milyen különös, szürkés virágai vannak,
majd megállt a pár előtt. – Mert tudják, én önálló,
mondhatnám, amolyan szabadúszó kábítószer-vizsgáló
vagyok, és arra gondoltam, eljövök ide, és megvizsgálom
ezt az anyagot, amit itt használnak, ezt a shay. . . vagy
hogy is hívják. Hát ezért gondolom, hogy valakinél csak
kellene jelentkeznem. Meg valami helyet is kellene
találnom, ahol megszánhatnék.
– Itt nincsenek szállodák – válaszolt kurtán a férfi. – És
azt sem tudom, hogy egyáltalán kell-e jelentkeznie
valakinél? De ha feltétlenül ragaszkodik hozzá, akkor
talán keresse meg Chevsky felügyelőt. Ott lenn, a
kolónián. – Bizonytalanul visszafelé mutatott, arra, amerről
jött. – Kérdezze csak meg bárkitől, hogy merre lakik. ..
oda fogják vezetni. Na gyere, Shyalee, menjünk!
Megragadta a lány kezét, és sietős léptekkel ment
tovább.
Erik dermedten nézett utánuk, valami olyasmit akart
nekik odakiáltani, hogyan lehet ilyen kurtán-furcsán bánni
egy újonnan érkezett emberrel, amikor megpillantotta az
űrhajó égnek meredő irtózatos tömegét.
A galaxisba is! Hát ez meg miféle...?
Körülnézett, idegesen megnedvesítette ajkát.
Észrevette, hogy az ösvényen, a város felől, többen is
errefelé jönnek. Tőlük majd megkérdezheti. Csomagját
megint a vállára akasztotta, úgy várta, hogy amazok
odaérjenek hozzá.

Mi ez, mi készül itt? Dr. Lem pattintott az ujjával, így

próbálta Pompyt sietségre bírni, de a mókucica csak azt
érezte igen határozottan, hogy több alvás járna neki, ezért
hát nyűgös hangulatban volt, és folyton lemaradozott. Lem
doktor az ösvény mellett húzódó, méter magas töltésről
igyekezett szemügyre venni a szokatlan jelenséget.
Lehetetlen – villant át rajta – , hogy ez csődület legyen,
ezen a bolygón ilyesmi egyszerűen nem létezett; több
személy összeverődése egyszerre, ugyanazon a helyen,
ellenkezett a yanbeli szokásokkal, földi ember pedig
mindössze háromszázhúsz és egynéhány élt itt, ezek
közül is többen gyerekek.
Márpedig amit látott, az igazi csődület volt. És egyre
több és több ember igyekezett arra, hogy csatlakozzék a
tömeghez.
Amióta a házából kilépett, hátra sem nézett. Most
pillantott csak maga mögé, s meglátta, hogy rendezetlen,
kusza sorokban tódul nyomában Jack és Toshi Shigaraku
vezetésével a kolónia kicsiny iskolájának, úgy rémlett,
összes növendéke. Sokan közülük ismerték Pompyt, s
amint most észrevették, elragadtatott kiáltásokkal
odafutottak hozzá.
– Mi készül itt? – kérdezte dr. Lem, amikor Jack
Shigaraku már olyan közel ért hozzá, hogy meghallhatta a
hangját. A tanai a vállát vono-gatta.
– Úgyse lett volna értelme ma a rendes oktatásnak.
Ezért inkább tanulmányoztam az in-format
lexikonközpontjának „Gregory Chart" címszó alatt
található adatait, és most éppen elindultunk, hogy kinn, a
helyszínen tartsunk rendhagyó órát.
Körülötte a gyerekek vidáman nevetgéltek.
– Történt valami? – kérdezte Toshi. – Mármint amióta
leszállt az űrhajó. Mert azt hallottuk, hogy már leszállt.
Lem doktor már mellettük ment, s a fejét rázta.
– Nem tudom. Én is kerestem Hector Duccit, mert ha
valakinek, hát őneki feltétlenül tudnia kell az ilyesfajta
dolgokról. Én magam azonban nem hiszem, hogy
bármiféle űrhajó landolt volna itt azóta, hogy először
vettük fel a kapcsolatot a Yannel. Természetesen
Chevskyvel is próbáltam beszélni. De senki sem felel a
készülékén.
– Biztosan már idekinn vannak ők is – mondta Toshi. –
Úgy látszik, hogy mindenki idejött.
Miután kissé továbbhaladtak, egy csomó yan-lakó
figyelmét magára vonta a gyerekek zsivaj-gása és
nevetése. Ugyanarra tartottak, amerre ők, s közben
kíváncsian nézték az iskolásokat. A yanlakók a
gyerekeiket nem oktatták csoportosan; ehelyett – már
rögtön a születésük utáni naptól kezdve – végigvitték őket
a rokonság hihetetlenül szövevényes hálózatán, melynek
segítségével gyakran tucatnyi városba és faluba jutottak
el, s így szívták magukba fokozatosan fajtájuk jellegzetes
„életstílusát". Ez a folyamat általában negyvenéves
korukban ért véget – a yanlakók hosszú életűek voltak, és
úgy tűnt, hogy ennek megfelelően egész életritmusuk is
lelassúbbodott. Kaydad, a Szószóló például, földi években
számlálva, köztudottan csaknem kétszáz esztendős volt.
Neveltetésük néha korábban is befejeződött, Marc
szeretője, Shyalee állítólag csak harmincnégy éves volt.
Nagy ritkán viszont tovább is eltarthatott; Kaydadnak a
vele lakó lányán és ez évi matrónáján kívül egy fia is volt,
s ez a fiatalember csak negyvenhét éves korában alapított
önálló családot.
Hát nem, gondolta dr. Lem. A csoport őnáluk semmi
összefüggésben sincs az oktatással. Ez valami egészen
mást jelent.
Meleg volt a reggel, mégis úgy érezte, hogy
megborzongott.

Busa szemöldök és fenyegetőn kipödört bajusz tagolta

Hector Duccí kövér, barnás ábrázatát. Ősei olasz nyelvén
szitkozódott magában. Nagydarab, tagbaszakadt férfi volt,
tekintélyes súlya ellenére igen aktív; ő volt az, aki elsőként
érkezett annak a helynek a közelébe, ahová az űrhajó
leszállt. Úgy vélte, hogy ez kötelessége is; elvégre ő volt a
telenavigációs állomás és általában minden technikai
berendezés felügyeletével megbízott személy a kolónián,
az űrhajók pedig ,ez idő tájt olyan ritkaságszámba
mentek, hogy fogadásukra nem is volt semmiféle
kidolgozott munkarend. De ha egy ilyen hajó most mégis
leszállt itt, akkor az feltehetően a csillagközi bázis
felelősének reszortjába tartozik. Ezért jött Ducci s
nyomában a többiek is ide, a Blaw fennsíkot alkotó,
sárgás, réteges sziklatömbök utolsó nyúlványára. És hát
természetesen gyalog. Általában gyalogszerrel
közlekedtek a Yanen; maguk a yanlakók fel sem vették,
ha akár két álló hétig is napkeltétől napnyugtáig
gyalogoltak.
Már jóval több mint egy óra is eltelt azóta, hogy Ducci a
hajó közelébe ért, az meg csak ott tornyosult
kifürkészhetetlenül, mozdulatlanul, és Ducci hordozható
távösszekötő-mellékállomásának hívójeleire sem reagált.
Távcsövével is vizsgálgatta, de attól sem lett okosabb.
Hol a csudába van az a Chevsky felügyelő? Utóvégre
mire való a felügyelő, ha nem arra, hogy az ilyen... ilyen. ..
helyzetekben intézkedjen?
Az ilyen válságos helyzetben, gondolta, s valami komor
elégtételt érzett. Ez bizony feltétlenül az.
Újra szeme elé emelte távcsövét, végigpásztázta vele
az egész látóhatárt, és nagy meglepetéssel vette észre,
hogy a hajó vetette árnyék határvonalán most már sokkal
több yanlakó gyűlt össze, mint földi ember. Márpedig azt
mondják, hogy éppen az emberiség amolyan
kielégíthetetlenül kíváncsi, bámészkodó fajta! A yanlakók
viszont, állítólag, még akkor sem mutattak semmiféle
meglepetést, sőt érdeklődést is alig tanúsítottak, amikor a
déli féltekén élő, elkorcsosult rokonaikról, a vadakról
számoltak be nekik. Csupán annyit mondtak rá, hogy
„igen, valami ilyesmi várható volt".
Feltehető tehát, hogy ezeknek a most összeverődött
yanlakóknak a többsége a „majmok" közül került ki.
Személyesen azonban nem ismert annyit közülük, hogy
ezt a tényt a látcsövén keresztül biztonsággal
megállapíthassa.
Ösztönösen hátrafordult, hogy letekintsen Prellre, de
amint megpillantotta a telenavigációs állomást, egyszerre
megdöbbent: a telenavigátor működésben volt. Élénk kék
pára vette körül, s hallható volt jellegzetes,
fogcsikorgatásra emlékeztető zúgása is.
– Zepp! – kiáltotta, mire legidősebb fia, a tizennyolc
éves Giuseppe, még karcsú, de sötét haja és erős
csontozata máris elárulta, hogy idővel apja szakasztott
hasonmása lesz, előbukkant a Duccitól ötvenméternyire
összeverődött emberek csoportjából.
– Mi történt? – kérdezte.
– Eredj, nézd meg, ki az, aki a bázison leszállt!
– Muszáj? Ilyen fontos ez?
Ducci a telenavigátorra szögezte látcsövét, várt egy
ideig, hogy pontosan válaszolhasson. A pára kezdett
szétoszlani. És ott állt...
– Az ördögbe, de még mennyire! Nagyon fontos! –
kiáltotta. – Már csak ez hiányzott! Gyorsan el kell tüntetni
innen.
– Mi az ? – Giuseppe odasietett, és el vette apjától a
látcsövet. – Ó, hiszen ez csak egy tudósítógép! – mondta
rövid szünet után. – Miért izgat ez?
 – Majd megtudod – felelte Ducci komoran. Furcsa
előérzete támadt: mi minden lehet még ebből, de hogy
nem valami kellemes dolog, az aztán biztos! – Menj oda.
és hatástalanítsd!
De hiszen azt tiltja a törvény! A tudósítógépek bárhová
elmehetnek, hacsak nem sértik valakinek a személyi jogait
– figyelmeztette apját Giuseppe.
– Nem azt mondtam, hogy tedd tönkre – vágott vissza
Ducci. – Csak tartóztasd fel egy ideig. – Újra felemelte
látcsövét, azon keresztül tanulmányozta a szerkentyű
szögletes, csillogó alakját, kapaszkodókampókban
végződő hosszú lábait, a saját áramforrású motorblokkja
körül elhelyezett szívótölcséreket és a kinyújtható
érzékelő csápok nyalábjait. – Szerencsére ez egy régi
típusú gép, Epszilon, nem pedig a legújabb Kappák vagy
Lambdák közül való. Egy kis időbe telik, amíg betájolja
magát. Siess, táplálj belé valami álhírt vagy akármit, csak
irányítsd hamis nyomra. Nagyon fontos!
Giuseppe morcos ábrázattal, a lelkesedés
legcsekélyebb jele nélkül kelt útra.
Amikor Ducci újra megfordult, a hajón még mindig nem
tapasztalt semmiféle életjelt. De a város felől, az
ösvényen egyre több és több ember özönlött felfelé,
köztük teljes létszámban az iskolás gyerekek,
Shigarakuék vezetésével, aztán... Kétszer is ellenőriznie
kellett látcsövén keresztül, mielőtt ő maga is elhitte.
Atyaisten! Hiszen ez maga a Szószóló, Kaydad, és itt jön
Vetcho is, aki amolyan helyettese vagy segítőtársa. Mert
arra számíthatott az ember, hogy az összes „majmot"
meglátja itt, de arra aztán végképp nem, hogy még ezeket
a konzervatív, hajthatatlan öregeket is! Amikor ő maga tíz
vagy tizenegy évvel ezelőtt a Yanre érkezett, igyekezett
barátságos kapcsolatot létesíteni velük, azt hitte, érdekelni
fogják őket a földlakók fortélyos szerkezetei, már csak
azért is, hogy lássák, mi mindent lehet csinálni velük. De
Kaydadék olyan hűvösek, olyan tartózkodóak voltak, hogy
abbahagyta a közeledést.
Általában nem volt túlságosan élénk a fantáziája. De
most volt valami ebben a helyzetben, ami megbizsergette
az agyát.
Őrült hely! Őrült lények! Erik Svitra nem először gondolt
nyugtalanul arra, hogy vajon valóban kiheverte-e annak az
anyagnak a hatását, amit a Groseille-en fedezett fel. Ez a
gifmak nevű kábítószer az agyban összevissza kapcsolja
egymáshoz az érzékelő idegpályákat. Ez volt Erik
pályafutásának legnagyobb sikere, ennek köszönheti,
hogy most önálló kutatóként élhet és dolgozhat. De hiszen
biztos, hogy kigyógyították a gifmakból. Neki legalábbis
azt mondták, hogy kigyógyították. Most azonban, ahogy
ezt a megkergült világot látja maga körül, már nem is
olyan biztosa gyógyulásában. Lám, itt vannak ezek az
alakok, földi emberek és bennszülöttek egyaránt, és mind
kitódulnak a városból csak azért, hogy megbámulják azt
az űrhajót.. . Óriási hajó, nem vitás, de hát azért...
– A fenébe is! – dörmögte Erik hangosan. – Mi van egy
űrhajón néznivaló? Ezek talán még egy gőzmozdonyt is
megbámulnának! Bár, ami azt illeti, az sokkal érdekesebb
lehetett, hiszen az tele volt mindenféle füttyögő
szerkezettel.
Mégis úgy vélte, hogy most már tudja, merre kell
mennie. Eddig hatszor vagy nyolcszor is kellett
érdeklődnie; útjának egyik szakasza a város
yanlakónegyedén vezetett keresztül, ő legalábbis annak
vélte: tojásdad kis épületek álltak ott, lapos, részben
korláttal körülvett tetőkkel, az ajtók mindenütt tárva-nyitva,
szemmel láthatóan senki sem tartózkodott odahaza; aztán
következett ez a kaptató, ahol csomagját kibírhatatlanul
súlyosnak érezte, de az informat tájékoztatója előre
figyelmeztette, hogy itt nincsenek sem mozgójárdák, sem
antigravi bértrolik. Most pedig végre lefelé ment a
viszonylag ismerős, megnyugtató környezet, az
úgynevezett „kolónia" felé. Azokhoz a házakhoz képest,
melyekhez másutt hozzászokott, ezek úgyszólván csak
kunyhók voltak, kétszintesnél egyik sem nagyobb, de
félreismerhetetlenül magukon viselték az emberi tervezés
jegyeit.
És itt van Chevsky felügyelő címe, amit megadtak neki.
Az átlagosnál nagyobb ház, tágas erkéllyel, az ajtón a
szokásos földi típusú kaputelefon. Megérintette a
kapcsolólapocskát, és bemondta Chevsky nevét.
Rögtön utána ordítást hallott bentről:
– Sid! A fene vigyen el, menj már, nézd meg, ki az!
Miután semmiféle „Sid” nem jött ajtót nyitni, Erik újra
megérintette a lapocskát. Újabb üvöltés. Majd megjelent
az ajtó fölött, az erkélyen egy testes, borzas férfi, valami
öVet tekert éppen a háziköntöse köré, vöröslő szemmel
hunyorgott a napfényben, nyilvánvalóan komisz
másnapos állapotban volt. Erik szakértő szemmel rögtön
megállapította, hogy ez alkoholtól származik, nem pedig
valami finom, egzotikus szertől.
Alig leplezett megvetéssel kérdezte: Maga Chevsky
felügyelő?
A fenébe is... persze! – A szemét dörzsölte. – Hová a
pokolba tűnt a feleségem? És hová. . . hová lett innen
mindenki? – fűzte hozzá; látszott, csak most fogta fel,
hogy az utca teljesen kiürült.
– Ugyan, ezek mind megbolondultak – mondta Erik, és
vállat vont. – Mind kimentek a városon kívülre, hogy
megnézzék azt a nyavalyás űrhajót vagy micsodát. Ide
figyeljen! Én Erik Svitra vagyok, és azért jöttem, hogy. . .
– Miféle űrhajót? – vágott a szavába Chevsky.
– Mit tudom én! – mondta Erik, és bosszúsan pattintott
ujjával. Kezdett az idegeire menni ez a bolygó. Majd
engedékenyebben hozzáfűzte:
– Ó, azt hiszem, tudom... – Rájött, mégsem lenne okos
dolog rögtön az itt-tartózkodása kezdetén összerúgni a
patkót ezzel az alakkal, akit a helybeliek felügyelőnek
neveznek. Vannak helyek, ahol amúgy se nagyon kedvelik
a magafajta foglalkozásúakat.
– Ja igen – folytatta – , valaki mondott valamit... valaki,
akitől útközben érdeklődtem, hogy merre jöjjek. Azt
mondta, hogy valamiféle színjáték volt odafenn az égen,
aztán hajnalfelé leereszkedett ez a micsoda... A gazdája
állítólag. .. Cart? Nem, Chart. . . vagy valami hasonló
nevű...
Chevsky egy pillanatra olyan dühödten nézett rá, hogy
Erik hátrahőkölt, attól tartott, hogy a pasas az erkély
korlátján keresztül ráveti magát. De aztán eltűnt odabenn,
és becsapta az ablakokat.
– Hé! – kiáltotta Erik. Majd megismételte: – Hé! Semmi
válasz.
– Le vagy ejtve! – mondta végül, fogta a holmiját, s
találomra elindult. – Jobb lesz, ha minél hamarább
itthagyom ezt az eszeveszett világot!
De hogyan? Mert ha nem sikerül neki itt valami jó fogás,
talán azzal a sheyashrim nevű szerrel, amit állítólag a
bennszülöttek használnak, akkor mi a csudából tudná
megfizetni, hogy egy újabb telenavigációs utazás
hipnotikusan rögzített útvonalát programozzák belé, olyat,
ami egy másik, több reménnyel kecsegtető bolygóra vinné
el?
 – Bárcsak sose jöttem volna ide! – sóhajtotta a meleg
tavaszi légbe.
Azonkívül éhes volt, és a lába is fájt.
 VI.

Mi lenne a legjobb megoldás? Talán a Földhöz kellene

fordulnunk, hogy akár erőszakkal is, de távolítsák el innét
Chart űrhajóját? Ez a kérdés zakatolt Lem doktor
agyában, miközben nagy erőlködéssel tette meg az utolsó
néhány méteres kapaszkodót a fennsík széléig, ahonnan
tisztán lehetett látni Chart hajóját.
Neki azonban nem volt joga, hogy ilyesmit kérjen. De ki
tehetné meg ezt egyáltalán? – töprengett. Talán csak
Chevsky. Mert Chart rendkívül befolyásos. Híres ember.
Ismert személyiség az egész Galaktikában! Nem az a
fajta ember, akit a földi kormányzat gyenge lábon álló
tekintélyével csak úgy leparancsolhat egy távoli bolygóról,
s miután jól az ülepére vert, egyszerűen máshová
irányíthatja!
De még ha megvalósítható lenne is ez az ötlet, vagyis
egy nagyobb szabású rendőri akció – márpedig egy
ekkora hajót csakis nagyszabású rendőri akcióval lehetne
eltávolítani – , annak végignézése kétségtelenül új
távlatokat nyitna a yanla-kóknak az emberiségről eddig
kialakult elképzelésében. Mert bármennyire is
megalapozatlan az a fölöttébb hűvös tisztelet, amivel a
bennszülöttek adóztak e valójában kevéssé civilizált
lényeknek, az embereknek, kézzelfogható technikai
vívmányaik miatt – az ilyen viszony még mindig jobb volt,
mint bármi más elképzelhető változat.
Másrészt viszont bármire készül is Chart, az legalább
ennyire káros, de még lényegesen kevésbé előrelátható
következményekkel járna...
De hát valószínűleg úgyis elkerülhetetlen, hogy a dolgot
dűlőre vigyék. Itt, a kolónián egészen másként éltek, mint
a legtöbb, emberek által benépesített bolygón, hiszen a
Yanen félig-meddig idilli élet folyt.
De még ez az emberekkel kialakult felszínes kapcsolat
is komoly bomlást idézett elő a yanbeli társadalomban.
De azért ebben is benne volt a probléma igazi magva. A
földi embereknek, amikor felfedezték a Yant, már
megvoltak legalább a korábbi, nem emberi intelligens
lényekkel való találkozásaikból eredő tapasztalataik, volt
hát mire támaszkodniuk. Bár a földi emberiségen kívül
egyetlen más, csillagról csillagra utazó fajtára sem
akadtak, legalább hét olyat ismertek meg, melynek
egyedetivel eléggé jól tudtak kommunikálni. Még arra
vonatkozóan is volt meggyőző elméletük, hogy miért mind
kétlábúak, kétneműek és kétszeműek ezek a lények.
Találtak olyan nem emberszerű teremtményeket is,
melyekről csupán gyaníthatták, hogy valamiféle sajátos
módon intelligensek... azt azonban csak az idő és hosszú,
türelmes tanulmányozás döntheti el, vajon ezek a
feltevések helytállók-e vagy sem.
Annyi bizonyos, hogy a yanlakók viszonylag
szerencsések voltak. Hihetetlen hasonlatosságuk az
emberekhez megmentette őket attól, hogy kiállítási
tárgyakká vagy laboratóriumi kutatási anyaggá váljanak.
Mert azokat az adatokat, melyeket egyes más fajtákról
tudtak meg a földi emberek, olyan kutatók gyűjtötték
össze, mint amilyeneket például a Quainek küldtek ki a
Hyraxról.
Nos, épp ez volt egyike azoknak a valószínűtlen
dolgoknak, melyek csodákra képesek! Ezenkívül a
yanlakók rendkívül békések is voltak. És mégis,
érthetetlen módon, alávetették magukat az életeket
elprédáló shrimasheynek, a népszaporulat-szabályozás e
brutális, vaktában történő, erőszakos eszközének. És ha
az ember szerette volna megtudni ennek az okát,
olyasféle dolgokba ütközött, melyeket emberi fogalmakkal
csak úgy lehetne kifejezni, hogy „szent", „megszentelt",
„tabu". Legkevésbé sem olyan kategóriák, amilyeneket az
ember egy józan, értelmes fajtától elvárna.
Márpedig nem vitás, hogy józanul eszesek voltak –
intelligensek és öntudatosak. Valamikor a múltban, amint
ezt a watok, a mandalák és a menhirek bizonyítják,
bizonyos területeken technikailag is fejlettebbek voltak,
mint az emberiség akár napjainkban is. De úgy látszik, az
ilyesfajta dolgok iránti érdeklődésüket teljesen
elveszítették. Társadalmuk évezredek óta változatlan
maradt. Bevett szokásaik irányították őket, nem pedig
kormányok, nem voltak sem tisztségviselőik, sem
hivatalnokaik – bizonyos személyeknek
meghatározhatatlan, nem hivatalos csoportját ismerték el
csupán, ők voltak, a hrathok, vagyis „legjobbak": más
szavakkal azok, akik különösképpen alkalmasak arra,
hogy a következő nemzedékre is átruházzák a
„helyénvalóság" és az „illendőség" érzékét.
Mindazonáltal, amikor a távoli csillagokról idegenek
érkeztek hozzájuk, s ez merőben új probléma elé állította
a yanlakókat, arra azonnal és az adott helyzetnek
tökéletesen megfelelő módon reagáltak. Kiszemeltek
maguk közül egy személyt, s azt Elgadrinnak nevezték:
„az-aki-szót-szól".
És akkor...
Dr. Leni elképedten hunyorgott. A tanárok és a
nyomukban zsivajgó gyerekek már távolabb kerültek tőle;
körülnézett hát, kit találhatna, akivel balsejtelmeit
megoszthatná – talán Ducci-val vagy Pedro Phillipsszel, a
kereskedővel? De pillantása ekkor Kaydad, a Szószóló
félreismerhetetlen alakjára és az őt kísérő Vetchora esett.
Udvarias meghajlással őfelé indultak mint a ketten.
Legszívesebben megfordult és elfutott volna, de nem
lehetett. Pompy, aki földöntúli boldogságban úszott a sok
becézéstől, amivel a gyerekek elhalmozták, most
elégedetten dorombolt gazdája lába mellett. Lem doktor
arra gondolt, bárcsak ő maga is így élvezhetné az élet
egyszerű gyönyöreit.
A Szószóló kissé magasabb volt a yanbeliek átlagánál,
és magasságát még jobban kiemelte fürtös, kékesfekete
haja, mely feje búbján legyezőszerűen terült szét, egyik
csúcsos fülétől a másikig, s hátul a tarkójáról egészen a
hónalja vonaláig omlott le. Lassú járásától és beszédétől
eltekintve kopaszodó homloka volt az egyedüli jel, amiből
előrehaladott korára lehetett következtetni. Bőrén
természetesen többfelé is látszottak forradások, két ujja
eltört, és görbén nőtt össze, mindezek azonban csak a
shrimashey elkerülhetetlen nyomai voltak,
amelyeket-hatvanéves kora óta bármikor összeszedhetett.
Mint minden yanlakó, ő is közömbös tekintettel nézett
maga elé, mintha csak álarcot viselne. Homloka, fejbőre
és szemgödre halvány Volt, mint a világos nyers fa színe.
Az arca azonban vöröses árnyalatú volt, mint a kiszáradt
mahagóni, s ugyanilyen színhatású tenyérnyi foltok
tarkították a bőrét egyéb helyen is, behálózva
szabálytalan, világosabb vonalakkal. Volt egy olyan
elmélet, mely szerint az emberi faj alacsony bozótban és
tengerparton fejlődött ki, a yanlakók viszont az erdei
tisztások népe voltak, ennek azonban semmi bizonyítékát
nem találták; a yanlakókat ugyanis egészen szembeszökő
módon nem érdekelték az őseik. Ez tehát csak amolyan
emberi feltételezés volt, mely bizonyos földi teremtmények
– például a zsiráf és a zebra – elszíneződéséhez való
hasonlóságon alapult.
A bőr színeződésén kívül szemmel láthatóan abban is
különbözött Kaydad az emberi hímtől, hogy térdén és
könyökén szőrcsomók nőttek, mezítelen testén pedig látni
lehetett volna or-mányszerü nemi szervét, amely bizonyos
értelemben a két fajta közti érintkezés nehézségeinek
egész sorát jelképezte.
Persze minél mélyebbre hatolt a vizsgálat, annál
feltűnőbbek voltak a különbségek. Mája és veséje a
hasüreg elején helyezkedett el, szíve a medencében; a
szív két oldalán, a csípőízületek előtt voltak a másodlagos
kettős nemi szervek hímcsökevényei, amelyek a mellnek
feleltek meg a nőknél, akik az újszülött csecsemőt a belek
mellett található, különleges mirigyből kiválasztott
kristálytiszta szérummal táplálták. Kétoldalt helyezkedett
el a tüdő egy-egy lebenye, mely a levegőt a bordák közti
légzőnyílásokon át, közvetlenül pumpálta szünet nélkül
ki-be, mint a duda. Egy dobhártyaszerű membrán képezte
a beszédhez a hangot, amit a garatnál levő rezonáló
kamrák erősítettek fel, jóllehet kissé monoton, de fölöttébb
kellemes hangszínt eredményezve; Kaydad esetében
például egy mindig azonos hangmagasságon megszólaló
gordonka zengésére emlékeztetett.
Lem doktor még mindig nem szűnt meg azon
ámuldozni, hogy e lényegtelen részletektől eltekintve,
mennyire hasonlított egymásra ez a két fajta. Végtagok,
hátgerinc, koponya, szem, száj – a hasonlatosságok
felsorolása sokkal, de sokkal hosszabb volt, mint a
különbségeké.
Mit bánom én, szokta mondogatni magában dr. Lem, ha
akár egy óra hosszat is tudnak beszélni anélkül, hogy
lélegzetvételhez szünetet kelljen tartaniok! A lényeg az,
hogy agyuk olyan gondolatokat formál, melyeket mi is
képesek vagyunk felfogni!
Aztán a közeledő Szószóló mögé pillantva, meglátta az
Alice Minget és szeretőjét követő „majmok"
elmaradhatatlan bandáját. Eltökélten utánozták a földi
öltözködést, kínos igyekezettel próbálták elrejteni a
felsőruhájukba vágott, lélegzőnyílásokat, de ugyanakkor
csak úgy áradt belőlük valami állandó sértődöttség is, ami,
Lem doktor jól tudta, abból eredt, hogy ők nem utazhattak
más bolygókra.
És dr. Lem most arra gondolt: lehet, hogy ez nem is
olyan szerencsés dolog?
De abból, hogy ezeket a „majmokat" meglátta,
egyszerre csak megértette, miért is keresi őt Kaydad,
miért akar beszélni vele.
Kaydad közismerten konzervatív, nem olyan soviniszta,
mint Vetcho, nem olyan zárkózott, mint az a – hogyan is
hívják ? – Goydel, de őszinte híve a status quo
fenntartásának. Ha az történt, hogy valaki elmondott egyet
s mást a yanlakóknak Gregory Chartról, akkor ezek a
fiatalok nyilván teljesen odavannak azért, hogy Chart
maradjon itt, és rendezzen nekik színjátékot; márpedig, és
erre a fejemet tenném, széles e világon nincs semmi, amit
Kaydad nemzedéke kevésbé óhajtana, mint hogy valami
pökhendi földlakó beleüsse az orrát az ő mélységesen
tisztelt ősi tanaikba.
Mert ez lehet az egyes-egyedüli ok, ami Chartot ide
csábíthatta. Lem doktor biztosra vette, hogy ezek a
következtetései teljesen helytállók.
És mindez még kielégítő megoldásra is vezethet.
Mosolyogva nyújtotta kezét Kaydadnak, úgy üdvözölte.
 – Történt valami azóta, papa? – kérdezte Giuseppe
Ducci, amint a kapaszkodón lihegve sietett felfelé az
apjához.
– Ott szemben épp az imént csípte el Lem doktort
Kaydad, a Szószóló – dörmögte Ducci, s a látcső még
mindig ott volt a szeme előtt, mintha csak hozzátapadt
volna. – És...
– Úgy értem, az űrhajóval történt-e valami! – vágott a
szavába Giuseppe.
– Nem. Semmi. – Akkor jutott egyszerre az eszébe,
mivel is bízta meg a fiát, s úgy mordult rá, hogy először
még a látcsövet is elfelejtette leereszteni, aztán meg olyan
hirtelen rántotta el a szeme elől, hogy csak úgy cuppant,
és két nagy, kerek árok maradt a helyén a szeme alatt. –
Elintézted a tudósítógépet? – kérdezte.
– De még mennyire! – felelte Giuseppe nevetve. –
Ahogy mondtad, tényleg nagyon ócska. Rozoga
szemétláda már! Talán attól, hogy túl sokat utazgatott a
csillagközi útvonalakon. A szokott rutinkérdéssel kezdte:
„Milyen esemény történt itt, amely az egész Galaktikát
érdekelheti?" Meg a többi hasonló marhaság. Erre én a
legnagyobb lakott településhez utasító áramkörét
aktivizáltam, amivel leküldtem Prellbe. Ott majd órák
hosszat el lesz foglalva azzal, hogy megpróbálja
kideríteni, mi lehetett az a szerencsétlenség, amitől a
város elnéptelenedett.
– Derék gyerek vagy! – mondta Ducci, és vállon
veregette.
– Jó reggelt, Hector, jó reggelt, Zepp! – hallatszott a
hátuk mögül gondterhelt hangon, s amint megfordultak,
látták, hogy Pedro Phillips, a kolónia kereskedője
közeledik. – Mondják csak, megerősítették azt a hírt, hogy
valóban Chart van azon a hajón?
 Beidegződött mozdulatával dörzsölte kezét.
Mintapéldánya volt az igazi kereskedőtípusnak, jó húsban
levő férfi, bár nem olyan nagydarab, mint Ducci, mindig
mosolyra kész és gyors felfogású.
– Pontosan ezt próbálom ővele magával hitelesíttetni –
felelte Ducci, hordozható távösszekötő-készülékére
mutatva. – Eddig azonban egy árva szót sem sikerült
kihúznom belőle.
– Értem – bólintott Phillips elgondolkozva. – Mert tudja,
én meg azon kezdtem töprengeni, vajon tényleg Chart
van-e ott? Egyszerűen képtelen vagyok belátni, mi hozta
volna éppen ide? Hiszen nem vitás, azt ő sem hiheti, hogy
mi háromszázan itt, a kolónián, meg tudnánk fizetni az ő
fellépd díját. Ami pedig a yanlakókat illeti, vagyis hogy ők
szerződtetnék... hát ők meg hogyan tudnák megfizetni?
Ducci bólintott. Létezett ugyan yanbeli fizetőeszköz, de
az a személyes kötelezettségvállalások olyan bonyolult és
finom szövevényéből állt, amit földi ember semmiképpen
sem nevezhetett pénzügyi műveletnek.
– Talán csak azért jött ide, hogy körülnézzen a bolygón
– vetette fel Giuseppe. – Mint egyszerű turista.
– Az nem létezik – jelentette ki Phillips, Ducci pedig
helyeslőn bólintott, miközben bajszát rán-cigálta, és
fenyegetően összevonta szemöldökét. Nem, ez nem lehet
egyszerű látogatás. A csillagközi utazás nem olcsó
szórakozás még az olyanoknak sem, mint Chart, ha
ugyan bárkit is ösz-szehasonlíthatnánk vele, aki
világrészekkel köt szerződéseket, és egész bolygók
kormányzataival szokott egyenrangú félként tárgyalni.
– Látta már valamelyik előadását? – kérdezte
Phillipstől. A kereskedő a fejét rázta.
– Nem. De azt sem állíthatom, hogy szeretném látni.
– Én nagyon szeretném ! – kiáltott Giuseppe.
 A mama látta az Iliúmon, amikor Chart éppen ott volt. . .
hallott erről, ugye? – vetette közbe Phillipshez fordulva. –
És azt mondja a mama, hogy csodálatos volt!
– Hiszen úgysem tőlünk függ az egész – mondta az
apja kis szünet után. – Látod, ugye, hogy Lem doki odaát
a Szószólóval beszél? Fogadni mernék, tudom, miről
tárgyalnak. Arról, hogy a „majmok" talán szeretnék, ha
Chart előadást tartana itt, a Yanen, de istenemre
mondom, az öregek nem akarják !
– Remélem, igaza van – dünnyögte Phillips.
Miután Erik Svitra hasa üresebb volt még a házaknál is,
végül elhatározta, lesz, ami lesz, ő bizony megpróbál
valami ennivalót szerezni. Talált is egy kellemes ízű,
helybeli sütésű kenyeret s egy szelet sajtszerű valamit,
amely csípős volt ugyan, de azért ehető. Éppen egy
jókora falat csúszott lefelé a torkán, amikor meghallotta,
hogy motoznak az ajtón. Felugrott az asztaltól, a falat
cígányútra ment, ettől köhögni kezdett, a félig megrágott
kenyér- és sajtdarabkákkal telefröcskölte az asztal lapját,
s a szemét elöntő könnyeken át az egész világ örvénylő
folttá mosódott össze.
– Na, rendben van? – nyögte ki, amint lélegzethez
jutott. – Mit csináljak, éhes voltam. . . szivesen
megfizetem...
De addigra már kitisztult a látása, s felismerte a belépő
valamit: az öreg, Epszilon típusú tudósítógép volt,
olyasfajta, amilyennel gyakran találkozott csillagközi
utazásai során.
– Nahát – mondta fanyarul – , úgy látszik, én vagyok
ma az egyetlen szenzáció ebben a városban, mi?!
A gép érzékelőit valami bonyolult rendszer szerint s
látható izgalomban előre-hátra mozgatva, megszólalt:
 – Uram, miután úgy rémlik, hogy ön az egyedüli
túlélője annak a katasztrófának, mely a város egész
lakosságát eltüntette, miként az egykoron, meg nem
erősített jelentesek szerint a Marie-Celeste nevű
óceánjáró hajóval is történt, kérem, ha módjában áll,
szíveskedjék informálni engem az előbb említett esemény
mibenlétéről.
– Katasztrófa? – hunyorgott Erik szaporán. – Miféle
katasztrófa? Egyszerűen kirohant mindenki a városból,
hogy megbámulja azt a most érkezett űrhajót. Azt,
amelyiknek – újra gondolkodott a néven, aztán eszébe
jutott – Gregory Chart a tulajdonosa, legalábbis így
mondták, hajói emlékszem. . . Mondja csak.. .
A gép azonban erre a lehető legkülönösebb módon
reagált. Behúzta érzékelő csápjait, egy pillanatig remegve,
egy helyben állt, majd meg-pördült a saját tengelye körül,
és hanyatt-hom-lok futásnak eredt.
– Micsoda világ ez! – sóhajtott Erik. – Még a gépeket is
megőrjíti!
S újra nekilátott a kenyérnek és a sajtnak.
 VII.

Az űrhajó oly régen állt tétlenül, meg sem moccanva a

helyén, hogy szinte már nem is nagyon figyeltek rá. Ezért
volt olyan meghökkentő, amikor minden előjel nélkül
egyszerre csak felharsant belőle egy, a környéken
mindent betöltő, hatalmasan felerősített, de mégis
kellemesen zengő hang.
– Jó reggelt kívánok! Itt Gregory Chart beszél.
Elnézést kérek, amiért oly hosszú ideig nem erősíthettem
meg azt, amit önök kétségtelenül amúgy is sejtettek, de
hát egy ilyen hosszú csillagközi utazás után á hajón előbb
bizonyos lényegbevágó rutinfeladatokat kell végrehajtani
Addigra a fényudvárral körülvett nap már teljes
egészében a látóhatár fölé emelkedett. Különös módon
sem az emberek, sem a yanlakók nem mentek közelebb a
hajóhoz, mint ahol árnyékának kissé elmosódott
peremvonala húzódott. És nem is vették minden irányból
körül; főként a Prellhez közelebb eső oldala előtt
helyezkedtek el, nagyjából patkó alakzatban. És, most a
szemlélők, kivétel nélkül mind, a szavak forrása felé
fordultak.
– Azt hiszem, hogy. .. igen, igen, valóban itt van! Már
látom is, hogy itt van egy barátom barátja, aki mellesleg
az önök közösségének is köztiszteletben álló tagja.
Minthogy mi, sajnos, még nem vagyunk abban a
helyzetben, hogy kimehessünk önök közé, őt szeretnénk
megkérni, haladéktalanul jöjjön fel a hajóra. Ha majd
befejezte megbeszélését, dr. Yigael Lem. ..
A hajótest egy része széjjelnyílt, de az is meglehet,
hogy egyszerűen semmivé foszlott – mindenesetre olyan
hirtelen ment végbe, hogy puszta szemmel nem is lehetett
megállapítani, mi történt valójában. A nyílásból, mintha
egy állatka öltötte volna ki a nyelvét, úgy csusszant ki,
egészen a göröngyös, köves talajig lenyúlva, egy
halványszürke feljáróhíd. A leeresztett hídon virágeső
záporozott, sűrűn hullottak, a rózsák, s legalább húsz
felerősített hangerejű kürt harsant fel. Néhány yanbeli
„majom" ujjongva tapsolt, ez is egyike volt azoknak a
szokásoknak, melyekkel a földi emberek viselkedését
utánozták.
Ezt követően kétméteres szálfatermetű katonákból
összeállított díszőrség jelent meg testhez álló, fekete
egyenruhában, magas, vörös csákóval a fejükön, s
csizmájukkal közömbösen taposták a virágokat. Öt sorban
álltak fel a híd mindkét oldalán, s egy ugatásszerű
vezényszóra tisztelgésre emelték fegyverüket.
Mennydörögve peregtek a dobok, de ez csak előjáték volt
a leopárdbőrbe öltözött zenészek felbukkanásához; a
zenekar elérve a híd alsó végét, elkanyarodott, majd két,
egymással szemközt elhelyezkedő csoportra szakadt, és
helyben járva játszotta tovább a kemény ütemű,
vérpezsdítő indulót.
– Ki gondolta volna ezt? – ámuldozott Giuseppe Ducci.
Egyébként is nagy hatással volt rá mindaz, amit anyja
mesélt neki Chart iliumbeli szerepléséről. – Ki hitte volna,
hogy ez az öreg Lem doktor. .. egy ilyen híres ember az
ismerőse!
– Csak az ismerősének az ismerőse – helyesbítette az
apja szórakozottan, s látcsövén keresztül nézelődött
tovább úgy, hogy észre sem vette fia sértődött pillantását.
Egy örökkévalóságig tartott, amíg Chevsky olyan
állapotba került, hogy megjelenhessen a nyilvánosság
előtt: amíg lezuhanyozott, rendesen magára öltötte
előírásos egyenruháját, eligazgatta rajta a kitüntetéseket,
úgy-ahogy rendbe hozta másnaposságát, meg amíg
elvacakolt a szőrtelenítő folyadékkal, mely folyton a feje
búbjára csörgött, hogy mély barázdákat szántson a hajába
ahelyett, hogy csak ott hatott volna, ahol kellett: az arcán
és az állán. Mire elkészült az egész, művelettel,
ugyanolyan izzadt és rosszkedvű volt, mint amikor
elkezdte.
Miközben botladozva igyekezett felfelé a göröngyös
ösvényen, hogy odaérjen, ahol a hajó leszállt, már hallotta
a kürt harsogását, és szitkozódva a poklok fenekére
küldözgette a feleségét, s ahány bolygó pokláról csak
hallott is valaha, azt mind belefoglalta a káromkodásába.
– Nem szeretnénk késleltetni találkozását a barátja
barátjával – mondta Kaydad, a Szószóló. Az
ismeretségnek ez a foka yanbeli fogalmak szerint a
legszorosabb kapcsolatok közé tartozott; az ilyen
kapcsolatokat magától értetődően a nyolcadik
ismerősfokozatig számon tartották.
Lem doktor mosolyt erőltetett magára. Nem ment
könnyen. Tudta, hogy minden szem őrá szegeződik –
olyan hatalmas tömegé, amekkorát valószínűleg még
soha sem láttak a Yanen az első földi űrhajó megérkezése
óta – , és egyébként is utálta, ha. .. Hogy is mondták
régen? Ja, igen ha „reflektorfényben" kell lennie.
De hát nem volt más választása. Gépiesen elköszönt
Kaydadtól, és elindult a hajó hídja felé; sarkában, mint
mindig, most is ott volt Pompy. Az ívelt hajótest a feje fölé
tornyosult, hatalmas mérete azt a képtelen félelmet
váltotta ki belőle, hogy bármely pillanatban rádőlhet, és
apró zsírpacnivá lapíthatja. A hajótest peremén túl, a
nappali égbolt háttere előtt is tisztán látta, amint a
Gyűrűből egy különösen ragyogó meteorit csapódott le
Kralgak felé. Bárcsak ne vette volna észre, gondolta.
Túlságosan is valamiféle előjelként hatott az ugyancsak
égből pottyant űrhajó mögött.
Amikor már csak húsz méter választotta el a
díszőrségtől és a zenekartól, azok szembefordultak vele,
és másodszor is tisztelegtek. Dr. Lem optimista módon
arra gondolt, hogy Chart talán csak azért választotta a
bemutatkozásnak ezt a módját, mert a Yant elmaradott
bolygónak képzelte. Ez csak egy halvány remény volt, de
jobb a semminél.
Amint Pompyval együtt rálépett a hídra, az a magasba
emelte. A mókucica meghökkenten leült, erősen
hozzápréselte összes lábát ahhoz a valamihez, aminek
véleménye szerint szilárd talajnak kellett volna lennie, ám
kiderült, hogy nem az. Erre Pompy panaszosán nyüszíteni
kezdett. Amikor Lem doktor gépies mozdulattal lehajolt,
hogy megsimogassa, felemelte az egyik rózsát és
szakértő szemmel vizsgálgatta. Meglepő. „Béke" – hát
még mindig termesztik ezt a fajtát? Ennyi évszázad
múltán is?
Pompy megnyalta a virágot, s úgy döntött, hogy ez neki
nem tetszik. Oltalmat keresve bújt gazdája lábához.
A híd tetején Lem doktor nem egy zsilipkamra, de még
csak nem is előcsarnok jellegű helyiségben találta magát,
inkább valami barlangban. Fürtös cseppkövek csüngtek
alá a magasból, arra a színpadi függönyszerű effektusra
emlékeztetve őt, amivel az éjszakai égi fényparádé
kezdődött. A cseppköveket rejtett forrásokból világították
meg, s ez a fény és árnyék elképesztő színskáláját hozta
létre. Valahol víz csobogott, és citromillat lengett a
levegőben.
A két oldalon sorjázó kőoszlopok közül leheletvékony
áttetsző lepelbe öltözött lányok bukkantak elő, mind
gyönyörű szép, mind bűbájosan kecses, mind őt
üdvözölte, százféle, lágyan suttogó hangon. Az egyik,
halványkékbe öltözött lány odalépett hozzá, és kedvesen
előbbre invitálta. Lem doktor eleget tett a felszólításnak,
de közben egy pillantást vetett hátrafelé, s látta, hogy a
hajó bejárata úgy összecsukódott, mintha soha nem is
létezett volna.
Ismét a kísérőjéül szegődött lányra nézett, valamit
kérdezni szeretett volna tőle, de elállt a lélegzete. Az,
akire pillantása esett, már nem a kék lepelbe burkolt,
csodaszép szőke lány volt, hanem egy iszonyatos lény,
zöldesen villódzó agyarakkal, a romlott hús mélyvörös
színében parázsló szemmel. Kénköves lehelet csapott az
arcába, marta az orrlyukát és a torkát; mintha valami
megtébolyodott szamár bőgött volna egyenest a fülébe,
lába alatt pedig a szilárd talaj szortyogó, undorító iszappá
változott.
S mindent elnyelt a sötétség.
De Pompy, meglepő módon, nyugodtan ment mellette
tovább, gyengéden hozzá-hozzádörgö-lőzött a lábához.
Hm!
És Lem doktor rövid szünet után megszólalt:
– Semmi értelme sincs, kérem, hogy így próbáljon
elkápráztatni. Úgy látszik, még a mókuci-cámra sem tud
ezzel hatni.
– Igazán? – kérdezte támadóan a semmiből egy
tisztán csengő hang, melyben maró gúny és jókedv
keveredett. – Helyes, akkor hát leállítom az előadást. Bár
nem sok embernek adatik meg, hogy gyönyörködhessék
egy kizárólag az ő számára rendezett Gregory Chart
előadásban, és biztosíthatom, hogy ez a lehetőség nem
fog megismétlődni.
Egyszerre világosság lett, nyoma sem volt már sem az
iménti barlangnak, sem a lányoknak. Dr. Lem hatalmas,
üres térségben találta magát, melynek két oldalán csak a
hajó támpillérei sorakoztak, szemközt vele, a magasban
pedig valami gömb áttetsző felületéből fény áradt. A gömb
felületén eltorzított arányokkal roppant méretűre
felnagyítva egy férfi arca látszott: sasorr, mélyen ülő
szempár, vastag, kissé csillogó ajak s az olajos,
pergamenszerű bőre olyan volt, mintha csak kifeszítették
volna egy tar koponyán.
Az arc Pompynak sem tetszett, s ezt gazdájának
nagyon halkan tudomására is hozta.
– Nos, tehát ön Yigael Lem – szólalt meg a tízméteres
arc. – A földi emberek itteni telepének korelnöke,
legalábbis engem így informáltak.. . Szíveskedjék, a jobb
oldali felvonót igénybe venni.
Az arc ekkor zsugorodni és távolodni kezdett. A fejhez
két váll csatlakozott, aztán mellkas, majd két kar és végül
a teljes emberi alak, de még mindig állandóan
kisebbedve. Egy röpke pillanatra olyannak rémlett az
áttetsző gömb belsejében, mintha fényesen csillogó
magzatvízben lebegne valamiféle iszonyatosan túlhordott
embrió.
Pompy teljesen megmakacsolta magát, semmiképpen
sem akart a felvonóba szállni, gazdájának kellett végül
ölbe vennie. Nagy testükhöz képest a mókucicák
szerencsére könnyűek voltak. Lem doktor, kedvencével a
bal karján, figyelmesen nézegette a gömböt, melyben
Chart megjelent, s rájött, hogy az tulajdonképpen nem
más, mint egy hatalmas szem a hajó agyközpontjának
elülső részén, tobozszerűen beleillesztve a
hajótestkoponyába. S e szemgolyó kidomborodó, átlátszó
felületét fényáteresztő látórekeszek pókháló-finomságú
keretei erezték keresztül-kasul; Dr. Lem önkéntelenül is
megszámlálta őket: negyvenszer harminc, tehát
ezerkétszáz lehetséges különböző látószög vetülhet
egyszerre Chart elé, aki így – akárcsak a rovarok –
mozaikképet lát a világról.
Chart mögött volt az óriási szem látóhártyája: egy négy
méter magas tábla, ezen át és a rajta levő berendezés
segítségével irányíthatta Chart élőszóval, érintésre,
árnyékvetítéssel vagy pillanatnyi ötletének megfelelő
bármi egyéb módszerrel szemfényvesztő mutatványait. A
tapintó, hangra, hőre reagáló érzékelő szerkezet pálcikái
és kúpjai – melyek Lem doktor tudomása szerint
alkalmasak voltak arra, hogy közvetlenül az ember
idegrendszeréből eredő impulzusokat fogják fel – a
legfinomabb szőrme szálainál is vékonyabban meredeztek
felé.
A felvonó egy platószerűen kiképezett szintig
emelkedett, efölött korláttal körülvett karzat húzódott. Erre
a korlátra könyökölt és onnan nézett le rá egy asszony,
csuklóján vérvörös, méregzöld és szürke színekben
tündöklő gyönyörű, vad salvadori sólyommal. A madár a
fejére húzott bőrsisaktól idegesen, türelmetlenül
csapkodott szárnyával, s eközben meg-megszólaltak a
lábára erősített bőrszíj csengettyűi.
Eléggé furcsa módon, a nő fejét is csuklya fedte. De
hát, amint már Lem doktor is hallott róla: egyes bolygókon
ez volt a divat.
Kényelmes, párnázott karosszék jelent meg dr. Lem
előtt. Chart testetlen hangja most arra szólította fel, hogy
foglaljon helyet. Engedelmeskedett, s közben Pompyt
nyugtatgatta, mert az már felfigyelt a sólyomra, és igen
izgatott lett tőle. Az a domború felület, amelyet dr. Lem
szemnek vélt, most megfeszített íjak sorozatává torzította
magát Chartot, mintha hosszú csontjai meglágyultak s
egész teste új formát kapott volna egy úthenger alatt;
annyi azonban így is látszott, hogy sovány férfi, s
egyszerű kék öltönyt viselt, amelyet egy arany
monogramon kívül semmi más nem díszített.
Dr. Lem úgy érezte, hogy agya összevissza ugrál
koponyájában, mint a ketrecbe zárt egér, mely sehol sem
talál nyílást a rácsok között. Chart ráérősen szemlélte, s
most már olyannak látszott az alakját körülvevő, áttetsző
gömb, mint egy mikroszkóp lencséje, mely alatt látogatója
a kiszemelt, vizsgálandó példány.
Kérdezzem meg, hogy ki az a közös barátunk?. ..
Teljesen közömbös. Nem, itt csak egyetlen lényeges
kérdés van, azt kell feltennem neki.
És Lem doktor ekkor egyszerre csak megtalálta a
hangját, és megszólalt.
– Chart úr, mi az, ami önt idehozta a Yanre?
– Elsősorban ez – felelte Chart, és jobb felé nyúlt,
amitől karja azonnal iszonyatos görbe vonallá
hosszabbodott, majd csaknem természetes méretet öltött
megint, de addigra már egy tégla alakú valamit tartott a
kezében. Lem doktor rögtön felismerte, de teljesen
meghökkent, annyira nem illett ez a holmi az űrhajó fejlett
technikai berendezéséhez.
– Egy könyv? – kérdezte bizonytalanul.
– Igen, egy könyv! Méghozzá olyan könyv, amit
minden bizonnyal jól ismer ön is. Bocsánat... ebből a
furcsa szögből talán nem tudja elolvasni a címét és a
szerző nevét. – Úgy fordította a nagyalakú, vaskos
kötetet, hogy jó világítás érje, és a gerince is látható
legyen.
– Hiszen ez a Kitörés Eposzának Marc Simonféle
fordítása!
– Pontosan – válaszolta Chart mosolyogva. – Eléggé
szokatlan manapság, ugye, még költői műnél is, hogy
könyv alakban jelentessék meg. Ez Simon esetében,
nekem legalábbis így mondták, a nagyon szűk körű
érdeklődésnek tulajdonítható ... de hát eltértem a tárgytól.
A kérdését megválaszoltam, ugye?
Lem doktor mintha tudatának legtávolibb csücskével
valamiféle földcsuszamlás moraját érzékelte volna.
Közben egyik kezével szünet nélkül simogatta az
állandóan remegő Pompyt. Végül is megkérdezte:
– És magát a költőt nem ismeri személyesen?
– Még nem. De találkozni akarok vele. Gondolom, fel
lehet kutatni, bár a kiadója azt mondta, hogy nem a
kolónián lakik, hanem a yanlakók közt él. Egyébként azt
hiszem, pontosan ezzel magyarázható a fordítás lényegbe
világító ereje. Nem vagyok szakértő, de remekműnek
tartom.
Lem doktor zavartan bólintott.
– De még ha teljesen... izé... . bennszülött módra is él,
akkor sem hinném, hogy annyira visszahúzódott volna,
hogy ne legyen hajlandó találkozni velem. Vagy talán
mégis? Hiába tettem volna meg ezt az utat?
– Hát. . . – Lem doktor szerette volna megtörölni az
arcát, amelyet teljesen ellepett a csípős veríték, pedig itt
hűvös, kellemes hőmérséklet volt. Abból, hogy Chart a
könyvet mutatta neki, arra következtetett, talán Marc az a
bizonyos közös barátjuk, akire utalt. De ha képes lett
volna tovább gondolkozni, rájött volna, hogy erről szó sem
lehet. Marcot ugyanis nem látta odakinn, a tömegben,
márpedig nem vitás: Shyalee mindenképpen igyekezett
rábeszélni Marcot, hogy jöjjön ide. És ez esetben Chart
nyilván egyenesen őhozzá fordul.
Akkor hát ki az a... ?
De a csend 'már elviselhetetlenül hosszúra nyúlt, s dr.
Lem nagy erőfeszítéssel mondta ki:
 – Nem hiszem. Úgy vélem, Marc Simon el lesz
ragadtatva, hogy a műve tetszik önnek... De nem tartom
valószínűnek, hogy ön csak azért utazott ide sok tucat
parszeknyi távolságról, hogy udvariassági látogatást
tegyen egy költőnél.
– Igaza van – felelte Chart, és elégedetten nevetett.
– Akkor hát...
– Semmi szükség rá, Lem doktor, hogy kerülgessük a
forró kását – mondta Chart hirtelen rátört kimerültséggel. –
Azért jöttem ide, mert élek, és jó egészségnek örvendek,
és voltam már mindenütt, és végigcsináltam már csaknem
mindent, ami elképzelhető. De most új közönséget
keresek magamnak, amely még új, izgalmas feladat elé
tudna állítani.
Lem doktor agyában a földcsuszamlás
csillagrendszerek összeroppanásává erősödött. Kihúzta
derekát, de azért tudta, hogy így is milyen nevetséges
figura lehet azzal a gömbben hatalmasan felnagyított
alakkal szemben: alacsony, vézna öregember, a mellén
keresztben azzal a mókucicával, mint valami
szőrmestólával. De azért kimondta:
– Ezt nem szabad itt keresnie!
– És miért nem?
– Mert.. . Hát. . . tudja meg: jártam a Hyra-xon! És ön
mikor volt ott? Hatvan évvel ezelőtt?
– Ó, az a Hyrax! – válaszolta Chart lágy hangon. –
Bizony, vannak, akik azt állítják, hogy az volt a
legnagyobb remeklésem. De hát, tudja, az ember nem
élhet a régi teljesítményei árnyékában. Én mindig úgy
érzem, hogy a következő lesz a legremekebb munkám.
– De annak a következőnek másutt kell lejátszódnia,
nem a Yanen – tartott ki véleménye mellett Lem doktor. –
Miután itt a példa előttünk, hogyan rombolt szét
működésével emberi világokat, nem merjük
megkockáztatni...
Chart arckifejezése egyszerre könyörtelenné vált; a
szeme összeszűkült, ajkát keskeny vonallá szorította
össze.
– Mióta az ön tulajdona ez a bolygó? Én nem azért
jöttem ide, hogy dr. Lemmel vagy bárki más földi emberrel
vitatkozzam! Azért jöttem, hogy a yanlakók számára
rendezzek előadást, és amit teszek, az csakis és kizárólag
órájuk tartozik.
Lem doktor szótlanul ült a helyén. Mert ő már tudta,
hogy mi lesz a yanlakók döntése – Kaydad, a Szószóló
azért kereste meg, hogy elmondja neki, és kérje az ő
támogatását. Ugyanis minden logika ellenére, melyből
kiindulva dr. Lem eredetileg pontosan az ellenkező
következtetésrejutott, végül az derült ki: nemcsak a Földet
istenítő ifjak, hanem a megfontolt, konzervatív öregek is
azt akarják, hogy Gregory Chart tartson a Yanen előadást!
Meglehet, hogy az a moraj az agyában mégsem
csillagrendszerek összeütközése volt. Talán csak valami
kisebb, de közelibb esemény: egy hold darabokra hullása.
 VIII.

– Ezek szerint az a kísértés, hogy az isten szerepét

játssza, végérvényesen hatalmába kerítette önt, ugye? –
jegyezte meg hosszabb szünet után Lem doktor.
Azt hitte egy pillanatig, hogy sikerült kizökkentenie
Chartot a nyugalmából; ugyanis előrehajolt ott benn,
abban a gömbben, feje és két válla megint csaknem olyan
óriásivá torzult, amilyennek dr. Lem találkozásuk elején
látta, iszonyatos méretű embrióhomloka pedig
kidudorodott vastag ajkú kis szája fölött.
Nagyon hamar visszanyerte lélekjelenlétét. Önuralma
azonban egy röpke pillanatra mégis cserbenhagyta, és
Lem doktor úgy gondolta, ha lehetséges, kihasználja ezt.
– Azt mondja, istent játszani? Nahát, Lem doktor, egy
olyan embertől, mint ön, én bizony több bölcsességet
vártam. Hiszen pszichológus, nemde? Márpedig akkor
igazán illene felismernie, milyen jellegű az én
becsvágyam. A legkevésbé sem nagyzási hóbort. Csupán
olyasmi... hogyan is mondjam, ami arra ösztökél, hogy
képességeimet a lehető legteljesebb mértékben
kihasználjam. Mondtam önnek: én már csaknem mindent
megvalósítottam, amire valaha is vágytam. Nagyon kevés
dolog van, ami még új feladatra sarkall.
Vagyis az eddigi közönsége már megunta önt, ugye?
Vagy pedig már lekörözték és kiszorították a pályáról az
utánzói?
Dr. Lem szándékosan fogalmazott ilyen gúnyosan, azt
remélte, hogy ezzel sebet ejthet Chart önimádatán.
A szavak azonban hatástalanul pattantak le róla, s csak
nevetett.
 – Látszik, hogy túlságosan hosszú időt töltött a
yanlakók között. Hallottam, hogy fantasztikusan
udvariasak és béketűrők. És lám, már ön is elfelejtette,
hogyan kell megfogalmazni egy igazi sértést. Nem mintha
sok olyasmi létezne, amivel engem megsérthetnének..."
mégis válaszolok az ellenvetéseire. Ez egyszerűsítheti a
dolgokat.
Lélegzetvételnyi szünet után folytatta:
– Hát nem, engem semmiféle utánzóim nem
„szorítottak ki". Persze, vannak epigonjaim. De sokkal
gyengébbek nálam. Az én közönségem egyáltalán nem
unt meg engem, minden olyan világ, ahol csak
megtelepedtek az emberek, már legalább egyszer
szerződtetett, és kivétel nélkül mindegyik kéri, hogy
menjek el újra hozzájuk.. . igen, és ez. . . még mielőtt
félbeszakít. .. ez vonatkozik a Hyraxra is!
– Nehezen tudom elhinni – mondta Lem doktor.
Igazán? Persze sejtem, miért. – Chart iszonyatosan
eltorzultnak tűnő kezével az állat dörzsölte. – Gondolom,
hogy ön az én látogatásom után járt ott, ugye? Igen.
Volt azelőtt is a Hyraxon? Dr. Lem nagyot nyelt, és a
fejét rázta.
– Gondoltam, hogy nem volt. Hiszen a Quainek uralma
idején arra a bolygóra nemigen lehetett csak úgy
látogatóba menni. – Chart széles kézmozdulatot tett. –
Majd én megmondom önnek, mit láttam, amikor
odaérkeztem: pokoli zsarnokságot, mely arra hivatkozott,
hogy „biztonságot" és „békét" nyújt. Láthatatlan
bilincsekkel járkált a Hyraxon minden egyes férfi, nő és
gyerek, s úgy viselte magán a bélyeget, hogy Eliás Quain
magántulajdona, mintha tüzes vassal égették volna az
arcbőrükbe. Elhiszi vagy sem?
 – Ezek szerint ön az önzetlen felszabadító szerepében
tetszeleg? – vetette közbe dr. Lem. A szavak mögött
azonban már nem volt ott a meggyőződés ereje, s ezt a
hangja is elárulta.
– Egyáltalán nem. A Hyrax népe megfizetett,
leszurkolta nekem az utolsó vasig azt az összeget,
amiben a Quainekkel megállapodtam. Úgy érezték,
megéri nekik, hogy a saját érdeküket szolgáló változásért
áldozatot vállaljanak, miután oly sok évszázadon át csak
az uralkodóikért hoztak áldozatokat.
– Ha büszke arra, hogy ilyen sorstól tudott embereket
megszabadítani, nem állna módjában, hogy ezt másutt is
megtegye? – szállt vele vitába dr. Lem. – Fél tucat világot
is megnevezhetnék, ahol az állapotok. . .
– Én is tudom, én is tudom! – vágott a szavába, Chart.
– De hiszen éppen ezt mondtam önnek: nem vagyok
felszabadító. Egyszer megtettem, akkor is csaknem
véletlenül. Miért tenném meg újra, még ha büszke is
vagyok arra, hogy én voltam Hyrax felszabadításának az
eszköze? Én nem ismétlem önmagamat... az
ismételgetést a csacska utánzóimra hagyom. Én, Gregory
Chart, én alkotok!
A gömb belsejében hátrább húzódott a feje, s a
felnagyított arc elé két ökölbe szorított kéz lendült, s
csapott össze hatalmas erővel.
Lem doktor Chartot figyelve arra gondolt: „Ez az alak az
egész Galaktika legveszedelmesebb embere. A művészek
mindig is veszedelmesek voltak. De ekkora tehetséggel és
ekkora hatalommal. .."
Majd hirtelen azt mondta:
– De itt nem fogja megtalálni azt, amit keres.
Ez egy ősrégi világ. Itt, a Yanen semmi lehetősége
sincs arra, hogy újat alkosson. .. legfeljebb, hogy...
 – Utánozzak? – egészítette ki halkan Chart. Haboztam,
hogy használjam-e ezt a szót. De hát.. . igen.
Kis szünet után Chart végül megszólalt, de nem nézett
Lem felé, inkább csak a semmibe beszélt:
– Igen. Bizonyos értelemben ez igaz lehet. Ennek
ellenére nem érzi, hogy éppen ez adhatja nekem az új
feladat izgalmát? Rendeztem én már színjátékot minden
emberek megszállta világnak. Mi maradt még számomra?
Még nem merültem ki, még nem vagyok öreg! Persze,
éveim számát tekintve lehet, hogy valóban vén vagyok, de
nem idebenn, a fejemben! Mint ketrecében a vadállat, úgy
háborog, úgy feszül ugrásra készen az agyam, minden
áldott nap ötletek tucatjait dolgozza ki és vételi el!
Különös, gyönyörű szép'alakzatokká tudom változtatni
bármelyik nap fényudvarát, plazmakölteményeket tudok
létrehozni az űrben, és.. . hát igen, nem is kevés időt
töltöttem efféle dolgokkal. De kinek csináljam? Ki az, aki
ezt nézheti? Ki az, aki értékelni tudná azt, amit ilyen
monumentális méretekben produkálok? Saját magamnak
játsszak meg a némán kavargó csillagoknak? Roppant
méretű, de egyszerű feladatokkal vacakoljak, új
konstellációkba ráncigáljam a csillagokat? Azt hiszem, ezt
meg is tehetném, azt az összeget, amit a legutóbbi
szerződésemért kaptam a Tubalcainon, még úgysem
költöttem el, ha tehát mégis e mellett döntenék, a
maradékot a munkámhoz szükséges gépekbe
fektethetném. De minek? Hogy emlékművet állítsak
magamnak: valamelyik lakatlan bolygó egének új
csillagképét, melyből majd az oda eljutó első felfedezők az
én nevemet olvashatják ki? Nem, én nem emlékművet
akarok! Én művész vagyok, Lem doktor! Nekem
közönségre van szükségem, a lehető legjobb ízlésű,
leginkább értő, elképzeléseimre legjobban rezonáló
közönségre! És én már mindet végigpróbáltam.. . egy
kivételével.
– És ez az a közönség lenne, ugye, mely másfajta
lényekből áll – jegyezte meg dr. Lem. És megborzongott
saját szavai hallatára.
– Igen – felelte Chart, és nyelve hegyével
megnedvesítette ajkát. – Igen. Még soha nem
gyönyörködtettem egy másik fajtához tartozó közönséget.
És azt hiszem... hinnem kell.... hogy ezt is meg tudnám
tenni.
– Papa! – kiáltott Giuseppe. – Add csak ide egy
pillanatra a látcsövet! Megint működik a telenavigátor!
Ducci hátrafordult, inkább maga emelte a szeme elé a
látcsövet, s a következő pillanatban felüvöltött:
– Gyorsan! Rohanj és. . . de mégsem, diavo-lo! Most
már késő, már késő! – Dühösen a fiára támadt: – Azt
mondtad, hogy órákra lekötötted azt a... azt a
tudósítógépet!
Giuseppe hátrahőkölt az apja hirtelen, kiszámíthatatlan
haragja elől.
– De hiszen megtettem! Elküldtem zabot hegyezni !
–Akkor meg hogy a csudába került vissza az
állomásra, méghozzá harmadfokú készültségben?
– Micsoda? – Giuseppe elvette az apja látcsövét, és
belenézett. De még mennyire igaz! Az ósdi masina, ott, a
csillagközi állomás rámpáján éppen azon munkálkodott,
hogy módszeresen darabokra szedje szét magát: minden
egyes különálló részét megtöltötte ugyanazzal a tömörített
híranyaggal, s különböző csillagközi útvonalakat táplált
beléjük. Ducci dúlt-fúlt dühében.
– Most aztán az egész galaxisban megtudják, hogy
Chart idejött. El fognak minket árasztani! Ó, te... te. ..
 – Ugyan, papa, hallgass már – vágott közbe a fia. –
Chart valószínűleg úgyis közölte már mindenkivel. Az
ilyesféle embert járjon bármerre is, nyilván mindenütt
nyomon követik a tudósítógépek. Lehet, hogy ez is már
őmiatta jött ide.
– Az meglehet – vallotta be néhány pillanatnyi
gondolkodás után kelletlenül Ducci. – De akkor is. .. én
ettől megörülök! Miért nem tudott az a nyavalyás máshová
menni?
– Miért bánt téged olyan nagyon, hogy idejött, a
Yanre? – kérdezte Giuseppe. – Nem vitás, hogy ez...
Kiabálást hallottak, és amint hátranéztek,
megpillantották a közelgő Chevsky felügyelőt, aki a jelek
szerint valakin mindenáron ki akarta tölteni a dühét.
A torzító bura mögött Chart odább csúszott a székén;
arca és végtagjai ezáltal újabb meg újabb bizarr
alakzatokat öltöttek. Majd újra megszólalt:
– Mielőtt továbbmennénk, szeretnék válaszolni az
összes kifogására, mert gyanítom, hogy még jó néhánnyal
elő akar hozakodni. A tiszteletdíj kérdése nem fog
felmerülni, hiszen, mint már mondtam önnek, a
Tubalcainon még óriási követelésem van, hajói beosztom,
ez már életem végéig elegendő.
Dr. Lem bólintott. Ő maga sohasem járt a Tubalcainon,
de köztudott, hogy az egész galaxis legiparosodottabb
bolygója: az élet rajta csaknem elviselhetetlen, mert a
vízig és az oxigénig bezárólag mindent gyárilag kell
előállítani, de éppen ezért a technikai fejlesztésre olyan
nagy súlyt helyeztek, hogy ipari termelése fél tucat más
bolygó szükségleteit is kielégíti. Termékeit még a Földre is
exportálják.
 Megjegyezte magának: a lexikonban utána kell majd
néznie, mi is volt az, amire a Tubalcain lakosai
szerződtették Chartot.
– Feltételezem – folytatta Chart – , ön már azon is
gondolkodott, hogy beadványt vagy valami hasonlót
terjeszt az illetékesek elé, hogy a törvény erejével
távolítsanak el a Yanről. De ezt úgysem tehetik meg. A
földi embereket itt épp hogy megtűrik. A hatósági jogkör
törvényesen és valóságosan is az őslakosságot illeti. És
én hajlandó vagyok velük szerencsét próbálni. Azt pedig,
ugye, nem akadályozhatja meg, hogy találkozzam és
beszéljek velük?
– Nem. Természetesen nem. Önnek és
személyzetének pontosan ugyanolyanok a jogai, mintha a
megszokott telenavigációs módon érkeztek volna.. .
– Személyzet? – vágott közbe Chart, ajkát
biggyesztve. – Énnekem nincs személyzetem! Persze volt
valamikor régen, de miután kilesték a tudományomat, úgy
gondolták, hogy jobban járnak, ha önállósítják magukat,
ezért hát egyik a másik után mind lelépett. Aztán egyik a
másik után kénytelen volt belátni, hogy nem megy neki.
Néhányan könyörögtek, vegyem vissza őket, ezt azonban
minden esetben megtagadtam. Megtanultam, hogyan
boldoguljak nélkülük... senkire sincs szükségem... a
barátnőmön kívül.
Kezével felfelé mutatott, Lem önkéntelenül is arra
fordult, és a karzaton álló nőre nézett. Az felemelte kezét,
nem azt, amelyiken a sólyom ült, hanem a másikat,
mintha csak a bőrsisakot akarná levenni a madár fejéről.
De helyette, pillanatnyi habozás után, a saját arcát takaró
csuklyát rántotta le.
– Emlékszel rám, Yigael? – kérdezte.
Az idő megállt.
 Mivel senki sem zavarta Erik Svitrát – a tudósítógép
okozta közjátékot pedig nem tekinthetjük annak – , és az
utcák odakinn még mindig csendesek voltak, úgy
gondolta, hogy körülnéz a házban, ahová bevetődött,
hadd lássa, hogyan is élnek a lakói. Amikor a ház kilenc
szobájából megtekintett már négyet vagy ötöt, egyszerre
csak rájött, hogy ez nem is olyan nyomorúságos kalyiba,
mint amilyennek gondolta, hiszen egyetlen család
számára épült.
Először el sem akarta hinni. Ahonnan idejött, ott ilyen
kisméretű házakat nem építettek; a sokkal nagyobb
épületekben azonban egy-egy családnak átlagosan csak
három vagy négy szoba jutott.
Ezért van tehát ezeknek itt hagyományos stílusú
bútorzatuk! Hiszen mi értelme lenne, hogy változtassák az
egyes darabok alakját és anyagát, ha elegendő a helyük,
hogy a háztartás különböző céljait szolgáló egységeket
elhelyezzék. Meglehet, hogy ez amolyan régimódi
szemlélet, de azért megvan az az előnye: nem kell
civakodni olyasmin, hogy ma vagy holnap alakítsuk át az
asztalt kerevetté.
És az a különös dolog ott, amit először furán elrendezett
polcoknak nézett: az bizony a lépcsőház! Nincs lift, amely
felvinné az embert az emeletre .. . másrészt viszont a
gyerekek játékszobájában sincsenek rugós tornaszerek.
Ezek szerint a testüket bizonyára a lépcsőn edzik azzal,
hogy a saját testsúlyukat emelgetik a gravitációs erővel
szemben, de még az is elképzelhető, hogy futnak és
ugrálnak kinn a szabadban.
Hm!
 Elgondolkozva dörzsölgette állat. Korábban azon
csodálkozott, miként lehet, hogy egyesek a világnak
éppen ezt a távoli, furcsa, idegen lényekkel teli, elzárt
zugát választották, s idejöttek lakni ahelyett, hogy
valamelyik emberek uralta bolygón maradtak volna. Most
egyszerre ennek pontosan az ellenkezőjén kezdett
töprengeni: hogy lehet, hogy ezt a helyet még nem
töltötték meg dugig azok az emberek, akik nyugodt életre
és jó, régimódi luxusra vágynak. Persze, bizonyára
megvannak ennek a hátrányai is: talán rovarok vagy zord
időjárás, esetleg – hogyan is nevezték ezt valamikor? –
igen: eső!
De azért egyvalamit ebben a házban is talált, ami a
lehető legkorszerűbbnek látszott: egy
táv-összekötő-alállomást, amely annyi mindent tudott,
mint bármely máshol látott készülék. Végighúzta ujját a
kapcsolótábla gombjai fölött: hírek, lexikon, személyi
hívás, tanácskozás, szórakoztató műsorok egyenes
közvetítése, háztartási tanácsadó, könyvtári katalógus.
Választása szinte önkéntelenül a lexikonra esett, és a
billentyűkön beütötte a CHART, GREGORY nevet.
Csak azért, hogy kipróbálja, valóban olyan jól
müködik-e a készülék, mint amilyennek látszik.
Amikor dr. Lem a hajóról lefelé jövet újra végigment a
hídon, a rózsákat már nem találta ott, de eltűntek a
katonák és a zenészek is. Nem volt ott semmi más, csak a
csupasz, szürke feljáró. Pompy rettenetesen élvezte, hogy
újra kinn lehet a szabad levegőn, kicsússzam gazdája
karjából, és nagy rohanva ért előtte a földre, még azzal
sem törődött, hogy a híd végén felbukfencezett,
belehempergett a porba. Olyan volt megint, mint egy
kölyök mókucica.
 Lem doktor visszaparancsolta a lábához, majd elindult
ugyanazon az úton, amelyiken idejött, de egyszerre csak
rádöbbent: senki sem várta a hajóhíd előtt, hogy
megtudakolja, miről is tárgyalt Charttal. Ehelyett vagy száz
méterrel távolabb sűrű tömeget látott, valamennyien háttal
álltak neki. Izgatott taglejtéseikből kiolvashatta, hogy
valami kellemetlen dolog történhetett.
Hector Ducci azonban meglátta őt, s nagy léptekkel
sietett eléje. Mások is követték: a fia, Giuseppe és a
kolóniának azok a tagjai, akiket Lem doktor akár felelős
személyiségeknek is nevezhetett volna – más szavakkal:
azok, akik azonnal felismerhették, mekkora veszélyt jelent
Chart felbukkanása, vagyis, akiket egy pillanatra sem
vakított el ennek az alaknak a hírneve. Ott látta köztük
Toshi Shigarakut – férje, Jack, még mindig a
növendékeinek magyarázott – és Pedro Phillipset is. Ott
voltak mind, orvosnőjük, Harriet Pokorod kivételével.
Giuseppe fiatal lábával mindnyájukat megelőzte, és már
messziről kiabálta:
Lem doktor! Szörnyű dolog történt! Itt most rengeteg
szörnyű dolog fog történni – mondta dr. Lem. – Nos, mivel
kezdődött a . sorozat?
– Chevsky, a felügyelőnk! Megverte a feleségét!
Méghozzá kinn, a szabadban, mindenki szeme láttára. . .
megragadta a haját, és képzelje, megütötte!
– Szent igaz! – bizonygatta az apja, aki addigra
utolérte a fiát. – Soha életemben nem láttam még ilyen
undorító dolgot... mintha egyenesen a sötétség korából
lépett volna ki! Úgy látszik, éjszaka alaposan felöntött a
garatra, és átaludta az egész égi színjátékot meg mindent.
És most a feleségét okolja, hogy miért nem ébresztette
fel!
 – Sidonie-t most Harriet ápolja – fűzte hozzá Pedro
Phillips. – Még az ajka is felszakadt... a szeme körül
fekete véraláfutás... Nahát!
– Szerencse, hogy nem volt itt, Lem doktor
– mormolta Ducci. – Mert amiatt külön is dühöngött,
hogy magát hívták fel az űrhajóra. Azt képzeli, neki kellett
volna az elsőnek lennie, aki üdvözli Chartot. .. Apropó,
miről beszéltek?
– Az, amiről beszéltünk, nem is olyan lényeges
– felelte dr. Lem. – Sokkal nagyobb annak a
jelentősége, hogy ki az, aki itt van vele.
– A személyzete? – kérdezte Ducci, homlokát
ráncolva. – Attól tart, hogy rengetegen vannak?
– Nem. Senki sincs a hajón, csak ő és a szeretője. A
hajó közpo'nti vezérlése annyival fejlettebb minden eddig
látott hasonló szerkezetnél, hogy szinte hihetetlen! Azt
mondja, hogy legutóbb a Tubalcainon volt szerződése, így
feltételezem, hogy ez a hajó volt a fellépti díjának egy
része.
– Lem doktor a szemét dörzsölte. Párás fényudvara
ellenére igen erősen tűzött idekinn a nap.
– Hector, maga talán nem is emlékezik Chart
szeretőjének a nevére, de Pedro biztosan nem felejthette
el: Morag Feng!
– Ide visszajött? – kérdezte Phillips hitetlenkedve,
bambán eltátotta a száját, és elfelejtette becsukni.
 IX.

A kialvatlanságtól vörös szemmel, gyomrában nehezen

megmagyarázható korgással vágott át Marc Simon az
űrhajó leszállóhelye mögötti göröngyös területen, kezében
szorongatva diktíró-gépét, melyet mindig és mindenhová
magával vitt, hogy rögtön leírhassa, amit lát vagy az
éppen eszébe jutó, figyelemreméltó gondolatokat.
Shyalee nógatta, hogy ők is jöjjenek ki a többiekkel együtt
a városból, és nézzék meg az óriási hajót, mely úgy
fészkelt a súlya alatt megrogy-gyant, sárgás sziklába
mélyedve, mint valami irdatlan dinosaurus tojása. Marc
végül is engedett barátnője kívánságának, és most annak
rendje és módja szerint éppúgy ácsorogtak ott ők is, mint
a többiek, és velük együtt bámulták a hajót, mely
egyáltalán semmit sem csínált. Végül Shyalee megunta a
dolgot, és most arra próbálta rávenni Marcot, hogy a
Rayvor-Harryt és Alice Minget körülvevő „majmok"
csoportjához csatlakozzanak. Alice Ming éppen Chart
munkásságáról tartott nagy szakértelemmel előadást,
pedig Marc meg volt győződve, hogy valójában soha
egyetlen előadását sem látta.
Otthagyta hát Shyalee-t, töltse idejét kedve szerint, ő
pedig ötletszerűen elindult a Kitörés Mandalája felé.
Amikor már jókora utat megtett, egyszerre csak felharsanó
zenét hallott a háta mögül, erre visszapillantott, és
megállapította: végre-valahára történik valami a hajó
körül... De ő maga, úgy gondolta, inkább továbbmegy.
Azt is megfigyelte, hogy működni kezdett a csillagközi
állomás; ebben azonban semmi rendkívülit nem látott.
Utóvégre tavasz volt megint, és a telenavigátorral minden
tavasszal tucatnyi ember érkezett a Yanre, hogy elszökjön
saját bolygójának tele vagy a maga télies lelkiállapota elől,
amitől különben egész évben nem tudna megszabadulni.
Mint például az a tömzsi idegen, akivel ő meg Shyalee
összetalálkozott, amikor az valami frissen rászáradt
balzsamfélével a csupasz, barna lábszárán, éppen egy
bokor fedezéke mögül bújt elő. Marc valamin töprengeni
kezdett. Akkor annyira elfoglalták a saját gondolatai, hogy
jóformán meg sem nézte a pasast. Hogy is mondta?
Önálló kábítószer-vizsgáló? Ez esetben, ha azért' jött
volna ide, hogy sheyashrimmintát szerezzen. Valakinek
sürgősen figyelmeztetnie kellene őt. . . Vagy talán
mégsem? Talán hagyni kellene, hadd jöjjön rá magától!
Marc nem tartotta sokra azokat a kutatókat, akik azért
utazgatnak a világok között, hogy újabb és újabb olyan
dolgokat fedezzenek fel, melyekkel eltávolíthatják az
embereket a valóságtól. Másrészt viszont mindenkivel
türelmesnek kell lennünk; ahogy mondani szokták: elég
nagy ez a csillagrendszer, elfér benne mindenféle
csodabogár.
És őneki aztán igazán nincs joga másokat kritizálni
azután, amit majdnem elkövetett tegnap este Goydel
házában.
Az ösvény, melyre ráfordult, a Blaw és Rhee találkozási
vonala mentén húzódott, egyik oldalán zord sziklák
meredeztek, a másikon kertek és gyümölcsösök terültek
el, száz és száz kilométeren át. Itt-ott fák emelték büszkén
koronájukat a nap felé; patakok csobogtak mindenfelé: a
hatalmas Smor folyam apró tápláló erei. Most egy ilyen
érhez érkezett, annak mentén folytatta elgondolkozva
útját. A sekély, kavicsos medrű csermelyben, melyet kék
mohához hasonlatos növényzet szegélyezett, s benne
félig növényi, félig állati organizmusok tenyésztek – ezek
az év nagy részében tapadó virágokként éltek, majd a
tavasz közeledtével behúzták gyökereiket, s
csigalassúsággal útra keltek, hogy alkalmasabb helyet
keressenek maguknak.
Marc kis idő múltán rábukkant egy, a patakra néző sima
sziklára, arra letelepedett, szándékosan hátat fordítva
annak az iránynak, ahonnan elindult. Hosszú ideig – nem
is tudta, milyen sokáig – bámulta a vízben
meg-megcsillanó napsugarat, olyan mereven, hogy
amikor lehunyta szemét, lezárt szemhéján belül továbbra
is látta, csak éppen ellentétes színekben.
Egyszerre csak bekapcsolta a diktírógépet, és beszélni
kezdett. Semmi más hallgatósággal nem tudta volna
megosztani pillanatnyi gondjait, csakis ezzel a kritikátlan
géppel.
– Hogy van az, hogy Chartnak ez a felbukkanása,
érzésem szerint, elkerülhetetlen volt, de ugyanakkor
katasztrofális is?
Nos, azt hiszem, elkerülhetetlen az volt, hogy
megérezze a vonzerejét annak, milyen az, ha egy tőle
idegen fajta előtt produkálhatja magát. Egyetlen előadását
sem láttam, de láttam a hatását, mely még fél évszázad
múltán is tapasztalható volt a Hyraxon, így hát pontosan
ismerem munkásságának méreteit. Nem tudom, valóban
az-e, aminek sokan mondják: minden idők legnagyobb
művésze, egy vívmánya azonban minden vitán felül áll. A
kifejezésnek alapvetően új eszközét dolgozta ki, és
ahelyett, ami általában meg szokott történni, vagyis hogy
a háttérből szinte rögtön felbukkan egy másik személy, aki
tökéletesíti az úttörő felfedezését, Chart véges-végig az
élen maradt, messze maga mögött hagyva azokat a
vetélytársait is, akik valaha az ő tanítványai voltak.
Ez viszont, úgy látszik, megrendíti azoknak a
biztonságérzetét, akik más területeken dolgoznak. Egész
életemben mindig is hallottam vele kapcsolatban
vállveregető megjegyzéseket. Úgy hiszem, olyasféle lehet
ez, mint amikor valaki először öntött szobrot bronzba, a
többi szobrász pedig ráeszmélt, hogy mi is a baj a kővel...
vagy amikor először rögzítettek képeket szalagra és...
Hogyan is hívták ezt? Nem tekercsre. . . nem csíkra. ..
Megvan! Filmre! Tehát amikor a színigazgatók rájöttek,
hogy a szalag és a film versenyre tud kelni eleven
színészek díszletek közti játékával.
Most pedig itt van ő, ez a Galaktika-szerte közismert
egyéniség, akinek csak el kell indulnia valamelyik lakott
csillagrendszer felé, s a hírek máris ott száguldanak előtte
és... aki vitákat vált ki a bolygóközi parlamentben! Világos
tehát, milyen hátborzongatóan izgalmas feladatnak tűnik
számára az a lehetőség, hogy nem emberi közönségnek
rendezzen színjátékot.
De nem ezért tartom elkerülhetetlennek, hogy Chart
eljött ide, a Yanre. Inkább. . .
Marc habozott, azon töprengett egy ideig, hátha bután
hangzik, amit most rögzíteni akar, de végül elszántan
belevágott.
– Sokkal inkább arról van szó, hogy Chart egész lénye
pontosan valamiféle yanbeli eszményt testesít meg.
Amennyire tudom, Chart afféle drámaíró-rendező. De
ennél valójában több. Ő az, aki közülünk, emberek közül a
legjobban meg tudta közelíteni annak az elnevezésnek az
igazi tartalmát, amit itt jóval ideérkezé-sem előtt
használtak, hogy jelöljék vele a Kitörés Eposzának hőseit,
a főszereplőit.. . vagy minek is nevezzem őket... azokat az
alakokat, akik uralják az egész eposzt. Gregory Chart
ugyanis ezekhez hasonlatos: játékmester.
És ez mit jelent? Nagyon hasznos dolog, hogy ez a szó
a mi szótárunkban is megvolt, s így már
gondolattársítások is fűződnek hozzá, s én hálás vagyok
annak, aki megalkotta, bárki légyen is. De...
Nagyot sóhajtott, és elzárta a gépet. Visszatérve a
valóságos világba – sokkal hosszabb szünet után, mint
ahogy eredetileg gondolta – , most újra körülnézett, és
meglepetten látta, mennyire megrövidültek az árnyékok.
Mi a csuda, tehát már csaknem dél van! És lám, éppen
itt van, szinte a kitörés Mandalájának a küszöbén.
Csaknem páni riadalmat keltett benne a felismerés meg
a hirtelen meginduló működés teljes egybeesése.
Hónapok teltek el, talán egy egész esztendő is azóta,
hogy ilyen közelről látta a Kitörés Lángját. És akkor azt
tervezte, hogy egyszer a mandala belsejéből próbálja
megfigyelni ajelenséget, s majd naponta fokról fokra
haladva közelíti meg, de aztán valahogy...
Elhessegette magától ezt az emlékét meg a
lehetőségek vétkes mulasztásainak sorozatát, mely
előlopakodott az emlék nyomában. Szemügyre vette a
dombot, melyre a patak folyását követve felmászott. Közel
a dombtetőhöz egy értékes ghulfa állt, ennek termése volt
a yanlakók étrendjének egyik legfontosabb része. Erős és
egyenletes térközökben nőtt ágai szinte természetes
létrául szolgáltak. Marc a fához sietett. Tetejéről,
tizenöt-húsz méter magasságból akadálytalanul
végigtekintheti a Blaw fennsíkot egészen addig a
törésvonalig, ahol megkezdődik az az alig érzékelhető
szögben lejtő ötszáz kilométeres terület, mely egészen a
Gheb sóstóig terjed. Voltak arra-felé más városok,
kisebbek és nagyobbak is, mint Prell, ám egyiknek sem
volt hozzá hasonlíthatóan szép, folyamparti fekvése.
Éppen a magasba nyúlt, hogy megkapaszkodjon a
legalsó, lombos ágban, amikor valami egyszerre csak
megszúrta az ujját.
 Felkiáltott és hátrahőkölt; ujjhegyéből vér szivárgott.
Felnézett a sűrű lombozat homályába, s egy mozgó
valamit vett észre, és még valami suhogó hangot is hallott.
Madár? De hiszen a Yanen vagyunk! Itt nincsenek
madarak!
És akkor, a háta mögül, egyszerre csak valaki kiáltott:
– Jaj, bocsásson meg! Bántotta magát?
Szorosan testhez álló zöld ruhában, hersegő csizmában
egy nő sietett felfelé az emelkedőn, csaknem olyan magas
volt, mint Marc, a vörösréz színében csillogó haját, mely
hosszúkás arcát szabadon hagyta, fekete borostyánkő
csat szorította hátra. Egyik csuklóján gyémántokkal
díszített bőrkézelőt viselt.
Marc elképedve bámulta, nem azon lepődött meg, hogy
addig még sohasem látta – hiszen ha egyvalaki
ideérkezett ma a Yanre a telenavigátorral, akkor
természetesen mások is jöhettek – , inkább azon
csodálkozott, hogyan lehetséges, hogy nem vette észre
már előbb? Hiszen ez a nő olyan magas; ahhoz, hogy
Marc ne lássa meg, a földre kellett volna feküdnie, és
kúszva közelednie.
Vagy úgy! Csípőjén ott csillog aranyosan az antivíziós
készülék. Ez a felszerelés rendkívül költséges, azonkívül
számos bolygón nem is engedélyezik a használatát. De
azért nem volt ismeretlen Marc előtt.
Az asszony, hangjában némi türelmetlenséggel, újra
megkérdezte:
– Megsérült?
– Én... – A kezére nézett, lerázta róla a vért, hogy
szemügyre vehesse a sebet; de úgy látta, hogy csak
jelentéktelen karcolás. – Ó... semmi... azt hiszem,
semmiség.. .
 – Ha a csőrével ejtette, akkor nem lehet semmi baj.
Fertőzést csak a karmai okozhatnak. Habár, valahányszor
a csuklómra telepszik, ez a kézelő itt természetesen
automatikusan megtisztítja a karmait. Gyere vissza, te
haszontalan teremtés, gyere vissza! Úgy, úgy... vissza,
vissza!
Karját a fa homályba vesző ágai felé nyújtotta. A madár
sértődötten rikoltozva, nagy szárnycsapásokkal rászállt a
csuklójára, az asszony pedig gyors, ügyes mozdulattal
fejtre húzta a bőrsisakot.
– Na, így! – mondta újra Maréhoz fordulva. – Ez a
maga részéről biztosan nem fog bocsánatot kérni, így hát
inkább én teszem meg. Egyébként mindig nagyon nyűgös,
valahányszor első alkalommal röpköd egy számára új
bolygón, azt képzeli, hogy minden és mindenki őt akarja
bántani. Tudja, ezek nagyon paranoiás teremtések!
– De gyönyörű állat – jegyezte meg Marc, s a fáról egy
levelet szakított, hogy sebesült ujja köré tekerje. A
ghullevél meggyorsítja a véralvadást, nagyon hasznos
tehát, feltéve ha valaki a. földi emberek azon szerencsés
öt százalékába tartozik, mely nem lesz tőle allergiás. –
Miféle madár ez?
– Salvadori sólyom. Egyszer réges-régen az a ragyogó
ötlete támadt valakinek, hogy a solymá-szat igen hasznos
lehetne azokon a fejletlen bolygókon, ahol nincsenek
rendes utak, méghozzá nemcsak vadászatnál, hanem
állattenyésztésnél, a nyájak őrzésénél is. Ezért aztán az
összes fellelhető sólyomfajta genetikájával kísérletezni
kezdett. Az egyik ág azonban megszökött, és vadon
szaporodott tovább, közéjük tartoztak ennek a példánynak
az ősei is. Tőlük örökölte azt a tulajdonságát, hogy olyan
túlzott jelentőséget tulajdonít a saját maga
fontosságának... így van ez, ugye, te gonosz? Megrázta
csuklóját, mire a sólyom a csőrét csattogtatta.
Miközben az asszony beszélt, Marc tovább figyelte,
sokkal inkább a nőt, mint a madarat. Volt valami
halványan ismerős vonás benne, mintha már látta volna
valamikor, régen a képét, de sehogyan sem tudott rájönni,
hogy hol és mikor. Tulajdonképpen arra is volt már ideje,
hogy véleményt alkosson róla, de valamilyen oknál fogva,
önmagának sem tudta megmagyarázni, miért, úgy érezte:
nem lényeges, hogy milyen benyomást kelt benne ez a
nő. Rideg volt a hangja, túlságosan gyorsan pattogtak a
szavai, s volt benne valami türelmetlenség, amikor
másodszor kérdezte, hogy megsérült-e. .. De Marc rögtön
rendreutasította önmagát. Nyilván eltúlozva reagál a
dolgokra. Hiszen oly hosszú időt töltött itt, a Yanen, eleinte
a kolónia már ugyancsak nyugodt, kellemes légkörében,
aztán meg a yanlakók között, kiknek életére annyira
jellemző a méltóságteljes, megfontolt viselkedés, hogy
minden bizonnyal elszokott az olyan emberekkel való
érintkezéstől, akik feszültebb körülmények között élnek.
Már éppen meg akarta kérdezni az asszonytól, honnan
jött, és csak azért kelt-e át az űrön, hogy sólyma kedvére
röpködhessen, amikor észrevette, hogy most a nő bámulja
őt.
– Hiszen... hiszen én... hülye vagyok! – mondta az
asszony igen határozottan. Marc öszzerezzent. –
Kétszeresen hülye. Sőt, háromszorosan! – Egy lépéssel
közelebb jött a férfihoz. – A fenébe is, hiszen maga heyket
és welwát visel, és ez csak most jutott el a tudatomig.
– Én... – Mafc önkéntelenül megérintette yanbeli
szabású körgallérját. – És ha csak nem jött ide valami
tetoválóművész vagy bőrátültető, hogy megtegye a
„majmoknak" azt a szívességet, amire azok mindennél
jobban vágynak, vagyis hogy megszabadítsa őket a bőrük
sötét foltjaitól, mély esetben viszont maga nem viselné ezt
az öltözéket, akkor maga földi ember.
Marc megfigyelte, hogy az asszony szeme nagyon sötét
zöld, és ugyanolyan áthatóan éles tekintetű, mint a
sólyomé.
– Ez esetben viszont nem lehet más. . . csakis Marc
Simon!

Nagyon sokáig tartott, amíg az informál leforgatta Erik

kérdésére a Chartról szóló ismertető anyagot. Közben Erik
annyira a hatása alá került, hogy meg is feledkezett arról a
lehetőségről, hátha belép valaki, és megzavarja;
odahúzott egy széket a készülék elé, és szinte szájtátva
bámulta a képernyőt. Nem is csoda, hogy ezek itt mind
kitódultak a városból, hogy megbámulják az űrhajót!
Őt egyébként sohasem érdekelték túlságosan az
alkotóművészetek. Hajlama szerint inkább az olyan
szubjektív művészetekhez vonzódott, melyekhez
tabletták, porok, gáz vagy injekciós tű révén lehet eljutni.
De most mégis úgy vélte: ha ez a Chart egyszer
munkához lát, akkor bizony az objektív módszereitől is
kikészül az ember agya!
Amikor az ismertetőnek a befejező része Chartnak a
Tubalcainon kötött szerződésére utalt, azzal a
megjegyzéssel, hogy ha valaki meg akarja tekinteni az
ottani előadásáról készített szalagot, akkor külön díjat kell
befizetni, Eriknek váratlanul valami egészen más jutott az
eszébe. Apropó, „kikészül"! Erről jut eszembe, hogy még
valaminek utána akartam nézni a lexikonban. Hogyan
lehet hozzájutni egy yanlakó lányhoz, és egyáltalán
érdemes-e?
 Némi gondolkodás után lenyomta a „Yan" címszó, majd
a „Fajták közti kapcsolatok" alfejezet, aztán a „Szex"
al-alfejezet billentyűit. Az informat egyébként még akkor is
ki tudta választani a helyes címszavakat, ha valaki
tévedett a betáplálásuknál. Most azonban a képernyő
teljesen üres maradt, és Erik rájött, hogy az emberi
kolónia tagjainak, akik itt élnek állandóan a Yanen,
valószínűleg nincs szükségük arra, hogy ezt az
információt a géptől szerezzék be.
Marc maga is hallotta, hogy furcsán recseg a hangja:
– Én. . . ö.. . ö... Honnan tudja?
– Morag Feng vagyok. Gregory Chart szeretője.
Ez a név halkan megpendített egy húrt Marc
emlékezetében, akárcsak a nő arca, de még mindignem
tudta azonosítani. Az asszony folytatta:
– Olvastam a Kitörés Eposzai, amit maga fordított. Én
adtam oda Gregorynak is, és ez hozta ide őt. A maga
könyve!
Marc egészen elszédült a meglepetéstől.
– És tetszett neki. .. Chartnak tetszett a művem?
– Hogy tetszett-e? – Érdesen felnevetett. – Hiszen ez a
világon az első olyan hiteles fordítás, amit nem emberi
eredetű költeményről készítettek. Tudja mit ? Jöjjön velem
a hajóra most azonnal! Rögtön felhívom Gregoryt, és
megmondom neki, hogy találkoztam magával. El lesz
ragadtatva. Hiszen épp maga az, akivel ezen a bolygón
mindenekelőtt beszélni szeretne... Valami baj van?
Az asszony keze megállt egy pillanatra, miközben szája
elé emelte a távösszekötő kagylóját, azt a miniatűr
készüléket, mely a derekán függött, az antivíziós
felszereléssel ellentétes oldalon.
– Én... én... teljesen meg vagyok rendülve
 – mondta Marc halkan. – Főleg azért, mert az a
fordítás tulajdonképpen rettenetes. Éppen csak hogy
letelepedtem itt, amikor sietve máris belefogtam. Akkor azt
képzeltem, hogy már mindent tudok a Yanről és a yan
nyelvről. Csak amikor kiköltöztem a kolóniáról, akkor
jöttem rá, milyen otromba, milyen nehézkes, milyen
felületes munka volt!
Elkeseredetten ökölbe szorította kezét.
– Gregoryt mégis ez hozta ide – jegyezte meg Morag
élesen. – És ez mégiscsak nyom valamit a latban a maga
javára, nem? Na, jöjjön már!
– Én. .. tulajdonképpen.. . – Marc hátrapillantott. A nap
már csaknem zenitjére emelkedett. – Tulajdonképpen
még várni akartam egy kicsit, hogy pontosan délben
megláthassam a Kitörés Lángját. Az ugyanis. ..
– Tudom. Ismerem. Én is ismerem a Lángot – vágott
szavába az asszony. – De hát lesz arra még nagyon
sokszor lehetősége. És ha minden jól megy, azt is meg
fogja érteni rövidesen, mi is az a Láng valójában, és miért
lobban fel minden áldott nap.
– Micsoda? – Még a gondolattól is teljesen elakadt
Marc lélegzete.
– Jól hallotta! – Megragadta a férfi karját, és sietős
léptekkel vezette a hajó felé. – Hát mit gondol, miért jött
ide Gregory, és mit akar itt csinálni?
 X.

– Morag Feng? – kérdezte Giuseppe kissé csodálkozó,

hangon. – Mintha már hallottam volna ezt a nevet, de...
– Hé! Kijött már az a Lem? Most nyomban beszélni
akarok vele!
Az üvöltés félreismerhetetlenül Chevsky hangja volt. A
kis csoport arra fordult, ahonnan a kiabálás hallatszott, s
meglátták a felügyelőt, amint éppen átfurakodott a
tömegen, mely – ahogy ilyen esetekben az ősidőkben is
történni szokott – összegyűlt a megvert Sidonie körül,
akinek Harriet Pokorod a sérüléseit kezelte.
Chevsky arckifejezése valami átmenetet tükrözött a
zavart ijedelem és az öntelt pökhendiség között, de
nagyon igyekezett, hogy ez utóbbi kerüljön felszínre.
Hatan vagy nyolcan jöttek utána, közvetlenül a nyomában.
Lem doktor, mint a közösség pszichológusa, nagyon
szigorúan ragaszkodott ahhoz az elvéhez, hogy őt magát
semmiféle személyes rokonszenv vagy ellenszenv ne
befolyásolja, de ha mégis megengedhette volna magának
ezt a fényűzést, akkor éppen ennek a társaságnak a tagjai
lettek volna azok, akiket megvet. Chevsky olyan
rettentően vágyott hivatali címekre és kitüntetésekre, hogy
ide, a Yanre – amit pedig csak amolyan isten háta
mögötti, elmaradott területnek tekintett – is szívesen eljött
csak azért, mert itt megkaphatta azt a hivatalos ranggal
járó állást, amire az ő személye másutt még csak szóba
sem jöhetett volna. És hozzá hasonlóan a többi ilyen is
azzal kompenzálta a maga szemétdombjának
jelentéktelenségét, hogy a saját személyét igyekezett
minél nagyobb kakasnak feltüntetni. Különösképpen
szemet szúró volt ez a jelenség Dellian Smith és felesége
esetében; ezek ketten olyannyira szégyelltek csatorna- és
szennyvíztisztító munkájukat – bármennyire
nélkülözhetetlen és értékes volt is a szaktudásuk – , hogy
Chevsky legmeghittebb cimborái lettek, és a kolónia többi
lakosával még érintkezni is alig voltak hajlandók.
Ó, miért is olyan rettenetesen érzékenyek és
nagyképűek az emberek?
Chevsky súlyos, fenyegető léptekkel utolérte, és már ott
is állt dr. Lem előtt. Pompy megérezte, hogy a felügyelő
bántani akarja gazdáját, felágaskodott hát rengeteg lábán,
elszánt védekezést jelezve felborzolta szőrét, amitől az
olyan 'merev és szúrós lett, mint a tarajos sül tüskéje, s
kitátotta száját, hogy megmutassa tépőfogait. .De hát
szegényke már nagyon megöregedett, a fogai pedig
letompultak, semmiképpen sem hatottak ijesztően.
– Felügyelő! – hallatszott egy kiáltás, és Chevsky meg
a társai nyomában felbukkant Harriet Pokorod. Sietve
szedte a lábát, járás közben próbálta visszagyömöszölni
műszereit az orvosi táskába.
Chevsky tudomást sem vett az orvosnőről. Csípőre tette
kezét, és recsegő hangon förmedt Lem doktorra:
– Na, most végre legalább nem akar átejteni... de hát
nem is sikerülne! Jól tudom, milyen gyönyörűséggel
szokta a színfalak mögött boncolgatni a lelkivilágunkat,
kipuhatolni a gyöngéinket, és addig vacakolni velünk,
amíg az agyunk már nem is a saját akaratunk szerint
működik. De most túl messzire merészkedett!
Döbbent csend következett. Majd Hector Ducci
megkérdezte:
– A fenébe is, miről beszél?! Chevsky lesújtó pillantást
vetett rá.
– Nagyon is jól tudja, mire gondolok! Hiszen Sidonie és
a maga felesége sülve-főve együtt vannak! Maga is jól
tudja, hogy Sid a hátam mögött ehhez a kiszáradt
csontkollekcióhoz járkál, olyan bizalmas dolgokról fecseg
vele, melyek kizárólag a férjre és a feleségre tartoznak!
Ne is próbálja hát azt bemagyarázni nekem, hogy nem
őneki köszönhetem, hogy a saját feleségem fel sem
ébresztett, amikor pedig már mindenki tudott Chart
megérkezéséről! Ne is mondja nekem, hogy az véletlen,
ha éppen a felügyelő szerez legutoljára tudomást a
híres-nevezetes látogató érkezéséről, ugyanakkor ez a
madárijesztő Lem doktor volt a legelső, akit meghívtak az
űrhajóra!
– És azzal se próbáljon visszavágni a felügyelőnek –
szólt közbe Dellian Smith – , hogy mit művelt Sidonie-val!
Ha én lettem volna az ő helyében, ugyanazt tettem volna.
– Nagyon helyes! – bólintott zordan a felesége.
Ellenségesen hallgattak egy ideig. Dr. Lem tisztán
hallotta a csendben Toshi fogvacogását.
Végül, szándékosan kiélezve szavait, kijelentette:
– Nem keltett volna túlságosan jó benyomást, ha az
első ember, akivel Chart itt összetalálkozik, éppen
tökrészeg.
Most már nem maradt helye az udvariaskodásnak. Már
vérre ment a dolog.
Chevsky arca bíborvörös lett. De mielőtt még
megszólalhatott volna, Lem gyorsan folytatta:
– Csak aki teljesen ittas volt, az alhatta át ezt a
mozgalmas éjszakát! Ugye, Pedro?
– Bizony! – felelte a kereskedő Lem doktor pártjára
állva. – Legutóbb is, amikor benn járt nálam, hat liter
különféle italt vásárolt.
– És ő kéri tőlem a legtöbb nyugtatót és
gyomorbántalmak elleni tablettát, csupa olyasmit, amire
az embernek másnapos állapotában van szüksége – tette
hozzá Harriet, aki végre mindent visszarakott az orvosi
táskájába, és éppen elfoglalta a helyét dr. Lem másik
oldalán. Siettében majdnem rálépett Pompyra, ezért aztán
mentegetőznie kellett, és meg is akarta simogatni az
állatot, de rögtön megbánta elhamarkodott tettét, mert a
mókucica még mindig védekező tartásban kuporgott, s a
szőrszálai szúrósan mere-deztek.
– Ha olyan felesége van valakinek, mint amilyen Sid,
akkor talán nincs joga az embernek olykor-olykor italba
fojtania bánatát? – szállt velük vitába Dellian Smith.
Hangjában azonban nem volt semmi meggyőződés,
szavai hamisan csengtek. Chevsky elhatározta, hogy
semmi esetre sem hagyja lépre csalni magát.
– Ugyan, hallgass már! – mondta, és oldalba bökte
Smitht. – Nem azért jöttem ide, hogy erről beszéljünk.
Mert ha pletykázik is rólam Sid ennek a nyavalyás
Lemnek, én még akkor is úgy vélem, hogy a magánéletem
csak rám tartozik. Nem vagyok éppen büszke az asszony
viselkedésére, de hát az én dolgom, hogy úgy intézzem
el, ahogy helyesnek látom. Tudhatják, a házastársak közti
viták senkit sem jogosítanak fel arra, hogy felelősségre
vonjon, és ha iszom is hébe-hóba, hát akkor mi van? Ez
igazán nem zavarja hivatali kötelességem teljesítését!
Kihívó pillantást vetett a vele szemben álló hármasra: a
pszichológusra, a kereskedőre és az orvosnőre. Ducci a
hátuk mögött topogott, nem tudta biztosan, ki kell-e
mondania, kivel érez együtt, vagy pedig – mivel ő csak a
kolónia technikai berendezéseiért felelős – az a
helyesebb, ha semleges marad. Dr. Lem nagyon remélte,
hogy Ducci ez utóbbi megoldást fogja választani.
– De ami most igazán fontos – folytatta Chevsky – , az
egészen más. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy alakult
itt egy magát önkényesen kijelölt bizottság, mely meg
akarja akadályozni, hogy Chart előadást tartson nálunk.
Smithék és a mellettük állók hevesen bólogattak. Nem
volt nehéz kitalálni, hogy kikre vonatkozik a „mindenki".
Chevsky kihúzta magát, állat fenyegetően előretolta.
– Azt rögtön előrebocsátom, hogy én magam Chart
egyetlen előadását sem láttam. De nagyon sok olyan
emberrel beszéltem, akik látták. . . köztük a maga
feleségével is, Ducci! – Haragosan összevonta
szemöldökét. – Igazán nem kell lángésznek lennem
ahhoz, hogy rájöjjek: Chart működése korszakalkotó, ha
egy bolygón előadást rendez... hát az olyan ott, akár egy
határkő. Történelmi esemény! Én aztán igazán meg
tudom ítélni, milyen érzések lesznek úrrá a kolónia
lakosain, ha valami nagyszerű és fontos dolog történik! így
hát kerek perec kijelentem: ha akadályozni próbálják,
hogy Chart megrendezze itt a színjátékát, kivétel nélkül
minden emberfiával szembe fognak kerülni. .. maguk...
maguk. .. nagyképű, fontoskodó alakok!
Smithék újra bólogattak, és ugyanúgy tett a többi
cimborájuk is. Mind olyan arckifejezést öltöttek, mintha
pontosan a Chevskyét akarnák utánozni, s várták a
feleletet.
– De hát Chartnak esze ágában sincs előadást tartani
nekünk – mondta dr. Lem néhány másodpercnyi szünet
után.
– Micsoda? – Chevsky egy fél lépést tett előre.
– Honnan veszi egyáltalán, hogy Chart azt képzeli,
érdemes produkciót rendeznie háromszáz embernek?
Ilyesmire számít maga, amikor ő világrészek, egész
bolygók számára rendez előadásokat?
– Ezt úgy érti... – kezdte Chevsky, de Smith most
elébe furakodott.
 – Ezt úgy érti, hogy az a nyavalyás nem nekünk,
hanem a „majmoknak" akar színjátékot bemutatni? –
Szavaiból csak úgy fröcskölt az undor és az iszonyat.
És mintha csak éppen erre a kérdésre akart volna
válaszolni, megint felharsant a hajóból Chart hangja:
Megállapítottuk, hogy jelen van Prell város yanlakó
közösségének három legkiválóbb tagja: Kaydad, a
Szószóló, Vetcho hrath és Goydel hrath! .
– Yan nyelven is tud beszélni? – ámuldozott Harriet
szinte elakadó lélegzettel.
Phillips ugyanolyan halkan válaszolt:
Feltételezhettük volna róla, hogy mielőtt idejött, mindent
megtanult, ami erre a bolygóra vonatkozik.
– Megtennék ezek az urak, ha kedvük tartja, hogy
feljöjjenek a hajóra? Gregory Chart el lenne ragadtatva,
ha vendégül láthatná őket. Ducci felkapta fejét.
Nahát! Ehhez mit szólnak? Bemutatni nem emberi
lényeknek a legfejlettebb technikát. . . – De a hangja
elhalt, mert ő is éppolyan jól tudta, mint mindenki más, aki
csak hallhatta ezt a meghívást, hogy Chart ellen úgysem
lehet emiatt egyszerűen vádat emelni, minden ilyen
kísérlet csak fölösleges időpazarlás lenne. Hiszen ez az
ember több mint fél évszázada csakis a saját maga
megszabta törvényei szerint él.
Felemelte látcsövét, és újra belenézett. És egy pillanat
múlva már közölte:
– Igen, valóban ott mennek! Chevsky, Smithék és a
többi társuk elképedve és döbbenten néztek egymásra.
– Nahát, majd még teszünk erről! – kiáltotta végül a
felügyelő, és elviharzott. Dr. Lem pedig kijelentette:
– Valójában nem is Chart miatt kell fájnia a fejünknek.
– Hanem? – Harriet tekintete egyikről a másikra
vándorolt, mindnyájuk arca egyformán gondterhelt volt.
 – Morag Feng van a hajón – mondta Phillips. – Most
Chart szeretője.
– Nem, az nem lehet! – Harriet okos, becsületes arca
elsápadt, karját ernyedten leeresztette, még az orvosi
táskáját is majdnem elejtette.
– Az ördögbe is, mi ez folyton, ezzel a Morag Fenggel?
– kérdezte Ducci. – Azt hiszem, hallottam már a nevét, de.
..
– Ez éppen a maga ideje előtt lehetett – mondta dr.
Lem kimerültén, s kezével beletúrt kócos hajába. – Én
akkor.. . várjunk csalt.. . igen, tizennégy éve voltam itt; ez
tehát tizennyolc évvel ezelőtt történt. De hát maga, Pedro,
ismerte őt, ugye?
A kereskedő nyomatékosan rábólintott.
– Igen. Az azt követő nyáron érkezett a Yanre, amikor
én a családomat idehoztam. Nagyon jól emlékszem rá.
– És körülbelül két hónappal azt megelőzően, hogy
Alice ide költözött – tette hozzá Harriet, s összeszorította
száját.
– Micsoda? – Ducci keze ökölbe szorult. – Csak nem ő
az a nő, akitől Alice elcsábította Rayvort?
– De bizony ő az – mondta Lem doktor bánatosan. –
És még nem aludt ki benne a gyűlölet. Ebben biztos
vagyok.
Őrült! Hülye! Bolond! így szidalmazta Erik önmagát
minden egyes lépésénél, amint csomagjának súlya alatt
görnyedve, nagy keservesen rótta visszafelé ugyanazt az
utat, melyen a városba jött. Hát persze hogy fel kellett
volna ismernie a Chart nevet – méghozzá azon nyomban!
És akkor a maga személyes érdemeként közölhette volna
az adatokat a tudósitógéppel, azután meg a helyi
informálnál bejelenthette volna az igényét a megfelelő
tiszteletdíjra, és ha ez a Chart valóban olyan sokat érő
szenzáció, mint ahogyan a lexikon állítja, ebből elég
tartaléktőkét szedhetett volna össze, hogy leléphessen a
Yanről, ha kiderül, hogy befürdött ezekkel a
kábítószerekkel.
Tökkelütött!
Hirtelen megállt. Ha már használta ezt a készüléket ott
a házban, ahol evett, miért nem kérte tőle a keresett
kábítószerre vonatkozó cikket is? Rengeteg fáradságtól
kímélte volna meg magát. Annak a bolygón kívüli
információmennyiségnek ugyanis, amit egy-egy
lexikonban tárolni lehetett, meg voltak szabva a határai;
ennek következtében szigorú kikötések szabályozták a
különböző jellegű adatok elsőbbségét; ezért az Hiúmon,
ahonnan Erik idejött, csak egyetlen utalás volt található a
sheyashrim nevű kábítószerre, az is csak futólag említette
egy szadista orgia vagy valami ilyesféle leírásánál, s csak
annyit fűzött hozzá, hogy az ilyen orgiák során számos
yanlakó életét is veszti. Szadista orgiák egyébként sok
bolygón voltak divatban, méghozzá többnyire az
átlagosnál gazdagabb helyeken. Valójában ez késztette
Eriket a yanbeli látogatásra.
Itt, a Yanen minden bizonnyal elsőbbséget biztosítanak
az informatban a helyi vonatkozású információknak,
ugyanúgy, mint...
Éppen vissza akart fordulni, hogy a legközelebbi üres
emberi házban újra adatokat kérjen az informattól, amikor
szemközt egyszerre csak hangos – méghozzá emberi – ,
izgatottan vitatkozó hangokat hallott. Hunyorogva nézett
arrafelé. Öten vagy hatan jöttek szembe vele, a csoport
élén ugyanaz a felügyelő, akit akaratlanul felébresztett.
– Hé! – kiáltotta Chevsky, amint már messziről
megismerte. – Na nézzék csak! Ez az a fickó, aki segített
rajtam, mert felébresztett, és megmondta, hogy itt van
Chart... amikor Sidonie egyszerűen meglógott és
otthagyott. Hahó, pajtás!
Sugárzó arccal, kedélyességet erőltetve közeledett
hozzá. Erik felsóhajtott, válláról a földre csúsztatta
csomagját, s kezet nyújtott a felügyelőnek.
– Morag Feng – ismételte Ducci, s úgy forgatta
szájában a szót, mintha keserű lenne. – Hallottam róla. . .
de hát az nagyon régen volt. – Majd Giuseppéhez fordulva
hozzátette: – Akkoriban voltál te csecsemő.
– Pedig én is hallottam ezt a nevet – felelte a fia. – Ha
jól tudom, valami szörnyű nagy kalamajkát kavart, ugye?
– Én pontosan emlékszem a részletekre is – mondta
Lem doktor. – Lehet, hogy bizonyos szempontból az én
hibámból is történt a dolog. Elmondjam úgy, ahogy
emlékszem rá?
– Igen, kérem – fordult hozzá Ducci. A többiek is
helyeseltek, csak Harrietnek volt még külön megjegyzése.
– Ezek ugye olyan adatok, amelyeket hiába kérnénk az
informattól?
– Alighanem! – válaszolta Lem doktor, kísérteties
mosollyal nyugtázva a kérdés akasztófahumorát. – Nos...
hát a dolog lényegében így történt. Akkoriban a kolónia
még viszonylag új volt, én magam, mint tudják, a
megalapítása utáni második hullámmal érkeztem ide, de
még az idő tájt is gyakran közöltek róla tudósításokat: ez
volt a legeslegelső emberi település egy olyan bolygón,
ahol másfajta lények voltak az urak. Szexuális
egyezésünk lehetőségei pedig mindenféle zavaros alakot
is idecsábítottak; ezek aztán szörnyű zűröket okoztak.
Igaz, Harriet? Az orvosnő rábólintott.
– Nos, ez a Morag Feng nem volt éppenséggel
hóbortosnak nevezhető, de nagyon kiegyensúlyozott sem.
Különböző elméletekkel állt elő a játékmesterekről, a
yanbeli ősi.civilizációról meg hasonlókról, és eltökélt
szándéka volt, hogy bebizonyítja a maga igazát. Amikor
megérkezett, nem volt hajlandó a kolónia emberei közt
élni, és yanbeli szeretőt szerzett magának: Rayvort.
Tulajdonképpen Rayvor őtőle kapta a Harry nevet, amit
ma is használ. És ezután bukkant fel Alice Ming, aki
ugyan a kolónián belül akart lakni, de azért ő is yanbeli
szeretőre vágyott, csak azt akarta, hogy az. .. – dr. Lem
egy pillanatig habozott, majd kimondta – szolgalelkű
legyen. Igen, azt hiszem, erről lehetett szó. Elhallgatott,
aztán folytatta:
– Morag... ezt jól tudom, mert én voltam a bizalmasa,
sőt most már önmagámnak is bevallhatom, szerelmes is
voltam belé, nem is kicsit... szóval, Morag azon nyomban
végére akart járni annak, hogy van-e egyáltalán valami
valóságos alapja, s ha igen, akkor milyen mértékben
mindannak, amit ő a Kitörés Eposzából, a watokból, a
mandalákból meg a hasonló dolgokból kikövetkeztetett,
így hát útra kelt, és a Kitörés Mandalájának belsejében
lefeküdt a földre, amikor a Láng fellobbant.
– Ugyanúgy, ahogy Marc Simon tette tavaly? – vetette
közbe Ducci pillanatnyi dermedt csend után.
– Igen. És hát azt is tudják, hogy mi történt akkor Marc
Simonnal. Mintegy három hétre teljesen megtébolyodott.
Ő maga mondta később, hogy olyan volt, mintha egy
egész élet lelki és szellemi élményeit, látomásait,
hallucinációit sűrítették volna harminc másodpercbe.
– A bőre pedig rettenetesen leégett – tette hozzá
halkan Harriet.
– Morag magas, izmos nő – folytatta Lem doktor – ,
Alice viszont vékony, törékeny testalkatú. Sokkal inkább a
yanlakók ízlése szerinti. És Alice rögtön felismerte a
kínálkozó alkalmat; amíg Morag a Blaw fennsíkon
kóborolt, önmagában motyogva és sikoltozva, ha bárki a
közelébe ment, addig ő elszerette tőle Ray vort. Amikor
aztán meggyógyult Morag, énhozzám jött, nálam is
maradt egy ideig, szüksége volt valakire, akinek a vállán
kisírhatja magát; én pedig rábeszéltem, hogy utazzon
vissza valamelyik másik
világba. És ezt meg is tette. Most pedig itt van megint.
És elhozta magával Gregory Chartot is. Mert újra
elmondom, ismételten hangsúlyozom: ez a nő hozta
Gregory Chartot a Yanre!
 XI.

– Gregorynál most egy yanlakó küldöttség van – súgta

Morag, amikor Marckal a hajó közelébe ért. – De azért
mindenképpen felviszem magát a hajóra.
Újra bekapcsolta az antivíziós felszerelését, és átkarolta
a férfi derekát, hogy mindketten a készülék hatósugarán
belül legyenek.
Marc énjének egyik fele legszívesebben elrohant volna.
A másik, az erősebbik fele azonban szeretett volna
találkozni Charttal. Akarta – szüksége volt rá – , hogy egy
hírneves, kiváló művész szájából hallja, amint az
megdicséri az ő Yanen végzett munkáját. A yanlakók
sohasem bocsátkoztak mézesmázos dicséretekbe,
legfeljebb csak sóhajtoztak vagy mosolyogtak, vagy úgy
intézték, hogy amikor egy különösen sikeres költő,
művész, zenész, előadó a legközelebbi estélyükön megint
fellépett, akkor már valamivel nagyobb legyen a
közönsége is.
Soványka díjazás ez egy emberi teremtménynek!
Amikor visszafelé mentek az úton az űrhajóhoz, Marc
emlékezete mélyén, a kísérőjének neve hallatára
megszólalt kis csengettyű mind erőteljesebben kezdett
csilingelni, és ahogy odaértek a hajóhoz, egyszerre
helyükre ugrottak az emlékképek... Hiszen Harriet
Pokorod, amikor a karján, lábán és arcán keletkezett és
csaknem három hétig teljesen elhanyagolt égési sebeit
kötözte, beszélt erről. Azt mondta akkor az orvosnő, hogy
volt már egyszer egy hasonló esete, amikor. ..
Igen, most már pontosan emlékszik, Morag Fengnek
hívták azt a nőt, aki több mint tiz évvel az ő idetelepülése
előtt érkezett a Yanre, pontosan talán tizenkét évvel
korábban, a yanlakók között élt, és akárcsak Marc, ő is ki
akarta tapasztalni a Kitörés Lángjának a hatását.
Zúgott a feje, ha csak visszagondolt is arra az iszonyú
megrázkódtatásra, amivel az a páratlan élmény járt.
Amikor a nap elért egy bizonyos fokot a mandala
kristályaknája fölött, abban a pillanatban történt. Mintha
valamiféle visszhang támadt volna. Távolról az ember
csak fények és színek káprázatos, de gyönyörű játékát
láthatta. Az építmény belsejéből azonban.. .
Leírhatatlan. De olyan megsemmisítő erejű, hogy a
tudatalattija azon nyomban elvetette azt a tervét, amely
szerint lassan, fokozatosan akarta hozzászoktatni magát a
Lánghoz, úgy, hogy mindennap elmegy arrafelé, s minden
egyes alkalommal valamivel közelebbről nézi végig a
Láng fellobbanását, míg végül képes lesz arra, hogy újra
belépjen a mandala belsejébe, így akarta megérteni, mi is
az a jelenség, amit a napsugár odabenn kivált, de a mai
napig szinte tökéletesen meg is feledkezett erről az
eredeti tervéről.
Most, hogy ott ment az asszony mellett, százszor is
ajkára tolult a kérdés: „Ön az a Morag Feng, aki. .. ?" De
mindannyiszor vissza is riadt attól, hogy kimondja.
A bámészkodók többsége még most is a hajó
túloldalánál ácsorgóit, ugyanúgy, mint amikor Marc
otthagyta őket. Az asszony egyenesen a hajóra vezette
fel; Marc összerezzent, amikor belépett. Olyan régen volt
már a Yanen, hogy csaknem teljesen megfeledkezett az
egyes helyiségek közti ajtókról. Az egyiken áthaladva
folyosó következett, ugyanolyan sima, fehér, mint maga a
hajótest, elegánsan arányos, de jellegtelen.
– Gregory! – szólalt meg Morag, csak úgy a semmibe
beszélve.
 – Chart úr még mindig a yanlakókkal tárgyal – jött a
válasz ugyancsak a semmiből. – De a jelek szerint a
megbeszélés már csak négy-hat percet vesz igénybe. A
társalgás szövegében kimutathatók a búcsúzkodással
kapcsolatos mondatok.
– Nagyszerű. Akkor hát vigyél fel minket a fő karzatra!
A folyosó egyszerre felvonóvá változott, s Marc
megérezte a harántirányú gravitációs mező kellemetlen
vonzását. Nagy hatással volt rá ez az egész. A hajó
felszerelése fantasztikusnak hatott. Csak egy pillanat
elteltével volt elég mersze ahhoz, hogy megkérdezze:
– A.. . a hajóhoz beszélt?
– Tessék? Ja, igen. Persze, Gregory ezt a maga
különleges igényeinek megfelelően építtette a
Tubalcainon.
Még néhány pillanat, s fenn voltak az ezüstkorláttal
körülvett karzaton, ahonnan a hajó hatalmas központi
belső terére tekinthettek le. Ez ugyan össztérfogatának
csak egy része volt, a többit nyilván a hajtó- és biztonsági
művek foglalták el, meg a Chart mesterségéhez
szükséges gépi felszerelések. Az alattuk levő szinten, a
hangot és képet csak az egyik irányba továbbító, forgó
ernyőn át Marc egy yanbeli fogadószoba tökéletes
utánzatát látta meg, melyben egy földi ember –
nyilvánvalóan Chart – ült, és beszélgetett a...
Marc meglepetten pillantott rájuk. Eltökélt szándéka
volt, hogy Chartra összpontosítja minden figyelmét,
kihasználva a lehetőséget, hogy első alkalommal jól
szemügyre veheti ezt a Ga-laktika-szerte híres művészt,
aki mellett kicsinynek, rettentően fiatalnak és nem is
kevéssé ijedtnek érezte magát.
Chart azonban nem egyszerűen „egy" yanlakó
küldöttséggel tárgyalt. Nem, ő „a" yanlakó küldöttséggel
beszélt: Kaydaddal, a Szószólóval, Vetchóval és
Goydellel. Marc bárhol felismerte volna őket.
Morag valamilyen mozdulatot tett, amit Marc észre sem
vett, mire most már a hangok is eljutottak a füléig: Chart
és Kaydad kölcsönös udvari-askodása közben a
vendégek felemelkedtek helyükről. Csak egy hosszúra
nyúlt pillanat múltán jött rá, hogy a szavak yan nyelven
hangzottak el.
– Chart beszél yan nyelven? – ámuldozott.
– Hogyan? Nem, persze hogy nem! – felelte Morag
türelmetlenül. – A hajó fordít neki.
Kissé megenyhült, és perzselő tekintetét a férfira
szegezte.
– A szókincstároló nagy részét a maga fordításának
anyagából töltöttük fel – mondta. – Büszke lehet rá. –
Majd három vagy négy perc múltán újra megszólalt: –
Rendben van, már mennek. Vigyél le minket!
Az indulás felkavarta Marc gyomrát. Pedig tökéletesen,
simán működött a szerkezet, csak ő nem számított arra,
hogy az egész karzat leereszkedik a lenti szintre. Abban a
pillanatban, amikor Chart az ajtóhoz kísérte látogatóit,
szertefoszlott a yanbeli fogadószoba látomása, s mire a
házigazda visszafordult, és meglátta, hogy ott van Marc
és Morag, a színhely máris teljesen valóságosnak ható
pázsittal borított, fákkal körülvett, kellemes erdei tisztássá
változott.
– Ön kétségkívül Marc Simon.
A hang teljesen szokványos. Nem az a visszhangzó,
istenszerű mennydörgés, amit félig-meddig elképzelt.
Azon vette észre magát, hogy megszorítja Chart
üdvözlésre nyújtott kezét, és megállapítja: a nagy ember
keze csontos és fölöttébb gyenge fogású, a mosolya kissé
halálfejszerű, egész alakja roppant vékony, szinte cingár.
 A tekintete azonban lángolt, lobogott. Abban a
pillanatban, amint a szemébe nézett, tudta Marc, hogy
miért nagy ember ez.
Egy röpke simogatás Morag csupasz alkarján, majd
megszólalt:
– Foglaljon helyet! Parancsoljon valami üdítő italt!
Morag minden bizonnyal megmondta önnek, milyen nagy
öröm számomra ez a találkozás, és hogy milyen régen
vártam erre!
A semmiből székek termettek elő, rusztikus stílusban
faragottak, persze, hogy illők legyenek a tisztáshoz, meg
egy asztal, azon egy kancsóban jól behűtött bor és
néhány serleg.
– Hűha! De jólesik megint székre ülni... azokhoz a
yanbeli párnákhoz bizony hozzá kellene szokni előbb.
Chart csontos testével rátelepedett az egyik székre, s
egy kézmozdulatot tett; erre a kancsó magától tölteni
kezdte a bort, és a teli kehely felemelkedett a helyéről,
odalibbent egyenesen Marc keze ügyébe. Morag kissé
oldalt ült le, jelezve, hogy ezen a találkozón ő csak
hallgatóság akar lenni. Ajka körül halvány mosoly suhant
át.
– Egészségére! – mondta Chart, megragadva a
kelyhet, mely hasonló módon libbent őelé is. – Arra az
emberre, aki mindenkinél többet tud a Yan kultúrájáról! –
Ivott, letette a poharat, a keze fejével megtörölte száját. –
Apropó, mi is az a shrimashey?
Mindez túl gyorsan történt ahhoz, hogy Marc követni
tudta volna; évek óta megszokta már a yanbeli társadalom
kényelmes tempóját. Morag Chart vállára tette a kezét.
– Ne siettesd! – mondta, majd Marchoz fordulva
hozzáfűzte: – Meg kell neki bocsátania. . . mindig ilyen, ha
egy terv igazán megragadja és izgatja a képzeletét.
 – Bizony, bizony – nevetett elégedetten Chart. – Hát
igen, bocsánatot kérek... de amikor ilyen állapotban
vagyok, kissé nyomasztóan, hathatok, ugye? Na, nem baj!
Nos, meg tudja mondani? Mert ez az, amit mindenekelőtt
tudnom kellene.
–Hát... az... izé... elsősorban amolyan
népességszabályozó mechanizmus – válaszolta Marc kis
szünet után. – De hát erről nyilván hallott már.
– Na persze! Erről kilométernyi, fényévnyi, parszeknyi
szalagjaim vannak! – Chart újabb kézmozdulatára eltűnt a
körülöttük levő erdei tisztás egy része, s helyette egy
szabadban folyó shrimashey képe elevenedett meg;
műbolygóval közvetített felvétel volt azoknak a nagyon
ritka, tíz vagy tizenöt évben egyszer előforduló nyilvános
kitöréseknek egyikéről, melyekben egy-egy város
lakosságának a fele is részt vesz. Marc már azelőtt is látta
ezt a felvételt, s akárcsak akkor, első alkalommal, most is
a hideg futkározott tőle a hátán: e felnőtt, érett yanlakók
tömegeinek a látványától, amint egymásba gabalyodó
testek vonagló, ziháló halmazává válnak.
A felvett jelenet alkalmával nyolc haláleset történt.
– Azt mindenki megtudhatja – folytatta Chart – , hogy a
felnőtt yanlakók minden születés után csoportosan
összejönnek, és isznak ebből a... ebből a kábítószerből,
mely kikapcsolja a magasabb rendű értelmi
képességeiket, s a testi reakcióikat a hátgerinc alsó
idegközpontjára kapcsolja át. Ez ugyanaz az idegdúc,
ugyebár, melynek a nemi érintkezésben van szerepe?
Nemi érintkezés. . .
Egyszerre csak beugrott Marc emlékezetébe Morag
Feng teljes története. Egyszer hallott róla, de akkor alig
figyelt fel rá... most azonban hirtelen feltámadt benne az
emlék. Szinte elhaló hangon felelte:
 – Ó... igen!
És azon gondolkozott, vajon tudja-e már Alice Ming,
hogy Morag visszatért ide?
– Remélem, meg fog nekem bocsátani – dünnyögte
Chart – , de hát tekintettel arra.. . a... arra a tényre, hogy
ön egy yanbeli lánnyal él együtt, a két faj közötti nemi
kapcsolatról szeretnék egyet s mást megkérdezni.
Indulatos szavak tolultak Marc ajkára, de Morag rögtön
elébe vágott annak, amit mondani akart. Előrehajolt és
mosolyogva közbeszólt:
– Gregory erről már mindent megtudott a nő
szemszögéből. Természetesen szeretne egy férfitól is
véleményt hallani.
Marc érezte, hogy legyőzték; hátradőlt a székén, újabb
italért nyújtotta poharát, mely automatikusan újra
teletöltődött, majd elkezdte:
– Nos, bizonyára ön is tudja, van egy bizonyos
szervük, a caverna veneris, mely, ha érintkezésbe kerül a
hímek ormányszerű szervével, hát... izé... lüktetni kezd, és
apró kis foszlányokat dörzsöl le a hámfelületéről. Ez az,
ami a nőket megtermékenyíti, de a hatásfoka rendkívül
alacsony, hiszen a yanbeli nők életük során átlagosan
csak kétszer esnek teherbe, márpedig szexuális
aktivitásuk körülbelül huszonnégytől százharmincöt éves
korukig tart. Az érzés nem olyan, mint nálunk, hiányzik
belőle az a feszültség, nincs is náluk igazi orgazmus,
nincs tetőfok; viszont maga az aktus roppant... izé.. .
élvezetes számukra, s éppen ezért igen gyakran csinálják.
És van az egészben valami erős érzelmi elkötelezettség
is. Nem olyan, mint amikor földi emberek szeretkeznek
egymással. Sokkal inkább... talán olyasminek felel meg,
mintha együtt utaznának egy másik bolygóra. Igen, valami
ilyesféle. Valami elkötelezettség... Újra belekortyolt a
borába.
– És a férfiakban is megvan ugyanaz a... hogyan is
nevezte? Ugyanaz a lüktetőreflex – folytatta Chart a
témát. – Értem. És ezt a hátgerincnek ugyanaz az alsó
idegközpontja irányítja, ami a shrimashey idején jut
szerephez, és.. . ez földi ember számára kielégülést tud
nyújtani?
Volt valami visszataszító Chart kérdésében, mintha
afféle leskelődő, perverz alak lenne. Mocskos volt a
hangja. Marc már azon a ponton volt, hogy indulatosan
visszavág neki – habár sehogyan sem lett volna képes
egyetlen mondattal megmagyarázni, milyen érzés is
Shyalee szeretőjének lenni, milyen a kedveskedése,
milyen az elszántságuk a csillagok közt tátongó űr
áthidalására, amihez foghatóra talán csak néhány
vakmerő egyén vállalkozott valamikor réges-régen, a
Sötétség korában, azok, akik át akarták hidalni a fajok és
nyelvcsoportok közti szakadékot. Ekkor Morag egyszerre
csak élesen kimondta:
– Igen!
És neki be kellett ismernie, hogy ugyanez vonatkozik a
férfira is, és alázatosan megismételte az asszony
válaszát.
– De nincs meg a gyönyör tetőfoka – tűnődött Chart. –
Azt jelenti ez, hogy van valami igazság abban az
elképzelésben, miszerint a shrimashey maga valamiféle
orgazmus.. – . neurotikus és antiszociális hajlamok
közvetlen levezetése?
Marc azonnal kigyógyult abból az undorból, amit Chart
előző megjegyzése váltott ki belőle; helyette szinte
belehasított a megbecsülés érzete. Mert hiszen, ha erről a
feltételezésről tudomása volt, akkor nagyon mélyen kellett
beleásnia magát az adatok tömkelegébe, mindabba, amit
földi kutatók a mai napig összegyűjtöttek a yanlakókról.
– Létezik ilyen elmélet – mondta Marc kis szünet után,
miközben megint ivott egy keveset a borából. – Én
magam is hajlok efelé. Tudjuk, hogy az emberi orgazmus
feszültséget vezet le. Feltételezhetjük, hogy hasonló
szükségletük van a yanlakóknak is. Amit viszont helyette
tapasztalunk. .. az... – Széttárta karját. Az: katarzis –
segítette ki Chart.
– Nagyon helyes! Bizony, „katarzis", ez az a kifejezés,
amellyel bármelyik emberi nyelven leginkább tudták
valaha is megközelíteni a shrimashey fogalmát.
– És a módszer bevált – morogta halkan Chart.
– Mindenesetre tudnak valamit, ami bevált – tért ki a
pontos válasz elől Marc. – Akárhogy is van, a...
– A társadalmuk évezredek óta stabil – vágott közbe
Chart. – Erről én is hallottam. De az, ami engem leginkább
érdekel. . . Tudja, hogy a Yanen egy évszázad óta
rendszeres népszámlálásokat tartanak?
– Micsoda? – Marc döbbenten bámult rá. – De hát a
yanlakók...
Ó! Hát nem ők csinálják, hanem mi.
– Látom, hamar megértette – mosolygott Chart. – Igen,
azóta, hogy legelőször érintkezésbe léptünk velük,
rendszeres népszámlálást végeztünk. Tudta-e, hogy a
yanlakók száma mindig egy egész nyolc tizedszer tíz a
hetedik hatványon, és ettől a számtól ötnél többel vagy
kevesebbel az elmúlt évszázadban soha el nem tértek?
Marc úgy hallotta, mintha a bensejében
visszhangoznának a szavak... és úgy összerezzent, hogy
a bort is a keze fejére löttyintette. Rekedten mondta:
– Lehetetlen! Ez ilyen pontos nem lehet!
– A népszámlálás? – kérdezte Chart.
 – Nem... A népességszabályozó mechanizmus. – Marc
tágra nyitott szeme egészen kimeredt a csodálkozástól.
– Márpedig, úgy látszik, ilyen – hangzott a válasz,
mégpedig Moragtól. – Amikor elmentem innen... ugye,
tudta, hogy én már jártam itt? Igen, látom az arcáról, hogy
tudta. . . Tehát, amikor elmentem, elhatároztam, hogy
mindent felderítek, amit tudni lehet a Yanről, még azokat a
dolgokat is, melyektől annyira rettegnek a földi bürokraták,
hogy teljes titokban tartják őket. Össze sem tudnám
számlálni azokat a férfiakat, akiket el kellett csábítanom,
hogy hozzájuthassak mindahhoz, amire szükségem volt...
.Igaz ugyan, hogy ez a tapasztalat végül is jól jött nekem,
mert így kerültem össze Gregoryval.
Chart farkasmohóságú vicsori mosolyt vetett felé, ettől a
mosolytól azonban paradox módon nem fiatalabbnak,
hanem még öregebbnek látszott.
– Lehet, hogy ez az én megszokott
munka-módszeremnek a következménye – vette át a szót
Chart – , amennyiben művészi céljaim megvalósításához
mindig is felhasználtam a legújabb technikai vívmányokat,
mint például ezt az űrhajót is, melyet az előző helyett
építettek nekem a Tubalcainon. De a Moragtól kapott
adatok alapján, úgy látszik, sikerült rájönnöm a yanbeli
kultúra néhány eddig észre nem vett jellegzetességére.
Azok a földi emberek, akik a népszámlálást elhatározták,
természetesen jól ismerik azt a pontosságot, amellyel a
shrimashey a népszaporulatot szabályozza. Az adatokkal
azonban semmit sem csináltak, csak összegyűjtötték. Én
azonban teljesen el vagyok ragadtatva attól a szexuális
reflextől, amely ilyen tökéletesen precíz
népesedésszabályozó technikát foglal magában. És el
vagyok ragadtatva annak a szernek a létezésétől, amelyik
ezt a shrimasheyt lehetővé teszi. Számomra ez az
úgynevezett játékmesterek hagyatéka. A Kitörés Lángja, a
Mullom Wat, a Gladen menhirek... azok mind csak
statikus tárgyak, nem gondolja? Ez azonban egy népes
fajta felnőtt egyedeibe beépített folyamat, mely
évezredeken át működik! És még valami. A Kitörés
Eposza, amit ön olyan csodálatosan fordított le...
– Azzal mi van? – Marc alig tudta kipréselni a kérdést.
– Hány könyvből áll?
– Köztudott. Tizenegyből!
– Én azt hiszem, tizenkettőből – mondta Chart igen
megfontoltan. – Azt hiszem, rájöttem valamire, ami
önnek.. . már ne is haragudjék, elkerülte a figyelmét. A
Kitörés Eposza nemcsak költemény, hanem technikai
kézikönyv, amelynek már csak a kulcsa hiányzik.
 XII.

– Azt hiszem, nem értem pontosan – mondta végül

Marc.
– Alkímia – felelte Chart. – Ugye ismeri ön azokat a
mágus és alkimista kézikönyveket, amelyeket mintegy
ezerötszáz évvel ezelőtt írtak a Földön?
A kérdés természetesen eleve azt a választ feltételezte,
hogy: igen. Marc azonban őszinte szerénységgel
bevallotta, hogy nem ismeri.
– Amikor legutóbb az Európa kontinens szerződtetett,
kénytelen voltam ezekbe a könyvekbe is betekinteni. –
Chart az utolsó cseppig kiitta borát, s hagyta, hogy a
kancsó saját magától újra teletöltse. Bágyatag, csapongó,
közvetlen volt a viselkedése, mint az olyan embernek,
akinek tudása páratlan és kétségbevonhatatlan. – Ezeket
a könyveket bizonyos asszociációs kódok alapján
fogalmazták, általánosan elfogadott jelképek
felhasználásával, mint például a sárkányok, csillagképek
és különféle, ezekhez hasonló homályos utalások. Ha már
kitanulta az ember ezt a tolvajnyelvet, viszonylagos
könnyedséggel olvashatta el a szövegeket. A kívülállók
azonban zavarosnak és félrevezető zagyvaságnak
tartották. Ami azt illeti, meg vagyok lepve, hogy ön ezzel a
tárgykörrel nem foglalkozott. Ezeken az alkimista
kézikönyveken kívül ugyanis semmi mást nem találtam,
ami akár csak távoli hasonlatosságot is mutatna az ön
tolmácsolásában megismert Kitörés Eposzával.
– Pedig az a kiadás, ami az ön kezébe került,
rettenetes! – jegyezte meg sietve Marc. – Néhány
esztendővel ezelőtt még olyan büszke voltam rá... most
viszont már rájöttem, mennyi hiba van benne...
 – És ki tudná javítani ezeket a hibákat? – kérdezte
Chart.
– Én... – Marc nyelve hegyével izgatottan megérintette
ajkát, majd végül hozzátette: Egy részét igen.
– Helyes. Gondolom, észrevette, hogy ez a hajó a világ
legtökéletesebben megtervezett komputereinek egyikével
van felszerelve, a legújabb, Tubalcainon előállított
modellel, melynek kapacitása megközelítőleg tizenhat
megaagy. Háromnégyszerese annak, ami például a
telenavigációs utazáshoz szükséges. Most éppen a
Kitörés Eposzának két változatát, az ön fordítását és
annak az eredeti példánynak, melyet ön helyezett letétbe
a művet kiadó egyetemnél, a fakszimiléjét tápláltam be,
azzal a feladattal, hogy vesse egybe az összes fellelhető
alkimista kézikönyvvel. A vizsgálat már eddig is igen
nagyfokú megegyezést matat ki a legbonyolultabb
tulajdonságban, a stílusban. Merem állítani, hogy a Yan
játékmesterei, e bolygó úgynevezett „nagy tudósai"
egyáltalán nem tudósok voltak, inkább az esztétikum
vonzotta őket. Egyszóval: művészek voltak.
– Milyen különös – szólalt meg Marc pillanatnyi szünet
után. – Éppen azt megelőzően, hogy Morag rám bukkant,
azon gondolkodtam, hogy tudomásom szerint a földi
emberek közül ön az, aki a legközelebb áll a yanbeli
játékmesterekhez.
Chart felvonta szemöldökét.
– Érdekes! Ez a párhuzam az én figyelmemet sem
kerülte el – mondta minden álszerénység nélkül. – Még az
ön által most már kifogásolt fordítás szűrőjén át is éreztem
valamiféle kapcsolatot.
– De hát. .. az az elképzelés, hogy az eposz technikai
kézikönyv – mondta Marc, visszatérve ahhoz a
gondolathoz, ami mélyen befeszkelodött az agyába, és ott
munkálkodni kezdett – , nos... természetesen nagyon
érdekes feltevés. De miféle bizonyítéka van rá?
– Talán az lenne a leghelyesebb, ha erről a hajó
véleményét kérném ki – felelte Chart egy gyors
vállrándítással. – Éppen most elemezte ki a Kaydaddal,
Goydellel és Vetchóval imént lefolytatott beszélgetésemet.
– Egy pillanatra elhallgatott. – De mielőtt beszélnék vele,
szeretnék még valamit tisztázni. Ugye helytálló az a
feltevésem, hogy a yanlakók a... legkonzervatívabb
egyéneiket szemelték ki arra a feladatra, hogy velünk,
földi emberekkel tárgyaljanak? Én legalábbis erre hívtam
fel a komputer figyelmét.
– Ez határozottan így van – jelentette ki Marc. – Van
egy hasonlatuk, én már nem is egyszer találkoztam vele,
bár azok az emberek, akik a kolónián élnek, talán a hírét
sem hallhatták. Nos, azt mondják a yanlakók, hogy a
társadalmuk szerkezete olyan, mint egy torony, mint
például a Mullom Wat, melynek pontosan annyi a
kilengése, amennyi ahhoz szükséges, hogy a viharokat
merev szembefeszülés nélkül kiállja. És a torony csúcsa,
vagyis a legkisebb része az a pont, amelyik a
legmesszebbre lendül ki, annak kell tehát a legfinomabb
mestermunkának lennie.
– Értem – felelte Chart az állat dörzsölve. – Ha jól
tudom, ugye, a Mullom Wat a többi ősi műemlékük közt is
az a különleges alkotás, amelyet aligha tudnánk
lemásolni?
– Bizony! – Marcot most már kezdte elragadni a téma,
előrehajolt, könyökét a térdére támasztotta. – A Mullom
Wat még a Kitörés Mandalájánál is meghökkentőbb:
magányosan álló, ovális oszloptörzs a Scand óceán kellős
közepén, egyetlen darabból készült százharminc méteres
építmény, mely a húsz méter mély vízen áthatolva, tizenöt
méternyire a tengerfenék kőzetébe és iszapjába van
ágyazva. Bizonyára hallotta már, hogy az első
expedícióban, vagyis a Yan felfedezői közt voltak
mérnökök, akik szerettek volna rájönni, miként lehetne
leutánozni, de semmiféle megoldást nem tudtak kitalálni
azon kívül, hogy az egész oszlopot függőlegesen
belelőjék a vízbe és a talajba. Mellékesen megjegyezve, a
Mullom Wat alapja körül nyoma sincs erőszakos
beavatkozásnak, az oszlop anyaga pedig valami
porcelánszerű kerámia, ami ekkora ütődést nem bírt volna
ki.
– Igen, erről hallottam – bólintott Chart. – De a Mullom
Wat ugye nem csinál semmit? Abban az értelemben
gondolom, ahogy például a Kitörés Mandalája produkál
valamit.
– Heves szélben dalol, mint minden, egyik végén
nyitott cső – felelte Marc. – De ennyi az egész. – Egy
pillanatig tétovázott, majd Moragra nézett. – Egyébként be
kell vallanom, hogy amikor összetalálkoztunk, nem tudtam
pontosan, hová tegyem Morag nevét... legalábbis nem
azon nyomban.
Az asszony rámosolygott, de a szeme hideg maradt.
– Most azonban már emlékszem. Nem maga volt az
első olyan személy, aki a Mandala belsejéből akarta
megfigyelni a Kitörés Lángját?
Morag oly szorosan markolta meg boroskelyhét, hogy
ujjpercei fehérek lettek, mint a papír.
– De igen – mondta feszült csend után, meglepő
vékony hangon. – És nem én vagyok még mindig az
egyedüli, aki ezt megpróbálta?
– Én is megkíséreltem – válaszolta Marc.
– Maga? És?...
 – Egy időre megőrültem tőle – mormolta Marc, a saját
poharába bámulva. – Aztán megfogadtam, hogy
fokozatosan újra megközelítem a Lángot. De erre többé
nem került sor. Még azt sem tartottam fontosnak, hogy
minden délben meglássam a Láng fellobbanását.
– Ez a Láng is, amiről Morag beszélt nekem – vetette
közbe Chart – , úgy vélem, ez az ősi emlékek közt is
páratlan. Mármint abban az értelemben, hogy funkciója
van. Maga szerint mi ez a Láng?
– Én csak azt tudom, hogy az eposz szerint micsoda –
felelte Marc. Chart felsóhajtott.
– Hát igen. Az eposzban az áll, hogy ez a teljes
információs anyag mindarról, amit valaha tudtak, és a
játékmesterek azért zárták kristályoszlopokba, mint valami
hangfelvételt, hogy a nap a világ végezetéig minden
délben újra lejátssza. Ön ezt elhiszi?
– Talán igen felelte Marc. – Csak abban nem vagyok
biztos, hogy megérti-e valaha földi ember a közlés itt
alkalmazott módját. Azt gyanítom, arra a yanbeli alsó
idegközpontra lenne szükségünk, amit a sheyashrim
kábítószer szokott bekapcsolni, hogy ezeket a jelzéseket
be lehessen fogadni.
– A yanlakók viszont nem törődnek a múltjuk
emlékeivel – szólt közbe Morag.
– Így van – bólintott Marc. – Azt még csak láthatjuk
néha-néha, hogy gyerekek odamennek, és megnézik
ezeket az emlékeket, a felnőttek azonban általában az
érdeklődésnek a legcsekélyebb jelét sem mutatják. Még
amikor egy nagyon távoli városba mennek, olyan
útvonalon, ahol addig sohasem jártak, és az utazás
hetekig tart, még akkor sem veszik a fáradságot, hogy
közben akár csak egy ötkilométeres, jelentéktelen kitérőt
tegyenek, és megtekintsék az útjukba eső valamelyik ilyen
műemléket.
– Valóban azt hiszi, annak az alsó idegközpontnak a
hiánya gátolja meg a földi embert abban, hogy felfoghassa
a Kitörés üzenetét? – kérdezte Chart. – Vagy talán inkább
az az oka, hogy a Gyűrűből záporozó por eltorzítja a nap
színképét?
Marc hosszasan meredt rá. Végül kijelentette:
– Bárcsak... gondoltam volna erre! Mert nagyon
ésszerűen hangzik! És ezt lehet ellenőrizni?
– Természetesen. Már vannak is kísérleti
eredményeim. Azaz, hogy egészen pontos legyek, holnap
déltől lesznek csak használható eredményeim. Ha a
yanlakók úgysem mennek múltjuk emlékeinek a közelébe,
nyilván nem bánják, ha én elhelyezem a Mandala
belsejében az egyik távirányítású érzékelőmet, az pedig
majd betáplálja ide, a komputerembe a felvett adatokat.
Feladata egyszerű lesz: napokon át rögzíti a Láng
fellobbanását, megfigyeli, mikor ér a csúcspontjára, van-e
a fellobbanást kísérő zajban valamiféle elrejtett jelzés, és
kiszűri a zajt. Végül pedig, ha szerencsém lesz, sikerül
majd itt, a hajóban elkészíteni a Mandala pontos
másolatát is, és mesterséges napszínképpel „lejátszani"
az üzenetet.
– Fantasztikus! – kiáltotta Marc.
– Egyetért vele?
– Hogy egyetértek-e? – Marc izgalmában csaknem
felugrott. – Hiszen ez... csodálatos lenne! – Majd a hangja
egyszerre csak nagyon távolinak tűnt: – Ez... ez az, amire
célzott, amikor azt mondta, hogy van a Kitörés Eposzának
egy tizenkettedik könyve is?
Chart kísértetiesen elmosolyodott.
 – Természetesen. Ez maga a Mandala, mely
nemzedékek megszámlálhatatlan során át végesvégig itt
állt mindenki orra előtt.
– A beavatottak szótára – tette hozzá Morag.
– A kulcs.
– Az alapötlet magától származik? – fordult az
asszonyhoz Marc. E bámulatba ejtő éleselméjűség
hatására kész volt elfelejteni mindazt a sok
– rosszat, amit Moragról beszéltek. De tulajdonképpen
nem is értette pontosan soha, hogy a kolónián miért
gyűlölték olyan szenvedélyesen ezt a nőt, amikor annak
idején itt tartózkodott a Yanen; és mivel Marc személy
szerint nem volt olyan nagyon oda sem a kolóniáért, sem
a lakóiért, eleve hajlandó volt sok mindent levonni abból,
amit azok állítottak.
– Azt hiszem, segítettem Gregorynak, hogy erre a
következtetésre jusson – felelte Morag.
– De alapvetően mégis az ő felkészültségének és
páratlan agymunkájának köszönhető. Menynyit tud maga
Gregory munkásságáról? Marc egy pillanatig habozott a
válasszal.
– Nem sokat – mondta végül. – Mármint a Hyraxtól
eltekintve...
– Már megint az a Hyrax! – szólt közbe Chart némi
undorral a hangjában. – Mintha létjogosultságomat
kizárólag néhány rabszolga felszabadításával tudnám
igazolni! Méltatlannak, csaknem lealázónak tartom ezt! A
maguk Lem doktora például épp az imént vágta az
arcomba, mit műveltem a Hyraxon, én pedig
megmondtam neki, hogy mi a véleményem arról az
egészről, de biztosra veszem, még csak rá se hederített.
Hát ide figyeljen, fiatalember! Maga költő. Ha maga sem
képes megérteni a filozófiámat és a módszereimet, akkor
senki sem!
Görnyedten előrehajolt, miközben Marc minden erejével
azon volt, hogy figyelmét a lehető legjobban
összpontosítsa. Még mindig alig tudta elhinni, hogy
valóban itt van Gregory Chart hajóján, és hogy ez a nagy
ember maga tart neki a művészetéről előadást.
És Chart egyszerre csak felélénkült. Szemében
fellobogott a tűz, mintha szélvihar ragadott volna fel egy
apró lángocskát, hogy azzal egy egész erdőt felgyújtson.
A hangja is úgy ropogott, akár a tűzvész:
– Remélem, ön is egyetért velem, hogy bármely
fajtához tartozó értelmes lények világában az a
mindenkori legnagyobb alkotóerő, amely kultúrát hoz létre!
Az az erő, ami előtt mindnyájunknak: költőknek,
muzsikusoknak, drámaíróknak, filozófusoknak fejet kell
hajtanunk. . . A folyamat, mely türelemmel, vég nélküli
csiszolással létrehoz valamit, a teljesség, mely mindent fel
tudott szívni magába: az maga a remekművek
remekműve! És ennek semmi köze az egyes
személyekhez, hacsak annyiban nem, hogy néha
megérhet az idő egy-egy különleges tehetségű egyéniség
számára, aki képes rajta hagyni a keze nyomát a kultúra
múlandó, képlékeny, cseppfolyós elemein.
Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta:
– És hol találhatók valamely kultúra mutatói? A
múzeumaiban? Szó sincs róla! Az első, elgügyögött
gyermekdalokban, a hősökben, akiket a művészetek
állítanak elénk, a szleng kiszólásokban, a viccekben,
melyek olyan tömény kivonatba sűrítik a társadalom
szemléletmódját, mint... mint amilyen a fecskendőbe
felszívott orvosság anyaga!
 Marc lopva Moragra pillantott. Az asszony
szobormereven ült, de készen arra, hogy lelkes
egyetértése jeléül bármely pillanatban bólintson.
Chart pedig tovább beszélt.
– És ott vannak azokban az eszményekben, melyeket
az illető kultúra részesei maguk elé tűznek, és az emberek
szokásaiban, az ízlésükben, á választásaikban, bármily
kicsiny és jelentéktelen dologgal kapcsolatban. Mármost,
a telenavigátor létrehozása óta tetszésünk szerint
kalandozhatunk egyik bolygóról a másikra... Menynyi is
van belőlük? Csaknem száz! Azt hiszem, pontosan
kilencvenegyet számoltam össze legutóbb. – Élesen
felnevetett. – Kultúra? Egy olyan világban, ahol a legelső
odaérkezők semmi egyebet nem tettek, csak úttörőkként
megjelentek, felépítettek néhány kunyhót, létrehozták a
legszükségesebb közszolgáltatásokat, és aztán rögtön
továbbvándoroltak, mert gyűlölték a tucatnyi különböző
világból utánuk jövő, mindig a sarkukban levő, állandó
otthont kereső népséget. Én kultúrákat teremtek! Vagy
legalábbis újrateremtek. Ezt dramatizálom. Az illető világ
lakosai számára elevenné, érthetővé, közvetlenül
hozzáférhetővé teszem. Feldolgoztam néha a Földön is az
ősi hagyományokat. Két szerződésem volt
Észak-Amerikában, három Európában és egy-egy
Ázsiában, Afrikában és Ausztráliában. Azt követően
Dél-Amerikába hívtak, de úgy döntöttem, hogy azt a
szerződést már nem fogadom el. Átmentem inkább más
bolygókra: a Cinula, Hyrax, Groseille, Logres, Pe t'Shwé...
ezek voltak az állomásaim. És mindenütt összegyűjtöttem,
elemeztem, tanulmányoztam, az eredetéig nyomon
követtem, válogattam és csoportosítottam azokat a
vicceket, azokat a gyermekdalokat, azokat a már
eltorzított népi hagyományokat, azokat a meséket és
balladákat és epigrammákat és... szimbólumokat, melyek
az emberek tízmillióinak közös élményeit jelentik. Van a
Galaktikában egyáltalán emberi kultúra? Mert ha van, azt
én építettem fel!
Marc torka egészen kiszáradt, a tenyere viszketett az
izzadságtól. Ennek a büszke kijelentésnek akkor sem
tudott volna ellentmondani, ha az élete függött volna tőle.
– Látja? Én most száznegyvenöt éves vagyok. Minden
emberi világban megrendeztem már legalább egy
előadást. Az utolsó és a legnagyobb szabású a
Tubalcainon volt, ott, ahol fizetségül – legalábbis
tiszteletdíjam egy részeként – ezt a hajót építették nekem.
Emberi kultúrát kellett létrehoznom egy olyan világban,
melyet már teljességgel uralnak a gépek, és a gyerekek
kivételével gyakorlatilag semmi sincs, amit a gépek
közreműködése nélkül tudnának előállítani, még a
levegőt, az ivóvizet, az élelmet sem... És én
megcsináltam. Pedig nem is ezzel az űrhajóval. Hanem a
régivel, amit fél évszázadig használtam. És persze az
agyammal!
Tenyerét a homlokára szorította, mereven kinyújtott
ujjakkal: úgy látszott, mintha a koponyájából szarvak
meredeznének.
– És mi az... mi az, amit a Tubalcain lakosai kaptak? –
kérdezte Marc suttogva.
– Azt az érzést, hogy egy emberi társadalom tagjai –
felelte Chart. – Mi mást? Azt tettem, amit mindig is
szoktam.. . dramatizáltam. Megesett már magával, hogy
egy reggel arra ébredt. . . Ó, de hiszen nem is tudom, kik
a maga hősei! Nos, ébredt-e már arra, hogy az egyik hős
üdvözli magát, bevonja abba a kalandos vállalkozásba,
amitől ő maga vált hőssé? Az úttörők csapatába, mely
meghódította a maguk számára azt a bolygót, amelyen él,
és most a csapat tagjaként köszönti, és velük együtt maga
is hozzájárulhat híres, nagyszerű győzelmük kivívásához
Ázsiában egyszer egyetlen hónap leforgása alatt
száznyolcvannyolc millió embernek adtam meg a
személyes részvétel érzetét! De hát, persze. .. – Chart
egyszerre társalgási modorra váltott: – A Föld olyan
hihetetlenül gazdag!
Morag elmosolyodott, és hátradőlt a székén, mintha
eddig azon izgult volna, képes lesz-e Chart megfelelően
összefoglalni munkássága lényegét – most azonban
elégedett volt a magyarázattal.
– Tizezer év múlva – szólalt meg újra Chart – úgy
fognak engem emlegetni, mint az embereket összekötő
erőt a világűr benépesítése idején. Tulajdonképpen ez az
a pont, ahol meg kellett volna állnom. De sajnos, még
mindig egészséges és aktív vagyok, és semmi kedvem itt
megállni. Ha nem kerülök össze véletlenül Moraggal,
lehetséges, hogy végzetes kétségbeesésbe süllyedek. Ő
azonban megkeresett engem, és javasolta, jöjjek ide, a
Yanre. ..
Kényelmesen összekulcsolta ölében a kezét.
– Azt mondják, hogy a yanlakók, bár nem emberi
lények, bámulatosán közel állnak hozzánk, földiekhez.
Nagyszerű! Megvan a kultúrájuk, de az már ingadozni
kezd az itt élő kis emberi település tapintatos, alig
észrevehető nyomása alatt. Igénylik-e vajon, hogy ezt az
eredeti kultúrát valaki megtámogassa, drámai formában
újra megelevenítse a bolygó lakosai számára, oly sok
évezred után, mely idő alatt táplálékuk csupán ősi
hagyományok és legendák sovány és híg étrendjéből állt?
Pontosan ezt a kérdést akartam feltenni a hajómnak az
imént. Most már biztosan elkészült a yanbeli delegáció
látogatásakor rögzített beszélgetés elemzésével.
 Marc feszülten figyelt. Felcsendült a levegőben ugyanaz
a hang, melyet akkor hallott, amikor Morag felhozta a
hajóra:
– Az analízis megerősíti az előzetes feltételezéseket. A
yanlakók hatalmon levő hrathcsoport-ja, tudatában annak,
hogy kultúrájukat az emberiség magasabb rendű technikai
vívmányai veszélyeztetik, már régen elszántan kutatta
annak a módját, miként lehetne újra feleleveníteni a múlt
idők nagy napjait, és ezt szembeállítani azzal a
magatartással, amellyel az ifjabb nemzedékük, amint
mondani szokták, „majmolja" az emberi viselkedést. De
miután minden eddigi erőfeszítésük kudarcot vallott, most
készek megragadni bármely kínálkozó lehetőséget és
eszközt. A legteljesebb együttműködésükre lehet
számítani.
Amikor a hang elhallgatott, Chart megkérdezte:
– Remélhetem-e a yanbeli költészet legnagyobb élő
fordítójának a segítségét is? Azt hiszem, szükségem lesz
rá; a Tubalcainon megtanultam azt a keserű leckét, hogy
a gépek még sok kívánnivalót hagynak maguk után.
Marc hosszú-hosszú másodpercekig ült dermedten,
szédítően kavargott az agya. Ott volt egyrészt a kockázat,
mi történik, ha kiszakítják a yanbeli társadalmat oly régen
változatlan állapotából, emberi módon nyúlnak hozzá a
féltő gonddal ápolt ősi álmaikhoz; másrészt viszont ott volt
a csábító lehetősége annak, hogy részese legyen Chart
legelső olyan színjátékának, melyet az emberiségtől
idegen hagyományokra épít.
És ha Chartnak van igaza, és ha valóban tudja, hogyan
lehet megtalálni a kulcsot, mellyel a Kitörés Eposza
technikai kézikönyvvé alakítható...
Még nem is döntött teljesen, de rávágta:
– Igen. Természetesen!
 XIII.

– Üzenet... egy üzenet érkezett a felügyelőnek –

mondta Erik Svitra idegesen, amikor belépett Chevsky
házának fogadóhelyiségébe. Attól a pillanattól kezdve,
hogy a felügyelő felismerte és mintegy besorozta
követőinek csapatába, amikor ő éppen visszaindult Chart
hajójának állomáshelyéről a kolónia felé, úgy érezte:
valamiképpen ő maga is belekeveredett ebbe a furcsa
históriába. Valami régimódi hivatali légkör töltötte be ezt a
házat: naphosszat jöttek-mentek különféle emberek, s a
házigazda szinte uralkodóként trónolt köztük. Erikben
egyre inkább megerősödött az a szentségtörő gondolat,
hogy a kolónia egyetlen földi megbízatású
tisztségviselőjének sokkal többet kellene odakinn
járkálnia, hogy a hozzá tartozó közösség érverését
közvetlenebbül kitapinthassa. De hát ő végül is idegen volt
itt, s meglehet, hogy ebben a világban, ahol másfajta
lények vannak túlsúlyban, másként mennek a dolgok.
Chevsky éppen Dellian Smithékkel beszélgetett, de
most abbahagyta, és Erikhez fordult.
– Miféle üzenet? És miről?
– Szigorúan csakis önnek szól – felelte Erik, és átadta
neki az önműködően lezárt kis tokot, amit a
távközlőkészülék épp az imént kézbesített. A fejlettebb
világokban is ritkaságszámba ment az ilyesfajta
szolgáltatás, legelső yanbeli napja óta egyfolytában
csodálkozott is, mi szüksége van tulajdonképpen efféle
bonyolult berendezésre egy ilyen kicsiny és viszonylag
szegényes emberi közösségnek.
– Pardon – motyogta Chevsky, s kézbe vette a tokot.
Az a pillanat törtrészéig tétovázni látszott, amíg a
címzettet azonosította, majd egy pukkanással
kettéhasadt, és szétteregette tartalmát. A felügyelő
kíváncsi pillantást vetett rá.
– Nahát... A dög! Az a rohadt dög!
Smithék csak bámulták, meg Erik is, és a többiek, mind
a kilencen, akik ott voltak a helyiségben. Erik
némelyiküknek már a nevét is megtanulta, de azóta, hogy
egyszer a gifmak kábítószer hatása alá került, még mindig
voltak kiesések az emlékezetében.
– Sid! – mondta Chevsky mélységes utálattal.
– A fenébe is, ez összeesküvés! Ez bizony
szabályszerű összeesküvés! Ki akarnak készíteni!
– Kicsoda? – kérdezte Smith felesége, Rachel.
– Lem... meg Pokorod. .. meg Ducci... meg a többi
öntelt csibész abból az önjelölt bandából ! – Chevsky
galacsinná gyűrte az üzenetet meg a tokját is, és a
szemételnyelőbe hajította.
– Tudják, hogy most meg mit műveltek ezek? Körülötte
mind a fejüket rázták.
– Sid elment. Ma reggel meglépett a telenavigátoron
anélkül, hogy egy szót is szólt volna nekem! – Képtelenül
nagy könnyeket préselt ki a szeméből, mire Rachel
papírzsebkendőket adott neki, hogy letörölje.
Chevsky váratlanul zokogni kezdett, s úgy nyögte ki
nagy nehezen:
– Nem sokat ért, de hát mégiscsak a feleségem volt,
és az embernek szüksége van feleségre!
Ahogy az előbb nemet intettek, most ugyanúgy mind
bólogattak a fejükkel.
– És még csak el sem köszönt! – motyogta Chevsky
elfúló hangon.
„Kíváncsi vagyok, hogyan tudta az asszony nyélbe ütni
ezt az egészet – töprengett Erik. – Gondolom, lehetett
valami megtakarított stiki pénze. Mert ez a pasas biztosan
ellenőrizte a közös számlájukat. Szerencsés spiné!
Bárcsak én is megengedhetnék magamnak egy új
csillagközi telenavigációs utat!"
– Ezzel hát el is dőlt a dolog! – harsogta Chevsky. –
Összehívjuk ez ügyben a városi gyűlést! És többségi
határozattal kérvényt küldünk a Földre, hogy
szabadítsanak meg minket ezektől a nagyképű
csirkefogóktól! Mert mi mind örülnénk, ugye, ha Chart
megrendezné miná-lunk az előadását?
– De még mennyire! – helyeseltek kórusban.
– Még akkor is, ha olyan előadás lenne, ami... hogyan
is mondjam... a bennszülött hagyományokon alapulna,
nem pedig a mién-ken! – Chevsky kinyújtotta kezét, s
valaki egy tele poharat nyomott a markába; valami sörféle
ital volt benne. Erik már kóstolta egyszer, de savanyúnak
találta.
Sejtette, ki az, aki Chevskyt ilyen irányba befolyásolja.
Rachel Smithben volt valami naiv ravaszság – ha ugyan
egyáltalán van ilyen – , és nagyon jól tudta, hogyan kell
megédesíteni az élvezhetetlen dolgokat. Az ő befolyását
érezte ki Erik a felügyelő következő megjegyzéséből is.
– Ennek a híres művésznek, ennek a Gregory
Chartnak a zsenialitása talán még abban is segítene,
hogy jobban megértsük yanlakó szomszédainkat, és
enyhítsük az életmódunk közti feszültséget.
Ezt a megjegyzést már nem mindenki fogadta
lelkesedéssel.
Chevsky azonban rendületlenül folytatta: – De
mindenesetre nagy szerencsénk volt ezzel az Erik fiúval
is, aki nemcsak abban segített, hogy én... izé...
megőrizhessem a tekintélyemet, amikor a saját
feleségem, az a dög, úgy ki akart szúrni velem...
 Szünet. Számos mosoly irányult Erik felé, aki
megpróbált – bár ezt utálta – udvariasságból
visszamosolyogni rájuk.
– Hanem tájékoztatott egy tudósítógépet is, mely
meghallván a hírt, hogy Chart ideérkezett, máris robogott
a telenavigációs állomásra, és harmadfokú készültségben
útnak eredt, még mielőtt Ducci és az a minden lében
kanál fia megakadályozhatta volna. – Kényelmesen
hátradőlt, kezét-lábát kinyújtotta. – Hála ennek a.. . azt
hiszem, még nem mondtam maguknak, de én már
érdeklődtem az informattól, és megtudtam, hogy ez a
tudósítógép a Földön van bejegyezve. .. így hát biztosra
vehetjük, hogy a Chartról szóló hírek máris elterjedtek az
egész lakott Galaktikában.
Újabb szünet. Hadd emésszék meg a kijelentését.
– Ami azt jelenti, hogy most aztán mi is igazán
híres-nevezetesek leszünk. Az informat szerint, ahová
csak beteszi a lábát Chart, ott rögtön megjelennek a
Cinuláról, az Iliúmról, a Groseille-ről, de még a Földről is a
jómódú turisták, hogy megtekinthessék legújabb
remeklését. De még ez a megszokott, tömeges
érdeklődés is nyilván megkétszereződik attól, hogy Chart
most először nyúl idegen kultúrához. Ugye világos, hogy
ilyen üzleti lehetőségre itt, a Yanen még soha nem nyílt
alkalom!
– Pedro Phillipset nem látom itt – szólalt meg egy hang
a helyiség legtávolibb sarkából. Erik nem is ismerte igazán
az illetőt, csak a nevét hallotta már; bizonyos Boris Dooley
volt, aki néhány esztendővel ezelőtt érkezett, és úgy
látszik, sokkal tovább maradt itt, mint ahogyan eredetileg
gondolta. Egyébként Smithékkel dolgozott együtt a
csatornahálózat karbantartásánál és tisztításánál.
 Chevsky fenyegető pillantással mérte végig. Vészjósló
dörmögés hallatszott a hangjából:
– Na és? Ezzel mire céloz?
– Csak arra, hogy Pedro a kolónia kereskedője, és ha
valóban olyan nagy üzleti lehetőséggel kecsegtetne ez a
dolog, akkor Phillips nyilván a mi oldalunkon állna. És azt
is szeretném tudni, hogy az a Lem meg a Pokorod doki és
a többiek miért vannak olyan frászban Charttól?
Szavait rövid, ellenséges csend követte. Egyszerre csak
megszólalt Erik, pedig egyáltalán nem is szándékozott
felszólalni.
– Én...
Kivétel nélkül mind rászögezték tekintetüket. Erik nyelve
hegyével megnedvesítette ajkát.
– Nos – kezdte elszántan – én, mivel én magam csak
a minap toppantam be ide, tudom, hogy ebben az ügyben
sok mondanivalóm nem lehet. De hát mesterségemből
kifolyólag igen sokfelé jártam már, talán harmincnál is
több naprendszerben ... és van bennem valami rossz
érzés ezzel a Charttal kapcsolatban, aki földi ember létére
erre a nagy, ősi yanbeli előadásra vállalkozik. Ezt úgy
értem, hogy vannak itt olyasféle dolgok, amiket mi nem
tudunk utánozni. Nincs igazam? Úgy értem, hogy nyilván
vannak olyanok is a yanlakók között, akik nem szeretik a
földi embereket... Ezt úgy értem...
Tehetetlenül széttárta vaskos, barna kezét, és ebben a
pózban állva fejezte be:
– Úgy értem, valami rosszat érzek ebben.
Mindenesetre szívesebben lennék bárhol másutt a
világon, mint azon a bolygón, ahol Chart éppen
működésbe lép. Sokat gondolkoztam ezen, és ez a
véleményem...
 Első pillantásra megállapíthatta, hogy érzékeny pontot
érintett nem is egy jelenlevő agyában. Chevsky azonban
nyersen rászólt:
– Ide figyeljen, Erik barátocskám! Maga is mondta,
hogy csak most jött ide! Hát akkor miértünk ne fájjon a
maga feje! Élvezze csak az első látogatását a Yanen...
vagy ha nem tetszik itt, akkor fogja magát, és menjen
vissza. Az aggályokat bízza csak ránk, régiekre. Mi tudjuk,
hogy mi az, amit ilyen esetben tenni kell!
– Bocsánat – mondta halkan Erik, s a helyiség egyik
homályos zugában keresett magának ülőhelyet.
– Helyes! – folytatta Chevsky. – Arról beszéltünk, ugye,
hogy összehívjuk a városi közgyűlést. Van-e valaki a
jelenlevők között, aki úgy gondolja, hogy erre nincs
szükség?
Senki sem jelentkezett.
– Jó. Akkor hát tovább mehetünk. Azt hiszem, túlzás
nélkül állíthatom, hogy ebben a helyiségben most
megtalálható a Yanen élő emberi társadalom tekintélyes
keresztmetszete, és ha ügyesen forgatjuk a lapokat, akkor
a gyűlést úgy irányíthatjuk. ..
Erik már nem hallgatta. Azt számolgatta magában,
vajon elegendő-e pénzének maradéka ahhoz, hogy a
telenavigátorral egy másik világba utazhasson. Még az
sem feltétlenül szükséges, hogy olyan világba, ahol
szakmájában valami nagyon jó fogást remélhet. .. csak
éppen jel, el innen, a Yanről.
A hideg futkározott a hátán, valahányszor azt emlegette
valaki, hogy Chart ezeknek az idegen lényeknek akar itt
színjátékot rendezni. Már régóta kifejlődött benne az a
hasznos tulajdonság, hogy felfigyeljen a néhanapján
jelentkező baljós előérzeteire. Most pedig úgy érezte, egy
Chart-féle színjáték idején okosabb dolog bármely másik
bolygóról szemlélődni, mint ott lenni, ahol ez az alak
éppen tevékenykedik.
Persze, szégyenletes dolog lenne elmenni a Yanről
anélkül, hogy legalább kipróbálta volna azt a nevezetes
nemi összeillésüket. De hát. ..!
Nagy művész! Mi az, amit mégsem szabad megtenni
ezen az alapon? Az ördögbe is! Például, novaszerűen
fellobbantani valamelyik napot csak azért, hogy
tanulmányozhassa azt a hatást, amit a nap hirtelen
hőmérséklet-emelkedése gyakorol valamelyik lakott
bolygójának a kultúrájára?
Körülbelül ugyanabban a pillanatban kérdezte Pedro
Phillips gondterhelten:
– Van arra mód, hogy mi itt valamiféle törvényes
testületté alakuljunk? – Mint kereskedő, tevékeny részt
vett a csillagközi áruforgalomban, s tekintettel a
betegségek elterjesztésének vagy az eléggé ingatag helyi
gazdasági egyensúlyok felborulásának veszélyeire,
rengeteg olyan szabályzat volt, amelyet mindig figyelembe
kellett vennie. Ebből következett, hogy éppen ő volt az,
akit annyira izgatott a törvényesség.
Hasonlóképpen helyzetéből kifolyólag, Ducci volt az, aki
viszont felhorkant, és nyomatékosan kijelentette:
– Törvényes? Törvényes precedensek nincsenek,
amíg először meg nem történik valami... és ez, ami most
itt történik, nemde, éppenséggel egy első eset?
Ott ült dr. Lem híres „i" sövényére néző verandáján,
kényelmes székekben az a társaság, melynek tagjaira
Lem doktor már régen úgy tekintett – függetlenül attól,
hogy volt-e valamiféle hivatalos megbízatásuk vagy sem –
, mint a kolónia „felelős" személyiségeire, s akik most
józan megfontolással bólogattak, s néztek egymásra.
Pompy gazdája lába mellett nagyot sóhajtott. Mint
általában a mókucicák, a hátán levő nagy kiterjedésű
szaglózóna következtében ő is igen érzékenyen reagált a
körülötte levők hangulatára, éppen ezért most már kezdte
idegesíteni az az állandó válságérzet, amit a
feszültségnek felé is áradó kellemetlen szagából érzett ki.
Lem doktornak eszébe jutott, hogy kedvencének előző
éjszaka lidércnyomásos álma volt. Először fordult ez elő,
amióta itt voltak a Yanen. Karmaival cafatokra szaggatott
egy értékes yanbeli szőnyeget.
Micsoda önző fráter ez a Chart! Úgy megkavart minket,
mint gulyást a fazékban!
Remélve, hogy lecsillapítja a kedélyeket, így szólt:
– Tekintsük át még egyszer, mi az, amit eddig tudunk.
Először is.. .
– Mit kell itt újra áttekinteni? – vágott a szavába az
egyébként nyugodt Jack Shigaraku, székében
előrehajolva. – Tudjuk, hogy Chart kedvező választ kapott,
méghozzá nemcsak az ifjú „majmoktól", hanem a
konzervatív, idősebb yanlakóktól is. Tudjuk, hogy igénybe
vette Marc Simon segítségét is, és akár helyeseljük Marc
egész magatartását, akár nem... – és a tanító éreztette,
hogy ő bizony nem helyesli, ami nem is volt meglepő,
hiszen az idegen világokban tevékenykedő minden
oktatóhoz hasonlóan, ő is lelkes híve volt a földi
műveltség folyamatosságának, és mindenképpen annak a
megőrzésére törekedett – , azzal a ténnyel mégis
számolnunk kell, hogy a földi emberejt közül ő az, aki
legtöbbet tud a Yan kultúrájáról. De minket, hogy úgy
mondjam, faképnél hagyott. Egyszóval, Marc...
Nem vonta le a következtetést, csak újra hátradőlt a
székben. De Lem doktor számára nyilvánvaló volt, hogy
mindenki tudja, mit akart mondani.
 – Csak éppen ne Morag Feng csalogatta volna ide
Chartot! – jegyezte meg bánatosan Jack felesége, Toshi.
– Pedig ő tette – felelte élesen Pedro. – Elég baj ez
nekünk! – Miután felkeltette a társaság figyelmét, így
folytatta: – Arra vonatkozólag pedig, hogy törvényes
testületté alakulhassunk, tanácsot kértem az informaitól,
és...
Megszólalt a távközlő. Lem doktor elnézést kért a
többiektől, hátrafordult székében, s miközben a verandán
működő és most őhozzá lebegő készülék felé nyúlt,
hallotta, amint Pedro kitartóan mondja tovább:
– És kiderítettem, hogy nekünk, úgy is mint az itteni
egész emberi lakosság határozatképes csoportjának
jogunkban áll önmagunkat politikai testületté, egy olyan. . .
Hogy a csudába is hívják ezt? Ja igen, párttá nyilvánítani!
Ezek után pedig a tennivalónk a következő. Ha
összehívják a legközelebbi városi gyűlést...
Egyszerre csak azt vette észre, hogy senki sem figyel
rá. Mindenki megfordult és Lemre nézett, meg a
távösszekötő miniatűr képernyőjére, mely most Lem
doktor széke elé lebegett. A kép gyenge minőségű volt, s
a rikácsoló, erőlködő beszéd is torzítva hallatszott.
Jellegzetességei azonban félreismerhetetlenek voltak.
– Csillagközi hívás! – jegyezte meg Toshi teljesen
elképedve, majd egész fölöslegesen hozzátette: – Pszt!
A képernyőn egy nagydarab, de azért egészen csinos,
sötét hajú, élénk rózsás arcú nő el-eltünedező,
elhomályosodó, de néha tökéletesen kivehető képe jelent
meg, s azt mondta:
– Lem doktor? A yanbeli kolónia névjegyzékéből
megállapítottuk, hogy ön ott a korelnök, az egyetlen
hivatalosan feltüntetett személy a felügyelőn kívül, ő
viszont pillanatnyilag nem válaszol a hívásra, így hát
megbocsát, ugye, ha önt...
– És ön kicsoda? – vágott közbe dr. Lem, amikor
felocsúdott – első meglepetéséből. – És honnan hív? Mit
óhajt?
– A nevem Claudine Shah, és a Földről beszélek –
mondta a nő. A verandán mindenki feszülten figyelt. Hívás
a Földről! Amióta a kolóniát megalapították, ilyesmi
legfeljebb ötször-hatszor fordult elő.
– És egy utazási iroda megbízásából jelentkezem.
Eddigi útvonalait irodánk már régen szerette volna
kiegészíteni egy olyan bolygóval, melyet gyűrű vesz körül.
Nemrégiben járt önöknél egy tudósítógép, az közölte a
hírt, hogy Gregory Chart ott van a Yanen; ez hát a legjobb
alkalom lenne arra, hogy...
– Töröljük ezt a hívást! – mondta dr. Lem. A képernyő
engedelmesen üresen kivilágosodott. Lem doktor laza
kézmozdulattal elúsztatta magától a készüléket,
visszafordult, és társaira pillantott.
Mindnyájan hallgattak.
– Azt indítványozom – mondta végül dr. Lem – , hogy
úgy is mint felelős javaslattevő testület, nyújtsunk be egy
kérelmet a Föld kormányzatához, és ebben kérjük, hogy
ha kell, akár erőszakkal is, de távolítsák el Chartot a
Yanről. Meg kell akadályoznunk, hogy végrehajtsa a
tervét, és felelevenítse a Kitörés Korát.
 XIV.

– Most végre alkalmam lesz meglátni azt a

híres-nevezetes Kitörés Lángját – mondta Chart, és
megállította a levegőben az expresszsuhanót. Marc már
évek óta nem ült ilyen járművön, de ehhez hasonlatos
korszerű modellben még sohasem: tökéletesen hangtalan
volt, és a legcsekélyebb rezgés sem árulta el mozgását.
Nem vitás, hogy ez is része volt annak a tiszteletdíjnak,
amit Chart a Tubalcainon kötött ki magának.
A nap sugarai éppen akkor kezdték színpompába
borítani a Mandala kristályoszlopait. Chart tökéletesen
időzítette az érkezésüket.
– Elhelyezte odabenn az érzékelő szerkezetet? –
érdeklődött Marc.
– Természetesen. – Chart hunyorogva nézett oldalra, a
fényudvaros nap felé. – De túl gyors eredményt azért ne
várjon! Több tucat, talán még száznál is több felvételt kell
összevetni egymással, amíg majd sikerülhet kiszűrni a
zajból a jelzéseket. A napot körülvevő porfátyol minden
bizonnyal szörnyen összezavarja a színképet.
– Most! – kiáltotta Morag a hátsó ülésen.
Mintha odalenn az áttetsző oszlopokat hirtelen tűzzel
futtatták volna be: a Mandala most összessége és sűrített
kivonata volt mindannak, amit az emberek egy remekül
csiszolt drágakőben Valaha is megcsodálhattak.
Harangcsengéshez hasonlatos, kristálytiszta színeket
szorítottak háttérbe az újabb és újabb, csíkokban,
örvénylő ívekben megjelenő, káprázatosán ragyogó
fénynyalábok. Egyik gyöngyházfényű, szivárványos
színjátékot másik követte, majd új színárnyalatokba
olvadtak össze, miközben mögöttük elviselhetetlen
ragyogássá fokozódott a fény.
És mégsem tudták levenni róla a szemüket. Maréban –
és kétségtelenül Moragban is – fájdalmas emlékeket
ébresztett; hiszen senki számára sem lehet kellemes a
visszaemlékezés saját átmeneti őrültségére. A tobzódó
színek hullámai mintha szívfájdító érzést, valamiféle
jelentést vagy rejtett értelmet hordoztak volna, mintha az
ember egy félig-meddig már a földbe temetett, idő koptatta
kőre bukkanna, amelyen egyszerre csak hajdanvolt felirat
nyomát fedezné fel, de olyan írásét, melynek utolsó értője
már ezer esztendeje halott.
A szemmel látható dicsőség röpke, hihetetlenül
káprázatos felvillanása volt ez – és máris elmúlt az egész!
A nap túlhaladt a zeniten.
Chart hangosan, mélyet lélegzett. Marc arra gondolt,
hogy Chart a Láng fellobbanásának harminchat
másodpercén át véges-végig visszafojtotta lélegzetét.
Most pedig megilletődött hangon mondta:
– Óriási! És ilyen rövid időbe tömörítve az egész!
Bizony, az én kis fénytrükkjeim olyanok e mellett, mint. ..
mintha egy kisgyerek mázolna nevetséges pacnikat
festékbe mártott ujjával!
– Ezt most te mondtad ki! – jegyezte meg halkan
Morag. – Nem hitted el nekem, ugye? Legalábbis
mostanáig!
– Hát.. . – Chart hátradőlt a vezetőülésen – azt hiszem,
valóban nem hittem el. És ezek a yanlakók még azt a
fáradságot sem veszik maguknak, hogy idejöjjenek és
megnézzék?
– Sohasem hallottam, hogy felnőtt yanlakó eljött volna
ide, hogy megnézze a Lángot – erősítette meg Marc.
 – Fantasztikus! – Chart kábultan csóválta fejét. – Azt
tudja, ugye, hogy előadásaimhoz mesterséges kozmikus
részecskéket állítok elő.
Olyan tárgyakat. .. szerkezeteket... amelyek különböző
jelzéseket sugároznak, felfokozzák a hangulatot,
előkészítik a közönséget, hogy úgy reagáljanak, ahogy én
akarom... De ehhez hasonlóan látványos dolgot még
sohasem hoztam létre!
Egy ideig szótlanul ültek, Chart végül megdörzsölte
szemét, s újra a suhanó kapcsolóihoz nyúlt.
– Most pedig hová? Persze, persze... azokhoz az
úgynevezett Gladen Menhirekhez.
Vagyis: a múlt emlékeinek teljes felmérése következik.
A Gladen Menhirek, melyek szabályosan sorakoznak,
körülvéve az egész bolygót szárazföldön és víz alatt;
pontosan harminckét egész négy tized kilométernyi
távolságra egymástól: teljesen azonos műkő tömbök,
mindegyik hatvanhét méter magas, az alapja
tizennégyszer tizennégy méter, a sarkai lekerekítettek.
Aztán a Mullom Wat, mely a Scand óceánból emelkedik
ki, és halkan zümmög nyitott tetején a szél. Félelmetes
sziklába, valami gránitfélébe vájt hatalmas üreg a belseje,
annyi padsorral, hogy az üléseken tízezer yanlakó is
kényelmesen elférhetett, arccal egy csupasz fal felé
fordulva. És egy spirális labirintus, olyasféle, mint egy
középen félbevágott tengeri kagyló, melynek járata
valamilyen központi kör felé vezet... de aztán kifelé halad
megint. És nem jut el sehová sem.
És aztán tovább... Egy nap, egy éjszaka és még egy
nap telt el, amíg sorra látogatták az északi félteke
fontosabb emlékműveit; repülés közben ettek, és akkor
aludtak, amikor az óceán fölött haladtak át, de kétszer is
felébresztette őket az automata, hogy
leereszkedhessenek a vízből magányosan kiálló, rejtélyes
kisebb építményeknél, s ott körözzenek egy ideig; ezek
ugyan nem voltak olyan jelentősek, mint a Mullom Wat, de
hasonlóképpen talányosak.
És minden egyes megállónál bebizonyosodott, hogy
mielőtt elindult ide Chart, mennyire alaposan
tanulmányozott mindent, ami a Yanre vonatkozott. Marc
csatolt az eposz fordításához egy függeléket is, ebben
próbálta azonosítani a fennmaradt ősi emlékeket azokkal
a.műalkotásokkal, amelyekre a költeményben
hivatkozásokat talált. Egyeseket egyáltalán nem volt
nehéz felismerni; a Kitörés Mandalája például annyiszor
szerepelt az eposzban, hogy annak azonosságához vita
sem férhetett, de a Mullom Watot és még néhány más
építményt is aligha lehetett volna bármi mással
összetéveszteni. A problémák ott kezdődtek, ahol fennállt
annak a lehetősége, hogy a szövegben említett eredeti
épület már nincs meg – talán a Kralgak területén állt, s a
meteoritok zápora nyilván régen megsemmisítette.
De amikor Chart megvizsgálta az egyes építményeket,
folyton ilyeneket mondott:
– Lehetséges, hogy ez a Hatodik Könyvben leírt
emlékmű, ahol az erdőt visszaküldik a múltba? – Vagy
pedig: – Ez arra a Második Könyv elején levő szakaszra
emlékeztet engem, ahol a játékmesterek egy magas
hegytetőn tartanak gyűlést.
Marc csak ámuldozott, és igyekezett minden tudását
összeszedni, hogy alátámaszthassa vagy pedig
megcáfolja ezeket az éles logikával végiggondolt
feltételezéseket. Újra és újra megesett, hogy Chart
egyszerre csak olyasmit vett észre, amire addig ő maga
sem figyelt fel. Percről percre nagyobb tisztelettel nézett
rá.
 És akkor Chart végül kijelentette:
– Jól van! Most pedig a déli féltekére indulunk!
Marc hosszan, döbbenten nézett rá. Majd nagy sokára
azt kérdezte:
– Ebben a. . . ebben a micsodában? Úgy gondolja,
hogy a Kralgakon át?
– Miért ne? Látni akarom a déli emlékműveket is. Meg
természetesen meg kell néznem a vadakat is.
– De hiszen... – Még mielőtt azonban kimondta volna,
máris semmivé lett Marc ellenvetése, amint körülnézett a
suhanó belsejében. Hát igen, ez a legújabb típusú
tubalcaini suhanó minden bizonnyal arra is képes, hogy
sértetlenül átrepüljön Kralgak fölött.
– Fél a meteoritoktól? – fordult hozzá Morag. – Nem
kell félnie. Csak nem képzeli, hagynám, hogy Gregory az
életét kockára tegye? Vagy az enyémet! Nem. Az
számomra nagyon is sokat ér!
– Persze.. . persze... csak talán már nagyon
hozzászoktam, hogy úgy éljek és gondolkozzam, mint a
yanlakók. Számukra természetesen a Kralgak
átrepülésének még a gondolata is elképzelhetetlen.
– Azt hiszem, lenyűgöző utazás lesz – mondta Chart. –
És ezt a suhanót egy húsztonnás sziklánál kisebb valami
még csak ki sem tudja billenteni ütjából. Egyébként inkább
az óceán, mintsem a Kralgak fölött fogunk átrepülni.
Értesüléseim szerint a vadak legsűrűbb koncentrációja a
déli kontinens hozzánk közelebbi partja mentén található,
innen tehát a főkör irányában haladva, egyenesen oda
repülhetünk, ahol ezek élnek.
Amikor Marc megpillantotta maga előtt a sötétkék víz
színén a meteoritokkal bombázott övezet határát jelentő
fehér tajtékot, minden elszántsága ellenére is meg kellett
kapaszkodnia, ujjai teljesen elfehéredtek, olyan szorosan
markolta az ülés karfáját. Charton semmiféle feszültség
nem látszott, csak valami elragadtatott izgalom jele.
Olykor-olykor felvonta szemöldökét, amikor különösen
nagy vízoszlop lövellt fel. Ahogy közeledtek, mintha az
egész égboltra szabálytalan csíkokban tüzes fonalakat
fűztek volna, aztán egy enyhe kis rázkódást lehetett
érezni, Marc felpillantott, és rémülten vette észre, hogy a
suhanó átlátszó tetején egy meteorit zúzódott szét. És
közben a háttérben ott pislákolt a Gyűrű, mely a nappali
ég kék ködfátylán keresztül éppen csak látható volt: egy
halvány, halvány fehér szalag.. .
Összerezzent, amikor újabb kődarab csapódott nekik.
Hallotta, amint Morag felkuncog. Dühös lett önmagára,
inkább lefelé nézett, ahol a vizet láthatta, mely pontosan
úgy kavargott, olyan habosán tajtékzott, mint egy sebesen
rohanó patak zuhataga.
Pedig errefelé volt a legmélyebb a tenger. A felszínt
leginkább megközelítő sziklák csúcsa is jó százméternyire
volt a víz alatt.
– Pompás! – mondta Chart. – Bámulatos!
És. .. Hát igen, bizonyos szempontból valóban az. Ezt
Marénak is el kellett ismernie. De annyira azért nem
nagyszerű, hogy megérte volna egy fél bolygó
elveszítését.
– Oda nézzetek! – kiáltotta váratlanul Chart, és
magasba lendített kezével a zenit felé mutatott. Hatalmas,
több tonnás szikladarab zúdult lefelé, jobbra az ő
útvonaluktól, vakító fehér csíkot hagyva maga után a
légben. Amikor a vízbe csapódott, óriási robbanás
hallatszott, s egy gőzoszlop lövellt szökőkútszerűen, több
száz méternyire a magasba. Szél ragadta magával a
permetet, egy röpke pillanatra a suhanó fedelét is ellepte
a pára, de az önműködő tisztítószerkezet rögtön újra
tökéletesen átlátszóvá tette.
– Bárcsak igazán tiszta képet tudnék alkotni
magamnak arról, hogy milyenek is voltak fénykorukban a
yanlakók – mormolta Chart maga elé. – A
játékmesterekről meglehetősen pontos elképzelésem van,
de az utódaik még mindig rejtélyesek számomra. Marc!
– Tessék?
– Marc, maga ismeri az embereket. Képzelje el, hogy
az emberiséget otthon, a Földön valami nagy, nagy
katasztrófa érte volna, de még a csillagközi telenavigációs
utazás előtti időkben. Képzeljen el egy... mondjuk egy
háborút! Tudja egyáltalán, mi az, hogy háború?
– Tudom.
– Vagy valami más katasztrófát, amely tönkretette
volna a korabeli civilizációt. El tudná képzelni, hogy az
emberiség annyira elcsügged, hogy teljesen lemondjon az
újjáépítésnek még a reményéről is?
– Én. .. azt hiszem.. . el tudnám képzelni – felelte
Marc. – De csak abban az esetben, ha a katasztrófa
következtében az emberek olyan primitív fokra
süllyednének, mint itt a vadak.
– Igen, pontosan. Ezek a vadak, akiket most meg
fogunk tekinteni, jellemző példái annak, hogy mi
történhetett volna az emberiséggel, habár, én legalábbis
merném remélni, az emberek néhány évszázad után
mindent újrakezdenének, és nem maradnának tízezer
évig a fásult barbárság állapotában. – Körülöttük minden
irányban folytatódott a tűzeső, az óceán zubogott és
hánykolódott alattuk, de Chart már oda sem nézett. – De
hát a civilizált yanlakók! Hihetetlen! Hogy így egyszerűen
kiengedték kezükből a... a saját vívmányaik színe-javát,
és attól a bizonyos naptól kezdve, a jelek szerint, teljesen
megelégedtek a puszta létfenntartásukkal.
– Teljesen azért mégsem elégedettek – szólt közbe
Morag.
Chart hátrafordulva kérdezte:
– Azokra a „majmokra" gondolsz? Tudom. Van
elégedetlenség is, ez elég nyilvánvaló. De ennek
felkeltéséhez az kellett, hogy kapcsolatba kerüljenek az
emberiséggel. És hát mi ez az egy évszázad, ha
egybevetjük a megelőző kilenc és fél évezreddel? Olyan
ez az egész, mintha a játékmesterek egy más fajhoz
tartoztak volna, nemde? Vagy mondjuk ők voltak a faj
élcsapata. Egy kicsiny csoport, melyben összpontosult az
összes kezdettiényezőképesség, eredetiség,
találékonyság, s amikor ők eltűntek... – Olyan
kézmozdulatot tett, mintha homokot rázna le a tenyeréről.
– Azért mégis ugyanahhoz a fajtához tartoztak, ugye?
– Tudomásom szerint olyasmire soha senki sem
célzott, hogy a játékmesterek nem a mai yanlakókkal
azonos fajta lények lettek volna – mondta Marc.
– És a vadak?
– Én magam soha egyetlenegyet sem láttam még –
ismerte be Marc. – De az informatnak vannak erre
vonatkozó adatai. Testi felépítésük azonos a többi
yanlakóéval, csak gyakran csenevészek vagy betegek.
– Értem – bólintott Chart. – Ohó, itt már tisztább a
felszín! Úgy látszik, átjutottunk a meteoritövezeten.
Még egy égi kődarab zúzódott szét a tetőn. De ez sem
okozott nagyobb izgalmat, mint a többi. A suhanó
zavartalanul folytatta útját.
Félóra sem telt el azóta, hogy elérték a déli földrész
partját, amikor máris rábukkantak a vadak egyik törzsére.
Chart már korábban bekapcsolta az antivíziós készüléket,
így aztán a kabin nem volt látható, sem hallható, amikor a
vörös homokos part mentén finoman lefelé suhant.
Húszan vagy huszonötén lehettek a felfedezett
csoportban: férfiak és nők nagyjából egyenlő számban,
mind meztelenek, csak a nyakuk és a derekuk köré
kötöttek lombfüzert. Két gyermek is volt a csoportban, de
még nagyon pici volt mind a kettő, ölben vitték őket.
Homoki férgekre vadásztak mind: hegyes végű karókkal
vagy a csupasz lábujjaikkal túrták ki föld alatti lyukaikból.
Amint megtalálták, nyomban meg is ették. Csak ketten
voltak köztük, akik elvitték a lelőhelyről a férgeket,
mindketten férfiak. Ezek odafutottak a gyermekeket cipelő
nőkhöz, és zsákmányuknak mintegy a felét nekik adták.
– Ezek az apák? – kérdezte Chart.
– Nem valószínű – felelte Marc, miután egy pillanatig
maga is elgondolkozott ezen. – Azt hiszem, emlékszem,
mit mondott ezzel kapcsolatban az informál. Ezek felváltva
gondoskodnak a gyerekekről. Ez az északon meglevő
szokásnak valamilyen csökevényes változata. Azt tudja,
ugye, hogy ott az újszülötteket egy kortchnak nevezett
különleges tartályban elküldik valamelyik másik városban
élő rokonukhoz, s a gyermekek igazi szüleiket öt- vagy
hatéves korukig nem is látják viszont.
– Természetesen tudom. Tanulmányoztam a yanbeli
családi kapcsolatokat. – Chart minden figyelmét
összpontosítva kémlelte a vadakat. – Igen, ami a
testalkatukat illeti, nagyon hasonlítanak az északiakra.
Nézzük csak, hátha meghallhatjuk a beszédüket!
Egy kattanással bekapcsolt valamit. Marc nem látta,
hogy ettől bármi is történt volna; megkérdezte hát, hogy
mi volt az.
– Egy antivíziós monitort bocsátottam ki – felelte Chart.
– De ahogy a hangjából kiveszem, azok ott lenn nem
valami sokat beszélnek. Figyelje csak! – Elcsavart egy
gombot, s a suhanó kabinjában egyszerre valami lágy
hang hallatszott : a partot nyaldosó apró hullámok
csobogása, amit olykor-olykor a talajon kúszó, fejletlen
növényzethez érő mezítelen lábak surrogása tarkított.
– És nincsenek fegyvereik – mondta Chart tűnődve. –
És szerszámaik is csak olyan kezdetleges munka
elvégzéséhez, mint az a turkálás a talajban, így van?
Marc bólintott.
– Azt hiszem, kitűnően meg fognak felelni – jelentette
ki váratlanul Chart. – Persze, kétszeresen is meg kell
győződnünk róla. Nézzük csak azt a fickót, aki ott
messzebbre ment a többiektől, s a társai most nem
láthatják.
Chart egyik kezével egy hímneműre mutatott, aki éppen
egy nagy szikla mögé ment. A másik kezével a
szerelvényfalon nyomta le az utasításait közvetítő
kapcsolókat.
A férfi váratlanul a levegőbe emelkedett, mintha üvöltött
volna, aztán eltűnt.
– Mit csinál? – kiáltott fel Marc.
– Csak tanulmányozom, megnézem, hogy megfelel-e –
válaszolta szórakozottan Chart. – Hm! Igen... a testalkata
meglehetős... egy kicsit hiányosan táplált, de hát azon
lehet segíteni... Igen! Ezek a vadak nagyon megfelelők
lesznek... már amennyiben ez egy tipikus példány.
– Nagyon megfelelők lesznek?... Mire? – kérdezte
Marc vontatottan. Valami jeges, kellemetlen gyanú
kezdte befészkelni magát az agyába.
Chart nagyot sóhajtott.
– Természetesen arra, hogy Bizonyos részeiket
eltávolítva beprogramozzam őket. Olyan felszerelésem
nincs, ugyebár, amivel yan típusú androidokat állíthatnék
elő. Pokoli munka lenne arra berendezkedni, meg nagyon
költséges is. De ha sor kerül az előadásra, szükségünk
lesz beprogramozott szereplőkre, akik a játékmestereket
alakítják.
– Öntsünk tiszta vizet a pohárba – mondta, Marc, és az
ajkába harapott. – Ki akarja preparálni ezeket a vadakat?
Ki. . . kibelezni őket?. ..
– Megmondtam! – csattant fel Chart. – Feltétlenül
szükségünk lesz beprogramozott szereplőkre!
Halálos csend volt, csak a műszerek ketyegése
hallatszott, amint azok tovább elemezték a fogoly testi
adottságait.
– Vigyen vissza Prellbe – mondta végül Marc. Chart
rábámult.
– Azt mondtam, vigyen vissza Prellbe! – ismételte. –
Én ebben nem veszek részt! Ökölbe szorította kezét.
– Marc, viselkedjék okosan – szólt rá Morag, ültében,
előrehajolva. De Marc csak üvöltött:
– Nem hallotta, mit mondtam! Gyerünk! Tegye már
vissza a földre azt a szerencsétlen ördögöt, engem pedig
vigyen azonnal haza!
 XV.

Tulajdonképpen mik vagyunk? Kérelmezők?

Ez a kérdés újra és újra felbukkant dr. Lem agyában,
amint ott ment merev tartással az önjelölt kis küldöttség
élén, hogy látogatást tegyenek Kaydadnál, a Szószólónál.
Mellette ment határozott, döngő léptekkel Hector Ducci,
majd a Shigaraku házaspár, valamint Harriet és Pedro
zárta be a sort. Mind egyetértettek abban, hogy van még
egy utolsó remény, mielőtt a Földtől kérnének segítséget,
amit valószínűleg úgysem kapnának meg. Charthoz hiába
fordulnának, semmi értelme sem lenne; Chevskyhez
folyamodni teljes képtelenség, hiszen a felügyelő már
meggyőzte önmagát: Chart előadása a Yanen, éppen
akkor, amikor ő a kolónia hivatalos megbízottja, személy
szerint őneki is hírnevet szerezne, talán még ahhoz is
hozzásegítené, hogy egy másik bolygóra, valamilyen
nagyobb állásba helyezzék át.
De ha a yanjakókhoz fordulnak, az talán. . . de csak
talán...
– Ugye, már majdnem ott vagyunk? – kérdezte a háta
mögül Toshi. Dr. Lem bólintott. Mintegy öt perccel azelőtt
lépték át Prell emberi és yanlakóövezetének jelképes
határvonalát. Itt már nem a földi építészet dogmatikusan
kockaszerű alakzatai vették őket körül, hanem a yanbeliek
csaknem tojás alakú lakóházai: lapos, középen nyitott
tetejüket felfelé meghosszabbított, befelé hajló falak
keretezték; ezek az épületek kívülről szinte tagolatlannak,
teljesen jellegteleneknek látszottak, elrendezésük ugyanis
befelé összpontosult, az átrium és a medence, esetleg a
virágágyak vagy fafaragások vagy valami más olyan tárgy
köré, amit a ház gazdája saját ízlésének megfelelően
választott ki.
– Hová tűntek ezek? – morogta Ducci. – Még sohasem
láttam ilyen üresnek az utcákat!
– Nem érzi ezt a szagot? – válaszolt Harriet. –
Sheyashrimot készítenek. – Feltűnően nagyot szippantott
a levegőből.
– Micsoda? – szippantott egyet Ducci is. – Nahát...
bizony! Eddig fel sem tűnt nekem, de azt hiszem, már a
harmadik vagy negyedik olyan ház előtt megyünk el,
ahonnan ugyanez a szag árad.
– Talán inkább a harmincadik vagy negyvenedik előtt –
tette hozzá Jack Shigaraku fanyarul, miközben
megszaporázta lépteit, és felzárkózott Ducci és dr. Lem
mellé. – Azt hiszem, hordószámra főzik.
Egy pillanatig hallgattak, amint végiggondolták
mindnyájan, hogy micsoda irdatlan mennyiségben
készülhet itt ez az erős kábítószer. Rendes körülmények
között csupán egy-egy csecsemő születése utáni napon
volt rá szükség, amikor is – mintha csak a yanlakók egész
nemzetségének kollektív tudatalattija ösztönözné őket –
tekintélyes felnőttek csoportjai isszák szertartásosan a
Sheyashrimot, majd azt követően vad, állati táncba és
végezetül egymásba gabalyodó testek féktelen
tobzódásába szédülnek.
– Ez is összefügg Chart tervével? – kérdezte Toshi,
amikor néhány lépéssel továbbmentek. Férje a fejét
csóválta.
– Fogalmam sincs róla. És magának, Yigael? Lem
doktor sóhajtott.
– A Kitörés Eposzának Marc-féle fordítása szerint a
sheyashrim szert a játékmesterek dolgozták ki, méghozzá
pontosan a nagy vállalkozásukat megelőzően. De hát én
eredetiben, sajnos, sohasem olvastam az eposzt, így hát
csak Marc tolmácsolására hagyatkozhatok.
– Az a nyavalyás! – sziszegte Toshi mérgesen. – Az a
megszállott alak! Hogy valaki így összeálljon ezzel a
Charttal!. .. Hát nem tudja, mi az, amit ezzel ránk
szabadíthat?
Dr. Lem a szeme sarkából rápillantott.
– A kolónia tagjai sohasem viselkedtek tisztességesen
Marckal – mondta végül. – Maga és Jack pedig azok közé
tartoznak, akik a legkomiszabbul bántak vele.
– Na, várjunk csak egy pillanatra... – kezdte Jack.
– Ez így vari! – Lem doktor a fejét szokatlan eréllyel
felszegte, és a tanító szemébe nézett. – Tudom, milyen
nagyra becsüli az emberi műveltséget, és azt is tudom,
hogy haragszik Marcra, mert ő többre tartja a yanbeliek
társaságát, mint a saját embertársaiét. De ő egy
határozott cél érdekében kötelezte el magát erre. És
megjósolom maguknak, hogy még mielőtt ez az egész
história véget ér, mind hálásak leszünk neki, amiért ilyen
kitűnően érti a yanlakók nyelvét. Ne kerteljünk! Ha ő nem
fordította volna le a Kitörés Eposzai, ugyan miből
tudhatnánk meg, hogy mire kell számítanunk?
– De az ő fordítása nélkül ugyan mi csalogatta volna
ide Chartot? – vágott vissza Jack.
Lem doktor azonban kitartott a maga álláspontja mellett.
– Ha egyszer a fejébe vette, hogy színjátékot rendez
egy nem emberi közönség számára, akkor egészen
logikus, hogy az első választása úgyis a Yanre esett volna
– mondta.
– De hogy pontosabbak legyünk – vetette közbe
Harriet – , Chartot nem Marc, hanem Morag
Feng hozta ide. És éppen ez a tény az, amit számításba
kell vennünk.
 – Gondolja, hogy azért jött ide, hogy bosszút álljon? –
kérdezte Pedro.
– Nem. Sokkal veszedelmesebb célja van. Azért jött,
hogy igazolást találjon a saját ostobaságára.
– Ez itt már Kaydad háza – mutatta dr. Lem. – És lám,
várnak minket.
A fénygömböc az ajtó fölött zöld színben világított, ami
azt jelentette, hogy igen megbecsült személyek
látogatását várják előzetes megbeszélés alapján; váratlan
vendégek viszont szíveskedjenek más alkalommal
visszajönni.
Vetcho ott volt a Szószólónál, erre egyébként számítani
is lehetett. De jelen volt Goydel is, amire viszont nem
gondoltak. A legmesszebbmenően kimért
szertartásossággal üdvözölték vendégeiket, s
hagyományos yanbeli párnákra ültették őket. Kaydad
átriuma, már amennyire dr. Lem meg tudta ítélni, egészen
különleges volt, őneki tulajdonképpen soha sem tetszett.
A közepén medence, szobor vagy virágágyás helyett egy
4 x 2 m széles és legalább tizenkét méter mély kút volt,
amit semmiféle korlát, de még csak alacsony kőszegély
sem vett körül.
Lem doktor a kút helyett inkább a színes háncsból szőtt
faliszőnyegekre igyekezett irányítani a tekintetét.
De valahogy nem olyan volt az egész szituáció, mint
amilyennek lennie kellett volna. Erre rögtön rájött, amint
belépett, mert a levegő itt is a sheyashrim illatával volt
tele, s tudta, hogy ezt a többiek is észrevették. És ekkor a
Szószóló matrónája üdítő ital gyanánt a ghulfa
gyümölcséből készült szíverősítőt kínált.
Ez felséges ízű ital volt. De emberekre mérgező hatású.
Egyetlen pohárka már gyomorgörcsöket, körülbelül
háromkupicányi pedig delíriu-mot okozott.
 Ez tehát visszautasítást jelent, gondosan mérlegelt, de
határozott visszautasítást.
Ilyen létszámú társaságnál a tárgyalást bevezető
formaságok körülbelül tizenöt-húsz percig tartottak.
Ezután a ház matrónája visszavonult, Kaydadnak pedig a
vendégek nyelvén illett volna látogatásuk tárgyát szóba
hozni, miután addig, az udvariasság szokásainak
megfelelően, yan nyelven beszéltek.
A Szószóló azonban kitartott a yan nyelv mellett.
„Ahogy óhajtod" – sóhajtott magában dr. Lem, és
remélte, hogy meglehetősen bizonytalan nyelvtudása nem
fog félreértésekre vezetni.
– Ez a yanlakók bolygója – kezdte Lem doktor – , nem
pedig az embereké, éppen ezért változtattunk néhány
szokásunkon, hogy jobban összhangba hozzuk az
önökéivel. De most egy rendkívül súlyos probléma merült
fel, amit feltétlenül meg kell beszélnünk. Ezt az ügyet
illetően én vagyok az Elgadrin. – Ezt a kifejezést
használta, amit általában, Szószólónak fordítottak.
– Igazán távol áll tőlünk, hogy kétségbe vonjuk annak
a szavahihetőségét, aki ilyen nagy horderejű kijelentést
tesz... – Ezt Vetcho mondta. És azt jelentette: meglehet,
mégis kénytelen kétségbe vonni Lem doktor
szavahihetőségét. Vetcho köztudottan sokkal
konzervatívabb és sovinisztább volt, mint Kaydad. –
Ugyanakkor szeretnők felhívni a figyelmet arra, hogy
létezik egy olyan földi személy, aki a „felügyelő" címet
viseli.
– Chevsky felügyelő megbízatása az emberi kolónián
belüli ügyekre vonatkozik, nem pedig a két különböző faj
közti kérdésekre. Rutinjellegű és adminisztrációs
kérdéseket kényelmi szempontból vele is el lehet intézni.
A most megbeszélendő ügy azonban nem ilyen
mindennapi probléma. – Lem doktor meg akarta törölni az
arcát, de aztán úgy döntött, mégsem teszi. Eddig yan
nyelven is világosan, érthetően fejtette ki álláspontját,
csak sikerüljön továbbra is tartania ezt a színvonalat. ..
Bár ez egyáltalán nem volt helyénvaló, most egyszerre
mégis arra gondolt, milyen kár, hogy Pompyt ptthon kellett
hagynia. A yanlakók azonban a jelek szerint sohasem
tartanak háziállatokat, az pedig, hogy valaki egy állatot
vigyen a társaságukba, súlyos sértésnek számított.
– És mi lenne ez az ügy? – kérdezte ekkor Kaydad.
– Gregory Chartnak az a terve, hogy újból életre kelti a
Kitörés Korát.
A földi emberek minden idegszála pattanásig feszült.
Sokkal hosszabb bevezető udvariaskodásra számítottak.
Abból, ahogy nyugalmat erőltettek az arcukra, dr. Lem
pontosan leolvashatta, mennyire nyugtalanította őket az ő
kertelés nélküli, nyers kijelentésének a hatása.
Kaydad végül megszólalt, de fagyos arckifejezése olyan
volt, mintha kőálarcot viselt volna.
– Ez az ügy nem képezheti vita tárgyát.
A mondat yan nyelven még ennél is energikusabban
hangzott. Filozofikus tagadó módban volt, az abszolút
elutasításnak abban az alakjában, amellyel általános,
kategorikus tagadást szoktak kifejezni.
– Ez azt jelenti, hogy ilyen ügy nem is létezik? –
próbált szerencsét dr. Lem ezzel a kérdéssel, s közben
lázasan keresgélt iskolásán szabályos yan
nyelvtudásának elhomályosult emlékei közt; amikor
ugyanis a bolygóra érkezett, öt vagy tíz esztendeig
szorgalmasan tanulta a helybeliek nyelvét, később
azonban meglehetősen elhanyagolta. – Vagy azt jelenti,
hogy az... izé... az érintett tárgykört egyáltalán nem lehet a
nyelvünkre venni?
 Ezen az ősi, bonyolult nyelvezeten ez két, egymástól
teljesen és nyilvánvalóan külön álló dolgot jelentett.
– Ez azt jelenti – mondta Goydel – , hogy az érintett
tárgykörnek nincsenek olyan vonatkozásai, amelyek
bármiféle vita alapjául szolgálhatnának.
A többiek nyomatékosan bólogatttak.
– Más szavakkal – fűzte hozzá Lem doktor a saját
nyelvén – , megteszik, amire készülnek, függetlenül attól,
hogy mi helyeseljük-e vagy sem.
– Általános hallgatás.
– Értem – folytatta kis szünet után. – Végezetül tehát
ide jutottunk: a valamikor oly büszke yanlakók
kétségbeesett igyekezetükben, hogy visszaszerezhessék
elmúlt dicsőségüket, már olyan mélyre süllyedtek, hogy
kénytelenek egy földi embert szerződtetni, hogy az
segítsen rajtuk.
Aztán várt. Emlékezetében most újra hallani vélte Chart
gunyoros hangját, amint megjegyezte: olyan hosszú időt
töltött a yanlakók közt, hogy már elfelejtette, miként kell
egy sértést megfogalmazni. Ez talán igaz is lehet, amikor
a saját nyelvén beszél. Yan nyelven azonban
nyilvánvalóan nagyon isjól tudta, hogyan lehet goromba.
És valóban, eddig még soha, egyetlen yanlakót sem látott
ennyire dühösnek. Goydel reszketett, a keze ökölbe
szorult. Kaydadnak csak a szája mozgott, mintha mondani
akarna valamit, de egy szót sem volt képes kiejteni. Csak
Vetcho tudott annyira úrrá lenni magán, hogy
felemelkedjen, s abban a pillanatban, amikor már állt,
kinyújtotta karját, és az ajtóra mutatott.
– Kifelé! – parancsolta. – Kifelé!
– Lassan álljanak fel – súgta dr. Lem a szája sarkából.
– Ne siessenek. Mozogjanak úgy, mintha fütyülnének a
Yanre vagy a yanlakókra. Ne is köszönjenek, csak
menjenek.
A társai, idegesen ugyan, de megfogadták a tanácsát.
Ő maga merev tagokkal, esetlenül állt fel, majd
hangosabban azt mondta:
– Szégyen, gyalázat! Amikor ideérkeztem, azt hittem, a
yanlakókban van büszkeség. – Büszkeségnél is több volt
az, gondolta, persze, büszkeség is volt, plusz önérzet,
plusz önbecsülés, plusz valamiféle méltóságérzet, plusz,
plusz, plusz... – Most pedig azt kell látnom, hogy ezt csak
úgy lehet fenntartani, ha ennek alátámasztására
felbérelnek egy idegen szakembert. Szégyenletes dolog!
És szörnyű csalódás. Talán az lenne a leghelyesebb, ha
keresnék magamnak egy másik, megfelelőbb bolygót.
Mire befejezte, már háttal állt a három yanlakónak.
Toshi és Harriet addigra az ajtón kívülre ért, Jack és Ducci
közvetlenül a nyomukban igyekezett. Ekkor Lem doktor
csontos vállára egy kéz nehezedett. Talán először fordult
elő, hogy yanlakó dühében megérintett kezével egy földi
embert.
És nem is vitás, hogy ezt dühében tette. Dr. Lem sarkon
fordult, hogy szembenézzen vele. Vetcho arcának felső,
világos, álarchoz hasonlatos sávjából csak úgy tüzelt a
sötét szeme.
– Felőlem mehet vagy maradhat, a maga dolga! –
kiáltotta érdes hangon. – Azt mondta, hogy mi felbéreltük
ezt az embert, ezt a Gregory Chartot? Milyen ostoba
maga! Hogy félreismert minket! Hiszen mi nem is értjük a
maguk „felbérelni" fogalmát: fizetni valakinek azért, hogy
azt tegye, amit ő maga nem akar! Ő jött ide, ő kért minket,
hogy segítsük olyasvalaminek az előkészítésében, amit ő
szeretne megtenni! És ebbe mi szívesen beleegyeztünk,
mert van valamink ami maguknak nincsen, ami soha nem
is lesz, s aminek igazi értékét végre egy földi ember is
felismerte.
Pedro és Ducci megállt az ajtóban, hogy ha szükséges,
erőszakkal is kiszabadítsák Lem doktort.
Vetcho azonban leengedte kezét; zihálva lélegzett.
– Évezredek is elmúlhatnak, amíg megértik végre,
hogy milyenek vagyunk, és mit tudunk – mondta. – De
lehet, hogy sohasem fogják megérteni. Ha pedig egyszer
mégis megértik, akkor talán nem lesznek többé olyan
fennhéjázók, olyan pökhendik, olyan elbizakodottak. Mi
már régen felismertük a magunk korlátait, és úgy
döntöttünk, hogy azokon belül kell élnünk. Mikorra
remélik, hogy maguk is eljutnak ilyen magaslatra? Ha
ugyan egyáltalán képesek lesznek rá!
Kituszkolta Lem doktort az ajtón, majd becsapta a háta
mögött.
Amikor a kis csoport már vagy ötven lépést is megtett
az utcán, Pedro a torkát köszörülte.
– Oonagh meg én... – kezdte, a feleségére utalva –
arra gondoltunk, hogy befizetnénk magunknak egy
telenavigációs utazást, így nem kellene itt lennünk addig,
amíg ez a.. . amíg ez a színjáték lezajlik. Az üzletet addig
természetesen automatára állítanánk. ..
– Ez hónapokig is eltarthat – mondta dr. Lem.
– Tudom – jegyezte meg Jack, kezét ökölbe szorítva. –
Már mi is gondoltunk arra, hogy bezárjuk az iskolát. .. ez a
hely itt nem lesz gyerekeknek való.. . de hát ezt nem lehet
a szülőkkel megértetni. Chevsky meg a cimborái rögtön
mindet felkeresték, és elmondták nekik, hogy ez lesz a
legnagyobb esemény a Yan történetében, és
természetesen a srácoknak is végig kell nézni az egészet,
olyasmi lesz ez, amiről majd még felnőttkorukban is
mesélhetnek! Ennek ellenére kénytelenek leszünk
szabályszerű javaslatot előterjeszteni az iskolaszünetre.
Tudják-e, hogy ezek a gyerekek máris shrimasheyt
játszanak?
– Hát persze – mondta Ducci egész természetesen. –
Emlékszem, Zepp a társaival már évekkel ezelőtt is
játszotta.
– Nem is volt semmi baj, amíg ez a játék csak
valamiféle testi érintkezésre és a kíváncsiságuk kölcsönös
kielégítésére nyújtott lehetőséget – szólt közbe Toshi. –
De a jelek szerint most már úgy érzik, csak akkor van
értelme az egésznek, ha a játék végén legalább egy
gyerek elveszíti az eszméletét.
– Erről én nem is tudtam! – kiáltott fel Ducci.
– És maga, Yigael ?
– Természetesen tudtam – sóhajtott dr. Lem.
– És tudta Harriet is, akinek nem is egyszer kezelnie
kellett a sérülteket. Rendkívül nyugtalanító jelenség.
– Ezek szerint maga is elutazik?
– Nem hiszem. Ahhoz én már túl öreg vagyok. És.. . és
szeretném elkerülni azt az érzést, hogy Chartnak sikerült
elűznie engem arról a bolygóról, ahol több mint harminc
esztendeje élek.
Néhány perc múlva elváltak, ki-ki a maga otthonába
igyekezett, de előtte szomorúan állapítottak meg, hogy
most már igazán nem maradt más lehetőség, mint
közvetlen kérelemmel fordulni a Földhöz, és az ottani
kormányzat beavatkozását sürgetni. Az informattól
azonban azt is megtudták már, hogy az ilyesféle
intézkedés valószínűsége legfeljebb egy a tízhez. A Föld
nagyon messze volt és közömbös. Képtelen arra, hogy
kormányozza leányvilágait. Megelégedett a csupán
kommunikációs kapcsolattal.
 – Legrosszabb esetben – mondta Jack, amikor
elbúcsúztak – kénytelenek leszünk küldöttséget
meneszteni a Földre, hogy megnyerje a Legfőbb Szenátus
támogatását. Az talán segíthetne.
Talán... De amikor dr. Lem a láthatóan nyugtalan
Pompyt üdvözölte, már önmagát sem tudta igazán
megnyugtatni afelől, hogy a Legfőbb Szenátus valóban
segítene.
Szokása szerint kiment a verandára, és onnan
körbejártatta tekintetét. A telenavigációs állomás fölött
halvány pára látszott: tehát megint működött. Nem vitás,
hogy mostantól kezdve tömegesen fogják elözönleni a
Yant, abban a reményben, hogy megtekinthetik Chartnak
ezt a különleges, idegen lények számára rendezendő
előadását. . .
A háta mögött jelzett a távösszekötő-készülék. Kézbe
vette a levegőben felé lebegő hallgatót. Ducci kereste.
– Yigael – kezdte – , képzelje, Marc Simon visszatért.
– Honnan tudja? – Legutóbb akkor hallott róla, amikor
a költő felment Chart hajójára, ahol aztán olyan
nyomtalanul eltűnt, mintha elnyelték volna.
– Mielőtt elmentem hazulról, beállítottam egy távolsági
jelzőkészüléket az ő házában, Marcra hangolva. Most,
amikor hazajöttem, éppen jelzéseket adott. De Marc nincs
egyedül, egy nő van vele, de nem yanlakó. Semmiképpen
sem lehet Shyalee.
– Csak nem Morag Feng? – kérdezte dr. Lem szinte
megdermedve.
– Azt hiszem, az a legvalószínűbb. De annyi adatot
nem közvetített a készülék, hogy azt is pontosan
megállapíthattam volna.
 – Ugye, Marc nincs bekapcsolva a
távösszekötő-hálózatba? Beszélhetnék vele talán azon a
maga jelzőkészülékén keresztül ?
– Nem hiszem, hogy sikerülne. Ha akarja,
átirányíthatok hozzá egy hívót is, de...
– Nem – mondta dr. Lem hirtelen elhatározással. –
Meglátogatom. Mert ha van egyáltalán valaki, aki képes
lenne jobb belátásra bírni Chartot, az csak kettőjük közül
lehet valamelyik.
– Sok remény nincs arra, hogy sikerüljön Morag
Penget meggyőznie.
– Én is attól tartok. – Dr. Lem azon igyekezett, hogy
legalább a hangja ne csengjen olyan reménytelenül, mint
amilyen reménytelen volt ő maga. És hozzátette: – De
Marcot talán meggyőzhetem.
 XVI.

– Shyalee? – szólt be az ajtón Marc. A ház sötétbe

burkolózott, de hát,a Yanen természetesen sohasem volt
teljes sötétség. A Gyűrűből mindig derengett valami fény,
még a felhős éjszakákon is.
Becsukta maga mögött az utcai ajtót, és beljebb lépett,
az átriumba. Kedvenc ülőhelyén, a kövön, ahonnan a
szökőkút medencéjére lehetett letekinteni, egy karcsú,
fekete alak körvonalait pillantotta meg.
– Shyalee! – kiáltotta megint.
– Sajnálom. Nem Shyalee. – Az alak lassan
felemelkedett. – Én vagyok itt... Alice Ming.
– Hogy került ide? – Nagy léptekkel sietett a nő felé. –
És hol van Shyalee?
– Nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy ide nem
jön vissza.
Most már jól lehetett látni Alice-t, arca az ég ezüstös
ragyogásának világánál egészen szürke volt.
– Ezt nem értem! – robbant ki Marc.
– Harry elhagyott. – Olyan volt Alice hangja, mintha
nagyon sokat sírt volna, oly sokáig, míg végül nem maradt
már egyetlen csepp könnye sem. – És Shyalee is elhagyta
magát. Ezt mondták nekem. Harry közölte ezt is velem.
Azaz... valójában már nem is Harry. . . Persze, ez a
megszokás ereje, hogy Harrynak nevezem. Mert ő maga
mondta, hogy most már megint Rayvor a neve, és az is
marad mindörökre.
Miközben beszélt, a szökőkút csak csobogott tovább,
mint egy elmebajos, aki valami nagyon tetszetős hangra
lelt, s azt csacsogja, motyogja, ismételgeti megállás
nélkül.
 – De mi az oka?
– Természetesen az, amire Chart, az ő elképzelésük
szerint, készül itt. Mert azt hiszik, hogy Chart visszahozza
a játékmestereket, és újra megteremti a Yan aranykorát!
Azt képzelik, hogy az valóság lesz, és akkor a valóságban
is lesz valamijük, amire büszkék lehetnek!
– De hiszen ezek őrültek – mondta Marc vontatottan. –
Ez is csak olyan lesz, mint Chart minden eddigi
produkciója volt: részletesen kidolgozott színjáték. És
amikor az előadás véget ér...
– De nem itt – mondta Alice. – Nem a Yanen. Az, amit
maga mondott, az akkor van úgy, amikor Chart
embereknek rendez előadást. Harry azonban... akarom
mondani Rayvor, elmagyarázta nekem. Nagyon alaposan.
Kaydad, a Szószóló magához hívatta őt, meg Shyaleet is,
és pontosan elmondta nekik, hogy a két eset között mi a
különbség.
Marc úgy érezte, hogy valami nagy hidegség támadt a
belsejében, és az kezd most minden irányba szétterjedni.
– És?. . . – kérdezte.
– Nem is értettem pontosan. – Alice mindkét kezét a
halántékára szorította, s csak ingatta egy ideig a fejét. –
Pedig Rayvor elmagyarázta nekem. Igaz, yan nyelven
mondta. Kijelentette, hogy soha többé nem akar a mi
nyelvünkön beszélni. De amit újra és újra elismételt, az a
következő: azt mondta a Szószóló, hogy Chart már nem is
lesz földi ember, mire a művét befejezi. Azt mondta, hogy
az emberek legnagyobb művészéből egyszerűen a
yanlakók utánzója lesz. Vagyis majom, fordított előjellel.
– Alice, maga ezt kinek mondta még el? – kérdezte
végül Marc.
 – Senkinek. Úgy gondoltam, hogy talán... maga lesz
az, aki leginkább megértheti. – Elhallgatott, fürkésző
pillantást vetett a férfira. – És maga hol volt mostanáig?
– Egy nagy körutazáson. Az ősi emlékeket látogattuk
sorra Charttal és a szeretőjével.
– A szeretője.. . valóban ugyanaz a Morag Feng, aki itt
élt valamikor?
– Úgy látszik. – Marcot annyira lekötötték a saját,
.nyugtalanító gondolatai, hogy szinte el is felejtette, amit
arról a réges-régi botrányról hallott.
– És Moragnak eltökélt szándéka, hogy bosszút álljon
azért, amit én tettem vele?
– Nem tudom. – Válasza sokkal kurtábbra sikerült, mint
amilyennek szánta.
– Igaza van – mondta Alice, s ujjaival beleszántott a
hajába. – Nem lenne szabad olyasmin rágódnom, amin
már úgysem lehet segíteni. Számot kell vetnünk leszűkült
lehetőségeinkkel... De mondja csak, maga tulajdonképpen
miért jött haza? Mielőtt megjött, éppen azt mondogattam
magamban, micsoda hülyeség, hogy itt ülök a sötétben,
és itt várok magára, hiszen bizonyára visszament a
kolóniába, mert nyilván meghallotta már, hogy Shyalee
elhagyta.
– Azért jöttem vissza ide, mert Chart vadakat akar
összeszedni; az a terve, hogy kiveszi az agyvelejüket,
mesterségesen beprogramozza őket, hogy eljátsszak a
darabjában a játékmesterek szerepét.
– De... de hiszen az iszonyú lenne! – sikoltott fel Alice.
– Azok ugyan vadak, mégis élő teremtmények! Nem
bábuk!
– De azokká válnak, ha Chart a kezébe kaparintja őket
– jegyezte meg Marc. – Olyan irtózat fogott el, hogy
megmondtam neki, azonnal hozzon haza. Nem akarom,
hogy ezentúl bármi közöm is legyen ehhez az alakhoz. –
Újra megborzongott. – És tudja, mi a legborzasztóbb az
egészben? Egyszerűen meg sem érti Chart, mi kifogásom
lehet ellene! Amíg visszafelé jöttünk a vadak
kontinenséről, folyton csak azt kérdezte újra meg újra,
hogy tulajdonképpen mi az, amin úgy felháborodtam?
Nagy erőfeszítéssel összeszedte magát.
– Ha meggondolom – mondta végül – , talán van itt
valaki, akihez elmehetnénk, s akivel megbeszélhetnénk a
dolgokat. Ez pedig Lem doktor. Jöjjön, menjünk el hozzá!
Átkarolta Alice vállát, s kivezette házából a még mindig
reszkető asszonyt.
– Ön doktor Lem?
Ismeretlen volt a hang. Egy pillanatig arra gondolt, hogy
ez a tömzsi, barna férfi, aki megszólította, bizonyára most
érkezett a telenavigációs állomásról; de aztán rájött, hogy
nyilván az előző napon jött Erik Svitrával azonos, azzal,
akit Chevsky felügyelő – a szóbeszéd szerint Erik csekély
lelkesedésére – rögtön bevont a maga kompániájába.
– Igen – felelte dr. Lem, s megállt a sarkon, ahol éppen
be akart fordulni. – Én vagyok. Erik odasietett hozzá.
– Elnézést, doki, hogy zavarom, de az az igazság,
hogy éppen önhöz igyekeztem. – Nagyot nyelt. –
Tulajdonképpen.. . izé.. . bocsánatot akartam kérni
valakitől. És úgy gondoltam, hogy az csakis ön lehet. Ami
azt illeti, van még annyi megtakarított pénzem, hogy el
tudjak menni erről a bolygóról, egy rövidebb csillagközi
utazásra.. . és el is utazom; de amikor már az állomás felé
mentem, arra gondoltam, a fenébe is, ennek a sok zűrnek
nem is kis részét én okoztam itt... Látta, mi van most ott, a
telenavigációs állomáson? Micsoda szédítő forgalom!
Csak úgy özönlenek ide az emberek!
 Lem doktor egy közeli fénygömböc világánál Eriket
fürkészte.
– Miért megy el innen?
– Hát, tudja, elsősorban az én hibám. . . én voltam az,
aki leadta a drótot annak a tudósítógépnek. És erre most
csőstül tódulnak ide az emberek, s mind valami fene nagy,
megrázó élményt vár Chart előadásától... és, az ördögbe
is, doki, én őrült frászban vagyok ettől az egésztől! Nem
tudom megmagyarázni, miért. De úgy gondoltam, mielőtt
elmegyek, meg kell mondanom valakinek, hogy mennyire
sajnálom, de nem is sejtettem, mi az, amit teszek. –
Kétségbeesetten tördelte a kezét. – Tulajdonképpen csak
ennyit akartam...
– De hiszen itt van! – kiáltotta valaki az utca végéről.
Mindketten megfordultak. Marc és Alice jött feléjük nagy
sietve, kéz a kézben.
– Nahát! – mondta dr. Lem megkönnyebbülten. –
Éppen magát akartam megkeresni. És ő?.. . – A
színjátszó alkonyaiban jól ki kellett meresztenie a szemét,
hogy az asszonyt felismerje. – Ó, hiszen ez Alice. Jó
estét! Marc, azt akartam megkérdezni. ...
De Alice a szavába vágott:
– Chart valami szörnyű dologra készül! El akar rabolni
egy csomó vadat, hogy kibelezze és bábukká alakítsa
őket.
Erik a szája elé kapta a kezét.
– Ezek a vadak az itteni, vagyis a Prellben élő
bennszülötteknek amolyan unokatestvérei, ugye? –
kérdezte. – Az informatból tudok róluk valamicskét. A gép,
úgy láttam, jó sok adatot tárol róluk. De ezek a vadak
azért értelmes lények, ugye? Van valamiféle nyelvük is
meg szerszámaik meg minden... – Egyszerre Lem
doktorhoz fordult. – Ide figyeljen! Az ilyesmi ellen
törvények is vannak, nem igaz?
– Ami azt illeti, vannak – felelte Lem. Mintha valami
nagy kő esett volna le a szívéről. – És ami a
legkülönösebb, részben éppen Chartnak köszönhető,
hogy ezeket a törvényeket megalkották. A Hyraxról a
Quainek annak idején mindenfelé küldözgettek
úgynevezett felfedezőket, akik különböző nem emberi
értelmes lényeket ejtettek fogságba, majd kiállították őket.
Ez azonban akkora botrányt váltott ki, hogy a Quainek
bukása után az őket követő kormányzat még csak
ellenzőkre sem talált, amikor elhatározta, hogy az efféle
mesterkedéseket bűncselekménynek minősíti, és kéri
ennek a galaktikus törvénykönyvbe való iktatását. Azóta
törvényszegésnek számít minden lakott bolygón az olyan
tevékenység, mint amiről az imént beszélt. Most pedig
menjünk haza, énhozzám, és kérjük ki erről az informál
véleményét.
Sarkon fordult és visszafelé indult, de léptei most sokkal
élénkebbek lettek. Majd néhány méter után megjegyezte:
– Arra gondoltam, hogy ha már úgyis el akar innen
utazni... nem tudom ugyan, hová szeretne végül menni...
de nem lenne kedve útba ejteni a Földet?
Erik tágra meresztette szemét.
– A Yannől egyenesen a Földre? Hiszen az csaknem a
leghosszabb csillagközi utazás! Ilyen hosszú távú
beprogramozásra nincs nekem pénzem...
– Azt el lehetne intézni. Elvben mit szólna a dologhoz?
– A fenébe is! Kölyökkorom óta mindig arra vágytam,
hogy egyszer eljussak a Földre! De hát általában mindig
oda kellett mennem, ahová éppen küldtek a
gyógyszerészek, mert többnyire nekik dolgozom.
 – Ami az útiköltséget illeti, azért ne fájjon a feje. Én
beprogramozhatom magát: ez csupán a feladat egyszerű,
hipnotikus beplántálása. – Dr. Lem egy pillanatig
elgondolkodott. – Persze lenne azért egy feltételem.
– Gondoltam. Ki vele, essünk túl rajta!
– Nos, a feltételem: rögtön a megérkezése után a
legeslegelső dolga az legyen, hogy lépjen érintkezésbe a
Bolygóközi Legfőbb Szenátus emberek és idegen lények
kapcsolataival foglalkozó bizottságával, s részletesen
számoljon be nekik Chart terveiről.
– Ennyi az egész? – kérdezte Erik hitetlenkedve. –
Természetesen megteszem! Ez aztán olcsó ár!
– Helyes. – Lem doktor sietős léptekkel felment a háza
bejáratához vezető néhány lépcsőfokon, s egyetlen
taszitással szélesre tárta az ajtót. Pompy dorombolva jött
elé. Gazdája nem vihette magával, amikor Prell
yanlakónegyedébe készült átmenni.
A lakás kivilágosodott; az automaták halkan zümmögve
érzékelték a látogatók számát, majd működésbe hozták a
különböző szolgáltatásokat.
– Ha óhajtanak valami frissítőt, kérem, vegyenek
maguknak – mondta Lem doktor, s egyenest a
távösszekötő-készülék kapcsolótáblájához sietett. Még
jóformán le sem ült a gép élé, ujjai máris szaporán
nyomkodták a billentyűket.
Erik kíváncsian fordította felé a fejét, úgy figyelte.
– Tudja, éppen ez volt a legelső dolog, ami annyira
meglepett engem itt, a maguk telepén. Olyan nagyszerű
távösszekötő-berendezéseik vannak, amilyeneket soha
másutt nem láttam. És mindez csupán e néhány. ..
mennyi is. .. ? vagy háromszáz ember és néhány gyerek
számára?
 – Ennek is megvan az oka – felelte kurtán dr. Lem. –
Egyébként tökéletesen igaza van. Ezek a készülékek
ugyanolyan korszerűek, mint a Tubalcainon lévők; ami azt
illeti, ott is tervezték és készítették az egész berendezést.
Az informat olyan nagy, hogy egy hat- vagy nyolcmilliós
város igényeit is kielégíthetné. Nicsak!
A képernyőn feliratok villantak fel: „Galaktikus
Törvénykönyv", majd azt követően alcímek hosszú sora.
Lem doktor lenyomta a kívánt alcím számát.
– Hadd folytassa, ne zavarjuk – mondta Marc, s ezzel
Erik is egyetértett. Elfordult és leült a szoba közepén
elhelyezett patkó alakú, nagy, lágyan süppedős pamlagra.
Azon foglalt helyet Alice is; az asszony hátradőlt, lehunyta
szemét, a szája bánatosan lefelé görbült.
– A távösszekötőnek itt rendkívül átfogónak, minden
területre kiterjedőnek kell lennie – folytatta Marc. – Az az
igazság, hogy részben éppen emiatt költöztem oda, a
kolónián kívülre, ahol már nem érhetnek el. Gondolja csak
el: itt van ez a kis emberi közösség,
háromszáz-egynéhány fő, ahogyan az imént maga is
megjegyezte, és a többi emberlakta világgal kizárólag
telenavigációs úton lehet kapcsolata. Ilyen utazásra
azonban nem vállalkozik az ember csak úgy, egyik
pillanatról a másikra, minden előkészület nélkül. Be kell
programozni az emberbe egy.. . hogy úgy mondjam,
hipnotikus útvonalat. A hosszabb útiterv beprogramozása
órákat is igénybe vehet, és nagyon jó szakemberre van
szükség, hogy alaposan bevésse az emberbe a
menetrendet, különösen, ha az illető nem elsőrendű
alany...
– Nekem mondja? – szakította félbe Erik, s keserves
fintort vágott. – Valamikor nagyszerű alany voltam. De
azután rábukkantam arra a gifmak nevű szerre, és azóta.
.. – Kerek, barna arcáról letörölte a verítéket. – Na
mindegy. Elég annyi, hogy mostanában sokkal hamarább
elfáradok. De azért, ha lehetőségem nyílik, hogy potyan a
Földre látogassak, azt bizony megkockáztatom. De
folytassa csak, amit erről az itteni távösszekötőről kezdett
mondani. Nagyon érdekesnek látszik.
– Nos, arról van szó, hogy ennek a berendezésnek kell
ellensúlyoznia az elszigeteltség hatását. És talán még
annál is inkább a közvetlen közelünkben levő igen régi és
erős yanbeli kultúra ránk nehezedő nyomását. Azt, ami
például engem is magával ragadott. És mi tagadás, itt van
bennem most is, úgy belém ivódott, olyan mélyen a bőröm
alá, hogy énem egyik fele most is sóvárogva vágyakozik:
„Jaj, de nagyon szeretném látni, amint életre keltik a Yan
aranykorát! Mindennél jobban szeretném!" És ez
tulajdonképpen így is van. De annyira azért mégsem
akarom, hogy segédkezet is nyújtsak Chartnak ahhoz az
iszonyatos tervéhez, amit elmondott nekem.
– Azt akarta Chart, hogy ténylegesen segítsen neki?
– Azt éppenséggel nem akarta, hogy a szó szoros
értelmében segítsek neki vadakat foglyul ejteni, csak azt,
hogy segítsek a Kitörés Eposza egynémely homályos
részletének és metaforájának a csoportosításában és
helyes értelmezésében. Színjátéka szövegkönyvéül
ugyanis az eposzt akarja felhasználni. – Majd ültében
egyszerre csak kihúzta magát. – Lem doktor!
– Mi az? – kérdezte Lem, le sena véve szemét a
kapcsolótábláról.
– Tudja-e, hogy Shyalee otthagyott engem, Rayvor
pedig elhagyta Alice-t?
– Eddig még nem hallottam. De azért sejtem az okát.
Biztosan meggyőzték őket arról, hogy a saját fajtájuk most
valami óriási tettre készül, és abban ők maguk is részt
vehetnek.
– Bizonyára így van.
Dr. Lem bólintott, végezetül még egy gombot lenyomott
a kapcsolótáblán, s csak azután fordult hátra. Nagyon
fáradtnak látszott.
– Azt hiszem, elegendő anyagot tápláltam be. Egy
fiktív döntést kértem a géptől, vagyis, hogy számítsa ki,
milyen határozat születne, ha azzal a kérelemmel
küldenénk Eriket a Földre, hogy hivatalos védelmet
eszközöljön ki a vadaknak Chart ellen.
– Sokáig kell várni a válaszra? – kérdezte Marc.
– Talán egy-két percig. Egyébként, ha jól értettem, azt
mondta, ugye, hogy Chart a Kitörés Eposzát akarja az
előadása szövegkönyvéül felhasználni? Hogy lehet ez?
Én mindig úgy tudtam, hogy még a yanlakók
hráthcsoportja sem érti teljesen a szöveget.
– Chart úgy hiszi, hogy rátalált a Tizenkettedik
Könyvre, s szerinte ez az a kulcs, amitől az eposz
technikai kézikönyvvé válik.
Dr. Lem összerezzent. Újra megfordította székét, és
lenyomott néhány gombot a kapcsolótáblán.
– És hol találta meg a Tizenkettedik Könyvet? A
yanlakók adták oda neki?
– Nem. Az a véleménye, hogy azt a Kitörés Lángja
tartalmazza.
Lem doktor egy pillanatra megdermedt, majd tovább
nyomogatta a kapcsolókat.
– Fantasztikusan eredeti elgondolás. .. – mormolta
félhangon. – És.. . nagyon könnyen igaz is lehet! De még
milyen könnyen! Ha a játékmesterek valamiféle útmutatást
akartak hagyni az utódaikra... Csak az a baj, ugye, hogy a
por eltorzítja a napszínképet?
 – Igen. Ő is azt hiszi – bólintott Marc őszinte
elismeréssel.
– Hm! Kénytelen vagyok arra gondolni, hogy ebben az
esetben talán ez még több is lehet, mint instrukciók
sorozata. Talán ez is valami állandó szellemi utánpótlást
biztosító rendszer, olyasféle, mint a mi távösszekötőnk...
amiről Erik épp az imént kérdezősködött. Marcnak
tökéletesen igaza volt, amikor azt mondta, hogy ez
valamiféle védekezés a yanlakók nyomásával szemben. A
távösszekötő nélkül ugyanis fennállna annak a
lehetősége, hogy a földi emberek eltávolodjanak saját
közösségüktől. Arról minden bizonynyal maga is hallott
már, hogy a yanlakókkal létesített szexuális kapcsolat
rendkívüli gyönyört nyújthat; ez a tény már önmagában is
robbanékony hatású lehet, hát még ha hozzávesszük az
állandóan szem előtt levő ősi emlékeket, melyek közül
egyeseket még csak lemásolni sem lennénk képesek,
megérteni viszont egyiküket sem tudjuk.
– Úgy véli tehát – mondta Erik elgondolkozva – , nem
azért létesítették ezt a telepet itt, hogy a yanlakók
hozzánk, földi emberekhez idomulhassanak, és ki
lehessen próbálni, miként tudnának velünk együtt élni? Az
ugyanis, amire ön céloz, ennek pontosan az ellenkezője.
– Éppen erről van szó – bólintott dr. Lem szomorkás
mosollyal. – Hogy kipróbálhassuk, tudunk-e mi magunk
alkalmazkodni a yanlakókhoz!
– Csak tréfál, ugye? – - kiáltott fel Erik tágra meresztett
szemmel. – Mit számíthatnak ezek az elmaradott...
A távösszekötőből megszólaló hang félbevágta a
mondatot:
– Halló, itt az ön informatja beszél. Azon tények
alapján, melyeket doktor Yigael Lem az előbb
adatbankomba betáplált, narancssárga vészjelzést adtam
le a Földre. Semmiféle további műveletbe ne kezdjenek,
ismétlem, semmiféle műveletbe ne kezdjenek, amíg a
Földről utasítást nem kapnak! Erről a készültségi állapotról
a felügyelő, a szabályzatnak megfelelően, értesítést
kapott.
A bejelentést döbbent csend követte. Erik volt az első,
aki végül is megtörte a hallgatást:
– Ezek szerint, azt hiszem, mégsem kapom meg azt az
ajándékutazást a Földre.
 XVII.

Tíz perccel később már olyan felfordulás volt, hogy csak

úgy zengett! Természetesen maga Chevsky volt az, aki
elsőként reagált, fuldokolt a dühtől, amikor a
távösszekötőn felhívta Lem doktort, alig tudott egy-két
összefüggő szót kinyögni. Marc, Alice és Erik idegesen
feszengett dr. Lem háta mögött, miközben az öreg ötször
vagy hatszor is türelmesen ismételgette, hogy ez a
„narancssárga vészjelzés" őt is legalább annyira
meglepte, mint a felügyelőt.
Végül aztán mégis elvesztette a türelmét, és kirobbant:
– Ahelyett, hogy velem szórakozik, miért nem kérdezi
meg inkább az informattól, mit jelent ez pontosan? Soha
nem hallottam még ilyet!
Chevsky még mindig levegő után kapkodva erre
hevesen rábólintott.
– Meg is fogom tenni! És meg ne próbáljon újabb zűrt
kavarni itt! Már torkig vagyunk azzal, hogy önkényesen
mindenbe beleüti az orrát! Megértette?
A képernyő elhomályosult. Szinte ugyanabban a
pillanatban éles fehér fény villant a távolban; az ablakon át
is láthatóvá lett, az Északi Hegylánc: az első nyári vihar
volt éppen kitörőben. Az időzítés olyan tökéletes volt,
hogy az ember szinte azt hihette, valóban visszatértek a
játékmesterek, hogy újra olyanná alakítsák bolygójukat,
amilyen hajdanán volt a Kitörés Eposza szerint: egyetlen,
központilag megtervezett műalkotássá.
Ezután Ducci jelentkezett a hírrel, hogy egy földi
távjelzés előre lefoglalta a telenavigációs állomást; erről
az intézkedésről őt mint az állomás technikai vezetőjét
természetesen azonnal értesítették, de hát fogalma sincs,
mi ez az egész – aztán előkerült Lem doktor néhány
szomszédja is, köntösüket sebtiben magukra kapva,
egyenest az ágyból, hogy szemtől szembe ugyanezt a
kérdést tegyék fel neki. Az öreg végül kétségbeesetten
emelte fel a kezét, és kérlelte őket, hogy várjanak, és
próbálják kideríteni, miről is van szó.
A következő fejlemény azonban már meghökkentőbb
volt. Chart hajója egyszerre csak nesztelenül felszállt arról
a helyről, ahol érkezése óta állt, és északnyugati irányban
ellebegett.
– Csak nem megy el? – kiáltotta Marc, és a hajóra
tekintő ablakhoz rohant. – Ez túl szép lenne!
– Nem – felelte dr. Eem. – Csak helyi pályán halad.
Tudja, Marc, én már öreg ember vagyok, s amikor fiatal
voltam, még rengeteg űrhajó közlekedett. Láttam jó
néhányszor, milyen az, amikor rátérnek az atmoszferális
pályára. Chart most egyszerűen elhúzódik közelünkből. A
yanlakók vitathatatlan fennhatósága alá helyezi magát.
– Harry.. . akarom mondani: Rayvor azt magyarázta
nekem – jegyezte meg halkan Alice – , hogy mire véget ér
Chart itteni szereplése, ő maga is a yanlakók utánzatává
válik. Fordított előjelű „majom" lesz belőle.
– Ez bizony nagyon is könnyen elképzelhető – felelte
dr. Lem. – Eddig soha nem vettem olyan komolyan ezt az
eshetőséget, hogy mélyrehatóan tanulmányoztam volna.
Most azonban már látom: mindig is megvolt annak a
kockázata, hogy az a társadalmi rend, mely elég erős
milliós tömegeket évezredeken át kormányozni, ahhoz is
elég erős lehet, hogy a befolyása alá vonjon földi társaiktól
elszigetelten élő emberi lényeket.
– Ezt nem értem egészen – szólt közbe zavartan Erik.
– Nem érti? – támadt rá türelmetlenül Marc, a kezét
ökölbe szorítva. – Hiszen éppen ez az, ami olyan könnyen
megeshetett volna velem is! Az, hogy egy idegen
életforma egyszerűen elkapott és magába szívott volna!
Mutatkoztak már ennek a jelei, de mostanáig sohasem
fogtam fel igazán. A kolóniában olyan kevés a gyerek.
Ugye, Lem doktor?
– Bizony. És az a kevés is shrimasheyt játszik,
méghozzá addig, amíg az egymásba gabalyodott testek
rakása alatt eszméletlenül ott nem marad valamelyikük
vagy akár több is. – Lem doktor keze fejével megtörölte
arcát. Nem volt különösen meleg az éjszaka, mégis mind
izzadtak.
A telenavigációs állomás irányából, az arra néző
ablakon át, egyszerre kék fény világította meg az eget,
még a Gyűrűnél is sokkal élénkebb ragyogással. Erik
felugrott.
– Ez meg micsoda?
– Hacsak nem tévedek – mondta dr. Lem – , olyan
óriási tömeg érkezett, melyhez foghatót a Yan
telenavigációs állomása még sohasem fogadott. Földi
emberek hatalmas csoportja és rengeteg felszerelés.
Talán jó lenne, ha elébük mennénk, hogy találkozzunk
velük, még mielőtt beérnek Prellbe.
Két dologban igaza volt. A csoport valóban igen
népesnek bizonyult – több mint száz főből állt – , és
rengeteg felszerelést is hozott magával, nagyrészt olyat,
amely teljesen önműködő volt. Ezek teljesen
önvezérléssel szálldostak az emberek körül, mint óriási
gyermekláncfű-pihék. Abban azonban tévedett Lem
doktor, hogy Prellbe igyekeznek. Egyenesen az
informatközpont gömbkupolája felé indultak, és mire ő
maga is odaérkezett a társaival, már nemcsak Ducci és
Chevsky, hanem a kolónia több más lakója is ott volt a
helyszínen.
 A gömb alakú építményt természetesen senki sem
őrizte. Bárki bármikor beléphetett. Áthatolhatatlan
impervium páncél védte a meteoritoktól, arra az esetre, ha
valamelyikük Kralgaktól ily messze északon találna
lecsapódni, s az épület egész belső
áramkörszerkezetének is rendkívül magas fokú
szilárdsága volt. Tanácsadó memóriatárának
kapcsolóegységeitől eltekintve, semmi sem tagolta a
belső teret: kellemesen ható sárga anyaggal bevont,
egyetlen óriási üres helyiség volt, ahová rendes
körülmények között csak a karbantartó munkás lépett be
néhanapján, kivéve természetesen azokat az eseteket,
amikor a városi gyűléseket tartották itt.
Most azonban csak úgy nyüzsögtek odabenn az
idegenek, akik szemmel láthatóan mind pontosan tudták,
mi a dolguk; szorgosan tevékenykedtek különféle
rejtélyes, apró, hordozható készülékeikkel, hol a falakat,
hol a padlót érintették meg velük, érthetetlen technikai
szakkifejezéseket mondtak egymásnak, amint három-hat
fős kis csoportokban vitatták a problémákat.
Dr. Lem zavartan torpant meg a bejáratnál, s maga
mögé nézett. Elfelejtett szólni Pompynak, hogy maradjon
otthon, és amikor már jó néhány száz méternyire volt
hazulról, észrevette, hogy a mókucica ott van a
nyomában. Akkor már nem akarta visszavinni. Pompy
most összes lábát görcsösen behúzva, riadtan lapult a
padlóhoz, és ugyanolyan döbbent csodálkozással bámult
körbe, mint a gazdája.
– Ez... olyan, mint.. . – kezdte Marc, amikor belépett,
de bizonytalanul elhallgatott, nem tudta, hogy valóban a
megfelelő hasonlatot használja-e. – Olyan... mint valami
hadművelet.
 – Az... pontosan nem is tudom, az mit jelent? –
kérdezte Alice remegő hangon. – Csak nem azt akarja
mondani, hogy megtámadták a Yant?
– Dehogy! – felelte Marc. – Azt hiszem, inkább arról
van szó, hogy meg akarják védeni. De igyekezzen csak
Lem doktor nyomában maradni!
Lem azonban nem ment tovább, mert ebben a
pillanatban észrevette őt egy kék ruhába öltözött, sudár
termetű, sötét hajú, sötét bőrű, sötét szemű, parancsoló
magatartású nő, aki most gyorsan utat vágott magának a
váratlanul összeverődött tömegen át, és megállt az
öreggel szemközt. Vállra akasztható, csillogó kék tasakba
helyezett adattár volt nála.
– Ön Yigael Lem! – mondta.
– Igen. Én vagyok.
– Az én nevem Trita Garsonova. – A hordozható
adattár közben szünet nélkül, halkan duruzsolt a nő jobb
fülébe. – Ön közölt adatokat Gregory Chartnak arról a
tervéről, hogy értel-
mes primitív lényeket akar megoperálni és
beprogramozni.
– Hát ezért jött ide ez a.. . ez a hadsereg?
– Természetesen. Ön személyesen szerzett tudomást
Chart tervéről?
– Nem. Marc Simontól hallottam, aki ott áll...
– Itt van ez a jómadár! – bődült el Chevsky felügyelő a
csődület kellős közepén, majd dr. Lem felé furakodott. –
Csak kapjam végre a kezem közé ezt a...
– Állj! – mondta a kékruhás nő. Feszes öltözékének
övére szerelt készülékén kapcsolt valamit, mire Chevsky
megtorpant, csak a lába járt továbbra is nevetségesen egy
helyben. A szeme pedig dülledten meredt a nőre.
 – Hát ez meg mi? – ordította. – Én vagyok itt a
felügyelő!
– Önt súlyos kötelességmulasztás miatt éppen vád alá
helyezték – közölte a nő. – Sor fog kerülni a tárgyalására.
Nagyon jól tudja, hogy minden egyes, akár csak
ideiglenesen is a Yanen tartózkodó földi ember
automatikusan az ön hatáskörébe tartozik. Mármost,
amennyire az informat adataiból megállapíthattuk, ön
nemcsak hogy nem igyekezett meggátolni Chartot
undorító bűncselekményének elkövetésében, hanem még
tevékenyen bujtogatta is.
– Nem tudtam arról, hogy. ..
– Hallgasson! – mondta Garsonova, s még valamit
igazított az övén. Chevsky szája továbbra is mozgott, de a
hangja nem hallatszott. Dr. Lem csak ekkor ismerte fel a
rendőrségi hangfogót. Legalább negyven éve nem látott
ilyet.
A yanbeli életnek megvannak az előnyei. Az ember
bízvást elfelejtheti az ilyesfajta dolgokat.
– Helyes! Akkor tehát... igen: ott van Marc
Simon, az pedig az adataim jelzése szerint Alice Ming...
az a barna, zömök férfi pedig...
– Egy újonnan érkezett. Erik Svitra.
– Aha, a kábítószer-vizsgáló! Azért jött ide, ugye, hogy
kipróbálja és hasznosítsa a sheyashrimot?
Dr. Lem meglepetten hunyorgott.
– Nem tudom biztosan. De lehet, hogy így van. Ön
honnan értesült erről a kábítószerről? Garsonova jeges
pillantást vetett rá.
– Hát mit képzel, doktor, ki vagyok én?
– Nem... nem tudom. Fogalmam sincs róla. Minden
olyan váratlanul történt...
 – És a váratlan esetek nem illeszthetők be a yanbeli
élet megszokott rendjébe – bólintott Garsonova. – Értem.
Nem is csoda, hogy oly sokáig várt, amíg betáplálta az
informatba a megfelelő adatokat! Már-már arra kellene
gondolnom, miért is áldoztunk annyit azért, hogy a lehető
legtökéletesebb berendezést állítsuk fel itt, amikor a jelek
szerint senki sem használta ki igazán! Na de úgy látszik,
mégiscsak van itt egy belevaló kis gárda, néhány olyan
ember, akinek maradt még józan esze. Azt akarom, hogy
ezeket hívjuk össze valami megfelelő helyen, ahol
megbeszélést tarthatunk. Most már persze ott tartunk,
mintha csupasz kézzel kellene kiszednünk a tűzből az
izzó szenet, de hát akkor is meg kell próbálnunk.
Harminc perc sem telt bele, máris ott voltak dr. Lem
házában Shigarakuék, Pedro Phillips, Hector Ducci,
Harriet Pokorod, Marc, Alice és – többé-kevésbé a
véletlen folytán – Erik Svitra. Garsonova keményen
végignézett rajtuk.
– Mindenekelőtt, csak hogy a tudomásukra hozzam: én
vagyok a Föld Bolygóközi Legfőbb Szenátusa emberek és
idegen lények közti kapcsolatok állandó bizottságának
szükségállapot esetére kinevezett főigazgatója. Eleget
mond önöknek ez a rang, vagy óhajtják, hogy felsoroljam
a többi hivatali tisztségemet is? Összesen nyolc ilyen van.
Egyébként képesített szociálpszichológus vagyok,
másodosztályú tudományos fokozatom van a nem emberi
nyelvtudományokból, ezenkívül a kibernetika, valamint a
számítógép-adatfeldolgozás tudományának is minősített
szakembere vagyok. Most pedig éppen átkozottul dühös
vagyok!
Mind elképedten bámultak rá.
Garsonova egyszerre elnevette magát, s hátradőlt a
széken.
 – Ó, igazából nem önökre vagyok dühös, nem is a
társaikra itt a kolónián, hanem elsősorban azokra a
bürokratákra és politikusokra, akiknek felelősséggel
tartozom. De be kell vallanom, egy kicsit azért önökre is
haragszom. Egy pillanatra sem jutott az eszébe
egyiküknek sem, hogy ha Gregory Chart kénye-kedve
szerint tevékenykedne egy nem emberi bolygón, azt a
Föld valószínűleg nem tűrné el?
– Azt hiszem, mindnyájan arra gondoltunk, hogy a
Föld.. . képtelen lenne a beavatkozásra – felelte kis
szünet után dr. Lem. – Egyébként, amikor legelőször
feltettük ezt a kérdést az informatunknak, a készüléktől ezt
a választ kaptuk.
– Hm! Valahol hiba van az áramkörben – mondta
Garsonova halkan maga elé. – Chart mindent elkövet,
hogy csak a maga törvényei szerint éljen; ez persze nem
teljesen sikerül neki, habár nagyon igyekszik. Önök a
kérdés feltevésekor nyilván nem a megfelelő kategóriát
vették alapul. Akkor hát kezdjük azzal: tisztázzuk, hogyan
is állnak pillanatnyilag a dolgok... ha ugyan nem jöttek rá
most már önök is. ..
– Azt hiszem, én már értem – jegyezte meg Marc. –
Bár ma estig magam sem láttam világosan. Nyilván
szándékosan táplálták bennünk azt az érzést, hogy a Föld
úgysem tud beavatkozni az itteni ügyekbe. Ez azt a célt
szolgálta, hogy támaszkodjunk csak önmagunkra, és
növeljük az önbizalmunkat.
– Pontosan így van – helyeselt Garsonova. – Ugyanis
mindeddig még nem találkoztunk űrutazó nem emberi
lényekkel. De megismerkedtünk hét különböző, majdnem
emberszerű, értelmes fajtával, és azok egyike, az itteni,
olyan rendkívüli módon hasonlít ránk, hogy biztosra
vehetjük: igen rövid időn belül olyan fajtával is szembe kell
majd néznünk, mely minden vonatkozásban vetélytársunk
lesz. A földi embereknek feltehetően olyan csoportja kerül
majd legelőször szembe velük, amely az összes jelenlegi
emberi településünknél távolabb lesz. Ennek a kicsiny
előőrsnek tehát képesnek kell lennie arra, hogy megálljon
a saját lábán, mindenkor helyesen döntsön, illő
udvariassággal, szükséges határozottsággal, hogy
egyenrangú félként léphessen fel. Önök itt, a Yanen.. .
hogy úgy mondjam, a mi kísérleti telepünk.
Próbavállalkozás. Erre eddig nem jöttek rá?
– Olyan hosszú idő telt el, hogy ennek tudata nyilván
visszahúzódott valahová az agyunk egyik rejtett zugába –
jegyezte meg dr. Lem.
– Hm! Lehet. Ezenfelül még számos más hiba is
becsúszott... nem itt, hanem az eredeti tervezésbe. De hát
most még megvan a lehetőségünk, hogy kijavítsuk őket.
Hogy a lényegre térjek: vette-e valaki önök közül
mostanában a fáradságot, hogy a yanlakók
sajátosságaival kapcsolatos kérdéseket tegyen fel az
informatnak?
Meghökkenten meredtek rá mindnyájan.
– Azt hiszem, nem értem teljesen a kérdését – mondta
végül Hector Ducci.
– Az a keserves galaxis! – robbant ki Garsonova, s
megjátszott iszonyattal homlokára szorította a kezét. – Hát
mit képzelnek, miért láttuk el ezt a kolóniát akkora
informattal, ami még egy világváros szükségleteit is
kielégítené? Én odahaza a Földön csak annyit tettem,
hogy odaléptem a saját informatkészülékemhez, és
beütöttem azokat a nyavalyás kérdéseket, és máris
megkaptam a kulcsinformációkat. Ott rohadnak ezek az
adatok már több mint tíz esztendeje az adatbankban, a
shrimashey, a játékmesterelv és mind a többi! És itt senki
sem törődött ezekkel?
– Elkeseredetten leeresztette a karját. – Hát ez tényleg
képtelenség! Lem doktor, feltétlenül használnom kell a
távösszekötőjét. De azonnal! Az öreg bizonytalan
kézmozdulatot tett, olyasmit, hogy tessék, parancsoljon.
Garsonova erélyesen magasba lendítette kezét,
odafüttyentett magának egy lebegő mellékállomást, és
amint a készülék a közelébe ért, máris nyomkodta a
gombokat, és beszélni kezdett:
– Címszó: yanlakó. Alfejezet: kulturális
megnyilvánulások. Al-alfejezet: shrimashey... Nem, hát ezt
egyszerűen nem tudom elhinni. Üres a képernyő!
– Hát azt hiszi, én nem próbáltam ezt? – kérdezte dr.
Lem. – Nem is egyszer próbáltam! De a legtöbb, ami
válaszként kijött a kérdéseimre, az annyi volt, hogy a gép
újra lejátszott néhány régi felvételt. Olyan régi szalagokat,
melyek egyikét-másikát még az első Yanre szállók
idejében készítették.
Garsonova sötét arca mintha elszürkült volna. Most más
kapcsolást ütött be a készülékbe, s valami tömör technikai
tolvajnyelven beszélt valakivel, akiről ők mindössze annyit
sejthettek, hogy az informat kupolatermében
tevékenykedő különítmény tagja. Lem és társai meg csak
vártak dermedt rémülettel; most ébredtek tudatára annak,
hogy itt valami talán jóvátehetetlenül elromlott, s
helyzetüket még kínzóbbá tette, hogy halvány fogalmuk
sem volt, mi is lehet az.
– Megvan! – mondta a képernyőn látható férfi,
körülbelül három perc múlva. – Megszakítások, a
QA-527-es áramkörtől végig a QC-129-esig. Rendbe
hozzuk, de csak kézzel lehet elvégezni. Lassú munka.
Szerencsére csak helyi meghibásodás.
 – Értették, miről van szó? – fordult hozzájuk
Garsonova, miközben reszkető kézzel taszította el
magától a távösszekötő-mellékállomást.
Ducciból kirobbant a felháborodás:
– Megszakítások az áramkörben? De hiszen én mindig
személyesen végzem el az áramkörök átvizsgálását.
– Az átvizsgálást, azt igen. De ellenőrzi a közölt
adatokat is? Soha, ugye? – Garsonova hátrasimította az
arcába hullott sima, fekete hajfürtöt. – Nem is csoda, hogy
így át lehetett ejteni magukat! És ha arra gondolok, mi lett
volna, ha nem jövünk rá addig, amíg. . . Most már
mindegy! Figyeljenek csak ide! Azt tudjuk, hogy mi a
shrimashey, ez a fantasztikus népességszabályozó
mechanizmus, ami kábítószeres szadista orgiának látszik.
Azt is tudjuk, mi a Kitörés Lángja, és azt is, miért hat úgy
mindenkire.
Elhallgatott, a vállára akasztott adattár duruzsolására
figyelt, mely automatikusan közvetítette továbbra is az
eredmények magyarázatait. Garsonova elsápadva nézett
Marcra.
– Ön valóban a Mandala belsejéből figyelte meg a
Kitörés Lángjának fellobbanását?
– Igen.
– Pontosan azt megelőzően, hogy a Kitörés
Eposzának fordításába belefogott?
– I-igen – felelte Marc reszkető hangon, s közben úgy
összeszorította öklét, hogy körmei mélyen belevájtak a
tenyerébe.
– Volt még valaki, aki erre vállalkozott?
– Igen. Morag Feng. Chart szeretője. Az a nő, aki
rábeszélte Chartot, hogy idejöjjön a Yanre, és itt
rendezzen színjátékot.
– De hiszen ez szörnyű! – mondta Garsonova.
 – Nos, Lem doktor? Ebben a pillanatban, ugye, ön is
rádöbbent arra, hogy mi történik itt?
– Attól tartok; igen – bólintott az öreg. Majd elfúló
hangon hozzátette: – Ugye arra gondol, hogy a Kitörés
Lángja Morag Fenget a hatalmába kerítette, és
belétáplálta a parancsot, hogy induljon el, és keresse meg
Chartot... illetőleg pontosabban, hogy találjon bárkit, aki
képes annak a tervnek a végrehajtására, amellyel újból
életre kelthetik a Kitörés Korát. És hasonló módon
ösztönözte Marcot is az eposz lefordítására, hogy Chart
már készen és kidolgozva találja a forgatókönyvet.
– Pontosan így van – jegyezte meg Garsonova.
– És az a tény, aminek a felismerését olyan
furfangosan lehetetlenné tették az önök számára, bár az
informat memóriatárában is szerepel már, az a következő.
A sheyashrim kábítószer hatására a yanlakók egy
szuperorganizmus alkotóelemeivé válnak; ennek az
organizmusnak a kollektív agya ott van a gerincvelejük
alsó központjában, és ez a kollektív agy maga a
játékmester... így, egyes számban, nem többes
számban!... Az a játékmester, aki megtervezte a watokat
és mandalákat, és összezúzta a holdat.
 XVIII.

Már a legelső napoktól kezdve, amikor érdeklődni

kezdett Marc a Yanen létesített emberi település iránt, és
tanulmányozta azokat a köny-nyen hozzáférhető
ismertetéseket, amelyek minden bolygó
informatberendezésének standard anyagához tartoztak,
nyilvánvaló volt számára, melyek azok a dolgok,
melyekkel a Yan nem büszkélkedhet. Ilyen többek között
a versenyképes kereskedelem, a tömegközlekedés meg a
népképviseleti kormányzat. De hát miért is lett volna
fontos ezekre súlyt helyezni, amikor a Yanen mindössze
néhány száz földi ember élt, akik a
távösszekötő-készülékkel fenntarthatták egymás közt a
kapcsolatot, sőt, amikor negyedévenként összehívták a
szokásos városi gyűlést, mindnyájan elfértek egyetlen
helyiségben.
Ez a városi gyűlés azonban, amelyet Chevsky hívott
össze – még azelőtt, hogy a távoli Földön élő felettesei
vád alá helyezték és leváltották volna – , a maga
nemében egyedülálló volt.
Gyakorlatilag a kolónia teljes lakossága megjelent már
jóval a meghirdetett időpont előtt az informál
kupolacsarnokában. A helyiségnek még inkább
közgyűlésterem jellege lett, amikor Hector Ducci lenyomta
a megfelelő kapcsolót, s ezáltal a sárga padlózatból patkó
alakú üléssorok emelkedtek ki. Amikor Marc a terembe
lépett, az már csaknem teljesen megtelt.
Marc egyébként a régi otthonában maradt, nem óhajtott
visszaköltözni a kolóniába. Magában Prellben ugyan a
sheyashrim szűnni nem akaró bűze terjengett, a kolónián
belül azonban a gyűlölettől bűzlött a levegő. Chevsky
olyaneredményesen győzött meg csaknem mindenkit
arról, hogy ha Chart előadást rendezne itt, az
mindnyájukat gazdaggá és híressé tenné, hogy most
szinte mindenki dühös volt Marcra meg Lem doktorra és
mindazokra, akikről gyaníthatták, hogy részük volt a terv
megfúrásában.
A városi gyűléseken az volt a szokás, hogy a felügyelő
a közönséggel szembefordított székbe ül. Ezen az estén
azonban, amikor már mindenki elhelyezkedett, azt a
helyet Garsonova foglalta el. Marcnak még a gyűlés
kezdete előtt az az ötlete támadt, hogy beütötte
Garsonova nevét az informat lexikonregiszterébe, s
meglepetten tapasztalta, hogy akárcsak Chart, ő is már
életében kiérdemelt egy cikket, pedig csak feleannyi idős.
Mielőtt állami szolgálatba lépett, Garsonova a lexikon
szerint az emberi nemnek egyik vezető szaktekintélye volt
a nem emberi intelligens lényekkel kapcsolatos
kérdésekben, és az Altaire és a Denebol lakosaival
létrehozott kommunikációs kapcsolat egyik jelentős
úttörője.
– Miért nem küldtek rögtön ilyen embert a Yanre? –
kérdezte Lem doktortól Marc kétségbeesetten.
– Mert a Galaktika óriási, és mindenhová nem
juthatnak ilyen emberek.
A sárga csarnokban szinte tapintani lehetett a komor,
ellenséges hangulatot, mintha fagyos köd ülte volna meg
a termet. Leginkább abból a csoportból áradt, mely az
első sorokban Dellian Smithéket meg Chevsky többi
régebbi cimboráját vette körül. Hozzájuk hasonlóan
kialakult azonban egy másik csoport is dr. Lem társaiból a
terem másik oldalán, közvetlenül az emelvény előtt, ahol
most Garsonova ült a felügyelő helyett. Alice is
félig-meddig ez utóbbi csoporthoz tartozott, miután
állandóan Marc körül lebzselt, amióta Rayvor otthagyta. A
férfi most sem kedvelte jobban, mint annak előtte, de
olykor-olykor érzett iránta némi rokonszenvet.
Nagyon is hiányzott neki Shyalee. Rettenetesen
hiányzott. Kapcsolatuk, Shyalee minden hibája ellenére,
mégis a boldogságot jelentette. De amikor legutóbb
véletlenül összetalálkoztak, volt szerelme még csak rá
sem mosolygott.
A Földről oly váratlanul érkezett látogatók közül senki
sem mutatkozott az egyetlen Garsonova kivételével.
Elvégezték a dolgukat, amiért idejöttek – átvizsgálták és
kijavították az informatberendezést, amivel valaki
mesterkedett – , aztán eltűntek. Erik Svitra azonban még
itt volt, meg is jelent a gyűlésen; ez jogában is állt, mint
minden földi embernek, aki akár átutazóként, akár állandó
lakosként itt tartózkodott.
– Ez az összejövetel rendkívüli városi közgyűlés –
szólalt meg váratlanul Garsonova, s egyszerre
elcsendesedett a terem. – Még a volt felügyelő, Guillaume
Chevsky hívta egybe azért, hogy a kolónia megszavazza
vagy pedig elvesse Gregory Chartnak azt a tervét, hogy a
Yanen színjátékot rendezzen.
– Chart azonban maga is kijelentette, nem azért jött,
hogy nekünk rendezzen előadást! – kiáltott közbe Dellian
Smith. – Mi értelme van akkor ennek a mai cirkusznak?
Ha a jelenlevők óhajtják – mondta Garsono-va – ,
kérelmezhetnek ingyenes telenavigációs programozást,
és elutazhatnak a Yanről arra az időre, amíg az előadás
véget nem ér... vagy akár véglegesen is.
– Hogy lemaradjunk egy Chart-féle színjátékról?
Amikor mások sok parszeknyi távolságra is elutaznak
csak azért, hogy ott lehessenek valamelyik előadásánál?
 Marc döbbenten állapította meg, hogy ezt a
megjegyzést Hector felesége, Ducci mama tette, akit a
hosszas viták során, úgy látszik, még mindig nem sikerült
meggyőzni.
– Nem érti a lényeget – válaszolt neki Garso-nova. –
Ez nem akármilyen, hétköznapi esemény, és
megbeszélésünknek az a célja, hogy olyan tényeket
közöljön önökkel, melyekről eddig nem szerezhettek
tudomást. Mindenekelőtt innen, az elnöki székből
felolvasom önöknek azt a végzést, melyet Gregory Chart
ellen hoztak, s amely megtiltja neki, hogy a Marc Simon
előtt szóban kifejtett tervét végrehajtsa. ..
– Marc Simon... az az áruló! – kiáltott közbe megint
Dellian Smith. – Tudjuk, mire megy ki a játék! Egyszerűen
a maga számára akarja kisajátítani a yanbeli kultúrát,
hogy ő legyen az egyedüli elismert szaktekintély az egész
Galaktikában!
– Különben is, ki a fene törődik azokkal a vadakkal? –
Boris Dooley mondta ezt; ő ugyan nem tartozott Chevsky
szorosan vett köréhez Marc értesülése szerint, azonban a
felügyelő leváltása annyira felbőszítette, hogy most nyíltan
a szószólója lett. – Maguk a yanlakók sem törődnek velük!
– Teljesen igaza van! Nem törődnek velük!
A sebészkés pontosságával hasítottak e szavak a
terembe. A hang félreismerhetetlenül Gregory Charté volt.
Garsonova a székben villámgyorsan hátrafordult. A hang
a háta mögül, az emelvényről jött, ahol most, mintha csak
a köd homályából tűnnének elő, két, eddig láthatatlan
emberi alak körvonalai bontakoztak ki: maga Chart és
Morag Feng, akik egyszerre kapcsoltak az övükre szerelt
antivíziós készüléken.
– Elnézést kérek ezért a trükkért – mondta Ghart
halkan maga elé. – De ha nyíltan jöttünk
 volna ide, az nyugtalanságot kelthetett volna. Mivel
azonban törvényes jogunk, hogy részt vegyünk a
gyűlésen, úgy véltük, az a leghelyesebb, ha élünk is ezzel
a jogunkkal.
– Joguk? – Ducci már talpon volt, és rekedten kiabált.
– Maguknak nincs itt semmiféle joguk...
– De igen! – vágott közbe Morag. – Minden földi
ember, akár átutazó, akár állandó itteni lakos, részt vehet
az ilyen összejöveteleken.
– És felszólalhat és szavazhat – egészítette ki Chart. –
Szavazata azonban arányosan veszít értékéből, ha az
illető közölte az informattal azt a szándékát, hogy el akar
utazni a Yanről. Nekem viszont ez idő szerint eszem
ágában sincs, hogy elhagyjam a Yant, és ugyanez
vonatkozik Moragra is.
A felbolydult terem zsivalyát Garsonova hangja vágta el:
– Tökéletesen igaza van. És jól tette, hogy idejött, így
legalább módomban áll személyesen átadni azt a
határozatot, amit különben már közöltünk az űrhajója
automatikájával is, azzal az utasítással, hogy tartalmára
hívja fel az ön figyelmét. A határozat megtiltja, hogy a
„vadak" néven ismeretes yanlakók közül egyet is
elhurcoljon megszokott lakóhelyéről, és különösképpen
megtiltja, hogy agyvelejüket eltávolítsa, vagy bármi más
módon beprogramozza őket azért, hogy részt vegyenek. ..
– Ezt a határozatot már láttam – vágott a szavába
Chart. – És csupán azért jöttem ide, hogy közöljem önnel:
eljárásával ugyan egy csomó akadályt gördített elém,
tervezett munkámat azonban mégsem szabotálhatta el,
ahogyan pedig szerette volna. Folytatom az
előkészületeket.. Nem az ön engedélyével... nincs is
szükségem rá! Hanem az egyedül illetékes lények: a
yanla-kók és személy szerint a Szószólójuk és a többi
hrath felkérése alapján.
– Nagyszerű! Remek! – ordítozta Dellian Smith,
szórványosan felcsattanó taps kiséreté-ben. Az, aki a
tapsot kezdeményezte, ismeretlen volt Marc előtt. Vagy
nyolc-tíz idegen tartózkodott a teremben, ezek a
tudósítógéptől kapott híradás hatására érkeztek ide
telenavigációs úton. És Marc attól tartott, hogy ezek még
csak az első fecskék. Nyomukban majd sokkal többen is
jönnek.. .
És ekkor Marc felpattant a helyéről.
– Nekem azt mondta, hogy yanlakókhoz hasonló
androidok készítéséhez nincs megfelelő felszerelése! Azt
is mondta, hogy az ilyesmi túlságosan drága és
túlságosan időt rabló eljárás lenne. ..
– Na persze – bólintott Chart. – Nyilvánvalóan maga
volt az, aki nehézségeket gördített elém. Vagy legalábbis
megpróbálta. De hát a yanlakók megoldották ezt a
problémát. Önkénteseket adnak nekem.
– Micsoda?
– Önkénteseket. És becsületszavamra kijelentem,
hogy ezek valóban önként jelentkezők! Sőt, mi több,
teljesen fellelkesültek a tervtől. – Chart hideg tekintete úgy
fúródott Marcba, mint a dárda hegye. – És most néhány
további tényt szeretnék a tudomására hozni, hadd
számoljon ezekkel is. A Kitörés Lángjával kapcsolatban
igazam volt: valóban az a kulcs az eposz tizenegy többi
könyvéhez. A Tubalcainon szerkesztett komputerem, mely
a létező legkorszerűbb gépezet, máris kidolgozta a Láng
jelzéseinek kísérleti kódját, amit a Láng minden déli
fellobbanása még jobban megerősít és tisztáz. Most
pedig, csaknem tízezer év után először, fel fognak
elevenedni a Yan játékmestereinek ismeretei. . . és
tudásukat a gyakorlatban is fel fogjuk használni. És
miután erről a yanlakók maguk is meggyőződtek,
számosan ajánlkoztak, hogy a program végrehajtásában a
saját személyük lehessen a közvetítő közeg. Az önként
jelentkezettek között van, ez talán érdekelheti, egy volt
barátnője, bizonyos Shyalee is. Meg egy hímnemű egyed
is, bizonyos Rayvor nevezetű.
– És maga ezeket kibelezi? És... nem. .. jaj, ezt nem! –
Alice felpattant, és Chartra akarta vetni magát. Marc
megragadta a karját.
– Nyugalom! – szólt rá kurtán Chart. – Nincs olyan
törvény, amely megtiltaná, hogy önként jelentkezők
sheyashrimot vegyenek be. Itt ül éppen maga mellett egy
kábítószer-vizsgáló, aki évek óta abból él, hogy újabb és
újabb módozatokat eszel ki, miként lehetne az emberek
gondolkodóképességét kikapcsolni, hogy csak a feltétlen
reflexek működjenek. Igazam van?
– Az pedig, hogy a maguk értelmezése szerint
önkéntesek-e vagy sem, nem magukra tartozik – tette
hozzá Morag magabiztosan. – Ezt csak a yanlakók
illetékesek eldönteni, nem a földi emberek.
Garsonova egy percig a vállán függő adattár közléseit
hallgatta, majd megjegyezte:
– Ebben, sajnos, igaza van.
– Nos hát erről van szó! – mondta Chart torz mosollyal.
– És most itt állunk a megújhodott, dicső Kitörés Korának
küszöbén. Egyébként, kérem, ne büntessék szigorúan
Marc Simont. Mert neki volt oroszlánrésze abban, hogy
tervemet kidolgozhattam. Ami pedig a végrehajtását illeti,
amennyiben ez izgatná a társaságot, nos, e tárgyban én
nem óhajtok szavazni. Egyrészt azért, mert magam is
érdekelt fél vagyok, másrészt pedig azért, mert ebben az
ügyben a maguk véleménye fikarcnyit sem számít. Nos,
Morag, hagyjuk itt őket?
– Egy pillanat! – harsant egy recsegő hang. Lem
doktor állt fel a helyéről. – Mielőtt elmennének, lenne még
egy-két kérdésem. – Közben megnyugtatón tette kezét a
mellette ülő Marc karjára. A költő homlokát a tenyerébe
hajtva, teljesen összegörnyedt, amikor a tudatáig hatolt
mindaz, amit Chart Shyalee-ről mondott.
– Tessék.
– Személyesen tanulmányozta a Kitörés Lángjának
dekódolt szövegét?
– Természetesen. Különben hogy lehetnék olyan
biztos a végső sikerben, amikor földi ember létemre egy
yanbeli elképzelést akarok megvalósítani?
– Van-e tudomása arról, hogy az ön társa, Morag,
rögtön azután, hogy közvetlen közelről megfigyelte a
Lángot, tehát még a nyilvánvaló elmezavara időszakában
az itteni informat-berendezésben bizonyos adattároló
központokat blokkolt le?
Morag elsápadt, és a szája elé kapta a kezét. Chart
ingerülten rátámadt.
– Mit jelent ez a képtelenség?
– Nem... nem tudom, miről beszél – dadogta Morag.
De nyilván elszédült, mert szemmel láthatóan megingott.
– És arról volt-e tudomása – folytatta dr. Lem,
Garsonova, Ducci és mások élénk bólogatásától kísérve –
, hogy az ön adatbankjában is vannak hasonló leblokkoló
szigetelések?
– Marhaság! – kiáltotta Chart. – Az én komputerem a
Tubalcainon készült, a lehető legkorszerűbb példányok
egyike!
 – Bebizonyíthatom – mondta dr. Lem, és ernyedten
leeresztette mindkét vézna, öreg karját. – Ön épp az imént
is a Yan játékmestereit említette, többes számban.
– Na és? – csattant fel Chart. – Térjen már a lényegre!
Persze hogy játékmesterek, többes számban.
– Úgy rémlik, hogy nem – felelte Lem doktor
szenvtelenül. – Egyébként be kell vallanom, hogy amikor
Garsonova kormánybiztos először mondta nekem, én is
alig tartottam hihetőnek, most azonban meg vagyok
győződve az igazáról. Tudja, az informál leblokkolásának
célja volt: mégpedig az, hogy ha itt, a kolónián bárki
kérdéseket tesz fel az informatnak, attól ne tudjanak meg
biztos tényt. Azt, hogy amikor a yanlakók shrimasheyt
tartanak, megszűnnek egyénekként funkcionálni, és egy
önmagát újratermelő kollektív organizmusnak válnak
alkotóelemeivé. A folyamat nagyon hasonlít a vágott vagy
horzsolt seb gyógyulásához: megfelelő számú új sejt lép a
nagyjából ugyanolyan számú megsérült sejt helyébe.
Ennek már réges-régen, de néhány évtizeddel ezelőtt
minden bizonnyal köztudottnak kellett volna lennie, hiszen
az önálló gondolkodásra képtelen informat is rájött erre
legalább tíz esztendővel ezelőtt, márpedig az emberi
értelem jobban fel tudja ismerni a módszerekel, mint
bármely eddig megtervezell gép. És ez vonatkozik még az
ön űrhajójának a Tubalcainon készült komputerére is,
amivel olyan nagyon henceg.
Lem doktor mély lélegzetet veti, úgy folytatta:
– És ennek az organizmusnak az... agykérge pusztult
el, amikor a Yan holdja szétrobbant A közponli
idegrendszere. És ami a katasztrófa után megmaradl, az
csak a reflexműködése. A yanlakók mint külön egyedek
ezt már régen tudták, és kutatva kutattak egy olyan
pótközpontot, melynek révén újra olyan teljesítményekre
lennének képesek, mint amilyeneket a játékmester
hajdanán már elért. Játékmester: egyes számban. Vagyis
a Yan lakosainak összessége, méghozzá olyan abszolút
összetartozásban, ahol a fajta minden egyede egy-egy, az
egész bolygóra kiterjedő egység alkotórésze csupán.
Most pedig végül rátaláltak arra, amit kerestek: nem önre,
hanem az űrhajójára. És hála Morag beavatkozásának a
Kitörés Lángjának hatása alatt, sikerült az igazságot olyan
tökéletesen elrejteniök, hogy még ön sem hiszi el.
Chart válaszolni akart, de csak a szája mozgott
hangtalanul:
– Én. . . én... – Végül aztán kirobbant: – Nem! Nem
igaz! Hazugság! Hazugság az egész! Gyere, Morag!
Megragadta Morag antivíziós készülékét, valamit
elcsavart rajta, ugyanabban a pillanatban a sajátján is
tárcsázott. Marc felugrott az emelvényre, hogy
megakadályozza távozásukat, de akkor már nem voltak
láthatók, s mire a zűrzavar lassan lecsillapodott, már
régen el is hagyták a helyiséget.
– Igaz volt ez az egész? – kérdezte végül Dellian
Smith.
– Bizony – bólintott Garsonova. – Minden jel szerint.
És éppen azért hívtuk össze önöket, hogy informáljuk
minderről...
– De hát ez ellen valamit tenni kell! Nem hagyhatjuk,
hogy Chart ismét a világra szabadítsa ezt a szörnyeteget!
Smith mellett a felesége, Rachel, a rémülettől
verejtékező arcát törölgette. Nem ő volt az egyedüli, aki
ezt tette.
– És most mit vár tőlünk? – kérdezte Garsonova
hidegen. – Mit tegyünk?
– Hát... ha kell, töröljék le az égről Chart hajóját! De
mindenképpen meg kell akadályozni!
 – Néhány perccel ezelőtt még azt akarták mind, hogy
rendezzen itt színjátékot – jegyezte meg Garsonova, már
csak az igazság kedvéért is. – Nem, ezt az egyet biztosan
nem tehetjük. Egyébként az a helyzet: valahányszor
eljutunk a Galaktika újabb tájaira, mindig újra és újra
precedens nélküli dolgokkal kell szembenéznünk. Éppen
ezért próbáljuk létrehozni alapelveinknek azt a kódexét,
melyet az adott eseményektől függetlenül is mindenkor
használhatunk. És senkit sem fogunk kiseprűzni csak
azért, mert cselekedeteinek hatása előre kiszámíthatatlan.
– Márpedig én akkor elmegyek a Yanről! – üvöltötte
Smith. – Nincs joga ahhoz, hogy itthagyjon minket
kiszolgáltatottan egy olyan világban, ahol ez a. ..
– Helyes, helyes! Igaza van! – visszhangozták
kórusban. S a teremben az emberek mindenfelé
felugráltak a székükről.
Néhány perc telt el csupán, és már csak Marc, Alice, dr.
Lem, Ducci és Garsonova maradt a helyiségben. Meg Erik
Svitra, aki tétován topogott a kijáratnál.
– Ön nem megy el? – fordult Garsonova Lem
doktorhoz. – Ha óhajtja, segítséget is adhatunk: ingyen
telenavigációs utazást, sőt még némi hitelt is, hogy
valahol másutt letelepedhessen.
– Képtelen lennék rá. Több mint harminc év után már
nem lehet.
– Én sem tudom megtenni – mondta halkan Marc. –
Ha mégsem lehet megakadályozni a Kitörés Korát,
gondolom, valakinek itt kell maradnia, hogy szemtanúja
legyen.
– És ön? – pillantott Garsonova Erikre.
– Én? Csak azért maradtam itt, hogy
megmondhassam, irtóra sajnálom, hogy így elszúrtam a
dolgokat. Csak betettem ide a lábam, és bumm! – mindent
összekavartam!
– Ne tegyen magának szemrehányást – mondta Marc,
és maga elé nézett a padlóra. – Ilyen az emberiség egész
története.
Erik az ajkába harapott, egy pillanatig még habozott,
aztán kiment a helyiségből.
 XIX.

– Eszembe jutott valaki – mondta dr. Lem – , akire már

évek óta nem gondoltam. A nagyanyám. A nagyanyó...
Marc egy pillanatra elgondolkodott. Majd egyszerre
csak bólintott.
– Pontosan értem, mire gondol – mondta. Az
informatközpont gömb alakú csarnokában voltak. A
helyiség – látszatra csak véletlenül – sokkal több és
lényegesen többféle helyzetre állítható képernyővel volt
felszerelve, mint amennyit Lem doktor Chart hajójában
látott. Eléggé valószínűnek látszott, hogy itt, a kupola
impervium páncéljának védelme alatt átvészelhetik az
eseményeket, amelyek a Kitörés Korának felélesztése
során bekövetkezhetnek. Tucatjával keringtek különben a
megfigyelő távközlő műbolygók is a Yan körül, és
előkészültek arra, hogy rögzítsék, analizálják és
tanulmányozzák a példa nélkül álló eseményeket. Mert a
gépezet már megindult. Az elmúlt éjszaka, azt követően,
hogy a telenavigációs állomásról az utolsó csoport is
elutazott, a yanlakók lerombolták a földi emberek telepét.
Fáklyákkal, kőtörő kalapácsokkal és szekercékkel
vonultak ki Prell yanlakónegyedéből, és módszeresen
eltüntették az idegenek építményeinek még a nyomait is;
nem maradt belőlük semmi egyéb, csak portól füstölgő
törmelék.
Marc és Lem doktor á kupolában ült, onnan nézte, hogy
mi történik. Nem is vitás, hogy a yanlakóknak tudomásuk
volt a fölöttük keringő műbolygókról, melyek felvételeket
továbbítottak a helyszínről az informat kupolájába, de
kísérletet sem tettek arra, hogy megtámadják őket.
Nyilván azt akarták, hogy ami itt történik, annak híre a
lehető legszélesebb körben terjedjen el a földi emberek
között.
De volt valami különös, vad öröm abban, amit tettek.
– A Földre gondol, ugye? – kérdezte végül Marc.
– Igen – felelte dr. Lem. – Furcsa dolog, hogy egy
vénembernek ilyen érzései támadnak, Marc!
– Öreg csontjait kissé odább csúsztatta a párnázott
széken, melyből – amióta a telenavigációs állomást az
űrből távirányítással leállították és kikapcsolták – csak
olyankor tápászkodott fel, amikor néhány lépést tett a
csarnokban, hogy kinyújtóztassa tagjait. Készenlétben
voltak a robbanótöltetek is, arra az esetre, ha a yanlakók
összességét magába foglaló organizmusról kiderülne,
hogy újra működtetni tudja titokzatos energiaforrásait,
amelyekkel térgörbületet előidézve lehetővé teszi, hogy az
útra kelt személy minden egyes lépésével több fényévnyi
távolságot tegyen meg.
– Jó érzés ez bizony egy fiatal embernek is – tette
hozzá Marc. És mind a ketten pontosan tudták, hogy mire
céloztak: arra a hirtelen támadt megnyugtató érzésre,
hogy az anyabolygó még a csillagok közti roppant
szakadékon át is minden lehetőt elkövet ivadékainak
támogatására és védelmezésére. – Rájött már azelőtt is
arra, hogy mi itt... minek is nevezett minket Garsonova
kormánybiztos?
– Próbavállalkozás vagyunk? Azt hiszem, olykor-olykor
csak rá kellett jönnöm – mondta Lem doktor. – Volt
valami, ami itt tartott a Yanen annak ellenére, hogy
gyakran úgy éreztem, csak elfecsérelem itt az időmet és a
képességeimet. De most már tudom, hogy rendkivül
fontos célnak szenteltem magam. Az automatikák majd
feldolgozzák a nyers információk nagy részét... de hát
elképzelhető-e egyáltalán megfelelőbb szemtanú e példa
nélkül álló esemény megfigyelésére, mint egy
pszichológus és egy költő?
– És vajon mit művel Chart ebben a pillanatban? –
kérdezte – Marc komoran. Egyszerre úgy érezte, hogy
nem is alkalmas arra a feladatra, amit a véletlenek
összjátéka révén vállalt magára.
– Aligha hinném, hogy itt még mindig Chart irányítja a
dolgokat – felelte Lem. Bekapcsolta az egyik képernyőt, s
azon a Kitörés Mandalájá-nak miniatűr képét pillantották
meg; csak úgy ragyogott, amint a nyugati látóhatár felé
haladó napnak egyetlen pontra irányított sugarai
bearanyozták. A Mandala egyébként már jóval pirkadat
előtt ragyogni kezdett. Chart űrhajója a közvetítő
műbolygók sorát bocsátotta fel, ezek biztosították, hogy
mindig legyenek olyan napsugarak, amelyek megfelelő
szögben érik a Mandalát, és életre keltik a
kristályoszlopokból áradó fények és színek játékát. És
mintha csak ceruzával húztak volna egy kusza vonalat,
úgy áramlott
a yanlakók menete a Mandala felé; ott pedig ki-be
hömpölygőit, keresztül-kasul az oszlopok között.
– Be vannak programozva – mondta dr. Lem.
– Ezek azok, akiket mi játékmestereknek véltünk:
közönséges yanlakók, valamiféle különleges izgatószer
hatása alatt.
– És miért várt olyan sokáig a játékmester?
– kérdezte fojtott hangon Marc. Lem doktor nagyot
sóhajtott.
– Sejtem, miért – felelte. – Ebben egyébként, úgy
látom, az informat is egyetért velem. Amikor valami
rendkívül fontos tervet kell megvalósítani, a közönséges
idegszövet nem vetekedhet egy személyen belül az
önmagában gondolkodni képes magasabb szintű
idegközponttal, az aggyal. Az, ami a yanlakókkal történt,
tulajdonképpen egy kolosszális méretű
idegösszeroppanás volt, ami végül is a hold széthullását
eredményezte. Ezek után a kollektív organizmus
csökkentett tudata már meg volt félemlítve. De ugye,
Marc, maga is rájött, hogy ez a tudat halhatatlan, vagy
legalábbis gyakorlatilag az.
– Igen.
– Éppen ezért nem volt sürgős számára, hogy
megismételje a korábban elkövetett hibát. Várt az
alkalomra, amikor újra próbálkozhat, remélve közben,
hogy.. . végül is csak szertefoszlik egyszer a Gyűrű, és a
Kralgak tájai újra járhatók lesznek, a vadak pedig újra
beilleszkedhetnek a yanlakók családjába... De hát mi
értelme van a feltételezéseknek olyasmiről, ami olyan
messze van még tőlünk, mint mi az amőbáktól?
– Ezzel nem tudok egyetérteni – mondta pillanatnyi
szünet után Marc. – Én úgy hiszem, hogy az értelem egy
bizonyos folyamatosság, és minden olyan értelmes lény,
mely képes az előre megszabott mozdulatokon.. .
mondjuk az egyszerű reflexeken túllépni, az bizonyos
értelemben kapcsolatot is tud teremteni, és meg is tudja
értetni magát bármely más, hasonló teremtménynyel.
Persze lehetnek köztük olyan mélységes különbségek,
mint egy költő és egy matematikus között, az egyiknek
lehet olyan irányú agyműködése, amit a másik még csak
utánozni sem tud, egyszerűen azért, mert az semmit sem
jelent számára. De mindegyik képes arra, hogy megértse
a másik céljait, sőt bizonyos mértékben még
tevékenységének végső eredményét is.
– Lehetséges – mondta Lem doktor. – Mint ahogyan
maga vagy én is átérezhetjük annak a kozmogonikusnak
az izgalmát, akinek az egyenletei beigazolódnak, azt
bizonyítva, hogy elmélete a világmindenség
keletkezéséről teljesen logikus, de ugyanakkor nem értjük
a szóban forgó tényezőket, és nem tudnánk alkalmazni a
számításaihoz szükséges képleteket.
– Éppen erre gondoltam – mondta Marc. – Ha
valamely lényt értelmesnek akarunk nevezni, lennie kell
legalább egy területnek, mellyel kapcsolatban képesek
vagyunk kommunikálni egymással. A többi. . . nos hát a
többi akár olyan hozzáférhetetlen is lehet, mint egy
roppant gáztömeg magja.
– Szeretném tudni, lesz-e valaha a közös
tapasztalatoknak olyan hálózata, valamiféle
hajszálér-rendszer, mely a Galaktika összes értelmes
lényét összeköti úgy, hogy a gondolkodó lények minden
fajának legyenek egymásról legalább tized- vagy ötvened-
vagy akár csak ezredkézből adatai.
– Ez még millió évbe is beletelhet – jegyezte meg
Marc.
– De talán éppen itt és éppen most kezdődik el. És...
Hirtelen elhallgatott. Az informat rájuk villant.
– Most száll fel Chart hajója – közölte a készülék. –
Atmoszferális pályára tér.
– Ha elkezdődik – mondta Marc – , bizony nem tudom,
olyasmi lesz-e, amit mi is megérthetünk?
– Mi értelme van a találgatásnak? Csak annak örülnék,
ha Pompy velem lehetne. Ugye, nagy butaság itt és most
erről beszélni?
– Valóban, hol van Pompy?
– Ducciékkal küldtem el a bolygóról. Mindig is nagyon
szerette Giuseppét, és arra gondoltam, nem lenne
tisztességes dolog arra kényszeríteni, hogy itt maradjon,
még akkor sem, ha én elég ostoba módon a hős szerepét
akarom játszani.
 – Tehát így fogja fel a dolgot? – kérdezte Marc.
– Nem. Hogy őszinte legyek: nem.- Lem doktor
megtörölte verejtéktől csillogó arcát. – Nem a bátorság az,
ami engem itt tartott, hanem a makacsság. Valamikor
réges-régen fűtött a becsvágy, hogy kibogozzam a Yan
rejtelmeit. Most pedig kiderült, hogy ezek a rejtelmek már
évek óta nem voltak rejtelmek, csak éppen elrejtette
előlem a megfejtésüket egy szellemes trükk ezzel az
informattal itt. – Körbemutatott a csarnokban. – Bosszant
a dolog! Úgy érzem, hogy csúnyán rászedtek. És úgy
érzem, tennem kell valamit, amivel ezt ellensúlyozhatom.
Meg aztán. . . – egy pillanatig tétovázott – megszerettem
ezt a bolygót!
Újra megszólalt az informat:
– Mágneses erőtér mutatható ki. A meteoritok
záporozása Kralgak területén negyven százalékkal
csökkent... negyvennégy százalékkal... negyvenkilenc
százalékkal. .. kiszámítható, hogy a meteoreső sípjeltől
számított egy perc huszonkét másodperc múlva teljesen
megszűnik. Sípjel!
– Mondja, Marc – kérdezte dr. Lem – , azok után, hogy
annyit foglalkozott a Kitörés Eposzával, van-e valami
határozott elképzelése, mi is az, amit a játékmester akart?
– Igen – felelte Marc. – Uralkodni a világegyetem fölött.
Ezt követően már lehetetlenné tette a beszélgetést az
elképesztő jelenések váratlan özöne.
Újra ott volt a Yan fölött egy holdhoz hasonló alakzat, ez
alkalommal azonban úgy cikázott előre-hátra, mint egy
takács vagy fazekas villámsebesen dolgozó keze, amikor
a nyersanyagot mintázza. Az éjszaka eddig a bolygó
északi féltekéjének nagy része fölött nyugodt és enyhe
volt. csak néhány felhő úszott az égen, s egyetlen nyári
zivatar tört ki messze a látóhatár szélén, az óceán fölött.
Most azonban percről percre telítettebb lett a levegő
elektromos feszültséggel, s elszórtan villámok kezdtek
csapkodni. A különös fényjáték az egyenlítő felé húzódott,
de nem szabályos alakzatokban, mint Chart érkezésének
éjszakáján, hanem kusza örvényekben, mint amilyenek a
tajtékzó hullámokon száguldó motorcsónakot követik.
A Kitörés Mandalájának izzó ragyogása is kikihagyott
röpke pillanatokra, amikor a helyi nap sugarai az űrön
áthatolva, a másodperc törtrészéig teljes, összpontosított
intenzitásukkal Chart hajójára irányultak, hogy ellássák a
szükséges energiával, és kezdetét vehesse az előadás.
A bolygó körül szabályos rendben sorakozó Gladen
menhirek sok helyen megsérültek a meteoritbombázás
következtében. Chart hajója meg-megállt a levegőben ott,
ahol a menhirek sorában hézag keletkezett, vagy ahol
letöredezett a roppant kőoszlopok valamelyike. És akkor a
környéken elmozdult a talaj. Szikla emelkedett magától a
magasba, miközben megolvadt, és olyan alakot öltött, ami
pontosan a meglevő menhireket utánozta, de csak az új
alakba öntés idejére hevült fel, utána egy szempillantásnál
is rövidebb idő alatt megdermedt, és a környezet hőfokára
hűlt le. Csak úgy remegtek a hatalmas kőtömbök, amíg
végbement ez a folyamat.
– Kisebb szeizmikus jelenségek – közölte az informat.
Eddig azonban semmi olyasmi nem történt, ami a
gömbkupola imperium páncél falán keresztül behatolhatott
volna a bolygó kérgéhez szilárdan rögzített
megfigyelőhelyiségükbe.
– Ezt vajon hogy csinálják? – suttogta Marc, de
valójában nem várt választ rá sem Lem doktortól, sem az
informattól. Az ilyesféle technika kielemzésére sokat,
nagyon sokat kell még várni. Nem az emberi tudomány
körébe tartozott ez a fantasztikus erő, melytől a hatalmas
sziklák úgy megpendültek, mintha kézi csengettyűt ráztak
volna meg.
És ezután következett az a különös, üreges –
hegyorom, amelyet Marc is meglátogatott Chart és Morag
társaságában, s ahol a csupasz fallal szemközt több ezer
ülőhely sorakozott. E hegytető fölé ereszkedett most a
hajó, s egy lézersugárral ösvényt vágott a hegyoldalba,
fel, egészen a csúcsig. A yanlakók pedig, akik addig a
hegy lábánál várakoztak türelmesen, most elindultak
felfelé.
– Ez a játékmester egyik legfontosabb szerve –
jegyezte meg dr. Lem. – Amolyan agykérge.
Egyének ezrei azokból, akiket áthághatatlan sziklafalak
választanak el a külvilágtól.
Tántorgó járásuk alapján kétségtelenül
megállapíthatták, hogy a yanlakók mind a sheyashrim
kábító hatása alatt állnak – de hát addig is tudták, hogy
nemcsak Prellben, hanem a Yan többi városában is oly
hatalmas mennyiségben főzték a bódító szert, hogy
minden egyes felnőtt yanlakó számára akár százszoros
adag is rendelkezésre állt.
Következő állomás: a Mullom Wat.. . és a hajó
eszeveszett sebességgel pörgött néhány méterrel az
óceán színe fölött, míg csak létre nem hozott egy
kisebbfajta ciklont, mely szívóhatásával hatalmas,
örvénylő pára- és permetoszlopot emelt a magasba.
Magának a Watnak a tetején egy vízgömb keletkezett,
mely sértetlenül ott is maradt, dacolva a széllel és a
gravitációval. Még csak találgatni sem merték, mi lehet a
célja. De a vízgömb belsejében volt valami. Olykor-olykor
ragyogva felvillant, s teljesen mozdulatlannak látszott,
holott körülötte a víz szünet nélkül forgott.
 Aztán kisebb feladatok: egy rózsaszínű, apró, alig hat
méter magas tárgy eltávolítása a Fley hegynek a
jégkorszak után keletkezett görgetegével borított oldaláról;
majd ugyanannak a felállítása az egyik közeli
hegygerincen; egy régi hegy-csuszamlás omladékai alól
kiszabadított, megszámlálhatatlan mennyiségű törmelék
összeállítása egyetlen, méregzöld fényű, minden
részében remegő, roppant alkotmánnyá...
Úgy rémlett, hogy se vége, se hossza az előkészület
mozzanatainak. Marc azon kapta rajta magát, hogy
ásítozík, amint a képernyők egymás után közvetítették
ezeket a jeleneteket; és kissé meg is lepődött, hogy még
mindig képes fáradtságot érezni. Ha az ember már el sem
tud igazodni azon, amit mutatnak neki, annak ellenére,
hogy...
– Ez pedig az energiaforrás! – kiáltott fel váratlanul dr.
Lem.
– Tessék? – Marc még mindig káhultan
felegyenesedett ültében, és a képernyőre bámult;
legnagyobb meglepetésére valóban elszundított. Csak
félig-meddig tudott visszaemlékezni, mintha mondott volna
valamit az informat. Szinte gépiesen ismétlésre kapcsolta.
– Nagy erejű szeizmikus események – hallotta.
– Kéregcsuszamlás minden kontinensen. Micsoda?
– Azt mondta, hogy energiaforrás? – fordult Lem
doktorhoz. Az öreg nem vette le tekintetét a képernyőkről,
amelyek most tomboló viharokat, vakító villámokat, leomló
hegyeket, iszonyatos méretű hullámokkal hánykolódó,
forr-pontig hevük óceánt mutattak. És még a kupola
imperium páncélfalán keresztül is valami csikorgó,
süvöltő, nyikorgó, észbontó moraj hallatszott.
– Az informat még analizál – mondta Lem.
 – De én azt hiszem, ez az energiaforrás. Informat! –
Igen, Lem doktor!
– Nem az volt-e a játékmester szándéka, hogy a hold
tengely körüli forgásának kinetikus energiáját a Yan
bolygó egész tömegének hajtóerejévé alakítsa át?
– A rendelkezésre álló legújabb adatok arra mutatnak,
hogy ez valószínű feltételezés – felelte a gép teljes
közönnyel.
Marc visszafojtotta lélegzetét.
– Azzal a céllal, hogy útra kelhessen a csillagok
között?
– Ennek igen magas a valószínűségi hányadosa.
– Teljesen igaza volt – szólt az öreg Maréhoz – ,
amikor azt mondta, hogy a játékmester becsvágyának és
célkitűzésének mértéke maga a világegyetem. – Majd újra
az informathoz fordult:
– Csak nem arra készül most, hogy a Yan olvadt
magva körül elcsúsztassa a bolygó szilárd kérgét, hogy az
így keletkező energiát elvezethesse, és az előbb említett
terv végrehajtásához tárolhassa?
– Ennek igen magas a valószínűségi-hányadosa –
ismételte a gép.
– De hiszen... – Marc felugrott ültéből. Gondolatban
most megelevenedett előtte ez a kép, és sokkal
elevenebbé vált mindannál, amit addig a körülöttük
működő képernyőkön láthatott. – De hiszen ezt nem
teheti! Ezzel darabokra zúzza az egész bolygót! És megöl
mindnyájunkat!
– Máris az történik – jegyezte meg Lem doktor
jéghidegen. – Oda nézzen!
Arra a képernyőre mutatott, amelyik éppen azt
közvetítette, hogy mi történik a vadak egykori
kontinensének partja mentén. Gőzzé vált az óceán, s úgy
röpködtek ki belőle a sziklák, mint a kövek a tűzhányó
kráteréből. De lehetett látni valódi tűzhányókat is, két...
nem: öt másik képernyőn...
És ekkor elmozdult alattuk a talaj: mintha az egész
impervium páncéllal burkolt kupolacsarnok partra vont
ladik lett volna csupán, amelyet most elért és hátára
kapott a dagály.
 XX.

– Marc! Marc!
Csak nagyon messziről, mintha valami szürke ködfelhőn
keresztül érkezett volna a hang és a kép, úgy jutott a
tudatáig, hogy dr. Lem, székében félig megfordulva őrá
néz, őhozzá beszél. S ott voltak előtte azok a képtelen,
távoli, miniatürizált jelenetek is: a tűzhányók, a szökőár, a
viharok. ..
De mindez nem tűnt lényegesnek. Mindezek nem értek
el a tudat megfelelő szintjéig. Éppen csak hogy futólag
érzékelte őket. Jelentéktelen dolgok voltak. Semmire sem
valók. Volt valami, ami mindezeknél végtelenül többet ért.
Normális, emberi tudatának utolsó maradékával Marc
Simon, a költő, felidézte magában azt a kérdést, amit
akkor tett fel az informálnak, amikor a földi technikusok
eltávolították a gépből azokat a yanlakókra vonalkozó
leblokkolásokal, amelyek oly eredményesen és oly sok
esztendeig félrevezették a kolónián élő embereket. Azt
kérdezte akkor az informattól: miféle energiamező vagy
erő az, ami a yanlakók egyedeit egységbefogja, amikor a
shrimashey bűvöletébe kerülnek, és hogyan lehetne ezt
megfigyelni. Mire az informat közölte, hogy semmi olyan
emberi tudomány által eddig megalkotott műszer nem
létezik, amellyel azt meg lehetne figyelni; de annyiféle
más energiamérő, – erő vagy dimenzióövezet,
elrendeződés, állapot és telíletlség ismeretes már eddig
is, hogy feltétlenül kell lennie ilyesminek, méghozzá a
telenavigációs állomás hatósugarának N1 és Ne által
határolt övezetében. Gyanítható, hogy több mint
hatezer-hétszáz dimenziós tér rendelkezik ilyen
paraméterekkel.
 A kérdéses energiamező (-erő) megfigyelésére –
jelentette az informat – a legmegfelelőbb szerkezet az
emberi idegrendszer.
És Marc Simon most kezdett rájönni arra, mennyire
igaza volt az informatnak.
Csontváz...
Tudatában van-e az ember annak, hogy vannak
csontjai? Amíg egy mély vágás nyomán szét nem nyílik a
bőre és az izomzata, hogy előtűnjön a rózsásan fehérlő
csont – mondjuk a sípcsont – , addig az embernek nincs
tudomása másról, mint valami szilárdságról,
támasztóerőről és hajlékony pontokról.
Forró kőzet. Folyékony, de a szilárdságig sűrített.
Csontváz.
Izomzat... Rugalmas valami a csontokon. Hosszú
esztendőkön, évtizedeken, évszázadokon át kellett az
anatómusoknak hullákat boncolniuk, amíg rájöttek, miként
helyezkednek el az izmok, milyen csontokhoz tapadnak
hozzá, meg hogy vannak olyan izmok is, amelyek
nincsenek alávetve az akaratunknak.
Anyagcsere...
Másodlagos áramlásoknak nevezték, és valóban az is:
a levegő beáramlása által kiváltott bonyolult kémiai
reakció.
(Mindez iszonyatos sebességgel és egyszerre jutott az
eszébe.)
Idegrendszer...
Évezredekig azt sem tudták az emberek, hogy az
agyukkal gondolkoznak.
Marc Simon már csak nevetni tudott, a legkegyetlenebb
fajta nevetéssel, mint az az ember, aki roppant
mulatságosnak tartja, hogy sikerült alattomban kinyújtott
lábával egy nyomorékot elgáncsolnia. De aki most
nevetett, már nem az a Marc Simon volt, akit ő addig
ismert. Ez már csak az a valami volt, ami megmaradt
belőle, amikor autonóm reflexei a játékmester
idegáramkörének az irányítása alá kerültek. Ez célzatosan
történt. Az volt a játékmester szándéka, hogy megértesse
és elismertesse ezekkel a Földről idekerült majomszerű
jöttmentekkel a Yan (lakók) lényegét és személyiségét.
Lem doktor csak annyit látott, hogy társa a földön
fetreng, és hisztérikus hahota rázza. De mivel ő nem volt
magánkívüli állapotban, látta azt is, amit a képernyők
mutattak, és érezte, hogy megmozdul a kupolacsarnok
gömbje, amint alatta a szilárd talaj először képlékennyé,
aztán olvadttá, majd cseppfolyóssá vált. Az informat
közömbös hangon közölte, hogy a külső hőmérséklet
nyolcszázharminc fok.
A fölöttük keringő, Földről küldött figyelőszerkezetekre
gondolt, és valamivel kevésbé félt már a haláltól, mint egy
perccel azelőtt.
A bolygó erőlködött, fel-felüvöltött, recsegett. Kérge
meghasadt, hegyei leomlottak, óceánja tajtékzott, a szó
szoros értelmében felforrt. És közben a yanlakók a
kábítószer bódulatában koncentráltak, kon-cent-rál-tak,
k-o-n-c-e-n-t-r-á-1-t-a-k...
Olyan volt ez az egész, mint amikor valaki váratlanul,
minden figyelmeztetés nélkül víz alatt találja magát, de
kezdi visszanyerni az önuralmát; megpillantja a felszínen
a fény derengését, és lassan felismeri: oda kell felúsznia!
De közben orrlyukán át a jeges hideg csak nyomja, préseli
a tüdejébe zárt és egyre kisebbedő, pótolhatatlan értékű
oxigénkészletet, szerencsés megmenekülésének egyedüli
zálogát.
És ugyanakkor valami arra kényszeríti, hogy azon
töprengjen szüntelen, életben marad-e vagy sem.
 „Nem lett volna szabad megkockáztatnod, hogy
bebizonyítsd, bármit meg tudsz tenni velem vagy más földi
emberrel – szólt gondolatban Marc a játékmesterhez. –
Egyszer már megtörtént, hogy túlbecsülted a
képességeidet. És most újra ezt tetted, amikor
mindenáron ez előtt a közönség előtt akartad produkálni
magad."
Valami csendes elégedettség áradt szét a bensejében.
Semmi köze sem volt ennek őhozzá, mármint személy
szerint a Marc Simon nevű egyénhez. Ez az egész emberi
nem elégedettsége volt. Kollektív. Akárcsak ellenlábasa: a
játékmester.
Közben tovább erőlködött, kínlódott, csikorgott a bolygó.
„Talán azért tudom ezt megérteni, mert oly közel
kerültem ahhoz, hogy megértsem Shyalee-t?"
Ez saját hajdani énjének morzsája volt – éppen csak
arra elegendő, hogy a kérdést megfogalmazza.
De az, ami Shyalee-ből került a játékmesterbe, nem volt
elegendő ahhoz, hogy ő is megérthesse, mi az, amit Marc
mond (illetőleg gondol).
Dr. Lem borzongva nézte a képernyőkön sorjázó
látványokat. Az ezüst farkú, őzikeszerű teremtések
hanyatt-homlok menekültek Hom lankás tájain az iszonyú
hő elől, amitől ropogva lángra lobbantak a ghulfák. A Blaw
fennsík újra meg újra megreccsent és megremegett, és
Rhee bájos gyümölcskertjeiben, gondosan megművelt
földjein üszkös csomókká perzselődtek a növények,
hátára kapta őket a szél, s az ősidők óta dús termőtalaj
porfelhővé foszlott.
Közben a bolygónak azon a felén, ahol nappal volt,
szemmel láthatóan kisebb lett a nap korongja.
 Lem doktor bólintott. Hát igen. Most pusztul el mindaz,
amely oly hosszú ideig kedves volt neki. Méghozzá a
maga szabad akaratából semmisül meg.
Az egyik, addig még be nem kapcsolt műbolygó révén
meglátta egy hegyoldalon a vadak valamelyik csoportját: a
törzs tagjai teljes önkívületben táncoltak, mintha testüket
valami kolosszális, közös orgazmus kerítette volna
hatalmába. Két-három gyerek bámulta őket elképedve, az
egyik vinnyogva sírt élelemért. Ez azonban a játékmester
számára ugyanolyan lényegtelen volt, mintha a bőrfelület
egyik sejtje pusztult volna el egy mikroszkopikus hajszálér
sérülése miatt.
A mennybolton a nap egyre kisebbedett, az ég kékjét
éjszakai sötétség szorította ki.
Marc nem nézett a társára, látszólag eszméletlenül
hevert a sárga padlón, de azért tudta, hogy Lem doktor ott
van mellette.
Hát... eddig eljutottunk volna. . . csak éppen arra nem
maradt már elég energia, hogy maga az ábránd is valóra
válhasson.
(Ebből kétségtelenül önmagára ismerhetett. Ahogyan
megpróbálja kiszínezni a. . . a fogalmakat. Nem a
szavakat.. Mert a szavak túlságosan jelentéktelenek
ahhoz, hogy ilyen mérhetetlen tudathoz eljussanak.)
Mintha úgy kellene versenyt futnia valakinek, hogy a
start előtt átvágják a combján az ütőerét, s hiába lenne
akár az egész galaxis legragyogóbb atlétája, akkor se
érné el a célt, annyi vért veszítene minden egyes
lépésénél.
Így vérzett ez a bolygó. Bömbölve áradt a hőség a
Scand óceán fenekének tátongó hasadékaiból.
Hegyláncok omlottak le, s alakultak völgyekké. A nagy
Kralgak sivatag úgy kezdett elmozdulni sok tízezer
esztendő óta állandó földrajzi helyzetéből, mintha a
nyugalmi súrlódás, mely szilárdan kötötte az északi és déli
kontinenshez, egyszerre csak gyengébb lett volna, mint az
a súrlódás, amelyik az alatta megolvadt maghoz köti.
Zokognék, ha lenne elég kapcsolatom a saját
testemmel. Félek, elborzadok attól, amit látnom kell!
A bolygó most már messzire került a pályájáról, kifelé
sodródott az űr kietlen mélységeibe, de a Földről kiküldött
monitorok és távközlő műbolygók még mindig hűségesen
követték. Rögzíteni, tanulmányozni, értelmezni kell
haláltusájának legkisebb rezdülését is.
Marc egyszerre csak legszívesebben felsikoltott volna.
Erre még a sírásnál is erősebb kényszert érzett. De ez a
rémület csak rövid ideig tartott. Véget ért abban a
pillanatban, amikor a Kitörés Mandalájának ragyogása
kihunyt. A vulkánok zavarosan gomolygó füst- és porfelhői
elfedték még azt a roppantul felerősített napsugárzást is,
amit Chart műbolygói fogtak fel, és irányítottak
koncentráltan a Mandalára.
Olyan volt ez a pillanat, mintha az ember egy forró
bolygóról a telenavigátorral egyetlen nagy lendülettel
átlépne egy jeges planétára. És volt itt még valami.. .
talán... egy hang? Nem is egészen az. Egy egyéniség.
Valami jelenlét. . . (Minderre majd az az agy emlékezik,
mely Marc Simon sajátja. Bár teljesen megérteni sohasem
tudja. Lehet, hogy valamikor egy költemény nyersanyaga
lesz. Lehet, hogy stílust teremt, amelynek hallatán azt
mondhatják az emberek tízmilliói: „Ó, hiszen ezt Marc
Simon írta!" De ez a jelenlevő valami olyan brutális is
egyúttal, mint az izzó vas, mellyel üzenetet égetnek a
bőrébe – s mintha ez az üzenet azt mondaná el neki, hogy
ez a seb rajta marad örökre, örökre, örökre...)
 Úgy építették ezt a Mandalát, ahogy ti a komputereket
szerkesztitek. Érted ezt?
Értem.
Célomhoz felhasználok egy személyt, akit ti Gregory
Chartnak neveztetek. Eredetileg azt akartam felhasználni,
akit ti Morag Feng névvel illettetek. Csakhogy ezt a
Moragot már korábban is igénybe vettem, és annyira
használhatatlanná tette őt a Mandalának éppen most
semmivé foszlott üzenete...
Értem.
Ez hát a Kitörés Eposzának a története. Olyan történet,
melynek nincs befejezése. Csak tanulsága. Rövidesen
semmi sem marad ebből az egészből, csak egy jeges
ködfelhőbe burkolt hideg, csupasz kőgolyóbis, meg
néhány különös tárgyi emlék, melyeknek bizonyos
események lejátszódásában volt szerepük.
Értem.
(Mintha elvárta volna Marctól: legalább egykét
percenként nyugtázza a közléseit, és majd egyszerre
emlékezzék mindenre, hogy elmondhassa az egész
történetet.)
Volt egyszer egy bolygó, melyet lakói Yannek neveztek.
Termékeny volt, nyájas, sőt gyönyörű szép. És egy olyan
faj fejlődött ki rajta, mely annyira fölötte állt a ti kisszerű,
elszigetelt individualizmusotoknak, hogy szegényes
fantáziátokkal el sem tudjátok képzelni...
Folytasd. Itt vagyok. .. elvesztetted...
Nem. Csak újra átgondoltam, és helyesbitek. Nektek is
van képzelőerőtök. És ez az, ami megrémít engem.
Megrémít?
Igen. Te költő vagy, mint ahogyan művész (volt)
Gregory Chart is (de jövő időben már nem az, mert most
ég ki). Megvan köztetek is a kommunikációnak egy olyan
módozata, mely nagyon hasonlít az én fajtám (a mi
fajtánk) egymás közti érintkezésére, benneteket azonban
ez nem tud teljesen a hatalmába keríteni. Én most
meghalok, mert amíg a ti álmaitok benneteket csak
csábítanak, csalogatnak, az én álmaimnak (a mi
álmainknak) ahhoz is volt erejük, hogy tettekre
kényszerítsenek.
Azt hiszem, értem ezt.
Igen, érted. És mert megérted, az a helyes, hogy a ti
elszigetelt, magányos, különálló, morzsányi
protoplazmadarabkáitok tegyék meg azt, ami nekem
(nekünk) nem sikerült.
És a bolygó, ha ilyesmi egyáltalán lehetséges, mintha
most kegyelemért könyörgött volna. Kérge megcsúszott
és elfordult a saját magva fölött, ősi magmája úgy
fröcskölt ki, mint az ütőérből a vér, utolsó élő lakói zihálva
küszködtek a megfulladás ellen. Meggyötört felszínén úgy
hánykolódott egy földi emberek építette impervium gömb,
mint a tajték egy megáradt folyó hátán. A Smor medrét a
törmelék és a tetemek halmai már régen eltömítették.
Egymás után mondták fel a szolgálatot a kihelyezett
kamerák is, amint sorra magukkal sodorták a
földcsuszamlások, vagy a szétnyílt talaj hasadékai nyelték
el őket. Prell is víz alá került elődeinek sorsára jutott, ez a
víz azonban előbb lobogva forrt, most pedig jegesen hűt,
vagy kavarog, vagy. ..
Az álom tönkretett téged.
Mert álmodozó részemnek (részünknek) sohasem
kellett az anyag és az energia nyers és hajlíthatatlan
realitásával megküzdenie. Érted ezt?
Igen. Számodra, aki egy sokmilliónyi lényből álló fajta
alsó idegdúcainak az összessége voltál, a világmindenség
csak egy fogalom volt, amivel játszani lehet. A
létfenntartás gondja nem rád, hanem a fajtád egyedi
tagjaira tartozott. Ugyanúgy a verejtékes munka is. Meg a
szaporodás. Más szavakkal. ..
Csak bátran! Engem már nem lehet megsérteni. Nem
maradt már más belőlem, csupán néhány rezonancia egy
emberek alkotta komputer hibásan összeszerelt
áramköreiben, és egyetlen érintkezési pont a ti fajtátokkal:
egy hajdani nagy művész kudarcot valló agya, azé az
emberé, akit én fertőztem meg látomásaimmal.. . és
kiégettem, mint ahogyan kiégettem korábbi becsvágyam
áldozatait is.
Már nem úgy mondod (gondolod), hogy: én (mi).
Mert nincs többé „mi". Az az oxigén, amit ez a
kolosszális tűzvész még nem emésztett fel a Yan
légkörében, nemsokára hó alakjában fog a sziklákra
lehullani. Eddigi keringési pályánkról letérve, fél fényévnyi
távolságra kerültünk a naptól. Fejezd csak be a
gondolatot, amit az előbb abbahagytál.
Őrült vagy.
Amennyiben abból áll az épelméjűség, hogy csak azt
tegyük, amit a világegyetem engedélyez nekünk – akkor
valóban őrült vagyok.
Felmondta a szolgálatot az utolsó kihelyezett kamera is.
Az informat bejelentette:
– Mostantól kezdve a fennmaradás érdekében életbe
kell léptetni a szükségprogramot. Ne essenek pánikba.
Biztonságuk szavatolására elegendő élelmiszer és
védőfelszerelés áll rendelkezésükre.
Dr. Lem összerázkódott, mint aki csak a veszély
elmúltával jön rá, hogy centiméterek választották el a
haláltól. Vacogott, a szeme könnybe lábadt. Marc földön
vonagló testének körvonalait is alig tudta kivenni. A
gyógyító automaták közül azonban egyik sem jött elő,
hogy segítsen rajta.
Az sem csekélység, ha valakinek volt egy álma.
Nem szabad átadni magunkat az álomnak. Még a
leghőbb álomnak sem. Fokozatosan elhaló visszaverődött
jel vagyok egy komputer áramkörében, mely alig-alig
alkalmas arra, hogy rezonáljon a hozzám hasonló típusú
tudatra. Ha nem lenne az a minimális agyi aktivitás, amit
még mindig észlelek Gregory Chartban, akkor már meg
is...
Vége.
Marc lassan felült, úgy sajgott minden tagja, mintha
megkorbácsolták s utána roppant terhek súlya alatt
préselték volna. Dr. Lem hangját hallotta:
– Marc?...
És akkor Marc a tenyerébe hajtotta a fejét, és zokogni
kezdett; siratta Shyalee-t, siratta a Yan játékmestereit, a
Kitörés Eposzai, az álmot, mely hatalmába kerítette a
megálmodóját, és aztán megszűnt létezni, amikor az
ébredés ideje elérkezett.
Megszólalt egy hang:
– A berendezések hibás működése Gregory Chart
hajóján túllépte a megengedett százalékot. Folyamatba
tétetett az automatikus életmentő program. Rádiója
önműködően sugározza a segélykéréseket.
– Marc? – szólt hozzá ismét dr. Lem. Marc végre
rápillantott, és észrevette, hogy az öreg holtsápadt.
– Olyan volt ez az egész – mondta , mint amit Chart
csinált a Hyraxon. Az is egy álom volt. És amikor véget
ért, meg kellett fizetni az árát. Ez alkalommal azonban az
álmodó tudatában volt annak, hogy csak álmodik. És amíg
tartott az álom, azon is tudott gondolkodni, miként lehetne
kibújni a fizetség alól. Lem doktor rábámult.
 – Ezt nem értem.
– Én sem – felelte Marc. Megérintette saját arcát.
Nedvességet érzett. Az ujja hegyére telepedett csillogó kis
cseppekre nézett, s nagyon mulatságosnak találta.
Nevetni kezdett. Egy pillanat múlva vele kacagott Lem
doktor is, öreges, nyikorgó nevetéssel, a
megkönnyebbülés hisztériájával, hogy végül mégse
keveredtek bele az álomba, mely most véget ért.
 XXI.

– Ön jobban ismeri Marcot, mint én.. . vagy akár az

automaták. Jól van most már?
Trita Garsonova volt az, aki a kérdést halkan feltette;
Garsonova, ez a rendkívüli nő, aki olyan váratlanul elhozta
nekik sok parszeknyi távolságon át a Föld-nagyanyó
segítségét és vigaszát, amikor a Yanen már mindenki azt
hitte, hogy nem számíthatnak a Földre.
Dr. Lem gondterhelt pillantást vetett Marcra. Látszólag
egész nyugodtan ül itt... de hát olyan iszonyú
megpróbáltatást állt ki a Yan halálakor amikor a bolygót
darabjaira hasította a belsejéből kitörő tűz, majd jéggé
dermesztette a csillagközi űr kietlen pusztasága. S
mindezt az a felszabadult energia váltotta ki, amelyet –
mint maguk is beismerték – a földi emberek sem tudtak
volna megfékezni. Azok közül pedig, akik hatásának
legközvetlenebbül voltak kitéve, legalább ketten minden
valószínűség szerint már gyógyíthatatlanok. Ezek:
Gregory Chart és Morag Feng; mindketten teljesen
megőrültek.
– Nagyon aggódunk Marcért – suttogta Gar-sonova. –
Hiszen érzelmileg annyira kötődött a yanlakókhoz.
– Úgy, mint Chart?
– Nem! Épp ellenkezőleg! Chart csak önmagához
kötődött; ő csak arra vágyott, hogy mi, emberek csodáljuk,
amiért átlépett természetes korlátjainkon, és másfajta
lények szellemi területeit is meghódította. Amikor aztán
rájött, hogy ez nem sikerült neki... De hát Marc egészen
más.
– Bizony – mondta dr. Lem. – Marc egészen más.
 Marc pedig körülbelül ugyanabban a pillanatban arra
gondolt: „Persze... de hiszen.. . csak nem a Földön
vagyok ?.. ."
Úgy érezte, hogy az elmúlt percben véget ért az időn
kívüliség szakasza, röpke közjáték volt az egész, s most
helyreállt a kapcsolata saját fizikai lényével. Azon volt,
hogy ne látszódjék rajta a rémület, amint keresgélni
kezdte az emlékképeket. Telenavigációs utazás? Logikus,
hiszen a Földön van.
És nem is csak egyszerűen a Földön. A Legfőbb
Bolygóközi Szenátus üléstermében. De mindez csak
félig-meddig vált tudatossá benne, mintha olyan személy
közölte volna vele, akit alig ismer, s akiben nem is nagyon
bízik. Enyhe csodálkozással nézte a termet, magasba
vesző mennyezetével, a helyiségben levő személyeket –
bőrük színezete szerint a legkülönbözőbb emberek voltak
jelen, meglepően sokféle ruhát viseltek, s mindegyikük ott
ült egy-egy informat-pult előtt, mely akkora adattömeget
tárolt, hogy szinte egyetlen kollektív... organizmus?...
áramkörébe kapcsolt mindenkit.
– Jó reggelt, Marc! – köszönt benne valaki hangtalanul.
Mélyen benn, az agyában, olyan szinten, amit tudatosan
nem volt képes irányítani.
Volt ebben a köszöntésben valami meghitt árnyalat. Egy
karcsú, kecses testre emlékeztette, mely oly szorosan
hozzásimult, hogy érezhette minden porcikáját, és
belélegezhette édes illatát, mely olyan volt, mint a Rhee
gyümölcsöskertjei felől áradó éjszakai szellő.
Földi ruhájában, a földi nehézkedés által a párnázott
székhez préselve, a bizottsági tagokkal szemközt sorban
elhelyezkedő emberek közé tartozónak érezte magát, a
földi napfény erejét megsokszorozó, kivilágított mennyezet
alatt. Megnyugtató érzés volt, hogy ilyen szilárdan veszik
körül az ősi, meghitt, saját fajtáját szimbolizáló kellékek.
Olyannyira megnyugtató volt, hogy már válaszolni is
tudott.
– Jó reggelt!
– Tudod, ugye, hogy mi vagyok. De ha azt akarod,
hogy például még pontosabban Shyalee legyek...
Shyalee azonban csak néhány szénné égett, majd
megfagyott csontdarab volt. Marc tagadó-an válaszolt.
– Shyalee sohasem volt veled azonos. Még élete
legvégén, amikor öntudatát megbénította a sheyashrim,
akkor sem volt veled azonos.
– Akkor hát próbáld meghatározni, hogy ki vagyok!
– Az vagy, ami kevéske megmaradt a Yan álmából,
túlélve azon lények pusztulását, akik megteremtettek
téged, és ami azután túlélte még a csillagközi hajó
komputerének elviselhetetlen nyomását is, azét, mely
téged végül elvetett... most pedig másfajta lények
reflexszerű előítéleteit kell elviselnie.
A játék.. . Lehet még egyáltalán használni ezt a
kifejezést? Bizony, elkerülhetetlen! Tehát, a játékmester
kijelentette:
– És Chart is én vagyok. Ő pökhendi volt, szembe
akart szállni velem. A yanlakókat csak ugródeszkának
tekintette saját becsvágyó célja érdekében. Te viszont
alázatos vagy. Te vagy a nagyobb művész.
– Bolondság! – vágott vissza Marc hangtalanul. –
Csupán fiatalabb vagyok. Az életkor számodra semmit
sem jelent?
Szünet előzte meg a választ. Marc közben észrevette,
hogy valaki, aki a Yan sorsára vonatkozó adatok
feldolgozásában segédkezett, most előre elkészített
beszédet mondott. De a szavak áradata nem jutott el a
tudatáig. Volt valami az emlékezetében, mely jobban
előtérben állt.
– Hát igen – szólalt meg egyszerre ez a fejében
működő valami. – Mások az arányok. Habár. . . Mondd
csak, te meg tudod érteni azt, amit Chart eredendően nem
vett figyelembe? Azt, ami a yanlakók évezredes tétlen
nyugalmának legkézenfekvőbb magyarázata?
– Erről már Lem doktorral is beszéltem. Ő ezt a Yanre
érkezésének pillanatától érzékelte. Végső kimerülés. –
Aztán még gyorsan hozzátette: – Az, amit én, és még oly
sokan mások is, tévesen beteljesülésnek tartottunk.
– Bizonyos értelemben az is volt. . . de a kimerültség
jobban kifejezi. Szuperorganizmus ide vagy oda, az
igazság az, hogy elhasználódtam (elhasználódtunk).
Senki se sajnálja, hogy meghaltam (meghaltunk).
– Bizony, így van ez. Ami továbbra is fennmarad, az
csak a te tudatodban élő kép arról, hogy mi is voltam
(voltunk) egyáltalán, Lám, találtam itt, a gondolataidban
valamit, ami pontosan erre vonatkozik! – És mintha
magnószalagról játszanak le újra: megelevenedett egy
beszélgetés, amelyet Marc Lem doktorral folytatott, amikor
a kölcsönös megértésnek arról a láncolatáról elmélkedtek,
amely végül összeköthetné a világegyetem összes
értelmes faját. Képzeletében ez a lánc egy pillanatra
felragyogott, mint egy csodálatos nyakék, melynek minden
egyes drágakőszeme a Kitörés Lángjánál is kápráztatóbb.
Olyan váratlan volt ez a gondolat, hogy csaknem
felkiáltott.
De a látomást rögtön elfedte a mélabú sötét fátyla, és
Marc mindjárt rájött az okára is: vannak a
világegyetemnek olyan lényei, melyek arra ítéltettek, hogy
soha ne tudják meg, van-e lehetőség arra, hogy ez a
látomás egyszer valóra váljon.
 – Most pedig felkérem Marc Simont, fejtse ki
személyes véleményét arról, ami. ..
– Úgy érzem, te már pontosan érted, miért kellett a
bolygónak meghalnia. De meg tudod ezt értetni velük is?
– Nem rajtam múlik. Tőled függ.
Ekkor már talpon volt, mereven elnézett a szemközti
komoly, feszülten figyelő arcok fölött. Csupa idegen. De
mind a vigaszt adó Föld-nagy-anyó megszemélyesítői:
egymástól elkülönült, lehet, hogy ostoba, de
mindenképpen érzéketlen és tapintatlanul kíváncsi
majomszerű lények, akiket nagyon nyugtalanít az, amit
nemrégiben hallottak egy bizonyos teremtményről vagy
lényről, mely csak úgy tekintette az égitestek letérítését
pályájukról, mint akaraterejének végletesen megfeszítő
próbáját, mintha, mondjuk, egy ember azzal kísérletezne,
hogy egy súlyos sziklát emeljen a magasba. .
És az ő feladata most, hogy megértesse ezekkel itt,
miért volt helytelen a világmindenség ilyen megközelítése,
de azt is, hogy – bizonyos fokig – miben volt mégis igaza
a lénynek.
Beszélni kezdett.
Az ő hangja hallatszott a teremben, de az ész, mely a
mondanivalót szavakba foglalta, nem a sajátja volt. Ő is
csak hallgatta, mint a többiek mindannyian – az volt a
különbség csupán, hogy érzékelte, amint mozog a nyelve
és az ajka, és azt is érezte, milyen furcsa, hogy lélegzetet
kell vennie (ó, Shyalee, kinek csókolózás közben sem
kellett szünetet tartania!).. .
– Mi volt hát a baj? – hallotta önmaga hangját. – A
Yanen csak egyetlen értelem létezett. És egyetlen tudat
egyszerűen nem lehet olyan sokoldalú, hogy
megbirkózzon a világegyetemmel.
 A teremben mindenfelé bólogattak. Az adatfeldolgozó
készülékek, melyeket az emberiség protézisként használt,
hogy a maga gyarló gondolkodóképességét
megtámogassa, feltehetően már felhívták valami ehhez
hasonlóra a figyelmet, mint ahogyan a Yanen is tudott az
informál a shrimasheyről, s tudását közölte volna is
minden érdeklődővel, ha nem blokkolják le-fortélyo-san az
arra vonatkozó memória-áramköröket.
– Ez a központi értelem, mely csak a maga
erőforrásaiból táplálkozhatott, tízezer évvel ezelőtt
kimerítette saját bolygójának minden lehetőségét, és
elhatározta, hogy felderíti a környező Galaktikát. A Yant
éppúgy kezelte, ahogy egy ember az otthonával bánik:
vagyis úgy alakította át, hogy elképzeléseinek minél
jobban megfeleljen. Teleszkópot szerkesztett ugyan, de
ahhoz a technikához, mely minket elvezetett az űrhajóig
és a telenavigációs utazásig, az ismereteknek olyan útját
kellett volna végigjárnia, amit ő nem fedezett fel. Ahhoz,
hogy eljusson a távoli csillagokra, el sem tudott képzelni
más közlekedési eszközt, mint a saját bolygóját, a bolygó
kitöréséhez pedig nem tudott más módot kiagyalni, csak
azt, hogy holdjának kinetikus energiáját hajtóerővé
alakítsa át. És hogy a lakosság egyedei túléljék a tervezett
utazást, beszűkítette tulajdonságaikat, feláldozta
képzelőerejüket és kezdeményezőképességüket egy
olyan teljesen stabil, önmagát tökéletesen szabályozó,
reflexszerű létfenntartó folyamatért, mely eszményi
egészen addig, amíg az egész népesség kollektív
célkitűzései annyira fölötte állnak az egyének céljainak,
hogy az utóbbi teljesen elhanyagolható.
Lélegzetvételnyi szünetet tartott, aztán folytatta :
– Csakhogy a hold széjjelhasadt. Az a kinetikus
energia, amelynek az egész bolygót katapul-tálnia kellett
volna, hogy naprendszeréből kitörhessen, kevésnek
bizonyult, nem eredményezett egyebet, csak
földrengéseket, szökőárt és a Gyűrű kialakulását.
– Ha beszélhetünk az emberiség tapasztalatából
olyasféle jelenségről, mely hasonlít ahhoz a
megrázkódtatáshoz, amit ez az esemény váltott ki a
yanlakókból, az csakis az amnézia, az emlékezetkiesés
lehetne. A. . . Yan – így kell neveznem, hiszen ez az
intelligencia világméretű volt – , nos, a Yan ez után a
robbanás után... öntudatlan állapotba került. Összetevő
elemei emlékfoszlányaikat homályos költeményekbe
foglalták, de már arra sem voltak képesek, hogy
értelmezzék a Kitörés Lángjába sűrített adatokat,
melyeket egyszerűen feljegyzéseknek nevezhetnénk.
Pontosan úgy készültek ugyanis, ahogyan az ember
adatokat ír fel magának, vagy beprogramoz egy
komputert, mielőtt belefogna egy különösen bonyolult és
nagy felkészültséget igénylő feladat megoldásába, hogy
később, a munka minden szakaszában, ne csak azt tudja
meg belőle, mi a legközelebbi teendője, hanem azt is,
hogy mi az, amit addig már elvégzett. Csakhogy a Kitörés
Lángjába táplált séma legalább annyira tudatos
gondolkodó folyamat volt, mint az agyban az idegáramok
hálózata. S miután a program végrehajtása késett,
lehetőséget kezdett keresni, ha szabad úgy mondanom: a
maga szakállára, hogy rendeltetését betölthesse, így
bukkant énrám, amikor őrült módon megkockáztattam,
hogy a Mandala belsejéből figyeljem meg a Lángot; és
hasonló módon talált rá Morag Fengre is, az ő révén pedig
Gregory Chartra.
– Mire a Yan tudata újra teljes egészében funkcionált,
már hosszú ideje földi emberek is tartózkodtak a bolygón.
De a földi emberek és az emberek alkotta szerkezetek,
mint például a Chart hajójába beépített, Tubalcainon
gyártott komputer – melyeket ez a tudat alaposan
tanulmányozóit – olyan fogalmakat használtak, amelyek
meghaladták a Yan felfogóképességét. Mert
telenavigátorra például a Yan soha nem gondolhatott
volna, nem mintha működésének fizikai elvét nem lett
volna képes megérteni, hanem azért, mert egyszerűen
nem tudta volna egységes lényének alkotóelemeit több
tucat különböző naprendszer bolygói közt szétosztani. Ám
azt a gondolatot sem tudta elviselni, hogy ezek a
majomivadékok valójában felsőbbrendűek nála. Valami
roppant nagy tettel akarta lenyűgözni őket.
Repertoárjában azonban csak egy ilyen cselekedet volt,
és az egyszer már csődöt mondott. Leginkább talán azzal
hasonlíthatnánk össze, amit Chart csinált a Hyraxon.
Mindketten egy álmot keltettek életre, melynek azonban
nem lehetett más befejezése, csak az, hogy végül a való
világra kellett ébredniök. A valóság világa kilökte magából
az álmot. A természet törvényei nem engedik meg, hogy a
Yan bolygót egyszerűen átlódítsák az űrön keresztül egy
másik naprendszerbe. A bolygó elpusztult!
– De miért nem látta ezt előre a Yan? Lehet, hogy
látta. De ha nem, akkor ennek nem lehet egyéb oka, csak
a következő. A Yan sohasem volt tudós. Művész volt.
Azzal a kifejezéssel élve, amit azért találtunk ki, hogy
behelyettesítsük vele a Kitörés Eposzának szimbolikáját:
játékmester, akinek az volt a legfőbb ambíciója, hogy a
világmindenséget műalkotássá alakítsa át. De ha ez
egyáltalán véghezvihető, akkor a világmindenség már
most műalkotás, és mi ennek a műnek csak szemlélői
lehetünk. Akár tudta a Yan kezdettől fogva, hogy terve
kudarcra van ítélve, akár nem – abban bizonyosak
lehetünk, hogy amikor a vég közeledett, már világosan
látta a való helyzetet. És olyasmit tett, amit én, igaz
örömömre, sohasem leszek kénytelen megtenni. Mi,
emberek tulajdonképpen szerencsések vagyunk.
Halálunkkor nem hárul ránk az egész emberi nem iránti
felelősség. Tudomásul vehetjük, hogy sub spécié
aetarnitatis létezünk az idők és távolságok ijesztő távlatai
ellenére is, mert sokan vagyunk, és mindig vannak
köztünk, akik a folytonosságot fenntartják. A Yan viszont
rettenetes kudarcainak árnyékában kénytelen volt
eldönteni, akarja-e vagy sem, hogy egyáltalán
emlékezzenek rá, s ha igen, akkor azt miként biztosítsa?
Gondolják csak el! Mindezt egyszer s mindenkorra,
visszavonhatatlanul kellett elintézni, méghozzá egy
szempillantásnyi idő alatt. Jeges borzongás futott végig a
közönség sorain, mintha magának az Időnek porlepte,
rongyos köpönyege érintette volna meg a teremben
ülőket.
– És a Yan az igent választotta... már csak azért is,
hátha példát tud mutatni nekünk ezzel a választásával
arra az esetre, ha majd eljön a mi időnk. A mondás úgy
tartja, hogy „elég nagy ez a Galaktika", de nemcsak nagy,
hanem mérhetetlen is, s benne egyetlen ember élete a
világmindenség méreteihez képest porszemnél is
parányibb. De egyetlen ember életében is bámulatos
dolgokat lehet véghezvinni! Tudjuk, azt is választhatta
volna a Yan, hogy emlékezete se maradjon fenn. Először
azt akarta, hogy ne emlékezzenek rá, még a hírét se
hallják soha. Hiszen úgy, ahogy volt, nem vitte többre,
mint Gregory Chart, aki bolygók tucatjain csip-csup
töredékekből, hulladékból, viccekből és gyermekdalokból
és népi hagyományokból igazi kultúra alapjait tákolta
össze! És amikor a Yan rájött, hogy a sok millió közt volt
egy ember, aki már vállalkozott arra, aminek
végrehajtásához őneki évezredek voltak szükségesek...
– De hát – folytatta – mégiscsak ez volt a Yan egyetlen
élete, és végül nem tudta volna elviselni, hogy
elmúlásának még csak nyoma se maradjon. Úgy
okoskodott, hogy talán még egy kudarc is hasznosabb a
világmindenség távlataiban, mint a teljes feledés. Most
tehát első ízben lehettünk tanúi annak, hogy miként
pusztult el az élőlények egyik fajtája. Elöregedett.
Megtette, ami tőle telt. És azt akarta, hogy
teljesítményének legjaváért emlékezzenek rá. És ha végül
több emléket nem is hagy maga után, csak néhány
költeményt, a maga módján azokban is tovább él.
Leült.
Egy ideig néma csend volt. Végül a bizottság képviselői,
anélkül hogy arra bárki jelt adott volna egymás után
felálltak kapcsolóasztalaik mellől, és sorra kimentek a
teremből. Ugyanazt tették az emelvényen ülő szemtanúk
is. Marc nem mozdult székéről, rendkívül kimerültnek
érezte magát, mintha hosszú-hosszú ideig hatalmas terhet
cipelt volna, de tulajdonképpen csak akkor jött rá igazán,
milyen óriási volt a súly, amikor megszabadult tőle.
Végül észrevette, hogy Lem doktor várakozóan nézi;
gyorsan felállt, mentegetőzni akart, amiért udvariatlanul
megváratta. Az öreg azonban elhárította.
– Csak azt szeretném tudni – kérdezte – , miként
lehetséges, hogy olyan fiatal ember, mint maga, ennyire
pontosan megértse, milyen is az öregség.
– Azért, mert a Yan öreg volt.
– Igen, valóban az volt... De ha egyszer már az ember
megértette, milyen érzés az öregség, soha nem tudja újra
átérezni, milyen is volt a fiatalság. Tudja ezt?
– Azt hiszem, tudom.
 – És ez nem bántja?
– Nem. Úgy érzem, ennek is van valami célja. Ennek is
megvan a maga oka.
– Ugyan már! Minket azért mégsem hajszol valamiféle
kollektív kényúr egy olyan cél felé, amit fel sem tudunk
fogni. .. mint a yanlakó-kat.. . – Dr. Lem hangja lassan
elbizonytalanodott, amint Marc mereven nézett rá. Végül
hozzátette : – Vagy talán mégis?
– Ha igen – felelte Marc – , akkor csak abban
reménykedem, hogy azt sem önnek, sem nekem nem kell
soha megtudnunk. Mert az a cél hiábavalónak is
bizonyulhat, ugye?
– Hát igen – mondta Lem doktor, és a távolba tekintett,
valahová a szorongató jövő felé. – Bizony, az is
lehetséges...
– Az idő majd erre is megadja a feleletet – mondta
Marc. – De akkor én nem leszek hajlandó odafigyelni.
Karon fogta Lem doktort, és elindult vele, hogy
kivezesse a teremből.