Professional Documents
Culture Documents
Veda Sylver - Törékeny Boldogság
Veda Sylver - Törékeny Boldogság
TÖRÉKENY BOLDOGSÁG
GYÉMÁNTFELHŐ
Kiadó
Budapest, 2017
© 2017 Veda Sylver
ISBN 978-615-80427-6-5
***
***
***
***
***
***
***
***
Rebecca felé tartva a lehető legrosszabb irányt választottam. Egy
váratlan sávlezárás miatt a szokásosnál is nagyobb dugó alakult ki.
Percről percre egyre idegesebb lettem, legszívesebben a kormányt
püföltem volna tehetetlenségemben. Még a sors is ellenem
esküdött, pont, amikor tényleg nagyon igyekeztem volna. Újra és
újra próbáltam hívni Beccát, de mindig kinyomott. A negyedik
után feladtam. Biztos voltam benne, hogy valami lányos hiszti van
a dologban, de csak sejtéseim voltak arról, mi lehet a duzzogás oka.
Megfordult a fejemben, hogy hagyom az egészet, visszafordulok
és elfelejtem őt. Aztán eszembe jutott a mosolya, a csókja, a szende
pillantásai és jobbra fordulva egy járhatóbb utat kerestem. Egy
fatális félreértés nem állhat közénk, döntöttem el.
Mire a bérház elé értem, elméletben már nyolcfélé
válaszreakciót is számításba vettem Becca részéről az érkezésemet
illetően. Ő talált egy kilencediket, rám csukta az ajtót.
Köszönhetően a gyors reflexemnek, még időben tettem be a lábam
a küszöbön belülre.
Az előszobában dühösen fordult felém.
– Minek jöttél? – kérdezte. Szeme villámokat szórt. Nem úgy
tűnt, mint aki beljebb fog invitálni.
– Nem mindennap csapják rám négyszer a telefont anélkül,
hogy meghallgatnának.
– Szia! – lépett ki a konyhából Kate halkan köszönve.
Leakasztotta az előszobafalról a kulcsát. – Én… átnézek a szomszéd
nénihez, hátha szeretne valamit a boltból. Aztán elmegyek és
megveszem neki.
Alig észrevehetően egy „köszönöm”-öt biccentettem neki.
Miután elment, nagyot sóhajtva Beccára pillantottam.
– Nem beszélhetnénk meg, mint két felnőtt? – kérdeztem. Ő
csendben a konyhába lépkedett és leült. Követtem. Kihúztam egy
széket és a háttámlájával szembe, két kezemet rajta pihentetve
elhelyezkedtem. – Becca, ha nem mondod el, mi történt…
– Hívtalak.
– Mondták. Elmentem…
– Elmentél a barátnőddel – vádolt meg, és közben lesütött
szemekkel az asztalterítőt babrálta.
Megdörzsöltem az állam. Igaza volt Susan-nak – hasított belém.
Kétségbeesve fogadott otthon, hogy akaratlanul, de valószínűleg
okozott nekem egy kis problémát. Kerestek telefonon, ő pedig
félreérthetően a barátnőmnek nevezte Donnát.
– Szóval elmentem a barátnőmmel. Értem. – Csak ennyit
tudtam kinyögni.
– Az anyukád csak nem hazudik.
– Az a lány nem a barátnőm, legalábbis nem úgy, ahogy azt te
most gondolod. Susan pedig nem az édesanyám, de ez meg egy
hosszú történet.
– Nekem van időm – felelte, és végre a szemembe nézett.
Eltökéltségét látva világossá vált, nem menekülhetek. Őszinte
embernek tartottam magam, általában kimondtam, amit
gondoltam, és bármilyen kérdésre habozás nélkül feleltem. Amit ő
várt tőlem, arról viszont nehezemre esett mesélni, mert mindig is
az életem fájó pontja volt.
Becca (7.)
***
***
***
***
***
***
***
***
***
***
***
***
***
***
***
***
***
***
Vége