2021. 02. 24.

Untitled Document

Peter L. Berger

Részletek Peter L. Berger Invitation to Sociology című művéből, 1963, Dell Publishing Group, Inc.

... A dolgok nem azok, aminek tűnnek; ez hát az első bölcsesség, amire a szociológia megtanít. Persze ez az
állítás is megtévesztően egyszerű. De nem sokáig marad az. A társadalmi valóságról ki fog derülni, hogy sok
jelentésrétege van, és minden egyes új réteg felfedezése megváltoztatja azt, ahogy az egészet érzékeljük.

Az antropológusok "kulturális sokknak" nevezik azt a hatást, amit egy teljesen új kultúra gyakorol egy
idegenre. Szélsőséges esetben efféle sokkot él át az a nyugati utazó, akivel vacsora közben közlik, hogy épp
azt a jóravaló idős hölgyet eszi, akivel előző nap cseverészett Đ olyan sokk ez, amelynek megjósolhatóan
lesznek bizonyos következményei; fiziológiaiak mindenképpen, de talán még erkölcsiek is. Az utazók
többsége manapság már nem találkozik kannibalizmussal bolyongásai során. Egy amerikai látogatónak
azonban sokkszerű élményt okozhat az első találkozás a poligámiával, a serdülők beavatását szolgáló
rítusokkal, vagy akár azzal, ahogyan egyes országokban az autóikat vezetik a népek. A sokkot nemcsak
helytelenítés és undor kísérheti, hanem valamiképpen izgalmasnak is érezhetjük, hogy a dolgok tényleg
ennyire mások, mint odahaza. Legalábbis bizonyos mértékig ezt a fajta izgalmat érzi át az, aki először jár
külföldön. A szociológiai felfedezés élményét olyan "kulturális sokként" írhatjuk le, amihez nem kell
földrajzi helyváltoztatás. Más szóval, a szociológus odahaza utazgat Đ sokkoló következményekkel. Nem
valószínű, hogy valaha is arra döbbenne, hogy egy jóravaló idős hölgyet eszik vacsorára. Ám az a felfedezés
például, hogy egyháza jelentős összeget fektetett be a rakétaiparba, vagy hogy néhány háztömbnyire
otthonától kultikus orgiákat űző emberek élnek, érzelmi hatását tekintve igencsak hasonló lehet. Mindezzel
azonban nem kívánjuk azt sugallni, hogy a szociológiai felfedezések mindig, vagy akár csak többnyire is
sértik az erkölcsi érzéket. Egyáltalán nem. A szociológiai felfedezések és a távoli vidékek megismerése
között az a hasonlóság, hogy mindkét esetben a ember társadalmi életének új és váratlan vonásai tárulnak fel
hirtelen. Ez az, ami izgalmas bennük, és, mint később megpróbáljuk majd megmutatni, ez adja a szociológia
humanisztikus igazolását.

Óvakodjanak a szociológiától mindazok, akik szeretik megkímélni magukat a sokkoló felfedezésektől; akik
szívesen hisznek abban, hogy a társadalom pontosan olyan, amilyennek a vasárnapi iskolában tanítják; akik
szeretik azt a biztonságot, amit a "magától értetődőségek világának" (Alfred Schütz) szabályai és irányelvei
adnak. Azok, akik semmiféle kísértést nem éreznek zárt ajtók előtt; akik nem kíváncsiak embertársaikra;
akik beérik annyival, hogy gyönyörködjenek a szemük elé táruló tájban, de nem akarnak semmit megtudni
azokról, akik a folyó túlsó partján sorakozó házakban élnek: valószínűleg ők is jobban teszik, ha távol tartják
magukat a szociológiától. Visszatetszőnek fogják tartani, vagy legalábbis nem fogják örömüket lelni benne.
Óva intjük azokat is, akik csak azért érdeklődnek az emberek iránt, hogy megváltoztassák vagy megtérítsék
őket, mert a szociológiát a reméltnél sokkal kevésbé használhatónak fogják majd találni. Azoknak pedig,
akik jobbára a saját elméleti konstrukcióik rabjai, azt tanácsoljuk, hogy inkább a kis fehér egerek
tanulmányozására adják a fejüket. A szociológia hosszú távon csak azokat elégíti ki, akik szerint semmi nem
olyan lenyűgöző, mint az emberek megfigyelése és az emberi dolgok megértése...

A szociológiai kérdések felvetése tehát feltételezi, hogy valamivel messzebbre kívánunk tekinteni az emberi
cselekvések általában elfogadott vagy hivatalosan meghatározott céljainál. Feltételezi valamilyen mértékű
tudatosulását annak, hogy az emberi történéseknek több jelentés-szintjük van, s némelyikük rejtve marad a
mindennapi tudat számára. Feltételezhet akár egy bizonyos fokú gyanakvást is azzal szemben, ahogyan a
hatóságok, legyenek azok politikai, igazságügyi, vagy vallási hatóságok, hivatalosan értelmezik az emberi
történéseket. De még ha valaki hajlandó is ilyen messzire elmenni Đ nyilvánvaló, hogy nem minden
történelmi helyzet kedvez egyformán a szociológiai látásmód fejlődésének.

Valószínűnek tűnik tehát, hogy a szociológiai gondolkodás olyan történelmi körülmények között fejlődhet
leginkább, amikor súlyos megrázkódtatások érik az adott kultúra önmagáról alkotott elképzelését, különösen
a hivatalos és tekintélyek által szentesített általánosan elfogadott felfogást. Csak ilyen körülmények között
valószínű, hogy a megfelelő érzékenységgel rendelkező emberek késztetést éreznek majd arra, hogy
gondolatilag túllépjenek az adott önértelmezés által hirdetett tételeken és ilymódon megkérdőjelezzék a
tekintélyeket...

lakatos.free.fr/Tanitas/Szociologia/1felev/files/page55_2.htm 1/3
2021. 02. 24. Untitled Document

A szociológiai látásmód olyan kifejezésekkel jellemezhető, mint "átlát a dolgokon", a "dolgok mögé tekint",
Đ nagyjából ugyanolyan kifejezésekkel, mint amilyeneket a mindennapi beszédben használunk Đ "átlát a
szitán", "a kulisszák mögé tekint", más szóval "nem dől be semmiféle cselnek".

... Megfogalmazhatjuk ezt a nagyvárosi emberek mindennapi tapasztalatának nyelvén is. A nagyváros egyik
lenyűgöző vonása, hogy a látszólag jellegtelen és véget nem érően unalmas házfalak mögött rendkívül
sokféle emberi tevékenység zajlik. Aki ilyen városban él, az időről-időre meglepődhet vagy akár meg is
döbbenhet, amikor felfedezi, hogy milyen furcsa dolgokat művelnek egyesek, s teszik ezt minden feltűnés
nélkül olyan házakban, amelyek kívülről semmiben sem különböznek az utcában álló egyéb házaktól. Ha
pedig egyszer vagy kétszer már volt része ilyen élményben, utána újra meg újra azon kapja majd magát,
hogy az utcán sétál, talán késő este, és azon töpreng, mi folyhat a behúzott függönyökön mögött, amelyeken
átszüremkedik a fényben. Semmi különös, csak egy család folytat kellemes beszélgetést vendégekkel?
Betegség vagy halál okozta kétségbeesés üli meg a szobát? Netán dévaj örömöknek hódolnak a lakók?
Avagy valamilyen furcsa kultuszt űznek, vagy épp veszélyes összeesküvést szőnek? A házak homlokzata
nem árulja ezt el; legfeljebb egy olyan csoport vagy osztály építészeti ízléséről tanuskodik, melynek tagjai
valószínűleg már nem is laknak az utcában. A társadalmi rejtélyek a homlokzatok mögött bújnak meg. Az
efféle rejtélyekbe való behatolás vágya ugyanarról a tőről fakad, mint a szociológiai kíváncsiság. Egyes
városokban, melyeket hirtelen valamilyen szerencsétlenség sújt, ez a vágy egyik pillanatról a másikra
megvalósulhat. Akik átéltek háború alatti bombázásokat, ismerik azt az élményt, amit a a nem is gyanított (és
néha egészen valószerűtlen) lakótársakkal való hirtelen találkozások jelentenek az óvóhelyen. Vagy fel
tudják idézni emlékezetükben egy olyan háznak a döbbenetes reggeli látványát, melyet bombatalálat ért az
éjszaka: a félbevágott épület homlokzata letépve, a korábban rejtve maradt belső részeket könyörtelenül
feltárja a nappali fény. A legtöbb városban azonban normális élet folyik, és itt csak az juthat át a
homlokzatokon, akit már-már tolakodó kíváncsiság hajt. Hasonlóképpen, vannak történelmi helyzetek,
amikor a társadalom homlokzatait erőszakkal félresöprik, és a legközömbösebb embereken kívül mindenki
látni kénytelen a valóságot, ami mindvégig a homlokzatok mögött volt. De ilyesmi általában nem szokott
történni, s mi továbbra is a homlokzatok látszólag sziklaszilárd állandóságával szembesülünk. A
homlokzatok mögötti valóság érzékelése ezért jókora intellektuális erőfeszítést követel.

Okfejtésünk talán világosabbá válik, ha néhány példán bemutatjuk, hogy a szociológia miként "tekint" a
társadalmi struktúrák homlokzatai ŇmögéÓ.Vegyük például egy közösség politikai szervezetét. Ha valaki
kíváncsi rá, hogyan kormányoznak egy modern amerikai várost, nagyon könnyen hozzáférhet a témával
kapcsolatos hivatalos információkhoz. A városnak, ugyebár, van egy statútuma, mely az állam törvényeivel
összhangban érvényesül. A beavatottak segítségével fellapozhatjuk a város berendezkedését meghatározó
jogszabályokat. Kiderülhet, hogy az adott közösségnek valamiféle város-igazgatási kormányzata van, vagy
hogy a párt-hovatartozás kérdése nem esik nagy súllyal a latba a helyhatósági választásokon, vagy hogy a
város vezetése részt vesz egy regionális vízkörzet irányításában. Hasonlóképpen, ha néhány újságot
elolvasunk, megtudhatjuk, melyek a közösség hivatalosan elismert politikai problémái. Értesülhetünk arról,
hogy a város magához kíván csatolni egy bizonyos elővárosi területet, vagy hogy megváltoztak az övezeti
előírások, hogy felgyorsuljon az ipari fejlődés egy másik területen, vagy akár arról, hogy a városi tanács
egyik tagját vád alá helyezték, mert egyéni haszonszerzésre használta hivatalát. Mindez még mindig a
politikai élet látható, hivatalos, vagy nyilvános szintjén jelenik meg. De már ahhoz képtelenül naívnak kell
lenni, hogy valaki azt higyje, az efféle információk teljes képet adnak a közösség politikai valóságáról. A
szociológust mindenekelőtt az "informális hatalmi struktúra" fogja érdekli. (A kifejezés Floyd Hunter
amerikai szociológustól származik, aki efféle témákkal foglalkozik.) Ez az emberekből és hatalmukból
összetevődő konfiguráció semmiféle jogszabályban nem szerepel, és valószínűleg a lapokban sem lehet
olvasni róla. A politikatudós vagy a jogi szakértő nagyon érdekesnek találhatja a város alapszabályzatának
összehasonlítását más hasonló közösségek alkotmányaival. A szociológus viszont sokkal érdekesebbnek
találja majd annak felderítését, hogy a nagy hatalommal bíró érdekszövetségek milyen módon befolyásolják,
sőt, akár ellenőrzik is az alapszabályzat szerint megválasztott tisztségviselők cselekedeteit. Ezeket az
érdekcsoportokat nem a városházán lehet megtalálni, hanem a Đ talán nem is helyi Đ nagyvállalatok
tárgyalótermeiben, maroknyi nagyhatalmú ember villáiban, talán bizonyos szakszervezetek irodáiban, vagy
bizonyos esetekben akár bűnszövetkezetek főhadiszállásain. A hatalom iránt érdeklődő szociológus
"betekint" ama hivatalos mechanizmusok "mögé", amelyek a feltételezés szerint a hatalmat szabályozzák a
közösségben. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy teljesen hatástalannak tekinti a hivatalos mechanizmusokat,
vagy hogy teljesen illuzórikusnak véli a jogi meghatározásukat. Azonban mindenképpen ragaszkodik hozzá,
hogy van a realitásnak egy másik szintje, melyet vizsgálni kell az adott hatalmi rendszeren belül. Egyes

lakatos.free.fr/Tanitas/Szociologia/1felev/files/page55_2.htm 2/3
2021. 02. 24. Untitled Document

esetekben azt a következtetést is levonhatja, hogy hiába is keresné a tényleges hatalmat a nyilvánosan
elismert helyeken...

Vegyünk egy másik példát. A nyugati országokban, és különösen Amerikában, feltételezik, hogy a férfiak és
nők azért kötnek házasságot, mert egymásba szerettek. Van a szerelemnek egy széles körben népszerű
mítosza, mely szerint a szerelem heves, ellenállhatatlan érzelem és akkor csap le, amikor neki tetszik; erre a
csodára vágyik a legtöbb fiatal ember, és gyakran a nem olyan fiatalok is. Csakhogy mihelyt megvizsgáljuk,
hogy ténylegesen milyen emberek kötnek egymással házasságot, kiderül, hogy Cupido nyílvesszői a jelek
szerint inkább az osztályhelyzet, a jövedelem, az iskolai végzettség, az etnikai és vallási hovatartozás által
nagyon határozottan kijelölt röppályákat követik, méghozzá igen szigorúan. Ha azután még egy kicsit tovább
vizsgálódunk, és szemügyre vesszük azt a házasságot megelőző viselkedést is, amit eléggé félrevezető
eufemizmussal "udvarlásnak" nevezünk, akkor olyan interakciós csatornákra bukkanunk, amelyek gyakran a
szertartásosságig merevek. Az emberben ébredezni kezd a gyanú, hogy az esetek többségében nem annyira a
szerelem érzése alakít ki egy bizonyos fajta kapcsolatot, hanem a gondosan előre meghatározott és gyakran
megtervezett kapcsolatok váltják ki idővel a kívánt érzelmet. Más szóval, ha fennállnak bizonyos feltételek,
vagy ha már megkonstruáltuk őket, akkor megengedjük magunknak, hogy "szerelembe essünk". Az
"udvarlás" és házasság mintáit vizsgáló szociológus hamar felfedezi az indítékok bonyolult szövedékét,
melyek sokféleképpen kötődnek ahhoz az egész intézményi struktúrához, amelyen belül az egyén az életét
éli: osztály, karrier, gazdasági ambíció, hatalmi törekvések és presztízs. A szerelem csodája ezen a ponton
kezd kissé mesterkéltnek tűnni. Megint hangsúlyozzuk, ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy a szociológus
minden esetben illúziónak fogja minősíti a romantikus értelmezést. Azt azonban igen, és ezt is elmondjuk
még egyszer, hogy be kell tekintenie a közvetlenül adott és nyilvánosan elfogadott értelmezések mögé...

Azt állítjuk tehát, hogy a szociológiai tudatosságban benne rejlik egyfajta nimbusz-tépázó motívum. A
szociológust újra meg újra arra készteti tudományának logikája, hogy leleplezze az általa vizsgált társadalmi
rendszereket. Ez a leleplezésre irányuló hajlam nem feltétlenül a szociológus vérmérsékletéből vagy
beállítottságából következik. Éppenséggel az is megeshet, hogy a szociológust, bár magánemberként talán
békülékeny természetű és semmi hajlandósága felborogatni azokat a kényelmes feltevéseket, amelyek saját
társadalmi létének is támaszul szolgálnak, szociológusként mégis arra kényszerül, hogy szembe szálljon
azzal, amit a körülötte lévők magától értetődőként fogadnak el. Más szóval, azt állítjuk, hogy a szociológiára
jellemző nimbusz-tépázó motívum nem a pszichológiában, hanem a módszertanban gyökerezik. A
szociológia vonatkoztatási kerete, amelybe eleve be van építve a törekvés a hivatalos
társadalomértelmezésektől eltérő valóságszintek feltárására, magával hozza azt a logikai imperatívuszt, hogy
le kell lepleznie azokat a beképzeléseket és elhitetéseket (the pretensions and the propaganda), amelyek
segítségével az emberek egyik cselekedetüket a másikkal leplezik. Ez a belső kényszer a leleplezésre a
szociológia egyik olyan jellegzetessége, amelyik különösen összhangban van a modern kor
beállítottságával...

lakatos.free.fr/Tanitas/Szociologia/1felev/files/page55_2.htm 3/3